L. RITÓK NÓRA
A NYOMOR SZÉLE BLOG / 2015
TARTALOMJEGYZÉK 2015 451. Az új év tervei................................................................................................................ 5 452. Az áldozatok újratermelődése ..................................................................................... 7 453. Kudarc a sikerben ........................................................................................................ 9 454. A „vamzerkodás” és a szabálytudat......................................................................... 11 455. A segítő civil szervezetek és a polgármesterek együttműködése .......................... 13 456. Egyéni döntések? ...................................................................................................... 16 457. Tanulástámogatás ..................................................................................................... 18 458. Rések a rendszerben ................................................................................................ 20 459. Milyen országban élünk… ......................................................................................... 22 460. Hogyan állunk? .......................................................................................................... 24 461. Mi a civilek szerepe? ................................................................................................. 26 363. Civilség ma ................................................................................................................. 28 464. Tulajdonviszonyok ..................................................................................................... 30 465. Ballagókép ................................................................................................................. 33 466. Munka a közösségért ................................................................................................ 35 467. Hatósági szerepek ..................................................................................................... 37 468. Skatulya ..................................................................................................................... 39 469. A problémák kihangosítása ...................................................................................... 41 470. Integráció, asszimiláció............................................................................................. 43 471. Szemek ...................................................................................................................... 45 472. Meddig érdemes?...................................................................................................... 47 473. Az idő .......................................................................................................................... 50 474. Elmozdulás................................................................................................................. 52 475. Vita a szegregált oktatásról ...................................................................................... 55
476. A szegénység mértéke .............................................................................................. 58 477. A jövőkép.................................................................................................................... 60 478. Városnap, falunap, romanap .................................................................................... 62 479. Látszat és valóság ..................................................................................................... 65 480. Szivárvány .................................................................................................................. 67 481. Gonoszság, vagy szolidaritás .................................................................................... 69 482. Hétköznapi hősök 1. ................................................................................................. 71 483. Munka, feketemunka, közmunka ............................................................................ 73 484. Ki pótolja be azt, ami elmaradt ................................................................................... 75 485. A nyomorúság költözése ........................................................................................... 77 486. Személyes érzések .................................................................................................... 79 487. Az új tanév.................................................................................................................. 81 488. Egyeztetés .................................................................................................................. 83 489. Ellenségkép ............................................................................................................... 85 490. Próbálják esetleg máshol ......................................................................................... 88 491. Deszegregáció ........................................................................................................... 90 492. Megoldások ............................................................................................................... 92 493. Mediálás, vagy feljelentés? ...................................................................................... 94 494. Egy előadás ................................................................................................................ 96 495. Újratervezés ugyanúgy .............................................................................................. 99 496. Lefelé a lejtőn .......................................................................................................... 101 497. A hibáztatásról ......................................................................................................... 103 498. Hol a megoldás? ...................................................................................................... 105 499. Kutatások és következtetések ............................................................................... 108 500. Az ötszázadik blogbeírás ......................................................................................... 110 501. A szegénység újradefiniálása ................................................................................. 113 502. Ilyen is, olyan is........................................................................................................ 115 503. Az Igazgyöngy karácsonya ...................................................................................... 117
504. Az eddigi legszebb karácsonyunk .......................................................................... 119
451. AZ ÚJ ÉV TERVEI 2015. január 04. Nehéz most jövőképben gondolkodni. Pláne, ha az ember szegényekkel dolgozik. Akik ugyebár a statisztikák szerint nem is nagyon vannak. És akik számára a döntéshozók szerint a közmunka és a központosított oktatás biztosítja a jövő boldogságát, no meg az esélyegyenlőséget. Mert már olyan jó lesz, hogy nincs is szükség pl. bizonyos szociális támogatásokra. De attól tartok, ez marad a kormányzati kommunikáció terepe, nekünk vinni kell tovább, amit megkezdtünk, értük, miattuk, magunkért. Az államtól nagy odafordulás eddig sem volt felénk, vélhetőleg ezután sem lesz, viszont egyre több a segítő, nekünk drukkoló, nem vagyunk tehát egyedül, ez nyilvánvaló. Hol tartunk most? A legfontosabb, hogy sok dolgot megértettünk már, és ez nagyon fontos a sikeres munkához. Hogy mi, miért van, miért olyan, és miért úgy történik, ahogy, a szegénységben. Úgy érzem, átlátjuk már a problématérképet, a születéstől a halálig, gyerekektől a felnőttekig, a családoktól a közösségig, az önfenntartástól a munkahelyteremtés lehetőségéig. Próbálkozunk mozgásokat előidézni az egyénekben, türelemmel, kivárva, de már a közösséggel együtt mozgatva a dolgokat. Partnerként. Mert már biztos partneri viszonyban dolgozunk. A 2015-ös év legfontosabb változása egy, az alapítvány által alapított nonprofit cég beindítása lesz nálunk. Ebben próbáljuk csoportosítani azokat a tevékenységeket, melyek gazdasági jellegűek az alapítványnál. Ebbe megy a kézműves-tevékenység, ami már biztos lábakon áll, a SZUNO, amiben hímzésekkel díszített táskák, párnák, laptop-tartók, neszesszerek, telefontartók, és még sokféle más termék is készül, a jegyzetfüzetektől, üvegikonoktól a papírsárkányig, és új termékként januártól, az asztalosműhely produktumai is. És itt lesz a gyógynövénytermesztés, gyűjtés, lekvárfőzés, stb. tevékenysége is, melynek még a bevezető szakaszában vagyunk, sok feltétel a feldolgozásban még megteremtésre vár, de a legfontosabb, hogy csinálják, megfelelően, megtanulva, motiváltan. Már tisztán látjuk azt is, hogy a növényeknél a feldolgozásban kell gondolkodnunk, ha munkahelyeket szeretnénk. Mert a cégalapításnak ez a legfontosabb célja: a munkahelyteremtés. Ott, ahol semmi sincs, ami gazdaságilag érdekes lehet, ott, ahol többszörös befektetés kell, hiszen az infrastruktúra, a szaktudás hiánya mellett még külön feladat, hogy munkavállalói képességeket is fejlesztenünk kell, olyanokat, mint a felelősség, rendszeresség, munkafegyelem, tervezés, időbeosztás, csoportban való működés képessége, bizalom egymás iránt, motiváció, elkötelezettség, példaadás…. Mert az e nélkül felnövők nem tudnak megfelelő munkaerő lenni. És ezeket a szülők sem tudják átörökíteni, ha nekik sem alakult ki. A nyomorúság és az alkalmi, meg a feketemunka, no meg a kriminalizálódásból adódó pénzszerzés nem ad megfelelő alapot ehhez.
Azt hiszem, ezzel volt a legnehezebb megküzdenünk, mire létrejött az a kis mag, akikkel már bele merünk vágni ebbe az egész céges dologba. És persze a tervezett tevékenységek között sok van még, ami csak ötletszintű, de dolgozunk a feltételeken, nyitott szemmel nézünk mindent, mindenhol. Mert a gyerekek nőnek, és mire munkavállalók lehetnek, jó lenne lehetőséget adni nekik, ott, ahol a szülők dolgoznak már, abban a közösségben, jövőképpel, biztosabbal, mint amit a közmunka vizionál. Abban is bízunk, hogy nonprofit cégként talán több lehetőségünk lesz pályázni is, alkalmazásokra, beruházásokra, mint alapítványként. Hogy így, ebben a formában jobban fókuszálhatunk arra, hogy gazdaságilag megálljon a fejlesztésünk. És így talán jobban értelmet kaphat a közösségfejlesztés, és az oktatási rész is. Ki kell termelni ebből a közösségből azokat a tudásokat, képességeket, amitől maguk is fenn tudják majd tartani ezt az egészet. De addig hosszú út vezet. És ezeket a tudásokat, forrásokat nekünk kell addig bevinni, amíg ott nem képesek rá. A cél pedig ez: képessé tenni őket. Furcsa egy vállalkozás, ugye? Más, ha céget alapít, ott teszi, ahol minden adott a biztos sikerhez, és a legmegfelelőbb alkalmazottakat keresi meg hozzá, pályázat útján. Gazdasági számításokkal dolgozik, mi éri meg, mi hoz nagyobb hasznot, pályázatokat biztosít be magának, és a ma pénzt, elnyert pályázatokat jelentő politikai kapcsolatait erősíti. Mi meg oda megyünk, ahol ehhez semmi sincs, éveket dolgozunk azért, hogy egy kis csoport motivációját megteremtsük, amiből elindulhatunk. Persze nekünk is kell üzleti terv, piackutatás, pályázat, e nélkül mi sem boldogulunk. De a mi profitunk a munkahelyek lesznek, amiket sikerül megtartani, sőt, remélhetőleg bővíteni is. Ott, a szegregátumban. Nem tudom, meddig jutunk 2015-ben. Meddig jutunk ebben az ellenszélben. De optimista vagyok. Bár a napokban valaki épp a szememre vetette, hogy nem bírok kicsit örülni, mindig csak a bajokról beszélek. Aztán hallottam egy viccet a rádióban. Hogy mi a különbség az optimista és a pesszimista között? Az, hogy az optimistának nincsenek információi…. De nekem most vannak. Hiszen tudom, kik azok a munkatársak, akikkel dolgozom. Látom, honnan, hová jutottunk el öt év alatt. Hiszek azokban az emberekben, a közösségen belül, akik támogatnak. Azokban az együttműködésekben, amiket képesek vagyunk mozgatni. És abban a sok-sok távolabb élő emberben is, aki segít, drukkol nekünk, figyel bennünket. Akik hozzátesznek valamit a munkánkhoz. Mert így épül ez az Igazgyöngyös modell. Sokak figyelméből, támogatásából, tudásából, szeretetéből. Ez ad erőt a 2015-ös évhez. Most, karácsony előtt nagyon éreztem, mekkora muníció ez. Hátteret ad. Erőt. Örömöt. És egy olyan dolgon alapul, amiből most a legkevesebb van Magyarországon: a kölcsönös bizalmon. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/01/04/451-az-uj-ev-tervei/
452. AZ ÁLDOZATOK ÚJRATERMELŐDÉSE 2015. január 11. Mindig lehangolóak ezek az utcák, de ilyenkor, télen, alkonyatkor, különösen. Valahogy leheli ilyenkor magából itt minden a szegénységet. A kerítés nélküli kopott házak, a gyér füstű kémények, a betömött ablaknyílások, az alig-fényű lámpák. Lassan haladunk a kocsival, a kollégáimmal nézzük a házszámokat. Az 53-at keressük. Sok ház előtt fát fűrészelnek, gallyat darabolnak. Hideg van, a felnőttek sötétedésre érnek haza a fával megrakott biciklivel, legalább este meleg lesz a szobában. Az autót megismerik, sorban lendülnek a kezek, intenek, mások utánunk is erednek, hiszen, ha jön az Igazgyöngy autója, az jót jelent, segítséget. Nem találjuk a keresett személyt. Leállunk, többen körülvesznek, érdeklődünk, kérdezünk, ők válaszolnak, próbáljuk kibogozni az információt. Még hét elején jött be a suliba az idős ember. Nem tudom, mióta várhatott ránk az udvaron a hidegben. Nehezen beszélt, egy kis papírt szorongatott, azon a nevem volt, meg az alapítványé. Nincs nála villany, mondja, és azt mondták, mi segítünk. Egy villanyszerelő mondta. Hogy mi be tudjuk köttetni a villanyt oda, ahol nincs. Mennem kell órára, ígérem, meglátogatjuk majd, a kis papírra felírom a címet. Ezt kerestük most, de az utcabeliek mondataiból kiderül, az öreg nem itt van, hanem a szomszéd falu azonos nevű utcájában. Régebben itt lakott, talán a ház is az övé volt, de a rokonok kitették, mindenki rángatja a vállát, ő nem tudja, mi volt, láthatóan nem akarnak beleavatkozni. Úgy tudják, most egy olyan házban húzza meg magát, ahol villany sincs. És valószínű más sem. A két ünnep közt is jött egy üzenet, olyantól, aki nem fordul félre, egy férfiról, aki a határban, egy kalyibában húzta meg magát, félő volt, hogy megfagy a hirtelen jött hidegben. Itt is veszekedés volt a háttérben, no meg az ital is közrejátszott, a testvérétől menni kellett, de a holmija, vele a kályhája maradt. Itt azért nem egyszerű egy ilyen helyzet, a kis falvakban nincs hajléktalanszálló, nincs semmi, és nincs az sem, aki ilyenkor intézkedne. Aztán ez megoldódott, visszament a faluba, befogadta más a családból. Lehet, az öreggel is ez lesz. De nyugodtabb az ember, ha utánanéz, van-e fűteni való, élelem, átvészelhet-e pár napot egyedül, van a remény a megoldásra, lehet-e valamit tenni. Nehéz ez. Amíg nincs baj, addig mindenki ránt egyet a vállán, minek veszekednek, minek iszik, ő a hibás, mindenki a saját életéért felel. Aztán, ha mégis valami tragédia történik, kicsit mindenki megrémül: tehetett volna valamit. Szólhatott volna, segíthetett volna. De bezárulunk, félrefordulunk, nem akarunk hallani semmit. Nyugtatjuk magunkat: minek beleszólni? Mi van, ha félreértettünk valamit? Ha nincs is semmi, és megrágalmazunk egy ártatlant? Abúzussal, agresszióval, kábítószerrel gyanúsítunk meg valakit, és nem igaz? De mi van, ha mégis? Érdemes-e szólnunk, látva az alig két hete szült fiatalasszony szeme körül a kék monoklit? Vagy a furcsán zárkózott kislányt? Az indokolatlanul harsány, túlpörgött
hangoskodót? Érdemes-e feljelentést tenni, felvállalni a dolgot? Jelentsük-e az újonnan felbukkanó „segítőt” a kamatos pénztől nagy nehezen távol tartott család körül? Vagy szóljunk, hogy nézzenek utána, az iskolában a padon elalvó gyereknek, mivel tölthette az éjszakát? Ehhez hasonló kérdések nap, mint nap felvetődnek a munkánk során. Nagy dilemma. Vékony a határ, amin mozgunk. Most is, hogy ezt írom, jön egy kétségbeesett telefon. Aki hív, krízishelyzetben van. Már írtam róla. A falu, a családja, az orvosi papírjai ellenére mind azt hiszik, a transzneműség személyes döntés, rossz szokás, ami kiverhető valakiből. Már nem bírja tovább. Verik a rokonok, anyja-apja zavarja el a háztól, a faluban mindenkitől csak a megaláztatást kapja. Erős nyugtatókat szed már, valószínűleg rászokhatott, a napi három szem túl sok lehet. Kér, könyörög, segítsek, hogy elmehessen innen. Nem akar prostituált lenni, megjelentek körülötte, akik vinnék. Fél. El akar tűnni innen, ahol nem akarja senki, még látni sem. Fogalmam sincs, hogy segíthetek. És azt sem tudom, hol van ebben az egészben az a lehetőség, ami azoknak az embereknek segít, akik képtelenek önállóan megkeresni a megoldást a bajukra. Akik önhibájukból, vagy környezetük hibájából, de leggyakrabban mindkettőből lehetetlenülnek el. Rajtuk ki segít? Meddig lehet azt mondani, hogy személyes, vagy családi ügy? Egyre többen vannak körülöttünk ilyenek. Akik nem tudják maguk megoldani a problémájukat, képtelenek magukért intézkedni. És a családjuk, a környezetük is képtelen rá. Akikkel a hivatalok sem szívesen foglalkoznak. Inkább megkeresik az okot, hogy miért nem avatkoznak be. Hol szúrjuk el ezt is? Nevelés, közösség, emberség, hova lesznek? És látom, ahogy folyamatosan termelődik ez a réteg is. Az áldozatok rétege. Ami egyre tömegesebb lesz. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/01/11/452-az-aldozatok-ujratermelodese/
453. KUDARC A SIKERBEN 2015. január 18. Sokféle program fut az országban, ami az esélyteremtésre irányul. Régebben azt hittem, én nem csinálom jól, mert senki sem beszélt soha kudarcokról. Ma már, miután sok projektet megismertem közelről is, fenntartással kezelem a túl „fényes” kommunikációt. Amire mindenki hajlamos. Számomra sokkal hitelesebb, aki elismeri, nem sikerül minden. Mert ebben a problémában nem sikerülhet mindig, minden. Persze látom én is, a blogban, hogy a kudarcoknál itt is szívesebben olvasnak a sikerekről, de muszáj ezeket is kihangosítanom, különben úgy tűnne, egyszerűen megoldható ez is. Hazugságból meg annyi van már, hogy mindenkinek elege van. Mindenhol van olyan család, helyzet, ahol nem bírunk eleget tenni, hatni, és képtelenek vagyunk megakadályozni dolgokat, elébe menni eseményeknek. Mert viszonylag egyszerű egy krízishelyzetet elhárítani, szerezni pár holmit, ami éppen feltétlenül kell, pár telefonnal segíteni, egyeztetni, haladékot kérni, mediálni, konfliktust kezelni… De amikor látjuk, hogy minden próbálkozásunk hiábavaló, amikor érezzük, hogy ugyanabban a körben járunk újra és újra velük, és egyetlen eszközünk sem elég arra, hogy változzon a helyzet, és ebben az egészben látjuk a helyzetnek áldozatul eső gyereket, azt nehéz elviselni. Sokszor nekünk is figyelni kell arra, hogy ne érezzük: képtelen feladattal próbálkozunk. Szerencsére nem ez a réteg a jellemző, de vannak, sokan, és energiában néha többet kötnek le tőlünk, mint tíz másik család. És egyszerűen nem bírunk előbbre lépni velük. A héten pl. jött a fiatalember a kislánnyal. Meg az új párjával, szökésben levő állami gondozott, vele van most, és persze a gyerekkel. A kicsi két éves körüli. A férfi sorolja, hogy az apja kitette őket a házból, azóta rokonoknál húzzák meg magukat, és most behozták a kicsit a kórházba, mert látomásai vannak, a nagyapját látja, mert annyira megviselte, hogy kitették őket. Kissé túljátszva adja elő, hogy pszichológushoz kell vinnie, és mennyire félti, hogy a kicsi belebolondul ebbe a helyzetbe. Annyira kellene nekik egy ház, ahol ellehetnek. A gyerek közben a székemet babrálja, nem tűnik zavartnak, bár szegénykémmel ami eddig történt, az másnak egy életre is sok. Mit lehet itt tenni? Lakás kellene nekik, már sok megközelítésben adta ezt elő nálunk, nagy mestere a kérésnek, de eddig terjed minden, és nem tovább, hiába van lehetőség, erőfeszítés nincs, hogy változzon valami. És valahogy nem érzem a gyerek fontosságát náluk, sokkal inkább azt, hogy eszköz, akit újra és újra bevetnek. Az anyaságiból, és a családi pótlékból élnek, hárman. Persze, ebből nem lehet elindulni semerre. De akarat sincs rá, a tanult tehetetlenség és a helyzet maximális kihasználása uralja náluk a helyzetet. A bizonytalanságban élő gyerek sorsára, fejlődésére nincs semmi biztosíték. Nem bírjuk őket partnerré tenni a változásban. Aztán, ugyanazon a napon, megjelenik a kislány vér szerinti anyja, aki elhagyta. Kórházból jönnek haza az anyjával, annak ölében egy kicsi, kisebb, mint a lányáé. A lányt régen láttam,
alig ismerek rá. Írtam már róla, aki alig tizennégy évesen szült, aztán elhagyta a párját, és a gyerekét, hol az anyja, hol az apja volt a gyámja, sehol sem maradt meg, bár ez érthető is, egyik hely sem ad stabil alapokat semmire. Volt abortusza, talán kettő is, közben belecsúszott a kábítószerbe, a prostitúcióba. Mire sikerült elérni, hogy legalább valami biztos fogamzásgátlást kezdjünk, eltűnt. Hetekig, talán két hónapig sem tudtunk róla semmit. Később jött a hír, hogy Pesten megtalálták, az utcán, nem tudott magáról, kórházba vitték, hetek múlva közelebbi kórházba került, az ünnepre hazajött. Aztán, épp karácsonykor egymás után sok visszahívós sms jött tőlük, még éjjel is, másnap felhívtam, ő volt, nevetgélve beszélt. Átvette a telefont az anyja, mondta, hogy elfogyott a gyógyszere, nagyon zavart, segítsek. De mit tudok karácsonykor tenni? Kórházba került újra, onnan most adták ki, segítenünk kellett a hazautazásban, és most előre gondolkodva a gyógyszereiben is. A feltűnően szép lány már nem az, aki volt. Arca, teste eltorzult, keze remeg, nem tudja nyugodtan tartani. Mi lesz vele? Az anyja képtelen uralni a helyzetet, a maga életét sem tudja rendezni, kész kudarc nekünk is, megbízhatatlanul sodródik bele mindig a bajba. De ha mi is elengedjük a kezét, végképp lecsúszik. Így legalább, ha albérletben is, de fedél van a feje fölött, és valahogy túlélik a hónapokat. De a gyerekek jövőképe? A lányé? Tudás, akarat, lehetőség és forrás bármilyen elmozdulásra – nincs. Egyiküknél sem. A szülőkből épp úgy hiányzik, mint a gyerekeikből. Sorolhatnám még tovább a történeteket. Ahol alapvető képességek hiányoznak, ami akadálya minden változásnak. És ezek a családok, szülők csak ugyanazt tudják átadni, amiben ők is élnek. Itt a változásokra esély sincs. Néha egyszerűen bénító a tudatlanság és az ebben felépített világkép. Persze tudom, el kellene fogadnom, hogy nem lehet mindenkin segíteni. Csak baromi nehéz ez. A gyerekek miatt. Azt hiszem, rájuk, az ilyen családokra, valamiféle külön program kellene. Van falu, ahol próbálunk ilyet a legproblémásabbakkal. Külön figyelve az életük minden területét. Bevonva családot, rokonokat, szomszédokat, hatóságokat. Küzdünk velük. Itt örülünk, ha felnő, ha nem marad teljesen analfabéta, ha nem szül 14 év alatt, nem kriminalizálódik. Itt már ezek is eredmények. Hogy mekkorák, az csak innen látszik. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/01/18/453-kudarc-a-sikerben/
454. A „VAMZERKODÁS” ÉS A SZABÁLYTUDAT 2015. január 25. Nehéz dolog történt az egyik iskolában, rendőrségi beavatkozást is igénylő ügy. Sajnos egyre gyakoribb az ilyen, a szegregálódó iskolákban egyre több a gond, és ezeket a problémákat már rég nem bírja kezelni az oktatási intézmény. Már visszasírják azt az időt a pedagógusok, mikor csak a cigizés volt a gond, vagy egy néha előforduló, apró lopás. Ma már a szándékos rombolás, a kábítószer, az erőszak, az önbíráskodás, sőt a betörések is gyakoriak, és nemcsak a szakiskolákban, hanem sajnos az általános iskolákban is. Ezen persze nem lehet csodálkozni, hiszen ahol halmozódnak a szocializációs problémákkal küzdő gyerekek, ott a negatív hatások összeadódnak, és ellehetetlenítenek mindent, amit oktatásnak nevezünk. Az iskolák kétségbeesetten próbálják a konfliktusokat legalább az intézményen belül tartani. Ami egyre nehezebb. És szerintem fölösleges is. Ha nincs hangos jelzés ezekről, akkor „fent” azt hihetik, minden rendben van. Bár ott egyébként is más utakat gondolnak. Dübörög tovább a szegregált oktatást lehetővé tevő, sőt azt kiszélesítő rendszer úthengere. Mert ők ezt így látják jónak. Hiába a szakmai érvek, nem megy át belőlük semmi. Nem akarják látni a problémákat, amit épp ezekkel a szegregációs lehetőségekkel fokoznak az elviselhetetlenségig. Az esetre visszatérve, a baj már megtörtént, ezen már nem tudunk változtatni, próbáljuk hát levonni a tanulságokat, hogy többé ne történhessen ilyen. Beszélünk az iskolával, rendőrséggel, próbálunk segíteni. Közben nem lehet nem észrevenni a gyerekek viselkedését, nyoma sincs megbánásnak, metakommunikációjukon látszik, sokkal inkább vagányságnak, hősiességnek érzik, és ez ijesztő a jövőre nézve. Most azt is világosan látni, mennyire nincs a rendszerben végigvezetve, kezelve a folyamat. A szülőket persze behívták az iskolába, ők nyilván saját véleményt alkotnak róla, és e szerint kommunikálják a dolgot otthon a gyerek felé. Lesz, aki jól elveri, és lesz, aki hátba veregeti, a rendőrség majd lezárja a vizsgálatot, jelzéssel él a családsegítő felé, és majd hónapok múlva védelembe veszik azt, aki legjobban benne marad a dologban, mikor már arra sem emlékszik, miért. Kb. ennyi ma, amit a rendszer tesz. Gondolkodunk hát, mit tudunk mi hozzátenni. Sokan vannak benne, olyan is, ahol a család is életvitel szerűen kötődik a bűnözéshez, nyilván velük még fogalmam sincs, hogy lehet-e bármit is kezdeni. Talán a rendőrséggel közösen? De ott mikor lesz erre erő, idő, szándék? Örülnek, ha a nyomozásokat le tudják zárni. A bűncselekmények családi utóélete, hatása nem dolga ma egyetlen intézménynek sem. Próbáljuk hát azokkal a családokkal, akik abban a faluban élnek, ahol a közösséggel is dolgozunk. Kíváncsi is vagyok, mire megyünk közösen? Hétfőn már próbáltam egyikükkel beszélni róla, de nehezen ment, tele volt indulattal, vádaskodással, és ez megint megerősített abban, hogy mennyire fontos ezt közösen tisztázni. Megkíséreltünk hát egy közös beszélgetést
összehozni, minden érintett szülővel. Nem volt egyszerű megszervezni sem, de végül mindenki eljött. Mindannyian nagyon feszültek voltak. Már az események felelevenítésekor is látszott, nehéz lesz mederben tartani a beszélgetést. Teljesen természetes, hogy mindenki a sajátját védte, annak tettét kisebbítette, míg a másét nagyította. De haladtunk, hol indulatosabban, hol nyugodtabban, próbáltuk mindenkinek az álláspontját, véleményét érthetővé tenni a többiek számára is, minimalizálva a személyeskedéseket. Persze megint előjött a szülői felelősség kérdése is. Volt, aki ezt megfogalmazta, és volt, aki az egészben ezt nem is érzékelte, sokkal inkább az iskolára tolt mindent. Sokszor mondom azt is, mennyire nem érthetjük őket mi, nem cigányok, és nem szegénységben, és nem ezekben a családokban szocializálódva. Most megint ők hoztak be egy olyan szempontot, ami nekem nem jutott az eszembe. Mikor azt firtattuk, hogy vajon miért nem szóltak egy felnőttnek a gyerekek, amikor a dolgot látták, miért hallgattak, mentek arrébb, és később is tagadták, még otthon is, hogy valamit láttak volna, akkor a szülők egy olyan indokot mondtak, ami nyilván tőlük, felnőttektől jön, de úgy tűnik, beépül a gyerekekbe. Egyrészt, hogy féltek attól, aki a fő elkövető volt. Mert az egy agresszív gyerek, és az apja is az. És aki fél, az inkább hallgat. Nem akar bajt magának senki. Másrészt, hogy nem szokás „vamzerkodni”, kiadni egymást, mert az bűn, azt kiutálja a többi. És ezek a gyerekek összetartók. Jobban, mint mások. Mondtam nekik, hogy ennek kicsit olyan „börtön hangulata” van. Mert azt érezniük kellene, hogy van egy határ, amikor ezt felül kellene írnia annak, hogy tudja, ami történik, abból sokkal nagyobb baj lehet, minthogy a többi kiutálja. De úgy tűnik, ezt, mint értékes szokást értelmezik, a közösség erejére ilyen módon ők is büszkék. Érdekes ez…Vajon mi hívja életre? Miféle identitás? Vagy épp a kirekesztés alakít ki efféle összetartást? Esetleg tényleg a börtön misztifikálása? Miféle dolog az, ami a szabálytudatot ennyire háttérbe nyomja? Lehet, ez is egy olyan pont, ami beavatkozást igényel. Csak eddig még senki sem gondolt vele. Sok szegmense volt még a beszélgetésnek, amiből tanultam. Végül, pár dologban megállapodva álltunk fel, érezhetően mindenki kicsit oldottabban, mint mikor elkezdtük. Hogy mire lesz elég az összefogás, azt majd meglátjuk. De e nélkül a beszélgetés, a tisztázás, egymás szempontjainak megértése, közös stratégia kialakítása nélkül azt hiszem, a helyzet csak romlana. Volt régen egy szó a pedagógiában, amit ma már nem hallani. A prevenció. Persze ez nem abban a szótárban van, ahol a szegregáció. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/01/25/454-a-vamzerkodas-es-a-szabalytudat/
455. A SEGÍTŐ CIVIL SZERVEZETEK ÉS A POLGÁRMESTEREK EGYÜTTMŰKÖDÉSE 2015. január 31. Nem egyszerű egy településen a legszegényebbeket, legproblémásabbakat segítő civil szervezetek és a polgármesterek viszonya. Írhatnék önkormányzatot, testületet, hivatalt is, de úgy tapasztalom, szinte mindig a polgármester viszonyulásán múlik minden. Amit ő támogat, azt mindenki szereti körülötte, amit ő utál, azt mindenki utálja. (Az ügyesek ezt képesek ötévenként váltogatni is.) Na jó, magánvéleményben lehet, hogy nem, de nyíltan sehol sem mennek szembe a települési vezetővel. Ő adja a mintát a képviselőktől a hivatali ügyintézőig. A többség ehhez ragaszkodik, az ellenzék meg mit tehet? Többnyire semmit. A többinek, akik más területen dolgoznak, azoknak megy: a népdalkörrel, néptánccsoporttal, sakk-körrel, horgász klubbal semmi probléma. De akik a társadalom peremére szorultakat próbálják segíteni, na, azokkal mindenhol gond van. Nézem, figyelem a többieket is az országban, kinek, hogy megy az együttműködés, és látom, nem egyszerű sehol. A legtöbb helyen harcolnak egymással. Mondhatnám úgy is, hogy a civilek, meg a hivatal egymás ellen dolgoznak. Több ponton is elindított ellehetetlenítés, hatalmaskodás jön a hivatal felől, együttműködési szándékról szó sincs. „Ezekkel?! Akik nyilvánvalóan pont olyanok, mint akiket segítenek?!” A civil szervezet sem marad adós, feljelentést tesz a jogvédőknél, szól a sajtónak, miközben óhatatlanul azzal kovácsolja egybe az általa támogatott közösséget, hogy a hivatal ellenségévé teszi őket. Ebben a pozícióban aztán nem sok kedvező dolog alakul. A konfliktusok lassan háborúvá válnak, az energia erre megy el, ez kitart a választásokig, aztán vagy még rosszabb lesz, vagy jobb esetben stagnál a helyzet. Mert jobb nem lesz sehol. Próbálom persze, mint mindig, érteni a másik oldalt, a polgármestereket is. Ki szereti beismerni, hogy a településén baj van? Hogy nem bírnak az egyre növekvő szegénységgel? Hogy vannak olyan családok, akikkel nem boldogulnak? Ki vallaná be, hogy kudarc az egész? Mindenki azt mutatja legszívesebben, hogy mi a siker, és az ugye van bőven, hisz itt a közmunka is, meg a nagy beruházások, felújítások, tervek, rózsaszín statisztikák, ehhez igazodik minden, hiszen nagyban is ez a példa, kicsiben is erre kell gyúrni. Az ellenzék úgyis kihangosít minden hibát, azt is, ami nincs, az öt év gyorsan elszalad, és a választópolgárok nem szívesen szavaznak arra, aki nem a sikerekről, hanem a kudarcokról beszél. Ha elkerülhetetlenül szembesülnek a problémás családokkal, egyöntetű a vélemény: „ezekkel” nem lehet kezdeni semmit. Csak és kizárólag ők hibáztathatók mindenért. Na, és itt jönnek a képbe a segítő szervezetek. Akik többnyire azt mondják, hogy nem. Nem minden egyéni felelősség kérdése, és igenis, van a rendszerben is gond, és lehetőség is a problémák orvoslására. A baj szerintem az, hogy ebben mindenki szélsőségesen gondolkodik. Sok civil szervezet úgy közelít, mintha mindenről a település tehetne. Pl. ha nem fizetik a vizet, és szűkítőt tesznek
fel, majd levágják a házat a rendszerről, azt mondják, az önkormányzat a hibás, mert nem segít. De mit tehetnének a polgármesterek, hogy az egyre szűkülő lehetőségekben a települési „igazságosság” is működjön? Segítsenek annak, aki nem fizette, miközben a kisnyugdíjas inkább nem evett, csak, hogy befizesse a számláit? Kinél, hol húzzanak határt? Ebben etnikai célú intézkedést nehéz találni. Sok családnál segítettünk már, és mindenhol a tartozás indította el a dolgot, bár tény, hogy annak visszafizetésében, a részlet, vagy az időpont kalkulásában különféle mozgásteret mutatnak a települések. A közkutak, az más kérdés. Sajnos, mindenhol az országban sok kút áll az utak mentén, ami nem ad vizet. És vannak törvények is, amelyek arra vonatkoznak, hogy a házaktól milyen távolságra kell vízvevő helynek lenni, ezeket be kell(ene) tartani. Lehet persze úgy, hogy rögtön feljelentés megy, ami egy hosszú hivatali procedúra után, többnyire átmenetileg, újra működő kutat ad, de sokkal gyorsabb, és mindenkinek jobb, ha ezt tárgyalásokkal érjük el. És a víz, csak egy dolog. Gondok sokaságát lehet felsorolni, amit egyszerűen meg lehetne oldani, ha közösen keresnénk a megoldást. De nem megy. Nem megy, mert ahhoz partnernek kellene tekinteni a civil szervezetet. De ahhoz meg el kellene ismerni, hogy szükség van a munkájukra, mert vannak problémák, amiket az önkormányzat nem tud megoldani. Erőből sem. Sokféle polgármester van. Aki elismeri a szegénység tényét, látja a rendszer hibáit, a saját mozgásterét, az képes együttműködni a civil szervezettel. Képesek együtt gondolkodni, egymás pozícióját erősíteni, segíteni. Más letilt minden olyan információt, ami azt mutatná, hogy a faluban van szegénység. Mivel minden tőle függ, senki nem mer még szólni sem. Minden kifele irányuló kommunikáció, amit persze a polgármester ad, sikert mutat. Csodálatosan működik a közmunka, mindenki boldogan dolgozik, nincs bűnözés, minden gyerek jól tanul, és ezért nincs szükség segítségre sem. A településen belüli kommunikáció nem ez, de kifele nem mer szólni senki. Más nem tilt ugyan, de nem is vesz tudomást a problémáról. Amit éppen muszáj, azt megteszi. A segítő szervezettel szóba nem áll, nem érdekli, neki „ezekre” nincs ideje. És olyan is van, aki sosem nézte meg, mit, hogyan csinálnak a civilek, saját véleménye és a hallottak alapján ítél, tartja érdemtelennek és értelmetlennek a szegények közül a cigányokkal végzett munkát.És ebből nem lehet kiállítani. Nyilván minden esetkezelést meghatároz ez a viszonyulás. Mert ezek levetülnek a hivatali ügyintézők szintjére. Hihetetlenül formálnak át protokollokat is. Mégis, azt gondolom, arra kell törekedni, hogy együttműködjünk. Ezerszer is újrakezdeni velük, még ebben a bolond világban is, hogy ne ellenséget lássanak bennünk. Azt gondolom, a legfontosabb feladatunk a rászorulók helyzetének javítása, és a beillesztésük a települési közösségbe. Abba a közösségbe, aminek része az önkormányzat is, a hivatal is. És ezt nem lenne szabad harcnak tekinteni egyik félnek sem. Mert mindenben ott van a személyi felelősség, és a társadalmi is. Nem találkoztam még egyetlen olyan családdal sem, ahol a problémát ne a kettő összeolvadása okozná. És nincs olyan személyi felelősség, amiben ne lenne benne a családokból átörökített nyomorúság. Amit szintén átszövött, formált az akkori társadalom felelőssége. Nem vagyunk ellenségek. Nem szabad úgy viselkednünk. Hazugságokon, torzításokon azonban nem alakulhat ki előremutató együttműködés.
Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/01/31/455-a-segito-civil-szervezetek-es-apolgarmesterek-egyuttmukodese/
456. EGYÉNI DÖNTÉSEK? 2015. február 08. Akik nem tanulmányozzák közelről ezt az egészet, itt leragadnak: ők döntenek így, hogy így élnek, az ő felelősségük ez, senki másé, ők a hibásak (persze mindenért), a teherért is, amit ráraknak a társadalomra. Igen, nyilván lehet így is megfogni a dolgot, és erre felfűzni mindent, a megoldást is, akár elvenni tőlük a döntés jogát is, dönteni helyettük, vagy rákényszeríteni őket, hogy úgy döntsenek, ahogy a szabályokat létrehozók gondolják. Eszembe jut ez gyakran, hogy lehetne megértetni ebben az egészben a felelősség bonyolultságát, a segítség fejlesztő jellegének fontosságát. Eszembe jutott ez a héten is, mikor hívtak a pszichiátriáról, hogy bevittek egy fiatal anyukát, egy hónapja szült, zavart, engem emleget, és hátha tudok valami információt, mi történhetett. Sokat nem tudtam hozzátenni, csak annyit, hogy nehéz család, az alkohol, a családon belüli agresszió, az állandó feszültség bármit kihozhat a történetből. Ő mindig csendes volt, mindent elfogadó, alkalmazkodó, szelíd. Nem tudtam semmi olyan cirkuszt, ami alapjaiban megrengette volna. Hazaengedték még aznap, mentünk hát hozzájuk, megnézni, megtudni, mi a baj. Szóval, ahogy kerestük, először oda mentünk, ahol a baba születése előtt laktak. A szél verdeste a nyitott ajtót, a kémény nem füstölt, a ház körül szemét volt mindenhol. Bekiáltottam, semmi válasz. Bekopogtam a belső ajtón, majd benyitottam. A látvány, ami bent fogadott, lehangoló volt. A hideg szobában, a sarokban, a földön egy rossz matracon, egy kabátban, sapkában fekvő férfi volt a mocskos takarók alatt. Felkönyökölt, ahogy beléptem. Ismerem persze, néha felbukkan errefelé, néha eltűnik, most épp itt van. Beszélgetni kezdünk. Első kérdésem a családra irányult, akit keresünk. Elmondta, hogy ők most nem messze, a fiatalasszony anyjánál laknak. Ez megnyugtató, megyünk majd tovább. De innen nem egyszerű elszabadulni. A látvány ott tart. Kérdezem, van-e pénze? Rázza a fejét, hogy nincs. Van – e mit egyen? Az asztalon levő zacskóra néz, van ott még egy kis kenyér, mondja, majd beosztom. Meg van só is. – bök a fejével a másik sarok felé- Jó az. Sós kenyér. Elég az nekem. Miért nem gyújt be, mikor itt a kályha?- faggatom tovább. Nincs fa. – mondja. Meg a takaró alatt nem is fázok. És megigazítja a koszos kötött sapkáját. Az ágy mellett üres üveg, fémdoboz mutatja, ha teheti, mással is melegíti magát. Persze, dönthetne úgy, hogy felkel. Hogy nem iszik többé, és visszamehetne a testvéréhez, ahonnan a folyamatos alkoholizálás miatt zavarták el. Hogy kimegy, és a ház körül kinőtt gallyakat kitördeli, és begyújt. Az udvaron levő szemétből is elfűthetne napokig. Hogy elmegy, legalább közmunkára. Vagy hozzánk kapcsolódik, és mi segítünk annak, aki változtatni akar. Dönthetne úgy, hogy családja legyen. Ne úgy éljen itt, egyedül, koszban, büdösen, hidegben, éhesen, mint egy kivert kutya. De nem így dönt. És sokan nem. Úgy döntenek, ahogy másoknak nem tetsző. A társadalom elvárásaitól, szabályaitól eltérően, és ez meghatározza sorsukat. Mert persze személyes döntés
az, ha valaki a pohár után nyúl, ha a szegénységében dohányozik, ha füves cigit szív, ha hazudik, ha agresszióval rendezi le a konfliktusokat, ha családtervezés nélkül szül, ha abbahagyja az iskolát, ha nem tanul, ha otthon ül, és nem keres munkát, ha nem takarít, nem műveli a kertjét, ha kölcsönt kér, kamatra. Ezt ennyivel le is zárhatnánk. Van, aki eddig követi ezt az egészet. Ez a kényelmesebb verzió. De vajon tud-e más döntést hozni? Van-e tudás, képesség arra, hogy másképp döntsön? Ennek a megértése, megértetése nehéz feladat. A gyerekeknél a napnál világosabban látszik, hogy nem. Nem lehet más a reakciójuk, mint amit az iskolában mutatnak, mert ebben nőnek fel. Ha pedig a családok élettörténetét megismerjük, ott is kibukik: nem lehetnek mások. Ezt örökítik át, generációk óta, egyre mélyebbre csúszva, átörökítve magát a csúszást is, az eleve elrendeltség érzésével. És ott a környezet is. Azok, akik épp azokra a gyengeségekre települnek rá, amelyek a gondot okozzák: aki hitelbe ad italt, cigit, kamatra pénzt. Akik lesik az utcán a leggyengébbet, a gyereket, és először ingyen, majd jó pénzért adják a herbát, vagy az ismeretlen hatóanyagú füves cigit. Akik kigyúrva vesznek maguk mellé fiúkat, és adnak mintát nekik, önbíráskodásról, agresszióról, miközben fokozatosan bűnözővé teszik őket. Akik karriertörténetnek állítják be a prostitúciót a lányoknak. No meg ott a többi, az iskola, ami már nem bír semmi hatással lenni, csak túlélni tudja őket. Az egészségügyi és a szociális ellátó rendszer, a munkáltatók, a hivatalok, akik azt mondják, nekik nem az a dolguk, hogy neveljék őket. Ők csak eljárnak. Az előírt protokoll szerint. Az állam, aki a nagy központi besorolásban és rendszer üzemeltetésben nem akarja látni a hibákat, mereven ragaszkodik ahhoz az általa kitalált “jóhoz”, aminek megalkotásában egy dolgot nem vesz figyelembe: hogy az egész probléma nem a nyomorban élők pillanatnyi, személyes döntése miatt jött létre. Mert azok a hatások tették őket ilyenné, amiket generációk óta a társadalom épít. Amiben fokozatosan minimálisra csökkentek azok a tudások és képességek, amivel kitörhetnének a nyomorúságból. Amiben a problémát minden kormány a szőnyeg alá söpörte. Most iszonyúan kellene minden fejlesztés ezekbe a közösségbe. Különben megjósolhatatlan, hogy mi lesz. Tudom, ha a fejlesztés bekövetkezne, annak sem lenne hatása mindenkire. De nem mindegy, hányan élnek a rossz döntések bilincsében, hányan áldozati tudattal várva, hogy majd kívülről megsegítsék, és hányan lennének képesek úgy dönteni, hogy az előre vigye őket. Ki, a szakadék mélyéről. Biztos vagyok benne, hogy ez utóbbi tömegesen létrehozható. És amint képesek lesznek a változást átörökíteni, akkor indulhatunk el a felé, amit élhető társadalomnak gondolunk. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/02/08/456-egyeni-dontesek/
457. TANULÁSTÁMOGATÁS 2015. február 15. Fontos pillérje a munkánknak az oktatás. Segíteni ezt a rendszert, aminek az esélykiegyenlítő funkcióját sehogyan sem sikerül megtalálni. Segíteni a benne levő, egyre több leszakadó gyereket olyan tudáshoz jutni, amiből munkaerő piaci szempontból végre értékelhető lehet, és nem a közmunka lapátolása lesz a körvonalazódó munkalehetőség előtte, a maga szűkre szabott karrierlehetőségével. Ezen a részen is több szintű a munkánk. A közvetlenül a gyerekekkel végzett területen sokrétű a teendő, hogy pótoljuk mindazt, amit a család és az iskolarendszer nem tud megadni. Fontos ebben a művészeti oktatásunk, ami segíthet megfordítani az énképet, hiszen sikerélményt, önbecsülést ad, személyes és társas kompetenciák sorát fejleszti, erősítve a személyiséget az integráció felé. Követjük az általános és a középiskolában is őket, segítve ott, ahol kell, kit felszereléssel, kit az iskola és a család közti mediálással, vagy épp iskolapszichológussal, SNI felülvizsgálatra való eljutással, és olyan plusz kulturális programokkal, kirándulásokkal, előadásokkal, amihez az iskolájuk nem tud hozzájutni. Vagy, ha hozzá is jut, a fizetni nem tudók kimaradnak belőle. Segítünk ott lenni, és a többiekhez hasonló eseményként megélni a Mikulás napot, Anyák napját, ballagást, hogy ezekben ne a kirekesztést, hanem épp a jelenlét fontosságát érezhessék. Segítünk a tanodánkkal, amit csak egy faluban tudunk vinni, ahol csak januárban 22 tanuló töltött összesen majdnem 110 órát tanulással, ennek harmadát azzal az online tanulástámogatással, skype-on keresztül, mellyel, mint szociális innovációval épp most pályázunk a SozialMarie kiírásán (talán nem etikátlan itt is kérnem egy szavazatot azoktól, akik szimpatizálnak a tevékenységünkkel: http://sozialmarie.org/projektek/online_tanoda.4476.html). És ott az ösztöndíjprogramunk, melyet azoknak a kedves támogatóknak a segítségével működtetünk, akik havonta támogatják azokat, akik képességeikkel kitűnnek, de ugyanúgy, mint többre képes idősebb testvérüket, vagy szüleiket, bedarálja őket az ezer szálon ható átörökített nyomorúság. Az ösztöndíjprogram, mely a legpontosabban célozza meg a gyerek és a család szükséglettől, vagyis azok hiányától vezérelt életét, hiszen a hónap utolsó napjain, amikor már nincs semmi, akkor hat, erősítve mindannyiukban a tanulás értelmének és a szükségletek kielégítésének egyszerű, de ott nehezen beemelhető összefüggését. Most, félévkor, a program megint azt bizonyította, igen, sikeres ez a beavatkozás, a javuló eredmények, különösen a kicsiknél, reményt adnak arra, hogy ők és családjaik már egy más jövőképpel gyürkőznek neki a második félévnek is. Próbálunk segíteni az iskoláknak és az egész intézményi struktúrának, ami nem egyszerű. A kiégés, eszköztelenség, a túlzott adminisztrációs bizonygatás és a fals elvárások rendszere felőrli a szakmaiságot, ebben nehéz segítő kezet nyújtani, aki elfogadja, abban is többnyire ugyanazt a tehetetlenséget erősíti csupán, mint amit ott kint, a cigányoknál annyiszor
kifogásolnak, miközben ők is eddig jutnak csak: old meg helyettem, mert én képtelen vagyok rá, nekem nincsenek eszközeim, lehetőségeim, időm, energiám, nekem nem ez a feladatom. Szinte ugyanazt modellezi le az állam az egész intézményrendszerrel, mint amit ők lefele képviselnek, a szegregátumokban élők felé: mindegy, mit gondolsz, akarsz, milyen problémáid vannak, azt kell tenned, amit mi innen megmondunk. Mert mi tudjuk a tutit, előírni neked, amit tenned kell. Bár legalább ebben egység van, még, ha sajátosan torz és eredménytelen is. Dolgozunk többféle munkacsoportban, civil hálózatokban, és szakpolitikai szinten is. Érdekes dolgot figyeltem meg a héten, a sokadik egyeztetés, fogalmi tisztázás, tervezés után. Miközben a rendszer tovább viszi a központosítás egyre jobban akadozó útját, az átkos, szidott, a fejlődésre alkalmatlan liberális eszmék ellen, közben minden olyan ténykedés, ami a helyzeten javítani igyekszik, legyen az tanoda-rendszer, integrációs pedagógiai programok, deszegregációs törekvések, inkluzív oktatás, stb. ami ugyebár mind uniós forrásokból igyekszik azt tenni, ami a dolga, az mind ezekkel a liberális oktatásból ismert fogalmakkal dolgozik. Úgy, mint pl. gyermekközpontúság, személyre szabottság, differenciálás, szociokulturális környezet, nyitás a család felé, együttműködések generálása, helyi specifikumok, helyi erőforrások, stb. Vicces. Adott egy kevésbé sem liberális keret, amiben az oktatás működik, és a kezelhetetlen hibákat az uniós források próbálják pályázatokból megoldani, a liberális oktatás módszereivel. Kíváncsi vagyok, mikor válik nyilvánvalóvá, hogy ez így nem fenntartható. Hogy a kereteket kellene átgondolni, valahogy úgy, hogy valósan szembenézünk a helyzettel, és használjuk azokat a módszereket, melyeket mindenhol a világon használ az oktatás. Igaz, azoknál nem a központi irányításban, hanem a helyi eredményességben mérik a sikert. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/02/15/457-tanulastamogatas/
458. RÉSEK A RENDSZERBEN 2015. február 22. Azt már az első pillanattól érzékeltem, hogy az egész rendszer mennyire nem képez hálót, hogy a formális összekapcsolódások és a főleg önigazolásul szolgáló protokoll jellemzi leginkább az egészet. Az első reakcióim ekkor még főleg a személyes felelősségre irányultak, az ügyintézőkére, akikről azt gondoltam, nyilván nem jól végzik a dolgukat. Mára már változtam ezen a téren, mert megértettem, ebben a rendszerben ők sem lehetnek mások. Ha az elvárások torzak, torzulnak a benne dolgozók is. Ha az igazolás adminisztratív, akkor erre törekszik mindenki. Ha a problémajelzéssel magának csinál gondot, bajt a területen dolgozó, akkor ez elmarad, és inkább a rózsaszín kép kommunikálása lesz a követendő taktika. Persze itt sem zárható ki a személyes felelősség kérdése. Mert látok különbséget családsegítő és családsegítő között. Látom azt, aki képtelen segítő szerepben gondolkodni, a hatósági szerep sokkal jobban megy neki, a „majd én megmutatom, ki az erősebb” szerep kicsinyes és méltatlan túlhangsúlyozása nyilván saját személyes lelki nyomorúságából fakad. És nem érti, sokadjára sem lehet vele megértetni, hogy egy szegregátumban nem ellenünk kell dolgoznia, hanem velünk együtt, és akkor talán őt is elfogadnák, de így csak a „másik oldal” befeszült képét erősíti a közösségben, holott egy oldalon kellene állnunk. Persze lehet, ha lenne olyan fórum, ahol kibeszélhetné a szorongásait, lenne szupervízió, akkor talán ő is más lenne. Talán. De látom azt a családsegítőt is, akinek szintén nincs lehetősége szupervízióra, ugyanúgy méltatlanul keveset keres, mégis, ő még mindig szociálisan érzékeny, még mindig küzd a családokért, akinek a szemléletét nem a büntetés, hanem a segíteni akarás hatja át. Látom, ahogy fuldoklik a rendszerben, mert ebben most nem lehet normális szociális munkát végezni. Bedarálja a rendszer rengeteg hibája, az eszköztelenség, a küzdelem az egyre növekvő szegénységgel, a rá nehezedő elvárásokkal, az, hogy nem beszélhet a hibákról, hogy a szakmaiságát már ezerszer sárba tiporták. Mindenhol vannak magányosan küzdők, akik napról napra azt élik meg, hogy egyedül vannak, szélmalomharcot vívnak, és nincs, akik megértenék őket, a folyamatosan romló helyzeteket, az egyre torzuló világot, és látom, ahogy fogy az erejük. Segíteni kellene nekik, újra és újra jelzik kétségbeesetten, de hát meddig mehetünk el ebben civilként? Meddig adjunk megértést, segítséget, titkos cinkosságban erőt a túlélésre? A hibásan működő rendszer réseiben pedig sok minden eltűnik. Életek, lehetőségek. Felelős nincs, mindenki csak annyit látott a problémáról, ami épp rá tartozott, a többi nem is érdekelte, nem az ő dolga.
A fiatal nőről, aki gondnokság alatt van, talán már írtam. Róla, aki úgy döntött az idős férfival, akivel él, hogy gyereket akarnak. Van már egy másik is neki, őt az anyja neveli, mivel ő fogyatékossága miatt maga is gondnokságra szorul. Levetette hát a hurkot, és teherbe esett. A nőgyógyászaton nem tudták, hogy gondnokolt, nem nézik, hogy miről, mennyiben dönthet önállóan, ez nem dolguk. A gondnokot meg nem avatta be a dologba. A pszichiátrián sem foglalkoztak ezzel, ahova párhavonta befeküdt, kezelésre, gyógyszerbeállításra. Mindannyian megrémültünk, mikor kiderült a terhesség. A gyógyszereit utána már nyilván átállították, ez idő alatt a feszültséget dohányzással vezette le, ujjai sárgák voltak a nikotintól. Aztán hét hónapra megszületett a baba. Nem volt nyolcvan deka. Hihetetlen, de megmaradt. Az anyja hazajött, a kicsi pedig a klinikán folyamatosan gyarapodott. Lassan hazaadható lenne. De egy koraszülött, aki ráadásul ilyen traumákon ment át, külön figyelmet igényel, fejlesztésekre kell vinni, ellenőrzésekre. Ezt egy szegregátumból, a létminimum alatt élő családból nehéz elképzelni. Közben, bár valamiféle orvosi jelentés szerint az asszony épnek, döntésképeseknek tűnt fel a klinika adminisztrációs rendszerében, mégis a megtapasztalás arra késztette az anyát és a csecsemőt gondozókat, hogy rákérdezzenek, haza adható-e a baba? A helyzet közben romlott, mert az idős apa egészségi állapota is változott, amúgy sem volt túl jól, és most komoly halláskárosodás is fellépett nála. Szóval, most nem tudni, ki gondoskodik majd a piciről. Talán a férfi lánya szóba jöhet, aki már maga is nagymama. De vajon ő tudja-e biztosítani a speciális fejlesztés feltételeit ott, ahol a lehetőségek csak szűkösen adottak az élethez? Náluk is csak a közmunka perspektívája adott, és az nem nagy mozgásteret nyújt. Hogy hol vannak a rések ebben az egész problémában? Az egészségügyi hálózaton belül, a különböző osztályok között, az egészségügyi és a gyámhivatal között, a klinika és a folyamatos kezelést végző intézmény között. És most ott egy gyerek, akinek ki tudja milyen életminősége lesz a létrejövő helyzetben, az egészségi és szociális állapot miatt. Kié a felelősség? Talán azé, aki döntéseiben egyébként is korlátozott? A hiba a rendszerben van, ami az adott esetre, szituációra, eseményre koncentrál csupán. Mert az ő protokolljuk azt írja elő. Annak az esetnek a kezelését. Pl. csak a nőgyógyászati kezelést. Vagy csak a pszichiátriait. És a gondnokoltságét. Ami kimarad, az a személy. Akit nem követ a rendszer. Az esetek személytelenek. Kezeltek. Ahogy azt a protokoll előírja. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/02/22/458-resek-a-rendszerben/
459. MILYEN ORSZÁGBAN ÉLÜNK… 2015. február 25. A tegnapi hír, a BudaCash brókercég botránya az ERB Zrtig ért, elérve a berettyóújfalui kirendeltséget is, ami az alapítványunk, az Igazgyöngy Alapítvány számlavezető bankja. A közleményt tegnap mi is megkaptuk, a számlánk elérhetetlen lett, ellehetetlenítve a munkánkat, elvéve a reményt is tőlünk, és a családoktól is, akikért dolgozunk. Persze lehetne azt mondani, hogy nem kellett volna megbíznunk egy bankban. Hogy legalább kettőbenháromban kellett volna számlát nyitnunk, hogy pályázni tudjunk, meg fogadni azoknak a támogatását, akik fontosnak érzik a munkánkat, azt az esélyteremtő munkát, amit amúgy is széllel szemben végzünk, hihetetlen erőfeszítésekkel, de hittel, és bizakodva. De bíztunk ebben a bankban, bíztunk az államban, a törvényes működés védelmében, abban, hogy megfelelünk az előírásoknak, van bankszámlánk, átláthatóan működünk, a pályázatok, adományok rendszerében. És persze spórolósan is, hiszen nem azért kapjuk a támogatásokat, hogy számlavezetéseket finanszírozzunk belőle, újabb bankokban, hogy hátha történik valami. Az az igazság, hogy a kockázati tényezők között ezt sosem elemeztük. Mert naivan bíztunk bennük. Bíztunk az ország működtetett rendszerében. A hír először hihetetlennek tűnt. Nem, az nem lehet, hogy egyszerűen bezárják, és kész. Hogy küldenek egy hirdetményt, amiben azt írják, mindenki maga gondoskodjon az átutalásai teljesítéséről….Hogyan, mikor nem férünk hozzá a pénzünkhöz? Egy keserves éjszaka után a mai nap még reménytelenebbnek mutatja a helyzetet. Maholnap utalnunk kellene a fizetéseket, de nincs miből. Vagyis nem férünk hozzá. Az iskolai bérek utalása mindig csúszásban van a MÁK utalásához képest, hiszen az 10-e körül jön, a fizetéseket meg hamarabb utaljuk. Ez most ott van a számlán, de utalni nem tudunk. Nincs máshol pénzünk, nincs miből. És nincs miből a járulékokat sem. És az NAV nem fog várni. Az Igazgyöngy dolgozói is ugyanúgy, mint sokan az országban egyik hónapról a másikra élnek. Nincs módjuk hónapokig tartó várakozásra, mert nincs miből megélni, eltartani a gyerekeiket. Az iskola üzemeltetéséhez nincs anyag és útiköltség, hiába a sok örökbefogadó támogatása, a pénz ott van a számlán, hozzáférhetetlenül. Az alapítvány működtetésére szánt adományok is elérhetetlenek, nem tudjuk kiváltani a gyerekgyógyszereket, kiosztani az ösztöndíjakat, hiába fogtak össze emberek, cégek, hogy segítsék a munkánkat. A mai telefonok már erről szóltak a segítség kérőknek: nem, sajnos nem tudunk segíteni, mert nem férünk hozzá a számlánkhoz. Persze ők nem értik ezt. Hogyan is értenék, mikor mi sem értjük, mi történik itt? A pályázatok? Bele sem merek gondolni, hogy mi lesz a folytatással. Az alszámlákon a legtöbb pályázat előfinanszírozása ott van, a legtöbb egy összegben, beragadva, benne bérek, programok költségei, útiköltségek, anyagköltségek. Hazai és külföldi pályázati támogatások
is, melyeket mindig nagyon pontosan tervezünk, hogy a folyamatos működést biztosítani tudjuk. Most minden megállt. Vajon elfogadják-e, hogy nem rajtunk múlik a megtorpanás, megállás? És mi lesz a hatásával? A mi fejlesztéseink sikerének titka a folyamatosság, ami most előre nem látható ideig fel van függesztve. Az utóbbi évek takarékos működésével felhalmozott pénzből most indítottunk volna egy nagyobb beruházást, a jövő héten írtuk volna alá a szerződést a sáfránytermesztés beindításáról, és kellene fizetnünk a hagymákért. Most ez is kútba esett. A hagymákat hamarosan a földbe kellene tenni, különben veszítünk egy évet, esélyt vesztve az előrelépésre. Erre spóroltunk már rég, ebben vannak még benne a szociális innovációért kapott nemzetközi díjaink, a nem címzett céges támogatások, ebből akartunk fejleszteni, munkahelyet, jövőképet adni a nyomorúságban. Ha a bankok bedőlnek, ezeket a spórolt pénzeket valószínűleg sosem látjuk többé. A kártérítési limit a 16 pályázatunk összegével kb. azonos, vagyis azokhoz majd valamikor hozzájuthatunk, de a spórolt, fejlesztést szolgáló pénzeket elnyeli a csalások miatt létrejött helyzet. Persze lehet, nem így lesz. Lehet, holnap majd minden visszaáll, kinyit a bank, és elnézést kérnek. Optimistának kellene lennem, de nem megy. Halálosan elegem van mindenből. Hiába küzdök, küzdünk, hiába az eredmény, az emberek összefogásával fejlesztett integrációs munka sikere, a közeg, amiben működünk, megfojt. Ülök itt, magamba zuhanva, ma már nem sikerült lepleznem az elkeseredésemet a kollégák előtt, és folyton azt kérdezem: mi közöm van nekem, nekünk a BudaCash mocskos ügyeihez? Nem is halottam róluk soha…. Milyen ország ez? Azt hiszem, tényleg nincs kiút. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/02/25/459-milyen-orszagban-elunk/
460. HOGYAN ÁLLUNK? 2015. március 01. „Normális” működésben hetente írok ide, hét végén teszem fel az írást. Vicces, hogy normális működést írok, miközben az sem normális helyzet, ami miatt ez a blog van, most mégis annak tűnik, ahhoz képest, ami a héten történt. A szerdai kétségbeesés után kezdtem érezni, hogy itt nem lehet feladni, egyszerűen nem hagyják, hogy feladjam, nem hagyják azok, akik értik ezt, amit csinálunk, érzik a munkánk fontosságát. Levelek, telefonok, facebook üzenetek mutatták, nem vagyunk egyedül. Hihetetlen szolidaritás… Újra civil összefogás indult az Igazgyöngyért. Azért, hogy vihessük tovább ezt a munkát. Először egy új számla kellett. Kettő lesz ezután, egy itt, amihez hozzáférünk rögtön, és egy másik is. Sokan írták, miért megint egy Takarékszövetkezet? Egyrészt azért, mert messze a legjobb feltételekkel nyithattunk náluk a leggyorsabban számlát, másrészt mert kétszeres betétvédelmet adnak. Nyilván a két helyen vezetett számla is biztosíték lesz, a másik, a MagNet Bank, soron kívül ajánlott hitelkeretet, hogy folytathassuk tovább a munkát. Miközben megindult a támogatók odafordulása, még kétségbeesetten próbáltam információkat szerezni, hova fordulhatnék. Azt hamar megértettem, hogy banki vonalon nem indulhatok el. Nem egy érzékenységgel látjuk a problémát. Nem maradt más, csak újra a civilek. A pánik nem múlt el bennem, esélytelennek tűnt a márciushoz szükséges 6 millió előteremtése. Az első megnyugvást az Alapítvány a Társadalmi Felelősségvállalásért nevű szervezet, régi támogatónk adta. 3 milliós kamatmentes kölcsönnel, amit ráérünk akkor visszaadni, ha megnyílik a számla. A másodikat a péntek reggeli számlaegyenleg, ami 1,2 milliót mutatott, és most utalta Tompa Andrea írónő is a nekünk felajánlott díját….Már tudtam, hogy egy hónapig fellélegezhetünk. A támogatók pedig? Nem volt időm megszámolni, hányan, de rengetegen hívtak, írtak, utalnak, utaltak. Régi és új segítők, cégek és magánszemélyek, volt tanítványok, nyugdíjas néni, pedagógus, tantestület, aki gyűjtött nekünk, hihetetlen levelek és telefonhívások külföldről is, pl. Pannsylvaniából, és a korábbi támogatásoktól függetlenül utalnak újra. Facebook csoportok alakulnak, munkahelyi gyűjtések, csak kapkodom a fejem, ez hihetetlen! Rengetegen törik a fejüket, hogyan lehetne segíteni rajtunk. Mikor már látom, az első hónap biztosan meglesz, segít más szervezet is, az OSI, rendkívüli kamatmentes kölcsönt szavaznak meg nekünk, ezzel még a sáfránytermesztés is beindulhat, mindenképp túléljük, még ott a banki hitelkeret is, és sokan ajánlottak még kölcsönt, ha szükséges. Segíthet az Alapítványi és Magániskolák Egyesülete is, gondolkodik az Autonómia Alapítvány, hogyan tudnánk biztosítani a pályázatok folytonosságát.
A média odafordulása is nagy. Szinte minden nagyobb hírportál foglalkozik velünk, újságok, tv csatornák, rádiók, már nem számolom, hány riportot adok, adunk, próbál mindenki segíteni, a maga eszközeivel. Országgyűlési képviselő keres, többen próbálják parlamenti munkájukba is becsatornázni az ügyet. Más a banki szférán belül próbál segíteni, elindulni itt is. Persze írok hivatalos levelet én is, az MNB-hez, az EMMI-hez, ez utóbbi sajtómegkeresésre közli, segíteni fog. Rengeteg megerősítő levél jön, biztatás, hogy nem adhatjuk fel, és igen, már érzem én is, hogy nem lehet, az Igazgyöngy a mi közös „termésünk”, nem az enyém, aki alapítottam, nem a kollégáimé, akikkel felépítettük, nem, ez a civileké, mindenkié, aki segíti, érti, érzi az ügy fontosságát, aki mellénk áll támaszként, és nem engedi, hogy ezt a szervezetet egy rosszul működő, korrupt rendszer bedarálja. Persze keserű a szám, hiszen az integráció állami feladat, és rajtunk újra a civilek segítenek. És azt sem tudom, az állam segít-e most, de azt hiszem, annak is nagy üzenet értéke lesz, ha nem, de talán mégis igen lesz majd, és jobb lesz minden. Talán. Most mindenesetre köszönöm a reményt, az összefogást értünk, a munkánkért, a támogatott családok nevében is, akiktől még távolabb van a BudaCash, mint tőlünk, és akik semmit nem értenek ebből az egészből. Köszönök mindent, mindannyiunk nevében. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/03/01/460-hogy-allunk/
461. MI A CIVILEK SZEREPE? 2015. március 05. Ez a banki krízishelyzet, az, hogy honnan várható segítség és miként, újra elgondolkodtatott az állam és a civil szervezetek viszonyán. Hol vagyunk, mi a szerepünk, szükség van-e ránk, hogyan tudunk illeszkedni az állam által működtetett rendszerhez? Sosem tudtam elengedni annak az ideáját, hogy ezzel a munkával, amit végzünk, az államon belül van a helyünk. Sok kudarc után is próbálom újra és újra hozzáilleszteni magunkat a helyi szintű intézményrendszer tevékenységéhez, legyen az oktatás, szociális munka, egészségügy, vagy más terület. És próbálom szakpolitikai szinten is, pártoktól függetlenül a terepi tapasztalatok szemszögéből megmutatni a tervezetek, döntések helyi levetülését, jelezve, ha az elméleti elgondolások távol állnak a gyakorlati megvalósítástól. Azt gondolom, amit tudunk, az egy, a rendszer működését, a problémát „életszagúan” kezelt tudás, rendszerbe foglalt tapasztalat, ha pedig átgondolom a munkánkat, mindig oda lyukadok ki, hogy nincs a rendszerben a mienkhez hasonló finomhangolást végző elem, ami az ágazatok közötti, és a családok és az intézményrendszer közötti mediálást ilyen módon végzi, segíti. A protokollszintű vezérlésben előírt együttműködések valójában sehol sem működnek megfelelően, intézményi hálóról nem nagyon beszélhetünk. És nem törődik rendszerszinten senki a közösségekkel sem, nem épít annak erősségeire, nincs megértés, korosztályokat átfogó fejlesztés ott, ahol a tudás, képesség generációk óta csak veszteségeket produkál. Nyilván az a nemzetközi díj, amit most már kihangosíthatok, az Ashoka-fellow, amit hosszú minősítési folyamat végén kaphattam meg, azt mutatja, ez a megközelítés, ennek az „igazgyöngyös” rendszernek a működtetése nemzetközi szinten is érdekes, értékes lehet. Mégis, most ebben a helyzetben, amiben vagyunk, újra gondolom: hol a helyünk ebben az őrületben? A gyors segítség nem az államtól jött, és nem tudom, jön-e egyáltalán onnan bármi. Nyilván van üzenete annak is, hogy kik kerestek meg, próbálva segíteni, hogy több országgyűlési képviselő próbál lobbizni értünk, de egyikük sem a most hatalmon levő pártból, hogy szinte minden média beszámolt a helyzetünkről, kivéve azokat, akik a döntéshozókat képviselik. Mintha ez a helyzet is egy politikai állásfoglalás lenne, nem ez nem a „mienk”, a problémája sem lehet az. Közben persze segítünk, ha kell, ha hívnak, kiállítással, legyen az a közneveléshez, szociális területhez, vagy éppen a romastratégiához kapcsolódó, akár hazai, vagy nemzetközi. És ott vagyok, több munkacsoportban is, ami az integráció ügyében szerveződik, ahol azt gondolom, a tapasztalataink segíthetnek előre vinni az ügyet. Ott vagyok, pártoktól függetlenül, szakmai alapon, civilként. Lehet, ez a baj. Hogy nem köteleződöm el politikai alapon. De miért nem lehet csak szakmai alapon megítélni bármit? No meg tudom, az is baj, hogy mindig beszélek a hibákról is. Mert ez minimum gyanússá tesz ebben a torzra kommunikált világban. De nálunk, nálam ez van, ez az alapja a munkánknak, a hideg és könyörtelen problémaelemzés, mert
addig, amíg nem nézünk szembe a hibákkal, csak hazug kártyavárakat építhetünk, a szegregátumok szintjéről pedig nehéz rózsaszínben látni a világot. Ezt teszem most is. Próbálom elemezni ezt, amibe kerültünk. Próbálom megérteni, hol a helyünk, mélyszegénységben élők integrációjával foglalkozó civil szervezetként. Még nem tudtam megérteni az új helyzetet. A civil segítség, odafordulás óriási, megteremtette a márciusi folytatást. De jól van ez így? Normális az, hogy ebben a helyzetben is tőlük jön a segítség? Érzem azt is, lassan szimbolikussá válik az Igazgyöngy ügye. Szimbolikussá a társadalmi igazságosságban, a mindent elkenő korrupció és a szegénység elleni küzdelemben feszülő ellentmondásban, a civil és az állami kríziskezelésben, a közösségi értékek és az egyéni csalások szembeállításában. Küzdök még mindig, magunkért, a munkánkért, a hitünkért és hitelünkért. És küzdök magammal is, hogy tudjak megfelelően működni ebben a rendszerben, amiben most egyetlen biztos pontot látok, a körülöttünk levő civilek népes, erős, megtartó csapatát. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/03/05/462-mi-a-civilek-szerepe/
363. CIVILSÉG MA 2015. március 14. Akik követik ezt a blogot, bizonyára érzékelik, hogy én is hogyan változom e munka közben, ahogy értem, értelmezem ezt az egészet, ami maga is változik folyton, és a környezet is, amiben a szegénység problémája jelen van. Vannak dolgok, amiket újraértelmezek, mert az események miatt világosabbá válik bennem valami, bár ez nem tesz boldoggá, mert általában nem egyszerűbben, hanem még bonyolultabban mutatja meg a probléma összetettségét, azt hogy minden szétesik, minden egyre zavarosabbá válik, ahelyett, hogy tisztulna. Így van ez a civilséggel is. Sokáig élt bennem az a naiv vágy, hogy a munkánkkal az állami rendszerbe való beépülésre kell törekednem, hiszen állami feladatokat végzünk, ráadásul sikeresen. Mindenképpen erre akartam törekedni, hogy a rendszer része lehessünk, civilként, segítve annak működését, a tapasztalatainkat átadhassuk, és összedolgozva javítsuk a szegénységben élők életesélyeit. Most értettem meg valamit. Pedig már korábban is látnom kellett volna, hiszen megtapasztaltam, mennyi konfliktust okozott kezdetben az intézményrendszerrel a munkánk, hogy „minek pofázunk bele abba, amihez nincs közünk”, „csak keverjük a bajt”, „na nehogy már egy civil mondja meg, hogy mit kellene másképp, mikor én ezt tanultam, ők meg nem értenek hozzá” stb…hangzott el gyakran, mikor egy-egy hibát jeleztünk a rendszerben. Aztán ez mégiscsak változott, mert a rendszer annyira eszköztelen, hogy el kell, hogy fogadják már a segítséget, sőt, ők szólnak, és lassan a beszámolóikba is bekerül az Igazgyöngy neve. De az állam szintje és a civilek viszonya most világosodott meg bennem. A mi szervezetünk, az Igazgyöngy Alapítvány, és persze más hasonló szervezetek is, az állam működési hibáira települtünk rá, azokra a résekre, ahol nem tud az állam hatékony lenni. Ám ahhoz, hogy az állam kimondja, szükséges, sőt hasznos a munkánk, és megnézze, nem lehet-e beilleszteni a rendszerébe, ahhoz az kellene, hogy elismerje: az ő rendszere nem működik jól. Ezt viszont egyetlen kormány sem teszi meg. Legalábbis ezen a területen, a mélyszegénység, a roma integráció területén biztosan nem. Inkább arról szól a kommunikáció, hogy minden milyen nagyszerűen alakul. És talán innen van az is, hogy eleve gyanús, sőt ellenség az, aki mást állít, mást hangosít ki. És azt hiszem, ez más területekre is igaz, hiszen a Norvég Civil Alap cirkusza is ezt támasztja alá. Azt hiszem, ezt az antagonisztikus ellentmondást fel kellene oldani. De erre nincs esély sem. Bár valamit kell, hogy érezzenek ebből, hiszen most miniszteri ígéretem van a segítségnyújtásról, bár azt gondolom, ez nem a felismerés, hanem a nyilvánosság és a társadalmi igazságtalanság miatt alakult így. És boncolgathatjuk tovább is a civilség kérdését. Annyira zavaros, kusza, rendszertelen az egész….A CÖF óta jelen van a fogalom mellett a politika. Bár azt hiszem, korábban is jelen volt, csak nem ennyire nyíltan.
Most dolgozunk a térségben egy programban a civil szervezetekkel. Alig mozgathatók, pedig sokan vannak. Az a hangzatos ábránd, hogy “közjó”, meg “mindenki tegye hozzá a magáét”, meg “hálózatosodjunk, növekedjen a civil tudás, érdekérvényesítés”, szertefoszlott bennem. Nem tehetők partnerré, főleg nem a hátrányos helyzetű gyerekek kérdésében. Ők sportolni akarnak a barátaikkal, nótákat énekelni, vagy horgászni, nem, nekik nem kell pályázati lehetőség sem, úgysem tudják megírni, nem kell honlap sem, elérik ők, akit akarnak, hagyjuk őket békén, nem azért alapítottak szervezetet, hogy többet dolgozzanak, csak azért, mert így van nevük, és elérhetik az önkormányzatok 50-100 ezer forintos támogatását, és nekik ez elég. És tényleg, elgondolkodtató: kötelező mindenkinek társadalmi hatásban gondolkodni? Aztán ott vannak azok, akiknek ez a megélhetése. Akik olyan területen dolgoznak, hogy ezt már nem lehet önkéntes munkában, munkahely lett a civilség, biztonsággal, infrastruktúrával, és sokaknál ez a probléma kényszeres megtartásához vezet, nem felszámolni azt, amiért létrejött, hanem megtartani, minél tovább, a saját megélhetés biztosítására.Mindezt erősíti a pályázati rendszer, ami kaput nyit állásteremtésekre a programokban, amiket utána mindenki szeretne megtartani. A pályázati rendszerbe vannak egyébként ma beépítve a civilek, olyan területeken, amire az államnak nem futja, pl. a tanodákra, és sok más fejlesztésre is. Az uniós pályázatokban a civilek megszólítása bizonyára uniós elvárás, a demokrácia velejárója. De nálunk állami feladatellátók lettek, ezekkel a forrásokkal.Mennyire zavaros az egész! Most, hogy felmerült a mi pénzügyi bajunkban a krízisalap kérdése, elkezdtem gondolkodni, kinek, mi a krízis? Tudunk-e ebben valami rendszert kialakítani? Mert nekünk most az volt a krízis, hogy nem tudtuk pl. a gyerekgyógyszert kiváltani, a kutyamenhelynek az, hogy nem tudtak enni adni az állatoknak, de egy sportegyesületnek lehet az, hogy egész éves felkészülés után nem tudják kifizetni az utazási költséget a külföldi versenyre, vagy nincs fellépő ruhára való a táncosoknak. Ebben hogy teszünk rendet? Rangsoroljuk a szervezeteket? És itt könnyen eljutunk a stadionépítés kontra gyerekéhezés kérdéséhez……Az egyik szervezet fontosabb, mint a másik? Van itt mindenki számára elfogadható válasz? Rengeteg kérdés, tisztázásra váró pont. Hol a helye a civileknek? Hogyan lehetne egy átlátható, tiszta rendszert felállítani? Ki teszi ezt meg? Mikor? A héten, míg sokakkal erről beszélgettem, hátha van valakinek ötlete erről, leginkább azt mondták nekem, engedjem már el ezt az állami szintet. Csak fölösleges energia befektetés. Az államon kívül kell dolgoznom. De az állam mellettünk ugyanezért fenntart egy intézményrendszert! Fizetésekkel finanszírozva…és a probléma, amit kezelniük kellene, napról napra nő. Szóval, fogalmam sincs, hol a megoldás. De most erősen gyúrok arra, hogy elengedjem a beépülés ideáját. Át kell gondoljam az egészet újra. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/03/14/463-civilseg-ma/
464. TULAJDONVISZONYOK 2015. március 22. Azt hiszem, a legnagyobb baj a felelős gondolkodás terén van a generációk óta mélyszegénységben élőknél. A tervezés, előrelátás, tudatosság képessége generációról generációra hanyatlott, és tört új utakat magának a túlélés módszere. Azt hiszem, azt nem értik legtöbben, hogy minden, ami körülöttük van, ahogy nem bírnak a helyzetükön változtatni, abban nem a személyes döntés képessége a legnagyobb. Ma hallgattam vissza egy riportot velem a civil rádióban. A riporter is azt mondta, példának a hajléktalanokat véve, hogy segíteni csak annak lehet, aki akarja, hogy segítsenek rajta. Mintha az, ami a problémát okozza az életükben, az ezen múlna. Hogy akarják, vagy nem. Ez a legnehezebb, hogy ezt megértessem: nem tudnak másképp dönteni. Mert sem a család, sem a környezet, sem az oktatási rendszer nem adott hozzá eleget a változtatás képességéhez, nem fejlesztette ezt senki, „maguktól” meg ennyire jutottak, ha változtak is, semmiképp sem arra, amerre a többségi társadalom elvárná. Mentek a megélhetésért a szociális támogatások, az alkalmi és feketemunka, vagy a krimianalizálódás felé. Mivel ezek a lehetőségek adtak némi megélhetési biztonságot, ennek a tudását örökítették tovább, generációról generációra, egyre távolodva az integráció lehetőségétől is. A személyes döntések egyszerűek ma is: pénz kell ahhoz, hogy megéljenek. Ezt mindannyian pontosan látják. Az meg, hogy ebben milyen lehetőségeket adott és ad nekik az őket körülvevő világ, társadalom, kormányzati döntések, gazdasági mozgástér, intézményrendszeri viszonyulás, nos, azt hiszem, ez az, ami a legjobban hibáztatható ebben a kialakult helyzetben. Mert ez tette olyanná generációkon át őket, amilyenek, és most, amikor a problémahalmaz egyre inkább önjáró kezd lenni, egyre több helyen bukik ki a helyzet tarthatatlansága, az oktatástól a szakképzetlenségig, most is ott tartunk még, hogy a legtöbben őket hibáztatják. Sőt, ahogy egyre mélyülünk el ebben a munkában, azt látom, a rendszer működése és hibái ma még tovább lökik ezen az úton őket, ahelyett, hogy végre ráismernénk, az irány jó ugyan, de az út nem az, másképp kell, hogy gondolkodjunk róla. Tudom, nehéz ezt megérteni, de azt hiszem, ez sarkalatos pontja az egésznek. Ezért mondom mindig, hogy a „képessé tevés” a legfontosabb, a felnőttek képessé tevése arra, amire az élet és az oktatási rendszer sem tette alkalmassá őket. És ezt nem lehet úgy, mint a gyerekekkel, mert nem azok, ők felnőttek, ezért volt rossz döntés a nemrég lezajlott képzésekben napocskát színeztetni velük, ahelyett, hogy az élethelyzeteik megoldatlanságát tették volna a képzések fókuszába. Itt van pl. az ingatlanok kérdése. Most, hogy a villanyórákat már a legtöbb helyen felszereltük a kapcsolatrendszerünkbe tartozó családoknál, már csak azok maradtak, ahol az új szabályozás szerint lakcímkártya kell, és ahhoz ügyvéd előtti albérleti szerződés,
természetesen a tulajdonostól, nos, itt most megtorpantunk kissé. Meg jöttek új, a házakhoz kapcsolódó ügyek is, hogy pl. ha végre valakinek munkája lesz, a behajtócégek kb. hat hónap alatt elérik őket, helyesebben a munkáltatókat, megindulnak a levonások, és ilyenkor előbukkan sok minden, honnan vannak tartozások, kinek a nevére, konfliktusok kerekednek, aminek az elsimításában mi próbálunk segíteni. És persze közben velük is megértetni mindent, a felelős döntések fontosságát, hogy legyen tudásuk rá, és legközelebb ne járjanak így. Hihetetlen, hogy mi van a tulajdonviszonyokkal. És miért? Mert a legtöbb esetben semmi tudás nincs arról, mivel jár, ha egy kölcsönt felvesznek, de nem fizetnek, mi az, hogy ráterhelődik az ingatlanra valami. Ügyvédhez nem fordulnak, pénz sincs rá, és nem is értik, minek, no meg azért utazni kellene, a szegregátumokban nem laknak, dolgoznak effélék, a tulajdoni lap fogalma, minden érthetetlen, és ez egyben utat enged azoknak, akik értik ezeket, így volt ez a szocpolos házak építésével, így van a Provident kölcsöneivel, amit képesek akár egy bevásárlásért felvenni, sőt, az uzsorásokkal is. A házak egy kockás papírra írt „szerződéssel” cserélnek gazdát, aláírják, még tanúkkal is aláíratják, és ennyi. Azt sem tudják, kinek a házát adták el nekik „tartozással” persze, sokszor pár tízezerért, egy-egy ház többször is eladásra kerül, közben a rá bejegyzett tartozások a Földhivatalnál már több oldalt tesznek ki. Most is nekifogtunk kibogozni egy házcserét, ahol a “szerződés” értelmében a tartozások is gazdát cseréltek, abban reménykedtünk, hogy hátha tudunk egy tiszta lapot kezdeni, de képtelenség, most úgy tűnik, lehetetlen kibogozni is, ki, mikor, mit vett fel, kinek kellett volna fizetni a tartozást. Vonunk be ügyvédet is, hátha ő látja, és persze a feleket is próbáljuk összebékíteni, hogy együtt találjunk megoldást. Most azt gondolom, ha egy pontot tudnánk tenni, akkor az előző időszak elévülését kellene megvárnunk, hogy hivatalosan is tiszta helyzet teremtődjön, egy tehermentes ingatlannal, és akkor a nevükre mehetne azoknak, akik most tulajdonuknak vallják azt. A bejegyzések egyébként hihetetlenek. Van olyan ház, ami a hivatalos rendszerben nincs is, csak egy üres telek, miközben sok éve épült rá egy szocpolos ház, ami már gazdát is cserélt, valószínűleg be sem lett fejezve, és nem lett lezárva az ügy sosem. Hogy ez hogy lehet, számunkra is rejtély. Mint ahogy az is, hogy lehet egy állami gondozott életkezdési támogatásából egy olyan házat megvenni, amit nem a távol élő tulajdonosoktól (örökösöktől) vettek meg, hanem egy bizonytalan, ködbe vesző szerződéssel, egy önjelölt tulajdonostól, kockás papíron, ügyvéd nélkül. És látom, a könnyelmű költözéseken, az értelmetlen, de a jobb jövő reményében, néha csak egy helyi konfliktus miatt megtett házcseréken, hogy semmi tudás nincs arról, mit jelent ez az egész, kire mi terhelődik rá, elvéve a lehetőségét is annak, hogy az életüket normális mederbe tereljék valaha is. Őrület, ami van. Közben hallgatom a tv-ben az államtitkárt, aki azt mondja, a szociális járandóságok átszervezésével ezután mindenki tudja majd, mi jár neki, és mivel, hova fordulhat, pl. az önkormányzathoz-e, vagy a járáshoz. Mindenki tudja majd? Vajon azok is, akik ma is úgy fogalmaznak, hogy felmennek a „tanácshoz”, mert ott majd segítenek nekik? Vagy csak egyszerűen félreteszik a számukra érthetetlen hivatalos levelet, mintha nem lenne. Mintha magától megoldódna bármi is.
Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/03/22/464-tulajdonviszonyok/
465. BALLAGÓKÉP 2015. március 29. A kapcsolatrendszerünkbe kerülő gyerekekkel és családjaikkal lassan, türelemmel építjük ki azt a köteléket, amiben elmozdulhat valami a mélypontról, a gyerekek érdekében. Amiben segítünk, hogy jobb legyen, de ehhez az ő segítségükre is szükségünk van. Más partner is kellene persze. Sok kellene. Aki segít. Ha egy képben kellene bemutatnom, milyen a mélyszegénység és a benne élő gyerek életesélyének viszonya, akkor úgy mondanám, olyan, mintha egy nagyon mély gödör alján állna a halmozottan hátrányos helyzetű gyerek, és a rendszer belógat egy létrát, amin kikapaszkodhatna. De a létra fogai hiányosak, néhol nem is az ő méretéhez igazodnak, no meg libeg, nem stabil, néha még jól be is lengetik, felülről, növelve a lepotyogás veszélyét. A létra túl magasan kezdődik, a gyerek alig éri el, és nincs, aki bakot tartana neki. Sőt, ha sikerülne is elkapnia a lépcsőfokot, sok kéz kapaszkodik a lábába, húzza vissza a közeg, ami már jó régóta a gödör mélyén él. Nem nagyon biztatja senki. Addig mászik, ameddig ereje van. Ha nincs, visszahull. A létra pedig nagyon hosszú. Vagyis, a gödör túl mély. Nekik a gödörből való kimászás már eredmény lenne. Talán, ha lenne pár segítő kötél, amit a derekukra köthetnének. De kevés ilyen kötél van. És kevés kéz is, ami húzza, kifele. A rendszer pedig nem szívesen bonyolítja ezzel a dolgát. Ő más gyerekekkel gondolkodik. Akik nem gödörből indulnak. Sőt, legjobb, ha dombtetőről startolnak. Ők bezzeg nagy lendületet tudnak venni. Míg emezekkel nem nagy sikerélmény van. Még a gödörből kikerüléshez is segíteni kellene nekik. Beszélgetünk kicsit, a felszerelések kipakolása közben a tanteremben, hetediknyolcadikosokkal. A téma a ballagókép. „Minek az a hülyeség, nekem nem kell…”-hallom az egyik lánytól a becsmérlő mondatot. „Miért, te nem szeretnél rajta lenni a tablón?” – kérdezem. „Nem hát. Minek az. Hülyeség.”-válaszol vállrángatással. Ismerem ezt a reakciót, és jól tudom, mi van mögötte. Biztos vagyok benne, hogy nem volt pénzük kifizetni a fotókat. Ismerem a körülményeket, ahonnan jön. A családot, ahol erre nem futja. Másra sem, a környezet ismerete sok dolgot indokol a lánynál, az is csoda, hogy így, itt van. Mondom neki halkan, szívesen segítünk, még nem késő, meg tudjuk oldani. Nem szól. Pakolgatja a zsírkrétákat. Ám egy másik nem hagyja szó nélkül. „Neked akkor nem lesz a családban ünnepség se? Vendégeket se hívtok? Nézzétek mán, ennek még ballagása se lesz…”- kezdi felemelni a hangját, hogy hallja mindenki, aki eddig nem figyelt volna a kérdésére. A lány dühödten reagál, feláll, hogy a testével is nyomatékot adjon: „de lesz….nálunk is lesz…. mink is hívjuk a rokonokat, tudod…most mit röhögsz, te….”. És már indul…. Alig tudom lecsendesíteni őket. Őt is, meg a többit is visszaterelem a munkához, megkezdődik az óra, dolgozunk.
Aztán, mikor közel megyek hozzá, csendben odasúgja: „Tényleg lehetne? Tetszenek tudni segíteni, hogy nekem is legyen ballagóképem?” És segítünk. Csendben, hogy ne cikizzék érte. Kiderül, fehér blúz sincs. Kap azt is, és behozzuk a városba, a fotóshoz, hiszen a többit már lefotózták az iskolában, hetekkel előbb. Segítünk, hogy a ballagást ne úgy élje meg, hogy neki nem lehet. Hogy neki is élmény, ünnep legyen az, hogy befejezi az általánost, maradjon róla egy fotó, és a tablókép. Nézegetheti otthon, mutogathatja a rokonoknak. Talán olyan élete lesz, ahol a tablókép megmarad. És majd felnőttként is megmutathatja a gyerekének. A szegények megfosztódnak sok mindentől. A legrosszabb, hogy az élményektől is. Azoktól a mérföldkövektől, ünnepektől, amiben ők az ünnepeltek. Sokuknak nem jut ebből semmi. És amit ők nem élnek meg pozitívan, annak a pozitív átörökítésére sem lesznek képesek. Akinek nem volt rendes fotózása, ballagása, annak nem lesz fontos akkor sem, ha a gyerekére kerül a sor. Aki nem élte meg pozitívan az iskolába járást, akinek nem volt öröme, sikerélménye benne, aki mindig csak a negatívumot kapta, aki mindig kimaradt a programokból, mert fizetni kellett érte, akit folyton szidtak, kirekesztettek, kicsúfoltak, megaláztak, az ezt viszi tovább magában. Így rakódik generációról generációra a gyerekre minden. Az átörökítésben maradnak a szülők pozitív élményektől megfosztott iskolai viszonyulásai, és megyünk mindig lejjebb. A gödör mélyül. És egyre többen vannak benne. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/03/29/465-ballagokep/
466. MUNKA A KÖZÖSSÉGÉRT 2015. április 05. Amikor elkezdtem ezt a munkát, az egyik legszembeötlőbb az volt, hogy mindenki mindenkivel rosszban volt. Indulatosak voltak egymással, nemtörődömök, irigykedtek, hazudoztak, rágalmaztak, kiabáltak. És néha össze is verekedtek. Akkor az, hogy valaha ez változni fog, elég esélytelennek tűnt. Lassan, lépésről lépésre értettem meg az életükből annyit, amennyit nem cigányként, és nem mélyszegénységben élve meg lehet. Sok dolog, ahogy próbáltam elindítani valamit, ösztönös volt. Sok nem sikerült. Sokat másképp kellett. De volt, ami változásokat indított el. Ez lelkesítő volt, ebbe kapaszkodtam, nem a kudarcokba. Az asszonyokkal egyszerűbb volt a kapcsolatfelvétel, és a munka is. Nyilván, mert én is asszony vagyok, és a gyerekek szeretete gyorsan képes hidat verni a másik felé. Sokszor elmondom, hogy a mi munkánk célja nem az, hogy örökösen bábáskodjunk felettük, megoldjuk a gondjaikat, hanem az, hogy képessé tegyük őket arra, hogy önmagukat megszervezzék. Mindig annyit segítünk, ami éppen kell, és aktivitást várunk el ezért is, cserébe. Hisszük, hogy minden változásnak a magja a közösségfejlesztésben gyökerezik. De itt, még közösség sem volt. Csak egy szétesett, egymásra acsarkodó tömeg. Még a családokon belül sem tudták elviselni egymást. A szegénység, a lehetőségek hiánya, a tanult tehetetlenség, a kriminalizálódás, az uzsora, a hatalmi harcok, no meg az örökös ellentétek, cigány-nem cigány, oláh cigány-romungro, mind csak tovább mélyítette a konfliktusokat. Aztán elindult valami. Ma már ezen az úton haladunk tovább. Most pl. egy Norvég Civil Alap által támogatott projekt ad hátteret hozzá. Az alap már megteremtődött, két éven át megszokottá váltak a rendszeres programok, együttlétek. Amelyek először egymás elviselésével indultak, később beszélgetésekkel, amiben sokszor pattanásig feszült a hangulat, sok volt a felugrálás, kiabálás, néha alig lehetett mederben tartani az indulatokat. Ebben a projektben az asszonyközösségre fókuszálunk. Minimum harminc asszonyra terveztük, de sokszor vannak negyvenen is, és persze nem zárjuk ki a férfiakat sem. Szeretnénk egy egymást támogató, önszerveződésre is képes közösséget kialakítani belőlük. Az asszonyok sokféle tudással, tapasztalattal vannak benne a programban. Mindenki hozzáteheti a magáét. Tudásmegosztás van egymás között is, az idősebb, nem cigány asszonyok, vagy azok, akik nem a nyomorúságban való túlélés tudását kapták örökül, sokat segítenek ebben. De eddig nem tették. Igaz, nem is kérte tőlük senki. Olyan témákkal foglalkozunk, melyek problémát jelentenek az életükben, és melyekről azt gondoljuk, az asszonyok, az anyák képesek hatni rá. Az első, a háztartási ismeretekhez
kapcsolódó blokk most fejeződött be. Sok dologról esett szó, a kevéske pénz beosztásáról, a kötelező befizetésekről, arról, hol, mi, mennyibe kerül, és készült szakácskönyv is, a helyi receptekből, és tanultak gyógynövényekről, gombákról, kiskertről, takarításról, terítésről, terveztek konyhát maguknak, sorba vették a főzés itt is megtermelhető alapanyagait, és a tanultakat ki is próbálták otthon. Voltak vendégelőadók, akikkel egyszer személyesen, egyszer skype-on beszélgettek, gyakorolva az internethasználatot is. Már nincs veszekedés. Várják a programokat. Beszélgetnek, örülnek egymásnak. Léphetünk hát tovább. A következő részben a gyereknevelésről, a tudatos családtervezésről esik majd szó. Ez nehezebb téma lesz, mint a háztartásvezetés. De az megteremtette az alaphangulatot, hogy erről is beszélgessünk. Ott van azoknak a tudása, tapasztalata, akiknek már felnőtt gyerekeik vannak, szakmával, stabil alapokkal. Akik ott nőttek fel, csak másképp. Akik más munícióval indultak az életbe. Akikkel azonos célokat fogalmaznak meg, mindannyian: tanuljon, legyen jó szakmája a gyereknek, amiből meg tud majd élni. A valóságban mégsem úgy sikerül. Mert kimaradnak az iskolából. Mert nem bírnak velük. Valami itt hibádzik. Persze, nyilván az iskola is hozzáteszi a magáét, de többet számít a szocializáció. Ami kiskoruktól épül bennük otthon, és erősebb mindennél. Ott van az asszony is, akinek fia abbahagyta a középiskolát, pár hete még örömmel újságolta, hogy elment a fia, a Dunántúlra, másokkal együtt, egy építkezésre, dolgozni. Aztán, hogy nagyon kemény a meló….és sokba kerül a kaja, szállás. Nem sok pénze marad. Később, hogy jön haza. Jó lenne, ha itthon kapna közmunkát. Az anyja meg sajnálja. Jobbat szeretne neki. Kérdezem, mit várt? Hiszen nincs semmi képzettsége, csak a fizikai ereje marad. Az meg ilyen. Kemény. Érti, bólogat. De nem tud vele mit kezdeni. Ezt a pontot kell megfognunk. Tudatosítani, ezerszer újra és újra, hogy kialakuljon az akarat, szülőben és gyerekben is. És a közösségben is. Hogy ne legyen, ami elviszi őket az iránytól. Amiről tudják, hogy merre mutat, de mégis eltérnek tőle. Sokan megfogalmazzák, hogy rossz volt a gyerekkoruk. És ők jobbat akarnak a gyerekeiknek. Minden szülő ezt akarja. De a gyakorlatban ez nem a tanulás irányát jelenti. Még nem. A következő hat hónap az asszonyokkal erről fog szólni. A tudatosságról a gyereknevelésben. Amit ezer szállal támogatnunk még, a baba-mama klubtól a tanodáig, az ösztöndíjaktól a pszichológussal történő beszélgetésekig. És nemcsak hat hónapig. Sokáig kell ezzel a beavatkozási ponttal foglalkoznunk, hogy változás legyen. De ha egyszer megindul, már könnyebb lesz ez is. A többivel is így volt. És meg fog indulni. Muszáj neki. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/04/05/466-munka-a-kozossegert/
467. HATÓSÁGI SZEREPEK 2015. április 11. Mindig is világos volt számomra, hogy a probléma rendszerben történő elhelyezésénél van az első gond. A velük dolgozók viszonyulásának meghatározottságával. Ha az egészet úgy élik meg, mint amihez csak negatívumok tapadnak, szükséges rosszak, akik nem akarnak engedelmeskedni, akkor megindul valami bennük, amiben sosem marad hely a megértésnek, a megelőzésnek, vagy a fejlesztésnek. Ott csak egy dolog marad. Az utasítás betartatása. Erőből. Mindenáron. Nyilván a felsőoktatásban is elcsúszik valami. Még a pedagógusoknál értem, hiszen őket valami idilli állapotra készíti fel a főiskola, egyetem, olyan módszerekkel vérteződnek fel, ami feltételez pl. tanulás iránti motivációt, szülői támogatást, olyan gyerekeken gyakorolják a tanítás lépéseit, ahol nem képzelhető el, hogy a szülő mondjuk ne tudjon írni, olvasni. Ők utána, ha kikerülnek, akkor szembesülnek azzal, mit jelent az eltérő szocializáció, mi az, hogy halmozottan hátrányos helyzet. Már, ha olyan iskolába kerülnek, ahol van ilyen. Ha belekerülnek a problémába, hamar szertefoszlik minden, amit a felsőoktatás adott. Aztán vagy elmenekülnek, vagy lassan kiégnek az eszköztelenné válás folyamatában. És persze vannak páran, akik küzdenek, új módszereket keresve. Ha szerencséjük van, ezt támogató közegben tehetik, de többnyire nem, az újító szándék ma nem erény egy tantestületben, hiszen elég pontosan be van határolva minden, a mozgástér minimális, és a kereteken belül nem nagyon találni megoldást. A szociális munkásoknál már kevéssé értem. Mert ők eleve a szociális segítségnyújtásra vérteződnek fel tudással, nekik nem kellene meglepődniük semmin, és kellene bírniuk állni a sarat. Bár nemrég, amikor egy terepbörzén jártunk, ahol gyakorlóhelyként ajánlottuk mi is magunkat, feltűnően kevesen álltak meg a mélyszegénységgel, roma integrációval foglalkozó szervezetünk asztalánál. Persze az is gond nyilván, hogy mi messzebb vagyunk, mint egy nagyvárosi helyszín, de ez már csak ilyen, a mélyszegénység ma leginkább a vidékhez kötődik Magyarországon. De más is van az okok között biztosan, hiszen nem taposnak a szegregátumok családsegítői állásaiért sem. Azt nem értem leginkább, hogy mikor és miért kezd el hatósági szerepben megjelenni az, aki nem hatóság? Hogy mikor kezdi a tekintélyelv felülírni mindent? Szóval, hogyan rendezi át mindez a személyiséget, ami egykor biztosan nem ilyen volt, hiszen elköteleződött egy szakma iránt az, aki ezt tanulta, ezt akarta hivatásként vállalni? Szól nekünk a héten egy anyuka, akinek a gyereke sírva jött haza a suliból, mert a tanító néni azt mondta nekik az osztályban, hogy aki rossz lesz, azt elviteti intézetbe. Hogy a gyerek fél, hiszen nem tudja, mi a határ, mikor elviszik majd, ha nem lesz kész időre a feladattal, vagy ha nem figyel oda órán, esetleg túl hangos, vagy verekszik? Mert a „rossz” elég szubjektív fogalom. És sokszor hangulatfüggő is. Amit a tanító néni reggel még elnéz, délután már rosszaságnak minősít. Az anyuka kérdezi, mit tegyen, nem tudja megnyugtatni a gyereket.
Nyilván értem én. A pedagógus eszköztelen, nagyot akart mondani, ráijeszteni az osztályra. Nyilván túl volt már a „leveszem a mosolygódat”, „beírok az üzenődbe”, az „osztályfőnökit adok”, vagy a „felviszlek az igazgatóhoz” formulákon, amelyek nem működtek. Vagy inkább már nem működtek. Felruházta hát magát a gyerekek előtt egy olyan szereppel, ami félelmetesebb. Amivel ő, ha úgy gondolja, elszakíthatja a gyereket még a szüleitől is. És persze ez nem áll meg itt, a figyelmeztetésnek induló fenyegetések tárháza ma már nagyon gazdag. Túl gazdag. Nincs szó más módszerek kereséséről, partnerré tevésről, egyéni segítségnyújtásokról, a „majd én megmutatom neked” sokkal erősebb lett a pedagógiában, mint az korábban volt. Persze tehetik, a szülői érdekérvényesítés meglehetősen alacsony szintű, ha jelzés menne is, nyilván a szülőt is meg lehet fenyegetni. A „mit képzel ez?” reakció sokkal erősebb lett a szülői kapcsolattartásban, mint korábban volt. A hatósági szerep ott a családgondozóknál is. Pedig ők sem hatóságok. És mégis, a legtöbben félnek tőlük. Mert úgy viselkednek, hogy hatalmat mutassanak, félelmet keltsenek. Nyilván oka van, feltehetően ők is eszköztelenségükben válnak ilyenné. A gyerekek elvitetése a kulcsszó itt is. Azt hiszem, ez a hatalmi pozíció gyakorlása, amit minden intézményi típusban megtapasztalnak a szegregátumokban élők, legyen az oktatás, egészségügy, bármilyen hivatal, lassan kifejlesztett bennük is egy sajátos ellenszenvet, ellenszegülést. Ami természetes jelenség. Ám gátjává válik a pozitív hatásoknak. A héten egy beszélgetésben próbáltunk tisztázni egy problémát. A családgondozó is mást állított, és az asszony is. Próbáltuk kiegészíteni saját tapasztalatainkkal az asszony által mondottakat, hogy segítsünk jobban megérteni a helyzetet. Mert az igazság sokszor nem értelmezhető feketén-fehéren. Sokszor van olyan helyzet, mikor mindkét félnek igaza van a saját szempontjából. „Ja, látom már, mi a baj. Hogy ti velük vagytok, nem velünk. ”- mondta a családgondozó. Azt hiszem, tényleg ez mutatja legjobban, mi a baj. Hogy eleve olyan már a felállás, amiben két, egymással szemben álló oldal van. Az ők és a mi. Az ők, akikkel mindig baj van, és a mi, akik harcolunk ellenük. És az áldozatok is mi vagyunk, persze, nem ők. Ők a rosszak, a gonoszak. Pedig így nem megy. Persze van, ami hatósági szinten kezelhető. Amihez hatósági eszközök kellenek. De hogy alakulhatott ki az a helyzet, hogy lassan mindenki hatósági szerepet játszik velük szemben? Eltűnnek így a megelőzés-fejlesztés lehetőségei. Csak a büntetés-megtorlás marad. Amire válasz jön majd. Előbb-utóbb biztosan. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/04/11/467-hatosagi-szerepek/
468. SKATULYA 2015. április 18. Vannak civil szervezetek, akik azt vallják, nem kell törődni a tágabb közeggel, amiben dolgozunk, pláne nem az intézményrendszerrel, vagy a szakpolitikai szinttel, tenni kell a dolgunkat azért a közösségért, amelyért dolgozunk, és majd aztán észreveszik a körülöttünk levők is, hogy ez így jó, így működik…. Én nem hiszek ebben. Mert azt látom, nem vesznek észre semmit. A pozitív változások meglátásánál jóval erősebb az a stigma, ami korábban rákerült gyerekre, családra, közösségre, falura.Annyira bele van sülve mindenki a saját negatív hozzáállásába, hogy nem képes kilépni belőle. A skatulya, amibe belekerült valaki erős. És valahogy egyszerűbb ebben tartani meg mindent. Még azt is gondolom, hogyha a társadalmi környezet szemét nem próbáljuk meg rányitni a változásokra, érdekelté, támogatóvá téve őket ebben, a cigány közösségben, akit fejleszteni próbálunk, egy hamis képet építünk. Azt, hogyha változnak, majd a tágabb közeg befogadja őket. Pedig nem. Az éppolyan elutasító marad velük, mint korábban. A minap lopás történt az egyik iskolában. Mobiltelefon tűnt el, rögtön jött a jelzés, biztosan ő volt, a sajátos nevelési igényű lány, aki cigány is, szegény is, és előfordult már vele kisebb korában is, hogy egy-egy színes ceruza, vagy hegyező a zsebébe került. Mindegy, hogy velünk volt végig, amikor eltűnt a telefon, akkor is az első számú gyanúsított marad. Csak akkor terelődik el róla a gyanú, mikor jelezzük, hallottuk a faluban, hogy egy fiú árult a többinek egy telefont, és megindulhat egy másik vonalon a nyomozás. És ugyanez van a közösséggel is. A falu, ahol évek óta dolgozunk, igenis változik. A rendőrség is megmondja, kevesebbet kell kijárniuk az utóbbi években, nem volt már régen betörés, lopás. A múltkor a polgárőrség vezetője is mondja nekem, két éve nem kér kíséretet tőlük a postakocsi, mikor hozza a családit, vagy a nyugdíjakat. És változik sok minden másban is a közösség, a kriminalizálódáson kívül. Mégis, a korábbi kép skatulyába zárta a falut. Hallom egyik este, hogy két cigány a faluból agyonvert a szomszéd településen egy odavalósit, vasrúddal. Megrémülök. Alig várom, hogy reggel utánanézhessek. A hír valamennyire igaz, meghalt egy ember, még nem tisztázott, hogyan, volt valami csetepaté, de egy biztos, nem a falubeliek voltak benne. Senki sem volt benne a faluból. A hír mégis így terjedt el. Vagy egy másik eset. Hallom a szomszéd településen, hogy a falubeli cigányok nem oltatták be a kutyákat, hanem agyonverték, és bedobták a falu kútjába, és a hivatalnak kellett kitakaríttatni. Nem értettem az egészet. A faluban nincs is olyan kút, amibe bele lehetne dobni….mégis ez a sztori terjedt el.
Pedig ez rossz alapállás, azt erősíti, mindegy, mit csináltok, úgyis olyanok maradtok, mint előtte. Tolvajok, agresszívek, koszosak, felelőtlenek. Pozitív visszacsatolás nincs. Nekik nem jár. A közeg nem ad lehetőséget nekik a róluk kialakult kép megváltoztatására. Bezárja őket ebbe, és csak a negatívumokat ismétli. Nekik is és róluk is. Nemrég egy értekezlet is ennek a jegyében zajlott. A változások, melyek a faluban történtek, mintha nem is lennének. Mindegy, hogy negyven család elindult egy úton, nem ebbe kapaszkodik bele a hivatal, hanem abba a háromba, akivel mindig újra kell kezdeni. Ennek alapján minősíti a többit is, lefele természetesen, és ugyanígy a velük foglalkozók munkáját is. Tegnap délután, munka után kint voltam kicsit. Csak egy kis feltöltődésért. Egy fárasztó hét, nap után megmártózni kicsit abban a nyilvánvaló tényben, hogy van értelme dolgoznunk velük. Csak nézni őket kicsit, beszélgetni velük, megölelni őket. Tegnap különben két asszony bent volt a szomszéd városka nagy vásárában, a máshol népszerű SZUNO termékekkel. Amelyekből ugyan itt senki sem vett, egyet sem. De nem ez volt a lényeg, tudjuk, itt százszorosan kell bizonyítanunk, hanem az első lépés, a jelenlét, hogy ott voltak, standjuk volt, és kirakták a kézműves-termékeiket. Lassan tudjuk csak lebontani a skatulya oldalait. Nagyon lassan. Sokat töröm a fejem, mit kellene tenni, hogy észrevegyék a változásukat? Hogy egy picit, csak egy nagyon picit megerősítsék őket abban, hogy értékelik ezt. Értékelik, hogy változik a kommunikáció, hogy érték kerül ki a kezük alól, hogy kertet művelnek, hogy akarnak mások lenni. Mennyit erősítene a folyamaton! Mennyit segítene nekünk is! De még mindig inkább az működik, hogy nemcsak velük, de velünk is negatívak. Már az is jó, ha „csak” hülyének néznek minket. Néha úgy érzem, ez a nehezebb változás. Hogy nyissanak feléjük. Csak egy nagyon kicsit. Gertner Réka toldi kislány rajzát teszem ide illusztrációként. Mert szimbolikusan illik ehhez a bejegyzéshez. A tenyeréből megrajzolt utak, melyek a sötétségből a fény felé visznek. Vinnének. Ha segítenénk, és ha bíznánk bennük, hogy képesek elindulni rajta. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/04/18/468-skatulya/
469. A PROBLÉMÁK KIHANGOSÍTÁSA 2015. április 25. A múltkor megint összevetette valaki az Igazgyöngy modelljét, és a Cserdi-t. Igazolásul, hogy a mienk sikertelen, belinkelt egy blogbeírást, hogy lám, még én is leírom, hogy mennyi baj van vele, bezzeg a másik, arról csak jót olvasni, és belinkelt egy cikket arról is. Már leírtam, de megteszem időnként újra: nem az a célom ezzel a bloggal, hogy valami dicsfényt rakjak magunk köré, állandóan arról mesélve, milyen szuperül megy minden. Nem is az, hogy adományt gyűjtsek. Nem politikai kritika (erre talán jó érv, hogy az MSZP kormány idején kezdtem írni), ha sokan ezt is akarják kihallani belőle. Egyszerűen a problémáról szeretnék írni, nyilván szubejktíven, de hitelesen, újabb és újabb aspektusokból, a munkánk mentén, amit nap, mint nap végzünk a szegregátumokban, a mélyszegénységben élőkkel, akiknek jelentős része (de nem mind) roma. Arról a rendkívül bonyolult problémahalmazról, amivel ilyen mélyen csak az szembesül, aki naponta belemerül, és megtapasztalja a nehézségeit. Amiről nem lehet hazudni. A helyzet nem engedi. Amiről mindig le kell írni, hogy mennyire kevés benne a személyes felelősség, és mennyire sok a társadalmi. Ami nem most kezdődött, hanem generációk óta épül, dagad, egyre több kockázati tényezőt teremtve a társadalomban. Aki azt mondja, bármilyen munkára, amit a szegregátumokban végez, a generációk óta a nyomort átörökítő családokkal, hogy neki minden sikerül, azt én sosem hiszem el. Mert tudom, hány buktatója van, hányszor torpan meg az ember, hányszor kezdi elölről, mire valami elindul. Ha lenne gyors és tökéletes megoldás, már megoldódott volna. De ettől, legalábbis országosan nézve, egyre messzebb kerülünk. A lemaradás óriási. Mindenben. Tudásban, képességekben, szokásokban, lehetőségekben. Fejleszteni kell gyereket, szülőt, egyénenként, családonként, közösségenként. No meg ott vannak a velük foglalkozó intézmények, hivatalok, szakemberek. Akik sokszor magukon belül is annyi bajjal, problémával küzdenek, hogy abban nagyon kevés figyelem marad azokra, akikkel foglalkozniuk kellene. Egy leszakadó térségben mindenki lefele megy. És ez nem elég, mert közben minden változik, az intézményrendszer is, a társadalmi közeg is, a politika súlypontjai is. Ezekre a változásokra is figyelni kell, mert ezek meghatározzák pl. a lehetőségeket, viszonyulásokat. No meg, változok én is, hiszen rengeteget tanulok ebből, és érzelmileg sem tudom kivonni magam, hol elkeseredek, dühös leszek, vagy éppen feldobott, boldog. Szóval, hallatlanul izgalmas, és hallatlanul bonyolult ez a munka. Ami nehéz, de naponta ad valami örömöt. Most pl. egy család, akiknél már tényleg úgy tűnik, tartós változás van. Pedig volt gond velük is, mindenféle, mint mással, de valahogy mindig éreztem bennük az erőt, a változtatni akarást. Persze lassan haladnak, hiszen a jövedelem minimális, de látszik, tudatosan, tervezve vannak
náluk a dolgok. A házon nincs tartozás, a villanyban, kukadíjban nincs elmaradás. A kertet művelik, nagy része már bevetve, örömmel mutatják az ágyásokat, hol, mi került a földbe. A körbekerített udvaron az ólban 100 csirke. Egy sem pusztult el, napoznak, csipegetnek a kis udvaron. Sokat meg akarnak majd tartani, tojónak. Tervezik a másik ólat, malacoknak. És persze szeretnék majd a házat is javítani. Ha lesz rávaló. Szeretnék megcsinálni a konyhát. Most egyetlen helyiségben van minden, itt élnek a három gyerekkel, a berendezés puritán, de tiszta. Az alapítvány tevékenységeibe bekapcsolódnak, a programokba, hímzésbe, és ezért részesülnek is azokból, amit tudunk nyújtani annak, aki nekünk is segít. A szántás, a vetőmag, az ól építése nekik is elérhető lett. De e mellett önerőből is terveztek, a csirkék ára, a táp, a kerítés mind saját forrás. Öröm velük beszélgetni. Pedig nem mindig volt felhőtlen a viszony köztünk. Kicsit még szeretném a közösségbe jobban bekapcsolni őket, ehhez próbálom érteni a helyüket a családok rendszerében, a régi történeteikkel együtt, ami nyilván hat, a változást a közösség is nehezen veszi észre, és ők ritkán adnak újrakezdési lehetőséget valakinek. Már látom a kommentelőket: na és? Egy család változik valamicskét? Mi az? Mennyien vannak…és náluk mikor lesz változás?! Mintha nekem kellene felvállalnom az összes roma közösség integrálását… A faluban persze nem ők az egyetlenek. Aznap három kertet néztem meg, és nézhettem volna többet is. De messze van még a változások beépülése, megszilárdulása. Addig még sok kudarc lesz biztosan. Amiről be fogok számolni. Akkor is, ha sokan ebből azt a következtetést vonják le, hogy ez, amit csinálunk sikertelen. Nem az. De nem is egy rózsaszínre színezett kép. Csak a valóság. Amiben benne volt a mai nap is. Amikor két asszony a faluból egyedül, pedagógus segítsége nélkül vezényelte le a megyeszékhelyre való beutazást a gyerekekkel, egy Waldorf iskola sárkány-ünnepére kaptunk meghívást, ahol a gyerekeik cigánytánccal léptek fel, ők pedig a kézimunkáikat árusították, számlát írtak, és elszámolnak majd vele hétfőn, hiánytalanul. Háromszor telefonáltam, teljesen fölöslegesen, csak a magam megnyugtatására. Vagy inkább a magam örömére. Mert pár éve ez még itt elképzelhetetlen lett volna. Boldogan hallgattam az élménybeszámolóját. Hogy ez siker-e? Igen, az. Óriási lépés. Sok minden kellett hozzá. De talán a legfontosabb a bizalom. És a szeretet. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/04/25/469-a-problemak-kihangositasa/
470. INTEGRÁCIÓ, ASSZIMILÁCIÓ 2015. május 03. Furcsa ez. Ismerjük ugye a fogalmakat, az asszimilációt, ami beolvadást jelent a többségi társadalomba, és az integrációt, ami az önazonosság megtartása melletti betagozódást. Nekünk a munkánk elejétől fogva az a célunk, hogy az integrációjukat támogassuk, segítsük. Mindig, mindenben ezt tartottuk és tartjuk szem előtt. Közben bonyolódik minden, mindenhol, pl. a szegregált oktatás körül is. Írta nekem valaki, milyen érdekes, hogy míg a határon túli magyar iskolákat azért támogatja az állam, hogy szegregált formában működve segítsék az identitás fennmaradását, addig itthon a szegregált cigányiskolák ellen felháborodunk. Igen, ha csak a szavakat nézzük, ez tényleg ellentmondásos lehet. De a magyarlakta területek magyar iskolái az adott ország többségi társadalmába történő beolvadástól óvják meg az ott élő magyar nemzetiséget, az identitás nyelvi és kulturális elemeit őrizve. Az egy kulturális szegregáció. A szegregált cigányiskoláknál viszont nem erről van szó. Mert ez egy szociális alapú elkülönítés. Míg ott az elkülönülés segíti az identitás megőrzését, itt a lehetőséget is elveszi tőlük az integrációra. Ott a kisebbség megőrzése a fontos. Itt meg a többségtől való távoltartás. Szóval, zavaros ez az egész. És minél több az elutasítás, a gyűlölet, minél inkább tagadni kell valakinek, hogy cigány, ha nem akarja magára húzni ennek az összes negatív lecsapódását a mai magyar társadalomban, annál kevéssé válik számukra fontossá a roma identitás. Nyilván, ha meg tudnánk határozni, minek tekinthetjük őket, nemzetiségnek, vagy kisebbségnek, vagy le tudnánk választani ezt az egészet a szegénységről, a generációk óta átörökített nyomorúságról, akkor tisztább lenne a kép. Akkor nem lehetne érv, hogy szegregált iskola a Gandhi Gimnázium is… és ha az jó, miért nem jó a többi? Pl. az Országos Roma Önkormányzat által átvett cigányiskolák, vagy a vallási köntösbe csomagolt szegregáció? Most, ebben a rendszerben mindent meg lehet magyarázni. És mindennek az ellenkezőjét is. Aztán, miközben napi szinten foglalkozunk a közösséggel, ennek az ellentmondásosságát érzékeljük mi is. Mostanában hárman is nyilatkoztak úgy közülük nekem, hogy véget akarnak vetni ennek a „cigány életnek”, és úgy akarnak csinálni mindent, mint a „magyarok”. Nem „ezekhez” akarnak tartozni, hanem a „magyarokhoz”. Elhatárolódnak, ha csak átmenetileg is, attól a közösségtől, ahova születtek, ahol élnek, és célként azt jelölik meg, ami a másik. Régebben is gyakran hallottam ezt: „Mi ugyan cigányok vagyunk, de nem „olyanok”. Mi úgy élünk, mint a „magyarok”. Nem akarunk „ezekhez” hasonlítani. Nem is barátkozunk velük”. A minap telefonon érdeklődött valaki nálam ösztöndíjakról. Sorolom a lehetőségeket, mondja, ők is cigányok, csak ők nem úgy, mint „azok”. És náluk az iskola is olyan, hogy van egy jó osztály, egy tagozatos, ők pl. oda járnak, és van egy rosszabb, az vegyes, meg van egy
teljesen rossz, oda csak rossz cigányok járnak, akik koszosak, meg nem tanulnak, akikkel mindig baj van. Aztán, mondja egy nem cigány egy cigányról nekem, hogy az alakul már, „magyarosodik”, mondja, hozzátéve, tudja, hogy ez nem a legjobb szó, de jobbat most nem tud, szóval, azt akarja mondani vele, hogy vetkőzi le az illető az olyan dolgokat, ami nem annyira jó, és kezdi felvenni azt, ami az. Lehet, hogy nem is jól gondolkodom az integrációról? Hiszen olyan, mintha kettéválna a roma társadalom, azokra, akik „jó romák”, akik tudnak viselkedni, akik úgy élnek, mint a „magyarok”, és a többi, akik nem. Ők nagyon kevesen vannak, a többség az a „rosszakhoz” tartozik. A „jókat” elfogadják, és ők általában vállalják, hogy romák, sőt, büszkék rá, de le is nézik a többit, akiktől el is különülnek. A „rosszaktól”. A „rosszak” meg szegények még az identitásukat sem akarják már. Ők „magyarosodni” akarnak. Bár az is lehet, nincs ebben semmi. Lehet, ez egy természetes állomása az integrációnak. Meg akarnak nekünk felelni, nekünk, nem cigányoknak, azt akarják, hogy fogadjuk el őket, és mi nem azt tükrözzük nekik vissza, hogy romaként fogadjuk el őket, hanem azt, ha olyanok, mint mi. Lehet, majd később jön az identitás fontossága. Valamikor, a nagyon távoli jövőben. Ha megszűnik a szegénység, és vele minden, ami ma a szegregációt jellemzi. Ha lesz tanult, jó munkahellyel rendelkező, megfelelő lakhatással bíró roma társadalom, akikkel nincs baja a többségnek. Akkor majd fontos lesz. De most nem az. Nekik nem fontos. Akkor nekünk kell, hogy az legyen? Tudunk-e olyan tükröt tartani, amiben vállalható a cigányságuk? A rendszer tükre nem az integrációé. És hol marad a „jó cigányok” visszatükrözése? Jaj, de nehéz…. most azt látom, talán az asszimilációjukért, és az integrációjukért egyszerre kell dolgoznunk. Talán most jobban kell az asszimilációért. Nem miattuk, hanem a többségi társadalom miatt.Hogy megvédhessük őket. Magunktól. Próbálom érteni őket. A változásaikat, amiket az őket körülvevő közeg idéz elő. Próbálom érteni, hogy a legjobban segíthessek. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/05/03/470-integracio-asszimilacio/
471. SZEMEK 2015. május 09. Valamikor sok évvel ezelőtt találkoztam Ancsel Éva mondatával: “Nézz hosszan egy gyermekarcra, és látni fogod: ha van sors, hát nagyon korán elkezdődik.” Már akkor nagyon megérintett, ha jól emlékszem, egy fekete-fehér fotó mellé írták oda, egy néger kisgyerek háttérbe beleolvadó arcához, akinek hatalmas, kétségbeesett szemei tartották fogva a tekintetet. Nem lehetett továbblapozni az újságot. A héten, mikor a fiatalember bejött a kicsivel, hogy segítséget kérjen a beóvodáztatáshoz, újra eszembe jutott a mondat. A kislányénál szebb arcocskát nem sokat láttam, szabályos, gyönyörű arc, hatalmas, szomorú, fekete szemekkel. Mintha egész kis nyomorult élete benne lenne a tekintetében, a tizennégy évesen szült gyerekanya, aki elhagyta, a hányatott élet az apával, a költözések, a nélkülözések, a bizonytalanság. Lefotóztam. Mosolytalan maradt. Akkor is, mikor a kollégám apró játékokat adott a kezébe. Aztán itthon tovább nézegettem a fotót. Megvágtam, hogy csak a szeme látszódjon. A hatalmas, sokkoló, fekete szemek. Aztán hirtelen eszembe jutott valami. Előkerestem pár fotót. Átlagosakat, a mindennapi munkánkból, adományátadásokat, látogatásokat, beszélgetéseket. A gyerekek többnyire mellékszereplők rajtuk, néma figyelői a felnőtteknek. Sorban szűkítettem le a képmezőt a technika segítségével a szemekre. Döbbenetes volt. Annyi szomorúság áradt a tekintetükből, annyi fáradtság, értetlenség, keserűség, hogy a sorozat szinte megborzongatott. És ezek nem olyan fotók voltak, mikor oltást kaptak, vagy összeverekedtek, vagy szomorúak voltak, mert elvettek tőlük valamit. A szituációk mind átlagosak, többnyire az utcán, vagy a házakban készültek. Nem mondtam nekik, hogy nézz szomorún, nem is ők voltak a fontosak a képen, csupán a helyzet dokumentálása. Ismerem mind, ismerem a nevetésüket is, a huncut kis arcokat, a mosollyal megjelenő apró kis gödröcskéket a pofijukon, de most, így, csak a szemekre fókuszálva megláttam bennük valamit, amit eddig nem: a kilátástalanságot, a kiégettséget, a szomorúságot. Mert eddig mindig azt mondtam, nem szomorúak, hiszen nem ismernek mást, nekik ez a természetes, a szegénység, és mindenki a saját közegében keresi meg a boldogságforrásokat, ők itt. Most látom, nem jól gondoltam. Ha nem is tudatosodik, de már gyerekkorban kezdődik a kiégés. A beletörődés, a helyzet elfogadása, a szűkre szabott örömökkel teli életre való felkészülés. Kerestem olyat is, hogy ugyanaz a gyerek legyen egy korábbi és egy évvel későbbi fotón. A tekintet üzenete ugyanaz. Legjobban talán egy nagyobb lány szeme döbbentett meg. Mert így, csak a szemei, bár ránctalan, mégsem egy gyerek tekintetét hordozzák. Hanem egy belefáradt öregét. Egy hamar megöregedett szempár.
Készítettem belőlük egy albumot, és feltöltöttem a facebookra, Ancsel Éva mondatával. https://www.facebook.com/ritok.nora/media_set?set=a.985854304759692.1073741867.10000 0053948241&type=1¬if_t=like Mert jól mutat mindent, ami egyre kétségbe ejtőbb. A mélyszegénységet, a kilátástalanságot, az eleve elrendeltséget. Szeretném, ha ezek a szemek megtalálnák azokat, akik könnyedén hoznak döntéseket. Gyermekétkeztetésről, a családi pótlék elvonásáról, a szegregált oktatás legalizálásáról, a 16 éves korig tartó tankötelezettségről. Persze a legtöbben azt mondják: a szülők tehetnek róla. A szülők, akinek a tekintete ugyanilyen volt gyerekkorában. Minek szülnek, ha nem tudják boldoggá tenni őket? Ha nem tudnak mindent megadni nekik? Ők hát a hibásak, nem más. Majd a megvonások, büntetések észhez térítik őket. Szeretném, ha az így gondolkodó, döntési helyzetben levők kicsit elidőznének a tekinteteken. Talán, ha néznék kicsit őket, akkor megéreznék, hogy segíteni kell. Érzékelnének abból valamit, hogy nem megoldás, ha az óvodai vagy iskolai hiányzásért elveszik a családi pótlékot. Mert a gyereket sújtják, még tovább, most már majd az ötévest is, aki nem tehet semmiről. Talán megértenék, hogy ezeknek a gyerekeknek a sorsa már az anyaméhben megpecsételődik. És, ha kicsit próbálnának közelebb menni a problémához, talán megértenék a felelősségeket is. Ami nem csupán a szülőké. Mert annak is oka van, hogy a szüleik milyenné váltak. A gyerekek szemében ott a kérdés is. Ki fogja megválaszolni? Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/05/09/471-szemek/
472. MEDDIG ÉRDEMES? 2015. május 17. Hát, ez a nagy dilemma megint. Meddig érdemes elmenni az együttműködésben? Az EMMI által életre hívott Antiszegregációs Kerekasztal tagjaként két éve, újra és újra szembesülök a kérdéssel. A nyíregyházi huszár-telepi iskola ügye a deszegregációs törekvéseket más megvilágításba helyezte, kértük hát, én is, hogy hívják össze újra az Antiszegregációs Kerekasztalt, és beszéljük át a helyzetet, a kúria döntését, a miniszteri kinyilatkoztatást erről a parlamentben, a deszegregációs munkát, mert újra jött a kérdés, kívül is és belül is: Mit tesztek ti, akik ott ültök, hogy ne a szegregáció felé haladjunk? A döntés, és annak miniszteri üdvözlése számunkra egyértelmű utat rajzolt: ha egy állami iskolában a törvények ellenére szegregált helyzet van, akkor nem az a megoldás, hogy a deszegregáció felé tegyünk lépéseket, hanem egyszerűen át kell adni egy egyháznak, és innen nem szociális, vagy kisebbségi alapú az elkülönítés, hanem szabad vallásgyakorlás, és kész. Nehéz ebből a helyzetből nem látni ezt az utat, és az ezzel foglalkozó miniszteri rendelettervezetet is pozitívan értelmezni. Nehéz bízni bennük, elhinni, hogy nem egy másfajta stratégia szerint gondolkodnak, mint amit kommunikálnak felénk, amit mi nem is látunk, és csak utólag áll össze az egész, amikor már késő, és akkor még kínzóbb lesz az érzés: játékszerként, díszletként használtak bennünket. Persze megszoktam már, hogy ebben mindenki nagyon tud tanácsokat adni: „Nem látod, hogy veled (is) legalizálják ezt az egészet? Arra hivatkoznak, hogy egyeztetnek a civilekkel, a szakértőkkel, akik a terepen dolgoznak, és pont az ellenkezőjét teszik annak, amiért te dolgozol?” „Nem látod, hogy felhasználnak? Hogy tudsz a tükörbe nézni?” A minap egyenesen kollaboránsnak nevezett valaki. Más, látva az előzőleg kilépetteket, és sejtve a kerekasztalon belüli arányt a kérdést feltevők és a soha meg nem szólalók között, azt mondja: „Maradj, ha felállsz, olyat hívnak a helyedre, aki kérdést sem tesz fel, csak elfogad, megszavaz. Csak maradj, és érvelj… és hangosítsd ki, ami ott történik.” És persze ott sem egyszerű, hiszen érzem, a politikusi elvárás nem az állandó megkérdőjelezés, a vitatkozás, hanem a támogatás. Ami még érthető is, az ő szempontjukból, hiszen segítettek, mikor az alapítványunk a bankcsőd miatt bajba került, és milyen dolog az, hogy valaki kétkedést fogalmaz meg a jó szándékuk irányában azok után, hogy kihúztak bennünket a bajból? Nehéz függőség, mert nem értik, hogy ezzel nem vettek meg, ettől nem fogok hallgatni, ha úgy érzem, kérdeznem kell. És elmondom a véleményem nyilvánosan is, ha kérdeznek, sőt, meg is írom, ha úgy érzem, hatása lehet a véleményformálásban. Nem azért, mert a másik
oldalhoz tartozok, ha nem az ellenzéki média kérdezne, akkor is ugyanezt mondanám. Igaz, a „királyi” média érdeklődésének még sosem kerültünk a közelébe. Nyilván oka van ennek is. És kérdeznem kell, mert bizonytalan vagyok, bizalmatlan, mert úgy érzem, nem sokat haladtunk előre, megtörténtek újra a beiratkozások az első osztályokba, ott is, ahol nem kellett volna, pedig már két éve arról beszélünk, hogy ez törvényellenes. Megtörtént ott is, ahol bírói végzés van róla, hogy nem lehet. Mi meg még mindig csak beszélgetünk. Hát csoda, ha az ember kérdez?! Mikor naponta látja, merre vezet a szegregált iskola? Még mindig nem látjuk azt sem pontosan hány ilyen iskola van, nem tudni az egyházi iskolákban a halmozottan hátrányos helyzetűek arányát, a szaktanári ellátottságot a szegregált iskolákban, és mást sem, pedig ezek elemzéséből talán nyilvánvalóan kirajzolódna a baj nagysága, a félelmünk jogossága. A kérdéseink a kerekasztalban, már azoké, akik kérdeznek egyáltalán, nem viszik előre a dolgot. Ugyanazok a kérdésfeltevők, a mindig hallgatók, ugyanazokat kérdezzük, mondjuk, a kezdetektől. És igen, én türelmetlen vagyok, nem akarom megérteni, hogy az integráció kérdése ma nem szavazatszerző, mert engem nem ez érdekel, hanem a gyerekek, akiket elveszítünk, mert esélytelenek kitörni a nyomorból a szegregált osztályokban, még akkor is, ha szeretik ott őket, és a szülők is szeretik a telephez közeli iskolát, ahol az övéik között vannak. És más veszély is van, mint a nyomor újratermelése. Hétfőn órám volt egy szegregált iskolában. Cigánygyerekekkel. Beszélgettünk, és közben szóba került a település másik iskolája, az egyházi, ahová nem járnak halmozottan hátrányos helyzetű cigányok. A beszélgetés talán jelzi a másik veszélyt. A kirekesztésben, az egymás ellenségképében történő szocializálódást. Ami egyszer biztosan beüt majd. Csak idő kérdése. „Én gyűlölöm őket!” – mondta indulatosan egyikük. „Ha mennek az utcán, és találkozunk, csúnya szavakat mondanak rám, és leköpnek. Hát én is leköpöm őket.” „Szerintem, ha mi, ebben a suliban összefognánk, meg tudnánk verni őket. Mink sokkal erősebbek vagyunk” – szólt a másik. „Én is gyűlölöm a magyarokat” – tromfolt rá a harmadik. „Engem is gyűlölsz?” – kérdeztem. „Á, magát nem. Maga rendes. Maga szereti a cigányokat.” Ennyi idősen, és ennyi fronton harcolva már rég tudom, nem az a fontos, mint gondolnak, mondanak rólam. Nekem kell belül látnom magam előtt a határokat, melyeket addig tágítani próbálok, amíg lehet, és ha nem megy, nyilván átgondolom az átlépését is. Mert a gyerekeknek tér kell. Nem szegregátum. Egyetlen mérce van számomra, amit belül érzek, és ezzel kell megküzdenem, nem másokkal. Ez pedig még mindig azon alapul, hogy az emberek nem lehetnek ellenségei egymásnak, és a célok nem lehetnek ilyen végletesen eltérők. Ezek a tipródások az én tipródásaim, az én álmatlan éjszakáim, nekirugaszkodásaim, kudarcaim, az én döntéseim. Lehet, csalódott leszek majd. Lehet, azt mondom, kár volt. Nem kellett volna egy percig sem részt venni ebben. De az is lehet, sikerül valamit elültetni. Mérsékelni legalább, lassítani, addig, amíg nyilvánvaló nem lesz mindenki számára: nem ez a jó irány.
Én ezen az úton megyek. A saját döntésem alapján. Minden befolyásolás, figyelmeztetés, támadás, fenyegetés ellenére, bármilyen oldalról jön. Persze nem látom előre, meddig. Lehet, nem sokáig bírom. Minden a változások irányától függ. És ebben az egészben a felelősség terhe is az enyém. Amivel nekem kell megbirkóznom. Ami persze nehéz. Nagyon nehéz. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/05/17/472-meddig-erdemes/
473. AZ IDŐ 2015. május 24. Kérdezte tőlem valaki a múltkor, mi kellene leginkább ahhoz, hogy az Igazgyöngy modellje önfenntartóvá váljon? Tetszett a kérdés, hiszen nyilván ez a célunk, ezért dolgozunk, de a válaszon azért hosszan elgondolkodtam. Földterület? Új munkahelyek? Közösségi tér? Még több, oktatást támogató tevékenység? Azt hiszem, ha egyetlen dolgot mondhatnék csak, akkor az biztosan az idő lenne. Most úgy érzem, leginkább idő kell ahhoz, hogy a modell önfenntartóvá válhasson. Nem mintha a forrásbiztosítás nem lenne fontos, hiszen aránytalanul több időt töltök az alapműködés biztosításával, mint a fejlesztő munkával, az állásokhoz, útiköltséghez, szállításhoz, rezsihez, és még ezer más dologhoz szükséges pénz előteremtésével, talán épp ezért is érzem, magam miatt is, mennyire fontos ebben a munkában az időfaktor. Idő, és türelem kellene, amiből a legkevesebb van. Érdekes, a generációk óta elnézett, évről évre növekvő problémával kapcsolatban most lett mindenki türelmetlen, most akar azonnali megoldást, nem gondolva át, hogy az átörökítés milyen mélyen épített be mindent. És ezt nem lehet egy év, öt év, egy pályázati vagy választási ciklus alatt megoldani. Még csak megmozdítani sem lehet ennyi idő alatt a problémát, sőt, talán megérteni sem. Bár erre, a megértésre mutatkozik ma a legkevesebb igény. Sokan azt hiszik, annyi az egész, hogy megmondják nekik, felelősségre vonják, esetleg megbüntetik őket, és akkor aztán majd rögtön a fejükhöz kapnak: hú, tényleg, de hülye voltam! És utána mindent másképp csinálnak majd. Dolgozni kezdenek, rendbe teszik a portájukat, taníttatni kezdik a gyereküket, megváltozik a kommunikációjuk, igyekvők, motiváltak lesznek, talán még a fekete gazdaságot is megvetik. Abbahagyják a dohányzást, beosztással élnek, és nem lehet többé megvezetni őket ígéretekkel, és megvenni a szavazatukat a választásokon. Meggondolják a családalapítást, nem vállalnak csak egy-két gyereket, és a jogkövető magatartásra esküsznek. De ez nem ilyen egyszerű. A változások beépüléséhez, az eredmények mutatkozásához idő kell. Hagyni kell átszűrődni, megtapasztalni, százszor, ezerszer kell megerősíteni, visszacsatolni, néha hagyni, hogy a saját döntése következményeit megszenvedje, néha megakadályozni ezt,átadva ennek a tapasztalatát is, és türelemmel kivárni a belső igényt a változásra. Mert ettől lesz fenntartható, ha belülről épül fel. Mert a kialakulása is belülről történt, még, ha a külső tényezők is fontosak voltak a rögzítésben. A belülről építkezés képessé tevés is egyben, képessé tevés önmaguk, a közösségük megszervezésére. Ehhez pedig idő kell, pótolni tudást, képességet, mindent. Persze ez a bonyolultabb. Egyszerűbb felosztani őket, „építőkre és rombolókra” Ózdon is, az érpataki modell alapján. Azt, hogy ki, hova tartozik, azt az épp hatalmon levők döntik el. Milyen furcsa, hogy az értékrendem szerint meg épp ők a rombolók, akik erőből akarnak megoldani mindent.
Olvasom az újságban az ózdi polgármester gondolatait. „ Attól mindig ideges leszek, ha úgy jönnek ide hozzám, hogy huszonnégy éves vagyok, négy gyerekkel, adjál segélyt, miközben az illetőnek öt általános a legmagasabb iskolai végzettsége. Ilyenkor megkérdezem, hogy melyik gyereket csináltam én, és hogy a saját életvitelének felelősségét miért akarja feljebb tolni a városvezetésre, a polgármesterre. Visszakérdezek, hogy miért nem tanultál az iskolában, miért nem szereztél rendes szakmát?” Az a legszomorúbb, hogy ennél tovább nem lát, nem látnak. Eddig tart a történetben a visszatekintés, nem keresik az okokat a gyerekkorban, a családban, a társadalomban, az oktatási rendszerben, csak és kizárólag az egyénben. Érdekes lenne elgondolkodni, vajon ők, akik ezeket a kategóriákat megalkotják, vajon ők miért ilyenek? Nekik vajon milyen folyamatok hatottak az életükben, ami ilyenné formálta őket? Talán, ha végigelemeznék a saját életüket, a rájuk ható folyamatokat, és persze nem lennének annyira biztosak a saját nagyságukban, akkor talán másképp állnának hozzá. Hogy milyen családjuk, neveltetésük volt, milyen hatás érte őket az intézményrendszerből, a kortársaktól, milyen frusztrációt takarhat a hozzáállásuk a másik emberhez, és ez az ideológia vajon miért épp őket érintette meg? És honnan ez a mindent elsöprő magabiztosság, hogy az övéké az egyetlen járható út? Sokat gondolkodom, lesz e türelmünk végre megérteni a miérteket. Meglátjuk-e valaha az egyéni és a társadalmi felelősségek bonyolult kapcsolódását, egymást erősítő hatásait? És lesz-e erőnk arra, hogy ezek ne a negatívumok mentén erősítsék egymást? Vagy megy minden tovább a gyűlölet felé, az elhatárolódás, a kirekesztés, a kényszerítés felé? Annyira jó lenne emberi megoldásokat találni. És türelemmel bevezetni őket. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/05/24/473-az-ido/
474. ELMOZDULÁS 2015. május 31. Azt az esélyteremtő modellt, amit fejlesztünk, csak egyetlen faluban tudjuk minden elemében vinni, ez a „pilot”, itt próbáljuk felépíteni, és a sikeres elemeit bevezetni más településeken is. Jó ez így, hiszen engedi a települési arculatra, problématérképre való igazítást, és segít az általános keretet tisztábban körvonalazni. Azt is világosan mutatja ez, hogy gyorsabb, sikeresebb a munka ott, ahol a beavatkozás komplexebb, ahol az elemek erősítik egymást, és a közösség ereje használható már. Ahol nem, ott nehezebb. Ott egyedileg kell foglalkoznunk a családokkal, és nehezebben tudunk közösségi hatásokat gerjeszteni, kontrollálni, használni. Remek, hogy a SZUNO projektünkbe (http://shop.igazgyongy-alapitvany.hu/)bármelyik településről bekapcsolódhatnak, hiszen otthon is lehet a hímzést készíteni, aki képes erőfeszítést tenni a megtanulására. Persze az emberek nem egyformák. Van, aki egyből veszi az üzenetet, hogy igen, tennie kell valamit neki is, a lehetőséggel élni kell, ehhez tényleg csak szándék, akarat, türelem és kis tanulás kell. De olyan is van, aki nem érti. Mert abban szocializálódott, hogy ő nem képes semmire, neki segítség kell, mindenhez. És persze olyan is, aki azt mondja, neki a segítség jár. És ha nem kapja meg, akkor cirkuszol, agresszívvá válik, és a dühében megfogalmazott mondatok, fenyegetések csak nehezítik a helyzetét. Meg persze a mi munkánkat is. Mind a három típussal bőven van dolgunk. Mindegyikhez más stratégia kell, és nagy türelem. No meg, hogy mindig megadjuk az újrakezdés lehetőségét. Az is világos, ha az ember a családok életét, történetét megismeri, hogy a típusok jellemzőinek megvan a maga oka. Aki az első csoportba tartozik, annak a családjában a munkavállalói kompetenciák kicsit fejlettebbek, a családban volt példa munkaviszonyra, és az elvárás mellett bennük megfogalmazódik az „én is akarok valamit visszasegíteni” érzése. Ezek a családok is kéréssel fordulnak hozzánk, ha valamit nem tudnak megoldani, de rögtön tervvel jönnek, arra vonatkozóan, mikor tudják pl. a megelőlegezett útiköltséget, gázpalackot, gyógyszert, szemüveget visszafizetni, vagy, hogyan tudnának dolgozni, segíteni cserébe. Velük viszonylag egyszerű. Meg is fogalmazzák, másokkal szembeni kritikaként is, hogy „nem igazság”, ha csak kérnek valamit, hogy mindenkinek van felelőssége az élete menetéért. Jó ezeket a mondatokat hallani tőlük, igyekszünk is kihangosítani ezeket újra és újra a közösségben, kérve őket, mondják el a többiek előtt is, mit, hogyan gondolnak. Velük már lehet tervezni, haladni, de segítség kell nekik, mert a lehetőségek minimálisak. A második csoport problémásabb. Ezekben a családokban jellemzően nincs munkavállalói tudás, készség, az elvárás erősebb a tenni akarásnál, a tanult tehetetlenség erősen beépült a
tudatukba, mindenről meg kell győzni őket, hogy képesek rá. Velük kell a legtöbbször elölről kezdeni, a változások rövid ideig tartanak, hamar borul minden. A családjukban jellemzően csak alkalmi munka volt jelen, az is feketén persze, az ő lakhatási körülményeik a legproblémásabbak, a pénzbeosztási tudásuk gyenge, ők sodródnak kamatos pénzbe, gyakrabban is kriminalizálódnak. Ők mindig kérnek. Mindent. Az anyák főállású anyaként kapnak jövedelmet, gyerekeik gyakran védelembe vétel alatt vannak. Nehéz, de nem reménytelen réteg ez sem, de ide sokkal több idő, energia és türelem kell. A harmadik csoport érdekes módon nem a legrászorulóbb. Ők elboldogulnak valahogy, gyakran nem a legális módon, a lakhatásuk sem a legrosszabb. De a „ha a másiknak jár, akkor nekem is” elv működteti őket, ők nem kérnek, leginkább követelnek, és ha ez nem vezet eredményre, akkor fenyegetőznek, elmennének, akár a tettlegességig is. Nincs igazságérzetük, vagyis van, csak sajátos, szolidaritást nem éreznek, magukat többre tartják, mint a többit, és úgy vélik, a segítség „jár”. Ha kell, hazudnak, vádaskodnak, próbálják manipulálni a többieket, jellemzően van is vezetői vénájuk, és remekül tudják üres szólamokkal alátámasztani a mondanivalójukat. Mindig ellenünkre dolgoznak, és rombolják, amit a többiekkel felépítettünk. Nehéz velük. Szerencsére a közösség ereje képes visszaszorítani ezt a vonalat, újra és újra, fokozatosan szorulnak ki a perifériára, nagy meccsek ezek, próbára tesznek gyakran minket is, és a fejlődő közösséget is. Gyakran kivonulnak az együttműködésből, aztán pár hét, hónap múlva visszakérezkednek. És mi megadjuk a lehetőséget annak bizonyítására, hogy másképp gondolják. Mert ők is a közösség részei, akik jelen vannak, hatnak, akikkel együtt kell élni. Az asszony, akiről most írok, a második csoportba tartozik. Állami gondozott volt, sosem dolgozott, gyökértelenül sodródott mindig. Sokadszor kezdjük újra vele. Élethelyzetei sokszor tényleg megoldhatatlannak tűnnek, ilyenkor mindig felbukkan, vagy a nagyobb gyereket küldi, és rendszeres segítségkéréssel próbálja túlélni a mindennapokat. Havonta egyszerkétszer biztosan keres minket. Nem követel, de elkínzott arca, mindig szomorú hangja, egyre soványabb gyerekei mutatják, tényleg bajban van. Az újabb krízisek végén újabb terhességgel érkezik. És mindig egyedül marad a gyerekekkel. Gyerektartás sehol, az apák eltűnnek az alkalmi összeköltözések után, a terhességet nem veszi észre, csak, mikor megmozdul. Képtelen az életét egyedül megszervezni, megállni a lábán. Ahogy nőnek a gyerekei, úgy nem bír velük. Újabb gondok, iskolai hiányzás, családi pótlék elvonás, bűnbe sodródás, minden volt már. A változás csak átmeneti nála, mikor úgy látjuk, stabilizálódik valahogy, akkor eltűnik, gyerekestől, aztán valahonnan a másik megyéből jön a telefon, hogy segítsünk, vagy hónapok múlva bukkan fel itthon, minden nélkül, reménytelenül kisemmizve fizikailag és lelkileg is. Sokszor gondoltam már, hogy feladom vele. Nem segítünk, hiszen nincs változás. De nehéz elengedni egy családot. Nem vagyunk képesek rá. Most azonban lassan úgy tűnik, mégis megpróbál valamit. Bekapcsolódott a hímzésbe. Az első munkája nem a legszebb még, nem egyenletesek az öltések, de látszik rajta a görcsös igyekezet: akarja csinálni. Belekapaszkodunk hát most ebbe. Vékonyka szalmaszál, de biztató. Kap újra hímzést, kis tanítást, sok dicséretet, és a második szebb lesz majd. És közben épül benne a kitartás, a figyelem, a tenni akarás, a jövőkép. Lassan, de épül. Nála is.
Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/05/31/474-elmozdulas/
475. VITA A SZEGREGÁLT OKTATÁSRÓL 2015. június 06. Továbbra is úgy érzem, az integráció egy helyben toporog. Nem látni tényleges deszegregációs lépéseket, antiszegregációs folyamatokat. A szergegált oktatás a szabad iskolaválasztás leple alatt lopakodik előre, szándékok ugyan megfogalmazódnak, de változás nincs, az első osztályok mindenhol változatlanul indulnak majd szeptemberben. No és persze itt a nyíregyházi huszártelepi iskola ügye, ami szimbólumává válik lassan ennek az egésznek. És nem pozitív szimbólumává, a kúria döntése ellenére sem, hiszen szakmai viták kísérik tovább, lassan kihangosodik az is, hogy az egyházon belül sem osztatlan a vélemény, mint azt a Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének Sajtófóruma által szervezett beszélgetésen hallani lehetett. (http://nol.hu/belfold/a-puspok-ur-az-aldozat-1538059) Nem egyszerű persze a helyzet, az integráció nehézségei ugyanis politikailag nem szívesen vállalt feladatokat adnak, nem túl népszerű a téma, elfogadható megoldási terve egyik pártnak sincs, a módszerek komplex rendszerbe állítása hiányzik, a hosszú távú stratégiát pedig a mai helyzetben senki sem vállalja be. Nyilván az időhúzás jónak tűnne, ha a probléma stagnálna, a helyzet nem romlana, de mindenki számára érzékelhetően csúszunk egyre mélyebbre, ami persze magával hozza a radikalizálódást is. Így aztán az egyébként is óriási baj tovább tetéződik, az önjáró problémahalmaz hólabdává lett, egyre növekedve gurul tovább, berántva maga mellé újabb és újabb területeket. Nehezen megjósolható kimenetelű folyamatok indulnak el. Arra, hogy szegregálva lehet-e olyan szintre hozni gyerekeket, hogy utána integrálhatók legyenek, a legtöbb, kutatásokkal is alátámasztott szakmai érv azt mondja: nem. Persze lehet olyat találni a világon, ahol bennszülöttek integrációja így történt meg, de abból nem lehet olyan következtetéseket levonni, hogy ez itt sikeres lenne. Ráadásul, aki jobban ismeri ezeket a messzi eseteket, az azt is tudja, micsoda sérülésekkel járt az is, és azt is, mennyi pénzt ölnek a mai napig abba, hogy a hatás tartós legyen. Én azt hiszem, az integrációhoz vezető utat minden nemzetnek saját magának kell megtalálnia. Nincsenek receptek, az integráció egy bonyolult társadalmi rendszerben lezajló folyamat, kulturális meghatározottságokkal, ami ettől olyan egyedi, mint egy ujjlenyomat, a lépéseiben benne van a történelmünk, kultúránk, az átörökítéseink, minden. Talán központilag nem is lehet jó integrációs stratégiát csinálni. Azok kivéreznek a frázisok szintjén, tartalom nélküliek maradnak, mint a mondatok is, amelyeket aztán a megvalósulásának igazolására hallhatunk. Egy ilyen stratégiának csak keretet kellene adnia, amiben egyedi megoldások születhetnek. Mert csak egyedileg, településileg, közösségileg kezelhetjük a kérdést. Egyetlen módszerre sem mondhatjuk, hogy mindenható, mindenhol működő. Vannak pontok, viszonyulások, talán lépések is, amelyek mentén elindulhatunk, de
minden helyen máshogyan kell a változásokat megindítani. Központi sablonszövegekkel nem lehet helyi stratégiát építeni. Mostanában sokan mondják nekem, le tudom-e írni az Igazgyöngy modelljét úgy, hogy máshol is megvalósítható legyen. Az Igazgyöngy modellje egy nehéz szegregátumban íródik. Egy az egyben biztosan nem átvihető, mert adott települési jellemzői vannak. Azt hiszem, talán azt le tudom írni, milyen módszerrel készíthető egy reális problématérkép, hogyan lehet a bizalmat felépíteni, melyek a kulcsemberek megkeresésének ismérvei, hogyan kell értelmezni a hatalmi viszonyokat és hogyan lehet ezekre építeni, hogyan lehet közösségi szabályokat létrehozni, mennyit és miben kell segíteni ahhoz, hogy a csoport, akiknek az integrációjáért dolgozunk képes legyen önmagát megszervezni, stb. Egy rugalmas keretrendszert a tapasztalataink alapján meg tudok fogalmazni, ami a települések egyedi jellemzőinek kezelésére alkalmas lehet, de mindenhol az adott közösségre kell szabni az integrációt. Egyben biztos vagyok, eddigi tapasztalataim és a szakmai ismérvek alapján is, az integráció kérdéséhez kapcsolódva: a szegregált oktatás nem fejleszt integrációs képességeket. A mai Népszabadság hétvégi mellékletében olvastam egy riportot Kocsis Fülöp atyával, a nyíregyházi huszár-telepi oktatási szegregáció kapcsán. (http://nol.hu/belfold/ez-nemszegregacio-1538347) Név szerint említ engem, „Ritók Nórát, aki bennünket szidni szokott.” Érthetetlen mondat, még akkor is, ha utána áldozatos pedagógusnak nevez, méltatlannak érzem, pláne az ő szájából. Sosem szidtam őket, egyébként sem szokásom szidni senkit, a fenti gondolataimat írtam, nyilatkoztam, vallom és kommunikálom mindig. Ebben semmi személyeskedés nincs. Mindig csak annyi, hogy nem értem szakmailag, emberileg, hogy ahol meg lehet szervezni az integrált formát, ott hogyan költhetnek egyetlen fillért is a szegregált oktatás megszervezésére, sőt, egy szegregált oktatási rendszer felépítésére. És nem tudom akkor sem elfogadni ezt, ha a kúria azt mondja, ez jól van így. Nem értem az egyházat, nemcsak a görög katolikusat, a többit sem, nem tudom elfogadni az álláspontjukat, ha az a szegregációt támogatja, és nem menti fel őket az, hogy ez egy jó iskola, mert egy iskola nem lehet jó, ahol elkülönítve szervezik az oktatást, mikor lenne lehetőség másra is. Sok mindenbe bele lehet csomagolni a szegregált oktatást. Esélyegyenlőségi szakértőként sok mindent megtapasztaltam. De azt hiszem, ha vallási csomagolásba tesszük, a legkevésbé sem lesz hihető. Lehet ragaszkodni ahhoz, hogy ez jó így, mert így jó az iskola, színes a program, mert itt szeretik őket. Lehet olyan szakértői véleményt találni, hogy ez szakmailag megállja a helyét. Lehet azt mondani, hogy a szülők önálló döntése volt. Még, ha belül képesek is vagyunk megérteni, nem volt tudásuk, képességük arra, hogy másképp döntsenek. Lehet azt mondani, hogy az egyházon belül a szegények ügye a missziókhoz tartozik, nem az oktatáshoz. Sok vélekedést, magyarázatot hallottam már. Ma olyan világot élünk, amiben mindenre, és az ellenkezőjére is találhatunk a magunk vélt igaza számára bizonyítékként szolgáló érveléseket. Mi döntünk, milyen úton haladunk. Nekem is van egy tudásom, tapasztalatom, elköteleződésem. Vannak megingathatatlan pontjai. De ha túl sok, számomra fontos szakmai érvet hallok, olvasok arról, nem biztos, hogy jól gondolom, akkor felülvizsgálom a dolgot magamban, nem ragaszkodok görcsösen az ideámhoz. És nem érzem, hogy hitványabb ember lennék attól, ha kimondom: nem a legjobb döntést hoztam meg, változtatnom kell. A szegregált oktatással kapcsolatban nem hiszem, hogy változni fog a véleményem. Ez egy megingathatatlan pont nálam. Egyetlen olyan esetet sem találtam még, mióta a terepen dolgozom, ami ezt megkérdőjelezhetné.
Rengeteg befolyásoló tényező között kell megtalálnunk a helyes utat. Ami igazán nyomasztó, hogy ezen a területen nem csupán a saját lelkiismeretünknek kell számot adnunk. Mert itt gyerekről van szó, életekről, melyeket így, vagy úgy, de megalapozunk. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/06/06/475-vita-a-szegregalt-oktatasrol/
476. A SZEGÉNYSÉG MÉRTÉKE 2015. június 14. Tulajdonképpen régóta gondolkodom ezen. Hogy miért általánosítunk a sikereket illetően is.Nyilván sok mindennel összefügg ez is, a pályázati sikerkritériumokkal, meg a magunk állandó fényezésével, hogy persze, nekünk megy, nálunk minden működik, lám, elég volt pár év, és megfordult minden negatív tendencia, ez a tuti módszer, nálunk van a bölcsek köve. Az, hogy én mindig a nehézségekről beszélek, csak arra volt jó sok véleményezőnél, hogy megállapítsák: ez nem jó út, hiszen nem működik jól, mindig a bajok, nehézségek jelennek meg itt a bogban is, bezzeg máshol, ahol mindig csak a pozitívat hallani, az a jól működő, biztosan. Az a jó példa. Megtapasztaltam ezt már rég, írtam is róla, hogy a konferenciákon hányszor mondom el, hogy nekünk nem megy olyan gyorsan, mint ott hallani, nekünk nem rózsaszín a kép, és mindig hülyén éreztem magam, lesajnálva, volt, aki még tanácsokat is adott nekem, hogy kellene csinálnom, más kiégettnek nevezett. Voltak ugyan néhányan, akik utána, a folyosón elmondták: jó, náluk azért nem akkora a szegénység, nem akkora a cigányok aránya, nem akkora a munkanélküliség, nem annyira olyanok a cigányok, stb… Aztán, mikor azoknak a modelleknek, amelyek olyan gyorsan sikeresre lettek kommunikálva, kicsit utánanéztem, rájöttem, más a gond. Az utóbbi időben pedig még sok hasonló megtapasztalásom volt. Pár hónapja pl. egy faluról cseteltem valakivel, talán már írtam is erről valahol, hogy az mitől működik, mitől olyan sikeres, a mienkkel szemben. Aztán, volt egy mondat, ami után nem éreztem fontosnak az összehasonlítást: hogy az illető ismeri azt a falut, mert ott van a testvérének nyaralója. Innen máshogy nézett ki a dolog. Ahol mi dolgozunk, ott ugyanis senkinek sincs nyaralója, házat nem vesz senki, telket se, ház nem tudom mikor épült utoljára… Aztán most egy dolgozatot olvastam. Egy módszer sikeréről írt egy iskolában, ami megváltoztatott mindent. A dolgozat eleje az integrációról szólt, a szegénységről, így volt egy megoldás-üzenete, érdekelt hát a dolog. A családok lakhatási körülményeinek bemutatásakor adatokat írt, volt benne egy ilyen sor: “a lakások 10%-ban nincs korszerű fűtés, meleg víz, sőt, 8%-ban vízöblítéses WC sincs.” Nem kétlem, hogy abban a közegben ez szegénységnek minősül. De hol van ez ahhoz képest, ahol az egész utcában sehol nincs bent a víz, és még pottyantós WC sincs. Sorolhatnám még a példákat hosszan, ahol nem olyan mértékű a szegénység, és annak minden hozadéka, és a módszerek, akár az oktatásban, akár a munkahelyteremtésben hamar sikert produkálnak, mert egyszerűen nem olyan mélyről kell indulni. De valami miatt arról, hogy honnan indulunk, nem beszélünk, elintézzük azzal, hogy halmozottan hátrányos helyzetűek,
vagy hogy cigányok, esetleg csak úgy, általában szegények, és úgy állítjuk be a munkánkat, mint ami sikeres lehetne mindenhol. Mintha mindenható lenne a módszerünk. Mintha mi ügyesebbek lennénk bárkinél. Mintha az egész olyan baromi egyszerű lenne. Sok helyen megfordultam már az ország szegregátumaiban. És határozottan állítom, nem mindegy, honnan kell elindítanunk a munkát. Van különbség a szegénység fokozatai között, és ezt figyelembe kellene vennünk, amikor a módszereink, munkánk sikereit bizonygatjuk. A héten Székelyhíd roma telepén jártam. Izgalmasan alakul a dolog, lehet, a határ túl oldalán hamarabb adaptálódik az igazgyöngyös modell, a térség parlamenti képviselője erősen lobbizik érte, már alapítják a civil szervezetet, ami koordinálja majd a munkát, bevonva iskolát, közösséget, önkormányzatokat. A legnagyobb telepen voltam, nálunk már nincs ekkora szegénység, a vályogból épült viskók között felidéződött bennem a hat évvel ezelőtti falu, mikor kezdtük, két téglára állított lábasban főtt az ebéd, WC sehol, rengeteg gyerek, és persze kutya. A problématérkép elkészítése lesz itt is az első. Mert a hiteles problématérkép a kiindulás alapja. Azt hiszem, ezt meg kellene mindenhol csinálni, ahol a szegénység ellen munkába kezdenek. Az államnak is. A lehető legpontosabb megnézni a szegénység mértékét. A lakhatásban. Az emberek mentális állapotában.. A munkavállalói kompetenciákat. A kriminalizációt. Hogy milyen mértékű az uzsora? Van e vallási közösség? A konfliktuskezelési szokásokat…a lehetőségeket….és még annyi mindent. Rengeteg tényezőt kell értelmezni, látni. És ehhez mérten indítani stratégiát, majd beszélni a sikerekről is. Nem kellene itt sem általánosítanunk. Pontos képet kellene adnunk. A programok fejlesztőinek és az államnak is. Talán akkor nem lenne olyan rózsaszín a kép. Ezen morfondíroztam magamban pénteken, a dög melegben, egy család udvarán. Közben a kislányt néztem. Egy műanyag lavorban ült, az utcáról hozott vízben. Egy pohárból nyalakodott valamit. Az előző nap adományba kapott nesquiket. Láthatóan elégedett volt az életével. Milyen furcsa ez is. Minden viszonylagos. Egy helyzet, ami neki öröm, nekem kétségbeesett tenni akarás Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/06/14/476-a-szegenyseg-merteke/
477. A JÖVŐKÉP 2015. június 21. Az, hogy melyik gyerekben milyen jövőkép bontakozik ki, sok mindentől függ. Azt hiszem, nálunk a legmeghatározóbb ma ebben az a közeg, amiben felnőnek, amiben szocializálódnak. A család, és a tágabb közösség is, a lehetőségeivel, átörökítéseivel. Az iskola, az oktatás hatása ma jóval kisebb, mint ami lehetne, a probléma rég nagyobb annál, hogy pedagógiai eszközökkel kezelhető legyen, pláne, hogy az előírt eszközök lassan köszönő viszonyban sincsenek ezekkel a gyerekekkel. A 16 éves tankötelezettség negatív hatásáról már sokszor írtam. Most, a tanév végén újra küzdünk azokkal, akik úgy döntenek: elég volt, nem járnak tovább iskolába. Szándékosan nem írom, hogy nem tanulnak tovább, mert többnyire ez a helyzet, a kiszállók már csak bejártak, ha hézagosan is, tanulásról náluk nem nagyon lehet beszélni. De nehezen meggyőzhetők. A jövőkép többnyire ennyi: „majd megyek közmunkára”. Mert otthon lenni jó, jobb, mint bent a suliban, ahol úgysem értenek semmit, persze nem is tesznek érte, a hátrány, amit magukkal hoztak az általánosból túl nagy volt, a középiskolára a napi szembesítés maradt a nem tudással, amit elég hamar meg lehet unni. Persze ott a kortárs hatás, a cigi, a herbál, a balhézás, az együtt lógás, de abból meg mindig cirkusz van, a szülőt behívják, konfliktusok sora, rendőrség, védelembe vétel, fenyegetések. Ki akarja ezt? Ráadásul pénz nélkül a kortárs csoportban lógás sem az igazi, ott az a menő, akinek van, és ki ne akarna menő lenni? No meg, nincs túl sok példa arra, hogy a középiskolai végzettséggel, legyen az szakma vagy érettségi, itt bármit kezdhetnek. A közmunkán az érettségizetteket szívatja a többi legjobban: „Mire mentél a nagyfene tanulásoddal? Ugyanúgy a szemetet szeded, mint mi, hat osztállyal.” És a közmunka különben is jó. Ott nem kell megfeszülni, ahhoz nem kell tanulni semmit, erőfeszítést tenni, ott lehet lógni, a társaság jó, hiszen „maguk közt” vannak, szinte otthon, nem kell más kommunikáció, csak, mint ami eddig megszokott volt, nem kell alkalmazkodni más, szokatlan, kívülről jövő dologhoz. Ha letelik, csak várni kell, majd behívják újra. Ennyi a jövőkép. A közmunka beépült a gyerekek tudatába, ez a minta lett az elérhető, a reális lehetőség. Persze nem mindenkinél. Faggatom a fiút, aki magántanuló már rég. Most új iskolában az. „Ki vagyok tiltva én az iskolából.”- mondja nevetve. „Akkor hogy fogsz levizsgázni?”kérdezem. „Á, átengednek engemet mindenből. Megmondták. A másik iskolában, tudja, ott jó jegyeket kaptam, azt számíccsák be…hát így.” Faggatom tovább, mivel telnek a napjai. „Elvagyok”-mondja. „Sok a haver, tudja, nekem az mindig könnyen akad, bárhova megyek.” „Szívsz herbált?”-kérdezem. „Persze. Mindenki szívja.” „Honnan van rá pénzed?” „Á, nekem nem kell ahhoz pénz….nekem adnak a
haverok…” „Árulod is?” „Ja..”-mondja kis tétovázás után. „És meddig tart egy herbál hatása?” „Egy-másfél óra…kb. ennyi.” „És mást? Keményebbeket is használsz?” „Azt csak néha. Nem akarok én bekattanni…”- mondja nevetve. Belelendül, láthatóan szakértője a témának, mesél, sorolja a sztorikat, haverokról, lányokról, tetkókról, rendőrségről, hogy ő miket mondott a rendőrnek, és a haverok erre hogy reagáltak. Ez a sikerélmény. A példa, amit most követ, és amiben majd ő is az lesz egy kisebbnek. Neki nem jut eszébe sem a közmunka. Ő másképp fogja megkeresni a boldogulását, rémisztő látni, ahogy 15 évesen erre sodródik. Vagyis már nem sodródik. Már tudatosan halad ebbe az irányba. Ezek a hatások most nyilvánvalóak. És persze jönni fog más is. A korai gyerekvállalás újra előjön ott is, ahol sikerült kicsit visszaszorítani. A jelei már mutatkoznak az összeköltözésekkel. Mert aki otthon van, és a közmunkára vár, az már a felnőtt életét építi. 16 évesen is. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/06/21/477-a-jovokep/
478. VÁROSNAP, FALUNAP, ROMANAP 2015. június 28. Most ennek az idejét éljük. Sok település ilyentájt, amikor jó idő van, próbálja megszervezni ezt a napot, melynek az üzenete a lokálpatriotizmus fenntartása, a közösségi szellem erősítése, a kulturális értékek bemutatása, az összetartozás fejlesztése lenne. Persze itt is sok mindent a pénz határoz meg. A nagyobb településeken, kisvárosokban többet tudnak szánni erre, néhol még pályáznak is, no meg sok függ attól is, milyen civil szervezetek, hagyományőrző és más kulturális csoportok vannak ott, akik mozgósíthatók, és az is lényeges, hogy milyen hagyománya van az adott közösségben az efféle összejöveteleknek. Vagy talán inkább az, milyen hagyományokat tudtak, tudnak fenntartani. Ahol több pénz van, ott általában egy nevesebb együttes ad koncertet a végén, amit az önkormányzat finanszíroz, néhol még tűzijátékra is szánnak ekkor, és nap közben is sok rendezvény van gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. Itt telik ugráló-várra, arcfestésre, meghívott vendégekre, és megéri kitelepülni a körhinta-dodzsem-céllövölde vállalkozásnak is. A kisebb falvakban kisebb a büdzsé is. Leginkább egy kevésbé nívós énekesre futja, aki felvett zenére egy szál mikrofonnal lenyomja a „lakodalmas” számokat, a „Hosszú fekete haj” és társait, jó ez ide, ezt mindenki szereti, érti, élvezi. A magasabb kultúra és a közönség elvárása című meccsből a legtöbb helyen már rég az utóbbi került ki győztesen, növelve a kulturális szakadékot az ország boldogabb és kevésbé boldog felén élők között. Kis kirakodóvásár, bazár, cukorkaárus, sör és jégkrém, helyi vállalkozókkal, ahol még vannak. Egy-két stand csupán, csak, hogy legyen mit fogyasztani. Az egyéb programokra se szánnak túl sokat, az is pénz és hagyományfüggő, néhol pár helyi megszállott, volt népművelő, vagy ha van még, az iskola próbál valamit szervezni a gyerekeknek, nulla költségvetésből. Vagy, ahol hagyománya van, ott sportversenyt szerveznek, szinte kizárólag focit. És van, ahol kulturális vagy gyerekprogram sincs, a legfontosabb a nagy üst étel, amit megfőznek, szétosztanak. A falunapnak hamar vége. A közösségépítés itt nem jelenik meg, nincsenek olyan szervezett programok, ahol a mindennapok nyomorúságán túlmutatna valami és bármi épülhetne. Meg persze olyan is van, ahol még ez sincs. Ahol a közösség már annyira nem működik, hogy eszébe sem jut senkinek a szervezés, no meg a korábbi kudarcok, elégedetlenkedés, esetleg verekedésbe torkolló cirkuszok után azt mondja a település vezetése: Ezeknek? Minek? És úgy döntenek, nem szerveznek ezután semmit. Ezzel a döntéssel pedig rádobnak még egy lapát földet az amúgy is a gödör fenekén levő közösség elnevezésű valamire, aminek pedig lenne feladata abban, hogy ne itt tartsunk a legtöbb helyen, mint ahol most vagyunk. Az egésznek a színvonala, üzenete tehát a legtöbb helyen nagyon szomorú. Az idősek sokat nosztalgiáznak nekem még azokról az időkről, mikor a kis falvakban is összetartók voltak az
emberek, mikor jól érezték magukat egymás társaságában, népdalkörök voltak, meg közös kirándulások, öregek napja, anyák napja, majális, falunap, búcsú, szüreti bál, felvonulással, néhol fotókat is mutogatva sorolják az emlékezetes, hagyományszerűen évről évre megszervezett közös rendezvényeket. Hol van ez már! Vajon visszahozható lesz valaha? Évek óta figyelem a programokat, híreket, és valahogy tényleg nem alakul, javul, fejlődik a dolog. Sőt, mintha laposodna az egész, és torzul tovább. Nyilván az elszegényedés is oka, meg minden más is. Mindenféle sztori előfordul. A falunap a körbekerített sportpályán, ahol belépődíjat szednek, polgármesteri utasításra, ami nyilván megszabja a résztvevők körét is. Mert szerintük jól van az úgy, ha bizonyos réteg a faluból nem tud részt venni. Szerintük ebben nincs semmi kivetnivaló. Az, hogy ez egy falu, egy közösség, és ennek így milyen üzenete van, nem számít. Ez is lépés a faluban a „mi”, meg az „ők” elkülönítéshez, amihez társul még ezer más, az oktatástól a lakhatásig. A szerepek mindenhol furcsán változnak, észrevétlen másolják le az „érinthetetlen vagyok”vezetői szerepet a települési és intézményi vezetők, az ember már csak kapkodja a fejét a híreket nézve a saját magának kiutalt lakástól a díszsírhelyre temetett szülőkig. Néhol már szinte paródia-szerű a dolog. Pl. focimeccs, ahol a csapatok szervezésnél felmerül a „magyarok a cigányok ellen” ötlete is, nos, az ember már tényleg nem tudja, hogy sírjon, vagy nevessen. És ott vannak még a roma napok. Ezeket főleg ott rendezik, ahol a településen belül nagyobb a roma lakosság aránya, és így van Roma Kisebbségi Önkormányzat is. Ők szervezik, erre vannak pályázati lehetőségek is, de ezeket a kis falvakban jellemzően nem tudják elérni, megírni, elszámolni vele. Ahol van kapacitás rá, ott az önkormányzat segít ebben. Már, ha akar. Mert kötelezni nem kötelezheti rá senki. Ahol nincs pályázat, ott a roma napot a központilag kapott költségükből szervezik meg, bejelentik, az önkormányzat, vagy a jegyző segít, ahol segít, hogy hivatalos úton is zöld utat kaphasson a rendezvény. Hogy mi a célja? Gondolom, akik ezt annak idején kitalálták, azokban a csoportidentitás erősítésének ötlete fogalmazódott meg, persze szoros kapcsolatban azzal, hogy megmutassák a roma kultúra értékeit a település többi lakosának, így egyengetve, segítve az elfogadást, az együttélést. Legalábbis a nagy rendezvényeken, amelyeket leginkább a fővárosban szerveznek, ezeket fogalmazzák meg, célként. A kis települések roma összejövetelei azonban ezt nem képesek közvetíteni. Mert ott csak ők vannak jelen, pedig egy településen belül ilyenkor nem „maguk között” kellene lenni, maguk között bulizni, még akkor sem, ha ezek a bulik jól sikerülnek, mert az nem erősíti a közösségen belül az integrációt. Csak az előítéleteket. A települési vezetők nem mennek el, és persze így a többi sem, ha a vezetőnek sem fontos. A romák pedig buliznak egyet. Sajnos, kifele csak ez az üzenet megy át. Persze jó, ha egy ilyen buli baj, veszekedés, verekedés nélkül zárul. Mondhatni, ez is eredmény. De másképp kellene. Úgy, hogy a roma nap érdekelje a többieket is. Ha egy ilyen rendezvényen kicsit együtt lennének a falubeliek. Ha lenne más is, a bulin kívül. Ha ennek tényleg lenne egy kulturális és közösségi üzenete. Ha a roma nap nemcsak a romáknak lenne fontos. Akkor talán nem hívnák ki rájuk a rendőrséget, hogy túl hangosak.
Most még nincs. A legtöbb helyen nincs. Nyilván erről ők is tehetnek, eddig látják a szerepüket, holott lenne ezer más, ennél fontosabb is, de a legtöbb helyen nincs tudás másra. Ők megelégszenek a bulival. De azt hiszem, többet tehet erről az a rendszer, ami ezt működteti, amiben más célok ezen kívül nem emelődnek be. Talán kellene nekik egy sablon-forgatókönyv. A roma napokon kötelező elemekkel, és persze szabadon választhatókkal is. Protokollal, a helyi vezetők, és a helyi, nem a kisebbséghez tartozó csoportok meghívására, bevonására vonatkozóan. Segíteni kellene nekik, tudással, kapcsolatokkal. Hiszen a Roma Kisebbségi Önkormányzatok hálózatot alkotnak, megyei és országos vezetőkkel, és a minisztériumokban is sok értelmiségi roma foglalkozik a roma integrációval, főállásban. És pénz is van erre, a roma stratégán belül, biztosan.A roma identitás fenntartása, építése fontos eleme az integrációnak. Sokszor írom, mennyi mindenben kell segítenünk, hogy változás indulhasson el. Nekünk kell segítenünk, a többségi társadalomból. De azt hiszem, ez az az elem, amit nekik kellene jobban tudni. Mert a nem roma társadalom nem tud roma identitást építeni, az torz lesz és nevetséges. Az viszont nyilvánvalóan látszik, hogy a megállapított egységes pénz kiutalása nem elég. Mert nem éri el azt a célt, amit kellene. Sőt, sok helyen még ront is a helyzeten. Vajon ez nem látszik azon a szinten, ahol ezt értékelik? Vagy nekik is elég a pörkölt-buli-tesók háromszögébe zárt esemény? Vagy elég egy-két jó példa és megnyugszik mindenki, hogy remek minden? Nyilván van jó példa is, tudok én is ilyet, de sokkal több az olyan, mint amit leírtam. Most, mikor a kirekesztés erősödik, azt hiszem, meg kellene nézni ezt is. És másképp csinálni. Ebben lehetne szerepe a roma értelmiségnek, főleg azoknak, akik döntési helyzetben vannak. Hogy a legkisebb szegregátumokig segítsék őket a roma rendezvények megszervezésében. Mert a roma napoknak szerintem az integrációról kellene szólnia. Az integrációról, amihez mindkét oldal részvétele szükséges. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/06/28/478-varosnap-falunap-romanap/
479. LÁTSZAT ÉS VALÓSÁG 2015. július 05. Sokat gondolkodom azon, miért nem látja mindenki, az is, aki távolabb él a szegregátumoktól, hogy mekkora a baj. Nem vagyok egy nagy adatelemző-párti, mert látom, sok esetben milyen torzuláson megy át a pontos helyzetlátás céljából gyűjtött adat azért, hogy a területen dolgozók munkája jobb színben tűnjön fel. Már az is torzít, hogy az állami intézményrendszeren keresztül gyűjtenek össze sok mindent, hiszen a döntéshozói szint is azt szereti látni, ha minden az elvárásai szerint alakul, legyen az az oktatás, a szociális rész, vagy az egészségügy területe. Ezért ennek a visszatükrözésére törekszik mindenki, aki karrierjét biztosítani szeretné. Ha néhol a dolgozók jeleznek is valamit, a vezetők sikerrel visszaverik a reális helyzet kommunikálásáért tett próbálkozást. Mert őket még inkább nyomja a megfelelés kényszere, sajnos sokakat jobban, mint a munkájuk céljának való megfelelés. Nézem sokszor, hány embernek rándul az arcizma a hallgatóságból, mikor hallgatják a beszámolókat, mondjuk a pár hónap alatt megszűnt olvasási problémákról ott is, ahol pontosan tudja mindenki, képtelenség azokkal a gyerekekkel ilyen eredményt felmutatni. Vagy, hogy nem probléma már az iskolai hiányzás, mert egy év alatt megváltozott minden, annyira élvezik a tanulást, hogy nem akar hiányozni senki. Amikor a közmunka sikerét méltatja a vezető, miközben mindenki pontosan tudja, látja az út mellett az árnyékban heverészők masszív csoportját. Persze szünetben mindenki pusmog: „egy nagy frászt”…. de szólni nyilvánosan kevesen mernek. Amikor az egyik olyan falu HEP-jét olvastam (helyi esélyegyenlőségi program), amit véletlenül jól ismerek, azt hiszem, rá sem ismertem volna a településre, ha nem látom a nevét. Az adatok egy remek, szolgáltatásokkal lefedett, modern falut mutattak be, pedig történelmi léptékben van távol ettől. Szóval, nézve ezeket a helyzeteket, azon kezdtem gondolkodni, milyen adatokat, vagyis összevetéseket kellene vizsgálni ahhoz, hogy az egyértelműen hamis helyzetekre fény derüljön. Mert önként be nem valljuk sosem, hogy baj van, az már egyszer biztos, erre hiába várunk. Nyilván kellene egy ágazati összenézés, ez azonban nem nagyon van. Pedig sok minden kiderülhetne, hogy a rendszer működése mégsem olyan tökéletes. Pl. megnézni a családsegítői lefedettséget, viszonylag egyszerű. De ha megnéznénk, munkaügyi szempontból, milyen gyakori a személycsere, a helyettesítés, és ebben hogyan nő meg az egy szakemberhez tartozók száma átmenetileg hónapokra, vagy akár félévekre is, nos, akkor nyilvánvalóvá válna, hogy lehetetlen családsegítői szolgáltatásról beszélni. Ugyanez persze igaz a védőnői hálózattal kapcsolatban is, amit persze még más adatokkal is összevethetnénk. Mert pl. innen indulva a koraszülöttek száma, a korai fejlesztést ténylegesen
elérők, igénybe vevők száma, a kórházba gyakran kerülő kisgyerekeké, a védelembe vetteké. Majd az SNI (sajátos nevelési igényű) vagy BTM (beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdő) gyerekek száma az iskolában ugyanebből a lakókörzetből, sőt, tovább az évismétlő, a lemorzsolódó, majd hamar családot alapító, és a védőnővel újra kapcsolatba kerülők száma. Mindez elég pontosan mutatná a működés problémáit, a réseket is, ahol lehetett volna tenni valamit értük. Mert ezek az adatok összefüggenek, meggyőződésem, hogy folyamatosan emelkedő létszámot takarva. Ha ezeket kihangosítanánk, az adatelemezéshez értő szakértők következtetéseivel, akkor kibuknának a bajok. Mert, ha minden jól működik, akkor máshol nem kellene olyan arányokban jelentkeznie a problémának. Vagy, ha jelentkezik, akkor mutatja, hova kell az erősebb rendszeren belüli beavatkozás. Persze ehhez egy rendszerszintű szándék kellene. Sőt, az egyes, nem vizsgált adatok is beszédesek. Pl. a 16. életévét töltő szakiskolai osztályokban a létszámváltozás. Hogy a 32 főből miért marad szeptemberre 12? Ha olyan remek esélykiegyenlítő az oktatásunk, mint azt mondják, akkor ez miért történik meg? Vagy, izgalmas lenne az egyházi iskolákból fegyelmivel elbocsátott tanulók száma, azoké, akiknek a település állami iskolájában kellett helyet találni, hiszen annak kötelező felvennie mindenkit. Vajon minden esetben olyan vétséget követtek el, ami indokolja az iskolaváltást? Nem arról van-e szó, hogy megszabadulnak a legkisebb probléma jelentkezése után is tőlük? A nem szófogadó, kicsit is problémás „báránykák” hamar kívül találják ám magukat…. és az egyházi iskola ajtaja többé nem nyílik ki számukra. Ugyanígy járnak az SNI tanulók is. Már belefáradtam ezt a viszonyulást a biblia tanításával összevetni. De más oldalról is érdekes ez, hiszen az egyházi iskolák köznevelési megállapodásai tartalmaznak bizonyos kötelezettségeket is, de azt, hogy ezeket nem tartják be, azzal nem foglalkozik senki. Ezek az adatok valahogy nem hangosodnak ki. Pedig ezekkel talán nyilvánvalóvá lehetne tenni mindenkinek, hogy nem egyenlő terheket vállalunk. Mint az látható a hátrányos helyzetűek arányát vizsgálva, az állami iskolákhoz viszonyítva. Szóval, ezen morfondírozom mostanában. Hogyan lehetne láthatóbbá tenni a bajt? Mert a sztorik úgy tűnik, nem elég meggyőzőek. Pedig van belőlük bőven. Most pl. hallottam egy lányról, aki középiskolás. Szép, divatos, színes (persze olcsó kínai) óra volt a karján. Amikor megkérdezték tőle, hány óra, nem tudta megmondani. Mert nem ismerte az órát. Nem azért vette. Hanem mert mutatni szerette volna, hogy ő egy divatos, modern lány. Persze borzasztó, hogy valakinek, aki végigjárta az általános iskolát, 16 évesen kell elmagyarázni, melyik a kis és melyik a nagy mutató. És nem érti a fél és a negyed fogalmát sem. De miért is ítélnénk el ezért? Hát nem az történik mindenfele, hogy mutatunk valamit, ami csillogó-villogó, szép, de a kép mögött óriási gondok vannak? Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/07/05/479-latszat-es-valosag/
480. SZIVÁRVÁNY 2015. július 11. Nem tudom ki találta ki, csinálta meg, hogy egy kattintással a facebook profilkép szivárványszínre változtatható legyen, de nagyon jó kampánynak tartom. Ha már vannak közösségi oldalak, az ember könnyen jelölheti, kihangosíthatja, ha akarja, hogy az elfogadás, a tolerancia oldalán áll. Megtettem én is. Nem is gondoltam, hogy ez indulatokat fog kelteni egyesekben. Volt, aki simán törölt az ismerősei közül, más hosszasan fejtegette nekem, milyen pedagógus lehetek én, ha ezekkel az undorító alakokkal közösséget vállalok, hogy állhatok így a gyerekek elé. Volt, aki csak megkérdezte tőlem egy üzenetben, hogy „most mi van!?”, más csak lájkolta a szivárványszínre váltott képemet, és olyan is volt, aki a példámat követve beszínezte a fotóját. Érdekes ez. Nyilván sokan vannak, akiknek ezzel az egésszel nincs semmi baja, természetesnek veszik, és így is viselkednek, nem színeznek szivárványszínre, de nem is köpnek le senkit. Én úgy éreztem, ezt megteszem, mert az életem, a nyilvánosság előtt is kommunikált munkám az elfogadásról szól, azoknak az elfogadásáról, akiket más elutasít. És egyre többeket különböztet meg és utasít el a mai világ, legyen az cigány, zsidó, meleg, bevándorló, kihangosítják már egyértelműen az általuk érzett értékbeli különbséget a paraolimpikonok és az egészséges sportolók között, aki meg nem köteleződik el pl. a stadionépítés fontossága, vagy Wass Albert munkásságának méltatása, esetleg a vasárnapi templomba járás mellett, na, az is érezheti, lecsúszott a regnáló halatom felállított értékrendjétől. Csökken a türelem, nő a kirekesztés, a gyűlölet. Nem tudom, egy pedagógus mennyit tud hatni még a gyerekekre a személyes kiállásával, példájával. Nyilván pedagógusa válogatja, és a gyerekek családi háttere is meghatározza. Biztosan vannak osztályok, ahol a tanárt megkérdezik erről a témáról is a gyerekek, és el kell, hogy mondja a véleményét. Persze lehet, ezt is szabályozni fogják majd, központilag. Lehet, a pedagógusok etikai kódexében már benne is lesz. Ami ugye csak az állami iskolák pedagógusaira vonatkozik majd. Az egyházi iskolában tanítókra nem.(Valószínűleg, mert ők eredendően etikusak. Bár az egyházi iskolák pedagógusai is államiak voltak…vagy lehet, etikai vizsgálattal vették át őket? Amikor azt az állami iskolát, ahol tanítottam, átvette az egyház, ott csak nyilatkozni kellett, hogy az ember elfogadja-e az egyházi fenntartót, vagy sem. Bár nem tudom, azóta hogy lett szabályozva.) Azok a gyerekek és családjaik, akik a társadalom perifériáján élnek, nos, ők nem hiszem, hogy tudják, mi az a Pride, vagy különbséget tudnának tenni a homoszexuális, transznemű, vagy transzvesztita fogalma között. Náluk egyszerűen elintéződik a „buzi” megnevezéssel minden. És a kirekesztést egyébként is megtapasztalók is képesek továbbadni az érzést, talán még erősebben, persze tudatosság nélkül, csak zsigerből.
Nemcsak azért éreztem egyébként fontosnak, hogy általában a tolerancia elvével történő azonosulás miatt jelezzem így személyemben az elfogadást, hanem azért is, mert a kapcsolatrendszerünkben is van érintett fiatal. Cigány, szegény, és transznemű. Azt hiszem, ez az utóbbi a legnagyobb próbatétel. Vagy így együtt a három. Nos, az ő problémájának, életének megoldásán egyszerűen nem találok fogást. Bár már minden orvosi papírja megvan, ami igazolja a transzneműség állapotát nála, nem tudunk egy olyan biztos pontot találni, ahonnan a folyamat továbbvihető lenne. A családja képtelen megérteni, elfogadni. A falu kiközösíti, megalázza. Néha elviszik külföldre, de onnan mindig visszaszökik, nem akar prostituált lenni. Még nem. De más út nem körvonalazódik előtte. A közmunkán pár hónapig viszonylag jól elvolt egy csoportban, de most másikba tették, ahol rászálltak újra, a munkával amúgy sem túlterhelt csapat minden erejével alázta, végül kiborult, felmondott. Próbált visszairatkozni a középiskolába, amit abbahagyott, kétségbeesetten hívott, hogy ott meg egy papírt írattak vele, hogyha szeptembertől visszamegy, kizárólag férfi nadrágban és ingben, smink nélkül fog járni, különben kirúgják…. Nincs hely számára sehol. El kellene vinni innen, ahol meghúzhatja magát, dolgozhat, de se pénze, se szaktudása. Nyolc osztálya van. Reménytelen, hogy olyan munkát találjon, ahol a tudása, a szakértelme türelmesebbé tenné irányában a közeget, és jobban elfogadnák a másságát. Nos, miatta is csatlakoztam a facebook kampányhoz. A tehetetlenség érzése bénító. Itt nem találok partnert, aki segítene. Még olyat se nagyon, aki ne csatlakozna a kirekesztéséhez, megalázásához. Most próbálom, hogy távolabb talán találhatok. Egy esélye van, ha elkerül innen. Érzem, ha itt marad, visszafordíthatatlanul sodródunk a tragédia felé. Mindenki rápakol egy lapáttal. A tanulatlanok éppúgy, mint a tanultak. Pedig csak az kellene, hogy békén hagyják. De az sem megy. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/07/11/480-szivarvany/
481. GONOSZSÁG, VAGY SZOLIDARITÁS 2015. július 18 Kérdezi tőlem a minap egy ismerős, aki a mienkhez hasonló terepen dolgozik, és most épp az uzsora megállíthatatlan folyamatán próbált fogást keresni: „Nálatok is ilyen gonoszak az emberek?” Merthogy nincs a közösségen belül támogatás, egymás segítése, csak a rászedés van, hogy a másikat levegyék anyagilag, függőségbe tegyék, fenyegessék, nem számít semmi, sem a gyerek, sem a másik ellehetetlenítése, és nincs senki, aki szót emelne, hogy ne tovább. Az összefonódások is a negatív folyamatokat erősítik tovább. Ha pedig így működik, nagyon nehéz segíteni bármiben. Nem megoldás az uzsorás kifizetése, sem a családok egyéni támogatása. Lassan ismertem ezt fel én is. Megszenvedtem a segítségnyújtás minden buktatóját, amikor egyesek folyamatosan kijátszottak, hogy még többhöz juthassanak hozzá a nélkül, hogy bármiért erőfeszítést tennének. Sok kudarc, rossz döntés után kezdtem érteni a dolgokat. Kezdtem érteni, hogy az egésznek a kulcsa a közösségfejlesztés. E nélkül nem lehet jól segíteni. Nehéz ezt érzelmileg is megélni. Nekem is. Hogy az ember értse, oka van ennek is, és ne kezdje megutálni azt, aki a boldogulást csak ebben látja. Mert vele is dolgunk van. Aki ebben teljesedett ki, ebbe ölte tudását, ebben fejlődött. Nyilvánvalóan rossz irányba. Ezért lenne fontos a gyerekekre figyelni. Mert nagyon nem mindegy, merre halad a fejlődés. A kreativitás utat tör magának itt is, így lesznek kifinomult módszereket használó bűnözők, a megfélemlítés minden pszichikai tényezőjét ismerő uzsorások, vagy behajtóik, emberek, akik mindennél pontosabban látják a másik gyengeségeit, és lépésről lépésre vonják a bűvkörükbe őket. Akik hihetetlen kommunikációval, pontosan célozva használják ki a másikat, teszik prostituálttá a lányt, kezessé a kölcsönfelvételnél azt, akinek köze sincs hozzá, vagy műszaki cikkek horribilis áron történő megvásárlójává azt, akinek a jövedelme ezt sosem tenné lehetővé, hol a rábeszélés, hol a hízelgés, hol az erőszak technikáit alkalmazva. És megfér egymás mellett ez a kifinomult tudás és a máshol mutatkozó teljes tudáshiány. A funkcionális analfabetizmus a büntethetőségi fokozatok pontosan, szöveghűen idézett ismeretével. Kapok most is egy facebook üzenetet, a sokadik hasonló eset, könyörögve kér segítséget egy férfi. Hogy már egy éve ígérgetem, és nem segítek rajtuk, pedig mennyire szükségük lenne rá. Mindent bedob, a helyzetükben megjelenő, a gyerekre irányuló erőszaktól a bibliai üzenetig. Mivel sok hálózatnak a tagja vagyok, eszembe jut egy pár hónapja történt beszélgetés a fővárosban, amikor többen is rákérdeztek (tudva, hogy ezen a településen is dolgozunk) egy férfira, aki már az összes ezzel foglalkozó szervezetet elérte, segítséget kért, kapott, aztán újra
kért, aztán követelőzött, lett egyre gyanúsabb az egész, és kérdezték tőlem ismerem-e? Mert a szálak összeértek, és hamar kiderült, itt semmi sem elég, a férfi valószínűleg ezzel tölti a napjait, hogy lóg a neten, keresgél, és ha segítő szervezetre akad, akkor mindig elmondja, hogy na, őrajta aztán senki sem segít, pedig itt van a nyomorúságban, gyerekkel, stb… És hiába kapott segítséget az egyiktől, megy a másikhoz, említést sem téve erről, és adja elő ugyanazt, újra. Most, hogy megint keresett, megírtam neki ezt. Hogyha ilyen ügyes, jól fogalmaz, tudja használni az internetet, hiszen megtalál mindent, biztosan lehetne ennyi energiával munkát is keresni, hogy ne erre rendezkedjen be, mert ebből biztosan nem lesz megfelelő megélhetés. Nyilván nem érintette meg a dolog, bár remélem, azért elgondolkodik rajta, legalább azon, hogy kimerítette a lehetőségeket és talán tényleg másfele kellene keresgélnie. Persze könnyebb lenne, ha itt, ezen a településen is lenne kapacitásunk közösségfejlesztést végezni. Mert az, ha az egymást ismerő, egy utcában, faluban lakókon belül tudunk valamiféle közösségi szabályozást, érzéseket elindítani, akkor az nagyot lendít mindenen. Ha el tudunk jutni egy közösségi „igazságosság” kialakításáig, amiben már kihangosodik, hogyha valami nem jó…. ha valami a másik becsapásán, megfélemlítésén alapul, ha egyenlőtlenségekhez vezet. Ha el tudjuk érni, hogy problémákról tudunk közösen beszélni, az indulatokat féken tartva, következtetéseket levonva, akkor elindul valami. Akkor lehet reményünk arra, hogy az egymással gonoszul viselkedők szolidaritást mutassanak. Hogy aki vét a másik ellen, kényelmetlenül érezze magát a közösségben, mert tudja, eltért a normától. Könnyebb ez az egész ott, ahol vallási közösség van, és nehezebb ott, ahol nincs. De muszáj mindenhol. Mert e nélkül nem lesz változás. A múlt hét végén pl. nagyon büszke voltam az egyik helyi segítőnkre. Az egyik kirándulásról szombaton megmaradt pár kenyér. Hétfőre megszáradt volna. Felhívott, hogy úgy gondolta, ha egyetértek vele, odaadja három családnak, ahol a legtöbb a gond, legtöbb a gyerek. Ebből két család igencsak problémás, neki is, nekünk is rengeteg konfliktusunk van vele. Az egyikkel még perben is áll, bonyolult történet, a lényeg, hogy a legrosszabb a viszonyuk. De képes ezt félretenni. Képes szolidáris lenni. Nem hagyja, hogy tönkremenjen a kenyér, mert jól tudja, van, ahova nagyon kellene. És azt választja, ahová a legjobban kell. Nem akar velük beszélni, hiszen haragban vannak, ezért nem ő viszi oda, hanem odaküldi a családtagjával. De segíteni akar. A gyerekek miatt. Azt hiszem, a munkánk egyik fontos fokmérője a szolidaritás megjelenése az emberek között. Mert ez a pozitív dolog képes emberi közösséggé formálni újra mindazt, amit a nyomor szétzilált. A gonoszság, a gyűlölet negatív érzéseit lassan át lehet váltani pozitív odafordulásokra, egymás elfogadására, együtt gondolkodásra. Azt hiszem, a közösség képessé tevése a legfontosabb terület az integráció felé mutató úton. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/07/18/481-gonoszsag-vagy-szolidaritas/
482. HÉTKÖZNAPI HŐSÖK 1. 2015. július 26. Nem tudom, meddig bírja a férfi. Elképesztő, amit csinál. Egyedül neveli a hat gyereket, miközben az egészségi állapota nem túl fényes. De magára sosem gondol. Mindig csak a gyerekeire. Most nem is a gyerekek jövője, hanem miatta aggódom a leginkább. A közös történetünk jó pár évvel ezelőtt kezdődött, a legnagyobb fiúval, aki már egyetemen tanul, munka mellett, talán az ő élete a leginkább biztató jelenleg. Akkor írtam róla, micsoda összefogással sikerült eljuttatni oda, hogy megkezdhesse a tanulmányait. Aztán az apát felvettük munkatársként, ezermester, mindenhez ért, munkatapasztalata is van, reméltük, képes jó példával jelen lenni azok között a munkatársak között, akiknek mindez hiányzik. Ért a kőműves- és az ácsmunkához, traktort vezet, és beletanult az asztalosságba is, nem gond neki a képkeret, a fadoboz, vagy az ablakjavítás sem, és a csapatba is jól beilleszkedett. Később jött a válás, keserves, hosszú procedúrával sikerült megszabadulni az anyaként és társként sem működő asszonytól, aki után a végrehajtók hada jelent meg, lehetetlenné téve, hogy a család valaha stabilizálódjon anyagilag. A gyerekek is, a férfi is megsínylette idegileg is, az asszony sokáig hitelesen játszotta a hatóságok felé is az áldozati szerepet, koholt vádak sorával próbálva ellehetetleníteni a gyerekeket és a férjét, sőt, még minket, a segítő alapítványt is. Végül túl lettünk ezen is, bár már én is alig hittem, hogy kiderül az igazság, a gyerekeket az apánál helyezte el a bíróság, az anya eltűnt az életükből, ők pedig lassan megnyugodtak, de a következmények még mindig éreztetik a hatásukat. A legnehezebb nekik anyagilag talpon maradni. Az apa hat órás munkaviszonyra váltott nálunk, így anyaságin lehet, el tudja látni a kicsiket is. Mikor a munkaviszonya meghaladta az egy évet, a behajtócégek megtaláltak minket is, mint munkaadót, és a fizetése fele az ennyi jövedelemből sosem befejezhető tartozásokba megy. Mellékest időben sem nagyon, de főleg az egészségi állapota miatt nem tud vállalni. És a gyerekek sokba vannak. A nagyfiú dolgozik tanulás mellett, nem megy ez másképp annak, aki hátrányos helyzetű. A nagylány most érettségizett, egyetemre megy ő is, kiválóan tanul, de nem lesz egyszerű anyagilag a taníttatása. A következő lánnyal, aki 16 múlt, kudarcot vallottunk, lett volna lehetősége, támogatója, de a falu és a főváros különbözősége, a kollégiumban a kortársak hatása, az otthoni sebek, a kora, az időben el nem sajátított képességek, vagy mindez együtt ellehetetlenítette a további együttműködést, így most hazajött, valahol máshol kell megtalálnunk neki a boldogulást. A következő fiú most volt nyolcadikos, talán őt viselte meg legjobban a válás, meg minden, ami egy kis faluban egy ilyen cirkuszhoz kapcsolódik, a felnőttek ítéletei nem kímélnek
senkit, a gyerekeket sem. De össze tudta szedni magát, szeptembertől középiskolás lesz, itt is kell majd sok minden….És ott van még a két kicsi, az egyik már iskolás, a másik még ovis. Mindez egy apa vállán, mindennel, a reggeli készítéstől a vacsorafőzésig, a bevásárlástól a mosásig, takarításig, a gyerekek közti civakodások elsimításáig, a csekkek befizetésétől a hivatali ügyek intézéséig. Munka mellett. Ma már a Gyámhivatal is megnyugtatónak találja a helyzetet, megszüntették a védelembe vételt, stabilnak látják az életüket. Mi pedig megpróbálunk segíteni, amennyit csak tudunk. A betegsége egy balesetből maradt, de már a mozgás is fájdalmat jelent neki. Hosszasan próbál felállni a székből, inkább le sem ül, ha egyszer már megindult. Azt, hogy műteni kellene, régóta tudja. De fél, mi lesz, ha még rosszabb lesz utána? És nem fog tudni dolgozni? Hogyan fogja eltartani akkor a gyerekeit? Nyilván még a műtétet is át kell gondolni, a kicsikre közben vigyázni kell…és a lábadozás alatt is elkel a segítség. És ha most bejelentkezik, ki tudja, mikor kerül sorra? Ő biztosan nem tud fizetni a sorban való előbbre kerülésért. Sokszor elkeseredik. Ha a gyerekek szóba kerülnek, a sírással küzd. Vigasztalom: fel fogjuk nevelni mindet. Mellette vagyunk. Segítünk. Hihetetlen sorsokat lát az ember maga körül. Hétköznapi hősöket, akik elkeseredetten küzdenek az életük rossz döntéseivel, a körülöttük kialakult helyzetekkel, akiknek segítségre van szükségük, hogy bírják, amit a sors rájuk mért. Hogy kiutat lássanak. És segíteni kell abban is, hogy el tudjanak indulni rajta. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/07/26/482-hetkoznapi-hosok-1/
483. MUNKA, FEKETEMUNKA, KÖZMUNKA 2015. augusztus 01. Azt hiszem, fontos, hogy külön kategóriaként kezeljük ezeket. Korábban csak kétféle volt, a fekete (az is alkalmi) munka és a bejelentett munka, most még melléjön a közmunka. Bár a többség leginkább az elsőn szocializálódott, de a tudatukban volt, hogy van más is, és kicsit nagyobb „rangja” volt közöttük is annak a munkának, ami bejelentett volt. Nem sokkal nagyobb, de volt. Főleg akkor volt ez fontos, mikor a munkanélküli járadék időtartamát a munkában eltöltött idő határozta meg. Később, amikor minimalizálódott a jogosultság, kezdett változni a helyzet. Aztán jött a közmunka. Ami aztán végképp visszavetett mindent. Sajnos, mi, esélyteremtéssel foglalkozó civil szervezetként, így éljük meg. Nyilván a munkanélkülieknek kicsit jobb, amíg „be vannak hívva”, hiszen a 22800 Ft-nál többet kapnak, ráadásul meg sem kell feszülni érte, de nekünk, akik valós munkahelyeket szeretnénk teremteni, ahol bizony dolgozni kell, nálunk ez nagy gondot okoz. Rengeteg energiát teszünk abba, hogy keressük, milyen munkalehetőséget teremthetnénk egy szegregátumban, azoknak az embereknek, akiknek nincs szakképesítésük, nincs megfelelő munkavállalói kompetenciájuk, és, ha meg is indulnánk egy-egy területen, a közmunka lehetőségével nem tudunk versenyezni. Fizetni mi sem tudunk ugyanis a minimálbérnél többet, viszont mi valós munkavégzést várunk el érte. De minek dolgoznának nálunk, mikor a közmunkán töredékét sem kell, és mégis megkapják a fizetésüket? A minimálbéres állásokat is különféle pályázatokból finanszírozzuk, hiszen üzletileg még nem tudjuk lábra állítani a területeket, a „haszon” még nem fedezi, csak részben, a munkabéreket, járulékokat. Persze jobban menne, ha az ember egy ilyen vállalkozást nem egy szegregátumban építene fel, és nem olyan emberek között, akik teljesen képzetlenek, és munkaviszonyban még nem nagyon dolgoztak, hanem egy nagyobb településen, ahol válogathat a munkatapasztalattal rendelkező, szakképzett munkanélküliek között. De azért társadalmi vállalkozás a mienk, mert az elsődleges célja épp ezeknek az embereknek a munkahelyhez juttatása lenne, ezért dolgozunk, a profit visszaforgatásáért, és haladunk, hiszen van bevételünk is, de mióta a közmunka van, még nehezebben megy. Két-három éve még hosszú listát kellett írnunk májusban a nyári munkára jelentkező önkéntesekről, meg az alkalmai munkavállalóival dolgozókról, egy-egy hónapra tervezve csak, hogy mindenki beférjen. Most a brikett készítés is döcög, és a kertbe is alig van, aki jönne dolgozni.
Persze más gondok is vannak. A mi munkánkban az is benne van, hogy a nálunk dolgozók munkavállalói kompetenciáit fejlesszük, ami minden elképzelést felülmúlóan alacsony. A felelős munkavégzés, a munkaidő kihasználása, az eszközökre való figyelés, a munka logikus megtervezése, a feladattudat, az önértékelés zavara, a kitartás, felelősségérzet, mind fejlesztésre szorul. És akkor még ott van a legnagyobb baj, az együttműködési képességek hiánya, amikor képtelenek elfogadni egymás között egy vezetőt, amikor mindenért a másik a hibás, mindig a másik dolgozik kevesebbet, a segítőkészség minimális, a „csicskáztatás”, a hosszúra nyúlt cigi szünetek, az állandó beszólások, a konfliktusok, amiben mindig visszanyúlnak a megoldások legaljára, nos, ez, bár próbálkozunk mindig, mégis hihetetlenül lassan változik. Azt hiszem, ezért (is) volt elhibázott döntés a közmunka. Mert ezeket, amiket fentebb írtam, ezeket ott nem fejlesztik. Maguktól meg nem fejlődnek. Ezeknek a képességeknek persze nem most kellene kialakulni, ezeknek korábban, gyerekkorban, az oktatásban és a családban kellett volna, de nem történt meg, és nem történik meg most sem. Mert ezek a szülők nem tudják csak ezt a mintát átörökíteni, az iskola meg? Hát, az talán még kevésbé boldogul ezzel az egésszel, mint korábban. És ezért nem hiszem, hogy bárhol, ahol csodálatos siker-sztoriként kommunikálják a közmunkát, az valós. Csak akkor lehet valós, ha nem ilyen emberekkel dolgoznak, hanem olyanokkal, akik munkatapasztalattal, és felelős munkavállalói képességgel rendelkeznek. De a leszakadó térségekben, ahol a felnőttek zöme alkalmi munkán szocializálódott, ez hamis kép kommunikálása, az tuti. Mindenesetre az idén nyáron mi csak kínkeservesen tudjuk a termelő részhez a munkaerőt biztosítani. Most elköltözött egy kolléganőnk, a helyére alig találtunk valakit. A közmunka kényelmesebb. Minek jönnének? Persze ha többet fizetnénk, akkor talán. De egyelőre még az állásokhoz is támogatás kell…. ráadásul vannak a munkatársak között, akik érettségivel dolgoznak, és nem teremthetünk bérfeszültséget a csapaton belül. Ők pedig nagyon odateszik magukat ezért a fizetésért, és napi elszámoltatás, felügyelet nélkül is dolgoznak. És, hát az ember azt szeretné, ha a csapaton belül a tanulásnak is lenne valami üzenete, hogy akinek van végzettsége, az többet keressen kicsit, ez is szempont. No meg, hogy ne legyen még így sem egyszerű, ott vannak a behajtó cégek. Akik a közmunka szakaszos alkalmazásában nem érik el az ügyfeleket, de egy tartós munkaviszonyban igen. És rögtön furcsa helyzet teremtődik: aki közmunkán van, könnyen kereshet többet, mint az, aki nálunk, munkaviszonyban dolgozik. A kölcsönöket mindenki felvette, a közüzemi tartozások mindenkinél felhalmozódtak, de nálunk, a törvény szerint akár felét is levonhatják a fizetésüknek. Sokszor fogalmazzák meg azok is, akik megbízható, fix munkatársaink, hogy nem tudnak így megélni, lehet, jobb lenne felmondani, és visszamenni közmunkára. Azt hiszem, most a legnehezebb harcot ezen a területen vívjuk. Mert itt a probléma adta nehézségek mellett még a rendszer is újra és újra köveket gördít elénk. Néha azt kívánom, bár vége lenne már a közmunkának. Mert akkor jobban haladnánk a valós munkahelyteremtésben. Aminek jövője van. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/08/01/483-munka-kozmunka/
484. KI PÓTOLJA BE AZT, AMI ELMARADT? 2015. augusztus 08. Iszonyúan bonyolult ez az egész integráció, minden mindennel összefügg, a megoldásokra tett erőfeszítések rendszerbe állítás nélkül kidobott pénzek, nem képesek megfelelően hatni. A legutóbbi blogom után, a facebookon volt egy komment, ami egy elég tipikus reakciót mutatott. Én ugye arról írtam, mennyire rossz, hogy a közmunka nem fejleszti a hiányos munkavállalói kompetenciákat, ezért is érzem, hogy a közfoglalkoztatás zsákutca, legalábbis ott, ahol ezek a készségek már generációk óta hiányoznak. Erre valaki úgy reagált, hogy még mit nem?! A munkaadó még ezzel is foglalkozzon? Pedig ez kulcskérdés. Hogy ki pótolja be mindazt, ami nincs meg….és egyre tömegesebben hiányzik. Lassan a harmadik generáció kerül ki az intézményrendszerből tudás és képességhiányosan, a családban pedig mára a legtöbb helyen elvesztett az átörökíthető, a munkához kapcsolódó pozitív viszonyulás. És ha ez hiányzik, az képes lenullázni az oktatás pozitív hatását (azt most hagyjuk, hogy ez az iskolarendszer jelenlegi állapotában képes e bármilyen elmozdulást kiváltani). Olvasom, hogy azokon a településeken, ahol a nyári gyermekétkeztetésre nem pályáztak, ott ezt azzal indokolták a nyilatkozó polgármesterek, azért ez volt a testület döntése, mert így, ha nyáron is adnak ebédet a gyerekeknek, akkor az asszonyok nem főznek, még kevésbé törődnek az apróságokkal, mert megteszik mások helyettük. Ja, és az is indok volt, hogy kritizálták az ételt. Meg kevesellték. Hát akkor ne kapjanak. Oldják meg, ahogy tudják. Úgy sem fog éhen halni egy sem. Nem kell sok hozzá, hogy ez a megközelítés általánossá váljon, a segítő szándékot manapság könnyen felülírja a gyűlölet: „Ezeknek? Még ezt is?”. És ebben nem venni észre az egyedi élethelyzeteket, azokat, amibe könnyen belekerülhet ma bárki, aki elveszti az állását, akinek megromlik az egészsége, baleset éri, a banki kölcsönök, sőt, már a számlák biztonsága sem tervezhető, egy pillanat alatt válhat semmivé minden. Nem venni észre ebből az alapállásból azt sem, hogy mi az a mennyiségi és a minőségi éhezés, és mindkettő milyen visszafordíthatatlan változásokat okoz a fejlődő szervezetben. Ebben a viszonyulásban csak az látszik, hogy mindenért ő a hibás, aki nem tud (vagyis szerintük tudna, csak nem akar) enni adni a gyerekének. Nyilván nem mondom, hogy nincs olyan, aki tényleg meg tudna főzni, de így kényelmesebb, a tanult tehetetlenségben szocializálódott családok között van ilyen is. Minden előfordul közöttük is, mint mindenhol, akár a minimálbérre bejelentett vállalkozónál, aki így kerüli el az adót, de a legjobban hangoztatja, ki az ingyenélő a társadalomban. Az általánosítás pedig mindig veszélyes, mert egy ilyen döntés, hogy nem pályáznak az ingyenes nyári étkeztetésre, a településen mindenkire egyforma következményekkel jár, arra nézve is, aki tényleg olyan helyzetben van, hogy nem képes megfelelő étkezést biztosítani a gyerekének.
És azzal, akire a helyiek szerint tényleg így hatna, hogy még kevésbé próbál tenni valamit, azzal is kellene kezdeni valamit. Mert annak oka van, hogy úgy működik szülőként ahogy, és nyilván, beavatkozás nélkül ezt fogja átörökíteni, a gyerekei sem tesznek majd semmit, ezt a mintát látják, ezt követik. Tehát a krízishelyzet kezelése konzerválhat negatív beidegződéseket? Igen, előfordulhat ez is. Ezért lenne fontos, hogy tudomásul vegyük végre: másféle rendszert kell kiépíteni, segítség kell a felnőtt, generációk óta szegénységben élő embereknek is. És nem csupán olyan segítség, ahol a szegénységcsapda teremtette helyzetekben képtelen megoldani valamit. Hanem olyan is, ami fejleszti, ami elmozdítja, képessé teszi. Különben hiába kezelünk bármit, hiába teremtünk helyzetet arra, hogy dolgozzon, ha nincs felelős munkavállalói képessége, hiába költöztetjük új házba, csak újra leamortizálja azt is, hiába szervezzük meg a gyerekek étkeztetését, stb. , előbbre nem leszünk. A teher pedig iszonyatos, főleg, ha a gyerekeket nézzük: mert nekik most kell a segítség, most éhesek, betegek, most nem tudnak úgy fejlődni, hogy később ez ne legyen gátja a tudásnak, képességeknek. Tehát nem várhatunk, hogy a szülők fejlesztése, ami nem fog egyik pillanatról a másikra eredményt hozni, változást eredményezzen. Mert nekünk a pillanatnyi helyzetre is tekintettel kell lenni. Ezért pl. muszáj megszervezni a gyerekek ingyenes étkeztetését. Bár az a “veszély”, hogy a felnőttekkel bárki így foglalkozna nem fenyeget. Az egész rendszerben nem látni ugyanis azt a szülőkre, felnőttekre irányuló fejlesztő elemet, amiről beszélek. Pedig ez kulcspontja lenne a változásoknak. A közmunkások alapkészségeinek megerősítését célzó képzés félrement történet volt. Az életvezetési kompetenciák ugyanis nem a szövegmásolással, vagy a napocska-színezgetéssel fejlődnek, és úgy sem, ha egy osztályteremben egy épp ráérő pedagógus elmondja, hogy kellene szerinte, vagyis a tananyagot kidolgozók szerint élni. És úgy se nagyon változik ez, ha kényszerítések és elvonások rendszerét dolgozza ki az állami és a helyi településvezetés. Mert hosszútávon fenntartható eredményt nem hoz az sem. A nyomorúság úgy tűnik, megállíthatatlanul öröklődik át, ezer csatornán, egyre sötétebb jövőt körvonalazva. Generációk élnek a társadalmunkban hiányos képességekkel, mélyszegénységben. És még mindig ott tartunk, hogy ez a probléma nem igazodik az állam által felállított rendszerhez. Nem vesszük észre, hogy talán a rendszer nem alkalmas arra, hogy ezt a problémát kezelje. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/08/08/484-ki-potolja-be-azt-ami-elmaradt/
485. A NYOMORÚSÁG KÖLTÖZÉSE 2015. augusztus 16. A szép kis észak-magyarországi faluban, ahol nemrég megfordultam, gyönyörűen felújított parasztházak sorjáztak az utcán, sok vendégház is, sok pedig olyan tulajdonosé, akik máshol élnek, és megengedhetik maguknak, hogy legyen egy házuk itt is, ebben a festői környezetben. Egy kávé adta véletlen lehetőséget kihasználva a helyiektől érdeklődtem a faluról, hányan élnek itt, miből, milyen az élet errefelé. Kérdezem azt is, élnek-e a faluban cigányok? „Á nem, az utolsó családot is jó pár éve sikerült elköltöztetni innen. A házukat megvette más, nekik meg kerestek egyet máshol. Megszabadultunk tőlük. Azóta nincs egy sem. Igaz, ezért is lakunk itt ilyen kevesen, ha lennének romák, akkor lenne gyerek is, mert ők nagyon szaporodnak.” „Mint a patkányok.”fűzi hozzá a férfi, aki pár lépésről hallgatta a beszélgetésünket, és azt hiszem, csak rám való tekintettel nem köp egyet, magamat kímélem csak, amikor nem kérdezek tovább. Igen, ez gyakori technika. Sok falu van ma a leszakadó térségekben, ahol jellemzően magas a romák aránya, de egyes falvak kimaradnak ebből. Furcsa szokás és viszonyulás átörökítés ez, többnyire nem most kezdődött, hanem legalább 20 éve, hogy nem adnak el cigánynak házat a faluban, ha kihal a tulajdonos, inkább megveszi az önkormányzat, nehogy a távol élő örökösök olyannak adják el, akiket ők nem akarnak. A kirekesztés átörökítése erősen érezhető ezekben a falvakban, itt a falu apraja-nagyja egyértelműen elutasító lesz irányukban. És mindegy, ki kerül a polgármesteri székbe, pártállástól függetlenül adják tovább ezt az íratlan törvényt, tartva távol a nem kívánatos családokat a településtől. Ha az ember mégis firtatja, megvan a válasz: őket nem érdekli a társadalmi probléma, ők ezért a faluért felelnek, őket az itt élők választották meg, és csak értük éreznek felelősséget. A „normálisakért”persze. A többivel meg ők nem kínlódnak. Oldja meg más, ott, ahova költöznek. Néhol aztán ebből még erényt is kovácsolnak, mert a cigánymentes iskola vonzó lehet, a szülők élnek a szabad iskolaválasztással, és odébb viszik egy-két faluval a gyerekeiket. Maga az iskola nem felszereltebb, a módszerek sem különlegesebbek, a pedagógusok sem jobbak, mint máshol, bár a pedagógiai többletmunkát nem igénylő gyerekek kétségtelenül kiegyenlítettebb teljesítményt mutatónak láttatják az iskolát. Most az egyik környékbeli faluban elég furcsa a helyzet. Az önkormányzat alapítványa vásárol fel házakat, olyat is, ahol roma családok éltek, és a tartozások miatt a házat elárverezték, majd a házakat lakhatatlanná teszik. Ahol meg nem lehet lakni, ott a gyerekek sincsenek biztonságban, és a kiemelés veszélye miatt jobb, ha elköltöznek, keresnek máshol fedélt a fejük fölé. Máshol az önkormányzat úgy próbálja megúszni őket, hogy nem legalizálja az odaköltözést, nem jelentik be a településre őket, mindenféle indokokat találnak ki, húzzák az időt, néha meg
is mondják nekik, jobb lenne, ha visszamennének oda, ahova jöttek. Mert itt nem látják szívesen őket. Az időhúzás sokszor hat, hiszen bejelentett lakcím nélkül sok szolgáltatás nem vehető igénybe, amire pedig szükségük lenne. A törvényeket meg ők nem ismerik, nem szólnak, elfogadják, amit a hivatal mond nekik. Most, az új szocpol is elindít némi mozgást. Bár ez a pénz nem elég arra, hogy egy gazdaságilag jobb helyzetben levő településen vásároljanak házat, ez csak arra elég, hogy hasonló helyekre költözzenek. Kérdezem ez egyik családot, mit gondolnak, ott jobb lesz? „Közmunka ott is lesz.”- rántja meg a vállát a családfő, és tényleg, az lesz ott is, csak azt az időszakot kell átvészelni, míg a hivatalos átjelentkezés lezajlik, ez sem lesz egyszerű nekik. Költöznek hát ide-oda, ahova tudnak, ahova engedik őket. Még mindig ott tartunk, hogy a problémát senki sem megoldani, hanem megúszni akarja. Lassan azonban a fejünkre dől ez az egész. Mert valahol nekik is élniük kellene. Még, ha a többség úgy is gondolja, egyetlen dolog a fontos: ne ott, ahol ők élnek. Hanem máshol. De hol? Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/08/16/485-a-nyomorusag-koltozese/
486. SZEMÉLYES ÉRZÉSEK 2015. augusztus 23. Akik segíteni szeretnének, és megfordulnak nálunk, egy dologban megegyeznek: többnyire mindenki mást gondolt azelőtt erről az egészről. Leginkább egyszerűbbnek gondolták a megoldásokat, a hatások gyors és tiszta lecsapódását várták. Vannak, akik nem bírják, feladják. Vagy érzelmileg nem, vagy azért, mert annyira kilátástalannak látják. „Miért a legnehezebb helyen kezdted?”- kérdezte tőlem nemrég valaki. „Miért nem valami könnyebb terepen? Nem jobb lett volna több sikerélményt szerezni, mint ennyi kudarcot?” És értetlenül néz, mikor válaszolok, hogy ez szándékolt döntés volt, mert azt remélem, ha itt működni kezd valami, akkor máshol majd könnyebben bevezethető lesz. Persze nekem sem egyszerű. Én is ember vagyok, ráadásul vezetem is ezt az egész munkát, a csapatot, ami azt jelenti, hogy figyelnem kell a kollégáim lelkére is, hogy elkerülhessék a kiégést, és messze előre nézve, optimistán tudjanak dolgozni. Mert máshogy ezt nem lehet csinálni. Közben pedig néha magamat is treníroznom kell. Mert én is érzem, hogy néha gyűlölni könnyebb lenne. Könnyebb, ha az ember kiengedhetné a dühét, ráordíthatná a másikra, amit gondol róla, leköphetné, megüthetné, megalázhatná, és akkor talán érezhetne valamit… de mit is? Megkönnyebbülést? Felsőbbrendűséget? Igazságérzetet? Feloldódna valami feszültség benne? Vagy csak a tehetetlenség dühe dolgozna tovább belül? Tipródom, és rémülettel nézek magamba, ha valahol a lelkem mélyén érzek ilyesmit. Közben néha magam is elcsodálkozom, másoknak milyen könnyen megy a gyűlölködés ma az országban. És mintha egyre természetesebb része lenne az életünknek. Mindenkit lehet gyűlölni: a cigányt, a menekültet, a melegeket, a zsidókat, stb. És gyűlölnek is az emberek. Mert gyűlölni könnyű. Azt a legkönnyebb. Ami nekem gyenge pontom, azok a gyerekek. Más nem nagyon tud olyan fokú indulatot kiváltani belőlem, mint az, ha a gyerekek szenvednek. Egyszer majdnem eljutottam odáig, hogy gyűlöletet éreztem. Egy apa iránt, aki egy gyámhivatali tárgyaláson úgy viszonyult a gyerekeihez, ahogy egy szülő sosem tehetné meg. Mintha nem is az övéi lennének. És persze, érzek valamit, inkább értetlen dühöt az iránt az anya iránt is, aki megint elköltözött egy férfihoz, egy másik településre, itt hagyva a gyerekeit, a kisebbeket, akiket még nem emeltek ki, üzente, hogy nem érdekli, mi van velük, nem jön többé haza, vihetik, ahova akarják őket, neki nem kell egy sem. Felvette a családi pótlékot, bevásárolt, és főzött belőle. No, nem a gyerekeknek, hanem annak a férfinak, aki mellett épp akkor jól érezte magát. Megtette ezt már máskor is, aztán hazajött. Most is így történt, fenyegetőzve hazatért, mindenki döbbenten nézi, de lepereg róla minden, sőt, próbál diktálni, megszabni dolgokat, és, mivel nem teljesítjük, bosszúból a gyerekét nem engedi a napközis táborunkba.
Őrület. Eddig nem törődött a gyerekeivel, most meg velük akar minket zsarolni Mit lehet ilyenkor tenni? Ha az ember a gyereket nézi, és enged neki, akkor úgy éli meg, hogy diktálhat mindenkinek, nekünk, a közösségnek, és megtehet mindent. Ha nem foglalkozunk a gyerekkel, nyilván ő fosztódik meg étkezéstől, fejlesztési lehetőségtől. Ő, aki nem tehet erről az egészről, akit eszközként használ a szülő, és mi legalább annyira szenvedünk ettől, mint a gyerek maga. Vagy a másik család iránt is, akikkel hat éve semmire sem megyünk. Az egész közösség megveti őket, a környezetük rémesen elhanyagolt, a gyerekek is, és állandóan kérnek, kérnek, és kérnek, ha nem segítünk arcátlan hazugságokat terjesztenek, mondjuk akkor is, ha igen, változásnak pedig alig van nyoma. Ők is a gyerekeket használják eszközként, gátlástalanul, és közben a gyerekek így szocializálódnak, a nagylány már profi a rágalmazásban, hazudozásban. A szívem szakad meg a kicsikért, akik nélkülöznek, a szülők felelőtlen élete miatt. És ott a másik is, aki bántja és alázza azt, akit sikerült egy bentlakásos középiskolába juttatnunk, és most otthon van, szünidőn, amit kurtítottunk ugyan, de még így is sok…. bántják, mert többet tisztálkodik, mert másképp beszél, mert mást akar, mint amiben ők élnek. Fenyegetik, és megalázzák, „selyemfiúnak” csúfolják. Semmit nem értenek abból, amiben a fiú él és gondolkodik. El akarják tőle venni az álmait, a gondolatait. Meg azt is, aki újra megverte, és végképp kitagadta azt, aki más, akinek épp elég teher a mai világban megélni a másságot, de hiába a gyereke, csak azt akarja, hogy takarodjon onnan, ne lássa, ne tudjon róla semmit, nem érdekli, mi lesz vele. Szóval, bár szerencsére nem ez a jellemző, de akad szülő, aki nem szülőként működik. Akiket lehetne gyűlölni, de akiket próbálok megérteni, mert biztosan oka van annak, hogy ilyenek, hogy ilyenné váltak. És nehéz nekem is, mert sajnálom a gyerekeiket, akikből lehetett volna bármi, de egyedül vannak, támasz nélkül, és nem tudunk mindenhol ott lenni, hogy bizonyíthassuk nekik: nem ez a szülői minta, nem ez a felnőtt minta, nem ez az út, amin menniük kell, hogy nem ilyen a világ. Tudom, most sokan mondják, az ilyen családokat hagyni kellene. Nem kell mindenkit megmenteni, tudomásul kell venni: van, akin nem lehet segíteni. És a felnőtteket el is tudnám engedni….. de ott vannak a gyerekek. Őket nem tudom. Mert ők nem ezt érdemlik a világtól. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/08/23/486-szemelyes-erzesek/
487. AZ ÚJ TANÉV 2015. augusztus 29. Ez a hét az iskolakezdés jegyében telt, bár a többi területen is folyt a munka rendületlenül tovább. Sokan, nagyon sokan fordulnak segítségkéréssel hozzánk, most leginkább az iskolakezdés miatt. Meg elég sok terhes anyuka van most körülöttünk, ahogy közeleg a szülés ideje, úgy szaporodnak a kérések, már nemcsak a mi körzetünkből, hanem távolabbról is keresnek bennünket babaruhákért, kiságyért, babakocsiért. És a héten volt pár torokszorító történet is, ahol gyógyíthatatlan betegség rázza meg az amúgy is ingatag élet alapjait. Augusztusban mindig gyűjtünk iskolaszereket, sokan segítenek ebben bennünket, magánszemélyek és cégek is. A kollégáim ilyenkor napokon át pakolnak, csoportosítanak, szállítanak, megvannak a listák, melyik évfolyamra mi kell, amit nem kapunk adományban, azt megvesszük, hogy összeállítsuk a legfontosabbakból az egységcsomagokat. „Ahol nem segítetek, ott mi van?”- kérdezi a héten külföldi látogatónk. Magyarázom neki, hogy településenként más a helyzet, van, ahol az önkormányzat ad három, máshol ötezret a beiskolázásra a rászorulóknak, és van, ahol csupán az ingyenes tankönyv jelenik meg a helyi kommunikációban, mint segítség a hátrányos helyzetűek beiskolázáshoz, amit nem értek, hiszen ezeket nem az önkormányzat adja. „Ahol nincs segítség, ott hiányosak lesznek a felszerelések, a pedagógusok ügyeskedésén múlik, hogy lesz-e füzet, ceruza a szekrényben, amit megkaphat a gyerek a tanórára, vagy nem. Ami nyilván kihat majd a tanulmányi előmenetelre is, hiszen akinek nem lesz színes ceruza, vonalzó, körző, festék, ecset, stb. az nyilván nem tudja azt teljesíteni, amit a többi. És, hát ott lesz a legrosszabb is, mikor egyest kapnak majd, mert nincsen felszerelésük.” – mondom. „Hogy kaphatnak egyest egy tantárgyból ezért? A jegyekkel nálatok nem a tudásukat, képességüket mérik?”- érdeklődik tovább. Hát igen. Nyilván az értékelés nem a felszerelés hiányát, vagy a magatartást hivatott minősíteni, de mégis, a legtöbb helyen ma is így van. Senki sem kap ötöst matematikából, mert ott a körző-vonalzó a tolltartójában, de megkapja az egyest, ha otthon felejtette. Senki sem kap ötöst azért, mert figyeli, hol tart az olvasás, de könnyen kap egyest, ha nem tudja folytatni, mikor felszólítják. Úgy visszük magunkkal az oktatásban ezeket, olyan mélyen beégetve az eszköztelenség módszertanába, hogy nem tudom, valaha meg tudunk-e szabadulni tőle. Persze mindezt nem tudom logikusan megmagyarázni annak, aki olyan közegben él, ahol a pedagógia más húrokat penget. Mi sem tudunk másképp segíteni, csak, hogy próbáljuk a felszerelést biztosítani. Ez nem vezet ugyan pedagógiai paradigmaváltáshoz, de legalább pillanatnyilag segít a gyerekeken. Aztán, ez a hét a pótvizsgák időszaka is volt. Szerencsére a nyári tanoda-táborban sikerrel foglalkoztak az önkéntes egyetemistáink a bukottakkal, akik jártak, ők átmentek, és
folytathatják a tanulást az osztálytársaikkal. Akik nem éltek ezzel a lehetőséggel, nekik nem sikerült. „De, a lányom átment, én vittem be az iskolába.”- állítja az egyik bukott gyerek apja, mikor a tavalyi osztály szerinti füzetcsomagot készítjük oda neki. És nem érti, hogy az, hogy bevitte, az nem azt jelenti, hogy sikerült a pótvizsga. Hangoskodva állítja, hogy igen, és hiába mondjuk, hogy mi biztosan tudjuk, évismétlésre bukott a gyerek. Próbáljuk persze beemeltetni vele azt is, ha engedték volna a tanodába, esélye lett volna a továbblépésre, de ezt már egyátalán nem fogja. Most, főleg az alkoholos befolyásoltsága miatt végképp nem lehet megértetni vele semmit. Igaz, máskor sem egyszerű ez. Aztán ott van a középiskolás korosztály. Csatát nyertünk a lánnyal, aki abba akarta hagyni az iskolát, hiszen elmúlt 16 éves. Szerencsére hatott a több oldalról érkező rábeszélés, folytatja. Nehéz volt úgy érvelni neki, hogy lássa, van értelme a „gazos” iskolának, ahogy ők hívják a szakiskolát, ahol kertészeti ismereteket tanulnának. Volt, akit az utolsó pillanatban jelentkeztettünk át egy másik középiskolába, mert a nyolcadik után nem a legmegfelelőbbet választotta. Nehéz ez, nézni azt is, hogy a felügyeletünk alatt maradjanak, mert a kollégiumok, a nagy távolság, olyan rizikófaktorok, amivel sokszor nem bírunk megbirkózni. És azt is nézni kell, hogy a család pénztárcája bírja-e majd egész évben a távoli iskolát, annak sajátos költségeit. Iskolatáska, felszerelés, bérletek a középiskolásoknak is… A költségek alaposan behatárolják a legszegényebbek mozgásterét. Nagy dilemma, segíteni az elszakadást, vagy épp itt tartani, közel a családhoz. Minden eset egyedi mérlegelést, meggyőzést, támogatást igényel. Ötödik éves lesz az Igazgyöngy ösztöndíjprogramja, tavaly több mint 40 gyereket mentoráltunk, civil támogatók segítségével, olyanokat, akiket a központi ösztöndíjprogramok sosem érnek el, akik halmozottan hátrányos helyzetűek. A program sikeres, szépen lépkedünk velük egyre feljebb, nem engedve a nyomorúság ezer szállal visszahúzó szövevényének. Szeptemberben döntünk a támogatók függvényében az új ösztöndíjasokról. (http://igazgyongy-alapitvany.hu/alapitvany/tevekenyseg/igazgyongy-osztondij-program/) Szerencsére egyre több a tapasztalatunk a hátrányos helyzetűek támogatásában, vannak segítőink, és együtt próbálunk biztosabb jövőt körvonalazni a számukra. Egyre több helyen partner az iskola is. De ezek mind személyes partnerségek, sajnos, úgy látom, az oktatási rendszer továbbra sem biztosít egyenlő esélyeket. Így a segítségnyújtásunk marad egyedi, a rendszeren kívüli. A központi esélykiegyenlítés úgy tűnik, még várat magára a 2015-16-os tanévben is. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/08/29/487-az-uj-tanev/
488. EGYEZTETÉS 2015. szeptember 05. Az integráció amúgy sem egyszerű, ám az érdekek kusza hálójában, úgy tűnik, egyre messzebb kerülünk tőle. „Miért az oktatást emlegeti mindig?” – kérdezték tőlem a héten. „Ez prioritást élvez az integrációban?” Hát, igen. Persze minden terület fontos, az Igazgyöngy modelljének épp ez a lényege, hogy a hatásokat koordinálja, ne engedje, hogy az egyik fejlesztést a másik terület lenullázza. De a probléma jellemzője a felnőttek tanulatlansága, tudatlansága is, a képességeik hiánya, ami az amúgy is nehéz problémát még tovább terheli, hiszen a tanulással kapcsolatban is átörökítenek a szülők. És csak azt tudják átörökíteni, ami nekik van, tudásban, képességben, motivációban. Mivel a felnőttoktatás nem sokat változtat a helyzeten, őket jellemzően el sem éri, így csak a gyerekek iskoláztatása hozhat változást, és arra kell törekedni, hogy ez a legerősebb legyen, és ne gyengítse sem a családi szocializáció, sem a szegregáció, amiben többnyire élnek és tanulnak. Az oktatási szegregáció terén azonban nem tudunk igazából előrelépni. Hiába mondja ki az egyik törvény, hogy tilos az etnikai alapú elkülönítés, ha a másik azt mondja, a szülő választhat iskolát, akkor ez óhatatlanul szegregáló hatást kezd elindítani, és az elkülönítés „magától” létrejön. Ez az utóbbi időben fokozottan jellemző, előfordul az állami iskolák között is, de gyakran az egyházi-állami iskolák viszonylatában generálódik egyre nagyobb társadalmi szakadéképítő hatás. Megoldás pedig egyre kevésbé körvonalazódik. Állami szinten sem, az Antiszegregációs Kerekasztalban látom, hogy csak beszélünk, ugyanazok ugyanarról többnyire, de a jelenleg hatályos törvények között fölöslegesnek tűnik minden próbálkozás, legyen az társadalmi érzékenyítő, vagy pedagógiai módszertani. Mert nincs az az érzékenyítés, ami meggyőzné a szülőt, hogy a cigány osztálytársakat preferálja, neki a gyereke a fontos, akinek nem akar olyat, amiben maga sem hisz. És a központi módszertan sem lesz elég sosem, nincs az a pedagógiai módszer, ami megfordíthatná ma ezt a folyamatot. Talán a probléma komplex kezelése segítene, no meg a módszertani szabadság, ha az a pedagógus dönthetne, aki tanítja őket, hogy nekik mi a jobb… persze ehhez olyan pedagógusok kellenének, akik tudnak önálló szakmai döntéseket hozni. Az is egyre világosabb, hogy az integráció, pláne ahogy a probléma mélyül, nem egy szavazatszedő téma. Ezért van az időhúzás, az úgy csinálás, mintha…. közben pedig változás nem nagyon van. A rendszerváltás óta a pártok választók kegyeiért folytatott harca a legfontosabb, a hatalom megszerzése, az integrációhoz pedig kormányokon átívelő stratégia kellene. Egyre kevésbé hiszem, hogy kormányzati szinten a szegregált oktatás ügye fordulatot vesz.
Ugyanez a helyzet települési szinten is. A polgármesterek sem gondolkodnak stratégiában, ők is a „most” szabályai szerint élnek, és nyilvánvalóan azoknak a kegyeire gyúrnak, akik nagyobb érdekérvényesítési képességgel rendelkeznek, akiknek biztos egzisztenciája, kapcsolati tőkéje, pénze, és hatalma van, vagy lehet. Nekik nem érdekük a szegregált oktatás ellen tenni, nekik nem ők a fontosak, akik ott tanulnak, akik el sem mennek majd szavazni. Ők csak akkor lesznek érdekesek, ha az ellenfél megveszi őket, a szavazataikat, pár kiló kenyérért, akkor pár napra fontos lesz ez a társadalmi csoport is. A településeket ugyanis nem ezek az emberek viszik előre, akiknek a gyerekei a szegregált iskolákban tanulnak, így az önkormányzati gondolkodásban is inkább nyűgök, problémák, akikben úgysem érdemes gondolkodni. Szóval, az érdekek mezején elvérzik a szegregált oktatás felszámolásáért folytatott küzdelem. De ha szakpolitikai szinten nem, települési szinten sem, és családok szintjén sem várható változás, akkor honnan? Most lehet, hogy van egy újabb pont, ahonnan változás indulhat, ahol az érdekek más szempontok szerint szerveződnek. Az ügyről írtam én is, más is, és írnak is még, hiszen a téma sokakat izgat. http://hvg.hu/itthon/20150902_A_KLIK_szandeka_ellenere_beindult_a_szegr Közben, még augusztus elején levelet is írtam az EMMI-be, és az Egyházkerülethez is, amiben leírtam az iskolanyitás hatásának veszélyeit. Persze az iskola megnyílt, de a Püspök úr válasza a héten megérkezett. Ebben, mint írta, együtt „kezdeményezhetnénk egy olyan felzárkóztatási egyeztetést, melynek során az EMMI szakértői és a tankerület illetékesei segítségével megvitathatnánk a szabályozatlan területeket, a törvényi, rendszerbeli és gyakorlati hiányosságokat, és megtalálhatnánk a konszenzuson alapuló garanciákat.” Ez a hozzáállás nagy reményekkel töltött el. És ráadásul itt a tankerület is integrációpárti. Ahogy ezeken gondolkodtam, hirtelen beugrott: ez az! Iskolafenntartói szinten kell gondolkodnunk! Hiszen települési szinten túl sok érdekellentét van jelen, túl sok összefonódás, ám az iskolafenntartóknak, mint a mi alapítványunk is, vagy az egyház, és a KLIK, nem a választási sikerek a célja, hanem az oktatás megszervezése, számunkra a gyerekek a fontosak! Ezért nekünk lehetőségük van tisztább fejjel, logikusabban és politikai kötöttségektől mentesen gondolkodni az integrációról. A központosítás, az oktatásszervezés elvétele az önkormányzatoktól most egy pozitív eszköz lehet. És nyilván, ha a fenntartói szándék mindkét fél részéről ilyen tiszta, akkor partnerek lesznek abban is, hogy egy konkrét település szintjén vizsgálódjunk, ne általánosságban, hogy egy asztalhoz üljünk mindannyian, akik pontosan ismerjük a családokat, gyerekeket, és közösen nézzünk a számok mögé. A település állami és egyházi iskoláinak fenntartói és vezetői együtt. Ki tudja, hátha most, ezen a szinten, ezekkel a résztvevőkkel, a konkrét eseteket elemezve képesek leszünk egy tiszta képet adni, és egy minden gyerek számára ígéretes konszenzust teremteni. Az egyeztetésre hívó levelet már elküldtem. És optimista vagyok. Hátha…. Persze az is üzenet lesz, ha ez az egész nem jön össze. De erre nem is gondolok. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/09/05/488-egyeztetes/
489. ELLENSÉGKÉP 2015. szeptember 13. Az elejétől tudtam, hogy ez a probléma, amivel foglalkozok, ezzel a személyes érzelmektől nem mentesíthető, mégis valahogy szándékoltan a valós helyzet mutatására irányuló hozzáállásommal nem lesz fáklyásmenet. Tudtam, hogy konfliktusaim lesznek, magukkal a mélyszegénységben élő romákkal, az őket körülvevő intézményrendszerrel, a többségi társadalommal, a szakmával, az egyházakkal, a szakpolitikával, a politikával. Minden bejött, mindenhonnan és minden szintről kapok támadásokat, és persze megerősítéseket is, egyelőre még ez utóbbi áll nyerésre, és remélem, így is marad. Az azonban még engem is meglepett, hogy a roma értelmiség egy része engem állít be ellenségként.Persze írtam már, hogy, miután egyengetek a nyomorúságból kitört gyerekeket is, látom, milyen borzalmasan nehéz megélni az identitásukat a mai világban. Írtam egyetemi előadásokról, ahol a legrasszistább kijelentéseket épp a roma előadóktól hallottam. Megtapasztaltam furcsa látogatásokat, furcsa megnyilvánulásokkal a helyi romák irányába, pl. egyértelmű felsőbbrendűségi viszonyt éreztettek, amire mikor rákérdeztem, az volt a válasz, hogy nekik, értelmiségi romáknak muszáj távolságot tartani (ezektől), hogy tiszteljék őket. Szóval, sokféle viszonyulást láttam már, amit próbáltam mindig érteni, megérteni. Nem volt mindig egyszerű. Az utóbbi hónapokban kijutott ebből az ellenségképes viszonyulásból. Nem értettem pl. őt, aki kutatni jött ide, több napot is eltöltött abban a közösségben, akikkel dolgozunk, beszélgetve a helyiekkel, és közben ott próbált bennünket ellenségként beállítani. Érdeklődött ugyanis, hogy mi, „gádzsók” nem használjuk ki itt a romákat azzal, hogy munkalehetőséget adunk? Nem érzik-e úgy a helyi romák, hogy mi dolgoztatjuk őket az adományokért? És egyáltalán, minek dolgoznak bármit, nem jobb otthon ülni, és úgy kapni adományt, segítséget? Amikor elment, a kintiek kétségbeesetten hívtak, hogy próbálták megértetni vele, ezt a rendszert nem mi kényszerítjük rájuk, hanem ők tartják így igazságosnak, az ő akaratuk alapján építettük ki, és igenis, jó így nekik, mert változott a falu, jobb most az élet. Persze szerencsénk volt, hogy olyat kérdezett meg, aki érti ezt, és nem olyat a faluban, aki még mindig nem, hiszen neki óriási megerősítés lett volna, hogy ha már az egyetemet végzett roma is ezt mondja, akkor ugye, itt az igazolása, hogy szemetek vagyunk…. hiszen csak adnunk kérne, amit kérnek… és ezzel a tudattal rombolhatta volna a felépített közösségi „igazságosság” rendszerét. Volt még más hasonló jelenség is, de most inkább a legutóbbi riportról, és a reakciókról írnék. A riport (http://24.hu/kozelet/2015/09/06/miert-szulnek-a-szegenyek-ha-nem-tudjak-eltartania-gyerekeket/) sok megosztást megélt, sokféle kommentet is a közösségi oldalakon. A hét
közepén hívott valaki, egy roma értelmiség, hogy jól vagyok-e? Jól, válaszoltam, mire megjegyezte, ezek szerint nem olvastam a kommenteket. Nem nagyon szoktam időt szánni rá, mondtam, és semmiképp sem veszem a lelkemre őket, aki a nyilvánosság elé lép, annak ezt tudnia kell kezelni, pláne, ha ilyen megosztó kérdésekben ír is nyilatkozik, mint én. De ez most más, mondja, most a cikk kapcsán engem nagyobb veszélynek tartanak egyesek a cigányságra nézve, mint a Jobbikot, volt, aki egyenesen nácinak gondol. Mindez azért, mert dolgozunk azon, hogy az asszonyok éljenek a fogamzásgátlás lehetőségével, és se anyagi, sem a tudatlanságukból fakadó helyzetek ne zárják be előttük a tudatos családtervezés útját. Aztán, mások is írtak. Volt, aki egy-egy kommentet el is küldött, hogy értsem. Ezeket elolvastam. Igazából, nem tudom, mi hajtja jobban a Jobbik malmára a vizet. Az, ha azt mondjuk, hazugság a megtapasztalható jelenség pl. a gyerekvállalás kapcsán, és ezt afféle kulturális attribútumnak állítjuk be, vagy, ha azt mondjuk, ami van, hogy ezt a nyomorúság és tudatlanság sok családnál aláásta, és igenis, sokaknál a gyerekvállalás, mint megélhetési tényező jelenik meg. Történetek sorát tudnám leírni itt, a blogon is, ami igazolja azt, hogy vannak olyan családok, akik e szerint vállalnak gyereket. És nem tudom a személyes felelősségüket kiemelni ebben, mert látom, nem tudnak másképp dönteni, ennyi tudással, tervezési képességgel, felelősségérzettel rendelkeznek, ennyit kaptak örökül a szüleiktől, és ennyit adott nekik a fejlesztésre hivatott oktatási rendszer. De nem teszem meg, mert nem akarok rontani a helyzeten, nem akarom növelni az elutasítást, ezért ezeket nem hangosítom ki, vagy csak minden mondatot tízszer megrágva. Mert muszáj beszélni róla, mert létező dolog, és meghatározó a problémában. Nagyon nehéz ma úgy kommunikálni ezt, hogy a problémát fel is tárjuk, de ne is segítsük az általánosító kirekesztést. Nem hiszem, hogyha kényszeresen bizonygatjuk, hogy nem így van, miközben a megtapasztalás mást mutat, az jóra vezet. Én inkább a megoldásban gondolkodom, a szemléletváltásban, a lehetőségnyújtásban. Aki hívott, ajánlotta, üljek le a roma értelmiségekkel, és beszéljünk ezekről, mert zavar van közöttük is, nem képesek egységes véleményre. De én nem szeretnék. Nem hiszem, hogy az én személyemben kellene a közös véleménykialakításra ütközőpontot felkínálnom. Akkor sem, ha a roma értelmiség egy részével remekül dolgozom együtt. Mert ez nem az én történetem, hanem az övéké. Nekik kell eldönteni, mit akarnak kezdeni az integrációval. Mert attól tartok, olyanokkal kellene vitáznom ott, akik csak messziről köpnek le. Mert itt, ahol dolgozom, egyikük sem jön, hogy babakelengyét, kiságyat szerezzen az újszülötteknek, hogy a kórházból ne az állami gondozásba kerüljenek egyből. Nem jönnek, amikor sír a 13 éves, mert nem akarja a gyereket, amit a szíve alatt hord, és azt sem tudja, mi az abortusz. Nem ők szereznek terhes-vitamint a mélyszegénységben élő kismamáknak. Nem ők tanítják az anyukákat arra, hogy kell a babákat fejleszteni, hogy már az óvodát ne hátránnyal kezdjék a kicsik. Ők csak kioktatnak, magabiztosan: „Felháborodva, javaslom, hogy kevesebbet publikáljon a munka helyett és kényesen figyeljen az embereket sújtó mondataira.”- írja pl. Vadászi István valahol a közösségi oldalon. Most keressem meg, hol írta, és válaszoljak vissza, hogy napi 16 órát dolgozom, hogy nincs is munkaidőm, mert ez az életem, hogy évek óta nem voltam
szabadságon? Vagy nyugtassam meg, hogy a publikációimat sosem nappal írom, mert akkor nincs rá időm? Nem teszem. És nem is sértődöm meg. Nyilván szomorú frusztrációk íratták le vele ezeket, ha már névvel is vállalta, így, nyíltan. Egy biztos: egyre kevésbé értelek benneteket, kedves roma értelmiség. És nemcsak én vagyok így ezzel. Kicsit hosszabbra sikerült bejegyzésem végén hagy álljon egy kérés, amit szintén a héten kaptam, a romáktól, akikkel együtt dolgozunk. Akik nem tanultak, nem végeztek egyetemet, de azt hiszem tisztán értik ezt az egészet. Akik romasága iránt mérhetetlen alázattal viselkedek, és naponta tanulok tőlük, mert én nem romaként nem tudhatom azt, amit ők. És ők is hasonlóan viszonyulnak az én tudásomhoz. Ők pontosan tudják, hogy az Igazgyöngy modellje a kettőnk tudásából épül. Szóval, azt kérték tőlem, ha lehet, ne engedjek ide olyan messziről jött okos roma embereket, akik nem értik azt a munkát, amit mi együtt végzünk. Amit együtt küzdöttünk ki. Mert ők úgy érzik, a kérdéseikkel csak ártani akarnak. Lenyúlni, vagy lerombolni mindazt, amit felépítettünk. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/09/13/489-ellensegkep/
490. PRÓBÁLJÁK ESETLEG MÁSHOL 2015. szeptember 20. Az elfogadás-kirekesztés működésének logikáját leginkább ez jellemzi: „Nekem ugyan személy szerint nincs különösebben bajom vele, de itt, a közelemben nem akarom látni”. Szóval, a lényeg, hogy aki más, nem olyan, mint a többi, az menjen el, máshova. Hogy hova és miből, arra senkinek sincs megoldási javaslata. Csak ne itt legyen, ne ide jöjjön. Kb. ez az egyetlen pont, amiben mindenki egyetért. Elég régóta dolgozunk már azon, hogy a transznemű lányt valahova elhelyezzük. Írtam már róla, most csak röviden, azok kedvéért, akik azt a bejegyzést nem olvasták: 19 éves, fiúként van anyakönyvezve, a 9. osztályt még elvégezte, orvosilag is rögzített az állapota, de itt vidéken kiveti magából minden, a falu, az iskola, a család. Romaként, szegénységben élve, még ezzel is együtt élnie nem egyszerű. Azt hiszem, a kirekesztés minden bugyrát megtapasztalta már. Szinte naponta hív, folyamatosan alázzák, kiközösítik a közmunkán, nem veszi fel a busz, a sofőr azt mondja, „buzikat nem szállít”, ha vonattal jön be hozzám, a vonatjegyet nem veszi el a kezéből a kalauz… már a panaszkönyve is beírt, de nem ment vele semmire, kit érdekel ez itt? És persze a család is szabadulni akar tőle, egyre gyakoribbak a veszekedések, verések, sokszor szorul ki a házból. És nincs hova mennie. Már jó ideje érzem, nem maradhat itt, mert annak tragédia lesz a vége. Többször elvitték már külföldre, „escort” munkára, ahogy ő mondja, de mindig visszaszökött, nem akarja azt az életet. Még nem. De úgy tűnik, más lehetősége nem nagyon marad. Egy hónapja már mások is segítenek, leginkább egy kedves támogatónk, egy fővárosi civil szervezettől, de már az egyik iskolából is. És persze a transzneműek érdekvédelmi szervezetétől is. De együtt sem megyünk semmire. Persze érdekes az egész, a kudarcaival is, mert mutat mindent, pontos képet ad az elfogadásról, ebben a nehéz témában. Tudjuk, megosztó a téma, nyilván nem fordulunk azokhoz, akik őket zsigerből elutasítják, mert tőlük nem várhatunk semmit, a megoldás ugyanis nem annyi, hogy kimondják róluk a véleményüket. Keressük azokat, akik talán megértőbbek. Akik megoldást adhatnak. Az álláshirdetések addig működnek, míg meg nem tudják, hogy transznemű, bár sokaknak el kell magyarázni, mi ez, és ha megértik, akkor már nincs álláslehetőség tovább. Egyszer egy céggel eljutottunk odáig, hogy behívták megírni a tesztet, ami alapján meg is felelt volna, sőt, előtte a hölgy, akivel telefonon én is beszéltem, megerősített: ők elfogadják a másságot, náluk a munkaerő a lényeg, ők nem olyan kirekesztőek, mint más vállalatok. Nagyon reménykedtünk, hogy ez sikerülni fog, munkásszállással működött volna a dolog, de a sikeres
teszt után közölték vele, hogy nem, ott nyolcszázan dolgoznak, nincs helye egy ilyennek. Sőt, hozzátették: mégis mit gondol?! Pesten próbáltuk először a szállás felől. Albérletről szó sem lehet, miből fizetné, fizetnénk, annyit, még, ha dolgozna, sem tudna keresni. Munkásszálló, hajléktalanszálló, mind elutasító volt. Aztán arra gondoltunk, ha tanulna még, akkor talán kollégiumban el tudnánk helyezni. Sorban hívtuk az iskolákat. Többnyire mindenhol megértőek voltak, és úgy mondtak nemet, megértően, legtöbbször azzal az indokkal, hogy nem tudják garantálni a biztonságát. Volt, hogy azért nem tudtunk továbblépni, mert nem fogyatékos. Végül egyetlen iskola, a Megálló megengedte, hogy felutazzon felvételi elbeszélgetésre, és utána úgy döntöttek, fogadnák is, náluk tanulhatna. Hurrá! Már csak a kollégium van hátra. És ha sikerül, ki tudja? Lehet, itt leérettségizik, hiszen nem buta, általánosban egész szép eredményei voltak, szavalóversenyekre is vitték. Az elfogadás, a figyelem, a szakértelem adott ebben az iskolában. Ami persze alapítványi, de tudjuk azt is, a problémás gyerekek, fiatalok kezelésére az állami rendszerben nincs mód. Akik onnan kiszorulnak, azok kerülnek ide, ehhez az alapítványhoz, és másokhoz is. Elgondolkodtató ez is. Újabb próbálkozások következtek, most már a kollégiumokkal. Azt hittük, innen már menni fog. De nem. Nem találunk olyat, ahova felvennék. Az indokok tulajdonképpen érthetők is: nekik a többit kell nézni, ki akarna a szobatársa lenni, mit szólnának a szülők, milyen híre lenne a kolinak, és egyáltalán hova tegyék, a fiúkhoz, vagy a lányokhoz, nem tudják garantálni, hogy képesek lesznek megvédeni a többiektől, és egyébként is: azt hitték, ez a transzneműség csak akkor jön elő, ha buliba megy, egyébként meg normálisan öltözik. De rajta mindig látszik…. és így nem vállalható. Más intézmény? Esetleg, ha kábítószerfüggő lenne. De nem az. Más meg nincs. A sulit hétfőn kilenckor kezdhetné. Még pár napig tartják neki a helyet. Kétségbeesetten próbálkozunk még a szálláskereséssel. De esélytelenek vagyunk. Újra és újra meghallgatom a telefonban, hogy személy szerint sajnálják és megértik. Őt is, és engem is. De nekik más szempontokat kell szem előtt tartani. És próbáljam talán máshol. Csak arra nem tud senki válaszolni, hogy hol. Hol viselnek el ma egy transznemű, nyolc osztályt végzett, szegénységben élő és ott szocializálódott roma fiatalt? Hol segíthetnek neki? Nem tudom. Egyelőre csak azt látom, hogy hol nem. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/09/20/490-probaljak-esetleg-mashol/
491. DESZEGREGÁCIÓ 2015. szeptember 27. A menekültügy napi gondja most maga mögé utasít mindent, de közben az élet zajlik, az országon belüli problémák éppúgy jelen vannak, a nehéz éppen az, hogy az emberben az motoszkál: ott jobban kell most a segítség, de közben látja az ettől független folyamatokat is, amelyeket nem lehet elengedni. Az integrációért több szinten is dolgozva elég sok tapasztalatot szereztem már az évek során. Itt is gyakran írok róla, az integráción belül az oktatás szerepéről és helyzetéről is, elemezve ezt a kirekesztettek szemszögéből, de átélve a többségi családok, és a szegregált iskolák pedagógusainak helyzetét is, és próbálom megérteni a települési vezetők működését és a politikusokét is. Az integráció ügyében mindenkinek megvan a maga védhető indoka arra, mit, miért tesz, a baj csak az, hogy közben úgy tűnik, megállíthatatlanul sodródunk egyre lejjebb. Talán a legnehezebb a „most” és a „jövőben” szempontjait egy platformra helyezni. Érthetően mindenki, minden szinten a „most” oldalán van, míg megoldás csak akkor indulhat el, ha most változtatunk is az álláspontunkon azért, hogy a jövőben mindannyiunknak (talán leginkább a gyerekeinknek) jobb legyen. Írtam itt is, és máshol is nyilatkoztam sok riportban az egyházi iskolák szegregáló hatásáról, próbáltam az egyházi vezetés és a szakpolitikai szint felé is jelezni, mekkora veszélyeket rejt ez nemcsak a jövőre nézve, hiszen nem egyedi jelenségről van szó. Vannak konkrét tapasztalatim erről a folyamatról, itt, ahol dolgozom, és máshol is, akikkel kapcsolatban vagyok. Írtam arról is, hogy az írásos megkeresésre választ is kaptam a Tiszántúli Református Egyházkerületből, amiben nagy örömömre egyeztetési találkozóra hívott a Püspök úr. Most jött meg a válasz különben az államtitkárságról is, ebben nem volt különösebb előremutató jelzés, de leírták benne nekem, hogy mit jelent a szegregáció. A Püspök úr levele után felkészültem a találkozóra, adatokat elemeztem, a tanulmányt hamarosan publikálom is, azt hiszem, erre irányulva még nem volt elemzés, hogy az egyházi iskolákban és a földrajzilag legközelebb levő állami iskolákban milyen a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek aránya, az adatok igazolják a szegregáló hatást, egyértelműen. És készültem helyileg is, az egyházi és az állami iskola facebook oldaláról letöltött fotókkal, melyek a számok nélkül is szembetűnően mutatják a cigány és nem cigány arányt. A találkozó pénteken volt, a felzárkózásért felelős államtitkár-helyettes asszony és a helyi tankerület vezetőjének a meghívásáról tudtam, bár szerettem volna, ha annak a településnek az állami és egyházi iskolaigazgatói is ott vannak, ahol már hat éve figyelem egészen közelről ezeket a folyamatokat, de csak az egyházi iskola fenntartóját és vezetőit hívták, nyilván a meghívók döntöttek így, ez az ő joguk volt.
A találkozó reményt keltően pozitív volt. Mind hangulatában, mind kimenetelében. Nyilván ebben legnagyobb szerepe a Püspök úrnak volt, aki meggyőzött a mondataival arról, hogy pontosan tudja és látja a folyamatokat, a felelősségeket, érti, hogy ezzel a helyzettel kezdeni kell valamit, konkrétan, halogatást nem tűrve. Látja az egyházkerületben élők összetételét, és ő mondta ki a számomra nagyon kedves bibliai mondatot arról, hogy Istennek minden emberre szüksége van. Számomra ez lett a vezérfonala a beszélgetésnek, amit nagyon szerettem volna a konkrétumok szintjén tartani. Mert persze megint elkanyarodhattunk volna mindenfele. Itt is elhangoztak a nagy varázsszavak, melyek minden ilyen típusú megbeszélésen előjönnek, de az ügyet előre tapodtat sem viszik, ellenben tökéletesen alkalmasak a megoldás halogatására. Ezek annyira tipikusak, hogy néha már játszom ilyet magamban az ilyen megbeszéléseken, hogy előre leírom a nagy felvetéseket. Mert a „be kellene emelni a tanárképzésbe olyan modulokat, amelyek érzékenyítenek és felkészítik a leendő szakembereket a roma gyerekek oktatására”, vagy a „huszonöt éve mondjuk el ugyanezeket és mégsem történik semmi”, esetleg a „mi lett a konkrét kézzelfogható eredménye a roma integrációra szánt millióknak?”, no meg a „és nem lehet azt elvárni, hogy ne csak mi, a többségi társadalomból, hanem ők maguk is akarjanak valamit tenni?!” című megközelítésekkel mindig ugyanabban a nyomvonalban mozgunk. De itt sikerült ezen túllépni. Konkrét településben, konkrét stratégia kidolgozásában állapodtunk meg, amit, mint pilotprogramot az államtitkárság is követ és segít majd, a KLIKkel és velünk, civilekkel partnerségben. Amikor kijöttünk, gyorsan felhívtam a település polgármesterét is, mert nem akartam, hogy úgy érezze, a tudta nélkül indítunk el bármit a településen, pláne, mert a megbeszélésen ott voltak a város egyházi oldaláról. Nagyon örültem, hogy ő is nyitott volt a kezdeményezésre. Hétfőn az Egyházkerület oktatási referense elkészíti a sajtó számára is kommunikálható feljegyzést a találkozóról, amit a nyilvánosság előtt körbeküldenek minden érintettnek, hogy egyetértés legyen ebben is. Számomra ez is jelzi az egyházi szándékot az együttműködésre, hogy ezt nem a mi beleegyezésünk nélkül kívánják kommunikálni. Én pedig egy hónapon belül összeszervezek majd egy települési kerekasztalt, ahol a deszegregációs stratégia lépéseit kidolgozzuk, időrendben, a törvények betartásával, és a kockázatok elemzésével is. Ha itt elindulunk, ez először minta lehet ez a térség másik városában, majd minden olyan településen, ahol a szabad iskolaválasztás lehetősége és az egyházi oktatás az amúgy is meglevő kedvezőtlen társadalmi folyamatokat felgyorsította, és az oktatási szegregációt megindította. Minta lehet az ország más területein, és a többi történelmi egyháznak is. És azoknak a településeknek is, ahol az állami iskolák között alakul ki a szegregáló hatás. Nehéz lesz, tudom. Az igazi harc talán most kezdődik el, most, hogy kijelöltük a küzdőteret. De nem volt még ilyen szerencsés csillagzatállás a deszegregációhoz a terepen. Mert itt mindenki érti most, mi a baj, és látja, hogy nem várhatunk másra: nekünk kell itt, helyileg, kicsiben elkezdeni valamit, ami majd beépülhet a nagyobb rendszerekbe is. A döntési helyzetben levők egyetértenek. Egyházi vezető, települési vezető, KLIK, államtitkárság. A többieknek a dolga pedig, velem együtt az, hogy ezt az egyetértést a terepen a történet legfontosabb szereplőivel, a családokkal a mindennapok nyelvére lefordítsuk. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/09/27/491-deszegregacio/
492. MEGOLDÁSOK 2015. október 04. A múltkor kérdezte tőlem valaki, miért írom ezt a blogot. Hogy támogatókat szerezzek az alapítványnak? Vagy ez valamiféle ventilálás nálam? Nos, az első kérdésre egyértelműen nem a válasz, bár kétségtelen, hogy sokan itt találkoznak velünk, és állnak mellénk az írások olvasása után, olyanok, akik megértették ennek a munkának a fontosságát és a nehézségét is. Ha nem lenne ez a blog, vagy nem itt lenne, a hvg-n, és nem lenne ilyen népszerű, biztosan nagyságrendileg kevesebben tudnának az Igazgyöngy erőfeszítéseiről. A ventilálásra már nem tudok nemet mondani, ezek alatt az évek alatt szükségletemmé vált az írás, olyan terhet jelent sokszor a problémákkal való szembesülés, amit old bennem az, ha másokkal is megoszthatom. Persze óvatosan bánok vele, már pontosan tudom, mekkora ereje van a nyilvánosságnak, és használom is ezt az eszközt az ügyért, melyben változást, megoldást szeretnék. Mégsem magam miatt írom. Hanem azért, mert tudom, messziről másnak látszik ez az egész. Könnyű kimondani általános ítéleteket, megoldásokat, messziről könnyű az elutasítás, a megvetés, a gyűlölet. Közelről sokféle igazság bontakozik ki. És sokféle felelősség. Közelről lehet csak megérteni az átörökítés jövőt lezáró hatását, a beidegződések erejét, a reakciókat, a miérteket. És néha még közelről sem. Azért néha megtöröm ezt a tudósító-elmélkedő szerepet. Mert néha tényleg nem bírok kiutat találni. Mikor már nincs más megoldás egy-egy konkrét esetben, mikor minden kapu bezárul, akkor megírom itt. És ma már biztos vagyok abban, hogy az olvasók között lesz, aki tud megoldást. Ezek persze fantasztikus pillanatok. Csapattá alakulnak egymást nem ismerő emberek valakiért, valakikért, és a lehetőségeiket, kapcsolataikat, tudásukat adják össze, hogy a megoldhatatlannak tűnő problémák egyszer csak megoldódjanak. Sok ilyen olvasható már a lassan félezer blog beírásai között, az alapítvány, az iskola krízishelyzeteiről éppúgy, mint egyes családok, vagy egyének élettörténeteiről. Sokan vannak, akik érezhetik, hogy megmentettek valakit, átsegítették egy olyan élethelyzeten, ami nélkülük biztosan nem pozitív kimenetelű lett volna. Legutóbb két ilyen is volt, még mindig ámulok az összefogáson. A férfinak, aki egyedül neveli a gyerekeit, eladósodva, túl a váláson, rossz egészségi állapotban, kilátástalan élethelyzetben, változás állt be a mindennapjaiban. A blog után alig győztem az emaileket… segítők sora keresett meg. Ismeretlen emberek álltak melléjük, segítettek a gyerekek beiskolázásban, és mellettük vannak továbbra is, a két egyetemista, a két középiskolás, és a két kicsi mellett is. Az apa már felutazhatott a fővárosba, túlesett az első leegyeztetett orvosi vizsgálaton, várjuk a műtét időpontját, hogy újra tudjon majd rendesen mozogni, járni, fájdalom nélkül. Van stratégia és támogató a műtét és az utána következő rehabilitáció
idejére, a gyerekek felügyeletére is. És van, aki a közüzemi számlák rendezésébe szállt be. Hihetetlen, nem? Aztán ott volt a másik, a transznemű, fiúnak anyakönyvezett lány. Fordítva toleránsabb talán a világ, ha egy lány fiús, azt valahogy jobban elviseli, de őt nem, ő már a szakadék szélén állt, vagy talán már bele is lépett egy kicsit, cigányként, szegényként, egy kis faluban nem volt élettér számára, de nem kellett sehova, bárhova próbáltuk elhelyezni. Végső kétségbeesésemben írtam meg a történetét itt, és egy fantasztikus csapat szerveződött köré is segítőkből, akik kellően nyitottak voltak ahhoz, hogy megértsék őt, és a világot is, lett iskola, lett mentor, támogatók, akik havonta vállalták, hogy pénzt adnak a megélhetéséhez, lett átmenetileg szállás, aztán szintén innen, a blog olvasói közül lett albérletet adó is. Most biztonságban van, vállalhatja önmagát, tanulhat (érettségit adó iskolában!), önismereti tréningre jár, felöltöztették ízlésesen, lassan lenyugszik, és a támogatókkal bepótolhatja mindazt, ami elmaradt az életéből. Más világ nyílt ki előtte, ahol elfogadják, ahol természetesen lehet az, ami. Ki tudja, mi lesz majd belőle? Most a hétvégén hazautazott, hogy elrendezze a papírjait, hiszen közmunkásból diák lett újra. És milyen érdekes…már nem buzizta le a buszsofőr, hanem rácsodálkozott. Nem azt mondta neki, hogy “mikor tűnsz már el innen, undorító vagy”, hanem megkérdezte, hogy mi történt vele? Pedig semmi sem történt. Csak az, hogy olyan emberek közé került, akik nem köpték le. És mindjárt más lett ő is. Az ilyen összefogások óriási erőt adnak nekem is. Mutatják, milyen sok jóérzésű ember van körülöttünk. Segítőkész, odaforduló. Jó elengedni egy-egy problémát, esetet. De mindig jön helyette más, újabb. Most pl. az asszony, aki végső kétségbeesésében jött be hozzám. Július hetedikén volt felülvizsgálaton, a rehabilitációs járadékát vizsgálták fölül, és amíg nem jön határozat, addig nem kaphatja azt a 28 300 Ft-ot sem, amit eddig kapott. És addig nem jelentkezhet közmunkára sem. Három hónapja nincs ellátása. Semmi. Sír. Ötven körül lehet. Hívjuk a családsegítőt…. tényleg ez a helyzet. Már érdeklődtek ők is, de azt mondták nekik is, várni kell. És, mint mondja, vannak még ebben a helyzetben mások is, akik még régebb óta várnak. Ez egy más probléma. A rendszeré. Ebben talán még nehezebb lesz kiutat találni. De meg kell próbálni. Ezt is. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/10/04/492-megoldasok/
493. MEDIÁLÁS, VAGY FELJELENTÉS? 2015. október 11. Kérdezték tőlem a minap egy kutatásban, mennyire van szerintem tisztában a legelesettebb társadalmi csoport a jogorvoslati lehetőségekkel? A válaszom az volt (hangsúlyozva, hogy én a legleszakadottabbakról, a szegregátumokban, generációk óta nyomorban élőkről beszélek), hogy ahol nincs közvetítő civil szervezet, ott semennyire. Ott természetes velejárója az életüknek az alapvető emberi jogaik megsértése, ebben szocializálódnak, és nincs ismeret, tudás arról, hogy ez másképp is lehetne. Mióta dolgozunk velük, folyamatosan terjed a híre közöttük is, hogy az alapítványunk efféle segítséget is ad. Gyakran kapunk ilyen megkeresést, leginkább elutasított kérelmek, vagy hatásköri túllépés, értelmetlen hivatali fenyegetések kapcsán. Vagy, mint a héten is, hogyha történik valami, és utólag próbálják visszamenőleg leadminisztrálni a dolgokat, hogy a felelősséget ne az viselje, akit illet. Az esetek folyamatos tapasztalatokkal láttak el az évek során. És változtam ebben is. Mert láttam a folyamatokat, következményeket, okokat és lehetőségeket, és ez másfajta értelmezést adott nekem, a kezdetekhez képest. Eleinte én is ugrottam mindenre. Az első pofonok akkor értek, mikor kiderült, nem olyan tisztán értelmezhető volt a sérelmük, és, bár csakugyan nem volt jogszerű az, ami történt, de ők maguk is tettek érte, hogy a reakciók olyanok voltak, amilyenek. Aztán, arra is rájöttem, ha feljelentésig megy a dolog, és meg is állapítja a jogsérelmet a bíróság, az ügy ezzel lezárul, a jogvédők elmennek, a közösségben viszont marad a konfliktushelyzet, ami az ügy bírósági megoldása miatt újabb sérelmekkel terhelődik tovább. Nem mondom persze, hogy nincs szükség rájuk, a Egyenlő Bánásmód Hatóságra, a TASZ-ra, a CFCF-re és a többire…..nagyon is van, de azt hiszem, egy láncszem kimarad, amire pedig nagy szükség lenne. A békés megoldások generálására, a mediálásra, a helyi viszonyok tudatában, amiben az egymás mellett élés hosszú távú közösségi építésén munkálkodunk. Amiben, ha szükséges, legyen ott a feljelentés, a bíróság, a jogi védelem, de csak akkor, ha más nem működik. De ki teszi ezt meg? Hol az a státusz a településeken, ami ezt a szerepet felvállalná? Az intézményrendszerben? Az érdekképviseletekben? A jelzőrendszerben? Azt hiszem, sehol. Ahol van jogvédelemmel is foglalkozó civil szervezet, ott talán. És ahol nincs? Sokan próbálunk segíteni a bajba jutottakon. Sokan, sokféle módon. Mindenki eltökélten hisz abban, hogy úgy jó, ahogy ő gondolja. Nyilván én is ilyen vagyok. Én az együttműködésben hiszek. Mert akiken segítünk, azoknak ott, abban a közegben kell boldogulnia, ahol élnek, azokkal a hivatalokkal kell az ügyeiket elintézni, ezért nagyon fontosnak tartom, hogy ennek a működőképes kapcsolatnak a felépítésén dolgozzunk. Hogy őket tegyük képessé önmaguk
képviseletére, és az intézményrendszert is segítsük abban, hogy a kiégést, a rossz beidegződéseket emberi megoldások váltsák fel. Ám sokan, azt hiszem, épp a szembenállást erősítik. Úgy vannak jelen, úgy segítenek, hogy ez azt üzeni a szegényeknek: „Áldozatok vagytok, akikre ádáz módon leselkedik a hivatal, elveszi a gyerekeiteket, megbüntet mindenért, de nem segít semmiben. Mi itt vagyunk, mellettetek, megvédünk titeket „azokkal” szemben.” Látom ezt a leírt történetekben, hallom a fórumokon, vagy a riportokban, ahol elmondják az eseteiket. Olvasom most is az egyik cikkben, hogy egy segítő civil a „vérszívó gyámügyes” ellen jogi segítséget szervezett. A szemem nagyon megakadt a kifejezésen: „vérszívó gyámügyes….” Jól van ez így? Normális az, ha a segítők is ezen az állásponton vannak? Milyen élethelyzet alakulhat ott ki, ahol a szembenállást tovább élezzük? Ráadásul ezzel bennük az áldozati szerepet erősítjük tovább, a tanult tehetetlenséget konzerváljuk, no meg a magunk „szent segítő” szerepét. Zsákutcába vezet mindkettő. Rémes történetek sorát olvastam már arról, mennyire elvetemültek a hivatalokban, az egészségügyben dolgozók, a pedagógusok, vagy a munkaadók. Nem mondom, hogy valótlanok a megtörtént esetek, nyilván igazak. De sosem látom a beszámolókat arról, milyen megoldásokkal próbálkozott a segítő civil azon túl, hogy feljelentette őket. Tényleg ennyire gonoszak lennénk? Hogy már nem is érdemes megpróbálkozni a konfliktusok helyi megoldásával? És most ne kezdje el senki bizonygatni, hogy máshogy nem lehet, másból nem értenek. Mert én is találkoztam már itt is, mindenfélével. Van tapasztalatom bőven, ennyi konfliktus után, minden területen. De a helyi viszonylatok pontos ismerete, és a megoldások keresése már átformálta bennem, és a kapcsolatrendszerünkben is a megoldásokat. Mert sok előző lépés van a feljelentés előtt, amelyek mind lehetőséget adnak a megoldásra. És ezekben a lépésekben olyan együttműködés alakul ki, amiben a gyámhivatal akár segítséget is kérhet a megoldásban, hogy ne kelljen kiemelni egy gyereket. Meg kellene értenünk végre, hogy nem egymással szemben állunk. Hogy a civil segítők dolga nem a két világ szembeállításának fokozása, hanem a normális, élhető kapcsolatok kiépítése. Ahol pedig nem mehet másképp, csak bírósági úton, ott legyen az. Mert van, ahol nem látom értelmét a mediálásnak én sem. Mert az sem normális, ami mondjuk, (ahogy most a dokumentumfilm is újra kihangosította) Érpatakon történik, ahol aztán csakugyan napi szinten történik jogsértés az alapvető emberi jogok terén. Egyszerűen érthetetlen számomra, hogy a magyar törvények ezt lehetővé teszik. Mint ahogy az is, hogy sok településen érvényes bírósági végzés van a roma gyerekek jogellenes iskolai elkülönítéséről, ám ugyanúgy megy tovább az oktatás, mint eddig. És ennek is van üzenete: nincs különösebb baj, ha az egyenlő bánásmód törvényét az állami intézményrendszer, vagy az önkormányzat megsérti. Ha pedig nagyban lehet büntetlenül bármit, kicsiben miért ne lehetne? Mindig a nagy rendszer adja a példát. És az ad felmentést a jogsértések alól is. Másképp kellene talán megfogni ezt is. Az egyenlő bánásmód törvény érvényesítését. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/10/11/493-medialas-vagy-feljelentes/
494. EGY ELŐADÁS 2015. október 18. Felkérést kaptam a TEDxNagyerdőn egy előadás megtartására. A téma, ami köré a szervezők az előadásokat csoportosították, az ÉleTED minősége volt. Előtte sokat gondolkoztam, a munkánk melyik szegmense mentén állítsam össze az előadást, mire fűzzem fel. Végül úgy gondoltam, az integráció mindannyiunk életminőségét befolyásoló fontosságáról beszélek majd. És azt is eldöntöttem, hogy nem egyedül fogok a színpadon állni, hívom magammal a kolléganőmet is, Mónit, az oláhcigány asszonyt a kis faluból, és ketten tudjuk a saját személyünkön, a változásunkon, és az összefogásunkon megmutatni, mi az általunk vélt helyes út. Mert én, a többségi társadalomban szocializálódva azt tudom, hova kellene nekik integrálódni, ő pedig a szegregátumból, a kisebbségi identitással azt tudja, hogy honnan. És csak így működhet. Együtt. Hamarosan fent lesznek az előadások a youtube-on, de azt gondoltam, az én gondolataimból pár részletet itt is megosztok. Talán kicsit összefoglalásául annak, amit itt évek óta ebben a blogban írok. Még, ha egy kicsit hosszabb is lesz, mint szokott. „…..Az integráció nem egy sikertörténet Magyarországon. Bár mindenki ért ehhez is. Jó messziről. Messziről mindenki könnyedén ítélkezik, és kizárólag személyes felelősségeket lát. És persze azt is mindenki tudja, hogyan kellene nekik élni. A deviancia egyik jelének tartják, hogy nem úgy élnek, ahogy megmondják neki. …Közelről azonban az emberben elmozdulhat valami. Először jön a megtapasztalás, aztán változik a vélemény, a szemlélet, a gondolkodás. ….Talán, akik végiggondolják velem most ezt, bennük is elmozdulhat valami. Szóval, úgy kezdődött, hogy akartam érteni őket. Őket, a halmozottan hátrányos helyzetű, cigány gyerekeket. Valamikor a főiskolán tanultunk egy olyan mondatot, hogy a gyerekeket a teljes szociokulturális környezetével együtt kell értelmezni. Hát én így akartam. És kimentem hozzájuk. Kimentem egy olyan faluba, amire még a környékbeli cigányok is elismerően csettintettek: az „kemény” hely. Mert tényleg az volt. Zsákfalu, hiányos szolgáltatások, a kriminalizáció magas szintje, agresszió, tanulatlan, szakképzetlen felnőttek, mélyszegénység, komfort nélküli házak, és sok-sok gyerek. Olyan erővel vágott arcon az érzés, hogy mit akarunk mi az iskolában ezektől a gyerekektől, hogy azt nem tudom elmondani. Mit akarunk mi a feketeszén-termeléssel, vagy a Pitagorasz tétellel itt? Az elvárások és a közeg, amiben élnek, köszönő viszonyban sincsenek egymással. …. Egy évbe telt, mire meg tudtam értetni velük, nem hatóság vagyok, aki büntetni akar. Csak érteni szeretném őket. Mert nem bíztak egymásban sem, nemhogy abban, aki a „másik világból” jött. Emlékszem, egyszer kimentem egy asszonyhoz. Ahogy meglátott, elém sietett: mi a baj a gyerekkel? –kérdezte. Semmi. – válaszoltam. Akkor meg minek jött?- kérdezte
értetlenül. Mert nem volt ahhoz hozzászokva, hogy egy ember csak úgy, odamegy. És nem akar semmit, csak beszélgetni. Esetleg segíteni. Rengeteg hiányosságom volt. Nem tudtam pl., hogy az oláh cigányok és a romungrok milyen habitusbeli különbözőséggel élnek, és azt sem, milyen törékeny a viszonyuk. … És azt sem tudtam, mennyire nem mindegy, hogy az ott élő romák őslakosok, vagy betelepültek. Hogy milyen fontos a nagycsaládok, rokoni szálak ismerete a települési erőviszonyok feltérképezéséhez. Ott értettem meg, mi az az átörökített nyomorúság. Mi az a tanult tehetetlenség. Hogy ez a 21.századi szegénység nem olyan, mint a 19.századi. Bizonyos technikáiban azonos ugyan, de a globalizáció és fogyasztói társadalom alaposan megváltoztatta. És ebben furcsa ötvözetet ad a tűzhely híján, a két téglán főzés és a televízió. …. Amikor elkezdtem kijárni, először az utcára mentem. A gyerekekhez. Vittem játékokat, színes krétát, arcfestőt. Örömmel fogadtak, nekik nem voltam idegen, hiszen a suliból ismertük egymást. A felnőttek kezdetben messziről figyeltek. Aztán az asszonyok, karjukon a kisebbekkel, közelebb jöttek. Beszélgetni kezdtünk. Sosem tolakodtam, hagytam, hogy ők kérdezzenek. Lassan kezdett épülni valami közöttünk. Hamar rájöttem: nem lehet a családokkal közösség nélkül foglalkozni. Közösségépítés kell, mert a nyomorúság szétzilált minden emberi kapcsolatot. És az egymást kijátszó, a másikat rágalmazó hozzáállások csak a konfliktusokat szítják, még jobban mélyítve a szakadékokat. Közösségfejlesztés kell hát, amihez nem leszek elég én, kívülről, kell valaki, aki belülről látja és láttatja velem is a változásokat. Aki majd képes lesz maga köré vonzani másokat is. És majd egyszer, valamikor, képesek lesznek magukat megszervezni, külső segítség nélkül is. A szakma ezt úgy hívja: kulcsember. Aki olyan pozíciót foglal el a közösségben, hogy képes hatással lenni a többire. Akinek van támogatottsága. Aki érti, mit akarok. Aki képezhető. Kellően nyitott. Akiben van valami megfoghatatlan erő. Aki képes elhinni nekem, hogy érdemes. Magam sem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz. És magamban sem bíztam, hogy lesz-e elég erőm átformálni azt, ami generációk óta más szerepbe tette őket? Hosszú történet ez is. Az ő személye. Mert sokáig keresgéltem közöttük. Először egyensúlyt próbáltam tartani a közösség romungro és oláh cigány fele között. A két vezetőt próbáltam partnerré tenni. Néha jónak tűnt ez a taktika, ám ebben a sérülékeny viszonyban, ami a két csoport között volt, hamar jött a konfliktus, ami lenullázott mindent, amit előtte felépítettem. Döntenem kellett az egyik csoport mellett. Az oláh cigányokat kellett választanom, mert ebben a faluban ők voltak a legerősebbek, és nagycsaládokkal a legjobban támogatottak is. Aztán a sors rendezte tovább a forgatókönyvet, máig is sokkoló módon. Elvesztettünk egy fiúcskát. Az anyja majd’ eszét vesztette. Ösztönösen fordultam felé, bár tudtam, enyhíteni sem tudom a fájdalmát. Akkor, azon a nyáron jött a hímzés ötlete…. Hozzá mentem először, hogy eltereljem a figyelmét a fájdalmáról. A testvérével először ő próbálta a hímzést…Így lett ő a kulcsember. Ma már öten dolgoznak körülötte munkaviszonyban, és sokkal többen alkalmi munkavállalóival. Tanul, mindent. Hihetetlenül sokat segít nekem. Eleinte rémes volt neki. Nehéz ám egy olyan közösségben, ahol senkinek sincs munkája egyszerre munkaviszonyba kerülni….a többiek folyton cinkelték….sokszor kellett bele lelket önteni, hogy bírja. Lassan épült a pozíciója a közösségben, változott a kommunikációja is. Láttatja velem a közösséget belülről. Szól, ha valami félrecsúszik. És persze ő is hoz rossz döntéseket. Mert mindeközben ő is abban a közegben él, amiben szocializálódott. Aminek a törvényei sajátosak, és őt is mozgatják.
Az integrációhoz nélkülözhetetlen a kulcsember a közösségből. Mert azokra az emberekre építve lehet az integrációt elindítani, akik benne is vannak, meg kicsit ki is látnak belőle. És ő már kilát. Lát egy másfajta jövőt is. Az elején azt mondtam, szeretném, ha bennetek is elmozdulna valami. Ha elhinnétek, hogy elérhető az integráció. Ma a legtöbben nem akarják ezt. Vagy inkább csak úgy, általában. Mert úgy vagyunk összerakva, hogy a saját boldogságunkat nézzük, most akarunk nyugodt, konfliktusmentes életet, távol akarunk hát maradni tőlük, a gyerekeiktől az iskolában, nem akarunk egy térben lenni velük, sehol, sem a kórházban, sem a munkahelyen. Nem akarunk áldozatot hozni, tegye meg más, legyenek máshol, éljenek távol tőlünk. Az ő életük nem a mi problémánk. De ez így nem megy. Nem lesz élhető egy olyan ország, ahol másfél millióan élnek leszakadva, mélyszegénységben. Ahhoz, hogy az integráció egy élhetőbb jövőt adjon a gyerekeinknek, ahhoz MOST kell elmozdulás bennünk. Ehhez pedig szükségünk van mindenkire.” Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/10/18/494-egy-eloadas/
495. ÚJRATERVEZÉS UGYANÚGY 2015. október 25. Ugyanabban a körben járunk mindig. Nem változik túl sok minden. Visszatérünk mindig, először megállapítunk, megtanácskozunk, aztán célokat tűzünk ki, lebonyolítunk programokat, ezeket kiértékeljük, pozitívan persze, mintha változott volna bármi, aztán…. kezdjük az egészet elölről. Leginkább ezt látom, ezt érzem a roma integráció kapcsán. Vicces volt nemrég, amikor véletlenül, kiselejtezett könyvek között a kezembe akadt „A cigánylakosság szociális gondozásának és nevelésének kérdései” című kiadvány, 1974-ből. Nyilván rögtön magamhoz ragadtam, érdekelt, mit írtak, mit gondoltak akkor erről? Akkor, mikor én még csak 14 éves voltam….. Azt hittem, furcsa történelmi utazást teszek, míg olvasom, de nem így történt. Ma úgy hívnák ezt a könyvet, hogy konferenciakötet. Előadások vannak benne, a szokásos történeti visszatekintésekkel a cigányság letelepítésére, értekezések a homogén cigány osztályokról, az iskolai lemorzsolódásukról, az őket tanító pedagógusok anyagi megbecsülésének fontosságáról, a munkalehetőségeikről, a képzésekről, az egészségügyi helyzetükről, stb. Ha nem tudnám, hogy mikor íródott ez a könyv, és nem lenne benne pár, az akkori rendszerhez kötődő kifejezés (kivéve persze a járási hivatalokat, ami már visszatért), nyugodtan hihetném, hogy egy mai konferenciakötetről van szó. Ugyanazok a problémajelzések az óvodáztatásról, az eltérő szocializáció okozta befogadási-beilleszkedési gondokról, a segélyezésről, a bűnözésről, a lakókörnyezet állapotáról. És ezt láthatjuk ma kisebb visszatekintésben is. Hogy igazából nem változik semmi. Pedig óriási pénzek mennek el…. de a társadalmi hasznosulás, legalábbis ott, a szegregátumokban nem látszik. Sőt. Mintha a helyzet tovább romlana. Próbálom értelmezni a terveket is. Amiket a helyzet változtatására dolgozott és dolgoz is ki azóta is az épp regnáló rendszer. 1974-ben „Koordinációs Bizottság” felállítását szorgalmazták, ma „Járási Felzárkózási Kerekasztal” a neve. A cél akkor is, most is, ugyanaz: a tennivalók számbavétele, közös problémaelemzés, tervkészítés, az intézkedések kidolgozása, összehangolása. Ja, és persze akkor is létezett a mondat: „hatékonyan és eredményesen csak az állami és a társadalmi (most civil) szervek együttműködésével lehetséges javítani a helyzeten”. Talán a szavak üresedtek ki? Újra mantrázzuk a kifejezéseket, megint leírjuk, ezekben a régiúj rendszerekben, terveket készítünk az íróasztalfiókok számára, jó, a technika változik, most inkább már file-okat mentünk le, de a helyzet nem javul. Nem kerül ki az iskolából megfelelő tudással most sem a szegregátumok gyermeke, most is létező jelenség a magántanuló, az oktatásból funkcionális analfabétaként kikerülő, az asszonyok előtt ma is leginkább a főállású
anyaság körvonalazódik, a telep-felszámolási programok azóta is szükségesek és újratervezettek, a munkaerőpiacon most is változatlanul gond a szakképzetlen munkaerő. És azt hiszem, a jelentésekben most is ugyanúgy csúsztatások vannak, mint akkor. Csak most nem jelentéseket készítünk az ötéves tervek végrehajtásáról, hanem pályázati indikátorok teljesülésével igazoljuk a pozitív változást, ami ha lenne, ennyi év után már jobb kép látszana erről az egészről. Talán, be kellene fejeznünk végre ezt a körben-járást. Talán, szembenézhetnénk a valós helyzettel. Elengedhetnénk a központi megoldások ötletét, mert azokból a Központi Bizottságoknak sem sikerült változást csiholni. Talán fel kellene ismernünk, hogy minden közösség más… .más problématérképpel, más megoldást igényelve, aminek a keretei bizonyára meghatározhatók úgy is, hogy helyi sajátosságokkal megtölthető legyen. Oktatásban, szociális gondoskodásban, közösségszervezésben, mindenben. Olvastam a könyvben egy jó mondást is, mert már akkor leírták, hogy nincs olyan generálisan jó módszer (az oktatásban), amely mindenkire mindig egyformán hatásos: „Ugyanaz a tűz, ami a vajat megolvasztja, a tojást megkeményíti.” Jó megközelítés ez a differenciálás megértetéséhez. Milyen messze vagyunk most ettől! Persze ehhez tér kellene, amiben szabadon mozoghatunk. De most nem ezt éljük. A történelem ismétli önmagát. És így aztán játsszuk tovább a „mondjuk azt, amit hallani akarnak” megöröklött útját. Úgy, mint 1974-ben, amikor ezt írták: „Jelentős fejlődés kezdődött, és ez a folyamat még ma is tart, s a végső megoldásig még sok-sok évtizedre lesz szükség.” Idő van, persze…. és úgy tűnik, pénz is. Valahogy a felhasználást kellene újratervezni végre. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/10/25/495-ujratervezes-ugyanugy/
496. LEFELÉ A LEJTŐN 2015. november 01. A legelkeserítőbb számomra, mikor képtelenség megállítani a lejtőn valakit, aki az orrom előtt kezdett lecsúszni. Felnőtteknél is nehéz ez, mert az, hogy az ő döntése, az ő felelőssége, ez könnyen kimondható, ám mikor az ember látja az okokat, a tudást, a képességet, mondjuk inkább úgy, az életutat, akkor változik a vélemény a felelősséget illetően. De amikor gyerekként kapcsolódik hozzánk valaki, és úgy vesz rossz fordulatot az élete, mire felnő, minden figyelmünk, segítségnyújtásunk ellenére, akkor az nagyon elkeserítő. Sok ilyen eset van körülöttünk. Azt hiszem, ezt bírom a legnehezebb. Újra és újra végigviszem magamban a pontokat, ahol lehetett volna befolyásolni, másként alakítani az életét, és rájövök, vannak olyan problémahalmozódások, amelyeknek megoldásához még egy ilyen segítő tevékenység is kevés, mint a mienk. Mert ehhez egy, szinte állandó jelenlét kellene, újratervezni az egész életét, folyamatosan jelen lenni benne, megakadályozni a negatívumuk eluralkodását. De ez iszonyú energia, idő.. Talán ezeknél a legnehezebb problémáknál tényleg a közegből való kiszakítás segítene. De ez több ok miatt nem megy. Egyrészt, mert az ember nem látja a végét, és abban a hitben van, hogy a munkájának a hatása elég erős lesz a visszatartásra. Amikor meg már látszik a tragikus sors, akkor már késő… Akkor már nincs semmi, ami visszafordítaná. A másik nagy kérdés, hogy hova szakítsuk ki? Jobb lesz-e neki ott? Sokszor a család nem látszik olyan rémesnek, és a mellé csatlakozó más negatív hatás az, ami a lejtőre teszi. Ezek pedig olyan erővel formálják, hogy hiába kerülne kiemelésre, nem változna semmi, a jelenlegi rendszer nem képes visszafordítani ezeket a gyerekeket. És persze mindenhez jön még a vidék. Ahol azok a segítő szolgáltatások, intézmények, melyek a megyeszékhelyeken, vagy a fővárosban ott vannak, vidéken sehol nincsenek. A vidéki szociális ellátás nem tud pl. a droggal, vagy prostitúcióval kapcsolatos dolgokban segíteni. Max. jelenti a rendőrségnek. Közben pedig, míg küzdünk érte, vele, eltelik az idő, nagykorú lesz, és innen még nehezebb. Mert innen az ő döntése, felelőssége minden. És nem engedhetjük el, mert itt van, vagy visszatér, behúz másokat a bajba, gyerekei lesznek, és a félrecsúszott életutak megsokszorozódnak. Felnőtt döntésekben, megváltoztathatatlanul. Van, akit sikerül kimentenünk ebből a sorsszerűségből. Mint a transznemű lányt, aki mellett egész támogató csapat áll, hogy megmutasson neki egy másik világot, és feltéteket biztosítson hozzá addig, amíg meg nem áll a saját lábán. Sikerült a fővárosban albérletet és iskolát találni neki, önismereti tréningekre jár, szakmai segítséget kap az élete újraépítéséhez. Tanítani, támogatni kell felnőttként, távol tartani tőle a családját, mely kivetette ugyan, de a megélhetése vonzóbb annál, hogy a kapcsolatot megszakítsák vele. És ő is ebben a családban szocializálódott, ahol a tanult tehetetlenség sokkal erősebb, mint a tevékeny sorsfordítás
képessége. De ő legalább olyan útra léphetett, ahol sokszoros esélyt kapott. Mert, ha itthon marad, az tragédiába torkollott volna. A másik, aki most elkeserít, már szintén elmúlt 18. 13 éves volt, mikor kapcsolatba került velünk a család. Akkor gyönyörű, viszonylag jól tanuló lány volt. A család zűrös volt, de akkor úgy tűnt, megfogható. Aztán 14 évesen terhes lett, a nyolcadikból szült, még magántanulóként levizsgáztatták. Talán egy évig élt viszonylagos nyugalomban a párjával, sokat próbáltuk egyengetni a sorsát, ki legyen a gyámja, maradhasson az új család együtt. Aztán, otthagyta a gyereket is, a párját is. Az anyja is szétcsúszott ekkor, egy gyereke egészségügyi gyermekotthonban, egy fiú vele, sokszor hónapokra eltűnt, félrehagyva mindent, berendezést, holmikat, aztán, mikor visszajött, persze terhesen, mindent a nulláról kellett kezdeni vele újra. A lány ténfergett. Hol az apja volt a gyámja, próbált vele is élni, az épp aktuális kapcsolatban, egyetlen szobában, sokadmagával, de ez sosem működött sokáig, a férfi pszichiátriai kezelés alatt állt, agresszív, jelenleg is börtönben van. Néha az apai nagymama szállt be, máskor csak úgy, odaköltözött egy fiúhoz. Az anyai nagymama fel sem merülhetett, ő a saját lányát sem nevelte annak idején, állami gondozásba került. Ha átmenetileg be is fogadta őket, az is csak a lenyúlásra ment, ha nem volt pénz, hamar költözniük kellett onnan. És közben jött a drog. Azt hiszem, három év alatt tette tönkre. Minden kapcsolódott hozzá, a prostitúció is, ha máshogy nem lehetett megszerezni. Amikor pár hónapos eltűnés után a fővárosban felszedték az utcán, és a gyógykezelés után hazakerült, még mindig hittem, hogy megmenthető. Pedig már torz volt a teste, lelke, értelme is. Újabb nyugodt hetek, és eltűnések váltogatták egymást. Gyógyszert kapott, de a szökések alatt nem szedte. Aztán, mikor betöltötte a tizennyolcat, a kórház javasolta a gyámságot. Mert a cselekvőlépességének nincs már birtokában. És tényleg nincs. Beül egy kamionba, Lengyelországban teszik ki az út mellé, úgy hozzák haza, segélyszervezetek. Újra kórház, de csak rövid időre. Otthon elviselhetetlen, teljesen elvesztette a képességet az együttélés szabályainak tartására. Veszekedések, verekedések, eltűnések, megkerülések. Az orvosi vélemény szerint nem állandóan ilyen, épp ezért nem igényel állandó orvosi felügyeletet. De nincs biztos hely az életében, senkinek sem kell, senki nem akar gyámja lenni, vele élni.Csak amíg kihasználják. Amíg használják. Felbukkan nálunk is, monoklival a szeme alatt, láthatóan zavartan. A mentő hozta be, de a kórházból elengedték, nincs pénze hazamenni. És nem is akar. El akar menni innen. Később újra megtaláljuk, az úttesten mászkál. Segítséget kérünk a rendőrségtől. Mit tehetnének? Felnőtt ember. A kórház kiadta, orvosilag nem indokolt, hogy visszavigyék, még ha zavartnak is tűnik. Aztán mégis keresik, de már eltűnt. Felvette valaki. Két nap múlva bukkan fel megint a faluban. Aztán újra el, most sem tudom, hol van. Nem tudom, hol lehetett volna megállítani. Az anyja azt mondja, ő nem érzi magát felelősnek. Ő mindent elkövetett vele, ami tőle tellett. És tőle ennyi tellett. Így örökítődik át a félrecsúszott élet. Visszavezethetően a nagyszülőkig. Talán ezekkel a családokkal kellene külön is foglalkozni. Mert ezekben a legnagyobb a kriminalizálódás kockázata is. Egy ilyen kategóriára kellene egy külön segítő intézmény, szakemberekkel, vidéken is. Ma csak nézzük őket, tehetetlenül. És mindenki fellélegzik, ha a gyerekeik elérik a nagykorúságot. Mert akkor már minden felelősség kikerül a rendszerből. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/11/01/496-lefele-a-lejton/
497. A HIBÁZTATÁSRÓL 2015. november 08. Valahogy nálunk a politika része lett, hogy minden problémánál, ami felmerül, az első reakció, hogy ki a hibás érte? Megszoktam már, hogy beemelődött a nyelvezetbe korábban az „elmúltnyolcévezés”, most meg a „felhatalmazást kaptunk rá”, és már nem lepődök meg különösebben azon sem, ha a visszaélések kapcsán is így kezdődnek a mondatok: “és amikor ők…?!” Ezen már nem is bosszankodok különösebben, csak megerősíti bennem az érzést mindig, ha hasonlót hallok, vagy olvasok, mennyire távol került bennem minden ettől az egésztől. Az azonban mindig újra és újra felháborít, ha azt hallom, látom, hogy a politikusok a sztereotípiák mentén, dölyfös leszólásokban nyilvánulnak meg. Olyanokban, amit szintén csak a politika mezsgyéjén belül lehet kifejleszteni, a „mindent tudok és mindent megtehetek” érzésével átitatott kinyilatkoztatásokban. A sajtó persze rácuppan ezekre, és megy tovább az adok-kapok, egyre mélyebbre csúszva, és a végén már az eredeti téma is háttérbe szorul, a cél már a folyamat, a harc, a „ki kerül ki győztesen a kommunikációból”, amiben a leleplezések és elhatárolódások, a megalázások és elégtételt-vevések különös módszertana fejlődik ki. Most, a gyerekéhezés (Nemzeti Minimum) kapcsán több ilyet is hallhattunk, egyszerű, messziről néző hibáztatások sorát: hiszen hibás a szülő, mert nincs felelős szülői magatartása, nem gondolja végig, hogy a gyerekének milyen életperspektívát tud nyújtani, na meg aztán miért nem dolgozik, akkor tudna enni adni a gyerekének, stb. Olyan furcsa ez az egész. Az egyszerűen, fizikailag leképezhető esetekben a segítségnyújtás nyilvánvaló. Ha valaki megbotlik mellettünk a lépcsőn, és elesik, felsegítjük. Nem nézzük meg a cipőjét, közölve, hogy nem ilyet kellett volna felvennie, tehát ő a hibás. Nem vonjuk felelősségre, hogy minek rohant (netán valami rosszat tett, és menekülnie kellett?!). Nem győződünk meg arról, hogy pl. megszédült-e, és ha igen, annak vajon mi az oka, esetleg túl sok kávét ivott, vagy más, de mindenképpen az ő hibájából létrejött egészségkárosodásról van-e szó… és felsegítés helyett, hiszen számunkra nyilvánvalóan kiderülhet, hogy mindenért kizárólag ő a hibás, nem hagyjuk ott, és nem is rúgunk még egyet rajta, hiszen időnket, energiánkat vette el azzal, hogy elesett. És nem mondjuk el az eset kapcsán,hogy ugye ott vagyunk példának okáért mi, akik ugye nem estünk el a lépcsőn. Mert mi előre gondolkoztunk, lapos, csúszásmentes cipő van a lábunkon (megdolgoztunk érte, hogy megvehessük!), nem rohanunk, mert mi ugyebár be tudjuk osztani az időnket, és makkegészségesek vagyunk, mert mi egészségesen táplálkozunk, sportolunk (lehetőleg focizunk), tudatosan élünk, tanulunk, dolgozunk. Igen, mert mi vagyunk az értékesek, a társadalmilag hasznosak, és aki nem így él, az csak és kizárólag magát okolhatja. Mindezt, akkor, ott, a lépcsőnél nem tesszük meg. Csak felsegítjük az illetőt.
Ám a szegénység kapcsán másképp működik a dolog. Talán a legfontosabb dolog ebben a munkában, hogy megértettem: a szegénységben élőknél a legkisebb rész az egészben a személyes felelősség. Sokkal több az a kedvezőtlen hatásrendszer, ami oda vezetett. A család átörökítése, az esélykiegyenlítésre képtelen iskolarendszer, a gazdaságilag elmaradott, mozgásképtelen települések, a szociális problémák megoldására tett, kormányoktól függetlenül sikertelen programok, a probléma eltusolása, a sikerkommunikáció kényszere, a rossz fókuszú pályázatok, a merev protokoll, a hibásan működő rendszer, a korrupció. Sokszor leírtam már: a rendszer minden eleme építette és építi azt, amit a nyomorúság megtörhetetlen körének érezhetünk. Ám nem nézünk ezzel szembe, sokkal inkább közöljük: ők a hibásak az életükért. Dolgozzanak? Talán ez a pont leginkább az, amit a lépcsős hasonlatban a rúgással azonosítok. A lehetőségétől az előbb felsorolt problémák miatt megfosztott szegényeknek odavetett szó felér egy rúgással: dolgozzon. A „mit és hol,”-ra is nyilván van ötlet, messziről könnyű ilyeneket mondani, menjen oda, ahol van munka (hogy miből és hova, ha megkérdeznénk, azon talán már gondolkodna kicsit), na meg ugye, az örök adu: miért nem tanult?! Akkor most nem lenne gondja. Annyira nem értik… Tényleg nagyon szeretnék egyszer ezeknek a döntéshozóknak megmutatni közelről egy életutat, a lehetőségeket, a szegénységbe determináló hatásokat. Mert úgy tűnik, ezt nem látják. Persze a helyszínen, egy szergegátumban láttatnám ezt. De nem úgy, hogy a támogatáskényszerbe bebéklyózott polgármesterek önmaguk és a regnáló kormányzat sikerének bizonygatására mutatják be a helyzetet, ami után a politikusok azt mondják: látták már közelről. Hanem csak egy, a problémát a maga realitásában megmutató találkozót szerveznék nekik a mélyszegénységgel. Hogy csendesen üldögéljenek egy napon át egy komfort nélküli házban, egy falu utolsó utcájában, hallgassák meg az ott élők élettörténetét, és lehetőségeit, lássák, mit esznek, hogy beszélnek, mit tudnak, milyen jövőképük van. Mert aki egyszer megérti, mi az az átörökített nyomorúság, ami személyes, családi és társadalmi folyamatokat, majd magát újratermelő státuszt takar, az nem hibáztat többé. Az felelősség sorát látja. És megoldást keres. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/11/08/497-a-hibaztatasrol/
498. HOL A MEGOLDÁS? 2015. november 15. Tudom, előzőleg is e téma körül gondolkodtam, a hibáztatáson, a személyes felelősség kérdésén. Próbáltam akkor a politikusok viszonyulásaiból indítani, a messziről lenézés ideológiává szerveződő folyamatából. Ami a héten sem nyugodott le, folytatódva tovább, most Hegedűs Zsuzsa nyilatkozata tette vezető hírré a sajtóban a témát. Így most gondolkodhatnék azon, hogy nyilatkozhat így egy szociológus, akinek szakmailag értenie kellene a szegénység mechanizmusait. De ő is e mellett a nagyon egyszerű megoldás mellett állt ki, némi hazugsággal is megvádolva azokat, akik mást állítanak, mint ő. De így legalább egységes állásponton vannak. Azon, ami kiveti a felelősséget a rendszer nyakából és jól ráhurkolja a szegényekére. Mert a rendszerben nem lehetnek problémák. Sem nagyban, sem települési szinten. Mindenki maga tehet a sorsáról. Aki nem boldogul, az nem a rendszer része. „Potyautas”, hogy egy viharos sebességgel terjedő ideológiát idézzek. Ezt már csak egy kis tudatos kommunikációval kell meglökni, meg is teszik, és közbeszéd szinten is megy a dolog: lehet mutogatni közülük párat, aki önnön erejéből kitört, és mondani: na ugye, ha akarnák, menne ez… És lehet rájuk tolni mindent azokra, akiknek mégsem megy. Mindenért felelőssé lehet tenni őket. A szegénységükért, a tudatlanságukért, a munkanélküliségükért, az egészségi állapotukért, mindenért. Persze azért is, ha más terület nem megy úgy, ahogy kellene…. hiszen elvonják a figyelmet, a pénzt, az energiát másoktól. Akik jók. És mégsem boldogulnak, „ezek” miatt. Néztem a fiút is, aki a héten jött be újra. Megint pénzt akart, bérletre, hogy járjon suliba, de az előző hónapban is megkapta, még sem járt. A családit elvonták, megélni nem tudnak, most is kér tápszert, pelenkát a legkisebbnek. Sokadszorra. Mikor kérdőre vonjuk, miért nem járt októberben sem iskolába, mit csinált, csak néz. Aztán kiböki: „Hát eltelt az idő… otthon.” Hogy mivel, arra már nincs válasz. Régóta próbáljuk, de nem tudunk rá hatni. Ha eredmény van, max. csak annyi, hogy nem kriminalizálódott, bár egy lopásban benne volt, de nem lett belőle rendőrségi ügy. Falopás volt, egy hideg téli napon. Persze dühös és elkeseredett vagyok én is, hiszen sokat foglalkozunk a családdal, még sincs változás. És itt még azt sem mondhatom el, mint a többinél, hogy a gyerekeken már látszik, kicsit másképp gondolkodnak. Hogy van remény a változásra. Itt nincs. Aztán, mikor látom, nem is érti, mit mondunk, mi a gondunk, a tervünk, mihez szeretnénk lehetőséget adni, és miért, milyen célból, elgondolkodom. Mégis, mitől lehetne más? Az életében pontosan minden determinált azzal, hova született és miben nőtt fel. Nemcsak családi, hanem társadalmi közeg szinten értelmezve is.
A család nem tudott adni neki semmit, amitől más lehetne, mint a szülei. Az apja börtönben, az anyja alkalmi kapcsolatait a gyarapodó gyerekszám jelzi. Az apai rokoni ág a bűnözésé, az anyai a gyökértelen ide-oda csapódóé. Munkája senkinek sem volt. Tanulni senki sem tanult. A családból a nyomort örökölte meg, a nihilt, a motiválatlanságot, azt, hogy majd lesz valahogy. Hogy „eltelik az idő”. Persze, ott volt az iskola. Ami adhatott volna tudást, szakmát, jövőképet. De nem adott. Az óvoda nem tudta pótolni a lemaradást, többször merült fel az SNI státusz. Talán hamarabb kellett volna a fejlesztés. Miután megszületett. De a korai fejlesztés nem elérhető szolgáltatás egy ilyen családnak. Ha akkor, időben érkezik a segítség, ki tudja? Az általános iskola? Többet is próbált, épp ahol laktak, kis vidéki iskolákat, ahol sok volt a hozzá hasonló, de csak úgy „elvolt” a suliban, bár nem volt vele igazán gond. Tanulni nem tanult, de nem verekedett, az ilyen gyerekkel elnéző a rendszer, bukás nélkül mehet tovább, nem gondolkodnak a magántanulói státuszon, hiszen csendben „elvan” a többi közt, és, hát erre a típusra mondják a pedagógusok: „úgysem lesz belőle Einstein”. Ment hát végig, az általános iskolán, különösebb hatás, eredmény nélkül, kisebb-nagyobb kihagyásokkal. Amiből nyilván lehetett volna ügy már régen, hiszen néha hónapokra tűnt el a család a rendszerből, más megyébe, mire ott hónapok múlva a látókörbe kerültek, már itthon voltak újra. Talán, ha kisebb korban kiemelik? Talán akkor más lett volna…. de vajon ez az állami gondozási rendszer megmentette volna? Aligha. Aztán jött a középiskola. Szakiskola persze. Az elvárásaival, ami feltételezi, hogy az alapkészségek birtokában levő gyerekek kerülnek oda. És a maga sajátos kortárs hatásaival. No meg a bérlet árával. A reggeli utazással, az éhen töltött nappal, mert az étkezés középiskolában már fizetős, még, ha csökkentett árral is. Az iskolai kudarcokkal, ami szembesíti azzal, hogy semmit sem tud, a kortárs mintával, aki beszól a tanárnak, vagy a herbállal bizniszelő, akinek mindig van pénze. Aztán ez is elmaradt. Nem kellett sokat győzködni persze, kellett a bérlet ára másra, fára, mert a kicsire fűteni kell, és kell a következő hónapban is, jön hát, újra kérni, áll előttem, soványan, azzal a megöregedett testtartással és arckifejezéssel, amit csak a nyomorúságba beletörődött tizenéveseken látni, akiknek már nincs vágya, nem is volt soha, aki mosolytalan, akiknél csak „eltelik az idő”. És megtalálja majd a párját, aki épp ilyen, akivel összeáll majd, és lesz majd gyerekük, ha szerencsénk van, már felnőtten, de ugyanezzel a tudással, viszonyulással, akin majd újra segíthetett volna a korai fejlesztés, ha elérte volna, az óvoda, ha bírt volna a lemaradással, az iskola, ami nem fogja ezután sem érteni, hogy miért nem tanul meg rendesen olvasni, a középiskola, amit már végképp nem ért, és így nő bele az újabb generáció a tanulatlan munkavállalói rétegbe, akiknek már nem talál a modern kor munkát, akik ugyanabban a nyomorban élnek tovább, mint a szüleik. Mert senki sem vállalja be, hogy pótolja azt, amit a család nem adott meg. Mert az az ő személyes felelősségük. A rendszer meg nem pótol. Csak “elvan” velük. Nézem a fiú szemét. És megértem, hogy nem tud semmit a személyes felelősségéről. Igaz, másokéról sem. Általában semmit sem ért a felelősségből. Kicsit, inkább csak azért, hogy a magam számára tompítsam a helyzetet, kérdezem az anyjáról… mi van vele. „Elvan”mondja, és elfordul.
Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/11/15/498-hol-a-megoldas/
499. KUTATÁSOK ÉS KÖVETKEZTETÉSEK 2015. november 22. Mostanában egyre többször érzem azt, hogy amire kutatók hivatkoznak, azt én nem, vagy nem úgy tapasztalom a valóságban. Nyilván nem vonom kétségbe, hogy az amerikai feketék, az indiánok, eszkimók, vagy az ausztrál aboriginek integrációja és a roma integráció között vannak párhuzamok, általában levonható következtetések, mégis…. valahogy úgy érzem, a világ sokkal gyorsabban változik, mint ahogyan ezt a kutatások következtetéseiben kimondott axiómaként látom. Nyilván, ha ezek az axiómák túlhaladottak lesznek, akkor nem vázolható ezek mentén beavatkozás sem, sőt, elmegyünk valamiféle olyan irányba, ami a mi társadalmi viszonyaink között értelmezhetetlen, hamis megoldási javaslatokat ad. Sok ilyet találtam már a munkánk során, talán most itt az ideje, hogy csokorba szedjek párat. Legutóbb, egy konferencián, amikor a mélyszegénység jelenségei között beszéltem a családi pótlék és a megélhetés nem általános, de egyedileg elég sokszor értelmezhető összefüggéséről (amiről kell beszéljünk, mindig kiemelve, hogy létezik, ha nem is gyakori, hiszen, ha letagadjuk, akkor csak azoknak a malmára hajtjuk a vizet, akik meg ezt szajkózzák, mint erre a társadalmi csoportra jellemző tünetet), valaki azt mondta nekem, hogy ezt nem jól látom. Mert kutatások bizonyították, hogy az asszonyok nem az anyagiakban, hanem ebben a szerepben látják pozitívan a társadalmi pozíciójukat, közösségben elfoglalt helyüket, meg, azt is bebizonyították, hogy a sok gyerek azért kell, hogy a családban munkaerő legyen…no meg ott az öregkor, mikor a gyerekek gondoskodnak a szülőkről. Elgondolkodtam. Lehet, valamikor így volt, de én most nem ezt tapasztalom. Kicsit utána is kérdeztem a szegregátumban, az asszonyok között…hátha évek óta rosszul érzem ezt. Mert ugye van, ahol csak két-három gyerek van, és van, ahol hét-nyolc. Ahol kettő-három van, ott talán kicsit jobban élnek. A többgyerekesek között van, aki egyértelműen kinyilatkoztatja a családi pótlék vonzerejét. A szegregátum közössége pedig nem tekint pozitív érzéssel azokra, akik a sok gyereket vállalják, és láthatóan nem tudják rendesen felnevelni, pláne nem azokra, akik ebbe a családi pótlék összegét is beemelik. Tehát onnan nincs ez a szerepmegélés. Ez az „ősanyai” rang. A családon belül pedig? Nos, én ott se nagyon látom….sőt, itt van egy furcsa jelenség is. Persze nem általánosítható, semmi sem, ez sem, de létező. A családok egy részében a férfi van gyesen. Az asszonyok meg mennek a közmunkára. Persze ebben a társadalmi csoportban nem azért, mert a feleség jobb munkahellyel, nagyobb fizetéssel rendelkezik. Mehetne a férfi is, hiszen egy családból egy ember a behívható, ugyanannyiért. Mégis az asszony megy, de természetesen az övé a házimunka is. Ez talán azt mutatja, ha a családon belül az anyaság nimbusza létezne, ez nem történne meg, hiszen a férfi is elismerné az anyai szerep szentségét.
A gyerekek, mint munkaerő? Na, ezen meg jót nevettek, akiket megkérdeztem. „Ezek?”kérdezték. „Méghogy ezek a gyerekek dolgoznak…bármit…itthon, vagy máshol…Ugyan már!” És igazat kell adnom nekik, hiszen látom, mennyire nem veszik ki a részüket az otthoni munkából, és azt is, hogy még több energia kell tőlünk is, hogy munkához szoktassuk őket, mint az alkalmi-és feketemunkán szocializálódott szüleiknél. Az idős szülőkről már nem is kérdeztem őket. Az öregek sorsa szomorú. Túl sok a magára hagyott, elmagányosodott szülő. Már aki megéli. Mert nem nagyon tudok a szegregátumokban hatvan fölötti tömegekről beszélni. És ugyanezt az ellentmondást látom pl. egy másik kutatásban, ahol azt írták le, a romáknak azért nincs személyes életterük a lakásaikban, mert vándorló életmódot folytattak, és ebben nem alakulhatott ki, és ennek a hagyománya ma is él. Én meg azt látom, hogy ahol van jövedelem, és az önfenntartás minimális képessége, ott van személyes élettér. Nagyon is. Roma hagyományok, identitás…. roma mesék továbbélése, hagyományos roma ételek….sok itt is a tudományos igazolása annak, amit én nem tapasztalok. A roma éttermek örvendetes karrierje sem igazolja azt, hogy a roma asszonyok megfelelően tudják vezetni a háztartásukat. És ennek nemcsak anyagi okai vannak, bár ez nyilván meghatározó. A többgenerációs nyomorúsággal a tudásvesztés is vele járt, és lett egy nagyon szűkre szabott ételrepertoár, amibe talán új elemként az utóbbi ötven évben csak a milánói makaróni épült be vátozásként. Nagy kutatási anyaga van a kisebbség demokratikus részvételének is a társadalmakban. Meghatározókká válhatnak. A romák is. Amerikai példák olvashatók a tudatosodásra, fellelhetők magyar párhuzamokkal is. Én meg csak olyanokkal találkozok a szegregátumokban, akiket a helyi, vagy a nagypolitika kihasznál, a választások idején, mivel nincs elég tudás a viszonylatok megértésére, megvezethetők, megvehetők. Máskor meg nem tételek, az élet egyik felén van a „Mi”, így nagy M-mel, a másikon meg „ők”, így kisbetűvel írva, leszólva, lenézve. Önszerveződés? Segítség nélkül nem megy. Talán, amit látok most, az első tudatosodás az, hogy páran, legalább már szóban, elhatárolódnak a roma vezetőktől. Mert nem hisznek nekik. Most nem. De a választások közeledtével újra felbolydul majd minden. Mert akkor mind, aki teheti, ráhajt ennek az alacsony érdekérvényesítési képességű csoportnak a szavazatára. Szóval, szeretem én is a kutatásokat, mert a jelenségeket mérhető formába öntik. De a levont következtetésekkel én, terepi szakemberként óvatos vagyok. Persze tudom, olyan jó lenne mintának tekintetni valamit, ami máshol sikeres volt. Erre én is vágyok. De nem megy. Mert ebben a felgyorsult világban a változások egyedi, csak ránk jellemző elemekkel van tele, melyek az országon belül is ezerféle tényezőktől befolyásoltak. Ezeket a problémákat a mi társadalmunk termelte ki. És termeli ma is. Rekordsebességgel. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/11/22/499-kutatasok-es-kovetkeztetesek/
500. AZ ÖTSZÁZADIK BLOGBEÍRÁS 2015. november 29. Azt hiszem, ilyen kerek számnál illő egy kis összegzés. A blogról is, és a munkáról is. A blog az fn-en indult 2009 szeptemberében, az ötlettel Balla István keresett meg, én pedig örömmel és tudatlanul vágtam neki, hiszen akkor még keveset tudtam a nyilvánosság működéséről, és erejéről. Ma itt, a HVG-n olvasható, ami nagy nyilvánosságot adott nekem arra, hogy a mélyszegénység bonyolult problémáját kommunikálhassam. Sokan mondják, hogy mindig a hibákról írok. Keveset a sikerekről. Ez szándékolt, hiszen sem fényezni nem akarom magunkat, (az eredmények megosztására inkább a facebookot használom) és szeretném elkerülni a látszatát is annak, hogy ez olyan egyszerű munka. A munkánk buktatói, nehézségei sokkal inkább mutatják az ügy, a mélyszegénység, az integráció bonyolultságát, szerintem ebből többet lehet így megérteni, mintha csak egy modell sikereit mutatnám be. Ráadásul, egy sikerkommunikált munka nem késztetne gondolkodásra senkit, akkor csak nyugtázná mindenki: megy a dolog. Miközben egyrészt baromira nem megy olyan könnyen, másrészt, ha egy helyen el is indul valami, száz, kétszáz, vagy ki tudja hány településen meg semmi változás nincs. Azért az, hogy a lakosság 38 %-a él szegénységben, és 21%-a mélyszegénységben, elég sokkoló adat. Így viszont, talán nem szerénytelenség ezt elmondani itt, a visszajelzésekből, megkeresésekből naponta érzem, hogy hatással van az emberekre az, hogy bemutatok itt sorsokat, helyzeteket, felelősségeket, bonyolultságokat, próbálok új nézőpontokat bevinni ebbe az egészbe, olyanokat, melyeket én sem láttam addig, míg közel nem mentem ehhez az egészhez. Azt hiszem, ennek a blognak köszönhetem, hogy ma az Igazgyöngy körül hihetetlen civil támogatói réteg alakult ki, és ez folyamatosan növekedett az évek során. Olyan emberek, akik mást gondoltak eddig erről, nem érezték, hogy dolguk lenne ezzel az egésszel, és a blogot olvasva rádöbbenek: ők is tehetnek valamit. Segíthetnek használt holmikkal, pénzzel, kapcsolatokkal, ötletekkel, önkénteskedéssel, fordítással, tudással, további nyilvánossággal, és még ki tudja, mennyi dologgal. Ez teszi lehetővé, hogy működünk, fejleszthetjük tovább a modellt, melyet hat éve kezdtünk el egy kis szegregátumban, és elemeit már tizenhat településen próbáljuk továbbvinni, sőt, másfele is adaptálni, ahol a probléma hasonlóan mély. A munka pedig mindhárom területen, ami mentén gondolkodunk, eredményeket mutat. Az oktatásban sikerült egy olyan művészetoktatási módszert kidolgozni, ami a vizuális nevelés mellett sikeresen fejleszti a szociális készségeket és segíti azoknak a hátrányoknak a leküzdését, melyek akadályai az iskolai előmenetelnek. A tanodánk egészen fantasztikus
módszertant dolgozott ki a társasjáték-pedagógia és az online tanulástámogatás területén. Ösztöndíjprogramunk sikeresen veszi fel a harcot a tehetségek eltűnése ellen. Az oktatási módszerek sikerét a gyerekek javuló eredményei igazolják, a módszertan pedig adaptálható, és terjed, itthon és külföldön egyaránt, iskolákban és a felsőoktatásban is. A családgondozás-közösségfejlesztés területén is látványosak az eredmények. Sikerült működőképessé tenni annak a „közösségi igazságosságnak” a rendszerét, amiben már mindenki érti, hogy a segítségnyújtás nem „jár”, hanem mindenkinek tennie kell valamit, hogy a saját és a közösség élete is élhetőbb legyen. Mindez magával hozta az önfenntartási képességek fejlődését, javulnak a házak, kívül-belül, van már kert, tyúkól, és vannak már munkahelyek is, ahol a munka mellett folyamatos a munkavállalói képességek fejlesztése is. Javul a közösség is, a kis mag egyre erősebb, és ami a legfontosabb, integrált, nemcsak cigányok vannak benne. Lassan, de egyre biztosabban alakul a kommunikáció, a közös élmények összekovácsolnak. A „képessé tevés” pedagógiai útján járunk, partneri viszonyban, mindig szem előtt tartva őket, az ő helyzetüket, véleményüket, képességeiket. Akkor és annyit segítünk, amikor és amennyit kell. Türelmesek vagyunk, nem kényszerítünk senkit semmire. Viszont közösen azokkal, akik már értik, újra és újra lehetőséget adunk az újrakezdésre, a változásra. A közösség érezhetően nyugodtabbá vált, kevesebb a konfliktus, több az építő jellegű kapcsolat. A harmadik pillér, az intézményi együttműködés sem hasonlítható már a hat évvel ezelőttihez. Partneri viszonyban dolgozunk a legtöbb településen azokkal, akiknek dolga van a mélyszegénységben élőkkel. Egyre több területen sikerül „beépülni” a szociális szférába, és az idén az oktatásba is. És próbálkozunk szakpolitikai szinten is, bár itt egyelőre még mindig csak azt tudom eredményként felmutatni, hogy szóba állnak velünk. Bár pár területen talán sikerült fékezni valamit. Nehéz továbbra is pozicionálni magunkat ebben az átpolitizálódott világban. Persze ezek mögött az eredmények mögött napi csaták vannak. Csaták a nyomorúság beidegződéseivel, saját maguk pozicionálásával a közösségen belül, harc a hiányzó tudások és képességek fejlesztéséért, talán leginkább a felelősség és a tervezés képességéért, a megfelelő kommunikációért. És persze küzdelem a kiégés ellen, az emberi jogok megsértése ellen, a rossz protokoll ellen, a saját érdekek előretolása ellen. Folyamatos küzdelem egy olyan jövőért, amiben mindannyiunknak helye és szerepe van. Mostanában azt mondom: mi az Igazgyöngyben a következő generációért dolgozunk, de a mostani generációval. A gyerekekért, a gyerekekkel, de a szüleikkel is. Hogy segítsék, és ne nullázzák le az oktatás hatását. És mindez működik. Persze ez még mindig inkább megérzés. A célunk az, hogy már maguk is “képesek legyenek”…nélkülünk. A bizonyításhoz kell még idő. Húsz év biztosan. És ebből eltelt már hat. Köszönöm mindazoknak, akik ezen az úton mellettünk vannak. Akik értik, hogy a szegénységben nem minden felelősség varrható a szegények nyakába. Akik megértik, hogy sok esetben nem tudnak mások lenni, más reakciókat mutatni. Akik felismerték, hogy mindenki tehet a gyerekszegénység ellen. Mert abból nem épül élhető ország. Egyikünknek sem.
Az ötszázadik blogbeírás épp advent első vasárnapjára esett. Azért ebben is van valami szép üzenet. Nem? Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/11/29/500-az-otszazadik-blogbeiras/
501. A SZEGÉNYSÉG ÚJRADEFINIÁLÁSA 2015. december 05. Azt, amit most írok, előre szólok, nem politikai indíttatásból teszem. A terepen dolgozó szakember szól belőlem, a szegénységgel naponta találkozó emberé. Most olvasom, megint újra lesz értelmezve ez is. Hogy ki a szegény? 2013-ban újraértelmezést nyert, hogy a gyerekek közül ki a hátrányos helyzetű, és ki a halmozottan hátrányos helyzetű. A rendszeres gyermekvédelmi kedvezmény mellé beemelődött a lakhatás, foglalkoztatottság, és az iskolai végzettség (korábban ez utóbbi volt a meghatározó). Az új definíció után az országban szignifikánsan csökkent a kategóriákon belül maradtak aránya, igazából ez elemezve, sőt, azt hiszem kihangosítva sem lett. Érezték persze a jogalkotók is, hogy valami nincs rendben ezzel, ez azért így elég nagy támadási felület, és az adatbekérések, elemzések alapjául ma is leginkább a korábbi gyermekvédelmi kedvezményt használják. Nemrég nemzetközi kutatás állapította meg, hogy Magyarország az Unióban hátulról a harmadik a gyerekszegénység kockázatában, Bulgária és Románia van csak utánunk. Persze ez csak egy hír volt, nem emlékszem, hogy az állami médiában lett volna róla szó, a kommunikációja már lezárult. Sok minden újraértelmeződött már, a leszázalékoltak helyzete, ami tömegektől vette el a létbiztonságot anélkül, hogy állapotuknak megfelelő munkalehetőséget adott volna. Új értelmezést nyert a szegregáció fogalma, ami megengedővé tette az elkülönített oktatást, és nem szab gátat a felgyorsult elkülönítésnek, ami végérvényesen kettészakítja az oktatást és a társadalom jövőképét is. Szó volt már sokszor arról, ki a szegény, tudjuk, meghatározó ez az emberek értékének a megítélésében (mindenki annyit ér, amije van), és az is lehetséges ma ezek között a jogi keretek között, hogy „potyautasoknak” titulálják azokat, akik generációk óta nem tudnak változtatni, és helyileg így is bánjanak velük. Egyre több településen. Különféle kutatások vannak, amelyek más-más szempontok szerint elemeznek. Mi is megalkottuk a magunkét, hogy sorrendet tarthassunk a nyomorúság kezelésében. Számunkra szegény az, aki nem tudja a családjának a hónap végéig az alapszükségleteket biztosítani, és egy váratlan kiadás kezelhetetlenné teszi számukra a következő hónapokat is. Ahol a családi bevásárló lista szűkös, és egészségtelen. Ahol nagyon várják a hónap eleji jövedelmet, mert az utolsó héten már nem tornyosul a tűzifa kupaca a kályha mellett. Ahol újra és újra elmarad a kötelező kukadíj befizetése, és a kártyás villanyóra sincs feltöltve az utolsó héten. Ahol elfogy a hónap második felére a mosópor, a szappan. És ahol az üres gázpalack kicserélése ünnepnapnak számít. Két éve is elmúlt, hogy két faluban elkezdtük kiváltani a rászorulóknál a gyerekgyógyszereket. Láthatóan csökkent a meghűlés miatt kórházba kerülő gyerekek száma. Mert van, akinek a hónap végén erre az ezer forintra sem telik. És szemüvegre sem. Találtunk gyereket, aki másodszor is évet ismételt, és kiderült, öt dioptriás szemüvegre van szüksége.
Számunkra szegény az a gyerek, aki úgy nő fel, hogy 17 évesen velünk van először a fővárosban. Akinek sosem volt fürdőruhája. A nagylány, akinek ha „megvan”, otthon marad, mert nincs egészségügyi betétre való. És szegény az is, akinek hiába teszik elé a céklás túrókrémet a menzán, nem eszi meg, akkor sem, ha éhes, mert ilyen ízeket sosem kóstolt. Hosszasan sorolhatnám még azt, ami a számok mögött van. Egy olyan világról, ahol teljesen mindegy, hogy 22 800, vagy 47 000 ezer a felnőttnek járó támogatás, vagy közmunkabér, mert egyikből sem lehet biztos alapot adni a család megélhetésének. És igen, félek, hogy az újabb értelmezés majd mit vesz alapul? Azok véleményét, akik azt gondolják, hogy ennyiből meg lehet élni, bár sosem próbáltak beosztani egy hónapra ennyi pénzt? Vagy, akik megfizetve, a „Magyarország jobban teljesít” mantrázásában rózsaszínben látva mindent, a megrendelő igénye szerint elemeznek, és el akarják fedni statisztikailag a bajt? Vagy azok tapasztalatára építenek, akik most polgármesterként a településeken, egy személyben, isteni rangot képzelve maguknak állapítják meg, ki „méltó” pl. a tűzifasegélyre? Egyébként biztos vagyok abban, hogy átmegy majd ez is. Mint minden. Épp a múltkor rémültem meg, látva, hogy a fociőrület a szociális területen dolgozó szakértők szemében egyszerre lehetőség lett, és ahelyett, hogy azt ordítanák: nem, a stadionokra és a focira szánt összegek irreálisak a szegénység mértékéhez viszonyítva, azt mondják: hát, ezt nem lehet megállítani, el kell fogadni, úgyis átviszik, próbálni kell összekapcsolni a szegénység kezelésével…. Tegnap tartottuk a Mikulás napot. Néztem azokat a gyerekeket, akiknek kis életébe a mi munkánk hozta be a Mikulást (köszönet a támogatóknak), ezt a minden gyereknek alanyi jogon járó izgalmat és örömöt. Ez az örömteli-keserű, a segítés és a hiány ellentmondásából fakadó érzés, amit olyan sokszor érzek a munkám során, dolgozott bennem tovább, hazafelé, és éjszaka is. Mi történik velünk? Milyen világot építünk? Hogy lehetne érthetőbbé tenni a szegénység problémáját, veszélyét, felelősségét? Hogyan tudnám kihangosítani azt a pillantást, ahogy a mélyszegénységben élő fiúcska nézi a Mikuláscsomagot, és az arcába tolni mindazoknak, akik nem értik, nem akarják látni, akik azt gondolják, a szegénység kezelése újraértelmezéseken nyugszik? Szeretnék én is újraértelmezni valamit. A felelősség kérdéskörét. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/12/05/501-a-szegenyseg-ujradefinialasa/
502. ILYEN IS, OLYAN IS 2015. december 13. Ebben a munkában aztán kijut mindenből. Örömből, bánatból, kudarcból, sikerből, segítségből és gáncsoskodásból egyaránt. Ez egy ilyen terület. Tudtam, mikor belekezdtem. És azt is, milyen fontos, hogy ebben normális próbáljak maradni. Hogy ne kápráztasson el bármilyen siker, nehogy azt érezzem, és kommunikáljam, na, én már tudom a tutit, hiszen ilyen nincs, az integrációban ennél jóval óvatosabban lehet csak fogalmazni. (Azért ez a veszély a legkisebb…mindig történik valami, ami bizonyítja: nem egy sikerszéria ez a dolog.) No meg az is fontos, hogy ne vegye el a kedvem a kudarc, a nyilvánvaló rosszindulattal és ostobasággal párosuló akadályoztatás. És talán még egy. Hogy ebben az őrült, átpolitizálódott világban ne hagyjam, hogy kihasználjon, felhasználjon minket bárki, a saját pillanatnyi, önös érdekei mentén. Nos, ebben azért nem egyszerű normálisnak maradni. Mert persze mindig újra elő kell vennem magamban is a kérdést, mi a normális, mert észrevétlen torzulhat ez is, a sokszor huzamosabban beálló konfliktushelyzetekben. Mert fáradt vagyok, vagy tehetetlen a problémával szemben, mert túl sok támadás ér, mert nem tudok megértetni dolgokat, mert fenyegetve érzem magam, vagy nyomaszt a másokért viselt felelősség terhe. Amiből töltekezem, az egyrészt a tanítás. Mert a gyerekek hihetetlen energiaforrások, kétirányúan hat ez az egész, minél jobban sikerül megterveznem és lebonyolítanom az órát, ők annál boldogabban és sikeresebben vesznek részt a fejlesztésben, és amit ebből visszatükröznek rám, az boldoggá tesz engem is, nem beszélve az ösztönzésről, amit így kapok, a következő órára. Ez nemhogy megvéd a kiégéstől, de még plusz muníciót is ad. Aztán, a terepi munka is feltölt. Ha kimegyek, és látom a változásokat. Azokat, akik dolgoznak nálunk, most éppen a lekvár-főzésben, asztalosműhelyben, vagy kézművességben. Ahogy látom a kezük nyomán születő értéket. A rendezvények, ahol látom a közösség alakulását, fejlődését, a konfliktusok csökkenését, a kommunikáció változását. Ez már nem az a falu, ahol elkezdtük a munkát. És ezt nagyon jó látni. Van persze baj is, mindig, de az is feltölt, hogy ezeket meg tudjuk oldani. Hogy a rossz döntéseket újra át tudjuk gondolni együtt, és képesek vagyunk változtatni. És sokat segít az is, hogy milyen kilátástalan helyzeteket vagyunk képesek megoldani. Amit más nem tudna. Hihetetlen helyzeteket. A másik oldalon vannak persze azok, amik lehangolnak. Ha minden erőfeszítésünk ellenére sem sikerül megmenteni valakit. Ha látom, ahogy valaki egészséges, jobb sorsra érdemes gyerekként beletorzul a környezete miatt abba, amiből ki kellene menekülnie. Szerencsére ebből kevés van, de van, és ez őrjítő. Még nem tudok a „mindenkit nem lehet megmenteni” nagyvonalúságával továbblépni.
Ami leginkább energiát vesz el tőlem, az nem a szegények, nem a cigányok oldaláról jön. Hanem a többségi társadalomból. Az örökös megkérdőjelezésből, hülyének nézésből, amikor az arcomba vágják, hogy „ebből élek”, na meg persze, hogy hazudok, torzítok, „azokkal vagyok”, ami ugye eleve nem normális, és persze, hogy nem tudok magasabb szinten gondolkodni, mint ők. Régen csak azt mondták rám, nem tudok beállni a sorba. De ma már sort se nagyon látni… és a sor kifejezésben még mindig van valami előremutató, hogy mi van a sor elején, amiért érdemes lenne… Ám ezekkel még mindig képes vagyok megküzdeni. Még megy. Ami legnehezebb, az a tájékozatlanságba, az ostoba előítéletekbe ágyazott megingathatatlan meggyőződés elviselése, az ezzel való konfrontáció. És most nem a kommentekre gondolok, ez már rég hidegen hagy. A települési vezetőknél, vagy a pedagógusoknál, egyáltalán az integrációban érintett szakmákon belül viszont rémes szembesülni vele. Vagy a leendő szakembereknél. Az talán még dermesztőbb. Még friss most a megtapasztalás bennem, de nem az első. És félő, nem is az utolsó. Hogy fiatalok, a felsőoktatásban is milyen határozottan állítják: a romák ma Magyarországon túl sok pénzt kapnak. Hogy több pénzt kapnak a gyerekeik után, mint más. Próbálom kérdezni, mire gondolnak? A családi pótlékra? Az mindenkinek jár… Vagy az ingyenes tankönyvre, menzára? Azt a rendszeres gyermekvédelmi kedvezmény alapján kapják. Sokatmondóan néznek, és ezt olvasom ki a szemükből: na ne dumáljak már…legalább nekik ne…. No meg, állítja egyikük, biztosan tudja, hogy egy szakiskolába, ahova csak cigányok járnak, mind havi harminc ezret kap, csak azért, hogy bejárjon, pedig nem is tanulnak semmit. Mondom, ilyet nem nagyon tudok elképzelni, bár megint érzem, amit már sokszor, a pozitív diszkrimináció (pl. a csak romáknak adható ösztöndíjak) nem erősítik az elfogadást. Minden érvem lepereg róluk. Félelmetesen nem használják a tudásukat arra, hogy megnézzék: a kirekesztő mondatok szajkózása mögött pl. milyen valós jogszabályi háttér van. Vagy milyen élethelyzet, mozgástér. A kérdés is nyitva marad: ők, leendő pedagógusként akarnake, tehetnek-e bármit az integrációért? Mondom nekik, ők most még megtehetik, hogy egy jobb társadalmi státuszú gyerekeket tanító iskolát válasszanak munkahelyül. De az ő gyerekeik már nem biztos…Persze nem értik. Látom rajtuk. Azt hiszem, a legnehezebb, hogy lassan az élet minden területén érezhető egy, még mindig mélyülő morális válság. Jó lenne már valahol érezni azt is, hogy változik valami. Pozitívan. Most, talán belekapaszkodhatunk a karácsony üzenetébe. És talán sikerül is megtartanunk belőle valamit. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/12/13/502-ilyen-is-olyan-is/
503. AZ IGAZGYÖNGY KARÁCSONYA 2015. december 20. Korán kezdtük az adventi készülődést az idén az alapítványnál. Talán ez az év egyetlen olyan időszaka, amikor a legtöbb ember figyelme irányul a szegények felé. Mindenki, aki teheti, próbál adni valamit, segíteni, hogy legalább ez az ünnep mindenki számára ünnep legyen. Sokan vannak persze, akik követik a munkánkat, folyamatosan, és vagy az oktatásunkat (örökbefogadó támogatók, ösztöndíjprogram, stb.), vagy az ehhez szorosan kapcsolódó szociális, segítő, esélyteremtő részt segítik (ruha, bútor, játékadományokkal, vagy éppen finanszírozva a fogamzásgátló, vagy gyerekgyógyszerprogramot, stb.). Örülök azoknak is, akik „kampányszerűen”, csak ilyenkor jelennek meg körülöttünk, és a szegény családok körül. Mert azt mutatja, nagyon sok emberben él a szolidaritás, a másik felé fordulás érzése. Csak van, aki ezt az élete részévé tette, vagy, mert megtehette, vagy, mert olyan az életfilozófiája, más pedig egyszer tud, vagy akar szánni erre pénzt, időt, energiát. A lényeg, hogy biztatóan sok ember életében így, vagy úgy, de jelen van ez. Az ajándékdoboz készítés hagyományos segítő forma lett ilyenkor, bár szerintem még mindig sok célt téveszt, igazából én még mindig nem értem, ki szabályozza, és hogyan, milyen szempontok alapján döntenek arról, kikhez juthatnak el a nagy központi „gyűjtőhelyekről” a csomagok. Panaszkodtak nekem most is szervezetek, akik kértek a Mikulásgyártól, de választ sem kaptak, míg máshol megint láttam olyan helyre dobozokat kerülni, ahol nem a rászorultság a jellemző. Meg hallottam olyan vicceset is, hogy vinni kellett a gyereknek egy cipősdoboz ajándékot, és kapott is egyet, akkor is, ha a szülő cikinek érezte, mert ők nem rászorulók. Mi az idén is célzott cipősdobozokat kaptunk, amiket kifejezetten az Igazgyöngynek gyűjtöttek, hihetetlen, de több mint ezret juttattunk célba az elmúlt héten. Az egyéb felajánlásokat próbáltuk a tartós élelmiszerek felé terelni, gyűjthettünk mi is a helyi Tescoban, és gyűjtöttek nekünk sokfelé, cégeknél, iskoláknál, egyetemeken, és családok, magányszemélyek is. Felsorolni sem tudom, hány akciót szerveztek, hány ember vállalta a meghirdetést, gyűjtést, csomagolást, szállítást, hány cég és magányszemély segítette, ki adománnyal, ki pénzzel a karácsonyi munkánkat. Mások önkénteskedtek azokon a helyeken, ahol árusíthattuk is a termékeinket, egy másfajta csatornát, a jövedelemszerzést nyitva meg azok felé, akiknek ezek a kézműves termékek a megélhetést biztosítják. Mindezek mellett rengeteg játékot kaptunk. Örülnöm kellene ennek a nagy mennyiségnek, ám számomra mást is üzen, és ezen kicsit elgondolkodom. Mert ezt azért érdemes lenne megnézni mindenkinek… szerintem mindennél szemléletesebben mutatja a fogyasztói társadalom eszement hatását. Elképesztő játékok, a nyávogó kiscicától a piruló babáig, kibontott, ám alig érintett társasjátékok, puzzle-ok, Barbik, pónik, autók…kabalák, plüssök…meg sem merem saccolni az árukat.
Évről évre jobban látszik: az egyik oldalon túlkínálat van, itt a gyerekek mindent megkapnak, ám ezzel el is vész a vágyakozás és a magáévá tevés, hamar fölösleges kacat lesz belőle, amitől könnyedén megválnak. Lesz helyette más, még csillogóbb, még trendibb. Amiket remélhetőleg majd a következő karácsonykor kaphatnak meg azok a gyerekek, akiknek számára ezek elérhetetlenek. A bajom az, hogy mindkét oldalon kellékként kellene megjelenni a játékoknak, a tudatos nevelés, a szeretet, a kapcsolatok elmélyítésének kellékeként…. de valahogy úgy érzem, ez nem teljesül, sem ahonnan érkeznek, sem ahova. Mert nem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy ahonnan jönnek, ott időpótló kellékek, a szülő elfoglaltságának okán, ahová jön, ott meg idő van, de tudás nincs, és a kellékek is hiányosak. Pedig talán ez lenne a legfontosabb, amit a gyerekeknek adhatnánk, a minőségi együttlét, az idő az életünkből, az odafigyelés, a szeretet, az érzelmi biztonság, amit – látva a körülöttünk levő világot, egyre kevesebben kapnak meg. Nevelődnek hát a gyerekek, csak úgy, maguktól, amire hat a családon túl az iskola, a kortárs csoport, a facebook, a média, és sok más, tisztázatlan hatás. De próbálok most nem erre gondolni, hanem arra, hogy szántak a szülők azon az oldalon időt megmagyarázni a gyerekeiknek: adni jó, és akinek sok van, annak adnia kell, segítenie kell azon, akinek nincs. És ezen az oldalon, mikor a gyerekek megkapják, remélem, az ő örömükre ráerősítenek a szülők is, ők, akik ezt nem tudnák megadni nekik, és talán ennek a megélése is segít majd küzdeni a sorsuk ellen, az eleve elrendeltség érzése ellen. Karácsonykor mi is félreteszünk minden, máskor fontos elvet. Most minden nélkül hagyjuk elhatalmasodni a szeretet, az odafordulás érzését. Ami benne van minden dobozban, játékban, szaloncukorban, ruhában, élelmiszercsomagban, tűzifában, mindenben, amit advent idején célba juttathattunk, hála a segítőknek, támogatóknak. Készítettünk egy kis videót az adventi készülődésünkről, adományosztásról, programokról. Ezzel szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki az Igazgyöngyön keresztül a leszakadó családok, gyerekek felé fordult. Tudom, sok család szobájában nem áll majd fenyőfa… de lesznek játékok, vacsora, és meleg…. legalább ezeken a napokon. És mi mást kívánhatnék, mint azt, hogy jövőre ne nőjön a nyomorúságban élők száma, és végre megálljt tudjunk parancsolni az elszegényedésnek.Együtt. Jó érezni, hogy ebben ennyien mellettünk vannak. Boldog karácsonyt mindenkinek! https://www.youtube.com/watch?v=j24M8Kb3Ia0&feature=youtu.be Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/12/20/503-az-igazgyongy-karacsonya/
504. AZ EDDIGI LEGSZEBB KARÁCSONYUNK 2015. december 27. Az adventi időszakban végzett munkánk utolsó állomása mindig a toldi karácsony. Addigra végzünk a többi 16 településen, széthordjuk az élelmiszercsomagokat, ajándékokat, gyerekeknek, családoknak. Postáztunk is jó néhányat, mert sokan keresnek meg bennünket ilyenkor olyan falvakból, ahol nincs efféle segítő szolgáltatás. Az, hogy egy leadott csomag után még milyen logisztika van, mire az célba ér, azt hiszem, az adományozók is egyre jobban értik. Legalábbis úgy tűnt, megértették, és igyekeztek nem az utolsó pillanatban hozni a holmikat, és talán kevesebben is sértődtek meg, mikor mondtuk, szerdán-csütörtökön már szeretnénk mi is a családunkkal foglalkozni, mert egy hónapja dolgozunk, hétvégeken is, és mi is emberek vagyunk. Így is maradtak még „egyedi” elintéznivalók, melyek megosztva ugyan, de az ünnep előttig kitartottak. Azt tudtam, hogy Toldon készülődik valami meglepetés a helyiektől, gondoltam, a szokásos versek, a betlehemi házikó már két hete állt a kultúrházban, és az utolsó héten a termet is feldíszítették az asszonyok. Együtt, közösen. Nekem már ez is elég lett volna…. a tény, hogy együtt csinálták. Délután a teherautó kicsit hamarabb ért ki a tűzifával, mire mi is kiértünk a csomagokkal, már a nagy részét behordták, és felállították a fenyőt is. Gyorsan feldíszítettük, közösen a gyerekekkel… sok szép díszt kaptunk adományba, mindenféle csodás gömböt, fényes szalagokat. Mire befejeztük, és hátranéztem, már tele volt a terem. Az asztalokon sütemények, torták….ahogy sorban érkeztek az asszonyok, mindenki hozott valamit. Aztán lekapcsolták a villanyt, és a színpadon ott állt legalább harminc gyerek, mindenki tisztán, hófehérben, kezükben gyertyával, és énekeltek. A zene cd-ről ment, a gyerekek teljes odaadással daloltak, és igen, ott állt mögöttük pár anyuka is, cigányok és nem cigányok, együtt, akik segítettek a műsorban. Szólt a zene, a dal: „mondj el egy imát a sok szegény emberért”- énekelték többek között ezt is, és én ott ültem, néztem őket, és potyogtak a könnyeim. Olyan hihetetlen volt az egész…. visszagondoltam az első karácsonyunkra…. ami hat éve volt, mégis, látva ezt az egészet, olyan hihetetlen távolinak tűnt. Akkor ketten sem tudtak egymáshoz normálisan szólni, az agresszivitás tapintható volt, senkit sem érdekelt a másik, csak, hogy mit kap…érzelmekről, karácsonyi hangulatról szó sem lehetett, az csak az én vágyaimban élt, nyilvánvaló volt, hogy a karácsonyi ünnepséggel kudarcot vallottam. És most itt vannak, maguktól összefogva, mindent megszervezve, nyugodtan, szeretetben, indulatok nélkül, és látom, ahogy képesek közösségként működni. Itt ülnek romungrók és oláh cigányok, őslakos „magyarok”, Erdélyből áttelepültek, együtt örülnek a gyerekeiknek, az ünnepnek, nekünk, egymásnak.
A kis beszédemet, amivel ilyenkor szoktam köszönteni őket, alig tudtam elmondani, ők pedig nagyon örültek a meghatódásomnak. Később kérdeztem Mónitól, a helyi munkatársunktól, aki összefogta ezt, hogy sikerült? „Hát” -kezdte- „az úgy volt, hogy összehívtam az asszonyokat, és mondtam nekik, azért az nem jól van, hogy mindig a „Gyöngy” (vagyis az Igazgyöngy Alapítvány) ad mindent….itt az ideje, hogy megmutassuk, mi is képesek vagyunk valamire. És nagyon örültem én is, hogy mindenki egyetértett, megegyeztünk, hogy mindenki hoz süteményt, most mindenki kapott pénzt az önkormányzattól, ebből mindenki szánt egy kicsit erre is. Megegyeztünk a műsorban, jöttek próbálni is, megbeszéltük azt is, hogy fehérben lesz mindenki az ünnep tiszteletére. Hát így lett. És nagyon boldog vagyok, hogy így sikerült.”-mesélte. Szóval, ez a készülődés hetekkel ezelőtt elkezdődött. Képesek voltak egyeztetni, együtt próbálni, nem sértődött meg senki senkire, az eredmény pedig magáért beszélt. Akkor, ott, a gyertyák fényében éreztem meg igazán, micsoda változást éltünk meg együtt. És azt is éreztem, milyen jó, hogy ebben a kétkedő-rosszindulatú-gáncsoskodó-kirekesztő világban nem vesztettem el a hitemet bennük, ezekben az emberekben, akik elindultak velem egy úton, és ezen egyre biztosabban lépkednek. Néha már nélkülem is. Nyilvánvaló, hogy a „képessé tevés” folyamata működik. Úgy érzem, nagyon jó helyen vagyok…és nagyon szerencsés is. Érzem, van értelme annak, amit csinálok. Amikor elkezdtem, azt mondtam, minimum húsz év kell ahhoz, hogy azt mondhassam: sikerül egy szétesett, mélyszegénységben élő, lehetőségeitől megfosztott, a nyomort átörökítő közösséget átformálni. Eddig hat év telt el. Több mérföldköve volt már, a kulcsember megtalálásától a kézművesprojekt megindításáig, a biobrikett-készítéstől a lekvárfőzésig. Most ez is az lett. 2015 karácsonya. A közösség működésének egyik mérföldköve. Minden állomás azt bizonyítja, hogy van kiút. Hogy minden ellenszél ellenére megy, és sikerülni fog. Még sok feladat van előttünk, de tudom, nem kell hozzá erőszak, kényszerítés, és egészen biztos vagyok abban, hogy a kulcs a közösségfejlesztésben van. Már csak azt szeretném, hogy másokkal is meg tudjam ezt értetni. Hogy legyen elég erőm ehhez. No meg azt, hogy a körülmények engedjenek még annyi mozgásteret, hogy tovább csinálhassam. Úgy érzem, nagy erőre lesz szükségem mindehhez. De azt is tudom, hogy nem vagyok egyedül. És együtt sikerülni fog. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2015/12/27/504-az-eddigi-legszebb-karacsonyunk/
