John Grisham. Elmaradt Karácsony

John Grisham Elmaradt Karácsony

1. FEJEZET A kijárati kapu előtt a váró tele volt kimerült, elgyötört utasokkal. Legtöbben a falnak támaszkodva álldogáltak, mert az a néhány műanyag szék, amely a géphez vezető kapu előtt állt, már mind foglalt volt. A gépekbe általában nyolcvan utas fért be, de a váróteremben alig néhány tucatnyi ülés volt. Most viszont úgy tűnt, mintha a 1900 órás Miamiba induló gépre legalább ezren várakoznának. Mindenki tele csomagokkal, holtfáradtan a reptérre vezető út viszontagságaitól, a becsekkolástól, a tömegtől, a csődülettől. Csüggedt, elcsigázott emberek mindenütt. A hálaadás előtti vasárnap este mindig az év legforgalmasabb időszaka, már ami a reptereket illeti. Leírhatatlan a tülekedés, lökdösődés a kapuk felé, és nyilván sokaknak – nem először – jut eszébe ilyenkor, hogy miért pont ezt a napot választották az indulásra. Mindenkinek megvan rá persze a maga magyarázata, jóllehet ezt a pillanatnyi körülmények aligha igazolják. Azért voltak utasok, akik még mosolyogni is próbáltak. Mások olvastak, bár ebben a zsúfoltságban és zajban aligha tudtak koncentrálni. Néhányan viszont csak maguk elé meredtek, leszegett fejjel bámulták a padlót, és mindenre elszántan várakoztak. Nem messze egy afroamerikai Mikulás rázta rettenetes hangú csengettyűjét, és unottan zsolozsmázta ünnepi jókívánságait.

Egy kis család közeledett a kapuhoz, majd megpillantva a kapuszámot és a kijárat előtti tömeget, hirtelen lecövekelt, a csődület szélén megállt, hogy ott várakozzon. Blairt, a csinos fiatal lányt a szülei csak kikísérték, és a családról messziről lerítt, hogy a lány egyedül repül. Mindhárman döbbenten bámulták a tömeget, nyilván ők is magukat kérdezték, hogy miért kellett nekik is éppen ezt a mai napot választaniuk. Akkor már nagyjából túl voltak a könnyeken, az ilyenkor szokásos búcsúszavakon. Blair huszonhárom évesen, frissen szerzett diplomával a zsebében még korántsem kész arra, hogy elkezdje pályáját. Egy egyetemi barátja jelentkezett az afrikai Békehadtestbe, és ez annyira megihlette a lányt, hogy maga is elhatározta, a következő két évet mások megsegítésének szenteli. Kelet-Peruba szólt a megbízatása, ahol majd bennszülött kisgyerekeket avat be az olvasás tudományának rejtelmeibe. Feltehetően afféle fészerben vagy sufniban lesz a szállása, folyó víz, áram, telefon nélkül, de Blair nagy várakozással nézett elébe. Először persze még Miamiba kell eljutnia, majd onnan Limába, hogy aztán a helyi buszjárattal, mintegy három napig zötykölődve eljusson a hegyekbe, meg a múlt évszázadba. Ráadásul nyugodt, védett, kiegyensúlyozott életében először fogja otthonától távol tölteni a karácsonyt is. Anyja még mindig szorongatta a kezét, és próbálta megőrizni nyugalmát. Akkorra valósággal belefáradtak a búcsúzkodásba, már vagy századszor elhangzott: „Tényleg, biztos vagy benne, hogy ezt akarod?”

Apja, Luther, szemöldökét összevonva, mogorván szemlélte a tömeget. „Kész őrület!” – dörmögte magában. Még a reptérre vezető út parkolója előtt kitette őket a kocsiból, majd egyedül furikázott kilométereket, hogy valahol végre leállítsa a kocsit. Miután nagy nehezen leparkolt, egy túlzsúfolt reptéri ingajárattal jutott el az indulási oldalra, majd innen furakodott át a tömegen keresztül immár lányával és feleségével együtt a megfelelő kapuhoz. Szomorú volt, hogy Blair elutazik, és irtózott a tömegtől. Ebben a rémes hangulatban úgy érezte, hogy mostantól kezdve csak még rosszabb lesz minden. Az elgyötört várótermi ügyeletesek azonban váratlanul felélénkültek, és hirtelen elkezdték noszogatni az utasokat a beszálláshoz. A hangosbeszélő is megszólalt, arra kérve a mozgáskorlátozottakat és az első osztályon utazókat, hogy fáradjanak előre. Irgalmatlan tülekedés támadt, mindenki megmozdult, elindult valamerre. – Azt hiszem, jobb, ha mi most elmegyünk – javasolta Luther egyetlen lányának. Még egyszer összeölelkeztek, könnyeikkel küszködve. Blair mosolyogva bólintott, és ismét megcsókolta szüleit. – Vigyázzatok magatokra! – mondta, mert többre nem futotta. Nora, az édesanyja, beharapta alsó ajkát, aztán még egyszer megcsókolta. – Minden rendben lesz. Ne aggódj, kislányom! – nyugtatta, miközben elkeseredetten nézte, hogy Blair is beáll a véget nem érő sorba, és egyre jobban eltávolodik

tőlük, tőlük, akik a biztonságot, az otthont jelentették számára, mindent, amiben idáig része volt. Beszállókártyáját leadva Blair még visszanézett, és integetett nekik. – Ó, istenem... – sóhajtott fel Luther. – De most már elég legyen... Reménykedjünk, hogy minden rendben lesz körülötte. Nora semmire sem tudott gondolni, mert mintha kiürült volna az agya, amikor látta, hogy lánya eltűnik a kijárati ajtó mögött. Ők is elindultak hát visszafelé, átverekedve magukat a tömegen, a rettenetes hangú csengőt rázó Mikulás körüli csődületen, meg a reptéri kis üzletekből ki-be áramló vásárlók hadain. Mire elhagyták a repteret, eleredt az eső, aztán mire végre megtalálták az ingajáratban közlekedő busz megállóját, már úgy szakadt, mintha dézsából öntenék. Kétszáz méternyire a leparkolt kocsitól leszálltak, közben Luther kiszámolta, hogy ez az egész hercehurca – hála a reptér kapzsiságának – mintegy hét dollárjába került, és mindez csak azért, hogy letegye valahol a kocsit, és bekísérhesse a lányát a kapuig. Már a város felé tartottak, amikor Nora végre megszólalt. – Ugye minden rendben lesz vele? – kérdezte. Luther már annyiszor hallotta tőle ugyanezt a kérdést, hogy most már csak automatikusan mordult egyet. – Naná! – Tényleg biztos vagy benne? – Hát persze... – motyogta gépiesen, tudva, hogy pillanatnyilag mit sem számít, mit gondol valójában. Blair elment... Elutazott. Nem akadályozhatták meg.

Luther két kézzel a kormányba kapaszkodva magában átkozta az előttük araszoló kocsisort. Nem nézett Norára, így nem tudhatta, hogy felesége még mindig síre, vagy végre lecsillapodott. A férfi nem vágyott másra, csak hogy hazaérjenek, megszárítkozzanak, leüljenek a kandalló elé, és végre kiolvashassa az újságját. Már csak kétmérföldnyire voltak a háztól, amikor Nora kiadta az ukázt, hogy itt és most álljanak meg, mert még be kell ugrania a fűszereshez. – De hiszen ömlik az eső! Nézz ki... – Nekem viszont szükségem lenne egy-két dologra... – Nem ér rá holnapig? – Idefigyelj, te csak maradj a kocsiban, én egy perc alatt végzek. Vagy menj el addig a Chip’s-ékhez, az ma is nyitva tart. Luther a Chip’s-ék felé kanyarodott, amelyet nemcsak irgalmatlanul magas árai és kibírhatatlanul undok személyzete, hanem lehetetlen elhelyezkedése miatt is utált. Természetesen még mindig szakadt az eső, mintha dézsából öntenék, ráadásul még egy nyavalyás bonuszt sem adtak, amellyel legalább ingyen parkolhatnának, hogy aztán végre meg se álljanak hazáig. Hát ezért jutott Nora eszébe a Chip’s, mert ott legalább parkolni lehet, aztán az ember beszáll, és már mehet. Néha persze előfordul, hogy sehol sem lehet már szabad parkolóhelyet találni, ha már minden megtelt, mint most is. Még a tűzoltók számára fenntartott négyzetméterekre is beálltak. Luther vagy tíz percig keresgélt, előre-hátra araszolgatva a kocsival, aztán Nora kifakadt.

– Tegyél ki bárhol! Ott, valahol előtte, a járda mellett... – hadarta ingerülten, amiért Luther ennyire képtelen helyet találni. A hamburgeres előtt a férje végre belavírozta a kocsit egy szűk résbe, és közölte: – Add ide azt a listát! – Én akarok bemenni! – tiltakozott az asszony tettetett hévvel. Mindketten tudták, hogy Luther lesz az, aki kiszáll a locsogó esőben. – Na ide azzal a listával! – Csak egy kis fehér csoki meg fél kiló pisztácia kell... – mondta Nora megkönnyebbülve. – Ez minden? – Ez. De vigyázz, félkilós Logan csokit vegyél, meg Lance Brothers-féle pisztáciát... – Mondd, tényleg olyan halaszthatatlanul sürgős ez a két vacak... ebben az időben? – Igen, Luther. Szükségem van mindkettőre. A holnapi ebéd utáni desszerthez kell. Ha nem akarsz bemenni, akkor, csitt, hallgass, én megyek... Luther kiszállt, és becsapta maga után az ajtót. A hideg eső a bokáját is verdesve belefolyt a cipőjébe. Úgy érezte, menten megfagy, elállt a lélegzete, aztán lábujjhegyen, a tócsákat kerülgetve-átugorva jutott el a bejáratig. Chip’s-ék, úgy tűnik, a magas árakra és az alacsony bérleti díjra alapozták a vállalkozásukat. Az üzlet egy mellékutcában volt, igazából sehonnan sem látszott a főútról. Mellette egy borszaküzlet működött, amelyet állítólag egy francia vezetett, de a helyi pletykák szerint feltehetően inkább magyar az illető. Rémes angolsággal

beszélt, de az áremelés nyelvét kitűnően értette. Nem kizárt, hogy a szomszédos Chip’s-éktől tanulta el. A rossz nyelvek szerint valójában a környék összes üzlete mintha arra törekedett volna, hogy az emberek előbbutóbb elpártoljanak tőle. Mindazonáltal most mindegyik tele volt vásárlókkal. Itt is feltűnt egy Mikulás a sajtüzlet előtt, ugyanazzal a rémes csengettyűvel. „Rudolph, a piros orrú rénszarvas!” – harsogta egy rejtett mikrofonhang a „Földanyánk” névre keresztelt bolt körül, ahol néhány őrült naturista rohangászott szandálban. Luther utálta az efféle boltokat, legszívesebben soha, egyikbe se tette volna be a lábát. Nora viszont kizárólag ilyen helyeken vásárolta a zöld fűszernövényeket, ki tudja, miért. Egy öreg mexikói, a szivarbolt tulajdonosa boldog-révetegen eregette a füstöt a szája sarkában csüngő pipából, bele a kirakatba, miközben lágyan szállingóztak és hulltak körülötte a műhópelyhek a kirakatba helyezett műfára. Éjszakára jó esély volt valódi hóesésre is. A boltosok izgatottan rohangásztak ki-be. Luther úgy érezte, hogy a jobb lábán a zokni lassan hozzáfagy a bokájához. Chip’s-éknél a kassza mellett nem talált kosarat, ami már önmagában intő jelnek számított. Nem volt ugyan rá szüksége, de feldühítette, mert ezek szerint tele a bolt. A gondolák közötti folyosók amúgy is szűkek, a feliratok pedig olyan idétlenül voltak elhelyezve, hogy inkább félrevezették a vásárlót, semmint segítették a tájékozódásban. Teljesen mindegy, mi áll a bevásárlólistán, az ember jó félórát kerenghet ide-oda, mire megtalálja a keresett árut.

Az egyik polcnál egy raktáros fiú dolgozott elmélyülten, a karácsonyi csokikat rendezgette. Egy reklámfelirat arra figyelmeztetett, hogy jobb, ha azonnal, még ma megvesszük a karácsonyi pulykát. Egy másik viszont azt hirdette, hogy megérkeztek a legjobb karácsonyi borok. Sőt, már karácsonyi sonkák is kaphatók! Micsoda pazarlás! – gondolta magában Luther. Mi a fenének eszünk-iszunk annyit, ráadásul éppen Krisztus születésnapját ünnepelve? Aztán végre – a kenyerespultok mellett – megtalálta a pisztáciát. Elképesztő, ahogy ezek a Chip’s-ék elrendezik az egyes áruféléket! A fehér csokoládét még véletlenül sem az édesség vagy a cukrászati hozzávalók közelében találta meg, így aztán a pisztáciát a hóna alá szorítva sorra járta a gondolák közti labirintusokat, és mindegyiket alaposan szemügyre vette. Valaki nekitolt egy bevásárlókocsit, még bocsánatot sem kért, miközben a hangosbemondó lágy, behízelgő bariton hangon egyfolytában azt fuvolázta: „Minden jó szándékú embert kísérjen Isten békéje!” Mintha holmi vigasztalásra szorultam volna, gondolta Luther. Ha azt hirdették volna, hogy „Üdvözöljük a fagyott hóembert!” – annak legalább számára is lett volna üzenete. Már két folyosót is maga mögött hagyva, nem messze a különféle rizstermékek pultjaitól, amelyek a világ minden tájékáról érkezhettek ide, végre megpillantotta a főzőcsokoládék pultját. Közelebb lépett, és felfedezte a félkilós kiszerelésű Logant. Éppen le akarta emelni, amikor a semmiből előlépett egy kemény tekintetű asszonyság, és az orra előtt lekapta az utolsót a polcról. A Logan-féle fehér csokiból egyetlenegy sem maradt.

Volt persze rengeteg egyéb, sötétbarna, keserű, félédes, csak éppen fehér nem... Az egyetlen gyorspénztárnak kinevezett kassza előtt a sor persze lassabban haladt, mint a két másik hagyományosnál együttvéve. Chip’s-ék pimaszul magas árai arra kényszerítették a vevőket, hogy mindent kisebb mennyiségben vásároljanak, de ez a tény jottányit sem változtatott az úgynevezett gyorspénztár haladási sebességén. A kelletlen pénztáros minden egyes árut kézbe vett, megszemlélt, aztán kézzel ütötte be az árát. A csomagolás vagy szatyorba pakolás éppen szünetelt, holott ilyenkor karácsony előtt máshol a csomagolok mintha új életet kezdtek volna, minden vevőt fülig érő szájjal üdvözöltek, sőt meghökkentő módon még a nevükre is emlékeztek, hiszen ez volt a bőkezű borravalózás szezonja, amit különben Luther szívből utált. Hat dollárt és néhány centet fizetett fél kiló nyomorult pisztáciáért. Szinte ellökte magától a semmiből előkerült, odatolakodó csomagolófiút, bár egy pillanatig úgy gondolta, hogy a drága csemege igazán megérdemelne egy szatyrot, de aztán inkább zsebre vágta a csomagot, és gyorsan távozott az üzletből. A mexikói szivarárus kirakata előtt kénytelen volt megállni az összeverődött tömegben, mert a tulaj apró kis robotokat rakott ki, amelyek fáradhatatlanul cammogtak körbe-körbe a szakadatlan műhóesésben, szinte a kirakathoz bilincselve a bámészkodókat. Luthernek azonban sietnie kellett, lelépett inkább a járdáról, de balszerencséjére balra indult el, holott

jobbra kellett volna. Érezte, hogy bokáig merül a dermesztően hideg latyakban. A fagyos víz szinte égette a lábfejét, miközben a jeges szél a csontjáig hatolt. Átkozta magában a mexikóit meg a bámész népséget, akik elájulnak a hülye robotoktól, no meg persze az istenverte pisztáciát. Kirántotta lábát a latyakból, és lepillantva látta, hogy nadrágszárára is bőven fröccsent a sárból. Összefagyott bőre sajgott a fájdalomtól, miközben a hangosbeszélő fennen hirdette, hogy „A Mikulás végre megérkezett városunkba is!” A járdát eltorlaszolták a szórakozók. Luther érezte, hogy most ment el a kedve a karácsonytól, már-már gyűlöli. Mire visszaért a kocsihoz, a jeges víz már a lábujjait is elérte, tocsogott a cipőjében. – Nem volt fehér csokoládé – vetette oda Norának, amikor végre beszállt a kocsiba. Az asszony még mindig a könnyeit törölgette. – Most meg mi a baj? – kérdezte a férfi. – Éppen Blairrel beszéltem. – Hogyhogy? Mi van vele? Minden rendben? – A gépről hívott. Minden rendben. – Nora az ajkát harapdálta, igyekezett összeszedni magát. Atyavilág! Vajon mennyibe kerülhet egy ilyen hívás, úgy kábé tízezer méter magasságból? – merengett Luther. Ő is látott már embereket gépről telefonálni. Manapság már bármelyik hitelkártyával lehet. Blairnek is volt kártyája, hiszen még ő adta neki azzal, hogy majd a mama és a papa állja számlát. De onnan föntről – ide le, hát az minimum tíz dolcsi. Különben is minek? „Szia, mama... Én jól vagyok. És te?” Miután alig egy órával ezelőtt búcsúztak el

egymástól. Ja, és „szeretlek... Én is téged. És nagyon hiányoztok! De most már befejezem, mami...” A motor beindult, bár Luther már arra sem emlékezett, hogy egyáltalán elfordította volna a slusszkulcsot. – A fehér csokit persze elfelejtetted? – kérdezte magához térve Nora. – Nem. Dehogy felejtettem el, csak nem volt nekik. – Rexet megkérdezted? – Ki a fene az a Rex? – Hát a hentesfiú... – Képzeld, Nora, valamilyen rejtélyes okból kifolyólag eszembe sem jutott megkérdezni a hentest, hogy nem akad-e két marhalábszár és néhány májszelet közt eldugva egy kis fehér csokija... Nora vérig sértve megmarkolta a kilincset. – Nekem viszont pont arra van szükségem. Különben hálás köszönet... a nagy semmiért – sziszegte a férjének, és kiugrott a kocsiból. Ha van Isten, előbb-utóbb Nora is belelép egy fagyos pocsolyába, dünnyögte dúltan az orra alatt Luther, majd bekapcsolta a padlófűtést, hogy kissé felmelengesse a lábát. Az ülésen elnyújtózva nézte a nagy, melák embereket, akik ki-be jártak a hamburgeresnél. A forgalom eközben teljesen lebénult a környező utcákban. Istenem, de szép volna valahogy kihagyni ezt az idei karácsonyt, villant át az agyán. Egy varázsütés, és egyik napról a másikra január 1-je lenne. Nem kéne fát venni, bevásárolni, kajtatni értelmetlen ajándékok után, leperkálni az ilyenkor szokásos borravalókat, el lehetne kerülni a tömeget, az állandósult csúcsforgalmat, a

kötelező gyümölcstortákat, italokat és a sonkát, amelyet valamennyien utáltak, de azért minden évben megvettek. Hát még ha a kötelező Rudolphot, a műanyag rénszarvast és Frostyt, a műhóembert is ki lehetne hagyni, nem beszélve a munkahelyi karácsonyi partikról. Meg a rengeteg kidobott pénzről. Ráborult a kormányra. A menekülésről álmodozva elmosolyodott magában, és várta, hogy a padló felől beáramló meleg végre felmelegítse a lábát. Nora egy kis barna zacskóval tért vissza, amelyet diadalmasan a hátsó ülésre dobott, vigyázva azért, hogy ne törjön össze a csoki, és epésen megjegyezve, hogy íme, megvan, itt van, amit Luther persze nem talált. – Mindenki tudja, hogy ha nincs kinn valami a polcon, azt kérni kell – jegyezte meg gúnyosan, miközben bekapcsolta a biztonsági övet. – Szép kis üzletvezetés! – tűnődött el Luther. – Dugj el valamit a hentesnél, hadd keressék csak, aztán a népek majd követelik mint hiánycikket. És akkor persze, immár pult alól, többet lehet kérni érte. – Könyörgök, fogd már be végre... – Nem ázott át a lábad? – Miért ázott volna? És a tiéd? – Ó, az enyém sem... – Akkor meg minek kérdezed? – Csak mert aggódtam. – Ugye minden rendben lesz Blairrel? – Nora, Blair már a gépen van. Repül. Különben is nemrég beszéltél vele. – Úgy értettem, hogy majd ott, a dzsungelben...

– Ne aggódj, kérlek. A Békehadtest nyilván nem küldi veszélyes helyre. – Azért most nem lesz ugyanolyan... – Micsoda...? – Hát a karácsony... Az aztán biztosan nem, futott ki majdnem Luther száján, de különös módon csak tovább mosolygott, és igyekezett átlavírozni a forgalmi dugókon. 2. FEJEZET A lábát szinte kelt tésztának érezte a dunsztos gyapjúzokniban, így amikor végre vízszintesbe helyezte magát, azonnal elaludt. De csakhamar felriadt. Nora összevissza kóborolt a lakásban, hol a fürdőszobában, hol más helyiségekben kapcsolta fel vagy le a villanyt, végül kikötött a konyhában, ahol feltehetően gyógyfüvekből főzött magának egy teát. Aztán Luther hallotta, hogy bevonul Blair szobájába, ahol nyilván a teáscsészével a kezében mered a falra, és elréved az elmúlt éveken. Egy idő után aztán végre Nora is nyugovóra tért, de mielőtt bebújt volna az ágyba, ideoda rángatta, huzigálta a közös takarót, mint akinek egyetlen célja, hogy őt felébressze. Egyértelműnek tűnt, hogy Nora mindenáron beszélgetni akar, pontosabban egy figyelmes fülre volna égető szüksége. Megerősítésre vágyott, arra, hogy valaki ismét és határozottan kijelentse, hogy Blair abszolút biztonságban van, még a perui dzsungel rémségei között is. Ő azonban még mindig át volt fagyva, arcizma sem rándult, sőt amikor Nora végre bevackolódott, Luther feltűnően mélyeket lélegzett, mintha rég az igazak álmát

aludná. Tudta, ha most beszélgetésbe bonyolódnak, az órákig eltarthat, így inkább elszántan tovább mímelte a horkolást, amitől a felesége lassan lecsillapodott. Tizenegy után aztán Nora is elaludt. Luther nyitott szemmel, alvást színlelve feküdt mellette, és érezte, hogy egész lábfeje lángol. Amikor már teljesen biztos volt benne, hogy Nora tényleg alszik, kimászott az ágyból, lerántotta befülledt zokniját, behajította a sarokba, majd lábujjhegyen leosont a földszintre, a konyhában ivott egy pohár vizet meg egy koffeinmentes kávét. Egy órával később már az alagsori irodában, az íróasztala mögött üldögélt, amely tele volt dossziékkal, a számítógép is ott zümmögött mellette, a printer pedig ontotta magából a táblázatokat, amelyek a vizsgálathoz kellettek. Luther könyvelő volt, adóügyekkel foglalkozott, kimutatásait mindig kínos pontossággal készítette. A mostani összesítéshez szükséges táblázatok most ott tornyosultak előtte az asztalon, és a hatalmas iratkupac látványától még álmosságáról is megfeledkezett. A számításokból kiderült, hogy egy évvel ezelőtt családja, a Krank család mintegy 6100 – hatezeregyszáz! – dollárt költött csak a karácsonyi dekorációkra, a díszkivilágításra, a virágokra, egy új műanyag hóemberre, egy kanadai fenyőre, sonkára, pulykára, sajtgolyócskákra meg mindenféle süteményekre (az utóbbiakból soha egyetlen szem sem fogyott el). Aztán borokra, tömény italokra, nem beszélve az irodai bulin kínált szivarokról, gyümölcstortákról, a helyi rendőrőrs képes

kalendáriumáról, valamint a kasmírpulóverről meg arról a méregdrága és randa bőrmellényről, amelynek még a tapintásától is undorodott. Nora ruhája, amelyet az irodai bulin viselt, meg az ő kasmírpulóvere, amelyet szintén egyetlenegyszer vett föl, hogy aztán elrejtse a szekrény legmélyén, horribilis pénzbe került. Azt az egyedi tervezésű, dizájnos nyakkendőt is, amelyik annyira tetszett Norának, jobb volna feledni. A végösszeg: 6100 dollár! Na jó, ebben benne volt még Blair blézere, kesztyűje és csizmája is, meg egy walkman, ha éppen joggingolni támadna kedve, és természetesen a legújabb, a legkisebb és a legcsinosabb mobiltelefon, amilyen csak kapható volt. Nora persze még egyéb apróságokra is elköltött egy kalap pénzt: karácsonyi üdvözlőlapokra, ezeket kizárólag a Chip’sék melletti papírkereskedésben szerezte be, ahol minden vacak a duplájába kerül, mint máshol, de mindez hozzátartozott a Krank család rendes évi karácsonyi fényűzéséhez. Mi maradt aztán mindebből? Legjobb esetben maximum egy-két, talán máskor is használható darab. De hatezeregyszáz dollár azért mégiscsak sok! 6100 $!!! – Uramisten! Luther már-már mazochista kéjjel ízlelgette az egyes tételeket, mintha nem is ő adta volna ki ezt a temérdek pénzt. De ismét, utánaszámolva is szépen, hajszálpontosan összeállt a végösszeg, tehát minden bizonyíték a kezében volt, méghozzá keményen, megkérdőjelezhetetlenül. Egy pillanatig még habozott, elfelejtvén, hogy vajon hozzáadta-e a jótékonysági adományokat is. Az

egyházközségnek járót, a tombolára befizetett összeget, a hajléktalanoknak küldött csekket, meg az ingyenkonyhának átutalt pénzt. Még egyszer átnézte a kiadási oszlopot, de csak a már ismert végeredményre jutott: 6100 $! Karácsonyra! „Ha jól megnézem, a bruttó bevételem kilenc százaléka” – szörnyülködött hitetlenkedve. Hatezer-egyszáz... Ráadásul főként készpénzben! Az annyi, mint kábé plusz hatszáz, és még az adóból sem írható le. Végső kétségbeesésében olyat tett, mint még soha. Előkapta a konyakot, és jól meghúzta az üveget. Így aztán még sikerült háromtól hatig aludnia, és csak a zuhany alatt tért ismét magához. Noráról lerítt, hogy szívesen elzsörtölődne a kávé és a müzli mellett is, de Luther egy falatot sem vett magához. Elmerült az újságjában, néha felröhögött a viccrovat egy-egy karikatúráján, aztán az immár sokadik felszólításra megesküdött rá, hogy Blairrel minden rendben lesz, semmi ok az aggodalomra, majd futólag megcsókolta az asszonyt, és elnyargalt az irodájába. Végtére is ő volna a családfenntartó. Az utazási ügynökség Lutherék irodaházának átriumában működött. Naponta legalább kétszer elrohant előtte, de mind ez idáig alig vetett egy pillantást a kirakatban elhelyezett plakátokra, amelyek csodálatos hegyeket, tengerpartokat ábrázoltak, vitorlásokkal, piramisokkal a háttérben. Minden egy rakáson, egymás mellett, amire csak boldog, kiválasztott turisták vágyhatnak. Luther még sosem járt a helyiségben, voltaképpen sohasem gondolt efféle utazásra. Ha nagy ritkán mégis szabadságra készült,

kiírt öt napot, aztán elutaztak Norával egy barátjuk birtokára a tengerpartra, annak tudatában, hogy az ő leterheltsége mellett még ennek is örülni kell. Tíz után lopakodott le végre, persze gyalog, a lépcsőházban, hogy ne kelljen a liftben holmi magyarázkodásokba bonyolódnia, aztán a földszintre érve, egyenesen megcélozta a Regency Utazási Iroda bejáratát. Biff mintha már várta volna. Hajában hatalmas virág díszelgett, bőre meg olyan bronzszínű volt, mint aki éppen csak néhány órára ugrott be az üzletbe két tengerparti üdülés között. Nyájas mosolya zavarba hozta Luthert, aki komor pofával lépett be, és majd hanyatt vágódott a szívélyes fogadtatástól. – Magának, nekem elhiheti, egy tengeri körutazásra van szüksége – jelentette ki kedvesen. – Honnan tudja? – morogta elképedve a férfi, miközben elfogadta a felé nyújtott kezet, megrázta, és követte a nőt a hosszú pult felé, ahol aztán egymással szemben letelepedtek. Milyen szép hosszú lába van, jegyezte meg magában Luther. És ez az igazi tengerparti szín... – Egy tengeri körutazásra december a legmegfelelőbb hónap – szögezte le Biff, és Luther máris meg volt győzve. Biff aztán prospektusok egész halmazát zúdította rá, lapozgatta őket, és álmodozó szemmel bökött rá egyegy képre. – Ugye, itt dolgozik az épületben? – érdeklődött, közelítve az anyagiakhoz.

– Igen, Wiley & Back, a hatodikon – vágta rá reflexszerűen, le nem véve szemét az úszó paloták és a végtelen tengerpartok fotóiról. – Óvadéki ügynökség? – Nem egészen. Adóügyek... – mondta alig összerezzenve. – Bocs... – kapta össze magát a nő. Sápatag arcszín, karikás szemek, a kötelező, végiggombolt Oxford-zakó, hozzá illő, bár nem feltétlenül eredeti nyakkendővel. „Tudnia kellett volna. Kínos.” Még nagyobb prospektusokat kapott elő, és mindet kiteregette a pulton. – Nem is hinné, mennyien fordulnak hozzánk a maguk cégétől is... – No, azt kötve hiszem... Túl sok a munkánk. De nekem ez itt éppen megfelelne. – Remek választás! Luther az Island Princessre bökött, egy vadonatúj, hatalmas tengerjáróra, amelyen legalább háromezer utas élvezheti a négy uszodát, a három kaszinót, az éjjelnappal nyitva tartó éttermeket és bárokat – tájékoztatta Biff, és egyre csak sorolta a nyolc kiszállási lehetőséget a Karib-tengeren, meg a számtalan egyéb szolgáltatást... Luther egy hatalmas, prospektusokkal teli dossziéval ballagott vissza a hatodikra. A rajtaütésszerű támadást gonddal kitervelte. Először is, ma sokáig benn marad, ami egyáltalán nem szokatlan, gyakran előfordul, viszont így alkalma lesz alaposan előkészíteni a terepet az esti színjátékhoz. Mintha az időjárás is neki kedvezne, mert változatlanul nyomasztónak és barátságtalanul hidegnek ígérkezett. Nehéz ilyenkor függetlenedni az évszaktól, nem törődve

a borongós, esőt ígérő, szürke éggel. Annál könnyebb viszont arról álmodozni, milyen felséges volna tíz napot napfényben, luxuskörülmények között eltölteni a karibkék tengeren. Amennyiben Nora hajlandó felfüggeszteni a Blair miatti szüntelen aggódást, akkor eljön az ő ideje, akkor talán rá tudja venni... Nem kell mást tennie, csak megemlít egy imént olvasott rémséges hírt valami új vírus felbukkanásáról vagy esetleg egy kolumbiai falu lakosságának lemészárlásáról. Nora ettől nyilván beindul, és végre felhagy a karácsonyi előkészületekkel. Blair nélkül persze minden más lesz, de akkor is... Miért ne vehetnénk ki néhány nap szabit? Elbújhatnánk a világ szeme elől. Szökjünk meg! Egyszer végre élvezzük az életet! – gondolta elszántan. Nem volt kétséges, hogy Nora gondolatban még mindig a dzsungelben időzik. Megölelte ugyan, amikor belépett, sőt mosolygott is, de lerítt róla, hogy végigsírta a napot. Amúgy biztosította Luthert, hogy minden rendben, túlélte a jótékonysági ebédet is a hölgyekkel, meg a kétórás látogatást a gyermekklinikán, azaz szokásos napi önkéntes tevékenységének kötelező programjait. Mialatt Nora felmelegítette a vacsorára készített tésztát, Luther berakott egy reggae CD-t a lejátszóba, de egyelőre még nem nyomta meg a „play” gombot. Tudta, most a megfelelő időzítés a legfontosabb. Vacsora közben Blairről beszélgettek, amikor Nora öntudatlanul megadta a kellő végszót. – Tudod, ez az idei azért egészen másféle karácsony lesz, mint minden eddigi – jegyezte meg.

– Hát persze – válaszolta Luther elkomorult tekintettel, és nagyot nyelt. – Semmi nem lesz ugyanolyan... – Huszonhárom év után először fordul elő, hogy nincs itt velünk... – Lehangoló lesz. És még lehangolóbb, hogy pont karácsonykor... Tudod... – nyelt még egy nagyot Luther, és letette a villát. – Az idén legszívesebben kihagynám az egészet – jelentette ki Nora reményvesztetten. Luther felkapta a fejét, csodálkozva felvonta a szemöldökét. – Miért nézel így rám? – kérdezte az asszony. – Nos... – kezdte drámai hangon, eltolva maga elől a tányért -, most, hogy te is ezt mondod, arra gondoltam, hogy talán meg kellene beszélnünk valamit. – Inkább fejezd be az evést! – Befejeztem – jelentette ki magabiztosan, és talpra ugrott. Az aktatáskája ott volt néhány lépésnyire a földön, most végre felkapta. – Mi a fenét csinálsz, Luther? – Várj csak, és figyelj ide! Luther ott állt az asztal másik oldalán, a reggel beszerzett prospektusokkal a kezében. – Nézd, Nora! Itt a megoldás! – húzta ki magát büszkén. – És hidd el, ez remek... – El tudom képzelni! – motyogta maga elé meredve Nora. Luther közben kiborította a számlaösszesítéseket az asztalra, és elkezdte lapozgatni. – Idenézz, drágám! Ez csak a tavalyi kimutatás! Hatezer dollárt költöttünk... Egészen pontosan hatezer-egyszáz

dollár ment el múlt karácsonykor. Hatezer-egyszáz dollár! – Ezt most hallom először! – Pedig pontosan ennyit. Az utolsó centig kiszámoltam. És ennek is legnagyobb részét mintha kidobtuk volna az ablakon. Pocsékba ment. Nem beszélve az időről, energiáról, a forgalmi dugók őrületéről, a stresszről, az idegességről, a veszekedésekről, a sértődésekről, az álmatlan éjszakákról... meg mindarról, amit az ünnepi készülődés kedvéért elmulasztottunk, pedig kár volt kihagyni. – Hová akarsz kilyukadni? – Jó kérdés – tolta félre Luther a kimutatásokat, majd mint egy varázsló, előkapta az Island Princess prospektusát, amely szinte beterítette az egész asztalt. – Hát idenézz, szívem! Tudod, hová megy ez a hajó? A Karib-tengerre! Tíz nap luxuskörülmények között, ez a világ legszebb hajókörútja. A Bahama-szigetek, Jamaica, a Kajmán-szigetek, de hoppá, várj még egy percet – ugrott fel Luther, és benyomta a CD-lejátszó indítógombját. Várt egy darabig, míg megszólaltak az első taktusok, aztán beállította a megfelelő hangerőt, majd visszasietett a konyhába. Nora közben a prospektusokat nézegette. – Miféle zene ez? – kérdezte. – Reggae... Karibi zene. Arrafelé csak ezt hallgatják. Különben is, tudod-e, hol voltam? – Kiruccantál valami szigetre? – Majdnem. Képzeld! Ott fogunk búvárkodni a Kajmánszigetek vizeiben, Jamaica mellett meg szörfölgetünk,

aztán csak döglünk a homokban, a tengerparton. Nora! Képzeld csak el! Tíz csodálatos nap! – Addig még le kellene adnom jó pár kilót... – Mostantól kezdve diétázunk mindketten. Mit szólsz hozzá? – Attól félek, valami becsapás van a dologban... – Miféle becsapás? Nincs ebben semmiféle svindli. Egyszerűen csak kihagyjuk a karácsonyt. Spórolunk egy kalap pénzt, és amit elköltünk, azt végre értelmesen költjük el. Magunkra. Egy fél centet sem fogunk kiadni semmire, amit sosem eszünk majd meg, negyed centet sem olyan ruhákra, amilyeneket sosem veszünk fel, és egy árva fityinget se olyan ajándékokra, amilyenekre senkinek semmi szüksége. Érted végre? Egy nyomorult buznyákot sem költünk ilyesmikre. Bojkottálunk mindent. Nora! Kivételesen bojkottálni fogjuk az egész karácsonyi ünnepeket. – Elég meredeken hangzik... – Dehogy! Éppen hogy ez benne a nagyszerű! Csak most az egyszer! Idén nem lesz karácsony, megspóroljuk a pénzt, illetve mindent magunkra költünk. Különben is Blair sincs itthon. Csak jövőre jön haza, és akkor megint belefolyhatunk a karácsonyi őrületbe, ha éppen akarod. Nora! Kérlek! Vágjunk bele! Felejtsük el az idei karácsonyt, spóroljunk meg egy rakás pénzt, és töltsünk tíz fantasztikus napot a Karibtengeren hajókázva! – És mennyibe kerülne? – Úgy háromezerbe... – Ezek szerint még spórolunk is... – Naná!

– Mikor indulnánk? – Karácsony napján. A déli órákban. Sokáig csak szó nélkül meredtek egymásra. Az ügyet végül is az ágyban zárták le, a lehalkítva vibráló tévé fényénél, olvasatlanul szétteregetett magazinok között, az éjjeliszekrényre odakészített prospektusok társaságában. Luther még megnézett volna egy pénzügyi lapot, de a gyér világításban nem tudta kibetűzni a sorokat. Nora valami bestsellerre fanyalodott, de csak tartogatta a kezében. A jótékonysági adományok kérdése rondított bele az egészbe. Nora képtelen volt lemondani róluk vagy kibújni alóluk, bár Luther minden meggyőző képességét latba vetette. Abba még csak-csak beleegyezett volna az asszony, hogy ne vásároljanak ajándékokat, de nehezebb volt meggyőzni a faállítás szükségtelenségéről. Még el is sírta magát, amikor Luther galádul emlékeztette, hogy eddig minden karácsonyfa-díszítés közben kegyetlenül összevesztek, sőt üvöltöztek egymással. És hogy ne üldögéljen egy böhöm nagy műhóember a háztetőn? Amikor minden más környékbeli tetőn ott virít majd? Innen már csak egyetlen lépés volt eljutni odáig, hogy köznevetség tárgyává teszik magukat. Minden bizonnyal megvetik majd őket, minthogy semmibe veszik szent karácsony ünnepét. – Na és akkor mi van? – hajtogatta Luther. A barátok meg a szomszédok egy ideig majd helytelenítik a dolgot, bár titokban megeszi őket a sárga irigység. – Tíz nap a Karib-tengeren! Gondolj bele, Nora! – győzködte

a feleségét. – Akkor persze nem fognak nevetni a szomszédok meg a barátok, amikor minden áldott nap havat lapátolhatnak. Kit érdekel a gúnyolódásuk, amikor mi ott sütkérezünk a napon, miközben ők dagadtra zabálják magukat pulykával? És akkor sem fognak önelégülten vigyorogni, amikor mi majd karcsún, aranybarnán jövünk haza, és a legkevésbé sem izgat, hogy mi van a postaládánkban. Nora még sohasem látta ennyire elszántnak férjét. Módszeresen, pontról pontra megcáfolta az ő összes ellenérvét, mígnem eljutottak a jótékonysági adományokig. – Mondd, Nora! Nyavalyás hatszáz dolcsi miatt képes lennél lemondani a Karib-tengerről? – kérdezte gúnyosan. – Te mondtad, nem én – válaszolta hűvösen az asszony. Ekkor húzódtak be a vackukba, és egymásnak háttal olvasást mímeltek. Egy feszült némaságban töltött óra után Luther kiugrott a takaró alól, leráncigálta lábáról a zoknit, és megjegyezte: – Rendben. Nézzük meg akkor a tavalyi jótékonysági kiadások listáját, és csak azt! Nora lecsapta a könyvet, és odabújt Lutherhez. Átölelték, megcsókolták egymást, aztán egyszerre nyúltak ki a prospektusokért. 3. FEJEZET Bár az egész ötlet Luthertől származott, Norának kellett kiállnia az első próbát. Kedd reggel csöngetett be Aubie, egy meglehetősen kellemetlen pasas, aki amúgy máskor nem sok vizet zavart. Aubie a Tökmag névre hallgató

flancos kis papírkereskedés tulajdonosa volt, ezzel az idióta üzletnévvel, és még érthetetlenebbül magas, csillagászati árakkal. A kötelező kölcsönös üdvözlések után rögtön a tárgyra tért. – Mrs. Krank. Már kezdtem aggódni, mi lesz az ez évi karácsonyi üdvözlőlapokkal – mondta gondterhelt képpel. – Ne aggódjon! – vágta rá Nora, minthogy alapjában véve utálta az Aubie-féle rámenős fickókat, akik az év többi hónapjában vissza sem köszönnek. – Már hogyne aggódnék, hiszen ön, Mrs. Krank, mindig a legszebb lapokat választja ki, ezeket viszont jó előre meg kell rendelnem. – Mint mindig, nagyon rosszul állt neki a hízelkedés, és ezt valamennyi kuncsaftja tudta is. Luther hajszálpontos kimutatása szerint Tökmagék tavaly 318 dollárt zsebeltek be tőlük csak a karácsonyi üdvözlőlapokért, és ennek tudatában Nora most feltűnőnek találta a férfi arrogáns fellépését. Nem mintha tényleg földhöz vágta volna őket az összeg, de végül is alig valamit kaptak érte cserébe. Luther különben határozottan kijelentette, hogy nem hajlandó részt venni sem a borítékok címzésében, sem a bélyegek felnyalásában, és gutaütést kap, valahányszor Nora megkérdezi, hogy X. Y. vagy Z. maradjon-e rajta az idei listán, vagy most már töröljék a nevét. Luthert a lapok minősége aztán végképp nem érdekelte, azokat sem méltatta figyelemre, amelyeket mások küldtek nekik. Norának be kellett vallania, legalább önmagának, hogy ő is egyre kevésbé örül a kapott lapoknak. Erre gondolva erőt gyűjtött, és bátran kivágta magát.

– Az idén nem rendelünk lapokat! – jelentette ki határozottan, és érezte, hogy ha Luther hallaná, értékelné a választ. – Hogyhogy nem... nem rendelnek? – Jól hallotta. – Megkérdezhetem, hogy... miért nem? – Érje be annyival, hogy nem! Erre már Aubie sem tudott mit válaszolni. Motyogott valamit, aztán elkotródott, és Norát büszkeség töltötte el. Lelke mélyén azonban nem volt ilyen magabiztos, főleg, ha arra gondolt, hogy mit gondol majd a nővére, a helyi lelkész felesége meg az olvasókörben lévő barátai, no és a nénikéjük az idősek otthonában... Mit fognak szólni, ha idén nem kapnak tőlük karácsonyi üdvözletet? Tegyenek úgy, mintha eltűnt volna a postán, vagy mintha késne a kézbesítés? Nem. Nora eldöntötte, hogy mindenkinek megmondja az igazat: ebben az évben ők nem tartják meg a karácsonyt. Blair elment, ők pedig kiruccannak egy tengeri utazásra. Ha meg annyira hiányoznának az idei lapok, jövőre majd kettőt küldenek. Kávéját szürcsölgetve, elmerengett a listán. Vajon hányan fogják egyáltalán észrevenni, hogy nem kaptak tőlük lapot? Ők általában néhány tucatot kapnak, a szám persze állandóan változik, ez tény, és már ő sem igazán tartja számon, hogy ki írt nekik, ki nem. Különben is az egész karácsonyi őrületben kinek van egyáltalán ereje és ideje ezzel foglalkozni? Fölösleges ilyen kicsinyes dolgokon morfondírozni. Erről eszébe jutott Luther egyik kedvenc karácsonyi ötlete: a végszükség-készlet. A rendelt lapokból mindig

elraktak néhányat tartalékba, hogy azonnal legyen mit küldeni azoknak, akik nekik írtak, de lemaradtak az ő listájukról. Szinte minden évben érkezett egy-két szívélyes jókívánság az ünnepekre ismeretlen emberektől, vagy olyanoktól, akikkel nem szoktak levelezni. Ilyenkor némi késéssel postára adhatták a Krank család boldog, békés ünnepeket kívánó képeslapját, természetesen a kötelező kézírással. Kész őrület az egész. Nora úgy érezte, hogy egyáltalán nem hiányolja a képeslapozás ceremóniáját, a végtelenül hosszadalmas, unalmas műveletet, amíg megírja a néhány soros üdvözletet, megcímzi a több mint száz borítékot, ráragasztja a bélyeget, elviszi a postára, feladja, miközben egyfolytában azon aggódik, vajon kiről feledkezett meg. Nem vágyott arra, hogy naponta ürítse a postaládát – hiszen ők is kazalnyi levelet kaptak minden évben -, aztán sietve feltépje a borítékokat, elolvassa a kapkodva odarótt banális sorokat, azoktól, akik ugyanolyan rohanva vetették papírra őket, mint ő maga. Immáron megszabadulva a karácsonyi lapok írásának kötelezettségétől, felhívta Luthert, mert egy kis lelki megerősítésre vágyott. Férje maga vette fel a kagylót, és Nora azonnal beszámolt Aubie látogatásáról. – A nyavalyás kis féreg – jegyezte meg Luther. – De gratulálok! Nagy voltál! – Nem is volt annyira nehéz, mint gondoltam – szaladt ki őszintén Nora száján. – Hát persze... Ilyenkor mindig azokra a csodálatos tengerpartokra gondolj, amelyek várnak ránk.

– Ettél már valamit reggel óta? – kérdezte Nora. – Nem. Ez idáig tartom a háromszáz kalóriát. – Én is... Luther visszatért a munkájához. De most kivételesen nem a kimutatásokkal, főkönyvekkel szöszmötölt, hanem levelet fogalmazott a kollégáinak. Voltaképpen ez volt élete első karácsonyi üdvözlete. Körültekintően és udvariasan összefoglalta, hogy az idén miért nem vesz részt a szokásos ünnepi bulikon, és egyúttal nagyra értékelné, ha kivételesen őt is békén hagynák. Senkinek nem vesz ajándékot, és ő sem fogad el senkitől semmit. Mindazonáltal előre is köszöni. A cég szmokingos vacsorájára sem megy el, de a hagyományosan lerészegedésbe torkolló irodai bulit is kihagyja. Boldogan lemond a konyakról meg a sonkáról is, amelyet bizonyos ügyfelek küldenek ilyenkor a fejeseknek. Nem haragszik senkire, és ígéri, senkinek nem fogja azt mondani, hogy „humbug az egész!”, ha éppenséggel mégis kellemes ünnepeket kíván neki. Csak egyszerűen kihagyja idén az ünnepet. Helyette hajóra száll, és körutazik egyet. Majdnem az egész délelőttje ráment a levélírásra, ráadásul maga pötyögte gépbe. Fénymásolatot készít róla, és ebédnél mindenki talál majd egy példányt az asztalán. A terv komolyságát szinte csak másnap kezdte igazán felfogni, mindjárt vacsora után. Rádöbbent, hogy üdvözlőlapok, bulik és vacsorák nélkül is lehet élvezni az ünnepet, nem beszélve a haszontalan ajándékokról meg az összes vacakról, amit

Krisztus születésének ünnepére hordunk össze egymásnak. De hogy lehet karácsonyfa nélkül megúszni az egészet? Márpedig nem lesz fa – döntötte el Luther -, mert az is kihagyható. Leszedték az asztalt, bár alig volt valami rajta, hiszen csak egy kis sült csirkét ettek túróval. Nem is laktak jól, így amikor váratlanul megszólalt a csengő, Luther korgó gyomorral indult ajtót nyitni. – Elintézem... – szólt vissza, megpillantva az utcán a targoncát. Tudta, nehéz negyedóra vár rá. Ajtót nyitott. Hárman vigyorogtak rá, két kissrác, talpig cserkészegyenruhában, meg Mr. Scanlon, a környék örökös cserkészparancsnoka, szintúgy uniformisban. – Jó estét! – üdvözölte őket Luther. – Helló, Mr. Krank. Én Randy Bogan vagyok – mondta a magasabbik kölyök. – Idén is mi áruljuk a karácsonyfát. – Az öné is itt van a kocsin – tette hozzá a kisebbik. – Tavaly egy kanadai Douglast vettek – emlékeztette Mr. Scanlon. Luther látta a kerekes kocsi platóját, amelyen gondosan, két sorba rendezve feküdtek a fák. A kis cserkészcsapat ugyancsak megizzadhatott, míg felpakolta és idáig eltolta. – Mennyi? – kérdezte Luther. – Kilencven dollár – válaszolt Randy. – Kicsit drágább, mint tavaly, de idén mi is drágábban tudtuk beszerezni. Már majdnem Luther nyelvén volt, hogy tavaly nyolcvanból megúszták.

Nora szinte a semmiből termett mellette, és vállára hajtotta a fejét. – Luther... Nézd, olyan kis aranyosak – suttogta a fülébe. A gyerekek vagy a fák? – kérdezte volna legszívesebben Luther. Miért nem tudott benn maradni a konyhában, és hagyni, hogy ő rendezze le a dolgot? – Sajnálom, de idén mi nem veszünk fát – jelentette ki széles műmosollyal. Azok hárman savanyú képpel, döbbenten meredtek rá. És legfőképpen csalódottan. Nora is lemondóan belesóhajtott a nyakába. Nézte a fiúkat, és Nora csöndes nógatását érezve a vállán, Luther Krank tudta, hogy sorsdöntő pillanathoz érkezett. Ha most enged, felnyitja a zsilipeket, és hagyja, hogy rázúduljon az özönvíz. Ha megveszik a fát, akkor már fel is kell díszíteni, és hogy néz ki egy feldíszített fa csak úgy, a gondosan aláhelyezett ajándékok nélkül... Most légy erős, öregfiú! – biztatta magát, miközben felesége a fülébe duruzsolta, hogy „Gondoljuk meg, drágám!” – Csitt – figyelmeztette Norát a szája sarkából. A srácok még mindig olyan értetlenül bámultak Krankre, mintha legalábbis kilopta volna az utolsó centet is a zsebükből. – Sajnálom, hogy emelni kellett az árat – mondta bánatosan Randy. – Higgye el, mi is kevesebbet keresünk rajta az idén – magyarázkodott Scanlon is. – Nem az árról van szó, fiúk – mondta Luther színlelten udvarias mosollyal. – Csak arról, hogy idén nem lesz

nálunk karácsony. Elutazunk. Nincs hát szükségünk karácsonyfára sem. De azért tényleg nagyon köszönjük... A fiúk lesütötték szemüket, és olyan megtörten bámulták a földet a lábuk alatt, mint akit megsebeztek, de Scanlon ábrázatáról is lerítt, hogy szíven ütötte a válasz. Amikor Norából – aki továbbra is a férje vállhajlatában tartotta a fejét – még sajnálkozóbb sóhaj szakadt fel, Luthernek – afféle pánikközeli állapotban – támadt egy briliáns ötlete. – Ide figyeljetek, fiúk! Ha jól tudom, minden évben elmentek valahová nyugatra, egy nagy táborozásra vagy valami ilyesmire. Új-Mexikóba vagy hová? És talán augusztusban? Valamelyik röplapotokban olvastam... Még mindig gondolataikba merülve, mindhárman lassan bólogattak. – Remek! Akkor ide figyeljetek! Van egy ajánlatom! Felejtsük el a fát, de gyertek vissza jövő nyáron, és kaptok tőlem száz dollárt arra az útra... Randy Bogannak még sikerült kipréselnie egy halk köszönömöt, de csak azért, mert így volt nevelve. Aztán amilyen gyorsan csak tudták, elhúzták a csíkot. Luther lassú mozdulatokkal bezárta mögöttük az ajtót, de várt még egy percig, hogy elnézze a három karácsonyfaárust, ahogy ott álldogálnak tanácstalanul a háza előtt, majd lassan erőt véve magukon, elindulnak a targonca felé, de még mindig vissza-visszapillantanak a házra. Közben még egy egyenruhás felnőtt jelent meg a kocsi mellett, akinek nyilván azon melegében elújságolták a bizarr hírt. Mások is hallhatták, mert lassan egész kis

csoportosulás alakult ki a cserkészek körül, akik mind úgy meredtek Krankék házára, mintha legalábbis földön kívüli lények ücsörögnének a háztetőn. Luther leguggolt, és kikukucskált a nappali függönye alól. – Mi a fenét csinálnak itt ezek? – suttogta Nora mellékuporodva. – Csak bámulnak, gondolom... – Talán mégis kellett volna vennünk egyet... – Semmiképp! – Az még semmit sem jelent, nem kellene feltétlenül felállítani. – Nyugi! – Kitehettük volna a hátsó udvarba... – Maradj már nyugton! Különben is minek suttogsz itt? Otthon vagyunk, a saját házunkban. – Ugyanazért suttogok, amiért te meg itt rejtőzködsz a függöny mögött. Luther felegyenesedett és elhúzta a függönyt. A cserkészek végre elindultak a kocsival, lassan araszolgatva lefelé az úton, minthogy az utcai kiszállítást ezzel befejezték Hemlockban. Luther begyújtott a kandallóba, aztán elnyúlt a karosszékében, és elővett valami adóügyi közlönyt. Egyedül volt a nappaliban, mert Nora duzzogva felvonult, és az ilyesmi nála eltart akár reggelig is. A férfi tudta, hogy ha most sikerült szembeszállnia a cserkészekkel, akkor már nincs kitől félnie. Lesznek persze még kínos találkozások, az biztos, de pontosan ezek miatt nem szerette a karácsonyt. Ilyenkor mindenki árul valamit, adományokat gyűjt nemes célokra,

borravalóért, jutalomért, miegyébért kuncsorog. Egy percre alaposan felhúzta magát, de aztán kifejezett elégedettség töltötte el. Egy jó órával később felkerekedett, és céltalanul lődörögve elindult a mögöttük lévő mellékutcákba. Hideg, holdfényes este volt. Luther megállt Beckerék postaládájánál, és bepillantott a nappalijukba. Éppen a fát díszítették, és szinte hallani vélte pörlekedésüket. Ned Becker egy létra tetején egyensúlyozott, a lámpafüzért próbálta rögzíteni, Jude, a felesége pedig egy lépéssel eltávolodva tőle, nyilván sorjázta a maga jobbnál jobb ötleteit, utasításait. Jude anyja, aki maga volt a kortalan csodalény, szintén ott volt erősítésnek, és nyilván aktívan részt vett a küzdelemben. Ő is szegény nyomorult Nedet boldogíthatta a maga remek tanácsaival, amelyek persze szöges ellentétben álltak Jude instrukcióival. „Igen, ott rögzítsd! Ne, inkább ide! Arra az ágra, ne erre! Hát nem látod, ott oldalt még nincs semmi! Hová a francba nézel te egyáltalán?!” Rocky Becker, huszonéves, iskolából lemorzsolódott ivadékuk a kereveten döglött, valami dobozos itallal a kezében, és kajánul röhögött rajtuk, de úgy tűnt, azért ő is elereszthetett néhány nélkülözhetetlen tanácsot, így beszólt egypárszor, de rá sem hederítettek. Mindazonáltal ő volt az egyetlen, aki legalább nevetett. A jelenet Luthert is megmosolyogtatta. Sőt, megerősítette bölcs elhatározásában, szinte dagadt a keble a büszkeségtől, hogy képes volt ilyen nagy horderejű döntést hozni, aminek eredményeképpen az idén minden efféle borzalomtól megszabadulnak.

Tovább sétálgatott, nagyokat szippantva a tiszta, hideg levegőből, és boldog volt, hogy életében először képes megszabadulni a faállítás gyűlölt megpróbáltatásaitól. Két házzal lejjebb ismét megállt, és elnézte a Frohmeyer család legalább két és fél méter magas kanadai fenyőjét. A ház ura két gyereket hozott a házasságba, neje pedig hármat, aztán ketten együtt összehoztak még egyet, így összesen hat gyerek zsibongott körülöttük, mert a legidősebb éppen tizenkét éves volt. De most valamennyien ott tolongtak a fa körül, és mind a nyolcan a fára aggatták a díszítményeket, az arany és ezüst füzérkoszorúkat. Luthernek eszébe jutott egyik közös szomszédasszonyuk hajdani megjegyzése, aki epésen kritizálta Frohmeyerék fáját, mondván, hogy annál rémesebb nem létezik. De Luthert már ez sem érdekelte. A sarkon aztán befordult, és elindult hazafelé. Beckersék előtt elhaladva látta, hogy Ned végre a kanapén pihen, egy jeges zacskóval a vállán, Jude föléje hajol, és eligazgatja a jéggel teli tömlőt. A létra még mindig ott állt a nappali közepén, az anyós sertepertélő felügyelete alatt. Bármi történt is, egy biztos, hogy szegény nyomorult Nedet fogják majd hibáztatni mindenért. „Remek!” – gondolta magában Luther. Mostantól kezdve legalább márciusig mást sem hallgathatnak majd, mint az elmúlt néhány hónap szenvedéseiről szóló részletes beszámolókat: „Ugyan, ez mind semmi!” Ned Becker egyszer már leesett a létra tetejéről, öt vagy talán hat évvel ezelőtt. Magával rántotta a fát is, együtt zuhantak a földre. Akkor persze Jude minden fára

aggatott karácsonyfadísze eltörött. Utána majdnem egy egész évig duzzogott. „Kész őrület!” – gondolta magában Luther. 4. FEJEZET Nora és két barátnője letelepedett egy asztalhoz kedvenc cukrászdájukban, amelyet egy működő benzinkút épületéből választottak le, és ahol csinos kis szendvicseket és cappuccinót is árultak, utóbbit csészénként alig három dolcsiért. Mint minden délben, most is tömve volt a helyiség, sőt már a bejárat előtt is állt a sor. A három nő voltaképpen munkaebédre beszélt meg találkozót, Candi és Merry ugyanis a kiállítóterem aukciós bizottságának tagja volt. A körülöttük lévő asztaloknál is hasonszőrű adománygyűjtők ültek, nagy tárgyalásokba merülve. Hirtelen megszólalt Nora mobilja. Elnézést kért, hogy nem kapcsolta ki, de Merry biztatására mégis felvette. Amúgy is hol itt, hol ott folyton csörgött, zenélt egy készülék. A vonal másik végén Aubie jelentkezett. Nora először fel sem fogta, honnan szerezhette be a mobilszámát. Aztán mégis rutinosan bemutatkozott. – Aubie... a Tökmag boltból – súgta oda Nora a többieknek, intve, hogy csak folytassák nyugodtan a beszélgetést. Candi és Merry közönyösen bólogatott. Úgy tűnt, Aubie-t a Tökmag boltból mindenki ismeri. Talán éppen azért, mert nála mindent csillagászati árakon lehet csak beszerezni, tehát ha valaki ott vásárol, az nyerő, mindenkin túltesz, mert egy vacak papírboltban ennél többet már nem lehet kiadni.

– Attól tartok, elfelejtettük megbeszélni a partira szóló meghívókat – mondta Aubie, mire Norában megállt az ütő. Hát persze, naná, hogy „elfeledkezett” a meghívókról, de erről most nem fog Merry és Candi füle hallatára vitába bocsátkozni a „tökmagos” Aubieval. – Hát igen – súgta bele a készülékbe. Közben Merry beszélgetésbe elegyedett a szomszéd asztalnál ülő önkéntessel, Candi pedig kíváncsian fürkészte a cukrászda közönségét, mintegy felmérve, ki az, aki nincs itt. – Nézze, Aubie, idén nem lesz szükségünk semmiféle meghívóra – bökte ki végül Nora. – Csak nem azt akarja mondani, hogy egyáltalán nem rendeznek partit? – kérdezte Aubie elcsukló hangon, de felettébb kíváncsian. – Dehogynem. Pontosan azt! Idén nem lesz nálunk parti. – Hát akkor... Nem is tudom... – Mindenesetre... köszönöm a hívását – csicseregte bele Nora a készülékbe, majd gyorsan kikapcsolta a mobilt. – Hogy mire nem lesz neked szükséged? – kérdezte Merry, hirtelen félbeszakítva a „fontos tárgyalást”, és várta a választ. – Nem rendeztek semmilyen partit? – kérdezett rá Candi is elkerekedett szemmel. – Mi a fene van? „Nyugalom” – biztatta magát Nora. Ilyenkor kell a tengerpartra, a langyos sós vízre és a tíznapos paradicsomi állapotokra gondolni. – Hát... tudjátok, tengeri körutazást teszünk. Kihagyjuk a karácsonyt. Blair sincs itthon, és különben is szükségünk van egy kis pihenésre.

A cukrászda egy csapásra elcsendesedett, Norának legalábbis úgy tűnt. Candi és Merry elszörnyülködve meredt rá, a hallottakat emésztve. Nora fülében ott doboltak Luther szavai, így támadásba lendült. – Tíz nap a Karib-tengeren, az Island Princess fedélzetén... Gyönyörű luxushajóval... a Bahamák, Jamaica és a Kajmán-szigetek körül... Már sikerült leadnom egy kilót – tette hozzá tettetett önelégültséggel. – És akkor tényleg nem rendeztek idén karácsonyt? – kérdezte Merry hitetlenkedve. – Pont erről beszélek – válaszolta. Nora tisztában volt vele, hogy Merry nyelve hegyén már ott van az ítélet, de az elmúlt évek során megtanulta, miképp vágjon vissza. Bekeményedett, és felkészült a harcra. – Hogyhogy? Csak úgy egyszerűen... nem rendeztek karácsonyt? – kérdezte Merry. – Igen. Ahogy mondtam. Kihagyjuk. Megszökünk... – vágta ki magát Nora, mintha ezzel mindent megmagyarázhatna. – Csodásan hangzik! – állapította meg Candi. – És akkor mi mit csinálunk karácsonyeste? – kérdezte Merry. – Majd csak kitaláltok valamit. Rengeteg buli lesz a városban. – De azok azért mégsem olyanok, mint a tied... – Kedves vagy. – Mikor indultok? – kérdezte Candi, felidézve magában a tengerpartot, és elképzelve magát egyhetes henyélés közben, mindenféle sógorok és sógornők nélkül... – Karácsony napján, délben – felelte annak tudatában, hogy ez elég bizarr időpont. Mondta is Luthernek,

amikor befizette az utat, hogy ha már úgyis elutaznak, megtehetnék néhány nappal korábban is, hiszen nem ünnepelnek, és akkor kihagyhatnák az egész ünnepek előtti diliházat is. Luther azzal érvelt, hogy Blair talán felhívja őket karácsony előestéjén, arról nem beszélve, hogy az utazási irodában Biff 399 dollárt lefaragott az árból, éppen azért, mert huszonötödikén senki sem kel útra. Különben is, most már be van fizetve, minden elrendezve, ezen már nem lehet változtatni. – Akkor mi akadálya annak, hogy előző este megtartsátok a bulit? – kérdezte Merry rámenősen, de kissé félve, hogy esetleg az ő nyakába szakadhat az egész vendéglátás. – Merthogy nem akarjuk, Merry. Fogd fel! Kikapcsolódásra vágyunk. Ez egyszer... az egészet kihagyjuk. Nem lesz semmi. Abszolút semmi. Se fa, se pulyka, se ajándékok. Amit az utóbbiakra költenénk, az utazásra fordítjuk. Érted már végre? – Nem egészen... Csak kapiskálom – mondta Candi. – Bárcsak Normannek is eszébe jutna valami ilyesmi! De neki aztán végképp nem, a világért nem hagyna ki egyet sem abból a huszonvalahány focimeccsből, amit az ünnepek alatt fog bambulni... Nora, irigyellek! Merry végre beleharapott avokádós szendvicsébe, és tekintetével végigpásztázta a cukrászda közönségét. Nora pontosan tudta, mire gondol. Kinek lehetne ezt azon melegében elmesélni? Krankék meglógnak karácsonykor. Nem lesz parti. Nem lesz fa. Semmi sem lesz, ők egy rakás pénzzel a zsebükben útra kelnek, amit aztán vidáman szórhatnak a körutazás alatt.

Nora is nekilátott a maga szendvicsének, tudván tudva, hogy még ki sem teszi lábát a cukrászdából, máris beindul a pletyka, körbe-körbe jár, és estére már az egész világ tudja a nagy újságot. „És akkor mi van?” – nyugtatgatta magát. Ez elkerülhetetlen, más kérdés, hogy minek ebből ekkora ügyet csinálni. Azzal is tisztában volt, hogy a jónép fele majd Candi táborát gyarapítja, azokat majd megeszi a sárga irigység, és legszívesebben követnék példájukat. A másik fél pedig Merry véleményét osztja majd, akit már maga az ötlet is felháborít, hogy valaki csak úgy fogja magát, és kiszáll az egész karácsonyi buliból. De abban biztos volt, hogy még az utóbbiak között is akadnak egyesek, akik titokban másért sem sóvárognak évek óta, mint egy ilyen út után. Különben is: minden csoda három napig tart. Pontosabban, három hónap múlva már senki sem törődik az egésszel. Néhány falat után odébb tolták a szendvicses tálat, és elővették a papírokat. A karácsonyi témát ejtették, egyetlen szó sem esett róla, legalábbis Nora jelenlétében. Hazafelé Nora még a kocsiból felhívta Luthert, hogy beszámoljon a legfrissebb győzelmi hírekről. Luther ide-oda ingázott. Titkárnője, a háromszorosan elvált, ötvenéves Dox epésen megjegyezte, hogy na, akkor most maga vásárolhatja meg azt az olcsó pacsulit, minthogy ebben az évben nem számíthat a Mikulásra. Csak úgy mellesleg még annyit tett hozzá, hogy Scrooge már háromszor is kereste a főnököt, és minden

alkalommal, miután bemondta a nevét, beleröhögött a telefonba. Felettébb eredeti – gondolta Luther. Másnap, késő délelőtt Yank Slader úgy viharzott be Luther irodájába, mintha dühös ügyfelek egész hada üldözné. Először körbekémlelt, majd becsukta maga mögött az ajtót, és belezuhant a fotelba. – Öregfiú! Te egy zseni vagy! – suttogta ámulattal. Yank amortizációra specializálta magát, még a saját árnyékától is félt, de napi tizennyolc órát is szívesen robotolt, csak hogy távol tartsa magát kibírhatatlanul és állandóan zsörtölődő nejétől. – Naná, hogy az vagyok! – ismerte el Luther. – Képzeld, hazamegyek tegnap este, jó későn, és mit látok... Az asszony ugyanazt teszi, amit te. Vizslatja a számlákat, a banki értesítéseket, majd végre kiböki, hogy mintegy hét lepedővel leszünk megint szegényebbek. Nektek mennyi az annyi? – Valamivel több, mint hatezer... – Hihetetlen! A francba... és mit lehet ebből a temérdek pénzből felmutatni? Hányok tőle! – Menjetek ti is körutazásra! – javasolta Luther, bár pontosan tisztában volt vele, hogy Yank felesége sosem adná a fejét efféle „ökörségre”. Számára az ünnepek már késő októberben elkezdődnek, hogy aztán lassan eljussanak a Nagy Bummig, azaz a karácsonyi tízórás maratonig, ami napi négyszeri étkezést jelent a házban, ahol már egymásba botlanak a vendégek. – Körutazásra? – morogta maga elé Yank. – Ennél rémesebbre gondolni sem bírok. Képzeld csak el, tíz napra egy hajóra száműzve Abigaillel! Lehet, hogy egy alkalmas pillanatban leütném a fedélzeten.

„Az tényleg könnyen lehetséges” – gondolta magában Luther, sőt az is valószínű, hogy egyetlen utas sem tenne rá elmarasztaló megjegyzést. – Hát most mondd meg! Hét lepedő – füstölgött Yank, inkább csak magához intézve. – Kész röhej! – válaszolta Luther, majd egy pillanatra mindkét könyvelő szótlanul elmerengett, hogy micsoda pazarlás így kidobni az ablakon több ezer nehezen megkeresett dollárt. – Ez lesz az első körutazásotok? – kérdezte Yank. – Igen, az első... – Még én sem vettem részt ilyesmin. De kíváncsi vagyok, hogy vajon lesznek-e a hajón facérok is. – Miért ne? Semmiféle rendelkezés nem tiltja, hogy partner nélkül utazz. Csak nem arra gondolsz, hogy egyedül jönnél? – Frászt gondolok effélére, Luther! Csak úgy elábrándoztam – fordította tekintetét vágyakozva az égre Yank. Luther még sosem látta ilyen állapotban a kollégáját. Yank gondolatban távol járt, látszott fátyolos tekintetén, és Luther pontosan tudta, hogy a Karib-tenger kékjéről álmodozik. Milyen csodálatos lenne Abigail nélkül... csak úgy hajózgatni... Luther nyugodtan hátradőlve nézte, ahogy társát elragadja az ábrándozás, de azt nem sejthette, hogy az álmok hamarosan kínosan kényelmetlenné válhatnak. Szerencsére megszólalt a telefon, mire Yank rohamléptekkel elindult az ajtó felé, hogy visszatérjen amortizációs kimutatásaihoz, majd szünet nélkül

zsörtölődő élete párjához. Először úgy tűnt, szó nélkül távozik, de az ajtóból még visszaszólt: – Luther, te vagy az én hősöm! Vic Frohmeyer Mr. Scanlontól, a cserkészparancsnoktól hallotta a hírt, meg a felesége unokahúgától, akivel közösen béreltek lakást, és aki Aubie boltjában, a Tökmagban dolgozott félállásban. De már egy egyetemi kolléga is tudott a dologról, akinek a bátyja a Wiley & Beck-nél intézte adóügyeit. Három különböző forrásból megerősítve, a pletyka megalapozottnak tűnt. Tehet Krank, amit akar, bármit, ami őt ilyen átkozottul boldoggá teszi, de Vic és hemlocki munkatársainak többsége nem fog bedőlni neki. Vic volt Hemlock közvéleményének hangadója. Soha nem volt semmilyen hivatalos közéleti funkciója, de tekintélyes egyetemi állása mintegy arra predesztinálta, hogy mindenbe beleüsse az orrát, és tele volt lekötetlen energiával, amely állandó szervezkedésre buzdította. Otthona a hat gyerekkel kész átjáróház volt. Az ő ajtaja mindig tárva-nyitva állt, náluk mindig történt valami. Ennek megfelelően a ház előtti lestrapált gyep nem érdemelte ki a gyepszőnyeg titulust, bár Vick elszántan tevékenykedett a virágágyak körül. Választások előtt Hemlockban Frohmeyer látta vendégül a jelölteket – nagy eszem-iszomokat rendezve a hátsó kertjében, ahol valamennyien előadhatták kampánybeszédeiket. Ő maga járt házról házra a petíciókkal is, aláírásokat gyűjtött törvénytelen birtokbavételek vagy a helyi iskola újabb szabályzatának bevezetése ellen, de az is előfordult, hogy egy közeli négysávos autópálya tervét torpedózták

meg. De a közegészségügyi hatóságot is ő hívta fel, ha előző nap nem ürítették ki a szomszéd kukáját. Szóval Frohmeyer afféle intézmény volt, ő felügyelte, tette rendbe a dolgokat. Ha kóbor kutya került az útjába, Vic Frohmeyer vette a telefont, és az Állatvédő Egyesület néhány perc múlva már a helyszínen is termett. Ha agyontetovált testű, elhanyagolt, alultáplált kamaszt látott égnek meredő frizurával, akiről messziről lerítt, hogy rossz úton jár, Frohmeyer már hívta is a rendőröket, akik feltették az ilyenkor megfelelő kérdéseket. Ha valaki bekerült a városi kórházba, Frohmeyerék ügyeltek rá, hogy legyen látogatója, ennivalója, a helybélinek még a füvet is lenyíratták a háza körül. Temetéseken ők gondoskodtak a sírkoszorúkról és az egész temetési ceremóniáról. Így aztán bárki bármiben szükséget szenved, csak elég feltárcsáznia Frohmeyerék számát. Az egész Frosty-program is Vic fejéből pattant ki. Igaz, az ötletet Evanston kertvárosából lopta, így nem volt éppen eredeti. Mindenesetre karácsonyra ugyanolyan, csaknem két és fél méter magas, idült vigyorú hóemberek kerültek Hemlock előváros háztetőire kukoricaszár-pipával a szájukban, nagy fekete cilinderrel a fejükön, vastag, henger alakú testük kísértetiesen fehérlett, mivel belsejükben legalább kétszáz wattos égő izzott. A hemlocki hóemberek hat évvel ezelőtt debütáltak, és azonnal óriási sikert arattak. Huszonegy ház az utca egyik, ugyanannyi a másik oldalán, és mindegyiken ott trónolt egy-egy, párhuzamos sort alkotva. A helyi újság címlapon

tudósított az eseményről, színes fotóval illusztrálva. Két tévéstáb is kivonult a helyszínre, és élőben közvetített. A következő évben a Stanton utca déli, az Ackerman utcának meg az északi része rukkolt ki Rudolphfal, a rénszarvassal és az ezüstharangocskákkal, mire aztán hála az önkormányzat, no meg Frohmeyer csendes, de hathatós közreműködésének díjakat kezdtek osztogatni a legszebb karácsonyi dekorációkért. Két évvel ezelőtt szinte katasztrófát okozott egy hirtelen támadt szélvihar, amely a legtöbb hóembert átrepítette a szomszédos telekre. Frohmeyer végigjárta a környéket, és elérte, hogy a következő évben már egy számmal kisebb figura álldogált Hemlock háztetőin. Az akcióból mindössze két háztulajdonos vonta ki magát. Frohmeyer minden évben jó előre meghirdette a hóemberállítás időpontját, de most, hogy meghallotta a Krankék tengeri körutazásáról szárnyra kapó pletykákat, gyorsan eldöntötte, hogy előbbre hozza a dátumot. Vacsora után begépelt egy rövid kis emlékeztetőt a szomszédoknak, hasonlót azokhoz, amelyeket nagyjából havonta kétszer papírra vet, majd gyorsan kiprintelte negyvenegy példányban, és kiadta az instrukciót mind a hat gyermekének, hogy személyesen kézbesítsék ki Hemlock valamennyi házába: „Kedves Szomszéd! Minden előrejelzés szerint ragyogó időnk lesz holnap, tehát a legmegfelelőbb a hóemberek kiszállítására, életre keltésére. Ha bármi gond adódna, hívja azonnal Martyt, Juddot vagy engem. Állunk rendelkezésére. Vic Frohmeyer” Luther egy mosolygó kisgyerektől vette át az értesítést.

– Ki az? – kiáltott ki Nora a konyhából. – Frohmeyerék... – Mit akarnak? – Csak a szokásos hóemberállítás... Nora lassan besétált a nappaliba, ahol Luther egy félbe vágott A4-es papírlapot studírozott, olyan komor képpel, mint aki bírósági idézést tart a kezében. Tanácstalanul meredtek egymásra, majd Luther lassan megrázta a fejét. – Nekünk is föl kell tennünk – jelentette ki Nora, elolvasva a rövidke közleményt. – Nem! Itt most nem lesz semmiféle hóember – jelentette ki Luther, minden egyes szót hangsúlyozva, és egyre dühösebb lett. – Nem veszünk idén semmiféle hóembert. Különben is, nekem ne mondja meg egy Vic Frohmeyer, hogy miképp díszítsem fel a saját házamat karácsonykor! – Luther... Ez csak egy hóember... – Frászt! Ez az egész sokkal többről szól. – Mégis miről? – A lényegről! Mondd, Nora, még mindig nem fogtad fel? Úgy döntöttünk, hogy hagyjuk ezt az egész nyavalyás karácsonyt... a francba... – Kérlek, ne káromkodj... – És senki, még Vic Frohmeyer sem fog ebben az elhatározásomban megingatni – emelte föl a hangját. – Semmire sem kényszeríthet! – mutogatott fél kézzel a mennyezetre, a másikban pedig Vic felszólító levelét lobogtatta. Nora szó nélkül visszavonult a konyhába. 5. FEJEZET

A Hemlock negyedbe négy darabban érkeztek meg a hóemberek. A nagy kerek, dundi henger volt a legnagyobb, a valamivel kisebb, egy hógolyószerű idom állványzatul szolgált, aztán következett a törzs, meg a fej a cilinderrel. A legkisebb belefért a nagyobbikba, az a még nagyobba, így nem sok gondot okozott további tizenegy hónapig valahol tárolni. Összesen 82 dollár 99 centbe került az egész, plusz a szállítási költség, így mindenki féltő gonddal vette át a maga hóemberét. Hogy aztán még nagyobb örömmel szabadítsa meg a csomagolástól. Az adott nap délutánján Hemlock legtöbb garázsában lázas munka folyt: a műhóember minden egyes darabját leporolták, és összeállították a részeket. A munka – mintha legalábbis valódi hóembert építettek volna – mindig az alapzattal kezdődött, és haladt felfelé a fejig, hogy aztán összeálljon a nagy mű, a mintegy két és fél méter magas figura, amelyet már csak fel kell helyezni a háztetőre. A felhelyezés azonban felettébb bonyolult művelet volt. Kellett hozzá egy létra, nem kevés kötél, meg többnyire a szomszéd segítsége is. Először is a tetőre kellett feljutni, derékra csavart hevederrel, aztán felhúzni a termetes figurát... A hóember kemény műanyagból készült, nyomott vagy húsz kilót. A felhúzásnál nagyon kellett vigyázni, nehogy a tető széle megsértse, megkarcolja. Miután sikerült felküszködni a tetőre, egy erős kötéllel odaszíjazták a kéményhez, ami természetesen Vic Frohmeyer találmánya volt. Aztán már csak a kétszáz wattos égőt kellett bekötni a belsejébe, mintegy a zsigereibe, és onnan belülről

levezetni a hosszabbító kábelt a háztető másik oldalán a házban elérhető első konnektorig. Wes Trogdon biztosítási ügynök beteget jelentett aznap, így az ő gyerekei örülhettek elsőként a tetőn díszelgő műhóembernek. Wes és felesége, Trish már ebéd után lecsutakolta a maguk hóemberét, aztán Trish odaadó felügyelete mellett Wes, kötéllel és minden szükséges szerszámmal felszerelkezve felmászott a tetőre, rögzítette a hóembert, és bekötötte a világítást is. A tető tizenhárom méteres magasságából végighordozta tekintetét egész Hemlockon, és elégedetten gondolt arra, hogy lenézhet mindenkit, még Frohmeyeréket is. Míg Trish elkészítette a forró csokoládét, az alagsorban Wes összeszedte és kirámolta az összes világítótestdobozt, és a huzalokat, égőket szétterítette a kocsibejáró betonján, majd mindet egyenként ellenőrizte, hogy rendben működik-e. Hemlockban senki másnál nem volt akkora karácsonyi díszkivilágítás, mint Trodgonéknál. A villanyégőfüzérek keresztbe-kasul behálózták az egész kertet, átíveltek a bokrokon, cserjéken, fákon, de magán a házon is, bekeretezték az ablakokat. Tavaly tizennégyezer apró körte világította meg a házat. Frohmeyer korán távozott munkahelyéről, hogy alaposan szemügyre vehesse a hemlocki előkészületeket. Elégedetten konstatálta, hogy mindenki rendesen teszi a dolgát. Egy percre elfogta ugyan az irigység, hogy a díszkivilágítással Trodgonék már megint aratnak, de megpróbált ezzel sem törődni. Különben is nemrégiben összefogtak Mrs. Ellen Mulhollanddel, a kedves özveggyel, aki már a gyümölcskenyeret is megsütötte. Frohmeyer jóvoltából

Ellen hóembere javában világított, a gyümölcskenyeréből alig maradt, így dolguk végeztével ők készek voltak másoknak segíteni. Csatlakoztak hozzájuk a gyerekek, köztük Spike Frohmeyer is, aki mindössze tizenkét éves volt, de máris apja nyomdokaiba lépett, tele volt elhivatottsággal, szervezni és aktivizálni akarta az egész közösséget. Házról házra jártak egész délután, és csak akkor hagyták abba, amikor besötétedett. Spike Krankékhez is becsengetett, de senki sem nyitott ajtót. Krank Lexus kocsija sem állt benn, de ez igazán nem meglepő délután háromkor. Mrs. Krank Audija viszont nem hiányzott a garázsból, gondolták, hogy neki otthon kell lennie, bár az összes függöny, roló be- és lehúzva. Miután a csöngetésre senki sem válaszolt, a kis csapat tovább vonult Beckerékhez. Ned az előkertben ügyködött, éppen a hóembert tisztogatta – anyósa pedig a lépcsőről osztogatta újabb és újabb instrukcióit. – Már elmentek – suttogta bele Nora a hálószobai telefonba. – Minek suttogsz? – kérdezte Luther ingerülten. – Mert nem szeretném, ha hallanák... – Ki volt az? – Vic Frohmeyer, Wes Trogdon, és ha jól láttam, Brixley innen az utca végéről, meg a gyerekek. – Szóval a szokásos gengszterbanda? – Annál is rosszabb! De már Beckeréknél vannak... – Hála istennek! – Hol van a mi tavalyi hóemberünk? – kérdezte Nora. – Pont ott, ahová múlt év januárjában tettük... Miért kérdezed?

– Nem is tudom... – Nora! Ne légy nevetséges! Bent, a csukott házban suttogsz a telefonba, csak azért, mert a szomszédaink házról házra járnak, hogy segédkezzenek felállítani azt a nyomorult, majdnem három méter magas, röhejes műanyag hóembert, aminek – ha belegondolunk – az égvilágon semmi köze a karácsonyhoz. Mondd, Nora, eszedbe jutott ez valaha is? – Megvallom, nem... – Emlékszel Rudolphra, a rénszarvasra? Mi arra szavaztunk. – Hol van az már!? – Látod, hát épp ez benne a vicces. – Akkor sem tudok most nevetni. – Idefigyelj, akkor gondolj arra, hogy idén a hóember is szabadságra megy. Tehát a válaszom: nem. A férfi letette a kagylót, és megpróbált a munkájára koncentrálni. Nem sokkal sötétedés után hazahajtott, szép lassan, óvatosan vezetett, elmerengve, hogy mi a csudának foglalkozik ilyen röhejes marhaságokkal. Még hogy legyen-e műhóember a háztetőn?! De Walt Scheel sem ment ki a fejéből. – Gyerünk, Scheel – motyogta magában. – Csak most ne hagyj cserben! Walt Scheel Lutherek riválisa volt, kedvetlen, mogorva fickó, aki éppen velük szemben lakott Hemlockban. A két gyereke már elvégezte az egyetemet, a neje mellrákban szenvedett, neki pedig valami rejtélyes állása volt egy belga cégnél. Annyit keresett, hogy Hemlock legjobban fizetett rétegéhez tartoztak, de ettől eltekintve ő és a felesége képes volt elhitetni a

szomszédsággal, hogy gazdagabbak, mint valójában. Amikor Luther megvette a Lexust, Scheel is rögtön vett egyet. Aztán Bellingtonnak hirtelen eszébe jutott, hogy építtet egy uszodát a háza mögé, mire Scheel is menten megrendelt egyet a hátsó kertbe, mondván, hogy a mindennapi úszás orvosi előírás számára. Sue Kropp, az utca nyugati végén – a pletyka szerint – legalább nyolcezer dollárért építtette át a konyháját egy profi lakberendezővel... Hat hónappal később Scheel neje, Bev állítólag kilencezer dollárt fizetett ugyanazért. Bev az újjáépített konyhában sem vált jobb szakácsnővé, a rossz nyelvek szerint még rosszabbul főz, mint valaha. Dölyfös, fennhéjázó stílusukból akkor engedtek valamit, amikor másfél évvel ezelőtt kiderült, hogy Bevnek mellrákja van. Alázatosabb lett a viselkedésük, emberibbé váltak. Nem érdekelte már őket, hogy melyik szomszéd mit vesz és mennyiért. A megvásárolható dolgok jócskán vesztettek értékükből a szemükben. Nyugodt méltósággal viselték el a betegséget, és mint általában mindig, egész Hemlock egy családként sorakozott fel istápolásukra. Az első kemoterápia után a belga cég is összekapta magát, és beállt az önkéntes beteggondozók táborába. Scheel állása a cégnél azonban továbbra is rejtély maradt, de ez már nem is számított. Egy biztos, a mostani karácsony előtt Scheelék nemigen foglalkozhattak a ház díszítésével, volt épp elég bajuk. Nem rendeltek hóembert, de még fenyőfát sem, beérték néhány égővel a bejárati ajtón, csak hogy tudassák a világgal: „Még megvagyunk!”

Egy évvel ezelőtt Hemlockban mindössze két házon nem díszelgett műhóember. Az egyik Scheeléké volt, a másik pedig egy Pakisztánból származó házaspáré a nyugati végen. Ők mindössze három hónappal azelőtt költöztek ide, de aztán nemsokára továbbálltak. Így a ház eladó lett, és Frohmeyer azt fontolgatta, hogy a biztonság kedvéért rendel egy póthóembert, hátha megveszi valaki karácsonyig az ingatlant, és a tőle megszokott rajtaütéssel majd lehengerli az új lakót, sőt még segít is az utca díszének felhelyezésében. – Bizony-bizony, Scheel – mondta fennhangon maga elé Luther a közlekedési dugóban rekedve -, nem élet az élet műhóember nélkül a pincében! Ez az egész hóember-állítási őrület hat évvel ezelőtt robbant ki – hála Frohmeyer ötletének. Mára viszont unalmassá vált, bár Luthernek be kellett ismernie, a hemlocki gyerekek még mindig nagyon élvezik a dolgot. Ő maga azonban titokban kárörvendett, amikor két évvel ezelőtt egy hatalmas vihar megtépázta a háztetőket, és a fél város fölött ormótlan műanyag hóemberek röpdöstek. Luther a belváros felé fordult. Ameddig a szem ellátott, egyforma, fehér gólemek csücsültek sorban a tetőkön, és mint megannyi kivilágított őrszem vigyázták a házakat. Két foghíjas telek volt mindössze, Scheeléké meg Krankéké. „Koszi, Scheel!” – suttogta magában Luther hálásan. Srácok húztak el mellette biciklivel az utcán, a szomszédok mind kinn voltak a szabadban, kötözgették az elektromos kábeleket, és a kerítéssövényeken át fecsegtek egymással.

Az utcai banda Scheelék garázsában gyülekezik, állapította meg Luther, miközben leparkolt és sietve bement a házba. Megesküdött volna, hogy Frohmeyer néhány pillanat múlva feltűnik egy létrával, akár egy veterán tetőfedő. Walt Scheel egy kisebb tucatnyi ember társaságában álldogált az előkertben, Bev is köztük volt, ő a bejárati lépcsőn állt, meleg kabátjába burkolózva. Spike Frohmeyer egy hosszabbító zsinórral birkózott. Nevetgéltek, kiabáltak, mindenki jobbnál jobb tanácsokat adott Frohmeyernek, aki végre felállította a tetőre Hemlock utolsó előtti, hiányzó hóemberét is. A szósz nélküli, juhsajtos tésztából álló vacsora közben alig váltottak szót. Nora már másfél kilót leadott, Luther meg vagy kettőt. Étkezés után a férfi lement az alagsorba, és majdnem egy órát szobabiciklizett, elégetve háromszáznegyven kalóriát, többet, mint amennyit az egész vacsora kitett. Aztán lezuhanyozott, és megpróbált olvasni. Amikor végre elcsendesült az utca, sétálni indult. Elhatározta, hogy ő aztán nem lesz fogoly a saját otthonában, csak azért sem fog a szomszédok elől rejtőzködni. Mért kellene félnie tőlük? Némi bűntudatot azért érzett, amikor meglepődött a kétfelől szabályos sorfalat álló hóemberek láttán, amelyek a kihalt utcát őrizték. Trodgonék fáján most még a szokásosnál is több dísz volt, és ez réges-rég elfeledettnek hitt emlékeket idézett fel benne, még Blair gyermekkorából. De Luther nem volt nosztalgiázásra hajlamos alkat. Az ember éli az életét, él a mának, nem gondol sem a holnapra, sem a tegnapra – szokta mondogatni. Ahogy most is, a régi szép emlékeket

gyorsan elűzte a gondolat, hogy nem kell törődnie a vásárlás meg a közlekedés gondjaival, és boldoggá tette a tudat, hogy idén nem szór ki pénzt az ablakon fölöslegesen. Büszke volt döntésére, hogy képes lesz kihagyni az idei karácsonyt. Lötyögő, bővülő nadrágszíja már jelezte a súlyveszteséget. Várják a gyönyörű tengerpartok. Hirtelen, szinte a semmiből előbukkanó kerékpár fékezett le mellette. – Jó estét, Mr. Krank! – hallotta Spike Frohmeyer harsány hangját, aki nyilván valami titkos találkáról tartott hazafelé. A srác még az apjánál is kevesebbet aludt, és a környék tele volt mindenféle történettel Spike éjszakai kószálásairól. Spike alapjában véve helyes fiú, bár rendszerint kialvatlan. – Szia, Spike – köszöntötte Luther, miután lélegzethez jutott. – Mi szél hoz erre ilyenkor? – Csak ellenőrzöm a dolgokat – mondta, mint egy hivatásos éjjeliőr. – Miféle dolgokat? – Papa elküldött a Stanton utcába, hogy megnézzem, hány rénszarvast állítottak fel. – No és mennyit? – kérdezte Luther évődve. – Egy szálat sem. Már megint lefőztük őket. „Akkor Frohmeyernek győzedelmes estéje lesz” – gondolta magában Luther. A marhája... – Maguk felállítják? – Nem. Idén nem. Elutazunk, nem tartunk karácsonyt. – Nem is hallottam... Hogy tehetnek ilyesmit? – Spike, ez egy szabad ország. Azt teszel, amit akarsz. – De karácsony napjáig csak nem utaznak.

– Hogyhogy? – Úgy tudom, csak délben indulnak, úgyhogy addig bőven van idejük felállítani. És akkor mi nyerhetjük meg a díjat idén is. Luther egy percre elrévedt, és döbbenten konstatálta, a szomszédságban milyen őrületes sebességgel terjednek a magánélet hírei. – Spike, van egy olyan érzésem, hogy mintha túlértékelnétek ezt a díjat – állapította meg nagy bölcsen. – Miért ne nyerhetne idén egy másik utca? – Meglehet... úgy lesz... – Most már mennem kell. A fiú elkerekezett, és csak a válla fölött kiáltott egy „viszlát”-ot. Spike apja mintha lesben állt volna, amikor Luther elkocogott a ház előtt. – Jó estét! – kurjantott ki a levélszekrényre támaszkodva, mintha a találkozás a merő véletlen műve lenne. – Jó estét, Vic! – válaszolta Luther, némiképp lassítva, de aztán rögtön elhatározta, hogy mégsem áll meg, folytatja az esti kocogást, és már be is fordult Frohmeyerék háza mellett. – Hogy van Blair? – Remekül. És a te srácaid? – Nagyszerűen, hiszen ez az év legizgalmasabb időszaka. Vagy te nem így gondolod, Luther? – kérdezte Frohmeyer, felvéve Luther futásának ritmusát, és már egymás mellett kocogtak.

– Igazad van. Ennél boldogabb pár nap nincs is egész évben. Bár a lányunk nagyon hiányzik. Nélküle, tudod, minden más... – Naná... Beckerék előtt aztán megálltak, a következő ház már Lutheréké volt, és elnézték, ahogy szegény Ned ingadozik-himbálózik a létra tetején állva, és kétségbeesetten, de eredmény nélkül próbálkozik, hogy elhelyezzen egy túlméretezett csillagot a fa csúcsán. Ned felesége egy pár fokkal alatta állt, még véletlenül sem jutott eszébe, hogy tartsa a létrát, inkább ő is, akárcsak Ned anyósa, aki néhány méternyire a fától, csak osztogatta az instrukciókat... Első pillantásra vészjóslónak tűnt az egész. – Ilyenkor érzem, hogy van néhány olyan, karácsonnyal kapcsolatos dolog, amit nem fogok éppen hiányolni. – Tényleg elhúzzátok a csíkot? – Szó szerint, Vic. És nagyra értékelném, ha te is megértenél minket. – Rendben, bár bizonyos szempontból nem tűnik éppen helyénvalónak. – Ezt a szempontot viszont nem te fogod meghatározni. – Igazad van. – Jó éjt, Vic! – búcsúzott Luther, és Vicet otthagyva még elmerengett Beckerék szerencsétlenkedésén. 6. FEJEZET Nora késő délelőtti kerekasztal-megbeszélése a bántalmazott feleségek ügyében meglehetősen félresikeredett, minthogy betoppant Claudia is, akit a legnagyobb jóindulattal is csak alkalmi barátnak lehet nevezni, és menten rátámadt:

– Nora, igaz az, hogy az idén nem lesz semmiféle karácsonyi banzáj? A jelen levő nyolc nőből Norán kívül négyen mindig hivatalosak voltak a szokásos karácsonyi bulira. A másik három viszont éppen most akart volna befurakodni a felszabadult helyre. „Ostoba liba!” – gondolta magában Nora, de aztán gyorsan feltalálta magát. – Attól tartok, idén valóban nem lesz buli. Szabadságoljuk magunkat. – Még hozzá akarta tenni azt is, hogy „De te, drága Claudia, ha a jövőben valaha még rendezünk is bulit, lesheted, hogy mikor hívunk meg.” – Úgy hallottam, tengeri körutazást tesztek – jegyezte meg Jayne, a három kirekesztett nő egyike, megpróbálván visszaterelni a beszélgetést az eredeti mederbe. – Így igaz. Karácsony napján indulunk. – Úgy, ahogy van, kihagyjátok a karácsonyt? – képedt el Betty, egy másik alkalmi ismerős, akit csak azért hívtak meg néha, mert a férje üzleti kapcsolatban állt a Wiley & Beck-kel. – Igen. Kihagyjuk az egészet – jelentette ki Nora mármár támadólag, mire hirtelen összerándult a gyomra. – Így aztán lehet spórolni – jegyezte meg pikírten Lila, a társaság legellenszenvesebb tagja, aki a „spórolni” szóra helyezve a hangsúlyt nyilván azt akarta jelezni, hogy Krankék talán nincsenek is olyan jól eleresztve anyagilag. Nora fülig pirult. Lila férje gyermekgyógyász volt, és ha valaki, akkor Luther tudta, hogy nyakig ülnek az adósságokban – nagy házat vittek, óriási kocsikat

tartottak, és méregdrága klubokba jártak. Sokat kerestek ugyan, de még többet költöttek. Vajon hol járhat Luther ezekben a rémes percekben? Miért neki kell egyedül elvinnie a balhét a férje különc ötleteiért? Miért ő harcol itt a frontvonalban, miközben Luther ott gubbaszt irodája magányában, csupa olyan emberrel körülvéve, akik vagy a keze alá dolgoznak, vagy tartanak tőle. A régi jó „öreg fiúk klubja”, a Wiley & Beck, ahol ott üldögél néhány fösvény, unalmas könyvelő, akik most nyilván körülrajongják és ünneplik Luthert, hogy van bátorsága kihagyni egy karácsonyt, és megspórolni néhány ezer dolcsit. Ha Luther eszement ötlete egyszer mégis divatba jön, akkor az csak a könyvelők között fordulhat elő. Miközben ő itt senyved, szerencsétlenkedik, Luther teljes biztonságban üldögél az irodájában, és feltehetően lubickol a hősszerepben. A karácsony mindig is a nők ügye volt, sohasem a férfiaké. Mindig a nők intézték a bevásárlást, sütöttekfőztek, ők tervezték meg a bulikat, ők küldték ki a meghívókat, az üdvözlőlapokat, és bíbelődtek sok más egyéb dologgal is, amilyenek egy férfinak eszébe sem jutnak. Csak azt tudta volna, miért akar Luther ennyire kimaradni az egészből, amikor voltaképpen alig van vele gondja. Nora dühös volt, de egyelőre fegyelmezte magát. Semmi értelme a többiekkel összerúgni a port, ráadásul éppen a bántalmazott feleségek klubjában. Valaki felvetette, hogy napolják el a gyűlést, mire Nora kapva kapott az ajánlaton, és elsőként távozott. Hazafelé menet azonban egyre jobban fortyogott benne a méreg,

legjobban Lila anyagiaskodó szavai sebezték meg. Ha mindezt valóban a férjére és rá értette, meg az ő állítólagos önzésükre, akkor még alávalóbb volt a megjegyzése. Már-már úgy érezte, hogy legszívesebben azonnal nekiállna bulit szervezni, házat díszíteni, és mindennel elkészülne, mire Luther hazaér. Két óra alatt még fát is állíthat. Egy bulit megszervezni sosincs túl késő. Frohmeyer elalélna a gyönyörtől, ha megbízná, hogy gyorsan gondoskodjék egy hóemberről a házuk tetején. Kevesebb ajándékkal, takarékos bevásárlással még a körutazásra is futná. Amikor behajtott a Hemlock utcába, azonnal feltűnt, hogy csak egyetlen ház tetején nem üldögél műhóember. Hagyjuk az egészet Lutherre – gondolta. Ott áll ez a szép, kétemeletes téglaház, magányosan kilóg a többi közül, mintha Krankék buddhisták volnának, holmi makacs, bigott, kétes hitű betelepülők, akik még a karácsonyt sem tartják. Amint belépett a nappaliba, az ablakon át épp arra a helyre tévedt a tekintete, ahol minden évben felállítottak egy gyönyörű fát, és amely most kietlenül, üresen tátongott. Először érezte, milyen hideg-rideg és mennyire sivár az egész ház így díszítetlenül. Ajkát idegesen harapdálva felkapta a telefont, de hiába tárcsázott, Luther, mint kiderült, kiugrott bekapni egy szendvicset. Elkezdte bontogatni a nagy halom postát, amelyet kiszedett a postaládából, és két karácsonyi kártya között talált valamit, amitől megfagyott ereiben a vér. Légiposta – állt spanyolul a borítékon – Peruból.

Nora leült, és feltépte. Kétoldalas levél volt, Blair jól ismert, kedves kézírásával és pontosan fogalmazott mondataival. Tudatta, hogy remekül érzi magát ott, a vadak közt Peruban. Ez volt a lényeg. Ennél jobb már nem is lehetne, egy indián törzzsel él együtt, amely már évezredek óta ugyanott él. Elképzelhetetlenül szegények, legalábbis a jóléti társadalom mércéivel mérve, viszont egészségesek és boldogok. A gyerekek egy ideig tartózkodóak voltak, de most már elfogadták és befogadták, és hatalmas bennük a tanulni vágyás. Blair csapongva áradozott róluk. Stacyvel lakik különben egy nádkunyhóban, van egy új barátja is, Utah államból. Két másik békehadtestes önkéntes pedig szintúgy ott lakik a közelben. A Békehadtest mintegy négy évvel ezelőtt kezdte meg működését egy kis iskolával Peruban. Nora számára az volt a lényeg, hogy Blair jól van, eszik rendesen, semmiféle végzetes betegséget nem kapott el, emberevő állatok sem bukkantak fel a közelben, a munkáját élvezi, mert igazi kihívást jelent. Az utolsó bekezdés aztán végre arról szólt, amire Nora vágyott, az ő kislánya állhatatosságáról, kitartásáról: Tudom, nehéz lesz nélkülem töltenetek a karácsonyt, de kérlek, ne legyetek szomorúak. Gondoljatok bele! Az én kis tanítványaim azt sem tudják, mi fán terem a karácsony. Nekik olyan kevés jut, olyan kevéssel beérik, hogy olykor már-már bűntudatom van, milyen anyagias szemléletű világból, miféle kultúrából szalajtottak ide engem. Itt nem a kalendárium, még kevésbé az óra

szervezi a napot, az időt. Néha már attól tartok, azt sem fogom voltaképpen tudni, mikor kezdődik és mikor ér véget a karácsony. (Mindazonáltal jövőre ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, ugye...?) Nagyszerű, okos lány – gondolta Nora, újra és újra elolvasva a levelet, majd eltöltötte a büszkeség, méghozzá nemcsak azért, hogy ezt a csodálatosan bölcs, érett leányzót ő nevelte fel, hanem azért is, mert Blair maga volt képes dönteni, hogy elmegy egy évre, feledve „anyagiasságot, kultúrát”. Nora újra hívta Luthert, és beolvasta a levelet a telefonba. Hétfő éjszaka a bevásárlóközpontban! Luther utálta ugyan a helyet, de érezte, hogy Norának szüksége van már egy kis kikapcsolódásra. Megvacsoráztak egy jellegtelen vendéglőben a központ egyik végén, majd átverekedték magukat a tömegen a másik végébe, ahol egy sztárokat felvonultató romantikus komédia premierjét tartották a multiplexben. Egy-egy jegy nyolc dollárt kóstált, és Luther már jó előre tudta, hogy ezek a kiöregedett, kétórás ócska bohócok még így is túl vannak fizetve, legalábbis a vacak darab ócska előadásához képest. Mindegy: Nora imádta a mozit, ő pedig vele tartott, mindent elviselt, csak hogy béke legyen. A pénztárak körül hömpölygő tömeg ellenére a mozi szinte üresnek tűnt, és a tudat még Luthert is felvillanyozta, hogy amíg ők filmet néznek, a többség őrülten költekezik-vásárol. Kéjesen belesüppedt az ülésbe, és pattogatott kukoricás dobozába kapaszkodva, menten elaludt.

Csak akkor ébredt fel, amikor egy könyök megbökte az oldalát. – Horkolsz! – suttogta Nora a fülébe. – Kit érdekel? Szinte üres a mozi... – Pszt... Ne olyan hangosan, Luther! Mostantól kezdve már nézte a filmet, de jó öt perc múlva elege lett. – Mindjárt jövök – suttogta, és kiaraszolt a teremből. Azt sem bánta, hogy végig kell verekednie magát a tömegen, a lábára léphetnek, bármit vállalt volna, csak ezt a blődlit ne kelljen tovább néznie. A mozgólépcsőn felment egy felsőbb szintre, ahol a korláton kihajolva legeltette a szemét az alatta hömpölygő, kaotikusan mozgó tömegen. Egy Mikulást is látott, aki éppen trónján ülve fogadta alattvalóit, azok pedig hosszú sorban várakoztak előtte. A sor nagyon lassan mozgott előre. A jégpálya fölött még az ott harsogó zenekart is túlüvöltötték a kikiáltók, miközben a kissrácok manójelmezben rótták lenn a köröket valami kitömött állatszerűség körül, amely leginkább egy elfuserált rénszarvasra emlékeztetett. A szülők persze fentről videokamerával filmezték a kölyköket. Kimerült vásárlók, reményvesztetten lóbálva szatyraikat, egymás fülébe üvöltöttek a nagy hangzavarban, és igyekeztek leszerelni követelődző gyermekeiket. Luther még sohasem érezte magát büszkébbnek. Szemközt megpillantott egy új sportboltot. Átfurakodott a tömegen, de odaérve már látta, hogy benn az üzletben is irgalmatlanul sokan vannak, és feltehetően itt sincs elég pénztáros. Azzal nyugtatgatta magát, hogy ő voltaképpen csak ténfereg itt, mivelhogy semmit nem

akar vásárolni. Jó volna ugyan szert tenni egy könnyűbúvár-felszerelésre, látott is egy ilyet valahol hátul, ahol most az efféle cuccokból nem volt komoly kínálat, végtére is december van. Az úszónadrágok még itt maradtak valahogy a Speedo nyári kollekciójából, de ránézésre is olyan kicsik, szűkek voltak, mintha valamennyit olimpiai bajnokoknak tervezték volna, kizárólag húszon aluliaknak. Kisebbek voltak egy zsebkendőnél, meg se nézte őket közelebbről. Inkább lenyúlt a pultról egy katalógust, arra gondolva, hogy jobb az ilyesmit megrendelni, aztán majd felpróbálja otthona magányában. Az üzlet kijárata felé igyekezve hallotta, amint a pénztárnál hangos szóváltás zajlik valami elcsent áruról. Úgy látszik, ez is hozzátartozik az ünnepi előkészületekhez. Egy sovány, zsírmentes joghurtot vett magának, és fölment a galériára, hogy bámészkodással üsse agyon az időt. Önelégülten mosolyogott magában azokon, akik utalványokkal törtek magunknak utat. Egy hatalmas poszter előtt megállt. Egy életnagyságú bombázót ábrázolt egy alig bikiniben, tökéletesen lesült, barna bőre szinte tapintható volt a fotón. A plakát arra invitálta a vásárlót, hogy lépjen be a kis szalonba, amely „Napbarnított bőr” névre hallgatott. Luther lopva körülnézett, mintha legalábbis egy pornóüzlet előtt állna, majd hirtelen elhatározással belépett a helyiségbe, ahol Daisy várta, egy magazinba temetkezve. A lány bronzbarna arca azonnal felragyogott, kötelező mosolya földerítette egész arcát, tekintetét is. Mesterségesen fehérített fogai villogtak, szőkére festett haja még

jobban kiemelte szoláriumban csillogóan lebarnult bőrét. Luther elgondolkodott, vajon hogy nézhetett ki eredetiben, mielőtt a szalon arcává választották volna. Nem lepődött meg, amikor Daisy magabiztosan kijelentette, hogy éppen a legjobbkor toppant be, mert most, kivételesen rendkívül kedvezményes csomagot vehet. Karácsonyi ajánlatuk – tizenkét kezelésre – mindössze hatvan dollárba kerül. Az első alkalom tizenöt perc, aztán fokozatosan emelkedik huszonöt percre. Mire lejár a bérlet, csodálatosan lebarnul a bőre, és nem kell tartania a Karib-tenger partján hétágra sütő naptól. Luther a lány nyomában lépkedve megtekintette a két sorban elhelyezkedő, apró, kabinszerű szobácskákat, amelyekben semmi más nem volt, csak egy-egy furcsa kerevet. Most éppen egy FX-2000 Bronz elnevezésű, „művészileg megkomponált” programot favorizáltak, amely egyenesen Svédországból érkezett, mintha a svédek többet tudnának a napfürdőzés technikájáról. Első pillantásra Luthert elborzasztotta a „bronzbőr” program. Aztán Daisy elmagyarázta, hogy semmi mást nem kell tennie, csak egyszerűen levetkőzik, igen, minden ruhadarabot levesz, aztán tessék! – mutatta Daisy, belépve egy kis fülkébe. Ahogy felnyitotta a szerkentyűt, az leginkább a gofrisütő fémlapjára emlékeztette Luthert. Az ember itt sül tizenöt-húsz percig, aztán ha jelez az óra, a készülék kikapcsol, és kész. Nem nagy ügy. – Nagyon izzad közben az ember? – kérdezte Luther, megrettenve a gondolattól, amint elképzelte, hogy ott

fekszik egy szál semmiben, és kiteszi magát nyolcvan különleges lámpa sugárzásának alulról-felülről. A lány készségesen elmagyarázta, hogy bizony a lámpák felmelegednek. De mihelyt véget ér a kúra, a páciens egyszerűen letörli a bőrét az úgynevezett Bronzkendővel, majd befújja magát spray-vel, aztán ezt a permetet is letörli egy papírkendővel. És már jöhet is a következő barnulni vágyó delikvens. – Na és... szóval, érti... hm... tudja, a bőrrák...? – érdeklődött Luther. Daisy harsányan felnevetett. Az kizárt! Persze a régi típusú készülékeknél talán még előfordulhatott, de ma már olyan kifinomult a technika, hogy gyakorlatilag abszolúte kizárja az ultraviola sugárzások káros hatását. Ez az új bronzosító kütyü ártalmatlanabb a napsugárzásnál. Ő maga, Daisy is jó tizenegy éve használja. Tehát ettől olyan a bőre, mint egy vérbeli indiáné – állapította meg magában Luther. Mindazonáltal befizetett egy kétszemélyes bérletre, és leperkált százhúsz dollárt. Azzal az elhatározással hagyta el a szalont, hogy ők bizony már napbarnítottan indulnak a Karib-tengerhez, kerül, amibe kerül, és jár annyi kellemetlenséggel, amennyivel. Már a gondolattól is elvigyorodott magában, hogy mit fog szólni Nora, amikor csupaszra vetkőzik a papírvékony falakkal határolt fülkében, és átadja magát a készülék jótékony barnító sugarainak. 7. FEJEZET A tisztet Salinónak hívták, és évente általában csak egyszer bukkant föl. Nagydarab, pocakos figura volt,

nem hordott sem fegyvert, sem tölténytárat, de még egyenruhát sem, sőt gumibot vagy elemlámpa sem volt nála, de még egy walkie-talkie vagy telefon sem, szóval mellőzött minden olyan, a tisztéhez tartozó jelképes készséget, amelyet kollégái oly szívesen hordtak a derékszíjukra vagy a ruhájukra biggyesztve. Igaz, ezek nélkül is elég pocsék látványt nyújtott, de már oly régen megszokták, hogy a kutya sem törődött a kinézetével. Hemlock délkeleti részét felügyelte, a módos elővárost, ahol egy biciklilopás vagy egy-egy gyorshajtás jelentette a legnagyobb bűntényt. Ma este Salino egy tagbaszakadt, hallgatag fiatalember, Treen társaságában érkezett, aki tengerészinget viselt, és szélesen kihajtott gallérja láttatni engedte dagadó izmait. Treen azonban mindenféle rendőri kacattal fel volt fegyverkezve, amit Salino sosem öltött volna magára. Amikor Luther megpillantotta őket a bejárati ajtó kukucskálóján keresztül, ahogy ott álltak, és veszettül nyomták a csengőgombot, menten Frohmeyer jutott az eszébe. Frohmeyer előbb képes kivezényelni a rendőrséget Hemlockba, mint maga a rendőrfőnök. Luther kinyitotta az ajtót, kelletlenül elmotyogott valami köszöntésfélét, majd beinvitálta őket. Nem szívesen terelte be a két rendőrt a lakásba, de tudta, hogy addig úgysem szabadul tőlük, míg nem végeznek a kötelező rítussal. Treen egy csupasz fehér hengert szorongatott a markában, amely nyilvánvalóan egy újévi naptárt rejtett. Nora, aki egy perccel ezelőtt még a férjével együtt tévézett, hirtelen felszívódott, de Luther biztos volt

benne, hogy a nagy szárnyas ajtó mögött rejtőzik, meghúzódva a sötét konyhában, ahonnan minden szót hallhat. Csak Salino beszélt, mert a társának – gondolta Luther – nyilván szegényesen gyatra lehet a szókincse. Mint Salino szavaiból kiderült, a Rendőrség Jótékonysági Egyesülete idén is, mint mindig, teljes erőbedobással működött, mindenféle remek akciót hajtott végre, persze a közösség érdekében. Játék a kisgyerekeknek. Karácsonyi süti a nélkülözőknek. Házhoz jövő Mikulás bácsi. Korcsolyázás, állatkerti kirándulás. És mindezen felül ajándékcsomagokat szállították az öregek házába is, meg a kórházakban sínylődő veteránoknak – fejezte be Salino a helyre kis előadást. Luther nem először hallotta. E nemes cselekedetek költségvonzatainak csökkentése érdekében a Rendőrség Jótékonysági Egyesülete ismét elkészítette ezt a gyönyörű naptárat, amelynek egyes lapjain a fotók természetesen az egyesület tagjaikat ábrázolják, persze akció közben, amint éppen szolgálnak és védenek. Treen, mintegy erre a végszóra várva, kirántotta a naptárat a hengertokból, és Salino elé tartotta, aki rendületlenül végiglapozott minden egyes hónapon. Januárra egy közlekedési rendőr jutott, aki fülig érő szájjal vigyorogva kísért át kiscsoportos óvodásokat az úttesten. A februárt egy még Treennél is vaskosabb zsaru jelenítette meg, aki éppen egy motorkerékpárosnak segített kicserélni a defektes kereket, ám nagy-nagy erőfeszítései közepette azért sikerült széles mosolyt varázsolnia az ajkára. A márciusi

kép már valamivel sötétebb volt, minthogy egy éjszakai közúti balesetnél segédkező rendőröket ábrázolt, a háttérben mindenütt felvillanó fényekkel, és három kék egyenruhás, komor tekintetű, szemöldökét ráncoló zsaruval az előtérben. Luther egyetlen megjegyzés nélkül bámulta a művészi fotókat, ahogy hónapról hónapra haladtak előre az évben. „És hol maradt a leopárdmintás rövidgátyó? – kérdezte volna legszívesebben. – Meg a szauna? Vagy a hős életmentő, akit csak egy vállon átvetett törülközőbe öltöztettek?” Eszébe jutott, hogy három évvel ezelőtt a Rendőrség Jótékonysági Egyesülete még adott a kor szavára, akkori naptáruk tele volt karcsú, magas, jóképű, fiatal zsaruk fotóival, akiknek meztelen testét szinte alig takarta valami ruhanemű. A fiúk fele vakítóan fehér, ép fogsorral vigyorgott bele a kamerába, míg a másik hat komor, felelősségteljesen marcona képet vágott, afféle a „fene-fog-itt-pózolni-nektek” ábrázatot öltve, ahogy az akkortájt divatos volt. Tiszta erotika, amely megért – mint később kiderült – egy címlapsztorit. Másnapra, naná, hogy kitört a közröhej. A polgármester éktelen haragra gerjedt, mert a felháborodott adakozók panaszai elérték a városházát. A Rendőrség Jótékonysági Egyesülete elnökét azonnali hatállyal leváltották. A még raktáron maradt naptárakat lefoglalták, begyűjtötték, és elégették – mindezt a helyi kábeltévé élőben közvetítette.

Nora persze megőrizte saját példányukat, és az alagsori rejtekhelyen titokban nagy élvezettel nézegette a fickók fotóit egész évben. A felpumpált izomzatú szépfiúk kalendáriuma – elsőre úgy tűnt – totális anyagi csődbe sodorta az egyesületet, bár a botrány a következő évben felfokozta a várakozást, és a kereslet persze megduplázódott. Luther minden évben megvette a kötelező példányt, de csak azért, mert így illett. Érdekes, a naptárak sosem voltak beárazva, legalábbis azok a példányok, amelyeket a Salino- és Treen-féle fickók személyesen házhoz vittek. Az ő fizikai valóságuk megemelte a kiadvány értékét, amit meg kellett becsülni, egyszerűen azért, mert a Lutherhez hasonló mintapolgároktól elvárják az ilyesmit. Pedig ha valamit ellenszenvesnek talált, akkor az a zsarolásnak ez az alattomos fajtása volt. Mindazonáltal a múlt évben még kiállított egy százdolláros csekket a Rendőrség Jótékonysági Egyesülete javára, de most elhatározta, hogy nem enged. Mire az „árubemutató” véget ért, Luther felállt, kihúzta magát, és határozott hangon kijelentette: – Nincs rá szükségem! Salino félrebiccentette a fejét, mint aki félreértett valamit, Treen nyakizmai meg még jobban kiduzzadtak a gallér fölött. Aztán Salino hirtelen önelégült mosolyra fakadt. Mintha azt akarta volna mondani, hogy „Meglehet, nincs rá szükséged, de akkor is meg fogod venni!” – Hogyhogy nincs...?

– Mert már van egy rakás jövő évi naptáram – válaszolta, miközben Nora a körmét rágva, visszafojtott lélegzettel hallgatta a számára is új hírt. – De ilyen még biztos, hogy nincs! – vágta ki Treen az adu ászt, de Salino egy szemvillanással nyugalomra intette. – Ide figyeljenek! Van már két fali naptáram az irodában, meg másik kettő ugyanott az íróasztalomra. Itt meg van már egy a konyhában, a telefon melletti falon. Különben is, az órámra nézve vagy a komputerem előtt ülve bármely pillanatban megtudhatom, milyen napot, órát, percet írunk. Évek óta egyetlenegy napot sem mulasztottam vagy vétettem el. – Hát persze, persze... Tudjuk. Nem is erről van szó, Mr. Krank. Ön is ugyanolyan jól tudja, hogy mi voltaképpen a fogyatékos gyermekek megsegítésére gyűjtünk... – mondta meg-megbicsaklóan érzelgő, behízelgő hangon. Norának már nyilván kibuggyant az első könnycsepp a szeméből... – Jó, rendben. Akkor majd közvetlenül adjuk át adományunkat a nyomorék gyermekeknek, főtörzs – tüzelt vissza Luther csípőből. – Feltehetően maga is hallott már a United Way Biztosítótársaságról, a helyi egyházközségről, ezeknek évente fizetünk, a személyi jövedelemadónk tisztes leperkálásáról nem is beszélve. Mindebből talán jut az ínséget szenvedő gyermekeknek is. – Lehet, hogy maga nem is büszke a helyi rendőrökre? – kérdezte Treen meglehetősen nyersen, nyilvánvalóan Salino egy sokszor hallott mondatát citálva.

Luther összekapta magát, és várta, hogy kissé lecsillapodjon a haragja. Mintha a naptárvásárlás fejezné ki azt a büszkeséget, amelyet a helyi rendőrök iránt érezhet. Mintha a saját nappalija közepén zajló huzakodás eredménye döntené el, hogy Luther Krank támogatja-e a kék egyenruhás fiúkat. – Ide figyeljenek! Csak a múlt évben ezerháromszáz dollár adót fizettem be az önkormányzatnak – mondta az ifjú Treenre villantva szemét. – Ennek egy részéből állták nyilván a maguk fizetését is. Egy másik részét a tűzoltók kaphatták, aztán a mentők sofőrjei, a helyi iskola tanárai, nem beszélve a szemetesekről, az utcaseprőkről, a polgármesterről és az ő kiváló munkatársairól, a bírókról, közhivatalnokokról, börtönőrökről, valamint a városháza és a helyi kórház összes alkalmazottjáról. Tudom, uraim, hogy önök valamennyien remek munkát végeznek. És én mindannyiukra, minden városi tisztviselőre büszke vagyok. De árulják el nekem, mi köze van mindehhez ennek a kalendáriumnak? Treen nyilván sosem hallott még ilyen hosszan és logikusan felsorolt érveket, így csak némán álldogált. De Salinónak sem jött ki hang a torkán. Feszült csendben meredtek egymásra. Treen elvörösödött ugyan, de ha már képtelen lett volna értelmesen visszavágni, azon ábrándozott magában, hogy miként szerzi majd meg Krank kocsijának a rendszámát, amikor rajtakapja gyorshajtáson, vagy azon, hogy elfelejt megállni a stoptáblánál. Akkor legyen ilyen nagyképű, amikor kifigyelik, elkapják, aztán kivárják, míg tesz egy gunyoros megjegyzést,

mire kiráncigálják a kocsiból, bilincsbe verve végigvonszolják az utcán, miközben leáll a fél városban a forgalom, és mindenki tanúja lesz az egész dicső jelenetnek, aztán irány a tömlöc. E remek gondolatok mosolyt csaltak Treen arcára. Salino azonban dermedten állt. Ő már hallotta a városszerte kerengő pletykákat Krankék karácsonyra időzített, agybajos utazási terveiről. Frohmeyer mindenről tájékoztatta. Előző este elhajtott Krankék díszítetlen háza előtt, amelynek a tetején híre sem volt a kötelező hóembernek, és bár különösnek, sőt különcnek találta, az összkép mégis egészen békés hangulatot árasztott. – Sajnálom, hogy így gondolja – mondta végül lemondóan. – Nézze, mi csak megpróbálunk egy kis pluszpénzt összeszedni azoknak a szerencsétlen gyerekeknek. Nora már majdnem kitört a konyhából, hogy véget vessen a dolognak, mondván: „Tessék, itt a csekk, kérem a naptárt!” Mégsem tette meg, mert tisztában volt vele, hogy az kellemetlen következményekkel járna. Luther így csak összeszorított szájjal bólintott, megőrizve eltökéltségét, bár Treen már majdnem újra rázendített egy újabb drámai nagymonológra, miközben zavartan visszagöngyölítette a naptárt, és igyekezett becsúsztatni a hengerbe, hogy érintetlen állapotban legyen, amikor valaki másnak felajánlják. Hatalmas, ügyetlen mancsaival azonban sikerült addig nyomorgatnia a tekercset, míg egyre gyűröttebb és viharvertebb lett. Végül kellőképpen szorosra tekerte, visszaerőszakolta a hengerbe, majd egy határozott

mozdulattal rátekerte a fedelet. A szertartás véget ért, itt volt az ideje, hogy távozzanak. – Boldog karácsonyi ünnepeket! – mondta Salino. – Mondja, még mindig támogatja a rendőrség az árva gyerekek baseball csapatát? – kérdezte Luther. – Naná, hogy támogatjuk – válaszolta Treen. – Remek! Akkor jöjjenek vissza tavasszal, és kapnak tőlem száz dollárt a srácok mezére. A rendőrök azonban egy cseppet sem hatódtak meg az ígéretes mondattól, még egy „köszönömöt” sem tudtak kipréselni magukból. Csak bólintottak, és jelentőségteljes pillantást váltottak. Luther fagyos hangulatban, szó nélkül kísérte őket az ajtóig, csak azt lehetett hallani, hogy Treen idegesítően ütögeti lába szárához a naptárt tartó hengert. Az unatkozó rendőr tipikus esete, mint aki alig várja, hogy az éjszakai szolgálatban valakit fejbe verhessen a gumibottal. – Az az egész vacak mindössze száz dollárba került volna! – jegyezte meg élesen Nora, amikor végre előmerészkedett a konyha rejtekéből. Luther azonban még mindig az utcát leste a függönyön keresztül, mert meg akart győződni róla, hogy a rend őrei véglegesen eltávoztak. – Tévedsz, drágám! Sokkal többe – jegyezte meg, mintha egyedül ő volna minden titkok tudója, és egyedül ő látná át a kínos helyzetet. – Mit szólnál egy joghurthoz? Akkor már napok óta koplaltak, így minden étel nevének puszta említése is izgalomba hozta mindkettőjüket. Mára már rendszerint csak egy-egy

kalóriaszegény gyümölcsjoghurttal fejezték be a napot, ezzel helyettesítve a rendes vacsorát. Luther viszont már több mint három és fél kilót, Nora pedig három kilót fogyott. Egy könnyű kis teherautóval járták be a szomszédságot, zsákmányra vadászva. Vagy tízen ültek a raktér platóján, a felrakott szalmabálákon, és önfeledten daloltak. A vastag takaró alatt egymás kezét fogták, összeértek a combok, de egyelőre ártatlan játéknak tűnt az egész. Végül is valamennyien az evangélikus egyházközséghez tartoztak, és lelkipásztoruk maga ült a volánnál, mellette meg a sekrestyés felesége, aki vasárnaponként az orgonán játszott. A teherautó bekanyarodott Hemlockba, és ekkor végre feltűnt a célpont. A kocsi lassított, és óvatosan fékezve megállt Krankék díszítetlen háza előtt. Szerencséjükre Walt Scheel kinn volt a kertben, még mindig a hosszabbítóval birkózott, amely mindössze három méterrel volt rövidebb, mint amennyire szüksége lett volna, de éppen elég ahhoz, hogy ne tudja felvezetni az áramot a garázsból a bukszus tetejére, amelyre nagy körültekintéssel négyszáz új zöld égőt tervezett felaggatni. Minthogy Krank egyáltalán nem csinált semmit, Scheel elhatározta, hogy helyette is díszít, azaz rátesz még egy lapáttal. – Itthon vannak ezek a jóemberek? – kérdezte Walt, a sofőr Krankék felé intve, miután lefékezett. – Naná. Hol másutt lehetnének? – Mi meg betlehemezünk. Itt van velünk egy csapat fiatal, a Szent Márk-templomból.

Walt hirtelen elmosolyodott, és kiengedte végre kezéből a hosszabbító zsinórt. Hát ez igazán remek – gondolta. – Nehogy még Krank azt higgye, hogy tényleg kiiratkozhat az egész karácsonyi cécóból. – Mondja, nem zsidók ezek véletlenül? – kérdezte a sekrestyés neje. – Dehogy. – Akkor talán buddhisták vagy valami ilyesmi... – Szó sincs róla, egyáltalán. Metodisták. Csak éppen az idén meg akarják úszni a karácsonyt. – Hogy mit akarnak csinálni...? – Hallotta, mit mondtam – álldogált Walt fülig élő szájjal vigyorogva a vezetőülés melletti ajtónál. – Tudja, a fickó elég különös figura. Fogja magát, és csak úgy eldönti, hogy ebben az évben megússza az egészet, csak úgy kihagyja, a megspórolt pénzből pedig inkább lelécel, és befizet egy tengeri körutazásra. A sofőr és a sekrestyés neje elkerekült szemmel bámulta Krankék házát. Hátul, a raktérben a gyerekek is abbahagyták az éneklést, és feszülten kagylóztak, nehogy egyetlen szót is elszalasszanak. – Az hiszem, néhány karácsonyi ének talán jobb belátásra térítheti még őket – tette hozzá segítőkészen. – Rajta, csak kezdjék! A srácok lemásztak, és kórusalakzatba tömörülve felsorakoztak a járdán, Krankék postaládája előtt. – Menjenek közelebb! Csak nyugodtan! – kiáltott rájuk Scheel. – Nem lesz semmi baj. A kölykök, követve az útmutatást, felsorakoztak a ház előtt, és lecövekeltek Luther kedvenc virágágyása

mellett. Scheel meg rohant be a házba, és szólt Bevnek, hogy azonnal hívja Frohmeyert. Luther éppen a joghurtospohár belső faláról próbálta lekanalazni az utolsó cseppeket, amikor hirtelen felfigyelt a közvetlen közelében felharsanó lármára. A kórus teljes hangerővel zendített rá az ilyenkor szokásos karácsonyi ének első strófájára: „Isten legyen a jámborokkal!” – zengett a dal, mire Krankék ösztönösen valami menedék után pislogtak. Kilopakodtak a konyhából, szinte hason csúszva, elöl Luther, mögötte Nora, és bekúsztak a nappaliba, egészen az ablakig, ahol szerencsére a függöny éppen be volt húzva. A kórus izgatott integetésbe kezdett, amikor Luther megpróbált kikandikálni. – Betlehemesek! – suttogta Luther, és visszahúzódott az ablaktól. – Ráadásul itt, a törpefenyőink mellett! – Csodálatos – jegyezte meg Nora szokatlan nyugalommal a hangjában. – Még hogy csodálatos? Ez már bőven kimeríti a birtokháborítás fogalmát! Letiporják a juniperusokat. – Ez azért még nem birtokháborítás. – Dehogyisnem. Benn vannak a mi kertünkben, anélkül, hogy behívtuk volna őket. Nyilván Frohmeyer vagy Scheel intézkedett, hogy idejöjjenek. – A betlehemeseket azért mégsem nevezném birtokháborítónak – kelt védelmükre Nora, de ő is csak suttogva mert megszólalni. – Tudom én, miről beszélek. – Ha ilyen jól tudod, akkor hívd a cimboráidat a rendőrségről!

– Meg is teszem – révedt el Luther, és még egyszer kikukucskált a függöny résein. – Talán még mindig nem volna túl késő, ha vennénk egy naptárat... Közben már csörtetve, Spike-kal az élen, aki mindig gördeszkával közlekedett, felbukkant az egész Frohmeyer família, és mire egy hirtelen testfordulattal lefékezve megálltak a betlehemesek mögött, már Trogdonék is felfigyeltek a zajokra, és menten csatlakoztak a készülő hűhóhoz. Kisvártatva Beckerék is megjelentek, a kerekes székes anyóssal együtt, meg Rocky fiukkal, az örökké lemorzsolódó diákkal. A Jingle Bells volt a betlehemes műsor következő száma, vidáman, harsányan adták elő, érződött, hogy a szokatlan körülmények izgalma ösztönzi a társaságot. A karvezető buzgón integetett a szomszédoknak, hogy csatlakozzanak, amit ők készségesen megtettek, majd felcsendült végre a Csendes éj is, amelynek strófáit legalább harmincszor elismételték. A kórustagok precízen, kotta szerint énekeltek, de a szomszédok mit sem törődtek az eredeti dallammal, viszont annál hangosabban kornyikáltak, olyannyira, hogy Luther legszívesebben sírva fakadt volna, annyira sértették a fülét a hamis hangok. Jó húsz perc múltán végül Nora idegei mondták fel a szolgálatot, otthagyta a koncertet, és elment zuhanyozni. Luther bevetette magát egy fotelbe, olvasást mímelt, de egyre inkább úgy érezte, hogy minden újabb dal hangosabban szól, mint az előző. Magában dühöngött és káromkodott. Amikor ismét kilesett az ablakon, már az

egész előkert megtelt emberekkel, mindenki vigyorogva és torkaszakadtából énekelt. Aztán amikor rázendítettek a Frosty, a hóemberre, Luther fejvesztve lemenekült alagsori irodája magányába, és a változatosság kedvéért megint meghúzta a konyakosüveget. 8. FEJEZET A Hemlockban töltött tizennyolc év során Luther mindennapos reggeli foglalatossága szinte semmit sem változott. Kelés hatkor, papucs, fürdőszoba, kávéfőzés, garázsajtó, lebattyogás a kocsifelhajtón a kertszélig, ahová Milton, az újságos srác egy jó órával azelőtt már bedobta a Gazette-et. Luther érezte, hogy pontosan meg tudná mondani, hány lépés a kávéscsészétől az újságig, és aligha tévedett volna. Visszatérve a konyhába, már várta a kész kávé, amelybe csak egy csöppnyi tejszínt öntött, hogy éppen megszínezze, aztán következett a sportrovat, a metró-, majd üzleti hírek, és végül, de mindig utoljára a hazai, majd a nemzetközi események. A gyászjelentések feléhez érve általában már megitta a kávét, mindig ugyanabból a levendulakék csészéből, és mindig csak azzal a két szem cukorral, ahogy Nora előírta. A betlehemes este utáni reggelen Luther kábán, félálomban bandukolt a pázsiton, és éppen fel akarta venni az újságot, amikor a szeme sarkából valami színes szórólapot pillantott meg a füves előkert kellős közepén. A papír hatalmas, fekete, kövér betűkkel hirdette: INGYEN HÓEMBER! A lap maga fehér volt, piros és zöld csíkok keretezték, közepén meg egy elnagyoltan felrajzolt hóember, amely megbéklyózva ücsörög egy

pincében, nem hagyva kétséget afelől, hogy ezt sehol máshol nem teheti szegény, nyomorult, mint Krankék alagsorában. A rajz minősége nyilvánvalóvá tette, hogy vagy egy időmilliomos felnőtt amatőr műve, de talán inkább egy jó kezű srácé, akit az anyja a válla fölé hajolva instruált. Luther megérezte, hogy valahonnan figyelik, sőt egyszerre többen is, így hóna alá kapva a Gazette-et visszaloholt a házba, mint aki semmiről sem vett tudomást. Csak magában zsémbelt dühösen, ahogy kávét töltött a csészéjébe, majd hátradőlve a székben tovább szitkozódott csendesen. Ma reggel azonban sem a sport-, sem a metrórovat nem kötötte le a figyelmét – de még a gyászjelentéseket sem olvasta végig. Aztán rádöbbent, hogy jobb, ha Nora nem látja azt az átkozott szórólapot. Őt még jobban bántaná a dolog, agyonemésztené magát. A férfit azonban – mint mindig – minden újabb támadás csak megerősítette hitében, hogy jól döntött. Igen, kihagyja az idei karácsonyt. Nora miatt viszont aggódott. Luther maga sosem riad ugyan vissza, ha egyszer már döntést hozott, de joggal tartott tőle, hogy Nora esetleg megretten, sőt az sem kizárt, hogy visszakozót fúj. Ha viszont most felkapja a vizet arra, hogy a szomszédok vagy azok gyerekei ily módon froclizzák őket, akár magába is roskad. Félbehagyta a kávét, gyorsan felugrott, lerohant a garázsba, onnan ki a még mindig deres gyepre, majd egyetlen mozdulattal felkapta a papírlapot és bedobta a lomkamrába, azzal a szándékkal, hogy később titokban eltünteti vagy megsemmisíti.

Aztán, mint mindig, ágyba vitte Norának a kávét, majd visszaült még néhány percre a konyhaasztalhoz, és megpróbálta csak azért is végigolvasni a Gazette-et. De nem ment. Dühös volt, máris kimerült, ráadásul érezte, hogy ezzel a kétszeri kirohanással papucsban a kertbe már megint majdnem lefagyott a lába. Végül bevágta magát a kocsiba, és elhajtott dolgozni. Eszébe jutott, hogy hajdanában határozottan azért lobbizott, hogy zárják be az irodát december közepétől január elsejéig, mivel olyankor a kutya sem dolgozik. Az egyik soros értekezleten harciasan érvelt – szerinte ragyogó retorikával – a véleménye mellett, miszerint a titkárnőknek is el kell intézniük a bevásárlást, így már jóval ebédidő előtt rendszerint eltűnnek, és csak a kora délutáni órákban térnek vissza. Igaz, aztán este rátesznek egy órát, hogy behozzák a lemaradást. Milyen egyszerű volna az egész, ha december második felében mindenki szabadságot venne ki. Annak idején fennen hirdette, hogy két hét, természetesen fizetett szabadság mindenkinek jár télen is. Még grafikonos kimutatásokat is készített arról, hogy ebben az időszakban a számlák úgyis az elfekvőben parkolnak. Egy biztos, az ő kliensei ilyenkor rendre eltűntek, az ügyintézés megállt, semmit sem lehetett lezárni, mivel az ügyfelek úgyis csak január első hetében bukkantak fel újra. A Wiley & Beck jó pár kemény dolcsit megspórolhatott volna, a rituális karácsonyi vacsorát sem kellett volna megrendezniük, nem beszélve az irodai buliról. Még a Wall Street Journalból vett cikk fénymásolatát is körbeadta, amely arról szólt, hogy Seattle-ben egy nagy cég már réges-

régen ezt a gyakorlatot követi, méghozzá remek eredménnyel. Legalábbis a Wall Street Journal szerint... Remek kis előadást rittyentett, ám a cég vezetői 11:2 arányban ellene szavaztak, főhetett is utána a saját levében – majdnem egy hónapig. Rajta kívül egyedül Yank Slader szavazott az ötlet mellett. Megpróbált elmerülni a munkában, de a tegnap esti, kedvenc törpefenyőit veszélyeztető betlehemesek koncertje, meg a ma reggeli, gúnyos rajzocska a deres füvön csak nem ment ki a fejéből. Szeretett Hemlockban lakni. Jól kijött a szomszédokkal, még Walt Scheellel is megtalálta a hangot, így még jobban felháborította, hogy egyszeriben mindannyiuk céltáblájává vált. Úgy tűnt, mintha Biff, az utazási ügynökség munkatársnője is hangnemet váltott volna, amikor egyetlen halk koppantás kíséretében beriszálta magát a férfi irodájába. Dox, Luther titkárnője persze megint úgy elmerült a karácsonyi katalógusok böngészésében, hogy észre sem vette a besurranót, így Biff akadálymentesen bependerült, és kicsapta asztalára a repülő- és hajójegyeket. Még néhány túraprogramleírást is hozott, meg egy-két naprakész reklámfüzetet. Néhány másodperc múlva már távozott is, azaz túl rövid ideig maradt ahhoz is, hogy Luther legalább udvariasan megdicsérje remek alakját, bőre színét, így hát megint egyedül álmodozott tovább azokról a pántokból álló bikinit viselő bombázókról, akiken nemsokára élőben legeltetheti a szemét. Bezárta az ajtót, és gondolatban már nyakig merült a Karib-tenger langyos, simogató, kék vizében.

Ezen a héten, immár harmadszor, Luther még ebédidő előtt kislisszolt, és elhajtott a bevásárlóközpontba. Amilyen messze csak lehetett a bejárattól, leparkolt, és inkább futólépésben tette meg az utat az épületig, mert ekkorra már négy kilót leadott, és kezdte magát egyre jobban érezni, tehát csak így tovább, biztatta magát: minden percet ki kell használni. A Searsnél lépett be, amely már tele volt afféle ebédidős bevásárlókkal. Most azonban Luther csak nyugalomra, kikapcsolódásra, de leginkább egy kis elernyedt szunyókálásra vágyott. A nagy futásban szinte beesett a sűrű napernyők mögé rejtett, emeleti „Napbarnított bőr” nevű szalonba. A bronzbőrű Daisy ma nem volt benn, egy bizonyos Daniella helyettesíthette: sápadt, fehér bőrű, vörös hajú lány, akinek az állandó szoláriumozás csak felnagyította és egész testén szétszórta a szeplőket. Átvette Luther bérletét, és a kettes számú kabinhoz kísérte, majd egy jól képzett dermatológus teljes szakmai magabiztosságával figyelmeztette: „Azt hiszem, Luther, neked mára húsz perc untig elég lesz!” Daniella minimum harminc évvel lehetett fiatalabb nála, de a világ legtermészetesebb módján azonnal letegezte a férfit. Pedig nem más, mint egy éretlen kis csajszi, akit idénymunkában minimálbérért alkalmaznak, és eszébe sem jut, hogy netán Mr. Kranknek szólítsa őt! „Miért nem huszonegy vagy huszonhárom perc?” – kérdezte volna legszívesebben, de aztán zokszó nélkül bevonult a számára kijelölt kettes kabinba. Az FX-2000 Bronz típusú készülék első érintésre hűvös volt. Luther képtelen lett volna ráfeküdni egy olyan ágyra, amelyik még szinte meleg az előző vendég

testétől. Gyorsan befújta magát a bőrvédővel, majd őrült sebességgel elkente testén a harmatot, aztán ismét kontrollálta, hogy biztonságosan kulcsra zárták-e az ajtót, majd végre anyaszült meztelenre vetkőzött, és befeküdt a felturbózott barnítóba. Elnyújtózott, megpróbált felvenni egy viszonylag kényelmes pozitúrát, majd magára húzta a tetőt, megnyomta az indítógombot, és elkezdett sülni. Nora már kétszer is járt itt, de képtelen volt eldönteni, hogy valóban barnul-e. Folyton történik valami, ami megzavarja. Például legutóbb is valaki megforgatta a kilincsgombot, amivel újraindította a készüléket. Nora idegességében ösztönösen felugrott, és jól beverte fejét az FX-2000 tetejébe. Amiért persze megint csak Luthert hibáztatta, aki csak nevetett rajta, és ez tovább rontotta a helyzetet. A férfi végre átadta magát az álmodozásnak. Az Island Princess fedélzetén önfeledten ringatózott a kék tenger hullámai közt, maga elé képzelte a hajó négy hatalmas úszómedencéjét és a barnára sült, elnyújtózó testeket, meg Jamaica és a Kajmán-szigetek fehér homokos tengerpartjait, és már-már érezte is a Karib-tenger meleg hullámait. Megszólalt a figyelmeztető csengő. Lejárt a húsz perc. Ez volt a harmadik alkalom, és a homályos falitükörbe nézve Luther végre némi változást fedezett fel a bőre színében. Tudta, most már csak idő kérdése, hogy az irodában is észrevegye valaki, és megjegyzést tegyen a szokatlan barnaságra. Már nagy sebességgel hajtott visszafelé, még mindig bizsergő bőrrel és szinte horpadt hassal az éhségtől,

hiszen a mai szolizással megint csak sikerült kihagynia egy ebédet, amikor eleredt az ónos eső. Luther nagy nehezen összeszedte magát, bár még mindig rettegett a hazafelé vezető úttól. De szerencsére ment minden, mint a karikacsapás, míg csak a Hemlock utcába nem ért. Becker, a közvetlen szomszéd mintha még több égőt aggatott volna a kerti fákra, és talán puszta bosszúból, ezzel még jobban hangsúlyozta a telkét a Krankékétől elválasztó kerítést. Trogdon esetében nehéz volt eldönteni, hogy valóban több égőt helyezett-e föl a fára, mint máskor, bár Luther gyanította, hogy feltehetően többet. Szemben, Trogdonék mellett Walt Scheel még mindig dolgozott, nap mint nap mindig hozzátoldott valamit a műhöz. És teszi mindezt egy olyan pasas, aki egy évvel ezelőtt még egy kábelt sem lett volt képes egyedül felakasztani. Most pedig még Krankék keleti szomszédját, Swade Kerrt is hirtelen megérintette a karácsony szelleme, és a családfő mindenféle vadonatúj, vörösen és zölden villogó égőcskékkel aggatta tele alacsony növésű cserjéit. Kerrék gyerekei nem jártak iskolába, magántanulók voltak, és a nap nagy részét általában az alagsorba zárva töltötték. A szülők nem jártak szavazni, sokat jógáztak, zöldségféléket fogyasztottak és kizárólag szandált viseltek, de télen legalább vastag pamutzoknit húztak a lábukra. Nem voltak hajlandók alkalmazottként dolgozni, és fennen hirdették, hogy ateisták. Különös népek voltak, de szomszédnak remekül beváltak. Swade felesége, Shirley – aki alapítványi vagyonkezelőként tevékenykedett – nem

számított tipikus, asszimilálódott amerikainak, bár eredeti nevét megváltoztathatta. „Ezek aztán szépen körbefogtak itt engem!” – állapította meg magában Luther, ahogy behajtott a garázsba, aztán bezárva maga mögött a kaput felfutott a házba. – Ezt nézd meg! – fogadta Nora szigorú tekintettel és hanggal, ahelyett hogy megkérdezte volna: „Milyen napod volt?” Két pasztellszínű borítékot tartott a kezében. Luther mindent értett. – Mi a fene ez? – kérdezte ingerülten. Luther minden egyebet látni akart volna, csak ezt nem. Elege volt a karácsonyi üdvözlőkártyákból, az őszintétlen kis üzenetekből. Már csak egyetlen dologra vágyott: igazi, finom ennivalóra, mert majd kilyukadt gyomra az éhségtől. A valóságban pedig megint csak sült halra és némi zöldségköretre számíthatott vacsorára. Feltépte mindkét borítékot, amelyek első oldalán egy hóemberrajz volt. Egyiket sem írták alá, és a borítékon sem szerepelt a feladó neve. Névtelen karácsonyi üdvözletek. – Felettébb mulatságos! – jegyezte meg pikírten, és mindkettőt az asztalra dobta. – Azt hittem, neked tetszeni fog. Innen, a városból adhatták fel. Vacsora közepén megszólalt a kapucsengő. A két széles mosolyú fickó még annyi időt sem hagyott, hogy Luther legalább rendesen kitörölgesse a tányérját, de Nora hálát adott a Teremtőnek, hogy lassan eszik, és nem neki kell foglalkoznia a jövevényekkel. Amikor Luther – még korántsem jóllakottan – felállt, dühösen valami olyasmit

motyogott az orra alatt, hogy „ki a fene lehet az ilyenkor”. A tűzoltót Kistlernek hívták, társát, a medikust Kendallnek. Mindketten fiatalok és karcsúak voltak. Lerítt róluk, hogy megszámlálhatatlanul sok órát tölthetnek a konditeremben, tonnaszám emelgetve a súlyzókat. „Naná, hogy ezt is a polgárok adófillérjeiből fizetik” – tette hozzá gondolatban Luther, amikor beljebb invitálta őket. Ez a látogatás is az évenként ismétlődő szertartás része volt, következésképpen eggyel több dolog, amit Luther utált az egész karácsonyi hajcihőben... Kistler egyenruhája tengerészkék volt, Kendallé olajzöld. Egyikhez sem illett a szokásos vörös-fehér tűzoltósisak, de ki törődött vele. A sisakok persze hercigek és bohókásak voltak, de Luthert nem fakasztották mosolyra, kiváltképp, amikor meglátta, hogy a medikus egy papírzacskót tart a kezében, a lába mellé szorítva. – Hát igen... A szokásos gyümölcskenyér... Most is... Mr. Krank – jegyezte meg Kistler -, mint minden évben. – A befolyt pénzt, tudja, játékokra gyűjtjük – tette hozzá Kendall hajszálpontos időzítéssel. – Kilencezer dolcsit szeretnénk összeszedni... – Tavaly már több mint nyolcezret sikerült. – És most szeretnék túlszárnyalni ezt a bűvös határt! – Igen, mert tavaly karácsonyestére legalább hatszáz gyereknek tudunk játékokat vinni ajándékba. – Hát ez nagyszerű! És ez így ment egy darabig... Mint egy jól összeszokott birkózópáros, úgy kerülgették egymást.

– Látnia kellene egyszer a kiskölykök arcát... – A világ minden kincséért ki nem hagynám! – Hát akkor ide a zsozsót, Mr. Krank, mert még sokat kell gyűjtenünk! – Ajánlom én is maguknak a jó öreg Mabelék gyümölcskenyerét! – húzta el Kendall a zacskót Luther orra elől, mintha az legalábbis ki akarta volna kapni a kezéből. – Az valóban világszám! – Ahogy mondja! Indianában, Hermansburgban sütik, tudja, ott van Mabelék péksége. – A fél város nekik dolgozik. Szinte kizárólag gyümölcskenyeret gyártanak. „A szerencsétlenek!” – gondolta magában Luther. – Tudja, van egy titkos receptjük, aszerint készül, de mindig friss gyümölcsökből... – Nem véletlen, övék a világ legjobb gyümölcskenyere. Luther valójában utálta a gyümölcskenyeret. Azzal a rengeteg datolyával, fügével, mazsolával, dióval és egyéb, belesütött színes aszaltgyümölcs-darabkával. – Már több mint nyolc éve gyártják. – Ez a legkedveltebb gyümölcskenyér az egész országban. Hat tonna fogy évente. Luther nem vesztette el nyugalmát, csak nézett barátságtalanul hol az egyikre, hol a másikra. – És semmiféle adalékanyag, tartósítószer nincs benne. – Kész csoda, nem is tudom, mivel képesek ilyen frissen tartani. „Mi mással, mint mesterséges tartósítószerekkel!” – válaszolta volna legszívesebben Luther, akit ebben a pillanatban már majdnem letaglózott az éhség.

Megremegett a térde, és eddig oly fegyelmezett pókerarca majdnem megrándult. Immár két hete fogyózott, így még érzékenyebb volt a szagokra, ami nyilván a szigorú diéta mellékhatása. Az sem kizárt, hogy Mabel süteményének illata csapta meg az orrát. De egy biztos, kínzó farkasétvágy tört rá. Hirtelen úgy érezte, azonnal be kell kapnia valamit. Legszívesebben kiragadta volna Kendall kezéből a zacskót, hogy felszakítsa, és felfalja az egész gyümölcskenyeret. Aztán lassan csillapult a kínzó érzés. Fogát összeszorítva várta, hogy elmúljon a kísértés, és Luther máris megkönnyebbült. Kistlert és Kendallt annyira lekötötte az agitációs munka, hogy észre sem vették a házigazda pillanatnyi megtántorodását. – Nézze, alig van már néhány zacskóval! – Annyira kelendőek, hogy lassan kénytelenek leszünk korlátozni az eladható porciókat. – Örülhetünk, hogy egyáltalán kilencszáz adagot kaptunk. – Tíz dolcsi egy zacsi! Így jön össze kilencezer dolcsi a játékokra. – Tavaly öt adagot vásárolt, Mr. Krank. – Ugye, idén is legalább ugyanannyit? „Való igaz, ötöt vettem tavaly...” – emlékezett Luther. Hármat persze mindjárt bevitt az irodába, és titokban kirakott egyet-egyet három kollégája asztalára. Hétvégére aztán már annyiszor kínálták őket körbe, hogy a díszcsomagolás is elrongyolódott, mire Dox kihajította a szemétkosárba még a karácsonyi zárás előtt.

A másik kettőt Nora ajándékozta el a fodrászának, egy legalább másfél mázsás nőszemélynek, aki tucatjával gyűjtötte be az édességet, és így júliusig el volt látva gyümölcskenyérrel. – Nem – mondta ki végre határozottan. – Idén nem veszek. Elutazunk karácsonykor. A pankrációs páros megdermedt. Kistler Kendallre nézett, Kendall meg Kistlerre. – Tessék? – Jól hallotta, idén nem vásárolunk. – Talán az öt zacskót tartja túl soknak? – kérdezte bátortalanul Kistler. – Egyet is túl soknak tartok – csúszott ki Luther száján a válasz, majd zavarában összefonta karját a mellén. – Szóval... egyetlenegyet sem vesz? – kérdezte Kendall hitetlenkedve. – Pontosan – bökte ki végre Luther. Kistler és Kendall mély megdöbbenést tükröző képpel fogadta a hírt. – Idefigyeljenek! Maguk ugye a július 4-ei rodeón is nyilván bedobják magukat a hátrányos helyzetű gyermekek érdekében? – kérdezte. – Mint minden évben – hangzott a határozott válasz. – Remek. Akkor jöjjenek vissza nyáron, és kapnak tőlem száz dollárt a rodeóra. Kistlernek csak egy halk „köszi”-re futotta erejéből. Még néhány nehéz pillanatig tartott, míg Luthernek sikerült elirányítani a két fickót a kijárati ajtóig. Aztán visszatántorgott a konyhaasztalhoz, amelyről már minden eltűnt. Norának még a maradék két falat sült halat is sikerült eltávolítania, Luther poharával, sőt

szalvétájával együtt. Luther felháborodottan kiviharzott a spájzba, felkapott egy üveg mogyoróvajat meg egy csomag kekszet, és mint egy kiéhezett vadállat, nekiesett. 9. FEJEZET A Wiley & Beck-et még Stanley Wiley apja alapította 1949-ben. Beck már ezer éve halott volt, és a kutya sem tudta, a neve miért szerepel még mindig a cégtáblán. Talán mert jól csengett így együtt: Wiley & Beck, ez tényleg jól hangzik, ráadásul túl sokba került volna lecserélni az összes fejléces levélpapírt, borítékot, bélyegzőket meg minden egyebet. Már csaknem fél évszázada léteztek mint jó nevű könyvelőcég, és kész csoda, hogy ahhoz képest alig növekedtek. Számos partnervállalattal működtek együtt, volt vagy egy tucat adóügyekben utazó munkatársuk, ideértve Luthert is, meg még vagy húsz céget, amelyek a könyvvizsgálásban voltak érdekeltek. Ügyfeleik többsége a középvállalkozók közül került ki, akik egy nagyobb állami könyvelőcég szolgáltatásait már nem engedhették volna meg maguknak. Ha jó harminc évvel ezelőtt Stanley Wileyt nagyobb ambíciók fűtötték volna, akkor cége még meglovagolhatta volna az akkori konjunktúrát, és előbbre tör. De Stanley beérte ennyivel, és váltig állította, hogy abszolút elégedett, úgy ahogy van, az egésszel, és előszeretettel nevezte a céget „könyvelőbutiknak”. Luther már éppen készülődött egy rövid eltávozásra a bevásárlóközpont szoláriumába, amikor – szinte a

semmiből – felbukkant Stanley, kezében egy hosszú szendviccsel, amelyből kilógtak a salátalevelek. – Volna egy perced? – kérdezte csámcsogva, és mielőtt Luther válaszolhatott volna, már le is ült a vele szemközti fotelba. Stanley bohókás, széles nyakkendőket hordott, és kék gallérján mindig rengeteg ételfolt éktelenkedett, tinta, majonéz, kávé – mi mi éppen. Stanley nagydarab, trehány ember volt, irodája kész kupleráj, ahol hónapokra eltűntek iratok, dokumentumok. Ha már semmit sehol sem találtak, felharsant a jelszó: „Nézd meg Stanleynél!” – Ha jól hallom, nem leszel itt holnap este a karácsonyi vacsorán... – kezdett rá, még mindig tele szájjal csámcsogva. Stanley általában így szerette tölteni az ebédidőt, egyik kezében egy nagy darab szendviccsel, a másikban pedig egy pohár szódával, azt demonstrálva, hogy még egy nyugodt ebédidőre sincs ideje. – Stanley, nézd! Egy rakás dolgot levezényeltem ebben az évben. Senkinek nem lehet kifogása... – védekezett Luther. – Hát az igaz... – Naná, hogy igaz. Itt sem tartanánk különben. Stanley összevonta szemöldökét, és nyelt egy nagyot. Majd alaposan megnézte a kezében tartott szendvicset, elmélázva, hogy melyik végébe harapjon bele legközelebb. Stanley volt ugyan az ügyvezető, de Luthernek nem volt a főnöke. Luther hat éve partnerként dolgozott a cégnek. Azaz a Wiley & Becknél senkinek nem tartozott elszámolással az idejéről.

– Őszintén sajnálom – mondta Stanley. – Jayne is nagyon csalódott lesz. – Majd bedobok neki egy üdvözlőkártyát – mondta Luther, belátva, hogy a vacsora általában kellemes volt, mindig egy régi, patinás belvárosi étterem különtermében rendezték, egymást követték a remek ételek-italok, az elviselhetőség határán innen maradó hosszúságú beszédek. A csúcsponton rázendített egy egészen élvezhető zenekar, és hajnalig lehetett táncolni, persze csak előírásos klakkban-frakkban, a hölgyeknek meg estélyiben és agyonékszerezve. A nők így minden évben újra és újra törhették a fejüket, mivel múlhatják fölül a többieket. Wiley felesége, Jayne remek nő volt, sokkal többet érdemelt volna, mint amennyit Stanley valaha is nyújtott neki. – Áruld már el, van valami különös okod, hogy idén kihagyod az egész ramazurit? – kérdezte Stanley, alig leplezett kíváncsisággal. – Nézd, Stanley, ebben az évben valóban kihagyjuk az egész procedúrát. Egyszerűen kiszállunk belőle. Egyáltalán nem állítunk fát, nem veszünk ajándékokat, nem lesz vita, sem veszekedés. Spórolunk egy kalap pénzt, amiből elmegyünk egy karib-tengeri körutazásra. Tíz nap az egész! Különben is, Blair sincs itthon. Nekünk meg szükségünk van végre egy kis kikapcsolódásra. Ha minden jól megy, jövőre behozzuk, kérdés, hogy meddig marad kinn Blair. Ha pedig akkor sem, akkor majd a következő évben. – Minthogy minden évben van karácsony, nemdebár... – De bár...

– Ha jól látom, leadtál pár kilót... – Pontosan ötöt. Várnak a tengerpartok... – Hm... Ami azt illeti, tényleg remekül nézel ki. Netán még szolizol is, mint suttogják... – Hát nem bánnám, ha egy árnyalattal barnább bőrrel vághatnék bele a vakációba. Nem szeretném egy rémes leégéssel kezdeni. Stanley hatalmasat harapott a sonkás szendvicsbe, a salátalevél kilógott a szájából, nem tudta egyszerre az egész falatot eltüntetni. – Nem is rossz ötlet – motyogott teli szájjal. Stanleynek a vakáció annyit jelentett, hogy egy hétre lemegy a lepusztult tengerparti nyaralójába, ahova harminc éve egyetlen centet sem invesztált. Úgy is nézett ki. Luther és Nora egyszer vendégként ott töltött náluk egy rémes hetet, persze Wileyéké volt a nagy háló, Krankéké pedig a vendégszobának csúfolt keskeny lyuk, priccsszerű ágyakkal, légkondicionáló nélkül. Stanley már kora délelőttől, azaz tizenegytől késő délutánig kezében egy gintonikos pohárral közlekedett fel s alá a házban, ügyelve arra, hogy napfény még véletlenül se érje a bőrét. Stanley még mindig majszolt, amikor végre elhagyta a szobát, de mielőtt még Luther elmenekülhetett volna, berobbant Yank Slader. – Öregfiú! Már ötezer-kétszáz dolcsinál tartok! – rikkantotta. – De még koránt sincs vége! Abigail éppen most dobott ki hatszázat egy vacak cuccra, hogy valami újban virítson a holnapi vacsorán. Csak azt tudnám, miért nem jó a tavalyi vagy a tavalyelőtti. Ki a franc tiltaná ki? Egy új cipőre is elköltött vagy negyvenet.

Ridikülre pedig kilencvenet. Miközben tele a gardróbszekrény ruhákkal, cipőkkel és ridikülökkel, de hagyjuk... Hagyjuk! Ha ez így megy tovább, hétezer alatt meg sem állunk. Kérlek, könyörgök, Luther, én is el akarok menni arra a körutazásra... Luther hatására Yank is elkezdte pontosan vezetni a karácsonyi csődbemenetel vagy havária tételeit. Hetente kétszer frissítette föl a bankszámlák szerinti adatokat, de az még beláthatatlan volt, hogy mit kezd majd a végeredménnyel. Feltehetően semmit, és ezzel ő is tisztában volt. – Te vagy az én hősöm, Luther! A példaképem... – mondta rezignáltan, aztán ugyanolyan sebességgel távozott, ahogyan érkezett. „Ezek mind irigykednek” – gondolta magában Luther. Pláne most, amikor tetőfokára hágott az ünnep előtti láz, mindenki rohan-kapkod, hogy minden meglegyen, és az őrület csak napról napra gerjed. De voltaképpen mindenkit csak esz a sárga irigység. A Stanley-félék ezt persze maguknak sem merik bevallani, de mások, lásd Yank, egyszerűen büszkék rá, hogy valaki csakazértis meg merte tenni. Túl késő ma már a szoláriumhoz – döbbent rá Luther. Odasétált az ablakhoz, és elnézte a csodálatos panorámát, meg a városra mindjárt ráboruló szürke esőfelhőt. Rideg, sötét ég csüngött a táj fölött, a feltámadó szél lehullott faleveleket kapott fel és kevertkavart az orra előtt, a forgalom is mintha csődöt mondott volna tőle alig látótávolságnyira. „Csodálatos” – állapította meg önelégülten, horpadt hasát simogatva, aztán leslattyogott a földszintre, és Biff-fel, az utazási

ügynökség munkatársával megivott egy pohárka kalóriamentes ásványvizet. A jelzőcsengő hangjára Nora felugrott a szoláriumból, és kinyúlt a törülközőjéért. Nem igazán volt kedvére az izzadás, a hőség, és szinte dühösen törölte szárazra a testét. Egy pindurka piros bikini volt csak rajta, amelyet a katalógusból vásárolt, és amely a fotón remekül mutatott a fiatal, nádszálkarcsú modellen. Már amikor megrendelte, tudta, hogy sosem fogja nyilvánosan viselni, de a férje rábeszélte, hogy nyugodtan megveheti. Luther persze szájtátva meredt a fotóra, majd azzal fenyegetőzött, hogy ha Nora nem rendeli meg, akkor megteszi ő. Mivel nem volt túl drága, az asszony beadta a derekát, és így lett a piros bikini elégedetlen tulajdonosa. Meglátva magát a szemközti tükörben, elfutotta a méreg. Igaz, fogyott ugyan valamicskét, és a bőre is barnult, de öt év sem lenne elegendő ahhoz, hogy kemény éhezéssel és még keményebb tornával minden fölösleges kilót leadjon, amit az évek ráraktak. Gyorsan felöltözött, de annyira kapkodott, hogy a rémes bikinit magán felejtette. Luther esküdözött ugyan, hogy úgy néz ki, mintha meztelenül szolizna, de Nora ettől sem jött izgalomba, végtére is senki előtt nem készült sztriptízt rendezni. Kint az utcán még tetőtől talpig felöltözve is úgy érezte magát, mint egy kivénhedt prostituált. Az átkozottul szűk bikini mindenütt bevágott, főleg a kényes helyeken, és járás közben kifejezetten kényelmetlen volt. Alig várta, hogy hazaérjen, ledobálja magáról, sőt

végleg kihajítsa, aztán elmerülhessen egy kád forró vízben... Mindazonáltal eljutott a sarokig, ahol szinte beleütközött Doug Zabriskie tiszteletesbe, a helyi egyházközség lelkipásztorába. A tiszteletes rendesen fel volt málházva áruházi zacskókkal, ezzel szemben Nora mindössze a ballonkabátját vitte a karján. Zabriskie tiszteletes alapjában véve mindig sápadt volt, de most vöröslött a képe az izzadtságtól, mégis úgy tűnt, hogy egészen kényelmesen érzi magát régi tweedzakójában, felöltőjében, papi gallérjában, alatta a kötelező fekete inggel. Ezzel szemben a gonosz bikini mintha még szorosabb lett volna, szabályosan elszorította Nora vérkeringését. Udvariasan üdvözölték egymást. – Hiányoltam múlt vasárnap – jegyezte meg Zabriskie azon a szigorú hangon, amely az évek hosszú során ráragadt. – Nagyon el vagyunk foglalva mostanság – törölte le Nora az izzadságot a homlokáról. – Különben minden rendben? – kérdezte a tiszteletes. – Ó, persze. – Csak azért kérdem, mert eléggé kimerültnek látszik. – Túl sokat kocoghattam – hazudta Nora, majd nyomatékul lenézett a lábára, pedig nem edzőcipő volt rajta. – Beszélhetnénk esetleg pár percet? – kérdezte a tiszteletes. – Hát persze – válaszolta. Nem messze a gyalogosok forgatagától találtak egy üres padot. A tiszteletes odacipelte szatyrait, és gondosan elhelyezte őket a pad

mellett. Amint leült, Nora érezte, hogy a Luthertől kapott piros bikini egyik pántja megfeszül, majd elpattan, és valami csúszni kezd a csípőjén. Érezte, hogy bő nadrágja nem fogja megtartani az elszabadulni készülő ruhadarabot. – Sok mindent beszélnek magukról... – kezdte szokott gyengéd hangján a tiszteletes, akinek megvolt az a rossz szokása, hogy szót váltva túl közel hajolt a másikhoz. Nora keresztbe rakta a lábát, sőt szorosan összefonta, de csakhamar rájött, hogy így még rosszabb. – Mit pletykálnak? – kérdezte feszülten. – Nézze, Nora, én őszinte leszek – hajolt még közelebb a tiszteletes -, megbízható forrásból hallottam, hogy elhatározták Lutherrel, idén nem tartanak karácsonyt. – Hát igen... valóban valami ilyesmi... – Ilyesmiről én még nem hallottam – jegyezte meg komoran, mintha a Krank házaspár a súlyos bűnök számát szaporítaná ezzel. Nora meg sem mert moccanni, attól félt, leesik róla minden ruha. Homlokát kiverte a veríték. – Jól van, Nora? – kérdezte a tiszteletes. – Persze, minden rendben. Ne gondolja, hogy nekünk már nem fontos a karácsony, mi is hiszünk Krisztus születésében, megünnepeljük, csak éppen az idén kihagyjuk az ünnepekkel járó rumlit, és minthogy Blair sincs itthon, kiveszünk egy kis szabit. A tiszteletes hosszan emésztette szavait, miközben Nora megpróbált észrevétlenül távolabb húzódni tőle a padon. – Hát, mit mondjak, elég fura ötlet... – mondta szemlesütve, mintha csak a földön sorba állított szatyrait nézegetné.

– Lehet, hogy valóban az... Én is tudom... De nézze, Doug, amúgy minden rendben. Higgye el. Jól vagyunk, egészségesek vagyunk, csak szeretnénk pihenni néhány napot. Ennyi az egész. – Szóval ezek szerint tényleg elutaznak? – Igen, egy tíznapos körutazásra. Zabriskie megrázta a fejét, mint aki maga sem tudja, egyetérthet-e ezzel az egésszel, vagy inkább ellenezze. – Az éjféli misét, azért remélem, nem hagyják ki? – kérdezte mosolyogva. – Nem ígérek semmit, Doug... A tiszteletes megpaskolta Nora térdét, és szatyrait összeszedve elköszönt. Az asszony várt, amíg eltűnik a színről, majd minden bátorságát összeszedve megpróbált talpra állni. Óvatos léptekkel kiballagott a bevásárlóközpont melletti parkból, és magában átkozta Luthert. A hülye bikinijével együtt. Frohmeyerné unokahúgának legkisebbik lánya a helyi katolikus templomban önkénteskedett, amelynek nagy létszámú ifjúsági kórusa volt. A fiatalok élvezettel járták végig az egész környéket, és lelkesen betlehemeztek. Egykét telefonnal percek alatt mindig elintézhető volt egy-egy pluszfellépés. Csendesen havazott, amikor elkezdték a koncertet. A kórus tagjai félhold alakzatban álltak föl a kocsifelhajtó előtti gázlámpa körül, és rázendítettek a „Betlehemnek városában” kezdetű dalra. Megpillantva az ablakon kikukucskáló Luthert, valamennyien barátságosan integettek. Kisvártatva egész tömeg gyűlt össze a betlehemesek mögött, főképp gyerekek a szomszédból, meg persze

Beckerék a mellettük lévő házból, és az elmaradhatatlan Trodgon família. Perceken belül aztán megjelent a Gazette egyik riportere is – egy jótevő nyilván betelefonált a szerkesztőségbe -, néhány percig nézelődött, majd a tömegtől felbátorodva becsöngetett Krankékhez. Luther kitárta az ajtót, érezte, hogy legszívesebben bárkinek behúzna egyet. – Mi van? – kérdezte. – Fehér karácsony – hangzott a sötétből. – Ön volna Mr. Krank? – kérdezte a riporter. – Személyesen. És nekem kihez van szerencsém? – Brian Brown vagyok, a Gazette-től. Feltehetek önnek néhány kérdést? – Attól függ, miről. – Hát arról, hogy az idén tényleg kihagyják-e ezt az egész karácsonyi bizniszt... Luther elnézte a bejárata előtt gyülekező tömeget. A háttérben ólálkodó sötét alakok egyike spicli. Jól sejtette, csakis valamelyik szomszédja hívhatta föl a Gazette szerkesztőségét. Vagy Frohmeyer, vagy Walt Scheel. – Nincs mit mondanom – közölte, és becsapta az ajtót. Hallotta, hogy Nora már zuhanyozik, és ma már másodszor, levonult az alagsorba... 10. FEJEZET Luther javasolta, hogy kedvenc olasz vendéglősüknél, Angelónál vacsorázzanak. Az étterem egy régi belvárosi ház földszintjén volt, távol a bevásárlóközpontoktól, és talán öt háztömbnyire a felvonulási úttól. Már a

gondolat maga is csábító volt, hogy végre kiszabadulnak Hemlockból. Salátát rendeltek könnyű öntettel, hozzá paradicsomos tésztát és semmi többet, se húst, se bort, se kenyeret. Nora már hetedszer, Luther meg tizedszer járt a szoláriumban, és ahogy kortyolgatták az ásványvizet, egymást elnézve elégedettek voltak szép barna bőrükkel, kiváltképp, ha összehasonlították magukat a környező asztaloknál ülő sápadt arcúakkal. Az eredendően kreol bőrű Luther egyik nagyanyja felig olasz volt, így mediterrán génjei nagyban hozzájárultak a gyors sikerhez. Sokkal barnább volt már, mint Nora, persze ezt barátai, kollégái is észrevették. Őt azonban nem érdekelték a megjegyzéseik, különben is csaknem mindenki tudta már, hogy nagy körutazásra készülnek. – Most kezdődik – mondta Nora, az órájára pillantva. Luther is megnézte az övét, hét óra volt. A nagy karácsonyi felvonulás minden évben a Veteránok parkjától indult, a városközpontból. Tűzoltóautók egész sora vonult fel, meg masírozó katonazenekarok, a műsor ugyanaz volt minden évben, sosem változott. A jó öreg Mikulás változatlanul elővarázsolta valahonnan azt a lepusztult szánkót is, amelyet annak idején még a Rotary Club építtetett, és amelyet nyolc elhízott ereklyevivő kísért – robogókon. A felvonulók – menetrend szerint – mindig befordultak a város nyugati negyedébe, így majdnem elérték Hemlockot. Az elmúlt tizennyolc évben Krankék, akárcsak az összes többi hemlocki szomszéd, mindig kiálltak bámészkodni, vagy csatlakoztak a menethez, hiszen a parádé fontos társasági eseménynek számított.

Ezúttal azonban ez is csak annak az ünnepet megelőző felhajtásnak a része volt, amelytől meg akartak szabadulni. Hemlockban ilyenkor nagy volt a felbolydulás: a gyerekek zsibongtak, a betlehemesek énekeltek, ki tudja, mitől részegültek meg az emberek. Mint ahogy azok a kis gengszterpalánták is, akik az „INGYEN HÓEMBER” feliratú szórólapot bedobták a kertjükbe. – Na, és milyen volt a cég karácsonyi vacsorája? – kérdezte Nora. – Állítólag olyan, mint mindig... A szokásos cécó. De ugyanaz a terem, ugyanazok a pincérek, ugyanaz a bélszín, aztán a végén ugyanaz a puding. Slader szerint Stanley már a koktéloktól rendesen lerészegedett, mint az állat. – Én még sosem láttam józannak koktélidőben... – Tartott valami beszédet is. Nagy erőfeszítésébe került, valami leszámlázási ügyről beszélt, amivel a cég valakit kiüt jövőre, meg hogy a Wiley & Beck – hála mindnyájunknak! – egy igazi nagy család. Szóval a szokásos, ismert, üres blabla. Örülhetünk, hogy idén csak a többiek elbeszéléséből értesültünk az év legnagyobb eseményéről. – Más is meglógott? – Slader szerint egyedül csak Maupint nem látták sehol, az ellenőrzési osztályról. – Kíváncsi lennék, miben pompázott Jayne... – Ha tényleg érdekel, megkérdezem Sladert. Az is kitelik tőle, hogy jegyzeteket készített. A pincér kihozta végre a salátát. Úgy bámulták a primőr spenótleveleket, mint aki nyomban éhen hal. Aztán

előírásszerűen ráöntötték a dresszinget, összekeverték, megszórták sóval-borssal, és olyan fegyelmezetten láttak hozzá, mintha az evés tökéletesen hidegen hagyná őket. Az Island Princess fedélzetén nonstop étkeztetés lesz. Luther már eltervezte, hogy ott a hajón aztán annyit eszik, amennyi belefér. Egy közeli asztalnál egy csinos, sötét hajú fiatal lány ült a barátjával. Nora ránézett, majd letette a villáját. – Mondd, Luther, ugye szerinted is minden rendben van vele? – Kivel? – kérdezte Luther, miután körülnézett az étteremben. – Hát Blairrel... Luther komótosan elrágta a falatot, aztán egy ideig elmerengett a kérdésen, amelyet Nora mostanában már csak naponta háromszor tett fel neki. – Légy nyugodt! Blair remekül érzi magát. – De vajon biztonságban van-e? Mindig ugyanaz a kérdés, mintha legalábbis Luther itt és most pontosan tudhatná, hogy a lányuk biztonságban van-e odaát. – Nézd, Nora... A Békehadtest az elmúlt harminc évben egyetlenegy önkéntest sem vesztett el. Hidd el nekem! Tudom. Utánanéztem. Nagyon óvatosak, mindenre figyelnek. Tudod mit? Inkább egyél! Nora azonban félretolta a salátát, lenyelte ugyan még az utolsó falatot, de aztán úgy ült, mint aki minden érdeklődését elvesztette a külvilág iránt. Luther közben mindent elpusztított a tányérjáról, immár Nora maradékára fente a fogát.

– Tényleg nem bírsz többet lenyomni? – kérdezte. Nora áttolta a tányérját, és Luther azt is fényesre csupaszította. Időközben megérkezett a paradicsomos tészta, ezúttal Nora elhatározta, hogy éberen ügyel a maga adagjára. Néhány falat után azonban megállt kezében a villa, aztán illedelmesen a tányérra helyezte, mint aki befejezte az étkezést. – Jobb, ha elfelejtem... – jegyezte meg. Luther elszántan falt tovább. – Most meg mi bajod? – kérdezte, látva a felesége megrettent arcát. – Mi a baj, Nora? – kérdezte, lenyelve a falatot. – Mondd, lehet, hogy azok az erkölcscsőszök megint eljönnek hozzánk a felvonulás után? A felvetés Luthert is elgondolkodtatta. Ő is letette a villáját egy percre, és a vizespohárért nyúlt, ivott pár kortyot, aztán aggodalmasan a távolba meredt a tekintete. Hát igen, erre nagy esély van. A felvonulás után egy bizottság állított be, amely végigjárta az egész szomszédságot egy kerekeken guruló dobogóval, elé egy valódi John Deere traktor volt befogva. Mintha az egész menet csak azt vizsgálta volna, hogy mindenütt megfelelő szinten áll-e a karácsonyi hangulat. Miközben persze egyéni kitüntetéseket is osztogattak, mint mondjuk „A legeredetibb tervezésért”, a „Legszebb karácsonyi kivilágításért!”, és hasonlók. Utcák és városrészek is kaphattak jutalmat és oklevelet, mondjuk a legszebb dekorációért. Hemlock már kétszer nyerte el a kék szalagot.

Előző évben azonban csak második helyen végzett, azért, mert az utcai pletykák szerint a negyed negyvenkét háza közül kettőn nem ücsörgött hóember. Háromutcányival északra ugyanis, a Broxwood Lane három tömbje olyan káprázatos kivilágítással remekelt, cukorsüvegre emlékeztető fáklyák egész sorával, hogy el is nevezték Cukorfáklya sornak, és ezzel elvitte Hemlock elől a díjat. Frohmeyer utána hónapokig küldözgette figyelmeztető irományait. A vacsora békés hangulatának egy csapásra befellegzett, hallgatagon meredtek egymásra az üres tányérok fölött. Viszont egyiküknek sem akaródzott felállni, hiszen tudták, addig jó, míg itt ülnek Angelo éttermének biztonságában. Kértek még két koffeinmentes kávét, aztán Luther fizetett, és szokatlanul lassú menetben hazahajtottak. Nagyon úgy nézett ki, hogy Hemlock megint vesztett. Még alig pirkadt, amikor Luther felkapta a Gazette-et a pázsitról, és elképedve meredt a címoldalon éktelenkedő metróhírekre. Itt sorolták fel a győzteseket: első volt a Cherry Avenue, második a Boxwood Lane, és Stanton negyed a harmadik. Pedig Lutherékkel szemben Trodgon több mint tizennégyezer lámpácskát szerelt fel kertje fáira, és idejében végzett is, vagyis a felvonulás napján már minden teljes díszfényben tündökölt. A címoldal közepén jókora színes fotó hivalkodott Krankék házáról. Luther azt nézegette, honnan készítették a felvételt. A fényképész nagy látószögű objektívvel dolgozott, mert a kép tágas perspektívába helyezte a házat, mintha legalábbis repülőgépről látná az ember a tájat.

A közvetlen szomszéd, Becker háza – mint pozitív ellenpélda – persze fényárban úszott. A másik oldalon Kerrék háza és kertje is ragyogott, mindent beborítottak a piros és zöld égőcskék – ott is izzott vagy tízezer lámpa. Egyedül Krankék háza borongott teljes sötétségben. Tőlük keletre Frohmeyerék, Nugentsék és Galdyék háza is látszott, mindegyik meleg fénysugárban, fenn a háztetőkön persze példamutatóan ott ücsörögtek az elmaradhatatlan, opálos fényű hóemberek. Nyugatra Denték, Sloanék és Bellingtonék otthonát is beragyogta a karácsonyi fényözön. Csak Krankék házára borult sötét árnyék. „Scheel! Igen! Csak ő lehetett!” – morogta Luther az orra alatt, végre felfedezve, hogy a fotó csak a szemközti ház tetejéről készülhetett, tehát Scheelék fölengedték a fotóst kétemeletes házuk tetejére, ahonnan az nagy látószögű lencsével úgy célozhatta meg a házat, mintha helikopterről fotózott volna. Talán még buzdította is az egész utca népe. A fotó alatt csak egy rövid történet volt olvasható „Elmaradt karácsony” címmel: Luther és Nora Krank háza bizony ilyen borongósan sötét marad ezen a karácsonyon. Pedig Hemlock utcai szomszédaik mindent megtettek annak érdekében, hogy lakókörnyezetüket szépen feldíszítsék az ünnepre, csak Krankék menekülnek – legalábbis megbízható, de megnevezhetetlen források szerint. Se fenyőfa, se hóember a tetőn! Krankéké az egyetlen ház Hemlockban, ahol szegény Frostyt az alagsorba n jegelik elrejtve. (Mellesleg megjegyezve,

Hemlock idáig szinte állandó győztese volt a Gazette meghirdette városkép-szépészeti versenynek, de idén, valamennyiünk legnagyobb csalódására, csak hatodikként végzett.) „Remélem, most elégedettek!” – jegyezte meg Krankék egy magát megnevezni nem akaró szomszédja. „Ronda önzés, amit tettek!” – mondta egy másik. Ennyi. Ha Luthernek ebben a percben keze ügyébe akad egy géppuska, legszívesebben sortűz alá vette volna az összes elérhető házat. Ehelyett jó ideig csak maga elé meredve ült, a gyomrában fájó gombócot érzett, és győzködte magát, hogy ez is, mint minden, elmúlik. Mondják, minden csoda három napig tart. Ők viszont négy nap múlva elutaznak, aztán amire visszajönnek, eltűnik az a sok átkozott hóember a tetőkről, a vásári világítótestek a fákról. Csőstül áramlanak viszont majd be a számlakivonatok, és akkor talán valamivel megértőbbek lesznek csodálatos szomszédjai is. Átfutotta az újságot, de képtelen volt koncentrálni. Végül elszánta magát, összeszorította fogát, és megosztotta a rossz hírt Norával. – Szörnyű módja az ébresztésnek – jegyezte meg, amikor megpillantotta az újságban lehozott fotót, aztán szemét megdörzsölve egy ideig méregette. – Nyilvánvaló, csak az a szemét, mitugrász Scheel engedhette fel a fotóst a háza tetejére – állapította meg Luther. – Biztos vagy benne? – Hát persze, ki más? Nézd meg jobban a képet!

Nora ismét alaposan szemügyre vette a fotót, és a cikket is elolvasta. Amikor a „ronda önzés”-hez ért, elakadt a lélegzete. – Ki mondhatta ezt? – kérdezte. – Vagy Scheel, vagy Frohmeyer... Ki tudja? Megyek zuhanyozni. – Hogy merészelték? – tűnődött Nora a fotóra meredve. „Gratulálok, kislány! – gondolta magában Luther. – Csak ne kéne ebbe az egészbe beleőrülni. De nem! Kihúzzuk magunkat. Még négy nap! Aztán indulás. Nem fogunk beleroppanni!” Este, vacsora és némi tévénézési kísérlet után Luther elhatározta, hogy jár egyet. Felöltözött, gyapjúsálat tekert a nyaka köré, mert kinn már fagyott, és hófelhők gyülekeztek az égen. Norával együtt ő vette az egyik első házat Hemlockban, hát csak nem fog itt bezárkózni, rejtőzködni. Ez az ő utcája, az ő városnegyede, az ő barátai. Akik egy szép napon majd csak elfelejtik ezt a kis közjátékot. Luther leporoszkált az útra, kezét a zsebébe süllyesztve, mélyen beszívta a hideg, friss levegőt, amely szinte új életre keltette tüdejét. A legtávolabbi célpont felé vette az irányt, a Moss Point-i elágazáshoz, remélve, hogy addig Spike Frohmeyer nem ered a nyomába, sőt még gördeszkájával sem éri utol. Tévedett. – Helló, Mr. Krank – hallotta a hangját és a deszka fékezését. – Helló, Spike... – Mi járatban errefelé? – Csak egy kicsit sétálgatok...

– És persze élvezi a karácsonyi kivilágítást? – Hogyne, persze hogy élvezem. És téged mi szél fújt erre? – Én csak lesem az utcát – válaszolta Spike, és úgy nézett körül, mintha valami azonnali atrocitás fenyegetné az utca nyugalmát. – Mit hoz neked idén a Jézuska? – Még nem biztos, de remélhetőleg egy Gameboyt, meg talán jégkorongütőt, és talán dobfelszerelést is. – Nem mondom. Akkor a Jézuska ugyancsak bőkezű lesz... – Tudja, én már nem hiszek a Jézuskában, de Mike még csak ötéves, úgyhogy úgy teszünk, mintha... – Hát persze... – Mennem kell. Boldog karácsonyt! – Neked is boldog karácsonyt, Spike! – mondta ki Luther a tiltott szavakat, remélve, hogy ez évben először és utoljára. Spike olyan gyorsan tűnt el, mint ahogy fölbukkant. Nem vitás, rohan máris haza a hírrel, hogy jelentse apjának, hogy Mr. Krank elhagyta a házat, és éppen valamelyik mellékutcában kocog. Luther lassított Trodgonék látványos, tizennégyezer égővel megvilágított háza előtt. Fönn a tetőn a hóember társaságában még egy Mikulás-fazon is üldögélt, a hozzá tartozó rénszarvassal. Az utóbbi, ahogy errefelé nevezték, Rudolph szintén ormótlan műanyagból készült, és belülről ki volt világítva, az orra külön fénylett. Az egész tetőgerincre két sorban villogó égősort szereltek, amely hol piros, hol zöld fényben villant fel. Még a kémény is világított – több száz apró kék körte pulzált körülötte, kísérteties sugárzással vonva

be a jó öreg hóembert. Lenn a kertben egy egész bádogkatona-osztag őrködött a magyalbokrok mellett, valamennyi ember nagyságú, ezeket is sok-sok színes lámpával világították meg. A kert közepén persze betlehemi jászol is volt, valódi szalmával és egy kevésbé valódi kecskével, amelynek föl s alá mozgott a farka. Micsoda látványosság! Luther zajt hallott, mintha egy létra zuhant volna le közvetlenül a Trodgonék melletti ház garázsa előtt. A garázsajtó tárva-nyitva volt, és a férfi a félhomályban is jól kivette Walt Scheel alakját, aki még mindig azzal küzdött, hogy még egy lámpafüzért helyezzen föl valahová. Odasétált, és teljesen váratlanul kedélyesen ráköszönt. – Jó estét, Walt! – Nicsak, nicsak, hiszen ez a jó öreg Luther Krank – vigyorgott Walt kényszeredetten. Kezet fogtak, miközben mindketten próbáltak kitalálni valami szellemes visszavágást. Luther egy lépést hátrált, és hosszasan meredt a tetőre. – Azon tűnődtem éppen, hogy a fenébe jutott föl oda az a fotós. – Miféle fotós? – Hát a Gazette fotósa. – Ja, hát ő? – Ki más? – Felmászott. – Ne viccelj. Az a kérdés, miért engedted fel? – Nem is tudom. Talán, mert azt mondta, hogy az egész utcát be akarja foglalni a képbe.

Luther felhorkant, aztán legyintett egyet. – Kissé meglepett a dolog, úgy értem, hogy tőled, Walt... – jegyezte meg Luther, bár a legkevésbé sem volt meglepve. Jó tizenegy éve látszólag szívélyes szomszédi kapcsolatban voltak, de csak a felszínen, mert egyikük sem akart nyílt viszályba bonyolódni a másikkal. De Luther alapjában véve ki nem állhatta Walt sznobériáját és kivagyiságát. Walt viszont mit sem törődött Lutherrel, különben is évek óta gyanította, hogy nagyjából ugyanannyit keresnek mindketten. – Nos, akkor bevallhatom, hogy engem is kissé meghökkentett a dolog, mármint részedről – vágott vissza Walt -, de meg kell jegyeznem, hogy szomszédainkat is. – Ha jól látom, van ott még hátul valami égőd – bökött fejével Luther egy távoli bokorra, ahol még több száz huzal várt felszerelésre. – Éppen azt akartam elhelyezni. – Hát akkor viszlát – intett Luther, és továbbállt. – Boldog karácsonyt! – kiáltott utána Walt. – Aha. 11. FEJEZET A Wiley & Beck-nél az irodai karácsonyi buli voltaképpen már az ebéddel kezdődött, amelyet két, egymással halálos családi viszályban álló görög testvérpár szállított házhoz, de egy biztos: ők készítették a legjobb baklávát az egész városban. A terülj-terülj asztalkám helyiségeit mindig pontosan 11.45-kor nyitották meg, egyszerre mindjárt három termet, hogy aztán azonnal az egész buli fergeteges idiotizmusba

torkolljon. Stanley Wiley volt általában az első, aki pillanatok alatt kiütötte magát, aztán már csak dülöngélve álldogált egy doboz tetején a konferenciaterem végében, hogy eldadogja szó szerint ugyanazt a beszédet, amelyet már egy héttel ezelőtt a szmokingos vacsorán is elszavalt. Aztán átvette a munkatársak ajándékát, hol egy vadászpuskát, hol egy puccos homokórát vagy más egyéb dísztárgyat, valami garantálhatóan semmire sem használható marhaságot, aminek láttán általában elérzékenyült és sírva fakadt, hogy aztán adandó alkalommal és megfelelő szószátyár körítés kíséretében továbbajándékozza egyik megbecsült kliensének. Aztán elkezdődött az összevissza ajándékozás, majd még néhány beszédet, köszöntőt is végig kellett hallgatni, és rendszerint dalra is fakadtak, attól függően, hogy mennyire piált be a társaság. Az egyik évben két férfi sztriptíztáncost is rendeltek, akik egy hordozható magnó zenéjére kezdtek el lejteni, majd a zene ritmusára lassan levetették leopárdbőr kacatjaik maradékát is, mire a férfi munkatársak odarohantak, hogy takarásba hozzák őket, miközben az összes titkárnő sikoltozott, mintha csiklandoznák őket. Luther titkárnője, Dox visított mindig a leghangosabban, ráadásul kéjesen fotózta a fiúkat. Mire néhány nappal később Stanley mindenkinek küldött egy emlékeztető feljegyzést, amely egyben minden jövőbeli sztriptízt betiltott. Öt óra tájban a Wiley & Beck összes könyvelője már végigtapizta, vagy legalábbis próbálta végigfogdosni a cég legcsúnyább titkárnőit is. Ilyenkor szinte kötelező volt legalább becsípni. Stanleyt viszont úgy kellett

felvonszolni az irodájába, megitatni egy vödör kávéval, hogy valahogy haza tudjon vánszorogni. A cég persze előrelátóan gondoskodott mindenről, a buli végén már ott álltak az irodaház előtt a bérelt kocsik – sofőrrel -, így senkinek sem kellett részegen volánhoz ülnie. Mindazonáltal a rendezvény hagymázas őrületbe torkollott. Az üzletfelek viszont szívesen tértek vissza évről évre, mert itt végre ihattak egy jót a nejek nélkül, akik közben a maguk cégének partiján mulattak. A titkárnők is imádták a dolgot, mert itt sok mindent láthattak és hallhattak, amit jó volt elraktározni egész évre, és ha sor került rá, lehetett vele zsarolni. Luther gyűlölte ezeket a karácsonyi bulikat, még akkor is, ha éppen jó évet zárt. Keveset ivott, sosem rúgott be, csak döbbenten bámulta kollégáit, akik menetrendszerűen bohócot csináltak magukból. Kulcsra zárt ajtó mögött üldögélt irodájában, várva a percet, amikor végre észrevétlenül kislisszolhat az épületből. Amikor aztán délelőtt 11 óra tájban végre felharsant a zene, felkapta az aktatáskáját, és elhúzta a csíkot. December 23-a volt. Január 6-áig errefelé a színét sem látják. Addigra pedig az élet még itt is visszatér a rendes kerékvágásba. Ezt is megúszta. Még beugrott az utazási irodába, hogy elköszönjön Bifftől, de a nőt nem találta benn, azt mondták, már valami varázslatos mexikói nyaralóhelyen élvezkedik, amely szintúgy az ügynökség ajánlatai között szerepelt. Elszánt, gyors léptekkel sietett a kocsijához, nem kevés büszkeséggel keblében, hogy ezt a hatodik emeleti őrületet is sikerült kihagynia. Bevágta magát a kocsiba,

és elindult a bevásárlóközpont felé még egy utolsó szolira, meg hogy utolsó pillantást vessen az őrültek gyülekezetére, azokra, akik ott tülekednek a boltokban, és az utolsó pillanatra hagyva a vásárlást, bármit megvesznek, ami még a polcokon maradt. Őrületes volt a forgalom, rettenetesen lelassult, így mire odaért a bevásárlóközponthoz, addigra már egy közlekedési rendőr állta el a lehajtót. A parkoló megtelt, nem volt több szabad hely, tovább kellett hajtani. „Semmi baj” – gondolta Luther. Amúgy is Norával volt találkája a kerület zsúfolt pékségének közkedvelt büféjében. Voltaképpen előre foglaltattak helyet, ami különben soha nem szükséges, de az évnek ebben a néhány napjában ajánlatos. Luther elkésett. Nora pedig sírva várta. – Bev Scheelről van szó... – nyögte ki végre. – Tegnap volt kontrolion. Pozitív. Immár harmadszor és megint... a rák... Jóllehet Luther és Walt sosem barátkozott össze igazán, az asszonyoknak sikerült jó kapcsolatot kialakítaniuk az utóbbi években. Igazság szerint hosszú ideig senki sem törődött Scheelékkel Hemlockban. Keményen dolgoztak, gyarapodtak, és erre büszkék is voltak. – Már elérte a tüdejét is... – szipogta Nora a könnyeit törülgetve, miközben Luther rendelt két szénsavas ásványvizet. – És ami még ennél is rosszabb, feltételezik, hogy áttét van a veséjén és a máján is... Luther összerázkódott a rémes betegség hallatán. – Borzalmas – sóhajtott fel. – Lehet, hogy ez az utolsó karácsonya...

– Ezt az orvosa mondta? – kérdezte a férfi, bizalmatlanul mindenféle laikus előfeltételezéssel szemben. – Nem. Ezt én mondom. Még hosszasan elidőztek Scheelék bajainál, aztán Luther megelégelte a dolgot, és határozottan kijelentette: – Nora! Arra gondolj, hogy negyvennyolc órán belül indulunk. Egészségünkre! – és összekoccintották műanyag poharaikat, Nora még mosolyogni is megpróbált. – Valami baj van? – szólalt meg végre Luther a saláta felénél. – Ó, semmi... Csak tudod, mintha hiányozna a fa, a díszítések, a zene meg a régi emlékek... gondolom – vallotta be Nora. – Viszont nincs elakadás a forgalmi dugóban, nincs bevásárlás, a stresszről nem is beszélve. Hidd el, Luther, én is tudom, hogy ez nagy ötlet volt! – Naná, kész zseni vagyok! – Ne ragadtassuk el magunkat! Mit gondolsz, Blairnek eszébe jut egyáltalán, hogy karácsony van? – Nem. Nem jut eszébe. Ha tényleg boldog, akkor eszébe sem jut. Legalábbis remélem... – mondta teli szájjal. – Ott dolgozik a pogány bennszülöttek között, akik csak a folyókat meg a hasonló dolgokat imádják... Honnan a fenéből jutna eszükbe, hogy karácsony van? – Ez azért kissé durva volt, Luther. Miért mondod, hogy pogány bennszülöttek? – Csak vicceltem, drágám. Biztos vagyok benne, hogy remek népek. Ne aggódj!

– Blair sosem nézi a naptárat. Legalábbis ezt állítja... – Jól teszi. Nekem két naptáram is van az irodában, és néha mégsem tudom, milyen nap van éppen. Millie állt meg az asztaluknál, átölelte Norát, majd boldog karácsonyt kívánt mindkettőjüknek. Luthert idegesítette volna az egész jelenet, de a női klinikán dolgozó magas, szikár nő kifejezetten jópofa volt, és korához képest csinos, pedig ötvenes évei elején járt. Luther mindig is kedvelte. – Ugye, te is hallottad, mi van Bev Scheellel? – kérdezte suttogva Norát, mintha Luther ott sem lett volna, ami viszont mélységesen sértette a férfit. Luther csak azért fohászkodott, hogy ebben a városban ne érje semmiféle rémes betegség. Hiszen itt még az önkéntes ápolónők is előbb tudnának róla, mint ő maga. Akkor inkább jöjjön egy infarktus vagy egy autóbaleset, csak valami gyors... Valami, amin nem lehet csámcsogni, amit nem lehet így körbesuttogni, miközben a szenvedő alany csendesen haldoklik. Amikor Millie elment, végre befejezték a salátát. Luther persze változatlanul farkaséhes volt, de kifizette a cechet, és megpróbált arra gondolni, hogy nemsokára az Island Princessen dőzsöl a legkülönfélébb kulináris örömökben élvezkedve, luxusmennyiségben és -minőségben, ahogy a prospektusok ígérik. Norának maradt még pár elintéznivalója. Luthernak végre már semmi, így visszahajtott Hemlockba, leparkolt a garázsfeljáró előtt, némiképp megkönnyebbülve, hogy egyetlen szomszéd sem lődörög kíváncsian a háza körül. A napi postából kiszedett még négy névtelen képeslapot, mindegyik

egy-egy hóembert ábrázolt. Ahány volt, annyiféle helyről adták föl: Rochesterből, Fort Worthből, Green Bayből és St. Louisból. Hát persze. Frohmeyer egyetemi évfolyamtársai szétszóródtak rendesen, és ráadásul állandóan úton voltak, miért is ne címeztek volna meg neki egy lapot. Apró kis szívesség, pláne ha Frohmeyer kéri. Ez is hozzátartozott Frohmeyer kisded játékaihoz, különben sem bírta lenyelni a békát, és ha valamiben, az efféle őrültségek megszervezésében mindig jeleskedett. Eddig pontosan harmincegy hóemberes levlap futott be, kettőt még Vancouverből is feladott valaki. Luther gondosan elrakta őket, eltervezve, hogy ha visszatérnek a Karib-szigetekről, akkor az egész kollekciót berakja egyetlen nagy borítékba, és természetesen ugyancsak névtelenül elküldi Vic Frohmeyer címére, aki mindössze kétháznyira lakott tőle. „A hitelkártyájával kifizetett nagy bevásárlások banki számlakivonataival együtt fog megérkezni” – gondolta elégedetten magában, amikor elhelyezte a gyűjteményt a fiókban. Aztán begyújtott a kandallóba, betelepedett kedvenc karosszékébe, és menten elaludt. Hemlockban duhaj, ricsajos éjszaka vette kezdetét. Féktelenül szilaj, énekes bandák kerülgették danászva Krankék házát. Szomszédok is csatlakoztak olykor hozzájuk, fellelkesedve a pillanat hangulatától. Aztán valahonnan a Lions Club felől az egyik banda harsányan skandálni kezdte, hogy „Hóembert akarunk! Hóembert akarunk!” Nemsokára feltűntek az „Ingyen hóembert!” követelő, kézzel pingált transzparensek is, az elsőt éppen Spike Frohmeyer hajította be a kertbe. Spike és bandája

gördeszkával és biciklivel száguldozott fel s alá Hemlockban, felfűtötten üvöltve-ordítozva az ünnep előtti, túláradó örömtől. Közben egy rögtönzött utcabál is kezdetét vette. Trish Trogdon forró csokoládét vitt ki a srácoknak, míg élete párja, Wes szónokokat állított a kocsifelhajtóra. Nemsokára felharsant a Frosty, a hóember... kezdetű dal, majd a Jingle Bells-zel felváltva egész éjszaka ezeket kornyikálták, és csak akkor hagyták abba egy időre, amikor egy-egy valódi kórus ért portyázása során a közeibe, hogy a Krankék tiszteletére adott szerenád egy percre sem szüneteljen. Wes csak a kedvenceit adta elő, de úgy tűnt, hogy ma éjszaka a Frosty az abszolút toplistavezető nála. Krankék háza sötétségbe borult, a házaspár zárt ajtókablakok és behúzott függönyök fedezékében igyekezett megőrizni nyugalmát. Nora a hálószobában már a becsomagolandó ruhákat szedegette össze, Luther pedig az alagsorban olvasni próbált. 12. FEJEZET Karácsony előestéjének reggelén még javában aludtak, amikor hét órakor megszólalt a telefon. „Beszélhetnék Frostyval, a hóemberrel?” – érdeklődött egy tizenévesforma hang a vonal másik végén. De mielőtt Luther egyáltalán válaszolhatott volna, a kölyök lecsapta a kagylót. A férfi azért még képes volt akkor is nevetni ezen az idétlenségen, amikor kimászott az ágyból, gyengéden megpaskolva immár feszes és csaknem lapos hasát, majd elrikkantotta magát: – Drágám! Várnak a szigetek! Ideje csomagolni!

– Ugye, előbb azért még kapok egy kávét? – kérdezte Nora, és még jobban eltűnt a takaró alatt. Felhős, borús, hideg reggel volt, mindenesetre az előrejelzések csak ötvenszázalékos garanciával ígértek igazi fehér karácsonyt. Luther nagyon remélte, hogy az idén nem havazik az ünnepekre, mert ha mégis, akkor a felesége belesüpped a fehér karácsony iránti nosztalgiába, ami mindent megnehezítene. Nora Connecticutban nőtt fel, ahol – legalábbis szerinte – mindig fehér volt a karácsony. Luther különben is rossz néven vette volna, ha még az időjárás is belepofázik holnapi repülésükbe. A nappali utcára néző ablakánál álldogálva, éppen ott, ahová a fát helyezték máskor, kávéját szürcsölgetve világosban végre alaposabban szemügyre vehette az előkertet, meg akarván bizonyosodni arról, hogy Spike Frohmeyer és bandája nem tett túl nagy kárt a pázsitban. Majd a szemben lakó Scheelék felé is vetett egy pillantást. A díszes kivilágítás ellenére a ház szomorú látványt nyújtott. Walt és Bev nyilván odabenn kávézgat, talán még mindig álmosan, miközben mindketten tudják, de nem mondják, hogy valószínűleg ez lesz az utolsó együtt töltött karácsonyuk. A gondolattól egy pillanatra Luther is eltelt részvéttel, majd pedig némi bűntudattal, hogy ők viszont menekülnek, de aztán gyorsan megrázta magát, hiszen úgysem segíthet. Trogdonék, a telekszomszédék helyzete gyökeresen más volt. Ők már december 24-e reggelén elkezdtek a régi szokások szerint Jézuskázni, gyakorlatilag egy egész nappal előbb, mint bárki más a világon, aztán

bepakoltak a kis teherautójukba, és egy hétre eltűntek, elmentek síelni. Mindig ugyanoda, ugyanarra a szálláshelyre utaztak, és Trogdon nagy élvezettel emlegette, hogy a karácsonyi vacsorát egy kőkunyhóban töltik, a lobogó kandalló előtt üldögélve, harminc Trogdon rokon társaságában. Meleg, barátságos, otthonos az egész, nagyokat síelnek, a gyerekek is imádják, és végre összejön az egész nagycsalád. Ahány ház, annyi szokás. Szóval Trogdonék már rég fenn voltak, és egymás után csomagolták ki az ajándékokat. Luther jól látta, ahogy ott nyüzsögnek a fa körül, és azt is tudta, hogy perceken belül kezdik kihordani a csomagokat, bőröndöket a kis teherautóhoz, és akkor elkezdődik a szokásos csatazaj. A Trogdon gyerekek pedig nem győznek dicsekedni, hogy mennyi szép ajándékot kaptak a Jézuskától. Ettől eltekintve Hemlockban nyugalom, béke honolt. A negyed lakói készültek az ünnepekre. Luther belekortyolt a kávéjába, és még egyszer kinézett az ablakon, aztán elégedetten elvigyorodott. Tipikus szentestét megelőző reggel. Máskor ilyenkor Nora már rég talpon volt, többnyire pirkadat előtt, és két hosszú listát készített, az egyiket magának, a másikat Luthernek. Reggel hétkor a pulyka már benn volt a sütőben, a házban már minden ragyogott, az asztalok is megterítve a vacsorához, miközben szegény nyomorult férje a másik listával a zsebében igyekezett átverekedni magát az ilyenkor menetrendszerű közlekedési dugókon, hogy még elintézze az utolsó percekre maradt vásárlásokat. Ilyenkor már régen üvöltöztek egymással, vagy legalábbis mobiltelefonon veszekedtek, mint két

harapós kutya. Mert Luther általában mindig megfeledkezett valamiről, ami pedig állítólag rajta volt a listán, és ilyenkor mehetett vissza. Az is számtalanszor előfordult, hogy hazafelé valamit eltört, és ilyenkor aztán kitör a világvége. Krankék karácsonyi vacsorája fokozatosan, évekkel azelőtt alakult rítussá. Először tíz-egynéhány barátot hívtak meg egy italra, afféle aperitifre. Aztán a meghívottak száma lassan elkezdett növekedni, tavaly már több mint ötven vendéget etettek-itattak. Luther fülig érő szájjal vigyorgott, szinte lubickolt otthona magányos csendjében, és előre élvezte mindazt, amit a nap tartogatott számára. Végtére is most semmi más dolga: még egy-két cuccot bedob a kofferbe, és már indulhatnak is. Irány a tenger! Még az ízetlen korpás kenyérből és joghurtból álló késői reggelit is élvezte. Halkan váltottak néhány szót, miközben ő átfutotta a Gazette-et. Nora ezalatt igyekezett viccesen elterelni vissza-visszatérő gondolatait az elmúlt karácsonyok emlékeiről. Látszott szegényen, hogy kemény erőfeszítéseket tesz, hogy végre utazási lázba hozza magát. – Ugye, biztos vagy benne, hogy minden rendben van körülötte? – bökte ki végül. – Blairnek kutya baja – válaszolta Luther, fel sem nézve az újságból. Később a nappali utcára néző ablakánál álldogálva Scheelékről beszélgettek, miközben nézték, Trogdonék hogyan rámolnak be a kocsiba. A forgalom teljesen bedugult egész Hemlockban, mindenkinek az utolsó percben jutott eszébe valami, amit még feltétlenül be

kell szerezni az ünnep előtti őrületben. Hirtelen egy házhoz szállító kocsi fékezett le előttük. Butch, a futár ugrott ki belőle, egy dobozt cipelt. Felszaladt a kocsifelhajtón, és becsöngetett, várva, hogy Luther kinyissa az ajtót. – Boldog karácsonyt! – rikkantott be tőle szokatlanul lakonikusan, és sietve Luther kezébe nyomta a csomagot. Egy héttel ezelőtt, egy kevésbé rumlis napon bejött, elbeszélgetett, várta, hogy előkotorják a szokásos, év végi borravalóját. Luthernek hosszan kellett magyarázkodnia, hogy idén elutaznak, nem itthon ünneplik a karácsonyt. Elmondta, hogy még fát sem állítanak, nem díszítik fel a házat, ajándékokat sem vesznek. Egyszerűen elszöknek! Még újévi naptárat sem szereztek be, sem a rendőröktől, sem a tűzoltóktól. Semmivel sem készülnek az ünnepekre, a karácsony elmarad. Butch először értetlenül bámult a semmibe, majd sarkon fordult, és persze üres kézzel távozott. A csomag Boca Beach-ről érkezett, Luther az interneten találta a címet, és azon keresztül rendelte meg. Felvitte a dobozt a hálószobába, kulcsra zárta az ajtót, majd felkapta magára a pólót és a hozzá való rövidnadrágot. Az együttes szolidabbnak tűnt a katalógusban, de rajta elég csiricsárénak bizonyult. – Mit csinálsz? Miért zárkóztál be? – döngette Nora az ajtót. Luther végignézett magán. Egy sárga, zöld és pávakék színű pólóban feszített, amelyre még dagadt tengeri halakat is pingáltak, és ráadásul mindegyik szájából

buborékok szálltak fel. Szokatlanul bohókás, ez tény. Sőt kifejezetten idétlen is. Mindegy. Luther menten eldöntötte magában, hogy ragaszkodik hozzá, sőt egyenesen imádni fogja, és büszkén hordja, legalábbis az Island Princess fedélzeti uszodái mellett. Egy rántással kinyitotta az ajtót. Amikor megpillantotta, Nora először a szájához kapta a kezét, majd megrökönyödve hátrahőkölt. Luther máris rohant le a lépcsőn, nyomában a nejével. Barnára sült lábfeje éles kontrasztban volt a khakiszínű szőnyeggel. A nappaliba érve a férfi büszkén megállt, és kihúzta magát az ablak előtt. „Tessék, itt vagyok, nézzetek!” – mintha ezt akarta volna üzenni Hemlock összes lakójának. – Mondd, te tényleg ezt akarod ott a hajón viselni? – sápítozott Nora. – Naná, miért is ne!? – Mert akkor én nem utazom veled! – Dehogyisnem! – Luther! Lásd be! Ez aztán förtelmesen randa! – Nora! Te irigykedsz, csak azért, mert neked nincs ilyen szuper cuccod! – Ellenkezőleg, örömmámorban úszom, hogy nekem tényleg nincs... Luther átkarolta Norát, átkeringőzött vele a szobán, és már mindketten kacagtak. Norának egy könnycsepp is kicsordult a szeméből. Még hogy az ő férje, a Wiley & Beck konvenciókhoz mereven ragaszkodó könyvelője hirtelen beöltözik tengerparti szépfiúnak, aki minden nőre ráhajt? Ekkor megszólalt a telefon.

Mint később mindketten felidézték – a második, vagy lehet, hogy csak a harmadik kicsöngésre -, egyszerre ugrottak oda a készülékhez, abbahagyva a táncot és nevetést, egy ideig csak tartották a kagylót és bámultak rá. A vonal megszakadt, aztán újra megcsörrent, mire Luther azonnal felkapta. Semmit nem hallott, és mint később megpróbált visszaemlékezni, senki sem szólt bele a másik végén. Hiába tartotta a kagylót, semmi válasz... – Halló! – kiabálta, miközben furcsa mód egyre nehezebbnek érezte a kezében tartott telefonkagylót. – Papa... én vagyok az ... Meg is lepődött, meg nem is. Blair hangja persze meglepte, de az nem, hogy lányuk éppen szenteste napján jelentkezik, hogy legalább telefonon kívánjon boldog karácsonyt. Végtére Peruban is van telefon. Aztán egyre tisztábban hallotta Blair hangját. Luther elképzelte, hogy imádott lánya egy fatönkszerűségen áll vagy ül, persze a dzsungel kellős közepén, és valami lepusztult mobiltelefonba üvöltözik. – Blair – mondta, mire Nora odapattant mellé. A következő szó, amely eljutott Luther tudatáig, az Miami volt. Előtte és utána is mondhatott valamit a lánya, de azt ő nem értette. Majd alig néhány másodperc múlva úgy érezte, feneketlen mély vízbe pottyant, és mindjárt elmerül. – Hogy vagy, drágám? – nyögte ki végre. Hallott megint néhány érthetetlen szót, de kivenni újra csak annyit tudott, hogy Miami.

– Miamiban vagy? – kérdezte, de inkább üvöltötte kiszáradt torokkal. Nora odahajolt a kagylóhoz, és mindenre elszánt tekintettel hallgatózott. – Szóval Miamiban vagy – ismételte meg Luther a kérdést, miközben minden idegszálával figyelt. – Csak nem jössz haza mégis karácsonyra? Ez csodálatos! Norának tátva maradt a szája, ilyennek még sosem látta a férjét. – Hogy kicsoda? Miféle Enrique? – kérdezte némi hallgatás után. Majd teljes hangerővel rákérdezett ismét: – Enrique? A vőlegényed? Miféle vőlegényed van neked? Nora megpróbált racionálisan gondolkodni, így sikerült végre egy gombnyomással kihangosítania a telefont. Blair szavai visszhangozva betöltötték a nappalit. – Enrique perui orvos, rögtön a megérkezésem után találkoztunk... És egyszerűen csodálatos. Szerelem volt az első látásra, és egy hét múlva már elhatároztuk, hogy össze fogunk házasodni. Enrique még sosem volt az Államokban, így nagyon izgatott. Annyit meséltem neki az ottani karácsonyról, hogy mifelénk minden háztetőn ül egy hóember, nagy karácsonyi bulik vannak, meg minden... Mondd, papa, otthon már havazik? Mert Enrique még sosem látott fehér karácsonyt. – Nem, csillagom. Még nem havazik... De adom anyádat – és már át is adta Nora kezébe a kagylót, bár a kihangosított készülékkel erre semmi szükség nem volt. – Blair, drágám... Hol vagy? – kérdezte Nora nem kis erőfeszítéssel, hogy hangja örömtelien csengjen. – Miami repülőterén, mami. Beszállásra várunk, hat óra tájban már otthon is vagyunk. Ó, mami, biztosan imádni

fogod Enriquét. Ő a legdrágább lény, akivel valaha is találkoztam, elképesztően szuper fickó... És őrülten szeretjük egymást. Otthon majd mindent megbeszélünk, az esküvőt is... Jövő nyárra tervezzük, meg az egyebeket is, ugye... – Aha, majd meglátjuk... Luther levetette magát a kerevetre, látszott rajta, hogy alig van magánál, úgy nézett ki, mint aki halálos betegségben szenved. Blair viszont rendületlenül ömlengett tovább. – Annyit meséltem már neki a csodálatos hemlocki karácsonyokról, a srácokról, Frosty hóemberről a tetőn, a hatalmas partikról. Mami, ugye nálunk is lesz buli? Luther halálra váltan felhorkantott, és Nora ekkor követte el az első végzetes hibát. Ebben a hirtelen előállt pánikhelyzetben ki tudott volna világosan gondolkozni? Voltaképpen azt kellett volna mondania, ami már a nyelve hegyén volt, és amit oly nagyon Blair tudomására akart hozni, szóval csak annyit, hogy: „Nem, drágám, idén nem lesz parti!” Ehelyett Nora csak annyit mondott ebben a totális zavarodottságban: – Hát persze hogy lesz, kicsikém... Luther megint felhorkant. Nora ránézett, és látta, hogy abban a röhejes tengerparti gatyában úgy néz ki, mint egy csavargó, akit éppen golyótalálat ért. – Hát ez nagyszerű! Enrique annyira szeretne már végre, először az életben egy valódi karácsonyt látni itt, az Államokban. Hiszen annyit meséltem neki róla. Mondd, mami, hát nem csodálatos meglepetés ez nektek is?

– Hogyne, dehogynem, remek... – préselte ki magából éppen elégséges meggyőző hangsúllyal Nora. – Csodálatos karácsonyunk lesz! – Mami! Még valami. Egyezzünk meg, hogy semmi ajándékozás nem lesz... Kérlek, ígérd meg, hogy nem lesz semmi. Abszolúte semmi. Nekem különben is csak annyi az ajándékom, hogy hazamegyünk, de semmiképpen sem akarom, hogy te meg a papa most körberohanjátok a várost holmi ajándékokért. Ugye, megígéred? – Ígérem. – Szuper! Mami! Már alig várom, hogy otthon legyek! „Hiszen alig egy hónapja mentél csak el!” – mondta volna legszívesebben Luther. De sem neki, sem Norának nem volt más választása. Ha csak annyit tudott volna még hozzátenni, hogy „Ne, kérlek, Blair, ne gyertek haza karácsonyra. Gyorsan forduljatok vissza a perui dzsungelekbe.” – Mami, ennyi. Rohannom kell! Itt szállunk át az atlantai csatlakozáshoz, aztán onnan irány haza. Ki tudtok jönni elénk a reptérre? – Hát persze, drágám – mondta Nora. – Semmi gond. De mondd, tényleg orvos... mármint ez az Enrique? – Igen, mama. És csodálatos ember! Luther úgy ült ott, összegörnyedve, arcát a tenyerébe temetve a kerevet szélén, mint akit letaglóztak. Nem tartotta kizártnak, hogy mindjárt sírva fakad. Nora még mindig csak ott állt, az immár elnémult kagylóval a kezében, és olyan tekintettel meredt a férjére, mint aki azon gondolkodik, hogy hozzávágja-e a készüléket vagy sem.

De észnél volt, és nem ragadtatta el magát. Luther elveszetten pislogott ki résnyire szétnyitott tenyere mögül: – Hány óra? Mennyi időnk van még? – Tíz perc múlva dél... És december 24-ét írunk... A szobában sokáig fagyos csend uralkodott, majd Luther végül kibökte: – Miért mondtad neki, hogy lesz buli nálunk? – Azért... mert lesz buli nálunk! – Vagy úgy? – Azt persze még én sem tudom, ki lesz itt, és egyáltalán mit fognak enni, akik egyáltalán eljönnek, csak egy biztos, hogy itt ma buli lesz. Buli! – Hát én... Nézd, Nora, azért én ebben nem vagyok annyira biztos... – Ne kezdd rá, Luther! Ez az egész a te őrült ötleted volt! – Tegnap még egyáltalán nem nevezted őrültnek! Sőt! – Meglehet... De ma már nem tudom másnak nevezni. Csak őrültnek. Itt pedig lesz buli. Te pedig, úgy is mint karibi szépfiú, felállítod a fát, persze fel is díszíted, égőkkel meg az összes mütyürkékkel, és felrakod a tetőre azt a lepusztult, barnásszürke, de annál patinásabb... nyomorult tavalyi hóembert is. – Azt aztán végképp nem! – Dehogynem! Hosszú, néma hallgatás után Luther hallott valami órát tiktakolni a konyhából, de már azt sem tartotta kizártnak, hogy saját szívverését hallja. Ekkor döbbent rá, hogy még mindig a strandruhában ücsörög. Uramatyám, alig pár perccel ezelőtt azért próbálta fel,

hogy megnézze, miképp fog festeni benne a tengerparton. A paradicsomban! Nora végre visszatette a kagylót a helyére, és bevonult a konyhába, ahonnan nemsokára csak annyi hallatszott fel, hogy ki-be rángatja a fiókokat és a szekrényajtókat. Luther elnézte még egy ideig színes bermudagatyáját, de egyre inkább érezte, hogy már magától a látványtól is rosszul lesz. A körutazásnak lőttek! Lőttek a csodálatos homokos tengerpartoknak, a paradicsomi szigeteknek, a lágyan simogató tengernek, az egész napos ellátásnak. Ehettek-ihattak volna, amennyi csak beléjük fér. Egyetlenegy telefon hogy képes így feje tetejére állítani a világot? 13. FEJEZET Luther kimerülten leballagott a konyhába, ahol Nora az asztalfőn ülve már a bevásárlólista összeállításán dolgozott. – Mondd, megbeszélhetnénk végre ezt az egészet? – kérdezte Luther szinte könyörögve. – Mi a fenét beszéljünk meg? – Azt, hogy miért nem tudjuk megmondani neki az igazat? – Remek! Még egy újabb agyament ötlet! – Nézd, Nora! Mindig legjobb megmondani az igazat... Nora felnézett jegyzeteiből, és döbbenten bámult rá. – Itt az igazság, Luther! – bökött a cetlire Nora -, ez az egész itt már csak arról szól, hogy alig maradt hét óránk, hogy mindent előkészítsünk estére. – Ami azt illeti, telefonálhatott volna előbb is... – Miért tette volna? Joggal feltételezhette, hogy éppen el vagyunk foglalva a fával, az ajándékok

csomagolásával, meg az esti partival... Gondolj csak bele, honnan álmodhatta volna, hogy két épeszű, felnőtt lény egyszer csak fogja magát, és felkerekedik egy tengeri körutazásra, méghozzá éppen karácsonykor... – Talán még mindig elmehetnénk... – Na, ez már mindennél őrültebb ötlet. Több a soknál! A lányunk hazajön a vőlegényével, szentestére! Felfogtad végre? Nyilván legalább egy hétig maradnak. Legalábbis én nagyon remélem. Kész. Felejtsük el egyszer és mindenkorra ezt a tengeri körutazást! Minthogy pillanatnyilag jóval nagyobb gondjaink vannak. – Nora! Én nem állítom fel a hóembert! – Dehogyisnem! Sőt, mást mondok neked. Blair sosem tudhatja meg, hogy egy tengeri kéjutazásra készültünk. Megértetted? Összeomlana, ha megtudná, hogy effélét terveztünk, és éppen ő kotyogott közbe. Mondd, Luther, felfogod egyáltalán, miről beszélek? – Igenis, mama... Nora az orra alá dugta a cetlit. – Itt a lista. Tessék! Először is elmész, és veszel egy fát... Addig én összeszedem a díszeket, az égőket meg mindent. Aztán lehozzuk fentről az egész cuccot. Amíg te felaggatod őket, én begyújtok a sütőbe, és megnézem, mit tudunk feltálalni vacsorára. – De ki jön ide ma ide szenteste egyáltalán bulira? – Azt még nem tudom. Te mindenesetre kapd össze magad. És legfőképpen válts ruhát, mert elég nevetségesen nézel ki. – Ide figyelj, a peruiak sötét bőrűek, nem igaz?

Norában egy pillanatra megállt az ütő. Egymásra néztek, aztán mindketten gyorsan elkapták a tekintetüket. – Azt hiszem, ez most már tényleg nem oszt, nem szoroz – suttogta Nora. – Csak nem hiszed, hogy valóban összeházasodnak? – kérdezte Luther hitetlenkedve. – Az esküvő miatt majd ráérünk akkor aggódni, ha egyáltalán túléljük ezt a karácsonyt. Luther lenyargalt a kocsihoz, beindította, és rükvercben legurult az utcára, majd elhúzott. Az indulás egész könnyen ment, de tudta, annál nehezebb lesz majd visszatérni. A forgalom iszonyatos volt, vezetés közben szünet nélkül dúlt-fúlt, káromkodott magában. Túlterhelt agyában millió gondolat örvénylett. Egy órával ezelőtt még átadta magát a nyugodt reggeli semmittevés apró örömeinek, lassan iszogatta harmadik kávéját, élvezte, hogy végre semmi dolga. Most pedig? Itt ül, afféle szerencsétlen flótásként, nyomja a gázpedált, elveszve az őrült forgalomban, miközben vészesen ketyeg az óra. A cserkészek a Kroger parkolójában talán még árulnak fát. Luther leállította a kocsit, és kiugrott. Egy cserkészfiún, a cserkészparancsnokon és egyetlen árva fenyőn kívül nem talált mást. Az üzletmenetnek tehát vége volt. – Boldog karácsonyt, Mr. Krank! – üdvözölte a cserkészparancsnok, aki felettébb ismerősnek tűnt, de Luther nem tudta, hová tegye. – Joe Scanlon vagyok. Néhány héttel ezelőtt én vittem ki egy fát magukhoz.

Luther megpróbált figyelni, de közben az egyetlen maradék fát vette szemügyre: egy görbe, csúf, kificamodott törzsű, nyomorék törpét, amely nem véletlenül maradt utolsónak. – Megveszem – bökött rá. – Tényleg? – Persze. Mennyibe kerül? A kézzel írott árlistán hetvenöt dollárral kezdődtek az árak, majd lejjebb és lejjebb, a fentiek egymás után áthúzva, egészen tizenötig, ahogy múltak a napok. Mostanára már valamennyi ár ki volt húzva, még a legutolsó, a tizenöt dolláros is. Scanlon hezitált egy percig, majd kibökte: – Hetvenöt dolcsi! – Miért nem tizenöt? – Ja, kérem... Tudja... A kereslet-kínálat törvényei... – Pofátlanság... – A cserkészeknek lesz... – Adok érte ötvenet. – Hetvenöt. Ez az utolsó ár. Vagy maga viszi el ennyiért, vagy mi visszük vissza mint eladhatatlant. Luther készpénzzel fizetett, aztán a cserkész egy méretes, kiegyengetett kartonpapírt terített Luther kocsijának tetőcsomagtartójára, és ráfektette a fát, majd lekötözte. Luther aggályosan figyelte a műveletet, miközben percenként nézte az óráját is. Csak ekkor vette észre, hogy a fa tűlevelei hullanak, méghozzá nem is kicsit, de nem volt más választása. – Vízbe kell majd állítani – jegyezte meg a cserkész. – Azt hittük, nem tartanak karácsonyt – mondta Scanlon.

– Kellemes ünnepeket! – válaszolta mogorván Luther, és beugrott a kocsiba. – A maga helyében lassan hajtanék – kiáltott utána Scanlon. – Miért? – Mert ezek a tűlevelűek felettébb érzékenyek... Visszatérve a forgalomba Luther olyan mélyre süllyesztette a vezetőülést, amennyire csak tudta. Szinte eltűnt a kormány mögött. A közlekedési lámpánál egy üdítőitalt szállító teherautó lassított mellette, majd megállt. Hallotta, hogy valaki rákiabál, felnézett az ülésből, és kissé lehúzta az ablakot. Két bumburnyák pofa vigyorgott le rá. – Öregfiú! Ilyen pocsék fát, bizisten, még életemben nem láttam! – harsogta az egyik. – Mit spórolsz? Egyszer van egy évben karácsony! Költekezz! – röhögött a másik. – Ez a fa előbb levedli az összes levelet magáról, mint rühes kutya a szőrét – tette hozzá egyikük, mire Luther gyorsan felhúzta az ablakot. De még így is hallotta, hogy mindketten harsányan röhögnek. Ahogy Hemlockhoz közeledett, érezte, felgyorsul a pulzusa. Ha van egy kis szerencséje, hazaér anélkül, hogy bárki ismerőssel találkozna. Szerencséje? Reménykedhet ő még egyáltalán holmi szerencsében? De végül is sikerült. Elhúzott a szomszéd házak előtt, és szinte két keréken bevéve a kanyart a kocsifelhajtónál, alig lassítva, egyenesen behúzott a garázsba. Lélek nem láthatta. Kiugrott a kocsiból, kioldotta a fát rögzítő

köteleket, majd hitetlenkedve meredt az elé táruló látványra. A fa olyan csupasz volt, mintha szándékosan kopaszították volna le. Egyetlen zöld tűlevél sem árválkodott az ágain. Csak a göcsörtös törzs és a törött ágak hervadoztak kibicsaklott tagokkal a kocsi tetején. Scanlon figyelmeztette ugyan, hogy vigyázzon, de a Kroger és Hemlock között feltámadó szélre nem számíthatott. Szánalmas látványt nyújtott a nyomorult, ahogy lecsupaszított ágaival elterült a kocsitetőn kisimítgatott kartonpapíron. Olyan volt, mint valami uszadékfa, amelyet sok-sok kilométeres hánykolódás után vetettek partra a folyó sebes hullámai. Luther óvatosan kikémlelt az utcára, majd lekapta a fa csontvázát a tetőről, a garázsajtónak támasztotta, aztán hátravonszolta a hátsó kertbe, ahol senki sem láthatja. Egy percig eljátszott a gondolattal, hogy rögvest felgyújtja, de az efféle ceremóniákra már nem volt idő. Szerencsére Nora még nem volt otthon. Luther betrappolt a házba, és majdnem átesett az emeleti lépcső előterében gondosan elhelyezett csomagokon. Nora már lecipekedett a padlásról, és mindent felcímkézett: „ÚJ DÍSZEK”, „RÉGI DÍSZEK”, „FÜZÉREK”, „KARÁCSONYFAÉGŐK”, „KERTI VILÁGÍTÁS”... Összesen kilenc doboz, és mind arra vár, hogy kirámoljon belőlük, és nekiálljon fát, kertet, házat díszíteni. Napokig eltarthatna... Csak éppen a lényeg hiányzik. A fa!

A falra, a telefon mellé Nora kitűzött egy cetlit annak a négy házaspárnak a nevével, akiket Luthernek felés meg kell hívnia. Valamennyien közeli barátok, akikre tényleg nyugodtan rácsöröghet, és azt mondhatja: „Ide figyeljetek, sikerült alaposan elcsesznünk ezt az egészet... mert Blair mégis hazajön. Ne haragudjatok, mégis gyertek át estére, nagy bulit csapunk.” Jó. Majd felhívja őket. Később. De Nora üzenete szerint most azonnal kellene. Tárcsázta az első számot, Gene és Annie Lairdéket, akik talán a legrégebbi barátaik a városban. Gene vette fel a kagylót, de csak beleüvöltött a készülékbe, és közölte, hogy a házat éppen most vették ostrom alá. „Tudod, az unokák...” – magyarázta. – „Ráadásul mind a négy egyszerre! Mondd, öregfiú, nem tudsz esetleg egy szabad helyet azon a hajón?” Luther összeszorított foggal két mondatban számolt be a fejleményekről, és még egyazon lélegzettel meghívta őket. – Ez aztán ciki! – üvöltött fel Gene. – Szóval hazajön? – Haza... – És hozza magával azt a peruit is? – Jól értetted. Ez aztán a sokk! Mondd, cimbora, nem tudnátok kisegíteni? – Sajnálom, öregem. Minden családtagunk idecsődült, méghozzá öt államból egyszerre. – Ó, ne haragudj, természetesen akkor ők is meg vannak hívva. Ide ma tömeg kell. – Megbeszélem Annie-vel. Luther lecsapta a kagylót, újra szemrevételezte a kilenc hatalmas dobozt, és ekkor támadt egy mentő ötlete. Lehet, hogy rossz, de ilyen válságos helyzetben ritkán

jut igazán jó ötlet az ember eszébe. Lerohant a garázsba, és onnan ismét szemügyre vette Trogdonék szemközti házát. A kis teherautót már felpakolták, a teteje is tele volt bőröndökkel, sílécekkel, szánkókkal. Wes Trogdon éppen kilépett a garázsból, egy hátizsákkal a kezében, és azt is bedobta a kocsiba. Luther Beckerék előkertjén átfutva rohant felé. – Hé, Wes! – kiáltott rá. – Szia, Luther – köszöntötte futtában Wes. – Boldog karácsonyt. – Hm... Nektek is – vágta rá Luther, és már ott is termett mellette, tudván tudva, hogy gyorsan le kell rohannia West. – Idefigyelj, nagy zűrben vagyok... – Mi meg késésben. Már jó két órával ezelőtt el kellett volna indulnunk. – A kis Trodgon ekkor bukkant föl, és éppen valami űrfegyverrel rohamozta meg a teherautót, egy láthatatlan célpontra irányítva a csövet. – Csak egy percre figyelj rám – kérte Luther tőle telhetően hűvösen, miközben gyűlölte magát, hiszen tudta, hogy könyörög. – Blair hívott fel egy órával ezelőtt. Este érkezik. Kellene egy karácsonyfa... Wes fáradt, izgatott képe megenyhült, majd szélesen elvigyorodott. Végül már röhögött. – Tudom, tudom... – mondta Luther leverten. – Csak azt mondd meg, mi a francot kezdesz most ezzel az előbarnított bőrrel? – kérdezte csukladozva a nevetéstől. – Oké, oké... Nézd, Wes, tudom, tudom... De nekem most egy tisztességes fára volna szükségem. Viszont

már nem lehet kapni egy szálat sem. Nem adnátok kölcsön a tiéteket? Trish nagy zajjal csörtetett ki a garázsból. – Wes! Hol a fenében maradsz? – Itt vagyok! – üvöltötte vissza a férje. – Szóval a fánk kéne... – Igen. És esküszöm, visszahozom, mielőtt hazaértek. – Ez kész röhej! – Tudom, hogy az, de nincs más választásom. Rajtatokon kívül mindenkinek kell a fa ma meg holnap este... – Ezt te tényleg komolyan gondolod? – Halálkomolyan. Kérlek, Wes... Wes kikapta a nadrágzsebéből a kulcscsomóját, leszedte róla a garázs és a ház kulcsát. – Tessék... Csak meg ne mondd Trish-nek! – kérte. – Esküszöm, sosem tudja meg... – De tudd, ha eltörtök egyetlenegy díszt is, akkor mindketten halál fiai vagyunk... – Ígérem, nem lesz semmi gond, sosem fogja megtudni. – Hát azért ez elég fura egy szitu... De ezt te is tudod... – Naná. Mit gondolsz, miért nem tudok veled együtt röhögni? Végül kezet fogtak, és Luther rohant is haza. Már majdnem elérte a bejáratot, amikor váratlanul, szinte a semmiből Spike Frohmeyer kanyarodott mellé a biciklivel. – Mi a fene van itt? – kérdezte. – Hogyhogy mi? – kérdezett vissza Luther idegesen. – Mi történt, hogy maga és Mr. Trogdon beszélget?

– Törődj a magad dolgával! – kapta végre össze magát Luther, de aztán rádöbbent, hogy ha valamikor, akkor most nem ellenségekre, hanem szövetségesekre van szüksége, és Spike erre éppen megfelelő. – Hát ide figyelj, cimbora! – szólt hozzá kedvesen. – Az a helyzet, hogy éppenséggel elkelne egy kis segítség. – Mi a gubanc? – Csak annyi, hogy Trogdonék elutaznak egy hétre, és addig nekem kell őrizni a fájukat. – Miért? – Tudhatnád... A fák könnyen lángba borulhatnak, pláne akkor, ha tele vannak mindenféle elektromos mütyürökkel. Szóval az a lényeg, hogy át kell hozni ide hozzám, aztán itt majd ellesz nálam pár napig. – Miért nem kapcsolják ki az áramot? – Ne viccelj! Már minden huzalt felszereltek, meg az összes égőt beállították. Veszélyes lehet. Te esetleg tudnál segíteni nekem? Nem kívánom ingyen. Kapsz negyven dolcsit. – Negyvenet? Tutira...? Tényleg, komolyan? Mert akkor túl van dumálva... – De szükség lenne egy kisebb teherautóra... – Clemsékét elkérhetem. – Nosza. Kérd! És ne beszélj róla senkinek! – Miért ne? – Mert ez is az üzlet része! Oké? – Naná. Minden rendben. Spike villámgyorsan elhúzott, mint akinek végre valódi küldetése van. Luther fellélegzett, és körbekémlelt. Tudta, hogy a környező házak lefüggönyözött ablakai mögül több szempár mered rá, hiszen már hetek óta

mást sem tesznek, mint lesik minden lépését. Hogyan, miként válhatott ő, Luther Krank a környék negatív hősévé? Miért olyan nehéz egyszer, csak egyetlenegyszer kilépni a sorból, és úgy táncolni, ahogy jólesik az embernek? Megtenni olyasvalamit, amit előttünk még senki más sem mert megtenni? Miért vált ki ez ekkora ellenérzést azokból is, akiket évek óta ismerünk és szeretünk? Hirtelen elhatározta, hogy nem érdekli, történjék bármi is a következő órákban, nem fog senkinek sem könyörögni, hogy tisztelje már meg jelenlétével az esti bulit. Különben és mindenekelőtt azért sem fogadják majd el a meghívását, mert tény és való, hogy korábban rendesen kiosztotta őket. Másodszor meg azért, mert ő sem hajlandó tálcán felkínálni nekik azt az elégtételt, hogy végre nemet mondhassanak. 14. FEJEZET Luther másodikként Albrittonékat hívta fel. Ők is régi jó barátok, még a templomból ismerték egymást, de ők jó egyórányira laktak Hemlocktól. Amikor Riley felvette a kagylót, Luther megköszörülte a torkát, bemutatkozott, mire Albritton egy hatalmas röhögéssel belebődült a hallgatóba, és csak annyit súgott félre, nyilván Dorisnak, hogy „Luther van a vonalban”. – Nemrég hívott fel Blair – magyarázkodott Luther. – Ma este érkezik – tette hozzá, és csak azt hallotta, hogy bárki legyen is Riley mellett, hisztérikus rohamban tör ki. Luther már bánta, hogy egyáltalán felhívta őket.

– Mondd, öregfiú! Nem tudnátok segíteni? Nem ugranátok át mégis, akár csak egy percre? – fogta könyörgőre. – Sajnálom, cimbora. MacIlvainesékhez vagyunk hivatalosak vacsorára. Tudhatnád, hogy ők... hm... szóval... ők jóval előbb szóltak... – Persze-persze. Értem – nyögte ki Luther, és letette a kagylót. Egy pillanat múlva megszólalt a telefon. Nora hívta, és hangja olyan fátyolos, olyan kiszolgáltatott volt, amilyennek még sosem hallotta. – Hol vagy? – kérdezte kifulladva. – Hol volnék? Itt állok a konyhában. Te hol vagy? – Itt ülök egy dugóban a Broadon, nem messze a bevásárlóközponttól. – Mit keresel te ott? – Semmit. Csak nem tudtam leparkolni sehol máshol, így itt rekedtem. De még nem vettem semmit. Azt mondd, megvan-e a fa? – Persze. Méghozzá gyönyörű! – És feldíszíted? – Hogyne. Közben itt dúdolja a fülembe Perry Como a Jingle Bellst, én meg tojáslikőrt szürcsölgetek, és igazgatom az ágakat. – Elértél mindenkit? – Csak Lairdéket és Albrittonékat, de ők, sajna, nem tudnak átjönni. – Én Pinkertonékat, Hartékat, Malone-ékat és Burklandéket hívtam. Mind foglaltak ma estére. De Pete Hart még ki is röhögött, a hülye állatja.

– Isten bizony, bosszút állok érted. Leütöm mindegyiket. De most már rohanok. Rengeteg dolgom van – tette hozzá, mert Spike már kopogtatott az ajtón. – Talán jobb volna felhívni a közeli szomszédokat – mondta Nora elcsukló hangon. – Minek telefonáljak nekik? – Hát hogy meghívd őket! – Az isten szerelmére, azt már soha! Nora, én most leteszem. – Blair nem jelentkezett azóta? – Nora, ha nem tudnád, a gépen ül. Repül. Majd hívj később! Spike egy piros Radio Flyer kocsit kölcsönzött, amely talán valaha jobb napokat is látott. Első ránézésre Luther elég kicsinek találta, de ez van. Nincs másik. – Én megyek át először! – jelentette ki, mintha pontosan tudná, hogyan tovább. – Várj itt öt percet, aztán hajts a kocsival a ház elé. És vigyázz, ne lásson meg senki! Megértetted? – Mi lesz a negyven dolcsimmal? Luther leperkált neki húsz dollárt. – Egyelőre ennyit kapsz, és ha kész a meló, megkapod a másik felét is. Luther a garázson keresztül, a melléklépcsőn ment fel a házba, úgy érezte magát, mint egy kezdő besurranó tolvaj. Amikor kinyitotta az ajtót, megszólalt a riasztó, és csak néhány – felettébb hosszúnak tűnő – másodpercig vijjogott ugyan, de Luther úgy érezte, eláll a szívverése, miközben lepergett előtte egész élete és pályafutása. Elkapják, letartóztatják, bevonják kamarai engedélyét, és botrányosan-szégyenteljesen kitiltják a

Wiley & Beck-től. Aztán végre elhallgatott a riasztó. Várt még néhány másodpercet, aztán vett egy mély lélegzetet. A hátsó bejárat melletti kijelző szerint: MINDEN RENDBEN! volt. Őrületes rumli fogadta. A ház tele volt hulladékkal, göngyölegekkel, minden szétszórva, beszédes bizonyítékául annak, hogy itt már járt a jó öreg Mikulás. Luther tudatában volt, Trish azonnal megfojtotta volna a férjét, ha megtudja, hogy odaadta neki a kulcsokat. A nappaliba érve Luther megállt a fa előtt, és döbbenten meredt rá. Hemlockban nem volt titok, hogy Trogdonék nem sokat törődtek a karácsonyfa-díszítéssel. A feladatot már jó régen átruházták a gyerekekre, akik aztán mindent ész nélkül oda biggyesztettek, ahol éppen elértek egy-egy ágat. Milliónyi égőt és végtelenül hosszú füzéreket aggattak ugyan fel, meg számtalan egyéb díszt, vörös és zöld műjégcsapokat meg hasonlókat, de még pattogatott kukoricából font girlandokat is. „Ha Nora meglátja ezt a rémséget, megöl” – gondolta magában Luther, de már késő volt. Az ötlet annyira egyszerű volt, hogy működnie kell. Spike-kal együtt majd leszedik a törékeny díszeket, girlandokat, meg persze a kukoricafüzéreket is, óvatosan leraknak mindent a kerevetre meg a fotelekre, aztán még óvatosabban, az égőkkel együtt átviszik a fát Lutherék házába, ahol majd rendesen feldíszítik. Spike majd lecsupaszítja, átfuvarozza, felállítja, aztán... legyen mindenki boldog. Luther az első díszt maga szedte le, de ahogy kézbe fogta, ezer darabra törte.

– Vigyázz! Nehogy eltörj valamit! – szólt rá Spike-ra, felmutatva a kezében maradt töredéket, majd fölseperte a szilánkokat a padlóról. – Csak nehogy bajba kerüljünk emiatt... – sopánkodott Spike. – Ne félj, semmi gond. De most aztán munkára! Méghozzá szélsebesen! Húsz perc alatt minden törékeny dísztől megszabadították a fát. Luther talált egy piszkos lepedőt a mosókonyhában, amelyet leterített a padlóra, hogy arra állítsák a karácsonyfát tartóstul. Spike a másik oldalról támogatta, hol az egyik, hol a másik oldalról mozgatva-igazgatva a fát. Nagy nehezen, különféle mutatványok árán sikerült megemelniük az egészet, és a nappalin, majd a konyhán keresztül, aztán át a keskeny mosókonyhán leszerencsétlenkedtek vele a földszintre. A fa ágai persze megkarcolták a falat, és rendesen potyogtak a tűlevelek is. – Micsoda piszkot hagyunk itt magunk után – aggodalmaskodott őszintén Spike. – Semmi baj. Majd feltakarítom – nyugtatta Luther, aki már úgy izzadt, mint rövidtávfutó a célegyenes előtt. Ahogy az várható volt, a fa lombja szélesebb volt, mint az alsó szintre nyíló ajtó. Spike közben kirohant, és a garázs elé állt a kocsival. Luther átnyalábolta a fát, megemelte, hogy majd beleszakadt, és összenyomva az oldalágakat megpróbált átfurakodni az ajtókon. Mire végre leért a garázsba, Luther fellélegzett, kirúgta a kaput, és megpróbált Spike-ra mosolyogni. – Mondja, maga mitől olyan barna? – kérdezte a kölyök.

Luther arcáról lefagyott a mosoly, hiszen Spike egyértelműen és epésen a tervezett tengeri körutazásra célzott, amelyről immár biztosan lecsúsztak. Az órájára nézett. Tizenkettő negyven. Tizenkettő negyven, azaz elmúlt dél, és ez idáig még egy nyomorult vendéget sem sikerült meghívnia az esti partira, és nincs még egy falat ennivaló sem, sőt a hóember sem ücsörög a háztetőn, a kert sincs kivilágítva, és ez a nyomorult fa is még csak itt van, csak félúton hazafelé. Minden reménytelennek tűnt. „Nem adhatod fél, öregfiú!” – biztatta magát. Megállt, erőt gyűjtött, és újra felemelte a fát. Spike már várta lenn a kis teherautóval, de azt már előre lehetett látni, hogy a fémtalapzat persze szélesebb, mint a Radio Flyer hátsó ajtaja. Luther kétségbeesve méregette az autót és a fát. – Te majd oda ülsz – jelölte ki Spike helyét a raktérben. – És csak arra ügyelsz, hogy el ne dőljön. Én majd innen visszatartom. – Gondolja, hogy menni fog? – kérdezte Spike nem kevés kétkedéssel a hangjában. Szemben Ned Becker mélyen elmerülve saját ház körüli teendőiben, azért észrevette, hogy Trogdonék utcai ablaka mögött egyszer csak eltűnik a fa. Majd alig telik el öt perc, és ugyanaz a fa megjelenik a garázs előtt, ahol egy férfi egy kamasz fiú segítségével éppen lecipeli az ott álló teherautóhoz. Szemét meresztve figyelte a fejleményeket, amikor végre felismerte Luthert. Minden mozdulatát lesve felkapta a mobilját, és hívta Walt Scheelt. – Szia, Walt. Itt Ned.

– Boldog karácsonyt, Ned. – Neked is, Walt. Ide figyelj! Itt állok a kertben, és Trogdonék házát nézve van egy olyan érzésem, hogy ez a Krank most már végképp elvesztette azt a maradék józan eszét is. – Hogyhogy? Nem értem. – Te, képzeld... Éppen most lopja ki a házból Trodgonék karácsonyfáját. Luther és Spike ezalatt már szerencsésen lekecmergett a lejtős kocsifelhajtón a fával együtt az utcára. Luther a teherautó mögött állt, és éppen azon mesterkedett, hogy gyengéden betuszkolja a raktérbe. Spike viszont olyan durván nyomkodta befelé, hogy nézni is rémes volt. Scheel erre már maga is kikukucskált a bejárati ajtó nyílásán, és amikor saját szemével pillantotta meg a tolvajt, azonnal bepötyögte a rendőrség számát. Az ügyeletes vette fel a kagylót. – Walt Scheel vagyok, Hemlockból. Hemlock, tizennégy-nyolcvanegy. Éppen most rabolnak ki mellettem egy házat. Éppen most. – De hol? – Hát itt. Mondom, tizennégy-nyolcvanegy. Nyugi! Én szemmel tartok mindent, azaz figyelem az eseményeket. Csak siessenek! Trogdon fája közben szerencsésen átjutott a hemlocki utca szemközti oldalára, azaz pontosan Beckerék háza elé, ahol már Ned és a felesége, Jude, meg az anyós leste a nappali ablakából, hogy mi folyik kint. Luther azonban még mindig a kuplunggal bajlódott, és megpróbálta a kocsit valahogy a saját háza elé irányítani.

Nagyon remélte, hogy még mielőtt bárki észreveszi, kiugrik a kocsiból, de Spike megállás nélkül hajtogatta, hogy csak „lassan, lassan!”. Luther körülnézni sem mert, igaz, végképp nem remélte, hogy észrevétlenül beslisszolhat. Amikor végre már majdnem odaért a felhajtó elé, megszólalt Spike: – Itt vannak a zsaruk. Luther úgy forgatta meg a kormányt, mintha egy rohamautót vezetne, hirtelen lefékezett, és megállt az utca kellős közepén. Az ő lámpái is villogtak ugyan, csak éppen a sziréna hangja nem hasított bele az utca csendjébe. A két zsernyák ekkor ugrott ki a rendőrségi kocsiból, hogy végrehajtsa a rajtaütésszerű támadást. Luther azonnal felismerte Salinót a hatalmas pocakjáról, meg az ifjú Treent, a vastag nyakáról. Már az sem lepte meg, hogy megint ugyanazok a férfiak szállnak ki, akik pár hete még a rendőrség jótékonysági egyletének kalendáriumaival házaltak. – Jó napot, Mr. Krank! – köszöntötte Salino önelégült mosollyal. – Magának is. – Hová-hová... ezzel a fával? – kérdezte Treen. – Hová-hová? Hát haza – bökött Luther maga elé. – Ha volna szíves kissé részletesebben is elmagyarázni – javasolta Salino. – Persze... természetesen. Wes Trogdonék, a szemközti szomszédok kölcsönadták a fájukat. Jó egy órával ezelőtt utaztak el, aztán Spike meg én most áthozzuk. – Spike? Luther körülnézett, majd a raktérbe is bekukkantott, de Spike eltűnt. Mint a kámfor. Nyoma veszett.

– Hát persze hogy Spike. Ki más? A Frohmeyer srác. Ismerik, itt laknak lenn az utcában. Walt Scheel csak figyelt, mint aki páholyból nézi az előadást. Bev már lepihent, vagy legalábbis megpróbált pihenni. Walt olyan hangosan röhögött föl, hogy a felesége átjött a szomszéd szobából megnézni, mi újság. – Drágám, idehúzok neked egy széket, és láthatod... Éppen most kapják el Kranket, méghozzá falopás közben... Beckerék már hahotáztak. – Most kaptuk a bejelentést, hogy rablás esete forog fenn – jelentette ki Treen. – Nincs itt semmiféle rablás. Meg egyáltalán... ki a fene riasztotta magukat? – Mr. Scheel. De kinek a teherautója ez itt? – Fogalmam sincs. Talán Spike-é. – Hm... Akkor ezek szerint az autót is lopták. – Én semmit sem loptam. – Mr. Krank, jobban teszi, ha mindent bevall, mert egyre gyanúsabb ez az egész ügy – jegyezte meg Salino. Normális körülmények között Luther könnyedén beismerte volna, hogy az egész jelenet valóban szokatlannak, furcsának tűnhet. De most, hogy Blair minden perccel közelebb kerül a szülői házhoz, nincs ideje magyarázkodni. – Lehet, hogy magának gyanús, de nekem természetes, mert már évek óta mindig kölcsönveszem néhány napra Trogdonék karácsonyfáját. – Ezzel együtt azt hiszem, jobb lesz, ha bekísérjük és kihallgatjuk – mondta Treen, és máris lekapta a bilincset a derékszíjáról.

A fémszínű karkötő látványa végképp leterítette Walt Scheelt. De Beckerék is már alig kaptak levegőt a röhögéstől. Luther érezte, hogy remeg a térde. – Na, álljon meg a menet! Ne vicceljenek! Ezt nem gondolhatják komolyan! – Üljön be oda hátra! Luther mélyen belesüppedt az ülésbe, és életében először gondolt arra, hogy ha valamikor, akkor most kellene öngyilkosnak lennie. A két zsaru az első ülésen tovább fecsegett a rádiótelefonon, jelentették, hogy elkaptak egy betörőt... A kocsi tetején még mindig villogott a kék fény, pedig Luther még annyi mindent mondott volna. Vagy legalábbis annyit, hogy „Engedjenek el azonnal! Ha nem engednek el, rögvest feljelentem magukat! És kapcsolják már végre ki azt a nyomorult villogót! Különben is, ígérem, jövőre minimum tíz kalendáriumot fogok maguktól venni. Ha nem tetszik az ajánlat, tessék, lőjenek le!” Ha Nora éppen most érkezne haza, és így látná, azonnal beadná a válópert. A nyolcéves Kirby ikrek, Hemlock legtávolabbi végéből, éppen most bukkantak elő a semmiből. A rendőrautó mellé érve persze bekukkantottak a hátsó ablakon, még a pillantásuk is találkozott, hiába süppedt Luther még mélyebbre az ülésben. Bellingtonék rosszcsont kölyke is most ért oda, csatlakozott az ikrekhez, és immár hárman meresztették a szemüket, olyan tekintettel, mintha a bent ülő férfi legalábbis az anyjukat ölte volna meg.

Kisvártatva Spike is megjelent, nyomában Vic Frohmeyerrel. A zsaruk erre kiszálltak, néhány szót váltottak vele, majd Treen végre elzavarta a kölyköket, aztán Luthert is kiengedte a kocsiból. – Kulcsa volt a házhoz – mondta Vic. Végre Luthernek is eszébe jutott, hogy valóban, Trogdonékhoz csak a kulcsaikkal juthatott be. „Micsoda idióta vagyok!” – gondolta magában. – Mindkettőjüket ismerem – folytatta Frohmeyer. – Egyikük sem betörő! A zsaruk sugdolóztak egy ideig egymás közt, miközben Luther próbált nem nézni sem Spike-ra, sem Vicre. Idegesen forgatta ugyan a fejét, mert most már csak attól rettegett, hogy Nora mindjárt hazaér, befordul az utcába, és ha behajt a házhoz, menten megüti a guta. – És az a fa...? – kérdezte Salino Vicet. – Nézze, ha Mr. Krank azt mondja, hogy Trodgon adta neki kölcsön, akkor az úgy igaz. – Biztos benne? – Abszolút biztos. – Oké, oké... – mondta Salino, de még mindig olyan tekintettel meredt Lutherre, mint egy valódi bűnözőre. Aztán végre beültek a kocsiba, és elhajtottak. – Köszönöm – hebegte Luther. – Mi a fenét művelsz te itt? – kérdezte Vic. – Éppen kölcsönveszem a fát, és Spike segít hazaszállítani. Na, gyerünk, Spike! Luther és Spike végre háborítatlanul felvonszolta a fát a kocsifelhajtón, be a garázsba, majd fel a nappaliba, addig küszködve, míg szépen elhelyezték a nappali

nagy ablaka előtt. Nehézkes vonulásuk útvonalát elhullajtott tűlevelek, lepotyogott vörös és zöld műjégcsapok tömkelege jelezte, meg némi pattogatott kukorica. – Ne törődj vele! Majd később felporszívózom – mondta Luther. – Most inkább ellenőrizzük az égőket! Megszólalt a telefon. Nora hangja még tragikusabbnak tűnt, mint korábban. – Luther! Most már semmit sem lehet kapni! Nincs se pulyka, se sonka, se csokoládé... Semmi. Hogy valami normális ajándékról ne is beszéljek! – Ajándékról? Csak nem akarsz ajándékot is venni? – Luther! Karácsony van! De mondd, felhívtad azóta Yarberéket és Friskiéket? – Hogyne, persze... – hazudta -, próbálkoztam, de állandóan foglalt mindkét vonal. – Próbálkozz tovább! Félek, nagyon félek, hogy senki sem fog eljönni. Én is hívtam McTeeréket, Warneréket, Morriséket, de hiába. Mindenki mással beszél. És a fa? – Most érkezik. – Jól van. Majd később újra hívlak. Spike-nak közben sikerült elérnie a konnektort, és a fa új életre kelt. Ráaggattak még vagy kilencdoboznyi csillogó mütyürt, igaz, nem sokat törődtek azzal, hogy mit hová. A szemközti házból közben Walt Scheel távcsővel figyelte a fejleményeket. 15. FEJEZET Spike a létra tetején billegve egyensúlyozott, egyik kezével egy kristályangyalkát próbált a fa csúcsára biggyeszteni, a másikkal pedig valami bolyhos

rénszarvasszerűséget, amikor Luther meghallotta Nora autójának jellegzetes hangját. Kikukkantott az ablakon, és látta, ahogyan a felesége nagy keservesen bemanőverezi az Audit a garázsba. – Spike, jobb, ha most azonnal elmész. Megjött Nora – tette hozzá, pillantásával jelezve, hogy ha valamikor, akkor most titkot kell tartania. – Miért? – Teljesítetted, öcskös, amit vállaltál. Tessék, itt a húsz dolcsid. Ezzel még tartoztam. És mindent nagyon köszönök – mondta lesegítve a srácot a létráról, átadta a húszdollárost és kitessékelte a fiút. Mire Nora belépett a konyhába, Spike már kiszaladt a házból, és pillanatokon belül eltűnt. – Pakold ki a kocsit! – rendelkezett Nora, de látszott rajta, hogy az idegösszeomlás szélén áll, talán mindjárt össze is esik. – Mi baj van? – kérdezte Luther, bár alighogy kiejtette a szavakat, tudta, hogy jobb lett volna, ha ki sem nyitja a száját. Ilyenkor jobb hallgatni. Nora elkerekedett szemmel nézett körül, mint aki azt sem tudja, hol van, majd fojtott hangon megismételte: – Pakold ki a kocsit! Luther szinte lábujjhegyen indult lefelé, de még ki sem ért a nappaliból, amikor meghallotta Nora kiáltását. – Na ne! Honnan vetted ezt a pocsék fát? Luther megdermedt, és harcra készen visszaüvöltött: – Ha tetszik, megtartod, ha nem tetszik, kidobod... – Miféle randa vörös lámpák ezek? – kérdezte majdnem sírva az asszony. Trogdon mindig egy vörös égőkből álló füzért aggatott a fára, amelyet szorosan a törzs köré

font. Luther eljátszott a gondolattal, hogy lerángatja az egészet, de ezzel legalább egy órát vesztett volna. Ehelyett inkább azon volt, hogy Spike-kal együtt, amennyire csak lehetséges, más díszekkel eltakarják a hivalkodó vackokat. – Piros égők! Mi sosem használtunk piros égőket! – Pedig ott voltak az egyik dobozban – hazudta Luther, pedig utált hazudni, de mostanára már elszánta magát, hiszen a következő napok másról sem fognak szólni, mint arról, hogy megállás nélkül hazudnak. – Melyik dobozban? – Hogyhogy „melyik dobozban”? Mit tudom én. Csak azt tudom, hogy a dobozokból szedtem ki a cuccot, és amilyen gyorsan csak lehetett, felaggattunk mindent a fára. Nora, idefigyelj! Nekem az a véleményem, hogy most nem holmi dobozokról vagy a fáról kéne vitatkoznunk. – És ezek a zöld jégcsapok?! – szedett le egyet a fáról. – Elárulnád, hogy ezeket meg honnan varázsoltad ide? – A cserkészektől vásároltam, utolsó darabként... – és ez már majdnem igaz volt, némi csúsztatással. Nora körülnézett a szobában, és látva a kiürített dobozokat, rájött, hogy most már tényleg sokkal sürgősebb dolgokkal kell foglalkoznia. – Mellesleg – jegyezte meg Luther nem túl bölcsen, az adott helyzetet véve -, különben is, ki a fene látja? – Fogd már be! – dörrent rá Nora. – Inkább pakold ki végre a kocsit! Négy hatalmas pakk volt a csomagtartóban, de valamennyi olyan boltból származott, amelyiknek még a nevét sem ismerte, aztán volt még három másik szatyor

is, ezek már ismerős üzletek feliratával, az egyikben üdítők, a másikban ásványvizes palackok, a harmadikban pedig rémséges virágcsokrok – természetesen csillagászati áron. Luther könyvelői agya rögtön beindult, kattogott, és máris készítette a pénztári kimutatást. Aztán idővel lecsillapodott, és elhatározta, hogy a végösszeget jobb elfelejteni. De a cégnél hogy fogja előadni ezt az egész sztorit? Minden befektetett pénze kárba veszett. Ráadásul a körutazást sem mondhatja már le, minthogy esze ágában sem volt úgynevezett lemondási biztosítást kötni. Kész anyagi csőd, de késő bánat, már nem tehet semmit. – Elérted Yarberéket és Friskiéket? – kérdezte Nora a telefon mellett állva, fülére tapasztott hallgatóval. – Elértem, persze hogy elértem. De ők sem tudnak jönni. – Kipakoltad az élelmiszeres szatyrokat is? – folytatta a kérdezősködést az asszony, de közben már beleszólt a kagylóba is. – Igen, Sue, itt Nora. Boldog karácsonyt! Ide figyelj, óriási meglepetés lesz nálunk. Blair hazajön, méghozzá a vőlegényével. Mi meg, mint az őrültek rohangászunk, hogy valahogy összehozzunk egy „last minute” partit – hadarta, majd végre szünetet tartott. – Tudod, Peruban van... azt hittük, hogy jövő karácsonyig nem is látjuk – bökte ki, újabb hatásszünetet tartva. – Gondolhatod, mennyire meglepődtünk. – Újabb szünet. – Pláne, hogy a vőlegényével jön. Aki orvos. Perui, nem is tudom pontosan, honnan származik. A lényeg, hogy néhány héttel ezelőtt ott találkoztak, egymásba szerettek, és össze akarnak házasodni. Nem kell

magyaráznom, mekkora sokk ez most nekünk. Akkor várunk benneteket este. – Szünet. Luther közben kipakolt a kocsiból mintegy négy kiló oregoni pisztrángot, valamennyi vákuumcsomagolásban, szépen lecímkézve, de a halak olyan benyomást keltettek, mintha évekkel ezelőtt fogták volna ki őket, és azóta hűsölnének egy fagyasztóban. – Hidd el, remek buli lesz – mondta Nora. – Értem... Persze... És tényleg nagyon sajnálom, hogy nem tudtok átugrani. Persze-persze... Hogyne. Átadom Blairnek is az összes jókívánságaitokat. És én is nagyon boldog karácsonyt kívánok nektek – tette le a kagylót, mélyet sóhajtva. – Füstölt pisztráng? – kérdezte Luther ebben a pillanatban, a legrosszabbkor. – Mit akarsz? Vagy ez volt, vagy mélyhűtött pizza... Nem volt más! Fogd már végre fel! – vágott vissza Nora az égre emelt tekintettel és összekulcsolt kézzel. – Sem pulykát, sem sonkát nem kaptam. Mintha kifosztották volna a boltokat. De még ha találtam volna is valami ehetőt, nincs már idő kisütni. Hát igen, Luther, te, a tengerpart legszívdöglesztőbb palija, ma este kénytelen leszel beérni holmi füstölt pisztránggal. Szerencsére megszólalt a telefon, és Nora rávetette magát. – Hello, Emily, hogy vagytok? Köszönöm, hogy visszahívtál... Luther keményen törte a fejét – de senki nem jutott eszébe a szűkebb baráti körből, akit Emilynek hívtak volna -, miközben kipakolt egy másfél kilós csomag

Cheddar sajtot, meg egy egész csomó svájci szaloncukrot, abból az ázottan lucskos fajtából, amelyet máskor sosem vettek volna meg... Az a három csomag, legalább többnapos csokis sütemény is azok közé az árucikkek közé tartozott, amelyeket Nora mindig tüntetően kihagyott. Felesége egyelőre még csak a „last minute” parti szervezésénél tartott, aztán váratlanul belelihegte a kagylóba: – Hát persze. Gyertek! Ez csodálatos! Úgy hét óra tájban. Persze, csak úgy nagyjából. Tudod, ez olyan jövünk-megyünk buli lesz. – Szünet. – És a szüleitek? Mondanom sem kell, hogy őket is szívesen látjuk! Tudod, minél többen leszünk, annál jobb. Remek, Emily! Akkor nemsokára látjuk egymást – tette le mosoly nélkül a kagylót. – Ki ez az Emily? – Emily Underwood. – Na ne! – esett ki Luther kezéből a szaloncukros doboz. Mire Nora, mint akinek más dolga sincs, alázatos jámborsággal kezdte felszedegetni a padlóról a morzsákat. – Ezt nem teheted, Nora! – jelentette ki Luther. – Csak nem azt akarod mondani nekem, hogy meghívtad ide Mitch Underwoodot. Ide? Az én házamba! Ez kizárt dolog, ezt nem teheted. Nem, Nora! Mondd, hogy nem igaz! – Végveszélyben vagyunk. – Ennyire azért mégsem. – Én viszont kedvelem Emilyt.

– Rémes boszorka, te is tudod. Még hogy kedveled? Meg tudnád mondani, mikor ebédeltél, reggeliztél vagy akár kávéztál vele utoljára? – Luther! Fogd már föl végre! Most emberekre van szükségünk! Vattára, akárkikre, csak sokan legyünk... – Hát ide figyelj! Mitch, az a Miki egér minden, csak nem ember. Csak egy dumagép, akinek be nem áll a szája. Nora! Underwoodéktól mindenki fejvesztve menekül. Áruld el, minek hívtad meg őket? – Mert ők legalább eljönnek. Inkább legyél nekik hálás! – Naná, hogy eljönnek, mivel a kutya sem hívja meg őket sehová. Ők mindig szabadok. – Inkább add ide azt a sajtot! – Ugye, ez csak vicc? – Dehogy. Remélem, Mitch jól kijön majd Enriquével. – Enrique életében most először teszi be a lábát az Államokba. De ha itt Underwoodékkal ismerkedik meg, akkor egy csapásra mindenből elege lesz. Gyűlölni fogja az egészet. A várost, az államot, a demokratákat, a republikánusokat, a függetleneket, de még a tiszta levegőt is, ahogy te mondod. A föld még nem hordott a hátán Mitchnél unalmasabb fickót. Perceken belül olyan részegre issza magát, hogy két háztömbnyi távolságban is csak az ő üvöltését hallani majd. – Csillapodj, Luther. Ez már eldöntött dolog. De ha már az ivásról beszélsz, jut eszembe... Bort sem kaptam. Még el kellene ugornod a... – Eszem ágában sincs elhagyni otthonom biztonságos falait. – Dehogyisnem. Menned kell. Különben sem láttam, hogy volna hóemberünk.

– Megmondtam, nem állítok hóembert. Ezt végérvényesen eldöntöttem. – Hát persze... eldöntötted... Ismét megszólalt a telefon, és Nora rávetette magát. – Ki a fene az már megint? – morgott magában Luther, bár az is eszébe jutott, hogy az előbbi hívásnál kínosabb már nem futhat be. – Blair? – olvadozott Nora. – Szia, drágám... – Ide azt a kagylót – förmedt rá Luther. – Majd én visszairányítom őket Peruba. – Hát már Atlantában vagytok? Csodálatos! – lelkendezett Nora. – Szünet. – Mi már nagyban főzünk, és készülődünk a bulira. Annyira izgatottak vagyunk, drágám. Alig várunk benneteket. – Szünet. – Tudod, a kedvencedet is elkészítem, azt a karamellás sütit – tette hozzá édelegve, miközben fagyos pillantást vetett Lutherre. – Persze. Persze, drágám. Ne aggódj! Kinn leszünk hatkor a reptéren. Várunk. És nagyon szeretlek. Luther rápislantott az órájára. Három órát mutatott. Nora letette a kagylót. – Szükségem lesz még egy kiló karamellre és egy adag pehelycukros krémre. – Előbb még befejezem a fát. Kell rá még néhány dísz. Különben is csúcsforgalom van, kihagynám a legnagyobb tömeget. Nora eltűnődve rágta a körmét, aztán körülnézett, felmérve a helyzetet. Ez nála azt jelentette, hogy máris előáll egy újabb tervvel, amelyet már részletesen kidolgozott.

– Rendben – kezdte. – Igazad van. Fejezzük be a díszítést. Azzal négyig elkészülünk. Mennyi időbe telik felrakni a hóembert? – Minimum három napba... – Tehát négykor... Szóval... én négykor bemegyek a városba, te addig felrakod a hóembert a tetőre. De előtte még végigfutunk a telefonkönyvön, és mindenkit felhívunk, akit csak ismerünk. – Csak azt ne mondjuk meg senkinek, hogy Underwoodék is jönnek! – Csillapodj, Luther! – Füstölt pisztráng! Mitch Underwooddal körítve... Ez lesz a város legvonzóbb vacsoramenüje! Nora felrakott egy karácsonyi Sinatra CD-t, Luther pedig még jó húsz percig szöszmötölt a csicsákkal, a felesége közben kikészített néhány porcelán Mikulást, és takaros rendben műanyag szenteket meg fagyöngyöket is elhelyezett a kandalló párkányára. Hosszú ideig egy szót sem szóltak egymáshoz, végül Nora törte meg a csendet, de csak hogy kiadjon még néhány újabb utasítást. – Az üres dobozokat még vissza kell vinni a padlásra! Ha Luther igazán utált valamit a nagy karácsonyi hercehurcában, akkor az a rohangászás volt föl-le a lehúzható padláslépcsőn. Először fel az emeletre, aztán a két hálószoba közötti keskeny kis folyosón lehúzni a létrát, nagy óvatosan beállítani, hogy elférjen, és hogy a mindig méreten felüli dobozokkal is le lehessen mászni rajta, amelyek a szűk padlásnyíláson is alig fértek át. Föl-le, szinte mindegy. Kész csoda, hogy ennyi év óta komolyabb sérülés nélkül megúszta.

– Aztán még fel kell hoznod a hóembert – kiáltotta el magát Nora, mint egy hajóskapitány, aki végveszély esetén adja ki az utolsó parancsot. Mindeközben Zabriskie tiszteletest győzködte telefonon, aki végre megígérte, hogy egy félórácskára mindenképpen átugrik. Luther végső kétségbeesésében már a titkárnőjét is felhívta. Dox feltehetően széttárta a karját, majd végre kinyögte, hogy persze-persze... ő is benéz néhány percre. Dox már háromszor volt férjnél, most éppen nem, de mindig akadt valamilyen barátja. Szóval ők ketten, meg a tiszteletes és a felesége, no meg Underwoodék, az minden optimista számítás szerint is nyolc fő, ha véletlenül egyszerre esnek be. Azaz, velük meg Blairrel és Enriquével együtt az éppen tizenkettő... Nora majdnem megint elsírta magát. Tizenkét ember! Ebben a hatalmas nappaliban! Karácsonyeste – az annyi, mint semmi. Olyan, mintha hárman összeülnének. Nora közben felhívta két kedvenc borüzletét. Az egyik már bezárt, a másik, mint kiderült, még fél órát nyitva tart. Négykor tehát elviharzott, további instrukciókkal látva el Luthert, aki már arra gondolt, hogy most aztán végre ismét meghúzhatja azt a konyakosüveget, amelyet az alagsorban rejteget. 16. FEJEZET Néhány perccel Nora távozása után ismét megszólalt a telefon. Luther menten felkapta a kagylót, gondolván, hogy talán megint Blair hívja őket. És ha ő, akkor megmondja neki őszintén, mi a helyzet. Azt is tudomására hozza, hogy milyen meggondolatlan, önző lépés volt ezzel a „last minute” meglepetéssel

előállniuk. Fájni fog neki, de majd csak túlteszi magát az egészen. Hamarosan úgyis itt az esküvő, akkor kénytelen lesz velük megbékélni, mert szüksége lesz rájuk. – Halló – suttogta a kagylóba reménykedve. – Luther. Én vagyok az, Mitch... Mitch Underwood – hallotta a mennydörgő hangot, amelytől mindig frászt kapott. – Szia, Mitch! – Boldog karácsonyt! Hát szóval, köszi a meghívást, meg mindent, de úgy tűnik, mégsem tudunk benneteket is beiktatni... Tudod, túl sokan várnak, akikhez már korábban elígérkeztünk. Hát naná, majd éppen Underwood mint nagy név mindenki vendéglistájának az élén! És a népek, amint éppen birokra kelnek egymással, csak hogy az ő házukat tiszteljék meg látogatásukkal, hogy meghallgathassák végtelenül izgalmas tirádáit az ingatlanadókról meg a városi kerületfelosztásról. – Az áldóját! Mitch! Annyira sajnálom, de tényleg nagyon. Talán akkor jövőre – nyögte ki végre Luther. – De ugye megérted? Majd hívjatok! – Boldog karácsonyt, Mitch! Ezek szerint a tizenkettőből egy csapásra nyolc lett, de talán még ez sem a végső létszám. Luther alig lépett el a készüléktől, és a telefon ismét csengett. – Itt Krank. Igen, én vagyok az, Dox. – Annyira sajnálom. Hogy az a körutazás, meg minden, szóval érti... – Ezt már mondta...

– Igen, tudom, de nézze, valami közbejött. A srác, akivel járok, meglepetést készített elő. A Tanner Haliba hívott meg vacsorára. Pezsgő, kaviár meg hasonlók. Most derült ki, hogy már egy hónapja lefoglaltatta az asztalt. Ugye megérti, hogy nem mondhatom le? – Hát persze, Dox. Isten ments! – Még egy limuzint is kölcsönzött ma estére, azzal megyünk. Olyan édes... – Hát ez tényleg aranyos! Dox... – Onnan viszont nagyon nehéz eljutni magukhoz, bár én tényleg annyira szeretném, szerettem volna viszontlátni Blairt... Blair alig egy hónapja ment el, gondolta magában Luther, és Dox hovatovább két éve egyáltalán nem találkozott vele. Különben is alig ismerik egymást. – Feltétlenül megmondom majd neki! – Sajnálom, Mr. Krank. – Semmi gond. Ezek szerint csak hat. Három Krank, plusz Enrique, na meg a tiszteletes és a neje. Már majdnem hívta Norát, hogy közölje vele is a hírt, de aztán rájött, hogy semmi értelme előre felizgatni. A szegény nyomorult, éppen most töri magát, hogy minden rendben legyen. Ha most felhívja ezekkel a hírekkel, belerokkan. Elsírja magát. Ráadásul egy okkal több, hogy ha hazajön, megint ráüvöltsön, és rajta töltse ki a mérgét. Luther érezte, hogy egyre jobban befészkeli magát agyába az alagsori konyak ötlete, mintsem azt magának hajlandó lett volna valaha is bevallani. Spike Frohmeyer végül is mindenről beszámolt, amit látott és hallott. Negyven dolcsival a zsebében, de a

már-már elfeledett fogadalommal, amelyet tett, megtörte az első percek hallgatását, és szép rendesen elmesélte az egész történetet. Ettől kezdve mindenki lázban égett Hemlockban. Apja néhány epésen szurkáló megjegyzése után Spike mindent kitálalt. Azt is elmesélte, hogy némi fizetség fejében miképp tartotta a fát Trogdonéknál, aztán hogyan segített Kranknek átcipelni és elhelyezni az ő nappalijukban, kitért az összetört díszekre meg égőkre is, arra is, hogyan telefonálgatott Krank körbe-körbe egymás után az ismerőseinek, szóval mindent elmondott arról, ahogyan Krankék megpróbálják ezt a „last minute” karácsonyi partit összehozni, méghozzá nem túl nagy sikerrel, minthogy mindenki lemondta. Spike-nak fogalma sem volt arról, hogy miért kell ilyen sebbellobbal bulit szervezniük, de megjegyezte, hogy valahányszor Mr. Krank a konyhai készülékről telefonált, lehalkította a hangját, így ő csak a lényeget vehette ki, meg azt, hogy Mrs. Krank közben a városban rohangászhatott, de majdnem tízpercenként ő is hazaszólt. Felettébb rosszul állhatnak a dolgok Krankéknél – legalábbis Spike szerint. Vic mindenesetre felhívta Ned Beckert, akit viszont Walt Scheel riasztott már korábban, aztán ők hárman – konferenciavonalra kapcsolva – alaposan megtárgyalták az ügyet, miközben Ned és Walt élőben közvetíthette Vicnek a Krankék házában történteket. – Nora ismét elrohant – jelentette Walt. – Még sosem láttam, hogy ilyen hirtelen teljes sebességbe kapcsolt volna.

– És Luther? – kérdezte Frohmeyer. – Ő benn van a házban – mondta Walt. – Úgy tűnik, végzett a fával. Esküszöm, fiúk, nekem jobban tetszett a Trogdonék-féle díszítés... – Valami nagy dolog készül itt – jelentette ki magabiztosan Ned Becker. Nora már három doboz bort pakolt be a kerekes kocsiba, hat vörös- és hat fehérboros palackot, bár fogalma sem volt, minek vesz ennyit. Ki fogja mindezt meginni? Lehet, hogy ő maga! Vett aztán még egy palack valami nagyon drága italt is. Mintha csak azt akarná, hogy Luther elájuljon, amikor megpillantja a számlát. Mindaz a pénz, amit idén meg akartak spórolni, kifolyt a kezükből. És ráadásul itt szerencsétlenkednek, teljesen ellehetetlenülve, nyakig a pácban. A borüzlet kijáratánál a srác már nekiállt, hogy lehúzza a redőnyt, és kulcsra zárta az ajtót. Az egyetlen pénztáros sietve pötyögte be a gépbe az árakat, mert még egy-két vásárló benn rekedt. Nora előtt is álltak még hárman a sorban, sőt még egyvalaki mögötte is várakozott. Ebben a pillanatban szólalt meg a mobilja. – Halló – suttogott bele a kagylóba. – Nora... Itt Doug Zabriskie... – Üdvözlöm, tiszteletes úr – pihegte Nora, félve, hogy menten összeesik. Mert a tiszteletes hangja már mindent elárult. – Van egy kis problémánk, kedves Nora – mondta kenetteljes szomorúsággal. – Tudja, a szokásos karácsonyesti összevisszaság, ismeri... Mindenki jönmegy, innen-onnan, a legkülönfélébb helyekről. Ráadásul Beth nénikéje is váratlanul megérkezett

Toledóból, ami megint csak rátett mindenre egy lapáttal... Attól tartok, hogy képtelen leszek beugrani magukhoz, akár egy percre is. Sajnálom, mert így Blairt sem láthatom... Úgy beszél, mintha legalábbis évek óta nem látta volna Blairt. – Nagyon sajnálom – nyögte ki végre Nora, megpróbálva holmi közömbös társasági színezetet adni hangjának, holott legszívesebben káromkodott volna egy fertelmeset, vagy végre elbőghette volna magát. – No... sebaj... majd legközelebb... – rebegte. – De ugye, semmi gond? – Semmi-semmi, az égadta világon semmi, tiszteletes úr... Majd boldog karácsonyt köszöntve egymásnak mindketten letették a kagylót. Nora megpróbálta fegyelmezni megremegő ajkát. Fizetett, majd kigörgette a kocsit a több száz méterre álló kocsihoz, miközben minden nehezebb lépésnél csak a férjét kárhoztatta. Ennek ellenére még áthúzott a kocsival a Krogerhez is, átverekedte magát a bejárat előtti tömegen, és immár holtfáradtan kutyagolva a gondolák között továbbra is karamellát keresett. Közben Luthert is hívta, de ő nem fogadta a hívását. Ezt jó jelnek vette, ezek szerint Luther már a hóemberrel küszködik odafenn a háztetőn. A mogyoróvajas pultok előtt találkoztak, egyszerre pillantva meg egymást. Nora megdöbbent a férfi vörös hajától, szalmasárga, de már ugyancsak őszes szakállától, de legfőképpen kicsi, kerek, fekete keretes

szemüvegétől. Csak éppen a nevére nem emlékezett. Némi csönd után a férfi megszólította: – Boldog karácsonyt, Nora – mondta kötelező udvariassággal, de kedvesen. – Boldog karácsonyt kívánok én is – válaszolta az asszony szétterülő, boldog mosollyal. Halványan csak arra emlékezett, hogy valami nagyon-nagyon rossz történt a férfi feleségével, lehet, hogy meghalt valami rémes betegségben, de az is lehet, hogy egy fiatal srác miatt elhagyta a férjét. Jó néhány évvel ezelőtt találkozhattak legutóbb, valami szmokingos bálban... Ennyi mindaz, amire emlékezett. Aztán mintha utána is hallott volna még valamit a feleségről. De mit? És hogy is hívták? Mintha az egyetemen dolgozott volna. A férfi jól öltözöttnek tűnt, elegáns kabátja alatt finom kardigánt viselt. – Mi a csudáért rohangászik itt ma délután? – kérdezte őszinte érdeklődéssel. Nála csak egy bevásárlókosár volt, szinte semmivel az alján. – Ó, hát afféle „last minute” ügyek, ha érti. És maga? – kérdezte, miközben az volt az érzése, hogy a férfinak aztán végképp semmi halaszthatatlan dolga nem lehet errefelé, csak azért van itt, hogy legyen valahol. Nagyon magányos lehet a szerencsétlen. „Vajon mi történhetett a feleségével?” – gyötörte az agyát. Jegygyűrű nincs rajta – ez biztos. – Én is csak beszerzek még egy-két apróságot. De gondolom, maguknál nagy ebéd lesz holnap... Ha nem tévedek – nézett a Nora kosarában lévő mogyoróvajas dobozokra.

– Nem. Nem holnap! Inkább ma este. Mert a lányunk ma este érkezik Dél-Amerikából, és most próbálunk összeütni egy gyors kis partit. – Blair? – Igen... Még Blair nevét is tudja. Ez nem lehet igaz! – Ugorjon be hozzánk este! – bukott ki belőle ösztönösen. – Komolyan gondolja? – Hogyhogy? Hát persze hogy komolyan gondolom. Tudja, ez amolyan „jönnek-mennek” buli lesz... de, garantálom, jó kajákkal – tette hozzá tétován a füstölt pisztrángra gondolva, és már legszívesebben leharapta volna a nyelvét. Most már csak abban reménykedett, hogy előbb-utóbb a férfi neve is eszébe jut. – Mikor volna a legalkalmasabb? – kérdezte a szakállas, láthatóan felvillanyozódva. – Minél előbb, annál jobb. Mondjuk úgy hét óra tájban! – Ezek szerint akkor két óra múlva – nézett órájára a férfi. – Uramatyám! Már csak két órám van? – kukkantott Nora is az órájára, bár bárki máséban jobban megbízott. Már csak két óra! – Jaj, akkor rohannom kell! – Ugye, még mindig Hemlockban laknak? – kérdezte a férfi. – Persze. Hemlock, tizennégy-hetvennyolc! – válaszolta, de még mindig nem tudta, ki ez a fickó, akit éppen most hívott meg. Nora kiszökdécselt a szupermarketből, miközben egyfolytában imádkozott, hogy jusson már végre eszébe ennek a jóembernek a neve, aki a semmiből bukkant fel

mint régi ismerős. Örült, mert már mind a karamell, mind a pehelycukros krém a kosárban volt, nem beszélve a pitekelyhekről. A gyorspénztárhoz vezető sor előtt is már vagy tízen álltak – elért a sor a mélyhűtött termékek pultjáig. Nora is beállt, alig látta a végén a pénztárost, de voltaképpen nem is akarta látni, mert úgy érezte, már a végső idegösszeroppanás határán egyensúlyoz. 17. FEJEZET Luther egyelőre csak várt és várt, bár tudta, hogy nincs vesztegetni való ideje. Ilyenkor fél hat körül kezd sötétedni, így az az őrült gondolat is átvillant az agyán, hogy az alkony leple alatt akár a jó öreg hóembert is felcipelhetné a tetőre. Nem lesz egyszerű, sőt talán nem is sikerül, ezzel tisztában volt, ugyanakkor érezte, hogy képtelen racionálisan gondolkodni. Gyorsan átgondolta, miként valósíthatná meg a tervet. Egyben biztos volt, hogy valamiképpen a ház hátulja felől jut fel a tetőre, mert nem akarta megszerezni azt az örömet sem Walt Scheelnek, sem Vic Frohmeyernek, hogy páholyból nézzék az ő magányos szerencsétlenkedését. Végül kivonszolta a régi, poros monstrumot az alagsorból, anélkül hogy akár neki, akár a hóembernek baja esett volna. A művelet közben persze egyfolytában szentségeit, míg nagy nehezen felért vele a teraszra. Aztán kihozta a létrát a sufniból. Addig nincs baj, amíg senki sem látja, mit művel, vagy legalábbis ő ne vegye észre, hogy bárki is lesi. A sátortető önmagában is elég csúszós, de foltokban már vékony jégréteg képződött rajta, hiszen odafenn

hűvösebb volt. Egy vékony műanyag kötelet a derekára tekerve felküszködte magát a tetőre. Mint a macska, óvatosan araszolt előre, bár egyre jobban rettegett, hogy bármikor visszacsúszhat, még mielőtt elérné a nyerget. Végül is sikerült, és ahogy lenézett, ott látta maga alatt – szinte kéznyújtásnyira – Scheelék portáját. Átvetette a kötelet a kéményen, majd hurkot képezve odaerősítette magát. Amikor végre úgy tűnt, hogy sikerült megvetnie a lábát, hirtelen megcsúszott, és majdnem kétlábnyit szánkázott lefelé a jeges tetőn, de a derekára erősített kötél visszafogta. Ismét biztonságban érezve magát, megpihent, és örömmel konstatálta, hogy szíve megint a szokott ütemben dobog. Viszont alig mert lenézni, mert tudta, hogy akkor megint elkapja a páni félelem. Ha itt és most lezuhanna, egyenesen ráesne a hátsó udvaron álló fémbútorokra vagy a téglával kirakott külső teraszra. „Itt nem számíthatok könnyű, fájdalommentes halálra, Uram” – gondolta. Hosszan szenvedhetne, kínlódhatna időtlen időkig, törött nyakkal, gerinccel, vagy valami súlyos agysérüléssel. Még elképzelni is rémes. Vagy inkább röhejes! Hogy egy magafajta, ötvennégy éves, meglett férfiember ilyen idétlen játékokkal veszélyeztesse az életét! A legnagyobb istenkísértésnek végül a létramászás bizonyult, lefelé a tetőről. Luther elkapott egy-egy lépcsőfokot, néha szinte már csak a körmével tudott megkapaszkodni, aztán lépésről lépésre araszolt lefelé. Végre biztos talajra ért, mély lélegzetet vett, és gratulált magának, hogy ezt a feladatot is sikeresen végrehajtotta.

Túlélte a kalandot. Fölmászott a tetőre, sőt vissza is jutott – szerencsésen. A hóember négy darabból állt: egy nagy, kerek talapzatból, aztán egy hólabdaszerű gömbölyű törzsből, az integető karokból, valamint egy vigyorgó pofából, kukoricaszár-pipával a szájában, és az elmaradhatatlan fekete cilinderrel a feje búbján. Luther egyfolytában morgolódott, miközben a bábu részeit egymásba illesztette. Aztán becsavarozta a villanykörtét a törzsbe, majd a huszonvalahány méteres hosszabbító kábel végét a derekára hurkolta, miután nagy nehezen felállította a figurát. Háromnegyed öt. Lánya és vadonatúj vőlegénye hetvenöt percen belül landol. A reptérre húsz perc alatt kiér, aztán még néhány perc, míg parkolóhelyet is talál, és besétál a terminál épületébe, tülekedik, lökdösődik, aztán már csak várakozik, míg Blairék felbukkannak. Luther úgy érezte, legszívesebben feladná az egészet, és leinná magát. Ehelyett nekiveselkedett, hogy a kéményhez erősített kötéllel felhúzza a hóembert, miközben óvatosan mászott felfelé a létrán, húzva-vonva maga után, átsegítve az ereszeken és a tetőkiugrókon. A makacs hóember alig mozdult, pedig nem nyomhatott többet húsz kilónál, hiszen minden tagja műanyagból készült, mégis sokkal nehezebbnek tűnt. Luthernek végrevalahára sikerült felráncigálnia a valamiben folyton megakadó, ormótlan dögöt a tetőre. Időközben besötétedett, de Luther már az égtől sem remélhetett valódi megváltást. Mert nyilvánvaló, hogy most, miután mindketten felértek a nyeregre, Luther a

kandi tekintetek tehetetlen céltáblájává vált. Egyelőre még elterülve feküdt a kimerültségtől, de mindjárt fel kellett állnia, hogy a kéményhez kötözze a dagadt műhóembert, aztán ha végre a helyére kerül, akkor majd rá kell kapcsolnia a kétszáz wattot. Amikor Krankék öreg bábuja is csatlakozik a többi negyvenegyhez, abban a szent pillanatban egész Hemlock tudni fogja, hogy Luther végül is megadta magát... Egy picit megpihent, és igyekezett meggyőzni magát, hogy őt aztán egyáltalán nem érdekli, mit gondolnak vagy mit mondanak a szomszédok. Megragadta a hóembert tartó kötelet, és segélykérően pillantott a felhőkre. Csak ekkor vette észre, hogy kiverte a hideg veríték, egyszerre izzad és didereg. Mindegy. Hadd röhögjenek, legfeljebb évekig mesélhetik a nagy sztorit: „Emlékeztek rá, amikor Luther megszökött karácsony előtt?”. Nem bánja ő, élcelődjenek rajta! Kit érdekel? Blair boldog lesz, Enrique meg lát végre egy igazi amerikai karácsonyt. És Nora is remélhetőleg megbékél. Aztán eszébe jutott az Island Princess, amely holnap felszedi a horgonyt Miamiban, két hiányzó utassal, és elindul a szigetek felé. Ahová Luther annyira vágyott. Hirtelen úgy érezte, hogy mindjárt elhányja magát. Walt Scheel a konyhában lábatlankodott, ahol Bev a tortát készítette, aztán Walt, mintegy megszokásból az ablakhoz lépett, és kikukkantott Krankék házára. Először semmit sem vett észre, aztán kővé meredt a döbbenettől. A háztetőn, közvetlenül a kémény mellett ott áll Luther... Kisvártatva az alkonyi szürkületben Walt kivette a hóember fekete kalapját, majd a fizimiskáját is.

– Bev! – kiáltott fel. Luther feltápászkodott, és mint valami besurranó tolvaj körülnézett, aztán nekitámaszkodva a kéménynek lábra állította a figurát. – Te viccelsz velem – mondta Bev, egy konyharuhába törülgetve kezét. De Walt olyan harsányan nevetett, hogy válaszolni sem bírt. Inkább felkapta a telefont, hogy azonnal hívja Frohmeyert és Beckert. Amikor a hóember függőleges helyzetbe került, Luther óvatosan átvonszolta a kémény homlokzati oldalára, ahová állítani akarta. Azt tervezte, hogy addig a pár pillanatig valahogy csak megtartja, amíg egy keskeny gurtnival kipányvázza középső, legvastagabb részét a kéményhez. Csakúgy, mint tavaly. Akkor ez a módszer jól bevált. Vic Frohmeyer lerohant az alagsorba, ahol a gyerekek valamilyen karácsonyi tévéfilmet néztek. – Mr. Krank most rakja fel a hóembert. Menjetek, tartsátok szemmel, de csak a járdáról. A srácok felpattantak és elnyargaltak. A háztető homlokzat felőli részén egy darabon vékony jégréteg borította a cserepeket, a kéménytől alig néhány centire, ami Luther számára láthatatlan takarásban volt. A hóember már a helyén állt, csak még nem volt rögzítve, mert a férfi egyszerre küzdött a műanyag kötéllel, az elektromos huzalokkal meg a gurtnival. Az egész művelet legveszélyesebb szakaszához érve egyszerre csak hangokat hallott lentről. Megfordult, hogy lenézzen, ki kémleli már megint, és ekkor elővigyázatlanul rálépett a jégfoltra, megcsúszott, s ezzel elindult a lavina.

Először a hóember borult fel, és lefelé tartott bukdácsolva, de megállíthatatlanul. Semmi sem tartotta vissza, se kötél, se pányva. Luthernek viszont sikerült mindezekbe úgy belegabalyodnia, hogy ő fejjel lefelé csúszott le a meredek tetőről, miközben olyan hangosan ordított, hogy még Walt és Bev is hallhatta, pedig mindketten bent voltak a házban. Luther felgyorsult, és úgy érezte, menten a biztos halálba zuhan. Később persze azzal ámította magát, hogy az esés minden pillanatára emlékszik. A tető homlokzati részét nyilván még több jég borította, így Luther mint egy jégkorong csusszant le rajta. Még arra a pillanatra is emlékezni vélt, amikor átbukott a tetőperemnél, és szabadesésben zuhant, a kocsifelhajtó betonját megcélozva. Azt is hallotta, bár nem látta, hogy a hóember is követte példáját, mert lepuffant valahova. Aztán éles, égető fájdalom hasított a bokájába, ahogy a madzag és a hosszabbító zsinór megrándult a súlyától. Úgy érezte, mintha lasszóval kapták volna el, bár akkor még nem tudhatta, hogy ez mentette meg az életét. A látvány még Walt Scheelnek is sok volt. Ahogy Luther lefelé bucskázott a tetőről, miután nem sikerült a kéményhez rögzítenie a hóembert, olyan komikus volt, hogy Walt képtelen volt abbahagyni a röhögést. Bev elhűlten figyelte a történteket. – Csönd legyen már, Walt! – súgta oda. – Inkább csinálj végre valamit! – tette hozzá elfúló hangon, amikor meglátta Luthert fejjel lefelé a csatorna alatt. Luther előbb tehetetlenül pörgött, himbálódzott a kötélen a saját garázsfelhajtója fölött, majd lassan

csillapodott a forgás. Rosszul volt, behunyta a szemét, és attól félt, hogy a pozitúra ellenére elhányja magát. Walt azonnal tárcsázta a mentőket. Bejelentette, hogy Hemlockban egy ember súlyosan megsebesült, talán már halálán van, jöjjenek azonnal. Lecsapta a kagylót, kirohant a házból, és átfutva az utca másik oldalára konstatálta, hogy a Frohmeyer gyerekek már ott gyülekeznek Luther alatt. Vic Frohmeyer is futva közeledett, meg a teljes Becker család, a közvetlen szomszédok is ott zsibongtak. – Szegény hóember – hallotta Luther az egyik gyerek megjegyzését. „Kapjátok be... Még hogy szegény hóember!” – mondta volna Luther, ha meg tudott volna szólalni. A műanyag madzag a bokájánál szinte a húsába vájt. Félt, hogyha megmozdul, tényleg átvághatja az izmait. Több mint két métert zuhant, és egy ekkora esés akár végzetes is lehet. Megpróbálta fegyelmezni magát, mély lélegzetet vett, koncentrált. Közben hallotta Frohmeyer harsány hangját, és ettől legszívesebben arra kérte volna őket, hogy inkább lőjék le, ne engedjék tovább szenvedni, kegyelmezzenek neki. – Mondd, Luther! Minden rendben? Jól vagy? – kérdezte Frohmeyer. – Egyszerűen remekül, Vic. És te? – próbálta kipréselni magából a szavakat, érezve, hogy fogytán az ereje, és alig kap levegőt. Aztán lassan eljutott a tudatáig, hogy mindenhonnan gyülekeznek köréje, már ott ácsorog az egész szomszédság, épp azok, akiket a legkevésbé sem akart látni. – Kellene egy létra – szólalt meg valaki.

– Ott van még mindig a bokájánál a zsinór... csak nem az elektromos kábel? – kérdezte egy másik hang. – Hová lehet bekötve? – kérdezte másvalaki. Ismerősek voltak a hangok, de Luther egyiket sem tudta azonosítani. – Már felhívtam a 911-et – hallotta Walt Scheel hangját. – Köszi, Walt – mondta Luther, önmaga számára is meglepően erőteljes hangon. Aztán gondolatai a ház felé fordultak. – Azt hiszem, a hóember is kimúlt – jegyezte meg egy kamasz. Luther ég és föld között csüngve várta a halált, félve, hogy letekeredik róla a kötél, és akkor aztán semmi sem állíthatja meg, zuhan tovább lefelé, és akkor itt a vég. Most még jobban borzadt mindattól, ami a karácsonyhoz kötődött. A lelkében fellángoló gyűlölettel utálta az ünnepet. Tessék, nézzék, mit tett vele is! És mindez a karácsony miatt. Rühellte a szomszédokat, egytől egyig mindet, nemre és korra való tekintet nélkül. Eközben ott gyülekeztek valamennyien a kocsifelhajtón, hallotta-érzékelte, hogy csak jönnek és jönnek, tucatszám, egymásnak átadva a helyet bámulnak fel rá, csak hogy megtekintsék, hogyan himbálódzik szerencsétlenül a kötélen. Közben az egyik kötél elszakadt valahol fölötte, hirtelen lejjebb csúszott a teste, aztán valami megrántotta, és szerencsére nem zuhant tovább. A tömeg felsóhajtott, néhányan hangos örömujjongásban törtek ki. Frohmeyer pattogva osztogatta az utasításait, mintha legalábbis nap mint nap hasonló vészhelyzeteket kellene

uralnia. Két létra is előkerült a semmiből, és jobbrólbalról odatámasztották őket Luther mellé. Ned Becker ekkor kiabált előre a hátsó udvarról, jelentve, hogy megtalálta a hosszabbító zsinórt meg a műanyag zsineget, és szakértői véleménye szerint ezek már aligha tartanak ki tovább. – Csatlakoztattad a hosszabbítót, Luther? – kérdezte Frohmeyer. – Dehogy – válaszolta Luther. – Akkor most lehozunk. Rendben? – Igen, persze. Kérlek... Frohmeyer az egyik létrára mászott fel, Ned Becker meg a másikra. Luther tudta, hogy Swade Kerr is ott van valahol, akárcsak Ralph Brixley meg John Galdy, nem beszélve a környék összes kamaszáról. „Kezükben az életem” – gondolta magában, és lehunyta a szemét. Már csak nyolcvan-egynéhány kiló, még jó, hogy leadott vagy ötöt a tengeri útra készülve, mégis aggódott, hogyan fogják kiszabadítani a kötelek közül, és miként ér végre földet. Megmentői valamennyien középkorú férfiak, és eddigi életükben legfeljebb a golfpályán izzasztották magukat, komolyabb erőkifejtésre képtelenek. Swade Kerr megrögzött vegetáriánus volt, vékony, törékeny figura, aki egy újság felvételébe is belefáradna, most meg éppen ő tartja alulról őt, nehogy leessen. – Mondd, Vic, tulajdonképpen mit akartok velem csinálni? – kérdezte elgyötörten, mert tényleg nehezére esett fejjel lefelé beszélni. Minden vér az agyába tolult, lüktetett a feje.

Vic elbizonytalanodott egy percre. Most döbbent rá, hogy voltaképpen semmilyen konkrét elképzelésük nincs. Luther nem láthatta, hogy addigra már egy csapat férfi sorakozott fel alatta, készen arra, hogy saját testükkel fogják fel esését. Ekkor valaki megszólalt alatta: – Megjött Nora. Aztán már csak a mentő szirénáit hallotta. 18. FEJEZET A tömeg kettévált, utat engedve a mentőautónak. A kocsi pár méterre a létra előtt állt meg. Két orvos meg egy tűzoltó ugrott ki az autóból, eltávolították a létrát, hátraparancsolták Frohmeyert és segédcsapatait, aztán az egyikük óvatosan és pontosan Luther alá vezette az autót. – Mi a fenét csinálsz ott, Luther? – hallotta Nora hangját a tömegből. – Mégis, mit gondolsz? – kiabált vissza, kitekert nyakkal. – Jól vagy? – Egyszerűen csodálatosan. A két orvos és a tűzoltó felmászott a mentőkocsi tetejére, először néhány centivel magasabbra emelték Luthert, majd letekerték róla a madzagokat, és óvatosan leeresztették. Néhányan a tömegben tapsolni kezdtek, de a többség közömbösen álldogált. Az orvosok egy pillantással ellenőrizték a pórul járt férfi nemesebb szerveit, majd leemelték az autó tetejéről a földre, és betették a kocsiba. Luther lába úgy elgémberedett, hogy képtelen lett volna ráállni. Egész

testében reszketett, vacogott, erre az egyik orvos ráterített két vastag narancsszínű takarót. A kocsiban ülve nézte az utcát, és megpróbált tudomást sem venni a szájtátó kíváncsiakról, akik kétségtelen kárörömmel élvezték nyilvános megaláztatása minden pillanatát. De ő már csak megkönnyebbülést érzett. Sokkal rosszabb volt, bár alig tartott pár másodpercig, fejjel lefelé gurulni a háztetőről. Annak örült, hogy tudatánál van, nem vesztette el az eszméletét. Csak bámuljanak! Kárörvendjenek! Sokkal jobban sajgott minden tagja, semmint hogy törődjön velük. Nora ekkor már ott volt mellette. Ő persze azonnal felismerte a tűzoltó Kistlert és Kendallt, a medikust, akik néhány héttel ezelőtt próbáltak nekik is eladni valami gyümölcskenyeret – jótékonysági célokra. Nora megköszönte, hogy megmentették a férjét. – Bevisszük a kórházba? – kérdezte Kendall. – Persze. Jobb elővigyázatosnak lenni – válaszolta Kistler. – Ne! Ne! Köszönöm! – tiltakozott Luther összekoccanó fogakkal. – Semmim nem törött el – tette hozzá, bár úgy érezte, nincs egy ép tagja sem. Közben egy kék lámpával villogó rendőrautó is megállt a ház előtt nagy fékcsikorgással. Treen és Salino fürgén ugrott ki a kocsiból, és a tömegen magabiztosan átvágva közeledett, hogy felmérje a helyzetet. Frohmeyer, Becker, Kerr, Scheel, Brixley, Kropp, Galdy és Bellington rögtön körbefogta a zsarukat, meg persze Nora is ott toporgott. Spike sem hiányozhatott közülük. Sebeit nézegetve Luther csak annyit fogott fel, hogy valamennyien az egyenruhás fickók banális

kérdéseire válaszolgatnak, és gyakorlatig egész Hemlock ott tülekedik-furakodik, hogy le ne maradjon semmiről. Amikor Salino végre felfogta a történet lényegét, hangosan kijelentette: – Még hogy a hóember miatt? Hiszen maguk azt mondták pár hete, hogy idén nem karácsonyoznak. Nem igaz, Mr. Krank? Aztán először úgymond kölcsönvett egy fenyőfát. Most meg ez a cirkusz... – Mi folyik itt, Luther? – kérdezte Frohmeyer is emelt hangon, mintegy a nép hangját képviselve, és a választ is a nép nevében várva. Luther Norára nézett, de látta, hogy képtelen megszólalni. Különben is tőle várnak magyarázatot. – Blair mégis hazajön karácsonyra... – kottyantotta el magát, miközben fájó tagjait simogatta. – Szóval, Blair hazajön karácsonyra – ismételte el jó hangosan a hallottakat Frohmeyer a többiek felé, és az emberek suttogva adták tovább az információt. Függetlenül attól, mit éreztek Luther iránt, a szomszédok csodálták Blairt. Szemük láttára nőtt fel, tudták, hogy egyetemre járt, és valamennyien várták, hogy majd jövő nyáron hazatér. Diákkorában Blair szinte minden környékbeli háznál babysitterkedett, és kedvelte Hemlock összes kisgyerekét. A szomszédságban ő volt mindenki nővérkéje. – A vőlegényét is hozza magával – tette még hozzá Luther, és ez az újabb információ is futótűzként terjedt a tömegben.

– Ki az a Blair? – kérdezte Salino, mint egy valódi gyilkossági ügyben nyomozó mesterdetektív, aki éppen keresztkérdéseket tesz fel. – Hogyhogy ki? Hát a lányom! – válaszolta döbbenten Luther. – Jó egy hónappal ezelőtt utazott el Peruba a békehadtest tagjaként, és úgy volt, hogy egy éven belül nem jön haza, legalábbis mi erre számítottunk. Aztán ma délelőtt, úgy tizenegy tájban idecsörgött. Miamiból hívott, és meglepetésnek szánta, hogy karácsonyra mégis hazarepül, hozza magával a vőlegényét, aki orvos, és akivel ott találkoztak. Nora közelebb húzódott Lutherhez, és felvonta a szemöldökét. – És szeretne a házban karácsonyfát is látni? – kérdezte Frohmeyer. – Persze... – Meg hóembert a tetőn. – Hát persze... – Meg a Krank-féle szokásos karácsonyi bulit? – Hát igen. Azt is... A tömeg összesűrűsödött Frohmeyer körül, mindenki figyelte, miképp elemzi, értékeli ő a helyzetet. – Mikor érkezik pontosan Blair? – bökte ki a kérdést. – Menetrend szerint hatkor. – Hatkor... Mindenki az órájára nézett. Luther még mindig a bokáját simogatta, most éppen a másikat, a változatosság kedvéért. A lábfeje végre életre tért, viszketett, szúrt, és ezt jó jelnek vélte. Egy biztos, hogy visszatért a vérkeringése.

Vic Frohmeyer egy lépést hátrált, és keményen a szomszédok szemébe nézett. Megköszörülte a torkát, és fejét felemelve rázendített: – Minden rendben, fiúk. Megvan, már tudom, hogyan tovább. Kész a tervem. Ma valamennyien itt töltjük a szentestét Krankéknél, megünnepelve Blair hazatérését is. Mindent, amit csak tudtok, amit készítettetek, hozzátok át. Mondd, Nora, van egyáltalán pulykátok? – Nincs – mondta Nora bűntudatosan. – Csak füstölt pisztrángot kaptam. – Füstölt pisztrángot? – Már semmi más nem volt... A tömegben lévő nők felzúdultak: – Még hogy füstölt pisztráng? – Kinek van pulykája? – kérdezte Frohmeyer. – Nekünk kettő is – válaszolta Jude Becker. – És már mindkettő a sütőben... – Remek! – mondta Frohmeyer. – Akkor Cliff, ti most egy kis csapattal lementek Brixleyékhez, és elhozzátok a hóemberüket. Égőket is hozzatok, azokat kiaggatjuk majd ide Krankék bukszusaira. Tehát most mindenki hazamegy, átöltözik, felkap minden extra kaját, amit csak a konyhában talál, és fél órán belül itt van újra. Majd Salinóra és Treenre nézve is kiadta a parancsot: – Ti meg, fiúk, indulás a reptérre... – Hogyhogy? Hová? – nyekegte Salino. – Blairéket haza kell hozni. – Nem tudom, megtehetjük-e... – Hívjam fel esetleg a főnököt? Treen és Salino nem válaszolt, csak mindketten némán beszálltak a kocsiba. A tömeg szétoszlott, Frohmeyer

instrukcióit követve. Luther és Nora csak nézte, ahogy hazatérnek házaikba, sietős léptekkel, mint akik fontos küldetést teljesítenek. Nora könnyes szemmel nézett Lutherre, aki szintúgy elérzékenyült. Meg persze irgalmatlanul fájt a bokája. – Mit gondoltok, hány vendégre számíthatunk? – kérdezte Frohmeyer, aki még mindig ott ácsorgott. – Fogalmam sincs – válaszolta Nora a szempillantás alatt kiürült utcát bámulva. – Kevesebbre, mint gondolnád – mondta Luther. – Közben Underwoodék is lemondták. Akárcsak Dox. – De még Zabriskie atya is – tette hozzá Nora. – Ezt nem mondod komolyan, hogy Mitch Underwood is? – tátotta el a száját Frohmeyer. – Ahogy mondom, nem jön, pedig meghívtuk... Hát akkor ez elég nyomorúságos kis partinak ígérkezik – gondolta Frohmeyer, de azért megkérdezte: – Voltaképpen hány vendéget szeretnétek? – Mindenki meg van hívva – bökte ki Luther. – Az egész utca a vendégünk. – Igen, az egész utca – erősítette meg Nora. Frohmeyer Kistlerre nézett, és megkérdezte: – Hány fiú ügyeletes ma éjszaka? – Nyolc. – Nora, jöhetnek az orvosok és a tűzoltók is? – kérdezte Frohmeyer. – Mondtam már, mindenki a vendégünk. – A rendőrség is – tette hozzá Luther. – Akkor itt óriási tömeg lesz. – Nincs is szebb a tömegnél, ugye, Luther? – emelte fel Nora ellágyultan a tekintetét.

Luther még jobban beburkolódzott a takarókba, és halkan megjegyezte: – Hát persze. Blair is imádni fogja, hogy sokan leszünk. – Mit szólnátok néhány betlehemeshez? – kérdezte felbátorodva Frohmeyer. – Remek ötlet. Jöjjenek ők is! – hagyta rá Nora. Betámogatták Luthert a házba, és mire beértek a konyhába, már szinte segítség nélkül állt a lábán, bár még mindig sántikált. Kendall ott hagyott egy műanyag botot, bár esküdözött, hogy úgysem lesz rá szüksége. A nappaliban, Trodgonék fájával az ablak előtt, végre kettesben maradva Luther és Nora leült néhány percre a kandalló elé, hogy végre kifújja magát. Blairről beszélgettek. Hiába próbálták taglalni a vőlegénnyel, illetve a leendő férjjel kapcsolatos esélyeket, semmire sem jutottak. Legfeljebb arra, hogy lesz egy vejük. Végül is alig találtak szavakat arra, hogy a szomszédaik így összefogtak az érdekükben. Senki még csak ki sem ejtette a száján a tengeri kéjutazás kifejezést. Nora az órájára pillantott, majd kijelentette, hogy készülődnie kell. – Istenem, bárcsak volna egy kameránk! – mondta sóvárogva. – Pár perccel ezelőtt még itt lógtál fejjel lefelé a tetőről, és a fél város téged bámult – kacagott fel, és elindult a hálószoba felé. 19. FEJEZET Blair szerencsére csak gyorsan múló rosszkedvet érzett, amikor a reptéren konstatálta, hogy szülei, ígéretük ellenére, mégsem várják. Igaz, csak az utolsó pillanatban jelentette be érkezésüket, meg a forgalom is iszonyatos lehet ma, és ők feltehetően már teljes gőzzel

készülődnek a szokásos partira. De az is igaz, hogy ő viszont élete első, egyetlen és legnagyobb szerelmét hozza haza. Az igazit! Szó nélkül, egymásba karolva, szorosan összesimulva kerülgették Enriquével az embereket, nem is nézve a többiekre. A csomagkiadónál sem üdvözölte őket senki. Amikor táskáikkal a kijárat felé igyekeztek, Blair hirtelen megpillantott két rendőrt, akik egy kézzel írott táblát tartottak fejük fölé a magasba: BLAIR és ENRIQE – állt rajta. Enrique nevéből kimaradt ugyan egy U betű, de ki törődött most ezzel. Blair odarohant hozzájuk, mire a két rendőr lelkesen akcióba lépett: elvették tőlük a csomagokat, és utat törtek a tömegben. Kifelé menet Salino elmagyarázta, hogy ők biztosítják a rendőri kíséretet Blairnek meg Enriquének. Amúgy pedig isten hozta az ifjú párt! – Mindjárt kezdődik a parti – mondta Salino, miközben begyömöszölte a bőröndöket az autó csomagtartójába, amely szabálytalanul parkolt a taxisok előtt. Egy másik rendőrautó is besorolt már eléjük, ugyancsak szabálytalanul. Mint született dél-amerikai, Enrique kissé ódzkodott önként beülni egy járőrkocsi hátsó ülésére. Idegesen nézett körül, szemrevételezve az iszonyatos forgalmat, az elrohanó taxikat, az egymás farába érő buszokat, a hangoskodó embereket és a sípoló, karlengető, forgalomirányító rendőröket. Összezavarodva álldogált, de aztán ránézett az imádott lány szép arcára, és ettől egy csapásra megnyugodott.

– Gyere-gyere, szállj csak be nyugodtan! – biztatta Blair, beugorva a kocsiba. A fiú követte, mert bárhová követte volna. Vibráltak a fények, két kocsi is elhúzott mellettük, aztán ők is elindultak, méghozzá olyan sebességgel, hogy az útszélre kényszerítették a mellettük jámboran haladó járműveket. – Ez mindig így megy itt? – kérdezte suttogva Enrique. – Soha – válaszolta Blair. De ez most nem is rossz, legalábbis a változatosság kedvéért – gondolta magában. Treen úgy vezetett, mint egy ámokfutó. Salino csak ült magában somolyogva, mert eszébe jutott, hogy pár perccel ezelőtt hogyan lógott Luther Krank fejjel lefelé a tetőről, és miképp bámulta az egész szomszédság. De nyikkanni sem mert, Blair sosem tudhatja meg az igazságot, legalábbis Vic Frohmeyer és a többiek szerint semmiképpen nem, mert ez a hemlocki népség akár a polgármesterhez vagy a rendőrfőnökhöz is elmegy, ha ő valamit mégis kikotyogna. Ahogy kiértek az elővárosba, a forgalom valamelyest csökkent, de ugyanakkor eleredt a hó. – Lesz ebből legalább tíz-tizenöt centi... Peruban is havazik ilyenkor? – Csak a hegyekben – válaszolta Enrique. – Én Limában lakom, a fővárosban. – Egy unokatestvérem egyszer járt Mexikóban – jegyezte meg Salino, de aztán elhallgatott, mert ezen a csupasz, vitathatatlan tényen kívül végképp nem tudott semmit sem hozzáfűzni. Ráadásul az unokatestvér később majdnem meghalt, meg hasonló rémségek

történtek vele, de Salino most kivételesen és bölcsen elhatározta, hogy ezúttal – szokásától eltérően – nem bonyolódik bele különféle rémtörténetek taglalásába. Blair is elszánta magát, hogy bármi legyen is, megvédi a vőlegényét, de a saját hazáját sem hagyja bántani, így gyorsan visszakérdezett: – Havazott hálaadáskor? Az időjárás örökké hálás téma. – Volt vagy tíz centi, kábé egy héttel ezelőtt... Ugye? – fordult megerősítésért Salino Treenhez, aki a kormányba kapaszkodva csak arra ügyelt, hogy az előtte száguldó rendőrautótól legalább az egyméternyi követési távolságot betartsa. – Szerintem inkább csak nyolc centi... – válaszolta teljes szakértelmét hangsúlyozva Treen. – Szerintem volt az több is, mint tíz. – Nyolc! – vágott vissza fejét csóválva Treen, szemmel láthatóan elborzadva Salino hozzá nem értésén. Végül nagy nehezen megállapodtak, hogy körülbelül kilenc centi hó eshetett, de ekkorra már a fiatalok hátradőlve összebújtak az ülésen, és ámulattal nézték a kivilágított elővárosi házakat, kerteket. – Mindjárt ott vagyunk – szólalt meg Blair. – Ez itt már Stanton. Utána jön Hemlock. Spike volt persze a strázsa. Kétszer kellett a cserkészlámpa zöld fényével villantania, ha kezdődhet az előadás. Luther nehézkesen kisántikált a fürdőszobába, ahol Nora az utolsó simításokat végezte az arcán. Az elmúlt húsz percben lázasan kipróbált mindenfélét, púdert,

alapozót, szépen lebarnított bőre már ki sem látszott, legfeljebb a ruhája alatt maradt meg. Az eredmény nem volt szerencsés. – Úgy nézel ki, mint akiből hirtelen kiszívták a vért – jegyezte meg Luther őszintén, látva a púderfelhőt neje feje körül. De Luther még mindig túlságosan szenvedett ahhoz, hogy Nora bőrszínével törődjön. Felesége ösztökélésére viszont talpig feketébe öltözött, a fekete kardigánja alá is egy ugyancsak fekete garbót húzott, hozzá sötétszürke bő nadrágot. Az gondolván, minél sötétebb a körítés, annál halványabbnak tűnik a bőr. A kardigán csak egyszer volt rajta, ráadásul Blairtől kapta valamikor régen a születésnapjára. A garbót pedig még sosem viselte, és sem Nora, sem ő nem tudta, honnan, kitől származik. Úgy érezte magát ebben a szerelésben, mint egy maffiafőnök. – Hiába kínlódsz, add meg magad! – szólt rá Norára, aki erre majdnem hozzávágta a kezében lévő kozmetikumot. – Azt várhatod! – csattant fel az asszony hangja. – Egyre kérlek, Luther! Blair ne tudjon meg semmit erről a kéjutazásról! Ugye érted? – Hogyne érteném. Csak ne éppen te légy az, akinek eljár a szája! Mondd azt, az orvos javasolta, hogy szolizzunk egy kicsit, meg szedjük ezt... a hogyishívják... vitamint. – D-vitamint... ja, mert az maga a napsütés... Rendben, de a szoláriumról egy szót sem! Van még valami ehhez hasonló remek ötleted?

– Igen. Azt is mondhatod, hogy szokatlanul meleg volt, és túl sok időt töltöttél kinn a kertben, a virágágyások mellett... – Ilyen átlátszó marhaságot legfeljebb te hazudhatnál. Képtelenség. Blair aztán minden, csak nem vak. Hátramegy, kicsit körülnéz a virágágyásoknál, és azonnal rájön, hogy hónapok óta a kutya sem néz feléjük. – Puff neki... – Van még valami egyéb, hasonlóan remek ötleted? – Persze. Mondjuk azt, hogy egy kis tavaszi kiruccanásra készülünk. És jó előre vettünk valami bőrbarnító készítményt. – Felettébb vicces vagy... Nora dühösen legyintett, de a széles mozdulattól ismét egész púderfelhő szállt fel körülötte. Luther vadonatúj műanyag mankójával lesántikált az előszobába, beengedte az érkezőket, majd átvonultak a nappaliba, és ekkor valaki felkiáltott: – Megjöttek! Ralph Brixley Lutherék csúszós háztetőjén állva éppen a kémény elé állította volna a saját hóemberét, amikor az utca végén megpillantotta a villogó fényt. „Itt vannak!” – kiáltotta le a kertbe, ahol segédje, Judd Bellington várta az ukázt a létra mellett. Ott fenn, a magasban Ralphot jóleső büszkeség töltötte el, hogy lám, valamennyi szomszéd egy emberként siet bajba jutott társuk megsegítésére, még akkor is, ha ez a valaki éppenséggel Luther Krank. Közben egyre

türelmetlenebbül várta a segítséget, mert egyre hűvösebbnek érezte odafent a levegőt. A kórus, Mrs. Ellen Mulholland vezényletével már felsorakozott a kocsifeljárón, és rázendített a Jingle Bellsre. Linda Galdynek volt pár kézi harangocskája, így egy sebtében rekrutált kis zenekar is kísérte a kórus énekét. A ház előtti kertben ott volt a környék összes aprósága, akik izgatottan vártak Blair és a rejtélyes vőlegény érkezésére. Amikor a rendőrautó lefékezett Krankék háza előtt, Hemlock gyerekei felsikoltottak, és nagy, hangos „sziasztok”-kal üdvözölték a párt. – Az isten szerelmére! – kiáltott fel Blair. – Micsoda tömeg! Beckerék háza előtt egy tűzoltóautó parkolt, és nem sokkal messzebb, de már Trodgonék előtt egy citruszöld mentőkocsi állt, amelyek egyszerre kezdték villogtatni lámpáikat Blairék üdvözlésére. Amikor a rendőrautó felhajtott Krankék garázsa elé, Vic Frohmeyer személyesen rohant, és nyitotta ki a kocsi ajtaját, berikkantva: – Boldog karácsonyt, Blair! Blair és Enrique hamarosan az előkertben találta magát csapatnyi szomszéd társaságában, miközben az alkalmi dalárda és zenekar lassan befejezte a dalt, és távozott. Blair bemutatta Enriquét, akit ugyancsak megdöbbentett a váratlan fogadtatás. Aztán búcsút véve a tömegtől, a lépcső felé vették az irányt, majd beléptek a nappaliba, ahol örömujjongás fogadta őket. Nora kérésére a négy tűzoltó és a három rendőr sorfalat állt a fenyőfa előtt,

próbálván minél jobban eltakarni a rémesen feldíszített fa látványát. Nora és Luther még mindig fenn, a hálószobában várakozott idegesen, hogy meghitt, családias légkörben üdvözöljék lányukat, és megismerkedjenek végre Enriquével is. – Mondd, mi van, ha nem találjuk rokonszenvesnek? – mondta Luther a bajsza alatt. Az ágy szélén üldögélt, és sajgó bokáját dörzsölgette, miközben a lenti parti egyre hangosabbá vált. – Maradj már csöndben, Luther! Remek lányunk van. Okos nő. Ilyennek neveltük – mondta elégedetten Nora, miközben még egy púderréteget rakott fel az arcára. – De hiszen alig néhány hete ismerik egymást... – Van ilyen... Szerelem első látásra. – Nincs ilyen! – Lehet, hogy tényleg nincs. Lehet, hogy neked van igazad. Hiszen nekem is három évembe tellett, mire megismertelek. Ekkor azonban kicsapódott az ajtó, és berontott Blair, nyomában a vőlegénnyel. A feszülten pislogó szülők első pillantásra megállapították a leendő vőről, hogy csak egykét árnyalattal lehet sötétebb a bőre, mint Lutheré a szoláriumi kaland után. Összeölelkeztek, megszorongatták lányukat, mintha legalábbis évek óta nem látták volna egymást, aztán megkönnyebbülve és kölcsönösen bemutatkozva kezet ráztak a vőlegénnyel is. – Remekül néztek ki – állapította meg Blair, alaposabban szemügyre véve őket. Norán egy ormótlan

karácsonyi kardigán volt, és Blair emlékezete szerint most először viselt olyan holmit, amely kövérebbnek mutatta a valóságosnál. Luther viszont leginkább egy korosodó dzsigolóra emlékeztetett. – Ugye, csak nézel, hogy mennyire lefogytunk – szólalt meg végre Luther is, még mindig Enrique kezét szorongatva. – Hát... Inkább olyan, mintha napoztatok volna – válaszolta Blair. – Ami az illeti, szokatlanul jó idő volt errefelé. A virágágyak körül szöszmötölve... szinte lebarnultunk múlt hétvégén. – De most irány a parti – figyelmeztetett Nora. – Különben sem várakoztathatjuk tovább a vendégeket – tette hozzá Luther az ajtó felé bökve. – Ugye milyen aranyos? – suttogta Blair anyja fülébe, miközben Enrique alig egy lépéssel vonult lefelé előttük. – Hát valóban, nagyon jóképű! – jelentette ki büszkén Nora. – Mama! Mondd! Miért sántít a papa? – Bevágta valamibe a lábát, de már minden rendben. A nappali dugig volt emberekkel, igaz, nem éppen ugyanazokkal, akik a ház előtt várták őket, ezt azonnal észrevette Blair. Nem mintha ez sokat számítana. Mindenesetre a megszokott karácsonyi törzsvendégeket nem látta, inkább csak a legközelebbi utcaszomszédokat. Azt pedig már végképp képtelen volt kitalálni, miért hívták meg még a rendőröket és a tűzoltókat is.

Enrique a szoba közepén állva elsőként kezdte bontogatni a számára kikészített ajándékokat. Ned Beckertől a helyi golfklub vörös trikóját kapta, John Galdytől meg egy képes albumot az összes környékbeli kocsma valamennyi paraméterével. A felesége újracsomagolta ugyan a kötetet, de most saját kezűleg bontotta ki a fiatalember orra előtt. Enrique könnyekig meg volt hatva. A tűzoltóktól két csomag gyümölcskenyeret kapott, mire rögtön és töredelmesen bevallotta, hogy ő bizony Peruban nem szokott hozzá ilyen pazar finomságokhoz. A rendőrség jótékonysági egylete pedig átnyújtotta a maga újévi kalendáriumát. – Mama, hallod? Milyen tökéletesen beszél angolul! – súgta Blair Nora fülébe. – Jobban, mint én – mondta Nora szintén sutyorogva. – Pedig ha jól emlékszem, azt mondta, hogy még sosem járt az Államokban. – Londonban tanult. – Ó! – Enrique még nagyobbat nőtt Nora szemében. Jóképű, külföldön nevelkedett, és ráadásul még orvos is. – Hol találkoztatok először? – Még Limában, az első eligazításon. Ekkor újabb ujjongás töltötte be a szobát, mert Enrique kinyitott egy magas dobozt, és kiszedett belőle egy lávakőből készült lámpát, amelyet Bellingtonék hoztak. Miután minden ajándékot megtekintettek, Luther elrikkantotta magát: – A vacsora tálalva! A tömeg kivonult az ebédlőbe, ahol az asztal szinte már összeroskadt a szomszédság adományaitól. Csak a

beavatottak vették észre, hogy a tálakat többször is átrendezhették, hogy ünnepélyes összképet alakítsanak ki. Még Nora füstölt pisztrángjára is került egy kis Jessica Brixley-féle, látványosan izgalmas öntet – mindenki tudta, hogy Jessica a környék legjobb háziasszonya. Közben az énekesek már majd megfagytak a kertben, a hóesés miatt is aggódtak, bár egyelőre csak ritkás pelyhekben havazott. Meghallva végre az invitálást, mindnyájan beözönlöttek, persze Mrs. Linda Galdyvel, a csilingelő zenekar karmesterével az élen. Az a vörhenyes, őszülő szakállú férfi is előkerült valahonnan, akivel Nora a szupermarketben futott össze a mogyoróvajas pultok előtt. Szemmel láthatóan mindenkit ismert, őt viszont senki sem üdvözölte ismerősként. Nora szívélyesen köszöntötte, majd amikor valakinek bemutatta, fülét irgalmatlanul hegyezve kagylózott, hogy végre megtudja, hogy hívják. „Marty” – mondta a férfi, akiről rögtön kiderült, hogy imádja a sokadalmat, és pillanatokon belül otthon érzi, sőt hasznossá teszi magát. Marty rögtön eligazította Enriquét a sütemények és krémek rejtelmes bőségében, aztán hosszadalmas eszmecserébe kezdtek – természetesen spanyolul. – Kicsoda ez a pasi? – kérdezte Luther Nora mellett elbicegve. – Hát ő Marty... – súgta oda Nora, mintha legalábbis hosszú évek óta ismerné. Mire végre mindenki teleette magát, átvonultak a nappaliba, ahol már iszonyatos volt a hangzavar. A gyerekek üvöltve énekeltek, erre Marty is elővette a

gitárját. Enrique pedig mellészökkent, és fennhangon bejelentette, hogy újsütetű barátjával előadnak néhány hagyományos perui karácsonyi dalt. Marty vadul a húrok közé csapott, de a duett végül is finom harmóniává szelídült. A közönség persze nem értette a szöveget, de valahogy megérezte, miről szólhatnak a dalok. Karácsonyról, az öröm ünnepéről, a világ békéjéről. – Hallod, mama? Hallod, milyen szépen énekel? – suttogta Blair Nora fülébe megint, aki ekkor már ragyogott a boldogságtól. Két dal között Marty elmesélte, hogy egyszer Peruban dolgozott, és most azt képzeli, mintha ismét ott lenne. Erre Enrique elkérte a gitárját, próbaképpen megpengetett néhány húrt, majd végtelen finomsággal játszani kezdett. Luther a kandallónak támaszkodott, egyik lábáról a másikra állva, és elmerengve mosolygott a semmibe, pedig legszívesebben rég visszavonult volna, és nem vágyott másra, csak hogy lefekhessen, hogy akár örökre elaludjon. Nézte a körben álló szomszédokat, akiket szinte elbűvölt a zene. Majdnem mindenki eljött, kivéve Trodgonékat, akik elutaztak. Meg persze Walt és Bev Scheelt. 20. FEJEZET Elhangzott még egy perui dal, aztán az Enrique és Marty duóját ünneplő lelkes tapsviharban Luther észrevétlenül kislisszolt a konyhába, azon keresztül a garázsba, ahol végre egy szusszanásnyi időre megpihent a sötétben. Aztán alpinistának beöltözve – azaz kapucnis kabátot, gyapjúsapkát, hótaposót és kesztyűt

véve – a botjára támaszkodva lesántikált a lépcsőn. Szentül megfogadta ugyan, hogy nem fogja használni ezt a nyomorult botot, de már érezte, hogy mindkét bokája feldagadt és sajog. Jobb kezében fogta a botot, a baljában egy borítékot tartott. A hóesés még nem indult be igazán, csak apró pelyhekben hullott, de a kertet már vékony fehér hótakaró borította. A ház melletti utcából még visszanézett, ahonnan jól látta a nappalijában őrjöngő sokadalmat. Telt ház. A fa alig látszik, szerencsére. A kölcsönbe kapott hóember csak felülről tartja szemmel a terepet. Hemlockban ekkorra már minden elcsendesedett, eltűnt a tűzoltó- meg a mentőautó is az utcából. Hál’ istennek! Luther elnézett előbb keleti, majd nyugati irányba, de sehol sem látott egy teremtett lelket. Ilyentájt már mindenki otthon ül a nappaliban, és áhítatosan énekel, de idén az a valószínűbb, éppen az ő megmentésének történetét idézgeti, amely még hosszú időre foglalkoztatja a környékbeliek fantáziáját – hiszen errefelé ennél különösebb eset nem történt mostanában. Scheelék háza kívülről fényárban úszott, de belül teljes sötétség honolt. Luther felvánszorgott a kocsifelhajtón, a csizmaszár már ugyancsak feldörzsölte fájós bokáját, így csak a botnak köszönhette, hogy egyáltalán eljutott idáig. A verandán állva becsöngetett, de vetett még egy pillantást a saját házára is, pontosan átellenben. Ralph Brixley és Judd Bellington éppen befordult a sarkon, és sietve bekapcsolta a Luther bukszusaira szerelt lámpafüzéreket.

Egy pillanatra behunyta a szemét, aztán fejét csóválva lenézett a lábára. – Hát... kellemes karácsonyt, Luther – nyitott ajtót Walt. – Neked is! – válaszolta Luther őszinte mosollyal. – Csak nem lógtál meg a buliból? – Csak egy másodpercre. Mondd, Walt, bemehetnék egy pillanatra? – Ne kérdezz hülyeségeket! Luther besántikált a haliba, és megállt a szőnyegen. A csizmájára már rátapadt a hó, és nem akarta behordani a nappaliba. – Add ide a felöltődet! – nyújtotta Walt a karját. Valami sülhetett a konyhában, és Luther ezt jó jelnek vélte. – Nem, nem... Köszönöm. Le sem veszem... Hogy van Bev? – Hála istennek, ma jó napja van. Mi is átmentünk, hogy üdvözöljük Blairt, de aztán elkezdett havazni. Na, hogy tetszik a vőlegény? – Igazán remek fiatalember – mondta Luther. Bev Scheel ekkor lépett ki az ebédlőből, és ő is boldog karácsonyt kívánt Luthernek. Beven is egy vörös karácsonyi kardigán volt, amely pontosan úgy nézett ki, mint Noráé, legalábbis Luther olyannak látta. Mert pillanatnyilag csak arra tudott gondolni, hogy az orvosok mindössze hat hónapot adtak még Bevnek. – Rohadt telünk van – jegyezte meg Walt kesernyésen. – Rosszabb is lehetne – válaszolta Luther kis grimasszal az ajkán, és megpróbálta jó néven venni a tréfát, még akkor is, ha most már mindenkinek ő a céltáblája. Egy biztos, e téma fölött nem fog vitát nyitni. Ezt szentül elhatározta.

Megköszörülte a torkát, majd megszólalt: – Ide figyelj, Walt! Blairék maradnak vagy tíz napig, azaz nem tudunk részt venni azon a körutazáson. Így arra gondoltunk... Norával együtt, hogy mi lenne, ha ti mennétek el – bökte ki végül, és átnyújtotta a borítékot, amelyben minden papír benne volt. Scheelék csak lassan fogták föl, miről beszél egyáltalán, sűrűn egymásra pislogva, mintha a szomszéd legalábbis valami bűnténybe akarná őket is bevonni. Egy biztos, úgy elképedtek az ötlettől, hogy hang nem jött ki a torkukon. Így Luther még nagyobb lendülettel magyarázott tovább. – Walt! Holnap délben indul a gép. Persze jó korán ki kell érni a reptérre, mert át kell még írni a neveket a részvételi jegyen, meg egyéb hasonló adminisztratív marhaságok, de talán megéri. Én már délután felhívtam az utazási irodát. Azt mondták, minden rendben lesz. Tíz nap a Karib-szigeteken, tengerpart, pálmafák, nem semmi. Maga az álomvakáció! Walt csendesen csóválta a fejét, Bev szeme megtelt könnyel. Megszólalni aztán végképp nem tudtak. Végül mégis Walt törte meg csendet. – Nem fogadhatjuk el, Luther. Nem volna helyes. – Ne légy hülye! Nem kötöttem lemondási biztosítást, tehát ha nem mentek, elúszik az egész. Bev Waltra nézett, Walt meg Bevre. Luther látta, hogy tekintetük egymásba fonódik. Persze hogy őrültség, de miért is ne! – Az sem biztos, hogy az orvosom egyáltalán elenged – szólalt meg végre Bev, nem túl nagy meggyőződéssel.

– Nekem meg ott ez az egész Lexxon-ügy... – motyogta magában Walt. – Különben is elígérkeztünk Shortékhoz szilveszterre – mondta tűnődve Bev. – Benny is jelezte, hogy hazaugrik. – Benny volt a legidősebb fiuk, aki hosszú évek óta feléjük sem néz. – És mi lesz a macskával? – kérdezte Bev. Luther hagyta, hadd vívódjanak, aztán amikor kifogytak az összes kifogásból, megjegyezte: – Hát ide figyeljetek! Ez a mi karácsonyi ajándékunk, őszinte, szívből jövő, nincs kötve semmiféle feltételhez! Egyszerűen csak át akarjuk adni nektek, két olyan embernek, akik egyetlen épkézláb kifogást sem képesek előráncigálni. Gyerünk, fogadjátok el! Rendben? – Attól tartok, nincs egy szál megfelelő ruhám sem a hajóra – jegyezte meg Bev. – Ne légy már nevetséges! – figyelmeztette Walt. Gyengülő ellenállásukat figyelve Luther elérkezettnek látta az időt a kegyelemdöfésre. Walt orra alá lökte az egész paksamétát. – Minden benne van a borítékban. Repülőjegyek, hajójegyek, brosúrák, ismertetők, és az utazási iroda telefonszáma. – Mennyibe került ez az egész? Mert ha mégis, ha esetleg tényleg elmegyünk... természetesen kifizetjük. – Walt! Fogd már föl végre! Ez ajándék. Semmibe sem kerül, és nincs semmiféle visszafizetés. Kérlek, ne komplikálj már mindent agyon! Walt persze értette, de a büszkesége még berzenkedett. – Rendben. Értem. De azért majd mindent rendezünk, ha visszajöttünk.

Még el se mentek, már a visszatérésen jár az esze! – Persze-persze. Akkor majd megbeszéljük. – És a macska? Vele mi lesz? – kérdezte Bev. Walt olyan kétségbeesett képet vágott, mint aki tényleg megoldhatatlan problémával néz szembe. – Hát látod, ez valódi gond. Sőt, ahhoz is túl késő van, hogy felhívjuk a tenyésztőt. Ekkor rejtélyes időzítéssel egy nagy fekete szőrcsomó kúszott elő valahonnan, és odadörgölődzött Walt lábához, majd hosszan Lutherre meresztette tekintetét. – Nem hagyhatjuk csak úgy itt – mondta Bev. – Ez nyilvánvaló – hagyta helyben Walt. Luther a maga részéről ki nem állhatta a macskákat. – Megkérhetjük esetleg... talán Jude Beckert – jegyezte meg Bev. – Ide hallgassatok! Semmi probléma. Én vállalom! – jelentette ki Luther nagyot nyelve, mert nagyon jól tudta, hogy majd ez is természetesen Nora nyakába szakad. – Ez komoly? Tényleg vállalod? – csapott le az ígéretre túl gyorsan Walt. – Semmi gond. Naná! Ide vele! A macska ekkor megint Lutherre nézett, majd elsomfordált, mint aki hasonlóképpen érez Luther iránt. A búcsúzkodás jóval tovább tartott, mint az üdvözlés. Amikor Luther átölelte Bevet, attól tartott, hogy az asszony menten összeroppan. A nagy lötyögős kardigán alatt egy törékeny, szenvedő nőt ölelt, aki most a könnyeivel küszködött. – Felhívom majd Norát is – hebegte. – És nagyon köszönjük.

A kőkemény és általában mindenre rezzenéstelen pofával reagáló Waltnak is bepárásodott a szeme. A bejárati lépcsőnél, még mindig Luther kezét szorongatva, azért kinyögte: – Luther, nekünk ez tényleg sokat jelent. És... nagyonnagyon köszönjük. Amikor Scheelék végre bezárták mögötte a kaput, Luther hazafelé indult. Megszabadulva a hatalmas, vastag borítéktól, amely gondosan megtervezett lázadásának valamennyi dokumentumát tartalmazta, megkönnyebbült, és a visszaút sajgó bokája ellenére is könnyebbnek, rövidebbnek tűnt. Jó érzéssel töltötte el a tudat, hogy szép ajándékot adott át. Kihúzta magát, és büszkén, sántikálás nélkül, határozott léptekkel igyekezett az otthonához. A sarkon megállt egy pillanatra, és visszanézett Scheelék házára, ahol most már minden helyiségben – a felső szinttől az alagsorig – égett a villany „Egész éjszaka csomagolni fognak” – gondolta, és elmosolyodott. Nagy robajjal kivágódott a háza ajtaja: a Galdy család távozott tőlük. Lárma, nevetés és zeneszó árasztotta el egy percre az utcát, egész Hemlock visszhangzott tőle. De a parti még korántsem ért véget. Luther magányosan ácsorgott az utcasarkon, a hószállingózás belepte gyapjúsapkáját, vállát, és csak nézte a saját házát, amelyet alig pár órával ezelőtt frissen díszítettek fel és hordtak tele mindenféle finomsággal a szomszédok. Csak állt, és legszívesebben áldást mondott volna mindenért. Otthon van Blair is, méghozzá egy remek, jóképű,

udvarias fiatalemberrel, aki szemmel láthatóan megőrül érte. Meg még valakivel, aki jelen pillanatban a buli minden mozzanatáért felelősnek érzi magát, és aki nem más, mint valami Marty Hogyishívják. Luther boldogan ácsorgott a járdán, és morbidan arra gondolt, mennyivel jobb neki itt és most, mint Franklin temetkezési vállalatának kőkemény márványasztalán kiterítve, vagy akár készülékekre kapcsolva a Mercy Kórház intenzív osztályán. Még mindig belerázkódott a gondolatba, hogy úgy csúszott le a saját házának a tetejéről, mint egy hógolyó. Most fogta csak föl, mekkora szerencséje volt. Itt vannak a remek barátok, a szomszédok, aki még arra is hajlandóak, hogy a hetekkel ezelőtt rögzített karácsonyesti programjukat feláldozzák érte. Értük. Feltekintett a kéményre is, ahol Brixleyék hóembere mintha őt nézné azzal a nagy, kerek, keménykalapos fejével és kukoricacsutka pipájával. A hirtelen feltámadó szélben Luther úgy látta, hogy a hóember integet is neki. Mint az elmúlt hetekben sokszor, hirtelen rádöbbent, hogy az éhhalál szélén áll, és ábrándozva gondolt a füstölt pisztrángra. Aztán határozott léptekkel elindult a ház felé. „Még gyümölcskenyeret is fogok enni!” – fogadkozott magában. Még hogy elmarad a karácsony! Micsoda röhejes ötlet. Talán majd jövőre.