A TITRÁLÁSOK GYAKORLATA készült a DE és SZTE Szervetlen és Analitikai Kémiai tanszékeinek oktatási segédanyagai, illetve Lengyel B.: Általános és Szervetlen Kémiai Praktikum alapján Előkészületek a térfogatos elemzéshez Feladatunkat azzal kezdjük, hogy az eszközeinket ellenőrizzük. Mindig tiszta, zsírtalan eszközzel dolgozzunk, mert a térfogatmérésünk csak így lesz pontos. A büretta zsírtalanítására használhatunk krómkénsavat. Zsírtalanítás után a bürettát többször átmossuk csapvízzel, végül desztillált vízzel. Ellenőrizni kell a büretta csapját is, a csiszolatnak akadásmentesen kell elfordulni és jól kell zárnia. A csapot lemossuk, (szénterakloriddal zsírtalanítjuk, ha szükséges) a furatot is kitisztítjuk, szárazra töröljük papírvattával. Majd a csapot vazelinnal vékonyan bekenjük, és visszahelyezzük a csiszolatba és néhányszor megforgatjuk. a zsírozás akkor jó, ha a csiszolat átlátszó lesz. A pipettákat is ellenőrizni kell, szükség esetén azokat is alaposan el kell mosni, kitisztítani. A titráláshoz használjunk széles szájú talpas lombikot, vagy Erlenmeyer-lombikot! Főzőpoharat ne használjunk titráláshoz. A bürettát fogjuk állványba, kevés mérőoldattal néhányszor öblítsük át, utána teljesen feltölthetjük úgy, hogy a furatában ne maradjon légbuborék. A beállítást (0-ra állítást) csak közvetlenül a titrálás megkezdése előtt végezzük el. Mielőtt a pipettába a vizsgálandó oldatot felszívnánk töröljük szárazra papírvattával, és néhányszor öblítsük át a mérendő oldattal. Az oldatból egy keveset a pipettába szívunk és megforgatva végigcsorgatjuk a pipetta falán. A pipettázáskor mindig nyomjuk mélyen az oldatba a pipettát, mert ha az oldat kifogy alóla, a bekerülő levegőtől az oldat a szánkba szökhet. Titráláskor az oldatot jobb kezünkben tartva és állandó rázogatás közben addig csepegtetjük hozzá a bürettából a mérőoldatot, míg átmeneti színű nem lesz. A elején nagyobb részletekben is egedhetjük a mérőoldatot a végén inkább (tört)cseppenként. A büretta csapjáról az utolsó (tört)cseppet a lombik falához érintve vesszük le és belemossuk az oldatba. A titrálás vége felé a lombikot megdöntve forgassuk meg, hogy a falára fröccsent apró cseppeket is belemossuk. A színváltozást jobban látjuk, ha a lombik alá fehér papírlapot, csempét rakunk. A mérés akkor jó, ha az első titrálás (tájékozódó mérés) után úgy választjuk meg a bürettát, vagy a vizsgálandó oldatból annyit mérünk be, hogy a büretta térfogatának kb. 2/3-ad része fogy a titráláskor. Térfogatmérő eszközök kalibrálása Tömegmérésre a mérendő anyag tömegétől és a megkívánt bemérési pontosságtól függően táramérleget vagy analitikai mérleget használhatunk. A táramérleggel 1000-2000 g méréshatárig 0,01 g pontossággal az analitikai mérleggel néhány 100 g-ig 0,0001 g pontosságig mérhetünk. Speciális mérlegek lehetővé tesznek olyan bemérést, amikor 5 vagy 6 tizedes jegy olvasható le. Térfogatmérő eszközeink lehetnek kiöntésre, vagy kifolyásra hitelesítettek, ilyenek a mérőhenger a pipetta, a büretta. Vannak beöntésre hiteles térfogatmérő eszközök, ilyen a mérőlombik. Mérőeszközeink pontosságát kalibrációval kell meghatározni. A térfogatmérő eszközök pontos térfogatának meghatározását tömegmérésre visszavezetve végezhetjük. Ilyenkor a mérőeszközzel kimért desztillált víz tömegét megmérve az adott hőmérséklethez tartozó víz sűrűség ismeretében számíthatjuk ki a térfogatot. Hitelesítéskor mindig több párhuzamos mérést végzünk és a mérés eredményét ezek átlaga és az átlag körüli szórást kiszámolva adhatjuk meg. Ha mérés eredménye V1, V2, V3, a Vátlag az alábbi módon számítható:
Vátlag = (V1+ V2+V3)/3 A szórás: ΔV = ((Vátlag-V1)2 + ((Vátlag-V2)2 ((Vátlag-V3)2 )0,5/ 3 A mérési eredményt az alábbi formában adjuk meg: V = Vátlag ± ΔV A mérőlombikot betöltésre kalibráljuk, azaz a betölthető folyadék pontos térfogatát kell ismerni, ezért csak száraz eszköz hitelesíthető. A következőképpen járunk el: a tiszta, száraz mérőlombikot (névleges térfogata 100 cm3) dugójával együtt a digitális táramérleg serpenyőjére helyezzük, és feljegyezzük a tömegét centigramm pontossággal. Ezután a mérőlombikot jelig töltjük ismert hőmérsékletű desztillált vízzel, gondosan ügyelve arra, hogy a jel feletti részen vízcseppek ne maradjanak (szükség esetén szűrőpapírcsíkkal távolítjuk el azokat). A mérőlombikot dugójával lezárjuk, és visszahelyezve a serpenyőre tömegét újra megmérjük. A két mérés különbsége megadja a lombikban lévő víz tömegét. A kalibrálás műveletét háromszor megismételjük, a pontos térfogatokat kiszámítjuk, és középértéküket képezzük, ha a legnagyobb és a legkisebb érték között az eltérés 0,05 cm3-nél nem nagyobb. A bürettát és a pipettát kifolyásra kalibráljuk, ezért itt nem szükséges száraz eszközt használni. A 10,00 cm3-es pipetta és a 10,00 cm3-es büretta hitelesítésekor a pipettából kifolyt, illetve a bürettából cm3-enként (mindig a 0-ponttól) leengedett folyadékrészletek tömegét csiszolt fedővel ellátott bemérőedényben (vagy csiszolt dugós Erlenmeyerlombikban) mérjük le (max. 0,05 g eltérés fogadható el). A megfelelő térfogatokat kiszámítjuk. A büretta korrekciós értékeit a névleges térfogat függvényében milliméterpapíron ábrázoljuk. Az analitikai minták tömegének mérése Az analitikai munka során a mérendő anyag mennyiségétől és a mérés pontosságigényétől függően különféle érzékenységű mérlegeket használunk. A tömegmérés elvéről, a mérlegek különböző típusairól és azok használatáról különböző praktikumokban részletes leírás található, a következőkben csak az analitikai (0,1 mg) pontosságú mérést részletezzük. A mérések célja kétféle lehet: • ismeretlen tömeget kell pontosan mérnünk, • gondosan előkészített anyagból kell meghatározott mennyiséget lemérnünk, ez a művelet az úgynevezett bemérés. A mérés módja attól függ, milyen analitikai mérleg áll rendelkezésünkre. A gyakorlatok során a hallgatók digitális kijelzésű analitikai mérleget használnak. Ismeretlen tömeg mérésénél a mérleg bekapcsolása után megvárjuk, amíg a kijelzőn a nulla érték („g” mértékegységben) megjelenik. Ezután a mérendő tárgyat a mérleg serpenyőjére helyezzük, és a mérlegszekrény ajtaját becsukjuk. A kijelzőn megjelenik a mérendő tárgy tömege 0,1 mg pontossággal, amelyet az egyensúly beállta után a jegyzőkönyvbe feljegyzünk. Bemérésnél kétféle módon is eljárhatunk. Az egyik a visszaméréses módszer, amelyet akkor alkalmazhatunk, ha pl. pontos beméréssel készítünk mérőoldatot. Visszamérésnél a megfelelően előkészített, exszikkátorban tárolt anyagot csiszolatos fedelű bemérőedényben tesszük a mérleg serpenyőjére. Az egyensúly beállta után a megfelelő gomb megnyomásával a mérleget tárázzuk. A kijelzőn a nulla érték jelenik meg, vagyis a további mérés során ezt tekintjük kiinduló állapotnak. A bemérőedényt a mérleg mellé készített főzőpohár felett
óvatosan kinyitjuk, és a pohárba szórunk az anyagból, majd az edényt visszahelyezzük a mérlegre. A kijelzőn megjelenő negatív érték mutatja a pohárba szórt anyagmennyiséget. A műveletet addig ismételjük, míg ± 10% eltérést megengedve, de 0,1 mg pontossággal sikerül a kívánt anyagmennyiséget bemérni. A főzőpohárban lévő anyagot vízben oldjuk, és veszteség nélkül átvisszük a megfelelő mérőlombikba. Analitikai pontossággal mérhetünk bemérőcsónakban (1 g-nál kisebb tömegeket), vagy kisebb méretű főzőpohárban is. A tiszta száraz edényt a mérlegre helyezzük, és a mérleget tárázzuk. A mérlegről levéve kis részletekben rászórjuk a mérendő anyagot, majd az edényt visszahelyezzük a mérleg serpenyőjére, és leolvassuk a bemért anyag tömegét. Mindezt addig folytatjuk, míg elérjük a kívánt tömeget. A bemérőcsónakról (a gyakorlaton műanyag bemérőcsónakokat használnak a hallgatók) az anyagot vízzel, tölcséren keresztül, veszteség nélkül mérőlombikba mossuk. A térfogatmérő eszközök használata A mennyiségi analízisben közelítő pontosságú térfogatmérésre mérőhengert és osztott pipettát (esetleg főzőpoharat), a térfogat pontos mérésére hiteles (A jelű) mérőlombikot, bürettát és kétjelű hasas pipettát használunk. A hiteles térfogatmérő eszközöket sohasem szabad melegíteni, mert csak hosszú idő után nyerik vissza eredeti térfogatukat. A mérőlombik: hosszú nyakú, csiszolt dugóval és körkörös jellel ellátott, betöltésre kalibrált állólombik. Mérőoldatok készítésére és oldatok ismert térfogatra való hígítására használjuk. Feltöltésnél a folyadék meniszkuszának alsó része a jel síkját érintse. Ezután bedugjuk, tartalmát alaposan összerázzuk. A (hasas) pipetta: meghatározott folyadékrészletek mérésére szolgáló, kifolyásra kalibrált eszköz. Kétjelű és egyjelű pipettákat használhatunk, de pontosabbak a kétjelűek. A kétjelű pipetta szabályos használata: • a pipettázó labdával lassan felszívjuk a folyadékot kevéssel a jel fölé; • kívülről a szárára tapadt folyadékcseppeket szűrőpapírral letöröljük; • a pipetta végét az edény falához érintjük, és a folyadék meniszkuszát a felső jelre állítjuk, a leolvasási (parallaxis) hiba csökkentése érdekében a pipettát úgy tartjuk, hogy a jel mindig a szemünkkel egy magasságban legyen leolvasáskor; • a folyadék lassú kiengedésekor a függőlegesen tartott pipetta csúcsát a kb. 45 fokos szögben megdöntött pohár száraz falához érintjük, a folyadéknívó „alsó” meniszkuszát a körkörös jel síkjára állítjuk; az ún. utánfolyás miatt a pipettázás ne legyen rövidebb, mint legalább 20-25 másodperc. Az egyjelű pipettát ugyanúgy használjuk, mint a kétjelűt, de a folyadékot hagyjuk teljesen kifolyni, és végül csak néhány másodperces várakozás után emeljük el a pohár falától a pipettát. A pipetta csúcsában maradt folyadékot nem szabad kifújni!
A büretta: tetszés szerinti folyadéktérfogatok mérésére alkalmas, beosztással és csappal ellátott, kifolyásra kalibrált üvegcső. A bürettákat hosszuk alsó harmadánál állványba fogva függőleges helyzetben rögzítjük. A büretta csiszolatos csapját, amelyet tisztítás után szárazra töröltünk, csapzsírral vagy vazelinnel vékonyan bekenjük. A jól zsírozott csaptest átlátszó és a csap furata zsírmentes. A büretta feltöltésekor ügyeljünk arra, hogy levegőbuborék ne maradjon sehol a büretta szárában. A bürettát 4-5 mm-rel a 0-jel fölé töltjük, és a csap óvatos nyitásával a térfogatskála 0-pontjára állítjuk a folyadéknívót (átlátszó folyadék esetén az „alsó” meniszkuszt, sötét mérőoldatnál a „felső” meniszkuszt). A leolvasás előtt a büretta csapján függő cseppet az edény felemelésével – az edény falához érintve – mindig levesszük. A büretta használatakor az utánfolyásra és a leolvasás pontosságára is ügyeljünk. Az
osztásnak megfelelő térfogatot közvetlen leolvasással, a köztiértékeket becsléssel állapítjuk meg. A leolvasás parallaxis hibáját itt is elkerülhetjük, ha szemünk azonos magasságban van a folyadéknívóval. Az ún. Schellbach-bürettát (hátsó, tejüveggel bevont oldalának közepén sötétkék csík van) könnyebb leolvasni, mert a folyadék „alsó” meniszkuszánál a kék csíkot elvékonyodva látjuk. A térfogatos analízis: titrimetria A térfogatos analízis, titrálás során addig adagoljuk az ismert koncentrációjú ún. mérőoldatot a vizsgálandó anyag oldatához, míg el nem érjük a végpontot. A végpontot hagyományos módon indikátorral, vagy műszeres módszerrel jelezzük, illetve bizonyos esetekben nincs szükség külön indikátorra (mint pl. permanganometria). A titrálás végpontjáig elhasznált mérőoldat térfogata (fogyás), koncentrációja és a lejátszódó kémiai reakció egyenlete segítségével számoljuk ki a meghatározandó anyag anyagmennyiségét. A megbízható eredményhez minimum három párhuzamos mérésre van szükség. A végpont nem azonos az ekvivalenciaponttal. A titrálás ekvivalenciapontjában a kémiai reakció sztöchiometriájának pontosan megfelelő arányban reagál egymással a mérőoldat és a titrált minta reagensei. Az indikálási módszert (indikátor típusa, koncentrációja) úgy kell megválasztani, hogy az általa jelzett végpont minél közelebb essen a titrálás ekvivalenciapontjához. A végpontban mért és az ekvivalenciapontnak megfelelő fogyás %-os különbsége a titrálás elvi hibája. A titrimetriát a meghatározás alapját képező reakciók típusa, ezen belül a felhasznált mérőoldat hatóanyaga szerint osztjuk fel (csapadékos titrálás, sav-bázis titrálás, komplexometria és redoxititrálás: azon belül oxidimetria (permanganometria, jodometria, bromatometria, cerimetria, kromatometria), reduktometria (jodometria)). Az előírásoknak megfelelően, gondosan elvégzett mérésekkel általában 0,1%-os pontosság érhető el. A mérőoldatok koncentrációját az analitikában mol/dm3-ben fejezzük ki. Az így megadott koncentrációt molaritásnak (M) is nevezzük. 1 mólos az az oldat, amelynek 1 dm3-e 1 mol oldott anyagot tartalmaz. Sav-bázis reakciókon alapuló titrálásoknál ismerni kell az ekvivalenciapont várható pH-ját, amit egyeztetni kell az indikátor átcsapási pH-tartományával (pKind ± 1): • erős sav - erős bázis reakciónál pH = 7, • gyenge savat erős bázissal titrálva pH > 7, • gyenge bázist erős savval titrálva pH < 7, • többértékű savak/bázisok meghatározásánál − ha az egyes lépcsők elválóak − a köztes protonáltságú forma (amfolit) gyakorlatilag 100%-ban létezik az ekvivalenciapontban, és ez határozza meg a pH-t). Mérőoldatok készítése és koncentrációjuk meghatározása A mérőoldatok koncentrációját a lehető legnagyobb pontossággal kell ismernünk. Mérőoldatot ismert mennyiségű hatóanyag pontos bemérésével készíthetünk, vagy a közelítő pontossággal készült mérőoldat hatóértékét utólagosan állapítjuk meg. Pontos beméréssel készíthető a mérőoldat, ha alapanyagunk kellő tisztaságú, pontosan ismert összetételű, és mérés vagy tárolás közben nem bomlik. A mérőoldat készítéséhez használt alapanyag molekulatömegének ismeretében kiszámítjuk, hogy a kívánt molaritású oldat elkészítéséhez mennyi anyag szükséges. Ezt a mennyiséget ± 5% eltérést megengedve, de analitikai pontossággal bemérjük egy főzőpohárba, a bemért tömeg pontos értékét a jegyzőkönyvbe feljegyezzük. A mérőlombikba tölcsért helyezünk el úgy, hogy a lombik nyaka és a tölcsér szára között a légmozgásnak utat biztosítunk. A főzőpohárba kimért anyagot kevés desztillált vízben oldjuk, majd a tölcséren keresztül a lombikba öntjük. Bemérőcsónak
használata esetén desztillált vízzel a tölcsérre mossuk az anyagot. A főzőpoharat, a tölcsért, végül a tölcsér kiemelésekor annak szárát is desztillált vízzel gondosan leöblítjük, a lombikot jelig töltjük, és jól összerázzuk. A mérőoldat koncentrációjának megőrzése miatt 10-20 cm3es részleteivel kiöblítjük a tiszta, jól záró (erről még a mérőoldat betöltése előtt győződjünk meg) tárolóedényt, és csak ezután töltjük át a mérőoldatot. Az oldat pontos koncentrációját mol/dm3-ben kifejezve, számítással határozzuk meg. Az üveget felcímkézzük, ráírjuk a mérőoldat nevét, pontos koncentrációját, készítésének időpontját és a készítőjének nevét. Közelítő pontosságú beméréssel készítünk mérőoldatot, ha az előzőleg ismertetett feltételek nem teljesülnek. A mérőoldat koncentrációját ilyenkor utólag állapítjuk meg. Pontos megállapítása kétféle módon történhet: (1) szilárd anyag közvetlen mérésével, (2) segédmérőoldattal. Az első esetben jól mérhető, ismert összetételű szilárd anyag pontosan bemért mennyiségét közvetlenül titráljuk a mérőoldattal. A lejátszódó reakció sztöchiometriájának ismeretében előzetesen kiszámítjuk, hány grammot kell bemérni ahhoz, hogy az oldatunkból az optimális mennyiség fogyjon (pl. 10 cm3-es büretta esetén kb. 8-9 cm3). A megfelelő mennyiséget, ± 5% eltérést megengedve, de analitikai pontossággal titráló lombikba mérjük, kevés vízben oldjuk, és az előírásnak megfelelően elvégezzük a titrálást. A hatóérték megállapításának másik módja az, hogy ismert, pontos koncentrációjú mérőoldat, ún. segédmérőoldat gondosan kimért részleteit titráljuk a beállítandó mérőoldattal. Mind a kétféle módszer esetén a párhuzamos titrálások közül azoknak a mérőoldatfogyásoknak (legalább háromnak) a középértékét fogadhatjuk el a helyes értéknek, amelyek relatív eltérése 0,5%-nál nem nagyobb. Ennél nagyobb eltérésnél még legalább egy újabb mérést végzünk. A mérőoldatok pontos koncentrációját négy értékes számjegyre kerekítetten adjuk meg. Fontos tudni, hogy használat előtt a mérőoldatot mindig jól összerázzuk, száraz főzőpohárba öntünk ki belőle a büretta feltöltéséhez vagy a pipettázáshoz, és a fel nem használt részt nem öntjük vissza a tárolóedénybe. A titrálások kivitelezése A megfelelően előkészített vagy ampullázott vizsgálandó anyag oldatát tölcséren át desztillált vízzel kvantitatíven (általában 100,00 cm3-es) mérőlombikba mossuk át, majd a lombikot jelre töltjük. Az így készült törzsoldatot alaposan homogenizáljuk. A törzsoldatból pipettával pontosan mért, arányos (ún. alikvot) részleteket veszünk ki (többnyire 100 cm3-es) titráló lombikokba. Az előírásnak megfelelően hígítjuk, hozzáadjuk a szükséges segédanyagokat, indikátort stb. Minimálisan 3 mintarészletet készítünk elő. A bürettát alaposan átöblítjük a mérőoldat kis részleteivel, majd feltöltjük azzal, és a meniszkuszt a 0 jelre állítjuk. A titrálás során egyik kezünkkel szabályozzuk a büretta csapját, másik kezünkkel a titráló lombikot mozgatjuk, hogy a becsepegő mérőoldat folyamatosan elegyedjen a vizsgálandó oldattal. Az első titrálás csak tájékozódás a végpont helyéről, a bekövetkező színváltozásról stb. A következő titrálásnál a végpont előtt már lassan, cseppenként adagoljuk a mérőoldatot. A titrálás végén kb. 30 másodperc utánfolyási idő után olvassuk le a bürettát. A kipipettázott részletekre kapott fogyások átlaga képezi a számítás alapját. A titrálás eredményének kiszámítása A titrálási eredmények kiszámítása az analízis alapjául szolgáló reakcióegyenlet figyelembevételével történik. Ezért a számítás során az első lépés mindig a reakcióegyenlet felírása! Az aA + bB → cC + dD általános reakcióegyenletet alapul véve igaz az, hogy ha A a titrálásnál használt mérőoldat, B pedig a meghatározandó anyag, akkor a titrálás végpontjában: b·nA = a·nB, ahol n a megfelelő anyagok móljainak számát jelöli. Ennek alapján, valamint a mérőoldat koncentrációja (cA) és a mérőoldatfogyás (Vf) ismeretében
először kiszámítjuk, hogy a pipettával mért térfogatban (Vp) mennyi a vizsgálandó anyag mennyisége (molban). nB =
b ⋅ cA ⋅V f a
Ezután kiszámítjuk a törzsoldatban (Vl) a vizsgálandó anyag móljainak számát, majd ezt megszorozva az anyag molekulatömegével (MB) megkapjuk az analízishez bemért vagy az ampullába zárt teljes anyag mennyiségét, melyet leggyakrabban mg-ban adunk meg. Az anyagtartalmat 0,1-0,01 mg pontossággal adjuk meg. Ennek alapján kiszámíthatjuk a törzsoldat koncentrációját is (pl. mol/dm3-ben) vagy por alakú minta esetében az összetételt tömegszázalékban.
SAV-BÁZIS TITRÁLÁSOK Az acidi-alkalimetriás titrálásokkal meghatározhatók erős vagy gyenge savak, illetve bázisok, valamint olyan vegyületek, amelyekből valamilyen kémiai reakció során ekvivalens mennyiségű sav vagy bázis állítható elő. Mérőoldatként erős savat, illetve erős bázist alkalmazunk. Vizes közegben végzett titrálásoknál sav mérőoldatként általában sósavat, lúg mérőoldatként pedig nátrium-hidroxidot használunk, melyek koncentrációja nem kisebb mint 0,05 mol/dm3. Végpontjelzésre sav-bázis indikátorokat használunk. Ezek olyan gyenge szerves savak vagy bázisok, melyek disszociálatlan formájának színe más, mint a disszociált alaknak. Ha az indikátor mindkét formája színes, akkor kétszínű indikátorról, ha az egyik forma színtelen, akkor egyszínű indikátorról beszélünk. A színváltozás oka a disszociációval párhuzamosan lejátszódó szerkezeti átrendeződés. A titrálás végpontjában, ami megegyezik az indikátor átcsapási pontjával, a mérőoldat feleslege protonálja vagy deprotonálja az indikátort, (attól függően, hogy savval vagy lúggal titrálunk), ami színváltozást eredményez. Az indikátor átcsapási pontjában a két indikátorforma koncentrációja megegyezik (ez azt is jelenti, hogy az átcsapási pont pH-ja megegyezik az indikátor pKind-jával). Ezért a sav-bázis titrálásoknál mindig átmeneti színig titrálunk! Mivel az emberi szem nem tudja pontosan észlelni az indikátor átcsapási pontját, hanem csak egy olyan intervallumban képes érzékelni a színváltozást, amikor a két szín egymáshoz viszonyítva legalább tízszeres feleslegben van, vagyis az indikátor disszociálatlan és disszociált formájának a koncentrációja 1:10, illetve 10:1 arányú, ezért minden sav-bázis indikátort egy átcsapási tartománnyal jellemzünk, amit pH egységben fejezünk ki: ΔpH = pKind ± 1. Az átcsapási tartományt szűkíteni lehetne, ha az indikátor két formája komplementer színű volna, mert ekkor az átcsapási pontban az indikátor színe szürke lenne, amit a szemünk sokkal élesebben észlel. Mivel ilyen indikátor nem létezik, ezt a hatást és így a végpontjelzés pontosabbá tételét keverékindikátorokkal érhetjük el. A keverékindikátoroknak két csoportja van. Az első csoport tagjai olyan indikátorok elegyei, amelyek átcsapási pH-tartománya közel áll egymáshoz, és a két indikátor legalább egyik alakjának (protonált vagy deprotonált) a színe komplementer vagy ahhoz közeli. Ilyen pl. a metilvörös-brómkrezolzöld. A második csoportba tartoznak egy indikátor és egy festékanyag oldatának keverékéből előállított keverékindikátorok, ahol a festék az indikátor egyik formájának a színével komplementer, mint pl. a metilvörös-metilénkék. A keverékindikátorok átcsapási tartománya ±0,1-0,2 pH egység.
