L. RITÓK NÓRA
A NYOMOR SZÉLE BLOG / 2013
TARTALOMJEGYZÉK 2013 342. Újévi kívánságok ........................................................................................................... 5 343. Törvények, szabályok ................................................................................................... 7 344. Megmaradunk .............................................................................................................. 9 345. Gyereksors ................................................................................................................. 11 346. Egy levél a sok közül ................................................................................................. 13 347. Öregek ........................................................................................................................ 15 348. Virtuális felzárkóztatás.............................................................................................. 17 349. A legnagyobb nehézség ............................................................................................ 19 350. Pillanatképek a szegénységről ................................................................................. 21 351. Műtét .......................................................................................................................... 23 352. Ami bevált .................................................................................................................. 25 353. Cigányság, integráció, asszimiláció .......................................................................... 27 354. Hol veszítettük ........................................................................................................... 29 355. Vad ideológiák ........................................................................................................... 31 356. Amikor a közösség akarja ......................................................................................... 33 357. Hideg Húsvét ............................................................................................................. 35 358. Láthatatlan Magyarország ........................................................................................ 37 359. Felelősségtudat ......................................................................................................... 39 360. Családi konfliktus ...................................................................................................... 41 361. Tavasz ........................................................................................................................ 43 362. Ismertség, vagy elismertség ..................................................................................... 45 363. A díj ............................................................................................................................. 47 364. Beavatkozási pontok ................................................................................................. 49 365. Honnan jön a segítség? ............................................................................................ 52
366. Milyen iskola kell? ..................................................................................................... 55 367. Kertecskék ................................................................................................................. 57 368. Antiszegregáció ......................................................................................................... 59 369. Ügyfélbarát szolgáltatások........................................................................................ 61 370. Kényszerítés, vagy motiválás?.................................................................................. 63 371. Tanév végi helyzet ..................................................................................................... 65 372. Ételek ......................................................................................................................... 67 373. Tanulmányi sikerek ................................................................................................... 69 374. Szegregátumból integráció ....................................................................................... 71 375. Megoldások, javaslatok ............................................................................................ 74 376. Néha rosszul sül el .................................................................................................... 76 377. Kizsákmányolás?....................................................................................................... 79 378. Helyrebillenő hét........................................................................................................ 81 379. Tizenhét évesen......................................................................................................... 83 380. Mindig csak a felszínen ............................................................................................ 85 381. Kivételes lehetőségek ............................................................................................... 87 382. A vallás hiányzik? ...................................................................................................... 89 383. Minél korábban ......................................................................................................... 91 384. Régi vagy új? .............................................................................................................. 93 385. A két világ ................................................................................................................... 95 386. Miért nem megy őszintén? ....................................................................................... 97 387. A szegénység ............................................................................................................. 99 388. Az összefogásról ...................................................................................................... 101 389. Együttműködési megállapodások .......................................................................... 103 390. Esélykiegyenlítés ..................................................................................................... 105 391. Egyén és közösség .................................................................................................. 107 392. Dohányzás és egészség .......................................................................................... 109 393. Rendhagyó blog ....................................................................................................... 111
394. Csodák pedig vannak .............................................................................................. 114 395. Ki kell bírni ............................................................................................................... 116 396. Elmenni vagy maradni?........................................................................................... 118 397. Karácsony ................................................................................................................ 120 398. Visszatekintő............................................................................................................ 122
342. ÚJÉVI KÍVÁNSÁGOK 2013. január 01. Nagyon szeretnék egy jó új esztendőt. Vagy legalábbis jobbat, mint a 2012-es volt. Sok mindent szeretnék. Szeretném biztonságban tudni a munkánkat. Hogy lássam, tudjuk e tovább vinni, amit megkezdtünk, és ne hónapra, hónapokra tervezhessek, hanem legalább egy évre. Hogy lássam, biztosan megmarad az iskolánk, és az alapítvány továbbviheti az oktatásra felfűzött esélyteremtő munkát. Jó lenne azt mondani a kollégáimnak, lesz állásuk tovább. A gyerekeknek, hogy lesz iskola. 2013 szeptemberében is. A családoknak, hogy maradunk még mellettük, és nem engedjük el a kezüket. Jó lenne nem a pályázatok bizonytalan és a problémákhoz nem illeszkedő forrásaira építeni. Ha lenne egy fix alap…..csak egy kis biztonságot szeretnék. Szeretném, ha az oktatás esélyt adna mindenkinek. Az óvodától a felsőoktatásig. Ha nem úgy szerveződne, hogy a szegény maradjon esélytelenségben. Eleve elrendelt szegénységben. Nyomorúságban. Képzetlenségben. Szabadságot szeretnék az oktatásban, hogy ne messziről utasítsanak, saját, korántsem biztos értéknek tekinthető fiatalkori, vagy családi megtapasztalásaikból, mi a jó ismeretanyag, módszertan mindenhol, mindenkinek. Jó lenne, ha az értékek, hangsúlyok megállapítása szakmai elvek szerint történne. Szakmaisággal, mentesen a politikától és az ideológiai kényszerektől. És jó lenne az is, ha kiszámítható lenne az oktatásirányítás. Ha nem döntenének túl gyorsan, majd cáfolnák másnap, kiállva az ellenkezője mellett is. Jó lenne, ha a szakmai egyet nem értéstől nem ítéltetnénk rögtön az ellenség oldalára. Hiszen nem vagyunk ellenség. Csak másképp gondoljuk. Másképp tapasztaljuk. Másképp próbáljuk. Jó lenne, ha nem kellene félnem, ha ezt elmondom, vagy megírom. Ha nem kényszerülnék nehezen vállalható kompromisszumokra. Jó lenne, ha sokan el mernék mondani. Azok is, akik most félnek. Vagy már belefásultan teszik, amit kell, éppen csak, érdektelenül, boldogtalanul. Szeretnék egy gyűlölet mentesebb évet. Olyat, amiben nem ítélnek sztereotípiák mentén emberekről, rétegekről. Olyat, amiben az érték fokmérője nem a vagyon. És a rasszizmus nem mélyíti tovább az amúgy is mélységekbe került helyzetet. Szeretnék magyar maradni, magyarkodás nélkül. Egyformán magyar az itt élő cigánnyal és a zsidóval is. Szeretném, ha a megszorítások mellé lehetőségek is társulnának. Ha a törvények, rendeletek nem minősítenének és taszítanának még lejjebb családokat. Szeretnék nem félni a hidegtől, a gyerekszületéstől, a betegségtől, az élelemhiánytól, sötétségtől, élősködőktől, az erőszaktól, az iskolai lemorzsolódástól, a hivatali túlkapásoktól…. ami egyre jobban stresszeli a társadalom perifériájára szorultakat, és így engem is, aki segíteni szeretne rajtuk. Mert tudom, biztosan tudom, lehetne másképp. Az elmúlt évünk, és a karácsonyunk a civilek odafordulásától volt működtethető, elviselhető. Támogatásuk ad erőt és lehetőséget most is. Mégis, szeretnék az államon belül is megmaradni. Hiszen állami feladatot látunk el. És annak
állami támogatás kell. Most, az újév napján, több jókívánságot kaptam polgármesterektől, családsegítőktől, hivatali dolgozóktól. Olyanoktól, akiktől eddig sosem. Szeretném hinni, hogy jelzés ez arra, nekik is fontosak vagyunk azzal, amit teszünk, ahogy próbálkozunk harcolni ezzel az iszonyú problémával, a nyomorúsággal. Azzal, amiről még mindig sokan azt gondolják, nincs is, hiszen ők nem látják, nem érzékelik, vagy legalábbis nem úgy, mint mi, közelről. Amit még mindig palástolnak, takargatnak, hangosítva a „minden jó és minden jó irányban halad” vonalát. Akik a problémákat kizárólag az érintettek személyes felelősségként tüntetik fel, megpróbálva saját felelősségükről elterelni a figyelmet. Mi meg csak nézünk itt, értetlenül. Mert itt, közöttük, a leszakadók, az esélytelenül élők között nem tapasztalható a “minden jó”. És nem ezt mutatta az élelmiszerosztásért kígyózó tömeg sem a nagyvárosokban. Nem ezt látom a pedagógusok elbizonytalanodásában. Sem az alig fűtött, sötét házakban élő családoknál, gyerekeknél. Az anyák szemében sem. És lassan a gyerekekében sem. Szeretnék egy jobb évet. Csak egy kicsit biztonságosabbat. A gyerekek élethez való joga értelmében. Most látom, túl sok ez…túl hosszú a listám. Ha választanom kellene, talán a nagy hibám, hogy túlságosan emocionális vagyok, az befolyásolna, és a “kevesebb gyűlölet” lenne az első. És ehhez kapcsolódva több elfogadás, érzékenyebb odafigyelés. A másik véleményének átgondolása. Mint ahogyan ez egy demokráciában természetes. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/01/01/342-uj-evi-kivansagok/
343. TÖRVÉNYEK, SZABÁLYOK 2013. január 03. Jó pár éve már, amikor az alapítványi művészeti iskolák működtetésével kapcsolatos problémák jelentkeztek, gyakran hívtam az illetékes minisztérium jogi osztályát, kérdés, állásfoglalás, értelmezés miatt. Felvetéseimre sokszor kaptam ezt a választ: nos, erre a jogalkotók nem gondolhattak. Adja be írásban! Persze nem történt akkor sem semmi. Mostanában azért gyakran eszembe jut ez. Vajon mi az a pont, amikor a jogalkotók felülbírálják a döntésüket, és módosítanak? Mitől függ? A jelzések számától? Vagy saját tévedhetetlenségük hitétől? Mondjuk, biztosan nem a jelzések számától. A szociális juttatások és az Erzsébet utalvány összekapcsolásakor sem értettem ezt. Mert jelzés, az ment bőven, a szociális szakma hallatta a hangját, mindhiába. Aztán, nemrég, az egyik faluban hallottam egy esetet. A pár, szinte a semmiből él, pszichiátriai kezelésre szorulnak mindketten, nyomorult élettel, esélytelenségben. Gyalog mentek át a közeli faluba, az út mellett, ami nem főút, de mégiscsak út, némi alkalmi munka lehetőségéért. Láthatósági mellény nélkül. Ami ugye szabálytalan. Meg is büntették őket, ötöt ezer forintra. A kifizetés esélytelen náluk. Jelentkeztek, hogy ledolgoznák, közhasznú munkában, az önkormányzatnál. De ehhez a törvény szerint munka-egészségügyi vizsgálat szükséges, amihez megint utazni kellene, hiszen nincs a faluban ez a szolgáltatás. Az útiköltségre viszont nincs pénzük. Ha lett volna, busszal mentek volna korábban is. A kör bezárul. Marad a tartozás. Amit majd leülhetnek. Annak napi költségiéről már korábban írtam. Hogy mennyibe kerül egy-egy nap a börtönben. No nem nekik, hanem az államnak. Vagy itt a másik dolog. Amikor egy baba megszületik. Az ekkor kapott támogatásra nagy szükség van, sok mindent kell a picinek megvenni, pelenka, és meleg meg folyamatosan kell. Megkapják a születési anyakönyvi kivonatot hamar. Aztán várni kell, a pici TAJ kártyájára. Ami soká készül el. Ha végre készen van, be lehet vele utazni a megyeszékhelyre, akkor hamarabb megkaphatják az anyaságit. Ha nem, akkor három-négy hónapba is beletelhet. Pláne most, amikor senki sem találja a helyét az új rendszerben. Vannak, akiknek nincs jövedelme. Főleg azoknak nehéz, akik egyedül vannak a kisbabával, és nincs miből beutazni. Az időfaktor az ő esetükben nagyon fontos. És nem egyezik a hivatali ügymenettel. De ez nem is érdekel senkit. A mondatok a hivatalokban mindig ugyanazok: mi helyesen járunk el, a jogszabályok szerint. És tényleg úgy járnak el. Ha bárkinek próbálunk segíteni, és bemegyünk velük az irodákba, mindig ezek az első mondatok. Amit aztán hosszú monológ követ arról, hogy milyen hibákat követnek el „azok”. Mert nem úgy kellett volna, és nem akkor, hanem előre gondolkodva, mert tudhatták volna, de nem, szándékosan nem jogkövetők, aztán meg sápítoznak…stb. Pedig sokszor tudják ők is, az ügyintézők, hogy a szabályozás sántít. Hogy néha nagyon nehéz a jogkövető magatartást, tartalék nélkül, összeegyeztetni az élettel. Tartaléka pedig
egyre kevesebb embernek van. De vajon miért nem működik annak a rendszere, hogy maguk, a szabályokat a gyakorlatban alkalmazók jelezzenek, javasoljanak? Ki tudja náluk jobban megmondani, hogy az életben működnek e az íróasztaloknál megszületett szabályok? Leginkább az ügyintézők jóindulatán múlik sok eset megoldása. A türelmükön, segíteni akarásukon. És ebben a kép nagyon szélsőséges. A megfelelni akarást saját személyiségproblémájukkal, előítéletükkel erősítő, durva, mindig pont a határig menő, elkaphatatlan és bosszúálló ügyintézőktől a szabályozás hibáit pontosan látó emberséges hivatalnokig széles a skála. Szerencsére sok emberséges van közöttük. Akivel mi is remekül együttműködünk. Aki nem személyes sértésnek veszi, ha az ügyfél „rászabadítja az Igazgyöngyöt”. Aki érti, mi nem azért avatkozunk be, hogy őt felelősségre vonjuk. Mert minket sosem a hivatali dolgok izgatnak. Sokkal inkább a problémák megoldása. És ebben mi, segítséget kérünk tőlük, mert az ügyekhez ők értenek inkább. Közben mi is segítséget ajánlunk, hogy az ügyfélnek, aki nem érti, nem tudja, nem éri el, mihamarabb megoldódhasson a problémája. Hogy ne a körül járjunk újra és újra, hogy „az” mit hibázott, mulasztott, hanem előre nézzünk, a megoldásra. Hogy a következményeket majd utána vonjuk le együtt, amikor megoldódott a dolog. Mert akkor lehet igazán, fellélegezve, már nyugodtan átbeszélni, mit kellett volna tenni ahhoz, hogy a baj ne történhessen meg. Nem pedig a kétségbeeséstől feszített indulatban. Közvetítünk, ha tetszik. És persze figyelünk is, hogy ne történhessenek olyan dolgok, amelyek csak mérgesítenek a helyzeten. Mert az elszegényedésben már pattanásig feszültek az idegek. Mindkét oldalon. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/01/03/343-torvenyek-szabalyok/
344. MEGMARADUNK 2013. január 11. Még most sem merek fellélegezni….de nem várok tovább a híradással. A nyáron kezdődő kálváriánkról, az elutasított pályázatról, a támogatásunk lecsökkenéséről, majd az odaforduló emberek megerősítéséről, a jelképes örökbefogadásról már írtam. És nemcsak én, hanem a sajtó is. A jelzések augusztus végére elértek a minisztériumig is, ezt jelezte a telefonhívás is, Balog Zoltán miniszter úrtól, személyesen. A beszélgetést sokáig értelmeztem magamban. Mert sok üzenete volt. Egyrészt nyilván öröm, hiszen lehetőség villant fel ezzel, hogy talán tényleg folytatásra érdemesnek találja a munkákat a döntéshozói szint is, felülbírálja korábbi döntését, és segítséget ajánl. És, hát lássuk be, azért nem mindennapi, ha maga a miniszter hívja fel az embert. Másrészt nyomasztott, hogy ennek azért nem így kellene történnie. Hiszen ennyi év munkája, mely (talán nem szerénytelenség ezt mondani, hiszen elismerések sora erősítette meg itthon és külföldön is), otthagyta lenyomatát már az oktatásban, integrációban, ha csak a könyveinket, a tankönyveket, képzéseinket, konferencia és kiállítás meghívásokat, filmeket, cikkeket nézem is. Ennek nem akkor kellene megjelenni azon a szinten, ha túl sokan jelzik, nyilvánosan is, hogy ellehetetlenülésünkkel elveszhet valami, ami mások szerint is fontos. Furcsa kettősség volt hát bennem. Egyrészt öröm, hogy a nyilvánosság segítségével megmenekülhetünk, másrészt annak a súlya, hogyha kevésbé a nyilvánosság előtt végezzük akármennyire is színvonalasan a munkánkat, akkor simán elvérzünk. Aztán, sokáig értelmeztem a beszélgetés azon részét, mely arról szólt, hogy nem jó, ha mindig csak a negatívumokat veszem észre. A napokban ezt írta nekem valaki, akinek tudása és rálátása miatt mindig meghallgatom a véleményét: „Az Igazgyöngy már-már “brandként” működik, amelynek egyesek szemében talán a rendszerkritika a lényege, mások szemében pedig (akár az előzővel együtt) a hozzáértés és a problémamegoldás”. Igen, ezen én is sokat tipródom…pedig én tényleg a szakmaiság mentén gondolkodom. A helyzet, hogy a szakmai kritika politikaiként ítéltetik meg, sajnálatos hozadéka lett napjainknak. De ez a blog változatlan problémamegközelítésű, függetlenül attól, milyen kormány irányít. És ilyenek a máshol megjelenő írásaim, nyilatkozataim is. Mert a probléma marad, sajnos, kormánytól függetlenül, és a rá irányuló, lássuk be, nem túl sikeres központi megoldások hatásában kell dolgoznom, segítenem, próbálkoznom. Mivel a helyzet igazán nem javul, amit több területen is megtapasztalok és jelzek, nyilván negatívnak tűnhetek. Pedig nem vagyok az. A probléma az integráció állapota, a mélyszegénység, a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek státusza az oktatásban. Figyelem persze azokat, akik mindig pozitívak. Próbálnám én is, de nekem nem megy. Mert akikért dolgozom, azokkal kevés pozitív dolog történik. Nem tudok ilyeneket írni, hiszen nem változik a helyzet, a sikertörténeteink nem tömegesek, és azok sem a központi megoldásokhoz
kötődnek, ha túlhangosítanék egyet-egyet, hamis képet mutatnék, hogy minden rendben van ott, ahol nagyon nincs rendben semmi. Miközben persze szeretnék én is, pozitívan, ki ne szeretne, magam is pozitívan gondolkodva dolgozok, élek, hiszen hiszek abban, hogy sikerül majd, érdemes küzdeni az integrációért. Szóval, augusztustól ezekkel a vívódásokkal éltem, dolgoztam, az örökbefogadók adta támogatásokból, várva az ígéretre, mely hosszas ügyintézés után beteljesedett. Lassan elkészült a szerződés, megtörtént a kormányhivatali igazolás kiadása, az éven túli kötelezettségvállalás aláírása, hiszen a szerződés öt évre szól. A múlt héten megérkezett szeptemberre visszamenőleg a miniszter úr által ígért támogatás, hétfőn az eddig kapott normatíva januári összege, ma pedig már a kiegészítés is. Megnyugtató jelzés mindez arra, hogy a tanév végig változatlan feltételekkel a rendszer részei maradhatunk. Sikertörténet? Döntéshozói jó szándék? Ezek mindenképpen pozitívak. Állami feladattal az államon belül maradhatunk, legalábbis ami az oktatást illeti. Az esélyteremtő munka oktatáshoz kapcsolódó egyéb területeit pedig visszük tovább, úgy, mint eddig, remélve, hogy egyszer talán ez is része lehet az állami megoldásoknak. Egyszer talán. És továbbra is úgy érzem, hiszem, hogy a szakmai kritikának helye van ebben az egészben. Mert a jobbítás szándékával születik. A probléma megoldására fókuszálva. A másféle tapasztalatok, a vita, az ellenvélemények, azok megfontolása, átgondolása, hasznosítása számomra pedig továbbra is a demokrácia természetes szükségletei. Minden szinten. Köszönöm mindenkinek, aki segített abban, hogy az Igazgyöngy változatlan feltételeket kapjon a munkájához. Segített abban, hogy tovább vihessük, működtessük, csiszolhassuk azt, amiről egyre többen hisszük: egy sikeres út lehet a minőségi integrációhoz. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/01/11/344-megmaradunk/
345. GYEREKSORS 2013. január 16. Vannak sokan, akiknek sorsa születésük pillanatában meghatároztatott. Akiknek az életét tehetetlenül nézi az ember, és tudja, pontosan tudja a jövőjét. A kiutat pedig nem látja. Ez az igazán bénító. Gyűlölöm ezt az érzést. Beszélgetünk. Az apropóját az adta, fülembe jutott, a karácsonyi ajándék, amit neki is házhoz vittünk az ünnep előtt, nem jutott el hozzá. Kicsit hümmög, igen, hallotta, hogy az igazgyöngyös Jézuska járt náluk is, de nem kapta meg az ajándékot. Próbálok tájékozódni, hogy van most, milyen viszonyok között kellene érzelmileg stabil alapot találnia a fejlődéshez, neki, a kis növésű tizenkétévesnek, akinek az élet már annyi terhet osztott. Már az is elég lenne, hogy pár éve meghalt az anyukája. A sors azonban ide-oda hányja, kapaszkodó pedig nincs. – Nem lehet neked egyszerű – kezdem. Hallgat. Rajzolgatunk tovább. Tudom, nem kell faggatni. Rajzolva szeret beszélgetni. Akkor nem kell szembe nézni, zavarban lenni, a többiek is odébb ülnek, nem is hallja más. Színezgetünk hát csendben, együtt. Lassan elkezdi. „Most a néninél vagyunk. A bátyám meg én. A néni lesz majd a gyámom is, lehet, márciusban majd kap már ránk családit is. Most még nem. Nem sok pénze van. Most főzött a hétvégén tésztát…. Nem tudom, ma mit főz. Mert most nincsen már pénzünk. Apu nem ott lakik, mi a nénivel, az élettársával, meg a néni legkisebb gyerekével lakunk. Apu arrébb van, tetszik tudni, ott a romos ház utáni házban.. Huszonötezerért adták ki neki. Ma kellene kifizetni, ha nem tudja, elveszik a Simsonját. Oda kell adni. Utána elköltözik majd S.ékhez. Oda nem jöhet, ahol mi vagyunk. Mindig veszekednek, ha ott van. Nem is férne. Ott egy kis konyha van, meg a nagy szoba, meg egy kicsi. Mi a kicsiben alszunk….van benne ágy, meg egy szekrény, meg egy nagy doboz. A néni férjének a cucca van benne, tetszik tudni, aki meghalt, és nem tudták azokat hova tenni. Kályha? Nem, ott nincs. Az a másik szobában van, onnan fűtjük ezt is, úgy, hogy nyitva van az ajtó. Fürdőszoba? Azt mondják volt, de lebontották. Lavórban mosdunk, de nem szoktunk minden nap. A nővérem, az nincs itthon. Két, vagy három hónapja vették el tőle a kicsit, és elvitték állami gondozásba. Mert a gyerek apjával szétmentek. Aztán elkezdett S.- sel járni. De ő jobb, mint a gyerek apja volt…sokkal. Autója is van. Meg telefonja. A nővérem különben kint van Bécsben. S. testvérével, meg még egy lánnyal, de annak a nevét nem tudom. Mindenki azt mondja, kurválkodnak, de ő mondta, mikor itthon volt, hogy nem, csak táncolnak, meg vetkőznek….Hú, ha tetszene látni, milyen jól táncolnak…. Mikor hazajött, én nagyon haragudtam. Azt mondta, egymillió forintot hozott, annyit keresett. De nekünk a bátyámmal nem vett semmit. Az egészet odaadta S.-nek. Már visszamentek. Egy lakást bérelnek, és ott laknak. Háromból bukok most. Nem szeretem a földrajzot. Vagyis inkább a tanárt nem szeretem. Most is azt mondta, beír még pár egyest, és akkor biztosan megbukok majd. Be is írta. De engem nem érdekel. El akartam menni másik iskolába, de nem lehet, azt mondják, oda már nem lehet amúgy se, mert jövőre be fogják zárni.
Nem tudom, hova lett az ajándékom. Nekem nem mondtak semmit. Csak utána hallottam, hogy voltak nálunk. Talán elvette valaki. Mi volt benne? Otthon nem kaptunk ajándékot. Nem volt rá pénze a néninek. Hogy kellene e valami? Egy tornacipő. Mert csak ez a bakancsom van, és ebben nem lehet tornázni. És nincsen másik cipőm. Meg füzetem sincs. Kockás, meg vonalas kellene. Meg egy sima. És rajzlap. Most nem tud venni a néni, mert nincsen pénze.” Közben elkészül a rajz is. Indul vissza a napközibe. Nézem a tollal rajzolt „tetkót” a kezén, és tudom, pontosan tudom, pár év, és ott lesz ő is S.-éknél, az életvitelszerűen bűnözésből élő családnál, ahol megtalálják majd a szerepét. Ahol az eddigi kis életében nélkülözött érzelmi stabilitást az erőszak fogja majd pótolni, ahol ettől érzi majd, valaki lehet ő is. Betagozódik oda, ahol a könnyű pénz, a bűnözés szervezi a viszonyokat, az életet. Ahonnan nincs kiút. Miközben értelmes, ügyes, különleges gyerekként magában hordozta a lehetőséget egy élhetőbb életre, melytől hónapról-hónapra messzebb kerül, mert begyűri a nyomor, a kitaszítottság. Nézem, ahogy kimegy a teremből. Nézem, ahogy jár, ahogy a többiekhez szól. Még kicsit gyerek. De már csak nagyon kicsit. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/01/16/345-gyereksors/
346. EGY LEVÉL A SOK KÖZÜL 2013. január 22. Sok ilyet kapok. Néha kis papírfecnire írt ákombákom betűkkel, a gyerekkel küldve a suliba, néha kockás lapon, postai levélként, máskor emailben, vagy facebookon. És persze sokat visszahívós sms. után, szóban. Egyben megegyeznek: kétségbeesettek, segítséget kérők. Ma felhívott valaki, és azt kérdezte, szerintem tényleg romlik a helyzet? Egyértelmű volt a válaszom: igen. A nyomor nő, és az ilyen tartalmú megkeresések látványosan megszaporodtak. És nemcsak így. Amikor egy-egy faluba kimegyünk órát tartani délutánonként a gyerekeknek, szülők hosszú sora vár bennünket. Hallgatjuk a közmunkáért meg nem kapott pénznek, a munkalehetőségek hiányának, a ki nem fizetett számláknak, ki nem váltott gyógyszereknek, üres konyháknak, hideg szobáknak a történeteit. Hallgatjuk, és nem tudunk mit tenni. Mert egyre kevesebb az, amit mi bírunk adni. Segítségben és optimizmusban is. Amit bírunk, az nincs arányban a helyzet romlásával. Nem változtatok a levélen. Legépelem, ahogy kaptam. Azt hiszem, mindennél hitelesebben beszél. Csak azok miatt jegyzem meg, akik idő előtt ítélkezni kezdenének: nem cigány családról van szó. „Tisztelt Nóra néni! Alulírott…………alatti lakos vagyok. Ezúton szeretném megköszönni azt a sok segítséget, amit nyújtottak nekünk, míg fiamat hordtuk kemoterápiás kezelésre és azóta is, amit segítenek a csomagokkal. De utolsó elkeseredésemben újra önökhöz fordulok segítségért. Fiam halála óta és a temetés óta rengeteg baj érte a családomat megint. Gyermekem, ….. beteg lett, és …..-ba kell hordanom a kardiológiára, a héten is menni kell háromszor. A temetési költség nagyon nagy teher volt a család számára, közben a férjem munkanélküli lett, én nem kapok ebben a hónapban semmit, semmit nem kapok, mert három hónapja lesz, hogy regisztrált munkanélküli vagyok. Ebben a hónapban csak a gyermekem családi pótléka volt, ami 26 600 Ft. De ez a számlánkra nem volt elég, és így nem tudtam befizetni őket. Már ott tartok, hogy kenyeret sem tudnék venni, ha nem lenne egy kisbolt, ahol hitelben is tudok vásárolni, de ez nem megoldás, meg szégyellem is, és azt is ki kellene valamiből fizetni. A jövő hónapban sem lesz jobb a helyzetem, ha most számlát, hitelt halmozok fel, mivel a villany és a vízdíjjal is el vagyok maradva. Ezúton szeretném kérni a segítségét, hogyha bármiben tudnak segítséget, vagy megoldást, vagy tanácsot adni, nagyon szívesen fogadnám, mert nem tudom mi lesz így a családommal, hogy mikor tudunk és hol elhelyezkedni dolgozni, és eltartani a családomat, fiamat taníttatni, aki ….-ba jár, a …..gimnáziumba. Nagyon szépen kérem, ha bármiben tudnak segíteni, legyen szíves értesíteni. Eddigi segítségüket is nagyon szépen köszönöm.” És egy másik lapon, ziláltabb betűkkel: „Hétfőn beszéltem ……-al, aki mondta, kérjek segítséget a fiam gyógyszerének kiváltáshoz, de amíg tart a kivizsgálás nem írnak fel gyógyszert. De szeretném a segítségüket kérni, ha tudnak, a kislányom szemüvege eltört, de nem tudom kicseréltetni, mert a mostani is 18 000 Ft volt. Közben nekem is szemüvegre lenne
szükségem, mert nem látok jól sem írni, sem olvasni, de meg sem merem nézetni, úgysem tudnám megcsináltatni. Nóra néni, ha valamiben tudnának segíteni, vagy tanácsot adni, hova forduljak segítségért, szívesen fogadnám. A családom helyzete kilátástalan és elkeserítő, hogy nem tudom tisztele??el ellátni a gyermekeimet sem egy cipőt, sem egy ruhát nem tudok venni neki. Itt a tél, a fiam cipője tönkrement, alufóliával bélelem, hogy ne ázzon be és ne fázzon fel amikor reggel a 6 órási busszal megy iskolába, ez a sok baj már teljesen elkeserített a mellett, hogy az én egészségem is kezd romlani, mert a sok ideg teljesen felemészt.” Már nem számolom, hány ilyet kapok. A megoldásokat keresem. Csak szerettem volna picit megmutatni ezzel, hogy miért vagyok annyiszor dühös, amikor a kommunikáció azt akarja elhitetni, hogy minden rendben van ebben az országban. Félek, mire ott is meghallják, a döntéshozók szintjén, késő lesz. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/01/22/346-egy-level-a-sok-kozul/
347. ÖREGEK 2013. január 28. Mindenkinek nehéz. Az öregeknek is. A magukra maradottaknak, betegeknek, elesetteknek. Akik nem kérnek, csak nagyon ritkán. Akik csendben nélkülöznek. Minden faluban kerülnek kapcsolatba velünk ők is. Igen, tudom, mi azt vállaltuk, hogy elsősorban a gyerekekre fókuszálunk. De nem bírom tartani a határokat. Ebben sem. Nem tudok félrefordulni, nem meghallani, nem odanézni. Sem én, sem a kollégáim. Sok a gond. Sok és sokféle. Mert közöttük is sokan vannak, akiknél nincs villany. Persze ebben mindig a sor végére maradnak, ahol gyerek van, ott hamarabb segítünk. Pedig nekik is kellene, megérdemelnék egy átdolgozott élet után.…Aztán ott vannak, akik a gyerekük, gyerekeik támogatására szorulnának, de valami miatt nem kapják meg a segítséget. Rossz döntések? Családi viszály? Megélhetési gondok ott is? Vegyes a kép. Néha mi szólunk nekik. Ha elérjük őket. Hogy az öregek tüzelő nélkül maradtak, vagy élelem nélkül. Vagy betegek lettek, és nincs pénz gyógyszerre. Vannak, akiket saját rossz döntéseik, legtöbbször az alkohol vitt az egyedüllétbe. Az öregasszony, ha ilyen hideg van, naponta eszembe jut. Fogalmam sincs, miből él, hogyan. A düledező házba nem enged be senkit. Néha eltűnik, rokonokhoz, ettől még félelmetesebb az egész, hiszen nem tudni, mikor ment, mikor jön, akármi történhet vele. A magányos, idős férfiakból gyakran lesz csicska. Akinek akad egy ágy, ennivaló, cserébe takarít, mos, főz, havat lapátol, fát vág, vagy nyáron a kertet műveli. Befogadták, és ő ledolgozza, hogy ott lehet. Az idős férfit a kis gyerekkel talán tavaly óta támogatjuk. Magára maradt, jóval fölötte a hatvannak, a háromévessel. Nem egy megszokott páros. A nagyobb házból télire átköltöztek a kicsibe, valamikor ez a nyári konyha lehetett. Mert ezt fel tudja fűteni. Nemrég sok tönkőt szedett ki egy kertből, ha kiszedi, elhozhatja, mondták neki. Rossz döntés volt az anyjával kapcsolatba kerülni, mondja az öreg, de most már ez van. Meg kell oldani. Hát megoldja. Nem tudom, hogyan, a kevéske nyugdíjból és családi pótlékból még kölcsönt is fizet, abból az időből, mikor még az asszony itt volt, magyarázza gyakran, de bonyolult történet, meg sem kísérlem megérteni. A kicsit előbb bölcsibe, aztán óvodába hordja. Van egy segítője is a faluban, egy család, itteni viszonylatban jól megy nekik, szeretik a kislányt, gyakran elviszi az asszony, megfürdeti, ott van fürdőszoba is, ruhát is adnak neki, az övéiktől kinőtteket. Hálás érte. Biztonságot ad, ha vele történne valami. Bejön hozzánk. A bíróságról jön, mert az anya el akarja perelni tőle a gyereket, mondja. Nyilván csak a családi pótlékért, mert sosem látogatja. Látom, ideges, veszi elő a fényképet, születésnapi torta, az oviban készült a fotó….és mondja, örömmel, hogy már nem kell a pelenka, szobatiszta éjszaka is a kislány. Ellenben egy kis élelem jól jönne, jelezte már a
kollégámnak, össze is készítettük neki egy szatyorba. Mert főz ám, nem sokfélét tud, de a húslevest azt nagyon szeretik mind a ketten. Ha van hús. Nézem, ahogy beszél, szeretettel a gyerekről, féltve a sorsát. Aztán, nem tudom a szemüvegéről levenni a szemem. Régi keret, nem is tudom, mikor láttam ilyet utoljára, vastag, megsárgult, berepedezett műanyagkeret. Két füle vékony sárga dróttal rögzítve, látom, de ezt alig lehet észrevenni, ügyesen megcsinálta. Ám nemrég elől is eltörhetett, mert az orrán sárga-zöld csíkos szigetelőszalag tartja össze, jó masszívan, sokszorosan tekerte rá, kész dudort képez a két szem között. Próbálom a bíró szemével nézni ezt az öregembert, ahogy megpróbált felöltözni a helyhez illően, és ahogy ezt az iszonyúan groteszk módon megreparált szemüveget viseli. Nem túl jó a kép. Először elkísérjük az optikushoz. Gondoltam, ha beméri a szemüveget, megnézzük, mennyiből jönne ki egy. De nem teszi, előbb szemorvoshoz kell mennünk. Megoldjuk. Hármas kell neki viseletre, hatos olvasásra. Az optikusnál az ára horribilis. Nem értem, miért nincsenek olcsó, masszív keretek. Állandóan ettől szenvedünk. A gyerekeké törik, az öregeknek is kellene, de 20 ezer alatt nem nagyon lehet megúszni. Nemrég elmentem én is a szemészetre, hogy megtudjam, tényleg nincs semmi mód a költségek csökkentésére a rendszeren belül? De nincs, régen volt ugyan, de ma már a rendszer ezen a területen sem épít be olyan kedvezményt, hogy a szociális hátrányban élők, legyenek azok gyerekek, vagy öregek olcsóbb szemüveghez juthassanak. Hogy telne szemüvegre ott, ahol megélhetésre sem futja? Egyelőre egy hármast megvettünk neki a drogériában. Kétezerért. A hatos többe kerülne. De látni most lát, és látványnak is klasszisokkal jobb ez, mint a régi volt. Így talán meggyőzőbb lesz a következő tárgyaláson is. Hogy képes még nevelni a kislányt. Szeretettel. Egyedül is. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/01/28/347-oregek/
348. VIRTUÁLIS FELZÁRKÓZTATÁS 2013. február 02. Mondhatnám persze úgy is, virtuális problémamegoldás. Vagy, ahogy a héten hallottam: „virtuális cigányokkal dolgoztunk”. Remek meghatározás azt hiszem. Utána is néztem a virtuális meghatározásának. „Virtuálisnak nevezhetünk minden mesterségesen előállított illúziót, amely képes a természetes érzékszervi benyomások által keltett valós élmények helyettesítésére.” Igen, jól jelzi, hogy mi is itt a gond. Egy felzárkóztató programban hangzott el egyébként, helyesebben egy beszélgetésben a programon kívül, ahol ott voltak a fotóik, igazolva, itt vannak ők, prezentálva az eredményt, csak épp nem úgy, nem annyira, csak virtuálisan. Elgondolkoztam rajta. Meg persze azon is, amit még a héten akartam írni, de nem maradt rá időm, a közmunkások nyaraltatásán…. de most ehhez kapcsolódik ez is. Mert én nem olyan közmunkásokat látok, akiknek a nyaralás jelentene bármit is. Mi olyanokat látunk, akik tanulatlanok, sok közöttük ténylegesen vagy funkcionálisan analfabéta, akik tartalék nélkül vegetálnak, a hónap végén éhesek, nincs tűzifájuk, elmaradtak a villanyszámlával és a kukadíjjal, akiknél ha volt is víz a házban, már rég kikötötték, akik nem tudják a gyerekeiknek befizetni a mikuláscsomagot, vagy a kirándulást, nem tudják kiváltani a gyógyszert, és veszekednek azért, mert csak három hónapra kaptak közmunka lehetőséget az önkormányzatnál. Akiknek tartozásai már a behajtó cégeknél vannak, mert nem tudják, még részletekben sem tudták befizetni a maguk előtt görgetett adósságot. Akiknek a gyerekeit mi visszük el először Budapestre, vagy felnőttként először őket múzeumba, állatkertbe. Persze biztosan van egy olyan közmunkás csoport is, akik elérik az internetet, ki tudják tölteni az űrlapot, meg tudják fizetni az útiköltséget, és rajtuk tényleg jól be lehet mutatni a program célját, és a szociális érzékenységet. Virtuálisan születik egy megoldás, amit értelmezhetünk úgy, mintha….Igaz, a tényleges csoporttal nem történik semmi. De ha jól kihangosítják a nyaraló közmunkásokat, akkor talán elnyomja azok hangját, akik magukért egyébként sem tudnak kiállni. Még, vagy már? Nem is tudom… Mint ahogy a cigányok között is találhatunk olyat, akivel könnyen lehet eredményt produkálni, mert nincs annyira lent, aki tanfolyamra jelentkezik, akiből akár vállalkozó is lehet a programban, aki tudja tanulásra motiválni a gyermekét, aki megérti, hogy kell haladnia az asszimilálódás felé…. Őket kell hát bevenni a programba, vagyis jöhet más is, de őket kell kihangosítani benne, mintha ők lennének a jellemzők, hiszen nincsenek sokan. Ma a felzárkóztató pályázati programoknak ők az igazolói, a sikereket demonstráló réteg, miközben a tömeg marad ott, lent, ahol eddig is volt. Érintetlenül, miközben virtuálisan sikeres minden. Aztán hallgatom a héten azt is, hogy a felzárkózásért a középiskolában is nagy program lesz, a gimnáziumokban, szakközépiskolákban tanulók lemorzsolódásáért küzd majd a pedagógus mentor, akinek kiemelt feladata lesz, hogy a családdal is megértesse, a tanulásban van a
jövő…. mert ezek a szülők alul-iskolázottak, nem értik ezt, magyarázza a tv-ben a program felelőse. Próbálom megérteni, de megint a probléma felszínén kaparászást érzem, hogy megint egy olyan réteggel igazolják majd ezt, akiknek nem ez a legnagyobb problémája, hiszen a gimnáziumokban, szakközépiskolákban a lecsúszó középosztály gyerekei a hátrányos helyzetűek, akik még (bár egyre bizonytalanabbul) hiszik, hogyha tanul a gyerek, és eljut az érettségiig, mint ők, akkor majd nagyobb lesz az esélye bármire. Akik alul-iskolázottak, és nem motiválják a gyerekeiket a tanulásra, ők nem itt érintettek, hanem a szakiskolákban, nekik kellene segíteni, ott vannak a tömegek, ott van a tényleges probléma, legalábbis ami a mentális állapotba hozást is igényeli. A beavatkozási pontok a problémákat meghatározzák ugyan, de valahogy a megoldások egy sor területen nem érik el a tényleges célcsoportot. Megtalálnak valakit, valakiket, akiken könnyen igazolható a cél, a döntéshozók szociális érzékenysége, akikre ráhúzható a probléma egy része…de a problémával ténylegesen küzdő tömegek mélységéig nem nyúlnak le. Így marad a megoldás is virtuálisan, tényleges változás nélkül. Csak az a baj, hogy az ilyen „álmegoldások” mellett a probléma úgy felnőtt, hogy arra valós megoldásokat most már nagyon nehéz lesz kidolgozni. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/02/02/348-virtualis-felzarkoztatas/
349. A LEGNAGYOBB NEHÉZSÉG 2013. február 06. Mindig mondom, mintegy biztatásként, mindenkinek: ha egyszerű lenne, már rég megoldódott volna. De nem az. Sokat keresem, mi a legnehezebb. A tudatlanság? A generációk óta átörökített nyomor furcsa viszonylatai? Az egységet sosem látott cigányság, amely képtelen közösségként működni? Az állandóan visszatérő egyszerű, ám rémisztő erőfitogtatás? A frázisokban élő identitás? Vagy talán mindez együtt? Hol lehet a megoldáshoz hozzákezdeni? És főleg, hogy lehet ismét újrakezdeni? Mert néha az ember azt hiszi, már megy. Nyugalom van, akarat, szabályok közös kialakítása és betartása, ám elég egy családi ellentét, egy rosszul értelmezett pozícióharc, és borul minden, amiről az ember azt hitte, már nem borulhat. És megindul a rágalmazás, a hazugság, a tájékozatlan butaság, a követelőzés, az ultimátumok érthetetlen megszabása, a fenyegetőzés, olyan kötelezettségek emlegetése, ami sosem létezett. Persze nem lep meg, az alatt a négy év alatt, mióta dolgozom a faluban, sokat megéltem már. Nem tudom a számát, hányszor jött a hír, hogy feljelentettek itt, ott, amott, mert nem úgy csinálom, ahogy szerintük jó. A segítő tevékenységet. De a tegnapi nap után, friss önkéntesünk is csak ingatta a fejét: -Hogy lehet ezt bírni? Én azt hittem, hálásak nektek! Elmosolyodtam. Itt ugyanis ezt a szót el kell felejteni. Aki hálát akar, annak nem ezzel a problémával kell foglalkoznia. Az egyik legfontosabb dolog volt, amikor elkezdtem, hogy a szegregátumban ismeretlen és eleinte működésképtelen demokrácia szabályai szerint próbáljam. Hogy ne kívülről erőltessem rájuk a „tutit”, mint ahogy a legtöbb integrációs program működik, ne én szabjam meg a működést, hanem próbáljuk együtt, beemelve a még nem létező közösségi boldogulás szempontjait. Lassan csiszolódott ez. Mert a bevontak szempontja mindig az volt, hogy nekik személy szerint legyen jó. A többi nem számít. Lassan találtuk meg azokat, akikkel a fő csapásirányok szerint el lehetett indulni. Persze, sok hibával. Mert nem vagyunk hibátlanok, pláne egy ilyen terepen, olyan szerepben, amiben még nem voltunk sosem, de a tévedések, újragondolások és újrakezdések menetében lassan haladt előre a dolog. Egyre jobban működött minden. Zökkenőmentesek lettek az élelemosztások, egyre többen értették meg, élni kell az általunk felkínált lehetőségekkel, amiket azért viszünk oda, hogy a tanult tehetetlenségükből kiléphessenek, és az otthon ülés helyet elindulhassanak az önfenntartásért, boldogulásért. A helyi segítők kommunikációja sokat változott, soha nem hitt lépéseket tettek végre egymás felé a faluban a cigányok és a nem cigányok is. És most, támadások tüzében vagyunk újra. Mert van, akinek ez nem tetszik. Minden követ megmozgat hát, hogy eltávolítson bennünket. Rágalmaz, ostobaságokat magyaráz, hogy maga mellé állítson minél több embert a faluban. Azok pedig, akiknek sem tudásuk, sem kétkedésük nincs ebben, vakon elhiszik. Elfelejtve mindent, amivel segítettük őket, hazudva, hogy sosem kaptak semmit. És nem tudom megmagyarázni, hogy ez nem igaz, mert mi
pontosan vezetünk mindent, és meg tudom mutatni egyénenként és családonként is, kit, mivel segítettünk. Meg sem hallják. Hiába mondom, hogy az évekkel ezelőtt a faluban forgatott, mára már elfeledett dokumentumfilm sosem kapott Oscar díjat, aminek a nyereményét nekik kellett volna adni…. vagy, hogy azért tudnék majd felvenni egy munkanélküli 20 évest közülük, mert most olyan pályázati lehetőség van, és ebbe nem fér bele a negyven éves, még, ha annak családja is van…. vagy, hogy a rendezvényekre nyert pályázatunk, mely sokmilliós csakugyan, ott olvasható a táblán a kultúrházban, az nem szétosztható az ott élők között, ráadásul az ő diktálásuk szerint, hanem abból vannak a heti rendezvények, kirándulások, internet, számítógépek, stb. Hogy nincs már az a minisztérium, ahová állítólag bizton feljelentettek, és onnan aztán majd kapok…. mert azt már biztosan nem úszom meg. És majd jól felírják az internetre a disznóságaimat. Csak hallgatom, de mindez nem érdekel. Sokkal inkább az, hogy a lassan egyedül maradó azokkal is fenyegetőzik, akik nem akarnak mellé állni. Lassan csak az agresszió marad eszközeként. És nem akarom, hogy ezt alkalmazza. Visszalépek hát. Kíváncsi is vagyok, hogy a közösség mennyire fejlődött már, képes e összefogni a támadónk ellen, a türelmes, hibákat is elkövető, de előre haladó munkánk mellé áll, vagy a jogcím nélküli feltételszabók mellé, akik azt szeretnék, hogy az ő szabályaik szerint történjen minden. Ma eljuttattak hozzám a faluból egy listát. Három család nem írta alá. A többi biztosított a bizalmáról, kérve, egyszer s mindenkorra zárjam ki azokat, akik mindig szítják a feszültséget. Örülhetnék. Hogy elkezdett működni a falu. „Maga nem mehet el.”-mondják. „Maga már ide tartozik.” Sokan sírva hívnak, kérve, hogy nehogy abbahagyjuk. Mégsem örülök. Sajnálom azokat, akik ostobán még mindig nem nekünk hisznek, akik nem együttműködést, hanem a „nekünk jár” elve szerinti diktálást akarják, akik még mindig nem értenek ebből az egészből semmit. Nem ezt szeretném kihangosítani. Nem ezt a hármat, hanem a többit. Mert nem ez a három család a jellemző. De hangosak, és az ilyenekre figyelők is ettől lesznek hangosak, igazolva a sztereotípiákat, hogy minden cigány ilyen, miközben én biztosan tudom, nem így van. Talán ez a legnehezebb. Újra hinni, hogy sikerülhet, és lemondani azokról, akikkel nem lehet. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/02/06/349-a-legnagyobb-nehezseg/
350. PILLANATKÉPEK A SZEGÉNYSÉGRŐL 2013. február 09. Vendégeink, akik nem a gyerekek családjáig, hanem az iskoláig jutottak, és ott találkoztak velük, megint a szokásos mondattal jöttek: nem is látszik rajtuk, hogy annyira szegények. Igen, első ránézésre biztosan nem. Talán épp ezért olyan megtévesztő ez az egész. Talán épp ezért lehet azt hinni, azt magyarázni sokaknak, hogy nincs, kamu az egész, mindenki remekül elvan, lenne munka, minden, saját döntéseik, lustaságuk az oka mindennek, meg persze a nyavalygás, a kunyerálás… Ja, még az is tetszik, mikor azt mondják: meg kell mutatni nekik, hogy mi a munka…mert nem tudják. (Nem tud nem eszembe jutni a közmunkatörténetem a havat az árokba belapátoló, majd onnan kilapátoló emberekről. Hogy megtudják, mi a munka….) Bezzeg, mondják azok, akik könnyen megítélnek mindent és mindenkit, bezzeg én, vagy az én családom, vagy az én szüleim, vagy az én szomszédom, az meg tud élni, mert nem büdös neki a munka, stb., stb… Persze, biztosan van, akinek igen. Én is ismerek olyat. De jó lenne már egyszer megnézni az arányokat, ténylegesen. Hogy mondjuk egy faluban, hányan nem akarnak dolgozni. Azt hiszem, meglepődnének az általánosítók. Ha az ember közelebb megy a problémához, nagyon szomorú képet kap. Nekem mindig jut ilyen, naponta nyomaszt a tehetetlenség, amikor képtelenség tenni bármit. Pedig próbálok. Mindent megpróbálok. A történetek pedig nem e világiak. Valami régi kort idéznek, amikre az olvasmányainkból emlékezhetünk. Ilyen a testvérek története is. Egyikük középiskolás. A másik még általánosba jár. A két iskola között van az ebédlő. A kisebbiknek ingyenes, mert igazoltan hátrányos helyzetű, a családi pótlék mellé a szociális járadék is nagy nehezen lett meg, a közmunka sem mindenkinek elérhető, de ezzel is a létminimum alatt élnek. Szóval, neki, a fiatalabbnak ingyenes az ebéd. De a nagyobbiknak már nem. Nem drága, mert kedvezményes az a középiskolában is, de az is sok ott, ahol semmi sincs. A két gyerek leleményes. Összevárják egymást, és feleznek az ebéden. A kisebbik általában beéri a levessel. A nagyobbiknak meg ott a második. Megoldják, hogy mindketten egyenek. Legalább itt. A férfi már a második alkalommal álldogál a folyosón, amikor délután végzek. Most bejött, be a tanterembe, a gyerekkel együtt. Valószínűtlenül magas, bár lehet, csak a mellette álló gyerek miatt tűnik annak, vagy, mert annyira lehajtja a fejét, kezében gyűrögeti a sapkáját, dzsekije a vállán szakadt, és egy kicsit kicsi is neki. Megvárja, míg csak mi maradunk a kollégámmal. Akkor kezdi. Lesütött szemmel. Hogy elvesztette egy hónapja a munkáját. Nem azért, mert rosszul csinálta, hanem mert nem ment már úgy a vállalkozónak sem. Bejelentkezett a munkaügyi központba, de nem kap semmit még…és alig tudják kihúzni addig, amíg kap. Mert abból, amit keresett, semmi tartalékuk nem volt. Keres ő munkát, bármit megcsinálna, neki mindegy, csak munka legyen, hogy el tudja tartani a családját. És el sem hisszük, hogy amikor a múlt héten a vajkrémet levittük hozzájuk, hogy milyen boldogok
voltak…(rendszeresen tudunk az Élelmiszerbank közvetítésével majdnem lejáró szavatosságú élelmiszereket osztani a rászorulóknak)…- Köszönd csak meg, kislányom, szépen – érinti meg a gyerek vállát, aki rögtön engedelmeskedik. Most sem kérne, de a gyereknek elszakadt a táskája, javíthatatlanul és hallotta, mi tudunk ilyenben is segíteni. Jól tanul a gyerek, másodikos még, ha tehetné, venne ő neki, mert megérdemelné, de most enni sincs mit. Nem néz ránk, míg beszél, a padlót nézi, a gyerek is mereven réved maga elé, és mi is szemlesütve hallgatjuk már a kollégámmal, mert ezt nem lehet máshogy, nem lehet nézni, hogy felnőtt emberek szégyenkezve magyarázkodnak, és könyörögnek, ezt mutatva a gyereküknek, hogy így kell, köszönd meg előre a táskát is, szépen, mert látod, kapsz majd, megígérték. Nem lehet bírni, hogy sokaknál ez most a szülői minta, a szégyenkezve magyarázkodás, és érzem a lassú mondatok mögött a kínt, ahogy napokig szenvedett tőle, hogy jöjjön, mert nem kért még sosem, ő nem olyan, de most rákényszerül. Én látom, ahogy megtanulnak szegénynek lenni. A jövő zálogai. A gyerekek. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/02/09/350-pillanatkepek-a-szegenysegrol/
351. MŰTÉT 2013. február 16. Vannak esetek, mikor leginkább az jut az eszembe, ahol mi nem szólunk, ott mi történik? Mi van ott, ahova nem érnek el a segítő szervezetek? Mert a lefedettség egyáltalán nem egyenletes. Sőt, azt hiszem, az a kevesebb, ahol van segítő civil lehetőség. Jó, tudom, az állami rendszer kiépített. Minden faluban ott van. Valahogy mégsem megy úgy, ahogy az természetes lenne. Az asszony régóta a kapcsolatrendszerünkben van, csendes, szelíd teremtés, megtörte az élet, egyedül neveli a két fiút, a nagyobbik középiskolás, a kisebbik még általánosba jár. Egyikük ösztöndíjasunk is. Az asszony takarít, munkaviszonyban, ez kivételes helyzet manapság. Pláne cigányként. Régóta betegeskedik, pár hónapja tudjuk már a diagnózist is, nagy a baj, műteni kell, és aztán még vélhetően kezelések sora vár rá. Húzta, ameddig lehetett, a nagyobbik gyerek messze, kollégiumban, a kisebbiket nem akarta magára hagyni a kórházi kezelés idejére. De nem lehetett tovább várni. Mert a helyzet csak romlott. Beletörődött hát a műtétbe, túlesett a vizsgálatokon, előjegyezték. Jött, beszámolt nekünk is, kezében a recepttel, ha ezt nem viszi be, azt mondták, nem műti meg az orvos. A recepten véralvadásgátló van. Több mint kilencezer forint. Ezt képtelen kifizetni. Táppénzen van egy ideje, nem győzi ebből a két gyereket nevelni, a nagyobbik is a mi segítségünkkel tud haza és visszautazni. Nem tudnak megélni. Utána szeretnék nézni. Előfordul ugyanis, hogy az orvosnál elhangzott mondatokat félreértik, és egy rossz információ miatt csúszik félre minden. Gyakran hívjuk hát a kórházakat, beszélünk az orvosokkal, próbáljuk tisztázni és segíteni a helyzetet. És persze olyan is van, hogy megyünk velük, mert tudjuk, nem fognak érteni semmit, mint most, az öregnél, akinek sok év után mi intéztük el a TB kártyáját, hogy megvizsgálhassa végre egy orvos, mert agyvérzés után, alig tudva magáról, már teljesen leromlott állapotban volt. Hívom hát az orvosát, a titkárnőig jutok, ő készségesen meghallgat, de nem tud információval szolgálni, ám szerencsém van, mert épp kijön az irodájából, esély van rá, hogy talán mégis beszélhetek vele. Kis malőr, hogy rosszul takarhatta le a telefont, és így minden szót hallok. Mondja az asszony nevét, az orvos tudja ki, mondja ő is, hogy a következő hétre van előjegyezve. A titkárnő magyarázza neki, hogy egy alapítványtól telefonálok, mert az asszony nem tudja kiváltani a véralvadásgátlót, és érdeklődöm…. itt félbeszakítja: – A nélkül nem műtjük meg! – Tudom, de nem érti…- magyarázná tovább a titkárnő, ám az orvos átveszi a telefont. Újra bemutatkozom, és elmondom, mi a gondom, jelezve, hogy megpróbálom megszerezni az injekció árát, de tudnom kell, a műtétnek, amit a kórházban végeznek, ez csakugyan feltétel e, ezt miért nem finanszírozzák, vagy esetleg az asszony félreértett valamit, mert ez gyakran előfordul, és mielőtt nekifutok, tudnom kellene a valós képet. Az orvos magyarázni kezdi a véralvadásgátló fontosságát. Mondom, nem ezért zavarom, nekem nem kell megmagyaráznia,
nem ezért a részért hívtam, én csak a finanszírozást szeretném pontosan tudni. Aztán azt mondja, hogy a közgyógyellátással olcsóbb, és hol láttam már olyan gyógyszert, ami ingyen van. Nyilván sehol, mondom, de nem értem, miért kellene ezt bevinnie a kórházba. Már ingerült. Hol olvasta ezt az ostobaságot? –kérdezi. Mert ő ilyet nem írt le, nyilván olvastam az asszony orvosi látleleteit, netán onnan veszem?! Mondom, dehogy. Nem olvastam, nem is akarom, és nem is ez a kérdésem, csupán az, hogy igaz e, hogy e nélkül nem műtik meg? Nem.- mondja dühösen – megműtöm e nélkül is. Majd kurtán leteszi a telefont. Most megműtik hát, a nélkül, hogy ezt be kellene vinnie a kórházba. Talán a kórház pénztelensége vezetett a kéréshez? Vagy az orvos be akarta biztosítani, hogy meglegyen, majd otthonra is? Nem tudom. Nyilván, ha a műtét után kell még valami, majd itthon, azt megpróbáljuk előteremteni. Közgyógyigazolványa nincsen, nem rendszeresen szedett gyógyszerekről van szó, böngészem hát a jogszabályokat, tudom már, van eseti keret is, de látom, alanyi jogon nem kaphatja, hiszen minimálbéres állásban dolgozott a táppénz előtt. Kétségeim vannak, sikerül e intézni bármit is, amíg kijön, mert tudom, mennyi időbe telik egy-egy ilyen ügyintézés. Gyakran nézünk utána egy-egy elmaradt közgyógy-igazolványnak, kinyomozva hol, melyik asztalon pihen, és miért, hol maradt el egy-egy hiányzó igazolás. Mert annak, aki nem tud megvenni pl. egy asztmapipát, annak nagyon fontos tényező az idő. És gyakran nem is érti, mit kellett volna tennie, hova mennie. Mert nem tanulta meg. Ezt sem. Várakozik hát, az ügyintézésben bízva. Ameddig bírja. Biztosan van megoldás erre is. De ennek a rendszere valahogy nem éri el azokat, akiknek szüksége lenne rá. Ha valakinek nincs érdekérvényesítő képessége, nem érti rendesen, mit kell tennie, hol kell a megoldást megkérdeznie, magára marad. Gyakran nem is derül ki, hogy segítségre szorul, talán szégyelli is. Hallgat, és nem megy vissza. Akkor meg azt mondják rá, nem együttműködő. És ez már nem az ő felelősségük. Ez már a beteg saját felelőssége. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/02/16/351-mutet/
352. AMI BEVÁLT 2013. február 24. Sok dolgot próbálunk ebben az egész problémahalmazban, hogy elmozdulás történjen. Hogy a negatívumokat a gyerekek érdekében pozitívumok váltsák fel. Van, ami egyértelműen sikeresnek tűnik. Ilyen az ösztöndíjprogramunk. Másfél éve kezdtük. Öt gyerekkel, egy faluban. Ma 33 gyerek kapja, nyolc településen. Az ösztöndíj teljesen civil támogatókkal finanszírozott. Azt gondolom, az eddigi eredmények azt igazolják, elérte a kívánt hatást. Pár szót írok róla, mert korábban már írtam, de hátha van, aki nem ismeri a fő jellemzőit. Azt, hogy halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek kaphatják (cigány és nem cigány is), tehát olyanok, akik a létminimum alatt élnek, és a szülők iskolai végzettsége nem haladja meg a nyolc általánost. Olyanok, akiket az állami ösztöndíjrendszer nem nagyon ér el. Mert ők nagyon messziről indulnak, és a lemorzsolódás ebben a társadalmi csoportban sokszoros a többi gyerekhez képest. Általában 10 éves korra olyan erőssé válik a visszahúzó hatás, hogy az alsóban még ügyes, igyekvő gyerek elkezd rontani. Láttam már alsó tagozatban még jeles, felsőre magántanulói jogviszonyban bukdácsoló gyerekeket. Nyilvánvaló volt, hogy olyan beavatkozási pontot kell keresni, ami a gyerek és a család számára is egyértelművé teszi a tanulás fontosságát. Ott is, ahol a leggyakrabb mondat a gyerek teljesítményével kapcsolatban ez: „Mit csináljak vele? Én is megbuktam…. mégis itt vagyok.” Nagyon körültekintően terveztünk hát. Fontos volt, hogy az ösztöndíjprogram épüljön be a rendszerünkbe, melyben a segítségnyújtás-elvárások közösség által megfogalmazott rendszere a mérvadó. A legjobban tanuló öt gyerek (ha nagyobb a település, lehet több) általános iskolai eredményét vettük alapul. Nem baj, ha ez csak hármas volt… Néztünk persze mást is, az iskolai magatartást, a művészetis órákon a tevékenységet, a szülők együttműködését, agresszió, bűnözés kizáró ok lehet. A feltételeket szerződésben rögzítettük. Az ösztöndíjat pedig a hónap utolsó hetében kapják. Amikor már nincs pénz a családban. Együtt, megbeszélve, mire fordítják. Elszámolással. És a hét utolsó napjaiban minden falat kenyér azt mutatja a családnak, hogy a tanulásnak van értelme. Mert pénzt és élelmet hoz a semmibe, ahova akkor már semmi nem nyújt segítséget a túléléshez. Mert a huszonkétezer forintos szoc. járadék mellé ez a tízezer nagy összeg. És nagy üzenete van. A félévi értékelések, az esetleges személycserék elindították a versengést a gyerekek között. Az első csere idején nagy sértődés volt. Mára már megszokták. A nagyobb rontásoknak is tudjuk az okát, de következetesen tartjuk a szabályt, és a kiesőből fél év után visszatérő gyerekek igazolják, jól gondolkodunk.
Azt hiszem, az ösztöndíjprogram sikerét nem is a megmaradó jó teljesítmények mutatják igazán. Nem az, hogy aki tavaly 4,1 volt, most is az. Bár tudom, nélkülünk valószínűleg már kevesebb lenne. Hanem, hogy olyan gyerekeknél, családoknál is elindult valami, akiknél a tanulás sosem volt érték. Ahol írni-olvasni nem tudó szülő, vagy testvér van. Ahol sosem készült házi feladat. Sosem volt verstanulás, felmondás. Vagy az, hogy a jó eszű, de magatartásával rengeteg problémát jelentő gyerek visszafogja magát. Nem verekszik, nem szidja a másikat. Akar megfelelni. Létrehoztunk egy ösztöndíj-előszobát is, ötezer forinttal. Mert tudjuk, pontosan tudjuk, hogy a 2,8-ból soká lesz még annyi, hogy elérje a többiek szintjét. De látjuk, micsoda erőfeszítéssel küzd, és már nem bukik, már akar, már tud eredményeket felmutatni. És ezt az erőfeszítést most kell honorálni. Hogy legyen erő tovább. Az ösztöndíjasainkra mi is büszkék vagyunk. Nevük, fotójuk ott van a honlapunkon, és a közösségben is kihangosítjuk újra és újra a dolgot. Az ösztöndíj mellé kaphatnak mást is. Most pl. egy támogató jóvoltából kis íróasztalokat, sőt, páran számítógépet is. Talán már 33 gyerek lemorzsolódását akadályoztuk meg. Talán még többet ösztönzünk tanulásra. Talán a szülők is változnak, partnerek lesznek a tanulás fontosságát megértve, biztatva, segítve. Talán a gyerekek jó szakmát tanulnak majd, esetleg főiskolára mennek. Hogy sok a talán? Biztosak majd akkor lehetünk, ha felnőttek. De azt már most egészen biztosan látom, hogy ez a fajta segítség hatékony. Megerősít valamit, ami eddig nem volt jelen. Magasabb szintre emel egy érzést, miután tapasztalatokkal kialakította. A tudás értelmének érzését. A messzire gondolkodást. A jövőképet. Köszönet azoknak, akik támogatásukkal biztosítják az ösztöndíjakat. Mert velünk együtt hiszik, tenni kell azért, hogy a nyomor újratermelődését megállítsuk. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/02/24/352-ami-bevalt/
353. CIGÁNYSÁG, INTEGRÁCIÓ, ASSZIMILÁCIÓ 2013. március 03. Újra és újra előjönnek a fogalmak. Jó lenne már tisztázni végre, mit akarunk tőlük. És azt is, ők mit szeretnének. De egy helyben toporgunk, azt sem bírjuk eldönteni, mi a cigányság, próbálgatjuk a kategóriákat, nemzetiség, kisebbség, etnikum, szociális helyzettel meghatározható társadalmi csoport, vagy más?…És persze azt sem bírjuk kimondani, ki a cigány, az, aki magát annak vallja, vagy ha más mondja rá…. Miközben olyan helyzet teremtődött, hogy már nem szívesen vállalják fel, mert szitokszó lett, jobb, ha nem is tudja senki, még névváltoztatást is megér, eltitkolva sikeresebb lehet minden. Már aki olyan szerencsés, hogy a rasszjegyek nem látszanak. Vagy legalább nem annyira. Volt, mikor bejegyeztük, iskolai naplóba, máshova, aztán nem, mert megkülönböztet, és az emberi jogokat sokak szerint így is tiszteletben kell tartani, miközben más meg úgy érzi, ezzel elvették tőlük a lehetőséget, hogy meghatározhassák önmagukat…. Van, aki a népszámlálásra hivatkozik, ha a számukat kell megmondani, más azt mondja, ott sem vallották be sokan és jóval többen vannak, mint a statisztika mondja. Volt, hogy külön módszertant dolgozott ki az oktatás, rájuk, a cigányokra, aztán vissza az egész romapedagógia, volt, hogy az oktatási szegregáció felszámolásáért indult központi program, majd rendeződött ez is vissza, bizonygatva, hogy mégis jobb elkülönítve oktatni őket. Volt hogy ki sem mondtuk, cigány, helyette hosszasan kerestük a megfelelő szavakat a közoktatás nyelvezetében, így lett a halmozottan hátrányos helyzetű meghatározás. És kerestük ezt máshol is, lett a cigánytelepből az udvariasabb szegregátum, de a tartalom ettől maradt. Volt, hogy írtak róluk a tankönyvek, kirekesztően, megbélyegzően, ezeket aztán visszahívták, kitörölték a sorokat. Lett roma népismereti tananyag, ott, ahol volt IPR (integrációs pedagógiai program), nyilatkozott is róla pl. nemrég nyilvánosan a konyári pedagógus, hogy fél óra az egész kultúrájuk, minek rá egy tanév. Miközben történészek, levéltárosok gyűjtöttek és gyűjtenek adatokat arról, hogyan voltak jelen a cigányok a magyar történelemben, kötetek, tanulmányok sora igazolja a tudományos tényeket. Részesei és elszenvedői voltak ők is a nagy nemzeti sorstragédiáknak. A magyar irodalom meghatározó regényeiben térnek vissza a cigányok figurái, jelezve azt is, az akkori korban hogyan éltek, hogy integrálódtak. És igen, irodalmuk is van, remek költők, írók és festőművészek teszik korántsem fél órássá azt a csodálatos tartalmat, ami fémjelzi a cigány kultúrát. A cigányzenészek világkarrierje nyilvánvaló. De az autentikus zene és tánc, jelenlétük a világzenében, a dzsesszben, mind érték, kulturális érték, ami cigány, miközben magyar és az emberi kultúra része is.
Az, hogy mégsem ez hangosodik ki, annak sok oka van. Nyilván, a cigánysorok végére ezekből a kulturális értékekből nem sok marad. Az előítéletek, sztereotípiák nem ezeket ismétlik, hanem mást. Azokról, akik a társadalom rájuk irányuló asszimilációs törekvéseiben furcsa csapdába szorultak, amiben a szegénység és a cigányság összeolvadt egy olyan valamivé, amiből nem lehet kitörni. Persze, lehet azt mondani, hogy van már, akinek sikerült. Óriási dolog, hogy lett cigány értelmiség, aki vállalja a cigányságát. Lettek persze sokan, akik nem vállalják. Sokakat megnyugtat ez a pár százalék. Miközben nem ők jelentenek gondot. Hanem az a hatalmas tömeg, akiből nem lett értelmiségi sem. Semmi sem. Akiből nem lehet. Akiket a most változó közoktatás a közismereti tárgyakat minimalizáló szakiskolákba rendez. Akikről nem akar tudomást szerezni a rendszer. Akiket még mindig csak meghatározni szeretnénk, eldönteni végre, mivégre vannak itt, honnan jöttek, akikről nincsen tudásunk, akiknek tudására nem vagyunk kíváncsiak. Akiket asszimilálni látnánk szívesen. Persze értem én, nem egyszerű. Ha az lenne, már megoldódott volna. De talán évtizedek óta nem sikerül az elméleti kutatók róluk alkotott tudását a döntéshozók figyelmébe ajánlani, majd összehozni az elméletet a gyakorlattal. Alapokat lefektetni, amire aztán építhetünk. Nem kapkodni, egyszer így, majd az ellenkezőjét bizonygatva. És nem félrefordulva a valóságtól. Nem szőnyeg alá söpörve a problémákat, elhallgatva a sikertelenségeket. A társadalmi problémák begyűrűznek az iskolába. A pedagógusok eszköztelenek. Tudják, mások, akik ott ülnek az osztályban szemben velük, mégis úgy csinálnak, mintha nem lennének azok. Nem beszélnek a cigányságról. Nem segítenek értelmezni. El kellene helyezni a témát az oktatásban. Hogy beszélhessenek róla. De másképp kellene ott, ahol az osztályban, iskolában nincsenek cigányok. És másképp ott, ahol vannak. És ott is, ahol csak cigányok vannak. Persze ez nehéz lesz, a nagy központi egységesített oktatásban. Már, ha egyáltalán szóba kerülne ilyesmi. De attól tartok, nem fog. Sodródunk hát tovább az előítéletekkel, gondokkal, indulatokkal. Meddig? Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/03/03/353-ciganysag-integracio-asszimilacio/
354. HOL VESZÍTETTÜK 2013. március 07. A két lány velem szemben ül a kora reggeli vonaton. Beszélgetnek. Iskoláról, pénzről, célokról. A beszélgetésükből kiveszem, hogy mindketten szakiskolába járnak, különböző településekre, csak az út egy részt töltik együtt. Szépek, csinosak, divatosak, már amennyire az olcsó kínai engedi. – Ha nekem pénzem lenne, vennék két zacskó csipszet, két tábla Milka csokit, szotyit, mogyorót, meg olyan pirított izét, beülnék a suliba, és egész nap enném. – kezdi egyikük. –Ja, mi is ezt csináljuk. – tódítja a másik. –Én sosem tanulok délután. Nem őrültem meg, mikor mást is lehet csinálni…..De minek is az iskola? – mélázik a kérdésen. Én max. ott tanulok. Első órán a másodikra, másodikon a harmadikra. Tényleg, mondta a tanár a múltkor, miért nem figyelek? Mondom neki, nem látja, hogy tanulok?! Röhögnek. Túl hangosan. – Örüljön, hogy bemegyek órára! – Nálunk meg nem lehet kimenni. – mondja a másik lány. – Ha napközben kimész, igazgatóit kapsz. Ha cigizni lógsz ki, csak osztályfőnökit. Tiszta hülyék. – Ja, nálunk is ez van. A múltkor is elmaradt a hatodik óránk, tényleg, már vagy két hónapja nincs is, a tanár meg úgy kísért ki minket a kapuig, mintha dedósok lennénk. Még, jó, hogy nem kellett egyszerre köszönni. – Azt hiszik, ha bent vagyunk, minden ok. Ezért zárják a kapukat. Pedig kit érdekel a tanulás? Bent is vannak helyek, ahol lóghatunk. Aztán áttérnek a körömlakkszínek taglalására. Valahol elvesztettük őket. És attól tartok már egy generációt. Nyilván nem akarom a szakiskolák nyakába varrni az egészet. Hiszen ők már tehetetlenek, valami hamarabb elkezdődött. Az általános iskolában, óvodában, a családban. Mindenki elfogadta, elkendőzte, elhallgatta, elhazudta, hogy túlélje őket. Nehezítette a helyzetet a szülők munkanélkülisége, a szegénység, és lassan kirajzolódott egy céltalan élet. Vagyis nem, nem céltalan az, csak nem olyan, amiben a tanulásnak, munkának szerepe van. Itt a pénz és a fogyasztás a szervező erő, legyen cigire, ruhára, körömlakkra, telefonra való. Mindenáron. Nincs, vagy nem érinti meg őket más, levehető minta. „Ha nem hiszed el, hogy az életed ajándék, nézd meg jobban, hogy élnek anyádék” mondja a Tankcsapda, és így is van, így érzik, ezt látják. Ebben nőnek fel. És lett az iskola valami rajtuk kívül álló hülyeség, amit ki kell bírni, szerencsére már nem sokáig, csak két év, ha valaki bukott egyet általánosban, már csak egy, semmiség, hamar eltelik, és vége. Eltelik, túlélik. Mi is őket. Erre pedig úgy tűnik, mindenki berendezkedik. Gyerek és tanár egyaránt. És az ugye egyértelműsíthető, hogy itt a gyerek saját döntéséről van szó. Merthogy lehetősége lett volna. És a rendszer igazán nem tehet arról, ha valaki nem él ezzel…. A túlélés szemlélete pedig sok mindent megenged. Csúsztatást a tudásról, mentségekkel („úgyse lesz belőlük Einstein”, „ engem nem érdekel, mit csinálsz, csak ne zavarj, maradj
csendben”, „én próbáltam, de ezekkel nem lehet…. engem normálisokra készítettek fel, nem ilyenekre”, „nem írom be hiányzónak, kinek van kedve utána adminisztrálni, jelenteni?”stb.). A gyerekek pedig kiépítenek maguknak egy rendszert, amiben jól telik az idő, jobb esetben jól elvannak egymás közt, rosszabb esetben lekevernek egy pofont, ha a tanár szót emel a hangos zenehallgatásért az órán. Nemrég valaki, aki közel van a döntésekhez, az előadásom után odajött hozzám, és azt kérdezte: ugye azt nem gondolom komolyan, hogy vannak még analfabéták Magyarországon? Mondom, de igen, kapásból több 18 évest tudnék most is felsorolni. – De az hogy lehet!? kérdezi.- Egy 18 évesnek már kétszer túl kellett esnie a kompetenciamérésen. Mondom, magántanulói jogviszonyból nincsen kompetenciamérés. – Nincsen? És hogyan lesz valakiből magántanuló? Ordítanom kellett volna. De csak néztem. A helyzettel való szembenézés képessége eltűnt. Aki azt kihangosítja, hülyének nézik, vagy legalábbis kötözködőnek. Vagy „ballibának”, ahogy e címre sikerült nemrég szert tennem. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/03/07/354-hol-vesztettuk-el-oket/
355. VAD IDEOLÓGIÁK 2013. március 13. Figyelem az egyházak és iskolák helyzetét, viszonyát. Érdekesen alakul. A kormányváltásig, pár üdítő kivételtől eltekintve ( pl. a Don Bosco iskolák, melyek a kezdettől kifejezetten a perifériára szorultak egyházi iskolája volt) ezeket az iskolákat leginkább az elitoktatás jellemezte. Küzdöttek is eleget, mikor az iskola felújítási pályázatok közoktatási esélyegyenlőségi tervekhez kötődtek, és nekik is változtatniuk kellett, bár a program csak a tervig jutott, a megvalósítás, pláne az után követés már senki sem érdekelt. Sokan, sem az egyházi fenntartók, sem a tanárok, azt sem tudták mi az a HHH (halmozottan hátrányos helyzet). Ezekben az erős iskolákban meg sem fordultak effélék, szegény cigánygyerekek meg pláne nem. Aztán jött a kormányváltás, és lett egyházi iskola sok, a problémásakat inkább az állami iskolában hagyva, már ahol volt legalább két iskola. Ahol nem, ott nem volt választás. Muszáj volt őket is. A cigányokat. Ám ekkora problémára nem voltak felkészülve. Az egyházi szerepvállalásban egyre inkább felvetődött, hogy is van az, miszerint a szegények ügye a misszióké, a pasztorációké (ha valaki nem ismerné a fogalmat az „online hittanon” megnézheti), ott van a könyörületesség, a segíteni akarás, miközben az iskoláikban nincs helyük. Úgy tűnik nekem, ebben még mindig nincsen rendben minden. A minap egy egyházi oktatási konferencián voltam. Sokféle egyház számolt be jó gyakorlatairól, ahol sikerrel küzdenek az esélyteremtésért. Az ember, ha nem ismerné a valós képet, azt hihetné, minden rendben van. Hogy az egyházi szerepbe, a biblia tanítása szerint belefér a szegények, romák oktatása is. Csak ne tudná, ne látná az ember közben a szegregáló egyházi iskolákat. Amiket nem lehet takargatni. Mert ugyebár vannak. Sőt, van ahol még mindig tudatosan szerveződnek. A megoldáskeresések sokfélék. Van, hogy vesznek fel egyet-kettőt közülük, de csak azért, hogy mutatni lehessen, vannak itt is. Van, ahol ténylegesen őszintén, hitelesen fordulnak a halmozottan hátrányos helyzetűek felé, küzdenek értük, tapasztalatok híján, de próbálják, mert érzik, mindkét félnek fontos a jelenlétük. Van, ahol azon dolgoznak, hogy kitaláljanak valamit, ami indokolja a szegregációt. Vagy azt mondják, hogy nem igaz, meghazudtolják azt, aki kimondja. Vagy elismerik, de úgy, hogy maximum egyetlen példa van, amiből nem lehet következtetéseket levonni, és fölösleges az emlegetése is, mert nem számottevő. Ez történt itt is. Az előadásomban nem tudtam nem megemlíteni a konferencián az egyházi iskolák szegregáló tevékenységét. Mert úgy éreztem, hazug képet festünk, ha nem említjük meg itt is, bár tudtam, itt nyilván illetlen az emlegetése. De igyekeztem tényszerű lenni. Ebben is. A következő előadó, aki a reformátusokat képviselte, rögtön támadásba lendült.
Lehangoló volt. Amúgy, talán ő volt a kakukktojás a rendezvényen, nem én, mert mindenkinek sikerült politikamentes előadást tartani, csak neki nem. És ennek ott nem volt helye. Meglepett a zárszót tartó egyházi méltóság is. Mert ő abból az aspektusból közelített, hogy a szegregálás elfogadható. Mert sok pap áldásos tevékenysége igazolta már, hogy miután megtanulták ott, a szegrációban az elemi szabályokat, utána már mehetnek a többség közé. És nem kellene mindenféle „vad ideológiák mentén” integrált oktatást szervezni. Vad ideológiák?! Ez különösen hangzott…Szerinte azzal, hogy kimondjuk, nem lehet külön iskolában tanítani a cigányokat, azzal lenézzük őket, hogy még arra sem jók, hogy külön, a kultúrájuk szerint tanuljanak. Elgondolkodtató volt. Olyan „csináljunk ideológiát a szegregációhoz” érzésem volt megint, mint sokszor már, mióta ezzel foglalkozom. Azt hiszem, nagy itt is a zűrzavar. Azért a konferenciát tartó egyház püspöke a rendezvény vége előtt tett hozzászólásában megnyugtató volt. Jó volt hallgatni. Pláne a református előadó után. Mert ő higgadtan és körültekintően arról beszélt, hogy az egyházon belül is vannak mindenféle álláspontok. Mint a társadalomban. És nem támadni kellene egymást, hanem ami sikeres, azt átvenni. Persze ehhez megint kellene egy biztos alap. Amiben egyetért mindenki, amire felfűzhető a továbblépések sorozata. Ami nem lehet más, csak az integráció elismerése az egyházakban is. Amiben megértik, hogy szegregált oktatásban elsajátíthatatlanok az együttélés szabályai. És ahol meg lehet tenni, mert sok iskola van, ott lépjék is meg. Van rá példa, épp a most regnáló párthoz kapcsolódó városban is, integrációs sikertörténetként emlegetve. Ahol lehetetlen, mert szegregálódott maga a település is, ott pedig dolgozzanak minden eszközzel azon, hogy az integráció áthassa a tevékenységüket. Mert csak így töltheti be funkcióját sikeresen az oktatás. Igaz, ehhez át kellene gondolniuk sok mindent. A nagy múltú egyházi elitiskolák szerepét. Mert most olyan, mintha ezek mellett képződne egy egyházi másodvonal. A másodrangúak iskolájáé. De ez sehogy sem fér össze a biblia tanaival. És ennek az ellentmondásnak a feloldásáig nem lesz meggyőző a kép. Nem lesz hiteles. Még akkor sem, ha az egyházon belül vannak, akik azt bizonygatják, hogy az. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/03/13/355-vad-ideologiak/
356. AMIKOR A KÖZÖSSÉG AKARJA 2013. március 18. Amikor elkezdtük, nem néztünk mást, csak, hogy mi hiányzik. És sok minden hiányzott ahhoz, amit az ember a normális életről gondol. Nem lehetett elnézni ruhátlan gyereket, egy tányérból a földön kézzel evő kicsiket, nem lehetett bírni, hogy éhesek voltak, tetvesek, hogy semmijük sem volt. Adtunk hát, nemcsak azért, mert nem volt, hanem azért is, hogy elhiggyék, mi tényleg megérteni és segíteni szeretnénk. Lassan ment. Aztán óvatosan kezdtük kialakítani az elvárások rendszerét. Most, hogy több faluban dolgozunk, most már igen erősen látszik, hogy ez ott működik jól, ahol lehetőségeket is tudunk nyújtani az aktivitás elvárásához. E nélkül csak a kérés marad, ők kérnek, mi adunk, és a helyzet nem változik. A változás a lehetőségek mellett is csak akkor lett erősebb, amikor a közösség a fejlődés egy bizonyos fokára eljutott. Amikor valami igazságérzet kezdett bennük működni. Hogy nem jól van az, hogy vannak, akik otthon ülnek, és nem tesznek semmit, hogy jobb legyen. Csak kérnek. De akarni nem akarnak. Leírtuk hát, mit tudunk adni, miben vagyunk képesek segíteni. Aztán közösen melléraktuk az elvárások rendszerét. Az alapelv, hogy nem kötelező velünk együttműködni. De segíteni csak annak tudunk, aki nekünk is segít. A gyerekekért. A közösségért. Az élhetőbb faluért. A közösség kezdte megfogalmazni, hogy nem alanyi jogon járnak a dolgok. Feltárták, amiket mi is sejtettünk, hogy kik azok, akik továbbkereskednek a dolgokkal, amiket kapnak, milyen trükkökkel próbálnak minél többet kicsalni maguknak. Közösen gondolkodunk, hogy legyen tovább. Lépésről lépésre haladunk. Hagyjuk, hogy maguk találják ki a megoldásokat. Lett hát, aki nyilvántartja a megjelenéseket a rendezvényeinken. Azokon, amelyeket nekik tartunk. Mert ők is látják, nem fair, ha még arra sem jönnek fel. Más, a bútor és háztartási eszközökről vezet nyilvántartást, vállalva, hogy ellenőrzi is a meglétét. Vannak holmik, amelyek alapítványi tulajdonban maradnak, a kályhák, mosógépek, centrifugák, hűtők, csak használatra kapják, ezek rögzítve vannak, de a közösség úgy véli, a használt bútorokra, tv-re is terjesszük ki a nyilvántartást, hogy igazságosabb legyen az elosztás, és vigyázzon rá jobban, akinek van. És főleg, hogy ne adja el. Bevezettük azt is, a közösség kérésére, hogy minden csak a többiek előtt történjen. Ne legyenek sutyiban kért és kapott segítségek, mert ezek sokszor nem valós hiányokon alapulnak, hanem csak a kérésért, vagy a legegyszerűbb, erőfeszítés nélküli szükséglet kielégítésért történnek. Ám, ha a többiek is tudnak róla, már nem olyan kényelmes…így mindent csak ott vehetnek át, a helyi munkatársak és mások előtt, aláírva az átvételt. A használt ruháról, pelenkáról, és a gyógyszerről is. Aztán, mindig volt olyan, aki nem jött fel az élelmiszer, vagy tisztítószer-adományozásra. Hivatkozott betegségre, információhiányra, vagy egyszerűen csicskáztatott valakit, azt küldte érte, mert rangon alulinak érezte, hogy ott álljon a többivel a sorban, de ha nem kapott, mert mind szétosztottuk, hosszasan átkozódott, rohangálva, hol jelenthetne fel bennünket a rajta
esett igazságtalanságért. Bevezettük hát, hogy aki nem jön fel, nem kap. Nem visszük a helyébe, csak a nagyon öregeknek, akiknél nyilvánvaló a mozgáskorlátozottság. És nem adjuk oda másnak, hogy vigye haza az otthon ülőknek. Messziről indultunk. Nagyon messziről. De ma már mindig népesek a rendezvényeink, vannak segítők, akik pakolnak, takarítanak, vendégeket fogadnak, gyerekekre felügyelnek, és az önkéntes munkáért sem gúnyolják már egymást, hanem egyre többen természetesnek veszik. Persze ügyelünk, hogy akik aktívak, azok előnyt élvezzenek. A gyerekek a kirándulásban, az adományokban, a nem várt lehetőségekben. De talán fontosabb, hogy a hangulat más. Lassan feloszlik a gyanakvás, a veszekedések száma csökken, bekapcsolódnak a hímzésbe olyanok, akikről sosem gondoltuk, kibírják egymást az ősellenségek, egyre többen tudnak előre nézni. Persze azért nem rózsaszín a kép. Mert nem mindenki akar. Még mindig van, akinél a változás átmeneti. Pl. az elsődleges elvárások egyikét, a környezet rendben tartását újra és újra elfelejti. Vele még mindig elölről kell kezdeni. Más, bár fennen hangoztatja, hogy ő mindenkinél jobban tudja, hogy kellene normálisan együtt élni, újra és újra keres valamit, amivel csak ártani akar. Főleg a gyerekeknek árt, mert olyanokkal jön, hogy a gyerekei fellépésért a cigánytáncon fellépti díjat kér (mert nyilván mi is halálra keressük magunkat az efféle produkciókkal) vagy, hogy nem engedi őket a tánccsoportba, mert ott romungrók is vannak, akik elveszik az oláhcigányok kultúráját. Árt, mert bomlasztja a közösséget, és elveszi a gyerekektől az utazás, kirándulás lehetőségét is. De a többség halad. Mostanában, a faluban egy öreg nénihez többször is betörtek. Nem tudjuk ki. Most azt szeretném, ha ki tudnánk alakítani a közösségben egy figyelőszolgálatot. Hogy kiszorítsák, aki bűnöző. Mert már többször is bebizonyították, a közösség erősebb. Együtt erősebbek vagyunk. Ha van segítség, és van lehetőség, akkor nem a bűnözés erősödik. Ha van más alternatíva, akkor senki sem az öregasszony pár tyúkját, vagy kiló lisztjét akarja. Aki pedig akkor is azt, annak köztük, köztünk nincs helye. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/03/18/356-amikor-a-kozosseg-is-akarja/
357. HIDEG HÚSVÉT 2013. március 25. Nehéz lesz most. Egyrészt, mert senki sem hitte, hogy ilyen hideg lesz. Másrészt, mert a hónap végére jön az ünnep. És nincs már most sem semmi pénzük. Nemhogy a hét végére…ünnepre…tojásra, vagy csokinyúlra. A sonka fel sem merül. Senkiben. A gyerekek négy nappal többet lesznek itthon, mint a hét vége. Négy nappal többet kell enni adni nekik. Már mindenki arra rendezkedett be, hogy nem kell nagyon fűteni. A biobrikett már rég elfogyott, jövőre hamarabb kezdjük majd, többet készítünk. Fára meg sokaknak nem telik. Aki próbálkozik, elkapják. Pénz nincs. Csak a hideg. A kabátot alig lehet lerimánkodni a gyerekekről. Megszokták, hogy abban vannak, mindig, hiszen bent sincs túl meleg. Egy fiúcskával hosszasan viaskodok óra előtt, hogy vegye le. Kis tökmag, imádni való. Huncutul csóválja a fejét, mikor segítséget ajánlok a levételhez. Mert nem egyszerű modell, nyilván valami síruhaféle lehetett, belebújós, a vállánál cipzáras, inkább divatos, mint praktikus, de láthatóan jó meleg. Próbálkozok mással…dicsérem, hogy milyen szép kabát. Honnan van?- kérdezem. Kacag. Majd közel hajol hozzám, pár centire az arcomtól, úgy súgja mosolyogva: „hát tiktűletek…és nem veszem le…mert az enyim…” Ezután már nem lehet tovább kérni. Mert tudom, neki az a biztos, ami rajta van. Az az övé, amit megevett. Ezek a nyomor törvényei. Az egyik háznál már nem lehetett tovább fűteni. A kályhának hiányzott mindkét oldala, tenyérnyi lyukak ontották a füstöt, drót tartotta azt a kevés részt is, ami volt neki. Ha begyújtottak, ki kellett nyitni az ajtót, mert bent a füsttől nem lehetett meglenni. A csöppnyi házban, ami nem több harminc négyzetméternél, kilencen élnek, alszanak. Nem tudom elképzelni, hogyan. A helyzetet csak nehezíti, hogy itt végképp nem bírunk a patkánnyal…tényleg csoda, hogy egyáltalán élni tudnak itt a gyerekekkel. Sikerült szereznünk egy kályhát, ami jobb ennél, sokkal. A fát már az ő gondjaikra bíztuk. Megoldják valahogy. Talán. Most mindenhol nagy divat, a környezetbarát technológiák alkalmazása. Nemrég egy találkozón valaki a komposzt-kazán fotóját tette elém. Hogy erre lehetne támogatást szerezni. Én is mutattam fotókat, házakról, amelyeknek nincsen ajtaja, földesek, és bár vályogból készültek, nehéz bennük hőszigetelésről beszélni…. de szerintük ez nem gond, a komposztdombba beépített, a bomlásból kapott hővel melegedő csőrendszer meleg vizet vihet a padozatba. Mint a padlófűtés. Nem baj, ha földes. Kérdezem, mit szólnak a komposztdombhoz a patkányok. Először elcsodálkoznak, aztán nevetnek. Ilyet még senki sem kérdezett! Igen, ők Nyugat-Európában talán ezt nem látják olyan nagy gondnak. Tovább erősködöm, hiszen tudom, a házak melletti szemétdombokban, melyeket benőtt már a gaz, belepett a föld, nos, épp ott tanyáznak a patkányok, meg az elhagyott, összeomlott házak alatt, oda fészkelik be magukat, kiirthatatlanul.
Egy darabig elmélkedünk a patkányirtási technológiákon, majd azt mondják, szerintük a patkány nem bírja azt a meleget, és nem hiszik, hogy valós az aggályom, miszerint szétrágják a csöveket…Nem győztek meg. Azt hiszem, nem ezek a technológiák fogják megkönnyíteni a nyomorban élők életét, bár mi is nagyon figyelünk mindenre, a régi és új ötletekre, ami segíthet, ami meleget vagy fényt ad, kevésből is, a semmiből is, hiszen itt a ráfordítás lehetősége szinte a puszta emberi erő. Ha a környezetben találunk felhasználhatót, mint a biobrikettre, az kész siker. Hogy milyen lesz a Húsvét? Kihez tudnak locsolni menni a fiúk, ahol kerül egy piros tojás? Lesz e kölnijük? Lesz e sütemény? Egy kis kóla? Lesz e a falun szokásos jövés-menés? Tartok tőle, hogy nem. A gyerekeken nyoma sincs az ünnep hangulatának. A kérések, amiket most kapunk, azok sem az ünnepre irányulnak. Kabátot kérnek még, melegebb cipőt, pulóvert. Élelmet. Kenyeret. Próbálunk kis csomagot összeállítani. Legalább azoknak a családoknak, ahol gyerek van. Nem, már nem az ünnepért. Csak az elviselhető hétvégéért, tavaszi szünetért. Ami most talán még nehezebb lesz, mint máskor. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/03/25/357-hideg-husvet/
358. LÁTHATATLAN MAGYARORSZÁG 2013. március 31. Írom ezt a blogot, egy olyan területről, ami valahogy nem jelenik meg a látható Magyarországon. Amiről sosem volt illendő írni, és manapság sem az. Amit takargatni kell. Amit nem lehet látni az újságokban, tv-ben, néha szól csak róla egy-egy híradás, valahogy a görcsös „minden rendben” bizonyítgatásában van minden. És ez abba nem fér bele. Sokszor belegondolok azoknak a településeknek a helyzetébe, ahol dolgozunk. Nem lehet egyszerű kibírni minket, engem pl. a polgármestereknek. Mert ők, nyilván mindannyian azt szeretnék, hogy jó, szép, pozitív kép menjen ki a településükről, legalábbis míg ők a vezetők. Én meg azt hangosítom ki, hogy mi nem megy jól. A bajokat. A nyomort. Az intézményrendszer hiányosságait. Az meg külön ciki, ha még az állami döntések helyi levetüléseit is. Amit aztán végképp nem illendő kritizálni. Amit sikeresnek kell mutatni, még akkor is, ha fogcsikorgatva megy. Vagy úgy sem. Eleinte nagy konfliktusaim voltak ebből. Intézményvezetőkkel és polgármesterekkel is. Mert kényelmetlen ezekről beszélni. Senki sem szereti, pláne a nyilvánosság előtt. A reakciók ennek megfelelőek voltak. Próbáltak engem feltüntetni úgy, mint akinek nincs realitásérzéke, aki valamiféle ismeretlen perverzió miatt foglakozik velük, akikkel úgysem lehet semmit kezdeni. Mások sajnálattal beszéltek rólam, mint szerencsétlen hülyéről, akit jól megvezetnek azok a semmirekellők, én meg, a jó szívemmel minden beveszek. Mások támadtak, hazugnak, vélt sérelmek miatt bosszúállónak nevezve. Vagy dilettáns bajkeverőnek, aki beleszól abba, amiről egyébként fogalma sincs. Szóval, voltam itt is már minden, csak normális ember nem. Ma már kevesebb a konfliktusom. Azt hiszem, a lelke mélyén mindegyikük érzi, nem jól van így. De a helyzet nehéz, így a legtöbben kegyesen elviselnek, de már vannak olyan polgármesterek is, akik örömmel veszik a segítségünket. Sőt, egyszer már az is előfordult, hogy a megyei sajtóban megemlítettek bennünket egy riportban, mint segítő szervezetet. Persze más helyileg, ahol mindenki tudja, látja, és más ott, ahol messze vannak tőle. És elképzelni sem nagyon tudják, milyen lehet ez. Beszélek hát róla előadásokon, mutatok fotókat, írok erről itt-ott, mondom, bizonygatom, itt van ez, most, csak nem látszik eléggé, de ha lemennek a főutcákról, a kis falvak utolsó utcáiba, a nagyobb települések félreeső részeibe, látják majd, bárki láthatja. Mondom, hogy nem ott vannak, ahol a szépen felújított szökőkutas főterek láthatók, a mozgáskorlátozott feljáróval ellátott kultúrházak mellett, amitől egészen az az érzésünk lehetne, hogy Európában vagyunk, hanem ott, ahol sokszor még szilárd burkolatú út sincs, ahol csak az utcai kutak adnak vizet, és a villany sincs már minden házban. Ott élnek, úgy, hogy az nem a 21.század Európájára jellemző.. És oda jutnak egyre többen, mondják, talán harmada már a lakosságnak él így. Gyerekek ezrei.
Nemrég, egy rendezvény után egy hölgy odajött hozzám és azt kérdezte: ugye nem mondom komolyan, hogy ezeket én itt, Magyarországon fotóztam?! Nem is értettem, mit akar. Kétségbe vonja a fotók hitelességét? Azt hiszi, kamuzok? Hogy ilyen nincs is? Azért elgondolkodtam azon, amit mondott. Lehet, nem elég leírni ezeket, Meg kell mutatni fotókon is. Mindenkinek. Persze ez sem egyszerű. Sokat fotózunk a munkánk során, elsősorban azért, hogy a támogatónknak tudjunk képes beszámolóval szolgálni, megköszönve segítségüket. Ezek privát levelezésben maradnak, nem kerülnek ki az internetre. Mert nem ez a céljuk. Amikor az előadásaimhoz használom szakmai körökben, bizonyos problémák, jelenségek, élethelyzetek illusztrálására, újra zárt körben marad, és nem is személyesen hozzájuk kötődik , hanem az ügyhöz. Ám minden szöveges leírásnál pontosabban mutatja a valós helyzetet. Sokáig hezitáltam azon, a szegénységet mutató fotókból tegyek e fel a honlapunkra. Nem akartam afféle „szegény oldalt”. És tudtam azt is, sérti az önérzetüket, ha negatív élethelyzetben látják magukat, vagy a gyermekeiket. Éreztem, és mondták is, nem szeretik ezeket a fotókat látni. Megértem őket. Most mégis azt gondolom, nem elég írni erről. Meg kell mutatni fotókon ezt a Magyarországot is. Muszáj. Hogy elhiggyék végre. A honlapunkon új oldalt nyitunk hát. A problémát mutatva, több településről, inkább személy nélküli fotókkal, vagy nem felismerhető személyekkel. Igyekszünk majd ezután így is fotózni, ezzel a szemponttal. Mert úgy szeretnénk bemutatni a problémát, hogy közben tiszteletben tartjuk a személyiségi jogait mindenkinek. Hogy ne lehessenek céltáblái azoknak, akiket csak a gyűlölet éltet. Bízom benne, hogy így is érezhető lesz valami, beazonosítható gyerekek, személyek nélkül. A házaikban, tárgyaikban, utcáikban. Amit nézzenek úgy, hogy itt gyerekek nőnek fel. Gondolják végig, mivel töltődhetnek itt fel? Hogyan tudnak innen megfelelni az iskola elvárásainak? Talán jobban érezhető lesz, hogy nem jól van így. Jobban elhihető, mintha csak leírom. Persze feltesszük a pozitív dolgokat is. A változásokat. Az örömöket. Folyamatosan töltjük fel a fotókat. Még éppen csak elkezdtük. Szeretnék még hitelesebb képet adni a problémáról, és a munkánkról is. Talán ezek a galériák segítenek. http://igazgyongy-alapitvany.hu/alapitvany/pillanatfelvetelek-az-alapitvany-munkajabol/ Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/03/31/358-lathatatlan-magyarorszag/
359. FELELŐSSÉGTUDAT 2013. április 06. Az állami gondozottakról, akik újra és újra felbukkannak a kapcsolatrendszerünkben, már sokszor írtam. Sokat küzdünk, egyre gyakrabban már partnerként a családsegítőkkel, gyámhivatalokkal egyegy gyerekért, családért, hogy ne kerüljön kiemelésre egy gyerek sem. Mert mindannyian tudjuk, a családban még mindig jobb. Biztosan vannak sikertörténetek is, és az én szerencsétlenségem, hogy engem mindig olyanok találnak meg, és én is mindig olyanokat találok meg, akikkel baj van. A folyamatos szökésben levő lány is újra hívott ma. Már aggódtam érte, pár napja nem tudtam róla semmit. Pedig nálam mindig szokott jelentkezni. – Értse meg, nem akarok ott maradni. Tudom, ott minden megvan, de nem jó ott. – hajtogatja, mintegy indokolva újabb szökését. Nem tudok neki mit mondani. Már rég kifogytam az érvekből. A biztonsággal, a meleggel, a fürdőszobával és az étellel szemben ott a bizonytalanság, a hideg, a nélkülözés, és mégis, kint több a vonzó számukra, mint bent, a lakásotthonban. Sokukról tudnék írni. Most talán a másik lányról, akit úgy négy-öt éve ismerek. Alig tudom végigvezetni a kanyarulatokat az életében, amibe többször is próbáltunk beleavatkozni, kiegyenesíteni a görbe utakat, hogy valami körvonalazódjon, valami, ami biztos, kiszámítható, jövőbe mutató. Nem sok sikerrel. Amikor megismertem, szökésben levő állami gondozott volt. Talán 16 éves. Épp egy krízisen és egy alapos verésen volt túl, amikor visszarendeződött a párja mellé, egy csúnya családi cirkusz után. Akkor úgy tűnt, a párjával mindent másképp akarnak. Már állapotos volt, segítséget kértek, házban, stabilizálódásban, a férfi is, ígérve, szakít családjával, és addigi múltjával, amiben a bűnözés is fontos szerepet kapott, és amibe a lányt is gyakorta bevonta. Akkor, a villany nélküli házban, ahová beköltöztek, úgy tűnt, elindulhat valami. De a korábbi családi cirkuszok nem csitultak, mindig gerjesztődött valami. A fiúnak is gyakran eljárt a keze, ilyenkor a lány visszament az otthonba, pár napra, aztán szökött újra, megmagyarázhatatlanul, vissza, hozzá, és kezdődött minden elölről. Végül, sok durva jelenet és sokszoros költözés után, elmentek egy másik faluba. Újabb fogadkozások, újabb kérések, újabb esély. A férfi dolgozni kezdett, munka után falazott, betonozott, meszelt, hogy mire a baba megjön, minden rendben legyen. A gyámügy is várt, hátha tényleg lesz valami, akkoriban hetente egyeztettünk, féltve a látszólagos harmóniát, de értékelve az erőfeszítéseiket. Volt egy pont, mikor azt hittem, ha hivatalosan is családdá válnak, stabilizálódni fog minden. De a hivatalos ügymenetet és a szülés időpontját nem sikerült összehangolni. Meglett a baba,
és került a lány vele együtt az állami gondozottak anyaotthonába, hiszen még nem volt 18 éves. Mindannyian tudtuk, ez az állapot is rövid ideig fog tartani. A baba maradt, a lány pedig szökött, a párja után. Pár hónap itt, ott, újabb monoklik a lány szeme körül, de egy dolog összetartó volt, a hamarosan eljövő 18. életév, és vele a lány életkezdési támogatásának elérése. Ígéret egy közös otthonra. Egy ház akadt is, közben a lány újra terhes lett. Akkoriban kihozták párszor a kicsit is, a másikat, és együtt ábrándoztak arról, egyszer majd együtt lesznek, mindannyian. Az gyakori, hogy a bűnözésből könnyen megszerezhető pénz után kevesen vállalják a napi munkát. Kevesebbért a nehezebbet. A férfi sem bírt sokáig ezen az úton haladni, börtönbe került újra, maradt a lány egyedül, minden nélkül, jövedelem nélkül. Aztán megszületett a pici. Segítjük, amivel tudjuk. Figyeljük, hogy legyen tápszer, pelenka, ruha, babakocsi. De alig gyarapszik a súlya, és szomorú a kis tekintete. Gyakran egyeztetünk a védőnővel. Mostanában gyakran vannak nála. Azt hiszem, az élete újra nem jó kanyarulatot vesz. A szobában hősugárzó fűt, mert a fát, amit kapott, fel kellene vágni, de nem teszi. – Mert nincs motoros fűrész.- mondja. - Csak kézi. És azzal soká tart. Az, hogy az egekbe szökő villanyszámlát ki fizeti ki majd, és miből, nem érdekli. Nincs felelősség, továbbgondolás. Hol veszett el az akarat? Vagy meg sem volt? Mit adott neki követendő példaként a család, vagy a lakásotthon? Meddig bírjuk ezen az „éppen csak” vonalon tartani az életét? Ő már felnőtt. Saját felelősségekkel és felelőtlenségekkel. De nem tud megállni a lábán. És nincs egyedül. Sokan vannak, rengetegen, akik kikerülve az életbe, ki korábban, menekülve, ki kitöltve azt az időt, amit ott lehetett, gyökértelenül éppen csak vannak valahogy. Szakma, tanulás, munka nélkül. Pénz nélkül. Sok szomorú történetem van. A meg nem tanult beosztás, a felelőtlen életvezetés, a bárkihez csapódás, az érzelmi sivárság önmagában is elég, de nehezíti a bűnözés, mert előbb-utóbb besodródnak a rosszba. Lopásba, rablásba, prostitúcióba. Azt hiszem, a felelősség kulcsfogalom a történetben. Mert úgy tűnik, ezzel van gond. Értük senki sem vállal felelősséget. Nekik pedig nem alakult ki a felelősségérzetük. A szülőké már régen oda, mikor elhagyták, vagy kiemelték, mert nem volt más megoldás. A lakásotthon sem felelős, amit rendszer szinten elvárnak tőle, azt megadja. Ha gyerekként szöknek, vagy felnőttek, akkor már minden a saját felelősségük. Felelősek tehát magukért azok, akik nem tanulták meg, mi a felelősség. Úgy tűnik nekem, ebben mindenki meg tud nyugodni. Hogy a felelősség nem az ő vállát nyomja. Lehet, nem is kellene ezzel nekem sem foglalkoznom. De közben kisbabák születnek. Olyan közegbe, ahol a felelősségtudat hiányzik. Rájuk milyen sors vár? Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/04/06/359-felelossegtudat/
360. CSALÁDI KONFLIKTUS 2013. április 13. A családon belüli konfliktusokból igyekszünk kimaradni. Egyetlen eset van csak, amikor nem tudunk, ha a gyerekek veszélyeztetve vannak. Ha bántalmazzák őket. Akkor nem lehet kimaradni. Persze nehéz ez. Az elején még én is ugrottam a kétségbeesett feleség telefonjára, de sokszor volt, hogy pár óra múlva már rendben volt minden, és a halálos fenyegetésre már csak én emlékeztem. Nem történt más, csak az egymás elleni harcban a színjáték része volt a segítségkérés, az „elvitetlek” jól bevált emlegetése. Megértem a rendőrséget is, gondolom, éppen ezért várnak sokszor, a fölösleges utak miatt, a sokszoros visszarendeződést megtapasztalva. Már mondják a családok is, a rendőrség akkor megy, ha „vér folyik”, addig meg meccseljék le a konfliktust családon belül. És általában le is meccselik. Persze nehéz azt egy telefonból eldönteni, mekkora a baj, milyen veszélyes a helyzet. És egyébként is úgy látom, ezekben az esetekben mindenki kivár. Hátha elcsitul a baj, és nem kell jegyzőkönyv, adminisztráció, marad a nyugalom, a rend, a problémamentes munkaterület. Ám sok tragédia, ami bekövetkezik, és utána értetlenül áll mindenki, hol volt itt a családsegítő, a védőnő, a rendőrség, a közösség, stb. szerintem az ilyen kivárások miatt fordul elő. Mert nehéz megítélni a helyzetet, ami ráadásul sokszor tényleg megoldódik magától. Ha pedig bekövetkezik a baj, a felelősség keresésében mindenki hárít, nem tudott róla, nem érkezett jelzés, nem vette észre, nem gondolta komolyan. Most egy ilyen helyzetben van egy támogatott családunk. A családon belüli viszonyok megromlottak, leginkább a szülők között. A megszokottól eltérően itt az anya az agresszív, ami átjön nekünk ebből, mindenben próbál ártani, persze leginkább a férjnek, de az apjuk mellé álló nagyobb gyerekeknek is. Mentek már a rendőrségre segítséget kérni, az apa, és a nagyobbak, de a rendőrségtől azt a választ kapták, majd akkor menjenek, ha bírósági végzés lesz. Mentek a gyerekek a családsegítőhöz, segítséget remélve. Én is próbáltam kérni az asszonyt, menjen orvoshoz, mert nem jól van így, egyre érthetetlenebb dolgokat művel. Persze nem sikerült rávennem. Beszéltem a családsegítővel én is, érezve, egyre nagyobb a baj, hiszen érzékeltem, az asszony mindennek az ellentettjét mondja, a gyerekek is kérték, ne higgyek el semmit neki, mert nem úgy van. Persze a tapasztalat nem az ilyen eseteket támasztja alá, általában a férj az agresszív, a családot nem összetartó, a gyereket otthagyó, és a közmegítélés is az anyát pozicionálja inkább a védendő szerepbe. Két hónapja sodródunk valami rossz felé, megállíthatatlanul. A héten aztán eldurvult a helyzet. Az egyik gyereket alaposan megverte az anyja. Kórház, látlelet, rendőrség, három nap távoltartás. Másnap a legkisebbet az apa elvitte magával a munkahelyre. Nem merte
otthon hagyni. És a gyerek sem akarta. Az asszony a családsegítőhöz fordult, az óvoda megerősítésével, hogy fel kívánja jelenteni a férjet, mert a gyereket óvodába kell vinni, és nem vitte. Pedig beszokatós. Igaz, pár hónapja még ő kért segítséget, mert az óvoda szerette volna fogadni a gyereket, de ő nem akarta. Akkor néztünk utána az érvényes jogszabálynak, ami 2013 szeptemberétől lép életbe, kötelezővé téve a három évesek beóvodáztatását. Ezt elismeri a családsegítő is, mikor mondom, és azt is, hogy a beszokatás nem kötelező. Nem követ el bűnt az apa, ha egy napra nem viszi. Elengedjük hát ezt a vonalat, de a családsegítő még mindig reméli, megoldódik a családon belül a konfliktus. De lesz már családlátogatás, meghallgatja mindkét felet. Az asszony megy tovább. Ez a tempó nem megfelelő neki. A gyámhatóságnál jelent. Az általa elmondottak hatására az ügyintézők kimennek a férj munkahelyére, négyen, kikérdezni a férjet, megnézni a gyereket. Később felhívom az ügyintézőt. Szeretném a mi tapasztalatainkat is bevonni a képbe. Nem érzem elfogulatlannak, bár mondja, hogy ő mindkét felet meghallgatta. A mondatomra, hogy szerintem az asszonynak pszichés zavarai vannak, mondja, hogy én azt nem tudhatom, mert nem vagyok orvos. Jogos. Nem is akartam okoskodni, csak jelezni, hogy az asszony zavaros dolgokat tesz, és eléggé belelátunk a történésekbe. Talán jobban, mint aki egy találkozás után alakítja ki a véleményét. Rákérdezek, mit gondol a látleletről. Szerinte az semmit sem igazol. Furcsa nekem, mert egyértelműen ott van leírva, hogy testi fenyítés történt, és sérüléseket is leírtak, de ő biztosan jobban tudja, hogy ezt hogyan lehet nemlegesnek értelmezi. Aztán azt is elmondja nekem, hogy a jelen jogszabályok értelmében a nevelési célú testi fenyítés a szülőtől megengedett. Jól megjegyeztem, amit mondott, mert én nem hallottam még ilyen jogszabályt. De nem szólok, ez az ő szakterülete, nyilván igaza van ebben is. Persze próbálom később keresni a gyermekvédelmi törvényben, de csak ezt találom: „A gyermek nem vethető alá kínzásnak, testi fenyítésnek és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetésnek, illetve bánásmódnak.” Bár lehet, rossz helyen keresem, és ebben a sok módosításban már ez is jogszerű. Ami jó, hogy hétfőn én is jelen lehetek a beszélgetésen, mikor megkérdezi a szülőket és a gyerekeket is. Kíváncsi vagyok, hogy lesz tovább. Segíteni szeretnék. De nem lesz egyszerű. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/04/13/360-csaladi-konfliktus/
361. TAVASZ 2013. április 19. Végre eljött a jó idő. Már nagyon vártuk. A hosszú fűtési szezonhoz kapcsolódó utolsó beszélgetés erősen megmaradt bennem. Ketten rajzoltak a padnál. Egyikük állva, a másik a széken térdelve, alig érték fel az asztalt. Melléjük ültem. A színezgetés közben a fűtésről volt szó. – Nálunk a nagyobbik tesóm szokott fáért menni. – mondja az egyik kicsi. – Hova? –kérdezi a másik. – Hát van nekünk kijelölve egy rész…. az út mellett, arrafelé megy fát keresni. – És van papírotok is róla?- érdeklődik fontoskodva a társa. – Nincs. Azt kell mondani, ha megállítják, hogy ki van jelölve, és ha nem hiszik, menjenek, kérdezzék meg a polgármestert. – Mi a szemétgödör felé szoktunk menni. De már nincs benne semmi. Mindent összeszedtünk már. – összegzi a másik az ő lehetőségeiket. Nem jó hallgatni az ilyet. Mert nem jó, hogy vannak nyolcévesek, akiknek ilyen tudás kell. A túlélés tudása. Annak a tudása, hogy mit mondjon, ha elkapják, rőzsegyűjtés közben. Annak az ismerete, hogy milyen típusú szemét adhat meleget. Ehhez képest a Zengő ABC egy más világ. De szerencsére vége. A tavasz megérkezett. Már a biobrikett gyártásra készülünk. Nagy placcot betonoztunk le a közösségi háznál, gyűlik a papír, épül a szárító, ha így halad az idő, hamarosan kezdhetjük a gyártást. Reméljük, többet tudunk majd készíteni, és sokuknak könnyebb lesz majd a következő tél. Ha tudunk forrást keríteni rá, megpróbáljuk a tömegkályha építését is. Egyébként is megindult minden a jó idővel. Indulnak a kertek is. Az idén húszat szántattunk fel, többen önerőből megoldották. Ma osztottunk vetőmagot. Több forrásra pályáztunk, jutott a kertekbe, a közösségi kertbe, és lett a gyerekeknek is, külön kis veteményes. Mert a kertművelést meg kell tanulni, meg kell szeretni, meg kell tanulni értékelni. És ebbe e gyerekeket is be kell vonni. A közösségi kerttel most próbálkozunk először. Egy pályázatban sikerült álláshelyet is biztosítani, így, a faluban, már két nyolc és két négyórás helyi segítőnk van. Egyikük a kertért felel. A földterület nagy, próbálunk sokféle dolgot, lehetőleg vegyszer nélkül, meglátjuk, mi szereti itt a földet, ami aztán piacra is mehetne. A veteményes ágyások már szépen sorjáznak. A szokásos kerti zöldségek mellett szeretnénk kipróbálni a csicsókát, és pl. a homoktövist is. A kertet energianyárral ültetjük körbe, ezzel a gyorsan növő fával, amiből most kaptunk egy csomó dugványt. Ha sikerül meghonosítani, a dugványokból adunk majd a kertek végébe, és mindenkinek lesz egy kis saját fűtenivalója ebből is. Az egyik faluból kaptuk egyébként, egy olyan férfitól, aki az önfenntartás csínját-bínját ismeri, és szívesen segít nekünk is.
Mert segítség kell. Nekünk is, és a faluban is sokaknak. Tegnap többen gyűltünk össze a kultúrházban, hogy megbeszéljük a kertprogramot. A felelősöket, az elvárásokat, a lehetőségeket. Lehet pl. kapát, gereblyét, locsolót kölcsönözni tőlünk, egy-egy napra. Hogy akinek nincs, az is boldoguljon. Valaki nehezményezte a szántás és boronálás minőségét. Ez tavaly is elhangzott. De már nem nekem kell reagálnom. A többiek mondják, egymás szavába vágva, hogy milyen mélyen kell felkapálni, szétütni a nagyobb rögöket, és megy az, csak csinálni kell. Viccelődnek azzal, aki felvetette. Aztán jön a következő lépés. A kertet ugyanis önkéntes munkában műveljük majd. Tavaly a brikettnél már ez a fogalom beemelődött, igaz, azóta is gyakran ismételjük a „mi segítünk, szívesen, de azoknak, akik nekünk is segítenek” mondatot. Mert segítünk, persze, sok mindenben, pl. élelmiszer adománnyal is, aki öt napon keresztül segít, számíthat egy kis csomagra, ami persze nincs arányban az eltöltött munkával, de afféle gyors visszacsatolás, elismerése a kitartó munkának. Mert ahol semmi sincs, ahol folyamatos a nélkülözés, ott nehéz a „majd jó lesz, ha betakarítjuk a termést”, vagy “majd jó lesz, ha télen lesz mivel fűteni” gondolatát elfogadtatni. Ott rövidebb időtartamot, közelebbi célokat jelölhetünk csak meg, ami aztán majd lassan bővül kitartássá. Kicsit izgulok, mikor felteszem a kérdést, ki venne szívesen részt a közösségi kerti munkában? Szerencsére sokan jelentkeznek. Megbeszéljük az időbeosztást. Lehet jönni fél napra is, aki nem tudja a gyerekeket hova tenni. Mert a közösségi ház, munkanapokon a felnőttek munkahelye. Közösen kialakított szabály, hogy a gyerekek számára ez a hely tabu. Számukra ott van a kultúrház tere, és, ha szerencsésen meg tudnánk venni a mellette levő üres telket, ahová már egy játszóteret álmodunk. Játszóteret és kis pavilont, kerti bútorokkal, amiket raklapokból készítenek majd el az asztalos üzemben a férfiak. Tele vagyunk tervekkel. Remélem, a három könnyebb évszak alatt sokat haladunk előre. Ahogy elnéztem, hallgattam őket tegnap és ma is, ezt éreztem. Mert újra és újra megerősítenek abban, hogy értik a munkánk üzenetét. Ma is ez történt, mikor egyikük, egy fiatal lány, karján egy pár hónapos kicsivel, az összefogás fontosságáról beszélt. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/04/19/361-tavasz/
362. ISMERTSÉG, VAGY ELISMERTSÉG 2013. április 26. Azt már biztosan tudom, hogy a nyilvánosság, a munkánk kihangosítása mentette meg az iskolánkat és ez ad nekünk támogatókat is az esélyteremtő munkánkhoz. Bár sokan buzdítanak arra, hogy hallgassak, és csak a magunk berkein belül dolgozzak. Csendben. És főleg, hogy ne beszéljek a problémákról. Ne legyek negatív. Ne politizáljak. Volt, aki azt írta nekem, hogy „mások csaholó kutyája lettem.” Más azt, hogy uszítok. Minden oldalról kapok okosságokat, mit, hogyan kellene tennem. Persze ellentéteseket, hiszen a szemben állók mindkét oldaláról kapok effélét. Mert ma már csak ez a két kategória maradt. Már nem is a szemben állók, nem az ellenfelek, hanem az ellenségek két kategóriája. Sokat gondolkodom ezen. Hogy jól csinálom e? Lehet e ezt csendben? Van e értelme úgy? Hogyan lehet függetleníteni ezt a munkát a nadrágszíjat mind szorosabbra húzó, a szegregációt, kirekesztést erősítő döntésektől? Jó e, ha hallgatok, és némán próbálok meg alkalmazkodni ahhoz, amihez képtelenség? Jó e, ha elmegyek egy konferenciára, ahol olyan emberek is vannak, akikkel nem lenne szabad egy programban lennem, vagy jobb, ha távol maradok, és így hagyom, én is hagyom, hogy ott olyan mondatok hangozzanak el, amelyeknek nincs helye egy demokráciában? Nem egyszerű kérdések. Nem akarok továbbra sem politizálni, de tudom, azt teszem. Mert ma a vélemény, ha nem egyező, az politizálás. A politika mindent áthatott. Mindent meghatározott. Nem lehet semmiről sem beszélni, hogy ne lenne benne. A szakmaiság nem létező fogalom. Átitadótott a politikával. Az a szakmaiság elfogadott, ami a döntéshozóknak megfelelő. Ami nem, az minimum rosszindulatú. Szóval, míg a szakmai kritikáim a másik oldalra dobnak, közben folyamatosak a megkeresések. Annyi látogatónk és meghívásunk van, hogy külön szervezést igényel ez, mert közben dolgoznunk is kellene. Jönnek tantestületek, civil szervezetek, önkormányzatok, egyetemisták, tanárostól is, szervezetten. Kutatóintézetek. Szakdolgozatok sora készül nálunk, itthonról, és külföldi diákok tollából is. Akik hosszú hónapokat töltenek itt. A héten a kanadai nagykövet asszony tisztelt meg bennünket. Ő, aki komoly gyermekjogi projekteket valósít meg. Valaki értesít a facebookon, hogy a munkánk a 8. tétel egy főiskolai vizsgán. Nemzetközi kutatásokban kapok kérdőíveket. A meghívás pedig annyi, hogy már nem győzzük. Nem bírunk mindenhová elmenni, ahová azért hívnak, hogy beszéljünk a tapasztalatinkról. Megannyi megerősítés, ezer irányból, hogy fontos, jó, amit teszünk. Úgy érzem, egy másik élettérben dolgozunk. Még mindig próbálom hinni, hogy van közünk egymáshoz, hiszen az öt éves szerződés talán ennek jelzése volt, és támogatást nyert az egyik
tehetséggondozó pályázatunk is a minisztériumtól. Ám az ehhez szervesen kapcsolódó szociális munka egyértelműen olyan, amivel kívül maradunk a rendszeren. Nem nyer nekünk sem, sok más ismert, tapasztalattal bíró szervezetével együtt a tanoda pályázatunk. Valami furcsa, idegen testként dolgozunk, miközben terjed a munkánk, a módszereink, az ötleteink, érzem, tudom, de nem nyíltan, nem elfogadva, hanem fű alatt, rendszer-idegenül. Mert egyre távolabb kerülünk a munkánkkal a fő sodorvonaltól. Valahogy más idősíkokban mozgunk. Közben pedig saját elköteleződésünk mellett fenntart bennünket egy titokzatos tömeg, ami azt erősíti bennünk, hogy kellünk, szükség van ránk, akik segítenek, támogatnak. Mindennel. Adományokkal, kapcsolatokkal, ajánlásokkal, gyűjtésekkel, helyszínekkel, akciókkal. Állandó partnereink vannak az adománygyűjtésben. Más akciót hirdet, hogy lehessen játszókertünk. Tábort szerveznek, korrepetálni utaznak le hozzánk, vagy épp a skype-on teszik ezt, árusítják a termékeinket, kampányfilmet készítenek, kiállítást szerveznek, kézműves termékeinket vásárolják és népszerűsítik. Szerkesztik, fordítják az oldalainkat a neten, gyerekeket támogatnak, programokat szerveznek. Papírt gyűjtenek, szállítást szerveznek. Ellátnak számítógéppel bennünket. Pályáznak, hogy meghívhassák a gyerekeinket. Bicikliket raknak össze. Fel sem tudom sorolni, annyi segítőnk van, megannyi területen… nélkülük nem tudnánk, nem bírnánk tenni a dolgunkat. Szeretnek, védenek, segítenek, figyelmeztetnek, biztatnak. Nem vagyunk egyedül. Köszönöm nekik. Most két kis film linkjét teszem ide. Az egyik az 1 %-os kampányfilmünk, ami szintén összefogással született. A munkánkról. http://www.youtube.com/watch?v=epHzS25cPhM A másik, amiben a Szuno projektünk mutatkozik be. Szeretném a figyelmükbe ajánlani e néhány perces videó vége fele azt a pár mondatot, amikor a ma már munkatársként velünk dolgozó oláh cigány asszony beszél a bizalomról. Mert szerinte erről szól ez az egész. Hogy bízzunk egymásban. http://www.youtube.com/watch?v=8jopdV11LUY&list=PLcZbriYADjM1_1BILwTuI4aU48-zYlFR Mert akiben bíznak, az igyekszik rászolgálni a bizalomra. Ők is. És én is. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/04/26/362-ismertseg-vagy-elismertseg/
363. A DÍJ 2013. május 04. Nagy öröm ért bennünket. Elnyertük a SozialMarie nemzetközi fődíját a biobrikett programunkkal. Siker ez az alapítványnak, a közösségnek, a falunak és azt hiszem, az ügynek is. Hiszen ráirányulhat kicsit a figyelem a mélyszegénységben élők ügyére is. Jó most visszagondolni, hogyan lett az ötletből folyamat, és leírható eredmény, beadható pályázat, majd végül fődíj. Ez is egy szerencsés találkozással kezdődött, mint annyi más dolog, egy ipari ökológus hallgató és alapítványunk találkozásával. Nekünk szerencsénk volt vele, hiszen remek ötlettel állt elő, neki pedig velünk, hiszen egy kialakított rendszerbe csatlakozhatott az ötlet, ami biztosíthatta annak sikerét. Öröm volt megtapasztalni, ahogy a rengeteg beavatkozási pont, amit ezen az iszonyú problémahalmazon keresünk, egy eleme, mint egy puzzledarabka beépül, és azon túl, hogy működni kezd, másokat is meggyőz annak fontosságáról, eredményéről. Mert mi így gondolkodunk, egy problémaháló felületének lefedéseivel, megoldásaival, ehhez keresünk kompetenciákat, segítőket, támogatókat. Talán, ha egyszer a puzzle minden eleme a helyére kerül, beépül, akkor kimondhatjuk, hogy sikerült. Fontos, hogy ezeket az elemeket olyan rendszerbe illesszük be, aminek vezérfonalai tartják, erősítik, segítik a kiteljesedést, és biztosítják a kapcsolódási pontokat is a többi részhez. Vannak már ilyen lefedett részek a munkánkban. Csak azok illeszkednek jól a rendszerbe, amelyek nemcsak a mi elgondolásaink, hanem, amiben a helyi közösség véleménye is benne van, amit ők is képesek elfogadni, magukévá tenni, továbbvinni. És ami a helyi adottságokhoz is illeszkedik. A biobrikett is egy ilyen elem. A probléma beazonosítása, vagyis, a fűtőanyag hiánya mindenki számára nyilvánvaló volt. Az ötlet, hogy hogyan segíthetünk ezen, önkéntesünké volt, aki ezt a projektet továbbvitte és viszi, hiszen ennek is, mint minden elemnek még további felfutása van. Az első nyár, a technológia kidolgozása, az első prés elkészítése, az anyagok kipróbálása után jöhetett a második lépés, a tömegesítés, több préssel, együttműködésekkel, pályázatokkal megtámogatva. Együttműködésekkel, amihez először is az alapítvány csapata, és a helyi közösség kellett, hogy legyen, aki hisz benne, aki csinálja, kellett az önkormányzat, ami közmunkással, anyaggal, eszközzel segített, a mezőgazdasági cég, akik nekünk adták a számukra fölösleges napraforgóléhát, aztán, azok a civil segítők, akik pl. papírt adtak, vagy raklapokat a szárításhoz. És persze pályázati támogatás, meg az alapítványunk segítsége, hiszen kellett még új prés, fólia, zsineg, áztatókád, betonkeverő, áram, tároló dobozok, és persze a heti kis élelmiszercsomag, a jelzés, visszacsatolás az önkéntes munkáért, ami messze nem fedte a munka értékét, de segítség volt a „nincs”-ben, és segítette a motivációt. Mert a messze előre nézés képessége még nem elég erős, a nyári melegben a téli fűtésért dolgozás túl távoli cél.
Meg kellett küzdeni azokkal is, akik nem csinálták, nem hittek benne, sőt gúnyolták az árokparton, az árnyékban ülve az önkéntes munkából hazatérőket, akik a tenni akarás és a segítségnyújtás apránként alakuló rendszerében már működni kezdtek. Mégis dolgoztak, elfogadott helyi „brigádvezetőjükkel”, Tücsökkel, aki szakértő lett az anyagösszetétel megállapításában, a munkaszervezésben, sőt próbálkozott a konfliktusok kezelésével is. A nyáron dolgozók januárig használhatták a brikettet fűtésre. Pályáztunk már a továbblépésre is, hiszen több család bevonása mellett tervezzük a tömegkályha-építést, ami nagyobb hőtároló képességgel bír, a rossz nyílászárók javítását, hőszigetelését, ami már az asztalosműhelyünk kapacitására is épít. Készül a nagy szárító, ahol raktározni is tudjuk majd az elkészült briketteket. Most persze a díj, a pályázat bizonytalan kimenetelével szemben alapot ad ehhez, hiszen pénz járt vele, amit erre a programelemre fordítunk majd. A bécsi díjkiosztóra ketten utaztak ki. Feldmár Nóra, a projekt ötletadója és szakmai vezetője, és Seres Sándor (Tücsök), a helyi segítőnk. Az eredményhirdetés izgalmát és örömét ők élték át személyesen. Mi itthon örültünk, a többi tennivaló közben, hiszen a munka nem állhat meg, egy percre sem. Azóta riportok sorát adjuk, újságírók hívnak bennünket, rádió és tv riportokban szerepelünk. És persze a hírekben is. Nagyot nevettünk az egyik rádió híradásán, ahol „bioKrikett-programnak” nevezték a nyertes projektünket. Furcsa kis nyelvbotlás, bár valahogy illeszkedik a trendhez, az új világhoz, amiben pl. az oktatás terén az esélyegyenlőségnél, az integrációnál fontosabb fogalmak lesznek a vitorlázás, a lovaglás, és ki tudja, talán a krikett is. Olyan dolgok, amelyek elérhetetlen távolságban vannak azoktól a szegregátumoktól, ahol prózaibb problémákon kell törni a fejüket az ott élőknek. Pl., a gyógyszer kiváltásán, vagy a kártyás villanyóra feltöltésén, vagy a fűtésen. Ez utóbbira a biobrikett, mint egy rendszerbe illesztett, az önfenntartás képességét fejlesztő, környezetbarát technológiával működő technológia már megoldást nyújthat. Léphetünk hát tovább. Mert még sok a lefedetlen terület. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/05/04/363-a-dij/
364. BEAVATKOZÁSI PONTOK 2013. május 11. A munkánk lényege, hogy megkeressük az össze beavatkozási pontot, amire, ha hatást gyakorolhatunk, elmozdulhat valami. Fontos, hogy ezeket a hatásokat összehangolva, a közösség akaratának megfelelően szervezzük. Fontos, hogy közösséget szervezzünk. Az alap ugye az, hogy nem kötelező velünk együttműködni. Mindenkinek szíve joga a döntés. Szívesen segítünk azonban bárkinek, aki nekünk is segít, az élhetőbb falu, a gyerekek jövője érdekében. Persze ott, ahol segítség nincs más, és lehetőség sem, ez azért hamar beemelődik. A listát, amit már rég összeraktunk, együtt, hogy mit tud nyújtani az alapítvány, és mit vár el a közösség, mindenki elfogadta. Mert segítünk adományokkal, használt ruhával, cipővel, bútorral, kályhával, edénnyel, minden olyan dologgal, ami a normális élethez kell, és nekik nem megfizethető. Segítünk élelmiszerrel, főleg a hónap második felében, mikor már nincs pénz. Semmire. És gyerekgyógyszerrel is, mert nem tudják kiváltani, nincs miből, aztán az egészségügyi felülvizsgálatok elérésével, mert nekik még a tömegközlekedés is túl drága. Számíthatnak ránk hivatali ügyintézésben, hogy az évek óta húzódó ügyeiket lezárják, igazolványaikat beszerezzék. Mert nem tudják a módját, és nem értik a menetét. Velük vagyunk, ha valaki kórházba kerül, hisz sokaknak nincs papucs, tisztasági holmi. Ott vagyunk, ha kisbaba születik, hogy a körülményeket megfelelőnek találják a kiadáshoz. És temetéskor is, elfogadva a hagyományaikat, segítve a szokásaikat. Segítünk visszakötni a villanyt, mert ez elérhetetlen nekik. Havi 22 800 forint meg a családi pótlék a megélhetésre sem elég, nemhogy a nyolcvanezres kártyás órára. Vagy építőanyaggal, ha felfúr a patkány. Hogy végre ne történjen patkányharapás. Segítünk, hogy megindulhasson a kertművelés. Mert önerőből esélytelenek. Adunk ösztöndíjat, ha igyekszik a gyerek. Annak, aki az állami rendszerbe nem fér bele. Mert oda azok férnek be, akik motiváltak, együttműködők, tehetségesek. Itt azonban nélkülünk még a tehetségcsírák sem felfedezhetők. Visszük őket kirándulni, és viszünk nekik programot, amennyit csak bírunk, hiszen egy szegregátumban máshogy integrációról beszélni nem nagyon lehet, csak, ha integrált körülményeket teremtünk. Adunk fogamzásgátlót, mert a tudatos családtervezés is pénzbe kerül, és az élelem előbbvaló. Biztosítunk, ha kell iskolaszert, hogy ne kapjanak egyest a hiányzó felszerelésért, korrepetálást szervezünk, mert nem látják a jelentőségét, és pénz sincsen rá. Bicikliket biztosítunk, hogy be tudjanak menni boltba, patikába, hivatalba, a szomszéd faluba, mert a busz is drága és ritkán jár. Hogy ne kocsit fogadjanak, hitelbe, a benzinköltség sokszorosáért, ami majd a következő hónapot terheli. Adunk tetűirtót, tisztítószert. Gondolkodunk együtt megoldhatatlannak tűnő helyzeteken, melyek béklyóba szorítják a nyomorban élőket, keressük a messzire vitt prostituáltat, és
küzdünk a gyereklányokért, akik életében a férfiak büntetendően túl hamar jelentek meg. A krízishelyzetek sora kimeríthetetlennek tűnik. És ők ezeket nem tudják megoldani. Leginkább azért, mert szegénység van, nyomorúság, munkanélküliség, lehetőség meg közel s távol semmi. És nincs tudás sem, csak a megszokott tehetetlenség, amiben minden negatívum könnyen megterem. Főleg a kamatos pénz, a hitelbe adott bármilyen segítség, aminek következményei majd később jönnek, és szívják be őket egy olyan mélyre, amiből nem lehet kitörni. Meg a bűnözés, ami a könnyű pénz lehetőségét hozza. Szóval, segítünk annak, aki nekünk is segít. Erre is megvan a lista, hogy mit jelent ez. Mert adunk lehetőségeket, csak élniük kell vele. Kertművelésre, kézműves tevékenységre, biobrikettre, közösségi munkára, takarításra, a programjaink segítésére. És elvárjuk a gyerek iskolába járását, tanulását, a megfelelő kommunikációt, az agresszió visszaszorulását, a bűnözés elkerülését. A lakókörnyezet rendbetételét, a mosást, takarítást. Azt, hogy közösségben gondolkodjanak. Hogy ennek érdekében tevékenykedjenek. Hogy ne ellenségeskedjenek, hanem próbálják elfogadni egymást. Mindent közösen alakítunk. Mi, a többségi társadalomból érkezve csak egyet tudhatunk: melyek azok a pontok, amelyek az integrációhoz szükségesek. Azok, amiket be kell tartaniuk, hogy ebben a társadalomban elfogadott, és nem kirekesztett közösségekké váljanak. Ez a mi tudásunk. Azt, hogy ezekből a hatásokból mennyit és mikor tudunk beépíteni, azt viszont ők tudják. A hogyanra is közösen kereshetjük csak meg a választ. Mert kell, hogy mindenben építsünk egymásra. Mert csak együtt sikerülhet. Nehéz persze ezt úgy csinálni, hogy azt mindenki igazságosnak fogadja el. Néha úgy tűnik, minden szuper, rendben haladnak a dolgok. Aztán egy apró félreértés, vagy vita, és borul minden. Most pl. differenciálni kezdtünk. A lehetőségek kihasználását próbáljuk összhangba hozni az adományosztással. Kategóriákat alakítunk ki, és ezután nem a család létszáma, hanem az elvégzett munka, a tenni akarás mértéke lesz a számítás alapja. Két hete próbáljuk. Nem egyszerű. Bár mindenki elfogadja, megérti, ha beszélünk róla, hogy aki kevesebbet teljesít, kevesebbet kap, hogy aki semmit sem tesz, az ne kapjon segítséget, így tartják igazságosnak, ám, ha a konkrét dolog ez alapján kiosztásra kerül, már nem olyan elfogadható. És persze nehéz nekem is, hiszen a gyerekekért dolgozunk, ők pedig nem tehetnek arról, ha a szülő nem partner. Azért előbb utóbb partner lesz zömük. Kivéve a megint erősödő kamatozókat, akiknek ugye van elég, ők aztán nem dolgoznak, hiszen a többi nyomorúságából fényesen megélnek. Nekik telik kocsira, élelemre, ruhára, és anyagi biztonságukból lenézik mindazokat, akik próbálják velünk. Ha veszélyeztetve érzik magukat, minket is támadnak. És egyedül vagyunk. Az ennek felszámolására hivatott állami rendszer csak akkor avatkozik be, ha orvosi látleletig, vagy feljelentésig jut a dolog. A félelem azonban nagy úr. Visszatartja őket mindentől. Tehetetlenül nézzük az adományba adott bútor, számítógép eltűnését, mert ha nincs pénz, a tartozás fejében viszik azt, ami látnak. Mennyivel jobb, mennyivel gyorsabb lenne nélkülük a munkánk! De itt vannak, újra, hiába szűnt meg a régi, itt vannak az újak, helyben is, és a szomszéd településen is, gátlástalanul, a családi pótlék érkezésére időzítve jelennek meg, és veszik el azt a keveset is, amit a többiek kapnak. Azt hiszem, ők a munkánk igazi gátjai. Ők, akik kibogozhatatlan szálakkal biztosítják be magukat a rendszerbe, és dolgoznak ellenünk, a céljaink és a közösség ellen.
Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/05/11/364-beavatkozasi-pontok/
365. HONNAN JÖN A SEGÍTSÉG? 2013. május 19. Most, hogy a SozialMarie díj kapcsán olyan sok média megfordult nálunk, a vendégek leginkább arra csodálkoztak rá, hogy mennyire sok területen próbálunk hatni, és így derült ki a számukra, mennyire bonyolult probléma ez az egész. És az is, mennyire fontos, hogy egyszerre próbáljuk mozgatni az egész rendszert, mert a legmegfelelőbb hatás így hozható ki belőle. Miután próbálták befogni a rendszerét, a következő kérdés annak fenntartására vonatkozott, a finanszírozására, logisztikájára. Nos, érdekes így is nézni ezt az egészet. Hogy mire elég, mennyire futja a problémamegoldásban az állami segítség, és mi az, ami lefedetlen marad, mihez kell a civil erő. Nyilván, ha lenne az, ami a legfontosabb, vagyis munka, akkor más lenne a helyzet. De munka nincs, vele megfelelő jövedelem sem, így megoldhatatlan problémák sorával állunk szemben, ami egyre mélyebbre és mélyebbre húzza azokat, akik amúgy is nehéz helyzetben vannak. Nos, ha mérlegre teszem, az állami lehetőségek, és a pályázatok is alulmaradnak a problémamegoldások rendszerében. Jó, persze, most sokan gondolhatnák, hogy az államnak nem feladata minden probléma megoldása, hol marad akkor az egyén erőfeszítése? Ez teljesen jogos. Csak azt is látom, hogy ma a népesség egy jelentős része (a TÁRKI kutatásai szerint a lakosság 46,6 % él szegénységben) már nem bír saját erőfeszítésből változtatni az életén. Jó, lehet, hogy a rokonok kiássák majd a sírját, meg felöltöztetik, ha meghal, de olyan sok más lehetőség már nincs. Azt hiszem, ez a temetkezéses dolog már tényleg a végső, amit még belőlük ki lehet taposni. Hiszen zömük szakképzetlen, jó esetben a közmunka rendszerében van csak lehetősége a 22800 Ft-ot megszerezni, de látom azt is, sokan ezt sem érik el, és maradnak teljesen ellátás nélkül. Nyilván benne van ebben sok dolog, a leszakadó térségek gazdasági kilátástalanságától az oktatás problémakezeléséig, a sok esetben az életkörülmények adta betegségektől a generációk óta rögzült tanult tehetetlenségig sok minden. Benne van az egyén és az állam felelőssége is. Itt van pl. a közlekedés kérdése. A kis falvakban, amelyek nem esnek a fő közlekedési útvonalakra, vagy pl. zsáktelepülések, a buszok ritkán járnak. A vasút ezeket elkerüli. Többnyire itt nincs iskola, a gyerekeket iskolabusz viszi reggel, és hozza délután, ami ingyen van, de csak az általános iskolásoknak. A középiskolások erre nem ülhetnek fel, nekik marad a távolsági, a bérlettel, saját erőből. A mi munkánk fő színterén, Toldon most egyetlen kisbolt üzemel (pár hónapig ez sem volt), a nagyobb, olcsóbb üzletek csak a szomszédos kisvárosban, ami oda-vissza 10 km. Gyalog nem
egyszerű megtenni, főleg kisgyerekkel. Bicikli keveseknek van. A buszjegy oda-vissza 500 Ft. Jól meglöki a bevásárlás árát. A hónap második felében már lehetetlen kigazdálkodni. A még olcsóbb nagy üzletláncok 25 km-re vannak. Sokan még sosem jutottak el ezekbe. Be lehet még jutni a falugondnoki hálózat mikrobuszával, amit azért adott az állam, hogy az olyan településeken, ahol nincsenek meg a szolgáltatások, segítséget adjon a lakosságnak annak elérésében. Szép cél, jönnek-mennek errefelé a feliratos kisbuszok, a gyakoriságot a település anyagi mozgástere határozza meg. Mert a támogatás az autót vezető falugondnok bérére, és a cégautó-adóra elég. Legutóbb, mikor érdeklődtem, még így volt, gondolom, nem emelték azóta. Persze nem értem, ha egyik kezével ad az állam, mert nem tud ott alapvető szolgáltatásokat megadni, a másik kezével miért veszi azt vissza adó formájában, de ez van. Marad a kocsival rendelkezők „szolgáltatása”, ami elég sokszintű, az éppen a benzinköltség fölötti ártól annak sokszorosáig terjedhet, befolyásolja az is, mennyire van bajban az illető. Meg megy ez hitelbe is, ami aztán az uzsora melegágya lesz. Nos, itt a probléma, a megoldási lehetőségekkel. És itt jövünk mi, persze a támogatóinkkal. Civilekkel, cégekkel, az államon kívül. Egy céges támogató eljön, megnéz minket, majd autót ad nekünk, segíti a fenntartását is, ezzel mi is beszállhatunk az egészségügyi szolgáltatások elérésébe, és nélkülözhetetlen segítséget ad az adományok szállításában is. Korábban is kaptunk néha egy-egy biciklit, amit annak adtunk, akinek nagyon fontos volt, segítve a család mobilitását, több településen is. Ám tavaly jelentkezett nálunk egy csoport, akiket a kerékpározás szeretete köt össze, és gyerekbicikliket ajánlottak. Az volt a kérésük, hogy maradjanak az alapítvány tulajdonában. Így szerveztük hát. Sok kicsinek adott örömöt, tanulást, mozgásteret. Aztán kaptunk még, másoktól is, felnőtt kerékpárt és gyereknek valót is. Most pedig a csoport egy utánfutós kerékpárt épített nekünk, amivel be lehet menni vásárolni, és könnyen hazahozható akár több családnak is az áru. Az Igazgyöngynek ma, hála a támogatóinknak, kis bicikliparkja van, ahonnan ingyenesen kikölcsönözhetők a kerékpárok. Ennek nyilvántartása, javítása is a közösség dolga. És működik. Adott már lehetőséget tanfolyam elvégzésére is, hiszen a fiú nem tudott volna bejutni hajnalban a szomszéd település vasútállomására a vonat indulásáig másképp, hogy onnan még továbbutazva végül biztonsági őri képesítést szerezzen a megyeszékhelyen. És ad naponta segítséget azoknak, akiknek akár vásárlás, akár hivatali ügy miatt el kell mennie. Ad programot a gyerekeknek, hiszen tanulnak rajta, bicajoznak sokat. A munkánk így épül fel. Minden területen. Feltérképezzük, megértjük a problémát, és próbálunk segítséget nyújtani, a többségi társadalom szociálisan érzékeny részének támogatásával. Lehetetlen helyzeteket oldhatunk meg a segítségükkel, és munkánk minden elemével a helyi közösséget építjük. Mert csak így lehet. Segítség nélkül nem fog menni. Ja, és a pályázati pénzek „munkára való mentális felkészítéséből” sem. És a sokadik pályázati támogatásból megvalósuló kosárfonó tanfolyamtól sem. És a „tegyük vállalkozóvá a szegényeket” típusú programoktól sem. Megpróbálok majd így, ezekről is írni. Hogy látszódjon mi a hiány, és hogyan, kik segítenek annak pótlásában. És talán így az is látszik, hogy az állami fókuszokat is másképp kellene szervezni. De épp az ellenkező irányban, ahogy most látszik. Nem beszűkíteni, hanem épp kinyitni a lehetőségeket. Mert, mint már többször mondtam, szárazon, víz nélkül nem lehet halat fogni. Akkor sem, ha van háló. És akkor sem, ha kényszerítik.
Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/05/19/365-honnan-jon-a-segitseg/
366. MILYEN ISKOLA KELL? 2013. május 26. Az a legnagyobb bajom ezzel az egész erős centralizálással, hogy azt sugallja, elég egy központi elvárásokon alapuló, jól kézben tartott iskola, és megoldódik minden. Elég az iskolának az ellenőrzésekkel egyformára szorított működését garantálni, mert majd az azonos tananyagtartalom, azonos ritmusú haladás kiegyenlíti az esélyeket. Közben persze a döntéshozók is érzik, azért nem jó teljesen. Ezért csúsznak bele furcsa elemek is ebbe a nagy esélykiegyenlítésbe, mint pl. a szegregált oktatás lehetősége, vagy az iskolarendőr, és, mivel úgy látszik, nem fog mindenki beállni a sorba, a pedagógusok etikai kódexe, és több más olyan elem, ami azt mutatja félő, nem tudják majd kezelni ezzel sem a problémákat. Persze ha egyeztetnének, azok, akik a tananyagtartalmakat, és az oktatásszervezési és egyéb rendszereket megtervezik, hogy ki, milyen cél és problémamegoldásban gondolkodik, akkor talán nem keverednének ellentmondásokba. Mert most pl. már végképp nem értem az EMMI közleményét. Amit a mai tüntetésre adtak ki. Hogy mindenféle szegregációt elutasítanak. Ahhoz képest, hogy nemrég még a „szeretetteljes szegregációt” hirdették, és törvényjavaslat van róla….Vagy olyan is van, hogy az ő szegregációjuk, és mások szegregációja a világon az más?! Szóval, leginkább azt nem értem, miből gondolják, hogy az iskolarendőrrel megerősített hatósági szemléletű iskolában, a szakfelügyelő által ellenőrzött, az etikai kódex kereteinek kötelezően megfeleltetett pedagógus majd ezektől az eszközöktől képes lesz megtanítani a mélyszegény, éhes, felszerelés-hiányos, motiválatlan, figyelemkoncentrációs zavarokkal küzdő, tanulási módszerekkel nem rendelkező, otthon sosem tanuló, generációk óta a nyomort átörökítő gyerekeket. Úgy, hogy azok működjenek. Úgy, mint a rózsadombi társaik, akik nem tudják, mit jelent a „nincs”, sosem hallották a családi pótlék fogalmát, nem láttak fejtetűt, patkánylyuk sincs a házukban, saját ágyuk van, íróasztaluk, laptopjuk, mobiljuk, akik majd örömmel vetik bele magukat a vitorlázási ismeretekbe, vagy a lovaglásba, mert tudják, mi az, hiszen a családban ezek nem ismeretlen fogalmak. Akiknek a problémája nem a tornacipő megléte, csupán a márkája. Vagy a középosztálybeliek, akik ugyan ezeket már nem tudják nyújtani, de legalább nem éhesen megy a gyerek suliba, és nem tudják még a gyerekeik mit jelent az, hogy a kártyás villanyórára hét végén nem lehet rátölteni. Ahol van fürdőszoba, a gyereknek van saját élettere, és be tudják még fizetni az erdei iskola árát, ha át is kell gondolniuk a következő hónapot. Elképzelhető az, hogy az iskolarendőr majd mindezt segíti? Miféle jog és rendszer szerint? Kinek a döntése alapján? Lesz majd „iskolarendőrök etikai kódexe” is? Vagy esetleg beleveszik az etika tantárgy ismeretanyagába, hogy velük hogy kell viselkedni? Lesz olyan oktatás, hogy iskolarendőr – képzés? És képezik e a pedagógusokat az iskolarendőrrel történő
együttműködésre? Beveszik majd a pedagógiai programokba az ő szerepét? Nem kerül e némileg ellentmondása abban ez azzal a kötelező fejezettel, ami szülőkkel történő együttműködésről szól? Együttműködésről, és nem a szülőktől történő megvédésről…Mert nyilván ez is feladata lesz, hogy távol tartsa a szülőket. Akik egyébként ősidők óta partneri viszonyban kell, hogy dolgozzanak a pedagógussal… Ez a rendszer nem logikus. Tele van egymásnak ellentmondó elemekkel. Mintha csak az elvárások, a megfelelés körvonalazná az egészet. A benne szereplők, legfőképp a gyerek, de a pedagógus sem tényező. És a család sem. Azt szót pedig, hogy szociokulturális környezet, ki lehet húzni. Azt gondolom, sosem lesz olyan oktatási rendszer, ami egyformán fog működni a gazdaságilag leszakadó térségekben, és az erős térségekben is. Vagy mikor lesz olyan, hogy Magyarország mindenhol egyforma gazdasági erővel bírjon? Ma a nyugati határszél és az északi-keleti régiók között évszázadnyi távolság van. Nemrég mondta egy osztrák határ mentén élő ismerősöm, hogy „felétek olyan vonatok járnak, amelyekről azt hittem, csak a múzeumokban lehet látni.” De ez mindenben megvan, nemcsak a közlekedésben. Munkalehetőségekben, a házak állapotában, a szakképzettségben, a szolgáltatások elérésben. És akkor még azok színvonalát nem említettem. Nem fog menni. A 10 % mozgástér, amit a rendszer enged az iskoláknak, nem elég. És nem elég önmagában az iskola sem. Az ilyen régiókban másféle iskola kell. Nem a követelményrendszer leszállításáról beszélek. Hanem más pedagógiai módszerekkel dolgozó pedagógusokról, szociális érzékenységgel működő rendszerről, arról a „szociális iskolamodellnek” nevezett modellről, amit az Igazgyöngy Alapítvány visz. Amiben az iskola szociális munkát is végez. Összekapcsolódik az ágazatokkal. Tudomásul veszi, hogy a „nincs” törvényei befolyásolják a gyerekek teljesítményét. Nem vár el olyat, amiről tudja, képtelenség. Ahol a szülőt partnerré teszi. Ahol emberszámba veszi. Ahol lehetőséget ad. Neveli a szülőt is, pótolva a generációk óta elmulasztottat. Igenis, ide más iskola kell. Jobban támogatott, segített. Hogy az önbecsülését és eszközeit vesztett pedagógusok, akik ma bele sem mernek gondolni, mi lesz, ha ellenőrzik őket, újra pedagógusnak érezhessék magukat. Olyan iskola, ami integrációs szemléletű. Ami jó. Ami gyermekközpontú. Emberközpontú. Ami demokratikus. És akkor talán, majd egyszer, menni fog. De nem négy év alatt. A szakfelügyelőkre azért kíváncsi leszek. Kell majd nekik is etikai kódex. Hogy milyen szerepbe rendeződjenek. Értsenek egyet a nem boldoguló pedagógussal, mert „ezekkel” lám semmit sem lehet tenni? Ezt írják le? Vagy mondják, hogy rosszul csinálja a pedagógus? Félő, akkor megkapják, hogy mutassák meg, hogyan kell. Nehéz lesz nekik megmutatni ezt egy olyan rendszerben, ami a valóságtól ennyire elszakadva építi magát. Ja, és a harmadik lehetőséget se hagyjam ki. A közös hazugságok lehetőségét. Amiben az „én megértelek, de tőlem azt várják, hogy…” szervezi a képet, amit mutatni kell. És adminisztratíve megszületik az, amit egy ilyen elvárásrendszer elvár. Volt már ilyen. Félek, visszatér. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/05/26/366-milyen-iskola-kell/
367. KERTECSKÉK 2013. június 01. A családi kertek és a közösségi kert vetőmagjaira is pályáztunk. A szántásboronálást még valahogy megoldottuk az alapítványnál, de vetőmagra már nem nagyon futotta. Szerencsére találtunk pályázati lehetőséget újra, az Élelmiszerlavina a felnőttek kertműveléséhez adott segítséget, és sikerrel pályáztunk az iskolával a „Vesd bele magad!” programra is, ami a gyerekekre irányul. A gyerekek kis csomag vetőmagot kaptak, és a családi kert egy részében kezdték el a munkát. Olyan gyerekeket vontunk be a programba, ahol a szülők már bizonyították, hogy elköteleződtek az önfenntartás ez eleme iránt. Mert fontos volt, hogy a gyerekek motiválása minden irányból biztosított legyen. A fiú is bekerült. Sokat hezitáltunk rajta, mert a tanulásban nem jeleskedik, az általános iskolájából leginkább csak a panasz jön rá, a magatartásával is sok a baj. Kötözködik, gúnyolódik, szándékosan provokálja a többit. Bármennyire kerestük eddig, nem találtunk nála olyan pontot, ahol pozitívan tűnhetne ki, példaként lenne állítható a többieknek. Persze a rendszerünk azért már hatott rá, a művészetis óráinkon, ahol velünk közvetlenül találkozik, ott érezhető volt nála a megfelelni akarás. És a faluban is, de csak azokon a foglalkozásokon, ahol mi, akik a döntéseket meghozzuk pl. a kirándulási névsorról, ott voltunk. De ha nem voltunk jelen, a megfelelni akarás a háttérbe szorult, a „ha nem látják, akkor lehet” elvet érvényesítette. Most néztük meg a kerteket. Az övé messze a legszebb. Egyedül dolgozik benne, nem enged senkit belepiszkálni. Nem öt percig csinálta, hanem hetek óta kapálja, ápolja. Különben nem lett volna ilyen. Ámulunk a nagyra nőtt kukoricán, borsón, kapron, a szép kis ágyásokon. És ő büszke, láthatóan erősíti az önbizalmát a dicséretünk, csodálkozásunk. Aztán, épp ekkor, mert újra szerencsénk is van, még egy pozitív megerősítés becsatlakozik. Egyik rajzával nyer egy országos gyermekrajzpályázaton, egy 10 ezer forintos Dekatlon utalványt, amit persze rögtön beváltunk neki, hiszen a legközelebbi ilyen áruház túl messze van, útiköltségre nincs pénz, és ennyi pénzért az egyik kínaiban nemcsak őt, hanem két húgát is felruházhatjuk cipővel, melegítővel. Nagyon boldog és büszke volt. Nos, az ember ilyenkor érzi, hogy kellene visszafordítani a kedvezőtlen folyamatokat. Mert mindenki jó valamiben, csak meg kell találnunk, mi az, amiben kiteljesedhet. Világosan látszik, hogy gyerekre, családra semmi, de semmi nem hat olyan látványosan, mint az, ha sikerélménye van, ha büszke lehet magára. A sikeres integráció titka, ha ezeket a sikerélményeket a többségi társadalom elvárásaihoz tudjuk igazítani. Mert sikerélmény lehet az is, ha úgy tud pl. egy gyerek ellopni valamit, hogy nem veszik észre. És ezt a sikerélményt a család is megerősítheti. Ez azonban ellene dolgozik az integrációnak. A kert, az iskola, és még sok más pedig érte.
A kényszerítő megoldások is hatnak persze. A rendszer leginkább így próbálja. A még hangosabb szó, a büntetés azonban csak ideig-óráig használ. Mert ki lehet zavarni a gyereket az óráról, sőt, ha nem látja senki, le lehet neki keverni egy-két pofont, le lehet ordítani, hogy féljen, lehet büntetni ezer féle módon. Lehet így is. És meglehet, hogy utána teszi majd, úgy, ahogy elvárják, lehet, előveszi majd a könyvét is az órán, talán próbál majd figyelni is, vagy éppen egy darabig nem verekszik majd szünetben. De teszi ezt egy negatívan megélt hatásra, összeszorított foggal, és az első adandó alkalommal újra kitör. Mert a külső kényszer ebben a helyzetben nem hoz tartós változást. Külső kényszerrel ugyanis nem lehet örömteli tevékenységet végezni. Azt csak a pozitív környezet, a megerősítések, a dicséretek, a sikerélmény adja. Az öröm százszorosan többet segít, mint a kényszer. Ezért kell ezen az úton járnunk. És ez a felnőttekkel végzett munkára éppúgy igaz. Lehet, persze, ez a nehezebb. Több idő, ráadásul mindig újra meg kell erősíteni, mert a sok negatívum hajlamos elnyomni a kezdetben kis pozitívumot is. De csak így lehet. A pozitív dolgok állandó megerősítésével. Bizalommal, amit, ha kialakul, nem érdemes senkinek felrúgni. Mert a bizalom hosszú távra szól. És pozitív tartalmú. Mert nincs olyan, hogy valaki eredendően rossz. Legfeljebb úgy nőtt fel, hogy a pozitív pontokat nem fedezték fel benne, és nem találta meg ő sem önmagában. Talán ez (is) lenne az iskola dolga. Meg az, hogy a gyerek öröme újra fontos legyen. És mivel a szegregátumokban élő felnőtteknél is elmaradt ez generációk óta, ott is pótolni kell. Mert mindenki jó valamiben. Talán az a baj, hogy eltűntek a pozitív rendszerek, megerősítések. Legalábbis az egyensúly megbomlott. A mélyszegénységben már rég csak a negatívumok hatnak, és a külső rendszer is ezt erősíti. Mindenki ezt hangosítja ki. És ehhez igazítja a kommunikációját, tevékenységrendszerét. Szerintem mi ezért boldogulunk jobban. Mert hiszünk egymásban. És tudunk örülni egymásnak. Mi a pozitív hatások módszertanában hiszünk. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/06/01/367-kertecskek/
368. ANTISZEGREGÁCIÓ 2013. június 08. Érdekes helyzetbe kerültem. Míg azt érzem, mind a mostani oktatáspolitika, mind a szociálpolitika fő sodorvonalától eltérő az, amit képviselek, amit megoldásnak vélek, amiért dolgozom, és folyton kihangosítom azt is, hogy a civil kezdeményezések tapasztalataira a döntéshozók nem kíváncsiak, váratlanul meghívást kapok az EMMI által létrehívott Antiszegregációs Kerekasztal alakuló ülésére. Igent mondtam, hiszen a szakmaiságot, és nem a politikai hovatartozást szeretném képviselni, és szívesen megosztom a tapasztalataimat bárkivel, aki a mélyszegénység ügyével érdemben kíván foglalkozni. Nem vagyunk túl sokan meghívottak, a legtöbben a terepen dolgozó szakemberek, affélék, akiket talán a kritikai hang is jellemez. (A nevek az EMMI közleményében olvashatók.) Kicsit értetlenül is állunk ott, miért pont mi, hol vannak mások? A miniszteri bevezető céljaival nem lehet nem egyetérteni, hiszen a szegregáció felszámolása mindannyiunk leghőbb vágya. Üdvözítő, hogy neki is az. Bevezetőjében kiemeli, hogy az ominózus mondatot, ami szabad utat ad a szegregációnak, már kivette a törvényjavaslatból, bár ezt a honlapon még nem látjuk realizálódni. Az persze, hogy miért most kezdjük el ezt az egész együttgondolkodást arról, hogy szegregáló e az oktatási rendszer, és hogyan lehet ezen változtatni, nagy kérdés. Hiszen a nagy rendszer, ami már körvonalazódott, amihez rendeződik minden, nem sok mozgásteret ad a változtatásra, bár a végére, augusztusra, akár a törvénymódosítások lehetőségét is felvillantják. Kicsit így olyan nekem, mintha egy szűk ketrecben, ahol kiegyenesedni sem lehet, ott kellene szaltókat ugrani, úgy, hogy az ember eleve látja, hogy képtelenség. De hátha a ketrec is alakítható még. Már ezen az első találkozón kiderült, sok a tisztázatlan kérdés. Akár alapfogalmakban is. Mert valószínűsíthető, hogy nem ugyanazt értjük az olyan fogalmak tartalma alatt, mint szegregáció, tanoda, integráció, szektorsemlegesség. Vagy, hogy mennyire szükséges adatgyűjtés, módszertani gyűjtés, hiszen ezek már évek óta rendelkezésre állnak. Hogy lehet e antiszegregációs oktatáspolitika, antiszegregációs szociálpolitika, gazdaságpolitika nélkül? És, bár az elején kifejezett kérés, hogy amíg eredmény nincs, addig ne kommunikáljunk erről az egészről, a végén az EMMI részéről mégis a kerekasztal nyilvános kommunikálása a szándék. Ehhez azonban mi is kérjük ezt a lehetőséget, hiszen e nélkül egyoldalú lenne a dolog. Ezt elfogadják, kérve, hogy ezt az alakuló ülés hangulatához méltón tegyük. Persze. Eszembe sem jutna másképp. Épp elegen buziznak, zsidóznak, cigányoznak méltatlanul. Lehetőségként fogom fel a közös munkát, hogy talán valamin változtathatunk. Talán beemelhetünk más, a mostanitól eltérő szempontokat is. Talán most jöttek rá, hogy gyakorlati tapasztalatok nélkül nem megy. Igyekszem elhessegetni a gondolatát is annak, hogy ez egy PR fogás. Nyilván tudják ők is, hogy velünk nem „bólogató Jánosokat” hívtak.
Mindannyian napi kérdésekkel küzdünk abban a rendszerben, ami a mi tapasztalataink nélkül, sőt ellenünkre jött létre. Minket elsősorban ezek érdekelnek. A szegregált iskolák, tanodák, alapítványi iskolák, a 16 éves tankötelezettség, az iskolarendőrség, az egyházi iskolák eltérő szabályozása, lehetőségei. És persze még sok más. Ők nagy, átfogó szabályozásról beszélnek. Csakhogy ezek kidolgozása már sokszor megtörtént. Tényleges változás, eredmény nélkül. Már nincs idő újra elölről kezdeni. A probléma égetőbb annál. És talán fölösleges is. Hiszen sok minden megvan, csak nem épült be a rendszerbe. Túl sokat dolgoztak, dolgoztunk már az asztalfióknak. Talán most nem így lesz. Ha úgy érzem, újra olyan fórumban ülök, aminek a társadalmi hasznosulása minimális, ami nem hoz változást, fel fogok állni. Hangosan. Ám, ha változás lesz, örömmel adok annak is hangot. Mert engem az ügy érdekel. A megoldás szándéka helyett, amit már sokszor hallottunk, a megoldáshoz vivő lépések. Ezt nem egy egyeztető fórumnak veszem, akiknek a nevével, mint tárgyaló partnerrel lehet legitimálni bármit. Egy erős és kemény szakmai fórumként szeretném látni magunkat. Akik hitelesen, gyakorlati tapasztalataik alapján jelzik a zsákutcákat, és javasolnak alternatívákat. Kérdés persze, ezt mennyire lesz képes befogadni a másik oldal? És hoz a tényleges döntéseket ennek hatására? Képes lesz a változtatni a rendszerén?Mert ezt a mostanit antiszegregációssá kozmetikázni nem nagyon lehet. A korábbi intézkedések után nehezen tudok bizakodni. Gyanakvásomat nyilván oszlatná, ha a legégetőbb problémákban gyorsan történne változás. Próbálom hinni, hogy így lesz. Hiszen nem lehet jó az, ami felé most haladunk. Senkinek. A hangzatos célok eléréshez hosszú út vezet. Minden kormány megfogalmazta az integrációs célokat. Igazi változás azonban nem történt. Lehet, most sem fog. De egy kiskapu talán megnyílt. Igaz, résnyire. És sötét van bent, nem látni tisztán a szándékokat. De hátha megvilágosodik minden. Bizakodnom kell (kellene). Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/06/08/368-antiszegregacio/
369. ÜGYFÉLBARÁT SZOLGÁLTATÁSOK 2013. június 15. Nem minden pénz kérdése, ezt már rég tudjuk. Van, ami csak hozzáállásé, a másik helyzetének elfogadásáé, egy kis emberségé. Megértve mindenkinek a személyes baját, a kiégését, a kevés fizetését, a túlburjánzó adminisztrációját, az átszervezésből adódó nehézségeit, a hülye főnökét, a nagy meleget, vagy épp a hideget, szóval megértve mindent, nem tudom, hogy miért nem lehet másképp. Amiért kijárna egy köszönöm. Sőt, egy mosoly is. És akkor vissza lehetne mosolyogni, lehetne olyan jó érzése mindenkinek, hogy segített, megoldott, megértett. Lehetne sikerélménye. És akkor talán mindenkinek könnyebb lenne. Egyszer volt a vasúton ilyen. A kedves, emberséges kalauzokat lehetett valami pontozással jutalmazni. Nem tudom, nem követtem, mi lett a vége, de arra határozottan emlékszem, akkoriban kedvesebbek voltak. Mindenkivel. Emlékszem, még mosolyogtak is. Persze aztán visszaállt minden. Meg kellene pl. érteni azokat az embereket, akiknek a 22 800 Ft és a családi pótlék az összes jövedelme. Akiknek nincsenek tartalékaik. Akik csak kamatra tudnak kérni mástól. És nincs munkalehetőségük, szakképzettségük. Akiknek nagyon fontos, hogy megkapják azt a keveset is. És akkor, amikor szokták. Mert számítanak rá. Mert nélküle nem marad pénzük ennivalóra. Gyógyszerre, villanyóra rátöltésre sem. Semmire. Az asszony kétségbeesetten telefonált, hogy nem kapták meg a családi pótlékot. Már volt a családsegítőnél, telefonáltak, de azt mondták, rossz helyre utalták. És majd a következő hónapban megkapja. – És addig miből adjak enni a gyerekeknek?- kérdezi elkeseredetten. Nem hisszük, hogy ilyen előfordulhat. Utána érdeklődünk, és tényleg. A MÁK pár számlaszámot eltévesztett, ezért más számlájára ment a pénz, majd ha az visszautalja, akkor utalják annak, akinek jogosan jár. Mást nem tudnak mondani. Persze, mindenki tévedhet. Nem ezzel van baj. Nyilván össze lehet cserélni a számokat. Emberek vagyunk, eltéveszthetjük. Ezt azonban a rendszernek is tudnia kellene. Mint hibatényezővel, számolni kellene ezzel. És képezni egy kis tartalékot, ilyen esetekre. Hogy azonnal orvosolható legyen a hiba. Hiszen ők okozták, nekik kell a megoldást is keresni. Persze ahhoz érteni kellene, hogy ez nem csak amolyan “plusz” pénz. Ami, ha nem jön meg, majd a következő hónapban duplázódik. Mert nem ennyi. Az a család, aki ebben a helyzetben most eladósodik, mert csak kamatra kaphat pénzt, utána nagyon nehezen tud lábra állni. Lehet, sosem. Persze lehet hibáztatni, miért nem képez tartalékot, na ugye, ilyenek ezek….De ez nem emberséges hozzáállás. És nem jó. A másik esetben a szokásos felülvizsgálatra kell vinni a gyereket. 60 km-re, a megyeszékhelyre. A papír 31-ére szól. Amikor már ezeknél a családoknál nincs pénz. Kenyérre is alig, nemhogy az útiköltségre. Még, ha később odaadják is. Meg kell előlegezni
valamiből. És nincs miből. Ilyenkor, a hónap végén már a falugondnoki szolgálat kisbusza sem jár, oldja meg a gondját mindenki, ahogy tudja. Mi egy nappal előtte értesülünk róla, akkor szól asz asszony, hogy az önkormányzati kocsi nem megy. Másnapra azonban már mi is be vagyunk táblázva, nem tudjuk megoldani. Sebaj, ilyenkor a kollégám telefonál, és új időpontot kér. Általában sikerül. Most nem. A hölgy nem érti. – Be kell hozni a gyereket és kész!- mondja határozottan. – Akkor, amikorra a papír szól! A kollégám magyarázza a helyzetet, a szerencsétlen hó végi időzítést, meg, hogy mi sem érünk akkor rá. – Akkor fel kell jelenteni őket. A gyámhivatalnál.- javasolja az ügyintéző. A kollégám próbálja magyarázni neki, hogy mi segíteni szeretnénk ezeket a családokat, nem még nehezebb helyzetbe hozni őket. Hogy mi a családok oldalán vagyunk, nem ott, ahol a feljelentés az egyetlen járható út. Nem érti. A protokoll ezt írja elő. Fel kell jelenteni. Más őt nem érdekli. Hosszas könyörgésre ad egy új időpontot. – De nem garantálom, hogy meg lesz vizsgálva!- mondja. Akkor ugyanis mások vannak beírva. És lehet, nem lesz rá idő. Akkor majd hazamehetnek egy új időponttal. Ennek a feltehetően sikertelen útnak a költségeit persze nem vállalja senki. Hiszen ők a hibásak. Miért nincs annyi tartalékuk?! Így nem lehet élni…. Tényleg nem. A rendszer elvár, követel, hibázik, de a következményeket mindig az ügyfélnek kell állnia. Annak, akikért ők ott vannak, akik a rájuk irányuló munkájukért kapják a fizetésüket. Akik baromira idegesek, ha ebbe a jól előírt gépezetbe hiba csúszik. És hiba csak az “ön készülékében” lehet. Indoka csak az ügyintézőnek lehet. Az ügyfélnél csak a személyes, ráróható felelősség marad. Pedig a hibalehetőség mindenhol ott van, ahol emberek dolgoznak. Miért csak az egyik oldal stigmatizálható ezzel? Persze lehet ezt még fokozni. Szándékolt gonoszsággal. Az egyik faluban három utcát neveztek át. Az előírás szerint, amiről központilag rendelkeztek, bizonyos nevek, szavak (pl. béke, partizán, stb…) az új rend szerint nem ajánlottak. Újak lettek hát itt is. Az egyik a „Piac” nevet kapta, mert ott van a piac. Logikus. A másik a „Híd” utcát, mert azon van egy kis híd. A harmadik, a cigánysor, a „Retek” nevet. Az ott lakók javasoltak mást. De az önkormányzat így döntött. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/06/15/369-ugyfelbarat-szolgaltatasok/
370. KÉNYSZERÍTÉS, VAGY MOTIVÁLÁS? 2013. június 22. Én a pedagógiai eszközökben hiszek. A közösségfejlesztésben, a motivációban, a pozitív hatásokban. Ezeknek a sikerességét a munkánk is bizonyítja. A lényege, hogy közösen, a közösséggel együtt alakítsuk ki és működtessük azt a rendszert, amiben a „valamit valamiért” lehető legigazságosabb elve működik. Mindig alakítjuk, csiszolgatjuk, próbáljuk olyanná tenni, hogy a segítségnyújtásunk minél több embert mozdítson el a tenni akarás irányába. Mert persze, van, aki egyből megragadja a kínálkozó lehetőséget, van, aki akar, sokan vannak, akik első szóra jönnek, önkéntes munkára is. Mert rögtön megértik, belső erkölcsi iránytűjük is azt mutatja, neki is segíteniük kell nekünk, ha segítséget várnak el tőlünk. Hogy a dolog nem lehet egyoldalú. Ők alkotják azt a magot, akivel dolgozunk. A többiek pedig, különféleképpen rendeződnek ehhez. A kérdés mindig akkor élesedik ki, ha valamilyen adományosztás van. Mert ők maguk fogalmazzák meg, hogy aki semmit sem tesz, csak ül otthon, és röhög azokon, akik dolgoznak, az ne kapjon. Semmit. Meg is lehet érteni őket. Csak ne lennének azoknak a szülőknek is ott a gyerekei…. akik nem tehetnek a szülők hozzáállásáról, generációkon átörökített munkanélküliségükről, tudatlanságukról, motiválatlanságukról. Szóval, az a kép, amit sokan állítanak, hogy mindenki akar közülük dolgozni, és, ha lehetőséget kap, azonnal munkába áll, dolgozik, és minden rendben lesz, nem ilyen egyszerű. Mert ez nem így van. Sokan nem akarnak. Mert sosem tették. Sem ők, sem a szüleik. Sokaknak még a nagyszüleik sem. Nincs tapasztalás, példa, munkával töltött életről. Nincs ezen a téren átörökített tudás. Hogy miért alakult így, és mi ebben az ő egyéni, és mi a rendszer felelőssége, ami a szociális szférától az oktatásig átfogja ezt az egészet, persze sok kérdést felvet. És ott van az is, hogy ahol élnek, ott semmiféle lehetőség régóta nincs a tanulatlan, nem egyszer analfabéta embereknek. Maximum az alkalmi munka. Persze feketén. Ez a fajta munka, ami egy-egy napra szól, és sem munkaadói, sem munkavállalói szempontból semmilyen felelősséget nem hordoz magában, nagyon ellenére hat a munkánknak. Ebben ugyanis nem alakulhat ki semmi, túl rövidtávra szól, sem a rendszer, a rendszeresség, sem a felelősség, sem az érdekvédelem nincs benne. És még sok más sem. Így belefér a ki nem fizetett napszám, a félbehagyott munka, az állványról leeső, biztosítás nélküli ember megrokkanása, meg persze a beosztás jövőképének hiánya is, hiszen ameddig kitart a munkáért kapott pénz, addig nincs felelős gondolkodás arról, mi lesz, ha elfogy. Látom azokon a munkatársainkon, akik helyi segítőként dolgoznak velünk, mennyire nehéz a sokunk számára természetes munkaviszonyos munkába bevezetni őket. Ami más, mint a közmunka. Elérni, hogy felelős munkával végigvigyék a napot, a hetet, feleljenek az eszközökért, a velük dolgozó önkéntesekért, és ne kérjék ki kétnaponta előlegben a
fizetésüket, mert akkor a következő hónap épp olyan nehéz lesz, mint az előző. Szóval, sok beszélgetés, nem egyszer vita van közöttünk, hogy mi megértsük, miért így működnek, és ők is megértsék, mi miért szeretnénk így, és aztán közvetítsék a közösség felé is a közösen kialakított, mindig csiszolódó szabályokat. No igen, a szabályok. Amelyek nagyon fontosak a közösségben. Most is rögzítettünk néhányat. Pl. hogy nem mehet be gyerek azokra a munkaterületekre, ahol a felnőttek dolgoznak. Mert balesetveszélyes. Hogy a nyári szünet beköszöntével a gyerekek körében igen népszerűvé vált internetes pontunk használatának vannak szabályai, amit, ha nem tartanak be, tönkremennek a gépek, és senki sem tudja majd használni. Hogy a biciklikölcsönzés rendszerét azért alakítjuk ki, hogy minél többen hozzáférjenek, és nincs három napon át, vagy heteken át tartó birtoklása egy-egy kerékpárnak. Hogy aki meglop bennünket, a közösséget, annak nincs helye közöttünk. Még akkor sem, ha utána megfélemlítéssel, vagy hazudozással csak „átmeneti elhelyezésre” kozmetikázza a dolgot. És persze azokkal a legnehezebb, akik nem szorulnak ránk, az alapítvány segítségére. Akik kamatos pénzből, mások jövedelméből, esetenként bűnözésből, prostitúcióból élve biztosítani tudnak maguknak mindent. Ők, a maguk agresszív módján reagálnak a ténykedésünkre. Be kell, hogy valljam, velük, a pedagógiai eszközeinkkel nem sokra megyünk. Rájuk nem hat semmi, ők még a vallást is átverik, miközben az igét hirdetik, időnként „szabad napot vesznek ki a Jóistentől” azokra az akcióikra, amelyekkel jogtalan jövedelmüket biztosítják. Próbálnám persze, hogy velük ne törődjünk. De nem megy. Egyrészt, mert akiket levesznek, azokkal a családokkal, gyerekkel kapcsolatban vagyunk. Másrészt, mert az ő gyerekeik is ott vannak, akik, ha nem kezdünk velük semmit, ugyanabba az értékrendbe nőnek bele, amiben a szüleik élnek. És ez ellen tennünk kell. Meg azért sem lehet őket hagyni, mert ellene vannak a közösség boldogulásának. Ők ugyanis csak a saját boldogulásukat látják. Ezért minket újra és újra el akarnak távolítani, hogy a saját, önző szabályaik szerint alakítsák a falu életét, melyben ők diktálnak, parancsolnak, ítélkeznek mindenki felett. Mindenhol megvan ez a réteg is. Sokan persze csak őket hangosítják ki. Pedig nem ők vannak többen. Nincsenek sokan azok, akikre a pedagógia eszközeivel ne lehetne hatni. Csak ők a leghangosabbak. És a legfenyegetőzőbbek. A pedagógiai eszközök alkalmazása hosszú távú befektetés. Segít beállítani azt a belső erkölcsi mércét, ami hosszú távon működő lesz. Alkalmassá tesz az integrációra, a demokráciára. Én ebben hiszek. De ahol a mélység, a belső válság már túl nagy, és túl sok kárt tesz a környezetének, ott nincs idő várni. Oda hatóság kell, rendőrség. Mert a bűnözést, az agressziót vissza kell szorítanunk. Az együttműködési rendszerünk sikeresen bővült. A rendőrséggel. Mert van, amire nincs hatásunk, van, akiktől meg kell védenünk a többieket, magunkat. És ehhez egy segítő civil szervezetnek nincsenek eszközei. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/06/22/370-kenyszerites-vagy-motivalas/
371. TANÉV VÉGI HELYZET 2013. június 29. Lezártuk a tanévet az Igazgyöngyben. Sikeresen, amit jelez nemcsak a facebookon rengeteg like-ot kapott Álmaink c. nagyméretű festmény-projektünk, hanem az a rengeteg díj is, amit a tanítványaink elnyertek a külföldi és a hazai gyermekrajzpályázatokon. Nem is hittünk a szemünknek, amikor összeadtuk: 269 díj (ebből 43 nemzetközi), 288 elismerő oklevél, és 47 kiállításra bezsűrizett alkotás lett a vége, csak ebben a tanévben, és 5 díj az iskolának a legjobb pályázati anyagokért. Fantasztikus ez, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy az alig több mint 600 gyerek, aki jár hozzánk, több mint 70%-ban hátrányos helyzetű. És nem is a díjak száma a legfontosabb, hanem azok megerősítő hatása, ami hat, sokáig, gyűrűzve tovább az egyénben és a közösségben is. Persze nem sikerült volna ez művészeti iskola nélkül, aminek e tanévét az örökbefogadó támogatók segítségével tudtuk elindítani szeptemberben. Velük vészeltük át a januárig tartó időszakot, mire az állami támogatás, amit szintén a támogatóink nyomásának köszönhetünk, megérkezett. Ilyenkor, június végén mindig fellélegzek kicsit. Hogy sikerült végigvinni a tanévet. Furcsa ez, a 13 éve alapított iskola első három éve után mindig ezt érzem, bizonytalanság, kilátástalanság, aztán valahogy mégis sikerül. Persze ez a fellélegzős állapot nem tart soká, hamar kezdeni kell az aggódást a következő tanévért újra. Mert már most látszik, megint gondjaink lesznek. És ettől nem véd meg a nagy nehezen megkapott köznevelési megállapodás sem, még, ha öt évre is kötötte velünk a minisztérium. Nem látjuk még mindig a finanszírozást, annak az elveit, és összegét, erről még nem szavaztak, most módosították a határidőt június 30-ról szeptember 1-re. Annyit tudni, hogy szeptember 30-ig változatlan lesz a normatíva, az új törvény majd október 1-től kerül bevezetésre. Ami vicces, mert, ha megkezdjük a tanévet, a fenntartó felelőssége végigvinni, és nem tudni, mennyiből lehet ezt majd októbertől. Aztán itt van a terembérlet. Amiről a múlt héten értesültünk. A KIK (Klebelsberg Intézményfenntartó Központ) bevétel növekedést írt elő az iskolaépületekkel kapcsolatban. Nyilván kell forrás, értem én, nem a semmiért halmozódott fel akkora közüzemi tartozás az iskolákat fenntartó önkormányzatoknál. Tudni lehetett, ha az állam átveszi az épületek fenntartását, akkor sem kell kevesebb fűtés vagy világítás. Bevétel növekedés kell hát, az épület használóitól. Mert van, ahol kiadják rendezvényekre, esti tanfolyamokra, a tornatermeket a települési sportélet számára. Fizessenek hát, ha használják az épületet. Itt az első, szerintem tudathasadásos állapot. Mert, amíg az épület az önkormányzatoknál volt, lehetőség volt valamire, amit úgy hívnak, közjó…pl. hogy a település közösségi életét fejlesztő kulturális vagy sportrendezvényeket megtarthassák az épületekben. Mára ez a helyszín pusztán a bevétel szempontjából lényeges, kizárja a település életéből magát. Igaz, nem is nagyon kell már semmi abból, amit régen egy iskola jelentett egy falunak.
És persze itt vannak azok a dolgok, amelyek ráadásul ugyanazokhoz a gyerekekhez kötődnek, pl. a művészetoktatás. Ami elvileg színesítené a közoktatás palettáját, tehetséggondozással, személyiségfejlesztéssel, közoktatási intézményként. De ebben a vonatkozásban ez a szolgáltatás csupán pénzbevétel az épület fenntartójának, az államnak. Fizessen hát, ha valaki beteszi a lábát! Négyzetméterre, szigorúan lebontva. Eddig mi az iskolaépületek használatát ingyen kaptuk az önkormányzatoktól. Ezt úgy kell elképzelni, hogy ahol délelőtt általános iskolában tanultak a gyerekek, délutánra mi odautaztunk, és a szabad, télen egyébként is fűtött tanteremben különösebb rezsinövekedés nélkül megtarthattuk az óráinkat. Mivel a települések fontosnak ítélték meg a jelenlétünket, nem kértek bérleti díjat. Végül még a székhelyen, Berettyóújfaluban is elálltak ettől, pedig ők korábban kértek. Most, a következő tanévtől a KIK bérleti díjért teszi lehetővé, hogy ott oktathassunk. Ugyanazokat a gyerekeket persze, akiket az állam egyébként is ott oktat. A hittanórákra is vonatkozna ez, nyilván, hiszen a szektorsemlegesség miatt így kellene, de nekik van helyük az új rendben, beépítve. A művészetoktatásnak nincs. Persze, nem gond ez, ha van jól fizető szülői háttér. Mert rájuk terheli az ember. Mert kire terhelhetné másra? De nálunk, és az olyan iskolákban, ahol hátrányos helyzetűek vannak, nincs kire. Mert 22 800 Ft-ból erre biztosan nem telik. Az esélyegyenlőség fogalma pedig nehezen tetten érhető ma már a köznevelés új rendszerében. Pedig hátránykompenzálásra kaptuk a köznevelési megállapodást….most azonban ennek jelentős részét visszaszedik tőlünk, bérleti díj formájában. Egyik zsebből ki, a másikba be. Tehát, ha nincs külön, saját épületünk, fizetni kell. Közoktatási intézményként, az államnak. Külön épületünk pedig nincs. Csak bérlemény. De hogy is lehetne minden kis faluban? Mivel mi is közoktatási intézmény vagyunk, ezért nekünk is iskolaépület kell… igazgatói irodával, tanári szobával, tantermekkel, aulával, vizesblokkal, könyvtárral. Két iskola településenként, egy LHH-s kistérségben? Szóval, alá kell írnunk a szerződést, különben nem lesz működési engedélyünk. Hogy miből fizetjük majd ki a bérleti díjat, nem tudom. Persze próbálok optimista lenni. Örülni kicsit annak, hogy az idén a második nemzetközi díjat nyertük el a brikettel, mint szociális innovációval, a SozialMarie után tegnapelőtt Bécsben az ERSTE-nél is. Örülni annak a rengeteg hazai és külföldi látogatónak, aki jön hozzánk, nézni, tanulmányozni, átvenni az integrációs modellt. Ami ígéretesen alakul. És amit egyetlen szál köt az államhoz, a művészeti iskola. Amit most rendszerszinten lehetetlenít el az állam. Jó, persze tudom, mondták már eleget. A művészet, a kultúra nem értéktermelő. Hallottuk az államtitkártól, mi az ami kell, és mi az ami fölösleges. A művészet az. Nem értéktermelő. Az a baj, hogy alapvető fogalmak is elcsúsztak már. Pl. hogy mi az érték. Nem tiszta már, hogy az emberi értékek fontosabbak, mint a pénz. Számomra egy ember nem annyit ér, amennyije van. A művészet, az alkotás pedig erőt ad annak is, akinek semmije sincs. Erőt adhat arra, hogy megforduljon benne valami, és egyszer valamije legyen. Hogy hátha akkor ő is értékelhető lenne manapság a döntéshozók rendszerében. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/06/29/371-tanev-vegi-helyzet/
372. ÉTELEK 2013. július 06. Szeretek recepteket gyűjteni és főzni is. Persze tudom, sokan vannak így ezzel. Vannak receptjeim régről is, idős néniktől elkért, kézzel írott, vagy írógéppel sokszorosított leírások. És persze sok új is, hiszen a korszerű táplálkozás felé haladok én is, változunk ebben is, mint annyi másban. Több zöldség, gyümölcs, kevesebb szénhidrát. Bár egyszer már, talán épp e blogban kifejtette valaki egy kommentben, hogy a nyers zöldség mennyivel jobb, és a mélyszegénységben élőknek ezek fogyasztása mennyivel olcsóbb és egészségesebb lenne, azért azt mindannyian tudjuk, hogy az egészséges táplálkozás pénztárcafüggő. Ugyanúgy, mint a hazai piac termékeit vásárló akarat is. Érdekes figyelni a különböző újságokat ebből a szempontból. A drágább színes magazinok receptjeit, melyek hozzávalókban is elérhetetlenek sokaknak, a „görögös csirkenyárs fetakrémmel”, vagy a „mozzarellás-paradicsomos tekercs ruccolával”, a „lazacrilette”, hogy csak egy véletlenszerűen felütött újság receptcímeit idézzem. Ezek a társadalom egy bizonyos réteghez szólnak. Van másik típus is. Az olcsó, beküldős recepteket tartalmazó füzetecske, ami küllemében és árában sem ér nyomába a többinek, ám egyre népszerűbb. Egyre szükségszerűbb. Amiben szintén van a korszerű, vagy egzotikus ételekről is szó, ám zömében a kevésből gazdálkodó háziasszonyok jól bevált receptjei. “Forintos” ételek, pl. „ikraleves” tojásból és darából, főzelék parizerfeltéttel, kifőtt tészták sokasága, virslis ételek, régi pogácsák, pár olcsó hozzávalóval. Ebben olvastam a cibere leírását is. Jól emlékszem erre az ételre, gyerekkoromból, amikor még más világ volt, én sosem szerettem az ecetes-cukros vízbe áztatott kenyeret, amit nagyanyám mindig egy lapos, kék, rózsákkal díszített zománctálban tett nagyapám elé. Persze ez régen volt. Nem gondoltam, hogy visszatérhet még. És nem nosztalgiából. Nemrég a rántott csirkebőr receptjét olvasva gondolkodtam el ezen. Vagy a csirkelábból készült kocsonyáén. Micsoda két véglet körvonalazódik ebben is! Egyik vonal az egészséges, különleges, modern, másik a laktató, olcsó, a régi, nélkülöző időket idéző. És van még ez alatt is. Akik sosem olvasnak recepteket. Átörökített tudással hozzák azt a keveset, ami van, amire telik. Ahol a kenyér az alapétel. Akár minden nélkül. Ha pedig van pénz, akkor a húsnál kezdődik a jó étel fogalma. Na nem a drágáknál, a csirkefarhátnál többnyire megáll a dolog. Most egy pályázati projektben van főző-és háztartási ismereteket adó programunk is. Bár a pályázat megírásakor az egészséges táplálkozás irányában gondolkodtunk, de valójában a kevésből is jót, lehetőleg változatosat, főleg meg a laktató ételek elkészítési módját próbáljuk átadni az asszonyoknak. Meg a beosztás képességét, amit persze nehéz, ha alig van mit beosztani. Persze, mondhatnánk, rendben van ez így. Hiszen mindenhol vannak gazdagok és szegények. Az egyiknek telik lazacra, a másiknak meg kenyérre sem. Ezt el kell fogadnunk. De a két rész aránya valahogy felborult. A szegénység tapinthatóvá vált. Már nem tudjuk félrefordítani a
fejünket. A fővárosi ételosztások sora sosem volt ilyen hosszú. És a vidék? Nekik sem egyszerűbb. És itt nincsenek efféle akciók. A soron bejárnak egymáshoz a gyerekek, családok. Aki zárja az ajtót, azért teszi, mert neki több van. Errefelé kevesen tesznek így. Sehol sincs több. Nincs rejtegetnivaló. Egyszer főznek naponta, ki gázon, ki tűzhelybe befűtve most is, a nyári melegben, és azt meg is eszik. A többi étkezésre marad a kenyér. Néha szervezünk közös étkezéseket. Főzéseket, vagy szendvicskészítéseket. Egyszerű sütéseket. Néha minden rendben zajlik. Máskor indulatos vitákkal, ki, mennyit vett. Nemcsak a gyerekek között. Sokszor figyelem őket evés közben is. Ahogy esznek. Ahogy néznek üres tekintettel előre, alig megrágva, nagyokat nyelve tolják be egymás után a szendvicseket. Vagy ahogy jár közben a szemük, hogy marad e még a tálban? Ahogy egyszerre két karéj kenyeret vesznek. Ahogy a gyerekek odasomfordálva az asztalhoz a markukba szednek többet is, majd kimennek, félre, és megeszik. Ahogy a végén felszedik a földre esett darabkákat is. És mindig van a szülők között, aki hosszan vár a maradékért. Kivár, hátha marad egy kevés, amiből a következő nap is megoldható. Nem jól van így. Egyre mélyebbre csúszik minden. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/07/06/372-etelek/
373. TANULMÁNYI SIKEREK 2013. július 13. Minden hónapban izgatottan figyeltük az ösztöndíjprogramunk hatását. A legfontosabb következtetéseket azonban mindig a félévi és tanév végi eredmények tükrében tehetjük meg. Az elmúlt tanévben 34 gyerek, 8 településen részesült Igazgyöngy-ösztöndíjban, melyet civil támogatók adtak össze. Civilek, akik megértették a helyzetet, hogy miért nem érik el az állami ösztöndíjprogramok ezeket a gyerekeket, és miért kell speciális szabályokkal reagálnunk a speciális élethelyzetekre, amit a szegénység, a nyomorúság okoz, és ami ezer szállal húzza vissza azt is, aki jobban teljesíthetne. A nagyobb településeken, mondjuk, ahol 1000 főnél többen élnek, és vannak érettségizettek is, meg több a munkalehetőség, ott magasabb tanulmányi átlaggal kerültek be gyerekek, és tartották is azokat, sőt még javítottak is. Itt is volt versenyhelyzet, de kevesebb volt félévkor a csere. Ők egyértelműen küzdöttek, hogy megtartsák a szintet, vagy ha tudnak, még javítsanak is rajta. És nemcsak a pénz miatt. Hanem, mert itt értik, mit jelent az érettségi, még, ha sokan kényszerűségből ugyanúgy kapálnak a közmunkaprogramban, mint az analafabéta, vagy max. nyolc osztályt végzett falubeliek. Mégis, más ez, az érettségizett közben érzi, jelzi, nem ott a helye, mint a többinek, aki nem tanult. Szóval, itt az igyekezet benne van a levegőben. Vannak példák, vannak célok. Más a helyzet azokban a szegregátumokban, ahol az érettségi fogalma nem értelmezett, és nem látszik, nincs megtapasztalt minta arra, hogy a tanulás jobb fizetést, jobb jövőképet adhat. Persze itt is tudják, itt is elmondják a szülők, igen, tanuljon csak a gyerek, hiszen akkor jobb lehet neki, valójában ez afféle elméleti szinten marad, a gyakorlatban nincs elég megerősítés, nincs elég változás. Itt a pénzösszeg motivál, egyértelműen az segít érteni, érzékelni a tanulás célját, itt igazán nagy a versenyhelyzet, több a csere is félévkor, a gyerekek igyekeznek feltornázni kicsit a jegyeket, csökkenek a kirívó magatartási problémák is. Kevesebb lett az idén a bukás, de kiemelkedő, jeleshez közelítő teljesítmény nincs. Az egyéni szint nem megy feljebb, ám az összátlag javul. Persze e számadatok mögött sok minden lehet. A szülők motiválnak, persze, a 10 ezer Ft nagyon vonzó, főleg, hogy az utolsó héten kapják, amikor már nagyon nehéz bármire előteremteni a pénzt. De ez a részükről csak a „tanuljál, figyeljél, ne verekedjél” szinten jelentkezik. Lehet, hogy az egyetemista önkénteseink kompetenciafejlesztése hat oda, hogy javul a figyelemkoncentráció, fejlődnek a gondolkodási képességek. És lehet az is, az általános iskolai tanárok belefásult döntése ez, menjenek, haladjanak, ne maradjanak, ne bukjanak vissza, jobb gyorsabban túlesni rajtuk. Így a minimumkövetelményt lazábban értelmezik, hiszen nem akarnak a következő tanévben többletmunkát a túlkoros „mihasznákkal”, akik szerintük úgyis képezhetetlenek. És persze nagy hatás az is, hogy aki évismétlésre bukik, az nem vehet részt a kirándulásainkon, táborozásokon, ezt folyamatosan kihangosítjuk a tanév során, biztatva, motiválva őket. A „valamit valamiért” elvét gyerekkorban is alkalmazzuk.
Szóval, az egyéni célok tekintetében is sokféle a megközelítés. Van, ahol az érettségi, a szakmatanulás még nem megy át. Mert nincs közel, s távol olyan, akinél ez levehető minta lenne. A sikereket, a pénzt a nyomor törvényei szabják. Itt tehát kisebb lépések kellenek, megérthető, beváltható célokkal. Az érettségi, a továbbtanulás túl távoli. És számukra még nem értelmezhető. Őket a rendszer ma elengedi. Nem küzd értük. Mi azonban igen. Vannak persze egyéni sikertörténeteink is az ösztöndíjasokkal. A fiú, aki az egyetemet kezdhette meg a támogatásunkkal, jól zárta az évet. A vizsgái sikerültek, a tanulás mellett munkát szerzett magának, és dolgozott, hogy a családjának ne jelentsen plusz terhet. Már eléri az állami ösztöndíjat is. Húga maradt kitűnő, szeptembertől kiemelt ösztöndíjat kap majd a középiskolájában. A családban a következő lány a kapcsolatrendszerünkben csodálatos lehetőséget kapott egy támogatótól, vendéglátói szakon tanulhat, mintegy családtagként, ha megállja a helyét, munkája is lesz majd. A nagy izgalommal kísért lehetőség, hogy az egyik kis faluból, a cigánysorról, (amit nemrég keresztelt át Sallai utcáról az önkormányzat „nemes egyszerűséggel” Retek utcára, utalva az ott használatos cigány= retkes szinonimára) be lehet e kerülni Pannonhalmára, a bencésekhez, realizálódni látszik. Az egy hónapos korrepetálás utáni teljesítményjavulás biztató volt, és a nyáron továbbfolytatódó munka reményeink szerint elég alapot ad a megfelelésre. Azon meg tovább dolgozunk majd, immár együtt a kollégiummal, hogy azon a szociokulturális szakadékon, ami első körben áthidalhatatlannak tűnt, átsegítsük a fiút. Aztán, lesz rendőr is a segítségünkkel, nélkülünk talán leküzdhetetlen nehézségek hátráltatták volna ezt, és lett végül biztonsági őr is, annál, akinél végül az érettségit el kellett engednünk. Mert túl nagy falat volt. Lettek általános iskolás kitűnők, vagy jelesek ott, ahol a képességek kiteljesülését hamar aláásná a nyomor. És lett sok hármas-négyes közötti ott, ahol, ha nincs ösztöndíjprogram, ott a bukásba történő beletörődés, a „nem üthetem agyon, nekem sem ment jobban” szülői érv felmentő erejével fogadták volna el a helyzetet. Akik valamiből mégis buktak, most naponta jönnek, kérik a korrepetálást. Akarnak. Egyetemistáink, akik önkéntes munkában heteket töltenek a szegregátumban, pedig segítenek nekik. Mindenkinek olyan célokat kell kitűznünk, amelyeket megértenek, és el tudnak érni. Ha ez abban a közegben egy kirándulásban értelmezhető, akkor azt. Ha egyetemi diplomában, akkor legyen az. Ez is egy többirányú dolog. A többségi társadalomból jövő hatás, segítség ehhez nem elég. Kell a család, sőt a helyi közösség hatása is. Az ösztöndíjprogramunk ettől sikeres. Attól, hogy megértjük a helyzetet. Hogy megnyerjük az ügynek a közeget. És egyénre szabott elvárásokat támasztunk. Reálisakat, teljesíthetőeket. Ezért hat, ezért motivál. Mindenkit, nemcsak az ösztöndíjasokat. Köszönet a programot támogatóknak. Nélkülük nem próbálhatnánk, nem segíthetnénk. Ők teremtik meg az alapot ahhoz, hogy a mélyszegénységben élő gyerekeknek perspektívát adjunk. Elérhetőt, motiválót. Amivel aztán elérhetnek majd állami ösztöndíjakat is. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/07/13/373-tanulmanyi-sikerek/
374. SZEGREGÁTUMBÓL INTEGRÁCIÓ 2013. július 20. Én egyértelműen integráció párti vagyok. Sokszor írtam már róla, arról, amiért dolgozunk, a halmozottan hátrányos helyzetű, zömében roma gyerekek és családjaik minőségi integrációjáról. Amihez együttnevelés, együttlét, és együttes munka szükséges. Először is le kell, hogy írjam, nem a sérültek integrációjáról beszélek. Nem mintha azt gondolnám, ott nincs helye az integrációnak, de azt hiszem, a helyzet ezzel kapcsolatban más. Elég csak megkérdezni a gyógypedagógusokat, mit gondolnak erről…. miféle fejlesztések történtek a fogyatékkal élő gyerekeknél az utóbbi években, amikor megfelelő feltételek nélkül integrálták őket, és kerültek be a 25-30 fős osztályokba. Ahol a pedagógusok nem voltak felkészülve az ő differenciált oktatásukra, ahol nincs felkészített, befogadó közeg, és a nekik jutott speciális képzettségű szakemberek szűkre szabott jelenléte sem sokra adott lehetőséget. A roma integrációt tekintve másképp látom a helyzetet. Az eltérő szocializációjú gyerekek csak akkor lesznek képesek felnőttként együtt élni, ha kiskoruktól tapasztalatokat szereznek egymásról, egymással, és együtt fejlődik bennük az együttműködés, a tolerancia, a szabálytudat, a kommunikáció, és még sok minden más. Sokat írtam már az oktatásban az arányokról, a megfelelő szakember ellátottságról, és arról is, hogy az integrációt a legtöbb ember elméletben jónak tartja, kivéve, ha nem a saját gyerekéről van szó. Hogy mennyi probléma nehezíti a helyzetet. Küzdünk a suliban mi is, főleg ott, ahol a szegregálódást felgyorsította az egyházi iskolák halmozottan hátrányos helyzetűeket kirekesztő ténykedése, és már rég képtelenség a megfelelő integrációs arányt biztosítani. Mert ott, azokban a csoportokban, osztályokban sokkal, de sokkal nehezebb. A pedagógiai munka sokszorosát kell beletenni egy- egy órába, és a siker ennek ellenére bizonytalan. Persze alakul, lassan, alakul minden a gyerekeknél, a megtapasztalásért visszük őket, amennyit lehet, és viszünk oda is embereket a többségi társadalomból, oda, a szegregátumokba, hogy az ott lakók átéljék, mit jelent együtt élni, milyen szabályokat kell betartani ahhoz, hogy mindenki jól érezze magát. Látszik ez a kirándulásaink, táborozásaink menetében, hiszen nagyságrendekkel kevesebb ma már a probléma, és az önkénteseink helyi munkáján is, mely egyre zökkenőmentesebb, egyre sikeresebb. Mi a helyzet azonban a felnőttekkel? Különös dolog történt a napokban. Most, a faluban, ahol folyamatosan dolgozunk, ilyenkor nyáron is, a kinevezett dolgozók közös munkája valahogy megingott. Hat munkatársunk van most itt, ebben a faluban, nyolc és négyórás állások, rendes, bejelentett, különféle pályázati forrásokból, különféle területeken, ki a biobrikettért, ki a kézműves projektért, ki a közösségi kertért felel, míg más a javításokat végzi az asztalosműhelyben, a közösségi ház rendjét felügyeli, vagy az internetes pontnál felügyel. Olyan település ez, ahol a közmunkán kívül nincs munkalehetősége az embereknek. Akiket
foglalkoztatunk, azoknak sem nagyon volt eddig bejelentett munkája, bár ennek a jelentőségét kevésbé értik az alkalmi, vagy feketemunkán felnőtt emberek. Amikor sorban, ahogy a lehetőségeink adódtak újabb és újabb állásokat teremtettünk, mindenki, akit kiválasztottunk, nagyon lelkes volt. Hónapokig ment a munka rendesen, a kinevezett munkatársak irányítása mellett önkéntesekkel, akik a munka mennyiségének megfelelően jöttek, dolgoztak, a folyamatosan csiszolódó, az aktivitást megcélzó rendszerünkben. Voltak persze kisebb-nagyobb konfliktusok, de uraltuk a helyzetet. Bevezettük a hetenkénti munkaértekezleteket, füzetet vezet mindenki a munkaterületéről, segítve annak, akinek az írás is gond, próbáljuk őket megerősíteni a közösségen belül, és önmagukon belül is, hiszen csoportvezetői feladataik is vannak. Próbálunk bevezetni náluk olyan fogalmakat, mint együttműködés, becsületesség, felelősség, vagy a másikról való pozitív gondolkodás. Nehezen megy. Az önkéntesek sem fogadják el könnyen az irányításukat, a közösségben elfoglalt hely nem mindig esik egybe a mi döntéseinkkel, a szempontjaink, ami alapján választunk, nem erőfüggő, ahogy ők várnák, inkább tudás, munkához való hozzáállás kérdése. Megkezdődött köztük az összemérés, kinek nehezebb, hasznosabb a dolga, lettek lógosok, akik csak azt nézik, mikor nem látjuk őket, lettek árulkodók, akik leginkább a másikat akarják rosszabb helyzetbe hozni, lettek érthetetlen sértődések, veszekedések. Ha valami váratlan helyzet történik, kísérlet sincs a megoldásra, leülnek, és várják, hogy menjünk és oldjuk mi meg. Egyszerűen nem értettem, mitől borult fel, miért nem működik szépen felfele ívelve a dolog, ahogy megkezdődött. Persze megszokhattam volna már, hogy ilyen ívelés ebben a munkában nincs, mindig a visszalépés, megtorpanás, majd az új nekilendülés jellemzi ezt az egészet, aminek minden pontján rajta kell tartanunk a kezünket, egyszer sem engedve el egyetlen szálat sem. Eleinte megint ott kerestem a magyarázatot, ahova mindig kilyukadok, a közösség szétesésében, a tanulatlanság és a nyomor szövedékében. De most rájöttem, más a helyzet. Vagyis ugyanott a baj, de pontosabban meghatározható. Az a baj, hogy nincs minta. Közöttük nincs. Szegregált közegben, ahol sosem volt munkahely, munkarend, munkamorál, felelősség, bizalom, ahol a közmunkaprogram is csak a letudás, nem pedig a perspektívanyújtás lehetőségét adja, ott nem tudnak magukból építkezni. És mi, akik, ha naponta megyünk is, nem tudunk elég mintát adni. Egyrészt, mert nem azt csináljuk, amit ők, nem az a dolgunk ebben, nem kapálunk, takarítunk velük, másrészt, mert nem vagyunk ott a teljes munkaidőben. És bennük nincs, ami megtartaná ezt. Mert sosem volt. Nem érzik a súlyát a lehetőségnek. Most úgy látom, nem tudjuk túllendíteni őket a közmunka munkamorálján. Ami úgy és akkor működik, hogy ott van a felügyelő, és hatja őket. Állandó ellenőrzéssel. Nincs belső akarat. Mi pedig ezt szeretnénk. Most látom pontosan, hogy szegregált közegben ez sem fog menni. Változtatnunk kell. Mintát bevinni, ezekre a munkaterületekre is, és elfogadtatni velük a mást képviselőket. Olyanokat, akikben megvan a kötelességtudat. Akik az együttes munka során átadhatják azokat a mintákat, amit ők nem értenek. Van kiből válogatni a közeli falvakból, bőven. Integrált közeget kell itt is teremteni. A munkahelyeken. Mert szegregált közegben csak a maguk mintáját erősítik. És az nem az integráció felé visz.
Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/07/20/374-szegregatumbol-integracio/
375. MEGOLDÁSOK, JAVASLATOK 2013. július 27. Sokan tudni vélik, sőt, állítják, ők tudják a tuti megoldást. A szélsőségesek megoldásait nem is említem, inkább a többikét. Akik jól leegyszerűsítve a problémát mondanak javaslatokat, miszerint meg kell nekik mondani, pl. hogy műveljék a kertjeiket, és lesz majd mit enniük, meg az igényesség a környezet iránt az nem szegénység kérdése, és ha azt megmondanánk, akkor biztosan a fejükhöz kapnának, no, tényleg, hogy nem jöttünk erre még rá, és sebesen mosnának, takarítanának. Meg a vásárlási szokások ugyebár, a cigi, meg a kóla, amiről, ha mondanánk nekik, számolják csak ki, hogy mennyibe kerül, rögtön abbahagynák a dohányzást és a cukros üdítők ivását, és látnák, mennyivel több marad másra. Hogy a tanulás ad esélyt kitörni a nyomorból, és lám, mégsem tanulnak. Persze ezt ugye nekem kellene így, hiszen én dolgozom velük. Gondolkodom is sokat, akikkel én próbálom, talán velük nem megy? Máshol, más szegregátumokban így is menne? Csak meg kellene mondani nekik? Akkor eddig miért nem történt ez meg? Vagy csak én nem csinálom jól, én nem mondom jól? Persze látok dolgokat, amelyek mutatják, az én megtapasztalásaim nem csak egy térségé, vagy közösséggé, máshol is hasonló lehet a helyzet. Nemrég pl. egy borsodi kis falu boltjába léptem be valamiért. Házi bolt volt, nem valami nagy hálózaté. Előttem fiatal cigánylány állt a pénztárnál, 16 éves lehetett. Néztem a kosarát, a tetején kenyér, mellette olaj, egy bizalmatlanul sárga, olcsó üdítő, és talán valami felvágott, vagy szalonna lehetett, nem látszott rendesen. A pénztáros épp kiszámolt neki öt darab papírpelenkát a gyári csomagolásból. Kérdezte, mit kér még, a lány mondta, egy női borotvát, kikerült az is a zacskóból, csak úgy, natúrban ment a pelenka mellé. Aztán a boltos kinyomta a blokkot a gépből, ráírta a lány nevét, nem kérdezte, tudta jól, és ment a kis papírdarab a kassza egy kis rekeszébe. A lány sem szólt, pakolt, és elment. Ismerős. Ez a felírós megoldás. Családikor mennek majd kiegyenlíteni. Ha nem, a következő hónapban nincs hitel. Minden boltos megjárta már, óvatosak, nem engedik el nagyon a tartozást, mert esélytelenek visszakapni. Van, aki többet kér kicsit vissza, de a többség a drágább áruval biztosítja be magát, tipikusan jó másfélszerese az ára a legkelendőbb cikkeknek a többihez viszonyítva, ez a lélektani határ, ezt nem érdemes átlépni, és megy így is, hiszen a többi bolt nem ad hitelre. Magukhoz kötik őket ezzel, és, még ha drágább is, oda mennek vásárolni, ahol megy felírásra is. A legtöbb boltos még úgy is éli meg, hogy ő szociálisan érzékeny, hiszen ő segít nekik. És a falubeliek is rendesnek tartják, senki sem számol utána a haszonnak, ami ebben a nagy odafordulásban képződik. Pedig tetemes. Persze, mondják most biztosan sokan, hát itt a megoldás, nem kellene nekik adni, akkor majd megtanulnák beosztani…meg, hogyha pelenkás gyereke van, miért nem annak vesz többet, minek a női borotva…meg az üdítő…szóval, mindenki tudja, hogy ez mennyire rossz konstrukció. Ő mégis így tett, nyilván ezt látta az anyjától, ezek a dolgok fontosak neki, így dönt, így él. Pedig biztosan neki is mondták már, talán a tanárai is, hogy nem kell hamar
szülni, szakma kell, ház, meg rend, nem a kóla a fontos, és a pelenkát ki is lehet mosni. Mégsem így lett. Mi hát az oka, hogy nem úgy működnek? Meddig lehet beleszólnunk az életükbe? Hogy reagálnánk mi, ha ilyen szinten akarna bárki beleszólni a mienkbe? Miért lett épp most tarthatatlan a helyzet? És főleg, merre van a kiút, hol a megoldás? Nehéz kérdések. Van gazdasági oldala, szociális vonatkozása, és még sok más. Nem egyszerű megkeresni az adekvát válaszokat. Nekem nem. Pedig dolgozom rajta rendesen. Másoknak viszont könnyen megy. Másfajta szocializációból, más átörökített tudásból, más tanultságból, motivációból, gazdasági helyzetből, egyértelműen csak az ő felelősségüket kiemelve. Csak őket okolva. Mindenért. Azt senki sem elemzi, hogy vajon miért nem fogadják be a többségi társadalom oly egyszerű, jó tanácsait?…. Tényleg csak az ő személyes felelősségük van benne a kialakult helyzetben? Mert benne van az is, ezt én is tudom, de én érzek mást is. Főleg ebben a nagy hibáztatásban, elutasításban. Kiknek, hol volt felelőssége még, aki dolgozott vele, az anyjával, a gyerekével, a családjával? Védőnők, óvónők, pedagógusok, hivatalnokok, családgondozók, szociális munkások, rendőrök, papok, boltosok, orvosok, munkaadó vállalkozók, jegyzők, ügyészek, ügyvédek, pártfogók, stb. Mind tanult szakemberek, akik ezt a pályát választották, és tanulták azt is, hogyan kellene velük, hisz velük is dolgoznak, sokuknak ők a munkájuk alanyai. Ezért kapják a fizetésüket. Politikai döntések, felsőoktatás, önkormányzati működtetések…. Ott senki sem látja úgy, hogy nem megy? Hogy valamit változtatni kellene, nemcsak elvárni a változást? Több generációt hagytunk így felnőni. És most azt a legkönnyebb kimondani, hogy ők nem működnek. Hogy kizárólag ők a hibásak. Pedig lehet, a mi rendszerünk sem az igazi. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/07/27/375-megoldasok-javaslatok/
376. NÉHA ROSSZUL SÜL EL 2013. augusztus 03. Sokan segítenek nekünk. Mindenben. Támogatással, használt holmikkal, kirándulással, gyerekfoglalkozással, tudással, tapasztalattal, kapcsolatokkal. Már felsorolni sem tudom, hány területen vannak önzetlen segítőink. Azt hiszem, már több száz ember erősít meg engem lelkileg is, biztatással, érdeklődéssel. Hihetetlen emberekkel találkozhatok a munkám során, amit ajándékként fogok fel az élettől. A pozitív megerősítéseket pedig igyekszem továbbadni a kollégáimnak. Az önkéntesekkel sokáig bajban voltam. Mert több munkát adtak nekem, mintha nem lettek volna. Messze vagyunk, a probléma sem egyszerű, meg nincs pénz útiköltségre, aztán mégis jöttek, vonattal, mi kocsival vártuk őket, körbevittük a vasúttal elérhetetlen szegregátumokban, és gyakran, mire képbe jöttek ebből az egészből, már mentek is vissza. Az önkéntesség, és a munka inkább az én részemről jelent meg azzal, hogy betekintést adtam, magyaráztam, megértetni próbáltam, a munkám pedig maradt az éjszakákra vagy a hétvégekre. Ha pedig több napra jöttek önkénteskedni, többnyire azt hitték, mindent jobban tudnak, és sokszor akkora galibát csináltak, hogy napokig tartott, mire a közösségben elsimítottam a nyomokat. Persze megsérteni nem akartam senkit, hiszen odaforduló volt, segíteni akart, még, ha rosszul is sült el, szerettem volna, ha úgy megy haza, mint aki elégedett. Így én nyeltem, szerveztem, igazgattam, nyugtatgattam a többieket. Aztán, alakult a helyzet. Részben, mert lettek állandó önkéntesek, akik önjárók, vagy egyszerűen csak megfelelő receptorokkal rendelkezve érzik, mit, hogyan kell. Részben pedig azért, mert az önkéntesség megszervezésében is egyre többet vettek le az állandó segítők a vállamról, akik közül egyre, hála a Vodafone-nak, most Vodafone-angyalként egy évig munkaviszonyban is számíthatunk. És persze, ma már én is edzettebb vagyok. Előre megmondom a szabályokat, megosztom a feladatokat, és próbálom megmenteni a hétvégéket. Mert ez is érdekes. Aki jön, szívesen jön hétvégén. De egyedül, idegenként nem igazán lehet érdemi segítségnyújtást végezni, kell mellé valaki, akit ismer a közösség, és épp ezért bizalommal fogadja a vele érkező vendéget is. Mi azonban végigdolgozzuk keményen a hetet, és nekünk is van családunk, akik jogosan elvárják, hogy legalább a hétvégén velük legyünk. Aki jön, mind azt hiszi, ő az egyetlen. De közben heteken át érkeznek, mások is, akikkel menni kell, hogy a jó érzésük meglegyen, megkapják a figyelmet, amit jogosan elvárnak. Sok sértődés volt már ebből, ahogy finoman jelezni próbáltam, nem szeretnénk, ha hétvégén jönnének segíteni. A legviccesebb talán egy hölgy volt, aki karácsonykor, szentestén járt erre, hogy letegye a ruhaadományát, és kiakadt, mert nem voltunk bent az alapítványnál…de jött már hozzám éjjel tizenegykor is adományozó. Szóval, nehéz ez. Próbálom megérteni, mi az, amitől az egyik segítő működik, megérinti a dolog, és miért nem megy a másiknál?
Most is volt ilyen önkéntesünk. Sok táborozási lehetőséget kaptunk, beosztottuk magunkat, mikor, ki ad a szűkre méretezett szabadságából egy-egy hetet a gyerekekre. Aztán, ahogy lenni szokott, mikor megvolt a beosztás, jött még egy lehetőség. Két-három gyerekre csupán, de ez is nagyon jó annak, aki sosem jut túl a faluján. Képtelen voltam már kísérő kollégát beosztani melléjük. Ekkor szereztek egy önkéntest a táboroztatók, a közeli nagyvárosból, hogy majd ő elviszi, és visszahozza őket. Így nekifutottunk a szervezésnek, kimentünk az egyik faluba, beszéltünk a gyerekekkel, szülőkkel, beszereztük a hiányzó dolgokat, és a megbeszélt időre bevittük őket a vasútállomásra. A tábor rendben lezajlott, de az önkéntes lelkesedése hazafele már elmúlt, délben telefonált, hogy a falutól több mint 50 km-re levő nagyvárosig jön csak, ahol ő lakik, és oda menjünk a gyerekekért. Mondtam, hogy nem így beszéltük meg, és nem tudok kit beküldeni értük, de nem fogadta el. Mert ő túl későn ér így haza. Ja, és persze közölte, szemrehányóan, hogy ő ezt egyébként nem pénzért teszi…ő ingyen dolgozott velük…Nagyon dühös lettem. De nem akartam, hogy egy rosszízű utazás elrontsa a tábor élményét a gyerekeknél, meg, bennem is odalett a bizalom, féltem, mi lesz, ha valahol otthagyja őket. Így rövid telefonálás után egyik állandó önkéntesünk elment a gyerekekért. Neki nem volt késő. Néha az adományozóknál is vannak furcsa dolgok. Van, aki miután elhozta a használt ruhákat, hazament, majd telefonált, hogy tételes leltárt kér tőlünk a zsákok tartalmáról. Mert neki voltak már rossz tapasztalatai. Nyilván ő is írt egyet otthon, és most össze akarta vetni a kettőt. Azt sem tudtam, hogy érjem el gyorsan a helyi segítőt, aki kipakolta a raktárunkba a zsákokat, hogy nehogy kiszortírozza a polcokra, a többi közé, ahogy szoktuk, míg le nem írja pontosan, mi volt benne. A listát beszkenneltük, elküldtük, gondolom, stimmelt, mert nem jött újabb telefon, hogy hova lett esetleg az a használt hálóing, amit beletettek, és amit nyilván ellophatunk, mi, az alapítványnál. Nemrég épp nem voltam itthon, mikor jött egy telefon a faluból. Hogy megjelent egy házaspár, sok ruhával, de nem akarják az alapítványnak adni, hanem annak, akit a tvben láttak, aki a brikettet csinálja, és azt akarják, ő ossza szét a rászorulók között. És nem akarják semmihez kötni, nem annak adnák, aki tesz valamit, mint amit mindig írok, hanem a rászorulóknak. Próbálom győzködni a hölgyet, hogy megbízhat bennünk, higgye el, jobban ismerem ezt az egészet, de nem, ő nem akar semmilyen szervezetet, elég rossz tapasztalata van már, ő csak ennek az egy személynek adná, ő szimpatikus volt neki. Meg a rászorulóknak persze. Miután a sokadik érv sem használ, legszívesebben azt mondanám, jó, akkor forduljon balra a közösségi házunktól, aztán még egy utca jobbra, és ott, a soron ossza szét. Ott laknak a rászorulók, nagyon sokan, próbálja meg, hogy lehet igazságosan szétosztani, hogy mindenki elégedett legyen. De szerencsére végül sikerül meggyőzni, és megkímélni egy hatalmas cirkusztól, aminek a végét még én sem tudtam volna bizton megmondani. És persze azt a személyt is, akinek a szétosztó szerepet szánták. A ruhákat végül a közösségi háznál rakták le, másnap szétszortírozták, először az válogatott belőle, aki miatt idekerült, majd a többiek, akik vele dolgoztak. Gond nélkül lement, abban a rendszerben, amit egyre sikeresebben működtetünk velük, a helyi rászorulókkal. Szóval, nehéz. Nehéz úgy csinálni, hogy mindenki pozitív maradjon. De muszáj, mert ebben az egész problémahalmazban így is annyi negatívum van már. Úgy látom, sokszor magukat a segítőket is védeni kell önmaguktól, a sztereotípiáiktól, a mindent jobban tudó hozzáállásuktól, és az önzőségüktől. Elfelejtik, hogy senki sem kérte, senki sem kötelezte őket arra, hogy ezt tegyék. Hogy jöjjenek, vagy bármit adjanak. És ebben a szerepben a
vádaskodás, fenyegetőzés, követelőzés nem túl jó. Pláne nem azok felé, akik ebbe szintén rengeteg önkéntes munkát tesznek bele. Mert az nem mindenkinek természetes még, hogy egy fontos szónak kellene vezetni ezt az egész segítségnyújtást. Az önzetlenségnek. És talán a felelősségnek is. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/08/03/376-neha-rosszul-sul-el/
377. KIZSÁKMÁNYOLÁS? 2013. augusztus 10. Pár napot távol voltam, a határon túli magyar pedagógusoknak tartottam továbbképzést Szabadkán. Itthon, a kollégáim és az önkéntesek segítségével ment minden tovább, táboroztatás, biobrikett, kertprogram, hímzés, főzőtanfolyam, baba-mama klub, stb. a tervek szerint. A héten még külön ajándékprogramunk is volt, egy kedves doktornő egészségügyi felmérésbe kezdett, megvizsgálta a gyerekeket, és kérdőívezett a felnőttek körében is. Szóval, mindenki tette a dolgát, a rettenetes hőség ellenére. Aztán, ahogy átértem a határon, és telefonáltam, hogy megtudjam, mi újság, rendben ment e minden, érdekes hír fogadott. Újra feljelentettek, igen, a faluból, a cigányok közül. Sokadjára. Hogy szerintük nem jól csinálom. Most a vád az volt, hogy az alapítványunk kizsákmányolja az önkénteseket. A logikai bukfenc nem zavart senkit…hogy ugye az önkéntesség azt jelenti, nincs kényszer…és a kizsákmányolás alanyául meg ugye önkéntesen nem szoktak jelentkezni. Most a hírek szerint valamilyen roma jogvédő szervezethez fordultak, akiknek a kilétét nem sikerült még megtudnom. Valahogy ezek a feljelentésekre reagáló szervezetek sosem jutnak el hozzám…Persze lehet, azért, mert látják, nincs igazságtartalma, és nem érdemes vesződni vele. Most azonban telefonálgattak, érdeklődtek, sőt személyesen is felkeresték a feljelentőket. Vicces, hogy közben mi is tagja vagyunk annak a hálózatnak, ami épp a romák elleni diszkrimináció ellen jött létre, hogy jogi orvoslatot vegyünk, ha más megoldás nincs, az őket ért jogsérelemre. Szóval, most minket, vagyis a romák érdekeit is védő szervezetet jelentett fel közülük egy, és az ismeretlen roma szervezet vizsgálja, hogy igaz e a vád. Persze értem én, vigyázni kell, nehogy rosszul védjük az érdekeiket. Mert az érdek nem ugyanazt jelenti mindenkinél. Valaki a faluból még börtönidejéből vélte ismerni a jogvédőt, de ezen az ember már nem nagyon csodálkozik a mai világban. Eljött hát, és megtanácskozta vele, a feljelentővel, hogy micsoda bűnöket követünk el itt a romák ellen. A feljelentő nyilván elhallgatta azt, hogy a mi segítségünkkel kapott villanyt a házba (aminek a visszafizetésével még részben tartozik), és hogy mennyi segítséget kapott korábban tőlünk. Adományokban, a harminc napos önkéntes munka leigazolásában a feleségének, gyógyszerkiváltásban, és még sok másban, amiről megfeledkezett. Nyilván nem beszélt arról sem, hogy pénzért fuvarozásból, és egy sokgyerekes család jövedelmének sajátos kezeléséből, mondhatnám uzsorázásából pozicionálta magát úgy, hogy az utóbbi időben annyira nincs a segítségünkre szorulva. Sem a csicskaként náluk tartott öregről, akinek jövedelmével szintén rendelkezik.
Legutóbb májusban próbált tőlem segítséget kérni, amikor az ittas vezetésért kapott pénzbüntetés közmunkára váltását „elfelejtette” teljesen letölteni az önkormányzatnál, és ezért pár napra börtönbe kellett vonulnia. Persze az ő beszámolójában a hibás a polgármester volt…Aztán persze én is, mert nem segítettem. És szokás szerint nincs egyedül. Nyilván kötelezően mellé áll a rövid pórázon tartott család, akik azért nem jutnak egyről a kettőre, mert az ő „nagyvonalú” segítségnyújtásából nem bírnak kitörni. És persze az anyja családja is, akik sokadjára állnak ki ellenünk, aztán kérnek elnézést, letagadva, hogy ők bármi rosszat mondtak volna ránk. Újra látom a többiek pillanatnyi megingását is. No nem mindenkiét, hanem azokét, akik még mindig az „adjon, amit kérek” egyoldalú kapcsolatán túl csak időnként jutnak. Akik otthon ülnek, nem segítenek nekünk, és ha azokat részesítjük előnyben, akik segítenek, önkéntes munkát végeznek, partnerek, akkor rögtön igazságtalannak tartanak bennünket. Pedig újra és újra mondjuk: nem kötelező a velünk való együttműködés. De aki segít nekünk, hogy legyen termés a közösségi kertben (amit szétosztunk a benne dolgozók között), vagy legyen biobrikett nekik a téli időszakra, akik jönnek a különféle programokra, bekapcsolódnak a kézműves projektbe, a gyerekeiket küldik a fejlesztő foglalkozásokra, korrepetálásokra, a felnőttek eljönnek a közösségi rendezvényekre, szóval, akik segítenek abban, hogy közösség legyen, élhetőbb falu legyen, ők számíthatnak ránk, amiben csak lehet. De páran még mindig nem értik, hogy a „nekem jár” elvet épp a közösség azon része vetette el, akik körülöttünk csoportosulnak. Akik akarják, hogy jobb legyen. Velünk együtt. Nincs kényszer. A mi programunkban épp ez a lényeg. Lassabban, de lépésről lépésre, pedagógiai eszközökkel alakítjuk azt a rendszert, amiben van jövőkép. A gyerekeknek és a családoknak is. Amibe nem fér bele a törvényen kívüliség. Sem nekik, sem nekünk. Az alapítvány munkáját jogászok is segítik, hogy mindenben megfeleljünk a magyar törvényeknek. Ezt a faluban nyilván nem tudják, hiszen nincs ismeretük arról, mi pl. az alapító okirat, mik azok a szabályzatok, amivel rendelkeznünk kell, és rendelkezünk is a törvényes működéshez. A tudatlanság, az önös érdekek, a hatalomvágy táplálják a feljelentőket. Mert ők akarnak szabályokat hozni. Az ő érdekeiknek megfelelően. Aminek a lényege, hogy ők kapjanak mindent. Erőfeszítés nélkül. És a többi nyomorultnak is ők szabjanak feltételeket. Nemrég, a rendőrség segítségével sikerült egy határvonalat kihangosítani. Amit ők sem léphetnek át. Akik a törvényeken kívül élnek. Akkor azt hittem, mindenki megértette. De úgy látszik, nem. Mégis hiszem, hogy a mienk a jó út. De azért nehéz most megint. Nehéz lesz velük is újra kezdeni, akik annyi segítségnyújtás után most újra támadnak, hazudoznak, vádaskodnak. És tudom, jönnek majd megint, esküdözve, hogy becsapták őket, és ők aztán nem mondtak ellenünk semmit. Csak az a másik, aki épp nincs ott. Újra jönnek majd, tudom, mert nincs, aki segítsen a mindennapi gondokon. És én újra kezdem velük megint. Muszáj. A gyerekeik miatt. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/08/10/377-kizsakmanyolas/
378. HELYREBILLENŐ HÉT 2013. augusztus 16. A héten elültek a gondok. Minden ment a maga útján. Rendben, konfliktus nélkül. Ilyen ez. Egyszer megbolydul valami miatt a falu, majd lenyugszik minden. Ha van türelem, és következetesség, hamar berendeződik újra minden. A nyomorúság együttműködésre késztet, ha a sodorvonal már látható. És nálunk azt hiszem, már látszik. Legalább is aki akarja, észreveheti. Szép hetünk volt, sokak bevonásával. Persze volt, aki most sem mozdult. Volt, aki csak kérni akart, bármit tenni, azt nem. De az erős kis mag nem lankadt, tette a dolgát, mit sem törődve a többivel, jó hangulatban és eredményesen. A közösségi kertben felszedték a fokhagymát, a brikett készítésben kedden rekordot döntöttek, 1000 darabbal, a szerdai közösségi főzésen 33 főre készült az ebéd. A munkatársainkon kívül ott voltak az önkéntesek a faluból, tizenketten dolgozhattak aznap, meg egyetemista önkéntesek, akik az utolsó hetes helyi tábort tartják a gyerekeknek, rengeteg fejlesztő társasjátékkal, korrepetálással a pótvizsgára készülőknek, és délutánonként nagy közös szabadtéri játékkal a néhai sportpályán. Voltak még más önkéntesek is, akiknek segítségével megkezdődött a házfestési program, egyelőre még a közösségi háznál, a nagy árnyékoló elkészítése, és a színpreferencia-vizsgálatok után. A próbafestés a brikett- tároló falán készül, a színes felületen frízszerűen futnak majd a gyerekek rajzainak legszebb motívumai. Voltak filmesek, az itthoniak az önkéntességhez kapcsolódva jöttek forgatni, és volt egy osztrák csapat is, akiket a brikett érdekelt. Volt még a héten szabadtéri kályhakészítés, vakolás-próba, szalonnasütés, sárkányeregetés, és kétszer dinnyét is vittünk a gyerekeknek, és a háznál dolgozóknak. Az asztalosműhelyben elkészült egy pottyantós wc, és folytak az előkészületek egy háznál, az ünnep után kezdődő házjavításra. A nagyobb gyerekek is segítettek a brikettben a nyáron, beosztottuk őket is, két-három hetenként váltva jöttek, óhatatlanul is átvéve azt a mintát, amit látnak itt a felnőttektől. A kicsik tartották a szabályt, a munkaterületen nekik nincs keresnivalójuk, nekik ott a játéktér a kultúrházban, és a pályán. Volt ruhaosztás. 13 családnak. Akik szétszortírozták a használt ruhákat, közülük egy, talált az egyik ruha zsebében egy ezrest. Pár éve még talán szó nélkül eltette volna, de most nem, hanem elment, kávét és cukrot vett rajta, amit közösen főznek és isznak meg együtt, a közösségi háznál. A biciklikölcsönzés és javítás folyamatos. Gyerekek és felnőttek is használják. Része lett az emberek életének ez is. Ma volt a munkaértekezletünk. Minden pénteken délután leülünk, és átbeszéljük a hetet. Már megy ez is, gördülékenyen, szervezetten. Nézem őket. Ahogy, már rutinosan előveszik a kis kemény fedelű füzetet, és elmondják, napról napra, ki, mit csinált. Nagyon jó látni, mennyit fejlődtek ebben. Néha belekérdezek, és megdicsérek egy-egy sikeres területet. Büszkék. Örülnek, velem együtt. Van, aki felolvassa, amit írt. Más csak belenéz, úgy meséli a napokat.
És van, aki otthon minden nap lediktálja a gyereknek, és most engem kér meg, hogy olvassam fel, amit egyébként fejből is tud. Senki sem cikizi érte, megbeszéltük már korábban a többiekkel. És a szabály az szabály. A füzetet vezetni kell, annak is, akinek nem megy az írás. Mert a munkakör kötelez. Ilyenkor annyira érzem, hogy van értelme. Érzem, ahogy egyre erősebbek lesznek lelkileg. Ahogy a feladat, a munkakör felelőssége fejleszti őket. Mindenben. Céltudatosságban, kommunikációban, együttműködésben. Ahogy közösségként egyre jobban működnek. Már nem arról szól a gyűlés, hogy egymást piszkálják. Sőt, amin csak lehet, azon jókat nevetnek. Megtervezzük a következő hetet is. Van még egy táborunk, hétfőn indulnak, a szervezési kérdéseket átbeszéljük. Beszélünk az iskolaszerekről, mindenki kérdezi, lesznek e füzetek, ceruzák. És rákérdeznek, amiről már rég beszéltünk, a felnőttek kirándulására. Mert megértik, persze, hogy a gyerekeket visszük. De egyszer ők is szeretnének. Mert ők sem juthatnak el innen sehova. Időpontot fixálunk, a helyről, a programról beszélgetünk. Feldobva mennek ki. Az önkéntesen dolgozók ilyenkor kint várnak, tele vannak kérdésekkel, izgalmas nekik, miről lehet szó ott bent. Hiszen ilyenkor születnek döntések, ilyenkor beszéljük meg a többiek javaslatait, kéréseit is. Már értik a rendszert, amit együtt építünk fel. Értik a közös döntések lényegét. Értik a helyi munkatársak szerepét, kezdik érteni az érdekképviseletet. Szeretném ilyenkor filmre venni, megmutatni a világnak ezt is. Megmutatni az örökké kétkedőknek, hogy megy. Hogy sikerül. Lassan, de a pozitív hatások beérnek. Vannak megtorpanások, visszaesések, de a dolog mégis halad előre. Együtt, azzal a bizonyos közös tudással és akarattal, amit nem látnak a messziről ítélkezők. Mert ez egy ilyen munka. Vele jár minden, a csalódás és az öröm is. A siker és a kudarc is. Ha csak ezt mutatnám, vagy csak azt, torz lenne a kép.Valós képet szeretnék mutatni. Amiben benne van a múlt heti feljelentés, és a mai ölelés is. Mert a helyzet nem fekete-fehér. Sokkal színesebb. És sokkal érdekesebb is. Szeretem ezt a munkát. Szeretem, annak ellenére, hogy nem sikerült szabadságra mennem, hogy állandó harcban vagyok velük, értük, másokkal, magammal. Tudom, hogy van értelme. Még, ha sokan az ellenkezőjéről akarnak meggyőzni újra, és újra. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/08/16/378-helyrebillento-het/
379. TIZENHÉT ÉVESEN 2013. augusztus 25. A lány valahogy közelebb került hozzám, mint a többi. Nem tudom miért, talán a nyomor, amiben élt, a háttér, ami nála volt, a kölcsönös szimpátia, vagy valamiféle hiú remény bennem, hogy vele majd sikerül megtörnöm a kört, ami bezárja őket, reménytelenül, esélytelenül, megváltoztathatatlanul. Most volt a születésnapja. Tizenhét lett. A címszavak, amivel eddigi életét jellemezni tudom, sok dolgot indokolnak a helyzetében. Sokgyerekes cigány család, komfort nélküli ház egy szegregátumban, analfabéta apa, állami gondozott anya, iskolakerülés, kiemelés, állami gondozás, állandó szökés, rendőrség, öt elvégzett osztály, egy abortusz, visszahelyezés, gyökértelenség. Azt hiszem, ő egy típust is megtestesít, olyat, akiről ki sem derülhetett, hogy tehetséges e valamiben, a hátrányai már a születéstől meghatározták a jövőjét, már az óvodától lemaradt, ugyanúgy, mint az előtte levő és utána következő testvérei, az iskolában néha épp átcsúszott kettessel, de többször bukott, otthon leckét sosem írt, az osztályismétlései miatt pedig mindig fiatalabb gyerekek közé került, ahogy nőtt a korkülönbség, úgy csökkent az esély a befogadásra. Magányos volt az osztályban, utálta, gyerekestől, tanárostól, sikerélményt nem élt át, felszerelése sem volt, ezért is leszidták, aztán már nem is figyelt, segítség nélkül, lassan kirekesztette magát onnan, ahonnan tudást kaphatott volna a jövőhöz. Tudást, muníciót az élethez otthon sem kapott, az apja gyakran a pohár fenekére nézett, ilyenkor elviselhetetlen volt, egyik bátyja folyton a börtönben, a házban kosz, élősködők, annyian aludni is alig tudnak ott, az anyja beteg, fullad, néha kezelhetetlenül agresszív, “elborul az agya”, néha eltűnik a rokonokhoz, fogadkozik, vissza sem jön, ezt nem bírja tovább. Akkor az apa átveszi a felügyeletet, aztán pár nap, és visszarendeződik minden. A cirkuszok gyakran csak rendőri segítséggel rendeződnek. Volt, hogy az anyjuk maga vitette el a kicsiket állami gondozásba, pár hónap múlva pedig mindent elkövetett, hogy visszakapja őket. Leképezhető, pozitív mintát az anyaságról nem tud adni. Neki sem volt. Nincs tudás, amit át tudna örökíteni. Nagy feladat a család a gyámhivatalnak is, nekünk is, küzdünk velük mi is, folyton, néha úgy tűnik, menni fog, aztán megint kezdődik elölről minden. Amikor a lányt az én kezdeményezésemre, túl egy öngyilkossági kísérleten kiemelték a családból, már tarthatatlan volt a helyzet. Akarta ő is, fogadkozott, nem akar úgy élni, mint a szülei, de otthon nem megy másképp. Aztán a családtól távol, az új közegben, az otthonban sem ment. Az új iskolában sem. Szökni kezdett, többnyire csak én tudtam, hol van, előbbutóbb nálam mindig jelentkezett, segítséget kért, ha bajba került. És pénz nélkül, papírok nélkül ez gyakran előfordult. Eleinte még azt hittem, sikerül majd szövetségeseket találnom a rendszerben ahhoz, hogy stabilizálódjon, de nem kis konfliktusok árán megértettem, nem várhatok segítséget senkitől. A rendszer a felelősséget átruházza a gyerekre, így a legkönnyebb, a helyzetet az ő személyes döntéseként értelmezni, sem szándék, sem tudás
nincs annak befolyásolásához, a tehetetlenségben a lényeg nem a változtatás, hanem a védelem, de nem a gyereké, hanem a maguké, hogy az adminisztráció rendben legyen, igazolni tudják, ők megtették, amire a törvény kötelezi őket. A többi nem az ő dolguk. Nem, senkinek sem dolga, sem az iskoláé, sem a lakásotthoné, sem a gyámjáé, sem a rendőrségé. Nem a rendszeré. Az anyjáé sem, ő is a másikra mutogat. Ennek az egésznek a hézagaiban élt, nőtt fel, bujkálva, rokonnál, mindenfele, más szökésben levőkkel. Most visszakerült a családba, de leginkább a fiúval van, aki szintén állami gondozottként nőtt fel, az életkezdésiből végül nagy nehezen kis házat vett egy faluban, de munka nincs, megélni ott nem tudnak miből. Most messze próbálkozik, elment az ország másik felébe dolgozni. A lány lézeng tovább, hol az anyjáéknál, de ott csak pár napot bír, hol vissza a házba. Valami barátnővel tölt ott pár napot, esetleg elutazik, ha tud, a nővéréhez. „Elvagyok”-mondja, ha kérdezem, mi van vele. Tervek? Talán a fiú majd tud ott kivenni egy albérletet… de amit eddig talált, az mind olyan drága, hogy nem maradna pénzük enni. Vár hát. Kivár. Idő van. Más sincs. Néha eszébe jut, hogy tanulna még, tavaly bement egy iskolába, de nem fogadták, mondták, már elmúlt tizenhat. Kitartása semmihez nincs, feladja hamar, bármibe kezd. Lézeng. Elvan. Egyik napról a másikra. Nem tudom, ha nem vagyok neki, mi lett volna vele. Sokszor állt a szakadék szélén. A prostitúciót eddig megúszta. Nem keveredett bűnözésbe sem. Valami erő van benne, ami miatt nem húzza be az életnek ez a része. Ezt a határt, úgy tűnik, tudatosan nem lépi át. De ez nem elég az élethez. Tenni akarás nélkül, felelősség nélkül nem tud előre lépni. És nekem nincs erőm, időm, hogy ezeket kialakítsam nála. A többi feladatom mellett nincs. Csak úgy, vagyok neki. Próbáltuk, lett volna segítő, biztató, helyettem, de vele nem tudta kialakítani a fenntartható kapcsolatot. Nem volt kitartása hozzá. Abban már teljesen biztos vagyok, hogy a fizikai segítség önmagában nem elég. Hatása csak akkor van, ha ezt mentálisan is meg tudjuk támogatni. Mert azokat a képességeket, tudásokat, amitől működniük kellene az életben, nem kapják meg sehonnan. Sem a családtól, sem az iskolától, sem a közösségtől. Azt, hogy erőfeszítéseket tegyenek. Kitartóan, felelősséggel. A gyerekek élettörténeteiben mindig benne van az ok, hogy miért ilyenek. Onnan, azokból a családból, azokból a közösségekből, ebben az intézményi rendszerben nem lehetnek mások. Nem működhetnek másképp. Persze ahhoz, hogy ezt megértsük, közel kellene menni. De ettől egyre messzebb kerülünk. Lassan már a megoldás szándékától is. És közben felnőnek, tizenhét évesek lesznek sok százan, ezren, tízezren, öt osztállyal, tudatlanul, jó, ha csak egy abortusszal, és csak arra lesznek képesek, amire a szüleik: a nyomor újratermelésére. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/08/25/379-tizenhet-evesen/
380. MINDIG CSAK A FELSZÍNEN 2013. augusztus 31. Mostanában több olyan, főleg pályázati programmegbeszélésen voltam, ami az esélyteremtésre, hátránykompenzálásra irányult. A harmadikon kezdett gyanús lenni a dolog… és állt össze bennem újra egy összefüggés azzal kapcsolatban, hogy miért nem sikerül? Nem is tudom, hogy nem láttam eddig ilyen tisztán, sejtésem volt persze, de mindig az egyén megközelítéseiben kerestem az okot, és rendszerszinten nem állt össze. Most azonban, hogy ilyen gyorsan egymás után tapasztaltam valamit, rögtön megvilágosodott. Nagy vád, ugye, és jogos is, hogy milliárdok mentek már el felzárkóztatásra, eredmény nélkül. Nem változtak semmit- mondják leggyakrabban- generációk óta ugyanúgy élnek, lopnak, szülnek, nem dolgoznak, nem tanulnak, stb. (A szinteket lehet olvasni a korábbi blogbeírás kommentjeiben.) Persze legegyszerűbb őket hibáztatni, a cigányokat, és a hozzájuk hasonló körülmények között élőket, hogy lám, minden hiába, velük nem lehet kezdeni semmit. Nem akarván kivenni a felelősséget az ő nyakukból sem, érdekes, ha a problémát a pályázatok, kiírások és lebonyolítások szemszögéből kezdjük vizsgálni. Bár ez a rész is összetett. Azt sem akarom ugyanis mondani, hogy a lebonyolítók egyértelműen a hibásak. Nem, ők élnek a lehetőséggel, amit kiskapustól felkínál nekik a rendszer. Mert van itt valami, amit cipelünk magunkkal évtizedek óta, kormányoktól függetlenül, a megfelelési kényszer a feljebbvalónak, a problémák elkendőzése, az eredmények felturbózása, egy álságos rózsaszín kép fenntartása, a maximális igazodás ahhoz, hogy amit „fent” kitaláltak, az működik. Tökéletesen. Persze vannak itt áldemokratikus elemek is bőven, pl. a pályázati kiírások, vagy akár a törvényjavaslatok előtti véleményezés joga. Eleinte én is hittem benne, javasoltam egyedül és intézményi rendszerekhez kapcsolódva is, ám soha semmi vélemény beépülését nem láttam még a végén kihirdetett variációban. Ez csak afféle porhintés, nesztek, rágódjatok kicsit, úgy is az lesz, amit mi akarunk. Nos, nézzük akkor a lényeget. A fogalmak értelmezése, a célcsoport meghatározása a nagy csapda, azt hiszem. Mert szegény és szegény között is különbség van. Aki most pl. munkanélküli, és megjelenik a lecsúszók között, támogatásra szorul, de korábban dolgozott, ő könnyebben mozdítható, ha lehetőséget kap, képes élni vele, nem úgy, mint az, aki generációk óta a tanult tehetetlenség csapdájában van, szociális támogatáson, képzetlenül tengődve. Ugyan most a gazdasági válság egyformán sújtja őket is, de a változáshoz szükséges képességek birtoklásában nem egy szinten vannak. Mivel a pályázatok zöme az intézményi struktúrákon keresztül szerveződik, így előjön a megvalósíthatóság sikerkritériuma, a megfelelés, amiről fentebb írtam, és ez felülírja a valós társadalmi hasznosulást.
Talán világosabb, ha példákat írok. Ha egy önkormányzat pl. pályázik felzárkóztatásra, a célcsoport benevesítését többnyire a családsegítőkre bízza. Ők válogatnak, főleg a szerint, hogy kikkel lesz könnyű megvalósítani a programot, teljesíteni az indikátorokat. Tehát azokat vonják be, akik mozdíthatók. Akikben a motiváció a legkisebb energia befektetéssel megindítható. És akiről persze előre tudhatják, végig a programban marad. A „nehéz” családok, személyek kimaradnak. Vagy, ha egy helyen közmunkára válogatnak, szempont, hogy lehetőleg olyanok kerüljenek be, akikért nem kell külön rohangálni, szondáztatni, akivel kevesebb a baj. Aki problémásabb, nyilván az marad ki. A felzárkóztatásra szolgáló oktatási pályázatoknál a hátrányos helyzetű és a halmozottan hátrányos gyerek helyzetű nincs igazán elkülönítve. Bár most ez jogszabályilag is átíródik (minden javaslat ellenére), mégis elég markáns különbség van a két csoport között az esélyek, a háttér szempontjából. Míg az elsőben a jövedelmi viszonyok, a másodikban a szülők képzettségének a hiánya is meghatározó. Ha van egy pályázat, amiben mondjuk 10 gyerek korrepetálható, a pedagógus azt fogja bevonni, akiről tudja, hogy ott lesz, igyekszik majd, akinél szülői megerősítésre is számíthat. A többi, aki helyzete miatt ebben is külön energia befektetést igényel, kimarad. Ők csak a magántanulói státuszban lesznek elviselhetők az iskolának. Persze lehet, azt mondani, ki az a hülye, aki ugyanannyi pénzért a nehezebb munkát keresi. Ez érthető és elfogadható. De közben ez a réteg, aki a felzárkóztatás szempontjából senkinek sem kell, akinek a legnagyobb szüksége lenne a segítségre, akivel jóval több gond, munka van, ők sokan lettek. Nagyon sokan. És egyre több problémával. Már nem lehet nem figyelni rájuk. De őket most sem akarja senki. Őket most is megúszni akarják az uniós pályázatokban. A megbeszéléseken, amikor a problémákról beszélek, amivel számolnunk kell velük kapcsolatban, sorra jutnak el a lebonyolítók oda, hogy akkor gondoljuk át újra, már nem is olyan fontos ez a mélyszegénység téma, „elég”, ha a hátrányos helyzetig megyünk le, az kiszámíthatóbb, ott nincs annyi munka, kevesebb a sikert befolyásoló tényező. Persze nem azt akarom mondani, hogy nem kell minden rászorulónak a segítség, hogyne, ma már egyre több embernek kell, de lehet, azért nő a probléma ott, ahol a legnagyobb a baj, azért lesz kezelhetetlen településen, iskolában ez a réteg, mert igazából őket eddig sem érte el semmi program, fejlesztés, lehetőség. A probléma mélyére nem jutnak el ezek a támogatások, segítségek. Csak a felszínt kapirgálják, az intézményrendszerben megszokott célnak való adminisztratív megfelelés, és a könnyű, prognosztizálhatóan sikeres megvalósíthatóság lesz a szempont a lebonyolításban. Egy intézmény azért van, akinek a munkája kifejezetten rájuk irányul Az ő ügyfeleik innen kerülnek ki. A rendőrség, a büntetés végrehajtás feladatainak jelentős részét ők teszik ma ki. És ezt most sikerült az iskolákba is bevinni, az iskolarendőrséggel. Nem hiszem, hogy az ő hatásuk megfelelő lesz. A problémamegoldásban biztosan nem. Az marad. És lassan, de egyre jobban nő. És ezért nem tehetők kizárólag ők felelőssé. Még akkor sem, ha ez tűnik ma sokaknál a legegyszerűbb megoldásnak. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/08/31/380-mindig-csak-a-felszinen/
381. KIVÉTELES LEHETŐSÉGEK 2013. szeptember 07. Mindig azt mondom, olyan változásért szeretnék dolgozni, ami tömegeket érint. Nemcsak az egyes gyerek sikeréért, akit aztán emblematikusan lehet mutogatni, no lám, itt van ő, aki kitört, aki tehetséges, aki akart. Akkor lennék boldog, ha azoknál is lenne pozitív elmozdulás, akik ma feltöltik a Híd programot a szakiskolákban, és akik most otthon ülnek már, hiszen betöltötték a tizenhatot, és már nem kell suliba menni. Akik fél-analfabétaként kerülnek ki az oktatási rendszerből, akik nem tanultak meg akarni sem, és ki sem derült róluk, míg a rendszerben voltak, hogy bármiben tehetségesek lennének. Ezért keveset írok egyéni sikerekről. Nem akarom azokat túlzottan kihangosítani, mert félek, ennek fénye elnyomná a sok sikertelenséget, és abban a csalfa hitben lennénk, hogy minden rendben van. Mikor nagyon nincs így. Most mégis kivételt teszek. Két gyerekünk kapott ugyanis kivételes lehetőséget, olyat, amiért megszenvedtek, amiről álmodoztak, ám segítség nélkül ide sosem jutottak volna el. A lány, aki öt testvérével együtt, gyerekként megtapasztalhatta mi a nélkülözés, aki csalódott az anyjában, elszenvedve tőle annyi méltánytalanságot, amennyit anyától a józan ész szerint nem lehetne, és aki csalódott a hivatali rendszerben is, ahová nővérével segítségért fordult, mert nem hallgattatott meg. Akinek szülei végre válnak, a válás hosszú és keserves, már nincs az anyjában más cél, csak az, hogy ellehetetlenítse őket, és annyi fájdalmat okozzon mindegyiküknek, amennyit csak lehet. Nyakig benne vagyunk mi is, hiszen az újabb és újabb vádjait mind kivizsgálják, így azt is, hogy az alapítványunk prostituálja e a támogatókkal a pártfogolt gyerekeket. Újabb és újabb szakértői vizsgálatok nehezítik a befejezést, az elnyújtott ügyintézésben a konfliktusok színtere marad, és a gyerekek, most főleg a kicsik, visszavonhatatlanul sérülnek. Mert a nagyok már sérültek, az ő sebeik már ott vannak, nekik ezekkel kell együtt élni, ezt a tapasztalást vinni tovább, a felnőtt kor felé. Sosem fogom elfelejteni a gyámügyi tárgyaláson a gyerekeket, ahogy még akkor is édesanyjuknak nevezték a beszámolóikban az asszonyt, amikor arról beszéltek, hogyan verte őket, és a szemükben a kétségbeesést, amikor nyilvánvalóan látszott, az ügyintéző nem akarja meghallani, amit mondanak. Akkor azt hittem, nem lehet őket talpra állítani. Azt hittem, ennyi sérülés után, ami eddig érte a lelküket, nem tudnak majd úgy gondolni a jövőre, mint más, szerencsésebb. És persze láttam azt is, az anyagi kátyú, amibe az anyjuk sodorta őket, nem sok mozgásteret ad az álmodozáshoz sem.
Aztán jelentkezett nálam valaki, hogy szívesen segítene egy gyereken. Támogatná, segítené, végig a középiskolán át, és majd munkát is kaphatna a cégében, ha jól tejesít. Hosszasan törtem a fejemet, kit juttassunk hozzá ehhez a kivételes lehetőséghez. Aztán a lányra gondoltam. Az öröm, mikor meghallotta, határtalan volt. A héten kezdte meg tanulmányait egy fővárosi szakközépiskolában. Előtte együtt nyaraltak, ismerkedtek. Családtagként kezelik. Az első iskolai hét után is ragyog a hangja a telefonban. Mesél az iskoláról, a kollégiumról. És arról is, hogy van egy szobatársa. Akit kétszer erőszakolt meg a nevelőapja. Felejtődnek talán a saját sebei. Hisz lám, van, akinek még nagyobb teherrel kell együtt élnie. Gyerekként. A fiú talán még nagyobbat lépett. Mélyszegénységből, cigányként, szegregált iskolából került Pannonhalmára. Félárvaként, három testvérével a „mamához” kerültek, ő a gyám, az analfabéta asszony, aki neveli őket, ám nagy jövőképet nem tud nyújtani nekik. Hosszasan dolgoztunk azért, hogy a bencésekhez kerülhessen. A fogadókészség, és támogatás a kollégium részéről is adott volt. Egész nyáron korrepetálásra járt, mert látszott, ami ott, a színcigány iskolában ötös, az csak viszonylagos, a többihez képest, a lemaradás nagy, sok mindent vissza kellett bontani az alapokig, és újra felépíteni a tudást. És van, amiben még mindig segítséget igényel. Mert amit máshol a családban magukba szívnak a gyerekek, az osztálytársai, az neki nem adatott meg. De ezt az iskolát nagyon akarta. Elhitte nekem, hogy ezért érdemes küzdenie. Fel tudta mérni a lehetőségeit, mi lesz belőle, ha marad. Jó szakmát szeretne, olyat, amiből majd meg lehet élni. Egy szegénységből érkező gyerek ma ennyit lát, ennyit akar a jövőtől. Biztos megélhetést. A szakadék, ami a két világ között van, talán a legnagyobb, ami csak lehet. Minden új neki. A fürdőszoba, a gabonapehely, a kirándulás, az esti felolvasás. Lassan oldódik a szorongása, kínosan ügyel, hogy megfeleljen a szabályoknak, ő, aki egy olyan közegből érkezett, ahol a szabályokat a nyomorúság szabja, és nem a hit, és a jobbá tenni akaró szeretet. Mindent vennünk kellett neki, amit máshol a család megteremt, hisz a fekete nadrág is, amiben elballagott, kölcsönkért volt, és a ruha is csak annyi, amennyi rajta volt. De voltak, akik segítettek ebben. Annak is üzenete volt, hogy a megvásárolt holmikat nem vitte haza, kérte, hogy maradjon nálunk az indulásig. Egy másik támogatótól telefon is került, naponta hívom, kell még az én megerősítésem, figyelmem, szeretetem, bár figyel rá az osztályfőnök, a prefektus, mindenki, ott, abban a különös nagy családban, ahol tudom, helyt áll majd, képes lesz alkalmazkodni. Már nem „csókolommal” köszön el, hanem „viszont hallásra”-mondja. Mert mást a szülei hívnak esténként, nem a tanára…. és ezt nehéz lehet megmagyarázni. Keresi a kompromisszumokat. És ez így van jól. Most még mindketten csak azt érzik, nagyon jó ott, biztonság van és szeretet, figyelem, és elvárás, aminek meg kell felelniük. Azt, hogy ez mekkora lehetőség, azt talán még nem látják. Azt majd lassan értik meg, talán egy-két hazamenetel után, amikor határozottan érzik majd a két világ közti különbséget. Segíteni kell majd őket abban is, hogy ez feldolgozható legyen. Nem is tudom, mi a legszebb ezekben a történetekben. A két gyerek boldogsága, öröme, vagy azoknak a segítőkészsége, összefogása, akik ezt lehetővé tették nekik. Engem mindkettő boldoggá tesz. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/09/07/381-kiveteles-lehetosegek/
382. A VALLÁS HIÁNYZIK? 2013. szeptember 15. Sokat töröm a fejem, miért megy ilyen nehezen. Hallgattam most is egy beszélgetésen mások bemutatóit. Kicsit irigykedtem. Mert nekem nem megy ennyire. Nyilván megint, mint annyiszor, azon gondolkodtam, akikkel mi dolgozunk, ennyivel nehezebbek, vagy én csinálom rosszul…. esetleg nálunk nincs meg valami, ami ott megvan. Mondták, hogy náluk minden szülő partner. Nincs hiányzás az iskolában. Szakmát tanulnak, és el is tudnak helyezkedni. A másik faluban is dolgozik mindenki, nincs lógás, mindenki termel otthon a kertjében is. És a lakásokat is megbecsülik, amihez juttatják őket, nem teszik tönkre. Ha pedig valakinek a családjában bűnöző, vagy nem megfelelően viselkedő egyén van, elég szólni neki testületi ülésen, és ő úgy elszégyelli magát, hogy hazamegy, és megoldja a problémát a családon belül. Jó lehet ott…. Nálunk nem mindenki partner, sajnos. Pár családdal folyamatosan küzdünk, keressük a hozzájuk vezető utat, de nem megy. Errefelé nem akarja alkalmazni senki a cigány fiatalokat sem, igaz, nem is sok kerül ki az iskolarendszerből használható tudással. Nem tudnak elhelyezkedni, hiába jelentkeznek, a felnőttek sem. És nálunk nem szégyelli magát, akit lopáson, hazugságon kapunk, hazudozik, és ha végképp rábizonyítható a dolog, akkor sem hatódik meg különösebben. A családjuk többnyire azt mondja, hogy nem tudnak mit csinálni vele. Olyan. A lakásoknál is nagyon észnél kell lennünk, figyelni, nem adják-e el azokat az adományokat, amelyekkel a gyerekek miatt segítjük őket. Megkérdeztem, hogy náluk minden megy? Mert persze nálunk is sikerül egy csomó dolog, de nem ilyen rózsaszín a kép. Nekem vannak kudarcaim is. A felvetésemre mindenki magyarázni kezdte, hogy hát azért megy, mert ők a törvényeket betartatják, de akit megbüntettek, újra kap esélyt. Kicsit hülyén érzem magam, hiszen mi is így teszünk, mi sem hunyunk szemet a törvények megsértése felett, sőt, ha kell, együttműködünk a rendőrséggel is, és adunk, mindig adunk új lehetőséget is a bizonyításra. Nekünk mégsem olyan problémamentes a munkánk. Gondolkodom hazafelé, az okokon, persze. Nem lenne-e egyszerűbb erős kézzel, „zéró toleranciával”, ahogy mondták, kezelni ezt az egészet? Vagy lehet, nekik azért megy jobban, mert mindegyik településen vallási közösségek vannak? Mondták, az egyik faluban olyan erős vallási közösség van, hogy pl. nincs ivászat, nincs bulizás. Úgy nyilván könnyebb… Lehet, ez a baj? Hogy nálunk ez a terület nem erős? Most az a központi üzenet, hogy az egyház, az egyházi nevelés megoldást nyújthat mindenre. Mostanában többen ajánlják más cikkeimnél, a kommentekben, hogy a vallás a megoldás. Lehet, azért nem látom ennyire a jelentőségét, mert én nem vagyok hívő? Errefelé, bár a cigányság vallásos, mégis kis részüket vonja közösségbe valamelyik egyház, és közülük sem érzékelhető mindenkinél folyamatos pozitív hatás. Vajon tényleg lehet akkora hatása, hogy megoldhatja a cigányság problémáját? Persze úgy tűnik, azért itt is van állami akarat. Mert nem minden vallás egyformán kezelt.
Eszembe is jut az egyik gyerekünk (15 éves) nyárról írt fogalmazása. Úgy írom, ahogy ő is írta.„Voltunk a Királyság teremben, és olvastuk a Bibliát elolvastam a Bibliában hogy a dohányzás károsítsa az egéséget. Nem szabad disznóhúst eni de mi eszünk néha.” Vajon ez a vallási hatás, ha célt ér, elfogadható? A kisegyházak hatása? Ha igen, akkor miért nem kaptak támogatást az oktatásban? Persze gondolkodom azon is, mi az, amit hozzáadhat a vallás a megoldáshoz. Úgy vélem, amit a vallás nyújthat, az egy erkölcsi értékrend szerinti élet, vagy, ha úgy tetszik, kicsit leegyszerűsítve, a tízparancsolat betartása. A másik, a karizmatikus vezető, a pap (mindegy most az elnevezés), akire hallgatnak. A harmadik talán, hogy olyan közösségi élményekhez juttatja őket, ami pozitív hatású. Most nézzük ezeket a pontokat a mi oldalunkról, akik nem a vallás eszközeivel közelítjük meg a problémát, bár ha efféle lehetőséget, segítséget kapunk, ezt is könnyedén be tudjuk illeszteni a stratégiánkba. Az említett erkölcsi szabályok betartása szerintem nem a valláshoz kötődik. Én is betartom azokat. A törvénytisztelet, az élet, a másik ember tisztelete természetes közösségi értékként kellene, hogy jelen legyen. Az, hogy ezek a mélyszegénységben élő közösségek a családok szintjéig szétestek, az bizonyos. Mi próbáljuk ezt felépíteni újra, de úgy, hogy a szabályok fontossága, betartása bennük fogalmazódjon meg, hiszen akkor sokkal mélyebb, és akkor képes önerőből is szervezni egy ember életét. Mi nem a vallásból kiindulva próbáljuk ezt közvetíteni. A vezető…hát igen. Sokan még mindig azt mondják, a cigány vajdák ideje, az volt a jó. De ez az idő már lejárt. Nem lettek igazán közösségi vezetők a cigány kisebbségi önkormányzatok vezetői sem. Ma inkább az a jellemző, hogy annak a legnagyobb a szava, hatalma, akinek több pénze van, és ez gyakran nincs szinkronban a betartandó erkölcsi szabályokkal. Ahol nincs cigány pasztoráció, ott a pap, vagy vallási vezető nem lehet efféle hatással, ott rá csak a temetések vannak bízva, és nem is akar többet vállalni ebből az egészből. Ám mindenhol vannak olyan cigány emberek, akik rendelkeznek tudással, képességekkel (és ez nem jelent feltétlen iskolázottságot), amivel lehetnének helyi erők, de segítség nélkül alárendelődnek a nyomorúság és a szétesett közösségek erővonalainak, az felemészti őket, és képtelenek meghatározó szerepet betölteni. A közösség élmények. Persze, a közös ima nagy hatású. De más közösségi élmény is lehet ilyen. A közösségi kert, a munka, kirándulás, közös főzés, beszélgetések, közös zenélés, alkotó tevékenységek, mind, ami építi a közösséget, ami együtt történik, pozitív hatású, érzelmekre ható. Szóval, bár sokan ebben hisznek, én nem hangsúlyoznám túl a vallás szerepét a megoldásban. Azt viszont érzem, hogy erősítheti a pozitív hatást. De csak, mint lehetőség. Szabad választással, döntéssel. Ebben is. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/09/15/382-a-vallas-hianyzik/
383. MINÉL KORÁBBAN 2013. szeptember 21. Szeretném tudni, mikor lesz az első piacképes szakmát tanuló, vagy érettségiző gyerek közülük, a cigánysoron élők közül. Egyelőre nem látom. Még messze van. Itt most még az is eredmény, ha nem bukik az általánosban reménytelenül sokat. És nem marad ki, mint magántanuló. Azt már régóta látom, hogy korábbra kell menni a segítséggel. Akikkel felsős korukban kezdünk csak dolgozni, már kevéssé befolyásolhatók. A középiskolások még kevésbé. Az alsósokkal küzdünk, ott jobb az arány, sikerül a jó képességűeket a felszínen tartani, most már egyre többet és egyre tovább. Persze vannak kivételek, de engem mindig a tömeges állapot érdekel, hogy többségüknél van-e változás. Sokuknál nehéz ezt elérni, mert a hátrány, amivel bekerülnek a rendszerbe már végérvényesen nyomot hagyott bennük, rajtuk. Júniusban, az óvodai évzárón, ahol a leendő tanító nénik is jelen voltak, és a gyerekek hosszasan kántálták a betanult dalokat, verseket, együtt, hangosan, az óvónénikkel, néztem az arcukat. A pedagógusokét. Láttam rajtuk a kétségbeesést, hogy érzik, nem lesz egyszerű. A beszédhibásokkal sem, meg azzal sem, aki már hétéves elmúlt, de alig beszél, meg akit folyton rángatni kellett, hogy oda álljon, ahová kell, és vele sem, aki láthatóan nem tud majd tíz percig megülni, figyelni. Tudtam, a többi sem, akik még hozzájuk kerülnek máshonnan, az első osztályba, ők sem javítanak az arányokon, hiszen az első osztály szinte teljesen ilyen gyerekekből áll. A hátrány pedig nem csökken később sem, képtelenség megbirkózni a tananyaggal, hiszen a finommotorika fejletlen, a térbeli tájékozódás nulla, a ceruzafogás sem jó, a szókincs kevés, a rövid távú memóriára alig lehet támaszkodni, és ott van a figyelemkoncentráció hiánya is. Már elsőben sem sikerül szintre hozni őket, akkor sem, ha kétszer járja, és a hiány csak halmozódik a felsőbb osztályokban. A tanulási nehézségek kezeletlenül maradnak, nincs elég fejlesztő pedagógus a különféle, máshol, más társadalmi csoportokban kompenzálható részképesség kiesésekre. Aztán ott vannak a magatartási gondok, amelyek egyenletesen növekednek az évek előrehaladtával, egyre többen válnak kezelhetetlenné, és a pedagógus már eszköztelen ekkora problémával szemben, pláne, ha nem egy van az osztályban, hanem nagy része ilyen. Ezt már rég nem lehet a főiskolán megtanult eszközökkel megoldani. A szaktanári figyelmeztetésre csak ránt a vállán, láttam olyan naplót tavaly, ahol a jegyek beírására szolgáló rubrikákon kívül, a lap mind a négy oldalán körben, a szélén, több mint negyven szaktanári figyelmeztetés volt dátumozva. És igen, láttam most olyan elsős üzenőfüzetet, melyben az első héten ott állt már a „nevetgél, nem figyel, zavarja társait” beírás. Éppen volt módom azt is látni, hogy a szülőt ez a legkevésbé sem érdekelte.
Nincs eszköz a rendszerben a megoldásra. Nem megy így. Már szeptemberben van pedagógus, aki sírva megy ki az óráról. Más kiviszi a renitenset a folyosóra, megpofozza, ott, ahol nem látja senki, majd azt mondja a gyereknek, hazudik, ő nem ütötte meg, és az ő szava többet ér. Mert ő a felnőtt, és ő a tanár. Így váltja az ellenkezést a gyerekben gyűlöletre. Nem tudom, az iskolarendőr milyen eszközöket használ majd. A „megfelelő mértékű testi kényszer” mire lesz elég. És meddig. Mert vannak olyan gyerekek is, akiknél ezt erősen kell majd fokozni, hogy a kívánt hatást elérjék vele. Hol lesz a határ? Egy erőszakra épülő változás ténylegesen változás lesz-e? Vagy csak túlélés. Az épületen belülre vonatkoztatva. Kint pedig százszorosára fokozódik minden, ami belül megoldatlan, elfojtott maradt. Igaz, az már nem az iskolára tartozik. Az már nem az ő dolguk lesz. Az iskola nem tud megoldást adni. Erre már régen nem. Iskolarendőrrel sem fog. Hozzátenni tudna, egy rendszerhez, ami egyfelé mutat, és egyszerre hat. De ilyen nincs. Az intézményrendszer részéről csak erőfitogtatás, fenyegetés jön, a család részéről meg többnyire semmi. A probléma marad, mélyül, nincs, ami a hátrányt mérsékelné. A Híd program sem tudja, nyolcadik után. Akkor már késő beavatkozási pontot keresni. Akkorra már konzerválódik a szocializációs űr. És azt egyetlen oktatási program sem képes betömni. Mi most korábbra nyúlunk a problémában. Bár minden gyerekkel foglalkozunk, aki a kapcsolatrendszerünkben van, most kiemelten velük, a három év alattiakkal, és próbáljuk őket az anyukákkal együtt bevonni egy programba. Szemkontaktus, ringatók, mondókák, babusgatások, csiklandozások, masszírozások, majd képeskönyvek, mesék, fejlesztő játékok. Hogy ne csak hordják magukon a gyereket, hanem segítsék a mozgásfejlődésüket. Hogy ne a tv nézéssel kössék le a picik figyelmét, hanem lapozgassanak együtt képeskönyveket, tanítsák őket, játszanak velük. Szeretnénk, hogy mire óvodába kerülnek, ne ott találkozzanak először könyvekkel, babákkal, építőjátékokkal, színezőkkel, mondókákkal, gyerekdalokkal. De erre őket, az anyukákat is meg kell tanítani. Mert velük sem így csinálták. Mert ez nekik is kimaradt. Ebben nincs átörökíthető tudás. Az anyukák így, velünk dolgozva reményeink szerint majd odafigyelőbbek, támogatóbbak lesznek. Megtanulják, hogy a gyerek fejlődéséhez ők is kellenek. Sőt, az ő felelősségük is ez. Amit örömmel kellene megélniük. És az ő anyai odafigyelésükkel, az intézményrendszer partnereként talán az ő kicsinyeik már tovább juthatnak. Akár érettségiig, vagy egy jó szakmatanulásig. Ami ténylegesen munkát adhat. Mert tudás és felelősség van mögötte. Talán akkorra már lesz hova elmenni dolgozni is. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/09/21/383-minel-korabban/
384. RÉGI VAGY ÚJ? 2013. szeptember 29. A szegregátumban, ahová biztosan tudjuk, hogy soha, senki nem fog vinni semmilyen gazdaságélénkítő tevékenységet, nehéz a jövőről biztatóan gondolkodni. Mert mi is lenne itt, ami gazdasági szempontból érdekes lehet? Szolgáltatásokat nem érdemes idehozni, hiszen nincs jövedelem azok igénybevételére, ide nem kell fodrász, varrónő, fornetti sütő, háztartási gép szerelő, stb…és ha lenne is itt, aki ezt tudja nyújtani, másoknak, akik szerencsésebb helyzetben vannak, máshonnan, egy zsákfaluba, cigányok közé amúgy sem menne ki senki igénybe venni, hiszen találnak közelebb a világhoz mindent, nem cigány vállalkozóktól is. Bármit termelő vállalkozás meg ugyan mire menne oda? Szakképzettség semmi, nyersanyag sem, az infrastruktúra is szegényes, gond a munkamorál is. Meg ott a közművesítés hiánya, az utak állapota…. minden hiányzik, amit ipartelepítő tényezőnek tanultunk. Marad hát az önfenntartás, hiszen élni kell, enni, fűteni, és mindenki nem mehet el, hova is menne, pláne, ha nincs pénz útiköltségre, albérletre. És a lehetőségek mind túl messze vannak. Keresgélünk hát a múltban, vagy a fejlődő országok gyakorlataiban, és örülünk, ha sikerül egy-egy dolgot visszahoznunk, beépítenünk, meghonosítanunk. Annak persze örülhetünk, hogy ezek a technológiák „zöldek”, így legalább van olyan érzésünk, ezzel az egyetlen szemponttal, hogy a 21. században vagyunk, és nem a középkorban. A dolgok ettől függetlenül zseniálisak, a környéken fellelhető természetes anyagokra épülnek, és kivívják a közösség rácsodálkozását is a dolgokra. Érdekes, hogy először mindig a gyerekek a meggyőzhetők. Ők hamar és örömmel kapcsolódnak be a próbálkozásokba. A felnőttek pedig többnyire a kész produktumok működőképessége után kezdenek érdeklődni. Így volt ez annak idején a biobrikettel, vagy így van most a rakétatűzhellyel is. A tudás persze tanult munkatársunktól jön, ő készíti el először a gyerekekkel az első kicsit, agyagból, aztán egy nagyobbat is, a közösségi háznál, azt már alapra, vályogtéglák felhasználásával, szépen kialakítva a felső részt is. A kipróbálás meggyőző eredménnyel zárul, minimális fűtőanyaggal gyorsan felforr a víz a kis lábosban, amit a tetejére helyeznek. A következő már az egyik háznál készült, az udvaron. A vályogtéglákat az egyik fiú gyűjtötte be, nem nehéz ez, sok ház készült ebből az anyagból hajdan a faluban, valamikor foglalkoztak is vályogvetéssel az itt élő cigányok. Persze ez már a múlté, a piac nem a vályog iránt mutat érdeklődést, a valamikor jobb napokat látott házak pedig elhagyottan dőlnek össze, vályogtégláikat visszaadva a földnek, előbb még formájukat tartva, pár eső után aztán szétmállva, szétporladva.
A 13 éves fiú irányításával készült a tűzhely a házuk udvarán, ő az, aki az első kályha készítésében is közreműködött. Testvérei voltak a segédek. Az oldalát színes csempe- és cserépdarabokkal ki is díszítették. Remekül szuperált. Amíg nagy meleg volt, nem kellett bent befűteni a főzéshez, és a gázpalackot is kímélte. A hónap felé a palackok többnyire már üresek, gyakran ahhoz kérezkednek be a lábossal főzni, akinek még van. Az utcában tehát a rakétatűzhely osztatlan sikert aratott. Kevés gallyal, hamar megfőtt rajta az étel. Már többen jelezték, jövőre szeretnének ők is. Most, keresve a faluban egy idős embert, aki ért még a kemenceépítéshez, ezzel is próbálkozunk. Talán majd süthetünk kenyeret is. Mint a régiek. Tudom, sokan szeretik az effélét. A kemencék, csikós-tűzhelyek, kerti partik reneszánszát éljük, mind természet közeli hangulatot teremtő, nosztalgikus, régi ízeket és szokásokat visszahozó kedvtelés. Másoknál. Akik, ha úgy gondolják, vagy nem megfelelő az időjárás, gond nélkül bekapcsolják az elektromos főzőlapot az ebédkészítéshez. Kicsit másképp néz ki náluk, mint ahol nincs más megoldás. És hálásak lehetünk a régieknek, meg azoknak, akik a világ olyan pontjain élnek, ahol megállt az idő, hogy megtartották ezt a tudást, átörökítik ott, ahol nincs más mód az életre. Mert most olyan világot élünk, hogy ezek segítenek nekünk is. Szóval, jó ez, valahogy mégis furcsa érzés. Akármennyire környezetbarát, mégis van benne valami elszomorító. A „vissza a természethez” mellett ugyanis esetünkben ennek van egy másik üzenete is. A szegénységé. És hiába gondoljuk, hogy ez hagyomány volt valaha, és ezért remek, akár “nemzeti” értékek, ezek, ebben az olvasatban a szegények technológiái. És ezen nem változtat pár, a várostól elmenekülő értelmiségi, vagy hobbi-kemencés, mert esetükben ez az ő személyes döntésük. A szegényeké meg nem döntés, hanem kényszer. Nekik nincs más megoldás. Szóval, ezt látni, próbálni beépíteni, hogy segítség legyen nekik a túlélésben, furcsa akkor, mikor a kommunikáció egyre a fejlődő gazdaságról szól, a stratégiai megállapodásokról, melyek a legmodernebb technológiákat felhasználó cégekkel köttetnek. Mintha két világot építenénk. Egyet a modern, magukat tudással, vagyonnal, megfelelő szocializációval pozícionálni tudó embereknek, egyet meg a régi dolgokkal, azoknak, akik tanulatlanok, szegények, és esélytelenek. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/09/29/384-regi-vagy-uj/
385. A KÉT VILÁG 2013. október 04. Féltem a hazajövetelétől. Egy hónap Pannonhalmán, az egyik legjobb egyházi középiskolában sok idő. Milyen lesz majd a találkozás az otthonnal? Minek lesz majd nagyobb az ereje? Az első két hétben napi telefonok, később már kétnaponta, hiszen kezdett megszokni mindent. A telefon, ami velem összeköti, menekülés is, sokat játszik vele, félrehúzódva a többiektől. A többiektől, akik türelmesek, elfogadóak, hála tanáraiknak és persze a fiú természetének is, nincs különösebb konfliktus, csendes tartózkodásban pedig nincs egyedül az osztályban. Örömmel hallgatom a beszámolóit mindig, a háttérzajból hallatszik, jó a hangulat, az ő hangja is vidám, megnyugtatóan az. A tanulás persze nehezen megy. Segítik sokan ott is, de nagy a szakadék. Hiába volt a jeles bizonyítvány a szegregált cigány-iskolában, a nyári korrepetálások, a lemaradás még így is óriási. Az idegen nyelvből semmit sem ért, ők nem így tanulták, mondja, náluk mindent megmondtak magyarul is. És nehéz minden, a magyar is, görög irodalom, tele szavakkal, amiket nem ért, de megtanulja, akarja, igyekszik. Matekból nem volt ennyi halmaz, mint itt, mondja..Nem érti. A kémia is nehéz. De gyúrja. Amiből tiszta lappal indul, az megy legjobban. A francia. Egyszer elfelejtette a házit… fogadkozott, soha többé nem fordul elő. Szereti a szigort is, a szabályokat. A templom, a vasárnapi istentisztelettel lenyűgözi. Az első hét kérdésére, hogy mi a legjobb ott, azt felelte, a rendszeres étkezés, és a tisztálkodási lehetőség. Elgondolkodtató, és sokat mondó válasz. Szóval, minden jól alakul ott, mégis féltem a hazajövetelétől. Már az utazás logisztikája sem volt semmi, többen fogtunk érte össze, hogy életében először egyedül ekkora távolságot átutazzon. Telefonon kapcsolatban voltunk, sikerültek az átszállások, rendben hazaért. Vasárnap hívom, reggel. Nagy kő esik le a szívemről, mikor felveszi. Már a buszmegállóban van, jön. Elé megyek és kiviszem a vasútállomásra. Megölelem, aztán figyelem, miben változott. Nehezen tudom megfogalmazni, mitől, de más lett. Felnőttebb, nyugodtabb, magabiztosabb. Kisimultabb az arca. Az első mondata, ahogy beül mellém, ez: „Most értettem meg, hogy hazajöttem. Most értettem meg a különbséget. Hogy milyen ott, meg itthon. Ott jobb. Azt akarom. Mindent megteszek majd, hogy maradhassak.” Aztán mesél még, hogy ő nem akar olyan lenni, hogy pl. építész, vagy ilyesmi, akinek akkor van munkája, ha megrendelést kap. Ő olyan munkát szeretne, ami folyamatos. Amire mindig lehet számítani. Meséli, hogy a múltkor a tanulási idő alatt megcsörrent a telefonja, és ezért büntetést kapott. A telefont elvették tőle pár napra, és dolgozni kellett a konyhán. Nagyon jó volt. Már hiányzott neki, otthon sokat dolgozott, itt meg alig kell valamit…. Hallgatom, néha belekérdezek. Örömmel mesél. Én meg örömmel hallgatom. Kedden jön órára hozzám az öccse. Kérdezem, milyennek látta a bátyját a család? „ Hát, először is, hízott. – mondja.- Meg olyan… precízen beszél. Nem használt csúnya szavakat. És
mesélt egy osztálytársáról, aki nagyon vicces, de nem nagyon értettük, miért, mert olyan furcsa szavakat használt, amiket nem ismertünk. Van a faluban egy néni, az még sírt is, mikor meghallotta, hol tanul a tesóm. Mert ő tudta, milyen iskola az. Azt mondta, az úri hely…. hogy ott urakat nevelnek… Kicsit irigylem, hogy ott van. De én inkább maradok itthon.” Sokat gondolkodtam a mondataikon. Mindkettőjükén. Az elmenőén és a maradóén is. Azt hiszem, a fiú érti, mekkora lehetőséget kapott. De már látom rajta, már most, hogy mennyire nehéz lesz neki. Tudom, mindnek az, akik nagy erőfeszítéssel kiszakadnak a nyomorúságból, a tanulatlan, munkanélküli felnőttek közegéből, ahol más minden, a kommunikáció, a szokások, az értékek. Látom, hogy érti, az, a másik, az jobb világ. Ott mások a lehetőségek. Minden más. És nem egyszerű onnan visszanézni. Hazajönni, és megérteni őket. Elfogadtatni magát, aki más lesz azzal, hogy tanul. Felvállalni, nem szégyellni, nem letagadni a családot, ahonnan jött. Visszamenni, oda, ahol majd nem fogják megérteni. Ahol úrnak tartják majd. Idegennek. És látom, előre, hogy nem fog tartozni oda sem, mert nem akar már, és ide sem, mert itt nem fogadják majd be, megszenvedi majd, amit minden cigány értelmiségi, aki egyedül vág neki, aki az első a családból. Mert nekik a legnehezebb, akik egyedül lépnek ki. Segítenünk kell nekik, hogy legyen erejük elszakadni, felvállalni, és visszamenni is. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/10/04/385-a-ket-vilag/
386. MIÉRT NEM MEGY ŐSZINTÉN? 2013. október 13. Sok olyan fórumon megfordulok, ahol a cigány-magyar együttélésről esik szó. Az utóbbi időben egyre több olyan meghívott is van az előadók között, akik a terepen dolgoznak. Ez nagyon jó, hiszen nemcsak elméleti szinten beszélnek róla, hanem megjelenhet a gyakorlat is. Na, nem mintha az elméletre nem lenne szükség, de a kép így teljes, ha jelen vannak az elméleti és a gyakorlati szakemberek is, no meg persze azok is képviseltetik magukat, akikről szól a dolog. A nem cigányok részvételével nem szokott gond lenni, a cigányok is ott vannak már, bár a képviselettel nekem még mindig nem túl jók a tapasztalataim. Most sem sikerült túl sok jót begyűjtenem, bár néhány üdítő kivétel most akadt, a fiatalok között, és ez azért némi reménnyel tölt el, hogy lassan megjelenik egy olyan generáció, aki túl tud lépni a frázispufogtatáson, az önmagától való meghatódáson, no meg persze a politikai megfelelés kényszerén, és képes lesz őszintén beszélni a gondokról, valós megoldásokat keresve. Én többnyire fotókkal illusztrált bemutatót tartok, ahol igyekszem vázolni a probléma sokrétűségét, próbálva a realitások talaján maradni, ami persze nem nehéz, hiszen a napi tapasztalataimról beszélek, őszintén, a kudarcokat sem elhallgatva, és innen, a terepről körvonalazódnak a megoldást kereső próbálkozásaink is, melyeket szintén bemutatok, lehetőség szerint együtt gondolkodva a hallgatósággal. Most is így próbáltam. Az előadások végén hozzászólások következtek. Egy hosszú asztalnál, oldalt ültek a meghívott vezető beosztású vendégek, cigányok és nem cigányok is. Egyikük rögtön jelentkezett, nekem címezve mondandóját, és elég vehemensen, az egész magyar cigányság nevében kikérte magának, amit mondtam. Igazából nem lepődtem meg nagyon, nem az első eset, hogy akár rasszizmussal is vádolnak, ha nyíltan beszélek a problémákról, épp engem, aki velük együtt dolgozik az integrációért. Kicsit persze motoszkált bennem a kisördög, hogy a válaszomat majd azzal kezdem, talán ha nem aludt volna be annyiszor az előadások alatt, akkor rendesen értette volna, mit mondtam, de végül nem tettem. Egyébként is fölösleges lett volna, magát minősítette ezzel (bár sajnos azt hiszem nemcsak magát), és a teremben mindenki jól látta, többen jól is szórakoztak közben rajta. Nos, az ominózus mondataim pedig arról szóltak, hogy előfordult már a gyakorlatunkban, hogy egy alig tizenhét éves lány, terhesen, kimaradva az iskolából összeállt azzal a fiúval, akivel egykorú, aki még szintén tanulhatna, de nem teszi, munkája nincs, koránál fogva semmire sem jogosult, és úgy nyilatkozott, hogy legalább lesz egy kis jövedelmük majd, miután megszült. Az, amit a gyerek után kapnak. Persze ezt abban a részben mondtam, amikor arról beszéltem, miért nehéz a tudatos családtervezést bevezetni a szegregátumokban.
A másik őt sértő mondatom pedig az volt, hogy, miután több munkahelyteremtő próbálkozásunk is van, azt kell, hogy mondjam, nem igaz, hogy mindenki csak a munkalehetőségre vár, és dolgozik azonnal, ha kap ilyet, hanem bizony mi sokukkal küzdünk a lehetőségek megragadásáért, a mozdulásért, a rendszerességért, a felelősségérzetért. Mert sokakban, akik alkalmi feketemunkán szocializálódtak, ezeket a tudásokat, képességeket ki kell alakítani. És ez nem egyszerű. A válaszomban elmondtam, hogy én nem azt mondtam, hogy mindegyikük ilyen, hanem azt, hogy vannak ilyenek. Ezért nem igaz, hogy ez rágalom ellenük, mert ez megtapasztalás, mint ahogy az sem áll meg, hogy mindegyikükre igaz. És persze más is szólt. Hogy a közmunkára azt mondtam, nem megoldás. Pedig igenis az, hamarosan újabb 100-200 ezer embert fognak majd bevonni. Erre nem válaszoltam, bár az egyik szervező ügyesen le is vette az élét a vitának, nyilván kínos lett volna, ha folytatom, azzal, aki a parlamentben ül. Meg nem is lett volna értelme. Aki ugyanis azt mondja a 47 ezer forintról, hogy méltóságot ad, meg biztonságot, mert nem kell a hó végén uzsoráshoz menni, azt úgysem tudom meggyőzni, mire elég ez a pénz. Nem tudom, hogy kellene elérnünk, hogy őszintén tudjunk beszélni. Tudom, már sokszor felvetettem ezt. De mindig ebbe boltom bele. Fontos lenne, hogy ne legyünk túlérzékenyek, farkast kiáltva ott is, ahol bárány van. Hogy ne általánosítsunk, értsük az egyedi és a tipikus különbségét. Elfogadjuk, hogy mindenki megoldást akar. És egyikünk sincs a mindent tudás birtokában. Jó lenne, ha túl tudnánk lépni végre az együttélésről szóló frázisokon, amelyek ma már nemhogy üresen, de egyenesen nevetségesen csengenek. Amíg ez nem megy, nem lesz előrelépés. Addig marad ez a kettős világ, amiről beszélünk, beszélgetünk, és ami van a valóságban. És az őszinte hang csak indulatokat, sértődéseket, támadásokat gerjeszt. Bár az is igaz, ez nemcsak a cigány-magyar együttélésben van így. Valahogy része lett mindennek. És ez nem jó. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/10/13/386-miert-nem-megy-oszinten/
387. A SZEGÉNYSÉG 2013. október 19. Ezen a héten többet foglalkozott vele a sajtó, hiszen most volt a szegénység világnapja. Ilyenkor kicsit beleborzonganak a hírolvasók a világ különféle országaiból származó fotókba, és mindenki szerencsésnek érzi magát, hogy nem ott él, és nem szegény. Nekem kicsit más. Más közel menni, és megpróbálni segíteni. Naponta. Napok óta nem hagy nyugodni pl. egy finom figyelmeztetés. Az egyik telephelyünkön a cserépkályha fűtéséhez tűzifát vásároltunk, és be akartuk tenni a kályha mellé, hogy kéznél legyen. Akire a fűtést bíztuk, figyelmeztetett: ne tegyük, tavaly ők is elől hagyták, és a gyerekek elhordták haza. Mindig csak egyet-egyet, a táskájukban. Vitték haza. A tűzifát. Mert otthon nagyon kell, és nincs elég. Ennyit változott a világ: a múlt század elején a gyerekeknek kellett vinni egy-egy kugli fát az iskolába. Ma onnan viszik haza. Napjainkban félmillió ember él mélyszegénységben Magyarországon. Gyerekek is. Családok. És magukra maradt öregek. Ki tartozik ma nálunk ebbe a csoportba? Talán azok, akiknél most voltam. Akik az uzsora elől menekülve jöttek, messziről, egy szál ruhában, négy gyerekkel, és most boldogok, mert beengedték őket egy komfort nélküli lakatlan házba. Ahol már délután félhomály van, áram nincsen. Bútor sem, csak a csupasz falak, szőnyeg sem, a hideg betonon álldogáló gyerekek önfeledten majszolják az almát, amit a kezükbe nyomok. Semmijük sincs. Vagy a másik, aki szintén egy komfort nélküli házban megtűrtként él, egy keskeny ágyon alszik a nagyfiával, és a másikkal, a picivel. Akit még szoptat, de már nem sok teje van, inkább csak azért, hogy megnyugodjon a kicsi. Ha éhes. Ma tápszert vittünk neki, és kiváltottuk a gyógyszert, amit az ótvar kezelésére kapott kisebesedett kis arcára és kezére a gyerek. Az asszonynak nem volt pénze rá. A házban laknak még, mások, egy szobában mindannyian, mert egy kályha van, látom, a csökött kis kukoricacsövekkel fűtenek, amit a betakarítás után keresgéltek a földeken. A jövedelmük összesen nem tesz ki egy normális fizetést. A felnőttek csendben, fásultan ülnek a sötét szobában, már gyertya sincs. Teljesen esélytelenek egy kártyás villanyóra felszerelésére. Az most 80-100 ezerbe is belekerül. Esetleg az, aki írt nekem a héten a facebookon, hogy segítsek, mert megfullad a köhögéstől a kicsi, de képtelen kiváltani a felírt gyógyszert. És nem tud kölcsön adni senki, nem ad már, csak kamatra, akinek van, de a többségnek nincs. A 22 800 Ft-ból nem futja még segítségadásra is. Aki két halmozottan fogyatékos gyermekével valaha házvásárlásra vett fel kölcsönt, svájci frank alapút, mert azt ajánlották nekik, és már rég nem bírva fizetni a részleteket várja a végét, az árverést, és nem tudja, hova megy majd, a két magatehetetlennel, meg a többivel, már csak az imában hisz, hogy majd az segít.
A másik már túl van ezen, szerencsésnek érzi magát, hogy bérelheti a saját házát, ami már nem az övé, de örül, hogy maradhatott. Segítséget kér ő is, a középiskolás két nagylánynak nem bírja befizetni az ebédet, mire hazamennek, már szédelegnek az éhségtől, és otthon sincs mindig ebéd. És ott vannak a kisebbek, akiknek mindig nézzük a lábbelijét, annak is, aki a hirtelen jött októberi hidegben még nyitott szandálban ment suliba, a méret kicsit nagy volt, és a fazon sem kisgyereknek való, kicsit billegett a magas sarkokon, de neki legalább van. A másik otthon maradt, mert elszakadt az is, ami volt. Vagy azok, akiket mi viszünk először távolabbra a falutól, felnőttként is, akik közül sok úgy nőtt fel, hogy nem volt múzeumban, moziban, nem ült villamoson, nem lépett mozgólépcsőre, aki a színházban elhiszi, hogy tényleg víz van ott, és bálna úszik benne. Aki velünk van felnőttként is először a fővárosban, vagy állatkertben, és élőben most látott még majmot, alig tudott betelni vele. Aki velünk eszik először banánt, és lát angol wc-t. Aki sosem zuhanyozott. Nem volt uszodában, sosem viselt fürdőruhát, és nem ismeri a hajszárítót. Akit bezárt a szegénység egy kultúrkörbe, ahol mások a természetességek, és soha meg nem érintheti meg őket olyasmi, ami a másik világhoz tartozik. Aki sosem vesz csirkecombot, ő a csirkefarhátig ér el csupán, meg a zsírnakvalóig, vagy a húspépig, esetleg a gondosan fóliázott szalámivégekig, amit más a kutyájának vesz meg. Aki nem ismeri a salátákat, gyümölcsöt sem tud venni, és max. két tojásért küldi a gyereket el a boltba. Aki örül, ha más kidobott szemetében visszaváltható üveget, fémdobozt, még jobban, ha ehetőt talál. Oldalakon tudnám ezt sorolni, sorban jönnek fel bennem arcok, helyszínek, élethelyzetek, ami mind a szegénységhez kötődik. Ma, Magyarországon. Ők azok, akiket hatalmas szakadék választ el ettől a sikerkommunikált világtól, és akiket nem jó látni azoknak, akik elhiszik, és elhitetik, hogy minden rendben van, és aki láttatja, az nem érti a lényeget. Azt, hogy ez az ő személyes döntésük csupán. Ami ellen ugye mások, akik nem szegények, nem tehetnek semmit. Miért nem dolgoznak ott is, ahol semmi sincs? Miért nem utaznak a semmiből oda, ahol van munka? És egyébként is miért nem tanultak annak idején valami rendes szakmát?Amiből meg lehet élni? Az ugyebár mindenki előtt ott volt…. És miért élnek úgy, ahogy? Mindenki azt viszi tovább, amit otthon kapott. Amit az élet, a közeg, az intézményrendszer a szülőknek megadott, azt adja tovább. A szegény a szegénységet. Vele a tehetetlenséget, a tanulatlanságot, a betegséget, a nyomorúságot. A lehetőségeket nem látja. Az akarat kiveszett belőle. És nem azért, mert így szereti. Hanem mert nem tud mást. És nem tud mást átörökíteni sem. Muszáj segíteni. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/10/19/387-a-szegenyseg/
388. AZ ÖSSZEFOGÁSRÓL 2013. október 26. Sokat gondolkodom azon, miért nem halad előre az integráció. Figyelem másutt is, más elszegényedett, többségében cigányok lakta falvakban, hogy ki, hogyan próbálja, hol sikeres, hol nem. Szeretném megérteni a fő törvényszerűségeket. Azt hiszem, az egyik nagy ok, hogy mindig kívülről próbáljuk. Többnyire pályázati etapokra mennek szakértők, a többségi társadalomból, gyakran a fővárosból, hiszen ott van a tudás, és tartanak nekik mentális felkészítéseket, beszélnek identitásról, meg adnak tanfolyamokat sosem megvalósuló munkákra, meg arra, hogyan kellene kiverekedni magukat az adósságból. A pályázatokban ugye minden meg van írva, az színel az uniós elvárásokkal, tudják, honnan, hova kell eljutni. És el is jutnak. Erre van tudásuk, erre készítették fel őket. Pedig nem cigányként, nem tagjaként annak a közösségnek, nem ismerhetik azokat a viszonyokat, amelyek ott működnek. És az általános célokat mindig befolyásolja az egyedi helyzet. Azt viszont mindegyikük tudja, hogy a pályázati elszámolásnak a rovatát, mely azt kérdezi, „volt-e, amit nem tudott megvalósítani, előre nem látott okok miatt”, azt üresen kell hagyni, hogyisne, majd még vissza kell fizetni a támogatást… Aztán persze vége a pályázatnak, és marad minden, ahogy volt. Mert a közösségekben nem történik változás. Persze a lehetőségekben sem. Nem lesz személy, csoport közülük, aki másként működne, mint a többi, akire hallgatnának, aki az integrációért küzdene, és nem változik a helyi intézményrendszer sem, ők egyébként is jól elvannak a maguk falain belül. Attól sem változik semmi, ha fizikai segítségnyújtás folyik, átköltöztetnek családokat másik, jobb házba, amit majd lelaknak újra, mert az életmód, a szemlélet nem változott, és a közösség sem lett más, mint előtte volt. Azt hiszem, csak úgy menne, ha a helyi közösségek fejlesztésére is fókuszálnánk. Egyrészt a cigány közösségre, hogy legyen ereje újra elviselni magát és összefogni. Hogy képes legyen szövetségeseket keresni. Képes legyen megkeresni azt a tudást, ami nekik (még mindig) nincsen meg. És ebben ne kizárólag az anyagi haszonszerzés vezérelje őket. És hát, igen, a szövetségesek. Az önkormányzat, az intézményrendszer. Akiknek meg kellene értenie végre, hogy ez nem úgy működik, hogy majd ők megmondják, és kész. A szövetségben ugyanis mindkét fél tudására szükség van.Érdekes, hogy ezen a téren egyre többen rám csodálkoznak: ti együtt tudtok működni az Önkormányzattal? Meg a Rendőrséggel? És a Gyámhivatallal? Én sem próbáltam először. Azt hittem, a megoldás nélkülük is menni fog. Hogy elég nekem csak a cigánysággal szövetségre lépni. De rájöttem, úgy nem lehet. Nem lehet másképp, csak együtt. Minden érintett bevonásával. Mediálva közöttük. Arányban tartva a pedagógiai és a kényszerítő eszközöket. És megértve őket is. Akik az asztal másik oldalán ülnek. Partnerré
tenni. Akivel nem megy, azt meg jelezni. A felettesének. Ha ott sem, menni feljebb. A nyilvánosság előtt. A legfontosabb, hogy hiteles partneri viszonyban dolgozzunk. Ami attól lesz hiteles, hogy mindenki azt a részt teszi hozzá, amihez ért. Ami a probléma megoldására fókuszál, és nem az adminisztratív megfelelésre. Az integrációban mindannyian egy puzzle darabjai vagyunk. És a végső képben mindenki nélkülözhetetlen. Azt hiszem, nekünk egyre jobban megy. A múlt héten felhív a Gyámhivatal, és véleményt kér egy kiemelésről. Egyelőre találunk megoldást, hogy ne kelljen ehhez nyúlniuk. Együtt hatunk a családra, és működik. A rendőrség is megkérdezi, hogy minden rendben van e, van e változás azoknál a családoknál, ahol a mi eszközeink hatástalanok. Egyeztetünk. Az iskola segítséget kér egy lemorzsolódónál. És mi próbálunk segíteni. Nem azért működünk együtt, mert ők nem tudják, nem teszik jól a dolgukat. Hanem, mert nincsen rá eszközük, forrásuk, és meg akarják oldani a problémát. Vajon csak én vagyok olyan szerencsés, hogy valamennyire már partnerként elfogadnak bennünket? Voltunk nagyon rosszban is velük, több faluban…. Vagy nálunk nem olyan nehéz emberek vannak? Mitől működik itt, és másutt nem? Most is voltam egy faluban, ahol nem megy. Pedig az nem normális dolog, hogy egy segítő szervezetnek a helyi önkormányzat ellensége legyen. Az sem, hogy az ugyanabban a faluban a cigányokért dolgozó szervezetek egymást ne támogassák. Hogy ne határolják be pontosan, kinek, mire van tudása, lehetősége, és ne osztanák meg a munkát. Mert így óhatatlanul megosztják a cigányokat, akiknél pedig a közösségként való működés a leginkább hiányzó elem. És itt most nem a sokszorosan elcsépelt példamutatásról van szó….hanem arról, hogy megértsük: az élhető falu mindenkinek érdeke. Az elkötelezett civileknek is. A cigányoknak is. És a polgármesternek is. Ha ez ellen dolgozik, akkor nem jó polgármester. És nem kell megválasztani legközelebb. Akkor azért kell összefogni, hogy ne ő legyen. Ha törvénytelen eszközökkel él, fel kell jelenteni. Ahol a pedagógia nem használ, ott a hatósági eszközöket kell alkalmazni. Persze tudom, ez azért nem ilyen egyszerű. Nekem sem az, napi küzdelmeim vannak, de ezt vezérelvnek tekintem. Partnerré tenni az érdekelteket. Mindent meg kell tenni érte, hogy így működjön. A politikai példa ellenére is. Azt hiszem, a kisközösségek, az összefogás hiánya a legnagyobb gátja az integrációnak. Mindenhol fontosabbak az önös érdekek. A saját haszon. A megélhetés. Az érvényesülés. A hatalom. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/10/26/388-az-osszefogasrol/
389. EGYÜTTMŰKÖDÉSI MEGÁLLAPODÁSOK 2013. november 03. Hallom nemrég a híradásokban, hogy országos cigányvajda-találkozó volt. Akit a hírbe bevágtak, az eredményekről beszél, hogy hány megyében keresték meg a rendőri szerveket, majdnem mindben, és „ sikeresen megegyeztünk arról, hogy segítjük egymás munkáját”. Hurrá, mondom. Akkor ez is megvolt. Innen már nem lesz gond. Nyilván. Sosem értettem, miért olyan fontos nekik. A roma szervezeteknek. Hogy írjunk alá együttműködési nyilatkozatokat. Persze szívesen. Bármikor. Csak nekem nem ez a végcél. Nekik meg úgy tűnik, az. Nyilatkozat, megállapodás van özönével, de ezek tartalma, valóságos megvalósulása kérdéses. Bár úgy tűnik, őket az aláírás után nem is izgatja ez. Sokan kérték már tőlünk is. Némelyik roma szervezeteknek egész gyűjteménye van, amire nagyon büszke. Sokban nincs semmi különös, mi írtuk le nekik, ahogy kérték, és nyomtattuk ki, hogy eztán majd segítjük egymás munkáját, és aláírtuk. Ez az alapszöveg, konkrétumokat nem nagyon tudtak mondani, hát nem írtunk bele effélét. Nem tudom, talán azért olyan fontos ez nekik, mert így valami kézzelfogható bizonyítékot kapnak arról, hogy partnernek tekintik őket. Ez szomorú kép, és valószínűleg igaz is, csak az a baj, hogy még mindig itt tartunk. A sokadik körben is csak idáig jutnak, nincs előrelépés, konkrét tartalommal megtöltött együttműködés. Hiába írják alá önkormányzatokkal, hivatalokkal, rendőrséggel, civil szervezetekkel, a dokumentum aláírásában kimerül a dolog. Igazából nem tekintik partnernek őket. Nyilván, mert nincs elég tudás a részükről. Helyesebben nem az a tudás van, amit a hivatalok, a tanult többség, tudásnak tartanak. Nem olvasási készség, nem számítógép használat, kommunikációs készség, udvariassági formulák megtartása, nem a hivatali protokoll ismerete. Amit ők tudnak, az a rendszernek nem tudás. Pedig fontos. Nekik tapasztalatuk van. Tapasztalatuk a cigányság megéléséről, a nyomor túléléséről, annak a világnak a törvényeiről, amiről a többségnek nem lehet fogalma. Mi nem tudunk cigányként gondolkodni, mert nem vagyunk azok. És nem a cigánysoron lakunk. Más a tapasztalat onnan, és innen. És az a nehéz ebben, hogy többnyire ők is nyomorban élnek, a szegregátumokban, miközben nekik képviselni kellene a roma közösség érdekeit. De nem bírnak túlnézni a saját sorsukon, mert nekik is az „itt és most” van, ezért a pozicionálás legtöbb esetben nem a társadalmi csoporté, csak az egyéné. A döntéseik igazságosságát ez erősen befolyásolja, és benne van rögtön, mindig, bármilyen hatalmi pozícióban a rokonok és egyéb kedvezményezettek soron kívüli előtérbe helyezése. Emlékszem egyszer egy közös pályázatra. Még időben kihátráltam belőle, máig sem tudom, hogy számoltak el vele, a pénzek zsebből zsebbe vándoroltak, szerződések nélkül, az összes törvényt megszegve. Akkor még nem értettem őket ennyire. Mérges voltam, hogy nem érdekli őket a pályázat célja, csak az, mennyit tudnak kivenni belőle. Ma már nem szaladnék ilyenbe bele. Tudom, hogy nincs tudásuk a pályázat megírására, a szabályok betartására, nem látják a
szakmai szempontokat, képtelenek megfogalmazni egy beszámolót, a pénz pillanatnyi hatalmát megélve állnak bele szerepekbe.Még nem szabad nekik ilyen lehetőségeket adni. Mert nem tudnak vele megfelelően élni. Pályázatot írni én tudok. Nekem nem gond a rendszerben látás, ismerem a kulcsfogalmakat, a költségvetési szabályokat. Megtanultam, beépült az iskolákban megszerzett tudásomba ez is. Nélkülük azonban nem tudom megírni. Mert az ő világukat ők érthetik. Az ő tapasztalataik nélkül nincsenek társadalmilag hatékony esélyteremtő pályázatok. Persze az igazi az lenne, ha ők is meg tudnák írni. Ha nekik is lenne érettségijük, diplomáik, tudnák használni a számítógépet, letölteni az űrlapokat, megtervezni a költségvetést. De a szegregátumokban nincs meg ez a tudás. Még nincs. És azt hiszem, nagyon soká lesz meg. Addig azonban itt vagyunk mi, akik partnerek vagyunk. Együttműködési megállapodás nélkül is. Akik kíváncsiak arra, mit gondolnak ők a beavatkozási pontokról, és a lépésekről, meg a tempóról. A kettőnk tudása adhatja a sikeres integrációt. Vajon elérjük egyszer, hogy a rájuk irányuló intézkedésekben, pályázatokban ne kizárólag a többségi társadalom fölényes tudása legyen benne? Képesek leszünk valaha partnernek tekinteni őket? Vagy legalább megérteni őket? Vagy legalább megpróbálni megérteni? Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/11/03/389-egyuttmukodesi-megallapodasok/
390. ESÉLYKIEGYENLÍTÉS 2013. november 09. Azt mondták, emlékszem, azért (is) kell az oktatás átszervezése, hogy egyforma legyen a színvonal. Hogy ne legyenek az országban, akik alacsonyabb szintű oktatást kapnak. Hogy kiegyenlítsék végre az esélyeket. Az egész azért jutott az eszembe, mert a héten osztálykirándulást szerveztek az egyik suliban, és (szokásos kép) több gyereknek a szülei nem bírták befizetni az ezrest. Szerencsére tudtunk segíteni. De csak itt. És az az érzésem, ez a probléma nemcsak nálunk létező. A gyerekek egy jó része továbbra sem tud „fizetős” programokhoz kapcsolódni, és erre továbbra sincs forrás az iskolákban. Szóval, próbálom nézni, keresni, mi változott. Sokfelé megfordulok mostanában, keresem, hogy mi lett jobb, magasabb szintű, ott, ahonnan van hová emelni lécet. Hogy nőtt-e a lehetőségek száma azokban az iskolákban, ahol magas a halmozottan hátrányos helyzetűek aránya? Azokban, amelyekben szegregátumokban élő gyerekeket tanítanak. Nem tűnik úgy, hogy a központosítás kedvezőbb oktatási környezetet, hatásokat teremtett volna számukra. Bár az általános iskolákban kisebb-nagyobb csúszással megvolt, de volt középiskola, ahol még októberben sem volt tankönyve minden gyerekeknek. A pedagógusok szemlélete, módszertana nem változott. Mitől is változott volna? Akik eddig sem voltak, most sem váltak odafordulóbbakká, szociálisan érzékenyebbé, a probléma megoldásába energiát fektetőbbekké. A 32 órás benntartózkodás megvan, persze, de a felsősök nagy része nem marad bent délutánra, vitte mindenki a szülői kérelmet, hiszen a gyerekek nem akarnak bent maradni délutánra, nincs vonzó dolog, ami miatt ezt választanák. Kényszerítő szabályokat erre, ami ne sértené az alapvető jogokat, (még) nem sikerült kitalálni. A felszabaduló időben a tanárok bent vannak, de nem készítenek szemléltető eszközöket, hogy sikeresebb legyen az oktatásuk, igaz, erre nincs is forrás, és nem böngésznek feladatlapok után sem az interneten. Minden megy tovább, mint régen. Ezekben az iskolákban nem hozott az új rend új lehetőségeket, szakköröket, sem új tehetséggondozási, vagy felzárkóztatási formákat, csupán a pedagógusok kötelező jelenléte az, ami biztosan megvan. Tényleges feladat és ehhez büdzsé nincs, csak a megnövekedett adminisztráció. És nem lett nagyobb a magyarságtudat sem, ezekben az iskolákban, az elszegényedő vidékeken senki sem akar lovaglási lehetőséget biztosítani a cigánygyerekeknek, nem tanítanak íjászatot sem, és éppen annyit tudnak az elcsatolt területeken élő magyarokról, mint jó pár éve, többnyire semmit. A szegregátumokban nehéz beemeltetni a nemzeti összetartozást, tekintettel arra, hogy nem nagyon érti, aki nem utazik sosem, mit jelent igazából a másutt élés, az anyanemzethez tartozás felemelő vágya. A cigány identitás meg most nem kiemelt feladat, erre nem fókuszál senki. A kötelező hittan és erkölcstan hatását sem érezni. A gyerekek épp olyan viselkedésformákat hoznak be, mint eddig, nem kevesebb az iskolai lopás, verekedés, és a szülők is gyakran
mennek be ilyenkor „igazságot tenni”. Ezen nem változtat az sem, hogy van-e iskolarendőr, vagy sem. Az ötödikesektől felfele, sőt néhol már a kisebbek is, kilógnak cigizni. Nemzeti dohánybolt ide, vagy oda, mindig van, akinél lapul a zsebben pár szál. Maradt mindenki eszköztelen ezekkel a problémákkal szemben. Éppúgy, mint eddig. Maradt a szegénység is. Hiába lett mindennapos testnevelés, tornacipő, tréningruha, nem lett több. A középiskolások továbbra sem tudják befizetni az ebédet, és a teljesítményüket ez, a hetediknyolcadik órán erősen meghatározza. Ja, hogy türelmetlen vagyok? Igen, kérem szépen. Nagyon. Mert a nyomor újratermelése változatlanul tovább folyik. Újabb évfolyamok mennek majd ki, változás nélkül. Sőt, dühös is vagyok. Mert míg ezen töprengek, egyik szegregátumból a másikba utazva, hallgatom a Kossuth-on a 180 percet. Meggyőző hangon beszél a miniszterelnök arról, hogy minden rendben. Minden hihetetlenül rendben van. Furcsa érzés kerít hatalmába, mert közben egy darabig számolom a falvakon áthaladva az út mellett a közmunkások álldogáló csoportjait, visszafele, három óra múlva már csak egyet látok, ugyanaz a nyolc ember ugyanazon levélkupac mellett támaszkodik a gereblyére, a többi már nyilván máshol növeli a statisztikában a foglalkoztatottak számát, és vonódik vissza egyre fejlődő önbecsüléssel a munka világába. Egy mondatával azért egyet értek. Miközben hosszasan méltatja a kormányt segítő szakértők munkáját a csodás sikerek mögött, ezt mondja: „A szakértő, az szakértő, az élet, meg az élet.” Igen. Azt hiszem, pont ez a bajom. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/11/09/390-eselykiegyenlites/
391. EGYÉN ÉS KÖZÖSSÉG 2013. november 16. Sokszor írtam már a roma értelmiséggel kapcsolatos gondolataimról. Arról is, milyen nehéz a helyzetük, hiszen képzettségükkel, munkájukkal, tudásukkal, nehezen megteremtett egzisztenciájukkal oda, ahonnan jöttek, már nem tartoznak, emitt meg, a többségi társadalomban keservesen megy a beilleszkedésük, befogadásuk. De egyre többször látom azt is, hogy azok az intézkedések, melyeket az integráció érdekében hoznak, csak és kizárólag a többségi társadalom szemszögéből születnek, azokkal az elvárásokkal, amelyekkel a megvalósulás lehetőségének tapasztalataival nem rendelkezők hoznak. Nekik pedig nagyon könnyű kimondani, hogyan éljenek a szegények. Nyilván, aki döntést hozott pl. a szociális temetésről, az sosem fog olyan helyzetbe kerülni, hogy neki kelljen megmosdatnia, felöltöztetnie a boncolás után a halott anyját, a költségtakarékosság jegyében, no meg ugye azért, mert erre, szerintük vannak vidéken hagyományok. Ezért könnyedén meghoz egy ilyen döntést. Sok példát lehetne felhozni arra, hogy a szociális intézkedésekben mennyi a szociális érzékenység, és a valós tapasztalat, a számok mellett.Pedig az is kellene hozná. Mert a számok mögött emberek vannak. Azt hiszem, ilyen az is, amikor az integráció jegyében olyan programokat szerveznek, melyekben felkarolnak, ösztöndíjjal támogatnak, mentorálnak, diplomához segítenek tehetséges romákat, hogy utána menjenek vissza a szegregátumokba, és dolgozzanak ott, mutassanak példát, stb. Menjenek vissza azok, akik kiszakadtak, legyűrték azt a hatalmas szociokulturális űrt, akiknek sikerült kitörni a nyomorból. Menjenek vissza tanítani, védőnőnek, orvosnak, szociális munkásnak. Elvárják tőlük, hogy az egyéni boldogulásukat, csak azért, mert romák, rendeljék alá egy olyan társadalmi probléma megoldásának, amivel évtizedek óta nem boldogul a rendszer. Nincs ilyen elvárás a nem roma szociális munkásokkal szemben, nekik a saját döntésük, hogy a szociális szakma mely területét választják, senki sem várja el, hogy a legnehezebb területen, az integráció területén dolgozzanak. És senki sem veti a frissen végzett tanítónő, védőnő szemére sem, ha olyan településen keres munkát, ahol nincs nagy szegénység, nem élnek tömegesen romák. Ha viszont roma a friss-diplomás, menjen csak vissza, oda. Mintha ez kötelességük lenne. Nem hiszem, hogy ez így kezelhető. A szegregátumokban történő munkához speciális képességek kellenek. Azok tudják sikeresen csinálni, akik kellően motiváltak, akik erre köteleződtek el, ezt akarják. Kényszerből ezt nem lehet. Az persze kérdés, hogy tud e a felsőoktatás olyan hatást, tudást adni, amitől a szociálisan érzékenyebb hallgatóknak vonzó lesz az ott végzett munka. Nem hiszem, hogy ebben a roma identitás, mint valami kötelező elem, szerepet játszik. A szegregátumokban élő közösségek működésének megértéséhez kell a felkészültség, meg annak a beemeléséhez, hogy a roma közösségre, a partneri viszonyra építsünk. És ma már, ennyi terepi munkával a hátam mögött, nem vagyok biztos abban, hogy egy, a családból 14 évesen kikerült, és oda 24 évesen
kényszerből visszakerülő roma fiatal ezt jobban meg tudja oldani, mint egy jól felkészült, erre motivált nem roma szakember. Ha vissza is mennek, nem tudnak jó példaként hatni, mert a közösség nem tud velük mit kezdeni. És ők sem találják a helyüket ott. Régen, míg nem értettem ennyire ezt az egészet, én is azt hittem, jó ez az út. De mióta látom a helyzetüket, és a hatásokat is, már másképp gondolom. Persze vannak kivételek, akik boldogan vállalják ezt, de nem nő a visszamenők száma olyan tempóban, mint ahogy a probléma növekszik. És akkor más utat kell keresni a megoldáshoz. Persze tudom, nem egyszerű ez. És nemcsak a cigányoknál. Mostanában feltűnően sok diplomással találkoztam, akik olyan szakon végeztek, ahol a „közjó” – ért való munkához kaptak tudást. Akik azért jelentkeztek épp oda, mert arra voltak motiváltak, az volt az életcéljuk, hogy pedagógusok, védőnők, szociális munkások, közösségszervezők, stb. legyenek. Ám, miután nem sikerült ebből a munkából megélniük, egzisztenciát teremteniük, vagy egyszerűen nem tudtak kiteljesedni, örömmel dolgozni ezen a területen, elfordultak ettől, kizárólag az egyéni boldogulásban, az önfenntartás útján keresgélve. Nem tudom, van e még olyan ország, ahol ennyi diplomás sajtkészítő, lekvárfőző, biogazdálkodásba kezdő, szappangyártó, kézműveskedő, lovas iskolát fenntartó, állattenyésztő, stb. van. Akik persze a megszerzett tudásukat is használják, de leginkább a fizikai erejüket, hogy megélhetést biztosítsanak maguknak és gyerekeiknek. A közszolgálatra feltett motivációnak nyoma sincs. És én ebben nem annak az igazolását látom, hogy nem kell ennyi diplomás. Csak azt, hogy ők itthon akarnak maradni. És már nem látják a jövőt abban, amire törekedtek. Már csak abban bíznak, amit maguknak megteremtenek. Azt látom, minden, ami ellenkezőjére fordul, rakódik rá az életünkre, lassan már olyan súllyá növekedve, ami alig bírható. Rossz az, ha az ember az egyéni boldogulását és a közösségi célokat nem tudja összehangolni. Ha nem teremtődnek olyan lehetőségek, munkahelyek, ahol boldogan dolgozhatnak azért emberek, hogy a közösségnek, amelyben élnek, jobb legyen, miközben egyéni számításaikat is megtalálják. Talán mostanában, amikor a szociális szakmát ünneplik országszerte, érdemes ezen elgondolkodni. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/11/16/391-egyen-es-kozosseg/
392. DOHÁNYZÁS ÉS EGÉSZSÉG 2013. november 23. Hallom a héten, hogy a program elérte a célját. Máris. Hiszen kimutathatóan ennyi idő alatt is 200 ezerrel kevesebb a dohányos. Ha így haladunk, még nagyobb dolgokra is vállalkozhatunk a világon. A nemzeti dohányboltok bevezetése tehát úgy látszik sikeres történet. Ha ez így van, tényleg örülök. Hiszen az remek, hogy ennyien ennek hatására döntöttek az egészséges életmód mellett. Gondolom, így van a nagyvárosokban. Vidéken kicsit másképp látszik. Pláne azoknak a kis falvaknak a szintjéről nézve, ahol még nemzeti dohánybolt sincs. A szegregátumokban nem tűnik kevesebbnek a dohányosok száma. És a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek között sem. Persze már is hallom, hogy többen rögtön előveszik a nagy érvet: aki szegény, minek dohányzik….és persze, hogy nem tud megélni, ha dohányra költi a segélyt….nem is kell adni nekik….stb…Gondolom, most is ír majd itt pár kommentelő, akik csak ennyit fognak ebből az egészből. A dohányzási szokások egyébként, ahogy látom, a szegregátumokban élők körében elég érdekesen jelennek meg. Azt hiszem, nagyon kevesen vannak, akik nem dohányoznak. Sokan persze csak akkor, ha van mit szívni, ha egy hétig semmi sincs, akkor nem, de ha akad, azonnal kapnak rajta. De vannak láncdohányosok is, akik szenvedélyükben előbbre helyezik a cigit mindennél. Náluk, ahogy látom, egyértelműen stressz oldás a dohányzás, olyan családokban van ez így, ahol sok a gond, az agresszió, a megoldhatatlan helyzet, az idegeskedés. És itt a gyerekek is hamar belenőnek ebbe. 12 évesen (főleg a fiúk) már a szülők által is elfogadottan dohányoznak, ahogy nőnek, úgy követelik ki maguknak a napi adagot. És dohányzik a kismamák zöme is. Hiába a kérés, figyelmeztetés, nem is érti, és nem is tudja megérteni, mekkora veszélynek teszi ki a magzatot. Nem is nagyon emlékszem 3 kg feletti babára, mióta ezt csinálom. Igaz, itt nincsenek magzatvédő vitaminok sem, és sok más is beleszól ebbe, a táplálkozás, a környezet, a nyomor okozta stressz. Nem tudom, mikorra sikerül ezen bármit is változtatni. Bár nem lehetne kiszolgálni 18 év alattiakat, semmit sem csökkent a szakiskolások körében a dohányzás. Szünetekben ott füstölnek ahol lehet, hiába a tiltás, ellenőrzés. A zsebekben ott lapul a cigaretta, akinek van, az ad a többinek is, legközelebb majd visszakapja. És sajnos, az általános iskolák sem mentesülnek ettől. A halmozottan hátrányos helyzetű felsősök is naponta szívják, 11-12 évesen is, és a példa ragadós, ettől látszik valaki nagyobbnak, menőbbnek, és nincs olyan pedagógus, aki itt meggyőzéssel többet érne el, mint a kortárs csoport, no meg az otthoni példa. Ja, hogy honnan van cigaretta? Hát nem a nemzeti dohányboltokból. Ezelőtt megvették a boltokban, kocsmában. No meg, amíg itt, errefelé a határ menti feketekereskedelem virágzott, a dohány-, ital- és benzincsempészet családokat tartott el, nem is akárhogy, volt is gond velük, amikor ez a lehetőség megszűnt. Most azonban újra megy a dolog, az ukrán cigi csak 500 Ft,
háztól, kéztől veszik, minden településen kapható. Nemrég a nyíregyházi piacon jártam, a parkolóban többen sétáltak, látszólag céltalanul, aztán mind kérdezte: cigi nem érdekli? Az egyik fiatalember még erősködik is: magyar cigi. Elnevetem magam, itt, magyar, ugyan már… mire ránt egyet a vállán és odébb megy. – Látom, mondja elmenőben- magával már nem lesz üzlet. Itt, a piacon, ahol a legtöbb árcímke előtt ott a „sok” szócska, ami mindenkinek, ukránnak, kínainak, magyarnak, románnak, stb. jelzi, hogy az igazi üzletek nem egy-egy termékre, hanem sokra köttetnek, itt van ez is, mindig is itt volt, ezután is itt lesz. Az illegális csatornákon befolyó cigaretta láthatatlan utakon megy tovább, akár 100-150 km-re is, biztosítva a folyamatos ellátást azoknak, akiknek drága a nemzeti dohányboltok kínálata, de a dohányzás az életük megváltoztathatatlan tartozéka. És ott van még a kis szerkezet, ami már évek óta tartozéka a nyomorúságnak, a cigarettatöltő, amivel a készen kapható papírhengerbe egy mozdulattal tölthető bele az olcsó dohányt, ez is jó, még kevesebbe is kerül, van, aki ezzel is próbál jövedelemre szert tenni. A fiatalok kiguberált Malboro dobozába teszik, úgy „menőznek”. Nehéz megérteni, persze. A héten voltam én is egy családnál, rég nem láttam már ekkora nyomorúságot, az apró helyiség inkább az ólhoz hasonló, mintsem lakószobához, alacsony, ferde tetős, bent semmi, csak egy koszlott heverő, még takarójuk sincs, a sarokban repedt csövű kályha, rongyok a földön, valami asztalszerűn pár kopott edény, egy vezetéken jön be az ajtónál a villany, alig-fényű égő lóg a mennyezetről, egy szögre van akasztva. És gyerek is él itt, három éves. A semmiben, az élhetetlenségben pedig látom, ott a földön egy papírdobozdoboz, némi dohánnyal, és a töltővel. Sokszor számoljuk át együtt a családokkal, mennyi pénz megy el a dohányzásra. Van család, ahol naponta 4 doboz is elfogy az ötszáz forintosból. De nem lehet megváltoztatni. Talán előbb más dolgokon kellene. Hogy a fontosságok mások legyenek. Akkor a dohányzás szenvedélyét is felválthatná más. Most csak ez marad. És a dolog bonyolultabb, minthogy azt mondjuk, ez egy személyes döntés. Aki le tudja tenni a cigit, annak ugyanis a személyisége erős. Annak van akarata. Önbizalma. Jövőképe. Érzi, hogy tud változni, ha akar. És képes változtatni is. A nyomor pedig épp ettől fosztja meg őket, náluk ez mind generációk óta hiányzik. Amíg ki nem alakul, szerintem nem lehet a szegénységből a dohányzást száműzni. Addig marad, átöröklődik, nyomorít tovább. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/11/23/392-dohanyzas-es-egeszseg/
393. RENDHAGYÓ BLOG 2013. november 30. A hét végén kezdődik az adventi időszak. Kellene, hogy a lelkünket kicsit lecsendesítsük, és az elzárkózást, gyűlöletet felváltsa valami más bennünk, amiben több az együttérzés, a szeretet, az egymás felé nyitás. Nem lesz egyszerű. Talán, ha mind befelé néznénk kicsit, magunkba… talán akkor menne. Talán először magunkban kellene kapaszkodókat keresnünk ehhez, és utána könnyebb lenne másokban is megtalálni ezt. Engem ez a munka sok olyan helyre elvisz, sok olyan kapcsolatot ad, amiben mindig újra gondolhatom magam, az életem, a céljaim, a változásaim, a világból rám kényszerülő kompromisszumaim tükrében. Amiben újra keresem magamban azokat a bizonyos kapaszkodókat. Alkalmat adott erre a Liget felkérése is, mikor új antológiájuk ( ami a Testet ölt címet viseli) bemutatóján ajánlhattam a kötetet mások figyelmébe. Most azt gondolom – bár nem szoktam más írásaimat idehozni – de az adventi időszak előtt megosztom itt is, amit ott mondtam. Mert az ebben megfogalmazott gondolatok talán egyértelműen jelzik, mi az, amire szerintem most mindannyiunknak szüksége van. Elnézést, hogy személyesebb dolgok is vannak benne. De talán így érthetőbb, ha teljes terjedelmében hozom, mintha kivágnám belőle a releváns részeket. “SZEMÉLYRE SZÓLÓ ÜZENET Nekem nagyon jókor jött ez az antológia. Azt hiszem, épp abban a korban és helyzetben vagyok, mikor a kötet legtöbb verséhez, festményéhez, gondolatához tudok kapcsolódni, talán most érnek el és érintenek legmélyebben. Mindenki találhat persze a saját életéhez, személyiségéhez, munkájához kötődő gondolatokat – próbálom kiválasztani a számomra legközvetlenebbet. Ötvenhárom évesen már sok minden megadatott ahhoz, hogy értsem, mi fontos és mi nem. Megadatott a szerelem, a társ, az anyaság. Szülhettem, és ezzel kötöttem magam igazán az Élethez, hiszen a saját születéskor még tudattalanul, passzívan veszünk részt a legdöntőbb természeti folyamatban. Szültem gyereket, temettem szülőt. A koromból adódik. Ilyen az élet rendje, ritmusa, bár nehéz elfogadni. A végét meg egyáltalán nem tudom befogni. Olvasom itt is, a költők közelítéseit, szoktatom magam a gondolathoz, de megtapasztalva a test változásait, elrémülök az idő múlásától. Szorongva figyelem, ahogy a vége felé gyorsul. Most értem a fontosságokat, amikor vészesen kevés idő marad rá.
Képzőművészként olyan menedéket is kaptam az élettől, amit csak a művészet adhat. Amivel könnyebb és nehezebb is. Hiszen bezárkózhatom a magamnak épített világba, ahol úgy érezhetem, védett vagyok, ugyanakkor látom, hogy a magam állította korlátok között sokszor csak tovább kínlódok, küzdve önmagammal. A képek a művészek lelkének, testének, életének lenyomatai. A jó kép személyesen zárt és mások felé nyitott egyszerre. Pillanatot ragad meg és az időtlenség síkjába emel. Az antológia páratlan képválogatása is ilyen: a versek mellett a festmények párbeszédre késztetnek, segítve, hogy újabb és újabb rétegeket fejthessünk fel mindegyikből. Hogy egyre jobban megértsük személyre szóló üzenetüket. Hagyjuk, hogy átszűrődjön rajtunk, megindítson, és egyetemessé váljon bennünk egy-egy természetes emberi érzés. Hogy megnyugtatóan jelezze, a magunk sebezhetőségével, kétségbeeséseivel, átélt keserveivel, mind összetartozunk. Ki ne látná ezeket például Anna Margit festményein? Nekem a munkámban is segít a kötet, s ez a munka életem fontos rétege. A művészeti tevékenységekből kiindulva próbálok utat mutatni azoknak, akiket a nyomorúság magába zárt, és generációk óta egyre jobban belegabalyodnak a szegénység és kivetettség hálójába. Ezeket maguk is szövik, mert nincs átörökített tudásuk másra, de egyre erősebben szorítja őket a politikával vezérelt többségi társadalom. Értük dolgozom és velük. A szegregátumokban élőkért és élőkkel, akiknek teste ugyanolyan, mint az enyém – ugyanúgy szeretnek, szülnek és temetnek, mint én, vagy bármelyikünk. Akiknek lelke néha különlegesen tiszta, máskor érthetetlenül sötét. Mint mindannyiunké. Velük élem a mindennapok eseményeit, örülök az újszülöttnek, temettem már velük gyereket és szülőt, átérzem a gondjaikat, és szeretném, hogy esélyt kapjanak. Tőlünk. És azt is szeretném, hogy képesek legyenek élni vele. Velük lenni, megérteni a miérteket az életükben, megtartani és megváltoztatni őket ebben a megbolondult, zavaros világban: keserűen nehéz. Megtartani őket cigányként, de megváltoztatni a többségi társadalom befogadásáért. Miközben a befogadás képessége a többségnél is hibádzik. Az antológia történelmi terheket idéző, borzongató versei, mint Dsida Jenő Drótok között, vagy Pilinszky Francia fogoly című verse és a rá rezdülő képek, például Mednyánszky festményei, mind megerősítenek, hogy tenni kell tovább önként vállalt dolgomat. Mert ami ott történelem volt, az a napjainkat is megtöltheti. A szegénység, kirekesztettség, a gyűlölet ma is lappang, és a bűnbak-keresésben mi mindig nagyok voltunk. Számomra sokáig csak a történelemkönyv lapjain létezett mindez. Aztán úgy adódott, hogy megérintsen a történet továbbélése, és megértsem az emberi viszonylatokban a gyűlölet lehetőségét, és dolgozzak azon, hogy a keserű párhuzam soha ne lehessen levonható. Biztosan tudom, ezt nem lehet elégszer elmondani. Az emberiség újra és újra elköveti azokat a bűnöket, amelyek alól feloldozást soha nem kaphat senki. Megérti, majd újra kezdi. Mindig újra. És nem keresünk egyetemes érzéseket, értékeket egymásban. Nem keresünk azonosságokat, csak elhatárolódásokat. Személyes felelősségként tüntetjük fel a kirekesztettek szegénységét. Pedig az ő életük is ugyanúgy szerveződik, mint a miénk. A magukkal hozott tudás, szokás öröklődik tovább. Éppúgy, mint nálunk. Az ő gyerekeik teste éppolyan, mint a mieinké. Csak egy kicsit barnább a bőrük. És hamarabb lesoványodnak. Hamarabb felnőnek. És hamarabb meghalnak.
Lám, most én is így beszélek: ők és mi. Hová lesz az általam jól értett egyéni és közös? A test, amely a természet törvényeinek egyformán engedelmeskedik? Miért nem tudok én sem egyetemesen gondolkodni ebben az összefüggésben? Talán, mert a kor, amiben élek, megosztó. Néha úgy érzem, kettészakad a világ, és én, miközben testem az egyik felén áll, karom kétségbeesetten kapaszkodik a leszakadó másikba, hogy tartsam, hogy el ne engedjem. Nem tartozhatok oda, hiszen nem vagyok cigány, de a helyünk egy a világban, amit egységben kell tartanunk. Mióta velük dolgozom, megértettem, hogy így, ebben a közegben, melyet ők maguk és a többségi társadalom rak össze, és nevez élettérnek, nem lehetnek mások. Sem ők, sem a gyerekeik. Meg kellett értenem, hogy a kezemet, amely segítőn feléjük nyúl, gyakran ellökik, néha meg is ütik. De nekem mégis újra nyújtanom kell, mert az ő reakcióik zsigerileg beépültek már, nehezen szétosztható gyanakvásokkal, a nyomor szervezte taktikákkal, más élettapasztalattal, mint ami nekem, nekünk van. Hiába minden kikiáltott másság, van, amiben nem különbözünk. A születésben és a halálban ugyanúgy veszünk részt. Tehetetlenül, engedelmeskedve a természet törvényeinek. Közben az Élet másképp, ám mégis egyformán töri meg a testet és a lelket. Az pedig, hogy ezekről a dolgokról mennyit elmélkedünk, hogy olvasunk-e verseket, festünke képeket, a kulturális közegtől függ. A szerencséseknek kezébe akad ez a csodálatos könyv, másoknak elérhetetlen. Fizikailag és tartalmában is. Rossz látnom, hogy mekkora a szakadék. Talán egyszer megszűnik majd. Ezért dolgozom. Köszönöm a Ligetnek, hogy ezzel az antológiával erőt adnak nekem.” Bízom benne, hogy ezek a gondolatok másokat is töprengésre késztetnek. Boldog adventi időszakot kívánok mindenkinek. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/11/30/393-rendhagyo-blog/
394. CSODÁK PEDIG VANNAK 2013. december 04. Nem tudom, hogy van ez, de elég gyakran előfordul, hogy nem tudunk megoldani egy-egy helyzetet, és pont akkor, mikor úgy tűnik nincs megoldás, valahogy megoldódik. A Mikulás a kezdetektől ilyen dolog volt. Amikor elkezdtünk Mikulás-ünnepséget tartani, és a kis piros csomagokat osztani, egy teljesen új dolgot vittünk be a gyerekek életébe. Mert a szegénységben sok mindenre nem jut, efféle luxuskiadásokra meg pláne nem. Mindig addig nyújtózkodtunk, ameddig lehetett….volt, hogy csak pár szem szaloncukrot adtunk át, vagy tábla csokit kaptunk, és ebből tudtunk mikulásozni, máskor télapóval szervezett körutat tudtunk lebonyolítani, sok-sok csomaggal, sőt egyszer narancsokat is kaptunk. Sok jó ember fogott össze mindig, iskolákban gyűjtöttek nekünk a „toldd meg egy csokival” akciókban, vagy hallgatók szerveztek koncertet, ahol a belépőjegy egy mikuláscsomag volt, amit aztán lehoztak hozzánk, postán csomagokat kaptunk olyan emberektől, akik szerettek volna örömöt szerezni a gyerekeknek, és ott volt az Élelmiszerbank is, ahonnan mindig kaptunk édességet. Most azonban nehezen indult. Sok most is az odafordulás, de inkább a karácsonyhoz kötődve, még javában folynak a gyűjtések. A Mikuláscsomagok nehezen körvonalazódtak. Volt persze két édességcsomag egy kedves csokigyártó cégtől, meg pár kiló szaloncukor is, de fogalmunk sem volt, miből készítünk annyi mikuláscsomagot. Mert nehéz ott megszakítani a hagyományt, ahol egyszer ilyen élményhez szoktattuk hozzá a gyerekeket. Ők persze izgatottan kérdezik már hetek óta: jön majd a Mikulás? És emlékeztettek a tavalyi játékra, mikor kis led- égős rénszarvasokat kaptunk valahonnan, amiket ki kellett tenniük az ablakokba, és a Mikulás oda ment be, ahol ilyet látott…..Nehezen tudom én is feledni a törött ablakokon világító kis figurákat, és a mögöttük kukucskáló arcocskákat. Szóval, épp nagy tanakodásban voltunk reggel, mennyiből tudnánk kihozni egy csomagot, melyik faluba hogy vigyünk, kik kapjanak, milyen osztási szempontokkal. Mivel nem találtunk megnyugtató megoldást, elnapoltuk, hátha másnapra kitalálunk valamit. És akkor jött egy telefon. Egy férfi volt, poénkodott, hogy ő a Mikulás, és 200 csomagot szeretne hozni nekünk…..nem hittünk a fülünknek…. A története pedig egyenesen meseszerű. Másnap fiatal pár érkezett az alapítványhoz, és, miután felhordtuk a csomagokat, kérdeztem a férfit, hogy akadt ránk. “Nos, az úgy volt, – mondta – hogy otthon a fürdőszobában, a mosógépen volt egy gyöngyszem. Nem igazgyöngy, de egy kis gyöngy, amiről senki sem tudta, hogy került oda. Egyszerűen nem akadt gazdája a családban, senki sem tudott róla semmit. Akkor én leültem a számítógép elé, és a böngészőbe beütöttem a „gyöngy” szócskát. És a keresőprogram az Igazgyöngy Alapítványt dobta ki. Megnéztem a honlapjukat, és tudtam, megtaláltam azt a helyet, ahol jól jön a segítség. Mivel mindjárt itt a Mikulás, gondoltuk, akkor ezzel segítünk majd.” Ennyi a történet. Ugye, vannak csodák? És persze nem áll meg a dolog. Mert jelentkezett azóta iskola, ajánlott fel cég nápolyi csomagot, és az Élelmiszerbank is újra tud adományt közvetíteni.
Most két történet jut még az eszembe. Az egyik az asszonyé, akivel ma délután beszéltem, épp elfogyott a tűzrevalójuk, holnapig még kihúzzák, mondja, még langyos kicsit a kis pléhkályha. Mondom neki, holnap megyünk majd, próbálunk vinni fát, pelenkát a kicsinek, meg két mikuláscsomagot is. Mit? -kérdez vissza értetlenül. Magyarázom neki. – Én még sosem tudtam nekik venni effélét….Még sosem kaptak ilyet. A másikban, két gyerekkel, akik bejárósak, már nem találkozunk péntekig, óra végén, amikor mentek haza, megkapták a csomagot. Jó lenne most azt a tekintetet megosztani mindenkivel, ahogy nézték. És a mozdulatot is, amivel magukhoz ölelték, amit kaptak. Szóval, megy majd újra a Mikulás, megy majd a kis zsákfaluba, megy a cigánysorok rosszul megvilágított kis utcáiba, azokhoz, akiknek efféle öröm nem nagyon jut. Újra izgalommal telik majd az este, és újra lehet vitatkozni, igazi volt e a Mikulás…És igazi lesz. Mert a meséket nem szabad elvenni a gyerekektől. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/12/04/394-csodak-pedig-vannak/
395. KI KELL BÍRNI 2013. december 08. Most, hogy beállt a hideg, gyakran hallom ezt. Hogy ki kell bírni. Nincs mit csinálni. A hideg az ilyen. De elmúlik majd. Majd egyszer. A legnehezebb hónapok a téliek. Mióta ezt a munkát csinálom, én sem szeretem. A tehetetlenség őrült erővel üli meg ilyenkor a lelket. Nincs annyi vidámság se a gyerekekben, se a felnőttekben, mint nyáron. Nehezebb mosolyt csalni az arcokra. Az utcák képe is lehangolóbb. Én meg már nem is tudok mást nézni, csak azt, hol nem jön füst a kéményből. A novemberrel még szerencsénk volt, a hosszú ősz meghosszabbította a tarlózás idejét is, sok gyerek és felnőtt gyűjtögette az elhagyott csökött kis kukoricacsöveket, kórót, csutkát, ami jó fűtőanyagot adott. De már beszántották ezeket. Vége lett ennek is. Még egy darabig kitartanak az akácjövések, bodzahajtások, kökénybokrok, de nem sok helyen lehet legálisan szedni. Utána nem marad már semmi. Ilyenkor tűnnek el a bútorok, ha nincs fa, minden éghetőt fel kell használni. A hideg könyörtelen, a rosszul szigetelt házakban folyamatosan kell fűteni. Ha nincs fűtés, reggelre meglátszik a lehelet is. A helyzet falvanként változó. Ahol a biobrikettet csináljuk, szerencsés, itt van mihez nyúlni, akinek nincs más, sietve tolják haza alkalmi talicskával a brikettkupacokat, sok kell belőle, de adja a meleget. De ezt a programot még csak egy faluban tudjuk szervezni, a többiben a probléma ugyanúgy megvan, mint tavaly. Az egyik településen, ahol tollascigányok viszik még az egyre nehezedő üzletet, sokan cihával fűtenek. A hangszórós autó járja a falvakat, bár egyre kevesebb van, de akad még tollpárna. Aztán a pár tíz forintért megvett régi párnákat, dunyhákat kibontják, a benne levőt újrapelyhesítik, a cihát meg eladják tüzelőnek. Bálában. Sok piszokkal jár, a pihetollak nehezen szabadulnak el a huzattól, ha kell, de ha nem, akkor szállnak mindenfele. De jól ég. És ez most a legfontosabb. Az út mellett is sokan gyűjtögetnek. Idegennek leginkább azt mondják, az önkormányzat kijelölte, hogy tisztíthatják ezt a részt. Van, ahol igen, és van ahol nem. Aki nem akarja, nem firtatja, hogy legális e a dolog. Más inkább a gyereket küldi. Ha elkapják, egyszerűbb kimagyarázni. Van persze, aki bevállalja. Aki ügyes, még eladásra is gyűjt. Az egység, az az egy biciklire felpakolható mennyiség. Hajnalban kell menni, és jó helyre a csuklónyi vastag ágakért. Ha megfázik a gyerek, még nehezebb. Itt a „tartsa melegben” utasítás nem releváns. Nehezen gyógyulnak, a köhögés, a nátha állandósodik. Meg persze a mosás is nehezebb lesz, a ruha nem szárad, és néhol a mosdást is elhagyják, a hidegben senki sem szeret levetkőzni. A hajmosás kész megfázás, inkább ritkázzák, ezért van az, hogy ilyenkor a fejtetvesség is erősebb.
Az asszony, kezében a picivel épp ezt mondja, hogy a hideg miatt nem nagyon meri megmosdatni sem, épp csak a kis fenekét, fél, hogy megfázik a hidegben. „Bár szerencsés vagyok ezzel – mondja- tudja, azért, mert ez nem fázós. A másik a nagyobbik az igen, de ez a kicsi, ez nem.” Elgondolkodom, nem abból vonja le ezt a következtetést, hogy a nagyobb tudja mondani, ha fázik, a kicsi meg, tíz hónaposan nem, de nem firtatom. Végül is abból a szempontból, hogy egyértelműen hideg van, ez mindegy. A másik asszony épp felfűrészeli az ágakat az udvaron, mikor megyünk. Ügyesen a térde közé szorítja a fűrészt, és gyorsan mozgatja rajta a vékony jövéseket. Inas karján felgyűrve a pulóver. Kabát nélkül dolgozik, hiszen kimelegszik a férfinak való munkában. Feléig elfűrészelve, a térdén elroppantja az ágat, és félredobja, majd ugyanezzel a mozdulattal nyúl a másikért. Mikor meglát, hátracipel, és büszkén mutatja, hogy az utolsó, ablaktalan helyiségben, nagy kupacban áll a gally. Napok óta gyűjti. Mert most még van. Mások még nem mozdultak rá. Szerencsésnek érzi magát, hogy hamarabb elkezdte, mint a többi. Ha bármelyik családhoz megyünk, most ez az első kérdés: hogy bírják a hideget? “Bírni kell ebben is, ha ez van” – mondja a fiú, mikor vékony tornacipőjére mutatok. “Á, bírom én” – mondja a valószínűtlenül sovány fiatalember, aki szemlátomást vacog a vékonyka kabátban, nadrágban. “Ki kell bírni ezt is” – mondja az öreg sommásan ,ő, aki tényleg nagy túlélő. Évek óta körülöttünk van, hol az egyik családnál, hol a másiknál, ahol épp befogadják, a munkájáért, de még nem láttam olyan helyiségben lakni, ahol fűtés lenne. A kályha az mindig ott van, ahol a gyerekek. És ott nem marad hely neki is. A hideg pedig könyörtelen. A leggyakoribb kérés hozzánk most a meleg kabát, az overál a legnagyobb kincs most, az a legjobb a fagyűjtéshez, no meg a meleg lábbeli. Boldogok vagyunk, ha a másik világ adományozó feléből valaki kiselejtezi a síoverált, és kapunk effélét. A hideg minden problémát maga mögé gyűr. Mert mindent jobban lehet bírni. Szerencsére az ünnepre – hála az „adjukössze” akcióba való bekerülésünknek, és az odafordulóknak-tudunk majd tűzifát adni oda, ahol nehéz előteremteni. És most ennyire nézünk csak előre. Mert egyet megtanultam. Hogy a bajok megoldásában csak kis távokban gondolkodjunk. Mert különben beleőrül az ember. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/12/08/395-ki-kell-birni/
396. ELMENNI VAGY MARADNI? 2013. december 15. Nemrég vendégek voltak nálunk. Egyikük megkérdezte: végül is mi a célotok? Ugye az, hogy a gyerekek olyan tudást szerezzenek, amivel elmehetnek innen munkát keresni? Hogy kapjanak is munkát….akár külföldön is. Ugye azért dolgoztok, hogy elmehessenek innen? Benne ez nyilván a sokkoló körülmények láttán fogalmazódott meg, de régi dilemma ez nekem is. Mert mi lehet az ember munkájának a célja a szegregátumokban élőkkel? Hogy elmenjenek innen, vagy maradjanak? Az életteret, a közösséget alakítsuk élhetőbbé, vagy a gyerekek egyéni útjait egyengessük a kiszakadás, a kitörés felé? Melyikre tegyünk nagyobb hangsúlyt? Mi a helyes döntés a jövőt illetően? Nem fecsérelünk-e el túl sok energiát a falu élhetőbbé tételére, nem kellene inkább arra fókuszálni erősebben, hogy a nyomorból való kitörést, a mobilitást erősítsük? Van-e, lehet-e jövőkép egy olyan faluban, ahol a gyerekek mindegyike halmozottan hátrányos helyzetű, és a nem cigány lakosság zöme idős, nyugdíjas, akiknek családjai már rég elhagyták a szülőfalujukat, és máshol boldogulnak? Azt hiszem, nem engedhetjük el egyiket sem. Hiszen mindenki nem költözhet el, nem néptelenedhetnek el a kis falvak, ahol a közmunka programok után ott marad majd a nagy kérdés: merre tovább? A kétkedés erős bennem, nem tudom, meddig fenntartható ez a modell, amiben a közmunka adja a munkalehetőséget, de nem teremtődnek munkahelyek, amiben sok helyen annyi a hozzáadott érték, hogy reggel be kell menni, aláírni, de értékteremtő, értelmes, nem rövid szakaszokra szóló munka kevés kapcsolódik hozzá. Persze, óriási eredmény ez is, hogy be kell menni, dolgozni. De ebben nem merülhetne ki a dolog. Nem tudom, ez a téli időszakra szervezett, a közmunkához kapcsolódó oktatás mennyit segít majd? Hiszen az alapkészségek megerősítése után, mert másról nem lehet szó ennyi idő alatt, még mindig fényévnyire maradnak ezek az emberek attól, hogy ez a tudás munkalehetőségek tekintetében minőségi változást hozzon nekik. És a szakmatanulások esetében is azt látom, maximum újabb OKJ-s papírral gazdagodnak majd, de nem lesz szükség a térségben több konyhalányra, vagy másra sem, hiszen munkalehetőség nem lesz több. Persze lehet ezt így továbbvinni, közmunkában, ha bírja a gazdaság, a „mégiscsak csinálnak valamit az otthon ülés helyett” elv azonban meggyőződésem szerint csak a falvak vegetáló állapotát erősíti, és nem túl nagy jövőképet ad. Szóval, a mellett, hogy a nálunk olyan sokat hiányolt mobilitást is szem előtt tartjuk, mellette a falu élhetőbbé tételével is foglalkoznunk kell. Hogy legyen érdemes ott maradni. Hogy meg lehessen élni ott is. Mostanra lecsengett az elköltözések és visszatérések időszaka is. Aki próbált elköltözni, rokoni segítséggel többnyire, eladva az itteni ingóságokat, hogy máshol majd jobb lesz, mert lesz munka, megélhetés, hamar visszakerült. És a semmiből még nehezebb volt újrakezdeni. Mert máshol sem volt jobb. Ott sem kellett. Így a legtöbb meg sem kísérli már.
-Miből mennék? –kérdezi tőlem a férfi. –Miből mennék el hét gyerekkel? Hova? Miből utaznék oda? Miből fizetném ki előre az albérletet? És ha ott sem kapok munkát? Akkor miből élünk meg? Miből adok enni nekik? Mert igen, ő már tudja, hogy a költözéssel új rendszerekbe kerül, új regisztrációkkal, ki- és bejelentésekkel, ami a kevés, de kiszámítható jövedelem kifizetését is hónapokkal elcsúsztathatja. A hivatalok ügymenete nem igazodik az egyik hétről a másikra élő, tartalék nélküli családok életritmusához. Tehát, bár mi leginkább a gyerekre fókuszálunk, mert egy olyan generációt szeretnénk, aki majd jobban tanul, jobban teljesít, mobilis, megy a munka, a lehetőségek után, nem engedhetjük el a falut sem. És nemcsak azért, mert ez a generáció még a távoli jövőben van. Hanem, mert minden erőfeszítés ellenére sosem fog mindenkivel sikerülni. Mert mindig lesz, aki nem jól teljesít, akkor is lesz gyerek, aki már a magzati korban sem kap eleget, mindig lesz, ahol a körülmények nem megfelelőek a testi, és lelki fejlődéshez. És mindig lesz, aki a bűnözésben találja majd meg a boldogulást. A nyomor mindig része volt és része lesz a világnak. De nem mindegy, hogy egy társadalmon belül milyen a nyomorban élők aránya. És az sem, hogy az abban élő gyerekek aránya milyen a többihez képest. Most túl sok. Elviselhetetlenül az. Ezért kell dolgozni ellene. A személyes sorsokért éppúgy, mint a kis falvak közösségeiért. Menni is kell, persze. De fontos, hogy legyen hova visszatérni is. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/12/15/396-elmenni-vagy-maradni/
397. KARÁCSONY 2013. december 21. Egész évben dolgozunk velük, értük, ám ilyenkor, karácsony előtt, megsokszorozzuk a munkát. Két dolog miatt is tesszük ezt. Egyrészt, mert az év legszebb ünnepén szeretnénk, ha minden családban átélhetnék ezt, ha egy picit több öröm lenne a gyerekek arcán, mint máskor, és a mindennapok gondjai egy kicsit hátrébb kerülhetnének. Másrészt, mert ilyenkor megsokszorozódik az odafordulás, az ünnephez kapcsolódó érzéseket többen egészítik ki a rászorulók megsegítésével, többen érzik azt, hogy a karácsony üzenetével nem fér össze a nyomorúság iránti passzivitás. Évről évre többen keresnek meg bennünket, és mi boldogok vagyunk, mert így több gyerekhez, családhoz juthatunk el. Az idei összefogás különösen jól sikerült. Mert sok területen tudtunk segíteni a rászorulóknak. Kezdődött először a tűzifával. Az „Adjukössze” akcióban nem várt gyorsasággal sikerült összegyűjteni a tűzifára fordítandó pénzt, és e mellett voltak mások is, akik ezt segítették. A hét elején ezt osztottuk először. Beosztjuk persze, most az ünnep miatt segítünk vele, hogy a napi tűzrevaló megszerzése ne legyen akkora teher, de tartalékolunk is, mert nem feledhetők az utóbbi telek mínusz tíz-tizenöt fokai, amikor rettegve vártuk a reggelt, hogy nem történik e tragédia valahol, valamelyik faluban a pártfogolt családoknál. Különösen az egyedül élő öregeket féltjük ilyenkor, mert ahol sokan vannak, ott valahogy kisebb az esély ilyen tragédiára. Bár a kályhacsövek rései mindig nyomasztóak, és újabb veszélyhelyzeteket teremtenek, igaz, erről az ott élők keveset tudnak. Aztán, most bőven kaptunk ruha és cipőadományokat is, ebből több település családsegítőnek is adtunk, segítve a munkájukat. Jöttek takarók, ágybeli is, ami nagyon fontos ebben az időszakban. A ruhaadományokat szortírozzuk, méret, típus szerint, és sokáig tudunk majd segíteni vele. Kell is, hiszen tapasztalatból tudjuk, az év három első hónapjában nem nagyon adományoz senki, újabb adománydömping majd csak a téli ruhatár váltásakor esedékes. Folyamatosan dolgozunk azon is, hogy a használt gyerekruhákból visszakapjunk valamennyit, hogy ami már méretben nem jó, azt hasznosíthassa más. Sokan gondolhatják, ez így természetes. De sokaknak nem az. A birtoklás, hogy ő kapta, sokszor erősebb az ésszerűségnél. Ezt is tanulni kell. És ez is csak megfelelő közösségben alakulhat, ahol a bizalom megvan egymás iránt. Azt pedig nagyon mélyről kell előbányásznunk. A gyerekek karácsonyi öröméhez elengedhetetlen az ajándék. Az alapot ehhez a cipősdoboz ajándékok adták, melyeket iskoláktól, és egy katolikus szervezettől kapunk évek óta. Boldogok vagyunk, ha a számuk annyi, hogy a támogatott családok gyerekein kívül vihetünk olyan óvodákba is, ahol 100% a halmozottan hátrányos helyzetű gyereke aránya. Az idén ezt négy óvodában tehettük meg, leírhatatlan örömöt szerezve a kicsiknek. És került még mellé sok helyen plusz játék, könyv, amit adhattunk, mert kaphattunk. Kortársak, gyerekek, és fiatalok gyűjtéseiből is, aminek különös jelentősége van számunkra.
A családok nagy részének állíthattunk össze tisztítószeres, és élelmiszercsomagokat is. Nem luxusdolgokkal, csak alapvető élelmiszerekkel, amit egy-egy konzervvel, kis szaloncukorral, csokival, vagy gyümölccsel, lekvárral, keksszel egészíthettünk ki. Kevés elég ahhoz, hogy ünnepibbé tegyük az egyhangú, megszokott vacsorákat. Sokan támogatnak egyénileg is gyerekeket, családokat. Ők névre szóló csomagokat küldtek, melyeket eljuttattunk a címzettekhez. És most, azt hiszem, az idén először, több csomagot állítottunk össze azoknak, akik segítséget kértek tőlünk, az ország különböző pontjairól. Szerencsétlen sorsú családok, akiknek nincs a közelében segítő szervezet, nem tudnak kihez fordulni. Effélére nem futja az erőnkből, de most, hogy ilyen sok segítséget kaptunk, ebből is vállaltunk be. Ahogy híre ment egy-egy faluban, hogy csomagot kaptak, egyre többen jelentkeztek, nehezen megértve, hogy nem tudunk, nem bírunk többet. Ilyenkor látom, földrajzilag is mennyire hézagos a segítő munka. Települések sorában nincs megfelelő segítség a családoknak. Az igazi, nehezen kezelhető dömping akkor kezdődött, mikor többen jöttek, hogy attól (az egyébként államilag támogatott, országos hálózatot működtető) intézménytől küldték őket, ahol a segítségnyújtás alaptevékenység, azzal, hogy nekik nincs adományuk, mondták nekik, menjenek az Igazgyöngybe, mert mi kaptunk egy teherautónyi élelmiszert, tűzifát, tőlünk kell kérni. Nem tudom, valós volt-e a történet, vagy sem, megéltem már efféléket, hogy azok az intézmények is hozzánk küldték a segítségkérőket, akiknek ez (is) a dolga lenne, de nem is firtattam, hiszen mi is kaptunk öt családra élelmiszercsomagot tőlük, amit köszönettel továbbítottunk. De az biztos, sok konfliktust zúdított a nyakunkba az, aki ezt a felelőtlen és valótlan mondatot elmondta. Mert a szegények körében futótűzként terjed egy ilyen információ, és lehet, aki elindítja, az fellélegzik, hogy nem zaklatják többet, de másokat megoldhatatlan helyzet elé állít. De bírtuk ezt is, dolgoztunk, csomagoltunk, mosolyogva, tovább. Szerencsére önkéntesek is segítettek, nélkülük nem ment volna, nem győztük volna a munkát. Nem számoltam, hány emberhez jutott el a társadalom segítő szeretete az Igazgyöngy által. A 16 településen több száz családhoz biztosan. Jó lenne, ha valamit vissza tudnék csatolni mindenkinek abból a szeretetből, amit mi kaptunk, mi, akik kapocsként, közvetítőként szerepeltünk a két világ között. Amit most, ha csak karácsony miatt is, de összekötött valami, aminek sokkal erősebben kellene működnie. És nemcsak ilyenkor, hanem az év minden napján. Hogy ez a jó érzés megmaradjon tovább. Ma mi is befejeztük a munkát. Önkénteseinket, kollégáimat engedem a saját családjukhoz. Boldog vagyok, mert érzem, jó a világ. Érzem, hogy gyűlölködésnél erősebb a szeretet. Köszönöm mindenkinek azt, hogy odafordulásával megerősítette bennem ezt az érzést. És most én is az ünnepre koncentrálok kicsit. Felveszem a kötényt, mint tizenhét éve minden karácsony előtt, az anyámét, aki már nem lehet velünk. És mint minden édesanya, megpróbálok én is a családra koncentrálni. Jó érzés, hogy ezt kicsit most, az összefogás eredményeképp talán több anyuka megteheti. Békés, meghitt karácsonyt kívánok mindenkinek! Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/12/21/397-karacsony/
398. VISSZATEKINTŐ 2013. december 28. Megint eltelt egy esztendő. Ilyenkor az ember átgondolja, mi sikerült, és mi nem. Kicsit másképp, mint a politikai évértékelők, hiszen nekem nem kell kényszeresen bizonygatnom, hogy kizárólag a mi utunk a jó, a szép, és nincs az sem, akire mutogathatnék, mert előttünk ezt itt, így nem csinálta senki. Az elmúlt nyolc évben sem. Szóval, én lehetek reális, megtehetem. Ebben az évben is jutott sikerből, kudarcból is. Esélyteremtő modellünk hármas elemében, mindenütt. Megpróbálok a kis áttekintés mellett minden területről kiemelni egy-egy olyan megnyilatkozást, ami nekem a legemlékezetesebb volt. Az oktatási részben volt talán most a legnehezebb. A szétzilált oktatási rendszer épp azokat az elemeket szorította ki magából, amelyek a mi munkánkban a legfontosabbak. Az esélyegyenlőség, a művészeti nevelés, a gyerek szociokulturális környezettel történő értelmezése, az integráció lehetősége mind hátrébb kerültek. Ami jött, helyette, a hit és erkölcstan, a nemzeti tudat erősítését célzó hatások, a mindennapos testnevelés, stb. ebben az iszonyatos problémahalmazban lehetetlen elvárások maradtak. Az iskolákkal is nehezebb volt a kapcsolatteremtés, mindenki óriási adminisztrációs teherrel küzdött, és bizonytalansággal. Mert ami egyik nap még törvényben volt, másnapra már új központi értelmezést kapott. És persze bejött a jóslatom, a 16 éves tankötelezettség sok fiatalt, még szinte gyereket tett munka és jövedelem nélküli felnőtté, akikre aztán rátolhatta mindenki a felelősséget. Mindennek ellenére, a korrepetálásaink, az ösztöndíjprogramunk, a sokféle, a gyerekek fejlesztésére irányuló foglalkozás, a szülők partnerré tétele, előbbre vitte a dolgot, kevesebb lett az évismétlésre bukó, a lemorzsolódó, többeknek lett fontos a tanulás, az eredményesség. Talán a leginkább egy általános iskolai pedagógus mondatai mutatták a változást: „Jó, ezek most már egészen elviselhetőek. Most már menjetek át a másik faluba, mert azokkal nem lehet bírni. Csináljatok azokkal is valamit.” A családgondozás-közösségfejlesztés területén annyi beavatkozási pontunk van már, hogy felsorolni sem tudom egy óra alatt. A krízishelyzetek elhárítása mindig újabb és újabb olyan helyzetet teremt, amit nem láttunk eddig. Haladtunk az önfenntartásban, a brikettel, közösségi kerttel, a kézműves projektünk, a Szuno egyre sikeresebb, lassan eladható terméket ad az asztalosműhely is. Javultak kicsit a házak, legalizáltunk sok áramhoz jutást,bicikliparkunk segít a közlekedésben, a gyógyszerkiváltás hatására kevesebb a kórházba kerülő gyerek. Sikerült jó néhány emberrel megértetnünk a szegregátumban az önkéntes munka fogalmát. Ami nem kis teljesítmény ott, ahol a munka fogalma sem tiszta. Igaz, hogy csökkent azoknak a családoknak a száma, akikkel nem boldogulunk, de még mindig vannak ilyenek. Illegális jövedelemből élve nem szorulnak ránk, és mivel rontjuk az üzletüket azzal, hogy segítünk a többieken, még mindig próbálnak betartani. Ebben az évben mély sebet ejtett bennem a gyereklányok prostituálódása, mellyel szemben tehetetlen voltam. Nem oldotta bennem a feszültséget az sem, hogy azóta az anyjuk már nincs szabadlábon.
Nehéz és el nem engedhető terület az életvitelszerűen bűnözésből élő családok problémája, melyre még mindig nem látok megoldást. A leglátványosabb talán a közösség fejlődése volt. Bár még mindig a támogatási rendszerben való bennmaradás a legfontosabb motiváló tényező, a nehezen kialakított segítségnyújtási rendszerünk alapmondatát, hogy „ nem kötelező velünk együttműködni, de segítséget annak tudunk adni, aki nekünk is segít, hogy élhetőbb legyen a falu”, lassan már mindenki érti. Jönnek, részt vesznek, bekapcsolódnak, ötletelnek. Akarnak. És mi ezt nagyra értékeljük. Jóval kevesebb a konfliktus, több a felénk forduló, jó kapcsolatot fenntartani akaró család. Kevesebb a megvezetés, a másik mószerolása, jobb hangulatban van gyerek és felnőtt is. Munkatársaink, akik helyi segítőként rendkívül fontos elemei a munkának, egyre jobban töltik be feladatukat. Képesek összedolgozni, egyre önállóbban, bár azért még gyakran meg kell erősíteni az alapfeladatok rendszerét, hogy a napi munka végén mindenki meg tudja mutatni, mire haladt. Talán innen az a mondat volt a legfelemelőbb, amikor egyik látogatónk kérdezte őket, hogy mit szeretnének, ha valaki teljesítené a kívánságukat. Az egyik asszony, aki a legrégebb ideje munkatársunk, azt mondta, neki az a kívánsága, hogy az a két család a soron, aki még mindig nem együttműködő, legyen az. Nem azt kívánta, hogy legyen jobb háza, vagy bármi, hanem, hogy a közösség jobb legyen, egységesebb, összetartóbb…. Tovább próbáltuk vinni a harmadik elemet is, az állam szociális hálójának foltozását, átívelni a protokoll szabta határokon, és segítséget nyújtani ott, ahol a probléma megoldása nem ment tovább a rendszerben. Egyre több az olyan hivatal, ügyintéző, szakember, aki segítséget kér, mert érzi saját korlátait, ám nem szeretné megoldás nélkül lezárni az ügyet. Családsegítők, szociális munkások, gyámügyi ügyintézők, pedagógusok leginkább, egyre több faluból. Egyikük nemrég, rólunk beszélve azt mondta: „Én sokáig irigy voltam rájuk. Hogy ők tudnak miből segíteni, őket jobban elfogadják, szeretik. Aztán adtak több zsák ruhát, játékot, nekünk, hogy osszuk szét. És nem kérték, hogy mondjuk, hogy ez tőlük van…csak adjuk oda a rászorulóknak, mintha mi adnánk. Akkor értettem meg, hogy ők tényleg segíteni akarnak. Nekünk is.” Mindhárom megnyilatkozás, amit leírtam, valahogy az együttműködésről szól. És talán ez lett ennek az évnek a legnagyobb tanulsága bennem. Hogy az együttműködésekben van erő, forrás, remény. Ami nem sikerült, az az, hogy ezt még mindig az államon kívül kell megszerveznem. A modellünkben egyedül a művészetoktatás van a rendszeren belül, ez pedig töredéke a munkánknak. És az csak részben fér bele, hiszen a mostani rendszer nem rugalmas az efféle ténykedések felé, pl. nem finanszírozzák bérrel a pedagógiai asszisztenset, mert ebben az iskolatípusban nem találják indokoltnak. Sem a szociális munkást. Pedig mindkettő nélkülözhetetlen eleme a munkánknak. A többi, az összes elem, mind pályázati források, céges és civil támogatások, adományok, önkéntes munka által áll fenn, működik, fejlődik. Az idén számtalanszor jutott eszembe Roskó Gábor festménye, az „Ez lopta el a macskát”. Szimbolikus és keserűen ironikus ikonja lett bennem mindannak, amit a mélyszegénységben élőkkel napjainkban leginkább megtapasztalunk. Színpadiasan beállított megvetés, bűnbakkeresés, mindez karhatalmi segédlettel, urizálva. A fene se érti. Még a macska sem.
Nem tudom, meddig lesz erőnk, meddig lesznek támogatóink a folytatáshoz. Szeretném, ha bírnánk még, és ennek következményeként a mérhető, kézzelfogható eredményeinkből egyre több lehetne, hogy azok meggyőzően hassanak mindenkire. Mutathassák, hogy van kiút. Ebben az évben sokak segítségére számíthattunk, és ez nagyon jó. Köszönet érte mindenkinek, aki támogatónk, partnerünk volt. Aki velünk volt, erősített minket. Kevesebb veszteséget és több reményt kívánok az új esztendőre, mindenkinek. (A macskának és az indiánnak is.) Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/12/28/398-visszatekinto/
