www.csepeli.hu Csepeli György AZ ELMARADT KATARZIS
Aki élt a szocialista ancien regime-ben, mindig is érezhette a megfigyeltség különös atmoszféráját, melynek lényege nem is annyira a ténylegesség, mint inkább lehetőség volt. Ahol megfigyeltek vannak, ott természetszerűleg megfigyelőknek is lenniük kellet. A rendszerváltást követően eleinte ritkásan, majd Történeti Hivatal megnyitását követően egyre gyakrabban derült fény az egykori megfigyelők kilétére. A nyilvánosságot kapott esetek egyértelművé tették, hogy megfigyelők és megfigyeltek sajátos szimbiotikus kapcsolatban éltek együtt. A napvilágra került dokumentumok alapján az is nyilvánvalóvá vált, hogy a megfigyelők semmi olyan információhoz nem jutottak hozzá, amihez más eszközökkel bárki, az adott célszemély iránti érdeklődéstől vezettetve ne férkőzhetett volna közel. A leleplezések igazi szenzációja az volt, hogy a jelentők titkosnak szánt leleplezései mennyire kevéssé lepleztek le bármit is. Az első legnagyobb nyilvánosságot kapott ügy főszereplője az ország egyik legkiválóbb írója volt, akinek vallomása olvastán senkinek semmi kételye nem lehetett, hogy ha valaki megszenvedte működését, az első sorban saját maga volt. Hiába indult az író ellen sajtóhadjárat, a támadások hamar kifulladtak, s az egykori jelentő megmaradt annak, aki mindig is volt: elképesztő erejű leleplezője az emberi nyomorúságnak és kiszolgáltatottságnak. Írói erőit a leleplezés nem hogy gyengítette, hanem egyenesen fokozta. A lelepleződések nem változtattak a leleplezettekről alkotott nézeteken, s aki tehetséges, nota bene emberséges volt mint jelentésíró, az a rendszerváltás követően sem lett kevesebb. Nem lett sem kevésbé tehetséges, sem kevésbé emberséges. A célszemélyek ugyan meglepődtek, amikor kiderült, hogy egykori szorgos 1átogatóik, a környezetükbe barát álcájában befurakodott ismeretlen ismerősök miket is irogattak róluk megbízóiknak, de a róluk szóló írások olvastán inkább az eliramlott idő okán érzett nosztalgia, semmint a bosszú érzése vett rajtuk erőt. A lelepleződések okozta közfelháborodás elmaradása egyeseket arra a következtetésre indított, hogy nem volt elég a nyilvánosságra került eset. Sorra jelentek meg amatőr históriai munkák, melyek egyes egyedüli célja a kiszivárogtatás, a lejáratás volt. Mivel az átvilágítás alól az egyházi tisztségviselők megmenekültek, nem meglepő, hogy akadtak, akik gondoskodtak az egyházi besúgás dokumentálásáról. Figyelemre méltó az egyik esettanulmány, melynek célja a szocializmus kádári korszakában működő római katolikus hierarchia befeketítése volt, felmelegítve a leleplezést megelőzően negyven évvel előfordult történéseket. A tanulmány olvasását szerfellett megnehezítik a szerző tolakodó értékítéletei. A szerző süket és vak anyagával szemben. Nem veszi észre, hogy a puszta tények sokkal érdekesebbek, mint sematikus megállapításai, melyeket már azelőtt megírhatott volna, mielőtt 1
www.csepeli.hu a források ismertetésére sort kerített. A történet kiindulópontja a Magyar Püspöki Kar 1961 március 15-én kelt nyilatkozata, mely elítélte az államellenes szervezkedés részvételével vádolt katolikus papokat és szolgálaton kívüli szerzeteseket. A nyilatkozat arról tanúskodott, hogy a püspöki karon belül megjelentek a beszervezettek, akiken keresztül az állam ellenőrizni és befolyásolni remélte a magyarországi katolikus egyház vezetését. Kik lehettek a beszervezettek? Tettek-e olyasmit, amit ha nem tesznek, az egyház erősödik? Időközben a pápa összehívta a Vatikánba a zsinatot, melyre a magyar püspökök is hivatalosak voltak. Az első delegáció kiutazására 1962. október 11. és december 8. között került sor. Hárman utaztak ki Rómába, akik közül egy bizonyíthatóan ügynök volt. A kettő-egy arány azonban nem hozott eredményt, s a boldogtalan belügyesek a következő kiutazás alkalmával radikálisan megemelték a kiutazó delegáció kebelén belül működő ügynökök arányát. A zsinat második, 1963. szeptember 29-én kezdődő, s december 4-én végződő ülésszakára 13 tagú delegáció érkezett Magyarországról. Az arány 10:3 lett az ügynökök javára (Kékes, Kecskeméti, Kerekes, dr. Szabó, Győri Péter, Pátkay, Kiss János, Balázs, Molnár Béla, Kövér). A zsinat harmadik ülésszakára kiutazó delegáció 13 tagja közül hatan voltak beszervezettek (Kékes, Péter, Professzor, Kecskeméti, György, Vadász). A besúgok egyetlen lényeges tényről sem tudósították megbízóikat. Ha írtak valamit egyáltalán, azt egymásról írták. Például Kékes ezt írta Kiss Jánosról: „Feltárta eddig nem ismert tulajdonságait is. Roppant bőbeszédű és előadásaiban érdektelenül ferdítő volt. Ígéreteket nem tartott be, a vállalt megbízatásoknak alig tett eleget. Benyomásom szerint igen egyéni utakon járt, feltehetően mindkét felet terhelt fantáziája miatt félrevezette. Egyébként első találkozásra igen megnyerő, kellemes s megfontolt ember benyomását keltette. Ahol ritkán fordul elő, ott nem is volt vele baj. Túlzásait itthon is hangoztatja és ezáltal ok nélkül diszkreditálja magát.” (Kiszely, 2001. 125. o.) Kiss János pedig a következő információkat árulta el Kékesről: „Megtörtént, hogy egy brazil püspökkel vagy mással beszélgetve a kormányzó úr odalépett, és azt mondta: »Ne higgyen neki, excellenza, mert hazudós« vagy »Jó gyerek ez, csak nem végezte el még a gyónását, vagy nem szeret imádkozni«. Azt mindig hozzáfűzte, vagy legalábbis gyakran: »Nekem is van egy hibám, hogy ennek ellenére nagyon szeretem«. Ezt rendszerint tettel is illusztrálta, mert vagy megcsipkedte az ember arcát, vagy megveregette, esetleg papi csókkal illette. A meglepődött brazilt vagy európait aztán meg kellett nyugtatni, hogy a kormányzó úr igen kedves és tréfás ember és így szokott velünk heccelődni. Volt, aki ezután a tréfa után nem nagyon reflektált a társaságunkra….” (Kiszely, 2001. 125. o.) Teljes félreértés, ha valaki a beszervezett zsinati atyák egymásról írott jelentéseit árulásnak, hitszegésnek, az ellenséggel való együttműködésnek minősíti. Az ismerté vált jelentések legfeljebb arra alkalmasak, hogy egy „senki nem tud semmit” típusú vígjáték forgatókönyvének szolgálhassanak alapul. 2002-ben jelent meg Magyarország egyik legnagyobb élő írójának drámai leleplezéseket 2
www.csepeli.hu tartalmazó könyve, melynek hatását fokozta, hogy arról a személyről rántotta le a leplet, aki korábbi csodálatos könyvében piedesztálra emelt. Apjáról írott második könyve nem hagy kétséget afelől, hogy apja évtizedeken keresztül besúgó volt. A csodált apa rendületlenül írta megbízói számára az országban maradt magyar arisztokratákról szóló jelentéseit, melyek idővel lehetővé tették számára a külföldi utazást, s egyáltalán, a képzettségéhez méltó értelmiségi életet. Az apáról szóló második könyvben közölt jelentések alapján azonban aligha juthat bárki arra a következtetésre, hogy az apa kevésbé csodálnivaló, mint amilyennek mutatkozott az első könyvben. A jelentések ugyanúgy a semmiről szólnak, mint Kékes, Kiss János, vagy bárki más időközben nyilvánosságra került jelentései. A 2002-es év egyúttal országgyűlési választások éve is volt Magyarországon. Mindenki hatalmas meglepetésére a korábbi ellenzék győzött a választásokon. Vereséget szenvedett az a pártkoalíció, mely előszeretettel szorgalmazta az átvilágítást, busásan támogatta azokat a történészeket, akik az ancien regime besúgóinak leleplezésével meg akarták rémiszteni a közvéleményt. A választók többségét azonban láthatóan hidegen hagyta a leleplezési retorika.
A választásokon vereséget szenvedett politikai erők nem nyugodtak bele vereségükbe. Egyszerre több fronton is hadat indítottak az új kormány ellen. Az egyik fronton azzal támadták az új kormányt, hogy választási csalással szerezte meg a parlamenti többséget. Követelték a szavazatok újraszámolását. A vád abszurditása egyértelmű volt, hiszen a választások idején a bukott kormány volt hatalmon, s róla nehezen lehetett volna feltételezni, hogy saját maga megbuktatásán ügyködött volna, megengedve ellenzékének a választási csalást, melyre technikailag amúgy sem nyílott a legcsekélyebb lehetőség sem. A másik fronton a támadás az új miniszterelnök személye ellen irányult. Az új kormány megalakulását követően a korábbi miniszterelnök látogatást tett az új ellenzék szócsövének számító napilap szerkesztőségében, mely másnap nyilvánosságra hozta a szenzációsnak szánt leleplezést. A leleplezés szerint az új miniszterelnök az állampárt állambiztonsági szolgálatának volt a tagja.
A napilapban közölt dokumentumok alapján az első pillanatban nyilvánvaló volt, hogy az új miniszterelnök nem eshetett azonos kategóriába a korábban lelepleződött kiváló íróval, a másik író apjával, vagy a beszervezett zsinati atyákkal. Tevékenysége semmiképpen sem illett bele a „besúgás” sztereotípiájába. Szigorúan titkos megbízatása arra irányult, hogy a nyolcvanas években Magyarország tagjává válhasson egy nemzetközi pénzügyi szervezetnek, s ezáltal a szuverenitásban erőteljesen korlátozott ország képessé váljon arra, hogy lazíthasson a Szovjetunióhoz fűződő szoros gazdasági kötelékeken. Bonyolította a helyzetet, hogy államtitokról lévén szó, a miniszterelnök eleinte nem szólhatott nyíltan megbízatásának természetéről. Az ellenzék kérdéseinek kereszttüzében a miniszterelnök a Parlamentben egyszerű, keresetlen szavakkal egyértelműen visszautasította az ügynökvádat, majd később, amikor felmentést kapott a titoktartás kötelme alól, feltárta tevékenységének részleteit. Az
3
www.csepeli.hu ellenzék sajtókampányt indított a miniszterelnök ellen, aminek tápot adott a hamarosan megszerveződő parlamenti vizsgálóbizottság „tényfeltáró” ténykedése. Nem derült ki, hogy ki volt az, aki a miniszterelnök megbuktatását remélve, az ellenzéki napilap számára leszállította a leleplező dokumentumot. Bárki volt a szállító, számításai meghiúsultak, ugyanis az ellenzéki sajtókampány és parlamenti hajsza ellenére a miniszterelnök amúgy is nagy népszerűsége a sebtében elvégzett közvélemény-kutatások eredményei szerint látványosan tovább nőtt. A kormánykoalíció pártjai az első meglepetésből felocsúdva ellentámadásba lendültek. Beleegyeztek ugyan egy parlamenti vizsgálóbizottság felállításába, melynek célja a miniszterelnök szigorúan titkos egykori tevékenységének vizsgálata volt, de ezzel párhuzamosan felállt egy második vizsgálóbizottság is, mely azt vizsgálta, hogy a rendszerváltást követő kormányok tagjai közül kinek volt hasonló megbízatása az ancien regime alatt. Nem kellett sokáig várni, hogy kiderüljön: a rendszerváltás után hatalomra került valamennyi kormány tagjai között akadtak az államszocializmus idején szigorúan titkos megbízatást ellátó személyek, beleértve az 1990-94, az 1998-2002 között működött konzervatív kormányok egyes tagjait is. A közvélemény sztoikusan fogadta az egyre-másra kiszivárgó híreket, s végül a hisztéria ugyanolyan hirtelen véget ért, mint amilyen hirtelenséggel kitört. Ősszel lezajlottak az önkormányzati választások, amelyek a kormánykoalíció hatalmas sikerét hozták. A korábbi kormánytöbbséget adó politikai erők vereséget szenvedtek a fővárosban, a vidéki városokban, a megyei önkormányzatokban. Sikereik a falvak népére korlátozódtak, de hogy voltaképpen mekkora volt ez a siker, azt senki sem tudhatta, mivel a falvakban a választók rendszerint kevéssé pártszimpátiák szerint szavaznak. Miért nem vált be az ügynökhisztéria szítóinak számítása? Miért oly kevéssé fogékony a magyar társadalom arra, hogy ki milyen titkos életet élt a szocializmus alatt? Miért nem működik a hajdani titkosszolgálatokkal való együttműködés vádja? Miért olvassák az emberek változatlan érdeklődéssel Tar Sándor könyveit? Miért bocsátott meg Szalai Pál egykori rendszeres esti vendégének? Miért nem fordulnak el a katolikus hierarchiától? Miért szerették meg az olvasók Esterházy Mátyást még jobban a Javított kiadás megjelenését követően? Miért nőtt Medgyessy Péter miniszterelnök népszerűsége 2002 nyarán? Miért nem kellet abbahagynia politikai pályafutását Boros Imrének, Járai Zsigmondnak, Martonyi Jánosnak, Fazekas Szabolcsnak? Miért maradt el a leleplezéseket követően a magyar társadalomban a katarzis? A kérdésre adandó válasz mérlegelése során egy időben közeli és egy időben távoli perspektívába ágyazódó magyarázat adható. A közeli perspektívába ágyazott magyarázat szerint az ügynökmúlt negatív megítélése azért maradt el, mert a titkosszolgálati részvételt a 4
www.csepeli.hu közvélemény nem minősítette bűnnek. Miért nem tartották (és tartják) az emberek Magyarországon bűnnek az egykorvolt besúgást? Mi okozza a megbocsátással elegyes közömbösséget, aminek következtében hatástalan a vád, hogy X. egykor jelentéseket írt Y.-ról? Egy személy tettei akkor képeznek kiindulópontot a személy megítéléséhez, ha a megítélő úgy látja, hogy a személy külső kényszerítő körülményektől függetlenül, számos alternatíva közül maga döntött cselekedete felől. A személyként történő megítélést az is elősegíti, ha a megítélő szerint az általa megítélt személy más, hasonló helyzetben levő személyekhez képest elütő módon viselkedik. Végül az is belejátszik a megítélésbe, hogy a személy megváltozott helyzetben ugyanúgy viselkedik, mint annak előtte. Az államszocializmus idején a titkosszolgálatok által beszervezett személyek története arról tanúskodik, hogy esetükben egyik feltétel sem teljesül. Minden beszervezést kényszerítő külső körülmények előztek meg, aminek következtében föl sem merülhetett a szabad választás motívuma. A III/III-as ügyosztály egykori munkatársai számára a beszervezés menekülést jelentett egy csapdából, melyet nem maguk állítottak maguknak. Az elhárító szerep ettől elvileg különbözhet, de ha a szabad választás motívuma felmerül, akkor a „nemzeti érdek” pozitívan értékelt mozzanata, bőven ellensúlyozza az esetlegesen felmerülő negatív konnotációkat. A napvilágra került besúgótörténetek forgatókönyvei riasztóan egy kaptafára készültek. Volt ugyan lehetőség arra, hogy valaki ellenálljon, s megtagadja a beszervezést, de a beszervezett élet láthatóan nem nagyon különbözött a nem beszervezett élettől. Végül is, bárkire osztódott a szerep, a jelentések semmire sem voltak alkalmasak, nem múlott rajtuk élet vagy halál. Az egykor szupertitkos jelentések a mai olvasók számára teljesen ártalmatlannak tűnnek, s valószínűleg keletkezésük idején is azok voltak. A rendszerváltás egyszer s mindenkorra érvénytelenítette az egykor volt viszonyokat, aminek következtében a hajdani besúgók tevékenysége önmaguktól annyira e1távolodott, hogy egykor volt énjükre, mint idegenre tekinthettek. Ugyanez a távolodás és idegenségérzet hatványozottan érvényes az egykorvolt besúgottakra. E három tényező együttes hatásaként a besúgás eloldódott a személy felelősségét kihangsúlyozó, negatív erkölcsi ítélet lehetőségét magában hordozó megítélési sémától, s inkább történelmi és társadalmi kényszerpályának tűnt, ami lehetetlenné tette, hogy a közvélemény a besúgást bűnnek, erkölcsi kisiklásnak tartsa. A katarzis ebben az esetben azért maradt el, mert nem volt, ami kiváltsa. Egyidejűleg érdemes megvizsgálni egy másik lehetőséget is, amely szerint a magyar társadalom erkölcsi érzéke siklott ki, a katarzis azért maradt el, mert nem volt szubjektum, aki felmérte volna a kizökkent időt. A posztszocializmus politikatörténete látványosan bővelkedett botrányokban, de azok utóélete általában rövid volt, s az egyes botrányok főszereplői, ha elbuktak, akkor bukásuk oka nem az erkölcsi ellehetetlenülés volt. Milliárdos vagyonok keletkeztek a semmiből, miközben a vagyonok felhalmozóinak soha semmikor nem 5
www.csepeli.hu kellett szembenézniük a váddal, miszerint gazdagságuk forrásvidéke a csalás, a lopás, a tisztességtelen üzleti és politikai viselkedés. A privatizáció egyes felháborító esetei nem álltak össze egy nagy botránnyá, mely hitelteleníthette volna a rendszerváltást. Ugyancsak teljességgel hatástalan maradt a polgári szexuális erkölccsel ellentétes viselkedések megszellőztetése. A közvélemény felettébb megbocsátónak mutatkozott a hitehagyás, renegátság, köpönyegforgatás, neofita képmutatás szapora eseteivel szemben, s egészében véve úgy tűnhet, hogy a rendszerváltás során nem volt olyan erkölcsi kisiklás, melybe bárki belebukhatott volna. Ha valaki bukott, akkor bukásának oka kizárólag a sikertelenség, a hibás számítás, a rossz tempóérzék, a helytelenül megválasztott baráti network lehetett. Mintha a rendszerváltásnak nem lett volna metafizikája, csak pragmatikája. Mintha Móricz barbárjai zúdultak volna rá a magyar társadalomra. E feltételezés szerint a barbárok e1foglalták politikai, gazdasági és kulturális elit vezető pozícióit, s ezáltal valóra váltották az alávetettek vágyait, akik ugyanezt szerették volna tenni, de a helyfoglalásra nem volt módjuk, s ezt maguknak is bevallották. Az 1990-94 és 1998-2002 között hatalmon levő kormánnyok és propagandistáik azon voltak, hogy a rendszerváltást erkölcsileg is megalapozzák, s ehhez feltétlenül szükségük lett volna a „besúgó ” demonizált képére. Pokorni Zoltán esete saját apjával (2002 nyarán) megmutatta, hogy ez a vállalkozás lehetetlen. A „besúgó” mindazonáltal csak egyik eleme volt a szocializmustól való metafizikai elhatárolódásnak. Az 1998-ban uralomra jutott kormány látványos emlékművet állított szocializmus felfogásának. Az emlékmű megválasztása telitalálat volt. Nincs politikailag érdeklődő ember Magyarországon, akinek a Budapest, Andrássy út 60.ne mondana valami rémeset. Kinek azért, mert ebben a házban székelt 1944-ben a nyilas párt vezérkara, kinek azért, mert ugyanebbe a házba költözött a felszabadulást követően a rettegett állambiztonsági szolgálat. A kormány azonban túllőtt a célon a „Terror Háza” emlékművel. Bármilyen látványosra és hatásosra is sikeredett a házban berendezett kiállítás, a kiállítótermekben bolyongó látogatók tömegei süketek és vakok maradtak a ház metafizikai üzenetére, miszerint a szocializmus négy évtizede erkölcsi fertő, a magyar társadalom mélypontja volt. Valószínű, hogy a hatástalanság oka nem a kiállítás kitalálóinak és megvalósítóinak ügyetlensége volt. A ,‚Terror Háza” feladványának megoldása a 2002-ben megválasztott kormányra maradt. Az egyik lehetőség a kiállítás újrarendezése, bővítése, igazítása, ami aligha jelentene többet, mint amikor egy prűd pápa ágyékkötőket festetett Michelangelo Utolsó ítélet c. freskóján alá s fölé mozgó meztelen emberi testekre. A „Terror Háza” nem a terror, hanem a Fidesz terrorképének emlékműve. Budapest központjától távol, történelmi allúzióktól mentes helyen még a rendszerváltást követően létrejött egy nyilvános kiállítás, mely ugyancsak a szocializmus emlékét örökíti meg 6
www.csepeli.hu a maga módján. Ironikus építészeti együttes látható ott, ahol egybegyűjtötték az 1945-1989 között kihelyezett, s a rendszerváltást követően ideológiailag vállalhatatlanná vált budapesti szobrokat. Ha a 2002-ben megválasztott magyar kormány egyáltalán foglalkozni kíván a szocializmus múzeumi reprezentációjának kérdésével, akkor jól teszi, ha figyelmét erre a szoborparkra fordítja, s abban találja meg a „Terror Háza” ellenpárját. A leghelyesebb persze az volna, ha a mindenkori kormány kivonná magát a szocialista múlt megítélési sémái körül folytatott ideológiai küzdelemből, és rábízná a polgárokra, hogy az egymással versengő narratívák közül melyiket választják maguknak. Míg a „Terror Háza” narratívája a szocializmus végleges és megfellebbezhetetlen morális elítélésére, és ezen belül a besúgók és besúgottak közötti betemethetetlennek tartott szakadék folyamatos mélyítésére szolgált, addig a „Szoborpark” szocializmusképe erkölcsileg megengedőbb, sőt, mondhatni, üres. A közterekről száműzött szobrok egy óriási épített kertben helyezkednek el, mely befejezetlenségében ironikus keretbe helyezi az egykori szocializmus projektet, miközben a látogatóra bízza, hogy maga alakítsa ki morális álláspontját. A „Szoborpark” kapcsán térünk rá az időben távoli perspektívába ágyazott magyarázatra, mely segíthet annak megértésében, hogy a leleplezéseket követően miért maradt el az egyesek által oly hőn várt társadalmi katarzis. A „Szoborpark” szocializmus-narratívája az 1945 és 1989 között eltelt évtizedeket egy olyan történelem részeként mutatja be, melyből látványosan hiányzik a személyes szerepvállalás. Ez a narratíva a négy évtized alatt történteket nem a cselekvő, hanem a szenvedő igeragozás paradigmája szerint adja elő. Az emlékkertbe száműzött szobrok azt az értelmezést erősítik fel, miszerint a szocializmus a természeti történések ellenállhatatlanságával következett be, majd ért véget. Az ügynökvádak hatástalanságának mélyebb oka ennek a narratívának az erejében gyökerezhet. Magyarország népe valóban nem sokat tett azért, hogy 1945-ben „felszabaduljon a fasizmus igája alól”. A népet sem 1945 előtt, sem 1945 után nem kérdezte meg senki, hogy az ország milyen útra lépjen. A szocializmus felé tett fordulatot az ország népe úgy élte meg 1948-ban, mint egy árvizet vagy egy földrengést. A huszadik század bővelkedett magyar katasztrófákban, de egyetlen olyan katasztrófa sem akad, melynek előidézői maguktól jelentkeztek volna, s vállalták volna a felelősséget. A felelősségvonásra tett utólagos kísérletek lélektanilag hiteltelenek maradtak, s jogi abszurditásokat eredményeztek. A magyar politikai kultúra nem ismeri a kudarcokért való egyéni felelősségvállalást. A magyar történelem egyetlen bűnbakot termelt ki, aki személyében természetesen nem tehetett arról, amit az igaztalan vád neki tulajdonított. Az 1848-ban kitört szabadságharc 1849-ben bekövetkezett bukása óta a magyar történelemben nem volt olyan bukás, amiért bárki vállalta volna a felelősséget. De olyan bukás sem volt, amiért hitelt érdemlően bárki felelősségre lett volna vonható. 7
www.csepeli.hu
A huszadik század során a magyar társadalom nyolc rendszerváltást élt át. Az egyik rendszer megbukott, s a másik a helyére került. Eközben sem a bukás, sem a győzelem nem volt cselekvőhöz köthető. Az új rendszer mindig eltakarította az előző rendszer szobrait, s újakat emelt helyettük. Szobrok bűnhődtek, s szobrok diadalmaskodtak. A rendszerváltás 1989-ben ugyanúgy következett be mint a „felszabadulás”1945-ben, a „háborúba való belesodródás” 1941-ben, a „trianoni tragédia” 1920-ban. Egyik esetben sem lehetett megállapítani, hogy ki milyen szerepet játszott az eseményekben. Ahol nincs cselekvő, ott nincs bűn, de nincs erény sem. A posztszocializmus nem írta felül a magyar politikai kultúra történelmileg kialakult sémáját, melyben szobrok és nem emberek népesítik be a múltat. A társadalom tapasztalatát e séma szerint a túlélés parancsa alakítja, mely szerint élni kell, minden áron. Ahogy lesz, úgy lesz.
A rendszerváltás beváltatlan ígérete, hogy a társadalom tagjai megtanulnak végre a cselekvő igeragozás szerint élni. Az alkotmány által előírt országgyűlési választások, a NATO- és az EU-csatlakozás kérdésében kiírt népszavazások mind kiváló alkalmat szolgáltatnak arra, hogy a magyar politikai szocializációs szerepkészletből kiszoruljon a korábban egyeduralkodó szenvedő szerep, s megjelenjen helyette a cselekvő szerep, melynek elválaszthatatlan alkotó eleme a felelősségvállalás. A múlt elmaradt katarzisai nem hozhatók vissza. A jövőben viszont, ha lesz cselekvő, lesz katarzis. Ez lesz az igazi rendszerváltás.
Bibliográfia: Csepeli, Gy., 2002. Két világ határán. Kritika. Vol. 2. Esterházy, P., 2002. Javított kiadás. Budapest, Magvető Kiadó. Kiszely, G., 2001. Állambiztonság (1956-1990). Budapest, Korona Kiadó.
8
