02Beke(1).qxd
2006.04.25.
7:55
Page 1
B e ke P á l
Rovatcím
Elszalasztott lehetõség (Tûnõdés a közösségi mûvelõdés elmaradt megújulásáról)
A rendszerváltozás évében nyílt színen kaptam szemrehányást, miszerint (másoktól eltérõen) nem fogalmaztam át mondandómat, és így egy elõadásom során ugyanazt hallhatták tõlem, amit évekkel korábban is mondtam volt. Az új idõkben miért nem szólok új dalokkal tehát? Hosszan mentegetõztem, hogy közösségi mûvelõdésbéli tennivalónk a társadalmi környezet barátságossá válásával még ugyanaz maradt, sõt! – de érzékeltem, hogy valóban, mintha valami merõben új feladatsort vártak volna tõlem. Másfél évtized múltán sem értem, hogy miért és mit kellett volna mást mondanom. A manapság már némi megbocsátással ’átkosnak’ emlegetett kor kimúlását követõen átrendezõdött ugyan világunk (bár úgy gondolom, hogy nem eléggé), ám emberi viszonylatai csak súlyosbodtak. Nem másról kell beszélni tehát, hanem ugyanarról, de határozottabban. És nem csak beszélni kell a tennivalóról, hanem végre cselekedni mindenütt, különösen, hogy elmúlni látszottak az ideologikus tilalmak, fékek, gátak. Mindez azért jut eszembe, mert a közösségi mûvelõdés korabeli helyzetérõl és megújulási lehetõségérõl a hajdani Ifjúsági Szemlében megfogalmazottakkal húsz esztendõ múltán is teljes mértékben egyetértek. Amit akkor errõl gondoltam, ma is tartom. Ami akkor remény volt, vagy éppen lehetõségnek tûnt, ma éppen úgy kívánalom. Talán csak a régi szöveg ábrándos hangvétele zavar, s az abból sugárzó bizakodást érzem némiképp kincstárinak.1 A ’régi’ Ifjúsági Szemlében közölt cikkeim utáni idõben felvállalt szabadmûvelõdési gondolattal, tehát a hajdani, az 1945–1948 közötti koalíciós idõk mûvelõdésszervezési gyakorlatának ’80-as évek végi felújításával hasonló-
képpen jártam. Többen voltunk olyan illuzionisták, akik azt reméltük, hogy a rendszerváltozás során megteremtendõ önkormányzatiság majd azzal jár, hogy a körülményeket majd azok igazítják, a lehetõségeket majd azok teremtik meg, a pénzeket majd azok osztják, akik érdekeltek, és ebbõl következõleg értenek is a mûvelõdési folyamatokhoz. Rá kellett jöjjek aztán, hogy ötletünk csak az átmenet hónapjaiban, a helyi hatalom megragadhatóságának reménye idején volt sokaknak kedves. Ahogyan stabilizálódtak az új viszonyok, úgy maradt érintetlen minden intézmény, intézkedés, személy, pénz, körülmény. Mintha mi sem történt volna az országban, a politikában, a gazdaságban; mintha nem többpártrendszer és kapitalizmus alakult volna a korábbi egypárt és államszocializmus helyett, úgy maradt változatlan a közösségi mûvelõdés és vidéke. Szomorkodtam errõl annak idején eleget.2 Most már nem teszem. Annak próbálok utánajárni inkább, hogy mi történt kilátásainkkal, lehetõségeinkkel. Hogy van-e még, és ha igen, úgy mibõl fakad a remény?
Az emberek az államosított gondolkodás két emberöltõje alatt elfelejtették, hogy a közösségi mûvelõdés az egyszeri, az alkalmi mûvelõdési igény kielégítésén, a szabadidõ-szervezésen túl a társadalomban való szervezkedés, az együttmûködés iskolája és elsõdleges gyakorlóterepe. A Pál utcai fiúk idején (olvashattuk!) még a sihederek is tudták, hogy közös cselekvésüknek mindenki által elfogadott társas keretet az egyesület adhat. Miután kinõttek a gyermek-
2006 / nyár
új ifjúsáki szemle
1
02Beke(1).qxd
2006.04.25.
7:55
Page 2
Rovatcím ded gittgyûjtésbõl, bizonyos, hogy másokkal és más okból, de ugyancsak egyesületbe szervezték magukat felnõtt céljaik közös elérésére. Az õket megelõzõ és követõ idõk egyesületi címtára3 több mint ezerháromszáz oldalon (!) sorolja fel csak a neveit azoknak a legkülönbözõbb szervezõdéseknek, amelyekben és amelyek által a XIX. század elsõ harmadától a XX. derekáig eltelt százegynéhány évben polgárivá formálódott a hazai társadalom. Jól tudjuk, hogy ezek mindegyike felszámolásra került a kommunista hatalomátvétel pillanatában. Jól értjük azt is, hogy miért; hiszen ezernyi autonomitásuk az egypártot, a ezerféle elképzelésük a kötelezõen egyfajta gondolkodást veszélyeztette. (Könnyû lenne most azt mondanunk, hogy következésképp ’száz egyesületet, ezeret!’ kell szorgalmaznunk, miközben vannak is, noha nincsenek; ám ez nem e cikk tárgya). A közösségi mûvelõdés gyakorlatából azon bizonyos két emberöltõ alatt kihullott, és szükségképpen elfelejtõdött a társadalom aktivizálásának feladata és kötelezettsége. A ’70-es évek népmûvelõi (késõbb település- és közösségfejlesztõ megközelítésekkel gyarapodott) innovációja persze próbált ebbõl visszamenteni és/vagy újból megteremteni valamennyit,4 ám ezek a rendszerfordító évekig a szakmai gyakorlatban, és így a társadalom szövetében sem szervesülhettek annyira, hogy egyedi eredményeik mindennapi gyakorlattá váljanak. Az ’emberek’ bizonyosan nem tudhatták tehát, hogy mit veszítenek, hiszen a több tucatnyi szakmai innováció (a pártállami idõk gyakorlatából következõen) jobbára titokban maradt elõttük. Errõl nem szóltak tévéhíradós beszámolók, nem került sor meggyõzõ és elemzõ bemutatásukra egyetlen nyilvános fórumon sem. Kivétel a szájhagyomány útján terjedõ információ volt; nem véletlen tehát, hogy szakmai újításaink az ország térképén néhány, de ott egyre bõvülõ bokrot alkottak. A változásra, fejlesztésre érzékeny környékbeli tanács- vagy téeszelnök, népfronttitkár hallhatta a szomszéd faluban történteket, odament, megnézte. Ha tetszett neki az, amit látott, megkeresett minket, és aztán nála is történt valami. Somogy, Zala, Veszprém, Tolna, Baranya, Békés, Hajdú-Bihar, késõbb Szabolcs-Szatmár megyékben így terjedtek el a
2
új ifjúsáki szemle
2006 / nyár
település-, mûvelõdés- és közösségfejlesztési példák mutációi. Mindig csak az érintettek voltak avatottak tehát, aki másutt élt, lakott, dolgozott, fogalma sem volt arról, hogy valahol esetleg pezseg az élet. A népmûvelõk, persze, ismerhették mindezeket, hiszen szakmai csatornáink zárt láncán errõl (is) folyt a szó, ám ebbéli felelõsségük sem e szöveg tárgya. Azt majd személyesen megbeszéljük, ha akarják. Bár az ’emberektõl’ úgy általában a két emberöltõnyi idõ alatt elfeledtetett gyakorlat híján nem volt elvárható, hogy a közösségi mûvelõdés intézményrendszerét a maguk képére és hasznára fordítsák, néhány helyütt mégis erre került sor. Jellemzõen és jellegzetesen olyan településeken vagy településrészeken, ahol és akiket évtizedeken keresztül nem szolgált e célból semmi. Alapos, elemzõ feltárás kéne kiderítse (hiszen magam csak idõnkénti segítõje voltam), hogy mitõl lett Gyõrvár faluháza egyesületi mûködtetésû még a rendszerváltozás hajnalán? És hogy mitõl az még ma is? Hogy társadalmiasított mûködtetése miként módosította a helybélieknek az immár saját intézményükhöz való viszonyát? Vagy hogy pontosan hol szakadt el a fél évszázada már Szombathely külvárosává tagolt Herényben az ott lakók türelme (a valamikor önálló, majd évtizedekig csak a városi Mûvelõdési és Sportház telephelyeként alkalmilag mûködtetett kultúrház épülete értékesítésének hírére?), és miként lett az a helybéliekbõl alakult egyesület lokális mûvelõdési otthonává minden herényi örömére ismét? S hogy csak az ország e fertályán maradjunk, vajon Börcs rendszerváltozás-kori fiataljainak faluszépítõ szándéka mikor és miként fordult az egész település jövõjére orientált, és valamennyi ott lakó életminõségét növelõ közösségfejlesztõ gyakorlattá? Persze sem itt, sem másutt nem vonultak tömegek az utcára közösségteremtõ jelszavakat skandálva, ám mindenhol akadt egy ember (Marika, Tamás, Eszter) akinek eszébe jutott ez az egész. Aki elkezdte. Elõször vélhetõen egymaga. Bár az ’emberektõl’ nem várható el tehát, hogy saját mûvelõdésüket, szabadidõ-szervezésüket, társas kapcsolataik fejlesztését maguktól vegyék saját kezükbe, ott, ahol akad erre legalább egy ötletgazda, általában számíta-
02Beke(1).qxd
2006.04.25.
7:55
Page 3
Rovatcím ni lehetett és lehet a többiek cselekvõ közremûködésére. Ám hány évtized kell elteljék, hány nemzedéknek kell felnõni ahhoz, hogy újra a Molnár Ferenc megénekelte korábbi századfordulós állapotokhoz jussunk? Ahhoz tehát, hogy mindenkinek kézenfekvõ és természetes legyen bármiféle szándékának megvalósításához társakat keresni, velük az együttmûködéshez keretet adó egyesületet alakítani, abban szerepet vállalni és cselekedni, majd az így elsajátított kooperáció mintáján a településen, az országban is hasonlót teremteni? Magam a ’70-es évek végén még megtapasztalhattam a két háború közötti olvasóköri öntevékenységbõl fakadó aktivitást és cselekvõkészséget, a helyi hatalommal szembeni ellenállást a Hódmezõvásárhely határában lévõ Belsõerzsébeten. Igaz, tettrekészségüket az is sarkallta, hogy meg kellett védjék épületüket a tanácsi szûkkeblûséggel ölelkezõ gazdasági racionalitással. Terményraktárnak kellett az a néhány szoba, amit a hajdani Olvasókör építõinek akkorra már idõs gyermekei használtak immár Népfront-olvasóklubként. Veszítettek, épületüket végül elvették. De még megtanulhattam tõlük, hogy miként rendezték szabadidejüket és a számukra szükséges ismeretek megszerzését maga-maguknak. Hogy mire használták saját mûvelõdési otthonukat. Még egy villanásnyi kurzust kaptam tõlük szakmám soha nem tanított öntevékeny gyakorlatából. Persze nemcsak intézményüket védték, nemcsak összejöveteleik, együttlétük színhelyét mentették, hanem szabadságuk egyik utolsó maradékát is, szüleik utolsó örökét. A velük egy idõben megismert Siómaroson egy jövõt látó termelõszövetkezeti elnök jóvoltából viszont éppen akkor alakulhatott meg egy új mûvelõdési egyesület, az állampárti idõk tudomásom szerint elsõ falusi kultúregylete. Volt szerencsém gyámolítani õket az elsõ években; a folyamat kiteljesítését azonban (’polgárképzõnek’ elnevezett népfõiskolai kurzusokkal, helyi újság kiadásával, az építési tilalom feloldását követõen felépített mintafaluval) már kollegáim végezték.5 Az általuk másfél évtizeden keresztül gondozott fejlesztési programnak több, máig ívelõ tanulsága van. Itt még annyit róluk, hogy vélhetõen a felelevenített, és/vagy újra megtanult együttmûködésük helybéli eredménye lett a bölcsen és
békében megoldott kárpótlás, és így a saját tulajdonú földeken a családi (a saját!) földhasználat, az azóta is harmonikus helybéli élet. Példájuk a ’70-es évek végén, a ’80-asok elején másutt is bátorított mûvelõdésfejlesztésnek álcázott társadalomújítási folyamatokat; népfõiskolai kezdeményeket, már akkor emelt második világháborús emlékmûveket, parasztköltõk versesköteteit, helyi települési kalendáriumokat, megyei akarat ellenében épült faluházakat. Az utóbbiak közül Nagykapornakon a megyei tiltásnak engedelmes helyi hivatal helyett az éppen ezért alakított faluházépítõ egyesület lett a leendõ épület beruházója. Dunapatajon még a ’80-as évek derekán létrejött Polgárok Köre saját régi székházát perelte vissza; Pogányszentpéteren a siómarosiak mintájára alakult helyi egyesület az évtized közepén egyenesen székházat épített magának. Összejöveteleiket egyébként a meglévõ, de nem mûködõ kultúrházban is megszervezhették volna, de nem! Nekik saját kellett, saját zsebbõl. Ha nem másért, hát csak azért is! Kérdés persze, hogy a siómarosiak, a nagykapornakiak, a dunapatajiak, a pogányszentpéteriek és mások mennyire mentették át a náluk korábban meglévõ, de valamikor betiltott egyleti szervezõdés még felrémlõ magatartásformáit? Vajon a korábbi, a szinte már elfeledett beidegzettségek váltak élõvé bennük? Vajon hány korábbi évtized önálló egyesületi életének, hajdani intézménymûködtetésének eredménye lehetett ez a megõrzött/átmentett magatartás? Az idézett példák ellenére állítom, hogy az ’emberektõl’ általában nem kérhetõ számon a közösségi mûvelõdés helyi fejlesztésének elmulasztása. Többségük nem tudhatott a lehetõségrõl, és a régi mintákat is elfeledtették velük. Az újabb nemzedék pedig honnan ismerte volna? Akiket az elmúlt idõkbõl a fenti sorokba idéztem, maguktól õk sem merték elkezdeni a szervezõmunkát. Kellettek valakik, akik gyutacsként beindították és bátorították a társadalomújító folyamatokat. Errõl a fontos, közösségfejlesztõinek mondható szereprõl szólok még a késõbbiekben. Ám hogy a bátorítást követõen beinduló öntevékenység eredményeképp kialakuló karakán habitus kívánatos-e bárkinek is manapság, arról most érdemes beszélni.
2006 / nyár
új ifjúsáki szemle
3
02Beke(1).qxd
2006.04.25.
7:55
Page 4
Rovatcím Az önkormányzatok helyben minden hatalom birtokosai, és ez vélhetõen jól is vagy így. Különösen, ha valóban érzékenyek valamennyi helyben megoldandó mozzanatra, és fõként, ha van anyagi erejük az érzékelt gondok megoldására. De ha helybéli fogékonyságuk adott és pénzük is van elég, akkor is csak néhányan, a vonatkozó törvény szabta számban lehetnek a képviselõtestületben. Bármennyire zseniálisak, feladatorientáltak a testület tagjaként, valamennyien csak önmagukat hordozzák. Még ha a felvállalt képviselõi feladattól meg is növekedett korábbi teljesítõképességük, mindenre képtelenek figyelni. Bizonyosan tudta ezt a jogalkotó, aki így a testület bizottságaiba annak szellemi kiegészítéseként szakértõket engedett, és aki részönkormányzatok alakítását is lehetõvé tette nagyobb település esetén bizonyosan azért, hogy a tennivalókhoz még többen, és a leginkább érintettek legyenek közel. Ám hogyha mindez így alakul; a képviselõk tehát érzékenyek és fogékonyak, és van pénz, és a bizottságokban elegendõ a szakértõ, és a távolabbi, az önálló településrészekkel (már ha vannak) a részönkormányzatok foglalkoznak, a helyi társadalom árnyalt kívánalmait ez esetben is csak és csakis a helybéliekbõl alakult különféle csoportok, társaságok, egyesületek együttesen képesek megjeleníteni. És szinte biztos, hogy a megoldást keresni és megtalálni, végezetül a feladatot elvégezni is csak velük közösen lehet. Nem állom meg, hogy el ne meséljem egykori élményemet valahonnan a Lyon és SaintEtienne közötti félútról. Az itt lévõ dombok közötti egyik városkában élt Claude Aleo népmûvelõ barátom, akihez jó szerencsém az elõidõk során többször is eljuttatott. Tõle való a történet. Településén bölcs vezetõk éltek. Bölcsességük abban nyilvánult meg, hogy nem hitték magukat tévedhetetlennek. Még akkor sem, ha mindannyian együtt voltak az odavalósi képviselõ-testületben. Éppen ezért valamikor olyan helyi törvényt tettek, hogy ha valamilyen fejlesztési döntésük bizonyos összegen felüli, vagy ha az a városka területébõl egy meghatározott négyzetméternyi felületet, hosszúságot vagy magasságot elér, illetõleg ha
4
új ifjúsáki szemle
2006 / nyár
egy meghatározott létszámon felül érinti a lakosságot, a testület döntése csak egy hónapon belül válik hatályossá, és csak akkor, ha azt nem támadja meg senki. A „támadás” persze szabályos kellett legyen: legalább két helybéli lakosnak egyesületet kellett alakítania a döntés megváltoztatása céljából. Ha ezt megtették, és bejelentkeztek a polgármesterségen, ugyanannyi idõt kaptak az új, a saját variáns elkészítésére, mint amennyi ideig a testület foglalkozott a témával, és ugyanannyi pénzt kellett a rendelkezésükre bocsátani, amennyibe a hivatalnak az eredeti került. Ha elkészültek, szóltak. Variánsukat az elõzõvel együtt nyilvánosságra hozták, majd a testület szavazott róla. A második döntés éppen úgy halasztott hatállyal lépett életbe, mint az elsõ, és azt megváltoztatandó is lehetett a helybélieknek szervezkedni, és ha szervezkedtek, idõt és pénzt kellett adni, és így tovább. Elvileg a végtelenségig, de föltehetõen mégsem addig. Mert – mint mondták – elõbb-utóbb kiderült, ha valaki csak kekeckedni akart, s akkor errõl õt a változásokat igénylõk rövid úton négyszemközt lebeszélték. Amikor én ezt a szisztémát a nyolcvanas évek elején hallottam, megmosolyogtam. Akkor az utcák egyirányúsításáról volt szó, és már a harmadik variációt gyûrték. Nem tartottam operatívnak ezt a megoldást, hiszen mikor jutnak a végére? – kérdeztem. – Sokára – mondta a polgármester. – Hát ez az! – okoskodtam. – De hát miért kellene hamar a végére jussunk? – kérdezte tõlem. – Biztos azért vettétek napirendre, mert szükséges a döntés – bölcselkedtem. – Szükséges, persze, szükséges – mondta a polgármester. – De még fontosabb, hogy mindenki elfogadja majd, ami kialakul. Én egy olyan országból érkeztem, ahol az autókkal való behajtási irányt szakemberek szabályozzák, és hogy ilyenkor majd ki merre menjen, azt sem akkoriban, sem most nem szokás megkérdezni senkitõl. Nem értettem tehát, mirõl beszél az ’elfogadást’ illetõen. Hiszen aki nem fogadja el, azt megbüntetik, vélekedtem. De õ ingatta fejét, és azt mondta: – Végül is mindegy, mi honnan egyirányú. Az a fontos, hogy tudják, hogy értsék, és hogy
02Beke(1).qxd
2006.04.25.
7:55
Page 5
Rovatcím megéljék azt, hogy õk döntik el. Ez az õ városuk, nem az enyém. Minden részletkérdés rájuk tartozik. Nem csak itt laknak; közük is kell legyen hozzá! Akkor úgy tettem, mintha érteném, mert, persze, nem értettem. Ma már igen, ám elképzelni sem tudom, hogy bármelyik hazai település megkockáztatna hasonlót. Az önkormányzatiság megjelenése óta eltelt másfél évtized alatt többször meséltem el ezt a történetet különféle települések vezetõinek, és egy sem akadt, aki ne mosolyogta volna meg a távoli, az általuk bambának minõsített franciát. Az ehhez hasonló ottani eljárások, például a francia települési gyermek- és ifjúsági önkormányzatok széles döntési jogkörének, az e testületek által a fiatalok népességaránya szerint szabadon elkölthetõ fejlesztési pénzeknek ismertetésével hasonlóan jártam. Talán nem is lehet még a településekre szakadt ezernyi, az elmúlt évtizedekben felhalmozott tennivalók gyors megoldása, az állandó pénzszûke, a sok esetben primitív fizikai körülmények, a milliónyi civilizációs hiány, az éjszakába nyúló testületi ülések, az alkalmankénti negyvenvalahány napirend éveiben ilyetén finomkodást számon kérni képviselõ-testületeinken! – bár félõ, hogy a helybéli polgárok jó érzésének folyamatos gondozása elmarad a tömérdek tennivalótól. Avagy soha nem kerül napirendre. Elfelejtõdik. Mintha nem azért, nem értük lenne ez az egész! El tudom képzelni tehát, hogy a közösségi mûvelõdés helybéli szakembereitõl és intézményeitõl (már ha vannak még!) nem azt várják el a települési vezetõk, hogy fölszabadítsák az embereket, hogy aktívvá és cselekvõvé, vélemény- és ötletgazdaggá tegyék, hiszen az csak gondot hordoz és okoz. Egy falunap, az állami ünnepek megszervezése, néhány andalító esemény, zene és tánc, egy kis kultúra, valamennyi ismeretterjesztés, a szegényeknek bálás ruha, a fékezhetetlen idõsebbeknek dalárda, a fiatalok megfékezésére klubosdi; könnyen összeállítható ez a rendszer annál is inkább, mert akik megítélik és elvárják az intézményi tevékenykedést, maguk is ehhez szoktak az elmúlt évtizedekben. Szakmai gyakorlatom ’60-as évek derekára esõ kezdetén még voltak kötelezõen használandó egy- és ötéves országos és megyei/buda-
pesti „népmûvelési irányelvek” a népmûvelõi, a mûvelõdési otthoni tevékenység orientálására. Noha errõl az utóbbi két évtizedben immár szó sincs, a megszokott tevékenységbéli sematizmus ugyanezt eredményezi. Mintha mindenütt ugyanazt kellene tenni tehát! Hiába, hogy a ’70-es évek derekától jeles népmûvelõ kollegák számtalan, az emberek mindennapi életén segítõ, õket felszabadító és orientáló, együttmûködésüket tanító és gyakorló alkalmat-technikát próbáltak/honosítottak; mert mint említettem, kezdeményezéseik nem kaptak elegendõ publicitást, azok nem szervesültek a közösségi mûvelõdés gyakorlatába. Csak egyedi eredményeket jelenthettek, idõleges eredményt hoztak. Különösen azoknak, akik véletlenül részesei lehettek. Ahol saját kézbe, értsd: a helybéliek egyesületének kezelésébe került a mûvelõdési otthon, a valamiféle közmûvelõdési színtér; vagy ahol az utóbbi évtized informatikai lehetõségei teleház formájában megjelentek a településeken; avagy ahol kiváló népmûvelõ-kollegák szerencsés, mert megértõ önkormányzat mellett tehetik dolgukat, oldódni látszik ez a sematizmus. Elképedve tapasztalom azonban, hogy ezeken a szerte Magyarországon véletlenszerûen szétszórt helyeken (néhány nyugat-dunántúlit emlegettem már közülük) újra kitalálják ugyanazt, amit szakmánk már kidolgozott és le is írt harmincvalahány esztendeje; a térszervezés, a berendezés, az intézményvezetés, a tevékenységstruktúra, az önkéntesek, a bevételek és még sok minden más tekintetében újból rájönnek ugyanarra. Ez nemcsak azt bizonyítja, hogy ugyanerrõl szólván az Ifjúsági Szemlében hajdanán összefoglaltak hitelesek voltak, hiszen egy emberöltõ múltán egészen mások egészen másutt ugyancsak hasonló megoldásra jutottak, hanem (legnagyobb szomorúságomra) az írott szó feleslegességét, elfelejtését, a szakmai oktatás, az ismeretátadás zavarait is. És az, hogy még csak néhány tucatnyi, legfeljebb néhány száz a tevékenységében megújult, a helybéli emberek szolgálatában álló közösségi mûvelõdési intézmény, az jól jelzi a Pál utcai fiukkal, a Hódmezõvásárhely-belsõerzsébeti olvasókörrel korábban fémjelzett öntevékeny világ zsengeségét a zsdanoviánus intézményi gyakorlat megszokásával szemben.
2006 / nyár
új ifjúsáki szemle
5
02Beke(1).qxd
2006.04.25.
7:55
Page 6
Rovatcím Nem értem, miért nem látják azok, akiket illet, hogy sok helyütt az egyedüli erõforrás csak a helyben lakó ember. Csak annak boldogulása révén maradhat meg a település ott, ahol és ahogyan van, sehogy másképpen. Ezt a boldogulást kellene/kéne szolgálja a család, az iskola, és valamennyi körülmény, adottság, ami körbe vesz valamennyiünket: a televíziós csatornák, a rádiók, a könyvek, az újságok, a kollegák, az ismerõsök, a rokonok, a szomszédok, a barátok. Persze melyik miként. Ebben a sorban kitüntetett helye (lehet) a mûvelõdési otthonnak, az általa és benne szervezett közösségi mûvelõdési folyamatoknak. Hiszen ez az egyetlen intézmény, amely tevékenységajánlatát helyben, az ottani szükségre és a helyi igényre szerkesztheti. Már persze ha van, ha létezik. És persze akkor, ha tevékenységét és ajánlatát valóban a helyi gondokra figyelmesen, azokat oldva szervezik. A társadalmi folyamatokba való bekapcsolásra, és nem a kikapcsolódásra tehát. A közösségi mûvelõdés néhány helyütt próbált, de eddig nem tömegesedett, az összefogásból, az együttmûködésbõl (és ne féljünk a szótól: a szolidaritásból) fakadó, a helybéli életminõség jobbítására irányuló munkaformái persze nem teszik feleslegessé a közmûvelõdés/népmûvelés klasszikus tevékenységeit, dehogy! Az egy emberöltõvel korábbi régi cikkben sem ennek ellenében, hanem mindezek mellett gondoltuk a tevékenységbéli gazdagodást. Nem rossz tehát, ami van, pusztán kevés. Nem elegendõ. Pusztán népmûvelõi hevületbõl azonban nehéz, szinte lehetetlen ennek nekilátni. Pénz kell hozzá. És a pénz mellett bátorság, hogy ne tartsunk az így felszabadított emberektõl, és különösen véleményüktõl. Vajon mikor éri el valamennyi képviselõ-testület ingerküszöbét, hogy lépéseket kell tenniük a helyben lakók együttmûködésbõl fakadó cselekvõkészségének felszabadítására? Vajon mikor használják ki végre mindenütt a valamennyiünk felszabadított cselekvõerejébõl fakadó energiákat a települési helyzetek, körülmények és viszonyok megváltoztatására? Vajon meddig tart még az a napjainkra jellemzõ állapot, hogy nem tudunk róla, hogy nem figyelünk rá, hogy lebecsüljük, hogy féken tartjuk ezeket a jobbító energiákat, noha egyébként minden
6
új ifjúsáki szemle
2006 / nyár
érettünk van, hiszen minden miattunk létjogosult?
Az állam ha számítana a nemcsak korban, hanem intézkedõképességben is felnõtt polgáraira, a nemcsak puszta vegetációra kárhoztatott, hanem a saját életük irányítására is képes emberekre, bizony szorgalmazhatná is mindezt. Valamennyiünk egyetlen magyar államának érdekében is áll, hogy polgárai felnõttként vegyék kezükbe saját sorsukat. Hiszen az állam is csak akkor erõs, ha egyedei nem gyengék. Bizony úgy gondolom tehát, hogy az államnak kiemelt felelõssége van a közösségi mûvelõdés, a szabad mûvelõdés lehetõségeinek fejlesztésében. Nemcsak azért, mert éppen õ volt szíves megszüntetni azt akkor, amikor a kommunisták elfoglalták maguknak, hanem mert egyetemleges felelõssége van polgárai boldogulásáért, és ezen belül képességeik fejlesztéséért. Nagyon egyszerû dologra gondolok. Garantáltan járó pénzre, ha valakik valamilyen értéket hordozó feladat megvalósítását közösen csinálják. Az ebben õket segítõ népmûvelõknek, közösségfejlesztõknek járó fizetés kiegészítésére. Az ebben szerepet vállaló önkormányzatok terheinek csökkentésére. Minderrõl részletesen értekeztem másutt,6 így ezt itt nem ismételem; az érdeklõdõ olvasó megtalálhatja az erre vonatkozó részleteket. Annyit azonban szükséges megjegyeznem, hogy az erre vonatkozó szabályokat nem az ’állam’ e tevékenykedésektõl független hivatalnokainak kell megalkotnia, hanem az érintetteknek maguknak úgy, hogy azt szabályként az erre való hivatal pusztán rögzítse, ám betartsa és különösen betartassa. Arra gondolok tehát, hogy a népmûvelõk, a közösségi mûvelõdés intézményeit mûködtetõ önkormányzatok és civil szervezetek; a közösségi mûvelõdést végzõ amatõr/mûkedvelõ (kinek melyik szóhasználat tetszik) együttesek, csoportok, az e célból alakult egyesületek, az ezeket mûködtetõ önkormányzatok, alapítványok, intézmények; a teleházak és az azokat mûködtetõk; a honismereti/helytörténeti, a falu- és városszépészeti szervezõdések; a felnõttképzéssel
02Beke(1).qxd
2006.04.25.
7:55
Page 7
Rovatcím foglalkozók, különösen a népfõiskolák, illetõleg ezek ernyõszervezetei; a fiatalok mûvelõdésében érintett szervezetek, intézmények, és az itt most fel sem sorolt, tehát a közösségi mûvelõdésben érintett valamennyi tevékenységfajta, szervezet, intézmény stb. külön-külön és együttesen regisztrálják saját tevékenységeiket. Ezt követõen fogalmazzák meg és fogadják el maguk az azokra vonatkozó (minõségbiztosítást is jelentõ) akkreditációs kívánalmakat. Meglévõ vagy megalakuló szakmai szövetségeik megyei/regionális szervezetei meghatározott idõnként ellenõrizzék azokat, és ha az intézmény, a csoport, a tevékenység valóban létezik, teljesít, dolgozik, úgy õk mindannyian kapják is meg havonta a rájuk vonatkozó garantált támogatást. Ne feledjük: nem az állam pénzébõl, hiszen neki olyan nincs, hanem a tõlünk adóban és másképpen elvont pénzbõl azt és annyit, ami így számunkra jár.
A népmûvelõk természetesen kulcsszereplõi a közösségi mûvelõdés elõttünk álló (lehetséges?) fejlesztési folyamatának. Nélkülük nem, vagy csak nehezen, sokára megy a fejlesztés. Jelentõs többségük képes tanult szakmája szerint helyi mûvelõdésfejlesztési feladatokban részt venni, meglévõ vagy az éppen az õ segedelmükkel megalakított helyi/kistáji szervezõdéseket gyámolítani. Lehet, hogy sok helyütt még sokáig ki kell szolgálniuk a klasszikus kultúraterjesztést igénylõk igényeit is, ám a napi munkaidõbe bizonyára sok minden belefér különösen, ha látszata, ha eredménye van munkálkodásuknak, ha egy idõ után igénylik, akarják, követelik azt a helybéliek. Vélhetõ, hogy megváltozik viszonyuk az emberekhez, hiszen ezzel oda a kultúrjancsiskodás éppen úgy, mint az eleddig szorongatott bölcsek köve. Az embereknek kell alávetniük magukat úgy és akként, ahogy azt szakmánk Lajtán túli képviselõi tették vélhetõen mindig is, bár általam megismerve a ’80-as évek dereka óta. Az elmúlt 16 esztendõ szomorúan bizonyítja, hogy az önkormányzati, a közalkalmazotti lét semmit sem garantál. A települések intézménymegszüntetési gya-
korlata és/vagy átalakítása sokkal inkább rálép a szakemberekre, mint a civil szervezetekkel kötött munkaviszony. Igaz, ennek forrásoldala gyakran hiányos. Különösen, ha idõnként tartalékképzésre elvonják a várt, mert megítélt összeget. Ezért is kellenek állami garanciák a tevékenységek segítéséhez. Az a szerep, ami elvárható tõlük, szinte nélkülözhetetlen. Egyedül ez a szakma képes (mert gondolom, hogy még mindig tanítja és tanulja) a tetszhalott társadalomból mûködõt varázsolni egyszerû eszközökkel, a beszélgetésekbõl megszületett aktivizálással, a hasonló érdeklõdések, a rokon érdekek felismertetésével. Magam sok hasonló folyamatnak voltam részese nemcsak a már emlegetett Balatonszabadiban és a hozzá kötött Siómaroson, a faluházak helyi elõkészítése, mint kiderült, „társadalmi tervezése” során (amikor jobbára begyakoroltuk szakmánk azon elágazását, amit közösségfejlesztésként neveztünk meg késõbb), hanem a késõbbiekben, és az utóbbi évtizedben is, amikor egy-egy város és vidéke (például Csenger és térsége), a határmentén együttmûködõ települések és kistájak vagy akár egy-egy kisváros humán fejlesztésével foglalkoztunk.7 A közösségi életének szervezési módjában, és ennek fontosságában emlékezetét veszített társadalmat csak a közösségfejlesztõi habitusú szakmai magatartás képes rehabilitálni, revitalizálni; a népmûvelõk ebben megvalósuló „gyutacsszerepe” nélkülözhetetlen. Az persze nagy kérdés, hogy „gyutacsszerepüket” a lehetõségek jöttével azonnal képesek-e megtenni, avagy mintaadás, továbbképzés szükségeltetik egy részük szakmai jártasságának hiányosságait pótlandó? – a választ honnan is tudhatnám! Manapság egy településen belül is találunk fizetett munkaidejében az irodájában unatkozó népmûvelõt és más foglalatosságából a közösségi mûvelõdésben önkénteskedõ civilt. Az unatkozó kollega önkormányzati támogatást kap, és onnan vezérlik, a másik egy fillérben sem részesül, de a települési intézmény támogatásának többszörösét pályázza össze. A helybéli emberekkel való foglalkozást is inkább õ valósítja meg. Egyesek unatkoznak, mert megtehetik, mások aktívkodnak, mert szeretik csinálni. Úgy gondolom, hogy aki az elõbbivel megelégszik, és
2006 / nyár
új ifjúsáki szemle
7
02Beke(1).qxd
2006.04.25.
7:55
Page 8
Rovatcím hagyják neki, tegye. Az utóbbit viszont támogatni kell, hiszen közös érdekeinket szolgálja.
Jegyzet 1
Mi várható? Farkas Péter idézi könyve8 Bevezetõjében „A ’90-es évek végén néhány vezetõ finánctõkés azzal a feladattal bízott meg egy szakembergárdát, adjon választ nekik arra a kérdésre, hogy miként tarthatnák fenn a kapitalizmust a XXI. században is. A következõ választ kapták: Mindenekelõtt más alapokra kell helyezni az emberek gondolkodását. Nem szabad hagyni, hogy tért nyerjen az emberiség közös érdekének, együvé tartozásának gondolata, az egyes emberi jogok felismerése és érvényre jutásának igénye. Ahhoz, hogy a tõkés globalizáció folytatódhasson, elejét kell venni annak, hogy megerõsödhessen az emberek, a népek, a fajok, a különféle vallási felekezetek közötti szolidaritás. Meg kell osztani az embereket etnikai, nyelvi, faji, vallási, nemi, sõt foglalkozási alapon. Az ideológia új légiósainak minden szinten harcolni kell az egyenlõség és a testvériség eszméje és gyakorlata ellen, bizonyítva, hogy a fejlõdés egyetlen útja az egyenlõtlenségeken át vezet, és hogy verseny nélkül nincs felvirágzás. Úgy kell egyengetni az utat a globalizáció elõtt, hogy atomizálják a társadalmat, felmagasztalják az egyént, szétszabdalják a társadalmi közösségeket, és szembeállítják õket egymással.”9 Folytathatnám még az idézetet, de nem teszem. Nincs mit hozzátennem. Mindannyian tapasztalhatjuk, hogy mi történik körülöttünk. Ám hogy „mi várható” tehát a közösségi mûvelõdés területén, az azon múlik, miként vélekedik minderrõl a magyar állam. Ha nemtörõdöm, mint eddig, avagy ha egyetért a fentiekkel, úgy az történik, ami ’90 óta folyamatos. Ha nem ért vele egyet, úgy reménykedhetünk valamilyen fejlesztési alternatívában. Megjegyzem, hogy csak ekkor reménykedhetünk emberi viszonyokban is.
2
3
4
5
6
7
8
9
8
új ifjúsáki szemle
2006 / nyár
A szöveg eredetileg az Ifjúsági Szemle 1985/6os számának 3–13. oldalain jelent meg; újra közölte az Új Ifjúsági Szemle 2006 tavaszi (jubileumi) száma az 5–11. oldalakon. Lásd errõl például Szabad mûvelõdést! Magyar Közigazgatás, 1990/6., Tûnõdés a szabadmûvelõdés állapotáról Kultúra és Közösség, 1991/4., Helybéli bizalmat! Parola, 1991/1., Méltóságkeresõ Bp., 2001, epl Kiadó. Magyarországi egyesületek címtára a reformkortól 1945-ig, I–III. kötet, szerk. Pór Edit, Bp., Mûvelõdéskutató Intézet, 1988, 1.357 old. Lásd errõl például a hajdani Ifjúsági Szemlében közzétett másik beszámolómat Köz-mûvelõdés. Helyzetkép és megújulási lehetõségek a közösségi mûvelõdésben, Ifjúsági Szemle, 1986/2, 3–13. old. Elsõsorban Varga Csaba és Köles Sándor; lásd errõl Siómente Népfõiskola 1984–85, szerk. Varga Csaba, Bp., 1985, Népmûvelési Intézet, 126 old.; Nevesincs kísérlet, összefoglaló a Magyar Hírlap Képes mellékletében 1984, november 28, 8–14. old. A Duna Televízió Forrásvidék magazinmûsorában kései összefoglalók is készültek errõl; ezeket „Minden messze közeljõ egyszer…”, illetõleg Legyen jövõnk is! címmel 1999. június 6. és 13-án sugározták. A ma is látható, bár szándékaihoz képest csonkán maradt ’mintafalu’ Makovecz Imre vezetésével tanítványai és barátai tervei alapján épült; az eredményt Siófok felõl érkezve, és a helységtáblától balra fordulva ma is bárki megtekintheti. Például a Mindannyiunk mûvelõdési otthona, Civil Szemle, 2005, 2. számának 13–30. oldalán közzétett tanulmányomban, illetõleg a www.szabadmuvelodes.hu weboldalon. Lásd errõl például a Mindannyiunk mûvelõdési otthona c. kötetemben (Kráter, 2005, 288 old.) az orosházi és a makói humán fejlesztési tervet, a Határok nélkül c. tanulmányt; a dr. Kováts Flóriánnal közösen írt-szerkesztett Ajánlások a községi és kisvárosi településfejlesztési koncepciók készítéséhez (BM Kiadó, 1995, 59 old) c., a Településfejlesztési Füzetek sorozatában megjelent tanulmányt; A szatmári fejlesztõmunka címen az Országépítõ c. folyóirat 1998/1., 2., 3. és 1999/1-es számában megjelent beszámolókat. Farkas Péter Egymásba kapaszkodva (településés közösségfejlesztés az ezredfordulón), L´Harmattan, 2005, 197 old. Le Rapport Lugano, Fayard, 2000.
