L. RITÓK NÓRA
A NYOMOR SZÉLE BLOG / 2014
TARTALOMJEGYZÉK 2014 399. A facebook .................................................................................................................... 4 400. Mintakövetés ................................................................................................................ 6 401. Gyereknevelés .............................................................................................................. 8 402. A közösség alakulása ................................................................................................ 10 403. Szegénység ................................................................................................................ 12 404. Iskolai eredményesség ............................................................................................. 14 405. Tényleg nincs értelme? ............................................................................................. 16 406. Eseti gondnokság ...................................................................................................... 19 407. Aggódom a gyerekekért ............................................................................................ 21 408. Érdeklődés itthon és külföldön ................................................................................. 24 409. Nagyobb teljesítményt! ............................................................................................. 26 410. Önfenntartás és munkahelyteremtés ...................................................................... 28 411. Identitás, gyerekszemmel ......................................................................................... 30 412. A gyerek esélyei – mindannyiunk esélye ................................................................. 32 413. Közösség a választások után ................................................................................... 34 414. A színház .................................................................................................................... 36 415. Felelősségeink ........................................................................................................... 38 416. Anyák napján ............................................................................................................. 40 417. A „kavarók” ................................................................................................................ 43 418. A kirekesztettség mélységei ..................................................................................... 45 419. Tanult tehetetlenséggel élni ..................................................................................... 47 420. Munka, munka .......................................................................................................... 49 421. A konfliktusok elkerülhetetlensége .......................................................................... 51 422. Javaslatok .................................................................................................................. 53
423. Kommunikáció........................................................................................................... 55 424. Közmunkaprogram, más szemszögből .................................................................... 58 425. Az identitás furcsaságai ............................................................................................ 60 426. Akit senki sem sirat ................................................................................................... 62 427. Külön protokoll .......................................................................................................... 65 428. Táborok, kirándulások .............................................................................................. 67 429. Úton a munka alapú társadalom felé ...................................................................... 69 430. Töltekezés .................................................................................................................. 71 431. Mindjárt itt a suli ....................................................................................................... 73 432. Ösztöndíjasaink, támogatottjaink ............................................................................ 75 433. Pszichiátriai betegek a szegregátumokban ............................................................. 78 434. Önkormányzati választások ...................................................................................... 80 435. Célt tévesztett büntetések ........................................................................................ 82 436. Lemondani? ............................................................................................................... 84 437. Hatások oda-vissza ................................................................................................... 86 438. A hatalom és a civilek ............................................................................................... 88 439. Októberi ügyek ........................................................................................................... 90 440. Erődemonstráció ....................................................................................................... 92 441. Szegénység, több dimenzióban ................................................................................ 94 442. Antiszegregáció ......................................................................................................... 96 443. A kirekesztés rendszere ............................................................................................ 98 444. Jó szegény, rossz szegény....................................................................................... 100 445. Egy példa .................................................................................................................. 102 446. A téli hideg ............................................................................................................... 104 447. Korai iskolaelhagyás ............................................................................................... 106 448. Karácsonyváró ......................................................................................................... 108 449. boldog karácsonyt! .................................................................................................. 110 450. A rendszerbe való beépülés lehetőségei ............................................................... 112
399. A FACEBOOK 2014. január 04. Nehéz megérteni, hogy ha szegények, akkor miért a mobiltelefon a legfontosabb, nem a hónap végéig kitartó tűzifa, vagy élelem. Nehéz megérteni annak, akinek van, és annak is, aki a beosztás képességét a családjából magával hozza, természetesen beépítve azt az értékrendjébe. A fogyasztói társadalom üzenete azonban eljut ide is: fogyassz, vásárolj, akarj minél többet! Az vagy, amid van! Akkor vagy sikeres, ha ez vagy az neked is van! Amit látnak rajtad, az mutatja, mennyit érsz! Eljut a tv-reklámokkal, az ingyenes reklámújságokkal, és a kortársaktól jövő elvárással is. A mobiltelefon attribútuma lett a modern, magára valamit adó fiatalnak. És ettől senki sem akar lemaradni. Előbb-utóbb mindegyiknek lesz. 14 éves korára biztosan, de van, akinek hamarabb is. Ha a szülőnek nincs is, a gyereknek biztosan lesz, ne csúfolja a többi. Kézről kézre vándorolnak készülékek, gyakran kérnek segítséget, hogy „telefon már van, nem tudnak egy SIM kártyát szerezni bele?”Ilyenkor nagy a gyanúm, hogy a készülék nem legális úton került hozzájuk. Rengeteg telefonszám van most már nemcsak az én, hanem a kollégáim telefonjain is elmentve, hiszen a problémajelzés legegyszerűbb módja még mindig a visszahívós sms küldése, Mivel mi harmincasok vagyunk, így senkinek nincs hetvenes, vagy húszas, mert akkor ez a szolgáltatás nem tudna működni. És a hónap második felében már csak ez marad. Mert hívni akkor már senki sem tud, az ingyenes sms viszont működik. Egy-egy névhez van, hogy öt szám is el van mentve, xy, xyjó, xyúj, xyújabb, xylegújabb rendszerben, sokszor nevetünk is ezen. A számokat nem töröljük, néha a legváratlanabb személy keres bennünket arról a számról, aminek a tulajdonosát másnak hittük. Sok esetben információ ez nekünk, érdemes megtudni, miért, mennyiért cserélt gazdát a készülék, sok dolognak elébe mehetünk így. A telefonos szolgáltatással facebook-használat is jár. A gyerekeknek, akiknek van telefonja, van facebook oldala is. Némelyik többet is nyit, más névvel. Ha nincs telefon, akkor is használják a közösségi oldalt, a könyvtárakban, az iskolában mindenhol lehet délután számítógépezni. Azt hiszem, ha valaki belenéz a halmozottan hátrányos helyzetű 10-16 évesek facebookprofiljába, megérti, miért mondom folyton, hogy mekkora a baj. Mert innen nagyon erősen látszik, milyen élethelyzeteket, jövőképet, színvonalat közvetítenek ezek a gyerekek. Mivel engem mindig bejelölnek, és én visszajelölöm őket ismerősként, látok egyet, s mást.
Már a nevek is beszédesek. Sokszor nem is tudom, kit rejtenek valójában: A te hercegnőd bébike, Neked csak Tibus, Cicababa, Kristof Vok Oszt Cső, Díva Kovács,Menő csaj, Terike Egyedül Csak Neked, Csinihercegnő raj, stb. Mikor a cseten beköszönnek hozzám, mindig visszakérdezek, ki vagy? Mert a nevedből nem tudom….És az oldalukra is hiába megyek rá, lakóhelynek nem a falujuk van írva, hanem többnyire Budapest, NEW YORK, iskolának egyetemet írnak, vagy valami bunkóságot, kornak pedig többnyire többet, mint amennyi a valós koruk. Persze mondhatnánk azt, hogy játszanak, mindenki hülyéskedik, ők is. Hogy vicces, lefotózni magát az utcán parkoló márkás autó mellett, hiszen így elhitethető majd a facebookon a haverokkal, hogy az övé, és ettől még menőbbnek látszik majd. Sokszor meglepődök egy-egy ilyen fotón, hiszen pontosan tudom, mekkora nyomorban élnek, és ott meg úgy pózol, mint egy milliomos, a drága autója mellett. De ennél azért komolyabb a helyzet. A lányoknál, a feltöltött fotók inkább valami más irányba mutatnak. A különféle pózokban magukról készített fotók, a nyilvánosság elé kitett, rémes helyesírású levelezések láttán sokszor nem a gyerekek, hanem a prostituáltak juthatnak az eszünkbe, akik magukat, a testüket kínálják, alpári szövegekkel. Miután voltak már a kapcsolatrendszerünkben gyermek prostituáltak, és több olyan családdal vagyunk kapcsolatban, ahol szintén prostituálódtak már lányok, ezért különösen mélyen érint ez. Mert szeretném megakadályozni, hogy ezt az utat válasszák. Próbálok a lányokkal beszélni, a példát ismerik ők is, de nem vagyok elég hatással rájuk. Ha próbálom a szülőkön át, egy részüknél kiderül, ugyanazt teszi az anya is, hasonló fotókkal, szöveggel. Itt bezárul a kör. Másnak fogalma sincs, mi az a facebook, nem ismeri, nincs rálátása. Most kezdtünk egy számítógépes tanfolyamot, felnőtteknek. Hogy tudják bekapcsolni a gépet, megnyitni az internetet, használni a levelezést, keresőprogramokat, facebookot. És megértsék, mit jelent a világháló. Hogy legyen tudásuk visszatartani a gyerekeiket. Nem egy-két gyerekről van szó. Az, amit így tanulnak meg, nem előremutató. Az csak a bűnözés, a prostitúció felé mutat. Rossz irányban köti le tőlük az időt, energiát. Rémes, hogy tehetetlen vagyok ezzel szemben. Itt, az orrom előtt indul meg minden, tudom, ez még nem bűneset, a rendőrségnek még nincs köze hozzá, de már van tapasztalatom, hogy mire közük lesz hozzá, már visszafordíthatatlan a folyamat. Mit lehetne tenni? Tehet-e itt valamit az oktatás? Hogy lehetne megértetni a döntéshozókkal, hogy ez sem az etikaoktatástól, sem az egyentankönyvektől nem fog változni? Látom, hogy érintetlenül hagyja őket az oktatás. Látom, hogy a szülő is asszisztál, vagy tudatlan. Látom őket belenőni a prostitúcióba. Mi lesz így? Muszáj valamit tenni. Mert nem akarok ilyen mondatokat olvasni a lányok levelezésében. Pláne, hogy ez nem vicc, hanem valós történet: “13 éves leszek kaparásom volt rendőrségi ügyemvan átvertünk anyámmal egy hapsit akitől terhes letem kb: 2 millát szakítottunk. AKAR VALAKI ENGEM? Énke” Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/01/04/399-a-facebook/
400. MINTAKÖVETÉS 2014. január 12. Én meggyőződéses integrációpárti vagyok. Hiába próbálják újra és újra a „jól felszerelt”, és a „megfelelő körülmények között” szervezett szegregált iskolák példájával igazolni, Nyíregyházán, vagy másutt, hogy az a jó. Mert az integráció nem a felszereltségen múlik. Hanem a közös tevékenységen. És az együttélés elméletben nem megtanulható. Még a megfelelően felszerelt tanteremben sem. Külön nem megy. A téli szünidő után, a vonathoz kísérve a fiút, hogy újra átlépje a hencidai cigánysor és a pannonhalmi bencés kollégium közti hatalmas űrt, melynek nagyságát én is csak most éreztem meg igazán, mióta vele élem meg, erről is beszélgetünk. Hogy mi lett volna, ha itthon marad? Latolgatjuk, melyik középiskolában tanulna, milyen eredményei lennének, milyen hatások érnék, mi lenne a dohányzással, stb. Van példa elég a környezetünkből, nem nehéz a képet felvázolnunk. „ Itt biztosan elkanászodtam volna…”- mondja elgondolkodva. „ Tetszik tudni, Pannonhalmán az van, hogy látom a többieken, hogy viselkednek, beszélnek, és én is úgy próbálom. Mert itthon nem ez van. Én ilyeneket sose láttam. De azt akarom, hogy a többiek ott befogadjanak. És ezért figyelek, és próbálom én is. Próbálom úgy csinálni, ahogy ők.” Jól esett hallanom. Sosem beszélünk célzottan ilyesmiről, és mindig nagy megerősítés nekem, ha bármelyikük így megfogalmazza, amit én is vallok, szeretnék. Azért elgondolkodtam, milyen furcsa, hogy egy 15 éves gyerek ennyire világosan képes ezt megfogalmazni. Ő aztán igazán érzi, tudja. És érti is. Miért olyan nehéz látni ezt másoknak is? Miért nem ezekre építjük az integráció kommunikációját? Miért azokat erősítik, ami azt mutatja, nekik is jobb úgy, ha külön vannak, egymás között? Mindig találni olyan szakembert és szülőt is, aki képes e mellett érvelni. Még azt sem mondhatom, hogy nem meggyőződésből. De az okokat is látom, ami a pillanatnyi jóért rendezi a véleményt, az állásfoglalást. Persze, mert úgy kevesebb a konfliktus. Na, nem egymás közt, hanem kifele, a másik világgal. Messzebbre nézni pedig nem akar senki. Azért is hamis nekem ez az egész, mert az idősíkokkal is ellentmondásban van. Az integráció kérdését nehéz úgy tárgyalni, hogy a „most” és a „majd” ellentétes ponton legyen. Hogy most szegregálnak, aztán majd ez segíti a jövőbeni integrációt. Most kirekesztenek, és ettől majd a jövőben befogadhatóbbak lesznek. Próbálom értelmezni, de nem megy. Egyenesen dühítő számomra az olyan szerencsétlenül, pont a téli szünetre véleményezésre kiadott Köznevelési-fejlesztési Stratégia. Ami homlokegyenest ellentmond annak, ami a mostani tendencia. Sokan felháborodtak, hogy pont az ünnepeken lehetett csak véleményezni….nekem ez annyira már nem szúrt szemet. Szervesen illeszkedik ahhoz az áldemokratikus rendszerhez, ami eddig is volt. Ha valaki meg esetleg mégis beadott valamit, az meg nyilván szakmailag nem számottevő. Már kész szlogengyűjteményem van az olyan mondatokból, amelyek ezt a színjátékot szolgálják. Kitalálnak valamit, összeollóznak (mint most is), tulajdonképpen már mindegy is, mi van benne,(frázisgyűjtemény, melynek köze
nincs a valósághoz), aztán gyors, lehetőleg lehetetlenül rövid időszakra kiadott társadalmi véleményeztetés, majd a közlés, hogy számottevő, szakmailag értékelhető javaslat nem érkezett, sőt több hozzászólás üdvözölte az adott dokumentumot, mehet hát szavazásra, kész. És szerintem még el is hiszik, hogy ez hihetetlenül demokratikus eljárás. Pedig csak adminisztratív kiszolgálása valaminek. Sokat gondolkodom a kérdésen nem iskolai vonatkozásban is. Kint, a szegregátumokban. Hogy ebben a minta átadásban mi a legjobb, a leghatékonyabb. Mert itt aztán tényleg nehéz integrációról beszélni, itt csak mi visszük be azt a bizonyos mintát, amiből majd levehetők a többségi társadalomban való működés alapelemei. Jó, tudom, vannak még mások is, ott a hivatali rendszer, a háziorvos, a védőnő, a családsegítő, a rendőr, stb., akikkel szintén találkoznak, hétről hétre, de ott nem sok előrelépés volt az integrációs hajlandóság terén az elmúlt évtizedekben. Az integrációhoz szükséges képességek fejlődéséhez sok közös program kell. Beszélgetések, együtt megélt bánatok és örömök, hasznos, értékteremtő tevékenységek, konfliktusok közös átélése, a megoldások számukra is érthető elemzése, stb. Újabb és újabb területeket keresünk és találunk, ahol ezt gyakorolni lehet. Sokan ezt úgy élik meg, hogy ilyenkor „megjátsszák magukat”, mert valójában nem ilyenek, de tudják, ezt kell mutatniuk, ha meg akarnak felelni az elvárásnak. Ha hazamennek, mások, másképp rendezik a dolgaikat. Lehet. Sőt biztos. De azt hiszem, ez nem baj, mert ez egy lépcsőfok. Hogy megismerik, megértik a többségi társadalom elvárásait, bizonyos szituációkban. Ebben gyakoroljuk a létezést, keressük az egyéniség és az identitás megélésének biztonságát, miközben a kölcsönös elfogadás felé haladunk. Aztán, majd alakul. Megyünk tovább, és próbáljuk automatizmussá emelni, amit lehet. Biztosan nem megy egy év alatt. De mindenkiben, főleg a gyerekekben, lecsapódik valami. Valami, amire majd lehet ráépíteni a következő lépcsőfokot. Bizalom, alkalmazkodás, megerősítés, felvállalás, biztonság. Kulcsfogalmak, amelyek mentén gondolkodunk. Nem véletlen, hogy a végén a biztonság fogalma van. Mert az a célunk, hogy biztonságban érezze magát mindkét fél a közösségben. Együtt. Olyan egyszerűnek tűnik…..és mégis mennyire nehéz. Azt hiszem, ezt kellene fókuszba tenni. Vagy legalábbis kicsit figyelni rá. De most ebből semmi sincs a rendszerben. Sem a szándék, sem a feltételek megteremtésén való gondolkodás. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/01/12/400-mintakovetes/
401. GYEREKNEVELÉS 2014. január 18. A család hatása nagyon erős. Nem lehet vele felvenni a versenyt. Persze, tudjuk, hiszen megtanultuk, hogy hatással lehetne a jó iskola, meg a kortársak, a közösség, a szűkebb és tágabb környezet, de valahogy úgy alakult, hogy a szegregátumokban minden eltörpül a családi szokás- és értékrendszer átörökítésével szemben. Nincs olyan iskola, ami erősebben hatna, a közösség szétesett, a szűkebb és a tágabb is, és a nyomor és tudatlanság vezérelte világban már nagyon mélyre került minden, amire jövőképet lehetne építeni. Azt hiszem, sokan ezt nem értik. Hogy a dolgok, amelyek megtörténnek, ahogy teszik, gondolják, az nem úgy van, hogy ez egy átgondolt, tudatos lépés. Hogy a döntéseiket ők hozzák ugyan meg, de úgy, hogy zsigerileg beléjük épült annak oka, menete, a reakcióik nem lehetnek mások, mint amit kiskoruktól megéltek, és amit ők is így adnak majd tovább a gyerekeiknek. Akit ütöttek, az maga is ütni fog. Aki folyton azt látja, hogy „üzletelnek” a felnőttek körülötte, az gyerekként is erre szocializálódik. Akinek a prostitúció minden nap az orra előtt zajlik, ezt látja jövőképnek, nem az iskolát. Akinek sosem olvastak mesét, az nem fog mesélni a gyerekének. Aki a szüleivel a Való világot nézi, az nem fogja a Mefisztót. Ez az, amit nem lehet messziről megérteni. Messziről csak ilyeneket lehet mondani, hogy „hatszáz éve képtelenek voltak beilleszkedni”, meg „minek dohányzik, ha nincs elég pénze kenyérre”, vagy „miért nem takarít, a tisztasághoz nem kell pénz”, esetleg „miért nem tanul rendesen, hogy valami normális szakmája legyen.” Ja, és az alap: „ezek sosem akartak dolgozni, ezután sem fognak”, és „csak szülnek, hogy pénzük legyen, és elvárják, hogy az állam tartsa el őket”, stb. Szóval, ez így beállítva olyan, mintha egyetlen döntésen múlna a dolog, mintha két út közül ők tudatosan ezt választanák, nem pedig azt, ami „normális”, holott a helyzet ennél sokkal bonyolultabb. Ugyanis ez nem csak akarat kérdése. Ezért nem elég csak az iskola, ezért kell egy időben hatni a családra is, meg persze az egész közösségre, mindazzal a pozitív hatásrendszerrel, ami felveheti a harcot az átörökített szokásokkal szemben. A héten sokat beszélgettünk erről a munkatársaimmal. Az apropót az egyik gyerek adta, a 10 éves lány, aki nem jött a délutáni foglalkozásra, de üzente a többivel, hogy azért hiányzik, mert az anyjával most mennek orr-piercinget csináltatni. Nem az anyjának, hanem neki. És az anyjában fel sem merült, hogy ez még korai lehet, vagy esetleg, hogy a nélkülöző családban nem ez lenne a legfontosabb, várták a családi pótlékot, hogy megjöjjön, és uccu, már mentek is. És persze feljött a másik is, a 13 éves fiú, akinek az anyja panaszolta, hol csendesen sírva, hol üvöltve, hogy elviteti a „rohadékot”, és segítsünk, mert a kicsiknek nem maradt kenyérre való sem, ennek kellett megvennie a bőrkabátot ötezerért. De ez sem volt elég, most is szidja,
átkozza őket, nem akar iskolába menni, nem tanul, nem segít semmit, csak cigit kunyerál mindenkitől, és ha nem kap, gyalázkodik. Nyilván kérdeztem, hogy akkor miért vette meg neki a kabátot, a válasza az volt, hogy mert fél tőle. Fél, hogy nekimegy, és megveri. Őt, az anyját. Próbáltam persze rávezetni, hogy ott lett ilyen, mellettük, és persze, hogy átkozódik, mikor a szülők is átkozzák őket, és az apjuk is öntörvényűvé válik, amint pénzhez jut, és ezzel persze alkoholhoz is, de láttam, hogy nem érti. Nem érti, mert a családon belül ez a természetes. És előtte is ez volt, az ő szüleiknél. A kicsik is ebbe nőnek bele, a fiú húga már az iskola réme, és egyre több baj van a legkisebbel is, pedig még csak elsős. Sok példát tudok mondani hasonlókra. Amikor látom, értem, miért olyan a gyerek, amilyen. Mikor tudom, hogy onnan nem lehet más. Nem lehet más a kommunikáció, a konfliktuskezelés, az egymáshoz való viszony, nem tisztelhet senkit, mikor őt sem tisztelik, és egymást sem a családban, a felnőttek sem. Nem tisztelheti másnak a tulajdonát, mikor az övét sem tisztelték soha. És nem is volt személyes élettere, szekrénye, játéka, amit féltve szerethetett, amire kincsként vigyázhatott. Ki hiheti, hogy itt bármit megold az oktatás központosítása? Az egyentankönyv? Az iskolarendőrrel megerősített iskola? Nyilván, aki azt gondolja, hogy ennyi az egész, a többi az saját döntés kérdése, az nem látja, nem érti, hogy miben élnek ezek a gyerekek. Majd félmillióan. Egyre gyarapodó létszámban. Mélyszegénységben, szegregátumokban. Ők azt hiszik, erkölcsi példabeszédekkel megoldható ez a probléma. Először én is azt hittem, az iskoláskorban elég próbálni hatni. Aztán lejjebb mentünk az óvodáig. De már ez is késő volt. Most a három év alattiakkal, a gyerekekkel és a fiatal anyukákkal együtt próbálunk valamit elcsípni. A baba-mama klubunkban együtt próbáljuk segíteni őket. Mesével, odafigyeléssel, játékkal megértetni, hogy már ekkor fontos a kedves beszéd, az, hogy ne engedjenek meg neki mindent, hogy ne biztassák nevetve, ha selypítve mocskos szavakat mond, és, hogy a megfelelő táplálás milyen fontos. Hogy ne nézze a pici túl sokat a tévét, és, hogy lehet énekelni a kicsiknek. Hogy lehet olyan játékokat játszani vele, ami fejleszti a mozgását. És jól esik neki a babamasszázs, megnyugtatja. Hogy a kettőjük bensőséges viszonya nagyon fontos. És veszünk mellé mást is, pl. olvasni, írni tanítani azt a szülőt, akinek nem megy. Akit a rendszer analfabétaként engedett ki az életbe. Tudjuk, ettől nem fog tudni jobb munkát találni. De talán másképp néz majd a könyvre, az iskolára, a tanuló gyerekére. Talán nem az lesz a reakciója: „én se tanultam meg olvasni, mégis megvagyok”. Hosszú út áll előttünk. És hamarabb kellett volna elkezdeni. A születő babától (sőt talán még előbb) a felnőttekig ott kell lenni. Végig az iskolán át. A közösségben. Lassan, türelmesen, megértve őket és keresve a legjobb megoldásokat. Velük együtt. Mert meg lehet érteni őket, ha meg akarjuk. És ez nálunk, a többségi társadalomnál tényleg csak akarat kérdése. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/01/18/401-gyerekneveles/
402. A KÖZÖSSÉG ALAKULÁSA 2014. január 25. Azt hiszem, a munkánkban a közösség fejlesztése a legfontosabb. Ez ad reményt arra, hogy változik majd valami, pozitívan, fenntarthatóan. Ha a szétzilált közösséggel, ahol a nyomorúságban már csak a túlélés, az egyéni érdekek játszanak szerepet, sikerül elfogadtatni, hogy együtt, sikerülhet. De csak együtt. És félre kell, hogy tudják tenni az ellentéteket, a romungro, vagy oláh cigány származás felemlegetését, a régi sérelmeket, hogy ki őslakos, és ki bevándorló, ki cigány és ki nem, és együtt kialakítani újra az együttélés szabályait. Így leírva milyen egyszerűnek tűnik! És mennyit küzdöttünk már érte….Mennyi próbálkozás, kudarc, konfliktus volt, mire egy lépést előre tudtunk lépni. Amikor elkezdtük, rémes volt. Nem volt két család, aki kijött volna a másikkal. Még a rokonok sem. Rémülten néztem az egymás hajába kapaszkodó asszonyokat, az üvöltve fenyegetőző férfiakat, és a gyerekeket, akik nézték, és levették a mintát. A veszekedéseknek, a családon belülieknek is, gyakran a rendőrség vetett véget. Volt, hogy nekünk is az ő segítségüket kellett kérni. Sokáig azt hittem, egyenként is elég a családokkal foglalkozni. Megoldani a gondokat, segíteni őket a gyerekeik jobb jövőjéért. De hamar rájöttem, ez nem jó irány. Értelmetlen volt már a folytonos hazudozást hallgatni, amiben a másik befeketítése volt a cél, hogy magát jobb pozícióba hozza, ez a vonal sokkal inkább ezeket a készségeket fejlesztette bennük, és nem mást. Persze nekem kellett ez a szakasz is. Kellett, hogy megértsem, kiben, miért van akkora indulat, kinek nem kell komolyan venni az ordítozását, ki az, aki sosem áll ki, de hátulról folyton kavar, biztatja a többit, vagy kinek van tisztánlátása, és kinek rejtegetnivalója. Sokat tanultam ebből az időszakból. Aztán elkezdődött a közösséggé szervezés. Szabályzatok kialakítása, közösen, velük, amihez aztán ragaszkodhatunk, ennek kommunikálása a többiek felé, figyelve mindenkire, öregre, gyerekre, cigányra, nem cigányra. Nem hagyni, hogy bárki kimaradjon. Kivárni, türelemmel a saját elhatározást. Elérni, hogy nyíltan vállalják a véleményüket, tetteiket, az egész közösség előtt. Van, aki gyorsan megértette. Van, aki még most sem. Ahol gyerek van, azokkal a családokkal minddel kapcsolatban vagyunk már. Az öregekkel, akik segítségre szorulnak, szintén. Tulajdonképpen csak a nem cigány lakosság körében vannak még páran, akikkel kevés az érintkezési pont. De próbálkozunk, folyamatosan. Sokféle dolgot kipróbáltunk már. De mind közül a Teaház tűnik a legsikeresebbnek. Már vagy két éve forgattam magamban a gondolatot, aztán elkezdtük. A Teaházat a kultúrházban szervezzük. Az asztalokat, székeket úgy helyezzük el, mint egy kávézóban. A terített asztalon tea, csészék, süti, szalvéta. Olyan külsőségek, melyek itt sosem látottak, és kiemelik a mindennapokból a kis rituálékkal azt a napot. A program pedig az, hogy minden alkalommal bemutatkozik valaki a többieknek a faluból. Vagy egy házaspár, vagy csak egy valaki, aki jelentkezik az előző végén.
Elmondja az életét, örömeit, bánatait, gyerekkorát, rossz, vagy jó döntéseit, vágyait, szándékait. Először senki sem akarta. „Minek?”- kérdezték többen. „Ismer itt mindenki mindenkit, mindent tudunk egymásról…” Aztán, kitaláltam, hogy kezdjük el mi. Mi, az alapítvány munkatársai. Sokan vártak bennünket ezen az első alkalmon. És mi meséltünk. Gyerekkorról, szegénységről, tanulásról, építkezésről, kölcsönökről, szülőkről, gyerekekről. Érdeklődve hallgatták. Sok mindent nem tudtak rólunk. Kérdeztek. És mi őszintén válaszoltunk. A végén, a kérdésre, hogy ki szeretne legközelebb bemutatkozni, ketten is jelentkeztek. Azóta több Teaházon vagyunk túl. Sokan azt mondják, ez a legjobb program. Fantasztikus, ahogy beszélnek magukról. Felkészülten, összeszedetten, őszintén. Mindig úgy kezdik, hogy bemutatkoznak. Nem mintha nem tudná mindenki a nevüket, de úgy érzik, így kell. Aztán a születés, gyerekkor, iskolák, párkapcsolat, gyerekek, munkalehetőségek, élethelyzetek vonalán jutunk el a napjainkig. Vannak, amiről nem akarnak beszélni. Ezt mindenki megérti, nem feszegeti. Ha megakadnak, riportszerűen kérdezünk, segítve őket. Nekünk sok újat mondanak. És van, ami újdonság a többieknek is. Néha torokszorítóak a pillanatok. Mert a nehézségeket mindenki tudja, de más beszélni róla, és más hallgatni is, a másik könnyes önvallomását. Beszéltek már így kábítószeres múltról, betegségről, rossz döntésekről, gyerekek, vagy a párjuk elvesztéséről. És senki sem szólt be, senki sem gúnyolódott rajtuk. Óriási dolog ez, főleg, ha a kezdeteket nézzük. Tisztelet van ugyanis benne, tisztelet a másik iránt. Máskor nevetünk. Vicces utalások, amit csak ők értenek….elmeséltetjük azokat is. A faluról pedig, annak múltjáról, a családi viszonyokról pedig rengeteget mesélnek. Együtt emlékeznek, kijavítják egymást, hogy hiteles kép körvonalazódjon. A jelentkezők között volt már cigány, és nem cigány is. Olyan is, akinek az egész közösséggel baja volt, és most itt, beszélt erről is. Mindenki előtt. És nem volt indulat, sem nála, sem azoknál, akikkel konfliktusa volt. Mindig próbálunk minden beszélgetésből levonni valami tanulságot. Amin mindenki elgondolkozhat. Ami nem hátra, hanem előre mutat. Egy olyan közösség felé, akik együtt gondolkodnak a jövőről, akik képesek egymást is segíteni. A bemutatkozásuk, a figyelmük, a hozzászólásaik, lenyűgözőek. Annyira szeretném megmutatni ezt a világnak. Azoknak, akik azt hiszik, hogy ők értéktelen emberek. Akikben csak a bűnbakot látják, minden rossz okozóját, aki csak rossz lehet, kiközösítendő, gyűlölni való. Mert ilyenkor a napnál is világosabban látszik, hogy mennyi érték van bennük. És mennyi lehetőség. Világossá válik, hogy az életút milyen sok tényezőtől függ. Mennyi benne a saját döntés, és mennyi az átörökített nyomorúság. Szerteágazó ez a munka, amit végzünk. A fizikai segítségnyújtás, a lehetőségek keresése a reménytelenségben, a tenni akarás megerősítése, és a közösség működtetése. Tudom, messze vagyunk még. De olyan jó látni, hogy haladunk…. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/01/25/402-a-kozosseg-alakulasa/
403. SZEGÉNYSÉG 2014. február 02. Magyarország jobban teljesít. Nap, mint nap hallom, minden hír végén látom, szinte sulykolja a mondat annak elfogadását, igen, biztosan én nem látom jól, hiszen minden jobb, sőt, még jobb lesz, hiszen soha nem látott fejlődés indult meg, végre. Boldog gyerekek, családok vannak a hirdetésben, akik mind az Erzsébet utalványtól lettek ennyire boldogok, hiszen elmehettek nyaralni. A sikerre orientált tv csatornák és újságok olyan Magyarországot festenek, ami maga a csoda, a megelégedettség, a lehetőségek országa. Jó, van pár szegény….de azok kizárólag maguk tehetnek a sorsukról. Szegénység meg egyébként is mindenütt van. De nekem ez nem nagyon megy. Nem bírom így látni. Biztosan azért nem, mert engem legalább ennyi hatás ér a Magyarország árnyékos oldalán élők felől. Lehet, persze, nem kellene ezt észrevenni. Csak a dicsfényt. Bennem van a hiba, hogy én az árnyékot is látom? De hát már akkora ez az árnyék, hogy nem lehet nem észrevenni! Még azoknak is látnia kellene, akik a fényben ülve nem látják, mert az, elkápráztatja a szemüket. Nem kellene észrevennem a férfit a piacon, aki előttem vesz tojást. Őt, akit gyerekkorom óta ismerek. Dolgos családból származik, ő is dolgozott, amíg tehette. Már jó ideje nincs munkája. És hallottam azt is, hogy nincs már semmije. Az árus kétféle tojást árul. Kisebbeket huszonöt forintért, és nagyobbakat harmincért. A férfi hatot kér. A kisebből. Az árus nem figyel, és hat tojást rak a zacskóba a harmincasból. „180 forint”- mondja. „ Én nem abból kértem”-szól kényszeredetten a férfi- „hanem a huszonötösből.” Amaz visszapakolja, és teszi a kisebbeket. A férfi kezében ott az előre kiszámolt 150 forint. Fizet, és elmegy. Most ennyire futotta neki. Hat tojásra. A mostani trend szerint ennyit ér. Mindenki annyit, amennyije van. Ő hat tojásnyit. Az olcsóbból. Nem kellene elolvasnom az üzenetet a facebookon. Az asszonytól, akiknek karácsonykor küldtünk egy csomagot, vagyis a gyerekeinek, a sokadik megkeresésre, és azóta is folyamatosan ír. Hiába írok vissza, hogy nem bírunk több falut, pláne ami még túl messze is van, nem adja fel. Végül használt gyerekruhából, cipőből- amiből sokat kaptunk mostanábanösszeállítunk egy csomagot. Amikor a címet erősíteném meg, írja: „Ja, most nem ott lakunk. Tetszik tudni, nem tudunk mivel fűteni, és visszaköltöztünk anyámékhoz, amíg hideg van. Oda tessék címezni a csomagot.” Világos. Visszamentek az anyjáékhoz. Az egyetlen szobába öt gyerekkel. Mert ott legalább van fűtés. Nem kellene lenéznem a gyerekek lábára a suliban azokon a telephelyeinken, ahová csak halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek járnak. Mindennapos a felfeslett orrú sportcipő, vékony talpú tornacipő, amit viselnek. Nem kellene, hogy a torkomat szorongassa a keserűség, látva a leírhatatlan örömét annak, akiknek a lábára tudunk húzni egy-egy használt csizmát.
Nem kellene törődnünk azzal, ki eszik, és ki nem. A sok gyerekkel, akinek főtt étel csak a suli menzáján jut. Örülhetnék, mert egy-két középiskolásnak be tudjuk fizetni az ebédjét. De inkább titokban tartom, mert sokan nem esznek. Néztem a múltkor a testvérpárt. Délután jöttek hozzánk órára. Egy zacskóból felváltva törtek valamit, azt hiszem vajas kenyeret. Ebéd helyett. És tudom, gyakran otthon sincs más. Nem kellene meghallanom az asszony kétségbeesett mondatait, hogy, miután most rájöttek a hivatalos emberek, hogy nem is 80%-ban rokkant, sőt, nem is beteg talán, és megvonták a járadékát, nem tudja előteremteni a középiskolás, rendvédelmi szakon tanuló fiának az útiköltséget, és egyebet, inkább abbahagyatja vele a sulit. Nem kellene odafigyelnem a cukorbeteg kislány anyjának kérésére, hogy miből fizeti a most kipróbálásra megkapott inzulinpumpát áprilistól, mikor februárban kikerül a közmunkaprogramból. Pedig ezzel jobbak a gyerek eredményei. Sokkal jobbak. De a havi ötezer forint most nagyon soknak tűnik. Nem kellene törődnöm azzal, hányan kapnak hitelbe kenyeret a boltban, görgetve maguk előtt az adósságot hónapról hónapra, egyre mélyebbre csúszva. Nem kellene elvenni tőlük a receptet, a gyereknek felírt antibiotikummal. Félrefordulva, őket hibáztatva kellene átélnem, hogy ez nem része az egésznek. Hiszen Magyarország jobban teljesít. Csak “ezek” nem értik. És élni akarnak. Dolgozni, enni, melegedni. De nem bírom. Mert itt van. Mellettem. A mindennapjaim része. És a szegénység nő tovább. Ott van, a tizenhat évesen iskolából kimaradt lány domborodó pocakjában, ott, a térségünkben földbérlet nélkül maradt juhokat tenyésztő gazdák elkeseredésében, ott, az áprilisig tartó képzéseken ülő közmunkások tekintetében. Ott van a havonta megkapott 22 800 forintban, a szegregált településrészekben, ahová nem ér el a rezsicsökkentés, mert nincs rezsi sem. Csak nyomorúság van. Ahová nem ér el az Erzsébet utalvány üzenete és lehetősége sem. A mondat pedig, hogy Magyarország jobban teljesít, itt értelmét veszti. Napról napra. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/02/02/403-szegenyseg/
404. ISKOLAI EREDMÉNYESSÉG 2014. február 08. Nagyon nem szeretem azt, ami ma a közoktatásban történik. Egy valami miatt azonban várom a nagy központi szakfelügyeleti rendszert. Mert akkor talán ki fog derülni, hogy mekkora gáz van. Hogy mennyire eszköztelenek a pedagógusok azokban az iskolákban, ahol magas a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek aránya. Akkor láthatóvá válik, hogy az egész rendszer nem jó így. Hogy hazugságra kényszeríti a pedagógusokat a létrejött helyzet. Persze a probléma nem új keletű. A hatalmas szociokulturális hátrány, a szociális biztonság hiánya, az egész iszonyú problémahalmaz eddig is megoldhatatlan probléma elé állította az iskolákat. A szegregátumból érkező gyerekek járták az első osztályt egyszer, néha kétszer, utána nyomni kellett őket tovább, mert ahová visszabuktak, nem maradhattak, nem egy súlycsoportban voltak már, korukból fakadóan más érdeklődéssel, kommunikációval, magabiztossággal, mint a kicsik. És ha még felfelé haladva egyszer-kétszer megbuktatták őket, akkor már végképp kezelhetetlen lett a helyzet. „Anyányi már”, mondták rájuk gyakran, és sokszor tényleg az ötödikből szültek a lányok. A fiúkkal még nehezebb volt, hamar terrorizálták a kisebbeket, cigiztek, állandóan balhéztak, nemcsak a gyerekkel, hanem a tanárral is. Sokakat sikerült kinyomni magántanulói jogviszonyba. De nem lehetett mindenkit. Nem is kellene múlt időben beszélnem erről, hiszen most is ez van, és, mivel megoldást senki sem tud, görgetik tovább őket, tudás nélkül, egy céllal, hogy megszabaduljanak tőlük, mihamarabb. A kettes hát meglesz. Elég, ha nyugton marad, és nem zavarja az órát. Csak menjen már. És innen torzul az egész értékelési rendszer. Mert aki valamit is tesz, ehhez képest már hármas….ha még szorgalmas is, akár négyes. Ha megvan a felszerelése, ezért sem kap egyest, ha otthon lemásol egy verset, plusz ötös jár, és a vége akár négyes bizonyítvány is lehet. A nyolcadik után pedig jön a középiskola. Az általános iskolák fellélegeznek. Hírül adják mindig: náluk a továbbtanulás 100%-os. Ezt sosem értettem, hogy a tankötelezettséggel járó természetes dolog miért akkora eredmény, de valami miatt ma is annak érzik. A kettes tanulók szakiskolába mennek, vagy a Hídprogramba. Itt sem változik a helyzet, nem tanulnak, nem motiváltak, nincs tanulási módszerük, nem tudnak olvasni, aki tud éppen, annak is nagy gond a szövegértés. Az összeadás még megy nagy nehezen, a szorzás-osztás már nem. De a kettes itt is megvan. Érthetetlenül nézzük sokszor az alapvető írási-olvasási nehézségekkel küzdő középiskolásaink kettes félévi bizonyítványát. Kizárt, hogy a követelményt teljesítse. És mégis kettes. Néha még az is, aki be sem járt. Túl sok hozzáadott értéket így nem ad az iskola, tizenhat éves kor után meg már nem is kell járni. Az életben pedig ezzel a tudással nincs nagy jövőkép. Nem tudnak kitölteni egy űrlapot, értelmezni egy hivatalos levelet. Aztán lassan a minimális tudás is a ködbe vész. A hamar megszülető gyerekeiknek pedig ezt adják át. Ezt örökítik tovább. Őket nem érinti meg olvasás, kultúra, nem fogja Wass Albert sem. Nem lesz szakmájuk, új szakma felé sem
mozdulnak, az élethosszig tartó tanulás számukra elérhetetlen marad, mert az alapokat nem sajátították el. Mert a betűk ismeretére mindenhol szükség van. Aki hármas fölött végzett nyolcadikban, az szakközépbe, sokan pedig gimnáziumba mennek. Nem túl erős gimik ezek, a csökkenő tanulólétszám miatt felvesznek már mindenkit, aki jelentkezik, csak legyen gyerek, hisz ettől függ a tanári állás is. És akkor jön a nagy csalódás. A vidéki általános iskolák jó közepes-négyes tanulóiból itt bukottak lesznek. Félévkor többen buktak a kapcsolatrendszerünkből hat tantárgyból is. Az iskolák közötti színvonalkülönbség óriási. De hogy lehet ez? Hogy lehet a központi felmérők, kompetenciamérések idején ekkora különbség? Nyilván egyrészt ebben a nagy túlélés az ok, túlélni őket, a problémásakat mihamarabb, és az ehhez kapcsolódó viszonyítás, ami óhatatlanul lejjebb teszi a mércét. Meg persze az imázs, a jól teljesítő pedagógusé, akinél nincs bukás, meg ugye az iskola híre is, amit tartani kell, mindenáron, különben megindul az elvándorlás, elviszik a gyereket oda, ahol jobb eredményt érhet el. Gyakran még gyengébb iskolába, ahol még nagyobb a hazugság, de a szülőt sem a tényleges tudás érdekli, csak a szám a bizonyítványban. Nos, ezért várom, hogy ezzel majd hogyan birkózik meg a színvonal egységesítési szándékával szervezett központosítás? Amikor majd bemegy a szakfelügyelő, és látja a nyilvánvalóan olvasni nem tudó hetedikest, megkérdezi- e, hogy jutott el idáig? És főleg, mit fog javasolni majd? Buktatást, büntetést a gyereknek? Meddig? Maradjon alsóban tizenhat éves koráig? Vagy a pedagógus lesz a hibás? Mert nem tudja megtanítani? És, ha esetleg megkéri a szakfelügyelőt, mutassa meg, hogy csinálja, hogy menjen? Akkor ő tud majd mutatni valamit? Valamit, amivel majd megváltozik a helyzet? Szóval, lehet, akkor bedől majd ez az egész. Akkor kiderül, hogy a „király meztelen”. Hogy hagytunk felhalmozódni egy akkora problémát, ami már megoldhatatlan az oktatáson belül. Hagytuk, abban a megfelelési kényszerben, amit hozunk magunkkal, kormányokon át, a szőnyeg alá söpörve mindig a bajt. Persze az is lehet, hogy marad így minden. Mert az csak ciki lenne, ha egyszerre a gyerekek harmada megbukna az országban. Lennének olyan szegregált iskolák, ahol a gyerekek kétharmada….Nem, azt biztosan nem vállalják be. A nagy oktatási reform sikerességének bizonyítása ezt nem engedi meg. Lehet, hogy majd erősödik tovább az „ezeket nem lehet megtanítani” elv. Vagy, egyszerűen csak megegyeznek az ajtó mögött. A szakfelügyelő, meg a tanár. Mert ki akar többletmunkát? Írnak majd egy jegyzőkönyvet. Ami csúsztat. Továbbgörget. Aminek egy célja van, túlélni őket, és megszabadulni tőlük mihamarabb. Csak az a baj, hogy az iskolarendszerből kikerülve is maradnak. A településeken, a társadalomban, az életben. És lassan ez fog majd meghatározni mindent. Már az utolsó óra után vagyunk. Kérdés, lehet e még valamit tenni? Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/02/08/404-iskolai-eredmenyesseg/
405. TÉNYLEG NINCS ÉRTELME? 2014. február 15. Sok kommentelő megkérdőjelezi itt a munkánk értelmét. Leegyszerűsítve csak annyit fognak ebből az egészből, hogy mi mindent megcsinálunk helyettük, ők meg csak ülnek otthon, kérnek, és várnak. És, ha írok arról is, mennyire nehéz ez az egész, rögtön igazolva látják, hogy értelmetlen és fölösleges dolgokra szórom el a pénzt, időt, energiát. Persze ennek a blognak nem az a célja, hogy az Igazgyöngy Alapítvány tevékenységét mutassa be, sokkal inkább a mélyszegénység iszonyatosan bonyolult problémáját, melyet csak azok tudnak a benne élők személyes felelősségére leegyszerűsíteni, akik messze élnek tőle, és a sztereotípiáik mögül nem is akarnak kinézni. Ők csak azt szajkózzák, hogy nem lehet, nem megy, nincs eredmény, nem így kellene, stb. …egészen a kimoderált megoldási javaslatokig erősítve egymást. Nos, most próbálok írni egy listát arról, amit problématérképnek hívunk, ahol már sikerült beavatkozási pontot kialakítanunk, és ahol már vannak eredményeink is. Nem azért persze, hogy a kétkedőket meggyőzzem, őket ez sem fogja. Inkább azért, mert talán tényleg időszerű összefoglalni, milyen beavatkozást milyen probléma hívott életre, és hogyan próbáljuk ezt stratégiába rendezni. Alapvető szabály, hogy a szegregátumban nem köztelező a velünk való együttműködés, de segítséget csak az várhat tőlünk, aki maga is segít nekünk a falu élhetőbbé tételében. A szabályokat mindig a helyi közösséggel együtt alakítjuk ki. A modellünk három fontos elemből áll. Az első az oktatás. Ami a legfontosabb, hiszen abban bízhatunk, hogy a gyerekek képesek lesznek megtörni az ördögi kört. Ebben van az alapítványnak egy alapfokú művészeti iskolája, melynek módszertanát sokfelé kérik és használják itthon, a határon túli magyar iskolákban, és egyre növekvő nemzetközi érdeklődés is van iránta. (Évente ötszáznál több elismerést kapnak a tanítványaink a hazai és nemzetközi gyermekrajzpályázatokról, versenyekről.) Innen indul a gyerekek fejlesztése, a művészeti tevékenységből, és kapcsolunk hozzá mindent, amit csak bírunk. Vannak tanoda jellegű tevékenységeink, korrepetálások, társasjáték-pedagógia, online tanulástámogatás, skype korrepetálás, és persze tanszeradományok, iskolai költségek befizetése (ballagó fotó, mikuláscsomag, stb.) kirándulások, táborozások, szabadidős foglalkozások, identitásfejlesztő programok. Segítünk pszichológussal, fejlesztő pedagógussal. Ösztöndíjprogramunk sikeresen hat a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekre, megakadályozva azt, hogy a nyomor beszívja azokat, akik akarnak és tehetségesek. Mindez, és persze a családi, közösségi támogatás kialakítása lassan, de mérhető eredményekkel vezeti a gyerekeket az integráció és egy jobb jövő felé. Kevesebb a bukás, több problémát tudunk még csírájában elfojtani, megoldani. Javulnak a tanulmányi eredmények. Kisebb a lemorzsolódás. Nálunk a gyerekek többnyire remekül működnek, és próbáljuk ezt a hatást kiterjeszteni az általános iskoláikra is. Ami nehezíti, az hogy az
általános iskolai pedagógusok sokszor teljesen más szemlélettel próbálkoznak, néha inkább ellenünk, mint velünk. A második rész a legkiterjedtebb. Ez a családgondozás-közösségfejlesztés területe. Azt hiszem, itt egy blog terjedelme nem lenne elég, így a teljesség igénye nélkül, csak felsorolásszerűen írok. Krízishelyzetek elhárítása: gyógyszerkiváltás a gyerekeknek (hatására kevesebben kerülnek kórházba), élelmiszerosztás (kisebb a kriminalizálódás), használt ruha, cipő, bútor, játék adományozása ( megfelelőbb ruházat, lakhatás), villanyóra-visszakötési program (kártyás villanyórák felszerelése), lakhatás javítása (nem nekik, hanem velük!), hivatali ügyintézés, egészségügyi szolgáltatások elérésének segítése (amit a rendszer nem tud megoldani), segítség temetéskor, baba születésekor, előre nem látható helyzetekben. Segítünk a tudatos családtervezésben, fogamzásgátlóhoz való hozzájutással. Nem segítünk bűnesethez kapcsolódó ügyintézésben, büntetésben (sőt, ezek az esetek az együttműködés felfüggesztését vonják maguk után). Ebben az elemben van az önfenntartás fejlesztése is, kertprogrammal, saját és közösségi kerttel, biobrikett készítéssel, és a most induló ól-építéssel is.( Egyre több család kapcsolódik be ezekbe.) Segítjük az eseti gondnokságot, ahol nincs más megoldás. Küzdünk az uzsora, a kamatos pénz, a felírásra vásárlás, a csicska-sors ellen. És minden olyan ellen, ami a bűn felé keresi a megélhetést, legyen az prostitúció, vagy lopás. (A kezdetekhez képest ez jelentősen mérséklődött.) A tudásátadásra annyi elemet próbálunk, amennyit csak lehet. (Ezeknek a lehetősége ma nincs meg a települések életében, vagy nem érik el ezt a társadalmi csoportot.) Van alapkészségek megerősítésére irányuló tanfolyamunk, részben az analfabetizmus felszámolására, részben a középiskola felé. Segítjük a magántanulókat. Alapvető számítástechnikai ismereteket is adunk át, hogy az általunk létrehozott internetes pontot tudják használni. Van főző, háztartási ismereteket átadó programunk, baba-mama klubunk, hogy a három év alattiak a fiatal anyukákkal együtt fejlődhessenek. A közösségi programokon mindent érintünk, az állampolgári ismeretektől a tudatos családtervezésig, a kommunikációtól a higiéniáig, a tánc, zene örömétől a horgászatig, az állatok szeretetétől a környezet értékeiig, próbáljuk megértetni a helyünket a szűkebb és tágabb világban. Sok vendéget, önkéntest kapunk, akik tudásukkal, jelenlétükkel segítenek megtapasztalni az integrációt, pozitív légkörben. Visszük kirándulni a felnőtteket is. Múzeumba, állatkertbe, olyan helyekre, ahol sosem jártak. Van beszélgetős teaházunk, kis könyvtárunk, folyóirat olvasónk, családi fotózásunk, próbálunk annyi közösségi élményt nyújtani, amennyit csak lehet. Mindezek hatására ma már jobb a légkör a faluban, kevesebb az agresszív jelenet, néhány családi cirkusz kivételével mérséklődött a rendőrségi beavatkozást igénylő eset. A rendezvényeinken, ahol egyszerre 2070 fő van jelen, ott ülnek a cigányok és a nem cigányok is. Lassan mindenkit elérünk valahogy. Szűnik a gyűlölködés, alakul a közösség. Még ezen az elemen belül van a munkahelyteremtés szándéka is. “Szuno” kézműves projektünk a nőknek ad munkát, a „Gyöngyházban” működő asztalosműhely a férfiaknak. A közösségi kertben nyáron gyógynövénytermesztést tervezünk, hamarosan veszünk egy használt traktort is. Jelenleg hét helyi munkatársunk van. Sokuknak ez az első munkahelye. Az ő csapattá szervezésükre külön ügyelünk, munkanaplót vezetnek, hetente összeülünk értékelni, megbeszélni a „merre tovább?” kérdéseit. Folyamatosan egyeztetünk, próbálva megértetni velük olyan fogalmakat, mint felelősség, egységes kiállás, együttműködés, belső és külső kommunikáció. A tudásátadás pedig kölcsönös. Mert mi, nem cigányként, nem a
szegregátumban élőként nem tudhatjuk azt, amit ők. Csak együttes tudásból lehet jó lépcsőfok, következő láncszem. És ott van a harmadik elem. Mert az nem normális, hogy ennyi rést egy civil szervezet fedjen le, miközben egy állami rendszer működik itt is. A mi munkánk őket is segíti, de az együttműködés ma nem működő fogalom. Sokat küzdöttünk és küzdünk ezért is. Hogy kölcsönösen segítsük egymást. Megértjük, amit meg lehet, hogy nincs elég pénz, idő, hogy az adminisztráció helyébe lép a problémamegoldásnak, hogy ebben a rosszul működő rendszerben nekik sem egyszerű. És ők is emberek, családi és megélhetési problémákkal. Amit kevésbé tolerálunk, azok inkább az emberi gyarlóságok, a rasszizmus, a hatalmaskodás, az empátia hiánya. Szeretnénk, hogy ők is mosolyogjanak néha. Ma a kapcsolatrendszerünk már lefedi a teljes intézményi struktúrát, változó szintű együttműködésekkel az óvodáktól, iskoláktól a családsegítőkig, gyámhivatalokig, az egészségügyi hálózattól a rendőrségig, a polgármesteri hivataloktól a munkaügyi központokig, a civil szervezetektől az egyházakig. Hm…tudtam, hogy hosszú lesz, ha végig akarom venni, mennyi mindent csinálunk. És milyen sok dologról nem írtam még! Meggyőződésem, hogy nem megy másképp. Csak, ha ezt az egészet időben és térben is rendszerben szemléljük, és alakítjuk. Működőképes közösséggé, a lehetőségeikkel élni tudó, együttműködni képes családokká és intézményekké. Amiben nem lesz gond, ki cigány, és ki nem. A probléma óriásivá duzzadt. Nagyon hosszú ideig hagytuk érintetlenül. Kapkodva próbáltuk kormányokon át, hol itt, hol ott, volt, hogy sehol. Alapítványunk jelenleg 13 faluban dolgozik több elemmel, egyben pedig az egész modellt fejlesztjük. A modell pedig vitathatatlanul eredményes. A legfontosabb számunkra az, hogy ezt a helyiek is érzik. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/02/15/405-tenyleg-nincs-ertelme/
406. ESETI GONDNOKSÁG 2014. február 23. Mindig bővül a tevékenységeink köre. Most elvállaltuk, hogy besegítünk ebben is. Azoknál a családoknál, ahol sok gond van a pénz beosztása körül, és a családsegítő sokszor találja nem megfelelőnek a helyzetet, ott dönthetnek így, hogy a családi pótlékot csak egy eseti gondnok felügyeletével lehet elkölteni. Mondhatjuk úgy is, ez az utolsó próbálkozások egyike, hogy ne kelljen kiemelni a gyerekeket. Szerencsére, sok, és egyre több családsegítővel, gyámhivatali dolgozóval vagyunk már olyan kapcsolatban, hogy a mi segítségünket kérik. Nem tudom, hogy publikusan-e, vagy csak a hivatalon kívül, de nem is érdekel. Nem ez a lényeg, hanem az, hogy együtt próbáljunk meg segíteni. Nem számoltam, hány családnál segítettünk már, hogy a kiemelést elkerüljük. Soknál, az biztos. Mert a család mindig jobb, mint az állami gondozás. Csak az életvitelszerűen bűnözésből élő családoknál nem gondolom így. Az eseti gondnokság azért nem egyszerű. Főleg azért nem, mert a háttérben nem mindig az áll, hogy nem tudják beosztani a pénzt. És nem is mindig szenvedélybetegség, alkohol, vagy drog, esetleg kártya. Hanem, valami más. Mikor nyilvánvaló, hogy a családi pótlékot megkapják, de akkor valami lesz, és pár nap múlva már nincs semmi, nincs tűzifa, üres a hűtő (ahol van), nincsenek befizetve a csekkek, és nincs magyarázat sem arra, hová lett a pénz. Aztán általában kiderül, hogy mások is vannak a történetben a családon kívül, örökös tartozások, amiből nem lehet kitörni, megfélemlítések, tudatlanság, átverések, fenyegetések, ami miatt nehéz ezt a problémamegoldást csak a bevásárlásra korlátozni. Mert ennél sokkal bonyolultabb. Nehéz persze a rendszer beindítása is. Mert a hivatali protokoll sem segíti a megoldást. A családi pótlék normál esetben legkésőbb minden hónap 12-ig megjön. Az ember azt gondolná, ezt nem befolyásolja az, hogy ezt az ügyfél kapja, vagy az eseti gondnok. De nem így van. Az így kapott családi pótlék ugyanis előbb egy gyűjtőszámlára megy, a megyéhez, majd onnan utalják tovább, a megfelelő hivatali procedúra után. Ez az ügyintézés pedig, most, az internet korában is minimum 12 nap. Addig nincs pénz. Addig várni kell a vásárlással. Ami rendben is lenne, ha volna tartalék. De ezek a családok épp azért kerültek ebbe a helyzetbe, mert semmi tartalékuk nincs, még kenyérre való sincs, és most csak a várakozás marad. Mert a rendszerben nincs áthidaló megoldás, hogy adjanak előlegbe, de enni kell, a gyerekek éhesek, marad hát a kölcsön, ha máshogy nem megy kamatra, vagy a felírásra vásárlás, majd megadják, ha jön a pénz. De a családiból nem lehet, azt már más szabályok szerint kell elkölteni. A kölcsönadó is tudja ezt, hogy a családira többé nem számolhat, csak a szociális marad, vagy a gyes, eltűnik hát az is, előre. Így kerülnek még mélyebbre azok, akiken az eseti gondnokság segíteni szeretne. Még nehezebben kezelhető adósságba, ahelyett, hogy kifelé mennének belőle.
Persze ahol mi vagyunk, ott segítünk ebben a 12 napban. Hogy legalább kenyér legyen, meg tűzifa. De ilyenkor mindig eszembe jut, hogy ahol nincs ilyen szervezet, ott ki segít? Miért nem lehet erre valami rendszerszintű megoldást találni? Talán mert nem jelezte még senki, és akik ezeket a döntéseket meghozzák, ők nem látják, hogy ez mekkora gond? Egyáltalán, ha már megvan a határozat, akkor miért ilyen hosszú az ügyintézés határideje? Ma már egy banki utalás percek kérdése….Nem értem. Szóval, megkezdtük ezt is. Óvatosan, türelmesen, következetesen. Nem törődtünk az újbóli feljelentéssel, türelemmel kivártuk, amíg megértették, ha együttműködnek, jobban járnak. Feltérképeztük az elmaradt befizetéseket, füzetet nyitottunk, beírtunk minden jövedelmet, tartozást, listát készítettünk, mire van szükség, fontossági sorrendet állítottunk fel, ütemezést, erre a hónapra, és a következőkre is. Megnéztük, milyen ismeret hiányzik, mit tehetünk a pótlására, hogy majd működjön, nélkülünk is. Ahol kellett, megszerveztük a napi kenyérhez jutást, bevontuk a segítésbe a rokonokat, vagy épp a rendőrséget, hogy kellően alátámaszthassuk mindenki előtt: új lap kezdődik a családok életében. Próbáljuk pótolni a szülőknél azt, ami a gyerekkorban elmaradt. Partnerként, türelmesen, sokadjára is elmagyarázva a rendszert, az árakat, a beosztás lényegét. Bevonjuk a nagyobb gyerekeket is, hogy majd felnőttként ők már ne kerüljenek eseti gondnokság alá a családjukkal. Mert eddig nem kaptak ennek elkerülésére tapasztalatot. És persze próbáljuk azt is, hogy amikor elszámolunk a családi pótlékkal a hivatal felé, az ügyintéző megértse, nem mi vagyunk eseti gondnokság alá vonva, hanem a család, és fölösleges átnéznie a számlákat, hogy nincs-e cigaretta, vagy sör a vásárolt dolgok között, mert mi vásároltunk be. Hogy mi segítő szervezetként vagyunk ott, kapocsként, és nem jó nekünk megtapasztalni, amit annyiszor átéltünk már, hogy a kommunikáció velünk szemben is megváltozik, amint valakit képviselünk azok közül, akikkel egyébként neki lenne dolga. Eggyé válunk velük, akikkel más stílusban kell beszélni, mint egyébként, mikor nem az ügyfél képviseletében tárgyalunk. Szóval, nehéz ez. De a bizalom, a partnerség segíthet ebben is. Csak ezt olyan nehéz megértetni ebben az elromlott, ellenséges világban. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/02/23/406-eseti-gondnoksag/
407. AGGÓDOM A GYEREKEKÉRT 2014. március 02. Azt hiszem, nagyon elrontjuk őket. Szándékosan mondom így, többes számban. Mert valahol mindannyian felelősek vagyunk értük. Akkor is, ha nem mi vagyunk a szüleik. Ha egyszerűen csak azt gondoljuk, nincs több dolgunk velük, mint az a szűkre szabott 45 perc az iskolában, az ötperces orvosi vizsgálat, ha megfázott, vagy a hivatali időben kiszorított tájékozódás, aminek az a vége, hogy a bejött információk alapján nem tűnik nagy gondnak, ami az. Nincs dolgunk velük az utcán, ha láthatóan nem jó dolgot művelnek, nincs a szomszédnak, ismerősnek, aki apró jelekből láthatja, valami baj van, de mindig csak utólag áll össze a kép, amikor valami visszafordíthatatlan történik, előtte mindenki a határokat keresi, de nem azért, hogy átlépje, hanem, hogy belül maradva mondhassa: az már nem az én dolgom. Mert mindenben ez lett a kulcsmondat: nem az én dolgom. Nem én, nem mi vagyunk a felelősek. Hanem ők. Mindig mások. Az ő dolguk lett volna. A falak pedig, amit a protokoll szabta alapokra emelünk, jó magasra, hogy már ki se lássunk mögüle, lassan bezárnak minket is. Aggódom értük. A gyerekekért. Érte is, akinek a buksiját próbáltam megsimogatni, semmi különösért, csak, mert mikor elmentem a padja mellett és rápillantottam a munkájára, jelezni akartam neki a figyelmemet és a bíztatásomat. De amint feléje nyúltam, reflexszerűen emelte fel a kezét, védekezésképp, az arca elé. Aggódom érte, mert sosem mosolyog. Mert sosem néz a szemembe. Valami sötét titkot sejtek, ami nehezen megfogható, és hiába mondja mindenki, hogy abban a családban rendben van minden, valahogy érzem, baj van, mert ezek árulkodó és baljós jelek. És aggódom érte is, aki most a családi cirkuszok közepén van, a gyermekelhelyezési tárgyalás időpontja is két hónap az indításhoz képest, addig egyezzenek meg a szülők -szól a protokoll- kinél legyen a gyerek. De megegyezés nem nagyon van, így a tér, amiben a gyerek most van a „senki földje”, azt mindenki látja, elismeri, hogy nincs jó helyen, a sejtések és hírek ugyan rémisztőek, de nem éhezik, nincsenek rajta látható sérülések, nem látszik elhanyagoltnak, és a szabályok szerint ez elég annak bizonyítására, hogy minden rendben vele. Nincs mód intézkedésre, mert nincs bizonyíték, a feljelentést senki sem vállalja. Mindenki a másikra mutogat, hogy az nem intézkedik, az engedte, hogy ahhoz a szülőhöz kerüljön, mindenki reméli, kihúzzák tragédia nélkül a tárgyalásig. Ha addig valami mégis történne, a vizsgálatok majd a felelőst keresik, amit tényleg nehéz lesz megtalálni a protokoll útvesztőjében. Az bizonyára megmenekül majd a felelősség alól, aki adminisztratíve tudja igazolni, ő mindent megtett. Aki ezt nem, az majd elviszi a balhét. Közben pedig mindenki részese volt a keserű játéknak. Mind, aki hagyta, aki nem lépett, aki nem vállalta, aki azzal nyugtatta magát: nem az én dolgom. Féltem őt is, akinek agresszív viselkedésével szemben mindenki tehetetlen. Az iskolában fékezhetetlen, összetöri az ajtókat, másokat, és semmi nem hat rá, csak, ha egy tőle erősebb
leszabályozza. A szép szót meg se hallja. A kiabálásra ő is kiabálással válaszol. Mocskos szavakat használ. Csak a fizikai erő hat rá. A verés. Még most hat rá, mert aki felpofozza, erősebb. Még igen. De mi van, ha már nem ez lesz? Ha ő lesz az erősebb, nem az apja, vagy a rokon? Érzem, csúszik valami tragédia felé, aminek feltehetően nem elszenvedője, hanem okozója lesz. És nem bírjuk megállítani. Aggódom érte is, aki 16 évesen elhagyta az iskolát, igaz, az sem tett meg semmit azért, hogy maradjon, és szíve alatt már ott dobog a másik, és jön, hamarosan megérkezik a nyomorba, tudatlanságba, reménytelenségbe. Aggódom, mert lehetett volna másképp is, lett volna esélye, de nem voltunk elegek és a mi hatásunk kevés volt az átörökített nyomorúság és a nem együttműködő rendszer hatásával szemben. És érte is, akinek az anyja megkeresett, hogy nem bírnak a gyerekkel a családban sem. Már félnek tőle. El kellene vitetni, mondja, állami gondozásba, mert azzal büntetné így,hogy átélje, milyen az, nem családban élni. Sokadjára próbálom megértetni vele, a gyerek nem egy elhasznált holmi, amit eldobunk, ha rosszul működik, és elsősorban tőlük, a családból hozta azt, amilyen most, amilyenné vált, és feltehetően ilyen lesz a többi is, a kisebbek, akik még most kezelhetőek, de a hatás ugyanaz, és az eredmény sem várható, hogy jobb legyen. Beszéltünk a múlt héten erről sok családdal, együtt, a faluban. Nem volt egyszerű. Őszintén elmondtam, mitől félek. Nevesítettem a családokat is, ahol most túl sok baj van a 12 év felettiekkel. Hogy sem a tanulás, sem a viselkedés nem a jó irányba visz. Elmondtam, hogy mennyire rossz nekem látnom, hogy előbb-utóbb összeütközésbe kerülnek a törvénnyel, és milyen jó lenne, ha nem lenne több börtönviselt a faluban. Nagy vita kerekedett. Egyrészt borzasztóan örültem, hogy egy ilyen kényes kérdésnél, ötven emberrel végig tudtam moderálni a beszélgetést, nem fulladt ordibálásba, elrohanásba a dolog, még a személyeskedést is meg tudtuk állítani, ami mutatta nekem, mennyit alakult már a közösség. Másrészt, mert nagyon sokan igazat adtak nekem és egymásnak is, a család felelősségével kapcsolatban. Ők maguk fogalmazták meg, pl. hogy a csúnya beszéd a felnőttektől jön. Sajnos, rossz tapasztalok sorát is felsorolták az intézményrendszerrel kapcsolatban, főleg az iskoláról, amit próbáltam azzal védeni, hogy ők is emberek, és eszköztelenek, de nem voltam túl meggyőző ezzel, érzem. Mert amiket kifogásoltak, azok főleg emberi tényezők voltak. A helyzet pedig épp most, bonyolultabb a pedagógusokkal kapcsolatban, hogy egy ilyen beszélgetésen megértethető legyen. Keresgéltük közösen az okokat is, itt volt egy pont, mikor határozottan el kellett különíteni a veleszületett problémákat, amin nem tudunk változtatni, és azokat, amelyekre a család, a közösség képes hatni. Innen építőbbek voltak a hozzászólások. Rákérdeztem azokra, akiknek a gyerekével nincs különösebb gond, hogy ők hogyan nevelik őket? Milyen, másoknak is használható tapasztalatuk van? Elmondták ők is. Cigányok és nem cigányok egyaránt. Visszük majd tovább ezt is, mert számtalan ötlet merült fel, hogyan lehetne megállítani, jó irányba csatornázni az energiákat, azt, amit a szülők már képesek megérteni, az együttélésről, azt hogyan lehetne a gyerekeik felé közvetíteni. Sokaknak kellene összefognunk, hogy a helyzet változzon. Hogy a családot segítsük azzal a tudással, amit ők sem kaptak meg, amikor gyerekek voltak, és nem is tudják átörökíteni azt. Amit nem lehet hatósági eszközökkel kikényszeríteni. Mert sokan nem ismernek pedagógiai eszközöket a nevelésben, csak a „nem kapod meg, ha nem teszed, amit mondok” nevelés elv
érvényesül, meg a következetlen erőszak. Segíteni kellene mindenkinek, akinek tudása van erre. Annak is, akinek ez a munkája, és annak is, akinek nem. Mert e nélkül óriási gondok körvonalazódnak előttünk, melyek előbb-utóbb meghatároznak mindent körülöttünk. Féltem a gyerekek jövőjét. És azt hiszem, a jövőt is féltem tőlük. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/03/02/407-aggodom-a-gyerekekert/
408. ÉRDEKLŐDÉS ITTHON ÉS KÜLFÖLDÖN 2014. március 09. Azt kérdezte tőlem minap valaki, hogyan lehet azt elérni, hogy ilyen szerteágazó kapcsolatai legyenek egy civil szervezetnek, mint nekünk. Nyilván úgy, mondtam, hogy láthatónak kell lenni a nyilvánosság számára. Ha az ember bezárul a helyi probléma megoldásába, nem nyit kifele, nem hangosítja ki, amit csinál, nem kutakodik mások módszerei, munkája iránt, annak a lendülete lassan alábbhagy, és persze így nem várhatja el azt sem, hogy iránta érdeklődjön, segítse bárki. A bezárulás pedig azért is rossz, mert egy idő után elveszhet a kontroll, nincs külső megerősítés, könnyen jön a belefásulás, kiégés, a továbbfejlődést ezen a területen nehéz hosszú távon csupán belülről biztosítani. Támogatni is csak azt lehet, akiről tudnak, és akinek a munkája átlátható, hiteles és tiszta. Legalábbis a hosszú távú együttműködéseknek ez a titka. És az integrációhoz hosszú távú gondolkodás kell. Nem pillanatnyi karriertörténetek tervezése. Ez a munka csak csapatban végezhető. Ennek pedig több szintje van. A legnagyobb öröm, hogy azok közül is egyre többen tagjai ennek a csapatnak, akikért dolgozunk, a mélyszegénységben élők. És a napi munkában résztvevők mellett ide tartoznak az önkéntesek, a távolról segítők, mindenki, aki akár adománnyal, akár munkával, ötlettel, kapcsolatokkal, vagy a nyilvánosság biztosításával száll be mellénk itthon, vagy külföldön ebbe a munkába. Mert ez is fontos, hiszen sok esetben a túlélés, a védelem, a nyomásgyakorlás eszköze is a lehet a nyilvánosság. Furcsa ezt is felvetni itt, de nálunk ez ma nem megkerülhetetlen. Mert ebben az átpolitizálódott világban nem egyszerű civilként dolgozni. Hiába próbálunk távol maradni a politikától, nagyon nehéz. Most, a választások közeledtével sokan megkeresnek minket… sokan szeretnének most kapcsolódni, felmutatni, használni a nevünket, hogy lám, mi is velük vagyunk. Amúgy egyébként nem nagy az érdeklődés, az éppen regnáló kormányok sosem nézik meg, mit csinálunk, a szerepünk legfeljebb a „biodíszlet” kategóriáig jut, ami maximum a művészetoktatásunkat érinti, a rendezvényekhez kapcsolódó kiállítások formájában. A szociális rész iránt nincs állami érdeklődés. Szakmai persze van, hiszen alig győzzük a látogatók fogadását, meg a meghívásokat a konferenciákra, beszélgetésekre, fórumokra. De ezek a szakmai egyeztetések nem jutnak el a rendszert működtethetőkhöz. Ők maximum a nagyobb konferenciák protokoll szabta első 10 percéig érdeklődnek. A visszacsatolás, értékelés, a tapasztalatok beépítése nem része a folyamatnak. Mintha kettészakadna ez is. Vannak a döntéshozói szinten és a háttérintézményeikben születő szabályozások, elméleti síkú ötletek, esetleg saját élményű, szűkre szabott megtapasztalások nagy magabiztossággal elhitt és elhitetett, majd általánossá tett elvei, és van az élettel, a gyakorlati munkával küzdő szakma. És a kettő mintha nem találkozna. Sőt mintha egyre távolabb kerülne egymástól. A döntéshozók egyre inkább úgy kommunikálják a szakmai kritikákat, ellenállásokat, mintha valami történelmi küldetésük lenne, mintha ők tudnák csak
az igaz megoldásokat, és ebből a hősi harcból a történelem majd őket hozza ki győztesen. Egyre több területen van ez így, legyen az a szegregált oktatás vagy a múzeumi negyed ügye. Szóval, nehéz most. Meghívást kaptunk pl. az államtitkárság által szervezett nemzetközi konferenciára, kiállítással, sőt, pár perces filmet is bemutatnak rólunk. Jó gyakorlatként kívánnak itt bemutatni, nemzetközi hallgatóság előtt, örülnünk kell, ha mi is bekerülhetünk, civil szervezetként. A rendezvény végére érkezek csak, ott aztán megszólít egy hölgy, egy nemzetközi szervezettől, akikkel kapcsolatban is vagyunk, és kérdezi, hogy mióta vagyunk az állam projektje? Mondom, nem vagyunk az. Civilként dolgozunk, épp az állami rendszer azon területeire fókuszálva, amit az nem tud kezelni megfelelően. A munkánk művészeti oktatási részét támogatja az állam, de az összes többi, mind pályázatokból, és támogatásokból finanszírozott. A pályázataink zöme is nemzetközi alapítványoknál, szervezeteknél sikeres, ebből tudjuk fejleszteni integrációs modellünk rendszerét. És egyre több támogatónk van, akik követik és értik a munkánk lényegét, és sokrétűen támogatják azt. Miközben próbálom ezt tisztázni vele, mert nem érti, hogy akkor miért így mutatnak be minket, érzem, hogy óhatatlanul politikai eszközzé váltunk. És nemcsak ott érzem ezt, hanem itt, ahol dolgozunk is. Pletyka terjed rólam, hogy el akartam indulni a választásokon, de a kormány 200 milliós pályázati támogatással vett meg, mire visszaléptem….Hol az egyik, hol a másik pártnál bukkan fel a nevem, korábban jelöltként, most szimpatizánsként, miközben állandóan és következetesen jelzem, hogy kizárólag a szakmai kérdések érdekelnek. Abban viszont bárkivel szívesen együttműködök, aki az integráció ügyét felvállalja, előbbre viszi. Persze tudom, minden, amit teszek, az képet alkot rólam. És a személyem nem elválasztható a szervezettől sem. Tudom, a mostani hangos kilépésem a szakértői tesztvizsgából, vagy minden oktatáspolitikai vélemény, amit kihangosítok, szembe helyez a hoffmanni oktatási rendszerrel. Pedig nálam ez is csak szakmai alapokon nyugszik. De ezt ma lehetetlen képviselni, politikai besorolódás nélkül. És még csak azután jön a java. Amikor a kampány leér a szegregátumokig, ahol nincs ott a megértése ennek az egésznek, és ahol a manipulálhatóságot a végletekig ki fogja használni mindenki. Ugyanúgy, mint eddig. Szeretném már, hogy vége legyen. Annyira elegem van már a gyűlölködésből, egymás alázásából, hogy a kérdések megoldásából kiszorul a szakma, és tulajdonképpen most senkit sem érdekelnek a megoldások, csak a hatalmi viszonyokban való pozicionálás….Próbálok inkább a külföldi meghívásainkra koncentrálni. Hogy mit mondjak majd Berlinben, ahová a legnagyobb európai gyermek és ifjúságvédelmi konferenciára hívtak, mert szeretnék megtudni, átvehető e a modellünk, vagy Norvégiára, ahol már szerveződik, hogyan mutathatnánk meg a gyakorlatban a művészet integrációt segítő szerepét, no meg Ausztriára, ahol már lelkesen szervezik, hogy gyerekekkel együtt kimenjünk, lehetőséget kapva a világ kinyitására itt, és a segítségnyújtás társadalmi szerepvállalásra ott. Mert külföldön valahogy pozitívabb hozzáállású, és szakmaibb minden. Mindenhez. Még a cigánysághoz is. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/03/09/408-erdeklodes-itthon-es-kulfoldrol/
409. NAGYOBB TELJESÍTMÉNYT! 2014. március 15. A hét oktatási híre volt, hogy a pedagógusoktól többet vár el az államtitkár asszony, vagyis nem ő, hanem a társadalom, ahogy az interjúban fogalmazott. Mert már volt béremelés, de a helyzet nem sokat változott, az oktatás színvonala nem nőtt. És ez így nem jól van. Tényleg nem. De kérdés, jó helyen keressük-e a probléma megoldását, ha csupán az iskolában gondolkodunk. Mert attól, hogy a gyerek és a pedagógus egész napját az iskolában tölti, a helyzet még nem változik. Az oktatást meghatározó problémák jelentős része ugyanis nem az oktatásból ered. Bár kétségtelen, a hagyományos, poroszos, a tankönyv-munkafüzet által meghatározott menetrend szerint gondolkodó, a büntető szellemű osztályzással a rendet megteremteni akaró szemlélet nem igazán alkalmas a helyzetek kezelésére, de ez van, az iskolák zömében ez a jellemző, főleg ott, ahol a hátrányos helyzetűek aránya magas. A pedagógusok eszköztelenségét jól mutatja az iskolák hangulata, a pedagógusok lelkiállapota, és az épületek gyors amortizációja is. És persze a gyerekek tudásszintje is. Az államtitkár asszony szerint viszont az egész napos iskola hatására máris jelentősen csökkent a bukások száma, és nincs már annyi agresszió sem, hála a mindennapos testnevelésnek. Lehet. Biztosan igaza van. Csak én nem ezt tapasztalom. De biztosan nem egy típusú iskolákba járunk. Mert én olyanokban fordulok meg mindenfele, ahol a halmozottan hátrányos helyzetűek aránya magas. Néhol szegregált iskolákban is. És ott tanító pedagógusokkal találkozok. Úgy tűnik, ez nem az a csoport, akik annyira sikeresek, pozitívak. Amit tapasztalok, és próbálom újra és újra kommunikálni is, azt erősítette meg a minap egy kérdéssor, amit egy program részeként töltöttünk mi is ki a gyerekekkel. A teszt talán 20 percet vesz igénybe annak, aki jól olvas, és a szövegértése is megfelelő. A halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek erre képtelenek voltak. Pedig nem kicsikről volt szó, negyediktől fölfele dolgoztunk velük, ennek a korosztálynak volt összeállítva a teszt. Az átlagos gyerekeknek. Kétszer is nekifutottunk. Volt, akivel harmadjára is le kellett ülni, és pontról pontra végigmenni újra a kérdéseken. Nem bírtak 20 percnél tovább figyelni sem. A végén átnéztem az összeset. A kép megdöbbentő volt, és beszédesen igazolta a probléma mélységét, összetettségét. A kérdések zömét a gyerekek nyilvánvalóan nem értették. A név ment, a születési dátum sokuknál nem. A családtagok számát szinte mindegyikükkel át kellett beszélni, mert a testvérekhez az unokatestvéreket is beírták. Arra, hogy van e saját szobád, íróasztalod, a legtöbb gyerek azt írta, igen. Pedig tudtuk, hogy nincs. Aztán, amikor visszakérdeztünk, kiderült, az egy szobát, ahol mindannyian laknak, érti saját szoba alatt, és akinél a bútorok között volt asztal, arra értette. Csak az írt be nemet, akiknél asztal sem volt. A nyaralóról, mosogatógépről is úgy nyilatkoztak, hogy van. Aztán kiderült, nem tudják, mi az.
A legmegdöbbentőbb számomra a szülők foglalkozása volt. Alig volt, aki erre nem azt írta: közmunkás. Vagy így: „közmunka-tanfojam”. Meg ilyeneket: „szemetet szed”, vagy „füvet nyír”. Vagy „nem tudom, el szokott menni valahova”. Jelezte ez azt is, mennyire nem része a családi beszélgetéseknek a munkahely, a foglalkozások, még a gyerek továbbtanulását megtervezve sem vésődnek be ilyen fogalmak. A tanulmányi átlagát szinte senki sem tudta. Ez is mutatja, hol van az iskola helye a tudatukban, és a családban is. Nem tudják egy hónappal a félév után, milyen a bizonyítványuk. Abban a részben, hogyan látják magukat az osztályban, milyen az énképük, ott választani kellett, hogy mennyire jellemző rájuk az ott leírt mondat. Ezt végképp nem tudták értelmezni. Nem ismertek olyan szavakat, hogy „kétbalkezes”, vagy „népszerű”. Keverték az igaz és nem igaz megítélését a mondatoknak, még, ha megértették is. Nyilván nem lepett meg a dolog, hiszen naponta találkozunk a gyerekekkel, tudjuk ezt, és sajnos, a felnőtteknél is látjuk, mennyire hiányos a szövegértés képessége, hiszen hozzák a hivatalos leveleket, hogy nem értik, segítsünk, magyarázzuk el, mi van benne. Erről beszélek régóta, hogy így görögnek át az oktatási rendszeren gyerekek. Így kerülnek ki, tömegesen, funkcionális analfabétán. Valamikor azt tanultam, a jó iskola 50%-ot is képes lefaragni a szocializáció okozta hátrányokból. Én már nem hiszek ebben. Akkora a baj, ami a leszakadó rétegeket jellemzi, hogy ezzel szemben az iskola már tehetetlen. A Híd program sem tud ekkora hiányt pótolni. Az átszervezett szakiskolai oktatás sem. A 16 éves tankötelezettség sem segít. A rendőrrel megerősített iskola sem. És tehetetlen lesz az iskola akkor is, ha tanfelügyelők sora ül be majd az órákra. Nem hiszem, hogy az ellenőrzés hiánya miatt alakult így. Hanem a rendszerszinten nem kezelt problémák miatt. És az őszinte szembenézés hiánya miatt. De úgy tűnik, ezt még sokáig visszük így tovább. Kényszeresen bizonygatjuk, hogy megy. A problémákkal pedig nem nézünk szembe. Ha pedig nagyon muszáj, akkor majd legfeljebb bűnbakot keresünk. Van miből választani. Ott a gyerek, a szülő, és persze a pedagógus is. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/03/15/409-nagyobb-teljesitmenyt/
410. ÖNFENNTARTÁS ÉS MUNKAHELYTEREMTÉS 2014. március 22. Azt hiszem, ez a két kulcsszó a felnőttekkel végzett munkánkban. Az önfenntartásra rá kell vezetni azt, aki sosem járt azon az úton, vagy ha elődei jártak is ott valaha, a tudás, az erre irányuló képesség rég elveszett. Másrészt segíteni kell benne, hiszen tudás, eszközök és minimális tőke nélkül nincs esély arra, hogy az beépüljön, a mindennapok része legyen. És munkahelyteremtés is kell, hiába van most több ember a közmunkaprogramban, nem látni a jövőt, és hát, azt azért mindannyian tudjuk, hogy az a pár mázsa megtermelt hagyma, vagy krumpli sosem fog eltartani annyi embert, ahányan most dolgoznak benne. Mert egy minimálbéres állás ma egy munkáltatónak a járulékokkal majd’ másfél millió forint évente….nehéz elképzelni, hogy a közmunkában most pl. a faluban dolgozó 40 ember bérét valaha képes lesz kitermelni az önkormányzat birtokában levő földterület. Több meg nincs. És azt hiszem, ez a többi településre is igaz. Persze jó most, hiszen lehet dolgozni benne, így több pénzt kapnak, mint a 22 800 Ft, és haszna is van, hiszen a közétkeztetésben felhasználható, de ebből munkahely nehezen teremthető, így biztos jövőkép se nagyon építhető rá. Nehéz olyan dolgot találni, amiből megélhetést lehetne biztosítani. Írtam már, hogy a szegregátumokban szaktudás nincs, infrastruktúra sem, föld is kevés, egy zsáktelepülés közlekedési szempontból sem kedvező, és akkor még nem beszéltem arról, hogy olyan emberekkel kellene ezt megteremteni, akik a munkaviszonyban történő alkalmazásról eddig nem sok tapasztalatot szereztek. A közmunka szervezése sem lendít ezen sokat, mindenfele leginkább a „ha ezt megcsinálták, hazamehetnek” elven alapul a munkarend, így tényleg csak egy aprócska lépést jelent ez a munka világa felé, bár kétségtelen előremutató lépést. Mert akinek nincs tapasztalata másról, csak erről, vagy az egy-két napos feketemunkáról, annak sok tudás, képesség hiányzik. Nincs munkafegyelme, az időt nehezen tartja, az eszközökért vállalt felelősséget nem érti, és ha figyelmeztetjük valamelyiküket, hogy nem az elvárásoknak megfelelően dolgozik, akkor megsértődik, olyan is van, aki inkább felmond, és nem dolgozik tovább. Kitartás, megbízhatóság, tanulási hajlandóság, mind nehezen alakul csak ki. Magától nincs meg. Ki kell alakítani ezt is. Aki azt mondja, a szegregátumokban csak annyit kellene tenni, hogy munkát adjanak, és megoldódna minden, az nem láttatja reálisan a helyzetet. Mert túl sok képesség elveszett. Leginkább a közösség veszett el, amiben szabályok vannak, közös cél, közös boldogulás. Hosszú folyamat ez is. De halad, ha csináljuk. És persze, ha találunk forrást is rá. Ami nem egyszerű. Mozaikokként kell összerakni mindent, egy puzzle darabjait, és ha a kép majd teljes lesz, és megáll, magától is, akkor mondhatjuk, hogy igen, sikerült. Kicsit úgy érzem, szerencsés is az, hogy az önfenntartás fejlesztését, és a munkahelyteremtési próbálkozásokat együtt kezeljük. Mert így sikerül egy közösségi tudatot kialakítani. Hogy minden, amit teszünk, minden, amire együtt jutunk, az élhetőbb falut építi. Ami
mindannyiunké. Az egyén boldogulása a közösségé is, és a közösségé az egyéné is. Nincs olyan, hogy nekem jó, a többi meg nem érdekes. Hiába ez jellemző napjainkban. Egy kis, lehetőségek nélküli faluban ezt nem lehet így értelmezni. Mert csak együtt találhatunk kiutat. Az alapítvány most sokat segít ebben. De mindenben úgy, hogy ahhoz hozzá kell tenni annak is, akin segítünk. Az egyénnek és a közösségnek is. Mert csak így megy. Hogy miből? Természetesen pályázatokból, és segítő támogatókkal. Nagy odafigyeléssel, lépésről lépésre építkezve. Most kezdjük újra a kerteket művelni. Ez a negyedik év. Most kicsit megcsúsztunk, vagy a jó idő jött túl hamar, de a lényeg, hogy megindultunk. A közösségi kert területéhez tavaly az Autonómia Alapítvány pályázatán sikerült hozzájutnunk. Aztán az idén is megpályáztuk, és már el is hoztuk a vetőmagokat, a” Vesd bele magad!” a gyerekeknek , az „Élelmiszerlavina” pályázata a felnőtteknek ad lehetőséget a kertészkedésre. A palánták már csíráznak a kis fóliasátorban, és próbálunk még szerezni olyan magvakat is civil támogatóktól, amiket nem tudtunk a pályázat keretében megszerezni, de szükségesek az önfenntartáshoz. A közösségi kerthez a Svájci Alap pályázatában tudtunk egy főt alkalmazni a helyiek közül. Ő a fix pont, ő szervezi az önkéntesek munkáját. A MOSZ Tandem pályázata segítségével pedig most tudtunk venni egy használt traktort. Hihetetlen öröm ez mindannnyiunknak. Van a falunak egy traktora! Mennyi mindent meg tudunk majd oldani vele! Ólépítésbe is kezdtünk ebből a pályázatból, egyelőre öt családnál, de később keressük a lehetőséget a többieknek is. A baromfitartásnak náluk már meg lesznek a feltételei. Újabb lépés az önfenntartás felé. A munkahelyteremtésben a gyógynövénytermesztés, gyűjtés felé is próbálkozunk. Az első lépés az articsóka lesz, fél hektáron, de megpróbáljuk a körömvirágot is. Az üzleti terv még messze van a munkahelyteremtéstől, de nagyságrendileg több mint a tavalyi krumpli, zöldség, és mellette tervezzük a vadon termő növények gyűjtésének megtanítását is. Persze ehhez is kell szaktudás, tőke, most egy munkaügyis támogatással alkalmazunk egy fiatal agrárszakembert, és bent van a BADUR Alapítványnál egy pályáztunk, amiben a további szakember biztosítás, és a szárító, no meg a szállítás forrására pályázunk,úgy néz ki, sikerrel. Pályázat, pályázat, pályázat… láncszemenként építjük fel az önfenntartásra alapot adó, és munkahelyre is lehetőséget teremtő tevékenységet. És persze, látva erőfeszítéseinket, segítenek a térség vállalkozói is. Ingyen építőanyagokat kapunk, csak el kell szállítanunk. A használt traktort eladó vállalkozó egy használt vetőgépet is adományoz. Az articsókát felvásárló vállalkozó készséges, tanácsokkal lát el minket. Postán vetőmagvakat kapunk a kiskertekbe. Szaktudást, kapcsolatokat kínálnak. Mindenki hozzáteszi, amit tud. Öröm ezt látni ebben a megbolydult világban. Nézem a férfiakat, ahogy próbálgatják a traktort. Egymás szavába vágva tervezgetünk. A jövőt tervezzük. A reményteljes jövőt. Menni fog. Érzem. Tudom. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/03/22/410-onfenntartas-es-munkahelyteremtes/
411. IDENTITÁS, GYEREKSZEMMEL 2014. március 30. Azt játszottuk, hogy cigánynak lenni ugyanolyan, mint másnak. Másodikos-harmadikos gyerekekkel rajzoltunk, mind HHH és mind cigány. Az apropót egy meseillusztráció adta, Rostás-Farkas György, a Nap Gyermekei című mesét mondtam el nekik, erről beszélgettünk, erről rajzoltunk. Először elmeséltem nekik. Fejből, mert olvasva nem az igazi, de így, szemkontaktust tartva mind a huszonöttel, nem engedve el a figyelmüket, jól ment. Eljátszottam, ahogy a Nap megcirógatta őket, sorban simogattam azokat, akik közelebb voltak, áhítattal tartották kis arcukat a kezem alá. Éreztem, hogy átment, tetszett nekik a mese. Utána megbeszéltük a tanulságait. Pl. hogy kinek az arcán látszik ma, hogy cigány. A mese bronz-barna bőrűekről szól, de itt, a teremben vegyesebb a kép. Sorba állunk, összetesszük az arcunkat, megfigyeljük, kinek sötétebb, kinek világosabb a bőre. Megnézzük a hajszíneket, sok a szőke köztük, és beszélünk a szemek színéről is. Ha valamit nagyon kötnek, hogy az kizárólag cigány, vagy “magyar” külső jegy, mindjárt kínálok valakit a családból, vagy a faluból, és kiderül, nincsen ilyen. Aztán beszélgetünk arról, hogy kit szoktak csúfolni. Kiderül, akiknek sötétebb a bőre, azokat gyakran. Egy kislány, szép kreol bőrrel, szőkés hajjal kijelenti, ő nem is cigány. Harsányan nevet fel mellette a másik: „Te? Hisz te oláh cigány vagy!” A szőke ránt egyet a vállán. De nem tudják, mi az oláh cigány és a romungro különbsége. Cigányul nem beszélnek. Ha híres cigányról kérdezzük őket, ez a korosztály nem nagyon tud senkit mondani. Fekete Pákón van egy kis vita, hogy cigány-e vagy sem, mivelhogy cigány dalokat énekel, de legalább így kitérhetünk a feketék kérdéskörére is. Amit nehéz azzal megértetni, aki még élőben sosem látott olyat. A roma zenészek közül nagy nehezen előkerül még Nótár Mary, de ezen túl semmi. Hogyan, miféle identitás alakul ki náluk? A jó példák, a nyomorból kitört cigányok, a művészek, a roma kultúra hatása nem ér el a szegregátumokig. Az ő identitásuk sokkal inkább kötődik a családhoz, a helyi közösséghez. Az identitás, és az értékrend is. Itt érzik biztonságban magukat. Sokan ezt úgy értelmezik, hogyha jó ott nekik, akkor miért ne dönthetnének úgy, hogy ott akarnak élni? Miért akarjuk elvenni a jogot tőlük, hogy szabadon döntsenek? Miért kellene megszüntetni a szegregált iskolát, ha a szülő is oda szereti vinni, közel, az ismerős gyerekek közé, és nem távolabbra, az ismeretlenekhez? Az ő döntésük, amit tiszteletben kell tartani – mondják a szegregációpártiak. Szerintük mindenkinek jobb, ha ott maradnak. Sokan nem értik, hogy ez a döntés részükről valójában védekezés, menekülés a konfliktusok, a bizonytalanság elől. Hogy nem értik, nem érthetik, hosszú távon mi a jó nekik, a gyereküknek. Mert tapasztalat csak az itteni létről van, ahol a nyomor szervezte
értékrendben, viszonyokban nem villan fel a lehetőség, a biztos jövő, ahol az identitást csak egymás között lehet megélni, kifele már nehéz, konfliktusokkal teli, torzult. Akik elkerülnek, óvatosak. Áldás, ha valakin nem látszanak a rasszjegyek. Átok, ha valaki sötét bőrével egyből besorolódik. Képességek, tudás, nem számít. Csak az, hogy cigány-e az illető. Egy fórum után nemrég odajött hozzám egy lány. Szép, fiatal teremtés. Szakmai kérdése van. Kicsit beszélgetünk. „Különben én roma vagyok – mondja – csak nem látszik rajtam. Rajtam sem, és édesanyámon sem. Nem is szoktam mondani, sosem, csak akkor, ha biztosan tudom, hogy nem negatívan hat rám abban a szituációban. Leginkább nem mondom.” Hát igen. Ő, aki egyetemet végzett roma, így tesz. Nyilván megvannak neki is a tapasztalatai. Jobb, ha nem tudják róla az emberek. Most, erről az óráról, ezek a kisgyerekek úgy mentek ki, hogy nincs mit titkolni azon, ha valaki cigány. És összeköti őket a cigányságuk. Hogy később mit tudok majd ehhez kapcsolni, nem tudom. Mert fel tudnék építeni bennük egy képet erről, de a környező világ másról szól. Arról, hogy megbélyegezett vagy, problémás, elkerülendő. És nekik majd ebben a világban kell pozicionálni magukat. Az egyik kislány barnára színezte a figurák arcát a rajzán. „Szomorúak, mert cigányokmondja- de örülnek, mert nem feketék.” Elmosolyodok. Hát igen. Minden viszonyítás kérdése. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/03/30/411-identitas-gyerekszemmel/
412. A GYEREK ESÉLYEI – MINDANNYIUNK ESÉLYE 2014. április 06. Azt mindig tudtam, hogy a felnőtteknél nagy változást nem tudunk elérni. Egy felnőtt nehezen képes a nyomorúságban és tudatlanságban szocializálódva változtatni az életén. A szokás és értékrendszer zsigerileg épül be, a születéstől kezdve, és amikor megszilárdul, életformává válik, akkor már nagyon nehéz változtatni rajta. A gyerekekben azonban még nem rögzült annyira minden, hogy ne lehetne alakítani. Ha kicsit is, de lehet. Abban biztos vagyok, hogy ez az egyetlen olyan beavatkozási pont, amiben bízhatunk, ami utat mutathat az integráció felé. A gyerek, és vele minden, családi szerep, kommunikáció, motiváltság, jövőkép, minden, ami a változás felé mutathat. Az iskola? Önmagában nem változtat semmin. Mindennél biztosabban látom azt is, hogy az alapkészségekben elmaradt, sok esetben részképesség-kieséses gyerekek iskolai előmenetelét, tudását nem fogja biztosítani az egységes tankönyv, módszertan és haladási tempó, az iskola így is eszköztelen marad a begyűrűző problémákkal szemben. És ebben az eszköztelenségben a pedagógusok is megváltoztak, a túlélés lett a stratégia, és a megkeményedett lelkekből már kihalt a szakma iránt érzett öröm. A héten több szegregált iskolában tanító pedagógussal is találkoztam, más megyékben is, és ez a kép tovább erősödött bennem. Már kicsúsznak olyan mondatok a szájukon, amit pár éve még nem tudtam elképzelni. Egyikük, ebéd közben, míg eszik a tanári asztalnál, hangosan odaszól az egyik gyereknek. Olyannak, aki a cigánysorról érkezik, mélyszegénységből. „Egyél, mert otthon úgy sem lesz mit enned.” A mondata nyomán felhangzó nevetésre már nem figyel. Nem gondol bele, mit érezhetett a gyerek. És ez nem a dühében, tehetetlenségében kimondott mondat. Amiben az ember még felmentést adhatna, hiszen belefáradt, kiégett, elszakadhat nála is a cérna, nem bírja már, és olyan szavakat mond, amit nem kellene. Ez már valami más. Olyan, ami nem indulatból van. Aminek a célja nem az indulat levezetése, hanem a másik megalázása. És ez sokkal rosszabb. Milyen mintát adhatnak az ilyenné vált pedagógusok? Hogyan lehet így azt hinni, hogy az iskola előreviheti a megoldást? Otthon pedig? Ott sem egyszerű a helyzet. Sem a családban, sem a közösségben. Következetesség, egységes ráhatás nem létezik. Azt továbbra is tartom, hogy a szülők partnerré tehetők a gyerekeik érdekében, mert mindannyian azt szeretnék, hogy a gyereküknek jobb legyen. Képesek ezt megfogalmazni is, elmondani, hogy kellene, de az életüket, a cselekedeteiket nagyon nehezen tudják ehhez igazítani. Nemrég egy, az alapítvány munkáját segítő szakember ült le pár szülővel beszélgetni. Olyanokkal, akiknek a gyermekeivel a legtöbb gond van. Iskolában, családban, közösségben. A megoldásokra, hogy legyenek következetesek, és fogjanak össze, buzgón bólogattak mindannyian. Ilyenkor hiheti azt a külső szemlélő, hogy na, ennyi az egész. Meg kell nekik mondani, lám, meg is értik, és akkor majd így tesznek. És feltehetően mi vagyunk azok, akik eddig ezt nem érték fel ésszel, és nem mondták meg nekik a megoldást.
Közben azonban azt is tudom, hogy pl. összefogásról köztük szó sem lehet. Hiszen ismerem a háttérből az újra és újra egymásnak feszülő családokat, a cirkuszokat, amiben benne van mind, gyerek és felnőtt, az önbíráskodásokat, ami nem egyszer tettlegességig is fajul. Amit, mikor lecsitul minden, újra és újra átbeszélünk, próbáljuk megértetni a határokat, amiket nem lenne szabad átlépni, bólogatnak, megértik, persze, elismerik saját felelősségüket is, de aztán megint történik valami, és fellángol ismét az egész. Jó, azért nem ez az általános, mióta dolgozunk velük, ezek az esetek csökkennek, de a folyamat lassú, nehézkes, és pár családnál még mindig minimális változásról számolhatunk be. És persze, tudom, nem lehet mindenkire hatni, de ezekben a családokban is sok a gyerek, és, ha nem fogjuk meg a dolgot, sokszorosan újratermelődik a negatív hatás. Amúgy a következetességet is értik, és egyet is értenek vele. De a viszonyok már felborultak ezekben a családokban, a nagyobb gyerekekre már nem bírnak hatni, és így a kisebbekre sem tudnak, a minta kialakítására nincs elég erő. Így aztán fura helyzetek is kialakulnak. Pl. olyanok, mikor egy családban kezdem azt érezni, az lehet a megoldás, ha az idősebb gyerekeket próbáljuk olyan szerepbe hozni, hogy felelősen irányítsák a család életét, anyagi helyzetét. Mert a szülők képtelen rá. És az apának ellenszegülő fiút kellene inkább segítünk, nem az apát, aki elitta azt a pénzt, amiből kenyeret kellett volna venni. Hogy vannak esetek, mikor nem a gyereket kellene kiemelni, hanem valamelyik szülőt a családból. Persze erre nincs jogrend. Ezek az élet problémái, pillanatai. Mikor a nyomor generációkon átívelő farkastörvényei megoldhatatlan helyzetet teremtenek. És a cigaretta-alkoholkábítószer jelenléte tovább nehezíti azt. Ami, bár egyedinek tűnik, mégis tömeges. A gyerekekben mindig ott a lehetőség. Látom a fiúban, akinek hihetetlen matematikai érzéke van, és kétségbeesetten próbáljuk megóvni őt a család determinálta jövőjétől. Mert matekból átlag feletti, de már torzul benne minden, a családi viszonyok bedarálják figyelmét, türelmét, kommunikácója, konfliktuskezelése már átlag alatti. Látom a másikban is, aki gyerekként is érzi, tudja, mi a helyes, felelősségteljes magatartás, hogyan kell ellátni és fenntartani egy családot, és kétségbeesetten küzd a számára is nyilvánvalóan rossz irányt képviselő, ám fölötte is jogokat gyakorló szüleivel. Látom minden, mélyszegénységben élő gyerekben, hogy nem erre hivatott. És látom azt is, hogy erre van a kiút. De nagyon nehéz ez. Úgy alakítani valamit, hogy közben nem tudjuk leválasztani a negatív tényezőket. Amiből valahogy egyre több van. A szűkebb, és a tágabb környezetben is. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/04/06/412-a-gyerekek-eselyei-mindannyiunk-eselye/
413. KÖZÖSSÉG A VÁLASZTÁSOK UTÁN 2014. április 13. Az egész munkánk úgy kezdődött, hogy a gyerekek miatt, akiket a suliban tanítottam, kimentem a családokhoz. Amit ott láttam, tapasztaltam, rögtön tudatta velem a nyilvánvaló tényt: az oktatás kevés ezzel a problémával szemben. És azt is megértettem, hogy ezt nem lehet hagyni. Muszáj tenni valamit. Ott kezdődött el az, ami mára egy esélyteremtő, „igazgyöngyös” modellé nőtte ki magát, amiben már egy csapat dolgozik, és a csapatnak részét képezik már azok is, akik ott, a településeken élnek. A bizalomépítés lassú, nehéz útja öt éve kezdődött. Ahogy nőtt a bevont családok száma, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez a kapcsolat nem lesz így elég, nem elég a családok egyenkénti támogatása, fejlesztése. Folyton konfliktusok voltak, hazudozások, egymás bemószerolása, meghazudtolása, stb. A pozitív diszkrimináció pozitív hatásai mellett a negatívak is mind előjöttek. Mindenki a saját igazát védte, és a másiké nem volt vállalható igazság számára. Hamar kiderült, kell egy olyan „igazságosság” amit mindenki elfogad. Ezt pedig csak közösségépítéssel lehet kialakítani. E nélkül nem megy. E nélkül a modellünk sosem lesz fenntartható. Csak, ha a közösség eljut oda, hogy maga is képes lesz megszervezni önmagát. Nem is értem, hogy ez miért nincs még mindig beépülve a problémakezelésbe. Miért nem látszik az világosan, hogy e nélkül a fejlesztés nélkül minden beavatkozás csak a pillanatnyi helyzetet kezeli, és mivel változás nem lesz, kis idő múlva ugyanaz a probléma jön majd elő. Nem lesz változás, ha nincs fejlesztés. Magától nem alakul, nem változik semmi. És büntetésből se nagyon. Pláne nem, ha nem társulnak hozzá megfelelő lehetőségek. Ha csak az iránymutatás van meg, de az út hiányzik. Ki építi azt ki? Akinek nincs rá tudása, annak nem fog menni. Ma ez a közösségre is figyelő szerep nincs a rendszerben. A családsegítőket inkább a hatósági szerep jellemzi, csak a krízishelyzeteket kezelik, azokat is csak a legproblémásabb családoknál, amennyire szűkös lehetőségeikből telik. Nem sokra futja. Ma erre a közösségi dologra lehetőség csak a pályázatokban van. Egy valamire való felzárkózásra irányuló pályázatban a közösségépítés hívószava mindig jelen van. És lesz rá pénz is, ameddig a pályázat tart. Utána nincs tovább. És a pozitív hatás hamar lenullázódik. Pedig erre sokáig szükség lenne. Talán a legnagyobb szükség. Én ezt egyre biztosabban látom. Sok buktatóval jutottam el én is ide. Mert pl. először csak a cigányokra fókuszáltam. Mert ott volt a legnagyobb baj, a legtöbb gyerek, a legkevesebb tudás. Aztán egy veszekedés a faluban rádöbbentett, nem lehet így. Mindenkivel foglalkozni kell, azokkal is, akik nem cigányok, és akiknek nincs nagyobb tudásuk, mint nekik, legfeljebb csak az önfenntartás terén, mert azt a családjaik átörökítették. Attól az időtől külön vigyáztunk arra, hogy nyissunk feléjük is. Lassan alakult ez is, főleg az asszonyok részéről volt fogadókészség, ők voltak először képesek arra, hogy leüljenek velünk, és velük is. A cigányokkal. A nem cigány férfiak továbbra sem nagyon vesznek részt semmiben, a család többnyire az asszonyokkal, vagy, ahol van, a gyerekekkel képviselteti magát az együttműködésben.
Most, a választások elgondolkodtattak. Mert a Jobbikra szavazók száma azt jelezte számomra, az együttműködés mutatása részükről csak játszma, a valós érzések mások. Persze nagy biztonsággal meg tudom mondani, kik szavaztak rájuk. Azok, akiknek az együttműködés csak abból áll, hogy amikor élelmiszert, vagy mást osztunk, eljönnek és felveszik. Akkor nem gond, hogy az alapítványunk a cigányokkal foglalkozik. Sorban állnak velük, szó nélkül átveszik, köszönöm se nagyon van, hiszen az „jár”, nekik is, nemcsak „azoknak”. Jobbikos újságot olvasnak, terjesztik is, és gyűlölködnek. Hazudoznak, megrágalmazzák azokat, akik velünk vannak, maguk között fenyegetőznek, szidják őket is, és minket is persze. Persze elgondolkodtató, hogy a Jobbiknak az üzeneteit hogyan sikerült úgy leegyszerűsíteni, hogy megértették és maguk mellé is állították őket. És miért nem sikerült ez a többi pártnak. Most azt gondolom, megint, hogy változtatnunk kell. Mégsem lehet mindent együtt. Még nem. Bár fontos, hogy legyenek közös pontjaik a két közösségnek, mégis, külön is kell velük törődni. A cigány közösséget azért kell külön közösséggé formálni, hogy az identitásuk is fejlődhessen, másrészt , hogy közösségként egyre pozitívabb kép jelenjen meg róluk a faluban. Hogy ne olyan mondatokat mondjanak ki rájuk, ami általánosan negatív, hozzátéve esetleg, hogy ez, vagy az a személy, család nem „annyira”az. Azt kell elérnünk, hogy általánosságban pozitív mondatok, vélemény hangozzon el, amiben esetleg hozzátehető, hogy ez vagy az a személy, család még nem „olyan”, nem úgy él. Még nem. És a nem cigányokkal is kell valami közösségfejlesztés. Mert így épp úgy működnek, mint amit a cigányok szemére vetnek. Gyakran mondják ugyanis rájuk, hogy kihasználnak minket, a szemünkben mást mutatnak, mint a hátunk mögött. Miközben ők épp ezt teszik. Azt hittem, ha együtt alakítjuk az egész közösséget, látják majd, és megértik. De most azt gondolom, nem megy így. Legalábbis nem elég hatékonyan. Ahhoz, hogy együtt is menjen, külön is kell fejleszteni. Kimaradt talán egy lépés velük. Mert kell, hogy ők is kibeszéljék az előítéleteiket, és megértsék a céljainkat. Most azt látom, ez nem megy együtt. Csak külön. Nem megkerülhető az, hogy segítsünk az előítéleteik lebontásában. Kell, hogy belássák, nincs más út, csak együtt. Különben csak lefölözői lesznek a munkánknak, de nem építenek benne, csak rombolnak. És ők maguk is rámennek az alakoskodásra, mert nem lehet kifele mosolyogni, befele gyűlölködni sokáig. Persze az is jó lenne, ha egyszer majd mind elmenne szavazni. A cigányok közül is. Még nem foglalkoztunk ezzel. Nem is szorgalmaztam különösebben. Mert úgy érzem, nincs meg az az ismeret, rálátás, hogy dönteni tudjanak. Nem sokan szavaztak a cigány családok közül. Volt persze, köztük is, aki elment, nem tudom, hogy húzta be az ikszet, mikor nem ismeri a betűket, és tudom, nem kísérte figyelemmel az eseményeket, nem ismerte a programokat sem. Általában nem szoktunk még politikáról beszélgetni. Még nem. Persze megtehettem volna, hogy hatok rájuk, elmagyarázom, kire kellene szavazniuk, rábeszélem őket. Valószínűleg sikerült is volna. De nem tettem. És örültem, hogy nem próbálta manipulálni őket most más sem. Mert azt szeretném, hogy majd saját döntéseik legyenek. Saját tudásuk, véleményük szerint. Hogy a közösségeikben legyen ez téma, érdeklődjenek, beszéljenek róla. Most nem volt az. Talán legközelebb már közelebb leszünk ehhez is. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/04/13/413-kozosseg-a-valasztasok-utan/
414. A SZÍNHÁZ 2014. április 18. A szegregátumok különös világot teremtettek. Míg sok elemében 19. századi túlélési formák jellemzik, ott a 21. század is, a televízióval, mobiltelefonokkal és az ingyenes facebook szolgáltatással. Ott van a modern kor az öltözködésben, tetoválásokban, ott a drogokban, a lányok műkörmeiben, miközben a félkomfortos, vagy komfort nélküli ház, a sok esetben egyetlen lakott szoba a család életét generációk óta ugyanúgy szervezi. A minap a facebookon megláttam az egyik volt tanítványomat. Gyönyörű lánnyá serdült, most középiskolás. A fotón hófehér, modern mini ruhában pózol, hibátlanul feszül rajta a ruha, csípőjén vékony öv, frizurája is, a bizsuk is rendben, ez alapján elképzelhetném bárhol, akár jó körülmények között, megfelelő egzisztenciával rendelkező családban, jövőképpel, de a mögötte álló ház, romos ablakával, mutatja azt a közeget, ahol él, ami meghatároz mindent. A jövőjét is. Mert ez határozza meg. Hiába a ruha, esetleg autó, pénz, innen, ettől az ellentmondásos világtól iszonyúan messze van minden, a világ, a kultúra, a kitörési lehetőségek. Itt csak ez marad. A pózolás, az „úgy csinálni, mintha”, miközben nincs esély sem arra, hogy a kívánt üzenet valósággá váljon. Azt gondolom, azt, hogy egy szegregátumban integrációról lehessen beszélni, azt csak akkor lehet, ha ott integrációs helyzeteket teremtünk. Mert maguk között nem erősödhetnek meg azok a képességek, kommunikációs formák, amelyek segítenék az integrálódást. Tehát vinni kell őket onnan, amennyit csak lehet, és vinni oda embereket a „másik világból”, az együttlétért, a mintáért, a megtapasztalásért, a megértésért. Megmutatni nekik olyan dolgokat, melyek ott nem élhetők át, nem jelennek meg értékként, mert, ha nem tudják értékelni , megérteni, elfogadni a más kultúráját, nem tudják elfogadtatni a magukét sem. Aki nem volt soha múzeumban, moziban, színházban, az csak a kívülmaradást éli meg ezen a területen. És ők nem jutnak el. A 18 év felettiek közül sokan nem voltak még nagyvárosban, mi mutatjuk meg nekik felnőttként a kulturális értékeket. Az oktatás, már akik részesültek benne, mintha nyom nélkül hagyta volna őket. Megható látni rácsodálkozásukat a világra, pl. amikor először látnak egy nagy katolikus templomot belülről, vagy egy kultúrtörténeti szempontból is érdekes cukrászdát. És rossz látni, hogy mennyire bizonytalanul mozognak ebben a számukra idegen világban. Hihetetlen, mennyi fontos dolgot nem is érthetnek, mert nem ismerik olyan szavaknak a jelentését, amelyek mások számára már természetes részei a beszédnek. Sokat küzdünk azért, hogy megértsék, van más is, mint Győzike, a pankráció, vagy a mulatós cigányzene. Persze nehezen megy. Felnőttként nehéz a meg sem tapasztalt értékeket megértetni. Szerencsénkre nem vagyunk ebben egyedül. Sok, kedves, odaforduló ember van, aki jön, segít nekünk, mesél nekik, beszélget, ad magából, a tudásából, még, ha sokszor a
fogadtatás nehézkes is. Mert sokan, mikor terveznek, el sem tudják képzelni, mekkora a szakadék. Most, talán először a falu életében egy igazi színház jött hozzánk. A Solti Lajos Színház fiatal művészei az Üvegtemlom című darabbal ajándékoztak meg bennünket, egy cigánytáborban zajló történetet játszottak el, sok dallal, tánccal, nevetéssel, és persze beteljesült szerelemmel. Izgultam, milyen lesz a fogadtatás. Kicsit nehezen gyűltek a családok, ez is egy nagy játszma, az együttműködés első lépése, hiszen elvárás a részünkről, hogy a programjainkon ott legyenek, mert nekik, értük visszük, szervezzük ezeket. A közönségben szokás szerint leginkább asszonyok és gyerekek voltak, de pár férfi is ott ült már. Végül majd’ minden családból voltak már a nézőtéren. Nagy kacagásokkal, néhol visszafojtott lélegzettel figyelték a színpadon zajló mesét, mindenkit lekötött, nem volt járkálás, mindenki érezte, hogy ez most valami más, valami, amiből nem szabad elveszíteni egyetlen percet sem. A végén segíteni kellett kicsit a tapsnál, hiszen sosem tapsoltak még színészeknek, de ment,még a vastaps is, aztán „Na, ez pont nekünk való volt!”, „Szervezzenek ilyet máskor is!”, „Ezt a gólyalábast én már láttam a tv-ben!”, „Még cigányul is tudtak!”, és hasonló mondatokkal, élménnyel feltöltődve mentek el. Sok ilyen programra van még szükségünk. Mert itt generációk óta nem kaptak kulturális élményeket az emberek. A helyét elfoglalta valami más. Agresszívan, és nehezen engedi a visszafoglalást. Átsző mindent, kommunikációt, metakommunikációt, konfliktuskezelést, családi és közösségi kapcsolatokat. Ezek pedig nem az integráció irányba visznek. És ebben a zavaros, modern nyomorúságban a saját identitás, a saját kultúra sem élhet igazán. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/04/18/414-a-szinhaz/
415. FELELŐSSÉGEINK 2014. április 27. Az első pillanattól éreztem a saját felelősségem ebben az egészben. Éreztem, hogy minél inkább bíznak bennem, annál jobban nő a felelősségem. Mert az integráció útját velem és munkatársaimmal építik, és, bár ebben az ő tudásuk is benne van, mégis mi vagyunk, akik a többségi társadalomból érkezve, jobban értjük a másik világ szabályait, törvényeit, működését. Megértettük már közösen a hiányzó tudásokat, készségeket, és egyre csökken azoknak a száma, akik még mindig abba fektetik energiájuk nagy részét, hogyan lehetne átverni minket, gerjeszteni ellenünk a többit, hozzájutni minden segítséghez a nélkül, hogy tennének érte bármit is. A többség már képes közösségként működni, és próbál hatni azokra is, akiknek még mindig nem megy. Épp a múltkor említette egyik helyi segítőnk, hogy az állandó lázító szerepbe helyezkedő férfit már meg sem hallgatja a többi, legyintenek rá, egyre inkább magára marad a felvetéseivel. Vagy a másik, az asszony, akivel rengeteg gondunk volt eddig, végignézve két nő átkozódását, mert szóvá tettük, hogy megszegtek egy közösségi szabályt, fejcsóválva mondta: „hogy nem szégyellik magukat…én már ilyen szintre nem süllyedek le”. Szóval, miközben a közösséggel úgy érzem, haladunk, a világ, ami felé szeretném vinni őket közben úgy változik, hogy elbizonytalanodom, és nyomasztani kezd a felelősség: nem valami olyat építek bennük, ami nem körvonalazódik a jövőben? Vagy legalábbis nem úgy, ahogy eddig gondoltam? Mert mi, a munkánk minden elemében a demokratikus, humánus világ eszméjét közvetítjük. Olyan világét, ahol a személyes felelősség mellett közösségi felelősség is kell, hogy legyen, azt bizonygatva folyton, hogy megkereshető egy demokráciában az integráció, a jól megélhető identitás. Azt kommunikáljuk, hogy az integrációhoz változni kell, alkalmazkodni és elfogadni, tisztelni egymást, emberként. Azt mondom nekik, hogy a világ alapjaiban jó, és tennünk kell azért, hogy jól érezzük magunkat benne. Figyelnünk kell egymásra. Hogy nem szabad megalázni a másik embert. Hogy agresszióra agresszió lesz a válasz. És, hogy senkinek nem szabad általánosítani, egy ember, család reakciói alapján nem lehet megítélni egy egész csoportot. Erősítem bennük, gyerekben és felnőttben is, hogy értékes emberek, akik tudnak értéket teremteni, ha akarnak. És segítünk abban, hogy megtanuljanak akarni, akiknek ez a képessége elveszett. Sok mindent tudomásul vettem, pl. hogy a stadionépítésbe nagyobb összegeket kell fektetni, mint a gyermekéhezés megszüntetésébe, vagy, hogy az egyházi iskolákra nem vonatkozik a beiskolázási körzet, időpont, és ők megtehetik, szintén állami finanszírozással, hogy nem vesznek fel cigánygyereket. Tudomásul vettem sok mást is persze, amivel nem értettem egyet, és nem politikai, hanem szakmai alapon. Mert reméltem, hogy egyszer majd felismerik, nem jó ez az út, és majd más lesz.
De most végképp elbizonytalanodtam. A szándék, ami mindig bennem volt, hogy a munkánk beépüljön a rendszerbe, hogy része, legalábbis egyik útja legyen az állami problémakezelésnek, hogy ehhez kötelességem a lehetőségek keresése és a felajánlások elfogadása, nos, most mindez megingott bennem. A hírek egyre inkább egy olyan új rendszert mutatnak ugyanis, melynek puzzle-darabkái egyszerűen más formájúak, mint amilyeneket mi formázunk. Mert olyan erők szabják az új formákat, melyek egy, számomra nem elfogadható ideológia szabályai szerint működnek. Mert a kirekesztés ideológiája nem lehet az integráció ideológiája. Az erőszaké nem lehet a demokráciáé. Az, ami a Gyulai Törvényszék döntését áthatja, a bírónőét, akinek szájából olyan mondatok hangzanak el, aminek abból a székből sosem lenne szabad, nem azé a világé, amit én jövőképként festek a támogatottjaink elé. És végképp nem tudom, milyen deszegregációs, vagy antiszegregációs oktatáspolitika bontakozik majd ki az ilyen ideológia szerint döntéseket hozó parlamenti bizottsági üléseken. Eddig sem volt egyszerű az integráció ügyét képviselni az oktatásban, az pedig, hogy ezután mi lesz, a legenyhébb jóslatom szerint is megkérdőjeleződik. Ami eddig történt, az se semmi…és azt még ezzel az ideológiával megfejelni…bele sem merek gondolni, mi lesz ebből. Szóval, most annak a felelőssége nyomaszt, hogy az a kép a világról, amit eddig építettem bennük, ott, a szegregátumokban, már nem igaz. Már nem az. Már másképp szerveződik, másféle szabályok alapján, és ehhez más készségek kifejlesztése szükséges, mint amit eddig próbáltunk. És én nem akarok efféle készségeket fejleszteni bennük. Félek, elveszítem a hitelemet előttük, a magatartásommal, kommunikációmmal, azzal, hogy a demokráciáról papolok ott, ahol szabad őket menetelve megfélemlíteni, ahol szabad nekik külön iskolákat szervezni, ahol szabad Hitlert pozitív példaként tanítani az iskolában, és ahol ki tudja még miféle jogosítványokkal látják el az új rend alkotói azokat, akik az életüket, az életünket szervező szabályokat alkotják. Persze van, akiknek ez is demokrácia. De nekem nem az. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/04/27/415-felelossegeink/
416. ANYÁK NAPJÁN 2014. május 02. A héten mutatott egy kollégám egy fotót. Az egyik programunkon készítette. Fiatal anyuka ült az asztalnál, elmélyülten színezgetve egy rajzot, teljes figyelmével arra koncentrálva, közben a kisfia, aki két év körül lehet, kiszabadítva az anyja bal mellét, szopott. Szép fotó volt, hiszen a hangulata meghitt, de ugyanakkor sokatmondó is. Mesélt arról, hogy az anyuka még szinte gyerek, hiszen látszott, úgy éli meg a tevékenységet, ami elmaradt az életében, olyan örömmel és elmélyültséggel, ahogy azt egy gyerek tudja csak, és arról is árulkodott, hogy nem volt itt az ideje a gyermekáldásnak, mert a figyelem, aminek a gyerekre kellene irányulnia ekkor, másutt van, a gyerek most másodlagos, elviselendő dolog csupán. És persze mutatta azt is, a háttérben rajzoló gyerekekkel, hogy így, együtt dolgozva velük, talán esélyesebbek vagyunk behozni az elmaradtakból valamit, ami majd egy másfajta szülői felelősséget, mintát adhat. Mert sokféle anya van. Nemcsak ők, akikről ilyenkor beszélünk, akik készülve az anyaságra, boldogan, testük és lelkük minden rezdülésével a gyermekükre figyelnek. Anyák napján én most nem róluk beszélnék, megteszik azt mások, hiszen a szeretet, a pozitív példák napja május első vasárnapja. Beszélnünk kellene azonban másfajta anyákról is. Akik nem jó mintát képviselnek. Nem jó tudást örökítenek át az anyaságról, a családról, a gyereknevelésről. Legalábbis nem olyat, amiben egy gyerek biztonságban felnevelhető. Próbálom megérteni, mi, mikor és hol csúszhatott el, és főleg, hogy rendbe hozható-e a valahogy a dolog? Az egészen biztos, hogy nem lehet azt mondani, ez az egész egy személyes döntés, személyes felelősség kérdése. Hogy ő, az anya az egyedüli oka a bajnak. Nem azt mondom, hogy nincs személyes felelősség. De az, hogy nem értik, nem tudják másképp, az nem egy személy hibája csupán. Mert generációk óta halmozódó, egyre mélyebbre húzó problémahalmazt örökítenek át, egyszerűen nem lehetnek mások, a zsigerileg beépült szokások határozzák meg őket, úgy esnek teherbe, ahogy az anyjuk is, úgy szülnek, mint ők, és ugyanúgy viszonyulnak a gyerekeikhez, mint azt az anyjuktól, nagyanyjuktól látott minta diktálja. Ahogy az ember egy-egy problémás családban az anya szerepét vizsgálja, a napnál világosabban látszik mindez. Anya ő is, pl. aki tizennégy évesen szült, gyerekként lett anya, de már nem érdekli igazán, otthagyta a kicsit az apjánál, most épp a kábítószer és a prostitúció határán áll, talán még nem billent át végérvényesen a rossz oldalra. De ha vissza is sikerül téríteni, az anyaság mást jelent számára, mint amit a legtöbben értünk rajta, és a gyermekének sosem tudja visszaadni azt az időt, amit elvett tőle. És ő is anya, aki most börtönben van, mert prostituálta gyereklányait, akikben ki tudja milyen lelki sérüléseket okozott mindez, milyen anyák lesznek majd, képesek lesznek-e mások lenni, bár kikerültek abból a közegből. Ő is az, aki még most sincs abban a korban, hogy szüljön, de most egyhónapos a kicsije, a nagyobbik három éves, ír, könyörög
segítségért, majd pár óra múlva látom a facebookon a fotóit, árulja magát, igen, ez az, amivel nem tudunk mit kezdeni, az életvitelszerűen bűnözésből élő családok, anyák, akiknek gyermekei megállíthatatlanul jutnak ugyanarra az útra, mint szüleik. Meg ő is anya, akinek felelőtlenül viselt terhessége minden bizonnyal sérült babával zárult, segítséget kér, hogy nem tud mit adni enni a gyerekeknek, majd amikor megkapja, pénzzé teszi, és cigarettát, meg kávét vesz rajta, nem törődve tovább azzal, mit esznek majd a kicsik. És igen, ő is anya, akik gyerekként kezdett szülni, hármat is szült sorban, majd úgy hagyta el őket, mintha köze sem lenne hozzájuk, és ment el mással, akivel „bulisabb” az élet. Sorolhatnám hosszasan az ilyen negatív példákat. Talán nem is illő ez anyák napja környékén. Mégis, kell, kellene őszintén beszélnünk erről is. Talán nem is annyira miattuk, az anyák miatt. Hanem a gyerekeik miatt. Akik ezzel az átörökített mintával alapítanak családot, és jutnak még mélyebbre a nyomorúság, a mélyszegénység, a tudatlanság és esélytelenség örvényében. Nem egyedi esetekről beszélek, ritka helyzetekről, hanem jelenségről, olyan családokról, ahol sok gyerek születik és nő fel. Ahol nincs meg az anyaság pozitív mintája. Ahol nem lehet megértetni, hogy terhesen ne cigarettázzon, vagy a szobában, ahol a pici van, ne dohányozzanak. És talán még ez a legkevesebb. Ahol nincs tudás a gyerek fejlődéséről, fejlesztéséről, megfelelő táplálásáról. Ahol felnőnek persze, de úgy, hogy sosem mesélnek vagy énekelnek nekik, ahol azokat a kommunikációkat, motivációkat veszik át, amit látnak, és úgy, ahogy látják. Ahol azt élik meg, hogy nincs mindig mit enni, hogy nincs miben mosdani, és nem is fontos annyira, ahol nem lesz gyógyszer, ha megfázik, ahol nincs személyes élettér, játék, tulajdon, ahol csak úgy történik minden, ahol nincs tudatos tervezés, ahol majd lesz valahogy, ahol már minden mindegy. Az anyaság is. Elvenni őket az anyáktól? Kiemelni a családokból? Csak ott látom ezt indokoltnak, ahol életvitelszerű a bűnözés. Mert azt a kört nem lehet máshogy megtörni. És persze ott, ahol tényleg veszélyben vannak a gyerekek. A többinél? Nem lesz jobb. Az állami gondozás sem képes megoldást nyújtani. Akik bekerülnek, már olyan sérülésekkel rendelkeznek, amit nem tud eltüntetni bennük az a rendszer sem. Szöknek, majd végül gyökértelenül kikerülve az életbe jutnak ugyanoda vissza, ahonnan kiemelték őket, a nyomorúságba, és élnek ugyanúgy, mint a szüleik. A kör csak pár szerencsés gyereknél szakad meg. Május elsején arcot festettünk a majálison a gyerekeknek. Néhány nagyobb gyerek is sorba állt. Kitörő örömmel üdvözölt egyikük, igen, emlékszem rá, az apja megölte pár éve az anyját, akkor kerültek a rokonokhoz. Kérdeztem, mi van vele. Egy lakásotthont emlegetett, nemrég kerültek oda, nem, nem jár iskolába, majd jövőre. A karját nyújtja, arra rajzoljak. Vagyis írjak. Hogy „Norbi”- ezt írjam rá, kéri. A többiek nekibuzdulnak. Mind akarja a fiúja nevét a karjára. Az utolsó lány, azt mondja: “nekem azt tessék írni, hogy Anyu”. Kérdezem, ő is a lakásotthonból jött-e? Nem, mondja, ő nevelőszülőnél van. „És ez az Anyu, melyik?”kérdezem. „Az otthoni, vagy a nevelőszülős?”. Kicsit elgondolkodik. „Legyen inkább a nevelőszülős.” –mondja. „De ezt úgyis csak én tudom.” Igen, ezt csak ő tudja. Vajon melyik anya mintáját viszi tovább? Melyik lesz az erősebb? Azt hiszem, erre is kellene figyelnünk végre. Azokra az anyákra, akik nem elég jó anyák. Őszintén beszélni erről, és megoldásokat keresni. Mindenkinek, akinek dolga van velük. Ami eddig volt, nem elég ahhoz, hogy az anyaság felelősségét megtanítsuk. Mert sokuknál hiányzik. Nincs átörökíthető minta. Nekünk kell segítenünk, hogy ahol nincs, ott legyen. Miattuk és értük írtam ezt most, anyák napjához közeledve. Értük, a leendő anyákért.
Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/05/02/416-anyak-napjan/
417. A „KAVARÓK” 2014. május 11. A mi segítségadásunk nem csupán a krízishelyzetek elhárítását szolgálja, hanem egy afféle fejlesztő segítségnyújtás. Ami azt jelenti, hogy azért segítünk egy-egy családnak, hogy változhasson az attitűd, hogy hitet és akaratot ébresszünk a pozitív jövőkép iránt, és a saját boldogulásukhoz segítsük hozzá őket. Ezért a változással arányosan mindig újra kell értelmeznünk a szerepünket, és mindig csak annyit segíteni, amennyire szükség van a változáshoz. Szóval, azért dolgozunk, hogy ne legyen majd szükség ránk. Persze ettől még nagyon messze vagyunk, generációs léptékben gondolkodva ez még a távoli jövőben van, de haladunk. Apró lépésekkel, nagy türelemmel, kivárva mindennek az idejét, de haladunk. Mert ezt nem lehet sürgetni. Amikor „csak” adtunk, segítettünk, feltétel nélkül, annak az volt a célja, hogy megértsék: nem hatóságként vagyunk jelen, a mi szerepünk más, és mi tényleg meg akarjuk érteni őket. Miért ne fogadták volna gyanakvással a kívülről jövő, nem cigány embereket, akik egy számukra ismeretlen intézménytől, valami „alapítványtól” jöttek? És aki kívülről jön, az amúgy sem sok jót jelentett nekik eddig. Mi pedig adtunk, segítettünk, meghallgattunk, érdeklődve, próbálva közben megérteni az ő szempontjaikat, problémáikat, kapcsolataikat, életüket. Persze közben nekünk is tanulni kellett: megtanulni elfogadni azt, ami annyira más, mint amiben mi élünk, és amit eddig hittünk erről az egészről, megtanulni úgy kommunikálni, hogy abban ne legyen értékítélet, még, ha belül mást is éreztünk. Közben megértettük: rengeteg olyan dolog van, amit nem cigányként, és nem mélyszegénységben születettként nem tudhatunk. Megtaláltuk az ő tudásuk helyét ebben az egészben, és azt is megértettük, hogy csak együtt alakíthatunk ki valamiféle előremutató utat. Egyre biztosabban látszott, hogy eredményt csak közösségformálással lehet elérni. Ennek a közösségnek mi is része vagyunk, együtt építjük, és tudom, akkor is része maradok, ha már nem kell annyit segíteni benne, mert együtt leszünk azzá, amivé válik majd ez az egész. Az első elmozdulásokat is a közösség hozta. Amikor ez a szétesett, egymást is folyton támadó csoport kezdte jelezni: nem jól csináljuk a segítségnyújtást. Mert így nem igazságos. Mert van, aki változik, és van, aki nem. Annak nem kellene segíteni, aki nem akar semmit lépni …. vagy visszaél a segítséggel…vagy támad bennünket. Innen, ettől a pillanattól kezdődött a fejlesztő segítségnyújtás időszaka. Aminek a szabályait velük alakítottuk ki, és alakítjuk ma is. A valamit valamiért elv alapján. Azt az alaptézist, hogy nem kötelező velünk együttműködni, de segítséget csak az várhat tőlünk, aki nekünk is segít, mindenki érti már. Persze vannak, akiknek ez nehezen megy, de a közösség véleménye erről erősebb, mint a mi mondataink, és a rendszert teremtő közös szabályokban lassan elindult a változás. Nemrég egy riport készült nálunk, amikor a vendégek visszatértek a suliba, és érdeklődtem, milyen volt kint, a faluban, egyikük nevetve mondta: „már azt hittem, nem találok senkit, aki
rosszat mondana magukról a faluban… de csak sikerült. A boltossal beszélve látom, nem mindenki segíti magukat.” Nevetve mondtam én is, talált volna még másokat is, mert akiknek az „üzletét” rontjuk a segítő tevékenységeinkkel, akik a többi nyomorúságából élnek, azok nincsenek túl jó véleménnyel rólunk. És nekik, mivel más eszközük nincsen, a legfontosabb az állandó „kavarás”. Lógnak a neten, és ha találnak bármit rólunk, amit negatív irányba ki lehet forgatni, azt elindítják: célzott üzenetekkel keresik meg azokat, akik még kevesebbet értenek ebből az egészből, mint ők, és lázítanak, folyton. Pozitív dolgot sosem indítanak el, csak, amit félre lehet értelmezni, amivel feszültséget lehet gerjeszteni, amivel ellenünk lehet hangolni a többit. A szemünkben persze más a hang, ha szembesítjük őket ezzel, akkor mindig „azok” a hibásak, a hazugok, a szemetek, lemondják őket mindennek. Velünk szemben mindig igyekszenek úgy beállítani magukat, mintha ők lennének a legbecsületesebbek, a legtisztábban gondolkodók, akik pontosan értik a mi céljainkat. Aztán, ha mi nem vagyunk, jelen, akkor átfordulnak. Igazából nem is értem, mi a céljuk ezzel. Talán azt hiszik, nem tudunk mindenről? Vagy ez sem számít nekik? Bár azt hiszem, mindenhol vannak ilyen emberek. Akik attól érzik jól magukat, hogy bosszantanak másokat, szétzilálják a kapcsolatokat. Nyilván a saját nyomorult életükben van ennek is az oka. Csak sajnálom, hogy az energia, ami másra, építő dologra is használható lenne, erre pazarolódik. De már rengeteg negatív energiát átfordítottunk. Talán egyszer majd ezt is sikerül. Most az egyik asszony tényleg messzire megy, naponta panaszkodnak rá, jön a visszahívós sms minden akciója után, hogy mit mondott, kit biztatott ellenünk, mikor követett el ő maga is törvénytelenséget, aztán kérte számon ugyanazt a másikon, mikor sértette meg a közösség írott, vagy íratlan, de leginkább íródó szabályait. De a panaszoló mondatokban van már egy gondolat, ami előre mutat: „én csak azért szólok, hogy tudjanak róla, de én már nem hallgatom meg, mit hazudozik, én magukban bízom.” És én is bízok azokban, akik így gondolkodnak. Akik, bár most még tőlem kérik, hogy hassak erre az asszonyra, tudom, képesek lesznek ők hatni rá, a közösség erejével. Együtt. Amiben nyilván mi is segítjük őket a tudásunkkal, lehetőségeinkkel. Tudom, biztosan tudom, hogy az asszony alulmarad majd. És azt is, hogy neki is meg kell majd adni a lehetőséget, hogy újrapozicionálja magát a közösségben. Mert mind, aki itt él, része annak. Az is, aki velünk gondolkodik, és az is, aki ellenünk. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/05/11/417-a-kavarok/
418. A KIREKESZTETTSÉG MÉLYSÉGEI 2014. május 17. Sokáig figyeltem a hierarchizálódást a közösségekben. Ezernyi dolog befolyásolja, ami településenként is más. Az alap, a nem cigány és cigány viszonylat persze nyilvánvalóan érzékelhető berendeződés mindenhol. De ez még tovább tagozódik. Őslakosnak vagy betelepülőnek lenni nem ugyanaz a falvakban. Akkor sem, ha az odaköltözés már több mint tíz éve történt. És nem ugyanaz oláh cigánynak, vagy romungronak lenni sem. Nem ugyanaz Ózdról ideköltöző cigánynak, vagy a szomszéd faluból áttelepülőnek sem. A cigány közösségeken belül még kuszább a kép. A rangot a szegregátumokban többnyire a pénz adja. Annak a szava a meghatározóbb, akinek több van. Az iskolázottságnak nincs nagy jelentősége, a kommunikációnak annál inkább. Aki jól beszél, annak a szavára hallgatnak. Az, hogy mi a tartalma, kevésbé fontos, mint az, hogy mennyire meggyőző, tudást mutató (pedig sokszor nincs mögötte több, mint azoknak, akik hallgatják). A kapcsolatrendszer, a nagycsalád is meghatározó. Pláne, ha ott valakinél nagyobb, gazdagságot jelentő dolog, pl. autó, ékszer, telefon van. Sok esetben tudvalevő, hogy annak forrása nem legális, de ez még, bizonyos családokban tovább növeli a rangot, a bűnöző lét furcsa módon tekintélyt jelent, érzékelhetően nem elutasítást, sokkal inkább csodálatot mutatnak irányukba, amikor látogatóba érkeznek a „tesók”. A berendeződésnek persze más szempontjai is vannak. Érdekes az elfogadó magatartás a sérült, értelmi fogyatékos gyerekek és felnőttek felé. Régebben azt hittem, a raglétra alján vannak ők, de már látom, nem így van, mindenki tudomásul veszi az állapotukat, ritka az, hogy aláznák őket, mindig van, aki figyelmezteti a többit a fogyatékkal élő állapotára. Ugyanez van az alkoholistákkal is, a közösség elfogadja, és mivel ismerik a reakciókat az ital hatására, képesek azt kezelni is. Gyakran előznek meg konfliktusokat így, akad, aki hazakíséri a részeget, mielőtt az valamibe beleszaladna. És nem hagyják az úton elesve sem. Azt hiszem, a kirekesztésben azok a romák szenvedik el a legtöbbet, akik eltérő nemi identitást mutatnak. Főleg vidéken. Ők mindenhol a gúny, a megvetés tárgyai. A közösségben, az iskolában, a közmunkán, az utcán. A nagyvárosokban talán kicsit könnyebb nekik. Talán, mert ott jobban elvegyülhetnek, és el is rejtőzködhetnek. Falun ez nem olyan egyszerű. A kapcsolatrendszerünkben is van ilyen. Gyerekként még nem, serdülőként már látszott a mássága, a falu nem tudott mit kezdeni vele, végül elköltöztek, iskolát is váltottak, de az új környezet sem volt befogadóbb, visszajött hát a régi intézményébe. A hajfestés volt az első, amit bevállalt. Nem ritka ez a fiúknál sem, divattá vált, de nála más volt, és ezt mindenki érezte. Más volt, és sajátos metakommunikáció társult mellé. A gyerekek pedig nagyon kegyetlenek tudnak lenni. Emlékszem, mikor egyszer a kisebb testvére sírva mesélte, hogy mindenki csúfolódik vele, és bántják is. „Pedig nem is buzi….csak kedves!” És tényleg az volt. Sosem verekedett, nem bántott meg senkit, ha nem is kiemelkedően, de jól tanult, szívesen szerepelt, szavalt, táncolt.
Mindig vidám volt, de tudtam, iszonyú nehéz lehet neki. Aztán elkerült tőlünk, de mindig tudok róla, ha személyesen nem is tudunk gyakran találkozni. A családdal is kapcsolatban vagyunk, valakivel ő is összefut mindig a kollégáim közül. Ahogy nőtt, vállalt fel egyre többet, szemöldökszedést, szemfestést, műkörmöt, és egyre inkább képes volt beszélni erről az egészről. Nem is tudom, hogy bírja megélni ezt az egészet ép ésszel abban a közegben, amiben van. Közben a család is lassan elfogadta. Az anyja legalábbis mindenképp. Vitték persze orvoshoz is, aki megértette velük, ez nem visszafordítható. Együtt kell vele élni. De hogyan? Mi vár rá? Milyen jövője lesz? Amikor a nyolcadikat befejezte, először egészségügyi szakközépbe akart menni, de a kollégium, vagy a bejárás költségei túl nagyok voltak a családi jövedelemhez, meg félt is az ismeretlentől, féltette a család is. Maradt hát ott, ahol a többi, hozzá hasonló halmozottan hátrányos helyzetű roma, a középiskolában, ahonnan kikerülve nem tudnak elhelyezkedni azok sem, akiknek jobban megy a suli, hát még azok, akiknek nehezebben. Valamit kellene keresnünk neki. Valami lehetőséget, hogy tudjon megélni. Valami közeget, ahol be tud illeszkedni. Ahol elfogadják. Mert nem értéktelen ember. Csak más. Vannak példák, persze. Amelyek hatnak. Egy-egy politikus, színész, énekes, aki nyíltan felvállalja a másságát, hat a világra. Egy részére. Nemzetközi és hazai szinten is. És akárhogy is van, egyre több az elfogadó hang, mint a tiltakozó. De az elfogadásra irányuló hatás, mint sok más sem, nem ér el a szegregátumokig. Meg sem érinti ezt a világot. Úgy érzem, itt nincs esélye semmire. Nem lesz munkája, mindig kiröhögik majd, megalázzák. És nincs, aki segítsen neki megélni ezt a másságot, a lehetőségei az iskola után bezárulnak. Mert a gyerekek kegyetlen gúnyolódása még csak a kezdet volt. Ami ezután jön, az még nehezebb lesz. Mert most semmi sem az elfogadásról szól. Cigányként is küzdenie kell, hát még így. Duplán kirekeszti a világ. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/05/17/418-a-kirekesztettseg-melysegei/
419. TANULT TEHETETLENSÉGGEL ÉLNI 2014. május 24. Valahol nagyon elszúrták ezt azok, akik az előző generációkkal foglalkoztak. Olyan űr van, amit képtelenség betöltetni. Nincs a rendszerben olyan intézmény, akinek ez a dolga lenne. Közben pedig felnő az újabb generáció, aki ugyanezzel a hozzáállással, tudással rendelkezik. A helyzet, ha nem avatkozunk be, így szinte kilátástalan. Egyre inkább azt látom, az oktatást ki kell terjesztenünk a családok egészére, a felnőttekre is. Hiába tanul bármit a gyerek az iskolában, a családi tudás más szintű és tartalmú, esélytelen, hogy az iskola bármilyen pozitív hatással legyen, ha a családokkal nem kezdünk valamit. De ki teszi ezt meg? Ki pótolja mindazt, amit a közoktatás nem adott meg azoknak, akik most családfenntartók? Amit a család nem tud átörökíteni, mert a felnőttekben hiányzik? Ki adja meg nekik azt a szemléletet, azt a tudást, ami segít nekik eligazodni a többségi társadalom törvényeiben, elvárásaiban? Ki lesz az, aki hatni képes erre, aki nem mond le róluk, hanem rávezeti őket arra, amit sosem tudtak, sosem értettek, hogy végre megszakadjon ez az ördögi kör, amiből képtelenség kitörni? Ami visszahúzza a gyereket, és ugyanabba a felelőtlenségbe, tudatlanságba nő bele, mint amiben a szülei élnek? Nem tudom, hol, mikor csúszott el, hogy azokat az alapvető készségeket nem sajátították el, ami az élet vezetéséhez, fenntartásához, az alapvető szabályok tartásához szükséges, de az biztos, hogy ezek a készségek ma minimálisak a szegregátumokban. Mintha megállt volna a világ, az idő, egyszerűen semmi tudás nincs arról pl., hogy egy felszólítás után történni fog valami, ha nem tesznek semmit, esetleg, hogy a tartozás nem tűnik el, ha nem fizetik, vagy, hogy mi az adó. Odáig már nem is megyek el, hogy a holnapi választásokról milyen ismeretek vannak, mit tudnak arról, mi az az Európai Unió, vagy milyen tétje lehet annak, melyik párt jut be. Sok hibát ejtünk mi is. Mert hihetetlen az elmaradás, és egyszerűen eszünkbe sem jut, hogy az, amit mi evidensnek gondolunk, az ő számukra nem az. Azt hisszük, ha roma munkatársainknak szólunk, hogy az adóbevalláshoz szükséges papírokat meg kell őrizni, az elég. Amikor az adóbevallásokat csináljuk, nem is értik, mit kérünk. Sokan azt sem, mi az az adó. Van, aki a kitöltéshez, az adókedvezményhez, a gyerekeik születési dátumát sem tudja. Az egyik családnál megszüntették az áramszolgáltatást, levágták a villanyórát. Évek óta tudtuk, óriási a tartozásuk, nemcsak ők használták, és, bár a rácsatlakozók fizettek érte nekik, az áramszolgáltatóhoz csak a lakásfenntartási támogatásuk ment be, ami egy háztartásra szólt, és nem fedezte a megnövekedett fogyasztást. Rengetegszer elmagyaráztuk már a családoknak, nekik is, mennyire fontos a védendő fogyasztói státusz megléte, ez ad némi védettséget, így nem maradnak áram nélkül, és a kártyás villanyórát ingyen felszerelik, ha az áramszolgáltató nem várja tovább a számla kiegyenlítését. Évente egyszer kell kérelmet benyújtani. A lejárat előtt egy hónappal felszólítást küldenek. Sokan ilyenkor jönnek, együtt megcsináljuk, hiszen megértjük, ha nem tudnak olvasni, vagy nem tudják értelmezni a bonyolult űrlapokat.
De ez a család nem jött. A múlt hónapban lejárt a védendő fogyasztói státusz, kaptak erről időben hivatalos levelet, de nem tettek semmit. És egyszer csak megjelent az áramszolgáltató, és levágta a villanyórát. Amiért mindenkit hibáztatnak. Csak a maguk felelősségét nem ismerik el. Gyakori ez. A címükre érkező figyelmeztetéseket, felszólításokat figyelmen kívül hagyják, a hivatalos levelek, csekkek, felemésztődnek abban az élettérben, ahol nincs biztos helye semminek, úgy veszik, mintha nem jött volna semmi. Amikor jön a következmény, pl. a villanyóra levágása, nem értik, miért. Tagadják, hogy jött volna bármi. Amikor utánamegyünk, kiderül, tényleg jött levél, de nem értették, és nem tulajdonítottak neki jelentőséget. Kidobták, begyújtottak vele, nem érdekelte őket. Nincs tudás arra, hogy ezekre figyeljenek. Nincs felelőse a családi leosztásban a hivatalos leveleknek. Ez hiányzik. A felelősség képessége. Az is gyakori, hogy amikor valaki kölcsönt vesz fel, elmennek egymáshoz kezesnek. Miért ne segítenének, mondják, miközben nincsenek tisztában ennek a felelősségével. A történet sokszor évek múlva folytatódik, mikor már egy behajtó cégnél van az ügy, és ha végre sikerül munkát vállalniuk, könyörtelenül megjelenik a törvény keze, és megkezdődik a fizetéslevonás a nem fizetett kölcsönért, a kezességért. Akkor a felháborodásuk óriási. Alig lehet megmagyarázni nekik, hogy a felelősség az övéké. Hogy ők nem gondolták végig, felelőtlenek voltak. Sokat küzdünk ezért. Vezetjük, amit csak tudunk, kinek, mikor, miben van kötelezettsége. De ez nem jól van így. Ezt nem kívülről, másoknak kellene figyelni, hanem nekik. Úgy vannak vele, hogy majd más megoldja. Majd más kitalálja, hogyan lehet megoldani. Amikor döntenek, sosem kérnek segítséget, tanácsot. Amikor baj van, mulasztottak, akkor jönnek, hogy segítsünk, oldjuk meg. Ezért érzem, hogy rossz volt a vonal. A rendszer, ahelyett, hogy megfelelő tudással látta volna el őket, kialakította a gyakorlatát annak, hogy megoldják helyettük a problémákat. Anélkül, hogy a fejlesztésre, a tudásátadásra lehetőség, szándék lett volna. Egy, a társadalomban működésre képtelen tömeget hozott ez létre, aminek a problémáit a mai rendszer már ekkora tömegekben képtelen megoldani. És most már hiába mondják, hogy oldják meg ők. Mert nem ebben szocializálódtak. És nincs tudásuk, képességük rá. A felelősség hárításában lettek jók, és nem a saját tudásbővítésben, akaratban. Azért alakult ez így, mert a segítség, amit a rendszer adott, nem fejlesztő hatású volt. Csak megoldó. Helyettük. És ma sem az. Ez az elem csak átmenetileg bukkan fel, egy-egy uniós pályázatban, és sosem éri el azokat, akiknek igazán szüksége lenne rá. Ezek a programok mindig csak azokig jutnak, akik az indikátorok teljesítését könnyen mutatják. A probléma pedig érintetlen. Évtizedek óta. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/05/24/419-tanult-tehetetlenseggel-elni/
420. MUNKA, MUNKA 2014. június 01. Azért ebben a gyógynövényes dologban nagyon bízom. Nagyon jól indul. És több ötletünk is van, a „merre tovább?”-ra. Tavaly a közösségi kertben zöldségeket termeltünk. Meg minden mást, kis kukoricát, napraforgót is. Na, ez utóbbiaknak sok értelme nem volt, és, hát azt is megértettük, hogy a zöldségből sem tudunk eladni annyit, hogy az számottevő jövedelmet adjon. Arra jó volt, hogy a közösségi főzéseket fedeztük belőle, és a végén a maradék krumplit szétosztottuk a kertben dolgozók között. De ránk rohadt a cukkini, nem kellett a környéken senkinek, mindenhol bőven termett. A gyógynövény már régen ott motoszkált bennem. Keresgéltünk az interneten, próbáltunk kapcsolatba lépni felvásárlókkal, kertészetekkel, füvesemberekkel, hogy minél több információnk legyen. Aztán sikerült ez irányú szaktudással rendelkező munkatársra szert tenni, és egy szerencsés pályázati projekttel nekilendültünk. És most nagyon bizakodó vagyok, mert ha sikerrel felneveljük a közösségi kertben a körömvirágot, articsókát, máriatövist, ami mind gyönyörűen kikelt, tehát szereti a földet itt, akkor tudjuk azt mondani: ennyi termőterületen ennyit lehet vele keresni. És akkor, aki most művel ugyan már kertet, de csak a fél hektár egy részét, jó nagy részek maradnak mindenhol kötésig érő fűvel, akáccal tele, ősszel, ezeket is felszántva, mezsgyétől mezsgyéig , és jövőre bevetve gyógynövénnyel, jövedelemhez juthat majd, aki becsatlakozik. És most, ahogy erről beszélek nekik, sokan mondják: ők szívesen csinálnák. A gyűjtés pedig remek átkötő kapocs a munka felé. Mert azért ez nem olyan egyszerű. Mert itt, ahol nem érthető a különbség a munkaviszony és a feketemunka között, itt, az alkalmi munkán szocializálódott családokban nincs felelős munkavállalói tudás. Igaz, felelős munkaadói tudás sem nagyon van errefelé. Ahonnan nem mehet el mindenki, még, ha lenne is hova. Mert menni akart a fiú is, aki a segítségünkkel eljuthatott odáig, hogy sikeres biztonsági őri vizsgát tett, állást is talált az interneten, a fővárosban, a segítségünkkel elment az állásinterjúra is, megfelelt, ám itt elakadt a dolog. Mert nem volt már forrás az újabb felutazásra, hogy szállást keressen, amivel próbálkozott telefonon, azok mind túl drágák voltak, ráadásul háromhavit előre kértek, és egyébként is, nem volt pénz egy hónapig a megélhetésre sem, míg fizetést kap, maradt hát itthon. És itthon kell keresni valamit, ami kenyeret ad. A gyógynövénygyűjtésnek van a családokban hagyománya. Sokan gyűjtenek ilyenkor kamillát, bodzavirágot, néhol csalánt is. Ilyenkor e gyerekek is sokan otthon maradnak, kilónként 70 Ft, az nagy szó, egy nap alatt meg lehet keresni kétezer forintot is, aki ügyes. Persze ezért menni kell, sokszor messzire is, ilyenkor nagy keletje van a bicikliknek, ki, mikor viszi, hozza vissza a bicikliparkunkba.
A saját időbeosztás szabadsága vonzó, de ha biztos, és egész nyáron át tartó a felvásárlás, egyre biztosabb megélhetésé válhat, és talán megerősödhetnek azok a képességek, melyek majd alkalmassá teszik őket a munkaviszonyra is. A természet adta növények mindenhol ott nőnek. Mi pedig majd megszárítjuk, és próbáljuk értékesíteni. Aki nyáron gyűjt, annak lesz pénze. Aki többet, az tartalékolhat is. Megtanítjuk, mit, mikor lehet szedni. Minek a gyökerét, minek a levelét, virágát. Azt hiszem, ez nagy rejtett forrás. Itt az alföldön, és a hegyekben is. Később talán feldolgozhatunk is ezekből ….. jó, ez még csak álom. De ki gondolta, hogy a gyermekrajzok hímzéséből is sikeres projekt lesz? Az már megáll, pályázati támogatás nélkül is. Ez is meg fog. És már kitaláltunk, meg kaptunk más ötleteket is. Pl. egy lepárló ötletét, amivel az aromás gyógynövényekből kinyerhető az aroma. A szárított gyógynövényeknek meg az asszonyok kis zacskókat is varrhatnak, és úgy árulhatnánk. Elkezdtünk gondolkodni a csipkebogyólekvár főzésén is. Muszáj keresgélni, gondolkodni. Mert az tuti, hogy itt rajtunk kívül ezen nem fog gondolkodni senki. Az állami közmunkaprogramok fenntarthatóságában nem hiszek. Vállalkozó meg? Na, az biztosan nem jön errefelé. Csak magunkra számíthatunk. És persze e közben nekünk még figyelni kell arra is, hogy az itt élőkben megfelelő viszonyt alakítsunk ki a munkához. Mert az sincs meg. Se lehetőség, se akarat, se képesség. Azt hiszem, ez a három dolog jellemzi leginkább a szegregátumokat. Furcsa egy vállalkozás a mienk. Nálunk nem az üzlet számít. Hanem a szociális szempontok. A mi célunk nem a profitszerzés, hanem a munkahelyteremtés az itt élőknek. Hogy majd ők legyenek képesek profitot termelni maguknak. Vagy legalábbis annyit, hogy biztos megélhetésük legyen. Addig kell segítenünk, lehetőséget teremtenünk, tudást átadnunk, míg meg nem állnak a saját lábukon. De addig kell. Mert ezt másképp nem lehet. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/06/01/420-munka-munka/
421. A KONFLIKTUSOK ELKERÜLHETETLENSÉGE 2014. június 09. Nem vagyok egy kötözködő típus, alapvetően én sem szívesen konfrontálódok senkivel. De ebben a munkában nem kerülhetem el. Még, ha sokan nem is szívlelnek e miatt. Azt hiszem, változást nem lehet előidézni konfliktusok nélkül. És az integráció igencsak változásokra váró terület. Az mondjuk, nyilvánvaló volt, hogy ott, a családokkal konfliktusaink lesznek. Több ok miatt. Egyrészt, mert a segítő tevékenység önmagában is konfliktusos. Az adományosztást, legyen az ruha, vagy bármi, sok faluban nem is vállalja senki e miatt. Mert nehéz úgy csinálni, hogy az mindenki igazságérzetének megfeleljen. És persze ott van a másik dolog, ha még valami mást is szeretnénk a szegregátumokban. Mondjuk, aktivitást. Hogy ők is segítsenek nekünk, mert mi változást szeretnénk, élhetőbbé tenni ott az életet, és ez nem megy úgy, hogy mi akarjuk, ők meg nem tesznek semmit. De ezt az akaratot nehéz felébreszteni. Mert valahol rég elveszett a generációk egyforma nyomorúságában. Persze vannak ezek mellett más konfliktusok is, folyton fellángoló családi problémák, vélt, vagy valós sérelmek, a nyomorúság kelepcéje sok ilyet rejt. De ezekből már érzékelhetően kevesebb van, a munkánk eredménye a csökkenő konfliktusszám is. Aztán ott van a másik konfliktusos szint, az intézményrendszeré. Ez is sokrétű. A civil szerep sok hivatalban még mindig csak a dilettáns belepofázást jelenti az okos és fontos emberek munkájába, ráadásul pont azokat segítve, akik szerintük a legkevésbé sem érdemlik meg. És, mivel őket aránylag könnyen el lehet hajtani, pl. jöjjenek máskor, most nem érnek rá, meg nem hoztak minden papírt, ami le volt írva, stb., velünk nehezebben boldogulnak. Mert mi megkérdezzük, hogyha ügyfélfogadási időben megyünk, akkor miért nem jó az időpont? No meg mi értelmezzük a szöveget, amit a levélben kiküldtek. És, hát bizony, ha abban nem volt leírva minden, akkor azt szóvá tesszük. Ez pedig rendkívül bosszantó. Persze van, ahol már értik, és ott remekül haladunk. Ha még nem is írják le a jegyzőkönyvekben, jelentésekben az alapítvány nevét, és sokszor a közösen megoldott ügyeket a maguk sikereként kommunikálják, a háttérben már ott vagyunk, és így nem dokumentálva, de együttműködünk. És az minket nem nagyon izgat, hogy ez most a hivatalos protokoll szerint náluk, hogy jelenik meg. Minket a problémák megoldása érdekel. A nehezebb ott, ahol a „kiskirálykodás” hatja át a munkát. Aminek az a lényege, hogy a vezetőnek tejhatalma van, és gátlás és következmények nélkül mindent megtehet és meg is tesz. Na, ezek a tényleg nehéz helyzetek. Muníciót ehhez a saját személyiségén kívül persze a rendszer működéséből szerez, amit meg lehet tenni nagyban, azt hogyne lehetne kicsiben is, pláne, ha politikai támogatást is élvez. Érinthetetlennek hiszi magát, és ezzel együtt sok minden elvész. Egy idő után már rég nem az a szempont, hogy megoldások szülessenek, sokkal inkább a személyes, sokszor nárcisztikus igazolása a saját hatalomnak, kiválóságnak. Mit lehet ilyenkor tenni? Mivel azt vallom, hogy az integráció érdekében együtt kell működnünk minden intézménnyel, ezért próbálnunk kell újra és újra bebizonyítani neki, hogy
mi segíteni szeretnénk. Hátha megérti, és elfogadja egyszer. (Vagy hátha lesz majd a helyén olyan, aki megérti.) De nagyon nehéz ott, ahol nincs előrenézés, szociális érzékenység, sőt a kirekesztés mentén a rasszizmusig is eljutott már a vezető. És ezt lehet ma, minden további nélkül, ez nem kizáró etikai tényező, sőt. Aztán, ha ő eljut ide, a beosztottjai ezerrel startolnak utána. Részben a kiégés, részben a főnöknek való megfelelés miatt. Ha nincs más, persze vannak törvényes utak is, a jogvédő szervezetek, akik szívesen segítenek, de ezeket a legvégső esetben használjuk, mert utána bosszúállás, de minimum sértettség alakul ki, és ebben nehéz újra a pozitív együttműködés alapjait megindítani. No meg ott van persze az is, hogy dönt a végén a bíróság? Ma már nem lehetünk biztosak ebben sem. Hosszú jogi procedúra minden, amit csak növelhet, ha az itthon meg nem talált igazat nemzetközi szinten próbálják megkeresni. Igaz, lehet úgy is, hogy az ember elfogadja ezeket a helyzeteket. Sokat hangoztatták már ezt nekem is, mióta dolgozom. Mert az jó, ugyanis akkor nincs konfliktus, akkor mindenki pozitív, remek a hangulat, ülhetünk a helyünkön tovább. Végrehajtunk, a hülyeséget is, hogyne, kit érdekel, állás van, fizetés van, lepapírozunk mindent, amit kérnek, kritika nélkül, az adminisztráció a lényeg, kávézunk együtt, dicsérjük egymást, és nem kommunikálunk a valós problémákról. Ha valami mégis kiderül, lehet hülyének tettetni magunkat, de még jobb, ha figyelünk, főleg a főnökségre, kire tolják rá a felelősséget, és ehhez ügyesen csatlakozva nemhogy túléljük, de még jobb pozícióba is helyezhetjük magunkat. Ebben a stratégiában el lehet lenni soká, és ez remekül működik, bárki van hatalmon. Ezt nem bírjuk levetkőzni, ez nálunk egy mélyen átörökített dolog, ezt jól megtanultuk még az „átkosban” és hiába változik minden, ez marad, bennünk, a konfliktus nélküli langyos megfelelés, elvégre a változás nem ránk van bízva, ugye, nem is volt soha, mi csak élni akarunk, túlélni, ezt is, mindent. Sokszor azt gondolom, ez nálunk a legnagyobb gond. Az, hogy az állami rendszernek ez működési sajátossága lett. És lassan ehhez sikerült már hozzáigazítani mindent, az uniós pályázatok működési mechanizmusát is. Amiben a legfontosabb a pénz gördülékeny lehívása, és az indikátorok igazolása az adminisztrációban. Ami meg még kilóg, mint pl. ez a fránya Norvég Civil Alap, azt meg majdcsak sikerül ellehetetleníteni. Hogy senki se akarjon ettől a rendszertől eltérni. A civilek sem. Hogy minden maradjon úgy, ahogy van, ahogy az épp regnálók megmondják. Az sem baj, ha kis idő múlva az ellenkezőjére utasítanak. És lassan mindenki elfogadja ezt. Változás konfliktusokkal vagy lojalitás? Azt hiszem, itt nincs rendben valami. Pedig biztos lehetne ezt is jobban. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/06/09/421-a-konfliktusok-elkerulhetetlensege/
422. JAVASLATOK 2014. június 15. Ehhez is mindenki ért. Annyira biztosan, hogy legyen javaslata. Mert rossz tapasztalata ugye már mindenkinek volt velük, és ez elég ahhoz, hogy megoldást is tudjon mindenki. A taxisofőrtől a pályázatíróig mindenki tisztán látja a megoldási lehetőségeket. Kapok is ötleteket bőven, névvel és anonim módon, személyesen és üzenve is. A közhangulat többnyire rémes. Sokat utazom mostanában, elég csak hallgatnom az útitársaim beszélgetéseit, hamar ott a téma, kik a hibásak, kik nem dolgoznak, kiktől nem lehet nyugodtan élni. Ők bezzeg, meg az ő családjuk, ugyebár, na de ezek?! „Érpatak, az igen! Ott tudják, hogy kell ezekkel. Mert másból úgy sem értenek.”- hallom legutóbb is egy buszon. Bele sem gondolok, milyen ország lenne az, ahol ez a modell általános lenne. Vannak, akik ismerik a munkánkat. Sokan el is jönnek, megnézni. Közöttük sokan hiszik azt, hogy mi nem látjuk tisztán ezt az egészet. Sokszor hittem már azt az első beszélgetés után, hogy tényleg mondanak, mutatnak majd valami használhatót, és érdeklődve teremtettem helyzetet, amiben kipróbálhatták magukat. De nyilvánvalóan csődöt mondtak, és a nagy „ráolvasásoknak” , vagy „beolvasásoknak” még semmi hatása sem volt. Mert nem fog változni attól a helyzet, hogy ők megmondják nekik, hogy kellene. Akkor sem, ha szépen mondják, és akkor sem, ha csúnyán. Ők egyébként nem jönnek vissza. Be ugyan nem látják, hogy csődöt mondtak, de mivel nem próbálkoznak újra, és a helyzet sem oldódott meg, gondolom, érzik, hogy nem láttak tisztán minden tényezőt a problémában. Olyanok is vannak, akik ezt nem vállalják be, ők csak hozzánk fordulnak, ők a „miért nem mondjátok meg nekik?” típusú javaslattevők. Miért nem mondjuk meg, hogy ne szüljenek, ha nem tudják eltartani? Vagy, hogy ne „tüc-tüc” zenét hallgassanak? Hogy a gyerekek ne csajozzanak, és nem pasizzanak, mert korban annak még nincs itt az ideje? Miért nem magyarázzuk el nekik, hogy a tanulásban van a jövő? És miért nem számoljuk ki velük, mennyit pocsékolnak el cigire? Nekik hosszasan magyarázzuk, hogy nem ilyen egyszerű, mert ha ennyi lenne, már rég megoldódott volna az integrációjuk. Persze nem értik. Mert bennük egy más kép él az értékekről, az életről, a szabályokról. Ők tudnák, hogy kell. Ha ezt csinálnák. Csak nekik nem ez a dolguk. Ők nem ezt választották. De ha ezt akarták volna, már biztosan jobban csinálnák, mint mi. Az intézményrendszer is ezt gyakorolja, már ki tudja mióta. A megmondást. Figyelj oda,mondja az iskola- és ne beszélj csúnyán, csináld meg a házi feladatot. És nem teszik. És a többi intézmény is mondja: tedd rendbe a környezetedet, neveld rendesen a gyerekedet, ne lopj, művelj kertet, ne dohányozz terhesen, stb. És nem értik, nem csinálják. Pedig megmondják nekik. Meghallgatják, és mégsem. Akiket bevonunk szakértőként egy-egy területre, és még nem próbálták azt ebben a társadalmi csoportban, szinte mindannyian megfogalmazzák, mennyire nem értették, nem gondolták,
hogy ez ilyen bonyolult. Azt hitték, hogy majd megmondják nekik, hogy mi ez a programelem, mi a célja, és ők majd inni fogják a szavaikat, betartják a szabályokat, és változnak. Rémülten tapasztalták, hogy nem megy ilyen egyszerűen, a máshol megszokott módon. Hogy az eredményességet apróbb lépésekben lehet csak produkálni. És benne van az is, hogy nekik kell másképp csinálni. Mert nem megy úgy, ahogy egyébként szokták, nem mélyszegénységben szocializálódott emberekkel. A pályázatok világa is más. Ott többnyire hangzatos mondatok szerepelnek arról, mekkora szemléletváltást terveztek be és értek el, és már-már ott is van az út vége, a cél, hiszen az egyéves projektidőszak alatt minden megváltozott bennük. Már értik, látják, változnak, tanulnak, dolgoznak, nem bűnöznek, rendben van az identitásuk, és a többségi társadalom is elfogadóvá vált. Szóval, ott, azokban aztán van hatás! Néha szeretném együtt látni ezeket a pályázati szövegeket. Vicces lenne összevetni a valósággal. Azt nem tudom, hogy lehetne megértetni mindenkivel, hogy ez egy rendkívül bonyolult dolog. Hogy a személyes felelősségek mellett nagy szerepe van benne a generációk óta átörökített értékrendnek, szokásoknak, melyeknek kialakulásában nagyban benne voltak a politikai döntések által szabott lehetőségek, megoldások, hangsúlyok. Hogy a megoldás nem megy úgy, hogy megmondjuk a szabályokat nekik, és kész. Mert nem azért élnek így, ezek szerint az értékek szerint, mert ők úgy szeretnének. Hanem mert nem képesek máshogy. És a képessé tevés az integráció útja. Ez pedig nem olyan egyszerű. És semmiképpen sem egyszerűsíthető le az utasító-betartó szerepekre. Nem hiszem, hogy jó, ha az egyszerű megoldások kommunikációjában maradunk. Hallgatom a rádióban a miniszterelnököt. Hogy a közmunkát addig tartják fent, amíg nem lesznek vállalkozók, akik foglalkoztatják az embereket. (Mert ugye a teljes foglalkoztatás elérése a cél.) Elgondolkodom persze. Munkahely kell, ez alapvető a megoldások rendszerében. De ez tényleg ilyen egyszerűen leírható és levezethető a munkanélküliközmunkás-alkalmazott állomásokkal? Az a rengeteg ember, aki most közmunkában dolgozik, miféle vállalkozásokban lesz majd potenciális munkaerő? A képzetlenekről beszélek, akik nem lettek munkaerő-piaci szempontból értékesebbek az alapkészségeket megerősítő tanfolyamok után sem. Akik csak a fizikai erejük értékével bírnak. Gondolom, nem kezdünk el piramisokat építeni….kézzel… Azt hiszem, sokáig kell a közmunkára berendezkednünk. Csak legyen rá forrás….Persze lehet, van már valakinek egy zseniális javaslata. Csak még nem rukkolt elő vele. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/06/15/422-javaslatok/
423. KOMMUNIKÁCIÓ 2014. június 22. Sok mindenben mások. A kommunikációban is. Mikor elkezdtük, már akkor nyilvánvaló volt, hogy ebben is kell valami változás, valamiféle elmozdulás, mert az integrációt ez is hátráltatja. Nemrég hallottam egy gyülekezeti vezetőtől, hogy jobb, ha külön vannak, mert túl hangosak, és nekik, a nem cigányoknak más elképzelésük van a lelki gyakorlatokról is. Igen, emlékszem, az elején én is sokat gondolkodtam, hogy fogják itt meghallani az én nem túl erős hangomat, itt, ahol nekem minden túl hangos, hogy fogom tudni megértetni magam, itt, ahol annyi mindent másképp reagálnak le, mint ahogy az én számomra természetes. Aztán lassan, figyelve, megértettem ezt is, már amennyire nem cigányként meg lehet ezt érteni. Megértettem a nagy nekifeszülések jelentését, a hangosságaikat és az ehhez kapcsolódó metakommunikációt is, és kezdtem én is egyre biztosabban mozogni az ő világukban. Kezdtem tudni, mi kell ahhoz, hogy átmenjen, amit akarok mondani, és kezdtem tudni lehántani a sokszor ijesztő külsőségeket az ő mondanivalójukról is. Szóval, világosabb lett minden. Persze nem ment egyszerűen ez sem. Rengeteg kudarc vezetett idáig. És nyilvánvaló, hogy még mindig nem értek sok mindent. De ma már azt gondolom, nem is kell mindent értenem. És, talán nem is érthetek meg mindent. Épp ezért kell, hogy együtt dolgozzunk, velük, hogy azt a tudást, ami pl. a kommunikáció specifikusságából ered, azt ők tegyék hozzá ehhez az egészhez. Az biztos, hogy a két világ kommunikációját is közelíteni kell, és ez nem megy úgy, ha nincs megértése ennek a másságnak, vagy, ha nincs elfogadtatása a többségi elvárásoknak. Ez pedig szerintem nem megy erőből, csak következetes együttműködésből, és mintaadásból. No igen, a minta…na ez is nagyon érdekes. Hogy melyik minta visz az integráció felé, és melyik hat ellenére annak. Egyszer, talán már írtam itt is, azt mondta nekem valaki, az a baj, hogy amit mi csinálunk, az kívülről jön be ebbe a problémába. Nem a közösségen belül indul el, és ez nem jó. Sokkal hatékonyabb lenne, ha belülről jönne, közülük. Sokat gondolkodtam ezen. Persze, ahol van belül erő, tudás, a közösséget megszervezni képes személy, aki ráadásul érti is mondjuk az integráció és asszimiláció különbözőségét, képes erőforrásokat mozgósítani, lehetőségeket nyitni, és kapcsolódni a közösséget körülvevő világhoz is, ott könnyebb lehet. De a szegregátumok zömében ez nincs meg. Aki képes lenne erre, az elmenekült innen, aki meg, akár cigányként is tudná ezt, az meg nem a szegregátumok szintjén akarja ezt a küzdelmet megvívni. Ráadásul egyre gyakrabban úgy érzem, van annak egy nagy ereje is, hogy nem ott élek, a szegregátumban, hanem kicsit arrébb, de naponta kijárva oda. Így ugyanis van lehetőség arra, hogy a közösségen átszűrődjenek a történtek. Arra, hogy ők, együtt átbeszéljék, megvitassák mindazt, ami történik. Lehetősége van arra a szegregátumban élő roma munkatársainknak,
hogy a maguk kommunikációs csatornáikon is kihangosítsák, maguk is újra megértsék és megértessék, mi miért történik, kinek, mi ebben a szerepe, és mi a számukra is elérhető célja. Hogy lejátsszák azokat a meccseket, melyek őket is edzik, és egyre képesebbé teszik arra, hogy azt a közösséget, amiben élnek, megszervezzék. Mert ehhez nem elég a mi kommunikációnk. Ők sokkal hitelesebben képesek közvetíteni a változások üzeneteit a közösség felé, mint mi. No meg, az is fontos, hogy ezekben a vitákban, magyarázatokban már nem nekem kell megfelelniük. Sokkal inkább annak a szabályrendszernek, amit együtt alakítunk ki. A mérlegelés, hogy jó-e így, kinek van igaza, hogy kellett volna, kinek, mi az érdeke, miért nem jó a másik kárán boldogulni, hazudni, vagy csúsztatni, stb. mindez lassan, de biztosan alakítja a közösség értékrendjét, működését. Már tudom, hogyha kint vagyok, vagy én, vagy bármelyik munkatársam, és vitatkozunk valamin, akkor, még ha meg is tudunk állapodni valamiben, akkor sem ott dőlnek el a dolgok. Hanem a vita utóéletében. Akkor, mikor mi hazamentünk, és ott, a soron, az utcán, vagy este, bent a házaknál még egyszer, vagy többször átbeszélik. Igen, gyakran indulatosan. Kisarkítva, kinek, miben van igaza. Néha kiabálva, összekapcsolva régi sérelmekkel. És néha hangzanak el ott olyan mondatok is, aminek nem kellene. Előfordul az is, hogy nincs konszenzus, és egyszerűen türelemmel meg kell várni az indulatok lecsillapodását. Van, hogy másnap kérik, üljünk le együtt, és beszéljük át újra. Biztosan nem ugyanaz a kommunikáció, amikor ott vagyunk, és amikor nem. De ez a fejlődés lehetőségét is magában hordozza. Mert nekik úgy kell elmondani másnap, mi a gond, hogy mi megértsük, és elfogadjuk azt is, ahogy elmondják. És ezt egyre többször alkalmazzuk a konfliktusok feloldásában is. Ahol mi nem igazságtevőként vagyunk jelen. Nem ez a szerepünk. Hanem a képessé tevés. És azt már látom, hihetetlenül fejlődnek abban, hogyan kommunikálják a problémáikat a többségi társadalom, akár mi, de az intézményrendszer felé is. Ha ott vagyunk, általában nincs indulat. Egyre pontosabb kérdéseik vannak, és próbálják megérteni a válaszokat. Ha nem vagyunk ott, még mindig gyakori a kiabálás, elszabaduló érzelmekkel, aminek a vége gyakran káromkodás, fenyegetőzés. De már azt is tudom, ez gyakran a másik oldal kommunikációjából is ered. Igen, a másik oldaléból. Ahol hiányzik a megértés, ahol csak a hibáztatás van, a tudásbeli különbség érzékeltetése, ami egészen a megalázásig megy. Az ezt sugalló félmondatok, a metakommunikáció persze a tehetetlenségből, az eszköztelenségből is ered. Amiben ugyanúgy megvan a rendszer felelőssége, mint az egyéné. Azért azon el kellene gondolkozni, miért van az, hogy az egyik viselkedési minta pozitívan hat, a másik meg olaj a tűzre? Hogy az egyik személy iránt elfogadóak, a másikat meg a pokolba kívánják? Vajon lehet-e a hatalmi pozícióból csuklóból gyakorolt napi rutinból tartós változást előidézni? Lehet -e megbízni abban, akiből csak a fölérendelt hatalom szava szól? Nemrég mesélte egy asszony, hogy egy ellenőrző látogatásnál a hivatalnok a tűzhelyen melegedő lábasra bökött: „Csak nem dögöt főz?” – kérdezte. Hát, ez nem egy bizalomépítő beszélgetés kezdete volt. A mondat közösségben levő utóélete pedig csak fokozta az elutasítást annak a személynek az irányában, akinek pedig a munkájában jelentős preventív feladatok is vannak. Sokat kell dolgoznunk azon, hogy ez után a mondat után a közösség együttműködő legyen vele.
Azt hiszem, a bizalom nélküli hatások elvesznek. A hatalom kényszere nem okoz tartós változást. A kommunikáció nagyon fontos eleme a munkánknak. A kommunikáció velük, róluk, értük. A kommunikáció, amit tanulnunk kell. Mindannyiunknak. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/06/22/423-kommunikacio/
424. KÖZMUNKAPROGRAM, MÁS SZEMSZÖGBŐL 2014. június 28. Most egy program keretében több településen ülünk össze az intézményrendszer azon képviselőivel, akiknek dolguk van a társadalom perifériáján élőkkel. Nagyon érdekes megfigyelni a problémafelvetésekben az általános és az egyedi jellemzőket, és a viszonyulásokat is. Most a legtöbb helyen a problémák feltérképezésénél és csoportosításánál tartunk. Összeszedjük azokat, ami nehezíti a megoldást, a hatások beépülését. Mindent felírunk, lakhatás, képzetlenség, motiválatlanság, identitástudat szintje, közösség széthúzása, stb… A gondok jó része azonos mindenhol, de vannak településpecifikus jegyek is, pl. teljesen más annak a falunak a problématérképe, ahol nincsenek betelepülő roma családok, hanem mindenki őslakos, és más, ahol ez sok, más értékrenddel, állandó mozgással, gyakran a kriminalizálódási szintet is emelve, újra és újra próbára téve az amúgy is szétesett közösségeket. Aztán megpróbálunk csoportosítani: mi az, amire az államnak van hatása, ott kellene a megoldás érdekében beavatkozni , mi az, ami a helyi intézményrendszerhez kapcsolódik, és végül mi az, ami a roma családokhoz, közösséghez. Nyilván ott tudunk majd továbblépni, ami az utóbbi kettőhöz tartozik, ott körvonalazódnak a program szempontjából fontos beavatkozási pontok. Érdekes tapasztalások vannak több helyen az állami feladatvállalás, és a közmunka vonatkozásában is. Több helyen megfogalmazták, hogy a segítő beavatkozások gyakran visszafejlesztik az önállóságot, a tenni akarást, volt, ahol „túlgondozásnak” határozták ezt meg, máshol szándékolt tehetetlenségnek, de az biztos, hogy a megoldás mástól várása erős. Próbáltam összevetni a felvetéseket, és más térségekből is tapasztalatot szerezni erről. A munka iránti motiváltság boncolgatása gondolkodtatott el leginkább. Főleg, a közmunkaprogramok hatásával kapcsolatos vélemények. A központi üzenet az ugye, hogy munkát adni segély helyett, munkára motiválni, visszavezetni a munka világába, stb. Amikor még nem volt ilyen tömeges, településenként csak páran kerültek be, akkor még jobban törték magukat. Akiknek nem sikerült, az próbált munkát keresni. Alkalmit persze, mert más nincs, élni pedig kell, az meg pénz nélkül nehéz. Akik meg bekerültek, örültek, hiszen megszakadni nem kellett, és amíg tartott a behívás, addig biztos jövedelem volt. Aztán, hogy a behívás tömegesebb lett, sőt, hallani, hogy előbb-utóbb mindenkire sor kerül, nem is négy órában már, hanem nyolcban, előre beosztva, kiszámíthatóan, ez alapvetően meghatározott mindent. Nem vonzó már kőműves mellé elmenni dolgozni, vagy napszámba, hiszen alig kínálnak többet, mint a közmunkán, és míg ott keményen dolgozni kell, itt, a közmunkán azért könnyebb. Itt nem hajtják annyira őket, van, ahol inkább a művelendő földterületet adják oda, nincs munkaidőhöz kötve az elvégzése a teendőknek, alakíthatja az illető a saját és családja életritmusához. Végül is jó megoldás ez is, a munka legyen elvégezve, az a lényeg.
Szóval, inkább kivárnak, kibírják, amíg rájuk kerül a sor, mintsem, hogy munkát keressenek. Igen, ez sok helyen gond, ez az „elég ez”, „minek többet” szemlélet az iskolákban is, nyilván ha otthon ez van, mitől lenne motiváltabb bármilyen nagyobb erőfeszítésre a gyerek. Jó a kettes is. Kit érdekel? Jó a közmunka is. Ott nem kell megszakadni…és ennyiért elég az a pénz. Ritka, hogy elküldenek valakit, legfeljebb, ha lop, vagy ittas, a gyenge teljesítmény itt bocsánatos. És ott van már a hatás a gyerekekben is, hiszen a közmunkáért nem kell tanulni. Oda mindenkit tutira felvesznek. „Majd megyek én is”- mondja a nagyfiú – „várom majd, hogy behívjanak. Addig meg kihúzom valahogy.” És ezt az egészet erősíti még a nagy központosítás üzenete, az állam majd megoldja, meg, mindent, a közmunkát is, központilag, onnan irányítva megy minden, még a szúnyogirtás is, az önkormányzatok arra is képtelenek voltak, mint az oktatás megszervezésére, de onnan, az államtól, „fentről” minden meg lesz oldva, senkit sem hagynak az út szélén, stb. De ez közben valami olyanná kezd válni, ami nem a hőn áhított cél fele visz. Nem a munka iránt motivált közösség felé. Nyilván elcsúszott valami. Mert a célt nem vitatja senki, de kérdés, hogy vajon így betöltheti – e feladatát? Jelezte ezt már sok minden, az elejétől. Hogy pusztán a lehetőségnyújtás nem elég. Amikor eltűntek a szerszámok, felügyelő kellett melléjük, állandó cirkuszokkal, hogy ne lógjanak, meg ugye a viták is, hogy miért nem lehet hazavinni a megtermelt zöldséget annak, aki abban dolgozik. És hiába minden pozitív kommunikáció róla, közelről nézve nyilvánvalóan gondok vannak, van, aki bevallja, van, aki nem. Többnyire persze mindenki azt kommunikálja, hogy nincs gond, a közmunka találmánya csodálatos, maga a kiút. Biztosan vannak persze sokan, akikre pozitívan hat. De sokan vannak olyanok is, akikre semmilyen hatással nincs. Megint megerősítette bennem ez a tapasztalat, hogy fejlesztő segítségnyújtás kell. Nem elég bábként tenni őket ide-oda. A fejekben is meg kell próbálni elindítani valami változást. És erre talán nem elég ennyi, hogy itt a kapa, és ezt a 2 sor hagymát kapáld ma meg. És az sem megoldás, ha rájuk toljuk: lám itt a lehetőség, de nem képesek megfelelően élni ezzel sem. Ha nem értékelik munkahelyként, felelősséggel, jövőképpel ezt az egészet, akkor ez egy látszatmunka lesz, minimális erőfeszítéssel, és a hatása abban a pillanatban szertefoszlik, amint az időtartama lejárt. És az ebben szocializálódó családok sem lesznek képesek kitörni a nyomorúság ördögi köréből, és nem tudnak mást átörökíteni sem, csak azt, amiben most élnek. Amiben csak a közmunkára várás képessége erősödik. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/06/28/424-kozmunkaprogram-mas-szemszogbol/
425. AZ IDENTITÁS FURCSASÁGAI 2014. július 06. Amikor egy-egy faluban próbálunk problématérképet készíteni, hogy megértsük a helyzetet, megtaláljuk a beavatkozási pontokat, meglássuk, mire van szükség, mire van hatás az állami rendszerből és mire nincs, sok területről kell információt szerezni. Mivel a közösségfejlesztés, a közösség „képessé tevése” a célunk, természetes, hogy egyaránt fontos nekünk a roma közösség, és a falu közössége is. Fontos, hogy értsük, mennyire állnak szemben egymással a romák és nem romák, mi a konfliktusok oka, és hogy kezelik azt, milyen a kommunikáció, stb. Persze próbálunk arról is információt szerezni, melyik roma csoportba tartoznak az ott élők, vannak-e ebből konfliktusok, mennyire alkotnak közösséget, mennyire tartják a hagyományaikat. A kép nagyon sokféle. Van, ahol tudják, melyik család a romungro, melyik az oláh cigány. Vannak helyek, ahol a családon belül is használják még a nyelvet. A hagyományokból többnyire a virrasztalás maradt meg, pár más temetkezési szokással együtt. Van, ahol már ez sem. Néhol az újszülöttekhez kötnek még érdekes szokásokat, és többnyire emlegetnek még öregeket, akik a roma hagyományok terén sokat tudtak, de a fiatalok már az ő nevükre sem emlékeznek. A tánc többnyire megvan, de az autentikus cigányzenét a szegregátumokban már sok helyen lenyomta a mulatós és popzene, és a táncban is, legalábbis a lányok részéről, a hastánc teret hódítani látszik. Ezt már mind régóta látjuk, tudjuk, talán már írtam is erről, most nem is ezen ütköztem meg, sokkal inkább magán az identitáshoz való viszonyon. Eleve ott van az, hogy ki a cigány? Furcsa, hogy hányan vállalják hivatalosan, és milyen ez a szám valójában. Elég markáns különbségek vannak a KSH adatok és a valós kép között. Leginkább azok „ingadoznak”, ahol vegyes házasság, vagy kapcsolat alkotja a család alapját, vagy, ahol a rasszjegyek kevésbé látszanak. És sokan vannak, akik asszimilálódtak, és sértésnek is veszik, ha valaki cigánynak tekinti őket. Pedig a közösség tudja, hogy azok. De ők nem vállalják. Mondjuk ezt teljesen megértem, az élet minden területén bebizonyosodott már számukra, nem előny, ha valaki nyíltan vállalja, hogy cigány. Ha le tudja tagadni, mindenhol jobban jár. Furcsa azonban, hogy akik vállalják a cigányságukat, azok közül sokan nincsenek tisztában azzal, hogy romungrók, vagy oláh cigányok-e? Több faluban volt vita, mikor rákérdeztem, és hamar lejött, hogy fogalmuk sincs arról, hogy vannak a cigányságon belül különféle csoportok. Ami miatt ez érdekes nekem, az, hogy lehet-e akkor közösségszervező elem a roma identitás? Ha maga a közösség sincs tisztában vele, és különösebben nem is érdekli ez… Nyilvánvaló, hogy a kultúra terén a legegyszerűbb az értékfelmutatás, az identitás pozitív megélése, az elfogadás elindítása. Hiszen a cigányzene, ének és tánc lenyűgöző értékeit a többségi társadalom is könnyen elfogadja. De hol van ez a kultúra? Messze a szegregátumoktól, megvan, nyilvánvalóan, nemzetközi szinten is, de hatása vajon elér-e idáig? Ki hívja fel a figyelmüket erre? Ki emeli be ezt az értéket az ott élők tudatába? Ki épít rá, teszi mintává, felfűzve rá sok láncszemet a pozitív jövőkép felé?
Vagy ennyinek kellene lennie? Egy szűk réteg a romákon belül, akik a kultúra és a művészetek terén kimagaslanak? Ez elég a roma identitáshoz mindenki számára? Azok a romák, akik nem tudják, mi a dzsessz, azok tudnak-e építkezni Szakcsi Lakatos Béla, vagy Babos Gyula identitásából? Van falu, ahol a romák nagy száma miatt az iskolában roma nemzetiségi oktatás folyik. A roma gyerekeknek tanítják a lovari nyelvet, ott, ahol a faluban nem beszéli senki. A meséket, dalokat, táncokat, melyek nem ennek a faluközösségnek a sajátjai. És mindezt közvetíti, ha tetszik, szervezi az identitást a többségi társadalom intézménye, az óvoda, és iskola. Nem roma pedagógusokkal. Persze az oka egyszerű: ha nemzetiségi az iskola, kedvezőbbek a fenntartás lehetőségei. De jól van ez így? Jól van az, hogy a többség építi a kisebbség identitástudatát? Nem cigányként, szakirodalom alapján? És ők vajon hogy tudnak majd túllépni a kultúra adta biztos kapaszkodókon, és többségi tudásból továbbépíteni a roma identitást? Ami már nem közvetlenül a kultúrához kötődik, azt ezek az intézmények fontosnak érzik-e? Attól tartok, nem nagyon…Azt már ugyanis biztosan tudom, hogy a mi, vagyis a nem cigányok tudása, ehhez nem elég. Ehhez az ő tudásuk kell. De ahol nincs meg ez a tudás? Ott ki és honnan varázsolja elő? Igen, azt mondom én is, hogy segíteni kell ott, ahol nem képesek magukat megszervezni. De ezen az identitásfejlesztésen azért elgondolkodtam. Mert a magyar identitás fejlesztésére sokat áldoznak manapság központilag is. Már lassan ciki, ha nem rovásírással van felírva az iskola neve. Az oktatásban rengeteg szálon erősítik a nemzeti tudatot, az összetartozást, az irodalomórától a határon túli kirándulásokig. Ez az identitás mindig pozitív üzenetű. A cigány identitás nem az. A szegregátumokban csak egy biztos: ott zömében cigányok élnek. Szétesett közösségekben. Amit valahogy újra kellene szervezni. Képessé tenni őket arra, hogy magukat megszervezzék. De ne mi szervezzük meg őket! Mert az egy torz, alárendelt közösség lesz. Egy végrehajtó. Egy kussoló. Mert mi, ma, a többségi társadalomban, nem tudunk mások lenni. A közös többségi üzenet ez, hiába vannak helyi próbálkozások. A nagy képet nem tudjuk áttörni. A szegregált oktatástól a közmunkáig, mindenhol ez jön át. Különben lehet, nekünk is kellene egy identitásfejlesztés. Mert lassan már bennünk is zavarossá válik minden, és mi sem leszünk képesek magunkat megszervezni, csak úgy, ahogy azt előírják nekünk. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/07/06/425-az-identitas-furcsasagai/
426. AKIT SENKI SEM SIRAT 2014. július 12., Vannak szomorú sorsok, a szegregátumokban túl sok is, az ember, mikor naponta találkozik velük, sokszor már nem is gondol bele, milyen életek vannak. Valahogy olyan szükségszerűen simul bele a nyomorúságba gyerek, öreg, beteg …. aztán, amikor bekövetkezik az utolsó lépés, már nem lehet nem belegondolni. Hogy miféle élet volt az, miféle élethelyzetekkel, és aki eltávozott, milyen nyomot hagy maga után. Számomra a legborzasztóbb azt átélni, amikor azt látom, hogy semmit. Pedig egy élet volt ez is, családból indult, neki is volt édesanyja, aki dédelgette, volt gyerek, járt iskolába, volt fiatal, majd felnőtt, voltak barátai, szerelmei, munkatársai, és most itt van, meghalt, és nem hiányzik senkinek. Pár év, és a sírját benövi a fű, elkorhad a fejfa, és senki sem fog emlékezni rá, hogy volt, hogy létezett. Akkor kerültünk kapcsolatba vele, mikor megkezdtük a munkát a szegregátumban. Ő már régóta itt élt. A furcsán, idegenül hangzó név jelezte, messziről érkezhetett. Nem ő volt az egyetlen, aki elmagányosodva másokhoz szegődött, kosztért, kvártélyért dolgozva, ez a vidéki hajléktalanság, mondhatnánk, csicska-sors, de itt a kényszer nem kívülről jön, hanem az élethelyzetből, a nyomorúságból. Akkor figyeltünk fel rá, amikor épp elköltözött egy családtól, egy komfort nélküli házba, nagyon nyomorúságos körülmények közé, jövedelme nem nagyon volt, kevéske nyugdíjára már korábban kezességet vállalt valakiknek, és a maradékról sem lehetett tudni, ki költötte el. Segítettük hát őt is, amivel tudtuk, élelemmel, gyertyával, szemüveggel, ruhafélével. Végtelenül hálás volt mindenért. A jó szóért is. Aztán lett lakó is ott, egy fiatal család, gyerekek is, egy pillanatra úgy tűnt, velük jó helye lesz az öregnek, segítettünk hát a villanyórában, berendezésben, akkor a család is együttműködőnek tűnt, aztán kiderült, ez csak addig szólt, míg meg nem szerezték, amit akartak. Hamar kitelt az öregnek is, kiszorult a sufniba, ahol télen fűtés sem volt, és, bár sosem panaszkodott, láttuk, mennyit dolgozik, tudtuk, nincs ott jó helyen. Újabb költözés, egy másik villany nélküli házba, majd egy családhoz, ahol nem nagyon volt hely, és ott is sokat kellett dolgoznia. Amikor a faluban utoljára beszéltem vele, épp tűzrevalót talicskázott. Megállítottam. Elhanyagolt volt, fáradt, nyomorult. Kérdeztem, ott jobb-e? Letámasztotta a talicskát, rám nézett, hallgatott. Nem akart semmit sem mondani. Meg nem is nagyon tudott mit. Mit tegyen? Hova menjen? Hiába kérdezte volna, választ én sem tudtam volna adni. Néztük hát egymást, csendben, szeretettel. Majd hirtelen odahajolt hozzám, megölelt, és szó nélkül továbbindult. Ilyen volt mindig. Sosem panaszkodott senkire, elfogadta az életet, ahogy volt, a kitaszított helyzetével, a kihasználásával. Nem volt ereje másra.
Aztán agyvérzést kapott. Mentünk hozzá a kórházba, nagyon rosszul volt, félrebeszélt, azt gondoltuk, már nem épül fel. Aztán jobban lett. Nem tudtuk, mi legyen vele. Állandó ápolást igényelt, és tudtuk, ezt sehol nem kaphatja meg. A kórház segítőkész volt, megegyeztünk, hogy, bár a költségeket csak töredékében tudja fedezni a kis nyugdíja, de maradhat bent. Látogattuk néha, vittünk neki ezt-azt, boldog volt és hálás, hízott kicsit, tréfálkozott, és már járókeret nélkül is tudott járni. Már arról beszéltünk a kórház szociális gondozójával, hogy talán egy idős-otthonban lehetne neki helyet keresni. Az iskolaév végi hajtás minket is elsodort. Aztán jött a telefon a kórházból, hogy újabb agyvérzés után elhunyt. Nekünk szóltak, mi voltunk megadva hozzátartozóként, az alapítvány. Szóltak, hogy intézhetjük a temetést. Nyilvánvaló volt, hogy szociális temetés lesz, az önkormányzat gyakorlott már ebben, ők egyeztettek a temetkezési vállalkozóval, és ami ebbe belefért, azt intézték velük. Kérdezték tőlünk, van-e ruhája, amibe felöltöztetik, mondtuk, nincs, de viszünk szívesen valamit az adományokból. Mondták, nem kell akkor, megoldják ők. Aztán, ahogy hallom, mégsem történt semmi, az öreg nem kapott megfelelő ruhát a dísztelen furnérkoporsóba. Sajnálom, hogy nem tudtuk. A szociális temetéshez nem jár búcsúztatás, azt külön kell intézni, finanszírozni. A búcsúztatásra az egyházat kértük, segítőkészek voltak ők is. Magát a temetési szertartást ingyen nyújtja az egyház, itt az emberek zöme református, nem tudom, milyen vallású volt az öreg, vallásos volt-e egyáltalán. A harangozás, az pénzbe kerül, azt vállalta az alapítvány. A búcsúztatáshoz szükséges információk nagyon szűkre szabottak voltak. A halotti anyakönyvi kivonatból tudtuk, hol született, mikor. Ahol utoljára lakott, ott tudták, sokáig Pesten élt. Erre emlékeztem én is, mikor egyszer a tb. kártyája felől érdeklődtem, emlékszem, mondta, dolgozott is a fővárosban, majd másfele is, de már nem emlékeztem, mit, és hol. Volt talán egy élettársa, és egy gyereke is, de senki sem látta őket sosem. Azt tudták a faluban, hogy volt egy bátyja valahol, mert néha elment, halottak napja körül, kis műanyagkoszorúval, mondta, megy a „bratyóhoz” is. Ennél többet nem tudtunk összeszedni róla. A fiatal pap szépen búcsúztatta. A bevezető szöveg, amiben szokás szerint végtisztességtevő gyülekezetnek nevezett bennünket, most kissé nevetségesen hangzott, hiszen a kis ravatalozóban alig páran álltunk, a két család, ahol lakott, és még hárman a faluból, meg mi. Az eső vigasztalanul esett, a beszéd után vártuk, hátha eláll, aztán a sírásók úgy döntöttek, nincs mire várni. A zuhogó esőben elhantolták, a rögök hangosan dübögve hulltak alá, a szociális temetéshez nem jár semmi extra, a paplan sem, amit ilyenkor a koporsóra terítenek, hogy a hozzátartozók lelkét ne fájdítsa tovább a semmihez sem hasonlítható hang. Rákerült a pár koszorú, nem fedte be a sírhant harmadát sem. Nem voltak rokonok, barátok, akik virágot hoztak volna, akik emlékeztek volna rá, akiknek fontos lett volna. Ennyi volt egy élet. Sok hasonló sorssal találkozunk. Sokan élnek így. Akiket nem sirat el senki. Akiknek az élete csak úgy eltelik, és, bár ők is kötődnek ezer szállal embertársaikhoz, öregkorukra nekik csak a magány és a nyomorúság jut. És lassan természetesnek vesszük ezt is. Mintha ez így jó lenne. Rántunk egyet a vállunkon: ő tehet róla, hogy egyedül maradt. Azt hiszem, egy társadalomról az is sokat elárul, hogy bánik az öregekkel. Főleg az elszegényedett öregekkel. Az elmagányosodottakkal, a becsapottakkal, a kihasználtakkal.
Imre bácsi 74 évet élt. Nyugodjék békében. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/07/12/426-akit-senki-sem-sirat/
427. KÜLÖN PROTOKOLL 2014. július 20. Nemrég egy beszélgetésen voltam. Nőkről beszélgettünk, egészségügyről, mélyszegénységről, babavárásról, romákról. Nagyon érdekes volt több szempontból is látni ugyanazt, más társadalmi közegekben, hol a hivatali rendszer, hol a személyes élethelyzetek felől. Volt a beszélgetőtársaim között egy kedves roma hölgy is, ő volt, aki romaként szólt hozzá, azt a tudást beemelve a beszélgetésbe, amit-ahogy én is mondom sokszor- csak ők tudhatnak. Fontos tudás, hogy pontosan lássuk mindannyian a helyzetet. Egy mondata azonban elgondolkodtatott. Főleg azért, mert már mástól is hallottam, szintén roma szakembertől, szintén ezen a területen dolgozótól. Szóval, hogy kellene külön protokoll, képzés az egészségügyben, a velük való megfelelő foglalkozás kialakítására. Fontos ez a másság kezelése szempontjából. És jelzi azt is, mennyire tisztázatlan kérdések vannak még mindig a téma körül. Miközben a rendszer a megoldásokról beszél, még az alap meghatározások, viszonyulások sem tiszták. Persze nehéz látni, mit ad a tradíció, és mit a szocializáció, a szegénység hozzá ehhez az egészhez. Nekem úgy tűnik, sok esetben összekavarodnak a dolgok. Előtte is elgondolkodtam már kicsit, amikor a szemérmességről beszélt. Hogy a roma nők még a bokájukat sem tartják illendőnek láttatni. És ezt a nőgyógyászaton tudniuk kell a dolgozóknak, hogy megfelelően reagáljanak erre. Nem tudtam elhessegetni magamtól roma tanítványaim facebook fotóit, néhol az anyákét is, ahol pózolva fotózzák magukat, hát, hogy finoman fogalmazzak, nem túl szégyenlősen….(És persze az is eszembe jutott, hogy melyik nő nem szégyenlős a nőgyógyásznál?) Vagy, ahol én vagyok, ott mások a romák? Nem lehet, hogy mesterségesen tartunk fent valamit, ami már nincs is, vagy legalábbis nem általános? Az általánosítás egyetlen területen sem jó…nem szabadna úgy gondolkodnunk, mintha mindenhol tradicionális roma közösségek lennének. Aztán, mikor mondta, hogy kellene talán egy protokoll, külön, nekik, már szóltam is. Mert azt gondolom, ez nem jó vonal. Megéltem a romapedagógiák időszakát, amikor külön tanították a pedagógusoknak, hogy a roma gyerekekre más módszertan kell. Aztán ez megszűnt, szerencsére, mert felismerték a személyre szabott fejlesztés fontosságát, amiben teljesen mindegy, hogy szlovák, német, arab, kínai, vagy roma az illető. Igaz, azóta is jelen van a szegregált oktatás, ami, ki tudja, talán épp ebből az ideológiából lett megerősödve. Nem hiszem, hogy az egészségügyben kellene ilyen protokoll. És, bár elfogadom, hogy biztosan vannak olyan zárt roma közösségek, ahol a hagyományok még ennyire erősen szabályozzák az életet, de a roma családok többségében már nincs meg ez a vonal, a mai lányok, asszonyok már szemmel láthatóan nem ezek szerint élnek, öltözködnek. Ha lenne ilyen, akkor igazolná- ugyanúgy, mint az iskolában- hogy igenis kell a külön kórterem, hogy megfelelőbben tudjanak majd velük külön foglalkozni a külön szakemberek,
vagy kell majd a külön kórházi osztály is. Ki tudja, meddig menne el a jó szándékból született ideológia? Persze nem azt mondom, hogy nem kell érteni a problémát. De azt hiszem, egy jó szakember, aki emberekkel foglalkozik, meg kell, hogy találja a megfelelő hangot. Az egyénre szabott hangot. Kell, hogy tudása legyen erről, amiben a másság kezelése is benne van. Hiszen mindenki más…más tudással, kommunikációval, szocializációval, élethelyzetekkel. A rugalmasság, a nyitottság mindenhol alapvető ezeken a területeken. És persze nem elhanyagolható elem az sem, hogy képessé kell tenni a másik oldalt is a megfelelő kapcsolatra, kommunikációra. Aztán, ahogy erről vitatkoztunk, jött az egyik résztvevőtől egy másik nézőpont is. Hogy a hivatali szemlélet protokollszervezésű, és a bánásmód jobban, hamarabb átmegy, ha nem a személyek elhivatottságára bízzuk, hanem pontról pontra végrehajtandó előírásokra. Azt kell, hogy mondjam, látva a hivatalok működését, ezt az álláspontot is figyelembe kell venni. Hogy a hivatal is átörökít valamit a működésében, ami gátja lehet a változásnak. De mégis úgy érzem, látva a közhangulatot, és hallgatva egy másik hasonló beszélgetésen egy kórházi főorvos borzongatóan kirekesztő és általánosító álláspontját, talán nagyobb veszély lenne a velük való foglalkozásra előírt külön protokoll. Mert igazolva látná sok velük foglalkozó szakember az elkülönítés, a másként foglalkozás szükségességét, és ez nem az integrációt, hanem a szegregációt erősítené. És az most úgyis erősebb. Kár lenne tovább dolgozni azon, hogy még nagyobb hangsúlyt kapjon. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/07/20/427-kulon-protokoll/
428. TÁBOROK, KIRÁNDULÁSOK 2014. július 27. A nyár különösen fontos a gyerekekkel végzett munkánkban. Évek óta tartó következetes munkával elértük, hogy fontos lett számukra a nyári tábor. Motiváló. Lehetőség egy olyan élményre, amiért érdemes küzdeni. Olyan, amit ők, a szegregátumból sosem érnének el. Most már értik, elhiszik, tudják, hogy akik igyekeznek a tanulásban, nem buknak meg, és a család is együttműködő, azoknak ez a lehetőség elérhető. Megértették, hogy csak rajtuk múlik. Az Erzsébet táborok lehetősége nem ér el ide. A kapcsolatrendszerünkben levő mélyszegénységben élő gyerekek közül egyet sem látok ott. És mivel őket többszörös munka egy táborba eljuttatni, hiszen nincsenek meg a családban az utazás máshol természetes kellékei sem, ráadásul nehezebben is viselik a távollétet, több a konfliktushelyzet velük kapcsolatban, így aztán senki sem tapos a lehetőségért, hogy a halmozottan hátrányos helyzetűeket táboroztassa. Töredékük jut el valahova. Az elején a szülők még nem akarták engedni őket, ma már azon van a vita, ki marad otthon. Emlékszem, mikor május végén megdicsértem egy fiút, a javuló tanulmányi eredményéért, rám nézett, és azt mondta: „Tetszik tudni, én akarok menni a táborba….nem akarom, hogy a rossz jegyek miatt ne mehessek…”. És eszembe jut most a lány is, aki egész tanévben viselte csuklóján a kis feliratos szalagot, amit a tavaly nyári táborban tettek a kezükre. Persze nekünk sem menne, segítők nélkül. Az idén is több felajánlást, támogatást kaptunk. Volt, ahova két gyerek ment, volt ahova negyven. Itthon, és külföldön is nyaralhattak és nyaralhatnak az igazgyöngyös gyerekek. Akik már évek óta velünk jönnek, ott már nem kell a családdal a bizalmi kapcsolatot kialakítani. Ahol új ez a terület, ott még ez nagy munka. És amikor már mindenki motivált, szülő és gyerek is, akkor sem áll meg még ez a része. Mert aki nincs ilyen helyzethez szokva, az nehezen viseli. Főleg az estéket. Nehéz megtalálni az optimális arányt a hazatelefonálások adta megnyugtatás, vagy a figyelemelterelés között. És persze az otthoniak is aggódnak, vigyázni kell, hogy a pillanatnyi honvágy, vagy konfliktus okozta elkeseredés, ami öt perc múlva már sehol sincs, nehogy azt mutassa az otthoniaknak, hogy nincs jó helyen a gyerek. A táborban állandóan irányítani kell a figyelmüket az élményre, elkülönítve a lényeges és lényegtelen elemeket, mert otthon nem alakult ki bennük az efféle látásmód. Figyelni és segíteni a kommunikációt a tábor más gyerekeivel, no meg persze egymás között is. És persze tanítani az étkezési szabályokat, a fürdést is, mindent. Figyelni, hogy megszáradnak-e a törülközők, és nem hagyják-e a zuhanyzóban a tusfürdőt. Mert ez is teljesen új nekik. Ettek-e rendesen, ittak-e eleget, voltak-e a WC-n, nem vesztek-e össze valakivel. A kísérőtanárok számára ez megfeszített, 24 órás munka.
És ott van a másik oldal, a segítők oldala is. Ez legalább annyira bonyolult, mint a segítetteké. Mert nem mindenki érti igazán, mi ez az egész. A szándékuk mindig tiszta, de a szerep, a segítő szerepe nagy csapda. És nehéz megóvni őket annak negatív hatásaitól. Egyrészt, mert, mint erről írtam is már, azt gondolják, elég ezt a lehetőséget nyújtani, és pár óra alatt áthidalható az a hatalmas szociokulturális szakadék, ami köztük van. Hogy majd lesz egy csapásra érdeklődés a múzeumok iránt, és este élvezni fogják a felolvasást, amiben sosem volt részük. Hogyha egészséges ételeket kínálnak nekik, ők örömmel vetik rá magukat arra, amit sosem kóstoltak. Hogy a nagyok nem cigiznek majd, hiszen az káros az egészségre. Hogy szépen beszélnek majd, és csillogó szemmel szívnak magukba mindent, hiszen ez, amit ott láthatnak, megtapasztalhatnak, otthon nincs. Sokan azt hiszik, a halmozottan hátrányos helyzetűek támogatása ma regényekbe, filmekbe illő szegénység felé fordulás, ahol a segítő szerep szent, és a segítő személy gyors és látványos visszacsatolásokra számíthat. Ahol minden jó szándék táptalajra hull, és csak ennyi az egész, varázsütésre megváltozik minden. Sokan ezt szeretnék átélni, ha nem is tudatosan. Pedig ez nem így van. Itt meg kell tanulni örülni is, megköszönni is, hálásnak lenni is, és sokaknak nincs türelme kivárni, amíg a kapcsolat ilyen szintre jut. Hamarabb szeretnék érezni, hogy ők jók, jót tesznek, megértenek, jóságosak, sokan szinte csak magukat látják a folyamatban, az ő szerepüket, hatásukat, és ez túlnő azon, hogy lehetőséget adjanak a másik helyzetének a megértésére. Csalódottak, mert nem úgy köszönik meg, ahogy ők azt elképzelték, nem úgy örülnek, ahogy ők azt elvárták, nem tűnnek elég hálásnak, pedig szerintük kellene, és egyáltalán nem olyanok, mint amit ők gondoltak róluk. Időt, pénzt és energiát fektettek bele, és a végén csalódottak. „Minek kellett ez nekem?” – kérdezik maguktól. „Hát normális vagyok én, hogy felvállalok ilyesmit?!” Próbálunk persze mindenkit felkészíteni. Megbeszélni a programokat, ételeket, szokásokat, hiányosságokat. Ha ott vagyunk, tudjuk segíteni a helyzetet mindkét oldalon. Nehezebb, ha valaki azt gondolja, megy neki egyedül is. Sok idő előtti visszahozást megéltünk már. A legrosszabb, hogy ilyenkor a gyerek nem érti. Nem érti, mit kellett volna másképp. Várja, hogy majd újra mehet. És mi sem tudunk mit mondani neki, mert tudjuk, hogy csak olyan reakciókat mutatott, amit ilyen körülmények között szocializálódva mutathatott. Nem szándékosan volt passzív, udvariatlan, vagy figyelmetlen. Hanem azért, mert nem volt még ilyen szituációban. Úgy szeretném, ha ezt értené mindenki. Ha türelmesebben segítenének. Vagy legalább elfogadnák, hogy mi ezt egy kicsit jobban látjuk, értjük. Mert az élet sokkal bonyolultabbá vált, mint gondolnánk. Mi magunk is bonyolultak vagyunk. Keressük a szerepünket, helyünket ebben a megzavarodott világban. És próbálunk segíteni azoknak, akik még nálunk is bizonytalanabb helyzetben vannak. Ez pedig nem egyszerű. Senkinek. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/07/27/428-taborok-kirandulasok-2/
429. ÚTON A MUNKA ALAPÚ TÁRSADALOM FELÉ 2014. augusztus 03. A megoldáskeresés közben folyamatosan bővült az alapítvány által felvett területek száma, oktatás, lakhatás, egészségügy, önfenntartás, és persze sok más mellett a munkahelyteremtés is belekerült. Közösségi kert, kézműves projekt, asztalosműhely, önkéntes munka, munkaviszonyos alkalmazások kötődnek jelenleg nálunk ehhez. Küzdöttünk, nemcsak a munkahelyek létrehozásáért – mert egy szegregátum nem kelti fel a befektetők érdeklődését- hanem a munkamorál kialakításáért is. Mert akinek sosem volt bejelentett állása, annál komoly hiányok vannak ezen a területen. Kialakítottuk közösen a „valamit valamiért” elv mentén a segítségnyújtás rendszerét, ami kölcsönös, vagyis annak segítünk, aki nekünk is segít. Van lehetőség önkéntes munkára bőven, pl. a kertben zöldség és gyógynövény terem, és ott a biobrikett is. Nagy nehezen beemelődött az önkéntes munka fogalma, bár még mindig megbicsaklik néha a lendület. Megértettük, a lehetőségnyújtás sokuknak nem elég, e mellett még sok hatás, készségfejlesztés, tudásátadás kell, hogy a munka fogalma megfelelő tartalommal töltődjön meg. A legtöbb problémánk abból volt, hogy az emberekben és a közösségen belül sincs igazán felelősség a felvállalt munkáért, nem kapcsolódik hozzá értékteremtő tudat, távlati cél, a munka leginkább a munkaidő eltöltését jelenti számukra, annak hasznossága nem nagyon jelent meg náluk szempontként. Ebben persze sok felelősség van a részükről is, de ne feledjük, ez már nem az a generáció, aki munkaviszonyban szocializálódott. Nincs átörökített tudás erre vonatkozóan, az oktatás nem tett hozzá sokat, és a regnáló kormányok sem foglalkoztak különösebben azzal, mit gondol ez a réteg a munkáról. Minden lépésért keservesen meg kellett küzdenünk, mire összeállt a csapat, a rendszer, a feladatok, és a teljesítmények értékelése. Már nyár elején menetrendet írtunk a jelentkezőkről, hogy tervezhetővé váljon a munka az önkéntesekkel, egyenletes létszámmal. Próbáljuk konfliktusmentessé tenni a munkavégzést, ez szinte lehetetlen feladat egy ennyire szétesett közösségben, mindig van valaki, aki beszól a másiknak, és hamar áll a balhé. Persze menne gond nélkül, ha mindig ott lennénk, mi irányítanánk, szerveznénk, és a teljes munkaidő alatt felügyelnénk a munkát. De mi azt szeretnénk, hogy ők maguk legyenek képesek megszervezni magukat, értelmes és eredményes munkavégzéssel kitölteni a napot, amire természetesen még naponta visszacsatolást kapnak tőlünk. Szeretnénk, ha a közösségen belül lenne egy általuk működtetett, íratlan szabályrendszer, amiben világos, hogy családi konfliktust nem hozunk be a munkahelyre, hogy nem dézsmáljuk a szomszéd almáját, nem piszkáljuk a pszichiátriai beteget addig, míg ki nem akad, nem alázzuk, majd röhögjük ki a másikat, és nem ülünk 10 perc cigi szünet helyett két órát az árnyékban. Szóval, hogy az energia nélkülünk is a munkára irányuljon. Itt akkor bejön a következő nehéz elem, a főnökösködés. Hogy ki irányít, osztja ki a feladatokat, ki mondja, hogy ennyi volt a pihenés, most menjünk vissza dolgozni, ki veszi
észre, ha valami rosszul megy, ki szól rá a másikra. Próbáljuk úgy, hogy a munkaviszonyban dolgozó kollégáink felelnek egy-egy területért, ők irányítják az adott rész munkáját. De az ő munkáról alkotott képük sem egységes, és hiába a folyamatos beszélgetés, munkanapló-írás, fejlesztés, nincsenek egyformán a vezetői képességek birtokában, és az egymással való együttműködésben sem. Mindig próbáljuk jobban csinálni, személycserékkel is, és ha lassan is, de alakul a dolog. Ám most még nehezebbé vált minden. Amit eddig felépítettünk, úgy tűnik, nem egyezik a központi hatás üzenetével. Sőt, mintha egymás ellen dolgoznánk. Tavaly és előtte is, még csak páran vettek részt a közmunkában, tudtunk tervezni, szervezni, bár már akkor is éreztük, hogy a munkamorál, a teljesítmény kétféle, a munka nem egyet jelent nálunk és ott. Később ezt egyre inkább kimondták, emlékszem, mikor mi is pályázni akartunk egy fő érettségizett közfoglalkoztatására, mint civil szervezet, nem találtunk embert. Akit megkerestünk, azt mondta: ne haragudjunk, de inkább maradna a többiekkel a szemétszedésben, mert ott sokkal kevesebbet kell bent lenni, dolgozni, nálunk más az elvárás. Akkor csak elgondolkoztató volt ez, de most amikor szinte mindenki benne van a közmunkaprogramban, aki a kapcsolatrendszerünkben van, tömegesen kapjuk a kritikát: nem jól csináljuk, mert nálunk dolgozni kell, míg az önkormányzatoknál alig. És tényleg nem lehet összehasonlítani sem a munkaidőt, sem az erőfeszítést, sem az eredményességet. Ott azért a kevésért is megkapják a bért, nálunk meg dolgozni kell. És nem jönnek. Sem munkaviszonyban, sem önkéntesen. Minek, mikor úgyis megkapják a pénzt, ha reggel beírják a nevüket, kicsit töltik az időt, és aztán hazamennek?! Van település, ahol a reggeli aláírásért 5 km-t sétálnak be a központba, aztán vissza, közben felszednek két szemetet, és kész is a munkanap. Hogy ez baj? Hogy az önkormányzatoknak lenne a felelőssége rendet tartani? Ugyan, melyik polgármester kezd el cirkuszolni, szabályokat hozni, ellenőrizni a választások előtt? Most az számíthat több szavazatra, aki szemet huny. Aki elnézi, hogy minimális látszatmunkáért veszik fel a fizetést. És közben az a kommunikáció, hogy minden remekül megy, és a közmunka vezeti majd vissza a munka világába az embereket. Hogy rohamosan nő a foglalkoztatás a dübörgő gazdaságban. A döntéshozó pedig munka alapú társadalomról beszél. Csak ahogy haladunk, egyre inkább az látszik, ma kétféle munka körvonalazódik. A közmunka, mint állami látszatmunka, és a valós munkát takaró céges alkalmazások. De úgy tűnik, ez utóbbi vesztésre áll. És nem látni, mitől fordulnak meg a hatások. Lehet, akik a döntéseket meghozzák, azoknak meg kellene ismernie azoknak a munkavállalói képességeit, akikről döntenek. És akkor látnák, nem jó ez az út. És ez most nem türelem kérdése, hanem az irányé. Persze biztosan van, ahol megy, de az is biztos, hogy sok helyen nem fog megtérülni a befektetés. Vajon hogyan lehetne ezt megmérni? Az otthon ülésért nem fizetnek – mondják. Vajon a közmunka hozzáadott értéke országosan mennyivel több? Meddig lehet pumpálni a pénzt ebbe, így? És mi lesz utána? Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/08/03/429-uton-a-munka-alapu-tarsadalom-fele/
430. TÖLTEKEZÉS 2014. augusztus 09. Mindig megfogadom, hogy nyáron próbálok kicsit pihenni, töltekezni, de nem nagyon megy. Egyrészt, mert iszonyú elmaradásaim vannak beszámolókkal, hírlevelekkel, pályázati anyagokkal, amivel naponta foglalkozok ugyan, bízva, hogy egyszer csak utolérem magam, de ami előttem van, enyhén szólva frusztrál. Másrészt pedig, mert naponta felülírja a betervezetteket egy váratlan helyzet, egy látogató, vagy egy új pályázat, megkeresés, meghívás, amiből lehet valami továbblépési lehetőség is. A múltkor, amikor odaszólt nekem egy ismerős, kicsit negatív hangsúllyal egy boltban, hogy jó a pedagógusszabadság, ugye, még dühös is lettem. Aztán elengedtem az érzést, nem fogja érteni úgysem, hogy évek óta névleges a szabadságom, és nem telik el egyetlen nap sem úgy, hogy ne foglalkoznék a munkámmal. Az iskola a mostani bizonytalan rendszerben folyton foglakoztat, mi lesz szeptemberben, már jött egy levél, hogy a KLIK újratárgyalja a bérleti díjakat, kezdődik megint, és az ügyeleti nap sosem elég a felgyűlt dolgok elintézésére. A szociális rész pedig nem enged egyetlen perc lazítást sem, a nehezen megteremtett pozitív dolgokra folyamatos figyelem kell. Meg persze, a szegénység nem megy szabadságra, ott vannak továbbra is a krízishelyzetek, ezek aztán nem szünetelnek nyáron sem. Nyáron felváltva, ügyeleti rendszerben próbáljuk a napi teendőket biztosítani a kollégákkal, hogy legalább az ő szabadságukat valósan ki tudjuk adni. Persze nem panasz ez, nem kényszerít erre senki, saját döntés volt, hogy erre az útra léptem. És, bár nehéz ez az út, mégis úgy érzem, jó helyen vagyok. Akkor is, ha ennyi fronton kell küzdeni, azokkal is, akikért dolgozunk, ott, a szegregátumokban, meg azokkal is, akikkel az intézményekben, hivatalokban próbálkozunk, és persze, nem lehet elengedni azt sem, ami a működés ellehetetlenítésével mindig a létünket fenyegeti, vagyis az állami szintet. No meg persze ne hagyjam ki azokat sem, akik szélsőségesen és sztereotípiák mentén ítélkezve igyekeznek folyamatosan éreztetni: alapvetően rosszul látok mindent, és eljön még az ő idejük. A nyári napok nagy részét is a számítógép mellett töltöm, mellettem a telefon, a változás annyi, hogy mindezt itthon teszem, hiszen szabadságon vagyok. Közben kicsit többet nézem, olvasom a híreket, ami nem tölt el túlzottan jó érzésekkel. Néha pedig kimegyek a faluba, töltekezni, beszélgetni kicsit, felnőttel és gyerekkel, hogy lássam, érezzem, mindaz, amiért dolgozok, létező, működő, a gondok ellenére is. Kimenetem hát most is, semmi különös feladat nincs, az ügyeletes kolléga rendezi a teendőket, csak egy átlagos nap van, de úgy érzem, most szükségem van erre. A kertben dolgoznak páran, körömvirágot szednek a napsütésben, szép a kert, van bőven zöldség, krumpli, a máriatövis már egyszer learatva, az articsóka valószínűtlenül nagy levelei is erre várnak. Még csak bemutatókertek ezek, ezután tudjuk majd pontosan átgondolni, melyiket fogjuk jövőre bevállalni, melyik képes a kertünkben a legtöbb hasznot adni.
Megy a brikett-készítés is, az eddigi vezető felmondása némi zavart okozott, de most már megvan az utódja, és az önkéntesekkel dolgozik rendben. Sajnáltuk őt is, aki felmondott, családi konfliktus állt a háttérben, amit nem tudott kezelni, megoldani, jobbnak látta így, mi pedig elfogadtuk, hiszen ebbe nem szólhatunk bele. Az új brigádvezető mutatja a száradó briketteket, nagyon nekilendültek, a papírkészletünk vészesen megfogyatkozott, fogalmam sincs, honnan tudok szerezni a további munkához. Az asztalosműhely most zárva, a két munkatárs most a központunkban dolgozik, a raktárépületünket javítják, hogy az adományokat rendszerezve tudjuk tárolni. Az egyetemisták most nincsenek itt, hétfőn jönnek újra, a gyerekek nagy örömére. Az egyik szobában most felnőttoktatás van, alapkészségek megerősítésére. Két asszonnyal elkezdjük festeni a házfalat kívülről. Régóta tervezgetem már, most nekilátunk. A festékek adott színűek, kaptuk, ebből kell gazdálkodnunk, igyekszünk összhangot teremteni a brikett-szárítóval, melyet tavaly gyerekrajzokkal díszítettünk. A nap süt, a hangulat remek, haladunk, szakavatottan használják a meszelőt. Lassan itt a dél, a közösségi konyhán nagy fazék levest főtt a kertben termett zöldségekből, különleges leves ez, nagyon finom, helyi specialitás, a cigányasszonyok mesterien főzik, sokszor elkészítették már. A nevét sosem tudom megjegyezni, megint elmondják nekem lassan, cigányul, hátha megtanulom végre, nevetünk, és a hosszú asztalnál a többiekkel együtt kanalazzuk a valószínűtlenül hosszú nokedlikkel dúsított levest. Aztán érkezik valaki, konfliktust bogozgatunk, próbáljuk mederben tartani a túlzó gesztusokat, nekünk már nem kell túljátszani semmit, ismerjük egymást, a reakciókat, minket ezek már nem befolyásolnak a tisztánlátásban. Mostanában próbálunk ilyen összevont tisztázásokat összehozni, ahol minden érintett ott van, így mindenki képes reagálni arra, mi, hogy történt, és kevesebb a csúsztatás. Igaz, ez hangosabb is így, de mindenképpen jobb, őszinte helyzetet teremt. Jó itt. Néha szeretnék kint maradni, velük, nem törődve mással. Jó lenne bezárulni itt, és azt hinni, ide nem ér el semmi. Hogy itt távol maradhatunk a cigányok kilakoltatásától, a szegregált oktatás legalizálásától, a közmunka sikerének kényszeres bizonygatásától, távol attól a világtól, ahol a stadionok és a futball nagyobb támogatást kap, mint az esélyteremtés, messze attól a rendszertől, ahol ma szimbolikus akasztást szervezhet a település első embere, távol attól, ahol a gyanakvás és a gyűlölet lassan eltorzít mindent. Eltorzít történelmet, jellemeket, célokat, jövőt. De nem lehet. Nem tudjuk magunkat kizárni, bármennyire jó lenne. A rendszer részei vagyunk, nekünk is ez szab lehetőségeket, ebben kell élni, túlélni. És remélni, hogy az emberi kapcsolatokban marad még erő a megoldások megkereséséhez. A személyes, emberi kapcsolatokban. Jó, hogy itt vagyok velük. Mert érzem, átélhetem, hogy ebben még van remény. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/08/09/430-toltekezes/
431. MINDJÁRT ITT A SULI 2014. augusztus 16. Azért ebben a komplex munkában mégiscsak ők a vezérfonalak. A gyerekek. Értük próbáljuk, hogy ők mások lehessenek majd, más mentalitással, más lehetőségekkel, más jövőképpel. Ezért van, hogy az oktatás kiemelt szerepet kap nálunk. Egy sor dolog van, amivel a tanulást segítjük, az alap, ahonnan indulunk, a művészeti oktatás, no meg a korrepetálások, fejlesztő foglalkozások, társasjáték pedagógia, ösztöndíjprogram, táborozások, iskolaszerekkel, számítógépekkel történő támogatás, de volt, hogy íróasztalokat is tudtunk adni azoknak, akik tanulással, szorgalommal bizonyították, hogy megérdemlik. Persze tudjuk, mindez nem elég, kell foglalkozni a családdal is, az élet minden területével, hogy a hatásokat ne nullázza le az átörökített nyomorúság. Most, hogy mindjárt itt a szeptember, átnéztük újra az elmúlt tanévet is, hiszen újra kell terveznünk nekünk is a segítő tevékenységek rendszerét. Ahol a legtöbb pontú a beavatkozásunk, ott már érzékelhetően csökkent a bukás, az alsósok között egyre több a biztató jel, küzdünk, hogy felsős korukra is megmaradjon a jó eredmény. Tegnap rajzoltam velük egyet kint, remekül dolgoztak, bár most el van varázsolva mind, harmadik hete gyúrják őket az egyetemista önkénteseink, játszanak velük, miközben ezer szálon fejlesztik őket. Most mindössze egy pótvizsgásunk van, hétfőn, reméljük, sikerrel átmegy majd. A kicsik közül is csak ketten ismétlik az elsőt, egyikük SNI, ott a bizottság, a másiknál a tanítók javasolták az évismétlést. Ő nagyon problémás. Bár erre tegnap rácáfolt, egy órát rajzolt, festett hang nélkül. A nagyoknál is javult némileg a helyzet, de a nagy gond, a hiányzás három gyereknél is évismétlést eredményezett. És ketten buktak még, többől is. A magántanulónk viszont sikeres évet zárt, hála a korrepetálásoknak. Próbálunk a hiányzással kapcsolatos konfliktushelyzetekben is mediálni, de nem nagyon megy, egyszerűen nem szeretnek bent lenni, amint lehet, ellógnak haza, az iskola tehetetlen, a szülő azt mondja, ő feltette a buszra, nem tehet róla, az iskola a hibás, az iskola szerint a szülő, mert nem neveli felelősségre a gyereket. Persze ők a leggyengébb tanulók, nyilván tele kudarccal, és látjuk a jövőt is, majd elérik a 16 évet, és mindenki fellélegezhet. Most is van egy ilyen fiunk, hat osztállyal zárta le az iskolát és a gyerekkorát. De nem lehet elengedni egyiküket sem. Kell, hogy valahol megkeressük a nyolc osztály elvégzésnek lehetőségét. Van egy lány is, már 17, hat osztállyal, most már érti, nem jó így, a napokban szólt, hogy talált egy lehetőséget, jó messze innen, csak háromszor kell elmenni, és megvan a 7. és a 8. évről is a bizonyítvány. Kíváncsi voltam, hogy megy ez. Online tanfolyam, kaptam a felvilágosítást, és tényleg háromszor kell elmenni, egyszer beiratkozni, egyszer levizsgázni hetedikből, egyszer meg nyolcadikból. A tandíj 75 ezer.
Elgondolkodtam, hogy vajon miféle online tananyag lehet az, ami az átbukdácsolt hat osztály után annyit fejleszt, hogy teljesíthető a követelményrendszer, még, ha minimálisan is. Aki nem tanult meg jól olvasni, annak online, egyedül hogy megy majd? Vagy nem biztosak a számfogalmai…De akkreditált, úgyhogy biztosan rendben van vele minden. Bár fölösleges ezen töprengeni, hiszen pénz sincs rá, és én valami biztosabbat szeretnék, ami, ismerve a lány tudásszintjét, valós fejlesztést adhat. Mert nem a papír a fontos, hanem az, hogy az alapkészségei megfeleljenek a szintnek. Mert akkor tud majd esetleg mást is megtanulni. Bár lehet, el kellene engednem ezt az ideát… a mai világban nem ez a fontos. Szóval, most augusztusban ilyenekkel is foglalatoskodunk, próbáljuk előkészíteni az új tanévet, iskolaszert gyűjtünk, iskolára hangolunk, fejlesztünk, motiválunk, családi és gyerek szinten is. Meg persze foglalkozunk azokkal is, akik más faluban vannak, de nyáron is maradt a kapcsolat. Sokukkal tartjuk folyamatosan a kontaktust a nyári szünetben is. Pl. hív a fiú, aki halasztott az egyetemen, főleg a megélhetési gondok miatt, és azért is, mert megtapasztalva a hiányosságait, váltania kellett, biztosabb, kevésbé kudarcos területre, ami talán majd álláslehetőséget is könnyebben ad, szóval, eddig dolgozott, de most újrakezdi majd, sikerült bekerülnie és a munkahelye is támogatja. Talán már sínen lesz. Sok mindent megtapasztalt, önállósodott, ügyesedett. És találkozok a másikkal is, aki egy hónapot dolgozott, az intézmény, ahol tanul, adott neki nyárra munkát is a kertészetben. Most hazajött, a keresményével. Eredetileg úgy gondoltuk, eltesszük majd, hiszen rengetegbe kerül a suli, kész csoda, hogy meg tudjuk teremteni a feltételeit, hogy ott tanuljon, de nem bukott, az átlaga hármas felett lett, ami nem rossz egy ilyen erős középiskolában, pláne ha nézzük, hogy honnan indult. Előtte megbeszéltük, ha megkapja a fizettségét, hív majd, és átbeszéljük, mi legyen vele. Úgy tervezte, hogy egy kis részét ideadja, hogy vigyázzak rá, majd visszaadom, amikor utazik vissza. Nagy részét viszont hazavinné. Venni szeretne pár ruhát, és a testvéreinek valamit. Meg egy malacot, ott a faluban, hogy a nagyszülei felneveljék, és majd levágják, ha megnő. „Ennek van értelme”.-mondja magabiztosan. Gondoltam, hogy győzködöm majd, hagyjon meg magának többet. A sulira, kolira, útiköltségre, tanszerre. De nem bírtam megtenni. Mert megértettem, hogy neki ezt most haza kell vinni. Hogy a családja megértse: az, hogy ő most tanul, annak jövője van. Kézzel fogható jövője, mert munka lesz majd belőle, amiért rendes fizetés jár. Éreztem, hogy erre most nagy szüksége van. Mert ez az üzenet megérteti talán az otthoniakkal: nemcsak a segély és a közmunka lehetősége létezik. Van más út is, amit ők nem látnak, nem értenek, de ez a fiú már érti. És ez a legfontosabb. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/08/16/431-mindjart-itt-a-suli/
432. ÖSZTÖNDÍJASAINK, TÁMOGATOTTJAINK 2014. augusztus 23. Három éve kezdtük. Először csak egy faluban, ma már tizenegy településen támogatjuk ösztöndíjjal a kapcsolatrendszerünkben levő halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeket. A program sajátos, más a megközelítés, mint az állam által adott ösztöndíjaknál. A múltkor azt kérdezte tőlem egy látogató: „Akkor ez most a gyerek ösztöndíja, vagy a családé?” Jó kérdés. Azt hiszem, mindannyiuké. Persze elsősorban a gyereké, de a család bevonására nagyon ügyelünk. Mert mi együtt szeretnénk ezzel megerősíteni a gyerekben, és a családban is: a tanulásnak eredménye van. A mélyszegénységben élőknél, ahol generációk óta a jövőkép és a tanulás nem kapcsolódik össze, és a mostani cél is maximum közmunkaként fogalmazódik meg az iskola végére, ahol nincs tapasztalat arról, hogy a nagyobb tudás biztosabb megélhetést ad, ott nehéz távlati célokat megértetni. Ott a gyors és folyamatos visszacsatolás lehet csak a lépésenként körvonalazódó út a megértés felé. Túl messze van a „majd nyolcadik után”, bizonytalan jövőben a „majd érettségizek”, érthetetlen távolságban az „diplomát szeretnék szerezni”. A nyomorúság visszarántja a szárnyalni akarót is. Mert a középiskolánál az dönt majd, hogy földrajzilag közel legyen, ne kelljen koliba menni, mert a költségeket nem bírják, a szakiskolák sem mutatnak munkalehetőség tekintetében semmi bíztatót, és a 16 év a legtöbbjük számára a végét is jelenti az iskolának. Akkorra elvész a minimális motiváció is, a családi példa ereje győzedelmeskedik az iskola adta lehetőségek fölött, bár ezek is megbicsaklanak már ekkorra, a problémákat kezelni képtelen rendszerben. Nehéz megtörni az ördögi kört. Most, hogy kezdődik a suli, nem sok 16 év feletti várja a szegregátumokban készülődve az első tanítási napot. Küzdünk már velük, magyarázzuk, hogy mi lesz itthon vele? Mit akar csinálni? A válasz többnyire vállrándítás. A nagyobbak is otthon vannak. Elvannak. „Majd elleszünk”- mondják. Szóval ez ellen indultunk az ösztöndíjprogrammal. Rövid, havi visszacsatolással. A hónap utolsó hetében. Amikor már nincs pénz semmire. A 10 ezer Ft világosan érthető a család minden tagjának. Tanulás= megélhetés. Élelem, gyógyszer, cipő, villanyfény. A felhasználás nincs megkötve, csak egyeztetve. Aki bekerül, annak a családjával szerződést kötünk. Ennek csak egy pontja az iskolai tanulmányi eredmény, amit havonta összegzünk. Van még mellette más is, magaviselet, szorgalom, a hiányzás mértéke, a család együttműködése, a közösségben elfoglalt helyük, a példaadás, a kommunikáció. És a bűnözés kizárása. A versenyszellem is beemelődött lassan, hiszen a félévenkénti értékelés után cserék vannak, kiesések és visszakerülések. És lehet havi felfüggesztés is, vagy kizárás, ha olyan dolog történik, ami nem méltó az ösztöndíjashoz.
Az együttműködés folyamatosan erősödik az iskolákkal, építünk a pedagógusok véleményére, leellenőrzünk minden információt, hogy érvekkel alátámasztott értékelést adhassunk a gyereknek, a családnak. A szülők is jobban értik, mit vár el az iskola, változik a kommunikáció, a viszonyulás. Ha az év végi statisztikát nézem, összevetve a félévi eredményekkel, akkor azt látom, hogy a 37 gyerekből 14 rontott, de csak tizedeket. 10 gyerek tartotta a félévi szintet, 13 fő pedig javított, volt, aki négy tizedet is. A gyerekek többsége általános iskolás. Középiskolásaink közül egy gyerek sikeres vizsgát tett, rendészeti szakközépiskolában. Egy másik is erre a pályára készül, javított a félévi eredményéhez képest. A harmadik középiskolásunk sikerrel zárta a pannonhalmi bencéseknél az első évét. Az egyetemista fiú is folytatja tovább a tanulmányait. De a legnagyobb remény az alsósoknál van. Ahol településenként is beemelődött az ösztöndíjprogram üzenete, készülnek rá, a család is támogató, akarják, hogy bekerüljön, bent maradjon. Nincs vita, ha kiesik a gyerek, látják, ha tanul, és javít, visszakerülhet. Értik, ha valaki összetűzésbe kerül a törvénnyel, kiesik, akkor is, ha jól tanul. Akik ösztöndíjasok, azokat egyéb kiváltság is megilleti. Kirándulásokon, táborozásokon vehetnek részt. Elsőként kaphatnak iskolaszereket, könyveket. Kaphatnak támogatást az útiköltséghez, programokon való részvételhez. A fotójuk fent van a honlapunkon, és a településen is kitesszük, egy tablóra. Szeretnénk, ha büszkék lennének magukra. És a közösség is büszke lenne rájuk. Ők lehetnek majd az első minták, akik célt mutathatnak a többieknek is. Ezt nem lehet másképp. Csak a problémákra reflektáló, a pozitívumokat folyamatosan megerősítő, a családot is érdekeltté tevő, következetes, a közösséget is bevonó, mentoráló munkával. A programot az alapítvány működteti, civil finanszírozással. Olyan segítőkész emberek havi támogatásával, akik követik és értik a munkánkat. És hisznek bennünk, és a gyerekekben. Köszönet érte. Nélkülük nem menne. Már többen jelezték, hogy a következő tanévben is számíthatunk rájuk. Szeptemberben döntünk az új ösztöndíjasokról, a felajánlások függvényében. Szólnom kell egy másik csoportról is, az „örökbefogadó” támogatókról. Akik, mikor három éve az ellehetetlenülés szélén álltunk, segítséget nyújtottak. Sokan mellettünk maradtak, és új csatlakozók is vannak, azóta is. Akik vállalják, hogy a havi térítési díjat befizetik a művészeti képzésünkben a hátrányos helyzetű gyerekeknek. Nekik is köszönhetők az elmúlt tanév iskolai sikerei. Az alig több mint 500 gyerek, akik a környező településeken járnak hozzánk, akiknek több mint 70%-a hátrányos helyzetű, 552 elismerést hozott el a gyermek képzőművészeti versenyeken, pályázatokon, ebből 152 nemzetközi díj, oklevél volt, a világ minden részéről. És a nyáron is sok díj érkezett, pl. egy meghívás Portugáliába, ahol két gyerekkel képviselhetjük újra Magyarországot a nemzetközi versenyen. Mi is a gyerekekben hiszünk, hogy velük majd más lesz. Segítenünk kell őket, és segítővé kell tenni a családot, a közösséget is. Hogy képesek legyenek értékelni, fejleszteni, és megtartani a tehetségeiket. Mert az mindenhol megterem. Csak a szegénységben, segítség nélkül képtelen kiteljesedni.
Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/08/23/432-osztondijasaink-tamogatottjaink/
433. PSZICHIÁTRIAI BETEGEK A SZEGREGÁTUMOKBAN 2014. augusztus 31. A mélyszegénységben élők amúgy is nehéz élethelyzetét csak tovább nehezíti, ha pszichiátriai kezelés alatt álló van a családban. Ahol gyerek is van, ott még borzasztóbb a helyzet. A kis helyre szoruló népes család, a szegénységből adódó konfliktushelyzetek az épeket is próbatétel elé állítják, hát még azt, akinek betegsége miatt különösen stabil, nyugodt környezetre lenne szüksége. Több településen vannak a kapcsolatrendszerünkben ilyen családok, és ahogy az idő telik, mintha egyre többen lennének. Sokan nem tudják közgyógyra kiváltani azokat a gyógyszereket, melyeket folyamatosan kellene szedniük. És ha nincs nyugtató, a veszélyhelyzet a családon belül fokozódik. Ez pedig a gyerekek fejlődésében rémes, sokszor visszafordíthatatlan hatásokat eredményez. Megoldás nincs. Csak a rettegés, meg a reménykedés, hogy túlélik. Hosszan tudnám sorolni az eseteket. Az agresszív apáét, aki sosem felejti el megjegyezni, hogy neki „papírja van” az állapotáról, ő nem büntethető, nem lesz baja semmiből. Ha valami nem úgy van, ahogy ő szeretné, agresszív lesz, támad, ha nincs más, hát beleköt az asszonyba, gyerekbe, előbbit többször verte már félholtra, persze a gyerekek előtt. A fiú, bár jó képességű lenne, lassan, az orrunk előtt vált elviselhetetlenné a gyerekközösségben, ma már aki tudja, elkerüli, hihetetlen érzékkel, alattomosan bántja a többit, és, ha azoknál elszakad a cérna, és elpüfölik, az apa közbelép, most a gyerekét védve, és felturbózott agresszióval viszi tovább az iskolai konfliktusokat a faluban. Vagy ott az asszony, aki éveket töltött pszichiátriai intézetben, gondnokság alatt volt, és most itt van, a faluban. A viszonylagos nyugalom, amit az évek során megteremtettünk, felborult. Az állandó családi és utcai cirkuszoknak, amit gerjeszt, nem egyszer a rendőrség vet véget, még kijönnek, de tudom, egy idő után nem látják majd értelmét, megoldás nincs, a „ki ütött először?” kérdését elég nehéz kibogozni, az okokat még kevésbé. Nekimegy a párjának, aki tehetetlenül állja, a rokonoknak, sőt, a nagyobb gyerekek is beszállnak a verekedésekbe, az anyjuk betegségéből fakadó helyzet nem múlt el nyom nélkül rajtuk sem, az iskola eszköztelen, marad a magántanulói státusz, ami mindenkinek jobb. De legalábbis mérsékli a konfliktusok számát. Ott van a férfi is, egy másik faluban, állandó gyógyszeres kezeléssel tartható szinten az állapota, ha van pénz a gyógyszerre, vagy az útiköltségre, hogy bemenjen a pszichiátriára új adagot felíratni. Ha nincs, retteg tőle mindenki, az anyja, az utca, a gyerekek, a volt felesége, és a jelenlegi párja is, aki szintén nyugtatókon él. Vagy a másik, akinek mostanában sikerül folyamatosra beállítanunk a gyógyszerét, megelőlegezzük, amíg a nyugdíjat megkapja, hogy ne maradjon ki egyetlen nap sem, így most egészen jól van. „Mondja”-kérdezi tőlem-„maga
szerint is skizofrén vagyok?” És arról ábrándozik a párjával, hogy ebben a viszonylagos nyugalomban a korábban kiemelt gyermekeit visszakaphatja, vagy legalább láthatja még. És ott van a lány is, gondnokság alatt, korlátozott cselekvőképességgel, rendszeresen kell bejárnia a pszichiátriára, egy gyermekét az ő anyja neveli, távol a falutól. Többször volt szó róla, hogy az állapota miatt bentlakásos intézetbe kerül, de egy idős emberrel él együtt, viszonylagos nyugalomban. Pár hete hallottam, hogy terhes. Nem is értettem. Úgy tudtam, hurok volt fent neki, hogy ne essen teherbe. Azt mondják a faluban, levetette. És teherbe esett. Tervezetten, tudatosan. Minket akkor hívott, mikor 9 hetes terhes volt. Újságolta, hogy megtartják, az idős ember elvállalta, ő lesz majd a kicsi gyámja. Megrémültünk, hiszen a férfi elég idős, és szívbeteg is. Mi lesz, ha nem képes gondoskodni róluk? És mi lesz, ha a lány által szedett erős gyógyszerek miatt nem lesz egészséges a gyerek? Nem hiszem, hogy közölte az orvosával, hogy mire készül, megkérdezve, nem árt-e a magzatnak a gyógyszer, amit kap. Milyen sors vár rá, a megszületőre, akinek az anyja a testvérről sem tudott gondoskodni? Persze tudom, vannak fokozatok. Orvosilag alátámasztva, hogy ki, mennyire cselekvőképes. Miről dönthet maga, és miről dönt a gondnoka helyette. De itt nem értem. Nem tudom megérteni, hogy mikor ennyire világosan látszik, hogy a gyerek jövője bizonytalan, akkor miért ő dönthet erről? Mikor egy sor dologban döntésképtelen, ebben hogy kaphatott szabad kezet? Nézte-e valaki, hol és miből élnek, konzultáltak-e az orvosával, hogy vállalhatja-e a terhességet, megnézték-e milyen egészségi állapotban van az idős párja, vagy, hogy mi volt az előző babával? Ki hozhatta meg felelősen a döntést erről az egészről? Nem hiszem, hogy a gondnoka komolyan gondolhatta, hogy itt jó helyen lesz a baba. A támogatott családok tagjai között bőven vannak pszichiátriai betegek. És beteggé teszik a környezetüket is, a gyerekeiket, akik ebben a kóros agresszióban, a kiszámíthatatlan reakciókban szocializálódnak. A legrosszabb őket látni, átélni, hogy nem tudunk segíteni rajtuk. A sorsuk, melyet az esélytelenség már amúgy is megpecsételt, tovább nehezedik, sokukat kell már bevonni az iskolapszichológussal végzett munkába. A rendszer maximum a gyerekek védelembe vételéig jut, vagy, ha valami történik, a kiemelésig. Folyamatosan attól félünk, hogy valami olyan történik körülöttünk, amit előre láttunk, és tehetetlenek voltunk. És nincs, akihez fordulhatnánk. A rendszer akkor mozdul, ha tragédia történik. A felnőtt pszichiátriai betegek felügyelete, kezelése rengeteg bizonytalansági tényezővel bír, amit a szegénység tovább fokoz. A hatás pedig újabb betegeket nevel. Megállíthatatlanul. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/08/31/433-pszichiatriai-betegek-a-szegregatumokban/
434. ÖNKORMÁNYZATI VÁLASZTÁSOK 2014. szeptember 07. „Itt meg van veszve mindenki…mind főnök akar lenni.”- sommázza a véleményét egy falubeli a facebookon. Két hete folyamatosan jönnek a hírek, a jelöltekről, önjelöltekről, talán soha ennyi ember nem pályázott a faluban polgármesterségre, képviselő-testületi tagságra, kisebbségi vezetésre. Bár az aláírásgyűjtés nem egyszer veszekedésbe torkollik, és elképesztő érveket hallani, ki, miért akar irányító pozícióba kerülni, mégis, azt hiszem, ez most megint a fejlődést mutatja. Négy éve ugyanis, mikor még a munka elején voltunk a faluban, nem is vettük észre a választásokat. Csendben lement, a falut inkább a nemtörődömség, a beletörődés jellemezte. Most viszont más a helyzet. Akarnak dönteni, akarnak csinálni valamit, másképp, jobban, mint eddig tapasztalták. És ez mindenképp jelzés arra, hogy közösségként kezdenek működni. Persze még messze nem egységes közösségként. Egy-két család, akik egyszerűen nem tudják megérteni az alapmondatot a működésünkben, hogy segítséget csak az kérjen tőlünk, aki nekünk is segít, még mindig abból próbál magának támogatókat szerezni, hogyha ő bejut, akkor aztán mi repülünk a faluból. Ők, akik nem tesznek semmit, ők majd megmutatnák, hogy kell az adományt osztani, mert nem így, ahogy mi csináljuk, az tuti. Arra, hogy adományt ők honnan kapnának, nincs stratégia, meggyőződéssel állítják, hogy mi épp rájuk „vesszük fel a támogatást”, amiből nekik nem adunk semmit. Hogy ez konkrétan mi, arról nincs közelebbi információ, nyilván a pályázatokon nyert támogatásra gondolnak, amit ugye szerintük szét kellene osztani a faluban. Ha velünk találkoznak az utcán, nekünk is indulatosan, fenyegetőzve a fejünkre olvassák, hogy nem segítünk semmit, és nemsoká annyi lesz nekünk. Mikor elkezdjük sorolni, mi mindenben kaptak segítséget, a villanyóra visszakötéstől a gyerekgyógyszerig, azt elengedik a fülük mellett, legfeljebb odavetik motyogva, hogy nélkülünk is elvoltak addig is… Amikor nem vagyunk ott, és a többiek próbálják szembesíteni őket azzal, hogy mennyit segítettünk nekik, röhögve mondják, hogy akit le lehet venni, azt leveszik. Na és? És jönnek a koholt vádakkal: olvasták az interneten, hogy nem tudunk elszámolni több millióval. Ha kérik a többiek, mutassák meg hol olvasták, azt nem tudják. Máskor, hogy a közösségi házat jogtalanul vettük meg…és majd ha ők diktálnak, akkor ezt kiderítik. (Mondja ezt az, aki olyan házban lakik, ami nem az ő nevén van, emlékszem, milyen nehezen tudtunk bele villanyt köttetni, mert a tulajdonviszonyok tisztázatlanok voltak.) Mennek, duruzsolnak, fenyegetőznek, hazudoznak. De nem nagyon áll melléjük senki. Volt már több ilyen próbálkozás, a családok már megtanulták, hogy ebből nem lehet jól kijönni, megélik az összehasonlítást, mi volt, mikor nem voltunk, és milyen lehetőségek vannak most, és látják azt is, nem múlik el következmény nélkül, ha folyamatosan támadnak bennünket. Mert mi is emberek vagyunk, és a sok támadás után nem tudunk úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.
A másik rész, a többség, épp arra építi a programját, hogy az alapítvány által megindított pozitív változásokat segítsék, összekapcsolják az önkormányzattal, hogy együtt, jobban támogatva egymást haladhassunk tovább. Mi kimaradunk ebből. Ez a közösség dolga, az ott élőké, az ő döntéseik. Nem a döntéseket akarjuk befolyásolni, hanem képessé tenni őket a döntésekre. Mi együtt szeretnénk dolgozni az önkormányzattal, és a kisebbséggel is, de nem minden áron. Nincs alá-és fölérendeltség közöttünk. Ha nem megy, dolgozunk magunkban tovább azokért a célokért, amiért az alapítvány létrejött, van falu, ahol így vagyunk jelen, persze jobban haladunk ott, ahol partneri a viszony, mint a kis faluban is, ahol a legtöbb dologgal próbálkozunk. Egy dolog azért szemet szúr, és nemcsak egy településen, hanem szinte mindenhol: hogy sokan alapvető tudás nélkül akarnak vállalkozni a közösség képviseletére. Annyira nincsenek tisztában a rendszer működésével, hogy az kétségbeejtő. Az ember hamar rájön, hogy az „ez így nem mehet tovább, majd én megmutatom” mögött nincs tartalom. Nincs elképzelés a „hogyan” -ra. A minap is volt egy telefon, amit elcsíptem. Egy férfi hívott minket az egyik településről, úgy hallom, indul a kisebbségi választásokon ő is, hogy „jogszerűen tájékozódjon” egy helyzetről. Hosszan beszélt, olyan kifejezéseket használva, mint „hivatalos tájékoztatást” kér, meg, hogy „pontosan mi is a jogi alapja”, stb. amiből az ember azt gondolná, alapvető tájékozottsággal bír, csak pontosítani szeretne valamit. Szóval, mondja, hogy tudomására jutott most, amikor beíratta a gyerekét az általános iskolába, hogy az iskola támogatást vesz fel az ő gyerekére, és most hallja,mert beíratná hozzánk is, a művészetibe, hogy még mi is, és most szeretné tudni, hogy is van ez?! Hol van ez a pénz? Mert nem kis összeg, úgy tudja. A kollégám türelmesen magyarázza neki, hogy az iskola fenntartása pénzbe kerül, a tanárok nem ingyen dolgoznak, kell nekik munkabér, az iskoláknak van világítási, fűtési költsége, amit valamiből fizetni kell, meg ugye ebédet is kapnak a gyerekek, stb.. Nehezen érti meg, de lassan talán igen. Végül mondja, hogy ezt neki még senki sem magyarázta el, ő nem tudta, hogy ez így van, azért kérdezte meg. És akkor semmilyen módon nem lehet ebből nekik megkapni semmit? Újabb kör, újabb magyarázat. Szóval, ettől félek. Mert a merítés már olyan kicsi a falvakban a képviseltre, hogy a hatalomvágy olyan embereket emel be, akik egy üres, okoskodó kommunikációval bírnak csupán, de tudás nincs, és látni csak a zsebükig látnak. Vagy az „főnösködés” érzéséig. Ennek megfelelő döntéseket hoznak majd, ami meghatározza a települések életét a következő választásokig. Ha nincs tudás, ha nincs felelősségérzet, akkor a pozícióba kerülés nem a közösség előrehaladását szolgálja majd, sokkal inkább a személyes érdekekét. Valami kiszorult a rendszerből. És ezt mutatták a vak komondoros, bábuakasztásos, részegen dülöngélő, vagy éppen a „ 20%-os” vezetők is (akiket a település már így emleget, hogy hány százalékot kell neki visszacsorgatni a zsebébe a beruházásokból), a sztorik pedig évről évre sokasodnak. Akik nyűgjévé, sőt, sokszor szégyenévé válnak a közösségnek. Akik hatalmi pozíciójuknál fogva bizonytalanságérzést, félelmet váltanak ki az emberekből. Azokból, akik megválasztották őket, hogy a közösségieket vezessék, képviseljék. Mintha minden választásnál rosszabbodna a helyzet. Hol romlott el ennyire ez is? Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/09/07/434-onkormanyzati-valasztasok/
435. CÉLT TÉVESZTETT BÜNTETÉSEK 2014. szeptember 13. Mi is azt szeretnénk, ha a jogkövető magatartás általános lenne, ott is, a szegregátumokban, és mindenhol, ahol az ott élők megjelennek. Sokat beszélünk erről, gyereknek, felnőttnek, ám a hatás akkor a legerősebb, ha valami konkrét eset történik, amiben megsértik a szabályokat, és ezért büntetés jár. Ilyenkor a visszacsatolásnak gyorsnak kell lennie, mi is akkor tudjuk továbbvinni a hatást, ha ott van még a megtapasztalás, az eset, és a következmény is. Ez így leírva logikus, és működőképes. A gyakorlatban azonban másképp fest a helyzet. A rendszer ugyanis nem e szempont szerint kezeli a dolgot, hanem a hivatalos protokoll szerinti menetben. Az adminisztráció pedig ezt a menetet megterheli. Idővel, energiával, és a végén az, ami miatt az „ügy” van, már nem töltődik meg tartalommal, adminisztratív dolog marad csupán, aminek van eleje és vége, lekövethetően a sorok között. Számtalan esetben történik a gyerekekhez kötődve valami, amit csírájában kellene elfojtani, lopás, iskolai, vagy bolti, verekedés, zsarolás, amit az intézmény már nem bír kezelni, és a rendőrség segítségét kéri. A rendőrség gyorsan megindítja az ügy kivizsgálását, jegyzőkönyvek születnek, hiszen a gyerek vétett a szabályok ellen, de nem büntethető, tehát megy a folyamat tovább, bevonják a gyámhivatalt is, a gyereket védelembe veszik, erősebb megfigyelés alatt tartva az ügy miatt őt és a családot is. Ez így rendjén is lenne. Ha a két pont között nem hónapok telnének el. A gyakorlatban ez ugyanis nagyon gyakran úgy néz ki, hogy mire a védelembe vétel megtörténik, már senki sem emlékszik arra sem, mi történt, nemhogy átélné a tettének súlyát. Például, ha volt egy bolti lopás (mondjuk csoki, vagy energiaital), annak a következményei sokszor csak hónapok múlva éri el a családot. Akkor hívatják be a szülőket, és közlik velük a védelembe vétel tényét. Nem egyszer hosszasan kell magyarázni nekik, mi is volt az eset, és olyan is van, amikor utána is történt hasonló, de annak következményei még csak később várhatók. Talán a halmozódás megállítható lett volna, ha már az első esetnél megvan a gyors visszacsatolás. Így azonban úgy tűnhet a gyereknek, nincs semmi következménye annak amit tett, megismétli hát újra, miért ne? És így van ez az iskolai hiányzással is. Most is van egy szülő, aki a gyereke tavalyi hiányzása miatt a héten került a felelősségre vonás szakaszába. Most, mikor az új iskolaév kezdődik. Az elmúlt tanévi hiányzásért. Amúgy, ez a hiányzásjelzés is nehézkes. Az igazolatlan hiányzásokat nagyon szigorúan kezeli a rendszer, jogosan. Tény, hogy a családi pótlék megvonásának lehetőségétől az igazolatlan hiányzások száma csökkent, bár a probléma továbbra is jelen van, sok gyerekre, családra nem hat ez sem, a háziorvosokat továbbra is sokan keresik fel betegség nélkül is, hogy az adott napra igazolásuk legyen. Sok szülő vonja meg a vállát, a családi pótlék elvesztésekor is, hogy nem tud mihez kezdeni a gyerekkel, és a hiányzás miatti évismétlés, 16 év fölött pedig a kimaradás gyakori e miatt most is.
Ha a gyerek nem megy suliba egy napot, másnap vinni kellene az igazolást. De ezt gyakran elmulasztják. Elfelejtik, vagy nincs is, „majd hozzuk” – mondják. Az osztályfőnök vár. Nem akarja jelenteni, hátha befut valami mégis, utána újabb adminisztráció, ügyintézés terheli, hogyha visszavonja a jelzést, mert a hiányzás mégis igazolva van. Előfordul, hogy a szülőt csak akkor éri el az információ a gyermeke igazolatlan hiányzásáról, amikor már az órák száma miatt a családi pótlék folyósítása felfüggesztésre kerül. Bár még ez előtt kap egy figyelmeztetést, de mire megérti a veszélyt, és hatással bír lenni a gyerekre, az már kihiányozza a maradékot is. Ilyenkor persze elindul a hárítás, a szülő arra hivatkozik, hogy nem tudott semmiről, ő elengedte a suliba, és a gyerek el is ment, a felelősség nem az övé, hanem az iskoláé, miért nem tudják ott tartani, a hivatal meg azt, hogy milyen szülői felelősség van ott, ahol ez megtörténhet, milyen nevelés, milyen napi nyomon követése lehet abban a családban a gyereknek. Persze mindkét fél álláspontjában van igazság. Az a nehéz, hogy a felelősségek ebben az egészben nem tisztán körvonalazhatók. És persze a protokollszemléletű ügyintézések nehezítik a helyzetet. A végén meg bemerevedik a felelősség hárításába mindenki, és az okokat nem bogozza már senki, a helyzet megoldatlan marad, bár adminisztratív úton lezárták. Nehéz ez is. Azt azonban tisztán lehet látni, hogy a gyors visszacsatolások, akár pozitív, akár negatív dologról van szó, hallatlanul fontosak ott, ahol a szocializáció és az élethelyzetek csupán rövid távú gondolkodást engednek. Mert ahol nincs mód hosszú távú tervezésre, ahol nincs jövőkép, nincs beosztható jövedelem, ahol a közösségnek nincsenek íratlan, de betartandó szabályai, és ahol a jogkövető magatartás alapjait is fel kell építeni, ott azonnal kell láttatni, mi a jó, vagy mi a rossz. A pár hónapos, vagy egy éves csúszások érvényüket nem, de értelmüket mindenképp elveszik a büntetéseknek. A dolog így hatékonyságát vesztett eszközzé válik. És ennél azért többet kellene kihozni belőle. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/09/13/435-celt-tevesztett-buntetesek/
436. LEMONDANI? 2014. szeptember 20. Vannak helyzetek, mikor az ember a legnagyobb erőfeszítések ellenére is tehetetlenül nézi, ami történik. Tehetetlen a rendszer, a család, a közösség. Sosem mondanék le senkiről, és a gyerekek felnőtt koráig minden elkövetek, hogy legyen más alternatíva is, mint ami kínálkozik. Nem mintha a 18 év az ő szempontjukból bármilyen változást hozna, de akkor legalább a rendszer nagykorúnak tekinti őket, és mások lesznek ebben a viszonyok is. Valahogy ki kell húzni addig. A lánnyal is. Aki 14 évesen szült, még az általánosból, de a gyerekét már az apa neveli, egyedül, vagyis az új párjával, mert a lány még gyerek volt, mikor anya lett. Rövid idő után teher volt neki a gyerek melletti állandó felügyelet, ment a többi után, feledve azt, ami kötelességgé válik, ha valaki anya lesz. A másik faluba ment végül, az anyjához, de ott sem volt jó, vitte a bulizni vágyás, a vége újabb terhesség, abortusz, fogadkozás, aztán kezdődött minden elölről, de már benne a kábítószer, és a prostitúció iránya is. Az anya tehetetlen, nem bír vele, mondja, nem tudja otthon tartani, és miatta el kell viselni a másik két gyerekkel együtt, az egyetlen albérleti szobában a kéretlen látogatókat is, akik sokszor erőszakosak, akkor is bejönnek, ha az anya már aludni akarna a kicsivel, az életük ellehetetlenült, segítséget kér. A lány visszamenne az apához. Mi nem tartjuk jó ötletnek, a pszichiátriai kezelés alatt álló apától elég nehezen szabadult meg az asszony, a férfi agresszivitása nem egyszer gondot okozott nekünk is. De nincs más, próbáljuk hát ezt. Átmenetileg hozzá kerül. Ám ahogy várni lehetett, hamar konfliktusok lesznek, az apró szoba nem elég élettér három főnek, az apa élettársa is állandó gyógyszeres kezelés alatt áll, hamar elcsattan a pofon, és a lány megy tovább, egy fiúhoz, egy másik családhoz, majd ott jó lesz, reméli. És terhes lesz újra. Még mindig csak 17 évesen. És megint itt van nálunk, pénz nincs az abortuszra sem, de nem akarja megtartani, a kapcsolat a fiúval már a végét járja. Kérdezem, miért nem szedte a fogamzásgátlót, amit az alapítvány segítségével kapott. Egy havit beszedett, mondja, a másik kettő most is itt van a táskájában, de nem érezte magát jól tőle, inkább abbahagyta. Próbálom kiszedni belőle, miért nem jött akkor vissza, hogy kerestünk volna más megoldást. De erre nincs válasz. A „majd lesz valahogy”először nemtörődömséggé, majd felelőtlenséggé változott. Ebben az esetben szerencsére minden intézményi partnerrel jól együtt tudunk működni. A családsegítő, a családvédelem, a kórház, a gyámhivatal, mindenki keresi a legjobb megoldást, de csak megoldásig jutunk, ami jónak nem nevezhető. De végre összehangoltan, egymást segítve, támogatva dolgozunk az ügyön. Mi mediálunk közöttük, hozzátéve azt és ott, ami a rendszerből hiányzik, mint az utaztatás, időpontok egyeztetése, és más. Mert egy buszköltség hiánya, vagy egy hiányzó hivatalos okirat mind gátat szabhat a folyamatnak. És persze ott a hogyan tovább? –kérdése. Mi legyen vele? Felmerül nyilván a kiemelés lehetősége, de mindannyian tudjuk, ez nem megoldás, ha el is viszik, az első adandó alkalommal szökni fog, és az úton ismeretlenül és pénz nélkül újabb veszélyeknek teszi ki
magát. Ki kell húzni, míg nagykorú lesz. Ám addig ki gyakorolja a szülői felügyeleti jogokat? Az anya, aki állami gondozottként felnőve maga is híján van a felelős döntéseknek? Aki nehezen tudja még a saját életét is nyugalomban tartani, nemhogy az állandóan lázadó lányáét? Az apa? Aki saját állapotát is nehezen viseli? A helyzetet pedig tovább nehezíti a szegénység, az átörökített tehetetlenség, kilátástalanság, a tanulatlanság, jövőkép nélküliség. Valahogy meg kellene állítani ezt a folyamatot is, hogy saját felelőtlen döntései újabb kis életeket eredményezzenek, életeket, melyekre nem tart igényt, sem ő, sem az, akitől fogant, mert az, hozzá hasonlóan felelőtlen. És azt is, hogy az abortusz döntését könnyedén vegye, amiben csak ő a fontos, és a másik kis lény nem. Kell valami más fogamzásgátlás, ami akkor teszi alkalmassá a fogantatásra, amikor tudatosan vállalná. Most nyilván fogadkozik, hogy ezután más lesz majd. De nehéz hinnem, hogy bármi változik. És nem fog azzal sem, ha kihúzzuk valahogy a felnőtt korig. Csak akkor már ő lesz felelős a döntéseiért, egyedül. De nem lesz jobb. Mert a felelősség képességével nem fog rendelkezni egy év múlva sem. Nincs egyedül. Tömegesek az ilyen fiatalok a szegregátumokban. Akiknek már a megszületésük, sőt, talán már a fogantatásuk pillanatában eldől a sorsa. És nem lehet eltéríteni onnan. Mert minden ott tartja. Amit magával hozott, és amit az élettől kapott. Ahonnan annyi lehetőséggel élt csupán, amit az ő felismerései engedtek. És ezeket a felismeréseket a családból hozott dolgok határozták meg. Azok pedig meglehetősen szűkre szabottak. Mégsem gondolom, hogy ezeket a helyzeteket hagynunk kellene. Ha nem keresünk megoldást, a számuk folyamatosan nőni fog. Azoknak a száma, akik képességeiket nem állítják saját sorsuk jobbá tételének szolgálatába. Akiknek az élete nem töltődik meg azokkal az értékekkel, amit elvárhatnánk tőlük. Akiket luxus ott hagyni ebben az önsorsrontó helyzetben. Most, ebben a helyzetben tűzoltást végeztünk. Bár átmenetileg nyugvópontra jutott minden, mégsem jár át megnyugtató érzés. És azt hiszem, másokat sem, akik az intézményrendszer részéről közreműködtek. Mert nem ez a megoldás. De vajon hol lesz megoldás ezekre a problémákra? Hol tudjuk megtörni az ördögi kört? Mikor jutunk intézményi együttműködésben olyan szintre, hogy a háló, amit alkotnunk kellene, erősebb legyen, mint az otthon körvonalazódó út? Mikor vesszük észre, hogy igen, segíteni kell, kívülről, mert belülről nincs rá generációk óta átörökíthető tudás? Valamikor volt olyan, hogy prevenció. Igaz, valós hatását sosem érzékeltem, kimerültek beépülés nélkül egy-egy osztályfőnöki óra keretében, vagy az intézményi háló “megmondó”szerepében, ami csak arra volt jó, hogy utána elmondhassák: “mi megmondtuk neki”. De ma már a fogalmat sem lelem. Pedig ez még a humánumot képviselné a kizárólag hatósági eszközökben gondolkodó rendszerben. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/09/20/436-lemondani/
437. HATÁSOK ODA-VISSZA 2014. szeptember 28. Figyelem, és próbálom megérteni, hogy a többségében halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeket oktató iskolákban miért megy folyamatosan lejjebb minden, hogyan hat a kezelhetetlen problémahalmaz a pedagógusokra, és az ő reakcióik hogyan hatnak vissza a gyerekekre, mélyítve tovább azt a helyzetet, ami már így is fokozhatatlannak tűnik. Akik messze vannak tőle, könnyen ítélkeznek: persze, „ezekkel” nem lehet bírni, nem a pedagógus a hibás, hanem a gyerek, a család. A pedagógusok is gyakran védekeznek így: én „normális” gyerekekre kaptam a diplomám, nem az „ilyenekre”. Ő nem nevelheti meg a szülő helyett, nem az ő dolga, neki tanítani kellene, de nem tud, mert fegyelmezni kell, folyamatosan, és különben sem tudnak semmit, olvasni se, felszerelés sincs, figyelni sem képes, nem is érdekli semmi, egyáltalán minek „ezeket” tanítani bármire is!? A szülő pedig? Nincs, amit átörökítsen abból, amit kérnek, sosem értette az elvárásokat, nála is ugyanez volt, ő sem tud rendesen olvasni, neki sem volt motivációja a tanulás iránt, amit érzékel, az többnyire annyi, hogy a gyerekével mindig baj van, összeverekszik, amit ebből a gyerek előad otthon, abban mindig a másik a hibás, és persze a tanár, aki nem bír rendet tartani. A szülők véleménye ezután a pedagógusról a gyerek elmondásából alakul ki, a róla szóló otthoni kommunikáció után a gyerek is feljogosítva érzi magát, hogy beszóljon, ha pedig a tanárnál elszakad a cérna, megy fel a szülő, kiabál, és a konfliktust ekkor már nehéz feloldani. Mindenki érzi a maga igazát, és ennek megfelelően reagál. Amikor próbálunk beszélni erről, hárítanak egymásra mindig, szülő is iskolára, iskola a szülőre, a viszony már rég megfeneklett, a helyzet pedig csak romlik, megállíthatatlanul. A megoldás lehetősége? Bizton állítom, hogy az nem az egységesített tananyagban van, de még nem is az etikaoktatásban. A beavatkozási pont feltáratlan, inkább mindenki úgy csinál, mintha minden rendben lenne. Értem én a pedagógust is, belefárad, az elvárások és a valóság között feszülő távolságot képtelenség sokáig motiváltan áthidalni, hát még, ha az oktatáshoz nem tartozó, de azt befolyásoló problémák megoldása is rá marad. Hogyan tanítson felszerelés nélkül, mit tegyen a kezelhetetlenül agresszívvel, a cigizővel, a kábítószerezővel…. Inkább félrefordul, és próbál csak a tantárgyára koncentrálni. De az sem segít. A magyar közoktatásban a jó, az elismert tanár mindig a tehetséggondozó pedagógus volt, akinek tanulmányi versenyeredményei vannak, a köztudatban is ez van, mintha a másik oldal, a „gyerekanyag” nem befolyásolna semmit. A közoktatás már rég kasztosodott, nemcsak iskolák, hanem azon belül osztályok, sőt, tantárgyak szerint is.
Legalul a halmozottan hátrányos helyzetűeket oktató iskolák pedagógusai állnak, akiknél a problémák mindent felőrölnek, mindent, amiről azt gondoltuk valaha, hogy ehhez a hivatáshoz kötődik. Sokat beszélgetek gyerekekkel, és figyelem azt is, amit és ahogy egymással társalognak. Mindenfélét beszélnek, otthoni és iskolai dolgokat is, segít ez nekem érteni a viszonyulásaikat, és e mentén sikeresebben találom meg a beavatkozási pontokat is. A minap egy iskolai sztori nagyon elgondolkodtatott. A gyerekek röhögve mesélték egymásnak, hogy az angolórán mit mondott a tanár. Hogy fordítsák le a „busz” szót, és a „kígyó”-t angolra, és mondják egybe.Nem bírtam nem belekérdezni, hogy ez órán történt? A válasz igen volt. Elborzadtam. Pár éve is teljesen kiakadtam, mikor az egyik iskolában véletlen benyitva egy hatodik órán egy tanterembe, ahol osztályfőnöki óra volt, olyan, a tv-ből vett „beszóló show”-t játszottak, hogy egy gyerek kiállt, és a többiek beszóltak neki, és röhögték, igen, együtt a tanárukkal a „szellemes” lealázásokat. Később is értetlenül álltam egy iskolában, ahol a tanár kijelentette az óráján a gyerekeknek: „Nektek minek tanulni?….Az útkaparáshoz, meg a kurválkodáshoz fölösleges a tanulás. Többre meg úgysem viszitek.” És nem is tanított nekik semmit. Sokáig sorolhatnám még a sztorikat. A lecigányozott, lerohadékozott, stb. gyerekekről, akiknek tisztelnie kellene a pedagógust, akitől ezeket hallja. Akik nyilván problémásak. Ezt nem vitatom. Csak azt érzékelem, hogy a pedagógusok reakciói már nem azok, amit a pedagógiáról gondolunk. Olyan szintre süllyedtek, ahová nem lenne szabad. Nyilván nem mindenhol, és nem mindenki. De aki ilyen iskolában dolgozik, azt hiszem, mind hallhat ilyet. És hallhat rasszizmusig menő kijelentéseket a tanáriban, az értekezleteken is. Persze lehetne utána menni az ügyeknek, talán el is küldenének egy-egy pedagógust. De a helyükre nem egyszerű szakembert találni. Mert az ilyen iskolák szabad álláshelyeire nem tolonganak a pedagógusok. Mit lehetne hát tenni? Ki foglalkozik a többségében halmozottan hátrányos helyzetű iskolákban dolgozó pedagógusok mentális állapotával? Ki segít nekik feldolgozni a tehetetlenséget? Ki tartja szinten az önbecsülésüket, ami nem engedi, hogy olyan szintre menjenek le, ami méltatlan hozzájuk? És végül ki vallja be, hogy ez mekkora probléma? Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/09/28/437-hatasok-oda-vissza/
438. A HATALOM ÉS A CIVILEK 2014. október 05. Mondja nekem valaki a héten, milyen sokféle technikája van annak, hogy egy civil szervezet fennmaradjon, és együttműködjön a mindenkor regnáló hatalommal. Aki jól csinálja, annak sikerül pl. bevonni őket, érdekeltté tenni a szervezet munkájában, és akkor már nem fogják piszkálni. És én biztosan jól csinálom, ha már 15 éves az alapítványunk. Nem tudom. Nekem a regnáló hatalommal sosem volt igazi kapcsolatom. Tény, hogy még megvagyunk, pedig Norvég Civil Alap-os pályázataink is vannak, sőt még Svájci is, meg OSI-s, meg még más külföldi támogatások is, ami most nem igazán mondható biztosítéknak a túlélésre. Dolgozunk is, ahogy másokat elnézek, már ennek is örülnünk kell, ez is eredmény, hát még, hogy haladunk is. Sokat gondolkodom én is, talán túl sokat is azon, hogyan lehet túlélni ezt az egészet, hogy lehet jól jelezni, ha valami nem megfelelően megy, hogyan lehet megértetni a szakmai kritikát, meddig lehet elmenni, hogy az ember ne veszélyeztesse azoknak a helyzetét, akikért, és akikkel dolgozik. És persze, hogy megtalálható-e a személyes meggyőződés és a kompromisszumok vállalható aránya. A határt, ameddig elmehetek, nekem is világosan megmutatták. Akkor el kellett döntenem, mi a fontosabb, a saját, személyes harcom, vagy a közösség, akikért a harcot vívom. Nem volt egyszerű döntés, sokat kínlódtam, mire meghoztam, de az utóbbit választottam. Addig a bizonyos határig azért mindig elmegyek, és próbálok egyensúlyt találni, ami borzasztó nehéz, állandó moralizálásra késztető, őrlődő állapot. Egyszer valaki azt mondta, ezt nem fogom sokáig bírni. Hogy ennyi fronton nem lehet dolgozni egy embernek. Mi a francnak írok pl., hagyom, hogy a nyilvánosság előtt cikizzenek, alázzanak, mit foglalkozok azzal, hogy kihangosítsam ezt az egészet? Azt hiszem, ezt tudom már kezelni a legjobban, értelmes gondolatot, ami előre vinné a dolgot, ritkán találok a kommentekben, ők inkább megkeresnek más csatornán, a messziről okoskodók „ jó” tanácsai pedig leginkább megmosolyogtatnak, bár nem tagadom, az a gyűlölet, ami sokszor átsüt az üzeneteken, elborzaszt. Aztán arra gondolok, amit valahol olvastam, hogy a kommentek olyanok, mint régen volt a kaloda, ahová odamentek az emberek, és névtelenül, személytelenül kiélték azon a sérelmeiket, aki ott ült a kalodában, leköpték, megütötték, megdobálták, és aztán megkönnyebbülve hazamentek. Talán segít nekik is, a kommentelőknek, akik nem tudják másképp kiélni a frusztrációikat, ha itt lehetőséget kapnak erre. Azoknak meg, akik hasonló területen dolgoznak, talán megerősítést adhat, ha olvashatnak erről. Talán ők is ki merik majd mondani a valós problémákat, ha érzik, nincsenek egyedül. Segíthet a túlélésben. Talán. És persze kapok ilyeneket is, mint ez, tegnap, a facebook oldalunkra: „ Kedves Igazgyöngyök! Tegnap óta olvasom a blogot. Tegnap óta másként gondolkodom a cigányságról. Köszönöm, hogy megérthettem.” Szóval, azt hiszem, ezért is fontos írni erről.
Más azt kérdezte, miért nem engedem el a szakpolitika szintjét? Hogy nem látom, akik most hatalmon vannak, azokkal nem lehet együtt gondolkodni? Értelmetlen egy asztalhoz ülni velük, mert nem egy nyelven beszélünk. Inkább dolgozzak ott, a faluban, és hagyjam a fenébe ezt a szintet. És vele természetesen az intézményrendszert is. Mert mit akarok egyáltalán? Mindent megváltoztatni? Naiv elgondolás… Sok igazság van ebben. De hogyan lehetne megoldani a problémát másképp? Minden mindennel összefügg! Ha a közösségen belül gondolkodom, és ott, a szegregátumban csak velük foglalkozom, mire megyek? A közösség csak egy adott kapcsolatrendszerben működtethető. Épp az a célunk, hogy az integrációt segítsük, és ehhez nélkülözhetetlen a többségi társadalom jelenléte, a hozzá való kapcsolódás. Hiába fejlesztjük őket, ha a befogadó oldal ebben nem partner. Mert az az oldal is rengeteg problémával küzd. Az intézményrendszer. Nincs az az ideális állapot, hogy ők egy kiegyensúlyozott, szakmailag felkészült, motivált, minden feltétellel rendelkező szintjei lennének a problémának. Így egyszerű lenne… hiszen csak a leszakadókkal kellene törődni. De a rendszer forráshiányos, zavaros, sokszor áttekinthetetlen szálakkal, és nem mindig olyan emberekkel, akik ott jó helyen vannak. Ezerféle emberi tényező, élethelyzet befolyásolja azt is, ami leírva sem működik jól, és tovább torzul az egész, a kapcsolatok, érzelmek, előítéletek kizárhatatlan tényezőitől. Az intézményrendszer tehát nem elengedhető. És, ha az ember próbálja megérteni, mitől és miért működik úgy, ahogy, akkor nem tudja nem észrevenni a központi irányítás félrecsúszott, nem átgondolt, nem életszerű, túl lassú, túlkommunikált, eltorzult, stb. intézkedéseit, melyben a hatalom birtoklásához kapcsolódó emberi tényezők még különösebb helyzeteket teremtenek. Sajnos, azt hiszem, nem lehet elengedni egyetlen szintet sem a mélyszegénység problémájának megoldásán dolgozva. Legalábbis nekem nem megy. Próbálni kell újra, ezerszer újrakezdve velük is, elviselve, ha kirakatnak használnak, kibírni, ha levegőnek néznek, ha kizárnak, vagy éppen kegyet gyakorolnak, ha fenyegetnek, ha lealáznak. Persze ameddig lehet. Ameddig bírja az ember. Próbálni kell partnerré tenni őket, máshogy nem lesz megoldás, mert ők is részei ennek az egésznek. Ahol végképp nem lehet partneri a viszony, ott nincs más, ott ki kell várni, hogy cserélődjenek a személyek, mert azok cserélődnek, ez benne a jó, hogy tudjuk, nem örökre szól a pozíció. Jönnek új emberek, mindig reménykedünk, hogy olyanok, akik szakmailag, de legalább emberileg alkalmasabbak lesznek a posztra, akikkel szót érthetünk majd. Mert a probléma, a mélyszegénység gondja mindig marad. Ez talán az egyetlen állandó, fixnek tekinthető dolog ebben az egész őrületben. Mindig, minden mozog körülötte. Fogalomértelmezések, elvárások, pénzek, pozíciók, protokoll, statisztika, stb. Csak ez van megmozdíthatatlanul beállva ebbe az egészbe. A nyomorúság. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/10/05/438-a-hatalom-es-a-civilek/
439. OKTÓBERI ÜGYEK 2014. október 11. Mindig keressük a továbblépés lehetőségét, munkahelyteremtésben gondolkodva. Fontos ez a fenntarthatóság szempontjából, hiszen akkor lesz életképes a modellünk, ha munkát tudunk adni az itt élőknek, olyat, ami fizetést, megélhetést ad, és vele mindent, jövőképet, önbecsülést. Munkahelyet szeretnénk, segítve őket abban is, hogy munkavállalóként is működjenek. Mert sok a hiány, képességben, tudásban, viszonyulásban. Nehéz volt ebben az évben nekünk ez a terület, legyen az önkéntes munka a közösségi kertben, vagy a brikett-készítésben, de a munkatársaink területei is, a nehezen alakuló munkamorált a közmunka alaposan aláásta, hiszen, ott kevés erőfeszítésért is járt a fizetés, míg mi teljesítményt is vártunk tőlük. Míg ott az időfaktor volt a legfontosabb, nálunk az értékelhető tevékenység. De talán majd lecsendesedik ez is. Várjuk már a végét, mikor visszaállhatunk a lépésről-lépésre haladó fejlesztésre, nemcsak azoknál, akik mellettünk maradtak a munkában, hanem a többiekkel is. De előbb túl leszünk már ezen az egészen, a választásokon, mert volt itt már minden a szavazók meggyőzéséért, heti meetingek, vallási köntösben, adományokkal, főzéssel, meg árleszállítás a boltban, hiszen a boltos is indult a választásokon, no meg a pár család részvételével zajló marakodások, összeállások, szétválások, hazugságok, fenyegetések, ellenségeskedések. És nemcsak kicsiben, a faluban, nagyobb régióban is ment az ígérgetés, írta még azt is valaki a kampányújságában, ahol minden településnek meg volt lengetve valami, hogy itt, ebben a kis faluban is jobb lesz majd, mert megszüntetik a zsákfalu jelleget. Mosolyogtam rajta, igaz, mást nem nagyon lehet itt ígérni a választópolgároknak, nem ígérhet munkahelyet, vagy mást, semminek nincs realitása. Mondjuk, az útnak se nagyon, de ez most senkit sem érdekel. Holnap lezárul ez a szakasz, lenyugszik mindenki, és visszaáll a nyomorúság megszokott rendje, amiben már nem lesz fontos kenyeret osztani, mert másról szólt ez az egész, mint amit azok hisznek, akiket elvakított a sok szöveg, az ígérgetés. Mert tudjuk, jönnek majd vissza hozzánk azok is, akik most hetekre eltávolodtak, keseregve mondják majd, hogy megvezették őket, és nem gondolták, hogy ez lesz…. mert ők nem akartak minket bántani, „azok” mondták, telebeszélték a fejüket, ők meg hittek nekik, stb. Mi még el is fogadnánk ezt, de a közösség azon része, aki velünk van, nem hagyja, ők részesei voltak nap mint nap az egésznek, belevonódtak abba is, amiből mi ki akartunk maradni, és ki is maradtunk. Mi pedig nem teszünk semmit a közösség akarata nélkül. Szóval, mindenkinek előbb a faluban, a közösségben kell újrapozicionálnia magát, mielőtt hozzánk fordul. A mi figyelmünk fókusza ezekben a hetekben a lekvár főzés felé irányult. A környéken rengeteg a csipkebogyó, nem gyűjti senki, pedig milyen finom és egészséges lekvárt lehet belőle készíteni! Persze meg kell tanulni, hogy tudunk leggyorsabban, legolcsóbban és legjobb ízben lekvárt főzni. Izgalmas, az idősebb, nem cigány asszonyoknak van tudása rá, de
mindenki másképp készíti, és az interneten is sokféle recept található. No meg, meg kell szervezni hozzá mindent, a gyűjtést, az apró piros bogyók tisztítását, a főzést, passzírozást, majd a lekvár főzés lassú menetét, az üvegtisztítást, dunsztolást. Tanuljuk hát. Az első kóstolóra elkészült lekvár még nem az igazi. Van, aki továbbfőzi, újrapasszírozza, javítja. Újabb kóstoló, újabb tanácsok, újabb próbálkozás. A héten naponta készült pár üveggel, különféle receptek szerint. Keressük a legjobbat. Közben mindent feljegyzünk. Hány kg-ot lehet leszedni egy óra alatt. Meddig tart a tisztítás. Mennyi bogyó ad egy üveg lekvárt. Mennyi cukor kell bele. Meddig áll el a leszedett, meddig a megtisztított termés. Fontos adatok, körvonalaznak egy újabb területet, egy újabb „lábat” itt, a szegregátumban, amiből lehet majd munka, eladható termék, fizetés, biztosabb jövő. Azoknak is lépcsőfok ez, akiknek még nem megy a rendszeresség. Akik még az azonnali visszacsatolásig látnak. Ők azok, akik gyűjtenek majd. És ad a természet errefelé mást is. Kökényt, csak meg kell várni, hogy megcsípje a dér. Próbáljuk majd akkor is a csipkebogyót, megnézzük a különbséget. És nyáron ott a bodzabogyó. Hónapokra munkát adhatnak ezek a termések. Tervezünk hát…. hogy lesz majd jövőre egy ilyen „üzem” is. Most megtanuljuk, meglátjuk, hogy a legjobb, hogy éri meg. Most még önfenntartási programelem. Aki részt vesz benne, az kapja majd, meg persze használunk majd belőle a közösségi sütés-főzésben is. De lesz ebből munkahely is. Meg kell próbálunk feltételeket teremteni hozzá. Házi lekvár lesz….egyedi csomagolással…garantált minőségben. Sikerülni fog. Sikerülnie kell. Ezen dolgozunk mostanság. Nem ígérgetünk, nem akarjuk megvezetni őket. Nem akarunk adományokkal, hazudozással magunk mellé állítani senkit. Csak tesszük a dolgunkat tovább. Velük tervezzük, építjük tovább, amit elkezdtünk. Velük, a választások nagy színjátéka után is. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/10/11/439-oktoberi-ugyek/
440. ERŐDEMONSTRÁCIÓ 2014. október 19. Azt hittem, a választások után lecsendesedik majd minden. De nem így történt. Az ellenünk dolgozók végül mindenhol alulmaradtak, és ezt nehezen vették tudomásul. Az önkormányzati választás során nem került közülük senki a testületbe. Polgármesterünk a faluban a régi maradt, akivel jól tudunk együttműködni, a testület részben cserélődött, de jónak tűnik. Bár cigány képviselő még nem lett, elég jól szerepeltek, talán a következő választásokra már ők is esélyesebbek lehetnek. Nyilván, ha okosabban csinálják, és nem egymás ellen indulnak, hanem összefogva, ment volna most is, de még nem tartanak itt. De az jó, hogy látszik, aki bent van, az nem ellenünk fog dolgozni. A kisebbségi választás azonban nem várt konfliktusokat hozott. Ketten jutottak be azok közül a háromtagú testületbe, akik mellettünk vannak, ők egy párt képviseletében, és egy illető a másik oldalról, egy másik párt színeiben. Persze nem a pártpolitikai hovatartozás volt a baj, itt nem értelmeződik a programok különbözősége, itt a személyeken van a hangsúly. Főleg azon, hogy viszonyulnak hozzánk. Mert a velünk szembe helyezkedők legfontosabb ismérve, hogy nem tudják elfogadni, hogy mi csak azoknak adunk segítséget, lehetőséget, akik nekünk is segítenek. Szerintük nekik jár minden, ami másnak. Még, ha nem is szorulnak rá, és ha nem is tesznek semmit a közösségért. Nincsenek sokan, tulajdonképpen egy ember irányítja ezt az egészet, mindig a háttérből, másokat előretolva, szemtől szemben sosem vállalva semmit, alattomosan, tudással nem bír, de a lázítás minden csínját-bínját ismeri. Uralkodik a családján is, és hihetetlen érzékkel befolyásolva azokat, akiknek elég, ha valaki többet ígér, vagy legalább azt, hogy másnak sem lesz jobb, mint neki, és már mellé is állnak. Sokszor lejátszottuk már ezeket a meccseket. Aztán, mindig, ha kiderül a hamisság, kihátrál nyilván, magára hagyva azt, akit maga előtt tolt, és az szegény nem győzi magyarázni, hogy megvezették, nem így akarta, és szeretne visszarendeződni. Volt már ebben a szerepben nyomorult öregember, akivel soha nem volt semmi konfliktusunk, csak segítettünk rajta, mégis, hosszasan, bagadozva olvasta fel a közmeghallgatáson az alapítványunk ellen felhozott vádakat egy olyan papírról, amit nem ő írt, nem is értette, mit olvas, de ő volt a kiszemelt, aki rábeszélhető volt a szerepre. Vagy a másik, aki üvöltözve rohant házról-házra, hogy most jött el az idő, most aztán ki lehet ebrudalni minket… .és mikor végül szétnézett, látta, egyedül van. Nehéz volt megmagyarázni neki ezután a közösségben, mit, miért tett. És ott van az is, aki a feljelentésekre mozgatható, volt, hogy sikerült elérnie egy személyes megjelenést, de többnyire azt sem, és, ha ki is jött valaki a faluba, az soha nem jutott el hozzánk, mert világossá vált számára a helyzet, az okok. Mert nehéz ott igazat adni, ahol pl. az a vád, hogy a pályázaton elnyert pénzt nem osztottuk szét a lakosok között, egyenlő arányban.
Most is volt minden. Találkozók minden nap, stratégiakészítés, feljelentés, szervezkedés, provokálása a többinek, hangfelvétel készítés, hazudozás, képtelen vádak. Azt hiszem, mindent bevetettek. De alulmaradtak. A kisebbségi választásoknak is megvannak a szabályai, amiben nem lehet annak az akaratát érvényesíteni, aki a testületen belül kisebbségben van. A nagypolitika is így szerveződik, az ellenzéknek el kell fogadnia a többségben lévők akaratát, nem válthatja le őket. Szóval, alulmaradtak ott is. Aztán jött a közösségben az erődemonstráció. Provokáció, konfliktusok, melyek gyerekek szintjéig lementek, ők is részesei lettek, pártokra bomlottak, egymásnak mentek, érthetetlen és képtelen szituációkban. Végül falugyűlést szerveztünk, hátha itt, szemtől szembe elmondja majd mindenki, kinek mi a sérelme, baja, és levezetődnek az indulatok. Közben egy véletlenül épp erre az időre eső médiamegkeresés is volt nálunk, akiket szintén lerohantak, erőszakosan, de azok elzárkóztak, nem erre voltak kíváncsiak, nem az üvöltöző, fenyegetőző, agresszív romákra, sokkal inkább azokra, akik másképp gondolkodnak, akarnak, dolgoznak. Szóval, itt is lukra futott a „csapat”. A falugyűlésre természetesen nem jött el a hátulról bujtogató…Két nyomorultat biztatott fel, akiknek az volt a feladata, hogy nekünk támadjon, és persze mindenről telefonnal hangfelvételt készítsen. A gyűlésen először én beszéltem. Elmondtam, amit már sokszor, hogy mi nem függünk sem az önkormányzattól, sem a kisebbségi önkormányzattól. Meg azt, hogy mi annak segítünk, aki nekünk is segít. Aki nem tesz semmit hozzá a falu, a közösség életéhez, az nem várhat segítséget tőlünk. Hogy támogatást a meginduló aktivitásokra tudunk szerezni, akár pályázati úton, akár adományozón keresztül. A vádak a két személy részéről nevetségesek voltak. Egyikük nem is bírta, nagy hanggal távozott, a másik, akinek a hangfelvételt kellett készítenie, maradt a végéig, bár többször kiesett a szerepéből. A hozzászólásaik után a többiek következtek. Egy idős néni volt az első. Mellettünk állt ki. Szavait tapsvihar fogadta. Aztán még többen szóltak. Hogy jól van így, és nincs közöttünk helye azoknak, akik nem tesznek semmit, sőt, támadnak. Ki-ki beszélt arról, mit jelentünk mi neki, a családjának, a falunak, más arról beszélt, mi volt itt az Igazgyöngy előtt. A közösség üzenete egyértelmű megerősítés volt. Voltak persze, akik nem jöttek el, pedig vártuk őket. Akik még kivárnak, mert azt remélik, talán átrendeződnek úgy az erőviszonyok, hogy nekik, a háttérből figyelőknek több eshet le, erőfeszítés nélkül. Mert ők még azt gondolják, munka nélkül, „hűbéri” támogatásból is meg lehet élni. De az itt nem megy. A szegénység törvényei mások. Lehetőség nincs. Semmi. A falu gazdaságilag nem tétel. Közigazgatásilag az csak, de ebben sincs mozgástér. Mi vagyunk itt csupán, mint lehetőség. Jó, hogy a többség velünk van. A holdudvarunk nő. Az ingadozók száma csökken. Az ellenünk szervezkedők pedig maguk maradtak. Újra. A nevek száma folyamatosan nő a közösségi házunk falán. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/10/19/440-erodemonstracio/
441. SZEGÉNYSÉG, TÖBB DIMENZIÓBAN 2014. október 25. Jó volt ez a hosszú ősz … az október eddig nem várt meleget adott, de most ez a hideg eső próbára teszi azokat, akiknek nincs megfelelő muníciója, hogy felkészüljön a hidegre. Elég volt csak a cipőkre néznem a hét tanítással telt első három napján az iskolákban, az pontosan mutatta a helyzetet és az időjárást, tízből három gyereknek láthatóan beázott a lábbelije, jellemzően inkább a fiúké. Egyiküknek a sarkától vált fel, lépésenként maradt a földön a talpa, másiknak az orra mutatta, hogy a benne levő láb bő egy számmal nagyobb, mert a textilrész elől, a lábujj nyomásának engedelmeskedve kinyomakodott, és végül felszakadt. És volt, ahol az időjáráshoz már nem illő tornacipő a lábfej felső részén, a lyukak mentén hasadt el, a cipőfűző pedig távolról már nem tudta összetartani az elvált részeket. Azt hiszem, készítenem kellene egy fotósorozatot gyerekcipőkről is. Meg is teszem majd.Hátha közelebb hozza azokhoz a probléma megértését, akik nem értik, mi ez az egész. Most, kollégáimmal feljegyeztük a méreteket, és konstatáltuk, célszerű lesz az autónkban tartani egy készletet a használt cipőkből, amiket adományban kapunk, hogy ahol kell, ott azonnal segíthessünk. Természetes részévé válik ez ilyenkor az iskolai tevékenységünknek, szomorúan természetessé, nekünk is, és a gyerekeknek is. Kabát és nadrágosztást is szerveztünk a héten, kaptunk most bőven, itthonról is, és külföldről is ruhaadományokat, próbáltunk sokakat elérni a rászorulókból. Ami persze nem sikerült, folyamatosan jönnek a visszahívós sms-ek, facebook üzenetek, hogy ki maradt ki, mikor lehetne nekik is hozzájutni a melegebb holmikhoz. És mindig lesz újabb sztori is, ami eddig nem volt, ami mutatja a növekvő szegénységet, próbatétel elé állítva minket is, segítőket, akik néha már azt hisszük, nem lehet nekünk újat mutatni, a probléma összes mélységét ismerjük már. De nem. Mindig van, ami minket is meglep. Most pl. jött egy jelzés egy fiúról, aki középiskolás, péknek tanul, vagyis tanult, mert az idén már nem péktanuló. Mert a gyakorlaton, a multinál, megszegett egy szabályt: evett a gyakorlat alatt. És a szabály az szabály. Nem lehet enni. A gyakorlatról eltanácsolták, nem tudta teljesíteni, tanulmánya abbamaradt, még mielőtt befejezhette volna. Nincs, aki mögé nézzen a történetnek, hogy poénból, virtuskodásból történik-e egy ilyen, vagy talán azért, mert egyszerűen éhes. Talán egy régi pékmester észrevette volna, hogy mi van mögötte. Egy régi időben, amikor még a szem meglátta az ilyesmit, és a segítség is természetesebb volt. Még a cigánynak is.
De ez már a múlté. Ma a rendszer máshogy szerveződik, a szabályok pedig ahhoz igazodnak, hogy minden rendben van. Ahol pedig nincs szegénység, oda nem kellenek olyan intézkedések, amelyek annak felszámolására irányulnak. Ott nyilvánvalóan csak egyéni felelősségek vannak, tehát ha lenne is szegénység, azért kizárólag az egyén okolható, nem a rendszer. Az, hogy ez nem a valós kép, nem érdekes. Mi mindenesetre folyamatosan érzékeljük, hogy egyre több segítségre lenne szükség az elszegényedő családokban a gyerekek fejlődéséhez, neveléséhez, taníttatásához. Nemcsak az óvodás, és az általános iskolás korban, hanem középiskolában is. Mert a családok jövedelemviszonyaiban nem következik be attól változás, hogy kilencedikes lesz a gyerek. Sőt, a költségek csak nőnek. Hiszen nincs már iskolabusz, bérletet kell venni, hogy eljusson a legközelebbi szakiskoláig. Ami akkor is pénz, ha diákigazolvány van. És fizetni kellene az iskolai étkezésért, aki rászoruló, annak is, 50%-ot. Hogy hányan étkeznek bent? A rászorulókból senki. Néha akad támogató, aki segít nekünk ezzel, és gondosan mérlegelve, kinek adjuk, befizetünk egy-két szerencsést. A többi természetesnek veszi, hogy nem eszik. Majd otthon. Ha lesz mit. És vannak persze, akiknek a bérlet is gond. Náluk ez is hozzátesz a lemorzsolódási faktorhoz. Azt hiszem, ezeken a problémákon nem segít, ha a szakképzés máshova tartozik, vagy másképp szerveződik. Mert ez nem az oktatástól függ, ugyanakkor a hatása arra is ráég, és nem enged mozgásteret. A szegénység bebetonozza a kilátásokat. És nemcsak azokét, akik szegregátumokban élve, a nyomorúságban szocializálódva magukban hordozzák a sorsuk meghatározottságát. Hanem azokét is, akik mindent megtennének, hogy a gyerekük tanuljon. Akik még leplezik, hogy nem bírják anyagilag, és elkeseredésük azok felé teljesedik ki, akik még náluk is esélytelenebbek. Azokat gyűlölik, akik nem tanultak meg küzdeni, akik várják csak a segítséget, mert ezt kapták örökül, hogy várni kell, és majd lesz valahogy. Akikre muszáj több energiát fordítani, több segítséget adni, hogy változzanak valamit. Akikkel tényleg senki sem törődik. Akikről nem lehet lemondani, mert ezekben a családokban is ott vannak a gyerekek. És túl sokan vannak. Újabb ellentét fejlődik, a szegények között is, az eleve szegények és az oda lecsúszók között. Mert ez a szegénység nem összekovácsol, hanem széthúz. A “nincs”, és a kilátástalanság mindent kiöl. Önzővé és gyűlölködővé tesz. Az ember néha tényleg nem tudja, mit lehetne tenni. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/10/25/441-szegenyseg-tobb-dimenzioban/
442. ANTISZEGREGÁCIÓ 2014. november 02. Talán ezeket a fogalmakat is jó lenne sorrendbe állítani, mint a szegregáció,a deszegregáció és az antiszegregáció. Mert van köztük logikai, sőt, szerintem időrendi kapcsolat is. Hiszen fölösleges ott antiszegregációról beszélni, ahol a törvény lehetőséget teremt a szegregációra…..és talán előbb kellene deszegregációs törekvéseknek látszania, hogy aztán, a helyzet újratermelődését megakadályozandó, antiszegregációs szándékok érvényesülhessenek. Mert álságos antiszegregációról beszélni, tervezni, miközben az intézkedések sora épp a szegregáció, az esélyegyenlőtlenség felé mutat. Azt hiszem, ez is baj, ezért is nem tudott különösebb eredményt felmutatni eddig az EMMI által életre hívott Antiszegregációs Kerekasztal. Pedig kellene, hiszen a 2014.ÉVI NEMZETI REFORM PROGRAM-ban ez olvasható:„Az Antiszegregációs Kerekasztal azzal a konkrét céllal alakult, hogy kormányzati és a civil szakmai szereplők által egy olyan közösen készített, megegyezésen alapuló dokumentumot készítsen, amely közös javaslatokat fogalmaz meg az oktatási szegregáció megszüntetésének lehetőségeire…..” Már nincs túl sok idő…. de a dokumentumtól még nagyon messze vagyunk. Ha jól emlékszem, áprilisban ülésezett a kerekasztal utoljára, aztán semmi, nagy csend, pár hete egy telefon, hogy lesz majd újra, most pedig megérkezett a héten meghívó, a találkozó dátumával. Áprilisig sem történt sok minden, fogalmakat értelmeztünk, nekem az volt az érzésem, folyamatosan elbeszéltünk egymás mellett. Voltak, akik a kiélezett helyzetben nem láttak más kiutat, minthogy felálljanak, mi pedig, akik még maradtunk, személyenként eltérő intenzitással próbáltuk a figyelmet felhívni azokra a problémákra, melyeket a napi munka során megtapasztalunk. De ha valaki megkérdezi, mit értünk el, nem sok mindent mondhatok. Kérték, ne hozzuk nyilvánosságra semmit, amíg nincs eredménye a munkának, mi tartottuk ehhez magunkat, bár nehéz volt megállni, mert a gyakran indulatos viták után is mindig olyan közlemény jelent meg, mintha tökéletes, harmonikus, előremutató lett volna a beszélgetés, a szövegben sosem történt említés a kínos, megválaszolatlan kérdésekről. Sajnos, most megint úgy érzem, a költségvetési törvény körvonalazta jövőben nem sok antiszegregációs, esélyteremtő lehetőség nyílik. És nem tudom kiütni a gondolataimból azt sem, hogy lehet, épp ezért hívják most össze, hiszen jól mutatja a szándékot, ők aztán mindenkit meghallgatnak….és tárgyalnak. De a baj az, hogy ennek a tárgyalásnak nincs kézzelfogható eredménye. Továbbra sem érzem sajnos másnak, mint kommunikációs fogásnak, színjátéknak. Pedig annyi minden lenne, ahol el lehetett volna már rég indulni. Itt van pl. a tanodák kérdése. Hamarosan várható újabb pályázati kiírás, talán most vagyunk azon a ponton, hogy végre meghatározhassuk a tanodák oktatási rendszerhez való viszonyát, finanszírozását, szakmai kritériumait. Mert az előző kör nem sikerült túl jól. A semmiből felbukkant, ismeretlen roma szervezetek tanoda pályázatai lettek zömében a nyertesek, kiszorítva olyanokat is, akik már évek óta vitték ezt a tevékenységet, sikerrel.
Egy alulról szerveződő szakmai tömörülés, a facebookon is fellelhető Tanoda Platform (https://www.facebook.com/TanodaPlatform?fref=ts) elkezdte valamiféleképpen hálózattá szervezni az eredményesen működő tanodákat, azokat, akiknek fontos a szakmai munka, akiket érdekel a módszertan, akiknek a pályázati kritériumoknál többet jelent ez az egész, akik jobban akarják csinálni. Mi is dolgozunk benne, az alapítvány tanodájával, ami szintén könnyűnek találtatott a legutóbbi pályázati megmérettetésen, de más forrásokból, nem kis erőfeszítéssel visszük tovább a tevékenységet, mert tudjuk, nélkülözhetetlen a mai oktatási rendszerben. (http://ped2.hu/) A Tanoda Platform célja szervezni és összegyűjteni kutatásokat, szakirodalmat, tipizálni a sokféle tanodát, kapcsolatot, tudásmegosztási lehetőséget kiépíteni közöttük. Kialakítani egy un. tanoda-standard-et, ami útmutató lehet ebben a munkában. Az a tudás és szándék, ami benne van, óriási lehetőség lenne a döntéshozóknak, hiszen élő tapasztalat, kapcsolatrendszer van mögötte, hiteles szakmai munka. Egy meghatározó terület az oktatásban, ahol ténylegesen el lehetne indulni a deszegregáció felé. De vajon partnernek tekintik-e ezt a tömörülést a döntéshozók? Azt hiszem, ez nagy gond. Hogy a sokféle hálózat, szakmai tömörülés tudása nem csatornázódik be a döntéshozói rendszerbe. Sokaknak a lehetőség sem adatik meg, de azok se sokat tehetnek, akiket a meghívotti szerepbe emelnek. A döntéshozóknál másféle szempontok vezetik a tollakat, a pályázati kiírások és a pályázati döntések megszületésénél is. És ehhez hiába szerveznek bármit, kerekasztalt, tapasztalatcserét, találkozót. Ha nincs változás, ha nem épül be ezekből semmi, akkor az ezeket életre hívók hiteltelenek maradnak, és az egész csak egy kommunikációs fogás marad. És ezen már átlátunk. Azt hiszem, mindannyian. Próbálok persze optimistán menni az első ülésre. De az eddigi tapasztalatok, és a költségvetési törvénytervezet ismerete mellett nagyon nehéz ilyen állapotba hozni magam. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/11/02/442-antiszegregacio/
443. A KIREKESZTÉS RENDSZERE 2014. november 09. Azt mondják a szakemberek, ha a gazdasági helyzet nem túl jó, akkor általánossá válik a bűnbakkeresés, hiszen a helyzet miatt hibáztatni kell valakit. Az emberek egy része ma meg is találja ezt a cigányokban, és az általánosítás kelepcéjében egyre inkább gyűlöletté formálnak magukban mindent, ami velük kapcsolatos. Segíti ezt sok minden, a tv műsorok, a közösségi oldalak, a névtelenségből is működtethető komment-lehetőségek, és sokszor maguk a politikusok is, akiknek pozícióját nem rengeti meg egy-egy rasszista megnyilvánulás. Egyre inkább az erőszakos megoldásokban látják legtöbben a kiutat, a kényszerítésben, ami mintegy elégtételt jelent azoknak, akik a saját nehézségeiket szeretnék valakin „leverni”. Persze a direkt megnyilvánulások mellett ott vannak a rejtett csatornák is. Amikor nem lehet tetten érni valakit, mert a törvények lehetővé teszik azt, amit tesz, és működik tovább, immár újra megválasztva, megerősítve, tovább épít egy olyan rendszert, ami nem vezet sehova. Rejtett csatorna pedig többféle van, a kirekesztés ezer módja működik, egyre kifinomultabban. Ha egy rendszer nem működik jól, akkor abban mindig teret kapnak ez emberi gyarlóságok. A pozícióhoz pedig gyakran kapcsolódik az uralkodás, az érinthetetlenség érzése is. A héten egy kolléga mutatott egy történelem atlaszt. Az újat, amiből most tanulnak a középiskolások. A történelematlaszban sokféle térkép, pl. olyan, ami a 18. századtól jelöli az itt élő nemzetiségeket. Mindet, a szlávtól a ruszinig. Csak egy nincs benne. A cigányság. Sem akkor, sem később. Vagy a másik térkép is érdekes, ami kétféle vallásról emlékezik meg csak a történelmi Magyarországon: a katolikusról és a reformátusról. Mást nem jelölt. Nincs jelölve a magyar történelemben az atlasz szerint a zsidó sem. Nem gondolkodom összeesküvés-elméletekben. Nem akarok összefüggést látni a szegregált oktatás jelenléte, az új családi pótlék tervezet, vagy a szakképzés átalakítása és a többi, a szegénységet konzerváló, az esélyeket elzáró intézkedések között. Nem gondolom, hogy valaki ott ül egy irodában, és gondosan hangolja a szociális intézkedések, az oktatás, a munkahelyteremtés, az egészségügy és sok más terület tartalmait a kirekesztés, az eltörlés irányába. Inkább azt látom, hogy természetessé vált már minden, már fel sem tűnik senkinek, hogy valami nem stimmel, valami nem jó irányba megy. Lehet, nem jutott eszébe a cigányság az atlasz készítőjének, sem annak, aki lektorálta, elfogadta, rendszerbe állította, összevetette, leellenőrizte, ajánlotta. De az is lehet, hogy szánt szándékkal tette, mert neki más a meggyőződése, és mivel most olyan pozícióban van, amilyenben, hát eléri, hogy mindenkinek ez legyen. Egy morzsát ő is hozzátesz hát az egészhez. És azt gondolom, mindenki, aki ma döntési helyzetben van, hozzáteszi a maga morzsáját. Így épül a kirekesztés teljes rendszerré.
Talán, ha egyszer esélyegyenlőségi szempontból egymás mellé tennék az intézkedéseket, akkor nyilvánvalóvá válna, hogy milyen rendszer épül. Ha pl. nem az oktatási rendszer központosítása felől közelítenének, hanem egy szegregátumban, komfort nélküli lakásban élő, analfabéta szülők sokadik gyermeke felől néznék a rendszerüket. Vagy, ha a közmunkaprogramokat úgy értékelnék, hogy valójában megvizsgálják azt a hatást, amit kivált ezekben az emberekben. De nem a kormánypárti polgármesterek szemüvegén át, vagy a tőlük függő, a médiában a program méltatására betanított emberektől, hanem úgy, ahogy azok érzik, látják, akik benne dolgoznak. És ezzel a tapasztalattal néznék meg azt is, mielőtt újabb milliárdokat ölnek bele, hogy mennyi ráfordítással mennyi értéket sikerült létrehozni. Talán akkor látszana számukra is, hogy nem jól van így. Legalábbis az ország szegényebbik fele számára nem. A héten egy beszélgetésen egyik kollégám kérdezett pár roma férfit, arról, érzik-e, hogy hátrányt szenvednek azért, mert romák. Nemmel válaszoltak. Elgondolkodtató volt. Itt, egy szegregátumban, az összes lehetőségtől megfosztva, az oktatásból kiesve, nélkülözve, napról napra élve, a közmunkaprogramokra várva, nem érzik ezt. Még azt sem, hogy lehetne másképp. Már azt sem. Elfogadják, ami van. Tőlük nagyon távol áll a történelem atlasz, a szakiskolák elkerülése az oktatási államtitkárságról, az Út a szakmához ösztöndíjprogram felfüggesztése, és a többi intézkedés. Ezekből nem látnak, nem éreznek semmit. Csak a következményekből. Amelyek meghatározzák a gyermekeik esélyeit is. Ezért nagy azoknak a felelőssége, akik jobban értik, ami itt folyik. Mert ők, akik tanulatlanul szegénységben élnek, ők nem tudják az érdekeiket érvényesíteni. Ők megszokták, hogy velük csak megtörténnek a dolgok. A döntések a fejük fölött születnek. Itt vannak. Akkor is, ha nem akarják látni őket. Sem a történelemben, sem napjainkban. Itt vannak, és segítenünk kell őket ahhoz, hogy értsék, mi történik körülöttük, velük. Hogy lássák az életükben a személyes döntések jelentőségét, de értsék a helyüket a társadalom rendszerében is. Segíteni őket abban, hogy képesek legyenek. Tervezni, erőfeszítést tenni, önmagukat megszervezni. Akkor egy morzsát hozzátehetnénk ahhoz, hogy egyszer majd ne bűnbakként jelenjenek meg a képben. Hogy ne gondolják azt, jól van így. Mert nagyon nincs jól. Senkinek. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/11/09/443-a-kirekesztes-rendszere/
444. JÓ SZEGÉNY, ROSSZ SZEGÉNY 2014. november 15. Azt hiszem, a szegénységről alkotott képpel is gond van. Legalábbis, ahogy az ehhez való viszonyulást nézem. Minden szinten ez látszik, a kommentektől a döntésekig. Valami „móriczi” szegénykép rögzült a köztudatban, és ez nagyon más, mint ami a 21. századi magyar valóságban van. És most nem akarom a cigánykérdést belekeverni, bár kétségtelen, hogy a mélyszegénységben élők nagy százaléka cigány. Azt hiszem, a közgondolkodásban meglehetősen sztereotip kép alakult ki erről. A jó szegényé és a rossz szegényé. És e mentén szerveződik a vélemény, a viszonyulás, gyakran gyűlöletig, és e mentén a közmunka, az oktatás, a családvédelem is, minden. Minden, ami eltér a tisztes, jó szegénységtől, az kirekeszteni való. A kétféle kép különbsége a véleményekből jól összevethető. A jó szegények képe az elvárásokból körvonalazódik. A rossz szegényeké meg a helyzetükből. A jó szegény ruhája kopott, szegényes, de tiszta. Nem hord divatos holmikat, olcsót se, sem ő, sem a gyereke. Megvarr, megfoltoz mindent, láthatóan megbecsüli a ruháit, cipőit. A rossz szegény olcsó kínai ruhákat vesz, divatos feliratú pólóba, színes dzsekibe öltözik, és így akarja öltöztetni a gyerekét is. Ami elszakad, nem varrja meg. Nem alakítja át az adományba kapott ötvenéves dzsörzé zakót gyerekkabáttá. Válogat abban, ami másnak már nem kell, ahelyett, hogy megköszönné, amit kap. A jó szegény szemlesütve jár, tudomásul veszi, hogy ő szegény, nem akar mást, nem szól vissza. A gyerekét is erre neveli, a szemlesütésre. A jó szegény alázatos, csendes. Elfogadja, amit kap, de sosem kér, hang nélkül elviseli az igazságtalanságot is. A jó szegény tudja, hol a helye. Tudja, hogy ő a hibás azért, mert szegény. Megértette, hogy oda született, és ebből nem lehet kitörni. A rossz szegény nem fogadja el a helyzetét. Kiabál, ha úgy érzi, igazságtalanság történik vele. A rossz szegény jobbat akar a gyerekének. A rossz szegény azt mutatja, hogy nem szegény. A gyereke nem úgy viselkedik, mint akinek nincs semmije. Telefonja van. És olcsó kólát is iszik, amit ugye egy rendes szegény sosem. Mert az csak vizet iszik. A jó szegény takarékos. Beosztja a pénzt, amit kap. Semmi fölöslegest nem vesz. Csokira a gyereknek, kávéra, cigire magának nem költ. Ha bevásárol, hó elején, elporciózza az élelmet, hogy kitartson. Nem zabálja fel az összest egyből. És nem vesz, csak alapvető dolgokat. Csak alapanyagokat. Mert mindent elkészít maga. A rossz szegény nem tudja beosztani a pénzt. Van képe sütit venni a gyerekének. Dohányzik. Az első héten eldőzsöli a pénzt, aztán meg nincs kenyérre való sem. Ha pénze van, rántott húst csinál. Nincs tartaléka, ha beteg a gyereke, nem tudja kiváltani a gyógyszert.
A jó szegény becsületes. Házasságban él. Sosem lop, és sosem agresszív. Ha kell, éhezik, fázik, ha kell, gyalogol, ha kell, meggyógyul magától, eltemeti magát, nem kér kölcsön se, nem akarja taníttatni a gyerekét, ha kérik, sterilizáltatja magát, hogy ne legyen zavaróan sok belőle. Nem akar lelkifurdalást okozni senkinek, teszi, amit mondanak. A jó szegény szereti, ha megmondják neki, mit tegyen. A rossz szegény fát lop, ha fáznak a gyerekei. Ha meghal a családjából valaki, hitelt vesz fel, és síremléket akar. Nem házasodik, csak összeáll valakivel. A rossz szegénynek sok gyereke van, nem gátolja semmivel, hogy megszülessenek. A rossz szegénynek igazságérzete van. Kimondja, amit gondol, nem érdekli, hogy kényelmetlen. Kimondja, néha túl hangosan is. „Még kiabál is, ahelyett, hogy kussolna.”mondják róla, akik nem szegények. A jó szegény hálás. Hálás a közmunkáért, a gyerek iskolai étkezéséért, a családi pótlékért, azért, hogy él, hogy élhet. A jó szegény kezet csókol annak, akitől kap. Apró dolgokkal is örömöt lehet neki szerezni, megtiszteltetésnek érez minden rá irányuló figyelmet. A rossz szegény dühös. Jobban akar élni, lehetőségeket szeretne. Nem érti a világot. Azt hitte, az a világ, amiben nyomorúság van, már elmúlt. TV-t akar, a tv nézés a szórakozása. Nézi a reklámot, és nem érti, neki miért nem lehet. A gyereke sem érti. Akar ő is. Ruhát, bizsut, számítógépet, autót. Rendes ételt, kozmetikumot, meg energiaitalt is. Mert megérdemli. Mondják a tv-ben is. A rossz szegény nem érti, hogy miért nem értik. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/11/15/444-jo-szegeny-rossz-szegeny/
445. EGY PÉLDA 2014. november 23. Vannak olyan helyzetek, amit az ember egyszerűen nem hisz el. Még akkor is hihetetlen, mikor az ember a saját szemével látja. A fiatal férfira tavaly hívta fel a figyelmem az egyik óvónő. Hogy szerinte rendkívüli, ahogy a gyerekeit neveli, és segítsünk neki, ha tudunk, mert biztosan elkelne nekik a támogatás. Amikor felvettük vele a kapcsolatot, és elmesélte, hogy a gyerekeit egyedül neveli, és mennyire fontosak neki, bár őszintének tűnt, mégis valahogy furcsa volt. Egy fiatal cigány férfi, aki mindent alárendel a gyerekeinek? Aki éjjel-nappal dolgozik, és példásan neveli őket? A gyerekek ráadásul kicsik, 4-6-9 évesek, most, és ez az egyedül nevelés nem most kezdődött. Amikor az asszony elhagyta őket, a legkisebb hét hónapos volt. Persze volt már a kapcsolatrendszerünkben több is, aki egyedül maradt, ahol meghalt, vagy akit elhagyott az asszony, próbálkoznak ők is, de a gyerekek gondjával nem bírják sokáig. Mert nehéz egyszerre gyereket nevelni, pénzt keresni, egy személyben családfenntartó lenni és háztartást vezetni. A gyerekek is megsínylik a változást, az anya-nélküli létet, még, ha az anyjuk nem is arról volt híres, hogy precízen gondozza őket. Szóval, az anya nélküli gyerekek valahogy mások. Mások öltözködésben, tisztaságban, magatartásban. Itt azonban nem ez a helyzet. Tavaly próbáltunk néha segíteni nekik, bár az apa kérni sosem kért, de láthatóan örültek, ha játékkal, ruhával, édességgel segítettünk kicsit, főleg az ünnepek idején. És volt más, ahol a krízishelyzet szemmel látható volt, elterelve a figyelmünket róluk. Az idén a legnagyobb gyerek hozzánk került a suliban. Hamar kitűnt tisztelettudó magatartásával, különleges ábrázolóképességével, munkafegyelmével, figyelmességével, ami rendre megnyilvánul, nemcsak a felnőttek, de a többi gyerek felé is. Érdeklődtünk az általános iskolában, milyen a tanulmányi eredménye? Jó közepesnek írta le az osztályfőnöke, kiemelve, hogy rendkívül jó magaviseletű. Kaptunk most egy kedves támogatótól új, meleg holmikat…. nagy ilyenkor a dilemma, kinek adjuk, kinek segítsünk vele. Ez a család is eszünkbe jutott, ám gondoltuk, mielőtt bármit lépnénk, látogassuk meg őket otthon, nézzük meg, hogy élnek. Mert ezt sosem mulasztjuk el, a lakókörnyezet sok mindent elárul, az anyagi helyzettől a mentális állapotig, a szülői felelősségtől az önfenntartás képességéig. A kis házat a férfi önerőből építette, családi segítséggel. A házban olyan tisztaság, rend, hogy ilyet még nem láttunk a kapcsolatrendszerünkben. Ülőgarnitúra, tv, pedáns minden. A falak és a padló csempével borítva. Töröttekkel, de úgy, mintha direkt lenne…. színesek, fényesek, mindenfélék. Az embernek Gaudit juttatja eszébe, bár nem valószínű, hogy a nyolc osztályt végzett fiatalember valaha hallott róla. A csempéket a szeméttelepen gyűjtögette össze, majd tervezte meg és rakta fel a falra. Éjszakánként, mikor a gyerekek aludtak. Lassan készült el, tenyérnyi darabokban. „Így könnyebb tisztán tartani, csak lemosom”.- mondja.
Miből élnek? Minden lehetőséget megfog. Szerencsére nem kis faluban lakik, hanem nagyobb településen, ott több lehetőség adódik alkalmi munkára is. Gyakran hajnali háromkor kel, akkor megy, és az egyik pékségben behordja a lisztet. Nem kér érte pénzt, kenyeret, néha péksüteményt kap érte a gyerekeknek. Anyaságin van, de amíg a gyerekek az ovibaniskolában vannak, erdőt tisztít. Két nap napszámért, két nap fáért. Hogy legyen miből fűteni télen is. Néha hétvégén is elmegy…ilyenkor valamelyik nővére vigyáz a gyerekekre. Ők egyébként hatan vannak testvérek. Munka után összeszedi a gyerekeket. Nincs sok holmijuk, de a ruhájuk sosem szakadt, koszos. Apránként halad a ház körül, a feltételek javításával. Már megvette a cementet, tavasszal szeretné a járdát megcsinálni, aztán majd a vizet bevezetni. „Csak ez a munka…ezzel van baj”- mondja. „Csak ez lenne, akkor jobban haladnék. Eleinte nehéz volt. Mikor pelenkás volt a kicsi…meg a főzés…de mára már megtanultam. Felnevelem őket. Rendesen.” Ami furcsa nekem, hogy nincs benne büszkeség. Alázat van benne. Szemlesütve, csendesen, mosolyogva beszél. Se panasz, se szomorúság, se túláradó öröm. Csak ez a túl nagy alázat. Vajon miért ilyen? A rasszjegyeik letagadhatatlanok. A túlélés ösztöne mellett munkálkodó szülői felelősség tette ilyenné? Vagy gyerekkorától megtanulta ezt, hogy ez kell ahhoz, hogy pl. alkalmi munkát kapjon? Vagy az alaptermészete is ilyen volt? Ilyenné nevelték a szülei? Az biztos, hogy ő ezt örökíti tovább. Mind a három fiának. Ő ilyen példát ad. Cigányként. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/11/23/445-egy-pelda/
446. A TÉLI HIDEG 2014. november 29. Ilyenkor gyakran megírom: a tél a legrosszabb. Az amúgy is szűkre szabott életlehetőségeket megterhelő hideg miatt. Ezt minden évben nehéz megélni. Nemcsak nekik, akik elszenvedik, nekünk is, a segítőknek. Egy-egy mínuszokkal terheltebb hétvége után rettegve várni a telefonon a visszahívós sms-eket, és megkönnyebbülni, ha akikért legjobban aggódtunk, jelzett: megvan, nincs semmi baj. Szólni a szomszédnak, ha valaki nem jelentkezik, nézzenek rá, rendben van-e minden vele. És segíteni a gyerekgyógyszerek kiváltásában az újabb megfázásoknál. Írtam már arról is, milyen nehéz megszokni, hogy a rajzórán nem motiváló a tél örömeinek emlegetése. Rajzolnak persze hóembereket, hóesést, de nem úgy, mint akinél pozitív élményen alapul ez. Inkább csak azért, hogy nekem örömöt szerezzenek. Olyan hihetetlen tanárként megtapasztalni, hogy ugyanaz a téma mit jelent egy olyan csoportban, ahol a téli hideg nem ijesztő teher, mert meleg van otthon, és van megfelelő ruha, cipő is, és mit jelent ott, ahol mindez hiányzik. Mindig reménykedek, hogy változik majd a helyzet, és újra rákérdezek minden novemberben, látva a furcsán érdektelen arcokat: ti nem szeretitek a telet? És minden évben ugyanaz a reakció, a válasz. Vagy hallgatás, vagy egy-két halk mondat: „Nem, mert hideg van. Nem szeretem a hideget. Fázom.” A héten, mikor kint voltam a faluban azon a borús délelőttön, szokatlan volt a hideg nekem is. Pedig a hőmérő a kocsiban csak mínusz egyet mutatott, a szél sem volt erős, mégis, szinte minden porcikámat átjárta a kellemetlen, nyirkos hideg. Útközben több falubelivel találkoztam, vágták ki az önkormányzat által nekik kijelölt szakaszon a nyáron felnőtt akáciákat, csuklónál nem vastagabbakat. A faluban bent először a vékonyka fiatalasszonnyal futottam össze, a vállán két nagyobb gallyat cipelt, kell a meleg, két kicsi is van, meg vannak fázva így is, mondja. Aztán, mikor a közösségi házhoz megyek, ahol a kollégáim is dolgoznak, a nyakamba ugrik egy másik. Örvendezik, hiszen rég találkoztunk. „Feljöttem egy kicsit”-mondja-„odabent maguknál olyan jó meleg van. Feljöttem egy kicsit melegedni. Tetszik tudni, mi nem gyújtunk be, csak este….nincs fa. Már nagyon várjuk, hogy megjöjjön a pénz, addig ki kell húzni valahogy. Tarlóztunk kukoricát, eddig azzal fűtöttünk, de már elfogyott. Fát gyűjteni nem merünk, megbírságolnak azonnal…miből fizetnénk ki? Felöltözünk inkább. Csak kibírjuk valahogy.” Mondja mindezt öt hónapos terhesen. Még jó, hogy a kicsi nem most érkezik. Nehéz ilyenkor. Persze ott a brikett, amit nyáron csináltak. De abban állapodtunk meg, hogy abból az tüzelhet, aki dolgozott benne. Közösségi szabály, tartani kell, hogy jövőre nagyobb üzenettel bírjon a lehetőség. De itt van a többi, akin segíteni kellene. Ha adunk fát, akkor értelmetlenné válik a tüzelőkészítés nyáron, hiszen úgyis adunk…ha nem adunk, megfagyhatnak. Ebben a helyzetben kínlódik az ember, nem lehet jó döntést hozni.
Persze, aki messze van ettől, az egy ilyen döntést könnyedén meghoz. Mert úgy könnyű kimondani, ha nem látja az ember az összefagyott gyereket, fiatalt, öreget, nem látja a magára rétegelt, este sem levetett, folyamatosan koszló ruhákat rajtuk. Ha nem megy be az ember egy áthűlt szobába,ahol meglátszik a lehelet, és amit nem fűt fel pár, nedves ágból hasogatott tüzelő, aminek szigorúan csak akkor gyújtanak alá, ha a gyerekek hazajönnek. És most majd kezdődik a tél másik hozadéka: a hidegben gyereket nem mosdató, hajukat meg nem mosó, ruhájukat nem levető, azt nem kimosó, a rendszerben tehát a nem gondoskodó szülők megítélésének időszaka. Mert ennek hamar látható, és érzékelhető nyoma lesz, amiért a szülőt figyelmeztetik majd, hiszen mindebből csak az látszik az óvodában, iskolában, hogy a gyerek ápolatlan, a ruhája büdös, a haja tetves. Az egész pedig a fűtés hiányára vezethető vissza, arra, hogy nincs megoldás, a közkútról behozott vizet valahol meg kellene melegíteni, mosdáshoz és mosáshoz is, ahogy a haj és a ruha száradáshoz is meleg kellene. De lesz még rosszabb is, mert akik döntenek róluk, a szociális juttatások rendszeréről, azok ezt nem így látják, nem így értik, ezekkel a problémákkal, ok-okozati összefüggésekkel nem gondolnak, ők úgy vélik, van még lehetőség szűkíteni, „szabályozottabbá tenni”a támogatásokat,akár a tél közepén is. És talán megnyugtatják magukat azzal, hogy lehetett pályázni az önkormányzatoknak tűzifára, kapnak majd, minden rászoruló. Az, hogy ez mikor érkezik meg, és meddig elég, az már nem az ő lelküket nyomja. Persze kérdés, hogy nekik nyomja-e a lelküket valami egyáltalán. Nekem viszont igen, már túl erősen beleégtek a megtapasztalások az emlékeimbe, előttem van a hideg, fázó bőr látványa, ahogy a nyaktól, apró rángásokkal felfut az arcon, és igen, az a szag is, ami a kiáramló füst és a mosdatlanság sajátos keveréke. Amit csak ilyenkor érezni. Amiért persze lehet hibáztatni a szülőt, lehet azt mondani,hogy alkalmatlan a gyereknevelésre. Bizonyára vannak közöttük, akik igen. De most szinte mind fázik. És még most megyünk bele a télbe. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/11/29/446-a-teli-hideg/
447. KORAI ISKOLAELHAGYÁS 2014. december 07. Bármilyen pont felől közelítek ehhez az egészhez, azt látom, minden, ami a problémahalmazban van, minden mindennel összefügg. Bár hatalmassá duzzadt már a beavatkozási pontok száma, amire próbálunk hatni, minden szinten, és egyre gyakrabban kell nekiülni, hogy rendszert teremtsünk a munkánkban, mindig megerősödik bennem: mindenre figyelni kell. Egyetlen terület sem engedhető el, mert amit felépít az egyik vonal, azt porig rombolja a másik, a hatások és ellenhatások rendszerében külön stratégia kell arra, hogy ne veszítsük el a fejünket. Azt hiszem, akik ebben nem mélyülnek el ilyen szinten, mint mi, ezért nem értik. Számukra az az egyszerűen leképezhető megoldás van: meg kell mondani nekik, és csinálják úgy. Pl. a korai iskolalehagyás problémájának megoldása egyszerű: járjanak iskolába. Ha nem, akkor meg kell büntetni. És akkor majd bizonyára úgy tesznek. Ha mégsem, akkor pedig magukra vessenek. Ám, ha jobban próbáljuk átgondolni, miért alakul ki ez az egész, miért nem akarnak járni akkor sem, ha a szülőt megbüntetik, akkor sem, ha megvonják a családi pótlékot, miért ül már mind otthon, ha betöltötte a 16 éves tankötelezettségi korhatárt, akkor azt látjuk, a korai iskolalehagyáshoz szinte minden és mindenki hozzátesz kicsit. Nézzük először a család szintjét. Nyilván, ahol nem látta rendszeres, felelősséggel járó munkában a gyerek sosem a szülőt, ott az a mondat, hogy „az iskola a te munkahelyed, a tanulás a te munkád” mondat nem értelmezhető. Ahol a közmunka otthon úgy vetül le, hogy csak meg kell mutatni magunkat, aláírni, de a munka ebben az egészben másodlagos, ott a gyerek is bemegy reggel az iskolába, ám az első szünetben megpattan. Mert leveszi a mintát, még, ha nem is tudatosan. Ahol nincs a szülő előtt perspektíva, ott a gyerek előtt sem lesz. Hiába mondja el az osztályfőnök, a tanár, hogy a tanulás a jövő, a családi minta sokkal erősebb, mint a folyamatosan gyengülő iskolai, lenullázódik a hatás, értelmezhetetlen „szentbeszédnek” tűnik számukra minden. A szegénység is hozzáteszi persze a magáét. Az, ha nincs villany, ha nem megfelelő a táplálkozás, ha nincs fűtés, ha beteg a gyerek és nincs pénz kiváltani a gyógyszert, ha túl sokan vannak az egyetlen szobában és nincs személyes élettér, ha a hátrányt, amivel az iskolába kerül hamarabb, egy korai fejlesztéssel kellett volna leküzdeni, de ez nem történt meg, ha nincs megfelelő ruha, cipő, stb. A szegénységben minden az ellen dolgozik, hogy feleméssze a küzdeni akarást, aminek a kialakulása is bizonytalan, hogy megbontsa az egészséget, a figyelemkoncentrációt, a mentális alapot ahhoz, hogy a tanulást bírja, hogy erőfeszítéseket tegyen. A nagyobb közösség sem erősít. A közelben nincs megtapasztalható példa, amit követni lenne érdemes, aki erőt adna a szülő helyett is. A közösségben a siker mintája nem a tanulás, hanem
a pénz. Mindenáron. Ha kell, illegálisan is. Nagy veszély, amit sokan még nem érzékelnek, hogy a 16 évesen otthonülők, a munkavállalásig erősen ki vannak téve a kriminalizálódásnak, mert pénz kellene, cigire, divatos ruhára, telefonra, de nincs, munkát nem tudnak vállalni, családi pótlékot nem kapnak rájuk, de ők pénzt akarnak, hogy a kortársaik és a fogyasztói társadalomból rájuk ömlő hatásokban kialakuló saját elvárásaiknak megfeleljenek. És az iskola? Vajon az mit tesz azért, hogy bent maradjanak? Ott csak a kudarc van. A pedagógusok eszköztelenek, kiégettek, nem akarják őket. Őket, akik túl hangosak, mocskos szavakat használnak, agresszívek, akiknek nincs felszerelése, akik mindig ellógnak a suliból, akiknek a szülei nem járnak szülői értekezletre, akik szintekkel alatta vannak annak, amit azon az évfolyamon tudniuk kellene. Ezek a gyerekek nem szeretik az iskolát. És az iskola sem szereti őket. A tanárokat nem készíti fel a velük való problémákra a felsőoktatás. Nincs tudás, módszertan, csak az átlagosra. És nincs plusz szakember sem, aki adná azt, ami itt kell. Fejlesztő pedagógus, iskolapszichológus, gyógypedagógus. Ahol van is, töredéküket sem tudja elérni megfelelően. Ezek a gyerekek még azokat a mások számára felemelő pillanatokat sem tudják úgy megélni, mint a többi, egy óvodai vagy iskolai ballagást, nem válik ünneppé ez az intézményhez kapcsolódó esemény számukra, mert ehhez is az kapcsolódik, hogy nekik nem olyan, nem felemelő, nem fontos pontja az életüknek. És ehhez az érzéshez ad hozzá mindig egy kicsit minden, a mikuláscsomag árának be nem viteléből adódó kimaradás a mikulásünnepségről, a lemaradás a tablóról, mert nem fizették ki a fotózást, a napköziben maradás, mikor a többiek moziba mennek, minden, amikor másnak jó, örömteli pillanatok kapcsolódnak az iskolához, az ottani közösséghez, és amit ők nem tudnak így megélni. Aztán jön a magántanulói státusz. Amit akar mindenki, a gyerek, mert utálja ezt az egészet, a tanár, mert torkig van vele, és a szülő is, hiszen elege van a behívatásokból, felszólításokból, abból, hogy mindig belekeveredik valamibe a gyerek. Jobb, ha otthon van, szem előtt. És innen már nincs visszaút. Innen már minden elveszett. Egy évet még elvegetálnak így, aztán vége. A tudásszerzés, amiből valami jövőkép lehet, szakma, munkahely, annak a lehetősége elveszett. Ki öt osztállyal, ki hattal, de befejezte. Aki eljut a szakiskoláig, annak sincs tudása, csak bizonyítványa. És a bennmaradásra az többnyire nem elég. Végül azt hiszem, azt is meg kell jegyezni,hogy a döntéshozói szinten is hozzátesznek ehhez. Mert azt a rendszert, amiben a korai iskola elhagyás is létrejön, azt a döntéshozói szint határozza meg. Azt, hogy az ő fejükben mi van erről az egészről, nehéz látni. Az viszont világosan látszik, hogy rendszerszintű prevenció, komplex problémakezelés ebben nincs (sincs), csupán büntetés, kényszerítés, no meg hibáztatás. Minden intézkedés azt mutatja, hogy ami probléma, azért kizárólag azok felelnek, akiknek az életében ez megjelenik. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/12/07/447-korai-iskolaelhagyas/
448. KARÁCSONYVÁRÓ 2014. december 14. A téli szünet előtti két hétben már csak a karácsonnyal foglalkozunk. Rajzolunk róla, kézműveskedünk, mézest sütünk, karácsonyi zene szól, szóval, próbálunk hangolódni. És persze beszélgetünk. Ahol a karácsony nagy élmény, ott várják a gyerekek. Ők ezeken a foglalkozásokon csillogó szemmel készítik és csomagolják az apró képeslapokat, díszeket a szülőknek, nagyszülőknek, ott értik azt is, hogy ajándékozni és ajándékot kapni is jó dolog. Ott nem jelent problémát, ha arról kérdezek, ki, mit szeretne karácsonyra, egymást túlkiabálva sorolják a vágyaikat, játékokat, amit megkapnak majd, tuti, és azt is, milyen és mekkora karácsonyfájuk lesz, és miféle díszek lesznek rajta. Ott nem gond arról a témáról sem rajzot készíteni, hogyan sütik a mézeskalácsot, anyuval közösen, és ők nem eszik meg hazamenetel előtt azt, amit az iskolában elkészítettünk. Akik szegénységben élnek, velük ez nehezebb téma. Ők is készítenek díszeket, ajándékokat, de azok legtöbbször ott landolnak az asztalomon, „neked csináltam” mondják, nem akarják hazavinni, nem akarják a szülőknek ajándékozni, karácsonyfára tenni, nincs szokás az ajándékozásról, sem élmény arról, milyen lehet adni, vagy kapni. A kisebbek, amikor a többiek, a szerencsésebbek sorolják, mire vágynak, akkor őket is elkapja még a lendület, mondják ők is a távirányításos autót, a babát, labdát, meséskönyvet egy sem, hiszen az olvasás nekik is, meg a szülőknek is nehézkes, a mesélés nem épült be a családok életébe. A nagyobbak már nem szólnak. Némán színezgetik a lapot. Ha melléjük ülök, és faggatom őket, csak szeretnének valamit, megrántják a vállukat, legfeljebb nagy nehezen kinyögnek egy szót, mint a nagylány is, hogy „telefont”, de olyat, ami érintőképernyős, vagy amivel fotózni is lehet….de rögtön hozzáteszi, úgysem kap, minek erről beszélni is. Ha a fenyőről kérdezek, csak csendben, velük beszélgetve, „lesz majd”, „veszünk a kínaiban” , de tudom, ismerve a házakat, sokaknál nem lesz semmi. Díszekről már nem is faggatom őket. Inkább arról, mit szoktak főzni karácsonykor? „Mink lebbencslevest.”- mondja a fiú, aki az apjával és a testvéreivel él.- „Apu azt tudja a legjobban”. „Nálunk meg a tejberizsa a legjobb”- szól közbe csillogó szemmel egy kislány. „Lehet, anyu csinál majd.” Arról, hogy kapnak-e ajándékot, nem beszélnek. Próbálom tovább bontogatni, hátha közelebb jutunk, és a tavalyi karácsonyról kérdezősködök. Néznek, látom, próbálnak emlékezni. De nincs emlék róla. Mert nem volt olyan dolog, ami kiemelte volna a többi nap közül. Persze vannak, akik tudják, mit kell mondani. „Nálunk nem az ajándék a fontos, hanem az, hogy együtt vagyunk.” –mondja határozottan egy fiú. Még tetszene is ez a szép mondat, ha nem tudnám, hogy ez egy jó szlogen, aminek helyettesítenie kellene azt, amire nem telik. Sokan segítenek most. Iskolák, egyházi szervezetek készítenek nekünk cipősdobozajándékokat, hogy meglepetést kapjanak azok a gyerekek, akiknek családjában nem telik erre. Szeretettel raknak össze a dobozokba apró játékokat, édességet, néhol a díszes papíron kis
üzenetekkel, öröm még pakolgatnunk is a titokzatos, szép csomagokat. Öröm, mert szinte tapintható kedvesség, szeretet árad mindegyikből, még így, lezárva is. Sok használt játékot is kapunk, ezeket is széthordjuk, elképesztő, hogy milyen mennyiségű és minőségű játék halmozódik fel ott, ahol telik rá. Örömteli hidat képeznek ezek a játékadományok most a két világ között, de azt hiszem ez is pontosan mutatja a kettészakadt országot, az egyik oldalon a hihetetlen elemes kütyükkel, autókkal, és Barbi-babákkal, melyeknek eredeti árait csak latolgatjuk, még mi is, akik a csomagokat állítjuk össze, a másikon meg a semmi, az üresség. Furcsa kép, kicsit a fogyasztói társadalom őrültségeit is mutatja, egy sor dologról szerencsére ők ott, a szegregátumokban nem is értesülnek, sosem járnak olyan helyen, ahol ilyesmi kapható. Az örömük határtalan lesz, ha megkapják majd. És persze kerül a csomagokba meséskönyv is, mi nem adjuk fel, újra és újra próbálkozunk, hogy szokássá tegyük az olvasást. Karácsonykor próbálunk visszaadni valamit abból, amit a szegénység elvesz a gyerekektől. Ahova tudunk, oda viszünk ajándékot. De azt hiszem, a szegénység legnagyobb bűne, hogy elveszi a vágyakozás képességét is a gyerekektől. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/12/14/448-karacsonyvaro/
449. BOLDOG KARÁCSONYT! 2014. december 21. Próbálom keresni az okát annak a hihetetlen mértékű karácsony előtti odafordulásnak a munkánk felé, amit most tapasztalunk. Évek óta csináljuk, tudtuk most is, hogy ilyenkor sokszorosára nő az adományozási kedv, hiszen a karácsony üzenete azokat is megérinti, akik év közben nem keresik a kapcsolatot velünk, és más hasonló szervezetekkel sem. De most, valahogy más volt. Talán a gyerekszegénység jobban érzékelhetővé vált? Vagy erősebben feszülnek az ellentmondások az állam által kommunikált szegénységkép és a valóság között? Vagy egyszerűen a médiának most jobban a központjába került a téma, és vele együtt mi is? Esetleg mindenki érzi, hogy baj van? Talán minden egyben volt, és ennek köszönhető, amit most tapasztalunk. Persze a kormányzat is viszi az évi rendes akciókat, látom a tévében a hátrányos helyzetűek karácsonyát, mi pár éve egyszer szintén kaptunk meghívást, azóta is gondolkodom, akkor miért, és azóta miért nem, vajon itt melyek a kiválasztás szempontjai? És hallom a Mikulásgyár akcióját is, bár mi abból sosem kaptunk, a mi cipősdobozainkat iskolák, egyházi szervezetek, cégek rakják össze, és hozzák is el, még az ünnep előtt. Kicsit örültem, hogy talán a szünidei étkezés problémájára megoldást keresnek, de lám, az is köddé vált. Az önkormányzatok által megpályázható tűzifa sem erre az időre került a családokhoz, nincs hír még arról, mikor kaphatják meg. Azért mindenre került ám megoldás, gyűjtöttünk tűzifára az adjukössze akcióban, és kaptunk magánfelajánlásokat is, sőt holnap még az ónos eső sújtotta területekről is kapunk egy jókora adag fát. Jöttek cégek élelmiszeradományokkal, szinte kezelhetetlen mennyiségben kaptunk használt ruhát, cipőt és játékokat, rengeteg könyvet, társasjátékot, szaloncukrot, és még mindig tart a Klubrádió akciója, amivel a településeken elszórva élő családok, azok, akiknek a karácsonya ugyanolyan nap lenne, mint a többi, kaphatnak brikettet és élelmiszercsomagot. Az elején még számoltuk, de már elmaradt a pontos rögzítés, minden perc számít, hogy több családhoz, gyerekhez juthassunk el. Talán a cipősdobozok mennyisége a mérvadó, legalább 800 doboz lelt eddig gazdára. És vannak, akik élményt ajándékoznak a gyerekeknek karácsonyra, kirándulást, színházat, találkozásokat. Sokféle segítség, ki-ki lehetősége és ötletei szerint próbál segíteni. Persze tudunk tartalékolni is, mert gondolnunk kell a téli szünetre, még inkább a januárra, ami mindig a legnehezebb hónap, és nagyon hosszú is. Reméljük, az időjárás kegyes lesz, és nem köszönt be mínusz 10 fokos hideg. Szóval, örül a lelkünk a figyelemnek, a segíteni akarásnak, az érzékenységnek. És most sokaknál azt is érzem, ez nem csupán a karácsonynak szól. Visszatérő, sőt év közben is segítő, figyelő emberekről van szó, akik értik, hogy a szegénység béklyóba zár mindent, családokat, gyerekeket, jövőképet. Értik, hogy maguktól, segítség nélkül nem képesek változtatni a helyzeten.
Mégis, most mindennél jobban érzem, hogy a rendelkezések és a próbálkozások rossz fókuszúak, a szociális érzékenységet nélkülözők, és a méltatlan nyilatkozatok, hamis bizonygatások csak növelik a feszültségeket. A vendégek, akik most először jöttek hozzánk, megdöbbennek. Kérdezgetik az embereket a közmunkáról, az oktatásról, a szociális juttatásokról, és érthetetlenül néznek ránk. Ez is Magyarország? Hát milyen ország ez? Hát ilyen. Olyan, amiben elképesztő távolságok feszülnek családok között. Ahol a szegénységről nagyon nehéz hiteles képet mutatni. Mert szégyelli mindenki, az is, aki benne él, nem szeretnek róla beszélni polgármesterek sem, a hivatalos álláspont rózsaszín képéhez igyekszik mindenki alkalmazkodni. A média gyakran torzít, nekik a nézettség a fontos, ennek alárendelnek mindent, sokszor az emberséget is. Ám aki eljön, és megérzi, megnézi, beszélget a gyerekekkel, felnőttekkel, kendőzetlenül, az hiteles képet kap. És ez nagyon szomorú kép. Bár köszönöm mindenkinek, aki segíti, hogy az ünnep emberibb legyen, ez a szomorúság velünk marad, túl a karácsonyon is, és nem tudja fényesebbé tenni a napokat a jövőben sem. Tovább kell küzdenünk, 2015-ben is a szegénység ellen. De azt is tudom, hogy egyre többen állnak ebben mellénk. Boldog karácsonyt kívánok az Igazgyöngy Alapítvány munkatársai, önkéntesei, és kis pártfogoltjai nevében mindenkinek! Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/12/21/449-boldog-karacsonyt/
450. A RENDSZERBE VALÓ BEÉPÜLÉS LEHETŐSÉGEI 2014. december 28. Öt éve múlt, hogy elkezdtük ezt a stratégiaszerű esélyteremtő munkát. Messzire előre nézve, türelemmel, óvatosan. Sokszor összevetik itt is a kommentelők a cserdi modellel a munkánkat, elfelejtve, hogy nem ugyanaz a helyzet. A probléma sokrétűsége, a változó helyzetek ugyanis sokféle megoldásokat hívnak életre. Követem én is a munkájukat, mint annyi más modellét, persze. De nem egy utat járunk, bár a célunk azonos. Ő romaként, a faluban élve, a falu és a roma közösség élére állva segíti a kilábalást a helyzetükből, miközben a karácsonyi fővárosi adományaival, és más akcióival a többségi társadalom érzékenyítését is végzi. Én nem romaként, és nem a kis faluban élve próbálom munkatársaimmal a képessé tevést, miközben az elmozdulások kihangosításával, és a gyerekek művészeti képzéséhez kötődő akciókkal igyekszem érzékenyíteni azokat, akik sztereotípiákban gondolkodva utasítják el őket. Mi a kollégáimmal nem használhatjuk azokat a módszereket, mint ő, mert pl. tőlem, nem cigánytól ezeket nem fogadnák el. Mondjuk, nem tudom, ha én kiborítanám a kukájukat…és szembesíteném a tartalmával őket. Bizonyára elküldenének a francba. De ő, a közösségen belül ezt hitelesen és sikerrel alkalmazza. Nem hiszem, hogy össze kellene mérni a munkánkat. Az övé is egy út, az enyém is, és még sokféle más is van, ami sikerrel alkalmazható. Nyilván, ahol vannak olyan roma személyiségek a falun belül, akik tisztán látják a célokat, és maguk mellé tudják állítani az embereket, és még tudásuk is van, mint neki, ott ez a jó modell. Ahol nincs, és sajnos ez a több, ott kívülről kell jönni egy személynek, aki képes maga mellé állítani az embereket, és meg tudja találni közöttük azokat a partnereket, akik fokozatosan fejlesztve a közösség szervezőivé válhatnak. A kérdés számomra nem az, hogy ez a jobb, vagy az, hanem, hogy az adaptálhatósága a modellnek milyen. Vagy, hogy mennyire személyfüggő a dolog. Mert ez sarkalatos pontja az egésznek. A programot vezető karizmája. Sokan mondják, hogy ezek a kísérleti modellek nem átültethetők. Mert egy-egy személy lelkesedése, kisugárzása olyan mértékben meghatározó benne, hogy ha nem találhatók a településeken ilyen emberek, akkor ez nem adaptálható. Nyilván van ebben is igazság, hiszen miért nem kezdenek a cserdi modell mintáján azonnal roma polgármesterek munkálkodni hasonlóan, vagy miért nem kezdi az Igazgyöngy modelljét átvenni rögtön más szegregátum? Ezt a karizmától való függést még döntéshozói szintről is hallottam már, hogy nem is érdemes ezekkel a sikeres modellekkel foglalkozni, mert ezek megszállott emberek munkái, és ezért rendszerszinten nem értelmezhetők. De én másképp gondolom. Az elejétől ügyeltem arra, hogy leírható lépései legyenek a munkánknak, épp azért, mert sok integrációs modellt láttam már addig működni, amíg a
vezetőjük bírta erővel, hittel, egészséggel. Nem akartam ezt a munkát, amit végzünk csupán eddig juttatni. Szándékosan választottam egy nehéz falut a pilot modell helyszínéül, azt gondolva, ami itt működik, máshol könnyebben adaptálható. És így is történik. Az ösztöndíjprogramunk tizenegy faluban fut, a villanyóra visszakötés nyolc faluban, a hímzéses projekt három településen, a társadalmi kerekasztal ötben, stb.…. Sikeresek ezek is, de csak tüneti kezelések ahhoz képest, amit a kis faluban tudunk produkálni. Mert a modell lényege a sokpontú beavatkozás, a közösség fejlesztése, átfogva mindent, gyerektől felnőttig, az önfenntartástól a munkahelyteremtésig. Itt hónapról hónapra érzékelhető a pozitív változás, bár a munka nehézsége, átmeneti megtorpanások mindig érezhetők. De ezeken is egyre rövidebb idő alatt leszünk úrrá. Minél jobban fejlődik a közösség, annál jobban halad minden, hiszen egyre több dolgot tesznek hozzá ők maguk is a változásokhoz. Sokszor kérdezik a látogatók, a kis közösség sikereit látva, miért nem csináljuk ezt több faluban. Nyilván azért, mert az államon kívül szerveződve, nem bírunk többet. Az álláshelyek fenntartása így is túl nagy teher. És talán, ha bebizonyítjuk, hogy így is lehet eredményt felmutatni, olyan közösségekkel, ahol nincsen a romákon belül olyan erő, tudás, ami az önmagán segítést elindíthatja, és ennek a lépéseit meg tudjuk mutatni, átadni másoknak, akkor máshol is változást generálhatunk. Mert nem a karizmában van a titok, hanem az alapvető viszonyulásban. Ahonnan elindulnak a megoldás lépései. Az első lépés mindjárt annak az elismerése, hogy nem cigányként, és nem mélyszegénységben szocializálódva nem lehet elég tudásunk az integrációra. Hogy csak a közösségeket megismerve, megértve, elfogadva lehet elindítani bármit. Mert nem mindegy, hogy milyen a roma-nem roma arány, a korosztályi összetétel, milyen szintű az önfenntartás képessége, mennyi a betelepülő, és az őslakos, hogy romungro, vagy oláh cigány-e a közösség magja és milyen a viszonyuk, hány nagycsalád van, milyen a képzettség szintje, mennyire vallásosak, milyen szintű a kriminalizálódás, milyen mértékű a szegénység, van-e uzsora, egyáltalán beszélhetünk-e közösségről, vannak-e hagyományok, milyen a felnőttek mentális állapota, és még sok más, meghatározó tényező, melynek ismerete nélkül nem lehet megkeresni a beavatkozási pontokat. Ez a tudás ott van, náluk, ettől értik meg ők is, mi is, milyen erő rejlik a közösségben, mi az, amit erősíteni, és mi az, amit visszanyomni kell. Hát, ezt az első lépést nem nagyon akarja megtenni a rendszer. Még elismerni sem, hogy erre szükség van. Nyoma sincs a közösség megismerésére, fejlesztésére irányuló tevékenységeknek az állami rendszerben. Csak felülről jövő, a probléma mélységeit nem ismerő intézkedések vannak, melyeknek legfőbb jellemzője a hatósági eszközök alkalmazása. Prevenció? Fejlesztések? Megértés? Elfogadás? Nem részei a rendszernek. A szegények és a romák alaktalan, passzív és ismeretlen anyagként vesznek részt az egészben, melyet olyanok próbálnak formálni, akiknek nincs igazi tudásuk a szegénységről. Csak homályos, sztereotípiákkal teli véleményük, és elvárásaik. Hogy mikor sikerül ezt megértetni? Nem tudom. De nem bírom feladni a késztetést, hogy ne próbáljam újra és újra. 2015-ben is. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/12/28/450-a-rendszerbe-valo-beepules-lehetosegei/