L. RITÓK NÓRA
A NYOMOR SZÉLE BLOG / 2016
TARTALOMJEGYZÉK 505. Szeretnem kellene a focit ............................................................................................ 3 506. A rés .............................................................................................................................. 5 507. Merre tovább? .............................................................................................................. 8 508. Mínusz tíz alatt .......................................................................................................... 11 509. A felelőtlenség felelőssége ....................................................................................... 13 510. Mi tekinthető ma jó példának? ................................................................................ 15 511. A mobilitás ................................................................................................................. 18 512. Helyreigazítás ............................................................................................................ 21 513. A munka fontossága ................................................................................................. 24 514. Születéstől temetésig ................................................................................................ 26 515. Március 15-e.............................................................................................................. 28 516. Az egyház és én ......................................................................................................... 30 517. Lakhatás .................................................................................................................... 33 518. Kommunikáció a kétféle világban ............................................................................ 36 519. Roma tradíciók és az integráció ............................................................................... 39 520. Kiüresedett mondatok .............................................................................................. 42 521. A roma integráció ma „nem szexi” .......................................................................... 45 522. Leamortizált anyaszerepek ....................................................................................... 48 523. A fejlesztések eredményessége és eredménytelensége ........................................ 50 524. A változások üzenetei ............................................................................................... 53 525. Gyakran ismételt kérdések ....................................................................................... 55 526. És mi a helyzet a világban? ...................................................................................... 58
505. SZERETNEM KELLENE A FOCIT 2016. január 04. 2016-ban ezt a célt tűztem ki magam elé. Hogy másképp gondolkodjak a futballról, mint eddig. Mert eddig nem igazán érdekelt a dolog. Sőt, az utóbbi időben kifejezett ellenkezést váltott ki belőlem. De most már el kell ismernem, nincs mese, alkalmazkodnom kell. Más is azt mondja, hogy ez van, el kell fogadni. Szeretnem kell a focit. Újra és újra ismétlem magamban. Meg kell értenem, hogy igen, a legfontosabb területe lett a felsőoktatásnak a sport, főleg a foci persze, és nem szabad azt hinnem, hogy a támogatás, amit a sporttudomány kap, igazságtalanul sok a többi szakember képzéséhez képest. És el kell fogadnom azt is, megváltozik majd minden, ha az általános iskolákban is ott lesz majd a focioktatás, mint a…. minek is? Hát, mint minden fejlődésnek a záloga, ettől majd helyrebillen a közoktatásban is minden. (Addig majd még ki kell találnom valami védhető magyarázatot azoknak a gyerekeknek, akikkel eddig azért harcoltam, hogy a suliban ne szotyizzanak.) Szeretnem kell a focit. Sulykolom magamba a mondatot. Hiszen a sport, főleg ez, majd egészségesebb nemzetet ad, mentálisan is és fizikailag is, és az egészségügy szerkezete is átalakul majd, elég lesz a foci által ki nem védhető környezeti ártalmakra a mostani orvos-nővér kapacitás, legfeljebb a sportkórházakban kell növelni majd a személyzetet, de az átcsoportosítással biztosan megoldható lesz. Szeretnem kell a focit. Mert közösségfejlesztő, csapatépítő. Sőt. Nemzeti. Nemzeti büszkeségünk. Nemzeti hírnevünk. Egységbe rendez. És én sem lóghatok ki, csak azért, mert nekem nem ez a legfontosabb. Át kell strukturálnom magamban az eddigi értékeket, amit eddig tanultam, magamba szívtam. Nem lesz egyszerű, mert 55 éves vagyok, ráadásul nő. De meg kell próbálnom. Szeretnem kell a focit. Ismétlem újra és újra. Mert a munkámban is fontos lesz. Az integráció eszköze lehet. Hiszen minden fiúnak az álma a foci, és azt alapból tudja, élvezi minden magára valamit adó férfi, a foci fegyelmet ad, együttműködést fejleszt, sőt, még a szurkolói táborral is erősíti az összetartást (így csodás, mert a nők is bevonódhatnak), bár itt a kommunikációval kapcsolatban vannak fenntartásaim. És forrás is erre lesz majd, egyesek már tudni vélik, mindenhova kell sportcsarnok, ezek építése majd fellendíti a gazdaságot itt is, meg mindenhol. Ki tudja, lehet, még a közlekedést is segíti majd. A kis faluban, a napi háromszori buszjárat helyett lehet akár kisvasút is. Hallottam már olyat. Különben lehet, ezt az egészet rosszul gondoltam eddig az integrációval kapcsolatban. Nem is az asszonyokra kellett volna építenem a közösségfejlesztést.
Most is olyan programot viszünk, amiben a háztartásvezetés, a családtervezés, a családon belüli erőszak, kommunikáció, gyereknevelés a téma…. ahelyett, hogy meccset néznénk, és felkészülnénk erre a már egyre általánosabban támogatott nagy közösségi elköteleződésre. Olyanokkal foglalkoztam eddig, mint önfenntartási képességek fejlesztése, meg munkavállalói kompetenciák kialakítása. Ezekre kerestem forrást, pályázatokat, támogatókat, lehetőségeket. Kellene szeretnem a focit, de nem megy. Ordítani tudtam volna decemberben, mikor egy szakpolitikai egyeztetésen, ami az antiszegregációról szól, meghallgathattam egy csodás történetet, a focista cigány fiúról, aki a focival tört ki a nyomorból. Akinek nem volt kabátja, de focizott. Nem evett, de focizott. És végül, bekerült a csapatba. Bocsánat. A Csapatba. És most karrier előtt áll. Mert sikerült. Mert megy ez. Ugye. Na ugye. Meghallgathattam, mint pozitív sztorit, egyben összegző üzeneteként a deszegregációs tervezetnek, meg kellett volna bizonyára hatódnom is, de nem ment. Aztán, az előadást dicsérő hozzászólások után még szégyelltem is magam. Mert ugye, mondták mások, így kell az integrációról beszélni. Indulat nélkül, az arcába tolva a kétkedőknek egy ilyen sztorit, a maga tényszerű nagyszerűségével. Én meg előtte megint indulattal beszéltem ott arról, hogy a deszegregáció terén nem sokat értünk el. Mert a törvények ellenére folyik tovább a szegregált oktatás, sőt terjed is. Szeretnem kellene a focit. Mert azt mondják, erre épülnek majd ezután a pályázatok is, a fejlesztési lehetőségek. És erre fordítódnak olyan fölösleges pénzek is, mint pl. a gyermekétkeztetés maradványa. És ezekkel lehet majd túlélni, továbblépni. Ehhez lesz majd infrastruktúra, oktatási programok, minden.Persze ahhoz, hogy ezeket én is elérhessem, nem szabad ilyen ironikus cikkeket írnom. Ígérem, ez az utolsó. Próbálom hát, hogy elfogadjam a focit körülvevő dicsfényt. Aminek jó nagynak kell lennie, hogy elnyomja a gyerekszegénység sötét foltját. Egyelőre még nem megy. Itt nem. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2016/01/04/505-szeretnem-kellene-a-focit/
506. A RÉS 2016. január 10. Nem most fogalmazom meg először: akkora rések vannak a rendszeren, amit nagyképűen szociális hálónak hívunk, hogy abban sokszor eltűnnek családok, gyerekek. Ha történik valami visszafordíthatatlan, akkor mindenki a másikra mutogat, a felelőst keresi, akinek a nyakába varrható a dolog, akit majd a vizsgálat lezárása után el lehet marasztalni. És ezzel kész is. Az akta lezárva. Pedig mindenki érzi, tudja, hogy a rendszer működik rosszul, de arra irányuló változásokat nem látni. Nem íródik át a protokoll, nem lesz több ember ott, ahol több a baj, nem lesznek többletforrások bevonva, nem szerveződik új struktúra, amiben elébe mehetnénk a problémáknak, marad minden a régiben. Persze cirkusz is csak akkor van többnyire, ha gyerekekről van szó. (Na meg persze, ha a nyilvánosság is bevonódik.) Ha felnőttről, akkor még rosszabbul fest a helyzet. Ha meg öregről, pláne. Írtam már arról is, mennyire rémes a mélyszegénységben élő, otthonába bocsájtott pszichiátriai betegek helyzete, gondolom persze, a többié is, de itt többszörös a tényező, ami bonyolít, és megoldhatatlan helyzeteket teremt. Utaltam már arra is, milyen iszonyatos helyzetek teremtődnek azokban a családokban, ahol a szülő kezelés alatt áll, és ott, mindent félretéve segítünk mi is, hiszen nélkülözhetetlen, hogy folyamatosan legyen gyógyszer, felülvizsgálatra való beutazás, mert tudjuk, látjuk, mi csapódik le ebből a gyerekeken, és hogyan teszi őket tönkre az együttélés a beteg szülővel. Meséltem már arról, mennyire nincs információáramlás a gondnokoltak kórházi kezelésében, mert a nem pszichiátriai területen dolgozó orvosnak nem kötelező utánanéznie, a páciense milyen mértékben cselekvőképes, és dönthet-e pl. arról, hogy gyereket vállal, megszüntetve a fogamzásgátló eszköz használatát, és így, akár teherbe is eshet a pszichiátriai gyógyszerek szedése alatt. Vagy, az élet más területén is, pl. miféle kezességeket íratnak alá olyanokkal a bankokban, akiknek a döntései az egészségügyi állapota miatt korlátozottak, úgy, hogy a gondnoka nem is tud róla. Szóval, írtam már effélékről, de mindig van újabb történet, megoldhatatlan helyzettel. Most is próbálok keresni megoldást, telefonálgatok, kínunkban nevetünk, mikor az, akitől legutóbb próbálok segítséget kérni, megkérdezi: te mindig ilyen bonyolult ügyekbe botlasz? Nem találsz egyszerűbbeket? Hát ez sem az. Írtam már róla is, a kábítószerre rászokott lányról, róla, aki az orrom előtt lett gyönyörű, jó képességű cigánylányból egy emberi roncs, aki mára már nagykorú lett, novemberben múlt 18. Eddig sem volt egyszerű vele a rendszerben, a családi körülményei és az öntörvényűsége miatt, de innen még bonyolultabb lett a helyzet. A kábítószer szinte kötelezően kapcsolta a prostitúcióhoz, többször került el
innen, eleinte csak a fővárosba, később külföldre is. Legutóbb a minisztériumból hívtak, akkor épp Németországban szedték össze az utcán, minket is kerestek, hogy tudunk-e valamit a társadalombiztosításáról, és kértek biztos információt arról, hogy a helyi kórház fogadja majd. Hívtam a kórházigazgatót, szerencsénkre ő partner, fogadják, persze. Aztán a Gyámhivatalt, itt is jól bejáratott partneri kapcsolatban dolgozunk, gyors tájékozódás, igen, a gondnokságot nem vállalja az anyja (külön történet ez is), a folyamatot elindították, halad az ügy a protokoll szerint, de lassú, próbálják sürgetni. Hazahozták, bekerült a pszichiátriára. Megnyugodtunk, jó helyen van. A karácsonyi látogatásunknál a nővérek jelezték: a kórház hazaengedi majd. Újabb telefon, kértem, ha lehet, ne tegyék, mert mi pontosan tudjuk, hova megy haza, és azt is, hogy ahol hatan laknak egyetlen szobában, abban a faluban, ahol a herbál és más szer is mindennapos, visszacsúszik azonnal, mint az utóbbi években mindig, és a vége az lesz, hogy megint kiviszik külföldre. A kórház mégis kiengedte. Két nap múlva az anyja vissza is vitte, ott jobb helyen van. Mi örültünk, hogy a két nap alatt otthon maradt, és szedte a gyógyszereit. Aztán újabb telefon jön. A pszichiátrián nem tartják tovább, orvosilag nem látják indokoltnak. Értik, hogy nincs hova mennie, de ott nem maradhat, erre nincsenek berendezkedve, mondják. Mikor kérdezem, ezek szerint meggyógyult? Azt nem mondta – mondja az orvos – valamiféle intézeti elhelyezés kellene. Hívom a Gyámhivatalt, hogy megtanácskozzuk, mit tudunk tenni? A folyamat halad, de mire a gondnokság alá helyezési eljárás lezárul a bíróságon, az hónapokig eltart. A kórház meg addig nem vár. Itt zárult a kör. Hova menjen? Kérdezem tőle is, mit gondol erről? Hát, otthon nem lenne jó helye… mondja… és fél is, ha hazamegy, megint megjelenik az, aki eddig is kivitte külföldre. És ő nem akar menni. Nem akarja azt az életet. De akkor hova menne? Vállat ránt. Nem tudja… Na, most mit csináljunk? Menjek a rendőrségre? Hogyan bizonyítom, hogy ez a leszedált, skizofrén és anfetamin-függőséggel élő, ma már nagykorú lány, aki ráadásul akkor is öntörvényűen élt, mikor még a szer nem tette tönkre, szóval, hogy őt valaki kényszerítette arra, hogy prostituálódjon? És ha bebizonyosodik, akkor mi van? A rendszer nem tudja megoldani a helyzetet. Rés van benne, a protokollok összehangolatlanok, a hónapos időelcsúszást nem kezelik. A felelősség? Az anyja szerint nem az övé. A kórház szerint sem. A kijelölt ideiglenes gondnok már megvan, de mit tehet? A pszichiátriai intézeti várólista hosszú… és a lánynak semmi jövedelme. Ki fizetne utána? Miből? A lány? Csak rá kell nézni. Nincs döntési képessége birtokában. El kellene engedni… nekem is. Valami miatt mégsem bírom. Pedig mennyivel könnyebb lenne, azokat néznem, akikkel sikerrel bajlódunk, róla meg nem tudomást venni. Ott a példa, hogy ezt kell csinálni, nagyban is. Nekem is meg kellene tanulnom. De nem megy.
Telefonálok hát, tanácstalanul, keresgélek, hogy nincs valahol az országban olyan civil szervezet, aki segíthet? Mert itt tényleg nincs más lehetőség. Ezen a területen sem. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2016/01/10/506-a-res/
507. MERRE TOVÁBB? 2016. január 17. A hét elején döntöttem úgy, hogy nem tudom képviselni tovább az integráció ügyét az EMMI Antiszegregációs Kerekasztalában. Írtam egy hosszabb levelet arra a listára, ahol a kapcsolatot tartottuk, aztán kiírtam a facebook oldalamra is, mert nem akartam titokban, az méltatlan lett volna hozzám, bár nem kívántam túl nagy feneket keríteni sem az ügynek. Ez az én keservesen meghozott döntésem volt, amire tulajdonképpen a három év alatt többször eljutottam, de mindig reménykedtem, hogy változik valami, és az egyre gyérülő alkalmakkal összehívott kerekasztal nem kommunikációs fogás lesz csupán. De nem sikerült valós eredményeket találnom ebben a munkában, inkább az időhúzást láttam, és nem akartam egy látszatmunkát igazoló eszköz lenni. Azért is nehéz volt, mert mindig azt mondom, arra törekszem, hogy az állam működési hibáira rátelepült tevékenységeinkkel, szemléletünkkel, innovációinkkal, tapasztalatunkkal beépülhessünk a rendszerbe. Hogy civil szervezetként megtaláljuk abban a helyünket, javuljon ez által a szolgáltatások minősége, és hatékonyabb lehessen az integráció, az esélyteremtés. Hú, ez olyan szépen hangzik, mint egy politikai szlogen… bármelyik párttól. Meg azt is tudom, hogy nekünk kormányoktól függetlenül keresnünk kell a lehetőségeket erre, mert a munkánk „célcsoportja” mindig ott van és ott lesz a szegregátumokban, változatlanul, kormányok óta, mi értük dolgozunk, és mert a társadalmi közeg (összes törvényi szabályozásával, szervezeti struktúrájával, intézkedéseivel, protokolljával, kommunikációjával), ami körülveszi őket mindig kormányfüggő, így egyszerűen muszáj kapcsolódási pontokat keresnünk. Az egészben az a legnehezebb, hogy folyamatosan változik mindig, minden. Egy fix pont van csak, a szegregátumok nyomort bebetonozó világa, az egyetlen folyamatjelleg itt a gyerekek felnőtté válása, amiben bénító a megtapasztalás: újabb generáció ismételte meg a szülők életútját. A hírt sok média átvette, nyilván, mert (bár ez tényleg nem volt szándékolt) egybeesett a kilépésem a miskolci középiskolák által indított akcióval, no meg az egészségügyben elindult hasonló, a rendszer működésével egyet nem értő hangokkal, szervezkedésekkel. Azt is tudtam, ez apropó lesz az ellenzéki pártoknak, hogy beleálljanak ebbe is, bár én nem szeretném továbbra sem a munkámat politikai elköteleződés szerint végezni. A levelemben is írtam erről: „A döntésemnek nem politikai oka van. Ha ezt most egy baloldali, liberális kormány szervezné így, akkor is tisztelettel megköszönném a lehetőséget, és felállnék.”
Az okot, bár az EMMI közleményével ellentétben közötte volt a rendelettervezet számomra alapjaiban nem vállalható indoklása, és a külső szakértőkkel készíttetett deszegregációs tervvel kapcsolatban megfogalmazott kritikám is, összefoglalva így fogalmaztam meg: „Úgy érzem, próbálkoztam, de ezzel a szemlélettel, tempóval, viszonyulással nem tudok azonosulni, mert nem ezt képviselem a terepi munkámban, és a morális felelősségvállalásommal ellentmondásban van.” Hogy most mi lesz? A munkánknak ezt a szintjét átmenetileg elengedem. Pont úgy, mint amikor a legnehezebb cigány családokkal dolgozva azt mondjuk: nem erőlködünk tovább, egy időre elengedjük a köztünk levő szálat, és várunk türelemmel egy olyan helyzetre, mikor újra felvehető. Mert nagyobb veszteségeket élünk át, ha nyögvenyelősen erőltetjük, esetleg úgy csinálunk, „mintha”. És elengedjük ezt magunk miatt is. Hogy ne olyan szituációban dolgozzunk, ami felőröl minket is. Ahogy ezen gondolkodtam, azt hiszem, megtaláltam az okát annak is, amit tőlünk, tőlem sokszor megkérdeznek: hogy mi miért nem égünk ki? A burnout jelenség akkor következik be, ha az ember folyamatosan a kudarcokkal szembesül, ha állandóan lepattan a problémáról, ha nem tudja megértetni mit akar, ha lassan kiapad az az érzelmi kút, amiből a motivációja táplálkozott, stb. Nos, a mi titkunk azt hiszem a komplexitásban rejlik. Abban, hogy ezerféle területen próbálunk beavatkozni folyamatosan, és amikor el kell engednünk átmenetileg egy-egy szálat, akkor egy másikra fókuszálhatunk, ahol elindulhat az a pozitív változás, ami bennünk is erősít. Talán ez az oka annak is, hogy nálunk természetesen felvállalható a kudarc is, hogy nincs szükségünk a sikerek kényszeres bizonygatására. Mert mindig van annyi jó, ami előre görgeti ezt az egész modellt, ami néha lassabban gurul, a problémák átmenetileg lassítják, a fékezők világosan látszanak, és ki is hangosíthatók, ám a többi terület sikere mindig ott van, erőként hatva. Szóval, tesszük tovább a dolgunkat, bízva a támogatottságunkban, a velünk és értünk izgulókban, a megerősítésekben, amit itt újra megköszönök mindenkinek. És én még mindig bízom abban is, hogy ez a döntésem nem zúdít ránk több bajt, mint ami eddig is volt, és a lelkük mélyén, ha le tudják vetni ennek az egész iszonyatosan bonyolult rendszernek a kényszereit, azok is megértik ezt, akikkel most el kellett engednem a szálat. No meg abban is bízom, hogy újakat vehetek fel, olyanokkal, akikkel még nem gondolkoztam arról, hogyan lehetne valamit tenni egy élhetőbb országért, ahol a szegénység növekedése legalább mérsékelhető. És hogy ne ilyen patetikusan fejezzem be, hanem egy heti sztorival, ami pontosan mutatja a siker-kudarc bonyolultságát ebben az egészben, íme: Pénteken bejött hozzám egy fiatalember. „Meg tetszik ismerni, Nórika néni?”kérdezte. „Jártam magához rajzolni…és nyertem is, pályázatokat…” Böngésztem a vonásait, de a felnőtt férfi arca nem idézte fel bennem a gyerekarcot. „Szóval, azért jöttem, hogy be lehet iratkozni rajzra?” „Hát, ez csak gyerekeknek van.”- mondtam. „Maga meg már felnőtt. Hány éves?” „Húsz.”-mondja, majd kis gondolkodás után megkérdezni: „Tessék mondani, a húsz éves az már felnőttnek számít?”
Hát itt tartunk. Ennyi a tudás, de mégis van valami szándék, ahonnan talán elindítható még mindig valami. Mert még akar. És ezért kellünk. Hogy ezeket az „akarásokat” (ami nem feltétlen a rajz) kialakítsuk, és felfűzhessünk rá egy hatásrendszert. Ami változást hozhat. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2016/01/17/507-merre-tovabb/
508. MÍNUSZ TÍZ ALATT 2016. január 24. Nem szeretem az ilyen hideget. Főleg, mióta ezen a területen dolgozom. Napközben is félek, de leginkább reggel. Attól, hogy hírt kapok: kihűlt valaki. Főleg az egyedül élők jutnak az eszembe. Találkoztam a héten az asszonnyal is, aki egy villany nélküli melléképületben húzza meg magát már évek óta, a ház is üres, ami a telek elején van, elhagyott, mint sok másik a faluban. Ruhaosztás volt, most elég sokan jöttek, kell a meleg ruha, meg a gyerekekre is a váltó… mert a mosás egy téboly ilyenkor. Mondom neki, de jó, hogy látom, mindig aggódok, hogy megfagy. „Á”- legyint – „dehogy…én már háromkor kelek, és gyújtok be..” „Takarója van rendesen?”-kérdezem. Bólogat, és összébb húzza magán a kabátot. Gyakran feljön otthonról napközben ő is, más is ilyenkor. Beülnek kicsit melegedni az alapítványi munkatársakhoz. De itt már jó…itt már figyelnek egymásra is. Ahol már közösség van, ott talán kisebb a kockázata a tragédiának. Akiknek a napi megélhetés is gond, ott ilyenkor a legfontosabb, hogy legyen tüzelő. Talán ezek az időszakok a leglehangolóbbak a szegénységben. Ilyenkor az ember egész nap találkozhat a falvakban a hátukon fát cipelő, vagy a gurulós kukában, babakocsin, esetleg biciklin gallyakat tolókkal, a fűrész, fejsze elengedhetetlen lesz, és ha nincs más, sok helyen sorra kerülnek az éghető anyagok is, legyen az bútor, vagy műanyag flakon, szakadt cipő, rossz ruha. Környezetvédelmi szempontokról, légszennyezésről, itt nem esik szó. A szemétszállítás sem túl fontos most… alig van, ami a kukákba kerül. A nyomor rangsorol. Az első, hogy ne fagyjanak meg. Sok családnál ilyenkor alig elviselhetők a körülmények. Egy szobába zsúfolódik mindenki, sokszor, ha összeadjuk, hányan alszanak bent, elképzelhetetlen, hogy férnek el. Ilyenkor ez az egyetlen élettér. Konyha, fürdőszoba, hálószoba, gyerekszoba, minden. Minden itt zajlik, túl sokan vannak, túl kevés a hely, túl hangos minden. A kevés hely és a „nincs” pedig agresszívvá tesz, gyereket, és felnőttet egyaránt. A kályha persze így sem mindig meleg. Olyankor kabátban vannak, a gyerekek is, a kicsik bebugyolálva, megfázva szinte mind, ilyenkor rekordokat dönt nálunk a gyerekeknek szóló, kiváltásra váró gyógyszerreceptek száma, a tea-cukor kérelem, mert másféle extrákról, vitaminról, gyümölcsökről, beteg toroknak jól eső meleg levesekről nem beszélhetünk. Én magam is beleborzongok, ha belegondolok a fürdetésbe, hajmosásba, vagy abba, hogyha ebben a dermesztő hidegben ki kell menni a WC-re, még akkor is, ha közel van a házhoz. Nyilván a mosás is nagy gond, ahol nincs centrifuga, nem
szárad meg a ruha. Víz az utcai kútnál, a műanyag flakonban, amiből kifogyott valamikor valami, és azután vízhordó eszközzé vált, gyakran befagy a benne hagyott víz, ha nem viszik be abba a helyiségbe, ahol van fűtés. Az iskolában a gyerekek körül egyre kellemetlenebb szag érződik, a füst, a vizelet és a mosatlan ruha utánozhatatlan nyomor-szaga, ami azoknál a lányoknál, akinek „megvan”, ez az elviselhetetlenségig fokozódik. A többiek elhúzódnak tőlük, és az ember ilyenkor nem tudja, hogy teremtsen olyan helyzetet, amiben érthetővé válik számukra is ez az egész. És tudom, ebben a ruhában is alszanak, le sem vetkőznek, ebben ülnek a suliban, ebben vannak a mindennapos testnevelés órákon, és ebben lesznek holnap is. Váltás csak a hét végén, és jó, ha akkor a hajmosást is megoldják, ilyenkor a fejtetű is erősebben támad. A héten több kollégám jött be rémülten a környező településekről, ahol meglátogatták a legveszélyeztetettebb családokat. Ölnyi fakupacról beszéltek, amit a szomszédtól kapott az asszony, akinek kicsi gyerekei vannak, és amiről látszik, legfeljebb fél napra lesz elég. Tíz hónapos gyerekről, akit az anyja nem tud szoptatni, elapasztott, és nincs mit adni neki. Ilyenkor cukros vízzel csitítja el, ha sír. Máshol a számunkra elképzelhetetlen éjszakáról, mikor az összetolt fotelek között három gyerek és az anyjuk is ott alszik, a többiek meg a két heverőn, ahol most kupaccá gyűrt takarók és ruhák vannak. Pokróccal, szőnyegdarabokkal befedett rossz ajtóról, aminek a réseit hosszasan kell „tömíteni”, mikor ki kell nyitni valamiért. És jönnek telefonok is, hosszasan tanakodunk, mit csináljunk, aztán az egyik faluban egy családnak segítünk tűzifával, mire ránk zúdul a többi, aki meghallotta, és nincs indok, nekik miért nem adunk. Szóval, ilyenkor a legnehezebb. És ilyenkor én is türelmetlenebb vagyok, pedig, tudom, nem kellene, el kellene fogadnom, hogy mindenkinek a maga problémája a legnagyobb, a legfontosabb, tudom, nem tolható minden elé a nyomorúság. De nehezen viselhető látni ezt, és azt is, hogy nem körvonalazódik semmi, amiről azt gondolhatnám, utána jobb lesz. Hogy azt mondhassam magamnak: csak ezt a telet bírjuk ki valahogy. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2016/01/24/508-minusz-tiz-alatt/
509. A FELELŐTLENSÉG FELELŐSSÉGE 2016. január 31. Romlanak a tanulmányi eredmények. Mi is tapasztaljuk ezt, még azoknál is, akik plusz támogatást kapnak a hátrányaik kompenzálásához, legyen az ösztöndíj, vagy korrepetálás. Hallottuk ugye a múlt héten kormányzati szintről, hogy nem lenne itt baj, minden remekül halad, csak a szegregátumok iskolái lehúzzák az átlagot. Azt most nem elemzem itt, megírtam máshol, csak megemlítem, hogy furcsa olyan okot mondani, aminek a kialakulása épp az utóbbi hat évhez köthető, hiszen ez idő alatt a szegregálódó iskolák száma ugrásszerűen megnőtt, a legtöbb helyen épp az egyházi iskolák hálózatának visszaállításával párhuzamosan. Szóval, olyan ez, mintha kitennénk egy gyereket a hidegre mezítláb, aztán azt mondanánk, amikor megfázik, hogy ő a hibás, mert megfázott, és miatta romlik a gyerekek egészségi állapotának átlagos színvonala. Persze utánakérdeztem, mi a helyzet máshol, és csakugyan, sokfelé ez a tapasztalat, romlik a tanulmányi eredmény. Sokat gondolkodtam, vajon mi lehet az oka? Felvetettem a kérdést pedagógusoknak, próbálva összerakni valamiféle képet. Ami legalább olyan zavaros lett, mint az oktatás mai helyzete. Azt hiszem, leginkább a bizonytalanság és a bizalmatlanság jellemzi. Egyik fogalomnak sem lenne helye az oktatásban. Vannak pl. akik nem akarnak tovább hazudni. Nem akarnak jobb jegyeket beírni, hogy sikeresnek, elismertnek tűnjenek. Nem akarják többé takargatnia a bajt. Bár ez sokaknál a pedagóguspálya elhagyásával is jár, mert egyedül maradnak az érzéssel, hogy nem bírnak csavar lenni egy hazugságra épített gépezetben. De vannak, akik még mindig hazudnak. Hallottam most pl. (bár ez nem a félévi jegyekhez kötődik, de a szemlélethez igen) olyan iskoláról, ahol az igazgató azt mondta a pedagógusoknak: „Nem akarok fejlesztési tervvel kínlódni. Csináljátok úgy, hogy felette legyünk a kompetenciamérés országos átlagának!” És a pedagógusok ott, úgy csinálták. Szóval, lehet, a mostani csökkenés azzal is indokolható, hogy sokan belátják: már nem érdemes hazudni sem. De talán még inkább indokolhatja a romlást, ha az idő aspektusát is nézzük. Mert hat éve megy az oktatás átszervezése. Talán ez indokolja, hogy már az eltelt idő miatt túl van a kritikus ponton az ebben tanulók száma, hiszen már csak két évfolyam van a reformok előttiből, akik, amikor beindult, még elsősök-másodikosok voltak. És a rendszer nehezen formálódik, ami persze jó, hiszen fékezi a bajt, de már hat évfolyam teljesen az új rend „termése”. És ez már olyan arány, ami mutatja az „eredményeket”.
Megváltozott a tananyag, a kulturális tartalmak vitatható újraértelmezésével, ott a tankönyvpiac átalakítása, az egész napos iskola bevezetése, no és a KLIK, a pedagógus-minősítés, a kapkodás, a hibáztatás, a fenyegetés, a hülye gumicsontok kedélyborzoló bedobása, a politikai alapú igazgatócserék, az erőfitogtatások, az integrált oktatás elengedése, a technikai feltételek hiánya, az oktatás hangsúlyainak feltételek nélküli eltolása, stb… hosszasan lehetne folytatni a sort. Nekem, ezen a területen dolgozónak leginkább az fáj, hogy egyetlen olyan dolog sem történt, amiben az integráció hangsúlyt kapott volna, sőt, visszaléptünk, és, amint az oktatás átalakításának harmadik pontjaként emlegetett dolog körvonalazódik, esély sem marad erre, az új struktúra a szegregációt szorgalmazza majd. Közben újra és újra csúsztatásokat hallani, most pl. nem értem a miniszteri kinyilatkoztatásban, hogy amikor az oktatás technikai feltételeinek hiányairól kérdezték, azt mondta, a támogatások a szegényebb térségek iskoláira jutottak, és szerinte az így igazságos, hogy az amúgy is jó feltételekkel dolgozó iskolákra kevesebb jutott. Mert én sehol sem látom, hallom, hogy bármiben többet kapott volna egy ilyen iskola. Sőt. A szegregálódó, vagy szegregált iskolák lehangolóak. Fizikai értelemben is. A szakma mintha ébredne. De a sajátos hatalmi hierarchia megint működik, hihetetlen látni, ahogy önjáró lett a megalkuvás is, sokan nem mernek szólni, „figyelmeztetve vannak”, aminek a kihangosítására szintén nem mernek vállalkozni. És úgy tűnik, a véleményüket ennek ellenére felvállalók tömege sem ébreszti rá a döntéshozókat az elgondolkodásra. „Kicsit túltoltuk a biciklit.”- hangzik lazán az ominózus mondat, és megint nem értem, hogy lehet ilyen felelőtlen működésű ez az egész. Mintha egy hobbikertről lenne szó. „Hát, most rosszul csináltuk. Nem lett termés. Nem baj. Majd jövőre máshogy próbáljuk.” Vagy mintha egy építőjátékról, amivel játszunk a gyerekünkkel, és, ha összedől, azt mondjuk: „ja, túl magasra akartuk, és ez anyag nem bírja el, nem baj… majd holnap csinálunk másikat.” Nem látják, vagy nem értik, hogy ezek a döntések mekkora kárt okoznak. Mert gyerekeket tesznek tönkre, hiszen egyetlen tanév is behozhatatlan veszteséget okoz. Hát még hat. És nincs változás. Mondvacsinált időhúzó egyeztetések, kerekasztalok jönnek megint, gondosan megválogatott szereplőkkel, ahol az eredmények maximum odavetett morzsák lesznek, jól megkommunikálva, miközben minden marad a régiben. Újratervezés nincs. Csak maszatolás. Úgy érzem, egy felelőtlen kísérletezés részeseivé váltunk az oktatásban. És az igazi áldozatok ebben nem mi, pedagógusok vagyunk. Hanem a gyerekek. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2016/01/31/509-a-felelotlenseg-felelossege/
510. MI TEKINTHETŐ MA JÓ PÉLDÁNAK? 2016. február 06. Egy-egy szakmai konferencián gyakran szegezik nekem a kérdést: miért nincs állami törekvés arra, hogy az Igazgyöngy szemlélete megjelenjen a rendszeren belül is? Persze én is sokat gondolkodom rajta, kérdezek erről tőlem okosabbakat, lehetőség szerint olyanokat is, akiknek az állami rendszeren belülről is van tapasztalatuk. Keresem magamban is az okot, talán nem vagyok elég alázatos rendszer-követő (nem voltam egyiknél sem az), nem hatódok meg attól, ha egy-egy nagy pozícióval bíró ember leereszkedik hozzám, és nem is keresem azokat a lehetőségeket, amikor náluk pozicionálhatom magam. Meg persze ismerem rég a szakmai indokokat is: egy lokális modell túl egyedi, nem lehet rendszerszinten bevezetni, no meg ez egy ember karizmáján alapul, nem multiplikálható, nem is leírható, meg egyébként is, a civil szférából érkező próbálkozásokat sosem tekintik elég szakmainak, nálunk a civil még mindig a “hozzá nem értő” fogalmával egyenlő az ezt tanult, szervezett állami intézményrendszer szemszögéből nézve. No meg ott van az is, hogy a civil az érzelem-vezérelt, ami ugye megint csak azt indokolja, nem lehet rá alapozni, és akkor még nem beszéltem arról, hogy az a modell, ami a nem a regnáló kormány ideje alatt kezdődött, az már mindjárt gyanús, mert ha az nem a „mienk”, az már csak a másik oldalé lehet. Jelen időszakban ez a „bukott baloldalé”, vagy az átkos „liberálisoké”, de minimum a „Soros által támogatott” rendszerelleneseké. Persze ezzel el is intézhetném a dolgot, ez van, ebből nem lehet kitörni. Ám pénteken, egy konferencia után, hazafele, újra ezen morfondíroztam. Mert egy előadásban az is benne volt, hogy mi ma a jó példa, a sikeres út. Az, ami ma eredményes a romák helyzetének megváltoztatásában. Nyilván nem vártam, hogy egy rendszeren belüli, az által támogatott programban résztvevőtől majd a rendszeren kívüli, civil példákat látom a kivetítőn… de azért a kiemelt programok hangsúlyai elgondolkodtattak.Ráadásul másokat is beillőn tudtam kapcsolni ehhez a logikához. Mert mi tekinthető ma jó példának? Azt hiszem, az első ismérve az, hogy nem feszegeti a rendszer hibáit. A jó példa az, ami a rendszeren belül próbál tenni, elfogadja azt, ami kialakult, ami nem elemzi a probléma kontextusát, ami az adott kereteket nem mozdítja el, igazodik annak filozófiájához, és azon belül bizonyít. Jó példa most a hejőkeresztúri modell, aminek országos elterjesztése talán elhozza majd a régóta várt pedagógiai paradigmaváltást, és vállalható az államnak, mert ezen a korántsem esélykiegyenlítő iskolarendszer keretein nem változtat, hanem
azon belül, módszertani úton kínál megoldást a problémára. Drukkolok, hogy sikerüljön. Jó példa ma az az önkormányzat, aki a közmunkaprogramokra alapozva tud jövedelmet adó tevékenységet felmutatni, és ezzel bizonyítja, hogy igenis sikeres formáról van szó. Jó példa, ami igazodik a nemzeti sportideához, és a foci útján bizonyítja: kitartó futballozással lehet karrierje egy romának is. Jó példa a Keresztény Roma Szakkollégiumi Hálózat, ami mutatja, aki akar, az kitörhet abból, ami másnak nem sikerül. Ami megint csak oda húzza a fókuszt, hogy ez személyes döntés kérdése. Hallgattam most egy kutatást erről, hogy náluk milyen tényezők biztosítják a sikert, a konklúzió az volt, aki szorgalmas, aki akar, akit a család is támogat, meg ugye a pedagógus is (persze ezért tenni kell, tanulni, udvariasan szólni, lenyelni az esetleges beszólásokat), annak megy. És ők majd példa lehetnek másoknak…stb. Ahogy hallgattam, megint deja vu érzésem volt, ezeket hallhattam rég, amikor még egy másik világ volt. Olyan, mintha egy trend körvonalazódna itt is, valaki, valakik megalkották a nyomorból kitörő roma eszményképét, és erre szocializálják őket. Vajon ebben mennyi van belőlük, és mennyi a külső, a központi elváráshoz igazodó? Szóval, elgondolkodtam ennek a programnak az integráció szempontjából történő pozicionálásán. Hogy mennyiben lehet megoldás, és mennyiben érinti meg a probléma egészét? Félreértés ne essék: nem vitatom az ilyen típusú támogatások szükségességét. Nálunk is van ösztöndíjprogram, van gyerek, akit kiszakítva a közegéből, messze, kollégiumi rendszerben, csak pozitív hatásokkal körülvéve sikeresen állítunk más pályára, mint amit egyébként a helyzete jósolt volna neki. (Jól látom a különbséget közte, aki az egyik legszínvonalasabb középiskolában is képes teljesíteni, és a testvére közt, aki semmivel sem rosszabb képességű, ám itt, ebben a közegben maradt, és félévkor ötből bukott egy szakközépiskolában. ) Szóval kell ez is, mert a roma értelmiséget növelni kell. Bár abban kicsit szkeptikus vagyok, ha kikerülnek, milyen változásokat tudnak majd generálni. Pláne ezzel a küldetésképpel, amit kapnak. Vajon az asszimilálódott romákhoz csatlakoznak majd, vagy vállalva identitásukat, ezt a széthúzó roma értelmiségi réteget erősítik-e? A bajom az, hogy ennek felmutatása, jó példaként való kiemelése a valós problémát lényegesen nem befolyásolja. Sőt, egy fals megoldási képet kommunikálhat. Egyrészt, mert létszámában elenyésző, olyan mértékű számbeli emelése pedig, ami már a problémát is kezelné, nos, ahhoz annyi pénz kellene, ami a világon sincs. Meg az is bajom, mint fentebb is írtam, hogy épp azokra a dolgokra épít, ami nincs meg, mint a szorgalom, a motiváció, az elköteleződés a tanulás iránt, az ehhez szükséges családi támogatottság, a kitartó munka, és persze a keresztény szellemiség. A rendszerben pedig ma olyan gyerekek vannak tömegével, akik épp ezeknek az értékeknek a híján vannak. Ahol épp ezeknek az elemeknek a fejlesztésével kellene kezdeni valamit. Mert mi van azzal, aki nem motivált? Akikben nincs szorgalom? Kitartás? Ahol nincs családi támogatottság, csak visszahúzás? Esetleg hiányzik a keresztény szellemiség is? Ők vannak tömegével ma az iskolákban, és a velük
végzett munka kudarca határozza meg majd a jövőnket, az ő problémáik kezeléséhez kellene egy más rendszer, más keretekkel, más fókuszokkal. Mert akkora a baj, hogy ezt már nem lehet ezek között e keretek között megoldani. A sikereként értékelhető és a kudarcnak kitettek számbeli aránya ezt pontosan mutatja. Az oktatás hatása erre a társadalmi csoportra minimális, és a közegben, amiben élnek, az is leamortizálódik. Új megközelítés, új, komplex beavatkozási rendszer adhat csak megoldást. De mi még mindig ezt a rendszert kozmetikázzuk Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2016/02/06/510-mi-tekintheto-ma-jo-peldanak/
511. A MOBILITÁS 2016. február 14. Akik érdeklődnek a munkánk iránt, gyakran kérdezik: és mi a helyzet a mobilitással? Ez a fogalom egyre gyakrabban előkerül, a munkaerőpiachoz kötődve, és igen, a világban az egy logikus dolog, hogy az emberek oda költöznek, ahol van munka. És itt van az első probléma. Mert a csak fizikai munkaerejével rendelkező, ráadásul munkavállalói készségekben sem bővelkedő, információhiányos térben élő emberek azért jellemzően nem találnak munkalehetőséget. Rendszerint van egy „munkaszervező”, aki, zömében építkezésen, csak kézzel végezhető fizikai munkára kap, többnyire valami ismerősön át lehetőséget, és szól pár embernek, akik elmennek. Leginkább feketén. Elutaznak, egy hónapra, néha tovább, a szállás többnyire megoldott, de a napi kaja is sokba kerül, és nem igazán marad annyi, amiért megéri távol lenni a családtól. Ráadásul a munka mindig kemény, és a közmunkán a munka-mímeléséhez szokott embereknek gyakran ez nagy váltást jelent. Sokan idő előtt otthagyják. Nem bírják, mondják, mert a munkáról eddig a faluban nem ezt a tapasztalatot szerezték. (Mindig kiakadok, mikor ezt hallom tőlük… nem miattuk, mert pontosan látom, mi miért van, hanem attól a szlogentől, miszerint a közmunka visszavezet a munka világába. Ez is bizonyítja, mennyire.) Gyakori az is, hogy nem fizetik ki a megbeszélt bért, valami indok mindig van, viszont nem nagyon tehetnek semmit, mert akkor elvágják a kapcsolatot azzal, aki szerezte a melót, és ezzel a következő, talán jobb lehetőséget is. Van, aki merészebb, és családostól megy. Többnyire úgy, hogy neki már van fix munkája valahol, de nem jó külön… tehát próbál a család is költözni. Ha sikerül is meglépni, mert van annyi pénz, hogy az útiköltség meglegyen, és sikerül szállást is szerezni, no meg a több lehetőséggel bíró, nagyobb településen az asszonynak is akadhat takarítás, vagy valami hasonló, nos, mire kifizetik az albérletet, a rezsit, ugyanott vannak, mint itthon, a közmunkabéren: nem marad több a megélhetésre. Ráadásul idegenben nincs ott a tágabb család, a jól ismert szomszéd, aki ugyanúgy él, mint ők, a gyerek is többet akar ott, mert többet lát a fogyasztói világból, mint a kis falvakban. Aztán rájönnek: mégis jobb lesz otthon. És ha még megvan a ház, visszamennek. Sok a reménykedő… aki azt gondolja, máshol jobb. De majdnem ugyanennyi a visszatérő. Aki megtapasztalta, máshol sincs több esélye. Mások egy új kapcsolat remélt biztonságában kelnek útra, olyanokkal, akikről nem tudnak semmit, és borítékolni lehet a végeredményt. A nagy szavakról, beígért lehetőségekről hamar kiderül, nem fedik a valóságot. A kapcsolatról is kiderül, többet gondoltak bele, mint amennyit az ért, marad a kudarc, a keserűség, és a visszarendeződés.
Persze felnőtt emberek, az ő döntéseik. A gyerekeket azonban szeretném megkímélni… de nem nagyon megy. A múlt héten bújt hozzám egy kicsi, óra végén: „Ha nem mondod el senkinek, mert nem szabad, akkor megmondom neked, hogy mink holnap elköltözünk… B-be.”sorolja egy szuszra. „Majd visszajöttök.”- simogatom meg a buksiját. „Nem tudom”mereng el mellettem. Én is elgondolkodom. Vajon mi lehet az ok? Családi cirkusz? Kamatos pénz? Menekülniük kell, vagy miért ez a nagy titkolózás? Vajon mi játszódik le benne, ebben a gyerekben? És milyen nyomot hagy? A másik faluban épp most hallottam egy családról, ahol az asszony a három gyerekkel ment el egy másikkal. Jó messzire. Ők is visszajönnek majd, tudom. Nem is tudom, mikor rosszabb, ha mennek a gyerekek is, vagy ha otthagyják őket? Mindkét esetben ők sérülnek a legjobban. Sokszor a szülők felelőtlen döntései alapján. A gyerekekért küzdök, küzdünk, amíg csak lehet. Hogy a sok rosszban a legkevésbé rossz jusson nekik. De a közeg, sokszor minden igyekezetünk ellenére erősebb hatással bír. És ha felnőnek, már nem nagyon megy tovább. A lánnyal sem, akiben sok lehetőség volt. Terve is volt, akarta is másképp, mint ami otthon van. Teremtettünk neki lehetőséget, elkerült, kollégiumba, de nem bírta. Hazajött. Ahogy nőtt, már lehetett látni a jövőjét. Ahol a családban van olyan, aki az élet sötétebb felén keresi a pénzt, ott még több hatás dolgozik ellenünk. Itt is elég volt egy kabát, meg némi ékszer. És már külföldön van, a rokonnál, aki segíti azon az úton. Ahonnan nem lesz visszatérés. Mert innen nincs. „Nem fogok négyezerért egész nap fagyoskodni.”- mondja a másik, akinek munkalehetősége is lenne. Ennyiért. Mert a nyolc osztályos végzettséghez nem nagyon társul más összeg. És itt még fizikai munka sem lenne, csak jelenlét, felügyelet. De nem kell ez sem, mert máshogy könnyebben megszerzi. A sokszorosát. Hiába győzködöm, nem tudom megmagyarázni neki, hogy kihasználják, hogy veszélyes, hogy ott van az aids, hogy mi lesz így vele 10, vagy 20 év múlva. Nem megy. Nincs erő, ami most letérítené. A hazugságokkal felvázolt, kecsegtető jövő, a pénzzel, sokkal erősebb, mint amit mi adhattunk neki. A család pedig a mi küzdelmünkhöz nem adott semmit. Egyiküknél sem. Próbálom persze elengedni őket. Tudom, nem lehet mindenkit megmenteni. És azt is, hogy nem én, nem mi vagyunk a szüleik. De nagyon nehéz. Mert rengetegen vannak, és mindegyikük élete lehetett volna más. De nem lesz. És hiába tűnik úgy, hogy saját döntésük. Mert ez nem ilyen egyszerű. Pontosan tudom, mert végigkísérem őket, hogy mi hat rájuk, és mi nem, aminek kellene. És az is őrület, hogy a szülőknél is ugyanez látszik. Sokuknál tehetetlenek vagyunk. Tudom, azokat kellene néznem, akiknél nem. De nem megy. Sokat elveszítünk közülünk. Túl sokat. Forrás:
http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2016/02/14/511-a-mobilitas/
512. HELYREIGAZÍTÁS 2016. február 21. A héten írtam egy cikket. Elismerem, kicsit talán cinikusabb hangvételű volt a tőlem megszokottnál, a „Klinghammer egyszerű befőttje” címet adtam neki, le is közölték a HVG véleményrovatában, sok egyetértő visszajelzést kaptam utána. A cikk egy riport alapján készült, igen, az alapján, ami a „kockásinges” tiltakozást elindította, és azért írtam, mert úgy éreztem, az a rész, amiben olyan egyszerű hasonlattal indokolja az elkülönített oktatás szükségességét, hogy olyan ez, mint a befőtt, ahol „2-3 rossz szem az egész üveget elronthatja”, nem kapott elég hangsúlyt a riportról megjelenő kritikákban, elemzésekben. Az írásban, a témáról való kormányzati hangok kapcsán röviden megemlítettem még két megnyilatkozást, Balog Zoltántól, és Kósa Lajostól is, azért, hogy időben és stílusában elhelyezzem Klinghammer István megközelítését is. Aztán nem várt fordulat következett. Telefonos és emailes megkeresést is kaptam az EMMI-ből, amiből kiderült, gond van vele. Nem a teljes cikket kifogásolták, hanem csak a „szeretetteljes szegregáció” kifejezéssel kapcsolatban merült fel probléma: „Hol s mikor hallotta ezt a kifejezést Miniszter úr megnyilatkozásaként? Nem hallhatta, hiszen ő sohasem mondott ilyet.”… „Arra kérjük Önt, maradjunk partnerek, s mindkét fél számára terhes és időigényes procedúrák helyett vonja vissza állítását, vagy kérjen ugyanott elnézést a leírtak miatt.”- írták, jelezve az is, hogy ilyen esetekben perre viszik az ügyet. A levélre természetesen válaszoltam, hogy én nem állítottam, hogy ezt mondta, én csupán annyit írtam, hogy ezt a kifejezést már nem tudja lemosni magáról. Az én szövegértelmezésem szerint ez azt jelenti, hogy a kifejezés az ő személyéhez a közbeszédben kötött szó, amit nyilván a sajtó tett rá, függetlenül attól, hogy szó szerint kimondta vagy sem, a tartalmat pedig bárki leellenőrizheti a nyíregyházi per jegyzőkönyvében, fent van a neten: http://arhiv.cfcf.hu/hu/component/content/article/279-balog-zoltan-tanuvallomasa.html Ennyit állítottam, és nem többet. És ugyanilyen lett a „vakkomondoros”jelző, vagy lesz most a „kockásinges” sztori, Klinghammer úrhoz kötődve, őt is így fogja megjegyezni a rövid távú emlékezet. És ezt nagyon nehéz megállítani, írtam a válaszban azt is, hogy „beütöttem az inkriminált szavakat a google-ba, és 0, 41 másodperc alatt 4450 bejegyzést dobott ki a net”. Ha tovább visszük, meglesz a 4451. A telefonos megkeresésekben az is elhangzott, hogy ha nem teszem meg a helyreigazítást, vagy nem kérek elnézést, ártok az ügynek. Hosszasan gondolkodtam
ezen is. Ha elnézést kérek érte, vajon mi változik az ügyben? Megállítják a szegregációt? Az egyházi iskolák is bevezetik az integrált oktatást? És egyáltalán miért vagyok én ennyire fontos ebben az egészben? Naponta sokkal durvább cikkek százai jelennek meg mindkét oldalról. Igen, számomra is az ügy a fontos. És nem azért írok cikkeket, hogy az ügynek ártsak. Azért muszáj újra és újra megszólalnom, mert egy olyan társadalmi csoport esélyteremtéséért dolgozom, akiknek nincs tudásuk, lehetőségük szólni önmagukért. Akik nem tudtak pénteken kockás inget felvenni, mert nincs nekik. Az sem. És nem is értenek semmit ebből az egészből. Értük dolgozom, és értük emelek szót, nem magam miatt. És igen, szeretném megértetni ezt szakpolitikai szinten is. Mert még mindig azt gondolom, hogy az a normális, ha együtt dolgozunk. Nyíltan, a nyilvánosság előtt is vállalhatóan. Amíg láttam értelmét, ott voltam, vitatkoztam a szakpolitikai fórumon is. És nem bántott, hogy nem értettünk egyet. Nem ez bántott, hanem az, hogy nem változott semmi. Tudom, az EMMI nem ezt várná tőlem. Hiszen az oktatás béreit tőlük kapjuk, és segítettek is, mikor a bankcsőd miatt bajba kerültünk. De ezt sem hallgattam el, kihangosítottam, megköszöntem, de ez nem jelenti azt, hogy csendben maradok, ha olyan problémát észlelek, ami mellett nem tudok elmenni. Kihangosítani pedig azért kell, mert másképp semmi sem történik. Mondjuk, így se nagyon, de így legalább az emberek tudnak róla. Ha kérnek tőlünk, kiállítást, rajzokat, igent mondunk. Mert az oktatási rendszer részei vagyunk, alapítványi iskolaként. Ott voltunk a rendezvény molinóján pár éve azon a nemzetközi konferencián is, Balog Zoltán háta mögött, ami a roma integrációról szólt. Előadóként általuk szervezett konferenciára már nem hívnak, jól emlékszem az elsőre (ami egyben az utolsó is volt), az elkerekedett szemekre, mikor én egyedül, nem a sikerekről beszéltem, hanem a problémákról. Már ott tudtam, ilyen fórumra nem hívnak többet. És azt hiszem, csak egyszer fordult elő, hogy nemet mondtam, mikor egy konferencián, ahol a rajzaink adták a hátteret, szavalnunk is kellett volna. Wass Albert verset, amit ők választottak volna ki. Több gyereket kellett volna felkészítenünk, afféle casting típusúan képzelték el, hogy majd leutaznak, és kiválasztják, ki lesz a megfelelő. Na, akkor nemet mondtam. De egyébként partneri viszonyra törekszem, velük is, mint mindenkivel. Ameddig lehet. Próbáltam persze megfogalmazni most is azt a pár sort, helyreigazításképp, amiben mindezt megfelelően el tudom magyarázni, de képtelen voltam rá. A nyilvánvaló késlekedés miatt még szombaton is kerestek, hogy nem látják a helyreigazító nyilatkozatom. Még csak most tudtam megírni, és csak itt tudom gyorsan megjelentetni. És csak ezt. Tudom, nem ezt várták. De ennyit tudok bevállalni ebből az egészből, hogy a tőlem telhető legjobb tényszerűséggel leírom itt, mi történt. A többit a hvg-re és az EMMI-re bízom. Az ügyvédeikre. Mert azt hiszem, ettől a ponttól ez az ő kompetenciájuk. Bár az is elhangzott, hogy ez nem a hvg ügye, ezért nem őket keresték, hanem engem. Mert ez az én ügyem, és nekem kell helyreigazítani. Nem tudom, gondolom, ennek is megvan a rendes útja. Én eddig
még csak olyan helyreigazításokat olvastam, amit az újságok írtak meg. Ami mindig így kezdődik: „….cikkünkben valótlanul állítottuk, hogy…”stb. És most az jutott eszembe, hogy én is szeretnék egy helyreigazítást. Az oktatási rendszerét. Kérem szépen, ezzel kihez kellene fordulni? Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2016/02/21/512-helyreigazitas/
513. A MUNKA FONTOSSÁGA 2016. február 28. Nagyon várom már a tavaszt. Nekilendülhetünk lassan a mezőgazdasági munkával is. A téli hónapokban hat helyi munkatárssal dolgoztunk, most elsejétől bővül a létszám hárommal, és ahogy beindul a fólia, reméljük, újabbakat is vehetünk fel. És persze sokan dolgoznak nálunk alkalmi munkavállalóival is. Közben egy távolabbi munkalehetőség is kibontakozni látszik, a betanulás után lehet, ebből egy új munkalehetőség teremtődik. Fontos területe ez a munkánknak. A munkalehetőség és a munkához való viszony kialakítása ugyanis sok mindent meghatároz. Mi nem a közmunkára építünk. Igazából azt gondolom, ha a közmunka programja nem jött volna be, már előrébb tartanánk, sokakkal elindultunk egy úton, de a kis pénzbeli különbség, ami a közmunka- és a minimálbér között van, nem igazán segített minket. Nem jöttek hozzánk, mert nálunk dolgozni kell, a közmunkához képest sokkal többet. Próbáltuk összekapcsolni is a kettőt, de a munkamorál iránti elvárások nem egyeztek, és hamar visszakérték magukat oda, ahol nem kell megfeszülni a munkában. Sokat küzdöttünk velük, és küzdünk ma is, de már sokkal könnyebb, mint tavaly. A csapatban kevesen dolgoztak valaha munkaviszonyban, és aki dolgozott is, azt is visszahúzta a többi, akinek a viszonyulása a munkához kívánni valót hagyott maga után. Igaz ez azokra is, akik munkaviszonyban dolgoznak már, és azokra is, akik csak alkalmanként kapcsolódnak be. Azt, hogy milyen alacsonyak a munkavállalói kompetenciák, csak az érti, aki próbálja a munkába bevonni őket. Amikor elkezdtük, a 100%-os teljesítménynek jó, ha 20%-a megvolt. Sok volt a lógás, a csúsztatás, az egymásra mutogatás, a hazudozás, mindig a másik volt, aki nem dolgozott, néha óriási viták voltak. Volt, aki csak irányítani akart, „csicskáztatni” a többit, más a hierarchiát nem bírta, pláne, ha cigány volt az adott területen a nem cigány fölé rendelve. Előfordult, hogy az önértékeléssel volt a baj, a mindenkinél mindent jobban tudó, főleg, ha nincs mögötte tudás, csak szította a konfliktusokat. És olyan is volt, aki az ellenőrzést nem bírta. Mert akkor szembesülnie kellett a teljesítményével, és ha ez kevés volt, akkor inkább megsértődött, és elrohant. Az is előfordult, hogy az illető egy darabig bírta, aztán, mikor el-el tűnt valami, és mindig kiderült a végén, ő volt mögötte, szintén megsértődött. Volt, aki felmondott. Többen is. És volt, aki visszajött. Többen is. És ha a közösség úgy dönt, mi hagyjuk, hogy tiszta lappal induljon. Persze együtt mérlegelünk mindig mindent, hiszen akit beválasztunk, az meghatározza a csapat későbbi munkáját is. A csapatét, ahol van cigány és nem cigány, romungro és oláh cigány is.
Talán az volt a legnehezebb, hogy megértsék: nem az Igazgyöngynek dolgoznak, hanem maguknak. Mert ez a társadalmi vállalkozás értük van, az ő, és a gyerekeik jövőjéért. Hogy megértsék, minél jobban dolgoznak, annál biztosabb lesz a munkahelyük, és az is, hogy a gyerekeik is itt dolgozhatnak majd. És, hogy ebben össze kell fogni. Meg talán az is, hogy ne várják mindig az utasítást, hanem kezdjenek el gondolkozni, az ő területükön, mit lehetne jobban, hatékonyabban tenni, önállóan megoldani a felmerülő problémákat. „Képessé tevés”. Az alapítványunknak ez a legfontosabb célja. Hogy egy olyan társadalmi csoportot, akit sem a tanulás, sem a munka világa nem érintett meg generációk óta, képessé tegyük önmaguk megszervezésére. Az életük, közösségük képviseletére, a gondok megoldására, az egymással való kommunikálásra, a tervezésre, az önértékelésre, a lehetőségek kihasználására. Mert nem hülyék, akik a szegregátumokban élnek. Csak nem voltak soha helyzetbe hozva. Amilyenné váltak, abban sok a mulasztás az intézményrendszer részéről is. És még mindig ott tartunk, hogy a legtöbben kizárólag őket hibáztatják. Ahelyett, hogy segítenének nekik visszaadni az elveszett képességeket. Rengeteget változtak az elmúlt időben. A közös beszélgetések mindig nagyon tanulságosak. Sokat gondolkodunk együtt egy majdani teljesítmény alapú bérezésen. Meg azon is, hogy összehangoljuk ezt a szerteágazó tevékenységet a bérek szempontjából is. Hogy illeszkedjen a helyi „igazságossági rendszerhez”. Sokszor látom, még mindig, mennyire nem értjük őket. Mert mindig a mi fejünkkel gondolkodunk. A mi többségi, tanult tapasztalatunkból kiindulva. Pedig itt a hatások mások. A tükör, amit elénk tartanak, nagyon fontos. Hogy értsük őket. És úgy tudjunk segíteni, ahogy a legjobb. A kézműves projektet segítő, a munkafolyamatokat betanító önkéntes tanár úr érvét, miszerint a dobozfestés, a nyomtatás betanított munka, amit meg kellett tanulni, és ezért több bér járna, nem tudják elfogadni. „Én itt bent festem a dobozokat, nyáron is, a jó hűvösben… és akik hímeznek, otthon, azok meg akkor csinálják, amikor akarják. Aki kapál kint a hőségben, az nehezebb munka.”-mondja egyikük, maga ellen is szólva, hiszen ő a kézműves területen dolgozik. „Jó, de kapálni mindenki tud….de a festést, és a nyomtatást meg kellett tanulni…” hangzik az érvelés tanár úrtól. „Hát, én például nem tudtam kapálni, itt tanultam meg. És pontosan össze tudom hasonlítani. Az nehezebb munka.” A többiek bólogatnak. El kell fogadnunk ezt. Később alakulhat majd másképp is. De most itt tartunk. A fizikai és a szellemi munka itt így viszonyul egymáshoz. Helyileg most, ebben a fázisban így „igazságos”. Az a fontos, hogy mindenki jól éli meg a feladatát. „Annyira látszik, milyen büszkék….”-mondja egy látogató, aki a héten járt a faluban, és beszélgetett velük. Igen, büszkék. A teljesítményükre. A munkájukra. És én is büszke vagyok rájuk. Rájuk, akik követhető mintát adnak a többieknek. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2016/02/28/513-a-munka-fontossaga/
514. SZÜLETÉSTŐL TEMETÉSIG 2016. március 06. Hetedik éve vagyunk a kis faluban, és egyre inkább érzem, a részei vagyunk az itt élő emberek életének. Olyan részei, akikhez lehet fordulni, akikre lehet számítani, akikkel meg lehet beszélni dolgokat, akik itt vannak, ha valamit nem értenek, akik lehetőségeket adnak. Jó érzés ez. Sokkal biztonságosabban mozgunk már a terepen, közöttük, kiismerjük magunkat a reakcióikban, átlátjuk a csúsztatásokat, látjuk, kire lehet és kire kell építeni, kinek, mikor kell újra kiskaput nyitni az elzárkózásán, hogy lendületet, tiszta lapot kaphasson újra. A mi tudásunk bővülésével arányosan csökken a „bepróbálások” száma is, értik, nem érdemes már erőt, időt fecsérelni arra, hogy megvezessenek bennünket, bemószerolják a másikat, mert megvannak már a technikák a gyors „lecsekkolásra”, minden információt megerősítünk még több helyről, és aki valótlant állít, az maga kerül kellemetlen helyzetbe. És nem is előttünk a legcikibb ez, hanem a közösség előtt. Persze van, aki ez ellen úgy védekezik, hogy inkább távol tartja magát tőlünk. Átmenetileg. Mert a lehetőségeitől megfosztott életben előbb-utóbb történik majd valami, mikor segítség kell. És ha nincs kitől kérni, akkor muszáj tőlünk. Mi pedig türelemmel kivárjuk ezeket a pillanatokat. Szóval, a közösségben egyre biztosabban állunk a lábunkon. Átfogjuk az élet összes területét, a születéstől a halálig. Tudjuk, ha valaki teherbe esik, és azt is, ha elmegy a magzatvíz, és beviszi a mentő a kismamát. Együtt örülünk az új apróságoknak, és együtt vigyázzuk, hogy lehetőség szerint minden meglegyen a fejlődésükhöz. És ott állunk a koporsó mellett is, ha temetés van, mert számunkra ez is természetes. Nem bámulunk már értetlenül a cigány temetések szokásain, tudjuk, ennek így kell lennie. Megértjük, hogy a szegénységben is a lehető legszebb búcsúztatást akarják a halottaiknak. Azt is, hogy a fájdalom kihangosítása náluk más. Tiszteletben tartjuk őket. És azt hiszem, ők is minket. Emlékszem, az első temetésen még elhúzódtak tőlünk, és csak néztek: mit keresnek ezek itt? Volt, hogy csak mi voltunk nem cigányok…és persze a pap. Ma már ott állunk együtt, belénk karolnak, és amikor a búcsúztató szövegben sorra név szerint búcsúznak a rokonoktól, búcsúznak tőlünk is, az Igazgyöngytől, név szerint is. Ezt a héten is megtapasztaltuk. Megtisztelő ez számunkra. Jelzik az elfogadásunkat. Érdekes ez. Az ugye világos, hogy a többségi társadalom tele van sztereotípiákkal róluk…azt azonban kevesen érzékelik, hogy ők ugyanígy vannak az irányunkba. Ugyanolyan gyanakvóak: „mit akarnak ezek tőlünk?”, ugyanúgy gondolják: „ezek semmit sem értenek meg… hogy mi miért ilyenek vagyunk”. Az ő sztereotípiáik között van a „kötelességük nekik segíteni…a segítség nekünk jár…”. Mint ahogy a
többségi társadalom fel sem tételezi a jót róluk, így ők sem a „másik világból” érkezőkről semmi jót. Azt hiszem, pozitívan hatni egymásra csak akkor lehet, ha az ember részévé válik annak a közösségnek. És ez akkor is működtethető, ha nem élünk ott, a faluban, de napi jelenléttel ott vagyunk. Ha a gátak lebomlanak, nincs szükség színjátékra. Akkor megismerve egymást, lehet tiszta lappal játszani. Ezért mondom sokszor, hogy ebben az egész munkában a legtöbb konfliktusunk nem ott van már, nem a terepen. Mert ott világosan látszik minden, mi, miért van, és egyre tisztábban látják, értik a mi szándékunkat is. Sokkal nehezebb ott, ahol nem értik, hogy kívülről, hivatalként mennyit lehet ebből az egészből megváltoztatni. Azt hiszem, nagyon keveset. És azt gondolom, az új struktúra a szociális munkában sem segít ezen. Mert ahhoz, hogy értsük a problémákat, ismerni, érteni kell a települési közösségeket is. Ami mind más. Hallom most pl., hogy az új szociális rendszerben van „utcai szociális munka” is, a járásokhoz rendelve. Főleg a csavargó, csellengő gyerekek miatt. „Eseti jellegű” települési munkával. Ahová kiutaznak, alkalmanként, olyan emberek, akik nem is ismerhetik a gyerekeket. Működni fog ez? Aligha. Legfeljebb papíron. Persze a civileknek más lehetőségei vannak. Nem is panaszkodok, a helyi intézményrendszer egyre jobban épít ránk. Megértem őket, a nehézségeiket, a rendszer működésképtelenségét. Mégis, úgy érzem, nem jól van így. Mert azt látom, azért nem változik igazán a helyzet, mert ilyen a működés. A segítő tevékenységnek be kell épülnie a problémás közösségbe. Csak akkor lehet sikeres. És erre a rendszer nem nyit, az új struktúrában sem. A megjelenés szakaszos, és kevés az idő, amit a falvakban töltenek. A személyek gyorsan cserélődnek, van olyan település, ahol egy év alatt három családgondozó is volt. Meg sem ismerte igazán azokat, akikkel dolga volt, nemhogy a közeget, amiben a problémás család él. Az információk, amelyek mentén az intézkedések elindulnak hiányosak, félreértelmezettek, a problémák sokkal hamarabb jelentkeznek, mint ahogy a jelzőrendszerben megjelennek, de ezzel nem törődik senki, sokszor nem is tud róla a hivatalos rendszer. A prevenció egy ilyen rendszerben értelmezhetetlen. Számomra nem a központosítás, hanem éppen a települési stabil, folyamatos szociális segítő jelenlét adna megoldást. A mi példánk is ezt igazolja. És nálunk már van pozitív változás. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2016/03/06/514-szuletestol-temetesig/
515. MÁRCIUS 15-E 2016. március 13. Ez az ünnep nekem mindig is a személyes részvételt jelentette a megemlékezéseken. A gyerekkor kötelezően előírt ünnepségeit felnőttként felváltotta bennem valami más, belső késztetés, hogy ne mulasszak el egyet sem. Nagyon tanulságos társadalmi képet rajzolt ez is, mint minden más. Megismertem az önkormányzati választások etapjaihoz igazodó hazafiság sajátos megjelenését, azokat, akik csak akkor, és csak abban az időszakban jelentek meg a március 15-i koszorúzásokon, amikor pozícióba kerültek. Úgy tűntek el az új választások után, ha nem maradtak a helyükön, nyom nélkül, mint a pinty. Aztán jöttek azok is, akik kötelező kellékekkel is kívánták nyomatékosítani a hazafisságukat. Megjelentek a bocskai stílusú kabátokban érkezők, nők hófehérben, férfiak feketében, különböző méretű kokárdákkal (minél nagyobb, annál magyarabb), vagy azok, akik katonai bakancsban, hosszú kabátban állták végig, hátratett kézzel, az ehhez járó terpeszben, sokatmondóan komor arccal az ünnepségeket. És persze láthattam a legújabbakat is, akik valahol, legalább az övükön tiltott katonai jelképeket viselve, provokatívan, sötét napszemüvegben, katonai sapkában pózoltak. Figyeltem az arcokat, a koszorúzásokon, mikor a „másik” párt koszorúzott, a metakommunikáció pontos képet mutat ám, és hallgattam a beszédeket is, fellélegezve, ha sikerült egyet-egyet úgy végigmondani a szónoknak, hogy abban ne legyen megosztó, vádló, a másik oldalt hibáztató, önmagát fényező. Örültem, ha olyan gondolatokat tartalmazott, ami az ünnep szellemiségéhez méltó volt. Szóval, a legtöbb ünnepen ott álltam én is. Most nem leszek itt. Egy másik ünnepségen vállaltam jelenlétet, és beszédet is, a pedagógusok demonstrációján, Budapesten. Az utóbbi években valahogy más tartalommal töltődött meg az ünnep. Vannak, akik azt mondják, bemocskolódik, ha tüntetésekkel párosul. Ám én ezt nem érzem…. szerintem illeszkedik az egész március szellemiségéhez. Ami megváltozott, az a társadalmi közeg. Megosztott, végletesen megosztott lett az ország, jelenti ez a leszakadók bénítóan nagy tömegeket érintő, egyre kilátástalanabbnak tűnő helyzetét, és a politikai megosztottságot is. Azt hiszem, most már olyan mértékű az ellenségkeresés, az „aki nincs velünk, az ellenünk van” szemlélet, amiben már nincs lehetőség józanul szemlélni a problémákat. A kommunikáció viszi már az ügyeket, kit lehet megalázni, keresni valamit, amivel hitelét vesztheti, hibáztatni, no meg nyomni a sikereket, mindenhol, ott is, ahol nyoma sincs. Bértollnokok kapcsolódnak az ügyekhez, a szakmaiság lassan kiszorul, még azoknak a nyilatkozataiból is, akik a döntéseket indokolnák. A leleplezésektől függ
már minden, erre megy el az energia, no meg a látszatfenntartásokra, aztán, ha már tarthatatlan, akkor változtatnak, de mindig a másikat okolva. Már nem a megoldás a lényeg, hanem, hogy ki kerül ki győztesen a kommunikációs csatából.Ki tudja jobban megtiporni a másikat. Mi lesz ennek a vége? Kit tudja… Egy biztos, úgy érzem, ilyen mély morális válság nem volt a rendszerváltás óta. Elkeserítő. Nyilván, ez után a tüntetés után is jön majd a már bejáratott forgatókönyv, kik szerint hányan voltak, és az miért nem igaz, a felszólalók miért voltak alkalmatlanok, és mit hazudoztak, ja, meg az „elmúltnyolcévezés”, meg a „hátazelmútlhatév?”, meg ugye ki pénzeli a lengyeleket, meg a CÖF tagjait, és nyilván Soros György a másik oldalon…. közben pedig belefulladunk a problémákba. Mert a felvetett kérdéseken való elgondolkozás sem történik meg. Persze sokakat nem érint meg a márciusi szél. Nem érinti meg azokat, akik a szegregátumokban élnek. Ott egyformák a napok, a munkaszüneti nap sem más, mint a többi. És nincs nagy hazafiság. Ahol a nyomor diktál, ott ritkán megy át a napi megélhetés üzenetén kívül más. És persze sokan, sokféleképpen gondolkodnak. Nem mennek el, mert az oktatás nem része már az életüknek. Kit érdekelnek a pedagógusok? Akik így vélekednek, nem értik, hogy az oktatás meghatározza a jövőnk minden területét. És nem megy el sok pedagógus sem. „Minek? Úgy sem változik semmi..” „Kis pont vagyok én ehhez…” vagy: „Félek… mi lesz, ha kiderül, hogy ott voltam” stb.? No meg ott vannak azok, akik, bár tűrhetetlennek érzik a helyzetet, mégis a hatalomnak való megfelelés erősebb bennük az ellenállásnál. És aki akar, talál kibúvót. Megszoktuk, hogy jobb, ha kívül maradunk. Harcolja meg más…. Hogy én miért leszek ott? Nyilván, mert azt gondolom, már akkora a baj, hogy kiabálni kell. A tüntetés pedig egy szimbolikus kiabálás. És, mert azon a napon, amikor a felkérést elfogadtam, órám volt egy szegregált iskolában. Épp a nemzeti ünnepről rajzoltunk, amikor az egyik gyerek hozzám bújt: „éhes vagyok, tanárnéni”. Hát ezért. Érte szólok majd, akitől a rendszer elvárja, hogy értse, megtanulja a márciusi üzenet nemzeti nagyszerűségét. És magamért, mint pedagógusért, akinek ezt az üzenetet, minden körülmények között át kellene vinnie, hogy megfeleljen a minősítési követelményeknek… Miközben ez a gyerek éhes. Ezért megyek el. Hogy a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt elmondhassam: valamit nagyon elrontottunk. És engem nem érdekel a politika…. de ezen a helyzeten változtatni akarok. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2016/03/13/515-marcius-15-e/
516. AZ EGYHÁZ ÉS ÉN 2016. március 19. A tüntetésen mondott beszéd után megerősítő levelek, üzenetek százait kaptam…. amit itt is köszönök. Ennyi még egyetlen megnyilatkozásom után sem volt, bár nem is beszéltem még ennyi ember előtt soha. Jött persze pár negatív is, cigányozó is, de alig néhány… ami örvendetes volt a számomra. És volt még egy különös csoportja az üzeneteknek, ami az egyházzal kapcsolatos mondataimra reflektált. Nos, ez viszont elgondolkodtatott. Először jött egy olyan üzenet, ami arról szólt, hogy sértő volt, amit mondtam. Aki írta, ő egyébként azoknak az elenyésző számú egyházi iskoláknak az egyikében dolgozik, ahol az integrációt fontosnak tartják, és sokat dolgoznak a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekért (bár minta lennének a többinek!). Őt, persze jogosan, sértette az általánosításom. Tudtam, hogy így lesz, és akaratom kívül megbántom őket, de az arányuk olyan kicsi, hogy nem akartam a mondanivaló élét elvenni azzal, hogy kiemelem őket. Voltak már emlékezetes vitáim ugyanis, mikor egy térség egyetlen, integráltan oktató egyházi iskolája volt a pajzs, ami mentén visszaverték a sok száz gyerek kizárására irányuló kérdésemet. És itt nem volt idő, hogy ezt kifejtsem, pedig tudom, minden általánosítás mennyire fájó tud lenni. Aztán, több olyan levél is jött, ami egy konkrét mondatomhoz kapcsolódott. Hogy én milyen bátor vagyok, mert ki mertem mondani: ateista vagyok. Más, hogy ő is az, és annyira büszke volt ezt hallva, mert eddig mindig másodrendű állampolgárnak érezte magát. Többen írták, hogy ezt azért nem semmi így felvállalni manapság. Nem mindenki merné. És, hogy nem félek-e… Furcsát kanyarodott a világ…és mintha mindig visszatérne valahova. Én 1960-ban születtem, itt, ezen a tipikusan református vidéken, ahol akkor épp az volt a bátor, aki bement a templomba. Szegény édesanyám titokban kereszteltetett meg. Anyai nagyanyám, ahol sok időt töltöttem, esténként imádkozott, el is tanultam tőle a miatyánkot, de nem voltunk templomba járók. És nem lettem az a rendszerváltás után sem. Az állami oktatást is akkor hagytam ott, mikor az egyház visszavette azt az iskolát, mert úgy éreztem, képmutatás lenne úgy csinálnom, mintha vallásos lennék, miközben nem ez határozza meg a mindennapjaimat. És most itt vagyunk, hogy ma már az érezheti rosszul magát, aki nem vallásos? Ahhoz kell bátorság, hogy valaki nyíltan kimondja, ateista? Most az lett a sorból „kilógó?” A „trendtől” eltérő?
Más azt vélte kihallani a beszédemből, hogy azt mondtam, ki a papokkal az iskolákból… és szégyellje magát az egyház. Nos, ilyet sosem mondtam. Így én nem beszélek. És ateistaként nem is „varangyozok” le senkit, nem hasonlítom pl. “malacokhoz” a hátrányos helyzetű gyerekeket, és nem érvelek úgy, hogy a „mi fajtánk”, és nem használok olyan szavakat sem másokra, hogy „gazdaállatok”. A papokkal pedig semmi bajom.. És az egyházzal sem. Nekem csak a szegregációval van bajom. Az egyházzal, mint iskolafenntartóval annyi, hogy fontosabbnak tűnik az iskolarendszerük visszaállítása, mint a szegényeken való segítés. Hogy ez az alapelv, ami a Biblia alapvető üzenete, szétválik a munkájukban, megvalósul a missziós tevékenységekben, de elmarad az oktatásból. Asszisztálnak a kedvezőtlen társadalmi folyamatokhoz, sőt, építenek rá, a saját megerősítésük érdekében, ahelyett, hogy küzdenének ellene. A szegényekért, akik zömében történetesen romák… Ha ezt bármely más iskolafenntartó tenné így, ilyen arányban, akkor az ellen is szót emelnék. De arányaiban most ez az egész az egyházi iskolák szegregáló hatásában mutatkozik meg, egyre növekvő mértékben. Az alapítványnál minden egyházzal kapcsolatban vagyunk. Vagy konkrét személyekkel, vagy intézményekkel, vagy missziókkal. Nincs rossz kapcsolatom senkivel, sokukkal baráti a viszonyunk. Sokan erősítenek meg „belülről” is abban, hogy létező, valós probléma, amiről beszélek, csak „most más szelek fújnak”, “erről most nem túl jó beszélni”, meg, hogy „sokfélék vagyunk mi is, az egyházon belül”, vagy „ nem tehetünk semmit, itt is hierarchia van”. Csak azok értékelik méltatlan támadásként a mondataimat, akik az oktatás terén elzárkóznak a roma gyerekektől. Vagy, általában a romáktól. Mert ezt is megtapasztaltam már. Ők hazugsággal vádolnak, pedig konkrét adatokkal érvelek. Támadnak, kioktató beszélgetésekben olvassák rám, mennyire méltatlanul viselkedem velük, keresztény értékeket vallókkal. Próbálnak távol tartani. Kiszorítani. Pedig én csak azt szeretném, hogy ők, keresztény értékeket vallók is belássák, milyen fontos, hogy egyformán adjunk esélyt, hogy azokon a gyerekeken segítsünk, akiken senki sem segít. Még, ha történetesen cigányok is. Néha persze elábrándozom: mekkora segítség lenne a roma közösségekben a vallás, mint szervező erő…. mennyit segítene rajtuk. Sokat gondolkodom, vajon miért nem erre költ olyan sokat az állam? Olyan keresztény szakemberekre, akik a szegregátumokban gyakorolnák a hivatásukat. Vajon miért nem a missziós tevékenységek képeznek hálót az országban, ahol a vallás ilyen fontos tényező lett? Most eszembe jut egy régebbi történet. Még az elején volt, mikor először felemeltem a szavam az ellen, hogy az egyházi iskolák kiválogatják a jobb státuszú gyerekeket az egyik településen. Akkor nagy haragosokat szereztem, visszajutott hozzám egy beszélgetés, amiben még azt is megjegyezték: ezek után az egyháztól ne várjam, hogy majd eltemet… Épp akkor, mikor ezt visszahallottam, volt nálunk egy katolikus pap, akivel évek óta együtt dolgozunk. Megölelt: „ne izgasd magad Nóri” -mondta„majd én eltemetlek”.
Hát ez van. Református, katolikus, evangélikus, baptista, zsidó stb. nekem mindegy. Emberek vannak, akik adott értékrend szerint élnek. Nem hiszem, hogy a szegényeken segítést csak vallásos végezheti rendesen. Nem tapasztalom, hogy a vallásos emberek viszonyulásai minőségileg mások lennének. Emberi viszonyulásukat látok csak. Ilyet is, olyat is. Ha pedig majd odajutok én is, és mégiscsak megtapasztalom, hogy Isten elé kell állnom, nem hiszem, hogy vitánk lesz azzal kapcsolatban, ahogy az egyházhoz, vagy a szegényekhez viszonyultam. (Feltételezve, hogy a Biblia tanításait nem értelmezi át ott senki…) Tiszta lelkiismerettel teszem azt, amit. Nem vallásos meggyőződésből. Csak a magam értékrendje szerint. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2016/03/19/516-az-egyhaz-es-en/
517. LAKHATÁS 2016. március 28. Sok mutatóval lehetne jellemezni a szegénységet. Talán a lakhatás is egy olyan terület, ami elég pontos képet ad. Ha az ember megfordul egy-egy nyaralóövezetben, és látja a nyaralás céljára újonnan épülő palotákat, és közben olyan helyen dolgozik, ahol lakásnak sem épült már ki tudja mióta egy ház sem, nos, ez a két kép is mutatja: végletesen kettészakadt a társadalmunk. A leszakadó térségek településein, a szélső utcákban, a szegregátumokban, zsáktelepüléseken, „alvégeken”, vagy „felvégeken” létrejött telepeken a lakhatás a nyomor vizuális megjelenése. Újat építeni itt semmi esély. Amihez hozzájutnak, azok öreg vályogházak, vagy leromlott állagú, sosem befejezett téglaépületek. A vezetékes víz, fürdőszoba nagyon ritka. Az áram az egyetlen, ami a 21.századhoz köti ezeket a házakat. Vásárlásnál csak az olcsó jöhet szóba, az is csak részletre. A falvakban ez jellemzően olyan házakat jelent, ahonnan kihaltak az öregek, a fiatalok máshol élnek, nem kell már ez nekik, sem az épület, sem az öreg kert, inkább megválnak tőle. Persze próbálnak ők is többet kapni érte, várnak, de a szegénység sújtotta településeken, településrészeken ez csak újabb értékvesztést jelent. Nincs már esély arra, hogy olyan fellendülés következzen be, amitől az ingatlanpiac itt felfelé ívelne. Az üresen maradt házakat nem őrzi senki, előbb-utóbb széthordják, aztán az idő dolgozik rajta tovább, összeomlásig. Van, ahol a tulajdonos külföldön van, vagy senki sem tudja hol, ezek a házak furcsa piaci életet kezdenek élni, lesznek önjelölt tulajdonosok, akik eladják pár tízezerért, írnak egy papírt, vagy azt sem, aztán újra eladják másnak is, néha követhetetlen számunkra, ki volt az első ebben a láncolatban. Vannak még a “szocpol”-os házak is, igen, ezek abból az időből, mikor építési vállalkozók kulcsrakészre vállalták fel a dolgot, de ezek sosem lettek készen, nem lett bevezetve a víz, bevakolva, vagy beszínezve a ház, de ez már a múlt ködébe vész, a műszakilag át nem adott házakba beköltöztek, mert lakni kellett valahol, majd ezek is gazdát cseréltek, ügyvéd nélkül persze, és amortizálódnak tovább a folyamatban. Az ingatlanokra különféle tartozások terhelődtek, reménytelenül magas összegek, ki tudja kitől, már rég nem az lakja, aki nem fizette a tartozást, a behajtócégek sem találják már a tulajdonost. De a teher marad a házon, elévülésig. Valamikor azt gondoltam, egyszer ki tudjuk majd tisztázni a tulajdonviszonyokat, de ezt már elengedtem. Reménytelen.
Amikor a CSOK-ot bejelentették, felvillanyozódtam… talán tudunk valamit kezdeni ezzel az egésszel. Legalább az új családokkal, mert most a fiatalok maradnak a szülőknél, ám a tér szűkös, képtelenség az új családnak életteret kiszakítani az amúgy is zsúfolt házakban. Ám hamar kiderült: ezt nem ennek a társadalmi rétegnek a lakásmegoldásaira találták ki. És nyilván nem nekik szól majd a NOK sem, ha elfogadják, mint ahogy a Fundamenta sem… és a Fundimini sem ezeket a szülőket célozza meg. De akkor velük mi lesz? Értem én, hogy fel kell lendíteni a lakásépítéseket… de közben százezrek élnek olyan lakhatási feltételek között, ami rémes, ami felett eljárt az idő. És nekik esélyük sincs ma változtatni ezen. Lehangoló utcaképek, nyomort újratermelő nyomorúság. Küzdünk ez ellen is. De nagyon nehéz. Persze eredmény, hogy egész utcákat tisztáztunk ki már az illegális áramszerzésből a kártyás mérőórák felszerelésével. Hogy, miután megtapasztaltuk, milyen az, mikor egy családra rászakad a tető, nekiláttunk, és az életveszélyes házakat aláfalaztunk, összehúzattuk, stabillá tettük a falait. Hogy féregirtással csökkentettük a patkányok számát, amik átfurkálták a falakat. A csótányokat, ahol már elviselhetetlen mennyiségben bújtak elő a fal repedéseiből, szakemberrel kiirtattuk. Hogy egy pályázat segítségével kijavítottuk a nyílászárókat, bontott üvegből beüvegeztük a kitört ablakokat, ahol kellett, ott küszöböt, ajtófélfát csináltunk, és a helyi munkatársaink gumibemarásos hőszigeteléssel javítottak az ablakok állapotán, próbálva benntartani a meleget. Átraktunk életveszélyes kéményeket. A tisztasági festés a helyiségekben lassan minden családban általánossá válik. Mert közben bevonjuk őket mindenbe, a házaikat sem nekik javítjuk meg, hanem velük… mindenki a magáéban dolgozik. Talán egyszer majd a másikéban is, segítve azt. De mindez nem oldja meg a gondot. Csak toldozgatjuk-foldozgatjuk a nyomorúságot. És közben gyerekek születnek, költözve ide-oda, anyóshoz, albérletbe, el, majd vissza… mert nincs esély sem arra, hogy biztos lakhatásuk legyen. Az általánosan kilátástalan helyzetben pedig mindig akad olyan, ami krízist jelent. Most pl. az albérlet felmondásával sokadszorra fenyegetőző főbérlő okoz ilyet, aki, bár a havi tízezret mindig megkapja, jogot formál másra is, pl. télen a háztartásonként az önkormányzattól kapott tűzifára, ami szerinte neki jár, nem az ott lakóknak, és basáskodva ellenőrzi az életük minden területét az áram nélküli rogyadozó vályogházban, amit egyébként példásan tart rendbe a bérlő. Vagy a lány, aki egy másik faluba ment a párjához, persze ott is a szülőkhöz, naponta jelentkezik, egyre kétségbeesettebben, hogy el kellene innen menniük, mert nem jó itt nekik. Nem részletezi, de látszik rajta, a terhességében is fogyó testén, a megtört arcán… Belelátunk kicsit, mi lehet ott, mikor meglátogatjuk, mert szóhoz sem hagyja jutni a párja anyja, úgy kell megkérni, hogy menjen odébb, mert négyszemközt szeretnénk beszélni vele. Másnap újra keres: nem tudnának nekik segíteni valahogy abban a „szocporban”?kérdezi. Ennyi a tudás. És ennyi a lehetőség is. Az alapkészségek hiányosak, képesítés semmi, munka sehol, most jön a második gyerek. Ezt a generációt már elvesztettük. A következőt nem kellene.
Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2016/03/28/517-lakhatas/
518. KOMMUNIKÁCIÓ A KÉTFÉLE VILÁGBAN 2016. április 03. Furcsa kettősséget élek meg. Miközben a munkánk hatására sikeresen változik a kommunikáció a kis faluban, a társadalmunkban meg egyre durvább gyűlöletbeszéd terjed. Mindkettőt belülről látom. Amikor elkezdtem dolgozni a szegregátumban, az egymás közti kommunikáció rémes volt. A kezelhetetlen, indulattal teli reagálások, a másik leordítása, megalázása előtt rémülten álltam én is, számomra ez egy ismeretlen világ volt. Sokat kaptam belőle én is, volt, ami személyesen nekem szólt, de talán még durvább volt, amikor egymásnak rontottak, előttem. Sokszor éreztem úgy, hogy verekedés lesz, és én nem tudom megállítani. A férfiak közötti konfliktusok voltak a legfélelmetesebbek. Ott nem volt mese, nem volt lecsendesítő módszer, csak az, ha az ember próbált távolabb kerülni tőlük. És a rendőrséget hívni, ha nem volt más kiút. A nők közötti cirkuszok inkább megbotránkoztatóak voltak nekem. Mert igen, volt köztük hajba-kapaszkodós, rémes, méltatlan verekedés is. És persze a gyerekek közt is gyakran, hiszen a minta megvolt otthonról, elég volt egy szó, és ugrottak is, borult a pad az iskolában, ketten is alig tudtuk lefogni az egymásnak feszülőket. És ehhez illeszkedő volt a kommunikáció is. Hangos, bántó, hazug és vádló, tele olyan mocskos káromkodásokkal, amit elképzelni is nehéz, és mindig olyan magas érzelmi töltettel, ami megakadályozta az ésszerű megoldások számbavételét. Itt megtanultam, mit jelent az „ elgurult nálam a gyógyszer”, vagy „felment a pumpa”. Nagyon messziről indultunk…. Ma már csak nevetünk ezeken. Mert az évek során óriási változások következtek be. Voltak személyes és családi beszélgetések, a közösségi rendezvények, sokat segített a teaház, a vendégek, akik előtt beszélni kellett, sokszor próbáltuk eljátszani velük, hogyan lehet feloldani egy konfliktust, megbeszélni egy problémát, hogyan fogadjunk egy idegent, milyen beszéd, reagálás kell a hivatalos helyeken. A tanodában a gyerekekkel disputa kör indult, nagyszerűen működik. Adtunk mintát, ahogy mi beszélünk, de megértettük, hogy ők máshogy kommunikálnak. És sikerült a kettőt közelíteni. Bámulatosan. Igaz, kellett hozzá más is, a problémák napi szintű kezelése, az, hogy lássák: nincsenek magukra hagyva. Kellettek hozzá a lehetőségek az együttlétre, a saját környezetük javítására, és a munkára is. Van persze még mit javítani, de a pozitív változások nyilvánvalóak. És minden nap, amit köztük tölthetek, örömmel, és megerősítéssel tölt el.
A modellt, amit fejlesztünk, visszük tovább más településekre is. A mi teljesítőképességünktől függ, hol hányféle elemet tudunk beépíteni. A kommunikációnak is van egy általános jellemzője, ami minden ilyen viszonylat között azonos, már látjuk, és a tapasztalatink alapján sikeresen kezeljük is. Ott van pl. a „kinek segítünk, és miért annak?” kérdése. „Maguk csak a retkeseknek segítenek! Aki próbálja tisztán járatni a gyerekét, azt lesz…ják. Az dögöljön meg, mi?!”- ordítja az asszony a telefonba, a faluban, ahol elkezdtünk segíteni, mert szerinte nem oda adtunk használt bútort, ahova kellene. „Feljelentem magukat, most indulok a gyámhivatalba!” „És szólok az RTL klubnak is, hogy lássa mindenki, maguk milyen szemetek! Hogy maguk kivételeznek!” Tipikus mondatok. Persze, nagyon nehéz megértetni, hogy mikor megjelenünk egy faluban segítőként, miért azok felé fordulunk először, akiknél a legnagyobb a baj… ahol nincs önfenntartási képesség, felelősség, ahol sok a gyerek, de kevés a tudás a felnevelésükre. Innen indulunk. Aztán, jön a közösség formálása, a helyi „igazságossági rendszer” megteremtése, amikor már nem nekünk, hanem a közösségnek lehet szegezni a kérdést, ki kap, és miért, és ők is válaszolják meg, akik ott élnek, együtt. Amikor a múltkor, egy amerikai kutató járt nálunk, és a gyűlöletbeszédről beszélgettünk, kint is voltunk, a kis faluban, ahol az emberek egymásnak feszülése már sokat csökkent. Őket kérdeztük, mit tudnak, tapasztalnak a társadalomban növekvő gyűlöletbeszédről. Mindegyiküknek volt már kirekesztő, megbélyegző kommunikációban része. Szerintük az egész mostanában erősebb, és azért van, mert a politikusoknak is lehet. Még a Parlamentben is. És ha nekik lehet, akik vezetők, mindenki, aki lejjebb van, jogot formál rá. Kicsit szégyelltem magam. Miközben velük sikerült megértetnünk valamit abból, hogy másképpen kell viszonyulnunk egymáshoz, mi, a többségi társadalomban, arra adunk példát, hogyan lehet gyűlölködni, hazug vádakkal megalázni másokat, karaktergyilkosságokkal kikezdeni azt, aki nem „velük” van. Mert az csak “ellenük” lehet. A legfélelmetesebb, hogy itt nincs “elgurult a gyógyszer”, vagy “felment a pumpa”. Ami után még lehet kontroll. Itt felfokozott indulat nélküli, tervezett gyűlölködés van. És ez a legrosszabb. Szóval, miközben itt építek velük egy jobb világot, a kinti meg egyre rosszabb lesz. És úgy tűnik, arra nincs hatásunk. Az csak megy tovább, bértollnokokkal, kikutatva valami kompromittálót, vagy ha nincs, akkor kitalálva valamit, méltatlan kifejezésekkel teli nyilatkozatokat hallhatunk, fröcsögő gyűlöletet. Ami betorzít mindent. Mert a reakciók is ugyanolyanok lesznek. És így haladunk mindig mélyebbre. Néha belegondolok: kik azok, akik kiadnak egy-egy ilyen utasítást? Hogy szálljanak rá valakire? Amikor ezeket kimondja, akkor nincs valami kis hang, ami belül megszólal, hogy nem kellene? Amikor megszületik egy beszéd, vagy nyilatkozat, és visszaolvassa, nem érzi, hogy ezt nem lenne szabad ?
Mi annyit próbáltuk, ott, bent, a szegregátumban, hogy megszólaljon belül az a kis hang: ezt nem szabad így. Ott, a tanulatlan emberek között ment. És itt, kint, a diplomások világában mikor fog? Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2016/04/03/518-kommunikacio-a-ketfele-vilagban/
519. ROMA TRADÍCIÓK ÉS AZ INTEGRÁCIÓ 2016. április 10. Amikor elkezdtem ezt a munkát, rengeteg dolgot másképp gondoltam a szegregátumokban élő cigányok világáról. Tele voltam én is romantikus elgondolásokkal, olyan misztikusnak tűnt ez a világ…. messziről. És persze tele voltam azokkal a sztereotípiákkal is, amelyeket az én szocializációm rakott rám velük kapcsolatban. Aztán, ott, a generációk óta átörökített nyomorúságban dolgozva velük, kezdetben nem tudtam szétválasztani, mit határoz meg a cigány identitás, és mit a szegénység. Mert az egész egy iszonyatosan bonyolult problémahalmazzá gubancolódott már össze, és ráadásul közösségenként nagyon más, sokféle helyi hatás torzítja tovább különböző irányokba. Azt már rég megértettem, hogy ahol a nélkülözés nem zilálta szét a közösségeket annyira, ott a roma identitás kulturális elemei, a hagyományok még működnek, mint közösségmegtartó erő. Sőt, kifejezetten gyúrnak is rá, hogy meglegyen, mert ehhez büszkeség is társul, és befogadás is, hiszen a roma zene, tánc, művészetek mindenkit méltán elbűvöl. Ezek a szép példák a „kiemelkedésre”, és ők viszik is ezt tovább, ki az autentikus irányt tartva, ki a modern dolgok felé, de vállalva és hangsúlyozva a romaságát, építve ezt a kultúrát tovább. Amikor ezeket a pontokat kerestem a szegregátumban, nem nagyon találtam. Ezeket a nyomor már bedarálta. Itt már nincsenek átörökített mesék, énekek, rituálék, az oláh cigányok tánca talán az egyetlen, ami élő kapocs még, de az autentikus cigányzenét már felőrli a “slágeres” vonal. Nincs erő, és tudás, ami segítene megértetni velük, hol van a határ, ami mögött már valami más van. A többi is lassan mind a ködbe vész. A temetéseknél is nehéz ám tartani a szokásokat, a virrasztaláshoz is kell egy kis anyagi ráfordítás, és a szertartás szokásaihoz is. A „nincs”-ben torzul ez is, a következő generáció még ennyire sem fogja majd tartani a tradíciókat. Esküvő? Miből? A héten voltam egy roma házasságkötésen, nem volt más, csak a két tanú, meg én, ja, és egy rokon, aki telefonnal felvette, no meg az anyakönyvvezető. Ajándékot csak én vittem. Utána hazamentek. Cigány lakodalom még nem volt a kapcsolatrendszerünkben. Gyerekszületés, csecsemőgondozás? Itt már a szegénység diktál. Tradíciókat nem találok. Persze ahogy egyre jobban értem ezt az egészet, mert értetik velem a helyi munkatársaink, azért változik a kép bennem, most is. Pl. a héten felismertem, bármennyire gondolom, hogy akikkel elindultunk, értik, merre haladunk, és tesznek is ezért, no meg képesek ezt képviselni is a közösség felé, bizonyos határokat nem lépnek át. A jogkövető magatartás felé haladás nagyon fontos eleme a munkánknak.
Nyilván vannak esetek, amikor a rendőrség segítségére is szükség van, kommunikáljuk is, hogy mi a rendőrséggel egy oldalon vagyunk. Ha elindul valami, amiről már látjuk, baj lesz belőle, szeretnénk elejét venni. Egy kamatozásnak, a herbál terjesztésének, vagy épp a prostitúciónak. De ebben még nem várhatunk tőlük segítséget. Mert a család összezár. Akkor is, ha tudják, nem lesz így jó. De reménykednek, hogy nem nő tovább a baj. Hogy a családon belül tudják uralni a helyzetet. Aztán, mikor már tényleg ott van, hogy rendőrségi ügy lesz belőle, akkor már mondják, jobb lett volna hamarabb tenni valamit, de akkor és ott nem teszik. A családi összetartás törvénye miatt. Azért ebben is érzek változást, visszacsendesednek sokszor a negatív hatások, ha tudják, hogy valami a tudomásunkra jut. Én meg gyakran elmondom: nem hagyjuk, hogy a bűn olyan mértékben üsse fel a fejét köztünk, mint volt itt, mikor belekezdtünk ebbe az egészbe. Erre mindenki buzgón bólogat, nem volt még olyan rég, hogy ne emlékeznének azokra az időkre. Mert az nem volt jó, senkinek. Szóval, ez egy folyamatos küzdelem, de haladunk ebben is. Azt hiszem, haladunk mindenben, de van, amiben még alig történt valami. A nők helyzetében. És ez engem iszonyatosan frusztrál. Mert sokat bántalmaznak közülük. Nem annyira persze, hogy látszódjon is, de megpofozzák, megverik őket a férfiak. Hallom is, és látom is a mindig szomorú tekintetekben. A legtöbb terhet a nők viszik a családokban, mégis méltatlanul alárendeltek, cseléd szerepben vannak, és még meg is veri őket a párjuk, ha valami nem úgy van, ahogy ő elvárja. A szegénységben pedig gyakran van úgy. Próbálom megérteni ezt is. Hogy miért van az, a nagycsaládon belül is, hogy az egyiket verik, a másiknál meg nincs ilyen. De azt látom, mindenhol előfordult már. Sőt, úgy gondolják, ez a női szerep része. Természetes. Egyszer, mikor ezt firtattam, pont egy bántalmazás kapcsán, rákérdeztem az egyik helyi munkatársamnál: „Nálatok nincs ilyen, nem? Vagy téged vágott már szájon a párod?” „Vágott.”hangzott a válasz. „De megérdemeltem.” Ezen nagyon elgondolkodtam. Mert azt mutatta nekem, van, amit ezzel a nem roma tudatommal nem érthetek meg. Közben pedig azt gondolom, ez a 21.században nem normális. Azon morfondíroztam, talán a nőknek kellene valamiféle szövetséget kialakítaniuk egymás között, hogy támogassák egymást abban, ez ne így legyen. De azt látom, az alárendeltségnek a természetessége még erősebb annál, hogy ezen elinduljunk. A héten beszéltem egy másik asszonnyal is. Aki, sokévi kapcsolat, és sok gyerek után most “ment szét” a párjával. „Elég volt már belőle.”- mondja nekem. De egy életen át tűrte. És az átörökítés itt is erős. Látom ezt a lányon, aki a legelső kapcsolatból lett terhes, és megy az után a férfi után, akit a közösség is megvet, aki sosem lesz mellette az a társ, akire számíthat, de már most alárendelődik, mindent elfogad. Vagy a másikon, akit táborba akarunk vinni, de akivel most „jár”, nem engedi. És ő elfogadja ezt, már 16 évesen is. Próbálunk persze fogást keresni ezen is. De magam is vissza kell fognom, mert nagyon dühös leszek, ha bántalmazást hallok. Ugyanakkor tudom, nem szólhatok
bele a családi életükbe. Őket kell képessé tenni arra, hogy változtassanak ezen. De én is ember vagyok, ráadásul nő, és erős az igazságérzetem. Szóval, nehezen bírom. Mert miközben azt látom, hihetetlen erő és tudás van ezekben az asszonyokban, béklyóban tartja őket valami, amivel nem értik, hogy mi bajom van. Mert nekik ez így természetes. Még nem értik, hogy ez nem az. De tudom, meg fogják érteni ezt is. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2016/04/10/519-roma-tradiciok-es-az-integracio/
520. KIÜRESEDETT MONDATOK 2016. április 17. Mindig találok ilyet. Amiket görgetünk, mert valahogy jól hangzik, elméletileg mindenképp, de ha közelről megnézzük, látszik,csak egy frázis, mögöttes tartalom nélkül. A mondat mögött ugyanis nincs tevékenység, vagy, ha van is, hatástalan marad. Ilyeneket bőven találunk az uniós pályázatokban, de az intézményi működésekben is. A célkitűzések és a valóság között fényévek vannak. De ez nem zavar különösképpen senkit. Nem ez a lényeg. Hanem ami le van írva. Ilyen pl. a különféle, gyerekek fejlesztésére irányuló tevékenységekben „a családok partnerré tevése”. A „partneri viszonyban történő munka”. Régóta érdekelt, hogyan lehet ezt pl. tetten érni, esetleg a változást kimutathatóvá tenni, és ki is mutatni, mérni… ami ugye nem erőssége az ilyen típusú fejlesztéseknek. Az egyik sikert jelző indikátor pl. a pályázatokban leggyakrabban a „bevont családok száma”, amit ugye baromi könnyű adminisztratív módon leigazolni, hiszen csak alá kell íratni a jelenléti íveket, és egy-két fotót betenni igazolásképp. Az pedig, hogy valójában milyen változást generált az a program ténylegesen a családok életében, hogy valójában a problémás családokat érte-e el, vagy csak azokat, akik nem annyira problémásak, épp ezért könnyen bevonhatók bármibe, azt már nem méri senki. Ha ez tényleges szempont lenne, mármint a mérhetőség, akkor meg sem születnének, és elfogadásra sem kerülnének olyan pályázati programok, amelyek pl. öt alkalmas csoportos találkozó után szemrebbenés nélkül beírják tervezett (és természetesen megvalósult) eredményként, hogy pozitív változás következett be a szegregátumokban élő családok attitűdjében. Persze ez a mérhetőség máshol is fontos lenne. Pl. azoknál a programoknál, szervezeteknél, akik 10-20 éve dolgoznak ugyanabban a problémában, ugyanabban a térségben. Mert ott látszania kellene hatásoknak, ennyi befektetett munka és pénz után. Engem nagyon bántana, ha a munkánk eredménye nem lenne látható a településen. Ha nem tudnám hitelt érdemlően kimutatni a változásokat. Sok mindent lehetne ám mérni, a gyerekek tanulmányi eredményeinek változásától a rendőrségi beavatkozást igénylő esetek számáig, a kórházba kerülő gyerekek számától a lakhatási körülmények változásáig, az önfenntartási képességek változásától a mobilizálható munkaerőig, stb. Ha egyszer beépülne ez a fajta értékelés és utánkövetés a rendszerbe, akkor világosan látszana, hol volt eredménytelen a fejlesztés. És akkor talán azon is el lehetne indulni, hogy megkeressük az okokat, miért nem volt arányos a befektetés és az eredmények?
De nem ez látszik, hanem az, hogy ezek a szervezetek újra pályáznak, újra támogatást nyernek, ráadásul az előző pályázatuk adminisztratív eredményeire építve, anélkül, hogy érzékelhető változás következne be. Így aztán sokakban jogosan felmerül, hogy a feladat megoldhatatlan, csak fölösleges pénzkidobás. Pedig csak egy mérési rendszer hiányzik az egészből. A társadalmi hatékonyság mérése. Ja, azért ennél több. Hogy szembe is tudjunk nézni a saját eredményeinkkel, vagy eredménytelenségünkkel. És persze, kötelező elemként megy tovább a frázismondat is: partneri viszonyban dolgoztunk és dolgozunk a családokkal. Megvan ez a kulcsmondat, kipipálva, jár érte a pont a pályázatban, vagy beíródnak az év végi intézményi beszámolókba, és kész. Az iskoláknál vajon mit jelent ez? Nem azokról az iskolákról beszélek, ahol evidencia a szülők napi konzultációja a pedagógusokkal, ahol a szülők megszerveznek egy kirándulást, vagy kifestik az iskolát, ahol testületileg támogatóként állnak a gyerekek és a pedagógusok mögött. Nem azokról, aki beosztják, és hetente viszik be a gyümölcsöt, zöldséget, és minden mást, ami kell, a wc papírtól a fénymásolópapírig. Hanem azokról, akiknél ez nem evidencia. A lemorzsolódásban érintettekről. Akik egyre nagyobb arányban képviseltetik magukat a leszakadó térségek iskoláiban. Ott mit jelent a partnerré tétel? Ha bemegy a szülő a kiküldött felszólításra? Vagy, ha elmegy a szülői értekezletre? Esetleg évente egyszer bemegy valaki a kezelhetőbb szülők közül, az iskola által szervezett tolerancia napra, és süt egy kis vakarót, vagy megmutatja, hogy kell kosarat fonni? Nemrég végigülhettem egy faluban egy szülői értekezletet. Egy előadással kezdődött, az iskola bemutatásával. A kompetenciák fejlesztésétől a nemzeti érzületig megismerhettünk mindent, egy csodálatos intézmény képe bontakozott ki. Aztán az intézményvezető azt mondta: ő most ezzel befejezte, majd a pedagógusok elmondják, mi a baj a gyerekekkel. (Már ez se semmi üzenet volt: itt egy jól működő iskola…. ahol mindent elkövetnek a minőségi oktatásért. És közben itt vannak azok, akikkel csak a baj van: a gyerekek.) Néztem közben a szülőket: vajon hányan értették meg az előadást, csak úgy nagyjából? Eleinte számolgattam, hány olyan szó volt benne, amit nem is érthetett az itt ülő szülők nagy része, de aztán feladtam. Nyilván ahhoz, hogy partnerré tudjak valakit tenni, ismeret kellene róla. Megnézni, hol él? Milyen problémákkal kell napi szinten szembesülnie? Meg kellene kérdezni másokat, akik velük dolgoznak még, és információkat gyűjteni róluk. Hogy értsük őket. Értsük, miért olyanok, amilyenek. Hány pedagógusnak vannak vajon ilyen mélységben ismeretei a gyerekekről? „Nem a mi dolgunk.”-mondják. „Van nekünk elég bajuk a gyerekkel az órán. Nehogy már még ez is kelljen. A családot megérteni.” Épp elég ez a „partneri viszony” , az egyetlen kapocs a hatósági eszközöknek álcázott fenyegetés, kinek van ideje újra és újra elmagyarázni nekik mindent. Ja, és ott van még a nagy kibúvó: „mi mindent elkövettünk, de a szülő nem partner.” Ez a felmentés is, minden alól. Nincs vele dolgunk, és ha a szülő ilyen, akkor így viszonyulunk a gyerekéhez is. És így a legkönnyebb. Ha nem küzdünk értük.
Pedig így nem megy. Sokadszor írom: az oktatás hatása leamortizálódik a családban, társadalmi közegben. Változtatnunk kellene, a viszonyuláson, a munkamódszereken, határozott beavatkozási pontokat keresni, és mérni, kimutatni a változásokat. Miközben egyre több család van, akiknek a gyerekeiért nekünk, pedagógusoknak kellene küzdenünk, mert a családban nincs tudás, erő arra, hogy értse, mennyire fontos ez, a pedagógusok bezárulnak a maguk adminisztratív rendszerébe, ahol minden évben leírják: az iskola a szülőkkel partneri viszonyban dolgozik a gyerekeik jövőjéért. És ennyi ma is elég. De a frázisok sajátossága, hogy egy idő után nevetségessé válnak, ha a valósággal túl nagy ellentmondásba kerülnek. És mindegy, ki nevet a végén…. a következmények nem lesznek olyan mulatságosak. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2016/04/17/520-kiuresedett-mondatok/
521. A ROMA INTEGRÁCIÓ MA „NEM
SZEXI”
2016. április 23. Ez a mondat a héten egy cégek és civilek kapcsolatáról szóló beszélgetésen hangzott el, de hallható már egy ideje máshol is. Nem tudom, kitől származik, de szellemes megfogalmazása annak, hogy nem igazán kedvelt téma, az, aki emlegeti, hamar láthatatlan falak között találja magát. És inkább cikinek érezheti, ha ezt emlegeti. És csakugyan, ez nem egy „szexi” terület. Nem szexi a politikusoknak. Sem a most regnálóknak, sem a többieknek. Mert ez nem egy szavazatszedő terület. A döntéshozóknak nehéz sikereket felmutatni, itt aztán tényleg alig találni egy-egy programot, ahol igazolható: Magyarország jobban teljesít. És ha van siker is, arányaiban a problémához képest elenyésző. Így inkább hallgatnak róla, így is van elég gond vele, a „Híd a munka világába” című program körül is több a negatív hír, mint a sikersztori. És nem szexi a CSR-ben sem, a cégek társadalmi szerepvállalásában. Bár ezen a téren azért van elmozdulás. Nem szexi a többségi társadalomnak sem, még mindig sokan ítélkeznek messziről, sztereotípiák mentén, mintsem megismernék a tényleges helyzetet. Nehéz jól kommunikálni is, mi, civilek is alkalmazkodunk, a roma integrációt hátrébb toljuk, ami nem nehéz, sokkal erősebb a problémában a szegénység, a gyerekszegénység, ami azért az emberek többségének nehezen viselhető. Ebben ugyanis teljesen mindegy, roma vagy nem roma a gyermek, a család, de a megoldásban ott lapul ez is, mert a mélyszegénységben élők nagyobb százalékának az életét még a roma identitás „nem szexi” ténye is nehezíti. Nem lehet nem foglalkozni vele. Én sokat kommunikálok erről, nemcsak itt, hanem máshol is, konferenciákon, workshopokon, mindenféle rendezvényen. Sokszor azonban azt érzem, nem megy át az üzenet megfelelően. Most nem szakpolitikai szintre gondolok, ott már feladtam, hogy megértethetek bármit is, a szegénység valós tükrét hiába tartom eléjük. És persze vannak, akik megértenek, nagyon is, pl. a pedagógusok, a szociális szférában dolgozók, a civilek is, sok szociálisan érzékeny ember, és mindig van a befolyásos, gazdag emberek között is odaforduló, de mindig érzem a falat is, ami abban a pillanatban felnő közöttünk, amint kiderül: civilként mivel foglalkozom. Ilyenkor mindig nagyon szomorú leszek, és magam hibáztatom. Talán nem jól beszélek róla, és ezért nem érinti meg őket… Gondolkodom folyton, hogy kellene jobban. Sok ilyen kudarcos történetem van. Előadások, ahol úgy érzem magam, mint egy „kis színes” program része, a sok érdekes sztori között legyen egy ilyen is, ami a szegénységről szól. Sikeres cégtulajdonosok találkozói, ahová meghívnak, mert
szoktak érdekes embereket meghívni néha, és elmagyarázzák nekem, mit kellene tennem, miközben soha nem jártak szegregátumokban. És persze nem is segítenek, nem ezért hívtak, inkább, csak mert érdekes vagyok, meg sajnálnak is kicsit, ezért kapom a jó tanácsokat. Ja, azért mégis eszükbe jut valami: a gyerekeik használt füzeteit szívesen összegyűjtik, és eljuttatják, vannak még bennük üres lapok. A héten is voltam egy rendezvényen, sok, sikeres üzletember között. A szervezők egy kisfilmet mutattak be rólunk, pár éve készült, azzal kezdődött, hogy egy kisfiú beszél az apjáról, a közmunkáról, és elmondja, hogy nem jutottak már hetek óta pénzhez, de most előleget „kért ki” az apja, ötezer forintot, de nem biztos, hogy kap… A teremben levők nevettek ennél a résznél. Többen is. Nem értettem miért. Mert nekem az, hogy egy tíz éves gyerek tudja, mi az a fizetési előleg, vagy a családi pótlék, összeggel, dátummal, hogy mikor kapják, torokszorító érzés. Szívesen megkérdeztem volna, mikor szót kaptam, hogy mi volt ezen ilyen mulatságos? De nem akartam ünneprontó lenni, nem ez volt a téma, és a szervezők mindent elkövettek a rendezvény sikeréért. Az üzenet nem ment át a sok sikeres üzletembernek. Nevettek azon, ami sokunk számára tragédia. Vagy egy másik élmény. Fotózáson voltam, páros-hármas fotók készültek. Nem tudom, kik, és mi alapján döntöttek arról, ki kerül egy fotóra, nyilván volt valamilyen szempont. De míg vártunk, meghallottam, ahogy a velem párba került sikeres üzletember firtatta a választást: most hogy van ez? Az üzleti szférát a civilekkel együtt fotózzák?! Mert nyilván nem vagyunk egy lapon. Nyilván nem. De egy országban élünk, és ha különféle területeken is dolgozunk, értenünk kellene a másik oldalt. Megérteni a problémáit. Akkor is, ha nekünk nincs velük dolgunk. Ha nekünk napfényes az életünk. Persze vannak változásra törekvők a „másik világban” is. Akik értenek minket, segítő civileket, és sokat dolgoznak azon, hogy más is megértsen minket. Minket, és velünk együtt a problémát is. Cégek, akik akkor is meghívnak a konferenciáikra, ha az „nem szexi”. Akik média-és minden más kapcsolatokat mozgatnak azért, hogy nagyobb nyilvánosságot kapjon a téma. Akkor is, ha nem ez a trendi hír. A sikeres vállalkozók, cégtulajdonosok barátai, akik megszervezik, és kiszedve a komfortzónájukból elcipelik őket egy-egy nehéz terepre, hogy megmutassák a valós problémát, és nyitottá tegyék őket a segítésre. És a cégek azon CSR munkatársai, akik értik, a társadalmi szerepvállalásban megszervezett céges segítő napban nem a buli a lényeg, és egy ilyen „nem szexi” téma is beemelhető. És sokan, akik támogatnak minket, és másokat is. Pénzzel, tudással, szolgáltatással. Vajon ők miért viszonyulnak másképp? Ők ugyanis, sikeres üzletemberként is, értenek minket, és egy élhetőbb országot akarnak, velünk együtt. Mégis, úgy érzem, a probléma nagyobb tempóban nő a szegénységben, mint ahogy a kettészakadt társadalom felsőbb fele „érzékenyedik”. Jó lenne pedig, ha látnák: ahol túl nagyra nyílik a társadalmi olló, ott előbb-utóbb élhetetlen lesz az ország. Számukra is.
Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2016/04/23/521-a-roma-integracio-ma-nem-szexi/
522. LEAMORTIZÁLT ANYASZEREPEK 2016. május 01. Most, Anyák Napján az édesanyákról szól minden. Így is van rendjén. Sokféle anya van a szegregátumokban is. Azt látom, itt is óriási szerepe van az átörökítésnek, de vannak, akik elhajlanak, másfele, ki erre, ki arra. Próbálom érteni, kit, mi alakított, hogy vagy egy az egyben az anyai mintát viszi tovább, vagy épp a miatt, amit gyerekkorában megtapasztalt, más lett. Máshogy neveli a gyerekeit, mint ahogy őt nevelték. Ott van ő, akinek az anyja rá, mint legidősebb lányra ruházta át hamar a többi gyerek gondozási feladatait. Meg kellett küzdenie vele, gyerekként nevelve a többit. Nem volt pozitív anyai példa előtte, sőt, miközben egy időben az anyja mindennapjait az alkohol határozta meg, ő olyan szerepet tanult meg, magától, ami példás anyává tette. Aztán, már asszonyként, felnevelte a férje első házasságából a gyerekeket, meg a sajátjait is. Felnevelte őt is, aki aztán elhagyta az övéit, a kisgyerekeit, egy másik férfi kedvéért. Pedig a nevelőanyja nem ilyen mintát adott. Szerető, felelősségteljes, féltő anyaként nevelte. Ahogy most neveli az unokát is. És figyelme ott van azokon is, akik a nevelt lányától vannak, és az apjuknál maradtak. (Rejtélyes ez az egész. Nem tudni, milyen hatások alakítják a gyerekeket. Nagy hatás a szülői minta, ami sokszor megmagyaráz dolgokat, máskor meg érthetetlenné tesz.) De anyák mind. Anya ő, aki felnőtt lányát vesztette el, és most egyedül, nagymamaként neveli az unokáit. Mert nála jobb helyen vannak, mint az apjuknál. Nem egyszerű neki, anyagilag sem, és érteni sem a mai fiatalokat, nevelni őket egy olyan világra, amit sokszor ő maga sem ért. Miközben belül folyton zokog a lányáért, akit el kellett temetnie, kifele mosolyog, ha az unokáit nézi. A lányokat. Akik egyszer anyák lesznek majd. És anya ő is, aki dolgozik, amennyit csak bír, és a családban mindig a sor végén áll. Minden rajta csattan, a nyomorúság összes gondja. Főleg a „nincs”. Megadóan tűr mindent, próbálja megoldani a megoldhatatlant, az egész élete a hiányok továbbtologatása, hogy a gyerekeknek meglegyen minden. Mindenben kiszolgálja őket. Magára nem gondol. Sosem. Anya ő is, aki munkájával minta lehetne, ám a gyerekei nem ezt a mintát vették át, ők leginkább nem csinálnak semmit, otthon sem, nem is tanultak, munkahely meg nincs,
kiszolgáltatják magukat, és kérnek mindig, mindent, nem nézve, nem belegondolva, meddig lesz ereje az anyjuknak és beteg apjuknak megadni azt. És anya lesz ő is, újra, aki már a másodikat hordja a szíve alatt, akivel csak úgy történnek a dolgok, aki nem irányít, csak elfogad mindent. Nincs jövőképe, nem is érti, mi az. Nincs tartása, önérzete. Nincs gondolata. Nincs könnye sem, és nevetése sem. Csak “elvan”. Most egy gyerekkel, nemsoká kettővel, a párja mellett. Azt teszi, amit az mond. Kimos, megetet. Ha van mivel. Ha nincs, nem teszi. Ül és vár. Várja, hogy legyen. Valahonnan. Anya ő is, aki a gyerekekeit néha ellöki. Aztán visszasírja. Utána megint elviteti. Kiemelteti. Aztán értük megy, hazavárja őket. Ha elmúlnak tíz évesek, nem bír velük. Egyikkel sem. De szereti őket, a maga módján, és gyűlöli is, az apjukkal együtt. Mégis van, létezik, ebben az ambivalens anyaszerepben, amit olyan nehéz megértenem. És anya ő is, aki prostituálta a lányait, és most börtönben ül. Aki tönkretette őket, és nem érzi benne a felelősséget. Pedig kicsiként szerette őket. Utána, ahogy nőttek, bomlott meg valami, érthetetlenül. És ő is, aki felnevelte azt, akinek az élete a kábítószer, a prostitúció, a pszichiátriai problémák körébe zárult, úgy tűnik, kihozhatatlanul… a lányából ugyanis roncs lett, közben szült is, de anyaként sem működött. Félresiklott anya. Félresiklott élet. Nincs, ahol létezzen. Az anyjának sem kell. Ő nem tud vele mit kezdeni, neki ott van a többi. És őt sem az anyja nevelte fel. Ő is azért olyan, amilyen, mondja, és ezzel le is zárja magában a felelősséget, kapcsolatot. Ha beszélgetünk velük, gyakran oda lyukadunk ki: az ő gyerekkorukban a nélkülözés megélése olyan mélyen égett bele a tudatukba, hogy ettől meg akarják óvni a gyerekeiket. Ezért nem dolgoztatják, nem adnak nekik feladatot, ezért veszik meg nekik, amit akarnak, és amit meg bírnak venni, sokszor erőn felül is. „Ne úgy nőjön fel, mint én.”- mondják. De közben ezzel nem azokra a boldogulási utakra terelik őket, ahonnan elmozdulás lehet. Nem a tanulás, a munka felé. Nem a tudatos nevelés, hanem a nélkülözéstől való megóvás vezeti őket. Sokféle anya van a nyomorúságban is. Én is azokba kapaszkodok, akik a számomra vállalható anyai szerepeket élik meg. Hiszen én is anya vagyok, ráadásul olyan, aki a gyerekek problémáira különösen érzékeny. Közben próbálom megérteni azokat is, akik nem ilyenek. És azt látom, sokkal többet kellene velük törődni. A halmozottan hátrányos helyzetű lányokkal. Hogy értsék, mit jelent majd anyának lenni. A szegénységben az anyaszerep is könnyen leamortizálódik. Menthetetlenül bombázza ezerféle negatív hatás. Azt a szerepet, ami az első pillanattól meghatározó egy gyermek életében. A szegénységben élő anyák személyisége, érzelmi intelligenciája a nyomor függvénye. És ebből nehéz pozitív hatásrendszert kovácsolni. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2016/05/01/522-leamortizalt-anyaszerepek/
523. A FEJLESZTÉSEK EREDMÉNYESSÉGE ÉS EREDMÉNYTELENSÉGE 2016. május 07. Az hamar kiderült számomra ebben a munkában, hogy fölösleges minden fejlesztés, ha nincs terep, ahol a tanultaknak a gyakorlatban kipróbálható, kézzelfogható haszna van, akkor megmarad egy kipipált programnak, és az eredményessége, hasznosulása nem fog beépülni És akkor sem lesz hatás, ha elengedjük a felvett fonalat, és akár szakaszosan is, de elveszti a folyamatosságát a fejlesztő munka. Olyan rémes, hogy nem tudtuk ezt most sem érvényesíteni pl. a tanoda pályázatok esetében. Mert ezt nem lehet hónapokra, félévekre abbahagyni, az addig felépített hatásrendszer eredménye eltűnik, elmennek a szakemberek is, hiszen meg kell élniük valamiből. Aztán elölről kell kezdeni az egészet, ha végre kihirdetik a pályázat eredményét, amire már lassan hónapok óta várunk. És persze az is érdekes lesz, hogy milyen lesz a nyertes lista. Az előzőből kimaradtunk, a sok, tanodát először nyitó ismeretlen szervezet pályázata akkor jobbnak találtatott, mint pár régóta működőé. Azóta szakmailag még erősebbek lettünk, tanoda-módszertani fejlesztések kidolgozásának sorába kapcsolódtunk bele, segítve folyamatosan másokat is azzal a tudással, ami nálunk van. De ennek ellenére nem lehetünk biztosak a támogatásban. Várunk hát, és reménykedünk. A folyamatosság a közösségfejlesztésben is meg kell, hogy legyen. Most fejeztük be a két éves NCTA-s programunkat, ahol sikerült kibővítenünk és megszilárdítanunk azt a közösségi magot, amire számíthatunk. A program elején és végén készített szociometria meggyőzően mutatja a változást, a velünk már munkaviszonyban dolgozók pozíciója tovább erősödött, és sokan, akik elköteleződtek már a változásban, a többiek megítélésben is javultak. Azok pedig, akik még mindig a „nekünk jár” malomban őrölnek, és nem igazán akarnak aktívan tenni az élhetőbb faluért, nos, ők a periférián maradtak, megjelölve nekünk az újabb feladatot, kitalálni, hogyan húzhatnánk őket valahogy beljebb. Most, keresve a következő továbblépési pontot, a heti találkozókkal megyünk tovább, nem engedjük el azokat, akik már közösséget alkotnak. Mert mi folyamatokban gondolkodunk. Annyira gátja az egésznek ez a projektszemléletű pályázati szakaszolás. Iszonyat pénz megy ki olyan fejlesztésekre, amelyek utána elmaradnak, hiszen ha nincs pénz, nem csinálja senki, és különben is, minden csak egy projekt volt, nem folyamat, volt ideje, eleje, vége, indikátora, a fenntarthatóság meg mindig ködbe vész. Oda elég egy adminisztratív jelentés. Hol van már a Gyerekesély program? Hol vannak az elindított fejlesztések? Pedig mennyi pénz volt benne… Nézi valaki a hatását? Hogy
hatott-e a védelembe vett gyerekek számára? Az egészségügyi állapotukra? A tudatosabb szülői nevelésre? Bármire? És hol vannak a települési esélyegyenlőségi tervek, amelyeket még át is dolgoztak utána, hogy aktualizálják? Az is egy projekt volt. Egy aktualizáló projekt. Találkozásokkal, előadásokkal, megbeszélésekkel. Sok millióért. És mi a helyzet a célcsoportra gyakorolt hatással? Ott milyen változás van? Ki méri? Kit érdekel? Érdekes ez. Hogy miközben változásokat irányoz elő a felzárkóztatáspolitika, úgy tűnik, közben a változások természetét figyelmen kívül hagyja. A terepi tapasztalatokról meg már nem is beszélek. A változások méréséről, utánkövetéséről meg pláne nem. Pedig a mérés jó tükör. És a visszamérés is. Ha ezeket a ráfordításokkal összevetnénk, világosan látszana, mennyire rossz ennek az egésznek a rendszere. Lehetne pl. a kommunikációra fordított pénzeket inkább hiteles mérésekre fordítani. Mérni a közmunka hatását. A szociális szövetkeztek eredményességét. A munkavállalói kompetenciák változását. Mérni, milyen hatása van az átképző tanfolyamoknak. Hogy mit ér az a papír, amit kaptak. Vagy a 16 éves tankötelezettségét. Összevetni az iskolából hiányos alapkészségekkel kikerülők számát a kínálkozó munkalehetőségekkel. Mérni az oktatási szegregáció növekedését, és annak hatását a korai iskolaelhagyókra. A pedagógusok kiégettségének mértékét. Azt hiszem, ezek mutatnák, hol van a baj, és mire kell hatást gyakorolni. De ez most nem tűnik tendenciának. Hogy lássuk, mi és miért nem megy. Úgy tűnik, csak azt mérik, ami sikeres. És azt is úgy, hogy még véletlenül se mutasson sikertelenséget. A problémákról nincs szó. Mintha nem lenne szegénység. Csak azt hallani, hogy Magyarország jobban teljesít. Erről eszembe jut egy eset. A héten bejött hozzám egy fiatalember. Kiskorától mellette voltam, SNI-ként kezdte, nagyon szép íve van az életének, sikerült „normál” tagozaton a kőműves szakmát kitanulnia, van jogosítványa, sportban is eredményes volt. Már felhagyott vele, mert van már családja, akikről gondoskodni kell, egy gyerekkel van otthon az asszony, ő meg közmunkán, kérdezi, azt a CSOK-ot neki hogy lehetne igénybe venni, mert lakás kellene, megcsinálná ő, csak hát jó lenne a támogatás hozzá, mert a közmunkabérből esélytelen, még, ha fusizik is mellette. Hosszasan mesél, hogy kevésért is elvállal mindent, disznóólat, lépcsőt, vakolást, és nagyon ügyel, hogy jól csinálja meg, mert azt akarja, jó híre legyen, nem csap be senkit, leírja, mennyi az anyag, ugyanennyit kér a munkáért, ha sokallják, megbeszélik, enged az árból, csak munka legyen. Mégsem halad egyről a kettőre. Magyarázom, hogy a CSOK nem érhető el neki. Mondták ezt a hivatalban is, mondja, de eljött, gondolta, hátha én tudok valami mást mondani. De nem tudok. Keserűen búcsúzik. Hát milyen világ ez?- kérdi. Ez egy ilyen világ. Kettészakadt. A leszakadó felét nem teszik láthatóvá. Semmiben. Este pedig a tv-ben újra az arcomba tolják: Magyarország jobban teljesít. “Mi igénybe vesszük a CSOK-ot”- mondja sugárzó arccal a divatosan öltözött, ápolt fiatal nő, a férje meg a gyerekei mellett, és boldogok….mekkora jó már…
Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2016/05/07/523-a-fejlesztesek-eredmenyessege-eseredmenytelensege/
524. A VÁLTOZÁSOK ÜZENETEI 2016. május 15. A munkánk, aminek nyilván helyileg van a legnagyobb jelentősége, helyi és nagyobb vonzáskörben ható üzenetei is vannak. Ez utóbbira a nyilvánosság, ez a blog, no meg a facebook oldalaink, és egyéb publikációk, riportok, hírek adnak lehetőséget, amire építünk is, sőt, most próbálkozunk egy új, áttekinthetőbb és hatékonyabb kommunikációs rendszer kialakításával. A nyilvánosság felé irányuló üzenetekben a legfontosabb, hogy megmutassuk a probléma bonyolultságát, és szertefoszlassuk azt a hitet, miszerint a mélyszegénységben élők helyzete kizárólag személyes döntések függvénye. Hogy megértessük, milyen erős hatású a generációkon átörökített tudás- és képességhiány, milyen ez a 21.századi szegénység, és azt is, hogyan fokozzák a problémát tovább a rendszer működési hibái . Láttatni szeretnénk ennek az egésznek a veszélyét is, mindannyiunk jövőjére nézve. És főleg, megmutatni, hogy van kiút. Ami ebben a ma annyira jellemző, vagy a problémákat elhallgató, vagy az egyre radikálisabb megoldásokat kereső irányokkal szemben a fejlesztő, pedagógiai eszközökre építő, együttműködést segítő, közösségfejlesztő utat mutatja. Amiben a „minden mindennel összefügg” elve rendszerbe állítva kezelhető, ahol a hatások egymást segíthetik, és beépülő képességekkel, tudásokkal és viszonyulásokkal, működőképes, magát megszervezni képes közösség megteremtését eredményezik. A helyi üzenetek másfélék, a napi munkát segítők. Ezek a közösségnek szólnak, azoknak, akikkel és akikért dolgozunk, no meg az intézményrendszernek is, ami annyira belefáradt már ebbe az egészbe, hogy nem bírja észrevenni a változást. A közösségből stabil mag épült ki körénk, olyan, ami már képes behúzni egy nagyobb kört azokból, akik ingadoznak, befolyásolhatók, de akik egyre inkább mellettünk döntenek. És persze megvan az a szűk kör is, aki nemhogy nem akarja észrevenni a változásokat, hanem inkább rombolja azt, amit eddig felépítettünk. Hazugságokkal, rágalmakkal. Nekik nem számít semmi, sem a munkahelyek, sem a gyerekek javuló tanulmányi helyzete, sem a javuló lakhatás, a közösség működése. Ők megingathatatlanul szajkózzák, hogy itt aztán semmi sem változik, csak megy lejjebb minden, aki elmozdult már, azt „seggnyalónak” titulálják, akik „azért a kis lejárt szavatosságú élelemért” képesek bármire. Ha próbálok beszélni velük erről, kiderül, fogalmuk sincs az egészről, arról sem, hogy mit csinálunk, de nem is érdekli őket semmi, mert ez nem az ő útjuk. Amit kifejlesztettek magukban, az a túlélési stratégia torz, a mozgató rugói mellőznek mindent, ami emberi, közösségi. Mert ők megélnek a mások nyomorúságából. Nincsenek ránk szorulva. A közösség nincs benne a tudatukban. Büszkén pózolnak a facebookra feltöltött fotókon, a boltocskázásra szolgáló árucikkekkel telerakott csomagtartó mellett, legyezgetve magukat egy marék bankjeggyel. Nekik ennyi az élet.
És persze ott vannak azok is, akik nem értik a közösségi igazságosság üzenetét, akiket arról a pontról, hogy nekik minden jár, nem sikerül elmozdítanunk. Akik hazugságokkal bástyázzák magukat körül, és ha az ebből épített fal leomlik, vagy továbbhazudnak a „mindenki hibás, csak ők nem” rendszerében, vagy egyszerűen vállat vonva mondják: “hazudtam. Na és?” Az ő általuk felfogott igazság csak annyi, hogy kapjanak, mindent, akkor is, ha semmilyen erőfeszítést nem tesznek azért, hogy változzon az életük. Nehéz az embernek értelmezhetővé tenni számukra is az üzeneteket. Hiába haladnak, boldogulnak jobban azok, akik nálunk dolgoznak. Hiába büszkék, látható eredményeikkel hiába szerepelnek a médiában, kapnak megerősítést másoktól is. Már odáig eljutottunk, hogy nem cikizik, nem támadják azokat, akik az Igazgyöngy mellett vannak. De még nem elég a hatás üzenete azok felé, akik ezt, a munkába ágyazott életet nem látják jövőképnek. Azért a közmunkabérhez képest nálunk megkapott minimálbéres fizetés kezd hatni üzenetként. És az is, hogy van már a munkatársaink között olyan, akinek a gyereke is nálunk dolgozik. Hiszen ezt akarjuk, ez pontosan mutatja, nekik, akik partnereink, akikkel együtt szenvedtük-dolgoztuk ki ennek a munkának az elemeit, helyszíneit, az ő gyerekeiknek a munkahelye is lesz ez. Sőt, az övéké csak igazán, mert ahogy fenntarthatóvá válik, közülük, a felnövő gyerekek közül szeretnénk új munkatársakat, akik először a szülőkkel együtt, majd átvéve tőlük viszik ezt tovább. Most egy újabb üzeneten töröm a fejem. Már korábban egy támogató is gondolkodott hasonlóban, de azt nem sikerült továbbvinnünk. Most onnan jött az ötlet, hogy elkezdtük nézegetni a falu térképét, és jelölni rajta a házakat, először azokat, amelyek az alapítvány tulajdonában vannak, aztán a nálunk dolgozók házait, utána azokét, akik stabilan kapcsolódtak már hozzánk…. és ezt elkezdtük különféle színekkel jelölni, mintegy vizualizálva a hatásunkat. Persze még ki kell dolgoznom az egészet, forrást teremteni rá, de mekkora üzenet lenne, ha az alapítvány munkahelyként is szolgáló ingatlanjainak, a Gyöngyház 1.-2.-nek (és hamarosan a 3.-nak is) és a már tartósan nálunk dolgozó, a változások útján bizonyítottan elindult családok házainak külső rendbetételével, egységes dizájn szerint befestve, látható jelét adnánk a faluban a „gyöngyösök” jelenlétének. A változást teremtő közösség létezésének, és bővülésének. Sorra, ahogy a forrásteremtés sikerülne, hoznánk helyre a házak most siralmas külső megjelenését. Persze feltétel ehhez is kapcsolódna, mint mindenhez: hogy ezt sem “nekik”, hanem “velük” szeretnénk megcsinálni, és aztán ott lenne a kert, a ház környékének a tatarozott házhoz méltó szinten tartása. Már álmodozunk, tervezgetjük velük a színeket… Szép üzenet lenne a faluba látogatóknak is, az elszármazottaknak is, és a közösségen belül is. Változtatna a lehangoló faluképen. És talán ezt értenék azok is, akik a változásokat nem akarják meglátni. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2016/05/15/524-a-valtozasok-uzenetei/
525. GYAKRAN ISMÉTELT KÉRDÉSEK 2016. május 22. Akik messze vannak ennek az egésznek a megtapasztalásától, először mindig ugyanazokat kérdezik. Később, ha sokat beszélgetünk, vagy el tudnak jönni, és kicsit jobban belelátnak a problémába, a munkánkba, már jobban értik. És változnak a kérdéseik is. A mindig vissza-visszatérő első kérdéseket gyűjteni kezdtem. Most egy csokrot megmutatok. Talán jó arra, hogy szembesüljünk a sztereotípiák leegyszerűsítő mechanizmusával. És talán arra is, hogy a megoldásokról is másképp gondolkozzunk.
Szóval, a kérdések és persze a válaszok:
Miért nem mondjátok meg nekik, hogy ne üljenek otthon, vagy az utcán, hanem dolgozzanak?
Mert nem azon múlik, hogy megmondjuk-e. Mert ahol élnek, ott nincs munka, csak közmunka. Az pedig még inkább bebetonozta őket a várakozásba. Kivárják, hogy behívják őket. Ott sem kell túlságosan odatenni magukat, nincs annyi munka, ami kitöltené a munkaidejüket, a legfontosabb a napi jelenléti ív aláírása. Az eredmény nélküli, ám valamit fizető lehetőség visszafejlesztette az alkalmi, vagy feketemunka keresését is. Így leginkább várnak, vagy a munkamímelő tevékenységet folytatják. A közmunkában nincs ösztönző elem. Így is, úgy is csak egy időre szól. Előmeneteli lehetőség nélkül.
Miért nem mondjátok meg nekik, hogy műveljék a kertjüket?
Mert nem elég annyi, hogy megmondjuk. Nincs mezőgazdasági tudás. Sem a szülők, sem a nagyszülők nem műveltek kertet, nem tartottak baromfit. Nincs annyi jövedelem, hogy szerszámokat, vetőmagvakat vegyenek. Nincsenek kerítések, ha valaki műveli a kertjét, előfordul, hogy más takarítja be a termést. Nincs hosszú távú tervezési képesség. Sosem e szerint éltek. A szegénységben a napról napra élés mechanizmusai működnek. A tervezési képességeket nem örökítette át a család, és nem adja meg az iskola sem.
Miért nem mondjátok meg nekik, hogy ne szüljenek annyi gyereket, ha szegények?
Mert ez sem annyi, hogy megmondjuk, és ettől belátóbbak lesznek. Nincs tudatos családtervezés, fogamzásgátlás, erre se tudás, se pénz nincs. A szegregátumokban nem kapható sem óvszer, nincs patika sem. Utazni kellene érte… ami pénzbe kerül. Amikor a megélhetésre sem elég a jövedelem, ott nem szánnak fogamzásgátló szerekre. És igen, előfordul, ha nem is gyakran, hogy a családi pótlék, mint a jövedelem üzenete jelenik meg
egy-egy család számára. A „családi” időpontja fontos dátum a hónapban, a gyerekek is tudják. És ez is átöröklődik.
Miért nem mondjátok meg nekik, hogy osszák be a pénzt, ne költsék el mindet, amikor megkapják?
Vajon mit szólna bárki, ha ebbe beleszólnának mások? Amikor jövedelemhez jutnak, az azt megelőző héten már alig van valami…és előtte se nagyon. A nélkülöző időszak utáni szükséglet kielégítésben nehéz folytatni a kuporgatást. És a jövedelmük sosem elég egész hónapra. A gyerekek túl sokat hallják: „majd ha kapunk pénzt, akkor veszünk…” És a fogyasztói társadalom rájuk is hat. Ők is akarnak olyat enni, és inni, mint amit mások, mint ami a reklámokban van. És ők is akarnak minden olyat, ami 21.századi. Mobiltelefont, tv-t, sportcipőt. Ők is akarnak úgy érezni, mint más. Átélni, legalább egyszer egy hónapban, hogy nekik is jut valamire.
Miért nem mondjátok meg nekik, hogy ne dohányozzanak, mert az sokba kerül és egészségtelen?
A szenvedélybetegségek mindenhol jelen vannak, a szegregátumokban is. Nem sok feszültségoldó lehetőség van…. feszültségből pedig jóval több. Az alkohol drága (jellemzően kevés az alkoholista), a feketepiaci cigaretta, vagy még inkább a dohány, amit otthon töltenek be a papírba, még mindig olcsóbb. És sajnos a herbál is. A gyerekek (főleg a fiúk) már tíz éves kortól belenőnek a dohányzásba. Az „egészségtelen”, mint fogalom, nem kerül értelmezésre a családban. Az iskola erre sem tud hatni. A szocializáció erősebb.
Miért nem mondjátok meg nekik, hogy költözzenek oda, ahol van munka?
Mégis hova? A szakképzettség nélküli, csak a fizikai erejével rendelkező munkaerőre nem sok igény van. Pláne nem azokra, ahol még a munkavállalói kompetenciák is alacsonyak. Nincs pénz elköltözni, albérletért kauciót fizetni, és egy hónapig, a fizetésig megélni. A családi költözéssel akár hónapokra jövedelem nélkül maradnak, mire átmegy a rendszeren a lakcímváltozás, és a családi pótlék, anyasági az új címre megy. A mobilitás a szegregátumokban nem értelmezhető fogalom.
Miért nem mondjátok meg nekik, hogy tanuljanak jól a gyerekek, és akkor majd jó szakmához juthatnak?
A tanulási motiváció a családban is alacsony. Nincs megtapasztalható, a családban is ható példa arra, hogy a tanulásból jövedelmezőbb élet lehet. Sokkal erősebb a családi átörökítés, a szülők sem képzettek, és a nagyszülők sem voltak azok. Ha lenne is pozitív hatása az oktatásnak, az a családban, a közegben leamortizálódik. Ráadásul az iskola sem tud vonzó lenni: nem hozzájuk szól, csak a kudarcokkal, problémákkal szembesít, ahogy nőnek a gyerekek, egyre több konfliktust ad… és egyre kevesebb motivációt.
Miért nincs köztük vezető, vajda, akire hallgatnak, és aki irányítaná, megszervezné őket?
A vajdarendszer már nem él. A hatalom, az többnyire a pénzhez kötődik, azt pedig tudás nélkül a szegregátumokban csak illegálisan lehet megszerezni. Az uzsora, a boltocskázás, a prostituáltak futtatása pedig nem azt a hatalmat, tekintélyt adja, ami előremutató lehet.
És lehet egyáltalán bármit kezdeni velük? Hallgatnak rátok?
Egy közösségfejlesztő folyamatot kezdtünk el, aminek már mutatkoznak az eredményei. Nem ránk kell hallgatniuk… őket szeretnénk képessé tenni arra, hogy a saját életüket meg tudják szervezni. De önmaguktól, segítség nélkül nem fognak tudni elmozdulni. A motivációt, az önbecsülést, a másikhoz való pozitív viszonyt, a jövőképben gondolkodást segíteni kell felépíteni. És nemcsak a gyerekeknél, hanem a felnőtteknél is. Mert ami most öröklődik át, az nem előremutató. Ez nem megy egyik percről a másikra. A probléma sem egy generáción át alakult ki. Generációk óta hagyjuk, hogy tovább nőjön.
Nem féltek tőlük?
A reakciók, amiket látunk, a mienktől eltérő szocializáció miatt vannak. Ezt megérteni, és a céljainkat megértetni velük nagyon fontos. Ha a közösség egy része befogad, ha részévé válunk az életüknek, a problémáiknak, ha partneri viszonyban dolgozunk, és elfogadjuk, hogy nem cigányként és nem mélyszegénységben szocializálódva nem tudhatunk mindent erről az egészről, hogy együtt sikerülhet csak, akkor elindul valami. Amiben szóba sem kerül a fenyegetettség. Egyik oldalról sem.
Miért nem építetek a kisebbségi önkormányzati rendszerre?
Mert abban sem tudás, sem képesség nincs a közösségszervezésre, érdekérvényesítésre. Nincs meg az a minimális alapképzettség, és a megfelelő alapviszonyulás a saját közösséghez, ami előremutató lenne. Kicsinyes, méltatlan hatalmaskodás van csak, amit egyetlen erő képes mozgatni: a pénz. Elviekben alkalmas lenne az önkormányzatiság rendszere. A valóságban a legtöbb helyen alkalmatlan.
Az állam miért nem érdeklődik a fejlesztésetek iránt?
Az alapítványunk az állami rendszer működési hibáira telepítette a tevékenységét. Az oktatástól a munkahelyteremtésig, az egészségügytől a közösségfejlesztésig átfogjuk az egészet. Ahhoz, hogy az állam ezt a munkát elismerje, először be kellene látnia, hogy ott ő nem sikeres. A változásokhoz egy problématérkép vezet, reális elemzésekkel. Ezt állami szinten nem látni. Persze lehetne még folytatni a kérdések sorát. Kérdéseket a lakhatásról, a kommunikációról, a látszat-valóság viszonyáról, a családon belüli erőszakról, a bűnözésről, stb. Egyszer majd folytatom tovább. Talán árnyalja így kicsit a képet. Mutatja, hogy ez az egész nem csak annyi, hogy mondjuk meg nekik… Mert ha ennyi lenne, már megoldódott volna. Régen. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2016/05/22/525-gyakran-ismetelt-kerdesek/
526. ÉS MI A HELYZET A VILÁGBAN? 2016. május 29. Alapítványunk többféle nemzetközi hálózatnak is tagja, ami több dolog miatt is fontos. Egyrészt, mert a munkánkat nemzetközi kontextusban is segít elhelyezni, másrészt, mert más országok civil szervezeteinek tapasztalatait megismerni, összevetni a mienkkel, nagyon tanulságos. Adhat megerősítést, és új nézőpontokat, ötleteket, inspirációkat is. A nemzetközi kapcsolattartás egyik formája, mikor különféle helyszíneken, konferenciákon, workshopokon együtt gondolkodhatunk. Egy ilyenen voltunk a héten, Sofiaban, az ATD (Negyedik Világ Mozgalom) meghívására. Ez a fontos szervezet, mely már a világ negyven országában működik, céljául a mélyszegénység felszámolását jelölte meg. (Az ő kezdeményezésükre október 17-e a szegénység világnapja.) Mi két éve kerültünk egyébként kapcsolatba velük, azóta pedig már többször jártak nálunk, és jelent már meg cikkünk az online és a nyomtatott hírlevelükben is. A workshop a „láthatatlan emberek” témája köré csoportosult, azokra a leszakadókra gondolva, akik “még mindig hiányoznak”, akiket a rendszerek nem látnak, nem tudnak róluk, akik magukra maradnak a problémáikkal. Európa hajléktalansággal, szegregátumokban élő családjaival, utcagyerekeivel foglalkozó szervezetei voltak jelen, és az ATD nemzetközi központjából is néhányan. A többi hasonló találkozótól egy különleges dologban eltért ez: azok is jelen voltak, akikért a szervezetek dolgoznak. Nemcsak a szociális munkások, hanem a célcsoportból is valaki, többnyire a munkába bevont kulcsember. Ez nekem nagyon bejött, mert alapelvnek tartom, hogy ne beszéljünk róluk nélkülük, hiszen az ő véleményük, látószögük meghatározó a problémák megoldása szempontjából. Mi is ketten kaptunk meghívást, Móni kolléganőm, az Igazgyöngy toldi kulcsembere, és én. Többször külön kiscsoportban dolgoztunk, és Móni nagyszerűen képviselte a munkánk fókuszait, vitatkozott, érvelt. Hitelesebben tudta képviselni bizonyos területeken a filozófiánkat, mint én. Hiszen ő átéli, belülről látja ezt az egészet. És néhány problémafelvetésben, főleg a felelősségek megítélésben az ő szavai nagyon ültek. Mert kicsit itt is, mint más, hasonló megbeszéléséken, azt éreztem, a társadalomból kiszorulók áldozati szerepe túl hangsúlyossá válik. Újdonság volt a workshopon tehát a célcsoport jelenléte, de nekem a megoldáshoz szükséges harmadik szereplő, az intézményrendszerből valaki, nagyon hiányzott. Javasoltam is a végén, mikor a továbblépésről ötleteltünk, hogy talán ebbe az irányba is érdemes lenne elmozdulni. Így nagyon erős volt nekem a civil szervezetek védő szerepe, ami nagyon fontos, de számomra e mellett nélkülözhetetlen az együttműködés hangsúlyozása is. Nem jó, ha a problémamegoldásban a „mi” és az „ők” platformjába való bemerevedés az alap, és a civil és
a hivatali oldalon nem egymás megértése, hanem az egymásnak feszülés a meghatározó. És azt nem tudom elképzelni, egyik országban sem, hogy egyetlen hivatalnok, pedagógus, családsegítő, rendőr, óvónő, védőnő stb. sincs, akivel tényleges együttműködés alakítható ki egy civilnek is. Talán ezek a pozitív példák elindíthatnának valamit… ha egyszer ezeket is elemeznénk, hogy mitől működnek. Azt hiszem, ezzel itt most egyedül maradtam, de talán elgondolkodnak rajta a szervezők. És persze megértem azokat is, akik ezt elképzelhetetlennek tartják. Mert, főleg a román és a bolgár projektek rémes körülmények között működnek. Az ember tényleg nem hiszi, hogy ez a 21.századi Európában történik. Nekik, ott, érthetően, most a védelem, a mindenek feletti támogatás a legfontosabb. Mégis, amikor a harmadik napon, a politika és a mélyszegénység viszonyával foglalkozó csoportban összevetettük a tapasztalatainkat, azt láttam, valami náluk más. Ezekben az országokban ugyanis nem akarják annyira a szőnyeg alá söpörni a problémát, mint nálunk. Az itteni információkból úgy tűnik, nem akarják kényszeresen bizonygatni, hogy nincs gyerekéhezés, elismerik, hogy az oktatás nem ad valós megoldásokat, és a szegregátumok világának problémáit is láthatóvá teszik. Valahogy ott nem kell azért küzdeni, hogy az állammal beláttassák: hatalmas problémával állnak szemben. Mintha ez a színtér az ő küzdelmeikben nem lenne számottevő. Persze jelen van náluk is a témához kapcsolódó korrupció. Az emberi jogok ott is sérülnek. Náluk is hiányos, és sok területen működésképtelen az állami rendszer. De a területen dolgozó civilekkel valahogy ott nem ellenségesek. Szerettem volna megtudni, mi a titok. Ők hogyan tudják úgy kommunikálni a problémákat, hogy azt az állam elviselje? Hiszen a „láthatatlan emberek” abban a zónában élnek, ahol az állam sikertelen… Náluk vajon hogyan tud az állam szembesülni a kudarcokkal? Vagy azért nincsenek konfliktusaik, mert nem hangosítják ki a munkájukat? Vagy legalábbis nem annyira, hogy az az államnak kínos legyen? Azzal egyetértettünk, hogy fontos a problémák hiteles kommunikálása. A politikai nyomásgyakorlásról már eltérőek voltak a vélemények. Volt, aki radikálisabban politizáló, más elzárkózó utat vélt jónak. Azt hiszem, ezt a részt nem tudtuk az időkeretekben megfelelően megvitatni. De az is lehet, ehhez egy másik konferencia kellene… Egy gondolat azért nagyon mélyen megérintett. Már nem tudom, melyik országból mondta valaki, hogy azok az államok, ahol a demokráciával gondok vannak, azok szerinte érdekeltek a szegénység fenntartásában. Mert a szegény, a kiszolgáltatott, a tanulatlan a legjobban manipulálható. És szavazópolgár ő is, tehát a hatalom megszerzésének és megtartásának legjobb eszköze. Azt hiszem, ebben sok igazság van. És ilyenkor érzem, hogy egy naiv, idealista vagyok. Mert ezt én képtelen vagyok elfogadni. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2016/05/29/526-es-mi-a-helyzet-a-vilagban/
