JOHN GRISHAM
VÉGZETES HAGYATÉK
A FORDÍTÁS ALAPJÁUL SZOLGÁLÓ MŰ: JOHN GRISHAM – THE SUMMONS 2002 MAGYAR FORDÍTÁS: WERTHEIMER GÁBOR MAGYARORSZÁGI KIADÁS ÉVE: 2003
ELSŐ FEJEZET Postán jött. Normál levélben. A régi, jól bevált módon. Nem volt ebben semmi meglepő, hiszen a bíró már közel járt a nyolcvanhoz, és nem bízott az új, korszerű eszközökben. E-mail vagy fax szóba sem jöhetett nála. De nem használt üzenetrögzítőt sem, és a telefontól is idegenkedett. Két mutatóujjával pötyögte ki a leveleit, egyenként ütögetve le a jó öreg Underwood billentyűit a redőnyös íróasztal fölé görnyedve Nathan Bedford Forrest méltóságteljes portréja alatt. A bíró nagyapja Forrest oldalán harcolt Shiloh-nál és még vagy fél tucat déli ütközetben, így nem csoda, hogy az unoka számára a tábornok volt a történelem legkiemelkedőbb alakja. A bíró harminckét éven át nem volt hajlandó tárgyalást vezetni július 13-án, Forrest születésnapján. A levél egy képeslap, két számla és egy másik levél társaságában várta Ray Atlee professzort a jogi egyetem postafiókjában. Elég volt egy pillantást vetnie a borítékra, hogy tudja, kitől jött, hiszen megszámlálhatatlan hasonló levelet kapott már az elmúlt évtizedek során. Az apja volt a feladó, akit, másokhoz hasonlóan, ő is csak úgy emlegetett: a Bíró. Atlee professzor tanácstalanul forgatta a borítékot, mintha nem tudná eldönteni, hogy ott helyben felnyissa-e, vagy várjon még vele néhány percet. Jó hír vagy rossz – a Bírónál sohasem lehetett előre tudni, bár az öreg már hónapok óta haldoklott, és az utóbbi időben a professzor nemigen kapott felőle jó híreket. Meglehetősen vékony levél volt – feltehetően egyetlen lap az egész, de ebben még nem volt semmi szokatlan. A Bíró nem szerette írásban szaporítani a szót, jóllehet annak idején hírhedten terjedelmes szónoklatokat tartott a pulpituson. Hivatalos levél volt – ehhez nem fért kétség. A Bíró került minden fölösleges szószaporítást, szóban és írásban egyaránt utálta a semmitmondó csevegést és a pletykát. Csak egy téma jöhetett szóba közöttük, ha egy-egy látogatás alkalmával a fia megivott vele egy csésze teát a verandán. A Bíró gondolatban újra végigharcolta a polgárháborút, mindenekelőtt a shiloh-i ütközetet, és minden alkalommal Pierre G. T. Beauregard tábornok csillogó, fényesre suvikszolt csizmáit okolta a déli államok szövetségének vereségért, annak az embernek a csizmáit, akit még a mennyországban is teljes szívből utálna, ha valamilyen csoda folytán ott találkoznának. Nem sok van már neki hátra. Hetvenkilenc éves, és gyomorrákja van. Évtizedek óta túlsúlyos, cukorbeteg, egyik pipáról a másikra gyújt,
súlyos szívbeteg – három rohama is volt már -, és van egy tucat kevésbé súlyos betegsége, amelyek idestova húsz éve gyötrik hol gyengébben, hol erősebben, és most mindegyik egyszerre hadrendbe állt, hogy felmorzsolja a maradék ellenállását, és végezzen vele. Szüntelen fájdalmai voltak. Három héttel ezelőtt, utolsó telefonbeszélgetésük alkalmával, amelyet Ray kezdeményezett, mert a Bíró kész rablásnak tartotta a távolsági hívások tarifáját, az öregúr szokatlanul feszültnek és kimerültnek tűnt. Két percet sem beszéltek egymással. A feladó nevét és címét dombornyomásos aranybetűk hirdették a boríték jobb felső sarkában: Reuben V. Atlee Bíró, Ford megyei 25. törvényszéki kerületi bíróság, Mississippi, Clanton. Ray becsúsztatta a levelet a borítékba, és elindult az irodája felé. Atlee bíró már jó ideje nem volt hivatalban. A szavazópolgárok kilenc évvel ezelőtt nyugdíjba küldték – ezt a keserű vereséget azóta sem tudta megemészteni. Harminckét évi becsületes, önfeláldozó munka után azok az emberek, akiket szolgált, kiadják az útját egy tejfölösszájú jöttment kedvéért, aki a tévében és a rádióban csinált reklámkampányt magának. A Bíró kampányolni sem volt hajlandó. Azzal érvelt, hogy nem ér rá ilyesmire, mert túl sok a munkája, ráadásul – ami még ennél is fontosabb volt számára – az emberek jól ismerik, és ha újra akarják választani, kampány nélkül is megteszik. Ez a túlzott magabiztosság sokaknak nem tetszett. Ford megyében még tudott nyerni, de a másik öt körzetben csúfos vereséget szenvedett. Három évig tartott, hogy kiköltöztessék a bíróságról. Második emeleti irodája megúszott egy tűzvészt és két felújítást. A Bíró nem engedte, hogy kőműves vagy festő betegye hozzá a lábát. Amikor a megye vezetőinek végre sikerült meggyőzniük, hogy hagyja el az épületet, ha nem akarja, hogy hatóságilag lakoltassák ki, bedobozolta az elmúlt harminc év alatt összegyűlt iratokat: minden értéktelen, hasznavehetetlen dokumentumot, jegyzetet, periratot és avítt könyvet, hazavitte őket, és az egészet feltornyozta a falak mentén a dolgozószobájában. Amikor a dolgozószobája megtelt, telerakta velük az előszobát, az ebédlőt, és még a nappaliba is jutott néhány dobozzal. Ray odabólintott egy diáknak, aki a folyosón üldögélt egy padon. Az irodája előtt váltott néhány szót egy kollégájával, majd bement, becsukta maga mögött az ajtót, és letette a postát az íróasztalára. Levette a zakóját, felakasztotta az ajtón lévő fogasra, és átlépett egy nagy rakás szakkönyvön, amelyet már vagy fél éve kerülgetett, majd elmormolta mindennapi fogadalmát, hogy most már aztán tényleg rendet rak az irodájában. A négyszer ötös szobában volt egy kisméretű íróasztal és egy keskeny kanapé – mindkettő telerakva könyvekkel és papírokkal, amiből bárki arra következtethetett volna, hogy Ray igen szorgalmas ember, és ki se látszik a munkából. Pedig ez távolról sem volt igaz. A tavaszi félévben mindössze egyetlen kurzust tanított az antitrösztjogról, és egy könyvet
kellett volna megírnia, egy újabb terjedelmes, semmitmondó kötetet a monopóliumokról, amelyet soha senki nem olvasna el, de jól mutatna a publikációs listáján. Bár oktatóként megvolt a végleges kinevezése, a többi tekintélyes professzorhoz hasonlóan rá is vonatkozott az egyetemi oktatók és kutatók életét meghatározó „ha nem írsz, leírnak” aranyszabály. Leült az íróasztala elé, és félretolta az előtte heverő papírokat. A borítékot N. Ray Atlee-nek, a Virginia Egyetem Jogi Kara (Virginia, Charlottesville) professzorának címezték. Az e-k és az o-k alig látszottak. A szalagot már legalább tíz éve ki kellett volna cserélni az írógépen. Ráadásul a Bíró az irányítószámokkal is hadilábon állt. Az N a Nathan kezdőbetűje volt a tábornok tiszteletére, de ezt csak kevesen tudták. Az egyik legcsúnyább veszekedés akkor robbant ki apa és fia között, amikor Ray elhatározta, hogy egyszer s mindenkorra megszabadul a Nathantől, és élete hátralévő részét megpróbálja egyetlen keresztnévvel leélni. A Bíró mindig az egyetemre címezte a fiának írt leveleket, soha nem a charlottesville-i lakására. A Bíró szerette a rangokat és a címeket, és azt akarta, hogy mindenki tudja Clantonban, még a postai dolgozók is, hogy a fia professzor egy jogi egyetemen. Valójában erre semmi szükség nem volt. Ray már tizenhárom éve tanított (és írt), és aki számított Ford megyében, az tudta, hogy kicsoda és mivel foglalkozik. Feltépte a borítékot, és kinyitotta a gondosan összehajtogatott lapot. A levélpapíron is ott díszelgett a jobb felső sarokban ugyanolyan aranybetűkkel a Bíró neve, korábbi tisztsége és címe, ezúttal is irányítószám nélkül. Lehet, hogy az öregúrnak kifogyhatatlan készlete volt ezekből a megfejelt levélpapírokból és borítékokból. A levél nemcsak neki, hanem az öccsének, Forrestnek is szólt – mindkét fiúnak abból a rossz házasságból, amelynek az anyjuk halála vetett véget 1969-ben. Mint mindig, az üzenet ezúttal is rövid és lényegre törő volt: Kérlek, keressetek fel az irodámban május 5-én, vasárnap du. 5 órakor, hogy tisztázzuk a hagyatékommal kapcsolatos kérdéseket. Üdvözlettel: Reuben V. Atlee A jellegzetes aláírás mintha összezsugorodott volna – a betűk már távolról sem voltak olyan határozottak, magabiztosak, mint régen. Pedig ez az aláírás hosszú éveken keresztül perdöntő volt egy-egy végzés vagy határozat alján – életek, sorsok múltak rajta. Végzésekén, amelyek válásokat szentesítettek, gyermekek hovatartozását döntötték el, szülői jogokat érvénytelenítettek, örökbefogadásokat foganatosítottak. Határozatokén, amelyek örökösödési vitákat döntöttek el, választási eredményeket töröltek vagy véglegesítettek, birtokpereket zártak le, és
gazdasági jogtalanságokat orvosoltak. A Bíró aláírását sokan ismerték, mely tulajdonosához hasonlóan tekintélyt sugárzott és tiszteletet parancsolt. És mi lett belőle: egy öreg, beteg ember reszketeg, alig felismerhető macskakaparása. Akár beteg, akár nem, Ray tudta, hogy ott lesz az apja dolgozószobájában a megadott időpontban. Idézést kapott, és bármennyire bosszantó volt is ez az eljárás, fel sem merült benne, hogy az öccsével együtt kénytelen-kelletlen meg ne jelenjen majd Őfőméltósága színe előtt egy újabb leckére. Jellemző volt a Bíróra, hogy egy olyan napot választott a találkozóra, amelyik neki megfelelt, anélkül hogy bárkivel egyeztetett volna előtte. Mi sem volt természetesebb a Bíró számára – és ezzel feltehetően nem állt egyedül a bírói karban -, mint hogy önkényesen állapítsa meg kihallgatások és konzultációk időpontjait, anélkül hogy a legcsekélyebb tekintettel lenne az érintettek igényeire. Ezt a keménykezűséget már a pályája elején megtanulta, és szükség is volt rá, amikor vaskos jegyzőkönyvekkel, nyughatatlan pereskedő felekkel, túlbuzgó vagy éppen nemtörődöm ügyvédekkel volt dolga. A Bíró azonban a családja életét is ugyanolyan módszerekkel és stílusban igazgatta, mint a bíróságét, és ez volt a legfőbb oka, hogy Ray Atlee a Virginia Egyetemen tanította a jogot, ahelyett hogy Mississippiben ügyvédként praktizált volna. Újra elolvasta az idézést, aztán félrerakta egy papírhalom tetejére, amelyet a sürgősen elintézendő ügyek dokumentumaiból emelt az elmúlt hetekben. Odasétált az ablakhoz, és kinézett az udvarra, ahol már minden fa és bokor teljes díszében pompázott. Nem volt dühös, nem volt megbántva, csak bosszantotta, hogy az apja még mindig tetszése szerint ugráltatja őket. Ugyan már, hiszen haldoklik az öreg – próbálta meggyőzni magát. Miért ne lehetne meg még egyszer, utoljára az akarata? Neki meg úgyis ez lesz az utolsó látogatása a szülői házban. Hogy mekkora a vagyona a Bírónak, senki nem tudta, még hozzávetőlegesen sem. A legértékesebb tulajdona minden bizonnyal a ház volt. Még attól az Atlee-től maradt rájuk, aki Forrest tábornok oldalán harcolt a polgárháborúban. Atlanta óvárosában egy hűs, platánokkal szegélyezett utcában egymillió dollárt is megérne, de itt, Clantonban... Egy ötholdas, elhanyagolt birtok közepén árválkodott, három háztömbnyire a városka főterétől. A padló megroskadt, a tető beázott, a falak Ray életében már nem láttak festéket. Jó, ha százezer dollárt kapnának érte az öccsével, de az új tulajdonosnak legalább kétszer ennyit kellene ráköltenie, hogy beköltözhessen. Mert ők semmi pénzért nem költöznének ide, különösen Forrest nem, aki már évek óta be sem tette a lábát a házba. Juharvárnak hívták, mintha legalábbis valami nemesi udvarház lett volna tekintélyes személyzettel, amely hadrendbe áll az egymást váltó előkelőségek kiszolgálására. Az utolsó bejárónőt Irene-nek hívták, és az
egyetlen feladata a takarítás volt. De Irene már több mint négy éve meghalt, és azóta senki nem porszívózta fel a szobákat és törölte le a bútorokat. A Bíró felfogadott egy helybeli bűnözőt, hogy húsz dollárért hetente egyszer nyírja le a füvet a kertben, de emiatt is folyton szemrehányást tett magának. Tanulmányokon csiszolt véleménye szerint ugyanis havi nyolcvan dollárt elkérni ezért a munkáért kész rablásnak minősül. Az édesanyjuk nevezte Juharvárnak a házat, amikor Ray még gyerek volt. Ebédre sem hazamentek, hanem a Juharvárba. A lakcímük sem Atlee-ék a Fourth Streeten volt, hanem a Juharvár a Fourth Streeten. Nem sok család büszkélkedhetett Clantonban azzal, hogy neve van a házának. Az édesanyjukat verőértágulat vitte el, és egy asztalon terítették ki a szalonban. Két napon át folyamatosan jöttek a város lakói – végigmasíroztak az első verandán, a nappalin, majd megálltak a szalonban leróni a kegyeletüket a ravatal előtt, hogy aztán továbbmenjenek az ebédlőbe, ahol forró puncs és válogatott sütemények várták őket. Ray és Forrest elbújtak a padláson, és felváltva szidták az apjukat, hogy képes elviselni ezt a műsort. Ott feküdt az anyjuk – egy gyönyörű, fiatal nő – lenn, a szalon közepén, sápadtan és mereven egy nyitott koporsóban. Forrest Juharromnak hívta a családi birtokot. A vörös és sárga juharokat, amelyekkel valamikor mindkét oldalon tele volt az utca, valami ismeretlen kórság néhány év alatt kipusztította, de a korhadó törzseket ott hagyták mementónak. A ház előkertjét négy terebélyes tölgyfa árnyékolta. Ősszel több tonna levelet lehánytak magukról a fűre. Eleve reménytelen vállalkozás lett volna összegereblyézni és eltüntetni. Ráadásul egy-egy terebélyesebb ág minden évben letört valamelyikről, és többnyire a házra esett, ahonnan vagy eltakarították, vagy nem. A ház pedig rendületlenül állta az idő és az elemek meg-megújuló rohamait – egyik csapást a másik után, de nem adta fel a küzdelmet. Még ilyen elhanyagolt állapotban is kifejezetten mutatós épület volt, György korabeli homlokzatával, masszív oszlopaival – méltó emlékműve a kornak és az embereknek, akik építették, és szomorú tanúja egy család hanyatlásának. Ray nem akart semmit kezdeni vele. Tele volt kellemetlen, nyomasztó emlékekkel, és minden látogatás már előre elkedvetlenítette. Azt a luxust természetesen nem engedhette meg magának, hogy egy vagyonért rendbe hozasson egy házat, amely már megérett rá, hogy lebuldózerezzék. Forrest pedig előbb gyújtaná fel, mint hogy beköltözzön. A Bíró azonban azt akarta, hogy Ray tartsa meg a házat mint családi birtokot. Erre már több alkalommal is utalt – igaz, csak homályosan – az elmúlt években. Raynek pedig sosem volt annyi bátorsága, hogy megkérdezze, miféle családra gondol. Gyerekek nélkül? Volt ugyan egy exfelesége, de semmi kilátás arra, hogy újra nősüljön. Forresttel ugyanez
volt a helyzet, azzal a különbséggel, hogy ő exfeleség helyett több tucat exszeretővel dicsekedhetett, valamint jelenlegi lakótársával, Ellie-vel, aki festett és kerámiákat készített, és tizenkét évvel idősebb volt Forrestnél. Biológiai csodaszámba ment, hogy Forrestnek nem született még gyereke, legalábbis mostanáig senki nem tudott róla, hogy született volna. Az Atlee-k családfáját a kihalás veszélye fenyegette, de ez a szomorú és a jelek szerint elkerülhetetlen tény Rayt cseppet sem zavarta. A saját életét élte, és nem tartozott vele sem az apjának, sem a család dicsőséges múltjának. Clantonba jobbára csak a temetések szólították haza. A Bíró egyéb vagyontárgyairól soha nem esett szó. Az Atlee család valamikor kifejezetten jómódú volt, de Ray ebből már nem részesülhetett. Az elődöknek volt földjük, gyapotültetvényük, rabszolgáik, vasúti és bankrészvényeik, még vezető politikus is akadt közöttük, egyszóval mindenük megvolt, amivel az egykori konföderációs arisztokrácia dicsekedhetett, de mindez készpénzben kifejezve a huszadik század vége felé már mit sem ért. Ahhoz azonban elég volt, hogy az Atlee-k elnyerjék a környéken a „vagyonos család” címet. Mire Ray tízéves lett, már tudta, hogy a családja nem szűkölködik. Az apja bíró volt, és a házuknak nevet adtak, és ez Mississippi államnak ezen a részén azt jelentette, hogy ő jómódú család gyermeke. Az anyjuk, amíg élt, minden úton és módon megpróbálta elhitetni Rayjel és Forresttel, hogy különbek a többi család gyerekeinél. Elvégre egy valóságos udvarházban éltek. Presbiteriánusok voltak. A nyári vakációt minden harmadik évben Floridában töltötték. Különleges alkalmakkor pedig elmentek Memphisbe, és a Peabody Hotelban vacsoráztak. A ruháik is szebbek voltak, mint a legtöbb gyereknek. Aztán Rayt felvették a Stanford Egyetemre. A hideg zuhany akkor jött, amikor az apja a hírre kertelés nélkül kijelentette: – Nem engedhetjük meg magunknak. – Ezt hogy érted? – kérdezte Ray. – Ahogy mondtam. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy a Stanfordra járj. – Nem értem. – Jó, akkor másként mondom. Ott tanulsz tovább, ahol akarsz. De a tandíjadat csak akkor fizetem, ha a Sewanee-re mész. Így történt, hogy Ray a Sewanee Egyetemre ment, immár a családi vagyonra vonatkozó illúziók nélkül, az apja támogatásával, aki annyi pénzt juttatott neki, amennyi úgy-ahogy fedezte a tandíjat, a szállás, a tankönyvek és diákéletformával együtt járó alkalmi kiadások költségeit. A jogi szakképesítést Tulane-ben szerezte meg, de közben el kellett szegődnie egy étterembe a francia negyedben osztrigapultosnak, hogy valahogy fenn tudja tartani magát. A Bíró harminckét éven át kancellári fizetést kapott, ez pedig az egyik legalacsonyabb közalkalmazotti jövedelemnek számít az országban. Ray
még tulane-i tanulmányai során elolvasott egyszer egy jelentést a bírói jövedelmekről, és ebből kiderült, hogy Mississippiben a bírók ötvenkétezer dollárt keresnek egy évben, szemben az országos átlaggal, amely meghaladta a kilencvenötezret. A Bíró egyedül élt, a házra jóformán semmit sem költött, szenvedélyei nem voltak, eltekintve a pipázástól, de ez sem jelentett számottevő kiadást, mert az olcsó dohányokat kedvelte. Egy öreg Lincolnt vezetett, kifejezetten igénytelenül evett – igaz, tekintélyes mennyiségeket -, és ugyanazokat a fekete öltönyöket hordta, amelyekben az ötvenes évek elején elkezdte a pályáját. Egyetlen bűnös szenvedélye volt: a jótékonyság. Félretette, amit meg tudott spórolni, és ha összegyűlt egy bizonyos összeg, elajándékozta. Senki sem tudta, mekkora összegeket adományozott évente jótékonysági célokra. Fizetésének tíz százaléka automatikusan a presbiteriánus egyház kasszájába ment. A Sewanee Alapítvány évi kétezer dollárt vitt el, és ugyanennyit kapott a Konföderációs Veteránok Fiainak Egyesülete is. Ez a három adomány állandó és megingathatatlan volt, akár a gránitba vésett fogadalom. A többi inkább alkalmi jótékonykodás. Atlee bíró mindenkinek adott, aki kért tőle. Egy mozgássérült gyereknek, akinek mankóra kellett a pénz. Egy sztárcsapatnak, amelyet szponzorálni kellet, hogy részt vehessen az állami bajnokságon. A Rotary Club kongói gyermekoltás-expedíciójának, menedékhelyi kóbor kutyáknak és macskáknak Ford megyében, új tetőre Clanton egyetlen múzeumának. A listának sosem volt vége, és ahhoz, hogy valaki kapjon tőle egy csekket, csak levelet kellett írnia, és elmondania, mire kellene a támogatás. Atlee bíró soha nem utasította vissza a kérelmezőket, és folyamatosan jótékonykodott, mióta Ray és Forrest elköltözött otthonról. Ray elképzelte, amint ott ül a poros, papírokkal zsúfolt redőnyös íróasztal előtt, amint két mutatóujjával kopogja le a rövid válaszleveleket, hogy egy-egy alig olvashatóan kitöltött csekk társaságában becsúsztassa őket a soron következő, kancellári címzéssel ellátott, borítékba a clantoni First National Bank számára – hol egy ötvendolláros, hol egy százas, mindenkinek egy kevés, amíg van miből. A hagyatékkal nem lesz sok gond, hiszen alig van mit lajstromba venni. Az ősi jogi szakkönyvek, a kopott bútorok, a fájdalmas családi fotók és tárgyi emlékek, rég elfeledett periratok és dokumentumok – nagy halom értéktelen szemét, amelyből tekintélyes örömtüzet lehetne rakni. Forresttel eladnák a házat – annyiért, amennyit adnának érte, és boldogok lennének, hogy sikerült valamit megmenteni a néhai Atlee-k „családi vagyonából”. Tudta, hogy fel kellene hívnia Forrestet, de mint mindig, most is könnyen talált ürügyet, hogy halogassa a dolgot. Forresttel is jócskán akadtak problémák, sokkal bonyolultabbak és nehezebben kezelhetők,
mint mindaz, amit egy világtól elzárkózott, haldokló öregember jelentett, aki már csak azzal törődött, hogyan tudna megszabadulni minden vagyonától. Forrest eleven, két lábon járó csődtömeg volt, egy harminchat éves kamasz, akinek az agyát már minden, Amerikában ismert és a piacon hozzáférhető legális és illegális drog zsugorította. Micsoda család, mormogta magában Ray. Kirakott egy cédulát a hirdetőtáblára, hogy elmarad a 11 órás szemináriuma, és elment gyógykezelésre.
MÁSODIK FEJEZET Tavasz a piedmonti hegyekben. Nyugodt, tiszta ég, a hegyek alját borító erdők napról napra zöldebb díszbe öltöznek, a Shenandoah-völgy pedig egyre újabb és újabb arcát mutatja, ahogy szaporodnak a hegy lábáig futó parcellákban a párhuzamos és merőleges barázdák. Holnapra esőt ígért az előrejelzés, bár Közép-Virginiában a helybeliek nemigen szoktak ilyesmire hagyatkozni. Majd háromszáz órányi repülés után Ray minden reggel fél szemmel az eget kémlelte, amíg lefutotta a szokásos öt mérföldjét. Futni tudott, akármilyen idő volt, repülni nem. Megfogadta magának (és a biztosítótársaságnak), hogy éjjel nem repül, és a felhőket is nagy ívben elkerüli. A kisgépeket ért balesetek kilencvenöt százaléka vagy rossz időben, vagy sötétben történt, és közel háromévi repülés után Ray rendíthetetlenül vállalta a gyávaságot. „Vannak vén pilóták és vakmerő pilóták – tartotta a mondás -, de vakmerő vén pilóták nincsenek.” Ray hitt a mondás igazságában, és igazodott is hozzá. Ráadásul Közép-Virginia túlságosan szép volt ahhoz, hogy felhőben repüljön fölötte az ember. Kivárta a kedvező időt, amikor nem dobálják ide-oda a szelek, és nem nehezítik meg a leszállást, amikor nincs sem köd, sem felhők, amelyekben nem lát semmit a tájból, és nem tud tájékozódni, amikor nem túl nagy a páratartalom, és nincs viharveszély. Ha a reggeli kocogáskor tiszta volt az ég, kedvező napnak nézhetett elébe. Az ebédet később is megehette, ha egy-két órája elmaradt, semmi sem történt, az aktuális kutatást pedig elhalaszthatta egy esős napra vagy éppen hétre, ha úgy jött ki a lépés. Ha kedvező volt az előrejelzés, Ray a kocogás és a reggeli után már indult is a reptérre. A reptér a város északi részén volt, kocsival alig negyedórányira az egyetemtől. A Docker repülőiskolában a szokásos goromba fogadtatásban részesült Dick Docker, Charlie Yates és Fog Newton, a három nyugalmazott vadászrepülő részéről, akik egyszerre voltak a reptér tulajdonosai, üzemeltetői és a környékbeli magánpilóták oktatói. Többnyire a Cocpitban üldögéltek, amely egy sor kimustrált színházi székből állt a repülőiskola külső irodájában, literszámra vedelték a kávét, és repülős múltjukon merengve eget verő hazugságokkal traktálták egymást, amelyek óráról órára egyre képtelenebb történetekké kerekedtek. Minden bérlő és tanuló megkapta a kellő adag szidalomáradatot, akár tetszett neki, akár nem. Ha valaki zokon vette a szokatlanul kemény szóbeli kiképzést, úgy kellett neki. Egy kuncsafttal több vagy kevesebb, nekik édes mindegy volt. A nyugdíjukból is gondtalanul meg tudtak élni.
Amint meglátták Rayt, ontani kezdték az újabban begyűjtött jogászvicceket, amelyek többsége egyáltalán nem volt vicces, mégis harsány hahotára fakasztotta őket. – Nem csoda, hogy nincs egy tanítványotok sem – jegyezte meg Ray, miközben kitöltötte a repülési naplót. – Hova lesz a séta? – érdeklődött Docker. – Fölfelé. Fúrok néhány léket az égbe. – Máris riasztjuk a légiforgalmiakat. – Ahhoz túlságosan elfoglaltak vagytok. Tízpercnyi adok-kapok és papírmunka után Ray végre elindulhatott. Óránként nyolcvan dollárért bérelt egy Cessnát, amely egy mérfölddel a föld fölé repítette, messze az emberektől, a telefonoktól, a zsúfolt utaktól, a hallgatóktól, a kutatástól, messze haldokló apjától, lökött öccsétől és attól a totális zűrzavartól, amellyel otthon nap mint nap szembe kell néznie. A reptér harminc kisgépet üzemeltetett, többségükben emelt szárnyú, rögzített futóműves Cessnákat, minden idők legbiztonságosabb gépeit. De voltak előkelőbb masinák is, például egy Beach Bonanza a Ray Cessnája melletti állásban – egy egymotoros, kétszáz lóerős szépség, amelyet Ray némi gyakorlással egy hónap alatt megszelídítene. Hetven csomóval gyorsabb volt, mint a Cessna, és annyi extra szerkentyű meg elektronika lapult benne, hogy a legrutinosabb pilótáknak is kicsordult tőle a nyáluk, ha beültek a vezetőfülkéjébe. És mindennek tetejébe még eladó is volt, mindössze 450 000 dollár kiindulási áron, amelyből valamicskét még alkudni is lehetett volna. A tulajdonosa bevásárlóközpontokat épített, és le akarta cserélni egy King Airre, legalábbis ez a hír járta a Cocpitban. Ray hátat fordított a Bonanzának, és odalépett a mellette parkoló kis Cessnához, hogy elvégezze a szokásos ellenőrzést. Mint a kezdő pilóták általában, aprólékos gonddal vizsgált meg mindent a kezében lévő lista alapján. Fog Newton, az oktatója minden foglalkozást kigyulladt és lezuhant gépekről szóló, hátborzongató rémtörténetekkel kezdett – az áldozatok egytől egyig olyan pilóták voltak, akik túl gyorsan vagy felületesen végezték el az indulás előtti ellenőrzést, ráadásul többnyire lista nélkül. Amikor meggyőződött róla, hogy kívül minden rendben van a gépen, beült a pilótafülkébe, és becsatolta magát. A motor olajozottan indult, és a rádiók is rögtön életre keltek. Ellenőrizte az indulás-ellenőrzési listát, és bejelentkezett a toronyban. Csupán egy helyi járatú gép várt előtte felszállásra, így tíz perccel azután, hogy beült a pilótafülkébe, megkapta a felszállási engedélyt. Mintaszerűen emelte fel a gépet a kifutópályáról, és már fordult is nyugat felé, a Shenandoah-völgy irányába. Ezerháromszáz méteres magasságban átrepült az Afton-hegy fölött, húsz-harminc méterre megközelítve a csúcsot. A kis Cessna bukdácsolt néhány másodpercig a légörvényekben, de ez már ismerős volt Ray
számára. A hegy mögötti szántóföld fölé érve újra elcsendesedett minden. A látótávolság hivatalosan húsz mérföld volt, de ebben a magasságban már sokkal messzebb is el lehetett látni. Kristálytiszta ég, sehol egy felhő. Ezerötszáz méteren feltűntek a horizonton a nyugatvirginiai hegyek legmagasabb csúcsai. Ray a következő lista alapján elvégezte a repülés közbeni rutinellenőrzést, átállt az utazási sebességhez előírt üzemanyag-keverékre, és a felszállás óta először kényelmesen hátradőlt az ülésen, hogy lazítson. A rádió is elhallgatott, és ő tudta, hogy nem is fog megszólalni, amíg át nem kapcsol a déli irányban negyvenmérföldnyire lévő roanoke-i toronyra. Úgy döntött, hogy ezúttal elkerüli Roanoke-ot, és ameddig lehet, ellenőrizetlen légtérben marad. Ray tapasztalatból tudta, hogy Charlottesville-ben és környékén a pszichiáterek kétszáz dolláros órabérért foglalkoznak a pácienseikkel. A repülés ehhez képest kifejezetten olcsó volt, és összehasonlíthatatlanul hatékonyabb, bár az igazat megvallva, ezt is egy pszichiáternek köszönhette, aki azt javasolta neki, hogy a lehető legrövidebb időn belül keressen magának új hobbit. Azért ment el ahhoz a dokihoz, mert valakivel feltétlenül beszélgetnie kellett. Pontosan egy hónappal azután, hogy a volt Mrs. Atlee beadta a válókeresetet, feladta az állását és a ruhatárával meg az ékszereivel kisétált a házukból – az egész, gépies hatékonysággal végrehajtott költözés kevesebb mint hat órát vett igénybe -, Ray búcsút mondott a pszichiáterének, kihajtott a reptérre, betámolygott a Cocpitba, és megkapta az első, újoncnak kijáró szidalomáradatot talán Dick Dockertől, de lehet, hogy Fog Newtontól, már nem emlékezett pontosan. A gúnyos gorombaság akkor kifejezetten jólesett – legalább valaki törődött vele. A szükséges adagot minden alkalommal megkapta, és Ray, mielőtt még összecsaptak volna a feje felett a hullámok, új otthonra lelt. Immár három éve járta a kis Cessnával a Blue Ridge-hegység és a Shenandoah-völgy fölötti kristálytiszta, lakatlan egeket, csillapítva a dühét, a kétségbeesését, megszabadulva néhány keserű könnycsepptől, kiöntve a lelkét a mellette ásítóan üres utasülésnek, amely valahányszor ránézett, azt hajtogatta: Elment. Vége. Vannak nők, akik elmennek, de végül visszatérnek. Mások elmennek, aztán idővel rádöbbennek, hogy hibáztak, de már nem tudják jóvátenni a dolgot. És vannak olyanok, akik olyan végleges eltökéltséggel mennek el, hogy vissza se néznek. Vicki távozása pontos terv szerint történt, előre megfontoltan és hidegvérrel – olyan kíméletlen közönnyel, hogy Ray ügyvédje már az első találkozáskor is csak ennyit tudott mondani: – Add fel, pajtás. Jobb partit talált – mint egy sportoló, aki kedvezőbb ajánlatot kap egy másik klubtól. Tessék, itt az új mez, mosolyogj a kamerába, és felejtsd el a volt csapatot. Ray éppen dolgozott egy verőfényes délelőtt, amikor Vicki elment egy csillogó limuzinban. Mögötte egy kisteherautó a
holmijával. Húsz perccel később besétált az új otthonába, egy lótenyésztő telep közepén hivalkodó kastélyba a város keleti szélén, ahol Lew, a likvidátor várta tárt karokkal és egy házassági szerződéssel. Lew vérbeli keselyű volt, a versenyből kiszorult vállalatok hóhéra, aki a rajtaütéseivel már közel félmilliárdot összeharácsolt – Ray alaposan utánanézett a dolognak -, hatvannégy évesen eladta a részvényeit, hátat fordított a Wall Streetnek, és valami rejtélyes oknál fogva éppen Charlottesville-re esett a választása, hogy itt telepedjen le. Valahol útközben belebotlott Vickibe, ajánlatot tett neki, és teherbe ejtette egy ikerpárral, két fiúval, akiket neki, Raynek kellett volna nemzenie, majd új trófeája és családja birtokában megpróbálta elhitetni a világgal, hogy ő a legnagyobb hal a charlottesville-i pocsolyában. – Elég legyen ebből – mondta Ray fennhangon. Ezerötszáz méteres magasságban hangosan beszélt magában. Csak remélhette, hogy Forrest ezúttal tiszta lesz és józan, bár ezek a remények többnyire hiúnak bizonyultak. Húszévi szüntelen rehabilitáció és visszaesés után nem sok remény volt rá, hogy az öccse valaha is úrrá lesz a szenvedélyén. Abban Ray biztos volt, hogy Forrestnek nincs egy vasa sem, ami egyenes következménye az életmódjának. Ha pedig nincs pénze, akkor minden alkalmat megragad, hogy szerezzen, és az örökség épp kapóra jön majd neki. Azt a pénzt, amelyet a Bíró nem áldozott jótékonykodásra és beteg gyerekekre, maradéktalanul elnyelte Forrest detoxikálásának feneketlen kútja. A hosszú évek során annyi pénzt emésztett fel Forrest folyamatos és hiábavaló „gyógykezelése”, hogy a Bíró gyakorlatilag kitagadta a kisebbik fiát, és megszakított vele minden kapcsolatot. Harminckét éven át egyebet sem csinált, mint házasságokat bontott fel, gyerekeket vett el a szüleiktől, hogy nevelőotthonokba küldje őket, elmebetegeket záratott intézetekbe, garázda apákat juttatott rács mögé – százával hozta a kegyetlen és súlyos következményekkel járó döntéseket, amelyek foganatosításához elég volt a puszta aláírása. Amikor először lépett föl a bírói pulpitusra, hatalmát Mississippi állam törvényei garantálták, de pályafutásának utolsó szakaszában már csak az Úristent ismerte el felettesének. Ha valaki tudta, hogy lehet egy fiút kitagadni, az Reuben V. Atlee bíró volt. Forrestet szemlátomást ez a fejlemény sem zavarta. Sőt azzal áltatta magát, hogy így lett igazán szabad, és azzal kérkedett, hogy kilenc éve nem tette be a lábát Juharvárba. Csak egyszer látogatta meg a Bírót a kórházban az egyik súlyos szívrohama után, amikor az orvosok értesítették a családot. Akkor, csodák csodája, józan volt. – Már ötvenkét napja, bátyó – súgta oda büszkén Raynek, amikor leültek az intenzív osztály várójában. Ha a rehabilitáció éppen működött, Forrest olyan volt, mint egy két lábon járó eredményjelző tábla.
Ha a Bíró azt tervezi, hogy őt is belefoglalja a végrendeletébe, maga Forrest lesz a legjobban meglepve. Bár Forrest e nélkül is ott teremne a pénzszagra, abban a reményben, hogy neki is csurran-csöppen valami. Ray már a nyugat-virginiai Beckley közelében járt, New River Gorge fölött, amikor megfordította a gépet, hogy visszatérjen a reptérre. Bár a repülés nem került annyiba, mint a pszichoterápia, korántsem volt olcsó mulatság. Az óra pedig kíméletlenül ketyegett. Ha megnyerné a lottón a főnyereményt, megvenné a Bonanzát, és mindenhova elrepülne vele. Két év múlva amúgy is szabbatikust kap, amikor egy évre visszavonulhat az egyetemi munka merev kötelezettségeitől. Akkor kellene befejeznie a nyolcszáz oldalas könyvét a monopóliumok működésének jogi szabályozásáról, és volt is rá esély, hogy egy év alatt megírja a még hiányzó fejezeteket. Boldog azonban akkor lenne, ha kibérelhetne egy Bonanzát, és eltűnhetne vele az égben. A reptértől húsz mérföldre nyugatra bejelentkezett a toronyba, ahonnan megkapta az instrukciókat a leszálláshoz. Enyhe, változó irányú szél fújt – ilyen időjárási viszonyok mellett gyerekjáték a landolás. Az utolsó fázisban, ötszáz méteres magasságban, alig egy mérföldre a leszállópályától Ray és a kis Cessna tökéletes szögben és sebességgel ereszkedett a cél felé, amikor egy másik pilóta is bejelentkezett rádión a toronyba. Challenger-kettő-négy-négy-delta-mike néven azonosította magát, és tizenöt mérföldre északra volt a reptértől. A reptér megadta neki a leszállási engedélyt, a Cessna után. Övé volt a pálya. Raynek sikerült annyi időre elterelnie a gondolatait a mögötte közeledő gépről, hogy mintaszerű leszállást hajtson végre, majd lefordult a kifutópályáról, és továbbgurult a Cessna állásához. A Challenger Kanadában készült lökhajtásos kisgép, és a berendezéstől függően nyolc-tizenöt személy szállítására alkalmas. New Yorktól Párizsig képes elrepülni egy tankolással, méghozzá a nagy utasszállító gépekhez hasonló sebességgel, és saját utaskísérője van, aki ételt és italt szolgál fel a fedélzeten. Újonnan huszonötmillió dollár körüli összegbe kerül, plusz-mínusz egy-két millió, attól függően, hogy mennyi extrát kérnek hozzá a tekintélyes választékból. A 244DM Lew, a likvidátor tulajdona volt, valamelyik tönk szélére jutott nagyvállalattól vasalta ki egy rajtaütése során némi engedmény fejében. Ray nézte, hogy ereszkedik le mögötte a leszállópályára, és titkon abban reménykedett, hogy nem sikerül a manőver, és felrobban az egész masina ott a szeme láttára, és ő egyenes adásban végignézi, akár egy show-műsort. A gép azonban annak rendje és módja szerint leszállt, és a leszállópályáról lendületesen továbbgurult az állása felé. Ray gyomra csak ekkor rándult görcsbe az idegességtől. A válás óta mindössze kétszer látta Vickit, és harmadszorra most szerette volna a legkevésbé látni, egy húszéves Cessnából, amint kilép a vagyont érő luxusgépéből, és letipeg a lépcsőn az érkezésére kirendelt
limuzinhoz. Lehet, hogy nincs is a gépen, próbálta nyugtatni magát. Lehet, hogy csak Lew Rodowski tért vissza az utolsó rajtaütéséből. Ray kikapcsolta a motort, és a közeledő Challengert nézve egyre lejjebb csúszott a vezetői ülésen, hogy minél kevesebb látsszon belőle. Mire a luxusgép megállt a terminálja előtt, alig harminc méterre Ray alkalmi búvóhelyétől, egy csillogó, fekete Suburban limuzin gördült a gép mellé, kissé gyorsabban a kelleténél, bekapcsolt fényszórókkal, mintha legalábbis valami főméltóság érkezett volna Charlottesville-be. Két, egyforma zöld ingbe és khaki rövidnadrágba öltözött fiatal férfi ugrott ki a kocsiból, hogy fogadják a likvidátort és esetleges kíséretét. A Challenger ajtaja kinyílt, az automata lépcső zajtalanul leereszkedett az aszfaltra, Ray pedig izgatottan leste a Cessna műszerfala mögül, amint az egyik pilóta megjelenik a gép ajtajában, és kezében két terebélyes bevásárlótáskával elindul lefelé a lépcsőn. Azután következett Vicki az ikrekkel. A srácok körülbelül kétévesek lehettek, Simmons és Ripley. Szerencsétlen gyerekek – mindketten vezetéknevet kaptak keresztnév gyanánt, amiből még az sem derült ki, hogy fiúk-e vagy lányok. Mert az anyjuk idióta, az apjuk pedig már nemzett kilenc gyereket a korábbi feleségeivel, és az sem érdekelte, hogy hívják őket. Fiúk voltak – ennyit Ray biztosan tudott róluk, mert figyelemmel kísérte a helyi lapok legfontosabb rovatait: születések, halálok, betörések s a többi. A Martha Jefferson Kórházban születtek hét héttel és három nappal azután, hogy a bíróság, kölcsönös megegyezés alapján, kimondta az Atlee házaspár válását, és pontosan hét héttel és két nappal azután, hogy a már jócskán előrehaladott állapotban lévő Vicki hozzáment Lew Rodowskihoz, aki immár negyedszer mondta ki az ideig-óráig boldogító igent az oltár előtt, de lehet, hogy ezúttal a lótenyésztő farmon valami más alkalmatosságot használtak erre a célra. Vicki kézen fogta az ikreket, és óvatosan elindult velük lefelé a meredek lépcsőn. A félmilliárd dollár határozottan jól állt neki – szűk designer jeans feszült két hosszú combján, amely szemmel láthatóan karcsúbb lett, mióta átpártolt a Challenger tulajdonosához. Valójában Vicki pont úgy festett, mint akit módszeresen éheztetnek: pálcikavékony karok, apró, lapos fenék, beesett arc. Ray a szemét nem látta, mert Vicki gondosan elrejtette egy fekete sál mögé, a legújabb hollywoodi vagy éppen párizsi divat szerint, attól függ, honnan nézzük. Ezzel szemben a likvidátor távolról sem úgy festett, mint aki éhezik. Megállt a gép ajtajában, és türelmesen várta, hogy legújabb felesége és legújabb gyerekei letipegjenek a lépcsőn. Azt híresztelte magáról, hogy annak idején több maratont is lefutott, de amennyi hazugságot összehordott már a sajtóban, ennek a vallomásnak sem igen lehetett hitelt adni. Köpcös volt, és terjedelmes pocakkal büszkélkedhetett. Félig kopasz fején a maradék haj már teljesen megőszült. Vicki negyvenegy éves volt, de harmincnak is elment volna. Lew hatvannégy, de minimum
hetvennek nézett ki, legalábbis Ray szerint, aki kaján kárörömmel nyugtázta a szembeötlő kontrasztot. Végül mind a négyen bekászálódtak a terebélyes limuzinba, míg a két pilóta és a két sofőr bepakolta a Saks és Bergdorf márkajelzésű táskákat a csomagtartóba. Egy kis alkalmi bevásárlás Manhattanben – röpke háromnegyed óra a Challengerrel. A limuzin elszáguldott, a show véget ért, és Ray végre kihúzhatta magát a Cessna pilótaülésén. Ha nem gyűlölte volna annyira a volt felségét, még sokáig ott üldögélt volna, felidézve házasságuk boldog napjait. Nem volt semmi előjel, semmi figyelmeztetés, semmi veszekedés, semmi hangulatváltozás. Egyszerűen adódott egy kedvezőbb lehetőség, és Vicki habozás nélkül megragadta. Ray kinyitotta a fülke ajtaját, hogy végre levegőhöz jusson, és csak most vette észre, hogy az inge nyaka csuromvíz az izzadságtól. Megtörölte a homlokát, és kikászálódott a fülkéből. Három éve most először bánta meg, hogy nem maradt inkább otthon.
HARMADIK FEJEZET A Jogi Kar épülete a Közgazdasági Kar szomszédságában volt, a Thomas Jefferson alapította és időközben többszörösére nőtt egyetemi város északi oldalán. Az egyetemen, amely igen nagyra értékelte alapítójának építőművészetét, a jogi fakultás csupán egyike volt azoknak a jellegtelen, minden fantáziát nélkülöző, kocka formájú, lapos tetős, csupa tégla és üveg modern épületeknek, amelyek oly sokatmondóan jellemezték a hetvenes évek építészetét. Az utóbbi években azonban tekintélyes beruházások keretében felújították az épületeket és a parkokat, ami sokat emelt az egyetemi város esztétikai színvonalán. Az egyetemet a tíz legszínvonalasabb felsőoktatási intézmény között tartották számon, és ezzel minden hallgató és oktató tisztában volt. Csupán a keleti partvidék legelőkelőbb egyetemei előzték meg a rangsorban. Ezer kiváló hallgatóval és egy rendkívül magasan kvalifikált oktatógárdával büszkélkedhetett. Ray tökéletesen elégedett volt az előző állásával a Northeastern Egyetemen, Bostonban, ahol állambiztonsági jogot tanított. Néhány írására felfigyelt egy szakmai bizottság, azután már minden magától ment, és az első komolyabb ajánlat egy déli egyetemről vonzó lehetőségnek ígérkezett. Vicki Floridában nőtt fel, és bármennyire jól érezte is magát a nyüzsgő bostoni társasági életben, a hideg teleket soha nem tudta megszokni. Meglepően rövid idő alatt megszokták viszont Charlottesville lassabb, nyugodtabb életritmusát. Rayt véglegesítették, Vicki pedig doktorátust szerzett újlatin nyelvekből. Már a gyerekeket tervezték, amikor a likvidátor megjelent a színen. Ha egy másik férfi először teherbe ejti a feleségedet, aztán elveszi tőled, joggal szeretnél feltenni neki néhány kérdést. És persze a volt feleségednek is. A Vicki távozását követő napokban Ray aludni sem tudott a fejében kavargó, megválaszolatlan kérdésektől, de ahogy múlt az idő, rájött, hogy képtelen lenne feltenni őket Vickinek. A kérdések lassan visszavonultak, de most, hogy látta őt a reptéren, újra erőre kaptak. Ray gondolatban keresztkérdések pergőtüze alá vette a volt feleségét, és a vallatás még akkor sem ért véget, amikor a kocsiját leparkolta az egyetem udvarán, és felment a szobájába. A fogadóóráit késő délután tartotta, és nem kellett előre bejelentkezni hozzá. Az ajtaja nyitva állt minden hallgató előtt. Ilyenkor, május elején, amikor az idő kezd nyáriasra fordulni, a diákok lassan elmaradoztak. Újra elolvasta az apja levelét, és újra felbosszantotta őt a jól ismert, magabiztos, parancsoló hang. Ötkor bezárta a szobáját, és elsétált az egyetemi város déli végén lévő sportpályákhoz, ahol a harmadéves hallgatók éppen a házi
baseballbajnokság második meccsét játszották a jogi kar oktatógárdája ellen. Az első meccsen az oktatók súlyos vereséget szenvedtek. A második és harmadik meccset már le sem kellett volna játszani, hogy győztest hirdethessenek. A vérszagra az első- és másodéves hallgatók is odasereglettek a pálya köré, és fürtökben lógtak a kerítésen az első alapvonal előtt, ahol a tanárok csapata összegyűlt, hogy hiábavaló stratégiai megbeszélést tartson a mérkőzés előtt. A bal külső mező mögött egy tucat kétes hírű elsőéves hallgató tolongott két hűtőtáska körül, amelyekből egymás után kerültek elő a gyöngyöző sörösdobozok. Ilyenkor tavasszal nincs jobb hely egy egyetemi városnál, gondolta Ray a pályához közeledve, és körülnézett, hogy egy jó helyet keressen magának, ahonnan nézheti a meccset. A lányok sortban, mindenki keze ügyében egy hűtőtáska, kicsattanó jókedv, rögtönzött bulik, a közelgő nyár hangulata. Ray negyvenhárom éves volt, egyedülálló, és újra diák akart lenni. Azt mondják, a tanítás konzerválja a fiatalságot – talán ami a mozgékonyságot és szellemi frissességet illeti, valóban így van, de Ray azt szerette volna, hogy ő is ott üljön a legvagányabb srácok között egy hűtődobozon, és szédítse a lányokat. Néhány kollégája kis csoportba verődve álldogált a hátsó háló mögött, és gúnyos mosollyal nézte, hogy áll fel vert had módjára az oktatók csapata a pályán. A játékosok közül többen sántikáltak, legalább a fele társaság térdvédőt vagy valami kötést viselt. Ray észrevette, hogy Carl Mirk, az egyik dékánhelyettes, és egyben a legjobb barátja, néhány méterrel arrébb támasztja a kerítést. Nyakkendője meglazítva, zakója lezseren a vállára vetve. – Szomorú látvány – mondta Ray Mirk felé fordulva. – Ez még semmi. Majd ha elkezdenek játszani – felelte Mirk. Carl egy ohiói kisvárosból jött, ahol az apja volt az első számú bíró, afféle szent ember, mindenki keresztapja. Annak idején Carl is elmenekült otthonról, és megesküdött, hogy soha nem tér vissza. – Sajnos az első meccsről lemaradtam – mondta Ray. – Valóságos mészárlás volt. Tizenhét-nulla, két menet után. A diákok első számú ütőjátékosa elütötte a labdát a bal mező széléig – rutinszerű kétpontos ütés volt -, de mire a bal oldali mezőnyjátékos és a középpályás odabotladozott, megkaparintotta a labdát, és némi huzavona után odadobta a belső mezőbe, a futójátékos elérte a kaput, és a pontszerzés elúszott. A söröző vagányok a bal mező szélén vad indiánordítással nyugtázták a diákok pontszerzését, a lelátón ülő hallgatók pedig további baklövésekre buzdították a tanárokat. – Ez még csak a kezdet – jegyezte meg Mirk a fejét csóválva. Igaza volt. Néhány további katasztrofális labdavesztés után Ray úgy döntött, hogy eleget látott. – Jövő héten elutazom pár napra – mondta Mirknek két ütés között. – Haza kell mennem.
– Lerí rólad, hogy már alig várod – felelte Mirk. – Újabb temetés? – Még nem. Apám összehívta a családi csúcsot, hogy megbeszéljük a birtok sorsát. – Sajnálom. – Semmi gond. Nemigen van mit megbeszélni, nincs min hajba kapnunk, ami még rosszabb, mintha lenne. – Az öcséd miatt? – Még nem tudom, melyikük lesz a nehezebbik eset: az apám vagy az öcsém. – Majd gondolok rád. – Kösz. A hallgatókat idejében értesíteni fogom, és adok nekik házi feladatot, hogy ne maradjunk le az anyaggal. – Mikor indulsz? – Szombaton. Remélem, keddre vagy szerdára már itt leszek, de sose lehet tudni. – Ne aggódj, mi tartjuk a frontot – biztosította Rayt Mirk. – Remélem, ez a kínszenvedés lassan véget ér. Egy lágy dobást követően a labda érintetlenül gurult át az ütőjátékos lábai között. – Azt hiszem, már vége is van – mondta Ray, és elindult vissza, a kocsijához. Raynek a puszta gondolattól is, hogy haza kell mennie, pocsék hangulata támadt. Több mint egy éve nem járt már a szülői házban, és azt sem bánta volna, ha soha többé nem kell betennie a lábát Juharvárba. Vett magának egy burritót egy mexikói gyorsétteremben, és egy kávéház teraszán telepedett le vele a jégpálya szomszédságában, ahol a fekete gótok hírhedt bandája rémisztgette a tisztes polgárokat. Az óváros főutcáját már évek óta csak a gyalogosok használhatták, és tele volt hangulatos kávézókkal, régiségüzletekkel, antikváriumokkal. Jó időben – általában ez volt a jellemző – a vendéglők kinyitották a teraszaikat, ahol vacsoraidőben akár órákig is szívesen elüldögéltek a vendégek. Amikor váratlanul újra egyedülálló lett, Ray otthagyta a kertvárosi házukat, és beköltözött a belvárosba, ahol a legtöbb régi épületet felújították és korszerűsítették a modern városi életforma igényeinek megfelelően. A kétszobás lakás egy perzsaszőnyeg-kereskedő üzlete fölött volt. Volt egy kis terasza is, amely pont a parkosított bevásárlóközpontra nézett – Ray havonta egyszer ide hívta meg a hallgatóit lasagnéra és néhány pohár borra. Már majdnem besötétedett, amikor kinyitotta a kerti kaput, és felkapaszkodott a lépcsőn a lakásához. Nagyon egyedül volt – se házastárs, se kutya, se macska, se aranyhal. Az elmúlt három év során összesen két nővel találkozott, akiket vonzónak talált, de egyikkel sem kezdett el járni. A válás okozta sokk alaposan elvette a kedvét a kalandoktól. Egy rámenős harmadéves lány, bizonyos Kaley kivetette
ugyan rá a hálóját, de Ray állhatatos maradt. A nemi vágy annyira elapadt benne, hogy már azon gondolkodott, nem kéne-e felkeresnie egy tanácsadót vagy beszereznie valami csodaszert. A lakásba lépve felkapcsolta a villanyt, és lehallgatta a legfrissebb üzeneteket. Forrest kereste, ami normális körülmények között eseményszámba ment volna, de most nem volt meglepő. Persze ezúttal sem tagadta meg önmagát, bejelentette, hogy él, de telefonszámot nem hagyott, hogy Ray visszahívhassa. Ray készített egy koffeinmentes kávét magának, hogy ezzel is húzza az időt, mielőtt sikerült rávennie magát, hogy visszahívja Forrestet. Ő maga is furcsállotta, mekkora erőfeszítésébe kerül felhívni az egyetlen testvérét, de a Forresttel való beszélgetések után kisebbfajta depresszió lett úrrá rajta. Jóllehet a testvére is egyedül, család nélkül élt, de az apjukon és a puszta nevükön túl szinte semmi közös nem volt bennük. Ray bepötyögte a készülékbe Ellie memphisi házának a számát. Legalább hatot csörgött, mire felvették. – Szia, Ellie, Ray Atlee vagyok – mutatkozott be a tőle telhető legnagyobb kedvességgel. – Aha – mordult bele a kagylóba Ellie, mintha már legalább nyolcadszor hívná. – Nincs itt. – Remekül, Ellie. És te? Kedves tőled, hogy kérded. Jó hallani a hangodat. Milyen az idő arrafelé? Forrest keresett. Gondoltam, visszahívom. – Mondtam, hogy nincs itt. – Igen, hallottam. Valami más számon keressem? – Kit? – Forrestet. Elérhető ezen a számon? – Gondolom, igen. Lakni itt lakik. – Kérlek, mondd meg neki, hogy kerestem. A detoxikálóban találkoztak. Ellie az alkohol miatt került be, Forrestnek pedig legalább egy tucat tiltott anyag szerepelt az étlapján. Akkoriban Ellie negyvennyolc kiló volt, és saját állítása szerint évek óta kizárólag vodkán élt. Első nekifutásra megszabadult tőle, patyolattisztán hagyta el az intézetet, megháromszorozta a testsúlyát, és valahogy sikerült Forrestet is megtérítenie. Barátnőként és pótmamaként egy személyben védőszárnyai alá vette Forrestet, és adott neki egy alagsori szobát a házában, egy ódon, Viktória korabeli kúriában, Memphis belvárosában. Ray még le se tette a telefont, amikor az hirtelen megszólalt. – Szia, bátyó – harsogta Forrest a vonal másik végén. – Te hívtál? – Most vettem az üzeneted. Mi van veled? – Minden szuper volt, egészen addig, amíg nem kaptam egy levelet az öregtől. Te is megkaptad? – A mai postával.
– Még mindig azt hiszi, ő a Bíró, aki bármikor magához rendelhet bennünket ítélethirdetésre. – Ő haláláig a Bíró marad, Forrest. Beszéltél már vele? Horkantás volt a válasz, majd kis szünet következett. – Két éve nem beszéltem vele telefonon, arra meg már nem is emlékszem, mikor láttam utoljára. És abban sem vagyok biztos, hogy vasárnap ott leszek. – Ott leszel, Forrest. – Te már beszéltél vele? – Három hete. Én hívtam fel. A hangja alapján nagyon rossz állapotban van, Forrest. Azt hiszem, nem sok lehet már neki hátra. Talán mégis el kéne gondolkoznod rajta, hogy... – Állítsd le magad, Ray. Nem vagyok kíváncsi a tanmeséidre. A párbeszéd néhány másodpercre elakadt. A hirtelen beállt csend arra jó volt, hogy mindketten vegyenek egy nagy levegőt. Forrest az előkelő család fekete bárányaként kamaszkorától kezdve egyebet sem hallott tőlük, mint intelmeket, feddéseket és kéretlen tanácsokat. – Ne haragudj – mondta végül Ray. – Én biztos, hogy ott leszek. – Lehet, hogy én is elmegyek. – Most tiszta vagy? – Ray olyan természetességgel tette fel ezt a meglehetősen személyes kérdést, mintha azt kérdezte volna, milyen az idő arrafelé. Forrest pedig minden alkalommal kertelés nélkül, őszintén válaszolt. – Százharminckilenc napja, bátyó. – Az klassz. Az is volt meg nem is. Minden józanon eltelt nap megkönnyebbülés, de az a tény, hogy húsz év után még mindig számolni kell a napokat, nem sok optimizmusra adott okot. – És ráadásul dolgozom is – tette hozzá Forrest büszkén. – Remek. És mit csinálsz? – Felhajtó vagyok maszek mentősöknek. Egy csapat töketlen hiénának, akik telefonon hirdetik magukat, és ott ólálkodnak a kórházak körül. Fia sikerül fuvart szereznem nekik, jutalékot kapok. Nem volt valami előkelő elfoglaltság, de Forrest esetében ennek is örülni kellett. Volt már óvadékügynök, ügyvédi irodában kifutófiú, végrehajtó, biztonsági őr, felhajtó – az elmúlt két évtized során gyakorlatilag a jogi pálya minden segédmunkájába belekóstolt. – Nem rossz – mondta Ray. Forrest belekezdett egy mesébe valami kis híján verekedéssé fajult tülekedésről egy kórház sürgősségi osztályán, de Ray képtelen volt odafigyelni az ismerős szóáradatra. Az öccse már kidobóember is volt egy sztriptízbárban, de ezzel a hivatással rövid úton fel kellett hagynia, miután egy éjszaka kétszer is helybenhagyták. Egyszer egy teljes éven át járta Mexikót egy vadonatúj Harley-Davidsonnal, de hogy miből fedezte a kiruccanás költségeit, sosem derült ki. Dolgozott adósságbehajtóként is
egy memphisi uzsorásnak, de az első alkalommal, amikor erőszakhoz kellett folyamodnia, itt is csődöt mondott. Becsületes munkához sohasem fűlött a foga, igaz, az esetek többségében, amikor jelentkezett valahova, már az első menetben elutasították a múltja miatt. Két alkalommal is letartóztatták kisebb vétségekért – mindkét esetben a drog játszotta a főszerepet -, és hiába nem volt akkor még huszonegy éves, a két fekete folt sehogy sem akart elhalványulni a személyi nyilvántartásban. – Felhívod az öreget? – kérdezte Forrest. – Nem. Szombaton úgyis találkozunk. – Hányra leszel Clantonban? – Nem tudom pontosan. Úgy öt körül. És te? – A nagyfőnök ötöt mondott, nem? – De igen. – Akkor valamikor öt után én is ott leszek. Addig is légy jó, bátyó. Ray még vagy egy óráig kerülgette a készüléket, győzködve magát, hogy legalább egy köszönés erejéig felhívja az apját, de a végén úgy döntött, hogy semmi értelme, ha egyszer úgyis találkoznak. A Bíró különben is utálta a telefont, különösen a késői hívásokat, amelyek megzavarták békés magányában. Többnyire fel sem vette a kagylót, de ha mégis, olyan nyers volt és goromba, hogy az illető kétszer is megbánta a dolgot. Biztosan fekete nadrág és fehér ing lesz rajta, tele apró, fekete szélű lyukakkal a pipa hamujától, és katonásan ki lesz keményítve, mert a Bíró mindig is ragaszkodott a keményített ingekhez. Számára legalább tíz évig tartott egy fehér pamuting – függetlenül a foltok és a parázs égette lyukak számától -, amelyet minden héten egyszer elküldött kimosatni és kikeményíttetni Mabe főtéri tisztítójába. A nyakkendője pontosan egykorú lesz az ingével, sárgásszürke karton, egy-két egyszerű mintával. És tengerészkék nadrágtartó, mint mindig. És ott fog ülni az íróasztalánál, mintha épp sok dolga lenne, Forrest tábornok portréja alatt, véletlenül sem a kanapén a fiaira várva, akiket évek óta nem látott. Hogy elhitesse velük, milyen elfoglalt még vasárnap délután is, és hogy a látogatásuk egyáltalán nem olyan fontos esemény a számára, mint gondolják.
NEGYEDIK FEJEZET Clantonba körülbelül tizenöt óra volt az út kocsival, ha az ember tartotta a kamionok tempóját a mindig zsúfolt, négysávos autópályákon, és át tudta verekedni magát a városok körüli dugókon, de ha valaki nagyon sietett, egy nap alatt is le lehetett vezetni. Raynek nem volt ennyire sürgős. Bepakolta a legszükségesebb holmit a vadonatúj, kétüléses, felnyitható tetejű Audi TT sportautójába, és anélkül, hogy elköszönt volna bárkitől is – hiszen senki nem törődött vele, mikor hová megy, és mennyi időre -, elindult. Elhatározta, hogy nem fogja túllépni a sebességhatárt, és ha egy mód van rá, elkerüli a négysávos sztrádákat. Ez afféle kihívás volt a számára – nem a kényelmesebbik, egyszerűbb utat választani. Az utasülésre odakészítette a szükséges térképeket, egy termosz erős kávét, három kubai szivart és egy üveg ásványvizet. Miután elhagyta Charlottesville-t, elfordult délre a Blue Ridge Parkwayn, és nekivágott az első hegyláncra felkígyózó szerpentinnek. A TT 2000-es modell volt, alig egy éve került le a tervezőasztalról. Ray másfél éve látta valahol az Audi-cég reklámját a hamarosan piacra kerülő új sportkocsiról, és már rohant is a legközelebbi ügynökségre, hogy a városból elsőként rendelje meg az új modellt. Azóta is csak egyet látott a sajátján kívül Charlottesville-ben, bár a kereskedő biztosította, hogy a TT nagyon népszerű autó lesz. Egy kilátópontnál megállt, hátrahajtotta a tetőt, rágyújtott egy kubai szivarra, ivott egy csésze kávét, aztán továbbhajtott a maximálisan megengedett 70 km-es sebességgel. Clanton még ebben a tempóban is egyre fenyegetőbben közeledett. Négy órával később benzinkút után kutatva egy észak-carolinai kisváros főutcáján, megállt egy lámpás kereszteződésnél. Három ügyvédforma férfi sétált át előtte a zebrán, mindhárman egyszerre beszéltek, hónuk alatt aktatáskával, amelyek legalább olyan régiek és viseltesek voltak, mint a cipőik. Körülnézett, és balra meglátott egy bírósági épületet. Az ügyvédek, mint hamarosan kiderült, a szemben lévő étterembe igyekeztek. Hirtelen elfogta az éhség – valami ennivalóra és egy kis társaságra vágyott. Az ügyvédek az egyik bokszban ültek az utcára néző ablak előtt, és a kávéjukat kavargatva folytatták a korábban megkezdett beszélgetést. Ray egy közeli asztalhoz telepedett, és rendelt egy dupla szendvicset egy korosodó pincérnőtől, aki már évtizedek óta itt koptatta a követ. Egy csésze jeges tea és egy szendvics elég volt, hogy mindent megtudjon tőle. A konyhafőnök minden bizonnyal még idősebb lehet, gondolta Ray. Az ügyvédek egész délelőtt egy tárgyaláson ültek, ahol egy darab föld volt a tét, valahol fent a hegyekben. A birtokot eladták, valaki
keresetet nyújtott be a tranzakció ellen, és most folyik a tárgyalás az ügyben. Fél tucat tanút meghallgattak, több hasonló esetről beszámoltak a bírónak, megvitattak mindent, ami az ügy kapcsán szóba jöhetett, és annyira belelovallták magukat a vitába, hogy szünetet kellett tartaniuk. És az apám azt akarta, hogy én is ezt csináljam egész életemben, mondta magában Ray fejcsóválva. Úgy tett, mintha elmélyülten bújná a helyi újságot, miközben egyetlen szót sem mulasztott el az ügyvédek beszélgetéséből. Reuben Atlee bíró arról álmodozott, hogy mindkét fia elvégzi a jogi egyetemet, és visszatér Clantonba praktizálni. Amikor pedig ő visszavonul a tárgyalóteremből, hármasban nyitnak egy ügyvédi irodát a főtéren. Együtt gyakorolják majd ezt a nagy becsben álló hivatást, és ő megtanítja a fiait, hogy legyenek igazi ügyvédek – tisztességes, vidéki ügyvédek, az igazság feddhetetlen bajnokai. Ray csak nincstelen ügyvédeknek nevezte ezt a réteget. Más déli kisvárosokhoz hasonlóan Clantonban is nyüzsögtek az ügyvédek. A főtéren, a bírósággal szemben lévő irodaházakban zsúfolódtak össze, egymás hegyén-hátán. Minden az ő kezükben volt: a helyi politika, a bankok, a városi klubok, az iskolaszékek, még az egyházak és a jótékonysági egyletek is. Hol találta volna meg a helyét ebben a szűkre szabott világban? A nyári szünetekben Ray segített az irodai munkában az apjának. Természetesen ingyen és bérmentve. Hamarosan minden ügyvédet megismert Clantonban. Mindent összevetve nem voltak rossz emberek. Csak túl sokan voltak. Forrest élete elég korán kisiklott a drog miatt, és ez csak fokozta a nyomást Rayn, hogy kövesse az apját a büszkén vállalt tisztes szegénységbe. Ő azonban nem engedett a nyomásnak, és miután elvégezte az első évet az egyetemen, ünnepélyes fogadalmat tett magának, hogy soha nem tér vissza Clantonba. Még egy év eltelt, mire sikerült összeszednie a bátorságát, hogy közölje az elhatározását az apjával, aki nyolc hónapig nem állt szóba vele. Amikor Ray megkapta a diplomáját, Forrest börtönben ült. Atlee bíró késve érkezett a diplomaosztó ünnepségre, a leghátsó sorba ült, és korábban el is ment, anélkül hogy egy szót szólt volna a fiához. Csak az első szívrohama után rendeződött valamelyest a kapcsolatuk. Ray elsősorban nem a pénz miatt ment el Clantonból. Az Atlee & Atlee cég azért nem alakult meg, mert a fiatalabbik társ nem akart az idősebbik árnyékában élni és dolgozni. Atlee bíró túlságosan nagy ember volt egy túlságosan kis városban. Ray a város szélén talált egy benzinkutat, és néhány perc múlva már újra úton volt, hetvenmérföldes sebességgel róva a hegyek között kanyargó szerpentint. Az élesebb kanyarokban csak hatvannal. Időnként megállt a kilátópontokon, és elgyönyörködött a tájban. Minden megállásnál alaposan áttanulmányozta a térképet, hogy olyan útvonalat
válasszon, amelyen elkerülheti a városokat. Sok időt így sem vesztett, mert ebben az irányban előbb vagy utóbb minden út Mississippibe vezetett. Nem messze az észak-carolinai határtól talált egy öreg motelt, amely 29,99 dollárért légkondicionált és kábeltévével felszerelt, tiszta szobákat kínált a megfáradt utazónak, igaz, a felirat már meglehetősen kifakult a pléhreklámon, és a tábla szélei is barnállottak a rozsdától. Valószínűleg az infláció is kábelen érkezett, mert a tényleges ár kerek 40 dollár volt. A motel mellett volt egy egész éjjel nyitva tartó kávézó, ahol Ray nagy nehezen letuszkolt a gyomrába egy adag túrós gombócot, a szakács aznapi specialitását. Vacsora után kiült a szobája előtti padra, rágyújtott egy szivarra, és nézte az arra vetődő autókat. Az út másik oldalán, vagy száz méterrel lejjebb, elhagyott autósmozi árválkodott. A beomlott védőtető maradványait belepte a gaz, és befonták a kúszónövények indái. A vetítőfal és a körbefutó kerítés is meglehetősen romos állapotban volt. Valamikor Clantonban is volt egy hasonló autósmozi a város határában, közvetlenül az országút mellett. Egy tekintélyes északi terjesztőhálózat működtette, az akkori divatos filmekkel kábítva a helyi közönséget – ócska szappanoperákkal, horrorsztorikkal, kung-fus akciófilmekkel, amelyek főként a tizenévesek körében örvendtek népszerűségnek, és rendszeresen ellátták a helyi prédikátorokat ostoroznivalóval. 1970-ben az északi diktátorok még egyszer megkísérelték megfertőzni a déli államokat, amikor szennyes filmekkel árasztották el a környékbeli kisvárosok mozijait. Mint minden újdonság – legyen jó vagy rossz -, a pornográfia is meglehetős késéssel jelent meg Mississippiben. Amikor első alkalommal kiplakátolták a Cheerleaderst, az arra járó autósok ügyet sem vetettek rá. De amikor másnap felkerült a cím mellé az XXX is, leállt a forgalom, és a felháborodás a tetőfokára hágott a főtérbeli boltokban és kávézókban. Az első vetítés hétfőn este volt egy kis létszámú, de annál kíváncsibb és lelkesebb közönségnek. Az iskolai beszámolók határozottan pozitívak voltak, így kedd este már több tucat tinédzser rejtőzött el a mozit övező fák között, többen közülük távcsővel felszerelve, tátott szájjal kóstolgatták a tiltott gyümölcsöt. A szerda esti imaóra után a városi tiszteletesek frontális ellentámadást szerveztek, amely nélkülözve minden rafinált taktikázást, nyíltan fellépett az erkölcsromboló métely terjesztése ellen. A polgárjogi aktivisták példáján okulva, akiket egyébként ki nem állhattak, híveik élén, poszterekkel felszerelkezve, imádkozva és himnuszokat énekelve kivonultak az országútra, a mozi bejáratához, és szorgalmasan feljegyezték minden behajtani szándékozó autó rendszámát. A film vetítését már másnap beszüntették. A terjesztőhálózat vezetői perre vitték a dolgot, és határozott jogorvoslatot követeltek. A tiszteletes
atyák sem hagyták annyiban, és mi sem természetesebb, mint hogy az egész ügy hamarosan Reuben V. Atlee bírónak, az Első Presbiteriánus Egyház örökös tagjának a tárgyalótermében kötött ki. A Bíróéban, akinek az ősei az első templomot építették a városban, és aki az elmúlt harminc évben egyedül vezette a vén kecskék vasárnapi iskoláját, amelyet a templom alagsori konyhájában rendeztek be. A tanúk meghallgatása három teljes napon át tartott. Miután a clantoni ügyvédek közül senki sem vállalta a Cheerleaders védelmét, a tulajdonosokat egy tekintélyes jacksoni cég képviselte. Velük szemben vagy egy tucat helybeli ügyvéd állt ki a film ellen a papok nevében. Tíz évvel később Ray Tulane-ben, az egyetemen áttanulmányozta az apja eljárását és az ügyről alkotott bírói szakvéleményét. A legfrissebb hasonló szövetségi ügyek példáját követve, Atlee bíró az eljárás során – kisebb megszorításokkal – kiállt a felperesek jogai mellett, és az Amerikai Legfelsőbb Bíróság által egy hasonló ügyben hozott ítéletre hivatkozva megadta az engedélyt a mozi folytatására. Jogilag az ítélet nem is lehetett volna feddhetetlenebb. Politikai szempontból azonban már egészen másképp festett a helyzet. Senki sem volt elégedett a döntéssel. Éjszakánként többször is csengett a telefon, és a Bíró egymás után kapta a névtelen fenyegetéseket. A papok nyíltan árulónak bélyegezték Reuben Atlee-t a pulpitusról. Majd megnézheti magát a következő választásnál, fenyegetőztek. A Clanton Chronicle-t és a The Ford County Timest elárasztották a bírót kárhoztató levelek, amiért teret engedett ennek a mocsoknak egy ilyen feddhetetlen közösségben. Amikor a Bíró megelégelte a szűnni nem akaró elmarasztaló kritikát, úgy döntött, hogy nyíltan kiáll az igaza mellett. Egy vasárnapi istentisztelet keretében kívánt szót emelni az ügyben az Első Presbiteriánus Egyház imaházában. A hír, mint mindig, ezúttal is futótűzként terjedt el a városban. Atlee bíró emelt fővel, határozott léptekkel ment végig a zsúfolásig megtelt imaház főhajóján, és a szőnyeggel borított lépcsőkön felhágva kilépett a szószékre. Szálfatermetével és fekete öltönyében maga volt a megtestesült tekintély. – Egy bíró, aki a várható szavazatokat számolja magában egy tárgyalás előtt, jobb, ha elégeti a talárját, és más foglalkozás után néz magának – kezdte dörgő hangon. Ray és Forrest a legtávolabbi sorban húzták meg magukat, az erkély egyik sarkában, és a könnyeikkel küszködtek. Könyörögtek az apjuknak, hogy ne kelljen részt venniük az istentiszteleten, de a Bíró kijelentette, hogy vasárnap semmilyen körülmények között nem lehet távol maradni az imaházból. A rövid bevezetőt követően elmagyarázta a kevésbé tájékozott egybegyűlteknek, hogy a jogi precedenseket a személyes nézetekre és állásfoglalásokra való tekintet nélkül követni kell, és a jó bírók rendíthetetlenül ragaszkodnak a jog útmutatásaihoz. A gyenge bírók
azok, akik a tömeg akarata szerint ítélnek. A gyenge bírók csak a várható szavazatokat tartják szem előtt, és kétségbeesetten próbálják elhárítani a felelősséget magukról, amikor gyáva ítéleteiket felsőbb fórum elé viszik. – Nevezhetnek bárminek – mondta a megszeppent hallgatóságnak -, de azt nem mondhatja rólam senki, hogy gyáva volnék. Ray most is tisztán hallotta az apja szavait, és mintha látta volna is a távolban a tömeg fölé magasodó alakot – akár egy magányos óriást. Egy hét elteltével az ellenlábasok belefáradtak a tiltakozásba, és a pornó annak rendje és módja szerint lefutott. Aztán visszatért a kung-fu, mintha egyetlen elsöprő rohammal akarná visszahódítani a piacot, és egy csapásra lecsillapodtak a kedélyek. Két évvel később Atlee bíró ismét megkapta a szokásos nyolcvanszázalékos szavazattöbbségét Ford megyében. Ray bepöckölte a kialudt szivarcsutkát egy közeli bokorba, és bement a szobájába. Az éjszaka olyan kellemesen hűvös volt, hogy kinyitotta az egyik ablakot, és hallgatta a városon átsuhanó autókat, amint lassan eltűnnek a kanyargós úton a hegyek között.
ÖTÖDIK FEJEZET Minden utcának története volt, minden épülethez kapcsolódott valami emlék. Azok a szerencsés emberek, akiket boldog gyerekkorral áldott meg a sors, örömmel idézik fel a régi emlékeket, amikor végighajtanak szülővárosuk ismerős utcáin. A többieket csak a kötelesség szólítja haza, és csak addig maradnak, amíg muszáj. Ray alig volt negyedórája Clantonban, de legszívesebben máris visszafordult volna. Clanton sokat változott az elmúlt években, mégis túlságosan ismerős volt. A városba bevezető országutak mentén egymás mellett sorakoztak az olcsó, fémből épült házak és a különböző méretű lakókocsik, lehetőleg minél közelebb az úthoz, hogy jobb legyen a kilátás. Ford megyében nemigen léteztek övezetek. A telektulajdonosok gyakorlatilag bárhová bármit építhettek engedély, szakvélemény, feltételek és a szomszédos telektulajdonosok hozzájárulása nélkül. Csupán a sertésfarmok és a nukleáris erőművek létesítése igényelt némi papírmunkát. Az eredmény – az egymás hegyére-hátára zsúfolt különböző jellegű és funkciójú épületek sora – maga volt a káosz. Valóságos bodegaváros, amely évről évre egyre ocsmányabb lett. Az óvárosban azonban, a főtér környékén, szinte semmi nem változott. A hosszú, fák árnyékolta utcák ugyanolyan tiszták és rendezettek voltak, mint amikor Ray nap mint nap végighajtott rajtuk a biciklijén. A házak többségét ugyanazok az emberek lakták, mint gyerekkorában, ahonnan pedig már elköltöztek a régiek, ott az új tulajdonosok gondoskodtak róla, hogy mindig frissen legyen nyírva a gyep és csillogjon a festék a zsalugátereken. Elhanyagolt házat elvétve lehetett látni, leszámítva azokat, amelyeknek már nem volt gazdája. Ebben a bibliás országban még mindig íratlan törvénynek számított, hogy vasárnap tartózkodni kell a munkától – délelőtt templom, délután egy kis szieszta a verandán, egy-egy baráti látogatás a szomszédoknál, de mindenekelőtt pihenés, ahogyan azt az Úr meghagyta. Felhős, az évszakhoz képest meglehetősen hűvös idő volt. Ray, hogy kitöltse a hátralévő időt, bejárta az ismerős útvonalakat, és igyekezett a kellemes emlékekre koncentrálni. Ott volt a Dizzy Dean Park, ahol középiskolás korában baseballozott a Piratesben, és a városi uszoda, ahova nyaranta eljárt úszni, kivéve 1969 nyarát, amikor is a város vezetői bezárták a létesítményt, csak hogy ne kelljen fekete gyerekeket is beengedniük. Ott voltak a templomok – baptista, metodista, presbiteriánus – egymással szemben a Második utca és az Elm Street kereszteződésében, mint éber őrszemek, egymással vetekedő, égbe nyúló tornyaikkal. Most üresen álltak, de egy óra múlva megnyitják kapuikat a legállhatatosabb hívek előtt, akik eljönnek az esti istentiszteletre is.
A főtér ugyanolyan néptelen volt, mint az odavezető utcák. Clanton a maga nyolcezres lakosságával éppen elég nagy város volt, hogy odavonzza a diszkontáruházakat, amelyek oly sok kisvárosban tönkretették a kiskereskedőket. Itt azonban a lakosság hű maradt a belvárosi kereskedőkhöz, így nem volt egyetlen elhagyatott vagy bedeszkázott ajtajú bolt sem a főtéren és környékén, amivel nem sok kisváros dicsekedhetett. Az üzletek békésen megfértek a bankokkal, ügyvédi irodákkal és kávézókkal, igaz, vasárnap lévén, most minden zárva volt. Ray lépésben áthajtott a temetőn, és szemügyre vette az Atlee család parcelláját a régi dűlőn, ahol a sírkövek nagyobbak és díszesebbek voltak. Az ősei kész emlékműveket emeltettek a halottaik számára. Ray mindig is gyanította, hogy a családi vagyont, amelyet ő már sosem látott, ezekbe a sírokba temették. Leállította az autót, és odasétált az anyja sírjához – hosszú évek óta most először. Az Atlee-k között volt eltemetve, de a családi parcella távolabbik végén, mert őt soha nem tekintették igazán családtagnak. Hamarosan, alig egy óra múlva Ray ott fog ülni a Bíró dolgozószobájában valami pocsék instant teát kortyolgatva, és némán hallgatja az apja instrukcióit arról, hogyan helyezzék őt végső nyugalomra. Egymást követik majd az utasítások, határozatok és javaslatok, mert a Bíró nagy ember volt, és arról is gondoskodott, hogyan maradjon meg az utókor emlékezetében. Visszakanyarodva a főtér felé elhajtott a víztorony előtt, amelyet kétszer is megmászott annak idején, de a második alkalommal már a rendőrség várta odalent. A régi gimnázium épülete előtt elhaladva önkéntelenül is grimaszra torzult a szája – érettségi óta nem tette be a lábát az épületbe. Az épület mögött volt a futballpálya, amelyen Forrest Atlee annak idején oly kérlelhetetlenül gázolta le ellenfeleit, és akár híres játékos is lehetett volna belőle, ha nem teszik ki idejekorán a csapatból. Húsz perc híján öt óra volt, május hetedike, vasárnap. Eljött a családi találkozó ideje. Juharvár az élet legcsekélyebb jelét sem mutatta. Az előkertben ugyan néhány napja lenyírták a füvet, és a Bíró öreg, fekete Lincolnja is ott állt a ház mellett, de ezenkívül semmi nem utalt arra, hogy az épületet lakja valaki. A ház frontját négy, a portikuszt támasztó, vaskos kerek oszlop uralta, amelyek Ray gyerekkorában fehérre voltak festve. Most inkább zöldnek látszottak a törzsüket vastagon beborító vadszőlőtől és borostyántól. Az oszlopfőket és a tető alsó szélét lilaakác uralta. A kertben mindent belepett a gaz, a virágágyásokat, a bokrokat, az ösvényeket vastag gyomtakaró borította. Mint minden alkalommal, amikor hazalátogatott, Rayt most is megrohanták az emlékek, amint lassan befordult a kocsifelhajtóra, és
közelebbről is szemügyre vette az egykor oly szép otthon szomorú romjait. A bűntudat is régről ismerős volt már. Maradnia kellett volna, társulnia az apjával, hogy megalapítsák az Atlee & Atlee céget, el kellett volna vennie egy helybeli lányt, és nemzenie vagy fél tucat utódot, akik itt élnének Juharvárban, imádnák a Bírót, és bearanyoznák az öregkorát. Hangosan bevágta a kocsiajtót, abban a reményben, hogy így sikerül felhívnia magára a házban tartózkodók figyelmét, idejében jelezve, hogy megérkezett, de a csattanást visszhang nélkül nyelte el a gyomokkal benőtt ódon kúria. A szomszédos telken épült házat, amely semmivel sem volt fiatalabb, mint Juharvár, egy vénkisasszonyokból álló család lakta, akik az évek múltával egyre kevesebben lettek. Ez a ház is a háború előtti időkben épült, de nem csúfította se vadszőlő, se gyom, és Clanton öt legterebélyesebb tölgyfája borított jótékony árnyékot az előkertjére. A lépcsőt és a teraszt nemrég söpörhette tisztára valaki. Még a seprű is ott volt a falnak támasztva, a félig nyitott bejárati ajtó mellett. A Bíró nem volt hajlandó magára zárni az ajtót, és miután a légkondicionálástól is legalább ennyire idegenkedett, a ház összes ajtaját és ablakát nyitva kellett tartania. Ray vett egy nagy levegőt, és kinyitotta az ajtót, egészen addig, amíg az hangosan neki nem csapódott az ütközésgátló gombnak. Belépett az előszobába, felkészülve rá, hogy a szag megcsapja az orrát, bármitől eredjen is ezúttal. A Bírónak hosszú évekig volt egy macskája, egy rossz természetű, konok kandúr, s ez válogatás nélkül mindent megjelölt, ami az útjába került. A macska azonban már nem élt, és a jelek szerint magával vitte a kellemetlen szagokat is. A levegő meleg volt, poros és kissé áporodott a pipafüst nehéz, de korántsem kellemetlen illatától. – Van itthon valaki? – kérdezte Ray fennhangon, de ügyelve rá, hogy ne kiabáljon. A hall, csakúgy, mint a többi helyiség, tele volt régi iratokat és dossziékat tartalmazó kartondobozokkal, amelyekhez a Bíró úgy ragaszkodott, mintha felbecsülhetetlen értékű dokumentumok lennének. Azóta ott porosodtak, amióta gazdájukat a megyei hatóságok kiköltöztették a bíróságról. Ray benézett a jobboldalt lévő ebédlőbe, ahol negyven éve semmi sem változott, majd kilépett az előszobába, amely ugyancsak zsúfolásig tele volt rakva kartondobozokkal. Innen már csupán néhány nesztelen lépést kellett tennie, hogy belépjen az apja dolgozószobájába. A Bíró a szófán szunyókált. Ray gyorsan visszahúzódott, és kiment a konyhába. Meglepve látta, hogy a mosogató nem volt tele koszos edénnyel, és a pultot is tisztára törölték. A konyhában mindig óriási volt a rendetlenség, de ma mégsem a szokott látvány fogadta. Talált egy diétás kólát a hűtőben, és leült az asztalhoz, miközben azon töprengett, hogy felébressze-e az apját, vagy inkább halassza el az elkerülhetetlen megbeszélést. Végül úgy döntött,
hogy kivárja a megbeszélt időpontot. Az öreg nagyon beteg volt, és rászorult a pihenésre. Ray lassan kortyolgatta az italát, és nézte a falióra mutatóját, amint lassan, de feltartóztathatatlanul kúszik az ötös felé. Forrest is el fog jönni, ebben biztos volt. Ez a megbeszélés fontosabb annál, semhogy ellinkeskedje. Persze a pontosságot soha nem ismerte, még hírből sem. Nem volt hajlandó órát viselni, és soha nem tudta, milyen nap van éppen – legalábbis ő ezt állította, és az emberek többsége hitt neki. Ray öt órakor úgy döntött, hogy eleget várt. Sokat utazott, hogy ideérjen a megbeszélt találkozóra, és szeretett volna minél hamarabb túllenni rajta. Visszament a dolgozószobába, de az apját pontosan ugyanabban a pózban találta, mint amikor magára hagyta. Egy-két percig mozdulatlanul álldogált a szófa előtt. Nem akarta felébreszteni, ugyanakkor úgy érezte magát, mint egy betolakodó, akinek semmi keresnivalója itt. A Bíró ugyanazt a fekete nadrágot és fehér, keményített inget viselte, mint mindig az elmúlt húsz évben. Kék nadrágtartó volt rajta, ezúttal nyakkendő nem, fekete zokni és fekete kapli. Jócskán lefogyott, mióta utoljára látta, és a ruhái valósággal lötyögtek rajta. Az arca beesett volt és sápadt, erősen megritkult haja gondosan hátrafésülve. A keze keresztbe rakva a hasán, a kézfeje olyan fehér, mint a mandzsettája. A keze mellett a jobb oldalán egy kis, fehér műanyag tubus volt az övéhez erősítve. Ray óvatosan közelebb lépett, hogy megnézze, mi az. Egy morfiumos fiola volt. Behunyta a szemét, majd újra kinyitotta, és körülnézett a szobában. A redőnyös íróasztal Forrest tábornok képe alatt pontosan olyan volt, mint harminc évvel ezelőtt. A közepén ott trónolt az ősi Underwood írógép, mellette egy nagy halom papír. Mellette állt a tekintélyes méretű mahagóni íróasztal, a Forrest tábornok oldalán küzdő Atlee-ős hagyatéka. A Nathan Bedford Forrest tábornok szigorú tekintete uralta szoba közepén, ahol évtizedekkel korábban megállt az idő, Ray lassan ráeszmélt, hogy az apja nem lélegzik. Csak lassan jutott el a tudatáig a felismerés. Félhangosan köhögött egyet, de semmi reakció. Lehajolt, és megfogta a Bíró bal csuklóját. Nem volt pulzusa. Reuben V. Atlee bíró, halott volt.
HATODIK FEJEZET A szoba egyik sarkában állt egy öreg, nádból font karosszék, az ülőkéjén egy szakadt párna, a támláján egy kopott takaró. A macskát kivéve soha nem használta senki. Ez volt a legközelebbi ülőalkalmatosság a szobában. Ray odahátrált, leült, és hosszú perceken keresztül mozdulatlanul nézte az apját, mintha arra várna, hogy a Bíró elkezdjen lélegezni. Hogy felébredjen, felüljön, és felmérve a helyzetet, kimérten feltegye a kérdést: – Hol van Forrest? A Bíró azonban nem mozdult. Csupán Ray kapkodó lélegzését lehetett hallani, amint kétségbeesett erőfeszítéssel igyekezett úrrá lenni a döbbenetén. A házban halotti csend uralkodott, a levegő pedig egyszerre olyan fojtogatóvá vált, mint egy kriptában. Ray mereven nézte az egymáson nyugvó, sápadt kezeket, és várta, hogy megmozduljanak, hogy reszketve felemelkedjenek, amint lassan újra beindul a vérkeringés, és a tüdő megtelik levegővel. De semmi nem történt. A merev test mozdulatlanul feküdt az ágyon, összekulcsolt kézzel, összezárt lábbal, állát a mellkasára ejtve, mintha tudta volna, amikor lefeküdt, hogy ez az utolsó szunyókálás az örökkévalóságig fog tartani. Az összezárt ajkak szélén mintha valami halvány mosoly bujkált volna. Az erős fájdalomcsillapító megtette a hatását. Amint az első sokk enyhülni kezdett, Rayt megrohanták a kérdések. Mióta lehet halott? A rák végzett vele, vagy csak túladagolta magának a morfiumot? Ez vagy az, mi a különbség? Lehet, hogy az öreg megrendezte a halálát a fiainak? Hol a pokolban késik Forrest? Nem mintha bármi hasznát is lehetne venni ebben a helyzetben. Kettesben az apjával, immár utoljára... Ray megpróbálta visszatartani a feltoluló könnyeket, és elhárítani a szokásos szemrehányásokat – miért nem jöttem korábban és sűrűbben, miért nem írtam neki és hívtam fel gyakrabban, és így tovább. Nem várta meg, hogy erőt vegyen rajta az önvád és a nyomában fenyegető kétségbeesés. Hirtelen elhatározással felállt, odalépett a szófához, letérdelt, és az apja mellére hajtotta a fejét. – Szeretlek, apa – suttogta, majd elmondott egy gyors imát. Amikor felállt, könnyek csillogtak a szemében, amin ő maga is meglepődött. Nem akart gyengének mutatkozni Forrest előtt. Az öccse bármelyik pillanatban betoppanhatott, Ray pedig elhatározta, hogy érzelemmentesen próbál úrrá lenni a helyzeten. A mahagóni íróasztalon meglátott egy hamutartót, benne két pipával. Az egyik üres volt. A másik meg volt tömve, de a tetejét borító hamuból arra lehetett következtetni, hogy már meggyújtották. Még meleg volt, legalábbis Raynek úgy tűnt, bár nem volt biztos benne. Szinte maga előtt látta a Bírót, pipával a szájában, amint rendezgeti a papírokat az
asztalán, hogy ne lássák a fiai, mekkora a rendetlenség, aztán erőt vesz rajta a fájdalom, hogy kénytelen lefeküdni a szófára, bevesz egy adag morfiumot, hogy megkönnyebbüljön, majd lassan álomba merül. Az Underwood mellett egy, a jól ismert fejléccel ellátott boríték feküdt, a közepén a következő gépelt felirattal: „Reuben V. Atlee végrendelete”. Alatta az előző napi dátum: 2000. május 6. Ray magához vette, és kiment a szobából. A hűtőben talált egy másik diétás kólát, majd kisétált az első teraszra, leült a hintaszékbe, és várta, hogy megérkezzen Forrest. Talán fel kellene hívnia a temetkezési vállalatot, hogy elszállítsák az apja holttestét, mielőtt Forrest megérkezik? Egy darabig dühösen latolgatta, hogy mit tegyen, majd kinyitotta a borítékot, hogy elolvassa a végrendeletet. Egyetlen lap volt, mindössze néhány soros szöveggel – semmi meglepetés. Ray elhatározta, hogy hatig vár, és ha Forrest addig sem érkezik meg, felhívja a temetkezési vállalatot. A Bíró még mindig halott volt, amikor visszatért a dolgozószobába, de Ray már ebben sem talált semmi meglepőt. Visszatette a borítékot az írógép mellé, és belelapozott az asztalon halomba rakott iratokba, amitől hirtelen furcsa érzése támadt. Azzal próbálta megnyugtatni a lelkiismeretét, hogy végtére is az apja őt ruházta fel a végakarata végrehajtásával, és az ő kötelessége lesz minden papírmunkát elvégezni. Leltárt kell készítenie a vagyontárgyakról, ki kell fizetnie minden számlát, és le kell bonyolítania az egész örökösödési eljárást, hogy végre pontot tehessenek az Atlee-k családi vagyonának hosszú történetére. A végrendelet egyenlő arányban osztott meg mindent a két fiú örökös között, így semmilyen bonyodalommal nem kell számolniuk a hagyaték kapcsán. Hogy ne kelljen tétlenül várnia, amíg az öccse megérkezik, Forrest tábornok szigorú tekintetétől kísérve alaposabban körülnézett a szobában. Igyekezett csendben mozogni, nehogy megzavarja az apja nyugalmát. A redőnyös íróasztal fiókjai tele voltak papírokkal, borítékokkal. A mahagóni íróasztalon egy paksaméta friss posta hevert. A szófa mögötti fal mentén végig könyvespolc húzódott, amely tele volt évtizedek óta porosodó, jogi témájú könyvekkel. A diófa polcokat valamikor a múlt század végén egy gyilkos készítette, hálából a Bíró nagyapjának, akinek a közbenjárására kiszabadult a börtönből. Legalábbis így tartotta a családi hagyomány, egészen Forrest fellépéséig. A polcok egy hosszú, nyolcvan-kilencven centi magas, ugyancsak diófából készült irattartó szekrénysoron álltak, amelynek összesen hat ajtaja volt. Ray soha nem nézett bele ezekbe a szekrényekbe. A szófa pontosan előtte állt, és teljesen eltakarta. Az egyik szekrényajtó félig nyitva volt. Ray közelebb lépve látta, hogy tele van gondosan egymásra rakott, sötétzöld Blake & Son feliratú borítékos dobozzal, ugyanolyan dobozokkal, amilyenekkel már
gyerekkorában is tele volt az apja dolgozószobája. A Blake & Son Memphis legpatinásabb nyomdaüzeme volt. Az államban az idők kezdete óta gyakorlatilag minden ügyvéd és bíró a Blake & Sontól vásárolta a papírt, a fejlécet és a borítékot. Ray a szófa mögé lépett, és leguggolt, hogy közelebbről is szemügyre vegye a szekrény tartalmát. A sötét rekeszben pedáns rendben sorakoztak az egyforma dobozok. A szekrény ajtajában, néhány centire a földtől, egy nyitott borítékos doboz feküdt. Borítékok helyett azonban pénz volt benne – csupa százdolláros bankjegy. Több száz bankjegy gondosan kötegekbe rakva egy negyvenöt centi hosszú, harminc centi széles és körülbelül tizenkét centi magas dobozban. Ray megemelte a dobozt. Tekintélyes súlya volt. A szekrénysor mélyén még több tucat ugyanilyen doboz lapult. Találomra kihúzott egy másikat a legközelebbi sorból. Ez is tele volt százdolláros bankjegyekkel. A harmadik úgyszintén. A negyedikben a bankjegyek kisebb kötegekbe voltak rakva, a kötegeket sárga papírgyűrűk fogták össze, amelyek mindegyikére rá volt nyomtatva az összeg: „$2000”. Ray ötvenhárom egyforma csomagot számolt össze a dobozban. Százhatezer dollár! Ray négykézláb továbbkúszott a szekrénysor előtt, óvatosan, nehogy meglökje a szófát, és egyenként kinyitotta a többi öt ajtót is. Legalább húsz egyforma sötétzöld, Blake & Son feliratú doboz lapult a rekeszekben. Felállt, odatámolygott a dolgozószoba ajtajához, majd az előszobán át kiment az első teraszra, hogy magához térjen a friss levegőn. Érezte, hogy szédül, és amikor leült a legfelső lépcsőfokra, egy kövér izzadságcsepp gördült le az orrán a nadrágjára. Teljesen összezavarodott, de mégsem annyira, hogy ne tudjon elvégezni egy gyors fejszámolási műveletet. Ha húsz doboz van összesen, és mindegyikben legalább százezer dollár, akkor a végösszeg többszörösen felülmúlja mindazt, amit a Bíró harminckét év alatt megkereshetett a munkájával. A bírói hivatalt főállásban látta el, semmi mellékjövedelme nem volt, és a veresége óta, azaz kilenc éve gyakorlatilag már nem is dolgozott. A szerencsejátékokat kerülte, és Ray legjobb tudomása szerint soha nem vett egyetlen részvényt sem. Egy autó közeledett a ház felé. Ray megdermedt a félelemtől, hogy Forrest az. Az autó azonban megállás nélkül továbbhajtott. Amint eltűnt a fák mögött, Ray felpattant, és visszarohant a dolgozószobába. Felemelte a szófa egyik végét, és húsz centivel odébb rakta, majd megismételte a műveletet a heverő másik végével is, hogy több helye legyen a polcok előtt. Aztán letérdelt a szekrénysor előtt, és elkezdte kipakolni a rekeszekből a Blake & Son-dobozokat. Amikor öt doboz összegyűlt, kivitte a tekintélyes súlyú rakományt a konyhán át a kamra
mögött lévő kis kamraszobába, ahol Irene, a bejárónő a takarítóeszközöket tartotta. A partvisok, seprűk és törlőrongyok most is ott voltak a helyükön, szemlátomást érintetlenül azóta, hogy Irene meghalt. Ray elhajtogatta az útjába eső pókhálókat, és letette a földre a dobozokat. A kamraszobának nem volt ablaka, és a konyhából sem lehetett ide belátni. Az ebédlőből kinézett a kocsifelhajtóra, de nem látott semmit. Visszarohant a dolgozószobába, egymásra halmozott hét dobozt, és kicipelte őket a kamrába. Aztán újra a nappali, egy pillantás az ablakból, és vissza a dolgozószobába, ahol a Bíró teste percről percre hidegebb lett. Még két forduló a kamrába, és készen is volt a munkával. Összesen huszonhét doboz, teljes biztonságban, olyan helyen, ahol senki nem találja meg. Majdnem hat óra volt, amikor Ray kiment a kocsijához a táskájáért. Inget és nadrágot kellett váltania. A ház csupa por és mocsok volt, bármihez hozzáért, az nyomot hagyott a ruháján. Bement a fürdőszobába, lezuhanyozott, felvette a tiszta ruháját, és visszament a dolgozószobába, hogy rendet rakjon. Becsukta a szekrényajtókat, visszatolta a szófát a helyére, majd körülnézett a többi helyiségben is további irattároló szekrények után kutatva. Épp a Bíró emeleti hálószobájában fésülte át a szekrényeket, amikor a nyitott ablakon át hallotta, hogy egy autó közeledik. Lerohant a verandára, és épp annyi ideje maradt, hogy levesse magát a hintaszékre, mielőtt Forrest beállt az Audija mögé. Ray mélyeket lélegezve igyekezett nyugalmat erőltetni magára. Az apja halála okozta megrázkódtatás épp elég volt egy napra. A pénz okozta sokkon azonban már nem tudott úrrá lenni. Egész testében reszketett. Forrest csigalassúsággal vánszorgott fel a lépcsőn, két keze mélyen fehér festőoverallja zsebébe süllyesztve. A lábán csillogó, fekete katonabakancs, világoszöld fűzővel. Mindig tudott újítani valamit. – Forrest – mondta Ray halkan, amint az öccse hallótávolságba ért. – Szia, bátyó. – Meghalt. Forrest megtorpant, egy darabig gyanakodva méregette a bátyját, majd elfordult, és az utcát kezdte bámulni. Élénkvörös póló, sötétbarna zakóval – ezt az összeállítást Forresten kívül senki sem kísérelné meg felvenni. Mint Clanton első önjelölt szabad szelleme, mindig is törekedett rá, hogy lezsernek, lazának, avantgárdnak és kellőképpen unottnak látsszon. Néhány kilót fölszedett az elmúlt egy-két évben, de kifejezetten jól állt neki. Hosszú, szőkésbarna haja sokkal erősebben őszült, mint Rayé. Viharvert, Cubs feliratú baseballsapkát viselt. – Hol van? – kérdezte Forrest. – Odabent.
Forrest szó nélkül bement a házba, Ray a nyomában. A dolgozószoba ajtajában megtorpant, mintha nem tudná eldönteni, mitévő legyen. Csak nézte a szófán fekvő testet, miközben a fejét furcsán oldalra billentette. Ray egy pillanatra azt hitte, mindjárt összeesik. Bárhogy színészkedett is, Forrest soha nem tudta igazán leplezni az érzelmeit. – Istenem – motyogta maga elé, majd odabotorkált a nádszékhez, leült, és tágra nyílt szemmel, hitetlenkedve nézte az apját. – Biztos, hogy meghalt? – kérdezte a fogai között szűrve a szavakat. – Biztos, Forrest. Miután nagy nehezen sikerült visszanyelnie a feltoluló könnyeket, lassan a bátyjára emelte a tekintetét. – Mikor értél ide? Ray tett egy félfordulatot a forgószékkel, amelyre leült, és az öccsére nézett. – Öt körül. Először azt hittem, csak alszik, de aztán rájöttem, hogy meghalt. – Sajnálom, hogy neked kellett rátalálnod – mondta Forrest a szeme sarkát törölgetve. – Valakinek meg kellett találnia. – Most mit csináljunk? – Felhívjuk a temetkezési vállalatot. Forrest bólintott, mintha pontosan tisztában lenne vele, hogy ez a következő lépés, majd felállt, és bizonytalan léptekkel odament a szófához. Lehajolt, és megérintette az apja kezét. – Vajon mióta fekhet itt holtan? – motyogta rekedt, fátyolos hangon. – Nem tudom. Két-három órája. – Ez mi? – Morfiumos fiola. – Gondolod, hogy túladagolta? – Remélem – felelte Ray habozás nélkül. – Itt kellett volna lennünk mellette. – Ne kezdjük ezt, Forrest. Forrest körülnézett a szobában, mintha most járna itt először. Odament a redőnyös íróasztalhoz, és szemügyre vette az írógépet. – Ezek szerint nem lesz már új szalagra szüksége. – Nemigen – felelte Ray a szófa mögötti irattartó szekrényekre pillantva. – Ott van a végrendelete, ha érdekel. Tegnap írta. – Mi van benne? – Mindenen osztozunk. Kivéve a végrehajtást. Az az én dolgom. – Ez természetes. – Forrest odasétált a mahagóniasztal mögé, és végignézett az egymáson heverő papírhalmokon. – Kilenc éve jártam utoljára ebben a házban. Elképesztő, nem? – Az.
– Beugrottam néhány nappal a választás után. Megmondtam neki, mennyire sajnálom, hogy cserbenhagyták a választói, aztán kértem tőle egy kis pénzt. Alaposan összeszólalkoztunk. – Kérlek, Forrest, ne most! Az öccse és az apja közti háborúskodás történetével köteteket lehetett volna megtölteni. – Sohasem kaptam meg tőle azt a pénzt – mormogta Forrest, miközben kinyitotta az íróasztal egyik fiókját. – Gondolom, alaposan át kell néznünk mindent. – Igen, de nem most. – Jobb is, ha egyedül csinálod, Ray. Te vagy a végrehajtó. Rád hárul a piszkos munka. – Fel kell hívnunk a temetkezési vállalatot. – Muszáj innom valamit. – Most ne, Forrest. Kérlek. – Pihenj, Ray. Ha én inni akarok valamit, akkor iszom is. Ezt már számtalanszor megtapasztalhattad. Na menjünk. Majd én felhívom a temetkezési vállalatot, és kiülünk a teraszra, amíg ideérnek. Egy rendőr jött elsőnek. Egy fiatal, fényesre borotvált fejű fiú, aki olyan álmosan hunyorgott a világba, mintha most verték volna fel vasárnap délutáni szunyókálásából. Feltett néhány kérdést a teraszon, aztán bement a házba, és megnézte a holttestet. Az adminisztrációnak meg kellett lenni, és amíg kitöltötték a megfelelő papírokat, Ray készített egy kancsó alaposan megcukrozott instant teát. – A halál oka? – kérdezte a rendőr. – Rák, szívroham, cukorbaj, végelgyengülés – felelte Ray egy szuszra a hintaszékből, ahová Forresttel letelepedtek. – Ennyi elég lesz? – kérdezte Forrest leplezetlen gúnnyal. A rendőrség iránti tiszteletnek már az utolsó szikrája is réges-régen kihunyt belőle. – Kérnek boncolást? – Nem – vágták rá egyszerre. A rendőr végzett a jegyzőkönyvvel, és mindkettőjükkel aláíratta a nyomtatványt. Amint beült a kocsijába, Ray félhangosan megjegyezte: – Fél órán belül mindenki tudni fogja, mi történt. – Ebben a békés, álmatag kisvárosban? Ugyan. – Nehéz elhinni, de a népek itt is imádják a pletykát. – Húsz évig én gondoskodtam nekik a napi betevőről. – Ezt aláírom. Egymás mellett ültek, kezükben egy-egy üres pohárral. – Szóval, mi van abban a végrendeletben? – kérdezte Forrest minden átmenet nélkül. – Nem akarod te is elolvasni? – Nem. Inkább te mondd el.
– Felsorolja benne minden vagyonát – a házat, a bútorokat, a kocsit, a könyveit és hatezer dollárt egy bankszámlán. – Ennyi az egész? – Ennyi van a végrendeletben – felelte Ray, hogy ne kelljen nyíltan hazudnia. – Tuti, hogy ennél sokkal több pénze van, csak meg kell keresni – mondta Forrest, készen arra, hogy máris nekilásson a kutatásnak. – Attól tartok, mindenét elajándékozta – mondta Ray higgadtan. – És mi lett a végkielégítésével? – Felvette, és azon is túladott, miután elvesztette a választást. Óriási baklövés volt. Több tízezer dollár. Mindenét elajándékozta. – Ugye nem akarsz átverni, Ray? – Ugyan már, Forrest. Ennyi maradt utána. Nincs min hajba kapnunk. – Adósság? – Azt mondta, senkinek nem tartozik semmivel. – Tényleg ennyi az egész? – Olvasd el a végrendeletet. – Most nem. – Tegnap írta alá. – Gondolod, hogy előre megtervezett mindent? – Úgy tűnik. Egy fekete halottszállító kocsi tűnt fel a Juharvár sarkán, majd méltóságteljesen bekanyarodott a kocsifelhajtóra. Forrest előrehajolt, a tenyerébe temette az arcát, és elkezdett sírni.
HETEDIK FEJEZET A halottszállítót két másik kocsi követte. A megyei halottkém, Thurber Foreman legalább húszéves, vörös Dodge furgonja – már akkor is ezzel járt, amikor Ray egyetemista volt – és egy Oldsmobile, amelyben Silas Palmer tiszteletes ült, az Első Presbiteriánus Egyház képviselője, egy kortalan, apró termetű skót, aki annak idején megkeresztelte az Atlee fiúkat. Forrest észrevétlenül eltűnt a hátsó udvar irányában, míg Ray a teraszon fogadta az érkezők részvétnyilvánításait. Mr. B. J. Magargel, a temetkezési vállalat alkalmazottja, és Palmer tiszteletes könnyekkel küszködve szorongatták Ray kezét. Thurber túl sok holttestet látott már életében, ebben az esetben pedig még anyagi érdekeltsége sem volt, és a meghatottság legcsekélyebb jelét sem mutatta, legalábbis egyelőre. Ray bevezette őket a dolgozószobába, ahol ünnepélyes tisztelettel szemügyre vették Atlee bírót. Thurbernek néhány másodperc is elég volt, hogy hivatalosan is megállapítsa a halál tényét. Szavakra nem is volt szükség. Kifejezéstelen arccal odabólintott Mr. Magargelnek, mintha azt mondta volna: – Valóban halott. Viheted. Mr. Magargel visszabólintott, így téve teljessé a néma szertartást, amelyet együttműködésük hosszú évei során számtalanszor eljátszottak már. Thurber elővett egy formanyomtatványt, és feltette a szokásos kérdéseket, hogy kitölthesse. A Bíró teljes neve, születési ideje, születési helye, legközelebbi hozzátartozói. A boncolásra vonatkozó kérdésre Ray másodszorra is nemmel felelt. Ray és Palmer tiszteletes átmentek az ebédlőbe, és leültek az asztal mellé. A tiszteletest szemmel láthatóan mélyen megindította a haláleset. Nagyra becsülte a Bírót, és igaz barátjának vallotta magát. Egy olyan ismert és köztiszteletben álló ember, mint Reuben Atlee temetése jelentős esemény, amely, tekintettel a barátokból és tisztelőkből álló, várhatóan nagy létszámú gyásznépre, alapos és körültekintő szervezést igényel. – Reubennel mindent megbeszéltünk a legapróbb részletekig – mondta Palmer fojtott, rekedtes hangon, mintha a könnyeivel küszködne. – Ez nagy könnyebbség – felelte Ray. – Ő maga választotta ki a bibliai idézeteket és a himnuszokat, és a koporsóvivőket is megnevezte. Raynek eddig eszébe sem jutottak ezek az apró, de fontos részletek. Talán akkor gondolt volna rájuk, ha nem bukkan rá pár millió dollárnyi készpénzre. Minden igyekezetével azon volt, hogy figyeljen Palmerra, és felfogja a szavai értelmét, de a gondolatai, mintha mágnes vonzaná őket,
folyton visszakanyarodtak a kamrához. Hirtelen elfogta az idegesség, hogy Thurber és Magargel egyedül maradtak a Bíróval a dolgozószobában. Nyugalom. Nem lehet semmi baj, próbálta nyugtatgatni magát. – Nagyon köszönöm – mondta őszinte megkönnyebbüléssel, hogy nem rá hárul a temetés részleteinek megszervezése. Mr. Magargel segédje az előszobán át betolt egy kerekes hordágyat a házba, de a dolgozószobába sehogy sem tudott befordulni vele. – És az volt a kívánsága, hogy legyen virrasztás – folytatta a tiszteletes. A virrasztást hagyomány szentesítette, és nélkülözhetetlen előjátéka volt a tisztes temetésnek, különösen az idősebb generáció számára. Ray bólintott. – Itt, a házban. – Azt nem – vágta rá Ray habozás nélkül. – Itt nem. Alig várta, hogy magára maradjon, és tüzetesen átkutassa az egész házat, hátha több pénz is van még valahol. Ráadásul a kamrában elrejtett zsákmány is aggasztotta. Mennyi lehet összesen? Mennyi időbe kerülhet megszámolni? Valódi pénz vagy hamisítvány? Honnan van ez az irdatlan összeg? Mit csináljon vele? Hová vigye? Kinek mondja el? Egyedül akart maradni, hogy alaposan átgondolhasson mindent, és kidolgozzon egy pontos haditervet. – Az apjának határozottan ez volt a kívánsága – mondta Palmer. – Igazán sajnálom, tiszteletes úr. Lesz virrasztás, de nem itt a házban. – Megkérdezhetem, miért? – Anyám miatt. Palmer elmosolyodott és bólintott. – Jól emlékszem az édesanyjára. – Ott, a szalonban terítették ki a nagy asztalon, és két napon át itt parádézott az egész város. Az öcsém és én elbújtunk az emeleten, és szidtuk apánkat, hogy ezt műveli anyánkkal. – Ray hangja határozottan csengett, a szeme villogott az indulattól. – Ebben a házban nem lesz több virrasztás, tiszteletes úr. Ray őszinte volt, amikor ezzel az indokkal hárította el a javaslatot. Ugyanakkor a pénz miatt is aggódott. A virrasztáshoz ki kellene hívni egy takarítóvállalatot, ételt, italt kellene hozatni a vendégeknek, felszolgálókat fogadni, virágokat rendelni egy üzletből. És ez a véget nem érő sürgés-forgás már korán reggel elkezdődne. – Megértem – bólintott a tiszteletes. A segéd hátrált ki elsőnek a házból a hordággyal, nyomában Mr. Magargel, aki a másik végén tolta a halottszállító alkalmatosságot. A Bírót tetőtől talpig bebugyolálták egy kikeményített, fehér lepelbe, amelynek két oldalát gondosan a test alá hajtogatták. A menetet Thurber zárta. Így hagyta el az előszobán és a teraszon át a családi házat az utolsó Atlee, aki itt élte le az életét a Juharvárban.
Forrest félórával később került elő valahonnan a ház hátsó részéből. Egy hosszúkás poharat tartott a kezében, amely tele volt valami gyanús, barna folyadékkal. Ray ránézésre meg tudta állapítani, hogy nem jeges tea. – Elmentek? – kérdezte a kocsifelhajtóra pillantva. – El – felelte Ray. A teraszlépcsőn ült, és szivarozott. Ahogy Forrest leült mellé, megcsapta az orrát az erjesztett maláta fanyar illata. – Hol találtad? – kérdezte az öccsére nézve. – Volt egy dugi helye a fürdőszobában. Kérsz egy kortyot? – Nem. Mióta tudsz róla? – Harminc éve. Ray erős kísértést érzett, hogy ráolvassa az öccsére a szokásos intelmeket, de ezúttal sikerült megtartóztatnia magát. Ezek számtalanszor elhangzottak már, nyilvánvalóan minden eredmény nélkül, hiszen itt ült mellette Forrest bourbont szopogatva, 141 napi józanság után. Ray beleszívott a szivarba, és lassan kieresztette a füstöt. – Ellie hogy van? – Totál be van csavarodva. Mint mindig. – Eljön a temetésre? – Nem tud. Több mint százötven kiló. Hetvenöt a határ. Ha kevesebb, mint hetvenöt, akkor bárhová elmegy. Ha több, ki se mozdul a házból. – Mikor volt utoljára hetvenöt alatt? – Három vagy négy évvel ezelőtt. Talált egy kuruzslót, aki adott neki valami csodagyógyszert. Pár hónap alatt lefogyott tőle ötven kilóra. Aztán a dokit hűvösre tették, ő pedig felszedett egy százast. De a százötven nagyjából a felső határa. Mindennap megméri magát, és ha a mutató százötven fölé kúszik, hisztériás rohamot kap. – Mondtam Palmer tiszteletesnek, hogy tartunk virrasztást, de nem itt a házban. – Te tudod. Te vagy a végrehajtó. – Te benne vagy? – Miért ne? Újabb jókora korty a bourbonből, újabb mély slukk a szivarból. – És mi van azzal a lotyóval, aki faképnél hagyott? Hogy is hívják? – Vicki. – Ja, Vicki. Már az esküvődön is utáltam azt a ribancot. – Sajnos én nem. – Ott él még a városban? – Igen. Múlt héten láttam a reptéren, amikor megérkezett a luxusgépével. – Hozzáment ahhoz a vén disznóhoz, mi? Valami Wall Street-i gengszter, ha jól tudom. – Igen, az. De inkább beszéljünk másról.
– Te hoztad fel a nőket. – Nagy meggondolatlanság volt. – Rendben. Beszéljünk a pénzről – mondta Forrest egy újabb kortyot követően. – Hol van? Ray ijedten összerezzent, amikor érezte, hogy a szíve kihagy egy ütemet, de Forrest a terasz előtti gyepet nézte, és nem vette észre. – Mégis, miféle pénzről kellene beszélnünk? Mindenét elosztogatta. – De miért? – Az ő pénze volt, nem a mienk. – Miért nem hagyott belőle ránk is valamit? Néhány évvel korábban a Bíró bizalmasan elárulta Raynek, hogy tizenöt év alatt több mint kilencvenezer dollárt költött ügyvédekre, bírságokra és rehabilitációs kezelésekre Forrest miatt. Ha rájuk hagyja a pénzét, Forrest csak elitta és elkábítózta volna a részét, így jobbnak látta, hogy inkább a rászorulókon, a szegényeken segítsen vele. Raynek volt egy jó állása, és nem volt szüksége támogatásra. – Ránk hagyta a házat – mondta kis szünet után. – És mit csinálunk vele? – Eladhatjuk, ha te is akarod. A pénzt pedig a többi örökséggel együtt betesszük egy kalapba, és elosztjuk. Ötven százalék elmegy az adókra. A hagyatéki eljárás körülbelül egy év. – Akkor mire lehet számítani? – Ha minden jól megy, kábé ötvenezren osztozhatunk egy év múlva. Persze nem csupán ennyi volt a teljes örökség. A nagy zsákmány ott lapult a kamrában, de Raynek eddig még arra sem adódott ideje, hogy megszámolja. Vajon legális úton került a Bíróhoz? Egyáltalán felvegye a hagyatékba? Ha megteszi, komoly gondok származhatnak belőle. Mindenekelőtt tisztázniuk kéne az eredetét. És ha sikerülne is, a felét elvinnék az adók. Ráadásul Forrest ennyi pénzzel a zsebében rövid úton halálra inná vagy drogozná magát. – Akkor egy év múlva számíthatok huszonötezer dolcsira? – kérdezte Forrest. Ray aggodalmán egy pillanatra erőt vett az undor. – Valami olyasmi. – Neked nem kell a ház? – Nem. Neked? – Viccelsz? A lábam nem teszem be többé. – Ne csináld ezt, Forrest. – Te is tudod, hogy szabályosan kirúgott. Közölte, hogy épp elég szégyent hoztam már a családra, és többé ne lásson a házban. – Később pedig bocsánatot kért. Forrest gyorsan belekortyolt az italba.
– Igen, ez igaz. De ez a hely akkor is pokolian nyomasztó nekem. Te vagy a végrehajtó, te intézkedj az eladásról. Add fel postán a csekket, amikor érvényesítették a végrendeletet, és annyi. – Együtt kellene átnéznünk a holmiját. – Én hozzá nem nyúlok itt semmihez – jelentette ki Forrest, és felállt. – Most pedig elmegyek sörért. Öt hónapja szomjazom egy rohadt sörre. – Már odaért az autójához, amikor hátra se fordulva megkérdezte: – Neked is hozzak? – Kösz, nem. – Nem akarsz velem jönni? Ray legszívesebben elment volna, hogy vigyázzon az öccsére, de az Atlee-vagyon biztonsága jobban aggasztotta. A Bíró soha nem zárta be a házat. Hol lehetnek a kulcsok? – Inkább maradok – mondta. – Ahogy gondolod. A következő látogató érkezése korántsem volt meglepetés. Ray éppen a konyhafiókokat kutatta át a lakáskulcsot keresve, amikor egy érces hang szólította meg a teraszról. Bár sok-sok évvel ezelőtt hallotta utoljára, azonnal ráismert Harry Rex Vonner orgánumára. Barátságosan megölelték egymást. Harry Rex amolyan medvésen, ahogy szokta, Ray az alkalomhoz illő tartózkodással. – Őszinte részvétem – ismételgette Harry Rex megindultan. Magas, széles vállú, hordóhasú férfi volt, valóságos medve, aki istenítette Atlee bírót, és mindenre készen állt, hogy segítsen a fiain. Kiváló ügyvéd volt, aki eltemette magát egy kisvárosban, és Atlee bíró minden alkalommal hozzá fordult, amikor Forrestnek valami dolga akadt a hatóságokkal. – Mikor érkeztél? – kérdezte. – Öt körül. A dolgozószobában találtam rá. – Én két hete beszéltem vele utoljára. Azóta egyfolytában tárgyalásokon ülök. Forrest hol van? – Elment egy kis sörért. Egy darabig mindketten szótlanul emésztették a válasz súlyát. A hintaágy melletti hintaszékekben ültek, ritmusra ringatva magukat. – Jó, hogy látlak, Ray. – Én is örülök, hogy eljöttél, Harry Rex. – Nem tudom elhinni, hogy meghalt. – Én sem. Soha meg se fordult a fejemben, hogy egyszer ő is elmehet. Harry Rex megtörölte a szemét a mandzsettájával. – Borzasztó – dörmögte. – Egyszerűen képtelen vagyok elhinni. Két hete találkoztam vele. De lehet, hogy annyi se volt. Jött-ment, tett-vett, keményen, összeszorított foggal – nyilván akkor is komoly fájdalmai voltak -, de egy hanggal sem panaszkodott.
– Az orvosok úgy tizenkét hónappal ezelőtt mondták, hogy egy éve van hátra. Nem hittem nekik. Biztos voltam benne, hogy őt nem fogja legyűrni a betegség. – Én is. Olyan kemény volt az öreg, mint a vas. – Kérsz egy teát? – Az bizony jólesne, köszönöm. Ray kiment a konyhába, és csinált két csésze instant jeges teát. Visszament a teraszra, az egyik csészét odanyújtva Harrynek, és megjegyezte: – Nem valami nagy eresztés. Harry kortyolt egyet a teából, és bólintott. – De legalább hideg. – Virrasztást kell tartanunk, Harry, de semmiképpen sem itt a házban. Nincs valami ötleted? Harry egy másodpercig emésztette a hallottakat, majd hirtelen felderült a képe. – Ravatalozzuk fel a bíróságon. Az első emeleten, a kupolateremben. Akár egy királyt. Ha valaki, ő megérdemli. – Komolyan mondod? – Miért ne? Neki se lenne kifogása ellene. Ott az egész város leróhatná előtte a tiszteletét. – Remek ötlet. – Azt meghiszem. Csak bízd rám. Beszélek a seriffel, és megszerzem az engedélyt. Mindenki örülni fog neki. Mikor van a temetés? – Kedden. – Akkor holnap délután elkezdhetjük a virrasztást. Akarod, hogy mondjak pár szót az elején? – De mennyire. Mi lenne, ha megszerveznéd az egészet úgy, ahogy jónak látod? – Meglesz. Választottál már koporsót? – Holnap reggel nézzük meg a választékot. – Tölgyfát rendelj. A réz és a bronz nem ér semmit. Tavaly mi is tölgyfa koporsóban temettük el a mamát, és olyan szép volt, hogy csodájára járt mindenki. Magargel két óra alatt leszállítja neked Tupelóból. És eszedbe ne jusson sírboltba tétetni. Azzal csak kizsebelnek. Hamut a hamunak, port a pornak. A halottak a földbe valók, hogy elporladjanak. Ebben az episzkopálisoknak van igazuk. Ray már kis híján szédült az egy szuszra rázúdított jó tanácsoktól, de hálás volt Harry Rexnek a figyelmességért. A Bíró végrendelete nem rendelkezett a koporsóról, de a sírboltról igen, mégpedig határozottan. Ráadásul egy tekintélyes méretű sírkövet is rendelt. Elvégre ő is Atlee volt, akit a jeles ősök mellett helyeznek örök nyugalomra. Ha valaki tudott valamit a Bíró szakmai és pénzügyi dolgairól, az Harry Rex volt. Néhány másodpercig nézték a gyepen elnyúló hosszú árnyékokat, majd Ray csak úgy mellékesen megjegyezte: – Úgy tűnik, minden pénzét jótékonykodásra fordította.
– Ez egyáltalán nem lep meg. Téged igen? – Nem, engem sem. – Sok százan lesznek a temetésén, akik így vagy úgy részesültek a jótéteményeiből. Mozgássérült gyerekek, biztosítás nélkül tengődő betegek, fekete fiatalok, akiket ő küldött el továbbtanulni, a környékbeli önkéntes tűzoltóegyletek, polgári körök, sportklubok, iskolai csapatok, amelyeket támogatott, hogy eljussanak európai versenyekre. Amikor az egyházunk elküldött néhány orvost Haitira, a Bíró ezer dollárral támogatta a missziót. – Mióta jársz templomba? – Két éve. – És miért? – Újranősültem. – Hányadiknál tartasz? – A negyediknél. De a mostani, úgy tűnik, jó választás volt. – Szerencsés asszony. – Tényleg az. – Nagyon tetszik ez a bírósági virrasztás, Harry Rex. Így mindenki nyilvánosan leróhatja a kegyeletét. Rengeteg parkolóhely van, és nem lesz gond, hogy hová ültessük le a vendégeket. – Káprázatos lesz, meglátod. Forrest csikorgó gumikkal kanyarodott be a kocsifelhajtóra, és teljes erővel bele kellett taposnia a fékbe, hogy idejében meg tudjon állni Harry Rex Cadillacje mögött. Kikászálódott a kocsijából, és jobbjában egy tekintélyes méretű csomaggal elindult a terasz felé. Ray csak akkor látta az alkonyi félhomályban, hogy mit cipel, amikor felért a lépcső tetejére. Egy rekesz sör volt a kezében.
NYOLCADIK FEJEZET Amint magára maradt, Ray bement a dolgozószobába, leült a fonott karosszékbe az immár üres szófával szemben, és megpróbálta meggyőzni magát, hogy az élete az apja nélkül igazából nem sokban fog különbözni eddigi életétől, amelyet az apjától távol töltött. Hosszú és kimerítő napot tudhatott maga mögött, és elhatározta, hogy nem fog semmiből – a gyászolásból sem – nagy ügyet csinálni. Megteszed, ami feltétlenül szükséges, győzködte magát, elintézed az elintéznivalókat Mississippiben, és aztán irány haza Virginiába. A dolgozószobában mindössze egyetlen kis lámpa égett a redőnyös íróasztal tetején, amelynek poros ernyője tovább tompította az amúgy is halványan izzó fényt, hosszúkás, sötét árnyékokkal borítva a padlót és a falakat. Majd holnap reggel nekilát az asztalt borító papírhalomnak, annyira nem sürgős. Most mindenekelőtt át kell gondolnia a teendőket. Forrest is elment. Harry Rex vette a védőszárnyai alá, pedig ő is alaposan beszívott. Forrest, ahogy az nála ilyenkor lenni szokott, búskomorságba esett, és mindenáron el akart menni Memphisbe. Ray megpróbálta rávenni, hogy maradjon ott éjszakára, de hiába. – Aludj a teraszon, ha nem akarsz bejönni a házba – mondta, de nem akart erősködni. Tudta, hogy azzal csak felhergelné Forrestet, és a végén még össze is vesznének. Harry Rex kijelentette, normális körülmények között minden további nélkül meghívná Forrestet, hogy aludjon nála, de az új felesége igen kardos asszony, és két részeg férfit biztosan nem tűrne meg a házban. – Miért nem maradsz itt? – próbálkozott újra Ray, de Forrest megmakacsolta magát. Józanon is meglehetősen önfejű volt, de ha ivott néhány pohárral, egyszerűen nem lehetett vele szót érteni. Ray eleget látta már ilyen állapotban ahhoz, hogy tudja, nincs értelme győzködni, így csak szótlanul nézte Harry Rex hiábavaló igyekezetét. Végül Forrest úgy döntött, hogy kivesz egy szobát a városka északi részén lévő Deep Rock motelban. – Ott találkozgattam annak idején, úgy tizenöt éve, a polgármester feleségével – mondta fejcsóválva. – Az a kóceráj igazi bolhatenyészet – vetette ellen Harry Rex. – Legalább nosztalgiázom egy kicsit. – A polgármester feleségével? – kérdezte Ray elképedve. – Jobb, ha nem feszegetjük a részleteket – vágott közbe Harry Rex. Néhány perccel tizenegy után mentek el, és a házra szokatlan csend borult. A bejárati ajtón volt egy biztonsági zár, a terasz ajtaján pedig egy retesz, de a konyhaajtón – ez volt az egyetlen ajtó, amelyik a hátsó kertre
nyílt – csak egy wertheimzáras kilincs ékeskedett, de nem működött. A Bíró azt se tudta, melyik végén kell megfogni egy csavarhúzót, Ray pedig megörökölte tőle a műszaki készségét. Miután becsukott és bereteszelt minden ablakot, elégedetten nyugtázta, hogy az Atlee-ház évtizedek óta nem volt így bebiztosítva a váratlan éjszakai látogatók ellen. Ha kell, inkább a konyhában alszik, hogy véletlenül se juthasson senki a kamra közelébe. Megpróbált nem gondolni a pénzre. Az apja szentélyében ülve megkísérelt megfogalmazni egy nem hivatalos gyászjelentést. Atlee bírót 1959-ben választották meg a 25. törvényszéki kerület bírájává, és 1991-ig minden negyedik évben újraválasztották, méghozzá minden alkalommal elsöprő többséggel. Harminckét évi szorgalmas, kitartó szolgálat az igazságszolgáltatásban. Bírói tevékenysége feddhetetlen volt. Egész pályafutása során talán egy-két alkalommal fordult elő, hogy a fellebbviteli bíróság módosította a döntését. Számos alkalommal kérték fel a kollégái más kerületekből, hogy vegyen át tőlük olyan ügyeket, amelyekben nem bíráskodhattak. Rendszeresen tartott előadásokat az Ole Miss Law Schoolban. Több száz cikket írt a joggyakorlatról, az eljárási folyamatokról és az uralkodó jogi trendekről. Kétszer is visszautasította a kinevezését a Mississippi Legfelsőbb Bíróság testületébe – semmi pénzért nem volt hajlandó otthagyni a tárgyalótermet. A bíróságon kívül is minden idejét a közügyeknek szentelte, oroszlánrészt vállalt a város politikai, egyházi és önkormányzati életének irányításában. Ford megyében nem születhetett semmilyen fontos döntés az ő beleegyezése nélkül, és ritkán fordult elő, hogy olyan döntést hoztak, amellyel nem értett egyet. Pályafutása során hosszabbrövidebb ideig minden helyi testületnek tagja volt – a tanácsokban, közgyűlésekben, konferenciákon és ad hoc bizottságokban egyaránt szükség volt a tekintélyére és a szakértelmére. Ő választotta ki a jelölteket a helyi hivatalok fontosabb posztjaira, és ritkán kapott állást olyan jelölt, akit ő nem támogatott. Kevés szabad idejét, már ami egyáltalán megmaradt mindezek után, a történelem és a Biblia tanulmányozásának, valamint szakmai cikkek írásának szentelte. Egyetlen alkalommal sem fordult elő, hogy kiment volna a fiaival baseballozni a kertbe, vagy elvitte volna őket horgászni a közeli tóhoz. A felesége, Margaret 1969-ben halt meg verőértágulat következtében. Ő pedig ott maradt a két fiúval. És valahol, útközben, feltűnés nélkül lecsapolt magának egy többmilliós vagyont készpénzben. Lehet, hogy a pénz rejtélyének kulcsa ott van valahol az íróasztalon felhalmozott papírok között, vagy valamelyik fiókban lapul gondosan elrejtve. Kellett, hogy az apja hagyjon, ha nem is kimerítő magyarázatot, de legalább valami útmutatást, amelyen elindulhat. Legalább egy
halvány nyomot. Ray egyetlen embert sem ismert az egész megyében, akinek ekkora vagyona lett volna – kétmillió dollár, ráadásul készpénzben! Mindenekelőtt meg kell számolnia a pénzt. Az este folyamán kétszer is benézett a kamrába, hogy megvan-e még. Már attól is elfogta a harctéri idegesség, hogy megszámolja a huszonhét Blake & Son-dobozt. A legjobb lesz, ha vár hajnalig, amikor már elég világos van, de a város még az igazak álmát alussza. Elfüggönyözi a konyhaablakot, és ott egyenként megszámolja a dobozok tartalmát. Valamivel éjfél előtt Ray talált egy kisebb matracot az egyik földszinti hálószobában. Bevonszolta az ebédlőbe, és úgy helyezte el, hogy szemmel tarthassa a kocsifelhajtót és a szomszédos házat, de a kamrától se legyen túl messze. Az emeleti hálószobában, az ágy melletti éjjeliszekrény fiókjában megtalálta a Bíró .38-as Smith & Wessonját. A fegyvert a dohszagú párna alá téve magára húzta a molyrágta gyapjútakarót, és megpróbált elaludni. A nyikorgó zaj mintha a ház túlsó feléből jött volna. Egy ablak lehetett, de Raynek percekbe telt, hogy magához térjen a félálomszerű kábulatból, és eljusson a tudatáig, hol van, és honnan ered a zaj, amelyre felébredt. Egy kopogó hang, aztán mintha erősen megráztak volna valamit, majd újra halotti csend. Egy darabig dermedt mozdulatlanságban feküdt a matracon, majd hirtelen elhatározással megmarkolta a készenlétbe helyezett pisztolyt. A ház koromsötét volt, pedig úgy tervezte, hogy egykét lámpát égve hagy éjszakára, de majdnem minden izzó ki volt égve, a Bíró pedig nem cserélte ki őket, hogy ezzel is spóroljon. Villanykörtéken spórolni huszonhét doboz készpénz birtokában! A villanykörtéket is fel kell írnia a listára. Reggel ez lesz az első dolga. Ismét ugyanaz a zörgés – túlságosan határozott és gyors ahhoz, hogy a szélfújta ágak vagy lombok okozhassák. Kopp, kopp, kopp, aztán egy hangosabb reccsenés, mintha valaki megpróbálná kifeszíteni vagy benyomni az ajtót. A feljárón két autó is állt: a sajátja és Forresté. A hülye is láthatja, hogy vannak a házban, ami azt jelenti, hogy bárki legyen is az, nem riasztja vissza, hogy nincs egyedül. Lehet, hogy neki is van fegyvere, és majdnem biztos, hogy jobban tud bánni vele, mint Ray. Ray hason csúszva araszolt végig a halion, egyik végtagját a másik után húzva, akár egy rák a tengerfenéken, és közben úgy zihált, mint egy sprinter a futam végén. Az előszobában megállt, és belefülelt a csöndbe. Milyen megnyugtató a csönd. Menj el, mondogatta magában. Könyörgök, menj el. Kopp, kopp, kopp, és máris araszolt vissza a hátsó hálószoba felé, jobbjában a lövésre kész pisztollyal. Egyáltalán meg van töltve? – tette fel a kérdést magának, de ezzel már elkésett. Miért ne töltötte volna meg a Bíró az önvédelmi fegyverét, ha már ott tartotta maga mellett, hogy
kéznél legyen, ha kell? A zaj most még hangosabb volt, de ezúttal a kis hálószobából jött, amelyet annak idején vendégeknek tartottak fenn, de már évtizedek óta csak hasznavehetetlen iratokkal teli dobozok tárolására szolgált. Ray lassan benyomta az ajtót a homlokával, de odabent nem látott semmit, csak egymás hegyén-hátán heverő dobozokat. A huzat nyomására az ajtó meglódult, és feldöntött egy állólámpát, amely hangos csörömpöléssel darabokra tört a legközelebbi ablak előtt. Ray kis híján tüzelni kezdett, de még idejében megálljt parancsolt a mutatóujjának, hogy takarékoskodjon a munícióval, és lélegzetvisszafojtva figyelt. Óráknak tűnő hosszú percekig hasalt dermedten a padlón, hol a szemébe csorgó izzadsággal, hol a körülötte mászkáló pókokkal hadakozva, de nem hallott semmit. Csak a szél fújta faágak árnyékai lengedeztek ide-oda a kertben, és valahol a feje fölött egy ág időnként lágyan végigsöpört a tetőn. Mégiscsak a szél volt. A szél és Juharvár szellemei, akik az anyja szerint itt kísértenek – annak a több tucat ősnek a visszajáró lelke, akik itt hajtották örök álomra a fejüket, ebben az ódon kúriában. Azt is mondta, hogy sok rabszolgát az alagsorban temettek el, és azoknak a szellemei is időről időre visszajárnak. A Bíró ki nem állhatta a szellemtörténeteket, és valahányszor szóba került a dolog, megfellebbezhetetlenül kijelentette, hogy kísértetek nincsenek. Amikor Ray végre felült, nem érezte sem a térdét, sem a könyökét. Kivárt egy kicsit, aztán felállt, és az ajtókeretnek támaszkodva, tüzelésre kész fegyverrel figyelte a három ablakot. Ha tényleg be akart valaki törni, a zaj biztosan elijesztette. Minél tovább figyelte Ray az ablakokat, annál inkább megerősödött benne a feltevés, hogy a szél keltette a különös zajokat. Forrest okosabb volt. Bármilyen lepusztult is a Deep Rock motel, biztosan nyugodtabb éjszakája van ott, mint neki itt, Juharvárban. Kopp, kopp, kopp. Az újabb sorozatra Ray villámgyorsan a földre vetette magát, de ezúttal kis híján megbénulva a rémülettől, mert az ismerős zaj most a konyha felől jött. Amint valamelyest magához tért, elhatározta, hogy taktikát változtat, és hason csúszás helyett inkább kúszni fog, aminek az lett az eredménye, hogy mire visszaért a hallba, mindkét térde sajgott a fájdalomtól. Megállt az ebédlőbe nyíló üvegajtó előtt, és várt. A padló sötét volt, de a teraszról a zsalukon keresztül beszűrődő halvány fény kísérteties csíkokat vetített a falakra és a mennyezetre. Immár sokadszor feltette magának a kérdést: ki is ő valójában – egy rangos egyetem jogi fakultásának professzora, aki az éjszaka közepén bújócskát játszik gyermekkori otthonában, fegyverrel a kezében, a legkisebb zajtól is halálra rémülve, és mindez csak azért, mert mindenáron meg akar védeni a feltételezett betolakodóktól egy bőröndre
való rejtélyes eredetű készpénzt, amelyre véletlenül bukkant rá az apja könyvszekrényében. Erre mit mondasz? – dörmögte magában. A konyhaajtó egy kisméretű, deszkákból ácsolt teraszra nyílt. Valaki ott járkált az ajtó mögött, hallotta a lépteket a fapadlókon. Aztán a kilincs is megcsikordult, az ócska, meglazult kilincs, amelynek beragadt a zárja. Akárki volt is az, úgy látszik, arra a vakmerő lépésre szánta el magát, hogy nem vesződik az ablakokkal, hanem egyenesen besétál a házba az ajtón át. Ray Atlee fiú volt, és a saját házát védte. Ráadásul Mississippiben mi sem természetesebb, mint hogy valaki fegyverrel védje meg magát és a vagyonát a betolakodókkal szemben. Nincs olyan bíróság a megyében, amelyik elmarasztalná ezért. Leguggolt a konyhaasztal mögé, megcélozta a mosogató fölött az ablak felső üvegét, és lassan begörbítette a mutatóujját a ravaszon. Egy fegyverdörrenés a sötét, néma éjszakában és a kitört üvegcserepek csörömpölése biztosan elijeszt egy betörőt, bármilyen vakmerő legyen is. Amint újra megzörrent az ajtó, határozottabban meghúzta a ravaszt. A kakas le is csapódott, de nem történt semmi. A fegyver üres volt. A tár ugrott egyet, újra meghúzta a ravaszt, de ezúttal sem sült el a fegyver. Ray rémült kétségbeeséssel felragadta a konyhapulton álló üres teáskancsót, és az ajtóhoz vágta. Némi megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy sokkal nagyobb zajt csapott, mint akármilyen pisztolydördülés vagy üvegcsörömpölés. Szinte tébolyultan a félelemtől felkapcsolta a villanyt, a pisztolyt lóbálva odarohant az ajtóhoz, és artikulálatlan hangon kiáltozni kezdett. – Tűnj innen! Takarodj a francba! Amikor feltépte az ajtót és nem látott senkit odakint, határtalan megkönnyebbüléssel felsóhajtott, mintha egy mázsás kő esett volna le a mellkasáról. Legalább fél órán keresztül söpörgette az üvegcserepeket, igyekezve akkora zajt csapni, amekkorát csak tud. A zsarut Andynek hívták, és Ray egyik gimnáziumi osztálytársának az unokaöccse volt. Minderre a megérkezését követő fél percen belül fény derült, és ez a kapcsolat elégnek is bizonyult ahhoz, hogy a rögbire tereljék a szót, mialatt átvizsgálták Juharvár körül a kertet. A földszinti ablakokon semmi nyoma nem volt az erőszakos behatolásnak. A betört ablaktól eltekintve a konyhaajtó is sértetlen volt. Miközben Andy átvizsgálta a földszinti szobákat, Ray felment az emeletre, hogy töltényt keressen a .38-ashoz. Egyikük sem talált semmit. Ray később főzött egy teát, és kiültek vele a teraszra, hogy folytassák a megkezdett beszélgetést a kora hajnali órában. Abban az időben Andy volt az egyetlen zsaru Clantonban, de mint mondta, rá se nagyon volt szükség a városkában. – Hétfőn éjjel itt soha nem történik semmi – jelentette ki. – Mindenki alszik, hogy kipihenje magát a következő hétre. – Némi nógatást
követően röviden összefoglalta Ford megye aktuális bűnlajstromát: alkalmi autólopások, kocsmai verekedések, kábítószer-forgalmazás az alsóvárosban, a színes bőrűek negyedében. – Négy éve nem történt gyilkosság a városban – jelentette ki büszkén. Rablás is csak egy volt. Egy kisebb bankfiókot rámoltak ki két évvel ezelőtt. Csak mondta a magáét, miközben nekilátott a második csésze teának. Ray akár napfelkeltéig is boldogan főzte volna az újabb adag teákat abban a megnyugtató tudatban, hogy egy messziről azonosítható járőrkocsi posztol a ház előtt. Andy fél négykor állt tovább. Ray egy órán keresztül csak feküdt a matracon, és á mennyezetet bámulta, kezében a hasznavehetetlen pisztollyal. Azzal igyekezett ébren tartani magát, hogy különböző stratégiákat eszelt ki a pénz védelmére. Nem befektetési terveket – azokkal még ráért. Ennél sokkal sürgetőbb volt az a kérdés, hogyan csempéssze ki észrevétlenül a házból, és hol helyezze biztonságba a pénzt. Lehet, hogy magával kell vinnie Virginiába? Clantonban semmiképpen nem hagyhatja. És mikor fogja megszámolni? Akármilyen sebesen forgott is az agya, az izgalmak okozta kimerültség mégis erőt vett rajta, és akarata ellenére elaludt. A különös zajok visszatértek, de most nem ébredt fel rájuk. A konyhaajtó is – ezúttal egy ócska székkel és egy kötéllel bebiztosítva – újra rákezdte a műsort, de Ray békésen végigaludta az éjszaka hátralévő részét.
KILENCEDIK FEJEZET Az ablakon betűző nap ébresztette fel fél nyolckor. A pénz érintetlenül ott volt a kamrában. Minden ajtó és ablak csukva, betörési kísérletnek semmi nyoma. Főzött egy ibrik kávét, és miközben a konyhaasztalnál nekilátott az első csészének, fontos elhatározásra jutott. Ha valaki vadászik a pénzre, semmiképpen nem hagyhatja őrizetlenül, egyetlen percre sem. Csak az a bökkenő, hogy a huszonhét Blake & Son-dobozt lehetetlen bepréselni a kis Audi sportkocsi szűkös csomagterébe. Nyolckor megszólalt a telefon. Harry Rex volt az. Elmondta, hogy Forrestet minden gond nélkül eljuttatta a Deep Rock motelba, hogy a megyei illetékesek engedélyezték a ceremóniával egybekötött virrasztást a bíróság kupolatermében fél ötös kezdéssel, hogy felkért egy szoprán énekesnőt, és megszervezte a díszőrséget. És pillanatnyilag a szeretett barátja emlékére készülő gyászbeszéden dolgozik. – Na és hogy áll a koporsórendelés? – kérdezte végül. – Tízkor találkozunk Magargellel – felelte Ray. – Remek. Ne feledd: csakis tölgyfa jöhet szóba. A Bírónak is nagyon tetszene. Végül ismét Forrestre terelődött a szó, de vele kapcsolatban ezúttal sem tudtak semmi újat mondani egymásnak. Amint letette a telefont, Ray munkához látott. Kinyitotta az összes spalettát és ablakot, hogy idejében meghallja, ha valaki közeledik. A Bíró halálhíre biztosan futótűzként terjed a főtéri boltokban és kávézókban, és bármikor betoppanhat egy korai látogató. A háznak túl sok ablaka és ajtaja volt, nem járőrözhetett folyton körbe-körbe, hogy minden helyiséget szemmel tartson. Ha valaki meg akarja szerezni a pénzt, bármikor bejuthat a házba. Egy golyó Ray koponyájába – kétmillió dollárért igazán előnyös befektetés. Valahol biztonságba kell helyeznie a pénzt. A kamra ajtajához vitte az első dobozt, és a pénzt beleöntötte egy terebélyes, fekete nejlon szemeteszsákba. Miután további nyolc dobozt kiürített, és megtöltötte a körülbelül egymillió dollárnyi bankóval az első zsákot, odacipelte a konyhaajtóhoz, és kikémlelt az utcára. Az üres dobozokat visszavitte a könyvespolc alatti szekrényekbe. Még két szemeteszsák megtelt a többi doboz tartalmával. Miután végzett a csomagolással, odatolatott a kocsival a konyhai teraszhoz, olyan közel, amennyire csak lehetett, és újra körülnézett, tiszta-e a levegő. Nem látott senkit a közelben. Az egyedüli szomszédok, a vénkisasszony ikrek már a tévét is alig látták a hálószobájukban. Három villámgyors futammal, a konyhaajtótól az autóig és vissza, bepakolta a zsákokat a csomagtartóba, némi kísérletezést követően elrendezte őket úgy, hogy a legkevesebb
helyet foglalják el, és bár így is kitüremkedtek a csomagtérből, egy határozott mozdulattal lecsapta a csomagtartótetőt. Határtalan megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy a zár a helyére kattant. Arról egyelőre fogalma sem volt, hogyan fogja Virginiában a parkolóból egy forgalmas járdán keresztül feltűnés nélkül felvinni a lakásába a zsákmányt, de ezen még ráért később töprengeni. A Deep Rock motelnak volt egy étkezője, egy szűkös, levegőtlen, mocskos helyiség, ahol Ray soha nem járt azelőtt, de most, az Atlee bíró halálát követő reggelen mégis ez tűnt a legideálisabb reggelizőhelynek. A főtéren lévő három kávézóban minden bizonnyal a nagy ember volt a fő téma, Ray pedig jobbnak látta, ha kimarad a műsorból. Forrest egész tűrhetően festett, Ray látta már sokkal rosszabb állapotban is. Ugyanaz a ruha volt rajta, és a fürdést is megspórolta, de ez az ő esetében szinte természetes. A szeme kissé kivörösödött, de az arca nem volt felpüffedve. Azt mondta, jól aludt, de némi kenőanyagra van szüksége, hogy formába lendüljön. Mindketten szalonnás rántottát rendeltek. – Elég ramatyul nézel ki – jegyezte meg Forrest a bátyjára pillantva két korty kávé között. Ray valóban nagyon fáradtnak érezte magát. – Semmi bajom. Egy-két óra pihenéssel utolérem magam. – Az ablakon át az Audira pillantott, amelyet a bejárathoz legközelebb eső helyre parkolt le a motel előtt. Ha kell, akár abban az átkozott kocsiban is elalszik. – Nagyon durva – mondta Forrest fejcsóválva. – Amikor tiszta vagyok, úgy alszom, mint egy csecsemő. Nyolc-kilenc órát egyhuzamban, anélkül hogy egyszer is felébrednék. De ha nem vagyok tiszta, jó, ha ötórányi összejön. Ráadásul olyan éberen, hogy képtelen vagyok kipihenni magam. – Bocs a kérdésért, de amikor tiszta vagy, gyakran eszedbe jut, hogy jó lenne inni valamit? – Egyéb se jár az eszemben. Olyan, mint a szex. Egyre vadabbul kívánod. Egy darabig megvagy nélküle, de a nyomás egyre erősödik, és előbb-utóbb muszáj megkönnyebbülnöd. Pia, szex, drog – egyiknek sem tudok sokáig ellenállni. – De hiszen száznegyven napig megálltad ivás nélkül. – Száznegyvenegy. – Mi a rekordod? – Tizennégy hónap. Néhány évvel ezelőtt, amikor kijöttem abból a puccos elvonócentrumból, ahová az öreg befizetett, sokáig keményen tartottam a frontot. Aztán beadtam a derekam. – De miért? Miért adtad fel ennyi idő után?
– Mindig ugyanaz a történet. Ha valaki függő, bármikor, bárhol, bármiért összezuhanhat. Olyankor hat ökörrel se lehetne visszatartani. Reménytelen eset vagyok, bátyó, akár tetszik, akár nem. – A droggal is? – Azzal is. Tegnap este csak piáltam. Whiskyt és sört; ma is ez lesz a menü. Sőt még holnap is. De a hét végére már biztos bekeményítek. – Elhatároztad? – Nem, de ha akarom, ha nem, így lesz. A pincérnő kihozta a reggelit. Forrest kapkodva megvajazott egy pirítóst, és egy harapással eltüntette a felét. Lenyelte a megrágott falatot, és a bátyjára pillantott. – Meghalt az öreg, Ray. Hihetetlen, nem? Ray maga sem bánta, hogy végre témát váltanak. Tudta, hogy ha tovább feszegetnék Forrest gyengéit, abból rövidesen csak veszekedés származna. – Azt hittem, el vagyok készülve rá, mégis váratlanul ért. – Mikor láttad utoljára? – Novemberben, amikor a prosztataműtétje volt. És te? Forrest meglocsolta Tabasco szósszal a rántottáját, majd némi töprengés után megkérdezte: – Mikor volt a szívrohama? A Bírót annyi betegség, műtét és kezelés érte az utóbbi években, hogy nehéz volt eligazodni közöttük. – Három is volt. – Amelyiket Memphisben kapta. – Az a második volt – felelte Ray, majd némi gondolkodás után hozzátette -, négy évvel ezelőtt. – Igen, stimmel. Ott látogattam meg a kórházban. Mindössze hatutcányira volt tőlem. Úgy gondoltam, ez a legkevesebb, amit megtehetek érte. – És miről beszélgettetek? – A polgárháborúról. Változatlanul abban a hitben élt, hogy mi győztünk. Mindketten elmosolyodtak, és szótlanul folytatták az evést. A csendet Harry Rex érkezése törte meg. Ray buzdítására ő is nekilátott egy pirítósnak, miközben beszámolt a tervezett fényes ceremóniával kapcsolatos legfrissebb részletekről. – Mindenki szeretné tiszteletét tenni a házban – mondta tele szájjal. – Kizárt dolog – felelte Ray habozás nélkül. – Én is ezt mondtam nekik. És este sem akartok részvétlátogatókat fogadni? – Nem – vágta rá Forrest. – Miért, kellene?
– Ez a szokás nálunk. Vagy a házban, vagy a temetkezési vállalat ravatalozójában. De nem történik semmi jóvátehetetlen, ha lemondjátok. Ettől még nem fognak hátat fordítani nektek az utcán. – Lesz virrasztás a bíróságon, és lesz tisztességes temetés. Ez nem elég? – kérdezte Ray. – De, elég. – Én a magam részéről nem fogok egész éjjel ott gubbasztani a ravatalozóban, hogy azokat a vénasszonyokat ölelgessem, akik húsz éve pletykálkodnak rólam – jelentette ki Forrest, majd hozzátette: – Te mehetsz, ha akarsz, de rám ne számíts. – Lapozzunk – javasolta Ray. – Helyes. Így beszél egy igazi végrehajtó – mondta Forrest gúnyos vigyorral. – Végrehajtó? – kapta fel a fejét Harry Rex. – Az. A Bíró hagyott egy szombati keltezésű végrendeletet az íróasztalán. Saját kezűleg írta. Egyetlen lap az egész. Tömör és lényegre törő. Mindenét kettőnkre hagyta, és engem nevezett meg végrehajtónak. És azt szeretné, hogy te vezesd le a hagyatéki eljárást, Harry Rex. Harry Rex letette a villáját, zsíros mutatóujjával megdörzsölte az orra tövét, és fejcsóválva maga elé meredt. – Különös. – Miért? – Alig egy hónapja íratott velem egy részletes végrendeletet. Mindnyájan abbahagyták az evést. Ray és Forrest egymásra néztek, de egyikük sem tudott semmit kiolvasni a másik szeméből, mert fogalmuk sem volt róla, mire gondol a másik. – Ezek szerint meggondolta magát – mondta Harry Rex némi töprengés után. – Mi volt a másik végrendeletben? – kérdezte Ray. – Azt nem árulhatom el. Az ügyfelem volt, titoktartással tartozom neki. – Nekem ez magas, fiúk – jelentette ki Forrest fejcsóválva. – Úgy látszik, ehhez jogásznak kell lenni, ami én nem vagyok. – Csak az utolsó végrendelet számít – magyarázta Harry Rex. – Ez érvényteleníti az összes korábbi változatot, úgyhogy az előző végrendelet, bármi volt is benne, semmisnek tekintendő. – Miért nem mondhatja el, mi volt az előző változatban? – kérdezte Forrest. – Mert ügyvédként senkivel sem beszélhetek az ügyfelem végrendeletéről. – De a végrendelet, amelyet magával íratott, már nem érvényes, nem igaz? – De igen. Csakhogy akkor sem beszélhetek róla. – Baromság – jelentette ki Forrest dühösen az ügyvédre meredve. Mindhárman vettek egy nagy levegőt, és újra nekiláttak az evésnek.
Ray rögtön tudta, hogy mindenképpen el kell olvasnia a másik végrendeletet, mégpedig minél hamarabb. Ha szerepel benne a könyvszekrényekben elrejtett vagyon, akkor Harry Rex is tud róla. Ha pedig tud róla, akkor sürgősen ki kell pakolni a három zsák tartalmát a kis TT csomagtartójából, és vissza kell tenni a Blake & Son-dobozokban oda, ahonnan azok előkerültek. Akkor a pénz is a hagyaték része, amelyet nyilvántartásba kell venni. – Nincs egy másolat abból a végrendeletből az öreg iratai között? – kérdezte Forrest anélkül, hogy Harry Rexre nézett volna. – Nincs. – Biztos benne? – Azt hiszem, igen – felelte Harry Rex. – Aki új végrendeletet készít, meg szokta semmisíteni a régit. Nehogy a halála után valaki megtalálja, és azt adja be végrehajtásra az új helyett. Sokan vannak, akik évről évre új végrendeletet készítenek, nekünk, ügyvédeknek pedig ilyenkor kötelességünk megsemmisíteni a korábbi változatokat. A Bíró maga is mindig ragaszkodott a visszavont végrendeletek elégetéséhez, mert harminc éven át kellett vitás hagyatéki ügyeket tárgyalnia. A tény, hogy a barátjuk tudott valamit a halott apjukról, és nem volt hajlandó megosztani velük, sőt be is fagyasztotta a beszélgetést. Ray úgy döntött, megvárja, míg egyedül marad Harry Rexszel, talán Forrest nélkül könnyebben meg tudja puhítani a makacs ügyvédet. – Azt hiszem, Magargel már vár bennünket – mondta az öccsére pillantva. – Alig várom, hogy találkozzunk – felelte Forrest fanyar vigyorral. A bírósági épület keleti szárnyának főfolyosóján gurították végig a díszes tölgyfa koporsót a temetkezési vállalat bíborszínű bársonylepellel borított, négykerekű kézikocsiján. Mr. Magargel ment elöl, a segédje pedig hátulról tolta a könnyen mozgatható alkalmatosságot. A segéd mögött Ray és Forrest következett, utánuk pedig egy díszegyenruhába öltözött cserkész, aki a díszőr posztját volt hivatva ellátni. Mivel Reuben V. Atlee harcolt a hazájáért, koporsóját nemzetiszínű zászlóba burkolták. Ugyanez volt a magyarázata a kupolaterem bejáratánál vigyázzállásban várakozó katonai díszőrségnek is, melynek tagjait a helyi kaszárnya tartalékosaiból verbuválták az alkalom fényének emelésére. Harry Rex is ott várakozott a koporsóra és kísérőire, elegáns fekete öltönyben, egy hosszú, virágokkal díszített emelvény előtt. A megye összes jogásza kivonult a virrasztás ünnepélyes megnyitására, és Harry Rex javaslatára kordont álltak a koporsót tartó emelvény mögött. Az egybegyűltek többségét megyei és városi elöljárók, bírósági tisztviselők és egyenruhás rendőrök tették ki. Amikor Harry Rex előrelépett, hogy belefogjon a búcsúztatójába, a tömeg elcsendesedve összébb húzódott. A kupolaterem falai mentén körbefutó galériák is
megteltek gyászolókkal, akik a korlát fölött kihajolva kíváncsian várták a fejleményeket. Ray egy vadonatúj, tengerészkék öltönyben feszített, amelyet három órával korábban vásárolt Pope-nál, a városka egyetlen férfiruhaüzletében. A 310 dolláros öltöny a legdrágább darab volt az üzletben, de Mr. Pope ragaszkodott hozzá, hogy a szomorú alkalomra való tekintettel tíz százalékot leengedjen az árából. Forrest új öltönye sötétszürke volt. Ez eredeti áron 280 dollárba került, és ezt is Ray fizette. Forrest már húsz éve nem vett öltönyt magára, és megesküdött, hogy a temetésre sem fog kiöltözni, de Harry Rex prédikációjának hatására végül is beadta a derekát. A két fiú a koporsó egyik végénél állt, Harry Rex a másiknál, a közepénél pedig Atlee bíró életnagyságú portréja díszelgett, amelyet Billy Boone, a bíróság kortalan portása helyezett el az emelvény előtt. A képet tíz évvel korábban festette egy helybeli művész, aki nem fogadott el tiszteletdíjat a munkájáért, és mindenki tudta, hogy a Bíró nem igazán kedvelte a hasonmását. A tárgyalóterem mögötti szobái egyikében akasztotta ki a falra egy ajtó mögött, úgy, hogy lehetőleg senki ne lássa. A veresége után a bírósági elöljárók kitetették a tárgyalóterem falára, a bírósági emelvény fölé. Az eseményről programfüzet is készült Búcsú Reuben V. Atlee bírótól címmel. Ray elmélyülten tanulmányozta a magáét, hogy ne kelljen körülnéznie a zsúfolt kupolateremben. Tudta, hogy minden szem rá és Forrestre szegeződik. Palmer tiszteletes elmondott egy terjengős imát, jóllehet Ray megkérte, hogy fogja rövidre, mert úgyis másnap rendezik a temetést. A cserkészek előreléptek a zászlóval, és rázendítettek a Pledge of Allegiance-re, majd Oleda Shumpert nővér következett a Szentlélek Egyházából, és az alkalomhoz illő tempóban és tónusban elénekelte a Shall We Gather at the Rivert, mégpedig kíséret nélkül, ezzel is bizonyítva, hogy semmiféle támaszra nincs szüksége. A megható szöveg és a szívbe markoló dallam sokaknak csalt könnyeket a szemébe, közöttük Forrestnek is, aki egész közel húzódott a bátyjához, és lehajtott fejjel hallgatta végig az előadást. A koporsó közvetlen közelében, Oleda Shumpert egész kupolatermet betöltő, zengő hangját hallgatva Ray most először érezte át igazából a veszteséget, amelyet az apja halála jelentett. Eszébe jutott, mi mindent csinálhattak volna együtt felnőttként, mióta elhagyta a szülői házat, és mi mindent mulasztottak el korábban, amikor Forresttel együtt még gyermekek voltak. Igaz, neki is megvolt a maga élete, és a Bírónak is, és ez végül is így volt jó mindkettőjüknek. Ezzel együtt mi sem természetesebb, mint hogy újra számot vet a múlttal most, hogy az apja nincs többé. Természetes, hogy az ember ilyenkor szemrehányást tesz magának, hogy azt kívánja, bárcsak többet tett volna a másikért, de az igazság az, hogy a Bíró hosszú évekig
neheztelt rá, miután elment Clantonból. Arról nem is beszélve, hogy önkéntes száműzetésbe vonult, miután el kellett hagynia a bírói pulpitust. Mindez azonban csupán múló gyengeség volt – Rayt keményebb fából faragták, és tudta, hogy nem fog engedni az igazából. Nem tesz szemrehányást magának azért, mert a maga útját választotta, és nem azt, amelyet az apja jelölt ki a számára. Harry Rex belefogott a búcsúztatójába, amelyről korábban azt állította, hogy rövid lesz. – Azért gyűltünk ma itt össze, hogy végső búcsút vegyünk egy régi jó baráttól – kezdte. – Mindnyájan tudtuk, hogy közeledik ez a nap, és mindnyájan imádkoztunk, hogy sose jöjjön el. – A bevezetőt követően röviden felidézte a Bíró pályájának fontosabb állomásait, méltatta érdemeit, majd felidézte azt a napot, amikor frissen végzett jogászként, harminc évvel ezelőtt, először találkozott a nagy emberrel a tárgyalóteremben. Egy simának látszó válóperes ügyet tárgyaltak, amelyet valahogy mégis sikerült elveszítenie. A jelen lévő jogászok mindegyike legalább százszor hallotta már a történetet, ennek ellenére a megfelelő fordulatoknál menetrendszerűen felnevettek. Ray rájuk pillantott, majd alaposabban is szemügyre vette őket, mint egy homogén csoportot. Hogy tud egy ilyen kisváros ennyi ügyvédet foglalkoztatni? Legalább a felét ismerte a társaságnak. Azok közül, akiket már gyermekként vagy később, diákként ismert, a legtöbben már vagy meghaltak, vagy nyugdíjba mentek. A fiatalabbak közül viszont sokakat most látott először. Őt azonban magától értetődően mindegyikük ismerte. Ő volt Atlee bíró idősebbik fia. Ray kénytelen volt belátni, hogy Clantont nem tudja egyszer s mindenkorra maga mögött hagyni a temetés után, ahogy tervezte. Hamarosan vissza kell térnie, hogy megjelenjen a bíróság előtt Harry Rexszel, amikor megindítják a hagyatéki eljárást, el kell készítenie a hagyatéki leltárt, és még vagy fél tucat más dolga is lesz az apja végakaratának felelős végrehajtójaként. Mindez persze nem jelent semmi komolyabb elfoglaltságot, és néhány nap alatt könnyűszerrel a végére járhat, de meglehet, hogy a pénz rejtélyének megoldása hetekbe vagy akár hónapokba telik majd. Elképzelhető, hogy ezek között az ügyvédek között is van valaki, aki tud a pénzről? Valószínű, hogy ez az irdatlan összeg valami bírósági ítélet folyományaképp került az apjához. A Bíró ugyanis csak és kizárólag a jog világában élt, csak itt voltak ügyei és kapcsolatai. Végignézve az ügyvédseregleten, Ray egyikükről sem tudta elképzelni, hogy akkora összeget fel tudjon hajtani, amekkora a kocsija csomagtartójában lapult. Egytől egyig pitiáner kisvárosi fiskálisok voltak, akik örültek, ha ki tudták fizetni a számláikat, és el tudtak happolni egy klienst a szomszédjuk elől. Ebben a porfészekben nem
mozogtak ekkora összegek. A helyi bankokat és biztosítótársaságokat képviselő Sullivan-cégnek volt nyolc vagy kilenc ügyvédje, akik éppen annyit kerestek, hogy kvaterkázhassanak az orvosokkal a helyi sportklubban. Az egész megyében nem volt egyetlen ügyvéd sem, aki komoly pénzeket keresett volna. Ott, a sor szélén, vastag szemüveggel, két számmal nagyobb parókájában Irv Chamberlain ugyan magáénak tudhatott több ezer hold termőföldet, ami generációról generációra öröklődött a családjukban, de képtelen volt pénzzé tenni, mert nem talált rá vevőt. Ráadásul, a helyi pletykák szerint, újabban minden szabad idejét a tunicai kaszinókban töltötte. Miközben Harry Rex monoton hangon mondta a magáét, Ray szeme újra végigsiklott az ügyvédek csoportján. Valaki ismeri a titkát. Valaki közülük biztosan tud a pénzről. Lehet, hogy éppen a Ford megyei törvényszék valamelyik illusztris tagja? Harry Rex hangja egy pillanatra elcsuklott – itt volt az idő, hogy befejezze a kissé hosszúra sikeredett beszédet. Megköszönte az egybegyűlteknek, hogy eljöttek, és bejelentette, hogy a Bíró ravatala este 10 óráig marad itt, a bíróság kupolatermében. Ezek után elindította a részvétnyilvánítók seregét a ravatal felé. A tömeg engedelmesen megmozdult, és lassan hosszú, kígyózó sorba rendeződött. Ray egy teljes órán át fogadta az egymást követő részvétnyilvánításokat, rázta a felé nyújtott kezeket, és ismételgette ugyanazokat a szavakat, amelyekkel megköszönte a megjelenteknek, hogy eljöttek. Több tucat rövid történetet végighallgatott az apjáról és a számtalan jótéteményről, amellyel a nagy ember elhalmozta a megye lakóit. Igyekezett úgy tenni, mintha mindenkit név szerint ismerne, aki őt ismeri. Idős hölgyeket ölelgetett, akiket most látott életében először. A menet lassan araszolt Ray és Forrest előtt, majd tovább a koporsóhoz, ahol mindenki megállt néhány másodpercre, hogy bús képpel szemügyre vegye a Bíró pocsék portréját, majd elindult kijárat felé, ahol bejegyezte a nevét a kapu mellett elhelyezett kis asztalon fekvő látogatók könyvébe. Harry Rex mindeközben fáradhatatlanul járkált fel-alá, és igazgatta, terelgette a tömeget. Valamikor a ceremónia kellős közepén Forrest egyik pillanatról a másikra eltűnt. Valamit odamotyogott Harry Rexnek, hogy haza kell mennie Memphisbe, és hogy hullafáradt, aztán észrevétlenül felszívódott. Egy óra elteltével Harry Rex odasúgta Raynek: – Odakint az utcán kígyózik már a sor. Reggelre sem fognak elfogyni. – Juttass ki innen valahogy – súgta vissza Ray. – Ki akarsz menni a mosdóba? – kérdezte Harry Rex elég hangosan ahhoz, hogy a közelebb állók meghallják.
– Igen – felelte Ray, és már odébb is lépett. Harry melléje szegődött, és hamarosan eltűntek egy keskeny oldalfolyosón. Egy perc múlva már kint is voltak az utcán, a bíróság háta mögött. Ray kocsijába szálltak, és tettek egy tiszteletkört, hogy szemügyre vegyék az épület előtti teret. A bejárat előtt félárbocra eresztették a nemzetiszínű zászlót. A sor már a tér másik sarkáig ért, az emberek türelmesen vártak a sorukra, hogy tiszteletüket tehessék a Bíró ravatala előtt.
TIZEDIK FEJEZET Alig telt el huszonnégy óra, és Rayt ellenállhatatlan vágy kerítette hatalmába, hogy eltűnjön Clantonból. A virrasztást követően megebédelt Harry Rexszel Claude-nak a főtér déli oldalán lévő vendéglőjében, ahol a hétfői specialitás roston sült csirke volt pirított babbal, amelyet olyan veszettül megfűszereztek, hogy literszámra kellett vedelni rá a jeges teát. Harry Rex valósággal úszott a boldogságban, hogy ilyen remekül sikerült a Bíró búcsúztatása, és alig várta, hogy visszatérhessen a helyszínre, és újra kézbe vehesse az események irányítását. Forrest minden jel szerint elhagyta a várost. Ray abban reménykedett, hogy egyenesen Memphisbe ment, és otthon van Ellie-vel, mégpedig józanul, de tudta, hogy erre igen kevés az esély. Vajon hányszor omlik még össze, mielőtt meghal? Harry Rex szerint ötven-ötven százalék az esélye, hogy Forrest ott lesz másnap a temetésen. Nem sokkal azután, hogy Harry Rex elment, Ray beült a kocsijába, és Clantont elhagyva egy találomra választott úton elindult nyugat felé. Tudta, hogy úgy hetven mérföldre a várostól, a folyó mentén épült néhány új kaszinó. Az elmúlt években többször is hallott már a hazafelé vezető utak mentén lévő motelokban és vendéglőkben az állam legújabb, virágzásnak indult iparágáról. A törvényes szerencsejáték itt is megvetette a lábát, abban az államban, amelyben országos viszonylatban a legkisebb volt az egy főre jutó éves jövedelem. Másfél óra vezetés után megállt egy benzinkútnál, és tankolás közben észrevett egy új motelt az országút másik oldalán. Alig ismert rá a tájra. Az egykori gyapotföldek helyén most új utak, épületek, motelok, gyorséttermek, benzinkutak, üzletek és óriásplakátok terpeszkedtek, megfelelő infrastruktúrát biztosítva az alig egy mérföldre lévő kaszinók számára. A kétszintes motelban a szobák ajtaja a parkolókra nyílt. Minimális volt a forgalom. Ray 39,99 dollárért kivett egy kétágyas szobát a földszinten, amelynek bejárata egy teljesen üres hátsó parkolóra nyílt. Odaállt az Audival közvetlenül a bejárati ajtó elé, így fél percbe sem telt, hogy behordja a három zsákot a szobába. A pénz teljesen beborította az egyik ágyat, de nem azért rakta ki a bankjegykötegeket, hogy gyönyörködjön bennük. Biztos volt benne, hogy nem tiszta úton szerezték őket. Lehet, hogy meg vannak jelölve. Vagy hamisítványok. Akármilyen pénz is, nem az övé, és nem tarthatja meg magának. Egytől egyig százdolláros bankjegyek voltak, némelyik vadonatúj, némelyik többé-kevésbé használt, de rojtos, kopott vagy szakadt nem volt köztük, és mindegyiket 1986 és 1994 között nyomtatták. Az összeg fele kétezer dolláros kötegekbe volt rendezve. Ray ezeket számolta meg
először. Százezer dollár százdolláros bankjegyekből egymásra rakva egy körülbelül negyven centi magas pénzoszlopot tett ki. A megszámolt pénzt gondosan kötegekbe rakta, és egyenes sorokba rendezte a másik ágyon. Akkurátusan dolgozott, sietség nélkül. Időnként találomra kiválasztott egy bankjegyet, megdörzsölte a mutató- és hüvelykujjával, majd meg is szagolta, így próbálván megállapítani, hogy hamisítvány-e. Egyiknél sem érzékelt semmi gyanúsat. A végeredmény harmincegy oszlop és némi maradék volt – pontosan 3 118 000 dollár. Talált kincs egy düledező házban, amelynek tulajdonosa feleennyit sem keresett egész életében. Ray ámulva nézte az ágyon kiterített vagyont. Vajon lesz-e még alkalma életében egyszerre ennyi pénzt látni? És vajon hány ember mondhatja ezt el magáról? Leült egy székre az ággyal szemben, és tenyerébe támasztott állal bámulta a gondosan elrendezett bankjegykötegeket, miközben a fejében egymást kergették a gondolatok: honnan származhat ez az irdatlan összeg, és mi lesz a sorsa? Csak akkor riadt fel merengéséből, amikor odakint valaki hangosan becsapta egy kocsi ajtaját. Ennél alkalmasabb helyet keresve sem találhatna senki, hogy kirabolja őt. Ha az ember több millió dollárnyi készpénzzel utazgat, mindenki potenciális rablóvá válik a szemében. Gyorsan visszapakolta a kötegeket a zsákokba, berakta a három csomagot a csomagtartóba, és elhajtott a legközelebbi kaszinóhoz. A szerencsejátékok világába mindössze egyetlen alkalommal nyert bepillantást, egy hétvégén valamelyik lepusztult Atlantic City-beli kaszinóban, ahol két jogászprofesszor kollégájával próbált szerencsét, akik előzőleg elolvastak egy könyvet a kockajáték művészetéről, és az így szerzett kiváltságos tudás birtokában úgy ültek asztalhoz, hogy kapásból bankot robbantanak. Tévedtek. Ray a kártyával próbált szerencsét, szintén nem sok sikerrel. Leült egy asztalhoz, ahol ötdolláros téttel huszonegyeztek, és miután két nap alatt hatvan dollárjától megszabadították egy zajos, füstös bűnbarlangban, megesküdött, hogy soha többé nem teszi be a lábát kaszinóba. Hogy a kollégái mennyit vesztettek, soha nem tudta meg, de azt megtanulta, hogy a szerencsejátékosok hajlamosak eltúlozni a sikereiket. Ahhoz képest, hogy hétfő este volt, meglehetősen népes vendégsereg gyűlt össze a nemrégiben épült, futballpálya nagyságú Santa Fe Klubban. A kaszinó mellett tízemeletes, leginkább takarmánysilóra emlékeztető hotel gondoskodott a vendégek elszállásolásáról. A többségük északról jött nyugdíjas volt, akiknek egy-két évvel ezelőtt eszükbe sem jutott, hogy valaha is betegyék a lábukat Mississippibe, de a korlátlan lehetőségeket kínáló kaszinó és a játékosok számára biztosított ingyengin idecsábította őket. Ray öt százdolláros bankjegyet hozott magával, amelyek mindegyikét a motelban hagyott rejtélyes vagyon különböző kötegeiből választotta.
Odament egy üres huszonegyes asztalhoz, ahol az osztó már éppen elbóbiskolni készült, és letette az első bankjegyet az asztalra. – Játssza meg – mondta határozottan. – Tét száz dollár – jelentette be az osztó félig hátrafordulva, de mögötte nem volt senki, aki hallotta volna. Felvette a bankjegyet, közömbös képpel megdörgölte a hüvelykés mutatóujjával, majd szó nélkül visszatette az asztalra. Ezek szerint nem hamis, gondolta Ray megkönnyebbülve. Az osztó megkevert egy paklit, leosztotta magának a lapokat, és elsőre huszonnégyet húzott. Pókerarccal elvette a Bíró elrejtett kincséből származó százdollárost, és letett Ray elé két fekete zsetont. Ray rezzenéstelen arccal feltette mindkét zsetont – egy játszmára kétszáz dollárt. A nő villámgyorsan megkeverte a paklit, és tizenöttel a kezében felütött egy kilencest. Raynek most már négy fekete zsetonja volt. Kevesebb mint egy perc alatt nyert háromszáz dollárt. Zsebre vágta a zsetonokat, és továbbállt, hogy máshol is szerencsét próbáljon. Megállt egy sor félkarú rabló előtt, ahol zömmel idősebb vendégek próbálkoztak. Gépies mozdulatokkal rángatták az automaták karját, és kifejezéstelen arccal, üveges szemekkel meredtek a villogó képernyőkre. A kockaasztalnál volt a legforróbb a hangulat; fél tucat vidéki vagány próbálta vaskos tájszólással túlordítani egymást a tétekkel és az aktuális instrukciókkal a dobni készülő játékosnak. Ray alig értett valamit a handabandájukból. Egy darabig nézte a játékot, amíg bele nem szédült a kockák villámgyors pörgésébe, az ide-oda röpködő tétekbe és a dobások után villámgyorsan gazdát cserélő zsetonok csillogásába. Egy másik üres huszonegyező-asztalnál, most már tapasztalt játékosra valló hanyag mozdulattal, feltette a második százdollárost is. Az osztó közelebb húzta magához a bankjegyet, felvette, megdörzsölte, majd odavitte az egyik felügyelőhöz, aki első ránézésre gyanúsnak találta a pénzt. Olyannyira, hogy elővett a zsebéből egy erre a célra magánál tartott nagyítót, a bal szeméhez illesztette, és egy sebészt megszégyenítő alapossággal vizsgálgatni kezdte a bankjegyet. Ray már azon volt, hogy átvágja magát a tömegen, és hanyatt-homlok kimenekül a bűnbarlangból, amikor hallotta, hogy valamelyikük megszólal: – Rendben. Nem volt benne biztos, melyikük mondta, mert éppen a fegyveres őröket kereste a szemével, hogy lássa, merre a legbiztonságosabb kimenekülni. Az osztó visszatért az asztalhoz, és visszatette Ray elé a gyanús bankjegyet. Ray habozás nélkül feltette az egészet. Öt másodperccel később a kőr dáma és a pikk király mosolygott rá a két leosztott lapról, így kézből megnyerte a harmadik játékot is. Miután ez az osztó ugyancsak éber volt, és a főnöke is alaposan megvizsgálta az egyik bankjegyet, Ray elhatározta, hogy végérvényesen dűlőre viszi a dolgot. Előhúzta a zsebéből a maradék háromszáz dollárt, és mind a három bankjegyet letette maga elé az asztalara. Az osztó
alaposan megvizsgálta mindegyiket, majd megvonta a vállát, és megkérdezte: – Váltani szeretne? – Nem. Felteszem mind a háromszázat. – Tét: háromszáz dollár – mondta az osztó fennhangon, mire a felügyelő két lépéssel ott termett az asztalnál, hogy szükség esetén kéznél legyen. Ray egy tízest és egy hatost kapott, az osztó egy tízest és egy négyest, és amikor felütötte magának a káró bubit, Ray kézből megnyerte a negyedik játszmáját is. A három százas helyett pillanatok alatt hat fekete zseton került az asztalra. Raynek most már tíz zsetonja – kerek ezer dollárja volt, és a megnyugtató bizonyosság, hogy az autója csomagtartójába préselt harmincezer bankjegy nem hamisítvány. Otthagyott egy zsetont az osztónak, és odament a legközelebbi bárpulthoz, hogy megigyon egy sört. A bár majd egy méterrel magasabban volt, mint a játéktér szintje, így ivás közben a vendégeknek alkalmuk nyílt áttekinteni az egész játéktermet. De nézhették a professzionális baseballmérkőzéseket vagy az éppen zajló NASCAR tekebajnokság fordulóit is a falra szerelt tucatnyi tévéképernyőn. Ezekre azonban akkor még nem lehetett fogadni. Ray pontosan tisztában volt a kaszinóbeli próbálkozás kockázatával. Most, hogy megbizonyosodott a pénz valódiságáról, már csak az maradt a kérdés, vajon nincsenek-e megjelölve valami módon a bankjegyek. A második osztó és a felügyelő gyanúja elég ahhoz, hogy az emeleti szakértők alaposabban is megvizsgálják a kérdéses bankjegyeket. Biztos volt benne, hogy készítettek róla videofelvételeket, ahogy mindenki másról is. A kaszinók komoly biztonsági felszereléssel vannak ellátva, ezt a bankrobbantásra készülő két társától tudta meg. Ha a pénzéről kiderül, hogy hamis, könnyedén megtalálják őt, efelől nem volt kétsége. Hogy tudna másképp meggyőződni róla, hogy nem hamis a pénz? Sétáljon be az Első Nemzeti Bank fiókjába Clantonban, és mutasson meg néhány bankjegyet a pénztárosnak? – Legyen olyan kedves, Mr. Dempsey, és nézze meg ezeket a bankjegyeket, nem hamisak-e. – Clantonban egyetlen pénztáros sem látott még hamis bankjegyet, és délre már az egész város tudná, hogy Atlee bíró fia egy köteg hamis százdollárost akar rájuk sózni. Az is megfordult a fejében, hogy csak Virginiában néz utána a dolognak. Elmehetne az ügyvédjéhez, ő biztosan ismer szakértőt, aki megvizsgálna néhány bankjegyet, és nem tenne fel kellemetlen kérdéseket. De nem várhat olyan sokáig. Ha a pénz hamis, elégeti az egészet. Hogy mit csinál vele, ha mégsem az – erről egyelőre fogalma sem volt.
Lassan kortyolgatta a sörét, időt adva a kaszinó biztonsági felügyeletének, hogy leküldjenek két sötét öltönyös, nyakkendős smasszert, akik feltűnés nélkül odasétálnának hozzá, és csak ennyit mondanának: – Ha volna egy perce. Ilyen gyorsan azonban még egy kaszinó malmai sem őrölnek, és ezt Ray is tudta. Ha a pénz meg volt jelölve, napokba kerül, amíg kiderítik, hogy honnan származik. Na és ha elkapják, hogy hamis pénz van nála? Mi bűnt követett el? Az apja házából származik, amelyet végrendeletileg most örökölt tőle az öccsével közösen. Ő volt a hagyaték végrehajtója, az első tárgyalást követően az ő felelőssége lesz, hogy gondoskodjon a vagyon védelméről. Hónapjai lesznek rá, hogy jelentést tegyen a pénzről a hagyatéki eljárásért felelős bíróságnak és az adóhivatalnak. Ha a Bíró törvénytelen úton jutott a pénz birtokába, csakis őt lehetne felelőssé tenni a bűntettért, de sajnos ő már meghalt, így nincs mit tenni. Ray semmi törvénybe ütközőt nem csinált, amiért felelősségre vonhatnák, legalábbis eddig nem. Visszament a nyereményével az első huszonegyes asztalhoz, és elsőre feltett ötszáz dollárt. Az osztó intett a felügyelőjének, aki sietség nélkül odasétált az asztalukhoz, és a füle tövét masszírozva olyan közömbös képpel állt meg az osztó mögött, mintha a Santa Fe Klubban percenként röpködtek volna az ötszáz dolláros tétek a kártyaasztaloknál. Ray egy ászt és egy királyt kapott kézbe, az osztó pedig automatikus mozdulattal odacsúsztatott elé hétszázötven dollárt. – Óhajt valamit inni? – kérdezte a felügyelő széles vigyorral, mely felfedte alapos tatarozásra szoruló fogait. – Egy Beck’s sört – felelte Ray, és a következő pillanatban, mintegy varázsütésre, már ott is termett egy pincérnő, tálcával a kezében. A következő játékra száz dollárt tett fel, és ezt leosztásra el is vesztette. Ezután egy háromszáz dolláros téttel próbálkozott, és ismét kedvezett neki a szerencse. A következő tíz játékból nyolcat megnyert száztól ötszázig váltakozó tétekkel, úgy variálva az összegeket, mintha valami szisztéma szerint játszana. A felügyelő egész idő alatt éberen figyelte a fejleményeket. Lehet, hogy egy avatott hamiskártyással van dolguk, egy profi huszonegyezővel, akit jobb szemmel tartani és videóra venni. És a többi kaszinót is értesíteni kell, hogy legyenek résen, ha megjelenik náluk. Ha tudták volna, kivel állnak szemben. Ray kétszer egymás után elvesztett egy-egy kétszáz dolláros tétet, majd gondolt egy merészet, és a poén kedvéért feltett tíz zsetont – kerek ezer dollárt – a következő játékra. Miért is ne? Hiszen volt még hárommilliója a csomagtartóban. Ezer dollár csicsedli hárommillióhoz képest. Rezzenéstelen arccal konstatálta, hogy az első dámája mellé
kapott egy másodikat is, mintha hosszú évek során hozzászokott volna az ilyen összegű nyereményekhez. – Mit szólna egy finom vacsorához pihenésképpen, uram? – kérdezte a felügyelő. – Köszönöm, nem kérek – felelte Ray kimérten. – Volna esetleg valami más kívánsága? – Egy szobát kérnék ma éjszakára. – Szobát vagy lakosztályt parancsol? Egy elszállt seggfej biztosan azt felelte volna: Természetesen lakosztályt, de Ray nem akart további feltűnést kelteni. – Egy egyszerű szoba tökéletesen megfelel. – Eredetileg nem akart itt maradni éjszakára, de két sör után jobbnak látta, ha nem ül volán mögé. Mi van, ha megállítja valahol egy vidéki járőr? És ha kedve szottyan belenézni a csomagtartójába? – Máris intézkedem – felelte a felügyelő, és szapora léptekkel eltűnt a tömegben. Ray a következő órában a pénzénél maradt. A pincérnő ötpercenként megállt az asztalánál, hogy rátukmáljon valami innivalót, hátha így sikerül ellankasztaniuk a figyelmét, de Ray kitartóan dédelgette a második sörét. Az egyik keverés alatt gyorsan megszámolta a zsetonjait. Harminckilencet sikerült összenyernie két és fél óra leforgása alatt. Éjfélkor elkezdett ásítozni, és eszébe jutott, hogy előző éjjel alig aludt valamit. A szobája kulcsa már a zsebében volt. Ha nem ezer dollár a maximális tét az asztalnál, feltette volna az egész összeget, és dicsfénytől övezve hagyta volna el a porondot, hogy végre kialudja magát. Így kénytelen volt megelégedni egy tízzsetonos téttel, és egy időközben összeverődött közönség gyűrűjében meg is nyerte a játékot egy sima huszoneggyel. Ismét feltett tíz zsetont, de az osztó ezt is elbukta huszonkettővel. Ray besöpörte a zsetonjait, ott hagyott négyet az osztónak, és elment a pénztárhoz, hogy beváltsa a nyereményét. Összesen három órát töltött a kaszinóban. Az ötödik emeleti szoba ablaka éppen a parkolóra nézett, így képtelen volt ellenállni a késztetésnek, hogy folyamatosan szemmel tartsa a kocsiját. Olyan fáradt volt, hogy amúgy sem tudott volna egykönnyen elaludni. Odahúzott egy karosszéket az ablakhoz, és megpróbált legalább szundikálni egy kicsit, de a gyötrő gondolatok nem hagyták nyugodni. Lehet, hogy a Bíró rendszeresen látogatta a kaszinókat? Lehet, hogy szerencsejátékokon nyerte össze a vagyonát – ezzel az ártalmatlan szenvedéllyel, amelyet gondosan eltitkolt mindenki elől? Minél kétségbeesettebb igyekezettel próbálta elhessegetni magától ezt a gondolatot, annál inkább megerősödött benne a gyanú, hogy megtalálta a rejtély kulcsát. Tudomása szerint a Bíró soha nem tőzsdézett, vagy ha mégis, ha tényleg Warren Buffett nyomdokaiba lépett, miért váltotta készpénzre a nyereségét, és miért rejtette el az egész
vagyont a könyvszekrényében? És akkor hol van a töméntelen tranzakció dokumentációja – a szerződések, kimutatások, elszámolások? Ha pedig a korrupt bírók kettős életét élte, hol folytatta az üzelmeit? Egész Mississippiben nem fordult meg az elmúlt évek során annyi pénz a bírósági ítéletek nyomán, amennyiből észrevétlenül le lehetett volna nyúlni ekkora összeget. Ráadásul a megvesztegetések túl sok embert érintenek ahhoz, hogy ilyen sokáig titokban lehessen tartani őket. Csak szerencsejáték lehetett. A kaszinókban készpénzben fizetik a nyereményeket. Ő is nyert hatezer dollárt három óra alatt. Igaz, elképesztő szerencséje volt, de nem erről szól minden szerencsejáték? Lehet, hogy az öregnek volt egy hatodik érzéke a kockához vagy a kártyához. Vagy elvitt egy zsíros jackpotot valamelyik játékautomatán. Végül is egyedül élt, és nem tartozott senkinek elszámolással. Simán lehet, hogy nyerte az egészet. Na de hárommillió dollárt hét év alatt? A kaszinók nem készítenek kimutatást a nagyobb összegű nyereményekről? Ilyenkor nem kell adózni a nyeremény után? És miért kellett elrejtenie a pénzt? Miért nem jótékonykodta el ezt is ugyanúgy, mint a többi jövedelmét? Nem sokkal három óra után Ray feladta, és a holmiját összeszedve otthagyta a grátisz kapott szobát. Napfelkeltekor ébredt fel az Audi hátrahajtott ülésén.
TIZENEGYEDIK FEJEZET A bejárati ajtó résnyire nyitva volt, és ez reggel nyolckor egy lakatlan ház esetében meglehetősen baljós jelnek számított. Ray hosszú másodpercekig tanácstalanul nézte, mintha nem tudná eldönteni, bemenjen-e vagy sem, de kénytelen volt belátni, hogy nincs más választása. Hirtelen elhatározással belökte az ajtót, és ökölbe szorította a kezét, mintha attól tartana, hogy a betörő még mindig odabent van, majd vett egy mély lélegzetet. Az ajtó éktelen nyikorgással vágódott ki. Ahogy a kintről beözönlő fény elárasztotta a hallt, azonnal észrevette az egymásra rakott dobozok mellett éktelenkedő sáros lábnyomokat. A betörő a hátsó udvar felől hatolt be a házba – ott volt ilyen sáros a talaj -, és valamilyen oknál fogva úgy döntött, hogy a bejárati ajtón távozik. Ray lassan előhúzta a pisztolyt a dzsekije zsebéből. A huszonhét Blake & Son feliratú doboz szanaszét hevert a dolgozószobában. A szófát felfordították. A könyvespolc alatti irattartó szekrények ajtajai sarkig tárva. A redőnyös íróasztal első ránézésre érintetlen volt, de a mahagóni asztallapon felhalmozott papírok ott hevertek szanaszét szórva a földön. A hívatlan látogató kivette a dobozokat a szekrényekből, kinyitotta őket, és miután nem talált bennük semmit, dühében jó párat összetaposott vagy széttépett közülük. Ray érezte, hogy hirtelen elgyöngülnek a térdei, amint a halotti csendben elképzelte a jelenetet, a csalódott betörő dühödt tombolását. Ha itt tölti az éjszakát, meg is ölhették volna a pénzért. Amikor sikerült annyira összeszednie magát, hogy megmozduljon, visszatolta a szófát a helyére, és összeszedte a szétszórt papírokat. Épp a dobozokat kezdte összeszedni, amikor valami zajt hallott az első terasz felől. Kinézett az egyik ablakon, és látta, hogy egy idős asszony toporog a bejárati ajtó előtt. Claudia Gates mindenkinél jobban ismerte a bírót. Ő volt egy személyben az asszisztense, a titkárnője, a sofőrje és még sok minden más is, legalábbis a helyi pletykák szerint, amelyek már Ray kisfiúkora óta keringtek róla a városban. Közel harminc éven át Claudia és a Bíró együtt rótták a 25. törvényszéki kerület hat járását; nemegyszer már reggel hétkor elhagyták Clantont, és csak jóval sötétedés után tértek haza. Amikor nem tárgyaláson voltak, a Bíró irodáján osztoztak, ahol Claudia a jegyzőkönyveket gépelte, míg a Bíró a mindennapi papírmunkáját végezte. Egy ügyvéd, bizonyos Turley, egy alkalommal kompromittáló helyzetben találta őket ebédidőben az irodában, és elkövette azt a jóvátehetetlen hibát, hogy nem tartotta a száját. A következő évben minden ügyét elvesztette a bíróságon, és egyetlen új ügyfelet sem
sikerült szereznie. Atlee bírónak négy évébe került, hogy véglegesen eltávolítsa a tárgyalóteremből. – Szervusz, Ray – mondta az asszony a félig nyitott ajtóból. – Bejöhetek? – Hogyne – felelte Ray, és kitárta előtte az ajtót. Ő és Claudia sohasem szívelték egymást. Ray mindig úgy érezte, hogy a nő kapja meg a Bírótól mindazt a figyelmet, kedvességet és szeretetet, amely neki és Forrestnek járna, Claudia pedig riválisának tekintette őt, akitől tartania kell. Persze az asszony mindenkit pozícióját fenyegető riválisnak vélt, aki valamilyen módon kapcsolatba került Atlee bíróval. Claudiának nemigen voltak barátai, csodálói pedig még annyira sem. Rideg volt, nyers és érzéketlen, talán mert egész felnőtt életét a tárgyalóteremben töltötte. És mindennek tetejébe még arrogáns is, mint a nagy ember legközelebbi munkatársa és első számú bizalmasa. – Borzasztóan sajnálom, ami történt – mondta fejcsóválva. – Én is – felelte Ray kimérten. Amint a dolgozószobához értek, Ray gyorsan becsukta az ajtót, és intőn felemelte a kezét. – Ide inkább ne menj be. – Az asszony nem vette észre a betörő sáros lábnyomait. – Próbálj meg kedvesebb lenni hozzám, Ray – váltott hangnemet Claudia. – Ugyan miért? Kimentek a konyhába, és miután Ray feltett egy kávét, leültek egymással szemben a konyhaasztalhoz. – Megengeded, hogy rágyújtsak? – kérdezte Claudia. – Felőlem – vonta meg a vállát Ray. Tőlem addig füstölhetsz, amíg meg nem fulladsz, vén boszorkány. Az apja fekete öltönyei mindig bűzlöttek Claudia cigarettáinak füstjétől. Mindenhol megengedte neki, hogy dohányozzon – az autóban, a szobájában, az irodájában, talán még az ágyában is. Csak a tárgyalóteremben nem. A sípoló légzés, az érdes, rekedt hang, a szemét koszorúzó, mélyen bevésődött ráncok – ennyit a dohányzás áldásairól. Claudia, talán életében először, sírva fakadt. Amikor az egyik nyáron gyakornokként dolgozott az apja mellett, Ray balszerencséjére éppen egy kisfiút érintő brutális szexuális zaklatási ügy tárgyalását kellett végigülnie. A kegyetlen részleteket feltáró tanúvallomások olyan szívbemarkolóan szomorúak és megindítóak voltak, hogy mindenki könnyekre fakadt, a bírót és az ügyvédeket is beleértve. Az egész teremben egyetlen ember szeme maradt száraz, Claudiáé, aki, akár egy kőszobor, rezzenéstelen arccal ülte végig az egész tárgyalást. – Nem tudom elhinni, hogy nincs többé – szipogta a szemét törölgetve, majd nagyot slukkolt a cigarettájából. – Öt éven át haldoklott, Claudia. Számítani lehetett rá, hogy ez bármikor bekövetkezhet.
– Akkor is nehéz beletörődni, hogy elment. – Valóban nehéz, de arra gondolj, mennyit szenvedett a végén. A halál megváltás volt számára. – Azt sem engedte, hogy meglátogassam. – Inkább ne bolygassuk a múltat. A múlt, attól függően, kinek a verzióját fogadta el az ember, vagy húsz éven át szolgált termékeny táptalajul a pletykáknak Clantonban. Néhány évvel azután, hogy Ray anyja meghalt, Claudia elvált a férjétől, de hogy mi késztette erre, sohasem derült ki. Sokan úgy vélekedtek, hogy a Bíró megígérte neki, elveszi a válása után. Mások biztosak voltak benne, hogy a Bíró – minden ízében született Atlee – sohasem tenne ilyen ígéretet egy olyan, rangján aluli nőnek, mint Claudia, és szerintük azért kellett elválnia, mert a férje rájött, hogy megcsalja egy másik férfival. A Bíró és Claudia hosszú éveken át élvezték az élettársi viszony örömeit anélkül, hogy összeköltöztek volna, és hivatalosan is szentesítették volna a kapcsolatukat. Az asszony szüntelenül ostromolta a Bírót, hogy vegye el, a Bíró pedig a rá jellemző következetességgel halogatta a döntést. Egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy ha így megy tovább, nem lesz semmi a házasságból. Claudia végül megunta a hiábavaló küzdelmet, és ultimátumot nyújtott be a Bírónak, de ez a lehető legrosszabb stratégiai lépés volt a részéről. Reuben Atlee-re ugyanis nem lehetett ultimátumokkal hatást gyakorolni. Egy évvel azelőtt, hogy kirakták a hivatalából, Claudia hozzáment egy nála kilenc évvel fiatalabb férfihoz. A Bíró azonnali hatállyal elbocsátotta, és egy jó darabig egyébről sem lehetett hallani a clantoni kávézókban és klubokban, mint erről. Néhány zűrös esztendőt követően az ifjú férj váratlanul meghalt. Claudia egyedül maradt, csakúgy, mint a Bíró pár évvel korábban. Azzal a különbséggel, hogy ő elárulta egykori kedvesét a házasságával, és a Bíró ezt sohasem bocsátotta meg neki. – Forrest hol van? – kérdezte most Claudia Rayre pillantva. – Hamarosan itt lesz. – És hogy van mostanában? – Mint mindig. Ő nem változik. – Akarod, hogy elmenjek? – Ahogy gondolod. – Én inkább beszélgetnék még veled, Ray. Muszáj beszélgetnem valakivel. – Nincsenek barátaid? – Nincsenek. Reuben volt az egyetlen barátom. Ray összerezzent, amikor Claudia a keresztnevén említette az apját. Az asszony újabb cigarettát vett elő, és gyásztól sápadt, keskeny ajkai közé vette – ugyanezek az ajkak egykor olyan pirosak és teltek voltak, hogy sok férfi nyíltan megcsodálta őket az utcán. Claudia legalább hetvenéves volt, de nem látszott rajta a kor. Most is vékony volt, egyenes
tartású, és olyan szűk, testhez álló ruhát viselt, amilyet rajta kívül egyetlen hetvenéves nő sem mert volna magára venni Clantonban. A fülében briliáns fülbevalók, az egyik ujján is briliánsgyűrű, bár Ray korántsem volt benne biztos, hogy a kövek valódiak. A nyakában Finom arany nyaklánc, a csuklóin két arany karkötő. Ránézésre úgy festett, mint egy élemedett kokott, de sugárzott belőle az életerő és az energia. Ray el is határozta, hogy megkérdezi Harry Rexet, mostanában kivel kavar az öreglány. Kitöltött még egy csésze kávét, majd Claudiára pillantott. – És miről akarsz beszélgetni velem? – Reubenről. – Az apám halott. És én nem szeretem bolygatni a múltat. – Nem lehetnénk barátok? – Nem. Soha nem állhattuk egymást. Nem fogunk sírva egymás nyakába borulni a koporsó fölött. Ugye ezt megérted? – Én már öregasszony vagyok, Ray. – Én pedig Virginiában élek. Ma mindketten elmegyünk a temetésre, és azután soha többé nem látjuk egymást. Gondolom, ezzel te is tisztában vagy. Claudia rágyújtott a következő cigarettára, és újra sírva fakadt. Ray a dolgozószobában uralkodó felfordulásra gondolt, és arra, mit mondana Forrestnek, ha most betoppanna, és meglátná a lábnyomokat meg a szétszórt dobozokat. Arról nem is beszélve, mit művelne Claudiával, ha meglátná a házban a konyhaasztal mellett üldögélni. Bár bizonyítékuk nem volt rá, Ray és Forrest régóta élt a gyanúperrel, hogy a Bíró sokkal többet fizetett az asszonynak, mint a bírósági titkároknak szokás ebben az államban. Extra juttatás az extra szolgáltatásokért, amelyeket kapott tőle. Nem csoda, hogy mindketten nehezteltek rá. – Csak azt szeretném, ha elevenen megmaradna az emlékezetemben. Ez minden – mondta Claudia Rayre pillantva. – És én lennék az emlékeztetőd? – Pontosan olyan vagy, mint az apád volt, Ray. És én nagyon szorosan kötődtem apádhoz. – Pénzt akarsz? – Nem. – Le vagy égve? – Nem, de nem is vagyok bebiztosítva életem végéig. – Itt nincs semmi a számodra. – Olvastad a végrendeletét? – Igen. És rólad nem tesz említést benne. Claudia újra elsírta magát, Ray pedig érezte, hogy kezd elfogyni a türelme. Ez a nő minden pénzt megkapott az apjától húsz évvel ezelőtt, amikor ő minden este pincérkedett és mogyoróvajas kenyéren élt, egyik hónapról a másikra, hogy folytatni tudja a tanulmányait, és ne tegyék ki
az olcsó bérlakásból, ahol meghúzta magát. Claudiának mindig megvolt az új Cadillacje, amikor neki és Forrestnek roncsokra is alig futotta. Nekik úgy kellett élniük, mint az elszegényedett dzsentripalántának, mikor az asszony dúskált a pompás ruhákban, és vagyont érő ékszereket aggatott magára. – Mindig azt ígérte, hogy gondoskodni fog rólam – szipogta Claudia. – Ezt az ígéretét már évekkel ezelőtt visszavonta. Jobb lesz, ha feladod. – Nem tudom. Annál sokkal jobban szerettem. – A ti kapcsolatotok a szexről és a pénzről szólt. Nem a szerelemről. De erről inkább ne beszéljünk. – Mi van a végrendeletben? – Semmi. Semmi pénze nem maradt. Mindenét elosztogatta. – Mit csinált? – Jól hallottad. Te is tudod, mennyire szeretett csekkeket kitölteni. És ez csak rosszabb lett, miután te kiléptél az életéből. – És mi lett a végkielégítésével? – Claudia könnyei időközben felszáradtak. Anyagi kérdésekben nem volt helye az érzelmeknek. A zöld szempárban különös, parázsló fény izzott. – Egy évvel azután, hogy kilépett, készpénzben felvette az egészet. Kész őrültség volt, de engem nem is értesített a dologról. Teljesen be volt golyózva az öreg. Felvette a pénzt, egy részét felélte, a többit pedig odaadta a cserkészeknek, a Lions Klubnak, a Konföderációs Szövetségnek, a Történelmi Csaták Emlékbizottságának és még vagy fél tucat agyament egyletnek, amelyeknek a jóisten se tudja a nevét. Ha az apja megvesztegetésekből szedte össze azt a hárommilliót – amiről Rayt nehezen lehetett volna meggyőzni -, akkor Claudia biztosan tudna a pénzről. Márpedig nyilvánvaló, hogy nem tud róla. Ray már a látogatása előtt is biztos volt ebben, mert ha tudott volna róla, akkor az a pénz nem lett volna ott érintetlenül elrejtve a dolgozószobában. Ha csak a közelébe került volna annak a hárommilliónak, pár órával később már az egész megye értesült volna a dologról. Akármennyi pénz ütötte a markát, azonnal elverte, mégpedig úgy, hogy lehetőleg mindenki lássa az eredményét. De abból, amilyen szánalmasan festett most ott a konyhaasztal túloldalán, Ray rögtön tudta, hogy anyagilag nem állhat valami jól. – Azt hittem, a második férjednek volt pénze – mondta a kelleténél kissé gúnyosabban. – Én is – felelte Claudia, miközben sikerült egy halvány, keserű mosolyt az arcára erőltetnie. Ray fojtottan kuncogni kezdett, aztán mind a ketten elnevették magukat, és a fagyos jégpáncél egyik pillanatról a másikra fenyegető gyorsasággal olvadni kezdett. Claudia messze földön híres volt az őszinteségéről és arról, hogy soha nem rejtette véka alá a véleményét. – Soha nem találtad meg, mi?
– Egy átkozott centet sem. Jóképű fiú volt, ráadásul kilenc évvel fiatalabb is nálam, mit akartam volna még? – Úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna. Csinos kis botrány lett belőle. – Ötvenegy éves volt, lehengerlő szöveggel, és a fejébe vette, hogy az olajból fogunk meggazdagodni. Négy éven át eszelősen fúrtuk egyik kutat a másik után, de hiába, nem találtunk semmit. Ray még hangosabban nevetett. Mintha tökéletesen elfelejtkezett volna róla, hogy pár perccel korábban még szexről és pénzről beszélgetett egy hetvenéves öregasszonnyal, akit világéletében ki nem állhatott. Biztos volt benne, hogy Claudiának még több tucat remek sztori van a tarsolyában. Egy csokorra való sikerszám. – Remekül nézel ki, Claudia. Itt az idő, hogy megint férjet fogj magadnak. – Elfáradtam, Ray. Öreg vagyok és fáradt. Ilyen állapotban kezdjek el beidomítani egy harmadikat? Nem éri meg már a befektetést. – A másodikkal mi történt? – Se szó, se beszéd elvitte egy szívroham, én meg itt maradtam egy vas nélkül. Ezer dollár nem sok, annyi sem maradt utána. – A Bíró hatezret hagyott ránk. – Hatezret? – kérdezte Claudia hitetlenkedve. – Se részvények, se kötvények, semmi, csak ez a romos ház és hatezer dollár a bankszámláján. Claudia maga elé meredt, lassan megcsóválta a fejét, és habozás nélkül elhitte, amit Ray mondott. Nyilvánvalóan fogalma sem volt a készpénzről. – Mit tesztek a házzal? – Forrest fel akarja gyújtani, hogy felvehesse rá a biztosítási összeget. – Nem is rossz ötlet. – Eladjuk. Mielőtt még Claudia válaszolhatott volna, zaj hallatszott a terasz felől, majd valaki határozottan hármat kopogott a bejárati ajtón. Palmer tiszteletes volt az. Azért jött, hogy megbeszélje Rayjel a két óra múlva kezdődő temetés részleteit. Claudia megölelte Rayt, amikor kiléptek a kapun, majd még egyszer megölelte, mielőtt beült volna a kocsijába. – Nagyon sajnálom, hogy nem voltam kedvesebb hozzád – suttogta, miközben Ray kinyitotta neki a kocsi ajtaját. – Viszlát, Claudia. A templomban találkozunk. – Ő sohasem bocsátott meg nekem. – Én megbocsátok, Claudia. – Komolyan? – Komolyan. Már meg is bocsátottam. Mostantól barátok vagyunk. – Nagyon köszönöm. – Harmadszor is megölelte Rayt, és sírva fakadt. Ray besegítette a Cadillacbe. Mielőtt begyújtotta volna a motort, Claudia leeresztette az ablakot, és megkérdezte:
– És neked megbocsátott, Ray? – Nem hiszem. – Szerintem sem. – Ennek most már nincs jelentősége. Eltemetjük, és vége. – Lehet, hogy mégiscsak egy szívtelen szarházi volt az öreg? – kérdezte mosolyogva, de még mindig könnyes szemmel. Ray akarata ellenére elnevette magát. A halott apja hetvenéves volt szeretője a füle hallatára leszarházizta a nagy embert. – Lehet – felelte bólogatva. – Sőt majdnem biztos.
TIZENKETTEDIK FEJEZET Atlee bírót elegáns tölgyfa koporsójában végiggurították a főhajón, és az oltárral szemben, az emelvény előtt parkolták le, ahol Palmer tiszteletes várta őket fekete reverendájában. A koporsó ezúttal le volt csukva, és ezt a gyászoló közönség csalódottan vette tudomásul, a többség ugyanis rendíthetetlenül ragaszkodott az ősi szokáshoz, mely lehetővé tette, hogy még ilyenkor is megnézhessék maguknak a halottat, mintha ezzel is fokozni akarnák a gyász okozta fájdalmat. – Szó se lehet róla – közölte Ray határozottan Mr. Magargellel, amikor a temetkezési vállalat képviselője megkérte, hogy nyissák ki a koporsó fedelét. Miután minden a helyére került, Palmer lassan felemelte mindkét karját, majd színpadias mozdulattal leeresztette őket, jelezve, hogy a jelenlévők leülhetnek. A tiszteletestől jobbra, az első sorban foglalt helyet a család, vagyis az elhunyt két fia. Ray az új öltönyét viselte, és első ránézésre látszott rajta, hogy nagyon fáradt. Forrest kék farmernadrágot és fekete velúrbőr dzsekit vett fel a szomorú alkalomra, és szokatlanul józannak tűnt. Mögöttük ült Harry Rex a többi koporsóvivő társaságában, a következő padsort pedig egy fél tucat élemedett korú bíró töltötte meg, akik még mindig elég közel ültek a koporsóhoz. Palmertól jobbra, az első sorban foglaltak helyet a méltóságok – politikusok, egy volt kormányzó és a Mississippi Legfelsőbb Bíróság két tagja. Clanton még soha nem látott egyszerre, egy fedél alatt ennyi rangot és tekintélyt. A kápolna zsúfolásig megtelt, a falak mentén is tömött sorban álltak a gyászolók a színes üvegablakok alatt. A karzat is tele volt. Azok a barátok és csodálok, akik nem fértek be a kápolnába, az alsó szinten lévő auditóriumból kísérhették figyelemmel az eseményeket a rendelkezésre álló nagy képernyős videoberendezés segítségével. Ray jóleső csodálkozással nyugtázta a tekintélyes tömeget, Forrest azonban már az óráját nézte. Alig tizenöt perccel korábban érkezett, de ezúttal nem Ray, hanem Harry Rex szedte le róla a keresztvizet. Azt mondta, hogy az új öltönye nagyon bepiszkolódott, és különben is a fekete velúrbőr dzsekit Ellie vette neki, és ragaszkodott hozzá, hogy ezt vegye fel a temetésre. Ő maga, tekintettel arra, hogy több mint százötven kiló, nem jöhetett el, amit sem Ray, sem Harry Rex nem bánt túlságosan. Ellie-nek valahogy sikerült józanságra bírni Forrestet, de a katasztrófa már a levegőben lógott. Raynek ezer oka volt rá, hogy a lehető leggyorsabban visszamenjen Virginiába. A tiszteletes egy imával kezdte, majd köszönetet mondott az Úrnak, hogy egy ilyen nagy emberrel ajándékozta meg a közösségüket. Ezt
követően bemutatott egy gyermekkórust, amely a közelmúltban nyert meg egy rangos zenei fesztivált New Yorkban. Mint kiderült, Atlee bíró háromezer dollárral támogatta az egyesület részvételét a jelentős országos megmérettetésen. A kórus két művet is előadott. Ray nem ismerte egyiket sem, de a gyerekek nagyon szépen énekeltek. Ezután következtek a méltatások. Ray ragaszkodott hozzá, hogy kettőnél több ne legyen, és azok is a lehető legrövidebbek. Egy idős férfi kezdte, aki alig tudott felkapaszkodni a pulpitusra, de amikor végre megszólalt, erőteljes, zengő hangjával egy csapásra elkápráztatta a hallgatóságot. Kiderült, hogy együtt járt a Bíróval a jogi egyetemre vagy száz évvel ezelőtt. Elmondott két se füle, se farka történetet, és többre nem is futotta a hangjából. A tiszteletes felolvasott néhány verset a Szentírásból, és vigasztaló szavakkal igyekezett enyhíteni a gyászolók fájdalmát, hangsúlyozva, hogy az elhunyt idős korában távozott, és elmenetelekor egy minden szempontból teljes életet tudhatott maga mögött. A második méltató egy fiatal fekete férfi volt, bizonyos Nakita Poole, Clanton egyik legendás hírű polgára és büszkesége. Poole igen szegény családból származott, a város déli negyedéből, és a középiskolai kémiatanárának köszönhette, hogy nem bukott ki kilencedikben, és nem lett belőle újabb statisztikai adat. A Bíró egy durva családi perpatvar kapcsán ismerte meg a bíróságon, és felfigyelt a gyerekre. Poole-nak, mint kiderült, kiváló érzéke volt a matematikához és a természettudományokhoz. Ő végzett a legjobb eredménnyel a gimnáziumban, a legrangosabb egyetemekre adta be a jelentkezését, és mindenhol tárt karokkal fogadták. A Bíró mindenfelé zengzetes ajánlóleveleket küldött róla, és minden követ megmozgatott érte. Nakita végül a Yale mellett döntött, ahol az ösztöndíja mindent fedezett, csak a zsebpénzét nem. Atlee bíró négy éven át minden héten küldött neki egy levelet, amelyhez egy huszonöt dolláros csekket mellékelt a borítékban. – És nem én voltam az egyetlen, aki ilyen leveleket kapott tőle – mondta Poole az áhítattal figyelő hallgatóságnak. – Sokan voltunk. Nakitából orvos lett, és éppen Afrikába készült két évre, önkéntes szolgálatra. – Nagyon fognak hiányozni azok a levelek – tette hozzá, és a kápolnában a gyengébb nem minden képviselőjének elfutotta a szemét a könny. Ezután a halottkém, Thurber Foreman emelkedett szólásra. Hosszú évek óta nélkülözhetetlen kelléke volt minden rangosabb temetésnek Ford megyében, a Bíró pedig kifejezetten meghagyta, hogy a búcsúztatásán énekelje el saját mandolinkísérettel a Just a Closer Walk with Thee-t. Valóban gyönyörűen énekelt, annak ellenére, hogy végig a könnyeivel küszködött. Végül Forrest is elkezdte törölgetni a szemét. Ray mereven a koporsóra szegezte a tekintetét, és azon töprengett, honnan került a pénz
a Bíróhoz. Mit csinálhatott az öreg ennyi pénzért? És vajon mit gondolt, mi lesz ezzel az irdatlan összegű készpénzzel a halála után? Miután a tiszteletes bevégezte a szertartást egy utolsó köszönetnyilvánítással, a koporsóvivők kigurították Atlee bírót a kápolnából. Rayt és Forrestet Mr. Magargel kísérte végig a főhajón, majd odavezette őket egy fekete limuzinhoz, amely a koporsószállító kocsi mögött várakozott. A tömeg lassan szétoszlott, az emberek többsége szintén kocsiba ült, hogy csatlakozzon a temetőbe induló gyászmenethez. Mint a kisvárosokban általában, Clantonban is eseményszámba ment egy-egy díszes temetés. Az utcákon leállt a forgalom. Akik nem csatlakoztak a gyászmenethez, a járdákról nézték bánatos szemmel a koporsót és a mögötte araszoló végtelen kocsisort. Minden tartalékos rendőrt munkába állítottak, hogy irányítsák a forgalmat, lezárják a megfelelő utcákat, tereket, és biztosítsák a gyászmenet számára a temetőig az utat. A koporsószállító kocsi tett egy tiszteletkört a bíróság épülete körül, amelynek bejáratánál félárbocra eresztették a nemzeti zászlót, a megyei tisztségviselők pedig lehajtott fejjel sorfalat álltak a járdán, így adva meg a végtisztességet a nagy embernek. Még a kereskedők is kijöttek a boltjaikból, hogy végső búcsút intsenek Atlee bírónak. Az Atlee-parcellában helyezték végső nyugalomra, régen elhunyt felesége mellett, ősei tőszomszédságában, akiket oly nagyra tartott. Ő volt az utolsó Atlee, akit Ford megyében helyeztek örök nyugalomra, bár ezt akkor még senki nem tudta. Nem mintha bárkit is foglalkoztatott volna a dolog. Ray úgy végrendelkezett, hogy hamvasszák el, és a maradványait szórják szét a Blue Ridge-hegységben. Forrest több alkalommal is kijelentette, hogy nem fog akkora kort megérni, mint a bátyja, de ennek ellenére nem készített hivatalos végrendeletet. Annyit azonban kikötött, hogy semmi esetre sem temethetik el Clantonban. Ray megpróbálta rábeszélni a hamvasztásra. Ellie díszes síremléket szeretett volna. Forrest pedig kijelentette, hogy nem kíván foglalkozni a témával. A gyászmenet megállapodott a sír fölé emelt bíborszínű sátor előtt, amelyen fekete betűk hirdették a cég nevét: Magargel Temetkezési Vállalat. A máskor oly jól bevált alkalmatosság azonban ezúttal szokatlanul szűkösnek bizonyult – a sír mellett mindössze négy sor összecsukható szék fért el a ponyvája alatt, pedig legalább ezerre lett volna szükség. Ray és Forrest szorosan egymás mellett ült, a térdük kis híján érintette a koporsót, és feszengve hallgatták Palmer tiszteletes végszavát. Egy tábori székbe préselve az apja sírjának peremén Ray egyre elviselhetetlenebbnek érezte a fejében nyüzsgő gondolatokat. Haza akart menni. Hiányzott neki a tanterem, hiányoztak a diákjai. Hiányzott a repülés és a Shenandoah-völgy fenséges látványa ezerötszáz méteres magasságból. Fáradt volt, és ingerült, és semmi kedve nem volt a
következő két órát a temetőben tölteni idegenekkel csevegve, akik egyfolytában az emlékeiken csámcsognak azokból az időkből, amikor ő megszületett. Egy pünkösdista pap felesége kapta a megtisztelő feladatot, hogy lezárja a szertartást. Az Amazing Grace-t énekelte. Mintha öt percre megállt volna az idő. A zengő, kristálytiszta szoprán betöltötte az egész temetőt, lágyan visszhangozva a környező dombok között, vigaszt nyújtva a halottaknak, és megújuló reményt az élőknek. Még a madarak is elcsendesedtek a környező fákon. Egy kiskatona trombitán elfújta a Tapset, és ez alkalmat adott a gyászolóknak, hogy szabad utat engedjenek a könnyeiknek. A szokásos rituálé szerint összehajtogatták a zászlót, majd átadták Forrestnek, aki könnyes szemmel és az átkozott velúrzakó alatt csuromvizesre izzadt ingben vette át a megtisztelő jelképet. Amint az utolsó érces hangok is elhaltak a közeli erdő fái között, Harry Rex hangosan felzokogott mögöttük. Ray előrehajolt, és megérintette a koporsót. Elrebegett egy néma istenhozzádot, majd könyökével a térdére támaszkodva tenyerébe temette az arcát. A tömeg meglepő gyorsasággal oszlott szét a szertartás végeztével. Ebédidő volt már. Ray időközben rájött, hogy ha ott marad a helyén a koporsót bámulva, senki nem fog odamenni hozzá, hogy megzavarja a gyászában. Forrest átkarolta a vállát, így együtt úgy festettek, mintha alkonyatig el sem akarnának mozdulni a sír mellől. Harry Rexnek is sikerült összeszednie magát, és átvette a család szószólójának szerepét. A sátor elé lépve megköszönte a felsorakozott méltóságoknak, hogy eljöttek a temetésre, hálálkodott Palmer tiszteletesnek a gyönyörű szertartásért, méltatta a pünkösdista pap feleségének megrendítő szépségű előadását, és lebeszélte Claudiát arról, hogy ott maradjon a fiúkkal. A sírásók égy közeli fánál várakoztak ásókkal a kezükben. Amikor végre mindenki elment – Mr. Magargelt és az embereit is beleértve -, Harry Rex leroskadt egy üresen maradt székbe Forrest mellé, és a három férfi egy darabig szótlanul nézte a koporsót és az alatta ásító sírt, mintha eszük ágában sem lenne elmenni. A beállt csendben csak a közelben várakozó markoló motorjának zümmögése hallatszott, de Forrest és Ray nem zavartatta magát. Elvégre az ember csak egyszer temeti el az apját az életben. Különben is, mit számít az idő egy sírásónak? – Micsoda temetés! – törte meg végül Harry Rex a csendet. – Ha valaki, ő igazán szakértő volt az ilyesmiben. – Ő is büszke lett volna rá, ha látja – mondta Forrest. – Imádta a díszes temetéseket – tette hozzá Ray. – Ellentétben az esküvőkkel. – Én az esküvőket imádom – fűzte tovább a gondolatmenetet Harry Rex.
– Hol is tartasz? – kérdezte Forrest. – A negyediknél vagy az ötödiknél? – A negyediknél, de még nincs vége a sorozatnak. Egy közszolgálati uniformisba öltözött férfi lépett hozzájuk, és udvariasan megkérdezte, hogy leengedhetik-e a koporsót. Sem Ray, sem Forrest nem tudta, mit válaszoljon. Harry Rex kapcsolt gyorsabban. – Igen. Leengedhetik. A férfi odalépett a koporsót tartó szerkezethez, és elfordított egy kart a peremén. A koporsó lassan ereszkedni kezdett. A három férfi némán követte a tekintetével, amíg meg nem állapodott a sír alját borító vörös göröngyökön. A férfi kihúzta a koporsó alól a hevedereket, gyakorlott mozdulatokkal összecsukta a könnyűfém emelőszerkezetet, és szó nélkül eltűnt. Forrest állt fel elsőnek. – Azt hiszem, itt a vége. Az ebéd fűszeres mexikói töltött hús volt, üdítőitalok kíséretében, egy városszéli autósbüfében, távol a zsúfolt belvárosi helyektől, ahol biztosan percenként odament volna hozzájuk valaki, hogy mondjon néhány kedves szót a Bíróról. Egy fából ácsolt piknikasztalnál ültek egy terebélyes ernyő alatt, és nézték az országúton elsuhanó autókat. – Mikor utaztok haza? – kérdezte Harry Rex. – Kora reggel – felelte Ray. – Van még itt néhány elintéznivaló. – Tudom. Mi lenne, ha ma délután túlesnénk rajta? – Miféle elintéznivaló? – kérdezte Forrest. – A hagyatékkal kapcsolatban – felelte Harry Rex. – Két hét múlva, vagy amikor Ray vissza tud jönni, megindítjuk az eljárást. Át kell néznünk a Bíró iratait, hogy tudjuk, mennyi munka vár ránk. – Gondolom, ez a végrehajtó dolga, nem igaz? – Te is segíthetsz neki. Ray az ebédjével volt elfoglalva, de közben folyton az autójára gondolt, amelyet egy forgalmas utcán hagyott a presbiteriánus templom mellett. Ennél biztonságosabb helyet keresve sem találhatott volna. – Tegnap elmentem egy kaszinóba – jelentette ki váratlanul, tele szájjal. – Melyikbe? – Santa Fe akárminek hívták. Az első volt, amelyik az utamba került. Jártál már ott? – Én az összest megjártam már – felelte az ügyvéd olyan hangsúllyal, mintha soha többé nem akarná betenni a lábát egyikbe sem. Harry Rex az illegális narkotikumoktól eltekintve minden bűnös élvezetnek hódolt már.
– Én is – felelte Forrest, aki nem tett különbséget törvényes és törvénytelen élvezetek között. – És az eredmény? – kérdezte Forrest. – Nyertem pár ezret huszonegyen. Még egy grátisz szobát is kaptam tőlük. – Én bezzeg fizettem azért a szobáért – mondta Harry Rex fejcsóválva. – De azért a pénzért akár az egész emeletet is kivehettem volna. – Én az ingyenitalokat imádom ott a legjobban – jegyezte meg Forrest. – Egy pezsgő húsz dolcsi. Ray nagyot nyelt, és úgy döntött, hogy bedobja a csalit a mély vízbe. – Találtam néhány Santa Fe feliratú gyufásdobozt az öreg asztalán. Ezek szerint kaszinózott? – Persze – derült fel Harry Rex képe. – Havonta egyszer elmentünk kettesben szerencsét próbálni. Odavolt a kockáért. – Az öregem? – kérdezte Forrest elképedve. – Kaszinózott? – Aha. – Ezek szerint oda vándorolt az örökségem. Amit nem osztogatott szét, azt eljátszotta. – Szó sincs róla. Az az igazság, hogy remek játékos volt. Ray igyekezett úgy tenni, mintha legalább annyira elképedt volna ő is, mint Forrest, de valójában nagyon megkönnyebbült, hogy egy lépéssel – bármilyen kicsiny legyen is az a lépés – sikerült előbbre jutnia. Ki van zárva, hogy a Bíró heti egyszeri kockázással ennyi pénzt össze tudott volna nyerni. Elhatározta, hogy beszélni fog Harry Rexszel, de nem most és nem Forrest előtt.
TIZENHARMADIK FEJEZET Minél inkább közeledett a vég, a Bíró annál nagyobb buzgalommal intézte a hátralévő ügyeit. A fontosabb iratok egytől egyig ott voltak az irodájában, és nem is nagyon kellett keresni őket. Először a mahagóni íróasztalt nézték át. Az egyik fiók színültig tele volt tíz évre visszamenő banki kimutatásokkal pontos kronológiai elrendezésben. Egy másik fiókot az adópapírok töltöttek meg. A harmadikban vaskos naplók sorakoztak, amelyek az adományok pontos kimutatásait tartalmazták – kinek, mikor, milyen célra és mekkora összeget juttatott a jótékonykodásra szánt pénzéből. A legnagyobb fiókban több tucat levélpapír méretű kartondosszié sorakozott, tematikus csoportosításban. Vagyonadó-kimutatások, egészségügyi papírok, oklevelek és kitüntetések, fizetendő számlák, tárgyalási jegyzőkönyvek másolatai, levelek az orvosaitól, a végkielégítése dokumentumai és a nyugdíjszelvények. Ray végigfutotta a dossziék címeit, de csak egyet nyitott ki közülük, a fizetendő számlák mappáját. Mindössze egy számlát talált benne – 13,80 dollár a Wayne fűnyírószerviz számára egy héttel korábbi keltezéssel. – Kellemetlen érzés átnézni egy nemrég meghalt ember papírjait – jegyezte meg Harry Rex. – Ilyenkor mindig lelkifurdalásom van, mintha valami perverz kukkoló lennék. – Inkább nyomozó, aki bizonyítékok után kutat – helyesbített Ray. Az asztal másik oldalán állt, Harry Rexszel szemben. Mindketten levetették a nyakkendőjüket, és feltűrt ingujjal birkóztak a közöttük heverő irdatlan papírhalommal. Forrest ezúttal sem tagadta meg önmagát. Ebéd után legurított három doboz sört, és most békésen hortyogott az első teraszon a hintaágyban. De legalább ott volt, és nem a legközelebbi mulatóban egy tivornya kellős közepén. Hányszor eltűnt nyomtalanul hetekrehónapokra az elmúlt évek során. Ha nem jelent volna meg az apja temetésén, Clantonban azon se csodálkozott volna senki. Csupán egy lábbal mélyebbre ásta volna magát a szemükben, és eggyel több témájuk lett volna, amelyen elcsámcsoghatnak néhány hétig. Az utolsó fiókban találták a Bíró személyes tárgyait – tollakat, pipákat, fényképeket, amelyek róla készültek a kollégái társaságában ünnepélyes alkalmakkor, két-három képet Rayről és Forrestről még huszonéves korukból, a házassági anyakönyvi kivonatát és az anyjuk halotti bizonyítványát. Alatta egy elsárgult, felbontatlan boríték őrizte a gyászjelentését, amelyet a Clanton Chronicle 1969. október 12-i számából vágtak ki. A tudósításhoz egy fényképet is mellékeltek. Ray elolvasta, és átadta Harry Rexnek. – Emlékszel rá?
– Igen. Ott voltam a temetésén – felelte Harry Rex a fényképre pillantva. – Nagyon csinos asszony volt, de nemigen voltak barátai. – Miért? – A Deltavidékről jött, és az odavalósiak többségébe jóval több kék vér szorult a kelleténél. Ezért volt a Bírónak ideális feleség, és ezért nem tudott kijönni az itteniekkel. Azt hitte, jó partit csinál apáddal. A bírók már akkor sem kerestek túl fényesen, ezért keményen kellett dolgoznia, hogy fenntarthassa a látszatot, hogy a család előkelőbb másoknál. – Ezek szerint nemigen kedvelted. – Tényleg nem. Leginkább azért, mert engem faragatlan tuskónak tekintett. – Komolyan? – Apádat szerettem, Ray, de az anyád temetésén nem sok könnyet láttam az emberek szemében. – Ezt inkább ne bolygassuk. Egy temetés elég egy napra. – Sajnálom. – Mi volt abban a végrendeletben, amelyet te írtál meg neki? Az utolsóban. Harry Rex letette a gyászjelentést az asztalra, és hátradőlt a székén. Ray feje fölött kinézett az ablakon, és halk, fojtott hangon válaszolt, mintha attól tartana, hogy valaki meghallja, amit mond. – A Bíró létre akart hozni egy alapítványt, hogy felelős kezekbe kerüljön a ház eladásából befolyó pénz. Én lettem volna a gondnok, azaz nekem kellett bizonyos részletekben kiutalnom a pénzt számotokra. – Harry Rex a veranda felé intette a fejével. – De neki az első ezer dollárt vissza kellett volna tennie a közös vagyonba. A Bíró szerint ugyanis Forrest nagyjából ennyivel tartozott neki. – Elképesztő. – Én megpróbáltam lebeszélni róla. – Hála az égnek, hogy elégette ezt a változatot. – Ahogy mondod. Ő is tudta, hogy nem a legjobb ötlet, de azt gondolta, csak így képes megvédeni Forrestet önmagától. – Húsz éve próbálkozunk vele hiába. – Minden variációt végiggondolt. Az egyik változat szerint mindent rád hagyott volna Forrest teljes kizárásával, de aztán rájött, hogy ez komoly konfliktusokhoz vezethetett volna köztetek. Aztán amikor kiderült, hogy egyikőtök sem akar itt lakni, nagyon begurult, és megkért, hogy írjak egy végrendeletet, amelyben az egyházra hagyta volna a házat. De végül nem írta alá, és amikor összekülönböztek Palmerral a halálbüntetés miatt, el is vetette az ötletet, és azt mondta, adjuk el a házat a halála után, és a pénzt használjuk fel jótékonysági célokra. – Harry Rex kis szünetet tartott, és lassan kinyújtotta mindkét karját, egészen addig, amíg a gerince hangosat nem roppant, miközben nyújtózkodott egyet. Már két gerincműtéten is túl volt, és nem tudott huzamosan egy helyben
ülni mozgás nélkül. – Szerintem azért hívott haza benneteket, hogy hármasban döntsétek el, mi legyen a házzal. – Akkor miért írt még egy végrendeletet az utolsó pillanatban? – Attól tartok, ezt már soha nem fogjuk megtudni. Talán megelégelte a sok fájdalmat. Azt hiszem, a végén rákapott a morfiumra, mint az emberek többsége ebben a stádiumban. Talán érezte, hogy nem sok ideje van már hátra. Ray Nathan Bedford Forrestre pillantott, aki komor tekintettel vigyázta a Bíró dolgozószobáját, ugyanarról a megfigyelőpontról immár kis híján egy évszázada. Raynek nem volt kétsége felőle, hogy az apja azért választotta a szófát végső nyughelyéül, hogy erőt meríthessen a tábornok kemény, rendíthetetlen tekintetéből. A tábornok tudott mindent. Tudta, hogyan és mikor vett a Bíró végső búcsút az élettől. Tudta, honnan származik a pénz. Tudta, ki tört be előző éjjel a házba, és ki forgatta fel a dolgozószobát. – Hagyott valamit Claudiára a korábbi végrendeleteiben? – kérdezte Ray. – Soha semmit. Nem felejtett egykönnyen, ezt te is megtapasztaltad. – Claudia ma reggel benézett hozzám. – Mit akart? – Gondolom, pénzt. Azt mondta, a Bíró annak idején megígérte neki, hogy gondoskodni fog róla, és tudni akarta, mi van a végrendeletben. – Elmondtad neki? – De mennyire. – Túl fogja élni. Miatta ne aggódj. Biztos emlékszel az öreg Walter Sturgisre Karrawayből. Évekig trágyafuvarozásban utazott, és nagyon kemény fából faragták. – Harry Rex mindenkit ismert a megyében, mind a harmincezer lelket; feketéket, fehéreket, újabban mexikóiakat is. – Nem, nem hiszem. – Azt beszélik, hogy legalább félmilliója van készpénzben, amit Claudia mindenáron meg akar kaparintani magának. Rávette az öregfiút, hogy golfingben járjon, és a megyei klubban ebédeljen mindennap. A haverjainak bizalmasan megsúgta, hogy rendszeresen Viagrát szed. – Na ne! – Meglátod, az öreg előbb-utóbb beadja a derekát. Forrest valószínűleg pózt változtathatott odakint a hintaágyon, mert a láncok megnyikordultak. Ray és Harry Rex elhallgattak, és megvárták, amíg minden újra elcsendesedik. Harry Rex kinyitott egy dossziét, és Rayre pillantott. – Itt az értékbecslés. Tavaly késő ősszel csináltattuk meg egy szakértővel Tupelóból. Állítólag ő a legjobb egész Észak-Mississippiben. – Mennyi? – Négyszázezer. – Eladva.
– Szerintem túlbecsülte a házat. A Bíró természetesen kevesellte. Azt hitte, legalább egymilliót megér. – Na persze. – Azt hiszem, a háromszázezer reálisabb ár. – A felét sem fogjuk megkapni érte. Mire alapozta az a szakértő az értékbecslést? – Itt van, megnézheted. A ház nagysága négyzetméterben, a telek négyszögölben, komfortfokozat, műszaki állapot – a szokásos paraméterek a hasonló nagyságrendű ingatlanok értékéhez viszonyítva. – Vannak adataid ilyen ingatlanokról? Harry Rex átlapozta a becslési anyagot. – Itt van egy. Hasonló korú ház, ugyanaz az alapterület, harmincholdas birtokkal, Holly Springs határában. Két éve nyolcszázezerért kelt el. – Clanton nem Holly Springs. – Ez igaz. – Egy történelmi kisváros a polgárháború előtti időkből, tele műemlék házakkal. – Mit akarsz? Adjak be keresetet a becsüs ellen? – Aha. Kapjuk el a frakkját. Te mennyit adnál ezért a házért? – Semennyit. Kérsz egy sört? – Nem. Harry Rex kicammogott a konyhába, és egy nagy doboz Blue Ribbonnal tért vissza. – Csak tudnám, miért ezt a löttyöt veszi – mondta fejcsóválva, és egy hajtásra lehúzta a doboz felét. – Mindig ez volt a kedvence. Harry Rex kinézett a félig leeresztett redőny résein át a teraszra, de csak Forrest két himbálózó lábát látta. – Nem úgy néz ki, mint akit túlságosan aggaszt, mi lesz az apja hagyatékával. – Ugyanolyan, mint Claudia. Csak arra vár, hogy megkapja a csekkjét, és annyi. – Ha pénzhez jut, abba bele fog halni. Ray megkönnyebbülve nyugtázta, hogy Harry Rex ugyanúgy vélekedik ebben a kérdésben, mint ő. Megvárta, hogy az ügyvéd visszajöjjön az íróasztalhoz, mert látni akarta a tekintetét, hogy reagál arra, amit mond. – A Bírónak tavaly összesen kilencezer dollár jövedelme volt – mondta, felemelve az asztalról az előtte lévő adóbevallást. – Beteg volt – felelte Harry Rex, majd nyújtózkodott egyet, kétszerháromszor hátrahajlította terebélyes felsőtestét, és leült. – De ennek ellenére még tavaly is vállalt néhány ügyet. – Milyen ügyek voltak ezek?
– Mindenfélék. Néhány évvel ezelőtt volt egy náci szélsőjobbos kormányzónk. – Igen, emlékszem. – Végigimádkozta az egész kampányt, folyton a vallásról, a családról szónokolt, mindennek nekiment, ami fentről jött, de a fegyverviselés mellett kiállt. Aztán kiderült, hogy képtelen ellenállni a szebbik nemnek. A neje rajtakapta, és jó kis zaftos botrány lett belőle. A jacksoni bírók érthető okoknál fogva jobbnak látták, ha kimaradnak az ügyből, ezért megkérték a Bírót, hogy dobja be magát, és vigye el ő a balhét. – Tárgyalás lett belőle? – De még mekkora! Hosszú és ocsmány, több felvonásban. Az asszony nyeregben volt, a kormányzó pedig azt hitte, meg tudja félemlíteni a Bírót. Végül a nő megkapta a kormányzó házát és a vagyon nagyobbik részét. Amikor utoljára hallottam róla, állítólag a bátyja garázsa fölött lakott, természetesen két testőr társaságában. – Előfordult, hogy az öreget sikerült valakinek megfélemlítenie? – Soha. Egyszer sem harminc év alatt. Harry Rex ismét gondjaiba vette a sörét, Ray pedig megvizsgált egy másik adóbevallást. Amikor a hirtelen beállt csendben újra meghallotta Forrest horkolását a teraszról, halkan megszólalt: – Találtam némi készpénzt, Harry Rex. Az ügyvédnek a szeme sem rebbent. A tekintetében nyoma sem volt cinkosságnak, meglepetésnek vagy megkönnyebbülésnek. Se zavart pislogás, se megjátszott meglepetés. Egy darabig várt, majd közömbösen megvonta a vállát. – Mennyit? – Egy dobozzal. – Ray tudta, hogy további kérdések következnek, és megpróbálta kitalálni a sorrendet. Harry Rex megint várt néhány másodpercet, aztán egy újabb vállrándítás következett. – Hol? – Ott, a könyvespolc alatti irattartó szekrényben, a szófa mögött. Készpénz volt. Körülbelül kilencvenezer dollár. Egyelőre nem hazudott. A teljes igazságot ugyan még nem mondta el, de hazudni nem hazudott. Még nem. – Kilencven lepedő? – álmélkodott Harry Rex a kelleténél kicsit hangosabban, mire Ray a terasz felé intett a fejével. – Igen. Százdolláros címletekben – felelte fojtott hangon. – Nincs valami ötleted, honnan származhat? Harry Rex kortyolt egyet a dobozból, elgondolkodva felnézett a könyvespolcra, majd lassan megrázta a fejét. – Fogalmam sincs. – A kaszinó? Azt mondtad, jól tudott kockázni. Újabb korty. – Talán. A környékbeli kaszinók úgy hat-hét éve nyitottak meg, és átlag hetente egyszer elmentünk valamelyikbe, legalábbis az elején.
– Te abbahagytad? – Bár abbahagytam volna! Köztünk maradjon, én rendszeresen eljártam nagyban játszani. Nem akartam, hogy a Bíró megtudja, mennyit játszom, úgyhogy amikor elkísértem, csak kis tétekben csináltam. Aztán másnap este visszamentem, és otthagytam a gatyámat is. – Mennyit vesztettél? – Beszéljünk inkább a Bíróról. – Rendben. Ő nyert? – Általában igen. Amikor bejött neki, egy este összenyert kétháromezret is. – És amikor nem jött be? – Ötszázig ment el. Ez volt a limitje. Ha vesztett, tudta, mikor kell felállni. Ez a szerencsejáték titka. Hogy tudd, mikor kell abbahagyni, és legyen erőd felállni az asztaltól. Neki volt. Nekem sajnos nem. – Ő is eljárt nélküled? – Igen. Egyszer láttam is. Egy este átruccantam, hogy megnézzek egy új kaszinót – most már tizenöt van összesen -, és nagyban nyomtam a huszonegyet, amikor az egyik kockaasztalnál, nem messze tőlem, hallom, hogy felforrósodott a hangulat. Vagy egy tucat fazon nyüzsgött az asztal körül, és ő is ott volt közöttük. Baseballsapkát viselt, hogy ne ismerjék fel olyan könnyen. Persze ezek a trükkök nem mindig jöttek be neki, mert többször is hallottam ezt-azt róla a városban. Sokan járnak a környékbeli kaszinókba, és a többség nem csukott szemmel. – Milyen gyakran ment el játszani? – Ki tudja? Ilyesmiről soha nem beszélt senkinek. Volt egy ügyfelem, a Higginbotham fiúk egyike, akiknek használtautó-kereskedésük van, és ő mondta egyszer, hogy az egyik éjjel három órakor látta Atlee bírót a Treasure Islandben kockázni. Nyilván hajnalonként lopakodott át a kaszinókba, amikor senki sem láthatta. Ray gyors fejszámolást végzett. Ha a Bíró hetente háromszor játszott, öt éven át, és minden alkalommal nyert mondjuk kétezer dollárt, akkor kábé másfél milliót nyerhetett össze. – Lehet, hogy összekockázott kilencven lepedőt? – kérdezte Ray, bár az iménti kalkuláció után ez az összeg nevetségesen kicsinek tűnt. – Minden lehetséges, de miért kellett volna elrejtenie? – Azt hittem, te ezt is tudod. Egy darabig hallgattak, a lehetséges magyarázaton töprengve. Harry Rex kiitta a maradék sörét, és rágyújtott egy szivarra. Az íróasztal fölött lógó mennyezeti ventilátor lustán megkavarta a felszálló kékes füstöt. Az ügyvéd ráfújt egy adag füstöt a lapátokra, majd ismét Rayhez fordult: – A nyeremények után is adót kell fizetni, és mivel a Bíró nem akarta, hogy bárki is tudomást szerezzen a szenvedélyéről, jobbnak látta, ha megtartja magának az egészet. – A kaszinók nem vezetnek valamiféle kimutatást a nagyobb összegű nyereményekről?
– Én soha egyetlen kaszinóban sem láttam semmiféle kimutatást. – És ha mondjuk nyertél volna? – Akkor biztosan adtak volna valamit. Volt egy ügyfelem, aki nyert tizenegyezer dollárt az egyik játékautomatán. Adtak neki egy űrlapot, hogy azon tegyen bevallást a nyereményről az adóhivatalnak. – És a kockánál? – Ha egy alkalommal több mint tízezernyi zsetont váltasz be a pénztárnál, akkor ugyanúgy elkönyvelik, mint a kártyanyereményt. Ha megállsz tízezer előtt, se papírmunka, se adó. Ugyanúgy, mint a készpénzes tranzakcióknál a bankokban. – Nem valószínű, hogy készített bármiféle kimutatást a nyereményeiről. – Biztos, hogy nem. – Soha nem tett említést nagyobb összegű készpénzről, amikor a végrendeleteit megíratta veled? – Soha. Arról a pénzről nem szólt senkinek, Ray. Fogalmam sincs, honnan van. És azt sem tudom, mi volt vele a szándéka. Azt nyilván tudta, hogy meg fogják találni. – Értem. Akkor már csak az a kérdés, mit csináljunk vele. Harry Rex beleegyezően bólintott, és újra pöfékelni kezdett. Ray hátradőlt a székén, és a ventilátort nézte. Egy darabig mindketten azon töprengtek, mit lehetne kezdeni a pénzzel. Egyikük sem akart elsőnek előhozakodni az ötlettel, hogy tartsák továbbra is titokban. Harry Rex végül úgy döntött, hogy hoz magának még egy sört. Ezúttal Ray is kért egyet. Ahogy teltek a percek, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a pénztémát, legalábbis aznapra, ejtették. Néhány hét múlva, amikor beindítják a hagyatéki eljárást és elkészítik a teljes leltárt, újból visszatérnek rá. De lehet, hogy akkor sem. Ray két napon át vívódott, hogy szóljon-e Harry Rexnek a pénzről vagy sem – persze nem a teljes összegről, csak egy részéről -, de azzal, hogy végül is megtette, csak a megválaszolatlan kérdések számát szaporította. Nem sokkal jutott előbbre a pénz eredetének felderítésében. A Bíró szeretett kockázni, értett is hozzá, de 3,1 millió dollárt akkor sem tudott volna összenyerni hét év alatt, ha mindennap kaszinókba jár. Különösen nem tisztán, minden dokumentáció, elismervény és bevallás nélkül. Ray visszatért az adóbevallásokhoz, míg Harry Rex átnézte az adományok éves kimutatásait. – Kit fogsz felkérni a könyvelésre? – kérdezte Ray, miután végzett egy paksamétával. – Van választék bőven. – Gondolom, nem a városiak közül valakit. – Dehogyis. A helybeliekkel inkább nem kezdek. Egy ilyen kisvárosban nem árt az óvatosság.
– Úgy tűnik, a kimutatások rendben vannak – mondta Ray, és becsukta az egyik fiókot. – Nem lesz sok gondunk a hagyatékkal. A házat leszámítva. – A legjobb lenne, ha máris meghirdetnénk. Minél hamarabb, annál jobb. Nem fognak tolongani érte a vevők. – Mennyivel akarsz kezdeni? – Háromszázra gondoltam. – Nem kéne előtte rendbe hozatni? – Kéne, de nincs miből, Harry Rex. Forrest még sötétedés előtt bejelentette, hogy elege van Clantonból, elege van a halálból, és semmi kedve tovább itt maradni egy rossz emlékekkel teli, nyomasztó házban, amelyet sohasem kedvelt igazán, ráadásul Rayből és Harry Rexből is elege van, és visszamegy Memphisbe, ahol fergeteges bulik és dögös csajok várnak rá. – Te mikor akarsz visszajönni? – kérdezte Rayt. – Két vagy három hét múlva. – A hagyatéki tárgyalásra? – Igen – felelte Harry Rex Ray helyett. – Meg kell jelennünk a bíróságon, hogy hivatalosan megnyissák az ügyet. Te is eljöhetsz, ha gondolod, de nem feltétlenül szükséges. – Inkább kimaradok belőle. Épp eleget voltam már bíróságon. Ray lekísérte az öccsét a kocsijához. – Minden rendben? – kérdezte, ezúttal merő udvariasságból, nehogy Forrest azt gondolja, nem törődik vele. – Semmi bajom, bátyó – vágta rá Forrest sietve. Minél hamarabb el akart tűnni, nehogy a bátyjára rájöjjön a szokásos prédikálhatnék. – Azért hívj fel, ha te is visszaértél – mondta búcsúzóul, és beletaposott a gázba. Ray pontosan tudta, az öccse az első kocsmánál meg fog állni, hogy feltankoljon, vagy ami még valószínűbb, egy benzinkútnál, ahol vesz egy karton sört, hogy legyen mit elszopogatnia hazáig. Forrest meglepően jól tartotta magát a virrasztáson és a temetésen egyaránt, de a feszültség a végén már megközelítette a kritikus határt. Ray nem bánta, hogy nem lesz tanúja a levezetésnek. Harry Rex időközben megéhezett, ami már várható volt, és megkérdezte Rayt, mit szólna egy adag roston sült harcsához. – Most inkább nem kérek – felelte Ray némi habozás után. – Remek. Tudok egy kellemes helyet a tó partján. Nemrég nyílt. – Igazán? Hogy hívják? – Fogadó a Kancsal Harcsához. – Nem mondod komolyan. – Dehogynem. Istenien főznek. A tó hátsó végénél elterülő mocsár tőszomszédságában, egy üres stégen költötték el az ebédet. Harry Rex hetente kétszer evett harcsát, Ray viszont jó, ha öt évben egyszer. A szakács nem sajnálta sem a tésztát,
sem a mogyoróolajat, ami azt jelentette, hogy Ray immár több okból is hosszú éjszaka elé nézett. Az emeleten aludt, a régi szobájában, zárt ajtók és ablakok mögött, keze ügyében a csőre töltött pisztollyal, lábánál a három, pénzzel teli szemeteszsákkal. Nem csoda, hogy ebben a helyzetben nem rohanták meg a gyerekkort idéző szép emlékek, amelyekkel amúgy is hadilábon állt. A ház már akkor is túlságosan hideg volt, és nyomasztóan sötét, különösen az anyja halála utáni időkben. Emlékezés helyett úgy próbált álmot erőltetni a szemére, hogy képzeletben számolni kezdte a kis fekete zsetonokat, amelyeket a bíró beválthatott hajnalonta a pénztáraknál. De bármilyen gátlástalanul engedte szabadjára a képzeletét, a közelébe sem került annak az összegnek, amellyel az ágyát kellett megosztania.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET Clanton főterén három kávézó volt: kettő a fehéreknek, egy a feketéknek. A Tea Shop közönsége leginkább banktisztviselőkből, jogászokból és kiskereskedőkből verbuválódott, azaz a város elegánsabb köreiből, ez volt a magyarázata, hogy itt másról sem folyt a szó, mint tőzsdéről, politikáról és golfról. Claude’s, a feketék törzshelye már negyven éve működött, és a konyhájának nem akadt párja a környéken. A Coffee Shopba jártak a farmerek, a zsaruk és a gyári munkások, akiknek a rögbi és a vadászat volt a kimeríthetetlen témájuk. Harry Rex leginkább ezt a helyet kedvelte. Több ügyvédtársához hasonlóan szívesen ebédelt olyan emberek társaságában, akik közül a kliensei verbuválódtak. Ez a hely vasárnap kivételével mindennap reggel ötkor nyitott, és hatra már meg is telt vendégekkel. Ray az ajtóhoz legközelebb eső helyen parkolta le a kocsiját. A nap már ott pislákolt a hegyek fölött a keleti égbolton. Ray úgy kalkulált, hogy tizenöt óra vezetéssel már éjfélre otthon lehet. Harry Rex az egyik ablak melletti asztalnál ült, kezében egy összevissza hajtogatott újsággal, amelyben rajta kívül már nemigen igazodott volna el senki. – Van már valami az öregről? – kérdezte Ray az asztalhoz lépve. Maple Runban senki nem nézett tévét. – Az égvilágon semmi – mormogta Harry Rex a szerkesztőségi híreket böngészve. – De el fogom küldeni neked az összes gyászjelentést. – Odacsúsztatott Ray elé egy könyv nagyságúra összehajtogatott lapot. – Ezt érdemes elolvasni. – Kösz, inkább nem. Nem sok időm van már. – De azért eszel valamit, mielőtt elindulsz. – Valamit igen. – Hé, Dell! – kiáltotta el magát Harry Rex a pult felé. A pult, a bokszok és az asztalok egyaránt tele voltak vendéggel, reggeliző, beszélgető, iszogató férfiakkal. – Dell még mindig dolgozik? – kérdezte Ray. – Rajta nem fog az idő – felelte Harry Rex, és heves integetésbe kezdett. – Az anyja elmúlt nyolcvan, a nagyanyja pedig köze jár a százhoz. Ő még akkor is itt lesz, amikor mi már alulról szagoljuk az ibolyát. Dell nem szerette, ha kiabálnak neki. Kávéskancsóval a kezében és meglehetősen bosszús kifejezéssel az arcán lépett oda az asztalhoz, de egy csapásra felderült a képe, amint ráismert Harry Rex asztaltársára. Mosolyogva megölelte Rayt, és megveregette a vállát.
– Legalább húsz éve nem láttalak. – Elkomorodva leült, rátette a kezét Ray karjára, és egy szuszra elmondta, mennyire sajnálja, hogy a Bíró eltávozott. – De gyönyörű temetése volt, nem igaz? – kérdezte Harry Rex kihúzva magát. – A legszebb, amit életemben láttam – felelte Dell bólogatva, mintha ezzel is vigasztalni akarná Rayt. – Köszönöm – hebegte Ray könnyes szemmel, nem annyira a meghatottságtól, mint inkább az olcsó parfüm átható szagától, amely láthatatlan felhőburokként gomolygott a pincérnő körül. Dell hirtelen a fejéhez kapott és felugrott. – Majd elfelejtettem. Mit kérsz reggelire? Természetesen a ház vendégei vagytok. Harry Rex választott Ray helyett is: palacsintát és sült kolbászt rendelt, magának egy dupla, Raynek egy szimpla adagot. Dell szapora léptekkel ment vissza a pult mögé, sűrű illatfelhőt húzva maga után. – Hosszú út áll előtted. Nem árt, ha valami tartalmasat eszel. Az elmúlt három nap Clantonban evés nélkül is épp elég tartalmasnak bizonyult ahhoz, hogy megfeküdje Ray gyomrát. Már csak könnyű, zsírmentes ételekre és a reggeli futásokra tudott gondolni Charlottesville határában. Nem kis megkönnyebbülésére senki sem ismerte meg. Ilyen korai órában nem voltak ügyvédek a Coffee Shopban, mások pedig nem ismerték olyan közelről a Bírót, hogy elmentek volna a temetésére, kivéve a zsarukat és az autószerelőket, de ők annyira belefelejtkeztek a sztorizásba, hogy nem vették észre. Dell pedig, csodák csodája, nem szólt senkinek. Ray az első csésze kávé után átadta magát a gondtalan szemlélődésnek, és azon kapta magát, hogy élvezi a körülötte zajló kedélyes kisvárosi társasági életet. Dell egy megrakott tálcával tért vissza, annyi étel volt rajta, hogy nyolcan is jóllakhattak volna belőle: egy tucat palacsinta, egy serpenyőnyi kolbász, egy kosár piskóta, egy öblös csésze vaj és egy mázas csupor színültig töltve házi készítésű eperdzsemmel. Ki az, aki a lekváros palacsinta mellé még vajas piskótát is akar enni? – tette fel magának a kérdést Ray, de még mielőtt választ kaphatott volna rá, Dell újra megveregette a vállát, és csak ennyit mondott: – És milyen bűbájos ember volt. – A következő pillanatban már el is tűnt az asztal mellől. – Sok mindent el lehet mondani az apádról – mormogta Harry Rex, miközben nyakon öntött két palacsintát egy fél vizespohárnyi lekvárral -, de azt, hogy bűbájos lett volna... – Egyetértek – bólintott Ray, majd megkérdezte: – Itt is megfordult? – Én soha nem láttam itt. Azt tudom, hogy nem reggelizett, utálta a tömeget, a pletykát, és imádott sokáig aludni. Nem hiszem, hogy valaha
is betette a lábát ilyen helyekre. Különben is, az elmúlt kilenc évben a főtér környékét is nagy ívben elkerülte. – Akkor Dell honnan ismeri? – A bíróságról. Az egyik lányának kamaszkorában született egy gyereke. Az apa családos ember volt. Zavaros egy história – tette hozzá, majd begyömöszölt a szájába egy akkora adag palacsintát, hogy egy lónak is becsületére vált volna, aztán gyorsan utánaküldött egy fél szál kolbászt is nyomatéknak. – Gondolom, te is egyike voltál a főszereplőknek. – Természetesen – bólogatott Harry Rex teli szájjal. A Bíró teljes mellszélességgel kiállt a lány mellett. Ray úgy döntött, jobb, ha ő is hozzáfog a reggelihez. Már az első falat után a szája mindkét sarkán csurogni kezdett a lekvár, és a villa is valahogy nehezebbnek tűnt a szokásosnál. – A Bíró valóságos legenda volt itt, Ray. Az itteniek egyszerűen istenítették. Ford megyében soha nem kapott nyolcvan százaléknál kevesebb szavazatot. Ray némán bólintott, miközben birokra kelt a második adag palacsintával. Forró is volt, vajas is, át is sütötték rendesen, de az íze azért mégsem volt az igazi. – Ha ráköltenénk csak ötezer dollárt a házra – mondta Harry Rex tele szájjal -, többszörösen megtérülne az eladásnál. – Ötezer dollárt? Mire? Az ügyvéd határozott mozdulattal letörölte a vajjal keveredett lekvárt a szája széléről. – Mindenekelőtt arra, hogy kitakaríttassuk azt a koszfészket. Ki kellene tisztítani a bútorokat, lemosni a falakat, felsöpörni és felsúrolni mindent, és átfényezni a teljes berendezést, hogy úgy illatozzon, mint karácsonykor. Aztán kifesteni kívülről az egészet, és belülről is legalább a földszintet. Megjavíttatni a tetőt, hogy a mennyezet ne ázzon tovább. Lenyírni a füvet, kigazolni a kertet, és kicsinosítani, ahol lehet, hogy mutasson valahogy. Találnék rá embereket itt a városban, akik gyorsan és olcsón megcsinálnának mindent. – Belegyömöszölt egy újabb adag palacsintát a szájába, majd a villáját letéve kérdőn pillantott Rayre. – A bankszámláján összesen hatezer dollár van. Dell suhant el az asztaluk mellett, és a kávéscsészék, mintegy varázsütésre, ismét színültig megteltek friss, gőzölgő itallal. Még arra is maradt ideje, hogy két lépés között harmadszor is megveregesse Ray vállát. – Abban a dobozban, amelyet találtál, több is van – felelte Harry Rex, a tányérjára csúsztatva a következő adag palacsintát. – Szerinted költsük el? – Sokat gondolkoztam azon a pénzen – felelte Harry Rex két korty kávé között. – Az az igazság, hogy egész éjjel ezen törtem a fejem. – És mire jutottál?
– Két következtetésre. Az egyik fontos, a másik nem. – Újabb harapás következett, ezúttal szerényebb, mint az előzők, aztán egyik kezében késsel, a másikban villával – így nyomatékosabban lehetett gesztikulálni – Harry Rex folytatta: – Az első kérdés: honnan származik a pénz? Ezt szeretnénk tudni, pedig nem is igazán lényeges. Tegyük fel, a Bíró kirabolt egy bankot. Mit számít, ha már meghalt? Tegyük fel, hogy kaszinókban nyerte, és nem fizetett adót utána. Akkor is meghalt. Tegyük fel, hogy módszeresen összegyűjtötte az évek során, mert szerette a pénz szagát. Nem mindegy? Így is, úgy is halott. Tudsz követni? Ray tanácstalanul vállat vont, mintha valami bonyolultabb válaszra várna. Kihasználva a rövid szünetet, Harry Rex gyorsan bekapott egy jókora falat kolbászt, majd tovább böködve a levegőt a villájával, folytatta: – Második kérdés: mit fogtok csinálni a pénzzel? Igazából csak ez a fontos. Feltételezem, senki nem tud róla, nem igaz? Ray bólintott. – De igaz. Gondosan el volt rejtve. – Hallotta, amint megcsörren az ablak. Látta a dolgozószobában szanaszét szórt, összetaposott Blake & Son-dobozokat. Önkéntelenül is kinézett az ablakon, hogy ott áll-e még a TT sportautó indulásra készen, a csomagtartójában a három zsák készpénzzel. – Ha felveszed a hagyatékba a pénzt, a felét lenyeli az adóhivatal. – Tudom, Harry Rex. Te mit tennél a helyemben? – Ezt nem tőlem kellene kérdezned. Én tizennyolc éve harcolok az adóhivatallal, és mit gondolsz, ki áll nyerésre? Biztosíthatlak, nem én. Hogy szakadna rájuk az ég. – Ezt tanácsolod ügyvédként? – Nem, ezt tanácsolom barátként. Ha jogi tanácsot kérsz tőlem, azt kell mondjam, hogy mindent, ami rátok maradt az apátoktól, leltárba kell venni, és be kell jelenteni a Mississippi államban érvényes örökösödési jogszabályoknak megfelelően. – Hálásan köszönöm. – Én húszezret elvennék belőle, és hozzácsapnám az örökséghez, hogy kifizessem belőle az esedékes költségeket, aztán várnék egy jó darabig, és odaadnám Forrestnek a maradék felét. – Ez már elfogadható jogi tanács. – Nem. Ez csupán olyan tanács, amelyet a józan ész diktál. A piskóta rejtélye egy csapásra megoldódott, amint Harry Rex megtámadta a kosarat. – Nem kóstolod meg a piskótát? – kérdezte megkésett előzékenységgel, jóllehet a kosár közelebb volt Rayhez. – Kösz, nem.
Harry Rex kettévágott egy termetes szeletet, mindkét felét megvajazta, vastagon megkente lekvárral, majd némi habozás után egy kolbászt is az egyik tetejébe nyomott, mielőtt egymásra borította volna őket. – Biztos? – Egész biztos. És ha meg vannak jelölve a bankjegyek? – Csak a kábítószer-kereskedelembe bedobott vagy váltságdíjként kifizetett bankjegyeket jelölik meg. Nem hiszem, hogy Reuben Atlee bármelyik üzletágban érdekelt lett volna. De ha te nem így gondolod... – Meggyőztél. Szánjunk ötezret a házra. – Meglátod, nem fogod megbánni. Egy apró termetű ember, elegáns khakiszínű nadrágban és ingben, odalépett az asztalhoz, és barátságos mosollyal megszólította Rayt. – Elnézést az alkalmatlankodásért, Ray. Loyd Darling vagyok – mondta, és kezet nyújtott. – Van egy szerény birtokom a város keleti határában. Ray kezet rázott vele, és félig felemelkedett ültében. Mr. Loyd Darlingnak több birtoka volt Ford megyében, mint az utána következő öt nagybirtokosnak együttvéve. Valamikor még tanította is Rayt a vasárnapi iskolában. – Igazán örülök, hogy látom – mondta Ray ugyancsak mosolyogva. Darling Ray vállára tette a kezét, és egy gyengéd mozdulattal jelezte, hogy nem kell felállnia. – Maradjon csak ülve. Csak azért jöttem, hogy kifejezzem a részvétemet a Bíró halála miatt. – Köszönöm, Mr. Darling. – Reuben Atlee volt a legkiválóbb ember az egész megyében. Nagy veszteség mindnyájunknak. Ray ezúttal csak bólintott. Harry Rex abbahagyta az evést, és látszott rajta, hogy mindjárt elsírja magát. Aztán Loyd elment, és újra nekiláttak a reggelinek. Harry Rex belekezdett egy történetbe valami adóhivatali visszaéléssel kapcsolatos háborúról. Két-három falat után Ray érezte, hogy képtelen többet enni, és miközben úgy tett, mintha odaadóan hallgatná az ügyvéd sztoriját, azon töprengett, mennyien szerették és tisztelték az apját, az a sok Loyd Darling odakint az utcán és a hivatalokban, akik egytől egyig nagy embernek tartották. És mi van, ha a pénz mégsem a kaszinókból származik? Ha, mondjuk, valami bűnügy van mögötte, valami sötét, felderítetlen bűn, amelyet a Bíró követett el? Itt, a vendégekkel teli Coffee Shop reggelizőasztalánál, Harry Rex heves gesztikulálását nézve, anélkül hogy figyelne rá, Ray Atlee döntő elhatározásra jutott. Megesküdött magának, hogy ha sikerül kiderítenie a pénz eredetét, és bebizonyosodik, hogy az autója csomagtartójába gyömöszölt bankjegyek törvénytelen vagy erkölcsileg kifogásolható módon kerültek az apjához, azt soha senki nem tudja meg. Ő nem fogja befeketíteni Reuben Atlee bíró emlékét azok szemében, akik holtában is ilyen nagyra becsülik.
Gondolatban aláírta a szerződést, kezet szorított, majd vérszerződést kötött magával, és ünnepélyes fogadalmat tett Istennek. Soha senki nem fogja megtudni. Az utcán búcsúztak el egymástól, egy ügyvédi iroda előtt. Harry Rex medve módra meglapogatta, de amikor Ray viszonozni szerette volna az ölelést, meg sem tudott mozdulni a vaskos karok acélos szorításában. – Képtelen vagyok elhinni, hogy elment – dörmögte Harry Rex könnyes szemmel. – Igen. Nehéz beletörődni. Ray lehajtott fejjel, a könnyeivel küszködve fordított hátat az ügyvédnek. Aztán gyorsan beült az Audijába, és úgy hajtott el a térről, hogy vissza se nézett. Pár perccel később már a város határában volt, maga mögött hagyva a régi autósmozit, ahol annak idején levetítették az első pornófilmet, és a cipőgyárat is, ahol egy sztrájk alkalmával a Bírót kérték fel közvetítőnek a munkások és a vezetőség között. Aztán elhagyva az utolsó épületeket is, kiért a nyílt, néptelen országútra, és érezte, hogy egyre nagyobb sebességgel távolodik mindattól, amivel az elmúlt három napot töltötte: a háztól, az emberektől, a legendától. Önkéntelenül is a műszerfalra pillantott. A sebességmérő százötven kilométer per órát mutatott. A zsarukat nagy ívben el kell kerülnie, és a hirtelen fékezéssel is vigyáznia kell, nehogy valaki hátulról belemenjen. Akármilyen hosszú az út, mindenképpen a megfelelő időben kell Charlottesville-be érnie. Ha túl korán érkezik, nagy lesz még a gyalogosforgalom a belvárosi bevásárlónegyedben. Ha túl későn, fennáll a veszélye, hogy megállítja egy éjszakai járőr, és elkezd kérdezősködni. Tennessee határánál megállt tankolni, és egyúttal meglátogatta a férfimosdót is. Érezte, hogy túl sok kávét ivott. Ráadásul az evéssel sem tartóztatta meg magát. Megpróbálta elérni Forrestet a mobilján, de hiába csöngetett egy fél percig, az öccse a füle botját sem mozgatta. Ray nem tudta eldönteni, hogy ezt jó vagy rossz jelként értékelje-e. Forrestnél sohasem lehetett tudni, mit miért tesz vagy nem tesz. Visszaült a kocsiba, és folytatta az utat, ezúttal egyenletesen száz kilométeres sebességgel, és most mintha az órák is gyorsabban teltek volna. Ford megye már olyan messze volt, mintha évekkel ezelőtt járt volna ott utoljára. Mindenkinek kell valahonnan származnia, és Clanton tulajdonképpen nem is olyan rossz hely, hogy ne tekinthette volna otthonának De akkor sem lett volna boldogtalan, ha soha többé nem látja viszont. A vizsgaidőszaknak egy hét múlva vége, azután még egy hét a diplomaosztó, és kezdődik a nyári szünet. Mivel a nyáron az lenne a dolga, hogy kutasson és írjon, teljes három hónapig nem kell tanítania. Ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy jóformán semmi dolga nem lesz egész nyáron.
Szépen visszamegy Clantonba, és leteszi az esküt a bíróságon, hogy törvényesen is kinevezzék az apja hagyatékának végrehajtójául. És mindenben úgy fog cselekedni, ahogy Harry Rex tanácsolta. És minden erejével azon lesz, hogy megoldja a pénz eredetének rejtélyét.
TIZENÖTÖDIK FEJEZET Bár rengeteg ideje volt megtervezni az akciót, nem lepődött meg, amikor semmi nem jött össze. Pedig az érkezés időzítése tökéletes volt – május 10-én, szerda este 11 óra 20-kor ért be Charlottesville-be. Úgy tervezte, hogy szabálytalanul a járdára parkol majd a kocsijával – így csupán egy méterre lett volna a földszinti lakása bejáratától -, de sajnos ez korábban más autósoknak is eszébe jutott. Még soha nem parkolt ennyi autó egyszerre a járdájukon. Egyre növekvő nyugtalansága ellen csak sovány vigaszt nyújtott a tény, hogy mindegyiknek a szélvédőjén ott virított már a piros cédula az idézéssel. Parkolhatna az utcán is, és egyenként becipelhetné a három zsákot a lakásába, de ez a megoldás túlságosan feltűnő lenne. A ház mögötti belső parkolóban ugyan volt négy hely, amelyikből az egyik az övé, de az udvar kapuját tizenegykor bezárták. Végül, jobb megoldás híján, egy három házzal odébb lévő sötét, szinte teljesen üres parkolóház mellett döntött. Ez többszintes, meglehetősen lepusztult, ormótlan építmény volt, nappal elég sokan használták, de éjszakára teljesen kiürült. Természetesen ezzel a megoldási lehetőséggel is számolt a hosszú úton a haditerv kidolgozása során, de valahányszor eszébe jutott, ez tűnt a legkevésbé vonzó alternatívának. Csupán D vagy E megoldásként szerepelt, a képzeletben kidolgozott haditervek rangsorának legalján. Az első szinten parkolta le az Audit, kivette a sporttáskáját a hátsó ülésről, bezárta az ajtókat, és balsejtelmektől gyötörve elindult haza. Igyekezett kilépni, de lehetőleg feltűnés nélkül, miközben úgy kémlelte a környéket, mintha minden sarok vagy kapualj egy felfegyverzett bandát rejtene. A háta és a lábai teljesen lemerevedtek a hosszú vezetéstől, de ezzel most nem ért rá törődni. A lakása pontosan úgy nézett ki, mint amikor otthagyta, amitől valami furcsa megkönnyebbülést érzett. Harmincnégy üzenet volt a rögzítőjén – nyilván kollégák és barátok részvétnyilvánításai. Úgy döntött, hogy később is ráér meghallgatni őket. Az előszobában, egy kis gardróbszekrény alján egy takaró, egy poncho és más, minden rendszer nélkül feltornyozott lom között talált egy piros Wimbledon tenisztáskát, amelyet legalább két éve nem használt már. A bőröndje után, amelyről úgy vélte, túl feltűnő lenne ilyenkor az utcán, ez volt a legnagyobb táskája. Ha lett volna pisztolya, biztosan magához veszi, de Charlottesvilleben csupán elvétve történt egy-egy bűntény, és annak idején úgy döntött, ha nem muszáj, inkább nem tart fegyvert a házban. A vasárnapi clantoni kaland után pedig még jobban tartott a fegyverektől. A Bíró revolverét is egy szekrény legmélyére rejtette Juharvárban.
A sporttáskát a vállára vetve kulcsra zárta a lakást, és sietség nélkül, mintha csak sétálni indulna, elindult a főutcán a parkolóház felé. Az utca és a kirakatok ki voltak világítva, mindig posztolt egy-két járőr a környéken, de járókelő nem sok akadt – néhány zöldre vagy pirosra festett hajú, unatkozó tinédzser, egy-egy beszívott csavargó és néhány renitens polgár, aki valami kései programról igyekezett hazafelé. Charlottesville éjfél után olyan volt, mint valami álmos kisváros valahol a préri közepén. Nem sokkal az érkezése előtt kiadós zivatar zúdulhatott a városra, mert az utcák csuromvizesek voltak, és erősen fújt a szél. Ray elment egy kézen fogva sétálgató fiatal pár mellett, de rajtuk kívül egészen a garázsig nem találkozott senkivel. Megfordult a fejében, hogy nem rakja át a pénzt a táskába, hanem a zsákokban viszi haza az egészet – egyszerűen a vállára vesz egy zsákot, mint a Mikulás, és egyenként hazasétál velük a parkolóból. Ezzel három menettel megoldhatta volna a dolgot anélkül, hogy órákig kelljen ideoda rohangálnia. De a túlságosan nagy kockázat miatt végül elvetette ezt a megoldást. Először is, mi történik, ha az egyik zsák kiszakad a nagy súlytól, és egymillió dollár szétszóródik az aszfalton? Fél perc alatt ott teremne minden csöves és csavargó, akár a cápák a vérszagra. Másodszor, egy olyan alak, aki teli szemeteszsákot cipel a lakásába, ahelyett hogy inkább kivinné onnan, joggal keltené fel bármelyik közelben posztoló zsaru érdeklődését annyira, hogy odamenjen hozzá, és megkérdezze: – Elárulná, hogy mi van abban a zsákban, uram? – Semmi különös. Szemét. Egymillió dollár. – Egyik válasz sem lenne elég meggyőző. Végül úgy döntött, hogy a legfontosabb a türelem és a nyugalom. Nem számít, mennyi időbe kerül a manőver, hány fordulóval tudja hazaszállítani a pénzt kisebb adagokban, és milyen fárasztó procedúra elébe néz. Az a lényeg, hogy elkerülje a feltűnést. A fáradság pedig nem számít. Ha végzett, lesz ideje rá, hogy kipihenje magát. A legkockázatosabb művelet a pénz átrakása volt a zsákokból a sporttáskába, az autója csomagtartója mögött guggolva, úgy téve, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Szerencsére a parkolóház teljesen elhagyatott volt. Telerakta a sporttáskát annyira, hogy a cipzárt még be tudja húzni, lecsukta a csomagtartót, és óvatosan körülkémlelt, mintha egy hullát rejtett volna el, majd vállára vette a táskát, és elindult visszafelé. Nagyjából egyharmada egy zsáknak – mintegy háromszázezer dollár. Bőségesen elég ahhoz, hogy megkéseljék vagy letartóztassák érte. Mindent megtett, hogy természetesen mozogjon, de képtelen volt elengedni magát, görcsösen szorította a sporttáskát, és feszes, merev léptekkel haladt előre, mintha arra készülne, hogy bármelyik pillanatban futásnak eredjen. A tekintetét is mereven előreszegezte, pedig legszívesebben szünet nélkül pásztázta volna a környéket, nehogy
készületlenül érje valami váratlan fejlemény. Egy ijesztő külsejű tinédzser botorkált el mellette, orrában ezüstkarikákkal, félkómás állapotban. Ray önkéntelenül is meggyorsította a lépteit, és kis híján elfogta a pánik, amikor arra gondolt, hogy még nyolc vagy kilenc ilyen fordulót kell megtennie a sportszatyorral, hogy az egész vagyont biztonságban tudja. Egy részeg odakiáltott neki valamit egy padról, de nem értette, mit mond. Kis híján futásnak eredt, de még idejében megálljt tudott parancsolni a lábainak, és hálát adott az égnek, hogy nincs nála fegyver. Ebben az idegállapotban gondolkodás nélkül rálőne bármire, ami gyanús mozdulatot tesz felé. A pénz minden maga mögött hagyott házzal nehezebb lett, de sikerült gond nélkül eljutnia a lakásáig. Kiöntötte a pénzt az ágyára, bezárt maga mögött minden ajtót, és elindult vissza a parkolóházhoz. Az ötödik forduló felénél tartott, amikor a semmiből elébe toppant egy zavaros tekintetű öregember, és ráförmedt: – Mi az ördögöt csinál maga itt? – Valami sötét tárgyat tartott a kezében. Ray rögtön arra gondolt, hogy egy pisztolyt, amellyel le akarja puffantani. – Tűnjön az utamból – mondta meglehetősen nyersen, de a torka olyan száraz volt, mint a sivatagi homok. – Órák óta ide-oda járkál – kiabálta az öreg. Bűzlött a szesztől, és a szeme úgy villogott, mint egy eszelősnek. – Törődjön a maga dolgával – förmedt rá Ray anélkül, hogy megállt volna, az öreg pedig ott ugrált előtte, mint egy bakkecske, igyekezve tartani a lépést. Akár a falu bolondja. – Mi a probléma? – kérdezte egy erőteljes, érces hang a hátuk mögött. Ray megtorpant, és két másodperc múlva már ott is állt mellette egy rendőr, gumibottal a kezében. Ray szélesen elmosolyodott. – Jó estét, tizedes. – Kapkodva szedte a levegőt, és a homlokáról csorgott a veríték. – Valami rosszban sántikál – kiabálta az öreg. – Folyton csak jönmegy. Oda-vissza, oda-vissza. Amikor arra megy, a táskája üres, amikor amarra, tele van. – Nyugodjon meg, Gilly – mondta a zsaru, Ray pedig vett egy nagy levegőt, nehogy a szíve kiugorjon a bordái közül. Első pillanatban halálra rémült, hogy valaki végig szemmel tartotta, de alaposan megkönnyebbült, amikor kiderült, hogy ez a valaki csak egy eszement öregúr, akit valamiért kiengedtek a tébolydából. Sok lökött fazont ismert a környéken, de ezzel most találkozott először. – Mi van abban a táskában? – kérdezte a zsaru. Rossz kérdés volt, amivel a rend őre jócskán túllépte a hatáskörét, és Ray, a jogászprofesszor egy röpke pillanatra kísértésbe esett, hogy rögtönzött kiselőadást tartson a tudatlan rendőrnek a feltartóztatásra, motozásra, előállításra és kikérdezésre vonatkozó rendeletekről, de még idejében meggondolta magát, és visszatért az erre az esetre kidolgozott
változathoz. – Este teniszeztem a Boar’s Head klubban, és meghúztam a térdinamat. Az egyetlen gyógyszere, ha kisétálja az ember. Egyébként ott lakom, abban a házban – tette hozzá megfordulva, és a két tömbbel odébb lévő házra mutatott. A zsaru Gillyhez fordult, és megcsóválta a fejét. – Nem kiabálhatsz rá minden járókelőre, Gilly, hányszor elmondtam már? Ted tudja, hogy kint vagy az utcán? – Van valami abban a táskában – mondta Gilly most már sokkal halkabban, miközben a zsaru a karjánál fogva elvezette. – Igen, biztosan pénz van benne – mondta a zsaru az öreget nyugtatgatva. – Az az ember egy bankrabló, és te csípted fülön. Szép munka volt. – De odafelé üres, visszafelé pedig tele van. – Jó éjszakát, uram – szólt hátra a rendőr Raynek a válla fölött. – Jó éjszakát – mondta Ray is, a megsérült teniszező, és a következő háztömbig sántikálva folytatta az útját, hogy fenntartsa a látszatot a zsaru és a sötétben esetleg megbújó többi leskelődő előtt. Miután az ötödik szállítmányt is kiborította az ágyára, elővett egy üveg whiskyt a bárszekrényéből, és kitöltött magának egy dupla adagot. Két óráig nem mozdult ki a lakásból, elegendő időt adva Gillynek, hogy hazamenjen Tedhez, aki remélhetőleg beadja neki a szokásos nyugtatóját, és otthon tartja az éjszaka hátralévő részére. Ennyi idő talán a műszakváltáshoz is elegendő az őrszobán, és nem kell még egyszer találkoznia ugyanazzal a járőrrel. Két végtelenül hosszú óra, amelynek során minden elképzelhető katasztrófa lepergett a képzeletében, ami az autóját érheti az elhagyott parkolóházban: lopás, feltörés, vandalizmus, gyújtogatás, elvontatás egy félreértett utasítás vagy bejelentés alapján... Hajnali három órakor lépett ki a lakásból, kék farmerban, túrabakancsban és egy VIRGINIA feliratú tengerészkék szabadidőfelsőben. A piros tenisztáskát lecserélte egy kopott bőröndre, amelyben ugyan nem fért el annyi pénz, de sokkal kevésbé volt feltűnő, különösen a zsaruk szemében. Egy konyhakést is magához vett – az öve mögé dugta, és ráhúzta a szabadidőfelsőjét, hogy ne lehessen látni, de kéznél legyen, ha egy Gilly-féle fazon beleköt, vagy valaki meg akarja támadni. Őrült ötlet, ezt ő is tudta, de nem volt egészen magánál, és ezzel is tisztában volt. Holtfáradtnak érezte magát, és szinte tántorgott az álmosságtól, ami nem is csoda, hiszen harmadik napja nem aludt rendesen, ráadásul a három adag whisky is megtette a hatását, és páni félelem fogta el, ha arra gondolt, mi lesz, ha megint megállítják, amíg biztonságba nem helyezi a teljes összeget. Hajnali háromra azonban már a legkitartóbb részegek is feladták. Az utcák teljesen elnéptelenedtek. Csak akkor futott végig a hátán a hideg, amikor a parkolóházba lépve észrevett a bevásárlóutca túlsó felén egy öt-hat fekete tinédzserből álló bandát. Lassan közeledtek, hangosan
beszélgetve, kurjongatva – látszott rajtuk, hogy csak az alkalmat lesik, hol köthetnek bele valakibe egy kis balhé kedvéért. Ray tudta: semmi esélye még öt vagy hat fordulót megcsinálni anélkül, hogy ne fusson össze velük. Nem sok ideje volt új haditervet kidolgozni. Azonnal cselekednie kellett. Beugrott az Audiba, begyújtotta a motort, és kihajtott a parkolóházból. Tett egy kört a parkolóház és a lakása közötti három háztömb körül, és néhány méterre a lakása ajtajától megállt a járdán szabálytalanul parkoló autók előtt. Leállította a motort, lekapcsolta a fényszórókat, kinyitotta a csomagtartót, és megragadta az első zsákot. Öt perccel később a teljes összeg fent volt a lakásában. Reggel kilenckor telefoncsörgésre ébredt. Harry Rex volt az. – Csak nem az ágyból vertelek ki, pajtás? – kérdezte leplezetlen kárörömmel. – Milyen volt az út hazafelé? Ray felült az ágy szélén, és megpróbálta kinyitni a szemét. – Csodálatos – dörmögte. – Tegnap beszéltem egy ingatlanügynökkel. Baxter Reddnek hívják, egyike a legjobbaknak a városban. Elvittem a házhoz, és kívülről alaposan megnéztünk mindent. Nem valami szívderítő látvány közelről. Na mindegy, lényeg, hogy maradna az eredeti becsült értéknél, azaz négyszázezernél, és állítja, hogy kettőötvenet meg is kapnánk érte. Ha bejön, a szokásos hat százalék az övé. Ott vagy még? – Igen. – Akkor mondj valamit legalább. – Csak így tovább. – Ő is úgy gondolja, hogy rá kellene költenünk valamennyit – elkelne egy kis festés, lakkozás, egy alapos lomtalanítás. Ajánlott is egy takarítóvállalatot. Hallod, amit mondok? – Igen. – Harry Rex nyilván már órákkal korábban felkelt, és feltankolta magát egy újabb matrózadag palacsintával, piskótával és kolbásszal. – Egyébként már felfogadtam egy festőt és egy tetőfedőt. Úgyhogy hamarosan szükség lesz némi elsősegélyre kápéban. – Két hét múlva megint lemegyek, Harry Rex. Addig ráér? – Persze. Mi a baj? Másnapos vagy? – Nem, csak holtfáradt. – Akkor adj egy kis gázt, öregfiú; itt már kilenc óra is elmúlt. – Kösz. – Apropó, másnaposság – folytatta Harry Rex két fokozattal halkabban, mintha nem akarná, hogy más is meghallja. – Forrest felhívott tegnap este. Ray felállt, és kinyújtóztatta a hátát. – Akkor valami gáz van – mondta rosszat sejtve.
– Eltaláltad. Teljesen be volt állítva, de nem tudtam eldönteni, hogy alkohol vagy narkó, lehet, hogy mindkettő. Akármi legyen is, bőségesen van belőle neki. Az egyik pillanatban olyan kedves és szelíd volt, mint egy bárány, aztán minden átmenet nélkül elkezdett ordítani és szitkozódni. – Mit akart? – Pénzt. Nem most rögtön. Azt mondta, pillanatnyilag nincs leégve, de aggódik a ház és a hagyaték miatt, és nem szeretné, ha átvernéd. – Átverném? – Totál be volt állítva, Ray, nem szabad komolyan venned, amit ilyenkor mond. Ezzel együtt mondott néhány elképesztő dolgot. – Ki vele. – Csak azért mondom el, mert szerintem jobb, ha te is tudsz róla, de nagyon kérlek, ne szívd mellre. Biztos vagyok benne, hogy semmire nem fog emlékezni, mire felkel. – Ne kímélj, Harry Rex. – Szóval azt mondta, a Bírónak mindig is te voltál a kedvence, és ezért nevezett ki téged a hagyaték végrehajtójának, hogy te mindig mindenből többet kaptál az öregtől, és hogy nekem kötelességem rajtad tartanom a szemem, és védenem az ő érdekeit a hagyatéki eljárásban, mert biztosan ki akarod forgatni a részéből és így tovább. – Most se tartott sokáig a józansága. Épp hogy visszatalált a földre, és annyi. – Sajnos. – Nem mintha meglepne a dolog. – Azért nem árt, ha fel vagy készülve. Lehet, hogy még most is be van állítva, és bármikor felhívhat ugyanezzel a süket dumával. – Ismerem ezeket a variációkat, Harry Rex. Sokszor hallottam már tőle hasonlókat. Ő semmiről nem tehet, es mindig van valaki a nyomában, aki így vagy úgy ki akarja csinálni. Tipikus narkós kényszerpályák. – Azt mondja, a ház legalább egymilliót megér, és az én dolgom úgy intézni, hogy meg is kapjátok érte ezt az összeget. Ha nem, akkor bírósághoz fordul a saját ügyvédjével. Satöbbi satöbbi. Nem mintha komolyan venném, amit mond ilyen állapotban. – Szánalmas. – Az. De szerintem egy héten belül kijózanodik, és akkor beszélek a fejével, hogy merre meddig hány méter. Szerintem nem lesz gond. – Sajnálom, Harry Rex. – Semmi baj. Megszoktam az ilyesmit. Ez is egyike az ügyvédi hivatás áldásainak. Ray készített magának egy nagy adag kávét a kedvenc olasz márkájából, amely úgy hiányzott neki Clantonban. Csak az első csésze után tért annyira magához, hogy beinduljon az agyműködése is.
Forrestnek ezeket a rohamait nem szabad komolyan venni. Elmúlnak, ahogy jöttek. Akármennyi baj van vele, alapvetően ártalmatlan. Harry Rex el fogja intézni a ház eladását, és mindent, ami rájuk maradt, egyenlően el fognak osztani egymás között. Körülbelül egy év múlva Forrest kap egy csekket egy akkora összegről, amekkorát még távolról sem látott életében. A Juharvárra rászabaduló takarítóvállalat rémképe azonban nem hagyta nyugodni. Szinte látta, amint egy tucat tettvágytól égő takarítónő hangya módra elkezd sürögni-forogni a házban, kéjes buzgalommal a sok tennivaló láttán. Mi van, ha találnak egy újabb adag pénzt valahol, valami eldugottabb helyen, amelyre ő nem gondolt? Mi van, ha a Bíró matracokba is elrejtett egy-két milliót? Vagy a gardróbszekrényei mélyére? Ray aztán elhessegette a gyötrő rémképeket. Alaposan átkutatta az egész házat. Ha az ember talál hárommillió dollárt, gondosan bedobozolva egy félreeső szekrényben, még a padlódeszkákat is felszedi abban a reményben, hogy több is van még. Még az alagsori helyiségek pókháló-labirintusán is átküzdötte magát, ahová nincs az a rettenthetetlen takarítónő, aki betenné a lábát. Töltött magának még egy csésze erős kávét, és visszament a hálószobába. Leült egy székre, és tanácstalanul meredt a pénzhalomra. Idáig eljutott, de hogyan tovább? Négy zűrös napon át másra sem tudott gondolni, csak hogy minél hamarabb biztonságba helyezhesse a pénzt itt, a lakásában. A következő lépés eldönteni, hogy mit csináljon vele, de nemigen támadt semmi épkézláb ötlete. Csak annyit tudott, hogy gondosan el kell rejtenie, és meg kell védenie mindenáron, bárki ellenében is.
TIZENHATODIK FEJEZET Egy hatalmas csokor virág várta az íróasztalán egy részvétkártyával, amelyet az antitröszt szemináriumának mind a tizennégy hallgatója aláírt. Mindegyikük írt kéthárom sort, amelyben kifejezte együttérzését, és Ray mindet el is olvasta. A virágcsokor mellett még egy tucat kártya volt gondosan egymás mellé helyezve a kollégáitól. Gyorsan híre ment, hogy visszajött Clantonból, és a kollégái egymásnak adták a kilincset, hogy üdvözöljék, és szóban is kifejezzék részvétüket. A tanszék igazi kis közösség volt, amelynek tagjai a hétköznapokban is odafigyeltek egymásra, és mindenkinek fontos volt, hogy tartsa a kapcsolatot a kollégákkal. Az egyetem működésével és oktatáspolitikájával kapcsolatos kérdésekben ugyan távolról sem voltak mindig egy véleményen, de habozás nélkül összezárták soraikat, ha a tanszék érdeke úgy kívánta, vagy ha egy kolléga bajba került. Ray őszintén örült, hogy újra látja őket. Alex Duffman neje küldött neki egy tálra valót a messze földön híres csokis sütijéből, amely darabonként legalább fél kilót nyomott, és legalább ugyanennyivel gyarapította az ember derékbőségét. Naomi Kraig egy csokor rózsával lepte meg egyenesen a kertjéből. Nem sokkal dél előtt Carl Mick ugrott be hozzá, és gondosan becsukta maga mögött az ajtót. Ő volt Ray legjobb barátja a tanszéken, és a pályafutása is meglepően hasonlított Rayére. Nagyjából egykorúak voltak, Carl apja is kisvárosi bíró volt, aki évtizedeken keresztül egyeduralkodott a saját megyéjében. Még ma is dolgozott, és változatlanul neheztelt a fiára, amiért az nem tért vissza a szülővárosába, hogy mellette gyakorolja a hivatását egy családi vállalkozás keretében. Az ő esetében azonban ez a neheztelés mintha enyhült volna az évek múlásával, szemben Atlee bíróéval, aki a sírig nem tudott megbocsátani a tékozló fiúnak. – Mondj el mindent – kérte Carl, miután letelepedett az íróasztalával szemközti székbe. Nemsokára neki is meg kell tennie ugyanezt az utat vissza a szülővárosába, Észak-Ohióba. Ray azzal kezdte, hogy részletesen leírta a házat, milyen békés volt és csendes, amikor megérkezett. Aztán következett a dolgozószoba, amikor rátalált a Bíróra. – Holtan találtad az ágyán? – kérdezte Carl döbbenten. Ray folytatta a beszámolót, Carl pedig némi töprengés után megkérdezte: – Gondolod, hogy valamivel meggyorsította a végkifejletet? – Nagyon remélem. Sokat szenvedett az utóbbi időben. – Szegény. Ray mindent elmondott a legapróbb részletekig, olyan mozzanatokat is, amelyek azóta sem jutottak eszébe, hogy megtörténtek. Valósággal
ömlött belőle a szó, mintha egy pszichoterápiás kezelésen lenne. Carl remekül tudott hallgatni. Forrestet és Harry Rexet különösen élénk színekkel ecsetelte. – Nálunk Ohióban nincsenek ilyen figurák – jegyezte meg Carl. Valahányszor megosztották nagyvárosi kollégáikkal az otthoni sztorikat, valami ellenállhatatlan kényszernél fogva kissé eltúlozták a tényeket, és a kulcsszereplők jócskán túlnőttek tényleges méreteiken. Forrest és Harry Rex esetében azonban nem volt szükség ilyesféle trükkökre. A puszta igazság is épp elég színesnek bizonyult, hogy ne kelljen semmit hozzátenni. A virrasztás, a gyászszertartás, a temetés. Mire Ray a „gyászkürtszó”hoz ért, és a jelenethez, amikor leeresztették a koporsót, mindkettőjük szemében könnyek csillogtak. Carl felállt, és megcsóválta a fejét. – Kevés embernek adatik meg szép búcsú. Fogadd őszinte részvétemet. – Örülök, hogy vége. – Én meg örülök, hogy újra itt vagy. Mi lenne, ha holnap együtt ebédelnénk? – Milyen nap van holnap? – Péntek. – Rendben. A déli antitröszt szemináriumára Ray rendelt fél tucat pizzát egy gyorsétteremből, amelyet a diákjaival fogyasztott el az udvaron. A tizennégy hallgatóból tizenhárman ott voltak. Közülük nyolc két hét múlva diplomázik. A diákok szemmel láthatóan aggódtak Ray miatt, és fontosabb volt számukra, mi van vele most, az apja halála után, mint a küszöbönálló államvizsga. Ray persze tudta, hogy ez a megkülönböztetett érdeklődés nem fog sokáig tartani. Amikor a pizza elfogyott, elengedte az egész csapatot, a hallgatók pedig kettes-hármas csoportokban szétoszlottak a parkban. Csak Kaley maradt ott vele, ahogy már több alkalommal is az elmúlt hónapokban. A tanárokat és a diákokat éles határvonalakkal meghúzott tilalmi zóna választotta el egymástól, és Ray Atlee mindig gondosan ügyelt rá, hogy véletlenül se lépje át ennek a zónának a határait. Annál sokkal elégedettebb volt jelenlegi állásásával, mintsem hogy kockára tegye egy futó kapcsolat kedvéért. Kaley azonban két hét múlva végez, és amint megkapja a diplomáját, nem vonatkoznak rá az egyetem szabályai. Ennek köszönhető, hogy Kaley egyre nyíltabban kezdett flörtölni vele – egy komolyabb megfontolást igénylő kérdés óra után, egy váratlan látogatás a szobájában egy elmulasztott feladat pótlása ürügyén és az a bizonyos kacér mosoly, amely minden alkalommal egy másodperccel tovább időzött a szeme körül, mint ahogy a puszta udvariasság szabályai előírták. Kaley átlagos diák volt, kifejezetten csinos arccal és olyan popsival, hogy attól fél perc alatt bedugult a forgalom a főutcán. Rendszeresen
gyephokizott és lacrosse-ozott a Brown Klubban, és ez az alakján első pillantásra meg is látszott. Huszonnyolc éves volt, özvegy, gyermektelen, és rengeteg pénz birtokosa. Ez utóbbit attól a cégtől kapta kártérítésképpen, amelyik a sárkányrepülőt gyártotta, amellyel a férje lezuhant néhány kilométerre a Cape Cod-i partoktól. Húsz méter mélyen találták meg a tengerfenéken, szabályosan bekötve a sárkányba, amelynek mindkét szárnya ketté volt törve. Ray utánanézett a balesetről készült beszámolónak a számítógépes jogi adattárban, és a bírósági jegyzőkönyvet is átvizsgálta a Rhode Island-i megyei bíróság on-line könyvtárában, miután kiderítette, hogy Kaley kártérítési perét ott tárgyalták. Négymillió azonnal fizetendő és húsz éven át évi ötszázezer dollár kártérítést ítéltek neki. Ray jobbnak látta, ha ezt az információt megtartja magának. Kaley az egyetem első két évében az évfolyamtársaira hajtott, de később meggondolta magát, és átpártolt az érettebb korosztály képviselőihez. Ray két kollégájáról is tudott, akiket ugyanúgy megkörnyékezett, mint őt. Az egyikük ráadásul nős is volt. Természetesen hozzá hasonlóan ők is mereven elzárkóztak attól, hogy szorosabb kapcsolatba kerüljenek a lánnyal. Odaértek a jogi kar főbejáratához, és a kapu előtt folytatták a megkezdett beszélgetést a közelgő államvizsgáról. Kaley minden találkozás alkalmával egyre bizalmasabb hangot ütött meg, mintha fokozatosan akarná felolvasztani a kettőjüket elválasztó tilalmi zóna jegét, mintha pontosan kidolgozott haditerv szerint haladna a csak általa ismert cél felé. – Szeretném kipróbálni a repülést – jelentette ki minden átmenet nélkül. Csak azt ne. Ray önkéntelenül is Kaley tragikus körülmények között elhunyt fiatal férjére gondolt, és annyira megdöbbent, hogy egy darabig meg se tudott szólalni. – Vegyen egy jegyet valahova – vágta ki magát végül kényszeredett mosollyal. – Nem, félreértett. Én magával szeretnék repülni egy kisgéppel. Repüljünk el együtt valahova. – Van valami határozott elképzelése? – Mindegy, hova, csak szeretnék repülni egy kicsit. Már azon is gondolkoztam, hogy beiratkozom egy pilótatanfolyamra. – Én inkább valami hagyományosabb és veszélytelenebb programra gondoltam, mondjuk, egy ebédre valami kellemes helyen, miután lediplomázott. – Kaley közelebb lépett, olyan közel, hogy ha bárki meglátja őket ebben a pillanatban, joggal gondolhatta volna, hogy ők ketten, tanár és diák, valami bizalmas dolgot beszélnek meg egymással.
– Tizennégy nap múlva diplomázom – felelte Kaley olyan hangsúllyal, mintha képtelenség volna ilyen sokáig várnia, hogy fejest ugorjon Ray ágyába. – Akkor tizenöt nap múlva elviszem vacsorázni. – Nem. Szegjük meg a szabályokat, és vigyen el, amíg még diák vagyok. Azt szeretném, ha még a diplomám előtt elmennénk vacsorázni. Ray kis híján igent mondott. – Nem lehet, Kaley. Nekünk be kell tartanunk a törvényeket. Pontosan azért vagyunk itt, mert mi komolyan vesszük és tiszteljük a törvényeinket. – Na persze, majd elfelejtettem. Elnézést. De azért találkozunk, ugye? – Örömmel. Amint megvan a diplomája. Kaley felvillantotta ellenállhatatlan csábmosolyát, és ringó csípővel odébbállt. Ray kétségbeesett erőfeszítéssel megpróbált nem utánanézni, de ebben a menetben alulmaradt a lánnyal szemben. A furgont egy költöztető vállalattól bérelte a város északi negyedében, napi hatvan dollárért. Megpróbált megalkudni velük félnapi bérben, mert csak néhány órára kellett neki a kocsi, de így is egész napi bért kértek. Pontosan egy kilométert tett meg vele, ennyire volt a telephelytől Chaney bérraktára – vagy egy tucat, egymás hegyén-hátán összezsúfolt, kocka alakú, salaktégla bunker. Az egész telket tripla szögesdróttal megfejelt vaskerítés vette körül. Magas póznákra szerelt videokamerák követték minden mozdulatát, amint leparkolt a kocsival a bejárat mellett, és bement az irodába. Bőségesen volt hely. Egy háromszor három méteres helyiség negyvennyolc dollárba került egy hónapra, fűtés, szellőztetés nélkül, egy vasajtóval és megfelelő világítással. – Tűzbiztos? – kérdezte Ray. – Tökéletesen – felelte Mrs. Chaney nagyot slukkolva a szájában tartott cigarettából, miközben nekilátott a formanyomtatvány kitöltésének. – Minden salakbetonból van. – Chaneynél bárki tökéletes biztonságban tudhatta az ingóságait. A videokamerák belátták az egész telepet, amint arról Ray is meggyőződhetett az iroda egyik falán elhelyezett négy monitorról. Egy polcon, Mrs. Chaney íróasztalának másik oldalán egy tévékészülék trónolt, amelyben éppen egy akciófilm legizgalmasabb jelenetei folytak. Ray számára egy pillanatig sem volt kétséges, hogy a tulajdonos melyik tévékészüléknek szenteli a legtöbb figyelmet. – Huszonnégy órás felügyelet – mondta Mrs. Chaney, még mindig a papírokkal piszmogva. – A kapuk állandóan zárva vannak. Betörés még soha nem fordult elő, de ha mégis megtörténne, többszörösen is be vagyunk biztosítva. Itt írja alá. A 14B épület a magáé.
Biztosítás hárommillió dollárra, mondta magában Ray, miközben aláfirkantotta a nevét. Hat hónapra előre kifizette a bérleti díjat, és a kulcsokat magához véve elindult megkeresni a kamráját. Két órával később újra a helyszínen volt hat vadonatúj kartondobozzal, egy halom használt ruhával és néhány ócska bútorral, amit egy belvárosi bolhapiacon ruházott be útközben a látszat kedvéért. A 14B épület előtt leparkolta a kocsiját, és tempósan nekilátott, hogy behordja a holmit a raktárba. A bankjegyeket ötvenhárom egyliteres, légmentesen lezárható mélyhűtőtasakba csomagolta. A tasakokat egyenlő arányban elosztotta a hat kartondoboz alján, gondosan lefedte őket papírokkal, dossziékkal és olyan kutatási jegyzetekkel, amelyeket néhány nappal korábban még nélkülözhetetlennek vélt. Az értékes anyagok ezúttal egy sokkal magasabb rendű cél szolgálatába lettek állítva. A jegyzetek tetejébe a biztonság kedvéért találomra bedobált még néhány olcsóbb könyvet is. Ha a véletlen szeszélye folytán egy rabló mégis betévedne a 14B-be, egy futó pillantás elég lenne a dobozokba, hogy habozás nélkül újabb zsákmány után nézzen. A pénzt ennél alaposabban és biztonságosabban nem is lehetett volna elrejteni, csak egy banki széfben, de ilyesmivel Ray nem dicsekedhetett, és eszébe se jutott, hogy béreljen egyet, mert azzal is felhívhatta volna magára a figyelmet. Hogy végül is mi lesz a sorsa a pénznek, ugyanolyan rejtély volt, mint négy nappal ezelőtt. Ray aggodalma azonban, annak ellenére, hogy végre sikerült teljes biztonságba helyeznie Virginiában, egy cseppet sem csökkent. Miután mindent a helyére rakott, még hosszú percekig nézte a dobozokat, mintha nem tudna megválni tőlük. Megesküdött magának, hogy nem fog mindennap benézni a raktárba ellenőrizni, hogy minden a helyén van-e, de abban a pillanatban, hogy a fogadalom végére ért, már sejtette, hogy nemigen lesz ereje betartania. Egy új lakattal, amelyhez csak neki volt kulcsa, lezárta a redőnyajtót. Az őr ébren volt, a videokamerák szorgalmasan pásztázták a terepet, és a kapu azonnal bezárult mögötte, amikor kigördült a telepről. Fog Newton aggódott az idő miatt. Az egyik tanítványa éppen gyakorlórepülésen volt Lynchburgben, és a radarok szerint komoly vihar közeledett. Az előrejelzések nemhogy vihart, még felhőket sem említettek a felszállás előtti eligazításkor. – Hány órát repült már? – kérdezte Ray. – Harmincegyet – felelte Fog komoran. Távolról sem elég ahhoz, hogy valaki megbirkózzon egy viharral. Charlottesville és Lynchburg között pedig egyetlen reptér sem volt, csak hegyek. – Remélem, te nem akarsz most felszállni? – kérdezte Fog. – De igen.
– Felejtsd el. Itt a nyakunkon a vihar. Inkább gyere, nézzük meg közelebbről, mi készül. Semmi sem ejtett pánikba annyira egy oktatót, mint ha valamelyik tanítványa fent volt rossz időben. A távrepüléseket különös gonddal kellett megtervezni, minden tényező figyelembevételével: útvonal, menetidő, üzemanyag-mennyiség, időjárási viszonyok, kényszerleszálláshoz elérhető repülőterek, vészhelyzetekben előírt tennivalók. És minden egyes felszálláshoz az oktató írásos engedélyére volt szükség. Fog egy alkalommal visszahívta Rayt, mert ezerötszáz méteres magasságban jegesedés veszélyét jelezték, pedig tökéletesen tiszta volt az ég. Átmentek a hangáron, ahol épp egy Lear állt be a helyére. A pilóta épp akkor kapcsolta le a hajtóműveket, amikor odaértek. Nyugaton az első hegylánc fölött már megjelentek az első felhők. A szél is észrevehetően megerősödött. – Tíz-tizenöt csomós lökések – mondta Fog. – Direkt ellenszél. – Ray nem szívesen landolt volna ilyen időjárási viszonyok mellett. A Lear után egy Bonanza gördült a hangár elé a leszállópálya felől. Ray azonnal megismerte. Ez volt az a gép, amelyet már két hónappal korábban kiszúrt magának. – Itt a géped – jegyezte meg Fog rápillantva. – Nem is lenne rossz – felelte Ray. A Bonanza beállt a helyére, és a pilóta leállította a hajtóműveket. Amikor a hangár újra elcsendesedett, Fog ismét Rayhez fordult: – Úgy hallottam, engedett az árából. – Most mennyi? – Valahol négyhuszonöt körül. A négyötven egy kicsit meredek volt. A tulajdonos, aki ezúttal egyedül utazott, kikászálódott a fülkéből, és kivette a táskáját az ülés mögül. Fog az eget kémlelete, majd az órájára pillantott. Ray le sem vette a szemét a Bonanzáról, miközben a tulajdonos bezárta a pilótafülkét és ellenőrizte az utastér ajtaját is. Ray Fogra pillantott. – Vigyük ki egy menetre. – A Bonanzát? – Igen. Mennyi egy órára? – Megegyezés kérdése. Jól ismerem a pasast. – Mi lenne, ha kivennénk egy napra. Elrepülhetnénk Atlantic Citybe és vissza. Fog egyik pillanatról a másikra elfelejtkezett a közelgő viharról és a tanítványára leselkedő veszedelemről. Megfordult, és összeráncolt homlokkal Rayre nézett. – Komolyan mondod? – De mennyire. Miért, nem jó ötlet? A repülésen és pókeren kívül Fogot nemigen érdekelte más az életben. – Mikor?
– Mondjuk szombaton. Holnapután. Egész napra. Fog töprengve maga elé nézett. Újra rápillantott az órájára, majd felkémlelt az égre először nyugati, majd déli irányban. – Yankee Tango tíz mérföldre – kiáltotta ki Dick Docker az egyik ablakon. – Hála az égnek – dörmögte megkönnyebbülten Fog, majd intett Raynek, hogy nézzék meg közelebbről a Bonanzát. – Szóval szombaton? – Igen. Egész napra. – Beszélek a tulajjal. Van rá esély, hogy kicsikarok belőle egy kedvező ajánlatot. A szél érezhetően alábbhagyott egy-két percre, és a Yankee Tango gond nélkül földet ért. Fog most már annyira megnyugodott, hogy egy mosolyra is futotta. – Nem is tudtam, hogy játszol – jegyezte meg félig Ray felé fordulva, amint átvágtak a kifutópályán. – Időnként huszonegyezek egy kicsit, de semmi komoly.
TIZENHETEDIK FEJEZET Rayt a csengő riasztotta fel péntek késő délelőtti csendes magányából. Sokáig aludt, de még így sem sikerült kipihennie a hosszú távoliét fáradalmait. Négy kávé és három napilap után tudott csak teljesen magához térni. Egy gyorspostai küldemény volt Harry Rextől, tele a Bíró csodálóitól jött levelekkel és újságcikk-kivágásokkal. Ray kiterítette az egész kollekciót az ebédlőasztalon, és nekilátott a cikkeknek. A Clanton Chronicle szerdai száma az első oldalon számolt be Reuben Atlee haláláról, és egy teljes alakos fényképet is közölt a Bíróról, talárban, kezében kalapáccsal. A felvétel legalább húsz évvel korábban készült. A Bíró haja sokkal sűrűbb és sötétebb volt, és a teste teljesen kitöltötte a talárját. A cikk fölött kiemelt nagybetűkkel állt a cím: REUBEN ATLEE BÍRÓ ÉLETÉNEK 79. ESZTENDEJÉBEN ELHUNYT. A cikk három részből állt. Az első egy költői megfogalmazású gyászjelentés volt, a második egy csokorra való megható visszaemlékezés a barátoktól és a kollégáktól, a harmadik pedig egy nagy ívű méltatás, a Bíró példamutató karitatív tevékenységének hangsúlyozásával. A Ford County Times is lehozott egy képet a Bíróról, ez két-három évvel korábban készülhetett. Reuben Atlee a teraszon ült, kezében a pipájával, szája szélén halvány mosoly, és sokkal öregebbnek tűnt a koránál. Kötött kardigán volt rajta, és pont úgy festett, mint egy mesélő nagyapó. A riporter azzal puhította meg, hogy a polgárháborúra és Nathan Bedford Forrestre terelte a szót. Egy készülőben lévő könyv is szóba került, amely a tábornokról és az oldalán harcoló Ford megyei szabadsághősökről szólt. A két Atlee fiút jóformán meg sem említették az apjukról szóló írásokban. Ha szót ejtenek az egyikről, a másikról is írniuk kellett volna, márpedig a clantoniak többsége nem szívesen beszélt Forrestről. A méltatásokból egyértelműen kiderült, hogy a két fiú nem sok szerepet játszott az apja életében. Pedig lehetett volna másként is, gondolta keserűen Ray. Az apjuk döntött úgy, hogy minimálisra korlátozza a kapcsolatot a fiaival, nem ők távolodtak el tőle. Ennek a nagyszerű férfiúnak, aki példamutató önzetlenséggel oly sokat adott oly sok embernek, csak a saját családjára nem jutott ideje. A cikkek és a fényképek elszomorították Rayt, ami annál bosszantóbb volt, mert a szomorúság nem szerepelt a pénteki napirendjében. Pedig meglepően jól állta a megpróbáltatásokat azóta, hogy öt nappal korábban felfedezte az apja holttestét a dolgozószobában. A bánat és a gyász pillanataiban is képes volt erőt venni magán, és összeszorított szájjal tovább csinálni, amit kellett, anélkül hogy összeroppant volna.
Az idő és a távolság sokat segített, de most, az újságcikkek hatására egyszerre minden megelevenedett, talán még fájdalmasabban, mint a temetéskor és az azt megelőző napon. A leveleket Harry Rex gyűjtötte össze a Bíró clantoni postafiókjából, a bíróságról és a juharvári postaládából. Néhányat közülük Raynek és Forrestnek címeztek, de olyan is akadt köztük, amelyen csak ez állt: „Az Atlee család részére”. Kollégák és pályatársak levelei, olyan jogászoké, akik együtt praktizáltak a nagy emberrel, erőt merítettek a Bíró rendíthetetlen hivatástudatából és szenvedélyes igazságszeretetéből. Lapok és kártyák, amelyeken olyan emberek fejezték ki együttérzésüket, akiknek egykori jogi ügyeiben – válások, örökbefogadások, gyámügyi esetek – Reuben Atlee bíráskodott, és igazságosságával, emberségével megváltoztatta az életüket. Pár soros részvétnyilvánító levelek a legkülönfélébb emberektől az egész államból – aktív bíróktól, egykori egyetemi évfolyamtársaktól, politikusoktól, akiket Atlee Bíró hosszú éveken át hűségesen támogatott, és barátoktól, akik biztosítani akarták együttérzésükről a Bíró két fiát, és megosztották velük egy-egy kedves emléküket. A legtöbb részvétnyilvánítás azonban parttalan jótékonykodásának kedvezményezettjeitől érkezett. Ezek a levelek voltak a leghosszabbak, mégis minden sorukból sugárzott a hála és a megrendültség. Atlee bíró, gondosan kerülve a nyilvánosságot, mindig oda küldött egy kis adományt, ahol a legnagyobb szükség volt rá, és sokan az ő önzetlen küldeményének köszönhették sorsuk jobbra fordulását. Hogyan tudott egy ilyen jótékony, nagylelkű ember úgy meghalni, hogy egy hárommilliós vagyont rejtegetett a könyvespolca alatti irattartó szekrényekben? Ezek szerint sokkal többet megtartott magának, mint amennyit elajándékozott az évek, évtizedek során. Lehet, hogy a környezet tudta nélkül Alzheimer-kórja is volt, vagy valami más titkolt betegsége, amiről az orvosai sem tudtak? Vagy az elméje borult el fokozatosan az utolsó években? Ez tűnt a legésszerűbb magyarázatnak. De honnan tudna egy szenilis öregember összeszedni hárommillió dollárt? Ray, miután elolvasott húsz-egynéhány levelet és lapot, úgy döntött, hogy tart egy kis szünetet. Kisétált a belvárosi bevásárlóutcára nyíló kis erkélyre, és elkezdte nézni a járdákon nyüzsgő gyalogosokat. Az apja sohasem járt Charlottesville-ben, bár Ray biztos volt benne, hogy többször is meghívta magához, de most egyetlen ilyen alkalmat sem tudott felidézni az emlékezetében. Soha nem utaztak együtt sehova. Pedig mennyi mindent csinálhattak volna együtt. A Bíró többször is említette, hogy el kellene menniük Gettysburgbe, Antietamba, Bull Runba, Chancellorsville-be és Appomatoxba, és talán el is mentek volna, ha Ray egy kicsit több lelkesedést mutat a terv iránt. Őt azonban egyáltalán nem érdekelte a polgárháború – semmi kedve nem
volt gondolatban újra végigharcolni a nagy ütközeteket, és valahányszor szóba került a dolog, sietve témát váltott. Mélyen a lelkébe hasított a bűntudat, és ezúttal nem tudta a szokásos érvekkel lecsillapítani háborgó lelkiismeretét. Milyen lelkiismeretlen, önző ember volt. Claudia is küldött egy kedves lapot. Megköszönte Raynek, hogy beszélt vele, és hogy megbocsátott neki. Biztosította Rayt, hogy határtalanul szerette az apját, és hogy ezt a szeretetet senki és semmi nem tudja már elvenni tőle, csak a halál. „Nagyon kérlek, hívj fel, ha van egy kis időd” – aláírás, ölel, csókol Claudia. A jelenlegi pasiját pedig Viagra-kúrára fogta, legalábbis Harry Rex szerint. A nosztalgikus múltidézésnek egy csapásra véget vetett egy sima, közönséges levelezőlap, amelyet elolvasva megfagyott a vér az ereiben, és kiverte a hideg veríték. A nagy halom küldemény egyetlen rózsaszínű borítékjában egy dupla kártya volt. Az első oldalán fekete betűkkel ez állt: „Őszinte részvéttel.” A belső oldalára egy kisméretű cédula volt felragasztva a következő, nyomtatott betűkkel írt szöveggel: „Nagy hiba lenne elkölteni a pénzt. Elég egy telefon az adóhivatalnak.” A levelet a bélyeg tanúsága szerint szerdán adták fel Clantonban, azaz egy nappal a temetés után, és Juharvárra címezték Reuben Atlee bíró családja részére. Ray félretette a lapot, amíg átfutotta a még hátralévő leveleket és kártyákat. Ugyanolyanok voltak, mint a többi, és úgy döntött, hogy eleget olvasott már belőlük. A rózsaszínű levél azonban fenyegető némasággal várt rá az asztal szélén, mint egy csőre töltött fegyver, amely bármelyik pillanatban elsülhet. Ray félhangosan elismételte a fenyegetést az erkélyen, miközben a korlátba kapaszkodva megpróbálta összeszedni a gondolatait. Néhány perccel később a konyhában is eldünnyögte az ominózus két mondatot, mialatt remegő kézzel feltett magának egy újabb adag kávét. A kártyát az asztalon hagyta, hogy a lakás minden pontjáról szemmel tarthassa. Újra visszatért az erkélyre, és látta, hogy a gyalogosforgalom határozottan megélénkült, most, hogy közeledett az ebédidő. A járókelők közül bárki, aki felnéz rá a járdáról, tudhat a pénzről. Ha elrejtesz egy vagyont, és utóbb kiderül, hogy valaki mégis tud róla, ne csodálkozz, ha elszabadul a fantáziád. Az a pénz nem az övé, és ez bőségesen elég ahhoz, hogy figyeljék, kövessék, fenyegessék, feljelentsék vagy akár bántalmazzák. Amikor idáig jutott, elnevette magát a saját üldözési mániáján. Nem vagyok hajlandó így élni, mondta magában, és határozott léptekkel bement a fürdőszobába, hogy lezuhanyozzon. Bárki volt is az, pontosan tudta, hová rejtette a Bíró a pénzt. Vegyük sorra a szóba jöhető személyeket, adta ki az utasítást magának Ray, amint csuromvizesen, meztelenül leült az ágya szélére. A volt elítélt, aki hetente egyszer lenyírta a kertben a füvet. Lehet, hogy több sütnivalója
van, mint hitték, talán beférkőzött a Bíró bizalmába, és a házba is bejutott. Nem lehetett nehéz dolga. Talán amikor a Bíró éjszaka ellopakodott a kaszinókba, az alkalmi kertész besurrant a házba, és elemeit ezt-azt a lakásból. Claudia mindenképpen az első körben lévő gyanúsítottak között volt. Ray szinte maga előtt látta, amint csapot-papot otthagyva rohan Juharvárba, valahányszor a Bíró csettint egyet neki. Ha valaki évekig együtt él vagy legalábbis alszik egy nővel, nem dobja ki csak úgy, minden kompenzáció nélkül. Elképzelhetetlen, hogy annyi év után egyik napról a másikra végérvényesen szakítottak volna. Biztos, hogy később is volt köztük valami kapcsolat, ha nem is olyan rendszeres, mint korábban. Senki nem állt olyan közeli kapcsolatban Reuben Atlee-vel, mint Claudia. Ha valaki tudhatott a pénzről, az csakis ő lehetett. Ha akart volna egy kulcsot a házhoz, könnyedén megszerezhette volna, nem mintha erre lett volna szüksége, hogy bármikor bejusson Juharvárba. Nyilván a temetés napján tett reggeli látogatása is egyszerű felderítő manőver volt, nem pedig részvétlátogatás, bár meg kell hagyni, remekül játszotta a szerepét. Kemény, okos, ravasz, szívós és meglehetősen idős, de nem túl idős. Ray tizenöt percet szentelt Claudiának, és ennyi idő elég is volt, hogy meggyőzze magát: csakis ő lehet a rejtélyes levélíró. Két másik név is felmerült, de Ray úgy döntött, hogy nem szaporítja velük a listát. Az első Harry Rex, de amint hebegve kimondta a nevet, el is szégyellte magát. A másik Forrest, de ez sem tűnt kevésbé képtelen ötletnek. Forrest kilenc éve nem tette be a lábát Juharvárba. Ha pedig feltételezzük – persze csakis azért, hogy minden lehetőséggel számoljunk -, hogy valami módon tudomást szerzett a pénzről, biztos nem hagyta volna ott, hogy a bátyja tegye rá a kezét. Adj Forrestnek hárommilliót készpénzben, és garantáltan kicsinálja magát és még jó néhány embert maga körül. Akármilyen fáradságosan hozta is össze a névsort, Ray nem sokra jutott vele. El akart menni futni egyet, hogy kiszellőztesse a fejét, de a végén inkább megtömött két reklámszatyrot régi ruhával, és elhajtott Chaneyhez, ahol betette az újabb szállítmányt a többi mellé a 14B-be. Semmihez nem nyúltak. A dobozok pontosan úgy voltak, ahogy előző nap hagyta őket. A pénz tehát biztos rejtekhelyen volt. Amint ott töprengett a kamrában, a dobozokat nézegetve, mintha esze ágában sem lenne elmenni, hirtelen rádöbbent, hogy talán épp most hagyja a legnyilvánvalóbb nyomot maga után. Valaki kétségtelenül tudta, hogy a pénzt elvitte a Bíró házából. Ekkora összegért pedig kinek ne érné meg, hogy felbéreljen akár több magándetektívet is az ő megfigyelésére? Lehet, hogy már Clantonból követték egészen Charlottesville-ig, onnan pedig Chaney önkiszolgáló bérraktáráig. Félhangosan elkáromkodta magát bosszúságában, hogy lehetett ennyire elővigyázatlan. Gondolkozz, ember!
Az a pénz nem a tiéd! Újra bezárta maga mögött a 14B redőnyös ajtaját, és visszaült a kocsijába. Egyenesen a Carllal megbeszélt találkozóhelyre hajtott, és egyfolytában a visszapillantó tükröt és a mellette haladó járműveket nézte, hogy megbizonyosodjon felőle: követik-e, de öt perc múlva hangosan elnevette magát a saját paranoiáján, és megesküdött, hogy nem fog űzött vad módjára élni. Legyen az övék az az átkozott pénz! Egy gonddal kevesebb. Rajta, törjenek be a 14B-be, és vigyék el az egészet. Egy másodpercig sem fogja sajnálni. Sőt.
TIZENNYOLCADIK FEJEZET A Bonanza nagyjából nyolcvanöt perc alatt tudta megtenni az utat Atlantic Citybe, ami harmincöt perccel kevesebb volt, mintha a Cessnával mentek volna, amelyet Ray bérelt. Szombaton reggel Ray és Fog elvégezte a felszállás előtti ellenőrzést, de ezúttal alaposabban, mint máskor szokták. Nélkülözhetetlen műanyag kávéspoharaikkal a kezükben Dick Docker és Charlie Yates is ott lábatlankodtak a gép körül, és szünet nélkül fontoskodtak, mintha legalábbis ők készültek volna felszállni. Aznap reggelre egyetlen tanítványuk sem jelentkezett be, így bőven volt ráérő idejük, ráadásul a reptéren elterjedt a híre, hogy Ray meg akarja venni a Bonanzát, és nem szerettek volna lemaradni semmiről. A reptéri pletykák persze semmivel sem kevésbé nélkülözték a valóságalapot, mint mondjuk a kocsmai hírek. – Mi a legújabb ár? – kérdezte Docker Fog Newton felé fordulva, aki az egyik szárny alatt guggolva éppen egy kerozintócsát szárogatott fel az aszfalton, miután megvizsgálta az üzemanyagtartályt, nem került-e víz vagy valami szennyeződés a tankba. – Lement négyszáztízre – felelte Fog kis hatásszünetet követően, ezzel is érzékeltetve a társaival, hogy ez az út az ő felelőssége, itt most ő a főnök. – Még az is sok – jegyezte meg Yates. – Mennyit adnál érte? – kérdezte Docker Rayt. – Miért nem törődsz inkábba a magad dolgával? – vágott vissza Ray anélkül, hogy hátranézett volna. Éppen a motor olajszintjét ellenőrizte. – Pont azt csinálom – felelte Yates általános derültséget keltve. Ray és Fog minden zavaró tényező ellenére fél óra alatt végzett az ellenőrzéssel, és nem talált semmit, ami késleltette volna a felszállást. Fog szállt be elsőnek, és be is kötötte magát a bal oldali pilótaülésbe. Ray a másik oldalon szállt be, határozott mozdulattal behúzta maga mögött az ajtót, rákattintotta a biztonsági zárat, és feltette a fejhallgatót. Mire elhelyezkedett a másodpilóta ülésén, már biztosan tudta, hogy megtalálta az igazit. A kétszáz lóerős motor simán, olajozottan indult. Fog sorjában végigment a kijelzőkön, műszereken és rádiókon, és miután végeztek a felszállás előtti ellenőrzéssel, felszólt az irányítótoronyba. Úgy egyeztek meg, hogy felviszi a gépet repülési magasságba, aztán átadja a kormányt Raynek. Enyhe szél fújt, elszórtan egy-egy felhő a felsőbb rétegekben – ideális nap sétarepülésre. Száztíz kilométeres sebességgel emelkedtek fel az aszfaltról, behúzták a futóműveket, és percenként kétszázötven métert emelkedve rövidesen elérték a két kilométeres utazómagasságot. Fog átadta a pilótaülést Raynek, és belefogott az elméleti oktatásba.
Részletesen elmagyarázta a robotpilóta, az időjárás-előrejelző radar és az ütközéselhárító rendszerek működését. – Itt minden megvan, ami kell a repüléshez – jegyezte meg több alkalommal is, miközben a műszereket mutogatta Raynek. Fog a maga idejében vadászrepülő volt a haditengerészetnél, de az utóbbi tíz évben minden tudományát kénytelen volt a kis Cessnákra korlátozni, amelyeken a Rayhez hasonló amatőröket tanította repülni. A Bonanza az egymotoros kisgépek kategóriájának Porschéja, és Fog boldog volt, hogy végre egy komolyabb géppel is felszállhatott. A légiforgalmi irányítóközpont által megadott útvonal Washingtontól délre vezetett, hogy elkerüljék a Dulles és Reagan National repülőterek környéki sűrű forgalmat. De még innen, ötven kilométeres távolságból is tisztán lehetett látni a Capitolium fehér kupoláját, és miután átrepültek a Chesapeake felett, már Baltimore körvonalai is kezdtek kibontakozni a horizonton. Lenyűgözően szép volt az öböl ebből a magasságból, de a Bonanza belseje sokkal érdekesebb felfedeznivalókkal szolgált. Ray a robotpilótát is kikapcsolta, hogy egyedül vezethesse a gépet. Tartotta a kijelölt irányt, a megadott magasságot, beszélt a washingtoni irányítókkal, és közben hallgatta Fogot, aki rendíthetetlen lelkesedéssel ecsetelte a Bonanza tulajdonságait és felszereltségét, mintha sose akarna kifogyni a mondanivalóból. Egyikük sem bánta volna, ha repülhetnek még egy-két órát, de a távolban már feltűnt Atlantic City, és Ray megkezdte az előkészületi műveleteket a leszálláshoz. Először leereszkedett ezerkétszáz méterre, aztán kilencszázra, és átkapcsolt a landolási frekvenciára. Amint látótávolságba kerültek a leszállópályától, Fog átvette az irányítást, és mintaszerű landolással letette a gépet. Miközben bemanővereztek a kijelölt parkolóállásra, elgördültek két sor Cessna előtt. Végignézve a kis gépeken Ray önkéntelenül is arra gondolt, hogy ez a fejezet már a múlté. A pilóták mindig újabb, gyorsabb, korszerűbb gépekre vágynak, és ő megtalálta a soron következőt. Fog kedvenc kaszinója a Rio volt a tengerparti sétányon, ahol tucatjával sorjáztak az elegáns szórakozóhelyek. Megbeszélték, hogy ebédre találkoznak a második emeleti büfében, aztán ki-ki megy a maga dolgára. A szerencsejátékot mindketten magánügynek tekintették. Ray egy darabig bolyongott a játékautomaták között, majd felmérte a kártyaasztalokat. A Rióban, mint a kaszinók többségében, ilyenkor szombaton volt a legnagyobb forgalom. Miután alaposan körülnézett, kis időre megállapodott a pókerasztaloknál. Fog is ott ült az egyiknél három másik játékos társaságában, teljesen belefeledkezve a lapjába, jókora adag zsetonnal a balján. Ray ötezer dollárt hozott magával – ötven százdollárost, amelyeket találomra vett ki a clantoni készlet különböző kötegeiből. Csak azért jött Atlantic Citybe, hogy elhintse a bankjegyeket a part menti kaszinókban,
és megbizonyosodjon felőle, hogy nem hamisítványok és nincsenek megjelölve, ami azt jelentené, hogy lenyomozhatatlanok. A múlt hétfői tunicai látogatása ugyan elég meggyőző volt, de szeretett volna teljesen biztosra menni. Már csak azért is, mert azóta változott a helyzet. Néha arra gondolt, hogy bárcsak meg lenne jelölve a pénz. Akkor az FBI könnyedén utolérné, és megtudhatná tőlük, hogy honnan származik. Ő nem csinált semmi törvénybe ütközőt. A bűnös pedig meghalt, és eltemették. Nyugodtan jöhetnek a szövetségi nyomozók. Végre talált egy üres széket az egyik huszonegyező-asztalnál, és letett az osztó elé öt százdollárost. – Zöldet kérek – mondta kurtán, akár egy sokat próbált profi. – Ötszáz váltó – mondta gépiesen az osztó, anélkül hogy felnézett volna. – Váltsa be – jött a válasz a legközelebbi felügyelőtől. Minden asztal tele volt, a terem hátsó részéből idehallatszott a játékautomaták szüntelen zümmögése. Valamivel távolabb, az egyik kockaasztalnál hirtelen felforrósodott a hangulat – a nézők izgatottan kiabálni kezdtek, mintha biztatnák az egyik játékost. Ray egy pillanatra megmerevedett, amikor az osztó felvette a bankjegyeket. A szomszédos asztaloknál ülő játékosok ügyetlenül leplezett elismeréssel figyelték a jelenetet. Mindegyikük előtt öt- és tízdolláros zsetonok hevertek. Amatőrök. Az osztó futólag megvizsgálta a bankjegyeket, majd berakta őket a kasszába, és leszámolt Ray elé húsz darab huszonöt dolláros zöld zsetont. Miután negyedóra alatt elvesztette a zsetonjai felét, Ray úgy döntött, itt az ideje, hogy egyen egy fagylaltot. Kétszázötven dollár mínuszban volt, de ez a legkevésbé sem aggasztotta. Odament a kockaasztalokhoz, és egy darabig nézte a játékot, de képtelen volt kiigazodni a zűrzavarban. El se tudta képzelni, hogy volt képes az apja profi szinten űzni ezt a bonyolult játékot. Hol tanul meg valaki kockázni Mississippi alsón, egy olyan isten háta mögötti helyen, mint Ford megye? A szerencsejáték alapjai című kis útmutató könyvecske szerint, amelyet egy útba eső könyvesboltban vett magának, az első fogadás általában minden játékban szerencsét hoz. Még két játékot végigkibicelt, aztán összeszedte a bátorságát, és két játékos között odafurakodva az asztalhoz letette a megmaradt tíz zsetont a passzvonalra. A krupié tizenkettőt dobott, majd közömbös képpel besöpörte a kasszába a pénzt, Ray pedig úgy döntött, hogy a Rióból átpártol a szomszédos Princessbe. Belülről nagyjából minden kaszinó egyforma volt. Az automaták előtt csupa idősebb férfi, reménytelen, üres tekintettel meredve a kijelzőkre. A gépek bizonyos időközönként annyi pénzt mindig kiadagoltak nekik, hogy ne hagyjanak fel az újabb és újabb próbálkozással. A huszonegyező-asztaloknál csupa megtört, félig kifosztott játékos, akik az
ingyensörben és -whiskyben kerestek vigaszt és bátorságot a folytatáshoz. A komolyabb játékosok a kockaasztalok körül tolongtak, hol izgatott lelkesedéssel buzdítva, hol dühös méltatlankodással átkozva a kiszámíthatatlan kockákat. A rulettasztaloknál jóformán csak ázsiaiakat lehetett látni. A pincérnők miniszoknyában és mélyen kivágott blúzban röpködtek ide-oda az asztalok között a teli tálcákkal. Ray kiválasztott magának egy huszonegyező-asztalt, és megismételte a rióbeli tétet. Az öt százdolláros ezúttal is átment az első szűrőn. Ray száz dollárt tett az első játékra, de ezúttal ahelyett, hogy pár perc alatt elveszette volna a pénzét, elkezdett nyerni. Túl sok ellenőrizetlen bankjegy volt még a zsebében ahhoz, hogy a zsetongyűjtésre pazarolja az idejét, ezért megvárta, míg megduplázza a pénzét, aztán elővett újabb tíz bankjegyet, és százdolláros zsetonokat kért érte. Az osztó odaszólította a legközelebbi ellenőrt, aki megvizsgálta a bankjegyeket, majd szélesen elvigyorodott, és csak ennyit mondott: – Sok szerencsét. Ray egy órával később huszonkét zsetonnal távozott az asztaltól. A következő állomás a Forum volt, egy korábbi kaszinógeneráció kissé megkopott képviselője, melyben az áporodott cigarettafüst kesernyés szaga keveredett valami olcsó fertőtlenítőszer klóros illatával. A közönség zöme itt is idősebb férfiakból állt, aminek – mint később kiderült – az volt a magyarázata, hogy a gépek többsége huszonöt centtel is működött, és a hatvanöt év felettiek ingyenreggelit, -ebédet vagy -vacsorát kaphattak, ki melyiket kérte. A pincérnők itt jobbára a negyvenes korosztályból verbuválódtak, és az öltözékük is határozottan szemérmesebb volt, mint a princessbeli sorstársaiké. Leginkább szabadidőruhára emlékeztető uniformisban és hozzá társított edzőcipőben sürögtek az asztalok és a gépsorok között. A huszonegyező-asztaloknál játszmánként tíz dollár volt a limit. Az osztó szemmel láthatóan elbizonytalanodott, amikor Ray letette elé az öt darab százast, és olyan gyanakvó képpel tartotta az elsőt a fény felé, mintha máris sejtené, hogy hamisítvánnyal van dolga. A felügyelő is alaposan megvizsgálta a pénzt, miközben Ray még egyszer elismételte magában az előre kiagyalt szöveget, mely szerint az illető bankjegyet a Rio pénztárosától kapta röpke negyedórával korábban. – Váltsa be – adta ki végül az utasítást a felügyelő, és odébbállt. Ray a következő egy óra leforgása alatt simán elvesztett háromszáz dollárt. Amikor a megbeszélt időben összefutottak egy szendvicsre, Fog erősen fogadkozott, hogy kora délutánra bankot robbant a Rióban. Ray száz dollár mínuszban volt, de a megrögzött szerencsejátékosok szokása szerint azt mondta, nyerésre áll, igaz, nem sokkal. Öt órában állapodtak meg, hogy idejében visszaérjenek Charlottesville-be. Ray az utolsó százdollárosait a sétány legújabb kaszinójában váltotta be egy ötvendolláros limittel működő asztalnál. Egy óra múlva azonban
megunta a kártyát, és átpártolt az egyik sportpulthoz, ahol rendelt egy üdítőt, és megnézett néhány menetet egy vegasi bokszmeccsből a pult fölé felszerelt nagy képernyős tévén. Az otthonról hozott ötezer dollárt több mint fél tucat különböző kaszinóban terítette szét. A majd félnapi játék után háromszáz dollárral lett szegényebb, és annyi nyomot hagyott maga után, hogy bármikor bárhol megtalálják. Hét szórakozóhelyen vették videóra, és készítettek róla ki tudja, hány felvételt. Kettőben elismervényeket is ki kellett töltenie, amikor a pénztárnál átvette a nyereményét. Másik kettőben a hitelkártyáit is használta, hogy levegyen kisebb összegeket a számláiról, ezzel is újabb nyomokat hagyva maga után. Ha a Bíró pénze meg volt jelölve, nem lesz gond beazonosítani és megtalálni. Fog szokatlanul szótlannak bizonyult a taxiban a reptérre vezető úton. A szerencséje száznyolcvan fokos fordulatot vett ebéd után, és mint később bevallotta, vesztett pár száz dollárt, de a gyászos képe ennél sokkal többről árulkodott. – És te? – kérdezte a vallomás után Rayt. – Nekem bejött a délután. Sikerült annyit összehoznom, hogy kifizessem belőle az egész utat. – Az nem rossz. – Persze nem tudom, hogy lehet-e készpénzben fizetni nálatok. – Nem tudom, miért ne lehetne, amíg törvényes fizetőeszköz – felelte Fog leplezetlen ingerültséggel. – Akkor maradjunk a készpénznél. Az indulás előtti ellenőrzést követően Fog megkérdezte Rayt, hogy akar-e a bal oldali ülésen utazni. – Mondjuk, gyakorlati oktatás címszó alatt – tette hozzá. A beígért készpénzügylet szemmel láthatóan sokat javított a közérzetén. Ray két menetrend szerinti járat indulását követően kigördült a felszállópályára a startvonalhoz, és egy perc múlva meg is kapta az engedélyt a felszálláshoz. Fog minden mozdulatát éber figyelemmel kísérte, miután elindította a gépet, és egyenletesen felgyorsítva száztíz kilométeres sebességnél óvatosan felemelte a levegőbe. A kétszáz lóerős turbómotor érzésre is legalább kétszer olyan erős volt, mint a Cessnáé. Észre sem vették, és már fenn is voltak kétezer-kétszáz méteren. Aztán még néhány száz méter, és újra ott lebegtek a világ tetején. Dick Docker éppen szunyókált a kabinban, amikor Ray és Fog benyitottak, hogy adminisztrálják az utat és leadják a fejhallgatókat. Dick meglepően gyorsan magához tért, és odabotorkált a pulthoz. – Nem számítottam rátok ilyen korán – dörmögte két ásítás között, miközben előhúzta a felső fiókból a repülési naplót. – Bankot robbantottunk a Rióban – közölte Ray szenvtelenül. Fog szó nélkül eltűnt a repülőiskola földszinti oktatótermében.
– Ezt mintha már hallottam volna valahol. Ray belelapozott a menetnaplóba. – Most fizetsz? – kérdezte Dick, számokat irkálva egy rovatba. – Igen, és igénybe venném a készpénzkedvezményt. – Nem is tudtam, hogy nekünk van olyanunk. – Dehogynem. Pontosan tíz százalék. – Most, hogy mondod, lehet róla szó. Igen, a jó öreg kápékedvezmény – tette hozzá, majd némi számolgatás után kijelentette: – Így ezerháromszázhúsz a vége. Ray komótosan leszámolta a pénzt Dick elé egy vaskos bankókötegből. – Nincs nálam apró. Itt van ezerhárom. – Egy fura pasas járt itt ma – mondta Dick, miközben megszámolta a bankjegyeket. – Alaposan körülnézett, aztán kijelentette, hogy szeretne leckéket venni, és valahogy a te neved is szóba került. – Ki volt az? – Most láttam először. – És hogy került szóba a nevem? – Elég furán. Éppen a költségeket részleteztem neki, amikor minden átmenet nélkül megkérdezte, hogy van-e itt saját géped. Aztán hozzátette, hogy valahonnan régebbről ismer. Ray mindkét kezével a pultra támaszkodott, úgy kérdezte: – Megmondta a nevét? – Igen, megkérdeztem. Valami Dolph, de a másik nevét nem értettem tisztán. Amikor látta, hogy nem tetszik a faggatózása, valami ürüggyel gyorsan elhúzott. Figyeltem az ablakon át, és láttam, hogy megáll a kocsid mellett a parkolóban. Körbe is sétálta, mintha el akarná kötni, de aztán ahogy jött, eltűnt. Ismersz egy ilyen Dolph nevű fazont? – Soha nem találkoztam még ilyen nevű emberrel. – Én sem. Ezért is lett olyan gyanús. Nagyon fura alak volt. – Hogy nézett ki? – Ötvenes, alacsony, vékonydongájú, őszes, hátrafésült haj, fekete szem, mintha görög lenne vagy ilyesmi, olyan használtautó-kereskedő magas sarkú, hegyes surranóban. Ray elgondolkodva megrázta a fejét. – Fogalmam sincs, ki lehetett. Miért nem zavartad el rögtön, amikor gyanús lett? – kérdezte Dickre pillantva. – Azt hittem, kuncsaft. – Mióta vagy ilyen lágyszívű a kuncsaftjaiddal? – Megveszed a Bonanzát? – Szóba se jön. Csak álmodozom róla. Fog visszajött, gratuláltak egymásnak a remek kiránduláshoz, és megfogadták, hogy az első adandó alkalommal megismétlik. Hazafelé menet Ray a szokásosnál is alaposabban megnézett minden autót és vezetőt, aki mögéje vagy melléje került az úton.
Semmi kétség: a nyomában vannak.
TIZENKILENCEDIK FEJEZET Eltelt egy hét anélkül, hogy FBI-ügynökök vagy pénzügyi ellenőrök kopogtattak volna Ray ajtaján jelvényekkel és igazolványokkal felszerelve, hogy kérdéseket tegyenek fel neki az Atlantic Cityben lefoglalt hamis vagy megjelölt százdollárosokkal kapcsolatban. Egy teljes hét anélkül, hogy Dolph vagy bárki más ott koslatott volna a nyomában. Egy hét a szokásos rutin jegyében: ötmérföldes futás korán reggel, professzorkodás az egyetemen a nap hátralévő részében. A héten még háromszor kivitte a Bonanzát, mindegyik alkalommal Foggal a jobb oldali ülésen, és mindegyik óra után készpénzzel fizetett a helyszínen. – Kaszinózsozsó – mondta vigyorogva, és még csak nem is hazudott. Fog alig várta a következő kiruccanást Atlantic Citybe, hogy visszanyerje, amit első nekifutásra elvesztett. Ray nem igazán volt érdekelt a játékban, de ettől függetlenül jó ötletnek tartotta az újabb kirándulást. Legalább lesz mivel dicsekednie Dicknek, és senkinek sem lesz gyanús, hogy megint készpénzzel fizet a repülésért. A pénzt már a 37F-ben tartotta, de a 14B is változatlanul Ray Atlee nevén volt, tele használt ruhákkal és ócska bútorokkal. A 37F-et a NDY Ventures névre íratta a Docker’s repülőiskola három oktatója tiszteletére. Ray neve sehol sem szerepelt a 37F bérlésével kapcsolatos papírokon. Három hónapra szólt a bérlet, készpénzért. – Szeretném, ha bizalmasan kezelné a dolgot – mondta Mrs. Chaneynek. – Nálunk minden szigorúan bizalmas. Sokféle bérlő megfordul itt – felelte Mrs. Chaney egy cinkos pillantás kíséretében, amely minden szónál többet mondott: Felőlem azt rejtegetsz itt, amit akarsz, csak fizess érte. Ray egyenként pakolta át a dobozokat éjjel, a sötétség leple alatt, csak egy biztonsági őr tartotta szemmel őt a távolból. A 37F pontosan ugyanakkora volt, mint a 14B, és miután a hat doboz az új helyére került, Ray ismételten megesküdött magának, hogy békén hagyja a pénzt, és nem fog mindennap ellenőrző látogatásokat tenni. Sose gondolta volna, hogy hárommillió dollár mozgatása ennyi vesződséggel jár. Harry Rex nem jelentkezett, de küldött egy újabb adag postát, amelynek zömét, az előző küldeményhez hasonlóan, a clantoni címre küldött részvétnyilvánítások tették ki. Ray kötelességének érezte, hogy elolvassa vagy legalábbis átfussa mindegyiket, számolva azzal a lehetőséggel, hogy rábukkan egy újabb rejtélyes üzenetre. Az aggodalma azonban ezúttal fölöslegesnek bizonyult. Lassan lementek a vizsgák is, és a diplomaosztást követően az egyetem elcsendesedett a nyári hónapokra. Ray minden hallgatójától
elbúcsúzott, kivéve Kaleyt, aki az utolsó vizsgája után közölte vele, hogy úgy döntött, egész nyárra itt marad Charlottesville-ben. Még egyszer megpróbálta rávenni Rayt, hogy találkozzanak még a diplomaosztója előtt. Csak a balhé kedvéért. – Majd ha megkaptad a diplomádat – felelte Ray rendíthetetlen szigorral, de legszívesebben beadta volna a derekát. A szobájában beszélgettek, de az ajtó nyitva volt. – De már csak pár nap az egész. – Pontosan. – Akkor beszéljünk meg egy randit. – Nem. Először legyen meg a diplomád, aztán megbeszélünk egy randit. Kaley ugyanazzal a sokat ígérő pillantással és csábos mosollyal távozott, mint előző alkalommal, Ray pedig ismét kénytelen volt belátni, hogy a lány csak bajt hozhat a fejére. Carl Mick rajtakapta, amint utánanéz a lánynak, ahogy az a kelleténél két számmal kisebb farmernadrágjában végigbilleg a folyosón a kijárat felé. – Nem rossz – jegyezte meg Carl. Ray egy pillanatra zavarba jött, de nem vette le a szemét a lányról, úgy válaszolt: – Ki akar kezdeni velem. – Légy óvatos. Nem vagy egyedül. A folyosón álltak, Ray szobája előtt. Carl átnyújtott Raynek egy furcsa kinézetű borítékot. – Gondoltam, ennek örülni fogsz. – Mi ez? – Meghívó az Egerészölyv Bálra. – A mire? – Ray hitetlenkedve kihúzta a meghívót a borítékból. – Az első és talán az utolsó Egerészölyv Bálra. Egy szmokingos estély, amelynek teljes bevételét a piedmonti madárrezervátum javára kívánják fordítani. Látod, kik a házigazdák? Ray lassan olvasni kezdett: – Vicki és Lew Rodowsky megtiszteltetésnek venné, ha elfogadná a meghívásukat... – A likvidátor mint áldozatkész madárbarát. Milyen megható. – Fejenként öt rongy a beugró! – Ez eddig a csúcs Charlottesville-ben. A rektornak küldték. Rajta van az A listán. Ellentétben velünk. Még a felesége is elképedt a beugró összegén. – Pedig nem jellemző Suzie-ra, hogy bármin is meglepődjön. – Mostanáig én is azt hittem. Kétszáz párra számítanak. Szeretnének összerakni egymilliót az alapítványnak, és meg akarják mutatni a városnak, hogy megy az ilyesmi. Legalábbis ez a tervük. Suzie szerint örülhetnek, ha harminc párt összeverbuválnak. – Ezek szerint ő nem akar menni?
– Nem. A rektor őszinte megkönnyebbülésére. Azt mondta, tíz éve ez az első szmokingos estély, amelyet kihagynak. – A zenét a Drifters szolgáltatja? – kérdezte Ray hitetlenkedve, amint tovább olvasta a meghívót. – Ez ötven rugójába lesz a likvidátornak. – Ekkora marhát. – Ez Charlottesville. Egy bohóc meglép a Wall Streetről, szerez magánk egy új feleséget, vásárol egy százhektáros lovas farmot, elkezdi világba szórni a pénzét, és ettől ő lesz a nagyágyú a kisvárosban. – Én nem megyek el. – Nem is hívtak meg. Ezért hoztam. Carl ezzel el is tűnt, Ray pedig a meghívóval a kezében visszament a szobájába. Leült a karosszékébe, feltette a lábát az íróasztalára, és átadta magát az ábrándozásnak. Elképzelte Kaleyt testhez simuló, fekete selyemruhában, hátul derékig kivágva, oldalt csípőig felsliccelve, elöl mélyen kikanyarított V nyakkal – valóságos szexbomba, tizenhárom évvel fiatalabb Vickinél, öt klasszissal sportosabb, a táncparkett közepén vele, Rayjel, aki maga sem éppen rossz táncos, ritmikusan rángatózva a Drifters monoton zenéjére, miközben mindenki őket nézi, és suttogva kérdezgetik egymást: – Ki az ott? És akkor Vicki kénytelen lenne kivonszolni magával azt a vén rozmárt a parkettra az egyedi tervezésű szmokingjában, amely, akármilyen rafináltan szabták is, nem tudja elrejteni a hájas potrohát, Lew-t a gyérülő, füle mögé fésült szürke fürtjeivel, Lew-t, a vén kecskét, aki azzal akar respektust szerezni magának, hogy jótékonykodik a madarak javára, Lew-t a csúzával, a lumbágójával és a csoszogó járásával, Lew-t, aki úgy mozog, mint egy rokkant rozmár, Lew-t, aki büszkén mutogatja ifjú aráját egymillió dolláros ruhakölteményében, amely a kelleténél sokkal többet fed fel az alatta zörgő csontkollekcióból. Ray és Kaley százszor jobban néznének ki, százszor jobban táncolnának, és mindez végül is mit bizonyítana? Nem lenne rossz tréfa, de nem éri meg a fáradságot. Akármennyi pénze van is, miért pocsékolja el ilyen ostobaságokra? Washington mindössze kétórányira volt kocsival, és az út javarészt szép tájakon át vezetett, de Ray újabban az utazásnak egy másik, gyorsabb módját helyezte előtérbe. Harmincnyolc perc alatt repült át Foggal a Reagan Nationalre, ahol meglehetősen vonakodva adták meg nekik a leszállási engedélyt, annak ellenére, hogy előzőleg egyeztették mind az állást, mind az időpontot az irányítókkal. Ray azonnal taxiba ugrott, és tizenöt perccel később már ott volt a Pennsylvania Avenue-n a pénzügyminisztériumban. Az egyik egyetemi kollégájának a sógora a minisztériumban dolgozott, így mindössze három telefonba került, hogy Ray időpontot
kapjon. Mr. Oliver Talbert barátságos kézszorítással fogadta Ray Atlee professzort fényűzően berendezett irodájában a pénznyomtatási főosztályon. Elmondása szerint a professzor egy pontosan nem körvonalazható kutatáson dolgozik, és mindössze egy órát rabolna el vendéglátója becses idejéből. Talbert nem a kolléga sógora volt, de vállalta, hogy beugrik helyette. Az első téma a pénzhamisítás volt – Talbert nagy vonalakban ecsetelte a legaktuálisabb problémákat, amelyekért jobbára a számítástechnika fejlettsége a felelős -, főként a tintasugaras nyomtatókkal és a komputergrafikai programokkal készített másolatok esetében. Elő is vett néhányat a legjobban sikerült hamisítványokból. Aztán elővett egy nagyítót, és megmutatta Raynek a kisebb, szabad szemmel nem látható hibákat: A Ben Franklin homlokán lévő redők elnagyoltsága, a háttérgrafika finom hálószövetének hiánya, a sorozatszámok tintamegfolyásai. – Ez első osztályú áru – tette hozzá elismerően. – És a hamisítók napról napra jobbak. – Ezeket hol találták? – tudakolta Ray, bár maga is tudta, hogy a kérdése teljesen irreleváns. Talbert megnézte a kollekciót tartalmazó tálca hátán lévő címkét. – Mexikóban – felelte, de a hangsúlyából egyértelműen kiderült, hogy erről többet nem akar beszélni. Annak érdekében, hogy lekörözzék a hamisítókat, a minisztérium komoly összegeket fordított saját erőforrásokból technológiai újításokra. Korszerűbb nyomtatókat alkalmaztak, amelyekkel majdhogynem holografikus hatású ábrákat lehetett készíteni, új típusú, bonyolultabb vízjelekkel látták el a bankjegyeket, színváltoztató festékeket vezettek be, a korábbiaknál sokkal finomabb rajzolatú háttereket nyomtattak a különböző címletű pénzekre, megnagyították a szélső portrékat, és olyan szkennerekkel szerelték fel a bankokat, amelyek a másodperc töredéke alatt felismerik a legjobb hamisítványokat is. A leghatékonyabb módszert azonban mind a mai napig nem vetették be. Egyszerűen színesebbé kellene tenni a bankjegyeket. Menjen át a zöld először kékbe, aztán sárgába és végül rózsaszínűbe. Aztán be kell gyűjteni a régi bankjegyeket, és fokozatosan elárasztani a piacot az újakkal. A hamisítók képtelenek lennének átállni, legalábbis Talbert véleménye szerint. – De sajnos a kongresszus nem akar belemenni – mondta fejcsóválva. Rayt elsősorban az érdekelte, hogy tudják lenyomozni az eredeti bankjegyeket, de némi kerülővel végül erre a kérdésre is választ kapott. – A pénzt valójában nem jelölik meg – magyarázta Talbert -, méghozzá nyilvánvaló okokból. Hiszen akkor a bűnözők is azonnal észrevennék, hogy meg vannak jelölve a bankjegyek, és nem lehetne csapdába csalni őket. A megjelölés igazából azt jelenti, hogy feljegyzik a bankjegyek sorozatszámát. Ez a művelet nem is olyan régen még igen fáradságos munka volt, mert kézzel kellett végezni.
Ennek érzékeltetésére el is mondott egy emberrablásos zsarolási esetet. A pénz csupán néhány perccel a zsarolókkal megbeszélt találkozó előtt érkezett meg az FBI-hoz a bankból. Két tucat FBI-ügynök esett neki a bankjegyeknek eszelős tempóban, hogy leírják a százdollárosok sorozatszámait. – Egymillió dollár volt a váltságdíj – tette hozzá -, és az ügynökök egyszerűen kifutottak az időből. Körülbelül nyolcszáz bankjegy számát sikerült feljegyezni a tízezerből, de ennyi is elég volt. Egy hónappal később kapták el a bandát a pénzzel, és a végén rács mögé is került a társaság. A legújabb szkenner azonban ma már ezt a munkát is jócskán megkönnyíti. Egyszerre tíz bankjegyről tud fényképet készíteni, ami azt jelenti, hogy mindössze negyven másodperc kell száz bankjegy beazonosításához. – És hogy találják meg a beazonosított pénzt? – kérdezte Ray, miközben szorgalmasan jegyzetelt a magával hozott naptárfüzetbe. Persze csupán Talbert kedvéért. Mi mást is tenne egy egyetemi professzor egy ilyen beszélgetés során? – Kétféleképpen. Ha sikerül nyakon csípni a bűnözőt a pénzzel, helyben megvan a bizonyíték, és máris be lehet vinni az illetőt. A többi már a nyomozók dolga. A DEA és az FBI így kapja el a drogkereskedők többségét. Csípj nyakon egy utcai árust, és köss vele egyezséget. Aztán adj neki húszezer dollárnyi megjelölt bankjegyet, hogy vegyen érte anyagot a terjesztőjétől, aztán kapd el a nagyobb halat, amikor valahol feltűnik a kormány pénzével. – És mi történik, ha nem sikerül elkapni a terjesztőt? – kérdezte Ray, miközben akarata ellenére is elhunyt apjára gondolt. Ilyen esetekben lehet próbálkozni a második variációval, igaz, ez sokkal bonyolultabb az elsőnél. A Nemzeti Bank kivon egy bizonyos összeget a forgalomból, de egy részét visszatáplálja, hogy rutinszerűen ellenőrizni lehessen a felbukkanását. Ha valahol találnak egy megjelölt bankjegyet, már tudjuk is, hol használták, hiszen az a bank szolgáltatja be, amelyikben felbukkant. Persze ilyenkor már bottal üthetjük az utolsó tulajdonos nyomát. Szerencsére az is előfordul, hogy valaki rendszeresen visszatér valahova megjelölt pénzzel egy nagyobb készletből. Nem egy terjesztőt sikerült már így elkapnunk. – Kicsit hosszadalmas eljárásnak tűnik. – Valóban az – ismerte el Talbert. – Pár évvel ezelőtt olvastam valahol, hogy egy vadkacsavadászat során néhány vadász rábukkant egy lezuhant repülőgép roncsaira – mondta Ray csak úgy mellékesen, mintha most jutott volna eszébe a történet. – Egy kisgép volt. Csinos összeget találtak a fedélzeten. Ha jól emlékszem, kis híján egymillió dollárt. Arra gondoltak, hogy drogból származó pénz, ezért megtartották. Hamarosan kiderült, hogy nem
tévedtek. Amikor egy kisvárosban elkezdték használni, az is kiderült, hogy megjelölt bankjegyek voltak. – Igen, valami rémlik – bólogatott Talbert az emlékezetében kutatva. Ennél jobban nem is mehetne – gondolta Ray elégedetten, majd folytatta: – Tehát a következő a kérdésem: megtehették volna, vagy mondjuk megteheti-e valaki, bárki, aki pénzt talál, hogy egyszerűen elviszi az FBI-hoz, a DEA-hez vagy a pénzügyminisztérium illetékes osztályára a pénzt, hogy állapítsák meg, nincs-e megjelölve. És ha igen, honnan származik? Talbert elgondolkodva megvakarta a homlokát, majd vállat vonva széttárta a karját. – Szerintem semmi akadálya. De elég nagy a kockázata. Számolniuk kell azzal, hogy elvesztik a pénzt, ha meg van jelölve. – Feltételezem, nem tolonganak ilyen igényekkel önöknél a kuncsaftok – tette hozzá Ray mosolyogva. Ezt a megjegyzést Talbert sem állta meg nevetés nélkül. Talbert válaszképpen elmondott egy történetet egy chicagói bíróról, aki rendszeresen elfogadott kenőpénzeket ügyvédektől, persze csak kisebb összegeket – ötszáz és ezer dollár közötti tételeket -, hogy előbbre soroljon ügyeket a várólistán, és kedvezőbb ítéleteket hozzon. Éveken át folytatta ezt a magánpraxist, míg az FBI szimatot nem fogott. Rajtakaptak néhány ügyvédet azok közül, akik összejátszottak vele, hogy tisztátalan módszerekkel dolgoznak, és meggyőzték őket, hogy a saját érdekükben működjenek együtt velük. Feljegyezték a kenőpénzként felhasználandó bankjegyek sorozatszámát, és vártak, hogy biztosra menjenek. A két éven át tartó akció során több mint háromszázötvenezer dollár vándorolt ily módon a korrupt bíró zsebébe. De amikor kimentek házkutatásra hozzá, a pénz nem volt sehol. Valaki idejében figyelmeztette a bírót. Az FBI végül a bíró bátyjának a garázsában, Arizonában találta meg a pénzt, és minden érintettet hűvösre tett. Ray már az első mondatot követően feszengeni kezdett a székében. Lehet, hogy csak véletlen egybeesés, vagy Talbert így akarja figyelmeztetni valamire? De aztán, ahogy Talbert szavaiból kibontakozott a történet, megnyugodott, és megpróbálta élvezni a sztorit, annak ellenére, hogy nagyon közel járt a saját történetéhez. Talbert semmit nem tudott Ray apjáról. A reptérre menet a taxiban Ray elvégezte az aktuális számításokat a noteszában. Egy bírónak, mint amilyen az a bizonyos chicagói volt, tizennyolc évig kellene évi százhetvenötezer dollárt kasszíroznia csúszópénzekből, hogy összeszedjen hárommilliót. Ráadásul Chicagóban, ahol több mint száz bíróság és több ezer jómódú ügyvéd működik, sokkal könnyebben megy az ilyesmi, mint ÉszakMississippiben. Ott az igazságszolgáltatás valóságos nagyüzem, kész iparág – könnyebb a zavarosban halászni, a fejeket elfordítani és a kerekeket megolajozni. Atlee bíró zárt világában fél tucat ember látott el
minden jogi feladatot, és ha valaki közülük valamiért kenőpénzt kapott volna egy megbízótól, arról előbb-utóbb biztosan mások is tudomást szereztek volna. Hárommillió dollárt már csak azért sem lehetett volna összeszedni a 25. törvényszéki kerületi bíróságon, mert az egész rendszerben nem fordult meg ennyi pénz az adott időszak alatt. Úgy döntött, hogy tesz még egy utolsó kirándulást Atlantic Citybe. Ezúttal még több pénzt visz magával, és az egészet betáplálja a rendszerbe. Egy utolsó teszt. Maradéktalanul meg kell bizonyosodnia felőle, hogy a Bíró pénze nincs regisztrálva. Fognak biztos nem lesz ellene kifogása.
HUSZADIK FEJEZET Amikor Vicki faképnél hagyta, és odaköltözött a likvidátorhoz, Ray egyik kollégája a válóper-specialista Axel Sullivant ajánlotta neki a válás lebonyolítására. Axel valóban kitűnő ügyvédnek bizonyult, de jogilag ő sem tehetett semmit. Vicki elment, esze ágában sem volt visszatérni, és nem támasztott semmiféle anyagi követelést a volt férjével szemben. Axel elvégezte a papírmunkát, ajánlott Raynek egy kiváló pszichológust, és mindent megtett, hogy Ray minél simábban átvészelje ezt az egészet. Axel szerint a város legjobb magándetektívje Corey Crawford volt, egy fekete exzsaru, aki ült is néhány hónapot indokolatlan tettlegességért. Crawford irodája nem esett messze az egyetemi várostól, egy bár fölött volt, amelyet a nyomozó bátyja bérelt. A bár kifejezetten kellemes helynek látszott, ehető ételekkel, egyszerű, de ízléses berendezéssel és hétvégeken élő zenével. A terep is tiszta volt, eltekintve egy bukmékertől, aki éppen néhány diákot igyekezett megdolgozni. Ray biztonsági okokból három háztömbbel arrébb parkolt le a kocsijával. Nem akarta, hogy lássák, amikor bemegy a házba. A kapu mellett a falon egy CRAWFORD NYOMOZÓIRODA feliratú cégtábla mutatta az utat a ház jobb oldalán lévő lépcső felé. Crawford egymaga volt az irodában, titkárnőnek semmi nyoma. Ray tíz perccel korábban érkezett, de a nyomozó már várta. A harmincas évei végéhez közeledő, kopaszra borotvált, kifejezetten jóképű férfi volt. Semmi megnyerő mosoly, semmi fölösleges udvariaskodás. Magas volt, kisportolt, elegáns öltönyét mintha rászabták volna. A derekán tekintélyes méretű pisztoly fityegett fekete bőrtokban. – Az a gyanúm, hogy követnek – kezdte Ray. – Válási ügy? – Egy kisméretű íróasztal két oldalán ültek egymással szemben, egy utcára néző kis irodában. – Nem. – Kinek állna érdekében követni önt? Ray előadott egy betanult történetet egy nemrég kirobbant családi konfliktusról odaát Mississippiben, egy halott apáról, némi örökségről, amelyet vagy megkapnak, vagy nem, féltékeny testvérekről – meglehetősen zavaros mese volt, és Crawfordon látszott, hogy nemigen veszi be. Mielőtt még kérdezősködni kezdett volna, Ray néhány szóban beszámolt neki Dolph reptéri látogatásáról is, és megadta a személyleírását. – Valószínűleg Rusty Wattle lehetett – mondta Crawford bólogatva. – Az kicsoda? – Egy richmondi kopó. Nem valami nagy ász. Időnként errefelé is vállal megbízatásokat. Annak alapján, amit elmondott, nem valószínű,
hogy a családja Charlottesville-ből bérelne fel valakit, hogy szimatoljon maga után. Ez ahhoz túl kis város. Ray egyszer s mindenkorra elraktározta az emlékezetében a Rusty Wattle nevet. – Elképzelhető, hogy azok a rossz fiúk ott Mississippiben a tudomására akarták hozni, hogy követik? – kérdezte Crawford. Miután Ray nem tudott mit válaszolni a kérdésre, Crawford folytatta: – Gyakran csak azért bérelnek fel bennünket, hogy ijesszünk rá valakire. Lehet, hogy Wattle, ha egyáltalán ő volt, csak azért ment oda a reptérre, hogy megmutassa magát. Hogy a barátai részletes személyleírást adhassanak róla magának. Lehet, hogy szándékosan hagyott nyomot maga után. – Elképzelhető. – És mit tehetnék én az ügyben? – Szeretném, ha kiderítené, hogy tényleg követnek-e. Ha igen, ki az és ki a megbízója. – Az első kettő nem okozhat különösebb gondot. A harmadik azonban igen. – Próbáljuk meg. Crawford kinyitott egy vékony dossziét. – Óránként száz dollár a tiszteletdíjam – mondta egyenesen Ray szemébe nézve, mintha azt kémlelné, elbizonytalanodik-e az összeg hallatán. – Plusz költségek. És kétezer előleg. – Készpénzben szeretném lebonyolítani – felelte Ray rezzenéstelen tekintettel. – Ha nem gond. A beszélgetés során először futott át halvány mosoly a nyomozó arcán. – Sőt. Az én szakmámban a készpénznek mindig elsőbbsége van. Crawford kitöltött néhány rubrikát egy szerződésnyomtatványon. – A telefonjaimat is le fogják hallgatni? – kérdezte Ray. – Mindent. Azt ajánlom, vegyen egy új mobilt. Digitálist. És a saját nevén regisztráltassa. Többnyire mobilon fogunk érintkezni egymással. – Még ez is – mormogta Ray, majd átvette a szerződést, átfutotta és aláírta. Crawford visszatette a nyomtatványt a dossziéba, és újra felvette az íróasztalról a jegyzetfüzetét. – Az első héten koordinálni fogjuk a mozgását. Mindent megtervezünk a legapróbb részletekig. Mindent csináljon pontosan úgy, ahogy máskor szokta, csak értesítsen minket, mikor hová megy, hogy idejében eljuttassuk az embereinket a megfelelő helyre. Kész közlekedési dugó lesz mögöttem, gondolta Ray. – Ami azt illeti, nem élek valami mozgalmas életet – mondta a nyomozóra nézve. – Reggel kocogok néhány kilométert, napközben dolgozom, néha elmegyek pár órára repülni, aztán hazamegyek, és vége a napnak. Családom nincs.
– Máshová nem jár? – Néha elmegyek valahova ebédelni vagy vacsorázni, de reggelizni nem szoktam. – El akar altatni? – kérdezte Crawford egy újabb halvány mosollyal. – Nők? – Nem lenne rossz. Van egy-kettő kilátásban, de egyelőre semmi komoly. Ha tud valakit, megadhatja a nevét és a címét. – Azok a rossz fiúk ott Mississippiben nyilván keresnek valamit magánál. Mi lehet az? – Nagyon régi a családunk, és elég sok minden maradt az ősök után. Ékszerek, könyvritkaságok, kristálypoharak, ezüstkészletek, ilyesmi. – Ray mindezt olyan természetességgel mondta, hogy Crawford ezúttal bevette a mesét. – Ezzel már tudunk valamit kezdeni. És ezek szerint az örökség magánál van. – Így van. – Itt, Charlottesville-ben? – A Berkshire Roadon, Chaney bérraktárában. – Mekkora érték? – Távolról sem annyi, mint egyes rokonaim gondolják. – Mondjon egy körülbelüli összeget. – Optimista becsléssel talán félmillió. – És maga a törvényes örökös? – Mondjuk, hogy igen. Ha nem akarja, hogy elmeséljem magának a család történetét, ami eltartana estig, és nem úsznánk meg egy kiadós migrén nélkül. – Meggyőzött. Crawford hosszasan jegyzetelt a noteszába, majd becsukta, és Rayre nézett. – Mikor lesz meg az új mobilja? – Amint elmentem, megveszem. – Remek. És mikor nézhetjük meg a lakását? – Bármikor. Három órával később Crawford és a segédje, akit Bootynak szólított, végzett is a lakás felderítésével. Ray telefonjai tiszták voltak, sehol egy poloska vagy rejtett mikrofon. A ventilátorokban sem voltak minikamerák. A lomos padláson sem találtak semmit még a legfélreesőbb sarkokban, a ládák és dobozok mögött sem. – A lakás tiszta, mint a hó – közölte Crawford, miután végeztek. Ray magát távolról sem érezte ilyen tisztának, miután kiült a teraszra, hogy elgondolkodjon a továbbiakon. Kinyitod az életed, mint egy könyvet, vadidegenek előtt – igaz, te magad választod és fizeted őket -, és úgy érzed, mintha elárultad volna önmagad. Idáig jutott, amikor megszólalt a telefon.
Forrest kivételesen józan volt – határozott hang, tiszta, érthető beszéd. Ahogy beleszólt a telefonba – szevasz, bátyó -, Ray automatikusan figyelni kezdte a hangját, hogy megállapítsa, milyen állapotban van. Ez ösztönös reakció volt annyi év és annyi telefonhívás után a legkülönbözőbb napszakokban, a legkülönbözőbb helyekről, amelyek többségére maga Forrest később nem is emlékezett. Ray kérdésére válaszolva közölte, hogy remekül van, ami azt jelentette, hogy tiszta és színjózan, se drog, se alkohol, de hogy mióta tart ez az üdvös állapot, arról nem nyilatkozott. Ray pedig inkább nem kérdezett rá. Mielőtt szóba kerülhetett volna a Bíró, a hagyaték, a ház vagy Harry Rex, Forrest minden átmenet nélkül rátért a lényegre: – Kifogtam egy nagy halat. Óriási botrány lesz belőle. – Miről van szó? – kérdezte Ray hátradőlve a székében. Régen nem hallotta Forrestet ilyen izgatottnak, és bőségesen volt ideje, hogy végighallgassa az öccse beszámolóját. – Hallottál már a Benalatofixről? – Nem. – Én sem. Legalábbis ezen a néven. A jó nép csak Skinny Benként ismeri. Így sem dereng? – Sajnálom, de nem. – Fogyókúragyógyszer, amelyet egy teljesen ismeretlen, nagy kaliberű magáncég, a Luray Products dobott piacra Kaliforniában. Az orvosok öt éve nyakra-főre írják fel a pirulát a pácienseknek, mert ragyogóan bevált. Persze nem azoknak, akik le akarnak adni mondjuk tíz kilót, hanem a komolyan túlsúlyosoknak, akiket már a mozgásban is gátol a súlytöbbletük. Itt vagy? – Persze. Hallgatlak. – A gond csak az, hogy ezeknek a szerencsétlen nőknek egy-két éven belül elkezdenek lötyögni a szívbillentyűik. Több tízezer páciensről van szó, akik hosszasan szedték a csodaszert, és valóságos perkampány indult a Luray ellen Kaliforniában és Floridában. A fogyasztóvédelmi felügyelőség nyolc hónappal ezelőtt kezdte el a vizsgálódást, és a Luray múlt hónapban bevonta a Skinny Bent a piacról. – Na és hol jössz be te a képbe? – Egészségügyi biztosként. A legújabb munkám. – És mit csinál egy ilyen egészségügyi biztos? – Kösz a kérdést. Ma például egy dyersburgi szállodában, Tennesseeben egész nap a helybeli ducipopuláció képviselőit támogattam föl a futószalagra egy önkéntes terhelésvizsgálaton. Az orvos, akit ugyanazok az ügyvédek fizetnek, akik engem is, megméri a szívkapacitásukat, és ha valakinél valami nincs rendben, mit gondolsz, mi történik? – Eggyel megszaporodik az ügyfeleid száma. – Pontosan. Ma negyvenet sikerült begyűjtenem. – Mennyit ér átlagban egy eset?
– Kábé tíz rugót. Az ügyvédek, akiknek dolgozom, már több mint nyolcszáz esetet kaszáltak. Az pedig minimum nyolc milla. Az ügyvédek leszedik a felét, a nők pedig duplán szívnak. Ennyit a tömeges jogsérelemről a demokráciában. – És neked mennyit hoz a biztosság? – Alapfizetést, némi fejpénzt minden új kliens után, és valami csurran-csöppen a végén is. De a számítások szerint még legalább félmillió felderítetlen eset van országszerte, úgyhogy egy darabig nem fogunk unatkozni. – Az összesen ötmilliárd dollár kártérítés. – A Luraynek jelenleg nyolcmilliárdnyi kápésíthető vagyona van. A felperes ügyvédek másról sem beszélnek az egész országban. – És mi van az etikai vonzatokkal? – Miféle etikára gondolsz, bátyó? Te még mindig a felhőkben jársz? Az etika csak az olyan széplelkeknek való, mint te, aki szépen megtanítod a diákoknak az egyetemen, hogy mi az, hogy aztán ugyanolyan szépen el is felejtsék, amint kikerülnek az iskolapadból. Bocs a felhomályosításért. – Semmi gond, nem tőled hallom először. – Lényeg a lényeg, igazi aranybányára bukkantam. Csak azért hívtalak, mert gondoltam, megosztom veled a jó hírt. – Jól tetted. Örülök, hogy végre bejött valami. – Apropó, nem tudsz valakiről arrafelé, aki Skinny Bent szed? – Sajna, nem. – Tartsd nyitva a szemed. Az ügyvédeim ki akarják terjeszteni a vizsgálatot az egész országra, persze mindenhol a helybeli kollégák bevonásával. Így működik a tömeges jogsérelem kezelése országos léptékben. Minél több esetet begyűjtesz egy kategóriában, annál nagyobb százalékot szakíthatsz le magadnak. – Majd terjesztem az igét. – Oké. Akkor majd hívlak. – Azért vigyázz magadra, Forrest. A következő hívás valamivel hajnali fél kettő után jött, és mint az ilyen késői vagy inkább korai hívások esetében lenni szokott, Ray úgy érezte, mintha már órák óta csöngene a telefon, mire magához tért. Egyik kezével kitapogatta a kagylót, a másikkal felkapcsolta a villanyt. – Ray? Itt Harry Rex. Bocs, hogy ilyenkor hívlak. – Mi történt? – kérdezte Ray, miközben arra gondolt, hogy biztosan nem valami jó hírrel zavarja fel az ügyvéd a legmélyebb álmából. – Forrest. Egy teljes órán át beszéltem vele és az ápolónőjével a memphisi baptista kórházból. Tegnap vitték be törött orral. – Ne kímélj, Harry Rex. – Este elment egy bárba, beszívott, és összerúgta a port valakivel – a szokásos képlet. De ezúttal alaposan kifogta az emberét, mert az arcát is
össze kellett varrni. Legalább még egy napig bent akarják tartani. Nekem kellett szavatolnom, hogy kifizetjük az ellátás költségeit. Nyomatékosan megkértem őket, hogy semmiféle fájdalomcsillapítót vagy nyugtatót ne adjanak neki. Fogalmuk sincs róla, kit kezelnek. – Sajnálom, hogy ezt a gondot is a nyakadba kellett venned, Harry Rex. – Nem az első eset, és egyáltalán nem gond. Az viszont igen, hogy Forrest teljesen begolyózott. Ezt komolyan mondom. Megint előjött az agyrémeivel a hagyatékkal kapcsolatban, hogy ki akarod forgatni a jogos örökségéből. Tudom, hogy ilyenkor nincs beszámítható állapotban, de ez már kezd rögeszméssé válni. – Alig öt órája beszéltem vele. Színjózan volt. – Nyilván utána egyenesen a bárba ment. A kórházban le kellett nyugtatniuk, hogy helyrerakják az orrát, különben nem hagyta volna, hogy hozzányúljanak. Engem csak a gyógyszerek aggasztanak, hogy miket adnak be neki az italra. Fogalmam sincs, mit kéne csinálni vele. – Tényleg nagyon sajnálom, Harry Rex – mondta újra Ray, mert semmi más nem jutott eszébe. Néhány másodpercig mindketten hallgattak, míg Raynek sikerült összeszednie a gondolatait. – Egyszerűen hihetetlen. Pár órája még színjózan volt. Legalábbis a telefonban annak tűnt. – Ő hívott fel? – kérdezte Harry Rex. – Igen. Nagyon fel volt dobva az új állása miatt. – Arról a Skinny Ben-históriáról van szó? – Igen. Tényleg rendes munka? – Rendesnek nem egészen rendes, de munka. Itt is egy rakás ügyvéd buzgólkodik rajta, hogy minél több esetet begyűjtsön. A mennyiség döntő fontosságú. Tucatjával bérelik fel a munkanélkülieket, hogy hajtsák fel a kuncsaftokat. – Mindnek be kéne vonni a jogosítványát. – Ez minden második ügyvédre igaz, engem is beleértve. Ray, haza kellene jönnöd. Minél hamarabb elindítjuk hivatalosan a hagyatéki eljárást, annál hamarabb sikerül Forrestet lenyugtatnunk. Rosszul viselem ezeket az alaptalan vádaskodásokat. – Sikerült már időpontot szerezned a bíróságon? – Jövő szerdán menne a dolog. De pár napig itt kéne maradnod. – Nem gond. Így is terveztem. Nyugodtan lekötheted. Ott leszek. – Értesítem Forrestet is. Csak várok egy-két napot, hogy kijózanodjon. – Még egyszer elnézést a kellemetlenségért, Harry Rex. Ray tudta, hogy alvásra ezek után nem sok esélye lenne, ezért elővett egy életrajzot, de alig kezdte el olvasni, amikor megszólalt az új mobiltelefonja. Biztos rossz számot hívott valaki, gondolta, de azért felvette. – Helló? – Hogyhogy ébren van ilyenkor? – kérdezte Corey Crawford érces basszus hangon.
– Úgy, hogy egyfolytában csöngenek a telefonjaim. Hol van most? – Figyelőállásban. Minden rendben? – Igen. Semmi gond. Hajnali négy óra van. Maguk sosem alszanak? – Nemigen. De szundikálni szoktunk többször is naponta. A maga helyében nem hagynám ilyenkor égve a lámpáimat. – Kösz a figyelmeztetést. Netán valaki más is figyeli az ablakaimat? – Egyelőre nem. – Az jó. – Csak azért hívtam, hogy minden rendben van-e. Ray lekapcsolta a bejárati ajtó fölötti lámpát, és visszament a hálószobába, de itt is csak az ágya fölötti olvasólámpát hagyta égve. Az álmatlanságához az a tudat is jócskán hozzájárult, hogy óránként száz dollárt számláznak neki egész éjszaka. Mindegy, megtérülő befektetés, próbálta vigasztalni magát. Pontosan öt órakor lábujjhegyen leosont a konyhába, mintha attól félne, hogy odakintről meglátja valaki, és anélkül, hogy lámpát gyújtott volna, főzött magának egy kávét. Miután feltette az első adagot, felhívta Crawfordot, aki ezúttal kissé álmatagon szólt bele a készülékbe. – Épp most tettem fel egy kávét. Nem akar inni egy csészével? – Nem valami nagy ötlet, de azért kösz. – Az a helyzet, hogy ma délután Atlantic Citybe repülök. Van kéznél egy tolla? – Van. Hallgatom. – A General Aviation reptérről indulok egy fehér Bonanzával – rendszám a farkon: 815R – délután háromkor egy repülésoktatóval, bizonyos Fog Newtonnal. Az éjszakát a Canyon kaszinóban töltjük, és holnap dél körül érünk haza. A kocsit a reptéren fogom hagyni lezárva, ahogy szoktam. Ennyi elég? – Menjünk maga után Atlantic Citybe? – Nincs rá szükség. Sokat fogok mászkálni. Majd nyitva tartom a szemem.
HUSZONEGYEDIK FEJEZET A konzorciumot Dick Docker egyik pilótatársa hozta össze. Első lépésben sikerült megnyernie az ügynek két helybeli szemorvost, akiknek Nyugat-Virginiában voltak klinikáik. Mindkettőnek friss pilótajogosítványa volt, és miután rendszeresen kellett ingázniuk Charlottesville és a klinikáik között, a gyorsaság mindennél fontosabb volt számukra. Docker cimborája egy társadalombiztosítási tanácsadó volt, akinek átlagban havi tíz órára volt szüksége a Bonanzára. Már csak egy negyedik társtulajdonos hiányzott, hogy létrejöjjön az üzlet. A szerződéstervezet szerint mind a négyüknek 50 000 dollárt kellene letennie a negyedrész tulajdon megszerzéséért, és alá kellene írnia egy banki kölcsönszerződést a fennmaradó részre, hogy ki tudják fizetni a teljes vételárat, amely az utolsó változat szerint 390 000 dolláron állapodott meg, és nem sok esély volt rá, hogy tovább csökkenjen. A kölcsönt hat év alatt kellene visszafizetni a banknak, ami mind a négyüknek havi 890 dolláros törlesztőrészletet jelentene. Ez Atlee kapitány számára körülbelül tizenegy órányi repülés bérének felelt meg a Cessnával. A szerződés elfogadása mellett szólt a pénz folyamatos értékcsökkenése és a lehetőség, hogy a gépet charterszerűen bérbe adják, amikor egyik résztulajdonos sem használja. A mérleg negatív oldalát valamivel tekintélyesebb lista képviselte: hangárbérleti díj, üzemanyagköltség, a fenntartás és rendszeres műszaki karbantartás költségei és még számtalan egyéb tényező, amelyet felsorolni is hosszadalmas lenne. Arról nem is beszélve – ezt persze Dick Docker cimborája bölcsen elfelejtette megemlíteni -, hogy távolról sem kockázatmentes ilyen költséges és szoros partneri viszonyt létesíteni három vadidegennel, akik közül kettő orvos. Ugyanakkor Raynek megvolt az 50 000 dollárja, és a havi 890 dolláros törlesztőrészlet sem jelentett különösebb gondot, ráadásul minden vágya a Bonanza volt, amelyet titokban máris a sajátjának tekintett. A vétel mellett szólt az is – amint ez kiderült az előszerződéshez csatolt, meglehetősen elfogult műszaki-szakmai jellemzésből -, hogy a Bonanzák ára nem csökken, és a használt gépek iránt is rendkívül nagy a kereslet a piacon. Repülésbiztonsági szempontból a gép ugyancsak előkelő helyen áll a rangsorban – csupán a Cessna előzi meg minimális pontszámmal. Ray két napig hurcolta magával a szerződés anyagát, hogy mindig kéznél legyen, ha újra át akarja olvasni, amikor éppen eszébe jut, a szobájában az egyetemen, otthon vagy éppen egy gyorsbüfében ebéd közben. A másik három partner már határozottan igent mondott a vételre. Csak annyit kellett tennie, hogy négy helyen aláírja a szerződést, és máris az övé a Bonanza.
Egy nappal azelőtt, hogy elutazott volna Mississippibe, még egyszer utoljára áttanulmányozta a szerződés, és pokolba az aggályokkal alapon aláírta a papírokat. Ha a rossz fiúk szemmel tartották, profi munkát végeztek, mert semmi használható nyomot nem hagytak maguk után. Hatnapi kitartó nyomozás után Corey Crawford arra a következtetésre jutott, hogy nincs senki Ray nyomában. Ray kifizetett neki háromezer-nyolcszáz dollárt készpénzben, és megígérte, hogy azonnal felhívja, ha bármi gyanúsat tapasztal. Újabb és újabb ócskaságokkal megrakva mindennap ellátogatott Chaneyhez, hogy ellenőrizze, megvan-e még a pénz. Minden mozdítható kacatot bedobozolt a lakásában, hogy legyen mit elszállítania a raktárba. A 14B és a 37F lassan kezdett úgy festeni, mint egy ódon kúria padlása. Az elutazása előtti napon előrement az irodába, és megkérdezte Mrs. Chaneyt, hogy megüresedett-e a 18R. – Igen – jött a válasz. – Két napja. – Akkor azt is kivenném. – Az már összesen három. – Több tárolóhelyre van szükségem. – Miért nem vesz ki egy nagyobb helyiséget? – Talán később. Egyelőre a három kisebb is megteszi. Mrs. Chaney nem akadékoskodott tovább, neki így is megérte a dolog. Ray kivette a 18R-t is a Newton Aviation Kft. nevére, és hat hónapra előre kifizette a bérleti díjat. Amikor megbizonyosodott felőle, hogy senki nem figyeli, átvitte a pénzt a 37F-ből a 18R-be, ahol új dobozok várták a szállítmányt. Alumíniumborítású pvc-ből készültek, és az árutájékoztató szerint háromszáz fokig garantáltan tűzállóak voltak. Vízzáróak is, és biztonságosan le lehetett zárni őket. Öt darabba fért el a teljes összeg. A biztonság kedvéért Ray rádobált a dobozokra néhány terebélyesebb használt ruhát, pokrócot és takarót, hogy ne legyenek olyan feltűnőek. Azt ugyan nem tudta, pontosan kit is akar félrevezetni ezzel a manőverrel, de annál jobban érezte magát, minél nagyobb volt a rendetlenség a kamrákban. Ezekben a napokban szinte mindent, amit tett, valaki más kedvéért tette, akiről nem tudott semmit. Megváltoztatta a megszokott útirányt a lakásától az egyetemig. Megváltoztatta a reggeli kocogása útvonalát. Lecserélte a törzshelyét egy másik kávézóra. Átpártolt egy másik belvárosi antikváriumhoz, ahol továbbra is kedvére hódolhatott böngésző szenvedélyének. És mindeközben egy pillanatra sem lankadó figyelemmel kémlelve a környezetét, felkészülve bármilyen váratlan fordulatra – a visszapillantó tükörben, egy-egy hirtelen hátrafordulással sétálás vagy kocogás közben, egy-egy észrevétlen körbekémleléssel a polcok között vásárláskor. Érezte, hogy valaki a nyomában van, de látni nem látott senkit.
Elhatározta, hogy mégiscsak elviszi Kaleyt ebédelni, mielőtt elutazik délre, annak ellenére, hogy a lány még nem kapta meg a diplomáját. A vizsgákon túl volt már, mibe lehetett volna belekötni? Azt mondta, hogy itt marad Charlottesville-ben a nyárra, Ray pedig elhatározta, hogy a lehető legnagyobb elővigyázatossággal becserkeli magának a nemes vadat. Elővigyázatossággal, mert semmi kedve nem volt még egyszer pofára esni. Kaley pedig ebben a tekintetben is potenciális veszélyt jelentett a számára. A számításai ezúttal nem váltak be. Már az első telefonhívás kész katasztrófának bizonyult. Egy férfi vette fel a kagylót, méghozzá egy nála jóval fiatalabb férfi, amint ezt Ray azonnal megállapította, és bárki volt is az, egyáltalán nem örült Ray hívásának. Amikor átvette tőle a kagylót, Kaley szokatlanul szűkszavúnak bizonyult. Ray megkérdezte, hogy hívja-e később, egy megfelelőbb időpontban. Kaley azt felelte, hogy majd inkább ő visszahívja. Ray három napig várta a hívást, aztán leírta a lányt, ami körülbelül annyi megrázkódtatást jelentett számára, mint lapozni egyet a naptárban májusról júniusra. Azzal a jóleső tudattal utazott el Charlottesville-ből, hogy semmi elintézetlen ügyet nem hagy maga után. Fog kíséretében négy óra alatt tette meg az utat a Bonanzával Memphisbe, ahol bérelt egy autót, és elindult megkeresni Forrestet. Ellie Crumot egyetlenegyszer látogatta meg sok évvel ezelőtt, pontosan ugyanabból a célból, mint most. Forrest feltankolt valami drogból, nyomtalanul eltűnt, és a család szerette volna megtudni, hogy él-e még, és ha igen, nem csukták-e le valahol. A Bíró akkor még aktív volt, és minden ment a megszokott kerékvágásban, a Forrest utáni hajtóvadászatot is beleértve. A Bíró természetesen túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy maga induljon a kisebbik fia megkeresésére, és miért is tette volna, amikor ott volt Ray, hogy megtegye helyette? Ellie otthona egy Viktória korabeli, régi ház volt Memphis belvárosában, amelyet még Ellie apja vásárolt szebb napjaiban. Amikor meghalt, a házon kívül nemigen maradt más utána. Forrest ugyan sokáig áltatta magát holmi részvényekkel és tartósan lekötött bankbetétekkel, de tizenöt évi hiábavaló várakozás után ő is feladta a reményt. A kapcsolatuk elején az övé volt a legnagyobb és legszebb hálószoba az emeleten. Az utóbbi időben azonban kénytelen volt beérni az alagsori szuterénlakással. Kettejükön kívül mások is éltek a házban, állítólag többségükben nehéz sorsú, meg nem értett művészek, akik segítségre szorultak, hogy alkothassanak. Ray közvetlenül a ház előtt parkolta le a kocsit. A sövényre és a bokrokra ráfért volna egy alapos nyírás, a tető is meglehetősen rozzant volt, de maga a ház méltóságteljesen viselte az elmúlt évtizedek súlyát. Forrest minden októberben kifestette kívülről, vadabbnál vadabb
színekkel, amin a következő festésig lehetett vitatkozni Ellie-vel. Most éppen halványkék volt, vörös és narancssárga szegélyekkel. Forrest egy alkalommal állítólag pávakékre festette be az egész homlokzatot. Egy hollófekete hajú, hófehér bőrű fiatal nő jelent meg a csöngetésre, és meglehetősen nyers hangon kérdezte meg tőle a félig kinyitott ablakon keresztül, mit akar. Ray szemügyre vette a nőt, majd mögé pillantva a ház belsejét is. Ugyanolyan sötét és komor volt, mint annak idején, amikor először járt itt. – Ellie itthon van? – kérdezte Ray a tőle telhető legnyersebb hangon. – Dolgozik. Ki keresi? – Ray Atlee. Forrest bátyja. – Kinek a bátyja? – Forresté. Az alagsori lakásban lakik. – Ja, az a Forrest. – A nő eltűnt, és Ray néhány másodperccel később fojtott hangokat hallott valahonnan a ház belsejéből. Ellie egy agyagfoltokkal tarkított csíkos lepedőt viselt, amelyen lyukakat vágott a feje és a karjai számára. Egy mocskos konyharuhába törölgette a kezét, és szemmel láthatóan nem örült, hogy megzavarták a munkájában. – Szia, Ray – mondta, mintha csak egy régi jó barátot köszöntene, amint odaért a bejárathoz, és kinyitotta az ajtót. – Szia, Ellie. – Ray követte Ellie-t a sötét előszobán át a tágas nappaliba. – Trudy, légy szíves, hozz nekünk egy kis teát – szólt ki Ellie a konyha felé valakinek, de az illető, akárki volt is az, nem válaszolt. A nappali fala tele volt aggatva a legelképesztőbb fazonú, mintájú és színű cserépedényekkel, tálakkal és vázákkal, amelyeket Ray valaha látott. Forrest azt állította, hogy Ellie napi tíz órát dolgozik, és alig tud valamit eladni a készítményeiből. – Részvétem apád miatt – mondta Ellie, miután letelepedtek egymással szemben egy kisméretű üvegasztal mellé. Az asztal lapja három fallosz formájú hengeren nyugodott, amelyek mindegyikét más árnyalatú kékre festették. A vastag üveglap olyan labilis volt az egyenlőtlen hosszúságú lábakon, hogy Ray jobbnak látta, ha meg sem érinti. – Köszönöm – mondta kimérten. Se egy telefonhívás, se egy levél, se egy lap, se egy csokor virág a temetésre, egyetlen részvétnyilvánító szó sem egészen mostanáig, amikor váratlanul betoppant hozzá. Valamelyik hátsó szobából egy opera hangjai szűrődtek be a nappaliba. – Gondolom, Forrest miatt jöttél – mondta Ellie. – Igen. – Nem láttam mostanában. Tudod, lent lakik az alagsorban, jön, megy, nemegyszer napokra is eltűnik, akár egy öreg kandúr. Ma reggel leküldtem az egyik lányt, nézze meg, mi van vele. Azt mondta, szerinte
legalább egy hete nem járt már otthon. Az ágya legalább öt éve nincs bevetve. – Azt hiszem, ennyi nekem elég is. – És persze semmi életjelt nem adott magáról, mióta elment. Közben megérkezett Trudy a teástálcával – Ellie egyik különleges kreációjával. A csészék is a kollekció részét képezték; kisméretű, véletlenül sem egyforma bögrék voltak, ormótlanul nagy fülekkel. – Tejet vagy cukrot? – kérdezte Ellie, miközben kitöltötte a teát. – Egy kis cukrot. Ellie átnyújtotta a csészét Raynek, aki két kézzel vette át, nehogy kiessen a kezéből. Biztosan nem úszta volna meg törés nélkül, ha a lábára esik. – És hogy van mostanában? – kérdezte, amint Trudy kiment a szobából. – Hol részeg, hol józan, mint mindig. – És a droggal hogy áll? – Arról inkább ne kérdezz. Neked is jobb, ha nem tudsz róla. – Igazad van – bólintott Ray, és belekortyolt a teájába, valami őszibarack-ízesítésű, zöldes löttybe, amelyből egyetlen korty is több volt a kelleténél. – Lehet, hogy nem is tudsz róla: néhány napja valami kocsmai verekedésbe keveredett. Azt hiszem, még az orrát is eltörte. – Nem ez az első eset. Miért jó az a férfiaknak, hogy folyton berúgnak és összeverik egymást? – Ray kénytelen volt elismerni magában, hogy jogos a kérdés, de ő sem tudta rá a választ. Ellie nagyot kortyolt a teájából, és a szemét is behunyta, hogy minden figyelmét az ízre összpontosítsa. Tíz-egynéhány évvel ezelőtt Ellie Crum kifejezetten csinos, vonzó nő volt. Most, hogy a negyvenes évei vége felé közeledett, végképp feladta a kor és a kilók ellen folytatott reménytelen küzdelmet. – Nemigen érdekel már, mi van vele, igaz? – kérdezte Ray Ellie-re pillantva. – Hogyne érdekelne! – Komolyan? – Miért fontos ez? – Azért, mert Forrest az öcsém, és rajtad kívül senki nem törődik vele. – Eleinte remekül megvoltunk az ágyban, de aztán fokozatosan elhidegültünk egymástól. Meghíztam, és már régóta csak a munkámnak élek. Ray körbepillantott a szobában. – Persze a szexről azért nem kellett végképp lemondanom – tette hozzá Ellie, és az ajtó felé biccentett, amelyen át az imént Trudy távozott. – Forrest a barátom, Ray. És szeretem is, csak nem úgy, mint régen. Sajnos reménytelen eset, és ezt ő is tudja magáról. Nem is akar kigyógyulni a függőségből. Egy idő után senki nem bírja tovább cérnával. – Tudom. Ezt én is megtapasztaltam, elhiheted.
– És ő még a szerencsésebbek közé tartozik. Mindig össze tudja kapni magát az utolsó pillanatban, mielőtt még késő lenne. – De ahhoz nincs elég ereje, hogy leszokjon. – Pontosan. Nekem sikerült, Ray. Tizenöt évvel ezelőtt. Egy narkóssal nem lehet együtt élni, és ezt a volt narkósok tudják a legjobban. Ezért is kellett az öcsédnek leköltöznie az alagsorba. Lehet, hogy odalent még jobban is érzi magát, gondolta Ray. Megköszönte Ellie-nek a teát, és még egyszer elnézést kért a váratlan látogatásért. Ellie kikísérte az ajtóig, és még akkor is ott állt a félig nyitott ablak mögött, amikor Ray kikanyarodott az úttestre.
HUSZONKETTEDIK FEJEZET Reuben Vincent Atlee hagyatéki eljárását abban a tárgyalóteremben nyitották meg, amelyben harminckét éven át tevékenykedett bíróként. A tölgyfaborítású falon, magasan a pulpitus fölött egy zord ábrázatú Atlee bíró tekintett le a jelenlévőkre a nemzeti zászló és Mississippi állam lobogója között. Ugyanaz a kép volt, mint amelyet a koporsója mellé tettek három héttel korábban a bírósági virrasztás alkalmával. Most végre ott volt, ahová tartozott. Ahova eredetileg is szánták, és ahonnan feltehetőleg ítéletnapig sem fogják elmozdítani. A férfi, aki annak idején véget vetett a pályafutásának, és végleg száműzte a Maple Run-i bíróságról, Mike Farr volt Holly Springsből. Egyszer már újra is választották azóta, és Harry Rex szerint kiválóan végezte a munkáját. Farr bíró még egyszer átnézte a beadványokat, és áttanulmányozta a hivatalos dokumentumokhoz csatolt, egyoldalas végrendeletet. A tárgyalóteremben nyüzsögtek az ügyvédek és a titkárok – dossziékban lapozgattak, nyomtatványokat töltögettek ki, vagy éppen az ügyfeleikkel értekeztek. Ezt a napot az egyszerűbb, tárgyalást nem igénylő ügyek intézésére és az aktuális adminisztráció lebonyolítására szánták. Ray az első sorban ült, Harry Rex pedig ott állt a pulpitus előtt, és Farr bíróval sugdolózott. Ray mellett ott ült Forrest is, aki a szemei körül sötétlő karikáktól eltekintve kifejezetten konszolidált ember benyomását keltette. Eleinte hallani sem akart róla, hogy megjelenjen a hagyatéki eljárás megnyitásánál, de egy alapos fejmosás Harry Rex részéről végül is jobb belátásra bírta. A legutolsó balhéja után is hazatért Ellie-hez; a szokásos módon egyszer csak megjelent, anélkül hogy bárkinek is beszámolt volna róla, merre járt és mit művelt az elmúlt napokban. Nem mintha ez bárkit is érdekelt volna. A munkájáról egy szót sem szólt, amiből Ray arra következtetett, hogy az ígéretes egészségügyi biztosi karrier a Skinny Ben áldozatainak ügyvédmaffiájánál befellegzett. Nagyjából ötpercenként odaoldalazott Rayhez egy-egy ügyvéd, kezet nyújtott neki, és részvétteljes hangon biztosította róla, milyen nagyszerű ember is volt az apja. Természetesen Raynek mindegyiket ismernie kellett volna, hiszen ők is ismerték őt. Forresthez senki nem szólt egy szót sem. Harry Rex intett Raynek, hogy csatlakozzon hozzájuk az emelvénynél. Farr bíró meleg kézszorítással üdvözölte. – Az apja kiváló ember és elsőrangú bíró volt – mondta kissé felemelkedve ültéből, hogy közelebb hajolhasson Rayhez. – Köszönöm – felelte Ray kimérten. Akkor miért mondta a kampány során több ízben is, hogy túl idős ehhez a hivatalhoz, és nem tud már
lépést tartani a megváltozott viszonyokkal? Legszívesebben megkérdezte volna tőle. Kilenc évvel ezelőtt történt, és úgy tűnt, mintha legalább ötven év telt volna el azóta. Az apja halála óta Ford megyében mintha minden évtizedeket öregedett volna. – Igaz, hogy ön jogot tanít? – kérdezte Farr bíró. – Igen. A Virginia Egyetemen. Farr bíró helyeslően bólintott, majd megkérdezte: – Minden örökös jelen van? – Igen, uram – felelte Ray, majd sietve hozzátette: – Ketten vagyunk: az öcsém, Forrest, és én. – És mind a ketten olvasták ezt az egyoldalas dokumentumot, amely minden jel szerint Reuben Atlee utolsó és egyedül érvényes végrendelete? – Igen, uram, olvastuk. – És egyiküknek sincs kifogása a végrendelet végrehajtása ellen? – Nincs. – Nagyszerű. Ebben az esetben elhunyt édesapja kívánságának megfelelően meghatalmazom az örökhagyó végrendeletének végrehajtásával. A kinevezésről minden érintettet levélben értesítünk, és a hagyatéki eljárás megnyitásának tényét közöljük a helyi újság holnapi számában. A hagyatékot a mai nappal feloldom a zár alól. A végleges leltár és vagyonbecslés elkészítésének határidejét a vonatkozó törvények pontosan rögzítik. Ray legalább százszor hallotta ugyanezeket a mondatokat az apja szájából. – Van még valami, Mr. Vonner? – kérdezte Farr az ügyvédre pillantva. – Nincs, bíró úr. – Fogadja őszinte részvétem, Mr. Atlee – mondta a bíró Rayhez fordulva. – Köszönöm, bíró úr. Claude’s-nál a szokásos sült harcsát rendelték ebédre. Ray alig negyvennyolc órája érkezett Clantonba, de máris úgy érezte, nem bír ki még egy napot. Forrestnek nem sok mondanivalója volt. Megint visszaesett, és a szervezete át volt itatva a méreggel. Raynek semmi határozott elképzelése nem volt arról, mit csináljon, ha elutazik Clantonból. Harry Rexnek azt mondta, hogy meg szeretné látogatni néhány barátját itt, Mississippiben. Semmi sürgős teendő nem szólította vissza Virginiába. Forrest ebéd után elbúcsúzott tőlük – azt mondta, visszamegy Memphisbe. – Ellie-nél leszel? – kérdezte Ray. Forrest gondolkodás nélkül vágta rá: – Talán.
Ray a teraszon ült, amikor Claudia a megbeszélt időpontban, pontosan öt órakor megérkezett. Mire Ray odaért a kocsihoz, Claudia már kiszállt, és a kerítés mellett felállított „Ez a ház eladó” táblát nézte. – Muszáj eladnotok? – kérdezte fejcsóválva. – Vagy eladjuk, vagy elajándékozzuk. Hogy vagy mostanában? – Köszönöm, tűrhetően. – A látszat kedvéért futólag megölelték egymást. Claudia az alkalomhoz illően bő nadrágot, sportcipőt, kockás blúzt és szalmakalapot vett fel, mintha csak kertészkedés közben ugrott volna át a szomszédba egy kis csevegésre. Az ajka diszkréten kirúzsozva, a sminkje, mint mindig, tökéletes. Claudia mindig úgy festett, mintha most lépett volna ki a kozmetikai szalonból. – Annyira örülök, hogy meghívtál – mondta mosolyogva, amint elindultak a kocsifelhajtón a teraszra. – A bíróságon voltunk. Ma indították meg a hagyatéki eljárást. – Istenem. Nem lehetett könnyű nektek. – Nem volt olyan szörnyű. Legalább megismertem Farr bírót. – És szimpatikusnak találtad? – Igen, határozottan. Annak ellenére, amit apánkkal tett. Ray gyengéden megfogta Claudia karját, hogy segítsen neki a lépcsőkön, pedig tudta, hogy az öregasszony olyan fitt, hogy egy hegyet is könnyűszerrel megmászna a napi két doboz cigaretta ellenére. – Tisztán emlékszem rá, milyen volt, amikor kikerült az egyetemről. Azt se tudta, ki a panaszos és ki az alperes. Reuben simán megnyerhette volna azt a választást is, ha a kampány során mellette lettem volna. – Üljünk le itt – javasolta Ray két hintaszékre mutatva. Claudia elismerő pillantással nézett körül. – Látom, gyönyörűen kitakarítottál mindent. – Harry Rexet illeti az elismerés. Ő intézett mindent. Festőket, tetőfedőket, takarítókat. Homokfúvóval kellett kiporolni a bútorokat, de most legalább odabent is lehet levegőt venni. – Nem zavar, ha rágyújtok? – kérdezte Claudia. – Nem. – Mintha számítana valamit is, ha zavarná. Így is, úgy is rágyújtana. – Annyira örülök, hogy felhívtál – mondta még egyszer Claudia, és meggyújtott egy cigarettát. – Teával és kávéval tudok szolgálni. – Egy jeges tea jólesne. Cukorral és citrommal – felelte Claudia, és kényelmesen hátradőlve a hintaszékében keresztbe tette a lábát. Úgy ült ott, akár egy királynő a teájára várva. Ray önkéntelenül is felidézte magában az egykori testhez álló ruhákat, hosszú, formás lábakat, amint a pulpitus előtt ülve királynői tartással írta boszorkányos gyorsasággal a tárgyalási jegyzőkönyveket a jelenlévők általános bámulatának kereszttüzében. Az időről kezdtek el beszélgetni, ahogy ez délen szokás, amikor elakad a társalgás vagy kifogynak a témákból. Claudia szünet nélkül
dohányzott és mosolygott, és szemmel láthatóan jólesett neki, hogy Ray ilyen elevenen megőrizte az emlékezetében. Ő a kapcsolatot szerette volna szorosabbra fűzni kettőjük között, Ray pedig a pénz rejtélyét szerette volna megoldani. Forrest és Harry Rex is szóba került – két nehezen kimeríthető téma -, Ray pedig fél óra elteltével úgy érezte, itt az idő, hogy rátérjen a lényegre. – Találtunk némi készpénzt, Claudia – mondta, de nem tért rá rögtön a részletekre, hagyta, hogy a szavak célba érjenek. Claudia felfogta a bejelentés értelmét, analizálta a halottakat, majd óvatosan megkérdezte: – Hol? Kiváló kérdés volt. A bankban megfelelő kimutatásokkal ellátva vagy a matracba varrva, elrejtve a világ szeme elől? – A dolgozószobájában. Készpénzt. Gondosan elrejtve. – Mennyit? – kérdezte Claudia, ügyelve a kellő szünetre. – Százezret. – Ray egy másodpercre sem vette le róla a szemét. Meglepetés látszott rajta, de megdöbbenésnek nyoma sem volt. Ray folytatta az előre megkomponált forgatókönyv szerint: – Pedig a kimutatásai hajszálpontosak, minden számla és csekk szisztematikusan lekönyvelve, bevételek, kiadások annak rendje és módja szerint. Ennek a pénznek viszont sehol semmi nyoma. – Sohasem tartott nagyobb összegű készpénzt magánál – mondta Claudia fejcsóválva. – Én is így emlékszem. Fogalmam sincs, honnan származhat ez a pénz. Nincs valami ötleted? – Nincs – felelte Claudia határozottan. – A Bíró nem foglalkozott készpénzzel. Ez tény. Minden pénzügyét a First National Bankon keresztül intézte. Hosszú évekig tagja volt az igazgatótanácsnak is, biztos emlékszel rá. – Igen, emlékszem. Nem volt valami mellékes jövedelme? – Mire gondolsz? – Téged kérdezlek, Claudia, nem véletlenül. Te álltál a legközelebb hozzá, és te ismerted őt a legjobban. – Teljesen lekötötte a munkája. Számára hivatás volt a bírói hivatal, és küldetés. Nagyon komolyan vette, és minden idejét a munkájának szentelte. Nem is maradt ideje semmi másra. – A családjára sem – vágta rá automatikusan Ray, de a következő pillanatban már meg is bánta. – Igazságtalan vagy vele, Ray. Nagyon szeretett benneteket, de ő még egy másik világból jött. – Ezt inkább hagyjuk most. – Igazad van. Mind a ketten elhallgattak, hogy újra összeszedjék a gondolataikat a pillanatnyilag mindkettőjük számára sokkal fontosabb kérdéssel kapcsolatban. Egyikük sem akart az egykori családi problémákon kérődzni, amikor minden gondolatukat a talált pénz kötötte le. Egy autó
fékezett a ház előtt. A vezető nyilván észrevette a táblát a kerítés mellett, és lelassított annyira, hogy az autóban ülők szemügyre vehessék a házat, de a jelek szerint egyetlen pillantás elég volt, mert a kocsi a következő másodpercben már indult is tovább. – Tudtad, hogy kaszinóba járt? – kérdezte Ray minden átmenet nélkül. – A Bíró? Kizárt dolog. – Először én sem akartam elhinni. Harry Rex vitte magával rendszeresen az utóbbi években. Átlagban hetente egyszer. Állítólag Harry Rexszel ellentétben volt is érzéke a játékhoz, különösen a kockához. – Az ember sok mindent hall jártában-keltében, különösen az ügyvédekről és a bírókról. Én is tudok jó néhányról, aki pórul járt odaát. – És a Bíróról nem hallottál semmit? – Nem. És kétlem, hogy bármi alapja lenne ennek a pletykának. – Az a pénz nem magától került hozzá, Claudia. És nekem az a határozott érzésem, hogy valami nincs rendben az eredetével. Ha nem piszkos, akkor nyilvántartásba vette volna a többi vagyonával együtt. – Ha szerencsejátékon nyerte, akkor minden bizonnyal piszkos pénznek tekintette, nem igaz? – Claudia valóban mindenkinél jobban ismerte a Bírót. – Pontosan. Te talán nem így gondolod? – Ez kétségtelenül Reuben Atlee-re vallana. A beszélgetésnek ezt a részét hallgatólagosan mindketten lezárták magukban. Egy darabig szó nélkül ringatóztak a hűs árnyékban, mintha megállt volna az idő. A hirtelen beállt csend szemmel láthatóan egyiküket sem zavarta. A teraszon folytatott beszélgetések szinte ösztönözték a résztvevőket a hosszabb szünetekre, hogy legyen idő alaposan átgondolni a dolgokat, vagy éppen nem gondolni semmire. Végül Ray törte meg a csendet, rátérve a nap legfontosabb kérdésére, amely még mindig az előre betanult forgatókönyv része volt. – Szeretnék választ kapni valamire, Claudia, de kérlek, felelj őszintén. – Én mindig őszinte vagyok, Ray. Ez a legsúlyosabb jellemhibám. – Én soha nem kérdőjeleztem meg életében apám becsületességét. – A halálában sem kellene. – Ezért kérlek, hogy segíts nekem. – Szívesen, ha elárulod, miben. – Biztos, hogy nem volt semmi mellékes jövedelme? Egy kis csúszópénz itt-ott egy ügyvédtől, némi hálapénz egy-egy felperestől, kisebb összegű jattok, ahogy ma mondanák, egy kedvező ítélet után? – Ez teljességgel lehetetlen. – Csak vaktában lövöldözök, Claudia, abban a reményben, hogy sikerül eltalálnom valamit. Az ember nem mindennap talál százezer dollárt, csinos kötegekben bedobozolva egy szekrény mélyén. Amikor a
Bíró meghalt, összesen hatezer dollár volt a bankszámláján. Miért őrizte azt a százezret eldugva az iratszekrényében? – Nála tisztább, erkölcsösebb ember nem élt a földön. – Elhiszem. – Akkor miért hordasz össze ilyen képtelenségeket mindenféle csúszópénzekről meg jattokról? Ne is beszéljünk erről tovább! – Igazad van. Claudia meggyújtott egy újabb cigarettát, Ray pedig bement a konyhába a következő adag teáért. Amikor visszatért a teraszra, Claudiát mélyen a gondolataiba merülve találta. Az öreglány az utca túloldalán álló fákat nézte, de látszott rajta, hogy a gondolatai sokkal messzebb járnak. Egy darabig mindketten némán ringatóztak. Végül ismét Ray törte meg a csendet: – Biztos vagyok benne, hogy a Bíró a helyemben neked adná annak a pénznek egy részét. – Igazán? – Igen. Egy nagyobb összegre szükségünk lesz, hogy rendbe hozassuk a házat. Nagyjából huszonötezerre. A fennmaradó hetvenötezret pedig elosztanánk hármunk között. – Úgy érted, hogy három egyenlő részre? – Igen. Az fejenként huszonötezer. Mit szólsz hozzá? – Ezek szerint nem akarod hozzácsatolni a hagyatékhoz, nem igaz? – Claudia jobban ismerte a jogot, mint Harry Rex. – Miért tenném? Készpénz, senki nem tud róla, és ha bevalljuk, a felét elviszik az adók. – És hogy fogsz számot adni róla? – kérdezte Claudia, szokása szerint egy lépéssel előbbre járva a partnerénél. Annak idején azt mondogatták róla, hogy már akkor tudta egy tárgyalás kimenetelét, a várható ítéletet is beleértve, amikor az ügyvédek felálltak, hogy a bíróság elé terjesszék az ügyet. Ráadásul Claudia imádta a pénzt. Divatos ruhák, méregdrága parfümök, kétévenként új autó, a legmenőbb típusokból, és mindez egy gyalogos bírósági gyorsírói fizetésből. Ha állami nyugdíjból él, nemigen telik semmi luxusra. – Sehogy – felelte Ray. – Ha akarnék, se tudnék számot adni róla, mert fogalmam sincs, honnan van. – Ha szerencsejátékon nyerte, akkor több évre visszamenőleg módosítanod kell az adóbevallását, és be kell fizetned belőle a rá eső adót – mondta Claudia fejcsóválva, majd hozzátette: – Zavaros egy ügy. – Azt meghiszem. Annyira zavaros, hogy hallgatólagosan ad acta is tették. Soha senki nem fog tudomást szerezni a pénzről, Claudia részét is beleértve. – Volt egyszer egy ügyünk – mondta Claudia az előkert füvére szegezve a tekintetét. – A szomszédos Tippah megyében vagy harminc évvel ezelőtt. Egy Childers nevű férfinak volt egy jól jövedelmező
hulladéktelepe. Úgy halt meg, hogy nem hagyott végrendeletet. – Kis hatásszünet, mély slukk a soros cigarettából. – Volt egy tucat gyereke, akik egy vagyont találtak kisebb összegekben eldugdosva a legkülönbözőbb helyeken: az irodájában, a padláson, a háza mögötti szerszámoskamrában, a kandallóban. Szabályos húsvéti tojásvadászatot tartottak, hogy felkutassák az örökségüket. Amikor mindent feltúrtak, összeszámolták a pénzt, és kiderült, hogy közel kétszázezer dollárt találtak. És mindezt egy olyan embernél, aki nem fizette rendszeresen a telefonszámláját, és tíz éven át ugyanabban a kezeslábasban dolgozott. – Újabb szünet, újabb lendületes slukk. Claudia az idők végezetéig tudná mesélni az ilyen és ehhez hasonló történeteket. – Az örökösök fele azt akarta, hogy osszák el a pénzt, és felejtsék el az egészet, a másik fele azonban bele akarta foglaltatni az ügyvéddel a hagyatékba, hogy hivatalosan örököljék meg a fennmaradó részt. Valahogy kiszivárgott a dolog, a család megijedt, és végül hozzácsatolták a pénzt az öreg hagyatékához. A gyerekek elkeseredetten küzdöttek a jussukért. Öt év alatt az egész összeg elúszott – egyik fele a kormány, a másik az ügyvédek zsebébe vándorolt. Claudia elhallgatott, Ray pedig várta a tanulságot. – Na és mit akartál példázni ezzel a történettel? – kérdezte végül. – A Bíró a végén azt mondta, szégyen és gyalázat, hogy a gyerekeket így kiforgatták az örökségükből, jobban tették volna, ha csöndben maradnak, és testvériesen megosztoznak rajta. Végül is a pénz az apjuk tulajdona volt, és kizárólag őket illette. – Teljesen igaza volt. – Gyűlölte az örökösödési adókat. Miért kell a kormánynak rátennie a kezét az örökség tetemes részére, csak azért, mert meghalsz? Hosszú éveken át hallottam méltatlankodni hasonló esetekben. Ray előhúzott egy borítékot a hintaszéke mögül, és átnyújtotta Claudiának. – Kérlek, fogadd el. Huszonötezer készpénzben. Claudia a borítékra meredt, majd hitetlenkedve pillantott Rayre. – Nyugodtan vedd el – biztatta Ray, közelebb nyújtva a borítékot. – Soha senki nem fogja megtudni. Claudia vonakodva vette el a pénzt, de még másodpercekig nem tudott megszólalni. A szeme megtelt könnyel, ami az ő esetében kivételesen komoly érzelmi megindultságról tanúskodott. – Köszönöm – suttogta végül, és még szorosabban megmarkolta a borítékot. Miután magára maradt, Ray még sokáig elüldögélt a hintaszékében, csendesen ringatózva a sötétben, jóleső elégedettséggel nyugtázva, hogy Claudiát végképp törölheti a szóba jöhető gyanúsítottak listájáról. Az a tény, hogy ilyen készségesen és örömmel elfogadta a huszonötezer
dollárt, egyértelműen bizonyította, hogy nem tud semmit a hárommilliós vagyonról. Csak éppen nem volt más, aki elfoglalhatta volna a megüresedett helyet a listán.
HUSZONHARMADIK FEJEZET A találkozót a Virginia Egyetem jogi fakultásának egy volt hallgatóján keresztül sikerült összehozni, aki jelenleg egy New York-i óriáscég egyik társtulajdonosa volt, a cég pedig jogi tanácsadója volt annak a szerencsejáték-részvénytársaságnak, amely az egész országot behálózó Canyon kaszinósort működtette. Némi óvatos puhatolózást követően elegendő volt néhány telefon, néhány egykori szívesség kölcsönös felemlegetése, néhány utalás bizonyos nevekre és eseményekre a megfelelő helyen és időben, mindez persze megfelelő diszkrécióval és diplomatikusan, ahogy illik. Azokban az években a politikai és gazdasági életben egyaránt a biztonság volt a kulcsszó, és senki nem akarta fölösleges kockázatvállalással túllépni a megengedett kereteket. Atlee professzornak pedig csupán a legalapvetőbb információkra volt szüksége. A Canyon kaszinó a Mississippi partján épült Tunica megyében, valamikor a kilencvenes évek közepén, a második nagy kaszinóépítési hullám során, és sikerült túlélnie az első komolyabb válságot. Tíz emeleten, négyszáz teremben, körülbelül tízezer négyzetméternyi játéktérrel állt a vendégek rendelkezésére, és különösen a hagyományos szerencsejátékokkal vonzott jelentős létszámú közönséget. Rayt Mr. Jason Piccolo, a Las Vegas-i központ valamilyen részlegének elnökhelyettese fogadta Alvin Barkernek, a biztonsági szolgálat vezetőjének társaságában. Piccolo a harmincas évei elején járt, és úgy öltözött, mint egy Armani-modell. Barker jó ötvenes volt, és olcsó, félreszabott öltönyében pont úgy festett, mint egy sokat megért öreg kopó. Első nekifutásra felajánlották, hogy körbevezetik a termeken, de Ray udvariasan visszautasította az ajánlatot. Épp elég kaszinót látott belülről az elmúlt hónapban. – Az alapterület hányad részét teszi ki a tiltott zóna? – kérdezte Ray a lényegre térve. – Ezt inkább ne itt beszéljük meg – felelte Piccolo udvariasan, és intett Raynek, hogy kövesse. Az automatákkal és játékasztalokkal zsúfolt játékteremből egy folyosóra léptek ki, amely a pénztárak mögött húzódott az épület teljes hosszában. Felmentek egy emeletet, majd bekanyarodva egy másik folyosóra, kikötöttek egy hosszúkás helyiségben, amelynek az egyik oldala teljes hosszában belülről átlátszó tükörfal volt. A fal túloldalán egy hatalmas teremben alkalmazottak tucatjai ültek az egymástól egyenlő távolságra elhelyezett kerek asztalokon álló, zárt rendszerű videolánchoz csatolt monitorok előtt. Negyven-ötven férfi és nő mozdulatlanul a képernyőkre meredve, mintha attól tartanának, hogy elmulasztanak valamit.
– Ez a főhadiszállásunk, a mindent látó terem – magyarázta Piccolo. – A bal oldali szekció a huszonegyező-asztalokat figyeli. Középen vannak a kockaasztalok és a rulett felvigyázói. A jobb oldaliak pedig az automatákat és a pókerasztalokat tartják szemmel. – És pontosan mire figyelnek? – Mindenre. – Felsorolná, miből áll ez a minden? – Minden egyes játékost figyelnek. Különösen a nagyban játszókat, a nyerő passzban lévőket, a profikat, a hamiskártyásokat és a csalókat. Vegyük például a huszonegyet. Azok a pasasok ott szimultán tíz asztalt figyelnek, és három-négy leosztás után kiszúrják azokat, akik számolják a lapokat. Az a szürke öltönyös férfi ott, középen a vendégek arcát tanulmányozza, és az a dolga, hogy kiszúrja a nagyban játszókat és a profikat. Az ilyen játékosok általában sokat mozognak – ma itt, holnap Las Vegasban, aztán meghúzzák magukat pár napig, hogy legközelebb Atlantic Cityben vagy a Bahamákon bukkanjanak fel. Ha valamelyikük csal, vagy elkezdi számolni a lapokat, azonnal észreveszik, már az első kísérletkor. – Miközben Piccolo mondta a magáét, Barker úgy figyelte Rayt, mintha máris egy potenciális csalót orrontana benne. – Milyen közel tudják hozni a kamerák a játékosokat? – kérdezte Ray. – Olyan közel, hogy akár a bankjegyek sorozatszámát is le tudjuk olvasni. A múlt hónapban úgy kaptunk el egy csalót, hogy észrevettünk az ujján egy gyémántgyűrűt, amelyet korábban is viselt. – Bemehetnék a monitorterembe? – Sajnálom, de szigorúan biztonsági zóna. – Na és a kockaasztalokat hogy tartják szemmel? – Ugyanúgy. Persze itt nehezebb dolgunk van, mert a játék sokkal gyorsabb, mozgalmasabb és bonyolultabb. – A kockában is vannak hivatásos csalók? – Ritkán. Nagyjából annyian, mint a pókerben és a rulettban. De nem a csalók jelentik a legnagyobb gondot. Sokkal inkább az alkalmazottak. A belső csalások és szándékos vagy véletlen tévedések. – Milyen tévedésekre gondol? – Tegnap este például az egyik huszonegyező-asztalnál valaki kézből megnyert egy negyvendolláros tétet, de az osztónk hibázott, és elvette a zsetonokat. A játékos tiltakozott, és odahívta az egyik felügyelőt. Az embereink odaát persze mindent láttak, és orvosoltuk a tévedést. – Hogyan? – Leküldtük az egyik biztonsági emberünket, hogy fizesse ki az illetőnek a negyven dollárját, kérjen tőle elnézést a cég nevében, és hívja meg egy vacsorára. – És mi lett az osztóval? – A felvételek alapján addig kifogástalan munkát végzett, de ha még egyszer hibázik, menesztjük. – Ezek szerint mindent felvesznek?
– Szó szerint. Minden leosztást, minden kockadobást, minden játékot az automatáknál. Jelenleg kétszáz kameránk figyeli folyamatosan a termeket. Ray végigsétált a tükörfal előtt, és megpróbálta megemészteni a hallottakat. Több ember figyelte innen fentről a játékot, mint ahányan odalent játszottak a gépeknél és asztaloknál. – Hogy tud egy osztó észrevétlenül csalni ilyen szoros megfigyelés mellett? – kérdezte a fejével a tükörfal felé intve. – Akadnak módszerek – felelte Piccolo. És sokatmondó pillantást vetett Barkerre. – Nem is kevés. Átlagban havonta egy alkalmazottat rajtakapunk. – Miért kell a játékautomatákat is figyelni? – kérdezte Ray témát váltva. Miután csak egyetlen látogatásra kapott engedélyt, jobbnak látta, ha mindenre rákérdez. – Mert mindent szemmel kell tartanunk – felelte Piccolo habozás nélkül. – És mert előfordult már, nem is egyszer, hogy kiskorúak elvitték a jackpotot – tette hozzá. – A kaszinók nem voltak hajlandók fizetni, és utóbb meg is nyerték a pereket, mert volt videofelvételük a történtekről, és az tanúsította, hogy a játék vége felé átadták a helyüket felnőtteknek, ők pedig felszívódtak. Nem kér valamit inni? – Köszönöm, kérek. – Van egy titkos belső szobánk, ahonnan még jobb a kilátás. Ray követte Piccolót és Barkert a következő emeletre a hátsó lépcsőházon át egy kis, zárt erkélyre, amelyről be lehetett látni az egész játékteret és a monitorszobát. Amint beléptek, ott termett egy pincér a semmiből, és felvette a rendeléseket. Ray egy cappuccinót kért, a házigazdái egy-egy pohár ásványvizet. – Mire figyelnek a leginkább? – kérdezte a lapra pillantva, amelyen előzőleg összeírta a kérdéseit. – A lapszámolókra és az enyveskezű osztókra – felelte Piccolo. – Azokat az apró zsetonokat nagyon könnyű észrevétlenül becsúsztatni egy zsebbe vagy egy mandzsetta mögé. Napi ötven dollár, az egy ezres havonta tisztán, adómentesen. – Hány profi kártyást fülelnek le átlagban ebben a kaszinóban? – Egyre többet. Most már negyven államban működnek játékkaszinók, ami azt jelenti, hogy egyre többen játszanak rendszeresen. Részletes dokumentációt vezetünk minden ismert és gyanús játékosról, és ha valamelyiket felismerjük, egyszerűen felszólítjuk, hogy távozzon. Ehhez ugyanis jogunk van. – Mi volt az eddigi legnagyobb nyeremény önöknél? – kérdezte Ray. Piccolo Barkerre pillantott, aki visszakérdezett: – Az automatákat leszámítva? – Igen. – Egy pasas egyetlen éjszaka nyert kockán száznyolcvanat. – Száznyolcvanezer dollárt?
– Pontosan. – És mi volt a legnagyobb veszteség? Barker elvette az ásványvizét a pincér tálcájáról, és megvakarta az állát. – Ugyanaz a pasas itt hagyott kétszáz lepedőt három nappal később. – Vannak következetesen nyerő játékosaik? – kérdezte Ray a jegyzeteit tanulmányozva, mintha egy komoly tudományos kutatómunka fontos állomásához érkezett volna. – Ezt pontosan hogy érti? – Vegyünk egy példát. Egy pasas, mondjuk, hetente kétszer vagy háromszor bejön a kaszinóba kártyázni vagy kockázni, és általában többet nyer, mint amennyit veszít, így idővel komoly nyereségre tesz szert. Milyen gyakran fordul elő ilyesmi? – Nagyon ritkán – felelte Piccolo. – Különben már rég csődbe mentünk volna. – Elvétve – helyesbített Barker. – Előfordul, hogy valakinek sorozatban szerencséje van, mondjuk, egy hétig, esetleg kettőig. Amint észrevesszük, ráállunk, és elkezdjük figyelni. Minden mozdulatát. Tisztességesen játszik, minden svindli nélkül, mégis viszi a pénzünket. Aztán elkapja a lendület, csinál valami meggondolatlanságot, mi pedig szépen visszakapunk mindent. – Hosszú távon a játékosok nyolcvan százaléka veszít – tette hozzá Piccolo. Ray megkavarta a cappuccinóját, és a jegyzeteibe pillantott. – Tegyük fel, hogy besétál egy pasas, először jár itt, senki nem látta azelőtt, leül egy huszonegyező-asztalhoz, és letesz ezer dollárt, hogy az osztó adjon neki tíz százas zsetont. Mit lépnek erre itt fent? Barker elmosolyodott, és megropogtatta vaskos ujjízületeit. – Természetesen elkezdjük figyelni a pasast. Megbizonyosodunk felőle, hogy komolyan játszik-e. A terület felügyelője megkérdezi tőle, óhajtja-e, hogy felvegyük a tagok sorába, vagy hogy készítsünk-e kimutatást a nyereményeiről. Ha igen, elkérjük a nevét. Ha nem, felajánlunk neki egy grátisz vacsorát. Az ügyeletes pincérnő folyamatosan traktálja italokkal, ha pedig nem iszik, tudjuk, hogy minden valószínűség szerint komoly játékossal van dolgunk. – A profik sohasem isznak játék közben – magyarázta Piccolo. – Előfordul, hogy alibiből rendelnek egy italt, de azzal is inkább csak játszadoznak. – Mit jelent az, hogy felveszik a tagok sorába? – A legtöbb játékos igényt tart valami extrára – magyarázta Piccolo. – Vacsora, egy-egy meghívó az aktuális show-műsorra, kedvezményes szobatarifa, bármi, amit be tudunk dobni, hogy levegyük a lábáról a vendéget. Ilyenkor kapnak egy tagsági kártyát, amelyet rendszeresen ellenőrzünk, hogy pontosan tudjuk, mennyit játszanak meg, veszítenek
és nyernek. A szóban forgó pasasnak nincs tagsági kártyája, ezért megkérdezzük tőle, hogy nem szeretne-e egyet. – És ha nem kér? – Semmi gond. Ismeretlen játékosok mindennap felbukkannak az asztaloknál. Jönnek és mennek. – Ettől függetlenül őket is szemmel tartjuk – tette hozzá Barker. Ray úgy tett, mintha írna valamit a noteszébe. – A kaszinók egyeztetik egymással a biztonsági anyagaikat? – kérdezte. Piccolo és Barker a beszélgetés során most először rezzent össze. Mintha áramütés érte volna őket. – Mit ért egyeztetésen? – kérdezett vissza Piccolo kényszeredett mosollyal, amelyet Ray igyekezett Barkerrel versengve viszonozni. – Megpróbálom ezt is egy példával egyértelműbbé tenni – mondta Ray még mindig mosolyogva. – Tegyük fel, hogy az előbbi feltételezett játékosunk egyik nap elmegy Monte-Carlóba, másnap Treasure Cove-ba, a harmadik nap Alladinba, aztán kiköt itt, a Canyonban. Mindegyik kaszinóban leszakít egy tetemes összeget, és összességében sokkal többet nyer, mint veszít. És ez így megy, mondjuk, egy teljes éven át. Mennyit tudnának erről a pasasról? Piccolo odabólintott Barkernek, aki éppen az alsó ajkát masszírozta a hüvelykés mutatóujjával. – Sokat. Elég sokat – mondta bólogatva. – Mennyi az a sok? – erősködött Ray. – Folytasd nyugodtan – biztatta Piccolo Barkert, aki vonakodva ugyan, de beszélni kezdett. – Tudnánk a nevét, a címét, a foglalkozását, a telefonszámát, az autója rendszámát, a bankszámlaszámát. Pontosan tudnánk, mikor melyik kaszinóban tartózkodik, mikor érkezik, mikor távozik, mennyit nyer és mennyit veszít, mennyit iszik, vacsorázik-e vagy sem, adott-e borravalót a pincérnőnek, és ha igen, mennyit, hány százalékot adott az osztónak és így tovább. – És videofelvételeket is készítenek ezekről a vendégekről? Barker Piccolóra nézett, aki ezúttal is bólintott, de most már bizonytalanabbul, és nem szólt semmit. A korábbi készségességnek már nyoma sem volt – Ray egyre érzékenyebb húrokat pengetett. Elérkezett az ideje, hogy közelebbről is megnézze, hogy működik a rendszer. Lesétáltak a földszintre, ahol Ray szemügyre vette a legkülönbözőbb pontokon elhelyezett kamerákat. Piccolo feltűnés nélkül megmutatta neki a biztonsági embereket. Kettő közülük ott állt egy huszonegyezőasztalnál, ahol egy fiatal fiú – nem nézett ki tizenhat évesnél többnek – százdolláros zsetonokkal játszott. – Renóból jött át – suttogta Piccolo. – A múlt héten Tunicában aratott. Harmincezret szakított két éjszaka alatt. Nagyon jó a kölyök. – És nem számolja a lapokat – tette hozzá Barker közelebb hajolva.
– Előfordul, hogy valakinek született tehetsége van hozzá – folytatta Piccolo. – Mint másoknak a golfhoz vagy a szívsebészethez. – Több kaszinóban is megfordult már? – kérdezte Ray. – Még nem, de mindenhol felkészültek már a fogadására. – A renói kölyök szemmel láthatóan mindkét kaszinóst kizökkentette a nyugalmából. A látogatás egy bárban ért véget, ahol ittak egy-egy üdítőt, és megbeszélték a még tisztázatlan kérdéseket. Ray feltette az utolsó kérdéseit is, amelyek elvezettek a nagy fináléhoz. – Lenne egy nagy kérésem, ha nincs ellene kifogásuk. – Miért lenne? Szívesen segítünk bármiben. – Az apám néhány héttel ezelőtt meghalt, és alapos okunk van azt hinni, hogy titokban rendszeresen átjárt ide éjszakánként kockázni, és valószínűleg sokkal többet nyert, mint amennyit veszített. Ez persze csak feltevés, és bizonyosságra volna szükségünk. Megtennék, hogy utánanéznek az archívumukban? – Hogy hívták? – kérdezte Barker. – Reuben Atlee Clantonból. Barker határozottan megrázta a fejét, majd elővette a belső zsebéből a mobiltelefonját. – Mekkora nyereségről van szó? – kérdezte Piccolo. – Nem tudom pontosan, de pár év alatt összeszedhetett körülbelül egymilliót. Barker még mindig a fejét rázta. – Kizárt dolog. Mindenkit ismerünk, aki rendszeresen nyer nagyobb összegeket. Méghozzá alaposan – tette hozzá, mielőtt utasította volna a vonal másik végén jelentkező alkalmazottat, hogy nézzen utána egy bizonyos Reuben Atlee-nek. – Maguk szerint kaszinókban nyert egymillió dollárt? – kérdezte hitetlenkedve Piccolo. – Nyert és veszített – felelte Ray, majd gyorsan hozzátette: – De amint mondtam, ez csupán feltevés. Barker kikapcsolta a mobilját, és visszacsúsztatta a zsebébe. – Sehol semmi Reuben Atlee-ről. Teljességgel lehetetlen, hogy bármikor is nagyban játszott volna errefelé. – És ha csak ebbe a kaszinóban nem járt? – kérdezte Ray, bár semmi kétsége nem volt a választ illetően. – Akkor is tudnánk róla – jött a válasz sztereóban.
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET Clantonban nyilván nem divat a reggeli kocogás, állapította meg magában Ray, amikor a virágaikkal bíbelődő, kesztyűs, szalmakalapos háziasszonyok, a verandákat söprögető takarítónők és a temetőben a nyári szezonra felfogadott, füvet nyíró kertészek csodálkozó pillantásaitól kísérve maga mögött hagyta az Atlee-parcellát. A Bíró sírján domborodó hant már szemmel láthatóan megsüppedt a temetés óta, de Ray nem állt meg, még csak nem is lassított, hogy alaposabban szemügyre vegye. A temetésről ismerős három sírásó néhány parcellával odébb éppen nekilátott a munkának. Clantonban mindennap meghalt és megszületett valaki. Nem sok minden változott az elmúlt három évtized során. Még nyolc óra sem volt, de már perzselt a nap, és a levegő súlyos lett a felszálló párától. Nem mintha ez zavarta volna, hiszen itt nőtt fel, és volt alkalma megszokni, de meglett volna nélküle. A temető végénél befordult az első árnyas utcába, és elindult vissza, Juharvár felé. Forrest dzsipje ott állt már a ház előtt, Forrest pedig az egyik hintaágyban szendergett, mintha pótolni akarná az elmulasztott órákat. – Úgy látom, kicsit korán keltél ma – mondta Ray felkapaszkodva a teraszra. – Meddig futottál? Csurog rólad a víz. – Előfordul, ha az ember ilyen hőségben fut nyolc kilométert. Jól nézel ki. Így is volt. Tiszta tekintet, kisimult arcvonások, frissen borotvált áll, friss szappan- és dezodorillat, frissen mosott fehér festőoverall. – Tiszta vagyok, bátyó. Teljes absztinencia. – Fantasztikus. – Ray, még mindig csuromvizesen és lihegve, letelepedett a másik hintaszékbe. Semmi kedve nem volt megkérdezni Forrestet, mennyi ideje józan. Nemigen lehet több huszonnégy óránál. Forrest kipattant a hintaágyból, közelebb húzta Rayhez a másik hintaszéket, és letelepedett mellé. – Segítségre van szükségem, bátyó – mondta zavartan Rayre pillantva. Na tessék, megint a régi nóta, gondolta Ray. – Hallgatlak. – Segítségre van szükségem – hadarta el újra a kulcsmondatot Forrest, miközben olyan vehemenciával dörzsölgette egymáshoz a két kezét, mintha fizikai fájdalmat okoznának nekik a kimondott szavak. Raynek túlságosan ismerős volt a jelenet, hogy kivárja, amíg Forrest magától kiböki a lényeget.
– Rajta, Forrest, ki vele. – Majdnem biztos volt benne, hogy az öccse ezúttal is pénzt akar kérni tőle. Ha mégsem, több lehetőséggel is számolhatott. – Szeretnék elmenni egy helyre. Kábé egyórányira innen. Bent van az erdő közepén, sehol egy város vagy település a közelben, rendes, tiszta hely, csodás környezet – még egy tó is van a park közepén -, kényelmes, tágas szobák. – Előhúzott egy gyűrött névjegykártyát a farzsebéből, és átnyújtotta Raynek. Alcorn Village. Kábítószeres és alkoholfüggő betegek gyógykezelő és rehabilitációs intézete. Fenntartó: A Mississippi Metodista Egyház. – Ki ez az Oscar Meave? – kérdezte Ray a kártyát tanulmányozva. – Egy pasas, akivel pár éve találkoztam. Mikor megismerkedtünk, sokat segített nekem, és most itt dolgozik, ebben az intézetben. – Ez egy detoxikáló intézet? – Detoxikáló, rehabilitációs, drogelvonó, fürdő, farm, karám, börtön, diliház, felőlem hívhatod bárminek. A lényeg, hogy szükségem van a segítségedre, Ray. Méghozzá most, azonnal. – Forrest a tenyerébe temette az arcát, és sírva fakadt. – Jó, jó, semmi gond. Pontosan mit szeretnél? Forrest megtörölte a szemét és az orrát, és egy keserveset sóhajtott. – Hívd fel azt a pasast, és kérdezd meg tőle, hogy van-e üres szobájuk – mondta remegő hangon. – Mennyi ideig szeretnél maradni? – Négy hétig. Azt hiszem, ennyi egy alapkúra. De Oscar majd megmondja pontosan. – És mibe kerül? – Kábé háromszáz naponta. Arra gondoltam, hogy kölcsönkérhetnék a ház rám eső részére. Vagy megkérhetnéd Harry Rexet, hogy tudja meg a bírótól, felvehetnék-e előre valamennyi pénzt az örökségből. – Kövér könnycseppek gördültek le az arcán, de most már le sem törölte őket. Ray sokszor látta már ezeket a könnyeket. Sokszor hallotta az esedező hangot és a fogadkozásokat. Minden oka megvolt rá, hogy ne higgyen az öccsének, de hiába próbálta megkeményíteni a szívét, ezúttal sem sikerült nemet mondania. – Majd kitalálunk valami megoldást. Felhívom azt a pasast. – Nagyon kérlek, Ray. Most rögtön oda kell mennem. – Úgy érted, már ma be akarsz költözni? – Igen. Tudod, az az igazság, hogy nem mehetek vissza Memphisbe. – Lehajtotta a fejét, és idegesen beletúrt a hajába. – El akarsz tűnni valaki elől? – Igen – bólintott Forrest. – Nehézfiúk. – Zsaruk? – Nem. Sokkal rosszabbak.
– Tudják, hogy itt vagy? – kérdezte Ray ösztönösen körbepillantva. Mintha már látta volna is a környező bokrok mögött megbújó, állig felfegyverzett drogdílereket. – Nem. Fogalmuk sincs róla, hol lehetek most. Ray felállt, és bement a házba. Oscar Meave, ahogy ez másokkal is lenni szokott, jól emlékezett Forrestre. Annak idején együtt vettek részt egy szövetségi detoxikáló programban Memphisben, és bár szomorúan hallotta, hogy Forrest megint bajban van, annak kifejezetten örült, hogy beszélhet róla Rayjel. Ray mindent megpróbált, hogy megértesse Oscarral, mennyire sürgős a dolog, annak ellenére, hogy semmit sem tudott a részletekről, és biztos volt benne, hogy később sem lesz sokkal okosabb. Elmondta, hogy az apjuk három hete meghalt, mintha ez mindent megmagyarázna. – Hozza el. Találunk neki egy helyet. Fél órával később már úton is voltak a bérelt kocsival. Forrest dzsipjét, biztos, ami biztos alapon a ház mögé parkolták le. – Biztos vagy benne, hogy azok a pasasok nem fognak itt szaglászni utánad? – kérdezte Ray. – Fogalmuk sincs, hová mentem – felelte Forrest. A fejét hátrahajtotta a fejtámlára, a sapkáját pedig teljesen a szemébe húzta. – Kik azok a pasasok valójában? – Két szépfiú Dél-Memphisből. Első ránézésre megkedvelnéd őket. – Tartozol nekik? – Igen. – Mennyivel? – Négy ronggyal. – És mire kellett az a négy rongy? Forrest a mutatóujjával finoman megütögette az orrát. Ray érezte, hogy felmegy benne a pumpa, és kis híján elharapta a nyelvét, hogy elejét vegye a kitörni készülő szemrehányás-áradatnak. Várjunk vele néhány kilométert, győzködte magát. Már messze maguk mögött hagyták Clantont, kétoldalt gondosan megművelt földek, kisebbnagyobb farmgazdaságok szegélyezték az utat. Forrest halkan horkolni kezdett. Íme a következő Forrest-kaland. Ez volt a harmadik alkalom, hogy Raynek szabályosan fel kellett pakolnia az öccsét, és beszállítania egy detoxikáló intézetbe. Legutóbb nem egészen tizenkét évvel ezelőtt – a Bíró még aktív volt, Claudiával az oldalán, Forrest pedig olyan keményen drogozott, mint senki más az egész államban. Minden ment a maga útján. A zsaruk már egész szorosra fonták a hurkot körülötte, de Forrestnek valami isteni szerencsével az utolsó pillanatban mégis sikerült kibújnia belőle. Arra gyanakodtak, hogy dílerkedik is, ami igaz is volt, és ha elkapják, még ma is hűsölne. Ray vitte el egy tengerparti állami intézetbe, miután a Bíró megmozgatott néhány követ, hogy
felvegyék. Ott egy hónap alatt kialudta magát, aztán mintha mi sem történt volna, hazasétált. Az első rehabilitációs fuvar idején Ray még egyetemista volt Tulaneben. Forrest alaposan túladagolt valami durva gyógyszerkeveréket. Kimosták a gyomrát, és kis híján halottnak nyilvánították. A Bíró elvitette Rayjel egy knoxville-i intézetbe, ahol zárt vaskapuk és szögesdrótkerítés mögött őrizték a pácienseket. Forrest egy teljes hetet töltött ott, mielőtt megszökött. Kétszer volt rács mögött: először még fiatalkorúként, másodszor már felnőttként, bár még csak tizenkilenc volt. Első alkalommal egy középiskolai bajnoki rögbimeccs előtt néhány perccel vitték el a zsaruk Clantonban, péntek este, az utolsó rájátszás előtt, amikor az egész város ott ült a lelátón, és a kezdőrúgást várta. Tizenhat éves volt, a juniorcsapat oszlopos tagja, az első számú középpályás, ő szervezte a támadásokat, de szükség esetén a védekezésből is bőven kivette a részét, támadáskor pedig igazi kamikaze volt, aki a legnagyobb fasírtba is belerohant, és ami a ritkábbik eset, ki is tudott jönni belőle. A zsaruk az öltözőből vitték el, megbilincselve. A cserejátékos, akit a helyére állítottak, egy kezdő elsős volt. A csapat kiütéses vereséget szenvedett, amit a város sohasem tudott megbocsátani Forrest Atlee-nek. Ray a lelátón ült a Bíróval, és a többi nézővel együtt izgult, hogy miért késnek a kezdéssel. – Forrest hol van? – kérdezgették egyre többen az előjáték alatt. Amikor a bíró feldobta a pénzt, Forrest már a városi börtönben volt, és éppen az ujjlenyomatokat vették le róla. Kis híján fél kiló marihuánát találtak az autójában. Két évet húzott le a fiatalkorúak börtönében, és pont a tizennyolcadik születésnapján szabadult. Hogy lesz egy köztiszteletben álló bíró tizenhat éves fia drogközvetítő egy álmos déli kisvárosban, ahol a kábítószerkereskedelemnek semmi hagyománya sincs? Ray és az apja ezerszer is feltették maguknak ezt a kérdést. Egyedül Forrest tudta a választ, de sok évvel korábban elhatározta, hogy egyszer s mindenkorra meg is tartja magának. Ray pedig még hálás is volt érte, hogy az öccse ilyen következetesen megtartotta magának a titkait. Jó félórai szunyókálás után Forrest felébredt, és kijelentette, hogy muszáj innia valamit. – Szó sincs róla – felelte határozottan Ray. – Csak egy üdítőt. Esküszöm. Megálltak a legközelebbi büfénél, és mindketten ittak egy-egy tonikot. Forrest reggelire vett magának egy zacskó sós mogyorót. – Ezekben a szanatóriumokban néha egész jól főznek – mondta, miután elindultak. Forrest a detoxikálók idegenvezetője. Forrest a rehabilitációs központok csalhatatlan kritikusa. – Pár hét alatt általában leadok néhány kilót – tette hozzá csámcsogva.
– Sportpályák, konditermek vannak? – kérdezte Ray, hogy mederben tartsa a beszélgetést. – Általában igen, de nem mindegyikben. Az a hely például, ahova Ellie elküldött Floridában, a tengerparton volt. Napsütés, homok, tenger és rengeteg unatkozó, elfuserált milliomos. Három napig nonstop agymosás, aztán jött a kiképzés. A belünk lógott minden este, mire végeztünk. Gyalogtúrák, biciklitúrák, konditerem, súlyemelés, amit akarsz. Szenzációs színem lett, és leadtam hét kilót. Utána nyolc hónapig tiszta voltam. Forrest a maga elfuserált kis életében mindent a józanság szánalmasan rövid, átmeneti időszakaival mért. – Ellie küldött oda? – Igen. Jó néhány éve már. Akkor éppen volt egy kis dohánya. Én teljesen padlóra kerültem, ő pedig akkoriban még törődött velem valamennyire. Nem volt rossz hely, és a tanácsadók között akadt néhány belevaló floridai beach-girl hosszú combokkal, miniszoknyában. – Attól tartok, ennek személyesen is utána kell néznem. – Bekaphatod. – Csak vicc volt. – Aztán ott van az a híres hely nyugaton, ahova a sztárok járnak. A Hacienda. Akár a Ritz. Plüss-szalonok, fürdők, szaunák, mindennapos masszázs és mesterszakácsok, akik rendelésre készítik az ezerkalóriás ételkölteményeket. A tanácsadók pedig a legválogatottabb szakembergárda az egész országban. Ott tutira rendbe jönnék én is, bátyó. Hat hónap a Haciendában, és garantáltan újjászületnék. – Miért pont hat hónap? – Mert hat hónapra van szükségem. Próbálkoztam már két hónappal, egy hónappal, három héttel, két héttel, hiába. Kevés. Hat hónap totál elzártság, totál agymosás, totál terápia, és persze egy külön bejáratú masszőz. – És mindez mennyiért? Forrest füttyentett egyet, és széttárta a kezét. – Gondolj egy tetszőleges számra. Gőzöm sincs. Pár millió, plusz két rangos ajánlás. El tudsz képzelni egy ilyen ajánlólevelet? A haciendai irgalmas nővéreknek: Ezúton ajánlom teljes meggyőződéssel szíves figyelmükbe barátomat, Doofus Smitht, aki minden tekintetben megérdemli, hogy felvegyék nagy hírű intézetükbe. Doofus vodkát iszik reggelire, kokaint szippant ebédre, heroint uzsonnázik, a vacsorát azonban többnyire kihagyja, mert addigra már kómában van. Az agya szivacsosra sorvadt, a vénái szitává lyuggatva, a mája pedig akkorára zsugorodott, hogy nagyítóval sem találnák meg. Doofusnál keresve sem találnának megfelelőbb pácienst, arról nem is beszélve, hogy az örege zsebében van egész Idaho. – Fogadnak pácienseket hat hónapra is? – Látszik, hogy gőzöd sincs az egészről, jól sejtem?
– Valószínű. – A kemény kokósok többségének legalább egy év kell. A heroinistáknak még ennél is több. És te most éppen melyik táborba tartozol? – szerette volna megkérdezni Ray, de még idejében meggondolta magát. – Egy év? – Ja. Teljes elzárás. Utána pedig csináld magad tovább. Ismertem olyan fazonokat, akik három évet lehúztak a hűvösön – se kokó, se heroin, semmi drog három teljes évig, aztán mikor kiszabadultak, az első dolguk az volt, hogy felhívjanak egy dílert. Csak azután jött a feleségük vagy a barátnőjük. – És mi lett velük? – Jobb, ha nem tudod. – Forrest bekapta a mogyoró maradékát, és lendületes mozdulatokkal leverte a kezéről a rátapadt sós törmeléket. Semmiféle tábla nem mutatta az utat Alcorn Village-be. Ray igyekezett Oscar utasításait követni, egészen addig, amíg meg nem bizonyosodtak felőle, hogy végképp eltévedtek a hegyek között kanyargó szerpentinen. Már azt fontolgatta, hogy visszafordul, amikor egy leágazásnál végre megpillantottak egy kaput a távolban. A fákkal szegélyezett bekötőút végén egy mintaszerűen karbantartott park közepén állt az intézet központi épülete. Az egész hely békét és nyugalmat árasztott. Az első benyomás, még Forrest számára is, határozottan kedvezőnek bizonyult. Oscar Meave lejött értük a haliba, és bekísérte őket a felvételi irodába, ahol maga végezte a nyilvántartással kapcsolatos papírmunkát. Egy személyben volt tanácsadó, adminisztrátor, pszichológus és exkokós, aki évekkel ezelőtt megszabadult a drogtól, és két doktorátust is szerzett azóta. Indigófarmert, hosszú ujjú pólót, tornacipőt, kecskeszakállt és két fülbevalót viselt. Az arcát barázdáló mély ráncok és a csorba, megfeketedett fogak beszédesen árulkodtak a múltjáról. A hangja azonban meglepően barátságos volt. Minden szavából, hangsúlyából sugárzott annak az embernek a mélyen gyökerező együttérzése, aki maga is megjárta a poklot. A tarifa 325 dollár volt egy napra, és Oscar legkevesebb négy hetet javasolt első nekifutásként. – Aztán meglátjuk, meddig sikerült eljutni. Most mindenesetre fel kell tennem néhány kíméletlen kérdést Forrestnek a közelmúltra vonatkozóan. – Azt hiszem, jobb, ha én nem leszek fültanúja ennek a beszélgetésnek – jelentette ki Ray. – Ha akarnál, se lehetnél – mondta Forrest, aki szemmel láthatóan beletörődött az elkerülhetetlenbe, és megadóan várta a küszöbönálló megpróbáltatásokat. – Ami az anyagiakat illeti: a teljes költség felét előre kérjük – jelentette be Oscar. – A másik felét közvetlenül a kezelés befejezése előtt.
Ray egy pillanatra elbizonytalanodott. Fogalma sem volt róla, mennyi pénz van a bankszámláján Virginiában. Készpénze ugyan volt bőségesen, de itt nem tanácsos azzal fizetnie. – Az örökségemből fogom fizetni a számlát – jelentette ki Forrest. Majd hozzátette: – De eltart pár napig, amíg hozzájutok. Oscar megrázta a fejét. – Sajnos senkivel nem tehetek kivételt. A felét most kell kifizetni. – Semmi gond – mondta Ray. – Máris kiállítok egy csekket. – Szó se lehet róla – erősködött Forrest. – Ragaszkodom hozzá, hogy az örökségemből fizessük. – Majd elrendezzük, ha megkaptuk az örökséget. A megosztásnál leszámítjuk a részedből. – Raynek ugyan fogalma sem volt róla, hogy működik jogilag a dolog, de úgy döntött, hogy ez legyen Harry Rex gondja. Mind a két nyomtatványt aláírta a kezes rovatnál, majd átadta Forrestnek, akinek a tilalmakra és kötelezettségekre vonatkozó részt kellett hitelesítenie a kézjegyével. – A kezelés ideje alatt, azaz huszonnyolc napig nem hagyhatod el az intézetet – jelentette ki Oscar. – Ha mégis elmész, függetlenül attól, mennyi időt töltöttél itt, elvesztetted a befizetett előleget, és számolnod kell vele, hogy nem jöhetsz vissza sem akkor, sem később. Világos? – Tökéletesen – bólogatott Forrest. Hányszor vetette már alá magát ennek a procedúrának?! – Elismered, hogy saját elhatározásodból jöttél ide? – Igen. – Senki nem kényszerített vagy kényszerít semmilyen eszközzel. – Senki. Ezzel meg is kezdődött az ostorozás, Ray pedig nem volt kíváncsi a további fejleményekre. Megköszönte Oscarnak a segítséget, elbúcsúzott Forresttől, és öt perc múlva már kint volt a Clantonba vezető országúton.
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET Ray most már biztos volt benne, hogy a pénz csak 1991 után kerülhetett a Bíróhoz, miután elvesztette az utolsó választást. Claudia az előző évben még mellette volt, és semmit sem tudott a pénzről. A megvesztegetés és a szerencsejáték tehát egyértelműen kizárható. Ugyanakkor befektetésekből sem származhat, mert Ray nem talált semmiféle kimutatást semmiféle tőzsdei tranzakcióról a Bíró iratai között – se részvények, se kötvények, se állampapírok. A könyvelő, akit Harry Rex felfogadott, hogy nézze át a Bíró kimutatásait és készítse el a végső mérleget, szintén nem talált semmit, sőt elismerte, hogy könnyű dolga volt, mert a Bíró minden pénzügyi tranzakcióját a First National Bank clantoni fiókján keresztül bonyolította. A látszat néha csal, gondolta Ray, de ezt a megjegyzést inkább megtartotta magának. Legalább negyven dobozra való régi, értéktelen dokumentum, jegyzőkönyv, perirat hevert szanaszét a házban. A takarítóvállalat emberei összeszedték őket, és egymásra tornyozva berakták a dolgozószobába és az ebédlőbe. Beletelt néhány órába, de végül Ray megtalálta, amit keresett. Kétdoboznyi periratot a hozzájuk kapcsolódó jegyzetekkel, amelyek 1991 után készültek, abban az időben, amikor a Bíró már csak felkért ítészként vezetett tárgyalásokat. A Bíró egész pályafutása alatt speciális blokkfüzetekbe készítette a tárgyalási jegyzeteit. Lejegyzett mindent – neveket, időpontokat, eseményeket, fontosabb tényeket -, az összes adatot, amely a segítségére lehetett abban, hogy megbízható és elfogulatlan véleményt alkothasson magának egy ügyről. Gyakran maga is feltett kérdéseket a tanúknak, és sokszor előfordult, hogy a jegyzetei alapján helyreigazította az ügyvédeket. Ray nemegyszer hallotta ékelődni azon – persze csak a szobájában, ahol más nem hallotta -, hogy jegyzetelés nélkül elaludt volna a tárgyaláson. Egy hosszabb tárgyalás során akár húsz lapot is teleírt a jegyzeteivel. Mivel maga is ügyvédként kezdte a pályáját, megszokta, hogy mindenről pontos és kimerítő dokumentációt készítsen, és annak rendje és módja szerint el is raktározza az összegyűjtött anyagokat. Egy komplett tárgyalási dosszié tartalmazta a saját jegyzeteit, a periratokat, a tanúk vallomásainak szövegét, a tárgyalási jegyzőkönyveket, a vonatkozó törvények és jogszabályok másolatát, még azokat a kérvényeket is, amelyeket annak idején nem csatoltak a hivatalos anyaghoz. Az évek múlásával ezek az anyagok teljes mértékben aktualitásukat vesztették, elértéktelenedtek, és a Bíró halálakor már több mint negyven dobozt töltöttek meg.
Adóbevallásainak tanúsága szerint 1993-tól kezdve folyamatosan nőtt a jövedelme, miután egyre több ügyet tárgyalt meghívott bíróként – olyan ügyeket, amelyeket hivatalban lévő kollégái valamilyen oknál fogva nem vállaltak vagy vállalhattak el. Vidéken különösen gyakran kerültek bíróság elé olyan ügyek, amelyeket kínos lett volna a választott helyi bíráknak tárgyalni. Ilyen esetekben, ha az illetékes bíró mégis elvállalta az ügyet, valamelyik fél már az eljárás elején benyújtott egy indítványt, amelyben kérte a bíró visszalépését, aki mégis nekigyürkőzött az ügynek, és a tényekre, illetve a pereskedő felekre való tekintet nélkül igyekezett bizonyítani kompetenciáját és pártatlanságát, hogy azután a tárgyalás előrehaladtával mégis visszalépjen, és átadja a helyét egy régi cimborájának valamelyik szomszédos járásból vagy megyéből. A meghívott bíró persze minden elfogultság és részrehajlás nélkül folytatta le a tárgyalást, és még az újraválasztása esélyeire sem kellett ügyelnie. Bizonyos körzetekben, ha nagyon felgyűltek a tárgyalásra váró ügyek, független bírókat kértek fel, hogy csökkentsék hivatalban lévő kollégáik terheit, és meggyorsítsák az eljárások lefolytatását. Az is előfordult, hogy egy megbetegedett kolléga helyett kellett beugraniuk. Túlnyomó többségük nyugdíjas volt már. Az állam ötvendolláros órabért fizetett nekik, plusz a költségeket. 1992-ben, a bukását követő évben a Bírónak nem volt semmi pluszjövedelme. 1993-ban 5800 dollárt könyvelt el. A legtöbbet 1996-ban keresett – az adóbevallása szerint 16 300 dollárt. Az utolsó évben, 1999ben 8760 dollár jövedelmet vallott be, annak ellenére, hogy gyakorlatilag egész évben beteg volt. Megbízott bíróként hat év alatt összesen 56 590 dollárt keresett, amit az utolsó fillérig fel is tüntetett az adóbevallásaiban. Ray arra is kíváncsi volt, milyen ügyeket tárgyalt Atlee bíró élete utolsó éveiben. Harry Rex egyet már említett – egy hivatalban lévő kormányzó szenzációszámba menő válóperét. A tárgyalás anyagát tartalmazó dosszié három hüvelyk vastag volt, és még a helyi újságból kivágott fényképfelvételek is voltak benne a kormányzóról, a leendő exfeleségéről és egy sokkal fiatalabb nőről, aki állítólag az ügyeletes szeretője volt. A tárgyalás két hétig tartott, és Atlee bíró a jegyzetei tanúsága szerint remekül mulatott rajta. Egy másik vaskos dosszié, amelyik Ray kezébe akadt, egy hattiesburgi kisajátítási ügy anyaga volt. Ez a tárgyalás is két hétig tartott, és alaposan megviselt minden résztvevőt. A város nyugat felé terjeszkedett, és szemet vetett néhány fontos ipari területre. Az érintettek bírósághoz fordultak, és kétévi huzavona után Atlee bíró minden érintettet összehívott egy döntő tárgyalásra. A dossziéban újságcikkek is voltak a tárgyalásról, de Ray egyórai próbálkozás után feladta, hogy képet kapjon a meglehetősen zavaros ügyről. El sem tudta képzelni, hogy tudott az apja levezetni egy teljes hónapig húzódó eljárást.
De legalább pénz volt benne, méghozzá nem is kevés. Atlee bíró 1995-ben öt napon át tárgyalt egy ügyet a Clantontól kétórányira lévő Kosciusko városkában, de mint a dokumentációból kiderült, végül nem lett belőle peres eljárás. 1994-ben tragikus közúti baleset történt Tishomingo megyében. Egy üzemanyag-szállító tartálykocsi belerohant egy személyautóba, amelynek utasai, öt tinédzser, bent égtek a járműben. Mivel az áldozatok fiatalkorúak voltak, méltányossági alapon ítélkező bíróság tárgyalta az ügyet. Az egyik hivatalban lévő bíró közeli rokona volt az egyik áldozatnak. A másik éppen kórházban feküdt agytumorral. Atlee bírót kérték fel a tárgyalás levezetésére, amely két teljes napig tartott. Az ítélet 7 400 000 dollár kártérítést állapított meg az áldozatok hozzátartozói számára. Az összeg egyharmada a felperesek ügyvédjeinek zsebébe vándorolt, a fennmaradó kétharmadot pedig elosztották az érintett családok között. Ray kirakta a dossziét a szófára a kisajátítási ügy anyaga mellé. A dolgozószoba immár fényesre polírozott padlóján ült a két kiválasztott doboz társaságában, és Forrest tábornok éber tekintetétől kísérve próbálta szortírozni a tekintélyes anyagot. Azt nagyjából tudta, hogy mit akar, de arról halvány elképzelése sem volt, milyen terv vagy stratégia alapján dolgozza fel a tetemes irathalmot. Igazából csak azokra az ügyekre volt kíváncsi, amelyek komolyabb pénzt hoztak a Bírónak. Ezektől remélte, hogy nyomra vezetik. A hárommilliónyi készpénz, amelyet alig három méterre talált attól a helytől, ahol most ült, nem az égből pottyant a Bíró kezébe. Megszólalt a mobiltelefonja. Az egyik charlottesville-i biztosítótársaság riasztószolgálata volt egy előzetesen felvett üzenettel, amely szerint betörtek a lakásába. Ray izgatottan talpra ugrott, és hangosan elkezdte latolgatni magában az esélyeket. Ugyanez a hívás egy időben elmegy a rendőrségre és Corey Crawfordhoz. Alig járt le az üzenet, újra jelzett a mobilja. Crawford volt az. – Mindjárt ott vagyok – mondta kapkodva, mintha futás közben beszélne. Helyi idő szerint fél tíz volt, ez Charlottesville-ben fél tizenegynek felelt meg. Ray idegesen járkálni kezdett a házban. Az egészben a tehetetlenség volt a legrosszabb. Tizenöt perc telt el, mire Crawford újra jelentkezett. – Itt vagyok – mondta. – A rendőrség is befutott. Valaki kifeszítette a bejárati ajtót, és betörte a dolgozószoba ajtaját. Az kapcsolta be a riasztót. Látszik, hogy nagyon siettek. Nem volt sok idejük. Mit nézzünk meg? – Nincs semmi különösebb érték a lakásban – felelte Ray, miközben arra gondolt, vajon mit kereshetett nála egy betörő. Se készpénze, se ékszerei, se festményei, se vadászfegyverei, se aranya, se ezüstje. – Tévé, sztereó, mikro, minden megvan – mondta Crawford. – A könyveket és a folyóiratokat szétdobálták, a konyhában feldöntötték az asztalt a telefon
mellett, de semmi több. Látszik, hogy nagyon siettek. Nincs ötlete, hogy mit kereshettek? – Fogalmam sincs. – A háttérben recsegni kezdett az egyik rendőr URH-készüléke. – Hány szoba van összesen? – kérdezte Crawford felfedezőútra indulva a lakásban. – Kettő. A jobb oldali a hálószoba. – Minden szekrény nyitva, a sublótfiókok kihúzva. Valamit kerestek. Biztos, hogy nincs ötlete? – Semmi – felelte Ray. – A másik szobában nincs nyoma behatolásnak – jelentette Crawford pár másodperc múlva, majd beszélgetésbe elegyedett két rendőrrel. – Kis türelmet. Tartsa a vonalat – mondta Raynek, aki a bejárati ajtó előtt állt, és az ablakon kinézve éppen azon töprengett, mennyi idő alatt érne haza Charlottesville-be, ha azonnal elindulna. A zsaruk és Crawford arra a megállapításra jutottak, hogy egy profi betörő lehetett a tettes, aki pár perc alatt végzett a lakás átkutatásával, miután rájött, hogy riasztó van felszerelve. Mindkét ajtót úgy feszítette fel, hogy alig okozott szemmel látható kárt a zárakban, és miután felfedezte a riasztót, villámgyorsan átkutatta a számításba jöhető helyiségeket, aztán dühében, hogy nem találta meg, amit keresett, felrúgott egy-két bútort és olajra lépett. Ő vagy ők – azt nem lehetett biztosan megállapítani, hányan voltak. – Ide kell jönnie, hogy átnézze a dolgait, és közölje a rendőrséggel, ha eltűnt valamije. És egy-két nyomtatványt is ki kéne tölteni – közölte Crawford. – Holnapra ott vagyok – felelte Ray. – Tudná biztosítani a lakásom ma éjszakára? – Majd kitalálunk valamit. – Hívjon fel újra, ha a zsaruk végeztek. A teraszlépcsőn ült a tücsköket hallgatva, és Chaney bérraktárára gondolt, arra, hogy most ott kellene ülnie a sötétben, a Bíró egyik kibiztosított pisztolyával a kezében, hogy gondolkodás nélkül lepuffantson bárkit, aki a közelébe merészkedik. Tizenöt óra kocsival. Három és fél magánrepülővel. Felhívta Fog Newtont, de az oktató nem volt sehol. Nem sokkal később újra megszólalt a mobilja. Megint Crawford volt az. – Még mindig itt vagyok a lakásban. – Gondolkoztam a dolgon. Nem hiszem, hogy találomra szúrták ki pont az én lakásomat. – Említett valami családi örökséget, amelyet elvitt Chaneyhez. – Igen. Nem tudná szemmel tartani a bérraktárt ma éjszaka?
– Fölösleges lenne. Vannak saját biztonsági őreik, és kamerákkal figyelik az egész telepet. – Crawford hangján hallatszott, hogy hullafáradt, és semmi kedve megint a kocsijában töltenie egy éjszakát. – Nem tudná mégis megtenni? – Be sem engednének a telepre. Csak bérlők mehetnek be. – Elég lenne a bejáratot szemmel tartani. Crawford felsóhajtott, és dörmögött magában valamit. – Jó, meglesz. Ha nem én megyek, odaküldöm az egyik emberem. – Köszönöm. Holnap, amint megérkezem, felhívom. Miután letette, rögtön felhívta Chaneyt, de nem vette fel senki. Várt öt percet, és újra megpróbálta. Tizennégy csengetés után végre jelentkezett valaki. – Itt Murray a Chaney bérraktárszolgálattól. Ray nagyon udvariasan elmondta, kicsoda és mit akar. Három raktárhelyiséget bérel, és miután most törtek be a lakásába, szeretné megkérni Mr. Murrayt, hogy nézzen rá a 14B-re, a 37F-re és a 18R-re. Mr. Murray megnyugtatta, hogy úgy lesz, de a hangja alapján alig tudta türtőztetni magát, hogy ne ásítson bele a kagylóba. – Lehet, hogy fölösleges óvintézkedés, de nagyon megnyugtatna – szabadkozott Ray. – Előre is köszönöm. – Kérem. Nyugodjon meg, nem lesz semmi gond – mormogta Mr. Murray, és letette a kagylót. Raynek egy órára és két italra volt szüksége, hogy valamelyest megnyugodjon. Charlottesville változatlanul tizenöt órányira volt. Eleinte erős kísértést érzett, hogy beugorjon a bérelt kocsijába, és nekivágjon az éjszakának, de aztán meggondolta magát. Úgy döntött, inkább alszik egyet, és reggel felül az első memphisi gépre, amellyel egy átszállással hazarepülhet. Félórai hiábavaló próbálkozás után azonban kénytelen volt lemondani az alvásról, és visszatért a dolgozószobába a még átnézetlen dossziékhoz. A Bíró egyszer egy üggyel kapcsolatban elárulta, hogy nem sokat tud az övezeti besorolásokkal kapcsolatos jogszabályokról, mert Mississippiben nemigen voltak ilyen ügyek, a 25. törvényszéki kerület hat körzetében pedig egyáltalán nem. Egy alkalommal azonban mégis sikerült rávenni a Bírót, hogy vállaljon el egy meglehetősen zűrös, övezeti átsorolással kapcsolatos ügyet Columbus városában. A Bíró jegyzetei tanúsága szerint a tárgyalás hat napig tartott, és az ítélethirdetés után néhány órával egy ismeretlen telefonáló megfenyegette, hogy le fogják puffantam. Ilyen és hasonló fenyegetések elég sűrűn előfordultak a praxisában, és mindenki tudta róla, hogy mindig magánál hord egy pisztolyt az aktatáskájában. Egyesek szerint Claudia is hordott magánál önvédelmi fegyvert. Amikor a dolog szóba került, azt is hozzátették, hogy inkább a Bíró lőjön rád háromszor, mint a gyorsírója egyszer.
Ray kis híján elaludt az övezeti ügy részleteit olvasva, de végül mégis rábukkant egy résre, egy fekete lyukra, amelyet oly régóta hiába keresett, és egyik pillanatról a másikra magához tért. Az adóbevallások tanúsága szerint a bírónak 1999 januárjában 8110 dollárt kifizettek egy tárgyalásért a 27. bírósági kerületben. Ebben a kerületben volt két olyan körzet is a Mexikói-öböl partvidékén, amelyekben a Bíró sohasem járt korábban. Ray nem értette, miért vállalt önként egy több napig elhúzódó ügyet egy ennyire félreeső körzetben. Még furcsább volt, hogy erről a tárgyalásról nem talált semmiféle anyagot a megfelelő dobozban. Tüzetesen átnézte újra mindkét dobozt, de hiába, a part menti tárgyalásról nem volt semmiféle dokumentáció. Ray olyan izgatott lett, hogy gondolkodás nélkül nekilátott a maradék harmincnyolc doboznak. Egy csapásra megfeledkezett mindenről – a feltört lakásáról, a bérraktárról, Mr. Murrayről és kis híján magáról a pénzről is. Egy tárgyalás teljes anyaga nyomtalanul eltűnt.
HUSZONHATODIK FEJEZET A US Air gépe reggel hat negyvenkor indult Memphisből, ami azt jelentette, hogy Raynek legkésőbb ötkor el kellett indulnia Clantonból, így összesen három órát aludt, ami sem több, sem kevesebb nem volt a szokásos juharvári átlagnál. Nem sokkal a felszállás után el is aludt a gépen, aztán még egyszer a pittsburghi reptéren a csatlakozásra várva, majd harmadszor is a Charlottesville-be menő helyiérdekű járaton. Amikor hazaért, átvizsgálta a lakást, majd végigdőlt a nappali közepén terpeszkedő szófán, és negyedszer is elaludt. A pénz érintetlen volt. Illetéktelen behatolásnak egyik bérelt helyiségben sem volt semmi nyoma Chaneynél. Minden úgy volt, ahogy utoljára hagyta. Miután mind a három kamrát megnézte, bezárkózott a 18R-be, kinyitotta mind az öt tűzés vízálló dobozt, és megszámolta az ötvenhárom mélyhűtőtasakot. A betonpadlón ülve, körülötte a nejlonzacskókba gyömöszölt hárommilliónyi százdolláros bankóval, Ray Atlee kénytelen volt beismerni magának, mennyire fontos számára ez a pénz. Belegondolni sem mert, mi lett volna, ha a lakásában tárolja, és a betörők megtalálják. Most már csak akkor tudta biztonságban a talált örökséget, ha ott ült mellette kibiztosított pisztollyal a kezében. Az elmúlt hetekben egyre többet foglalkoztatta a pénz – mi mennyibe kerül, mit lehet ekkora összegért megvenni, hogy lehet hagyományos vagy nagyobb haszonnal kecsegtető, de kockázatosabb módon befektetni, hogy fialjon. Többször is azon kapta magát, hogy képzeletben a vagyonos ember szerepében tetszeleg, de ezeket a gondolatokat azonnal elhessegette. Csakhogy hiába volt minden igyekezete, ott lapultak ezek a gondolatok a felszín alatt, és minden alkalmat megragadtak, hogy újra és újra hatalmukba kerítsék a képzeletét. A pénz eredetével kapcsolatos kérdések többségére már választ kapott – a bankjegyek nem voltak hamisak, nem voltak megjelölve, nem szerencsejátékon nyerték őket, és nem csúszópénzként, megvesztegetés révén kerültek az apja birtokába. És természetesen nem fog megosztozni rajta Forresttel, mert ez biztos halált jelentene az öccse számára. És a hagyatékban sem fogja bevallani, mert erre többszörösen is jó oka van. A kifogások lassan, de biztosan elapadtak. Egyre inkább minden érv amellett szólt, hogy a teljes összeget meg kell tartania magának. Valaki hangosan megdöngette a raktárhelyiség vasajtaját. Ray kis híján felkiáltott ijedtében. Néhány másodperc alatt sikerült annyira összeszednie magát, hogy felállt és kikiáltott: – Ki az?
– Biztonsági őrség – jött a válasz. Mintha már hallotta volna ezt a hangot valahol. Átlépte a pénzes zacskókat, és a bejárathoz lépve résnyire nyitotta a vasajtót. Mr. Murray vigyorgott rá odakintről. – Minden rendben? – kérdezte olyan barátságosan, mintha nem is fegyveres őr lenne, hanem mondjuk a házmester a földszintről. – Igen, köszönöm – hebegte Ray a torkában dobogó szívvel. – Ha bármire szüksége van, csak szóljon. – Köszönöm a múlt éjszakát. – Csak a munkámat végeztem. Ray gyorsan visszarakta a pénzt a helyére, bezárta mind a három helyiséget, és hazahajtott, de fél szemmel egész úton a visszapillantó tükröt leste. A háztulajdonos kiküldött egy brigád mexikói asztalost, hogy hozzák rendbe a két megrongált ajtót. A három munkás egész délután ott kalapált és fűrészelt a lakásában, de amikor végeztek, örömmel elfogadták a hideg sört, amellyel Ray megkínálta őket. Barátságosan el is beszélgetett velük, miközben alig várta, hogy magára hagyják végre. A konyhaasztalon egy egész halom felbontatlan posta várta, most végre arra is jutott ideje, hogy átfussa. Egy halom befizetendő számla, néhány katalógus, a szokásos adag reklámszemét és három megkésett részvétnyilvánítás. És egy levél az Állami Adóhivataltól Mr. Ray Atlee, Reuben V. Atlee hagyatékának kinevezett végrehajtója címére, két nappal korábbi címzéssel Atlantából. Kétszer is gondosan elolvasta a borítékon szereplő címzést és feladót, mielőtt óvatosan felnyitotta a levelet. Egyetlen, nyomtatott fejléccel ellátott papír volt benne, amely egy ötsoros írást tartalmazott. A feladó egy bizonyos Martin Gage volt az atlantai kirendeltség bűnügyi osztályáról. Tisztelt Mr. Atlee! Ezúton értesítem, hogy mint apja hagyatékának végrehajtója, a vonatkozó törvények értelmében köteles az elhunyt minden ingó és ingatlan vagyonáról pontos kimutatás szerint nyilatkozatot tenni értékbecslés és adómegállapítás céljából. A bevallás elmulasztása vagy valótlan adatok közlése bizonyítás esetén adócsalásnak minősül, és büntetőeljárást von maga után. A zárolt hagyaték bármely részének megfelelő hatósági engedély nélküli értékesítése ellenkezik Mississippi állam és a szövetségi jogi szabályozás vonatkozó törvényeivel. Tisztelettel: Martin Gage bűnügyi nyomozó Első gondolta az volt, hogy felhívja Harry Rexet, milyen értesítést küldtek az adóhivatalnak. Mint a hagyaték végrehajtójának, egy éve volt
az apja halálától számítva, hogy beküldje a végleges bevallást, és a könyvelője szerint ilyen esetekben a halasztási kérvényeket is meglehetősen liberálisan bírálták el. A levelet egy nappal azután postázták, hogy Harry Rexszel bementek a bíróságra megindítani a hagyatéki eljárást. Miért olyan sürgős az adóhivatalnak a dolog? És egyáltalán honnan tudnak Reuben Atlee haláláról? Végül mégsem Harry Rexet hívta fel, hanem a levél fejlécén feltüntetett irodát. A vonal végén egy automata válaszolt, amely üdvözölte az állami adóhivatal atlantai kirendeltségének nevében, és megkérte, hogy szombat lévén, próbálkozzon később. A tudakozó segítségével kiderítette, hogy Atlantában összesen három Martin Gage nevű férfi él. Az első házon kívül volt, de a felesége azt mondta, nem az adóhivatalnak dolgozik, hál’ istennek. A második szám nem válaszolt. A harmadik hívással nagyobb szerencséje volt, de Mr. Gage éppen ebédelt. – Ön az adóhivatalnál dolgozik? – tudakolta Ray, miután udvariasan bemutatkozott, és elnézést kért az alkalmatlankodásért. – Igen. – A bűnügyi osztályon? – Pontosan. Idén tizennegyedik éve. Ray röviden ismertette a levelet, majd szó szerint beolvasta a telefonba. – Nem én írtam – jelentette ki Gage. – Akkor kicsoda? – csattant fel Ray, de a következő pillanatban már meg is bánta. – Honnan tudhatnám? El tudná küldeni faxon? Ray a telefon mellett heverő faxra pillantott, majd rövid gondolkodás után így szólt: – Természetesen, de csak az irodámban van gépem. Hétfő reggel átküldöm. – Akkor szkennelje be, és küldje át e-mailen – javasolta Gage. – Az a helyzet, hogy a szkennerem épp tegnap robbant le. Maradjunk abban, hogy hétfőn átfaxolom. – Rendben, de a nyakam rá, hogy valaki a bolondját járatja magával, pajtás. Azt a levelet nem én írtam. Ray legszívesebben azonnal letette volna a kagylót, hogy minél gyorsabban megszabaduljon az adóhivatal képviselőjétől, de Gage már belelovalta magát a dologba. – Mondok még valamit, pajtás. Ha valaki az adóhivatal képviselőjének adja ki magát, az szövetségi szinten is bűncselekménynek minősül, amely különösen szigorú szankciókat von maga után. Nincs valami elképzelése, ki lehetett? – Fogalmam sincs. – Lehet, hogy az on-line telefonkönyvünkből szerezte meg a számomat. Ez volt a legnagyobb baklövése a cégnek, mióta itt dolgozom. Ennyit a szabad információ-hozzáférésről meg a többi baromságról.
– Van benne valami. – Mikor indították meg a hagyatéki eljárást? – Három napja. – Három napja! A bevallást egy éven belül kell beküldeni. – Tudom. – Mekkora hagyatékról van szó? – Semmiség az egész. Egy öreg, lerobbant ház Clantonban. Slussz. – Akkor tuti, hogy valami agyament drogos szórakozik magával, pajtás. Küldje át hétfőn faxon a levelet, és ha kiderítettem valamit, visszahívom, oké? – Nagyon köszönöm. Ray letette a telefont a kávézóasztalra, és hangosan feltette magának a kérdést: miért kellett pont az adóhivatalt felhívnia? Hogy megtudja, tényleg ők küldték-e a levelet. Gage sohasem fogja megkapni azt a másolatot. És egy hónap múlva már el is felejti, hogy meg kellett volna kapnia. Egy év múlva pedig már arra sem fog emlékezni, hogy valaki valaha is megkereste egy ilyen ügyben. Ray kénytelen volt belátni, hogy nem ez volt az eddigi legokosabb húzása. Forrest lassan felvette a bentlakók életének ritmusát Alcorn Village-ben. Rögtön a beszélgetés elején közölte Rayjel, hogy csak napi két telefont engedélyeznek neki, és minden hívását rögzítik. – Így akarják megakadályozni, hogy felhívjuk a dílereinket. – Elég nyomasztó lehet – mondta Ray. Ez most a józan Forrest hangja volt, lassú, érthető, tiszta beszéd. – Mit csinálsz Virginiában? – Hazajöttem. – Azt hittem, a barátaidat akarod meglátogatni. A volt egyetemi csoporttársaidat. – Majd ha legközelebb jövök. Milyen a kaja? – Mint egy szanatóriumban. Gyümölcszselé naponta háromszor, de mindig más színű. Ha csak ránézek, elfog a hányinger. Kész rablás napi háromszázért. – És milyenek a lányok? – Van egy cukorfalat, de még csak tizennégy éves. Ráadásul bíró az apja. Nem rossz, mi? De a társaság java része nagyon hervasztó. Mindennap van egy csoportterápiás szeánszunk, amikor kórusban szidjuk a felbujtóinkat, akik rákapattak bennünket a drogra. Közösen megbeszéljük a problémáinkat, és megpróbálunk segíteni egymásnak. Két nap alatt kiderült, hogy az összes tanácsadó beiratkozhatna hozzám mesterkurzusra. Ez a nyolcadik elvonom, bátyó! Hát nem hihetetlen? – Én azt hittem, már legalább egy tucatnál tartasz.
– Kösz a biztatást. Egyébként tudod, mi a legdurvább az egészben? – Mi? – Az a legszuperebb érzés, amikor tiszta vagyok. Erős vagyok, vág az agyam, tele vagyok energiával, és úgy érzem, minden sikerülne, csak akarnom kell. Aztán amikor újra ott vagyok az utcán, utálom magam a gyengeségemért. Hogy semmivel sem vagyok jobb, mint azok a szerencsétlen roncsok, akik végleg elfuserálták az életüket. Fogalmam sincs, miért csinálom... – Az a lényeg, hogy most sokkal jobban vagy, Forrest. A hangodon is hallatszik. – Egész kellemes ez a hely. Persze a kaját leszámítva. – Remek. Büszke vagyok rád. – Be tudnál ugrani valamikor? – Persze. De csak néhány nap múlva. Ray felhívta Harry Rexet az irodájában. Tudta, hogy ilyenkor is ott találja, mert általában a hétvégéket is a munkahelyén szokta tölteni, amiben nem volt semmi meglepő négy házasság után. – Emlékszel arra az ügyre, amelyet a Bíró tavaly év elején tárgyalt a partvidéken? Harry Rex éppen evett valamit, és hangosan csámcsogott a vonal túlsó végén. – A partvidéken? – Ki nem állhatta a partvidéket, mert meg volt győződve róla, hogy arrafelé minden a maffia kezében van. – Egész csinos összeget fizettek neki egy ottani tárgyalásért tavaly januárban. – Tavaly egész évben beteg volt – vetette ellen Harry Rex, majd szürcsölve kortyolni kezdett valamit. – A rákot csak tavaly júliusban diagnosztizálták. – Nem emlékszem semmiféle partvidéki ügyre – mondta Harry Rex határozottan, és beleharapott valami ropogósabb falatba. – Fogalmam sincs, mi lehetett az, de mindenestre elég meglepő. – Szerintem is. – Miért nézed át a dossziéit? – Egybevetem a pénzügyi kimutatásait a tárgyalási anyagokkal. – De miért? – Mert én vagyok a hagyaték végrehajtója. – Ne haragudj, igazad van. Mikor jössz vissza? – Néhány napon belül. – Jut eszembe: ma összefutottam Claudiával. Hónapok óta nem találkoztunk. Kora reggel bejött a városba, és a Coffee Shop előtt parkolt le egy vadonatúj Cadillackel, hogy lehetőleg mindenki lássa, aztán fél délután ott körözött vele a városban. Fantasztikus egy nőszemély. Ray önkéntelenül is elmosolyodott, amikor elképzelte, hogy rohant Claudia a készpénzzel egyenesen a legközelebbi autókereskedőhöz. A Bíró biztos büszke lenne rá.
Alvás helyett csupán hosszabb-rövidebb szundikálásokkal tudta enyhíteni a fáradtságát. A falak mintha hangosabban recsegtek volna, mint máskor; mintha minden zajosabb, aktívabb lett volna – a klímák, a vízvezetékek, a csatornák. Időnként mintha még a tárgyak, a bútorok is megmozdultak volna. Mintha nem is ugyanaz a lakás lenne, mint a betörés előtt volt.
HUSZONHETEDIK FEJEZET Hogy visszatérjen a normális kerékvágásba, Ray egy hosszú kocogással kezdte a napot a legjobban bejáratott útvonalán: a bevásárlónegyeden és a Fő utcán át az egyetemi városig, majd fel az Obszervatórium-hegyre, és ugyanezen az útvonalon vissza – ez összesen tíz kilométer. Aztán ebéd Carl Mirkkel a Bizouban, egy népszerű bisztróban, háromutcányira a lakásától, és egy kávé a szomszédos presszóban. Fog már lefoglalta a Bonanzát délután háromra egy gyakorlórepülésre. De megjött az aznapi posta, és lőttek a betervezett programnak. A borítékot kézzel címezték, feladó nélkül, és előző nap adták fel Charlottesville-ben. Egy köteg dinamit nem lett volna fenyegetőbb, mint az a felbontásra váró levél az asztal szélén. A borítékban egy háromszorosan összehajtogatott levélpapír volt. Ray óvatosan széthajtogatta, és amikor meglátta, mi van rajta, elsötétült előtte a világ. Mintha néhány másodpercre minden érzékszerve kikapcsolt volna – az agya leblokkolt, talán még a szíve is kihagyott néhány ütemet. Egy színes, digitális fényképfelvétel volt a Chaney-bérraktár 14B kamrájának bejáratáról, komputerről kinyomtatva normál másolópapírra. Csak egy fénykép, semmi több. Se kommentár, se figyelmeztetés, se ijesztgetés. A kép önmagáért beszélt. Amint az első sokkból magához tért, érezte, hogy elönti a hideg veríték, és a gyomrába éles, szúró fájdalom nyilallt. Annyira szédült, hogy be kellett csuknia a szemét, de amikor kinyitotta, és újra a képre nézett, az még mindig mozgott, mintha hullámozna alatta a padló. Az első, a legelső gondolat, amire vissza tudott emlékezni, az volt, hogy nincs semmi a lakásban, ami nélkül ne tudna meglenni. Itt hagyhat mindent. Azért néhány dolgot mégis bepakolt egy kisebb sporttáskába. Három órával később megállt tankolni Roanoke-ban, majd újabb háromórányi vezetés után beállt egy kamionpihenőbe Knoxville határában. Sokáig ült a sportautójában a sofőröket figyelve, amint bemennek a zsúfolt kávézóba, hogy tíz perc, negyedóra múlva visszaszálljanak a kocsijukba, és folytassák az utat. Kinézett magának egy asztalt a parkolóhoz legközelebbi ablak előtt, és amikor az megürült, bezárta az Audit, és bement. Az asztal mellől le sem vette a szemét a hárommillió dollárral megpakolt kocsiról. Az egész helyiséget betöltő illatból ítélve a hamburger lehetett a hely specialitása. Rendelt egy szimpla adagot, és egy szalvétára egyenként felírogatta a számításba vehető lehetőségeket. A legbiztosabb hely a pénz számára kétségtelenül egy bank lenne, ahol beteszik egy nagy acéldobozba, vastag falak mögé, amelyeket kamerákkal figyelnek. Azt is megtehette volna, hogy felosztja a pénzt
kisebb egységekre, és több bankban helyezi el Charlottesville és Clanton között. Ezzel a módszerrel olyan bonyolult nyomot hagyna maga után, hogy alaposan megkavarhatna vele bárkit, aki a sarkában van. A pénzt feltűnés nélkül be tudná vinni mindegyik fiókba egy aktatáskában. Ha pedig egyszer berakják a széfbe, onnan rajta kívül soha senki ki nem veszi. Végiggondolva azonban ez a módszer túlságosan körülményesnek és hosszadalmasnak bizonyult. És a nyom nemcsak bonyolult lenne, hanem túlságosan nyilvánvaló is – megbízási nyilatkozatok, személyiigazolvány-szám, lakcím, telefonszámok, személyes megbeszélés a fiókvezetőkkel, videokamerák, széfazonosító kódok és még ki tudja, mi minden, hiszen Ray még soha semmit nem rakott be megőrzés céljára egyik bank széfjébe sem. Az országút mentén egymást érték az önkiszolgáló bérraktárak. Az utóbbi években látványosan megszaporodtak országszerte, és a többségüket közvetlenül a főbb közlekedési útvonalak mellé építették. Ez lenne a legegyszerűbb megoldás: kiválasztani egyet találomra, megállni, készpénzzel kifizetni, és mindezt minimális papírmunkával. Kicsit körülnézhetne előtte mondjuk Podunktownban, hogy találjon a célnak megfelelő tűzálló tárolódobozokat valamelyik helyi áruházban, aztán biztonságba helyezné a pénzét, és feltűnés nélkül továbbállna. Remek ötletnek tűnt, annál is inkább, mert alaposan meglepné vele az üldözőjét. Ugyanakkor a lehető legostobább ötlet volt, mert sorsára hagyná a pénzét. Mi lenne, ha hazavinné Juharvárra, és elrejtené valahol a pincében? Harry Rex riaszthatná a seriffet, hogy figyeljék a városban feltűnő gyanús idegeneket. Ha egy ügynök követi, és utánamegy Clantonba, ott biztosan lekapcsolhatnák, és Delinek köszönhetően reggelre már mindenki tudna róla. A Coffee Shopban ha valaki köhög egyet, hárman garantáltan megkapják a nátháját. A kamionsofőrök egymásnak adták a kilincset. Amint beléptek, hangos beszélgetésbe elegyedtek egymással, kihasználva az alkalmat, hogy többórás magányos vezetés után újra emberek között lehetnek. Szinte kivétel nélkül ugyanúgy néztek ki: kék farmer, hegyes orrú cowboycsizma. Ray hirtelen felfigyelt egy pár sportcipőre – a viselője ott sétált el az asztala mellett, és letelepedett az egyik üres bárszékre a pult előtt. A khakiszínű, bő vászonnadrág is első ránézésre kirítt a környezetből. A tükörben Ray megnézte a férfi arcát, és azonnal ismerősnek találta. Széles pofacsont, távol ülő szemek, keskeny áll, hosszú, lapos orr, vékony szálú, ritkuló haj. Életkor: harmincöt, pluszmínusz kettő. Valahol Charlottesville-ben látta, de hogy pontosan hol, nem tudta volna megmondani. Vagy lehet, hogy már mindenkiben gyanúsítottat lát?
Ha az ember úgy menekül a zsákmányával, mint egy gyilkos az áldozata hullájával a csomagtartóban, természetes, hogy mindenkiben rémet lát. Megérkezett a hamburger egy jó adag forró sült krumpli társaságában, de Raynek időközben teljesen elment az étvágya. Már a harmadik szalvétánál tartott. Az első kettővel nem jutott semmire. Pillanatnyilag meglehetősen korlátozottak voltak a lehetőségei. Mivel a pénzt nem hajlandó kiadni a kezéből, egész éjjel vezetnie kell, néhány rövid megállóval egy kávé vagy egy félórás alvás erejéig, hogy korán reggel Clantonba érjen. Ha újra hazai terepen lesz, mindent másképp fog látni. Az alagsori rejtekhely mégsem volt olyan jó ötlet, mint amilyennek elsőre tűnt. Elég egy rövidzárlat, egy villámcsapás vagy egy figyelmetlenül eldobott gyufa, és a háznak annyi. Nem mintha jelen állapotában tűzifán kívül bármi másra is jó lenne. A pultnál ülő férfi még egyszer sem nézett rá, ő viszont minél tovább nézte, annál inkább elbizonytalanodott, hogy tényleg látta-e már. Kifejezetten átlagos arca volt, amilyet százat is lát napjában az ember, és Ray, ha akarná, sem emlékezne rá, hacsak nincs valami nyomós oka rá. A férfi két kakaós szeletet evett egy csésze kávé kíséretében. Este tizenegykor! Ray reggel hét órára ért be Clantonba. A szeme körül fekete karikák, a lábai remegtek a fáradtságtól. Egy forró zuhany és kétnapi zavartalan pihenés, annyi alvással, amennyi belefér. Egész éjszaka, már amikor nem a mögötte feltűnő fényszórókat figyelte, és nem arra összpontosított, hogy ne aludjon el a volán mögött, arról álmodozott, milyen békés, nyugodt napok várnak rá Juharvárban. Egy hatalmas, üres ház, amelyet senkivel sem kell megosztania. Alhat az emeleten, a földszinten, a teraszon – ahol éppen kedve tartja. Se váratlan látogatók, se szüntelenül csöngő telefonok – senki és semmi nem fogja zavarni. A tetőfedőknek azonban más terveik voltak. Javában dolgoztak még, amikor Ray megérkezett. Az előkert tele volt a holmijukkal: két teherautó, létrák, szerszámok mindenütt. Harry Rexet a Coffee Shopban találta egy tekintélyes adag buggyantott tojás és két újság társaságában. – Te mit keresel itt? – kérdezte, futó pillantással nyugtázva Ray megjelenését. Nem végzett még sem a tojással, sem az újságokkal, és nem sok jelét mutatta, hogy különösebben örülne Ray felbukkanásának. – Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy éhes vagyok? – Úgy nézel ki, mint akit háromszor kihánytak. – Kösz. Azért jöttem ide, mert nem tudtam a házban lefeküdni, hogy kialudjam magam. – Alig állsz a lábadon. – Ezt jól látod.
Az ügyvéd végre leengedte a maga előtt tartott újságot, és feltűzött a villájára egy sűrű szósszal borított tojást. – Egy nap alatt átjöttél Charlottesville-ből? – Csak tizenöt óra. A pincérnő letett az asztalra egy csésze kávét. – Meddig lesznek ott a tetőfedők? – Ott vannak már? – Sajnos. Legalább egy tucat. Én meg egész úton arról álmodoztam, hogy két napig ki sem kelek az ágyból. – Az Atkins fiúk. Egész tűrhetően dolgoznak; ha nem kezdenek el inni és verekedni. Az egyikük tavaly leesett egy létráról, és kitörte a nyakát. Harmincezret sikerült kipréselnem neki a biztosítótól. – Miért alkalmazod őket, ha ilyen megbízhatatlanok? – Mert olcsók, csakúgy, mint te, Mr. Végrehajtó. Ha ki akarod aludni magad, menj az irodámba. Van egy kis rejtekhelyem a harmadikon. – Agy is van benne? Harry Rex körbepillantott, mintha attól félne, hogy minden helybeli pletykafészek az ő szavát lesi. – Emlékszel még Rosetta Rhinesra? – Nem. – Ő volt az ötödik titkárnőm és a harmadik feleségem. Akkor újítottam be a fenti irodát. – Az ágynemű tiszta? – Ágynemű? Miről beszélsz? Ha kell, viheted, ha nem, felejtsd el. Nyugis hely, de a padló kicsit rázkódik. Ezért is füleltek le bennünket. – Bocs a kérdésért. – Ray belekortyolt a kávéba. Éhes volt, de nem annyira, hogy csatlakozzon Harry Rex lakomájához. Legszívesebben egy csésze tejbe áztatott kukoricapelyhet vagy müzlit evett volna, valami könnyűt, ami nem fekszi meg a gyomrát alvás előtt, de a Coffee Shopban ilyesmit rendelni közmegbotránkozást keltett volna. – Nem eszel valamit? – kérdezte Harry Rex két falás között. – Nem. Kéne valami raktárhelyiséget szereznünk néhány holminak. A dobozoknak, a bútoroknak. Nem tudsz egy jó helyet? – Szereznünk? – Jó, nekem kéne szerezni. – Minek? Annak a rakás szemétnek? – Újabb harapás a pirítósból egy félarasznyi, mustárba mártott kolbász és egy jókora darab cheddar sajt kíséretében. – A legegyszerűbb, ha eltüzeled az egészet. – Nem tudom eltüzelni. Legalábbis egyelőre nem. – Akkor tedd azt, amit a legtöbb végrehajtó tesz ilyenkor. Raktározd el két évre valahol, aztán add oda az üdvhadseregnek, és ami nekik sem kell, azt égesd el. – Tudsz segíteni vagy nem? – Biztos emlékszel arra a dilis Cantrell fiúra az általános iskolából. – Ketten voltak.
– Nem ketten, hárman. Az egyiket pár éve elütötte egy Greyhound busz Tobytown közelében. – Újabb öblös korty a kávéból, nyomában újabb fél tojás. – Egy raktárra volna szükségem a városban, Harry Rex. – Nem vagy egy kicsit türelmetlen? – Nem. Fáradt vagyok. – Most ajánlottam fel a titkos találkahelyemet. – Kösz, inkább nem. Majd megpróbálok valahogy kijönni a tetőfedőkkel. – A nagybátyjuk Virgil Cantrell. Én képviseltem az első feleségét a második válóperében. Virgil a régi vasúti csomagmegőrzőt átalakította bérraktárrá. – Az az egyetlen hely a városban? – Nem. Lundy Staggs felállított néhány mobil miniraktárt a város nyugati határában, de nemrég elöntötte őket az árvíz. Oda nem vinnék semmit a helyedben. – Hogy hívják azt a vasúti bérraktárt? – kérdezte Ray türelmetlenül, mert kezdett elege lenni a Coffee Shopból. – Depónak. – Újabb harapás a pirítósból. – A vasútállomás mögött? – Pontosan. – Az ügyvéd rácsorgatott egy fél üveg Tabasco szószt a maradék tojáshalomra. – Mindig akad nála szabad hely, és van egy fémbélésű, tűzálló helyisége is. De az alagsort nem ajánlom. Ray néhány pillanatig habozott, tudva, hogy nem volna szabad ráharapnia a csalira. Kinézett a bírósági épület előtt leparkolt Audira, majd megadóan Harry Rexre pillantott. – Miért? – Mert ott tartja a fiát. – A fiát? – Igen. A fia is dilis. Virgil nem tudta elhelyezni Whitefieldben, magánintézetre pedig nincs pénze, ezért úgy döntött, hogy inkább ott tartja magánál az alagsorban. – Ez komoly? – De mennyire. Biztosítottam róla, hogy nincs benne semmi törvényellenes. A fiúnak megvan mindene: egy összkomfortos szoba, fürdőszoba, tévé. És sokkal olcsóbb, mint betenni akármelyik diliházba. – Hogy hívják? – kérdezte Ray megadóan. – Kis Virgil. – Kis Virgil? – Igen, Kis Virgil. – És mennyi idős ez a Kis Virgil? – Nem tudom pontosan. Negyvenöt-ötven körül. Ray legnagyobb megkönnyebbülésére egyetlen Virgil sem volt jelen, amikor bement a depó irodájába. Egy kezeslábasba öltözött, testes hölgy közölte vele, hogy Mr. Cantrell elment elintézni egy-két ügyet, és még
legalább két óráig biztosan távol lesz. Ray tárolóhely után tudakozódott, mire a hölgy felajánlotta, hogy körbevezeti. Sok-sok évvel ezelőtt egy távoli nagybácsi látogatóba jött hozzájuk Texasból. Ray anyja előző nap reggeltől estig takarította a házat, hogy minden ragyogjon, mire a vendég megérkezik. Kettesben mentek az anyjával az állomásra az érkező nagybácsi elé. Forrest még nagyon kicsi volt, és egy dada vigyázott rá otthon, amíg ők távol voltak. Ray tisztán emlékezett rá, hogy várták a peronon a vonatot, milyen izgatottak lettek, amikor meghallották a mozdony füttyét, majd megpillantották magát a közeledő szerelvényt. A csomagmegőrző akkoriban kifejezetten forgalmas hely volt. Ray középiskolás volt, amikor a vasút kiköltözött onnan – bedeszkázták az ajtaját és az ablakait, és a környékbeli vagányok tanyája lett. Később kis híján le is bontották, de az önkormányzat az utolsó pillanatban úgy döntött, hogy inkább rendbe hozatja, de a felújításnak sosem értek a végére. A kétszintes épületben kialakított bérraktár vagy egy tucat találomra kialakított helyiségből állt, amelyek többsége tele volt a mennyezetig feltornyozott, értéktelen kacattal. Itt is, ott is gerendák, deszkák és lambériadarabok hevertek kisebb-nagyobb halmokban – a szüntelen és reménytelen felújítás beszédes tanúi. A padlón mindenhol törmelék és fűrészpor. Raynek elég volt három helyiségbe benéznie, hogy lássa: a raktár, ha lehet, még Juharvárnál is tűzveszélyesebb. – Van még helyünk az alagsorban is – mondta a nő. – Köszönöm, azt most inkább nem nézem meg. Amikor kilépett az épületből, a Taylor Streeten épp akkor húzott el egy vadonatúj fekete Cadillac. Úgy csillogott a reggeli napfényben, mintha most gördült volna le a futószalagról. A kormány mögött Claudia feszített óriási fekete napszemüvegben. A depó előtt állva a kora délelőtti fojtogató hőségben, döbbenten nézve a tovaszáguldó autócsoda után Ray úgy érezte, hogy mindjárt rászakad az egész város, és maga alá temeti. Claudia, a Virgil család, Harry Rex a feleségeivel és titkárnőivel, a tetőfedő, ivó, verekedő Atkins fiúk. Itt mindenki dilis, vagy csak én golyóztam be? – kérdezte hitetlenkedve, a fejét csóválva, majd beült az Audiba, és kipörgő kerekekkel repülőrajtot vett az országút felé. Az út a város határában kétfelé ágazott. Északra volt Forrest, délre a tengerpart. Tudta, hogy az élete semmivel sem lesz kevésbé zűrös, ha meglátogatja az öccsét, de megígérte neki, és tudta, hogy Forrest számít rá.
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET Két nappal később már ott volt a Mexikói-öböl partján, Mississippi legdélebbi csücskében. Tulane-ben élt néhány barátja még az egyetemről, akikkel szeretett volna találkozni, és erős kísértést érzett, hogy végiglátogassa az egykori törzshelyeit is. Minden vágya az volt, hogy megegyen egy tál osztrigát Franky és Johnnynál a töltés mellett, egy muffalettát Masperónál a diáknegyedben, megigyon egy Dixie sört a Bourbon Street-i Chart Roomban és egy cikóriakávét fánkkal a Café du Monde-ban. A bűnözés azonban az utóbbi években soha nem látott méreteket öltött New Orleansban, és Ray tisztában volt vele, hogy a kis Audi TT sportautója bárhol könnyű zsákmánya lehet egy profinak. Mekkora mázlista lenne az a tolvaj, aki leakasztaná. Vajon milyen képet vágna, amikor kinyitná a csomagtartót, és meglátná, mi van benne? Úgy döntött, hogy nem ad esélyt sem a tolvajoknak, sem a járőröknek, és gondosan ügyelt rá, nehogy átlépje a jelzett sebességhatárokat. Jól vezetett, és betartott minden szabályt, de fél szemmel mindig a mellette és mögötte haladó kocsikat leste. A forgalom hirtelen lelassult a 90-es főúton, és a végtelen kocsisor sétatempóban araszolt végig Long Beachen, Gulfporton és Biloxin, végig a tengerpart mentén, az egymást érő csillogó kaszinók, karcsú szállodák és elegáns éttermek között. A kilencvenes évek hirtelen feltámadt szerencsejáték-hulláma ugyanakkor érte el az öböl partvidékét is, mint Tunica környékét, és a nyomában jövő ár is ugyanolyan tartósnak bizonyult. Ray úgy döntött, hogy Biloxinál átmegy az öböl másik partján lévő Jackson megyébe. Nem sokkal Pascagoula előtt egy hatalmas, villogó neonreklám csábította az autósokat, hogy álljanak meg egy rövid pihenőre Cajunnál, ahol 13,99 dollárért annyit ehettek, amennyi beléjük fért. A vendéglő kifejezetten gyanús lebujnak bizonyult, de a tágas parkoló rendesen ki volt világítva, és Ray egy kör után meggyőződött róla, hogy van olyan, ablak melletti szabad hely, ahonnan szemmel tudja tartani a kocsiját. Újabban minden megállónál ez volt az első szempont, ez döntötte el, hogy marad-e vagy továbbáll. Három megye sorakozott egymás mellett az öböl mentén: keleten az Alabamával határos Jackson, középen Harrison, nyugaton pedig a Louisianával határos Hancock. Egy magas rangú helyi politikus kiváló washingtoni kapcsolatainak köszönhetően Jacksonból naponta indultak a sertéshússal megrakott teherhajók a feneketlen gyomrú északi piacokra. Harrison megye számláit bőségesen fedezte a szerencsejátékból befolyó összeg, amelyből még iskolák építésére is futotta. A legkevésbé fejlett, legkisebb népességű megye Hancock volt – itt járt Atlee bíró 1999
januárjában egy ügy kapcsán, amelyről otthon, Clantonban senki nem tudott semmit. A langusztából, garnélarákból és osztrigából komponált, komótosan elköltött ebéd után Ray beült a kocsiba, és a sétatempóban haladó sorral visszaaraszolt az öböl túloldalára. Biloxit és Gulfportot elhagyva Pass Christianban találta meg, amit keresett: egy újonnan épült, egyszintes motelt közvetlenül a parkolóra nyíló szobákkal. A környék biztonságosnak tűnt, a parkoló félig volt autókkal. Hatvan dollárért kivett egy szobát egy éjszakára, és a kocsival odaállt közvetlenül a szobája bejárata elé. Már korábban meggyőzte magát, hogy felelőtlenség lenne fegyver nélkül közlekednie. Elég egy gyanús hang éjszaka a parkolóból, hogy gondolkodás nélkül kint teremjen a Bíró ezúttal töltött .38-asával a kezében. Arra is felkészült, hogy ha kell, akár az egész éjszakát az autóban tölti. Hancock megye arról a John Hancockról kapta a nevét, akinek az aláírása ott látható a Függetlenségi Nyilatkozat szövege alatt. A bíróság épületét 1911-ben emelték Bay St. Louis kellős közepén, de 1969-ben a Camille hurrikán gyakorlatilag eltüntette a föld színéről. A tölcsér végigsöpört Pass Christianon és Bay St. Louison, és egyetlen épület sem úszta meg súlyos károk nélkül. Több mint száz ember meghalt, és legalább egy tucat áldozat nyomtalanul eltűnt. Ray egy pillanatra megállt a bíróság előtt, hogy elolvassa a bejárat mellett elhelyezett emléktáblát, majd még egy pillantást vetett a parkolóban hagyott Audira, mielőtt belépett az épületbe. Bár a bírósági tárgyalások anyagai általában mindenhol hozzáférhetőek a nyilvánosság számára, mégis ideges volt, hogy megtalálja-e, amit keres. Clantonban a tisztviselők különös gonddal őriztek minden dokumentációt, és alaposan megnéztek minden látogatót. Igazából azt sem tudta, mit keres és hol kezdje a kutatást, de leginkább attól félt, hogy mit talál majd. Az ügyfélszolgálati irodában néhány perces toporgás után sikerült magára vonnia egy csinos, fiatal nő figyelmét, aki ceruzáját a füle mögé dugva odalépett hozzá. – Miben segíthetek? – Ray egy bírósági jegyzettömböt szorongatott a kezében, mintha arra számítana, hogy ezzel minden gyanakvást eloszlat a személyét illetően, és minden ajtó megnyílik előtte. – Minden tárgyalás dokumentációját megőrzik? – kérdezte hivatalos hangon. A nő értetlenül összevonta a szemöldökét, és úgy nézett rá, mintha valami illetlenséget mondott volna. – Minden évfolyamról megvannak a jegyzőkönyveink – felelte lassan, egyenként hangsúlyozva a szavakat, mintha egy gyengeelméjű személyhez beszélne, majd hozzátette: – A teljes periratanyag mellett. Ray szorgalmasan jegyzetelt.
– Emellett – folytatta kis szünet után a fiatal nő – megvannak a gyorsíró készítette, szó szerinti jegyzőkönyvek is minden egyes tárgyalásról, de azokat nem itt tartjuk. – Megnézhetném az évfolyamok szerinti jegyzőkönyveket? – kérdezte Ray, mert nem akart ajtóstul rontani a házba. – Természetesen. Melyik évfolyamra kíváncsi? – A tavalyira. Január hónapra. A nő odalépett a legközelebbi íróasztalhoz, és belepötyögött valamit a számítógépbe. Ray körülnézett a tágas irodában. A szellősen elhelyezett íróasztaloknál legalább egy tucat adminisztrátor tevékenykedett – egyesek gépeltek, mások iratokat rendeztek vagy telefonáltak. Amikor utoljára járt a clantoni bíróság ügyfélszolgálati irodájában, egyetlen számítógépet látott az irodavezető asztalán. Hancock megye legalább tíz évvel előbbre járt. Az egyik sarokban két jogász kávét iszogatott papírpohárból, és komoly képpel, fojtott hangon tárgyalt valami fontos ügyet. Az előttük lévő íróasztalon egy halom régi telekkönyv hevert, amelyek között akadtak kétszáz éves példányok is. Mindkettő kopott könyökvédőt és vastagon megcsomózott nyakkendőt viselt, és olvasószemüveget egyensúlyozott az orrán. Ingatlantulajdonokat ellenőriztek megbízásonként száz dollárért – ez is egyike volt a tucatnyi unalmas kulimunkának, amellyel kisvárosi jogászok légiói keresték a szárazkenyérre-valót. Az egyikük észrevette Rayt, és gyanakodva méregetni kezdte. Akár én is lehetnék az a pasas, ha apámra hallgatok, gondolta Ray. A nő leguggolt, és az asztala mögötti irattartó szekrény egyik fiókjából kiemelt egy vaskos dossziét, amely tele volt nyomtatón készített iratokkal. Néhány másodpercig lapozgatott benne, majd felemelte a fiókot, és feltette a pultra. – Ez az – mondta, és kihúzott a fiókból egy vaskos dossziét. – 1999. január. Két hét tárgyalásainak az anyaga. Maga az iratjegyzék is öt-hat oldal. Ez az oszlop tartalmazza a végső rendelkezéseket. Amint láthatja, a legtöbb ügy tárgyalása folytatódott márciusban. Ray figyelmesen hallgatta az ügyintézőt, miközben maga is tanulmányozta az elé tett lajstromot. – Egy bizonyos ügyre kíváncsi? – Igen. Nem emlékszik véletlenül arra az ügyre, amelyet Atlee bíró tárgyalt Ford megyéből? Az itteni kollégium kérte fel, hogy vállalja el. A nő úgy nézett rá, mintha arra kérte volna, hogy mutassa meg neki a saját válóperes dossziéját. – Maga újságíró? – kérdezte olyan ellenséges hangon, hogy Ray kis híján hátralépett. – Miért? Csak újságíróknak szolgálnak felvilágosítással? – Két másik alkalmazott felfigyelt a szóváltásra, és gyanakodva méregetni kezdték Rayt.
A nő grimaszhoz hasonló mosolyt erőltetett az arcára. – Nem, de az egy meglehetősen bonyolult ügy volt. Ez az – tette hozzá a lajstromra bökve. A cím csupán a peres felek nevét közölte: Gibson v. Miyer-Brack. Ray elégedetten bólintott, mintha máris megtalálta volna, amit keresett. – És hol tartják a dossziét? – Nagyon terjedelmes anyag – ingatta a fejét a nő, és elindult az egyik ajtó felé. Ray követte az irodából nyíló adattárba. A szűkös helyiség falai mentén fémből készült, fekete irattároló szekrények sorakoztak, több ezer dosszié, időrendben csoportosítva. A nő odalépett az egyik szekrényhez, leakasztott az oldaláról egy csiptetős írómappát, és Ray kezébe nyomta. – Ezt írja alá, legyen szíves. Elég a neve és a dátum. A többit én beírom. – Mi volt a vád abban az ügyben? – kérdezte Ray, miközben kitöltötte az igazolólapon a megfelelő rovatokat. – Gondatlanságból elkövetett emberölés. – A nő kihúzott egy hosszú fiókot, és a vaskos dossziésorozatra mutatott. – Ez mind annak a tárgyalásnak az anyaga. – A beadványok, a nyomozati anyag és a tárgyalási jegyzőkönyvek. Ott, annál az asztalnál megnézheti alaposabban, de a szobából nem lehet semmit kivinni. A vezetőbíró utasítása. – Ki vezette a tárgyalást? – Atlee bíró. – Atlee bíró már nem él. Talán hallott róla. A nő már elindult az ajtó felé, úgy válaszolt: – Legalább neki nincsenek már gondjai. Ray úgy érezte, mintha hirtelen légüres tér támadt volna a szűkös helyiségben. Hosszú másodpercekbe telt, mire sikerült újra összeszednie a gondolatait. A dossziéhalom több mit egy méter vastag volt, de elhatározta, hogy nem hátrál meg. Ott volt előtte az egész nyár. Clete Gibson 1997-ben halt meg, hatvanegy éves korában. A halál oka: veseelégtelenség. A veseelégtelenség oka: egy Ryax nevű gyógyszer, a Miyer-Brack cég terméke, legalábbis a vád állítása szerint, amelynek a megfelelő bizonyítékok birtokában a tárgyalást vezető, tiszteletre méltó Reuben Atlee bíró helyt adott. Mr. Gibson nyolc éven át szedte a Ryaxot koleszterintúltengés ellen. A gyógyszert az orvosa írta fel, s a gyógyszerésze forgalmazta. Az özvegy és a gyermekei a gyárral együtt őket is beperelték. Mr. Gibson öt éve szedte a gyógyszert, mikor az első veseproblémái jelentkeztek, amelyeket más orvosok kezeltek. Abban az időben a Ryax még új gyógyszernek számított, és nem volt ismert mellékhatása. Amikor mindkét veséje teljesen felmondta a szolgálatot, Gibson valahogy kapcsolatba került egy ügyvéddel, bizonyos Mr. Patton Frenchcsel. Ez nem sokkal a halála előtt történt.
Patton French a biloxi French and French cég egyik tulajdonosa és vezetője volt. Az egyik levél fejlécén még hat másik, a céget képviselő ügyvéd neve szerepelt. A gyártó, az orvos és a forgalmazó gyógyszerész mellett egy helyi gyógyszerügynök és New Orleans-i brókercége is szerepelt a vádlottak között. Minden vádlott mögött állt egy nagy cég, köztük nem egy nehézsúlyú is New Yorkból. A hosszasan elhúzódó per meglehetősen bonyolult volt, a tárgyalásokat több alkalommal is kis híján be kellett rekeszteni a résztvevőket elragadó indulatok miatt. Mr. Patton French és kis biloxi cége hősies csatát vívott az alperesek mögött felsorakozó óriások ellen. A Miyer-Brack gyógyszergyár magántulajdonban lévő svájci mamutcég volt, amelynek hat országban voltak tekintélyes érdekeltségei, amint ez kiderült amerikai képviselője vallomásából. 1998-ban 9,1 milliárd dolláros bevételből 635 milliós profitra tettek szert. Csak ennek az egy vallomásnak a végigolvasása egy teljes órába telt. Patton French valamilyen okból úgy döntött, hogy méltányossági alapon ítélkező bírósághoz nyújtja be a keresetet, így az ügyet nem a kerületi bíróság tárgyalta, ahol az ítéletet az esetek többségében esküdtszék hozza. A vonatkozó törvények szerint a méltányossági bíróságon csak a vitás hagyatéki ügyek tárgyalásához kellett esküdtszéket összehívni. Ray számos, meglehetősen kiábrándító hagyatéki tárgyaláson vett részt annak idején, amikor titkárként asszisztált a Bíró mellett. A méltányossági bíróság illetékességét két tény is igazolta. Miután Gibson meghalt, a hagyatéki tárgyalást mindenképpen ilyen típusú bíróságnak kellett lebonyolítania, ráadásul volt egy kiskorú gyereke, és a kiskorúak jogi ügyeinek rendezése is idetartozott. Gibsonnak ugyanakkor volt három másik, már nagykorú gyereke is. A keresetet éppen ezért ugyanúgy be lehetett volna nyújtani kerületi bírósághoz is – ez egyike a mississippi jogrendszer számtalan hézagának. Ray egy alkalommal megkérte a Bírót, hogy magyarázza el neki, mi van e mögött a látszólagos ellentmondás mögött, mire az apja velősen csak ennyit mondott: – A miénk a legnagyszerűbb jogrendszer az egész országban. – Mississippi államban minden idős bíró így vélekedett. Természetesen nem Mississippi volt az egyetlen állam, ahol az ügyvédek maguk dönthették el, milyen típusú bírósághoz fordulnak polgári ügyekben jogorvoslatért. A szabadpiaci szellem országszerte érvényesült az igazságszolgáltatásban is. De amikor egy mississippibeli kisvárosban élő özvegyasszony keresetet nyújtott be egy svájci mamutvállalat ellen, amely kifejlesztett egy gyógyszert, amelyet Uruguayban gyártanak, és tette mindezt Hancock megyében egy méltányossági alapon ítélkező polgári bíróságnál, az indítvány első lépésben kemény ellenállásba ütközött. Az ilyen nagy horderejű, nemzetközi vonatkozású ügyekkel a szövetségi bíróságok feladata volt
megbirkózni, és a Miyer-Bracket képviselő jogászfalanx hősiesen küzdött, hogy elvegyék az ügyet a megyétől. Atlee bíró azonban keményen helytállt, és sikerült megnyernie az ügynek a kijelölt szövetségi bírót is. Miután helyi alperesek is voltak, az utolsó fordulóban elutasították a kérvényt, hogy szövetségi bíróság tárgyalja az ügyet. Reuben Atlee-t bízták meg a feladattal, és mire tárgyalásig vitte az ügyet, elege is lett a védelem ügyvédeiből. Ray a bírói rendelkezéseket olvasva önkéntelenül is elmosolyodott. Szűkszavúak voltak, tömörek és kíméletlenül pontosak – határozottan képviselték a Bíró leplezetlen szándékát, hogy alaposan befűtsön velük a védelem körül nyüzsgő elvtelen, haszonleső ügyvédhordának. A modern világban elterjedt, gyorsított menetű tárgyalások ismeretlenek voltak Atlee bíró tárgyalótermében. Rövid időn belül bebizonyosodott, hogy a Ryax súlyosan káros mellékhatásai miatt nem felel meg a gyógyszerek iránt támasztott minőségi követelményeknek. Patton French szerzett két szakértőt is, akik súlyosan elmarasztalták a készítményt, míg a védelem által meghívott szakértők csupán a vállalat érveit szajkózták, anélkül hogy érdemi választ adtak volna a felmerült szakmai kérdésekre. A Ryaxról már a tesztek során bebizonyosodott, hogy valóban drasztikusan csökkenti a koleszterinszintet. A vállalat gyorsított eljárásokkal átnyomta a gyógyszert a kötelező ellenőrző vizsgálatokon, majd elárasztotta vele a piacot, ahol rövid idő alatt óriási népszerűségre tett szert. Ugyanakkor néhány év leforgása alatt vesék tízezreit tette gyógyíthatatlanul tönkre, aminek számszerű bizonyításával Mr. Patton French két vállra fektette a mamutvállalatot. A tárgyalás nyolc napon át tartott. A védelem tiltakozása ellenére a tárgyalások minden reggel pontosan nyolc óra tizenöt perckor kezdődtek, és nemegyszer este nyolcig eltartottak, további heves tiltakozásokat provokálva, amelyeket Atlee bíró egyszerűen elengedett a füle mellett. Ray számtalan hasonló esetnek tanúja volt annak idején. A Bíró a kemény munka híve volt, és most, hogy nem kellett esküdtekkel vesződnie, kíméletlenül rákényszerítette a munkamorálját minden résztvevőre. A végső döntést – az amerikai joggyakorlatban példátlan gyorsasággal – két nappal az utolsó tanú meghallgatását követően hozta meg. Ott is maradt Bay St. Louisban, és a második napon egy négyoldalas bírói döntést diktált le az írnokának. Ray ezen sem lepődött meg. Tudta, hogy a Bíró nem volt híve a döntések halogatásának. Ráadásul ott voltak a jegyzetei, amelyekre hagyatkozhatott. Ray biztos volt benne, hogy a nyolc napig tartó tanúvallomás-sorozat alatt legalább harminc szabványméretű jegyzettömböt teleírt. A döntés olyan részletes volt, hogy a legmaximalistább szakértőket is elismerésre késztette volna.
Az ítélet Clete Gibson családjának 1,1 millió dollárt állapított meg tényleges kártérítésképpen – egy gazdasági szakértő szerint ugyanis pénzben kifejezve ennyit ért az elhunyt élete. Ezenkívül a Bíró további 10 millió dolláros büntetést rótt ki a Miyer-Brackre az egészségre súlyosan ártalmas gyógyszer felelőtlen és gátlástalanul agresszív forgalmazásáért. A döntés kíméletlen vádhatározatban ítélte el a céget testületi gondatlanságért és gátlástalan profithajhászásért, és teljesen nyilvánvalóvá tette, hogy Atlee bírót mélységesen felháborította a MiyerBrack cég üzletpolitikája. Ezzel együtt Ray nem tudott még egy olyan esetről, amikor az apja büntetőszankciókhoz folyamodott volna az ítéletében. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a tárgyalást követően azonnal megindult az ostrom a módosítási kérelmekkel, amelyeket a Bíró nyers határozottsággal sorra visszautasított. A Miyer-Brack azt akarta, hogy törölje az ítéletből a büntetőszankciót. Patton French ezzel szemben súlyosabb büntetés kiszabását kérte. A szokásos tömörséggel megfogalmazott válaszokban mindkét fél megkapta a kijáró alapos fejmosást a Bírótól. Furcsa módon egyik fél sem nyújtott be fellebbezési kérelmet. Pedig Ray biztos volt benne, hogy ez következik. Kétszer is átnézte az ítélethirdetés utáni szakaszban keletkezett anyagot, majd újra végigböngészte az egész fiókot, de nem talált semmit. Lehetséges, hogy a felek valahogy mégis megegyeztek? Ray felírta a noteszába, hogy el ne felejtse megkérdezni a tisztviselőtől. A további iratokból az is kiderült, hogy utóbb egy meglehetősen visszataszító perpatvar keletkezett az ügyvédi honorárium kapcsán. Patton French a Gibson családdal kötött szerződésre hivatkozva a kártérítési összeg ötven százalékát követelte. A Bíró, mint minden hasonló esetben, ezúttal is sokallta az összeget. A méltányossági alapon ítélkező bíróságokon a bírók illetékessége volt megállapítani a tiszteletdíjak arányát. A Bírónál mindig is harminchárom százalék volt a felső határ. Ennek alapján gyerekjáték volt kiszámítani a várható összeget, Mr. French pedig újra ringbe szállt, hogy megkapja szerinte busásan megérdemelt illetményét. Atlee bíró azonban ezúttal sem volt hajlandó semmi engedményre. A Gibson-perben Atlee bíró a legjobb formáját hozta. Ray határtalanul büszke volt az apjára, és alaposan el is érzékenyült. Nehéz volt elhinni, hogy mindez alig másfél éve történt, amikor a Bíró már súlyos cukorbetegségben és szívelégtelenségben szenvedett, és talán már a rák is megtámadta, bár a halálos kórt csak hat hónappal később diagnosztizálták. Az öreg harcos minden elismerést megérdemelt. A tisztviselők, egyetlen középkorú nő kivételével, aki görögdinnyét falatozott az asztalánál, miközben valamit böngészett a komputerén,
elmentek ebédelni. Ray kiballagott a bíróságról, és elindult, hogy megkeresse a legközelebbi könyvtárat.
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET Egy biloxi hamburgerbárból lehallgatta az otthoni üzeneteit. Mindössze hárman keresték távolléte alatt. Az első Kaley volt a tervezett vacsora ügyében. Ray gondolkodás nélkül törölte az üzenetet. Kaleyvel már az előző hívás alatt végzett egyszer s mindenkorra. A második Fog Newton volt, és közölte, hogy a Bonanza jövő héten végig szabad, és hogy gyakorolniuk kellene a repülést. Végül Martin Gage jelentkezett be az adóhivatal atlantai kirendeltségétől. Még mindig a megígért faxot várta az alteregója blöfflevelével. Arra várhatsz még egy darabig, gondolta Ray némi elégtétellel. Egy közepes adag előre csomagolt vegyes salátát evett egy élénk narancsszínű plexiasztalnál az országút szélén, a tengerpart tőszomszédságában. Nem is emlékezett rá, mikor járt utoljára egyedül gyorsétteremben, igaz, most is csak azért választotta ezt a helyet, mert itt szemmel tudta tartani a kocsiját a parkolóra néző ablak mögül. Ráadásul a vendégek zömét fiatal mamák tették ki a gyerekeikkel, akik a bűnügyi statisztikák szerint nem jelentettek számottevő veszélyt sem rá, sem a kocsijára nézve. Félúton megelégelte a salátát, és felhívta Fogot. A Biloxi Városi Könyvtár a Lameuse Streeten volt. Egy térkép segítségével, amelyet az első útjába eső újságosnál vásárolt, sikerült odatalálnia, és leparkolt az épület előtti parkoló egyik állásában, a főbejárat közelében. Újabban felvett szokásához híven most is alaposan felmérte a terepet, és többször is visszanézett a kocsijára, mielőtt belépett az épületbe. A számítógépes katalógustermet a földszinten rendezték be, de Ray legnagyobb bánatára egyetlen ablaka sem volt, amelyen keresztül kiláthatott volna a parkolóra. A partvidék vezető napilapja a Sun Herald volt, amelynek 1994-ig visszamenőleg lehetett lekérni a számait a számítógépes sajtóarchívumból. Ray elsőre az 1999. január 24-i számot kérte le, amely egy nappal azután jelent meg, hogy Atlee bíró kihirdette az ítéletet a Gibson kontra Miyer-Brack ügyben. Az újság természetesen a címlapon hozta le a Bay St. Louisban lefolytatott, 11,1 milliós ítélettel végződő perről szóló beszámolóját. Ray azon sem lepődött meg, hogy az első számú interjúalany Mr. Patton French. Atlee bíró nem volt hajlandó nyilatkozni. A védelem ügyvédjei csak annyit mondtak, hogy megdöbbentette őket az ítélet, és természetesen fellebbeznek az ügyben. Az újság közölt egy fényképet is Patton Frenchről, erről az ötvenes évei közepén járó, kerek képű, őszülő hajú férfiról. A cikkből kiderült, hogy ő maga hívta fel a szerkesztőséget a megszületett ítélet hírével, és készségesen válaszolt a riporterek minden kérdésére. Elmondása szerint „szokatlanul kimerítő tárgyalás volt”, a védelmet képviselő ügyvédek „felületesek, felkészületlenek és gátlástalanok”. A bíróság döntése
„példamutatóan bátor és igazságos”, és bármely kísérlet az ügy fellebbvitelére csak „az igazság érvényesítésének további akadályozását” jelentené. Szerénység nélkül hozzátette, hogy számtalan pert megnyert már a pályafutása során, de ilyen, „mindent elsöprő győzelmet” még soha nem aratott. Arra a kérdésre válaszolva, hogy mi lehet a joggyakorlatban újabban elszaporodott, szokatlanul nagy összegű kártérítések és büntetések mögött, kereken visszautasította a feltevést, hogy a megítélt összeg ebben az esetben indokolatlanul magas lenne. – Egy esküdtszék Hinds megyében két évvel ezelőtt összesen ötszázmillió dollár kártérítést ítélt meg egy hasonló ügy kárvallottjainak – jelentette ki, majd hozzátette, hogy az állam más kerületeiben is megfelelően informált, pártatlan esküdtszékek több esetben is tíz-húsz milliós kártérítésekkel és büntetésekkel sújtottak gátlástalan profithajhászással felbecsülhetetlen és jóvátehetetlen károkat okozó óriáscégeket. – Az ítéletben megítélt összeg méltányos, igazságos és jogi szempontból kifogásolhatatlan – szögezte le. Az interjú további részeiből az is kiderült, hogy Patton Frenchnek a gyógyszer-kereskedelmi visszaélések a specialitása. Már több mint négyszáz Ryax-kárvallottat vett nyilvántartásba, és ez a szám napról napra nő. Ray a szókeresővel utánanézett a Ryaxnak a Sun Herald azóta megjelent számaiban. Az öt nappal későbbi számban egy egész oldalas cikket talált a gyógyszerről, amely a következő alcímet viselte: Szedett ön valaha Ryaxot? Maga a cikk tele volt a gyógyszer súlyos mellékhatásait ecsetelő, baljóslatú figyelmeztetésekkel, egy hosszabb bekezdés pedig a téma hiteles jogi szakértőjeként és az áldozatok igazságának rettenthetetlen bajnokaként bemutatott Patton French néhány nappal korábbi fényes győzelméről számolt be. A cikkből az is kiderült, hogy az elkövetkezendő tíz napban átfogó szűrővizsgálatot tartanak a Ryaxáldozatok egészségi állapotának felmérése céljából a Gulfport Hotelban, kvalifikált orvos szakértők közreműködésével. A felmérés természetesen térítésmentes volt, és semmiféle egészségügyi vagy jogi kötelezettséggel nem járt a jelentkezőkre nézve. A lap alján jól láthatóan feltüntették a hirdetést közzétevő ügyvédi iroda nevét – French and French -, valamint a cég gulfporti, biloxi és pascagoulai címét, illetve telefonszámát. A szókereső program kidobott egy másik, az előzővel szinte szó szerint megegyező hirdetést is, amely 1999. március elején jelent meg a lapban. Csupán a szűrővizsgálat helye és időpontja változott. Egy harmadik hasonló hirdetés szerepelt a Sun Herald 1999. május 2-i, vasárnapi számában is. A következő egy órában Ray tágította a keresés spektrumát, és hasonló hirdetéseket talált a jacksoni Clarion-Ledgerben, a New Orleans-i Times-Picayune-ban, a Hattiesburg Americanben, a memphisi Mobile Registerben és Commercial Appealben, valamint a Baton Rouge-i The
Advocate-ben. A jelek szerint Patton French masszív, többfrontos támadást indított a Ryax és a Miyer-Brack ellen. Miután meggyőződött róla, hogy French feltehetően mind az ötven államot elárasztotta a hirdetésekkel, Ray felhagyott a további kereséssel. Hirtelen sugallattól vezérelve utánanézett a világhálón Mr. Frenchnek, és rábukkant a cég saját weblapjára, egy profi módon megkomponált propagandaanyagra. A cégnek már tizennégy ügyvédje volt, és hat irodája különböző városokban, és ez a szám folyamatosan nőtt. Patton Frenchről talált egy teljes oldalas életrajzot, amelynek szerénytelensége szakmai körökben is minden bizonnyal megbotránkozást keltett. Az apja, idősebb French, a leközölt fénykép alapján óvatos becslés szerint is legalább nyolcvan lehetett, és ő volt a cég vezetője, legalábbis papíron. A vállalkozás fő profilja a hozzá nem értő orvosok és rossz gyógyszerek által félrekezelt betegek harcos érdekképviselete volt. A cég fényes győzelmet aratott az eddigi legnagyobb szabású Ryax-perben is, amelynek végkifejletében 900 millió dolláros kártérítést ítéltek meg az irodahálózat 7200 kliensének. Most éppen a Shyne Medical céget igyekezett két vállra fektetni, miután az általuk gyártott, széles körben elterjedt és elképesztő profitot termelő Minitrin nevű vérnyomáscsökkentő gyógyszerről bebizonyosodott, hogy káros mellékhatásai miatt alkalmatlan gyógykezelésre, és a Szövetségi Gyógyszerellenőrző Hivatal már be is vonta a kereskedelmi forgalomból. French cége már közel kétezer Minitrint fogyasztó klienst begyűjtött, és ez a szám hétről hétre gyarapodott. Patton French a Clark Pharmaceuticals óriáscégre is ráveretett egy nyolcmillió dolláros esküdtszéki ítéletet New Orleansban. A bűnbak ebben az esetben egy Kobril nevű depressziócsökkentő gyógyszer volt, amelyről bebizonyosodott, hogy hosszú távú szedés esetén halláscsökkenést okozhat. Az iroda első tekintélyes Kobril-fogása ezernégyszáz kárvallott felvonultatásával ötvenkétmilliós kártérítés kifizetésére kötelezte a gyártó céget. A cég többi tagjáról semmi érdemlegeset nem lehetett megtudni a honlapról, ami egyértelműen arra engedett következtetni, hogy valójában egyszemélyes vállalkozásról van szó, amelynek a hátterében több tucat névtelen alkalmazott serénykedik, hogy begyűjtse az utcáról az ezres nagyságrendű klientúrát, amellyel tíz- és százmilliókat lehet szakítani. Egy teljes oldal megtelt Mr. French előjegyzésbe vett megbeszéléseivel, egy másik a küszöbönálló tárgyalások naptár szerinti felsorolásával, két további oldal pedig a már meghirdetett szűrővizsgálatokkal, amelyek során nem kevesebb mint nyolc gyógyszer hatásait kívánják vizsgálni, közöttük a Skinny Benét is, amelyről Forrest beszélt annak idején Raynek. A kliensek gyorsabb és megbízhatóbb kiszolgálása érdekében French beruházott a cégnek egy Gulfstream IV. típusú, középkategóriás gépet,
amelyről egy fotót is leközölt a honlap, természetesen Patton Frenchcsel, aki ott pózolt a gép orra előtt a kifutópálya szélén sötét, testre szabott öltönyben, elszánt vigyorral a képén, mintha a következő pillanatban már ugrana is fel a fedélzetre, hogy repüljön tovább kivont szablyával harcolni az igazságért. Ray tudta, hogy egy ilyen gép legalább harmincmillióba kerül, plusz két főállású pilóta és a fenntartási költségek, amelyektől még egy edzett könyvelő is visszariadna. Patton French parttalan egoizmusa még az ügyvédek között is párját ritkította. A repülőgép volt az utolsó mozaikkocka. Ray eleget tudott már, hogy megtegye a következő lépést. A könyvtárból kilépve egyenesen az autóhoz ment, és az ajtónak támaszkodva felhívta a French and French ügyvédi iroda központi számát. Hosszú percekbe telt, mire átverekedte magát a magnószalagra vett menüpontokon – kliens, ügyvéd, bíró, egyéb hívó fél, a legközelebbi szűrővizsgálatokra vonatkozó információ és így tovább. Amikor eljutott az első titkárnőig, ő kapásból továbbadta egy másiknak, az pedig egy harmadiknak, aki végre tudta kapcsolni az előjegyzésekért felelős kolléganőjét. – Mr. Frenchcsel szeretnék beszélni. Személyesen – mondta Ray kimerülten a hosszadalmas procedúrától. – Sajnos házon kívül van – jött a meglepően udvarias válasz. Hát persze, hol is lehetne máshol? – Jól figyeljen, kisasszony – mondta Ray most már ingerülten. – Nem szeretném még egyszer végigjárni ezt a kálváriát. A nevem Ray Atlee. A nemrég elhunyt Reuben Atlee bíró fia. Itt vagyok Biloxiban, és találkoznom kell Mr. Patton Frenchcsel. Ray megadta a mobilszámát a titkárnőnek, majd beült a kocsiba és elhajtott. A következő állomása az Acropolis volt – egy meglehetősen giccses, vegasi stílusú kaszinó, görögös motívumokkal megspékelve, ordító ízléstelensége szemmel láthatóan senkit sem zavart. A parkoló tele volt, és biztonsági őrök felügyeltek a terepre. Ray talált egy bárt az emeleten, ahonnan be lehetett látni az egész földszintet, és épp nekifogott az üdítőjének, amikor megszólalt a mobiltelefonja. – Mr. Ray Atlee? – kérdezte egy öblös hang. – Igen, én vagyok – felelte Ray, és a füléhez szorította a készüléket. – Itt Patton French. Örülök, hogy megkeresett. Sajnálom, hogy nem tudott elérni, de tényleg házon kívül voltam. – Tudom, hogy nagyon elfoglalt. – Valóban az vagyok. Itt van a partvidéken? – Igen. Biloxiban. Pillanatnyilag itt ülök az Acropolisban. Remek hely. – Én pedig éppen úton vagyok hazafelé Nápolyból. Egyeztető tárgyalásom volt néhány nagymenő floridai ügyvéddel. Helyben vagyunk – gondolta Ray. – Fogadja együttérzésemet az apjáért – mondta French. A készülék halkan recsegni kezdett, és mintha a kapcsolat is megszakadt volna egy
pillanatra. Lehet, hogy valahol tízezer méteres magasságban suhan a harmincmilliós gépével hazafelé? – Köszönöm. – Ott voltam a temetésén, láttam is magát, de nem akartam tolakodni. Remek ember volt az apja. – Köszönöm – ismételte Ray. – Hogy van Forrest? – Forrestről is tud? – Én majdnem mindent tudok, Ray. Rendkívüli aprólékossággal készülök fel minden tárgyalásra. Minden elérhető információt begyűjtünk mindenkiről. Ez a titka a sikereinknek. Szóval, mi újság az öccsével? Tiszta? – Legjobb tudomásom szerint igen – felelte Ray nem minden ingerültség nélkül. Hogy jön ez a felfújt hólyag ahhoz, hogy úgy beszéljen ilyen bizalmas dolgokról, mint más az időjárásról? A kérdés persze költői volt, hiszen a website-ról egyértelműen kiderült, hogy Frenchnek nem kenyere a finomkodás. – Remek. Tudja, mit? Holnap valamikor ott leszek partközeiben. Most a jachtomon vagyok, és itt a szokásosnál lazább az időbeosztásom. Ebédre vagy inkább vacsorára jönne? A honlapján nem találkoztam a jachtjával, Mr. French. Biztos figyelmetlen voltam, gondolta Ray. Készségesen kiegyezett volna egy kávéval egyórás beszélgetés keretében, szemben a kilátásba helyezett, legalább kétórás ebéddel vagy a még ennél is hosszabb vacsorával, de ő volt a vendég, így jobbnak látta, ha Frenchre bízza a döntést. – Nekem bármelyik megfelel. – Oké. Egyelőre hagyjuk nyitva a dolgot, ha nincs ellene kifogása. Pillanatnyilag erős szembeszelünk van itt az öböl közepén, és nem tudom, mikorra érjük el a partot. Mi lenne, ha a titkárnőm felhívná holnap délelőtt? – Rendben. – A Gibson-ügyről szeretne beszélgetni? – Igen, hacsak nincs valami más is, amiről tudnom kéne. – Nincs. Az egész a Gibson-üggyel kezdődött. Visszatérve az Easy Sleep motelba, Ray belenézett egy baseballmeccsbe, majd lehalkította a készüléket, és megpróbált olvasni, miközben az elfüggönyözött ablakon át leste, mikor megy le végre a nap. Nagyon álmos volt, de nem akart sötétedés előtt elaludni. A második próbálkozásra sikerült elérnie Forrestet telefonon, és éppen a rehabilitáció örömeinél tartottak, amikor megszólalt a mobilja. – Mindjárt visszahívlak – mondta Forrestnek, és letette a kagylót. Megint betört valaki a lakásába. Betörés folyamatban, mondta egy géphang a riasztótársaság központjából. Miután lejárt az üzenet, Ray kinyitotta a szobája ajtaját, hogy megnézze a kocsiját. Ott állt, ahol
leparkolta, alig hat méterre a bejárattól. A mobillal a kezében várta a következő hívást. A riasztótársaság értesítette Corey Crawfordot is, aki negyedóra múlva jelentkezett ugyanazokkal a hírekkel. Vaspánt az utcai kapun, vaspánt a bejárati ajtón, mégis bementek. Egy asztal felborítva, minden lámpa felkapcsolva. A riasztóra is számítottak. Ugyanaz a rendőr készítette el ugyanazt a jelentést. – Az égvilágon semmi érték nincs abban a lakásban – jelentette ki Ray. – Akkor miért törnek be mégis menetrendszerűen? – kérdezte Corey. – Fogalmam sincs. Crawford szólt a háziúrnak, aki megígérte, hogy hív egy asztalost, és megcsináltatja az ajtókat. Corey megvárta, amíg a helyszínelő rendőr végzett, és amikor magára maradt a lakásban, újra felhívta Rayt. – Ez biztos, hogy nem véletlen – jelentette ki határozottan. – Miből gondolja? – Nem akarnak elvinni semmit. Egyszerű megfélemlítés az egész. Elárulná végre, mire megy ki a játék? – Nem tudom. – Szerintem tudja. – Esküszöm, hogy nem. – Biztos vagyok benne, hogy nem mondott el mindent. Most fején találtad a szöget, gondolta Ray, de állta a sarat. – Puszta véletlen, Corey, higgye el. Nem érdemes túldramatizálni a dolgot. Néhány belvárosi kölyök rózsaszín hajjal és biztosítótűkkel az orrában, pitiáner drogosok, akiknek mindenáron pénzre van szükségük. – Ismerem a környéket. Ezek nem kölykök voltak. – Egy profi nem térne vissza ugyanarra a helyre, ha már egyszer megugrasztotta a riasztó. Ez két különböző banda. – Szerintem ugyanazok voltak. Ebben maradtak, annak ellenére, hogy mindketten tudták, mi az igazság. Ray két órán keresztül hánykolódott a sötétben anélkül, hogy lecsukta volna a szemét. Tizenegy körül felkelt, hogy kiszellőztesse egy kicsit a fejét, és néhány perc múlva újra az Acropolisban találta magát, ahol hajnali kettőig rulettezett néhány pohár rossz bor társaságában. Ezúttal is egy parkolóra néző szobát kért, és addig őrizte a harmadik emeleti ablakból a kocsiját, amíg el nem aludt a székében.
HARMINCADIK FEJEZET Addig aludt, amíg a takarítók végleg elvesztették a türelmüket. Déli tizenkét óra volt a kijelentkezés végső határideje, és amikor az egyik alkalmazott háromnegyedkor dörömbölni kezdett az ajtaján, valamit odakiabált az ajtó felé, és beugrott a zuhany alá. Az autó sértetlennek tűnt, feltörésnek, feszegetésnek sehol semmi nyoma. Kinyitotta a csomagtartót, és belepillantott: három fekete szemeteszsák tele pénzzel. Minden rendben volt egészen addig, amíg be nem ült a kormány mögé, és észre nem vette az ablaktörlő alá csúsztatott borítékot. Mintha áramütés érte volna, megmerevedett ültében, és döbbenten nézte a váratlan küldeményt, amely mintha fenyegetően visszanézett volna rá a szélvédő másik oldaláról. Közönséges, fehér, normál méretű boríték volt, címzettnek vagy feladónak semmi nyoma, legalábbis az üveg felőli oldalán. Bármi volt is az, jót biztosan nem jelentett. Nem a Pizza Hut reklámcédulája vagy valamelyik helyi bohóc felhívása a közelgő választások ürügyén, az biztos. És fizetési felszólítás sem lehetett az időn túli parkolás miatt, mert az Acropolis kaszinó parkolója ingyenes a vendégek részére. Egy boríték volt, amelyben valaki valamilyen üzenetet küldött a számára. Csigalassúsággal kimászott a kocsiból, és körülnézett, hátha észrevesz valakit, aki a közelben ólálkodik és figyeli. Felemelte az ablaktörlő lapátot, kivette mögüle a borítékot, és alaposan megvizsgálta, mintha legalábbis valami döntő bizonyíték lenne egy gyilkossági perben. Aztán visszaült a kocsiba, mert olyan érzése támadt, hogy valaki figyeli. A borítékban egy háromszorosan összehajtogatott lap volt – egy újabb digitális fénykép komputeren kinyomtatott másolata, ezúttal a 37F egységről Chaney bérraktárában a virginiai Charlottesville-ből, 1500 kilométerre innen, ami testvérek között is legalább tizennyolc óra autóval. Ugyanaz a kamera, ugyanaz a printer és feltehetően ugyanaz a fotós, aki alighanem azt is tudta, hogy nem a 37F volt az utolsó hely, ahová Ray elrejtette a pénzt. Valahogy sikerült erőt vennie a tagjait béklyózó bénultságon, és sietve elhajtott. Egy darabig a 90-es úton haladt, fél szemmel állandóan a visszapillantó tükröt lesve, majd hirtelen letért balra, behajtott egy északra tartó, forgalmas utcába, amelyen megtett vagy másfél kilométert, amikor hirtelen lefékezett, és befordult egy autómosó parkolójába. Senki nem követte. Egy órán át figyelte a forgalmat, de nem látott semmi gyanúsat. A biztonság kedvéért odakészítette a pisztolyát az utasülésre, hogy szükség esetén kéznél legyen. A pénz is ott volt alig karnyújtásnyira tőle a csomagtartóban – mi másra lett volna szüksége?
Mr. French titkárnője negyed tizenkettőkor jelentkezett. Néhány váratlanul közbejött fontos ügy miatt az ebédről le kellett mondaniuk, de a vacsoraajánlat változatlanul fennállt. A titkárnő megkérdezte, hogy befáradna-e a nagy ember irodájába négy órára, mert onnan mennének ki hozzá a jachtra. Az iroda, amelyről a cég honlapja is közölt egy tetszetős képet, egy méltóságteljes, György korabeli épület volt az öböl partján, egy hosszúkás telken, amelynek határait kétoldalt spanyol moha és tölgyfák szegélyezték. A szomszédos telkeken is hasonló korú és stílusú épületek álltak. Az előkert hátsó felét nemrégen alakíthatták át parkolóvá, amelyet kamerákkal felszerelt, magas téglakerítés vett körül. A terebélyes, kovácsoltvas kaput termetes biztonsági őr nyitotta ki, aki ránézésre titkos ügynöknek is elmehetett volna. Ray a számára fenntartott állásban parkolta le a kocsiját, aztán egy másik őr elkísérte őt az épület hátsó részéhez, ahol egy csapat munkás éppen burkolólapokat fektetett le az udvaron, egy másik pedig cserjék és virágpalánták ültetésével szorgoskodott a kerítések menti ágyásokban. A jelek szerint a nagyszabású felújítás a vége felé közeledett. – Három nap múlva jön a kormányzó – súgta oda Raynek az őr bizalmasan. – Ez igen – bólintott Ray elismerően. French irodája a második emeleten volt, de ő maga ezúttal is házon kívül tartózkodott. Kint van a jachtján az öbölben, magyarázta az iroda előterét őrző karcsú, barna szépség, aki nem hétköznapi idomait hangsúlyozandó, testhez álló, elegáns ruhát viselt. Ezzel együtt bevezette Rayt az irodába, és megkérte, hogy helyezze kényelembe magát az ablak melletti terebélyes bőrkanapén, amíg intézkedik. A szoba falait világosra pácolt tölgyburkolat borította, és annyi bőrfotel, szófa, dívány és mahagóniasztal állt benne, hogy egy kisebb vadászkastély szalonjának a berendezése is kitelt volna belőle. Az íróasztal akkora volt, mint egy kisebbfajta medence, és tele volt rakva a legkülönbözőbb méretű jachtmodellekkel. – Úgy látom, a főnöke kedveli a hajókat – jegyezte meg Ray, szemügyre véve a kollekciót, jóllehet tudta, hogy a titkárnő ennél nyilvánvalóbb elismerésre számított. – Így is mondhatjuk. – A fiatal nő egy távkapcsoló segítségével rákattintott egy falba épített berendezésre, amelyből terebélyes képernyő bukkant elő. – Pillanatnyilag tárgyalása van, de azt ígérte, hogy néhány perc múlva a rendelkezésére áll. Addig is megkínálhatom egy itallal? – Inkább egy kávét kérnék. Köszönöm. A képernyő jobb felső sarkában volt egy apró, beépített kamera, Ray ebből arra következtetett, hogy French műholdas közvetítéssel fog csevegni vele. Érezte, hogy fogytán a türelme a sok halogatás miatt. Más körülmények között ilyenkor már forrt volna benne a düh, hogy így megvárakoztatják, de most valahogy izgatta a körülötte kibontakozó
színjáték, amelynek ő volt az egyik főszereplője. Csak semmi idegesség, igyekezett nyugtatni magát. Lazíts, és próbáld meg élvezni a dolgot. Rengeteg időd van. A titkárnő visszatért a kávéval, amelyet természetesen a létező legfinomabb kínai porceláncsészében szolgált fel, rajta a leheletvékony vésetű F and F monogrammal. – Megengedi, hogy kinézzek az erkélyre? – kérdezte Ray. – Természetesen – felelte készséges mosollyal a titkárnő, és visszatért az íróasztalához. A helyiségből több ajtó is nyílt az erkélyre, amely ugyanolyan hosszú volt, mint maga az iroda. Ray odasétált a korláthoz, és a kávéját kortyolgatva gyönyörködött a kilátásban. Az előkert gyepe egészen az út széléig húzódott, amelyet már csak a keskeny, homokos part választott el a tengertől. Egyetlen kaszinó vagy szálloda sem volt a közelben, és nagyobb szabású építkezésnek sem látszott semmi nyoma. Ray alatt, a földszinti teraszon két festő beszélgetett, miközben a létráikat állítgatták. Az egész ház úgy nézett ki, mintha most építették volna. Patton French nemrég üthette meg a lottófőnyereményt. – Mr. Atlee, legyen szíves. – A titkárnő szólította odabentről. Amikor belépett az irodába, a képernyőn ott terpeszkedett Patton French széles ábrázata. A haja kissé kócos volt, és az orra hegyén ott ült az olvasószemüvege, fölötte nézte homlokráncolva a közeledő Rayt. – Üdvözlöm, Ray – mondta öblös hangon. – Elnézést a késésért. Megtenné, hogy helyet foglal? Magának is kényelmesebb, és én is jobban látom. – A titkárnő rámutatott az egyik fotelra, Ray pedig készségesen letelepedett a kijelölt helyre. – Hogy van? – érdeklődött French. – Remekül. És maga? – Én is. Még egyszer elnézést a programmódosításért, de egész délután egy átkozott telefonkonferenciát kellett bonyolítanom, és képtelen voltam korábban szabadulni. Arra gondoltam, mi lenne, ha kijönne hozzám ide a jachtra. Itt sokkal nyugodtabban tudnánk vacsorázni. Arról nem is beszélve, hogy a séfemnek a sáros lába nyomába sem ér senki ott a parton, a legelegánsabb szállodákban sem. Csak félórányira vagyok a kikötőtől. És csak kettesben leszünk. Megiszunk egy pohár valamit, aztán kényelmesen megvacsorázunk, és elbeszélgetünk az apjáról. Remekül fogja érezni magát, efelől biztosíthatom. Amikor végre befejezte, Ray feltette a legfontosabb kérdést: – Az autóm biztonságban lesz, ha itt hagyom? – Természetesen. Az ördögbe is, azt a házat úgy őrzik, akár egy erődöt. De ha gondolja, megmondom az őröknek, hogy üljenek rá arra az átkozott járgányra. – Rendben. És hogy jutok ki a jachtjára? – Dickie kihozza az egyik motorossal.
Dickie ugyanaz a megtermett legény volt, aki bekísérte Rayt a házba. Az a feladat is neki jutott, hogy kikísérje a parkolóba, ahol egy hosszú, ezüstmetál Mercedes limuzin várta. Dickie úgy vezette, akár egy tankot a forgalmas utcákon a Point Cadet kikötőig, amely legalább száz kisebbnagyobb méretű jachtnak, vitorlásnak és motorcsónaknak adott otthont. Az egyik legnagyobb közülük – a Lady of Justice – történetesen Patton French tulajdonát képezte. – Ilyen csendes vízen huszonöt perc alatt ott vagyunk – mondta Dickie, amint átléptek a fedélzetre. A motorok már jártak. Egy utaskísérő vaskos akcentussal megkérdezte Rayt, hogy parancsol-e inni valamit. – Egy cukormentes üdítő jólesne – felelte Ray. A motoros kitolatott az állásból, és a legalacsonyabb sebességfokozatban kiaraszolt a hajólabirintusból, majd a kikötőt elhagyva, a móló végénél utazósebességre kapcsolt. Ray felmászott a felső fedélzetre, és nézte, ahogy távolodik a part, majd néhány perc alatt teljesen beleolvad a ködös látóhatárba. Az Igazságosztó tizenöt kilométerre Biloxi partjaitól horgonyzott az öböl nyílt vizén. A száznegyven láb hosszú luxusjachton ötfőnyi legénység szolgált, és biztosított tizenkét utasnak első osztályú ellátást. Jelenleg azonban az egyetlen utas Mr. French volt, aki már türelmetlenül várta alkalmi vacsoravendégét. – Örülök, hogy eljött, Ray – mondta, miközben széles vigyorral pumpálni kezdte Atlee kezét, majd a vállát is alaposan meglapogatta, mintha régen látott jó barátot üdvözölne. – Én is nagyon örülök, és köszönöm a meghívást – felelte Ray, derekasan állva a sarat, miután látta, hogy vendéglátója kedveli a közeli kontaktust. French magas, barna bőrű, megtermett férfi volt, kellemetlenül szúrós tekintetű világoskék szemekkel, és sohasem pislogott, csak hunyorgott, így egy pillanatra sem veszítette el a kontaktust a partnerével. – Tényleg nagyon örülök, hogy megkeresett – ismételte rendületlenül szorongatva Ray kezét. Egykori háborús bajtársak nem paroláztak volna egymással ilyen odaadó lelkesedéssel. – Maradj itt, Dickie – kiáltott le French az alsó fedélzetre, majd a vendégéhez fordult: – Jöjjön utánam. – Egy meredek lépcsőn felkapaszkodtak a felső fedélzetre, ahol hófehér kabátos felszolgáló várta őket egy ugyancsak hófehér, makulátlanul kikeményített, F and F monogrammal ellátott kendővel a karján. Elegánsan meghajolt Ray felé, majd megkérdezte: – Mit hozhatok önnek, uram? Ray biztos volt benne, hogy megbántaná a házigazdát, ha ragaszkodna szokásos üdítőjéhez, ezért jobbnak látta, ha hozzá fordul tanácsért: – Mi a ház specialitása?
– Vodka jéggel és egy csepp citromlével. – Kipróbálom – bólintott Ray. – Új márka, egyenesen Norvégiából, de nem fog csalódást okozni. – French az italok terén is ugyanolyan magabiztos volt, mint bármi másban. Fekete pamutinget viselt, és egy sötétbarna pamutsortot. A makulátlan vasalás ellenére mindkét ruhadarabot lezser eleganciával hordta. Volt egy kis pocakja is, amelyet terebélyes mellkas és szokatlanul vaskos karok ellensúlyoztak. A hajával nagyon meg lehetett elégedve, mert szemmel láthatóan jóleső mozdulatokkal hol a bal, hol a jobb kezével túrt bele. – Hogy teszik a csónakom? – kérdezte, és színpadias mozdulattal az orrától a tatjáig végigmutatott a hatalmas luxushajón. – Egy szaúdi herceg építtette magának, a szerényebbek közül, néhány évvel ezelőtt. Az a pancser még egy kandallót is rakatott a szalonba. Jó, mi? Húszmilliót költött rá, aztán egy év múlva lecserélte egy kétszáz lábas monstrumra. – Csodálatos hajó – mondta Ray, és igyekezett kellő bámulatot tanúsítani, amint körbejártatta a szemét az egzotikus jachtcsodán. A jachtozás mint műfaj eddig teljesen ismeretlen volt számára, és úgy érezte, hogy ez után az epizód után is az marad. – Az egyik legrangosabb olasz műhelyben épült – tette hozzá French, és megveregette a korlátot, amely valami afrikai faritkaságból készült, és önmagában annyiba kerülhetett, mint egy szerényebb vitorlás. – Miért itt horgonyoz, az öböl közepén? – kérdezte Ray. – Nem túlságosan kedvelem a szárazföldet. Ha-ha. Ha érti, mire gondolok. Ha akarja, kényelembe is helyezhetnénk magunkat – javasolta French, és két nyugágyra mutatott. Amikor mindketten elhelyezkedtek, French a part felé intett a fejével. – Innen alig látni Biloxit, és még így is túl közel vagyunk. Itt többet végzek egy nap alatt, mint az irodában egy egész hét alatt. Ráadásul éppen költözőben vagyok. Egy válás kellős közepén. Csak itt tudok úgy elrejtőzni, hogy nyugodtan dolgozhassak. – Sajnálom. – Ez a legnagyobb jacht egész Biloxiban, ezért könnyű kiszúrni a partról. A jelenlegi feleségem úgy tudja, hogy már eladtam, és ha túl közel megyek a parthoz, az a kis mitugrász ügyvédje képes és kiúszik a nyílt vízre, hogy lefényképezze. Tíz mérföldnél közelebb már veszélyes zóna. Megérkezett a jeges vodka karcsú, keskeny poharakban, a szokásos F and F vésett monogramokkal. Ray óvatosan belekortyolt az italba. Mintha eleven tüzet nyelt volna, amely a feje búbjától a nagylábujja hegyéig végigperzselte a testét. French jókorát kortyolt belőle, és elégedetten megnyalta a szája szélét. – Na, hogy ízlik? – kérdezte büszkén.
– Kellemes – bólogatott Ray nem túl sok meggyőződéssel. Nem emlékezett rá, mikor ivott vodkát utoljára. – Dickie friss fűrészhalat hozott ebédre. Remélem, szereti a halat? – Nagyon. – És ilyenkor a legfinomabb az osztriga. – Tulane-ben végeztem az egyetemet. Három évig mindennap friss osztrigát ettem. – Tudom – bólintott French, miközben előhúzott egy kis rádió adó-vevőt az ingzsebéből, és leadta a rendelést valakinek odalent a konyhában. Aztán az órájára pillantott, és közölte, hogy két óra múlva kész a vacsora. – Hassel Mangrummal járt együtt. – Igen. Ő egy évfolyammal fölöttem járt. – Ugyanaz az oktató jár hozzá is, mint hozzám. Egész jól megszedte magát itt a partvidéken. Itt kezdte az azbesztcsapattal. – Húsz éve nem tudok róla semmit. – Nem sokat vesztett. Ritka szemét alak. Gondolom, már egyetemista korában is az volt. – Az. Honnan tudja, hogy együtt jártunk egyetemre? – Utánanéztem, Ray. Én mindennek alaposan utánanézek – tette hozzá, és nagyot húzott a vodkájából. Raynek már a harmadik korty is a fejébe szállt. – Egész csinos kis summát áldoztunk rá, hogy mindent kiderítsünk Atlee bíróról. Beleértve a családját, az életkörülményeit, a munkamódszereit, a döntéseit, az anyagi helyzetét – mindent, amiről találtunk hozzáférhető anyagot. Természetesen mindezt szigorúan a törvény adta lehetőségeken belül, a jól bevált, hagyományos nyomozási módszerekkel. A maga válásáról is tudunk. Hogy is hívják az utódját? Ja, igen. Lew, a likvidátor, nem igaz? Ray csak bólintott, de nem szólt semmit. Legszívesebben mondott volna valami nem éppen hízelgőt Lew Rodowskiról, és tudatta volna Frenchcsel, mi a véleménye arról, hogy a tudta nélkül vájkál a múltjában, de a vodka egy pillanatra leblokkolta az agyát, így csak bólintott. – Azt is tudjuk, mennyi a fizetése az egyetemen. Virginiában ugyanis a közalkalmazotti fizetések nem minősülnek titkos adatnak. – Tudom. – Nem rossz fizetés, Ray, meg kell hagyni, de egy ilyen rangos egyetemen ez dukál a tanároknak. – Ahogy mondja. – Hanem az öccse múltját felderíteni kész kaland volt. – Azt meghiszem. A családjának is az volt végigélni vele. – Elolvastuk az apja összes kártérítési perben és jogsértő tevékenység nyomán bekövetkezett haláleset kapcsán hozott ítéletét. Nem volt sok ilyen ügye, de ahhoz elég volt, hogy képet kapjunk a tevékenységéről. Az ítéletei kifejezetten konzervatív mentalitásról tanúskodnak, de ha módja volt rá, mindig a kisemberek, a kétkezi munkások érdekeit védte. Tudtuk, hogy ragaszkodik a törvény előírásaihoz, de azt is tudtuk, hogy az idősebb generációhoz tartozó bírók hajlamosak a saját, igazságról
alkotott elképzeléseikhez igazítani a törvény betűit. A kulimunkát az alkalmazottaimmal végeztettem, de a fontosabb döntéseit és ítéleteit magam is végigolvastam. Kiváló bíró volt, Ray, és maximálisan igazságos. Kivétel nélkül minden döntésével egyetértettem. – Ezek szerint maga választotta ki az apámat a Gibson-ügyre? – Igen. Amikor elhatároztuk, hogy méltányossági alapon ítélkező bíróságnál indítunk pert lehetőleg esküdtszék nélkül, azt is eldöntöttük, hogy nem helyi bírót kérünk fel az ügy tárgyalására. Helyben ugyanis három bíró jöhetett volna számításba. Az egyikük rokona a Gibson családnak, a másik válópereken kívül nem hajlandó semmilyen más ügyet elvállalni, a harmadik pedig nyolcvannégy éves, teljesen szenilis, és három éve nem tette ki a lábát a házából. Nem volt mit tenni, körülnéztünk az államban, hogy megkeressük azokat a bírókat, akik a legalkalmasabbak rá, hogy beugorjanak a mieink helyére. Szerencsére az apám és a maga apja hatvan évvel ezelőtt együtt jártak a Sewanne-re, és később az Ole Miss jogi karára is. Jó barátok ugyan nem lettek, de azért hosszú éveken át tartották a kapcsolatot egymással. – Az apja még mindig aktívan dolgozik? – Nem. Visszavonult már. Most Floridában él, és mindennap több órát golfozik. Én vagyok a cég egyedüli tulajdonosa. De az öregem lement Clantonba, kiült a Juharvár teraszára Atlee bíróval, és elbeszélgetett vele a polgárháborúról és Nathan Bedford Forrestről. Még Shiloh-ba is elmentek együtt. Két nap alatt végigzarándokolták a szent helyeket: a Darázsfészket, a Vértavat. Atlee bíró annyira meghatódott, hogy percekig meg sem tudott szólalni, amikor odaértek, ahol Johnston tábornok elesett. – Legalább tucatszor jártam ott vele – mondta Ray mosolyogva. – Egy olyan embert, mint Atlee bíró, nem lehet lobbizással megnyerni. Csak érzelmi alapon lehet befolyásolni. – Egy ügyvédet egyszer rács mögé juttatott emiatt – mondta Ray. – A pasas bement hozzá a tárgyalás előtt, és megpróbálta meggyőzni az igazáról. A Bíró fél napra bezáratta. – Igen, Oxfordban történt, és Chadwicknek hívták a pasast – kontrázott French. Ray nem hitt a fülének. – Mindenesetre Atlee bírót meg kellett győznünk a Ryax-ügy fontosságáról. Tudtuk, hogy nem fog átjönni ide a partvidékre csak azért, hogy levezessen egy tárgyalást, de azt is tudtuk, hogy ha olyan ügyről van szó, amelyben hisz, akkor megteszi. – Világéletében utálta a partvidéket. – Ezzel mi is tisztában voltunk, és elhiheti, nem kis fejfájást okozott mindnyájunknak. De az apja az elvek embere volt, és nem akármilyen elveké. Miután két nap alatt újra végigharcolták a polgárháború döntő csatáit apámmal, Atlee bíró vonakodva ugyan, de elvállalta az ügyet.
– Ilyen esetekben nem a Legfelsőbb Bíróság jelöli ki a bírókat? – kérdezte Ray. A negyedik korty simán lecsúszott, anélkül hogy elakadt volna tőle a lélegzete, és már az ízét is érezte az italnak. French közömbösen vállat vont. – Na persze. De megvannak a módszereink. Ez is kapcsolatok kérdése. Patton French világában mindenkit meg lehetett vásárolni. A felszolgáló már hozta is az újabb pohár italokat. Nem mintha már végeztek volna az előzővel, de azért elvették az utánpótlást. French túlságosan nyugtalan természetű ember volt ahhoz, hogy sokáig meg tudjon ülni egy helyben. – Jöjjön, megmutatom a hajót – mondta, és ruganyos mozdulattal felpattant a nyugágyból. Ray komótosan kikászálódott a magáéból, ügyelve rá, nehogy kilöttyintse az italt a poharából.
HARMINCEGYEDIK FEJEZET A vacsorát a kapitány fogadószobájában tálalták – egy mahagóniborítású szalonban, melynek falait az Újvilág és a Távol-Kelet térképei, valamint régi klipperek, kereskedelmi és csatahajók modelljei díszítették. Minden be volt dobva, hogy az illúzió teljes legyen – még egy tucat ősi mordály is -, hogy az avatatlan látogató úgy érezze, visszament néhány száz évet az időben, és maga az Igazságosztó is már Kolumbusz óta szeli a tengerek habjait. A helyiség a felső fedélzeten volt, a hajóhíd mögött, és csupán egy keskeny átjáró választotta el a konyhától, ahol egy vietnami szakács serénykedett. Az étkezőt a szalon jobb oldalán rendezték be, közepén egy hatalmas, ovális alakú márványasztallal, amelyet akár tizenketten is kényelmesen körülülhettek. Ránézésre is legalább egy tonnát nyomott. Ray egyre kevésbé értette, milyen rejtélyes erők tartják felszínen az Igazságosztót ekkora terheléssel. A kapitányi asztalhoz ezúttal mindössze két személyre terítettek. Csupán a mennyezetről lógó kovácsoltvas csillár lágy ringatózása jelezte, hogy kint vannak a nyílt tengeren. Ray az asztal egyik végén ült, French a másikon. Az este első bora egy fehér burgundi volt, amely a két jeges vodka után első próbálkozásra szinte teljesen íztelennek tűnt Ray számára. French erről is másképp vélekedhetett, annak ellenére, hogy legurított három pohár vodkát, az utolsó csöppig kiürítve mindhárom poharat, és a nyelve sem pörgött már úgy, mint a beszélgetés elején. Úgy ízlelgette a bort, mintha szakvéleményt kellene mondania róla, a gyümölcs ízárnyalatai mellett még a tölgyfa hordó aromájára is rátalált, és mint a borsznobok többsége, ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy az így nyert információkat asztaltársával is megossza. – A Ryaxra – mondta French, és a poharát maga elé tartva előrehajolt, hogy koccintsanak a kissé megkésett tósztra. Ray is előrehajolt, hogy megérintse vendéglátója poharát a magáéval, de nem szólt semmit. Ma este nem rajta a sor, hogy beszéljen, és ezzel ő maga is tisztában volt. Elég, ha nyitva tarja a fülét, és hallgatja Frenchet. Még néhány pohár ital, és úgyis elmond mindent magától. – A Ryaxnak köszönhetek mindent, Ray – mondta French a poharában csillogó ital színét gusztálva. – Ezt hogy érti? – Ahogy mondom. Megmentette a lelkem a kárhozattól. Én imádom a pénzt, Ray, és a Ryax gazdaggá tett. – Újabb apró korty, a kötelező nyelvcsattogtatással és szemforgatással megspékelve. – Húsz évvel ezelőtt lemaradtam az azbeszthullámról. A pascagoulai hajógyárak hosszú éveken keresztül azbesztet használtak hőszigetelésre, és munkások tízezrei betegedtek meg tőle. És én lemaradtam róla. Túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy lelkiismeretlen orvosokat és
zsugori biztosítótársaságokat perelgessek. Nem mondom, azzal is jól kerestem, de a nagy fogásról lemaradtam. Jöhet az osztriga? – Igen. French megnyomott egy gombot, mire a felszolgáló bependerült a szalonba két tálca fél héjában hagyott, nyers osztrigával. Ray belekevert egy kis tormát az elkészített szószba, és kibontotta a tálca szélére helyezett szalvétát. Patton ide-oda forgatta a borát a poharában, és teljesen belefeledkezett a mondanivalójába. – Aztán jött a dohány – mondta szomorúan. – Ugyanazok az ügyvédek, innen a környező városokból. Gondoltam, teljesen begolyóztak – mindenki így vélekedett -, amikor beperelték a legnagyobb dohánytermelő és -forgalmazó cégeket jóformán minden államban. Meg lett volna rá a lehetőségem, hogy én is ringbe szálljak velük, de nem volt hozzá bátorságom. Nem könnyű ezt elismerni utólag, Ray. Egyszerűen túl gyáva voltam hozzá, hogy kockáztassak. – Mi volt a feltétel? – kérdezte Ray, mielőtt bekapta az első osztrigás sós kekszet. – Egymillió a persorozat finanszírozására. És akkoriban volt is annyi pénzem. – Mennyi jött be az alkuból? – kérdezte Ray az osztrigát ízlelgetve. – Több mint háromszázmilliárd. A legnagyobb összegű intézményesített csalás a jog történetében. A dohánygyárak egyszerűen megvették az ügyvédeket, akik a megfelelő összeg fejében visszaléptek. Ez országos méretű, sokmilliárdos megvesztegetés-sorozat, és én lemaradtam róla. – French kis híján elsírta magát a nagy önsajnálattól, de egy jókora korty bor helyrebillentette a lelki egyensúlyát. – Remek az osztriga – jegyezte meg Ray tele szájjal. – Huszonnégy órával ezelőtt még odalent kuksolt a tengerfenéken. – French mindkettőjüknek töltött a poharába, majd ő is nekilátott az osztrigának. – És mennyit fialt volna az az egymillió? – Kétszázat. – Kétszázmillió dollárt? – Ja. Egy évig beteg voltam utána. És hozzám hasonlóan sok partvidéki ügyvéd belebetegedett. Ismertük a játékosokat, akik örömmel bevettek volna a csapatba, mi pedig, amikor lépni kellett volna, benyulaztunk. – Aztán jött a Ryax. – Hát igen. – Hogy talált rá pont erre a gyógyszerre? – kérdezte Ray arra számítva, hogy a válasz az eddigieknél is hosszadalmasabb lesz, és minden figyelmét az osztrigának szentelheti. – Egy bírósági ügyvédek számára szervezett továbbképzésen voltam St. Louisban. Missouri remek hely, minden szempontból, de mérföldekkel le van maradva mögöttünk a nagy kaliberű kártérítési perek terén. Úgy értem, ez egy egész más világ. Az azbeszt- és
dohánybárók itt még éveken keresztül működtek, szórták a milliókat, és felnyitották a lassúbb észjárásúak szemét is, hogy kell ezt csinálni. Egyszer megittam egy pohárral egy ozarksi kisvárosból jött öreg rókával. A fia gyógyszervegyészetet tanít a Columbia Egyetemen, és épp akkor állt rá a Ryaxra, miután gyanús lett neki a dolog. A részletes laborvizsgálatok ijesztő eredményeket hoztak. Az az átkozott gyógyszer egyszerűen felzabálja a vesét, és miután viszonylag új volt a piacon, még senkinek sem jutott eszébe, hogy perre vigye a dolgot. Találtam egy szakértőt Chicagóban, aki egy New York-i orvoson keresztül jutott el Clete Gibsonhoz. Akkor kezdtük el a szűrővizsgálatokat, és onnantól kezdve már senki sem tudta megállítani a lavinát. Már csak egy per és egy méltányos ítélet hiányzott a sikerhez. – Miért nem akart esküdtszéket a tárgyaláshoz? – Imádom az esküdtszékeket. Imádom kiválasztani őket, imádok beszélgetni velük, imádom meggyőzni, manipulálni, ha kell, meg is vesztegetni őket, de sajnos teljesen kiszámíthatatlanok. Biztosra akartam menni. Tökéletes garancia kellett, hogy megfelelő ítélet születik. És gyors tárgyalást akartam. Futótűzként terjedt a Ryax-botrány híre. Képzelheti, hány pénzéhes ügyvéd vetette volna rá magát habozás nélkül az ügyre, ha idejekorán megszimatolják, hogy egy népszerű gyógyszer zátonyra futott. Tucatjával jegyeztük az újabb és újabb eseteket naponta. Tudtuk, hogy az első súlyos ítélettel befutó ügyvéd lesz hosszú távon is a nyerő, különösen ha innen, Biloxi környékéről való. A Miyer-Brack svájci cég... – Olvastam a periratokat. – Mindet? – Igen. Tegnap, a Hancock Megyei Bíróságon. – Mindenesetre ezek az európai cégek rettegnek a mi kártérítési jogrendszerünktől. – És nem alaptalanul. – Persze hogy nem. De ez a rettegés jó hatással van rájuk. Őszintébbek lesznek. Mindenekelőtt attól kéne rettegniük, hogy valamelyik átkozott gyógyszerükről kiderül: súlyosan egészségkárosító mellékhatásai vannak, de persze ez nem szempont, amikor milliárdos bevételekről van szó. Ezért van szükség rám és a hozzám hasonlókra. Mi kényszerítjük őszinteségre őket. – Ezek szerint tudták, hogy a Ryax rossz gyógyszer? French bekapott egy újabb adag osztrigát, nyelt egy nagyot, majd leküldött utána fél pohár bort, csak azután válaszolt: – Kezdettől fogva. De a gyógyszer olyan átkozottul hatásosnak bizonyult, olyan látványosan csökkentette rövid idő alatt a betegek koleszterinszintjét, hogy a Miyer-Brack a Szövetségi Gyógyszerellenőrző Hivatal áldásával egyszerűen lerohanta vele a piacot. A Ryax volt az új csodagyógyszer, és évekig működött is, minden különösebb mellékhatás nélkül. Aztán egyszer csak: bumm! Visszaütött a bumeráng. Kiderült, hogy a nephronszövet – tudja, hogy működik a vese?
– Tegyük fel, hogy nem tudom. – Mind a két vesének van hozzávetőlegesen egymilliónyi apró szűrőegysége, amelyeket nephronnak hívnak, a Ryax pedig tartalmaz egy bizonyos szintetikus vegyi anyagot, amely egyszerűen felzabálja ezeket a szöveteket. Persze nem mindenki hal bele, mint szegény Mr. Gibson, és a vesekárosodás mértéke is páciensenként eltérő. De ugyanakkor visszafordíthatatlan. Egyébként a vese csodálatos szerv, és képes arra, hogy regenerálja önmagát, de nem egy ötéves Ryax-kúra után. – Mikor szerzett tudomást a Miyer-Brack erről a mellékhatásról? – Pontosan nem lehet tudni, de bemutattunk Atlee bírónak néhány belső dokumentumot a gyár laboratóriumaiból, amelyekben a saját kutatóik fogalmazták meg a kételyeiket, és intették óvatosságra a cég vezetőségét a forgalmazást illetően, további, alaposabb kutatásokat javasolva. Miután a Ryax már négy éve kint volt a piacon, méghozzá látványos eredményekkel, a társaság tudósgárdája komolyan aggódni kezdett. Még egy év, és a páciensek kezdtek lerobbanni, aztán jöttek a halálesetek, de akkor már túl késő volt, hogy tegyenek valamit. Nekem csak annyi dolgom volt, hogy megtaláljam a megfelelő pácienst – ami sikerült is -, a megfelelő fórumot, és ez szintén sikerült, és minél gyorsabban lezavarjam a tárgyalást, nehogy egy másik ügyvéd megelőzzön egy nagyobb összegű ítélettel. Ekkor jött be a képbe az apja. A felszolgáló elvette az osztrigahéjakkal teli tálcákat, és letett mindkettőjük elé egy-egy tál ráksalátát. A következő üveg fehér burgundit maga French választotta ki a fedélzeti pince készletéből. – És mi történt a Gibson-per után? – kérdezte Ray, miután a házigazda mindkettőjük poharát teletöltötte. – Minden a forgatókönyv szerint alakult. A Miyer-Brack padlóra került. Az a sok arrogáns, pökhendi seggfej megvert kutyaként, behúzott farokkal oldalgott ki a tárgyalóteremből. Annyi pénzük volt, amennyit nem szégyelltek bedobni, és mindent megtettek, hogy megvegyék a felperesek ügyvédjeit. A tárgyalás előtt négyszáz esetem volt, és nem mentem velük semmire. Utána felszaporodtak ötezerre, és bekaszáltam egy tizenegymilliós ítéletet. Ügyvédek százai ostromoltak telefonon. Egy hónapon keresztül csak repdestem ide-oda az országban egy Learjettel, és tucatszám írtam alá az együttműködési szerződéseket. Egy pasasnak Kentuckyban száz esete volt. Egy másiknak St. Paulban nyolcvan. És így tovább, és így tovább. Aztán négy hónappal a tárgyalás után összejöttünk New Yorkban a végső egyeztető konferenciára a cég képviselőivel. Kevesebb mint három óra alatt rendeztünk hatezer esetet potom hétszázmillióért. Egy hónappal később pedig újabb ezerkétszázat kétszázmillióért. – És ebből mennyi volt a maga része? – kérdezte Ray. Ez meglehetősen udvariatlan kérdés lett volna bárki másnak címezve, de French már alig várta, hogy rátérhessen a lényegre. – A teljes összeg fele
ment az ügyvédeknek, plusz a költségek, a többit kapták a kliensek. Ez az egyetlen hátránya a bizonytalan végkifejletre kötött szerződéseknek. Aztán volt néhány ügyvéd kolléga is, akiknek kellett osztani, de a végén háromszázmillióval és némi apróval szálltam ki a buliból. Ez a szép a tömeges kártérítési ügyekben, Ray. Összeszedsz egy vagonra való kárvallottat, rendezed a kártérítési igényeiket, és a felét zsebre vágod. Mindketten abbahagyták az evést. Túl sok pénzről volt szó. – Háromszázmilliós tiszteletdíj? – kérdezte Ray hitetlenkedve. French egy jókora korttyal a szájában gurgulázva felnevetett. – Meghiszem azt. Ilyenkor olyan tempóban dől a pénz, hogy képtelenség elkölteni. – Ezek szerint a Ryaxszal alaposan beletrafált. – Ez még csak a jéghegy csúcsa. Hallott már egy Minitrin nevű gyógyszerről? – Elolvastam a honlapját. – Igazán? És mi a véleménye? – Nem rossz. Kétezer Minitrin-eset ilyen rövid idő alatt. – Már háromezernél tartok. Ez egy magas vérnyomás elleni szer, amelynek súlyos mellékhatásai vannak. A Shyne Medical gyártja. Ötvenezret ajánlottak esetenként, de nemet mondtam. Ezenkívül van ezernégyszáz Kobril-kliensem. Ez meg depresszió elleni szer, és halláskárosodást okoz. A Skinny Benről hallott már? – Igen. – Jelenleg háromezer Skinny Ben-esetünk van. És ezerötszáz... – Láttam a listát. Gondolom, rendszeresen frissítik a honlapot. – Természetesen. Én vagyok az egészségügyi kártérítési perek koronázatlan királya kis hazánkban, Ray. Mindenki engem hív először, ha ilyen természetű problémája adódik. Tizennégy ügyvédet foglalkoztatok a cégemben, de negyven is simán elkelne. Ismét megjelent a felszolgáló, hogy összeszedje az üres tálakat. Letette az asztal közepére az egészben megsütött kardhalat, és hozott még egy üveg bort is, bár az előző még félig volt. French lejátszotta a szokásos kóstolási műsort, majd kegyesen bólintott. Ray nem érzett semmi különbséget az előző borhoz képest. – És mindezt Atlee bírónak köszönhetem – mondta French hátradőlve a székén. – Mennyiben? – Megvolt benne a bátorság, hogy itt tartsa az ügyet Hancock megyében, és a megfelelő kapcsolata is megvolt a szövetségieknél, hogy ne vegyék el tőlünk. Belátta, mekkora horderejű dologról van szó, és nem félt keményen megbüntetni egy óriáscéget. Minden a jó időzítésen múlik, Ray. Alig fél évvel azután, hogy meghozta az ítéletet, háromszázmillió dollár volt a számlámon. – És megtartotta mindet? French éppen a szájához emelte a következő falatot a villával. Egy pillanatig habozott, aztán mégis bekapta, megrágta, majd így szólt:
– Nem értem a kérdést. – Szerintem nagyon is jól érti. Adott abból a pénzből Atlee bírónak? – Igen, adtam. – Mennyit? – Egy százalékot. – Hárommillió dollárt? – És némi aprót. Ez a hal egyszerűen mesés, nem gondolja? – Valóban az. És miért adta neki azt a pénzt? French letette a kését és a villáját, és mindkét kezével beletúrt a hajába. Aztán megtörölte őket a szalvétájába, és felvette a borospoharát. – Túl sokat kérdez, nem gondolja? Ki, miért, mikor, hogyan? – Maga remekül tud mesélni. Biztos szívesen megosztja velem a többi részletet is. Újabb bűvészmutatvány a pohárral, egy hosszú korty, majd egy elégedett mosoly. – Nem az történt, amire gondol, bár kétségtelen, hogy adott esetben megpróbáltam volna a maga apját is lefizetni, ahogy mindenki mást is lefizettem volna azért az ítéletért. Máskor is megtettem, és ezután is habozás nélkül meg fogom tenni, ha a szükség úgy kívánja. Ez benne van a pakliban. Persze a maga apja egész más eset volt. Megmondom őszintén, annyira elbátortalanított az egész lénye, a magatartása és a hírneve, hogy nem mertem nyíltan megkörnyékezni egy ajánlattal. Még lecsukatott volna. – Az nem kifejezés. Sittre vágta volna, mint egy köztörvényes bűnözőt. – Igen, tudom. Erre egyébként az apám is figyelmeztetett. Ezért maradt minden a törvényes keretek között. A tárgyalás frontális támadás volt, minden fegyvernemet bevetve, de az igazság és a jog az én oldalamon állt. Nyertem, és nagy győzelem volt. És azóta is egyre csak nyerek. Tavaly nyár végén, miután megállapodtunk a Miyer-Brackkel, és átutalták a pénzt, elhatároztam, hogy hálából küldök a Bírónak egy kis ajándékot. Én hálás vagyok azoknak, akik segítenek nekem, Ray. Itt egy új autó, ott egy kis nyaraló vagy egy táska tele pénzzel. Én nagyban játszom, sokat kockáztatok, és kiállok a barátaim mellett. – Az apám nem volt a barátja. – Tény, hogy nem ittunk pertut, és nem fogadtunk sírig tartó barátságot egymásnak, de a szakmában mégis őt tekintettem a legjobb barátomnak. Vele kezdődött minden, és mindent neki köszönhetek. Van fogalma róla, mennyit fogok keresni az elkövetkezendő öt évben? – Biztos vagyok benne, hogy egy újabb elképesztő összeget. – Félmilliárdot. És ezt is a maga apjának köszönhetem. – És mikor fogja azt mondani, hogy elég? Hogy nem kell több? – Van itt Biloxiban egy dohánybáró, aki összehozott egymilliárdot. Őt mindenképpen le akarom körözni.
Ray nem bírta tovább ital nélkül. Felvette a teli poharat, megnézte, mintha meg akarna győződni róla, hogy megfelel-e a célnak, majd egy hajtásra kiitta az egészet. French közben újra nekilátott a halnak. – Nem hiszem, hogy hazudna nekem. – Én sohasem hazudok. Csalni csalok, vesztegetni vesztegetek, de hazudni nem hazudok. Úgy hat hónappal ezelőtt, amikor a nagybani bevásárlásaimat bonyolítottam – repülőket, hajókat, tengerparti nyaralókat, vadászházakat a hegyekben és új irodákat különböző városokban -, megtudtam, hogy az apjánál rákot diagnosztizáltak az orvosok, és hogy súlyos esetről van szó. Szerettem volna legalább egy kedves gesztust tenni neki. Tudtam, hogy nincs sok pénze, és azt a keveset is, amije volt, szétosztogatta a rászorulóknak. – Ezért küldött neki hárommilliót készpénzben. – Pontosan. – Csak úgy. – Igen. Csak úgy. De azért felhívtam, és megmondtam neki, hogy útban van hozzá egy kis csomag. Valójában négy nagy csomag volt – négy nagyméretű kartondoboz. Az egyik emberem vitte el neki egy furgonnal. Amikor odaért, letette a négy dobozt a teraszra, mert Atlee bíró nem volt otthon. – Megjelöletlen bankjegyek voltak? – Miért kellett volna megjelölnöm őket? – Apám mit szólt a küldeményhez? – Soha egy telefont sem kaptam tőle, és nem is vártam, hogy megköszönje. – És mit csinált a pénzzel? – Azt magának kellene tudnia. Maga a fia. Sokkal jobban ismeri, mint én. Maga mondja el nekem, mit csinált a pénzzel. Ray hátrébb tolta a székét az asztaltól, keresztbe tette a lábát, és kezében a borospoharával kényelmesen hátradőlt a székén. – Gondolom, megtalálta a dobozokat a teraszon, és amikor kiderült, hogy mi van bennük, néhány kacskaringós káromkodás kíséretében leszedte magáról a keresztvizet. – Bár így lett volna. – Bevitte őket a haliba, a már hosszú évek óta ott tárolt, többtucatnyi egyéb doboz mellé. Úgy tervezte, hogy bepakolja őket a kocsijába, és visszafuvarozza Biloxiba a feladóhoz. Aztán eltelt egy-két nap, és mégsem indult el, mert nem érezte jól magát. Gyenge volt, és képtelen lett volna annyit vezetni. Tudta, hogy nem sok van már hátra, és biztos vagyok benne, hogy ez a nyomasztó teher sok tekintetben megváltoztatta a véleményét bizonyos dolgokról. Néhány nap elteltével úgy döntött, hogy elrejti a pénzt, amit meg is tett, és közben folyton arra gondolt, hogy ha jobban lesz, visszahozza magának, és a pénzével együtt elküldi valami melegebb éghajlatra. Aztán megint eltelt egy kis idő, ő pedig csak egyre rosszabbul lett.
– Ki találta meg a pénzt? – Én. – És most hol van? – A kocsim csomagtartójában az irodája parkolójában. French harsány hahotára fakadt, és úgy tűnt, egy darabig nem is fogja abbahagyni. – Visszajött oda, ahonnan elindult – mondta végül levegő után kapkodva. – Szép utat megtett idáig. A dolgozószobájában találtam meg nem sokkal azután, hogy felfedeztem a holttestét. Aztán valaki megpróbált betörni a házba, hogy elvegye. Erre elvittem magammal Virginiába, aztán megint visszahoztam, de az a valaki azóta is a nyomomban van. French hirtelen abbahagyta a nevetést. Megtörölte a száját a szalvétájával, és előrehajolt ültében. – Mennyi pénzt talált? – Hárommillió-száztizennyolcezer dollárt. – Az ördögbe! Egyetlen centet nem költött el belőle. – És a végrendeletében sem említette meg. Egyszerűen otthagyta dobozokba pakolva a könyvespolca irattartó szekrényében. – Ki akart betörni hozzá? – Abban reménykedtem, hogy maga tudni fogja. – Mi tagadás, van egy ötletem. – Megosztaná velem is? – Ez egy másik hosszú történet.
HARMINCKETTEDIK FEJEZET A pincér felvitt egy kollekció whiskyt a legelegánsabb márkákból a felső fedélzetre, ahova visszavonultak vacsora után egy jánosáldásra és egy búcsúsztorira, amelyhez Biloxi távolban hunyorgó fényei szolgáltattak sejtelmes hátteret. Ray nem lelkesedett a whiskyért, és fogalma sem volt róla, mi a különbég a jó és a még jobb márkák között, de beadta a derekát, mert tudta, hogy French csak még részegebb lesz, ha tovább isznak. A zsilip már átszakadt – Frenchből dőlt a szó, de Ray mindent tudni akart. French a Lagavulin mellett döntött a füstössége miatt, bár Raynek ez sem mondott sokat. Ezenkívül még négy üveg különböző márkájú whisky került terítékre – úgy sorakoztak egymás mellett a tálcán, mint a királyi gárda mindenre elszánt testőrei, de Ray erősen megfogadta magának, hogy nem iszik többet. Majd imitálja az ivást, és alkalomadtán, amikor a házigazda nem néz oda, a tengerbe löttyinti a pohara tartalmát. Legnagyobb megkönnyebbülésére a pincér egész kis adagokat töltött ki a rövid, vaskos poharakba, amelyek olyan nehezek voltak, hogy a padlót is beszakították volna, ha leesnek az asztalról. Ray úgy érezte, mintha az éjszaka közepén járnának, pedig még csak háromnegyed tíz volt. Az öböl teljes sötétségbe borult; más hajónak nyoma sem volt a nyílt vízen. Az Igazságosztó lágyan ringatózott az enyhe déli szélben. – Ki tud még a pénzről? – kérdezte French az italát ízlelgetve. – Én, maga és az a valaki, aki elvitte Clantonba apámnak. – Ő lesz a maga embere. – Ki az? Egy jókora korty, újabb csettintgetés. Ray a szájához emelte a poharát, de a következő pillanatban meg is bánta. Mintha elven tűz égette volna az ajkát. – Gordie Priest. Úgy nyolc évig dolgozott nekem. Eleinte kifutóként, később futárként, aztán előlépett hordárrá. A családja tősgyökeres partvidéki, a legdörzsöltebb fajtából. Az apja és a nagybátyjai mindennel próbálkoztak: tiltott szerencsejáték, prostitúció, szeszcsempészet a tilalom idején, mulatók, szigorúan semmi, ami törvényes. Oszlopos tagjai voltak az egykori partvidéki maffiának, közönséges gengszterek, akik megvetették a becsületes jövedelemszerzés minden formáját. Húsz évvel ezelőtt még sok minden az ő kezükben volt errefelé, aztán eltűntek, mintha sose lettek volna. A legtöbbjük rács mögé került. Gordie apját, akit magam is jól ismertem, lelőtték egy bár előtt Mobile közelében. Szerencsétlen egy bagázs voltak. Egytől egyig. Az őseim közelről ismerték őket.
French ezzel közvetve arra akart utalni, hogy valamikor az ő családja is ugyanahhoz a maffiához tartozott, de nyíltan nem merte kimondani. Ők voltak a piramis csúcsa, az ügyvédek, akik belevigyorogtak a kamerákba, és a kulisszák mögött mindkét féllel megkötötték a zsíros üzleteket. – Gordie húszéves korában került rács mögé. Egy autótolvaj bandának dolgozott, amelynek egy tucat államban voltak érdekeltségei. Ahogy kijött, felfogadtam, és nemsokára ő lett a leghasználhatóbb futár az egész partvidéken. Különösen a parton túli ügyeket intézte páratlan hatékonysággal. Mindenkit ismert a fúrótornyokon, és ha történt egy váratlan haláleset vagy komolyabb sérülés, mindig ő rendezte el a dolgot. Rendesen megfizettem a szolgálataiért. Az embernek meg kell becsülnie a futárait. Volt olyan év, hogy nyolcvanezret kapott tőlem készpénzben. Persze az utolsó fillérig elverte. Kaszinókra, italra, nőkre. Ha volt pénze, mindig Las Vegasba ment. Egy hétig csak ivott, és szórta a pénzt, mint a nagymenők. Mintha az agyára ment volna a pénz. Pedig megvolt a magához való esze. Egyszer fent, egyszer lent. Ha elfogyott a pénze, mindig összekapta magát, és keresett valami pénzforrást. Ha pedig volt pénze, mindig megtalálta a módját, hogy elverje. – Ezek szerint most én vagyok az a bizonyos pénzforrás – vetette közbe Ray. – Még nincs vége – emelte fel a kezét French. – A Gibson-ügy után, tavaly végre beütött a főnyeremény. Rengeteg szívességet kellett viszonoznom, és rengeteg pénzt kellett eljuttatni a címzettekhez. Ügyvédeknek, akik átadták nekem a begyűjtött eseteiket, orvosoknak, akik ezrével szűrték ki az új klienseket. Persze nem mind volt illegális, de sokan meg akarták úszni hivatalos kimutatás és elszámolás nélkül. Elkövettem azt a hibát, hogy Gordie-t bíztam meg a pénzek kézbesítésével. Azt hittem, megbízhatok benne. Hogy engem nem fog átverni. Tévedtem. French végzett az első kóstolóval, és töltött magának a következő üvegből. Ray udvarias kézmozdulattal elhárította a kínálást, és úgy tett, mintha még mindig a Lagavulint dédelgetné. – Ezek szerint ő vitte el a pénzt apámnak, és hagyta ott a teraszon. – Pontosan. És három hónappal később elemeit tőlem egymilliót készpénzben, majd felszívódott. Van két bátyja is, és az elmúlt tíz évben nem volt olyan nap, hogy valamelyikük ne lett volna rács mögött. Egészen mostanáig. Most mindegyik feltételes szabadlábon van, és zsarolással próbálnak nagy pénzeket kicsikarni tőlem. A zsarolás persze, mint maga is tudja, bűncselekmény, de ebben az esetben nem igazán fordulhatnék az FBI-hoz, hogy rájuk bizonyítsam. – És miből gondolja, hogy ők akarják megszerezni a hárommilliót? – Lehallgattattam a telefonjukat. Már hónapok óta figyeltetem őket. Felbéreltem néhány keményfiút, hogy kapják el Gordie-t. – Mit fog csinálni vele, ha elkapja?
– Nemcsak rajtam múlik. Már egész csinos kis összeget tűztek ki a fejére. – Úgy érti, mások is keresik, akiket átvert? – Pontosan. Erre aztán Ray szó nélkül megragadta a kettes számú whiskysüveget. A jachton töltötte az éjszakát egy tágas kabinban, valahol a vízfelszín alatt, és alaposan belealudt a délelőttbe. Némi tanácstalanság után megtalálta az utat a fedélzetre. A nap már magasan járt az égen, és szinte mellbe vágta őt a forró, párás levegő. A kapitány ráköszönt, és előremutatott. French ott állt a fedélzet elején. Éppen lehordott valakit a telefonban. A figyelmes pincér fél perc múlva ott termett egy csésze gőzölgő kávéval. A reggelihez a felső fedélzeten terítettek, ugyanott, ahol este a whiskyt iszogatták, de most egy vászonernyő is ki volt kifeszítve az asztal fölött a nap perzselő sugarai ellen. – Imádok a szabad levegőn enni – jelentette ki French az asztalhoz lépve. – Tudja, hogy tíz órát aludt? – Komolyan? – kérdezte Ray hitetlenkedve, és az órájára pillantott, ami még mindig a keleti időszámítás szerint mutatta az időt. Ott volt a Mexikói-öböl közepén egy luxusjachton, egymillió mérföldre otthonról, kizökkenve az időből, és csak annyit tudott biztosan, hogy három, mindenre elszánt bűnöző célpontjává vált. A megterített asztalra már oda volt készítve többféle kenyér és gabonapehely. – Ha szeretne valami tartalmasabbat, mondjuk szalonnát, tojást, gofrit, kukoricadarát, Tin Lu bármit elkészít néhány perc alatt – mondta French. – Köszönöm, a kukoricapehely tökéletesen megfelel. French friss volt és kipihent – nyilván már órákkal korábban belevágott a következő, újabb kihívásokkal teli napba, fékezhetetlen lendülettel és energiával, egy újabb több százmilliós nyereség biztos tudatában. Kigombolt nyakú, fehér pamutinget, rövidnadrágot és sportcipőt viselt, mintha teniszmeccsre készülne. Semmi nyoma nem látszott rajta a tegnapi görbe estének, a szeme tiszta volt, a tekintete élénk és vidám. – Épp most jelentették az embereim, hogy sikerült begyűjteni újabb háromszáz Minitrin-esetet – mondta, miközben telerakott egy csészét kukoricapehellyel. Minden edényen és evőeszközön ott díszelgett az elmaradhatatlan F and F monogram. Raynek már elege volt a tömeges kártérítési ügyekből. – Nagyszerű – mondta. – De nem térhetnénk vissza inkább Gordie Priestre? – El fogjuk őt kapni. Az embereim már a nyomában vannak.
– Elképzelhető, hogy itt van a városban. – Ray előhúzott egy összehajtogatott papírlapot a farzsebéből. A 37F-ről készült felvétel volt, amelyet előző nap talált a szélvédőjén. French rápillantott, és a villát tartó keze félúton megállt a levegőben. – Ez Virginiában van? – Igen. A második raktárhelyiség a három közül, amelyet kibéreltem. Az első kettőt már megtalálták. Biztos vagyok benne, hogy a harmadikról is tudnak. Ahogy azt is pontosan tudták, hol voltam tegnap reggel. – De azt nyilván nem tudják, hol van a pénz. Különben egyszerűen kivették volna a kocsija csomagtartójából, amíg aludt. Vagy egyszerűen elkapták volna valahol Clanton és Biloxi között, és lepuffantották volna, hogy megszerezzék. – Miért ilyen biztos benne, hogy mit tennének, ha tudnák, hol a pénz? – Egyszerű. Az ő fejükkel kell gondolkozni. Próbálja meg. Gondolkozzon egy gengszter fejével. – Lehet, hogy magának ez nem gond, de nem mindenkinek megy olyan könnyen. – Ha Gordie és a bátyjai megtudnák, hogy hárommillió dollár készpénzt rejteget a csomagtartójában, gondolkodás nélkül elvennék. Ez ilyen egyszerű – tette hozzá bólogatva French, és nekilátott a kukoricapehelynek. – Attól tartok, távolról sem ilyen egyszerű. – Most mit akar tenni? Ide akarja adni nekem a pénzt? – Igen. – Ne legyen ostoba, Ray. Hárommillió dollárról van szó. Adómentesen. – Mit kezdek vele, miután lepuffantottak miatta? Van egy jó fizetésem, abból gondtalanul megélek. – A pénz egyelőre biztonságban van. Hagyja ott, ahol van. Adjon egy kis időt, hogy elkapjam a fiúkat, és végleg kivonom őket a forgalomból. Raynek egyik pillanatról a másikra elment a kedve az evéstől. – Miért nem eszik? – kérdezte French látva, hogy a vendége leteszi a kanalát. – Nekem ehhez nincs gyomrom. Piszkos pénz, gengszterek a nyomomban, a lakásom menetrendszerűen feldúlva, telefonlehallgatások, bérgyilkosok. Mi az ördögöt keresek én itt? French rendíthetetlen nyugalommal evett tovább. Neki szemmel láthatóan nem voltak emésztési gondjai. – Ne szívja mellre a dolgot. Legyen egy kicsit türelemmel, és a pénz a magáé lesz. – Nekem nem kell az a pénz. – Dehogynem. – Komolyan beszélek. – Akkor adja oda Forrestnek.
– Az még rosszabb. – Jótékonykodjon vele. Csináljon alapítványt belőle az egyetemének. Osztogassa szét a rászorulóknak, hogy jól aludjon utána. – Az a legegyszerűbb, ha odaadom Gordie-nak, hogy szálljon le rólam. French letette a villáját, és körülnézett, mintha attól tartana, hogy valaki ólálkodik a közelben. – Figyeljen ide. Az embereim tegnap este látták Gordie-t Pascagoulában – mondta egy oktávval mélyebben. – Forró nyomon vagyunk, érti? Ha minden jól megy, huszonnégy órán belül elkapjuk. – És kivonják a forgalomból? – Egyszer s mindenkorra. – Úgy érti... – Gordie holnapután már csak történelem. És nem kell többet aggódnia a pénze miatt. Csak még egy kicsit legyen türelemmel, rendben? – Most inkább visszamennék a partra. French megtörölte a szalvétája sarkával a száját, felvette az asztalról a CB-rádiót, és kiadta az utasítást Dickie-nek, hogy készítse elő a motorcsónakot. A motoros két perc múlva indulásra készen állt. – Ezt jobb, ha magával viszi – mondta French, és átnyújtott Raynek egy nagyméretű borítékot. – Mi ez? – kérdezte Ray. – Fényképek a Priest fiúkról. Arra az esetre, ha véletlenül összefutna velük. Ray csak akkor nyitotta ki a borítékot, amikor másfél órányi vezetés után Hattiesburgban megállt tankolni. A shopban vett egy előre csomagolt szendvicset, és már ment is tovább, hogy minél előbb Clantonba érjen, ahol Harry Rex jól ismerte a seriffet és mind a három helyettesét. Gordie vonásait groteszk, fenyegető vigyor torzította el, amikor 1991ben a beköltözése alkalmából lefényképezték valamelyik büntetésvégrehajtó intézetben. A két testvére, Slatt és Alvin sem dicsekedhettek megnyerőbb ábrázattal. Ray a képek alapján nem tudta megállapítani, ki a legidősebb és a legfiatalabb a három közül, nem mintha ennek bármi jelentősége lett volna. Egyetlen vonás sem árulkodott róla, hogy testvérek lennének. Nyilván mind a háromnak más volt az apja. Ha a hárommilliót testvériesen elosztják, mindegyiknek jut egymillió. Legyenek vele boldogok. Csak őt felejtsék el. Örökre.
HARMINCHARMADIK FEJEZET Jackson és Memphis között elérte az első hegyláncot. A tengerpart itt olyan messzinek tűnt, mintha legalább három időzónát átlépett volna, mióta elindult. Gyakran elcsodálkozott rajta, hogy lehet egy ilyen kis állam földrajzilag ennyire sokszínű, változatos: a folyó mentén húzódó deltavidék végtelen gyapot- és rizsföldjeivel és az északról idelátogatók számára még mindig hihetetlen elmaradottságról tanúskodó szegénységgel; a partvidék sokszínű népességével, élénk színeivel és kizökkenthetetlen nyugalmával; és a hegyvidék, ahol a legtöbb megyében még eső sem esett idén, és az emberek többsége minden vasárnap elment a templomba. Egy hegylakó soha nem értené meg a partvidékieket, és őt meg soha nem fogadnák be a deltavidéken. Ray szerencsésnek mondhatta magát, hogy Virginiában él. Patton Frenchre úgy gondolt vissza, mint egy rémálomra. Mint egy ismeretlen világból ideszabadult, groteszk rajzfilmfigurára. Mint egy minden hájjal megkent, beképzelt szélhámosra, akit a feneketlen önimádata fog elevenen felzabálni. Egy szégyentelen, gátlástalan, aljas gazemberre. Aztán ránézett az utasülésen fekvő fényképekre, és meglátta Gordie Priest hátborzongató vigyorát. Egy pillantás elég volt, hogy meggyőzze róla: ez a vadállat és a testvérei mindenre képesek, hogy megszerezzék a pénzt. Egyórányira Clantontól, amikor egy erősítőtorony közelébe ért, megszólalt a mobiltelefonja. Fog Newton kereste tőle szokatlan izgatottsággal. – Hol a pokolba voltál? – kérdezte szemrehányóan. – Úgysem hinnéd el, ha elmondanám. – Egész délelőtt próbáltalak hívni. – Mi történt, Fog? – Volt egy kis izgalom errefelé. Tegnap este, amikor bezártuk a repteret, valaki belopózott a hangárokhoz, és rárakott egy mágneses bombát a Bonanza bal szárnyára. Fel is robbant. Szerencsére az egyik takarító a központi terminálból látta a robbanást, és azonnal riasztotta a tűzoltókat, így sikerült viszonylag gyorsan eloltani a tüzet. Ray lehúzódott az 55-ös főút szélére, és megállt. Valamit motyogott a telefonba, de Fog csak mondta tovább a magáét. – Elég komoly a kár. Valószínű, hogy megfélemlítésből tették. Ott vagy még? – Hallgatlak – felelte Ray. – Mekkora a kár? – A bal szárny, a motor és a törzs jelentős része odavan. Vagyis totálkáros lett a gép, legalábbis biztosítási szempontból. A rendőrség már ki is küldte az egyik nyomozóját, és itt vannak a biztosítótól is. Ha a tank tele lett volna, semmi sem marad belőle.
– A többi tulajdonos tud már róla? – Igen. Már mindenki itt volt. Természetesen ők az első számú gyanúsítottak. Még szerencse, hogy te nem voltál itt. Mikor jössz vissza? – Nemsokára. Ray lement a sztrádáról az első kijárón, leállt egy teherautóparkolóban, és legalább egy fél órát ült mozdulatlanul a rekkenő hőségben, megpróbálva összeszedni a gondolatait. Időnként lenézett Gordie fényképére. A Priest-banda nem húzta az időt – Biloxi tegnap reggel, Charlottesville éjszaka. Most vajon hol lehetnek? Bement a shopba, ivott egy kávét, hallgatta a sofőrök handabandázását, aztán visszaült a kocsiba, és hogy elterelje a gondolatait a Priest-bandáról, felhívta Forrestet Alcorn Village-ben. A szobájában volt, és – saját szavait idézve – „az igazak álmát aludta”. Még mindig nem tudott napirendre térni fölötte, hogy mennyit alszik a rehabilitáció alatt. Korábban sokat panaszkodott az étel miatt, de most már mintha egy kicsit javult volna a minőség. De az is lehet, hogy egyszerűen rákapott a rózsaszín gyümölcszselére. Megkérdezte, hogy meddig maradhat, mint egy kisgyerek, aki nem akarja még otthagyni Disneylandet. Ray azt felelte, hogy még nem tudja. A pénz, ami nemrég még kifogyhatatlannak tűnt, komoly veszélybe került. – Ne hagyd, hogy kikerüljek innen, bátyó – könyörgött Forrest. – A legszívesebben végleg itt maradnék. Az Atkins fiúk befejezték a tető javítását Clantonban, méghozzá baleset nélkül. A ház teljesen elhagyatottan állt, amikor Ray megérkezett. Első dolga volt, hogy felhívta Harry Rexet. – Mit szólnál egy-két pofa sörhöz a teraszon ma este? Harry Rex soha nem utasított vissza egy ilyen szívélyes meghívást. A járda és a ház között volt egy viszonylag egyenes füves terület. Ray némi mérlegelés után úgy döntött, hogy ott fogja lemosni az autót. Odaállt a kis Audival a járdával szembe, úgy, hogy a csomagtartó mindössze két lépésre volt a terasz szélétől. A pincében talált egy ócska vödröt, a hátsó szerszámoskamrában pedig egy öreg tömlőt, amely ugyan eresztett pár helyen, de a célnak megfelelt. Mezítláb, félmeztelenre vetkőzve két órán keresztül csutakolta a kocsit a tűző délutáni napon. Aztán még egy órán keresztül fényesítette. Öt órakor kinyitott egy üveg hideg sört, leült a teraszlépcsőre, és elégedetten elgyönyörködött a művében. Megpróbálta utolérni Patton Frenchet a mobilszámon, amelyet az ügyvéd megadott neki, de a nagy ember természetesen nem ért rá. Ray szerette volna megköszönni a szíves vendéglátást, de igazából azt szerette volna megtudni, hogy van-e valami fejlemény a Priest-banda utáni hajtóvadászat ügyében. Természetesen nem kérdezett volna rá egyenesen, de tudta, hogy egy ilyen hetvenkedő alak, mint French, magától is rögtön eldicsekedne vele, ha sikerült volna elkapni őket.
Persze az is lehet, hogy French már el is feledkezett róla. Mit törődött ő azzal, hogy a Priest fiúk éppen kit akarnak kikészíteni, őt vagy valaki mást? Nyilván minden figyelmét és energiáját lekötötte a következő félmilliárdos kártérítési fogása, amelytől már csak néhány száz hiányzó kliens választotta el. Jelents fel egy ilyen pasast, mint French, zsarolásért, megvesztegetésért vagy akár emberölésre való felbujtásért, és kapásból lefizet ötven ügyvédet, megvásárol minden tisztségviselőt, ügyészt, bírót és esküdtet. Felhívta Corey Crawfordot is, és megtudta tőle, hogy a háziúr megint megjavíttatta az ajtókat. A rendőrség pedig megígérte, hogy figyelni fogja a házat és a környékét az elkövetkezendő napokban, amíg haza nem tér. A postai gyorskézbesítő kocsi nem sokkal hat után állt meg a ház előtt. Egy derűs képű fiatalember ugrott ki belőle egy vékony borítékkal a kezében. Ray még akkor is értetlenül bámulta a váratlan küldeményt, amikor a kézbesítő már régen elhajtott. A borítékon a Virginia Egyetem Jogi Karának bélyegzője díszelgett, és kézírással volt megcímezve: Mr. Ray Atlee, Mississippi, Clanton, Fourth Street 816, Juharvár. Dátum: június 2., azaz tegnap. A küldemény több mint gyanús volt. Az egyetemen senkinek nem adta meg a clantoni címét. És semmi nem lehet olyan sürgős a tanszéken, hogy félnapos kézbesítési határidejű expressz küldeményként adják fel. Arról nem is beszélve, hogy ilyenkor, a vizsgaidőszak után már semmi dolga nincs az egyetemen. Kinyitott egy újabb sört, visszaült a lépcsőre, és egy határozott mozdulattal feltépte azt az átkozott borítékot. Egy sima, normál méretű postai borítékot talált benne, amelyen kézírással csak ennyi állt: „Ray”. A borítékban egy újabb színes fénykép, ezúttal Chaney bérraktárának 18R-es egységéről. A fénykép alján különböző méretű és típusú nyomtatott betűkből összevágva a következő üzenet: „Semmi szükséged repülőgépre. Hagyd abba a költekezést.” Ezek a pasasok tényleg nagyon értik a dolgukat. Ezt már a szigorúan őrzött bérraktár három egységéről készített fényképpel is bizonyították. Aztán jött a Bonanza felrobbantása, ami ostobaság volt a részükről, de szintén komoly szervezést igényelt. Furcsa módon a legképtelenebb vállalkozásnak mégis az tűnt, hogy elemeitek egy hivatalos bélyegzővel ellátott borítékot feladóvényestül a Jogi Kar gazdasági hivatalából. Az első sokk múltával rájött valamire, ami már korábban is eszébe juthatott volna. Ha megtalálták a 18R egységet, akkor arra is rá kellett jönniük, hogy nincs ott a pénz. Nem találták sem Chaneynél, sem a lakásában. Virginiától Clantonig végig követték, és ha valahol megállt volna, hogy elrejtse a pénzt, az nem kerülte volna el a figyelmüket. Lehet, hogy Juharvárat is még egyszer átkutatták, amíg ő lent járt a tengerparton?
A hurok óráról órára szorult körülötte. Kizárásos alapon rá kellett jönniük, hogy a pénz nem lehet máshol, csakis nála, és nem volt hová menekülnie előlük. Egyetemi tanárként nagyon jó fizetése volt, a kedvezményekről és juttatásokról nem is beszélve. Nem költekezett, nem élt fényűző életet, és mindene megvolt. Mindezt végiggondolta ott a terasz lépcsőjén ülve, még mindig félmeztelenül, mezítláb. Egy sört szopogatva a párás, forró júniusi kora estén elhatározta, hogy nem adja fel eddigi nyugodt, kiegyensúlyozott életét, és megelégszik azzal, amije eddig is megvolt. Az erőszakot pedig inkább meghagyja a Gordie Priest-féléknek és Patton French fizetett smasszereinek. Ray nem volt otthon ebben a világban. Ráadásul a pénzt sem tisztességes úton szerezték. – Miért az előkertben parkoltad le a kocsidat? – dörmögte Harry Rex, amint felkapaszkodott a terasz lépcsőjén. – Lemostam és otthagytam – felelte Ray, aki időközben lezuhanyozott, és felvett egy sortot meg egy tiszta inget a látogatója tiszteletére. – Torkig elegem van a mai napból. Ennyi idiótát egy rakáson. Gyorsan adj egy sört. Harry Rexnek egész napos nonstop tárgyalása volt – egy csúnya válóper, azzal a kulcskérdéssel, hogy melyik fél drogozott többet tíz évvel ezelőtt, és melyikük fogyasztott több szeretőt. Négy kiskorú gyerek sorsa volt a tét, de egyik szülő sem mutatkozott alkalmasnak rá, hogy a gondjukat viselje. – Én már öreg vagyok ehhez – sóhajtotta az ügyvéd fáradtan. A második sör után kis híján el is bóbiskolt. Ford megyében Harry Rex vezette a válóperes ügyek jegyzékének ügyvédi listáját, és ez már huszonöt éve így ment. A válni készülő párok az esetek többségében őt keresték fel először. Egy karrawayi farmer állandóra be volt jelentkezve nála, hogy a soros válásakor ne kelljen ügyvéd után rohangálnia. Harry Rex ravasz volt, rendkívül megfontolt és körültekintő, de tudott kíméletlen, sőt kegyetlen is lenni, ha megvolt rá az oka. A válóperes ügyek esetében pedig éppen ezeknek a tulajdonságoknak volt a legnagyobb keletje. De ennek az egyhangú munkának is megvolt az ára. A kisvárosi ügyvédek többségéhez hasonlóan Harry Rex is a nagy fogás után áhítozott. Egy zsíros kártérítési per után, amelyben a negyvenszázalékos tiszteletdíj leszakításával egyszer s mindenkorra megoldaná az anyagi gondjait. Ray előző este méregdrága borokat és whiskyket iszogatott egy szaúdi herceg építtette húszmillió dolláros jacht fedélzetén az új tulajdonos társaságában, aki a mississippibeli ügyvédi kamara tagjaként milliárd dolláros pereket akaszt multinacionális óriáscégek nyakába. Most pedig Bud sört szürcsöl dobozból egy rozsdás hintaszékben
ugyanezen ügyvédi kamara egy másik tagjával, aki az egész napját azzal töltötte, hogy elválasszon két exdrogost egymástól, és kiverekedjen egy pár száz dolláros nőtartást a kliensének. – Az ingatlanközvetítő ma reggel megmutatta egy érdeklődőnek a házat – mondta Harry Rex. – Pont ebédidőben hívott fel, amikor szunyókáltam egy kicsit. – Ki az érdeklődő? – Emlékszel még a Kapshaw fiúkra Rail Springsből? – Nem. – Rendes emberek. Tíz vagy tizenkét évvel ezelőtt elkezdtek székeket faragni egy öreg istállóban. A vállalkozás bejött, és a végén egy nagy carolinai bútorgyártó és -forgalmazó cég megvette tőlük az egész kócerájt készletestül. Mind a háromnak jutott egymillió az osztozkodásnál. Junkie és a felesége most éppen házat akarnak venni a környéken. – Junkie Kapshaw? – Igen, de úgy a fogához veri a garast, mint egy született skót, és esze ágában sincs négyszáz rongyot adni a házért. – Ezt megértem. – A felesége viszont teljesen rá van kattanva a régi házakra, és neki nagyon tetszik. Egyébként komplett őrült. Az ügynök biztos benne, hogy érdekli őket a dolog, de azt mondta, hogy nagyon le akarják vinni majd az árat – úgy százhetven-száznyolcvan körüli összegre. – Harry Rex hatalmasat ásított. Forrest is szóba került, de néhány perc múlva mindketten elhallgattak. – Azt hiszem, ideje mennem – törte meg a csendet kis idő múlva Harry Rex. Három sör egy ilyen hosszú nap után neki is elég volt. – Mikor mész vissza Virginiába? – kérdezte a hátát nyújtóztatva, miután feltápászkodott a hintaszékből. – Lehet, hogy holnap. – Előtte ne felejts el felhívni – mondta az ügyvéd, és egy újabb hatalmas ásítást elnyomva lebotorkált a lépcsőn. Ray nézte, amint a kocsija hátsó lámpái fokozatosan távolodnak, majd eltűnnek a kanyarban, és rádöbbent, hogy megint teljesen magára maradt. Valami megzörrent a szomszéd telket elválasztó bokrok tövében – talán egy vadászatra induló macska vagy kutya -, de akármilyen ártalmatlan jószág volt is, Ray úgy megijedt tőle, hogy pánikszerűen berohant a házba.
HARMINCNEGYEDIK FEJEZET A támadás nem sokkal kettő után kezdődött, a legsötétebb éjjeli órában, amikor a legmélyebb az álom és a leglassúbbak a reakciók. Ray érzékei számára megszűnt a világ, de a tudata alatt annál nyomasztóbban kísértette álmában. A hallban feküdt egy matracon, jobbján a kibiztosított pisztoly, minden eshetőségre készen, balján a három, pénzzel teli szemeteszsák. A rohamot egy tégla vezette be, amelyet az ablakon át hajítottak be a nappaliba. Az irtózatos robajba az egész ház beleremegett, az ezer darabra tört ablaküveg szilánkjai pedig jégesőként terítették be az ebédlőasztalt és a frissen lakkozott parkettát. Tökéletesen időzített és helyezett dobás volt valaki részéről, aki tudta, mit akar, és nem válogatott az eszközökben. Ray rémülten feltápászkodott, és a nagy igyekezetben, hogy kezébe kaparintsa a pisztolyt, kis híján lepuffantotta magát. Mikor az első sokkból magához tért, átlopakodott a nappaliba, felkapcsolta az egyik villanyt, és meglátta a méretes téglát, amint fenyegetően mered rá a padlóról a porcelános vitrin lábánál. Egy takaró segítségével összeseperte az üvegszilánkokat, és óvatosan felvette a téglát a padlóról. Piros volt, új, és borotvaéles a sarkainál. Két vastag gumival egy papír volt hozzáerősítve. Lassan lehámozta róla a gumikat, de fél szemmel végig a betört ablakot leste. A keze úgy remegett, hogy alig tudta elolvasni az üzenetet. Nyelt egy nagyot, vett néhány mély lélegzetet, és minden figyelmével megpróbált a papíron lévő írásra összpontosítani. Az üzenet rövid volt és egyértelmű: „Tedd vissza a pénzt oda, ahol találtad, és azonnal hagyd el a házat.” Csak most vette észre, hogy vérzik a keze – egy üvegcserép megvágta az ujját. Ráadásul pont a jobb keze mutatóujját, amellyel a ravaszt kéne meghúznia, ha egyáltalán képes lenne rá. Elemi rettegés lett úrrá rajta – hogy tudná megvédeni magát? Ott guggolt a nappaliban a porcelános vitrin tövében, és egyre csak azt hajtogatta magában, hogy csak semmi pánik, meg kell őriznie a hidegvérét, most nem veszítheti el a fejét, mert akkor még rosszabb lesz. Ebben a pillanatban megszólalt a telefon, és őt újra kitörte a frász. A második csörgés után felpattant, kirohant a konyhába, és hála a gáztűzhely őrlámpájának, rögtön meg is találta a telefont. – Halló? – kiáltott bele a kagylóba. – Tedd vissza a pénzt a helyére, és hagyd el a házat – mondta egy nyugodt, érces hang, ami sehogyan sem tűnt ismerősnek, de egy futó pillanatra mintha a déliek akcentusát idézte volna. – Most! Ha meg akarod úszni ép bőrrel.
Ray legszívesebben kiáltozni kezdett volna: Nem! Hagyják abba! Kik maguk, és mit akarnak tőlem? Képtelen volt bármit is kinyögni, és mire összeszedte volna a gondolatait, a vonal megszakadt. Leült a földre, és hátát a hűtőnek támasztva megpróbálta végiggondolni a lehetőségeit. Nem mintha sok választása lett volna. Felhívhatná a rendőrséget – gyorsan összeszedné a zsákokat, és elrejtené a pénzt, mondjuk, egy ágy alá vagy egy ruhásszekrénybe, elrejtené a papírt, amelyen az üzenet volt, de a téglát ott hagyná, ahol találta, és beadná a zsaruknak, hogy valami vandál banda csak úgy a hecc kedvéért betörte vele az ablakát, mert éppen unatkozott. A zsaruk zseblámpákkal körbeszimatolnák a házat, egy-két órát elidőznének a nyomkereséssel, aztán odébbállnának. Nem mintha ezzel el lehetne ijeszteni a Priest fiúkat. Úgy tapadtak rá, mint darazsak a mézre. Lehet, hogy visszavonulnának egy-két órára, de el biztos nem mennének. Arról nem is beszélve, hogy sokkal fürgébbek, mint a clantoni járőrök. És sokkal agyafúrtabbak. Felhívhatná Harry Rexet is. Felébreszthetné azzal, hogy nagyon sürgős ügyben kellene beszélniük. Idehívhatná, és elmondhatná neki ezt az egész históriát. Rettenetesen vágyott rá, hogy beszéljen valakivel. Hányszor gondolt rá az elmúlt hetekben, hogy ki kellene öntenie a szívét Harry Rexnek? Eloszthatnák a pénzt, vagy hozzátehetnék az örökséghez, vagy elmehetnének vele Tunicába, és egy év alatt elkockázhatnák az egészet. Csakhogy ezzel őt is veszélybe sodorná. Egy gyilkosság vagy kettő, mit számít, ha hárommillióról van szó? Végső esetre van egy pisztolya is. Miért ne védhetné meg magát? Egy-két lövéssel elriaszthatná a támadókat. Amikor bejönnek a házba, kieresztene vaktában egy egész tárat. A lövések zajára felriadna a szomszédság, és pár perc múlva már itt lenne a fél város. Persze nekik elég lenne egyetlen lövés is. Egyetlen jól célzott lövés. Egy apró golyó, amelyet még csak nem is látna, és érezni is talán egy-két másodpercig ha érezné, amíg eszméleténél van. Mi esélye lenne Atlee professzornak három profi gengszterrel szemben, akik pisztollyal a kezükben nőttek fel? Ray úgy döntött, hogy nem akar meghalni. Annál sokkal jobban szerette az életet, amelyet Charlottesville-ben megszokott, és csak rajta múlott, hogy mikor tér vissza ebbe az életbe. Már valamennyire sikerült magához térnie a második sokkból, és a szívverése is lassulni kezdett, amikor egy újabb tégla robbant be a házba, ezúttal a mosogató fölötti apró konyhaablakon keresztül. Rémült kiáltással hátraugrott, kiejtette a kezéből a pisztolyt, és sikerült bele is rúgnia, amint fejvesztve kirohant a konyhából. Négykézláb kúszva bevonszolta a három zsákot a dolgozószobába. Egyetlen mozdulattal elrántotta a kanapét a könyvespolcok elől, és pánikszerű gyorsasággal behányta a bankjegykötegeket az irattartó szekrénybe – oda, ahol annak idején megtalálta őket gondosan bedobozolva. Csorgott róla az izzadság,
hangosan káromkodott, és csak arra tudott gondolni, mikor jön a következő tégla vagy az első sorozat célzott lövedék. Amikor végre az utolsó bankjegyköteget is visszatuszkolta a helyére, felvette a pisztolyt, és kinyitotta a bejárati ajtót. Kinézett, majd mintha puskából lőtték volna ki, odarohant a kocsijához, bevágta magát a volán mögé, és kipörgő kerekekkel repülőrajtot vett a délutáni mosástól még mindig nedves füvön. Sértetlen volt, és ebben a pillanatban csak ez számított. Clantontól északra, a Chatoula-tó partja mentén ellaposodott a táj, és az országút egyetlen kanyar nélkül, nyílegyenesen szelte át a három kilométer széles medencét. A helybeliek körében jobbára csak „Gödör”ként emlegetett lapály hosszú évekig kedvelt terepe volt az éjszakai gyorsasági versenyzőknek, piásoknak, vagányoknak és mindenféle kétes figuráknak. Ray életében először itt ismerkedett meg közelebbről a halállal, gimnazista korában, amikor ötödmagával egy Pontiac Firebirdben, amelyet a csontrészeg Bobby Lee West vezetett, versenyre keltek egy Camaróval, amelynek a volánja mögött az ugyancsak csontrészeg Doug Terring taposta a gázt százhatvan kilométer per órás sebességgel. Akkor valami csoda folytán mindnyájan megúszták a dolgot, de Bobby Lee egy évvel később ugyanitt halt szörnyet, amikor a Firebirdjével lesodródott az aszfaltról, és feltekeredett egy fára. Amikor elérte a Gödör szélét, Ray beletaposott a gázba; és kényelmesen hátradőlt, hogy élvezze a sebességet. Biztos volt benne, hogy hajnali fél háromkor egy lélek sincs ébren a környéken. Elmer Conway is az igazak álmát aludta a járőrkocsiban, egészen addig, amíg egy kiéhezett szúnyog meg nem csapolta a homlokán. A csípésre felriadva azonnal meglátta a sebesen közeledő reflektorpárt, és bekapcsolta a radart. Hat kilométerbe telt, hogy utolérje és lestoppolja az eszelős száguldozót, de addigra Elmerben már alaposan felment a pumpa. Ray elkövette azt a hibát, hogy kinyitotta a kocsi ajtaját és kiszállt, amire Elmer természetesen nem számított. – Kezeket fel! – ordított rá szolgálati fegyverét egyenesen Ray fejére irányozva. – Nyugalom, csak semmi pánik – mondta Ray rémülten magasba emelve a kezét. – El az autótól! – dörögte Elmer, kissé lejjebb eresztve a pisztolya csövét. – Minden rendben. Csak nyugalom – aggodalmaskodott tovább Ray. – Hogy hívják? – Ray Atlee. Atlee bíró fia. Muszáj azt a pisztolyt rám fognia? Elmer ismét lejjebb eresztette néhány centivel a fegyverét – a cső ezúttal Ray gyomrával egy magasságban állapodott meg. – A rendszáma virginiai – akadékoskodott Elmer. – Igen, mert Virginiában lakom.
– Most is épp oda indult? – Igen, uram. – És mire a nagy sietség? – Nem is tudom, csak éppen... – A radar szerint százötvenöttel ment. – Igazán sajnálom. – Nem sajnálni kell, hanem betartani a sebességkorlátozást. – Elmer közelebb lépett. Ray már elfelejtkezett a vágásról a kezén, azt pedig észre sem vette, hogy a térdét is felsértette az üveg. Elmer elővette a zseblámpáját, és tetőtől talpig végigpásztázta Rayt. – Hogy sebesült meg? Jó kérdés volt. Annyira jó, hogy Ray abban a pillanatban, ott az országút közepén éjjel háromkor, hunyorogva a szemébe világító zseblámpa fényétől nem is tudott mit válaszolni rá. Ha elmondaná az igazat, az legalább egy óráig tartana, és ez a nyomott járőr egy szavát sem hinné el. Ha hazudna valamit, azzal csak súlyosbítaná a helyzetét. – Nem tudom – motyogta tanácstalanul. – Mi van a kocsiban? – Semmi. – Biztos? Megbilincselte Rayt, és betuszkolta a járőrkocsi hátsó ülésére. A sötétbarna Chevrolet Impala nem vált díszére a Ford megyei rendőrségnek: vastagon állt rajta a por, a dísztárcsái valahol a környékbeli árkokban hevertek, a hátsó ütközőn pedig egymás hegyénhátán a különböző hosszúságú és vastagságú antennák. Ray dermedten nézte, amint a járőr gyanakodva körbejárja az Audit, és benéz az utastérbe. Amikor végzett, bemászott a vezetőülésre, és anélkül, hogy hátranézett volna, megkérdezte: – Mit keres ott az a pisztoly? Mielőtt kiszállt volna a kocsiból, Ray megpróbálta eltüntetni a fegyvert az ülés alatt. Ezek szerint sikertelenül. – Önvédelemből tartom magamnál. – Van engedélye rá? – Nincs. Elmer bejelentkezett a rádióján a központban, és röviden beszámolt a legújabb fogásáról. – Beviszem az őrsre – tette hozzá a jelentés végén olyan hangsúllyal, mintha legalábbis egy régóta körözött, veszedelmes bűnözőt sikerült volna kézre kerítenie. – És mi lesz az autómmal? – kérdezte Ray, miután a járőr visszafordult az ellenkező irányba. – Majd kiküldök érte egy vontatót. Elmer bekapcsolta a fényjelzőt, és úgy beletaposott a gázba, hogy százharmincig meg sem állt a sebességmérő mutatója. – Felhívhatom az ügyvédemet? – kérdezte Ray.
– Nem. – És miért nem, ha szabad kérdeznem? Egy közönséges közúti szabálysértést követtem el. Az ügyvédem oda tudna jönni az őrsre, letenné az óvadékot, és egy óra múlva már mehetnék is tovább. – Ki az ügyvédje? – Harry Rex Vonner. Elmer felhorkant, és a nyakán kidagadtak az erek. – Az a rohadék teljesen kicsinált a válóperemben. Ray felsóhajtott, hátradőlt az ülésen, és lehunyt szemmel megadta magát a sorsnak. Ray már kétszer is látta belülről a Ford megyei rendőrkapitányság fogdáját. Mindkét alkalommal hivatalos iratokat kézbesített pórul járt apáknak, akiket Atlee bíró lecsukatott, mert éveken át elmulasztották fizetni a gyerektartást. Ez járt az eszében, amikor Elmer kíséretében belépett a komor épületbe. Azóta is Haney Moak, a szellemileg némiképp visszamaradt foglár őrizte az elzártakat – ott ült az első íróasztalnál egy detektívmagazinba merülve. Ő volt az éjjeli műszak diszpécsere is, így már tudott Ray viselt dolgairól. – Atlee bíró fia, he? – kérdezte groteszk vigyorral. Az arca teljesen aszimmetrikus volt, és a szemei sem álltak egy vonalban, így szinte képtelenségnek látszott szembenézni vele, amikor beszélt valakihez. – Igen, uram – felelte Ray készségesen, remélve, hogy a foglárban pártfogóra lel. – Remek ember volt az apja – mondta Haney, majd felállt, megkerülte Rayt, és levette róla a bilincset. Ray a csuklóját dörzsölgetve Conwayre pillantott, aki már szorgalmasan írta a jelentést. – Gyorshajtás és engedély nélküli fegyverviselet – jelentette ki anélkül, hogy felnézett volna. – Csak nem fogod lecsukni ezért? – kérdezte számon kérő hangon Haney, mintha legalábbis az ő hatáskörébe tartozna dönteni az ügyben. – De mennyire hogy lecsukom – felelte ingerülten Elmer. A levegő egy pillanat alatt megtelt feszültséggel. – Felhívhatom Harry Vonnert? – kérdezte Ray a foglárra pillantva. Haney szó nélkül a falra szerelt készülékre pillantott, majd villámló szemmel ismét Elmerhez fordult. A vak is láthatta, hogy ezek ketten nem éppen puszipajtások. – Nincs több helyem. Minden zárkám tele van. – Tudom. Te mindig tele vagy. Ray gyorsan bepötyögte a készülékbe Harry Rex otthoni számát. Éjjel három óra volt, és tudta, hogy az ügyvéd nem fogja kitörő örömmel fogadni a hívását. Az ügyeletes Mrs. Vonner vette fel a kagylót a harmadik csöngés után. Ray elnézést kért a késői zavarásért, és Harry Rexet kérte a telefonhoz.
– Nincs itthon – közölte az asszony. Az nem lehet, hogy elutazott, latolgatta Ray az esélyeket. Hat órával ezelőtt még ott sörözgetett velem a teraszon. – Megkérdezhetem, hogy hol van? Haney és Helmer már hangosan ordítoztak egymással a háttérben. – Átment az Atlee-házhoz – mondta kimérten. – Az nem lehet. Pár órája volt ott velem. – De igen. Nemrég hívták oda telefonon. Kigyulladt a ház. Haneyvel a hátsó ülésen, csikorgó gumikkal megfordultak a keskeny téren, és szirénázva nekilódultak a főútnak. Még két háztömbnyire sem voltak, amikor meglátták a lángokat. – Irgalmas Isten! – mondta döbbenten Haney. Kevés esemény kavarta fel annyira a kedélyeket Clantonban, mint egy jó kis tűz. A város mind a két tűzoltókocsija ott volt már. Önkéntesek tucatjai rohangáltak ide-oda fejetlenül, mint a megvadult hangyák, miközben ordítozva adogatták egymásnak az utasításokat. A szomszédok az utca másik oldalán, a járda szélén ácsorogtak egy csoportban. A lángok már a tetőt is áttörték. Ray egy tömlőt átlépve lerogyott az előkert szélén a fűre, de azonnal fel is kapta a fejét. Átható benzinszag csapta meg az orrát.
HARMINCÖTÖDIK FEJEZET A titkos találkák színhelyéül szolgáló menedék sokkal kellemesebb helynek bizonyult, mint Ray gondolta. Keskeny, porral és pókhálóval lepett, hosszúkás szoba volt, melyet egyetlen, a mennyezet közepén lógó, halvány körte világított meg. A térre néző ablak utoljára valamikor a múlt században láthatott friss festéket. A szoba hátsó felében terpeszkedő vaságy maga is régiségszámba ment. Ray a csupasz, ágynemű és takaró nélküli alkalmatosságot felmérve jobbnak látta, ha bele sem gondol, mi mindent állhattak ki az elmúlt húsz év alatt az elnyűtt matracok. Helyette inkább a juharvári kúriára gondolt, és a dicsőséges végre, amellyel két óra leforgása alatt történelemmé lett a ház. Mire a tető leomlott, a fél város ott szorongott az utcán. Ray a tömegtől távol, egy magányos szikomorfa egyik földig lógó ágán üldögélve nézte, hogy teljesedik be a végzet a családi otthonon, miközben hiába igyekezett a nem létező kellemes gyerekkori emlékeket előcsalogatni emlékezete mélyrétegeiből. Amikor a lángok már az emeleti ablakokon is kicsaptak, nem a pénzre gondolt, vagy a Bíró íróasztalára vagy az anyja ebédlőgarnitúrájára, hanem Forrest tábornokra, amint villámló tekintettel szembenéz az elkerülhetetlen pusztulással. Három óra alvás után pontosan nyolc órakor ébredt. A hőmérséklet már érezhetően emelkedésnek indult a titkos bűnbarlangban, és a lépcsőn súlyos léptek közeledtek. Harry Rex kopogás nélkül kinyitotta az ajtót, és felkapcsolta a villanyt. – Ébresztő, vádlott. Várják az őrszobán. Ray dühösen felpattant. – A szökésem jogos volt és indokolt. – A tömegben egyszerűen elvesztette Elmert és Haneyt, és végül Harry Rex társaságában hagyta ott a füstölgő romokat. – Te beleegyeztél, hogy átkutassák a kocsidat? – Igen. – Nagy marhaság volt. Miféle jogász vagy te? – Harry Rex előhúzott egy összecsukott tábori széket a fal mellől, kinyitotta, és letelepedett vele Rayjel szemben. – Nem volt semmi rejtegetnivalóm. – Akkor is ostobaság volt. Átkutatták a kocsit, és nem találtak semmit. – Ezért nem tiltakoztam ellene. – Se ruhákat, se útitáskát, se bőröndöt, se fogkefét, semmit, ami azt bizonyíthatta volna, hogy tényleg hazafelé tartottál, ahogy azt előadtad. – Nem én gyújtottam fel a házat, Harry Rex. – Pedig te vagy az első számú gyanúsított. Megszöksz a városból az éjszaka közepén ruhák, minden nélkül, és úgy száguldasz az országúton,
mint aki fejvesztve menekül valami elől. Az öreg Larrimore-né látja, hogy pánikszerűen bevágod magad a sportkocsidba, és kilősz, mintha maga az ördög lenne a sarkadban, aztán tíz perc múlva észreveszi, hogy ég a ház. Te pedig egyenesen belerohansz a megye legsötétebb járőrének karjaiba, százhatvan kilométeres sebességgel, mint aki a fúriák elől menekül. Erre mit lépsz? – Nem én gyújtottam fel a házat. – Miért mentél el hajnali fél háromkor? – Valaki bedobott egy téglát a nappaliba az ablakon keresztül. Halálra rémültem. – Volt nálad egy pisztoly. – Nem akartam használni. Inkább elmenekültem, mintsem lelőjek valakit. – Túl régóta élsz odafenn északon. – Egyáltalán nem északon élek. – És hogy sikerült így összevágni magad? – Mondtam, hogy a tégla betörte az ablakot. Amikor megnéztem, mi történt, akkor vágtam össze magam. – Miért nem hívtad ki a zsarukat? – Pánikba estem. Haza akartam menni, méghozzá a lehető leggyorsabban. – Pár perccel később pedig valaki telelocsolja a házat benzinnel, és elejt egy égő gyufaszálat. – Nem tudom, hogy történt. – Vádat fogok emeltetni ellened. – Nem fogsz. Te az ügyvédem vagy, nem az ügyészem. – Tévedsz. Én az apád hagyatékának az ügyvédje vagyok, amelynek az egyetlen értékkel bíró tétele épp most ment füstbe. – Volt rajta tűzkárbiztosítás. – Volt, de neked nem fogja kifizetni a biztosító. – Miért nem? – Mert ha benyújtod a követelésed, vizsgálatot indíttatnak ellened gyújtogatás vádjával. Ha azt állítod, hogy nem te tetted, én esetleg elhiszem. De félek, hogy én leszek az egyetlen. Ha be akarod vasalni rajtuk a biztosítást, tuti, hogy pert akasztanak a nyakadba, és mindent megtesznek, hogy kicsináljanak. – Nem én gyújtottam fel. – Remek. Akkor mégis kicsoda? – Aki betörte az ablakot a téglával. – És ő vajon ki lehet? – Fogalmam sincs. Talán valaki, aki padlóra került egy válóperrel. – Na persze. És vár kilenc évig, hogy bosszút állhasson a Bírón, aki mellesleg már meghalt. Én nem leszek ott a tárgyalóteremben, amikor ezt beadod az esküdteknek.
– Akkor nem tudom, Harry Rex. De esküszöm, nem én csináltam. Felejtsd el a biztosítást. – Az nem olyan egyszerű. Csak a fele a tiéd, amiről lemondhatsz. A másik fele Forresté. Ő simán benyújthatja az igényt a biztosításra. Ray érezte, hogy kiveri a víz. Reszkető kézzel megtörölte a homlokát, és az ügyvédre pillantott. – Csinálj valamit, Harry Rex. – A seriff odalent vár egy nyomozó társaságában. Fel fognak tenni neked néhány kérdést. Igyekezz lassan és érthetően válaszolni, csak az igazat mondd, és a többi és a többi. Én is ott leszek, úgyhogy semmi pánik. – Hol lesz az az ott? – A fogadószobámban. Én kértem a seriffet, hogy jöjjön át. Így gyorsabban végzünk. Azt szeretném, hogy minél hamarabb eltűnj a városból. – Épp azon igyekeztem. – A gyorshajtást és az illegális fegyverviselést néhány hónapra félreteszik. Adj egy kis időt, hogy megdolgozzam a jegyzéket. Egyelőre sokkal súlyosabb vádak alól kell tisztáznod magad. – Nem én gyújtottam fel a házat, Harry Rex. – Persze hogy nem te gyújtottad fel. Kimentek a szobából, és lementek a rozoga lépcsőn a második emeletre. – Ki most a seriff? – kérdezte Ray hátrapillantva az ügyvédre. – Egy Sawyer nevű pasas. – Rendes? – Ez nem számít. – Jóban vagy vele? – Én csináltam a fia válóperét. A tárgyalóban valóságos könyvkiállítás fogadta a belépőket – vaskos jogi könyvek hevertek mindenfelé: a polcokon, a szekrényeken, az irattartókon, még magán a tárgyalóasztalon is. Mintha Harry Rex órákon keresztül lázasan kutatott volna valami után. A magyarázat azonban ennél sokkal kézenfekvőbb volt. Sawyer még csak meg sem próbált udvarias lenni, a segédje, egy Sandroni nevű, nyughatatlan kis olasz mitugrász pedig követte a példáját. Észak-Mississippiben elvétve voltak olaszok, de a meglehetősen kimért kölcsönös bemutatkozás is elég volt Raynek, hogy felfigyeljen a helyettes torkolatvidéki akcentusára. A két rendőr szigorú tartózkodással végezte a dolgát. Sandroni jegyzetelt, míg Sawyer egy csésze forró kávét szopogatva éberen figyelte Ray minden mozdulatát. A tűzoltókat Mrs. Larrimore riasztotta kettő óra harmincnégykor, körülbelül tíz-tizenöt perccel azután, hogy látta Rayt, amint beugrik a kocsijába és pánikszerűen elhajt. Elmer Conway pontosan kettő harminchatkor szólt be a központba, hogy üldözőbe vett egy ámokfutót, aki százhatvannal száguldott át a Gödrön. Miután a gyorshajtás ténye megerősítést nyert, Sandroni hosszas kalkulációkba kezdett az útvonalat
illetően – melyik szakaszon mennyivel mehetett, hol kellett lassítani kereszteződés vagy közlekedési lámpák miatt abban a kora hajnali órában. Miután megállapították Ray útvonalát, amelyen keresztül elhagyta a várost, Sawyer felhívta a másik helyettesét, aki Juharvár romjainál várta egy járőrkocsiban, és kiadta neki az utasítást, hogy tegye meg ugyanazt az utat, szakaszonként a megállapított sebességgel, és álljon meg a Gödörben ott, ahol Elmer már várni fogja a másik kocsival. A helyettes tizenkét perccel később szólt vissza rádión, hogy odaért Elmerhez. – Tehát kevesebb mint tizenkét perc alatt valaki – látott neki az összegzésnek Sandroni – és feltevésünk szerint ez a valaki ekkor még nem tartózkodott a házban, nem igaz, Mr. Atlee? -, szóval valaki megjelent a helyszínen egy tekintélyes adag benzinnel, alaposan belocsolta vele a házat, olyan alaposan, hogy a tűzoltókapitány azt mondta, soha nem érzett még egyetlen tűzesetnél sem ilyen átható benzinszagot, aztán eldobott egy szál égő gyufát, vagy inkább kettőt, mivel a tűzoltókapitány szerint szinte bizonyos, hogy a tűznek nemcsak egy fészke volt, majd miután eldobta a gyufákat, az ismeretlen gyújtogató eltűnt az éjszakában. Jól mondom, Mr. Atlee? – Fogalmam sincs, mit csinált az a bizonyos gyújtogató. – De az idő és a sorrend stimmel, nem? – Ha maga mondja. – Igen, én mondom. – Folytassa – dörmögte Harry Rex az asztal túloldaláról. – Az indíték a következő: a ház 380 000 dollárra volt biztosítva berendezéssel együtt. Az ingatlanközvetítő szerint, akivel beszéltünk, már elkészített egy előszerződést 175 000 dolláros vételárral. – Tetemes különbség, nem igaz, Mr. Atlee? – kérdezte Sandroni gúnyosan. – Az. – Értesítette már a biztosítótársaságát? – Még nem. Gondoltam, megvárom, amíg kinyit az irodájuk – felelte Ray. – Bármilyen hihetetlennek tartja is, vannak, akik szombaton nem dolgoznak. – Az ördögbe, még el se oltották a tüzet – hördült fel Harry Rex. – Hat hónapunk van rá, hogy benyújtsuk az igénylést. Sandroni arca rákvörösre gyúlt, de sikerült erőt vennie magán. Belenézett a jegyzeteibe, és kis szünet után így szólt: – Akkor folytassuk a többi potenciális gyanúsítottal. Raynek egyáltalán nem volt ínyére a „többi” szó. Elmondta az egész, azaz majdnem az egész történetet a tégláról, amelyet bedobtak az ablakon, és a rejtélyes telefonálóról, aki felszólította, hogy azonnal hagyja el a házat.
– Ellenőrizzék a hívásokat a telefontársaságnál – tette hozzá bólogatva. Aztán, hogy hitelesebb legyen a történet, azt is elmondta, hogy próbált valaki betörni vagy csak ráijeszteni aznap éjjel, amikor a Bíró meghalt. – Ennyi elég is lesz egyelőre – jelentette ki Harry Rex félóra elteltével. – A védencem nem hajlandó több kérdésre válaszolni. – Mikor megy el a városból? – kérdezte Sawyer. – Már hat órája próbálkozom, egyelőre eredménytelenül – felelte Ray. – Nemsokára – adta meg a kért választ Harry Rex. – Valószínű, hogy menet közben lesz még egy-két kérdésünk. – Bármikor visszajövök, ha szükségük van rám – mondta Ray. Harry Rex sietve kituszkolta a két zsarut az ajtón, és visszament Rayhez a tárgyalóba. Becsukta maga mögött az ajtót, és összevont szemöldökkel ránézett: – Az a véleményem, hogy egy gátlástalan hazudozó vagy.
HARMINCHATODIK FEJEZET A második tűzoltókocsi is elment – ugyanaz a rozzant csotrogány, amelynek Ray és a barátai kamaszkorukban annyiszor a nyomába eredtek nyári estéken, amikor nem tudtak mit kezdeni magukkal. Egyetlen önkéntes volt már csak a helyszínen; éppen a tömlőket hajtogatta össze, amikor Rayék megérkeztek. A kertet és a járdát a ház előtt sűrű, szürke iszap borította. Hármukon kívül egy lélek sem volt már az utcán. A keleti oldalon még állt a kémény egy darab megfeketedett falszárnnyal együtt, de a ház többi része elszenesedett romhalmazzá vált. Ray és Harry Rex lassan körbesétálta a romokat, majd elmentek a telek hátsó határán álló ősi pekánfasorig. A fák tövében leültek két fémvázas kerti székre, amelyeket annak idején még Ray festett le pirosra, és nekiláttak a magukkal hozott mexikói húsos lepénynek. – Nem én gyújtottam fel a házat – mondta Ray halkan az üszkös romokra meredve. – Van valami ötleted, ki lehetett? – kérdezte Harry Rex. – Van. – Ki vele, ki az? – Gordie Priestnek hívják. – Ja, vagy úgy! – Ez egy hosszú történet. Ray elmondta, hogy talált rá az apjára a díványon a dolgozószobában, hogy bukkant rá teljesen véletlenül a pénzre az irattartó szekrényben. A legapróbb részletekre is kitért – már amire emlékezett -, és feltette az összes megválaszolatlan kérdést, amely az elmúlt hetekben felmerült benne a történtekkel kapcsolatban. Mindketten abbahagyták az evést. Szótlanul nézték a füstölgő romhalmazt, de a gondolataik máshol jártak. Harry Rex teljesen ledöbbent a történet hallatán, Ray pedig határtalanul megkönnyebbült, hogy végre megoszthatta valakivel a nyomasztó terhet. Az egész ámokfutást Clantontól Charlottesville-ig és vissza; a tunicai kaszinóktól Atlantic Cityig, majd vissza Tunicába; aztán le a partvidékre Patton Frenchhez, a milliárd dolláros üzleteivel, amelyeket magának a nagy hírű, tiszteletre méltó Reuben Atlee bírónak, a jog és a törvény alázatos szolgájának köszönhet. Ray nem hallgatott el semmit, és igyekezett mindenre visszaemlékezni. A lakása feldúlására Charlottesville-ben, amivel meg akarták félemlíteni – legalábbis ő ezzel magyarázta a dolgot. A meggondolatlan repülőgép-vásárlásra és a rejtélyes robbantásra. Csak mondta, mondta vég nélkül, Harry Rex pedig némán, döbbenten hallgatta.
Mire végzett, el is ment az étvágya, és csorgott róla a verejték. Harry Rex fejében nyüzsögtek a megválaszolatlan kérdések, mégis az utolsóval kezdte: – De miért gyújtotta fel a házat? – Talán hogy eltüntesse a nyomokat? Nem tudom. – Az a pasas sehol nem hagyott nyomokat. – Vagy még egy utolsó, nyomatékos megfélemlítésnek szánta. Ezt a lehetőséget mindketten alaposabban fontolóra vették. Harry Rex végzett egy lepénnyel, majd kijelentette: – Elmondhattad volna korábban is. – Meg akartam tartani a pénzt. Így már érthető? Hárommillió dollár ütötte a markom készpénzben, és akár hiszed, akár nem, fantasztikus érzés volt. Jobb volt, mint a szex, jobb, mint bármi, amit valaha élveztem az életben. Gondold csak el: hárommillió dollár, és mind az enyém. Gazdag voltam. És kapzsi. És önző. Nem akartam, hogy bárki is tudomást szerezzen a pénzről – se Forrest, se te, se az adóhivatal, senki az égvilágon. – És mit akartál csinálni vele? – Szétdobtam volna különböző bankokba, legalább egy tucatba, kilencezer dolláronként, papírmunka, elismervények, nyilatkozatok nélkül, hogy senki ne tudjon róla. Aztán tizennyolc hónap múlva, mikor már meg is szaporodott valamelyest, befektettem volna valami profi cégnél. Most vagyok negyvenhárom éves, két év alatt a pénzt tisztára mosom, és akkor elkezd dolgozni. Ötévente megduplázódott volna. Ötvenéves koromra már hatmillióm lett volna. Ötvenötre már tizenkettő. Hatvanra huszonnégy. Pontosan elterveztem az egészet, Harry Rex. Az egész jövőmet megterveztem azzal a pénzzel. – Ne tégy szemrehányást magadnak. Más is ugyanezt tette volna a helyedben. Ez teljesen normális. – Én egyáltalán nem éreztem annak. És most sem érzem. – Mert egy szemét csaló vagy? – Úgy éreztem magam, és bele is törődtem. Sőt már láttam magam egy luxusgép pilótaülésében, a legdrágább sportkocsikban, egy elegáns floridai villában. Charlottesville-ben lehet mit kezdeni a sok pénzzel, és elhatároztam, hogy belekóstolok a gazdagok életébe. Golf, rókavadászat... – Rókavadászat? – Igen. – Olyan idétlen, zöld térdnadrágban, tollas kalappal? – Pontosan. Árkon-bokron vágtatni egy vad paripával egy falka csaholó kutya nyomában, amelyek üldözőbe vesznek egy spániel nagyságú rókát, amit legjobb esetben csak akkor látok meg, amikor már kikészítették. – És miért épp erre fájt a fogad? – Ugyanazért, amiért másoknak.
– Én inkább maradok a madaraknál. – Egyébként nem kis teher volt. Úgy értem, fizikailag is. Heteken át ide-oda hurcolni magammal a pénzt három teli zsákban. – Nyugodtan ott hagyhattad volna egy részét az irodámban. Ray befejezte a megkezdett lepényt, és ivott rá egy kis kólát. – Szerinted hülye voltam? – Nem, inkább szerencsés. Az a pasas mindenáron megszerezte volna a pénzt. – Valahányszor becsuktam a szemem, azt láttam, hogy egy lövedék süvít egyenesen a homlokom közepe felé. – Nézd, Ray, te végül is semmi rosszat nem tettél. A Bíró nyilvánvalóan nem akarta, hogy a pénz bekerüljön a hagyatékba. Azért vetted magadhoz, mert úgy gondoltad, hogy csak nálad van biztonságban, és csak így tudod megóvni apád makulátlan hírét. És rád szabadult egy őrült, aki mindenáron meg akarta szerezni a pénzt. Tulajdonképpen örülhetsz, hogy így megúsztad az egészet. Sokkal rosszabbul is elsülhetett volna. Felejtsd el, az lesz a legjobb. – Kösz, Harry Rex. – Ray előrehajolt ültében, és nézte, amint az önkéntes tűzoltó dolga végeztével elindul hazafelé. – És mi lesz a gyújtogatás vádjával? – Majd kitalálunk valamit. Benyújtok egy kártérítési kérvényt, a biztosítótársaság pedig nekilát, hogy kivizsgálja az ügyet. Ők is megállapítják, hogy szándékos gyújtogatás történt, és onnantól kezdve bedurvul a dolog. Aztán várunk néhány hónapot. Ha nem hajlandók fizetni, pert indítunk ellenük, itt, Ford megyében. Nem fognak megkockáztatni egy esküdtszékes tárgyalást Reuben Atlee hagyatéka ellen itt, a saját bíróságán. Biztos vagyok benne, hogy megpróbálnak megegyezni velünk, mielőtt tárgyalásra kerülne a sor. Nyilván nekünk is engednünk kell majd valamennyit, de így is előnyös megállapodást köthetünk velük. Ray felállt, és határozott hangon kijelentette: – Hazamegyek. – Szinte mellbe vágta őket a forró levegőben terjengő fojtó füstszag, amint a ház romjai mellett kiléptek az utcára. – Egy percet sem maradok tovább. Elegem volt. Ezúttal hajszálpontosan a megengedett kilencven kilométeres sebességgel hajtott át a Gödrön. Elmer Conwaynek nyoma sem volt. A kis Audi határozottan könnyebbnek tűnt így, üres csomagtartóval. Ray maga is úgy érezte, mintha mázsás tehertől szabadult volna meg. Minden vágya az volt, hogy az élete visszatérjen a normális, megszokott kerékvágásba. Csak attól rettegett, hogy fog megállni ezek után Forrest előtt. A közös örökségük szó szerint füstbe ment, és fogalma sem volt róla, hogy fogja megmagyarázni neki a történteket. Talán az lenne a legjobb, ha várna egy kicsit – mondjuk, néhány hónapot. A rehabilitációs program
egyelőre meglepően jól működött, és Ray tapasztalatból tudta, hogy ilyenkor a legkisebb megrázkódtatás is elég, hogy kizökkentse, és megint visszaessen ugyanabba a verembe, ahonnan ki tudja, hányadszor próbált már meg kikapaszkodni. Igen, a legjobb lesz várni egy hónapot. Azután még egyet. Forrest soha nem fogja még egyszer betenni a lábát Clantonba, és abban a külvilágtól hermetikusan elzárt intézetben nem fog tudomást szerezni a tűzről. Az lesz a legjobb, ha Harry Rex mondja el neki a történteket, amikor eljön az ideje. Alcorn Village-ben a recepciós csodálkozó tekintetet meresztett rá, amikor bejelentkezett. Fél órán keresztül forgatta a legkülönfélébb színes magazinokat a hallban, ahol a látogatók várakoztak. Amikor Oscar Meave borús képpel odalépett hozzá, rögtön tudta, mi történt. – Tegnap késő délután lépett le – kezdte Meave, miután letelepedett a Rayjel szembeni székre a kis kávézóasztal túloldalán. – Egész délelőtt próbáltam önt elérni, de nem felelt a telefonja. – Tegnap este elvesztettem a mobilomat – mondta Ray széttárt kezekkel. Akkor történt, amikor a téglazápor után olyan pánikszerűen elmenekült a házból, de azóta sem tudott napirendre térni fölötte, hogy veszthette el ennyire a lélekjelenlétét. – Beírta magát a szokásos sétára, amelyet mindennap megtett. Ez ötmérföldes túra a hegyoldalon. Se őrség, se kerítés, teljesen szabad terület, de Forrestben megbíztunk. Senki nem gondolta volna, hogy ez lesz a vége. Még most sem akarom elhinni. Ray korántsem volt ennyire meglepve. Az öccse idestova húsz éve sétált el bejelentés nélkül a legkülönfélébb detoxikáló intézetekből. – Ez nem olyan zárt intézet, mint a rehabilitációs intézetek többsége – folytatta Meave. – A programunk is erre épül. Ha a páciens nem akar itt maradni, akkor nem is érdemes erőltetni a dolgot. – Értem – bólogatott Ray. – Pedig olyan szépen ment neki minden – csóválta a fejét Meave, akit szemmel láthatóan sokkal jobban bántott a dolog, mint Rayt. Teljesen tiszta volt már, és nagyon büszke volt rá. Még két tinédzser fiút is a szárnyai alá vett. Először voltak rehabilitáción, és segíteni akart nekik. Minden reggel foglalkozott velük egy-két órát. – Egyszerűen nem értem, mi történhetett vele. – Pedig, ha jól tudom, maga is függő volt valamikor. Meave lehajtotta a fejét. – Igen, én is megtanultam a leckét annak idején. Egy drogost csak akkor lehet leszoktatni, ha ő is akarja. – Találkozott már olyan esettel, aki akarata ellenére sem volt képes leszokni? – kérdezte Ray. – Mi sohasem ismerhetjük el, hogy ez előfordulhat. – Ez nyilvánvaló. De a nem hivatalos véleményére vagyok kíváncsi. Mindketten tudjuk, hogy vannak ilyen reménytelen esetek. Meave kényszeredetten bólintott.
– Forrest is ilyen eset, Oscar. Húsz éve csináljuk ezt. És minden hiába. – Én ezt akkor is személyes kudarcként élem meg. – Ne tegye. Meave kikísérte Rayt, de a teraszon még megálltak néhány búcsúszóra. Meave lelkiismereti kérdést csinált az egészből, Ray pedig nem győzte elhárítni a szabadkozását. Az országút felé vezető, kanyargós úton Ray végig azon töprengett, hogy tudott az öccse egyszerűen kisétálni egy intézetből, amely tizenhárom kilométerre van a legközelebbi településtől. Nem mintha nem szökött volna már meg sokkal zártabb és jobban őrzött helyekről is. Biztos visszament Memphisbe. Hova máshova mehetett volna? Vissza Ellie-hez az alagsori szobájába, és a környező utcákba, ahol a dílerek már tárt karokkal várták. Ki tudja, hányadszor immár, ismét megfogadta magában, hogy a következő telefonhívása egyben az utolsó is lesz. Lehet, hogy Forrest súlyosan beteg, de mégis, valami hihetetlen életösztönnel a legreménytelenebb helyzetekből is mindig kiverekedte magát. A jelzőtáblák szerint még Tennessee-ben járt. A következő állam már Virginia. Alig hétórányi vezetés. A felhőtlen, azúrkék égboltot nézve önkéntelenül is arra gondolt, milyen csodálatos lenne most ott fenn, két kilométeres magasságban hasítani az eget a kedvenc bérelt Cessnájával.
HARMINCHETEDIK FEJEZET Mindkét ajtó új volt, festetlen, és sokkal súlyosabb, mint az előzőek. Ray megköszönte magában a háziúrnak az extra kiadásokkal járó óvintézkedést, amelyről tudta, hogy fölösleges volt, mert nem lesz több betörés. A hajsza véget ért. Nem kell többé hátratekingetnie a válla fölött. Nem kell naponta elzarándokolnia Chaneyhez bújócskát játszani a pénzzel. Nem kell többé lopva telefonbeszélgetéseket folytatnia Corey Crawforddal. És nem kell többé aggódnia a törvénytelen módon szerzett pénz eredete miatt, hogy mit kezdjen vele, és hol helyezze biztonságba. Valahányszor arra gondolt, mekkora tehertől szabadult meg, önkéntelenül is elmosolyodott, és szaporábbra fogta a lépteit. Végre visszatér az élete a megszokott kerékvágásba. Hosszú, jóleső futások a reggeli párás melegben. És még hosszabb, gondtalan, magányos repülések a Piedmont felett. Még a monopóliumokról írandó könyvére és az előtte álló töméntelen kutatómunkára is izgatott várakozással gondolt, pedig azt ígérte a főnökeinek, hogy ez év karácsonyára, de legkésőbb jövő karácsonyra meglesz vele. Kaley is egyre többször jutott az eszébe, és úgy döntött, hogy érdemes még egy utolsó esélyt adni az elmaradt vacsorának. Már megvolt a lány diplomája, semmi nem állt kettőjük közé, ahhoz pedig Kaley túlságosan jól nézett ki, hogy egyszerűen leírja, anélkül hogy legalább megpróbálta volna jóvátenni a korábbi mulasztást. A lakása ugyanolyan volt, mint máskor, hiszen csak ő lakott benne. A bejárati ajtón kívül semmi nyoma nem maradt a betörésnek. És már azt is tudta, hogy az illető nem betörő volt, csak így akart ráijeszteni, így akarta megfélemlíteni, hogy lemondjon a pénzről. Vagy maga Gordie, vagy valamelyik testvére. Arról persze fogalma sem volt, hogy oszthatták be egymás között a feladatokat, de nem is nagyon érdekelte. Tizenegy óra körül járt. Készített magának egy nagy adag erős kávét, és nekilátott, hogy átnézze az alaposan felgyűlt postát. Egyetlen névtelen levél sem volt a paksamétában. Csak a szokásos számlák, értesítések és felszólítások. A tálcán két fax is volt. Az első egy volt diákjától jött, a második Patton Frenchtől. Többször is megpróbálta hívni, de Ray mobilja nem működött. Kézzel írták a faxot az Igazságosztóról már ismert fejléces papírra, és feltehetően onnan is küldték el, a Mexikói-öböl szürkéskék hullámain ringatózó luxusjachtról, amellyel French azóta is ott bujkál a felesége sasszemű ügyvédje elől. Jó hírek a biztonsági fronton! Nem sokkal azután, hogy Ray otthagyta a partvidéket, „lokalizálták” Gordie Priestet és a két testvérét. Megtenné, hogy felhívja, ha kézhez veszi ezt az üzenetet? Akárhol tartózkodik éppen, a titkára oda fogja kapcsolni.
Ray két órán keresztül próbálkozott újra és újra, amíg végre French visszahívta egy hotelból, Fort Worthből, ahol megbeszélése volt néhány Ryax- és Kobril-ügyvéddel. Olyan elégedett volt az eredménnyel, hogy azonnal megosztotta az örömét Rayjel: – Ha minden jól megy, vagy ezer újabb esetet tudok jegyezni csak itt a környéken. – Nagyszerű – mondta Ray kimérten. Erősen elhatározta, hogy nem fog több példabeszédet végighallgatni a tömeges kártérítési esetek milliárdos hozamairól. – Biztonságos a telefonvonala? – kérdezte French húsz decibellel halkabban, mintha hirtelen észbe kapott volna. – Igen. – Akkor figyeljen. Priest többé nem jelent veszélyt se magára, se másra. Nem sokkal azután, hogy elment, megtaláltuk egy régi barátnőjénél, akit gyakran felkeresett. A két testvérét is sikerült lekapcsolni. Úgyhogy a pénze biztonságban van. – Pontosan mikor találták meg őket? – kérdezte Ray a konyhaasztalon kiterített, nagy alakú naptár fölé hajolva. Fontos volt, hogy mindenről pontosan tudja, mikor és hol történt. Már akkor elkezdte kipreparálni a naptárt a margók mentén, amikor French hívására várt. French nem válaszolt rögtön. – Lássuk csak. Ma milyen nap van? – Hétfő. Június ötödike. – Hétfő. És mikor utazott el a partvidékről? – Péntek reggel tíz órakor. – Akkor nem sokkal ebéd után történt ugyanaznap, pénteken. – Biztos benne? – Persze hogy biztos vagyok. Miért? – És miután megtalálták, nem volt módja elhagyni a partvidéket? – Higgyen nekem, Ray. Soha többé nem fogják elhagyni a partvidéket. Úgy is mondhatnám, állandó otthonra leltek itt. – Köszönöm, de a további részletekre nem vagyok kíváncsi. – Ray a fejét a két tenyerébe támasztotta, és értetlenül meredt a naptárra. – Mi a baj? – kérdezte French. – Valami nem stimmel? – Így is mondhatnánk. – Mi történt? – Valaki felgyújtotta a házat. – Atlee bíró házát? – Igen. – Mikor? – Éjfél után. Szombat hajnalban. Frenchnek kellett néhány másodperc, hogy megeméssze a hallottakat. – Nem a Priest fiúk voltak, erre mérget vehet. Mivel Ray nem szólt semmit, megkérdezte: – És hol van a pénz?
– Nem tudom – motyogta Ray. Öt mérföld futás is kevésnek bizonyult, hogy feloldja a felgyülemlett feszültséget, de arra jó volt, hogy Ray valamelyest rendezze a gondolatait, és megtervezze a következő lépéseket. Most, hogy Harry Rex már tudott mindent, legalább vele megoszthatja a legújabb fejleményeket. Felhívta clantoni irodáját, ahol közölték vele, hogy az ügyvéd Tupelóban van egy tárgyaláson, és várhatóan csak későn ér vissza a városba. Ellie-t is felhívta Memphisben, de senki nem vette fel a telefont. Aztán következett Oscar Meave Alcorn Village-ben, de a várakozásának megfelelően semmit nem sikerült megtudnia az öccse hollétéről. Ennyit a normális életbe való visszatérésről. Az egész délelőtt tartó, meglehetősen feszült légkörben zajló alkudozást követően – kié legyen a motorcsónak, ki kapja a vízparti nyaralót, mennyi legyen az egyszeri, készpénzes végkielégítés – Harry Rexnek sikerült másfél óra alatt nyélbe ütnie a válást a Lee Megyei Bíróságon, és délután egy órára már meg is született a végzés. Harry Rex a férjet képviselte, a heves vérmérsékletű, nagyhangú cowboyt, aki a harmadik feleségét nyűtte, és meg volt győződve róla, hogy jobban ért a válóperes joghoz, mint az ügyvédje. A hármas számú nej, egy húszas évei végén járó amazon azért adta be a válókeresetet, mert rajtakapta a férjét a legjobb barátnőjével. Az unalomig ismert, sablonos történet volt, amelyből minden hónapra jut egy tucat, nem csoda, hogy Harry Rex már a pokolba kívánta mindkét felet, mire a tárgyalásra került a sor, és végre beterjeszthette a nehéz küzdelmek árán szerzett egyezséget a bírónak. A bíró igazi veterán volt, ezreket választott már el egymástól hosszú pályafutása során. – Nagyon sajnálom, hogy Atlee bíró itthagyott bennünket – mondta halkan az ügyvédnek, amint nekilátott átnézni a papírokat. Harry Rex némán bólintott. Fáradt volt és szomjas, és csak arra tudott gondolni, hogy az első dolga lesz megállni hazafelé a város határában lévő szupermarketban, ahol a kedvenc sörét árulják. – Huszonkét évig dolgoztunk együtt – folytatta a bíró. – Nagyszerű ember volt. – Maga intézi a hagyatékot? – Igen, uram. – Adja át üdvözletem Farr bírónak. – Feltétlenül átadom. A hivatalos dokumentumokat aláírták, a házasságot a sors kegyelméből és a bíró szentesítésével megszűntnek nyilvánították, és az elvált felek békével hazatérhettek, ki-ki immár a maga otthonába. Harry Rex kilépett a bíróság épületéből, és már félúton volt a kocsijához, amikor egy kollégája utolérte és megszólította. Jacob Spain néven mutatkozott be, mint kiderült, maga is praktizáló ügyvéd volt, a sok száz
tupelói jogász egyike. Bent volt a tárgyaláson, és véletlenül meghallotta, hogy a bíró említette Reuben Atlee nevét. – Úgy tudom, van egy fia. Forrest Atlee. – Két fia van. Ray és Forrest. – Harry Rex vett egy mély lélegzetet, és lélekben felkészült rá, hogy nem szabadul egyhamar. – Gimnazista koromban egyszer játszottam Forrest ellen egy rögbimeccsen. Eltörte a kulcscsontomat egy sípszó utáni ütéssel. – Ez Forrestre vall. – A New Albanyben játszottam. Forrest még csak ifi volt, én már felnőtt. Látta őt játszani? – Igen, sokszor. – Emlékszik arra a meccsre ellenünk, amikor az első félidőben egyedül végigment az egész pályán? Egymaga dobott négy vagy öt gólt. – Igen, emlékszem – bólogatott Harry Rex, és türelmetlenül toporogni kezdett. Meddig akarja még feltartani ez az alak? – Azon a meccsen hátvéd voltam, de úgy passzolgatott közöttünk, mintha ott se lettünk volna. Az egyiket mégis sikerült elkapnom nem sokkal a félidő vége előtt. A nagy lendülettől kirepültem vele a pályáról, ő meg rám vetette magát, amikor már a földön feküdtem, a könyökével beleszállt a vállamba, és teljesen harcképtelenné tett. – Igen, ez volt az egyik kedvenc fogása. „Keményet üss, és lehetőleg akkor, amikor az ellenfél már nincs játékban” – ez volt a mottója. Különösen azokkal a hátvédekkel csinálta, akiknek balszerencséjükre sikerült elcsípni egy-egy passzát. – A következő héten tartóztatták le, ha jól emlékszem – folytatta Spain. – Pótolhatatlan veszteség volt a csapatának. Egyébként néhány héttel ezelőtt láttam itt Tupelóban az apjával, Atlee bíróval. Harry Rex mintegy varázsütésre abbahagyta a toporgást. Még a sörről is elfelejtkezett. – Pontosan mikor? – Pár nappal a Bíró halála előtt. Furcsa jelenet volt. Odébb sétáltak a napról egy terebélyes fa alá. – Elmondaná? – kérdezte Harry Rex meglazítva a nyakkendőjét. A zakóját már korábban levette. – A feleségem anyja oda jár a Tuft Klinikára kemoterápiára. Mellrákja van. Valamelyik hétfőn én vittem el kocsival a soros kezelésre. – Atlee bíró is a Tuft Klinikára járt – vetette közbe Harry Rex. – Láttam a számláit. – Igen, én is ott láttam. Bejelentettem az anyósomat, és mivel várni kellett a kezelésre, kimentem a kocsimhoz, hogy elintézzek néhány sürgős telefont. Akkor láttam Atlee bírót. Egy hosszú, fekete Lincolnnal jött, de nem ő vezetett. Két állással mellettem parkolták le a kocsit, és kiszálltak. Akkor láttam, hogy valahonnan ismerős a pasas, aki az autót vezette. Nagydarab, széles vállú fickó, hosszú hajjal, magabiztos, öntelt ábrázattal. Nem kellett sokáig gondolkodnom, hogy rájöjjek. Forrest volt.
A járásáról, a mozdulatairól meg lehetett ismerni. Az arcát alig láttam, mert fekete napszemüveg volt rajta, és egy sapka, amelyet mélyen a szemébe húzott. Bementek az épületbe, de Forrest két perc múlva visszajött. – Milyen volt az a sapka? – Halványkék. Clubs felirattal, ha jól emlékszem. – Igen, azt én is láttam rajta. – Szemlátomást nagyon ideges volt, mintha attól tartana, hogy valaki meglátja. Elrejtőzött a klinika parkjának fái között, de én láttam a kocsiból. Mintha bujkálna valaki elől. Először azt hittem, csak vizelni ment be a fák közé, de nem. Egyszerűen elrejtőzött, hogy ne lássák. Körülbelül egy óra múlva bementem, addigra végzett is az anyósom, és amikor kijöttünk, Forrest még mindig ott lapult a fák között. Harry Rex elővette a zakózsebéből a naptárát. – Mikor volt ez pontosan? Spain is elővette a naptárát, és ahogy ezt az ügyvédek szokták, végigmentek az azóta történt fontosabb eseményeken. – Igen. Május elseje, hétfő. Csak akkor lehetett. – Azaz hat nappal a Bíró halála előtt – mondta Harry Rex. – Biztos, hogy akkor volt. Csak azért jegyeztem meg, mert olyan furcsán viselkedett. – Forrest meglehetősen furcsa fickó. – De ugye nem a rendőrség elől bujkál vagy ilyesmi? – Még nem – felelte Harry Rex, mire mindketten kényszeredetten felnevettek. Spain hirtelen rádöbbent, hogy sürgős dolga van. – Ha legközelebb találkozik vele, kérem, mondja meg neki, hogy még mindig nem felejtettem el azt a bizonyos ütést. – Feltétlenül megmondom neki – felelte Harry Rex, és elindult a kocsija felé.
HARMINCNYOLCADIK FEJEZET Mr. és Mrs. Vonner egy borús júniusi reggel kelt útra Clantonból egy vadonatúj négykerék-meghajtású dzsippel, amely ránézésre is minimum húsz litert fogyasztott, és úgy meg volt pakolva, mintha legalább egy négyhetes európai körútra indulnának vele. Pedig csak Washington D. C.-be mentek meglátogatni Mrs. Vonner húgát, akivel Harry Rex még sohasem találkozott személyesen. Az első éjszakát Gatlinburgban, a másodikat a nyugat-virginiai White Sulphur Springsben töltötték. Dél körül értek Charlottesville-be, ahol letudták a kötelező Monticelloemléktúrát, megnézték az egyetemi várost, majd beültek a White Spot nevű diákétterembe, amelynek a tükörtojásos hamburger volt a specialitása. Harry Rexnek éppen ez volt az egyik kedvence. Másnap reggel Mrs. Vonner még az igazak álmát aludta, amikor Harry Rex elindult a belvárosba. Amikor megtalálta a keresett címet, megállt a ház előtt, és várt. Nem sokkal nyolc óra után Ray duplán megkötötte a márkás futócipője fűzőjét, nyújtózkodott egyet, és ruganyos léptekkel lesétált a lépcsőn, hogy nekivágjon az aznapi ötmérföldes futamnak. Odakint szokatlan meleg fogadta. Közeledett a július, és a nyár már egy hete beköszöntött. Alig fordult be a sarkon, amikor egy ismerős hang szólította meg. – Hé, öregfiú! Harry Rex ült az egyik padon, kezében egy gőzölgő kávéval teli papírpohár, ölében újság. Ray megállt, és hitetlenkedve nézte a jelenést. Itt valami nem stimmelt. Amikor valamelyest magához tért a döbbenetből, odament az ügyvédhez, és megkérdezte: – Te meg mi az ördögöt keresel itt? – Csinos a szerelésed – jegyezte meg Harry Rex, és tetőtől talpig végigmérte Rayt, megcsodálva a bő sortot, az elnyűtt trikót, a piros baseballsapkát és a legújabb divat szerinti futószemüveget. – Épp átutazóban vagyunk az asszonnyal Washington felé. Meglátogatjuk az egyik nővérét, mert a fejébe vette, hogy ideje megismernem. Parancsolj, foglalj helyet. – Miért nem hívtál fel, hogy erre jöttök? – Nem akartalak zavarni. – Azért még felhívhattál volna, Harry Rex. Mi lenne, ha elmennénk vacsorázni este? Addig pedig megmutatnám nektek a mi kis városunkat. – Ez most nem erről szól, Ray. Ülj le szépen, ide mellém. Ray érezte, hogy valami baj van, ezért nem akadékoskodott tovább. – Ilyen nincs – mormogta félhangosan. – Fogd be, és figyelj ide.
Ray levette a futószemüvegét, és Harry Rexre nézett. – Rossz hír? – Egyelőre maradjunk annyiban, hogy különös. – Röviden elmondta, amit Jacob Spaintől hallott Forrestről, hogy miként bujkált egy órán keresztül az onkológiai klinika parkjában hat nappal a Bíró halála előtt. Ray hitetlenkedve hallgatta, miközben egyre lejjebb csúszott a padon ültében. Végül erőt vett magán, előrehajolt, és a térdére könyökölve a tenyerébe támasztotta a fejét. – A klinikai feljegyzések szerint – folytatta Harry Rex – aznap, azaz május elsején a Bíró kapott egy csomag morfiumot. Azt nem tudom, hogy az első csomag volt-e vagy már az ikszedik adag, mert a kimutatásból ez nem derült ki. De úgy tűnik, hogy Forrest vitte oda az anyagért. Harry Rex kis szünetet tartott, hogy alaposabban szemügyre vehessen egy szőke tüneményt, aki köldökig érő blúzban és feszes sortban billegett el előttük, kecsesen ringatva a hátsóját. Harry Rex lenyomtatta a látványt egy kiadós korty kávéval, majd így folytatta: – Nekem kezdettől fogva gyanús volt az a végrendelet, amelyet a Bíró dolgozószobájában találtál. Az utolsó hat hónapban többször is beszéltem apáddal a végrendeletéről. Nem hiszem, hogy közvetlenül a halála előtt megváltoztatta volna. Alaposan megvizsgáltam az aláírásokat, és bár nem vagyok írásszakértő, az a határozott véleményem, hogy az utolsó hamisítvány. Ray megköszörülte a torkát, és az ügyvédre nézett. – Ha Forrest vitte el a kocsiján Tupelóba, valószínű, hogy a házban is járt. – Nyilván. Harry Rex már korábban felbérelt egy magánnyomozót, hogy találja meg Forrestet, de kezdetben nem volt semmi nyom, amin elindulhatott volna. Előhúzott az újságból egy odakészített borítékot. – Ezt három nappal ezelőtt kaptam. Ray kivette a félbehajtott levelet a borítékból. Oscar Meave írta Alcorn Village-ből. „Kedves Mr. Vonner! Ray Atlee-t sajnos minden igyekezetem ellenére sem sikerült elérnem. Megtudtam, hol tartózkodik jelenleg Forrest, de nem vagyok benne biztos, hogy a családja is értesült róla. Amennyiben érdeklik a részletek, kérem, hívjon fel. Az ügy természetesen szigorúan bizalmas. Üdvözlettel: Oscar Meave.” – Természetesen azonnal felhívtam – folytatta Harry Rex, miközben meggusztált egy másik feltűnő szépséget. – Az egyik volt páciense tanácsadó egy rehabilitációs intézetben nyugaton. Forrest egy héttel ezelőtt jelentkezett be hozzájuk, és szigorúan kikötötte, hogy senki nem tudhat az ottlétéről, még a családtagjai sem. Nyilván elég gyakran fordulnak hozzájuk ilyen kérésekkel, és a klinikák ilyenkor nehéz helyzetbe kerülnek. Tiszteletben kell tartaniuk a páciensük kívánságát, ugyanakkor nem hagyhatják ki a kúrából teljesen a családtagokat sem,
mert tudják, mennyire fontos szerepük van hosszú távon a teljes gyógyulás szempontjából. Ezért a tanácsadók sok mindent elmondanak egymásnak, amit mások elől szigorúan elhallgatnak. Meave úgy döntött, hogy jobb, ha te is tudsz a dologról. – Hol van ez a hely pontosan? – Montanában. Morningstar Ranch az intézet neve. Meave szerint Forrestnek pont egy ilyen helyre van szüksége – csendes, nyugodt, távol a világtól, és rendkívül szigorúan őrzik. A legideálisabb intézet a nehéz esetek számára. Azt mondta, Forrest egy évig ott lesz. Ray hirtelen kiegyenesedett ültében, és dörzsölni kezdte a homlokát, mintha valami megcsípte volna. – És természetesen méregdrága – tette hozzá Harry Rex. – Na persze – motyogta Ray maga elé meredve. A Forrest-témát ezzel le is zárták. Harry Rex felállt, és közölte, hogy most már mennie kell. Továbbította az üzenetet, és nem volt több mondanivalója. Legalábbis egyelőre nem. A felesége pedig már türelmetlenül várta, hogy találkozhasson a nővérével. Talán legközelebb tovább maradnak, és akkor elmehetnek vacsorázni meg egy kicsit körülnézni a városban. Barátságosan megveregette Ray vállát, és elindult vissza a hotelba, de néhány lépés után még hátrafordult. – Clantonban találkozunk. Ray már el is felejtette, hogy futni indult – nem mintha ebben az állapotban képes lett volna rá. Magába roskadva ült a padon a belváros közepén, néhány méterre a lakásától, és kétségbeesetten próbálta elrendezni a fejében kavargó képeket, gondolatokat. Időközben alaposan megnőtt a gyalogosforgalom, amint a környéken dolgozó kereskedők és banktisztviselők elindultak a munkába, de Ray tudomást sem vett róluk. Carl Mirk minden szemeszterben két kurzust is tartott biztosítási jogból, és ugyanúgy tagja volt a Virginiai Jogászkamarának, mint Ray. Ebéd alatt megbeszélték a küszöbönálló kihallgatást, és arra az álláspontra jutottak, hogy ez csupán az ilyenkor szokásos rutineljárás része, és Raynek semmi oka az aggodalomra. Mirk megígérte, hogy vele megy, mintha ő lenne az ügyvédje. A biztosítási nyomozót Ratterfieldnek hívták. A jogi kar egyik tárgyalójában várták a megbeszélt időpontban. A nyomozó úgy vette le a zakóját, mintha egy többórás kihallgatásra készülne. Ray kék farmernadrágot és fehér golfinget viselt, Mirk szintén a szokásos lezser hétköznapi szerelésében volt. – Ezeket a beszélgetéseket a biztonság kedvéért rögzíteni szoktam – jelentette ki Ratterfield, miközben előhúzott egy diktafont a zakója zsebéből, és lette maga elé az asztalra. – Remélem, nincs ellene kifogásuk? – Egyáltalán nincs – felelte Ray.
A nyomozó megnyomott egy gombot, belenézett a jegyzetfüzetébe, és monoton hangon rámondta a kazettára az ügy azonosító adatait. Független biztosítási szakértő volt, akit az Aviation Underwriters repülési biztosítótársaság bérelt fel, hogy kivizsgáljon egy esetet, amellyel kapcsolatban Ray Atlee és három tulajdonostársa nyújtott be kárigényt a cégnek. A szóban forgó biztosított ingó tulajdon egy 1994-es Beech Bonanza kisgép, amely a tűzszerészeti szakértői jelentés szerint június másodikán szándékos robbantás következtében súlyos károsodást szenvedett. Ratterfield mindenekelőtt Ray pilótamúltjára volt kíváncsi. Ray magával hozta a repülési naplóját, amelyet a nyomozó helyben át is nézett, de nem talált benne semmi figyelemre méltó információt. – Nincs minősítési fokozata? – kérdezte, újra végiglapozva a dokumentumot. – Dolgozom rajta – felelte Ray. – Tizennégy óra a Bonanzával? – Pontosan. A nyomozó ezután rátért a társtulajdonosokra, és feltett néhány kérdést arra vonatkozóan, hogy sikerült összehozni a konzorciumot. A másik három résztulajdonost már kikérdezte, és ellenőrizte a szerződési példányaikat a gép teljes dokumentációjával együtt. Ray megerősítette a legfontosabb adatokat. Az adatok egyeztetését követően Ratterfield váratlanul hangnemet váltott. – Hol volt június elsején? – Mississippi államban, Biloxiban – felelte Ray abban a biztos tudatban, hogy Ratterfieldnek fogalma sincs róla, merre van a város. – Mennyi ideig volt ott? – Néhány napig. – Megkérdezhetem, mi célból? – Hogyne – felelte készségesen Ray, és röviden beszámolt a nyomozónak legutóbbi otthoni látogatásairól. A tengerpartra pedig azért ruccant le, hogy meglátogasson néhány régi barátot, akiket még Tulaneből ismert. – Akkor biztosan meg tud nevezni egy-két személyt, akik igazolhatnák, hogy valóban ott tartózkodott június elsején – mondta Ratterfield. – Természetesen. Többet is. És vannak hotelszámláim is. A nyomozónak szemmel láthatóan ennyi elég is volt, hogy elhiggye, Ray valóban Mississippiben tartózkodott a kérdéses időpontban. – A többi tulajdonos otthon volt, amikor a repülőgép kigyulladt – mondta a jegyzeteit tanulmányozva. – De mindegyiküknek van alibije. Ha feltételezzük, hogy szándékos gyújtogatás történt, mindenekelőtt indítékot kell találnunk, és csak azután vehetjük sorra a potenciális gyanúsítottakat. Nincs valami ötlete? – Fogalmam sincs, ki tehette – vágta rá Ray habozás nélkül.
– Na és az indítékkal kapcsolatban? – Épp hogy megvettük a gépet. Miért akarta volna bármelyikünk is felgyújtani? – Mondjuk, a kártérítésért. Elég gyakran megesik az ilyesmi. Tegyük fel, az egyik társtulajdonos rádöbbent, hogy egy kicsit túllőtt a célon, és nem tudja fizetni a részleteket. Elvégre elég komoly összegről van szó – közel kétszázezer dollárról hat év leforgása alatt, ami megközelítően kilencszáz dollár minden tulajdonosnak havonta. – Ezt már két héttel korábban is tudtuk, amikor aláírtuk a szerződést – vetette közbe Ray. Néhány perces árnyékbokszolás után, melynek tétje a legkényesebb téma, Ray anyagi hátterének felderítése volt – fizetés, kiadások, törlesztőrészletek stb. -, Ratterfield megbizonyosodott róla, hogy Ray a maga részéről minden különösebb erőfeszítés nélkül eleget tud tenni fizetési kötelezettségeinek, és témát váltott. – Na és mi a helyzet azzal a másik tűzesettel Mississippiben? – kérdezte felpillantva a jegyzeteiből. – Mit szeretne tudni róla? – Nem folytatnak vizsgálatot maga ellen szándékos gyújtogatásért? – Nem. – Biztos benne? – Tökéletesen. De nyugodtan felhívhatja az ügyvédemet is. – Már megtettem. Jól tudom, hogy a lakását két alkalommal is feltörték az elmúlt hat hónapban? – Igen. De nem vittek el semmit. Közönséges betörések voltak. – Meglehetősen mozgalmasra sikeredett eddig a nyara. – Ezt kérdésnek tekintsem? – Mintha valaki meg akarná félemlíteni. – Megismétlem: Ezt kérdésnek vagy kijelentésnek szánja? A hirtelen támadt feszültséget oldandó Ratterfield kis szünetet tartott, majd megkérdezte: – Folyt valaha ön ellen vizsgálat vagy eljárás gyújtogatás miatt? Ray elmosolyodott, és megrázta a fejét. – Nem. Amikor Ratterfield a következő oldalra lapozott, és látta, hogy üres, felhagyott a további kérdezősködéssel. Néhány formális mondattal lekerekítette a kihallgatást, és kikapcsolta a magnót. – Természetesen az ügyvédeink felveszik egymással a kapcsolatot. – Alig várom – jegyezte meg Ray. Ratterfield magához vette a noteszát, karjára vetette a zakóját, és határozott léptekkel távozott. Miután magukra maradtak, Carl fejcsóválva pillantott Rayre. – Az az érzésem, hogy többet tudsz, mint amennyit elmondtál. – Meglehet – felelte Ray. – De egyik gyújtogatáshoz sincs semmi közöm.
HARMINCKILENCEDIK FEJEZET A következő héten egymást érték a szélsőséges nyári frontok, és a viharos szélben kisgéppel nem lehetett megkockáztatni a felszállást. Ray kivárta, amíg az előrejelzések Dél-Texast kivéve mindenhol száraz, szélcsendes időt ígértek, csak akkor szállt fel a Cessnával, hogy megtegye eddigi pilóta-pályafutásának leghosszabb útját. A forgalmasabb légi folyosókat kikerülve és a könnyen felismerhető földi tájékozódási pontokat szemmel tartva nyugat felé indult a Shenandoahvölgy fölött Nyugat-Virginiába, majd Kentuckyba, ahol Lexington közelében egy kis reptéren megtankolt. A Cessna körülbelül három és fél órát tudott egyhuzamban repülni – ennyi idő alatt süllyedt az üzemanyagtartály mutatója a negyedes állás alá. Legközelebb csak Terra Haute-ban szállt le, majd Hannibalnál átrepült a Mississippi folyó fölött, és elment egészen Kirksville-ig, ahol megszállt egy motelban éjszakára. Ez volt az első motelban töltött éjszakája a három zsák pénzzel megtett odisszeája óta, és pontosan a készpénz miatt választotta most is ezt a megoldást. Ráadásul éppen Missouriban volt, és amint végigböngészte a csatornákat a lehalkított televízión, eszébe jutott Patton French sztorija, hogy miként botlott bele véletlenül a Ryaxba egy továbbképzés alkalmával St. Louisban. Egy idős ügyvédnek valamelyik ozarksi kisvárosból volt egy fia, aki a Columbia Egyetemen tanított, és tudta, hogy a gyógyszer káros az egészségre. Ray Atlee pedig Patton Frenchnek, azaz French mérhetetlen kapzsiságának és korruptságának köszönhetően volt most itt egy másik motelban, egy idegen városban, ahol az égvilágon senkit nem ismert. Időközben Utah fölött fenyegetően beborult az ég. Ray nem sokkal napfelkelte után szállt fel, és rögtön fel is emelkedett ezerötszáz méter magasra. Egyenesbe állította a gépet, rögzítette a kormányt, és töltött magának egy csésze forró kávét az előre odakészített termoszból. Ezúttal észak-északnyugati irányban repült, és nemsokára elérte Iowa végtelen kukoricamezőit. Egyedül ezerötszáz méter magasan a föld fölött a ragyogó reggeli napsütésben, a néma rádió társaságában, amely egyetlen repülőt sem jelzett a közelben, Ray megpróbált az előtte álló feladatra összpontosítani. Persze sokkal könnyebb volt egyszerűen ellazulni, és átadni magát a repülés gyönyörűségének, élvezni a tökéletes magányt, a páratlan kilátást, a forró kávét és a határtalan szabadságot. És sokkal könnyebb és kellemesebb volt egyáltalán nem gondolni az öccsére. Egy rövid Sioux Falls-i megállót követően ismét nyugatnak fordult, és a 90-es főutat követve végigrepült egész Dél-Dakotán, majd leereszkedett a Mount Rushmore melletti szűk völgybe. Rapid Cityben
szállt le a város szomszédságában fekvő kis reptéren, bérelt egy kocsit, és nekivágott a Badlands National Parkba vezető hosszú útnak. A Morningstar Ranch valahol a Kalispelltől délre húzódó hegyekben feküdt, de hogy pontosan merre, azt nem tudta, mert az intézet honlapja szándékosan nem adott az érdeklődőknek pontos útbaigazítást. Oscar Meave ugyan megpróbálta kideríteni, pontosan hogyan lehet eljutni kocsival a Ranchhoz, de ő sem járt sikerrel. Ray az út harmadik napján sötétedés után szállt le Kalispellben. Itt is bérelt egy kocsit, megvacsorázott egy motelban, majd bezárkózott a szobájába, és nekilátott áttanulmányozni a magával hozott repülős és autós térképeket. Másnap a Kalispell közelében lévő városok – Woods Bay, Polison, Bigfork és Elmo – környékét próbálta felderíteni. Már legalább egy tucatszor átrepült a Flathead-tó fölött, és éppen elhatározta, hogy felhagy a légi hadviseléssel, és beveti a szárazföldi egységet, amikor a tó északi oldalán, Somers közelében észrevett egy gyanús komplexumot. Ötszáz méteres magasságban addig körözött a terület fölött, amíg megpillantott egy masszív, zöld kerítést, amelyet szinte tökéletesen sikerült elrejteni a fák sűrűjében. A parkban több kisméretű épület állt – ezek lehettek a szálláshelyek -, és egy nagyobb, nyilván itt voltak a központi irodák. Ezenkívül látott még egy úszómedencét, egy teniszpályát és egy istállót, amelynek a kifutójában több ló is békésen legelészett. Addig körözött a komplexum fölött, amíg többen felfigyeltek rá, és a kezüket ellenzőképpen a szemük fölé tartva kémlelni nem kezdték az eget. A földön sem volt kisebb feladat megtalálni az intézetet, de a pár órás lokalizált kutatás délre meghozta a gyümölcsét. Egy marcona őr állta Ray útját a kapuban, amelyen semmiféle azonosítót nem sikerült felfedeznie. Egy rövid, de annál feszültebb párbeszédet követően az őr vonakodva ugyan, de elismerte, hogy igen, ez az a hely, amelyet keres. – De látogatókat nem fogadunk – tette hozzá határozottan. Ray leadott neki egy mesét egy súlyos válságba jutott családról, és kijelentette, hogy mindenképpen találkoznia kell az öccsével. Az őr végül nagy nehezen kibökte, hogy van egy módja a kapcsolatfelvételnek: ha megadja a nevét és a telefonszámát, talán valaki megkeresi odabentről, hogy megbeszéljék a továbbiakat, de természetesen nem ígérhet semmit. Másnap Ray éppen pisztrángozott a Flathead-folyó partján, amikor megszólalt a mobiltelefonja. Egy meglehetősen barátságtalan női hang, melynek tulajdonosa egy bizonyos Allison volt a Morningstarból, Ray Atlee-t kereste. Mégis mire számított, ki fogja felvenni? Beismerte, hogy ő a keresett személy, mire az amazon változatlan nyerseséggel megkérdezte, hogy mit akar az intézettől. – A testvéremről van szó – felelte Ray a tőle telhető legudvariasabb hangon. – Forrest Atlee-nek hívják, és szeretnék beszélni vele. – Miből gondolja, hogy itt van nálunk?
Ray kezdte elveszíteni a türelmét. – Tudom, hogy ott van. Maga is tudja, én is tudom, mire jó ez a bújócska? – Utánanézek, de ne vegyen mérget rá, hogy visszahívom – jött a pattogó válasz, és mielőtt Ray bármit mondhatott volna, a nő letette a kagylót. A következő hívás késő délután jött. Ray éppen a Hungry Horse rezervátum határán lévő Swan Range környékén kóborolt egy jelzett turistaútvonalon. Ezúttal egy Durrel nevű titkárféleség jelentkezett hasonlóan barátságtalan stílusban. Ő sem volt bőbeszédűbb, mint Allison. – Fél órát kap. Mindössze harminc percet – közölte kategorikusan. – Pontosan reggel tíz órakor legyen a kapunál. Egy szigorúan őrzött börtön sem lehetett volna biztonságosabb. Az előző napi őr állította meg a kapunál, majd miután alaposan átnézte a kocsiját, a keskeny bekötőúton várakozó golfautóban ülő kollégájára mutatott: – Kövesse. – Ray engedelmesen a kettes számú őr nyomába szegődött, aki odavezette a központi épület előtti parkolóhoz. A kapuban Allison várta, fegyvertelenül. Magas volt, és kifejezetten férfias, csakúgy, mint a kézfogása. Ray érezte, hogy ezzel a nővel szemben semmi esélye nem lenne. Allison bevezette az épületbe, ahol minden lépésüket jól láthatóan elhelyezett kamerák figyelték. Bementek egy ablaktalan szobába, ahol Allison átadta Rayt egy buldogképű őrnek, aki két, péklapátra emlékeztető mancsával alaposan végigtapogatta minden testfelületét és -hajlatát, az ágyékát kivéve, bár Ray egy múló, de annál rettenetesebb pillanatra azt hitte, ott sem ússza meg a kíméletlen motozást. – Csak az öcsémet jöttem meglátogatni – méltatlankodott, de látta, hogy nem érdemes tovább feszíteni a húrt, ha ép bőrrel akar kikerülni a gorilla kezei közül. Miután meggyőződtek róla, hogy minden tekintetben tiszta, Allison átvette őt az őrtől, és egy keskeny folyosón át bevezette egy sötét, négyzet alaprajzú szobába, amelyről Raynek az volt az első benyomása, hogy hangszigeteitek a falai. Ablaka nem volt másutt, csak az ajtó közepén, ahonnan be lehetett látni a helyiségbe. Allison rámutatott, és baljós hangon kijelentette: – Figyelni fogunk. – Mit fognak figyelni? – kérdezte Ray. Allison rávicsorgott, és látszott rajta, hogy legszívesebben egy csapott jobbhoroggal adná meg a kielégítő választ az arcátlan kérdésre. Egy négyzet alakú, egyszerű faasztal állt a szoba közepén, két oldalán egy-egy székkel.
– Oda üljön le! – adta ki az utasítást a felhergelt amazon. Ray szó nélkül engedelmeskedett. Tíz percen át bámulta a csupasz falakat, háttal az ajtónak. Aztán belépett Forrest – béklyók, bilincsek és termetes őrök nélkül. Szótlanul helyet foglalt a másik széken, Rayjel szemben, és a kezeit összekulcsolva maga előtt mozdulatlanná merevedett, mintha meditációra készülne. Szinte teljesen kopasz volt. Géppel nyírhatták meg, mert ami megmaradt a hajából, nem volt hosszabb kéthárom milliméternél, a füle fölött pedig egyáltalán nem hagytak semmit. Frissen volt borotválva, és legalább tíz kilóval soványabbnak tűnt. Bő, olívzöld, keskeny gallérú, végiggombolós ing volt rajta, két terebélyes zsebbel a mellén, épp csak a katonai kamuflázsminta hiányzott róla. Ray érezte, hogy neki kell megtennie az első lépést. – Ez a hely olyan, mint egy kiképzőtábor. – Nem luxusszálló, az biztos – felelte Forrest halkan, lassan tagolva a szavakat. – Teljes agymosás? – Pontosan. Ray a pénz miatt volt itt, és elhatározta, hogy halogatás nélkül rátér a lényegre. – Elárulnád, mit kapsz itt napi hétszáz dollárért? – Egy új életet. Ray egy bólintással nyugtázta a megfellebbezhetetlen választ. Forrest nyílt, rezzenéstelen, de szinte teljesen kifejezéstelen tekintettel nézett rá, mintha nem is a saját bátyja, hanem egy vadidegen ülne vele szemben. – És tizenkét hónapig itt leszel? – Minimum. – Az negyedmillió dollár. Forrest közönyösen vállat vont, mintha a pénz nem is lenne tényező, mintha adott esetben akár két-három vagy öt évig is simán itt maradhatna. – Le vagy nyugtatva? – kérdezte Ray abban a reményben, hogy sikerül kizökkentenie az öccsét rendíthetetlen közönyéből. – Nem. – Pedig pont úgy viselkedsz. – Nem vagyok lenyugtatva. Itt nem használnak semmiféle nyugtatót. Gondolom, fogalmad sincs róla, miért. – Ez utóbbi megjegyzésbe legalább már némi indulat is vegyült. Ray tudta, hogy nem sok ideje van. Allison pontosan itt lesz, ahogy lejár a harminc perc, és akár végeztek, akár nem, ki fogja vezetni az épületből és az intézetből egyszer s mindenkorra. Sokkal több időre lett volna szüksége, hogy mindent megbeszéljen Forresttel, de így kénytelen volt szigorúan a lényegre szorítkozni. Térj a lényegre, buzdította magát. Lássuk, mennyit hajlandó elismerni.
– Alaposan megnéztem az öreg végrendeletét – kezdte Ray -, és elővettem a levelét is, amelyben hazahívott bennünket május hetedikére. Megvizsgáltam az aláírásokat. Mindkettő hamisítvány. – Szép teljesítmény. – Nem tudom, ki hamisította az aláírását, de az a gyanúm, hogy te voltál. – Perelj be. – Nem is tagadod? – Mit számítana? Ray elképedten elismételte Forrest szavait, de rögtön meg is bánta, hogy ennyire kiadta magát. Egyikük sem szólt semmit, az óra pedig kíméletlenül ketyegett tovább. – Én csütörtökön kaptam meg a levelet. A postai bélyegző szerint hétfőn adták fel Clantonban, ugyanazon a napon, amikor elvitted a Bírót Tupelóba a klinikára, hogy begyűjtsön egy adag morfiumot. Kérdés: hogy tudtad legépelni azt a levelet az öreg ősi Underwoodján? – Nem vagyok köteles válaszolni a kérdéseidre. – De menyire, hogy az vagy. Te tervelted ki ezt az arcátlan csalást, és te is hajtottad végre. A legkevesebb, hogy elmondd, hogy történt. Most, hogy mindennek vége. Hogy megnyerted a meccset. Az öreg meghalt. A háznak vége. A pénz nálad van. És senki nem tud róla, csak én, de hamarosan én is elmegyek. Szeretném tudni, hogy történt. – Már kapott korábban egy adag morfiumot. – Ezek szerint azért vitted el a klinikára, hogy adjanak neki még egyet, ha az előző elfogyna. Rendben. De engem igazából nem ez érdekel. – Pedig érdekelhetne, mert fontos. – Miért? – Mert az eszméletlenségig el volt kábítva. – Mintha egy pillanatra megmozdult volna valami az agymosott, kifejezéstelen maszk mögött, ahogy Forrest elvette a kezét az asztalról, és levette a tekintetét Rayről. – Ezek szerint komoly fájdalmai lehettek – mondta Ray arra számítva, hogy sikerül áttörnie az öccse érzelmeit rejtő válaszfalat. – Voltak – felelte Forrest ugyanolyan közönyösen. – És ha elég morfiumot adtál be neki, azt csinálhattál a házban, amit akartál. – Körülbelül. – Mikor mentél el hozzá először? – Sajnos időpontokat nemigen tudok megjegyezni. Sohasem tudtam. – Ne játszd az együgyűt nekem, Forrest. Vasárnap halt meg. – Akkor az előző szombaton. – Nyolc nappal a halála előtt? – Azt hiszem, igen. – És miért mentél el hozzá? Forrest összefonta a karját a mellén, és lehajtotta a fejét.
– Ő hívott fel – mondta tompán -, és kért, hogy menjek el hozzá. Másnap már ott voltam. Alig ismertem rá. Annyira megtörte a kor és a betegség. És a magány. – Forrest vett egy mély lélegzetet, és felnézett a bátyjára. – Rettenetes fájdalmai voltak. Volt, hogy a fájdalomcsillapítók sem segítettek. Kiültünk a teraszra, és a háborúról beszélgettünk – mennyire másként alakult volna minden, ha Jacksont nem ölik meg Chancellorsville-ben. Képzeletben újra végigharcolta az összes döntő ütközetet. Közben egy pillanatra sem hagyta nyugodni a gyötrő fájdalom. Volt, hogy a hangja is megtört az elviselhetetlen kíntól. De mindenáron beszélni akart. Nem mintha elástuk volna a csatabárdot, vagy egyenesbe jöttünk volna egymással. De ott és akkor ez nem számított. Csak azt akarta, hogy ott legyek mellette. A szófán aludtam a dolgozószobájában. Éjszaka felébredtem a jajgatására. A földön találtam rá összekuporodva. Minden tagjában reszketett a fájdalomtól. Visszatettem az ágyába, beadtam neki egy adag morfiumot, és megvártam, amíg végre megnyugszik. Hajnali három lehetett. Képtelen voltam visszafeküdni, mert úgysem tudtam volna aludni. Elkezdtem felalá járkálni a házban. A beszámoló elakadt, de az óra ment tovább. – És akkor találtad meg a pénzt – mondta Ray. – Milyen pénzt? – Amiből kifizeted a napi hétszáz dollárt ebben a fegyházban. – Ja, arra a pénzre gondolsz. – Igen, arra. – Igen, akkor találtam meg. Ugyanott, ahol te. Huszonhét doboz. Az elsőben pontosan százezer dollár volt, így nem volt nehéz kiszámítani a teljes összeget. Fogalmam sem volt, mit csináljak. Csak ültem ott órákon át, és néztem a gondosan egymásra rakott dobozokat. Eleinte féltem, mi lenne, ha felkelne az ágyából, lejönne a földszintre, és rajtakapna, amint megbűvölten bámulom a csinos kis pénzes dobozait, de aztán rájöttem, hogy ennek örülnék a legjobban. Akkor legalább elmagyarázná, honnan van az a temérdek pénz. – Újra feltette az asztalra a két kezét, és nyíltan Ray szemébe nézett. – Mire felkelt a nap, sikerült kisütnöm egy tervet. Elhatároztam, hogy rád bízom, mit csinálsz a pénzzel. Elvégre te vagy az elsőszülött, a kedvenc, a nagy testvér, a favorit, akinek minden sikerült. A vörös diplomás eminens, a jog professzora, a hagyaték végrehajtója, akiben megbízott. Szépen félreállok és várok – mondtam magamban. Meglátjuk, mit csinál Ray a pénzzel. Ha valaki, akkor ő biztosan tudja, mi a helyes. Így hát szépen becsuktam a szekrényt, visszatoltam a szófát a helyére, és igyekeztem úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Egyszer majdnem megkérdeztem az öreget, hogy honnan van, de aztán meggyőztem magam, hogy ha el akarja mondani, úgyis elmondja. – Mikor írtad meg a levelet, amelyet a nevében elküldtél? – Aznap délután. Ő kint feküdt teljesen elkábítva a függőágyában, a pekánfák alatt. Sokkal jobban volt, de addigra már teljesen
morfiumfüggővé vált. Nem is nagyon emlékezett rá, mi történt vele az utolsó héten. – Hétfőn pedig elvitted Tupelóba. – Igen. Bár maga is vezetett még, megkért, hogy inkább én vigyem át. – Tupelóban pedig elbújtál a klinika parkjának fái között, nehogy meglásson valaki. – Pontosan. Látom, mindent tudsz. – Nem tudok semmit. Ezért is kérdezlek téged. Aznap este, amikor megkaptam a levelet, felhívtál, és közölted, hogy te is kaptál egyet. És megkérdezted, hogy fel akarom-e hívni az öreget. Azt feleltem, hogy nem. Mi lett volna, ha mégis felhívom? – Nem működtek a telefonok a házban. – Miért nem? – Mert a központi vonal a pincében van bekötve, és az egyik kapcsoló ki van lazulva. Ray bólintott, mintha ezzel nyugtázta volna, hogy egy újabb rejtélyre fény derült. – De ha működik, akkor se biztos, hogy felvette volna – tette hozzá Forrest. – Mikor írtad át a végrendeletét? – A halála előtti napon. Megtaláltam a régit, és nem tetszett, ezért elhatároztam, hogy az igazság nevében helyrehozom a dolgot, és egyenlően elosztom az örökséget kettőnk között. Micsoda képtelen ötlet: egyenlően elosztani valamit. Milyen naiv voltam. Fogalmam sem volt róla, hogy a jog hogy rendelkezik ilyen esetekben. Csak azt tudtam, hogy mi vagyunk az egyedüli örökösök, és úgy tisztességes, ha mindent egyenlően osztunk el egymás között. Eszembe se jutott, hogy a jogászokat arra képzik ki, hogy mindent maguknak szerezzenek meg, hogy lopjanak a testvérüktől, hogy letagadjanak tekintélyes összegeket a hagyatékokból, amelyek védelmére felesküdtek, hogy gátlástalanul megszegjék az igazság és a becsület nevében tett esküjüket. Erről senki nem világosított fel korábban. Én pedig megpróbáltam igazságos lenni. Micsoda barom voltam. – Mikor halt meg? – Két órával azelőtt, hogy odaértél. – Te ölted meg? Egy horkantás, egy gúnyos vigyor, de semmi válasz. – Te ölted meg? – kérdezte még egyszer Ray. – Nem. A rák ölte meg. – Ne nézz hülyének, Forrest – mondta Ray, és előrehajolva mereven az öccse szemébe nézett. – Ott lebzselsz körülötte nyolc napig, ő pedig egész idő alatt az eszméletlenségig el van kábítva morfiummal. Aztán, mintha forgatókönyv szerint történne minden, két órával az érkezésem előtt meghal. – Pontosan.
– Hazudsz. – Jó, segítettem neki bevenni a morfiumot. Most jobb? Jajgatott fájdalmában. Nem tudott se járni, se enni, se inni, se aludni, se vizelni, se székelni, de még csak leülni sem egy székre, annyira szenvedett. Te nem voltál ott, rendben? Én viszont végig mellette voltam. Rendesen felöltözött a tiszteletedre, úgy várt. Én borotváltam meg. Én fektettem le a szófára. Annyi ereje sem volt, hogy megnyomja a gombot a morfiumadagolóján. Azt is én nyomtam meg neki. Amikor elaludt, én elmentem. Te megérkeztél, megtaláltad a holttestét, és megtaláltad a pénzt is. Aztán elkezdted a hazudozást. – Tudod, honnan van a pénz? – Nem. Gondolom, valahonnan a partvidékről. De nem is nagyon érdekel. – Ki gyújtotta fel a repülőgépemet? – Honnan tudjam? Nem vagyok bűnöző. – Ugyanaz a valaki tette, aki egy hónapig a nyomomban volt? – Igen, de ketten voltak. A börtönből ismerem őket. Jó haverok. Nagyon értik a dolgukat, te pedig nagyon könnyű célpont voltál nekik. Már az elején elrejtettek egy poloskát a kis csodaautód lökhárítója mögé. A vevőkészülékükkel mindenhová tudtak követni. Gyerekjáték volt. – Miért gyújtottad fel a házat? – Nem ismerek el semmiféle gyújtogatást. – A biztosításért? Vagy csak azért, hogy teljesen kizárhass a hagyatékból? Forrest csak a fejét rázta, és makacsul tagadott mindent. Hirtelen kinyílt az ajtó, és Allison dugta be a fejét. – Minden rendben? – kérdezte Forrestre pillantva. – Igen, nincs semmi gond. – Még hét perc – jelentette ki az amazon, és becsukta az ajtót. Csak ültek szótlanul egymással szemben, mintha megnémultak volna, és mereven bámulták a padlót. A szobára halotti csend ereszkedett. Forrest szólalt meg elsőnek. – Én csak a felét akartam, Ray. – Akkor tartsd meg a felét. – Most már késő. Most már tudom, hogy mit kell tennem azzal a pénzzel. Te vezettél rá. – Féltem ekkora összeget a kezedbe adni, Forrest. – Féltél? Ugyan mitől? – Hogy megölöd vele magad. – Mint láthatod, nem így történt. Itt vagyok – felelte Forrest, és színpadias mozdulattal körbemutatott, mintha nemcsak a szobára és az intézetre, hanem egész Montanára akarna utalni a nagy ívű gesztussal. – Ezt teszem azzal a pénzzel. Így akarom megölni magam. Azért annyira mégsem vagyok lökött, mint egyesek gondolják. – Tévedtem.
– Na persze, ez mindent megmagyaráz. Tévedtél, mert végül elkaptak? Tévedtél, mert kiderült, hogy mégsem vagyok akkora idióta, mint gondoltad? Vagy csak mert meg akarod kapni a pénz felét. – Mind a három. – Az a baj, hogy félek megosztani veled ekkora összeget, Ray. Ugyanúgy, ahogy te is féltél. Félek, hogy a fejedbe száll. Hogy az egészet elvered repülőgépekre és kaszinókra. Hogy még nagyobb seggfej lesz belőled, mint amekkora most vagy. A saját érdekedben kell, hogy megóvjalak a pénztől. Ray tudta, hogy nem szabad elveszítenie a fejét. Ha ökölre mennének, nem sok esélye lenne az öccsével szemben, de különben is, mit nyerne vele? Legszívesebben fogott volna egy baseballütőt, hogy azzal tanítsa móresre. Vagy egyszerűen lepuffantaná egy pisztollyal, de akkor sohasem tudná meg, hol van a pénz. – Mégis mik a terveid? – kérdezte a tőle telhető legnagyobb közönnyel. – Nem is tudom. Egyelőre semmi konkrét. Tudod, a rehabilitáció alatt az ember egyfolytában álmokat sző, aztán amikor kikerül, rádöbben, hogy minden álma merő ostobaság volt. Egy biztos: Memphisbe nem fogok visszamenni. Túl sok haverom van ott a múltból. És Clantonba sem. Keresek magamnak valahol egy új otthont. Na és te? Te mihez kezdesz, hogy elbaltáztad életed nagy lehetőségét? – Nekem előtte is volt egy életem, Forrest. És ez most is ugyanúgy megvan. – Tudom. Százhatvanezer dollárt keresel egy évben – megnéztem a neten -, és nem hiszem, hogy halálra dolgozod magad érte. Családod nincs, adósságaid nincsenek, úgyhogy gyakorlatilag mindenre van pénzed, ami neked fontos. Neked sikerült. Fura egy jószág a kapzsiság, nem igaz, Ray? Találsz hárommillió dollárt, és úgy döntesz, hogy az egészet megtartod magadnak. Semmit nem adsz belőle szegény elcseszett öcsédnek. Egyetlen rohadt centet sem. Megtaláltad a pénzt, és megpróbáltál meglógni vele. – Fogalmam sem volt róla, mit kezdjek a pénzzel. Ahogy neked sem volt. – De te mégis elvetted. Az egészet. És a tetejébe még hazudtál is nekem. – Nem igaz. Én csak magamhoz vettem a pénzt, hogy biztonságban legyen. – És elkezdted költeni. Kaszinókra, repülőgépekre. – Nem igaz! Nem szoktam kaszinózni, és három éve bérelek repülőgépeket. Csak magamhoz vettem a pénzt, Forrest, hogy kiderítsem, honnan van. A fenébe is, alig öt hete történt az egész. A puszta falak mintha felerősítve verték volna vissza az indulatos szavakat. Allison ismét bedugta a fejét, készen rá, hogy véget vessen a találkozónak, ha a kliensüket felizgatja a kellemetlen látogató.
– Ezt te se gondolod komolyan – folytatta Ray. – Te ugyanúgy nem tudtad, mit csinálj a pénzzel, mint én. Ahogy magamhoz vettem, valaki – és ez a valaki csak te lehettél, vagy valamelyik cimborád – rám szállt, és valóságos terrorhadjáratot indított ellenem. Mi mást tehettem volna, mint hogy pánikszerűen menekülök a pénzzel. – Akkor is hazudtál nekem. – Ahogy te is hazudtál nekem. Azt mondtad, nem beszéltél az öreggel, és kilenc éve nem tetted be a lábad a házba. Csupa hazugság, Forrest. Egyszerűen hülyét csináltál belőlem. Miért? Csak ezt az egyet áruld el nekem. Miért nem szóltál a pénzről? – És te miért nem szóltál nekem? – Honnan tudod, hogy később nem szóltam volna? Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Teljesen meg voltam zavarodva. Ki tud józanul gondolkodni, amikor meghal az apja, és talál hárommillió dollár készpénzt, aztán kiderül, hogy más is tud róla, és semmilyen eszköztől nem riad vissza, hogy elvegye. Sajnos ilyesmi nem történik az emberrel mindennap, úgyhogy bocsáss meg, ha nem vagyok elég tapasztalt ezen a téren. Egy darabig egyikük sem szólt. Forrest összekulcsolta a két kezét az asztalon, és kifejezéstelen tekintettel felbámult a mennyezetre. Ray mindent elmondott, amit el akart mondani. Allison időnként megzörgette az ajtókilincset, de nem nyitott rájuk. Végül Forrest előrehajolt, és a bátyja szemébe nézett. – Az a két tűzeset – a ház és a repülőgép -, van már ötleted, ki tehette? Ray megrázta a fejét. – Tőlem senki nem fogja megtudni. Megint hallgattak egy darabig. Forrest tudta, hogy lejárt az idő. Lassan felállt, és lenézett a bátyjára. – Adj egy évet, Ray. Ha kikerülök innen, megbeszéljük. Kinyílt az ajtó, Forrest pedig, ahogy ellépett Ray széke mögött, alig érezhetően megérintette a vállát. Nem biztatás volt ez, nem a feltámadt szeretet spontán megnyilvánulása, csupán egy leheletfinom érintés, de mégiscsak egy érintés. – Egy év múlva találkozunk, bátyó – mondta, és anélkül, hogy visszanézett volna, kilépett az ajtón.
