A TERMÉSZETES ÉS ÉPÍTETT KÖRNYEZET VÉDELME
6.1 1.4
Ökológiai földművelés Kínában – a fenntarthatóság retorikája és gyakorlata közötti szakadék áthidalása Tárgyszavak: öko-mezőgazdaság; Kína; hagyományos mezőgazdaság; konvencionális mezőgazdaság; fenntarthatóság.
A mezőgazdaság fenntarthatósága jelenleg világszerte az agrárkutatók, a kormányok vezetői és a politikusok figyelmének a középpontjában áll. Közülük sokan kritizálják a „modern konvencionális” mezőgazdaságot, amely a kemikáliákat és a technikát széleskörűen alkalmazza, célja a hozam és a haszon maximalizálása, gyakran azonban a társadalom és az ökológia szempontjából káros és életképtelen. A növekvő népesség és a növekvő jövedelmek által kiváltott nagyobb igények kielégítését szolgálja a fenntartható mezőgazdasági fejlődés. E fejlődés kulcskérdése a megfizethető árak, a tápláló és egészséges élelmiszerek biztosítása a legalacsonyabb környezeti áron. Ez a megközelítés nemcsak a mezőgazdasági termelésről alkotott képünket változtatja meg, de új lehetőséget kínál az erőforrások kezeléséhez. Mivel az országok gazdasági, szociális rendszerei és ökológiai feltételei lényegesen eltérőek, a fenntarthatósághoz nem adható egységes terv. Minden ország önállóan kell, hogy kidolgozza saját eljárását. Kínában az ökológiai földművelés életképes alternatívája a mezőgazdaság konvencionális úton való fejlesztésének. Elősegíti az élelmezés biztonságát, csökkenti a tartalékokkal és a környezettel kapcsolatos problémákat. Az öko-mezőgazdaság elmúlt 20 évi fejlődése lehetőséget adott a fenntartható mezőgazdaság egymással összefüggő ökológiai, gazdasági és szociális kérdéseinek vizsgálatára.
Az öko-mezőgazdaság térhódítása: az ökofilozófia változása A hagyományos földművelés: az ember és a természet összhangja A hagyományos mezőgazdaság több mint 4000 éve alatt a kínai parasztok különböző mezőgazdasági technikákat fejlesztettek ki, így a földművelést, a növénynemesítést, a vetésforgót, az állattartást, a szerves trágya használatát, az öntözést, a vízelvezetést és a teraszos földművelést. Ezek a technikák, amelyeket a természet és a kultúra együttes fejlődése alakított, hozzájárultak a talaj termékenységének fenntartásához a több ezer éven keresztül folyó talajművelés után is. A szerves trágya hasznosítása nem tőkeigényes, de megköveteli a parasztok sok generációjának tapasztalatát. A hagyományos mezőgazdasági gyakorlat ökológiailag ésszerű és fenntartható volt, alkalmazható volt a történelem során viszonylag nagy népsűrűségek és különböző regionális feltételek esetén. Becslések szerint az egy főre jutó élelmiszer-termelés Kínában lépést tartott a népesség növekedésével 1400 és 1800 között; ez alatt az idő alatt a népesség 60 millióról 300 millióra növekedett. Az alapul szolgáló ökofilozófia a taoizmus volt, ez a közösség érdekeit, a természet és az életmód összhangjának fontosságát hangsúlyozza. E filozófia nem a természet irányítását és uralását, hanem a vele való együttélést és követését tartja szükségesnek; biztosítja a fenntarthatóságot, és a megfelelő mennyiségű élelmiszer-ellátást közben az agrár ökociklusok és folyamatok sértetlenek maradnak. A tradicionális mezőgazdaságot az önellátó naturál-gazdálkodás jellemezte – ennek célja a létfenntartás és az alapvető szükségletek kielégítése volt. Egy ilyen gazdálkodás gyakran stabil, megbízható, rugalmas és eredményes, azonban a hozamok alacsonyabbak, és a munkaerőigény nagyobb mint a modern mezőgazdaságban. Sok vonatkozásban a tradicionális mezőgazdasági gyakorlat erős alapot nyújt a fenntartható mezőgazdasági fejlődéshez, azonban kihívást jelent vele szemben Kína növekvő lakosságának elegendő élelmiszerrel való ellátása. A konvencionális mezőgazdaság: az ember meghódítja a természetet Felismerve az élelmiszer-ellátás biztonságának szerepét a politikai stabilitás és társadalmi fejlődés szempontjából, a kínai kormány egy sor agrárreformot valósított meg 1949 és 1979 között; ez nagyobb hozamot, nagyobb külső befektetést, petrolkémiai alapokon nyugvó mezőgazdasági technológiát jelentett, és a tradicionális szerves mezőgazdasági gyakorlat megváltoztatásával járt. A Mao-korszak mezőgazdasági gyakorlatát erősen befolyásolta a szovjet modell, amelynek ökofilozófiája a nyugati felvilágosodás hagyományain ala-
pult; e szerint a természet az emberi célok szolgálatának eszköze, az ember uralkodik a természet fölött, elveti a hagyományos kultúra lényegét – a természet tiszteletét. Mivel a szocialista politikai gondolkodásban a termelés abszolút prioritást élvezett, a mezőgazdaságot egyfajta iparnak tekintették, amelyben az input növelésével az output növelhető. A természet feletti uralom elve legdrámaibban a Nagy Ugrás időszakában (1958–1960) vált nyilvánvalóvá, amelyben hangsúlyt nyert a gyorsabb gazdasági növekedés és a nagyobb élelmiszer-termelés, de közben az erőforrásokra és a környezetre kevés figyelem irányult. Ezenkívül a maoista vezetés kezdeményezéseit egész országra kihatóan valósította meg nem törődve a helyi és regionális sajátságokkal. Sok esetben a nyugattól átvett antropocentrikus filozófia gazdasági, szociális és kulturális szelleme teljesen eltért a tradicionális mezőgazdaság szellemétől. Az öko-mezőgazdaság: az ember és a természet harmóniájának visszaállítása Az elmúlt évtizedekben Kína, a Föld teljes szántóföld területe 6,5%-nak birtokában, képes volt élelmiszerrel ellátni lakosságát (a Föld teljes népességének 22%-át). Ezt azonban nagyrészt az ökológiai és közösségi tőke aláásásával érték el, különösen azokon a területeken, ahol a mezőgazdaság modernizálását átfogó külső ráfordítással (inputtal) érték el. A konvencionális mezőgazdasági gyakorlat Kínában rámutatott a nyugati iparosított mezőgazdasági modell közvetlen átvételének korlátjaira. A fellépő nehézségek elősegítették alternatív eljárások feltárását, különösen olyan agrár-ökorendszerekét, amelyek kevesebb külső kémiai ráfordítást igényelnek. Az öko-mezőgazdaság olyan összetett, együttesen fejlődő ökológiai–gazdasági–társadalmi rendszer, amely holisztikusan közelíti meg a mezőgazdasági termelés és az erőforrások kezelésének kérdését. A végső cél a teljes rendszerre, nem pedig az egyes részeire hatni. A kínai ökomezőgazdaság három főcélja: a természeti erőforrások és a környezet védelme és megőrzése – ez biztosítja a fenntartható mezőgazdasági termelőképességet; koordinálni az agrárökorendszert a társadalmi–gazdasági környezet szükségleteivel és jellemzőivel; elősegíteni a mezőgazdasági erőforrások újrafelhasználását a környezetromboló hatások és a termelési árak csökkentése érdekében. Az öko-mezőgazdaság mint egységes mezőgazdasági termelési rendszer felöleli a növénytermelést, az erdőgazdálkodást, az állattenyésztést, a halászatot és a feldolgozóiparokat, és hangsúlyozza a kapcsolatok koordinálását a mezőgazdaság és a természeti környezet, a biodiverzitás, a mezőgazdasági technológia, a gazdasági eredmények és az ökológia között. Megkísérli egy új fejlődési modell definiálását és megtervezését, amely túl a növekedésfüggő gondolkodásmódon egy szociálisan igazságos ökológiailag életképes jövő felé mutat. Ez a megközelítés helyettesíti a természet uralkodó modelljét, amely szerint a természet csak arra szolgál, hogy kiaknázzák, egy biológiai modellel, amely szerint az ökoszisztéma
célja az életképesség és a teljesség. Bizonyos mértékig az öko-mezőgazdaság létre kívánja hozni az ember–természet közösségét, amely az emberi teljesítőképesség fejlesztését az emberen kívül létező világ tiszteletben tartása mellett kívánja megvalósítani.
Az öko-mezőgazdaság retorikája Az ökológiai közgazdaságtan mint elméleti kiindulópont Az elmúlt két évtizedben Kínában nagyrészt az ökológiai közgazdaságtan fejlődése motiválta az öko-mezőgazdasági gyakorlat megjelenését. Az ökomezőgazdaság és az ökológiai közgazdaságtan szerint a gazdasági fejlődés és a környezetvédelem összhangba hozható. A kínai tudósok az öko-mezőgazdaságot mint átfogó agrárökológiai–gazdasági rendszert jellemezték, amelyben a mezőgazdasági termelés és fejlesztés irányítása, szervezése és vezetése az ökológiai gazdasági elmélet és a rendszerelmélet alapján történik. A holisztikus elmélet alapján, amely szerint az ember része a bioszférának és függ a szűkös természeti erőforrásoktól, az öko-mezőgazdaság kiemelten kezeli az ember és a környezet kölcsönhatásának explicit vizsgálatát. A négy legfontosabb ökológiai közgazdasági alapelv a kínai ökológiai mezőgazdaságban – a holizmus, a harmónia, az újrafeldolgozás és a megújulás. Ez előmozdítja az olyan agrárökorendszer kifejlesztésének gondolatát, amelynek minimális a függése a betáplált agrokemikáliáktól és energiától, kifejezésre juttatja az agrárökorendszer számos biológiai összetevője közötti kölcsönhatásokat és szinergizmust, így növelve az újrafelhasználást és a biológiai ellenőrzést, javítva az általános ökológiai eredményességet és a környezetvédelmet. A koordinált gazdasági, ökológiai és társadalmi eredményesség érdekében az öko-mezőgazdaságot a szektorok közötti együttműködés keretében több tudományág igénybevételével kell irányítani, tekintetbe véve a biofizikai, a társadalmi–gazdasági, kulturális és politikai vonatkozásokat. Ebben a vonatkozásban az öko-mezőgazdaság egy speciális megnyilvánulása az ökológiai gazdasági ésszerűségnek a kínai mezőgazdasági gyakorlatban. A hagyományos és a modern mezőgazdasági gyakorlat kombinálása A modern tudomány és technika által támogatott öko-mezőgazdaság nemcsak a tradicionális mezőgazdasági termelőrendszerek továbbfejlesztése, hanem egy újonnan kifejlesztett alternatívája a Kínában évtizedekig folytatott konvencionális mezőgazdasági gyakorlatnak. A problémák megértéséhez és jól működő megoldás megtalálásához szükséges a helyi emberek és a munkában résztvevők ismerete. Az elmúlt két évtizedben az ökológiai földművelés megvalósítása érdekében alkalmazott primitív filozófia és technika az ókori
Kínából ered. A tradicionális mezőgazdasági tudás és technika, amit „primitívnek” tekintettek, az egyetlen, az időt kiálló példája volt a fenntartható mezőgazdaságnak, így fontos az ökológiailag fenntartható mezőgazdaság mai keresésében. Az óvatosság elve arra int, hogy az erőforrások hagyományos formáit meg kell addig őrizni, amíg nem fejlesztjük ki azok bizonyítottan jobb formáit. Ebben az értelemben az őshonos mezőgazdasági gyakorlat és környezetismeret nem eléggé hasznosított tartalék, ami döntő fontosságú az ökomezőgazdaság kifejlesztésében. A tradicionális mezőgazdaság nem képes elég élelmiszert termelni a növekvő népesség és a globális piac igényeinek kielégítéséhez, mivel a helyi és a kis volumenű igényekre van tekintettel. Azonban a tradicionális mezőgazdasági rendszerek össztermelése tovább növelhető ipari energiák kis betáplálásával. Felismerve a korrekció szükségességét mind a tradicionális, mind a konvencionális mezőgazdasági gyakorlatban, az öko-mezőgazdaság felhasználja a tudományos ismereteket a megfelelő technológia kifejlesztésére, és elősegíti a helyi adottságok között alkalmazható tradicionális mezőgazdasági gyakorlatot. A konvencionális mezőgazdasági gyakorlattal ellentétben az öko-mezőgazdaság támaszkodik a szerves trágyázásra a föld hosszantartó termőképességének fenntartása érdekében. A kínai társadalmi, gazdasági és ökológiai rendszerrel való összhang Naivitás lenne azt gondolni, hogy a tradicionális mezőgazdaság fenntartható vagy felújítható lenne a modern Kínában, amelyet a specializált árucikkek termelése és a hatalmas népesség jellemez. „A szerves mezőgazdaság és a hagyományos vetésforgó jelentős szerepet játszhat a fenntartható jövőben, de nem hisszük, hogy a fenntarthatóság kulcselemei a múlt technológiái… nem fordíthatjuk vissza az órát úgy, hogy közben a jelenlegi népességet tápláljuk." Tanulságos a mezőgazdaságra nemcsak mint a természeti környezet részére nézni, hanem úgy, hogy az három dinamikus egymással kölcsönhatásban lévő rendszerből áll: a technológiaiból, a társadalmi–szervezetiből és az ideológiaiból. Ahhoz, hogy a mezőgazdaság fenntartható legyen, szükséges, hogy biofizikailag lehetséges, társadalompolitikailag elfogadható és gazdaságilag megvalósítható legyen. Kínában a mezőgazdasági rendszerek nagy termelékenységűek kell, hogy legyenek, anélkül, hogy károsítanák a természeti erőforrásokat és a környezetet, kell, hogy kielégítsék a növekvő társadalom igényeit. Az öko-mezőgazdaság a legígéretesebb alternatíva, amely biztonságosan alkalmazható nagy népesség esetében is. Ez úgy valósítható meg, ha részét képezi a nemzeti fenntartható fejlődési tervnek és a Kínában létrehozott körülményeken alapul. Az öko-mezőgazdaság felhasználja a nagy népesség előnyeit az egy főre jutó csekély erőforrások miatt meglévő hátrány legyőzésére, a tudományos szakértelem és a tőke hiányát a tradicionális mezőgazdaságban szerzett gazdag tapasztalatokkal pótolja. Támogatja a technológiai
sokszínűséget, a munkaigényesebb termelést, a helyi forrásokra támaszkodó, nagy mezőgazdasági termelékenységet biztosító kisvállalkozásokat, a jobb hatásfokú anyagfeldolgozást és az ökológiai körforgást. Valószínűleg sokkal inkább helyspecifikus mint a konvencionális mezőgazdaság, mert jobban támaszkodik a helyi erőforrásokra és kevésbé a kereskedelemtől vásárolt cikkekre. A technikai tudással és helyi ismeretekkel rendelkező intenzív munkaerőre összpontosító mezőgazdaság csökkentheti a tőkehiány hatását, és megőrizheti a természeti erőforrásokat és a környezetet. Mivel lehetetlen, még a létminimum szintjén is, gondoskodni 1,3 milliárd kínai élelmezéséről nagy mennyiségű kémiai anyagnak az agrártermelésbe való bevitele nélkül, az ökológiai mezőgazdaság alátámasztja a műtrágyák minimális használatát; a társadalmi ár (nevezetesen a csökkent élelmiszer-termelés miatt fellépő instabilitás) messze felülmúlja az ökológiai előnyöket, amelyek a kémiai anyagok fel nem használásából erednének.
Öko-mezőgazdaság a gyakorlatban: vívmányok és korlátok Sikeres eredmények A kínai öko-mezőgazdaság az 1980-as évek elejétől jelentős hatást gyakorolt a mezőgazdasági környezetvédelemre és a vidékfejlesztésre. Az ökológiai mezőgazdasági tervek előzetes eredményei többek közt: 1. nagyobb termelékenység és árutermelés alacsonyabb áron; 2. a mezőgazdasági rendszer nagyobb stabilitása katasztrófák idején; 3. több törődés a környezettel és az ökorendszerrel; 4. összhang a parasztok és a mezőgazdaság irányítói között; és 5. a vidéki táj jobbá tétele. 1993-ban a kínai kormány kiválasztott 51 megyét kísérleti helyszínnek az öko-mezőgazdasági módszerek alkalmazására. Ez az 51 megye környezeti gazdálkodása jelentősen javult: az erdőterületek aránya 3,7%-kal növekedett, a talajeróziót és a sivatagosodást megfékezték. A bruttó hazai termék (GDP) és a vidéki lakosság nettó jövedelmének növekedése ebben az 51 megyében 2,2, illetve 1,5%-kal nagyobb a nemzeti átlagnál. Az öko-mezőgazdaság eredményeit nemzetközileg is nagyra értékelték. 1984 óta hét ökológiai falu és kisváros kapott UNEP Global 500 díjat. A kínai öko-mezőgazdaság tapasztalata alkalmazható a nagy népsűrűségű fejlődő országokban, ahol az egy főre jutó mezőgazdasági terület kicsi és a földrajzi körülmények változatosak. Az egységes irányítás alkalmatlansága Az elmúlt 20 év során a kínai mezőgazdaság eltért a Mao-féle eszméktől és átvette a Deng-féle pragmatizmust, amely előnyben részesíti a gyorsan megvalósuló egyéni hasznot és szabadabb választást a mezőgazdasági ter-
melésben. Így a családi felelősségi rendszer (household responsibility system – HRS) elfogadása újraélesztette a családokat mint a termelés alapegységeit, és felszabadította a parasztokat a merev tervutasításos rendszer alól. A HRS olyan intézményesített rendszernek tekinthető, amely a piac igényeinek megfelelően gazdasági eszközökkel serkenti a mezőgazdasági termelést. Másrészt azonban, a HRS nem készteti a parasztokat a talaj és a víz megóvására, a szétszórt kis parcellák korlátozzák ésszerű gazdasági szerkezet létrehozását és a közös akciókat az erőforrások megóvására, az ökológiai projektek létrehozására. Így az ökológiailag indokolt eljárások mint az integrált növényvédelem, a biogáztermelés és a szerves trágyázás csökkent, mivel a kommunák megszűntek. A kínai mezőgazdaság stagnálása az 1980-as évek végén jelezte, hogy a HRS kimerítette a hagyományos földművelés adta lehetőségeket, ugyanakkor a modern mezőgazdaság űzéséhez szükséges feltételek még nem jöttek létre. Ugyanakkor a föld birtoklásának bizonytalansága tovább erősítette a rövid távú haszonmaximalizálást és a föld kiszipolyozását – mindez a fenntartható földművelés ellen hatott. Ez nyilvánul meg a mezőgazdasági földek nem mezőgazdasági felhasználásának növekedésében; ilyen nem mezőgazdasági felhasználás a vidéki iparosítás, az urbanizáció, az útépítés, a házépítés. A negatív hatások szükségessé tették alternatív szervezeti megoldások felderítését. Jelenleg a leggyengébb láncszem a vezetői és intézeti kapacitások hiánya, amelyek elősegíthetnék az ökológiával összhangban álló mezőgazdasági gyakorlatot az egyes háztartásokat maghaladó szinten. Még nem fejlesztették ki azt a politikai gazdasági szabályozást, amely arra ösztönözné a farmereket, hogy saját kezdeményezésük alapján az ökológiával összhangban álló mezőgazdasági gyakorlatot folytassanak. A paradoxon abban áll, hogy a működő alternatív rendszerek (pl. az organikus mezőgazdasági gyakorlat a kísérleti telepeken) jól működnek, azonban a konvencionális mezőgazdaságból a fenntarthatóba való átalakítás eddig nem sikerült. Ez főleg annak a következménye, hogy új elemek átvétele egy szerkezetileg konvencionális mezőgazdasági rendszerbe nagyon összetett átalakítási folyamatokat igényel. A piacgazdaság korlátjai A politikai és a makrogazdasági stabilitás fenntartása érdekében Kína törekvése a piaci hatékonyságra a mezőgazdaságban fokozatos volt. A politikusok elkerülték a nagyméretű reformkísérleteket, a kísérleteket csak lokális szinten folytatták (pl. falura vagy megyére kiterjesztve), és csak miután sikeresnek bizonyult, terjesztették ki nagyobb földrajzi területre. Azonban a piacorientált gazdaság erősítése a természeti erőforrások nagyobb mértékű felhasználását igényli a közvetlen pénzügyi nyereség érdekében. A növekvő alkalmi munkaerőárak arra ösztönözték a farmereket, hogy a szerves trágyázást és más munkaigényes hagyományos eljárásokat külső eredetű ráfordítással,
pl műtrágyázással helyettesítsék. Világosan fel kell ismerni és el kell hárítani azokat a veszélyeket, amit a fejlett piacgazdaság jelent az öko-mezőgazdaságra. Bár a piac liberalizálása szükséges feltétele a parasztok termelékenyebb munkára való ösztönzésének, de messze nem elégséges feltétele a környezetkímélő gazdálkodásnak. Mindaddig, amíg a modern mezőgazdaság ökológiai ára áthárítható a jövő generációkra vagy más szektorokra, el kell fogadnunk, hogy a piac nem tudja biztosítani az ökológiai gyakorlat széles körű átvételét, és alternatív rendszabályokat kell elfogadni a piac e kudarcának kompenzálására. Felváltva használt politikai célok: fenntarthatóság és termelékenység egymás ellenében Ha a fejlődés érdekében a fenntarthatóság a végső cél, akkor ez megköveteli a környezet, a szociális rendszer és a gazdasági rendszer egyensúlyát. A mezőgazdaságban a politikusok célja a természetes környezet állapotának fenntartása vagy javítása, az élelmiszer-szükségletek kielégítése, a gazdasági életképesség és a társadalmi jólét. Azonban, bármely adott időben az olyan politikai célokat mint a termelékenység és a fenntarthatóság nehéz felváltva működtetni. Ez azt jelenti, hogy bár egy új mezőgazdasági eljárás lehet technikailag keresztülvihető és ökológiailag hasznos, mégsem kerül alkalmazásra, ha nem illeszkedik a meglévő politikai viszonyokhoz, és nem ígér jelentős gazdasági előnyöket. Kínában jelenleg a mezőgazdasági tevékenység zöme oly mértékben függ a konvencionális inputtól, hogy e függésnek hirtelen megváltoztatása csaknem elkerülhetetlenül a termelés csökkenéséhez vezetne, ez pedig nagy nehézséget jelentene a politikusok számára. Bár az öko-mezőgazdaság kulcsfontosságú tervként szerepel a fenntartható mezőgazdaság létrehozásának 21. századi napirendjén, ez a kívánt politikai folyamat magában foglalja annak felismerését, hogy választani kell a rövid távú termelékenység és a hosszú távú fenntarthatóság között. Annak ellenére, hogy hosszú távon a fenntarthatóbb rendszerek adják a legjobb eredményt, lehet, hogy Kína rákényszerül, hogy a közeljövőben nagyobb súlyt adjon a termelékenységnek mint a környezetvédelemnek, az ellenkező választás társadalmi instabilitáshoz vezethetne. Így a retorikában elfogadott fenntartható mezőgazdasági fejlődés háttérbe szorul a termelékenységet előnyben részesítő uralkodó makroközgazdasági politikával és intézményekkel szemben. Ebben az értelemben a gyakorlat nem illeszkedik a retorikához.
A fenntartható mezőgazdasági fejlődés kilátásai Az öko-mezőgazdaság a környezetvédelem szempontjából jótékonyabb mint a legtöbb petrolkémiai alapokon nyugvó eljárás, és mechanizmust kínál a fenntartható termelésre, és ugyanakkor megőrzi a mezőgazdaság ökológiai
alapjait. A gazdasági kényszer és a vidéki közösségek megőrzése közötti egyensúly biztosításához az öko-mezőgazdaság kiterjeszti a termelés spektrumát a kiegészítő iparágakra és a vidéki vállalkozásokra is. Egy ilyen mezőgazdaság nagyobb foglalkoztatást tud biztosítani, a parasztokat vidéken tartja, enyhíti a városok problémáit. Amíg azonban az öko-mezőgazdaság nem terjed el széles körben, Kína fenntartható mezőgazdasági fejlődéséhez való lényeges hozzájárulása csak halvány remény marad. Kihívás a konvencionális mezőgazdaság uralkodó helyzetével szemben Az öko-mezőgazdaság fejlesztése sokkal többet jelent mint környezetkímélő mezőgazdasági gyakorlatot, ez felöleli a kapacitás létrehozását az ilyen gyakorlat terjesztéséhez. Mivel a konvencionális és az öko-mezőgazdaság egyszerre létezik Kínában, nehéz megítélni az öko-mezőgazdaság elterjedtségét. Mindkettő hozzájárul a mezőgazdasági fenntarthatósághoz és egymással elválaszthatatlanul összefonódott. Az öko-mezőgazdaság fejlesztése, lényegében véve, az uralkodó mezőgazdaság egyes eljárásai megváltoztatásának a folyamata. Amilyen mértékben az öko-mezőgazdaság képes megoldást nyújtani, olyan mértékben fogja felváltani a konvencionális mezőgazdaságot. Azonban, a jelen fejlődési paradigmáit elsősorban nem környezetvédelmi, hanem a gazdasági gondok működtetik, az öko-mezőgazdaság a vidéki munkaerő kis részét – 5%-át foglalkoztatja Kínában. Mégis az öko-mezőgazdaság, amelynek vezérelve a fenntartható fejlődésre való áttérés, kihívást jelent a konvencionális mezőgazdasággal szemben. Egy ilyen átmenet nem azonnal fog bekövetkezni, a fenntarthatóság megvalósítása egy ismétlődő folyamat, amely gazdasági, technológiai, szervezeti és ökológiai változásokat követel meg. E folyamat során az őshonos kulturális örökség és a tradicionális mezőgazdasági ismeretek növekvő hangsúlyt kell, hogy kapjanak az uralkodó konvencionális gazdasági és politikai érdekekkel szemben. A gazdasági és ökológiai célok közötti ellentmondások összeegyeztetése A természeti erőforrások és a környezet olyan mértékű kizsákmányolása, amely meghaladja a megújuló képességüket, már veszélyeztette a hosszú távú fenntartható mezőgazdasági termelést. Így pl. Kínában kevés a víz, a talajvízszint csökken, és számos folyó nem éri el az óceánt. Ezért növekvő figyelmet kell fordítani az alternatív termelő rendszerekre, amelyek a nagy termelést és a környezet védelmét egyszerre igyekeznek megvalósítani. Ökológiai gazdasági szempontból a környezetvédelmi és a gazdasági fejlesztések nem egymással versengő, hanem egymást kiegészítő célok. Az ökomezőgazdaság az egyensúlyt keresi a hosszú távú mezőgazdasági termelési ár és a piacon
eladott áruk rövid távú haszna között; ez a megközelítés hozzájárul bevétel létrehozásához az egyes vidéki háztartások számára, az élelmiszerbiztonsághoz és az ökológiai célokhoz mind helyi, mind nemzeti szinten. Ebben az értelemben segíthet egy olyan egyetértés vagy elkötelezettség kialakításában, amely környezetkímélő, gazdaságilag elfogadható mezőgazdasági gyakorlathoz vezet.
Következtetések A kínai öko-mezőgazdaság alternatív paradigma, amely a konvencionális mezőgazdasági gyakorlat környezeti hatásai és a tradicionális mezőgazdaság termelési korlátjainak felülvizsgálatából származott. Ez jó lehetőséget ad a szegénység csökkentésére és sok ember szükségletének kielégítésére, az ökológiai egyensúly létrehozására, és a fenntartható mezőgazdasági fejlődés szilárd ökológiai és társadalmi alapokra való helyezésére. Ez a tevékenység szorosan kötődik Kína politikai, gazdasági és társadalmi rendszeréhez és ettől elszakítva nem alkalmazható. Mivel a fenntarthatóságra általános recept nem létezik, az öko-mezőgazdaság fejlesztése megköveteli a parasztok részvételét a folyamatban, a helyi társadalmi–kulturális értékek iránti érzékenységet, a speciális biofizikai, gazdasági és politikai helyzethez való alkalmazkodást (ilyen pl. a lakosság/termőföld arány, a mezőgazdasági termelés szintje és módja, a parasztok életszínvonala, a falu átalakultságának a fázisa és a rendelkezésre álló erőforrások). Ebben az értelemben az öko-mezőgazdaság gazdasági megvalósíthatóságának, társadalmi hatásainak és intézményi hátterének összefüggése a környezettel és a vidékfejlesztéssel további vizsgálatokat igényel. Egy jól tervezett mezőgazdasági–ökológiai–gazdasági rendszer kell, hogy integrálódjon és kölcsönhatásban legyen társadalmi és természeti környezetével; a hagyományos elvek és történelmi tapasztalatok mély megértése hasznos a jelen és a jövő fenntartható mezőgazdasági fejlődése számára. Mondani sem kell, hosszú utat kell még megtennie a kínai mezőgazdaságnak, hogy áthidalja a szakadékot a fenntarthatóság retorikája és gyakorlata közt. (Schultz György) Tian Shi: Ecological agriculture in China: bridging the gap between rhetoric and practice of sustainability. = Ecological Economics, 42. k. 3. sz. 2002. szept. p. 359–368. Li, W.; Min, Q.: Integrated farming systems: an important approach toward sustainable agriculture in China. = Ambio, 28. k. 8. sz. 1999. p. 655–662. Shi, T.: Ecological economics in China: origins, dilemmas and prospects. = Ecological Economics, 41. k. 1. sz. 2002. p. 5–20.
