L. RITÓK NÓRA
A NYOMOR SZÉLE BLOG / 2012
TARTALOMJEGYZÉK 2012
259. Egymás tisztelete.......................................................................................................... 6 260. Szívroham ..................................................................................................................... 8 261. Akikkel nem lehet ...................................................................................................... 10 262. Szabályok, szabálytalanul ......................................................................................... 12 263. Búcsúblog .................................................................................................................. 14 264. Beköszöntő ................................................................................................................ 17 265. Feltételek ................................................................................................................... 19 266. Karriertervezés .......................................................................................................... 21 267. Köztemetés ................................................................................................................ 23 268. Hideg van ................................................................................................................... 25 269. Tárgyalás .................................................................................................................... 27 270. Helyi segítő................................................................................................................. 29 271. Egy levélváltás ........................................................................................................... 31 272. Fagypont alatt ............................................................................................................ 33 273. Az Igazgyöngy ösztöndíja........................................................................................... 35 274. Nekik miért? .............................................................................................................. 37 275. Anyák, állami gondozásból ....................................................................................... 39 276. Egy érettségiző........................................................................................................... 41 277. Esküvővel, vagy anélkül ............................................................................................ 43 278. Akihez más út kell majd ............................................................................................ 45 279. Ki lehet valamit találni? ............................................................................................ 47 280. Amúgy minden rendben ............................................................................................ 49 281. Pályázat ...................................................................................................................... 51
282. Élettapasztalat ........................................................................................................... 53 283. Összefogás és bizalom.............................................................................................. 55 284. Prostitúció .................................................................................................................. 57 285. Tavaszi munkák ......................................................................................................... 59 286. Fogamzásgátlás......................................................................................................... 61 287. Gyermekjogok ............................................................................................................ 63 288. Küzdelem ................................................................................................................... 65 289. A kapaszkodók .......................................................................................................... 67 290. Nem lehet semmit tenni? ......................................................................................... 69 291. Oktatás ....................................................................................................................... 71 292. Minden gyerek jól lakik? ........................................................................................... 73 293. Akikre mindig vigyázni kell ........................................................................................ 75 294. Tanfolyamok, közmunkák ......................................................................................... 77 295. Akik meg akarják mutatni ......................................................................................... 79 296. Palánták ..................................................................................................................... 81 297. Hova tovább? ............................................................................................................. 83 298. Az együttműködés ..................................................................................................... 85 299. Az újszülött ................................................................................................................. 88 300. Bodza ......................................................................................................................... 90 301. A kényszerítés módszertana ..................................................................................... 92 302. Segíteni ...................................................................................................................... 94 303. A szavak üzenete ....................................................................................................... 96 304. Iskolai hagyományok ................................................................................................. 98 305. Személyes döntés a szegénység? .......................................................................... 100 306. Mit lehet pénzzé tenni?........................................................................................... 102 307. Visszasegítem majd… ............................................................................................. 104 308. Közös ügy ................................................................................................................. 106 309. Pályázzunk! .............................................................................................................. 108
310. Aki senkinek sem kell ............................................................................................. 111 311. Lakhatási körülmények ........................................................................................... 113 312. A megváltozott munkaképességűekről .................................................................. 115 313. A jövő reménységei ................................................................................................. 117 314. Mi lesz velünk? ........................................................................................................ 119 315. Az indítás vállalása .................................................................................................. 121 316. Sikerülni fog ............................................................................................................. 123 317. Felsőoktatási kilátások ........................................................................................... 125 318. Előrelépés, biobrikett .............................................................................................. 127 319. Bemutatkozás .......................................................................................................... 129 320. Kezdődik a tanév ..................................................................................................... 131 321. Iskolaköpeny ............................................................................................................ 133 322. Bátorság és óvatosság ............................................................................................ 134 323. Változás .................................................................................................................... 136 324. Befogadó környezet ................................................................................................ 138 325. Üvegikonok .............................................................................................................. 141 326. A tehetség ................................................................................................................ 143 327. Gyerekvállalás ......................................................................................................... 145 328. Közösséggé fejlődés ............................................................................................... 147 329. Mindig kell segíteni? ............................................................................................... 149 330. Idegen nyelvek… ...................................................................................................... 151 331. A napi kenyér ........................................................................................................... 153 322. Pályázat karácsonyra .............................................................................................. 155 333. November ................................................................................................................ 157 334. Gyerekek .................................................................................................................. 159 335. Zavaros ügyek.......................................................................................................... 161 336. Mit várunk el? .......................................................................................................... 163 337. A Szuno projekt sikere ............................................................................................ 165
338. Vannak cigány angyalok is? .................................................................................... 167 339. A minőségi integráció .............................................................................................. 169 340. Karácsony ................................................................................................................ 171 341. Milyen volt? .............................................................................................................. 173
259. EGYMÁS TISZTELETE 2012. január 03. Azt hiszem, ez hiányzik legjobban. Hogy nem tiszteljük egymást. Sőt, ha lehet, provokáljuk. És ezzel elzárjuk a pozitív hatások lehetőségét is. Mert azt látom, hogy rengeteget kell azért dolgozni, hogy ne lenézés, megvetés, hanem feltétel nélküli tisztelet legyen egy másik embertársunk iránt, még akkor is, ha cigány az illető. Mert alapból az elutasítás megy, még az előtt, mielőtt megszólalna, bármit tenne. De azt is látom, hogy ők sem tesznek meg gyakran semmit azért, hogy a sztereotípiák által táplált fal leomoljon, és azt mondhassa a többség: bocsánat, tévedtem. Ebben a tanult cigányság élen járhatna. Főleg, akik gyerekekkel foglalkoznak. Mert ők, az ő kommunikációjuk, reagálásaik mutathatnák leginkább, hogy megértik, és megélik: cigányként is képesek értéket, lehetőségeket mutatni magukban, éppúgy, mint az, aki nem cigány. Ha cigánygyerekeket viszünk valami rendezvényre, szeretem, ha szülő is jön velünk. Ennek üzenete van, többszörösen is: egyrészt nem akarom a szüleik nélkül élményhez juttatni a gyerekeiket, sőt, szükségem van a segítségükre. Nem nélkülük, hanem velük szeretném megmutatni nekik a világot, azt, hogyan kell viselkedni azok között, akik nem cigányok, megmutatni a magatartásmintákat, amiben cigányként is lehet működni, jó érzéssel, jó kedvvel. Szeretem, ha érzik, tényleg partnernek tekintem őket, így gondolom helyesnek, és így érzem jónak. Másrészt nagyon jó, ha megélik, és utána a közösséggel is megosztják a tapasztalataikat. A gyerekekről is, meg a programokról is. Mert így, együtt mehetünk előre. Mert így megértik ők is azt, amit egy szegregátumban nehéz. Megérteni és gyakorolni is. Harmadrészt sokaknak a felnőttek közül éppúgy élmény egy utazás, mint a gyerekeiknek. És ez a motiváció sem hátrány a közös munkában. Gyakran vagyunk együtt más cigány csoportokkal. Ahol nem mindig ugyanez a szemlélet uralkodik. Mint nemrég is. Egy másik csoport kísérői mindketten cigányok. Felnőttek. Tanultak. Mégsem működnek úgy, mint a mienk. Aki nem tanult. De helyén van benne minden. Az ő alkalmazkodásuk a szabályokhoz minimális. Mindig elkésnek az étkezésekről. Mindig várni kell rájuk. És sosem kérnek elnézést a késésért. Sem a cigányoktól, sem a nem cigányoktól. A közös, mellesleg ingyen kapott programokat kritizálják, megfúrják, nem kell oda menni, ők már voltak ott, uncsi, kit érdekel. Néhányról lemaradnak a mieink is, miattuk. Aztán maguk mennek, nélkülük. Egyrészt, mert még nem voltak, másrészt, mert érzik: nem illik visszautasítani a másik jó szándékát. A piszkálódás folyamatos. Persze a mieink sem maradnak adósok. Éjszakai bedübögések az ajtón, majd letagadás, meghazudtolása a másiknak. Dohányzás bent, ahol füstjelző van. Majd
bepanaszolás: biztosan mi voltunk. A cigány szülő feletti szellemi fölény folyamatos éreztetése. A nem cigány pedagógus irányába szintén. Aztán, ez sem elég. Egy rendezvényre bemenet a forgóajtónál a biztonsági őr segíteni szeretne.- Gyerekek, igyekezzetek felvenni az ajtó forgásának lendületét! – javasolja. Ingerült mondat a cigány kísérőtől: – Mi az, túl sok itt a sötét bőrű, mi?! A biztonsági őr nem érti: – Parancsol? – kérdez vissza. Unott legyintés a válasz. – Hagyjuk….és sokatmondóan bevonul, utána az őt csodáló gyereksereggel: ez igen, ő mindenkinek be mer szólni, még ennek is….röhögve mennek hát utána. Utána, az „isten” után, aki azzal szórakoztatja őket, hogy 8 energiaitalt is megiszik egy nap…és ő aztán tudja, mitől döglik a légy…. Azt hiszem, sokan nem értik ezeknek a közös programoknak az üzenetét, értékét. Mindkét félnek hallatlanul fontos, hogy a találkozások ne provokatívak, hanem az együttélést segítők, örömteliek legyenek. Az meg, hogy a gyerekek a mi viselkedésünket modellként fogják fel, az csak fokozza a felelősségünket. A mieinket, felnőttekét. Cigányokét, és nem cigányokét egyaránt. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/01/03/259-egymas-tisztelete/
260. SZÍVROHAM 2012. január 06. Reggel még elengedte a gyerekeket az iskolába. Már este sem érezte jól magát. Talán azt gondolta, majd utána pihen még kicsit. Aztán összeesett és meghalt. A gyorsan megérkező mentősök már hiába próbálkoztak. Meghalt. Szívrohamban. Apa nélkül maradt egy család újra. Amikor a faluba elkezdtem járni, hogy próbáljam megérteni egy szegregátum miértjeit, ő volt az első a cigányok között, aki mellém állt. Segített, informált, nyilván a saját elgondolása, véleménye szerint. Ahogy ő látta. Romungroként, a többieknél pallérozottabban, hiszen tanultabb volt, mint a többi, jobban kommunikált, dolgozott valameddig a megyei CKÖ szervezetében, próbálta hát mondani nekem, mit, hogyan kellene. Később sokszor elismerte, hogy neki nem sikerült. Mert ő is akarta másképp, akarta összefogni őket, de nem ment. Sokszor mondta nekem, nem érti, miért nem adom fel. Óvott, hogy tönkreteszem magam a cigányokért….pedig szerinte nem érdemlik meg. Volt idő, mikor remekül dolgoztunk együtt, hárman, ő „felelt” a magyar cigányokért, más az oláhokért. De köztük is gyakran feszült az ellentét, és ilyenkor az én munkám is megfeneklett. Végül feladta ezt is. Lassan elszigetelődött, inkább a vallás felé fordulva próbálta megtalálni a maga igazát, békéjét. De néha hallatta a szavát. Megvédett, amikor azok, akik még a „nekem nem adott eleget” szakaszában voltak, átkozódtak utánam egy-egy adományosztás után. Aztán felhívott, és beszámolt róla. Néha ment az önkormányzathoz, ha úgy gondolta, szükség van az indulatok helyett az érvelésre, ha ki kellett állni a többiekért, azokért is, akik nem szívlelték különösebben. Közben persze próbált boldogulni ő is. A nyomor törvényei szerint. De segített, mint tanultabb, ha bajba került valaki. Ha munkát talált, hívott másokat is. Valahogy mégis egyre jobban beszűkült körülötte minden. Biztattam, mint mást is. Segítettük őket is, mint bárkit a faluban. De ő valahogy másképp vette. Ritkán kért. És sokszor megköszönte. Nagyon udvariasan. Egyszer, mikor sikerült pár hónapra egy bejelentett állást kapnia az olajosoknál, az első fizetéséből egy cserép virágot vett nekem. Meglepődtem, hisz ez nem volt jellemző ebben a munkában sosem. Izgult, mikor átadta. Szépen, érezhetően felkészülten mondott mellé pár szót. Hogy szeretné megköszönni a kitartásom. Mert hitet adtam neki abban, hogy nem szabad feladni. Sokszor mondtam neki, hogy nem lesz jó így. Nem szabad ennyire elszigetelődni egy falun belül. Mert egyedül nehezebb elviselni mindent. Nem tudtam meggyőzni. A baj pedig éppen úgy sújtotta őt is, mint a többit. Talán, még kicsit jobban is, hiszen két gyermeke fogyatékos, külön figyelmet, gyógyszert igénylő. És volt a családban még más gond is. A nagyobb lánnyal, aki messze ment. A fiúval, aki hamar családot alapított. Pénz kellett volna, mindenre. Kölcsönök, jelzálog, kifizetetlen csekkek, tornyosuló adósság. Munka semmi.
Próbálta, remélte, a vallás, a vallási közösség majd erőt ad. De nem adott. Az idegesség, a belső feszültség, a tehetetlenség felőrölte. Az elfojtott keserűség végül így keresett magának utat. Halála jelképe lett most számomra annak, ami meggyőződésem, hogy egyre több áldozatot szed majd. A nyomorúságnak, a lehetőségek hiányának, a tehetetlenségnek, a kirekesztésnek. Holnap temetjük Toldon, a határ-menti kis faluban. Mi emlékezni fogunk rá, mert ismertük. És emléket állít az ősz, idősnek tűnő, ám még az ötvenet sem elérő cigány embernek az Örvény című dokumentumfilm is, ahol a tőle megszokott sztereotípiákkal foglalta össze mindazt, amit gondolt a faluról, a cigányokról, az életről. Nyugodj békében, Attila. http://www.youtube.com/watch?v=G7QItmr2eCE&feature=player_embedded Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/01/06/260-szivroham/
261. AKIKKEL NEM LEHET 2012. január 09. Most egy utcabeli asszony mondta: én megértem magát, hogy csak a gyerekeket nézi, és akarja, hogy jobb legyen nekik, de higgye el nekünk: ezzel a családdal nem lehet mit kezdeni. Lehet, tényleg fel kellene adnom velük kapcsolatban. De nem bírom. Egyszerűen nem alakul semmi. Jó, persze ahhoz képest, ahogy három éve találtam őket, ahhoz képest jobb. De csak azért, mert mindig megyünk, és nem engedjük, hogy visszasüllyedjenek megint arra a szintre. Partnerek is, átmenetileg, meg szóban….de a köztük levő állandó viszály mindig felülírja a józan ész diktálta együttműködést. És ez az a terület, amire nincs ráhatásom. A felnőttek végigveszekedett életére, a megcsalásokra, a verekedésekre, a cirkuszokra. Csak azt próbálom elérni, hogy a gyerekek amennyire lehet, ezekből kimaradjanak. De nem tudnak kimaradni. Most, az ünnep óta megint áll a bál. Az asszonyhoz a cirkuszok miatt kétszer hívtak mentőt a két ünnep közt. Mindenféle baja van, a vérnyomása a veszekedések miatt az egekbe szalad. Igaz, az állapotát csak rontja, ha iszik. Akkor nem bír magával. Otthagy mindent, gyereket, házat, uccu a másik faluba, a másik emberhez, ordítva, kiabálva. Aztán persze vissza. Ezt már számtalanszor megéltük. De a férfi sem különb. Néha hetekig nem nyúl a pohárhoz. Aztán egyszer csak igen. Látszólag minden ok nélkül. És akkor nincs megállás. Kiborítja az asszony által főzött ételt, félfővésben, az udvarra. Aztán az újabb felkészített adagot is. Vesz élelmet, de nem ehet belőle senki. Csak ő. A gyerekeket nem bántja, azt hiszem, azóta nem meri, mióta egyszer észrevettem, és megfenyegettem. De az asszonyt igen. Az menekül, az éjszakát másnál tölti, ahol épp befogadják, néha egy-két gyerekkel, néha azok nélkül. Ilyenkor nekem is gyakran jön segítségkérő sms. Mondom, hívja ki a rendőrséget. De hiába, azok nem jönnek, ismerik már, mint a rossz pénzt, ma összeverekednek, holnap kibékülnek, csak az adminisztráció van velük, a helyzet nem változik. És családi ügyekbe egyébként sem akarnak beavatkozni. Sokszor kérdezem a többieket is, a rokonokat, a szomszédokat: ki a hibás? Ha tudnánk, talán elindulhatnánk valamerre. – Mindketten hibásak. – hangzik a válasz. – Egyik sem különb, csak kérdéses, mikor, melyikükön van a bolondóra. Mondjuk, nem is érdekelne különösebben, a felnőttek döntésein én sem tudok változtatni, de ott vannak a gyerekek. Akiket már egyszer kiemeltek, és visszahelyeztek, bár a hivatalban azóta is bánják ezt, azt hiszem. A gyerekek, akik azon túl, hogy ezt nézik, hallgatják, minden ízükben megszenvedik. Azt, ha nincs kaja, ha nincs meleg, nincs tiszta ruha, nincs kabát, cipő, ha állást kell foglalniuk valamelyik szülő mellett, vagy éppen meg kell védeni egyiket a másiktól verekedés közben.
Megyünk ki a faluba. Már messziről látom, kint áll az utcán, vár. De most nem hozzájuk igyekszünk. Jön hát odébb, a kocsihoz. Már nem bírja tovább, mondja. Be kellene, hogy menjen a kórházba, de nem tudja kire hagyni a kicsiket. Kéri, segítsek. Hallgatom a már sokszor elhangzottakat, hogy elege van, az ember megint iszik. És nem lehet kibírni. Akkor ér oda az egyik gyerek. Elsős, de otthon van, nincs suliban. –Beteg – mondja az anyja. Nem csodálom. Vékony kis nadrág, egy póló, amiből a dereka kint van és egy kapucnis széldzseki. Ennyi van rajta, talán négy fok lehet. Remeg a hidegtől. Arca maszatos a takonytól. A haja….azt inkább hagyjuk. Már nem tudok az asszonyra figyelni. Keresünk az autóban valamit, jó két számmal nagyobb pulóvert találunk, nem kell mondani semmit, a kicsi már érti, már veszi is le a kis piros kabátkát, és örömmel bújik bele. Közben szeme a kocsi kesztyűtartóján, ahol egy csoki kandikál ki. – Az mi?- kérdezi. Szó nélkül a kezébe nyomom, rögtön enni kezdi. Hazamegyünk hozzájuk. Otthon az ember, ordibálni kezdenek megint, röpköd a kurvaanyád, már nem látnak engem sem, a gyereket sem, csak egymást, az indulatok között nem lehet észérveket mondani, semmit. Állok, tehetetlenül, csak nézek, a kislány pedig, mint akit semmi sem izgat, a megszokott hangok mellett felvesz a sarokból egy magas sarkú bokacsizmát, és illegetni kezdi magát az udvaron, a szemét között, a sárban. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/01/09/261-akikkel-nem-lehet/
262. SZABÁLYOK, SZABÁLYTALANUL 2012. január 20. Azt persze próbálom elfogadni, hogy a rendhez be kell tartani a szabályokat. Azt azonban, amikor ehhez saját készítésű szabályokat is társítanak, azt nehezen viselem. Pedig társítanak. Hogy nekik egyszerűbb legyen, kevesebb munkával, idővel, adminisztrációval járjon. Vagy egyszerűen csak úgy. Ok nélkül. Vagy, mert náluk a tudás és a hatalom. És persze az előítélet. Mert a szabályok, a protokoll alkalmazásában leginkább a saját lelkiismeretük a meghatározó. A legtöbbjük egyetért a hivatalokon belül abban, hogy ezekkel csak a baj van. Nem hallottam még olyat, hogy a hivatalban bárki szólt volna a kollégájának pl. a velük szemben alkalmazott hangnemért. Mondjuk, hogy így azért csak nem kellene beszélni velük. Azt viszont gyakran hallottam már, ahogy összeegyeztetik a negatív tapasztalatokat. Bár ezeket jobb nem hallani. Nem a tények, hanem a hangnem, a hozzáállás miatt. A protokoll betartásában nagy a találékonyság. Ott van pl. jó megoldásként, a nem észrevenni, elkerülni, kihagyni a problémásat. Mintha nem is lenne. A probléma az, amit hivatalosan, papíron jeleznek, vagy az, amit észrevesznek. Amit nem, az, ugye nincs. Ha baj lesz, persze keresni kell valamit, amire hivatkozni lehet. Pl. hogy túlterheltek, és nem bírnak mindenkivel foglalkozni. Aztán bizonyítsa rá valaki, hogy miért nem ment be, miért nem követte nyomon, ellenőrizte, segítette, ami a dolga lenne. Amiért a fizetését kapja. És sokaknak nem elég, ami van, kreálnak szabályokat, amiket elhitetnek a nyomorultakkal, határozott hangon, néha arrogánsan. Akik aztán elkullogva elfogadják: jó, ha nem, hát nem. Ők tudják, ők értenek hozzá. Ha ők úgy mondják, akkor úgy is van. Pl. ilyen a „védendő fogyasztói státuszhoz igazolást csak egyet adnak ki évente”. Ez az áramszolgáltatónál kell, az ügyintézéshez. Egy nyomtatvány, ami 30 napnál nem lehet régebbi. De az ügyintézőt nem zavarja. Beadja a kérelmezőnek, hogy már kapott egyet, mit képzel, hogy újat kér. Aki elhiszi, azt sem tudja, mi kell hozzá, a nyomtatványt nem érti, különben is az internetről kell letölteni, az meg neki nincs….hát nem lesz villany, ha hagyjuk, ha nem megyünk utána értetlenül, kérve a magyarázatot, ami ugye nincs, nem is lehet, nekünk már nem lehet beadni. Pár ösztöndíjasunk szüleivel már maga vásárolhatja le a támogatást, amit kapnak, nekünk számlával kell elszámolnia, mire fordították. Számlát kell hát kérni a boltban. Ami nem egyszerű. Sokadszorra sikerült velük megértetnünk, nem elég a blokk, számla kell, az alapítványunk nevére. Még innen sem egyszerű, mert hogy jön ahhoz egy cigány, hogy számlát kérjen egy üzletben, egy alapítvány nevére. Kértem, ha nem akarnak adni, mondják a nevünket, a nevemet, errefelé azért már ismernek bennünket, és ne hagyják magukat lerázni. Mert számlát mindenki kérhet, és kaphat, adnia kell a boltosnak. Mégsem sikerül mindig. A pénztáros, ki tudja milyen megfontolásból, nyilván a munka miatt, meg a saját előítéletessége
miatt inkább lealázza, igazolást kér tőle, hogy az alapítványnál dolgozik, hiába kéri a szerencsétlen, hogy „Nórika néni mondta, hogy kell, hogy adjanak”, nem ad. Kreál egy szabályt, és ragyog, ahogy betartatja. És sorolhatnám még tovább, a századjára kért igazolásokról, ami miatt nem tudunk megindítani eljárásokat, és amiket először mindig megpróbálunk velük intéztetni, hiszen ők az ügyfelek, de sokszor mennünk kell utánuk, mert őket nem tekintik partnernek, ügyfélnek, a szolgáltatást igénybe vevőnek, csak bosszantó, akadályozó valaminek. Egy nagy gondom azért van. Nekik, a szolgáltatást nyújtóknak ugyanis azért van munkájuk, fizetésük, intézményük, szabályaik, protokolljuk, íróasztaluk, telefonjuk, azért tanultak, azért vannak továbbképzéseik, stb…mert ezek az emberek vannak, léteznek, a maguk problémáival, a tájékozatlanságukkal, helyzetükkel. Azért vannak kitalálva a rendszerben ezek az intézmények, hivatalok, munkahelyek, hogy segítsék őket. Vagy őket is, a többivel együtt. Lehet, ez a „ki kiért van” kérdést át kellene gondolni néha. A tanultaknak, a szolgáltatást nyújtóknak is. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/01/20/262-szabalyok-szabalytalanul/
263. BÚCSÚBLOG 2012. január 20. Ez az utolsó blogbeírás, ami a hír24-en jelent meg. Ott, ahol blogot kezdtem írni. Ezzel a beírással búcsúztam tőlük: Ezt a blogot az fn-nek köszönhetem. Azt hiszem, nélkülük sosem szántam volna rá magam a blogírásra. Korábban is írogattam mindenfele, főleg oktatási és esélyegyenlőségi témákban, pl. a www.ofoe.hu honlapon is, ahol Bukdácsoló esélyegyenlőség címen egy naplót írtam, és írok ma is. Ezt olvasva merült fel az ötlet Balla István újságíróban, és Orosz Györgyi akkori főszerkesztőben, hogy jó lenne az fn-en egy ilyen témájú blog. Elvállaltam hát, hisz nekem is jó volt, kiírhattam magamból kicsit azt a feszültséget, amit az a tehetetlenség okoz, amit az ember érez, ha a mélyszegénységben élők problémáit akarja megérteni, megoldási lehetőségeket keresve. Magam sem gondoltam akkor, hogy ennyien olvassák majd, és, bevallom azt sem, hogy ekkora indulatokat gerjeszt. Próbáltam úrrá lenni a szélsőséges megnyilvánulásokon, nem sok sikerrel. Sokat jelent nekem ez a blog. Lehetőséget ad vitára, amiben közeledhetnek egymáshoz az álláspontok. Aztán látom, hogy sokan olyan messze élnek ezektől az emberektől, földrajzilag, és anyagilag is, hogy el sem tudják képzelni: ez a mai Magyarországon van. Nekik információt, képet adhat ez a blog, egy másik világról. És rengeteg odaforduló, segítő kapcsolatot adott itthonról és külföldről is. Adományozók, önkéntes munkát ajánlók, támogatók, cégek jelentek meg körülöttünk, a társadalmi szerepvállalás keretében. Nélkülük nem is tudnánk ekkora hatású munkát végezni, ennyi krízishelyzetet elhárítani. Támogatásuk lehetővé tette, hogy egy-két innovatív ötletem, mint pl. az igazgyöngy-ösztöndíj, vagy a villanyóra projekt is támogatókat kapott. Vagy az, hogy gyerekeket-családokat patronáló kapcsolatokat sikerült kialakítani. Sok jó embert ismerhettem meg a blog által. Aztán, sosem gondoltam arra, hogy a blogban leírtak felhasználásra kerülnek a szakemberképzésben…ma már több egyetemen, főiskolán használják, szakirodalmi hivatkozás lett. És jönnek is hozzánk, hallgatók, gyakorlatra, önkéntes munkára, szakdolgozatot írni. A blog, az internet lehetőségeit kihasználva terjed, sokan megosztják az épp aktuális, őket érdeklő, vagy megérintő beírásokat. Aztán hol itt, hol ott bukkan fel egy-egy komment. Néha a kurucinfón, néha szakmai, vagy politikai blogokon. Sokan hivatkoznak rá, mások további segítőket szereznek. Érdekes néha nekem is olvasni, hogy pl. „bizonyára bipoláris” vagyok. Mert nem lehet rajtam elmenni, hisz egyszer dicsérő, másszor meg elítélő dolgokat írok a cigányokról. Ez persze szándékolt. Azt írom, amit tapasztalok, és amit érzek. És ez a probléma nem fekete-fehér. Pont ezt próbálom megértetni.
És persze sok a pozitív bejegyzés is. Itt van pl. egy, ami különösen pontosan határoz meg: „A szociálpolitikai gyakorlati szakemberek és civil közéleti szereplők egyik emblematikus személyisége L. Ritók Nóra…..az ő Nyomor széle című blogja talán a leggazdagabb reflexió a mai Magyarország szociális ügyeiről, és humán közszolgáltatásainak problémáiról. …… A szakma elitje olvassa, hivatkozza, mérlegeli a felvetéseit. A blog tartalma a tudásmegosztás, a biztatás és önbiztatás, a nyomásgyakorlás és az önvédelem bonyolult keveréke.” Talán a nyomásgyakorlás és az önvédelem kérdését meg kell magyaráznom. Hamar rájöttem, hogy azok is olvassák, akikről írok, (no nem a mélyszegénységben élők, bár néha hozzájuk is eljut), hanem a hivatalok munkatársai. Azok, akik munkájának visszásságait éppúgy megírom, mint a cigányokkal kapcsolatos, néha ellentmondásos dolgokat. Volt, aki felháborodottan támadott, hogy nem jó színben tűntetem fel őket….úgy kellett szólnom, hogy sem település, sem név nincs a cikkben…ha magára ismert, az a „véletlen műve”… De fegyver lett a nyilvánosság, amit persze óvatosan használok, mert nem elmélyíteni szeretném a konfliktusokat, hanem megoldani, előre vinni a dolgokat. Ehhez pedig szükség van a hibák feltárására is. Nem bűnbakokat akarok csinálni, hanem jobbá tenni folyamatokat, javítani lehetőségeket, emberibbé tenni a hivatali szemléletet. Persze közben tele vagyok kétkedésekkel. Nem vagyok szociológus, sem jogász. Nem ezt tanultam. Emberi szemmel nézek dolgokat, persze igyekszek alaposan körbejárni egy-egy problémát, megkérdezve hozzáértőket is, mielőtt leírok valamit. Pár dolgot tartok mindig szem előtt: hogy az, amit csinálok, az egyenlő bánásmód törvényének érvényesítése mentén, a kreatív útkeresés során, a helyzetek megoldásáért történjen, emberi módon. Egyszer egy hivatali jegyzőkönyvben azt írták rólam, hogy „dilettáns bajkeverő” vagyok. Azt hiszem, a munkánk eredményei már megcáfolták ezt. Azoknak az élete ugyanis jobb lett, akikért dolgozunk. Lassan elcsitulnak már körülöttem helyben az indulatok, de felkorbácsolódnak máshol. Megértik talán, hogy civilként nagyobb a mozgásterem, és sokan már el is fogadják a segítségünket az intézmények részéről is. Fontosnak tartom, hogy partnerek legyünk ebben a munkában. Mindannyian. Azt hiszem, ebben is segít a blog. Sokszor úgy tűnhet, politizálok a blogban, pedig nem így van. Csak és kizárólag szakmai kérdéseket vetek fel, amit sokan sajnálatosan politikai támadásnak értelmeznek a regnáló kormány ellen. Vannak olyan vélemények, ahol ezt szememre vetik. A blogot a baloldali kormányzás ideje alatt kezdem írni, és nem változott a tartalma, szellemisége. A probléma ugyanis jóval régebben kezdődött, mint a politikai besorolás. A blog megjelenési helye most gazdát cserélt. Az fn-ről (helyesebben a hír24-ről) a hvg.hu-ra került. Bízom benne, hogy az itteni megjelenés felerősíthet majd hatásokat, és talán a döntéshozók ingerküszöbét is elérik a benne felvetett problémák. Köszönöm az fn-nek a helyet, a népszerűsítést, a segítséget, és azt is, hogy „bloggerré” tettek. Fontos lehetőség volt ez nemcsak nekem, az alapítványomnak, hanem az ügyre irányuló figyelemfelkeltésnek is. Igazából nem is búcsúzom tőlük. A személyes kapcsolatok megmaradnak, és biztos vagyok benne, hogy felbukkanhatok még a témával náluk is a jövőben.
Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/01/20/263-bucsublog/
264. BEKÖSZÖNTŐ 2012. január 20. 2009 szeptemberében kezdtem ezt a blogot írni az fn-en. Még az előző kormány alatt. A probléma, amiről írok, azóta is fennáll, nem javul. Sőt, talán fokozatosan romlik a helyzet. Az fn-en sokak által olvasott blog volt, sok segítőt is kaptam általa. Aztán, részben, mert úgy hiszem, sokkal nagyobb történetté vált, mint amire számítottam, részben pedig azért, mert szeretném olyan közegben tudni, ahol ez a hatás erősödhet, úgy döntöttem, elbúcsúzom a hír24-től. Mivel itt, a hvg.hu-n lehetőséget kaptam, örömmel elfogadtam. Bízom benne, hogy régi olvasóim megtalálnak, és újakra is lelhetek majd ezen az oldalon. A blog archívuma is átkerült, bár az áthelyezésből adódó tördelési hibákat még javítanom kell…. Fontos nekem az, hogy a korábbi bejegyzések is itt legyenek, hiszen ennyi idő alatt újra és újra előjönnek témák, és lemérhető már, történt e elmozdulás, változás, vagy maradt minden a régiben, esetleg tovább romlott.. Aki keveset tud rólunk, annak néhány szóval szeretném bemutatni azt a munkát, amiről írok, és amit itt, a 33 LHH kistérség egyikében, a berettyóújfalui kistérségben végzünk, civilként, az Igazgyöngy Alapítvány keretében. Berettyóújfalu környéki kis falvakban próbálunk segíteni a mélyszegénységben élő, zömében cigány, de egyre több lecsúszó, nem cigány családnak is. Az esélyteremtő munkánk a gyerekekre fókuszál, ám pontosan tudjuk, az oktatás önmagában sosem fog megoldást nyújtani. Éppen ezért a mi modellünkben az oktatás- családgondozásintézményi együttműködések hármas területén igyekszünk hatni, stratégiaszerűen, összehangoltan. Az oktatást egyelőre még magunkénak tudjuk, a köznevelési törvény zavaros útvesztőjében azonban nem látom biztosan a jövőnket. Ezt a tanévet biztosan végig tudjuk vinni alternatív módszereket alkalmazó alapítványi fenntartású művészeti iskolánkban, egy bizonyítottan sikeres, nemzetközi szinten jegyzett pedagógiával (www.igazgyongy-alapitvany.hu). Közben persze keressük a lehetőséget a folytatásra. A családgondozás nehéz munkájáról sokat írok a blogban. Talán ez mutatja leginkább a helyzet bonyolultságát. Egy komplex munka ez, segítségnyújtással, adományozással, krízishelyzetek elhárításával, szolgáltatások elérésnek biztosításával, közösségfejlesztéssel, motiválással. Sikerekkel és kudarcokkal tűzdelt tevékenység. A szülőket a gyermekeiken keresztül próbáljuk partnerré tenni. Két vonalra összpontosítunk, az önfenntartás kialakítására és a munkavégzés területére. A harmadik terület talán a legnehezebb. Partnerré tenni a hivatalokat, segíteni őket a munkájukban, remélve, hogy a szemléletük túllép majd az elsősorban önvédelemként használt
paragrafusokon, és meglátják az akták, az ügyek mögött az embert is. Próbálunk a mi tágabb civil mozgásterünkkel a működés részévé válni. A munkánk eredménye már látszik. A családok közül egyre többen bíznak bennünk, javult a motiváltságuk, kezdenek hinni abban, hogy van kiút. Sok olyan „jó gyakorlatunk” van már, ami bizonyítottan sikeres, többet próbálnak más máshol is beépíteni. De tudom, az integrációt illetően nem vagyunk még félúton. Sőt, néha mintha visszafele mennénk. De muszáj próbálkozni, menni, keresni a jobb utakat, vállalni a kudarcokat, örülni a sikereknek, apró lépésekben haladva, újrakezdve, ha kell, sokadjára is. Muszáj, mert ma egymillió embernél is többet érint Magyarországon a szegénység, és félő, egyre többeket fog. Ha nem teszünk valamit, baj lesz. Én már régóta érzem, hogy ez egy időzített bomba. Egyszer valaki azt mondta nekem, civilként nem lehet semmit tenni. Csak a döntéshozók képesek lényegi változásokat elérni, aki e nélkül próbálkozik, csak magát teszi tönkre. Nyilván érzem az igazságát ennek is. De talán egy reális megközelítés, ami nem a hibák elkendőzésén alapul, ami nem álsikereket ünnepel, ami ki tudja mondani: ez nem sikerült, próbálni kell másképp, ami jobbítani akar, annak hosszú távon beemelődhet a tapasztalata, gyakorlata, szemlélete a döntéshozók látókörébe is. Bár most ennek csíráját sem érzem, de akarom hinni, egyszer majd így lesz. Én sem tudom a tuti megoldást. De próbálom megérteni a helyzet bonyolultságát, keresni az okokat és a megoldásokat. Erről szól ez a blog. Nemrég olvastam egy E-mailben egy remek mondatot, hogy a változásnak, és a változtatásnak is megvan a módszertana. Nagyon igaz. Ezért dolgozom. Hogy ezt minél hamarabb magunkévá tehessük. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/01/20/264-bekoszonto/
265. FELTÉTELEK 2012. január 23. A családgondozók azt mondják, a rendszer azért dolgozik, hogy a gyerek a családban maradjon. Néha csakugyan így tűnik. Máskor meg nem annyira. Az asszonyon úgy egy éve próbálunk segíteni. Egyedül van, három gyerekkel, albérletben, most, télen egy szobába zsúfolódva a fűtés miatt, mint bárki más a támogatott családok közül. A legkisebb gyermek beteg, ő heti bentlakásos egészségügyi intézményben van, csak hétvégére és a szünetre jön haza. A középső fiú 12 éves, a nagylány 14. Segítettük, mint mást, gyógyszerrel a gyerekeknek, élelemmel, használt ruhával, cipővel. Nehezen éltek, mint sokan az utcában. Aztán a nagylány terhes lett. Egy sikertelen abortusz után, amiről írok majd még, mert tanulságos az is, terhes maradt. És magántanulóként otthonmaradó lett, hiszen még a 8. osztályt nem fejezte be. A felnőtt fiatalember, a leendő apa, odaköltözött hozzájuk, bár inkább úgy mondom, rájuk, és immár öten éltek a csöppnyi szobában. Az asszony már a földön aludt, csak ott volt hely, így várták az ünnepet. Pénz persze semmi, a fiatalember semmit nem csinált, még fáért se ment, a lány is megváltozott a „párja” mellett, csak követelt, szidta az anyját. Az ünnep veszekedésekkel és nélkülözésben telt. Aztán, az asszony besokallt, tehetetlenségében úgy döntött, otthagy mindent, elmegy. A gyerekeket a nagymamára bízta, szólt a családsegítőnek, nekem is. Én, szokás szerint próbáltam elébe menni a bajnak, tudom, ez a döntés mivel jár, előre vettük hát az adósságrendezésben, kifizettünk neki egy tetemes adósságot a boltban, befizettünk két villanyszámlát, átutaltuk az elmaradt albérletet, de ez sem volt elég, a családi cirkuszra még ott volt a fenyegetés a kamatos pénz miatt, ment hát, neki a nagyvilágnak. Kedden hívtam, felvette, valahol Kecskeméten volt, az utcán, mondta, elege van, reméli, a gyerekei majd átgondolják, hogy beszéljenek vele, milyen állapotba hozzák. És mindennel torkig van, legfőképp a kilátástalansággal. Telefonáltam a hivatalba, tőlem tudták meg a hírt, lemennek, tényleg, csakugyan elment, a jegyző 30 napra a nagymamánál helyezi el a gyerekeket. Másnap már, ahogy sejtettem is, jön a visszahívós, hogy is tett ő ilyet, jönne vissza, küldünk vonatra pénzt, megjön hát, és csinálná már vissza az egészet. De a ház már üres, az utcabeliek kirámolták, nincs semmi, neki is be kell kérezkednie valahova aludni éjszakára. Hagyom én is pár napig, gondolkodjon, mert az szerintem se járja, hogy valaki kilépjen a gyerekei életéből. De kétségbeesett, nagyon, és közben már a mamának se kellenek a gyerekek, ő meg akarja, nem is érti, mi volt vele. Nekifutunk hát. Hívom a családsegítőt. Próbálnám megtudni, mit vár el az asszonytól, hogy 30 nap után helyreálljon minden. Az első – mondja – a hivatalos albérleti szerződés. Hm. Itt már megakadunk. Ez Magyarországon nem nagy divat, pláne nem a szegregátumokban, főleg nem errefelé, ahol sok a román háztulajdonos, akiket sose láttunk. Aztán kell a berendezett, normális ház. Tűzifa.
Élelem. Mosógép. Megfelelő életfeltételek a házban. Ott, ahol az sose volt. 22 800 Ft-ból. Nyilván lehetetlen. Ennyiből nem lehet feltételeket teremteni. Segítünk. Használt bútorral, ruhákkal, edényekkel, szőnyeggel, igyekszünk jobb állapotba hozni a házat, ő meg megy fáért, hordja, hogy legyen a környezettanulmány idejére. Végül a ház két-három szinttel fölötte van annak, amilyen volt. Közben puhatolózom a családsegítőnél….jó lesz e így? A válasz nem biztató. – Nem rajtam múlik – mondja. Én csak a tényeket fogom leírni. Nem lesz jó. Érzem. Ilyen „tényszerű” megközelítésből még sosem jöttünk ki jól. Próbálom mondani, hogy olyan feltételeket előírni, amelyek teljesíthetetlenek, az nem tényszerűség….De nem akarom felbosszantani, az még rosszabb lenne. Izgatottan várjuk a bejárást. Este hívom az asszonyt, kérdezem, mi volt. – Mondták, hogy szépen berendeztük. De azt mondják, túlságosan magukra számítottam, az alapítványra. Hogy így nem lehet, hogy én magukra építsem a jövőnket. Szerintem elviszik őket. – mondja csendesen. Ma felhívtam a gyámügyet is. Mert, ha állami gondozásba kerülnek, az, senkinek sem lesz jó. A fiú, 12 évesen, nyilván teljesen kisiklik. A terhes nagylány úgy is megszökik, volt már ilyen esetünk, aztán, ha szül majd, beviszik újra, gyerekestől, de otthagyja majd, tudom, és lesz egy újabb állami gondozott is. A kislányt, a betegségével már így is sújtja a sors, amit az állami gondozás csak fokozni tud. Az asszony, a gyerekei nélkül talajtalan marad, elveszti azokat is, akik még vannak neki, ki tudja, mi lesz vele. Talán meg tudom győzni majd őket. A telefonban a gyámügyes hölgy megértőnek tűnt. Ígérte, meghívnak majd a megbeszélésre, amin a döntés megszületik. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/01/23/265-feltetelek/
266. KARRIERTERVEZÉS 2012. január 17. A fiúval sok a gondja az általános iskolának. Mondjuk úgy, hogy nem bírnak vele. Agresszív, nem tanul, a felnőttekkel pimasz. Ápolatlan. Kezelhetetlen. Az iskolában ennyi látszik. Rövid kis életét megismerve az ember megérti: nem lehet más. Az asszony, aki szülte, ideggyógyászati kezelés alatt áll, hosszú kórházi kezelésekkel tarkítva. Az apja otthagyta őket Pesten, csak a kicsit hozta el, ő a testvérével a nagyszülőkhöz került. Nélkülözésben élt, a nevelés leginkább a gyerekek “legyógyszerezését” jelentette. Az apa sokat küzdött, hogy hozzá kerüljön a két fiú, még, ha tudta is, hogy agresszívak, folyamatosan kiemelt figyelmet kell rájuk fordítania. Végül aztán idekerültek, a kis faluba, az apjukhoz, ahol már volt egy másik asszony, aki fiatal még, nagyon, de már van kistesó, nem is egy, hanem már három, így lesz hát hat gyerek. De rengeteg a gond. Sok a gyerek, a pénz kevés, a fiatalasszony megbolondul néha, pár napra összeáll mással, hagyja a kicsiket, úgy kell visszahozni. Cirkuszok, állandóan, az asszony nem anyaként él, kifesti magát, hangfal kell neki, számítógép, internet, sminkkészlet, parfüm, elvágyódik, nem élt még, mondja, vonzza az ismeretlen, a könnyű pénz lehetősége, nem lehet vele bírni. A gyerekek meg csak úgy, vannak. Nőnek. Bele a nyomorba. Nem tanulnak. Otthon az apa próbálja fogni őket, szigorral, de nem következetesen. Néha büntet, máskor cigivel kínál. A gyógyszereket nem szedik rendesen, néha napokig semmit, aztán egyszerre be mindet…És gond is mindig van velük, eddigi kis életükre rárakódott az állandó félelem, nélkülözés, próbálnak örömöt lelni abban, amiben bírnak, cigarettában, balhézásban, verekedésben. Lassan mindenki utálja őket az iskolában, és ők is utálnak mindenkit, tanárt és gyereket, tanórát és szünetet, mindent. Félévkor háromból bukik, a többiből kettes, bár a nyelvtan négyes és a biológia hármas mutatja, nem a képességeivel lehet gond. Talán csak másképp kellene vele bánni. Véletlenül vagyok az általános iskola épületében. Megyek az iroda felé, közben kiabálást hallok. Megállok. A tanár nem lát. Nem arccal van felém, és a dühtől amúgy sem lát. Nekinyomja a falnak a fiút, és ordítja öt centiről az arcába: – Te szarházi! Ha még egyszer ezt csinálod, agyonütlek!! Megértetted?! A fiú nem szól. Félrefordítja az arcát. Tőle ordíthat. Csak ne üsse meg. Neki ennyi elég. Másnap órám van vele. Melléülök. Ápolatlan, rossz szagú. Nagy, kinyúlt nyakú pulcsija lecsúszik a vállán. Még látszanak a nemrég kikezelt ótvar nyomai. Érdeklődöm a tegnap látottakról. Megvonja a vállát. – Rossz voltam. -mondja szenvtelenül. Aztán belefeledkezik a rajzába. Egész órán szó nélkül rajzol. Egy lakomát. Az asztalnál királyi pár ül, a gyerek az apja ölében, előttük terített asztal, mindenféle finomsággal. Mögöttük hatalmas címer, függönyök….máshogy oldja meg a feladatot, mint a többi…nem is
értem, honnan hív elő effélét. Az arca munka közben nem árul el semmit. Nem mosolyog, és nem örül. Akkor sem, mikor megdicsérem. Lesüti a szemét, elfordul. Aztán köszön, és elmegy. Utánanézek a folyosón…. Mi lesz vele? Rá, és sok ezer társára nyilván óriási hatással lesz a most tervezett tantárgy, amikor már általános iskolában kezdik majd tanulni a karrierépítést. Lehet, be kellene vezetni egy másikat is: – Hogyan éljük túl a gyerekkorunkat?-címmel. Persze ehhez végre szembe kellene nézni a valósággal. Mert ma a gyerekek-fiatalok egy jelentős csoportjában nemcsak a karrier, hanem az élet alapvető feltételei is hiányoznak. És e nélkül talán a karrier is nehezen megy. Még, ha állítólag, amint hallom a döntéshozóktól, a lehetőség mindenkinek adott a tanulásra Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/01/27/karriertervezes/
267. KÖZTEMETÉS 2012. január 30. A gyerekkel sokat beszélgetünk mostanában, mindenféléről, identitásról, hagyományokról. A legtöbbet a cigány temetkezési szokásokról tudnak mesélni. Mostanában persze kijut nekünk temetésből, virrasztalásból bőven. A múlt héten is meghalt egy 46 éves apa, hat gyereket hagyva maga után. Tulajdonképpen irigylem őket azért, ahogy ebben a szokásrendszerben a halottaikat meggyászolják. Valahogy ők jobban össze tudják kapcsolni az életet a halállal. És jobban el tudják engedni a halottaikat. A gyerekek is részesei. Mi óvjuk, kizárjuk őket a halálból, náluk ott vannak a temetésen is. A gyerekek tudják a szokásokat, természetesen idomulnak hozzá. Nemrég, amikor egy másik apa halt meg, a nagylány első reakciója, mikor az iskolában megtudta, nem a kétségbeesés, hanem a teendők átgondolása volt. Mint egy felnőttnek: – Úristen, nincs otthon semmi…és ma már virrasztalás lesz…anyu mit fog adni nekik? És igen, szép, ahogy a nélkülözésben mindenki elmegy a házhoz, visz valamit, megtiszteli a halottat. Hogy ilyenkor félre teszik a haragot, és mesélnek a halottról, egymásnak, a családtagoknak, vagy csak ülnek némán, együtt, belül emlékezve. Minden külsőségével, számomra elfogadható és elfogadhatatlan elemével azt látom, a halottkultuszuk a legerősebb, amiben a másság generációk óta hagyományozódik, amit nem akar elhagyni egyikük sem. És ebben a nyomorúságban, amiben élnek, ez érinti a legrosszabbul őket. Ha nem tudják úgy eltemetni a halottaikat, ahogy szeretnék. Mikor meghal valaki, az első gondolat mindig a köztemetésé. Az önkormányzatok vállalják is, ezzel nincs gond. Ők először elfogadják, hisz nincs pénz, jó, ha eltemetik ingyen, és megértik azt is, hogy nincs beleszólás sem, semmibe. Megkezdődik a szervezés, ami egészen addig tart, amíg meg nem látják a koporsót. A köztemetések koporsója puritán farostlemez, nincs mellé semmi. Semmi, ami fontos ebben a halottkultuszban. És ebben nem lehet, hogy a szokásoknak megfelelően, méltón búcsúzzanak el tőlük. Mert annak része a fényes koporsó, a szép párna, szemfedő, a nyitott koporsóban, a nagy koszorúk, amelyek méretükkel is mutatják a szeretetet, hogy mennyire becsülték azt, akit temetnek. Rémülten visszakoznak hát: – nem, ez nem kell. Legyen másképp, rendesen, nem baj, nem számít, mennyiért. Pénz persze semmi. Innen a temetkezési vállalkozó lelkére, akaratára bízódik a dolog, megelőlegezi e részletre a temetés költségeit. Kis falvak ezek… mindenki ismer mindenkit….általában megteszik. És a segélyből fogják majd, hónapokon át, néha tovább is, a kevésből is. Gond általában nincs vele, a temetéshez efféle becsület is tartozik, meg kell adni,
amit ráfordítottak. Aztán még jön a sírkő, amivel szintén adósságba viszik magukat, de fontos, hogy meglegyen. Pazarlásnak tűnhet, ha az ember azt látja, a nyomorban milyen felhajtást csapnak a temetés körül. De aki elmegy egy virrasztalásra, végigkísér egy családot a bajban, látja, hogy tartják magukat pl. ahhoz, hogy egy évig nem szórakoznak, amíg „fel nem törik a gyászt”, az megérti, fontos és nemes dolog ez. Szóval, rossz az, ahogy a számukra legfontosabb hagyományt megőrző rítusnak a nyomorúság szabja meg a módját. Akit most vesztettünk el, azt a halál Debrecenben érte, CT. után, még ott, rögtön. Maradt hát bent a test, fizetni kellett a tárolásért, öltöztetésért, szállításért. Csak az előbbi kettőért 27 ezer Ft-ot. Mi ebben tudtunk segíteni. Nem tudom, miből temette el az urát a törékeny, halk szavú asszony. De tisztességgel megtette. Úgy, ahogy azt egy hatgyermekes családapa megérdemelte. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/01/30/267-koztemetes/
268. HIDEG VAN 2012. február 03. A január mindig rémes. Az ünnepek után mindenki tartozik, a januári jövedelmek már rég belementek a tartozásokba…Határozottan érezzük a hónap második felétől a visszahívós sms-ek számának növekedését, és a mögöttük feszülő nélkülözést. A fiú a múlt héten keresett. Középiskolás. Csak szólni akart, hogy nem jönnek délután. Mert nem mentek aznap suliba. A középiskolában fizetős az ebéd. Ők sosem esznek bent, de visznek magukkal kenyeret, szendvicset. Most nem volt otthon semmi. Kenyér sem. Maradtak hát otthon. Kérdezi, nem tudnánk e némi élelmet adni nekik. Mindegy mit. Aztán jött az asszony. Volt egy elrendezetlen ügyünk, beszélni szerettem volna vele, kértem, amikor a gyerekért jön, keressen meg, hogy beszélhessünk. Látom, ideges, szinte vibrál benne a feszültség. Ingerült hangon rögtön felelősségre von, a kérdésemre nem válaszol, inkább támad, rágalmaz. Kiabál. Látom, rémesen ki van merülve. Nyugodt hangon mondom, hogy én sosem beszélek így vele, kérem, ő se tegye. Mert ettől nem lesz jobb, ha mi is kiabálunk egymással. A nyugodt hang, és a finom érintés megnyugtatja. Sírni kezd. Hogy nem bírja tovább. Nincs ennivaló, most ha hazamennek, mind enni kér. Tartozik már, mindenkinek. Kérdezem a férjéről. Legyint. Kicsit leültetem, hallgatom, ahogy panaszkodik. Hallgatom, mert mást nem tudok tenni. Ígérem, másnap próbálunk egy kis élelemcsomaggal segíteni nekik. De itt nem lehet úgy segíteni, hogy más ne látná. Mire kijövünk tőlük, már sokan állnak kint. Nem szólnak, csak néznek. Nehezen elviselhető tekintettel. A legközelebb állókkal beszélek pár szót…Persze, próbálunk majd segíteni…de értsék meg, nem győzzük. Az enyémen kívül még van egy telefon, aminek a számát tudják. Azt a fiókban hagyjuk esténként. Reggel, mikor bekapcsoljuk, fél óráig folyamatosan sípol, a visszahívós sms-eket jelzi. Kedden már nem bírtuk. Kenyeret hordunk szét az egyik faluban. Utána újabb sms áradat: máshová nem viszünk? És akkor jött a hideg. Eddig megúsztuk. Most viszont a legrosszabbkor jött. Tartalék semmi, a falopás tilos, ott tartunk hát megint, mint tavaly, ahol nincs fa, ott meleget adnak a nélkülözhető bútorok, ruhák. Minden reggel attól félünk, valaki kihűl közülük. Tegnap majdnem tragédia történt. Ilyenkor a gyerekekre jobban figyelnek, bár a mosakodás ezekben a napokban háttérbe szorul, érezni most, napról napra erősebben. A hamar kihűlő házakban sokszor le sem vetkőznek éjszakára. Ám elég egy családi viszály, ami máskor talán fel sem tűnik, és majdnem visszafordíthatatlan események jönnek. A vitában nincs figyelem rájuk, az éjszaka sem volt egyszerű, a gyerekek már negyed héttől kint vannak az utcán, az iskolabuszra várva. Egy órát várnak. Az elsősön kabát sincs. Már tegnap sem volt. Most vittünk volna hozzájuk azt is, és más ruhákat is, meg
zoknit, mert többször voltak mostanában csak úgy, edzőcipőben suliban. Mire a suliba érnek, a kicsi már rosszul van. Áthűlt kis testébe alig tudnak lelket verni, orvoshoz is viszik, takargatják, meleg teával itatják. Megúszta. Most még meg. Megyünk vissza a kocsival. Azok a szerencsések, akik aznap kapják a családit, a posta előtt fagyoskodnak. Más újra sms-t küld, mert ők csak a jövő héten kapnak. Nincs tartalék. Semmi. Az asszony, akinek a férjét legutóbb temettük, várja a pénzt. 135 ezer Ft-ot kap a 6 gyerek után. 130 ezret kell odaadnia a temetkezési vállalkozónak. Ötezer marad. Fára, élelemre, villanyra, mindenre. Persze segítsünk… hallhatjuk a tv-ben, hogy ha nem tesszük, nem vagyunk emberek. Mi mást sem teszünk, csak segítünk azoknak, akiknek az utóbbi időben egyre szűkül az élettere, ám a lehetőségeket nem, csak az elvárásokat adja a rendszer. Most kampányszerű az odafordulás. Bár itt a kis falvakban ebből nem sokat érezni. Hideg van. Nagyon. Elkeseredettség, kilátástalanság és nélkülözés. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/02/03/268-hideg-van/
269. TÁRGYALÁS 2012. február 07. Túl vagyunk egy gyermekelhelyezési tárgyaláson. Öröm, hogy meghívtak minket is. Mi több, még partnernek is tekintettek. Fura, hogy ezt a nagy lépést egy olyan faluban tehettük meg, akikkel eddig ezen a vonalon még kevésbé dolgoztunk együtt. Máshol, ahol sokkal több energiát fektettem az intézményekkel létrejövő partneri munkába, még nem tartunk itt. Nyilván ez is emberfüggő, mint minden. A beszélgetés, annak ellenére, hogy a gyámügyi ügyintéző remekül kézben tartotta a dolgot, rémes volt. Az anya, aki egyszer hibát követett el, szeretné a gyerekeket. Az apa, aki hibáthibára halmozott, szintén. Az anya érzelmileg labilis, állami gondozottként nőtt fel, könnyen meggyőzhető valamiről, és az ellenkezőjéről is. Befolyásolhatósága mellett még önmarcangoló típus is. Ám, ahogy eddig megismertem, érzelmekben gazdag, gyerekszerető, a gyermekiről gondoskodni képes. Csak olyan ember, aki alatt sosem volt biztos a talaj, aki sosem szokta meg, hogy döntéseket egyedül kell hoznia, és vállalnia kell annak következményeit. Az apa agresszív, orvosi kezelés alatt áll. Most akarja a gyerekeket vissza, bár a válás után az anyának ítélte őket a bíróság. Gyermektartást sosem fizetett. Igaz, nem is nagyon van miből kifizetni a három gyerek után megítélt fejenkénti 3 ezer forintot. De, mint mondja, ha lenne, akkor se fizetné. Egyébként is, az új feleségnek is van öt, bár azokat meg az az asszony hagyta ott, egy másik faluban. Azokat is szeretné majd. Először mindenki elmondja az álláspontját. A férfi, akit jó beszélőkével áldott meg a sors, nagy, teátrális mondatokkal kezdi, röpködnek a frázisok. Az ügyintéző többször megszakítja, gyorsítani szeretné, és a lényegre szorítani a beszélgetést. De nehéz, a férfi monológjai hosszúak, visszanyúlnak a kezdetekig, torzítja is a valóságot, és nem kell hozzá nagy belemagyarázás, minden mondata után erősíti a képet, hogy nem a gyerekek, sokkal inkább a családi pótlék érdekli. Érzi ő is, és lassan elveszti a fejét. Kimegy, visszajön, a végletekig alázza az asszonyt, aki nem bírja tovább, ordítani kezd vele, mire ő önelégülten eljátssza a „na most láthatják, hogy alkalmatlan az anyaságra” szerepet. De ez sem hat, átcsap hát fenyegetőzésbe, megfenyegeti a hivatalt, és legfőképp a családsegítőt, akivel egy faluban él. Az ügyintéző jelzi, hogy jegyzőkönyvbe veszi majd, és következménye lesz, mire kéjes vigyorral közli: „lesz alibim”. Mi aláírjuk a jegyzőkönyvet, ő széttépi, az asztalra dobja, már ordít, látom, a családsegítő keze remeg, ahogy a papírt tartja. Aztán elrohan, magunk maradunk. A családsegítő álláspontja a kiemelés, nem látja biztonságban a gyerekeket. A gyámügyes hölgy is bólogat, nem csitul a baj, sosem lesz nyugalom, ha ott maradnak, a faluban. De elfogadja azt is, hogy a kiemelés nem segít, a gyerekeknek nem lesz jobb, és a semmiből nem lehet egy-két hónap alatt más körülményt varázsolni. Mi legyen hát?
Segítséget ajánlok, keresünk albérletet, más faluban, az asszonynak és a gyerekeknek. Segítünk átköltözni, berendezkedni. Kapunk pár nap haladékot. Hazafele már a kocsiban telefonálni kezdek. Persze kapkodok, gyorsan akarom, és hülyeséget csinálok, hisz polgármestertől, családsegítőtől kérek segítséget, más falvakban. De ki akarna befogadni egy cigány családot? Pénz nélkül, egy ilyen ügy hátterével. Hiába mondom, hogy tiszta, rendes, csak krízishelyzetben van. Minden falunak megvan a maga problémája a cigányokkal, nem tetézik tovább. A segítségnyújtást, ha lenne is, felülírja a probléma elkerülésének lehetősége. Bezárulnak a kapuk. Az asszony a hirdetéseket böngészi. Persze ez reménytelen. Nem adja ki senki neki. És megfizetni sem tudná. Végül, okosabban, a támogatott családjainkhoz fordulunk. Mindenhol vannak helyi segítőink, közülük. És lám, ők találnak is kiadó házat. Holnap megyünk megnézni. Talán sikerül új alapokra helyezni az életüket. Próbáljuk, távolabb az apától, aki rettegésben tart mindenkit, erősítve az anyát, aki egyedül gyenge. Megtesszük. Mert nem engedhetjük el azt a kezet, amit egyszer megfogtunk. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/02/07/269-targyalas/
270. HELYI SEGÍTŐ 2012. február 11. Egy projektben sikerült egy álláshelyet összehozni. Pár hónapra felvettem a faluból egy cigányasszonyt az alapítványhoz, helyi segítőként. Hamarabb nem lehetett. Még nem volt olyan a helyzet. Most viszont úgy tűnik, remek döntés volt. Bár vannak, akik bolondnak tartanak. A kezdetektől kerestem azt, akire építhetek, aki megérti, mit akarok, akivel össze lehet dolgozni. De nehéz ott effélét kiépíteni, ahol a nyomor az egyetlen szervező elv, mindenben, ahol partnerség kialakítására alig van lehetőség. Itt is kellett hozzá három év. Hogy egy kis mag kialakuljon. Olyan, aki felül tudja magában írni a pillanatnyi előnyszerzés érzését, akiben a bizalom kialakul, és a remény elindulhat. Vele sem volt egyszerű. Épp a napokban jutott eszembe hogy tombolt, kiabált velem, még az elején, mikor egyszer valami kirándulásra nem választottam ki a fiát….a többiek próbálták megnyugtatni…de elrohant, be a házba, ordibálva. És soká jött ki újra, mikor ott jártunk, hogy szóljon, hogy beszéljünk. Akkor még nem gondoltam, hogy ő lesz az első közülük. Aztán lassan kitűnt a többi közül. Valahogy reálisabban látta a dolgokat. Egyre többet beszélgettünk. Láttam, van hatása a többiekre. Nyilván ezt erősítette az is, hogy egy meghatározó nagycsalád tagja, kiterjedt rokonsággal. Szóval, nincs egyedül. És ez is fontos szempont volt. Utána jött a tragédia. Nem tudom, hogy bírta ki a gyermeke elvesztését. Mellette voltam. Bár vigaszt nem tudtam adni. A férje a helyi CKÖ vezetője. Vele nehezebb volt nekem mindig. A faluban mondták: a férj a fej, de a nyak, az az asszonya…. nevettem. Igazuk volt. Hívtam őket gyűlésekre, egyeztetésekre. Először csak azért, hogy ne legyenek az általam nem preferált „magunk közt vagyunk” típusú beszélgetések. Később kértem, mondják el, mit gondolnak. Ha ő szólt, annak mindig súlya volt. Pedig izgult, láttam, nem volt szokva efféléhez. Nehéz jól megszólalni ott, ahol eddig mindig érezhette a lenézést, és ennek megfelelő volt a beszédstílusa is. De hallgatja, ahogy beszélek, veszi át a nyugodt érvelést, próbálja úgy, ahogy nekünk sikerül. És ő ott is hatással bír, ahol én nem, mert ő rendelkezik azzal a hiteles megszólással, ami sokaknál hatékonyabb a közösségben, mint az én, mindig türelemre intő hangom. Aztán úgy gondoltam, jöjjön velünk napokra, kirándulni, a falubeli gyerekekkel, segítőként. Egy ilyen azért sokat elárul. Alkalmazkodóképességről, értékrendszerről, intelligenciáról. Remekül működött. Pontosan értette az elvárásokat, kezelte a konfliktusokat. És örömmel tette mindezt. Látható büszkeséggel. Akkor már eldöntöttem, amint lehet, felveszem. Aztán sikerült is. Nagyon örült. És borzasztóan meg akart felelni. És akarja most is. Meg kellett küzdenie mindenért. A többiekkel azért, mert őt választottam. „Benyalta magát.” –mondták rá. „Elmagyarosodik”. „Asszonyoskodik, parancsolgat.” Konokul kitartottunk egymás mellett. És óvatosan építettük a bizalmat. Már nem fogadok telefonokat bizonyos kérdésekben. Kérem, menjenek hozzá, ő
majd megnézi, felírja, és majd megbeszéljük. Együtt. Bizonyos dolgokat csak az ő csatornáján orvosolunk. Van, aki nehezen teszi meg. Van, akivel ő is ingerültebb, nem megfelelő még a hangnem, gyors a konfliktus, a sértődés. De alakul, lépésről, lépésre. Sokat beszélgetünk. Ahova csak lehet, hívom. Beszéltetem. Még nehéz neki. Remeg a hangja, nem tudja még idegenek előtt úgy kifejezni magát, ahogy szeretné. De egyre jobban megy. Naponta megbeszéljük a feladatokat. Telefonon, és emailen is. Ez utóbbi is nagyon fontos. Az írás miatt. Megcsináltuk az emailcímét, levelet váltottunk, és azóta naponta ír. Beszámol a nap végén, kivel, mi történt, hogy sikerült az aznapi munka. Kibéreltük a kultúrház kistermét, afféle kis közösségi helyiségnek. Napközben ott van. Befűt a nagy cserépkályhába. Szervezi a kézműves tevékenységeket, adatokat ír össze a családokról, problémákat gyűjt, összeírja a kertprogramhoz a dolgokat, és még sok mást is. Van segítő mellette, egyre többen. Amikor kint vagyok, boldogan nézem őket. Ahogy megindult valami köztük, előbb csak ketten-hárman, aztán egyre többen vannak, ahogy terveznek, beszélgetnek, ahogy remélnek. Az ő példája nyomán egyre többen próbálnak váltani, tenni valamit, hogy jobb legyen. Nem képzett, csak nyolc osztálya van. Ám jó ember, értelmes, intelligens, és megérti, tenni kell a sorsa jobbításért az embernek. Cigányként is. Ha máshová születik, ha tehetségét kibontakoztathatja, ki tudja mi lett volna belőle. De talán még most sem késő. Még mindig elindulhatunk. Amikor az első fizetését megkapta, nagyon büszke volt. – Tudja, nekem ez az első „igazi” fizetésem. Még nem volt munkahelyem, csak közmunkán voltam. – mondta, 38 évesen. Már három év munkája van ebben a faluban. Amikor elkezdtem, rémes volt. Százszor kezdtem újra. Most már bíznak bennünk sokan, és azt látom, ez a bizalom gerjesztett valamit, egy mindennél erősebb pozitív közösségi hatást, és ha ez megindul, érzem, napról napra könnyebb lesz. Minden találkozónál megöleljük egymást. Hogy érezzük, őszinte támaszai vagyunk egymásnak. És, hogy lássák ezt a többiek is. Tisztelem őt, és ő is engem. Bízom benne, és ő is bennem. Egyszerű dolgok, amelyek erőt adnak. Ott is, ahol nagyon nehéz. Vannak az országban más hasonló programok is. Egyben megegyezünk, hogy az asszonyokkal kezdjük a közösségépítést. Velük könnyebb szót érteni. És rajtuk keresztül jobban megérinthetők a gyerekek és a férfiak is. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/02/11/270-helyi-segito/
271. EGY LEVÉLVÁLTÁS 2012. február 13. Ritkán teszek ki a blogban levelezést. De most újra megteszem. Azért, mert szerintem pontosan mutatja azokat a dolgokat, ami miatt itt tartunk. Egyfelől az átgondolatlanságot, másfelől az indulatot. És azt hiszem, nemcsak a cigánykérdéssel vagyunk így… hanem egyre több területen. Mutatja azt mennyire fontos lenne egyrészt, hogy az egyik oldal ki tudja mondani: a másiknak igaza van, elfogadom amit jelez. Másrészt, hogy élből akkora indulat feszül a másik oldalban, amire nehéz nyugodtan reagálni. Aztán persze minden tisztázható. A feszültség feloldódik, és elindulhat valami más, pozitív jellegű dolog. A facebookos levelezésünket eredetiben közlöm, csak kivettem belőle mindazt, amiből a levélíró beazonosítható lenne, hisz nem ez a célom. Csak azt szeretném megmutatni ezzel, hogy lehet tisztázni a félreértéseket. Hisz, a blogomnak, nem a kifogásolt mondat volt az üzenete, de megértettem, hogy az az elem félreérthető volt, és elfogadtam a kritikát. El tudtam fogadni. A kedvezőtlen indítás ellenére. Ő pedig megértette, nem jó így reagálni valamire, amivel nem ért egyet, amit bántónak érez. Így is lehet. Lehetne. Úgy érzem, ez egy „tanlevél”. Mert mindenki hibázhat. A kérdés, ragaszkodunk e konokul ahhoz, amit elhibáztunk, és mélyítjük tovább a konfliktust, vagy képesek vagyunk változtatni az álláspontunkon. Azt hiszem, ennyi a tanulsága. De megfontolásra ajánlott tanulság. Szóval a levél: X: Véletlenül rossz gombra nyomtam! Vissza ne igazoljon, maga szemtelen, mocskos, rasszista, álszent ribanc! Hogy van képe kiejteni a száján ezt a mondatot??? “Nem képzett, csak nyolc osztálya van. De jó ember, értelmes, intelligens, és megérti, tenni kell a sorsa jobbításért az embernek. Cigányként is” . Egy diplomás cigányasszony, aki nem csak azért akar tenni magáért, mert cigány is! De…mindennek ellenére – ahogy fogalmaz öntudatlanul – jó ember! Aki soha nem a származást néztem, amikor embernek segítettem, és nem csináltam magamból hőst, ha történetesen romákon is. Vagy nem romáknak is. Remélem, nem sokáig tud ilyen “jó” lenni a romákhoz, remélem, mihamarabb elzavarják, még a közelükből is! Én: Hm. Nem igazolom vissza. Azt hiszem, igaza van. A “de” félreérthető. Bár senki sem értette félre eddig. Azért kiveszem. X: Nos, az én ismerőseim, romák, nem romák habzó szájjal vették észre…tudja, az egyik azt írta: ez a nő észre sem veszi, hogy szalonrasszista…egyetértettem vele, és tartom. Persze, én ezért szeretnék a népemnek kommunikációt tanítani, hogy ne kövessék el azt a hibát, amit Ön nagyon látványosan: érzékenységet sértett. Mert higgye el, vannak nem csak 8 általános végzett romák is, akik nagyon is jól értenek a retorikához. Csak akkor van a baj, amikor emóciókkal akarják elintézni a tévedéseiket az emberek, ahelyett, hogy végig gondolnák, hogy főleg ÍRÁSBAN hogy ne követhették azt el, ha nem is volt szándékos. Vélhetően valahol, nagyon tudat alatt – ha belegondol, igazat ad – Ön lekezeli azt az asszonyt, akiről írt.
Végezetül, sajnálom a feldúlt, közönséges hangnemet. De tudja: túlemocionált roma is vagyok, aki először kiabál, ordibál – kínjában, ahogy azt szintén kicsit sztereotípe megírta… Szép jó estét. Én: Nem tagadom, meglepett a levele stílusa…ennyi gyűlölet régen sütött át levélen, pedig kapok sokat, a szélsőjobbosoktól is…. Igen, tudom, a leírt szövegnek súlya van, és kerülni kell a félreérthető mondatokat. De azt hiszem, keveset tud rólam, a munkáról, amit végzek, hogy ennyire elítéljen. És be tudom látni a hibámat, ha félreérhető voltam. X: Amint látja, nem vagyok pedig vadember…csak nagyon érzékenyen érintett… De tegnapra a sokadik volt az ön írása…annyit cigányoztak le, hogy ez volt az utolsó csepp….)) Én: Persze, nem vagyunk azok….. Megértem. Maguknak sem egyszerű. X: Én is, amint látja: még egyszer elnézést kérek. Én: Jó, nincs semmi baj…nálam sem. Szokva vagyok az ilyen stílusú levelekhez… Máskor pedig jobban figyelek. Mert senkit sem akarok sérteni. Van baj úgy is elég… X: Sok sikert a munkájához…Talán, ha igaz…. több mint X éve az Édesanyjával dolgoztam együtt az Y utcai általános iskolában…nagyon kedveltem… Én: Ő nem az édesanyám, csak a név ugyanaz. Az enyém már sajnos régen meghalt. X: Ha nem Ön az édesanyja, csak névazonosság van, akkor is szerettem őt :)) Egy igazi elkötelezett pedagógus volt, akivel nagyon sokat beszélgettünk a közös védenceinkről: a roma gyerekekről.. Én: Ismerem a munkáját, és sokan kérdezik, rokon e… Egy nagy család a mienk, a Ritók nem túl gyakori név… X: Akkoriban én nagyon fiatal voltam még, de a gondolatai megmaradtak bennem… Én: Igen, a meghatározó találkozások….sokszor gondolkodom én is, mi vitt erre az útra…Na, megyek, dolgozom még kicsit…minden jót, kedves X. X: Megtisztelt, hogy minden dühöm ellenére alázattal válaszolt, köszönöm! Minden jót kívánok Önnek, és a védenceinek. és ha segítségére lehetek, megtalál :)) Viszont írásra, szép estét :)) Én: Rendben….akkor bejelölöm. OK? Csak, hogy megtaláljam majd…. X: Köszönöm :)) Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/02/13/271-egy-levelvaltas/
272. FAGYPONT ALATT 2012. február 17. A hideg nem enged. Egyre több az olyan helyzet, amitől mi is megrémülünk. Amivel alig tudunk megbirkózni. Ma, hála a támogatóinknak, megint tudtunk fát osztani. Muszáj volt. A héten sok jel mutatta, nem szabad nekimennünk e nélkül a hét végének. Az utcák néptelenek. Mindenki a házakba húzódik. A nyomort még a friss hó sem tudja eltakarni. Furcsa, hogy bár rengeteg itt a gyerek, nincs hóember, szánkónyom. A visszahívós sms-ek rekordot döntenek. Ma reggel hat után kicsivel jött az első. Összerezzentem. Az ember ilyenkor fél a visszahívástól. Nehéz most, nagyon. Először is, mert a hideg miatt több iskola napokra bezárt. Ami otthonmaradást hozott a gyerekeknek. Akiknek otthon meleg és ennivaló kell. Aztán, mikor indult a suli, a hóban több cipő felmondta a szolgálatot. Régen volt nálunk olyan, hogy cipőhiány miatt maradt otthon gyerek. Most előfordult. Vittünk csizmácskákat, és javíttattunk cipzárakat. Pár felnőtt is kért lábbelit. Jobb híján zacskót húztak a lábukra, úgy bele a félcipőbe. Hátha tovább bírja, és nem ázik át. Mert most indult a közmunka, a szerencsések mehettek, havat lapátolni. És nagyon hideg van. Egy sportcipő hamar átázik, felválik. Annak is menni kellett, ki, a hóba, akinek a családjából már volt behívott közmunkára. Menni kellett, fát keresni. Mert a házakban, ha nem raknak a tűzre, nagyon hamar borzongató hideg lesz. Több gyerek ruhájából fojtó füstszag árad. Mi már innen tudjuk, meg kell nézni, mert otthon a kályhával, vagy a kályhacsővel gond lehet. A férfi is ment. Biciklit tolt, ahogy szokta. Csak ágakat, jövéseket szedett. Az üres telkeken, ahol már rég az akácia az úr. De nem lehet. A rendőrség figyel. Fényképez, elkoboz, büntet. Most 50 ezerre. Hogy miből lesz befizetve? A férfi ránt egyet a vállán. Legfeljebb majd leüli. Kifizetni nem tudja. Fölösleges részletre megkérni. Az öreg nem tud menni. Az agyvérzése miatt nehezen mozog. A felesége sokára nyit ajtót. Az ágyból kelt ki. Mert máshogy már nem bírták a hideget. Csak betakarózva, a sötét és hideg házban. Azt hiszem, a sors rendezte úgy, hogy rákérdezzünk a faluban, nincs e olyan öreg, akit rég nem láttak, akinél lehet, hogy nincs tűzifa. Mindketten napok óta a dunyha alatt vannak. A lehelet látszik a szobában. A régen kihűlt kályha mellett egy marék apróra tört száraz gaz. Ez az összes fűtenivaló. Ezzel már nem érdemes kínlódni sem. Gyors segítség kell. Étel sincs. A nyugdíjukat a fiuk szokta hozni, de januárban nem jött. A kollégám telefonál neki. Zavart szabadkozás, ígérgetés. Falubeli segítőink visznek fát. Begyújtanak. Próbálom azokat értesíteni, akiknek a faluban az idősekre kell figyelni. Akiknek ez a munkájuk. De megvan az indok hamar. Az öregekről az hírlik, ha van pénz, hajlamosak a pohár fenekére nézni. Próbálom megérteni, mi köze lehet ennek ahhoz, hogy most megfagyhatnak. Azt hiszem, ugyanaz, mint a hajléktalanoknál. Kevés ember tud a segítségre koncentrálni, és nem a felelősségre vonásra, ha róluk van szó.
Ma nem volt olyan felhőtlen a faosztás. Először is, mert nem értik meg, hogy nem tudunk mindenkinek adni. Elsők a kisgyerekesek, aztán az egyedül élők, betegek, öregek. Kegyetlen dolog ezeket a listákat elkészíteni. Élelemosztásnál is. Próbálni mérlegelni. Mert a határt meg kell húzni valahol. A végén, ha marad, akkor adunk a fiataloknak, vagy oda, ahol már nagyobbak a gyerekek. Meg azoknak, akiknél tudjuk, kerül valami munka. Aztán, nem szívesen adunk annak, aki nemrég hozatott Romániából egy teherautónyit, és eladta a megszorultaknak, busás haszonnal. Mert itt gond a fuvardíj, nagy vonzereje van annak a tűzifának, amit oda visznek, a faluba. A legközelebbi TÜZÉP öt km-re van, nem éri meg két mázsát kihozatni, többre meg nincs pénz. És nem szívesen adunk annak sem, aki nemrég jött vissza a faluba, zűrös életű, többször büntetett, és alig egy hónap után már kamatozik, 100 %ra ad kölcsön, már volt verekedés, verés, sajnos, ezt a rendőr nem figyeli, a gallyat a biciklin inkább, igaz, az a veszélytelenebb. Nos, ők nehezen értik meg, miért a sor végén vannak, nekik miért nem adunk. Mert ők is fáznak. És a nyomor szintjén nehéz észérveket elfogadtatni azzal, aki benne él. Így, aki félt, hogy neki nem jut, az bizony lopott fát most attól, aki kapott. Nehezen fenntartható renddel, ordibálásokkal, végül minden fát elvittek, mindenkinek jutott, ki kukában tolta haza, ki zsákban cipelte. A hétvége megoldódik. És reméljük, a jövő hét már melegebb lesz. De sokat gondolkodok egy ilyen hét után, milyen fontos tapasztalatokat adna ez a döntéshozóknak. Azt hiszem, megértenék, hogy már túl vagyunk azon a határon, ami az elviselhetőséget jelzi. Hogy a végletekig leszűkítették ezeknek az embereknek a mozgásterét, a lehetőségeit, már csak a tiltás van, és a „nincs”. A “magadra vess, ha nem tudsz megélni” itt nem értelmezhető. És innen nem lehet munka iránti motiváltságot teremteni. Itt valami más körvonalazódik. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/02/17/272-fagypont-alatt/
273. AZ IGAZGYÖNGY ÖSZTÖNDÍJA 2012. február 20. Szeptemberben kezdtük. Akkorra jött össze annyi támogató, hogy beindíthattuk. Azoknak a segítségével, akik mellénk álltak, és hitték, ezzel a sajátos megközelítéssel lehet pozitív hatást kiváltani, megakadályozni a jobb képességű gyerekek elkallódását, és települési szinten is elindítani köztük valamit. Hogy ne húzza vissza őket az, ami mindennél erősebb, ami ellen nem tehet semmilyen oktatás, iskola. Az alapötletet egy korábbi blogbeírásban már vázoltam. Ott írtam arról is, hogy azért kellene, mert őket nem érik el az ösztöndíjak, pedig innen a hármas-négyes ér annyit, mint a jó körülmények között élő majdnem jelese, mert itt otthon nincs tanulás, sem szülői noszogatás, sem számonkérés, felelősségre vonás. Náluk csak lezajlik az iskola, mindenen kívül, és az első években jól tanuló gyerek 10 éves korára már csúszik lefelé, egészen a bukásig, és végül nyoma sincs annak, mi lehetett volna, ha… Szóval, egy faluban teszteltük, kiválasztottuk a legjobban tanuló öt gyereket. Halmozottan hátrányos helyzetűeket. Ők lettek az Igazgyöngy ösztöndíjasok. Támogatóink jóvoltából 10 ezer Ft-ot kaptak, havonta. Nagy összeg ez, pláne a 28 500 Ft tükrében. Az ösztöndíj céljait, a jogosultságot, lebonyolítást szabályzatban rögzítettük, és mindenkivel szerződést is kötöttünk. A pénzt a hónap végén kapják. Mikor a családban már nincs semmi. Akkor ennek a pénznek nagy hatása van. Persze előtte egyeztetünk az általános iskolai tanítókkal, és együtt, a családdal beszéljük meg a tapasztalatokat. És együtt döntünk a felhasználásról is. Ami lehet élelem, tűzifa, gázpalack cseréje, vagy rátöltés a kártyás villanyórára. Amire szükségük van. Ezt a pénzt a gyerek szerzi, a tanulásával. Azzal, hogy igyekszik, és az elvárásoknak megfelelően viselkedik. És a szerződés a szülő szerepét is rögzíti, az együttműködő, a gyerekére figyelő szülői magatartásban. Reméltem, hogy működni fog. Most, a félévi bizonyítványok tükrében már végezhetünk egy kis összegzést. A cél több területre fókuszált, a hatás is ennek megfelelő. Bár eleinte voltak nehézségeink, a gyerekek és a családok körében világossá vált a cél, az ennek való megfelelés. És érezhető a pozitív elmozdulás. A gyerekeken látszott a szülők hatása, a magatartásuk javult, a megfelelni akarás áthatotta őket, örültek a dicséretnek. A szülők rendszeresen rákérdeztek a gyerekek magatartására, tanulmányaira. Ilyen hatásokra eddig nem volt példa, hogy harmonizálni tudtuk volna ebben a társadalmi csoportban az iskolai és a családi hatásokat. És ez nem csak az ösztöndíjasokra vonatkozott, hanem a település gyermekeire általában. A korábbi öntörvényűség a gyerekek részéről visszahúzódott, a szülők pedig érdeklődni kezdtek, és hatottak otthonról az iskolai munkára. Korábban, ha arra utaltunk a gyerekeknél, vajon mit szól majd ahhoz otthon a szülő, ha elmeséljük nekik, hogy viselkedik, vállrándítás volt a válasz, ma, ha ez elhangzik, rögtön érzékelhető a váltás. A szülők ebben a partneri viszonyban megerősítették a pozitív hatásokat,
és visszaszorították a negatívakat. A felnőttek körében rendszeresen felhoztuk az ösztöndíj témáját, biztattuk őket a gyermekeik motiválására, értelmeztük a velünk való együttműködés szabályait, nem egy negatívnak induló történet vett pozitív irányt ennek következtében. Hatásos volt a falukarácsonyon az ösztöndíjasok kiemelése, jutalmazása, és a biztatás, hogy ezt bárki elérheti közülük. A tanulmányi eredmények tükrében vizsgálva a dolgot, az öt főből négy esetében a tanulmányi eredmény vagy lényegesen nem változott, vagy javult, volt, akinél öt tizedet is. Érezhetően jobb lett a magatartás, a tanuláshoz való viszony, a szülői együttműködés szintje. Kevesebb az agresszív megnyilvánulás. Egy főnél öt tizedes romlás volt, többszöri figyelmeztetés és fogadkozás ellenére is magatartási problémák sora jelentkezett, bár nálunk, a művészetiben nem annyira, de az általános iskolában sokszor. És volt olyan gyerek a faluban, aki nagy javítással, akarattal, szorgalommal, családi támogatással, felé ment az ő lerontott szintjének. Félévkor cseréltünk hát. Az anya nagyon zokon vette, de lassan megértette, hogy ekkora rontás mellett, és ennyi magatartási problémával nem maradhat a támogatottak között. A vádaskodás után, most nagyon javítani akarnak, reméljük, így is lesz. A cserének pedig nagy üzenetértéke van…. mindenki látja, hogy tartjuk magunkat a szabályzathoz, és a rendszer nyitott, bárki számára, aki akar, és eredményeket képes felmutatni. Az általános iskolára is hatni kívántunk az ösztöndíjprogrammal. Partneri viszonyt reméltünk, egységesített hatást, egymás munkájának segítését. Még nem működi rendesen…. de reméljük alakul ez a dolog is. Szóval, a programot sikeresnek érzem. Lehet, a számszerűségben még akkora változás nincsen fél év alatt, de a családi, közösségi hatás, és az egyéni erőfeszítés, a motiváltság javulása mindenképpen szembeötlő. És talán ez most fontosabb, mintha korrepetálással pár tizedet javítanának. Mert nem a képességeikkel van a baj. Ez az ösztöndíj a szándékot mozgatja bennük. Az egyéni akaratot, és a családi megerősítést alakítja. Megtapasztalható módon ad rangot a tanulásnak. A többi pedig reményeink szerint menni fog… Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/02/20/273-az-igazgyongy-osztondija/
274. NEKIK MIÉRT? 2012. február 24. Az a baj, hogy a megélhetés nehézségei olyan helyzetet teremtenek, hogy az emberek között már csak abban van különbség a faluban, hogy van aki cigány, és van, aki nem. A nyomorúság egyformán szorít mindenkit. És ebből logikusan következik, hogy nem erősíti az elfogadást, ha az egyik oldalt támogatjuk, a másikat nem. Ezt már régen megértettem. Más falu példáján. De nehéz ezt a gyakorlatban is alkalmazni. Mármint az igazságosság kérdését…. Mert nem lehet egy falu teljes lakosságával az egyenlősdi elvei szerint foglalkozni. Nincs objektív mérce, olyan, akit mindenki elfogadna. Írtam már arról, hogy elsősorban azokra a családokra fókuszálunk, ahol gyerekek vannak. Ott is előnyt élveznek a 14 év alattiak. Mert mi a gyerekeken keresztül, elsősorban miattuk akarunk változtatni a helyzeten. És, bár igyekszünk mindig bővíteni, a kapacitásunk véges, a sor végére is kerülnek családok. Ráadásul a helyzet az, hogy a faluban nem cigány családnak nem nagyon van 14 év alatti gyermeke. Ők, akik kevesebben vannak, vagy nyugdíjasok, vagy felnőttek a gyerekeik. És persze ők is kevésből élnek. Azt hiszem, most a hideg miatti helyzet, a gyakoribbá váló élelmiszer és faosztás váltotta ki az indulatokat. Ma nagyon elgondolkodtam. A kolléganőm, aki velem volt, egyenesen megrémült. Félt az agressziótól, megijedt a gyűlölettől, ami tényleg nagy erővel tört fel. Ugyanúgy (mint amit szerencsére egyre ritkábban tapasztalunk meg), a cigányoknál. Semmiben nem különbözött. Sem a szavakban, sem a metakommunikációban, sem az indulatban. Érvek? Persze voltak. A saját szempontból megközelítve. És a vádak is. Hogy a kisnyugdíjasokat miért nem támogatjuk? És a nem cigányok földjét miért nem szántatjuk fel? Miért mindig csak azoknak adjuk az élelmet, mikor eladják? Nekik is árulják…Ők miért nem kaphatnák fát? Mert látnak ám mindent…a parizert is, amit a múltkor osztottunk. Nekik nem jár? Ők alávalóbbak? Próbálom mondani, hogy a parizert gyermekétkeztetésre kaptunk, nem adhatom másnak, csak oda, ahol gyerek van. Meg sem hallják. Csak fokozzák. Hogy „ezek” nem fogják a kertet sem művelni…. csak ellopják a másét. És persze, hogy mennyit kapnak…200 ezret is a kölykeikre.. Ők meg nyomorognak abból a minimálbérből. Próbálom a gyerekek számával indokolni, jelezve az egy főre jutó jövedelmet, de nem megy át. Hanem, hogy itt a tanulmányi ösztöndíj is. Az is csak a cigánynak megy, mi? A „magyar” meg esélytelen. Nekik nem jár, ugye? Mondanám, hogy de, ha olyan korú, akiknek adjuk, és jól tanul. De már egymást biztatva, hangosan, hangosabban, mint ahogy a helyzet megkívánná, bizonygatnak, szítva tovább az indulatot. Hogy ők nem kaptak iskolatáskát sem. Kérdezem, miért nem tetszettek kérni? Szívesen adtunk volna…A válasz is kirekesztő: mert mi nem vagyunk „olyanok”. Hogy akkor honnan kellene tudnunk, hogy rászorulnak, arra nincs válasz. A lassan kezelhetetlenné váló vitában még fel tudok tenni egy kérdést: mit javasolnak, mi legyen velük? Ha nem jól gondolkodunk, akkor hogyan csináljuk? Azt mondják meg, mi
legyen a falu másik felével? Kicsi csend, és aztán egy „bátor” válasz. Amit nem írok le. Mert én ilyet nem írok le. Aztán dühödten elvonulnak. Sokáig dolgoztunk azon, hogy a cigányokat magunk mellé tudjuk állítani. Hogy elhiggyék, tenni kell magukért, a gyerekeikért, a környezetükért és jobb lehet. Ha akarjuk, ha együtt akarjuk, menni fog. Most úgy tűnik, az alapot sikerült ehhez megteremteni. Hogy van egy mag, aki akarja, velünk, és húzza magával a többit. Persze még egy pillanatra sem engedhetjük el a nehezen felvett szálat. Ezt tudjuk, érezzük. De az alap napról napra szilárdabb. Lassan tervezhetővé válnak a dolgok. Aztán, most itt a másik fele. Akik elvileg tudnak egy csomó dolgot, amit ők nem. Tudnak dolgokat az önfenntartásról, a beosztásról, más a munkához való viszonyuk, dolgoznak, vagyis dolgoznának, ha lenne mit. És nem akarják együtt. Nem értik, nem látják, hogy a falu csak együtt indulhat el. Hogy a cigányok nélkül nem megy. Hogy rajtuk is akarunk segíteni, csak oda még több kell. Mert ők még hátrébb vannak. Muszáj lesz valamit kitalálni. Az elkeseredettségük, gyűlöletük rémisztő. Most velük kell elölről kezdeni. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/02/24/274-nekik-miert/
275. ANYÁK, ÁLLAMI GONDOZÁSBÓL 2012. február 27. Egyre több asszonyt ismerhetek meg ebben a munkában. Olyan anyákat is, akik állami gondozásban nőttek fel. Van, aki tűzbe menne a gyermekiért. De több van, aki másképp áll hozzájuk. Szeretik őket, persze, nem ez a gond. Hanem a lemondás. Hogy egy pillanat alatt képesek lemondani róluk. Hivatkoznak megoldhatatlan helyzetekre, pénztelenségre, nyomorra, szófogadatlanságra, bármire. Van, akiben a családi pótléktól való függés felülkerekedik, és maga mellett tartja őket. De van, akinél ez sem érv. Az asszonytól régen kiemelték a lányt. Szökésben van, szeptember óta, egyszer visszavitték a rendőrök, kétszer maga is visszament, de nem sokáig marad az otthonban. Van, amikor egy fél napig, máskor egy-két éjszakát is. Kóborol egy fiúval, aki nagykorúsága miatt már kikerült a rendszerből. Hetente megfordul nálam, telefonon többször is bejelentkezik. Már nem bírtam nézni, olyan elhanyagolttá vált. Ruhája koszos, szakadt volt, sokat fogyott is, a hideg ellen nem véd a rövid derekú farmerkabát, mindig megfázva, összefagyva jött be. A szobában már nem szívesen maradt meg senki, ha bejött. Vettünk hát új ruhát, zoknit, bugyit, nadrágot, pulcsit, lecseréltünk mindent, és kapott egy meleg kabátot is. Az anyjával találkoztam másnap. Újságolom, hogy volt bent nálam a lány, felöltöztettük szépen. –Engem nem érdekel – mondja. Öltöztesse fel az állam. Hisz állami gondozott. Nem az én felelősségem, ha szökik. Én nem kapok utána pénzt. Örüljön, hogy befogadom éjszakára, ha hazajön. Mintha nem is a saját gyerekéről beszélne. – Akkor is, csak a magáé – mondom neki. Ránt egyet a vállán. A másiknál most kaptunk pár hét haladékot, hogy találjunk más faluban albérletet. Az asszonynak, a három gyereknek, akik közül egy, a legnagyobb lány, 14 évesen a hatodik hónapban van. Nehéz helyzet után ez az albérlet annak az ára, hogy a családban maradhassanak a gyerekek. Egyet, aki beteg, átmenetileg egészségügyi gyermekotthonban helyeztek el, amíg a helyzet normalizálódik. De nem megy. Pedig mi is próbáltuk. A hatodik faluban sem kap albérletet. Cigánynak nincs. Ha van is, nem ennek a családnak. Kit a hírhedt apa neve, kit az állapotos lány rémiszt el. Egy albérlet biztosnak tűnt, segítettünk, ahogy ígértük, odaadtuk az árát, leelőlegezték, vagy nem, ki tudja, de a pénz már odavan, albérlet meg sehol. A gyámhivatal türelme fogy. Szeretné lezárni az ügyet. Naponta hívom az asszonyt, kérdezve, keresett e már házat, helyet. Biztatom, hogy iparkodni kellene, hisz az idő fogy, a gyerekeket meg elviszik. – Akkor vigyék – mondja. Én már nem tudok mit csinálni. Azt gondoltam, a bútort, amit maguk adtak, visszaadom, a többit meg elosztogatom, és elmegyek…- És a gyerekek? –szakítom félbe. – Jobb lesz nekik ott. Én már nem bírok semmit tenni. – hajtogatja tovább. Naponta verek bele újra lelket, hogy küzdjön a gyerekiért, de tudom, érzem, öt percig tart csupán, nem akar már harcolni értük. Hiányzik belőle valami.
A harmadik fiatal még, nemrég lett nagykorú. Még előtte szülte a kicsit. Szökésben volt, a kórházból vitték a szülés után az anyaotthonba. Aztán otthagyta a babát. Azt mondja, néha meglátogatja. Úgy hallom, most megint terhes. Folytathatnám a sort. Igazából nem hibáztatom őket. Tudom, ők sosem érezték, milyen apró gyermekként odasimulni ahhoz, akinek a szíve dobbanását már belül is ismerték. Hogy milyen az, amikor biztatásukra az első lépésekkel elindulhatnak. Oda, hozzá. Az anyához. Nem élték meg azt az érzelmi biztonságot, amiből az ember felépítheti magát. Mert ezt az állami gondoskodás nem tudja megadni. Ám felnőtt nőként újratermelik magukat, újabb és újabb gyermekeket adva az államnak, akikben ugyanúgy nem tud kialakulni az anyaság felelőssége és érzése. Ördögi kör, amiből nem lehet kitörni. Nekem csak egy tapasztalati képem van. Nem tudom, van e kutatás, utánkövetés arra, hányan tudnak állami gondozottként megfelelő anyaként működni, felelősen gondoskodni a gyerekeikről. De akikkel én találkozom, azok között nem ez a jellemző. Szomorú sorsok ezek. És az ember tehetetlen. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/02/27/275-anyak-allami-gondozasbol/
276. EGY ÉRETTSÉGIZŐ 2012. március 02. Az idén jelentkeztek hozzánk, hogy szeretnének rajzolni. A középiskolás fiú és a lány. Egy házban laknak, gondoltam, testvérek. Aztán egy beszélgetésből kiderült, hogy nem. Ők, egy pár. Együtt élnek. Sajátosan egyesítenek cigány hagyományt és modern kort. Aztán jobban megismertem őket. A fiú nem a faluba való, máshol él az anyja, öt testvérével, apa nélkül. A lány élete sem egyszerűen indult, akinek a nevét viseli, az nem az apja, de a szüleivel él, már a határ innenső oldalán. A szerelem, ami a két fiatal között lobbant, végül úgy alakította az életüket, hogy a fiút befogadták, a lány mellé. Reggelente együtt indulnak a buszhoz, és utaznak be a középiskolába. Aztán délután haza. Együtt tanulnak, és együtt járnak hozzánk is. Rendkívül udvarias, halk szavú fiatalok. Szorgalmasan, nagy munkafegyelemmel dolgoznak, bár érzek rajtuk valami elmondhatatlan szomorúságot. Tudom, sokat nélkülöznek. De ez nem újság errefelé. Csak a kicsik még nem fogják fel a súlyát. Ők már igen. A fiú rendvédelmi szakirányban tanul. Minden vágya, hogy rendőr legyen. A jegyei hármasnégyes között vannak. Szépen, megfontoltan beszél arról, milyen fontos lenne, hogy cigányként jó példát mutasson azzal, hogy ő rendőr lesz. Egyszer megkérdezte, nincs e nekünk az alapítványnál olyan súlyzóféle…. mert szeretne edzeni. Vittünk neki egyet. Az öröme leírhatatlan volt. Látszott, nem sokszor kapott ajándékot. Azt sem tudta, hova legyen…hosszasan megölelt minket, akiktől effélét kaphatott. A kézügyessége is szembeötlő. Szépen rajzol, különös világ elevenedik meg a lapjain, valamiféle fantáziavilág, amin szépség, és szerelem, harmónia és elvágyódás jön át. Kérdeztem a múlt héten, mi lesz akkor a következő tanévben. Most leérettségizik, mondja, aztán dolgozik majd egy évet. És utána jelentkezik majd abba a középiskolába, Miskolcra, ahol majd a végén rendőr lehet. Kérdezem, miért nem most. Mondom neki, így jövőre nehezebb lesz a felvételi. Nem a korától elvárható józansággal mondja: most nem állok úgy anyagilag, hogy mehessek. Nem tudom kifizetni még az útiköltséget sem. De dolgozok majd, és utána lesz pénzem rá. Mert meg akarom csinálni azt az iskolát. Nekem ez gyerekkori álmom. A múltkor megcsináltam a fizikai tesztet, mert oda az is kell. Mindent sikerült magasan teljesítenem – mondja. Kérdezem: – Akkor be sem adtad a jelentkezési lapot? – Nem – hangzik a válasz. – Most ezt nem lehetett. Majd jövőre. Érzem benne az elhatározást. Az akaratot, ami most is erős. Még az. De vajon jövőre is az lesz még? Vagy megkoptatja a szükség, a napi megélésért folytatott harc? És megmarad
vágynak, álomnak? Vajon meddig lehet ezt az erőt a közmunkában, árkot takarítva megtartani? Ez most nem főiskolai, egyetemi továbbtanulás. Ez középiskola. És még ez is elérhetetlen annak a rétegnek, amelyiknek még az útiköltség is gondot jelent. Mert innen nem lehet kollégiumba menni. Mert az, még ha a férőhely ingyen is van, pénzbe kerül. Kell ruha, iskolaszer, könyvek, útiköltség, zsebpénz, törülköző, tisztasági felszerelés, tornaruha, táska, és még ki tudja mi. Még ezt is alig bírja. Pedig a távolság az otthon és az iskola között csak 5 km. De sokszor a reggelit majd csak a késő délutáni otthoni étkezés követi. Mert az ebédért a suliban fizetni kell. És mi segítettük ki egy számológéppel is, a sokadik matek egyes után, amit azért kapott, mert nem volt neki. Szóval, az esély a tanulásra szép szó. Halljuk, mindenkinek megvan a lehetősége. Persze, szóban igen. De a valóságban ezek a lehetőségek másképp festenek. Néha egy útiköltség hiánya is elérhetetlenné teszi. Persze nem mindenkinél van ez így. Van, akinél ez nem gond. De szomorú, hogy a lehetőségeket azokhoz igazítják, akiknek van elég. És figyelmen kívül hagyják azokat, akik ez alatt a szint alatt élnek. Pedig köztük is vannak tehetségek. Akikből lehetne valami. Akik példát mutathatnának. Csak náluk, az ő viszonylataikban, a sokat hangoztatott esély nem értelmezhető. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/03/02/276-egy-erettsegizo/
277. ESKÜVŐVEL, VAGY ANÉLKÜL 2012. március 05. Amikor nyolcadik után az apja arról mesélt, házról kellene gondoskodni a lányának, hiszen hamarosan férjhez megy, hisz’ már 15 éves, nevetve mondtam: ugyan már, ráérnek még ezzel. Ő is velem nevetett. Udvariasságból. Az ilyen korú lányok nagyon szem előtt vannak. Talán másfél éve volt, hogy a lány egy fiúval kezdett járni. Hamar elterjedt a pletyka, hogy már túl vannak „azon” is. Pedig nem volt igaz. A rágalmazásnak furcsán vetettek véget: az anyja nőgyógyászhoz vitte, hivatalos papírt kért az érintetlenségéről, és azt lobogtatta a rágalmazóknak. Nem is értettem, miért volt ennyire fontos ez. Nem 21.századi problémának tűnt, de elfogadtam, hogy nekik így fontos. Aztán újra tervezni kezdtek, hol élhetne majd a fiatal pár. – Mert tavasszal eljegyzés, utána esküvő lesz! – Magát is meghívjuk! – mondta nekem az apa. – Mert itt addig semmi sem lesz! Mer’ ez a lány még úgy van, ahogy az annyábúl kibútt’…. Néztem az arcán azt a büszkeséget, amit a nyomorban ritkán lát az ember. Mert itt ritkán büszke az ember valamire. Erre legalább lehetett. Mert ez tényleg ritkaságnak számított. Aztán mégis másképp alakult. Pénz az esküvőre nem volt, elmaradt hát, és ment minden a közösségben megszokott módon, összeköltözve létrejött az új család. És már útban van a kicsi is, kismama lett a fiatal lány, 17 évesen. Intézik a magántanulói státuszt, hiszen ebben az állapotban nem érdekes már a tanulás. Meg elhelyezkedni úgysem tud senki, azzal meg, amit ott tanulna éppen nem. Az új család is a megszokott úton megy majd tovább a családi pótlék és a segély vonalán. Mert más lehetőség nincs. Ezzel szemben nem tudunk sok perspektívát mutatni. Örülni lehet, hogy a lány 17 éves koráig kihúzták. Hogy 18 éves korára csak egy gyereke lesz, nem három, mint másoknak. Szóval, egyelőre még a szülőkhöz, de összeköltöztek. Ez persze senkit sem zavar, megszokott a családalapításnak ez a módja a cigány közösségekben. Persze azt nem tudom, ezt a társadalmi csoportot figyelembe vették e a törvényhozók, amikor a házasságot kiemelt elemként helyezték el a családi életben, és az arra való nevelésben. De azt hiszem, nem ez az egyetlen dolog, amiből ők kimaradnak… A múltkor mesélte egy kolléganőm, hogy majdnem befürdött egy feladattal, ami remekül működött egy jobb körülmények között élő gyerekcsoportban, de nagyon nem a zömében halmozottan hátrányos helyzetű, roma gyerekeknél. Az előtér-háttér viszonylatának tanításánál példaként terített asztal körül lakomázó emberekről mesélt nekik, sokfelől közelítve, ahogy szoktuk, hogy mindenki megtalálja a neki tetszőt: születésnap, esküvő, mesebeli lakoma… Amikor az esküvő témájához ért, a gyerekek nevetve lökdösték egymást: – a te anyádék megesküdtek? Nem? A mienk se… Aztán persze találtak megoldást a rajzhoz. De amikor mesélte, azért nagyon elgondolkoztam. Mert itt aztán alaposan át kell gondolnia majd a pedagógusnak, hogyan viszi be a házasság felemelő intézményét a tananyagba…az új Nemzeti Alaptanterv szerint. Ott, ahol a tradíciók
mások, hogyan szembesíti majd a gyerekeket azzal, hogy az ő összeköltözött szüleik nem jól csinálták. Legalábbis nem a szerint a jó szerint, mint amit az iskola közvetít…. Felteszem, nem lesz egyszerű. Persze a gyereknek sem, megint érezhetik majd, hogy ők nem elég jók, ebben sem. De jól megfér ez majd a karriertervezéssel, vagy a családi üdülés megtervezésével, stb…. azokkal a témákkal, amelyek a társadalom e rétegében nem ismertek. Vagy legalábbis nem életszerűek. Ám lehet, addigra másképp lesz. Hiszen, ha lesz munkahely, akkor dolgoznak majd, és lesz pénz, lehet karrier, üdülés, esküvő, ház, pénz, boldogság. Addig meg rajzolgatunk róla. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/03/05/277-eskuvovel-vagy-a-nelkul/
278. AKIHEZ MÁS ÚT KELL MAJD 2012. március 09. Sokszor mondom, hogy én is csak próbálkozom. Nyilván vezet valami elgondolás erről az egészről, amihez az eddigi életemben, munkámban tapasztalatot szereztem, és valami belső iránytű…. de sosem tudom azt mondani, hogy megtaláltam a tuti megoldást. A problémák, élethelyzetek, értékrendek, egyéni sorsok annyira mások, hogy ezt nem lehet kimondani. Vannak módszerek talán már, amire azt mondjuk, sokaknál működik. De van, akinél ezek nem. És más sem. Fogalmam sincs, hozzájuk mikor találok kulcsot, elmozdulást kiváltó elemet. Az egyik családot pár hete félretettük. Mert náluk semmi sem működik. Valahogy annyira a zsigereikben van az állandó kérés, sőt követelőzés, egyszerűen erre rendezkedtek be, hogy nem tudunk előbbre lépni. Az együttműködés náluk abból áll, hogy ők kérnek, mi meg adjunk. Változás semmi. Már annyi kárt okoztak a munkánkban, más családoknál, hogy muszáj volt így dönteni. Talán majd ráakadunk valamire…. nem tudom. Talán idővel ők is változnak. Szerencsére nincsenek krízishelyzetben. Furcsa túlélési stratégiát alakítottak ki. Nekünk ez nagyon nem tetszik. Nekik működik. Úgy három éve ismerkedtünk meg. Épp gyógyszert váltottunk ki egy beteg gyereknek a patikában egy apukával, mikor odajött. Hogy segítsünk…mert ők nagyon nagy nyomorban élnek. Udvarias volt, és a vele levő fiatalasszony és a kisgyerek is nagyon elesettnek tűnt. Pár nap múlva meglátogattam őket. A férfi elém jött a kapuba. Sorban bemutatott mindenkit. – Mi mindannyian fogyatékosak vagyunk – mondta. – Az anyám, az apám, a testvérem, meg én is. Itt van az asszonyom, süketnéma, meg itt van ez a gyerek is. Az enyém. Megmutatta a házat, kicsi, mint más családoké, de ebéd főtt a tűzhelyen, és az udvaron felhalmozott tűzifa, vashulladék, és a tornácon sorakozó használt mosógépek, centrifugák mutatták, nem akkora a gond, mint ahogy beállította. A retardáltság igaznak tűnt, a beszéddel, metakommunikációval… Akkor még nem sejtettem, hogy az odafordulásunk micsoda lavinát indít meg. Attól fogva naponta küldte a visszahívós sms-t. Lassan, hosszan ecsetelte a bajaikat…És kért. Mindent. Ha vittünk, ócsárolta. Ha nem vittünk kérte. Ha lefotóztuk az átadást, persze a beleegyezésével, mint mindig, hogy elszámolhassunk vele annak, aki adta, pár óra múlva fenyegetőzni kezdett, hogy feljelent, amiért lefotóztuk. Utána elnézést kért, és együttműködést ajánlott. Hogy ez az ő oldaláról mit jelent, azt nem tudta megfogalmazni. Csak, hogy nekünk mit kellene tenni. Ha kapott valamit, amikor eljöttünk, azonnal végigszaladt az utcán, hogy lám, ő kapott, a többiek meg nem…és gúnyolta őket, biztatta ellenünk. Ha szóvá tettük, persze letagadta. Ha nem vittünk, két-három alkalommal siránkozva kért, utána fenyegetőzött. Tv-vel, sajtóval, vagy rohant az önkormányzathoz, családsegítőhöz, feljelenteni bennünket. Aztán támadott. Hogy majdnem lejárt szavatosságú parizert osztottunk. Próbálta lázítani a többieket.
Amikor szólt, hogy ellepte őket a csótány, és ha nem irtatjuk ki, hívja az RTL klubot, vitatkoztunk. Mondtam, talán alaposabban kellene takarítani. Mi ebben nem tudunk segíteni. Akkor ment az önkormányzathoz. Végül kitaposta belőlük a csótányirtást. Mert minden kitapos. Addig megy, pontosan tudva, mi az, ami a rendszertől kicsikarható, míg megkapja. Dolgozni persze semmit, ha bármi ilyen felmerül, akkor annak rögtön a fogyatékosságuk lesz a gátja. Sokáig gondoltuk mi is, ha adunk, akkor legalább pár napig hallgat. Aztán muszáj volt másképp dönteni. Mert így nincs változás. Így csak erősítjük azokat a beidegződéseket, ami nem visz előre. Így a mi munkánk is csak a vegetálást segíti. Mert aki vasat tud gyűjteni, centrifugát javítani, fát vágni, az nem magatehetetlen. Annak tenni kell a sorsáért. Mi ehhez szeretnénk segítséget nyújtani. A változtatás képességének kialakításához. Náluk a máshol bevált módszer nem működik. Még küldi a visszahívósakat. Főleg akkor, ha más, a környéken lakó, vagy rokoni családnak segítünk. Nem hívjuk vissza. Ha van pénz a telefonján, rejtett számról hív. De udvariasan leteszem. A múltkor egy kollégám szóba állt vele. Neki hosszan ecsetelte, hogy megjárjuk ám…. mert őt nem lehet ilyen egyszerűen lepattintani…azt ne higgyük, hogy ő feladja…megvannak ám a módszerei. Ilyen is van. Szerencsére nem sokan. Akik a járandóságokból, segítségekből való megélésre szocializálódtak. Töredéke a cigányoknak, mégis sokan miattuk általánosítanak és ítélkeznek. Előbb-utóbb persze találunk valami utat hozzájuk is. Muszáj lesz. Mert ott is van egy gyerek. Akinek nem szabad ezt megtanulnia. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/03/09/278-akihez-mas-ut-kell-majd/
279. KI LEHET VALAMIT TALÁLNI? 2012. március 12. Amikor elkezdtem, még én is másképp gondoltam. Pl. hogy ezekben a mélyszegénységben élő közösségekben a mentálhigiénés programok a legfontosabbak. De hamar rájöttem, semmi sem hoz olyan látványos javulást, mintha értelmes, teremtő munka körvonalaz valami jövőt számukra. Persze nehéz ott munkában gondolkodni, ahol semmi sincs. Sok dolgot végigfuttatunk már, amikről írtam is a blogban. Elsősorban mezőgazdasághoz kötődő tevékenységeket, kecsketenyésztést, sajttermelést, kertészetet, ja persze a nyulat is, és a Kiút Programot, a mozgóárustól a koszorúkészítőig, mindenfélét. De hiányzott a forrás, a szaktudás, az infrastruktúra. Csak a vágy volt, hogy tennünk kell valamit. Az is inkább csak bennünk. Aztán visszatértünk valamihez, ami még az elején szintén felmerült. Amihez értünk, hiszen az alapítványunk egy művészeti iskola fenntartója is. Az esztétikához, kézművességhez, a szép megteremtéséhez. Nyáron keresett meg egy debreceni pachwork klub vezetője, egy afgán projektet küldve, hogy nem próbálnánk e meg valami hasonlót. A projektben autentikus afgán hímzéseket készítettek ottani szegény asszonyok, amiket a klubhálózat megvásárolt, volt dizájn pályázat is, a végén márka lett, ami ma is eltart embereket. Az ötlete az volt, próbáljuk magyar népi hímzésekkel. Ám nálunk a hímzőasszonyok, a népművészek sem élnek meg, pedig gyönyörű kézimunkájuk mindenkit ámulatba ejt. Hogy tudnák ezt megcsinálni azok, akik tűt sosem fogtak a kezükbe? Aztán csak nem hagyott nyugodni az ötlet. Gondoltam, készítsünk keresztszemes hímzést. Az könnyen megtanulható. Motívumként pedig próbáljunk gyerekrajzokat felhasználni. A rajzok adottak voltak, remek, bájos alkotások százával vannak már rögzítve az archívumunkban… Elkezdtük a hímzést. Először két asszonnyal. Remegő kézzel próbálták. Egy sort ők, egyet én. Nagyon nehezen ment. Aztán egyszer csak megindult…. elkészültek az első darabok. Mások is akarták. Együtt örültünk. Ma már a faluban 26 asszony hímez, hímzi a gyereke, unokája, rokona gyermeki fantázia szülte formáit, változatos öltéstechnikával, egyre gyorsabban és egyre szebben. A hímzések bájosan naivak, ugyanakkor a felnőttek ösztönös átírása is bennük van, néhol sajátos, roma színvilággal, olyan „art brut”-os, szerethető, őszinte formákkal. A hímzések feldolgozása az ötletadó segítségével indult meg, a pachwork technikával körbevett hímzések táskákká, gyermek lakástextilekké épültek. Amihez persze varrógéppel kell tudni varrni. Pár asszony tud. Más faluban. Ők is csinálják. De akartuk a faluban is, azok között, ahol a hímzést indítottuk, akik már hisznek benne, akiknél megindult a dolog. Most négyen tanulnak, két nyugdíjas tanárnő utazik naponta, hogy segítse megtanulni a fogásokat, hogy menjen ez is. És megy. Nagyon akarják. Már ők is képesek megvarrni a táskákat, párnahuzatokat.
És közben megindult valami más is. Megindult bennük dolgozni a rég elfeledett hit abban, hogy lehet valami itt is, ebben a kis faluban, ahol a nyomor szervezi régóta az emberi kapcsolatokat is. A cigányasszonyok stabil magja mellett megjelentek a „hímzőkörben”a nem cigány asszonyok. Sőt a románok is. Akik más öltéstechnikákkal bírnak. És megosztják a tudást. Elkezdtek közösségként működni. Ami az erősödésével folyamatosan szorítja vissza a konfliktusokat. Ami az ellenségeskedést képes együttműködéssé alakítani. Persze közben a projekt is formálódott. Láttam Brüsszelben egy nepáli alapítványt, ahol az asszonyok kasmírsálakat szőnek. A befolyó pénz munkabér, anyagköltség, és oktatás hármas tagozódásában segíti a nyomorban élőket. És láttam egy karitatív célú vásárban egy dobozkát. Amit megfogtam, mert gyönyörű volt. Amikor kinyitottam, egy kis kártya csúszott ki belőle. Amin az állt, ha megveszem, segítek vele valakin. A szép tárgy nyújtotta jó érzés után átjárt valami más is. Amit csak az ember érezhet. Hogy segíteni jó. Nos, most készen állunk az indulásra. 19-én indul az alapítványunk honlapján a Szuno (Álom) projekt szociális web-shopja. A beharangozó képeket már feltöltöttük. A kézműves termékek remélt bevétele teljes egészében az alapítvány esélyteremtő munkájára fordítódik. Egy része a projektben dolgozók krízishelyzetinek elhárítását szolgálja, élelmiszert, tűzifát, gyógyszert kapnak majd azok, akiknek nincs miből fedezni ezt, más részét persze visszaforgatjuk a projektbe, az anyagok, cérnák biztosítására, harmadik részét más szociális projektekre fordítjuk, amiről a közösség dönt majd. Közösen. Amiből előbbre mozdulhatnak mindannyian. Mindannyian, akik szívüket-lelkület adták a tárgyak elkészítésébe, a gyerekektől a szülőkig, bízva abban, hogy ezek pozitív üzenete másokat is megérint majd. És ebben a pozitív üzenetben talán benne van egy jobb jövő is. Ami a kezük által formálódik. Ami talán majd igazi munkahellyé nőheti ki magát. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/03/12/279-ki-lehet-valamit-talalni/
280. AMÚGY MINDEN RENDBEN 2012. március 16. Emlékszem, mikor a közoktatási esélyegyenlőségi terveket készítettük az önkormányzatokkal, volt egy táblázat. Bizonyos szolgáltatások eléréséről. Volt olyan oszlop benne pl. hogy korai fejlesztés, ha 50 km-en belül elérhető, akkor rendben. Volt olyan is, pl. hogy családsegítő, ha társulásban is, de volt, megint pipa, stb. Akkor még nem láttam ennyire világosan, milyen az, hogy adminisztratív módon megfelelni valaminek, és milyen az, hogy ténylegesen. Nem volt még annyi eset mögöttem, hogy lássam, a működés elérhető feltételei és az elérés nem ugyanaz. Sőt. A két dolog nagyon messze van egymástól. És úgy látom, fokozatosan még messzebb kerül. Persze gyűltek már bennem régóta erre vonatkozó tapasztalatok. Pl. hogy mennyire örültem, mikor azokban a falvakban, ahol nincs megfelelő intézményrendszer, falugondnoki szolgáltatást hoztak létre, mikrobusszal, álláshellyel. Aki rendezi az ügyes-bajos dolgokat, biztosítja az egészségügyi szolgáltatások elérését, kiváltja a gyógyszereket, hivatalos ügyeik intézéshez segíti azokat, akik ezt nem tudnák elérni. Ám, ahogy a falvakban dolgozni kezdtünk, egyre többször találtunk olyan lefedetlen területet, amit ez a szolgáltatás nem bírt teljesíteni. A fenntartás nehézsége miatt. És most ott tartanak, hogy az erre kapott állami támogatás a kötelezően megemelt minimálbéren foglalkoztatott gondnok bérén és járulékain kívül, no meg a cégautó-adón kívül, amit fizetni kell utána, másra nem nyújt fedezetet. Vagyis az emelkedő benzinárak, a kötelező szerviz, a téligumik, a váratlan javítások, stb. mind az önkormányzatokat terheli. Persze ahol van rávaló, ott nem gond. De sok helyen nincs. És nem tudnak elindulni sem az autóval. A lakosság ingerült, hogy miért van akkor, ha nem segít, az önkormányzat meg nem tud mit tenni. Még szólni sem mer, mert akkor elveszítheti azt is, ami megvan. Aztán, két hete érdeklődtem az egyik iskolában az iskolapszichológusról. Két gyerek, (ahol a családban pszichiátriai kezelés alatt álló szülők vannak) agressziója már-már kezelhetetlenné vált. Az egyikben az apa az, aki időnként terrorizálja a családot, bár próbálunk ügyelni, hogy a gyógyszere mindig legyen kiváltva, mégis, időről időre fenyegetettségben van az anya és a gyerekek, kitör hát belőle ott, ahol lehet, az iskolában, és mindig a felé, akit biztosan maga alá gyűrhet. A másik családban maga a gyerek is gyógyszeres kezelésre szorul, az anyát időnként kiengedik a pszichiátriáról, gondnokság alatt van, amikor jön, a családi cirkuszok állandóvá válnak az új asszonnyal és a férjjel, persze minden a gyerekek előtt, akik már hatan vannak, három ettől, három a másik asszonytól. A gyerekek állásfoglalásra kényszerülnek a néha verekedésig fajuló vitában, és az agressziót, a feloldatlan konfliktusokat viszik magukkal az iskolába. És vannak még mások is, pl. a magántanulói státuszból visszakerült fiú, aki az anyját sosem látta, alkoholista apjával, és nagyanyjával élt, leginkább a kocsmában töltve az időt, most a
mama meghalt, a helyzet nem változott, egy másodperc alatt borítja el az agyát az indulat, és már üt is, persze mindig van az osztálytársai között, aki visszaüt. Szóval a helyzet több gyereknél túlnőtt azon, hogy az iskolában megoldható legyen. Maguk a szülők is kérik a segítséget, hiszen ők sem bírják megoldani, ha otthon megverik, attól nem lesz jobb a helyzet, sőt. Ám az iskolapszichológus ebben az iskolában már jó ideje gyesen van. Az álláshely megvan, csak betöltetlen. A nagyobb településeken van pszichológus, több is, de ott, ahol a legtöbb a halmozottan hátrányos helyzetű gyermek, nehéz, problémás élethelyzetekkel, oda nem jut ebből a szolgáltatásból. Mert helyben nincs, útiköltségre meg nincs pénz. És a táppénz, a gyes máshol is szűkíti az egyébként sem elégséges szolgáltatásokat. Az egyik család keresett, hogy félnek, nem lesz bajuk abból, hogy ők befogadtak két gyereket…három hete….mert kóboroltak a faluban, az anyjuk sehol, az apjuk meg iszik, balhézik, a gyerekek már nem mertek hazamenni….az apjuk nem is keresi őket….de tudják, ilyet nem lehet, ezért kérdezik. Óvatosan puhatolózunk, hiszen ők szívesen felnevelnék ezeket is, a maguké mellett, sajnálják őket, viszont a gyakorlat ilyenkor a kiemelés, nem akarjuk, hogy a nálunk történő jelzés után rögtön ez következzen…. A rendszer azonban rögtön a felelősséggel jön…hogy intézkedni kell, mert mi lesz, ha valami baja lesz a gyerekeknek, kinek a felelőssége lesz az? Megint ingerült vagyok, pedig tudom, nem kellene. De a szülő nyilvánvaló felelőssége mellett szerintem van felelőssége a rendszernek is, pl. a családsegítőnek, akinek egy kis faluban, ahol mindenki ismer mindenkit, észre kellene vennie három hét alatt, hogy mi történik….Hisz neki ez a dolga. Hogy ott segítsen, ahol a szülői felelősség hibázik. Aztán megtudom, hogy táppénzen van. És csak mostanra sikerül majd csak helyettesítőt szerezni. Persze, értem. De nem tudom elfogadni, hogy a rendszer így működik. Mert közben azok maradnak segítség nélkül, akiknek a legnagyobb szüksége lenne rá. Olyan élethelyzetekben, ami a gyerekeket veszélyezteti. És az intézmények vezetői tényleg nem tudnak mit tenni. Pénz nélkül ugyanis nem tudják pótolni a hiányzókat. A pénzügyi lehetőségek pedig az idén tovább szűkültek. Mindenhol. Miközben úgy tűnik, a szolgáltatásokkal le van fedve az egész ország. Elérhetően. Persze papíron. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/03/16/280-amugy-minden-rendben/
281. PÁLYÁZAT 2012. március 19. Civilként az embernek létfontosságú lehetőségek a pályázatok. Nem panaszkodom, elég jó aránnyal nyernek a beadott projektjeink, most is volt, ami sikerült, de volt olyan is, ami nem. Amire nem kaptunk elég pontot. Kikértem az értékelést. Mert tanulok belőle, ha megtudom, mit nem közelítettem meg jól. És akkor legközelebb talán nem vész kárba a befektetett munka és sikeresebbek lehetünk. Én is végeztem már pályázatértékelő munkát, tehát pontosan tudom, hogyan működik. Nem csináltam különösebb ügyet abból, hogy a beadás után hiánypótlásban azt kérték, ami benne volt a pályázatban. Mert elhiszem, hogy nehéz átlátniuk ezeket a hosszú adatlapokat, még ha a karakterszámok határt is szabnak a szövegeknek. Persze dühítő, ha látom, olyanokért vontak le pontokat, amit nem érzek jogosnak…Próbáljuk majd észrevételezni, de az esély, hogy elfogadják ezt, egyenlő a nullával. A pályázati kiírás civil szervezetek infrastrukturális fejlesztéséről szólt. A felhívás szerint a hátrányos helyzetű célcsoportokkal, a természetvédelemmel és az állatvédelemmel foglakozó szervezetek nyújthattak be pályázatot. Nagyon örültem a kiírásnak. Mert főleg egy olyan kistérségben, mint a mienk, az ember nagyon örül, ha a civilek infrastrukturális fejlesztésére lehetőség nyílik. A mi projektünk hat faluban kívánt segíteni a mélyszegénységben élőkön, pl. biobrikett készítés eszközeivel, és megtanításával, meg kézműves munkákkal, melyek később munkahellyé nőhetnék ki magukat. Mert azt tapasztaljuk, a két terület, az önfenntartás és a munkavégzés mozdíthat el arról a mélypontról, amiben ezek az emberek élnek. Sokan. Nagyon sokan. Nos, most nem tudtam a bírálók (vagy a kiírók?) fejével gondolkodni. Mert nem terveztem pl. OKJ-s képzést. Mert erre nem kellett. A biobrikettet gyerekekkel kísérletezte ki egy egyetemista önkéntesünk, nincs akkreditált tanfolyama. Mondjuk, nem is kell hozzá. A kézműves tevékenységünk is másképp szerveződött volna, mint a szokásos kosárfonó tanfolyamok, melyekből itt a környéken is rengeteg volt már, bár megélhetést még senkinek sem adott. De annak van akkreditációja, a mi innovációknak meg nincs, tehát nem ér pontot. A másik, hogy szerintük nincs elég tapasztalatunk ehhez a munkához. A hatból egy pontot kaptunk erre. Nem értem. Hiszen ezt csináljuk, nap mint nap, hetente jönnek hozzánk nézni mindenfelől, tanulni, mit, hogyan próbálunk. Jönnek a tapasztalatainkért…..Aztán, hogy ekkora projektet még nem csináltunk, tehát nem is biztos, hogy meg tudnánk csinálni. Csak azt nem tudom, hogyha nem kapunk lehetőséget sosem, hogy előbbre lépjünk, mert túl nagy a költségvetése, akkor honnan lesz tapasztalatunk ekkora költségvetéshez. És még más baj is volt. Hogy a szükségletfelmérést interjúzás módszerével készítettem el, megkérdezve a képzettségről és a lehetőségekről a családokat, de nem készítettem belőle
statisztikai elemzést. Bár ez nem volt kötelező, és hiánypótlást sem kaptunk erre vonatkozóan. Aztán, hogy nem végeztem piackutatást, a kézműves termékek értékesítésére vonatkozóan a kistérségben, és mivel itt nincs ilyen tevékenység, ebből az következik, hogy nincs is rá igény…. Szóval, sok baj volt a pályázatunkkal. Persze megnéztem a szerencséseket is. Akik tudtak a kiírók, értékelők gondolatmenete szerint dolgozni. Örömmel láttam a nyertesek között pl. a Debrecen Vívásáért Alapítványt. Akik 27 milliót nyertek az esélyegyenlőség feltételeinek komplex mozgásfejlesztéssel és szenzomotoros terápiával történő biztosítására. Nekik bizonyára jó volt a szükségletfelmérésük is. Megpróbálok legközelebb én is körültekintőbben eljárni. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/03/19/281-palyazat/
282. ÉLETTAPASZTALAT 2012. március 23. Amikor a pedagógus beszélget a gyerekkel, csak úgy, mert hallgatni szeretné, mit gondol az életről, nagyon megérezhet valamit. Valamit, amit nehéz megfogalmazni. De nagyon igaz rá, hogy “ha van sors, hát nagyon hamar elkezdődik”. A rajzaival tűnt ki először nekem a többi közül. Volt valami ellentmondásos, ahogy örökké maszatos és sebhelyes kis kezével, kicsit elnyűtt ruhájában, néha bizony ápolatlanul nekifeküdt a feladatnak, és bezárult a rajzba…. Kilenc éves. Valahogy azonban nem ennyinek tűnik. Valami furcsa kettősséggel élnek ezek a gyerekek, mert nem ő van egyedül, sokaknál megfigyeltem már ezt. Hogy van, amikor még ott a gyerek, előhívható, és már ott a felnőtt is, de úgy, ahogy nem kellene. A múltkor a karját mutatta: – Tetszik látni, mi ez?- kérdezte büszkén. – Egy kereszt? – próbáltam kisilabizálni az alaktalan valamit a bőrén. – Igen. És ez egy igazi tetoválás! Tűvel. A tesómmal csináltuk. Kibírtam. Pedig fájt. A minap mesekutat rajzoltunk. Mindenki maga találta ki a mesét. Amit aztán elmondott, vagy leírt. A hátrányos helyzetűek inkább elmondják. Az írás sokaknak nehezen megy. Ő nem szerette volna hangosan elmesélni. Csak nekem, félrevonulva. Egy embert rajzolt, aki reggel felkelt, és kiment a kúthoz. Ami varázskúttá vált az éjjel. Megmerítette a vödröt, hogy inni adjon a csirkéknek, és egy csomó aranyat húzott fel. Na, abból mindenre telt, nem putrifélében (így mondta) laktak ezután, hanem rendes házban. És a felesége is, meg a gyerekei is nagyon örültek. – Ez a férfi te vagy?- kérdeztem. – Nem. – rázta a fejét. – Talán apa?- próbáltam tovább. – Nem, csak egy szegény ember- hangzik a válasz. Ha te lennél, mit húznál fel a kútból? – tudakolom. Nem sokat gondolkodik. – Egy biciklit- mondja. Egy igazi biciklit…. Kicsit hallgatunk. Megadjuk az időt ennek a vágyálomnak. Aztán beszélgetünk tovább. Mi újság otthon? –kérdezem. – Apa most dolgozik, közmunkán van. – Az milyen? – Hát, az olyan, hogy reggel elmennek, oszt vagy ásnak, az árkokban, vagy felrakják a traktorra a vályogot, a másik helyen meg lerakják, ilyesmi. Reggel alá kell írni a jelenléti ívet. Aki nem írja alá, hiába dolgozik egész nap, nem fogják kifizetni. Nagyon fontos, hogy aláírják. Most három hete nem fizettek…pedig úgy volt, hogy minden héten fognak. Most apu kért ki előleget, a hivatalban, adtak ötezret, nagyon kellett már, bevásárolt belőle. Már elfogyott, de péntekre ígérték a fizetést. Hogy visszamenőleg is kiadják. Akkor veszünk mindent. Ilyenkor eszembe jut, vajon hány ilyen korú gyerek tud ilyen kifejezéseket, mint a közmunka, előlegkikérés, jelenléti ív…hivatal…..vagy kamatos pénz…közmunka után kaphat majd
megint szociálist…. meg családi (pótlék)… hányan tudják napra pontosan mikor jönnek ezek a pénzek… Az apja egyedül neveli. Meghalt az anyukája. „Elhunyt.” – ő így mondja. Kilenc évesen használja ezt a kifejezést. Van még egy bátyja, és egy nővére. Aki babát vár, hamarosan szül. Így laknak együtt, a sógorral, öten. Mesél még, hogy kaptak egy nagyon öreg tyúkot, amit most elvittek a szomszédba, mert ott van kakas, és remélik, kedvet kap a tojásrakásra…. akkor majd ő elülteti, és lesz kiscsirke is…. és most majd vesz neki az apja kutyát. Kettőt is. Fajtisztát. Csakis olyat. Nézem, megint gyermek lesz, fantáziál, mesél, látom, ahogy színezi a vágyát tovább…és elhiszi rögtön, hogy úgy is lesz majd… Sokáig élnek bennem ezek a beszélgetések. Újra és újra eszembe jutnak a mondatai, és azt gondolom, valami nagyon nincs rendben a világon. Mert egy gyereknek joga lenne gyereknek lenni. Teljesen. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/03/23/282-elettapasztalat/
283. ÖSSZEFOGÁS ÉS BIZALOM 2012. március 26. Megnyitottuk hát a honlapunkon a szociális webshopot. Egy hete. Nagyon messziről indultunk, mire eljutottunk idáig. Most izgatottan várunk minden napot…és leírhatatlan öröm számunkra minden újabb megrendelés. Írtam már arról, hogy ezt nem lehetett volna elindítani két éve…mert nem voltunk még a bizalomban és a tenni akarásban egy hullámhosszon. Mert mindennek meg kell adni az időt. Nem szabad semmit siettetni. Írtam, hogyan tanultuk az első öltéseket…hogy megtanulják a hímzés technikáját. Nehéz volt. De ahogy most nézem az asszonyokat, ahogy örömmel hozzák a kész darabokat, vagy ahogy a harmadik visszabontás után végre sikerül elkészíteni egy-egy táskát, faliképet, érzem, megérte. Már eddig is megérte. A fiatalasszony a sógornőjénél hagyja a kicsit, és jön, tanulni géppel varrni. A másik két gyermeke oviban van. Próbálja újra és újra az egyenes varrást. Fölé hajlok, nézem. – Megtanulom, Nórika néni, meg fogom tanulni – mondja eltökélten, és kezdi újra hajtani a gépet. Biztatom őket: mások, középiskolában három-négy évig is tanulják ezt. Ők meg most kezdték. Nem várható el, hogy egyből sikerüljön. De sikerülni fog. Ebben mindannyian hiszünk. Nyílik az ajtó. Jön a sógornő, hozza a hisztiző kicsit. Aki akarja, azonnal, hogy megszoptassa az anyja. Két éves. Nem is a tejért, az anyjáért sír. Az asszonyka varrna, gyakorolna, bosszankodik, de aztán mégis szakít kis időt, félrehúzza a pólóját, térdére ülteti, az szopik, csak úgy, szemből….összemosolygunk…..nem, ezt senki nem értheti, csak aki itt van, közöttük. A pillanat hangulatában minden benne van. Rögtön eszembe jut, jó lenne egy családi napközi…akkor dolgozhatnának itt, nyugodtan…. közben foglalkozhatnánk a kicsikkel is, együtt. Másképp, mint otthon, tanulva ezt is…. Most hallottam, hamarosan kiírják a pályázatokat. De nem bírunk már többet, nehéz, munka mellett nekünk is nehéz koordinálni mindent. Naponta készülnek új darabok. És tudunk segíteni a családoknak. A másik faluban két asszony segít a varrásban. Egyikük varrónőnek tanult. Két fiával egyedül él. A kevés pénzből, a férj felhalmozott adósságát is törlesztve nem tudott megélni. A kikapcsolt villany visszakötésében mi segítettünk…és sokáig fizette a vizet is, hogy levegyék a tartozás miatt feltett szűkítőt. Telente a konyhába vitt ágyon alszanak, itt van egy cserépkályha. Most varr, nagyon ügyesen. Pénteken segítettünk a bevásárlásban. Hiszen volt bevételünk…. Vasárnap sms-t kaptam. „Köszönjük, hogy hosszú idő után rántott hús került az asztalunkra.” Csak ennyi volt benne. Ez az egy mondat. Ahogy ez az egész összejött, az pedig fantasztikus volt. Az összefogás, a segíteni akarás, mindenben. Textilhulladékban, anyagokban, kongréban, varrócérnában, mintadarabok elkészítésében, betanításban, hírverésben, webshop szerkesztésben, meseírásban,
megosztásban, megrendelésben, jó tanácsban, biztatásban…. Cégek, magánszemélyek, baráti társaságok szeretetétől övezve kezdtük, és folytatjuk. Valahogy így kellene. Nem betartani, rágalmazni, hitetlenkedni, megalázni, kigúnyolni, irigyelni egymást. Hanem biztatni, hinni, szeretni, örülni…. Gondolkodni, segíteni, kitartani. Akkor talán gyorsabban menne minden. De nem ez van. A hírveréseink kommentjeiben a cigányozás megy. És a hitetlenkedés, a meghazudtolás. – Hogy ezek?! Ezek nem képesek ilyesmire…biztosan hazudunk…és nem is ők csinálják. Tudom persze, nem ezekkel a megjegyzésekkel kell törődnünk. Sőt egyáltalán, senkinek a véleménye nem tántoríthat el bennünket attól, amiben hiszünk. Hogy messze, valahol a jövőben elérjük majd, amit akarunk. A nélkülünk is elműködő kis közösséget, akiknek gyerekei már egy másfajta világot akarnak. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/03/26/283-osszefogas-es-bizalom/
284. PROSTITÚCIÓ 2012. március 30. Ez is része a problémának. És nem nagyon látom, mit lehetne ellene tenni. Vannak olyan családok, ahol a bűnözés teljesen átszövi az életet. Azt gondolom, velük a legnehezebb. Mert a gyermekeik belenőnek ebbe, dicsőség lesz a lopás, a betörés, a pénzszerzés törvénytelen módjai. Ahol a család férfitagjai lányokat futtatnak, ott a gyereklányok előtt is hamar körvonalazódik ez a jövő. Mint egyetlen lehetséges út. Először csak valamiért, édességért, cigiért, aztán a könnyű pénzért lesznek kaphatóak a lányok ilyesmire, és lassan belenőnek a prostitúcióba. Hallunk persze mindenfélét róluk, a faluban, az iskolában, de nem akarjuk hinni. Még akkor sem, ha a kihívó viselkedés, a túlfestett szemek, a nem nekik való ruhák már nyilvánvalóan mutatnak valamit. Már vigyázunk, ha pl. valamilyen kirándulásra, programra visszük őket. A nagylányokkal próbáljuk átbeszélni, hogyan öltözzenek fel arra az alkalomra. Persze nem mindig sikerül. Még, ha a ruha rendben is van, a két számmal nagyobb óriási sarkú fehér szegecselt csizmát már nem tudjuk leimádkozni róluk. Viselik, büszkén, még ha ki is bicsaklik benne a lábuk. Mert valami olyan képet akarnak magukról mutatni, ami belülről és otthonról is megerősített. És nincs semmi, ami ezt a képet átírhatná. Az őket rémülten figyelők szeméből azt olvassák ki, hogy csodálják őket. És nem a döbbenetet. A múltkor a festékes kezét mosta a csapnál egyikőjük. Amikor befejezte, hosszasan pózolt a tükör előtt. Mozdulatokat, nézéseket próbálgatott. Nem látta, hogy figyelem. Néztem, ahogy lehúzta a vállán a pólót, és csücsörített…. nem játékból. Valahogy másképp. Nem úgy, mint egy 12 éves. Sokszor nem is értem, honnan veszik ezeket a nézéseket, pózokat…. Először azt hittem, magazinokból lesik el…, de nincsenek náluk effélék. Gondolom, a tv-ből, vagy a suliban a facebookról veszik a mintát. Amit aztán egymás között tovább erősítenek. Jön velem szembe az iskola folyosóján a lány, mosolyogva köszön. Kicsit nehezen lépked a nem neki és a nem iskolába való cipőben. Szeretném nem tudni, hogy már pénzért is megtette…és utálom magam, mert nem tudom megfogni, megállítani a folyamatot, hisz szemben velem egy bűnöző dinasztia áll, akikkel szemben tehetetlen vagyok. Persze nemcsak én. Mindenki. Több mint tíz éve próbálkozok ezzel a családdal, de csak addig jutok, hogy lesz pár évük a gyerekeknek, amit örömmel töltenek a suliban. De már a tizedik-tizenkettedik év után kevés vagyok, mit sem ér a beszéd, a pozitív ráhatás, jó, még bejönnek néha, hogy nem tudnék e segíteni, de azokban a helyzetekben már lehetetlen. Aztán a nyomorult fiatal lányok gyerekei is hozzám kerülnek, és előre tudom, ugyanazt az utat járják majd be, mint az anyjuk. Ők nem luxus prostituáltak lesznek. Hanem a legalja. Akik kocsmában is, meg a kamionsoron biztosítják az utánpótlást. Ha szerencsések, túlélik.
Vannak, akik elkerülnek. Pestre, vagy külföldre. És azt csinálják. Most ketten is hazakerültek a kapcsolatrendszerünkben. Talán sikerül nekik még kialakítani az életüket. Még nagyon fiatalok. Még mindent újra kezdhetnek. A feltűnően szép lány pár hónapja van itthon a faluban. Ő külföldről jött vissza. Folyékonyan beszél több nyelven is. Hat osztályt végzett. Most itthon van újra, elege lett, ki akart törni abból, hát hazajött. Még nem bírt minden szálat elszakítani, hívogatják telefonon. Remélem, sikerül neki. Nagyon akarja. Kérdezi, nem tehetné e le valahogy a nyolc általánost. És persze, hogy lenne e valami munka. De munka nincs. Az asszonynak sem, aki egyedül maradt két középiskolás korú gyermekével, és egy házzal, aminek a részleteivel már rég elmaradt. Nincs már áram, víz, fűtés is alig. Munka meg semmi. Hát a testével keresi. Nem is túl szép, és nem is fiatal már. De a kocsmákban mindig talál valakit, aki fizet érte. Nem sokat. De pénz az is. A szemem előtt vált prostituálttá. Persze, tudom. Nem törvényszerű, hogy valaki az legyen. Dönthetne másképp is. Szerencsére nem sokkal találkozunk. De vannak, ott vannak minden faluban, és abban a rétegben, akiknek a lehetőségei a legkevesebbek. Ezért érzem úgy, hogy ők a nyomor áldozatai. A kilátástalanságé. A reménytelenségé. És bevonzza a lányokat a könnyű pénz ígérete, a pillanatnyi örömé, mikor megkapják. Mert van, akinek ennyi öröm már épp elég. Mert más öröm, vágy megtapasztalásából addigi életében kevés jutott neki. Túl kevés. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/03/30/284-prostitucio/
285. TAVASZI MUNKÁK 2012. április 02. Az önfenntartás képességének fejlesztése fontos területe a munkánknak. Hiszen vidéken, minden ház körül ott vannak a kertek…művelésre alkalmas földekkel. Amit be lehet vetni és ott van hamarosan a krumpli, zöldség. Persze nem ilyen egyszerű a dolog. Vannak ugyan családok, akiknél a kertművelés része a családi tradíciónak. Ők, a legöregebbek is, felássák a kertet, sőt, a vetőmagot is megtermelik maguknak. Persze ha kapnak hozzá, adományban, az, külön öröm. Őket nem kell rábeszélni semmire. Tudják, generációk óta, hogy könnyebb lesz a család élelmezése, ha van a kertben ez-az. Másoknál meg nincs benne a családi tradícióban. Az ő kertjeiket felveri a gaz, majd a fajövések, a végén áthatolhatatlan „fácán nevelde” lesz a házak mögött, ahogy egy polgármester mondta. Pedig a hónap második felében már nincs mit főzni, és még egy fej hagymáért is menni kell a boltba. Nos, náluk nem elég egy-egy csomag vetőmagot adni. Mert ettől nem lesz kert. Még kiskert sem. A vetőmag pénzzé lesz, könnyen talál gazdát pár forintért, vagy egy doboz cigiért azoknál, akik tudják és akarják is a kertművelést. Emlékszem, milyen dühös voltam, mikor tavaly a megyei lapban megjelentek a cikkek a falvakban lebonyolított vetőmag és kisállat program sikeréről. Az egyik faluban, ahol mi is dolgozunk 100 %-os sikerről számoltak be. Azért voltam mérges, mert tudtam, nem igaz. Pontosan tudtam kik azok a családok, akik azon pillanatban túladtak rajta…. Aztán próbáltam megtudni, hogy lesz ebből 100%. Láttam, pont úgy, ahogy sok minden másból, a kényszeres sikerbizonyítás és a kudarcok fel nem vállalása útján. De végül is nem ez a lényeg. Engem nem ez izgat, hanem épp az, amiért évekkel ezelőtt ezt a munkát elkezdtük, az, hogyan lehet ezekben a közösségekben az embereket rávezetni pl. a kertművelésre, amit sosem csináltak. Tavaly próbáltuk először. Mert akkorra megérett a helyzet arra, hogy erről is lehetett gondolkodni. Kiskertekkel kezdtünk. Vetőmagot adtunk azoknak, akik kérték, és vállalták, hogy akár egy pár négyzetméteren is, de feltörik a földet, és termelnek rajta. Sok szép kiskertünk volt. Együtt figyeltük, dicsértük. És ígértük, jövőre folytatjuk majd, ha kérik. Ősszel kezdték mondogatni, nem lehetne e nagyobbat, nem lehetne e felszántatni a házak végében levő, nagyjából fél hektáros kerteket. Hatalmas öröm volt nekünk ezt hallani…. Mondtuk, aki megtisztítja, hogy szántható legyen, annak segítünk majd. Sokan nekiláttak. Volt aki feladta. Túl sok volt a gyökér, az akáctönk. De 23 kertet megtisztítottak, és azok felszántásban, boronálásban, ahogy ígértük, segített az alapítvány. Aztán vetőmagra pályáztunk. Sikerrel. Persze nem elég a kertekbe, ennyihez túl nagyok, még vennünk kellene, meg fő is a fejünk a gaz miatt, hiszen a régen művelt földben rengeteg a gyommag, nem tudjuk, hogyan oldjuk majd meg a locsolást, ha aszály lesz, nincs mindenkinek kapa, gereblye, de ott vagyunk, és bízunk benne, együtt sikerül majd.
Persze a falu másik fele dühöngött: az övékét miért nem szántatjuk fel? Ezek úgyis ellopják majd…kár kínlódni vele…Próbáljuk magyarázni, hogy azért nekik segítünk, mert nélkülünk ők nem tudnák…meg, hogyha mindenkinek van, akkor majd nem kell ellopni egymástól…de egyelőre ezek nem érvek. Volt aztán egyéb gond is. A pályázatban paprika, paradicsom és karfiolmagvak is vannak…ezekből előbb palántát kell nevelni. Fólia alatt, külön figyelve…. Ezt hogy fogjuk megoldani? Aztán eszembe jut a csöppnyi cigányasszony. Akinek tavaly a legszebb veteménye volt. Aki még savanyúságot is tett el. Megválasztjuk a kertprogram helyi segítőjének. Vállalja a palántanevelést. Veszünk fóliát, palántaföldet. Mikor visszük, mutatja, mit eszkábálnak a férjével. Kidobott ablakredőnyből készítenek kivehető aljú kis vályúkat. Ebbe teszi majd a földet, abba sorban szépen a magokat, és így majd adagolható a palánta, nem törik, csíkonként kiemelhető… Ügyes gondolat…Mosolygok, dicsérem. – Hát, tudja, láttam már hasonlót, dolgoztam valamikor kertészetben – mondja büszkén. Szóval megint léptünk egyet. Nem nagyot, de türelmesek vagyunk. Haladunk, az a lényeg. Persze féltem, hogy a hétvégére kiosztott vetőkrumpliból sok végzi majd a fazékban…hisz a hónap utolsó napjain már nem sok főznivaló akad…..de ma megnéztük. A földbe kerültek, majdnem mind, és az is megvan, ami még nem. Mert igen, amikor átvették, szerződésben rögzítettük ezt is, mint mást. Amiben az alapítvány és a család is rögzíti a vállalásokat és meghatározza a felelősségeket. És az együttműködés felrúgását, meg annak a következményeit remélhetőleg már senki sem vállalja közülük azzal, hogy eladja, vagy nem műveli majd. Valami már kialakult közöttünk. A bizalom, amiben nincs helye a csúsztatásnak. Biztosan lesz most is, akinél nem sikerül. De sokaknál menni fog. És remélhetőleg egyszer, talán pár év múlva, a mi ténykedésünk nélkül is megáll majd a kertprogram. Saját szándékból és saját erőből. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/04/02/285-tavaszi-munkak/
286. FOGAMZÁSGÁTLÁS 2012. április 05. A vékony, kis termetű fiatalasszony a városban a zebránál köszönt rám. Együtt mentünk tovább. Érdeklődtem, hova megy. – Ultrahangra- mondta. „Úgy” vagyok megint. Tudja…. Nem látszik rajta, hogy terhes. Sovány. A hatodikat várja. Akkor került a támogatottak közé a család, mikor az előzőt szülte, két éve. Nem volt elég ruha, bútor… nemcsak a kicsinek, a másik négynek sem. Sokat kellett segítenünk. És azóta is folyamatosan kérnek. Mert nem tudnak megélni. Kérdezem, jól meggondolták? – A párom nem hagyja, hogy elvetessem – mondja. Nekem már nem kéne. A többivel is alig bírok. Amikor a védekezésről érdeklődöm, ezt mondja: – Ezután védekezni fogok. Majd ezután…. Persze tudom, nem ilyen egyszerű. Hogy elhatározzák, és majd védekeznek. A másik fiatal nő most kért segítséget. Mert nem tudják befizetni a csekket, az abortuszért. Ott három gyerek van, és nehéz körülmények között élnek. És abban a faluban még kevesebb a lehetőség. Nemrég köttettük nekik vissza a villanyt. Nélkülünk nem ment volna. A lány csak tizenöt volt. Szökésben levő állami gondozott. Hetente biztosan megfordul nálam. Vele jön a fiúja is. Amikor jött, mindig kérdeztem, megjött e neki. Aztán súgva mondta, már kétszer nem….. kivert a víz… rögtön csináltunk egy tesztet. Pozitív lett. Aztán nagy kálvária indult. Először vele, mert meg akarta tartani. De van már előtte más példa, ami mutatja, állami gondozottnak csak állami gondozott gyereke lehet. Mikor megértette, már nem akarta. Még nem. Aztán vissza kellett édesgetni a lakásotthonba, hiszen ott vannak a papírjai, a nélkül nem fogadja a kórház. Az anyja is vele jött. Aztán majdnem nem sikerült, mert rögtön vádaskodás indult, indulatos felelősségre vonás, közöttük. Hogy ki miért felelős… Hol vesztette el a szüzességét, és hol lett terhes…. Miért szökik, miért nem akar az otthonban maradni…. És persze a mindig visszatérő kérdés: miért nem hozzájuk fordulnak, ha baj van… Végre, ki a kórházba…. megindulhatott a dolog. Az anyja még mondja nekem: – Csak maga miatt csinálom végig vele. Hogy lássa, magával együttműködök. Csak ezért, érti?! Mindegy miért. Csak essünk már túl rajta. Túlestünk. Aztán újra bejött hozzám. Jövök-megyek, sok a dolgom. Rajzokat válogatok. Jön utánam, mesél. Még egyszer mindent, részletesen. A műtét után is engem hívott, rögtön, mikor magához tért, adtam neki egy telefont, hogy tudjon beszélni, ne maradjon egyedül a kórházban. Mesél, mondja, folyamatosan, aztán egyszer csend lesz. Kis idő múlva megfordulok. Mert tudni akarom, miért hallgatott el. Az asztalon volt egy baba. Adományban küldte valaki, olyan
élethű csecsemőféle…egy kolléganőm tette félre, valamelyik gyereknek, aki régen vágyott rá. A lány csendben fogta, és ringatta kicsit. Mintha igazi lenne. A karjában tartotta, és fölé hajolva, az arcát nézve, ringatta. Mint egy anya. Megdermedtem. Észrevette, hogy figyelem. Elnevette magát, majd az asztalra dobta. – Csak játszottam. - mondta. Őrület ez. Valamit ki kellene találni. Megszervezni, hogy tervezhessenek. Gyereket is, életet is. De ezekhez a jövedelemviszonyokhoz a fogamzásgátlás túl drága. A lánynak persze tabletta kell. Figyelmeztetve mindig, hogy vegye be. Ez is nehéz lesz, hisz hol itt van, hol ott. Felíratni sem lesz egyszerű. Az asszonyoknak, akik segítségért hozzánk fordulnak, próbálunk megoldást nyújtani. Ha az abortusz mellett döntenek, akkor is, ha megtartják, akkor is. Az előző feltétele nálunk, hogy utána együttműködők lesznek a fogamzásgátlásban. Hogy kitaláljuk a tudatos családtervezés módját. Ebben megállapodunk. De nem tudom, utána mit tegyünk. Igazából nem tudok továbblépni. A tabletta túl drága, és nem bírnék ennyi faluban naponta figyelmeztetni, hogy ne felejtsék el bevenni. Nincsenek hozzászokva efféle rendszerességhez. Nem olyanok a körülmények. A háromhavi injekció nem mindenkinek ajánlott. Lehetnek mellékhatásai, és ez, egy ilyen helyzetben, amikor mi beszéljük rá őket, nem túl jó. Tegnap újra beszéltem a kórház nőgyógyászati osztályának főorvosával. Mert a legutóbbi asszonyban, aki abortuszra ment, felmerült, hogy lekötteti a petevezetékét. De ez 50-60 ezer forintos beavatkozás. És az orvos nem is tartja jónak, mert, mint mondja, ha új párkapcsolat van, gyakran szeretnék visszacsinálni…és ezt már nem lehet. A hurkot ajánlja. A legolcsóbb, magyar gyártmányú hurok 5-6000 Ft. Ez öt évre ad védettséget. Nem nagy összeg, ha azt nézem. Persze 22 800 Ft-hoz képest az. De ennyit elő kellene teremtenünk. Mert ez nem tartható állapot így. Tudom, nem lesz egyszerű, mert ezzel adott napon kell bejutni a nőgyógyászhoz az asszonynak…ezt követni kell, megszervezni, bevinni…. de ebben a bizalmi rendszerben, ami köztünk van, talán már működne. És megérné. Aztán valahogy, ha működik, meg kellene próbálni általánosabbá tenni. Hisz nem csak itt gond. Muszáj. A magzatok, a gyerekek védelméért. Mert mindegyikért vérzik a szívem. Hisz mindannyian a nyomor áldozatai. Azok is, akiknél az alig megkezdődött kis életnek az abortusz vet véget, és azok is, akik megszületnek. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/04/05/286-fogamzasgatlas/
287. GYERMEKJOGOK 2012. április 09. Nem először vetődik fel a gyermekjogok kérdése, mikor a munkánkról beszélgetünk. Úgy is, hogy kinél sérülnek jobban a gyerekjogok: a gazdag, de érzelmileg sivár légkörben felnövőknél, vagy a mélyszegénységben élőknél? Kik vannak nehezebb helyzetben? Akik a kérdést felvetik, sosem halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekkel dolgoznak, sőt, testközelből meg sem tapasztalják, vagy csak felületes benyomásaik vannak arról, mi is ez. Épp ezért könnyebben is hoznak róluk döntéseket, azt hiszem. Ők sokszor vannak azon a véleményen, hogy azoknak a gyerekeknek rosszabb pl. a mentális állapota, akiknek szülei csupán az anyagiakat biztosítják. Persze, tudom, ott is vannak problémák. És azt is, hogy mindenkinek a maga baja a legnagyobb. Aki legutóbb ezt a gyermekjogi kérdést feszegette, azt javasolta nekem: válasszam le a szociális problémákat, és úgy adjak választ a kérdésre. És akkor meglátom, hogy nincs különbség. Sőt. Azóta sokat gondolkodtam ezen. De a helyzet nem olyan egyszerű. Mert nem pusztán a szociális biztonság megléte, vagy hiánya jelenti a problémahalmazt. Ennél sokkal bonyolultabb a helyzet. Mert pl. a mélyszegénységben élő gyermek egészséges fejlődéséhez szükséges feltételek hiánya már a fogamzás után hatni kezd. Hiszen az anyák állapota is meghatározó. És nem csak a miatt, hogy ők sosem szednek Elevitet. A nem megfelelő táplálkozás, a sokaknál az életmódhoz tartozó, a terhesség alatt is folytatott dohányzás, a szegénységben élés, sorra hozza a koraszülötteket, a kis súlyú babákat, akiknél ha szerencsések, akkor sokáig, akár kéthárom évig is marad a szoptatás. Ha nem, akkor minden erőfeszítés ellenére túl hamar elmarad a tápszer, a bébiétel luxus, hamar eszik azt, amit a felnőttek, néha még mindig csak úgy, „előrágva”, mint 100 évvel ezelőtt. Aztán krónikusan, állandóan taknyosak, bár számomra érthetetlen módon bírják a hideget, mindent…..mindezért szinte minden családban van valami tartós betegséggel élő gyerek. Gyakran nőnek fel úgy, hogy szemüvegre lenne szükségük, de nem jut rá. Nagy ha jut is egyszer, ha eltörik, már biztosan nem. Hallókészülék? Még nem láttam, hogy valaki közülük viselné…pedig több nagyothalló is van. Sokuknál fejlesztésre lenne szükség, korán, speciálisan. De ezeket a szolgáltatásokat a kis falvakból nem érik el. Sok ok miatt, részben a rendszer forráshiányai, részben a szülők tudatlansága miatt. Sokan ezt nemtörődömségnek értelmezik, pedig a gond gyökere mélyebb: nem is fogja fel a felelősséget szülőként, mert nem látott követendő mintát, nem tanult mást, és nem fogad el tanácsot a kívülről jövő, fenyegetőző rendszertől. Szóval, a „gyermeknek joga van a lehető legjobb egészségügyi színvonalhoz” passzusnál azt hiszem, a jó körülmények között élőknél adott lesz minden a fejlődéshez. Míg emitt minimálisan. És nem bírom leválasztani a szociális helyzetet erről. Mert nem lehet.
Nem bírom „a gyermeknek joga van olyan életszínvonalhoz, amely lehetővé teszi kellő testi, szellemi, lelki, erkölcsi és társadalmi fejlődését” esetében sem. És „a gyermeknek joga van ahhoz, hogy saját kulturális életét élje” passzusnál sem. És a többinél sem. Persze, lehet arról vitatkozni, hogy a szintén kinyilatkoztatott kábítószertől való megvédésben van e jelentősége annak, hogy Extasyval, vagy a gázöngyújtó, esetleg a hígító beszipuzott gázával teszi e tönkre (jobb esetben) az agysejtjeit, vagy (rosszabb esetben) öli meg magát a gyerek. Vagy a drága , két decis energiaital, vagy a literes kiszerelésben kapható olcsó rombolóbb. Mert az egyik csoport ehhez jut hozzá, a másik ahhoz. Mindkettő káros és veszélyes. Hogy ezen a területen ki jut hamarabb a bűn útjára, és ki az aki „csak” fogyasztó marad, azt hiszem, az sem kérdés. Mert ez pénzfüggő. Az meg, hogy az oktatásra vonatkozó cikkely mikor fog egyenlő feltételekkel teljesülni a mélyszegénységben élőknél ugyanúgy, mint a gazdag társadalmi csoportoknál, nos, azt hiszem, azt még megjósolni is nehéz. Mert ennek a tartalma és a valós helyzet nagyon messze van egymástól. Ma az oktatás inkább elmélyíti, mintsem kiegyenlíti az esélyeket. Szóval, próbáltam átgondolni ezt az egészet, elolvasva újra az ENSZ Gyermekjogi Egyezményét. És továbbra is azt gondolom, a halmozottan hátrányos helyzetű, nyomorban élő gyermekek esetében ez sokkal jobban sérül. És szerintem sokkal tömegesebben vannak távol ettől, mint a jó körülmények között élők. Nekik ugyanis nemcsak egy családi helyzet okozta sérüléseket kell elviselniük, hanem egy társadalmi problémahalmaz negatív hatásait is, amiben generációk óta halmozódik minden. És ami lassan már az elviselhetetlenségig fokozódott Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/04/09/287-gyermekjogok/
288. KÜZDELEM 2012. április 12. A fiatal nő pár hónapja jelezte, hogy bajban vannak. Élettársa elhagyta őket, vitt mindent, ami mozdítható, csak ő maradt, meg a három gyerek. Három kislány. 10, 8 és 5 évesek. Nem szólt, csak egy papírt írt nekünk, hogyha bármilyen segítséget tudunk nyújtani, megköszöni. A kapcsolatuk végén minden volt, ami nem megengedhető. Erőszakba torkolló veszekedések, rettegés, sírás, verések. Mindannyiukat megviselte. A legnagyobb lány cukorbetegsége még előtte kezdődött. De ez az időszak bedurvította a betegséget. A bántalmazások, az állandó stressz felerősítették a bajt a szervezeten belül is. A betegségről kérdezem a gyereket. Mutatja a kis kártyát. Az mindig nála van. Volt már, hogy rosszul lett. – Muszáj, hogy tudják, ha nem tudom mondani – mondja mosolyogva. Naponta háromszor méri a cukrát. A suliban is. Kérdezem, ma mennyi volt. – Ma hét. De a múltkor elfelejtettem, hogy háromkor ennem kell….és négykor már tizenkilenc fölött volt…Nevetve, hosszú szőke copfja mögé bújva mondja: – Vigyáznom kell…. Kérdezem az apjáról is. Szűkszavúvá válik. – Elment, már nem lakik velünk – mondja. – Akkor lettél beteg? – kérdezem. – Nem – mondja. – De akkor kórházba kerültem. Aztán látom, lefelé néz. Nem is lefelé. Befelé. Nem kérdezem tovább. Nem akarok sebeket felszakítani benne. Aztán beszélek az asszonnyal is. Épp tárgyalásról jön, a férfi pereli a ház feléért. Nem nagy ház, két szoba, konyha, fürdőszoba. Most, hogy fűteni kell, csak az egyik szobát használják. Az arca elgyötört, de látszik, erős. Vékonyka, de erős. Sokat kibírt. És erősnek is kell lennie a gyerekeiért. Dolgozik, közmunkán van, különben varrónő a szakmája, anyaságin volt, de visszamondta, így kicsivel többet kapnak. Most 125 ezer jön be egy hónapra. Ezt kell beosztani. A három gyereknek, meg neki. Elég kell, hogy legyen mindenre. Rezsire, élelemre, ruhára. Magára nem is költ. A gyerekeken nem szabad, hogy látszódjon. Még jó, mondja, hogy a cukorbetegségre ingyen kapják a készüléket, és jár a közgyógy is. Még nem tudja, elég e egy évre, mert még most kell így, ennyire…. Három havonta kell menni vele ellenőrzésre. Félti. Egy reggel rosszul lett. Épp a cukrát mérte, alig volt több kettőnél… azonnal nyomta a szájába a csokit, de késő volt, a gyerek már a földön rángatózott. Ő adta be neki az életmentő injekciót. Azóta kettőt tart. Egy otthon, egy meg mindig a gyereknél van. Persze a kajára figyelni kell. Muszáj néha vennie kekszet, ilyesmit neki…de diabetikusat…olyat, amilyet ehet. Nem olcsó. És a faluban nem is kapni.
Hogy mi lesz? Nem tudja. Nem gondol bele. A középső még kitűnő tanuló. A nagyobbikat jobban megviselte minden. Neki nehezebb. De hármas-négyes körül teljesít ő is. Rajzban mindketten ügyesek. Bájos rajzaikon nyoma sincs a bajnak. Nézem őket, hogy működnek a csoportban. Felszabadultak, alkalmazkodóak, kedvesek. Remélem, elfelejtik. El tudják felejteni. Talán még kiheverhető lelkileg, ami történt. Persze, így nehezen. Mert a lecsupaszított ház, a ház felének követelése, az e miatti létbizonytalanság, a nélkülözés nem segít ebben. Mert naponta emlékezteti a szegénység őket arra, hogy nem így volt. Nem így lehetett volna. Fejenként 31 ezer jut. Plusz a cukorbetegség. Szóval, ők is abba a népes csoportba tartoznak, akiknek nem jut az a bizonyos 48 ezer. Amiből állítólag meg lehet élni. Kicsit könnyebb lenne nekik, ha annyi jutna. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/04/12/288-kuzdelem/
289. A KAPASZKODÓK 2012. április 16. A falu, ahol laknak, nem nagyon tűri a cigányokat. Valami íratlan szabály szerint nem engedik letelepedni őket. Van pár ilyen falu. Szigetek errefelé. Ez a család mégis megmaradt. Pedig nyíltan vállalják, hogy cigányok. Velük mégis kivételt tett ez a konok elutasítással élő közösség. Igyekvésük, szorgalmuk, spórolásuk kivívta a megbecsülést. Míg volt mindkét szülőnek munka, nem volt gond. Dolgoztak látástól vakulásig, tartottak jószágot, művelték a kertet. Takaros kis házukat önerőből szépítgették, megbecsülve minden forintot. A három gyerek ügyesen tanult, egyikük már középiskolás, a két kisebb még otthon jár suliba a faluban. Különösen a középső fiú tűnt eszesnek. Kitűnő tanuló volt, a tanárokkal egyetértésben a megye egyik legjobb középiskoláját szemelték ki neki. Aztán jött valami, ami padlóra vitte őket. Mert manapság könnyen padlóra kerülhet bárki. Elég egy rossz döntés, pl. kölcsönfelvétel, vagy a munkahely elvesztése, esetleg egy tartós betegség, vagy baleset, és a nagy küzdelemmel, de a megélhetőségüket biztosítani képes családok alól kiszalad a talaj. És nincs, ami megállítaná a lefelé mutató folyamatot. Így volt itt is. Először az apa munkanélküli lett. Szokványos dolog. Lassan már nincs család, ahol ne történne meg ilyesmi. Aztán a középső gyerek, valami vírusfertőzés után fél oldalára lebénult. Fél évig kezelték, a kórház és az otthon között ingázva, lassan, de javult. Mikor már csak az arcán látszott, akkor megkezdték újra a sulit. Kicsit visszaesett a tanulmányi eredménye, hiszen sokat hiányzott, pár tizedet rontott, de igyekszik, tanul, hogy mihamarabb behozza. Ám a megfeleződött jövedelem és a betegség költségei hamar megoldhatatlan helyzeteket teremtettek. A csekkek halmozódni kezdtek, és az asszony jövedelme, amit takarításból szerzett, meg a családi pótlék már nem volt elég. A befolyt pénzt felemésztette a sok útiköltség, a gyógyszerek. A telet nehezen húzták ki. A melléképület faanyagát lassan feltüzelték, így biztosítva valami meleget a lábadozónak, meg persze maguknak is. Nem bánták, hisz jószágra már úgysem futja, annak takarmány kell, az meg drága. A vízvezetékkel lett valami, de javításra nem futotta, a fal csúnyán felázott, tönkrement. Egyre nehezebben éltek. Az állandó tépelődés, a lehetőség hiánya az apa egészségét is kikezdte. A kilátástalanság rányomta a bélyegét a családra. Az asszony pár hete hívott kétségbeesetten. Segítséget kért, bármit, amit csak tudunk. Rettenetesen elkeseredett a hangja. Már két hónapja befizetetlenek a csekkjeik. Pedig ők akarnak dolgozni, higgyem el, bizonygatja, menjek, nézzem meg a házat, olyan tisztaság van,
hogy abban nem lehet hiba, és nézzem meg a kertet is. Beveteményezték az egészet. Mondja, igaz, hogy ők cigányok, de akarják, és tudják is másképp. Higgyek neki, kéri. És mondja, ennek nem lenne szabad így történnie…. ők mindent megtettek… A fiú továbbtanulását lassan át kell gondolniuk. A jó hírű középiskola nemcsak arról híres, hogy magas követelményeket állítanak, hanem arról is, hogy a szülőknek mélyen a zsebbe kell nyúlniuk. És ki tudja, mi lesz még addig. Előbbre biztosan nem jutnak. Még megkapaszkodni sem tudnak. A fiú hetedikes. Ráadásul most kiderült, a pajzsmirigyével is valami baj van. Nem tudom, mit mondjak neki. Naponta jelentkeznek újabb családok. Azok is, akiknek sosem volt, és azok is, akik csúsznak lefelé. Megállíthatatlanul. Sokat gondolkodom azon, milyen generáció nő most fel. Milyen lesz az a nemzedék, ahol a gyerekek szeme előtt őrlődnek fel a szülők, akik naponta hallják, élik meg a lehetőségek megszűnését. Egy biztos: ezekben a családokban nem az öröm, a gondtalan nevetés, sokkal inkább a tépelődés, a keserűség, a düh a jellemző. Hogyan építkezzenek ebből az érzelmi háttérből a gyerekek? Mit tudunk ezzel a megtapasztalással szemben elhitetni velük az iskolában? Hol van az ösvény, ami a kilátástalanság és esélytelenség akadályai közt kiutat mutathat? Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/04/16/289-a-kapaszkodok/
290. NEM LEHET SEMMIT TENNI? 2012. április 20. Azt hiszem, ez is egy olyan terület, ahol tele vagyunk kudarccal. Ahol igazán nem tud senki sem tenni semmit. Azt hiszem, az a probléma ez, ahol szerintem még a beavatkozási pontokat sem találtuk meg. Mindenki széttárja a karját: nem tudok mit tenni…..Azokról az állami gondozottakról beszélek, akik szökésben vannak. És újra szöknek. Amíg végül fel nem nőnek. De miféle felnőtté válnak? Bár hallani azért nem hallani annyit erről, mint amekkora szerintem a baj. Nem tudom, van e statisztika, elemezték e már valaha a helyzetüket, keresték e az okokat, megoldásokat. Biztosan. Mindenesetre én azt tapasztalom, tehetetlen a rendszer. Néha pedig azt, hogy ez a tehetetlenség odáig fajul, hogy már nem is akarnak tenni értük. Mert nem látják értelmét. Lemondanak róluk. A sorsuk legyen az ő felelősségük. Hiszen ők szöknek, saját elhatározás alapján. Nagyon nehéz persze velük. Ők nem árvák, vagy kórházban hagyott, és onnan állami gondozásba került gyerekek. Akik még nincsenek tele lelki nyomorúságot okozó sérülésekkel. Hanem olyanok, akiket később emeltek ki a családból, prostitúcióból, bűnöző családból, akiket elhanyagoltak, akik szeme előtt olyan dolgok zajlottak le, amiket nem kellene látni, átélni gyerekeknek, soha. Akiken feldolgozhatatlan sebeket ejtett már az élet. Akik, meggyőződésem, hogy speciális kezelésre, bánásmódra szorulnának. Pszichológusra, sokáig, állandó és speciális közösségfejlesztésre, nívós szabadidős programokra, egyéni oktatási fejlesztésekre, testi és lelki „kényeztetésre”, extra adag szeretetre ahhoz, hogy egyáltalán esélyük legyen egy normális életre. De ezt a mostani rendszer szerintem nem tudja nekik megadni. Ennek egyrészt, ahogy a gyerekektől hallom, valószínű anyagi okai vannak. Legalábbis ezt hallják magyarázatként. Mert, bár a köztudatban az él, hogy ők mindent megkapnak, ruhát, ételt, meleget, zsebpénzt, külföldi utazásokat, azért nem annyira fényes a helyzet. A nehezedő gazdasági helyzet itt is teremt hiányosságokat, a meleg víz korlátozását, a villannyal való spórolást, vagy a programok, és a speciális szakember ellátottság területén. Bár, míg a házban vannak, még érzem a figyelmet, ám, ha elszöknek, rögtön megszűnik a személyes aggódás, attól a pillanattól kezdve, amikor elment, már csak a hivatalos protokoll betartása lesz a lényeg, a jelentés a rendőrségnek, a körözés kiadásához. Az elején sokszor próbálkoztam, és nem értettem, miért nem mennek érte, ha szólok, hogy hol van, és nincs pénze visszamenni. Ha ott van valahol egyedül, megzavarodottan, és nem tudja, mit tegyen. Ha tudom, csak órák kérdése, és visszafordíthatatlan dolgok történhetnek vele.
Aztán láttam, itt is a pénz a visszatartó. Kevés a kocsi, drága a benzin, a nevelő gyakran saját autójával tehetné meg az utat, amit ugye nem fizet ki senki, ráadásul lehet, két nap múlva a gyerek elszökik újra. És persze más is van. Munkarend, napi munkaidő, amihez igazodni kell, szabadság, amit ki kell adni, amihez át kell szervezni a dolgokat, alaphelyzetre, amibe váratlan megoldások nem férnek bele. És ugye ez nincs is előírva. A protokoll szerint a körözött gyerek már a rendőrség dolga. De ott sem fényesebb a helyzet. Ha vissza is viszik a rendőrautóval, elszökik majd megint. És a benzin a rendőrségnek is drága. Meg az idő, amit az eset adminisztrációjával töltenek. Amiről úgy érzik, fölösleges. Először próbáltam nekik is szólni. Hogy tudom, hol van a keresett gyerek. De nem volt sikeres a dolog. Aztán, csodálkoztam, mikor a gyerekek mesélték: kérdezte ám a rendőr, szökésben vagyok e, mikor mondtam, hogy igen, akkor azt mondta: „Jó. Akkor nem találkoztunk. OK?” Vagy mikor a körözött gyerekre ráakadva először telefonálni kezdtek a rendőrök a rendszerbe, a gyámjának, az otthonnak…végül egyikük javaslatára: hagyd a p…ba – legyintéssel otthagyták. Nem bajolnak vele. Nincs értelme. Csak munka van vele, írni, jegyzőkönyvezni… megoldást nem nyújt. És akkor legalább a benzinpénzt se vigye el. Megértem őket. Megtapasztalták már, tényleg értelmetlen visszavinni őket. Mert mennek, szöknek újra, lesznek prostituáltakká, kerülnek vissza terhesen, válnak a kábítószer rabjává, növelik a bűnbandákat, a hajléktalanok számát, táplálják azt a réteget, ahol vad törvények uralkodnak, olyanok, amelyek nagyon távol esnek a többségi társadalom normáitól. És minden szökés után mélyebbre süllyednek, mert azok a tapasztalások, amiket ekkor szereznek, sosem építőek. Azok tovább rombolnak. Mindenki tehetetlen hát. De történik e valami? Keresi e a rendszer az okokat? Hogy miért szöknek? És miért nem találnak megoldásokat arra, hogy maradjanak? Hogy mit kellene ahhoz változtatni a működésen, a kialakított életformán, a kommunikáción, hogy a lakásotthonok vonzóak legyenek nekik? Vonzóbbak, mint az a másik világ, a maga bizonytalanságával? Hogy igazi otthonnak érezzék? Hogyan próbálják ezt más országokban, ahol ez sikeres? Nem hiszem, hogy lemondhatunk róluk. A szököttekről. Túl sokan vannak. És túl kevesen válnak normális felnőtté. Arra meg végképp semmi esély, hogy majd olyan családot teremtsenek, ahol normális gyereknevelés lehet. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/04/20/290-nem-lehet-semmit-tenni/
291. OKTATÁS 2012. április 23. Mindig olvasok ilyet is meg olyat is. Hátha akkor jobban megértem a dolgokat. Mert próbálom megérteni. Most pl. ezt olvasom egy cikkben, ami szerint minden tökéletesen alakul: „az, hogy Magyarország húsz esztendő múltán milyen képet mutat, most dől el az iskolákban.” Hát ettől félek én is. Az oktatás nálunk eddig sem arról volt híres, hogy mérsékelte a társadalmi különbségeket. Kritizáltuk eddig is eleget, törtük a fejünket, hogyan lehetne jobban, a korszerű pedagógiai eszközeit felhasználva szervezni az oktatást. Mert sokan hiszünk benne. Az integrációban. És a pedagógia erejében. Hiszünk abban, hogy probléma érzékeny, testre szabott fejlesztésekkel, gyermekközpontú oktatással eredményesek lehetünk. Sok modell, innováció fejlődését nézhettem már meg, mióta dolgozom. Sorolhatnám hosszasan azokat a kezdeményezéseket, ahol a szegregátumokban kialakult, megindult valami, ami megoldás lehetett volna. Tiszabő, a Kedvesház, Csenyéte, és még sok más modell mérhető erővel gyakorolt hatást a mélyszegénységben élő, roma gyerekek integrációjára. És mind odavan. Mert mi ezt sem tudtuk jól csinálni. Más országokban a jó kezdeményezéseknek, legyenek azok bármilyen területen, utána nyúl az állam, beépíti annak tapasztalatait a rendszerébe, hogy az jobb legyen. Nálunk a fejlesztők küzdenek, támogatókat keresnek, pályáznak, fejlesztenek, egészen addig, amíg bírják fizikailag, lelkileg. Aztán, amikor már biztos, amikor már bizonyítottan sikeres, akkor belefáradnak. Ők is, meg a támogatók is. Mert az utolsó lépést sosem tehetik meg. Mert nálunk az államnak nem kell ez a tudás. Az kell, amit az új csapat éppen gondol a problémáról. Sosem értettem ezt a „múlttal mindenképpen szakítás” elméletét. No nem a rendszerváltásra gondolok, hanem a négyévenkénti szakításra. Hogy ami előzőleg volt, az csak rossz lehet. És aki újonnan jön, csak ő tudhatja a tutit. Az ő csapatával, az ő embereivel. Az ő szemléletével, az ő hitével. Az, hogy az ő felelősségével is, az meg csak a visszamutogatásra jó. A következőnek. És oda lesz minden, az is, ami érték volt. Ráadásul a négyévenkénti változás véglegesen elbizonytalanította a pedagógusokat. Mert némi állandóságra szükség van az oktatásban. Hogy négyévenként ne kelljen az ellenkezőjére váltani. Ilyen gyors változásokkal nem lehet megérteni, magáévá tenni valamit a pedagógusnak, módszert, értékelési formát, tananyagot. Mert annak be kell épülnie, hogy a pedagógus hiteles legyen ott, a tanteremben. És ahhoz idő kell. De arra azért sosem számítottam, ami most jön. Mert most aztán megremegett az egész oktatási rendszerünk. Nincs vita, vagyis nem lehet, hisz „a mértékadó szakmai testületek” véleménye visszaigazolja a döntéshozók elképzeléseit. Bár azt nem tudjuk, kik ők, de a szakma legjava, aki még mer, az véleményez(ne), annak vannak szakmai javaslatai, de ez
bizonyára nem “mértékadó”. Mert ma a kritika nem mértékadó. Hanem fölöttébb gyanús. És nyilván politikai elköteleződést takar. És nézzük tehetetlenül, ahogy az ország szegényebb fele végképp elveszít mindent, elveszítve az oktatással a lehetőséget is arra, hogy esélye legyen. Az ő iskolájukba megy majd az iskolaőr, aki akár testi kényszert is alkalmazhat, és nekik nem kellenek közismereti tárgyak sem. A másik rész meg majd lovagolni tanul, meg vívni, meg mindent, iskolán belül és kívül is, hiszen aki képes fizetni, abból bármi lehet. Az iskola, mivel nem tudott a problémával mit kezdeni, hatóságként kezdett működni. Már ez egy jelzés volt, hogy óriási a baj. Most ehhez még több eszközt adnak majd. A pedagógiai eszközök pedig hátrébb kerülnek. Másodrangúak lesznek az iskolákban. Hogy hol van ebben a korszerű pedagógia, a nemzetközileg is elfogadott gyermekjogok, az esélyegyenlőség, a szabadság, azt nem tudom. Pedig próbálom keresni. Mert tanulmányaimból úgy emlékszem, ezek szükségesek a demokráciára neveléshez. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/04/23/291-oktatas/
292. MINDEN GYEREK JÓL LAKIK? 2012. április 27. A héten az egyik kollégám nagyon feldúltan jött vissza az órájáról. Mert óra után, amikor az utcán jött visszafele autóval, látta az egyik tanítványát. Ahogy megállt az utcai kuka mellett, belenézett, matatott benne, majd megette, amit talált. Mert valami ehetőt talált a kukában. A történet kapcsán rögtön eszembe jut a nagy program. Ami után nem lesz majd éhező gyerek Magyarországon. A helyzet persze nem egyszerű. A tavalyi nagy siker kommunikálásának elég sokan utána mentek, ugyanis voltak történetek, amelyek azt mutatták, nem olyan egyszerű a probléma megoldása, és nem olyan biztos a siker. Persze sikeres volt ahol az volt, de volt ahol nem. És annak is nagy híre volt. Hát most, az idén változtattak a feltételeken, hogy biztosabb legyen. Ami persze logikus. Az ember, ha megcsinál valamit, és nem úgy jön össze, ahogy szeretné, akkor változtatni kell a tényezőkön. De azt hiszem, egy kicsit a kommunikációján is változtatni kellett volna. Így ugyanis már nem igaz, hogy megoldja az éhezők gondját. Mert a feltételek változtak. Úgy, hogy a program sikere biztosítottabb legyen. Még a tavalyinál is sikeresebb. Ha ugyanis az eltűnt jószágokat azzal magyarázták, hogy megette a patkány, akkor rágcsálóirtást kell előírni. Megtették. Hogy a kerteket ne járhassa be a jószág, kerítéseket kell húzni. Drótra lehetett pályázni, de utólagos finanszírozással. A kert mérete is megszabott volt, 50 négyzetméter. Ja, és persze ott volt a megfelelő ólak megléte. Mint feltétel. Az állatokhoz indító takarmányt adtak, de a továbbiakkal való ellátást az önkormányzatnak kellett vállalnia. És még valami. A település összes halmozottan hátrányos helyzetű családjának részt kell venni. Kivétel nélkül. Nyilván, hogy az összefogást erősítse. Jó cél ez is. Igen, de ez megválogatta a pályázókat. Mert ezt nem mindenki tudta vállalni. És főleg ott nem, ahol a legnagyobb a baj. Nem sok ilyen falunak van ugyanis forrása már arra, hogy megfeleljen az elvárásoknak. Az is igaz talán, legalábbis ahogy én tapasztalom, ezt a problémát nem lehet egyetlen, de még két vetőmag és kisállat-programmal sem megoldani. Persze látom a program értékeit, hiszen az igaz, hogy azoknak a falvaknak, ahol megvannak a mezőgazdaság alapjai, de az emberek folyamatosan szegényednek el, ott segít. Azoknak az embereknek, akik az önnfenntartás alapvető technikáival rendelkeznek. Ott, ahol nem olyan sok a halmozottan hátrányos helyzetű család. Ott, ahol olyanok laknak, akik, ha cigányok is, de asszimilálódtak, képesek kertet művelni, jószágot tartani. Ahol nem olyan elhanyagolt a lakókörnyezet. Ahol az alap biztos, csak a mostani gazdasági helyzetben nehezebb rá felépítményt emelni. És ezek nem a szegregátumok. Nem azok a helyek, ahol a legtöbb szegény gyerek él. Hanem ezek a szép kis falvak, ólakkal, kertekkel. És nem a végletekig elszegényedett önkormányzatok, akik nem bírnak, nem győznek a problémahalmazzal megküzdeni. Nem azok, akik már összes tartalékaikat felemésztették, és reménytelen küzdelmet folytatnak a leszakadókkal.
Szóval, így a szlogen nem teljesülhet. Talán valahogy másképp kellett volna megfogalmazni. Vagy megnézni jobban a célcsoportot. És azt is, hogy a feltételek előírásával a cél teljesülhet e? De itt, mintha csak a feltételek lettek volna a célhoz rendelve. Kihagyva, vagy inkább kizárva azt, ami problémát okozhat. De így kimaradtak azok is, akik a leginkább érintettek. Furcsa ez az egész. A héten voltak megint látogatók a fővárosból, megnézni, mit, hogyan csinálunk. Hazafele az autóban azt kérdezte egyikük: és nem próbáltad még azt, hogy megmondod nekik, pl, hogy tanuljanak, mert akkor majd sikeresebbek lesznek? Vagy, hogy nem kellene ennyi gyereket vállalniuk? Először majdnem felnevettem. Aztán elképedtem. Mert azt hittem, megértett valamit a látogatás során. Azt, hogy a megoldás nem ilyen egyszerű. Még, ha első ránézésre annak is tűnik. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/04/27/292-minden-gyerek-jol-lakik/
293. AKIKRE MINDIG VIGYÁZNI KELL 2012. április 30. Mindenkinek nehéz most. Az árak emelkednek, a lehetőségek csökkennek, az előírások szigorodnak. Azok is ellehetetlenülnek, akik egészséges gyerekeket nevelnek. Vagy legalább olyanokat, akiket még el lehet óvodába, iskolába küldeni. De vannak olyanok, akik súlyos fogyatékosságuk miatt állandó ápolásra szorulnak. Otthon. Akiknél esély sincs arra, hogy javuljon az állapotuk. Az ő státuszuk még maradt a rendszerben. Csak a felnőtt rokkantakét szabályozták újra, sajátos szempont szerint. De erről majd máskor írok. Most a gyerekeken gondolkodom. Helyesebben a családjaikon. Az ő elkeseredett küzdelmükön. Persze van, aki feladja, nem bírja. Főleg, ha van még mellette több gyerek. Ahol a férj is elmegy, hátrahagyva a terhet. Van, aki bentlakásos egészségügyi otthonba adja. És olyan is, akitől oda emelik ki. Mert otthon nem biztosított az ellátása. Az asszony bírja. Ő nem adja fel. Régen találkoztunk, most bejön az órám végén, hogy megköszönje, ép kislányát, kimagasló tanulmányi eredményével felvettük az ösztöndíjprogramunkba. Kérdezem, mi újság, hogy vannak. Mesélni kezd. Hogy tavaly még aránylag jó volt, pofozgatták is kicsit a házat, mert árulják, hátha megvenné valaki, ők meg mennének kisebbe, olcsóbba. Tavaly a férje még vasazott, de az idén már nem nagyon van, hiába járja a házakat, mindenkinek nehezebb, megtartják maguknak az emberek, és leadják ők. A pénz mindenkinek kevés. Meg aztán nem is bírja most úgy az ember, mint eddig, akkora sérve van, a közmunkára sem hívták be, meg kellene műttetni….de nem megy neki, nem hagyja őket, napi szinten kell a segítség. A másik két gyerek miatt. Akik magatehetetlenek. Ráadásul a nagyobbik epilepsziás tüneteket produkált, rohantak vele, és hát az orvos azt mondja, igen, az. Érezte ő is, hogy valami van vele, nem nő úgy, mint a kisebb, az már lehagyta súlyban, szinte egyformák már. Persze vele könnyebb kicsit, hiszen tudja tartani a fejét, magát, de emez nem. Ja, és persze, pelenkázza mindkettőt. Az már úgy marad. Nincs mit tenni. Nézem, ahogy mesél. Nem panaszkodva, hanem természetesen, néha kicsit elmélázva…Kérdezem, segíthetnék e valamiben még. Hát, mondja pironkodva, nem szívesen kér ő….de egy babakocsi jó lenne, mondja. Nem baj, akármilyen rossz, csak ledönthető legyen. Vízszintesre. Azt a férje megszerelné, és akkor a nagyobbikat is ki tudná vinni az udvarra. Mert így nagyon nehéz. Nem bírja már kézben. Van nekik egy, kapták, a gyerekek állapota miatt, mondták, hogy az nagyon drága, tudja, nem is Magyarországon gyártották, de az csak a kicsinek jó. Mert ülni kell benne. De a nagyobbik nem tud. És annyira szeretné kivinni a friss levegőre őt is. Megfogom a kezét. Mert nem bírom nem megkérdezni: és maga? Maga hogy bírja? Elmosolyodik. – Tudja, én egyszer feladtam. Akkor maga segített. Akkor megértettem, nekem nem lehet feladni. Mert miattuk muszáj erősnek lennem.
Csodálom ezt az asszonyt. Volt, hogy én adtam erőt neki. Most azt látom, sokkal erősebb nálam. Persze vannak még, sokan. A másik faluban, már többször hívott egy asszony. Hogy segítsek. A fia már felnőtt korú, de súlyos fogyatékossága miatt örökre gyermek marad. Most hererákja van. A megyeszékhelyre hordják, kezelésre. Senkitől nem fogad el semmit, csak az anyjától. A sérült lét eggyé forrasztotta őket. De már felnőtt, kora szerint. Nem lehet vele befeküdni. És a betegszállítóra sem tudnak várni, a fiú nem bírja. Viszik hát kocsival, segítséggel, de már nem megy, tartoznak, nem bírják. Ilyen benzinárakkal nem megy. Könyörög, segítsek. De nem bírok még eljutni sem. Mert egyre többen kérnek segítséget. Amikor elkezdtük, azokra akartunk csak fókuszálni, akik az iskolai oktatásban a rendszerünkben vannak. Mert így érhetünk el változást, így lehet a segítségnyújtáshoz elvárásokat kapcsolni, így lehet ösztönző a munkánk. Akkor még nem számoltam másokkal, akik előtt nincs még ennyi perspektíva sem. Mert nekik az élet más szerepet osztott. Nem számoltam velük. A súlyos fogyatékossággal élő gyermekekkel. Minden faluban ott vannak, van ahol többen is. Ők innen nem érnek el fejlesztéseket, ők csak vannak, a családban, ahol a ragaszkodáson és a szereteten kívül lassan már semmi sincs. Nem kellene ezt is felvállalni. De hol húzzunk határt? Életkor, állapot szerint? Mivel indokoljuk a segítség megtagadását? Velük számol most is a nagy átalakító rendszer? Vagy majd rájuk is kitalálnak valamit, hogy tulajdonképpen tehetnének, mehetnének, és különben is, ők tehetnek róla….Az új döntések függvényében rájuk gondol valaki? Az új fejlesztések vidéken is előírják a fogyatékosoknak is használható épületeket. Ott vannak a mozgáskorlátozottaknak való felvonók, a Braille- írással feliratozott termek. Talán elérik majd ezeket egyszer ők is. Már, ha túlélik. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/04/30/293-akikre-mindig-vigyazni-kell/
294. TANFOLYAMOK, KÖZMUNKÁK 2012. május 04. A múltkor beszélgettünk az egyik asszonnyal. – Mondja meg nekem, miért van az, hogy azt hiszik, nekünk a legjobb tanfolyam a kosárfonó? Ha cigány vagy, tanulj kosárfonást! De minek? Mondja, mit csináljunk ezzel a tudással? Mert ebből nem lehet megélni…ezzel nem lehet mit kezdeni… Igen, megint indult itt is egy ilyen tanfolyam. Már többször eszembe jutott, kellene valahogy egy kutatást csinálni. És megnézni, az utóbbi években hány kosárfonó tanfolyamot (persze akkreditáltat!) szerveztek már meg az országban, erre mennyi pénz ment ki, és mi ennek a hasznosulása…. mondjuk, konkrétan mennyi jövedelemhez jutottak ebből azok, akik kitanulták. Mert persze szép a vesszőmunka, mint minden kézműves termék. De túl kevés az, amit a mai vidék ebből használ. Nem kellenek a mezőgazdaságban régen használt nagy kosarak, aszalók…. mert nincs mezőgazdaság…és a kisebb kosarakért sem tapossák egymást a háziasszonyok. Próbáltak persze modernizálni, készültek pl. szennyestartó-kosarak, de a párás fürdőszobákban nem túl praktikusak. És, hát látom nyaranta a határon túlról érkezőket, amint nagy fotelekkel, vesszőbútorokkal a tetőcsomagtartón dudálják végig az utcákat, nevetségesen keveset kérve a portékájukért, mindhiába. Nem tudnak ma megélni ebből az emberek. Annyian biztosan nem, amennyit kiképeznek rá. És akkor nem biztos, hogy megtérül a befektetett energia. Persze gondolkodom máson is. A közmunkán. Ahogy nézem a sepregetőket például. Vajon mennyibe kerülne településenként egy kisgép, ami végigtisztítja az utakat, járdákat, benzinnel, két dolgozóval…és mennyibe kerülnek ők, akiket közmunkán söprögetésre alkalmaznak, seprűvel, mellényekkel és persze a felügyelőkkel, akik nógatják őket…. Jó, tudom, hogy ez nem azért van. Ez a munka világába való visszavezetés. Csak szerintem nem éri el a célját. Vagyis csak statisztikailag, hiszen hallom, 58 ezerrel több munkahely van most, mint tavaly ilyenkor. Az emberek mégis egyre szegényebbek. Ez a munka télen sem volt túl motiváló, bár hányták a havat, ha kellett, volt, ahol először le a járdáról az árokba, utána, ha kész volt, jött a következő utasítás, most ki kell hányni az árokból…Most is, hogy meleg van, látom, elmennek a kijelölt helyre, de nem túl nagy odaadással folyik a munka, leginkább akkor mozognak csak, ha jön valaki. Egyszer egy kis tanítványom mondta, mikor kérdeztem, mi az a közmunka, ahol a szülei most dolgoznak: á, ez nem olyan, mint a rendes munka. Egy másik gyerek szerint a közmunkán a legfontosabb a reggeli bejelentkezés, aláírással. Sokat elárulnak a gyerekek mondatai. Vannak persze szerencsésebbek. Akiknek nem sepregetni kell. Hanem pl. polgárőröknek alkalmazzák őket a közmunka keretében. Kérdezem a minap a fiúkat, az egyik faluból, mi újság náluk, otthon. – Tetszik tudni, most a polgárőrök “makszban” vannak….- Az mi? – kérdezem. – Olyan fekete kötött izé, ami csak a szemüknél van kivágva. – magyarázza másikuk. –Szóval olyannal ülnek az autóban, meg baseballütővel. Úgy mennek. Hogy
féljenek a cigányok. Meg is mondják, hogy azért. Ijesztgetnek bennünket. Nekik ez a munkájuk. A gyerekek így látják. Persze hallottam már, ezek a módszerek sokak szerint olyan jók, hogy adaptálni kell őket, van is már polgármester, aki ajánlgatja egy másik falunak is ezt a konstrukciót. Valamelyik nap a tv-ben is nyilatkozta valaki, talán vissza kellene hozni a sorkatonaságot, mert a mai fiatalok túl agresszívak, nem bírnak mit kezdeni magukkal, nem tanultak alázatot, rendet. Nem tudom, ez e a megoldás. Az emberek betörése. Hogy akkor is, ha értelmetlen, tegye, csinálja, legyen alázat, sőt félelem, vissza nem pofázás, ne legyenek kérdések, megkérdőjelezések. Tudom, sok minden elromlott. Amit szinte már képtelenség megjavítani. Mégis, úgy érzem, nem jó az irány. És nem jók a módszerek sem. Mert lehet, a szándék nemes, és ott, az íróasztalnál jónak is tűnik, amikor kitalálják. De a megvalósítók, az élethelyzetek, a körülmények eltorzítják. A rend helyett pedig valami más alakul. Amibe nem jó a következő nemzedéknek belenőnie. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/05/04/294-tanfolyamok-kozmunkak/
295. AKIK MEG AKARJÁK MUTATNI 2012. május 07. Sokan jönnek hozzánk. Olyanok is, akik szeretnék megmutatni a nálunk folyó munkát, megérteni a problémát, tudósítani róla. Akik jönnek, jó szándékúak. Általában. De ma már óvatos vagyok velük. Mert azok, akik bennem bíznak, bíznak abban is, aki velem jön. És megnyílnak nekik, betekintést adnak az életükbe, gondjaikba, környezetükbe, múltjukba. De vigyáznom kell rájuk. Mert felelős vagyok értük. Azért is, mert sokan, nyilván, mert a szenzáció az eladható, arra törekednek. És nem törődnek azzal, akiről szól a cikk. Az már nem emberként jelenik meg, hanem az írás tárgyaként, és porig alázható. Eszükbe sem jut, hogy rosszat tesznek egy másik emberrel. Hogy gúny tárgya lesz, és aláássák a velünk nehezen kialakított bizalmi viszonyt is. A sztori a lényeg. Mindenáron. És az sem jut az eszükbe, hogy talán meg kellene mutatniuk annak, akiről szól, mielőtt leadják. Ez egy új nemzedék. És az újságíró etika is átíródik, mint minden más. A filmesekkel sem egyszerűbb. Időbe került, amíg megértettem, hogy nekik egy a fontos, a „mű”. Amit ők meg kívánnak rendezni, mutatni. Az ő szabályaik szerint. Persze nem mindenki. Van, aki ebben is korrekt. Az empátia szintje is változó. Ma már nem szívesen fogadunk olyat, aki a riportalanyok korát és pulóverszínét is megszabja a fotóhoz, ami a cikk mellé kerül. Mert náluk áthangsúlyozódnak a dolgok. Más fontosságok jelennek meg, egy torz tükröt mutatva. És utánanézek az újságoknak is, mióta riportot jelent meg velem egy olyan bulvárlapban, amit én sosem olvasok, és ami nem kifejezetten a társadalmi problémákra fókuszál. Rajtam kívül nem sokan voltak felöltözve benne….. De sokan mondták, jó, ha ott is megjelenik a téma. Mert van, aki csak azt olvassa. És nekik is jó, ha elgondolkodnak néha. Talán igaz. Nem tudom. Inkább távol tartom magunkat ettől. Igazán dühös leszek attól is, ha valaki úgy jön el, hogy alapvetően tájékozatlan. És ezt megtapasztalom újságírónál, filmesnél, még olyannál is, aki szakmai riportfilmet készít. Közbeszerezve persze. Sejtésem szerint életében először. Mert annak, aki erről tudósít, talán tudnia kellene mi az a CKÖ, vagy SNI…nem nekem kellene elmagyarázni ezeket a rövidítéseket. Egyszer egy újságírót el is küldtem. Mert nagyon elfoglalt voltam, mikor jött, nagy nehezen időt szakítottam rá, és kiderült, fogalma sem volt, hol van. A második hülye kérdés után mondtam, menjen el, és akkor jöjjön vissza, ha felkészült. Azt mondta, küldték. És nem mondtak neki mást. Persze ez a munka remek újságírókkal és filmesekkel is összehozott. Olyanokkal, akik igazán értik a szakmát. Akik tájékozódnak, korrektek, eszükbe sem jut, hogy ne az embert nézzék. Akik nem a saját babérjaikat tartják szem előtt, hanem az ügyet. Akik tudják, az igazi olvasottság nem a szenzációhajhász címeken, vagy a sztorikon múlik. Sokkal inkább a tartalmon, a megközelítéseken. Akik tudják, a hitelesség nagyon fontos.
Ők mindig úgy jönnek, hogy nem írják át a napunkat. Csak jönnek, beszélgetnek, és figyelnek. Nem kell őket fuvaroznunk, nem igazgatják a cigányasszonyok haját, nem mondják, hogy na, ez jó lesz…gyere be még egyszer….jaj, lehetne újra…stb…Akik nem kérdeznek úgy, hogy eleve megbántsák azokat, akikről szól majd a tudósítás. Sokat tanultam tőlük. Tisztességről, emberségről, alaposságról. Aztán, ott van még a politika. A sajtó berendezkedése a politikai vonalak mentén. Nemrég azt mondta nekem valaki, ma nem azok az újságok a fontosak, amelyek rólunk írtak, mint az ÉS, a MANCS, a Népszabadság, a Népszava, a 168 óra, a HVG, és a többi… a Magyar Nemzet, az igen…. Sajnálom, hogy ma ez is szempont lett. Hogy nem a tartalom a fontos, hanem, hogy hol jelenik meg valami, hol írnak rólunk, vagy hol adok riportot. Mert az politikailag minősít, besorol. Azért nem jó ez, mert ezek a társadalmi problémák nem politikai beállítottságúak. De a megoldások a mentén rendeződnek. Sokszor úgy érzem, megelőzve a szakmai szempontokat is. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/05/07/295-akik-meg-akarjak-mutatni/
296. PALÁNTÁK 2012. május 12. Amikor kiosztottuk a vetőmagot, azokat, amiből palántákat kellett nevelni, nem adtuk oda mindenkinek a csomaggal. Mert ahhoz, hogy a káposzta, paradicsom, paprika és dinnyemagokból kiültethető növény legyen, hozzáértés, külön gondoskodás kell. És erre nem volt meg mindenhol a megfelelő tudás, körülmény. Akinek tavaly a legszebb kiskertje volt, az az asszony vállalta, hogy a másik 25 családnak is felneveli a palántákat. Bíztam benne. Nemcsak a tavalyi szép kertje miatt, hanem mert tudom, nyaranta kertészetbe jár dolgozni, persze feketemunkában, és ott látta, megtanulta a fogásokat. Neki van tudása, nagyobb, mint másnak közülük. Szerettem volna erre építeni. Megbeszéltük, hogy a palántaföldet, a fóliát mi megvesszük. Úgy egy hét múlva mentünk újra. Nagy munkában voltak. Műanyag ablakredőnyökkel mesterkedtek valamit az udvaron. Olyanokkal, amit mások már kidobtak, hogy használhatatlan. A redőny csíkjait ügyesen hosszú kis vályúkká fogatták össze. Úgy, hogy az alja kihúzható legyen. És készítettek olyat is, ami keresztben is felosztotta a felületet, kis négyzetekre osztva a földet. –Tetszik tudni, először kitaláltuk, papírból. –mondja a párja. Utána próbálgattuk, hogy lehetne megcsinálni. Van idő. Hát megcsináltuk. – És ezt majd szépen megtöltjük földdel, és egyesével sorban mennek majd bele a magok – veszi át a szót az asszony. – Utána berakjuk a fólia alá, és ha már elég erős, kioszthatjuk. Csak ki kell húzni az alját, és nem törik össze a növény. Ezek a csíráztatók meg jók lesznek jövőre is. Nagyon tetszett nekem. Aztán hetente mentünk mi is nézni a palántákat. Lassan jelentek meg a csírák, sokáig csak a feliratozott kis vályúkat láttuk. Aztán megindultak, és szép, egyenletes növényekké nőttek. Múlt pénteken osztották ki a paradicsomot és a dinnyepalántokat. Mert a hét végére lehűlést mondtak. És azt gondolták, akkor könnyebben megered. Vettünk pár alapszerszámot is. Két locsolót, kapát, gereblyét, palántázót. Ki kelet kérni annak, akinek nincsen. A héten majd osztjuk a többi növényt is. De azoknak még erősödni kell, az asszony szerint. Ezt remekül megcsinálták. Szerettem volna, ha a többiek hozzá fordulnak tanácsért. De kevesen tették. Még kevesen. Nem erőltetjük ezt sem. Az ő kertje mintakert lesz most is, mert az kapálva, locsolva van. A locsolást valami permetezővel végzi. – Úgy egyenletesebb, nem mossa ki a tövét. – magyarázza. A tarackot folyamatosan szedi. Tisztul is a földje, szépen. Persze nem mindenkié. A másik asszonyén pl. sokat törtük a fejünket. Mert ő nagyon nem ért hozzá. Ehhez sem. Sosem művelt földet. A kiskertet kialakította most is, de inkább csak a nekünk való megfelelésért. A nagyobb felszántott területtel nem boldogul. A borsót sem ismerte meg, amikor kikelt. A dughagymát olyan sűrűre dugdosta, hogy nem is tudnak nőni
egymástól. Az üresen maradt részben már nagy a tarack. Kértük a palántázóst, segítsen, mutassa meg, hogy kell. Megtette. De nagyon nehezen alakul. Biztosan nem lesz még mind a 25 földterületből csodálatosan termő kert. Lesz, akivel küzdeni kell majd azért is, hogy gondozza, locsolja. De sokan megkezdték, próbálják. És mindegy, hogy azért, mert érti, így lesz majd mihez nyúlni, vagy csak mutatni szeretné, tud ő is úgy tenni, ami nekünk fontos. Hogy vele is örülhessünk. Hogy őt is dicsérhessük. Az a lényeg, hogy próbálják. És van köztük, aki egy nem cigány asszonytól kért tanácsot. Ennek is értéke van. A két csoport közeledésében. Egy apró gesztus is közelebb hoz. A minta, az asszonyé, aki a palántákat felnevelte, ott lesz. Ami mutatja, hova lehet majd eljutni. És akarja a többi is. Kísérletezünk is. Volt, ahová energiafüzet vettünk. Máshol csicsókát ültettünk. Van, ahol napraforgó, vagy kukorica tölti be majd be a kert üresen maradt részét. A lényeg, hogy a föld ne parlagon, gazzal tele maradjon. Már szebb, zöldebb minden, mint tavaly volt. Nevetünk is, sokat. És ez is nagyon kell…hogy együtt tudjunk nevetni. A múltkor meglátogatott bennünket egy kedves önkéntesünk, aki sok remek ötlettel állt már elő, neki köszönhetjük a biobrikettet is. Szóval, mondja nekem, ahogy a talaj tápanyag utánpótlásáról beszélünk pár cigányasszonnyal, hogy most találta, valami külföldi honlapon, hogy az emberi vizelet jó pótló, nem a széklet persze, mert az fertőző, de a vizeletben sok olyan anyag van, ami kell a növényeknek. Hogy lehetne pl. szólni, hogy a kertbe pisiljenek. – Úristen, mondtam, ne…. egy csomó energiát fektettem abba, hogy mindenhol WC legyen, és mindenki egy helyre végezze a dolgát…. nehogy előjöjjünk most ezzel az ötlettel! Nagyot kacagtunk. A héten beszélgettem pár városival. Persze jönnek a kérdések, miért nem művelik a kertet, stb. Mondom, hogy mert nincs képesség, akarat rá. Csóválják a fejüket. Nem értik. Nem értik, micsoda apró lépésekkel, és milyen kitartóan kell megdolgoznunk minden eredményért. És nemcsak nekünk, hanem a cigányoknak is. Hogy milyen óvatosan kell megtenni minden lépést, mert az, amit ők maguk tudnak megfogalmazni, az az igazi, nem pedig az, amit kívülről megmondanak, vagy rákényszerítenek valakire. Nem értik, hogy ezek a dolgok nem egy mondattal, utasítással rendeződnek. Hogy minden tevékenységet be kell illeszteni egy nagy rendszerbe, aminek a vezérlője a saját akarat kell, hogy legyen. Mert minden más csak addig tart, amíg a külső kényszer ott van. És erre nem lehet igazán építeni. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/05/12/296-palantak/
297. HOVA TOVÁBB? 2012. május 13. Egy rendezvényre hívtak, ahol a nemzeti identitás volt a téma. A 7. Berlini Biennálén, a Krétakör szervezésében. Sok területről mentünk, sokféle gondolkodású és beállítottságú civilek, sajtósok. Az egyik téma a cigánykérdés volt. Amikor megtudtam, a gój-motorosoktól is lesznek, nem mondom, hogy feldobódtam. Mert megtapasztaltam már sokszor, és megtapasztalom most is, hogy a probléma megközelítésében, a kiútkeresésben feloldhatatlan ellentét van köztem, és a hozzájuk hasonló politikai nézeteket vallókban. Ami persze nem lenne baj, ha erről lehetne vitázni velük. Értelmesen. De nem lehet. Eddig sem érintett meg túlságosan, amit kommunikálnak, de mivel szerencsére tőlünk, ettől a vidéktől távol maradtak, csak a híradásokban figyeltem őket. A logójukon még mulattam is, vicces képzavar grafikusi szemmel is a kerekeken gördülő csodaszarvas, rajta a visszafele nyilazó figurával…. most azonban volt módom a többi szimbólumaikat is megnézni közelebbről, hiszen a fekete póló, mellény tele van vele, rovásírás, szimbólumok, ja és persze a feliratok, pl. „ne pimaszkodjatok sorstalanok!” és mások. A buszon hallgatva a cigány bűnözésre irányuló harsány, és magabiztos fejtegetéseit, úgy éreztem, nem fogom kibírni. Aztán, ilyenkor mindig arra gondolok, ha a tolerancia jegyében dolgozom és gondolkodom, nem lehet, hogy ne próbáljam őket is megérteni valahogy. És ez ment is. Hallgattam, ahogy vitázik a többiekkel, figyeltem, hogyan lágyul az álláspontja, ahogy a vitapartnerei a kényes, bizonyításra váró téziseinek bizonyíthatatlanságára rákérdeznek. A rendezvényen német fiatalokkal együtt vettünk részt. Olyanokkal, akik nem sokat tudnak Magyarországról, akik munkanélküliek, sok közülük bevándorló, és velünk együtt gondolták át a nemzeti identitás kérdését, megpróbálva párhuzamot vonni az ő megtapasztalásaik szerinti német és magyar állapotok között. Már az elején féltem, nem lesz e az ő harsánysága, hangja túl erős, és nem hiszik e majd Magyarországról azt, hogy ránk ez a jellemző? Az első nap vitájában még úgy tűnt nekem, szórakoztatónak találták a német fiatalok a beszólásait, a szabadszájúságát. Később, mikor őket sem kímélve alázta le pl. a mexikói bevándorlók gyermekét, már ők is megértettek valamit ebből a szellemiségből. A cigánykérdés megvitatásakor aztán elszabadultak benne az indulatok. Az együtt töltött idő első felében határozottan lehetett érezni, hogy közeledik az álláspontja a többiekéhez, és engem is meglepett, ahogy ehhez képest megnyilvánult. Gondolom, érezhette, vesztes pozícióban van, egyre obszcénabb kifejezésekkel véleményezett, többször kivonult, majd vissza, eldobta a mikrofont…és bár érzésem szerint ő beszélt a legtöbbet, sérelmezte, hogy kevésszer kap szót. De amikor beszélt, akkor sem lépett igazán előre…nem tudom, hányszor hallgattuk meg, mikor alakult a szervezetük, és náluk a hét óra az hét óra, azt, hogy náluk elemi szabály, miszerint nem vágnak egymás szavába, és először ők udvariasak, de másodjára
már nem, sőt harmadjára már aztán…stb…. ennél többet, ja, meg persze, hogy a cigánybűnözés van, nem igazán tett hozzá a történethez, akárhányszor szólalt is meg. Nagyon zavart, ahogy a fotós prezentációmat végig kommentelte, gúnyolódta “a f…-mat érdekli az oktatás” stb. megjegyzéseivel. A moderátor a végén megkérdezte tőle, támogatná e a hasonló programokat, amiket én képviseltem. Határozott nemmel válaszolt. Később otthagyta a rendezvényt, meg sem várva a végét. Másnap reggel, a hazautazáskor még tajtékzott, az egyik kedves, fiatal teremtést, aki a hajléktalanügy elkötelezettje, akit szintén nem kímélt a vitában, és aki ennek ellenére úgy vélte, csak beszélgetni kellene vele kicsit, hogy levezetődjenek az indulatai, nos, őt még minősíthetetlen szavakkal küldte el a francba, örültem, hogy a hotel reggeliző terében csak mi értettünk magyarul. Az első megállónál még leliberáliskurvázott minket, aztán lassan, amennyire képes volt, lehiggadt. Nagyon elgondolkoztam ezen az egészen. Az ő reakcióin, a mieinken…ezen az egész, széthúzó, kirekesztő szemléleten. Megértettem, hogy a „gój” az számukra nemcsak „nem zsidó”, de „nem cigány” és „nem liberális”. Megértettem, hogy számára nincs kompromisszum ebben a játékban. Pedig kellene. Hiszen mélyen egyetértettem pl, a filmjükben szeplő problémafelvetéssel, hogy mekkora gondot jelentenek a máshonnan betelepülő cigányok, akik egy másfajta értékrenddel kezelhetetlennek tűnő állapotokat hoznak egy-egy faluba. Biztosan tudnánk beszélni az életvitelszerűen bűnözésből élő családok problémáiról is. És még sok másról. Mert a probléma-meghatározásaink a cigánykérdésben nem képviselnek feloldhatatlan ellentéteket. De belőlük hiányzik az átgondolás. Az ok-okozat keresés. Számukra általánosítva csak a megfélemlítés és a kirekesztés a megoldás. És ez az elfogadhatatlan. Ők csak a tapasztalatig mennek el, mi pedig azon túl, azok megértéséig is. Mert a tények lehetnek igazak, senki sem mondja, hogy Olaszliszka nem történt meg…de a történések elemzése nem mutathat egyféle, általánosító megoldás felé. Azt kérdezte a vitában, hogy akkor mondjuk meg, miért őket hívják rendet tenni? A gój motorosokat? Szerintem csak ott hívják őket, ahol hiányzik az az erő, akik próbálnak tenni, megérteni, megoldani a gondokat. Ahol nem veszik észre a figyelmeztető jeleket, és amikor történik valami visszafordíthatatlan, csak a bűn megtorlása marad. A megelőzhetőségről, arról a bizonyos hálóról, aminek működnie kellene mindenhol, akkor már nem beszél senki. Pedig nem hiszem, hogy egy faluban nem látták, baj lesz. Nem érzékelték a családgondozók, a pedagógusok, a rendőrség, a védőnők, a hivatali dolgozók, a lakosság, hogy lassan kezelhetetlen irányba fordul egy-egy család, nagycsalád…hogy az agresszió felülemelkedik mindenen. Olyan nincs, hogy ne legyenek jelek! Lassan tisztul le bennem is ez az egész találkozó. És azt hiszem, fontosak az ilyenek. Mert sokszor hívnak engem is, mindenféle fórumra, beszélgetésre, de ott mindig azokkal beszélgetek, aki egyetértenek. Legfeljebb kevesebb információval bírnak a témáról. Azokkal is meg kellene találnunk az érintkezési pontokat, kialakítani a vitastílust, akik a másik oldalon vannak. Most azt éreztem, a szélsőjobbtól balra levő civilek erre készek. A másik oldal viszont nem. Keresni kellene erre is a megoldást. Mindannyiunk érdekében. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/05/13/297-hova-tovabb/
298. AZ EGYÜTTMŰKÖDÉS 2012. május 18. Azt hiszem, a szülők zömében megértették, mit szeretnénk, és együttműködők. A gyerekeik miatt. Persze érdekes ez az együttműködés. Hogy ki, mit gondol róla? Volt, aki sokszor biztosított, hogy együtt kíván működni az alapítvánnyal. Sokadjára, amikor semmi változást nem láttunk, megkérdeztem, mit ért ezen? Mert azt látom, hogy ő kér, mi meg adunk. De mi van az ő oldalán? Ő mit tesz ezért az együttműködésért? Nem tudott válaszolni. Először nem értettem, miért. Aztán elgondolkodtam, vajon mikor találkozik a szóval, és hogyan? Mondjuk a munkaügyi központban. Ahol az együttműködésből annyit fog, be kell menni, amikor előírják. És ennyi. Nem túlzott aktivitás. De egyfajta együttműködés. Nyilván ezt akarta nálunk is érvényesíteni. Hogy a jelenlét elég. Tenni nem kell érte különösebben. A másik mást ért rajta. Mert ő akkor találkozik a fogalommal, amikor a családsegítő hatóságilag fellép. Kis képzavar: hiszen segítő szolgáltatásról van szó…. mégis, a pár hónapja lezajlott párbeszéd fura: Családsegítő: Ennyi a fa a hétvégére?! Legyen több! Ez minimális mennyiség! Ügyfél(tanulatlan, mélyszegénységben élő): Nem tudtam többet szedni, és nincs pénzem sem, majd a jövő hét elején kapok. Családsegítő: Nem érdekel, legyen több fa! Ügyfél: Értse meg, nem lophatok, mert akkor megbüntetnek. Nem bírok többet előteremteni. Családsegítő: Akkor is. Szerezzen! Ez nem elég. Ebből így baj lesz. Muszáj leszek jelenteni…. Ügyfél: Maguk csak ezt tudják! Előírni, diktálni, fenyegetőzni! Azt mondja meg, miből? Családsegítő: Hát jó…. akkor ezt most úgy értelmezem, hogy nem működik együtt…ennek pedig következménye lesz! Szólok a gyámhivatalnak, és elvitetem a gyerekét. Itt, ugye, másképp értelmezhető az együttműködés. Menni kell, most fát szerezni, mindenáron. És hallgatni, tűrni, mindig, akkor is, amikor megalázzák, mikor idegen szavakat használnak, szándékosan, hogy ne értse. Itt az együttműködés a szemlesütött hallgatással egyenértékű. Mi viszont mást várunk el. Segítünk, mert megértjük, mi megértjük, ennyiből, itt, nem lehet. Nem lehet ennyi jövedelemből a 2200 Ft-os osztálykirándulást befizetni. Egynek sem, nemhogy mind az ötnek. Azt meg pláne nem, amihez még fürdőbelépő kell. Meg fürdőruha. Segítünk. Hogy a gyerek ne maradjon ki. Ne maradjon otthon, amikor a többi az osztályból megy. Hogy ő is örülhessen. És segítünk a tablóképben is, hogy rajta lehessen a tablón, mint a többiek. Mert ennyiből nem telne. És a tarisznyában, hogy ő is a vállára akaszthassa a
ballagáson, mint a többiek. Segítünk elutazni az egészségügyi felülvizsgálatra. Kiváltani a gyógyszert. Segítünk, hogy legyen villany. Mindenben, amiben a gyerek érdekében szükséges. De ehhez nálunk elvárások is kapcsolódnak. Mert megbeszéltük, együtt megkerestük, melyek azok a dolgok, szabályok, amelyeket a többségi társadalom elvár. Jogosan, mert ezek mindenkire vonatkoznak. Ezekhez mindenkinek alkalmazkodnia kell. A szülők értik már. Zömük megértette, nem egy olyan szervezet vagyunk, ami csak ad, hanem olyan, ami kapni is szeretne. Hogy mit? Rendszeres iskolába járást, megfelelő beszédet, agressziómentes viselkedést, az iskolai lopások megszűnését, javuló jegyeket, figyelmet, és még sok mást. Akaratot a környezet jobbá tételére, önfenntartást, segítséget, szolidaritást. Olyan dolgokat is, amit néha a többségi társadalomban sem látni. Türelmet, szeretetet. Figyelmet, becsületességet. Nehéz dolgokat. Amelyek nagyon messze vannak. De messzire nézünk előre. Mindannyian. A gyerekek miatt. De a gyerek nem érti. Mert eddig nem ebben nőtt fel. Eddig otthon is mást mondtak. Most meg be akarnak tartatni szabályokat. A szülők is. Nem megy. A szülő úgy érzi, tehetetlen. Kéri, ezzel a gyerekkel ne foglalkozzunk. Nézzük a másikat, akivel lehet. Hogy segítsünk a kicsiért, mert nem tudja megvenni neki a tápszert. És ne nézzük a nagyot, aki rendszeresen lop és verekszik. Mert azzal nem tud mit csinálni, mondja. De ezt nálunk nem lehet. Mi együtt akarjuk. Az egész családdal. És ez nagyon nehéz. Neki is, nekünk is. Mert a mi együttműködésünk ilyen. Nem tesszük ki belőle azt a családban, aki nem akarja, akivel nem megy…. Persze próbálja még. Ordít vele. Elnáspángolja. Az valameddig hat. De nem teszi a gyereket motiválttá. Inkább ellenségessé, velünk szemben is. Ocsmány szexuális ajánlatot ír hát fel a gyerek a facebookra, az én telefonszámommal….. Az asszony azt mondja, nem tehet róla. Nem bír vele. És nézzem a másik négyet, aki nem olyan. De nem teszem. Mert az nem együttműködés, hogy egyről lemond. Akivel nehéz. Az is az övé, azt is ő nevelte. Nem kitörölhető. Hatnunk kell, egymásra, mindenkire, állandóan. A másik is azt mondja, tehetetlen. Mert mindig beleviszi a többi…. mert otthon nem olyan…. adna is neki az apja…. na jó, néha ő sem bír vele. De vigyük inkább pszichológushoz, és adjanak neki gyógyszert. Mert nekik nem megy már. És nem ütheti agyon. Értsem meg. Segítsek a többiért. Ezt meg hagyjuk a fenébe…. De mi nem engedünk. Következetesen ragaszkodunk ahhoz, amiben megállapodtunk. Hogy az együttműködés kétoldalú. És mindenkire vonatkozik. Mi segítünk. Szívesen. De csak annak, akinél érezzük, partner akar lenni. Minden gyerekért. És nem kötelező velünk együttműködni. Aki nem akar, nem baj, ha nem teszi. De ha szeretne, akkor mi aktivitást várunk el. Nem erőltetünk rájuk szabályokat. Csak beszélgetünk, véleményt kérünk. Hagyjuk, hogy ők maguk mondják ki. A közösség. A hibák kimondása is a közösség joga. Mert mindenki hibázhat. Mi is, ők is. Vannak hát kimaradók. De csak rövid időre. Aztán jönnek, mondják, próbálják újra. Mert nincs más út. Látják, hogy a másik halad. Azon segítünk. Nekik meg senki. Önerőből meg nem megy semmi. Muszáj akarni. Ez egy ilyen dolog. Lassan megy. Van, akinek még lassabban. A mienk is egy próbálkozás csupán. De haladunk.
Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/05/18/298-az-egyuttmukodes/
299. AZ ÚJSZÜLÖTT 2012. május 21. Nem indult túl jól. Már a terhesség sem. A lány még nyolcadikba járt, 14 múlt. Amikor kiderült, hogy terhes, kis tanakodás után úgy döntöttek, nem tartják meg. Azt gondoltam, jó döntést hoztak. Sem a fiatal apa, sem a lány nem volt kész még a családalapításra, a lány családja is bizonytalan volt, mind lakóhelyben, mind jövedelemben, jövőképben. A fiú velük élt, volt, hogy öten is aludtak a csöppnyi szobában. Munka, jövedelem sehol. Ide nem lehetett babát vállalni. Segítettünk persze, figyelve, támogatva a családot. Amikor túl volt rajta, meglátogattam őket. Az anyja mondta nekem, szerinte most is terhes a lány. Mondtam, hogy az lehetetlen, hiszen még most volt a terhesség-megszakítás…. Aztán, amikor visszamentek az ellenőrzésre, kiderült, neki volt igaza. A lány tényleg terhes maradt, de már túl azon az időn, amikor egy egyszerűbb eljárás segíthet. Az orvos szerint fejlődési rendellenesség volt az ok, a lánynak valami “kettős méhe” van, és a műtét során arra koncentráltak, amelyikben nem volt magzat. Persze a faluban volt, aki felbiztatta őket, jelentsék fel a kórházat, mert mi lesz, ha sérült lesz a baba…akkor kártérítés jár….próbáltam utánajárni, rizikófaktor volt az altatás is, de legalább akkora a fiatal korban vállalt anyaság…és ki tudja bebizonyítani, melyik okozhat bajt? Végül sikerült a dologra koncentrálni, a konkrét helyzetre. Nem volt egyszerű. Az orvos segítőkészen mindent megszervezett a következő műtétre, rám csak a rábeszélés maradt, és újból nekifutottunk, újra kórház, most már a megyeszékhelyen, hisz előbbre haladott lett a terhesség. Próbáltam biztatni, őt is, meg az anyját is, tartani bennük a sérülékeny bizalmat, eloszlatni a megkülönböztetés sötét vádját, de nem voltam elég. Nem kalkuláltam azzal, aki ott, őszintén elmondta a lánynak, mi fog majd történni, összehasonlítva az előző, altatásos műtétet azzal, ami most jön, ami fájdalmasabb lesz…..merthogy a betegnek tudnia kell, mi vár rá….Biztosan velem van a hiba, én egy ilyen helyzetben levő lánynak még egy pszichológus segítségét is elképzelhetőnek tartottam volna, hiszen most találkozott először, ebben a menetben nőgyógyásszal, kórházzal…a maga tájékozatlanságával, szégyenérzetével, félelmével. Szóval, az őszinte felkészítő beszélgetés után, fél órán belül megszökött a kórházból. Nem volt mit tenni. Maradt hát a baba, és a várakozás, meg persze a reménykedés, hogy egészséges lesz majd. A terhesség rendben volt, a család nem annyira, költözés ide-oda, össze-vissza, zűrök, veszekedések, az anyja alól végképp kicsúszott a talaj, végül a fiú és családja lett a biztos pont, odaköltöztek, a lány maradt az anyja gyámsága alatt, de a párjával, aki már nagykorú, és persze vállalta a születendő gyermekét is. A múlt héten hívott a lány. Hogy segítsek, mert a fiú szüleinél évek óta nincs villany, kikötötték, a tartozás miatt, a fiú is azért költözött el annak idején, és ha nem lesz áram, mire
meglesz a baba, nem adják ki nekik. Mert megmondták, oda nem lehet újszülöttet vinni, ahol nincs áram. Amúgy már megszereztek mindent, van már kiságy, kád, és ruhácskák is, meg pelenka, de az áram…. azzal nem bírnak mit kezdeni. Nehéz döntés előtt álltunk. A család, a sok zűrrel már többször kapott lehetőséget tőlünk. Az anyjuk mindennek ellenére fokozatosan csúszott egyre lejjebb, lett neki fontos más, fontosabb, mint a gyermekei, az állandó áldozatszerepben hibáztatva mindenkit, csak magát nem. Sokadjára állítottuk talpra, bíztunk meg benne, eredménytelenül. Legutóbbi útjáról terhesen jött haza, most ő is úgy áll, pénz, lakás, minden nélkül, megtűrve, hol itt, hol ott. De ha most nem segítünk, újabb állami gondozottat adunk ezzel a kicsivel, és szertefoszlik egy család lehetősége is. Egy családé, ami lehet más lesz, az anyja nélkül, hiszen a fiú már dolgozik, fogadkozik…Talán nem az anyjára kellene gondolnunk, hanem rájuk. Az új családra. Végül igent mondtunk. Megindítottuk a villany visszakötését, jelezve a gyámhatóságnak a segítségünket, ami köztünk már egy biztosíték is. Szerencsére vele példaértékű az együttműködés, ami nem jellemző egyébként. Ő olyan, aki képes a hatósági szerepben is ember maradni, még arra is, hogy szóljon, ha a mi segítségünkkel előbbre léphet a dolog. Mert az ügy érdekli, annak a legjobb megoldása. Számomra ő a pozitív hivatalnok-minta. Van már, mióta ebben dolgozunk, akit el tudtunk engedni, mert megállt a lábán. Talán itt is sikerül majd. Csütörtökön megszületett a kicsi. Az első telefonnál még azt is elfejtettem megkérdezni, fiú e vagy lány. Csak az érdekelt, egészséges e? Mert nehéz lett volna annak a terhét elviselni, ha a történtek után valami rendellenességgel jön a világra. De szerencsére egészséges kislány lett. Könnyű és gyors szülés volt, ma már haza is mehettek. Hamarosan meglátogatjuk őket, és ahogy szoktuk, elkészítjük az első közös fotót a kis családról. És reméljük, mindannyian, hogy a mostani boldogság és felelősség kitart majd. Reméljük, hogy legalább nekik sikerül majd, és ebből a szerencsétlen sorsú családból végre kinő egy újabb, aki más lesz majd. Hisz ezért küzdünk. Velük, értük. Hogy nekik más legyen. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/05/21/299-az-ujszulott/
300. BODZA 2012. május 25. A tavasz mindig hoz egy kis fellendülést. A csigázás is ment pár helyen, most meg itt van a bodza. Mindenki szedi. Ilyenkor a gyerekek is többet hiányoznak a suliból. A falu körül már nincs is, messzire kell menni az újabb virágos bokrokért. Akinek biciklije van, szerencsésebb. Akinek nincs, az gyalogol. Sokukkal találkozok az út mellett. Mosolyogva integetünk. 100 Ft-ért veszik kilóját. Az jó ár. Főleg jó, ha egy helyen sokat találnak. A fiú otthon maradt a suliból. A többiek, az osztály, kirándulásra ment, de a befizetni-való miatt a faluból sok gyerek nem mehetett. Mert nekik a 2000, 2500 Ft túl sok. Pláne a hónap vége fele. És pláne ott, ahol öt gyereknek is be kellene fizetni a kirándulásokra kisebbnagyobb összegeket. Van, aki még úgy igyekszik tenni, mint akinek nem fontos. Mint aki azért nem megy, mert nem akar. –Én, ha akarnék, 180 Ft-ból is el tudnék utazni! De nem oda, ahová az osztály! Hanem sokkal jobb helyre!- mondja a 10 éves, és sokatmondóan körbenéz, mikor a többiek taglalják, a befizetendő 4000 Ft-ból mennyi a buszköltség, és mennyi az élményparki belépő. A többiek figyelmen kívül hagyják. Nem fontos nekik. Kicsit figyeli még őket, aztán csendben visszazárkózik a rajzába. A nagyobbak már nem is szólnak. Természetesen maradnak otthon. A kisebbek közül párnak befizettük, de nem bírjuk. Túl sokan vannak. És egyre többen. Szóval, a fiú is otthon maradt, és ment a szüleivel bodzázni. Jó távolra kellett menni, gyalog. Remek részt találtak, egy régi tanyánál, már messzire virítottak a tenyérnyi, sárga virágok. Alul, ahol érték, gyorsan lekapkodták. Aztán a fiú ugrálni kezdett a magasabban fekvő ágakért, és nem vette észre a bokor alatti gazban az éles bádoglemezt. Talppal esett vissza rá. A lemez átvágta a cipőt, és mélyen megvágta a talpát is. Úgy rohantak biciklit kérni, hogy hazavihessék, aztán mentőt hívtak. Persze ezt mind utólag tudtam meg. Amikor a kórháztól felsántikált a suliig az anyjával. A talpát összevarrták, csövet is tettek bele, hogy tisztuljon. A kötés rondán átvérzett, a rossz papucsban, amit a lábára húztak, már állt a vér. Mehettek volna majd mentővel is haza, de ahhoz várni kellett volna, és türelem, az nincs. Leültettük, megetettük, megitattuk őket, meg sem kérdeztem, tudtam, hogy aznap még erre nem került sor, pedig már kora délután volt. És persze megszerveztük azt is, hogy hazajussanak. Ő az idén befejezte a bodzaszedést. Mire rendbe jön a lába, már elvirágzik…. Vigasztalom. És megígérem, hogy mire meggyógyul, megszerzem neki a hőn áhított focilabdát. Mert ő is egy olyan gyerek, akiről az elején azt gondoltam, hogy nem fogok tudni vele semmit kezdeni. A kötözködő, agresszív fiú, aki az elején kezelhetetlen volt, akit többször kellett lefogni a hirtelen támadt verekedésben, hogy elejét vegyük valami durvábbnak, aki nem volt képes egyetlen rajzot sem befejezni, aki túl sok volt, túl hangos, túl figyelmetlen, az idén
hibátlanul dolgozott. Nem hagyta félbe a rajzait, dolgozott párban is, figyelmes volt, segítőkész. Egyszerűen megerősödött a feladattudata. Az akarata. És ezzel sokat lépett előre eredményekben is. Néha biztatom, ha jobban tanulna az általános iskolában is, lehetne ösztöndíjas. Mosolyogva legyint: – Á, az nem menne….. A szomszédjukat, a vékonyka asszonyt felveszem az úton. Tempósan igyekszik befele a kisvárosba, gyalog, a csapkodó esőben. Ahogy megállok mellette az autóval, megörül. Azért óvatosan megkérdezi: elvisz? Hátra üljek? –Miért ülne hátra?- kérdezem, üljön ide mellém, az első ülésre. Kérdezem, hova megy. – Most adtuk le a bodzát – mondja – kettőkor. 12 kilót szedtek ketten, az urával. Most megy be vásárolni valami élelmet. Ezen a pénzen, mert ennyi van mára. Nekik, meg a három gyereknek. Amit most kerestek. De örül, hogy van. Együtt sajnálkozunk, hogy hamar vége lesz a bodzának. Utána marad a napszám. Van, aki már most is kapál. Egy 700 méteres sorért 1000 Ft-ot fizetnek. Ketten hármat bírtak megcsinálni, reggel hattól este hatig. Mindegy. Van pénzkereseti lehetőség, az a lényeg. És a lehetőségeket meg kell ragadni, hogy legyen mit enni. A kirándulás befizetéséhez ez sosem lesz elég. Arra nem is gondolnak. Hülyeség lenne. Persze megint eszembe jut az új elgondolás. Ami szerint az iskolában azt is tanítani kell majd, hogyan kell megtervezni egy üdülést. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/05/25/300-bodza/
301. A KÉNYSZERÍTÉS MÓDSZERTANA 2012. május 28. A napokban, sokadjára, újra szembesültem vele, ahogy az idős, nyugdíj előtt álló tanárnő magából kikelve próbál hatni rájuk. Odarángatja elém is a fiút:- Na most mondd meg, hogy mit csinálsz tanulás helyett! Semmit! Nem olvas, nem számol! Csak rendetlenkedik! A fiú rángatja a vállát, odébb megy, majd, ahogy várunk a suli előtt, bemegy a kisboltba. – Látod!? Most is! Tudod, mit vesz? Napraforgót, és teleköpködi vele az iskolát, a padokat, mindent! – Nem azért ment, hanem rágóért.- szól közbe egy kislány, aki mellettünk áll. – Azt is szétköpködi! Beleragasztja a padba!- mondja tovább a tanárnő. Nagyon ideges. Megértem. Nehéz velük, sok egyéni bánásmódot igényel közülük, motiválatlanok, behozzák az iskolába mindazt a feszültséget, ami az otthoni létből fakad, a tehetetlenséget, az agressziót, az állandó napi túlélés és a fogyasztásra törekvés ellentmondásait. Túl sokan vannak a napköziben, és nem működnek rendesen délelőtt sem, nemhogy délután. És nehéz őket megérteni. A nélkül pedig nem megy. Nem tudok mit mondani neki. Biztosan azt várná, hogy szidjam én is őket, hiszen a múltkor is mondta, ő nem ezt tanulta, ezekhez nem pedagógus kell. De csak hallgatok. Mert én másképp gondolom, de nem akarom megbántani. Bizonyára remekül dolgozott, mikor még más volt a helyzet, kevesebb volt az olyan probléma, amivel az iskola nem tud mit kezdeni. Ami azonban már egy ideje megvan, belül jött rég az iskola falain, be a tanterembe, az osztályközösségekbe, és ott tornyosul, kezelhetetlenül. A régi módszerek nem használnak. A tekintély már nem a pozícióból jön. A motivációhoz is más utak kellenek. Végre indulunk, magamhoz szólítom a „legkeményebbeket”, beülünk az autóba. Próbálom kicsit együttműködőbbé tenni őket. Vele. Bár túl sok érvem nincs, mégis próbálom. – Miért nem segítetek kicsit tanítónéninek?- kérdezem. Hallgatnak. – Szeretne ő is eredményesebb lenni veletek…. látjátok, nem fiatal már, egész életét végigtanította…. fáradt már…Te pl. miért nem olvasol neki? Tudom, hogy tudsz… – Én, neki nem olvasok. – mondja a fiú keskenyre szorított szájjal. – Neki nem. – teszi hozzá még nyomatékosabban. – Miért?érdeklődöm. – Mert csak kiabálni tud. Meg sértegetni. – Meg rángatni. – teszi hozzá a másik. Aztán hozzák a történeteket, egymás szavába vágva, egészen míg célhoz nem érünk. Ott körberendezik a székeket, és megkezdődik a foglakozás, a beszélgetés, amiben olvasnak is, énekelnek, és megfelelő szabályok szerint vitatkoznak. Működnek, ahogy kell. Kicsit még a fiú mellé ülök, félek, hogy az előző stressz kihat erre is, ismerem, nehezen múlik benne a feszültség. Megfogom a kezét, dicsérem, ha hozzászól. Aztán megyek dolgomra, érzem, nem kellek már, már leköti a téma, az együttlét. A másik faluban próbálunk az intézményrendszerrel együttműködést kialakítani. Most hetente találkozunk, beazonosítjuk a problémákat, keressük a megoldásokat, a közös ráhatások
lehetséges módozatait. A körben legutóbb zömében pedagógusok ültek. A problémákban könnyen egyezségre jutunk, ám a megoldásokat csak hatósági eszközökkel tudják elképzelni. Megvonni, kizárni, büntetni – ezek a leggyakrabban felkínált probléma-megoldási utak. Együttműködő partnerként is a hatóságok szerintük a legmegfelelőbbek, főleg a rendőrség. Nem mondom, hogy nincs szükség erre is. Hiszen van, amikor semmi más nem használ. Akkor persze kell. De nem mindenhol, és nem mindenkinek. Biztos vagyok abban, hogy az esetek többségében nem ezek a megoldások megfelelőek. Mert ezek csak addig hatnak, amíg a kényszerítés fennáll. Ami belülről épül ki, azok lesznek a meghatározóak. És azt csak a pedagógiai eszközök alakíthatják ki. Persze ez lassabban megy. Több pénz biztosan nem kellene hozzá. Csak több emberség. És türelem. Készült most egy kis film nálunk. A múlt héten töltöttük fel ide: http://youtu.be/gXSkfcDwUlA . A második felében felnőttek beszélnek. Arról, mi változott bennük. Egy olyan munka során, ami mellőzte a kényszerítő eszközöket. Szeretném bizonyítani vele, hogy e nélkül is megy. Bár attól tartok, hogy csak azok értik meg az üzenetét, akik amúgy is hisznek ebben. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/05/28/301-a-kenyszerites-modszertana/
302. SEGÍTENI 2012. június 02. Hallgatom a beszédet, amiben határozottan kimondatik: ezután biztosan nem fogják eltartani azokat, akik nem dolgoznak, és nem lesz itten most már a másik lábán állás…..elég volt. Más lesz a jövő ezután. Nem lepődöm meg túlságosan. Mert hamarabb kimondták, megjelölték már minden baj okozóit. A beazonosítás már megtörtént, és az intézkedések is jelzik az irányt. Biztosan van, aki nem akar dolgozni. Bár ebben is megfontolandók a személyes döntéseken túli felelősségek. Nekünk is van, akivel még mindig küzdünk azért, hogy elfogadja, neki is tennie kell azért, hogy a helyzete jobb legyen. De ők kevesen vannak. Viszont nagyon sokan, és egyre többen élnek a létminimum alatt, akik szeretnének dolgozni. Csak nincs mit. Maximum feketemunka, szerencsére abból most akad, hiszen most éppen sok a kapálni való. De ez a munkaforma is megvetendő a társadalom által, hiszen nem adózik utána. Nem segíti az államot, csak magát nézi. Csak a mának él. – mondják rájuk. A minimálbéren bejelentett vállalkozókat kevésbé ítélik meg az emberek. A gazdagokkal mindenki elfogadóbb. És ők is nagyon megvetik azt, aki csal, vagy nem akarja a törvények szerint csinálni. A múltkor mondta is nekem egyikük, hogy „ezek” miatt kell neki olyan sok adót fizetnie…mert ő, és a hozzá hasonló becsületes dolgozók tartják el őket….(itt jelzőket mondott, amit most kihagyok)…. Az, hogy ő sem makulátlan a vállalkozásában, az neki nem lényeges. Na nehogy már… Munkalehetőség pedig nincs. A közmunkában persze részt vesznek a szerencsések, de számukra annak éppúgy a “mának élés” üzenete van. És amit kapnak, abból nem lehet megélni. A hetente a levonásokkal megkapott összeg semmire sem elég. Van, akitől a közmunka vállalása után kezdik levonni a felhalmozódott kukatartozást, másnál a végrehajtócég teszi rá a kezét a heti jövedelemre, sokan a végigdolgozott hét után egy fillért sem kapnak. Aki megkapja azt a 7-10 ezret sem szerencsésebb, hiszen választhat, befizeti e a villanyt, vagy esznek….mert a kettőre együtt nem elég. Mondják sokan, hogy egyszerű a megoldás, mobilisnak kell lenni, és költözzenek el oda, ahol van munka. Hogy miből és hova, arra már nincs javaslat. Megpróbálják persze sokan, eladják, amijük van, és elköltöznek pl. a fővárosba egy időre. De mind visszajön előbb-utóbb. Az albérletért előre kell fizetni. Bejelentkezni máshoz nem tudnak, egy nagyobb családot nem enged be a már rokonokkal lakott lakásba a rendszer, ha nincs lakcímkártya, nem veszi fel a gyereket az iskola, és a napok gyorsan telnek, a családi pótlék hamar elvonásra kerül. Visszakullognak hát, és kezdik a semmiből újra, bútor nélkül, szerencséjük van, ha a ház még üres, amit otthagytak. Én, ha tehetem, lebeszélem őket a költözésről. Sokszor beszélgetünk arról velük, mit lehetne tenni…. és mindig oda lyukadunk ki, hogy munkalehetőség kellene…de nincs épület, tudás, eszköz, marad minden a vágyak szintjén, mert mindenhez pénz kellene. A semmiből nem lehet. És a kis falvakban nem akar senki
munkahelyet teremteni. Nincs olyan vállalkozó, ami ebben fantáziát látna. Mert nincs már semmi, semmilyen alap, nincs piac, a szállítás pénz, egyáltalán, mindenhez pénz kellene. Az itt élőknek pedig a megélhetés is gond. A települések forráshiányosak, nem is mernek bevállalni egy nagyobb pályázatot, nincs pénz önrészre, sem előfinanszírozásra, a csőd szélén táncolnak, az intézményrendszert is addig szorongatták már, hogy kevesebbe kerüljön, hogy már rég túl van a törvényes működés határán…. ördögi kör, nincs megoldás, csak ott tűnik úgy, hogy minden rendben van, ott, messze, az íróasztalok mögött. Néha felvillan egy-egy sikersztori, amire mindenki elismerően csettint, na ugye, megy ez, ha akarják. Csak szorítani kell őket, és akarják, ugye….De ez csak töredék, alig mérhető százalék….. Persze mi is akarjuk, mert tudjuk, a munkalehetőség a legfontosabb, ha van hol dolgozni, és van fizetés, minden egyszerűbb, minden megoldható, alakítható, fejleszthető. Hisz akkor nem kell a kamatos pénz, nem kell lopni, sem prostitúciót választani, és lesz villany, ennivaló, cipő, be lehet fizetni a gyereknek a kirándulást, ki lehet váltani a gyógyszert…akkor lehet élni. De a lehetőségeink nekünk is szűkösek. Magunknak kell előteremtenünk mindent ahhoz, hogy segíthessünk. És támogatók nélkül nekünk sem menne. A varróműhelyünk megindult, működik, az asszonyoknak már van valami. A textiltermékekhez tudnánk gyerekbútorokat is készíteni. Az munkahely lenne pár férfinak is, és megindulhatna ez is. Csak minden hiányzik hozzá. Az ötlet és a vágy van meg csupán. De mindig történik valami csoda. Én nem is tudom, hogy van ez, de én tényleg baromi szerencsés vagyok.…..Most is. Csöng a telefon, keres egy úr, hogy ő asztalos, de sajnos megbetegedett, lerokkant, és el kell, hogy fogadja, nem fog tudni többé asztalosként dolgozni. És itt van neki egy komplett műhely, szerszámokkal, amit nem akar elkótyavetyélni. Inkább nekünk adja. Hogy valóra válthassuk az álmunkat. A kollégám, és egy apuka a támogatottjaink közül, olyan, aki ért az effélékhez megy el a szerszámokért. Minden van, az alapeszközök itt vannak ahhoz, amit akarunk. Ők is csak néznek: más ezt pénzzé tenné…. ő meg csak úgy, nekünk adja…érthetetlen. Főleg az apának érthetetlen, aki már eladott minden nélkülözhetőt, hogy eltarthassa a családját. Ő, a felajánló sem gazdag. Csak szeretné segíteni az ügyet. És nem attól lesz boldogabb, ha az eszközeiért pénzt kap. Hanem attól, ha jó kezekben működhetnek tovább. Mi pedig megpróbálunk megfelelni neki. Minden erőnkkel meg szeretnénk felelni a bizalmának. Ilyen is van. Tényleg jó a világ. Körülöttünk egyre többen vannak kedves emberek, akik segítenek. Mert ők érzik, hogy valami elcsúszott. Értik, hogy így nem maradhat. Segítenek hát. Önzetlenül. Köszönet érte. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/06/02/302-segiteni/
303. A SZAVAK ÜZENETE 2012. június 06. Mindig újra szembesülök ezzel is. Persze, tudom, nem szabad szövegkörnyezetből kiszakítani mondatokat. Mégis, nem bírom megállni, hogy a különféle megbeszéléseken, konferenciákon elhangzó mondatokból ne írjak fel egyet-egyet. Mert ezeknek szövegkörnyezet nélkül is olyan üzenete, súlya van, ami elgondolkoztat. És nem vezető politikusok mondatai ezek, amit aztán számon kérnek rajtuk, velük épp eleget foglalkozik a sajtó, hanem olyan szakembereké, akik naponta találkoznak velük, munkájuk tárgyával, a társadalom perifériájára szorult társadalmi csoporttal. Mi, a velük foglalkozó programjainkra már mindig hívunk olyan embert is, aki közülük való. Nem baj, ha nem érti, miről van szó. A jelenléte a fontos. Mert nélkülük más típusú hozzászólások hangzanak el, az általam már itt is megírt „magunk közt vagyunk” típusú beszélgetések kezdődnek, amiben a sztereotípiák hangoztatása, a tehetetlenség és a kirekesztés meghatározóak. Az ilyen egyeztetésekből sosem lesz előrelépés, a beszélgetők egyre jobban mélyülnek el az önigazolásban, hogy nem, ezekkel nem lehet semmit. Ha ott ül, csak egy olyan ember, akiről szól, jobban figyel mindenki a mondataira, és konstruktívabb lesz a beszélgetés is. Bár voltam már olyan megbeszélésen is, ahol a jelenlevő roma „asszimilálódott” a közegbe, és buzgón bizonygatta a kirekesztő általánosítások igazát, mintha nem is oda tartozna, akikről elhangzanak. Kezembe került most is egy jegyzetem. Szakemberek hozzászólásaiból írogattam fel párat, pár hónapja, valahol. Nem lényeges, hogy hol, és az sem, pontosan milyen területen dolgoznak. Azt gondolom, bárhol elhangzanak manapság effélék. Ilyenetek írtam fel: „Ezeket az alsó rétegbeli embereket kellene nekünk a normarendszerbe beilleszteni.” „Meg kell nekik mutatni, hogy zajlik normálisan egy nap. Mert nem tudják.” “Ezekhez mi kevesek vagyunk. Az ilyenekhez minimum harcedzett pszichológusok kellenek.” „Próbáljuk őket nevelni, pl. én mindig mondom nekik, hogy takarítsanak, meg főzzenek normálisan, de nem csinálják. És ez egyébként sem a dolgom, már így is többet teszek, mint ami elő van írva.” Nyilván van a mondataiknak igazságtartalma, értem én, hogy ezek konkrét tapasztalatokon alapulnak, ezt nem vitatom. Azt sem, hogy jogosan belefásult szakemberek szájából hangzanak el.
De a szavak így számomra elfogadhatatlanok. Mert nem jó üzenetük van, nem jó alapállást tükröznek. Mert az nem a megfelelő megközelítés, hogy ők az „alsó rétegbeliek”, akik nem értik mi a „normális”. Olyan szerepet sugallnak ezek a mondatok, amiből nem lehet pozitív változást kezdeményezni. Hiszen láthatóan nem működik, évek óta nem, a „megmondom én, mi a normális, neked meg úgy kell élned” szerepben működtetett segítségnyújtás. Mégis ezt erőltetjük, ez lett a fő vezérelv a munkában, ezt a szerepet erősítjük meg a törvényekkel, a hatósági, és ha ez sem elég, más, akár erőszakos eszközzel, ahelyett, hogy próbálnánk mást. Sokan mondják nekem, hogy az integrálásuk megoldhatatlan. De én nem hiszem ezt. Azt biztosan látom, hogy nem megy projektszemlélettel, nem megy fél – egy év alatt pályázati finanszírozásból, nem fog menni erőszakos intézkedésekkel, és úgy sem, ha csak egyes területekre fókuszálunk, és nincs komplexen kezelve a probléma. Nem megy, ha mindig csúsztatunk, ha adminisztratív módon igazolunk valótlan sikereket, hogy kifele azt mutassuk, nekünk megy, itt minden rendben van. És főleg nem úgy, hogy az alapokat, az okokat és okozatokat nem értelmezzük, méghozzá velük együtt és őszintén. Őszintén, de nem lenézően. És talán azt is el kellene fogadni, hogy a „normális”, az nem mindenki számára ugyanazt jelenti. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/06/06/303-a-szavak-uzenete/
304. ISKOLAI HAGYOMÁNYOK 2012. június 09. Fontosak. Minden iskolában. Benne van a pedagógiai programokban. Ettől érzik úgy a gyerekek, hogy egy közösséghez tartoznak. Külsőségek, rítusok, szokások, amelyek felemelő érzést adnak a tanulóknak, az összetartozás büszkeségét. Persze én is nagyon fontosnak érzem. A tablókép, a nyakkendő, vagy sál, a feliratos póló, a ballagás menete, az osztálykirándulás, a bál, a szülőknek bemutatott tánc, a tarisznya, az emléklap, a tábor…sok-sok dolog, amit tradícióként kezelnek az iskolák. Azért, hogy a gyerekek érezzék, ez az a közösségi érzés, ami megkülönböztet másoktól, ami büszkévé, odatartozóvá tesz. Egy ideje inkább idegesít. Mert megváltoztak a viszonyok. És azt látom, megoldhatatlan helyzeteket teremt ez, és az összetartozás helyett egy réteg számára inkább a kirekesztést eredményezi. Mert sok helyen már régen nem arról van szó, hogy van egy-két szegény az osztályban, és annak majd a többi, a gazdagabb csendben összeadja. Mert sok helyen már majdnem mindenki az. Mégis ragaszkodnak az iskolák ahhoz, amit nem tud teljesíteni az, akinek a megélhetés is gond. Nem azt mondom, hogy meg kell változtatni a tradíciókat. Csupán át kellene gondolni, hogy lehetősége legyen mindegyik gyereknek elérni az érzést. Az odavezető utat kellene valahogy másképp szervezni. A lány is oda tartozik, akinek nem sikerül. Mélyszegénységben élnek, öt gyerek, napi gondok, elhanyagolt ruházat, szakadt blúzok, nadrágok, tornacipő, tréningruha sosem, otthon már semmi nincs, bútor is alig, náluk előfordult már, hogy nem volt cipő iskolába menni, vagy vatta, betét, ha épp meg volt neki…akkor maradt otthon, nagy hiányzást felhalmozva. De végigvitte a rendszer, már nyolcadikból ballag. Ballag, a megfelelő tradíciókkal és költségekkel. Mert neki is kellett volna fizetni a fotózásért, a képekért, a tablóért, ja, és persze a blúzért, ment hát, a többivel, nem sejtve, hogy a végösszeg túl sok lesz, és még ott van a többi, a tarisznya ára, virágról már nem is álmodik, elég, ha kinyögik a kötelező, több ezer forintot… Persze, gyűjthetnének egész évben, mondják sokan a messziről ítélkezők. Ha lenne miből. Szívesen megnézném néha, ők hogyan osztanának be ennyit egy hónapra. Kicsit adnak be persze néha, a tanév során, amikor megjön a családi, de a végösszeg elérhetetlen. Mi próbálunk segíteni, hisz tudjuk évek óta, aki nem fizet, az nem lehet majd a tablón, mert leveszik a fotóját, mindenhol ez a gyakorlat. Meg lehet érteni a fotóst is….nem jótékonysági intézmény ő sem – mondja. És jön a ballagás napja, fel kellene rendesen öltözniük, a lányoknak még csak-csak, de a fiúknak öltönyt akarnak, ez a hagyomány….megfizethetetlen számukra, még a kínaiból is. Pedig akarják, szeretnék ők is, hogy az övéké is olyan legyen, mint a többi. Hogy ajándékot kapjon, virágokat, hogy ők is adhassanak be az osztályfőnök virágcsokrába, és vihessenek süteményt, kólát.
A minap egy kis levelet kaptam. Hetente többször küldenek ilyet a gyerekkel, gyűrött papírfecnire, egy füzetlap darabjára, vagy egy boríték belsejére írva, ákombákomok, némelyik tele helyesírási hibákkal. És sokszor sokkoló, torokszorító kérésekkel. Ezt most egy anyuka írta, akinek ballag a gyereke. Hogy nem tudnánk e adni egy üveg olcsó kólát, meg egy bármilyen doboz kekszfélét. Hogy bevihessék ők is. Most kapcsolták ki tőlük a villanyt… semmijük sincs…és a gyerek szégyelli, hogy ők nem tudnak bevinni. Meg ő is szégyelli, hogy ilyet kér…de nem tud senkihez fordulni… Mindegy, túl leszünk már rajta, csak egy hét, és vége az általános iskolának, elfelejtődik majd, jön az új suli. A középiskola. És már rögtön a beiratkozásnál kezdődnek a gondok. A lány messzire menne, kollégiumba, ott van fodrász szak is….majd azt szeretné….elérhetetlen álom egy cigánynak, de nem mondom neki, elég, ha csak engem szomorít az elérhetetlensége. De már az iskolai beiratkozási értesítőnél megakadnak. Kötelező megvásárolandók, az iskola logójával ellátott sál (kérdezi, mi az a logó), póló, diákigazolvány, és persze a személyi iratok (tényleg, nincs is tb kártyája, azért be kell utaznia előbb), már rögtön olyan költségek, amit most biztosan nem tudnak befizetni. Arra sincs pénzük, hogy beiratkozni beutazzanak. És ha valami csoda folytán ez össze is jönne…. még ott lesz majd szeptemberben a kollégium, mindazzal, amit vinni kell, az ágynemű, a törülköző, tisztasági holmik, némi költőpénz, meg útiköltség, hogy majd hazamenjen…. iskolaszerek, füzetek, könyvek, tornacucc, némi váltóruha, a mások számára természetes kirándulások…Az iskola csak kér…Lehetetlen annyi jövedelemből. Ezért aztán, ha el is jutnak a középiskolai kollégiumig, pár hónapig, ha húzzák. Aztán egy hétvége után nem mennek vissza. Nem lesz miből. Később már nem is akarnak oda tartozni. Mert az odatartozást meg kell fizetni. És nekik nem telik rá. Etnikai hovatartozástól függetlenül. Kicsit húzzák még, most már csak 16 éves korukig kell…néha visszamennek, a rendszer rugalmas, sok iskola görgeti őket, nem írja be a hiányzást, kell a francnak az a sok adminisztráció, jelentés a jegyzőnek, inkább csak úgy, papíron fut a gyerek, néha úgyis benéz majd, aztán megint hónapokat otthon marad. Hozzáadott pedagógiai érték nulla, de ez nem is érdekel senkit. Aztán vége. És csak magukra vethetnek! Mert ezekért a döntésekért állítólag csakis ők tehetők felelőssé. Most is írta egy kommentelő az előző posztnál, hogy miért nem boldogulnak : “a saját hibájából (kerül ilyen helyzetbe), hiszen már jó néhány éve az iskola mindenki rendelkezésére áll”. Mintha egy gyerek döntésén múlna…És mintha a mai magyar iskolarendszer nem növelné a társadalmi különbségeket. A lány nincs egyedül. Mi most úgy kilencvenet követünk a nyolcadik végén. Csak ne lenne igaz az érzésem, hogy novemberre nagy részük már otthon lesz. Ugyanúgy, mint évek óta mindig. Előbb maradnak, aztán elmaradnak, lemaradnak, végül kimaradnak. Végérvényesen. Mindenből. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/06/09/304-iskolai-hagyomanyok/
305. SZEMÉLYES DÖNTÉS A SZEGÉNYSÉG? 2012. június 12. Érdekes cikket olvastam az egyik lapban. Az írója azt feszegeti, kit tekinthetünk szegénynek? Mivel világjáró, hozza a példákat a fejlődő országokból, az igen, azok az igazán szegények, akik sosem hordanak cipőt, vagy egy kartonlapon élnek, gyerekestől. Míg a mieink, akik lehetnek hajléktalanok is, a bevásárlókocsik 100 forintosért könyörögnek, ők a „borgőzös honfitársaink” – írja, olyanok, akik „szegénynek” mutatják magukat, de a kapott fél kiflit a kukába dobják, stb. És a konklúzió, hogy az adománnyal csak meghosszabbíthatjuk a kilátástalanságban lebegés állapotát…hiszen a 100 forintot rögtön alkoholra költik…. ezzel szemben 100 forintból egy etióp nagycsalád bőségesen jóllakik…. Igazából nem tudom eldönteni, mit akart a cikkel. A kérdése, hogy kinek könnyebb segíteni, egy egész ország nélkülöző lakosságának, vagy az egyre nagyobb létszámban felbukkanó hajléktalanoknak, tényleg elgondolkodtató. De a megközelítése számomra azt az állásfoglalást tükrözi, hogy emezeknek nem érdemes. Szerintem csak azért tűnik egyszerűbbnek, mert a messzi szegénységnek nem ismerjük a hátterét. Ott csak a képeket látjuk. Akik közöttünk élnek, azoknál meg az okokon is el kell gondolkodnunk. Kellene. Persze sokan a könnyebb utat választják. Sokan azt gondolják, a szegénységben élés személyes döntés kérdése. „Így jártak” azok a gyerekek, akik szegény családba születtek. – írja egy kommentelő cinikusan itt is. – ” Ő döntött így, nincs is dolgom vele. Én bezzeg nem így döntöttem, nekem meg jó.” – ezek a legegyszerűbb megkerülései a problémának. Nem állítom, hogy személyes felelősségek nincsenek a dologban. De az, hogy egy embernek a sorsa milyen irányt vesz, hányféle hatás vetül rá, hogy jelenik meg egy gyerek életében ez, mikor minden formálja a személyiségét, és hogyan határoztatik meg a sorsa csupán attól, hova születik, hogyan éli meg a családi és intézményi hatásokat, vagy éppen azok hiányát, azt kevesen gondolják végig. Amikor egy-egy családban leülök, beszélgetni velük, megpróbálni megérteni őket, akkor látom, mennyire nem csupán személyes döntések azok, amelyek az életüket meghatározzák. Mert azt látom, hogy a szülők is az előző generáció tapasztalatait, hatásait hordozzák, és közvetítik. És világosan látszik: innen, segítség nélkül nem lehet más a gyerek. Nyilván az emberi gyengeség is benne van, gondolom, ha valaki pl. alkoholista lesz, és nem bír vele szakítani. De az, hogy odáig eljut, annak sok oka van, sok hiány az életében, ami miatt a pohárért nyúl. És a hiányok, amiket lehet gyerekkorától megélt, a hatások, melyeket ki tudja hol kapott, mind lökték valami felé. És annak is oka lehet, hogy nem bírt ellenállni neki.
A szegénység a gyereket is löki tovább. Az út, amin a szegénység végiglökdösi, meghatározza, hogy milyen szülő lesz. Mert szülőként is úgy tesz majd, mint ahogy vele tettek. Felnőttként is úgy bánik másokkal, ahogy vele bántak. Mert aki sosem tapasztalja meg, milyen az, hogy valakinek külön élettere van, saját holmikkal, azért saját felelősségekkel, abban nem alakul ki vágy, hogy neki olyan legyen. Akinél reggel nincs reggeli, aki akkor eszik, mikor van mit, abban nem alakul ki a rendszeresség a táplálkozásban. Akinek napja, hete, nyári szünete nem tervezett, szervezett, abban nem alakul ki a képesség az élet tervezésére, szervezésére. Akit kigúnyol, megaláz a többi, az nem lesz toleráns, elfogadó. Akinek soha nincs semmije, és kortársai mindig szembesítik vele, hogy nekik bezzeg van, az nem fogja őszintén és kedvesen azt mondani, nekem tényleg nincs…. mert nekünk nem telik. Akit ütnek, az maga is üt. Akivel ordítanak, az ordítani fog másokkal. Akinek sokszor mondják, hogy te nem fogod tudni, tényleg nem fogja tudni. Akivel gyakran éreztetik, hogy ő másodrendű, abban nem alakul ki az egyenrangúság érzése. Akinek sokat mondják „így jártál!” egy idő után orrba vágja a másikat, és azt ordítja: „te meg így!” Lehetne még hosszan folytatni. Persze logikus, hogy akkor a szülő a felelős. A szülők személyes döntései. De ez egy folyamat. A mostani szülők is ilyen hatások miatt lettek olyanok, amilyenek. Őket is a családi, közösségi, intézményi, társadalmi, politikai hatások formálták olyanná, amilyenek. Egy visszatérő ív az életük, ami a nyomorba fordul vissza… Azért kell segíteni, hogy az ív más legyen, kicsit magasabb, azért, hogy a gyereknek már jobb megtapasztalásai legyenek. Szeretném, hogy egyszer majd személyes döntéseiken múljon a sorsuk. Mert most nem azon múlik. Nagyon nem. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/06/12/305-szemelyes-dontes-e-a-szegenyseg/
306. MIT LEHET PÉNZZÉ TENNI? 2012. június 16. Sokszor nézem ezt is. Hogy vándorolnak holmik a családok között, hogy tűnnek el dolgok, amiket aztán sosem látok többé. A telefonszámok vándorlása is pontosan mutatja, ki, hol szorul meg, és teszi pénzzé a készüléket. Vagy a kártyát. Régebben még előfordultak ékszerek…fülbevalók, nyakláncok, még aranyból is. Mert régen, itt a határszélen virágzott a benzin, szesz- és cigarettacsempészet, ami sokaknak jövedelmet adott. Némelyeknek nagyon sokat, másoknak kevesebbet, de adott. Aztán, ahogy ez elmúlt, változott a helyzet. Már régóta maximum csak olcsó bizsut látok. Zaciba került minden, aminek értéke volt, ahogy a helyzet romlott. A kislánynak is volt egy pár apró, arany fülbevalója. Nagyon büszke volt rá. Láttam, még szeptemberben, hogy nincs a fülében. Rákérdeztem. Odakapott. – Ja, azt anyu a zaciba adta…mert kellett a pénz ennivalóra. De családikor kiveszi majd… Láttam, ő sem hitte. A fülbevalót azóta sem láttam. Amit a legnehezebben viselek, az a kályhák eladása. Mikor az idő megjavul, és nem kell többé fűteni, sokan pénzzé teszik. Volt most, aki 1000 Ft-ért adta el. – Nem volt kenyérre való – mondja indokul az asszony, és nem tudok rá mit mondani. Sok a gyerek. És tényleg, a kályhát nem ehetik meg. Akik tőlünk kapták, azok megtartják. Szerencsére. Sokan főznek is ilyenkor rajta. Muszáj. Gáztűzhely csak pár háznál van. Rossz ám ilyenkor, amikor meleg van, és a főzéshez be kell gyújtani. Kint is a meleg, bent meg még a kályha is…a legyek ezrével nyomulnak a még melegebb,levegőtlen helyiségekbe. Van, aki jó időben inkább kint főz. Két tégla közé rakja a tüzet, rá a lábast. Egy ebéd megoldható vele, bár a mosáshoz, mosogatáshoz, mosdáshoz a vizet még nem láttam itt melegedni…. tartok tőle, nem is melegszik. Most egy jó kis dologhoz keresünk vödröket. Olyanokat, amikből az utak fehér sávját festik. Amelyeknek a fala jó vastag, masszív. Csak egy kályha-könyökcső kell hozzá, fel kell tölteni hamuval, és nagyon kevés fával, pillanatok alatt felmelegszik rajta aminek fel kell,zubog a víz hamar, remek találmány. És környezetbarát. Sokan szeretnék, nagyon tetszett nekik, mikor öko-szemléletű Vodafon-angyal jelöltünk megmutatta… Főleg most nyáron nagyon jó szolgálatot tenne….de még nincs elég vödrünk. Aztán, gazdát cserélnek a bútorok is. Főleg a szekrénysorok, vagy a kanapék. Ami nem létszükséglet, hanem kicsit a viszonylagos gazdagság szimbóluma náluk. Mert többnyire csak ágy van, és egy-egy szekrény. Minden, ami e fölött van, már luxusnak számít. És ami luxus, az tartalék lehet, bármikor pénzzé tehető. A szállítás viszont sok pénz, ez messziről nem megy, marad hát a falun belüli csere-bere, néha irreális összegekért. Láttam már maximum tízezret érő szekrénysort gazdát cserélni, 50 ezerért… részletekben, „családikor” törlesztve. Mert azzal, hogy nincs kitekintésük pl. a használt bútor árakra, így „szabadpiac” van. Aki veszi, akarja, az mindent elhisz. És ez persze másra is vonatkozik. Az asszony hetvenes telefonhoz jutott hozzá, kéz alatt. Büszkén mutatja, ahogy megyünk kifele a házból. Mondom neki, amit már sokszor
elmondtam, nem sokra megy a hetvenessel, a pénz hamar leszalad róla, itt, a határszélen a térerő sem az igazi, ráadásul nem tud róla visszahívósat sem küldeni nekem, ha baj van, mert az enyém, és másoké is harmincas. Nem kérdezem, mennyiért vette, az előbbi hatása alatt vagyok még. Mert az előbb mutatta a viharvert számítógépet, amit most vett negyvenezerért. Ránézésre sem ér tizet….Ez a része nem jó, mutatja a házat, de ezt majd kicserélem…mert a képernyő az hibátlan…mutat a régi típusú monitorra. – Miért nem szól előbb, ha ilyet akar? – kérdezem – Szívesen segítenék…Megint becsapták, mint tavaly, amikor a hátul szétrohadt kályhát adták el neki, harmincezerért….egész télen attól rettegtem, hogy széndioxid mérgezést kapnak…. Ezek az üzletek lehetőleg mindig tőlünk távol köttetnek, gondosan elkerülve a lehetőségét, hogy beleszólhassunk. És a lehető leggyorsabban lebonyolítják. Nagy rábeszélő erővel. Az egyik költöző család majdnem mindent pénzzé tett. A fiatalasszony régóta szeretett volna egy gáztűzhelyet…nekik sosem volt. Mikor majdnem megegyeztek, küldött visszahívósat, hogy tudjak róla, mert a kifizetése csak családikor lesz, és efféle bemondásra fizetés hitelesebb, ha mi is tudunk róla. Tízezer lett volna a vételi ár, palackostól, ami jelezte számomra, hogy valami nem stimmel…Így is lett. Még az üzlet megkötése előtt ki szerette volna próbálni a tűzhelyet, amit a tulajdonos nem hagyott. Végül kiderült, hogy azért nem, mert hasznavehetetlen az egész. A kisfiú büszkén mutatja a kis szürke nyulat. – Ezerötért vettem.- mondja. – És honnan volt neked ezerötszáz forintod? –kérdezem. – Eladtam a kártyámat nekik.- mutat a másik ház felé. Abból. Ami még híja volt, azt meg megkerestem bodzából. Az üzletelést tehát hamar megtanulják. Furcsa hozadéka lett a szegénységüknek ez is. Ha az üzletek megköttetnek, utána nincs reklamáció. És ezt mindenki betartja. De előtte, akit lehet, becsapnak. És lassan sikerül csak megértetni velük, hogy szívesen utánanézünk, a kért ár összhangban van e az áru értékével. De vannak már, akik ebbe is bevonnak bennünket. És elhiszik nekünk, hogy egy rossz számítógép nem ér negyvenezret. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/06/16/306-mit-lehet-penzze-tenni/
307. VISSZASEGÍTEM MAJD… 2012. június 19. Talán fél éve segítjük őket jobban. Próbáljuk mindennel, mint mást, gyógyszerkiváltással, tartós élelmiszerrel, tisztítószerrel, használt ruhával, cipővel, játékokkal. Hat gyerek van, munka sehol, csak az adósság, főleg a villanyon. Írtam már róluk, leginkább a fiúról, aki most érettségizik, és kiválóan tanul. Így lettek támogatóik is, a blogbeírás után, ki csomaggal, ki pénzzel. A segítségnyújtást mi is csak mások segítségével végezhetjük. Próbáltunk hát segíteni, hátha nem kallódik el, hátha esélyt kap velünk, és azokkal a kedves, odaforduló emberekkel, akik úgy gondolták, képesek és akarnak is segíteni. Mert minden elérhetetlen volt számára. Az iskolában, ahol most végez, hiányzott az a tantárgy, ami szükséges volt a felvételihez. Mert építész szakra szeretne menni. A tanfolyam díja, a beutazás, a kollégiumi szállás, ami a hétvégi képzéshez kellett, az alkalmasságira való utazás költsége, közben a szalagtűző, a ballagás mind meghaladta a lehetőségeiket. Mert a jövedelem minimális, egyszerűen nem futja mindenre, pedig spórolnak, ahogy bírnak, mindenen. Mégis felhalmozódik a kollégiumi tartozás, három gyerekre kellene fizetni, képtelenség…a hazautazást is alig bírják, ha mind itthon van, etetni őket sem egyszerű. A kicsikkel itthon is mindig lesz valami, megfáznak, gyógyszer kell megint, már szégyellnek kérni. Közben a nagymama meghal, legalább a temetésre el kell menni, de messze van, túl a határon, bent, Erdélyben. Kocsit kell kölcsönkérni, és persze tankolni bele. Az asszony anyaságin, a férj egy súlyos baleset után félig-meddig rokkantan. Műteni kellene, megint, már két éve, de nem akarja. Pénz is kellene hozzá, meg mi lesz otthon addig az asszonnyal és a gyerekekkel? A sérülése onnan van, hogy lezuhant az állványról egy építkezésen, és összetörte magát, nagyon. Bordáit, lábát, medencéjét. Hónapokig lábadozott. Feketemunka volt, biztosítás így persze sehol, sőt a munkáltató még meg is fenyegette, ha szólni mer…. Hát hallgatott. Mozgása nehézkes, nem is hívják be közmunkára, még oda sem, az orvos szerint nem lenne szabad erőltetnie, és az árokásás nem megfelelő neki. Így azonban félő, hogy elveszíti a segélyt is. Eszembe jut az önkéntes munka lehetősége, ha 30 napot nálunk ledolgozik, leigazolhatom neki, regisztráltattuk az alapítványt, dolgozott nálunk így már más is. Örül, ígéri, dolgozik, amit csak bír. És tényleg. Kis raktárépületünket javítgatja, rendezgeti, szépül, javul minden a keze alatt, látszik, ért mindenhez, szerszámhoz, anyaghoz, ha kell hegeszt, ha kell, betont kever, statikailag rendbe hozza az épületet, aláfalaz, sarkot vasal…. És látszik, nem kényszer neki, szereti is a munkát. Pedig a nap végére látszik a fájdalom az arcán, de legyint, – á, csak akkor fáj, ha megállok…Reggel, a korai busszal jön, végigdolgozza a napot. Nem kell ellenőriznem sem. Tudom, teszi a dolgát.
Összehasonlíthatatlan a ház előtt járdát betonozó közmunkásokkal. Akik először is reggeliznek. Aztán várják a munka irányítóját. Utána az anyagot. Aztán megállnak, mert úgy látják, kevés lesz a cement. Amikor megkezdik, a kapu alja fölé betonozzák a járdát, így nem lehet kinyitni többé, bár csak félig öntik ki, mert elfogyott az anyag. Újabb várakozás. – Nincs több.- mondja a felügyelőjük, mikor előkerül, így a kocsibejárónál már csak pár cm-re futja a beton, nyilván összetörik majd, ha az első kocsi rámegy. De ez nem érdekli őket. Mennek odébb egy telekkel, a következő sóderkupachoz. Pedig ők is kőművesek. Elvileg érthetnének hozzá. A mienk javítgat utánuk is. És sopánkodik, milyen kár az anyagért, milyen veszteség, hogy így csinálták meg… Most a fiút is hozta. Még nem találkoztunk személyesen. A szóbeli érettségi a hét második felében lesz, addig is jön, segít az apjának. Hogy jobban haladjon. Mert tudja, nehezen mozog. Az írásbelin már túl van, remekül sikerült, nem volt gond semmiből. Meglesz az ötös. Biztosan. Kezet nyújt, bemutatkozik. Helyes fiú, kedves arcú, udvarias. – Szeretném megköszönni a lehetőséget, amit kaptam. Azt a rengeteg segítséget. – mondja. – Remélem, vissza tudom segíteni valaha. Mert vissza fogom majd, megígérem. Még folytatná, de nem hagyom. Nézem a szemét. Tiszta, őszinte a tekintete. Próbálom magamban összehasonlítani a kortársaival, akik most biztosan otthon tanulnak, készülnek a szóbelire, közben talán kólát isznak, vagy fagyiznak, mert tanulás közben jól esik egy kis nasi, akiknek van számítógépük, telefonjuk, és nem aggódnak a jövőjük miatt. Akik tudják, lesz majd pénz kolira, útiköltségre, különórára is, ha kell. Akiknek nem gond a ruha, cipő. Ő meg jön, betonozni, hogy törlesszen, mert mással nem tudja visszaadni a kapott segítséget. És nyomasztja, hogy kapta, tudja, nem ez a normális. Este meg készül a szóbelire. A 35 fokban végigdolgozott nap után. Megérintem kicsit a vállát, rámosolyodok, aztán továbblépek. Mert nem bírom elviselni azt ahogy mondja, fogadkozva, visszaadja majd a segítséget. Persze csak magam védem, hogy ne bőgjek, igyekszem hát természetesen viselkedni, mint aki tudja, érti, mi folyik itt, hogy egy tehetséges fiú csak a civilek segítségével lehet azzá, ami benne van. Mert néha a hálát is nehéz elviselni. Mert annyira méltatlan az élethez. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/06/19/307-visszasegitem-majd/
308. KÖZÖS ÜGY 2012. június 24. Hazafele utaztunk. Pestről, a Múzeumok éjszakájáról. A Néprajzi Múzeumban voltunk, két asszonyt is vittem, szép dolgot tanultak meg, az üvegikon festését, ebből tartottak bemutatót, mutatva, segítve az érdeklődőknek a fogásokat. Egyébként is szeretem őket vinni. Mert ez is része annak a munkának, amit együtt végzünk. Az pedig teljesen biztos, hogy csak akkor van értelme, sikere, ha mindenbe bevonjuk őket. Nem rólunk szól ugyanis a dolog, hanem egy közös ügyről, amiért mindannyian dolgozunk. Amiben az ő tudásuk, tapasztalásuk éppúgy benne van, mint a mienk, csak mások a szerepek, de a célunk ugyanaz. A megoldáshoz vezető út csak a kettőnk tudásával körvonalazódik, és a kettőnk akaratától lesz sikeres. Sokan ezt nem értik. Ezért nem megfelelően közelítik meg. Nem értik, hogy az alany is lényeges pont a dologban, nemcsak a hatás. Mert akarhatok én valamit, amit az én pozíciómból megfelelőnek látok, ha ez nekik nem megy, nincs semmi kötődés, alap hozzá, mert ez így csak szerintem jó út, ők nem úgy gondolják. És hiába erőlködök, csak magamat csapom be azzal, ha kényszeresen azt akarom bizonygatni, így jó, ahogy én mondom…csak hát „ezek” nem értik. És bizony, a megértetés is feladat…mert lehet, ahhoz is hiányzik valami. És nem biztos, hogy csak belőlük. Gyakran belőlünk is. Mert a többség nem azon gondolkodik, hogy vajon miért nem működik a dolog, hanem tényszerűen megállapít, bűnbakként kijelölve azt, aki nem hajlandó a hatásokat befogadni, és annak megfelelően azonnal másképp működni. Igen, azt hiszem a legnagyobb baj, hogy nem akarjuk megkeresni és megérteni az okokat. Azok nélkül akarunk valamit kikényszeríteni, túl gyorsan, ha kell erőszakkal is. Nem akarjuk a munkánk részévé tenni azt a tudást, amit tőlük szerezhetnénk meg ahhoz, hogy sikeresek lehessünk. Velük. És nem mi magunk. Egyébként azt is szeretem, ha valahol róluk beszélek, vagy az ő munkáikat mutatom, akkor ők is ott vannak. Igen, éljék át velem együtt az örömét, a dicséreteket, vagy kétkedő pillantásokat, esetleg negatív véleményeket, a fáradságát az utazásnak, a találkozások izgalmát. Azt is szeretem, hogy első kézből viszik a hírt a többieknek, akik otthon maradnak. Mert így sokkal hitelesebb, mintha én mondanám el. Szóval, szeretem vinni őket. Szeretem, ahogy szépen felöltöznek, ahogy hosszú hajukat kiengedik, kuncogva nézem a recepcióst, aki az aulában fogad, és látom a döbbenetet az arcán: Hogy kerülnek ezek ide?! Most mi van?! És boldogan mutatom be őket mindenkinek. Érzem, ahogy minden idegszálukkal figyelnek, hihetetlen érzékenységgel reagálva mindenre, sosem viselkedve egy pillanatra sem úgy, hogy ne lenne őszinte, ám az identitást vállaló, a másikra figyelő, pozitív üzenetű. Érzem, hogy engem is figyelnek közben, hiszen az én reakcióimat már ismerik, olvasnak a tekintetemből….és azt szeretnék, ha az üzenet, amit együtt viszünk hiteles, és egységes lenne.
Nézem, ahogy hamar magabiztosan forognak ott is, ahol előtte sosem jártak, ahogy állják a fürkésző pillantásokat. Ahogy alkalmazkodnak. Az átdolgozott éjszaka után együtt aludtunk, és reggel indultunk haza. Az autóban sok mindenről beszélgettünk. Volt idő. Négy óra is van az út hazáig. Már majdnem hazaértünk, mikor szóltak, hogy valamit kérdeznének. Mit gondolok, ők leérettségizhetnének valahogy? Egyiküknek nyolc osztálya van, a másik két év középiskola után hagyta abba. És most ott, ahol eddig semmi perspektíva nem volt, most, az együttes munka során megéreztek valamit. A tanulás szükségességét. Azt, hogy az a másik világ, ami eddig túl messze volt, amit eddig nem is éreztek így, ami túl elérhetetlen volt, az, a tanulás útján talán elérhető. Izgatottan kezdünk el gondolkodni arról, hogy lehetne megszervezni. Ki fogom találni. Ajándékok ebben a munkában az ilyen pillanatok. Amikor „mellékesen” ilyen célok körvonalazódnak. Amikor olyan asszonyok éreznek meg valamit, akik a negyven felé közeledve, tele gyerekkel, gonddal, bedarálva az átörökített nyomorúságokba, a korai szülésbe, a tanulás mellőzésébe, a megszokott asszonyszerepbe, a munkanélküliségbe, nem akarják úgy tovább, ahogy eddig volt. Bennük fogalmazódik meg, nem bennem, ők akarják, hogy jobb legyen, többek legyenek, bepótoljanak valamit. Hogy elindulhassanak. És már nem azt a tanfolyamot akarják, amiből tudják, sosem lesz munkahely, amiből nem lesz lényeges változás az életükben. Érettségit szeretnének szerezni. Belső indíttatásból. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/06/24/308-kozos-ugy/
309. PÁLYÁZZUNK! 2012. június 30. Ma már mindenkinek figyelnie kell a pályázatokat. Civileknek, intézményeknek, önkormányzatoknak. Rengeteg lehetőség van. Jó, ott van az önrész, sokunknál az már eleve kizáró ok, meg aztán csak azt pályázzuk, ami előfinanszírozású, ami szakaszosan, ott már nagyon észnél kell lenni, hisz elég egy apró hiba, és jön a hiánypótlás, kivárva mindig az előírt időt, és hónapokat csúszhat a lehívás, közben a projekt megy, a fizetnivalókkal együtt. Sok civil szervezet pályafutásának vetett már véget, hogy nem bírta finanszírozni a saját forrásaiból a visszatartott lehívásokat. Az elején, amikor ez egész pályázatosdi kezdődött, azokban a békés időkben, amikor még a működés feltételei adottak voltak, akkor az ember az ötleteivel próbálkozott. Olyanokkal, ami kiegészítette az alaptevékenységet, forrást találva plusz dolgokra. Később fokozatosan arra kellett fókuszálni, hogyan tudjuk belecsempészni a pályázatokba az alaptevékenység fenntartási hiányait. Mert furcsa helyzet alakult ki. Nálunk pl. tudtam pályázni kiegészítő programokra, külön szakkörökre, táborozásokra, kirándulásokra, miközben az alap, a fenntartás, a bérek, járulékok egyre nagyobb veszélybe kerültek. Lassan odajutottam, hogy az állásunk már veszélyben volt, de az alaptevékenységtől független programokra, amelyekben nincsenek álláshelyek, arra találtam bőven lehetőségeket. Aztán, ahogy egyre jobban belebonyolódtam a szociális problémák megoldására tett kísérletekbe, nyilván élénken figyeltem az ehhez kapcsolódó pályázati lehetőségeket is. Hamar elteltem a „beszéljünk róla!” – típusú pályázatokkal. Persze pályáztam én is, mert erre volt lehetőség, és beszéltünk a kirekesztésről, fejlesztettük a toleranciát….éveken át. Változást mindez nem igazán hozott, a probléma maradt, sőt mélyült, bármennyit beszéltünk róla, róluk, a helyzet nem változott. Már nem akarok ilyeneket. Megoldás kellene végre, hogy ne legyen meg a probléma, és akkor nem kellene beszélni róla. Aztán jöttek a „célcsoportra” irányuló lehetőségek. Kedvencem volt az, amiben az ötven év feletti inaktív munkanélkülieket kellett visszavezetni a munka világába….Azóta sincs munkájuk….nemcsak az ötven év felettieket nem akarja alkalmazni senki, hanem a fiatalabbakat sem. Azt hiszem, ez a remek téma azóta is kiemelt prioritás. Képzésekről szólnak ezek a pályázatok, amelyekben mentálisan felkészítik a munkanélkülieket arra, hogy készek legyenek dolgozni. Sokat vitatkozom erről. Mert szerintem nem térül meg a befektetett energia, ha nincs munkalehetőség. Csak ámítás, időtöltés, jó, tudom, az külön jó, ahol kaja is van mellette, mert esznek is, meg tudom, jól érzik magukat, kizökkenek az otthoni monoton semmiből, és persze nem elhanyagolható az sem, hogy a menedzsment főállásban munkát kap, és az előadók, foglalkozásvezetők is kapnak benne pénzt, mert ez mindenkinek kell, és jó. A bajom főleg azzal van, hogy mindehhez egy olyan pályázati ideológia társul, ami szerint ez megoldást ad. De nem ad. Az elvégzett tanfolyam után, mentálisan felkészülve sem kapnak
munkát, mert nincs, semmi sincs, és a létrehozott lelki stabilitás hamar felborul újra, a motiváció visszakerül a régi szintre, kivéve, ha jön egy másik pályázat, amiben megint lehet vegetálni kicsit…. De nem akarom megbántani azokat, aki megpályázzák, mert tudom, ilyen pályázatok vannak. Ezekre van lehetőség, ezeket a célokat kell kitűzni, és persze megfelelni neki. A hozzáadott érték, társadalmi hasznosulás azonban szerintem nagyon kevés, legalábbis ahhoz a rengeteg pénzhez képest, amit rá fordítanak. És kevés azért is, mert problémamegoldássá nőtte ki magát a projektszemléletű pályázati rendszer, olyan problémák megoldására tesznek benne kíséretet, amit nem lehet pályázati projektekben megoldani. Nem lehet egy-két év alatt, pályázati finanszírozásból megoldani a mélyszegénységben élő gyerekek esélytelenségének problémáját, a telepfelszámolást, a pedagógiai paradigmaváltást. Mert ezek olyan állami feladatokhoz kapcsolódnak, amiket nem külső forrásokkal kellene finanszírozni, hanem az államnak kellene pénzt tenni bele, hosszú távon, normális működési feltételeket adva. A pályázatoknak ugyanis van egy sajátossága: adott időben véget ér a támogatás. És hiába a fenntartás vállalása, pénz nélkül nem megy. Furcsa helyzeteket hozott ez. Mert lettek pályázatokból felújított csodás oktatási intézmények, ahol lift van, ha lenne esetleg mozgáskorlátozott, ahol az átadáskor mindenhol Braille írással feliratozták a tantermeket, bár nálunk az olyan mértékben látássérülteknek, akik ezzel olvasnak, külön iskola van, de mindegy is, hisz már lekapargatta a többi, alig félév alatt, míg használták, hisz télen már nem tudták fűteni, mert arra nem volt forrás a pályázatban. Hogy majd akkor mi lesz, az államosítás után, mikor majd ezeknek az óriási terekkel felújított iskolaépületeknek a fenntartása normatíva nélkül lesz az önkormányzatoknál, abba bele sem merek gondolni. Aki most pályázik hát, az nem a problémára fókuszál, hanem a költségvetésre. Hogy legyen arra, amire már rég nem telik. Ami pedig elő van írva. Törvényileg. Az már csak hab a tortán, ahogy új sajátosságok keletkeztek a pályázatok adta lehetőségek okán. Amikor pár éve az egyik nagy pályázati lehetőségeket koordináló szervezet egyik kuratóriumától felhívtak, és ajánlatot tettek, hogyha 50%-át visszacsorgatom a pályázatnak az ő zsebükbe, akkor garantáltan a maximumot kapom, még nagyon kiakadtam. Hogy lehet ilyen?! Ma már semmin sem csodálkozom. Hisz azóta kialakult a közbeszerzés sajátosan magyar rendszere, ami rég nem arról szól, mint máshol, a főpályázó település, vagy szervezet privilégiumai, ami oda akkor is jár, ha értelmetlen, vagy a személyes százalékok azoknak, akik a pályázatban bármilyen döntési helyzetben vannak. És lehetne még sorolni a pályázati döntések egyre sérülékenyebben megkérdőjelezhető eredményeitől a kényszeres bizonyítgatásáig annak, hogy sikeresen fejlesztünk, elérjük a forrásokat, haladunk, hurrá, minden rendben. Nem tudom, hol csúszik el. Ott, hogy messze vagyunk az uniós elvárásoktól, és mégis ránk kényszerülnek azok a feltételek, melyek máshol, ahol más a helyzet, természetesek? Vagy a prioritások kijelölésénél? Akik döntenek arról, mire lehet pályázni, ők vajon milyen érvek alapján döntenek? Jó lenne látni egyszer, megérteni, mit, miért tesznek. Mert a problémahalmaz közepén úgy tűnik, a hangsúlyokról nem egyformán gondolkodunk.
Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/06/30/309-palyazzunk/
310. AKI SENKINEK SEM KELL 2012. július 04. Úgy néz ki, vesztésre állok. Képtelen vagyok valami elfogadható megoldást kitalálni. Persze baromi nehéz feladni…de tényleg nem tudom, mit tegyek. A családról két éve még azt gondoltam, nem lesz velük különösebb gond. Jó, tudtam, a lány túl fiatalon szült, mire 18 lett, már három gyermeke volt, mégis úgy tűnt, minden rendben lesz. Párja, aki még három gyereket hozott a kapcsolatba, cserébe azért, mert az első terhesség nem tudni kitől következett be, sokszor megerősített abban: neki a legfontosabbak a gyerekek. Sorban elhozta hát messziről azt a hármat, akit egy gyámság alatt levő, pszichiátriai kezelés alatt álló nő szült neki, először a kicsit, aztán a két másikat is, akiket addig a nagymama nevelt. Egy darabig minden rendben volt. Az iskolások iskolába jártak, a kicsik oviba, a picik otthon, az anyjukkal, a férfi meg dolgozott, amit lehetett, próbálta rendbe hozni a házat, volt törődés, ha kellett éjjel is dolgozott, hogy meglegyen, ha szűkösen is, minden. A két nagyobbal mindig baj volt, gyógyszert is szedtek, hirtelen haragú fiúk voltak, néha kezelhetetlenek, máskor csak szomorúan ülők. A fiatal lány sem volt egyszerű, könnyen csábult másfele, máshoz is, hagyva a kicsiket, de mindig visszament, ha kellett, pár pofon után, de vissza a gyerekekhez, az urához. Már a nagyobb család is szorította, a szülők, terelték volna vissza a helyes útra, eredménytelenül. Egyre jobban hanyagolta el a gyerekeket, a férfi is csak a lánnyal törődött, hogy ott legyen, vele, nem számított már a gyerek, egyik sem. Egyszer a kicsi majdnem kihűlt a hidegben…. nem volt már fontos, mit esznek, esznek e egyáltalán, csak a lánynak meglegyen amit akar, a számítógép, a DVD-k, a smink, a facebook… Már nem tudtunk hatni rájuk. Egyikre sem. Aztán felgyorsult minden rossz. Talán a példa, amit a lány látott, vagy valami más, de a hangsúly fokozatosan tevődött át másra, aminek a vége szökés lett, egy futtatóval, külföldre, prostituáltnak. Újabb családi összefogás, fenyegetőzés, pénzküldés, hazajött megint, esküdözött nekem is, nem jó az az élet, marad itthon, most már más lesz. De nem lett. Pár hét, és megint mentek, immár együtt, mindketten, árulni, eladni a testét….a gyerekek már nem kellenek. A kicsiket, a lányét befogadják a nagyszülők. De a másik három, főleg a két nagyobb, akikkel csak a baj van, ők nem kellenek senkinek. Egyiküket, aki legutóbb jött ide, talán a nagymama visszafogadja. De a másik nem kell. Mert ő a legrosszabb. Tavasszal már iskolába sem járt, a kicsikkel volt otthon, a végén már a legkisebb szinte teljesen az ő gondjaira bízódott, pelenkázta, főzött neki, ahogy azt egy kiskamasz fiú megtehette. Az iskola nem bánta, ha nem ment, hiszen agresszivitása már kezelhetetlen volt. Bizottság elé küldték, mi vittük be őket a városba, de a vélemény szerint közösségben fejleszthető, nem látták indokoltnak a magántanulóvá válást sem, és mást sem. Mert akkor épp csendes volt. Nagyon csendes.
Átmenetileg megpróbálták még a rokonok befogadni, de mindenhol kitelt neki. A mellőzöttség, az a rengeteg sérülés, ami másnak egy életre elég, megkeményítette és elviselhetetlenné tette. Még saját magának is. A gyámhivatalnak lépnie kell. Megértem őket, ez tényleg nem hagyható…. De tudom, az állami gondozás nem hoz megoldást. Ez a mindenhonnan menekülni akaró fiú nem fog tudni beilleszkedni oda sem. Sehova sem. Ma végigtelefonáltam egy sor kórházat, szervezetet, ahol gyermekpszichiáter van, remélve, hogy talán két hónapra biztos helyen lehet, olyan kezelés alatt, ahol végre megnéznék, helyrehozható e még bármi, kell e gyógyszer, vagy sem, egyáltalán lehet e még tenni érte valamit. Mert tudom, biztosan lehet, hisz nemrég még láttam, ahogy rajzolt, együtt a többivel, mégis külön, belefeledkezve, belemenekülve abba a világba, amit magának építhetett a papíron. De nem jártam sikerrel. Mindenki türelmesen végighallgatott, majd ki a szabadságokra, ki a hosszú várólistára hivatkozva küldött máshoz, míg végül senki sem maradt, akihez fordulhatnék. Úgy tűnik, ilyen problémára a rendszerben nincs megoldás. Pedig reméltem, hogy lesz, és két hónap alatt talán történhet valami, ő megnyugszik, beállítják a gyógyszerét, talán addigra a családnak is elege lehet a prostitúcióból, és visszaállhat minden arra a nyomorúságos, mégis élhető életre, ami korábban volt. Holnap döntenek a sorsáról. Marad az állami gondozás, mint egyetlen megoldás. Ahogy gondolkodom, mi lesz, megint az apja jut az eszembe, Mikor hosszan mesélt nekem arról, milyen gyerekkora volt, és az alkoholista szülők mellett mennyit nélkülözött, hogy sosem kapott szeretetet. És ő nem ilyen apa lesz. Mert tudja, milyen az, egy ilyen családban felnőni. Nem sikerült neki. Saját akaratából tesz nyomorulttá hat gyereket, nem fogva, nem érezve a család, a közösség megvetését sem. Ilyenkor vagyok tehetetlen. Minden megoldható, de a szülői felelőtlenséggel szemben nem tudunk megfelelő alternatívát mutatni. És nem tudok nem gondolni arra, milyen felnőtt lesz belőlük…. belőle, aki nem kell. Senkinek. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/07/04/310-aki-senkinek-sem-kell/
311. LAKHATÁSI KÖRÜLMÉNYEK 2012. július 09. Próbáljuk ezt is, a kezdetektől. Hogy a házak állapota valamelyest javuljon. Nehéz ez, hiszen a házak többsége vályog, alap nélkül, az ilyet állandóan karban kell tartani, tapasztani, meszelni, mert mozog, reped, süllyed, ha hagyják, hamar visszafordíthatatlan folyamatok indulnak meg benne. Sok helyen belül falakat vesznek ki, önjelölt „mesterek” segítségével, tudatlanul megbízva bennük, aztán, mikor megindul a fal, kifelé, szörnyülködve szemlélik, várva a megjósolható következményt. Ami szerencsére sokszor éveket várat magára, a repedés előbb ujjnyi, később még nagyobb, néhol én sem értem, hogy nem dől ki a fal, de nincs javítás, inkább mondják, vesznek majd másikat, mert ebben, így nem lehet lakni. Van, ahol újabb „mester” segít, OSB lapot rögzítenek elé, ami csak elfedi a bajt, de meg nem szünteti. Máshol tizedjére is szólok az elcsúszott cserép miatt, mert tudom, elég egy nagy vihar, alákap a szél és lesöpri a maradékot is, vagy leázik alatta a vályog, tovább növelve a bajt, de nem, szegelnek álmennyezetet, az OSB lap most a sláger, a cserép meg marad, lecsúszva a háztetőn. A másik nagy javító anyag a csemperagasztó. Leginkább a patkány ellen védekeznek vele. Sok az elhagyott, eldurvult kert, házrom, ami remek tanya az élősködőknek, a patkány ezekbe beveszi magát, be, a föld alá, onnan portyázik, aláfúr a falnak, átrág mindent, nehéz ellene védekezni. A cementes keverék nem akadály neki, hamar átfúrja a bebetonozott lyukat, vagy inkább melléfúr, szorosan. A csemperagasztóval kicsit nehezebben boldogul. Nemrég nézem a legrosszabb állapotú házat…. minden az udvaron, bent festés van. Helyesebben festetés, bár nem értem, hiszen a családban van két férfi is, minek nekik festetni, 15 ezerért, apránként törlesztve, bár valószínű, nincs ehhez sem tudás, sem akarat bennük. Körben mindenütt felvakolva már a csemperagasztóval, amin jó kétökölnyi friss lyuk mutatja, nem sokat gondolkodott az éjjeli látogató és átrágta újra ott, ahol bírta, csak, hogy bemehessen. Újabb próbálkozást terveznek, rabicháló, vagyis csirkedrót megy majd a vályogfalra, ehhez kérnek segítséget, majd erre újra a ragasztó, ez tuti lesz, hív a férfi, nézzem, a másik falnál is bevált. Körbemegyünk, nézem, a háló alul kandikál kifelé, közte látom, surran a patkány, a járat ott van, a két háló közt, csak épp nem ott fúrja át, hanem máshol. Nem lesz megoldás, látom, bár e helyzet megoldását nem erősíti a ház mögötti régi szeméthalom sem, benőve gazzal, alatta járatok, valóságos patkánytelep lehet. Az utca másik házában nemrég betonoztak, így a patkány kiszorult, pedig előtte még a gyerekeket is megharapta. De van más, amivel nem boldogulnak. A csótány. És most ne a lakótelepi házak csótányaira gondoljanak, amelyek éjszakánként előjönnek. Ezek itt százával, nappal is, sárga felhőket alkotva rajzanak ki a fal repedéseiből, jönnek le a tetőről a mennyezet repedésein át, az asszony mellettem káromkodva, ököllel csap a legnagyobbra, de csak rosszabb lesz a helyzet, tenyérnyi darab vakolat omlik le, alóla rengeteg csótány özönlik
elő, az egész vakolat laza, ott szaporodnak, bújnak meg, nincs ez a szer, amitől eltűnnének végérvényesen. Eddig is adtunk meszet, hogy meszeljenek ki, cementet, hogy betonozzanak, ahol felfúr a patkány, ha kellett csemperagasztót…. nem mondom, hogy nem javult kicsit a helyzet, de már látom, nem jól gondolkodtam. Mert ezek csak tüneti kezelések voltak. Most, hogy egy kőműves, olyan igazi ezermester hozza nálunk rendbe a raktárépületünket, kérem a tanácsát, hogyan lehetne a házak állapotán javítani, távol tartani az élősködőket. Hosszasan magyarázza az aláfalazást, nem pártolja a csemperagasztót, sem a rabichálót, más technikákat mond, szakszerűen, hitelesen. Most értem meg, a beszélgetés közben, hogy amit eddig próbáltunk, nem jó megoldás. Olyan javítás kell, ami szakszerű, és nemcsak toldozgat-foldozgat. Stratégiaszerűen kellene ezt is, házról-házra, bevonva őket is, és sorban megjavítani az épületeket. Közben tudást is átadva, hogy a javítás is folyamatos legyen. Egymásnak is segítve, és megfelelő szakember irányításával. Együtt ezt is, nem helyettük, és nem kóklerekkel. Végre sort kellene kerítenem arra a családra is, akik már tavalyelőtt, és tavaly is nekifutottak a szoba lebetonozásának. Terveztek már sokat, de mindig terv maradt. A jövedelem megélni sem elég, nemhogy házat javíttatni. Velük kellene kezdeni. Három gyerekük van, és állandó a harc az élősködőkkel. Segítség nélkül nem boldogulnak. A kertet gyönyörűen csinálják, a gyerekek naponta leszedték a krumplibogarakat is, míg ez az iszonyú hőség nem jött, a legszebbek között volt az övéké. De bent…..Az egyetlen helyiség, amit laknak, lehangolóan szegény. A berendezés a két ágy és a fal mellett egy szekrény, no meg a kályha. Ez minden. A padló hepehupás. A csótány nagy felhőkben rajzik ki, élvezik a meleget, amit a hőségben a fatüzelésű kályha ad, amin megfő a napi egyszeri meleg étel. Nem lenne jó még egyszer így nekimenni a télnek…. Talán megindulhatunk majd ezzel is. Annyi minden sikerült már. Talán sikerülne emberibb környezetet teremteni nekik, de velük. Segítve, ám őket is bevonva. Hogy tudják, érezzék, megtanulják a lakásfenntartás módját is. Mint a kertekét. És aztán átadhassák ennek a szemléletét a gyerekeiknek. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/07/09/311-lakhatasi-korulmenyek/
312. A MEGVÁLTOZOTT MUNKAKÉPESSÉGŰEKRŐL 2012. július 14. Az asszonyt úgy ismertem meg, hogy segítséget kért tőlünk. Akkor épp nem alkalmazta az önkormányzat, még támogatással sem, és a svájci frank alapú hitel bedarálta őket is, mint sokakat még. Már az őrület határán voltak. Esélyük sem volt megoldást találni. Lassan, de biztosan csúsztak lefelé, a teljes elszegényedés felé. Az asszony érettségizett, gyermekkorától mozgássérült, kétoldali csípőficammal, végtagrövidüléssel, és az ehhez az évek során még társuló bajokkal. Mivel akkor még létezett támogatás az alkalmazásához a „rehabosok” számára létrehozott konstrukcióban, pályáztunk hát, sikeresen, még az útiköltségét is támogatta a munkaügyi központ. Felvettük hát, és lett az alapítványi támogatottból munkatárs, aki nagy igyekezettel próbált megfelelni a nálunk néha már követhetetlenségig feltornyosuló kihívásoknak. Mozgássérültként ülő munkát adtunk neki, hiszen láthatóan nehezére esik a járás, a busztól is időbe telik, amíg beér. Úgy látszott, minden rendben lesz. Aztán jött a felülvizsgálat. A menetétől is megrémült, mert úgy tűnt, nem lesz meg időben az igazolás, és így nem tudja a programban tartani majd a munkaügyi központ. Amikor erre rákérdezett, a felülvizsgálatot végző ügyintézőtől határozott, talán a szükségesnél is határozottabb választ kapott: nem lesz tovább az a program. A hír szinte arcul vágta. Mi lesz akkor velük? Aztán az asszisztens, látva elképedését még „empatikusan” megtoldotta: – Mit bámul? Nem érti, hogy nincs tovább az a program?! Ezután már nem csodálkozott a vizsgálaton, a hangnemen, a bánásmódon, ami minden elemében azt sugallta: ő egy bűnös, egy csaló, egy jogtalan haszonszerző. De még reménykedett. Naponta hívta őket, várta a papírt. Hallgattam, ahogy telefonált, az irodában pont a hátam mögött van a készülék, ahogy kapcsolgatták ide-oda, ahogy sokadjára ismételte el ugyanazt, alázatosan, türelemmel, mintha remélné, ettől majd más lesz a helyzet. De a papír sehogy sem akart időre megérkezni. A programból persze kikerült, kicsit később a támogatási lehetőség is megszűnt. Amikor a határozatot végre megkapta, sírva hozta. Elolvastam. Ha nem a saját szememmel látom, én sem hiszem el. Hogy a gyerekkorától mozgássérült papírján ez áll: rehabilitációval munkába állítható. Bár lehet, én nem tudom, mi az a rehabilitáció….Vagy van olyan, amitől nő pár centit egy középkorú nő egyik lába? Vagy helyrejön a születésétől rosszul funkcionáló csípő, és a hozzá kapcsolódó gerincdeformálódás? Hol, ki fogja alkalmazni így? Utánanéztem, hogy pótoljam a hiányosságaimat. Azt írják, a rehabilitáció célja az egészségkárosodást szenvedett személy szakmai munkaképességének helyreállítása. De hogy lehet helyreállítani a helyreállíthatatlant? Hogy lehet munkaképessé tenni azt, aki sosem volt az? És hol alkalmazható ma egy mozgássérült, akinek csak érettségije van (és hánynak nincs), ma, mikor az egészséges sem kap munkát, az sem, aki szakmát tanult, vagy diplomája van? Persze nyilván a szakmai munkaképességben van a kulcsa a dolognak. Mert miért nem találta meg azt a szakmát, amiben így is maximálisan terhelhető? Ez a logika már ismerős. A
felelősség áthárítása mostanában a leggyakoribb technika. No nem a rendszeren belül, hanem a személyre. Mintha minden személyes döntés kérdése lenne. Mintha egyszerű lenne ma szegény családból, vidéken, mozgássérültként megfelelő szakmai képesítést szerezni. Rémületét csak mérsékelni tudtam. Egy pályázati projektben van egy állásunk, amibe most áttettem, igaz, terepi munka is van benne, de azt bevállaltuk helyette, hiszen nem tud gyalogolni, így megnyugodhat talán decemberig. Aztán nem tudom, mi lesz. Persze, tudom, a helyzet már tarthatatlan volt. Sokan megtalálták a kiskaput korábban, és akinek volt pénze, annak lett sikeres leszázalékolása is. De a kiskapuk most is megvannak. Mert a „terepjárós” rokkantak ma is „betegebbek”, mint ő, akinek gyerekkorától végigvezethetően romló a kórtörténete. Akinek az alkalmazás, a munkalehetőség az utolsó kapaszkodó a nyomor előtt. Ám ebben a nehéz helyzetben a munkáltatók szociális érzékenységére áthárítani ezt a problémát, nagy hiba. Bár így képezhetnek még egy bűnbakot a történetben: az érzéketlen munkáltatót. Aki nem alkalmazza a csökkent munkaképességűeket. A lényeg, hogy a felelősség ne a rendszeren belül legyen Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/07/14/312-a-megvaltozott-munkakepesseguekrol/
313. A JÖVŐ REMÉNYSÉGEI 2012. július 23. Féléves beszámolónk az “Igazgyöngy” ösztöndíjakról további támogatókat hozott. A kezdetben támogatott öt, majd nyolc fő hamar huszonkettőre bővült, immár öt településen is kipróbálási lehetőséget nyújtva, sőt, két esetben középiskolásokra is kiterjesztve a programot. Izgatottan vártam a tanév végét, hogy lássam, a befektetett pénz és munka eredményt hozott e? Mint korábban már megírtam, olyan ösztöndíjról van szó, amit kifejezetten a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeik számára nyújtunk, azzal a céllal, hogy megakadályozzuk a tehetségesek elkallódását, a jó képességűek lecsúszását, és partnerré tegyük a családot a gyerekek támogatásában. Mert azt gondoltuk, a mélyszegénységben, ahol sosem készül házi feladat, ahol jobb esetben csak az asztal és a szék hiányzik, rosszabb esetben a villany is, onnan van akkora teljesítmény egy közepes, vagy négyes, mint a minden lehetőséggel bírónál a 4,5 , vagy a jeles. Mert fel akartuk venni a harcot az olyan szülői mondatokkal, hogy „én sem voltam jobb tanuló…”, „hát ennyit tud…na és?” „mit csináljak vele? agyon mégsem üthetem…” , ami egyben beletörődés, elfogadás, feloldozás, de semmiképpen sem biztatás a gyerek felé. Nem ösztönöz tanulásra, erőfeszítésre, és lassan kívül helyeződik az iskola mindenen, és válik valamivé, ahol csak az időt kell tölteni, lehetőleg a legkevesebbet… Amikor az ösztöndíjat kitaláltuk, a legerősebb hatást szerettük volna elérni vele. Ez meghatározta az idejét és a módját is a támogatásnak. Akkor kapják, a hónap utolsó hetében, mikor már nincs semmi pénz, és a megkapott tízezer forint, különösen a családba befolyó összegek tükrében, igazán nagy jelentőséggel bír. A döntés közös, a felhasználás rendszerint a család létszükségleteire, élelemre, villanyra irányul. A tanulás különös értékekkel bír, az ösztöndíjas gyerek, mint a család fenntartásába bekapcsolódó személy jelenik meg, természetesen szempontként kezelve az ő akaratát, döntését is a felhasználásban. Most már látjuk, településenként is más a helyzet. Ahol nagyobb a nyomor, és a kitörési lehetőség még fel sem csillan, ott nehezebben hatott az ösztöndíj. Ott a tanulmányi eredmények szintje is alacsonyabb, lejjebb kell tenni a mércét. Itt öröm volt az is, hogy nem csökkent a félév végi eredmény. Különösen ott, ahol a család is nehéz, pl. pszichiátriai beteg a szülő, és a szintén kitételként szereplő együttműködést minduntalan felrúgja a cirkusz, az agresszió. Ahol picit elviselhetőbb az élet, ott gyorsabb a hatás, könnyebben beépül a cél, és tartható akár a kitűnő is. Halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeknél. Az, hogy a tanulás beépült azoknak a családoknak az értékrendjébe is, ahol eddig nem volt tapasztalható, általános hatásnak mondható. A szülők együttműködésének, szemléletének fejlődése pedig nagy öröm volt mindannyiunk számára.
Persze van, amin változtatni kell. A legnehezebb település esetében azt látjuk, hogy erőnket célszerűbb az iskolakezdésre koncentrálni, hogy minél hamarabb beavatkozhassunk, mert ezekben a kilátástalan helyzetben levő családokban már késő a 10 éves korban nyújtott segítő hatás, nem minden esetben képes már annyira hatni, amennyire szükséges lenne. Bár a települési versenyszellem esetében talán itt voltunk a legeredményesebbek, hiszen a félévkor kieső gyerek javított, céltudatosan, hogy visszakerülhessen, és többen küzdötték fel magukat a náluk már megszokott bukástól 2,5 vagy 2,8-as átlagig….és határozottan érzékelhető volt a közösségben való működésük pozitív változása. Csak ők sokkal messzebbről indulnak, mint aki nem szegregátumban él. Amit viszont ezután be kell építeni, az a korrepetálás lehetősége, főleg matematikából. Mert hiába a szülői támogatás, sokszor kellene konkrét segítség, amit nem tud megadni az iskolázatlan szülő. Az általános iskolák ilyen típusú felzárkóztatásra nem tudnak elég lehetőséget adni, és abban a komplex problémarendszerben, amiben ezek a gyerekek élnek, a pedagógusok nem igazán küzdenek értük. Ösztöndíjprogramunk tehát alapjaiban igazolja azt, amit célként megjelöltünk. A tapasztalatok beépítésével fejlesztjük tovább, sikeresen megküzdve a lehúzó hatásokkal, felkarolva azokat, akik egy-egy család reménységei lehetnek. A jövő reménységei. Tesszük mindezt azokkal az önzetlen támogatókkal, akik megértettek bennünket, a helyzetet és a céljainkat, és partnerünkké szegődtek ebben az érthetetlen, elforduló világban. Köszönet érte. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/07/23/313-a-jovo-remenysegei/
314. MI LESZ VELÜNK? 2012. július 27. Mostanában sokan megkérdezték tőlem: mi lesz veletek a következő tanévben? A változások nem sok jót körvonalaztak. Általában így válaszoltam: HA megkapjuk a közoktatási megállapodást, HA nem nyúlnak a normatívához, HA az államosítás után a forráshiányos önkormányzatok, az épületfenntartás nehézségei miatt nem szabnak ki nagy bérleti díjat, HA az egész napos oktatás engedi a művészetoktatási tevékenységet, akkor decemberig tudunk működni. Januártól persze, fogalmam sincs, mi lesz. A költségvetésünk eddig is kicentizett volt. Pedig nem gazdálkodunk rosszul. De az esélyteremtő oktatás minden pénzt felemészt. Jó néhány éve már, hogy a tanév megkezdése még ment, de mindig bizonytalan volt, végig tudjuk e vinni. Mert a művészetoktatás költségeit úgy határozták meg, hogy az állami támogatás (normatíva) és a szülői befizetés (térítési díj) együtt fedezze azt. Igen ám, de volt olyan időszak, amikor az esélyegyenlőség elve fontos volt és törvénybe iktatták: az igazoltan hátrányos helyzetűektől nem szedhető efféle. Ez rendjén is van, hiszen mi is közoktatási intézmény vagyunk, és csak úgy teljesülhetett az egyenlő hozzáférés, ha az anyagiak miatt nem esnek el ettől a szolgáltatástól a gyerekek. Fontos volt egykor, hogy a művészetoktatás ne csak a gazdagok kiváltsága legyen. De ott volt a nagy kérdés: honnan lesz pótolható a hiány? Mert ahol a nem fizetős gyerek csak pár százalék, ott nincs gond. De ahol meghaladja az ötven százalékot, ott olyan költségvetési hiány keletkezik, amit nem lehet ráterhelni a fizetős rétegre. Pláne nem, mint nálunk, ahol az arány 70 %. Ezt e kérdést valahogy sosem sikerült jól átgondolnia senkinek. Hat éve, hogy végre az AME lobbijának köszönhetően az alapítványi iskolák is lehetőséget kaptak, pályázati úton egyfajta normatíva kiegészítésre, közoktatási megállapodás keretében. Mi is. Akkor 304 hátrányos helyzetű gyerekünk volt, ma már ugyanolyan összlétszámnál 470 fő. Közöttük 300 halmozottan hátrányos helyzetű, zömében szegregátumban élő gyerek. Ezzel a támogatással és költséghatékony szervezéssel, de dolgozhattunk. Persze pályáztunk is, egyre inkább azzal a szemponttal, mit tudunk beépíteni az oktatásba, ebből fedezve az eszközöket, az anyagokat, útiköltségeket. A többi meg elég volt a pedagógusbérekre, járulékokra. Törvényesen, minden vizsgálatnak, minősítésnek maximálisan megfelelve, szakmailag elismerten működtünk. A nemzetközi hírnév, a rengeteg elnyert pályázat, a képzésekre, előadásokra, bemutatókra, kiállításokra való felkérések sora, mind azt igazolta, jó úton járunk. Módszertani innovációinkat ma is sokan használják itthon, a határon túli magyar iskolákban, és egyre több helyen a világban a gyermek képzőművészeti nevelésben, vagy integrált oktatásban dolgozók. Segíti ezt az a 13 tankönyv, módszertani segédanyag, amit készítettünk, a filmek, amelyekre a szakemberképzés is felfigyelt, lettünk hát gyakorlóhely is, segítve a felsőoktatási intézmények munkáját. Szakdolgozatok sora született rólunk, jönnek hallgatók most már külföldről is.
Közben, felismerve, hogy az iskola falain belül sosem fog megoldódni a mélyszegénységben élők gondja, komplex modellfejlesztésbe kezdtünk, ami már mutatja a befektetett munka eredményeit. Ehhez az alapítványunk az odaforduló emberek segítségével, adományaival kapott alapot, persze pályázva is, keresve a lehetőségeket. Épp most összegeztem egy kiadványban az eddigi tapasztalatokat, (http://igazgyongy-alapitvany.hu/wpcontent/uploads/2011/12/Szoci%C3%A1lis-iskola-kiadv%C3%A1ny.pdf) nem sejtve, hogy az első összegzés egyben az utolsó is lehet. Mert a közoktatási megállapodás pályázatán könnyűnek találtattunk. Naivan azt hittem, ennyi munka után, ennyi módszertani fejlesztéssel, ennyi eredménnyel, ennyi elismeréssel az Igazgyöngy nem megkerülhető egy olyan pályázatban, ahol a hátránykompenzálás legjobbjait keresik, hogy támogatásra méltónak mondják. De nem így történt. Nem kaptuk meg a normatíva kiegészítést, ezzel harmaddal csökkent a költségvetésünk. Ez akkora hiány, amivel nem tudunk megbirkózni. Egy vonással húzták át mindazt, amit eddig elértünk. A hír teljesen letaglózott. Most mindenki küldi a tanácsokat: forduljak a helyi cégekhez és az önkormányzatokhoz. Itt a 33 LHH (leghátrányosabb kistérség) egyikében…Kihez? Olyan falvakban is dolgozunk, ahol egyáltalán nincs cég.Vagy áruljuk a gyerekek alkotásait….de milyen állami feladatot ellátó intézmény az, ami a tanórákon készült alkotások eladásából tartja fenn magát?! Pályázzunk, mondják. Igen, mást sem teszek, de a pályázatok programokra íródnak…nem arra, hogy az állásokat megtarthassam, és a járulékokat átutalhassam…..A közoktatási megállapodás keretében kapott támogatás volt az egyetlen, amiből ezt megtehettük. Az előző tanévben is, mivel az akkor még élő megállapodás ellenére is csak június 14-én kaptuk meg a támogatást, civilek, cégek jóindulata, segítsége adott lehetőséget a tanév végig vitelére. Most kezdjek megint egy tanévet így? Iskola nélkül az esélyteremtő modellünk is értelmét veszti, hiszen mindent arra fűztem fel, a komplex problémakezelés a gyerek tanulmányai érdekében történt. Belefáradtam. Mindig azt hittem, ha a szakmaiság-becsületesség-törvényesség háromszögén belül dolgozunk, ez elég lesz a megmaradáshoz. Tegnap valaki az arcomba nevetett: ugyan már! Hol élsz te? Persze számolgatok még, ha két telephelyet, ahol csak hátrányos helyzetű gyerekek tanulnak, bezárunk, akkor talán a többit, ahol még van pár szülő, aki fizetőképes, akkor ott talán megkezdhető az oktatás. De lehet, fölösleges. Meg kellene végre értenem a döntéshozók üzenetét: nem kell művészetoktatás, pláne nem a szegényeknek, nem kell módszertani fejlesztés az integrációra, nem kell esélyteremtő alapítványi munka, legalábbis nem állami forrásból. Pályázatokból mehet, hiszen az uniós fejlesztés, jól mutat. Mint a mélyszegénységben élő igazgyöngyös gyerekek rajzai a konferenciákon, dekorációként. Hiszen mindig jól mutatnak a svédasztalok mögött. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/07/27/314-mi-lesz-velunk/
315. AZ INDÍTÁS VÁLLALÁSA 2012. augusztus 03. Nehéz kérdés. Hogy ki tekinthető cigánynak? Aki magát annak vallja, akit a környezete annak gondol, akinek rasszjegyei vannak, vagy sok gyereke… igazából a besorolás mindegyiknél sántíthat. Hiszen van rá példa, hogy cigánynak vallja magát, aki nem az (emlékezzünk csak a roma ösztöndíj támogatáshoz kapcsolódó eseményekre, nem is olyan régen), most meg hallom, a munkahely támogatásért is bevállalják már, ahogy csökkennek a támogatások, és nehezedik az élet. Az meg, hogy ki mit gondol, és mi alapján, az pedig még vegyesebb képet mutat. Igen, persze az lenne a természetes, hogy valaki az identitása vállalásával éljen, de ezt nekünk, nem cigányoknak sokkal könnyebb kimondanunk, mint azoknak, akik cigányok. Mert mi nem éljük meg a kirekesztést, sem pillantásokban, sem mondatokban, sem cselekedetekben…. Még a tanév vége felé beszélgettünk a továbbtanulásra készülő gyerekekkel, hogy az új iskolában majd mi a célszerűbb: cigányként bemutatkozni, vagy letagadni azt. Egy kivétellel, mindannyian azt mondták, ameddig lehet, le kell tagadni. Mert már tudják, érzik, nem jó ma egy új közösségben az identitást vállalva megjelenniük. Szereztek már tapasztalatokat, ami miatt ezt mondják. A fiú is, akin „nem látszik”. Pl. a régi történettel, amikor az anyja megjelent a suliban, és ő odaszaladt hozzá, megölelni. A tanító néni nem tudta leplezni csodálkozását: nem, ez nem lehet a te anyukád….biztosan nem….mondta. Mert az anyja sötét bőre, hosszú fekete haja lehetőséget sem adott arra, hogy ne mutassa azt, ami. Ő persze vállalja is. Most meséli, hogy a történet az új iskolában is folytatódik, a jelentkezés rendben lement, a jobb, több lehetőséget adó szakra, ahova szerették volna, oda sikerült a fiúnak. Ám, amikor az asszony is megjelent a beiratkozáson, az ügyintéző ránézett, és közölte: nincs már hely, betelt. De ő már tudja, elviseli… és nem hagyja magát, végül lesz hely, mert van is, kezdhet a fiú szeptembertől ott, ahova vágyott. Szóval, nehéz. Én is látom, megtapasztalom, ha velük megyek, a lesújtó pillantásokat. Akkor is, mikor semmi ok sincsen rá. Akkor is érződik valami megmagyarázhatatlan elzárkózás, amikor érzem, hogy nekünk, változást akaró nem cigányoknak kell kapocsnak lennünk. Köztük és közöttünk. Fura ez. Eszembe jut most a benzinkútnál az ott dolgozó, amikor busszal megálltunk, és a gyerekek be akartak menni a mosdóba. Előre mentek páran, mire odaértem, már regulázta őket, na ide be nem jön kettő egyszerre, egyenként lehet csak, és majd ő figyel….mikor kérdeztem, mi a gond, nem tudott mit mondani…tulajdonképpen semmi…mondta….Aztán még hozzá tette: hát, jó, a maga felelősségére bemehetnek.…. Aztán most olvasom, új időszak indul, lesz majd operatív bizottság, amiben az országos cigány vezető is benne lesz, és lesz majd munka, új formák, új lehetőségek, és lesz majd értékelés, negyedévente, és egyébként is rengeteget elértek már, tízezreknek van közmunka, százaknak továbbtanulás, minden halad, a terveknek megfelelően. Kár, hogy a falvakban ilyen nagy változást nem érezni.
Aztán hallom, ebben az új felállásban és egyetértésben a CKÖ-k kérdőívet kaptak, hány roma él a faluban, járnak e a gyerekek iskolába, stb., és az utolsó kérdés: hány vegyes házasság van a faluban? Nos, ezen hosszan elgondolkodtam… Vajon miféle stratégia alapja lesz az így felmért helyzet? Mert azt érteném, hogy megkérdezik, kinek van munkája, vagy szakképesítése a romák közül….vagy, hogy hány házban nincs villany…és még sok más kérdést megértenék, amiből azt érezném, hogy alakítani akarnak a helyzeten. De miféle információ lesz ez? Mit akarnak vele? És egyáltalán hogy tudják ezt hitelesen megválaszolni? Hiszen az a leggyakoribb, hogy a vegyes házasságok után nem vallják magukat cigánynak…. és akkor megint itt vagyunk a kör elején: ki a cigány? Aki magát annak vallja, vagy akire mondják……? Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/08/03/315-az-identitas-vallalasa/
316. SIKERÜLNI FOG 2012. augusztus 10. Az állami támogatásunk csökkenése, az iskola anyagi ellehetetlenülése mélypontra vitte a jövőképemet. Az, amiben eddig hittem, amiért eddig küzdöttem, alapjaiban ingott meg azzal a döntéshozói üzenettel, amit a pályázatunk elutasítása hordozott. Amikor lelkes támogatónk buzdítására belevágtam az örökbefogadós kampányba, még nem hittem a sikerben. Nem hittem, hogy sokan állnak mellénk. Kit érdekel ma a művészeti oktatás? Pláne a hátrányos helyzetű gyerekek….még inkább a cigányok…De tévedtem. Özönleni kezdtek a levelek. Kérdések, tanácsok, felajánlások….Már tudom,igen, tudom, hogy sikerül. Hihetetlen, ami történik velünk. Az, hogy földrajzilag mekkora távolságot lépünk át, az internet világában már nem újság. De az talán igen, hogy Washingtontól Sydney-ig akadt támogatója az Igazgyöngy ügyének. Hogy jöttek levelek és támogatások Brüsszelből, Londonból is, és még ki tudja honnan, hiszen sokan nem írják, hol élnek, csak a furcsa internetcímek, és az ékezet nélküli betűk jelzik, külföldről jöhetett a levél. A támogatók sokfélék. Van közöttük üzletember, aki régóta segíti munkánkat, és olyan is, aki most találkozott velünk először. Van nyugdíjas pedagógus, és egyetemi hallgató, aki azért támogat, mert tananyag vagyunk ott, ahol tanul…. és albérletben lakó egyetemisták is jelentkeztek, együtt, akik megemelték a közös költséget egy támogatás árával…. Családok, ahol a gyerekek is adtak bele a zsebpénzükből. Írtak oktatók, különféle egyetemekről, kaptam óvatos leveleket, hogy kevesebbel lehet e támogatni, jelezve, hogy a családi büdzsé nem igazán tűr el effélét… de akarnak mellénk állni. Pedagógusoktól, akik a módszerünket sajátították el, és használják, ez által lettek sikeresek, és most akarnak segíteni…még a határon túlról is kaptunk tanároktól, pedig ott sem magasak a pedagógusbérek…Írtak szaktekintélyek és olyanok is, akiknek nincs közük az oktatáshoz. Szülők, akik tudják, mit jelent az iskola. Olyanok, akik maguk is szegénységből indultak, és tudják, mit jelent a támogató kéz. Ismeretlenek, akikkel sosem találkoztam, de olvassák a blogot, hallottak itt, vagy ott, látták a munkánkat, és nem akarják, hogy abbamaradjon a dolog. Alapítvány, aki gyűjt, és jó ügyeket támogat, minket is, és most felvette ezt a programot is. Megható odafordulások, rengeteg embertől. Olyanoktól, akik tudják, érzik, tenni kell valamit a leszakadó csoportokért, még akkor is, ha ők messze vannak a problémáktól, és nem érzik közvetlenül a veszélyt. De előre látnak, és tudják, a baj ott van, és még nagyobb lesz, ha nem segítenek. Van, aki anonim kérte. Vagy, mert nem érzi fontosnak a nevét az adományozáskor, vagy, mert magát félti, vagy, mert engem. Mindent megértek. Sokan hezitáltak, majd azt írták: most olyan időket élünk, amikor névvel kell egy ilyen ügy mellé állni…és döntöttek. Mások azért vállalták névvel, mert remélték, így ismerőseik is beszállnak. Van, aki egész
kapcsolatrendszerét megmozgatta, rá hivatkozva érkeztek egymás után a levelek. Mások csak utaltak, email, bejelentkezés nélkül. Napok óta a gép előtt ülök. És érzem, valami megmozdult. Érzem, jó a világ, jók az emberek, akarnak jót tenni, bíznak abban, hogy jó helyre kerül a támogatásuk. Bíznak bennünk, és mi meg fogunk felelni a bizalmuknak. Van, aki a bátorságomat dicséri, hogy helyette is merem továbbvinni. Mert ő nincs abban a helyzetben, hogy bátor lehessen. Sokan figyelmeztettek is: ezzel az akcióval csak még inkább magamra haragítom a döntéshozókat. Eljátszom az utolsó lehetőségét is annak, hogy állami támogatást kapjak. Rebesgetik, hogy normatíva sem lesz, csak a kiválasztottaknak, akik közé ezek után mi biztosan nem esünk bele. Hallgatnom kellene inkább, szemlesütve várni, „másfajta kommunikációt” választani. Lehet. Tudom én is, közadakozásból nem lehet közoktatási intézményt fenntartani. Most azonban a civil összefogás adott nekem egy tanévet. Ez alatt pedig kitalálhatom, hogy lehet továbbvinni azt a célt, amitől eltérni már nem tudok. Talán az is hiba volt, hogy annyira a rendszeren belül akartam. Meg akartam mutatni, hogy ugyanolyan keretek között is lehet másképp, vannak más alternatívák is, mint a központilag maghatározott. Be kell ismernem, tévedtem. Túlságosan megbíztam az alapokban, amit a rendszer adhat. Most le kell tisztáznom magamban mindent. Közben pedig dolgoznom kell tovább, azokért, akik nem tudják, mi a normatíva, mi a közoktatás, az integráció, csak azt, hogy mi az Igazgyöngy. Köszönöm mindenkinek, aki esélyt ad arra, hogy megmaradhassunk. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/08/10/316-sikerulni-fog/
317. FELSŐOKTATÁSI KILÁTÁSOK 2012. augusztus 14. Olvasom az újságban, hogy a döntéshozók azt szeretnék, ha Magyarországon olyan felsőoktatási rendszer működne, ahol minden diák képes lenne maga állni a tanulási költségeket… Nem tudom, ezek a mondatok kihez szólnak, bizonyára nem ahhoz a társadalmi réteghez, amit hátrányos helyzetűnek nevezünk. Jó, tudom, vannak ösztöndíjak, ha nem is tömegekre, olvasom, hogy lesz majd, szeptembertől lehet pályázni annak, akinek sikerült a felvételi…. csak el kellett jutni addig. De addig eljutni, szegénységből? Az sem egyszerű. Egy jó képességűnek sem. Sok olyan gyerek van, aki a szegénysége folytán már most lemaradt. Pedig most léteznek államilag finanszírozott helyek. Nekünk sikerült elindítani egyet. Vagy, ahogy az apja fogalmazott, megmenteni. – Mert, ha nem segítünk – mondta – belőle is egy munkanélküli, egy közmunkás lett volna. Korábban írtam már róla, a fiúról, aki jelesre érettségizett, és építészmérnök szeretne lenni. Nos, már tudjuk, sikerült, szeptembertől egyetemi hallgató lesz. Amikor a ponthatárok nyilvánosságra hozása utáni reggel találkoztunk, az apja szemlesütve mondta: még meg is siratták a jó hírt. Hogy sikerült államilag finanszírozott szakra bekerülnie. Pedig azt hiszem, a történetük tipikus. Nagycsaládosak, kis faluban, nulla munkalehetőséggel, előbb áramtartozás, aztán más tartozások, kizökkenti a túlélés lehetőségét havonta egy betegség, amikor gyógyszer kell valamelyik gyereknek, vagy a tűzifa, ha hidegebb a tél, mint a megszokott, vagy bármi, mert ennyiből tervezni sem lehet, a jövedelem nem elég egy hónapra. Sehogy sem. A gyerekek megszokják, hogy „nincs”, hogy olyan programra, ami pénzbe kerül, ne jelentkezzenek, beletörődnek, elfogadják, mindent, és a pénztelenség lassan beépül mindenükbe. Még az álmaikba is. Aztán jövünk mi, gondolkodva, aztán támogatókat szerezve, mert érezzük, még itt lehet, még vissza lehet fordítani valamit, itt még bele lehet kapaszkodni a tudásba, az akarat még ott van, ha kell, összeszorított foggal is akarnak, csak egy kis segítség kell, csak nem szabad magukra hagyni őket. És segítünk, a segítőkkel, lesz tanfolyam, kollégiumi költség, számítógép, lesz már diákigazolvány, hisz szerveződött egy kis csapat, aki hisz ebben a fiúban, hiszi, hogyha segíti, figyeli, neki sikerül majd legyőzni azt, ami elveszi tőlük az esélyt: a szegénységet. A család végtelenül hálás. Hálából segítenek, amit ők tudnak. Egész nyáron dolgoznak a raktárépületünkön, ebben az őrült melegben, a fiú is, segít az apjának. Reggel megyek megnézni őket. Kilenc körül. Már egy korai menet után épp reggeliznek. Kenyeret, és a legolcsóbb margarint. Olyat, amilyet nemrég láttam a facebookon, valaki poénból feltette: még a hangyák is ott hagyták. Ez a reggelijük. És két halvány, a hőségtől kissé megégett, apró
paradicsom. Megosztoznak rajta. Ennyi jut a betonozáshoz. Míg esznek, tervezgetünk…hogy lesz majd az egyetemen, a koliban, vajon milyen ösztöndíjakat lehet elérni majd. Biztatom őket, hogy sikerül majd minden. Hogy nincsenek egyedül. Beszélgetünk, mennyi mindent sikerült már. Emlékszem, valamikor július elején jött egy támogató, adományt hozott. Egy biciklit is. Régi volt, de jó állapotú. Kérdeztem, a fiút, neki van e. Rázta a fejét. Nekik adtam. Csillogó szemmel köszönte meg, majd, a hőségben átkubikolt nap után, még hazakerekezett 25 km-re, abba a kis faluba, ahol laknak. Mondom nekik, minden rendben lesz. Azt hiszem, hisznek nekem. Akarnak hinni. Csak egyet szeretnék még: ha egy kicsit nevetne, mosolyogna ez a fiú, úgy, mint ahogy a többi, akinek telik felvágottra is a reggelihez, meg biciklire, aki ihat Colát is, ha szomjas, és aki volt már nyaralni életében. Mert nekik most sikerül először elmenni a családdal, egy kedves támogató jóvoltából. Tudom, hogy nincsen egyedül. Sok jó képességű gyerek mellé nem jutott támogató, és maradt otthon, már most. Hát még ezután…. Mert akik a törvényeket hozzák, nem látják: egyetlen útiköltség, vagy egy tanfolyam hiányzó díja, egy regisztrációs csekkre hiányzó összeg elveszi a lehetőséget attól, hogy valaki továbbtanuljon. Még a diákhitel lehetősége előtt. Velük, akik olyan családban élnek, ahol semmi tartalék nincs, velük vajon mi lesz? Velük mit és hogy tervez a törvényhozó rendszer? Pénz, tehetség, lehetőség…. furcsa, új rendszer kezd körvonalazódni. Szeretném, ha az esélyegyenlőség is beemelődne. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/08/14/317-felsooktatasi-kilatasok/
318. ELŐRELÉPÉS, BIOBRIKETT 2012. augusztus 18. Tavaly találkoztunk a biobrikettel először. Önkéntesünk hozta az ötletet, a technológiát. Ami zseniális, hiszen némi papírból, mezőgazdasági hulladékból fűtőanyag készíthető, és ez segíthet majd télen, amikor gond a fa, és a hideg nincs arányban a családi jövedelemmel, lehetőségekkel. Mire tavaly a mintaprés elkészült, már nem kedvezett az időjárás a munkához: ehhez ugyanis nap kell, nyári meleg, hogy tökéletesen megszáradjon. Elhalasztottuk a tömeges kipróbálást erre a nyárra. Most sem volt egyszerű, előbb meg kellett várni, hogy legyen megfelelő mezőgazdasági hulladék, összeálljon a csapat, és az is fontos volt, hogy az önkormányzat értelmét lássa, és mellénk álljon. Mint mindent, ezt sem lehetett siettetni. Nyilván a kialakult helyzet is segített némileg, hiszen a közmunkára az önkormányzat csak az emberek töredékét tudta behívni, már jó előre szóltunk, hogy az alapítványunkat regisztráltuk önkéntes munka lehetőségként, és aki ledolgozza a harminc napot, annak leigazoljuk, hogy újra jogosult lehessen arra a kevésre, arra a havi 22 800 Ft-ra. Mert aki nem tud munkát igazolni, elesik ettől is. És ahol nincs semmi munka, és pénz sem arra, hogy messzebbre utazzon, meg errefelé messzebb sem nagyon talál munkát senki, azoknak ez azt jelenti, hogy könnyen teljes jövedelem nélkül maradnak. Aztán persze kellett pályázat, hiszen a beindításnak vannak költségei, szállítás, kádak, fólia, zsineg, papír. És útiköltségek is, hiszen magától itt nem indul meg semmi, ott kell lenni, szervezni, megmutatni, megtanítani, konfliktust kezelni, és megmagyarázni, századjára is, hogy nem ingyenmunkát kérünk, hanem ezzel szerez jogosultságot egy évre, és, hogy itt tényleg dolgozni kell, mert mi nem igazoljuk le az árnyékban üldögélést munkaként. Sok beszélgetés, vita volt, hogy lehetne jól kitalálni a munka menetét. Ki legyen a vezető, ha mi nem vagyunk jelen? Végül kitaláltuk azt is, hogy legyen egy napi „norma”. Amit teljesíteni kell. Ez mindannyiuk felelőssége. A munkafázisokra beosztották egymást, és elfogadták az irányítót közülük. Közösen mondták meg, mennyit képesek egy nap megcsinálni, együtt utánaszámoltunk, és elfogadtuk. Megindult a munka. Persze voltak ellendrukkerek. Akinek a legfontosabb az volt, hogy szítsa a feszültséget, hogy ne sikerüljön. Naponta megjelent, „ellenőrizve”, bár erre senki sem kérte, hogy ez így nem jó, hiszen nincs munkaruha, és na ugye, nem adunk védőitalt sem, csak dolgoztatunk, ingyen, ebből aztán baj lehet, ha „kijönnek ellenőrizni”… Nem tudom, mi bosszantotta…mert funkciója is van az önkormányzatnál, tőlük az ember a biztatást szeretné, az együttműködést, de még nem mindenkivel megy. Beszélgettünk a brikettezőkkel, meg a többiekkel is, hogy vajon miért teszi ezt? Talán az dühítette, hogy ezt a munkát nem hagyják ott két óra múlva, mint a közmunkát? Hogy itt nem veszekednek, hanem dolgoznak, szervezetten, egymás munkájára építve, felelősséggel? Vagy csak az, hogy sok közöttük a cigány? Vagy egyszerűen az, hogy csinálják?
És miért nem engem keres? Miért akkor megy oda, mikor nem vagyunk ott, és a hátunk mögött próbál ellenünk hangolni? Miért nem érti meg végre, hogy a falunak csak együtt van jövője, együtt, mindenkivel, cigánnyal, nem cigánnyal, és persze velünk, külső segítőkkel? Szerencse, hogy a polgármester már érti. Nos, minden áskálódás ellenére megindultunk. Fantasztikus látni napról napra, hogy egyre több készül el, ahogy a száraz brikettek dobozokba kerülnek, ahogy az emberek összedolgoznak…és büszkék arra, ami a kezük közül kikerül. Már tervezgetünk: jövőre hamarabb kezdjük majd. És csinálunk több prést is. Ha jövőre sikerülne annyit termelni, hogy teljesen ellássa a családokat, utána lehetne akár eladásra is. Mert az alapanyag nem kerül pénzbe. Bár az újságpapírral még bajban vagyunk, jó lenne szerezni valahonnan nagyobb mennyiséget, ez a legjobb, ebben nincs ragasztó, mint a kartonban, és nem bocsáthat majd ki égéskor káros anyagokat…. mert mindenre ügyelni kell, erre is. Jövőre szeretnénk majd kályhákat is építeni, persze erre is keresni kell majd pályázatot, de már nemcsak mi látjuk, hanem ők is, hogy van értelme a környezetünkben szétnézni, az önfenntartásra koncentrálni, közösségben dolgozni, egy célért: az élhetőbb faluért, az élhetőbb életért. Öröm látni nekem őket nap, mint nap. Nagyon büszke vagyok rájuk…. Aki szeretne fotós bepillantást nyerni ebbe a munkába, az itt megteheti: http://igazgyongyalapitvany.hu/alapitvany/biobrikett-program/ Azt hiszem, a biobriketten kívül legalább akkora jelentősége van annak, hogy képesek előbbre nézni, mint eddig. És az, hogy ez mekkora dolog, azt hiszem, azt mi tudjuk igazán. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/08/18/318-elorelepes-biobrikett/
319. BEMUTATKOZÁS 2012. augusztus 26. Furcsa a sors. Nem hagyja, hogy felülkerekedjen bennem az elkeseredés, amikor az állam üzenete padlóra visz, azok, akikért dolgozok, pozitív visszajelzések sorát adják nekem, anélkül, hogy tudnának bármit arról, ami történik velünk… Úgyhogy most, minden ellenére egy pozitív szériában vagyok, megerősítést kapok az „örökbefogadók” mellett tőlük is: van értelme a munkánknak. És ez lassan visszahozza az alaposan megtépázott eltökéltségemet. Bár a múlt héten még visszaadtam egy elnyert pályázatot, mert a mostani állapotban értelmetlen lenne az iskola jó gyakorlatainak átadására felkészíteni a tantestületet, mikor ugyanaz az irányítás fölöslegesnek tekinti ezt, és nem támogatja. (http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=1113) Aztán két napon előadásra hívtak, külhoni magyaroknak beszélhettem a vizuális nevelési módszereinkről, melyeket magukkal vihetnek Kanadától Szlovéniáig mindenfele, próbálva beépíteni ezt a gyermekközpontú művészeti nevelést a pedagógiájukba. Pénteken pedig vendégeket fogadtunk, egy távolabbi kistérségből látogattak el hozzánk hivatali dolgozók, sőt polgármesterek is, civil szervezetek képviselői, és CKÖ képviselők, projektvezetők, hogy megnézzék azt a munkát, amivel próbálunk fogást keresni a mélyszegénység problémahalmazán. Persze nem ez az újság, sokan jönnek hozzánk, de most, először, új módon próbálkoztunk a bemutatkozással. Azt találtam ki, hogy egy ppt segítségével pár fotóval felvezetem a probléma érzékelhető sokrétűségét, aztán, amikor a beavatkozási pontokat, próbálkozásokat, innovációkat bemutató fotókhoz érkezek, megkérem azokat, akik ezekben az elemekben részt vesznek, beszéljenek ők arról, mit dolgoznak benne, és miért. Mindannyian izgultunk. Páran már rutinosak, hiszen a SZUNO programról sokszor beszéltek már, de többeknek ez volt az első ilyen bemutatkozása. Aztán olajozottan ment minden. Sorban mutatták be, ki az adományozásaink rendszerét, elmondva ki, mikor, mennyit kap, hogyan tartjuk ezt nyilván, és milyen elvárások kapcsolódnak ehhez, aztán más a villanyóra projektünket, a lakások javítására irányuló segítségnyújtást, más a hímző-varró programban folyó munkát, megint más a kiskertprogramot, a különleges palántanevelővel, a munka irányításával megbízott a biobrikett készítésének technológiáját, az egyik anyuka az ösztöndíjprogramot, a táborozásokat, kirándulásokat, más az üvegikon festők munkáját….és a többi területet is. Beszéltek olyanok, akik az alapítvány alkalmazásában dolgoznak, és akik a közmunkaprogramban segítenek nálunk, és olyanok is, akik önkéntes munkát végeznek. Olyan cigányok ás nem cigányok, akik munkatársaink ebben az esélyteremtő munkában, akiknek feladataik vannak, és eredményeik, amelyekre láthatóan büszkék.
Egyszerű emberek, akik nem szoktak ilyen közönség előtt beszélni, de most mindennél hitelesebben mutatták a látogatóknak, és nekünk is, hogy megértették a közösen meghatározott célokat, a közelebbieket és a távolabbiakat is, és képesek erőfeszítéseket tenni ezek teljesüléséért. Persze nem hallgattuk el a nehézségeket sem. Meséltünk arról, hogy milyen messziről indultunk, és milyen apró lépésekkel haladunk. Hogy mennyi konfliktust éltünk már meg, és ma is mennyit kell dolgoznunk azokért, akik nehezebben értik meg azt, amit a jelenlevők talán már biztosan tudnak. Válaszoltunk a kérdésekre, megmutatva az eredményekhez vezető, általunk sikeresnek ítélt utakat. A végére a gyerekek autentikus tánccal jutalmaztak tovább, a számomra újra és újra megcsodált önfeledt tánccal, amiben feloldódnak, amelyben eltűnnek a problémák…. ami az öröm tánca. Úgy tűnt, a hallgatóságra is nagy hatással volt, amit itt láttak. Meséltünk még a terveinkről is, a hamarosan pályázati támogatásból megvalósuló házvásárlásról, az asztalosműhelyről, a kertprogram további fejlesztéséről. A végén, amikor már készülődtek a vendégek, egyikük még odajött hozzám. -Nálunk is menne ez -mondta- ha azok (mármint a cigányok) ott, máshogy állnának hozzá…. Sajnáltam, hogy nem értette meg. Hogy nem fog magától megtörténni a változás. Hogy már nincs idő tovább várni…..és rájuk mutogatni. Mert ahhoz, hogy ők máshogy álljanak hozzá, nekünk is másképpen kellene hozzájuk állni. A változás ugyanis csak közös munkában, és partneri viszonyban érhető el. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/08/26/319-bemutatkozas/
320. KEZDŐDIK A TANÉV 2012. szeptember 01. Hétfőn elkezdődik hát a suli….mindenkinek. Átrágtuk magunkat újra a listánkon, és az egyéb kötelezettségeken, amelyek előírják a dolgokat, mindenkinek, ugyanúgy, mint évek óta bármikor. A rendszer szociális érzékenysége nem nő. Sőt. Most már abban az oktatási rendszerben, amiben a legmeghatározóbb fogalmak a „rend, fegyelem és munka” lesz, oda nem is fér be efféle érzékenység. Hisz régen sem törődtek ezzel, ugye, és olvashattuk a tanévnyitó beszédben, hogy az volt a jó iskola… Nem volt egyszerű. Három hete gyűjtünk, vásárolunk és csomagolunk a munkatársaimmal és az önkénteseinkkel, reggel héttől este hatig, és a hétvégéinkből is lecsípünk pár órát. Hála a támogatóinknak, kaptunk bőségesen új és használt holmikat, tolltartókat, írószereket, füzeteket, ruhákat is. De nem bírtunk eleget tenni az igényeknek. Amint egy faluban megjelentünk egy-két családnál, utána sms áradatok sora következett, ki könyörögve, ki támadva, hogy nekik is kellene, ők sem tudják indítani a suliba a gyerekeket. Így sosem lett vége a települési névsoroknak, mindig bővült, jelezve, hogy egyre többen szorulnak rá a segítségre…. Szeptember közepéig ez lesz majd, akkorra talán mindenkit sikerül az alapfelszereléssel ellátni. Mert különben jönnek a felszólítások az iskolákból, a tanító nénik újra és újra elküldik a listát, de nincs miből megvenni….és nem is lesz. Felsőben és középiskolában változik a módszer, innen majd egyesek jönnek a nem hozott számológépért, körzőért, vagy írólapért, tornacipőért. Ha kell, hetente egy. Mert ugye felszerelés nélkül nem lehet dolgozni. És szembesül majd a gyerek újra vele, hogy neki nincs, és nem azért mert elfelejtette, tudja jól, nem is lesz, először szégyelli majd magát, mert a többi is nevet rajta, a tanára is megszólja, rosszabb esetben gúnyolja…Később nevet majd rajta, ha megint megszólítják, először kínjában, aztán vált, már pimaszul vigyorog, és halmozza a negatív viszonyulást és megítélést végig a tanéven. Sokszor megtapasztaltuk már ezt, mindenhol ez van, és nincs vége sosem. A középiskola sem egyszerű. Akit próbálunk, távolabbra, kollégiumba vinni, hátha onnan nagyobb lesz az esély, hátha azt nem olyan egyszerű otthagyni, nem húzza vissza a család, és reménykedünk mindig, hogy sikerül olyan szakmát tanulni, amivel el is lehet majd helyezkedni, szóval, velük a legnehezebb. Mert náluk már a beiratkozás útiköltségével is segíteni kell. De a középiskola ezzel nem törődik. Nem partner az esélyteremtésben. Nem ez érdekli. Reggel jönnek az útiköltségért az asszony, meg a lánya. Már előző nap telefonálnunk kellett az iskolába, hogy reggel nyolcra nem tudnak odaérni tömegközlekedési eszközzel, mert csak háromszori átszállással lehet a kis faluból odautazni, és nem mennek úgy a buszok. Szerencsére kaptunk tizenegyig haladékot. Nézem őket, ahogy megjönnek, az anyán szakadt műanyag papucs, leveszem róla, keresünk cipőt, mégse abba menjen már….mert ugye az első benyomás…aztán odaadjuk a jegy árát, és elmennek. Délután jönnek vissza, nem jó az a papír, amit vittek, kell még egy csomó pénz, itt a lista, és csúnyán is beszéltek velük, mert a
lány epésen megjegyezte, hogy minek ennyi pénzt befizetni…És másnap kell visszamenni, de feltétlen, és akkor adják oda majd a könyveket… Hazaküldöm őket. Mivel nem szeretnék még egyszer 4900 Ft-ot kifizetni nekik az útiköltségre, próbálok újra telefonon beszélni valakivel. A hölgy, akit kapok, miután bemutatkozom, és elmondom, kiről szeretnék beszélni, emelt hangon, egy levegővételre sorolja, hogy mit nem csináltak jól „azok”, most már megértem a gyereket, hogy beszólt, én is szeretnék, de nem hagyja, csak mondja, mondja, levegőt sem vesz, hogy annak szünetében megszólítsam, de nem, mondja, hogy őt nem is érdekli ez az egész, adja az osztályfőnököt. És adja is a telefonkagylót, hallom még a megjegyzést, -„azoknak” tudod, akik tegnap voltak, na nekik valamijük, valami alapítványos családsegítőjük, vagy mi…és megnyomja a szavakat, rosszalló hangsúllyal… Az osztályfőnökkel jobban boldogulok. Másnap egy kollégám bemegy a könyvekért, és viszi a befizetni valókat, a sálra, pólóra, a vöröskeresztes hozzájárulásra, és a szalagavatóra (?!) mert itt ez a tradíció, és a többire…közel tízezer Ft. Amikor számlát kérünk, gond lesz, mert az nincs…mi viszont csak számla ellenében szeretnénk fizetni, hiszen alapítvány vagyunk, és nekünk igazolnunk kell, mire fizettünk. Végül számla híján felére csökken a befizetni való, és megkapjuk a könyveket is. Itthon vesszük észre, hogy tizedikes könyvek, de mindegy már, legalább van könyv. Most már „csak” a kollégiumi beköltözésre kell koncentrálnunk. Ez már szombatra marad. Ágynemű, párna és takaró is, törülköző, papucs, tisztálkodó holmik, fehérnemű, ruha, táska, iskolaszerek…mert otthon semmi sincs, nincs már meg a blúz sem, a fehér, amit nemrég adtunk, minden leamortizálódik ott, a nyomorúságban, a sok testvér, és a pénztelenség, nemtörődömség között. De eljön a beköltözés, holnap, és mi minden erőnkkel azon leszünk, hogy működjön a gyerek a kollégiumban, a középiskolában, hogy megtapasztalja a másféle közeget, és legyen elég ereje ahhoz, hogy más legyen. Más jövőképpel, más akarattal. Csak legyen befogadó az a közeg. De ez kétséges. Ő csak egy volt. Ahogy vele már látszik a vége, jön a következő sms. A fiú bejárós akart lenni, és pénteken délutánra kapta meg a levelet, hogy nem lehet az, mert túl messze lakik, keressen kolit….mentek hát a családsegítőhöz.. A válasz: neki már lejárt a munkaideje. Hívják inkább az Igazgyöngyöt…. Nincs, aki végigcsinálná ezt velük. Velük, akik nem túl jó tanulók. De tudnának egy jó szakmát tanulni. Akik nyomorban élnek. Szegregátumokban. Akik közül a középiskola kiválasztásánál kevesen gondolnak arra, hogy távolabbi iskolával, keresettebb szakma megtanulásával nagyobb esélyük lehet. Akik segítség nélkül nem képesek még utazni sem. Akik teljesen esélytelenek. És azt hiszem, azok is maradnak. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/09/01/330-kezdodik-a-tanev/
321. ISKOLAKÖPENY 2012. szeptember 06. Azt hiszem, ez csak terelés…hogy közben ne foglalkozzanak az emberek az oktatásügy egyéb, sarkalatos kérdéseivel. Mert nem hiszem, hogy ezt komolyan gondolja bárki a döntéshozók közül. Aztán nézem, olvasom újra meg újra, és azt kell hinnem, mégis. Komolyan hiszik, kommunikálják, hogy ez megoldás. Mondjuk, illeszkedne abba a rendbe, amit vázolnak, egyformaság, leellenőrizhetőség, katonás rend, itt nem látok ellentmondást. De az indok, hogy azért van szükség az iskolaköpenyre, mert elfedi a gyerekek közötti különbségeket, eltakarja a szegénységet, azt nem bírom szó nélkül hagyni. Mert ez akkora cinizmus, ami mellett nem bírok elmenni. Úgyhogy lenne pár felvetésem ehhez kapcsolódva: Milyen elgondolás születne arra, akinek nincs felszerelése, reklámszatyorban hordja a cuccát a suliba, mert nem tudja megvenni neki a szülő? Akinek nincs tolltartója? Füzete? Tornacucca? Azt mivel kívánják elfedni? Mert az is látszik. A gyerekek egymáson azt is látják….sőt, a felszerelés hiánya még a munkát is akadályozza. Milyen elképzelésük van annak az elfedésére, ha éhes egy gyerek? Ha reggel képtelen figyelni, míg meg nem kapja a tízórait? Ha a menzai húsléhez kenyeret kér? Akik egy asztalnál esznek, azok észreveszik. Kellene valami elgondolás a cipő elfedésére is. Mert ez nagy gond. Naponta látok szakadt, felvásott talpú cipőt, felnőtt, két számmal nagyobb lábbelit a gyerek lábán, magas sarkút is a lányokon, papucsot, nem divatból, hanem mert nincs más. És télen, mikor a vékony sportcipőben nincs zokni, mert nem telik rá, arra is kellene valami. Mert csúfolhatják egymást…és persze hideg is. Ki kellene valamit találni annak elfedésére is, hogy sokan fejtetűvel fertőzöttek. A probléma örök, megoldás csak tüneti, a visszafertőződés állandó. És akkor van csak csúfolódás, ha az osztályban kiderül. Folytathatnám a sort, mert sajnos, a napi munkánkban van példa elég. Ja, és persze a pedagógusokra is kell majd valami. Hiszen a nyári szünetben ők is ott álltak sorban, várva, hogy nyisson ki a turkáló, és hozzájuthassanak egy-két darabhoz, amin talán nem látszik, hogy nem új. Hogy onnan van. De az a baj, hogy mindannyian látjuk. Azt hiszem, a szegénység problémahalmazának megoldására nem annak elfedése a legjobb módszer. Talán másképp kellene gondolkodni. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/09/06/321-iskolakopeny/
322. BÁTORSÁG ÉS ÓVATOSSÁG 2012. szeptember 08. Egy hamarosan megrendezendő konferenciára hívtak, Tűzgyújtó konferencia lesz a címe. Választani lehetett, melyik témához kapcsolódna szívesebben az ember, hol tudna a munkájába, gondolataiba a legjobban betekintést nyújtani. Én a „Bátorság és óvatosság” témát választottam. Azért, mert úgy érzem, főleg az utóbbi időben, ez a két fogalom meghatározó lett a munkámban. Legalábbis ezen tipródom a legtöbbet, főleg, mióta az iskolám fenntartása körüli problémák adódtak. Már nem is tudom, mikor és hol kezdtem el először írni, az ofoe honlapja, vagy a tanítani volt e, ahol először felvetettem valamit…. számomra az írás leginkább a problémajelzést jelentette, az első pillanattól, megmutatni, mi az, ami a gyakorlatban másképp működik, mint ahogy előírták, és azt is, milyen problémák vetődnek fel, amire esetleg még nem gondoltak a döntéshozók. Azt biztosan tudom, hogy akkor már sok olyan hivatalos megkeresést kezdeményeztem, amire azt a választ kaptam: nos, erre a törvényalkotók nem gondoltak, ezt a helyzetet az élet produkálta, de csakugyan, fontos, beszélni kell róla. És azt is érzékeltem, az emberek zöme a törvényeket és fentről jövő utasításokat szentnek és megkérdőjelezhetetlennek tekinti, akkor is, ha az nyilvánvalóan alkalmatlan egy-egy probléma kezelésére. Megtapasztaltam, hogy a többség nem jelez, csak végrehajt. Engem pedig pont ez érdekelt. Én az elméleti elképzelések és a gyakorlat közötti ellentmondásokra fókuszáltam. Ezért az én írásaim nem az eredményekről szóltak sosem, inkább a problémákról. Érdekes színfolt lettem, mert más szakemberek inkább az eredményeikről számoltak be. Néha egyetlen fekete pont voltam a sok rózsaszín előadás között. Amikor újságírók írtak a munkánkról, még, ha az pozitív volt is, mindig jeleztem benne gondokat, problémákat, mert úgy éreztem, így hiteles. Mert az élet, a valóság nem csak a sikerekről szól. Ha mindig erről beszélünk, hamis lesz a kép, és úgy járunk, mint én a megyei lappal, amit reggelente két perc alatt átlapozok, mert abban minden csodálatos, mindenki boldog, minden sikeres…. és nem, vagy csak elvétve látom benne a térség problémáit, a gondokat, amiket naponta érzékelek…és ettől nem hiteles nekem. Mert más a tapasztalás, mint a kommunikált kép. Szóval, az írásaim megjelenésének kezdete még jóval a másik oldal vezetése alatt volt….a blog is akkor kezdődött, és sem problémafelvetésében, sem stílusában nem volt más, mint most, legalábbis szándékom szerint. Most még is itt vagyok, egy olyan ponton, amikor a bátorság és óvatosság közül nehezen tudom eldönteni, melyiket kellene választanom. Mert bátor vagyok továbbra is, hiszen hiszek abban, ha beszélünk a dolgokról, a problémákról, akkor előrébb léphetünk. Bátran jelzem hát a tapasztalásaimat, mert hiszem, egy demokráciának ez sajátja. Jelzem írásban és szóban is, sokszor megemlítve, hogy a kritikám nem politikai, hanem szakmai. Az utóbbi időben egyre gyakrabban kell ezt elmondanom. És egyre többen intenek óvatosságra. Hogy nem kellene ilyeneket írnom, nyilatkoznom, mert baj lesz.
Mi hát a jó magatartás? Hallgatni, csendben lenni, és hagyni, hogy a döntéshozók problémakezelései és a valóság között egyre nagyobb szakadék legyen? Vagy bátran szólni mások helyett is, akik nem tudnak, vagy nem mernek, de vállalni ennek következményeit is? Mert következmények vannak, és lesznek. Valami nagyon elcsúszott. Úgy érzem, már nem tud megállni a szakmai kritika. Mert az nem kritikaként, hanem szembehelyezkedésként értelmeztetik. Elérhetjük e még, hogy meghallgassanak bennünket? Hogy elgondolkozzanak a javaslatainkon…. Azoknak a javaslatain, akik nem biztos, hogy abba a körbe tartoznak, akik most döntéseket hoznak. Akik politikailag nem akarnak sehova tartozni. Csak dolgozni. Vagy esetleg a másik oldalhoz tartoznak, de egész életüket a probléma megoldásának szentelték, és tudásuk, tapasztalataik megkérdőjelezhetetlenek, sőt egyes kérdésekben megkerülhetetlenek lennének. Hallgassak, hogy most találkoztam pl.azzal, amitől féltem a 16 éves tankötelezettség bevezetésénél? Hogy az ellentétébe fordul? Mert a lány, aki már érzi, hat osztállyal nem tud majd állást kapni sehol, és már 16 éves, de az iskolából az utóbbi két év kimaradt, mert szökésben volt, és most, hogy stabilizálódott az élete, visszairatkozna, de az iskola azzal utasítja el, hogy a tankötelezettség korhatára 16 év? Hallgassak helyi szinten, hogy ne kerüljek konfliktushelyzetbe, és hallgassak a nyilvánosság előtt is, úgy csinálva, mintha minden jó lenne e körül? Mintha nem érezném, hogy ez az első példa, de követni fogja majd még sok? Hogy nem a gyerek döntése lesz a tanulás befejezése, hanem az iskoláé? Nem tudok hallgatni. Nem tudok, mert még mindig hiszem, hogy megváltozhat valami. Hogy a mostani rendszer felismeri, nem jól van így. Belátja, hogy a kritikát meghallgatni, átgondolni kell, és nem elfojtani, megtorolni azt. Nem olyan helyzetet teremteni, amiben a függőség, vagy fenyegetettség miatt a bátorságot óvatosság, majd hallgatás, és elfordulás váltja fel. Mert ez nem jó. A rendszerváltás előtti időszak nem viselt el kritikát. Az, aki szólt, megnézhette magát. A demokráciának sajátja kell, hogy legyen a kritika elviselése is. És persze a kritika kultúrája is. Mert azt hiszem, akkor azok hangvétele is változna. Hiszen, ha a szakmai kritikák értő fülekre találnának, akkor nem kellene hangosabban kiabálni. Sőt, talán egyáltalán nem kellene kiabálni. És nem kellene azon gondolkodnom, a tőlem függő közösség iránt érzett felelősség terhe alatt, hogy a bátorság, vagy az óvatosság a helyes magatartás. Legalábbis nem ebben az összefüggésben. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/09/08/322-batorsag-es-ovatossag/
323. VÁLTOZÁS 2012. szeptember 13. Vele sem volt egyszerű. Volt, hogy úgy éreztem, megbízhatok benne. Hogy értjük egymást. Építhetünk egymásra. Aztán mindent összetört egy rossz döntéssel. Én pedig, ahogy ilyenkor szoktam, kicsit visszaléptem. Vártam. Hagytam, hogy akarjon újra más lenni. És megtette. Most az egyik legstabilabb pont a brikett programunkban. Ő koordinálja, irányítja a munkát. Jól csinálja. Az irányítást is, meg a munkát is. Pedig nem egyszerű neki. A szikár, apró kis emberre sok terhet rakott az élet. Itt a fiatal asszony, aki nem mindig arra vágyik, hogy a sok gyereket gondozza, ami nem is mind az övé, a ház, amit hol itt, hol ott kezd ki a patkány, a rossz döntés miatti „priusz” a hivataloknál, meg persze a szegénység, és vele az ettől is problémás nagyobb gyerekek. De bírja. Megedzette az élet, a saját sorsa, gyerekkora sem volt jobb, meg megzavarta ez a fiatal lány, akiért mindenre képes, most is, annyi csalódás után is. Amikor meghirdettük a brikett programot, a 30 nap önkéntes munkalehetőséggel azoknak, akiket az önkormányzat nem tud behívni, rögtön jelentkezett. Jó gyakorlati érzéke és szervezési képessége hamar megmutatkozott, kiderült, alkalmas a munka irányítására. A többiek szívesen dolgoztak vele, nem hagyta a lógást, követelt és példát is mutatott. Jobban ment a munka itt, mint a közmunkán. Beosztotta a munkafázisokat, mindenkit a megfelelő helyre, rendezte a terepet, a prést, a szárítót, ha kellett fogadta az érdeklődőket, elmagyarázta, hogyan készül, ha kellett tréfálkozott, jó hangulatban telt a munka. Amikor letelt a 30 nap, felkínáltuk a lehetőséget, hogy aki marad, megtermelheti a téli fűtőanyagot, immár magának, teljesen otthoni célra. Ketten vállalták. Ő is. Visszajött, és betanította az újakat. Dolgozik velük, velünk, ötletel, hogy lehetne jobban. Érzem, ő már előre néz. És nem egy napra, egy hétre. Látom, örül, mikor megyünk, és nézzük a napi „termést”. A napon száradó brikettek mellett tényleg öröm megállni. Látni a szaporodó mennyiséget, mindannyiuk örömét. A munka eredményét, sikerét. Nincs ennél fejlesztőbb dolog. Aztán az egyik napra programot szervezünk. Már régóta tervezem, hogy gitárral, szintetizátorral életre hívjuk azt a felnőtt hagyományőrző zenekart, ami állítólag valamikor itt is működött. Három felnőtt férfiről tudtuk, benne voltak, és azt is, szívesen énekelnek. Köztük volt ő is. Összegyűltünk hát a kultúrházban, kicsit többen is jöttek, mint eddig, kíváncsiak voltak, mit produkálnak majd a hangszerekkel. A férfinak is remek hangja van, de nem akarta. Szégyenlősen állt, tartotta legkisebb gyerekét a karjában. A brikettes „brigád” tagjai nevetve, hangosan követelték, hogy énekeljen ő is. Szeretet volt ebben, amit jó volt megtapasztalni. Én is noszogattam, hisz hallottam már…..végre rászánta magát. Együtt próbálgatták. Egyre jobban belejöttek. Papírlapokon kiosztottuk a szövegeket, többen beszálltak. Fiatalok, fiúk, lányok is. A kicsik szájtátva hallgatták. Aztán, mikor a kesergő, utánozhatatlan autentikus cigánydal felcsendült tőlük, már nekem is tátva maradt a szám. A két férfi állt a színpadon, egyikük karján a gyerek, a harmadik a hangszeres kíséretet adta. És énekeltek. Úgy, hogy az ember beleborzongott. Három éve
elmúlt, hogy itt dolgozunk. És most találtunk rá egy újabb értékre. Ami összetart, nemesít, ami igazi közösségfejlesztő lehet. És az lesz. Érzem. Érzem azt is, hogy ebben ő is fontos figura lesz. És a másik is, akiről sosem gondoltam, hogy így képes énekelni. Meg a harmadik, aki olyan magabiztosan kezeli bármelyik hangszert, hogy csak nézek…Egyszerűen lenyűgözőek így, együtt. Nézem a hatást is, amit a közösségen mérek le. A csillogó szemeken. A táncra perdülő gyerekeken. És biztosan érzem, érezzük, hogy jobb lesz így. Ha közösségben dolgozunk, segítjük egymást, vagy akár együtt zenélünk. Mert együtt van igazán esély mindenre. Az élet megváltoztatására, az élhetőbb falu létrehozására. Sokat gondolkodom, mi kell ahhoz, hogy elinduljunk felfele. Az biztos, hogy a bizalom a legfontosabb. Hogy higgyünk egymásban. Ha sikerül, képesek leszünk felfedezni egymásban az értékeket. Mert az, mindenkiben megvan. Csak van, hogy nehéz észrevenni. Mert ahhoz helyzetek kellenek. És azt hiszem, azokat kell megteremteni. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/09/13/323-valtozas/
324. BEFOGADÓ KÖRNYEZET 2012. szeptember 16. Nem sikerült. Mindent próbáltunk persze, úgy tűnt, a lány is és a család is motivált volt, akarta ezt a sulit, a kollégiumot is, sikerült a pótvizsga, a beiratkozás, beszereztünk mindent, ami kellett, megvolt a beköltözés. Volt már távol otthonról, velünk, táborban, kétszer is, nem volt semmi gond vele. Azt hittem, minden rendben lesz. Hogy sikerül, és a távolság, meg a másféle környezet esélyt ad a másfajta életre. Azt hittem, elegek leszünk, hogy végigvigyük. Aztán másnap jött a telefon. Az osztályfőnöktől, hogy a lány bőg, haza akar menni, nem akarja a kolit, és nem mondja meg mi baja. Odaadja neki a telefont, beszéljek vele én. Mert neki nem mond semmit. Tudtam, nekem sem fog. Hogy mondana el bármit úgy, hogy mellette állnak, hogy „na, mondjad, neki, ha nekem nem vagy hajlandó!” Kérdezgettem persze, hogy válaszoljon csak igennel vagy nemmel, de nem sikerült megtudnom semmit. Csak azt, hogy haza akar menni. Nem volt mit tenni. Hazajött, először, hogy csak arra a hétre…később már nem akart visszamenni. Aztán többször beszéltem a sulival…keresgélve, bogozgatva, mi lehetett a baj, hogy levonjuk a tanulságokat, és legközelebb másképp csináljuk…de egyre lehangolóbb lett a kép. Aztán megértettem őket. Hogy ez nem olyan iskola, ahova beférnek „azok”. Eleinte még csak addig mentünk, hogy náluk a pedagógusok mindent megtesznek, de arról ugye nem tehetnek, ha a gyerekek egymást közt nem „úgy” viselkednek. És biztosan történt valami, azt elhiszik, de arról ők nem tehetnek. Pár nap, aztán fokozódott a helyzet. Mert a papírok nem akartak intéződni, leginkább azért, mert a családnak akkor már megint egy vasa sem volt, hogy beutazzon, és intézze. Az osztályfőnök kérdez. Jobb híján tőlem. Hogy miért kellett oda íratni ezt a gyereket?! Nem volt közelebb iskola? Túl messze van a lakóhelyétől! Mondom, egyrészt nincs messze, bár tény, van közelebb is iskola, másrészt nyilván olyan vonzóan írtak a tájékoztatóban az iskoláról, hogy a lány ott akarta megtanulni azt a szakmát. …. Aztán jön azzal, hogy ez az iskola túl nehéz egy olyannak, aki matekból pótvizsgázott…. mert ők egy erős iskola, magasak a követelmények, náluk pl. a matek, na pont az a legerősebb. Visszakérdezek: akkor miért vették fel? A jegyeiből már a jelentkezéskor látniuk kellett, hogy nem volt túl fényes semmiből az általánosban…akkor hamarabb kellett volna szólniuk. Jó, mondja, de nem ő döntött a jelentkezőkről.…. Újabb telefon, hogy megint megígérték, hogy mennek, és nem mentek. Tényleg nem, közben az asszony szegbe lépett, újabb csúszás. Megint mi próbálkozunk. Beszerezni a befogadó nyilatkozatot a másik iskolától, és a kérelmet is megírtuk, hogy innen elengedjék. De az újabb csúszás már elszabadítja az indulatokat. Az osztályfőnök már dühös, szeretné lezárni az ügyet, „lepapírozni” ahogy ő mondja, elfelejteni végre. De nem megy, mert a szülők nem mennek be. Most már jelenti a jegyzőnek, aki majd büntetést helyez kilátásba.
– Mi még sosem láttunk ilyet! Ilyen családot! –mondja dühösen a telefonba. – Hm….hümmögök, nem kis cinizmussal- Akkor önök nagyon szerencsések, hogy még nem kerültek kapcsolatba ezzel a társadalmi réteggel. Képzelje, több százezren tartoznak ebbe a csoportba Magyarországon! És sokan épp itt élnek, az ország keleti felén…Mi pl. 70 %- ban ilyen gyerekekkel foglalkozunk. –Nemcsak a szegénységről van szó!- mondja. – Ezek nem tartják be a szavukat! Amit megígérnek, nem csinálják úgy! Ez felháborító! –Igen –mondom – tényleg nem. Mert ez a probléma bonyolultabb annál, hogy egyetlen körrel elintéződjenek a dolgok. És képzelje, ennél még vannak sokkal bonyolultabb családok is. Nem érti. Inkább adja a telefonhoz a kollégiumból a felelőst. Mert neki is van egy-két szava. És mielőtt átadná a kagylót, közli még, hogy a könyvek ára 30 ezer Ft volt, és kérik vissza, mert ha nem…. A másik telefonáló rögtön azzal kezdi, hogy fizessük ki az étkezést, mert ők megrendelték, arra az időre is, amíg a lány nem volt ott. Mert ők mindig pénteken rendelnek a következő hétre. Mondom, nem kellett volna, nyilván az osztályfőnök is tudta, hogy nem ment vissza a gyerek, hiszen naponta beszéltek, beszéltünk. Ő nem kapott jelzést, mondja. Ekkor megkérdezem, ők talán visszafizetik azokat a befizetéseket, amiket mi adtunk a beiratkozáskor? Erről nem tud, mondja. Ez nem az ő asztala. Újabb nap, a kollégám viszi a papírokat. Közben megtudtuk, a tankönyvek ott vannak bent, a kollégiumi szekrényben. Hosszú várakozás, mert ők nyilván elfoglaltak, mi meg ráérünk, ha már „ezekkel” foglalkozunk, nekik fontosabb dolguk van azokkal, akik nem ilyenek. A sztereotípiák érezhetően vetülnek ránk is, akik velük foglalkozunk. A kollégám vár, türelmesen, közben persze megjegyzések, hogy púp a hátukra ez az egész, aztán át kell mennie a koliba a könyvek és a lány holmija miatt. De nincs szerény-kulcs. Kérik a kollégámat, fűrészelje le ő a lakatot, mert ők nem tehetik meg, tiltja a szabályzatuk… de ez már neki is sok. Eljön, otthagyva a lakatot, a lány táskáját a holmikkal, kéri, ami még van, azt küldjék el a családnak. Feladjuk. Nem a családdal való együttműködést, hanem az iskolával. Tényleg korai volt. Hiába akarjuk mi, a család, a gyerek, nem tudunk befogadó környezetet teremteni. Ahol megértik, hogy nekik nagyon nehéz. Akik a nyomorból mennek, tele bizonytalansággal, tele hiányosságokkal, félelemmel. Hogy velük kicsit másképp kellene. Több odafigyeléssel. Talán ügyelni kellene, hogy a többi is befogadja, ne tegyenek rá már az első este gúnyos megjegyzéseket, a velük hozott sztereotípiákkal. De nem akarom bántani őket. Nyilván ehhez pedagógiai többletmunka kellene, amire sem idő, sem akarat, sem költség nincs. Ők is olyanokat szeretnek tanítani, akiknek vannak forrásaik, felszereléseik, dolgaik, akik motiváltak, akarnak, akik megfelelően viselkednek, tudják használni a fürdőszobát, akiknek partnerek a szülei, akik megértik az utasításokat, és végre is hajtják. Ők nem hajlandók pótolni azt a hatalmas szocializációs űrt, ami a gyerek családja és az iskola, a kollégium között feszül. De akkor ki teszi meg? Lesz e valaha valós integráció az iskolákban? Vagy marad ez a mostani helyzet, amiben számomra megvilágosodott, hogy kétféle iskola van. A „mienk”, és az „azoké”. És a kettő markánsan elkülönül, no nem direktben, hiszen senki sem hülye, hanem azzal a bizonyos látens tantervvel…. azokkal a dolgokkal, amelyek a gesztusok, a megjegyzések, a légkör szintjén jelzik: „TE NEM IDEVALÓ VAGY.”
A többi pedig már csak „lepapírozás” kérdése. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/09/16/324-befogado-kornyezet/
325. ÜVEGIKONOK 2012. szeptember 21. Sokan nem értik. Hogy mi köze a képzőművészetnek az integrációhoz? Azt gondolják, ez csak rajzolgatás, nem komoly, sőt, szinte fölösleges dolog. Gyerekes passzió. Amit el kell hagynia az embernek, ha felnő. Pedig hallatlanul fontos. Mert valami olyat ad, amit más tevékenység ilyen hatékonyan nem képes nyújtani. Képes átadni azt, hogy mindenki ér valamit, hogy mindenki képes csodákra, és mindenki igazi egyéniség. Nemre, fajra, társadalmi helyzetre való tekintet nélkül. Átadni, és elhitetni. Munkára nevelni. Erőt adni. Büszkévé tenni. És ez nagyon kell. Mi naponta megtapasztaljuk ezt a gyerekeknél, amikor rajzolunk, mintázunk, festünk velük. Látjuk, hogy feledkeznek bele boldogan valami olyan tevékenységbe, amiben ragyoghatnak. Amiben kiragyoghatnak a többi közül. Kiragyoghatnak azok is, akiknek erre általában kevés lehetőségük van. Akik már elfeledték, mi az. Akikről a környezet már fel sem tételezi, hogy képes kiragyogni. Nekünk is boldogság, amikor látjuk az arcukon az örömöt, amikor szembesülnek azzal, amit létrehoztak. Érzékeljük, ahogy ez a hatás megsokszorozható, kiterjeszthető másra is. Az élet minden területére. Amikor láttuk, hogy a gyerekeknél működik, próbáltuk a felnőtteknél is. Mert érzékeltük, ők is szeretnék csinálni. Láttuk, nemcsak a fiatalokon, hanem az időseken is, hogy szívesen besegítenek a gyerekeknek. A nőkön és a férfiakon is. Segítettek a falfestmények készítésében, és akkor is, amikor papíron, vagy vásznon dolgoztak a gyerekeik. Először csak titokban, rám sandítva, észreveszem e. Biztattam őket. És kezdtünk új feladatokat, technikákat kidolgozni, amiben ők is, vagy csak ők vehettek részt. Ma már rajzolnak, festenek, fametszetet faragnak, kézműveskednek, és persze hímeznek és varrnak.…sok dolgot kipróbálunk velük is. De mind közül talán a hímzésben és az üvegikon készítésben fejlődtek a legjobban. A 19-20. századi paraszti üvegikon technikáját a munkánkat önkéntesként segítő festőművész tanár úr hozta el, és mutatta meg nekik. Nehezen ment. A vékony vonalak megfestése nagy ügyességet kívánt. Sok gondot jelentett a színazonosság eltalálása is. Hiszen tudatos színkeveréssel sosem foglalkoztak. Az üvegikonokat kézzel sokszorosították a régi időkben is, amikor ezek fontos elemei voltak a paraszti kultúrának. És voltak a készítőik között cigányok is. Ezt már a Néprajzi Múzeumban tudtuk meg, ahol megnézhettük az „eredetiket” is. És láttuk azt is, sőt, ott kifejezetten buzdítottak rá minket, hogy lehet kicsit beleadni a saját egyéniségből, színvilágból is. Ezután bátrabban kezdtek festeni. Úgy színezték, ahogy szépnek látták. Amikor először megláttam pl. a lila-rózsaszín színpárosítást, megdöbbentem.. Aztán rájöttem, így sokkal autentikusabb, hitelesebb. Azóta rátaláltunk olyan eszközökre is, amivel vékonyabb vonal húzható, de maradunk az ecsetnél. Mert így van együtt, egységben, az öntörvényűen megvastagodó-elvékonyodó vonalaikkal, ami különleges frissességet ad a munkáiknak.
Sokszor néztem őket, ahogy belefeledkezve festették. Ahogy lecsendesedett a lelkük közben. Szívesen festik az ikonokat. A téma is közel álló, sajátos istenhitükben dalban és képekben is szívesen foglalkoznak a témával. Megmutathattuk már az alkotásaikat a Néprajzi Múzeumban, ahol egymás mellett voltak láthatók a Múzeum gyűjteményéből és a toldi asszonyok műhelyéből készült ikonok…és a Mesterségek Ünnepén is, ahol szintén bemutatót tartottak a régi, elfeledett mesterségből. Már tettünk fel a webshopunkba is néhányat. Szépek, persze. Kiállítjuk a készeket a kultúrház most közösségi házként használt termében is, és együtt gyönyörködünk bennük. Mégis, talán nem ez a legfontosabb. Hanem az általuk kapott önbecsülés. A büszkeség, az öröm, az egyeztetés, egymás segítése, a közös elégedettség, a beszélgetés róluk. Az alkotás személyiség és közösségfejlesztő hatása. Ma azt gondolom, a művészeti tevékenység az oktatás, a közösségfejlesztés, az integráció nélkülözhetetlen eszköze. Valami, amit csak mi, emberek tudunk végezni. Mindenkinek szüksége lenne rá. Mert ebben az őrült világban lassan azt is elfelejtjük, hogy emberek vagyunk. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/09/21/325-uvegikonok/
326. A TEHETSÉG 2012. szeptember 28. A pályázatok zöme mindig a nyomorból kiemelkedőt, a tehetséget keresi, mert az olyan felemelő…mert gyorsan megtérül a befektetés, kimutathatóan, és ma a gyors sikerekre áhítozik mindenki. Egyszer azt mondtam, nem ez az eredmény. Mert nem ebben kell mérni, hogy pl. az Igazgyöngy által pártfogolt halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekből hány művész, vagy egyetemista lesz, hanem abban, ha tömegekkel történik valami, települési szinten lesz jobb egy – egy gyerekcsoportnak, ott lesz kevesebb a lemorzsolódás, a bukás, az agresszió, ha tömeges lesz az előrelépés, még, ha kicsi is, de sokakat érint. Ezt a véleményemet ma is tartom, jobban izgat, hogy lehete olyan hatást gerjeszteni, hogy mondjuk 100, vagy 200 gyerek ne a szülei nyomorát termelje újra, de ez persze nem zárja ki, hogy az ember egy-egy kiemelkedő tehetséget megtaláljon, felkaroljon, segítsen. Nem zárja, ki, mondom, csak ne essünk abba a hibába, hogy ezzel igazoljuk a hatékonyságunkat, társadalmi hasznosulásunkat. Mert ez nem elég hatás. De most van egy ilyen gyerek. Megint. Már rajzol nálunk egy ideje, félreeső településről jár, eddig az iskola segítségével telt útiköltségre, az IPR-ből, az idén mi fizetjük ezt is, hogy beutazhasson, hetente a művészeti iskolába. Már régóta tudom azt is, hogy jó tanuló, tudtam, hogy az előző tanévben az Útravaló ösztöndíjprogramban is benne volt az általános iskolájában, de sokakhoz hasonlóan azt a támogatást a mai napig nem kapta meg. Most azonban, a hó elején érkezett meghívás szerint az ő rajza is része volt annak az eredménynek, amivel Portugáliába meghívást nyertünk, egy nemzetközi gyermekrajzversenyre, ahol sok ország tehetséges gyerekivel együtt versenyezhet, képviselve Magyarországot. Olyan versenyen, ahol a zsűri a beküldött rajzok alapján választott, nem tudva, hogy a készítője hol él, milyen körülmények között. Úgy választottak, hogy nem is tudják, mi az, hogy cigány, vagy nyomorban élő. Mert efféle versenyeken ők sosem fordulnak meg. Utazhat hát, a meghívás egy tanárnak és két diáknak szól, évek óta ott vagyunk már, olyan gyerekkel is, akik számára egy ilyen út elképzelhetetlenül nagy lépés. És persze ez a részünkről is nagy munkát igényel. Elmegyek hát hozzájuk, hogy megbeszéljük a részleteket, és egyben megnézzem azt is, hogy él, hol él. Azt tudtam, hogy az anyukája meghalt, és az apjuk nincs velük. Hogy senkinek sem kellett, sem ő, sem a testvérei, de végül egy rokon befogadta őket, ő neveli a három gyereket, és még egy „vér szerinti” unokát is. Az asszonyt már ismerem, gyakran jött be adományért, de eddig még nem jártam náluk. Ahogy a házat keresem, az utca és házszámtábla nélküli „soron”, és kérdezem, melyikben lakhatnak, a szokásos kérdésen sem csodálkozom: – a gyámügytől vannak? Hisz errefelé leginkább az ilyen látogatások gyakoriak azoktól, akik a másik világból jönnek.
Végül megtalálom a házat, megismerem a fiúkat, az udvaron állnak. Délután mennek majd suliba, a kis iskolaépületben a tavalyi ősz óta tanulnak felváltva, délelőtt az alsósok, délután a felsősök, hiába a jó idő, a nagyépület zárva maradt, valami miatt a fenntartónak jobb így, az ötvenes évek ritmusában a tanítást megszervezni a 100 %-ban halmozottan hátrányos helyzetűeket oktató iskolában. És ma már ezért nem emelnek szót. Senki. Örömmel fogadnak. A ház nagynak tűnik, lépcsőn megyek fel, bent nagyjából rend van, szokásosan kevés bútor, egy, a viszonylagos „jólétet” szimbolizáló helyiség, tükrös szekrénnyel, hatalmas művirágokkal, láthatóan nem lakottan. Már rutinos az érdeklődésem, azt a szobát szeretném látni, mondom, ahol a fiúk alszanak….Ja, az nem itt van, hanem hátul – hangzik a válasz, megyünk hát hátra, a lakott részbe, ahol szintekkel alacsonyabb a komfort, az alig bútorozott szobában alszanak a fiúk, és igen, ott van ő is, akinek a látványának hatásától alig szabadultam órákig, az apró lányka, meztelenül, öt évesnek nézem, de tizenegy múlt, arca kifejezéstelen, mozdulatai kényszeresek, áll egy rossz szék mellett, haja csapzott. – Igen, ő is testvér- mondja az asszony- neki kellene egy babakocsi, mert nem tud menni, a nyakamban viszem, ha menni kell vele….vele, a halmozottan fogyatékossal. Nem tudom levenni a szemem róla. – Mindig letépi a ruháját – mondja az asszony magyarázatképp, látva a tekintetemet. Nos, nehezen tudok ott a külföldi útról beszélni, megértetni az analfabéta asszonnyal az útlevélkészítés menetét, a repülőgépet, amivel majd mennek, de nekifutunk, mert muszáj, mert innen mindent muszáj megtenni, innen menni kell, el, messzire, még akkor is, ha a mendemondáknak nem hiszek, és nem akarom tudni, miért nincs a fiú ujján annyi barázda, hogy az útlevélhez ujjlenyomatot készítsenek róla, nem akarom tudni, mitől kophatott le ennyire, nem akarom megérteni, hogy lehet innen 4,8 a tanulmányi átlaga, már csak egyet akarok, elvinni őt ebből a faluból oda, ahol reményt kaphat arra, hogy vitathatatlan tehetségével maga mögött hagyhassa ezt az egész borzalmat. És most azt mondom, az egyes gyerek is fontos. Mert ők alkotják a tömegeket. Küzdeni kell értük. Egyért, és mindegyikért. Mindenáron. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/09/28/326-a-tehetseg/
327. GYEREKVÁLLALÁS 2012. október 05. Abortusz, élethez való jog…. újra és újra előjön téma. Én továbbra is azt gondolom, hogy nem az abortusz témáján döntetnek el a dolgok, hanem sokkal hamarabb, mert a felelős gyermekvállalás lehetősége sincs meg abban a társadalmi csoportban, akiknek a közmunka az egyetlen „karrierlehetőség” az életében. Aki örül, ha behívják, csak annyi időre persze, hogy jogosultságot szerezzen a szociális járadékra. Már írtam többször arról, hogy a jövedelem nem tart ki a hónap végéig, akkor már szinte mindenki kölcsönből él, már örülünk, ha nem kamatos pénzből, hanem a házhoz jövő, azonnal fizető bank szolgáltatásából húzzák ki a végét, átszámolhatjuk, újra és újra, a következő hónap már egyből mínuszból indul, családtervezésre, fogamzásgátlóra, hurokra, vagy óvszerre, és az azokhoz való hozzájutásra, beutazásra nem jut. Nem juthat. Az asszonyok, még, ha az eszükkel tudják is, kellene, reménykednek, hogy nem esnek teherbe, és túllépnek rajta. A családtervezés, a fogamzásgátlás is azok közé a területek közé tartozik, amiben segítségre van szükségük. És amit meg is kell tanulniuk. A munkánk e területén két fontos dologra fókuszáltunk. Az egyik, hogy a lányok ne essenek túl korán teherbe. Hogy tudatosuljon bennük, mennyire fontos az iskola befejezése, és húzzuk az időt, ameddig lehet. A megtörtént esetek, a példák megbeszélése szülőkkel és a lányokkal is, általában elgondolkodtatja őket. Persze vannak kivételek, de összességében kevesebb most nálunk a 16 évesen, vagy hamarabb anyává váló. A rendszer erre furcsán reagál, talán már írtam is róluk, emlékszem a tizennégy éves lányra, aki végig terhesgondozás alatt volt, ám, mikor a kilencedik hónap végén megszült, rögtön megjelent a rendőrség, keresve az apát, aki megrontotta….no nem akkor történt, hanem kilenc hónappal hamarabb, de akkor senkit sem érdekelt…vagy az állami gondozottra, aki szökésben esett teherbe, majd az abortusz után próbált fogamzásgátlót kérni, de az ugye nem megengedett abban az életkorban ott, „aki b….. tud, az gondoskodjon arról is, hogy ne essen teherbe” hangzott a kérésre a válasz…Igazából nincs megoldás a fiatal lányoknak a fogamzásgátlásra, legalábbis azoknak nincs, akik nyomorban élnek. Mert ők nem tudják megfizetni. És nem is értik…ugyanúgy csodálkoznak rá a dolgokra, mint ma egy vendég lányka fogszabályozójára, hiszen ilyet sosem láttak, használtak, nem értik, nem érik el sosem az effélét. A másik, hogy ahol már van sok gyermek, és a körülmények nem adottak egy újszülött érkezéséhez, ott ne szülessen újabb baba. Pláne nem, ha maga a család sem akarja. Ha mindannyian pontosan tudjuk, hogy már a fogantatás pillanatában eldöntetett a sorsa, ha végigizguljuk a terhességet, mert tudjuk, nem lesz, nem lehet egészséges a kicsi. Itt az asszonyokkal próbálunk beszélni, újra és újra, de nehéz sokszor, mert hiszik, ha sokáig szoptatnak, majd nem esnek teherbe, és tudom azt is, az egésznek a terhe sokkal inkább az ő vállukon van, és nem a férfiakén.
Sokan kerestek bennünket, hogy meg akarják szakítani a terhességet, nem akarják az újabb gyereket. De nincs pénzük a beavatkozásra. Sokaknak segítettünk. De a feltétele az volt, hogy utána együtt meg kell beszéljük a fogamzásgátlást, és alkalmazniuk is kell. A mi segítségünkkel. Már régen nem jött hozzánk abortuszt kérő. Pár támogatónk segítségével ugyanis megkezdhettünk egy programot, és ma már öt faluban keresnek meg bennünket, lányok, asszonyok, hogy segítséget kérjenek a tudatos családtervezéshez, vagyis, hogy ne legyen nem kívánt terhesség. És mi segítünk. Mert minden nőnek joga van ehhez. És minden gyermeknek is. Hogy akkor jöjjön a világra, amikor a szülők felkészültek rá. Most is sok persze a kismama. Pár lány, aki már elmúlt 18. Egy, aki még csak 16. Fiatal asszonyok, akik a sokadikkal várandósak. Ketten, akiknek nem kellene már, veszélyeztetve is van a magzat egészsége, nem is akarták, de már mindegy, nem gondolták, hogy terhesek, ha már így van, majd lesz valahogy. Persze segítünk mindegyiküknek, mert mi is az élet pártján vagyunk, egyiküknél vissza kellene köttetni a villanyt, mire megszül, mert a sötét házba nem fogják kiadni a babát, a másik egyedül van, párja börtönben, jövedelme semmi, élelemre sincs pénze, és a nyolcadik hónapban van, és igen, itt van ő is, aki már életet adott első babájának, de kellene még sok minden oda is, mosógép, keverőtárcsás persze, mert a víz nincs bent, meg babakocsi, kiságy nem is férne a csöppnyi szobában, ahol sokan alszanak, laknak együtt. És kellene egy jobb világ. Mert nem bírom feledni annak a mondatát sem, aki felhívott a szülés után, és mikor a kicsiről mesélt, lelkendezve mondta: olyan fehér a bőre…majd meg tetszik látni…egyáltalán nem látszik rajta… Igen, egy jobb világ kellene. Ahol boldogok lehetnek a nők, mert akkor szülhetnek, amikor felkészültek rá. És nem az okozna örömöt, ha nem látszik a babán, hogy cigány. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/10/05/327-gyerekvallalas/
328. KÖZÖSSÉGGÉ FEJLŐDÉS 2012. október 13. Tegnap Pesten voltam, egy konferencián, A szünetben megszólított egy hölgy. Még nem ismertük egymást, de tudott rólam, a munkánkról. Azt mondja: – azt lehet hallani, hogy neked sikerül. Hogy az, amit ti ott csináltok, tényleg előremutató, és eredményes. Igaz ez? És meg tudod mondani, mi az, amitől sikerül? Elgondolkodtam. Az, hogy tényleg sikerül e, azt majd egy következő generáció mutathatja meg. Addig csak pozitív és negatív hatásokat érzékelhetünk, amiben, most csakugyan kicsit több a pozitív, de ettől nem lehetünk biztosak semmiben. Azt hiszem, akkor kezdtem én is igazán hinni a sikerében, amikor a helyi közösség el kezdett működni. Amikor egy kis mag megértette, mit akarunk, és hajlandó volt a tudását, akaratát a mienk mellé odatenni. Amikor sikerült megerősíteni bennük azt, hogy ebben nekik is dolguk van. Mert mi hiába akarjuk a többségi társadalomból érkezve elmozdítani a holtpontról ezt az egészet, mi ehhez nem vagyunk elegek. Mert a tudás másik felét csak ők tehetik hozzá a mienkhez, és csak így lehet teljes a dolog. Persze nem ilyen egyszerű a történet. Mert közben az ő életüket is a nyomor szervezi, őket sem lehet kiragadni ebből a közegből, és épp az a nehéz, egyben a hallatlanul izgalmas is, hogy közben ők is változnak, változik a munkához való viszonyuk, a kommunikációjuk, a tisztánlátásuk, megérzik a lehetőségeket, a büszkeséget, a bizalmat, egyre jobb szervezők, már vannak ötleteik, céljaik is. De itt is vannak megtorpanások, rossz döntések, félreértések, egyegy szempont figyelmen kívül hagyása. És persze közben mi is változunk, összecsiszolódunk, konfliktusok árán is, de egy nevezőre jutunk, és már jobban értjük őket, egymást, tisztábban látjuk, mit akarunk. Igen, a helyi közösség. A kis mag, amihez kapcsolódunk, akivel együtt akarunk hatni a többire, akikkel lassan, de biztosan rendeződünk egymáshoz. Van, aki átmenetileg csatlakozott már, van aki végérvényesen, és van, aki még nem tette meg. De megteszi majd, biztosan tudom. A héten egy kis számvetést készítettünk. Megnéztük, hogy a szorosabban velünk együttműködő 35 többgyerekes családból hányan vannak, akik már tesznek is a közösségért, akik már akarnak jelen lenni, ott lenni, részese lenni, segíteni, örülni. Úgy számoltuk, a 35 családból 32 ilyen már. Három még mindig túl sokat lép vissza, ha lépett is már előre, de vissza is, még mindig többet kér, mint ad a közösségnek, még mindig inkább lázít, mint támogat. De meggyőzzük majd őket is, már nem mi, hanem a közösség, együtt, a nagyobb család, a rokonok, az utca, mert már ők mondják ki azokat a mondatokat, amiknek sokszor kell elhangoznia: és te mit teszel azért, hogy jobb legyen? Nem mindig csak kérni kell, hanem tenni is valamit, nem gondolod?! És ezek a mondatok a közösség tagjainak a szájából sokkal hitelesebbek, mint a mienkből. Meg, nekik fölösleges eljátszani a „nagy halált”, az igazságtalanságokat, amik érték, a nyomorúságot nekik nem kell bemutatni, mert mindannyian ott élik meg, naponta. Nekünk, akik odamegyünk, bármi beadható. De ha ott van velünk az, aki szintén ott él, akkor már nem
lehet. Mert ugyanazokkal a feltételekkel indul mindenki. És aki akar, annak már tudunk lehetőségeket mutatni. Szóval, a közösség kezdi beállítani az embereket arra az útra, amin sikeresek lehetünk. Persze kellünk még, sokáig, kell a mi tudásunk is, az állandó megerősítésünk, a forrásteremtésünk, e nélkül nem megy. De a haladást a közösség tudja csak elindítani. Most, hogy befejeződött a brikettkészítés az időjárás miatt, az emberek egy része átpakolt a házhoz. Oda, amit pályázati támogatásból vásároltunk, ami a felújítás után közösségi ház lesz, mindannyiunkké, varró és asztalosműhellyel, önkéntes szállás hellyel, baba-mama klubbal, és még sok mindennel, amit tervezünk már most is. Sok a munka, vizesblokk kell, aláfalazni a megroggyant házat, meszelni, betonozni. A kőműves, aki szintén támogatottunk egy másik faluban, naponta megy ki, a szakmai tudása, munkája az alap itt, a többiek a keze alá dolgoznak. Nem győz csodálkozni. Már egy hete kezdték el, és minden nap azzal jön vissza, hogy ilyet ő még nem látott. Ezek az emberek, ezek a cigányok csinálják, jó hangulatban, lelkiismeretesen. És jobban haladnak, mint ahogy tervezte, mondja, mert bizony, azt hitte, itt ő dolgozik majd, ezek meg nézik…mint máshol, amikor közmunkásokkal dolgozott. Pedig ők nem is mind közmunkában segítenek. Van aki a 30 nap önkéntes munkát dolgozza le, és olyan is, aki csak jön, mert szeret dolgozni itt, a többiekkel, együtt. Mint az asszony, aki nemrég mondta: – tudom, most áll a hímzés, mert nem tudnak eladni eleget…de lehetne, hogy mégis csináljam otthon? Olyan jó….amikor nincs mit csináljak, olyan jó ezt is. Csak úgy…Lehet? Hát ez az, ami most siker. Egy apró lépés, egy láncszem, ami stabilnak látszik. Bízunk benne, hogy tudunk hozzá fűzni egy másikat. Amit majd a közösség erősít meg. Mert azt már látom, ez csak így lehet sikeres. Közösségben. Együtt. Azt hiszem, ezt kell megtanulnunk. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/10/13/328-kozossegge-fejlodes/
329. MINDIG KELL SEGÍTENI? 2012. október 20. Igen, ez a legnehezebb kérdés. Kell e mindig segíteni, meddig, hol van az a határ, amikor a segítség épp annyi, hogy még motivál, és nem elváróvá tesz? Amikor segít megmozdulni, újra akarni, és nem azt erősíti, hogy ne tegyen semmit a megsegített magáért, mert úgyis segítenek majd rajta. Mert a pozitív diszkrimináció nehéz ügy, és ezt, aki adományozással foglalkozik, pontosan tudja. Azt hiszem, csak akkor lehet sikeres, ha a szempontok kialakításában, vagyis, hogy mikor, kin, hogyan segítünk, bevonódik a közösség is, együtt gondolkozunk azon, hogy lehet a legigazságosabb, hogy a „nekünk jár” szemlélet helyébe valami más lépjen, az „én akarom, teszem, és ehhez segítséget kaphatok”. Nem tudom, talán van egy passzív segítségnyújtás, és egy aktív. A passzív arra jó, hogy egy adott esetben megoldást adjon, betegségre, éhségre, hidegre. Adott pillanatig tart, nem kapcsolódik hozzá semmi, csak annyi, hogy megoldja az éppen felmerülő gondot. Van persze, hogy ez elég, de hosszú távon nem hoz változást, a megsegített problémáját nem oldja meg, így a krízishelyzet újra előjön, és ismételt segítség kell neki. A végén ez megszilárdulhat, és gátja lehet mindannak, amit motivációnak, akaratnak, változásnak nevezünk. Az aktív segítségnyújtás, az másról szól. Akkor hosszú távon szeretnénk támogatni azt, aki rászorul, és nemcsak a krízishelyzetében, hanem abban is, hogy a generációk óta belerögzült, sajátosan szervezett élet, a már emlegetett „tanult tehetetlenség” átalakuljon, hogy a lehetőségeket megláthassa, hogy az erőfeszítés megindulhasson, és változás történhessen. Persze ez a nehezebb. És a lassabb. De mindenképpen célravezetőbb. Ez persze nem oldható meg úgy, hogy nesze, itt van neked vetőmag, aprójószág, vagy ruha, ennivaló, esetleg ház, és indulj, élj úgy, mint mások, ezek után elvárom, hogy „rendesen” élj, hiszen ezért adtam neked ezeket, hogy csináld…. és nekem ne panaszkodj többet. Az aktív segítségnyújtáshoz persze rengeteg idő kell, a családokkal való állandó kapcsolattartás, a jó megerősítése, a pozitív gondolkodás segítése, az érték felfedezése, és igen, adományozás is, mert a lehetőségek már rég nincsenek meg ahhoz, hogy saját erőből történhessen bármi. Sokat tanultam a magam kárán is, tudom már, ez az egész csak akkor fordul át aktív segítésbe, ha nem csak én akarom. Ezt pedig csak a közösség fejlődésének adott pontján lehet elkezdeni, amikor vannak, akik már értik a célt, a pillanatnyi érdeken túl tudnak látni. Az egyik faluban már itt tartunk. A héten naponta beszéltük át újra és újra, hogy kellene elérnünk az aktivitást azoknál is, akik még mindig nem mozdulnak, sőt, még ki is gúnyolják azokat, akik már másképp látják. Próbáljuk újra és újra, új szempontrendszer szerint összekapcsolni a tenni akarást és az adományozást, átláthatóan, betartható, és a közösség számára elfogadható szabályokkal. Nehéz persze, mert ugye mi a gyerekeket nézzük elsősorban, hogy ők ne nélkülözzenek, rendben fejlődhessenek, és vannak, akik épp ezt
játsszák ki, hogy a gyerek miatt úgyis részesülhetnek adományokban, ha ők, a szülők nem tesznek semmit. Most azt próbáljuk, hogy rájuk a közösség tud e valami hatást gyakorolni…mert mi ehhez kevesek vagyunk. Lehet, nem lesz sikeres így… akkor próbáljuk majd másképp. A másik faluban még nincs meg a közösségfejlődésnek ez a szintje. Mert minden falu más, mások a családok, a helyzetek. Itt még mindig csak a felénk nyújtott elvárások vannak meg. Ma is hívnak. Hogy azonnal menjek ki, mert ledőlt egy ház. Tudom, melyik az, jó három éve nézzük a repedést, a megindult falat, meg a ház melletti valamikori nyárikonyha összedőlt romjait, amiből kitermelhető lett volna az építőanyag, a vályog, a tégla, gerenda, de nem, nem ment ez sem, a sokadik javaslatra sem, nem ment az udvar feltakarítása sem, maradt a szemét, a mocsok. Egyszer elmentek Pestre, itt hagyva ezt az egészet, aztán vissza, gyerekestől, mert ott sem alakult jobban, megint szólva persze nekünk, hogy rájuk fog dőlni a ház. Közben lett egy öreg autójuk, persze csak „kölcsön”, a „munkába járás” miatt, lett jövés-menés vele, akkor nem kellett a segítségünk sem, de az apró lépésekben gondolkodás nem ment, majd ha lesz sok pénz, lesz födémcsere…. és most összedőlt az egész. Jön hát a kétségbeesés, a vádaskodás, nem, itt nem segít senki, az önkormányzat sem, nyilván, mert cigányok, mondja, és mi sem, tőlünk sosem kaptak semmit, másnak bezzeg, stb…Próbálom elékeztetni a tőlünk kapott segítségekre, jól van, mondja, de most nem ez a lényeg, hanem ugye a ház…. Javaslom persze, hogy a rokonok fogadják be őket a hét végére, és majd kitalálunk valamit a jövő héten, de ez nem megy, mert haragban vannak, velük is, meg a szomszédokkal is, csak mi segíthetünk, de azonnal tegyük, mert ugye itt a sok gyerek…. és egy szükséglakás kellene máris…. És jó, akkor most majd szólnak a tv-nek, és azok majd megmutatják ország-világnak, hogy mik mennek itten… Hát ilyenkor nehéz. Mert tudom, a gyerekek miatt kellene segíteni. De azt is, hogy ez semmi változást nem hozna, a következő ház is erre a sorsra jutna majd, mert nincs akarat a „másképp”-re, csak az elvárás van, a tenni akarás még nem alakult ki. És itt még a közösségre sem számíthatok, mert az itt még nincs. Sőt itt van ő is, ezen a soron, akivel nem tudom megértetni régóta, hogy nem adja túl jól ki magát, hogy éhezésről ír nekem a facebookon, miközben internet előfizetésük van…. vagy, hogy ne jelentse fel a szomszédokat, mert bántják a gyerekeit, hanem a magáról feltett sokadik fotó megosztása helyett foglalkozzon inkább velük…. de nem megy. Csak írja, hetente kétszer-háromszor, hogy segítsek, adjak, mert nincsen semmijük, és hogy bírom elnézni, hogy a gyerekei éheznek. Most sokan, akik csak ezt a réteget látják, nyilván elégedetten hátradőlnek: na ugye, ilyenek ezek…. De én azt mondom továbbra is: ilyenek is vannak közöttük, ugyanúgy, mint a nem cigányok között is. De ez nem ad okot az általánosításra, a kirekesztésre. Mert lehet előre menni, lehet változni és változtatni. Természetesen mi róluk sem mondunk le. Keressük tovább a pontokat, amikor elindulhatna náluk is valami. Mert tudjuk, hisszük, hogy elindítható. És ezt ők, akik ezen a pár perces pályázati projektfilmen szerepelnek, már bizonyítják: http://youtu.be/94KLvvD61Gg A mondataikkal, a tenni akarásukkal, a szemléletükkel. Persze kérdés, hogy ki, mikor, milyen céllal, melyiket akarja kihangosítani. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/10/20/329-mindig-kell-segiteni/
330. IDEGEN NYELVEK… 2012. október 28. Ma, egy jövőképben gondolkodó ember azt gondolja, nagyon fontos. Ha elutazunk, bárhova, mindenütt azt látjuk, hogy sokan beszélnek angolul, németül, még azok közül is, akik takarítanak, zöldséget hordanak, vagy mosogatnak, esetleg az utcát seprik. Máshol, a nyelvtanulás eléri a társadalom peremén élőket is. Nálunk meg sem érinti. Az iskolákban gyakran hallottam már ezt a mondatot, amikor a nyelvszakosokkal beszéltem: „Minek ezeknek az angol? Még magyarul se tudnak rendesen…teljesen fölösleges kínlódni velük.” És igen, ennyi is az eredménye. Talán kétszer-háromszor is megkeresett egy alapítvány, angol táborba hívna nyárra cigánygyerekeket, akik beszélnek kicsit angolul, a tanáraikkal. Sosem találok ilyet. Tanárt sem, aki bevállalná, persze ingyen. És gyereket sem, aki kicsit beszélne. Persze tudom én, összetett a probléma. Mert aki negyedikre sem tud rendesen írni, azzal nehéz. Emlékszem a lányra, akinek nem nagyon ment ez, de hallás után remekül megjegyzett mindent, jó nyelvérzéke volt…. de mivel írni-olvasni alig tudott, nem fért bele a hagyományos módszertanba, így éppen kettessel ment végig angolból. Azt hiszem, ott is baj van, hogy nem értik, minek kell ez? Otthon, a faluban, a kapcsolatrendszerben ez nem érzékelhető tudás, kommunikáció, nem lesz része hát az életnek ez sem, sok minden mással együtt. Egyre gyakrabban vannak nálunk, az alapítványnál külföldiek. Hallgatók is, most két hónapig önkénteskedett nálunk Martine, a holland lány, aki nem tudott magyarul. Jött velem az órákra. A gyerekek furcsán méregették. „Ez tényleg nem érti, amit mondunk?”- kérdezgették tőlem hitetlenkedve. Aztán szavakat kezdtek kérdezni tőlem, csipkelődőket persze, hogy van az, hogy csúnya, vagy szép, és a rajzukra mutatva ismételgették neki, nagyokat nevetve, amikor Martine tiltakozott, nem, nem csúnya az a rajz, hanem szép. Aztán kezdtünk kitalálni valamit, hogy kihasználhassuk a helyzetet, fejleszthessünk ezzel is, ha már megadatott a lehetőség. Martine nem értette, hogy négy év angoltanulás után, hogy lehet az, hogy nem tudják megmondani egy mondattal pl. hogy hívják őket, vagy megkérdezni, ő honnan jött. Azt hiszem, ez azért van, mert az angol órát csak tanóraként értelmezik, hiszen négy év alatt kellett megtanulniuk alapszavakat, kérdéseket, nyelvtant….de nincs olyan tudás, ami más körülmények között alkalmazható lenne, fel sem merül bennük a tantárgy tartalma, az elsajátított tudás, más összefüggésekben. Maximum csak tanórai munka van, alkalmazható, beépíthető tudás nincs. Elkezdtünk hát egy, már korábban nálunk kipróbált projektet. Bemutatkozó rajz készült, portréval, lakcímmel, életkorral, amit elküldtünk interneten Martine testvérének, aki a következő órára válaszolt, bemutatkozott, és kérdezett. Családról, testvérekről. Lefordítottam nekik. Izgatott munka kezdődött, újabb levélváltással. Aztán képeslapot készítettünk a faluról, ahol laknak. Címzéssel, néhány szavas üdvözlettel. Erre egy igazi képeslap jött, postán, egy
ottani városkáról, szélmalommal, kis hajókkal, és csodaszép házakkal…A megcsodált képeslap híre még a faluba is kijutott, másnap már az anyukák mondták, mesélték a gyerekek, milyen szép helyen lakik Martine. Aztán már csak néha kellettem. Kézzel-lábbal, egy-egy szóval magyarázták egymásnak a következő rajz tartalmát, ahol a rajz ismeretátadó funkciója mellett már ott voltak a szavak, írva, néha fonetikusan, „tenkju Martine”. Azt hiszem, megértettek valamit abból, miért kell a nyelvtudás, jelen esetben az angol. Talán így kellene. Másképp, mint a többivel. Nem a tankönyv szerint. Mert kellene, mindenképp, akár az informatika miatt is. Hiszen azok ott angol szavak, amiket érteniük kellene. Egyik nap a brikettes filmünket akartuk közösen megnézni a kultúrházban, és töltöttük le a netről. Mindenki izgatott volt, lassan töltött a gép. „Plajtolni kell, akkor elindul!”- javasolta egy fiú. Először nem értettem. Aztán igen. Elszomorodtam. Mert eszembe jutott, hogy a mostani fiatalokról azt mondják, ők a digitális nemzedék. Sajátosan, de bele kerülnek ebbe a nemzedékbe ők is, a társadalom lecsúszó nemzedéke. De csak eddig, a „plajtolásig”. Igaz, a mostani NAT szerint, ezekre a tudásokra nekik nincs is szükségük. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/10/28/330-idegen-nyelvek/
331. A NAPI KENYÉR 2012. november 03. Nem tudom, hol könnyebb átvészelni a szegénységet…. Falun, vagy városon? Persze, sokan gondolják, falun ott a kert, lehet tartani ezt-azt, ami segít a mindennapi betevőt előteremteni. De az önfenntartás képessége a globalizációval, és a mezőgazdaság átalakulásával párhuzamosan minimalizálódott, most újra kell tanulni, építeni azt. Hiszen az öregek, akik még tudták ezt, már nem bírják, a fiatalok meg? Számolnak. A kevésből nem éri már meg a vásárolt kukoricán hízót nevelni, a tej áráért annyit sem kapni, ami a tehén tartását fedezi, és, hát nehezen lendül be a gazdaságnak ez a része, ha a nagy áruházláncok polcain még mindig sokkal olcsóbb a külföldi tej, zöldség, alma, minden. Kevés kéz tud nyúlni nemzeti öntudattól vezérelve a hazai termék után. A többség az árat nézi, mert ki kell húzni a hónap végéig. Persze városon sem egyszerű, mert ott meg ez nincs, bár, akiknek még van egy kevés, azok talán jobban elérik az akciókat, leárazásokat, akiknek meg semmije sincs, azok a karitatív szervezetek ebédosztásait. Mert a kis falvakba ezek nem jutnak el. Sem a leértékelések, sem a nagy karitatív akciók. Szegénynek lenni mindenhol nehéz. Az internet miatt sokan hallanak rólunk. Nem múlik el hét, hogy ne kérne tőlem valaki segítséget más megyékből, elsírva nyomorult életét, betegségét, kilátástalan helyzetét. Anyák, akik áram nélküli lakásban élnek a gyerekeikkel, és érdeklődnek, nem tudnék e nekik is segíteni…. vagy, akik beteg gyereket nevelnek, és már nem futja az élelemre sem. Családapák, akiket az önkormányzat elutasít már mindennel, és senkitől sem várhatnak semmit. Egyedül maradt öregek, akik szégyellik, hogy idáig jutottak, és csak így mernek kérni, telefonon keresztül. Tőlem. És az utóbbi időben más civil szervezetek is, mert nekem könnyű, hiszen minket sokan támogatnak… A borzasztó az, hogy nem tudok mit mondani. A hivatali lehetőségek bezárultak, sok helyen hiába ajánlom, hogy kérjenek átmeneti segélyt, már nem tudnak adni, és egyébként is mit oldanának meg vele? Egy hétre a kenyeret? És aztán? A karitatív szervezetek sem fedik le az országot, a többség már próbálkozott náluk is, de maximum használt ruhát tudnak adni. Ha elmennek érte. Élelmet, villanyt, gyógyszert, azt nem. Az önkormányzatok zöme nem tudja, és nem is akarja kihasználni azokat a segítségnyújtásokat sem, amiket elérhetnének, pl. az Élelmiszerbank szervezte lehetőségeket, hogy a majdnem lejárt szavatosságú élelmiszereket szétosszák a rászorulók között. Hogy ne kidobásra kerüljön az a felesleg, ami a túlkínálatból adódik, és a fogyasztói világ nagy, pazarló hozadéka. Mert oda is pénz kell, a szállításra, és sok vele a munka, a szervezéssel, kiosztással, elszámolással. Az elszegényedő önkormányzatoknál, azokon a településeken, ahol a legtöbb szegény él, nincs már forrás erre. Ember sem. Idő sem. Maradnak a civilek, már, ahol vannak. De effélével foglalkozó szervezetet keveset tud kitermelni egy-egy település, pláne, ahol mindenkinek gond a megélhetés. És akinek éppen nem, az sem e felé fordul.
Pedig a napi kenyeret, azt mindenhol el kellene érniük az embereknek. Legalább azt. De ez sem egyszerű mindenhol. A kis faluban, ahol a legtöbbet dolgozunk, október elsejével bezárt a bolt. Az egyetlen. Nem volt itt már más, kocsma sem, takarékon van már minden szolgáltatás, az orvos egy héten egyszer, kijár a védőnő, a családsegítő, a település méretéhez igazodó gyakorisággal, a zöld postakocsi a leginkább várt szolgáltatás, amihez a családi pótlék kihordása idején néha, egy kocsiból olcsó ruhaféléket árusító piacozó csatlakozik. A boltot bezárták, azt mondják, nem érte már meg….hallom, főleg azért nem, mert mi túl sokat segítünk itt az embereknek. És nem vásárolnak eleget. Elmosolyodtam ezen az indokon. Nyilván azt gondolom, lett volna vásárló, ha rendesen be vannak árazva a termékek, és kiszámítható, le nem járt szavatosságú, és főleg nem túl nagy árréssel dolgozó az üzlet. De ahol nincs versenytárs, ott nem érdemes jobb szolgáltatásra gyúrni. Minek? Úgyis csak ide lehet menni vásárolni.. Sok panasz jött rá, csak azért nem vittem tovább sokszor az ügyet, hogy megmaradjon az egyetlen bolt a faluban. Ki kell találni valamit. A következő település, több üzlettel, öt km-re van. Az önkormányzat próbál segíteni a bevásárlásokban, egyszer naponta bemegy a falugondnok, mennek vele, akik beférnek a kocsiba, mások listát adnak. De nehéz fenntartani ezt az autót is, nincs elég pénz benzinre sem. Meg nem így kellene ellátni egy falut. Busszal sem egyszerű megjárni, sokszor mire beérnek, már nincs kenyér ott sem, főleg hétvége előtt, mikor mindenki többet vesz. Mi is gondolkodunk, mit lehetne tenni, hogy legalább az alapvető élelmiszereket megvehessék. Elébe kellene mennünk a „boltocskázásnak”, aminek ez most remek lehetőség. Már most is van, akinél jóval a beszerzési ár felett lehet kapni bármit. Innen egy lépés az uzsora, amikor már ad hitelbe is, a sokszorosáért. Az egyik asszony, aki helyi segítőként dolgozik nálunk, most kitalált valamit. Kitalálta, aztán leszervezte. Mi csak a végén kapcsolódtunk be, hogy hivatalos útra terelődjön a dolog. Hétfőtől lesz kenyér, naponta kiszállítva az egyik pékség kenyeres kocsijával, előre összegyűjtve a megrendeléseket, majd tőlünk kiosztva. Kedvező áron, sokkal kedvezőbben, mint a boltban volt. Nem is tudom, minek örüljek jobban. Hogy lesz kenyér, és ezzel sokaknak könnyebb lesz, vagy annak, hogy ez már onnan indult el, abból a közösségből, nélkülünk, kitalálva, kapcsolatfelvétellel, szervezéssel, feladatfelvállalással, önként, hogy mindenkinek jobb legyen, hogy a falu élhetőbb legyen. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/11/03/331-a-napi-kenyer/
322. PÁLYÁZAT KARÁCSONYRA 2012. november 09. „Képzelje el, hogy lakóhelye hófedte főterén áll egy csodálatos karácsonyfa … és képzelje el, hogy ez az Ön érdeme! Szeretné, ha ez valóra válna? Az adventi készülődés mindenki számára szeretetteljes, örömteli időszak, amikor egyre fontosabbá válnak az együtt töltött percek. Az E.ON országos pályázatot hirdet, amelyen a kisközösségeket kérjük, mutassák be, hogyan készülődnek a karácsonyra, mit jelent számukra a szeretet ünnepe.” A díj pedig egy kivilágított karácsonyfa. A település egy forgalmas pontján felállítva. Energiatakarékos LED izzókkal kivilágítva. Jó pályázat…nem bírok nem elgondolkodni rajta. Sajnos, azt hiszem, az én írásom nem lenne befutó. Persze biztosan van, ahol ez autentikus látvány lesz. Nyilván a zsűrizéskor is nézik majd, hol a legnagyobb a reklámértéke a dolognak. Egy szegregátumban biztosan nincs. De nem bántom őket. Mindenki a piacról él. Mindenkinek kell a reklám. De valahogy furcsán hangzik ez ma, ebben a szétszakadó országban. A leszakadó kisközösségek ugyanis másképp élik meg a karácsonyt is. És egyre több leszakadó közösség lesz. Nem is kicsik. Ez pedig a karácsonyi energiatakarékos izzók fényénél is látszik. Az alapítványunk munkájában is kiemelt a karácsonyi időszak. De más a készülődés is, mások a hangsúlyok is. A „hófödte főtér” nem inspirál bennünket. Legalábbis nem a karácsony jut az eszünkbe róla. A faluban előttünk nem volt túl vidám a karácsony. Az óvodások ugyan elénekelték a kultúrházban az adventi dalokat, néha az iskolások is, de ez már szinte abszurd volt, ahogy a szegregátumban élő gyerekek a kirekesztett, sehova be nem engedett Jézuska megszületéséről, vagy a szegények megajándékozásáról kántálták a számukra tartalmában semmit nem jelentő dalokat. Aztán hazamentek, és innen az ünnep visszatért a rendes napi nyomorúságba. Amikor először tartottunk falusi karácsonyt, ahol minden gyereknek adtunk kis csomagot, és minden gyerekes családnak tartós élelmiszert, botrányba fulladt. Volt ott minden, verekedés, a csomagok ellopása, egymás kezéből kicibált száraztészta, ordibálás, minden, csak karácsonyi hangulat nem. Aztán haraggal a lelkében hazavonult mindenki, mi ott maradtunk, az üres teremben, és azt gondoltuk, soha nem fog változni semmi. Ma már nem ez a jellemző, ma már jelen van a szeretet a karácsonyainkon. Sok munkánk van benne. Már örömmel mennek haza. A közösség fejlődik, ha lassan is, de más már a légkör, mint a kezdeteken. Csak az élet nem akar jobb lenni. Sőt. A családok, gyerekek helyzete egyre rosszabb. Munka sehol, közmunka sem mindenkinek, lehetőség semmi, jövedelem minimális, a megélhetésre is, nemhogy az ünnepre. Páran próbálnak előre gondolkodni, kérdezik, lehet e úgy hímezni a
SZUNO programunkban, hogy most kibírják valahogy, és inkább karácsonykor adjunk egy kis csomagot…de csak az elhatározásig megy, hiszen a gyerek most is éhes, kell a kenyér mostanra is. Szóval, idejekorán el kell kezdenünk a készülődést, hogy az ünnep elviselhetőbb legyen itt is. Hiszen kell majd tűzifa. Legalább akkor, karácsonykor. Meleg is lenne, és a kályhán megfőne a vacsora is. Még nem sikerült mindenhova kályhát szereznünk. És jó lenne rátölteni a kártyás villanyórára is annyit, hogy este majd világos legyen az egyetlen szobában. Még mindig vannak sötét házak, még mindig élnek villany nélkül családok, pedig folyamatosan köttetjük vissza a villanyt. Persze jó lenne élelem is. Ha lenne cukor a teába. És készülhetne valami ünnepi étel. Persze csak olyan, ami itt ünnepi. Csirkefarhátból, kizárólag. Talán jó lenne a gyerekeknek, a luxusnak számító szaloncukor is. Fenyőfa nélkül megvannak. Milyen nagyszerű lenne, ha tudnánk szerezni egy kis déligyümölcsöt….. Jó lenne, ha lenne arra a pár napra pelenka a kicsiknek. És gyógyszer, ha éppen akkor betegek a gyerekek. Legalább lázcsillapító. Jó lenne kabát, csizma. Esetleg sapka, ha túl hideg van. Centrifuga, hogy megszáradjon a ruha. Kanna, hogy legyen miben bevinni a kútról a vizet. Tányér, kanál, hogy mindenkinek jusson a családban. Jó lenne elég kenyér, az ünnepnapokra. Sok minden hiányzik itt. A legkevésbé talán a falu főterén, az energiatakarékos izzókkal kivilágított fenyőfa. 2012 adventjén nekem nem ez hiányzik majd. Inkább szeretném, ha egy picit elfelejthetné majd mindenki a nyomorúságot, a nélkülözést, a kilátástalanságot. Ha minden gyerekekkel el tudnánk hitetni, hogy érdemes várakozni. Vágyakozni. A karácsonyra. Ami talán most még nehezebb lesz. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/11/09/332-tegyuk-egyutt-fenyesebbe-az-unnepet/
333. NOVEMBER 2012. november 16. Egyre inkább látom, hogy mekkora baj a közösség válsága. Tudom, persze, ez most mindenütt jelenség lett, de a nyomor ezt még tovább tetézte. És írmagját sem látom már annak, hogy egy-egy faluban valaha emberek közössége élt. Akiknek közös céljaik voltak és együtt tudtak örülni valaminek. Nem számít már semmi. Az egyéni érdekek fontosak, persze. De az, hogy ha nem megy az egyénnek, akkor legalább a másiknak rosszabb legyen, az azért ennyire nem volt jellemző. Minden évben fellángol egy-egy cirkusz. És mindig ilyentájt. Hogy mi az oka? Miért tetőzik novemberre, nem tudom. Keresem persze az okokat, mi lehet az, talán a fűtési szezon kezdete, ami jelzi, nehéz lesz a tél fa nélkül, a halottak napja, ami megterheli a lelket, a hamar jövő és soká tartó sötétség, a közelgő ünnep nyomasztó terhe, a nehezedő kilátástalanság, reménytelenség …. nem tudom. Persze nehéz ott közösségről beszélni, ahol generációk óta feszülnek az ellentétek, romungro és oláh cigány, bevándorló és őslakos, román és magyar emberek között. Régi feszültségek, amiket csak mélyítenek a nyomor szülte törvények, a hierarchia, a másikon való uralkodni akarás, vagy legalább a másik kirekesztése, lealázása. Naiv dolog lenne azt hinni, hogy bármi összehozza őket. Nem is akarunk mást, csak, hogy agresszió nélkül elviseljék egymást. Már ez is elég lenne. Hogy ne hátra nézzenek, előhozva újra a régi sérelmeket, hanem egy kicsit előre. De nem megy. Amikor azt érezzük, jól állunk, hogy egyre többen értik, látják a célt, egyre többen képesek összehasonlítást tenni a korábbi évekkel, akkor hirtelen elindul valami, valahol, és máskor jelentéktelennek tűnő dologból lesz egy vihar, ami végigsöpör mindannyiunkon, rombolva azt, amit eddig felépítettünk. Furcsa ez. Mennyi energiát fektet az ember abba, hogy megtanuljanak újra hinni és szeretni, mennyire nehezen megy, ugyanakkor ilyenkor látszik, milyen könnyen összekovácsolja őket a gyűlölet. Amiben gondolkodás nélkül rendeződnek össze, rágalmazva, hazudozva, a negatívumokat gerjesztve. Nem is tudom, mivel indult. Mozaikok jutottak el hozzánk, két babakocsi története, amikkel a tanácsadásra mentek a kismamák, mindkettő tőlünk kapta, és az egyik jobb állapotú volt, mint a másik. Mert mi is azt tudjuk csak adni, amit kapunk. Aki korábban szült, azt kapta, ami épp akkor volt nekünk, aztán kaptunk egy másikat, a később születő babának meg azt adtuk. Gondolná az ember, rendjén van így, hiszen az a lényeg, hogy legyen a piciknek babakocsi, hogy ne kézben kelljen vinni őket. De nem. Nincs meg annak az öröme, hogy van, nem ez a lényeg, hanem, hogy az egyik jobb. Gúnyol hát az egyik, kinevet, aláz, ő, akinek éppúgy nincs semmije, csak úgy, hogy bántsa, sértse a másikat. Semmi másért. Csak a bántás öröméért.
A dolog otthon gerjed tovább. Épp kapunk egy krumpli-adományt. Nyilván, mert eladhatatlan, sok benne megrohadt, de zöme jó, csak hát a szaga…. aki szagolt már rothadt krumplit, tudja, kevés büdösebb dolog van. Lepakolják, besötétedik. Sötétben gyorsabban jönnek a sötét gondolatok. Repül a hír. „A krumpli ehetetlen. Lázadjunk fel, ne fogadja el senki…ez már aztán tarthatatlan…. nem elég, hogy kivételeznek, az egyiknek jobbat adnak, mint a másiknak, hanem még romlott krumplit is akarnak megetetni velünk…. stb…” Hamar áll a bál. Mindenkinek van sérelme. És nincs aki csitítana. Nincs, aki csitítani bírna. Fokozzák tovább, már egymást is támadva, rágalmazva. Nehéz ilyenkor nekünk is nyugodtnak maradni. Érvekkel meggyőzhetetlenek. Megpróbáljuk a megoldást keresni. Persze csak mi. Nyilván ki kell válogatni a krumplit, megmosni és kész. Ha tényleg mind rossz, dobjuk ki, de ha nem, kár érte. Most veszem észre, hogy én is hierarchizálok. Köztük is. Pedig mind egyformán él. Pontosan tudom, ki az, aki meg sem fogná. És azt is, ki az, aki ezt is megcsinálja. Akinek a munka sosem volt büdös. Még akkor sem, ha ez az. Megkérem. Természetesen mond igent. Megköszönöm. Reggelre már nincs egyedül. Még ketten csatlakoznak. Aztán sms jön, kérdezi egy asszony, mehet e ő is. Aki segít, annak két zsákkal pluszban ígérünk. Nem, mondják, nem azért…csak segíteni szeretnének. Úton vagyok. Nehéz így, telefonon tájékozódva, kezelve a helyzetet. Pár óra és hívnak, hogy nagy része a krumplinak jó. Megkönnyebbülök. Egész nap válogatják. Megtisztítják, majd újra bezsákolják az egészet. Közben persze mindenki átgondolja a történteket. Mire odaérek, az ország másik végébe, már a fél falu visszahívós sms-én túl vagyok. Mindenki biztosít róla, hogy ő nem értett egyet a többivel. Ő nincs benne. Kenik egymásra. Árulkodnak. Páran bocsánatot kérnek. Hogy hülyeség volt. És nekem volt igazam. Minden jó, ahogy van. Ma aztán kiosztottuk a krumplit. Talán visszaállt minden a régi mederbe. Végül is hamarabb lezajlott a cirkusz, mint korábban. Talán ennek örülnöm is kellene. Az a jó, hogy azért mindig van köztük valaki, akiben megkapaszkodhatok. Most pl. azok, akik kiválogatták. Akik nem a negatív menetbe szálltak be, hanem a megoldásba. Akik annak a krumplinak is örültek, ami kicsit volt sérült. Mert a rosszat ki lehet belőle vágni, és a többi rész rendben van, ehető. Milyen egyszerű a krumplival. Csak kiszedjük a rosszat, kidobjuk, és kész. Velünk, emberekkel nehezebb. A rossz terjed, gyorsan, mérgezi azt is, ami jó. Vigyáznunk kellene az épre, a jóra. Sokkal jobban, mint ahogy tesszük. A megromlott közösségeket újraépíteni iszonyúan nehéz feladat. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/11/16/333-november/
334. GYEREKEK 2012. november 21. Sokszor kérdezik mostanában, akik eljönnek megnézni, mit csinálunk, hogy bírom? Miből merítek erőt a kudarcok után, hogy újra nekifussak? Nem tudom, sokszor én sem értem, mitől kezdjük másnap reggel újra mosolyogva, még, ha gyakran a problémák súlya alatt az éjszakák forgolódva is telnek. Azt hiszem a gyerekek adják az erőt. Akik pontosan mutatják, küzdeni kell értük, mert nincs eredendően rossz, bennük ott van minden, ami esélyt adna egy jobb világra, ha nem hagyjuk, hogy a nyomor és a kor szelleme belőlük is azt nevelje, mint a szüleikből. A gyerekek, akikkel el lehet még hitetni, hogy jó a világ. Akik képesek belefeledkezve a rajzba megélni azokat a csodákat, amiket számukra csak a képzelet világa adhat meg. Akik csillogó szemmel mutatják, van út hozzájuk, csak meg kell találnunk. Nekünk, pedagógusoknak. Persze ez nem egyszerű. Sokszor nekünk is nehezen megy. De egyre jobban sikerül. Egy fiúval is, aki SNI, akinek nehezen megy minden, pláne az olvasás, sok a kudarc, néha balhézik is a többivel az általános iskolában. Nálunk hang nélkül rajzol, most épp megrajzolja a közösségi házat, amit most alakítunk ki a faluban, ahol ott dolgozik az apja is, ábrázolja az udvart, mindent, a betonkeverőt, a motoros fűrészt, a biobrikettprést, a talicskát, olyan részletezettséggel hívja elő vizuális memóriájából a formákat, hogy csodálom. Ahogy dicsérem, csak mosolyog… és csinálja tovább. A tanára benéz az órára, ellenőrizni, itt vannak e a napköziből a gyerekek. Mondom, nézze már ezt a csodát, ami itt születik, a fiú keze alatt. Rápillant. Látom, dühös lesz. „Inkább azt mond meg, mit csinálsz a rajz órán az iskolában!?” A fiú felnéz: – rajz órán? Ja, ott semmit… Szeretném persze megfejteni a titkot, miért működik nálunk az, aki ott nem. De talán még jobban szeretném, ha egy nyelven beszélnénk, egy módszertant használnánk mindannyian, azt, amiben a gyerek öröme fontos. A másságával együtt. Tegnap egy fővárosi programon voltak, gyerekszínház is volt. Ilyenkor mindenki izgatott, mind menne, nehéz megértetni az indokokat, ki, miért jöhet épp most. Hazafele a hosszú úton a buszon rövid videofelvételeket készítenek a fényképezőgéppel. Az egyik fiú a riporter, szakszerűen faggatja a másikat, aki magántanulóként maradt ki az iskolából. Kérdezi a brikettkészítésről. Aztán a közösségi házról, hogy mire lesz majd ott lehetőség. A fiú válaszolgat. Nem tudom, mit csodáljak jobban, amikor a kollégám mutatja a felvételt: a kérdezőt, aki olyan hihetetlen segítő kérdésekkel kérdez, amíg azt nem hallja válaszként amit szeretne, hogy bármely gyakorló pedagógus megirigyelhetné, vagy a másikat, aki pontosan tudja, mit kell tenni azért, hogy jobb legyen az élet, és a most készülő dolgokat képes rendszerbe állítva, célokkal együtt bemutatni.
Ma pedig, jött egy másik fiú, aki ösztöndíjasunk is, órára. Úgy beszéltük meg, elmegy majd vele egy kolléganő, és megveszik, amire szüksége van, azon a 10 ezer forinton, amit ösztöndíjként kapott. Mert majdnem kitűnő. Amikor visszaérnek, ragyog az arca. – Megmutathatom, mit vettünk? –kérdezi. Átmegyünk a másik terembe, ahol először egy nadrágot mutat. Magához simítja, boldogan, mutatja, épp a mérete. – És ez? Ilyen rózsaszínt vettél valamiből?- nézek kétkedve a szatyorra. Csillogó szemmel vesz ki egy tüzesrózsaszín dzsekit. – A testvéremnek vettem. A születésnapjára. És ezt is, veszi elő a dobozból a hozzáillő csizmácskát. Cipzárosat, hogy könnyen lehessen felhúzni a halmozottan fogyatékos kislány lábára, akinek még feltehetően sosem volt ilyen szép holmija. Kérdezem, miért nem télikabátot vett magának. Tudom, hogy nincs még neki. – Most ez fontosabb volt.- mondja. Megértem. Adni akart, önzetlenül, annak, akit szeret, akinek sosem lehet ekkora öröme, mint neki, aki ösztöndíjat kap azért, mert jól tanul. Ő, akinek még sosem volt pénze arra, hogy azt vegyen, amit szeretne. És most van, de nem magának vásárol. Hanem annak, akinek még kevesebb jut. Örömből, mindenből. Nézem, a csillogó szemét. Boldog. Megölel. Köszöni, hogy ez megtörténhetett. Átérzem az örömét. Igen, azt hiszem, ezért kell küzdeni. Hogy megőrizzük bennük az ilyen pozitív dolgokat. Ameddig csak lehet. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/11/21/334-gyerekek/
335. ZAVAROS ÜGYEK 2012. november 28. Azt már megszoktuk, hogy a nyomor szülte viszonyokban nem igazán lehet tisztán látni. Régóta gondoljuk, hogy csak az a biztos, amit mi látunk, hallunk, bár néha az sem tuti. A nyomorúságban az lett a legfontosabb szabály, hogy pénzhez jussanak. És ebben a játékszabályok már régen nem azok mentén az utak mentén szerveződnek, amelyek a tisztesség felé mutatnak. Becsületesség, szolidaritás, segítségnyújtás itt ismeretlen fogalmak lettek. Sajnos, ez lassan minden közösségben jellemző lesz, elfogadható indokai mindenkinek vannak, mindenre van példa olyan körökből is, ahol a példaadás, a makulátlan jellem elvárható lenne. És ha ott lehet, itt miért ne? Hiszen ki ad ma pozitív mintát? Ráadásul úgy, hogy abból meg is él? És egyáltalán az a pozitív minta kinek a mintája? Ő úgy él vajon, ahogy azt tőlük elvárja? Egyre zavarosabb a világ, és mindez torzítja a megítélést, a viszonyulásokat mindenhol. A Hankiss Elemér felállította gondolatpárokon sokat gondolkodom, nemcsak mint pedagógus, de mint a szegregátumokban, cigány közösségekkel dolgozó is. Próbálom figyelni, hogy az általa felvetett hagyományos európai és a modern kor értékrendje közötti ellentmondások hogyan magyaráznak meg jelenségeket a többségi és a kisebbségi lét megélései és megítélései között. Mert az világos, hogy ezekkel a problémákkal mi, a többségi csoportban élők is szembesülünk. Igaz, ezt a magunk körein belül nehezebben vesszük észre. Sokkal markánsabban látják viszont sokan bennük, a mélyszegénységben élőkben, pláne a cigányokban ezeket az ellentmondásokat. Az ítélet könnyen kimondatik: ők nem akarnak európai módon élni. Nem akarják azt, amit minden kultúrált európai, hiszen nem akarnak takarékoskodni, beosztani, nem korlátozzák a vágyaikat, nem teljesítik a kötelességeiket, stb… Csak pár példa az említett gondolatpárokból, hogy értetőbb legyek: a hagyományos értékrend szerint, amit tanít az iskola is, és ugye minden felelősséget vállaló ember ezt vallja: élj takarékosan! Míg a világ ma arról szól, a számukra is elérhető információforrásokból és a többségi társadalomból is ez folyik: fogyassz! Tanítjuk, elvárjuk: becsüld meg amid van! Ugyanakkor a kor szellemisége mondja: szerezz minél többet! (Erre emlékeztet a sokat emlegetett mondat is, „akinek semmije sincs, annyit is ér”.) A – légy becsületes! és – légy sikeres! ellentmondása pedig sajnálatos hozadéka lett a mai világnak. (A tisztes szegénység: erény! – A gazdagság az igazi siker!) Lehet bogarászni az ellentétpárok között, és átgondolni saját életünket, és kimondott ítéleteinket. Én úgy érzékelem, hogy ezek az ellentmondások feszítik a mindennapokat, mindannyiunkét, ám könnyen megfogalmazott vádként jelennek meg a mélyszegénységben
élők felé, miközben azok, akik ezeket megfogalmazzák, éppúgy ennek a béklyójában vergődnek. Persze ezek az elméleti fejtegetések csak a nap végén jutnak az eszembe. Nap közben meg kellene érteni a történéseket, átlátni az információkat, bizalmat adni és kapni, hinni tudni. Ami néha pokolian nehéz. Elhiggyem azt, hogy tényleg árulják a lányt, vagy sem, megértsem, miért a mobiltelefon a legfontosabb, ha pénzhez jutnak, miért kell szakadt cipőben engedni a gyereket az iskolába abból a családból is, ahol kocsi van, vagy mi van a hűtőben befagyasztott hat csomag hús és kötelezően megmutatott liszt és olaj mellett is csak krumplit evő gyerekekkel. Mert ezeket a legnehezebb átlátni, megérteni, és ennek tükrében adekvát megoldásokat kitalálni. Nemrég, amikor egy ház ledőlt, és fedél kellett volna sürgősen egy család feje fölé, a családfő elárulta nekem, hogy pár hónappal előtte nagy hülyeséget csinált. Mert hirtelen kellett 80 ezer Ft, egy öreg autóra, és aláírt egy papírt, hogy három hónapra lemond a házáról, aztán majd visszakapja. De becsapták, és az állami gondozottként életkezdési támogatásból vett ház tulajdonjogát sosem kapta vissza. Aztán, ahogy elkezdtem érdeklődni, kiderült, nem egyedül van ezzel. Családok sokasága ment bele errefelé ebbe a „remek” üzletbe, amit az egyik falu Roma Kisebbségi Önkormányzatának vezetője hozott, azonnali kifizetéssel, ügyvéddel. Persze először nem értettem, mi ebben az üzlet. A szálak messzire vezetnek…talán kölcsönök felvétele? Spekuláció? Nyilván nem a házak valós értéke hozta ide őket. És a tömegesség jelzi, valakik nagy üzletet csináltak vele…miközben földönfutókká tették a felelőtlenül döntő családok sorát. Akik még ugyan a házaikban élnek, de már nem tulajdonosok. A modern világ értékrendje jellemzően a pénzről szól. Ez szervezi azoknak az életét is, akiknek van, és azoknak is, akiknek nincs. Ebben egyformák vagyunk. Csak a megítéléseink különbözőek. Persze gondolkodom azon is, segíthet e ezen az erkölcstan oktatás bevezetése? Az iskola, amelynek látens tanterve, éppúgy zavaros, ellentmondásos…. nem hiszem. Fogalmam sincs, mi a megoldás. És attól tartok ezzel nem vagyok egyedül. De vajon gondolkodunk e rajta elegen? Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/11/28/335-zavaros-ugyek/
336. MIT VÁRUNK EL? 2012. december 03. Nehéz a közösségben próbálkozni. Nehéz egy előremutató szándék szerint berendeződni a kis faluban, ahol magyarok, Romániából áttelepült románok és szintén onnan érkezett magyarok, oláh cigányok és romungrók, meg pár román cigány is él. Ja, és olyanok, akik „őslakosok”, és olyanok is, akik betelepülők. A költözés miatti mozgás nem jelentős, páran elmennek, néha családostól is, de aztán visszajönnek. Sehol sem könnyebb. A legutóbbi konfliktusban úgy tűnt, a legmélyebb az ellentét az oláh cigány és a romungro csoportok között, talán még mélyebb, mint a cigányok és nem cigányok között…. bár lehet, csak ebben a szituációban érzékeltük így. Mert minden konfliktus más és más. De mindegyiknek ismérve, hogy az egyéni érdek felülkerekedik a közösségin. Mindenek fölöttivé. Ezt a nyomorúság adja, mindig azt kell nézni, ki mit kap, mit tesz, mit hazudik a másik. Most úgy gondoltuk, írásban is rögzítjük, mi az, amit már közösen többször megfogalmaztunk, mit tekintünk együttműködésnek, és mit tudunk mi segítségként ajánlani. Megvitattuk már a pontjait, a betarthatóságát, azt, mit várhatunk el, milyen lehetőségeket tudunk nyújtani. Beszéltünk róla már sokat, de most úgy véltük, jobb, ha le is írjuk. Szét is osztottuk, minden családban, elolvasva, értelmezve, és kiragasztottuk a kultúrházban is, a kutyák kötelező chippeléséről szóló hirdetmény mellé. Talán a mienk betartására nagyobb esély van a cigánysoron. Az elvárásaink a gyerekek tanulásához, és a tenni akaráshoz kötődnek, a varrásba, kézműves tevékenységekbe, vagy a közösségi ház körüli teendőkbe való bekapcsolódáshoz, vagy az évszakhoz kötődően brikett készítéshez, vagy kertprogramhoz, a házak rendezettségéhez, és persze a programjainkon való részvételhez. Amit nekik, értük szervezünk, és szeretnénk, ha minél több család venne részt benne. És a megfelelő kommunikációhoz, amit úgy próbáltunk meg érthetővé tenni, hogy úgy beszéljenek velünk, egymással, mint ahogy mi beszélünk velük, egymással. Sosem lealázva, leordítva. Jeleztük, hogy aki szándékosan negatív hangulatot kelt, rágalmaz, hazugságokat terjeszt, lázít, az nem viszi előre az együttműködést. A segítségnyújtásokat ezekhez próbáljuk kötni. Azokhoz, akik képesek a lehetőségek megragadására, melyek végre már vannak, képesek a változtatás szándékának kinyilvánítására. Leírtuk ezt is. Hogy az adományokat, legyen szó ruha, cipő, vagy bútoradományról, élelmiszerekről, villanyvisszakötésről, bármilyen krízishelyzetről azok várhatják tőlünk elsősorban, akik együttműködők. Azokból a családokból visszük kirándulni a gyerekeket, táborozni, ők kaphatnak tőlünk nagyobb figyelmet, segítséget. Vannak persze kivételek, pl. a gyerekgyógyszer. Mert abban segítünk, ha tudunk, mindentől függetlenül, hiszen a gyerek nem tehet arról, ha a szülő nem együttműködő, bár pórbáljuk erre rávenni. Vagy a baba születése. Mert önerőből nincs lehetőségük az alapvető körülmények biztosítására. Meg azt is leírtuk, hogy nem segítünk, nem segíthetünk, ha bűnesethez
kapcsolódva kérnek segítséget. Pl. ha betörés, rablás, lopás, prostitúció, agresszió miatt rendőrségi beidézésre be kell utazni. Vagy annak sem, aki börtönben van, sem látogatásában, sem csomagküldésben. És büntetésben sem, ha az ilyen bűnesetekhez kötődik. A szabálysértéseket, együtt megbeszélve, mérlegeljük. Mert azok, sokszor a szegénység miatt vannak. Mondjuk pl. ha nem jó a biciklilámpa, vagy nincs láthatósági mellény. A falopás pedig nekünk is nagy fejtörés. Mert persze, nem szabad ezt sem. És reméljük, jövőre még többen készítenek majd biobrikettet. De ha nagy a hideg, nehéz a törvényeket tartani. A múltkori szemerkélő hideg esőben az egyik család, két pici gyerekkel egy elhagyott telken vagdosta ki a nyáron kinőtt bodzát, és rakták az utánuk húzott kukába a vékonyka, nyers ágakat. Hogy este be tudjanak fűteni. Mindegy, hogy ez nem kell senkinek, mindegy, hogy a falu fele ilyen elhagyott házakból áll, ha elkapják őket, szabálysértés ez is. És büntetendő. Most úgy tűnik, az írásban rögzítetteket mindenki megértette, el tudta fogadni. – Így van, és így is van jól.- mondják.- Tegyenek is az emberek valamit, ne csak kérjenek. Jönnek a rendezvényekre is. Szinte minden családból van valaki. Pénteken activityt játszottunk. Furcsa játék lett nálunk belőle. Nem a játékszabályok miatt, hanem mert ide kellett szabni. Még nem teljes a játék, csak a mutogatást, és a rajzolást próbáljuk. A magyarázatot még később emeljük be. Nagyobb gyerekek és fiatal felnőttek alkotják a párokat. A játékvezetőnek néha segíteni kell az elolvasásban. Mert aki kihúzza a kártyát, nem biztos, hogy tud olvasni. És a szavakat is ide kellett szabni. Olyanokat írni a kártyákra, amelyeket ismernek, tudnak. Amelyek az ő világukhoz kötődnek. Nincs még benne pl. az adventi koszorú. Mert senki sem tudná. Vagy a bejgli sem. De szívesen megjátszatnám a világ boldogabb felén, ki tudja lerajzolni úgy a csirkefarhátat, vagy a tarlózást, vagy elmutogatni a patkányt, vagy a közmunkát hogy pár másodperc alatt kitalálható legyen. Más tudás. Tudás ez is, igen, fontos, mégis, arra vágyom, azt szeretném, hogy ők is képesek legyenek majd játszani a bárki számára nyomdailag elkészített kártyával. El fogjuk érni ezt is. Biztosan. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/12/03/336-mit-varunk-el/
337. A SZUNO PROJEKT SIKERE 2012. december 08. Sosem gondoltam, hogy ilyen sikeres lesz. Bár még nem lehetünk biztosak a fenntarthatóságban, de úgy tűnik, jó úton haladunk. Persze tudom, ebben benne van sokak szeretete, az, hogy ismernek bennünket, támogatnak, ezzel is, ha kell, a hímzett-varrott termékeink megvásárlásával. Azt az elején tudtam, hogy olyanokat kell készítenünk, amit nem szánalomból vesznek meg az emberek. Hogy szépnek kell lennie, bájosnak, használhatónak, és a dolog szociális üzenete, mármint, hogy készítőik olyan családok, akiknek esélyük, lehetőségük sincsen munkára, továbblépésre, csak plusz adalék lehet. Tudtam, hogy a segítségnyújtás örömét meg kell előznie az esztétikai minőség iránt érzett jó érzésnek. Mert csak így lesz fenntartható a dolog. Ennek jegyében igyekszünk tökéletesíteni a termékeket, van, ami már hibátlan, és van, amin még érzik a csetlés-botlás, de egyre szebbek, egyre precízebbek a munkák, egyre hozzáértőbbek az asszonyok. Mert tanulnak. Dolgozni, együttműködni, megbirkózni a nehézségekkel. Sokan érdeklődnek ez iránt a projektünk iránt is, van, aki szeretne bekapcsolódni, máshol pedig ugyanezt szeretnék csinálni. De az ötlet, hogy a gyerekeik rajzát hímezzék ki, azt hiszem, csak itt állhat meg, nálunk, ebben a rendszerben. Mégis, az adaptálhatóság miatt próbáljuk átgondolni a siker okait. Hátha tudnánk adni egy olyan vázat, lépéssort, amivel máshol, más ötlettel, egy hasonlóan sikeres és fejlesztő, az integrációt segítő munka beindítható lehet. Ahogy ezen gondolkodtunk, érdekes megállapításra jutottunk. Talán az egésznek az innovációja épp itt, ezen a ponton ragadható meg. Az iskolai integrációs programokban a szülők bevonása általában pont fordítva történik. Azok az iskolák, akik ezt teszik, fennen hangoztatják, micsoda siker, hogy behívják a szülőket az iskolába, és ott tanítanak ők a gyerekeknek kosarat fonni, vagy bodagot sütni, esetleg mesét mondanak, vagy táncot mutatnak be. Ezek mögött az a cél van, hogy kulturális megerősítést adjanak a hovatartozásról, és persze valamiféle partneri szintű együttműködést is reprezentáljanak a szülők és az iskola között. Ja, és persze, hogy megmutassák a többségi csoportoknak a roma kultúra értékeit, erősítve az elfogadást. Ezekkel a kulcsfogalmakkal lehet sikeres pályázatokat írni az efféle projektekre. Évtizedek óta mennek ezek a programok, mégsem érzem, hogy változna valami. Talán azért nem, mert a kosárfonás tudása, vagy a bodag sütése nem ennek a világnak szól, hanem valamiféle romantikus érzés fenntartására törekszik, amit a régi cigány mesterségek, a régi cigány életérzés iránt táplálunk, amikor még minden jó volt, vagy legalábbis jobb, és aminek ma már egyre kevesebb súlya van. Mégis, görcsösen fogjuk ezt a szálat, mint a cigányok integrációjának egyetlen üdvözítő útját.
Persze nem azt mondom, hogy ez értelmetlen. Lehet része ez az integrációnak, egy erősítő, támogató, kultúra-átmentő eleme, de abban biztos vagyok, hogy ez így, önmagában nem visz előre. A Szuno programunk a „tanítást” egy olyan alapból indítja, ami a korszerű pedagógia eszközeivel a lehető legmagasabb szintű kreativitást hozza ki abból, akivel dolgozunk, a gyerekből. Olyan gyerekrajzok készülnek a művészeti oktatás során, amelyek a vizuális kommunikáció magas szintjén készült önkifejezések, azzal a gyermeki bájjal, ami plusz érzelmi töltést ad az egésznek, és melyek közléseiben az identitás természetes egyszerűséggel jelenik meg. Ezt, a biztosan sikert hozó rajzot kezdte az anyuka, lánytestvér, nagymama megtanulni kihímezni, kezdetben nem várva tőle semmit, csak egy más eszközzel történő reprodukálást. Olyan hímzések készültek, melyek képesek voltak megmutatni azokat az értékeket, melyek a rajzokon megvoltak, amelyek ilyen szempontból elronthatatlanok voltak, miközben észrevétlenül hívta életre a hímzőben is a kreativitást, mely eltűnt belőlük valamikor az oktatási rendszer kudarcos útvesztőjében, és kezdték átírni, átszínezni azokat. Nem vártunk el tőlük rajzolást, komponálást, a gyerek azt megtette ott, az órán, a megfelelő pedagógiai eszközök hatására, de a hímzés során ők is óhatatlanul alkotni kezdtek, a reprodukálás keretein belül, a formák adta biztonságban. Ha nekik kell rajzolni, megmaradunk a sztereotip virágformáknál, vagy rajzfilmfiguráknál. Mert ők nem kapták meg azt a képzést, amit most a gyerekek. Más vizuális kultúrával rendelkeznek. Így viszont különleges dolog született. Ráadásul ez a tevékenység érzelmileg is húzza őket: mi lenne motiválóbb a saját, vagy ismerős gyerek sikeres, elismert motívumainak átlényegítésnél, ami ráadásul eladható termékké alakul, olyanná, ami másoknak is tetszik? És megindult valami. Teremtő alkotás, akarat, közösségfejlődés, közös cél, hit, remény abban, hogy lehet jobb. És benne van ebben is a cigányság, a színvilággal, a bátor, öntörvényű formákkal, de úgy, hogy az a mai világhoz igazodó, a mai tudásra épít, a mai fogyasztópiacot célozza. Jobban segíti az integrációt bárminél, közöttük is, és a többségi társadalomban is. Persze nehéz ezt adaptálhatóvá tenni. De már egy sor, más jellegű tevékenységet is összegyűjtöttünk, próbálgatunk, amiben a gondolatmenet, a lépések ezen az úton haladnak. Ki tudja, talán ez a fordított megközelítés, amiben a gyerek megszerzett tudása az alap, és ennek pozitív hatását terjesztjük ki a tudást meg nem szerzett szülőkre, együttműködésre bírva őket, amiben a kor elvárásai szerint haladunk, és nem a múlthoz kötjük görcsösen magunkat, talán ez sikeres lehet. Persze ehhez egy sajátos oktatási szemlélet is kell. Mint az, amit mi megtaláltunk, és amit fejlesztünk azóta is. Kérdés, hogy ez az új köznevelési rendszer hagyja e majd, hogy továbbvihető legyen? Megtaláljuk e helyünket a szigorú központi oktatásirányításban az ilyen kísérletezésekkel? Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/12/08/337-a-szuno-projekt-sikere/
338. VANNAK CIGÁNY ANGYALOK IS? 2012. december 13. Érdekes a karácsonyra készülődés azoknál a gyerekeknél, ahol az ünnephez nem tud kapcsolódni az ajándékvárás izgalma, a karácsonyi sültek illata, vagy a szaloncukrokkal feldíszített karácsonyfa. Érdekes és szomorú. Bár az ünnepvárás előtt már érzékeljük ezt. A múltkor, még a havazás előtt rajzoltunk a gyerekekkel. Meséltem nekik a hópihék táncáról, és megsúgtam közben, hogy megfigyeltem már, ha szép képek készülnek a hóról, itt, a suliban, akkor mindig nagyon hamar leesik a hó is. Lehet, a rajzok csalogatják elő…. A jóslásomat a szokásos elgondolkodó tekintetek fogadták, majd láttam, az egyik kislány megborzongott. –Te nem szereted a havat? –kérdeztem. – Nem. Nem szeretem. – hangzott a válasz.- Azért nem, mert hideg van. És mindig fázom. Ahogy lenéztem a cipőjére, nem csodálkoztam. Az inkább nyárra való vékonyka sportcipőben tényleg fázhat. Amikor leesik a hó, akkor mindig meglendülnek a visszahívós sms-ek, a kabát, nadrág, cipő sok helyen hiányzik. Sok gyerek ébred reggel úgy, hogy hideg a szoba…és a kémények a legtöbb helyen csak este kezdenek el füstölni. Amikor megint kerül egy ölnyi vékony fa. Gyakran indulnak a tanáraink ilyenkor úgy a telephelyeinkre, hogy az autókban a festékek, rajzlapok mellett csizmák, kabátok is lapulnak, és akinek szemmel láthatóan nagyon nem a hideghez való a ruhája, cipője, arra ott, óra után ráadják. Megfigyeltem már azt is, hogy ahol ezek a gyerekek laknak, azokban a szegregátumokban sosem állnak hóemberek a házak mellett. És nem látok hógolyózó, szánkózó gyerekeket sem. A tél örömeit nem élik meg. Nagyon nem. Mert ha hideg van, és nincs megfelelő cipő, kabát, kesztyű, és a ház belül sem túl meleg, nos, ott nem kívánkoznak ki a hóba hancúrozni a gyerekek. Az utolsó két hét nálunk már az ünnepi készülődés jegyében telik. Rajzolunk a Szent Családról, a Karácsonyról, a Szentestéről. Vagy csillogó ablakdíszeket készítünk, színes mécsestartókat, és persze befejezésképp, az utolsó órán mézest sütünk. Amit haza lehet vinni. Bár gyakran hamarabb elfogy. Még az iskolában. Karácsonyi dalokat hallgatunk, éneklünk. Próbáljuk ráhangolni őket a szeretetre, a várakozásra, ígérve, az alapítvány minden jó gyereknek eljuttat valami meglepit a Jézuskától. Most a karácsonyi angyalokkal foglalkoztunk. Az egyik kislány ablakban kukucskáló gyerekeket rajzolt. Az ablakon kívül angyalok röpködtek. Amikor a színezésre került a sor, megint előjött a bőrszín kérdése. Mert azt világosan látja már, hogy a rózsaszín, az nem az igazi bőrszín…. Nyúl is a barna után, és ügyesen satírozza össze a két árnyalatot a gyerekek arcán. Az angyaloknál azonban megakad. – Vannak cigány angyalok is?- néz rám. – Biztosan. – mondom. – Miért ne lennének? Közben eszembe jut egyikük pár évvel ezelőtti díjnyertes pályamunkája, mikor a huszárok ábrázolása volt a téma, és ő egy barna bőrű huszárt rajzolt…és címként pont egy ilyen kérdését adtuk neki: „Nem tudom, a huszárok között voltak e cigányok? Szerintem igen.”
Többen odafigyelnek, aztán véleményt mondanak. Többségük szerint az nem lehet. Az angyalok nem lehetnek cigányok. Végül mind beszínezi rózsaszínnel. Az előző évekhez képest, talán már kicsit jobban várják az ünnepet. Érdeklődnek utána. Hála a ránk figyelő, kedves embereknek, és a cégeknek, akik társadalmi szerepvállalása felénk fordul, már készítjük a csomagokat. Bízunk benne, hogy sikerül majd sokuknak szeretetet, örömöt adni. Ami a másik világból jön. Amitől nagyon távol vannak. Abból a világból, aminek ők nem a részesei. Akiknek az angyalai nem lehetnek az ő világuk angyalai. De a karácsonykor onnan áradó szeretet talán közelebb hozza őket. Amit egyszer majd viszonozni is képesek lesznek. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/12/13/338-vannak-cigany-angyalok-is/
339. A MINŐSÉGI INTEGRÁCIÓ 2012. december 17. Beszélünk róla, dolgozunk benne, érte, mégsem megy úgy, ahogy kellene. Az integráció döcög. Szerintem inkább csak papíron létezik, a pályázati beszámolók szintjén, az iskolák integrációs pedagógiai programjainak beszámolóiban. Az oktatásban még felbukkan a fogalom, a munkaerőpiacon, a települések életében már ritkán. Igaz, ha gyerekkorban nem megy, logikus, hogy felnőttkorban még kevésbé. Nemrég, egy konferencián azt mondtam, hogy a cigányok zöme ma Magyarországon nem integrálódni akar, hanem asszimilálódni. Azt akarják, hogy a többség ne vehesse észre rajtuk a cigányságukat. Nemrég beszéltem egy asszonnyal, aki nem tagadta, hogy cigány, de azt mondta, ő már nem olyan, mert ő már úgy él, mint a „magyarok”. És nem tagadja a cigányságát, de nem is hangoztatja. Mert ő már inkább a „magyarokhoz” húz. Mint egy fejlődési folyamatot, úgy mutatta be a saját életét, értékrendjét. Hogy eleinte még cigány volt, de most már inkább magyar. Vagy legalábbis annak akar látszani. Beolvadni szeretne. Furcsa volt hallgatni. És nem először hallottam tőlük ilyet. A továbbtanuló gyerekek szinte kivétel nélkül úgy nyilatkoznak, hogy inkább letagadják a cigányságukat az új közösségben, amíg csak tehetik. Ez nyilván a többségi társadalom elutasító, kirekesztő szerepe miatt van így. Amit erősít a média, a szélsőséges nézetek, sztereotípiák kihangosításával, és gyakran a politikusok is, a megjegyzéseikkel, vagy utalásaikkal. Mert ahol a cigány szitokszó, ott nem lehet büszkének lenni rá. Akkor, ott, a konferencián egy roma értelmiségi reagálása megcáfolni igyekezett engem, hogy ők igenis cigányként akarnak élni, büszkén, de ebből csak azt a következtetést vontam le, hogy lehet, ahol ő él, ott ez büszkén kimondható, ahol én élek, ott nem ezt tapasztalom. És meg sem tudom jósolni, mikor változik majd a helyzet. Egy másik helyen is beszéltem erről. Ott egy hozzászóló azt mondta, összehasonlítást téve más nemzetiségek helyzetével, akik itt élnek, hogy az identitás vállalása magánügy. És ha valaki asszimilálódni akar, tegye. Szerinte természetes, hogy bele akarnak olvadni abba a közegbe, ahol élnek, és nem „mások” akarnak lenni. Sokat töröm a fejem ezen. Hogy mi lenne a legjobb. Azt világosan látom, hogy mindenki az asszimilálódásukat akarja. Persze csinálunk látszatprogramokat, amitől azt mutatjuk, hogy nem. Nehéz megtalálni, mi a jó út. Hiszen nyilvánvaló, hogy a többségi társadalom szabályaihoz alkalmazkodniuk kell, kommunikációban, életvitelben. És az is, hogy a kultúrájukat, táncukat, zenéjüket, meséiket, öltözködésüket, másságukat kifejező dolgaikat meg kell őrizniük, hogy ebből építkezhessenek.
De azt is látom, hogy ez nem elég. Ez nem ad elég alapot az integrációhoz. Legalábbis a minőségi integrációhoz nem. Azt hiszem, ahhoz más kellene. Elfogadás, értékkeresés. Egymásban. Le kellene hántani a nyomorúságot a cigány identitásról. Megkeresni az emberi értékeket. Amelyek jelen vannak mindenkiben, függetlenül attól, cigány, vagy nem cigány az illető. Mert az emberi értékekben benne van a másság is. Hiszen mindannyian megismételhetetlenül mások vagyunk. Persze látom azt is, hogy sokszor maguk a cigányok is az elfogadás ellen dolgoznak. Nemrég Pestre utaztam, és az állomáson várva látom, hogy a bent álló vonatról leszállítanak egy párt. Azt hiszem nem volt jegyük. A férfi ordítva szitkozódott, mocskos szavakkal vádolta a kalauzt, berúgta az állomás ajtaját, és kiabálva vonult végig előttünk. A szeme villogott, látszott, azt keresi, hátha valaki megszólítja. Az asszony zavartan vigyorogva ment utána, érezte, ciki a helyzet, de nem csitította, nem merte. Mikor kimentek végre, mindenki fellélegzett. Igen, ilyen is van. Ezt kár lenne tagadni. Sokan aztán eddig látnak, és nem tovább. Ebből levonják a következtetéseket, és kialakítják a megingathatatlan véleményeket. Pedig én tudom, hogy ebből nem szabad általánosítani. Jól emlékszem a falura, amikor elkezdtük. Az agresszív jelenetek mindennaposak voltak. Egymással, és velünk is. A türelmes jelenlét, a segítő alapállás lassan, de biztosan szorítja vissza azokat a jelenségeket, amelyek gátjai az integrációnak. Azt hiszem, az alap, hogy mi a cigányságukat természetes tényként kezeljük, nem „átmeneti állapotként”, amiből majd, megfelelő hatással „fejlődhetnek”. És velük lassan eljutunk oda, hogy megláthassuk az emberi értékeket. És ők is képesek már megmutatni azokat. Cigányként. Szeretem mostanában őket nézni. Nem szólni, csak leülni, és nézni, ahogy a közösségben működnek. Figyelni őket, hogy szólnak egymáshoz. Ahogy megbirkóznak a nehézségekkel. Mostanában sok dologgal megörvendeztettek. Szervezésekkel, mondatokkal, ötletekkel, odafordulásokkal, munkákkal. Mosolyokkal. Azzal, hogy egymás felé is lépéseket tesznek, és a „magyarok” felé is. És a „magyarok” is feléjük. Mert már érzékelhető a kölcsönösség. Persze sok megerősítés kell még, hogy megszilárduljon. Hogy a látszat-integráció minőségi integrációra váltson. Itt, ebben a kis közösségben. A nagyobbakkal még több munka lesz. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/12/17/339-a-minosegi-integracio/
340. KARÁCSONY 2012. december 22. Sok rossz van mostanában a világban. De vannak jó dolgok is. Talán furcsa ezt pont tőlem hallani, aki egy leszakadt réteg esélyteremtésén dolgozik, de így érzem. Rossz nyilván ez a többszintű küzdelem, aminek minden szintje konfliktusokkal terhelt, hiszen harcolunk a családokkal, hogy a generációk óta kialakult beidegződéseket átformáljuk olyanná, ami a megváltozott világhoz jobban illeszkedik, és az intézményekkel, akik még mindig görcsösen ragaszkodnak ahhoz, hogy a tekintélyelvű módszerek eredményre vihetnek. Teszik ezt a nélkül, hogy meg akarnák érteni őket, próbálják rájuk kényszeríteni azt a szabályt, melyhez azonban nem társítanak lehetőségeket, csak kötelezettségeket. Persze nem tehetnek mást, hiszen őket a harmadik szint, a döntéshozók szintje vezérli, és ami ott üzenet, az sokszorosan felerősödve jogosít fel itt, szorítva őket ki mindenből, bűnbakká minősítve mindannyiukat, kivétel nélkül. Ezt pedig kihangosítja az a réteg, aki meggyőzhetetlenül sodorja a helyzetet valami olyan felé, amiről azt hittük, nem történhet meg többé. De jó is van. A családokkal elindult folyamatok egyre pozitívabbak. Ahol már lehetőséget is tudunk adni a munkára, elmozdulásra, ott megindultak a dolgok. Ennek örömét együtt éljük át, erőt adva egymásnak. Az intézményrendszerrel is egyre jobb a viszony, bár itt lassabban tudunk eredményt felmutatni, elfogadtatni a „lehetne másképp” gondolatát, főleg most, amikor jó ideje az átalakulások miatt mindenki az egzisztenciáját félti. Megértjük őket, hisz tényleg nehéz így, ezt mi is a saját bőrünkön érezzük. És, ha még nem is realizálódott, de döntéshozói szintről is kaptunk pozitív jelzést, ami a munkánk folytatására némi reményt adhat. Az igazi öröm azonban az a szeretet, odafordulás, amit most, karácsony előtt megtapasztalhattunk. Évek óta érezzük, hogy egyre több a segíteni akarás. Egyre több ember gondolja azt, nem jól van így, ahogy alakulnak a dolgok. Velünk együtt tudják, hogy a gyerekek nem tehetnek semmiről. Sem gazdasági válságról, sem politikai helyzetről, sem a terjedő gyűlöletről, kirekesztésről. Mert a gyerekek csak egyet akarnak: gyereknek lenni. Örülni, csodálkozni, mesékben hinni. És a világnak nincs joga ezt elvenni tőlük. Senkinek sincs joga ehhez. Jöttek hát cégek, akik adományokat gyűjtöttek a munkatársaik körében. Mások az üzletfeleik megajándékozása helyett egy gyerekrajzos képeslapot küldtek karácsonyra, és az ajándékra fordítandó pénzt a társadalmi szerepvállalásra tették fel, és a mi munkánkat támogatták vele. Pedagógusok, akik az ország szerencsésebb felén azt gondolták, hogy azoknak a gyerekeknek is meg kell ismernie ezt, akiket ők tanítanak, segítve azokat, akiknek mindenből kevesebb jut. Főleg lehetőségből. Ők is gyűjtöttek. Meg baráti társaságok, közösségek, akik tűzifát, cipősdobozos ajándékokat, vagy éppen filmvetítést hoztak. Naponta kaptunk postán is csomagokat, magánemberektől. Ismerősöktől, akik rendszeresen segítenek minket, és ismeretlenektől, akikkel sosem váltottunk emailt sem. De hallottak, tudnak rólunk, és segíteni akartak. Legalább karácsonykor.
Voltak közöttük olyanok, akiknek van. Fölösleg is. És olyanok is, akik maguk is nagyon beosztják, ami jut, mégis szorítottak kicsit ki belőle, mert tudják, van, akinek még nehezebb. Ki használt ruhával, ki játékkal, könyvvel, ki szaloncukorral, csokival, élelmiszerrel, ki pénzadománnyal segített, ránk bízva, hogy vegyük azt rajta, ami a legszükségesebb. Hogy az ünnepen mindenki boldog legyen. Vagy legalább egy kicsivel boldogabb, mint máskor. És jöttek is, volt, hogy naponta három különböző helyről érkeztek vendégek, heteken át pakoltunk, csomagoltunk, szortíroztunk. Több mint 600 gyerekhez mehetett így el általunk a Jézuska, olyan családokhoz, akiknél a karácsony olyan lett volna e nélkül, mint a többi nap, üres asztallal, alig fűtött szobával, játékok, csoki, ajándék nélkül. Az adományokból itt tizenhárom faluban jutott. És egyet felvettünk még, ahová még senki sem vitt a rászorulóknak. Nem láttuk, csak hallottuk, hogy torokszorító jelenetek voltak a használt ruhák szétosztásánál. Amikor szóltunk, hogy jut nekik is, nagyon boldogan jöttek be a gyerekeknek szánt ajándékokért. Valamennyit “spájzoltunk” is az adományokból. Mert tapasztalatból tudjuk, a január hosszú lesz, nagyon, és a hideg csak nehezíteni fog a helyzeten. Pénteken késő estig csináltuk. Novembertől. A legtöbb hétvégén is. Nem bírtam még mindenkinek visszajelezni, akiknek tudom az emailcímét. Egyszerűen nem bírtam idővel, erővel. De pótolni fogom majd. Mert tudom, fontos a visszacsatolás. Mindenkinek. Ma még jó néhány sms, telefon jött. Akik nem értik meg, hogy mi is emberek vagyunk, ennyit bírtunk, vagy nem tudják elfogadni, hogy mi nem ítéltük meg annyira rászorulóknak őket, mint a többit. Átkozódnak, fenyegetőznek. De nem miattuk izgatom magam. Hanem azok miatt, akiket nem tudtunk elérni. Azok miatt pl. akik levélben kerestek meg az ország különböző pontjairól, segítséget kérve. Csak remélni tudom, hogy más szervezetek elérték őket is. Vagy azok miatt a gyerekek miatt, akik itt vannak még, a környező falvakban, de nem bírtuk elérni őket, akármennyit dolgoztunk is. Próbálom ezt elhessegetni magamtól, de nem megy. Nem tudom, mikor veszítettem el a boldog hátradőlés képességét, hogy megelégedetten tudjak visszanézni arra, amit végeztünk. Mindig az nyomaszt, amit nem sikerült megoldani, ahol nem sikerült segíteni. A probléma nem ereszt. A markában tart, újra és újra, mutatja az erejét, jelzi, hogy legyűr. Hogy ő az erősebb. Azért most mégis örülök. Mert egyre többen állnak mellénk, és szeretetükkel, figyelmükkel erőt adnak nekem is. Bizonyítják, hogy nem olyan rossz a világ. Hogy a jók többen vannak. És ez fényesebbé teszi a karácsonyt mindenhol. Náluk is, és ott is, ahová szeretetüket küldték. Köszönöm mindenkinek. A rászorulók nevében is. Már befejeztem az írást. Épp fel akartam tenni, de ezt most kaptam. Muszáj idetennem a végére. Úgy, ahogy írták. Mert nemcsak nekem szól, hanem minden segítő embernek. “kívánunk az urtol áldot örömteli ünnepeket. és minden kolegájának és mindenkinek köszönjük a munkájukat amit tetek értünk.” Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/12/22/340-karacsony/
341. MILYEN VOLT? 2012. december 27., Nehéz összegezni ezt az évet. Főleg ami a sulinkat illeti. Az alapítványi fenntartású, alternatív módszereket alkalmazó és fejlesztő, művészeti képzést folytató, esélyteremtésre fókuszáló iskolánkét. Talán már a jelzők is mutatják, nem volt egyszerű évünk. Mert ezek az új oktatási rendszerben nem a zászlóra tűzött fogalmak. Az előző tanév még megvolt, a már megszokott finanszírozási „éppen csak” menetében. Aztán jött a nyári pályázat, amibe nem fértünk be épp azzal, amiben talán a legjobbak vagyunk. Majd a teljes csődhangulat után a támogatók odafordulása, a hihetetlen segíteni akarás, megerősítés, a média támogatottság szerencsére hamar visszaemelt minket a napi nehéz, de boldogságos munkába. Aztán mindennek hatására a miniszteri telefon, ami még az államon belül maradás lehetőségét is felvillantotta, bár várjuk még mindig annak realizálódását. Ezek voltak az egyedi, felénk irányuló, pozitív hatások. De az általános intézkedések zűrzavara éppúgy hatott ránk is, egészen az év végéig, és fog tovább is, januártól. Most azt tudni, a tanév végéig, aug.31-ig kapunk finanszírozást, éppúgy a bérekre, mint az államosított önkormányzati iskolák. Ennek szempontjai, hogy milyen elvek szerint, hány főre, mennyire lesz ez a bérezés alkalmas az intézményi specifikumokra, és főleg, hogy mikorra tisztázódik ez le, az persze még bizonytalanságot fokozó, megválaszolatlan kérdés számomra. Persze jó lenne tudni, hiszen a fizetések, és járulékok utalását biztosan kellene látnunk januárban. A sok kérdés mellett, jó lenne tudnunk pl. a bérleti díjakat is, az eddig megkötött szerződések az államosítással ugyanis érvényüket vesztik, és nem tudni, a kormányhivatalok erről hogyan vélekednek majd. A települések eddig ingyen a rendelkezésünkre bocsátották délutánonként az amúgy is fűtött és világított tantermeket, sőt, szeptembertől, látva a fennmaradásért folytatott küzdelmünket, még a székhelyünkön is elengedte az önkormányzat, az addig kirótt bérleti díjat. Mert mindenki fontosnak tartotta, hogy ott legyünk a településen, és nyújtsuk a művészeti képzés lehetőségét ott is, ahol ez egyébként a gyerekeknek elérhetetlen lenne. És tették ezt azért, mert tudják azt is, ennyi hátrányos helyzetű gyereknél nincs lehetőségünk a bérleti díjak fizetésére. Kérdés, hogy majd erről hogyan dönt az új felállás? Erről is központilag és egységesen? Mikor? Mi lesz, ha tavasszal olyan összeget mondanak, akár visszamenőleg is, amire nem vagyunk, nem lehetünk felkészülve? Azt mondják persze, most nem érezni majd semmit. Változatlanul folyik majd minden tovább, csak épp a fizetések jönnek máshonnan. Nem tudom. Nagyon szeretném a költségvetésünket úgy tudni megcsinálni, hogy lássam honnan, mikor, mire számíthatunk. Most csak az „örökbefogadó” támogatókét tudom biztosan. A civilekét. A következő tanévbe még bele sem gondolunk. Most is annyi a kérdőjel, annyi a bizonytalanság, az illeszkedés hiánya, hogy fogalmunk sincs semmiről. Persze furcsa ebben az egyetlen, már kötelező elemről gondoskodni: a névváltoztatásról. Az eddig kötelezően előírt Művészetoktatási Intézményt most, december 31-ig, Művészeti Iskolára kellett
változtatni. Mintha ez lenne a legfontosabb. Azt sem tudjuk, miből és hogyan maradhatunk fenn, de a nevünket, azt meg kell változtatnunk. Gondolhatnánk, ez talán jelentheti azt is, biztosan számol velünk az új rendszer, hiszen minek nevet változtatni ott, amit nem akarnak már, minek ott költség rá, bélyegzőcsere, stb., de sajnos ez nem erősít meg. Annyi minden volt már ebben az évben, biztos kijelentések, szóban is, írásban is, aminek aztán másnap az ellenkezőjét kellett magunkra vonatkoztatni, hogy nincs már bennünk hit és bizakodás a nyilatkozatok, utasítások tartalmára vonatkozóan, csak fájóan üres, örömtelen kötelezettség. Szerintem sokan ezért már nem is kapják fel a fejüket a pedagógusok közül semmire. Ez valahogy hozzájárul az „úgy sincs jelentősége semminek” érzéséhez. A vegetáláshoz. Azt gondolom, ez igazán káros. Mert az egzisztenciájában elbizonytalanított pedagógus, a tartalomban, módszertanban megkérdőjelezett oktatás, pl. a 60 órás tanfolyammal elsajátítható új tantárgy, az erkölcstan, és a többi dolog, aminek nem látható az indoka, célja, értelme, hatása, gyakorlati hasznosulása, az nem ad biztos alapot ahhoz, hogy a gyerekek elé odaállhassunk. Pedig ott, előttük, a legfontosabb a hitelesség. A bizalom. Az öröm. Valahol egyszer azt olvastam, a pedagógus az „örülős szemével” tud hatni leginkább a gyerekre. Nem tudom, sikerült e palástolnunk előttük ezt az évet. Nem volt egyszerű, de igyekeztünk. Csak belül változik valami. Lassan, alattomosan lesz úrrá belül bennünk a bizonytalanság és a kétségbeesés. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/12/27/341-milyen-volt/
