Kedves Olvasó! Burger István

Kedves Olvasó! Mire ezeket a sorokat olvassa, már biztosan megjelent a Galaktika Baráti Kör (GBK) tagjainak szánt első, könyvesboltokban nem kapható könyvünk. A GBK-tagok örömére egy kuriózumról, G. K. Chesterton A vándorló kocsma című regényéről van szó, amely korlátozott példányszámban hozzáférhető csupán. Februárban 16 oldallal bővült a Galaktika, áprilisra megjelent az első GBK-kötet. Remek lenne, ha kéthavonta tudnánk igazi meglepetést szerezni kedvenc olvasóinknak! Sok megvalósulásra váró tervünk van ugyanis. Ne feledjék, hogy pár hét múlva, április 18. és 21. között lesz a jubileumi, 20. Könyvfesztivál a Millenárison, ahová várjuk rajongóinkat. Szeretnénk megörvendeztetni a könyvbarátokat néhány vadonatúj kötettel (például Sawyer WWW-trilógiájának 2. része is ekkorra jelenik meg!), és persze hagyományosan ott lesz standunknál a Star Wars-univerzum magyar különítménye, akikkel lehet fényképezkedni. A válságnak és a télnek remélhetőleg vége van már, süt a nap, csicseregnek a madarak... Mi kell még? Talán egy jó olvasnivaló... Nos, idén abban nem lesz hiány, azt garantálom, mert olvasni jó! Szép tavaszt és gondtalan olvasást kívánok mindenkinek!

Burger István főszerkesztő

6 Pavel Amnuel: „Azért jöttem, hogy megöljem" (első rész) 18 Scifi-hősök: Interjú Ridley Scott-tal 21 Intelligens dizájn

22

G. K. Chesterton: Hogyan találtam meg a Szuperembert

26

Kiberháború

30 Varga Csaba Béla: Bevetés előtt

40 Greg Bear: Átutazóban, nincs hová 43 A jövő otthona

44 Edward Mackin: Az elfeledett

52

Fedina Lídia: Game over

58

Zöld jövő

60

Lucius Shepard: Salvador

75

Kapcsolatfelvétel

76

Beszélő némaság

80

Rachel Swirsky: Örök vadászmezők

96

Filmajánló

98

Képregény: Hibátlan vörös

103 Vlagyimir Firszov: „Az ég angyalai"

Néha jó lenne, ha valaki megosztaná az emberrel, mi vár rá a jövőben. Különösen hasznos ez, ha kiderül: hamarosan meg fogják gyilkolni.

Pavel Amnuer

(első rész)

"AZÉRT JÖTTEM,

HOGY MEGÖLJEM"

A

NŐ HALLOTTA, hogy a férfi az ajtó mögött hangosan lélegzik. Vagy csak a képzelet játéka volt az egész? Minden bizonnyal. És az is felmerült benne, hogy a férfi megtalálta a nehéz kalapácsot az előszobában, az alsó fiókban, ahol cipőápoló szereket szokás tartani. A kalapáccsal tökéletesen szét lehet verni a zárat. Vagy mégsem? A nő már fél órája elbújt előle a vécében, és ez alatt az idő alatt a férfi egy szót sem szólt. Eleinte még püfölte az ajtót, lökdöste a Vállával, de gyorsan rájött, hogy teljesen feleslegesen. Jól lehetett hallani, ahogy le-föl járkál az irodában. Aztán a lépések hirtelen megszűntek, és a férfi immár nyolc perce (a nö időnként ránézett az órájára) csendben állt az ajtó mögött, s úgy fújtatott, hogy a lélegzete visszhangzott a nő fülében. Persze, ezt is csak képzelte. A férfi valószínűleg a fotelban ült a számítógép előtt, arra várt, hogy a nő ráunjon a bujkálásra, és végre előmerészkedjen.

A nő nem kiabált. Teljesen felesleges lenne segítségért üvöltözni. Az Ejken utcában voltak, egy régi, múlt század elején épült, vastag falú házban, melynek a hangszigetelése egyenesen tökéletes. Éppen ezért bérelt itt egy egyszobás lakást, amelyet irodává alakított át. „Ha a férfi ott ül a fotelban, és arra vár, hogy az idegeim felmondják a szolgálatot, aligha hallja meg, ha nyugodt hangon beszélek vele." Pedig más hangon nem lehet vele beszélni, ez a nő számára egyértelmű volt. És minden bizonynyal a férfi számára is. Hallgatózott vajon? - Peter! - szólt neki végre. Már a harminckettedik percben jártak, cs nem bírta elviselni, hogy semmit se tegyen. - Peter, hall engem? Csend. Vajon elment? Nem, akkor hallotta volna a bejárati ajtó csapódását, és az előszoba csengőjének szomorú hangja is egyértelműen jelezte volna a tényt. - Peter! - Hallom önt, Mrs. Wexford!

- Beszélgessünk egymással, Peter! - Hát beszélgessünk, Mrs. Wexford. Mintha a díványon feküdnék, igaz? Sehová sem sietek. - Háromkor jön egy páciens... - És akkor mi van? Csönget. Semmi válasz. Hívja önt mobiltelefonon. Továbbra sincs semmi válasz. Hát elmegy. Ennyi az egész. A telefon mind ez idáig egyszer sem csöngött. A nő meghallotta volna. A mobilját (Murphy törvénye) a kabátzsebében felejtette. - Mit akar, Peter? - Már mondtam, Mrs. Wexford. Azért jöttem, hogy megöljem. Megvárom, amíg előmerészkedik, és megölöm. Semmi érzelem, de a férfi legbelül tiszta ideg. Érti, hogy nem terv szerint alakulnak a dolgok. Egyáltalán volt bármilyen terve? Azért jött, hogy öljön, és tudta, hogyan vigye véghez. - Peter... Hiszen ön egy értelmes ember. A rendőrség gyorsan megtalálja magát. Látták a szomszédok. Valakivel együtt utazott a liftben. Láthatták a kocsiját. Ellenőrzik az összes páciensemet. - Nem talál meg a rendőrség, Mrs. Wexford, és ezt nálam is jobban tudja. Egyik foglalkozás során sem merült fel semmi ehhez hasonló, jól mondom? Egyik progresszió közben sem, ahogy ön nevezte ezeket az üléseket. - Peter! Én nem ártottam magának. Ellenkezőleg, az üléseink... - Az üléseink - szakította félbe a férfi, akin először mutatkoztak türelmetlenség jelei - rávettek arra, hogy elkezdjek cselekedni. Korábban másmilyen voltam. Igazi papucs. - Tehát nincsen oka arra, hogy... - De van - szakította félbe kegyetlenül a férfi. - Rosszul vagyok. Rémálmaim vannak. Muszáj megölnöm magát, hogy ne később kelljen. Ért engem? „Zavart tudat. Összekuszált képzelet. Megölne, hogy ne kelljen később megölnie?! Vajon mikor, milyen hibát követhettem el?" Tudta. Megértette, amikor a férfi reggel telefonált, hogy szeretné, ha azonnal tudná őt fogadni. Érezte a hangjából, hogy valami baj történt. Amikor Peter bejött a szobába, meggyőződhetett arról, hogy az állapota sokat romlott, mióta abbahagyták a kezelést. Remélte,

hogy nyugalmi állapot következik, de tévedett. Még sosem tapasztalt ilyet a praxisában. Az arcát az ajtónak szorította, odanyomta a fülét, hogy hallhassa, hogyan mozog a férfi, hol tartózkodhat, és mit csinál. Az már jó, ha ül. Még jobb lenne, ha a díványon feküdne a szokásos módon. De hát mi oka lenne arra, hogy lefeküdjön? Valószínűleg ott áll az ajtó mögött. Azért hallható a lélegzetvétele...Vagy csak a képzelet játéka az egész? - Peter! - szólította meg. Most már tudott uralkodni a hangján. Meg tudta határozni a hangszínt, a hanglejtést, a modulációt. Nem mintha magához tért volna az elmúlt fél óra alatt, de legalább biztos lehetett abban, hogy a hangja nem fogja elárulni. - Peter, üljön a fotelba, sokkal kényelmesebben tudunk majd beszélgetni! És ha nem lesz hozzá kedve... Korábban szó nélkül teljesítette a parancsait. „Feküdjön le!" Lefeküdt. „Felállhat." Felállt. „Kérem, induljon, már mennie kell!" Szedelőzködött, hűséges szemmel nézett a nőre. - Nekem így is kényelmes - válaszolta egyenletes, színtelen hangon a férfi. Nehéz volt megérteni a beszédjét, a nö nem hallotta tisztán a szavakat, sokkal inkább kitalálta azokat. - Peter! Emlékszik, milyen körülmények között mondtam azt, hogy többet nem kell jönnie, a munkánk befejezettnek tekinthető? - Mrs. Wexford - felelt kissé gúnyosan egy rövid szünet után. - Nem fogok válaszolni a kérdéseire. Bizonyára azt hiszi, hogy minél többet beszélünk, én annál kevésbé akarom majd megölni. Egy gyilkos rögtön öl, vagy meg sem teszi. Igy gondolja? Hollywoodi baromság. Időm, mint a tenger, hát beszélgessünk. De kérdésekre válaszolni nem fogok. Ha akarja, elmesélhetem, hogy mit ettem reggelire. Tényleg, miben reménykedett? Abban, hogy sikerül elvonnia a figyelmét? Igaza van - ez hollywoodi marhaság! - Peter! - mondta. - Reggelire ön omlettet evett szalonnával, és kávét ivott, feketén és cukor nélkül. - Igy volt, de ön honnan... - Aztán lazított, kigombolta az inge felső gombját, elálmosodott...

>

A nő szünetet tartott. Mindig ezt csinálta ennél a pontnál, a férfi már megszokta, már várta a szünetet. Ha Peter most mond valamit, akkor nem úgy sült el az egész, ahogy kellene, és más szavakra lesz szükség. Kínos csend. - Ön most alszik - folytatta a nő. A kezét közben a szívére tette, hogy lecsendesítse. Ügy tűnt neki, Peter jól hallja a dobogását. - Ha most áll, akkor üljön le! Ha ül, akkor feküdjön le a díványra! Csak képzelte, vagy tényleg mozgást hallott? Valami Csoszogást, nyikorgást? Peter lefeküdt? - Leragad a szeme... - Még mit nem! - kiáltott fel Peter immár leplezetlen gúnnyal a hangjában. - A szemem nyitva, aludni semmi kedvem, de ön csak beszéljen, Mrs. Wexford. Szívesen hallgatom. Istenem... Tényleg kicsúszott az irányítása alól. Áprilisban tartották az utolsó ülést, most pedig már július van. Peter decemberben jelent meg. Tallahasseeben a Liza hurrikán nagy pusztítást végzett, és Peter időpontot kért Mrs. Wexfordhoz, mert egy fa a kocsijára esett. Legalábbis ezt mondta, amikor a nő megkérdezte, miért jelentkezett pszichoanalízisre. „A fa összetörte a kocsimat, és megértettem, hogy nem mehet így tovább, mert beleőrülök." Persze, a kidőlt fa csupán ürügy volt. Ő feltette a szokásos kérdéseket, leírta a válaszokat, és hirtelen megértette, hogy Peter ideális alany lenne a döntő kísérlet elvégzéséhez. Épp ilyen emberre van szüksége. Nincs képzelőereje. A negyedik ülés alatt döntött úgy, hogy tesz egy próbát. A Peter által felidézett múlt minden jel szerint valóságos volt, nem pedig a képzelet szüleménye. Sok részlet egyezett. A jelent is kellő mértékben érzékelte, és megfelelően írta le; a nő néhányszor visszatért az éppen aktuális naphoz, ellenőrző kérdéseket tett fel, és Peter mindig határozattan válaszolt, nem gondolkodott előtte. Tehát, előfordulhat, hogy a progresszió közben megtapasztalt jövő ís valóságos lesz. „Peter! - mondta, miközben igyekezett eltitkolni izgatottságát. - Most ne a múltról be-

széljünk, ne is a jelenről, hanem a jövőről! Az ön jövőjéről, ahogy arra emlékszik. Ön most alszik, hallja, amit mondok. Koncentráljon, és meglátja magát öt nap múlva, Öt nappal megy előre a saját jövőjébe. Épp úgy fel tudja idézni, mint nemrég a gyerekkorát. Koncentráljon, és emlékezzen rá! Idézze fel, meséljen mindenről, és válaszoljon a kérdéseimre, amikor azt mondom: »Előre!«..." Bekapcsolta a felvételt. Nagyszerűen sikerült. Nem hitte volna, hogy Peter ennyire fogékony alanynak bizonyul. Számára teljesen mindegy volt, hogy a múltat vagy a jövőt idézi-e fel. Csak négy hasonló eset volt a praxisában, de egyszer sem sikerült eredményt elérnie. A kontrollkérdések, melyeket a pácienseknek tett fel a regressziós ülések alatt, azt mutatták, hogy az általuk felidézett múltbéli események nem felelnek meg a valóságnak. Ez azt jelentette, hogy valószínűleg a jövővel kapcsolatban is problémák merülnek fel, márpedig a hamis, megmásított emlékek őt nem érdekelték. Hiteles eredményt akart, hogy végre lezárhassa a kutatást, és megírhassa a cikket a „Pszichiátriai Tudósító"-ban. És akkor Peter visszaemlékezett arra, hogy december nyolcadikán, szombaton (harmadikán, hétfőn volt ülésen) reggel kialudta magát (mint általában), megreggelizett (lazacos zsemlét evett, kávét ivott hozzá, és elindult a városközpontba, ahol konkrét cél nélkül járta az üzleteket (mint általában). Estére vitát provokált egy sráccal a bárban, saját maga számára is váratlanul. (A kedve hirtelen rossz lett, nem tudni miért.) Nem volt részeg (Csak néhány whiskyt ivott, ami semmiség). A srác egy lánnyal jött be a bárba... Verekedés. Rendőrség. Kikérdezés. Bírság. Azonnal kifizette, hogy ne kelljen az éjszakát börtönben töltenie. Ráment az egész havi fizetése. Ezenfelül még néhány százast levettek a zárolt bankszámlájáról. Roppant kellemetlen. Peter felébredt a díványon, merev nyakát masszírozgatta. A doktornő azt mondta, hogy a következő ülés vasárnap lesz, kilencedikén. Peter nem ellenkezett, habár (a nö jól tudta) aznapra más tervei voltak. „Rendben" - egyezett bele, és gondolatban már meg is változtatta a napirendjét.

Öt napig várta a győzelmet vagy a szokásos vereséget. A szabályos progressziókkal nem ért el semmilyen sikert. Véleménye szerint ennek nagyon egyszerű oka volt: a páciensek nem tudtak rákerülni a saját valódi időnyomukra. Örök probléma. Ebben még a híres Cayce is csak ritkán járt sikerrel: tizennégyezer-kétszázötvenhat jóslatából kevesebb, mint négyszáz vált valóra. Nagyon hangzatos eredmény a bulvársajtó számára, és hogy alátámassza vele a saját hírnevét, de a tudomány szempontjából ez igen jelentéktelen, alig haladja meg az átlagos hibahatárt. Vasárnap Peter sebes ajkakkal jelent meg az ülésen, és ragtapasz volt a bal fülén. Beszéd közben alig nyitotta ki a száját (fájt, amikor beszélt). „Ostoba történet - mondta. - Nem tudom, mi ütött belém!" Mégis rávette, hogy elmesélje a történteket. Amikor Peter elment, összehasonlította a két jegyzetet (a mostanit és a tizenöt nappal azelőttit, amikor progressziót hajtottak végre). Még a lány ruhájának a színe és a város fölötti felhő formája is megegyezett. (Ki tudja miért, de a felhő megmaradt Peter emlékezetében a progresszió és a múlt napi valóság kapcsán is.) Akkor rögtön, még a vasárnap folyamán ellenőrző tesztet végzett. Nem akarta húzni az időt, és Peter is ráhangolódott a munkára. Vagy potyára szakított volna erre időt a hétvégéből? A férfi feküdt, ő pedig mellette ült, és beszélt hozzá. Jó érzékkel tudta megállapítani, hol van az a határ, ahol a páciens túllép a valóságon, és már nem a tényleges emlékeiről beszél, hanem arról, ami valószínűleg az igazi lényegét alkotja, és ez szinte mindig eltért a tényszerűen történtektől. Azon a vasárnapon Petert az anyjával való viszonyáról kérdezgette, és arról, hogy mi zajlott le közte és az apja között. Az előzetes beszélgetések során már tudomást szerzett erről, és most meg tudta ejteni az összehasonlítást. Peter izgult. Tulajdonképpen a problémái túlnyomó része akkor kezdődött, amikor az apja az anya távollétében szíjjal jól megverte, és aztán olyasmit tett, amiről a férfi még megváltozott tudatállapotban sem akart beszélni.

Azt idézte fel, amiről már mesélt, mégpedig a legkisebb változtatás nélkül. Bármelyik pszichiáter azt mondta volna, hogy az ehhez hasonló esetekben nincsen semmi érdekes. Mit kezdjünk egy olyan pácienssel, aki éber és hipnotikus állapotban is ugyanarról beszél: azt meséli, hogy az öltözőben megleste a lányokat, hogy Maryvel Miamiba utazott, de utána útjaik szétváltak, mert... Éber állapotban és transzban is ugyanazt az értékelést adta: Mary túl okos volt hozzá képest, idézgetett Kiplingtől, Schillertől és Marlowe-tól, akiről még életében nem hallott. Mary valójában nem volt okos, csak rengeteget olvasott, de most már felesleges lenne megmagyarázni a különbséget. Hét éve mentek szét, és csak isten tudja, hol lehet most a nő. „Peter! - mondta azon a vasárnapon. - Sokat kell dolgoznunk, az ön esete nagyon érdekes a kutatásom szempontjából. Ezért, ha hetente kétszer fog járni hozzám, hogy részt vegyen a terápiás üléseken, akkor én alkalmanként huszonöt dollárt fizetek magának." „Harmincat!"- vágta rá habozás nélkül. Hozzá volt szokva az alkudozáshoz. „Rendben - egyezett bele a nő. - írjunk alá egy szerződést arról, hogy ön hajlandó részt venni ebben a kísérletben!" „Á!" - Ez volt az egyetlen kommentár, amit hallani lehetett tőle. Harminc dollár nem hever csak úgy az utcán, a papírokat meg elő lehet készíteni a következő terápiás ülésre. Peter olvasatlanul aláírta őket. „Olvassa el!" - javasolta a nő, de a férfi azt válaszolta, hogy: „Mrs. Wexford, engem is érdekel a kísérlet, és az én nevem is meg lesz említve a tudományos értekezésben, nem igaz? Rólam még soha, egyáltalán sehol sem írtak." A nő füllentett. A férfi neve sehol sem fog szerepelni, csak a kezdőbetűje lesz feltüntetve: P. Ilyenek a szabályok. - Csöppet sem vagyok álmos - szónokolt a szobában Peter. - Kizárt, hogy engem elaltasson, Mrs. Wexford. Nálam semmit sem ér el ilyen trükkökkel. Igaza volt. Hát persze, Peter semmit sem tudott a hipnózis gyakorlati alkalmazásáról. Egy

>

gyakorlott hipnotizőr bármikor elaltatta volna. De a nőnek nem volt ilyen jellegű gyakorlata. Nem hipnotizálta őt, amikor levitte mély, hipnózisközeli tudatállapotba. Peternek úgy tűnt, hogy gondolatai elválnak a testétől, és egy láthatatlan időtengely mentén jut el oda, ahol vagy nagyon jó minden, vagy nagyon rossz. Mindkét állapot annak a gödörnek számított, ahová a fizikában (és ez számára már az iskolapadból világos volt) bármelyik tárgy legurul, hogy megtalálja a legstabilabb helyzetet. Az emberi tudatnak is van stabil állapota. A páciens akkor jut el ide, amikor a beszélgetés (és csakis a beszélgetés) eléri az orvos iránti bizalom megfelelő szintjét. Peternek úgy tűnt, hogy el akarják altatni - annyira valóságosnak látta a saját maga által elképzelt jövőt és a múltat, amibe valóságként merült alá, ahelyett hogy csak visszaemlékezne rá. - Érti, Mrs. Wexford? - mondta lágyan és sokat sejtetően. Mintha egyenesen a szemébe nézett volna ott, az ajtón keresztül. A hangja szomorúan csengett. - Nincs más választásom. Sokat gondolkodtam ezen. Majdnem beleőrültem a sokféle gondolatba. Nem akarom, hogy... hát igen. Elmesélte nekem, hogyan próbálhatunk meg változtatni a jövőn. Ön mondta el ezt nekem, Mrs. Wexford. Akkor beszélt nekem erről, amikor elmagyarázta, mi történik a progresszió közben, és hogyan kellene mindezt fogadnom. A pácienst be kell avatni a kísérlet részleteibe. Na most mit mondhatnék? „Nem veszélyes" - magyarázta Peternek, miközben a fiókba csúsztatta az aláírt szerződést. „Nem fog engem elaltatni? - kérdezte újra, aggódva Peter. - Megeshet, hogy nem sikerül felébrednem." Olvasta valahol (vagy talán valamilyen filmben látta?), hogy egy hipnotizőr, kellő gyakorlat híján elaltatta a nézőt, akit aztán képtelen volt felébreszteni. A szegény flótás meg is halt. Ostobaság, persze, de az efféle képtelenségekben az emberek többsége hamarabb hisz, mint az igazságban. „Én nem hipnotizálom magát - felelte ö türelmesen. - Mi csak beszélgetni fogunk. Én kér-

dezek, ön pedig mesél. Ön egyedülálló a maga nemében, Peter. Megmondom önnek, hogy ez miben nyilvánul meg, és miért éppen önt kérem meg arra, hogy vegyen részt a kísérletemben." „Harminc dolcsit kapok minden egyes szeánszért?" - kérdezett rá a férfi immár ötödszörre. „Ön aláírta a szerződést. A pénzt az egyetem fizeti, mivel a munkámat a Henslow-alapból finanszírozzák. Önnek ez teljesen mindegy, hogy a kezemből kapja meg, vagy a számlájára utalják. Mi a különbség?" „Semmi" - egyezett bele Peter azonnal, mintha attól félne, hogy késlekedés miatt elveszíti... no nem a gazdagságot, hisz nem valami nagy összeget ígértek neki, és nem is igazán számított rá. „Figyel rám, Peter? A kísérlet lényege, hogy ön felidézze az életét. És nem csupán a múltat... habár erre is sor kerül az ellenőrző célú regressziók alkalmával... hanem a jövőt is. A pszichológiában ezt nevezik progressziónak, de én jobban kedvelem a pregresszió szót, mivel a módszerem eltér a szokásostól. Edgar Cayce, a híres amerikai tisztánlátó gyerekkorától kezdve rohamoktól szenvedett. Transzba esett, és ebben a tudatállapotban saját állítása szerint kapcsolatba tudott lépni bármilyen elmével a jövőben, s ennek köszönhetően jutott hozzá jövőre vonatkozó információkhoz. Olyasmit tudott így meg, ami még meg sem történt. Cayce képes volt másokat gyógyítani, mert a jövőből közölték vele, mit kell tennie ahhoz, hogy a páciens meggyógyuljon. Világméretű és helyi jelentőségű eseményeket jósolt meg, mert elárulták neki, hogy mi fog történni egyes emberekkel, az országgal, az emberi fajjal. Cayce 1945-ben halt meg, hatvannyolc évesen, és napra pontosan megjósolta saját halálának időpontját. Leoncia Wexford akkor kezdett el érdeklődni a Cayce-jelenség iránt, amikor ötödik évét végezte a floridai egyetemen, Tallahassee városában. Választás előtt állt: foglalkozhat gyakorlati pszichológiával, és megírhatja a doktoriját Jakobson professzornál. A profeszszor szerelmes volt belé. Egyébként is csapodár

típusnak minősült, aki könnyen esik szerelembe, de Leonciának volt egy barátja, akihez egy év elteltével férjhez is ment. Az illetőt North Harrisnek hívták. Fizika szakos egyetemista: ifjú, feltörekvő csillag, akinek Nobel-díjat jósoltak a kölcsönhatás új típusának felfedezéséért. Leoncia a kisebbik rosszat választotta a kettő közül. Legalábbis akkor még úgy tűnt. Igent mondott North ajánlatára, aki három év múlva magára hagyta őt egy kisgyerekkel, Daniellával. Harris tényleg tett egy új felfedezést, de nem kölcsönhatásokkal kapcsolatban. Felfedezett egy másik lányt, aki hamarosan otthagyta őt. A fizika területén nem ért el valami sokat. És amikor évek múlva találkoztak, Leonciának már volt saját lakása és kialakult ügyfélköre, a férfi pedig egyik egyetemről ment át a másikra. Sehol sem maradt egy évnél tovább, mivel a kísérletek nem hozták meg a kívánt eredményt. North nem volt csapatjátékos, cs mindenhonnan saját elhatározásából távozott az ismeretlenség homályába, ahol - istennek hála - nem

volt hely sem Leoncia, sem pedig a lányuk számára. Miután magára maradt, Leoncia alig tudott ledoktorálni; nem Jakobsonnál, aki addigra már távozott ebből az árnyékvilágból, hanem Patersonnál. Leoncia a doktori munkáját a Cayce-jelenségről írta. Nem a jövendölések érdekelték leginkább, hanem az érzékelésük pszichológiai módja. Miután megkapta a Cayce által létrehozott Kutatási és Oktatási Egyesület támogatását, hogy tanulmányozhassa a híres látnok jövendöléseit, diagnosztikai és gyógyítási módszereit, Leoncia olyasmit tett, amit a nagy géniusz egyik követője sem: elkülönítette a személyes jóslatokat a diagnosztikától és kórtörténettől (úgysem lehetett volna bizonyítani vagy cáfolni), majd pedig a statisztikai adatoknak nézett utána. Leoncia arra volt kíváncsi, hogy hány jóslat vált valóra teljes mértékben, hány csupán részben, és hány nem teljesült egyáltalán. A Kutatási és Oktatási Egyesület akkor szüntette be a projekt finanszírozását, ami-

>

kor másfél év múlva Leoncia benyújtott egy jelentést, melynek értelmében csupán háromszázkilencvennégy jóslat vált valóra, ez pedig az összesnek csupán kis hányada, ami akár véletlen egybeesésnek is tekinthető. A meg nem valósult jóslatok száma is a vártnak megfelelően alakult. Az Kutatási és Oktatási Egyesületnél már tudtak erről. Mrs. Wexford nem elsőként végzett statisztikai kutatásokat, és a következtetéseit illetően még az első tíz helyezett közé sem került volna be. Leoncia nem tudta kiadni az eredményeit, mert az általa aláírt szerződés értelmében azok az egyesület tulajdonát képezték. Hogy mennyire értett a statisztikához és a kutatási adatokkal való munkálatokhoz? Hát semennyire. A pszichológiához viszont nagyon is jól, és elsajátította az emberek manipulálásának különböző módszereit. Megtanult befolyást gyakorolni egy olyan rendkívüli személyiségre, mint Karl Günter, aki a Tallahassee-i Egyetem alkalmazott matematika tanszékének volt a tudományos főmunkatársa. Olyan mértékben manipulálta a férfit, hogy az fedezte a kiadásait néhány éven át, amíg a nő a Cayce-anyagon dolgozott. Ezt követően Leoncia pereskedett az egyesülettel, amely visszakövetelte a korábban már átadott anyagokat, és ragaszkodott hozzá, hogy az eredményeket semmi esetre se használja fel az Egyesült Államok legjelentősebb jövendőmondója és annak hírneve ellen. Leoncia rendelőt nyitott a Roosevelt utcában. Itt fogadta azokat a pácienseket, akik pszichoanalitikus segítségére vágytak. A négy eset, melyeket megemlített az „Alkalmazott Pszichológia" magazinban, elgondolkodtatta. Nem sikerült végleges következtetésre jutnia, de azóta a pácienseknél a saját metodikáját alkalmazta. Az ötlet rendkívül egyszerű volt, akárcsak az éles kő, amelyet egyszer az úton talált. Felvette, és a kő még most is az asztalán fekszik, mint valami talizmán vagy amulett, de az is lehet, hogy csupán arra emlékezteti őt, hogy a jövő és a múlt ugyanannak a jelenségnek a két oldala, és nem lehet őket egymástól függetlenül tanulmányozni.

Éppen ezért tévednek ilyen gyakran a jósok, látnokok és próféták. - Meséljen az álmairól, Peter! - Már kismilliószor meséltem róluk önnek, Mrs. Wexford... Leoncia! Szólíthatom a keresztnevén? Úgy szeretném! Milyen érzések támadtak fel benne? A férfi hangja szokatlanul lágy volt. Úgy ejtette ki a nevét, mintha... - Persze, Peter. Hívjon csak Leonciának. Én pedig magát Peternek. Hiszen barátok vagyunk. - Nem! - mondta más hangsúllyal: gorombán és kegyetlenül, mintha szöget akarna beverni a falba. - Nem vagyunk barátok! Én meg fogom önt ölni, Leoncia. Ne gondolja, hogy bármin is változtathat. - Nem kétlem, Peter. - Ügyelnie kell a saját hangjára. Csak semmi pánik! A férfi érzékei kifinomultak, sokkal többet árul el számára a hangsúly, mint azt gondolni lehetne. - De mi mégiscsak beszélgetünk egymással. - Amíg meg nem unja a sötétben való üldögélést. - Hát akkor miért ne beszélhetnénk az álmairól? Meséljen nekem róluk! Túl sokáig tartott a csend. Ha nemet akart volna mondani, akkor rögtön ki is mondja. Ö maga is szeretett volna megszabadulni mindentől, ami a lelkét nyomja. Szívesen elmondta volna a gondolatait, és felidézte volna az emlékeit. - Rendben. Dirkkel legurítottunk néhány sört. Én általában nem iszom sört este, mert nem tudok utána aludni, de Dirk összeveszett Kathrynnel. Szüksége volt beszélgetőpartnerre. Be nem állt a szája, én oda se figyeltem, csak bólogattam. A sör jó volt, egy óra is elmúlt már, amikor hazaértem. Dirk nálam akart aludni, valószínűleg bele kellett volna egyeznem, akkor lehet, hogy nincs ez a rémálmom, de én azt mondtam neki, hogy menjen haza, béküljön ki Kattel. Hol talál még egy olyan hülye asszonyt, aki foglalkozik vele? Miről is... Torkán akadt a szó, szinte fuldokolt. Egy pillanatra sem akart elhallgatni. Azt hitte, ha megállás nélkül beszél, akkor az emlék nem

lesz olyan... milyen is? Leonciának úgy tűnt, hogy érzi a gondolatait, a gondolatai szagát, ami olyan szúrós volt, és undorító, hogy szívesen a földre köpött volna egyet... Furcsa érzés, ami bizonyos üléseken vissza-visszatért. Legalábbis így ment már egy ideje. Korábban ilyesmi nem fordult elő. - El akarta mesélni az álmát. Nemrég mondott valami nagyon fontosat. Fel kéne idézni, hogy mit. Talán Kathrynről, akit Leoncia jól ismert Peter elbeszélése alapján? A férfi szerelmes volt barátja feleségébe, aki gyakran megjelent a regressziókban, de a progressziókban szinte soha. Leoncia úgy gondolta, hogy bizonyára valami rossz történik majd a feleséggel vagy a baráttal a jövőben. Hogy konkrétan mi? Az üléseken nem jutottak el odáig, hogy ez kiderüljön. Áprilisban, amikor azt mondta neki, többé ne jöjjön... Állj! Éppen most mondta azt, hogy... - Nem akarok visszaemlékezni az álmomra. - Nyafogó hang, mintha gyerek lenne. Ez jó. Szívesen elmondaná, de azt szeretné, ha valaki kényszerítené erre. Nem ez a fő. Épp azt mondta, hogy... - Ez a bírósági tárgyalás... Ugyanaz a szoba, ahol sokszor... Monoton hang, semmi érzelem. Tőle már megszokott reakció. Visszaemlékezett a korábbi ülésekre, felidézte saját magát, amint a díványon fekszik, csukott szemmel, és közben a következő szavakat hallja: „És most, Peter, ön visszaemlékezik arra, amikor... ön most nem alszik, hanem belefeledkezik az emlékekbe... A saját emlékeibe a jövőről... A jövő... Ez a meg nem valósult...Ön tökéletesen érti a jövőt, most kirajzolódik maga előtt a kép..." Peter számára meglehetősen ismerősek voltak ezek a mondatok. Nem mintha kívülről tudta volna őket, de a szavak mélyen beleivódtak a tudatába, teste minden egyes pórusába. Nem volt szükség arra, hogy doktornő ismételten kimondja őket, amikor Peter lefeküdt a díványra. A férfi gondolatban elismételte a szavakat, majd mély tudatállapotban „megidézte" azt az énjét, amelyik a jelenlegi valóságban még nem is létezett. - A bíró... Nem értettem tisztán a nő nevét. A titkár minden egyes alkalommal mond-

>

ja nevét, még mielőtt belépne a szobába. Jól hallom, nagyon jól, de nem tudom... annyira kellemetlen... A doktornő felsóhajtott, és még erősebben az ajtóhoz tapasztotta a fülét. Ha leragad a névnél, ahogy az már többször is előfordult... - Azt mondták, hogy álljak fel, mert fel fogják olvasni az ítéletet. Hát erről van szó! A progressziós üléseken nem jutottak el eddig a pontig. Félbeszakította az üléseket, amikor azok veszélyeztetni kezdték a páciens épelméjűségét. Amikor felolvasták az esküdtek döntését, akkor a férfi túlzottan izgulni kezdett, pulzusa percenként százötvenet vert, az ujja görcsbe rándult, és nem lehetett tovább folytatni. A doktornő azt mondta: „Elég volt!" Megijedt. Úgy döntött, hogy megszakítják az üléseket. Elég anyagot gyűjtött már, és nem akarta a páciense egészségét, épelméjűségét veszélyeztetni. Ehhez nem volt joga. Tehát, álmában felolvasták a bírósági ítéletet? El lehet képzelni... Az esküdtek úgy határoztak, hogy a vádlott bűnös. A vád gyilkosság, előre megfontolt szándékkal. Előre kitervelt gyilkosság. Milyen ítéletet hozhat a biró egy olyan államban, ahol még mindig vannak halálos ítéletek? Szegény Peter. Ha akkor, áprilisban sikerült volna megtudni a jövőre vonatkozó információkat a tudatalattijától, hogy kit és miért fog ő megölni... Furcsa, hogy korábban senki sem figyelt fel erre. Másrészt viszont ez nem is olyan meglepő, amikor az emberi elme és érzékelés legfontosabb kérdéseivel amatőrök foglalkoznak. Ki is dolgozott együtt azzal a bizonyos Cayce-szel? Talán profi pszichológusok és pszichiáterek? Nem, hanem ugyanolyan „szakemberek", mint Cayce. Ők sem tudták kiverni a fejükből a nagyszerű ötletet, teljesen a gyógyító és próféta hatása alá kerültek. A kísérletek végzésére vonatkozó összes lehetséges szabályt megszegték, vagy azért, mert a kísérletvezetők teljesen tudatlanok voltak, vagy pedig azért, mert maga Cayce nem akarta betartani a szabályokat. Ki a megmondhatója?

És a progresszió (vagy ahogy mondani szokás: jövőbe látás) többi feljegyzett esete? Helen Wambach, a Kaliforniai Egyetem pszichológia doktora transzállapotot idézett elő Chet Snownál, egy profi extraszensznél, és felkérte arra, hogy mondja el, milyennek látja a jövőt tíz-tizenöt év múlva. Snow látta, amint Japán és Kalifornia víz alá süllyed... Egyik katasztrófa követte a másikat. Snow elbeszélése meglepően részletes volt, de senki sem folytatott le ellenőrző kísérletet, ezért az eredményt nem lehetett kielégítőnek tekinteni. A nő írt egy cikket a „Pszichiátriai Tudósító"-nak, és a lektor valójában egyetértett vele: az úgynevezett progressziókat szabályos tesztek nélkül hajtották végre. Más szóval: az egész csupán áltudomány, még ha nincs is szó valódi átverésről. Nem ezt a következtetést szerette volna levonni! Ahhoz, hogy megjelenhessen a cikke, meg kellet változtatnia a végső következtetést, de így elveszett a mondandó éle, és a nőt ez nem tudta morálisan kielégíteni. Ekkor kezdődött a depresszió. Előre meg lehetett jósolni, hogy közte és Karl között komoly gondok adódnak a közeljövőben: nagyon különbözött a személyiségük, egy ideig úgy tűnt nekik, hogy meg tudják szokni egymást, a nő második gyereket is szeretett volna, Daniella felnőtt, belépett egy fiatalember az asszony életébe, Günter fiút akart... Időben magához tért. Elképzelte, hogyan nevelne fel egy második gyereket apa nélkül. Karl nem volt alkalmas családfőnek. A nő ezt érezte, és nem tévedett. Egyszer rajtakapta... nem akart visszaemlékezni erre, és nem is gondolt rá. Szétmentek, hála az égnek. Furcsa, hogy még aznap, amikor kirúgta Karit, megjelent nála egy ember, aki elsőként bizonyíthatta volna a nő teóriáját. Csupán akkor fogta fel a doktornő, hogy ez valódi győzelem, amikor a férfi már elment. Kétszer annyi időt szántak a beszélgetésre, mint egy átlagos ülésre, mivel miután a páciens megváltozott tudatállapotba került, a nő olyan kérdéseket tett fel, melyek nagyban eltértek a szokásosaktól. Mit reggelizett tegnap? Milyen volt a hétvége? Mit gondol az ifjabb Bush elnökről?

Ő csak beszélt és beszélt, a nő pedig összehasonlította a korábbi felvételi beszélgetés során adott és felírt válaszaival, hogy képet kapjon a páciens beszámíthatóságáról. Meggyőződött róla. Transzállapotban pontosan úgy emlékezett az eseményekre, ahogy azokat már korábban is mesélte. Rá lehetett térni a következő fázisra. A nő feltette a soron lévő kérdést, miközben végig érezte, hogy pengeélen táncol: „És most ön saját magát látja ez év szeptemberében. Az ősz elején járunk. Ön emlékszik... felidézi az ebben a hónapban történt legjelentősebb eseményt. Tisztán maga előtt, ugyanolyan élesek az emlékei, mint Maryről. Nemrég mesélte nekem, hogy virágot vett neki, és Mary megcsókolta, amikor megkérte a kezét." „Igen-igen. - A páciens hangja most sokkal erőteljesebb és érthetőbb volt, mintha történt volna valami a hangszálaival. A nő felfigyelt erre, és eszébe jutott, hogy más szerzőknél is olvasott ehhez hasonló jelenségről progresszió közben. - Tehát: szeptember. Kaliforniában erdőtüzek, hatalmas tüzek, hárman meghaltak, Gabonban iszonyú szárazság van, gyerekek halnak éhen..." „Nézzen tükörbe! - kérte a nő. - Szeptemberben, amikor Kaliforniában lángolnak az erdők... Nézzen tükörbe! Mi az, amit lát?" Hosszú hallgatás után mondta csak meg. Nem akart „visszaemlékezni" erre, ezért tudatosan a tévéadásra koncentrált, miközben feltételezte, hogy személyesen is ott van, és fentről látja a lángoló eukaliptuszligeteket, a menekülő állatokat... Mary valaki mással fog foglalkozni, nagy baj. Szeptemberben a tükörben nem látja maga mellett a nőt, csak a hátát. Mary nem fordul meg, ő pedig a küszöbről bámulja, és még anynyi ereje sincs, hogy felkiáltson: „Mit művelsz te szuka?" A férfi pont ezt gondolta, de a szavak a torkán akadtak, sehogy sem tudta kimondani őket. Görcs... Tényleg görcsbe rándult, a hangja megbicsaklott, a nő véget vetett az ülésnek: „Térjen vissza, Thomas! Pihenjen egyet a kanapén, és ne emlékezzen semmire!"

>

, PAVEL AMNUEL

Orosz származású izraeli író, asztrofizikus, 1944ben született. 1967 óta tanulmányozza a neutroncsillagokat, a témában világviszonylatban is a legelismertebb szakemberek közé tartozik. Még régebbi azonban a kapcsolata az SF-fel, első elbeszélését még 1959-ben publikálta. Azóta rendszeresen ír, a 90-es évek óta regényeket is. 1990-ben Izraelbe emigrált, ott folytatta mind a két pályáját. Két nyelven publikál, de újabban mind gyakrabban választ izraeli témákat. Magyarul most jelenik meg írása először.

És a férfi nem is emlékezett. Jó volt a kedve, még csak nem is sejtette, mi vár rá szeptemberben. Miután Thomas távozott, a nő végighallgatta a felvételt. Elégedett volt, a hipotézise beigazolódni látszott. Hogy bizonyítani lehessen, meg kell várni a szeptembert. Ez nem is olyan hosszú idő, mindössze másfél hónap. Szeptemberben Thomas depresszióba esett, mert Mary magára hagyta. A hülye, az idióta, semmit sem ért meg... A pácienst orvosságokkal kellett kezelni depresszió ellen. A pszichoanalízis nem segített. A nő azonban tudta, és már júliusban megmondhatta volna neki... De mit is? A férfi másképp viszonyult volna ahhoz, amit Mary tett? Magától is elment volna? A jövő nagyon rázós terület, rendkívül törékeny, nehéz eljutni a szükséges ponthoz... Nem szervezett újabb progressziós foglalkozásokat Thomas Hollborddal. Tisztában volt vele, hogy egy remek lehetőséget szalaszt el. De nem, nem lehet mindent egyszerre, meg kell őrizni a fokozatosságot. A nő tudta, hogyan cselekedjen ahhoz, hogy a jövőben fantasztikusan pontos információkat kapjon. Csak úgy helyes, ha a kísérleteknél betartunk minden tudományos módszert, szabályt. A tudomány mindig győz az áltudományokkal szemben. Kontrollülések nélkül nem lehet értelmezni a jóslatok valóságtartalmát. Egy ülésen belül (mégpedig feltétlenül egy ülésen belül) kell végrehajtani a regressziót és a progressziót, miután egy előzetes megbeszélés keretében már kikérdeztük a pácienst, megtudtuk

tőle a fontosabb dátumokat és eseményeket az életéből, és mindezt le is jegyeztük. Csak akkor lehet pontos a jóslat, ha a regresszió közben elmondottak megegyeznek a valódi múlttal. Az hinnék, hogy ez mindenki számára nyilvánvaló, aki valaha is folytatott pszichológiai kísérleteket olyan tehetséges emberekkel, mint Cayce, aki képes meglátni a saját vagy a másik ember jövőjét. Rengeteg cselekedet, döntés, jelenség vezethet el minket ugyanahhoz a jelenhez. A jelen olyan, mint egy hatalmas fa, tíz, száz vagy akár milliárd ággal. Ha ezt a fát nézzük, honnan tudhatnánk, hogy melyik ága helyes, melyik sarjad egy tényleges múltból, és nem valamilyen alternatív valóságból? Elmondható minden jósról (beleértve Cayce-t is; itt nincsenek kivételek, ahogy a természeti törvények is mindenkire vonatkoznak), hogy NEM A SAJÁT jövőjét látja. Jóslataik nem az általuk lakott világra vonatkoznak. Ezért tévednek az esetek többségében. Néha szerencséjük volt: ráhibáztak a helyes valóságra (vagy egy nagyon hasonló valóságra, hiszen vannak nagyon hasonló univerzumok, ahol szinte minden egyezik a sajátunkkal), és akkor valóra válhattak a jóslataik, ebből szenzáció lett, amiről írtak és beszéltek: Cayce megjósolta, hogy mikor ér véget a II. világháború! Igen, meg. Véletlenül azt a valóságot látta, ahol a II. világháború 1945. május 8-án ért véget. Na de hányszor tévedett! Hányszor járt más utakon: megjósolt egy földrengést Kaliforniában. Persze hogy volt földrengés, és a félsziget az óceán fenekére süllyedt, de nem a mi valóságunkban, hanem egy másik realitásban! (folytatjuk) Babits Anna fordítása

A Paradicsom NYOMÁBAN GALAKTIKA: Ön olyan nagy sikerű filmeket

rendezett, mint A nyolcadik utas: a Halál vagy a Szárnyas fejvadász, melyek az SF-filmtörténet mérföldkövei. Mi irányította 30 év elteltével újra a sci-fi felé az érdeklődését? RIDLEY SCOTT: Eredetileg nagyon csalódott voltam, hogy a Szárnyas fejvadász nem jött be a közönségnek. Összezavarta az embereket. Amikor pedig a tömeg összezavarodik, akkor kénytelen vagy elgondolkozni, hogy esetleg igazuk van. Hiába éreztem jónak a filmet, ha egyszer nem jöttek be rá a nézők. Aztán nagyon meglepődtem, amikor megtudtam, hogy az Amerikai Egyesült Államok Nemzeti Filmmegőrzési Bizottsága beválasztotta a Nemzeti Filmarchívumba, és megkértek, hogy ellenőrizzem a kópiát. És aztán kiderült, A máltai sólyom után ez a második film, amit megőrzésre kiválasztottak! 10-14 évvel a mozi elkészülte után láttam, hogy valami elindult. Az emberek újra felfedezték, életre keltették. És akkor elkezdték kérdezgetni tőlem, miért nem készítek újabb SF-filmeket. Elgondolkoztam, talán még egy Alien-mozi jó volna, de aztán éreztem, hogy ez mostanra lejárt lemez. Már senkit nem rémisztene meg. Nekem is a legelső volt a legfélelmetesebb. Egyszer csak beugrott az első filmből az óriás. Ki lehet ő? Senki nem tette fel ezt a kérdést korábban. Elkezdtem ezen gondolkozni. G: Azt rebesgetik, készül a Prometheus folytatására. RS: Igen, már dolgozom az új forgatókönyvön. Van egy hősnőnk [Noomi Rapace mint Elizabeth Shaw], aki az első film végén betette a robot fejét a táskájába [Michael Fassbender mint David]; a robot működik, és 350-es az IQ-ja. El tudja magyarázni, hogyan helyezzük vissza a fejét a testére, és Elizabethnek el kell gondolkodnia, mit tegyen, mert mihelyt a fej visszakerül a testre, David újra veszélyessé

válik. Az szintén érdekes kérdés, hogy hová is repülnek. Úgy tűnik, a Paradicsomba mennek, amiről kiderül, hogy a legszörnyűbb hely. És kik a Mérnökök? G: A Prometheusban ön igyekezett nagyon valósághű tereket létrehozni. Miért volt ez fontos? Nem akarja kipróbálni a CGI-technikát, mint például az Avatarban Cameron? RS: Az én filmem negyedannyiba került, mint az Avatar! Én elsősorban operatőr vagyok. A filmjeimet mindig azért kritizálták, mert túlságosan látványosak, túl misztikusak, túl ilyenek, túl olyanok. Nem érdekel. Ez egy vizuális médium, a történetmesélés teljes mértékben a vizualitáson alapszik, miként azt Hitchcock mondta. Mivel én eredetileg művészeti iskolába jártam, és tudok rajzolni, pontosan látom, hogy a forgatókönyv hogyan fog filmmé változni. G: A film rákérdez az élet nagy kérdéseire: honnan származunk, hová tartunk? Amikor a forgatókönyvön dolgozott, meg akarta válaszolni ezeket? RS: Már a legelejétől kezdve tudtam, hogy nem csupán egyetlen filmet szándékozom készíteni, hanem egy sorozatot. Ezért nem akartam már rögtön az első részben Istennel találkozni. Nyitva szerettem volna hagyni ezt a lehetőséget. Ezért is mondja Elizabeth, hogy „Nem akarok visszatérni oda, ahonnan jöttem; el akarok menni oda, ahonnét ők jöttek." És mivel ezek a fickók zseniálisak, de szörnyű fegyvereket hoztak létre, kiderül, hogy eme istenszerű teremtmények természetesen nem jelenthetik magát Istent. Az első részben kinyitottunk egy ajtót. Nem lehet már egyszerűen visszatérni a Földre, tovább kell kutatnunk. Imádom felfedezni, kitalálni, hova a pokolba megy a főhősnő, és mit fog csinálni, amikor odaér, mert ez biztos nem az a Paradicsom lesz, mint amit el szoktunk képzelni.

G: Mesélne még valamit ezekről a Mérnökökről? RS: Ezek a figurák magasak, elegánsak... sötét angyalok. Ha megnézi Milton Elveszett Paradicsomát, akkor látja, hogy leginkább a Sötét Angyalok érzik jól magukat, nem pedig Isten. G: Milton műve inspirálta önt, amikor a Mérnököket kitalálta? RS: Tudom, hogy ez nagyon beképzelten intellektuálisnak hangzik, de tulajdonképpen igen. Eredetileg a film címe is Paradicsom lett volna, de aztán úgy éreztük, hogy ez túl sokat mondana a közönségnek, úgyhogy elvetettük az ötletet. A Prometheus cím nem az én ötletem volt, hanem lom Rothmané; azért tetszett meg, mert ő egy olyan mitológiai hős, aki vakmerőségéért szörnyen megbűnhődött. G: Nem aggódik amiatt, hogy minden érdekes poént lelőtt az első filmjével? Ráadásul a többi moziból már mindent tudunk az Alien-univerzumról?

RS: Azt reméltem, hogy a Prometheusszal új irányt adok az Alien-sorozatnak. A film eleje és a teljes sorozat kezdete is, mi más lehetne, mint a teremtés... G: Ez a mi bolygónkon játszódik? RS: Nem feltétlenül. Bárhol lehet ez a bolygó a világűrben. A Mérnök figurája az érdekes, aki úgy hozza létre az életet saját DNS-éből, hogy ezzel magát feláldozza. Sok párhuzamot láthatunk a történelemből erre, például a majáknál és inkáknál, ahol valaki hercegként élhetett egy éven keresztül, majd feláldozták az isteneknek, ezzel biztosítva a jó időjárást, a megfelelő termést stb. G: Valóban felmerüli valami olyasmi is a forgatókönyv készítése közben, hogy a Mérnökök azért akarták elpusztítani a bolygónkat, mert egyik képviselőjüket keresztre feszítettük, vagyis hogy Jézus Krisztus földönkívüli lett volna? RS: Valóban elgondolkoztunk ezen, de aztán úgy éreztük, hogy ez már túlzás volna. Ám

>

ha ebből a szempontból nézzük, vannak olyan történelmi pillanatok, amikor nagyon úgy fest a dolog, hogy elveszítettük az önkontrollt. Fegyverkezünk, egymást pusztítjuk, például a Római Birodalomban. Akkor mondhatja azt valaki, hogy küldjünk oda még egy megbízottat, hátha sikerül megállítania a dolgokat, és mi történik? Keresztre feszítik őt. G: A filmjeiben mindig erős női főhősök dominálnak: A nyolcadik utas: a Halál, Thelma és Louise, G. 1. Jane, Prometheus. Miért? RS: Hozzászoktam az erős női alakokhoz, mert anyám is nagyon erős személyiség volt. Három fiút nevelt fel. Vannak férfiak, akik kasztrációnak érzik, ha egy erős nő van velük, engem ez sosem zavart. Már vagy harminc éve egy roppant erős személyiségű Costa Rica-i nő a társam. Valójában nagyon érdekesnek és izgalmasnak találom az ilyen főhősöket, szeretek velük dolgozni. G: Van valami közös Elizabeth Shaw és Ripley [Sigourney Weaver] között? RS: Csak annyi a közös bennük, hogy mindketten női főszereplők. Nem akartam semmit megismételni. Véletlenül találtam Noomira,

amikor megnéztem A tetovált lány című filmet kb. két évvel ezelőtt. Nagyon megtetszett, ahogy ez a kis punk lány uralta a jeleneteket. Rettentő tudatosan dolgozik a testével, és nagyon jól használja az agyát is. Nem hiszem, hogy bárki csalódott lesz, amiért őt látja a filmen, nem pedig Sigourneyt. Amikor az első Alien-film készült, mindenki arra számított, hogy Ripley az elsők között lesz, aki meghal, vagy összeroppan, és meglepődtek, hogy ő maradt életben. Kockázatos választás volt. Most viszont ez már nem annyira meghökkentő. Ugyanakkor igyekeztem Elizabeth karakterét kevésbé androgénné tenni, mint Ripleyt; inkább egy nőiesebb figurát akartam megmutatni. G: Azt is hallottam, hogy a Szárnyas fejvadász című filmjét ugyancsak folytatni fogja. RS: Ez valóban így van. És ebben szintén egy női főszereplő lesz. G: Harrison Ford is játszani fog benne? RS: Még nem tudom. Talán már túl öreg hozzá? Nos, mivel ő egy Nexus-6 replikáns, nem tudhatjuk, meddig fog élni [nevet]. De erről most nem árulok el többet. 2013. március - Kantum Linda

DISNEYLAND, NEVERLAND... IRÁNY LEGOLAND!

H

IHETETLEN , DE a Lego játék hatvannégy évvel ezelőtt indult hódító útjára. Az elmúlt időszakban rengeteget fejlődött, a klasszikus kockákból nagyobbak lettek, hogy a pici gyerekek is élvezhessék, sőt a felnőtteket is időről időre megörvendeztetik a gyűjtőknek való filmes figurákkal, kiegészítőkkel. A sokéves töretlen siker meghozta gyümölcsét, hiszen a folyamatosan bővülő repertoár mellett egyre többen kísérleteznek új legós megvalósításokkal. A rekordkísérletek és művészi szobrok mellett az elmúlt pár évben a dizájnerek is elemükben voltak, rengeteg bútor, ruha és kiegészítő kapott Legokinézetet, hogy ezzel tisztelegjenek az egyre növekvő Lego-univerzum előtt. Világszerte már hat Legoland nevű park nyílt meg, melyeknek célja az emberek szórakoztatása, de idén ők is újítanak. A kaliforniai Carlsbadban április 5-én nyitja meg kapuit az új Legoland, mely a továbbiakban már nemcsak szórakoztatócentrumként üzemel majd, hanem teret enged a pihenni vágyóknak is szálloda formájában. Hatalmas főbejárata idestova tizennégy éve köszönti a látogatókat, akik a belépés után azonnal rájönnek, hogy esélytelen pár óra alatt letudni ezt a helyet. A 128 hektáros park az évek során bővült

ekkorára. Eleinte csak egy kis vidámpark volt, amit évente növeltek meg egy-egy új szórakoztató részleggel. Mára kilenc különböző terület nyílt meg, melyek különálló történetekkel, díszlettel és több mint hatvan játékkal szórakoztatják a látogatókat. Többek között itt kapott helyet a Duplofalu és a Kalózpart is, de az igazi élményt a Dino-sziget hullámvasútjai jelentik. Ha valaki mégis nyugodtabb kikapcsolódásra vágyna, megnézheti a Legoakvárium lakóit, vagy meglátogathatja a 2010-ben épült vízi parkot és Lego-állalkertet, ahol a gyerekek kedvükre pancsolhatnak az életnagyságú Lego-állatok között. A megszokott építmények mellett ehhez a komplexumhoz egy klasszikus Lego-kastély és persze a szálloda is hozzátartozik. A 250 szobás épületben minden Lego mintára készült, a falak, a bútorok, de még az ágyneműk is autentikusak. A dekorációt nem bonyolították túl, három klaszszikus kapott lehetőséget: a kalóz, a kalandor és a birodalom. A kivitelezők ezekből a léniákból szemezgettek és - körülbelül 3 millió kocka felhasználásával - készítették el a 3422 modellt, melyekből egyetegyet a szálloda bármely pontján felfedezhetünk. Gricman Kata

Az ember evolúciója még korántsem ért véget, de reménykedjünk, hogy nem ebbe az irányba tart...

G. K. Chesterton

HOGYAN TALÁLTAM MEG

A SZUPEREMBERT

A

írókat kedvelő közönség talán érdeklődéssel olvassa, hogy a Szuperember létezik, és Dél-Croydonban él, ott bukkantam rá én. Az elsőségem lesújtó hír Mr. Shaw számára, aki egy hamis nyomot követve a teremtményt még most is Blackpoolban keresi. Hasonlóan súlyos csapás Mr. Wells azon tervére nézve, hogy a Szuperembert egy titkos laboratóriumban gázokból hozza létre. Ami engem illet, én mindig is tudtam, hogy az elképzelése kudarca van ítélve. Biztosíthatom, Mr. Wells, hogy a Szuperember Croydonban teljesen hétköznapi módon jött a világra, bár ő maga természetesen minden, csak nem hétköznapi.

a világnak ajándékoztak. Lady Hypatia SmytheBrown (jelenleg Lady Hypatia Hagg) nevét örökre őrzi East End emlékezete, ahol olyan sokat tett a közösségért. Szüntelenül felhangzó „Mentsük meg a gyermekeket!" kiáltásai rávilágítottak arra a gyermekek szeme világát veszélyeztető szörnyű gondatlanságra, amit az jelent, ha engedjük őket ízléstelenül kifestett játékokkal játszani. Vitathatatlan statisztikákat hozott ugyanis annak bizonyítására, hogy azok a gyerekek, akiket nem tiltottak el a lila és cinóbervörös színektől, aggastyán korukra gyakrabban szenvedtek látásromlástól. Kitartó keresztes hadjáratának köszönhetően Lady Hypatia kis híján kisöpörte a Karóramászó-famajmok mételyét Hoxtonból.

Ahogy az apja és az anyja is minden, csak nem méltatlan a csodálatos teremtményhez, akit

Az elkötelezett és buzgó asszony fáradhatatlanul rótta az utcákat, és elragadta a játé-

BERNAR D

SHAW-T

és más modern

kokat a szegény gyermekektől, akiket gyakran megríkatott e figyelmesség. A jámbor foglalatosságot végül részben a Zarathusztra-hit iránt támadt újdonsült érdeklődés, részben pedig egy barbár esernyőtámadás szakította félbe. Egy ír almaárus asszony volt az elkövető, aki valamiféle orgiáról visszatérve elhanyagolt lakásába, Lady Hypatiát a hálószobájában találta, amint egy bizonyos olajnyomatot emelt le a falról, amely, hogy finoman fogalmazzunk, nem volt igazán lélekemelő. Ekkor a tudatlan és alkoholtól mámoros kelta számos ütéssel és a lopás képtelen vádjával illette a közösség megmentőjét. Lady Hypatia tökéletesen kiegyensúlyozott lelkivilágát megrázkódtatás érte, és rövid szellemi gyengélkedése alatt hozzáment Doktor Hagghoz. Doktor Haggot, azt hiszem, nem kell bemutatnom. Bárki, aki egy kicsit is jártas a neoindividuális eugenetika tudományának merész kísérleteiben, melyek napjainkban az angol demokrácia figyelmének középpontjába kerültek, ismeri a Doktor Hagg nevet, amelyet igen gyakran ajánlottak a személytelen hatalom személyes pártfogásába. Doktor Hagg zsenge éveiben oly kegyetlen éleselméjűséggel vetette bele magát a vallások történetébe, ami már ifjabb korában, villamosmérnökként is előnyére vált. Később egyike lett a legnagyszerűbb geológusoknak, és a szocializmus jövőjének oly bátor és ragyogó távlatait valósította meg, amilyenekre csak a geológia nyújt lehetőséget. Elsőre úgy tűnhet, valami ellentmondás, egy alig érezhető, de mégis jelenlévő szakadék tátong Doktor Haggnak és nemes feleségének nézetei között. Lady Hypatia célkitűzése (saját rövid és velős szavaival élve), hogy megvédje a szegényeket önmaguktól, míg Doktor Hagg új és költői megfogalmazásban hirdette, hogy a leggyengébbeknek télre kell állniuk. Végső soron a házaspár felismerte az alapvető rokonságot nézeteiknek tévedhetetlenül modern jellegében, és így nézve a dolgokat, ez az egyetemes megnevezés mindkettejük lelkét megnyugtatta. Civilizációnk e két nemes embertípusának, az elegáns dámának és az egyáltalán nem hét-

köznapi orvosnak az egyesülését szentelte meg a Szuperember megszületése, a teremtményé, akit Battersea minden munkása oly régóta és oly Sóvárogva várt. Minden különösebb nehézség nélkül találtam rá Doktor és Lady Hypatia Hagg házára, amely Croydon egyik legutolsó, girbegurba utcájában áll, és egy nyárfasorra néz. Éjfél felé járt, mire az ajtóhoz értem, így természetes, hogy fantáziám valami sötétet és hatalmasat láttatott velem annak az épületnek homályos tömegében, amely az ember gyermekénél csodálatosabb teremtményt rejtette. Ahogy beléptem a házba, Lady Hypatia és férje maradéktalan szívélyességgel fogadtak, de akkor már korlátokba ütköztem, amikor meg akartam nézni a tizenhat éves Szuperembert, akit egyedüllétre kárhoztattak a csendes szobában. Az apával és az

>

, Gilbert Keith Chesterton Angol író, 1874-ben született, és 1936-ban hunyt el. Eleinte illusztrátornak készült, de mellette irodalmat is hallgatott. Első regénye, a The Napoleon of Notting Hill (1904) az 1984-es év Londonjában játszódik, egy olyan Angliában, ahol a királyokat immár sorsolással választják. Az ember, aki Csütörtök voltban (1908) titkosrendőr épül be az anarchisták európai hálózatába, hogy aztán rádöbbenjen, környezetében szinte mindenki detektív. A The Ball and the Cross (1909) ismét a közeli jövőbe helyezi cselekményét, az egyetemes béke világába. Utópiáinak sorát az 1914es A vándorló kocsmával zárta le.

anyával folytatott beszélgetésem során sem sikerült kiderítenem semmit a rejtélyes teremtményről. A szívbemarkolóan sápadt arcú Lady Hypatia azokba az ábrándos, éteri szürkékbe és zöldekbe öltözött, amelyekkel annyi otthonba vitt vidámságot, de úgy tűnt, nem akar ama hétköznapi hiúsággal beszélni utódjáról, mely a közönséges emberek anyjára jellemző. Gondoltam egy merészet, és megkérdeztem, hogy a Szuperember vonzó külsejű-e. - A saját mércéjével kell mérni, ugye érti... - felelte Lady Hypatia egy csendes sóhajjal. Onnan nézve ő nagyobb, mint Apolló. A mi alantas nézőpontunkból, persze... - Egy újabb sóhajtással fejezte be a mondatot. Szörnyű sugallatom támadt, és hirtelen megkérdeztem. - Haja van? Hosszú és fájdalmas csend követte a kérdést. - Abból a nézőpontból minden más, szóval ami neki van, az természetesen nem az, amit mi hajnak nevezünk, de... - válaszolta Doktor Hagg finoman. - Nem gondolod - szólt közbe gyöngéden Lady Hypatia - csak a vita kedvéért, hogy a hétköznapi emberek előtt, ilyenkor lehetne egyszerűen hajnak nevezni? - Talán igazad van - hagyta rá Doktor Hagg pár pillanatnyi töprengés után. - Az ilyen hajról az ember úgyis csak példázatokban szólhat.

- Szóval akkor mi a csuda az, ha nem haj? kérdeztem már némi ingerültséggel. - Tollak? - Nem tollak abban az értelemben, ahogy mi értjük - felelte Doktor Hagg áhítatos hangon. - Akkor legalább láthatom őt? - pattantam fel türelmetlenül. - Újságíró vagyok, és nem földhözragadt vágyak sarkallnak erre a kérésre, csakis a kíváncsiság és a személyes hiúság. Azt szeretném, ha elmondhatnám magamról, hogy kezet szorítottam a Szuperemberrel. Férj és feleség lassan felállt, és zavartan úgy maradt. - Nos, persze, igen - kezdte Lady Hypatia az előkelő háziasszonyok elbűvölő mosolyával -, de ővele nem igazán tud kezet fogni, szóval kezet nem, ugye érti, a testfelépítése... Megszegtem az udvariasság minden szabályát, és annak a szobának az ajtaja felé iramodtam, amelyikben a hihetetlen teremtményt sejtettem. Feltépve az ajtót, bent szuroksötét fogadott. Valahonnan szemből egy halk, szomorú vakkantás hallatszott, majd mögülem két sikoly. - Most ölte meg! - kiáltott rám Doktor Hagg, kopasz homlokát a tenyerébe temetve. Beengedte a huzatot, és most halott! Azon az éjszakán, amikor elhagytam Croydont, feketébe öltözött embereket láttam: koporsót készítettek, melynek egyáltalán nem volt emberi alakja. Szél süvített a fejem felett, csavargatta a nyárfákat, amik lehajlottak és bólogattak, mintha kalaptollak lennének valamilyen kozmikus temetésen. - Talán így is van - mondta Doktor Hagg. - Az egész univerzum csalódottan siratja a valaha született legnagyszerűbb teremtményét. De én azt gondoltam, hogy inkább gúnyos nevetést rejt a szél hangos zúgása. Vancsó Éva fordítása

KIBERHÁBORÚ

Új világ, új csatatér: a 21. században a küzdelem áttolódott egy másfajta harcmezőre, amely nem is valóságos. Vagy mégis. Egy furcsa háború egy furcsa területen.

A

mikor meghaljuk azt a szót, hogy kiberháború, különös képek tolakodnak elénk, látjuk a Terminátor-filmek harci robotjait, amint furcsa fegyvereikkel lőnek. Látunk a virtuális térben mozgó katonákat, gépeket, fura alakokat, akik küzdenek egymás ellen. Valóban ilyen a kiberháború? Egyáltalán nem. Teljesen más. Egészen hétköznapi dolog. A kiberháborúban is emberek vannak, fegyverük a komputer, csataterük az internet. Semmi szokatlan nincs a katonákban, nincsenek kidolgozott izmok, inkább a céges rendszergazdára hasonlítanak. A fegyverük pont olyan számítógép, mint amilyen bármelyikünknél megtalálható. És ők is ugyanazt az internetet használják, amit mi. Kiberháború nem lesz, hanem van. Már évek óta zajlik. Titokban, a háttérben. De van egy komoly hiba ezzel a szóval: kiberháború. Létezik kiberháború? Ahhoz, hogy megértsük a probléma lényegét, pontosan kell ismerni a háború fogalmát. A lexikon szerint: A háború nagyméretű erőszakos összeütközés. A háború célja a szemben álló felek érdekeinek erővel történő érvényesítése, mely lehet területszerzés, gazdasági erőforrások megszerzése/megtartása, vallási és/vagy politikai ideológia terjesztése. Egy háború a hadüzenet bejelentésével, illetve ennek hiányában az első harci érintkezést követően a hadiállapot kihirdetésével kezdődik. A háború folyamán a harcoló felek megállapodhatnak a harcok felfüggesztésében, ezt tűzszünetnek nevezzük. A tűzszünet hossza lehet előre meghatározott vagy határozatlan idejű is. A tűzszünet addig tart, amíg a határidő le nem jár, vagy valamelyik fél egyoldalúan meg nem szegi a megállapodást. A háborút hivatalosan akkor tekinthetjük lezártnak, ha a harcoló felek békét kötnek egymással.

Első olvasatra azt mondhatjuk, a meghatározás stimmel, csak a harctér változott meg. De ha jobban megnézzük, teljesen felborul ez a meghatározás. Egy háborúban ismerjük a harcoló feleket, ismert a támadó, a megtámadott és a cél. Egy kibertámadás esetében sokszor csak a megtámadott fél kilétével vagyunk tisztában; nem tudhatjuk, ki támadott, sem azt, miért. Hacsak az illetékesek fel nem fedik magukat és szándékaikat. Ha megnézzük a „kiberháború eddigi történelmét", akkor látjuk, hogy nincs hadüzenet, harci érintkezés. Vannak helyette betörési kísérletek, túlterheléses támadások, kommunikáció- és hálózatleállítások. Oda-vissza csapások, egymás gyenge pontjainak keresése. Információszerzés, hátsó ajtók kialakítása későbbi támadások végrehajtásához. Tudtuk, hogy voltak támadások, ismertük a célt is. Megnevezték a valószínű elkövetőket, de bizonyítékok hiánya miatt mindent tagadtak. Így történt a Pentagon szervereinek feltörése esetén, az orosz-észt támadásoknál is. Nem volt számonkérés, nem volt békekötés, csupán elhaltak az események. Talán csak látszólag, talán csak egy időre. Ezért a megszokott meghatározások és elvek szerint kiberháború nem létezik. Viszont valóban vannak kibertámadások, lesznek kiberütközetek, és szükséges a kibervédelem. Ám kiberháborúról nem beszélhetünk. De akkor minek nevezzük? Maradjon az, ami - helyesebb, ha kibertámadásokat, kibercsatákat, kibervédelmet említünk. Ha jobban megnézzük, ez igazi diverzáns csatatér, partizánháború, beszivárgó speciális egységek küzdőtere. Itt nem hidakat kell robbantani, hanem adatokat törölni. Nem útjelző táblát elfordítani, hanem szervereket elérhetetlenné tenni. Nem telefonkábeleket átvágni, hanem terheléses támadásokat indítani. Ennek ellenére mégis kiberháborúról fogunk hallani és beszélni a jövőben ís. Ennek politikai,

gazdasági és pszichológiai okai vannak. A háború egy keményebb, erősebb, riasztóbb szó. Jobban meg lehet vele ijeszteni az embereket, több pénzt és több szavazatot lehet vele szerezni. A kiberháború is azért lehet háború, amiért a hidegháború az volt. A hidegháború is hadüzenet és összecsapás nélkül zajlott. Helyette volt kardcsörtetés, fenyegetés, ijesztgetés, vádak és tagadások, kémkedés, egymás kóstolgatása, kisebb konfliktusok. Kémkedés, megelőző csapás, háború Hogy teljes legyen a képzavar, napjaikról elmondhatjuk, hogy forrósodik a kiber-hidegháború. Februárban Barack Obama amerikai elnök az unió helyzetéről mondott beszédében bejelentette, elnöki rendeletet adott ki az Egyesült Államok informatikai biztonságának megerősítéséről. Leon Panetta amerikai védelmi miniszter úgy nyilatkozott: „Az Egyesült Államok nincs kellően felkészülve egy nagyszabású kibertámadásra, s bármikor bekövetkezhet egy »internetes Pearl Harbor«."

A helyzetet tovább rontotta az amerikai Mandiant biztonságtechnikai cég az elmúlt hét év támadásait összefoglaló, 76 oldalas jelentése. Ennek legérzékenyebb megállapítása az volt, hogy egy konkrét sanghaji, 12 emeletes épületig vezette viszsza a Kínából érkező hekkertámadások egy típusát. Ez az épület a kínai fegyveres erők helyi központja. Hírszerzési források is állították már korábban, hogy a Kínai Néphadsereg 61398-as egységéhez köthető a támadások többsége. Természetesen Kínában a külügy- és a védelmi minisztérium visszautasította a vádakat, és kétségbe vonták a Mandiant-jelentés hitelességét. Ugyanakkor beszámoltak arról, hogy a minisztérium két legnagyobb honlapját 2012-ben napi átlagban 144 ezer hekkertámadás érte. Ennek közel a kétharmada az Egyesült Allamokból származott. Az elmúlt években egyre több céget, állami intézményt és szolgáltatót ér valamilyen internetes támadás. A Kaspersky Lab, a világ egyik vezető komputerbiztonsági cégének saját statisztikái szerint a vállalatok 61 százaléka tapasztalt kibertámadást tavaly, és 35 százalékukat emiatt

>

adatveszteség is érte. A komoly független szakértők óva intenek attól, hogy a politikusok a napi politika szintjére emeljék a kiberháborút. Ilyen támadások nap mint nap vannak, csak mostanában egyre felkapottabb téma lett. Ami viszont a legfontosabb, ezek az akciók nem háborús cselekedetek, hanem egyszerűen csak kémkedés, hírszerzés. A kémek már nem házhoz mennek fényképezőgépeikkel, hanem igyekeznek behatolni a célpont szervereire, adatokat letölteni, hátsó ajtókat létrehozni, hogy később ismét visszatérhessenek. A hírszerzés célja, hogy felmérjék az ellenfél gyenge pontjait, kiismerjék védelmi képességeit, módszereit, megoldást keressenek arra, támadás esetén hogyan lehet megbénítani az ellenség rendszereit. Hangsúlyozom, ez nem háborús tevékenység, hanem hírszerzés. Kiberkatonák és kiberpartizánok Napjaink (és a jövő) kiber-összecsapásainak legnagyobb problémája, hogy csak sejteni lehet, ki a támadó. Ugyanakkor szinte lehetetlen eldönteni, hogy az elkövető valóban állami alkalmazásban áll, vagy csak egy lelkes amatőr, amolyan kiberpartizán. Ma már pillanatok alatt be lehet szerezni a netről olyan szoftvereket, amelyek alkalmasak kibertámadások végrehajtására. Az efféle akciók jelentős része mögött ilyen támadó állhat. A kibercsata igazán nem a reguláris haderő, hanem inkább a civil harcosok területe. Nem kell

sem egyenruha, sem katonai kiképzés egy ilyen támadáshoz. Nincs feltétlen szükség bázisokra; bárhonnan elindítható, ahol internetkapcsolat van. Nem kellenek támadási irányok, mert látszólag a vonal végén ott a célpont. De szükség lehet álcázásra, menekülési útvonalakra. Ez szervezett támadás esetén utalhat az elkövetőre. Viszont a kiberküzdelem az állandó megújulást követeli. A kibertérben napról napra változhatnak a szabályok, az eszközök és a módszerek. Feltűnhetnek és elavulhatnak napok alatt. A fegyvereket felváltotta a vírus, a féreg, a hátsó ajtó, a túlterhelés. A támadó valahol messze fizikai biztonságban van. Az igazi kiberháborút nem fogjuk látni, csak a végeredményét. Mert ezek a csaták a másodperc ezredrésze alatt fognak lezajlani. Ha a védekezés nem sikerül, teljes rendszerek omolhatnak össze, legyen az védelmi, üzleti vagy infrastrukturális. Ez megelőző csapása lehet egy valódi háborúnak. De bárhogy is alakuljon, ennek is elszenvedői az egyszerű emberek lesznek. Kovács „Tücsi" Mihály

GALAKTIKUS ŰRTURIZMUS - MINDENKINEK! A Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatósága 2012-ben nyitotta meg Magyarország elsőszámú csillagászati ismeretterjesztő központját. A Magas-Bakony szelíd lankái között található Bakonybél településén, közel félmilliárdos beruházással született meg a Pannon Csillagda látogatóközpont. A 800 m2-es komplexum főbb elemei: csillagászati távcsőpark, digitális planetárium, valamint csillagászati és űrkutatás történeti kiállítások. A hazai turisztikai palettán egyedülálló a csillagászati és űrkutatási ismereteket élményszerűen közvetítő, komplex látogatóközpont. Bakonybélre azért esett a választás, mert itt igen minimális a fényszennyezettség, ami pedig a nagyvárosokban ellehetetleníti a csillagászati tevékenységeket. Nem úgy a bakonyi kistelepülésen, ahol tiszta időben valósággal ragyog a Tejút.

A Pannon Csillagdában található lításon találkozhatunk a híres obszervatóriumi minőségű táv- Gibeon meteorit 22 kg-os pélcsövek az éjszakai égbolt titkain dányával, a Holdra szálló űrhatúl, a legközelebbi csillag, a Nap jósok kiképzésében használt, speciális vizsgálatát is lehetővé F104 repülő katapult ülésével, az teszik. Opportunity Mars robot pontos másolatával. Megismerhetjük Galilei és Newton csillagászati felfedezéseit, és gyönyörködhetünk Ladányi Tamás asztrofotós tájképeiben. A Pannon Csillagdában található hazánk legmodernebb digitális planetáriuma. A nagyfelbontású projektorrendszer 8 m átmérőHa a légköri körülmények meg- jű kupolára vetíti a filmeket. A felelőek, és a Nap is aktivitást szédítő minőségű kép, az 5.1-es mutat, akkor döbbenetes lát- hang, az IMAX mozikból ismert vány tárul a látogatók elé, ahogy fotelszékek mind-mind hozzájáa H-alpha távcső felfedi a napki- rulnak a Galaktikus Űrturizmus páratlan élményéhez. törések izgalmas világát. A mintegy 400 m2 alapterületű csillagászati és űrkutatási kiál-

FELDERÍTŐ NANOKOPTER

A

z UAV-K, a pilóta nélküli légi járművek (amiket tévesen robotrepülőknek hívunk) egyre jelentősebb szerepet kapnak a hadseregben. Már nemcsak a felderítés a mindennapi feladatuk, hanem nagyobb típusokat fel is fegyvereznek. Nem olyan régen még csupán repülőgép méretű eszközök léteztek, amelyeket távoli támaszpontokról irányítottak. A drága szerkezetek elsősorban hadműveleti támogatást nyújtottak, és komoly felderítő munkát végeztek, ám kis létszámú csapatok segítésére nem voltak alkalmasak. Azonban nemrégiben megjelentek a kisebb méretű eszközök, amelyeket a szakasz egy tagja a hátizsákjában is el tud vinni. És megérkezett a legapróbb utód, a nanokopter.

Ehhez hasonlóan helikoptereket már ismerhetünk a játékboltokból. Kicsi, könnyű és fürge. Ennek harctéri változata a PD-100 Black Hornet, amely elfér az ember zsebében: akkora, mint egy mobiltelefon. Egy tabletről lehet irányítani. A beépített kis kamerával folyamatosan küldi kezelőjének a videoképet, és szükség esetén fotót is készít. Az apró masina hatótávolsága nem túl nagy, viszont akár egy épületet is fel lehet vele térképezni belülről, lőállásokat, mesterlövészeket deríthet fel. Hamarosan a harcoló alakulatok megkapják az első darabokat.

Ha egyszer eljön a legvégső háború, vajon lehet-e esélyünk a győzelemre, vagy akár csak a túlélésre?

- Olyan a kávéd, hogy jó lenne vegyi fegyvernek! - Öcsi reggelente ezzel szokott fogadni. Rajtam kívül ő volt az osztag másik magyar tagja. A két méter magas, inkább barátságos barnamedvére, mint emberre emlékeztető legény a Mecsekből került ide. Az elhagyott uránbányában vészelte át a világégést. Sohasem meséli arról, hogyan sikerült életben maradnia, ahogy a Sötét Hónapokról is hallgatott. Viszont húst nem volt hajlandó enni, soha. - Elég lenne belőni a Zónába, pusztulnának tőle a pokolfajzatok! Nekünk nem is kellene bemenni. Csakhogy nekünk be kell mennünk. Ma is. Az órára néztem, persze nem járt. De mellette ott lógott a naptáram. 2015. december 22. A háború harmadik éve. A születésnapom. A mikrosütő halkan csilingelni kezdett. Kivettem a bögrét. Sohasem értettem, mi a baja a srácnak a kávémmal. Ráadásul ő csak a napi másodikat látta. Amibe szinte alig rakok cukrot. Nem úgy, mint ebbe a drágaságba. Reggeli megváltómba.

Varga Csaba Béla

Bevetés előtt Belekortyoltam a gőzölgő, szénfekete italba. Mire a forrósig elérte a gyomromat, a fejem is kitisztult. Nem volt túl jó érzés. Ott álltam a jeges téli reggelen a konyha halott neonfényében, alig egy órával a következő bevetés előtt. Ma is be fogunk menni. Ma is otthagyunk valakit. El sem tudtam volna képzelni annál szebb születésnapi ajándékot, mint hogy mindannyian visszajövünk. Amire nem láttam sok esélyt. Ideje elindulni, ideje elkezdeni a mai napot gondoltam. Talán életem utolsó napját. Amikor kiléptem a friss hóba, az ajtóval szemben álló két őr közül az egyik feszesen tisztelgett. A másik továbbra is feszült figyelemmel bámulta az eget. Infravörös szemüvege miatt óriási rovarfejre emlékeztetett a sisakja. Ébersége egy másodpercre sem lankadt. Gyakoriak voltak az öngyilkos merényletek. Még a szigorúan őrzött katonai táborok sem jelenthettek teljes biztonságot. A városokban meg egészen szörnyű lett a helyzet. Bárki lehetett merénylő, bárkiről kiderülhetett, hogy az agresszorok ügy-

nöke. Mérgezték a vizet, a fejadagok konzervjeit, robbantgattak, betegségeket terjesztettek. Mivel az ellenségnek első osztályú hírszerzőszolgálata működött mindenfelé, nem akartunk kockáztatni. Jobban vigyáztak ránk, mint a régi világ minisztereire. A repülőtér alig félórányira feküdt a lakóteleptől. Elég közel ahhoz, hogy hajnalonként kényelmesen odaérjünk, de egyben elég messze, hogy a közöttünk elhelyezkedő négy harckocsizó hadosztály megállítsa az ellenség kitörési kísérleteit. Mostanában eléggé elszaporodtak a próbálkozások. Valamire készültek odaát. A veszteségeink ennek megfelelően rohamosan növekedtek. Átlagosan két hónap kellett ahhoz, hogy egy tankhadosztály felőrlődjön. Iszonyúan rövid idő. Éppen ezért havonta igyekeztünk lecserélni őket. Az utakon mindig nagy volt a mozgás. Mivel az ellenség mindent látott, nem mertük megkockáztatni azt, hogy egyszerre komolyabb erőket mozgassunk. Századonként cseréltük le pihent egységekkel a harckocsizókat. Ha nagyobb erőket vettünk volna ki - akár csak órákra is -

>

a frontvonalból, látványosan megemelkedik a kockázata annak, hogy az ellenség azonnal áttörést kíséreljen meg. Esetleges sikerük végzetes lehetett volna egész Európa számára. Márpedig Európa a világot tartó három pillér egyike. Szerintünk még így megégve, összeaszottan, kibelezve is a legfontosabb, de erről persze megoszlottak a vélemények. Főleg ha valaki a sivatagból vagy a Himalája fennsíkjáról nézte egyre zsugorodó életterünket. Mi úgy véltük, amennyiben Európa elbukik, vége az általunk ismert világnak. Talán mindörökre. Az autóhoz sétáltam. Kint újabb őrök vigyáztak az utcára. Ők is az Idegenlégió díszegyenruháját viselték. Az álcázásnak, a rejtőzködésnek nem volt semmi értelme, így mindenki elfogadta a megegyezést: hogyha már úgyis bármelyik pillanatban meghalhatunk, akkor fogadjuk a halált méltóságteljesen. Szinte mindenki. A postaládában megint ott feküdt az iromány. Kivettem, és megnéztem. „János tévedése". Nem néztem az őrökre. Tudtam, ha rákérdezek, azt mondják, nem láttak semmit. Lehet, hogy éppen ők dobták be a füzetkét. Hiába, a remény hal meg utoljára. Az autó különleges helyzetem egyik, szemmel is jól látható jele volt. Gyönyörű gépezet. A háború előtt még csak nem is álmodhattam volna arról, hogy egy ilyet vezethetek. Az egész országban volt talán három belőle. Egy melós száz év alatt sem kereshette volna meg a rávalót, még akkor sem, ha nem eszik és nem iszik az alatt az idő alatt. Aztán kiderült, hogy nincsen száz évünk. Kiderült, hogy hamarosan senkinek sem lesz mit enni vagy inni. Nyakunkba szakadt a nagy háború. A háború, ami véget vet minden további háborúnak. Nagyon féltem, hogy ez így is lesz. Valami megmozdult a garázs lapos tetején. Az oldalfegyverem után nyúltam. Ahogy szinte mindenki, én is tulajdonosfelismerő, tizenkét milliméteres Glockot hordtam magammal. Kevés töltény fért a tárjába, viszont még egy rinocéroszt ís meg lehetett állítani vele. A sötétből egy sárga szem villant rám. A mély, állatias morgást meghallva megkönnyebbülten

fellélegeztem, és elengedtem a fegyver markolatát. Ezredes egy nem túl elegáns mozdulattal az első ülésre ugrott. Mocskos volt, büdös és elégedett. Kényelmesen elhelyezkedett, aztán várakozóan tekintett rám. - Megtisztel, uram, hogy engem választott - mondtam. A hatalmas termetű, félszemű, fekete kandúr nem reagált az évődésre. Ezredesről mindenki tudta, hogy a repülőtér, és ezzel a zóna környékén gyülekező temérdek macska korlátlan ura, és legalább a felük apja vagy nagyapja. Amikor idekerültem, ő már régen itt élt. Egyszer annak is tanúja lehettem, hogy az őrség tisztelgett neki. Akkor kicsit csodálkoztam ezen, de ma már tudom, jogos volt a tiszteletadás. Az autó úgy suhant az úton, mint egy álom. Néhány perc alatt elértem a főútvonalat. Elhaladtam a légvédelmi ütegek, a közel-föld-radarok, és a távoli-ég-figyelő antennák sora mellett. A 21. század legkorszerűbb haditechnikája szépen megfért a letűnt korok fegyverzetével. Húszlépésenként őrök álltak mozdulatlanul a hóban. Csak éjjellátó készülékük villant meg időnként, ahogy körbenéztek a tájon. Kísérteties, sápadt fény ragyogta be fejük fölött a gyorsan forgó radarokat, a magas, karcsú adótornyokat. Előttük a barakkokban és a sátrakban még aludtak a katonák. Csak a tisztek ablakai felől világított már a halvány fény. Nemsokára számukra is kezdetét veszi a munkanap. A háború. A kereszteződésben álló katonai rendész azonnal megállította a forgalmat, ahogy meglátott. Lábánál a rotweilerek felkapták a fejüket, és vicsorogni kezdtek, ahogy megérezték Ezredes szagát. A rendész kifejezéstelen arccal tisztelgett, ahogy elhajtottam mellette. A visszapillantó tükörben láttam, ahogy keresztet vetett. Beálltam a sávunkba. Enyhén megnyomtam a gázpedált. A dermesztő hajnali szél érzéketlenné tette az arcomat, de én örültem ennek a hidegnek. A zóna forróságát emberi ésszel sem felfogni, sem megszokni nem lehetett. A nyitott sportkocsi nyáron meg az ősz elején nagyon kellemes jármű volt. Most, decemberben azért néha már fáztam benne egy kicsit. Nem mintha ez túlságosan ellenemre lett volna. Kevlár borítású, erősen páncélozott egyenruhám megvédett az

időjárás viszontagságainak javától. A kocsit a jó öreg Rodriguez osztagparancsnoktól örököltem. Jó öreg? Huszonnégy éves, ha lehetett, amikor bent maradt. Csakhogy senkinek sem volt annyi bevetése, mint neki. Felnéztek rá, számon tartották, még a legmagasabb helyeken is. Amikor jelképesen eltemettük, tizenkét gárdista vitte bársonypárnákon a kitüntetéseit. Minden párnán öt érdemrend feküdt. Ha ma bent maradnék, nekem négy gárdista is elég lenne. Pedig már én is „jó öreg" vagyok. A rangidős osztagparancsnok. Azért lehetett enyém a sportkocsi. Egyre hamarabb maradtak bent a parancsnokok. Egyre nehezebben sikerült megfelelő utánpótlást szerezni. Nem a lelkesedéssel volt baj, hiszen a városok romjai alól elszánt harcosok ezrei jöttek fel zászlóbontáskor, hanem a kiképzéssel. Akik meg tudnák tanítani a háború mesterségét, azok kivétel nélkül mind a frontokon harcoltak. Itt, esetleg Tibetben vagy a Szaharában. Egyetlen egyet sem tudtunk nélkülözni közülük. Nem volt, aki kiképezné a fiatalokat. Akik igy kiképzetlenül szálltak szembe az ellenséggel. Többnyire csak egyszer. Persze ezer közül mindig akadt egy-kettő, aki megmaradt. Aki felszegett fejjel, töretlen gerinccel és töretlen elmével tért vissza. Hősök vagy őrültek, egyre ment. Várta őket egy osztag. Régebben a sebesültek segítettek a felkészülésben. Amíg vissza nem térhettek az osztagukhoz, addig a táborokban éltek az önkéntesekkel. Aki egyszer beállt közénk, az utána már nem nagyon tudott, nem nagyon akart hazajárni a családjához, a régi barátaihoz. Az első bevetés után mindenki más szemmel nézte a világot. A titokban terjesztett füzetek csak keveseknek segítettek. Sokan lettek depressziósak. Öngyilkosságokra persze nem került sor, hiszen attól még a legőrültebbek is visszariadtak, de mind gyakoribbak lettek az ámokfutó rohamok egy-egy bevetés során. Ami miatt nekünk fájt a fejünk. Az osztagparancsnok kötelessége, hogy figyeljen az embereire. Bevetés előtt, alatt és után is. De ki vigyáz ránk? Felpillantottam az égre, de a Nap fényének még nyoma sem látszott. Ma már nem nagyon akadtak sebesültjeink, akik mehettek volna a kiképzőtáborokba. A se-

bek halálosak voltak. A fegyverek azonnal öltek. Pedig mindent megtettünk azért, hogy kijöjjön, aki velünk ment be. Négysávos volt az út, első osztályú autópálya. Régen hatalmas, gazdag nagyváros feküdt a hátunk mögött. Ahol most a zöldesen izzó, nagy tó fortyogott a kráterben. Nap mint nap autók százezrei hordták a gazdag, mégis boldogtalan embereket az elővárosok és a munkahelyek között. Furcsa, mennyire boldogtalan volt a régi világ embere. Még akkor épült az út, azokban a boldog, ártatlan, annyira vak és ostoba években. A sereg persze gondját viselte. Kétoldalt, a felégetett síkságon, az alacsony dombok lábánál harckocsik lassú sora hömpölygött a repülőtér télé. Rápillantottam az antennákon lobogó, foszforeszkáló zászlócskákra. Amerikai tengerészgyalogosok. Viharvert Abrams tankjaik nagy részét már felszerelték a rövid, de kegyetlenül hatékony 350 milliméteres ágyúkkal. Ilyen kaliberben nem lehetett hosszú csövet használni, orra bukott volna tőle a tank. Persze, a fiúk sokat nevettek az új fegyveren. A legelején, amikor még tudtunk nevetni. Az amerikaiak három éve ragadtak itt, és azóta is keményen állták a sarat. Az eredeti állományból már csak kevesen maradtak meg. Szinte az első pillanatban elkezdték toborozni a helyi fiatalokat. Helytállásuknak a könyörtelen csatákban messze földre híre ment. Még Washingtonig is eljutott. Jött egyszer egy rövidhullámú üzenet az akkori elnöktől, bárki volt is az, hogy a hadosztály minden tagja automatikusan megkapja az amerikai állampolgárságot. Akkortájt ez talán még jelenthetett valamit. Egy éve vagy talán már kettő is? Nagyon hoszszú idő, ha valaki napokban, órákban méri az életét. Vagy éppen bevetésekben. A szélső sávban a nagy nyolckerekű teherautók karavánjai haladtak a repülőtér felé. Főleg Mercedesek és Tatrák. Benzinben nem volt hiányunk, hála a Szaúd-háznak. Kezdetben a franciák is küldtek gépeket, de hamarosan gond lett az alkatrészellátással. Éjjel és nappal, hóban és esőben szüntelenül áradt az erősítés, a lőszer, a felszerelés a frontvonal felé. A második sávban

>

a személyszállítók, a könnyű harcjárművek és a buszok haladtak. Majdnem harminc kilométer hosszú volt a kocsisor. Egy nap öt-hatezer katona ís végigment itt. Befelé. Túloldalt, a szélső sávban főleg mentőautók jöttek. Legtöbbjük lezárt zsákokat hozott csak. Rengeteg zsákot, mégis jóval kevesebbet annál, ahányan bementek. Ezt persze nem lehetett látni, csak sejtettük. Az érkezők sem láthatták, mi jön vissza onnan, ahova őket viszi a gépezet. Jobb volt így, hogy csak az utolsó pillanatban kellett szembenézniük az iszonyattal. Azt gondoltam, ahogy egyre jobban megyünk bele a háborúba, ahogy lassan mindenhová beszivárog a pusztulás, az emberek is egyre keményebbek, egyre érzéketlenebbek lesznek. Tévedtem. Igaz, hamar megszokták a feszültséget, a nélkülözést, a front könyörtelenségét, de a saját elmúlásuk lehetősége, a halál kézzelfogható, mindennapi, szinte minden percben érezhető közelsége ugyanolyan sebezhetővé, érzékenynyé tette őket, mint a civileket. Mint a nőket és a kevés megmaradt gyermeket, akiket a hátunk mögött hagytunk a városok alatt rejtőzködő óriásbunkerekben. Persze figyeltünk. Ha azt láttuk, hogy valaki képes rezzenéstelen arccal farkasszemet nézni saját elmúlásával, saját halálának bizonyosságával, azt azonnal besoroltuk egy osztagba. A középső sáv a halottaskocsik és a buszok között a miénk volt. Senki sem irigyelte tőlünk. Hiszen ők megállhattak a frontvonalon, nekik csak akkor kellett tovább menni, ha mi visszanyomtuk az ellenséget. A vékony vérvörös vonalon csak nekünk kellett keresztüllépni. Be csak mi mentünk. Hirtelen felugatott a rádióm. - Áttörés! Egyenes vonalban. Az úttól jobbra két vonásnyira... Bagdadi sárkány! Már láttam is, ahogy jön. A hangsebesség kétszeresével repült. Iszonyatos látvány volt. Ezeknek a bestiáknak erősebb a páncélja, mint egy közepes harckocsinak, a pusztítóerejük pedig, főleg az élőerő ellen, felülmúlta a legerősebb csatahelikopterekét is. Ormótlan alakjukat látva az ember el sem tudná képzelni, hogy egyáltalán fel

tudnak emelkedni a levegőbe, hogy azok a csökevényes szárnyak képesek a magasban tartani az otromba testet. Igaz, a zóna közelében elég hamar leszoktunk arról, hogy bármin is csodálkozzunk. A fékre tapostam, és az előírásoknak megfelelően leállítottam a kocsit. Ezredes szemrehányóan rám nézett, aztán felugrott a szélvédőre, és a motorházon átlépdelve méltóságteljesen eltűnt a szemem elől. Mellettem leállt a forgalom. Áttörés esetén lefagytunk, mozdulatlanná váltunk, mint régen, sorkatona koromban, amikor egy-egy ellenséges műhold haladt át a laktanya felett. Ahogy elhallgatott a motorok zaja, hallottam, ahogy sorban, csattanva bezáródtak a harckocsitornyok kerek ajtói. Nem mintha a kerámia meg az acéllemez megvédte volna a bent ülőket. Ösztönösen igyekeztünk bezárkózni a veszély elől. Az agresszor alig néhány tucat méterrel a fejünk felett, jóval a hadosztálytörzs radarjainak észlelési szintje alatt süvített el. Nem indultak ellene a karcsú, villámgyors rakéták. Korrigálta pályáját, ráállt az út vonalára. Tudtam, már csak másodpercek kérdése, és jön a tűz. Bajban voltunk, nagy bajban. Más lett volna a helyzet, ha vannak vadászgépeink. Ennek ellenére nem tehettem szemrehányást a vezérkarnak, amiért ezt a régen oly jó szolgálatot tevő fegyvert kivonta a csatasorból. A háború kitörésének pillanatában mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a pilóták és a földi kiszolgáló személyzet nem kis része az ellenség zsoldjában áll. Világszerte Tornadók, F-18-asok, Szuhojok, Mirage-ok százai emelkedtek a magasba. Néhány perccel később azok ellen az embermillióknak otthont adó városok ellen fordultak, amelyeket éppen nekik kellett volna megvédelmezni mindenkivel szemben. A szétzilált, magatehetetlen légvédelem lelőtt közülük néhányat, de a pusztítás így is iszonyatos, addig elképzelhetetlen méreteket öltött. Elegendő atom- és hidrogénbomba robbant fel ahhoz, hogy beálljon a nukleáris tél. Több hónapra sötétség ülte meg a világot, és mire újra eljött a fény, már nem voltunk bolygónk egyedüli urai. Ausztrália elveszítése komoly csapást jelentett. Az őslakók tudhattak valamit, mert a háború ki-

törésének pillanatában szinte kivétel nélkül öngyilkosságot követtek el. Abból a kevésből, amit azóta sikerült megtudnunk a sötétbe borult déli földrészről, úgy látszott, még ők jártak jól. A dermesztő hideg és a hónapokig tartó éjszaka idején kegyetlen tisztogatás zajlott le a fegyveres erők soraiban. Az ellenségnek jó ideig nem nyílt lehetősége arra, hogy percek alatt ártatlan emberek millióit eméssze el. Viszont nekünk gyakorlatilag nem maradtak pilótáink. Hétköznapjaink szerves része lett a gyanakvás. Mindenki figyelt, mindenki résen állt. Még a gyerekeket is meg kellett tanítanunk arra, hogy ne bízzanak meg senkiben sem. Rengeteg életet mentettünk meg így. A vezérkar pedig leszereltette a tömegpusztító fegyvereket, mert csak így lehetett megakadályozni, hogy azok az árulók kezébe kerüljenek. Az agreszszorral pedig attól kezdve szemtől szembe, a nyílt csatamezőn vívtunk meg. Most azért jól jött volna egy vadászgép. Mögöttem fél mérfölddel lángba borult az út. A szörnyeteg tüzet nyitott. Robbanások sorozata rázta meg a levegőt, ahogy egymás után levegőbe röpültek a lőszerszállító teherautók. Kiugrottam a kocsiból, és letérdeltem. A robbanások láncreakciót váltottak ki. Itt minden jármű tömve volt gyúlékony és többnyire erősen robbanékony anyagokkal. A kézigránátként darabokra szakadó harcjárművek izzó acélszilánkjai a következő pillanatban már körülöttem fütyültek. Hasra vetettem magamat. Fejemet a gyorsan forrósodó betonra szorítottam, és igyekeztem a lehető legkisebb célpontot nyújtani. Tőlem balra egy hatalmas termetű, fekete amerikai feküdt a teherautója alatt. Szeme valósággal világított a sötétben. Láttam rajta, mindjárt elfogja a pánik. A robbanások döreje megváltozott. Már nem az út felől jött, hanem oldalról, a barakkok irányából. Az agresszor irányt változtatott. Elképzeltem, ahogy az álmukból felriadó katonák felkapják fegyverüket, és kiözönlenek az épületek elé. Ahogy lecsap rájuk a pokoli tűzsugár. Százával halhattak meg ezekben a pillanatokban. Hallottam a rohamkarabélyok ugató hangját. Ezeket a fegyvereket nem légi célpontok elleni harcra tervezték. A kilencmilliméteres, uránbevonatú dum-dum golyók megállító ereje óriási, de esélyük sem volt, hogy eltalálják a támadót. Ennek

ellenére akinél fegyver volt, az kétségbeesetten tüzelt vele a magasba. Olyan sokan voltak, hogy jó páran még így is célba találtak. A nap még nem bukkant fel a keleti látóhatáron, így jól látszott az agresszor körül felfoszforeszkáló erőtér. Ennek mibenlétéről csak találgatásokra hagyatkozhattunk, de azt tudtuk, hogy ellenáll a szilárd lövedékeknek, és eltéríti a sugárnyalábokat. A szörnyeteg esetlenül kanyarodva az út felé próbálta kormányozni magát. A sárkányok osztályának két gyenge pontját ismertük csak. Borzasztóan rosszul manővereztek, és csupán rövid időre tudtak eltávolodni a zónáktól. Most úgy tűnt, hogy ez a tömeggyilkos sértetlenül visszatérhet a túloldalra. Összeszorítottam a fogamat dühömben, de nem tudtam semmit sem tenni. Meg hát a közeledő robbanások zaja arra figyelmeztetett, hogy perceken belül engem is elér a tűz. Úgy tűnt, az amerikai fiú is erre a következtetésre jutott. Nem hallottam, de láttam a lángok visszfényében, hogy üvölt. Kicsúszott a teherautó alól, és felpattant. Nem adtam volna neki még egy fél percet sem, annyi repesz és bombaszilánk repkedett körülöttünk. Nem hagyhattam azonban, hogy így végezze. Az én páncélzatom jóval erősebb volt, mint az egyszerű katonáké. Nem maradt időm közbelépni. A teherautó mögül gyorsan, mint egy párduc, sötét alak vágódott az eszelős elé. Kisöpörte a lábát, és amikor a pánikba esett katona a betonra zuhant, még arra is maradt ideje, hogy elkapja a fejét. A repeszek ellen védő mellény alól kinyúló karok vastagabbak voltak, mint a combom. Nem csoda, hogy a katona meg sem tudott moccanni a szorításában. Elvigyorodtam. Tengerészgyalogos őrmesterek. Mindig a helyükön vannak. A katona vergődött egy darabig, de aztán lenyugodott. Láttam, az őrmester üvölt vele. A dörrenések egyre közeledtek. Mint óriási, feldöntött dominók, a teherautók és a csapatszállítók egymást robbantották föl. Szerencsére oldalt az egyik harckocsiparancsnoknak helyén volt az esze. A berseglierik egy Centuriója hirtelen az autópálya felé fordította a csövét. Ágyútűz villant egyszer, kétszer, háromszor. A sztráda egyik harmincméteres szakaszáról eltűntek a járművek. A közelről leadott lövések egyszerűen lesöpörték őket. Az így

>

keletkező rés pedig elég széles volt ahhoz, hogy megállítsa a láncreakciót. Elismeréssel gondoltam az olasz tisztre. Képes volt egy pillanat alatt meghozni egy ilyen kegyetlen döntést. Hiszen a lesöpört járművekben emberek, saját bajtársaink ültek. Viszont százat-kétszázat feláldozva megmentette a hadoszlopot. Tízezreket. A magasból tompa, lüktető dübörgést hallottam közeledni. Mintha valaki óriási motorkerékpáron száguldozott volna odafent. Ugyanolyan buta arckifejezéssel nézhettem föl, mint az őrmester. Leonardo rakétaszánok? Mit keresnek ezek itt? Ennyire nagy a baj? A Svájci Gárda harci gépei azonnal az agreszszorra vetették magukat. Sárga-fehérre festett testükön fény villant, ahogy a szárnycsonkok alól elindították a rakétáikat. Lent egy pillanat alatt elhallgattak a gyalogsági fegyverek. A Leonardók orrába épített Gatling-ágyúk forogni kezdtek. Izzó vörös fényhidak tapadtak az agresszorra. Időnként kékes villanások jelezték, hogy speciális lőszert is kevertek a kizúduló lövedékek közé. A mellvértembe épített egyik sugárzásmérő halkan ketyegni kezdett. A rakéták egész közel száguldottak el a sárkány mellett. Mögé kerültek, majd szűk ívben megfordultak. Egy másodperccel az után csapódtak be, hogy a tűzözön szétzilálta a szörnyeteg erőpajzsát. A robbanástól egy pillanatra nappali világosság támadt. Mire visszanyertem a látásom, már pirkadt a hajnal. Kocsimban az interkomon zöld fény villant. Felvettem a sisakomat. - Osztagparancsnok, igyekezzen! Nádori bíboros úr már itt várja. - Azonnal indulok. Mondja meg a bíborosnak, hogy tíz percen belül ott vagyok. - Vigyen magával kísérőket! Erős beszivárgást észleltünk. Agresszor gyalogság. Bárhol ott lehetnek. Ne kockáztasson! Ha Nádori személyesen kijött a reptérre, akkor nagyon komoly a helyzet. Ő nem szokott csak úgy kimozdulni az erődrendszerből. Jelenléte egyből érthetővé tette a Leonardók felbukkanását. A tengerészgyalogosok pár lépésnyire álltak. Vezetőjük tisztelgett, letette a rádióját, és odalépett hozzám.

- Uram, mi kísérjük el a kapuig. Hárman ültek be mögém a kocsiba. Az őrmesternél és a pánikból magához tért katonánál géppuska, társuknál rakétavető volt. Nagyvadra táraztak. Ahogy a kapu felé száguldottunk, időnként megcsapott az agresszorok bűze. Biztosra vettem, jó páran lapulnak a havas bokrok, a felperzselt sziklák, a régi romok között. Választhattam. Vagy lassítok, hogy ne tudjanak egyetlen lövéssel szétkenni a köveken, vagy padlóig nyomom a gázt, és remélem, hogy nem lesz idejük célba venni. Kockáztattam. Ahogy a kocsi dübörögve nekilódult, a visszapillantó tükörben láttam, hogy vigyorognak a tengerészgyalogosok. Régen, mielőtt osztagparancsnok lettem volna, ilyen helyzetben senki sem neheztelt volna azért, ha leállítom a motort, és a legényekkel együtt vadászni indulok. Hiszen fontos szabály volt mind a mai napig, hogy egyetlen agresszor sem maradhat életben a mi földünkön. Osztagparancsnokként azonban nem engedhettem meg ezt magamnak. Sokkal nagyobb a feladat, sokkal nagyobb a felelősség. A bíboros ideje túl drága volt ahhoz, hogy megvárakoztassam. Azt rebesgették, hogy őszentsége, a csampal láma után ő a főparancsnoki poszt várományosa. Mind a három frontért ő lesz majd a felelős. Nem irigyeltem. A repülőteret nem védték vastag acélkapuk, mint annyi bunkererődöt a hátországban. Itt az emberek erejébe vetettük a hitünket. Áthajtottam az őrök között, megálltam, elbúcsúztam kísérőimtől, és leadtam a kocsit egy stewardnak. Tudtam, tisztára mosva, feltankolva kapom vissza, az anyósülésen ételhordóban kedvenc ebédemmel. Már ha visszatérek. A kerítésen belül iszonyatos volt a nyüzsgés, de ebben a látszólagos tébolyban minden hangya pontosan tudta a feladatát. Itt csakis profik, sokat próbált veteránok szolgáltak. Nyitott tetejű, nyolckerekű csapatszállítók igyekeztek az Ugrópont felé. Felkapaszkodtam az egyik tetejére. A géppuskás felém fordította rovarfej-sisakját. Nem adta jelét annak, hogy felismert volna. Vagy hogy egyáltalán észrevett. Bevetés előtt rossz ómen velünk találkozni. Bajt hozhatunk arra, akit halálunk előtt utoljára láttunk. Már ha bent mara-

dunk. A csapatszállító tetején állva úgy lebegtem át a felvonulási terepen, mint egy álmon. Bevetés előtt minden olyan volt, mint egy álom. Az ezernyi ember és gép moraja egybeolvadt, az antennatornyokon szinte hipnotikus ütemben villogtak a fehér és vörös fények. Persze az is lehet, hogy csak az elme védekezett így. Minden kiürült, eltűntek az érzelmek, az emlékek, a bonyolult gondolatok. Csak az itt és a most maradt meg. A feladat. Leugrottam. Megint olyan volt, mintha csak lassított felvétellé változtam volna. Kilencig számoltam, mire csizmám elérte a nedves betont. Egy éles női hang hozott vissza rendes sebességre. - Te mit keresel itt? Ma én viszem be a fiúkat! Jekatyerina Ivanova. Kicsi, kegyetlen Jekatyerina. A legjobb harcos, a legkegyetlenebb gyilkos a halandók között. Gyors, határozott, és fogalma sincs arról, mi is lehet a félelem. Ráadásul a helyettesem. Aki egy napon majd a helyemre lép. - Ma van a születésnapod! A születésnap tabu! Senki sem mehet be, ha születésnapja van. - Mutasd meg ezt a sort a Szolgálati Szabályzatban! - Köpök a szabályzatra. Ez a szokás, ez a törvény. Nem jöhetsz! Te is tudod. Én vezetem az osztagot. - Majd egyszer. Ha megnőttél, kislány! Nádori engem küld. Ettől elhallgatott. Láttam, nagyon nem tetszik neki a dolog. Elég okos volt azonban, hogy tudja, a bíboros döntésével nem lehet vitatkozni. És egyből az okot kereste, amitől akár az életben maradása is függhet. - Nem tudom - mondtam, mielőtt feltehette volna a kérdést. - Értem - telelte sötét arccal. - Akkor mire tárazzunk? - Valami nagyra. Nagyon nagyra. A bíborost a bunkerben, a nagy taktikai képernyő előtt találtam meg. Páncélja alól vagy féltucatnyi vezeték és cső vezetett koponyájába. A háború őt is csúnyán megviselte. Ha nem kiborgizálják félig-meddig, már régen halott lett volna. Azt persze senki sem tudta, hogy pontosan mennyi is benne a gép. Mellette két összekötőtisztje figyelt. Al Kasszem vállpáncélját a Szaúd-ház két görbe kardja, Zurkanét a tibeti címer díszítette. Jelenlétük azt mutatta, hogy nagyon nagy a baj.

Letérdeltem, és megcsókoltam a bíboros gyűrűjét. Intett, hogy keljek fel. - Mi a baj, atyám? Páncélja fölött durva köntöst viselt. Belenyúlt a zsebébe, és egy vékony füzetet vett elő. - Mit szólsz ehhez? - kérdezte magyarul. Szemem sarkából a két összekötőre sandítottam, és az anyanyelvünkön válaszoltam. - A remény és a kétségbeesés. Az emberek szeretnék azt hinni, hogy van kiút. Hogy János tévedett. - Hogy nem pusztul el minden és mindenki az utolsó háborúban? Hogy esetleg úgy győzhetünk, hogy még életben is maradunk? - Kell a remény az embereknek. Jobban tudnak harcolni. Képesek lesznek reggelente felkelni, és szembenézni egy könyörtelen világgal. Hiszen a világ szörnyű. A hit meggyengül a remény nélkül. János apokalipszise félelmetes jóslat. - Neked is kell a remény? Amikor bemész? - Én profi vagyok, atyám. Az egyik utolsó profi. Számomra ez a legjobb hely. - Ma szükség lesz a tudásodra. Meg a híres szerencsédre. Itt és most. Az összekötők felé biccentettem. - Mi az, amit nem szabad tudniuk? A bíboros arca, ha ez egyáltalán lehetséges, még jobban megkeményedett. - A felderítés jelentése szerint itt van alattunk... egy fejedelem. Elsápadhattam. Szerencsére maradt bennem annyi tartás, hogy nem kellett megkapaszkodnom az asztalban. - Ő... Ő az? - kérdeztem kiszáradt szájjal. - Nem, nem Ő - az összekötők miatt nem emelte fel a hangját, ám láttam, mekkorát szikrázott a szeme -, de egy nevesített fejedelem a Könyvből. Miért, ha Ő lenne itt, akkor nem mennél be? Kellett egy kis idő, amíg összeszedtem magamat annyira, hogy válaszolni tudjak. Nemegyszer feltettem már magamnak ezt a kérdést. - Akkor is bemennék, atyám. Vinném mögötted a zászlót. - Még eljöhet annak is a napja - felelte sötéten -, de nem ma. A többiek úgy tudják, hogy egy óriási, de nem nevesített inváziós kísérletet

>

, VARGA CSABA BÉLA

Magyar író, műfordító, 1966-ban született. 1991-től a Galaktikának is dolgozott, eleinte újságíróként, majd fordítóként, és végül megjelent első saját novellája, az „Asimov halála", a magazin 160. számában, 1994-ben. Ezt még további hat elbeszélés követte itt, és még négy egy magyar szerepjátékhoz köthető antológiában, mely az Angyal, ha lángú címet kapta. Az ezredforduló után évekig külföldön dolgozott, de hazatérését követően újra fordítani és szerkeszteni kezdett, s két ismeretterjesztő kötete is megjelent. A Galaktika 273. számában olvashatták legutóbb „Az örökség" című novelláját.

akarunk megelőzni. Elég ennyi információ a pogányoknak. A tisztek felé fordult, és angolra váltott. - Uraim, az osztag azonnal indul. - Irigyellek, gyaur - nevetett rám Kasszem. Mellém lépett, és keményen hátba vágott. - Ne felejtsd, ebből a csatából még a te lelked is a Paradicsomba jut. Ha látsz egy különösen csinos hurit, akkor szólj neki, ne türelmetlenkedjen! Én is jövök nemsokára. - Osztagparancsnok - mondta leheletnyi meghajlással a tibeti -, személyesen ügyelek arra, hogy Lhásza ma éjjel érted imádkozzon. - És az osztagomért. Ha lehet. Kint álltak, egyenes sorban. Senki sem hiányzott. Mennyire szerettem ilyenkor a katonai drillt! A vezényszavakat, az ezerszer besulykolt mozdulatokat. Hogy akkor és úgy is mindenki pontosan tudta, mi a dolga, ha rémekkel volt tele a feje. Mert azzal volt, láttam a szemükön. Öcsi ellenőrizte a fegyvereket, a tárakat és a kézigránátokat. Jekatyerina megnézte, hogy mindenkinek kifogástalan rendben van-e a személyi elektronikája. Tízszer annyi komputer volt a felszerelésünkbe préselve, mint amivel annak idején ember járt a Holdon. A ciánkapszulákat nekem kellett ellenőrizni. Már indulhattunk volna, de tudtam, valami még történni fog. Megint olyan volt, mint egy álom. A lassú, hang nélküli mozgás, ahogy a szerzetesek körülvettek minket. A tömjén és a megszentelt olajok illata. Az áldás halk moraja. Valami a lábamnak dörgölődzött. Lenéztem. Ezredes a csizmámra ült. Dorombolni kezdett. Még soha senki sem hallotta dorombolni. Legalábbis élő ember nem. Jekatyerinának is

ez juthatott az eszébe, mert szélesen elvigyorodott. - Velünk jönnek a cicák! - kiáltotta vidáman. Tucatnyi macska settenkedett körülöttünk. Hatalmas, fekete és szürke kandúrok. A szaguk alapján Ezredes közeli hozzátartozói lehettek. Kasszem is vigyorgott az ajtóból, Zurkan viszont gyűlölködve nézte Őket. A muszlimok a Próféta kedvenc állatának tarják a macskát, a tibetiek viszont félnek tőle, mert ellopja az elhunytak lelkét. És persze a bíboros is ott volt. Négy szerzetes hozta utána a hosszúkás ereklyetartót. Nem kellett mondania, mi az. Megismertem a kardot. Csak kettő létezett belőle. - A bal vagy a jobb tenyér? - kérdeztem Nádorit. - A bal. A másikkal majd én indulok harcba. Öcsi is elég jól ismerte a történelmet. Homlokán elfehéredett a három mélyen belemetszett K betű. - A szög a keresztből! A pápák kardja! - kiáltott fel. - Akkor ma valóban Krisztus király katonái vagyunk. Olyanok voltak, mint a gyerekek. Mind meg akarták érinteni. Akadt, aki elsírta magát. - Itt az idő - mondtam. Beültünk a nyitott csapatszállítóba. A bunker követő antennái azonnal ránk álltak. Képünk, az egyes harcosok pozíciója megjelent a nagy monitoron. Öcsi ült a kormányhoz, Jekatyerina a nehézgéppuska mögé állt. Halk dübörgéssel, növekvő sebességgel indultunk el. A hátunk mögött már bizonyára felkelt a nap. December volt, kora reggel. A születésnapom. Három évvel azután, hogy megálltak az órák. Hogy véget ért a maja civilizáció világnaptára. Hogy eljött a Kali-juga, a végítélet. Az antikrisztus elleni háború harmadik éve. A kard kezemben azt súgta, hogy János talán tévedett.

Ha eltévedünk utunk során, milyen meglepő is lenne megtudni: talán nem csupán a térben vétettük el az irányt...

Greg Bear

ÁTUTAZÓBAN. NINCS HOVÁ

A

HOSSZÚ,

FEKETE Mercedes előrobogott a

ködből az úton Dijontól délre, a pára hűs patakokban szaladt szét a szélvédőjén. Horst von Ranke figyelmesen olvasta az ölében szétteregetett térképeket, a szemüvege lecsúszott szinte az orra hegyéig, míg Waffen Schutzstaffel Oberleutnant Albert Fischer vezetett. - Harmincöt kilométer - suttogta von Ranke. Nem több. - Eltévedtünk - jelentette ki Fischer. - Már harminchat kilométert jöttünk. - Annyit még nem. Bármelyik pillanatban odaérhetünk. Fischer bólintott, aztán megcsóválta a fejét. Magasan ülő pofacsontját és hosszú, éles metszésű orrát csak még jobban hangsúlyozta a fekete egyenruha az ezüst halálfejekkel a magas, szűk galléron. Von Ranke, aki államtitkár volt a Propagandaminisztériumban, s most épp futári tisztet töltött be, szélesen csíkozott szürke öltönyt viselt. Testvérek is lehettek volna, pedig az egyikük Csehszlovákiában nőtt föl, a másik a Ruhr-vidéken, az egyik szénbányász fia volt, a másik sörgyárosé. Két évvel ezelőtt találkoztak és barátkoztak össze Párizsban, s most háromnapos eltávozásukon vidékre kirándultak. - Várj! - szólt von Ranke, kikukucskálva az oldalablakon a legördülő csöppek közt. - Állj meg! Fischer fékezett, és odapillantott a von Ranke hosszú ujja mutatta irányba. Közel az út széléhez, fa-

csemeték egy csoportján túl állt egy alacsony, zsúpfedeles, piszkosszürke falú ház, melyet szinte elrejtett a köd. - Üresnek tűnik - jegyezte meg von Ranke. - Laknak benne, nem látod a füstöt? - vetette ellen Fischer. - Talán valaki meg tudja mondani nekünk, hol vagyunk. Kihúzódtak a kocsival az út szélére, és kiszálltak. Von Ranke ment elöl a nedves szalmával megszórt, sáros ösvényen. A kunyhó közelről még mocskosabbnak tűnt. A füst sötétebb barnásszürkén kígyózott elő a zsúpfedél csúcsán lévő lyukból. Fischer odabiccentett a barátjának, és óvatosan közelebb mentek. A durva faajtó fölött girbegurbán tántorogtak egy olyan ábécé betűi, amelyet egyikük sem ismert, holott ők ketten együtt kilenc nyelven tudtak. - Lehet esetleg roma? - kérdezte homlokát ráncolva von Ranke. - Ismerősnek tűnik... mintha a szláv roma lenne. - Cigány? A romák nem laknak ilyen kunyhókban, és különben is, azt hittem, hogy már réges-rég összeszedték őket. - Pedig annak néz ki - ismételte meg von Ranke. - Mégis, talán lesz közös nyelvünk, ha más nem, hát a francia. Bekopogott az ajtón. Hosszú várakozás után újra kopogott, s az ajtó kinyílt, még mielőtt behajlított ujjai befejezhették volna a mozdulatsort. Egy asszony, túl vén ahhoz, hogy még életben lehessen, dugta

ki hosszú, nyersfaszínű orrát a résen, és kémlelt ki egyetlen látó szemmel. A másikat besüppedt húsburok takarta. Az ajtófélfát markoló kéz koszos volt, a körmök rajta hosszúak és feketék. Az öregasszony fogatlan szája ráncos, csücsörítő vigyorra húzódott. - Jó estét! - köszöntötte őket tökéletes, sőt elegáns németséggel. - Mit tehetek önökért? - Meg kell tudjuk, hogy a jó úton járunk-e Doleba - mondta von Ranke uralkodva undorán. - Akkor rossz kalauzt kérdeznek - válaszolta az öregasszony. A keze visszahúzódott, az ajtó kezdett becsukódni. Fischer odarúgott, és hátralökte a nőt. Az ajtó lendülve kitárult, s ott lógott megkopott bőrpántjain. - Nem bánsz velünk kellő tisztelettel - jelentette ki a férfi. - Hogy érted azt, „rossz kalauz"? Miféle kalauz vagy? - Annyira erős - dúdolta az öregasszony, összefonva kezét aszott melle előtt, majd behátrált a homályba. Színtelen, kortalan, szürke rongyokat viselt. Az elnyűtt kötött ruhaujjak leértek egész a csuklójáig. - Felelj! - követelte Fischer, és a kunyhóban uralkodóvizelet- és bomlásbűzellenére közelebb nyomult. - Azok a térképek, amiket ismerek, nem erről a földről valók - énekelte a nő, miközben elbotorkált a hideg és üres tűzhely előtt. - Ez őrült - vélte von Ranke. - Hagyjuk, hogy majd később gondjukba vegyék a helyi hatóságok! Menjünk innen! Ám vadság jelent meg Fischer tekintetében. Ilyen sok mocsok, ilyen sok rendetlenség és még pimaszság is: ezek földühítették. - Mégis, miféle térképeket ismersz, te őrült, vén banya? - kérdezte. Térképeket az időről - válaszolta az öregaszszony. Hagyta, hogy keze lehulljon, és feje is lecsüggedt, mintha szakterülete beismerésével hirtelen elfogta volna az alázat. - Akkor mondd meg nekünk, hol vagyunk! - gúnyolódott Fischer. - Gyere! - hívta von Ranke, de tudta, hogy már késő. Lesz itt befejezés, de a barátja elvárásai szerint, és nem biztos, hogy kellemes lesz az a vég. - Átutazóban, hová híján - jelentette ki az öregasszony. - Mi? - Fischer az öregasszony fölé tornyosult. Az úgy nézett föl, mintha valami tékozló fiú tért volna haza, az ínye csillogott a nyáltól.

- Ha magyarázatot szeretne, üljön le! - mondta, és egy alacsony asztalra meg három ütött-kopott faszékre mutatott. Fischer rápillantott a nőre, aztán az asztalra. - Jól van - válaszolta hirtelen és hamis alkalmazkodással. Egy újabb játszma, jött rá von Ranke. Macska és egér. Fischer kihúzta az egyik széket a barátjának, és leült az öregasszonnyal szemben. - Tegyék a kezüket az asztalra, tenyérrel lefelé, mindkettőt, mindketten - utasította őket a vénség. Megtették. Az öregasszony fülét az asztalra fektette, mintha hallgatózna, tekintete a zsúpon át bejövő fénysugarak felé fordult. - Arrogancia - szólalt meg. Fischer nem reagált. - Egy tűzbe és halálba vivő út - folytatta az öregasszony. - A városaik lángolnak, asszonyaik és gyermekeik fekete bábukká zsugorodnak az égő otthonok forróságában. A táborokat megtalálják, és magukat förtelmes bűnökkel vádolják. Sokakat bíróság elé állítanak és fölkötnek. A népük megszégyenül, az ügyük irtózatot kelt. - Most sajátos csillogás jelent meg a tekintetében. - Csak tébolyodottak fognak hinni magukban, az alja nép legalja. Az országukat szétdarabolják az ellenségeik. Elvész minden. Fischer rendületlenül mosolygott. Kivett egy pénzdarabot a zsebéből, és odadobta az asszony elé, aztán hátralökte a székét, fölállt. - A térképeid épp olyan torzak, mint az állad, vén banya - közölte. - Gyerünk! - Én már javasoltam korábban is - jegyezte meg von Ranke. Fischer azonban nem mozdult, hogy távozzon. Társa húzkodta a karját, de az SS Oberleutnant egy rántással kiszabadította magát a barátja markolásából. - Mostanra már csak kevés cigány van, banya szögezte le. - Hamarosan eggyel még kevesebb lesz. Von Rankénak sikerült kinógatnia Fischert az ajtón túlra. Az asszony követte őket, és beárnyékolta szemét a ködös fény ellen. - Nem vagyok cigány - állította. - Még csak föl sem ismerik a szavakat? - Odamutatott a betűkre az ajtó fölött. Fischer hunyorgott, és a fölismerés fénye csillant meg a tekintetében. - De - felelte. - De, most már fölismerem. Egy halott nyelv.

>

, GREG BEAR

Amerikai író, 1951-ben született. 1967-ben publikálta első elbeszélését, 1975 óta pedig főállásban ír. Az SF élvonalába „Vérzene" című, 1983-as elbeszélése (Galaktika 86) katapultálta, mely mind a Hugo-, mind a Nebula-díjat elnyerte. Később a történetet regénnyé bővítette. Másik fontos műve az Eon-trilógia (Eon, Eternity, Legacy) 1985 és 1995 között jelent meg, és az amerikai hard-SF egyik mérföldkövévé vált. Magyarul eddig mindössze három novellája olvasható, valamint egy Alapítvány- és egy Star Wars-regénye.

- Mik ezek? - kérdezte szorongva von Ranke. - Azt hiszem, héber - válaszolta Fischer. - Ez itt egy zsidó nő. - Nem! - Az asszony vihogott. - Nem vagyok zsidó. Von Ranke úgy vélte, a nő most fiatalabbnak látszik, vagy legalábbis elevenebbnek, és kényelmetlen érzése fokozódott. - Nem érdekel, mi vagy - jelentette ki halkan Fischer. - Csak azt kívánom, bárcsak apáink idejében lennénk! - Egyet lépett az asszony felé, aki nem hátrált el. A nő arca immár csaknem fiatalosan sima lett, és úgy tűnt, rossz szeme is helyrejött. - Akkor nem lennének szabályok, rendeletek... foghatnám ezt a pisztolyt - rácsapott a fegyver tokjára -, és odanyomhatnám a mocskos bibsi fejedhez, megölhetném a talán utolsó zsidót Európában! - Azzal kicsatolta a pisztolytáskát. Az asszony fölegyenesedett a sötét kunyhóban, mintha erőt merítene Fischer gyalázkodó beszédéből. Von Ranke félteni kezdte a barátját. A meggondolatlanság bajba sodorhatja őket.

- Ez már nem az apáink ideje - emlékeztette a másikat. Fischer megállt pisztollyal a kezében, ujja rágörbült a ravaszra. - Mocskos, büdös vénasszony! - A nő korántsem nézett ki olyan öregnek, mint amikor beléptek a kunyhóba, egyáltalán nem is tűnt idősnek, és határozottan nem volt meggörnyedt meg nyomorék. - Egy paraszthajszálon múlt a megmenekülésed ma délután! - Fogalma sincs, ki vagyok. - A nő félig énekelte, félig nyöszörögte ezt. - Scheísse - fröcsögte Fischer. - És most megyünk, és bejelentünk téged meg a kunyhódat! - Én vagyok az ostor - súgta az asszony. A leheletének még három lépés távolságból is olyan szaga volt,

mint az izzó kőnek. A nő visszahátrált a kunyhójába, ám a hangja nemhalkult el. - Én vagyok a látható kéz, nappal a felhőoszlop, éjjel pedig a tűzoszlop. Fischer nevetett. - Igazad van - szólt oda von Rankénak -, nem érdemes vesződni ezzel a banyával! Megfordult, és kidübörgött az ajtón. Von Ranke követte, egyetlen utolsó pillantást vetve még a háta mögé a homályba, a pusztulásba. Ebben a kunyhóban évek óta nem él senki, gondolta. A nő árnyéka szürke volt, és bizonytalan az Ősöreg kőből rakott tűzhely előtt, a rozoga, porlepte asztal mögött. Az autóban von Ranke fölsóhajtott. - Tudsz róla, hogy tényleg hajlamos vagy arroganciára? Fischer vigyorgott, aztán megcsóválta a fejét. - Te csak vezess, öreg cimbora! Majd én nézem a térképeket! Von Ranke addig pörgette föl a Mercedes turbináját, míg annak magas hangú sivítása nem állandósult, és a kipufogógáz tekergő lyukat nem vágott a ködbe. - Nem csoda, hogy eltévedtünk - jelentette ki Fischer. Morcosan rázta szét Pán-Németország térképét. - Ez öt évvel ezelőtti... 1979-es. - Meg fogjuk találni a helyes utat - vélte von Ranke. Az öregasszony a kunyhó ajtajából figyelte őket, és a fejét ingatta. - Nem vagyok zsidó - mondta -, de őket is szerettem, ó, de még mennyire! Minden gyermekemet szerettem. - Fölemelte a kezét, amikor a hosszú, fekete autó elrobogott a ködbe. - Igazságszolgáltatást szabok ki rátok, akárhol és akármikor éltek is, és minden gyermeketekre, és az ő gyermekeik gyermekeire is - folytatta. Leejtett a könyökéről egy füstgomolyagot a földes padlóra, és az ujját csóválta. A füst táncolt, és fekete számokat rajzolt a földre. - Az apáitok idejében is. A köd kezdett oszlani. Az öregasszony leengedte a karját, és negyven év enyészett el a köddel együtt. Magasan föntről egy mélyebb hangú berregés ereszkedett az út fölé. Egy széles szárnyú árnyék haladt el a kunyhó fölött, a szárnyain villogtak a csillagok az inváziós fekete-fehér csíkok és az ágyútűz. - Éhes madár - mormolta a formátlan alak. - Eljött az etetés ideje! Sohár Anikó fordítása

Az okosvécé

H

OSSZÚ IDEJE lovagolunk azon, milyen eszközök lesznek egyre okosabbak körülöttünk. De hogy a legbizalmasabb tevékenység, a „trónolás" ugyancsak okosodni fog, erre nem sokan számítottak. Pedig Japánban ez is megtörtént. Mert a japánok másképp állnak hozzá a testi szükségleteik kezeléséhez - ezt már eddig is tudni lehetett. Nekik ott is kell az információ.

A LIXIL cég Satis márkanevű, high-tech csodavécéje valójában már olyan személyes viszonyt ápol velünk, mint mondjuk az orvosunk. Jár hozzá egy androidos alkalmazás, és máris kétirányú a wifis kommunikáció. A telefon segítségével tudjuk mozgatni az ülőkét, hajthatjuk fel és le a fedelet. Öblíthetünk, vezérelhetjük a bidét, és még azt is meghatározhatjuk, hogy mennyi és hány fokos víz spricceljen. A beépített hangszórók révén a telefonról átküldött zenét tudjuk hallgatni trónolás közben.

A Toilet Diary funkció teljesen automatikusan működik. Ahogy a nevéből is sejthető, a vécé figyelemmel kíséri, mikor volt kis- vagy nagydolgunk, milyen gyakorisággal használjuk a vécét, mennyi ideig tartott a dolog, mennyi volt a széklet súlya, és milyen az állaga. Bár ezt konkrétan nem írták, de valószínűleg még a színére is odafigyel. Csoda, hogy nem csinál rögtön egy laborvizsgálatot a vizeleten. Aki ilyet szeretne vásárolni, mélyen nyúljon a zsebébe, mert a legolcsóbb típus ötszázezer, a legdrágább közel egymillió forintnyi jenbe kerül.

VÍZCSAP ÉS HURRIKÁN

A

DYSON CÉG Airblade kézszárítóival már Magyarországon is találkozhatunk; brutális hangja ellenére népszerű a használói körében, mert pillanatok alatt megszárítja a kezet, gyakorlatilag egyszerűen lefújja róla a vizet. Mindehhez egy 1600 wattos csodamotort alkalmaznak, amely elképesztően gyors: mindössze 0,7 másodperc alatt pörög fel nulláról kilencvenezres fordulatszámra. Ezzel a teljesítménnyel a szerkezet másodpercenként harmincliternyi levegőt fúj a kézre, amelyről szinte még a bőrt is leviszi.

Legújabb fejlesztésük, az Airblade Tap egy teljesen új koncepció, egybeépült a csappal. A rendszer a kéztartásból felismeri, hogy kezet mos a vendég, vagy már a szárításra vár. Automatikusan elzárja a vizet, és jöhet az orkán. A cég információ szerint jelenleg ez a leginkább költséghatékony megoldás, akár a papírtörölközős, akár a légszárítós modellekkel hasonlítjuk össze. A vendég gyorsabban végez, és a takarítási költség is kevesebb, mert nem csöpögtetik össze a padlót a szárítóig vezető úton. A készülék ára viszonylag magas, közel 1600 dollár.

Álmaink klasszikus jövőképe javarészt fuccsba megy, ha rájövünk, túlságosan hús-vér emberek vagyunk ahhoz, hogy „haladjunk a korral".

Edward Mackin

Az elfeledett M

RS. GREGWORLD megnyomta az önkiszolgáló gombot, majd férjéhez fordult, aki a panorámaablaknál ült, és kibámult, el, a Szintek fölött. - Eszünk, Timothy - mondta, miközben az étel kigurult a tálalóasztalra. Timothy Gregworld felállt, s morogva kinyújtóztatta végtagjait. - Ezek a sportgépek egyre gyorsabbak és gyorsabbak - jegyezte meg. - Épp most láttam két valakit agyaggalambra lövöldözni a Szinteken keresztül. Biztosan lekapták mind a háromszázat. Nem értem, hova teszik az eszüket a fiatalok manapság. Sebességmániások. - Leült az asztalhoz. Tekintetét a készétel pörköltre, majd az árcímkéjére emelte. - Tegnap este az egyik lezuhant a Tizedikről mondta a feleség. - Három ember meghalt, meg egy labrador kutya. Cuki kis állat volt. Láttam a híradóban. - Tíz centtel feljebb vitték az árát - állapította meg Gregworld homlokát ráncolva, majd szem-

ügyre vette a többi fogást is. - A gyümölcs is drágább lett - dörmögte. - Ha ez így megy tovább, nyakára hágunk a pénzünknek. - A Fiatalító Klinika miatt van - szögezte le az asszony. - Azt hiszem, többe kerül az üzemeltetése. - Hát róluk aztán egy rossz szót se, igaz? - kérdezte Gregworld gúnyosan. - Hol is lennénk nélkülük? - Helen szemét is a pénz zárta le - idézte az asszony halvány emlékeit. - Már kétszáz éve halott. - Gregworld beletúrt az ételbe. - Nem is értem, miért foglalkozunk még mindig vele. Az asszony szemben ült a férjével. Kicsomagolta az előre megvajazott kenyeret, és műgonddal elrendezett mindent a tányérján. - Hiszen tudod, miért - mondta halkan. - Ma volt itt egy olyasvalaki. Gregworld lenyelt néhány falatot. Tekintete gondterheltté vált. - Itt volt? Úgy érted, a lakás előtt?

Az asszony bólintott. - Úgy volt, hogy beszélgetek egy kicsit Mrs. Benzcel. Tudod, nagyon magányos, teljesen egyedül van. Nos, amikor kinyitottam az ajtót, a férfi ott állt. Az volt az érzésem, mintha ismerném, de nem ismertem. Aztán elment. Majdnem a folyosó végén járt, távolodott tőlem. - És közben nem telt el idő? - Hát, tudod, hogy van ez. Itt volt az ajtónál, aztán egyszerre csak nem volt. Azóta is egyfolytában próbálom felidézni, hogy is nézett ki, de nem sikerül. - Értem. Olyan volt, mint valamelyik ismerősünk, de tulajdonképpen egyikőjük sem. - De, azt hiszem, egyikőjük volt, csak olyan zavaros az egész. Szótlanul elfogyasztották az ételt, majd Mrs. Gregworld megnyomta a megfelelő gombot, mire az asztal közepe a maradékkal visszagördült a falba, és eltűnt. Gregworld megfordult a széken, és bekapcsolta a videót. Egy ideig szórakozottan elnézte az álszínpad képeit, majd kikapcsolta, és hátat fordított neki. - Nem kell mosogatni - mondta maga elé, tekintetével belefeledkezve a Keleti Tizenkettedik Szinten lévő Ford-székház (a létező legmagasabb épület) fölött villogó, régies füstreklámokba. Nem zörögnek az edények, nincs ételszag. Túl sokáig éltem. Az asszony a padló vájataiban a férjéhez húzta a foteljét, és odaült mellé. - Nem bírja a gyomrod a pörköltet - szögezte le. - Időnként tejet és banánt kellene enned. Gregworld megrázta a fejét. - Én aztán nem! Ma már nem is lehet kapni igazi banánt. Előre lehúzzák a héjukat, és olyan hercig kis műanyag tasakokban árulják. Mi volt a baj a banán héjával? Tudod, mi? Nem tudtak érte külön pénzt kérni, az volt a baj. Ma egyszerűen mindent előrecsomagolnak. A narancsot is meghámozzák. Lehet látni a gyümölcsöt: narancssárga és leveses. Na, meg az almák! Se héjuk, se magjuk, se ízük! És ha friss tojást akarnál, akkor szépen régimódivá válsz, és saját kezűleg beleütöd a tejedbe. A gép persze megteszi helyetted, ha a megfelelő gombot nyomod meg. Na, de milyen tojást lehet kapni? A halványsárga leghalványabbját, egy kis átlátszó

hogyishívjákban. Förtelem! A tojásnak a héjában a helye! Az asszony elnézően tekintett férjére, és lekapcsolta az asztali lámpát. Butaság lenne pazarolni. Úgy tűnt, férje morgós kedvében van. Az ilyen kedélyállapotait általában a rossz emésztés váltotta ki, és ilyenkor az élelemtől kezdve a kormány hibáin keresztül az ócska videós műsorokig, amelyeket egyébként meg sem nézett, minden előkerült. - Talán beszélned kellene a tyúkokkal - csipkelődött az asszony. - Ehetnének műanyagot dara helyett. - A tyúkokkal? - kérdezett vissza Gregworld, mint aki nem jól hallotta. - Még hogy a tyúkokkal? Asszony! Az isten szerelmére, vedd már észre, hogy mi a helyzet! Megmondom én neked, hogy mi a helyzet. Egyszer voltam egy tojástermelő üzemben. Az egy francos automatizált pokol! Háromezer tyúk volt benne, de egyet sem lehetett látni. Egyetlenegyet sem. Megfosztották őket a hangjuktól, és helyhez kötötték őket. Húsból való gépezetek voltak. Egy nagyobb gépezet részei. Mindegyiknek szabott időben, kimért adagot nyomtak le a torkán. Mert minek egy tyúknak fej vagy szem? Hiszen nem kell csipegetnie. A héj nélküli tojások aztán hercig kis műanyag dobozkákba pottyantak, amelyeket a futószalag elszállított, hogy lezárják és lepecsételjék. Ha bármelyik tyúk termelési adatai csökkenést mutatnak, automatikusan kicserélik, de még akkor sem lehet látni az állatot. Csak egy fémdoboz az egész, amelyből huzalok és csövek lógnak ki, benne pedig egy láb, toll és fej nélküli teremtmény van. Egy kiszolgált berendezésdarab. Űgyhogy én nem szeretem a héj nélküli tojást. Az asszony elborzadt. - Elefántot csinálsz a bolhából - jegyezte meg. - Senki nem vetemedne ekkora gonoszságra. Megpróbált visszaemlékezni, mikor látott utoljára héjába zárt tojást, de feladta. - Valakinek tennie kellene ez ügyben valamit - jutott elhatározásra. Gregworld bólintott. - Ez a fiatalok dolga. De semmit nem fognak csinálni. Közömbösek. - A fiatalok mindig közömbösnek tűnnek az idősek szemében. Tenni fognak valamit, majd meglátod.

>

- Talán mindnyájunkat felrobbantanak, és elmennek valahova máshova lakni. Mindegyikőjüknek lesz egy hektárja meg egy tehene gúnyolódott a férj. - Ó, istenem, bárcsak fiatal lennék! Megmondom, mit csinálnék. Akkora ügyet csinálnék belőle, hogy műbeton potyogna az égből, és az emberek vagy három napra kővé dermednének. Mert mi jót csinálunk mi? Mi jó származik ebből? - Nem jársz a klinikára - jegyezte meg az asszony. - Pedig kellene. Ne akarj olyan lenni... olyan, mint... - Mint azok - fejezte be a férj a feleség helyett. - Nem, nem akarok olyan lenni. Ha érzem, hogy kezdek olyanná válni, meglépek a Szintről. Az asszony kissé aggódva nézte a férjét. A vékony, szinte viaszfehér arcon megmutatkoztak az elhanyagoltság árulkodó jelei; mintha egy puha kéz végigsimította volna a férfias vonásokat, és kitörölte volna belőle személyiségét. - Timothy, sürgősen el kell menned kádkezelésre - mondta az asszony. - Biztos megvan három éve, hogy utoljára ott jártál. - Öt éve és pár napja - pontosított a férj. Bizonyos kezeléseket az ember maga is el tud végezni. Az asszony rábólintott, és megeresztett egy halvány mosolyt. - Én ma délután megyek - újságolta. - Felejtsd el! - mondta a férj. - Tegnap elmentem, de átalakítási munkálatok miatt zárva vannak, legalábbis a táblára ez van kiírva. Már több mint egy hete zárva tartanak. Az asszony szeme az ijedelemtől nagyra meredt. - Azt akarod mondani, hogy addig nem kaphatunk kezelést, amíg az idióta átalakítások be nem fejeződnek? - Ez csak kifogás - magyarázta a férj. - A városban azt beszélik, hogy kifogyott a Hold készlete. Az összes szelén egyetlen tányéron elfér. Ha azt feldolgozzák, legfeljebb egy teáskanálnyi 49-es katalizátort kapnak, ami összesen három teljes kezelésre elég. Hatszor hívtam fel képtelefonon az előjegyzési irodát, mire sikerült elérnem őket. Azt mondták, csak sürgősségi eseteket látnak el, de a nevemet felveszik várólistára, és amint lehet, jelentkezni fognak. De nem hiszem.

Azt gyanítom, hogy a sürgősségi esetek igazából a részvényesek. Gregworld a televízió felé fordult, és megpöckölte a „hírek" gombot. A borotvált arcú bemondó, rövid, vékonyka bajusszal, egy közlekedési balesetről szóló hír közepette járt. Gregworld kikapcsolta a készüléket. - Ötven százalékkal több, mint a múlt héten - jegyezte meg. - Ahogy a születések száma esik, és a fiatalok nagyüzemi módon ölik egymást, a következő évszázadra ez szellemvilág lesz. Kivéve persze, ha Gorgon professzor sikerre viszi a mesterséges méh találmányát. Akkor pedig az vár ránk, hogy zombiknak leszünk kiszolgáltatva. Mármint azok, akik megmaradnak közülünk. Bár egy kis szerencsével addigra meghalunk. - Nem kellene így beszélned - szabadkozott az asszony. - Inkább haljunk meg, mintsem hogy valamiféle kísértetlényekké legyünk, elvágva az élettől, de a haláltól ís, mint akik a pokol tornácán vegetálnak. Újabban gyakran gondolkozom erről. A mi korunkban sok mást nem is nagyon tehet az ember, nem igaz? És fel is állítottam egy teóriát. - Egy képzeletbeli vonalat húzott az asztalon. - Ez az életerő hordozó hullám - magyarázta. - Na mármost, egy kicsit megváltoztatjuk - húzogatta az ujját hol le, hol fel, hol a vonal mentén. - Tudod, mi ez? A beszéd hanghulláma. Az Ige. Egyetlen szó, amit a Mindenható mondott ki. Egy képzeletbeli pontot tett az elgondolt alapvonal végére. Ez pedig az élet pontja - szögezte le, miközben felesége apró ráncokba húzta homlokát. A ráncok azonban a bezárt Fiatalító Klinikának szóltak. Ebbéli aggodalma miatt szinte nem is hallotta, miket mond a férje, bár egyébként se nagyon értette volna meg. Gregworld sanda pillantást vetett feleségére, hogy lássa, odafigyel-e rá, aztán megint rábökött a pontra. - Az élet pontja - ismételte -, ami hol fölfelé, hol lefelé mozog, amiképpen a teremtmény kiteljesedik. A hullámnyaláb eleinte táplálja, majd az alacsonyabb csúcsok kezdenek elmaradozni, ami akkor fordul elő, mikor úgy tűnik, hogy az idő gyorsabban halad, majd még gyorsabban, amíg csak öregebbek és öregebbek nem leszünk.

Amikor már nagyon öregek vagyunk, csak a hosszabb csúcsok táplálnak bennünket élettel. Rendes esetben, körülbelül ebben az időpontban már öregek vagyunk, totyogósak, és kiváló céltáblái mindennek, ami halálos. Röviden: élő halottak vagyunk. - Igen - vágta rá az asszony, amikor a férje elhallgatott, és ismét ránézett. Gregworld gúnyos mosollyal folytatta: - Manapság azonban a katalizátoros kezelés éppen a hátrányunkra is válhat. És mi történik, ha az ember sok év után abbahagyja? Az történik, hogy elszakad az életerő-változtatástól, meredeken fölfelé, ha érted, amit mondok, mígnem egy véletlen csúcspont lángra nem gyújtja a tudatot, de csak egy különösen hosszú csúcspont. Végül pedig (nem tudjuk, mikor, mivel nem tudjuk, hogy milyen hosszúságúak a leghosszabb csúcsok) feledésbe merülünk. Ez úgy van - magyarázta, miközben lelki szemei előtt látta a dolgokat, és a megfelelő szavakat kereste -, hogy van egy időszakasz, amikor is egyszerűen kitöltjük a hosszabb csúcsok közötti nagy szüneteket, és ezen idő alatt nem vagyunk itt. Mi? Ök, egészen pontosan. Azok a szegény szellemlények, akiket manapság magunk körül látunk, és már-már meg is ismerjük őket. Ők csak löketszerűen léteznek, és bár lehet, hogy ismertük a fajtájukat, képtelenek vagyunk bármire is visszaemlékezni velük kapcsolatban. Nem, teljesen soha nem feledkezünk meg róluk, csak éppen nem emlékszünk rájuk. Nem lehet rajtuk segíteni, ráadásul annyira anyagnélküliek, hogy még a halál sem veheti birtokba őket. - Úgy beszélsz, mint az a férfi a televízióban - mondta az asszony. Sikerült mosolyt ültetni az arcára. - Szerepelt egypárszor a múlt héten, és ezt magyarázta, diagramokkal meg hasonlókkal, de olyan tekervényesen, hogy semmi értelme nem volt az egésznek. Viszont azt mondta, hogy ezek a jelenések, mert így nevezte őket. hogy ezek a jelenések szaporodni fognak, de nem kell tőlük félni, mert nem ártanak. - Azt mondta? - kérdezte a férj zavartan. Nem láttam az adást - folytatta -, de hallottam valakit beszélni róla, és az jutott az eszembe... Valami nem stimmelt Timothyval. Az asszon vissza-visszagondolt a kutyára, amelyik oda-

>

veszett a balesetben, és nem értette, hogy miért foglalkoztatja a halott állat jobban, mint a szerencsétlenség emberáldozatai. Természetesen azért, mert a kutya alapvetően ártatlan. Semmilyen módon nem kapcsolódik ahhoz a technikai felforduláshoz, amibe az ember belekeverte magát. Az asszony tekintetét a mellette álló üres székre emelte. Valami felvillant az agyában, valamiféle halovány emlék, ami nem hajlandó kitisztulni. Majdnem olyan volt, mintha valaki ülne mellette. Badarság, szögezte le magában. Senki nem ül ott. Lassan felállt. Szinte mindene fájt. Kinézett a panorámaablakon. Éppen alatta, a szomszédos Szinten valaki fölpillantott rá. Tűnődni kezdett, vajon ki lehet az. Ügy vélte, hasonlóképp néz ki, mint az a férfi, akit aznap látott a folyosón. Távozott, hogy egy alsóbb Szinten tűnjön föl. Szóval, ő is olyasvalaki, állapította meg magában gondterhelten. Körbenézett a szobában. Rohamosan öregedő vonásait kis barázda szelte át. Valami hiányzott a szobából. Felsóhajtott. - Kell szerezzek egy kiskutyát - mondta hangosan. A keleti lakótömb 17-es Szintjén, amely a Fiatalító Klinikának is helyt adott, férfiak és nők kisebb tömege gyűlt össze szabálytalan sorban. Timothy Gregworld odament hozzájuk. - Mi folyik itt? - kérdezett egy férfit a sor elején. - Már vannak kádkezelések? A férfi nemet intett a fejével. - Eutanáziaengedélyeket osztanak. Szóval bekövetkezett. Gregworld körbenézett a forgalmas Szinteken, minden magas épületen, a hatalmas betonépítményeken átfurakodó felhőkarcolókon, az összekötő felüljárókon és a gyalogutakon - mind a késő tavaszi napsütésben ragyogtak. Figyelte az egymást érő kisrepülőgépeket, a libegőket és a lecsupaszított sportrepülőket, amelyek szitakötő módjára cikáztak a ragyogó műanyag- és üveghomlokzatok között, majd hirtelen, évek óta először, megértette némi szívfájdalommal -, hogy ez jelent számára valamit. Nem akart megválni tőle. „Idióta! korholta magát. - Te érzelgős, vén idióta! Nincs

itt számodra hely. A te világod halott, és el van temetve. Itt már minden a fiataloké. Isten legyen hozzájuk irgalmas!" Egy fiatal pár haladt el arrafelé. Átölelték egymást, és a sor felé pillantgatva hangosan nevettek. A fiatalember mondott valamit. Gregworld gúnynak vélte. A fiatalok megint felnevettek, de a halálért sorban álló öregek nem törődtek velük; ők már átlépték azt a pontot, ahonnan nincs visszaút, és halottnak érezték magukat. Gregworld sarkon fordult, és elment. Úgy találta, most az a legfontosabb, hogy ne essen pánikba, és próbáljon megőrizni valami emberi méltóságfélét. Ő nem áll sorba, hogy engedélyt kapjon meghalni. Ha eljutna erre a pontra vagy még rosszabbra, akkor azt a maga módján, a saját erejéből oldaná meg. Szeme sarkából felfigyelt egy magas, remegő alakra, amely folyton a balján tűnt fel. Na, ez is egy olyasvalaki, futott át rajta a gondolat. Egy magányos szellemlény, aki vigasztalást keres. Hirtelen ötlettől vezérelve a Szint széléhez sétált, és lenézett a parapet mögül. Mintegy háromezer méteres szakadék tátongott alatta. Egyik lábát átlendítette, és ráült a sima műbeton falra. Aztán próbálta a másik lábát is átlendíteni, hogy előkészüljön az ugrásra, amely majd a félelem, a fájdalom és az elfeledés feneketlen mélységébe juttatja, de nem bírta megtenni. - Nem merem - vallotta be végül. Egyenruhás őr lépett hozzá, keze kábítólövedékes fegyverén nyugodott. - Ne így, öregfiú! - intette. - Az ilyesmi nagy felfordulást okoz. Mi a probléma? Nincs pénz? Vagy a klinika? Gregworld visszahúzta a lábát a parapetről, és lekászálódott. - Egyik se - mondta keserűen. - Gyáva féreg vagyok - szögezte le, és odébbállt. - Próbálja meg Reilly mama specialitását! - hallotta maga mögött az őr gúnyos hangját. Ennyi a probléma. Az őr arra az italra utalt, amelyben három rész olcsó borhoz egy rész tiszta alkoholt adnak, és egy csöppnyi faszeszt. Igencsak kedvelik a város szegényebb alkoholistái, akik a kormány erőteljes jóléti politikája ellenére valójában minden Szint minden zugában megtalálhatók. A baj

az, elmélkedett Gregworld, hogy a pénz nagyját elszipkázzák, bele a köpönyegforgató hivatásos pióca és a kapzsi vállalkozó bagázs zsebébe. Oly mindegy, szögezte le magában, egy ital talán segíthet. Az alkoholizmus és a nyomában fellépő szerencsétlenségek elleni harc erőfeszítéseként a hatóságok kísérletképpen számos bárt nyitottak. Az elgondolás az volt, hogy az alkoholisták tömegét leszoktassák a sokkal inkább halálos kotyvalékokról. Ironikus módon azonban, a bárokat az unatkozó, de fölső társadalmi rétegből kezdték látogatni, az alsóbb osztálybeliek közül viszont senki sem merte volna bedugni az orrát ezekbe a bárokba, még akkor sem, ha úgy gondolták, meg tudják fizetni a felháborítóan magas árakat. Gregworld bement a Randy's bárba, és kért egy dupla whiskyt a fehér köpenyes csapostól. Míg a férfi áthúzta a bankkártyáját a gépen, majdnem egy slukkra lehajtotta az italt, aztán kért egy másikat. A csapos megértőnek látszott. - Bármelyik nap megjöhet az új szállítmány nyugtatta a vendéget. Gregworld fanyar mosolyra húzta ajkát. - Meglátszik rajtam, mi? - kérdezte. - Reggel több mint egy tucat vendég volt itt. Mindenki ugyanazért aggódta halálra magát: hogy zárva van a klinika. Gregworld körbepillantott a bárban: üres volt. - Biztos csak mi vagyunk a vendégei - jegyezte meg. A csapos kézbe vett egy tökéletesen tiszta poharat, és törölgetni kezdte. - Estefelé megindul a forgalom - magyarázta. - Jobbára a munkából hazatartók ugranak be, de később tele vagyunk. At kell kapcsolnom önkiszolgálásra. Egymagam nem győzöm. Időnként eltűnődöm, milyen áldott hasznom van! Az önkiszolgálás jól ellátja a feladatot. - Az emberi kapcsolat! - mondta Gregworld, kissé rekedtesen a második whisky után. - Ez a hely semmi sem lenne az emberek nélkül. Iszik egyet velem? - Köszönöm, uram - bólintott a csapos. Ismét áthúzta Gregworld bankkártyáját a gépen, s az itala árát hozzáadta a borravalójához. Aztán töltött egy dupla whiskyt a vendégnek, magának

>

, HOWARD MACKIN

1929-ben született amerikai szerző, valódi nevén Ralph McInerny. Nagyon termékeny volt, egyaránt írt krimiket, SF-et, történelmi regényeket és tudományos munkákat. Bűnügyi történetei a hobbinyomozó Dowling atyáról tették igazán népszerűvé. Ezt a sorozatot 1977-től szinte 2010-ben bekövetkezett haláláig írta. A regényeket 1989 és 1991 között televízióra is adaptálták. Mackin néven SF-ek kerültek ki a keze alól, főleg az 50-es és 60-as években. Magyarul most olvasható először.

pedig, egy hasonló üvegből, gyömbérsört. -Az ön jó egészségére, uram - mondta -, meg hogy hamarosan ismét kinyisson a klinika! - És ittak rá. - Igen - mormolta Gregworld. - Az egész nyamvadt rendszerből ez hiányzik! Az emberi kapcsolat - bólogatott a csaposnak. - Ettől olyan ez a hely, mint egy oázis. Többször kellett volna idejönnöm. De most már nem lesz rá módom. - Bármelyik nap megérkezhet a szállítmány - magyarázta a csapos. - Látja, mi van, ha nem szállítanak. Ezúttal még kevésbé meggyőzően hangzott. Gregworld megrázta a fejét. - A bányák kimerültek. Egyébként is csak zsebkendőnyi területek voltak. Amit még szállítanak, magán-tartalékkészletekből jön. A csapos bólintott, és folytatta a pohár törölgetését. - Magának leesett a tantusz. Sok mindent hallok én itt ebben a bárban. Az emberek észre sem vesznek, ha van bennük egy kevés. Erről van szó, apám. Ontják a magáncuccot, mert csak az van. Ezeknek az alakoknak megengedték, hogy felvásároljanak, hogy a kormány csökkenthesse a kiadásait, és a nyers szelénnek legalább a húsz százalékát fölhalmozták. Mindennek a tetejébe a földi eredetű szállítások tíz százalékát kérték a saját készletük szállításáért. Így most csak ezeknek az alakoknak van szelénjük. Saját időskorukra tartogatják, meg a gyerekeik időskorára, ha egyáltalán vannak gyerekeik. Hát, ez van. De mit lehet tenni? - Például be lehet rúgni - felelt Gregworld. Ennyit lehet tenni. A csapos eltette a poharat valahova a pult alá.

- Mit szólna egy jó nagy adag anabolikus szteroidhoz? Hallottam, hogy vannak olyanok, akiket ezzel meg még néhány egyéb orvossággal kezelnek. Pár évvel ezelőtt igen látványos eredményeket tudtak velük elérni. - A csapos megtörölte a kezét a törlőruhában, majd felakasztotta. - Én ahhoz már túl öreg vagyok - bizonygatta Gregworld. - Régen túl öreg. - Felhörpintette maradék whiskyjét, és végigcsúsztatta a poharát a pulton. A csapos szánakozóan nézett rá. Amint Gregworld kifelé tartott, a bár kissé megváltozott. Odakint találta magát, és nem tudta, hogyan került oda. - Talán kihagytam egypár hosszú csúcsot magyarázta magának. Elfogta a félelem. - Nem baj. A pánikra semmi szükség. Még mindig van egy lehetőség. Észrevette, hogy az őr, akivel a parapetnél találkozott, feléje tart. Megfordult, és az ellenkező irányba indult. Kissé bizonytalanul haladt az elfogyasztott, szokatlanul sok italtól. Amikor visszanézett, látta, hogy az őr megállt, és egy helikoptert figyel, amelyik egy tiltott parkolóba készült leszállni. Az őr megindult a jármű irányába, ő pedig rohanni kezdett a Szint széle felé. Ezúttal minden tétovázás nélkül átvetette magát a parapeten, és zuhant, újra és újra megpördülve, egy kiálló, alsóbb Szintre.

Csodával határos módon sérülés nélkül megúszta. Végre megtörtént, még ha jó későn is. Két csúcs között volt. Egy kelletlen halhatatlan lény. Bensőjéből harsány nevetést hallott feltörni. Most már semmi nem ölheti meg. Úgy tűnt, ezzel megkezdte vándorútját egy hangtalan világban, amelybe, amikor kivételesen hosszú csúcsra jutott, hangok tolultak. Az időtlenség érzete járta át. Tudta, hogy egyidejűleg mindenütt ott van - a Fiatalító Klinika előtt, és néz fel a lakására, idegen embereket bámul, akiket érzése szerint ismernie kellene, de félelmet sugárzó arcuk csak halványan dereng neki, bejár minden Szintet, ácsorog a bárokban, és mindenkit mindenhol megbámul a városban. Ez a félelmes mindenütt jelenvalóság iszonyú rettegéssel töltötte el. Néha pedig annak ébredt tudatára, hogy a Naprendszeren kívül van, utazgat a galaxisban, és útitársai csak a pislogásukat vesztett csillagok, jéghideg kisugárzásukkal, és ez még rosszabb volt. Személyisége szilánkokra forgácsolódott,

majd porrá lett, a por pedig szétszóródott a kozmikus térben, és a csillagok nyomában. Látta az idegen életformáktól nyüzsgő miriádnyi bolygót, megismert milliónyi idegen kultúrát, és mindeközben Zsigereiben remegett. Az utolsó ellenség nem az volt, akire számított. Annak felismerése volt, hogy szenvedélyesen gyűlöli az Igazságot. Nem azt, ami az ember szerint igaz, hanem az igazságot, az eredeti káoszt. Az igazságot, amit mindig is zsigerből elutasított - merthogy az ember ennek fölébe kerekedett, a saját képére formálta, és ami nem tetszett neki, tudatalattijába temette. Hirtelen, minden előzetes figyelmeztetőjel nélkül, megpillantotta, mi a valóság. Olyan volt, mintha fellibbent volna egy harmadik függöny, az igazság az igazság mögötti igazság mögött. A pillanatkép maga volt a megtestesült gyönyörűség. Dermesztő látvány. Timothy Gregworld keresztülsuhant a galaxisokon. Lényének minden parányi része sikoltozva könyörgött, hogy legyen már ennek vége. „Semmit hozzá nem adok, és belőle semmit el nem veszek, ó, Uram, kivéve, hogy már tudom - imádkozta. - Hadd ne kelljen mindörökké léteznem..." Valahogy mégis megvilágosodott benne, hogy ez így nem érhet véget - a végső egységbe rendeződés előtt van még egy utolsó egységbe rendeződés. Ahogyan a felismerés kiteljesedett, félelme fokozatosan alábbhagyott, és végül tudta: többdimenziójú rendszer szerves része. Mindenkinek a része, akik előtte voltak és utána lesznek, az ember előttieknek és az ember utániaknak is. A mindenütt jelenlevés félelmes volta, amely most, hogy egy önmagánál nagyobb valamihez igazodott, kezdett gyengülni, a kollektív tudat azon része sok oldalának megnyilvánulása, amelyet ő mint egység elfoglalt, és magába zárt. Az első halál után nincs második, csak a szétáradó fény, amely visszatér a forrásához. Érezte, hogy szétforgácsolódott személyisége kezd öszszeállni. Nyugalom töltötte el. Valahol, spirituális mágnesének közepében, ott lesz a derűs és szavakkal ki nem fejezhető Ige, mielőtt testté lett volna... a gyógyító Ige... ennek a világnak a vége. és egy új kezdet... Pap Viola fordítása

GAME OVER Fedina Lídia

O

TT ÁLLT a Lánchídon cs a kivilágított Vár látványában gyönyörködött. Persze, gondoltam, ez meg se közelíti azt a panorámát, amit a Margit hídról élvezhetne, de innen is pompás a kilátás. Érthető, hogy innen nézelődik, mégis... olyan különös volt az egész. Úgy viselkedett... nem turistaként. A turisták olyan feltűnőek... de ő nem volt az, mégis magára vonta a figyelmemet. Néztem, szinte már bámultam rá megbabonázva. Mellettünk turisták csoportja csődült át a korlát és a hídpillér között. Ösztönösen a pillér felé húzódtam... de ő nem. Ő a korlát mellé állt, és lenézett a part mellett sorakozó, egymáshoz kikötött kirándulóhajókra. Valami történni fog...

De nem! Ez nem az öngyilkos fajta. Mégis, készül valamire! Igen! De hál mi másra készülhetne egy híd közepén, mint öngyilkosságra!? - Gyönyörű ez a város. Úgy mondta, mintha együtt jöttünk volna ide, mintha ezer éve ismernénk egymást. Pedig akkor láttam életemben először. - I... khm... igen, az - nyögtem ki, cs elöntött a szégyen vörös hulláma. Igy megbámulni valakit!

Ha újrakezdhetnénk az életünket, változtatnánk-e rajta? És egyáltalán, ebben a világban kezdenénk-e újra?

- Örülök, hogy végre találkozom valakivel, aki érti, mi történik. Az idegen közelebb lépett hozzám, és most már tényleg semmit sem értettem. -É...e... - Kevesen vagyunk, tudja? És valahogy egyre kevesebben... Rám nézett sötét szemével, de a tekintetében nem láttam az égvilágon semmit. Semmi különöset. Egy idegen ember nézeti rám. Középmagas, átlagos kinézetű, talán negyvenes, de lehet, hogy fiatalabb, csak korán öregedő típus. Én is meglehetősen átlagos vagyok. Egy átlagos negyvenes nő. De ő nem akart velem kikezdeni. Egyáltalán nem. Nem rosszallta, hogy megbámulom, sőt... Mintha megnyugtatta volna, hogy talál még valakit, aki - szerinte - olyan, mint ő. Vagy legalábbis megérti őt. - Kevesen...? - kérdeztem bizonytalanul. - Persze. Régen mindenki tudta. Na, már az értelmesebbje. Tudja, hogy értem. De ma már... Kezdett idegesíteni a célzásaival, hogy én tudom. Vettem egy mély lélegzetet. Az igazság, még ha olykor nehéz is kimondani, sokkal jobb, mint a teljes zűrzavar.

- Nem, nem tudom! Rám bámult. Aztán felnevetett. - Na igen! Csak sejti. Hát éppen erről beszélek. Régen mindenki tudta. Bólogatott, és egy percre elmerült a gondolataiban. Én ezt nem tehettem, mert nem voltak gondolataim. Nagyon megzavart a dolog. Lassan mégis kezdett kikristályosodni bennem a bosszankodás, hogy mi a csudának álltam meg ezt a férfit bámulni ahelyett, hogy egyszerűen átsétáltam volna a hídon, amikor ismét megszólalt. - Olyan, mint egy számítógépes játék. Vagyis inkább a számítógépes játékokat másolták erről. Mindenféle formában léteznek. Mobiltelefonokban, kis kézi holmikban, Nintendo, PSP, tab, okostelefon, meg mit tudom én, minek nevezik ezeket a mini játékállomásokat. Minden gyereknél ott vannak. No és a számítógépeken. Mindenhol. Mondhatni mindenki ezekkel játszik. Bólintottam. Igen ez végre követhető. Tehát belefutottam egy megszállott számítógépesjátékellenzőbe. - Bocsásson meg, de... Menni akartam, ám ha már belekezdett, nem engedett el ilyen könnyen. - Tudom, hogy maga meg fogja érteni. Emlékezni fog! Kérem! Egyszerre töltött el ijedtséggel es kíváncsisággal ez a mondat. Emlékezni fogok...? Álltunk a híd egyik pillérénél, és ösztönösen nekivetettem a hátam a falnak. Hátrált egy lépést. Talán hogy teret engedjen nekem, talán hogy legyen helye a gesztikuláláshoz. - Game over. Start a new game? Vagy magyarul: A játék véget ért. Kezd egy új játékot? Mindegyiknek ez a vége. Ha megszakítja az ember, akkor is. Már ha szabályosan jelentkezik ki. A gép automatikusan felajánl egy új játékot. - Persze - mondtam. - Nincs ebben semmi különös. Főleg a pénzbedobós játékoknál... - Persze, hogy nincs ebben semmi különös. Az idegen szeme pajkosan felfénylett. - Hiszen ez szabadságot jelent. A választás szabadságát. Játszol tovább, vagy sem. Ugyanazt a játékot játszod, vagy választasz egy másikat. - Vagy nem játszol - tettem hozzá, mert én kamaszkorom óta nem játszottam, se számítógéppel, se mobiltelefonnal, semmivel.

Az idegen elkomorult. - Játszani kell. Mindenki játszik... csak legföljebb nem tud róla. Értetlen, sőt rosszalló tekintetemet látva sietősen hozzátette: - No nem a számítógépekkel! Nem arra gondoltam. Az életről van szó. - Az élet színház, és mi mindannyian színészek vagyunk a színpadán - idéztem Shakespeare-t igencsak szabadon. Az idegen elmosolyodott. - Ö még tudta. Talán... Hirtelen elegem lett ebből az egészből. Mit titokzatoskodik? Minek kellett nekem szóba állnom vele egyáltalán!? - Mit tudott?! A kérdés meglehetősen provokatívra sikerült, és ő meg is hátrált előtte. - Bocsásson meg! Mindig elfelejtem, hogy ön is csak sejti az igazságot. Indulatosan rá akartam szólni, hogy elég ebből, de mentegetőzve felemelte a kezét. - Kérem, kérem!! Ne haragudjon meg rám! Őszintén hálás vagyok magának, hogy meglátott, és szóba állt velem. Sokszor álltam már meg félúton, mert nem tudtam továbbadni... - belekotort a zsebébe és elővett belőle egy kis mobiltelefonszerű készüléket - ezt. Mivel nem értek a modern elektronikus gyerek(és felnőtt-) játékokhoz, erről se tudtam megmondani, micsoda. Az idegen elővett a készülékből még egyet. - Ez az enyém. De ezt a másikat... Nos, régóta keresem már, hogy kinek adhatnám oda. Ez afféle misszió, küldetés, ha úgy tetszik. Amikor elvállaltam, nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz találni valakit. Valakit, aki még tudatos. Itt mindig is éreztem, hogy egyszer jön valaki. Nézze, már elmúltam negyven, és ha a korai gyerekéveket leszámítjuk, igen régen élek itt. Sokszor meg akartam már szakítani ezt a játékot, de mindig jött a... hogy is mondjam? Érzés, hogy lesz valaki, akin segíthetek. Aki tudatos, vagy akiben megvan a lehetősége annak, hogy emlékezzen, csak nincs meg hozzá az eszköze. Hát maradtam. De most... Szeretném ezt átadni. Szeretném, ha elfogadná. Mire felfogtam volna, mit teszek, már a kezembe is nyomta a készüléket, én meg elvettem tőle,

>

mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, holott megint nem értettem egy szót se abból, amit magyarázott. Azaz a tudatom mélyén felvillant a gondolat: - Maga idegen? Döbbenten nézett rám. - Úgy értem, nem ember? - pontosítottam. Döbbenete harsány jókedvbe váltott. - Uramisten, dehogy vagyok én valami nyamvadt ufó! Ugyanolyan ember vagyok, mint maga. Csak én még tudatosan játszom. A legtöbben... nem is sejtik, hogy módosíthatnák a játékszabályokat vagy kiléphetnének! - Váratlanul elragadta valami különös, izzó hév. - Érti, milyen tragikus ez?! Az emberek azt hiszik, a végzet sodorja őket szörnyűségről szörnyűségre! Pedig bármikor átprogramozhatnák a játékot vagy kiléphetnének. A kezükben van a sorsuk! „Nincsen végzet, csak ha bevégzed!" Abban a filmben mondják, a Terminátorban. A végzet csak azok számára létezik, akik már nem tudnak játszani! Game over! Érti? Bármikor game over, és jöhet az új játék. Vagy főmenü, beállítások... olyan egyszerű lenne! De az emberek többsége már nem tudja ellenőrzése alatt tartani a játékát, mert elfelejtették a valóságot. Elnyeli őket a szimuláció, abszolút valóságnak hiszik, vagy nincsenek meg a megfelelő készülékek. Igy aztán mindenféle bajok, betegségek meg mit tudom én, miféle rémségek történnek a játékosokkal! Rettenetes! - Bo... bocsánat. Azt hiszem, kever két fogalmat - szakítottam félbe. - Most emberek vagy játékosok? Meglepetten nézett rám, aztán nagyot sóhajtott. - Jaj, maga kevesebbet tud, mint gondoltam...! Egy pillanatra úgy tűnt, elbizonytalanodott, hogy folytassa-e a magyarázatot, de most már én akartam tudni, mi ez az egész. - Ha már belekezdett, magyarázza el érthetően! - szóltam rá, és ő megadóan bólintott. - Szóval itt van ez a készülék, látja? Ez kell az irányításhoz. Nagyon egyszerű a használata. Ha nem felel meg az adott játék... Bocsánat, tudom! Az élet és a játék az ugyanaz, szinonim szavak, hogy így mondjam. Mi magunk alkotjuk a valóságunkat, formáljuk a körülményeinket. Ellenkezés támadt bennem, de az idegen már úgy belelendült a magyarázásba, hogy nem jutottam szóhoz.

- Ez a korlátlan szabadság! Hát nem érti?! Hiszen minden szent iratban világosan benne van. Minden rajtunk áll, mindent megtehetünk, mert az isten, akármelyik vagy mindegyik isten gyermekei vagyunk. Istengyermekek, mindenhatók! De gyermekek, akik még játszanak. Játszanak a mindenséggel, mint egy kiscica a pamutgombolyaggal! Csakhogy mi közben hidrogénbombákat hajigálhatunk egymásra, vagy protonfúziós ágyúkkal szánthatunk barázdákat a hegységekbe. És közben azt hisszük, nem áll hatalmunkban változtatni a sorsunkon! Azt hisszük, a végzet vagy mások akarata irányítja a lépteinket kényszerpályán. Hát nem! Nem így van! A játékot, egy adott életpályát bármikor át lehet programozni, vagy le lehet állítani, és újat kezdeni! Bármikor. Vagy ha végigjátszunk egyet, újat lehet indítani. Csak meghalni nem szabad... Aki meghal, az kiesik... de ebbe ne menjünk most bele, „más tészta", ha szabad ezt mondanom. Érti már? Ilyen egyszerű... Megnyomja a gombot: Game over. Befejezi a játékot? Igen. Aztán megjelenik a kiírás: Start a new game? Kezd új játékot? Igen, és megadja a paramétereket. Már világos, nem? Igen, világos! Ennek semmi értelme. A pasas tehát őrült...! Teljesen megzavarodva simultam a hídpillérhez. A félelem jeges borzongása csúszott végig a gerincem mentén. Idegesen néztem körül, és megláttam a pesti part felől közeledő turistacsoportot. Fellélegeztem, ám egy pillanatnyi megnyugvás után ismét fellángolt bennem az idegesség. Ezek leállnak fényképezkedni! Pont most!! Jöjjenek már! Hogy ne legyek tovább egyedül ezzel a megszállottal! - Elállt a szava is, ugye, hölgyem? - kérdezte az idegen őrült kedvesen. - Ügy örülök, hogy átadhattam magának az irányítót! - Boldog mosollyal nézett rám, aztán megnyomott néhány gombot a kezében lévő készüléken. - Most leállítom a játékomat. Kilépek. Aztán kezdek egy újat, de nem játszom megint technikai civilizációban. Elég volt az ellenséges tárgyakból! Folyton kék-zöld vagyok, tudja! Nevetett, és megint megnyomott egy gombot. Kész, most felrobbant mindkettőnket, mert öngyilkos akar lenni! Ez egyértelmű. Magával visz engem is, mert olyan idióta voltam, hogy megálltam itt bámulni, aztán szóba elegyedtem vele! Meg-

érdemlem, ha úgy vesszük! A turisták még mindig fényképezkednek, így ők legalább megússzák... Az idegen ram kacsintott. - Ne feledje! Bármikor!! Egy lépésnyire állt a híd korlátjától. Nem tudom, hogyan csinálta. Nem tudom mi történt, de egyszer csak az arcomba csapott a víz. Felcsapott a Duna vize egészen a hídra, ahogy befogadta a belevágódó testet. Vagyis csak ezt gondoltam... hogy beleugrott. Vagy a mentősök mondták. Mert én nem láttam ugrani. Amnézia. A rövidtávú memória kiesése. Igy magyarázták. Pedig nem esett ki egyetlen pillanat sem. A turisták remekül szórakoztak a híd feljáratánál. Az idegen kacsintott. Nyomott valamit a kezében lévő készüléken, aztán... Elnyelte a tér. Nem a víz. A víz csak felcsobbant, de olyan abnormálisan nagyot, hogy csurom víz lettem tőle. Pedig képtelenség, hogy egy emberi test ekkora hullámot vessen! Nem is hitték el, hogy a Dunától vagyok vizes... A rendőrök szerint érzékcsalódás volt, de arra már nem tudtak magyarázatot adni, hogy mitől áztam el. Biztosan leöntött valaki, talán hogy magamhoz térítsen, amikor elájultam. A sokktól, hogy valaki éppen előttem lett öngyilkos... Csakhogy én nem ájultam el... - Nem látom okát, hogy tovább bent tartsuk mondta a fiatal orvos másnap reggel. - De ha biztonságosabbnak érezné, hogy beutaljuk és átküldjük a pszichiátriára, csak egy szavába kerül. - Nem, köszönöm. Már a kórházba se akartam bemenni, de a jó szándékú segítők szó szerint rákényszerítettek. Súlyos sokk ért, azt hajtogatták. És bizonyos értelemben igazuk is volt. Összegabalyodtak a gondolataim. Az idegen összegubancolta őket. Ezért mondtam ott a hídon a... nem is tudom, kinek, hogy az idegent elnyelte a tér. Mert ha nem zavarodok össze, sose mondom ki az igazságot. Mert aki kimondja, azt beviszik a kórházba, mint engem... - Nem túl bőbeszédű - mosolygott tovább kedvesen az orvos, de éreztem a magatartásából a sürgetést. Nem látta okát, hogy bent tartson, fizikális okát semmiképpen. Várt tehát valami megerősítést, hogy ép elmémről meggyőzzem, és már küldött is volna el. De ha nem szólok, kénytelen lesz átutalni a pszichiátriára. El kell tehát mondanom megint azt, amit tegnap este is elmondtam neki. Ráadásul nagyon meggyőzően.

- Nem vagyok bőbeszédű, tényleg - mosolyogtam rá halványan. - Megrázott, hogy az a férfi éppen ott... lett öngyilkos. Beszélgettünk előtte. Nem gondoltam... Az orvos bólintott. - Tudom, mondta tegnap. Nagyon megrázó lehetett. - De azt hiszem, minden rendben lesz. - Csak hiszi? - Nem. - Megráztam a fejem. - Minden rendbenvan! A fiatal orvos megkönnyebbült mosollyal fordult a számítógép felé. - Megírom a zárójelentését. Kérem, szedje össze a holmiját az osztályon! A nővérek majd segítenek, aztán jöjjön ide vissza! A háromágyas kórterem üres volt. Egyik szobatársamat már elbocsátották, a másik meg kint cigarettázott az épület előtt a barátjával. Az utcai ruhámban voltam, mert reggel azonnal felöltöztem. A kórházi hálóing az ágyon hevert, ahová letettem. A táskám elzárva a nővérszobában. Elkérem, megvárom a zárójelentést, és hazamegyek. A rémálom véget ért. Rémálom?! Miért mondom ezt? Mert mindenki ezt szajkózza?! Nem fognak holttestet találni. Ebben biztos voltam. És nem azért, mert a víz messzire elviszi. Ó, korántsem azért! Mert az idegen nem öngyilkos lett. Csak kilépett a játékból. Game over. Elővettem a szekrényből a kardigánomat. A pillekönnyű anyag zsebét súlyosan lefelé húzta valami. A „mobiltelefon", amit az idegentől kaptam. Valóban mobiltelefon volt. Vagyis annak látszott. Furcsa krikszkraksz jelek alatt „Gamo" felirattal. Valami névtelen cég. Kisméretű kijelző, nem túl sok gomb. A lehető legegyszerűbb kivitel. Megnyomtam a „Menü" gombot. Valahogy az az érzésem támadt, hogy bele van programozva a tegnap esti fickó száma, és felhívhatom. És akkor magyarázatot ad a színjátékra. Elvégre olyan volt, mint egy színjáték... De mégsem. Nem volt olyan. Egyszerűen nem tudom, milyen volt. Könnyű azoknak, akik nem beszéltek vele, akiknek nem hadarta el az „istengyermekek" mesét! Amiről persze a rendőröknek se szóltam. Hogyisne! Csak azt mondtam, hogy megegyeztünk abban, milyen szép ez a város...

>

,

pett egy másik játékba), és nem történt bajom... már azonkívül, hogy jól összekuszálódtak a gondolataim, és Író, műfordító, szerkesztő. 1960-ban született, a megingott minden eddigi elképzelésem az emberi életSemmelweis Orvostudományi Egyetemet végezte ről, vagyis úgy általában az életről... gyógyszerészként. A 70-es évek vége óta szoros kapMi az, Zsuzsa, megbolondultál!? Hogyan is goncsolat fűzi a magyar animációhoz, több film forgató- dolhatod, hogyan is merülhet fel benned...?! De az könyvét írta, másokat mesekönyvvé dolgozott át. 2007- idegent mégiscsak elnyelte a tér...! Ez paranormáben jelent meg első SF-regénye, A bűn kódja, 2011-ben lis jelenség volt! Csupán nem mondhatom el senkipedig egy fantasyje, Az elfelejtett varázsigék. Lapunk nek! Higgyék csak, hogy öngyilkosság történt. De, eddig négy novelláját publikálta, a „Hazatérés"-t a 209., ha az idegen igazat mondott... akkor én is megte„A mester"-t a 222., az „Evolúció"-t a 227., a „Libera me, hetném... Azt mondta, ő még tudatosan játszik, és Domine!"-t pedig a 269. számban. én képes vagyok az emlékezésre... „Kezd új játékot?" Na nem! Ha megnyomom, hogy nem, akkor A kis képernyő kivilágosodott. A hátamon vénem, és kész. gigfutott a hideg. „Kezd új játékot?" Bal oldali, képernyő alatti Megnyomtam. gomb: igen, jobb oldali gomb: nem. NEM Milyen új játékot?! „Folytatja az előző játékot?" Na, az nem az én játékom! Dehogy folytatom - Itt a táskája, Zsuzsika. - Az éjszakás nővér már más játékát! elmenőben behozta. Megkértem, hogy zárja el, NEM amíg lemegyek az orvoshoz. „Kezd új játékot?" Összerezzentem a hangjára, erre odajött, és átMicsoda ócska program ez?! Miért kérdez viszölelt. sza?! Persze, mert nem választottam. Valamelyik - No, hát ne menjen még haza, ha ennyire a szíkérdésre igent kell válaszolni... De melyikre?! Ha vén viseli...! nem kezdek új játékot, értelemszerűen folytatom a régit... - Semmi baj, Margitka. Jobb lesz otthon. - Persze... Na nem! Én nem játszom, és kész! Fáradt volt. Egész éjjel rohangált. Ment volna Soha, soha életemben nem tettem még olyat, rnár, de aggódott is értem. Rámosolyogtam. mint akkor. Nem dobtam ki szemetet az ablakon. De ezt a mobilt kihajítottam! Remélem, összetört!! - Hazamegyek, és alszom egy jót! Ahogy azonban megszabadultam tőle, a megkönyA nővér megnyugodott, és elsietett. Ott maradnyebbülés helyett szinte fájón lüktetett bele az tunk kettesben, a „mobil" meg én. És a képernyőn agyamba a kérdés: még mindig világított a kérdés. De ez nem kérdés! Számomra legalábbis nem az! Soha nem játszom! Valóban nem játszom? És ha most mégis...? Ha új játékot kezdek, vagy ha átprogramozom a mostani játékot, megváltoztatom az ... Azóta gyakran álmodom arról, hogy ott villog életem körülményeit, és akkor elkerül az a sok gond, előttem a parányi képernyőn a kérdés: „Kezd új jáami... Akkor vajon engem is elnyel a tér? Vagy hipptékot?" Igen - nem. hopp, belecsöppenek egy új életbe...?! De nem olyan De álmomban se tudok dönteni... könnyű kilépni, hiszen szálak, eltéphetetlennek hitt szálak milliárdjai kötnek ide... Mi lesz akkor a játék többi résztvevőjével? Vagy ők csak számítógépes programok, valahogy úgy, mint a Mátrixban? Ha befejezem a játékot, ha kilépek belőle, akkor megszűnnek, eltűnnek, átalakulnak...?! Vagy ők is játékosok, és egymás játékát módosítgatjuk? Én végül is ott álltam a hídon, amikor az idegen eltűnt (vagy ahogy ő mondta: átléFEDINA LÍDIA

SMARAGDFA

A ZÖLD FORRADALOM

E

GY KÜLÖNLEGES FAFAJ tartja lázban a kör-

nyezettudatos fejlesztőket: egy sokoldalúan hasznosítható növény. A smaragdfa a jövő egyik legígéretesebb zöld befektetése. A növény ökológiai, mezőgazdasági és energetikai szempontból egyaránt ígéretes, szélsőséges viszonyok között is rendkívül gyorsan növekszik, főként kimagasló fűtőértéke, illetve biomasszatömege teszi rendkívül értékessé. Egy fafaj, amely tisztítja a levegőt, alkalmas tüzelőnek és bútoralapanyagnak, és a lombozata ugyancsak hasznosítható.

A smaragdfa őse, a császárfa (Paulownia tomentosa) nálunk sem ismeretlen, itthon népszerű díszfa. De a világon tucatnyi fajtáját használják az erdőművelésben. Eredetileg Japánból származik, Kínán keresztül került az Amerikai Egyesült Államokba az 1800-as években. Érdekesség, hogy véletlenül, egyfajta környezetszennyezésként jutott az amerikai kontinensre a növény. A magja annyira könnyű,

hogy akkoriban a porcelán csomagolásánál használták, mint manapság a műanyag habdarabkákat. Az elhulló magok kikeltek, és agresszív területfoglalásba kezdtek. A szakemberek felfedezték a fafaj értékes tulajdonságait, és sokéves fajtanemesítésbe kezdtek, amíg megszületett a smaragdfa nevű hibrid. A smaragdfa sok szempontból ideális. Nem érzékeny a talaj minőségére, a mezőgazdaságilag értéktelen talajokon is telepíthető. Jól alkalmazkodik a környezethez. Megél a síkságokon és a hegyvidékeken, mindenféle talajon, legyen az jó minőségű és tápdús, száraz cs sovány, erdőtalaj, szubtrópusi agyagtalaj, trópusi vagy épp száraz sztyeppe. Vígan elvan a homokos, szikes, elsivatagosodó tájakon is. Ezért Kínában komoly állami program keretében ezzel a növénnyel próbálják meg visszafogni a sivatagok terjeszkedését. Magyarországon a Homokhátság rehabilitációját segítik majd az Európai Zöld Sziget Program keretében.

Általában jó mélyen gyökeresedik, két méternél mélyebbre is lehatol. Ezért nem zavarja a közelében élő termesztett növényeket. Sorai között akár szántóföldi növénykultúrák is termeszthetők, mint a búza, kukorica, gyapot vagya köles. A smaragdfa levelei a C4 típusú fotoszintézisnek köszönhetően hatalmas mennyiségű szén-dioxidot nyelnek el. Levelei oxigént termelnek, szállóport kötnek meg, párologtatnak, és így - szaknyelven fogalmazva - temperálják közvetlen környezetüket. Egy hektár ültetvény évente 40 tonna port és egyéb légszennyező anyagot köt meg, gyökérzete megakadályozza a talajeróziót. Továbbá enyhíti a hőmérsékleti ingadozásokat, és javítja a levegő áramlását, valamint páratartalmát. Hatalmas (akár 70 centisre is megnövő), szív alakú, sötétzöld levelei vannak. Egy kifejlett fa évente mintegy 60-80 kilogramm levéltömeget termel, amely magas, 9,5 százalékos protein-és 15 százalékos nitrogéntartalma miatt ideális zöldtrágya és állati takarmány. Nemrégiben a smaragdfa levele megkapta a biogáz-minősítését, mely az új EU-szabályozás miatt különösen nagy jelentőségű, ugyanis az kimondja, hogy élelmiszerként felhasználható mezőgazdasági termék (kukorica, búza) bioenergetikai felhasználása tiltott. A biogázüzemeknek ez alternatív megoldást jelent. A smaragdfa rendkívül gyors növekedésű. Furcsa látni, hogy egy négy hónapos csemete már magasabb az embernél. Évente 2-3 méter magassági és 4-5 centi átmérő-gyarapodásra lehet számítani. A fa nyolcéves korára gyakorlatilag már tarra vágató, és ekkorra kb. 0,6-1 köbméter faanyagot ad egy törzs. Ami pedig kiváló minőségű, kemény és rugalmas, vízálló, s ezen tulajdonságai ideálissá teszik bútoripari és épületasztalos-ipari felhasználásra, de még az olyan különleges célokra is, mint a hordókészítés vagy a hajóépítés. Használható bútorkészítésre, furnérlemez-gyártásra, hangszerkészítésre, szobrok alapanyagaként, épületiának. Egyes magyar barkácsáruházakban már kapható Paulowniából készült bútorépítő lap. Gyönyörű, világos színű fa, csomómentes és nagyon könnyű. Talán feleakkora a súlya, mint a fenyőfának. Tűzifának is kiváló. Egy kilogramm száraz faanyag kb. 4500 kcal fűtőértéket képvisel, ami a

minőségi szénfajtákkal összevetve is igen magas, a többi faanyaggal összehasonlítva (nyárfa: 1700 kcal, keményfák átlagosan: 2600 kcal) pedig előkelő helyet foglal el. További jó tulajdonsága, hogy hosszan virágzik, enyhe vanília- és mandulaízű mézet adó virágait a vegyiparban, a kozmetikától kezdve a gyógyszerészeiig hasznosítják. Azt viszont még nem tudjuk, hogyan viselkedik a Kárpát-medencében és Magyarországon. A gödöllői Szent István Egyetem és a Corvinus Egyetem közreműködésével nemrégiben indult a kutatás, amely kideríti, pontosan hogyan viselkedik a hibrid növény hazai klímán. Az első csemetéket tavaly május 18-án, a növények napján ültették ki Gödöllőn, a biotechnológiai intézet kísérleti terén. Az első két ültetvényt már telepítették Magyarországon, a Homokhátságon, Zsana és Helvécia-Matkópuszta mellett. Ha sikerülne meghonosítani ezt a fát az országban, az óriási előnyökkel járna. Kovács „Tücsi" Mihály

KULCS HELYETT MOBILTELEFON

A

MIKOR MEGLÁTTAM a CalypsoKey ajtó-

zárat, rögtön azt gondoltam: mekkora ötlet, nincs szükség kulcsokra, az okostelefonnal zárhatjuk az ajtói! Azután rögtön eszembe jutott az a manapság nem is olyan ritka pillanat, amikor teljesen lemerült készülékkel érek haza. Akkor hogyan jutok be a lakásba? Aztán kiderült a turpisság: nem a telefont használjuk a zár kinyitására, hanem a telefontokot. A tok ugyanis egy RFID-csipet rejt, a zár pedig egyben a leolvasóegység.

A zárbetét szabadon forog, nem lehet kinyitni az ajtót. Ha a zár közelébe tesszük a telefont, az leolvassa az RFID-csip azonosítószámát. Amennyiben a szám megfelelő, a zár reteszel, le lehet nyomni a kilincset, kinyithatjuk az ajtót. A módszer elegáns, de mint minden rendszer, többféle buktatót rejt. Mi történik áramszünet esetén? Ha kiszaladtunk a lakásból, eddig elég volt egy kulcsot felkapni - itt a mobilt kell magunkkal vinni a kukához is. De a nagy probléma, hogy ha a mobilok kétévente cserélődnek, akkor új tok, vagyis új kulcs kell az ajtóhoz?

D

ANTZLER

HÁROM HÉTTEL azelőtt

esett át a tűzkeresztségen, hogy feldúlták volna Tecolutlát. Épp egy smaragdzöld vulkán lábánál húzódó réten vonultak a szakasszal. Ő puskacsővel a magasra nőtt füvet csapkodva poroszkált a maga álmatag módján, és azon agyalt, hogy annak idején milyen is volt színes cerkákkal felszerelkezett, első osztályos kis klambónak lenni, és ilyesfajta, kezdetleges tájképet rajzolni a felhőtlen égnek meredő tökéletes kúppal, amikor többször egymás után riasztópisztoly csattant az emelkedőn. Valaki ordítva hívta a dokit, Dantzler pedig hasra vágta magát a fűben, és az ampullái után kezdett matatni. Kicsúsztatott egyet az adagolóból, elpattintotta az orra alatt, és elszántan letüdőzte. Aztán, biztos, ami biztos, egy másiknak is letörte a nyakát - ahogy DT mondaná, „dupla porciót" vételezett harcművészetekből -, és fejét lesunyva addig lapult, míg hatni nem kezdett a varázs. Szennyet érzett a szájában, a bensőjében meg rettegést. Fokozatosan szűnt az ólmos fáradtságérzet a tagjaiból, szívverése is lassult. Látása annyira kiélesedett, hogy már nemcsak az emelkedőn kibontakozó tűzharc szurkapiszkáit tudta kivenni, hanem túlnan a bozóttól félig takart alakokat is. Agyában fölfakadt a vad eltökéltséggel megacélozott, ádáz harag hólyagja, s ő nekivágott a vulkánnak. Mihelyt a kúp aljához ért, már csupán az őrjöngés és a reflexek irányították. A következő negyven percben azzal volt elfoglalva, hogy akrobatikus ügyességgel forgolódott a cserjésben, és minden árnyékra sorozatokat adott le M-18-asával. Tudatának a harctevékenységtől távol maradt darabkájával azonban egyre csak tulajdon hatékonyságán álmélkodott - a képregénybe illő lelkesedésen, mely az ölés kötelessége iránt buzog benne. Oda-odaüvöltött a célpontjainak, s akár egy katonásdit játszó fiúgyerek, a kelleténél jóval hosszabban tüzelt rájuk. - Vegyetek példát a seggemről - hajtogatta DT -, és viselkedjetek természetesen! DT szilárdan hitt az ampullákban; jóllehet a hivatalos álláspont szerint azok egyszerűen gyárilag előállított, belélegezhető állagú RNS-vegyületeket és pszeudoendorfinokat

Talán egy varázslatosnak tetsző esemény kell ahhoz, hogy egy katona elkezdje keresni az igazi kiutat a rossz lelkiismeret sötét erdejéből.

Salvador Lucius Shepard

tartalmaztak, őszerinte a férfiemberből annak legbensőbb természetét voltak hivatottak előcsalogatni. Nagydarab, fekete fickó volt kigyúrt karral és durva arcvonásokkal. A Különleges Alakulathoz egyenesen egy fegyintézetből került, ahol gyilkossági kísérletért töltötte le a büntetését; mindkét tenyerét börtöntetkók borították - egy pentagramma, meg valami szarvas rémség. A sisakjára ezt a feliratot pingáltatta: PURCANJ KI MÁTÓSAN. Ez már a második kiruccanása volt Salvadorba, és Moody állítása szerint - ő a cimborája volt Dantzlernek - a szerektől úgy megzápult az agya, hogy tisztára bekattant. - Trófeákat gyűjt - állította Moody. - És nemcsak füleket, mint annak idején 'Namban. Mikor Dantzlernek végre sikerüli egy pillantást vetnie rájuk, elborzadt a látványtól; a szinte felismerhetetlen micsodák, amiket DT egy bádogdobozban rejtegetett málhazsákjának mélyén, leginkább barnás, fonnyadt orchideákra emlékeztették. De minden borzadályának s DT iránt érzett rettegésének dacára csodálta

is a férfi jártasságát a túlélés művészetében, és igyekezett megszívlelni a tanácsát, hogy bízza magát a szerekre. Visszafelé egy életben maradt sebesültre bukkantak a lejtőn. Az indián suhanc nagyjából Dantzler korú, úgy tizenkilenc-húsz éves lehetett; fekete haja, agyagszínű bőre, meg a súlyos szemhéja alól kivillanó, barna szeme alapján Dantzler - akinek az apja annak idején Salvadorban is végzett némi terepmunkát antropológusként - úgy tippelte, hogy a Santa Ana-i törzshöz tartozhat. Maga, mielőtt elhagyta volna az államokat, alaposan elmélyedt apjának jegyzeteiben, remélve, hogy az majd némi előnyhöz juttatja, és megtanulta azonosítani a különféle helyi típusokat. A suhanc, akinek jelentéktelen lábsérülése volt, katonanadrágol és egy KÓLÁVAL KÖNNYEBB feliratú, kifakult pólót

viselt. Ez a ruhadarab a végletekig felingerelte DT-t. - Mi a francot tudhatsz te a kóláról, he?! nyaggatta a suhancot a helikopter felé menet, amelyik Morazán megye belsejébe készült a

>

szakaszt továbbvinni. - Asszed, vicces, vagy mi a rosseb? - Puskatussal hátba vágta, a helikopterbe meg szabályosan bependerítette, ahol a fiúnak aztán az ajtónál kellett lekuporodnia. DT melléje telepedett, kipöccintett egy marihuánás cigarettát egy koolos dobozból, és feldobta a kérdést: - Infante merre kujtorog? - Meghalt - közölte a doki. - Picsába! - DT végignyalta a dzsointot, hogy az majd egyenletesen égjen. - Akkor a tetves babzabáló semmire se jó, csak ha más is makog valamit spanyolul. - Én beszélek egy kicsit - ajánlkozott Dantzler. DT semmibe meredő, üres tekintettel pillantott rá. - Frászt - jelentette ki. - Nem makogsz te spanyolul egy rohadt szót se. Dantzler elfordult, hogy ne kelljen DT szemébe néznie, és hallgatott. Úgy vélte, nagyon is érti a másik szándékát, de a megértéstől is iparkodott elfordulni. A helikopter közben a levegőbe emelkedett, DT pedig rágyújtott a füves cigire. Az orrlyukain eresztve ki a füstöt, továbbpaszszolta a suhancnak, aki hálásan elfogadta. - Que sabor! Finom! - Kilélegezte a füstbodort, és a haverkodás nyilvánvaló szándékával, vigyorogva bólogatni kezdett. Dantzler a nyitott ajtóra fordította a tekintetét. Alacsonyan repültek a dombok között, s mintha ez a lebámulás a talajgyűrődések mélyén húzódó árnyéköblökre a szer utolsó cseppjeit is kiszippantotta volna a szervezetéből, a fiatal katona holtfáradtnak érezte magát. A beáradó napfény vakítóan csillant meg az olajtól mocskos padlón. - Hé, Dantzler! - kiáltott oda neki DT a rotorzajt túlharsogva. - Kérdezd meg a nevét! A suhanc, akinek le-lefittyedt a szemhéja a dzsointtól, most felélénkült a spanyol szóra, de fejét rázva jelezte, hogy megtagadja a választ. Dantzler mosolyogva biztatta, hogy nincs mitől tartania. - Ricardo Quu - mondta erre a suhanc. - Kool! - rikkantotta DT hamis szívélyességgel. - A' zén márkám! - Odakínálta neki a csomagot.

- Gracias, no. Köszönöm, nem kérek. - Vigyorogva intett a füves cigarettával. - Csórikámat egy kurva cigiről keresztelték el - állapította meg DT lekicsinylő hangsúllyal, mintha az a hülyeség netovábbja lenne. Dantzler megkérdezte a suhanctól, hogy vannak-e még katonák a környéken, de ismét nem kapott választ. Mindamellett a kölyök, faggatójában megsejdítvén a rokon lelket, előrehajolt, és hadarva elárulta, hogy egy Santander Jimenez nevű faluban lakik, és az apja... - itt habozott kicsit - ...az apja befolyásos ember. Amellett megtudakolta, hogy hová viszik. Dantzler kőmerev tekintettel bámult vissza rá. Nem esett nehezére elutasítónak lenni. Csak később ismerte fel az okát: lelke mélyén addigra már le is mondott a suhancról. Két kezét a tarkóján összekulcsolva, DT valami szöveg nélküli dallamot kezdett dudorászni. Hamisan szólt a hangja, hallani is alig lehetett a forgószárnyak lármájától, de minthogy ismerősen csengett, Dantzler hamar a helyére tette. A Star Trek visszatérő melódiája volt. Emlékeket idézett fel benne, amikor a húgával kettesben nézték a tévét, jókat nevetve az alacsony költségvetésű űrlényeken meg Scotty színészszakszervezeti akcentusán. Újra kibámult az ajtónyíláson. A nap már a láthatár mögé bukott, s a domboldalakból nem maradt más, mint egy sor jellegtelen, sötétzöld, füstszerű maszat. Mennyire szeretett volna otthon lenni, te jó ég! Akárhol inkább, mint Salvadorban! DT unszolására a fiúk közül még páran csatlakoztak az énekléshez, s amint felduzzadt a hangerő, úgy hágott tetőpontjára Dantzler lelkében az elérzékenyülés. A hajdan kóstolt ízek és látványok emlékétől sírás fojtogatta; orrában érezte a kedvese, Jeanine tiszta, friss illatát - ő nem bűzlött ám az ízzadtságtól meg a parfümtől, mint az Ilopango környéki lotyók! -, saját nemzete kultúrájának banális ismérveivel s az elsuhanó táj keltette káprázatokkal ruházva fel a leglényegét mindezen tapasztalatoknak. Aztán érezte, hogy Moody teste megfeszül az oldalánál, és fölpillantott, hogy megtudja az okát. A helikopter bendőjének homályában DT alakja ugyanolyan jellegtelennek tűnt, mint

a dombok; a környezetén uralkodó, sötétlő jelenlét volt csupán, inkább boszorkányok gyülekezetének, semmint egy katonai egységnek a vezetője. A másik két fickó immár teli torokból fújta, s mintha még az indián suhanc is kezdett volna ráhangolódni a dologra. „Muska!" - szólalt meg egyszer, mindük felé villantva egy-egy mosolyt, hogy a jó hangulat lángját szítsa. Ültében a ritmusra hajladozott, és időnként megpróbálkozott egy-egy la-lalával. Rajta kivül azonban senki fia nem rezdült. Hirtelen félbeszakadt az ének, és Dantzler észrevette, hogy renyhe, kedveszegett tekintettel a szakasz valamennyi tagja a fogolyra bámul. - Íme, a világűr! - kiáltott fel DT, és taszított rajta egy nagyot. - A végső határ! A mosoly még le sem törlődött az indián fiú ábrázatáról, amikor átbukott az ajtónyíláson. DT utána lesett, majd pár pillanat múltán a padlóra csapott, és vigyorogva újra kényelembe helyezte magát. Dantzler üvölteni tudott volna, a borzalmas tréfa végtelen ostobasága olyannyira nem illett össze a lelkében lappangó, ernyesztő honvágygyal. Körbenézett, hogy lássa a többiek reakcióját. Lehorgasztott fővel kucorogtak mind, a puskájuk ravaszának védőkengyelével vagy a málhazsákjuk hevederjével babráltak, esetleg a cipőfűzőjüket tanulmányozták elmélyülten. Dantzler sietve utánozni kezdte őket. Morazán megye a kísértetek földje volt, a Santa Ana-i fajtából. Híreszteléseket lehetett hallani pisztolyokra támadó madárrajokról; vadak jelentek meg a táborhelyek peremvonalánál, hogy az első lövésre köddé váljanak; álmok gyötörtek mindenkit, aki arrafelé merészkedett. Dantzlernek, noha az állatos eseteket nem tudta volna megerősíteni, volt egy visszatérő álma. A megölt suhanc búgócsigaként pörögve zuhant benne a dimbes-dombos háttér előtt élesen kirajzolódó pólójában, valami aranyszínű ködön át, melyből időnként egy hang mennydörgött ki: „Te leszel a fiam gyilkosa", amire ő minden esetben azt válaszolta, hogy „Nem igaz, én nem", s hogy a suhanc már különben is ha-

>

lott. Ilyenkor mindig verítékben úszva, hevesen dobogó szívvel ébredt, hogy aztán nyugtalanul kotorásszon a puskája után. Ám az álom nem tartozott a komolyabb fenyegetések közé, s ő nem is tulajdonított neki jelentőséget. Százszorta jobban elrémítette maga a vidék: a hegygerincek egymásutánja a fenyvesekkel, melyek villamos töltéssel teli hajkoronaként meredtek az égre; a kacskaringós ösvények, melyek a sűrű bozótban a semmibe vesztek, mintha elvarázsolta volna őket valaki; a szürke sziklafalak, melyek mentén, kétségbeejtően kitéve a rejtőzködő ellenség figyelő tekintetének, kénytelenek voltak elmasírozni. A gerillák megszámlálhatatlan álcázott csapdát állítottak nekik, és kőomlásban is nem egy emberük veszett oda. Dantzler még életében nem járt ennyire lakatlan vidéken. Nem éltek ott sem emberek, sem vadak, csupán néhány sólyom keringett a hegyláncok közt nyújtózó, néptelen pusztaságok fölött. Olykor egy-egy alagútra bukkant a szakasz, melyet aztán az újfajta gázgránátok segítségével robbantottak be; a gáz meggyújtotta a nagy mennyiségben felgyülemlett szénhidrogéneket, és a láng aztán az egész rendszeren végigsöpört. DT nem fukarkodott a dicsérettel, akárki lett légyen is a felfedező, és fennhangon számolgatta a „saját zsírjukban kisütött" babzabálókat. De Dantzler tisztában volt vele, hogy a vegytiszta ürességen gyalogolnak keresztül, s üres lyukakat égetnek fel maguk mögött. A nappali bágyasztó hőségben erőltetett menetben mászták a hegyeket, hét-nyolc, olykor tíz kilométert is megtéve fölfelé annyira meredek csapásokon, hogy az elöl haladó katona lába nem ritkán a nyomában kapaszkodó bajtárs fejével volt egy szintben. Éjjelente hideg volt, és szuroksötét, a csönd pedig olyan feneketlen volt, hogy Dantzler még a remegő föld fenséges morajlását is hallani vélte. Akárhol lehettek volna, vagy épp a semmi kellős közepén. Az elszigeteltség csak tovább táplálta félelmeiket, amire a „harcművészetek" gyakorlása volt az egyedüli gyógyír. Dantzler rákapott, hogy ne csupán harc ürügyén pattintson szét ampullákat. Moody óva intette attól, hogy visszaéljen a szerekkel,

káros mellékhatásokról szóló pletykákat és DT őrültségét hozva fel érvnek, ugyanakkor maga is egyre gyakrabban nyúlt hozzájuk. Az alapkiképzés idején Dantzler kiképző őrmestere közölte az újoncokkal, hogy a szerek kizárólag a Különleges Alakulat számára hozzáférhetőek, és nem is kötelező a használatuk. Az előző háborúban viszont túlontúl gyakran jelentkezett harctéri fásultság a katonák körében, aminek a megismétlődését aztán ilyen útonmódon kívánták megelőzni. - Inkább a tyúkszaros gyalogsággal kéne beszedetni - vélekedett a kiképző altiszt. - Ti már így is elég bátrak vagytok, tetves banda. Vérbeli gyilkosok vagytok mind, igazam van? - Igenis, uram! - ordították. - Mik vagytok hát? - Vérbeli gyilkosok, uram! Ám Dantzler nem tartotta magát vérbeli gyilkosnak; még besoroztatásának mikéntjével sem volt tisztában, azzal meg pláne nem, hogy miféle mesterkedésnek köszönheti, hogy épp a Különleges Alakulathoz vezényelték. Arra viszont hamar rájött, hogy Salvadorban semmi sem szabadon választható, s e szabály alól tán maga az élet az egyedüli kivétel. A szakasz a felderítést és tisztogatást kapta feladatul. A Különleges Alakulathoz tartozó többi osztaggal együtt az volt a dolguk, hogy Nicaragua megszállása előtt biztosítsák Morazánt; konkrétan Tecolutla faluig kellett nyomulniuk, ahol nem sokkal azelőtt szúrták ki a sandinista járőrt, azután pedig, az 1. gyaloghadosztályhoz betársulva, részt venniük a kevéssel a nicaraguai határon túl fekvő León tartományi székhely elleni offenzívában. Az egymás mellett kutyagoló Dantzler és Moody minduntalan az offenzíván rágódott, meg hogy milyen jó lesz végre kijutni a sík terepre. Alkalmanként felmerült köztük, hogy mi lenne, ha panaszt tennének DT ellen, máskor meg - egy-egy éjszakai erőltetett menetet követően - azzal a gondolattal játszadoztak el, hogy megölik. Legtöbbnyire azonban az indiánokról és a vidékről folyt a szó, minthogy pont ennek okán váltak cimborákká. Moody kis termetű volt, szeplős, vörös hajú, és az a fajta „ezeryardos pillantás" ült

a szemében, ami a háborúval már torkig lévő katonákra volt jellemző. Dantzler azelőtt megrögzött piások tekintetében látott ilyen tompa ürességet. Moody apja megjárta 'Namot, mely Moody szerint még Salvadornál is rosszabb volt, mert ott a katonákból hiányzott az igazi győzni akarás. Ugyanakkor úgy vélekedett, hogy Nicaragua és Guatemala még annál is keservesebb lehet, különösen, ha a kubaiak beváltják fenyegetésüket, és csapatokat küldenek oda. Szakértője volt az alagutak és álcázott csapdák kifürkészésének, Dantzler eredetileg ezért is kereste a barátságát. A természetétől fogva magányos farkas Moody mindaddig ellenállt a közeledésének, míg meg nem tudott ezt-azt a katonatárs apjának kutatásairól; csupán onnantól fogva volt hajlandó haverkodni, mert égett a vágytól, hogy megismerhesse és a maga javára fordíthassa a tudós helyszínen gyűjtött tapasztalatait. - Az itteniek úgy tartják, hogy tulajdonságait tekintve a föld olyan, mint egy állat - mesélte egyszer Dantzler, amint épp egy hegygerinc tetején kaptattak. - Pont, ahogy egyes halak külseje hasonlít növényekre vagy a tengerfenékre, a vidék bizonyos részei úgy tűnnek fel lapály vagy dzsungel képében. Csak amikor behatolsz, akkor fedezed fel, hogy a szellemvilágba, a Sukias földjére érkeztél. - Ki az a Sukias? - akarta tudni Moody. - Varázslók. - Gally roppant Dantzler háta mögött, aki erre megpördült, és egy rántással kibiztosította a puskáját. De csak Hodge volt, egy nyakigláb kölyök kezdődő sörpocakkal. Beesett szemmel meredt a társára, és letörte egy ampulla nyakát. Moody hitetlenkedő morgást hallatott. - Ha vannak varázslóik, akkor mitől állnak vesztésre? Hogyhogy azok nem szednek le minket egyenként a sziklák tetejéről? - Mert nem az a dolguk - magyarázta Dantzler. - Nem kavarnak bele az evilági ügyekbe, csak ha közvetlenül érintettek. Különben meg ezeket a helyeket... tudod, amelyikek közönséges tájnak néznek ki, holott nem azok... nos, úgy nevezik őket, hogy... - Nem jutott az eszébe. - Valami aya-izé, már nem emlékszem. De másfajta törvények érvényesek

rájuk. Az ember lelke valamelyik ilyen helyre távozik meghalni, miután a teste már megkrepált. - Hát nincs nekik mennyországuk? - De nincs ám. Egyszerűen arról van szó, hogy a léleknek tovább tart meghalni, ezért aztán elvonul egy ilyen helyre, ami a mindenség és a semmi között van valahol. - A semmi - ismételte Moody vigasztalanul, mintha a közlés egy csapásra szétzúzta volna a túlvilági létbe vetett minden reményét. - Van lelkük, de nincs mennyországuk? Ennek így semmi értelme. - Hé, hé! - szólt Dantzler, és a fenyőgallyak közt zizegő széltől megfeszült a teste. - Ezek itt csak nyavalyás vademberek! Tudod, mi a szent italuk? A kakaó! Az öregemet egyszer meghívták egy temetésre. Ő mesélte, hogy azok úgy masíroztak a nyavalyás kis piros tornyaikkal, hogy a tetejükön kakaóval teli bögréket egyensúlyoztak. Aztán meg úgy csináltak, mintha a kakaótól feltárult volna előttük a világegyetem összes titka! - Nevetésben tört ki, mely még a tulajdon fülében is bádoghangú, pszichotikus hőbörgésként hatott. - Csak nem kezdesz olyanok miatt izgulni, akik a kakaót hiszik szenteltvíznek?! - Lehet, hogy egyszerűen csak ízlik nekik töprengett Moody. - És ha meghal valakijük, az csak jó ürügy, hogy ihassanak belőle. De Dantzler már nem figyelt rá, mert egy másodperccel előbb - mikor a fenyőerdő fedezékéből a hegygerinc legmagasabb pontján egy szelektől ostromlott, kő borította, meredek lejtőre bukkantak ki, ahonnan egészen a láthatárig hegyek és völgyek gyűrt vonulatára nyílt kilátás - lepattintotta egy ampulla nyakát. Ettől oly erősnek érezte magát, annyira eltöltötte az igazságos cél tudata és a megzabolázott düh, hogy immár csupán a tág eget látta maga körül, azon hágott egyre fölfelé, magukat az isteneket hívni ütközetre. Tecolutla fehérre meszelt kövekből épült falu volt, két domb között egy mélyedésben összeszorulva. Sötét ablakaikkal és ajtónyílásaikkal a házak úgy festettek fölülről, mintha valaki balszerencsésen dobott volna a kockával. Az ut-

>

cák sziklatömböket kerülgetve futottak dombnak fel, dombról le. A lejtőket bougainvillea- és hibiszkuszbokrok tarkították, a lankákon megművelt parcellák nyújtóztak. A szakasz odaérkeztekor a falu kellemes, csöndes hely képét mutatta. Távozásukat követően újból visszatért belé a csöndesség, ám a kellem mindörökre odalett. A sandinistákról szóló jelentés helytállónak bizonyult, s jóllehet mindannyian sebesültek voltak, akiket lábadozni hagytak hátra, DT eltökélte, hogy a jelenlétük drasztikus beavatkozást követel. Érintőaknát, repeszgránátot, miegyebet. Ezért addig tüzelt egy M-60-asból, míg annak meg nem olvadt a csöve, hogy aztán lángszóróra váltson. Később pedig, mikor kimerülten és mocskosan már a szomszédos gerincen lazítottak a rádión helikopterrel odarendelt utánpótlásra várva, egyszerűen képtelen volt túltenni magát azon, hogy az egyik felgyújtott ház mennyire hasonlított a pirított pillecukorra. - Hánnem olyan volt, haver? - kérdezgette föl-alá járkálva. Igazából nem érdekelte, hogy a ház dolgában a többiek egyetértenek-e vele; mélyebb értelmű volt a kérdés, cselekedeteik erkölcsi oldalát érintette. - Ja - válaszolta Dantzler, és mosolyt erőltetett az arcára. - Ziher. DT felröhögött. - Te tudod, hogy igazam van, haver! A napkorong közvetlenül mögötte csüngött az égen, arany fényudvart rajzolva koponyájának fekete oválisa köré, és Dantzler képtelen volt elfordítani róla a tekintetét. Gyengének s egyre gyengébbnek érezte magát, mintha az a feketeség fokozatosan magába szippantotta volna énjének kifoszlott szálait. A tűzharcot megelőzően három ampulla tartalmát lélegezte be, s ennek folytán Tecolutlát egyfajta utcáról utcára áradó, tébolyultan kavargó táncként élte meg; a kezében tartott puskából összevissza lődözte a golyókat szerteszét, melyek mintha különös neveket róttak volna a falakra. A san-

dinista vezető maszkot viselt; a szürke arcon - egy kísértet arcán - csodálkozó üreg volt a száj, a két szemet egy-egy rózsaszín karima rajzolta körül. Dantzler halálra rémült a maszktól, és számlálatlanul eresztette belé a sorozatokat. Később, a faluból kifelé menet egy kislányt vett észre az utolsó ház kiégett váza előtt, amint szellő cibálta rongyaiban őket, a katonákat figyeli. Annak az alultápláltsággal együtt járó kórnak volt az áldozata, amelyiktől megfakul a bőr, kifehéredik a haj, és a tudat visszamarad a fejlődésben. Nem tudta felidézni a nevét, mostanság egyre-másra elszökdöstek a fejéből a nevek. Azt is alig tudta elhinni, hogy akadhat túlélő, s egy pillanatra az a futó gondolata támadt, tán a falu szelleme jött elő megszemlélni az ő hátrahagyott nyomaikat. Mindössze ennyi emléke maradt Tecolutláról. De abban biztos volt, hogy bátran viselkedett. Négy nappal később egy felhőerdőbe készültek fölkapaszkodni. A száraz évszakban jártak éppen, de száraz évszak vagy sem, azok a csúcsok szüntelenül szürkésfekete páraköpönyegbe burkolóztak. Rusnya villámok cikáztak át a ködön, azt a látszatot keltve, mintha a felhők mögött megbújva egy sor meghibásodott neon próbálna reklámot csinálni a gonosznak. Mindenkinek pattanásig feszültek az idegei, és Jerry LeDoux - egy vékony, sötét hajú cajun fiú - kerek perec megtagadta a továbbhaladást. - Ez így nem kóser - szögezte le. - Könynyebb lenne a hágók felé. - Felderítőbe' vagy, haver! Asszed, a babzabálók majd fehér zászlót lóbálva várnak a hágóknál? - DT lekapta a válláról a puskáját, és LeDoux-ra fogta. - Nyomás, te louisianai sutytyó! Pukkants el párat, attól mingyár' másképp érzed magad! Miközben LeDoux az am-

pullák nyakát tördelte, DT ott duruzsolt körülötte. - Elmesélem neked, haver, hogy hogy kell nézni a dolgokat. Ez egy baromi nagy kaland. Odafönt olyan az egész, mint mikor állatokat mutogatnak a tévébe'. A vadak birodalma, a nagy ismeretlen. Mintha a Marson lennél, vagy mi. Muris szörnyek vörösben izzó, gülü szemekkel meg csápokkal. Ki akarsz maradni belőle, haver? Kihagynád, hogy te legyél az első kopasz a Marson? LeDoux nagyokat vihogott DT dumáján, és kisvártatva lelkesen folytatta a menetelést. Moody tartotta a száját, de az ujja mindvégig ott volt a biztosítóreteszen, és a szemét le nem vette volna DT hátáról. Csak mikor az feléje fordult, akkor engedett ki benne a feszültség. Tecolutla után nagyon szófukar lett, s a tekintetében úgy váltotta egymást a fény és a sötét, mintha valami ide-oda cikázott volna a szemgolyói mögött. Rákapott, hogy banánleveleket hordjon a fején; oly módon rendezte el őket a sisakja alatt, hogy a kirojtosodott levélvégek fura, zöld hajtincsek gyanánt meredeztek kétoldalt. Azt állította, ez csupán álcázás, de Dantzler biztosra vette, hogy a dolog valami titokzatos, irracionális célt szolgál. DT persze felfigyelt Moody lelkierejének málladozására, s miközben a szakasz arra készülődött, hogy odébbáll egy házzal, ő félrehívta Dantzlert. - Talált egy helyet a fejibe', ahol jól érzi magát - magyarázta DT. - Most ott próbál meghúzódni, és ha sikerül neki, onnantól nem lehet majd megbízni benne. Tartsd rajta a szemed! Dantzler morgott valamit beleegyezésképpen, de nem volt ínyére a feladat. - Tudom, hogy haverok vagytok, de az szart se jelent. Főleg ahogy a dolgok állnak. Ami engem illet, személy szerint szarok rád. Viszont a bajtársad vagyok, és ez olyan dolog, amire mindig számíthatsz... ha érted, miről dumálok, haver. Szégyenére, Dantzler értette.

Úgy tervezték, hogy alkonyaiig maguk mögött tudják a felhőerdőt, de alábecsülték a feladat nehézségét. A növényzet - vastag, nedvdús levelek, melyek hajlamosak voltak péppé zúzódni az ember lába alatt, meg indák fonadéka és síkos, fakó kérgű fák viaszos levélzettel - buján tenyészett a felhők alatt, és legfeljebb öt méterre lehetett ellátni. Szürke szellemek suhantak át a szürkeségen. A lombkoronából homályosan előtűnő alakzatok cikornyásan kivésett betűkre emlékeztették Dantzlert, aki egy ideig azzal a gondolattal mulattatta önmagát, hogy a szakasz az ország még ki nem nyilatkoztatott alkotmányának félig megformált mondatain gyalogol keresztül. Nehézkes vánszorgásuk közben letértek az ösvényről, és mindenestül elveszítették a talpuk alól; palástként borult rájuk a temérdek pókháló, átnedvesedtek a csepegő víztől. A levegő furán letompította a hangjukat, elnyelte szavaik végét. Hétórányi küszködés után DT kelletlenül parancsot adott a táborverésre. Villanylámpákat állítottak fel a hely körül, hogy lássanak a függőágyak kifeszítésekor; a fénysugarak, ékköves késpengék módjára hatolva át a homályon, megvilágították a levegőben lévő nedvességet. A hátborzongató környezettől riadtan mindenki suttogva beszélt. Amikor végeztek a függőágyakkal, DT kijelölte a négytagú őrséget Moody, LeDoux, Dantzler és a saját személyében. Azután lekapcsolták a lámpákat. Az erdőre szuroksötétség ereszkedett, amibe sok plitty és platty csempészett némi színt - a csepegés neszeinek teljes skálája. Dantzler fülében mindez karattyoló beszélgetéssé mosódott egybe. Elképzelte, amint parányi Santa Ana-i démonok cseverésznek körülötte, s hogy elhárítsa magától a paranoia rémét, feltört a szerből két ampullával. Nem állt meg ennyinél: hiába próbálta a szippantást félóránkénti egy alkalomra korlátozni, a bizonytalanságtól, hogy a sötétben merre

>

is kéne beirányoznia a puskáját, olyan nyugtalanság fogta el, hogy túllépte a maga szabta limitet. Hamarosan világosodni kezdett, amiből ő arra jutott, hogy a feltételezettnél több idő telhetett el. Gyakorta vezetett ide az ampullák használata - a fokozott éberség állapotában, az észleleteknek a kiélesedett érzékek elé táruló gazdagságától könnyűszerrel eltévelyedett az ember. De mikor megnézte az óráját, kiderült, hogy még csak pár perccel múlt kettő. A szervezetét elárasztó drogok nem engedték pánikba esni, de hogy a fényesség forrását meglelje, feszes kis ívek mentén ide-oda rángatta a fejét. Úgy tűnt, nincs egyetlen forrás; diffúz, aranyos izzással egyszerűen a felhő foszlányai fénylettek, mintha holmi idegszálak keltek volna életre. Kiáltozni kezdett, aztán visszafogta magát. A többiek is biztos látják a fényt, mégsem adnak hangot; nyilván jó okuk van csöndben maradni. A puskacsövet a táborhelyről kifelé irányozva lapult a földre. Az aranyló párában fürdőző erdő titokzatos szépségre tett szert. Vízgyöngyök csillogtak drágakőfényű csillogással, aranyszínben pompázott valamennyi levél, inda és fakéreg. Minden felületen csillámlott a fény... egy sötét folt kivételével, mely fokozatosan nagyobbodva lebegett két fatörzs között. Amint egyre duzzadt a szeme láttára, Dantzler egy verdeső szárnyú madár alakját fedezte fel benne, amint felfoghatatlan messzeségből röpül felé - hisz egyenes vonalban nem lehetett messzire látni a sűrű vegetációtól, s a madár mégis oly lassan növekedett, hogy igen távolról kellett közelednie. Aztán rájött, hogy az nem is röpül igazából; inkább olyan volt az egész, mintha valaki égő gyufát tartana a papírlap mögé, melyre az erdőt festették, s az lyukat égetne benne, mely terjedés közben is őrzi madár alakját. A katona kővé dermedten, bármi válaszcselekvésre képtelenül bámulta. Még akkor sem bírt moccanni vagy meghúzni a ravaszt, mikor az már a fényesség felét kitakarta, s ő a kiterjesztett szárnyak irdatlan fesztávolságához képest porszemként hevert előtte. Azután végigsöpört rajta a feketeség. Olyan érzése támadt, mintha elképzelhetetlen sebességgel magával ragadná valami, s az erdő csepegő neszeit sem hallotta többé.

- Moody! - ordította. - DT! Ám a felelet nem azok hangján érkezett. Rekedtesen szivárgott a testét körülölelő feketeség minden pontjából egyszerre, s ő a visszatérő álomban mennydörgőt ismerte fel benne. „Te leszel a fiam gyilkosa - mondta a hang. - Azért vezettelek erre az ayahuamacóra, hogy ítéletet mondhasson fölötted." Zsigerei mélyén Dantzler tudta, hogy a Santander Jimenez faluba való Sukia hangja az. Cáfolatra nyitotta a száját, az ártatlanságát szerette volna bizonygatni, de jelen állapotában - homlokát a puskacsövön nyugtatva, reményvesztetten és könnyek közt kuporgva a földön - mindössze egy „nem"-re futotta az erejéből. Aztán, hogy elméje vadul csavarodott egyet, ismét a katonás énje kerekedett felül. Kieresztett egy ampullát az adagolóból, eltörte. A hang felnevetett, s Dantzler megborzongott a rosszindulatú, kárhozatos kacaj rezgéseitől. Tüzet nyitott, minden irányban golyózáport fröcskölve a puskacsőből. A feketeség színén finom aranydrótból font karikák tünedeztek fel, rajtuk ködkocsányok kacskaringóztak ki és be. A katona addig folytatta a tüzelést, míg a feketeség szét nem hasadt, és fűrészes darabkák formájában... végtelen lassúsággal... mint fekete üvegcserepek a vízben... hullani nem kezdett felé. Ő előbb kiürítette a tárat, majd hasra vágta magát, két karjával óvva a fejét, nehogy összeszabdalják a szilánkok, de egyik sem találta el. Végre összeszedte a bátorságát, hogy kilessen a karjai közül, majd álmélkodva térdelt fel: az egész erdő egyenletesen aranyló fényben úszott körülötte. A súlya alatt összenyomódott levelek megkarcolták a kezét; vér bugygyant a vágás nyomán, mert a sebzett növényi rostok drótmerevek voltak. Miközben föltápászkodott, érezte, hogy a hisztéria szédült erecskéje kezd szivárogni a leikéből fölfelé. Nem erdőben volt, hanem egy erdő formára tömör aranyból megmunkált építményben valami kényúr rendelhetett a csemetéjének merő felfuvalkodottságból efféle játékszert, baldachinnal aranylombból, karcsú oszlopok sorával aranyrönkökből, szőnyeggel aranypázsitból. A vízcseppek gyémántból voltak.

E mérhetetlen tündöklés és ragyogás eloszlatta a katona balsejtelmeit; mesebeli vidékre vetődött, hercegkisasszonyok, varázslók és sárkányok lakhelyére. Majdhogynem ujjongva indult a táborhely felé, hogy megtudja, vajon mit szólnak mindehhez a többiek. Egyszer régen, kilencéves korában fellopózott a padlásra a dobozok és utazóládák mélyén kotorászni, ahol a kezébe akadt egy avítt, bőrkötéses példány a Gulliver utazásaiból. Minthogy megtanulta becsülni a régi könyveket, mohón lapozott bele, hogy lássa az illusztrációkat. Erre mit talált? Az oldalak belsejét kirágta valami, hogy helyüket a regény kellős közepén fészeknyi pondró, csupa kocsonyás, undorító lény foglalja el. Borzalmas volt a látvány, ugyanakkor páratlan is a fiú szemében, aki a létezésnek ama csúszó-mászó törmelékeit bizonnyal jó sokáig tanulmányozta volna, ha az atyja közbe nem lép. Ilyesfajta látvány tárult most Dantzler szeme elé, hogy egész teste belezsibbadt. Mind halottak voltak. Előre megmondhatta volna, hogy igy lesz, hisz lövöldözés közben eszébe se jutottak a társai. A golyók becsapódásakor a függőágyukból próbáltak kikászálódni, minek folytán himbálódzó végtagokkal félig belül, félig kívül függeszkedtek, s a vér tócsába gyűlt a hálójuk alatt. Az aranyló ködfátyolba burkolózva sejtelmesnek és formátlannak tűntek a sötét alakok; mintha holmi szörnyetegeket ért volna, gubójukból kikelvén, az erőszakos halál. Dantzler képtelen volt félrevonni a tekintetét, de lélekben elhúzódott a jelenettől. Nem az ő hibájából történt. Ez a megállapítás ki-kirontott a kevésbé elviselhető gondolatok falkájából; Dantzler moccanni sem akart, próbált rendületlenül kitartani, hogy a lelkében ébredező iszonyatot csillapítsa. - Hogy hívnak? - kérdezte egy kislányhang a háta mögött. Egy kövön ült, úgy hat méterrel odébb. Vörösesbarnával árnyalt aranyszínű volt a haja, a bőre kicsivel világosabb, a ruháját ügyes fortéllyal magából a ködből szabták. Csak a szeme látszott igazinak. A súlyos szemhéj alatt a két barna pupilla élesen elütött az amerikai tizenévesek üde, romlatlan szépségét idéző arc többi részletétől.

- Ne félj! - mondta, s hogy maga mellé invitálja a katonát, megveregette a talajt. Dantzler felismerte a szempárt, de az sem számított. Sóvárgott a kislány nyújthatta vigasz után, ezért odasétált, és letelepedett mellé. Az megengedte neki, hogy a combjára fektesse a fejét. - Hogy hívnak? - ismételte meg a kérdést. - Dantzlernek - válaszolta ő. - John Dantzlernek. - Aztán még megtoldotta: - Bostonból jöttem. Az apám... - bonyolult lett volna elmagyarázni neki az antropológiát - ...az apám tanár. - Sok katona él Bostonban? - Aranyszínű ujjával végigsimított a katona orcáján. Dantzler örömét lelte a dédelgetésben. - Á, dehogy - felelte. - Az emberek többnyire nem is tudják, hogy háború van. - Tényleg? - hitetlenkedett a kislány. - Hát, igazából tudnak róla, de számukra az csak valami hír a tévében. Sürgetőbb gondjaik vannak: az állásuk, családjuk. - A hazatérésed után mesélsz majd nekik a háborúról? - tudakolta a kislány. - A kedvemért megtennéd? Dantzler rég feladta a reményt, hogy hazatérhet, hogy túlélheti a háborút. A kislány feltételezése, miszerint mindkét reményét beválthatja, hálát ébresztett a lelkében. - Igen! - válaszolta buzgón. - Megteszem. - Sietned kell - tudatta vele a kislány. - Ha túl sokáig időzöl egy ayahuamacón, örökre ott ragadsz. Meg kell keresned a kivezető utat, ami nem irányokhoz vagy ösvényekhez köthető, hanem eseményekhez. - Merre is van ez a hely? - kérdezte Dantzler, aki hirtelen ráébredt, hogy addig mennyire készpénznek vette a dolgot. A kislány elhúzta a lábát, és ha Dantzler nem kapaszkodik meg a kőben, leesett volna róla. Mikor felnézett, már nyoma sem volt a gyermeknek. Meglepődött, mennyire hidegen hagyja az eltűnése. Reflexmozdulattal csúsztatott kí pár ampullát az adagolóból, de némi töprengés után úgy döntött, mégsem nyúl hozzájuk. Mivel visszahelyezni lehetetlen lett volna, sisakjának belső szegőszalagja alá gyűrte be őket, későbbi felhasználásra. Bár abban kételkedett, hogy

>

még szüksége lehet a szerre. Erősnek, tapasztaltnak és rettenthetetlennek érezte magát. Óvatosan lépett a függőágyak közé, nem akart hozzájuk érni. Talán csak a képzelete játszott vele, de úgy vette észre, hogy a hálók most jobban kidudorodnak alul - mintha a halál többet nyomna a latban az életnél. Ugyanaz az ólmos súly húzta a levegőt is, mely présként szorult a katona teste köré. A köd aranyló párafelhők formájában szállt föl a holttestekről, de tán amiatt, hogy ilyenformán a kiszabaduló lélek illúzióját keltette, látványával már nem rendítette meg Dantzlert. Felkapta az egyik puskát, amelyiknek teli volt a tárja, és bevette magát az erdőbe. Az aranyszínű levelek szúrós hegye miatt óvakodva kellett lépegetnie, nehogy megsebezze magát, de mivel csúcsformában volt, könnyed mozgása közben az akadályok alig lassítottak valamit a tempóján. Még csak nem is nyugtalankodott a kislány sürgető figyelmeztetése okán; biztosra vette, hogy a kivezető út hamarosan megmutatkozik előtte. Pár perc elteltével hangokat hallott, s azonmód egy tisztásra jutott ki. A térséget kettészelő patak oly tökéletesen verte vissza a fényt, hogy partfalai egy aranyködből való éket látszottak körülzárni. Moody a pataktól balra guggolt, és túlélőkésének pengéjét nézegetve dúdolt valamit félhangosan; a szöveg nélküli dallam összevissza ritmusa egy csapdába esett légy zümmögésére emlékeztetett. Jerry LeDoux, fültől fülig átvágott torokkal, az oldalánál hevert. DT a patak túlpartján kuporgott; közvetlenül a térde fölött érte egy lövés, és bár csíkokra hasogatta az ingét, hogy szorítókötést tehessen a lábára, meglehetősen rossz bőrben volt. Erősen verejtékezett, amitől szürkésfehér sápadtság ömlött el a bőrén. Az egész látványból egy varázstükörbeli jelenet - aranyrámába foglalt valóságbuborék hátborzongató életszerűsége áradt. DT, meghallván Dantzler lépteit, felkapta a fejét. - Nyírd kü - üvöltötte, Moodyra mutogatva. Moodyt nem lehetett kizökkenteni a kés tanulmányozásából. - Nem - felelte, mintha olyasvalakihez szólna, akinek az arcmása a pengén tükröződik.

- Ember, nyírd már kü - ismételte ordítva DT. - Elintézte LeDoux-t! - Kérlek! - mondta Moody a késnek. - Nem akarom. Alvadt vércsomók pettyezték az arcát, s még annál is több vér látszódott a sisakja alól kilógó banánleveleken. - Te ölted meg Jerryt? - kérdezte Dantzler. Jóllehet Moodyhoz címezte a kérdést, nem személyesen őrá összpontosított, csupán apró részletét látta benne egy mintázatnak, melynek jelentését ki kell bogoznia. - Jesszusom, öld már meg!! - Dühében DT már ököllel verte a földet. - Hát jó - mondta Moody, majd bocsánatkérő pillantással talpra ugrott, és a késsel hadonászva rárontott Dantzlerre. A katona közönyösen rajzolt golyókból sormintát Moody mellkasára, aki megtántorodott, és a bokrok közé zuhant. - Mi az istenre vártál?! - szitkozódott DT, miközben megpróbált feltápászkodni, de egy fájdalmas grimasszal visszaesett a földre. A francba! Asszem, nem tudok lábra állni. - Pattints föl párat! - javasolta Dantzler jámborul. - Ja. Jó ötlet, haver - felelte DT, és kotorászni kezdett az adagolója után. Dantzler bekandikált a bozótosba, hogy lássa, hol rogyott össze a cimborája. Semmit sem érzett, s ez elégedettséggel töltötte el. Belefáradt már az érzelmekbe. DT nagy felhajtást csinált a kettétört ampulla körül, mintha pohárköszöntőt készülne mondani, aztán belélegezte. - Te nem dobsz be egyet, haver? - Nincs rá szükségem - közölte Dantzler. Remekül vagyok. Érdeklődve kezdett szemlélődni a pataknál, mely nem pusztán visszatükrözte a ködöt, mint korábban feltételezte, hanem mintegy varrat volt rajta. - Szerinted hányan lehettek? - érdeklődött DT. - Kicsodák? - Hát a babzabálók, haver! Hármat vagy négyet nyírtam ki, amikor rajtunk ütöttek, de nem bírtam megszámolni őket.

>

A katona annak fényében próbálta mindezt végiggondolni, ahogyan maga értelmezte az eseményeket, és arra jutott, van értelme. Afféle Santa Ana-i értelme. - Most megfogtál - ismerte el. - De úgy saccolom, hogy kevesebben voltak, mint azelőtt. DT felhorkant. - Na, arra mérget vehetsz! - Talpra kínlódta magát, és odasántikált a patak széléhez. Nyújtsd ide a kezed! Dantzler feléje nyúlt, de ahelyett, hogy kézen fogta volna, megragadta a csuklójánál, és egy rántással kibillentette az egyensúlyából. DT egy pillanatig az ép lábán hintázott, de azután dőlni kezdett, végül eltűnt a párában. A katona úgy számította, hogy elpusztult, de bőréhez tapadt ködfoszlányokkal az szinte rögvest a felszínre is emelkedett. Hát persze - gondolta Dantzler, - előbb a testének kell kiszenvednie, a lelke csak utána halhat meg. - Te meg mi a francot művelsz? - kiabálta DT inkább hitetlenkedve, semmint felbőszülten. Dantzler megvetette fél lábát a fekete férfi háta közepén, és addig nyomta lefelé, míg a feje is alá nem merült. DT a lábat megragadva próbált ellenszegülni, és sikerült is négykézlábra kecmeregnie. Köd szivárgott a szeméből, az orrából, és csukladozva köpködte a szavakat: „...kinyírlak...". Dantzler ismét lenyomta, s onnantól rákapott, hogy újra meg újra hol a ködpára alá lökje, hol felbukkanni engedje a testet. Nem mintha kínozni akarta volna, nem igazán. Csak mert hirtelen megértette az ayahuamaco törvényeinek igaz természetét: utánzatai voltak a szokványos törvényeknek. Valamint azt is felfogta, hogy tulajdon cselekedeteivel olyasvalakiét kell utánoznia, aki a kulcsot rázogatja a zárban. DT volt a kulcs a megmeneküléshez, és Dantzler azért rázogatta, hogy végre az összes pecek a helyére kattanjon. DT szemében megpattant néhány hajszálér, amitől vér öntötte el a szaruhártyáját. Megpróbálkozott a beszéddel, mire ködfoszlányok kacskaringóztak elő a szájából. Ellenállása is lanyhult rnár; körmei árkokat vájtak a partfal ragyogó sárga sarában, a testén remegés futott végig, bukdácsoló vállai mint fekete földkupacok meredeztek egy rejtelmes tengerben.

Miután DT a mélybe süllyedt, a katona még sokáig ácsorgott a patakparton. Bizonytalan volt a további teendői felől, s a megtanult leckét is hiába vágyta felidézni. Végül vállára vette a puskáját, és elballagott. Már beköszöntött a reggel, s hogy megritkult a pára, az erdő is viszszanyerte megszokott színeit. Ám kihagyó emlékezete miatti aggodalmában Dantzler aligalig vett észre valamit a változásokból. Idővel hagyta is tovasiklani a képfoszlányokat - előbb vagy utóbb majd visszatér mind. Most egyszerűen örült, hogy él. Kisvártatva immár gondtalanul rugdosta a puskája csövét a magas fűben. Miközben az 1. gyaloghadosztály előbb átzúdult a nicaraguai határon, majd feldúlta Leónt, Dantzler nagy csöndességben tengette napjait a Veteránszövetség kórházában, a Michigan állambeli Ann Arborben, és abban a Szentséges pillanatban, mikor a hadijelentés végigszáguldott a nemzeten, épp a rájátszást bámulta, melyet az Amerikai Ligában a Detroit vívott a Texas ellen. A betegek némelyike hőbörögve tiltakozott az adás megszakítása miatt, a többiek azonban leordították őket, mert hallani akarták a részleteket. Dantzler nem nyilvánított véleményt. Kizárólagos becsvágya volt, hogy mintabetegnek mutatkozzék, de mikor észrevette, hogy az egyik ápoló milyen szigorú, klinikai pillantásokkal méregeti, látványosan síkra szállt a baseball-szurkolók mellett. Nem óhajtott túlontúl fegyelmezettnek tűnni, ugyanis az ilyesfajta magatartásra az orvosok épp oly gyanakvóan tekintettek, mint a másik végletre. A vicc az volt a dologban - Dantzler legalábbis mulatságosnak találta -, hogy színlelt bosszankodása a hivatalos közlemény miatt épp az önuralmáról szolgáltatott példaértékű bizonyítékot, nagyfokú hozzáértéséről, hogy úgy gyalogoljon át az életen, mint tette a felhőerdő fáinak aranylombjain. Óvatosan, könnyedén, hatékonyan. Semmihez sem érve, semmitől sem érintetve. Ez volt a lecke, melyet ott tanult meg - hogy tökéletes emberutánzattá kell válnia, miként az ayahuamaco imitálta a tájat; hogy miközben különféle emberi viselkedésmintákat követ, a mindenfajta humán törekvéstől való távolságtartása révén

annál inkább készültségben kell állnia, ha netán válság következne be, vagy cselekvésre szólítja a szükség. Ő nem látott ebben semmi abnormálisat, sőt az orvosok is elismerték, hogy embernek lenni alig több tervszerű színlelésnél. Ha ő másmilyen is, mint a többiek, csupán azért, mert mélyrehatóbban ismeri a tulajdon személyiségét meghatározó alapelveket. Mire a managuai csata kezdetét vette, Dantzler már hazaköltözött. A szülei ugyan óvták attól, hogy erőltesse a civil életmódra való átállást, ő mégis késedelem nélkül elfogadott egy gyakornoki posztot a bankban. Reggelente bekocsikázott a munkahelyére, ahol nyugodt és szabályozott keretek között töltötte le a maga nyolcórás műszakját, esténként pedig az anyja társaságában nézte a tévét, és mielőtt ágyba bújt volna, még fölkapaszkodott a padlásra, hogy szemlét tartson a katonaládájában őrzött háborús emléktárgyak - sisak, gyakorlóruha, kés és surranó - felett. Korábban az orvosok folyton nógatták, hogy nézzen szembe az átéltekkel, s ő ezen rituáléval tett eleget az előírásaiknak. Mindent egybevetve elégedett volt állapotának javulásával, jóllehet akadtak még gondjai. A felhőerdő sötét homálya túlontúl élénken élt az emlékezetében, ezért nem tudta rávenni magát, hogy éjszaka kimerészkedjék a házból. Sorra utasította el a barátait: nem óhajtott találkozni velük, s a hívásaikra sem válaszolt; már a barátkozás gondolatától is szorongás fogta el. Amellett, minden módszerességének dacára, állandó, kínzó nyughatatlanság gyötörte - az érzés, hogy valami fontos teendője bevégzetlen maradt. Egy este az anyja bejött a szobájába, és tudatta, hogy egy régi barátja, Phil Curry van a telefonnál. - Kérlek, Johnny, beszélj vele! Megkapta a behívóját, és most egy kicsit meg van rémülve szegény. „Behívó". A szó érzékeny húrokat pendített meg Dantzler lelkében, így némi tanakodás után leballagott, és fölvette a kagylót. - Hé, öreg! - hallotta Phil hangját. - Mi az ábra, haver? Három hónapja idehaza vagy, és rám se csörögsz?

- Bocs, Phil - felelte Dantzler. - Tudod, nem voltam valami jó passzban. - Ja, vágom. - Phil hallgatott egy sort. - Figyelj! Nemsokára bevonulok, és tartunk egy kis búcsúbulit Sparkynál. Már bele is húztunk. Mér' nem ugrasz át? - Nem is tudom. - Jeanine is itt van, haver. És tudom, hogy még mindig odavan érted, folyton csak rólad dumál, meg minden. Új pasija sincs azóta. Dantzlernek fogalma sem volt, hogy mit mondjon erre. - Figyelsz? - folytatta Phil. - Ettől az egész, katonásdis szarságtól piszkosul ki vagyok készülve. És hallom, mennyire pocsék a szitu odalenn. Ha regélnél valamit, hogy igazándiból milyen is a buli, hát, nagyon bírnám, haver. Dantzler meg tudta érteni Phil aggodalmát, a vágyakozását valami fogódzó után, amellett helyénvalónak is érezte, hogy elmenjen. Na-

>

, LUCIUS SHEPARD

Amerikai író, 1947-ben született. Nehéz gyermekkorából, amint tehette, az utazásba menekült, bejárta Európát, Észak-Afrikát, Délkelet-Ázsiát, Közép- es DélAmerikát. Dohánygyári munkástól rockzenészig volt minden, majd 1980-tól írni kezdett. Azóta a fantasztikum minden területén otthonosan mozog, a legtöbb elismerést mégis politikailag és társadalmilag öntudatos SF-je hozta számára. Első elbeszéléseivel 1983-ban mutatkozott be, a hazai olvasók öt évvel később ismerhették meg. A Galaktika legutóbb egy kisregényét („Kövön átszüremlő csillagok") közölte le, a 239-242. számaiban.

gyon is annak. A sötétségre meg majd felkészül valahogy. - Ott leszek - közölte. Pocsék idő volt, szállingózott a hó, és Sparky parkolójában egyetlen szabad hely sem akadt. Dantzler elméje éppoly zaklatott volt, mint a hópelyhek kavargása, s innenonnan berobogó, helyet kereső, majd a semmibe tűnő gondolatokkal volt zsúfolásig teli, akár a parkolóhely kocsikkal. Remélte, hogy az anyja majd nem várja ébren; kíváncsi volt, vajon Jeanine még mindig növeszti-e a haját; idegesítette az abnormális forróság a tenyerében. A feltekert kocsiablakon át is oda hallatszott a klubhelyiségből hangosan kiáradó zene. A piros neonfényekbetűről betűre rajzolták a bejárat fölé a SPARKY ROCKBIRODALMA feliratot, s mikor teljessé lett a kiírás, a fénybetűk nekiálltak kibe kapcsolgatni, végül aranyszínű robbanásban neonfényszirmok bomlottak szét körülöttük. Aztán a másodperc töredékére sötétbe borult az egész, amitől úgy tetszett, az ormótlan, ütött-kopott épület nőni kezd, s összeolvad a fekete éggel. „Figyel engem" - futott át Dantzler agyán, és megremegett azzal a fejtetőtől kiinduló és a lábujjak felé tartó rándulással, mely közvetlenül elalvás előtt szalad végig a testen. Tudta, hogy azok odabent nem akarják bántani, de azzal is tisztában volt, hogy bizonyos helyeknek módjukban áll megmásítani az ember szándékát, és nem akarta, hogy ha bármi történik, felkészületlenül érje. Talán Sparky klubja is efféle hely, egy neonfényekkel álcázott, irdatlan, fekete lény, mely a feneketlen égbolttal, az autóreflektorok

fénykörében reszketve villódzó hópelyhekkel, az oldalsó szellőzőben nyöszörgő széllel egylényegű. Elmondhatatlanul szeretett volna hazahajtani, sutba vágni a Philnek tett ígéretét, de kötelességének érezte, hogy felvilágosítással szolgáljon a háborúról. Több volt az puszta kötelességnél, inkább ellenállhatatlan belső kényszer. Szólnia kell hozzájuk a helikopterből kizuhant suhancról, a fehér hajú kislányról ott Tecolutla szélén, az ürességről. Úristen, de mennyire! Hogy az ember miként vág neki a hétköznapi amerikai törekvések és álmok tömkelegével a fejében, csordultig telve a füvezés és csajozás és csövezés, meg valami cikis ügy miatt az országúton repesztve menekülés emlékeivel, hogy aztán a tömény salvadori üresség ember formájú tartóedényeként oldalogjon haza, a selyem és a pénz, az agyrohasztó videojátékok, a topless teniszpartik és a táplálkozási gondokra nyújtott gyorséttermi megoldások földjének határán átcsempészve azt az első osztályú árucikket. Egy cseppnyi ízelítő Salvadorból képes lesz egyszer s mindenkorra kiverni a fejükből az összes efféle haszontalanságot. Elegendő egy korty. Nem lesz nehéz megértetnie velük.

Bizonyos dolgokat, persze, képtelenség elmagyarázni. Lehajolt, és eligazgatta a túlélőkést a csizmaszárában, hogy ne dörzsölje a vádliját. Kabátzsebéből előhúzta a két ampullát, melyeket még a felhőerdő közepén, akkor éjjel rejtett el a sisakjában. Újabb neonfényrobbanás következett be, amitől aranyló szikrák szaladtak szét a fényes üvegfelületeken. Nem gondolta, hogy szüksége lenne rájuk; keze nem remegett, a cél világosan lebegett a szeme előtt. De azért, biztos, ami biztos, feltörte mind a kettőt. J. Magyar Nelly fordítása

SF Szakosztály, ezúttal dupla kiadásban

A

MAGYAR ÍRÓSZÖVETSÉG SF Szakosztá-

lyának februári ülése sajnos előző havi számunk lapzártája után, február 27-én volt esedékes, így arról csak most áll módunkban tudósítani. A januári „Utópiák" témakör folytatásaként ezúttal a „Női utópiák" kerültek sorra. A jelenlevők egy igen élénk hangulatú előadáson vehettek részt. Sok esetben éles véleménykülönbség alakult ki a közönség és az előadók között a női szerzők által megjelenített utópiák életképességét illetően, ám előadóink - Sohár Anikó, Benczik Vera, Fedina Lídia és Antal József - arra is felhívták a figyelmet, hogy az egyébként színes és gazdag felhozatal korántsem egy ideális társadalom természetrajzát hivatott bemutatni, sokkal inkább változatos gondolatkísérletek egy témára. Az aktuális, március 20-i esten került sor a Trethon Judit Emlékgyűrű átadására. Az autóbalesetben elhunyt Trethon Judit családja kezdeményezte egy SF-fordítói díj létrehozását, melynek gondozását a Szegedi Fantasztikus Tábor vállalta. Először 2011-ben adták át, akkor Juhász Viktor érdemelte ki többek között Neil Gaiman műveinek fordításáért, majd idén másodszor is előkerült az ezüstgyűrű a dobozkából. Ezúttal egy hölgy, a Stanislaw Lem-fordításairól és hihetetlen nyelvi leleményességéről is ismert Murányi Beatrix ujján csillant meg az emlékgyűrű. A díjátadó után sor került az est másik apropójára. Magazinunk alapító főszerkesztője, Kuczka Péter idén lett volna kilencvenéves. A megemlékezés kisebbfajta időutazássá vált. A meg-

hívott vendégek és moderátorunk, Képes Gábor között kedélyes, nosztalgikus hangulatú, kötetlen beszélgetés bontakozott ki, melyet mi hallgatók hol cinkos összemosolygással, kuncogva fogadtunk, hol pedig a történelem borúsabb pillanatainak említésekor csendesen elmélázva. Balázs Éva szerkesztő, Földeák Iván fordító, Kasztovszky Béla író, Burger István főszerkesztő és Németh Attila irodalmi szerkesztő a maguk történeteivel mutattak meg egy-egy komolyabb vagy éppen humoros hangulatú időszeletet a Galaktika magazin elmúlt negyven évéből. Kuczka Péter személyét illetően máig megoszlanak a vélemények, ám egyben száz százalékig egyetértett mindenki: szervezői tehetsége, sci-fi tematika iránti elkötelezettsége és - ahogy Képes Gábor fogalmazott - felvilágosult abszolutizmusa nem csupán az ő személyét, de magát a Galaktika brandet tette felejthetetlenné, egyedivé. A Galaktika negyven éve egyúttal a hazai sci-fi aranykorának is nevezhető, mely alatt generációk sokasága vált a tudományos-fantasztikus irodalom és közösség rajongójává, sőt aktív résztvevőjévé. Kovács Rhewa Andrea

Beszélő némaság 4.

A fény meg az árnyék

A

MŰVÉSZET SOK ÉVEZREDES történe-

tében időnként megesik az a furcsaság, hogy egy-egy, életében jól ismert, netán széleskörűen elismert, esetleg a saját korában irányadó vagy istenített művészt a halála után olyan gyorsan elfelejtenek, mintha sohasem élt volna. Neve és összes alkotása a feledés homályába merül, esetleg néhány művét a hálátlan (vagy tudatlan) utókor másnak tulajdonítja, és így életműve lassan elenyészik. Van úgy, hogy örökre. Akadnak azonban olyan szerencsések, akik feltámadnak. Johann Sebastian Bach, aki a barokk zene vitathatatlan óriása volt, 1750-es halála után járt így, nem utolsósorban az azt követő, egymás után sorjázó stílusváltások következtében (rokokó, klasszicizmus, romantika stb.). Csak a 19. század végén beköszöntő általános európai historizmus és művészeti őskeresés támasztotta fel, remélhetően örökre. Georges de la Tour utóélete nagyon hasonló volt. A lotharingiai (ma Franciaország Lorraine régiója) Vic-sur-Seille-ben, 1593ban született és 1652-ben, Luneville-ben halt meg. Ismertsége akkora elismertségbe csapott át, hogy XIII. Lajos (a Napkirály apja) udvari festőjének nevezte ki. A nagy hatalmú Richelieu bíboros is vásárolt tőle festményt. És mégis. Halála után úgy elfeledte a hálátlan utókor, hogy csak a 20. század elején került a homályból a figyelem fényébe. Egyre-másra fedezték fel műveit, melyek az elmúlt száz évben talán még többet mondanak a mi korunk emberének, mint kortársainak. Meg persze, jellemzően az összes korra, azonnal elkezdték hamisítani az életművet, pontosabban sosemvolt képeket festettek de la Tour modorában, stílusában, mondván, hogy „most került elő". Tény, hogy a feledés 250 éve a legtöbb hiteles nyomot, adatot és művet elfedte, ezért a művészettörténet-tudomány mindig is nagy bizonytalansággal és sok gyanakvással kezelte a de la Tour-életművet. Mindenesetre az a fest-

mény, amely mostani vizsgálódásunk tárgya, jelenleg a párizsi Louvre gyűjteményét gazdagítja, és ez a helyszín (meg az itteni szakembergárda) lehet a valódiság egyik biztosítéka. Mert kétségtelen, hogy a legnagyobb tudósok sem tévedhetetlenek, és a de la Tour-művek egy része egészen hihetetlen helyekről került elő, mégis nagy biztonsággal állíthatjuk, hogy az itt látható festmény eredeti és hiteles. Még akkor is, ha már a címe ís bizonytalanságot sugall, hiszen hol a Jézus születése, hol pedig a Pásztorok imádása címen fut. Mindkettő igaz: mármint a képen megfestett esemény megnevezése. Az evangélisták mind hasonlóan írják le ezt a történetet. Válasszuk Lukács evangéliumát: „Azokban a napokban történt, hogy Augustus császár rendeletet adott ki, hogy az egész földkerekséget írják össze. Mindenki elment a maga városába, hogy összeírják. József is fölment Galilea Názáret nevű városából Júdeába, Dávid városába, Betlehembe, mert Dávid házából és nemzetségéből származott, hogy összeírják jegyesével, Máriával együtt, aki áldott állapotban volt. Ott-tartózkodásuk alatt elérkezett a szülés ideje. Mária megszülte elsőszülött fiát, bepólyálta és jászolba fektette, mert nem jutott nekik hely a szálláson. Pásztorok tanyáztak a vidéken kint a szabad ég alatt, és éjnek idején őrizték nyájukat. Egyszerre csak ott állt előttük az Úr angyala, és beragyogta őket az Űr dicsősége. Nagyon megijedtek. De az angyal így szólt hozzájuk: »Ne féljetek! íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek. Ma megszületett a Megváltó nektek, Krisztus, az Űr, Dávid városában. Ez lesz a jel: Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket.« Mihelyt az angyalok visszatértek a mennybe, a pásztorok így szóltak egymáshoz: »Menjünk el Betlehembe, hadd lássuk a valóra vált beszédet, amit az Űr tudtunkra adott!« Gyorsan útra keltek, és megtalálták Máriát, Józsefet és

a jászolban fekvő gyermeket. Miután látták, az ezen gyermekről nekik mondottak alapján ismerték fel. Aki csak hallotta, csodálkozott a pásztorok beszédén." Ezt a pillanatot örökíti meg a festmény. Olajjal vászonra festve, 107x131 centiméteren, 1644-ben. A háromdimenziós légy, vagyis Petrus Christus festménye óta 200 év telt el, és ez éppen elégséges idő volt arra, hogy a térábrázolás a legkiválóbb festők művein már nem különleges feladat, hanem mindennapos jelenség lehessen. Ami azonban egyáltalán nem mindennapos, az a festmény fénykezelése. Mégpedig olyan módon, ahogy azt a festészet történetében először Georges de la Tour tette, és olyan mesteri módon, hogy azt már legfeljebb utánozni lehet, de felülmúlni nem. Minden egyes festményén a ráismerhetőség jellegzetességével, úgyhogy aki életében csak egyetlenegyszer látott de la Tour-festményt, az attól kezdve mindig tudja, hogy kinek a művét látja, még akkor is, ha egy általa addig nem ismert képével találkozik.

A dolog persze nem ilyen egyszerű. A de la Tour-életmű nagyjából két részre osztható. A - körülbelül - 1640 előtti, és az azt követő korszakra. Az életmű „nappali" és „éjszakai" részére: a korai és az érett művek születésére. Mivel azonban a de le Tour-problémakörben több a bizonytalanság, mint az adatolható bizonyosság, ezért többnyire sejtésekre, következtetésekre, néha egyenesen spekulációkra vagyunk kárhoztatva. Például stíluskritikai elemzések segítségével gyaníthatjuk, hogy ifjúkorában járhatott Itáliában, és ott nagy hatást gyakorolt rá Caravaggio (1571-1610) drámai erejű művészete (mint ahogy számos kortársára és követőjére is), de nem bizonyíthatjuk. Ráadásul a de la Tour-életmű első felében készült „nappali" képeken ez kevésbé jelentkezik, mint az „éjszakai" festményein. Ugyanakkor a teljes életműben megfigyelhető egy máig fel nem oldott, hihetetlen titok. Minden egyes képe belső térben ábrázol személyt, cselekvést, történetet. De la Tour világképében nincs utca, nincs erdő-mező, nincs

>

kék ég, zöld föld, nincs patak-folyó-tenger, nem létezik a kinti világ. Csak az a nagyon szűkre szabott, félszobányi lehetőség. Igazából még annyi sem, mert a háttér többnyire teljesen bizonytalan (persze szándékosan). Lehet, hogy csak arasznyi a távolság a hátsó alak vállától. De az is lehet, hogy a látszólag szűk, zárt tér túlsó vége: maga a végtelen. A lélek végtelensége. Talán ez adhat kulcsot a kezünkbe, hogy megérthessük az életmű teljes egészét jellemző - látszólagos - bezártságot. A művész azt akarja, hogy semmi másra ne figyeljünk, csak a lelkek és érzelmek szavára. Szinte kényszeríti rá a nézőt. Igaz, nem mindenkit. „...csak kinek lelkében szépen szál az ének..." - emlékszünk? A lelki süketek és vakok pedig hiába is bámulnak. Akik viszont értik, azokkal nézzük tovább együtt. Öt alak helyezkedik el, nagyjából félkörben, a szorosan vászonlepedőbe tekert csecsemő körül. Ott van Mária, a három pásztor és József. Arcukat, testüket a József jobb kezében tartott, hosszú lángú gyertya világítja meg, amelynek fényét a felénk eső bal kezével takarja el. A festő ezzel két hasznos dolgot tett képének jobb oldali alakjával. Egyrészt a gyertya nem világít a szemünkbe (vagyis a művész szemébe). Másrészt József tenyere, mint valamilyen homorú tükör, segít a többiek felé terelni a fényt. Mi még annyit sem kapunk belőle, amennyi a nem-zárt ujjak közt átjuthatna, mert a láng közepét az ujjak mégiscsak takarják. Mit látunk a magányos gyertya fényében? A felnőttek csendben, néma áhítattal veszik körbe az újszülöttet, akit szorosan bebugyoláltak a vékony, fehér textíliába. Ez természetesen a korabeli (nyugat-)európai szokás volt, nem a Krisztus születésekor követett. Honnan is tudhatta volna a mégoly tájékozott művész? A felnőttek öltözete sem az 1640 évvel korábbi divat szerinti, hanem a korabeli barokk szegényember-viseletnek megfelelő, a pásztorok még talán túlöltözöttek is. Ezt azonban senki sem sérelmezte, senki sem talált az effélében kivetnivalót. A velencei Veronese (1528-1588) az Utolsó vacsora (végleges címén: Lakoma Levi házában) nagyméretű művének hátte-

reként reneszánsz palotabelső mögé a Canal Grande épületsorát festette, a kép elkészültét követő inkvizíciós vizsgálat mégsem ebbe akadt bele. A középkori itáliai festők bibliakori jeleneteitől kezdve mindenki (művész, megrendelő, közönség, egyház) természetesnek vette, hogy olyannak lássák az 1000-1500 évvel korábbi emberalakok öltözetét és a helyszínek kinézetét, mint saját korukét. A festők legfeljebb egy kis keleties (törökös-arabos) viseletet csempésztek bele. Hanem arra senki sem gondolt - és őszintén szólva ma sem -, hogy a bal szélen ülő Mária, amint imára kulcsolja a kezét, az végképp cseréptörés. Jézus születésekor még nem voltak a világon keresztények, akik így imádkoznak, mint Mária. Arról nem szólva, hogy az első keresztények úgy imádkoztak, mint a rómaiak: vállból vízszintesen oldalra tartva két karjukat, könyökből pedig derékszögben az ég felé. Ilyesmit persze azért nem érdemes számonkérni a festőn, mert nyilván nem tudhatta, amit mi, de ha tudta volna is, a korabeli közönségnek mit sem mondhatott a korhű ima-kéztartás, hiszen abban az időben (de la Tour életében) már ez volt az imádkozás nemzetközi kéztartása. Legalábbis a keresztény világban. Az persze már fogósabb kérdés, hogy a 13. századtól kezdve kék ruhában (köpenyben) ábrázolt Mária viselete hogyan és miért lett piros (illetve inkább indiai vörös, vagy annak egy pasztellesebb, világos árnyalata). Ez a kérdés legalább annyira válasz nélkül marad, mint az, hogy a három pásztor közül hogyan lett nővé az egyik (a Józseftől balra álló alak), aki - mintha egy magyar népmeséből került volna oda - valami komatál-félét tart a kezében. Pásztorlányról, női pásztorról mit sem tud a Biblia. Természetesen arról sem, hogy

magukkal vitték volna állataikat - a jászolig semmiképpen. A festők évszázadokon át inkább a (Józsefet és a gyermekét megszülő Máriát befogadó) házhoz tartozó tehenet, lovat festettek ehhez a jelenethez. Itt a kisbabát szaglászó báránynak (főként a mellette álló pásztor kezében látható bottal együtt) azonban szimbolikus, időben előremutató jelentése van: isten báránya - Agnus Dei - értelemben. A Jézus Krisztusra váró szenvedések jelképes jelzésére. Mindenesetre de la Tour annyi szabálytalanságot követett el ezen a képen, hogy egy szigorúbb inkvizíciós vizsgán bizonyára megbukott volna. A mi számunkra azonban ennél sokkal fontosabb annak megértése, hogy a színek miért olyan visszafogottak, és hogy a festő miért használ olyan kevés színt: a már említett indiai vöröset, a barna több árnyalatát, az emberi bőr színét és a fehéret. Nos, miért? Néz-

zünk utána egy kis természettudománnyal. A fényerőség mértékegysége a lux. Egy gyertya fénye 1 lux erősségű. Az emberi szem korrekt színlátásához azonban minimum 50 lux szükséges. Vagyis ebben a gyenge megvilágításban minden szín redukálódik. A fehér, a vörös, a barna kevésbé, a kék, a zöld jobban, a sárga szürke, a szürke pedig fekete lesz. Tessék kipróbálni otthon, egy ablak nélküli szobában, egyetlen szál gyertyával. A reneszánsz festészet mesterei megoldották a perspektivikus ábrázolás, majd pedig a fényárnyék hatások megfestésének problémáit. Arra az ismeretlen földre azonban senki sem merészkedett, ahová Georges de la Tour tette be a lábát: a sötét éjszakába, egyetlen szál gyertyával. Vagy ha úgy tetszik: a tudatlanság ismeretlen birodalmába az értelem pislákoló fényével. Kenessei András

VOLAR-E, AZ ELEKTROMOS SPORTKOCSI

B

ÁR IGEN KEVESEN

engedhetik

meg

ma-

guknak, mégis nagyon sokan rajonganak a sportkocsikért, mivel egy ilyen autó a sebesség, az erő és a férfiasság egyik legmeghatározóbb szimbóluma. Hosszú ideig ezen a téren csak a benzinmotorok kerülhettek szóba. De néhány éve már létezik elektromos változatban is.

A villanymotorok és az akkumulátortechnológia nagyon sokat fejlődött az utóbbi időben. Aztán berobbant a köztudatba a Tesla. Ez az amerikai gyár dobta piacra az első olyan elektromos autót, amely valóban egy sportkocsi adottságaival és képességeivel bír. Európa sem akar lemaradni ezen a téren. A spanyol Applus IDIADA a horvát Rimac Automobilival közösen kifejlesztett egy igazi, elektromos szupersportkocsit. Négy villanymotorja különkülön működteti az összkerékhajtású autót. Ezek együttesen ezer lóerős teljesítményt produkálnak. A jármű végsebessége 300 km/h. 3,4 másodperc alatt gyorsul fel százas tempóra. Ehhez persze komoly mennyiségű áram szükséges, erről 38 kilowattórás telep gondoskodik. Az autóba még egy gyorstöltő is kerüli, amely 20-25 perc alatt képes feltölteni az akkumulátorokat. A jármű prototípusa már elkészült, de gyártásról egyelőre nem szólnak a hírek.

M

IUTÁ N

MEGHALT Dennis

egy

is-

meretlen helyen találta magát. Más halottak jöttek szembe színes papírcsákókban, ajándékkal a kezükben. Kereplőket tekergettek. Fentről konfetti hullott alá. Az egész olyan természetesnek halott. A családja is ott volt. Meg hírességek. És emberek, akiket még sosem látott. Dennis csatlakozott a diszkógömb alatt táncolókhoz; köztük volt Kleopátra, Flora dédmama, egy Joe nevű unokatestvér, egy ismeretlen, sötét hajú csaj meg Nagy Sándor. Napóleon trikolór kalapjában éppen a táskájával csapkodva tiltakozó Phyllis nénit fogdosta, amikor Dennis a büféasztal felé indult, hogy vegyen az apró virslikből, amelyek valami rózsaszín szószban úsztak. Napóleon, Kleopátra és Shakespeare is pont úgy nézett ki, ahogy elképzelte. VIII. Henrik, Szókratész meg Jézus szintén. Kleopátra hosszú vászonruhát viselt, a gallérját ékszerek díszítették. Karkötőként egy élő kígyó tekeredett a csuklójára. Szókratész egy méreggel teli poharat tartott a kezében. Jézus feje előrebukott, mint a szobrokon, ahogy mert a puncsból. Dennis a távolba meredt, de nem tudta kivenni a helyiség határait. A terem - már ha egyáltalán az - négyzet alakú volt, és óriási. A magasból ragyogó fény áradt szél, mintha valami kozmikus tornacsarnok lenne, melyei feldíszítettek az érettségi bálra. Színes lufik és kézzel készített feliratok egészítették ki a dekorációt. Alaposabban megnézve a büféasztalokról kiderült, hogy kicsik és összecsukhatóak, pont mint annak idején Dennis gimnáziumának menzáján. Hál' istennek, ellentétben a sulival, itt az italkínálat bőséges volt, és a zene egész jó. Amikor Dennis újra a táncparkett felé vette az irányt, egy tiszteletet parancsoló alak hátba veregette. - Üdvözlünk itt! Isten hozott! - dörögte. Dennis halványan emlékezett, hogy a férfi P. T. Barnum. Árnyékában egy idősebb asszony állt, akinek az arca ismerős volt a régi családi fényképekről. - Örülök, hogy látlak, drágám! - üdvözölte az asszony is.

Ha ez életben nem sikerült kiigazodnunk sem önmagunkon, sem másokon, s nem voltunk tisztában igazi vágyainkkal, talán a halál után kaphatunk még egy esélyt...

Rachel Swirsky

Örök vadászmezők - Köszönöm - válaszolta, mire a valószínűtlen pár újra beleolvadt a tömegbe. Álmok, amelyeket a tizenkét éves Dennis harmincöt éves kora előtt meg akart valósítani: 1. Venni egy vadászgépet 2. Hírességekkel együtt gitározni egy tévéshow-ban 3. Puszta kézzel legyőzni egy oroszlánt 4. 200 dollárt fizetni Billy Whitmannek, hogy élő adásban egyen földet 5. Ejtőernyőzni 6. Elválni egy filmsztártól Dennis még hallotta Barnum nevetésének elhaló visszhangját, amikor egy hideg kar fonódott a derekára, és az ijedségtől a plafonig ugrott. - Szia, rosszfiú! - szólalt meg mögötte egy lágy, hízelgő hang. Ahogy megfordult, kedvenc unokatestvére, Melanie ölelő karjával találta szemben magát. A nő egy évvel és három nappal volt idősebb, és gyerekkorában pár mérföldnyire lakott. Dennis

tizenegy évesen vele próbálta ki a szexet a Ping zöldségüzlete mögött álló üres telken. A lány akkor tizenkettő volt. - Mel! - lepődött meg Dennis. - Te seggfej, te! - felelte Melanie, és lábujjhegyre állt, hogy átölelhesse a férfi nyakát. Koptatott farmer rövidnadrágot viselt, és egy lenge, fehér pólót, amely alól kilógott a melltartó pántja. Olcsó testápoló és valami cseresznyés parfüm illata lengte körül. A válla felett megtévesztően kislányos, szőke lófarok hintázott, éles ellentétben a szigorú szempárral és a mocskos szájjal. Huszonegy évesen fiatal volt, de felnőtt, a maga cigaretta és vodka érlelte módján. Pont mint azon a napon, amikor Dennist a hullaházba hívatták, hogy azonosítsa a holttestét. Kivéve persze, hogy a keréknyomok - melyeket az okozott, hogy a barátja a szakítás után elgázolta a dzsipjével - eltűntek, mintha sosem lettek volna. - Istenem, de jó újra látni! - mondta Dennis. - Hát én sem hányok, ha rád nézek. Dennis a nő felé nyúlt, és megtapintotta a halántékán a horpadás helyét, ahova a ravatal

>

idejére a temetkezési vállalkozó egy hevenyészett liliom hajdíszt tett, mert máshogy nem lehetett eltüntetni. Melanie először összerándult, de az érintés megnyugtatta, és Dennis kezéhez simult, mint egy elégedett macska. A haja olyan volt, mint a selyem, alatta a koponyája sima és kemény. Melanie elhúzódott, és az embereket kerülgetve a bárpult felé vezette a férfit. - Te hogy végezted? - kérdezte fesztelenül. - Diabetikus kóma - felelte Dennis - Karen lekapcsolt a gépekről. - Én nem így hallottam. Azt mondják, gyilkosság volt. Dennis Halter november 28-án vette feleségül Karen Haltert (leánykori nevén Karen Worth), hat hónappal a diplomaosztó után. Karen javasolta az esküvőt. Vett Dennisnek egy kétezer dolláros gitárt eljegyzési gyűrű helyett, elvitte egy csupa szénhidrát olasz étterembe (inzulin volt kéznél), és minden ünnepélyesség nélkül, egy diétás sör felett, váratlanul megkérte a férfi kezét. - Még vissza tudom cserélni a gitárt, ha nem akarod - tette hozzá. Karen művészettörténetet tanult, azt tervezte, hogy kurátor lesz egy múzeumban. Dennis antropológia szakra járt (ehhez tartozott a legkevesebb tantárgy), és csak azon izgult, hogy mennyi mindent nem próbált még ki az életben. Karen kolerikus alkat volt, túlfeszített, ideges fajta, míg Dennis kedvéért meg lehetett volna alkotni egy negyedik személyiségtípust, annyira nemtörődöm módon állt a dolgokhoz. Melanie egyénisége pont olyan volt, mint Dennisé, eltekintve attól a szégyenletes húzásától, hogy az utolsó évben egy verekedés miatt kirúgták a gimnáziumból. Melanie és Karen csak egyszer találkoztak, a Halter család közös hálaadásán, hat hónappal az esküvő előtt. Egy szót sem kellett váltaniuk, utálták egymást első látásra. Karen Melanie-t falusi picsának nevezte, habár nem szemtől szembe. Melanie-ban nem volt ennyi tapintat. Az ünnepi pekándiós pite felett Karent egy szabályőrült ribancnak titulálta. Aztán három héttel

később részegen még újra telefonált, nehogy Dennis elfeledkezzen a véleményéről: - Amikor az a kurva rájön, hogy nem fogsz megváltozni, minden teketória nélkül feltálalja golyóidat. Ha feleségül veszed, esküszöm, én adom a kezébe a kést. Ehelyett Melanie meghalt. - Gyilkosság? - kérdezett vissza Dennis. - Nem, én akartam, hogy kapcsoljanak le a gépekről. Ez volt a kívánságom. Sosem akartam úgy élni, mint egy növény. - Kivéve, ha olyan lettél, mint azok szerencsétlenek, akik csak a tévé előtt punnyadnak. Melanie olyan szabályosan ejtette ki a szavakat, mint a részegek, amikor nagyon koncentrálnak. A hangsúly humoros volt, de valami rosszindulat rejlett mögötte. Miközben a lány az egyik kezével Dennis előtt hadonászott, a másikkal egy újabb gint töltött magának. Nyilvánvalóan nem az elsőt, és nem is az utolsót. - Jól sült el ez az egész, mi? Dennis, a Merész - folytatta Melanie -, egész életedben elkerülted a templomokat, hogy végül szerencséd legyen. És most kiderült, hogy mind ugyanott kötünk ki. Szentek, bűnösök és öngyilkosok. Dennis állkapcsa megfeszült. - Én nem lettem öngyilkos. - Nem is azt mondtam. Bűnös vagy. - Mert te nem? Melanie kétujjnyi rumot töltött egy műanyag pohárba, és már készült kólát önteni hozzá, amikor Dennis kitépte a kezéből a kétliteres üveget. - Ne keverd alkohollal! - szólt rá a nőre ingerülten. Eszébe jutottak a kamaszkori ivászatok, és hogy Melanie megjósolta, nem számítanak a diétás koktélok, így is, úgy is diabetikus kómában fogja végezni. - Gondolod, hogy a tested még most is ugyanúgy működik? - forgatta a szemét a lány. - Halott vagy, te idióta. - Lehet - mondta Dennis; szégyenkezés és bosszúság viaskodott benne. - Akkor add ide! Azzal elvette a papírpoharat, és bőven öntött bele kólát. Melanie a ginjét kortyolgatva, szemrehányóan figyelte. - Tudod, amíg nem kezdtél azzal a nagyképű ribanccal járni, egész normális voltál - mondta

végül -, mindig volt időd egy sörre meg egy kis szórakozásra. Talán megérdemelted, amit az a picsa művelt veled. - Mondtam rnár, hogy én akartam így. - Én nem a gépekről beszélek, te barom. - Hál akkor? Egy pillanatra Melanie egyszerre tűnt dühösnek és Zavartnak, mintha haragjában kifecsegett volna valami fontosat. Aztán megrázta a fejét, lófarka himbálózott a válla felelt, és témái váltott. - Ha akkor továbbra is velem kefélsz, talán nem kötök ki Al mellett. Esetleg nem kattan be, amikor kirúgom. Akkor talán még élnék. Nekem is lehetne egy menő kéglim. - Melanie, fogd be a szád! A nő válasza egy szívből jövő ökölcsapás volt. A mozdulattól a gin ráfröccseni a pólójára, és lefolyt a padlóra. - Most nézd meg, mit csináltál! - üvöltötte olyan szélesen gesztikulálva, hogy még több gin került a padlóra. - Neked meg mi a fasz bajod van?

Mielőtt Dennis válaszolhatott volna, Melanie dühösen elviharzott, és beleveszett az embertömegbe. Amikor még élt, Dennis azt mondogatta az embereknek, hogy azért vette feleségül Karent, mert pontosan az esete. Azt nem vallotta be, hogy neki az egyik nagy mellű szőke éppen olyan jó, mint a másik. Amikor még élt, Dennis azt mondogatta az embereknek, hogy azért vette feleségül Karent, mert rámenős, okos és sikeres. Azt nem vallotta be, hogy emiatt kisebbrendűségi érzése volt, és ezt a nő néha szóba is hozta. Amikor még élt, Dennis azt mondogatta az embereknek, hogy azért vette feleségül Karent, mert egyszerű férfi egyszerű igényekkel. Azt nem vallotta be, hogy megelégedett évi két szeretkezéssel. Amikor még élt, Dennis azt mondogatta az embereknek, hogy azért vette feleségül Karent, mert olyan lány, aki tudja, mit akar, és meg is szerzi. Az idő olyan volt, mint a víz Dennis

>

kezében: kifolyt az ujjai közt. A tenyere mindig nyirkos maradt, de mindig üres. Karen benne élt az idő folyamában, irányította az eseményeket. Az egyik dolog, amit meg akart valósítani, az esküvő volt. Dennis mit tehetett volna? Nem mintha lettek volna más tervei. Bár azért tervei voltak, de egy aranylemez nem hullik csak úgy valaki ölébe. Karen megkérte a kezét, és értelmes ötletnek tűnt. Amikor még élt, Dennis ezt mondogatta az embereknek. Ez a része igaz volt. Álmok, amelyeket a tizennyolc éves Dennis harmincöt éves kora előtt meg akart valósítani: 1. Leszerződni egy kiadóval 2. Felkerülni a slágerlistákra 3. Bekerülni a Rolling Stonesba 4. Keresni egymillió dollárt 5. Felszedni egy csajt / édes hármas 6. Megdugni Libby Lowellt, a szobatársa barátnőjét 7. Koncertezni Ted Nugenttel, Joe Satrianival és Eddie van Halennel 8. Úgy végigmenni az utcán, hogy felismerik az emberek Dennis döbbenten nézett Melanie után. Valahogy azt képzelte, hogy a társas kapcsolatok ilyen kellemetlenségei véget érnek a sír nyugalmában. De ha valaki képes összevissza hadoválni még tizennégy évvel azután is, hogy elföldelték, az Melanie. Mindig rettentő idegesítő volt részegen. Dennisnek ő adott először alkoholt, amikor felfedezte, hogyan lehet kinyitni egy hullámcsattal az apja bárszekrényét. Együtt kísérletezgettek, hogy kiderüljön, mennyi piát és cukrot dönthet magába a fiú anélkül, hogy túlzottan próbára tenné a máját. Egy nap Melanie annyit ivott, hogy már felállni sem tudott, és ezt használta mentségül, amiért mindent kimondott, ami csak az eszébe jutott. Nem mintha ne lett volna szórakoztató részegen. Dennis legemlékezetesebb éjszakái közé tartoztak azok, amelyeket kamaszként berúgva együtt töltöttek. Mindig azzal kezdődött, hogy Melanie addig szemétkedett, amíg Dennis sértő-

dötten ott nem hagyta, hogy aztán a lány hajnali háromkor felbukkanjon a verandán, és bocsánatkérések meg nevetgélések közepette rábeszélje őt a telefonbetyárkodásra vagy a szomszédok teheneinek zargatására. Melanie már csak ilyen volt. Az a fajta lány, aki eléri, hogy egy pasas keresztülmenjen a fején a dzsipjével. De nehéz volt ilyen vadócnak maradnia. Különösen most, hogy már mindketten halottak. Dennis orrát dohányszag csapta meg, és egy hideg kéz ütögette vállon. Meglepetten vette észre, hogy mindkettő Melanie apjához, a néhai Ed bácsihoz tartozik. - Mindig is gondoltam, hogy több időt kellett volna a lányunk nevelésére fordítanunk - mondta Ed. Pont olyan képmutatónak tűnt, mint azon a napon, húsz évvel korábban, amikor az eresz tisztítása közben lezuhant a tetőről. Csak állt ott, megcsúszott a lába, de nem volt ijedt, pusztán beletörődő és sajnálkozó, mint aki éppen megtudta, hogy a kedvenc karácsonyi pitéje odavan, és helyette be kell érnie gyümölcstortával. Ed a legjobb barna öltönyét viselte gesztenyeszínű nyakkendővel. Hátrasimított haja kihangsúlyozta homlokának szabálytalan vonalát. Keskeny álla és kifejező szemöldöke családi jellegzetesség volt, habár vézna és inas testalkata, amit egy katona korában elkapott és folyamatosan kiújuló parazitafertőzés okozott, nem hasonlított a Halter család férfitagjaiéra. „Istenem, a jó öreg Ed bácsi - gondolta Dennis. - Régen otthon minden gyerek cifrákat káromkodott, ha senki sem hallotta, de még Melanie is tartotta a száját a szülei előtt." - Mennyit tudsz Melanie-ról? - Majd mindent. - Sajnálom. - Ed bűnbánóan megvonta a vállát. - El sem tudod képzelni, milyen jeleneteket tud rendezni. A minap meztelenre vetkőzött mindenki előtt, és leszopta a Jonh Garfieldot, az elnököt. - A picsába! - szólalt meg Dennis, mielőtt végiggondolta volna. - Mármint úgy értem... - Jól mondod. Néha tényleg picsa. Váratlan vigyor jelent meg Ed bánatos arcán. Ugyanaz a vigyor volt, mint amikor tizennégy évesen Dennis kikotyogta, hogy egyesével be-

próbálkozott az összes vezérszurkoló lánynál, amíg Veronica Steader bele nem egyezett, hogy a párja legyen a szalagavatón. - Persze, amikor a botrány zajlott, én éppen Lincoln feleségéért, Maryért rajongtam - folytatta Ed. Még szélesebben kezdett vigyorogni, még több foga tűnt elő, és megveregette Dennis hátát. - Látod, ő jó asszony. Szedj fel te is egy hasonlót! Már bőven kijutott neked a másik fajtából. Dennis sosem figyelt oda igazán a diétájára. Legalábbis sosem annyira, mint kellett volna. Más gyerekek chipset és kekszet ebédeltek, és még csak aggódniuk sem kellett a következmények miatt. Amikor nyolcéves lett, Dennis ettől teljesen megvadult. Nem eléggé ahhoz, hogy megpróbálja pont ugyanazt enni, mint a többi gyerek. Azért hülye nem volt. De meggondolatlan és nemtörődöm lett. Mindig éppen annyira, hogy ha bármi történt, azt mondhassa mindenkinek - önmagát is beleértve -, nem tehet róla, így alakult. Végül már ő is elhitte, hogy túl felelőtlen, nem tud vigyázni magára. A buli közben elérte azt a pontot, amikor már mindenki túl fáradt ahhoz, hogy igazán élvezze, ugyanakkor túl részeg ahhoz, hogy hazamenjen. Izgatott kis csoportok alakultak, az emberek fontoskodóan egymás felé hajoltak, és drámai suttogással osztották meg egymással a legújabb pletykákat, amelyeket hadonászó kézmozdulatokkal nyomatékosítottak. A susmorgást csak időnként törte meg egy-egy hangosabb szó. Dennis a tömeget fürkészte, és ismerős arcokkal is találkozott. Ott volt Feketeszakáll Avery nagypapával és egy egérfogú vörössel. Távolabb meg az a kínai srác, aki az utca végén lakott, most Mózessel és Phillys nénivel beszélgetett. De a legtöbb társaságot vadidegenek alkották. Néhány dolog, amit Dennis felfedezett, miközben a tömegben lézengett: A halálnak megvan a saját külön időkerete, ami összefűzi az eseményeket. A vég pillanata körül elhajlik az idő, így a különböző események összeérnek. Eszerint a Ferdinánd főherceg elleni merénylet egybeesett több millió második világháborús katona halálával. Más, további

töprengésre okot adó észrevétel, hogy ugyanígy egybeesett a Titanic elsüllyedése és néhány a francia-afrikai gyarmaton nagyvadra hajtó vadász halála. A halálnak megvan a saját szókincse is. A nemrég meghaltakat oszlóknak vagy kukacosoknak nevezik. Akik régen meghaltak, azok a porladtak. Ők egymás közt maradnak, inkább elzárkóznak a túlzottan modern gondolatoktól és találmányoktól. A halott hírességeket celebnek hívják, és ők: a közvélekedés szerint rossz utánzatok. Ezért ordibált dühödten Feketeszakáll, és fenyegetőzött azzal, hogy mindenkit beledobat a tengerbe. Az ilyen viselkedés világosan alátámasztja az elméletet, hogy a celebek elsősorban szélhámosok. Túlságosan hasonlítanak a róluk kialakult legendára. Kleopátra mindig csábító volt, és sosem unott vagy kedvetlen. Lincoln véget nem érő, hangzatos beszédeket szavalt. És ki figyelt volna fel korábban Lady Macbethre, amikor még csak nem ís létező személy? A valóság egy vitás kérdés. A halál az életnek formát adott azzal, hogy megszabta a határait. A végtelen túlvilágon minden eltorzult. Ez volt az egyik oka annak, hogy az emberek bulizni jártak. A rongyosok még hordozták az élők világának lenyomatát. Olyan volt, mint egy kicsit hazalátogatni. Ezenkívül a kaja jó, és ki ne akarná látni Sherman tábornokot, amint fel-alá masírozik a linóleumon, s azzal fenyegetőzik, hogy felgyújtja Atlantát? Miközben Dennis az újdonságokat mérlegelte, felcsipegetett egy sor személyes apróságot is. Bár ösztönösen jó érzéke volt ahhoz, hogy azonnal átlássa, mindez mit jelent, most egyik lehetőség sem tetszett neki. Ez ellen azzal a kicsavarodott gondolkozással védekezett, amit még harmadikban fejlesztett ki. Ha túl sok cukrot evett, úgy tett, mintha nem csinált volna semmi rosszat. Dennis az önámítás mestere volt. Nem engedte meg magának, hogy bármiről tudomást vegyen, amiről nem megengedhető, hogy tudomásul vegye. Például: Valahányszor Dennis elhaladt egy társaság mellett, azok abbahagyták a beszélgetést, és

>

csendben figyelték, amíg eltávolodik, aztán viszszatért a hangzavar, és még lelkesebben sugdolóztak. A megújuló suttogásokat megszakították az olyan közhelyek, hogy „Gondolod, megérdemelte? A szerencsétlen!" Egy ponton azt is elkezdték mondogatni, hogy „Végül a nő is megkapta a magáét." Ezek az utolsó megjegyzések pontosan akkor hangzottak el, amikor az emberek kezdtek eltünedezni, hogy átmenjenek egy másik buliba. Ahogy a tömeg ritkulni kezdett, Dennis meglátott egy magányosan ácsorgó nőt: egy részeg stewardesst, aki kifejezéstelen arccal bámulta az összegubancolódott díszzászlókat. A lány a nyaggatásra Wildaként mutatkozott be. Hihetetlenül szexis volt, mint egy légikisasszony egy ötvenes évekbeli filmből: huszonéves, hosszú, egyenes szőke hajjal, és olyan alakkal, hogy kitöltötte az egyenruha kiszabott domborulatait. Nyomokban még lehetett érezni körülötte az egzotikus parfüm illatát, de elnyomta az alkohol bűze. Épp nem sírt, de a könnyektől elmosódott a sminkje. Dennis elhatározta, hogy felszedi. - Bánatosra ittad magad? - kérdezte. - Mi értelme van? A másik oldalnak? - A lány úgy beszélt, mintha nem érezné az ajkát. - A rosszkedvnek? Nem tudom, volt-e valaha értelme - válaszolta Dennis. - Nem, a halandóságnak - mondta a lány komoly hangon. Az arckifejezése nem változott. Dennis próbált illő komolyságot mutatni. - Ismertem egy férfit - folytatta. - Abban a balesetben halt meg, amelyikben én. Egy színész. Híres. Nagyon izgultam, amikor a repülőn kitöltöttem az italát. Narancslét kért. Attól féltem, hogy rá fogom borítani. Dennis a büféasztal felé intett. - Te kérsz egy italt? A lány tudomást sem vett a kérdésről. Csak mondta tovább. - Miután meghaltunk, nem beszélt többet. Egyetlen szót sem. Kinyitotta a száját, de csak valami nyekergő hang jött ki belőle, mint egy haldokló hűtő. Sürgetően nézett fel Dennisre. Szinte rászegezte a tekintetét. Különös szeme volt:

szikrázóan kék, mint az ég, amit beragyog a villám. - Azt hiszem, sajnálta magát - folytatta. Vagy talán csak elhasználta a világ összes szavát? És amikor meghalt, egyszerűen csak boldog volt, hogy csend van, és nem akart megszólalni többé? - Beszéd közben hunyorgott, a lefolyt smink még sötétebbé tette a fekete karikát a szeme alatt. - Ahogy a celebek. Érted, mire gondolok? - Nem akarsz megcsókolni? - kérdezte inkább Dennis. - Fogadok, hogy semmi különös nincs a celebekben, miután meghaltak. Valószínűleg elvegyülnek. Mint a barátom. De a szélhámosok. Azt hiszem, őket egyfajta kényszer hozta létre. Közülünk senki sem élte úgy az életét, ahogy akarta. Minden szükségletünk, beteljesítetlen vágyunk, az összes dolog, amit létezésünk során elrontottuk és visszacsinálnánk, bennük keveredik össze. Gyönyörűek. Híresek. Ök a legjobb lehetőségeink. A celebek helyettünk viselkednek így, mert mi már nem tudunk. Wilda bizonytalanul a tömeg felé intett. Dennis megfordult, és látta, hogy Benjamin Franklin felengedett egy papírsárkányt, ami azonnal belegabalyodott a színes lufikba. Marilyn Monroe a széksorok közé rejtett szellőzőnyílás felett a fellibbenő szoknyájával küszködött. Gandhi egy társaság középpontjában üldögélt a büféasztal mellett, és látványosan nem evett. - Távol kéne maradnod tőlük - tanácsolta Wilda gyengéden -; ragyogóan okosak, de eszelősek. Leszívnának. Dennis visszafordult, és megnézte a gyönyörű, könnyáztatta arcot. - Akármilyenek is, én szívesebben vagyok veled. Wilda csak meredt maga elé, túlzottan elmerült már az alkoholban ahhoz, hogy hallja. Vagy csupán nem hitte el? Dennis a válla fölött vetett egy pillantást Marilynre. Telt alakjától, szemérmességétől, feketével kihúzott, szikrázó szemétől düh szorította össze a gyomrát. Csak harmincöt volt! Szóhoz sem tudott jutni az irigységtől, alig kapott levegőt. Visszafordult Wildához, és lehajolt, hogy letörölje az elkenődött festéket a szeme alól. A lány a karjába borult, de félúton megbotlott a saját lábában. Dennis elkapta, mielőtt földet ért volna.

Wilda szégyenlős mosollyal hálálta meg. - Tornász akartam lenni, tudtad? Tehetséges voltam - mondta. Aztán hozzátette: - Szerinted ez nem megcsalás? - Mi nem megcsalás? - morogta Dennis. - Az én férjem még él. - Ahogy az én feleségem is. - fis mi volna, ha nem élne? Akkor megcsalás lenne? - Nem tudom. Amikor éltem, akkor sem voltam hűséges. - Hát én sem. Wilda hangja hidegen csattant. Könnyek árasztották el a szemét, áttetszőek, mint a vodka. Dennis a lány jobb kezére nézett, ahol látszott a napbarnított bőrön a csík, de jegygyűrűt nem viselt. - Nem szeretek halott lenni - közölte Wilda. - Sajnálom - válaszolta a férfi, és szó nélkül tartotta a karjában a lányt, amíg össze nem szedte magát annyira, hogy megálljon a saját lábán. - Én is sajnálom - felelte az, amikor felállt. El kell mennem egy másik buliba.

Dennis mosolyt erőltetett az arcára. - Aztán vigyázz az ivással! Wilda kinyújtotta a kezét, és megérintette Dennis vállát. Az ujjai hidegek voltak. - Te meg ne borulj ki nagyon, amikor megtudod... Aztán eltűnt. Néhány alkalom, amikor Dennis megcsalta Karent: A diáklány, akivel a dallasi reptéren ragadtak, miután törölték a járatukat, és akinek négy Margaritát rendelt, elmesélt egy tucat mocskos viccet, majd előadta neki a „Desert Rose" című Sting-számot. A pultoscsaj Phoenixben, akit éppen dobott a vőlegénye, és azt mondta, tudnia kell, milyen egy olyan csávóval, aki képes elkötelezni magát. Az elvált, részeg nö egy netes hirdetésből, aki felvitte egy motelszobába, és egy szót sem szólva ledobta a bugyiját. Pár dolog a házasságukban, amiről Dennis próbált nem tudomást venni:

>

Karennek megváltozott a hozzáállása a többi nőhöz. Amikor fiatalok voltak, ha látott szembejönni egy csinos szőkét, akinek az övéhez hasonló alakja volt, közölte: ő az eseted. Ha incselkedni támadt kedve, Dennis fülébe suttogta, hogy ő meg az a lány mit csinálnának vele, ha a hatalmukba kerülne. Később Karen tekintete elborult, valahányszor meglátott egy csinos szőkét a tévében. Elfordított az arcát, hogy leplezze az undorát. Karen többé nem nevetett elnézően, ha Dennis elfelejtett dolgokat. Még mindig oltalmazta. Mosott, megtalálta a kulcsait, egyeztette a találkozókat az orvosokkal. De mechanikusan csinálta, kifejezéstelen arccal, minden lelkesedés nélkül. És a legrosszabb, amit a legfájdalmasabb volt beismerni: az a villanás, amit Dennis akkor látott Karen szemében, amikor hajnali kettőkor fáradtan hazaért a munkából, és őt ébren találta a kanapén babot eszegetve. A nő összeszedte a kávézóasztalon hagyott tányérokat, és kivitte a mosogatóba. Közben zúgolódott, de olyan halkan, hogy alig lehetett hallani: „Olyan, mintha az anyja lennék." Dennis ránézett, és elkapta a röpke villanást az arcán. Ugyanazt fejezte ki, amit a hangja: lenézést. November 18-án reggel, három nappal a tizenharmadik házassági évfordulójuk és két hónap két nappal Dennis harmincötödik születésnapja előtt Karen Malter (született Worth) azt javasolta, hogy maradjanak otthon péntek este, és ünnepeljék meg mindkettőt. Egy ivással és szeretkezéssel töltött estét ajánlott. Dennis szeretett részegen szeretkezni, és bár ez Karent nem izgatta fel, időről időre belement, mert tudta, hogy felidézi vele a fiatalságukat. Tizenöt évvel korábban, amikor randizni kezdtek, Karen figyelmesen átnézett minden tájékoztatót, hogy hogyan hat egymásra az egyes típusú cukorbetegség és az alkohol. A májnak az alkohol feldolgozásában és a vércukor szinten

tartásában is szerepe van, szóval ha egy cukorbeteg meggondolatlanul sokat ivott, a máját teljesen lefoglalja az alkohol feldolgozása, és nem tartja szinten a vércukrot. A glükózszintnek megvan a maga kényes egyensúlya. Ha túlzottan magas, károsítja a szerveket, ha túlzottan lecsökken, akkor a beteg hipoglikémiás lesz, vagy kómába is eshet. Túl egyszerű lett volna Dennisnek a szükségesnél több inzulint beadni. Karen mindig hagyta, hogy magának csinálja, ha esetleg később valaki ellenőrizné. Nem mintha megtenné bárki. Mindenki tudta, Dennis túl felelőtlen ahhoz, hogy vigyázzon magára. Amikor hányni kezdett, akkor is csak nyugtalan lett, de nem gyanakodott. Azt hitte, egyszerűen csak túl sokat ivott. Még az altató is a saját ötlete volt. Azt mondta, túl rosszul van, nem fog tudni elaludni, és megkérdezte, kölcsönvehet-e egy pirulát. A választ meg sem várva kikapta az üvegcsét a gyógyszerszekrényből. Karen ügyelte, ahogy Dennis részegen küszködött a kupak lecsavarásával. Nem akart ilyen messzire menni. Csak meg akarta ijeszteni. Azt akarta, hogy lássa, milyen könnyen balul sülhetnek cl a dolgok. Igen, azt akarta, hogy Dennis is szenvedjen egy kicsit, csak hogy megtudja, milyen érzés. De ha hagyja, hogy bevegye a pirulákat, az több ennél. Dennis nem lesz ébren, hogy vigyázzon magára. Nem lesz képes hívni a mentőket, ha romlik az állapota. Rosszabbul lehet a tervezettnél. Akár meg is halhat. Karen lépést tartott férjével az ivásban. Nem is gyanítaná senki, hogy bűnt követett el. Legrosszabb esetben azt feltételeznék, hogy ő is túl sokat ivott, és ezért nem ismerte fel a tüneteket. Megütközött magán - talán végig ezt tervezte? Talán lépésről-lépésre Dennis halálát akarta, anélkül hogy bevallotta volna magának, mire készül? Már jól tudta, milyen az önámítás, végül is tizenhárom éve volt Dennis felesége.

Kivette az üveget a férje kezéből. - Majd én - mondta, lecsavarta a kupakot, és kiszórt két pirulát. Egyet a férfinak és egyet magának. Igy egyikük sem tudott segítséget hívni. Karen reggel, élénk emlékekkel és dobogó szívvel, de nem megjátszott ijedtséggel hívta a mentőket. Berohant Dennisszel a kórházba, a mentőautóban őszinte könnyeket hullatott. Sírt, mert gyilkos lett, és nem akarta annak látni magát. Sírt azért is, mert nem szégyellte, amit tett, és ez megrémisztette. Az orvosok szokatlanul könnyen állapították meg a kómát. Agykárosodás történt. A következő néhány hétben a homályos és érzéketlen megjegyzések nyilvánvalóvá tették, hogy nincs remény. Hogy az orvosok várják a döntést. Karen már hozott egy döntést. Nem volt visszaút. Dennis kívánsága egyértelmű, tehát megmondta a kórházban, hogy kapcsolják le a gépekről. Azokban a hetekben, amikor férje kómában volt, az asszonyt rémálmok kezdték gyötörni. Utánanézett a neten, ami megerősítette a gyanúját, hogy az idegesség okozza a visszatérő rémképeket. Aggodalomra semmi ok. Kivéve, hogy újra és újra előkerült egy különös álom Dennis szégyenletes unokahúgáról, akivel bevallottan keféltek gyerekkorukban. Pár hónappal az eljegyzés előtt együtt mentek el a nő temetésére. Karen megértette Dennis felindultságát, a csaj mégiscsak családtag volt. De a szíve mélyén, akár igazságos, akár nem, megrémült: Dennis talán a vérfertőző szerelmét siratja. Később a halotti toron a családtagok megkérték, hogy álljon a falra felakasztott, nagy fénykép alá. - Pont úgy nézel ki, mint ő - mondogatták, amitől csak még rosszabbul érezte magát. Karen megpróbálta kinevetni a saját reakcióját, a féltékenykedést, ami nem rá vall, de a rossz érzés, hogy valami súlyosabb dologról van szó, megmaradt. Hátborzongatóan hasonlított Melanie-ra: egyforma közel ülő szemek, éles áll, ugyanolyan árnyalatú szőke haj. Vajon Dennis megpróbálta újraélni a kamaszkori kapcsolatukat? Mintha mindaddig nem is számítana, hogy Karennek megvan a saját egyénisége, érzései, gondolatai, amíg külsőre pont úgy néz ki, mint a gyerekkori, tiltott szerelme?

>

Karen álmaiban a szőke unokatestvérnek volt egy kése. Azzal kergette a kanyargós, sötét utcákon, az acél csillogott a kezében. - Nem érdekel, mit mondtam - dörögte az álomkép -, nem hagyom, hogy levágd a golyóit! Téged váglak le inkább. Azon a napon, amikor Karen megmondta a kórházban, hogy kapcsolják le Dennist a gépekről, olyan szívdobogással ébredt, hogy azt hitte, neki is be kell feküdnie egy alapos kivizsgálásra. Az érzés elhalványodott, amikor lement, hogy személyesen közölje a döntést, de újra felerősödött, amikor beült a kocsiba, és elindult haza. Az mondta az orvosoknak, nem tudná végignézni Dennis halálát, ami igaz is volt. De nem azért, amit mindenki gondolt. Odakint sűrű, szürke szmog takarta el a napot. Reflektorok és féklámpák tükröződtek Karen szélvédőjén kellemetlenül élesen. Autók dudáltak az utolsó pillanatban elkerült ütközések miatt. Karen óvatosan vezetett. Fejben már megtervezte az utat kifelé a városból, közben vigyázott, hogy ne váltson sávot, és ne is ütközzön bele az út szélén álló lerobbant terepjáróba. Az a fajta nő volt, aki fejből megtanulta a biztonsági kézikönyvet, amit az autóhoz adtak. Szó szerint el tudta volna ismételni a biztonságos gyermekülésekre vonatkozó szabályokat is, bár még sosem utazott egyetlen gyerek sem a kocsijában. Gondossága ellenére nem vette észre a zebrán kocogó szőke nőt a fehér pólóban és melegítőben. Behajtott a kereszteződésbe. Amikor rátaposott fékre és elrántotta a kormányt, már késő volt. A gumi csikorgott. Acél csattant az acéllal. A mellette haladó autó az ütközés hatására az oldalára fordult. Karen előrezuhant, de a légzsák nem nyílt ki, és a kormánykerék betörte a fejét. Majdnem három héten át haldoklott, de a halál birodalmában az idő elhajlott, és összekötötte az eseményeket. Szóval csak pár órával Dennis bulija után kezdődött el Karené, és a csevegő vendégek eltünedeztek, nehogy lemaradjanak a legújabb botrányról. Álmok, amelyeket Dennis harmincöt éves kora előtt meg akart valósítani: Alapítani egy bandát

Koncertezni Ellenőrzés alatt tartani a vércukorszintjét Kedvesebbnek lenni Karennel Nem megcsalni Karent Eljárni gyúrni Dennist az önmagának szánt hazugságai átbillentették a holtponton. Az eltűnő vendégek után rohant. - Hogy jutok oda? Mondják meg! Látnom kell őt! Az emberek kihunytak, mint a csillagok, amikor hajnalban világosodni kezd. Senki sem adta meg a választ a kérdésére. Az üres tornacsarnoknak, már ha az volt, kezdtek szertefoszlani a falai. Talán valóban egy tornacsarnok volt. A halottak arról beszélgettek, hogyan szabhatnának határokat a végtelen túlvilágnak. Talán az alaktalanságot akarták legyőzni. Egyetlen pont maradt ragyogóan fényes, valahol a büféasztal mellett. Egy hasadás a táncparketten, pontosan a diszkógömb alatt. Ed bácsi ott állt egyedül, és a zenegéppel babrált. Amikor Dennis megjelent, megfordult. - A „Young Love"-ot akartam betenni mondta -, de csak az „After You've Gone" van. Az nem ér meg egy fillért sem. - Felsóhajtott. Remek. A túlvilág már csak ilyen. A zenegép fényei kigyulladtak, ahogy a pénz becsúszott a nyíláson, búgott, és elindított egy számot. Dennis felismerte egy negyvenes évekbeli dzsesszsláger disszonáns hangjait. Ed kiválasztott egy kék lufit, és forogni kezdett vele, mintha táncolna. Dennis feszülten, karba tett kézzel figyelte. - Miért nem mondtad el? - kérdezte. Ed leengedte a lufit. - Mit? - kérdezett vissza. - Karent. - Gondoltam, úgyis megtudod előbb vagy utóbb. Semmi értelme elrontani a bulit, amíg nem muszáj. - De én tudni akartam volna. - Akkor sajnálom. - Hogy mehetek oda hozzá? Beszélnem kell vele. - Nem tudsz.

- De muszáj. - Ő nem akar látni. Nem mehetsz oda zaklatni valakit, aki nem akarja. Ez egy olyan szabály, amiben mind egyetértünk. Különben valaki az örökkévalóságig járhatna a nyomodban. - Ed jóindulatúan vállat vont. - Tudod, egyszer engem is megbántottak. Dennis csendesen bámulta. - Az első feleségemet Lilacnak hívták - folytatta Ed. - Nem ő volt Melanie anyja. Tehát Lilac meghalt, mielőtt még ti megszülettetek volna. Az anyád sosem kedvelte. - Anya Karent sem kedvelte. - Remek az ítélőképessége. Szóval Lilac és köztem eleinte jól mentek a dolgok. Az egész bulit smárolással töltöttük. Aztán a porladókkal felfedeztünk egy ódon skót kastélyt, és több időt töltöttünk a fűben hemperegve, mint amennyit te összesen éltél. Habár nem tartott sokáig. Minden viszonylagos. Mindenesetre, miközben én még éltem, ő itt találkozott egy halott sráccal. Évszázadokon át voltak együtt, mielőtt én belekavartam volna. Lilac csak kíváncsi volt, milyen megint velem lenni. Majdnem összetörte a szívem. - Ed, Karen megölt engem. Tudnom kell, hogy miért. Ed elengedte a lufit, ami felszállt, és eltűnt a semmiben. - Kell? - kérdezett vissza - Amikor még éltél, enned és innod kellett. De mit jelent a kell most? - Ed, kérlek! - Legyen, segítek kitalálni valamit. Elég régen halott vagyok, tudok egyet s mást. Nem érdemelted meg azt, ahogy Karen elbánt veled. Ilyesmit senki sem érdemel. De te is hibás vagy abban, ami történt. Nem azt mondom, hogy nem voltál tehetséges. Tudtál zenélni, vicceket mesélni, általában jó volt a humorod, már amikor épp nem sértődtél meg valamiért. Ezek fontos dolgok. De sosem gondoltál senki másra. Nemhogy nem mozdultál meg, nem nyújtottál segítő kezet a bajban lévőknek, még te vártad el, hogy mindenki neked segítsen. Egy dolog, amit megtanultam, hogy az emberek időről időre segédkezet nyújtanak, de csak akkor, ha látják, hogy te is próbálkozol. És ha nem próbálkozol, azt kezdik

gondolni, hogy lenézed őket. Az pedig rosszindulatot szül. - Én nem használtam ki Karent. - Ed megértően pislogott, miközben Dennis folytatta. - Nem arról van szó, hogy nem gondolok más emberekre. Én csak azt akartam, hogy valaki törődjön velem. Az egész életem, minden olyan nehéz volt. Bármelyik pillanatban megölhetett, ha valami rosszat eszem. Azt akartam, hogy valaki vigyázzon rám. Azt hiszem, gyerek szerettem volna maradni. - Szóval feleségül vettél egy olyan nőt, aki remek a problémák megoldásában. És te lettél a probléma. Amikor Dennis Edre gondolt, mindig az a pillanat jutott eszébe, amikor látta lezuhanni a tetőről. Elfeledkezett arról, hogy a legcsendesebb ember volt a családban, aki mindig a háttérbe húzódott az összejöveteleken, és elsőként segített be a házimunkába. Most, hogy még a fülében csengtek a szavai, eszébe jutott egy másik Ed bácsi. Az, akit mindig hívtak, hogy végezzen a beteg macskákkal; akire mindenki hallgatott a családi vitákban, mert mindig igazságos volt, legyen szó bárkiről és bármiről. Ez az Ed nem egészen úgy nézett ki, mint a férfi, aki lezuhant a tetőről. A ráncai kisimultak. Sárgás arcszíne rózsásabb lett. A haját még mindig brillantinnal simította hátra a homlokából, de most a fekete tincsek elszabadultak. Közben megigazította a zakóját, amely fehér pólóvá vált, nadrágja kényelmesen otthonos, koptatott farmerré. Ed vigyorogva tette zsebre a kezét. A fogai nagyok, szabályosak és szikrázóan fehérek voltak. - Mindig úgy képzeltem, lesznek gyerekeink - szólalt meg Dennis. - Azt itt nem lehet, ugye? És a zenekar? Mindig újra akartam kezdeni a zenélést, majd ha úgy adódik, vagy ha lesz rá időm... -Elhallgatott. A zenegép a szám végére ért, és kattant egyet, ahogy a lemezt visszatette a helyére. Még felvillant, aztán kialudt. - Halott vagyok - mondta Dennis panaszosan - Most mihez kezdjek magammal? Ed széttárta a karját a tornacsarnok semmibe vesző határai felé.

>

- Járj buliból buliba! Találj egy eldugott helyet a porladtakkal! Szedj fel egy lányt, és éljetek együtt, amíg össze nem dől a világ! Amit akarsz. Meg fogod találni a saját utadat. Egy barna tweedsapka jelent meg Ed kezében. Felvette, és merev karimájához emelte az ujját. - De most ha megbocsátasz - folytatta -, tiszteletemet kell tennem máshol is. - A gyilkosomnál? - Ő is családtag. - Ne hagyj egyedül! - könyörgött Dennis, és odaugrott, hogy megragadja a gallérját, miközben Ed lassan semmivé vált. Dennis négyéves korában megtalálta a nagyapja hawaii gitárját a padláson egy halom újságpapír alá temetve. Egy négyhúros, ananászforma, rétegelt falemezekből készült hangszer volt, kellemes szoprán hanggal. Apró, fűszoknyás fekete nők pörögtek az elején, festett vigyoruk hátborzongatóan valóságosnak hatott. Amikor hatéves lett, egy háromkerekű biciklit kapott karácsonyra, pedig egy gitárt szeretett volna. Egy kisebb veszekedés után a szülei visszacserélték a biciklit, és vettek helyette egy háromnegyedes akusztikus gitárt vörös-fekete lakkozással. Túl nagy volt, de Dennis végül is hozzánőtt. A daloskönyvben, amit kapott hozzá, benne volt a kottája és a szövege a „Knockin' on Heavens Door"-nak, a „Leaving on a Jet Plane"nek, a „Yellow Submarine"-nak. Azon a nyáron, amikor Dennis tizenöt lett, kicsikarta a nagyszüleiből, hogy hadd csinálja meg ő a ház körüli munkákat óránként két és fél dolcsiért. Igy összeszedett annyi pénzt, hogy vegyen egy Fender Stratocastert és egy erősítőt. A következő hat hónapban mindennap éjfélig fent volt, és gitározott. A szülei kelletlenül, de csináltak neki helyet a pincében a bojler mellett. Abban az évben megbukott fizikából és matematikából, plusz angolból is nagy nehezen könyörögte össze a kettest, de megérte. A gitár, amelyet Karen az eljegyzéskor vett, álmai gitárja volt. A szokásos Gibson Les Paul, üreges mahagónitesttel, juharfa nyakkal, ébenfa pengetővel, cseresznyeszínű borítással és szexi domborulatokkal. Dennis nem hitt a szemének.

Csak bámulta, amíg a fejében meg nem hallotta a húrok pendülését. Amikor Karen feltette a kérdést, és közben végigfutatta a mutatóujját a gitár kagyló alakú hangolókulcsain, az ujjak érintésétől Dennis háta libabőrös lett. Ez volt a legszexisebb dolog, amit életében látott. Minden elhomályosodott. Dennis és Ed annak a múzeumnak a tetején bukkant elő, ahol Karen dolgozott. Úgy nézett ki, mint az előző nyáron: zöldellő bokrok és cserepes fácskák nőttek a vörös, lila és fehér örökzöld virágok felett. Az megjelenő kert nagyobb volt, mint az igazi, nem ért véget, ameddig a szem ellátott, csak valahol a távoli horizonton veszett bele a zöldes félhomályba. Seurat egy modern szobor előtt állt a festőállványával, és ecsetjével a vásznat piszkálta. Karen családjának tagjai és a művészvilág különböző alakjai martinit iszogatva sétálgattak a vasból készült padok között. Marie Antoinette túldíszített rokokó ruhában, magasra tornyozott hajjal egy tálcáról petit fours aprósüteményeket osztogatott, miközben a szerepéhez illő szöveget mondogatta. Dennis egy futó pillantást vetett Wildára, aki láthatóan túltette magát a rosszkedvén, és akrobatikus táncmozdulatokat adott elő egy kis színpadon. Aztán meglátta Karent. Egy háromlábú zsámolyon ült, dinnyelikőrt kortyolgatott, és szenvedélyesen vitatkozott a dél-afrikai művészetekről egy öregedő kritikussal, akit Dennis felismert a művészeti albumokból. Karen kifinomultabbnak tűnt, mint amire emlékezett. Az arcát smink tette karakteresebbé, a szemöldöke karcsú ívet formázott, és az arccsontját egy csepp pirositó emelte ki. Bézsszínű nyári ruhája lágyan omlott le a lábáig. Volt valami sebezhető a tekintetében, amit Dennis már régen nem tapasztalt, olyan gyengédség a kék szempárban, amit már elveszettnek hitt. A férfi úgy érezte, hogy egy örökkévalóságig el tudná nézegetni, de még a halál is véget ér egyszer. Ed dühösen kiabálva próbálta lefejteni Dennis kezét a gallérjáról. Karen és a kritikus egyszerre fordultak egyenesen feléjük. Az idősebb férfi addig csavarta a fiatalabbik ujját, amíg az reccsent egyet, és engedett.

- Jézusom! - fakadt ki Ed Dennist méregetve, miközben a fojtogatástól kivörösödött nyakát simogatta. - Mi a fene bajod van? Elfordult Dennistől, jelezve, hogy nem vállalja a felelősséget érte, kalapot emelt Karen előtt, és komótosan elsétált a zöld semmi felé. - Hogy kerülsz te ide? - Karen inkább nyugtalan volt, mint dühös - Azt mondták, nem jöhetsz erre a helyre. - Lestoppoltam valakit... - De azt nem lehet. Azt mondták... Karen elhallgatott; már egy kisebb, zajongó tömeg vette őket körül. Hétköznapi emberek, hírességek, idegenek, barátok, családtagok és szomszédok, mindannyian sugdolóztak, tolakodtak, küzdöttek a legjobb helyekért az első sorban. Az öregedő kritikus felállt, és biztonságba húzódott a nézelődők között. Dennis lépett a helyére. - Talán te engedted, hogy idejöjjek. Talán valójában azt akartad, hogy itt legyek. Karen elfojtott egy kis nevetést. - Akarlak is, meg nem is. Még nem döntöttem el. Úgy tűnik, bizonytalan vagyok. - Megöltél - mondta Dennis. - Igen, megöltelek. Mögülük dulakodás hangjai hallatszottak, valami New Jersey-i olasz bevándorló belekötött H. L. Menckenbe. - Nem akartam, hogy ez történjen - folytatta Karen. - Nem hittem volna, hogy meg fogom tenni. Dennis nyelt egy nagyot. - Sajnálom - mondta a nő -, kimondhatatlanul sajnálom. - Csak azért mondod, mert te is meghaltál. - Nem. Annak mi értelme lenne? Dennis hallotta, ahogy az olasz nyekken a földön, s Mencken rímekben kiáltotta világgá győzelmét. A kisebb tapsvihar véget vetett a verekedésnek, és újra minden figyelem a házaspárra irányult. Dennis korábban azt gondolta, ha újra találkozik Karennel, akkor üvöltözni fog vele, vagy megüti. Egy része biztos most is ezt akarta, hiszen a nő kiérdemelte a büntetést. Kíváncsi volt, vajon megakadályozná-e bárki. Az volt az érzése, hogy itt senki sem avatkozna közbe.

- Utállak - közölte Dennis. Ez nagyjából igaz volt. - Én is téged. - De amikor még éltünk, nem utáltalak. Legalábbis nem mindig. - Én sem. Mindketten elnémultak. Hogy ne maradjon le egyetlen szóról sem, a tömeg is elcsöndesedett. A háttérben madarak csicseregtek, virágillat szállt, és a kétemeletnyi mélységből felhallatszott a forgalom hangja. - Azt hiszem, többé nem akarok veled lenni mondta végül Dennis. A túlvilág szabályai szerint a következő pillanatban már nem ís volt ott. Álmok, amelyeket Dennis még harmincöt éves kora előtt megvalósított: Nyers tintahalat evett Vett egy Playstationt. Főszerepet játszott egy akciófilmben (huszonnégy évesen egy pocsék nap után elhatározta, tágabban értelmezi a főszerep fogalmát, hogy beleférjen a statisztálás A kör 2-ben Látta Eric Claptont élőben Elcsábított egy lányt egy szerelmes dallal Megdugta Pamela Kortmant, a szobatársa exbarátnőjét Kitakarította a garázst, hogy jobban kihasználhassa a helyet Egész éjszaka gitározott, és észre sem vette, hogy eltelt az idő Dennis újra a tornateremben volt. Az fluoreszkáló égősor zúgott, amikor újra felkapcsolt. Egyetlen égő gyulladt ki, és hátborzongató fénynyel rajzolta körbe Dennis testének körvonalait a sötétben. Egy alak lépett elő az árnyékból. - Szia! Dennis a hang felé fordult. Egy nő sziluettjét pillantotta meg. Először azt hitte, Wilda az. Aztán rájött, hogy nem. Akkor talán Karen. De az alak közelebb lépett, és Dennis felismerte Melanie-t. - Szia, Mel! - Szia, te seggfej! - mondta, de szavainak nem volt bántó éle.

>

, RACHEL SWIRSKY

Amerikai írónő, költőnő, 1982-ben született. 2006ban kezdett publikálni, John Scalzi fedezte fel a Subterranean magazin számára. 2010-es kisregénye, a „The Lady Who Plucked Red Flowers Beneath the Queen's Window" elnyerte a Nebula-díjat, de döntőse volt a Hugónak és a World Fantasy-díjnak is. Szerkesztett podcastokat, elektronikus és print kiadványokat, jelenleg második novelláskötete áll megjelenés előtt. Magyarul müve most lát első ízben napvilágot.

- Azt hittem, te is Karen bulijában vagy. - Annál a ribancnál? Akkor sem mentem volta el, ha ő az utolsó oszló a világon. Sokáig vártam itt, hogy végre egyedül találjalak. Közelebb lépett, amíg Dennis meg nem érezte a savanykás leheletét. - Hallottam, amit az apám mondott. Bocsánatot akartam kérni. Kemény volt veled, pedig nem érdemelted meg. Azt terveztem, hogy életemben először jól odavágom neki a véleményem, de nem tudtam, mit éreznél mindazok után, amiket mondtam. Melanie idegesen áthelyezte a testsúlyát egyik lábáról a másikra. - Te sem ezt érdemelted, sajnálom - válaszolta a férfi. - Nem számít. - Tényleg nem - mondták egyszerre. Melanie elmosolyodott. A mosolya őszinte volt, egészen megfiatalította; Dennis azt érezte, hogy a szorítás a mellkasában enyhülni kezd. Visszaemlékezett az éjszakákra, amikor gyerekek voltak, amikor Melanie egyszer csak felbukkant a tornácon, és könyörgött, hogy menjenek együtt cigit lopni, vagy dobálják meg arcszesszel Billy Whitman házát. Most újra ugyanúgy állt ott: gúnyos mosoly, szikrázó szem, nyughatatlan ujjak. - Szerinted egy férfi töltheti azzal az életét, hogy megpróbálja visszaszerezni a gyerekkorát? - tette fel Dennis a kérdést. Melanie megvonta a vállát. Megint tizenkettő volt, fiatal, szedett-vedett rózsaszín ruhában, de ő volt a legkeményebb csaj a környéken. - Akarsz szórakozni egy kicsit Ping zöldségüzlete mögött? - kérdezett vissza.

Dennis lenézett a saját ruháira. Újra azt a rózsaszín-piros csíkos pólót viselte, amelyet tizenévesen le sem vett, csak amikor az anyja elvitte a mosodába. A térde körül magas, száraz fű kavargott. Suhogott a szélben, aranyló hullámokat vetett. - Persze - válaszolta, és a kezét Melanie felé nyújtotta. A lány ujjai belesimultak a tenyerébe. - Nem is kell visszajönnünk soha többé, ha nem akarunk - mondta Melanie - Oda megyünk, ahová akarunk. Akár a világ végére is. A nap ragyogott felettük, öreg arcokat, oroszlánokat, versenyautókat formázott a fehér förgeteg. A levegőben az élet friss illata és enyhe trágyaszag terjengett. Egy tehén bőgött valahol, és egy teherautó zörgött el az aszfalton. Mindkét hang egy távoli világ része volt. - Gyere! - hívta Dennis. Futni kezdtek. A lány szaladt elöl, hosszú, szandálos lába csámpásan huppant a földre. Dennis érezte, ahogy a tiszta, édes levegő átjárja a tüdejét. Egyszer majd megállnak. Egyszer majd kimerülten leheverednek a földre, és összesimulva elalszanak a porban. Egyszer majd elérnek a városba, ahol Dennis apja a fa áráról vitatkozik, miközben Ed bácsi a vasárubolt pultja mögött limonádét kortyolgat. Egy nap talán keresztülfutnak az egész univerzumon, aztán visszatérnek abba a különös világba, ahol Descartes-tal beszélgethetnek arról, hogy mi a legjobb módja a szúnyogok távoltartásának. De most csak a lábuk dobbant a földön. Szél süvített el Dennis füle mellett. Melanie haját az arcába fújta a szél. Dennis kelet felé húzta, hogy üldözőbe vegyék a horizonton köröző madarakat. Mögöttük a szél végighullámzott az örökkévalóság végtelen mezőin. Vancsó Éva fordítása

Amikor a természet visszaveszi, ami az övé

Az ember nélküli világ szimbóluma az SF-filmekben

A

Z EMBERISÉG évezredeken át küzdőtt a természettel a puszta túlélésért. Ezt a kort azonban rnár a hátunk mögött hagytuk, megtanultuk uralni, kihasználni bolygónkat - olyannyira, hogy most már a természetnek kell küzdenie ellenünk a fennmaradásért. A 20. század közepére kezdték felismerni, hogy a Föld sem fog mindent elbírni - és megjelent a filmekben az ember nélküli, vagy még inkább ember utáni, uralkodó természet motívuma. Az egyes filmek mondanivalójához igazodnak az okok, körülmények is az emberiség távozására a világból, de az az egy állandó ezekben az alkotásokban, hogy távollétünk paradox módon egy egészségtelen, természetellenes állapothoz vezet, melyet az SF-filmek hamar megtanultak elegáns, erősen kontrasztos ábrázolással bemutatni. A Logan futása című, 1976-os disztopikus produkcióban rendkívül hangsúlyos ez a vonal: itt az emberiség olyan szinten elszigetelődött a természettől, hogy egyenesen fizikailag is leválik róla, kupolavárosba vonulva a külvilág elöl, amelynek korlátozott helykapacitása miatt viszont minden 30. életévét betöltő polgárt egy rituálénak hazudott kivégzésnek vetnek alá. Méghozzá, hogy még embertelenebb és természetellenesebb legyen az egész, egy robot elme uralma alatt. A főszereplő, Logan saját rituáléja elől menekülve jut ki a kupola alól, hogy egy romba dőlt Washingtonban találja magát, amelyet emberi kontroll nélkül elnyelt a buja növényzet. Itt a természet megváltásként jelenik meg: odakint mindenkinek jut hely, semmi szükség nincs a harminc fölöttiek megölésére - és a városból, a számítógép uralma alól kimenekülve talán van esély újra egyesülni az uralkodó természeti világgal. Hasonló a motívum szerepe az 1984-es Nauszika - A szél harcosai címet viselő Hajao Mijazaki-féle animációs filmben is. Ebben egy hatalmas, mindent elnyelő őserdőt ismerünk meg, melynek a fennmaradt emberiség a Pusztulás Tengere nevet adta, ugyanis ebben a dzsungelben minden mérgező: a

növényzet kipárolgása, a mutáns, óriási rovarok, a levelek... Ahova ez az erdőség még nem ért el, ott él az ember, kisebb-nagyobb közösségekbe, államokba tömörülve. Ezek közül egy a Szél Völgye, ahol hoszszú idő óta él a jóslat egy hősről, aki majd újra egységbe kovácsolja az embert a természettel, amelyet az olyan hosszú ideig szennyezett. A főszereplő, a völgy hercegnője, Nauszika az, aki felfedezi, hogy a Pusztulás Tengerében élő növények levelei és az általuk kibocsátott gázok valóban mérgezőek ugyan - de mélyen, a föld alatt kristálytiszta, fogyasztható, egészséges víz csordogál. A dzsungel ugyanis szép lassan megtisztítja az emberiség által egy múltbeli, katasztrofális háborúban beszennyezett földet, ez a tudás pedig hozzásegíti Nauszikát ahhoz, hogy feloldja az ember és az őt körülvevő világ között feszülő bizalmatlan, ellenséges viszonyt. Igy válik a természet baráttá, szövetségessé - és a főhősnő számára szó szerint megmentővé. Gyökeresen más felfogást látunk a Tizenkét majomban (1995). A film nyitójelenetében a Bruce Willis által megformált James Cole-t felküldik a légmentesen zárt, bombabiztos föld alatti óvóhelyről a felszínre, állatokat gyűjteni. A meghökkentő képsorokon azt látjuk, hogy a nagyvárost visszafoglalta a természet: a felhőkarcolókról oroszlán figyeli terri-

tóriumát, a behavazott, csendbe burkolózó városban medvék vadásznak, oda nem illő állatok sokasága hajtotta uralma alá az egykor százezrek, milliók otthonául szolgáló települést. A zsúfolt, nyomasztó, fülledt föld alatti lakóhely éles kontrasztot ad a felszíni város hatalmas tereivel, magasztos csendjével szemben - a természettel szemben, amely azt visszavette az embertől. Cole-nak a múltba is vissza kell később utaznia, hogy kiderítse, hogyan indult pusztító útjára az a vírus, amely az emberiség 99%-át kiirtotta. Utazása alatt egyre erősebb benne a kísértés, hogy dobja el a jövőt, és maradjon egy olyan világban, ahol az ember még legalább valamennyire a természetben él, szabadon lélegezhet, élhet az ég alatt. Ezért pedig még a vírusfertőzést, a halált is vállalná. Az eltűnt emberiség helyett a világot uraló természet témája napjainkra sem vesztette el aktualitását, érdekességét. A rövidesen mozikba kerülő Feledés (Oblivion) története szerint a Földre egy fejlett idegen civilizáció csap le 2013-ban, és kis híján teljesen elpusztítja az emberi fajt. 2073-ban a főhős, Jack Harper (Tom Cruise) az utolsó emberek egyike: a lebegő városa számára létfontosságú nyersanyagok összegyűjtéséért felel. A bolygó felszínét visszahódította a természet: a nagyvárosok kellős közepén festői vízeséseket látunk, a stadionok, régi utcák romjain már csak a túlélők automata robotjai teszik

a dolgukat. A romokon fakadó új élet látványa egyszerre fenséges és kietlen, virágzó és üres, örömteli és ijesztő - mert hiába virágzik az élet, ha az ember, aki értelmet ad neki és szeretni tudja, nincs többé. A természet mint a civilizáció ellenpontja akkor jelent meg a filmművészetben is, amikor maga az ember kezdte azt érezni, elszakadt gyökereitől. Ennek a sokak által megtapasztalt érzésnek a filmbeli megjelenése, hogy a természet visszaveszi mindazt, amitől az ember korábban megfosztotta. Szép, valahol lenyűgöző, és bizony rossz lelkiismeretünk szerint jó dolog is ezt látnunk most, amikor a természet, az ökoszisztéma konkrétan az összeomlás határán áll, jó egy kicsit azt hinnünk, hogy a hibák, amiket elkövettünk, orvosolhatók. A nyomasztó gondolat az, hogy ezek szerint a filmek szerint ehhez előbb nekünk mint fajnak így vagy úgy el kell tűnnünk. És nélkülünk még a természet sem lesz ugyanaz. Holló-Vaskó Péter

Képregény a Galaktikában 3

A

Z ÁPRILISI KÉPREGÉNY visszanyúl a korábbi hagyományokhoz, amenynyiben irodalmi feldolgozás. Tom Anderson (Burger István) „Hibátlan vörös" címü novellája négy évvel ezelőtt jelent meg a Galaktikában. Véletlen egybeesés, hogy éppen a napokban kerüli a könyvesboltokba egy olyan regény, amelyben szintén központi szerepet játszik a vörös borjú. Michael Chabonnak A jiddis rendőrök szövetsége címü, egy alternatív valóságban játszódó történetéről van szó, és képregényes szemmel nézve a szerző személye igazán érdekes, hiszen Chabonnak az azt követő regénye (The Amazing Adventures of Kavalier and Clay) az amerikai képregény aranykorának két elképzelt alkotójáról, és The Escapist nevű figurájáról szól, aki Superman és a szabadulómüvész Houdini képességeit ötvözi. A regény annyira átütő sikert aratott, hogy egy képregénykiadó el is készíttette a korábban nem létező figura kalandjait, részben magának Chabonnak a közreműködésével. Mostani képregényünk eredetijének az íróját aligha kell bemutatni a Galaktika olvasóinak, így inkább az alkotócsapat többi tagjára hívjuk fel a figyelmet. Az adaptációt - vagyis a novella „átköltését" a képregény sajátos nyelvére - Kiss Ferenc készítette, aki egy pályázat révén kezdett dolgozni a Füles rejtvényújságnak, és a legendás Cs. Horváth Tibor óla minden bizonynyal ő írta a legtöbb képregény forgatókönyvét. Az önmagát „képregényszerelőként" meghatározó alkotó egyben a legnagyobb hazai gyűjtők egyike, számos tanulmányt írt a magyar képregény történetéről, és 2004 óla vezeti a Képregény Kedvelők Klubjának többnyire a budapesti kArton galériában tartott havi találkozóit. A rajzokat Halmi Zsolt, a Magyar Képregény Akadémia és a 5 Panels alkotócsoport tagja készítette. A művész a Nyíregyházi Főiskola rajz-vizuális kommunikáció szakán államvizsgázott, azóta elektronikus grafika szakoktatóként dolgozik, a munka mellett pedig felváltva adózik két szerelmének, a képzőművészetnek és a képregénynek, sőt újabban bőrműves foglal-

kozásokat is vezet. Munkái számos kiállításon szerepeltek itthon és külföldön. Halmi Zsolt képregényei rendszeresen jelennek meg az UFO magazinban, egy-két munkával pedig szerepelt már az Új Galaxisban, a Kingpin kiadó 11 történet című antológiájában, a Magyar Képregény Szövetség lapjában, a Pinkhellben, és a 5 Panels csoport közös kiadványaiban is. Önálló kiadványai közül az első a Puskás Szabolcs íróval közösen készített, két füzetben megjelent Mentalent (2008) volt, a második pedig az Ego címü sorozat, amelynek eddig két része látott napvilágot, ennek az írója Pásztor Richárd. A képregény színezését az ugyancsak 5 Panels csoporttag, a Gór láncai címü saját képregényéről is ismert Vadas Máté készítette.

Akad, aki akkor kezd, megérteni olyasféle dolgokat, miért nem csupán őrült káprázat egy lebegő disznó, mikor fejen találja egy repülő macska

Vlagyimir Firszov

„AZ ÉG ANGYALAI" Tisztázatlan erő Alighanem kevesen tudnak arról a tavalyelőtti török újságközleményről, amely pedig a lehető legszorosabban összefügg az itt következő történettel. A leírt eset olyannyira hihetetlennek tűnhetett, hogy még a legelvetemültebb szenzációhajhász európai bulvárlapok sem vették át a cikket, noha az Anna-Maria kapitánya által rögzített jegyzőkönyvet aláírta a legénység öt tagja és vagy húsz utas, közöttük O'Connolly tiszteletes is. A következő történt. Szeptember hetedikén a hajnali órákban az Anna-Maria gőzös Sinopkikötőjéhez közeledett. Gyönyörű napkelte ígérkezett, így hát csaknem valamennyi utas a fedélzeten sétálgatott, amikor felharsant egy matróz kiáltása: „Egy tárgy, jobb felől!" A jelzett irányból egy rózsaszínű pont suhant a hajó felé, pár méternyire a hullámok felett. Rohamosan közeledett, és csakhamar mindannyian jól kivehették: egy malac volt. E teljes joggal szokatlannak ítélhető eset tanúi később elmondták: annyira elképedtek, hogy legtöbbjük mozdulatlanul, tátott szájjal bámulta az

eseményt. Csupán O'Connolly tiszteletesnek sikerült valamelyest összeszednie magát; keresztet vetett, ám a látomás még ettől sem szűnt meg. A malac oldalt fekve suhant a levegőben, mindössze a farkával csapdosott. Amikor egészen közel ért a hajóhoz, mindannyian hallották elégedett röfögését. A halotti csendben a malac vagy háromméternyire a megdöbbent emberek feje fölött röppent tova, nekiütközött a tatfelépítmény falának, és méltatlankodó visítással a fedélzetre zuhant... Mint tudjuk, muzulmán körökben a disznó tisztátalan állatnak számít, ezért a gőzös legújabb utasának ily extravagáns megjelenését követő pánikszerű kapkodás egy század eleji burleszkfilmre emlékeztetett, amelynek szereplői a mai filmvásznon kétszeres gyorsasággal mozognak. Mindemellett O'Connolly tiszteletest, aki pedig lenézéssel kezelte a babonaság bármely formáját, és a disznókhoz, bármely megnyilvánulási formájukban, módfelett pozitívan viszonyult, nos hát még őt is meglegyintette a nyomasztó balsejtelem, hogy a repülő malaccal való

>

találkozás: a tisztátalan erő közvetlen beavatkozásának eredménye. A történteket a hajónaplóban rögzítették. A kikötőbe érvén a malacot hivatalos keretek között átadták a hatóságoknak, azonban a különös eset részletezését követően a vámtiszt haladéktalanul felhívta a legközelebbi pszichiátert. Az újságcikk néhány nap múlva jelent meg „A kollektív hallucináció érdekes esete" címmel. A kapitány minden arra irányuló erőfeszítése, hogy bebizonyítsa a malac reális létezését, hiábavalónak bizonyult, annál is inkább, mivel a jobb sorsra érdemes állat nyomtalanul eltűnt a vámhivatal udvaráról. A boldogtalan kapitányt felfüggesztették állásából, további sorsáról nem tudunk. Nagyjából ez idő tájt tett bejelentést a rendőrségen egy német telepes, név szerint Kurt Mainicke, két malacának eltűnéséről. Az egyik személyleírása megegyezett a fenti esemény főszereplőjével. A bejelentést azonban a helyi hatóságok figyelmen kívül hagyták. Mint a tárgyalt esetnek bizonyos szempontok szerint részbeni okozója, ezúton szeretném elmondani, mi is történt valójában, és egyúttal helyreállítani O'Connolly tiszteletes jó hírét, akinek hamis tanúzás miatt komoly kellemetlenségei támadtak hivatásának gyakorlása terén.

A vörös Mása Korán reggel érkeztem meg Koktebelbe, e hangulatos tengerparti kisvárosba. A taxi egy buszmegálló mellett fékezett, és abban a pillanatban el is tűnt a lebarnult, izgatott nyaralók gyűrűjében. - Szabad? - kérdezték egyszerre mind a négy ablakból. Kifizettem a sofőrt, majd kikászálódtam a kocsiból. Vidám heccelődés közepette három fiú nyomakodott sportszatyrukban békauszonyokkal a hátsó ülésre. A sofőr mellé egy csinos lány telepedett, sárgadinnyével tömött cekkert szorítva melléhez. Rákacsintottam, mire ő visszamosolygott, sőt még intett is. A taxi merész kanyarral elszáguldott Feodoszija irányába, vastag porfelleget húzva maga után. Felkaptam a bőröndöt, és elindultam az úton. Ide, Koktebelbe nem más hozott, mint barátaim lelkes ömlengése az öbölpart színes köveiről, a Karadag festői sziklafaláról, a csodálatos Aranykapuról. Ráadásul olyan sokszor olvastam Pausztovszkijt a Karadag szépségeiről, hogy már

betéve tudtam idézni. Nem is szólva Petya csigagyűjteményéről... Egyszóval elhatároztam, hogy itt töltöm az idei szabadságomat. Bámészkodva bandukoltam a keskeny, macskaköves utcán. Mindenekelőtt szállást kell találnom. A taxisofőr már beavatott, hogy a panziókba hiába is kopogtatnék, ott többnyire az autós nyaralók számára van hely, de még nekik is sokszor egy hétig kell várakozniuk. - Nézzen körül az idős nénikéknél! - tanácsolta. - Egész biztos akad valamilyen megoldás. Ám egyelőre teljes volt a kilátástalanság. Akárhová fordultam, sehol egy szabad hely. Igaz, az egyik házban három nap múlva felszabadult volna egy szoba, és a házinéni felajánlotta, hogy addig húzódjak meg a pajtában. A pajta azonban nem látszott túlságosan bizalomgerjesztőnek, és inkább elköszöntem. Egy újabb óra elmúltával, a tűző naptól és a hiábavaló kilincseléstől eltikkadva, a bőröndre ültem, hogy kicsit kifújjam magam, és letöröljem a homlokomról a verítéket. Ebben a pillanatban rekedt nyávogás hallatszott felülről, és valami a fejemre szakadt. Egy girhes, rozsdaszínű macska volt. Leverte a sapkámat, karmaival végigszántva az arcomon a porba huppant, majd ijedt nyarvékolással elkotródott. Fölnéztem. Legnagyobb meglepetésemre semmi sem volt a fejem fölött, ahonnan a nyakamba szakadhatott volna ez a vörös bestia, sem egy faág, de még csak egy villanydrót sem. Körbepillantottam, hogy kellőképpen díjazni tudjam azt a vicces egyént, aki macskákkal dobálózik. Az alacsony kerítések mögött szinte lehetetlen elrejtőzni, ám egy lelket sem láttam. Ebben a pillanatban hallottam meg Goska kurjantását. Öt éve, hogy utoljára láttam, a diplomaosztáskor. Eleinte még váltottunk egy-két levelet, amelyekből éppenséggel kikövetkeztethettem, hogy végre az imádott hullámterjedésű energiával foglalkozhat, és nekiállt a disszertációjának is. Azután valahová elköltözött, nem írt, és amilyen szórakozott, biztosan elveszítette a címemet. És íme, teljes valójában, lelkesen hadonászik felém egy takaros, kétszintes házikó emeleti ablakából, jó harmincméternyire a hegyoldalban.

Az első lelkendezések után Goska a szobájába vonszolt, és lenyomott egy székre. - Na, mesélj! - mondta, miközben lázasan kotorászott a sublótfiókban. - Miről? - Akármiről. Az életről, a munkáról, mindenről. Hová a csudába tettem a jódot? Te csak mesélj, én meg addig elsősegélyben részesítlek. Mása ugyancsak helybenhagyott téged. - Szóval te hajigálod a macskákat? - Az ablak felé sandítottam. Puszta kézzel olyan messzire dobni egy macskát, akármilyen girhes is, egyszerűen lehetetlen. - Csak nem az olimpiára készülődsz? - Erről majd később. Most pedig tűrj egy kicsit, csípni fog! Mellesleg nem láttad, merre tűnt el Mása? Majd hallgathatok megint Marija Ivanovnától! És dörzsölni kezdte a sebeimet valeriánacseppekkel. Egyáltalán nem lepődtem meg, mert igen jól ismertem Goskát. Goska Mindent felülmúló szórakozottsága már az egyetemen is híressé tette. Kivétel nélkül összezavarta, amit csak össze lehet zavarni, holmijait a lehető legváratlanabb helyeken hagyta szerteszét. Rossz nyelvek szerint a hétnek legalább három napján fordítva viselte az ingét, és életében egyszer sem fordult elő, hogy két egyforma zoknit húzott volna. A menzáról nemegyszer távozott fizetés nélkül, vagy pedig ellenkezőleg, megfeledkezett a tízrubelesből visszajáró pénzről. Igaz, ami igaz, ez utóbbi ritkábban fordult elő vele, mert a „cservonyec" ritka vendég a csóró diákok zsebében. A kollégiumban mindig információszegénységben sínylődtünk, mivel a vezetékes rádió csatlakozóját rendszerint az elektromos hálózat konnektorába dugta. Néhányszor nem kapcsolta ki a vasalót, és hogy a kollégiumunk nem égett le, az csupán a gondnokunk mindent felülmúló éberségét dicséri. Bármilyen furcsán hangzik ezek után, Goska sohasem hagyta el a jegyzeteit, és minden vizsgáját jelesre tette le. Hírnevét különösen a következő eset támasztotta alá. Egyszer, még az első évfolyamon, tréfás kedvű csoporttársaink a

>

fizikavizsga előtt az anyagismeret-tankönyvet készíttették az asztalára, Goska meg vagy két napig azt tanulta nagy buzgalommal. Amikor rájött a dologra, általános megrökönyödésünkre, ahelyett hogy felkapta volna a vizet, idő előtt, dékáni engedéllyel levizsgázott anyagismerettanból is, pedig az a második évfolyam tananyaga volt. Másodéves korában udvarolni kezdett egy csinos kis barnának, név szerint Liljának. A szenvedélyes románc rá jellemző módon ért véget. Tanácsunkra egy pár akkoriban divatos mintás harisnyát vett Lilja születésnapjára. A boltban bizonyára elgondolkozhatott valamin, mert az eladónő kérdésére, hogy milyen méretet parancsol, a sajátját mondta be: „Negyvenhármast." Lilja eléggé féltékeny természetű volt, és amikor kibontotta az ajándékot, igen nagy patáliát csapott, és mindörökre kitette lovagja szűrét. Minden szórakozottsága ellenére a jegyzetei mindig a lehető legideálisabb rendben voltak, az egész évfolyam az övét használta. Végezetül: valójában Grigorij Averinnek hívják. Goskának még kisgyermekként nevezte el valaki, és ez a becenév mindmáig illik rá. Grigorijnak csak különleges, esetleg ünnepélyes alkalmakkor titulálták. Koktebelben tavasz óta lakott, nagynénjénél, aki még nyáron sem akarta üres emeleti szobáit idegeneknek kiadni. Mellesleg a rokoni szálak nem kötötték gúzsba a nagynéni szívét: lakbért kért tőle, igaz, úgyszólván jelképeset. - El van döntve, itt maradsz nálunk - jelentette ki Goska, miután a jód iránti kutatásait végül siker koronázta. - Hely van bőven, és a segítséged is jól jönne nekem. A nénit majd rábeszélem. A bőröndből előkotortam az úszónadrágomat, majd nem kis fáradsággal rábeszéltem Goskát, hogy jöjjön ki velem a tengerpartra. De még a strandon sem ment ki a fejemből a különös kaland a vörös Másával. - Tulajdonképpen mit csinálsz itt? - kérdeztem, amikor a kiadós úszás után végigheveredtünk az Írószövetség üdülőjének strandfövenyén. - Egészségügyi szabadságon vagyok. Egy év. Az orvosok napfényt és tengert írtak elő. Ám el sem hiszed, hogy milyen sikereket értem itt el. Emlékszel a diplomatervemre? Irányított erőterek kölcsönhatása az...

- Megígérted, hogy elmondod, mi volt azzal a macskával - szakítottam félbe. Forrón sütött a nap, és nem volt kedvem holmi tudományos értekezésekbe bonyolódni. - Nono, hisz épp erről van szó. - Goska felült, és ujjával valamilyen spirálokat kezdett rajzolni a homokba. - Még sohasem gondolkodtál el azon, hogy a levitáció nem puszta mendemonda? - Mit akarsz ezzel mondani? - képedtem el. Repülni tanítod a macskákat? - Végre hogy kapiskálod! A nap kegyetlenül izzott. A hőségtől vagy talán a fáradtságtól a legszokatlanabb dolgok is magától értetődőnek tűntek. Ha Goska járni kezd a tengeren, mint Jézus Krisztus, egy csöppet sem lepődtem volna meg. - És milyen módszert alkalmazol? - érdeklődtem lustán. - Felpörgeted a farkát, és elengeded? - Kár gúnyolódnod. Ha nincs az a feszültségingadozás az elektromos hálózatban, Mása elrepült volna a Karadagra, te pedig lógó nyelvvel még mindig szoba után kajtatnál. - Semmit sem értek - adtam meg magam. Ha volnál szíves esetleg megmagyarázni... - Gyerünk a laboratóriumba! Megmutatom a készüléket. - Goska felugrott, és fél lábon ugrálva rángatni kezdte magára a nadrágomat. - És útközben igyekezz fogni egy macskát! Csak ne túl nagyot. Rövid közelharc árán sikerült megkaparintanom a nadrágomat, majd a girhes macskák iránti szenvedélyének okain töprengve utánairamodtam. Ártatlan képpel elmasíroztunk az álmosan gubbasztó strandpénztáros előtt, aki egy vizslató pillantás erejéig felnyitotta a szemét, majd tovább bóbiskolt. A laboratórium E hangzatos elnevezéssel Goska az egyik emeleti szobácskát illette, ahonnan lenyűgöző kilátás nyílt a tengerre. Az ablak előtti asztalszerű tákolmányon egy különös szerkezet tornyosult, mintegy hibridjeként egy magas frekvenciájú generátornak és Garin mérnök hiperboloidjának. Az ablak felé, akár egy ágyú, valamilyen vékony fémhálóból készült, mintegy húszcentis átmérőjű cső meredezett. A cső felszínét csillogó spirál fedte. A meny-

nyezetről különböző színű szigetelt vezetékek csüngtek. Goska matatni kezdett a készüléken, kissé elfordította, valamit célba vett a dróthálós csővel, majd eltekerte a kapcsolót. Nem kis érdeklődéssel figyeltem szorgoskodását, miközben a kiscicát simogattam, amelyet a szomszéd udvarból csórtunk. Goska még ellenőrzött valamit, beállította az ellenállástekercseket, majd felnyitotta a kamra fedelét. - Add a macskát! - És a mit sem sejtő állatkát a készülékbe dugta. Az felnyivákolt, ám Goska ügyesen rácsapta a fedelet. - Most pedig figyelj! Azzal megnyomott egy gombot. Jól láttam, amint a dróthálós cső torkolatából kicsusszan a kiscica, majd meglehetősen nagy sebességgel tovasuhan a levegőben, idétlenül hadonászva mancsaival. Egy perc múlva eltűnt a messzeségben. Teljesen paff voltam. - De hiszen ez csoda! - ordítottam. - Magyarázatot követelek! - Elsőre úgysem értenéd meg - próbált csitítani Goska. - Ez egy nagyon speciális szakterület, de a lényeget megpróbálom elmondani. A készülék által gerjesztett sugarak kölcsönhatásba lépnek a Föld gravitációs mezőjével, mintegy felspulnizzák, egy láthatatlan, csőszerű alagutat képezve, amelyben nem hat a nehézségi erő. Évekig számoltam, amíg meggyőződtem arról, hogy ez lehetséges. - De hát mitől repült el a kiscica? Mi mozgatta előre? - No, ez az, amit egyelőre magam sem értek. Az első kísérleteket különféle tárgyakkal végeztem, fatuskókkal, üvegpalackokkal, nagyobb tojásokkal; a néni mindennap rám tukmál vagy fél tucatot, pedig ki nem állhatom. Ha a sugár vízszintes irányú, a tárgyak hamarosan megállnak a légellenállás miatt. A lejtős sugárirány mentén azonban elég könnyen csúsztak. Ám egyszer véletlenül Mását dugtam be a készülékbe. Meglepően messzire repült, olyanynyira, hogy el is vesztettem szem elől. Csak másnapra vergődött haza, a néni meg óriási patáliát csapott. Tovább kísérleteztem békákkal, egerekkel, egyszer még egy kisnyulat is vettem a piacon; mindannyian elrepültek. Az élő szer-

vezetékkel folytatott kísérletek során minden bizonnyal egy eddig ismeretlen effektus lépett föl. Pont úgy, mint Beljajev Arieljénél, aki, ha még emlékszel, az akarat erejével repült. Mostanra már dereng valami. Ha volna itt kéznél egy számítógép, néhány nap alatt kész is lennék a számításokkal. - Tehát az ember szintén repülhetne? - kérdeztem elszorult torokkal. - Meg lehet próbálni? - Ugyan! - nevette el magát Goska. - Két kilónál többet nem bír el a készülék. Így is folyton kiégnek a biztosítékok. El sem hinnéd, milyen gyengék itt a házban a fali vezetékek. Egy ember útnak indításához legalább száz kilowattra lenne szükség, legalábbis hirtelenjében ennyire becsülöm. A nagy beszélgetésben észre sem vettük, hogy nyílik az ajtó. - Grigorij! - csattant fel hátunk mögött a néni jéghideg hangja. - Ha nem csalódom, már jó párszor megígérted, hogy nem fogod kínozni ezt a szegény állatot... - Itt észrevett engem, és elhallgatott. - Ez itt Arkagyij Szaveljev, gyermekkori barátom - mutatott be sietősen Goska; nyilvánvalóan kapva kapott az egyedüli lehetőségen, hogy a társalgás elkanyarodjon Mása sorsának megvitatásától. - Egy időre itt szállna meg nálunk. - Zubkova - szűrte ki összeszorított fogai közül a néni, mialatt gyanakvó pillantással tetőtől talpig végigmért. Szemre úgy hatvanéves lehetett. - Ebédel? Hálásan meghajoltam, igyekezvén belopni magam a zord háziasszony szívébe. Nem nagyon akaródzott ebben a melegben tovább koslatni szállás után, pláne hogy megláttam ezt a csodás masinát. - Ne gondold, hogy mindig ilyen - suttogta Goska, amint a néni kitette a lábát. - Nagyon jólelkű, csak hát eléggé magányos. Másán kivül nincs senkije. Biztos vagyok benne, hogy össze fogtok barátkozni. Valósággal szerelmes ebbe a környékbe. Majd megmutatom az emlékkönyvét, Volosin saját kezűleg írt versével... - Meddig várjak még rátok?! - hallatszott lentről a csikorgó hang. - Gyerünk! - élénkült fel Goska. - A végén még ebéd nélkül maradunk. Nem láttad, hová tűnt az az átkozott kulcs?

>

- Miért zárod be a szobát? - kérdeztem, miközben előhalásztam a keresett tárgyat a rádió-alkatrészes dobozból, ahová Goska véletlenül eldugta. - A néni megköveteli. Egyszer takarítani próbált, amikor éppen nem voltam itthon, és a nedves rongyot végighúzta az erősáramú transzformátor kivezetésén. Történetesen elfelejtettem kikapcsolni. Igaz, alig hatszáz volt... - Bezárta az ajtót, majd a kulcsot elkezdte az ajtó alatti résen a szobába gyömöszölni. Gyorsan kikaptam a kezéből, és zsebre vágtam. A földszint felől étvágygerjesztő illatok terjengtek. A kísérletek Grigorijnak igaza lett. Hamar összebarátkoztunk a nénivel. A gyanakvó szempár és a kissé kopottas külső mögött a lelke mélyén valóban jó ember volt. Egyvalamit viszont nem tudtam megérteni: a fenntartás nélküli állatimádatát. Gyűlölte a kutatóorvosokat a „kiszolgáltatott teremtmények kínzásáért", a vadászokat és a halászokat pedig a vérszomjukért. Mindez persze végső soron nem zavarta abban, hogy vadhúst vásároljon a piacon, avagy a legkisebb panaszával is azonnal orvoshoz forduljon. Ha viszont állatokról volt szó, elveszítette az ítélőképességét. Ha rajta múlott volna, Lajka, Belka és Sztrelka sohasem jutottak volna a kozmoszba, és a világhír elkerülte volna őket. A vörös Mása is egyfajta házi istenségnek számított. Imádata szerencsére megmaradt a monoteizmus keretei köpött, másképpen a lakás a Durov-féle állatsereglet helyi leányvállalatává nőtte volna ki magát. Igaz, Goskának kapóra jött Mása, mivel mentesítette őt az idegen macskák hajkurászásától, amelyek ráadásul dühösek és felettébb bizalmatlanok is voltak. Minden adandó alkalommal be is dugta hát Mását a készülékbe, vélvén, hogy a szent cél érdekében nem olyan nagy bűn megszegni az egyezményt, amely Mását persona gratának deklarálta. A néni ugyan sejtett valamit a dologról, ám bizonyítékok nem álltak a rendelkezésére. - Fel nem foghatom, mit bütyköl odafent állandóan - panaszkodott néhány nap múltán, miközben sült halszeleteket púpozott a tányéromra. - Van, amikor egész éjszaka nem alszik. Ha nem noszogatnám, egész nap éhen maradna. - Rádiókészüléket fabrikál - próbáltam barátom segítségére lenni.

- A macskákat meg miért cipeli fel állandóan? - ingatta kontyát a néni. - Vak azért mégsem vagyok. - Bizonyára tetszett hallani a légköri zavarokról - kezdte magyarázni Goska. - Ha sikerülne kiküszöbölni ezeket a zavarokat, ideális vételi viszonyokat tehetne biztosítani nemcsak az egész Földön, hanem még az űrhajókkal is. - Lenyúlt az asztal alá, s előkotorta a vörös Mását. - Már Marconi idejében is közismert volt, hogy a macska a legjobb zavargenerátor. Ha egy cicát simogatunk, villamos szikrák pattognak a bundájából. Egyszóval, erre kellenek a macskák. Arkagyij simogatja, mialatt én a készüléket hangolom - hazudta szemrebbenés nélkül. - Azért ne nézzetek ennyire hülyének! - sértődött meg a néni. - Ha valami titkos munkán dolgoztok, mondjátok meg, mintsem ilyesmivel tömitek a fejem! Közös erővel győzködni kezdtük, hogy nincs semmiféle titok a munkánkban, mert hát ugyan miféle titkos munka folyhatna belépési engedélyek és szögesdrótok nélkül? Úgy tűnik, ezzel végre sikerült meggyőznünk. Nem minden alap nélkül tartottunk ugyanis attól, hogy elég csupán célzást tenni az itt folyó munka fontosságára, másnap már az egész kisváros tudna erről. A dolog jól haladt. Végső soron kapóra jött az érkezésem: Goska éppen a napokban látott hozzá egy nagyobb teljesítményű készülék összeszereléséhez, ezért kénytelen voltam kicserélni a ház elöregedett villanyvezetékeit. Ezzel egy időben persze tovább folytattuk a kísérleteket az első készülékkel. Tekintélyes mennyiségű macska tett ez idő tájt röpke utazást a Karadagra. Gondunk volt rá, hogy a rajtra különböző napszakokban és dőlési szögekben kerüljön sor. Valamenynyi jószágot titokban lemértük a néni konyhai mérlegén, hogy következtetni tudjunk a hasznos teher és a felhasznált energia közötti összefüggésre. Másának is volt még vagy öt titkos utazása. Majd taxiba ültünk, elvittük Feodoszijába az állatorvoshoz, valamilyen mondvacsinált idegi panaszokkal. Az állatorvos hosszasan vizsgálta, majd kijelentette, hogy a macska teljesen egészséges, eltekintve a számtalan horzsolástól. Emberségünk olyannyira megrendítette a nénit, hogy csaknem elengedte az étkezési hozzájárulá-

somat, ám az utolsó pillanatban mégis meggondolta magát. Hamarosan két újabb felfedezésre is jutottunk. Egyszer az egyik kismacska farkához egy üres konzervdobozt kötöttünk. Nem kis meglepetésünkre az élettelen tárgy élővel ily módon párosítva kifogástalanul repült a sugáralagútban, a sugárnyaláb bármely dőlési szögében. Lelkesedésünk leírhatatlan volt. Tehát mégis lehet tárgyakat, esetleg árut szállítani a sugárral! A második felfedezés sem volt kevésbé fontos. Merő szórakozottságból Goska egyszer fordítva csatlakoztatta a sugárgerjesztő antenna elektródáit, és a soros kismacska sehogyan sem akart kirepülni a készülékből. Egy pálcával megpróbáltam kitolni, ám azonnal visszacsúszott. Mint kiderült, a sugárnyaláb segítségével mindkét irányba tehet haladni, csupán a pólusokat kell felcserélni. Azon nyomban szerkesztettünk egy új kapcsolót. Igaz, az első próbálkozásunk nem sikerült, ugyanis vagy százméternyire az ablaktól Mása a földre pottyant, mihelyt Goska elfordította a tárcsát. Nem gond, csináltunk egy pillanatváltós kapcsolót, és a macskák immár békésen utazgathattak oda-vissza. Bármilyen különös, Goska pokoli szórakozottsága nem hátráltatta a munkát. Számításai mindig hibátlanok, rajzai pontosak voltak, csupán a szerelésnél kevert össze néha valamit. Ettől függetlenül a készüléke jól működött. Kéthetes közös munka után megértettem, hogy a nagy embereknek miért sajátja a szórakozottság: minden gondolatukat a fő feladatra összpontosítják, egy fikarcnyi mellékgondolatot sem hagyva egyéb dolgokra. Es ez a szüntelen egész napos összpontosítás végül is sikerhez vezet. Lehet, hogy túl részletesen taglalom barátom szórakozottságát, ám mindezt azért teszem, mert ígéretet tettem O'Connolly tiszteletes jó hírének helyreállítására, akinek súlyos kellemetlenségei végső soron abból indultak ki, hogy Goska merő szórakozottságból egy másik kapcsológombot nyomott be. Szeptember nyolcadika Vagy húsz nap múltán elkészültünk a nagyobb méretű és kapacitású berendezéssel. Egészen hajnalig buzgólkodtunk vele. Végül az utolsó kísérle-

ti alany, egy előző nap fogott kövér, lusta kandúr is elsuhant a Karadag felé. És ekkor fellázadtam. - Elég volt! Már egy hónapja esz a penész itt Koktebelben, és még sehol sem voltam. Rajtam röhög majd az egész intézet. Még ma elmegyünk a Szerdolikov-öbölhöz. A srácok már készülődnek... - De én nem mehetek - tiltakozott erőtlenül Goska. - Valahol elhagytam az úszónadrágomat... - Tudom. Majd én adok. Most pedig menjünk! Kapcsold ki a gépet! Az asztalhoz léptem, és a készülék csövét tüntetőleg a nyílt tenger felé fordítottam. Ebben a pillanatban még semmit sem tudhattam O'Connolly tiszteletesről, aki akkortájt lephetett ki az AnnaMaria fedélzetére, hogy gyönyörködjék a napkeltében. Goska a megbántottság sóhajával nyomta le a kapcsológombot, majd utánam kullogott. Bezártuk az ajtót, s nem vettük észre, hogy a készülék bekapcsolva maradt, mivel a szórakozott feltaláló ahelyett, hogy kikapcsolta volna, véletlenül az irányváltó gombját nyomta be. Ám erre már csak a tűzeset után jöttem rá, amikor a kiégett szoba falai között, géppisztolyok fenyegető torkolata előtt feszengtem. A Szerdolikov-öböl nem véletlenül jutott az eszembe. Nem sokkal érkezésem után újból megláttam azt a lányt, aki dinnyéit ölelve a helyemre ült a taxiban. „Prima femina" - kommentálta kissé tiszteletlenül Goska, amikor néhány nap múlva bemutattam Tányának. Ám nem tévednék nagyot, ha azt állítanám, hogy Goska azon nyomban meg is feledkezett a leányzó létezéséről. A kirándulás természetesen Tánya ötlete volt. Érthető, hogy nem utasíthattam el. Álmosan és borostásan érkeztünk a találkozóhelyre, éppen kellő időben, hogy gyönyörködhessünk a napkeltében. Már az egész társaság együtt volt. A napsütés és a tenger hamar elűzte fáradtságunkat. Azonban a legártatlanabb kiruccanás, amiben Goska részt vesz, még az sem végződhetett annak rendje s módja szerint. A visszaúton eltöprengett valamin, mikor a keskeny partszegélyről egy erősebb hullám ledöntötte a lábáról, és a tengerbe pottyant. Végül sikerült kihalásznunk a parti sziklák közül. Tele volt horzsolásokkal,

>

akárcsak Mása tíz karadagi utazás után. A lábával viszont valami komolyabb történhetett: megdagadt a térde, nem tudott rálépni. A legnehezebb útszakasz szerencsére már mögöttünk volt. Sorban egymás után cipeltük. Fenemód élvezte a dolgot: „Vert viszi a veretlent" - harsogta egyfolytában, ámbár krétafehér volt az arca. A balszerencse, mint ismeretes, rendszerint nem jár egymagában. A kórházban alaposan befoldozták Goska horzsolásait, viszont a röntgenkészülék nem működött, így a beteget Feodoszijába kellett vinni, csak éppen nem volt mivel, mert az ügyeletes mentőautó vagy elromlott, vagy pedig úton volt, pontosan már nem is emlékszem. Nem tudtuk, mitévők legyünk, amikor egy maszek volgás, aki éppen az Aranystrandra indult, felvett minket. Pillanatok alatt a városba értünk, Goskát beadtuk az ottani kórházba. Másnap reggelre ki is írták, mert a csont épnek bizonyult, ficammal pedig nem szükséges kórházban maradni. Tányával egykettőre szereztünk egy taxit, és betegünket nagy pompával hazaszállítottuk. Szeptember nyolcadika volt. Immár több mint egy teljes nap tett el az Anna-Maria különös kalandja óta, amelyről akkor még mit sem tudtunk. Estére elromlott az idő. Erős szél kerekedett, sötét felhők gyülekeztek, majd eleredt az eső. Körbeültük az asztalon duruzsoló szamovárt, és Goska pechjéről beszélgettünk, nem sejtve, hogy az igazi kellemetlenség még csak ezután jön. A néni teái elsőrangúak voltak. Az aznap esti meg éppenséggel osztályon felülire sikeredett, nem is fukarkodtunk a dicsérettel. A tea és a bóközön végképp felmelegítette. - Szerintem csak az az ember nem szeretheti a mi vidékünket, akit közömbösen hagynak az élet szépségei - jelentette ki, és meglepődve vettem észre, hogy fakó szemét mélyből jövő érzés ragyogja át. - Az itteni természet fenséges és lebilincselő. A tenger végtelenje és a hegyek büszke zordsága megismételhetetlenül olvasztja eggyé a két őselemet. Elgondolkozott, néhány pillanatig hallgatott. - És az emberek, akik itt megfordultak, azok is különlegesek voltak - suttogta, mi pedig lesütöttük a szemünket, mert éreztük, hogy a néni kitárulkozása is különleges dolog. Hangja megremegett.

- Itt vagytok ti, fiatal fizikusok, feltalálók vagy tudom is én, mik; a ti sorotok világos. Számotokra minden egyszerű az életben. Pedig nem az! - Néhány pillanatra úgy tűnt, hogy egy eleddig ismeretlen asszony ill vetünk szemben. Láttam, hogy Goskát is megdöbbenti ez a váratlan átalakulás. A néni szeme izzott. Tekintetét a magasba emelve szavalni kezdett: A nyugvó Nap rőtaranya, hullámhabok toccsanása, bíbora; habok csíkja, gördülése - ménsörénynek lebbenése, sóhaja. Hangja komor ünnepélyességgel zengett, olyannyira disszonánsan a vers hullámzó könnyedségével, hogy beleborzongtam. Éppen kinyitottam a szám, hogy kérdezzek valamit, ám Goska idejében a lábamra lépett. A néni elnézett fölöttem, merengő tekintettel. Megfordultam, és egy férfi arcképét láttam a falon. Elgondolkozva forgattam ujjaim között a teáskanalat, miközben az ismeretlen portréját néztem, aki már jó ideje eltávozott az életből, ám mégis hagyott benne egy csillanó fénysugarat, amely váratlanul átsuhant rajtunk. És nevezetesen ebben a pillanatban... Minden szinte egy időben robbant ki. Az emeletről üvegcsörömpölés hallatszott, zuhanó tárgyak robaja, majd rögtön vad, vérfagyasztó visítás. A villany kialudt. Égnek álló hajjal pattantunk föl. Valami törtzúzott felettünk. A néni felsikított. Hármasával szedtem a lépcsőfokokat az emeletre. A laboratórium ajtaja mögül borzalmas, átható üvöltés hallatszott. Magamon kívül úgy megrántottam a kilincset, hogy kirepült a zár. Ugyanekkor valami levert a lábamról. Hanyatt zuhantam, legurultam a sötét lépcsőn, együtt azzal a hatalmas, büdös élőlénynyel, amely egyfolytában visított, visított, visított! A félelem erőt adott, megpróbáltam elkapni ezt az

>

, VLAGYIMIR FIRSZOV

Szovjet-orosz szerző, 1925-ben született Kalugában. Első munkahelye a világháború idején egy moszkvai repülőgépgyár volt. A háború után befejezte tanulmányait, majd 1949-től egy ismeretterjesztő és SFműveket megjelentető kiadónál dolgozott. A 60-as évek közepétől publikált maga is, főleg elbeszéléseket. Első önálló kötete csak halála évében, de már posztumusz jelent meg, 1987-bea A magyar olvasók eddig két novellájával találkozhattak, a most újraközöltön kívül a „Bölcső és koporsó"-val a 25. Galaktikában.

ismeretlen lényt, ám az végigvágtatott a szobán, és a huzattól kivágódott ajtón át elmenekült. A néni ájultan feküdt a padlón. Goska gyertyával a kezében, fél lábon ugrált a lépcső felé. - Mi volt ez? - suttogtam. - Szerintem egy disznó - felelte szórakozottan. - Gyorsan, föl! A laboratóriumban égett gumi bűze. A szétzúzott készülék darabjai a padlón hevertek, az üvegcserepek között. De nem ez volt a legborzasztóbb. Rövidzárlat keletkezhetett valahol, és vidám lángocskák kergetőztek a tapétán és a függönyökön, csípős füsttel árasztva el a szobát. Hősies erőfeszítéssel sikerült eloltanunk a tüzet. Ám abban a percben, amikor éppen az utolsó parazsat tiportam el, a néhai készüléknek valamelyik éghető alkatrészét, egy géppisztolycső fúródott a hátamba, nyomatékot adva az ellentmondást nem tűrő hangnak: „Kezeket föl!" Az ég angyalai Feleségemmel idejében érkeztünk a repülőtérre, vagy fél óra volt még a meghívóban feltüntetett időpontig. Az emeleti hall üvegfala mellett, amelyen át a felszállópálya tárult elénk, két tévékamera vette össztűz alá a Hullámenergetikai Kutatóintézet munkatársainak újságírók hadserege által körülvett kis csoportját. A vakuvillanások miatt alig tudtam kivenni, hogy a zsurnaliszták kérdéseire tudományos osztályvezetőm, a műszaki tudományok doktora, Grigorij Petrovics Averin válaszol. - Természetesen belátom, hogy csupán a legáltalánosabban ismertettem a készülék működési elvét - hallottam a hangját. - Ezért engedjék meg,

hogy a szerkezetet működés közben mutassam be önöknek. A berendezés, amit most látnak, egyébként már készen áll a sorozatgyártásra. Bátran kijelenthetjük, hogy a soron következő műszaki forradalom küszöbén állunk, ezúttal a szállítás és a közlekedés terén... Valaki megérintette a karomat. Megfordultam; a néni, vagyis Marija Ivanovna állt előttem. - Jó napot, Arkagyij! - nyújtotta kezét. - Jó napot, Tányecska! Most érkezett a gépem. Már lehet gratulálni nektek? Átölelte a feleségemet, és háromszor megcsókolta. - Egy hete voltunk az anyakönyvvezetőnél felelte Tánya. - Éppen a lagzira tetszett érkezni. - Elhalasztottuk a kísérlet utánra - magyaráztam. - Hiszen ismeri az unokaöccsét: egyszerűen elfelejtett volna eljönni. - Nyáron várlak benneteket - jelentette ki a néni. - A házat rnár helyrehozattam, úgyhogy a felső lakrész a rendelkezésetekre áll. Lehet újra felgyújtani. Együtt nevettünk. Akkor, a tűzvész idején, a határőrök először azt hitték, hogy mi gyújtottuk fel a házat, a nyomok eltüntetése végett. A műszereik már a tenger fölött észlelték a jobb sorsra érdemes disznót, és egész röppályáját végigkövették. A határsértés ténye vitathatatlan, ezt rögtön megértettük, amikor az orrunk elé nyomtak egy térképet, piros vonallal feltüntetve „a Szovjetunió felségvizeit megsértő ismeretlen repülő tárgy" útvonalát, ahogyan ez a jegyzőkönyvben rögzítve volt. Igen nagy erőfeszítésünkbe került a rajparancsnokot meggyőzni, hogy a titokzatos módon iderepült „ismeretlen tárgy" csupán egy érthetetlen módon idekeveredett disznó, amely véletlenül kerülhetett a Goska által véletlenül bekapcsolva hagyott készülék sugárnyalábjába. Igaz, mi is jócskán megdöbbentünk. A térkép világosan mutatta, hogy a malac a nyílt tenger felől röpült hozzánk. Mindeddig fel sem merült bennünk, hogy a sugárnyaláb a gravitációs mező hatására a földfelszínnel párhuzamosan be is görbülhet. Még az iskolapadból tudjuk, hogy a sugár, az sugár, éppen ezért nem lehet görbe. Az a gondolat, miszerint a disznó a tenger túlsó partjáról repült ide, olyanynyira képtelennek tűnt, hogy viharosan bizonygatni kezdtük, a térkép nem hiteles, még inkább

súlyosbítva az addig is enyhén szólva kétértelmű helyzetünket. Az idő alatt, amíg mi hebegve-habogva, ellentmondásokba keveredve válaszolgattunk a rajparancsnok egyre gúnyosabb kérdéseire, amíg beteltek a jegyzőkönyv lapjai, amíg bekötözték égési sebeinket, a határőrök egy csoportja a határsértő nyomába eredt. Az éjjeli séták kedvelői bizonyára még sokáig emlékeznek majd erre az őrült éjszakára, amikor a határőrök Kalasnyikov géppisztolyokkal, dübörgő csizmákkal hajkurásztak a szűk sikátorokban egy megtermett, szüntelenül sivalkodó, fekete disznót. A határsértőt végül elfogták, majd hosszas vizsgálódás után nagy valószínűséggel az aktához csatolták mint tárgyi bizonyítékot. A határőrök becsületére legyen mondva, hogy hamarább tisztázták az ügyet, mint mi magunk. Ök mutatták meg nekünk az elbeszélés elején említett újságcikket. Olyannyira elmerültünk a beszélgetésben, hogy észre sem vettük, amikor a meghívottak a kilátóteraszra távoztak, mellettünk pedig egy csoportnyi külföldi turista toporgott egy repülőtéri alkalmazott körül. - Tisztelt hölgyeim és uraim! Szíves elnézésüket kérjük járatuk pár perces késése miatt. Ám engedtessék reménykednem abban, hogy a látvány, amelyet mindjárt élvezhetnek, teljes mértékben kárpótolja önöket elveszített perceikért. Karomat nyújtottam a néninek, és kisétáltunk a teraszra. A turisták felbolydulva követtek minket, menet közben előkapkodva fényképezőgépeiket, filmfelvevőiket. Goska mellé furakodtam. - Nézd! - mutatott lefelé. Kétszáz méternyire tőlünk a betonon állt egy készülék, amelyben nehezen sejlettek fel az ismerős kontúrok. Egy nyitott gépkocsi fékezett mellette. Az előttünk álló monitor képernyőjén jól láttuk a férfi arcát, aki szkafanderbe öltözve kiszállt a kocsiból, és a készülékbe bújt. - A startig néhány másodperc maradt - hallottuk a bemondó hangját. - Egy fenséges, vissza nem térő pillanat áll előttünk, amikor az ember rakéta, bolygóközi űrhajó, avagy bármely egyéb űrjármű segítsége nélkül jut ki a kozmikus térbe... Harminc perc múlva itt, a fejünk felett, százötven kilométer magasságban történik meg

a szabadon repülő kozmonauta és az űrállomás történelmi találkozása... A nézősereg mormolását mintha elvágták volna. A készülék kupolája megmozdult, torkolatával a zenitet célozva. - Repül! - kiáltotta valaki mögöttünk. És láttuk, amint a készülékből kisuhant az ezüstös figura, és könnyedén a magasba röppent. Az emberek földbe gyökerezett lábbal meredtek az ég felé, megfeledkezve filmfelvevőikről, videokameráikról, a kéken ragyogó végtelenség felé, ahol egy csillogó pont repült egyre feljebb és feljebb. Az ember áttörte a szférákat, akár egy rakéta, akár egy mitológiai isten, úszott a menynyekben... Szabad szemmel már nem lehetett látni, ám a teleobjektívek nyomon követték - már az űrállomást is mutatják, nyitott ajtónyílással. Valaki szaggatottan felsóhajtott, közvetlenül a fülembe. Megfordultam. Az egyik külföldi turista volt, alacsony, köpcös, joviális öregúr. - Boldogok lehetnek maguk, oroszok - szólalt meg, észrevéve pillantásomat. - Úgy repülnek az égbe, akár az angyalok, és most maguknak tapsol az egész világ. Udvariasan mosolyogtam. - Nem tudom, elhiszi-e vagy sem - folytatta elbizonytalanodva az öregúr -, én egyszer már láttam valami hasonló dolgot. Amikor elmondtam, hazugnak bélyegeztek. - Csak nem? - érdeklődtem udvariasan. - Most már magam sem nagyon hiszem az egészet - bólogatott szomorúan. - Hiszen nem embert láttam, nem is angyalt, hanem csupán egy sertést. Ekkor jöttem rá, kivel állok szemben. - Pedig nincs oka a kételkedésre, tisztelendő úr - mondtam a tehető legmelegebb hangon. - Én például készséggel hiszek önnek. Veperdi Gábor fordítása