JENNY HAN we'll always have summer

JENNY HAN we'll always have summer Örökké nyár lesz Nyár-trilógia 3. rész Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2015 Irta: Jenny Han A mű eredeti címe: We’ll Always Have Summer A művet eredetileg kiadta: Simon & Schuster BFYR, an imprint of Simon & Schuster's Children's Publishing Division, 1230 Avenue of the Americas, New York, New York 10020. Copyright © 2011 by Jenny Han This translation published by arrangement with Folio Literary Management, LLC and Prava i Prevodi Literary Agency. Jacket design by Lucy Ruth Cummins Jacket photograph copyright © 2011 Michael Frost Fordította: Tóth István A szöveget gondozta: Leiéné Nagy Márta

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája. © Katona Ildikó, 2014 ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 399 273 9 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2015-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] Felelős kiadó: Katona Ildikó Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Szécsényi Tibor, Schmidt Zsuzsanna Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadóírásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást -nem sokszorosítható.

Két testvér – Egy igaz szerelem. A nyár sosem lesz már ugyanolyan. Belly csak két fiúba volt szerelmes életében, és mindkettőjük vezetékneve: Fisher. Miután az utóbbi két évet Jeremiah-val töltötte, szinte teljesen biztos abban, hogy megtalálta benne a lelki társát. Szinte. Conrad még mindig nem tette túl magát a tévedésén, hogy elengedte Bellyt, még ha Jeremiah mindig is tudta, hogy Belly hozzá tartozik. Amikor a lány és Jeremiah elhatározza, hogy összeköti az életét, Conradnak rá kell ébrednie: most vagy soha – vagy elmondja Bellynek, hogy szereti, vagy örökre elveszíti. A lány kénytelen szembenézni az érzéseivel és az igazsággal, amivel valószínűleg mindig is tisztában volt. Nem kerülheti el, hogy összetörje egyikük szívét.

Az én két Emilymnek: Emily von Beeknek, aki abban segít, hogy folytassam, és Emily Thomas Meehannek. Maradjunk örökké együtt! Szeretettel: A lányotoktól.

AMIKOR

szerda esténként anyámmal mindig régi musicaleket néztünk. Csak mi ketten. Volt, hogy apám és Steven beült hozzánk egy időre, de többnyire csak mi ketten kucorogtunk a takaró alatt a kanapén, egy tál édes és sós pattogatott kukoricával az ölünkben. Többször megnéztük a The Music Mant, a West Side Storyt, a Találkozunk St. Louise-bant – ezeket szerettem, és az Ének az esőbent – amit egyszerűen imádtam. De egyik sem érhetett fel azzal, ahogy a Bye Bye Birdieért rajongtam. Az összes közül az volt az első számú kedvencem. Újra és újra megnéztük, rengetegszer, ahányszor még anyám is bírta. Kim MacAfee-hez hasonlóan én is szerettem volna sminkkel és rúzzsal, magas sarkú cipőben járkálni a „boldog felnőtt nő érzésével", miközben a fiúk utánam fütyülnek, és én pontosan tudom, hogy az a fütty nekem szól. Szerettem volna felnőni, és Kimhez hasonlítani, mert ő pont ilyen volt. Majd amikor le kellett feküdnöm, a fürdőszobatükör előtt, fogkrémtől habzó szájjal mindig azt énekeltem: „Szeretlek, Conrad, nagyon KICSI

VOLTAM,

szeretlek! Szeretlek, Conrad, és hűséges leszek!” Nyolc-, kilenc- és tízévesen szívem-lelkem beleadtam a dalba. De nem Conrad Birdie-nek énekeltem, hanem az én Conradomnak. Conrad Beck Fishernek, kiskamasz álmaim lovagjának. Csak két fiút szerettem életemben, és mindkettőjüket Fishernek hívták. Conrad volt az első, akibe olyan szerelmes voltam, ahogy csak az első szerelmét tudja szeretni az ember. Azzal az ártatlan szeretettel, ami még semmit sem tud, és nem is akar tudni – szédítő, őrült, szenvedélyes szerelemmel. Az életben ilyen csupán egyszer esik meg velünk. Ez után következett Jeremiah. Jeremiah szemében egyszerre tükröződött a múlt, a jelen és a jövő. Ő nem csak azt a lányt látta bennem, aki régen voltam, hanem azt is, aki épp most vagyok. És így is, úgy is szeretett. Az én két nagy szerelmem. Azt hiszem, mindig is sejtettem, hogy egy szép napon Belly Fisher leszek. Csak azzal nem voltam tisztában, hogy így fog megtörténni.

Első fejezet VIZSGAIDŐSZAKBAN, amikor az ember már öt órája tanul egyhuzamban, három dologra van szüksége, hogy átvészelje az éjszakát: a létező legnagyobb Slurpee jégkására (fele cseresznye, fele kóla), amit csak talál, az agyonmosott pizsamanadrágjára és végül táncszünetekre. Rengeteg táncszünetre. Amikor már ülve elalszol, és csak az ágyad lebeg a szemed előtt, a táncszünetek átlendítenek a holtponton. Hajnali négy óra volt, és elsőévesként a legutolsó záróvizsgámra készültem a Finch Egyetemen. A kollégium könyvtárában vertünk tanyát az új legjobb barátnőmmel, Anika Johnsonnal, és a régi legjobb barátnőmmel, Taylor Jewellel. A nyári vakáció már olyan közel volt, hogy szinte ott vibrált a levegőben. Már csak öt nap – április óta számoltam a napokat. – Kérdezz! – rendelkezett Taylor idegesítő hangon. Felcsaptam valahol a füzetemet. – Határozd meg, mi az anima kontra animus. Taylor beleharapott a szájába.

– Segíts! – Hát… gondolj a latinra! – Nem is tanultam latint! Lesz latin ezen a vizsgán? – Nem, csak segíteni próbáltam. Mivel latinul a fiúnevek -usra, a lánynevek pedig -ara végződnek. Anima a női archetípus, animus a férfi archetípus. Megvan? Hatalmasat sóhajtott. – Nincs. Tutira meg fogok bukni. Anika a jegyzeteiből felpillantva megjegyezte: – Talán ha nem üzeneteket írnál egyfolytában, hanem elkezdenél tanulni, lenne rá esélyed. Taylor mérges pillantást vetett rá. – A nővéremnek segítek éppen kitalálni, mi legyen az évzáró reggeli, úgyhogy ma éjjel ügyeletben kell lennem. – Ügyeletben? – kerekedett el Anika szeme. – Mint egy orvosnak? – Igen, pontosan úgy! – vágta rá Taylor. – Szóval, akkor palacsinta vagy gofri lesz a menü? – Bundás kenyér. Kösz, hogy így érdeklődsz! Mindhárman az elsőéves pszichológiavizsgára készültünk. Taylornak és nekem aznap, Anikának egy nappal később volt esedékes. Taylor mellett Anika lett a legközelebbi barátnőm a főiskolán. Mivel Taylor erősen versengő típus volt, erre a barátságra nagyon is féltékenyen tekintett, bár soha nem vallotta volna be magának.

Az Anikához fűződő viszonyom más volt, mint a Taylorral való barátságom. Anika lazán vette a dolgokat, és könnyű volt vele lenni. Nem ítélkezett olyan könnyen. És ami mindennél fontosabb, hagyta, hogy olyan legyek, amilyen. Nem ismert egész életemben, így nem voltak elvárásai vagy előítéletei. Ettől szabadnak éreztem magam. Ráadásul nem hasonlított egyik otthoni barátnőmre sem. New Yorkból jött; az apja dzsesszzenész, az anyja író. Néhány órával később felkelt a nap, és kékes fénybe öltöztette a szobát. Taylor feje lehanyatlott, Anika pedig olyan tekintettel bámult a semmibe, mint egy zombi. Két papírgalacsint gyártottam, és hozzájuk vágtam. – Táncszünet! – kiáltottam fel, és elindítottam a zenét a laptopomon. Riszálni kezdtem magam a széken. – Mitől vagy ilyen vidám? – bámult rám Anika. – Mert… – csaptam össze a kezem – néhány óra múlva túlesünk az egészen! Én csak délután egykor kerülök sorra, úgyhogy azt terveztem, visszamegyek a szobámba, és alszom néhány órát, majd valamivel előbb felkelek, hogy legyen még időm tanulni.

Elaludtam, de azért maradt egy órám, hogy átfussam az anyagot. Arra viszont nem, hogy

lemenjek az ebédlőbe reggelizni, így csak egy Cherry Coke-ot ittam az automatából. A teszt, a várakozásunknak megfelelően, nagyon nehéz volt, de teljesen biztos voltam benne, hogy jól sikerült. Taylor is bizonygatta, hogy nem fog megbukni, ami már jó eredménynek számít. Mindketten túl fáradtak voltunk az ünnepléshez, úgyhogy összecsaptuk a tenyerünket, és mentünk a dolgunkra. Visszaindultam a szobámba, hogy legalább vacsoráig aludjak egyet, de amikor beléptem, ott találtam Jeremiah-t az ágyamban. Aludt, és úgy festett, mint egy kisfiú, még a borostás arcával is. Végighasalt a takarómon, a lába lelógott az ágyról, és a plüss jegesmedvémet ölelte. Levettem a cipőm, és bemásztam mellé a hatalmas franciaágyba. Megmozdult, és kinyitotta a szemét. – Szia! – mondta. – Szia! – Na, hogy ment? – Szerintem jól. – Akkor jó. – Elengedte Juniort, és magához ölelt. – Elhoztam neked a fél szendvicsemet ebédről. – Édes vagy! A mellkasába fúrtam a fejem. Ő meg puszit nyomott a fejem búbjára. – Nem engedhetem, hogy a csajom csak hébe-hóba egyen, amikor eszébe jut.

– Csak a reggeli maradt ki – mondtam, majd miután végiggondoltam, hozzátettem: – És az ebéd. – Kéred most? A táskámban van. Most, hogy emlékeztetett rá, tényleg éhes voltam, de még inkább álmos. – Talán kicsit később – válaszoltam, és lehunytam a szemem. Ezt követően Jeremiah visszaaludt, és én is elszundítottam mellette. Amikor felébredtem, odakint már sötét volt, Junior a padlón hevert, és Jeremiah karja még mindig engem ölelt. Aludt. Akkor kezdtünk el járni, amikor utolsó éves lettem a középiskolában, bár a „járni” szó nem igazán helyes ebben az esetben. Egyszerűen csak együtt voltunk. Olyan könnyen és gyorsan történt, hogy úgy éreztem, ez mindig is így volt. Az egyik pillanatban még barátok voltunk, a következőben csókolóztunk, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy ugyanarra a főiskolára jelentkeztem, ahová ő is járt. Bebeszéltem magamnak és mindenki másnak (beleértve Jeremiah-t és különösképpen anyámat), hogy remek suli, csupán néhány órányira van tőlünk, és azért jó, ha odamegyek, mert akkor sokféle választási lehetőségem marad. Ez mind igaz is volt. De leginkább az volt az oka, hogy a közelében akartam élni. Minden évszakban vele akartam lenni, nem csak nyáron. És most itt tartottunk: egymás mellett feküdtünk a kollégiumi szobámban. Ő másodéves volt, én pedig éppen most fejezem be az elsőt. Őrület, hogy így

alakult! Egész életünkben ismertük egymást, mégis bizonyos tekintetben olyan érzés volt, mintha valami váratlan dolog történne. Ugyanakkor elkerülhetetlennek tűnt.

Második fejezet JEREMIAH-ÉK KÉSZÜLT.

DIÁKSZÖVETSÉGE

ÉVZÁRÓ

BULIRA

Csupán egyetlen hét volt hátra, hogy mindannyian hazautazzunk a nyári szünetre, és csak augusztus végén térjünk vissza Finchbe. Mindig a nyarat szerettem legjobban, de most, hogy megmásíthatatlanul haza kellett mennem, elfogott valamiféle keserédes érzés. Minden reggel találkoztam Jeremiah-val az ebédlőben a reggelinél, és késő este együtt intéztük a mosást az ő koleszában. Nagyon ügyesen hajtogatta össze a pólóimat. Ezen a nyáron megint az apja cégénél fog dolgozni, míg én egy családi étteremben pincérkedek Behrsben, akárcsak a múlt nyáron. Azt terveztük, hogy a lehető leggyakrabban találkozunk a cousinsi nyaralóban. Tavaly ez egyszer sem sikerült. Mindkettőnket teljesen lefoglalt a munka. Én minden műszakot elvállaltam, hogy pénzt gyűjtsek a tandíjra, miközben végig valamiféle ürességet éreztem – ez volt az első nyár, amit Cousinstól távol töltöttem.

Néhány szentjánosbogár világított odakint. Sötétedett, és nem volt valami meleg. Magas sarkú cipőt vettem, ami nem volt jó ötlet, mivel végül nem buszra szálltam, hanem a séta mellett döntöttem. Azt gondoltam, hosszú ideig ez lesz az utolsó alkalom, hogy egy ilyen szép estén végigsétálhassak a kampuszon. Elhívtam Anikát és egy közös barátunkat, Shayt, de Anika a tánccsoportjával bulizott, és Shay már letette az összes vizsgáját, úgyhogy egyből hazarepült Texasba. Taylor diákszervezete is bulit tartott, így ő sem tartott velem. Magamra maradtam a fájós lábammal. Küldtem Jeremiah-nak egy üzenetet, hogy gyalog indultam el, úgyhogy bele fog telni némi időbe. Állandóan meg kellett állnom a cipőm miatt, annyira törte a sarkamat. Úgy döntöttem, nem veszek róla tudomást. Félúton megpillantottam Jeremiah-t a kedvenc padomon. Felállt és elém jött. – Meglepetés! – Nem kellett volna idáig eljönnöd – mondtam, bár nagyon boldoggá tett. Leültem mellé. – Baromi jól nézel ki! – állapította meg. Még most, két teljes évnyi együttjárás után is elpirultam, amikor így bókolt. – Köszönöm! Anika fodros pántos, apró kék virágos, fehér nyári ruhája volt rajtam.

– Ez a ruha A muzsika hangjára, emlékeztet, csak szenvedélyes változatban. – Köszönöm! – bólintottam. Talán úgy festek benne, mint Fraulein Maria? – tűnődtem. Ez nem hangzott túl jól. Lejjebb simítottam a vállpántokat. Néhány, számomra ismeretlen srác köszönt Jeremiah-nak, de én nem álltam fel a padról, hogy pihentessem a lábam. Amikor elmentek, Jeremiah hozzám fordult. – Mehetünk? – kérdezte. – Nagyon fáj a lábam – nyöszörögtem. Jeremiah beállt elém háttal, és berogyasztotta a térdét. – Ugorj föl, te lány! – biztatott. Kacagva rámásztam a hátára. Mindig jót nevettem azon, amikor így hívott. Annyira viccesnek találtam. Feljebb húzott, én pedig átöleltem a nyakát. – Apád hétfőn jön érted? – kérdezte, miközben átszeltük a nagy füves udvart. – Aha. Ugye majd segítesz? – Szép, mondhatom! Most is éppen a hátamon cipellek. Még a költözésnél is segítsek? Megcsapkodtam a fejét, mire félrekapta. – Na jó, jó! Csókot nyomtam a nyakára, amitől úgy felsikított, mint egy kislány. Egész úton nevettem.

Harmadik fejezet A

DIÁKSZÖVETSÉG ÉPÜLETÉNEK AJTAJA TÁRVA-

NYITVA ÁLLT,

fiatalok hevertek a fűben mindenfelé. Sokszínű karácsonyi fényeket akasztottak ki teljes összevisszaságban – a postaládára, a tornácra, végig az ösvény mentén. Felállítottak három felfújható gyerekmedencét, és a srácok úgy áztatták magukat benne, mintha forró vízzel teli fürdőkádban feküdnének. Mások vízipisztolyokkal rohangásztak, és sört fröcsköltek egymás szájába. Néhány lány bikiniben volt. Leugrottam Jeremiah hátáról, és levettem a cipőm. – Ezt jól kitalálták! – intett Jeremiah elismerően a medencék felé. – Hoztál fürdőruhát? Megráztam a fejem. – Akarod, hogy megkérdezzem, hogy valamelyik lány kölcsön tud-e adni egyet? – Kösz, nem! – válaszoltam gyorsan. A Jeremiah diákszövetségébe tartozó fiúkat már jól ismertem, de a lányokat nem igazán. A legtöbben

a Zeta Phi, a diákszövetség lánytagozatához tartoztak. Ez azt jelentette, hogy együtt buliztak, együtt szerveztek dolgokat, és így tovább. Jeremiah szerette volna, ha én is csatlakozom hozzájuk, de én nemet mondtam. Azzal indokoltam, hogy nem engedhetem meg magamnak az extra költségeket, melyek azzal járnak, ha az ember egy ilyen közösségi házban lakik, de a valós indok sokkal inkább az volt, hogy többféle lánnyal szerettem volna barátságba kerülni, nemcsak azokkal, akikkel egy ilyen szövetség berkeiben találkozhatom. Szélesebb tapasztalatra vágytam az egyetemi életet illetően – ahogy azt anyám mindig javasolta. Taylor szerint a Zeta Phi partilányok és cafkák gyülekezete, ellentétben az ő szervezetével, mely állítólag sokkal előkelőbb és zártkörűbb. És sokkal inkább a közösség szolgálatát helyezi a középpontba – tette hozzá utólag. A lányok csak úgy özönlöttek Jeremiah-hoz, hogy megöleljék. Odaköszöntek nekem is, én pedig visszaköszöntem, majd felmentem az emeletre, hogy letegyem a táskám Jeremiah szobájában. Visszafelé jövet láttam meg. Lacie Barone szűk farmert, fényes ujjatlan pólót és piros, magas sarkú bőrcipőt viselt, amitől legalább tíz centivel magasabb lett. Jeremiah-val beszélgetett. Lacie töltötte be a Zeta Phi szociális ügyekkel foglalkozó elnöki posztját, és harmadéves volt, azaz egy évvel idősebb Jeremiah-nál, és két évvel idősebb nálam. Tépett, sötétbarna haj, törékeny alkat – el

kellett ismernem, hogy dögös csaj. Taylor szerint ráhajtott Jeremiah-ra. Azt válaszoltam neki, hogy ez engem a legkevésbé sem érdekel, és tényleg így is gondoltam. Miért is érdekelne? Természetes, hogy Jeremiah tetszik a lányoknak. Az a fajta srác, akire tapadnak a nők. De még egy olyan csinos lány sem állhatott közénk, mint Lacie. Évek óta együtt voltunk. Jobban ismertem Jeremiaht bárkinél, mint ahogy ő is jobban ismert engem bárkinél, és tudtam, hogy soha nem nézne más lányra. Jeremiah észrevett, és odaintett. Csatlakoztam hozzájuk. – Szia, Lacie! – köszöntem elsőként. – Szia! – üdvözölt. Jeremiah magához ölelt. – Lacie ősztől Párizsban fog tanulni – mondta nekem, majd a lányhoz fordult: – Jövő nyáron Európába készülünk. Lacié kortyolt egyet a söréből. – Szuper! Melyik országokba? – Franciaországba feltétlenül. Belly folyékonyan beszél franciául – dicsekedett Jeremiah. – Nem is igaz! – jegyeztem meg kínosan feszengve. – Csak a középiskolában tanultam. – Ó, én sem tudok valami jól! Ami azt illeti, pusztán azért megyek oda, hogy rengeteg sajtot és csokit ehessek. Meglepően rekedtes hangja volt, ami a magassága mellett furcsán hatott. Azon tűnődtem, vajon

dohányzik-e. Rám mosolygott, én pedig azt gondoltam, Taylor tévedett Lacie-t illetően, mert igazán kedves. Amikor néhány perccel később kettesben maradtunk, megjegyeztem: – Aranyos lány. Jeremiah megvonta a vállát. – Aha, jó fej. Hozzak inni valamit? – Légy szíves! A vállamnál fogva a kanapéhoz vezetett, és leültetett. – Maradj itt, és egy tapodtat se mozdulj el, amíg vissza nem jövök! Néztem, ahogy utat vág a tömegben, és büszkeség töltött el, hogy ő az enyém: az én barátom, az én kedvesem, az én Jeremiah-m. Az első fiú, akivel egy ágyban aludtam. Az első fiú, akinek elmeséltem, hogy nyolcéves koromban véletlenül rajtakaptam a szüleimet. Az első fiú, aki elment a gyógyszertárba fájdalomcsillapítóért, amikor erősen görcsölt a hasam, aki kifestette a lábkörmömet, és aki hátrafogta a hajam, amikor hánytam a barátai előtt, mert túl sokat ittam. Az első fiú, aki ezt a szerelmes üzenetet hagyta a kollégiumi szobám előtt lógó táblán:

TE VAGY A TEJ A TURMIXOMBAN örökkön-örökké szeretlek: J

Ő volt az első fiú, akit megcsókoltam. A legjobb barátom. És egyre több annál. Ennek így kellett lennie. Ő az, akit nekem szánt a sors.

Negyedik fejezet AZNAP KÉSŐ ÉJJEL TÖRTÉNT. Táncoltunk. A karomat Jeremiah nyaka köré fontam, és lüktetett a zene. A tánctól és az alkoholtól felhevültem. Pezsgett a vérem. Rengetegen voltak a teremben, de amikor Jere rám nézett, senki más nem létezett. Csak ő és én. Egy hajtincset a fülem mögé simított, és mondott valamit, amit nem értettem. – Mi? – kiabáltam. – Soha ne vágasd le a hajad, rendben? – üvöltötte. – Nem lehet! Úgy néznék ki, mint egy boszorkány. Jeremiah a füléhez tartotta a kezét, jelezve, hogy nem hall semmit. – Boszorkány! Az arcomba ráztam a hajam a hatás kedvéért, és úgy csináltam, mint aki gúnyosan kacarászva kever valamit egy nagy üstben. – Szeretem, ha megbabonázol! – kiabálta a fülembe. – És mi lenne, ha csak vágatnál belőle? – Megígérem, hogy nem vágatom le rövidre, ha te is megígéred, hogy feladod a szakállról szőtt álmaidat!

Hálaadás óta másról sem beszélt, mint hogy megnöveszti a szakállát, mert néhány középiskolai barátjával azt találták ki, versenyeznek, kinek nő nagyobbra. Én kézzel-lábbal tiltakoztam; nem akartam, hogy apámra hasonlítson. – Még meggondolom – mondta, és megcsókolt. Sörízű volt a csókja, mint ahogy valószínűleg az enyém is. Ekkor Jeremiah egyik társa a diákszövetségből, Tom – akit valamilyen okból kifolyólag Vörösmadárnak neveztek – kiszúrt bennünket, és a kezében egy vizespalackkal bikaként rontott rá Jeremiah-ra. Alsónadrágban volt, de nem bokszerben, hanem szűk fehér fecskében. – Fejezd be! Fejezd be! – üvöltötte. Taszigálni kezdték egymást, és amikor Jeremiah a fejfogást alkalmazta Tomnál, a söre – a vizespalackból – rám, azaz Anika ruhájára ömlött. – Bocsánat! Bocsánat! – motyogta maga elé. Amikor Tom leitta magát, mindent kétszer mondott. – Semmi baj – nyugtatgattam, miközben a ruhából kicsavartam a sört, és a tekintetemmel próbáltam kerülni Tom alsónadrágját. A mosdóba mentem, hogy rendbe szedjem magam, de hatalmas sor állt előtte, úgyhogy a konyhába indultam. A konyhaasztalon érdekes dolgok zajlottak: Jeremiah egy másik csoporttársa, Luke, éppen sót nyalt egy vörös hajú lány köldökéből. – Szia, Isabel! – köszönt rám felpillantva.

– Szia, Luke! – üdvözöltem zavartan, majd amikor észrevettem, hogy egy másik lány épp a mosogatóba hány, azonnal kifordultam onnan. Az emeleti mosdót céloztam meg. A lépcső tetején egy csókolózó párba botlottam, és véletlenül ráléptem a fiú kezére. Bocsánatot kértem, de nem úgy tűnt, mintha megzavartam volna, mivel a másik kezével épp a lány blúzában matatott. Amikor végre bejutottam a mosdóba, magamra zártam az ajtót, és megkönnyebbülten felsóhajtottam. Ez a buli a szokásosnál is vadabbra sikerült. Azt hiszem, ilyenkor év végén, az összes vizsgát letudva, sokkal könnyebben elengedjük magunkat. Szinte örültem, hogy Anika nem tudott velem jönni. Ez a hely nem neki való – mint ahogy nekem sem. Folyékony szappannal próbáltam eltüntetni a sörfoltot, és csak remélni tudtam, hogy nem marad nyoma a ruhán. Valaki próbált benyitni, mire kikiabáltam: – Egy pillanat! Ahogy a csap előtt álltam, és a ruhámat dörzsölgettem, lányok hangja hallatszott az ajtó másik oldaláról. Nem igazán figyeltem oda rájuk, amíg fel nem ismertem Lacie hangját. – Baromi jól néz ki ma este, nem? Egy másik hang erre azt válaszolta: – Mindig baromi jól néz ki! – A francba, tényleg! – viccelődött Lacie.

– Olyan féltékeny vagyok, hogy sikerült elcsábítanod – mondta egy másik lány. – Ami Cabóban történt, az Cabóban is marad – énekelte Lacie. Hirtelen elfogott a szédülés. Az ajtónak kellett támaszkodnom, nehogy elessek. Semmi kétség, Jeremiah-ról beszéltek. Nem lehet igaz! Valaki dörömbölt az ajtón. Összerezzentem. Gondolkodás nélkül kinyitottam. Lacie a szája elé kapta a kezét, amikor meglátott. Ahogy rám nézett, az olyan volt, mintha gyomorszájon vágtak volna. Fizikai fájdalmat éreztem. Hallani lehetett, ahogy a többi lány szinte lélegzet-visszafojtva figyel bennünket. Hirtelen mindez nagyon távolinak tűnt. Mint egy alvajáró, úgy lépkedtem végig közöttük a folyosón, le az előcsarnokba. Képtelen voltam elhinni. Ez nem lehet igaz! Az én Jere-m nem tesz ilyet! Végül a szobájába mentem és bezárkóztam. Leültem az ágyára, szorosan átkulcsoltam a térdem, és csak az járt a fejemben: Ami Cabóban történt, az Cabóban is marad. Lacie arckifejezése, és ahogy a többi lány még a lélegzetét is visszafojtja. Újra és újra lejátszottam a fejemben, mint egy film kockáit. Ahogy ők ketten beszélgettek. Ahogy Jeremiah megvonta a vállát, amikor azt mondtam Lacie-re, hogy aranyos. Bizonyosságot kellett szereznem. Jeremiah szájából kellett hallanom.

Elindultam, hogy megkeressem. Időközben a döbbenet átfordult dühbe, ahogy átverekedtem magam a tömegen. Egy részeg lány rám mordult, amikor a lábára léptem, de nem álltam meg bocsánatot kérni. Végül a barátai között találtam meg; odakint söröztek. Az ajtóból kiáltottam: – Beszélnünk kell! – Egy másodperc, Bells – válaszolta. – Nem! Most azonnal! A fiúk szétrebbentek. – Húha, valaki bajba került! – Fisher, igazi papucs vagy! Vártam. Jeremiah észrevehetett valamit a szememben, mert szó nélkül követett a házba, fel az emeletre, be a szobájába. Becsuktam magunk mögött az ajtót. – Mi a baj? – kérdezte nyugtalanul. – Összejöttél Lacie Barone-nal a tavaszi szünetben? – robbantak ki belőlem a szavak. Jeremiah elsápadt. – Mi? – Összejöttetek? – Belly… – Tudtam – suttogtam. – Tudtam. Bár nem is tudtam; nem igazán. Fogalmam sem volt róla. – Várj! Nyugodj már meg! – Nyugodjak meg, Jere? – ordítottam. – Édes istenem, Jere! Édes istenem!

A földre rogytam; a lábamból kiment az erő. Jeremiah letérdelt mellém, és próbált felsegíteni, de ellöktem a kezét. – Ne érj hozzám! – üvöltöttem. Leült mellém a földre, felhúzta a lábát, és fejét a két térde közé lógatta. – Belly, akkor történt, amikor szakítottunk. Amikor nem voltunk együtt. Döbbenten meredtem rá. Az úgynevezett szakításunk összesen egy hétig tartott. Nem is igazi szakítás, legalábbis nekem nem. Mindig is hittem benne, hogy újra összejövünk. Végigsírtam az egész hetet, míg ő Cabóban Lacie Barone-nal enyelgett. – Tudtad, hogy nem is szakítottunk igaziból! Tudtad, hogy nem is valódi szakítás! – Honnan kellett volna tudnom? – kérdezte esetlenül. – Ha én tudtam, akkor neked is tudnod kellett! Ahogy nyelt, az ádámcsutkája idegesen járt felalá. – Lacie egész héten le sem szállt rólam. Egy percig se hagyott békén. Esküszöm, nem akartam összejönni vele! Csak megtörtént. Elcsuklott a hangja. Olyan mocskosnak éreztem ezt az egészet, hogy elfogott az undor. Nem akartam rájuk gondolni, nem akartam elképzelni őket együtt. – Hallgass! Hallani sem akarok erről! – Hiba volt.

– Hiba? Te ezt hibának nevezed? Akkor követtél el hibát, amikor a zuhanyzóban felejtetted a papucsomat, és bepenészedett, úgyhogy ki kellett dobnom. Azt lehet hibának nevezni, te barom! Kitört belőlem a sírás. Nem szólt semmit, csak ült ott, és lógó fejjel hallgatott. – Már abban sem vagyok biztos, ki vagy te egyáltalán! – Felfordult a gyomrom. – Mindjárt elhányom magam. Jeremiah a kezembe nyomta az ágya melletti szemetest, én pedig belehánytam, sírva és öklendezve. Próbálta a hátamat simogatni, de elhúzódtam tőle. – Ne érj hozzám! – motyogtam, és a kézfejemmel letöröltem a számat. Érthetetlen volt számomra az egész. Teljesen érthetetlen. Ez nem az a Jeremiah volt, akit én ismertem. Az én Jeremiah-m soha nem okozna ilyen fájdalmat nekem. Még odáig sem menne el, hogy más lányra nézzen. Az én Jeremiah-m hűséges, erős és állhatatos. Ezt az embert itt nem ismerem! – Sajnálom! – mondta. – Tényleg sajnálom! Jeremiah is sírva fakadt. Végre, gondoltam. Ugyanúgy fáj neki is, mint nekem. – Nagyon őszinte szeretnék lenni veled, Belly. Nem akarok titkolózni többé. Tényleg összetört, potyogtak a könnyei. Teljesen megdermedtem. – Lefeküdtünk egymással.

Már azelőtt megütöttem, hogy kimondta volna. Teljes erőmből. Nem gondoltam végig. A kezem nyoma meglátszott az arcán. Mereven néztünk egymásra. Nem tudtam elhinni, hogy megütöttem, mint ahogy ő sem. Döbbenet ült ki az arcára, és valószínűleg ugyanez tükröződött az én arcomon is. Soha életemben nem ütöttem még meg. – Annyira sajnálom! – mondta az állát dörzsölgetve. Egyre jobban sírtam. Elképzeltem, hogy összejöttek, hogy valami történt köztük, de a szex fel sem merült bennem. Hogy lehettem ilyen hülye! – Nem jelentett semmit. Esküszöm, semmit! – fogadkozott. Meg akarta érinteni a karom, de összerándultam. Az arcomat törölgettem. – Lehet, hogy a szex neked nem jelent semmit, de nekem igen, és ezt te is jól tudod. Mindent tönkretettél. Soha többé nem fogok bízni benned. Magához akart vonni, de ellöktem. Kétségbeesett hangon elismételte: – Mondom, hogy Lacie-vel semmit nem jelentett nekem! – Nekem jelent valamit, és nyilvánvalóan neki is. – Nem vagyok szerelmes belé! – emelte fel a hangját. – Én téged szeretlek! Jeremiah odamászott hozzám, és átölelte a térdem. – Ne menj el! – könyörgött. – Kérlek, ne hagyj el!

Próbáltam lerázni magamról, de erősen fogott. Mintha egy tutajba kapaszkodna a tengeren. – Annyira szeretlek! – zokogta. – Mindig is téged szerettelek, Belly! Sírni és kiabálni szerettem volna, hogy kiutat találjak ebből a helyzetből. De nem láttam semmit. Úgy éreztem magam, mintha kővé dermedtem volna. Még soha nem csalódtam benne. Az tette még súlyosabbá az egészet, hogy nem számítottam rá. Nehéz volt elhinni, hogy néhány órája még a hátán cipelt végig a kampuszon, és jobban szerettem, mint valaha. – Ezt már nem lehet visszacsinálni – állapítottam meg, de csak azért, hogy fájdalmat okozzak neki. – Ami köztünk volt, annak vége. Ma éjjel lett vége. – Visszacsinálhatjuk! Tudom, hogy képesek vagyunk rá! – hadarta elkeseredetten. Megráztam a fejem. Könnyek csorogtak végig az arcomon, de nem akartam sírni, főleg nem előtte. Vagy akár együtt sírni vele. Nem akartam búslakodni. Semmit sem akartam érezni. Letöröltem az arcomról a könnycseppeket, és felálltam. – Elmegyek – jelentettem be. Bizonytalanul felállt. – Várj! Félrelöktem, és felmarkoltam a táskámat az ágyáról. Kiviharzottam az ajtón, le a lépcsőn, ki a házból. A buszmegállóig rohantam a hangosan csattogó magas sarkúmban, miközben a táskám a

hátamat verdeste. Majdnem elbotlottam, de aztán összeszedtem magam. Épp elértem a buszt az utolsó felszállónál, felugrottam, és elindultunk. Nem néztem hátra, hogy követ-e. Jillian, a szobatársam, aznap reggel korán hazautazott a nyári szünetre, úgyhogy legalább egyedül lehettem, és kisírhattam magam. Jeremiah folyamatosan hívott és üzeneteket küldött, ezért kikapcsoltam a telefonom. De lefekvés előtt még egyszer visszakapcsoltam, hogy lássam, mit írt.

Annyira szégyellem magam! Kérlek, beszéljük meg! Szeretlek, és mindig is szeretni foglak! Egyre hangosabban zokogtam.

Ötödik fejezet AMIKOR

ÁPRILISBAN

SZAKÍTOTTUNK,

annak

igazából semmi előjele nem volt. Időnként vitatkoztunk egy kicsit, de ezeket még veszekedésnek sem igazán lehetett nevezni. Ez akkor történt, amikor Shay barátnőm bulit tartott a keresztmamája vidéki házában. Rengeteg embert meghívott rá, és azt mondta, Jeremiah-t is elhozhatom. Kiöltözünk, egész éjjel odakint táncolunk, és a hétvége csak a miénk lesz – örvendezett Shay. Nagy zúzás lesz! Boldog voltam, hogy meghívott. Elmondtam Jeremiah-nak, aki szabadkozott, hogy neki az egyetemen lesz focimeccse. De azért én menjek csak nyugodtan. – Nem lehet egyszer kihagyni? – kérdeztem. – Nem is igazi meccs. Ez nem volt szép tőlem, de kimondtam, és úgy is gondoltam. Ez volt az első összezördülésünk. Nem igazi veszekedés, kiabálással meg ilyesmivel, de dühös volt, mint ahogy én is.

Mindig az ő barátaival lógtunk. Bizonyos szempontból ez érthető volt, hiszen neki már megvolt a baráti köre, míg én csak most alakítgattam a sajátom. Idő kell ahhoz, hogy az ember közel kerüljön másokhoz, és amiatt, hogy én állandóan nála voltam, a kollégiumban lévő lányok nélkülem kötöttek barátságokat. Úgy éreztem, szinte a tudtomon kívül lemondtam valamiről. Sokat jelentett nekem, amikor Shay meghívott, és szerettem volna, ha Jere is így érez. Voltak más bosszantó dolgok is, amiket soha nem tudtam Jeremiah-ról, hiszen a nyaralóban együtt töltött idő alatt nem derülhettek ki. Hogy milyen utálatos, amikor a kollégiumban füvet szívnak a barátaival, ananászos-sonkás pizzát esznek, és a Gangsta’s Paradise című dalt hallgatják – na meg, mondjuk, egy órán keresztül csak röhögnek. Az allergiái is zavaróak voltak. Soha nem találkoztunk tavasszal, így fogalmam sem volt a létezésükről. Tüsszögve, eldugult orral, szánalmas hangon felhívott: – Át tudsz jönni? – Fújta folyamatosan az orrát. – És hoznál még papírzsepit? És narancslevet? A számba haraptam, nehogy elszóljam magam: Allergiás vagy, és nem influenzás! Előtte való nap is nála voltam. Videojátékokat játszott a szobatársaival, amíg én a házi dolgozatomat írtam. Azután megnéztünk egy kungfufilmet, és indiai kaját rendeltünk, amit én

nem is szerettem igazán, mert minden alkalommal megfájdult tőle a gyomrom. Jeremiah azt állította, hogy amikor ilyen durván rátör az allergia, az indiai az egyetlen, amitől jobban érzi magát. Én csak nant és rizst ettem, és mérgesen néztem, ahogy Jeremiah a film közben magába töm egy adag csirkés tikka maszalát. Időnként tényleg nem érdekelte senki és semmi, és el kellett gondolkodnom rajta, vajon direkt csinálja-e. – Szívesen átmennék, de holnapra meg kell írnom egy dolgozatot – szabadkoztam, mint akinek bűntudata van. – Úgyhogy most nem tudok. Sajnálom! – Na jó, akkor átmehetek én is. Majd viszek egy csomó gyógyszert, és alszom, amíg te dolgozol. Aztán esetleg rendelhetnénk valami indiait. – Aha – egyeztem bele kedvetlenül. – Azt lehet. Legalább nem nekem kellett átmennem. Viszont a mosdóból be kellett hoznom egy adag vécépapírt, nehogy Jillian megint kiakadjon azon, hogy Jeremiah az összes papírzsepijét elhasználja. Akkor még halvány fogalmam sem volt róla, hogy küszöbön áll életünk első igazi veszekedése. Mint amikor az emberek kiabálnak és sírnak. Miután többször végighallgattam, ahogy Jillian telefonon, a lányok a kollégiumban és Taylor az aktuális barátjával veszekszik, megfogadtam, hogy én soha nem fogok így civakodni senkivel. Fel sem merült bennem, hogy én is képes vagyok így viselkedni. Azt gondoltam, Jeremiah-val annyira jól kijövünk, és túl

régóta ismerjük egymást ahhoz, hogy így összekapnánk. A veszekedés olyan, mint a futótűz. Az ember azt hiszi, féken tudja tartani, meg tudja állítani, amikor csak akarja, de rá kell jönnie, hogy ez egy élő, eleven dolog, amely felett nincs uralma, és ostobaság volt másra számítania.

Jeremiah és a diákszövetség tagjai az utolsó pillanatban döntöttek úgy, hogy Cabóba utaznak a tavaszi szünetben. Az interneten találtak egy elképesztően jó ajánlatot. Én azt terveztem, hazamegyek. Anyámmal megnézünk egy balettelőadást a városban, és Steven is otthon lesz. Szóval én otthon szerettem volna tölteni a szünetet, de ahogy Jeremiah-t figyeltem, akit lefoglalt az utazás, egyre sértődöttebbnek éreztem magam. Eredetileg úgy volt, hogy ő is hazamegy. Most, hogy Conrad Kaliforniába költözött, Mr. Fisher meglehetősen egyedül érezte magát. Jeremiah azt tervezte, hogy vele lesz, és talán kimennek együtt Susannah sírjához. Az is szóba került, hogy néhány napot Cousinsben fogunk tölteni. Jeremiah pontosan tudta, mennyire szeretném. Tudta, milyen sokat jelent nekem. A gyerekkorom sokkal inkább ahhoz a házhoz kötődött, mint a sajátunkhoz. Susannah halálával pedig még

fontosabbnak éreztem, hogy rendszeresen visszajárjunk. Ám ő éppen Cabóba, Mexikóba készült. Nélkülem. – Tényleg biztos vagy abban, hogy Cabóba kell menned? – kérdeztem tőle. Az ágyán ültem. Jeremiah az íróasztalánál görnyedt a számítógép előtt, és írt valamit. Meglepetten nézett fel. – Túl jó ajánlat ahhoz, hogy kihagyjuk. Azonfelül mindenki megy. Nem maradhatok ki belőle. – Persze. Csak azt hittem, otthon töltesz némi időt az apukáddal. – Majd a nyári szünetben. – Az még hónapok múlva lesz – fontam össze a karom magam előtt, majd gyorsan leengedtem. Jeremiah rosszallóan ráncolta a homlokát. – Mit akarsz ezzel mondani? Zavar, hogy nélküled megyek el valahová a tavaszi szünetben? Éreztem, hogy elvörösödöm. – Nem! Oda mész, ahová csak akarsz, nem érdekel. Csak arra gondoltam, jó lenne, ha együtt lennél valamennyit apáddal. Anyád sírköve is elkészült. Azt hittem, látni szeretnéd. – Persze, de mindezt megtehetem a suli után is. Velem jöhetsz. – Merőn nézett rám. – Féltékeny vagy? – Nem! Elvigyorodott. – A vizes pólós versenyek miatt aggódsz?

– Nem! – Ki nem állhattam, amikor viccel üti el a dolgokat. Dühítő volt, hogy ez egyedül engem hoz ki ennyire a sodromból. – Ha ennyire zavar, akkor gyere velünk! Jó móka lesz. Nem azt mondta: Feleslegesen nyugtalankodsz. Úgy fejezte ki magát: Ha ennyire zavar, akkor gyere velünk! Tudtam, hogy nem úgy érti, mégis rosszulesett. – Tudod, hogy nincs rá pénzem. És különben sem akarok Cabóba menni veled és a „tesóiddal”. Nem akarok egyetlen barátnőként ott lenni, hogy elrontsam a bulit. – Nem te leszel az egyetlen. Josh barátnője, Alison is ott lesz. Szóval Alisont elhívták, engem pedig nem? Hirtelen kihúztam magam. – Alison is veletek megy? – Nem ilyen egyszerű. Ő a lányszövetséggel jön. Kivettek egy csomó szobát ugyanazon az üdülőhelyen, ahol mi. Tőlük hallottunk erről az egész akcióról. De nem velük akarjuk múlatni az időt, hanem fiús dolgokkal, mint például sivatagi versenyzéssel. Bérelünk néhány quadot, sziklát mászunk, meg ilyesmi. Mereven méregettem. – Szóval, amíg te a haverjaiddal quadozol a sivatagban, én egy csapat lánnyal töltsem az időt, akiket nem is ismerek? Grimaszolt egyet.

– Alisont ismered. A „sörbedobálós” játékban ő volt a párod. – Mindegy! Akkor sem megyek Cabóba. Hazautazok. Anyám hiányol. – Ezzel tulajdonképpen azt mondtam: Apád is hiányol téged. Amikor Jeremiah csak megvonta a vállát, mintha azt közölte volna: Azt csinálsz, amit akarsz!, úgy éreztem, a fene egye meg, ki kell mondanom: – Apád is hiányol téged. – Te jó ég! Belly, ismerd el, hogy ez nem apámról szól! Megőrjít, hogy nélküled megyek valahová a szünetben. – Először is, miért nem vallod be, hogy nem is akarod, hogy menjek? Habozott. Láttam rajta. – Rendben. Nem bánnám, ha ez csak egy kanmuri lenne. Felálltam. – Pedig úgy hangzik, hogy jó sok lány is lesz ott. Érezd jól magad a Zetákkal! Erre az ő nyaka is vörösödni kezdett. – Ha nem bízol bennem, akkor nincs mit mondanom! Soha nem tettem semmi olyat, ami miatt bármilyen kétely felmerülhetne benned. És Belly, semmi szükségem arra, hogy bűntudatot ébressz bennem apám miatt! Elkezdtem felvenni a cipőmet. Annyira ideges voltam, hogy remegett a kezem, és nem boldogultam a cipőfűzővel. – El sem hiszem, hogy ilyen önző vagy!

– Én? Most meg én vagyok önző? Megrázta a fejét, és összeszorította a száját. Kinyitotta, mintha mondani akarna valamit, aztán inkább becsukta. – Igen, kétségtelen, hogy kettőnk közül te vagy az önző! Minden rólad, a barátaidról meg arról a hülye diákszövetségről szól! Mondtam már neked, hogy szerintem mekkora hülyeség az egész? Mert így gondolom. Halkan megkérdezte: – Mi benne a hülyeség? – Csak egy rakás gazdag gyerek, akik többnek képzelik magukat, a szüleik pénzét költik, csalnak a vizsgákon, és feleslegesen járnak be az órákra. Sértett arcot vágott. – Egyáltalán nem ilyenek vagyunk. – Nem rád gondoltam. – De igen. Csak azért, mert nem az orvosira készülök, azt hiszed, lusta kis pöcs vagyok? – Ne vetítsd rám a kisebbségi komplexusodat! – kiabáltam. Nem gondoltam végig, mielőtt kimondtam, de valóban ezt gondoltam. Conrad az orvosira készült. A Stanfordra járt, és félállásban egy laborban dolgozott. Jeremiah volt az, aki mindig azzal büszkélkedett, hogy „sörológiára” szakosodott. Rám meredt. – Mi a fenét jelent az, hogy kisebbségi komplexus? – Felejtsd el! – Túl messzire mentem. A dolgok kezdtek elfajulni. Legszívesebben visszaszívtam volna az egészet.

– Ha hülyének, önzőnek és semmirekellőnek tartasz, akkor miért vagy egyáltalán velem? Mielőtt válaszolhattam volna, mielőtt elmondhattam volna: nem vagy sem hülye, sem önző, sem semmirekellő, mielőtt véget vethettem a veszekedésnek, Jeremiah a fejemhez vágta: – Menj a francba! Nem rabolom tovább a drága idődet! Most fejezzük be! És én erre annyit mondtam: – Rendben. Felkaptam a táskám, de nem mentem ki egyből. Vártam, hogy visszatartson. De nem tette. Egészen hazáig sírtam. Képtelen voltam elhinni, hogy szakítottunk. Mintha nem is történt volna meg. Vártam, hogy Jeremiah aznap este felhívjon. Péntek volt. Vasárnap reggel indult Cabóba, de még akkor sem jelentkezett. A tavaszi szünetem azzal telt, hogy otthon szomorkodtam, chipset ettem és sírtam. – Nyugi! Az egyetlen ok, amiért nem hívott, az, hogy Mexikóból nagyon drága telefonálni. Garantálom, hogy jövő héten újra együtt lesztek – vigasztalt Steven. Teljesen biztos voltam benne, hogy igaza van. Jeremiah-nak csak egy kis térre volt szüksége. Nem is volt ezzel semmi baj. Amikor hazaér, elmegyek hozzá, és elmondom, mennyire sajnálom, és hogy hozzuk rendbe a dolgokat, és akkor minden olyan lesz köztünk, mintha ez az egész meg sem történt volna.

Stevennek lett igaza. Egy héttel később újra együtt voltunk. Megkerestem, bocsánatot kértem tőle, és ő is bocsánatot kért tőlem. Soha nem kérdeztem meg, történt-e bármi is Cabóban. Még csak fel sem merült bennem. Ő volt az a fiú, aki egész életemben engem szeretett, én pedig az a lány, aki hitt ebben a szerelemben. Ebben a fiúban. Jere egy kagylóból készült karkötőt hozott nekem. Kis lapos kagylókból. Annyira örültem neki! Mert tudtam, hogy gondolt rám, hogy éppen úgy hiányoztam neki, mint ő nekem. Tudta, mint ahogy én is, hogy semminek nincs vége köztünk, hogy soha nem is lesz vége. A tavaszi szünetet követő hetet a szobámban töltötte, és végig velem volt, nem pedig a diákszövetségbeli haverjaival. Jilliant, a szobatársamat, az őrületbe kergettük, de nem foglalkoztam vele. Közelebb éreztem magamhoz Jeremiah-t, mint előtte bármikor. Akkor is hiányzott, amikor órára kellett mennie. De most végre kiderült az igazság. Azért hozta nekem azt a gagyi karkötőt, mert bűntudata volt. És én annyira kétségbeesetten próbáltam rendbe hozni a dolgot, hogy nem vettem észre semmit.

Hatodik fejezet AMIKOR

LEHUNYTAM A SZEMEM,

együtt láttam

őket, ahogy a forró fürdővízben csókolóznak. A tengerparton. Egy bárban. Lacie Barone valószínűleg ismert olyan fondorlatokat és mozdulatokat, amelyekről én még csak nem is hallottam. Kétség sem férhetett hozzá. Még mindig szűz voltam. Nem voltam még senkivel, sem Jeremiah-val, sem mással. Korábban mindig Conraddal képzeltem el az első alkalmat, ami nem jelentette azt, hogy még mindig rá vártam volna. Egyáltalán nem. Csak a tökéletes pillanatra vártam. Azt akartam, hogy különlegesnek, teljesen helyénvalónak érezzem. Elképzeltem, hogy a nyaralóban fog megtörténni. Lekapcsoljuk a villanyokat, és gyertyát gyújtunk, mert szégyenlős vagyok. Elképzeltem, Jeremiah milyen finoman, milyen gyengéden érne hozzám. Mostanában egyre inkább úgy éreztem, készen állok rá. Az volt bennem, hogy ezen a nyáron fog megtörténni, amikor együtt visszamegyünk Cousinsba.

Most megalázó volt még rágondolni is. Hogy milyen naiv voltam! Azt gondoltam, addig fog várni rám, amíg készen nem állok. Tényleg elhittem. De ezek után hogyan lehetnénk együtt? Amikor elképzeltem Jeremiah-t vele, Lacie-vel, aki idősebb, szexibb és az ilyen dolgokban sokkal járatosabb, mint én valaha is leszek, olyan fájdalom hasított belém, hogy alig kaptam levegőt. A tényt, hogy Lacie ismeri Jeremiah-nak egy olyan oldalát, amit én nem, hogy olyasmit élt át vele, amit én nem, a legnagyobb árulásnak éreztem. Egy hónapja, az édesanyja halálának évfordulója tájékán, Jeremiah franciaágyán feküdtünk. Felém fordult, és ahogy rám nézett, teljesen Susannah szemét láttam, úgyhogy gyorsan eltakartam. – Időnként fájdalmas rád nézni – suttogtam. Jólesett, hogy kimondhatom, és jó volt tudni, hogy pontosan érti, miről beszélek. – Akkor csukd be a szemed! – javasolta. Úgy is tettem. Az arca olyan közel volt az enyémhez, hogy éreztem a fogfehérítője illatát. A lábunkat szorosan egymásra kulcsoltuk, és hirtelen hatalmába kerített az érzés, hogy mindig ilyen szorosan kellene tartanom. – Szerinted ez mindig így lesz? – kérdeztem tőle. – Hogy lehetne másképp? – válaszolta. Így aludtunk el. Mint a gyerekek. Teljesen ártatlanul.

Soha többé nem térhetünk oda vissza. Hogy tehetnénk? Folt esett a kapcsolatunkon. Március óta elveszítette a tisztaságát.

'

Hetedik fejezet AMIKOR

MÁSNAP REGGEL FELÉBREDTEM,

úgy be volt dagadva a szemem, hogy gyakorlatilag nem tudtam kinyitni. Hideg vizet fröcsköltem az arcomra, de nem igazán segített. Fogat mostam, aztán visszamásztam az ágyba. Amikor felébredtem, hallottam a többi szobából a költözködés zajait, de újra álomba szenderültem. Nekem is pakolnom kellett volna, de egyedül aludni vágytam. Az egész napot végigaludtam. Amikor újfent kinyitottam a szemem, odakint már sötét volt. Nem kapcsoltam villanyt. Az ágyamban feküdtem, míg egyszer csak újra el nem nyomott az álom.

Másnap késő délután keltem fel. Nagy nehezen. A „felkeltem” nem egészen pontos; úgy értem: „felültem”. Csigalassúsággal felültem az ágyban. Szomjas voltam. Mintha teljesen kiszáradtam volna a rengeteg sírástól. Ez arra ösztökélt, hogy tényleg felkeljek, és megtegyem azt a másfél métert a

minihűtőig, és kivegyem az egyik üveg vizet, amit Jillian benne hagyott. Az üres ágya és az üres falak látványa még jobban elszomorított. Tegnap éjjel egyedüllétre vágytam, ma viszont úgy éreztem, teljesen ki fogok borulni, ha nem beszélhetek valakivel. Lementem Anikához. Amikor meglátott, rögtön azt kérdezte: – Mi baj van? Leültem az ágyára, és szorosan magamhoz öleltem a párnáját. Azért jöttem, hogy beszélgessek vele, hogy elmondjam, ami bánt, most viszont alig találtam a szavakat. Szégyelltem magam. Jeremiah miatt, és helyette is. Minden barátom szerette őt. Alapvetően tökéletesnek gondolták. Tudtam, hogy amint kipakolok Anikának, ennek vége – megváltozik róla a véleményük. Még mindig szerettem volna megvédeni. – Iz, mi történt? Azt hittem, már minden könnyem elsírtam, de néhány könnycsepp kibuggyant a szemem sarkából. Belevágtam a közepébe. – Jeremiah megcsalt. Anika lerogyott mellém az ágyra. – Ne szórakozz! – képedt el. – Mikor? És kivel? – Lacie Barone-nal, a lányszövetség egyik tagjával. A tavaszi szünetben. Amikor szakítottunk. Bólintott, és próbálta megemészteni a hallottakat. – Olyan dühös vagyok rá – tettem hozzá. – Összejön egy másik lánnyal, és ennyi ideig nem

mondja el?! Elhallgatni ugyanaz, mint hazudni. Olyan hülyén érzem magam! Anika a kezembe nyomta az íróasztalán lévő papír zsebkendős dobozt. – Kislány, engedd szabadon az érzéseidet! Kifújtam az orrom. – Úgy érzem… mintha nem is ismerném. Úgy érzem, nem bízhatok többé benne. – Eltitkolni ilyesmit az elől, akit szeretünk, valószínűleg a legrosszabb része a dolognak – jelentette ki Anika. – Szerinted nem is a megcsalás a legrosszabb? – Nem. Úgy értem, az is szörnyű. De el kellett volna mondania. Eltitkolta, s ettől még súlyosabb lett. Hallgattam. Nekem is volt egy titkom. Amit nem mondtam el senkinek, még Anikának és Taylornak sem. Azt hazudtam magamnak, hogy azért, mert nem fontos. Majd pedig kitöröltem az agyamból. Az elmúlt években időnként elővettem a Conradról őrzött emlékeim egyikét, és gyönyörködtem benne, kicsit úgy, mint ahogy a régi kagylógyűjteményemben szoktam. Élvezettel, mint amikor végigsimítom a kagylókat, és érzem a barázdáikat, a hűvös simaságukat. Még azt követően is, hogy összejöttem Jeremiah-val, néhanapján, amikor az osztályteremben ültem, buszra vártam, vagy el akartam aludni, elővettem egy régi emléket róla. Amikor először legyőztem úszásban. Ahogy

táncolni tanított. Ahogy reggelente benedvesítette a haját. Őrizgettem azonban egy olyan emléket is, amelyikre nem szabadott visszaemlékeznem. Amelyiket próbáltam kitörölni a fejemből.

Nyolcadik fejezet KARÁCSONY

Anyám Törökországba utazott a hétvégére, arra az útra, amit már kétszer is el kellett halasztania. Először akkor, amikor Susannah rákja kiújult, másodszor pedig akkor, amikor meghalt. Apám a barátnője, Linda családjánál töltötte az ünnepeket Washingtonban, Steven pedig az iskolai barátaival síelt. Jeremiah és Mr. Fisher rokoni látogatásra utazott New Yorkba. És én? Otthon ültem, és már harmadszor néztem meg a Karácsonyi történet című filmet a tévében. A karácsonyi pizsamám volt rajtam, amit még Susannah küldött néhány éve – piros flanelpizsi, vidám fagyöngy mintával –, és aminek túlságosan hosszú volt a nadrágszára. Azért is szerettem annyira, mert fel kellett hajtani a karomon és a lábamon. Épp befejeztem a vacsorám – a mélyhűtött pepperonis pizzát és a maradék cukros kekszet, amit anyámnak sütött egy diákja. MÁSNAPJÁN

TÖRTÉNT.

Kezdtem úgy érezni magam, mint Kevin a Reszkessetek betörök!-ben. Szombat este nyolc óra volt, Hannah Montana Rockin’Around the Christmas Tree című dalára táncoltam a nappaliban, és nagyon sajnáltam magam. Az őszi félév jegyei – hát, mit is mondjak? Az egész családom elment otthonról. Mélyhűtött pizzát vacsoráztam egymagamban. És amikor Steven hazajött a szünetre, az első dolog, amit az orrom alá kellett dörgölnie, az volt: – Ez igen! Felszedted a szokásos elsőéves pluszkilókat! Jól belebokszoltam a karjába. Azt mondta, csak ugratott, pedig komolyan gondolta. Négy hónap alatt majdnem hét kilót híztam. Gyanítom, ilyen hatással van egy lányra, ha rendszeresen sült csirkeszárnyat, rament és Domino pizzát eszik a srácokkal hajnali négykor. De mit tegyünk? Az elsőéves pluszkilókon át kell „esni”. A fürdőszobába mentem, és megpaskoltam az arcomat, mint Kevin a filmben. – Hát aztán? – ordítottam. Nem akartam, hogy ez az egész a kedvemet szegje. Hirtelen támadt egy ötletem. Felrohantam a szobámba, és elkezdtem mindenfélét beledobálni az utazótáskámba: az anyámtól karácsonyra kapott regényt, a leggingsemet, meleg zoknit. Miért maradnék itthon egyedül, amikor a kedvenc helyemen is lehetnék? Tizenöt perccel később, miután elmosogattam a vacsoraedényeket és lekapcsoltam az összes villanyt,

már Steven autójában ültem. Az ő autója jobb volt, mint az enyém, és amiről az ember nem tud, az nem fáj neki. Különben is, megérdemelte a pluszkilókkal való viccelődése miatt. Cousins felé vettem az irányt, a Please Come Home for Christmas (természetesen a Bon Jovi változat) dallamára ringatóztam, és csokis rudacskákat majszoltam (anyám egy másik ajándékát). Tudtam, hogy helyesen döntöttem. Nemsokára a cousinsi házban leszek. Tüzet rakok, forró csokit készítek, amivel még finomabb a csokis rúd, és reggel a téli part látványára ébredek. Természetesen jobban szerettem a nyári partot, de a téli partnak is megvan a maga varázsa. Elhatároztam, senkinek sem mondom el, hogy eljöttem otthonról. Ez örökre az én kis titkom marad.

Rövid idő alatt leértem Cousinsba. Az autópályán szinte semmi forgalom nem volt, és jóformán repültem végig. A kocsifelhajtónál kiszakadt belőlem egy örömkiáltás. Jó volt megint itt lenni. Több mint egy éve nem jártam ebben a házban. A pótkulcsot a helyén találtam, kint, a laza padlólap alatt. Szédítőérzés volt belépni a házba, és felkapcsolni a villanyt. Bent jéghideg volt, és a tűzrakás sokkal nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam. Hamar feladtam, és inkább készítettem egy forró csokit,

amíg vártam, hogy a radiátorok felmelegedjenek. Lehoztam egy csomó takarót az ágyneműs szekrényből, és kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén. Majd jól betakaróztam, és magam elé vettem a csokis rudacskákat meg a pohár forró csokit. A Grincs ment a tévében, és a Welcome Christmasre aludtam el. Arra ébredtem, hogy valaki próbál bejönni a házba. Először dörömbölést hallottam, majd egy kéz a kilincset rángatta. Halálra váltan feküdtem a takarók alatt, és igyekeztem halkan lélegezni. Folyamatosan az járt a fejemben: Édes istenem! Édes istenem! Mint a Reszkessetek betörök!-ben. Vajon mit tenne Kevin? Vajon mit tenne? Valószínűleg csapdákkal szerelné fel az előszobát, de arra már nekem nem volt időm. S ekkor meghallottam a betörő hangját: – Steven! Bent vagy? Átvillant az agyamon: te jó ég, a másik betörő már bent van a házban, és Stevennek hívják! Bedugtam a fejem a takaró alá, majd az jutott eszembe: Kevin nem rejtőzne így el, hanem megvédené a házát. Felvettem a piszkavasat a kandalló mellől, és a mobiltelefonomat szorongatva az előszobába lopództam. Túlságosan féltem ahhoz, hogy kinézzek az ablakon, és nem akartam, hogy meglásson a betörő, úgyhogy hozzásimultam az ajtóhoz, és minden idegszálammal figyeltem. Az ujjam a kilences gombon.

– Steven, nyisd ki! Én vagyok az! Majdnem megállt a szívem. Felismertem a hangot. Ez nem egy betörő hangja volt. Hanem Conradé. Kitártam az ajtót. Tényleg ő volt az. Döbbenten meredtünk egymásra. Nem is sejtettem, hogy ilyen érzés lesz újra látni. A szívem a torkomban dobogott, alig kaptam levegőt. Néhány másodpercre mindenről elfeledkeztem – egyedül ő létezett számomra. Teveszínű télikabátot viselt, melyet még soha nem láttam rajta, és egy kis nyalóka lógott ki a szájából, amit egyből ki is ejtett. – Mi a frász? – kérdezte, de a szája tátva maradt a csodálkozástól. Megöleltem. Menta- és karácsonyillat áradt belőle. Az arca hidegen simult az enyémhez. – Miért van a kezedben piszkavas? – kérdezte. – Betörőnek hittelek – léptem hátra. – Még szép. Követett a nappaliba, és leült a kanapéval szemben lévő székre. Még mindig döbbent arckifejezéssel tudakolta: – Mit csinálsz te itt? Megvontam a vállam, és letettem a piszkavasat az asztalra. Az adrenalinszintem zuhanni kezdett, és hirtelen nagyon ostobának éreztem magam. – Teljesen egyedül voltam otthon, és egyszerűen kedvem támadt idejönni. És te mit csinálsz itt? Azt sem tudtam, hogy hazajössz karácsonyra.

Conrad Kaliforniában járt egyetemre. Azóta nem láttam, hogy múlt évben elköltözött. Kissé borostásnak tűnt, mint aki már több napja nem borotválkozott, mégis puha volt az arca, egyáltalán nem szúrt. A bőrét ugyanakkor megfogta a nap, amit szokatlannak éreztem, hiszen jócskán benne jártunk a télben. Aztán eszembe jutott, hogy Kaliforniában mindig süt a nap. – Apám utolsó pillanatban küldött egy repülőjegyet. A hó miatt alig tudtunk leszállni, úgyhogy késtünk. Mivel Jere és apám még mindig New Yorkban van, azt gondoltam, inkább idejövök. Rám sandított. – Mi van? – Hirtelen zavarba jöttem. Igyekeztem lesimítani a hajamat, mert teljesen elaludtam. Óvatosan a számhoz nyúltam, hátha még a nyálam is kicsordult. – Tiszta kakaó a képed. A kézfejemmel dörzsölgetni kezdtem a számat. – Nem igaz – hazudtam. – Valószínűleg csak piszok. Felderült az arca, és felvont szemöldökkel a szinte üres csokidoboz felé biccentett. – Akkor annyira éhes voltál, hogy az egész fejedet beledugtad? – Fejezd be! – szóltam rá, de közben nem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el. A szobában a villódzó tévé jelentette az egyetlen fényforrást. Annyira szürreálisnak hatott, ahogy ott ültünk. Kétségtelenül a sors kezét láttam ebben.

Megborzongtam, és jobban magamra húztam a takarókat. – Szeretnéd, hogy begyújtsak? – kérdezte, miközben levette a kabátját. – Igen! – vágtam rá azonnal. – Valamiért nekem nem sikerült. – Különleges érzék kell hozzá – jelentette ki önelégülten, de tudtam, hogy ez csak egy szerep. Olyan meghitt volt az egész. Jártunk már itt egyszer együtt, csak két karácsonnyal ezelőtt. Mennyi minden történt azóta! Teljesen megváltozott az élete, mint ahogy az enyém is. Mégis valahogy mintha sem az idő, sem a tér nem állt volna közénk. Bizonyos szempontból semmi sem változott. Lehet, hogy Conradnak is ugyanez járhatott a fejében, mert egyszer csak kijelentette: – Talán túl késő van a tűzhöz. Szerintem inkább bezuhanok az ágyba. Hirtelen felpattant, és elindult a lépcső felé. Majd visszafordulva megkérdezte: – Itt lent alszol? – Aha. Kényelmesen bebábozódok. A lépcsőhöz érve megállt, és rám nézett. – Boldog karácsonyt, Belly! Jó látni téged! – Téged is.

Másnap reggel, rögtön miután kinyitottam a szememet, az a különös érzésem támadt, hogy

Conrad már elment. Nem tudom, miért. A lépcsőhöz futottam, hogy megnézzem. Megragadtam a korlátot, amikor megbotlottam a pizsamanadrágom szárában, és hanyatt estem. Jól bevágtam a fejem. Elképesztően fájt. Könnyes szemmel feküdtem, és a plafont bámultam, amikor megjelent felettem Conrad arca. – Jól vagy? – kérdezte teli szájjal. Valószínűleg gabonapelyhet reggelizett éppen. Próbált felültetni, de nem engedtem. – Hagyjál! – motyogtam, abban reménykedve, hogy ha elég sűrűn pislogok, felszáradnak a könnyeim. – Fáj valamid? Tudsz mozogni? – Azt hittem, elmentél. – Nem. Még mindig itt vagyok. – Letérdelt mellém. – Hadd próbáljalak felemelni! Megráztam a fejem. Conrad lefeküdt mellém a padlóra. Úgy festettünk, mint akik hóangyalokat készülnek „rajzolni” a hóban. – Egy tízes skálán mérve mennyire fáj? Meghúztad valamidet? – Egy tízes skálán… tizenegyes. – Ha fáj valamid, olyan leszel, mint egy kisbaba – állapította meg Conrad, de a hangja aggodalomról árulkodott. – Nem igaz – jelentettem ki, bár a sírós hangom ennek épp az ellenkezőjét bizonyította.

– Hé, nem volt semmi, ahogy hanyatt estél! Mint a rajzfilmekben az állatok, amikor elcsúsznak egy banánhéjon. Hirtelen elment a kedvem a sírástól. – Szóval állatnak nevezel? – fordultam felé megrovóan. Próbált komoly arcot vágni, de a szája sarkában halvány mosoly bujkált. Majd felém fordította az arcát, és egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Annyira kacagtam, hogy még jobban megfájdult a hátam. – Jaj! – nyögtem fel. Felült, és azt mondta: – Felemellek, és odaviszlek a kanapéra. – Nem! – tiltakoztam halványan. – Túl nehéz vagyok neked. Mindjárt felkelek, csak hagyjál! Conrád összehúzta a szemöldökét, és láttam, hogy ez rosszulesett neki. – Igaz, hogy fekvenyomásban nem tudom kinyomni a saját testsúlyomat, mint Jere, de azért egy lányt még képes vagyok felemelni, Belly. Félig lehunytam a szemem. – Nem arról van szó. Nehezebb vagyok, mint gondolnád. Tudod, az elsőéves pluszkilók… Égett az arcom, és annyira kínosan éreztem magam, hogy elfeledkeztem még a sajgó hátamról meg arról is, milyen bizarr, hogy előhozakodott Jerevel. – Nekem ugyanolyannak tűnsz – állapította meg halkan. Majd nagyon gyengéden felnyalábolt a földről. A karomat a nyaka köré fontam.

– Több mint hét – szabadkoztam. – Elsőéves plusz hét kiló… – Ne aggódj! Foglak. A kanapéhoz vitt, és óvatosan letett. – Hozok egy Advilt, az segít valamennyit. Felnéztem rá, és hirtelen belém hasított:

Édes istenem! Még mindig szeretem.

Azt hittem, a Conrad iránti érzelmeimet képes voltam ugyanolyan nyugodt lélekkel félretenni, mint a kinőtt görkorcsolyámat, így azt a kis aranyórát, amit kislánykoromban kaptam apámtól, mikor először meg tudtam mondani az időt. De csupán attól, hogy eltüntetünk valamit, az még nem szűnik meg létezni. Ezek az érzések végig bennem rejtőztek. Mindvégig. Csak szembe kellett néznem velük. Conrad ugyanúgy hozzám tartozott, mint az, hogy a hajam barna, és szeplős vagyok – ő mindig ott lesz a szívemben. Még ha csak a szívem csücskében kap is helyet, a kislány részem szíve csücskében, aki még mindig hitt a musicalekben, akkor is ott van. Az a rész az övé. A többi Jeremiah-é – annak a lánynak a szíve, aki most vagyok, és aki a jövőben leszek. Csak ez számított. A múlt már nem. Talán így van ez minden első szerelemmel. Örökre kap egy kis helyet a szívünkben. Ott lakik a tizenkét, a tizenhárom, a tizennégy, a tizenöt, a tizenhat, sőt még a tizenhét éves Conrad. Egész életemben nagy gyengédséggel fogok gondolni rá – ahogy az ember az első cicájára vagy kutyusára gondol, vagy az első autóra, amit vezetett.

Abban viszont teljesen biztos voltam, hogy az azt követő szerelmek még fontosabbak lesznek. És nekem ez Jeremiah. Ő lesz az utolsó, az övé leszek, testestül-lelkestül, örökké.

Conraddal együtt töltöttük a nap többi részét, bár nem egy légtérben. Begyújtott a kandallóba, majd a konyhaasztalnál olvasgatott, míg én Az élet csodaszép című filmet néztem. Ebédre zacskós paradicsomlevest ettünk, meg a maradék csokis rudacskáimat. Conrad kiment a partra futni, én pedig belefogtam a Casablancába. Épp a ruhám ujjával törölgettem a könnyeimet, amikor visszajött. – Ez a film mindig megríkat – jegyeztem meg rekedt hangon. Conrad levette a futókabátját, és rám nézett. – Miért? Jó a vége. Ilsa jobban járt Lászlóval. Meglepetten meredtem rá. – Te láttad a Casablancát? – Persze. Klasszikusnak számít. – Pedig látszik, hogy nem igazán figyeltél, mivel Ricket és Ilsát teremtette egymásnak az ég. Conrad felhorkant. – Kettejük kis románca semmi ahhoz képest, amit László véghezvisz ellenállóként. Kifújtam az orrom. – Egy fiatalemberhez képest meglehetősen cinikus vélemény.

– Egy állítólag felnőtt nőhöz képest meglehetősen érzelmes vélemény – grimaszolt Conrad, és elindult a lépcső irányába. – Érzéketlen! – kiáltottam utána. – Robot! Hallottam, hogy jót mulat ezen. Másnap reggelre már híre-hamva sem volt. Pont úgy, ahogy képzeltem. Nem köszönt el, nem mondott semmit. Csak eltűnt, mint egy kísértet. Conrad, a régi karácsonyok kísértete.

Jeremiah akkor hívott fel, amikor már elindultam hazafelé Cousinsból. Megkérdezte, mit csinálok éppen, én pedig azt válaszoltam, hazafelé tartok, de azt nem árultam el, honnan. Hirtelen döntés volt. Akkor még nem tudtam, miért hazudok. Csak azt, hogy nem akarom, hogy tudja. Úgy éreztem, Conradnak végül is igaza volt. Ilsának az volt a sorsa, hogy Lászlóval legyen. Végig így kellett lennie. Rick nem jelentett többet a múltja egy töredékénél, melyet gondosan őrizgetett. De akkor sem lehetett több ennél, mert a múlt az már csak ilyen. Elmúlt.

Kilencedik fejezet MIUTÁN

KIJÖTTEM

ANIKÁTÓL,

bekapcsoltam a

telefonom. Tele volt a Jeremiah-tól egyfolytában érkező üzenetekkel. Bebújtam a takaróm alá, és mindegyiket elolvastam, egyenként, egymás után. Majd újra végigböngésztem őket, és végül mindössze annyit válaszoltam: Időre van szükségem. Visszaírta: Rendben. Aznap nem is érkezett több üzenet. Állandóan a telefonomra pillantottam, hátha ír még, és amikor nem így történt, csalódottnak éreztem magam, bár tudtam, hogy nincs igazam. Azt akartam, hogy hagyjon békén, de közben elvártam, hogy próbálja rendbe tenni a dolgokat. De ha én magam sem tudom, mit akarok, akkor mit tehetne ő? A szobámban pakoltam egész nap. Éhes voltam, és maradt még a menzakártyámon egység, de féltem, hogy összefutok Lacie-vel. Vagy ami még rosszabb, Jeremiah-val. Mindazonáltal jó volt lefoglalni magam valamivel, és úgy bömböltetni a zenét, hogy közben nem kell a szobatársam, Jillian nyavalygását hallgatni.

Amikor már majd’ kilyukadt a gyomrom, felhívtam Taylort, és elmondtam neki mindent. Olyan hangosan rikácsolt, hogy el kellett tartanom a fülemtől a telefont. Azonnal átjött, és hozott egy feketebabos burritót meg egy eper-banán turmixot. Folyamatosan rázta a fejét, és azt ismételgette: – Az a Zeta Phi-s lotyó! – Nem csak az ő hibája, hanem Jeremiah-é is – szögeztem le két harapás között. – Egyértelmű! De várd csak ki a végét! Végigszántom a képét, ha találkozunk. Olyan nyomot hagyok rajta, hogy egyetlen lány sem fog többé összejönni vele! – Szemügyre vette a manikűrözött körmét, mintha felmérné a fegyverzetét. – Holnap elmegyek a szalonba, és megkérem Danielle-t, hogy jól élesítse ki. A májam dagadt a büszkeségtől. Van, amit csak olyasvalaki képes kimondani, aki egész életünkben ismert bennünket. Azon nyomban jobban éreztem magam. – Nem kell felszántanod a képét. – De fel akarom szántani. – Összeakasztottuk a kisujjainkat. – Jól vagy? Bólintottam. – Most, hogy itt vagy, már jobban. Az utolsó korty turmixot szopogattam, amikor Taylor azt kérdezte: – Szerinted vissza fogod fogadni? Meglepett, ugyanakkor meg is könnyebbültem, hogy nem volt ítélkezés a hangjában.

– Te mit tennél? – kérdeztem vissza. – Rajtad áll. – Tudom, de…te visszafogadnád? – Rendes körülmények között nem. Ha egy srác megcsalna, ha összeveszünk, még ha csak ránézne egy másik lányra, akkor nem. Akkor annyi. – A szívószála végét rágcsálta. – De Jeremy nem csak egy srác. Nektek történetetek van együtt. – Akkor hogy is állunk azzal, hogy végigszántod a képét? – Ne magyarázd félre a szavaimat! Most éppen halálosan utálom. Baromira elcseszte az egészet. De akkor sem lesz csak egy srác – legalábbis neked nem. Ez tény. Nem szóltam semmit, de tudtam, hogy igaza van. – Ma összetoborozhatnám a lányszövetség tagjait, és kiszúrhatnánk az autója gumijait. – Taylor meglökte a vállam. – Na, mit gondolsz? Próbált megnevettetni. Sikerült. Nagyon hosszúnak tűnő idő óta végre elnevettem magam.

Tizedik fejezet MIUTÁN A KÖZÉPISKOLA UTOLSÓ ÉVET MEGELŐZŐ összevesztünk, tényleg azt hittem, hogy Taylorral hamarosan kibékülünk, mint ahogy addig mindig. Azt gondoltam, legfeljebb egy hét, és már túl is leszünk rajta. Mert miért is haragszunk egyáltalán? Igaz, hogy mondtunk egymásnak sértő dolgokat – én kis pisisnek neveztem őt, ő meg hitvány legjobb barátnőnek engem, de veszekedtünk már azelőtt is. A legjobb barátok időnként hajba kapnak. Amikor visszatértem Cousinsból, betettem Taylor szandálját és ruháit egy zacskóba, hogy átvigyem neki, ezzel jelezve, hogy már nincs harag köztünk. Mindig Taylor volt az, aki valahogy ezt a tudtomra adta, aki a békülést kezdeményezte. Vártam, de nem történt semmi. Néhányszor átmentem Marcyék-hoz, reménykedve abban, hogy összefutunk, és kénytelenek leszünk megbeszélni a dolgokat. De amikor ott voltam, Taylor soha nem jelent meg. Teltek a hetek. Nem sok volt hátra a nyárból. NYÁRON

Jeremiah egész júliusban és augusztusban ugyanazt mondogatta: – Ne aggódj! Ti csajok ki fogtok békülni. Mindig kibékültök. – Nem érted, hogy ilyen még nem történt – magyaráztam neki a telefonban. – Taylor rám sem néz. – Semmi perc alatt túl lesztek rajta – jelentette ki, s ezzel nagyon felbosszantott. – Ez már most több annál! – Tudom, tudom… várj egy kicsit, Bells! – Hallottam, hogy beszél valakivel, majd újra velem. – Megjött a kaja. Akarod, hogy visszahívjalak, miután megettem? Sietek. – Kösz, nem kell. – Ne haragudj! – Nem haragszom – mondtam, és így is volt. Nem volt miért haragudni rá. Hogyan is érthetné meg a köztem és Taylor közötti kapcsolatot? Ő fiú. Fogalma sincs róla. Nem érti, milyen fontos, milyen életbe vágóan fontos mindkettőnknek, hogy a középiskola utolsó évét egymás mellett, vállvetve kezdjük. De akkor miért is nem hívtam fel én? Részben a büszkeségem, részben valami más miatt. Én voltam az, aki mindvégig távolodott tőle, és ő volt az, aki mindvégig kitartott mellettem. Talán azt képzeltem, az évek során „túlnőttem” rajta, és talán így volt a legjobb. Jövő ősszel úgyis el kell válnunk egymástól, és így könnyebb lesz.

Talán túlságosan össze voltunk nőve, azaz inkább én csüngtem rajta, mint ő rajtam, és most már a saját lábamra kellett állnom. Legalábbis ezzel áltattam magam. Amikor másnap este ezt elmondtam Jeremiahnak, azt javasolta: – Csak hívd fel! Teljesen biztos voltam benne, hogy egyszerűen elege lett abból, hogy másról sem beszélek, úgyhogy azt válaszoltam: – Talán. Még meggondolom.

Az iskola előtti héten, amikor régen rendszerint visszajöttem Cousinsból, mindig együtt mentünk el vásárolgatni. Mindig. Általános iskolás korunk óta. Taylor tudta, hol lehet a legjobb farmert kapni. Bementünk a Bath & Body Worksbe, és az „egyet fizet, hármat vihet” akcióban bevásároltunk, aztán otthon mindent elosztottunk, hogy mindkettőnknek legyen testápolója, tusfürdője és bőrradírja, melyek legalább karácsonyig kitartottak. Abban az évben anyámmal mentem vásárolni. Anyám ki nem állhatta a vásárlást. Épp sorban álltunk a pénztárnál, hogy kifizessük a farmeremet, amikor Taylor és az édesanyja léptek be az üzletbe, bevásárlótáskákkal a kezükben. – Luce! – kiáltott oda nekik anyám.

Mrs. Jewel odaintett, és elindult felénk, mögötte Taylor napszemüvegben és tépett sortban. Anyám megölelte Taylort, Mrs. Jewel engem, és azt mondta: – Régen láttalak, drágám! – Majd anyámhoz fordult. – Laurel, el sem hiszem, hogy felnőnek a lányaink! Uramisten, még emlékszem rá, amikor mindent együtt akartak csinálni! Egyszerre fürdeni, egyszerre hajat vágatni… – Így volt – mosolyodott el anyám. Elkaptam Taylor pillantását. Anyáink beszélgettek, de mi csak álltunk ott, és még csak nem is néztünk egymásra. Egy perccel később Taylor elővette a mobilját. Nem akartam elszalasztani a pillanatot, hogy szó nélkül elmenjünk egymás mellett. – Kaptál valami jót? – kérdeztem. Bólintott. Mivel napszemüveget viselt, nehéz volt a gondolataiban olvasni. De jól ismertem Taylort. Szeretett kérkedni az új szerzeményeivel. Habozott egy ideig, majd azt válaszolta: – Kaptam egy pár magas szárú csizmát huszonöt százalékkal olcsóbban. És néhány nyári ruhát. Harisnyával és pulcsival télen is tudom hordani őket. Bólintottam. Mi következtünk a sorban. – Akkor a suliban találkozunk! – Szia! – köszönt el, majd elfordult. Gondolkodás nélkül anyám kezébe nyomtam a farmert. Ha most nem lépek, lehet, hogy ez az utolsó alkalom, hogy beszélünk egymással.

– Várj! – szóltam utána. – Nincs kedved átjönni ma este? Vettem egy új szoknyát, de nem tudom, hogyan hordjam – betűrt inggel vagy… Elgondolkodva csücsörített, majd azt felelte: – Rendben. Hívj fel! Aznap átjött hozzánk. Megmutatta, hogyan viseljem a szoknyát – milyen cipővel és milyen felsővel. Valami megváltozott köztünk. Már nem voltunk úgy együtt, mint régen. Lehet, hogy felnőttünk? Próbáltuk kitalálni, miként legyünk jelen egymás életében úgy, hogy többé ne mindent jelentsünk egymásnak.

Valóban ironikus, hogy végül ugyanarra a főiskolára jelentkeztünk. A világ minden felsőoktatási intézménye közül pont ugyanabba kellett mennünk, ahová a másik. Sorsszerű volt. Az, hogy barátnők legyünk. Jelen kellett lennünk egymás életében, és ami a legérdekesebb, hogy ennek igazán örültem. Nem töltöttünk minden időnket együtt, mint régen – neki megvoltak a barátnői a lányszövetségből, nekem a kollégiumból. De akkor is ott voltunk egymásnak.

Tizenegyedik fejezet MÁSNAP MÁR NEM BÍRTAM TOVÁBB,

és felhívtam

Jeremiah-t. Találkoznunk kell, mondtam neki, jöjjön át hozzám, de remegett a hangom. A telefonon keresztül is hallani lehetett, milyen hálás ezért, hogy mennyire szeretné helyrehozni a dolgokat. Azzal próbáltam igazolni magamnak a gyors hívást, hogy bebeszéltem magamnak: ahhoz, hogy tovább tudjak lépni, látnom kell. Az igazság az volt, hogy hiányzott. És, valószínűleg pontosan ugyanannyira, mint ő, én is szerettem volna megtalálni a módját, hogy elfelejthessük a történteket. De bármennyire is hiányzott, amint kinyitottam az ajtót, és ott állt előttem, kíméletlenül és azonnal újra rám tört a fájdalom. Ezt Jeremiah is észrevette. Először bizakodónak látszott, majd teljesen le volt sújtva. Amikor megpróbált magához vonni, szerettem volna átölelni, de képtelen voltam rá. Megráztam a fejem, és eltoltam magamtól. Az ágyamon ültünk, háttal a falnak támaszkodva, a lábunkat lóbálva.

– Hogyan lehetek biztos abban, hogy nem teszed meg újra? – kérdeztem. – Hogyan bízhatnék benned? Felállt. Egy pillanatig azt hittem, elmegy, és szinte elállt a szívverésem. De ekkor letérdelt elém, és egész halkan azt kérdezte: – Hozzám jönnél feleségül? Először nem voltam biztos abban, hogy jól hallottam. De újra kimondta, immár hangosabban: – Gyere hozzám! A farmerja zsebéből előhalászott egy gyűrűt. Egy ezüstgyűrűt, kis gyémánttal a közepén. – Ez még nem az igazi jegygyűrű, csak addig, amíg nem tudok venni egy másikat – a saját pénzemből, és nem apáméból. Nem érzékeltem a testemet. Beszélt hozzám, de nem hallottam. Egyedül a kezében lévő gyűrűt láttam. – Annyira szeretlek! Az utolsó néhány nap pokol volt nélküled! Nagyot sóhajtott. – Rettenetesen sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked, Bells! Amit tettem, az megbocsáthatatlan. Tudom, hogy ártottam mindkettőnknek, és keményen fogok dolgozni, hogy újra megbízz bennem. Bármit megteszek, ha megengeded… Hajlandó vagy rá? – Nem tudom – suttogtam. Nagyot nyelt, az ádámcsutkája fel-alá járt. – Kitartó leszek, esküszöm! Kiveszek egy lakást valahol a kampuszon kívül, és minden szépen

kisimul közöttünk. Mosok majd, és a ramenen és a gabonapelyhen kívül megtanulok mást is főzni. – Az, hogy beleöntesz egy adag gabonapelyhet egy tálba, még nem nevezhető főzésnek – vetettem közbe, de közben félrefordítottam a fejem, mert ez már túl sok volt. Milyen szép is lenne! Mi ketten, ahogy új életet kezdünk. Jeremiah megragadta a kezem, én pedig elrántottam. – Nem látod, Belly? – esdekelt. – Ez mindvégig rólunk szólt: rólad és rólam. És senki másról. Lehunytam a szemem, hogy képes legyek tisztábban látni. Majd a szemébe nézve azt mondtam: – Te csupán kitörölni akarod az egészet azzal, hogy feleségül veszel. – Nem! Nem erről van szó! Az, ami néhány napja köztünk történt – egy pillanatig tétovázott –, ráébresztett valamire. Arra, hogy soha többé nem akarok nélküled élni! Soha! Te vagy az egyetlen lány az életemben. Ezzel mindig is tisztában voltam. Soha az életben nem fogok még egy lányt úgy szeretni, ahogy téged! Ismét megfogta a kezem, de most már nem húztam el. – Szeretsz még? – kérdezte. Nyeltem egy nagyot. – Aha. – Akkor, kérlek, gyere hozzám feleségül!

– Soha többé nem okozhatsz nekem ilyen fájdalmat – jelentettem ki. Ez félig figyelmeztetésnek, félig kérésnek hangzott. – Nem fogok! – ígérte, és éreztem, hogy komolyan is gondolja. Olyan eltökélten, olyan őszintén nézett rám. Jól ismertem az arcát, talán mindenki másnál jobban. Minden vonását, minden ívét. A kis dudort az orrán, mely egy szörfözés közben történt törésből maradt, és a homlokán lévő, szinte már láthatatlan sebhelyet, amely akkor került oda, amikor még Conraddal a játékszobában birkóztak, és levertek egy virágcserepet. Mindkét alkalommal ott voltam. Az is lehet, hogy jobban ismertem az arcát a sajátomnál. Órákig bámultam álmában, és simogattam. Lehet, hogy ő is ezt tette velem. Nem szeretném, hogy egyszer csak megjelenjen valami az arcán, amiről nem tudom, hogy mi az. Vele akartam lenni. Az ő arcával. Szó nélkül kihúztam a kezemet az övéből, mire elkomorodott. Majd odanyújtottam neki, és felragyogott a szeme. Olyan öröm áradt szét bennem abban a pillanatban, hogy képtelen vagyok szavakba önteni. Remegő kézzel húzta fel az ujjamra a gyűrűt. – Isabel Conklin, hozzám jössz feleségül? – kérdezte olyan komoly hangon, amit még soha nem hallottam tőle. – Igen, hozzád megyek! Átölelt. Úgy álltunk ott összeölelkezve, mint akik a biztonságot nyújtó kikötőt jelentik egymás

számára. Csak arra tudtam gondolni, hogy ha túléljük ezt a vihart, akkor minden rendben lesz közlünk. Ő is hibázott, én is hibáztam. De ott van köztünk a szeretet, és egyedül az számít. Egész éjjel terveket szövögettünk – hogy hol fogunk lakni, hogyan mondjuk el a szülőknek. Az elmúlt néhány nap mintha egy másik életben történt volna. Aznap, anélkül, hogy további szót ejtettünk volna róla, úgy döntöttünk, hogy nem bolygatjuk tovább a múltat. A tekintetünket a jövőre szegezzük.

Tizenkettedik fejezet AZNAP

Én ugyanannyi idős voltam, mint most, de ő fiatalabbnak, úgy tíz-tizenegy évesnek tűnt. Mintha kertésznadrágot viselt volna. A házunk előtt játszottunk sötétedésig; a kertben szaladgáltunk. – Susannah nem fogja tudni, hol vagy. Haza kellene menned! – figyelmeztettem. – Nem lehet. Nem tudom, hogy kell hazamenni. Segítenél? – kérdezte. Ekkor elszomorodtam, mert én sem ismertem az utat. Már nem a házunk előtt voltunk, hanem valahol az erdőben. Eltévedtünk. Amikor felébredtem, sírva fakadtam, Jeremiah pedig ott aludt mellettem. Felültem az ágyban. Még sötét volt, egyedül az ébresztőórám világított. 4.57-et mutatott. Visszafeküdtem. Megtöröltem a szemem, és magamba szívtam Jeremiah illatát, az arca szépségének látványát, mellkasa mozgását. Ő ott volt velem. Szilárdan és valóságosan feküdt mellettem, szorosan, ahogy egy ÉJJEL

CONRADDAL

ÁLMODTAM.

kollégiumi ágyon két ember elférhet. Ilyen közel voltunk most egymáshoz. Reggel, amikor felébredtem, nem emlékeztem egyből az álomra. Ott motoszkált bennem, valahol a lelkem mélyén. Egyre halványodott, szinte már teljesen szertefoszlott, de még nem egészen. Erősen kellett gondolkoznom, hogy össze tudjam rakni, hogy meg tudjam ragadni. Fel akartam ülni, de Jeremiah visszahúzott. – Még öt perc – mondta álmosan. Olyanok voltunk, mint két kanál, egy kicsi és egy nagy, ahogy szorosan egymáshoz simultunk. Lehunytam a szemem, és azt kívántam, bárcsak visszaemlékeznék, mielőtt az álom semmivé lesz. Mint amikor naplementekor a nap egyszer csak eltűnik a horizont mögött. Emlékezz, emlékezz, különben örökre eltűnik! Jeremiah a reggeliről kezdett beszélni, de befogtam a száját. – Sss! Egy másodperc! – kérleltem. S ekkor hirtelen megjelent előttem – Conrad, a vicces kertésznadrágjában. Ahogy kettesben órákig játszunk odakint. Nagyot sóhajtottam. Hatalmas megkönnyebbülést éreztem. – Mit is mondtál? – kérdeztem Jeremiah-t. – A reggeli járt a fejemben – felelte, és csókot nyomott a tenyerembe. Még közelebb bújtam hozzá. – Még öt perc! – súgtam.

Tizenharmadik fejezet MINDENKINEK

EL AKARTAM MONDANI

– Ott és

azonnal. Épp kapóra jött, hogy egy hét múlva mindannyian Cousins-ban leszünk. Susannah önkéntesként dolgozott, és támogatott egy otthont, mely bántalmazott nőknek nyújtott védelmet, és amely köré Susannah tiszteletére egy parkot telepítettek. Jövő szombaton egy kis szertartás keretében adják át, melyre mindannyian hivatalosak vagyunk: én, Jere, anyám, Jere apja, Steven. És Conrad. Karácsony óta nem láttam Conradot. Úgy volt, hogy eljön anyám ötvenedik születésnapjára, de az utolsó pillanatban kimentette magát. – Ez jellemző Conra – csóválta a fejét Jeremiah, a helyeslésemre várva, de nem szóltam semmit. Anyám és Conrad mindig is különleges kapcsolatban állt egymással. Egy olyan szinten érintkeztek, amit én soha nem értettem. Susannah halála után még közelebb kerültek egymáshoz, talán azért, mert egyformán gyászoltak – önmagukba fordulva. Gyakran beszéltek telefonon, de nem

tudom, miről. Úgyhogy amikor Conrad nem jött el, láttam anyámon, mennyire csalódott, még ha nem is mondta ki. Legszívesebben azt javasoltam volna neki: Szeresd őt, amennyire csak akarod, de ne várj tőle semmit! Conradra nem lehet számítani. Ami azt illeti, Conrad küldött neki egy gyönyörű vörös rézvirágcsokrot. – A kedvencem! – ragyogott fel anyám arca. Vajon mit fog szólni, ha megtudja a hírt? El sem tudtam képzelni. Conradot illetően semmiben sem voltam biztos. Az is nyugtalanított, vajon mit szól majd anyám. Jeremiah nem aggodalmaskodott, mivel ez távol állt tőle. – Ha már egyszer világossá válik számukra, hogy komolyan gondoljuk, bele kell egyezniük, mivel nem fognak tudni lebeszélni róla. Felnőtt emberek vagyunk.

Az ebédlőből sétáltunk visszafelé, amikor Jeremiah elengedte a kezem, felpattant egy padra, és hátravetett fejjel elkiáltotta magát: – Figyelem! Figyelem! Belly Conklin hozzám jön feleségül! Néhányan odafordultak, aztán mentek tovább. – Gyere le onnan! – nevettem el magam, és a kapucnimba rejtettem az arcom.

Leugrott, majd kinyújtott karral elkezdett a pad körül körözni, mint egy repülőgép. Berregve odajött hozzám, és felemelt. – Szárnyalj! – biztatott. Grimaszoltam egyet, és a karommal verdestem. – Most már boldog vagy? – Igen! – kiáltotta, és leengedett a földre. Én is boldog voltam. Ez az a Jere volt, akit ismertem. A fiú a nyaralóból. Attól, hogy eljegyeztük egymást, és ígéretet tettünk, hogy örökre egymáséi leszünk, úgy éreztem, bármi is változott az elmúlt néhány év során, attól ő még ugyanaz a fiú maradt, én pedig ugyanaz a lány maradtam. Ezt most már soha, senki nem veheti el tőlünk.

Tizennegyedik fejezet TUDTAM, ANIKÁVAL,

HOGY BESZELNEM KELL TAYLORRAL ÉS

mielőtt apám reggel megérkezik, hogy hazaköltöztessen. Fontolgattam, hogy egyszerre mondom el nekik, de tisztában voltam vele, Taylor megsértődne, ha egy kalap alá venném őt – a legrégebbi barátnőmet – Anikával, akivel kevesebb, mint egy éve ismerjük egymást. Elsőként Taylorral kellett közölnöm a hírt. Ennyivel tartoztam neki. Biztosan őrültnek fog tartani minket. Az egy dolog, hogy újra összejövünk, de a házasság valami egészen más. A lányszövetség legtöbb lányához hasonlóan Taylor sem akart férjhez menni addig, amíg legalább huszonnyolc éves nem lesz. Felhívtam, hogy találkozzunk a Drip House-ban, a kávézóban, ahol mindenki tanulni szokott. Azt mondtam, nagy újságom van a számára. Próbálta kiszedni belőlem, mi az, de ellenálltam. – Olyasvalami, amit személyesen kell elmondanom – ragaszkodtam hozzá. Taylor már a sovány tejből készült lattéját kortyolgatta, amikor odaértem. A Ray-Ban

napszemüvege volt rajta, és épp egy SMS-t írt a telefonján. Amikor meglátott, azonnal abbahagyta. Leültem vele szemben, és a kezemet gondosan az asztal alá rejtettem. Levette a napszemüvegét. – Ma sokkal jobban nézel ki – állapította meg. – Kösz, Tay. Sokkal jobban is érzem magam. – Szóval, mi a nagy helyzet? – nézett rám fürkészően. – Újra összejöttetek? Vagy örökre szétmentetek? Hirtelen mozdulattal az asztalra tettem a bal kezem. Zavartan nézett rá, majd a tekintete megállapodott a gyűrűsujjamon. Taylor szeme elkerekedett. – Ugye nem csak szórakozol velem? Téged eljegyeztek! – kiáltott fel. Néhányan felénk fordultak, és bosszúsan méregettek. Lejjebb csúsztam a széken. Izgatottan elkapta a kezem. – Édes istenem! Hadd nézzem! Láttam, hogy kicsinek találja a gyűrűt, de nem érdekelt. – Istenem! – bámulta a kezem megigézve. – Hát ez az. – De Belly… megcsalt téged! – Tiszta lappal kezdtük újra. Tényleg szeretem őt, Tay. – Azért az időzítést kissé furcsállom – mondta kimérten. – Úgy értem, túl hirtelen…

– Igen is, meg nem is. Te magad mondtad ki, hogy Jere más tészta. Ő életem szerelme. Tátott szájjal bámult rám. Aztán hirtelen azt kérdezte: – De miért nem vártok legalább addig, amíg befejezitek a sulit? – Nem látjuk értelmét, ha különben is összeházasodnánk. – Ittam egy kortyot Taylor lattéjából. – Bérelünk egy lakást. Segíthetsz kiválasztani a függönyöket, meg ilyesmi. – Na jó – bólintott. – De mit szólt hozzá anyád? Nem borult ki teljesen Laurel? – Anyámnak és Jere apjának a jövő héten, Cousinsban fogjuk bejelenteni. Apámnak pedig később. Taylor arca felderült. – Várj! Szóval még nem tudja senki? Csak én? Bólintottam, és láttam a Taylor arcára kiülő elégedettséget. Szerette a titkos és bizalmas dolgokat – ez volt az egyik kedvence az életben. – Lesz még itt égszakadás, földindulás – vette vissza az italát. – Mint amikor hullák hevernek mindenfelé. Vagy amikor vér folyik az utcán. És itt a te véred fog folyni, Belly. – Jesszusom! Kösz, Tay! – Ez az igazság. Laurel feminista, olyan, mint az az eszement Gloria Steinem. Egy kicsit sem fog tetszeni neki. Minden erejével neki fog menni Jeremiah-nak. Meg neked is.

– Anyám szereti Jeremiah-t. Susannah-val mindig arról beszélgettek, hogy az egyik fia feleségül vesz egyszer. Lehet, hogy úgy éli meg, mint egy valóra vált álmot. Ami azt illeti, fogadok, hogy úgy lesz. Tudtam, hogy ez igen messze áll a valóságtól, még ha ki is mondtam. Taylor sem tűnt úgy, mint aki teljesen meg van győződve róla. – Lehet – bólintott azért beleegyezően. – És mikorra tervezitek az esküvőt? – Idén augusztusra. – Az nagyon-nagyon gyorsan itt van. Alig marad időnk a szervezésre. – A szívószálat rágcsálva rám sandított. – És kik lesznek a koszorúslányok? És a fő koszorúslány? – Nem tudom… Nem akarunk túl sok embert. A cousinsi házban szeretnénk tartani. Egyszerűen, minden felhajtás nélkül. – Nem akarsz felhajtást? Férjhez mész, és nem akarsz felhajtást? – Nem úgy értem. Egyszerűen nem érdekel a körítés. Jeremiah-val szeretnék lenni, és ennyi elég. – Milyen körítés? – Mint a koszorúslányok és az esküvői torta. Ilyesmik. – Hazugság! – csattant fel Taylor. – Öt koszorúslányt és négyszintes répatortát akartál. Ezenkívül egy jégből kifaragott emberi szívet, a belevésett monogramjaitokkal. Ami azért elég durva.

– Tay! Feltartotta a kezét, hogy ne szóljak bele. – Valamint élő zenét, rákfasírtot és egy csomó lufit, amiket az első tánc után szabadon engedünk. Mi is lett volna az első tánc? – Maurice Williams and the Zodiacs Stay című száma – válaszoltam automatikusan. – De Taylor, mindezt úgy tízévesen mondhattam! Mindazonáltal meghatódtam, hogy minderre emlékszik. Szerintem én is emlékeztem az ő álmaira: galambok, finom csipkekesztyűk, dögös, rózsaszín magas sarkú. – Úgy kellene történnie, ahogy te szeretnéd, Belly! – jelentette ki Taylor, és a rá jellemző módon akaratosan megfeszítette az állkapcsát. – Az ember csak egyszer megy férjhez az életben. – Tudom, de nincs is pénzünk rá. És különben sem érdekelnek többé ezek a dolgok. Mindez olyan gyerekes! Talán nem kell mindennek így lennie, csak néhány dolognak. Lehetne igazi esküvőm, csak egyszerű kivitelben. Hiszen jó lenne menyasszonyi ruhát viselni, és apámmal lejteni a menyasszonytáncot. – Azt hittem, Jeremy apjának van mit a tejbe aprítania. Nem engedheti meg magának, hogy rendes esküvőt rendezzen nektek? – Kizárt, hogy anyám beleegyezne, hogy mindent ő fizessen. Azonfelül, ahogy említettem, nem szeretnénk nagy felhajtást.

– Rendben! – adta meg magát Taylor. – Felejtsük el a jégszívet! De a lufik olcsók – a lufieregetés belefér. És a répatorta is lehetne átlagos, kétemeletes torta. Viszont nem érdekel, mit gondolsz – igenis rendes menyasszonyi ruhád lesz! – Jól hangzik – helyeseltem, és megint kortyoltam egyet a kávéjából. Jó érzés volt, hogy Taylor az áldását adta ránk. Mintha engedélyt kaptunk volna rá, hogy izgatottan készülődjünk, bár addig nem tudtam, hogy erre van szükségem, vagy hogy erre vágyom. – És ne feledkezzünk meg a koszorúslányokról sem! De legalább a fő koszorúslányról! – Nekem te egyedül elég leszel. Taylor elégedettnek tűnt. – És mi a helyzet Anikával? Őt nem akarod koszorúslánynak? – Hát, talán – mondtam, de amikor észrevettem a csalódottságát, rögtön hozzátettem: – De mindenképpen te leszel a fő koszorúslány, rendben? Könnyek gyűltek a szemébe. – Ez akkora megtiszteltetés! Taylor Jewel, a legrégebbi barátnőm. Sok mindenen átmentünk az idők során, és csak most éreztem, mekkora kegyelem, hogy idáig eljutottunk.

Tizenötödik fejezet ANIKA

KÖVETKEZETT,

S EMIATT RETTENETESEN

AGGÓDTAM.

Sokat jelentett számomra a véleménye, és nem szerettem volna, ha nem ért egyet a döntésemmel. A koszorúslány tisztség lehetőségével Anikát egyáltalán nem fogom lenyűgözni. Az ilyesmi nem nagyon izgatta. Úgy döntöttünk, hogy ősztől összeköltözünk, két másik barátnőnkkel, Shayjel és Lynnel, a kampusz másik oldalán található új apartmanok egyikébe. Anikával aranyos tányérokat és bögréket veszünk, ő elhozza a hűtőszekrényét, én pedig a tévémet. Már mindent elterveztünk. Aznap este a szobáját tettük rendbe. Én a könyveit dobozoltam be, míg ő a posztereit tekerte fel. A kampusz rádiója Madonnának a The Power of Good-Bye című számát játszotta. Ezt akár jelnek is vehettem. Leültem a padlóra, és eltettem az utolsó könyvet, miközben igyekeztem összeszedni magam, hogy

bejelentsem neki a hírt. Idegesen nyalogattam a számat. – Ani, valamit el kell mondanom neked – kezdtem bele. Épp az ajtón lévő filmplakáttal küszködött. – Mit?

A búcsú erejénél nincs hatalmasabb erő.

Nyeltem egy nagyot. – Fáj, hogy ilyet teszek veled. – Mit? – fordult felém Anika. – Nem fogunk tudni összeköltözni a következő félévben. Felszaladt a szemöldöke. – Mi? Miért? Történt valami? – Jeremiah megkérte a kezem. Beletelt némi időbe, mire felfogta. – Isabel Conklin! Állj már le! Lassan széttártam a kezem. Anika füttyentett egy nagyot. – Azta! Őrület! – Tudom. Eltátotta a száját, aztán becsukta, majd komoly arccal megkérdezte: – Tisztában vagy vele, mit csinálsz? – Igen. Azt hiszem. Nagyon-nagyon szeretem. – És hol fogtok lakni, srácok? – Bérelünk egy lakást a kampusz közelében. – Tétováztam. Csak rosszul érzem magam amiatt, hogy cserbenhagylak. Haragszol rám? Megrázta a fejét.

– Nem haragszom. Azaz nem örülök neki, hogy nem fogunk együtt lakni, de majd kitalálok valamit. Megkérdezhetem Trinát a tánccsoportból. De az is lehet, hogy Brandy, az unokatesóm jövőre átjön ide. Ő lehetne a negyedik. Szóval akkor nem is olyan nagy ügy, hogy nem fogok velük lakni. Az élet megy tovább. Egy kicsit elszomorodtam, amikor elképzeltem, milyen lenne, ha mégis én lennék a negyedik. Shay nagyon ügyesen tud hajat fonni, Lynn pedig imád sütni. Jó móka lett volna. Anika leült az ágyra. – Velem semmi gond nem lesz. Csak… váratlanul ért. – Engem is. Amikor nem mondott többet, megkérdeztem: – Szerinted hatalmas hibát követek el? A maga megfontolt módján visszakérdezett: – Számít, hogy én mit gondolok? – Igen. – Nem az én dolgom ezt eldönteni, Iz. – De a barátom vagy. Fontos a véleményed. Nem szeretném, ha rosszat gondolnál rólam. – Túl sokat foglalkozol azzal, mit gondolnak rólad mások – jelentette ki bizonyossággal, ugyanakkor gyöngédséggel a hangjában. Ha ezt bárki más mondta volna – anyám, Taylor, de akár még Jere is –, dühbe gurultam volna, de Anikával más volt a helyzet. Az ő szájából nem bántam. Bizonyos módon hízelgő volt számomra,

hogy olyan tisztán lát engem, mégis szeret. A kollégiumi barátság más. Az ember minden idejét ugyanazokkal az emberekkel tölti. Van, hogy egész álló nap, minden egyes étkezésnél együtt van velük. A barátai előtt nem lehet eltitkolni, ki ő. Meztelenül áll előttük. Különösen olyasvalaki előtt, mint Anika, aki őszinte és nyitott, ami a szívén, az a száján. Semmi sem kerüli el a figyelmét. – Legalább nem kell többé papucsban zuhanyoznod – állapította meg. – Vagy mások haját kihalászni a lefolyóból – tettem hozzá. – Jeremiah haja túl rövid ahhoz, hogy eldugítsa. – Soha többé nem kell eldugnod az ennivalódat. Anika szobatársa, Joy, állandóan lopkodta a kajájukat, úgyhogy Anika a fehérneműs fiókja mögé rejtette el a müzliszeleteit. Abban nem vagyok olyan biztos. Jere rengeteget eszik – mosolyogtam, és csavartam egyet a gyűrűmön. Valamivel tovább maradtam, segítettem még a poszterekkel, és egy régi zoknival a kezemen összeszedtem a porcicákat az ágy alól. Beszélgettünk még a folyóiratnál letöltendő nyári szakmai gyakorlatról is, amire Anika jelentkezett, és hogy egyik hétvégén talán meglátogatom New Yorkban. Majd visszasétáltam a szobámba. Egész évben nem volt ennyire csendes a folyosó – nem zúgtak a hajszárítók, senki sem telefonált az előcsarnokban,

vagy pattogtatott kukoricát a közös helyiségben. Sokan hazamentek már a nyári szünetre. Holnap én is útra kelek. A főiskolai élet, amilyennek eddig ismertem, hamarosan véget ér számomra.

Tizenhatodik fejezet NEM SZÓLÍTANI,

AKARTAM,

HOGY

ISABELNEK

KEZDJENEK

egyszerűen így alakult. Egész életemben mindenki Bellynek nevezett, amibe nem volt beleszólásom. Hosszú idő óta először, egyszer csak mégis másképp döntöttem. Addig fel sem merült bennem, amíg mi négyen – Jeremiah, anyám, apám és én – ott nem álltunk a kollégiumi szobám ajtajában a beköltözés napján. Apám és Jeremiah a tévét cipelte, anyám egy bőröndöt, én pedig a szennyeskosarat, benne az összes piperecuccommal és bekeretezett fotómmal. Apám hátán végigfolyt az izzadság – barna ingét három izzadságfolt tarkította. Jeremiah is verejtékezett, mivel egész reggel azzal próbálta lenyűgözni apámat, hogy ragaszkodott hozzá, minden nehéz dolgot ő vigyen fel. Láttam, hogy apám ettől kínosan érezte magát. – Igyekezz, Belly! – szólt rám lihegve. – Mostantól Isabel – jegyezte meg anyám. Emlékszem, ahogy a kulcsommal ügyetlenkedtem éppen, és amikor felpillantottam, az ajtón kavicsokból kirakva az állt: ISABEL. Az ajtón lógott még egy-egy névre szóló tábla, melyeket üres CD-

tokokból készítettek nekünk. A szobatársamé, Jillian Capelé, egy Mariah Carey-tokból, az enyém egy Prince-tokból készült. Jillián már kipakolta a cuccait, a szoba bal oldalán, az ajtóhoz közel. Sötétkék és halvány narancsszínű csíkos ágytakaró fedte az ágyát, amely vadonatújnak nézett ki. A posztereit is kiaggatta. Egy Trainspotting filmplakátot és egy Running Water nevű együttes plattját, akikről még sosem hallottam. Apám leült az üres íróasztalhoz – az én asztalomhoz. Elővett egy zsebkendőt, és megtörölte a homlokát. Tényleg fáradtnak tűnt. – Jó ez a szoba – mondta. – Szépek a fények. Jeremiah álldogált egy darabig, aztán megszólalt: – Lemegyek a kocsihoz azért a nagy dobozért. – Segítek! – igyekezett apám feltápászkodni. – Majd én felhozom – jelentette ki Jeremiah, és már kint is volt. – Akkor csak szusszanok egyet – ült vissza apám megkönnyebbülten. Közben anyám felmérte a szobát. Kinyitogatta a szekrényajtókat, benézett a fiókokba. Lerogytam az ágyra. Szóval itt fogom tölteni az elkövetkező évemet. A mellettünk lévő szobában valaki dzsesszt hallgatott. A folyosó végéről egy lány hangja hallatszott, aki a szennyestartó miatt veszekedett az anyjával. A lift mintha egyfolytában járt volna. Engem nem zavart, én szerettem a

zajokat. Megnyugtató volt tudni, hogy vannak körülöttem emberek. – Szeretnéd, hogy kipakoljam a ruháidat? – kérdezte anyám. – Nem, köszi – utasítottam vissza. Én akartam berendezkedni, hogy igazán a magaménak érezzem a szobát. – Akkor legalább az ágyadat hadd rendezzem el! – kérte. Amikor eljött a búcsúzkodás ideje, nem álltam készen rá. Azt hittem, nem visel majd meg, de nem így történt. Apám csípőre tett kézzel állt ott, és a haja rendesen ősznek látszott a fényben. – Na jó, el kellene indulnunk, ha nem akarunk belefutni a csúcsforgalomba – szólalt meg. – Semmi gond nem lesz – szólt vissza anyám ingerlékenyen. Ahogy ott álltak egymás mellett, szinte olyan érzésem támadt, mintha el sem váltak volna, mintha még mindig egy család lennénk. Hirtelen elöntött irántuk a hála. Nem minden válásról lehetett azt elmondani, amit az övékről. Steven és az én kedvemért mindent úgy intéztek, hogy működőképes legyen, és ezt szívből tették. Továbbra is őszinte gyengédséggel fordultak egymás felé, de ami még ennél is fontosabb: nagyon szerettek mindkettőnket. Emiatt voltak képesek az ilyen napokon együtt lenni. Átöleltem apámat, és meglepődve fedeztem fel a szeme sarkában a könnycseppeket. Soha nem sírt.

Anyám gyors mozdulattal megölelt, de tudtam, csak azért, mert nehezére esik elengedni. – Legalább kéthetente mossál egyneműt! – parancsolt rám. – Rendben. – És minden reggel igyekezz beágyazni! Attól rendezettebbnek tűnik a szoba. – Rendben – bólintottam. Anyám egy pillantást vetett a szoba másik felére. – Bárcsak találkoztunk volna a szobatársaddal! – sóhajtott fel. Jeremiah az íróasztalomnál ült, és lehajtott fejjel böngészett valamit a telefonján, amíg mi búcsúzkodtunk. – Jeremiah, te is jössz? – kérdezte apám hirtelen. Jeremiah zavartan nézett fel. – Ó, el akartam vinni Bellyt vacsorázni – válaszolta. Anyám rám pillantott, és tudtam, mire gondol. Néhány nappal ezelőtt kiselőadást tartott nekem arról, hogy ismerkedjek új emberekkel, és ne töltsem minden időmet Jere-vel. Azok a lányok, akiknek barátjuk van, kizárják magukat a kollégiumi élet bizonyos részeiből. Megígértem, hogy nem fogok azokhoz a lányokhoz tartozni. – Csak ne túl későn hozd vissza! – jelentette ki apám sokatmondóan. Éreztem, hogy elpirulok, mire anyám apámra pillantott, amitől még kínosabban éreztem magam.

De Jeremiah nyugodt hangon válaszolt: – Persze, természetesen.

csupán

annyit

Aznap este, vacsora után találkoztam a szobatársammal, Jilliannel. A liftben történt, miután Jeremiah kitett a kollégium előtt. Azonnal megismertem a szekrényén lévő képekről. Barna, göndör hajú lány volt, nagyon alacsony, kisebb, mint amekkorának a fotókon látszott. Ott álltam mellette, és próbáltam kitalálni, mit is mondhatnék. Amikor a többi lány kiszállt a hatodikon, kettesben maradtunk. Megköszörültem a torkom, és megszólítottam: – Ne haragudj! Nem te vagy Jillian Capel? – De – bólintott, és láttam rajta, hogy kicsit zavarba jön. – Isabel Conklin vagyok, a szobatársad. Azon gondolkoztam, vajon megöleljem-e, vagy kezet nyújtsak-e neki, de végül egyiket sem tettem, mert Jillian csak bámult rám. – Szia! Hogy vagy? – kérdezte, de a választ már nem várta meg, hanem így folytatta: – A szüleimmel vacsoráztam. Később rájöttem, hogy sokszor teszi fel a „Hogy vagy?” kérdést, de választ nem vár rá. – Jól vagyok. Én is most vacsoráztam.

Ekkor kiszálltunk a liftből. Egyfajta izgalmat éreztem, hogy nahát, itt van a szobatársam. Vele fogok lakni egy teljes éven keresztül. Sokszor eszembe jutott, mióta megkaptam a szobabeosztásról az értesítést: Jillian Capel, Washington, nemdohányzó. Elképzeltem, ahogy éjszakákat átbeszélgetünk, megosztjuk egymással a titkainkat, a cipőinket és a pattogatott kukoricánkat. A szobánkba érve Jillian leült az ágyára. – Van barátod? – kérdezte. – Igen, ő is ide jár – válaszoltam, és ráültem a kezemre. Alig vártam, hogy csajos dolgokról kezdjünk beszélgetni, és összebarátkozzunk. – Jeremiah-nak hívják. Másodéves. Felpattantam, és felkaptam az egyik fotónkat az íróasztalról. A ballagásomon készült. Jeremiah nyakkendőt viselt rajta, ami nagyon jól állt neki. Félénken odanyújtottam Jilliannek. – Nagyon helyes – mondta. – Kösz. És neked van barátod? Bólintott. – Otthon. – Klassz! – mondtam, mert más nem jutott eszembe. – Hogy hívják? – Simon. Amikor nem folytatta, megkérdeztem tőle: – Szóval, Jillnek szoktak szólítani? Vagy Jillynek? Vagy maradjunk a Jilliannél? – Jilliannek. Korán vagy későn szoktál lefeküdni? – Későn. És te?

– Korán – harapott bele az alsó ajkába. – Majd kitalálunk valamit. És korán is kelek. És te? – Hát, néha én is. Utáltam korán kelni, talán semmit sem utáltam annál jobban. – Úgy szeretsz tanulni, ha szól a zene, vagy ha nem? – Ha nem szól. Jillian megkönnyebbültnek látszott. – Ja, de jó! Utálom a zajt, amikor tanulok. Igazi csöndre van szükségem. – Aztán még hozzátette: – Egyébként nincs sok mániám, vagy ilyesmi. Bólintottam. Jillian fotói tökéletesen elrendezve álltak a szekrényén. Amint beléptünk a szobába, azon nyomban felakasztotta a farmerdzsekijét. Én általában csak akkor ágyazok be, ha jön hozzám valaki. Eltűnődtem, vajon a rendetlenségem nem fogja-e kiakasztani. Reméltem, hogy nem. Már épp el akartam ezt mondani neki, amikor bekapcsolta a laptopját. Úgy tűnt, a barátkozással aznap estére végeztünk. Most, hogy a szüleim elmentek, és Jeremiah is visszaindult a saját szobádba, igazán egyedül maradtam. Fogalmam sem volt, mihez kezdjek magammal. Már kipakoltam. Abban reménykedtem, hogy majd együtt felfedezzük a folyosót, találkozunk a lakótársakkal. De Jillian írni kezdett; csetelt valakivel. Valószínűleg az otthoni barátjával. Kihalásztam a mobilomat a táskámból, és azt írtam Jeremiah-nak: Visszajönnél?

Tudtam, hogy vissza fog jönni.

Hogy oldódjon kissé a hangulat a kollégiumban, Kira, a diákfelügyelőnk azt javasolta, hogy az összejövetelre hozzunk valamilyen személyes tárgyat, amely a leginkább jellemző ránk. Én az úszó-szemüvegem mellett döntöttem. A többi lány plüssállatokkal és bekeretezett fotókkal jelent meg. Egyikük a rajzfüzetét szorongatta, Jillian a laptopját. Körben ültünk; Joy ült velem szemben. Egy trófeát tartott az ölében. Focibajnokságon nyerte, és lenyűgözőnek találtam. Nagyon szerettem volna összebarátkozni vele. Ez már előző este óta motoszkált bennem, amikor a zuhanyzóban beszélgetésbe elegyedtünk, mindketten pizsamában, piperetáskával a kezünkben. Joy alacsony lány volt, haja hirtelenszőke, szeme világos. Egyáltalán nem sminkelte magát. Határozott és magabiztos benyomást keltett, mint azok a lányok, akik versenysportot űznek. – Joynak hívnak – mutatkozott be. – A csapatom nyerte az állami bajnokságot. Ha bármelyikőtök szereti a focit, keressetek meg, és összehozunk egy kollégiumi csapatot. Amikor én következtem, csak annyit mondtam: – Isabel vagyok. Szeretek úszni. Joy rám mosolygott.

Mindig nagy álmokat dédelgettem a kollégiumról. A helyről, ahol azonnali barátságok születnek, ahová tartozni lehet. Nem hittem, hogy ilyen nehéz lesz. Olyasmi élt bennem, hogy a kollégiumi élet másról sem szól, mint bulikról, összejövetelekről és éjszakai kiszökdösésekről a Waffle House-ba. Már négy teljes napja laktam bent, de ezek egyike sem történt meg. Jilliannel együtt ettünk az étkezőben, de semmi több. Ő leginkább a barátjával beszélt telefonon, vagy a számítógép előtt ült. Szó sem esett szórakozásról vagy bulizásról. Olyan érzésem támadt, hogy Jilliant mindez hidegen hagyja. Engem viszont nem, és Taylort sem. Egyszer már meglátogattam a szállásán. A szobatársával úgy néztek ki, mint két cukorborsó, akik egy divatos színekkel kidekorált kis hüvelyben élik az életüket. A szobatársa barátja a diákszövetség tagja volt, és a kampusz mellett lakott. Taylor megígérte, hogy felhív, ha lesz valami tuti buli a hétvégén, de eddig még nem jelentkezett. Úgy érkezett a főiskolára, mint egy aranyhal a vadiúj medencéjébe. Én viszont egyáltalán nem így éreztem magam. Jeremiah-nak azt mondtam, lefoglal, hogy barátokat szerezzek, és a szobatársammal közelebb kerüljünk egymáshoz, úgyhogy a hét vége előtt valószínűleg nem fogjuk látni egymást. Meg akartam tartani a szavam: nem szerettem volna „azokhoz a lányokhoz tartozni”. Az első héten, csütörtök este történt, hogy egy társaság Joy szobájában iszogatott. Hallani lehetett őket az egész folyosón. Az új határidőnaplómat

töltöttem ki éppen, bejegyezve az óráimat meg a többi elfoglaltságomat. Jillian a könyvtárban tanult. Eddig még csak egyetlen nap volt tanítás, úgyhogy fogalmam sem volt, mit tanulhat. Azért reménykedtem benne, hátha elhív engem is. Jeremiah megkérdezte, szeretném-e, hogy értem jöjjön, de elutasítottam, annak reményében, hogy meghívást kapok valahová. Eddig a határidőnaplóm jelentette az egyetlen társaságot, amikor váratlanul Joy arca jelent meg az ajtóban, amit ugyanúgy nyitva hagytam, mint a többi lány. – Isabel, gyere át hozzánk! – invitált. – Megyek! – kiáltottam, és szinte kiugrottam az ágyból. Remény és izgalom áradt szét bennem, hátha ők lesznek az én embereim. Négyen ültek a szobában: Joy, a szobatársa, Anika, Molly, aki a folyosó végén lakott, és Shay, aki a rajzfüzetét hozta a körbe. A földön, középen, egy nagy üveg kóla állt, csak éppen nem az volt benne, hanem valami világosabb ital, amit tequilának saccoltam. Azóta nem ittam tequilát, amióta tavaly nyáron annyira berúgtam tőle Cousinsban. – Gyere, ülj le! – mutatott Joy maga mellett a földre. – Azt játsszuk, hogy „Én soha..Játszottál már ilyet? – Nem – válaszoltam, és leültem mellé. – Az a lényeg, hogy amikor rád kerül a sor, mondasz valamit, ami úgy kezdődik: „Én soha…” – Anika körbepillantott – …nem jöttem össze senkivel, aki a rokonom.”

A lányok vihorásztak. – Ha viszont igen, akkor innod kell – fejezte be Molly, a hüvelykujja körmét rágcsálva. – Én kezdem – jelentette be Joy, és előrehajolt. – Én soha… nem puskáztam még. Shay megragadta az üveget, és meghúzta. – Én vagyok az egyetlen? – nézett körbe. – Engem annyira lefoglalt a rajzolás, hogy nem volt időm tanulni – jelentette ki, és ettől mindannyian jókedvre derültünk. Molly következett. – Én soha nem csináltam senkivel nyilvános helyen. Most Joy vette fel az üveget. – Egy parkban történt – magyarázta. – Sötétedett, úgyhogy kétlem, hogy bárki is láthatott minket. – Az éttermi mosdó is idetartozik? – kérdezte Shay. Éreztem, hogy elvörösödök. Rettegtem, mi lesz, ha rám kerül a sor. Én még semmi ilyesmit nem csináltam. Az „Én soha…” kezdetű mondataim valószínűleg az egész esténket betöltenék. – Én soha nem jöttem össze Chaddel, a negyedikről! – hadarta el Molly, és elképesztő vihogásban tört ki. Joy hozzávágott egy párnát. – Nem ér! Ez titok volt! – Igyál! Igyál! – kántálták a lányok.

Joy kortyolt egy nagyot. Majd megtörölte a száját, és felém fordult. – Te jössz, Isabel! A szám hirtelen kiszáradt. – Én soha… – Nem szerelmeskedtem. – Én soha… nem játszottam még ezt a játékot – fejeztem be esetlenül. Éreztem Joy csalódottságát. Talán benne is megfordult, hogy közeli barátnők leszünk, de most át kell gondolnia. Anika magában nevetgélt, mert nem akart udvariatlannak tűnni, majd mindannyian kortyoltak egyet az üvegből, mielőtt újra Joy következett volna. – Én soha nem fürödtem meztelenül az óceánban. Viszont medencében már igen! Hát én sem. Tizenöt évesen Cam Cameronnal, akkor majdnem. De a majdnem itt nem számított. Végül nekem meg kellett húznom az üveget, mert Molly mondata így hangzott: – Én soha nem randiztam két emberrel ugyanabból a családból. – Fiúkkal randiztál? – nézett rám Joy hirtelen támadt érdeklődéssel. – Vagy egy fiú- és egy lánytesóval? Megköszörültem a torkom. – Fiútestvérekkel – mondtam ki végül. – Ikrekkel? – kérdezett rá Shay. – Egyszerre? – érdeklődött Molly. – Nem, nem egyszerre. És simán csak fiútestvérek, egy év van köztük – válaszoltam.

– Ez aztán pazar! – nézett rám Joy elismerően. Majd továbbléptünk. Amikor Shay azt mondta, soha nem lopott még, és Joy ivott egy kortyot, láttam Anika arckifejezését, és a számba kellett harapnom, nehogy elnevessem magam. Ő is észrevett engem, és váltottunk egy cinkos pillantást. Többször találkoztam Joyjal ezt követően, a zuhanyzóban vagy a tanulószobán, és beszélgettünk is egymással, de soha nem lettünk közeli barátnők. Jilliannel sem, de végül nagyon jó szobatársnak bizonyult. Azok közül a lányok közül Anikával kerültünk a legjobb viszonyba. Bár egyidősek voltunk, a szárnyai alá vett, mintha a kishúga lennék, s ez egyszer nem bántam, hogy én vagyok a „kisebb”. Anika túl jó fej volt ahhoz, hogy ez zavarjon. Olyan illat áradt belőle, mint a képzeletemben nyíló homoki vadvirágoké. Később rájöttem, hogy a hajápoló olaja szagát érzem. Anika szinte soha nem pletykálkodott, nem evett húst, és táncolt. Csodáltam mindezért. Nagyon sajnáltam, hogy soha nem leszünk szobatársak. Mostantól már csak egy szobatársam lesz – Jeremiah, a leendő férjem.

Tizenhetedik fejezet MÁSNAP

KORÁN FELÉBREDTEM.

Lezuhanyoztam, kidobtam a zuhanypapucsomat, és még egyszer utoljára a koleszban készülődtem. A biztonság kedvéért nem vettem fel a gyűrűt, hanem a táskám egy kis, zárható részébe rejtettem. Apám nem igazán figyelt az ékszereimre, úgyhogy nem valószínű, hogy feltűnt volna neki, de azért jobb volt így. Apám tízkor megérkezett, hogy kiköltöztessen. Jeremiah segített neki. Nem is kellett felhívnom, hogy a megbeszéltek szerint felébresszem. Fél tízkor megjelent az ajtóban, a kezében egy kávéval és egy fánkkal – apámnak hozta. Megálltam néhány lány szobája előtt, hogy elbúcsúzzak, és kellemes nyarat kívánjak nekik. – Akkor augusztusban találkozunk! – ölelt meg Lorrie. – Jövőre több időt kellene együtt töltenünk! – búcsúzott Jules. Utoljára Anikához mentem be, és egy kicsit kiborultam. Átölelve vigasztalt.

– Nyugi! Az esküvőn találkozunk. Mondd meg Taylornak, hogy majd írok neki a koszorúslányruhák miatt! Hangosan felnevettem. Taylor nagyon fog örülni neki. Vagy mégsem? Miután bepakoltunk az autóba, apám elvitt minket ebédelni egy étterembe, mely a különleges bélszínjéről volt híres. Rendkívül elegáns hely volt, ugyanakkor kellemes és családias is. A bokszokat bőrrel választották el egymástól, és erős fűszerek álltak az asztalon. – Válasszatok bármit, amit szeretnétek! – ajánlotta fel apám, miközben becsúszott az egyik bokszba. Jeremiah-val vele szemben ültünk le. Az étlapra pillantottam, és kiválasztottam a New York-i szeletet, mert az volt a legolcsóbb. Apám nem állt rosszul anyagilag, de azért gazdagnak sem lehetett nevezni. Amikor a pincérnő az asztalunkhoz lépett, apám lazacot rendelt, én a New York-i szeletet, Jeremiah pedig közepesen átsütött oldalast kért szárított húsból, ami a legdrágább étel volt az étlapon. Harmincnyolc dollárba került. Rápillantottam, aztán rájöttem, hogy valószínűleg rá sem nézett az árakra. Soha nem kényszerült rá, hiszen minden számláját az apja fedezte. Ha összeházasodunk, ez másképp lesz, az már biztos. Nem költünk több pénzt olyan hülyeségekre, mint az Air Jordan cipők vagy az ilyen drága ebédek.

– Nos, mi lesz veled a nyáron, Jeremiah? – kérdezte apám. Jeremiah rám nézett, aztán apámra, majd megint rám. Finoman megráztam a fejem. Élt bennem egy olyan kép, hogy megkéri a kezemet az apámtól, de ez most nem volt időszerű. Apám semmiről sem tudhatott, mielőtt anyámmal nem közöltük a hírt. – Megint apám cégénél fogok gyakornokoskodni – válaszolta. – Az jó! – bólintott apám. – Akkor nagyon el leszel foglalva. – Az biztos. – És te, Belly? Újfent pincérkedni fogsz valahol? – nézett rám apám. Felhörpintettem az üdítőt a pohár aljáról. – Aha. Jövő héten megkeresem a régi főnökömet. Nyáron mindig elkel nekik a segítség, úgyhogy biztosan felvesznek. Az esküvővel a nyakunkon kétszer – háromszor – olyan keményen kell majd dolgoznom. Amikor kihozták a számlát, apám összehúzta a szemét, és alaposabban szemügyre vette. Reméltem, hogy Jeremiah-nak nem tűnik fel, de amikor láttam, hogy oda sem figyel, szinte azt kívántam, bárcsak tudatosulna benne.

Mindig olyankor éreztem magam a legközelebb apámhoz, amikor mellette ültem a kisbuszban, a

profilját tanulmányoztam, és közben egy Bili Evans CD-t hallgattunk – csak mi ketten. Az ilyen utakon általában csendben ültünk egymás mellett – nem beszélgettünk semmiről, vagy éppen mindenről. Most éppen egy szót sem szóltunk egymáshoz. Apám a zenére dúdolgatott, amikor megszólaltam: – Apa! – Hm? Annyira szerettem volna elmondani neki! Szerettem volna megosztani vele, a tudtára hozni abban a tökéletes pillanatban, amikor még a kislányaként ülök itt mellette, és ő az, aki vezet. Ez a pillanat csak kettőnkről szólna. A középiskola óta nem hívtam többé apucinak, de a szívem szerint azt mondtam volna: Apuci, férjhez megyek! – Semmi – nyögtem ki végül. Képtelen voltam rá. Nem mondhatom el neki azelőtt, hogy anyámnak elmondanám. Nem lenne helyénvaló. Tovább dúdolta a dalt. Még várnod kell egy kicsit, apa!

Tizennyolcadik fejezet AZT GONDOLTAM, BELE FOG TELNI NÉMI IDŐBE, mire a koleszban töltött idő után újra visszarázódok az otthoni kerékvágásba, de szinte azonnal felvettem a régi szokásaimat. Az első otthon töltött hétvége felé már mindent kipakoltam, reggelente anyámmal reggeliztem, és Stevennel veszekedtem a közös fürdőszoba miatt. Rendetlen voltam, de Steven ezt teljesen máshogy értelmezte. Szerintem ez családi vonás nálunk. Majd elkezdtem dolgozni a Behr családi étteremben, és a lehető legtöbb műszakot vállaltam. Volt, hogy napi kettőt. Azt megelőző este, hogy mindannyian Cousinsba indultunk a Susannah tiszteletére kialakított park felavatására, Jere-vel telefonon beszéltünk. Többek között az esküvő is szóba került, és felvetettem neki Taylor néhány ötletét. Mind tetszett neki, de a répatortának már a gondolatától is visszariadt. – Csokoládétortát szeretnék – jelentette ki. – Eperkrémmel töltve. – A torta egyik szintje lehetne répatorta, a másik csokoládétorta – javasoltam, a vállamhoz szorítva a telefont. – Hallottam már ilyet.

A szobámban ültem a padlón, és az aznapi borravalómat számolgattam. Még át sem öltöztem. Mindenhol zsírfoltok éktelenkedtek az ingemen, de túl fáradt voltam, hogy érdekeljen. Csak a nyakkendőmet lazítottam meg. – Csokis-epres répatorta? – A répatorta krémsajttal lesz bevonva – emlékeztettem rá. – Egy kissé bonyolultan hangzik az én ízlésemnek, de nem bánom. Legyen! Elmosolyodtam, miközben szétválogattam az egy-, öt- és tízdollárosaimat. Jeremiah állandóan a főzőműsorokat nézte a tévében, mióta hazament. – Hát, először is ki kell tudnunk fizetni azt a bizonyos tortát – aggodalmaskodtam. A lehető legtöbb műszakot elvállaltam, de még csak százhúsz dollárt kerestem. Taylor szerint az esküvői torták nagyon drágák. Lehet, hogy inkább meg kellene kérnem az anyukáját, hogy süssön nekünk egyet. Mrs. Jewel remek tortákat süt. De azért nem kéne nagyon elegánsat rendelni tőle. Jeremiah nem szólt semmit a vonal másik végén, majd kijelentette: – Nem vagyok biztos benne, hogy folytatnod kellene ezt a munkát. – Miről beszélsz? Szükségünk van pénzre. – Igen, de nekem van pénzem, amit anyám hagyott rám. Azt az esküvőre fordíthatnánk. Nem szeretem, hogy olyan keményen dolgozol. – De hát te is dolgozol!

– Szakmai gyakorlaton vagyok. Az semmi! Feleannyit sem dolgozom az esküvőért, mint te. Egy irodában ülök egész nap, amíg te két műszakban nyomod az étteremben. Nem érzem igazságosnak. – Azért van így, mert én lány vagyok, te meg fiú… – kezdtem bele a magyarázkodásba. – Ez baromság! Csak azt kérdezem, miért kell ilyen sokat dolgoznod, ha egyszer van pénz a bankszámlámon? – Azt hittem, eldöntöttük, hogy önerőből fogjuk kifizetni. – Megnéztem a neten, és úgy tűnik, sokkal többe fog kerülni, mint ahogy terveztük. Még ha mindenből a legegyszerűbbet vesszük, akkor is nekünk kell fizetnünk az enni- és innivalót meg a virágot. Az életben csak egyszer házasodunk, Belly! – Ez igaz. – Anyám is biztosan szívesen hozzájárulna. Rendben? – Azt hiszem… – Susannah sokkal többet szeretett volna, mint hozzájárulni a költségekhez. Mindenben szeretett volna részt venni: a ruhavásárlásban, a virágok és a menü kiválasztásában – mindenben. Ő szerette volna az egészet megszervezni. Sokszor elképzeltem, hogy az esküvőmön ott ül anyám mellett egy elegáns kalapban. Jó érzés volt így gondolni rá. – Akkor hagyjuk, hogy hozzájárulhasson! Különben is te el leszel foglalva a Taylorral való szervezéssel. Próbálok majd segíteni, de nekem itt

kell ülnöm mindennap kilenctől ötig. A rendezvényszervezőket, a virágosokat, bárkit csak napközben lehet hívni, és én nem leszek ott veled. Jólesett, hogy mindezt végiggondolta. Szerettem ezt az oldalát, amelyik előrelátó, és aggódik az egészségem miatt. Tényleg panaszkodtam a lábamon megjelenő bőrkeményedések miatt. – A többit azután beszéljük meg, hogy bejelentettük a szüléinknek! – javasoltam. – Még mindig aggódsz? Próbáltam a lehető legkevesebbet gondolni erre. Az étteremben minden energiámat a kenyereskosarak kihordására, a poharak újratöltésére és a sajttorták felszeletelésére fordítottam. Bizonyos fokig még örültem is a két műszaknak, mivel így legalább nem kellett otthon lennem – anyám éber tekintetének kereszttüzében. Azóta nem húztam fel az eljegyzési gyűrűmet, hogy hazajöttem. Csupán esténként, a szobámban vettem elő. – Félek, de nagy megkönnyebbülés lesz, ha végre kiderül. Nem szeretek titkolózni anyám előtt. – Tudom. Az órámra pillantottam. Már fél egy volt. – Holnap reggel korán indulunk, úgyhogy le kellene feküdnöm. – Haboztam, mielőtt megkérdeztem volna: – Csak apáddal ketten jöttök? Mi a helyzet Conraddal?

– Fogalmam sincs. Nem beszéltem vele. Azt hiszem, holnap érkezik. Majd meglátjuk, hogy felbukkan-e egyáltalán. Nem voltam biztos benne, hogy csalódottságot vagy megkönnyebbülést érzek. Valószínűleg mindkettőt. – Kétlem, hogy eljönne – jegyeztem meg. – Conradnál nem lehet tudni. Lehet, hogy eljön, lehet, hogy nem. Ne felejtsd elhozni a gyűrűdet! – figyelmeztetett. – Nem felejtem. Elköszöntünk egymástól, de sokáig nem tudtam elaludni. Azt hiszem, féltem. Féltem attól, hogy eljön, és attól, hogy nem.

Tizenkilencedik fejezet MÁR

AZ ÉBRESZTŐÓRA ELŐTT FELÉBREDTEM.

A

zuhanyozás után felfrissülten, az új ruhámban vártam, hogy Steven egyáltalán felkeljen. Elsőként ültem be az autóba. Levendulaszínű selyemsifon ruha volt rajtam, szoros derékkal, vékony pánttal és lebegő szoknyával. A musicalekben pont ilyenekben sürögnek-forognak a lányok. Ilyet viselne Kim MacAfee is. Még februárban pillantottam meg egy kirakatban, amikor túl hideg volt ahhoz, hogy harisnya nélkül felvegye az ember. De a harisnya csak elrontaná. Apám kártyájával fizettem ki, amit vészhelyzet esetére kaptam tőle, és amit még soha nem használtam azelőtt. A ruha mindvégig a szekrényemben lógott, még csak ki sem csomagoltam. Amikor anyám meglátott benne, széles mosoly ült ki az arcára. – Csodálatosan festesz – ismerte el. – Beck imádná ezt a ruhát. – Nem rossz – vetette oda Steven.

Pukedliztem egyet előttük, mivel ez illett a ruhámhoz. Anyám vezetett, én ültem mellette, Steven pedig tátott szájjal aludt a hátsó ülésen. Ing és élére vasalt nadrág volt rajta. Anyám is nagyon elegánsan nézett ki sötétkék nadrágkosztümjében és krémszínű, elöl kivágott cipőjében. – Conrad biztosan eljön, ugye, kicsim? – kérdezte tőlem. – Te szoktál beszélgetni vele, nem én – válaszoltam, és feltettem a lábam a műszerfalra. A magas sarkú cipőmet lerúgtam magamról. Anyám a visszapillantó tükörbe nézett. – Néhány hete már nem beszéltem vele, de biztos vagyok benne, hogy ott lesz. Nem hagyna ki egy ilyen fontos eseményt, mint a mai. Amikor nem válaszoltam, rám pillantva megkérdezte: – Szerinted nincs igazam? – Ne haragudj, anya, de én nem táplálok hiú reményeket. Fogalmam sincs, miért nem értettem egyet vele. Nem tudom, mi tartott vissza tőle. Hiszen tényleg bíztam benne, hogy eljön. Ha nem így lett volna, nem töltök annyi időt a fésülködéssel. Zuhanyozás közben nem borotválom le a lábam – nem is egyszer, hanem kétszer. Ha nem hinnék igazán abban, hogy eljön, nem veszem fel az új ruhámat és a magas sarkú cipőmet, amiben fáj a lábam.

Nem! Mélyen legbelül nem csupán hittem benne. Egyenesen tudtam. – Tudsz valamit Conradról, Laurel? – kérdezte Mr. Fisher anyámtól. Az otthon parkolójában álltunk – Mr. Fisher, Jere, Steven, anyám és én. Az emberek máris elindultak az épületbe. Mr. Fisher kétszer is megnézte; Conrad nem volt bent. Anyám megrázta a fejét. – Semmit. Amikor múlt hónapban beszéltünk, még úgy volt, hogy eljön. – Ha késne, foglalhatnánk neki helyet – javasoltam. – Én inkább bemegyek – jegyezte meg Jeremiah. Susannah nevében neki kellett átvennie az emlékplakettet. Néztük, ahogy távolodik, mert nem volt más tennivalónk, majd Mr. Fisher megszólalt: – Talán nekünk is be kellene mennünk. Nem festett valami jól. Borotválkozás közben megvágta magát, és nyílt seb éktelenkedett az állán. – Menjünk! – húzta ki magát anyám. – Belly, várnál idekint még egy percig? – Persze! Ti csak menjetek! Amikor mindhárman eltűntek az épületben, leültem a járdaszegélyre. A lábam egyre jobban fájt. Még tíz percig vártam, és amikor nem bukkant fel, felálltam. Tehát mégsem jött el.

Huszadik fejezet CONRAD

MÁR

hogy hátranézett volna. Ott ült az első sorban apámmal, Laurellel és Stevennel. A haját hátrafogta, és mindkét oldalon felcsatolta. Még soha nem láttam ilyen frizurával. Világoslila ruhát viselt. Felnőttnek tűnt. Felötlött bennem, hogy nem is láttam felcseperedni, hogy mindenben megváltozott, és többé már nem lesz olyan, mint amilyennek ismertem. De amikor felállva tapsolt, észrevettem a ragtapaszt a sarkán, és azonnal ráismertem. Folyamatosan a csatjaival bíbelődött. Az egyik majdnem kiesett a hajából. Késve szállt fel a gépem, és bár a reptértől Cousinsig végigszáguldottam az úton, így is elkéstem. Jeremiah épp akkor fogott bele a beszédébe, amikor beléptem. Apám mellett észrevettem az üresen hagyott széket, de inkább hátul maradtam. Láttam, ahogy Laurel felemelkedik egy kissé, és körbekémlel a teremben, de nem vett észre. AZELŐTT

MEGPILLANTOTTAM,

Az otthon egyik alkalmazottja felállt, és köszönetet mondott az egybegyűlteknek azért, hogy eljöttek. Megemlékezett anyám nagyságáról – hogy mennyire az otthonnak szentelte magát, mennyi pénzt szerzett a támogatására, és mennyi figyelmet áldozott erre a közösségre. Azt mondta, anyám igazi kincs volt számukra. Különös, hogy bár tudtam az otthonnal kapcsolatos elkötelezettségéről, fogalmam sem volt, hogy ennyire komolyan ennek szentelte az életét. Elöntött a szégyen, amikor eszembe jutott, hogy megkért, segítsek neki szombat reggelenként felszolgálni a reggelit, én viszont „lepattintottam”, és azt válaszoltam, más dolgom van. Ekkor Jere lépett a pódiumra. – Köszönöm, Mona! – kezdte a beszédét. – A mai nap sokat jelent a családomnak, és tudom, hogy még többet jelentett volna édesanyámnak. A bántalmazott nőknek menedéket adó otthon nagy jelentőséggel bírt számára. Még amikor távol voltunk Cousinstól, a gondolatai akkor is sokszor az itteniek körül forogtak. És imádta a virágokat. Mindig azt mondta, szüksége van rájuk, hogy lélegezni tudjon. Hatalmas megtiszteltetésnek érezné ezt a kertet. Szép beszéd volt. Anyánk büszke lenne Jere-re. Nekem is ott kellene állnom mellette. Az kedvére való lenne. Mint ahogy a kert rózsái is. A tekintetemmel követtem Jere-t, ahogy visszamegy a helyére az első sorba, és leül Belly mellé. Láttam, ahogy megfogta a kezét. Összerándult

a gyomrom, és elbújtam egy hatalmas kalapot viselő hölgy mögé. Hiba volt. Hiba volt visszajönni.

Huszonegyedik fejezet A

BESZÉDEK

UTÁN

MINDENKI

KIÖZÖNLÖTT

A

KERTBE.

– Milyen virágokat szeretnél az esküvőnkön? – súgta a fülembe Jeremiah. Mosolyogva megvontam a vállam. – Szépeket. Mit tudtam én a virágokról? És ami azt illeti, mit tudtam az esküvőkről? Nem sok esküvőn voltam, csak az unokanővérem, Beth esküvőjén, ahol még kislányként én vittem a menyasszony mögött a virágkosarat, és a szomszédunk esküvőjén. Mégis szerettem ezt a játékot játszani, hogy úgy teszünk, mintha… Ekkor pillantottam meg Conradot. Hátul állt, szürke öltönyben. Mereven néztem, mire odaintett. Én is felemeltem a kezem, de képtelen voltam integetni. Mellettem Jeremiah a torkát köszörülte. Meglepődtem. El is felejtettem, hogy ott van mellettem. Néhány másodpercre mindenről elfeledkeztem.

Mr. Fisher utat tört mellettünk a tömegben, és egyenesen felé tartott. Összeölelkeztek. Anyám magához szorította Conradot, majd a bátyám is odajött, és kedvesen hátba veregette. Jeremiah szintén odaküzdötte magát. Én maradtam utoljára. Azon kaptam magam, hogy egyenesen feléjük tartok. – Szia! – üdvözöltem. Nem tudtam, mit kezdjek a kezemmel, úgyhogy magam mellett tartottam. – Szia! – mondta, majd szélesre tárta a karját, és úgy nézett rám, amit inkább fenyegetésnek lehetett venni. Vonakodva léptem közelebb. Hatalmas medveöleléssel szorított magához, és közben kissé fel is emelt a földről. Sikítva próbáltam leszorítani a szoknyámat, amin mindenki jót derült. Amikor Conrad végre leengedett, szorosan Jere mellé álltam, aki viszont egyáltalán nem nevetett. – Conrad milyen boldog, hogy újra látja a kishúgát – jegyezte meg Mr. Fisher derűsen. Felmerült bennem, vajon tudja-e egyáltalán, hogy Conrad és én régen jártunk. Valószínűleg nem. Az egész csak hat hónapig tartott. Semmiségnek tűnt ahhoz az időhöz képest, amit Jeremiah-val töltöttem. – Hogy vagy mostanában, hugica? – kérdezte Conrad. Az a jól ismert – félig gúnyos, félig pajkos – kifejezés ült az arcán. – Remekül – válaszoltam Jeremiah-ra pillantva. – Tényleg jól vagyunk.

Jeremiah nem viszonozta a pillantásomat. Előhúzta a zsebéből a telefonját, és bejelentette: – Majd’ éhen halok. Feszültség vibrált a gyomromban. Vajon haragudott rám? – Mielőtt elmegyünk, készítsünk néhány fotót a kertben! – kérte anyám. Mr. Fisher elégedetten dörzsölgette a kezét. Majd átölelte Jeremiah-t és Conradot. – Kérhetnénk egyet a halászbrigádról? – viccelődött. Mindannyiunkat megnevettetett, ezúttal még Jeremiah-t is. Ez volt Mr. Fisher egyik legrégibb és legelcsépeltebb vicce. Régen, amikor a fiúkkal visszatértek a horgászásból, mindig elkiáltotta magát: „A halászbrigád visszatért!” Susannah rózsakertje mellett több kép is készült, mindenféle változatban: Jeremiah, Mr. Fisher meg Conrad, ők hárman meg Steven, én, anyám, Steven meg Jeremiah. – Szeretnék egyet csak Bellyvel! – kérte Jeremiah, és egészen megkönnyebbültem. A rózsák előtt álltunk, és mielőtt anyám lekapott volna minket, Jeremiah megpuszilt. – Ez jó kép! – ismerte el anyám. – Hadd csináljak egyet rólatok, gyerekek! Ott álltunk együtt – Jeremiah, Conrad, én meg Steven –, Conrad karja lazán Jeremiah és az én vállamon. Mintha semmi sem változott volna köztünk. A nyári srácok újra együtt voltak.

Mi ketten Jeremiah autójával mentünk az étterembe. Anyám és Steven anyám autójával, Conrad és Mr. Fisher a sajátjával. – Talán mégsem kellene ma bejelentenünk! – szakadt ki belőlem hirtelen. – Talán várnunk kéne vele! Jeremiah lehalkította a zenét. – Hogy érted? – Nem tudom. Lehet, hogy a mai napnak egyedül Susannah-ról kellene szólnia, és a családról. Talán várnunk kéne. – Nem akarok várni! Az, hogy te meg én összeházasodunk, igenis a családról szól. Arról, hogy kettőnk családja egyesül. – Széles mosollyal az arcán felemelte a kezem. – Azt akarom, hogy viselhesd a gyűrűt – most azonnal, büszkén! – Én már most is büszke vagyok rá! – Akkor legyen úgy, ahogy elterveztük! – Rendben. Ahogy begurultunk az étterem parkolójába, Jeremiah felém fordult. – Ne érezd megbántva magad, ha tudod… ha beszól valamit. – Kicsoda? – pislogtam. – Apám. Tudod, milyen. Nem szabad személyes sértésnek venned, rendben? Bólintottam.

Kézen fogva léptünk be az étterembe. Már mindenki ott volt; egy kerek asztal körül ültek. Jeremiah az egyik, a bátyám a másik oldalamon foglalt helyet. Kivettem egy zsemlét a kenyereskosárból, megkentem vajjal, és a számba tömtem. Steven rosszallóan nézett rám. Disznó – olvastam le a szájáról. Dühösen meredtem rá. – Nem reggeliztem. – Rendeltem egy csomó előételt – fordult felém Mr. Fisher. – Köszönöm, Mr. Fisher – motyogtam tele szájjal. Elmosolyodott. – Belly, mindannyian felnőttetek, úgyhogy szerintem nyugodtan szólíts Adamnek. Elég volt a Mr. Fisherből! Jeremiah megszorította a combomat az asztal alatt, amitől majdnem hangosan felnevettem. Majd egy gondolat suhant át az agyamon: az esküvő után vajon „apának” kell majd szólítanom Mr. Fishert? Meg kell még beszélnem Jeremiah-val. – Igyekszem – nyögtem ki, és amikor Mr. Fisher várakozóan nézett rám, még hozzátettem: – Adam. – Szóval, miért nem bírsz soha elszakadni Kaliforniától? – fordult Steven Conrad felé. – Most is itt vagyok, nem igaz? – Na jó, gyakorlatilag első ízben, amióta elmentél. – Steven oldalba bökte, és a fülébe súgta: – Van barátnőd?

– Nincs – felelte Conrad. – Senki. Kihozták a pezsgőt. Mr. Fisher a késével megkocogtatta a poharát. – Tósztot szeretnék mondani! – jelentette be. Anyám arcán finom grimasz suhant át. Mr. Fisher híres volt a tósztjairól, és ma valóban alkalom nyílt rá. – Köszönetet szeretnék mondani mindannyiótoknak, hogy eljöttetek megünnepelni Susannah-t. Különleges nap ez a mai, és boldog vagyok, hogy együtt tölthetjük. – Mr. Fisher megemelte a poharát. – Suzra! – Beckre! – bólogatott egyetértően anyám. Koccintottunk, és ittunk egy-egy kortyot a pezsgőből, de még mielőtt letettem volna a poharam az asztalra, Jeremiah jelentőségteljes pillantást vetett felém: Készülj fel, most jövünk mi! Görcsbe rándult a gyomrom. Gyorsan kortyoltam még egyet a pezsgőből, és bólintottam. – Szeretnék bejelenteni valamit – szólalt meg Jeremiah. Miközben mindenki érdeklődéssel fordult felé, lopva Conradra pillantottam. A karját lazán Steven széktámláján nyugtatta, és jót nevettek valamin. Az arca gondtalannak tűnt. Hirtelen legszívesebben leállítottam volna Jeremiah-t, befogtam volna a száját, hogy ne tudjon megszólalni. Mindenki olyan boldognak látszott. Ezzel most mindent tönkreteszünk.

– Előre szólok, hogy nagyon jó hírt fogok közölni veletek! – Jeremiah mosolyogva körbenézett, én összefontam a karomat. Túl bizalmaskodó – gondoltam –, anyámnak nem fog tetszeni. – Megkértem Belly kezét, és ő igent mondott. Igent mondott! Augusztusban összeházasodunk! Akkora csend támadt az étteremben, mintha megállt volna a kés a levegőben. Anyámra pillantottam. Holtsápadt volt. Stevennek a torkán akadt a víz, amit kortyolt éppen, és köhécselve kérdezte: – Mi a…? Conrad arca teljesen kifejezéstelen maradt. Olyan szürreális volt az egész. A pincér megjelent az asztalunknál az előételekkel: tintahal, garnélarák, osztriga. – Felvehetem a rendeléseket? – kérdezte az asztalt rendezgetve. – Még nem választottunk – vetette oda kurtán Mr. Fisher, és nyugtalanul anyámra tekintett. Anyám teljesen elképedve ült ott. Szólásra nyitotta a száját, majd becsukta. – Terhes vagy? – szegezte rám a tekintetét. Éreztem, ahogy minden vér az arcomba tolul. Mellettem Jeremiah-nak mintha a lélegzete is elakadt volna. Anyámnak remegett a hangja, ahogy élesen nekem szegezte a kérdést: – Nem hiszem el! Hányszor beszélgettünk a fogamzásgátlásról, Isabel?

Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben. Mr. Fisherre néztem, aki rákvörös arccal ült anyám mellett, majd a pincérre pillantottam, aki a szomszéd asztalnál épp a vizespoharakat töltötte fel. Találkozott a tekintetünk, és egészen biztosra vettem, hogy együtt jártunk pszichológiára. – Anya, nem vagyok terhes! – Laurel, esküszöm, hogy ilyesmiről szó sincs – jegyezte meg Jeremiah komolyan. Anyám tudomást sem vett róla. Egyedül engem nézett. – Akkor mi folyik itt? Mi ez az egész? Hirtelen mintha teljesen kiszáradt volna a szám. Sebtében átfutott az agyamon, mi is előzte meg Jeremiah leánykérését, de a gondolat gyorsan tovasuhant. Semmi sem számított már. Csak az, hogy szeretjük egymást. – Össze akarunk házasodni, anya. – Túl fiatalok vagytok hozzá – jelentette ki anyám színtelen hangon. – Túlságosan is fiatalok. – Laur, szeretjük egymást, és szeretnénk együtt lenni – köhintett Jeremiah. – Együtt vagytok! – csattant fel anyám. Majd Mr. Fisher felé fordult, és összehúzta a szemét. – Te tudtál erről? – Nyugalom, Laurel! Tréfálnak. Ugye, csak tréfáltok? Jere-vel összenéztünk. – Nem, nem tréfáltunk – mondta ki halkan. Anyám felhörpintette a maradék pezsgőjét.

– Ti ketten nem fogtok összeházasodni, és kész. Isten szerelmére, mindketten tanultok még! Nevetséges! Mr. Fisher megköszörülte a torkát. – Talán miután mindketten lediplomáztatok, újra visszatérhetünk a témára. – Néhány évvel azután, hogy lediplomáztak – vetette közbe anyám. – Rendben – egyezett bele Mr. Fisher. – Apa… – szólalt meg Jeremiah. A pincér ismét megjelent Mr. Fisher mögött, mielőtt Jeremiah befejezhette volna a mondandóját. Félszegen állt egy darabig, majd megkérdezte: – Segíthetek kiválasztani a főételt? Vagy ma csak előételt fogyasztanak? – Szeretnénk kérni a számlát – jelentette ki anyám összeszorított szájjal. Ott volt az a rengeteg étel az asztalon, de senki hozzá sem nyúlt. Igazam lett. Hiba volt így közölni a hírt, hatalmas taktikai hiba. Nem lett volna szabad ilyen módon bejelenteni. Egy csapatként álltak velünk szemben. Esélyünk sem volt ellenük. Az asztal alatt kivettem a táskámból az eljegyzési gyűrűmet, és felhúztam az ujjamra. Ennél többet nem tehettem. Amikor a vizemért nyúltam, Jeremiah észrevette a gyűrűt, és ismét megszorította a térdemet. Anyámnak is azonnal feltűnt – villant egyet a szeme, aztán elfordult. Mr. Fisher kifizette a számlát, és most az egyszer anyámnak nem volt ellenvetése. Mindannyian

felálltunk. Steven gyorsan telepakolt egy szalvétát garnélarákkal. Majd elindultunk kifelé. Én anyám után, Jeremiah Mr. Fisher után. Mögöttem hallottam Steven hangját, ahogy odasúgja Conradnak: – Basszus! Ez őrület! Tudtál te erről, srác? Conrad nemmel válaszolt. Az étterem előtt elbúcsúzott anyámtól, majd beszállt a kocsijába, és elhajtott. Egyszer sem nézett vissza. Amikor az autóhoz értünk, halkan megkérdeztem anyámtól: – Ideadnád a kulcsot? – Minek? Idegesen megnyaltam a szám. – Ki kell vennem a könyveimet a csomagtartóból. Jeremiah-val megyek, nem emlékszel? Láttam, hogy anyám küzd az indulataival. – Nem mész sehová. Jössz haza velünk. – De anya… Mielőtt befejezhettem volna, már át is nyújtotta a kulcsot Steven-nek, és beült mellé az első ülésre. Becsapta az ajtót. Gyámoltalanul néztem Jeremiah-ra. Mr. Fisher már az autóban ült, Jeremiah pedig tétovázva várakozott. Mindennél jobban szerettem volna vele menni. Nagyon-nagyon féltem beszállni oda, ahol anyám ült. Még soha nem éreztem magam ekkora pácban. – Szállj be, Belly! – szólt rám Steven. – Ne ronts tovább a helyzeten!

– Jobb, ha beszállsz – bólintott Jeremiah. Odarohantam hozzá, és erősen megöleltem. – Este hívlak – suttogta a hajamba. – Ha még élek – súgtam vissza. Ezek után beültem a hátsó ülésre. Steven beindította a motort. A fehér szalvéta ott lapult az ölében. Anyám elkapta a pillantásomat a tükörben. – Azt a gyűrűt vissza fogod adni, Isabel – jelentette ki. Ha akkor meghátráltam volna, mindent elveszítek. Erősnek kellett lennem. – Nem adom vissza – mondtam.

Huszonkettedik fejezet ANYÁMMAL EGY HÉTIG NEM SZÓLTUNK EGYMÁSHOZ. Kerültem őt, ő pedig tudomást sem vett rólam. Az étteremben dolgoztam, leginkább azért, hogy ne legyek otthon. Ott ebédeltem és vacsoráztam. A műszakom végén Taylorhoz mentem, s amikor otthon voltam, Jeremiah-val beszéltem telefonon. Könyörgött, hogy legalább próbáljak beszélni anyámmal. Tudtam, hogy amiatt aggódik, anyám ki nem állhatja többé, de megnyugtattam, hogy nem rá haragszik. Csak és kizárólag rám. Egyik nap késő éjjel értem haza a munkából, és épp a szobám felé tartottam, amikor megtorpantam a folyosón. Anyám fojtott sírása hallatszott a zárt ajtó mögül. Kővé dermedtem. A szívem majd kiugrott a helyéből. Ahogy ott álltam az ajtaja előtt, és a zokogását hallgattam, legszívesebben elengedtem volna az egészet. Abban a pillanatban bármit megtettem volna, csak hagyja abba a sírást. Abban a pillanatban megadtam magam neki. A kezem a kilincsen, a szavak a nyelvem hegyén: Rendben, nem

teszek ilyet.

De ekkor hirtelen elhallgatott. Abbahagyta a sírást. Vártam még egy kicsit, majd amikor nem kezdte újra, elengedtem a kilincset, és a szobámba siettem. A sötétben levettem a munkaruhámat, lefeküdtem, és én is sírtam.

Apám török kávéjának az illatára ébredtem. Az álom és az ébrenlét határán néhány másodpercre újra tízéves lettem, apám még mindig velünk élt, és a legnagyobb gondom a matekleckém volt. Majdnem visszaaludtam, de aztán hirtelen felriadtam. Csupán egyetlen oka lehet annak, ha apám itt van, éspedig az, hogy anyám elmondta neki. Én akartam közölni vele, én akartam megmagyarázni. Anyám megelőzött. Haragudtam rá, ugyanakkor örültem is neki. Az, hogy elmondta apámnak, csak azt jelenthette, hogy végre komolyan vesz. Zuhanyozás után lementem hozzájuk. A nappaliban kávézgattak. Apám a hétvégi ruhájában: farmerban és kockás, rövid ujjú ingben, a nadrágján természetesen övvel – az elmaradhatatlan övvel. – Jó reggelt! – köszöntöttem őket. – Ülj le! – utasított anyám, és letette a bögréjét egy poháralátétre. Leültem. A hajam még vizes volt, és igyekeztem kifésülni. – Szóval, anyád elmondta, mi a helyzet – köszörülte meg a torkát apám.

– Apa, én szerettem volna elmondani neked, tényleg, de anya megelőzött. Metsző pillantást vetettem anyámra, de látszólag egy csöppet sem zavarta. – Én sem támogatom ezt, Belly. Azt gondolom, túl fiatal vagy még – krákogott megint apám. – Megbeszéltük anyáddal, hogy ha ősztől együtt szeretnél élni Jeremiah-val, a részünkről rendben van. Be kell szállnod, ha többe kerül a lakás, mint a kollégiumi szoba, de azzal az összeggel ugyanúgy hozzájárulunk. Kompromisszum. Nem ezt vártam. Nem hittem, hogy apám ötlete volt, mégsem fogadhattam el. – Apa, nem csak együtt szeretnék élni Jeremiahval. Nem emiatt házasodunk össze. – Akkor miért házasodtok össze? – csattant fel anyám. – Szeretjük egymást. Végiggondoltuk, és így döntöttünk. – Ki vette azt a gyűrűt? – mutatott a bal kezemre. – Tudom, hogy Jeremiah nem dolgozik. Az ölembe tettem a kezem. – A bankkártyájával fizetett. – A bankkártyáján Adam pénze van. Ha Jeremiah nem engedhet meg magának egy gyűrűt, akkor nem tisztességes, hogy vegyen egyet. – Nem sokba került. Fogalmam sem volt, mennyibe került, de mivel olyan kis gyémántgyűrűről volt szó, azt gondoltam, nem lehetett annyira drága.

Anyám sóhajtott egyet, apámra nézett, majd vissza rám. – Akár hiszed, akár nem, amikor apáddal összeházasodtunk, nagyon is szerelmesek voltunk egymásba. Nagyon-nagyon szerelmesek. A legjobb szándékkal mentünk bele a házasságba, ám még ez sem volt elég ahhoz, hogy együtt maradjunk. Az egymás, a Steven és irántam, a családunkért érzett szeretetük - ezek egyike sem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy a házasságuk működőképes legyen. Tudtam ezt jól. – Megbántad? – kérdeztem tőle. – Belly, ez nem ilyen egyszerű. Félbeszakítottam. – Megbántad a családunkat? Megbántad Stevent és engem? Hatalmasat sóhajtott. – Nem – vallotta be. – És te, apa? – Belly, nem. Persze hogy nem! Anyád nem ezt akarja mondani. – Jeremiah és én nem te és anya vagyunk. Egész életünkben ismertük egymást – próbáltam meggyőzni apámat. – Apa, Martha, az unokatestvéred fiatalon ment férjhez, mégis immár harminc éve házasok Berttel! Működhet, tudom, hogy igen! Jeremiah-val megpróbáljuk, úgy, mint ők. Boldogok leszünk. Csak azt szeretnénk, hogy velünk örüljetek! Kérlek, örüljetek!

Apám a szakállába túrt, azzal a jól ismert mozdulattal – engedni fog anyám akaratának, ahogy mindig is tette. Minden pillanatban kérdőn tekint rá. Minden anyámon áll vagy bukik. Ami azt illeti, világéletükben ő hozta meg a döntéseket. Mindketten anyámra néztünk. A bíróra. A családunkban ez így működött. Egy pillanatra lehunyta a szemét, majd kimondta a határozatot: – Nem támogathatlak ebben a döntésedben, Isabel. Ha továbbra is ragaszkodsz a házasságkötéshez, nem fogom támogatni. Nem megyek el az esküvődre. Mintha gyomorszájon vágtak volna. Még ha pont ezt vártam tőle, hogy továbbra is helyteleníti… akkor is. Azt hittem, valamennyire azért beadja a derekát. – Anya – csuklott el a hangom ugyan már! Apám bánatos arccal hozzátette: – Belly, térjünk vissza erre később, jó? Ez nagyon váratlanul ért bennünket. Nem vettem tudomást róla, csak anyámat néztem. – Anya! Tudom, hogy nem gondolod komolyan – esedeztem. Megrázta a fejét. – De komolyan gondolom! – Anya, az nem lehet, hogy nem jössz el az esküvőmre. Az képtelenség! Igyekeztem nyugodtnak hangzani, mintha nem állnék a teljes kiborulás szélén.

– Nem! Az a képtelenség, hogy két tizenéves összeházasodjon. – Keményen összeszorította a száját. – Nem tudom, hogyan értessem ezt meg veled, Isabel! – Sehogy! Anyám előrehajolt, és merően nézett rám. – Ne tégy ilyet! – Már eldöntöttük. Hozzámegyek Jeremiah-hoz – álltam fel hirtelen. – Ha nem tudtok örülni neki, akkor talán… akkor talán jobb, ha el sem jöttök. Már a lépcsőnél jártam, amikor apám utánam szólt: – Belly, várj! Megálltam, s ekkor meghallottam anyám hangját: – Hadd menjen!

A szobámba érve felhívtam Jeremiah-t. – Akarod, hogy beszéljek anyáddal? – kérdezte egyből. – Az nem segít. Mondom, hogy eldöntötte, és nem fog tágítani. Legalábbis most nem. Jeremiah hallgatott. – Akkor most mi lesz? – kérdezte végül. – Nem tudom! – szakadt ki belőlem a sírás. – Szeretnéd elhalasztani az esküvőt? – Nem! – Akkor mit tegyünk? A könnyeimet törölgettem.

– Szerintem készüljünk rá. Szervezzük meg! Ahogy letettem a telefont, tisztábban kezdtem látni a helyzetet. Csak külön kellett választanom az érzelmeket a józan észtől. Anyám egyetlen ütőkártyája az volt, hogy nem jön el az esküvőmre. Már csak az maradt neki. Úgyhogy blöffölt. Blöffölnie kellett. Akármennyire felzaklattam, vagy akármekkorát csalódott is bennem, képtelen voltam elhinni, hogy kihagyná az egyetlen lánya esküvőjét. Nem tudtam elhinni. Nem volt más dolgunk, mint teljes gőzzel menni előre, és nyélbe ütni az esküvőt. Anyám akár támogat ebben, akár nem, akkor is ez fog történni.

Huszonharmadik fejezet AZNAP ÉPPEN,

ESTE A TISZTA RUHÁIMAT HAJTOGATTAM

amikor Steven bekopogott az ajtómon. A szokásához híven csak néhány másodpercet várt, mielőtt benyitott volna; azt még véletlenül sem várta meg, hogy azt mondjam: „Gyere be!” Bejött, és becsukta maga mögött az ajtót. Félszegen állt a falnak támaszkodva, és összefonta maga előtt a karját. – Mi van? – kérdeztem, bár pontosan tudtam, mi szél hozta. – Szóval… Jere-vel ezt ti komolyan gondoljátok? Egymásra pakoltam a pólóimat. – Igen. Steven odasétált az íróasztalomhoz, elmerengve a válaszomon. Majd lovagló ülésbe helyezkedett a székemen, és felém fordult. – Ugye közben azért érzed, hogy ez teljes őrültség? Nem Nyugat-Virginia dombjain élünk. Semmi okotok rá, hogy ilyen fiatalon öszzeházasodjatok.

– Mit tudsz te Nyugat-Virginiáról? – gúnyolódtam. – Életedben nem jártál ott. – Ez lényegtelen. – Akkor mi a lényeg? – Az, hogy ti ketten túl fiatalok vagytok a házassághoz. – Anya küldött fel, hogy beszélj velem? – Nem – mondta, de tudtam, hogy hazudik. – Csak aggódom miattad. Farkasszemet néztem vele. – Rendben, ő küldött – vallotta be. – De különben is feljöttem volna. – Miattad nem fogok másképp dönteni. – Ide hallgass! Nálam jobban senki nem ismer kettőtöket. – Szünetet tartott, hogy súlya legyen a szavainak. – Szeretem Jere-t – olyan, mintha a testvérem lenne. Te meg a kishúgom vagy. Te fontosabb vagy nekem. Ez az egész házasság dolog… már ne is haragudj, de akkora baromság! Ha annyira szeretitek egymást, akkor várhattok még néhány évig. Vagy ha nem, akkor úgysem fogtok összeházasodni. Éreztem, hogy a szavai megérintenek, ugyanakkor nyugtalansággal töltenek el. Steven soha nem mondott még nekem olyat, hogy „Te fontosabb vagy nekem”. De aztán megvolt rólam a véleménye, ami sokkal inkább rá vallott. – Nem várom el tőled, hogy megértsd. – Összehajtogattam még egy pólót. – Jeremiah téged és Conradot szeretne felkérni násznagynak.

Steven arcára széles vigyor ült ki. – Tényleg? – Aha. Steven igazán boldognak tűnt, de aztán észrevette, hogy nézem, és letörölte az arcáról a mosolyt. – Nem hiszem, hogy anya elengedne az esküvőre. – Steven, huszonkét éves vagy. Te magad is eldöntheted. Összehúzta a szemöldökét. Láttam, hogy megsértettem a büszkeségét. – Akkor sem hiszem, hogy ez lenne életed legjobb döntése. – Rendben. De én akkor is ezt fogom tenni. – Te jó ég! Anya meg fog ölni. Nekem kellett volna lebeszélni téged a házasságról, nem pedig belekeveredni ebbe az egészbe – állt fel Steven. Elrejtettem a mosolyomat. Amíg Steven hozzá nem tette: – Connal el is kéne kezdenünk szervezni a legénybúcsút. – Jere semmi ilyesmit nem szeretne – csattantam fel. Steven kidüllesztette a mellét. – Ebbe neked semmi beleszólásod nincs, Belly! Te lány vagy. Ez a férfiak dolga. – A férfiak dolga? Széles vigyorral az arcán becsapta maga mögött az ajtót.

Huszonnegyedik fejezet ANNAK

ELLENÉRE, AMIT STEVENNEK MONDTAM,

még mindig anyámra vártam. Hogy meggondolja magát, hogy beadja a derekát. Nem akartam úgy belefogni az esküvő szervezésébe, hogy nem adta rá az áldását. De amikor a napok múlásával sem volt hajlandó szóba állni velem, be kellett látnom, hogy nem várhatok tovább. Istennek hála, ott volt nekem Taylor. Megjelent egy hatalmas fehér mappával a kezében, amely tele volt esküvői magazinokból való újságkivágásokkal, árjegyzékekkel és ehhez hasonlókkal. – A saját esküvőmre tettem el ezeket, de most jó hasznát vesszük!– lelkesedett. Én mindössze anyám egyik régi sárga noteszét vettem elő, ráírtam, hogy ESKÜVŐ, és készítettem egy listát a szükséges dolgokról. Mindez nagyon szegényesnek tűnt Taylor mappája mellett. Az ágyamon ültünk, körülöttünk papírok és esküvői magazinok. Taylor elemében volt.

– Nos, kezdjük az elején! Találnunk kell neked egy ruhát. Az augusztus mindjárt itt van a nyakunkon. – Azért nincs még annyira a nyakunkon. – Dehogyisnem! Két hónap egy esküvő megszervezésére rettenetesen kevés. Az esküvők esetében ez olyan, mintha már holnap lenne. – Szerintem, mivel egyszerű esküvőt szeretnénk, a ruhának is egyszerűnek kellene lennie – javasoltam. – Mennyire egyszerűnek? – ráncolta a homlokát Taylor. – Igazán egyszerűnek. A lehető legegyszerűbbnek. Semmi fider-fodor, semmi cicoma. – Már látom is magam előtt – nyugtázta magában. – Mint Cindy Crawford tengerparti esküvői ruhája. Igazi Carolyn Besette-stílus. – Aha. Jól hangzik. – Fogalmam sem volt, hogy nézett ki bármelyikük esküvői ruhája. Az igazat megvallva, azt sem tudtam, ki az a Carolyn Besette. Ha már meglett volna a ruhám, valóságosabbnak éreztem volna az egészet, és jobban el tudtam volna képzelni, hogy is lesz majd. De akkor még túl absztraktnak éltem meg. – És a cipőd? Furcsán néztem rá. – Szerinted magas sarkút kellene viselnem az óceánparton? Még az aszfalton sem tudok járni benne. Taylor ügyet sem vetett rám.

– És mi a helyzet az én koszorúslányruhámmal? Lelöktem néhány képes magazint a szőnyegre, hogy le tudjak feküdni. Kinyújtottam a lábam, és a falnak vetettem a sarkam. – Mustársárgára gondoltam. Valamilyen szatén anyagból. Taylor ki nem állhatta a mustársárgát. – Mustársárga szatén… – ismételte utánam, miközben igyekezett az undorát leplezni. Láttam rajta, hogy őrlődik a hiúsága és a hitvallása között, miszerint az ilyen kérdésekben mindig a menyasszony dönt. – Az jól menne Anika bőréhez. Nekem nem állna olyan jól, viszont ha most elkezdek napozni, talán nem lesz rossz. – Csak vicceltem! – tört ki belőlem a kacagás. – Azt veszel fel, amit akarsz. – Idióta! – kiáltott rám, de megkönnyebbültnek látszott. Rácsapott a combomra. – Olyan gyerekes vagy! Nem is tudom elhinni, hogy férjhez mész! – Én sem. – De biztosan így kell lennie. Mintha az Alkonyzónában játszódna az egész. Jere-vel már egy grillió éve ismernétek egymást. Így kell lennie! – Mennyi az a grillió év? – Örökké. – A levegőbe írta a kezdőbetűinket: – B. C. + J. F. – örökké. – Örökké – ismételtem utána boldogan. Az örökké megteszi. Én és Jere – örökkön-örökké.

Huszonötödik fejezet MÁSNAP

AMIKOR

ELINDÚLTAM,

hogy

Taylorral

találkozzak a plázában, megálltam anyám dolgozószobája előtt. – Megyek ruhát választani – mondtam neki az ajtóból. Abbahagyta a gépelést, és felpillantott. – Sok szerencsét! – Kösz! Gyanítom, ennél rosszabbat is a fejemhez vághatott volna, de ettől még nem éreztem jobban magam.

A pláza alkalmiruha-üzlete tömve volt lányokkal, akik az édesanyjukkal jöttek el báli ruhát választani. Váratlanul belém hasított a fájdalom, amikor megpillantottam őket. Az esküvői ruhákat is az édesanyával szokás kiválasztani. Az ember megtalálja a megfelelő ruhát, mire az anyukája boldogan felkiált: „Ez az!” Ennek így kell lennie!

– Nincs túl késő a bálhoz? – kérdeztem Taylortól. – A miénk mintha májusban lett volna. – A húgom szerint valami botrány volt az igazgatóhelyettessel, és az egészet el kellett halasztani – magyarázta. – A bálra szánt összes pénz hiányzott. Úgyhogy idén gólyabál lett belőle. – Gólyabál? – nevettem el magam. – Különben is, a magániskolák későbbre teszik a bált, nem emlékszel? Például a St. Joe. – Én csak egy bálon voltam – emlékeztettem Taylort. Az is épp elég volt. Az üzletben járkáltam fel-alá, amikor egyszer csak megpillantottam a ruhát, amelyik tetszett – egy vakítóan fehér, vállpánt nélküli menyasszonyi ruhát. Addig nem tudtam, hogy a fehérnek ennyi árnyalata létezik; azt gondoltam, a fehér egyszerűen fehér. Elindultam megkeresni Taylort, aki egy hatalmas kupaccal a karján közeledett felém. Sorba kellett állnunk a próbafülkék előtt. Az előttem álló lány odaszólt az anyjának: – Kiborulok, ha valakin ugyanolyan ruha lesz, mint rajtam. Taylorral egymásra grimaszoltunk. Kiborulok – olvastam le a szájáról. Olyan volt, mintha a végtelenségig álltunk volna abban a sorban. – Ezt próbáld fel először! – rendelkezett Taylor, amikor végre bejutottunk. Engedelmeskedtem.

– Gyere ki benne! – kiabált odakintről, ahol az anyukák között, a hatalmas hármas tükörnél várakozott. – Nekem ez nem tetszik – kiabáltam vissza. – Túl fényes. Úgy festek benne, mint Glinda, a jó boszorkány az Ózból. – Gyere ki, hadd nézzelek! Kiléptem. A tükörben néhányan már nézegették magukat, úgyhogy beálltam mögéjük. Ekkor ugyanaz a lány, aki az előbb még előttem állt a sorban, egy tökéletesen ugyanolyan ruhában jelent meg, mint az enyém, csak az övé pezsgőszínű volt. Meglátott, és azonnal megkérdezte: – Melyik bálba mész? Taylorral egymásra pillantottunk a tükörben. Taylor a szája elé kapta a kezét, és kuncogott. – Nem bálba megyek – mondtam. – Férjhez megy! – lelkendezett Taylor. A lánynak tátva maradt a szája. – Hány éves vagy? Olyan fiatalnak látszol. – Annyira már nem vagyok fiatal. Tizenkilenc. – Csak augusztusban töltöm be a tizenkilencet, de a tizenkilenc sokkal idősebbnek hangzott, mint a tizennyolc. – Ó! – álmélkodott. – Azt hittem, egyidősek vagyunk. Megnéztem magunkat a tükörben, ahogy ugyanabban a ruhában állunk ott. Szerintem is egyidősnek tűntünk. Láttam, ahogy az anyja a mellette ülő hölgy fülébe súg valamit, és éreztem, elpirulok.

Taylor észrevette, és jó hangosan megjegyezte: – Jóformán észre sem lehet venni, hogy már három hónapos terhes. A nőnek elállt a lélegzete. Rosszallóan csóválta a fejét, én pedig megvontam a vállam. Ekkor Taylor megragadta a kezem, és nevetve visszafutottunk a próbafülkébe. – Jó kis barátnő vagy – jegyeztem meg, miközben lehúzta a hátamon a cipzárt. Ahogy a tükörben mustrálgattuk egymást – én a fehér ruhában, ő a sortban és a strandpapucsban –, hirtelen sírhatnékom támadt. De Taylor megmentette a helyzetet, és inkább megnevettetett: kancsalított, és kinyújtotta oldalra a nyelvét. Jó érzés volt nevetni. Három üzlettel később lerogytunk a pláza éttermi részében, de a ruhát még mindig nem találtuk meg. Taylor sült krumplit evett, én meg joghurtfagyit szivárványöntettel. Fájt a lábam, és legszívesebben hazamentem volna. Nem sikerült olyan jól a napunk, mint ahogy reméltem. Taylor átnyúlt az asztal felett, és belemártott a joghurtomba egy ketchupos sült krumplit. – Taylor! Ez undorító! Megvonta a vállát. – Pont te mondod, aki porcukrot szór a mézes gabonapehelyre? – Odanyújtott egy krumplit. – Csak próbáld ki! Óvatosan belemártottam a krumplit a joghurtba, kikerülve a szivárványöntetet, mert az már túl durva

lett volna. Nem is volt olyan rossz. Lenyeltem, és megkérdeztem Taylortól: – És mi lesz, ha nem találunk ruhát? – Találunk – biztosított róla, és felém nyújtott még egy krumplit. – Csak ne add fel!

Igaza lett. A következő üzletben megtaláltuk. A legutolsó volt, amit felpróbáltam. Az összes többi vagy nem tetszett igazán, vagy túl drága volt. Ezt a selymes, hosszú fehér ruhát a parton is viselhette az ember. Nem került rettentően sokba, ami szintén szempont volt. Ám a legfontosabb, hogy amikor megpillantottam magam a tükörben, el tudtam képzelni, hogy ebben megyek férjhez. Idegesen léptem ki a próbafülkéből, kétoldalt a ruhát rendezgetve. – Mit gondolsz? – néztem kérdően Taylorra. A szeme csillogott. – Tökéletes! Egyszerűen tökéletes! – Tényleg? – Gyere, és nézd meg magad a tükörben, te liba! Kacarászva léptem fel az emelvényre, hogy a hármas tükörben szemügyre vegyem magam. Ez volt az! Semmi kétség, megtaláltuk!

Huszonhatodik fejezet AZNAP

ESTE

ÚJRA

FELVETTEM

A

RUHÁT,

és

felhívtam benne Jeremiah-t. – Megvan a ruhám! – újságoltam neki. – Most is abban vagyok. – Milyen? – Meglepetés! De megígérhetem, hogy nagyon csinos. Taylorral az ötödik üzletben akadtunk rá. És nem is került olyan sokba. – Végigsimítottam a selymes anyagot. – Tökéletesen illik rám, így igazíttatni sem kell. – Akkor miért olyan szomorú a hangod? Leültem a padlóra, és szorosan átkulcsoltam a térdem. – Nem tudom. Talán mert anyám nem jött el, hogy segítsen kiválasztani. .. Az esküvői ruha vásárlására mindig úgy gondoltam, mint egy különleges alkalomra, amit az ember az édesanyjával intéz, ő viszont nem volt ott. Jó éreztem magam Taylorral, mégis azt kívántam, bárcsak ott lett volna. Jeremiah elhallgatott.

– Megkérted, hogy elmenjen veled? – kérdezte. – Nem, nem igazán. De tudta, hogy szeretném, ha ott lenne. Ki nem állhatom, hogy kivonja magát az egészből. Nyitva hagytam a szobám ajtaját, reménykedve abban, hogy anyám arra jár, meglát a ruhában, és megáll. De eddig még nem tette. – Meg fogja gondolni magát – biztatott Jeremiah. – Remélem. Nem igazán tudom elképzelni magam az esküvőmön úgy, hogy anyám nem jön el. Hallottam, ahogy Jeremiah sóhajt egy nagyot. – Én sem – mondta, és tudtam, hogy közben Susannah-ra gondol.

Másnap reggel anyámmal reggeliztem, ő müzlit joghurttal, én gofrit, amikor csengettek. Anyám felpillantott az újságból. – Vársz valakit? – kérdezte. Megráztam a fejem, majd felálltam, hogy megnézzem, ki az. Kinyitottam az ajtót. Arra tippeltem, Taylor lesz az, még több esküvői magazinnal, de Jeremiah állt előttem. Szép, halványkék kockás inget viselt, és a kezében egy csokor liliomot szorongatott. Örömömben a szám elé kaptam a kezem. – Mit keresel te itt? – kiáltottam fel. Szorosan átölelt. Mcdonald’sos kávé illatát éreztem a leheletén. Nagyon korán kellett kelnie

ahhoz, hogy időben ideérjen. Jeremiah imádta a mekis reggelit, de általában képtelen volt elég korán felkelni hozzá. – Ne örülj nagyon! Nem neked hoztam a virágot. Laurel itthon van? Reszkettem az izgalomtól. – Reggelizik. Gyere be! Beengedtem, majd a konyhába mentünk. Vidáman kiáltottam: – Anya, nézd, ki van itt! Anyám meglepődött; megállt a kanál a kezében. – Jeremiah! Jeremiah odalépett hozzá, virággal a kezében. – Illendően szeretném köszönteni az én jövendő anyósomat – mondta a jellegzetes huncut mosollyal az arcán. Csókot nyomott anyám arcára, és a csokrot a joghurtos tál mellé tette. Nagyon figyeltem. Ha valaki le tudta venni anyámat a lábáról, az Jeremiah volt. Azon nyomban éreztem, hogy oldódik a házban lévő feszültség. Anyám elmosolyodott, és bár törékeny mosolynak látszott, mégiscsak mosoly volt. – Örülök, hogy eljöttél – emelkedett üdvözlésre. – Már úgyis beszélni szerettem volna mindkettőtökkel. Jeremiah összedörzsölte a kezét. – Rendben. Akkor vágjunk bele! Belly, gyere! Először öleljük meg egymást, mi hárman! Anyám próbált komoly maradni, miközben Jeremiah széles mozdulattal átölelte. Jere intett, hogy én is csatlakozzak hozzájuk. Anyám mögé

léptem, és átöleltem a derekát. Nem bírta tovább, elnevette magát. – Na jó, na jó! Menjünk a nappaliba! Jere, ettél már valamit? – Tojásos McMuffint, ugye, Jere? – válaszoltam helyette. Rám kacsintott. – Túl jól ismersz – viccelődött. Anyám már elindult a nappali felé. – Érezni lehet a McDonald’sot a leheleteden – súgtam oda Jeremiah-nak. A szája elé kapta a kezét, mint aki zavarba jött, ami nem volt jellemző rá. – Kellemetlen? – kérdezte. Annyi szeretet öntött el iránta abban a pillanatban! – Dehogy! Egyáltalán nem! – nyugtatgattam. Ott ültünk hárman a nappaliban: Jeremiah meg én a kanapén, anyám egy karosszékben, velünk szemben. Minden a jó úton haladt. Jere megnevettette anyámat. Azóta nem láttam nevetni vagy mosolyogni, amióta megtudta a hírt. Reménykedni kezdtem, hátha ez most jól alakul. Anyám belefogott a mondandójába. – Jeremiah, tudod, hogy szeretlek. Csak a legjobbakat tudom kívánni neked. Pontosan emiatt nem támogathatom azt, amit ti kerten a fejetekbe vettetek. – Laur… – hajolt előre Jeremiah. Anyám feltartotta a kezét, hogy csendre intse.

– Egyszerűen túl fiatalok vagytok ehhez. Mindketten. Fejlődésben vagytok, most váltok azzá, akik egy nap majd lesztek. Még gyerekek vagytok. Nem álltok még készen egy ilyen típusú elköteleződésre. Itt most egy életről beszélek, Jeremiah. – Laurel, én egész életemben Bellyvel szeretnék lenni! – jelentette ki Jere hevesen. – Könnyedén el tudom kötelezni magam. Anyám megrázta a fejét. – És pontosan ebből tudom, hogy nem állsz még készen rá. Túl könnyedén veszed a dolgokat, Jeremiah. Ez nem valami futó szeszély. Ez véresen komoly. Olyan leereszkedő hangon beszélt, hogy teljesen kiborított. Tizennyolc éves voltam, nem pedig nyolc, Jeremiah pedig tizenkilenc. Elég idősek voltunk, hogy tisztában legyünk a házasság komolyságával. Végignéztük, a szüléink hogyan tették tönkre a saját házasságukat. Nem fogjuk ugyanazt a hibát elkövetni. Mégis hallgattam. Tudtam, hogy ha méregbe gurulok, és megpróbálok vitába szállni vele, azzal csak az ő igazát támasztanám alá. Úgyhogy nyugodtan ültem a helyemen. – Azt akarom, hogy várjatok vele. Hogy Belly fejezze be a tanulmányait. A diploma után, ha még akkor is így éreztek, házasodjatok össze! De csak azután. Ha Beck itt lenne, ő is egyetértene velem. – Szerintem örülne a döntésünknek – jegyezte meg Jeremiah.

Mielőtt anyám ellentmondhatott volna neki, még hozzátette: – Belly időben befejezi a főiskolát, ezt megígérhetem. Rajta leszek az ügyön. Csak add ránk az áldásodat! – Megfogta anyám kezét, és viccesen megrázta. – Gyerünk, Laur! Ne felejtsd, hogy mindig is vődnek szerettél volna. Anyám arcára fájdalom ült ki. – De nem így, édesem! Sajnálom! – mondta. Hosszú, kínos csönd következett. Ahogy ott ültünk hárman, éreztem, hogy szép lassan felmegy bennem a pumpa. Jeremiah átölelt, és megszorította a vállam, aztán elengedett. – Ez azt jelenti, hogy nem jössz el az esküvőre? – kérdeztem. – Isabel, milyen esküvőre? – rázta a fejét anyám dühösen. – Nincs pénzetek esküvőre! – Ez a mi gondunk, és nem a tiéd! – vágtam vissza. – Csak annyit akarok tudni, eljössz-e. – Már megmondtam. Nem megyek el. – Hogy mondhatsz ilyet? – szakadt ki belőlem, bár igyekeztem nyugodt maradni. – Egyszerűen dühös vagy, mert ebbe nincs beleszólásod. Nem te mondod meg, hogy legyen, és ez megőrjít. – Igenis, megőrjít! – ripakodott rám. – Hogy végig kell néznem, milyen ostoba döntést hozol! Anyám rám szegezte a tekintetét. Elfordítottam a fejem. Remegett a térdem. Képtelen voltam tovább hallgatni. Teljesen megmételyezte a boldogságunkat

a kételyeivel és a negativitásával. Minden szavunkat kiforgatta. Felálltam. – Akkor elmegyek. Hogy ne kelljen tovább nézned. Jeremiah meglepetten bámult rám. – Ne csináld, Bells, ülj már le! – kérlelt. – Képtelen vagyok tovább itt maradni. Anyám egy szót sem szólt. Mereven ült tovább. Kimentem a nappaliból, fel az emeletre. A szobámban gyorsan összepakoltam; egy rakás pólót és alsóneműt hajigáltam egy utazótáskába. Épp a piperetáskámat dobtam a tetejére, amikor megjelent Jeremiah. Becsukta maga mögött az ajtót. Leült az ágyamra. – Mi ez az egész? – kérdezte még mindig elképedve. Nem válaszoltam neki, csak pakoltam tovább. – Mit csinálsz? – kérdezte. – Szerinted? – Jó, de van valami terved? Becsuktam az utazótáskámat. – Igen, van. A cousinsi házban maradok az esküvőig. Képtelen vagyok ezt tovább elviselni. Jeremiah visszafojtotta a lélegzetét. – Komolyan gondolod? – Hallottad. Nem fog másként dönteni. Ő akarja így. Jeremiah habozott. – Nem is tudom… És mi lesz a munkáddal?

– Pont te mondtad, hogy abba kellene hagynom. Jobb lesz így. Cousinsból jobban meg tudom szervezni az esküvőt, mint innen. – Olyan nehéz volt a táskám, hogy beleizzadtam. – Ha anyám képtelen ezt elfogadni, az az ő baja, mert ez történik éppen. Jeremiah megpróbálta kivenni a kezemből a táskát, de elutasítottam. Lecipeltem a lépcsőn, végig az autóig, anélkül, hogy anyámmal egyetlen szót váltottam volna. Nem kérdezte meg, hová megyek, és azt sem, mikor jövök vissza.

A városból kifelé menet megálltunk az étteremnél. Jere odakint várt a saját autójában. Ha nem vesztem volna ennyire össze anyámmal, soha nem lett volna bátorságom így felmondani. Még akkor sem, ha az alkalmazottak – különösen a diákok – folyamatosan cserélődtek. Egyenesen a konyhába mentem, hogy megkeressem Stacey-t, a vezetőt, és elmondjam neki, sajnálom, de úgy alakult, hogy két hónap múlva férjhez megyek, és nem maradhatok tovább. Stacey a hasamra meredt, majd a jegygyűrűmre, és azt mondta: – Gratulálok, Isabel! Csak hogy tudd, mindig szívesen visszavárunk. Amikor visszaültem a kocsiba, és egyedül maradtam, kitört belőlem a sírás. Hüppögve zokogtam, amíg belefájdult a torkom. Haragudtam anyámra, de ami még ennél is rettenetesebb volt, az

a hatalmas szomorúság, amit éreztem. Felnőttem annyira, hogy egyedül, nélküle éljem az életem. Férjhez mehetek, felmondhatok. Nagylány lettem. Nem kellett többé engedélyt kérnem tőle. Anyámnak nem volt többé akkora hatalma felettem. Az egyik felem mégis azt kívánta, bárcsak még mindig lenne.

Huszonhetedik fejezet FÉLÓRÁNYIRA

JÁRTUNK

COUSINSTÓL,

amikor

Jeremiah felhívott. – Conrad Cousinsban van – jelentette be. Az egész testem megfeszült. Megálltunk egy lámpánál, Jeremiah autója pontosan előttem. – Mióta? – kérdeztem. – Múlt hét óta. Az éttermi jelenet után ott maradt. Egyszer eljött a cuccaiért, de szerintem az egész nyarat ott fogja tölteni. – Ó! – sóhajtottam. – Mit gondolsz, lesz ellene kifogása, ha én is maradok? Hallottam a hangján, hogy Jeremiah tétovázik. – Nem hiszem, hogy bármi ellenvetése lesz. Csak én is szeretnék ott lenni! Ha nem kellene részt vennem azon a hülye szakmai gyakorlaton, meg is tehetném. Lehet, hogy otthagyom az egészet! – Nem teheted! Apád megöl. – Tudom. – Ismét habozott, majd kimondta: – Nem érzem helyesnek, ahogy anyádat otthagytuk. Lehet, hogy vissza kellene menned, Bells!

– Semmi jó nem fog kikerekedni belőle. Csak tovább öljük egymást. – A lámpa zöldre váltott. – Igazán azt gondolom, hogy így lesz a legjobb mindkettőnknek. Kell némi távolság. – Ha így gondolod… – Jeremiah hangja arról árulkodott, hogy nem igazán ért egyet velem. – Beszéljük meg a többit a háznál! – javasoltam. Nyugtalansággal töltött el a hír, hogy Conrad Cousinsban van. A nyaraló talán most nem a legjobb megoldás. De amikor felhajtottam az üres kocsifelhajtóra, hatalmas megkönnyebbülést éreztem, hogy újra ott vagyok. Otthon, újra otthon. A ház pontosan ugyanúgy festett, mint régen – magas, szürkére és fehérre festett épület. Ettől én is ugyanolyannak éreztem magam. Mintha épp a megfelelő helyen lennék. Mintha újra lélegzethez jutnék.

Jeremiah ölében ültem a veranda egyik nyugágyában, amikor meghallottuk az autója hangját. Conrad egy hatalmas bevásárlótáskával szállt ki. Észrevettem, hogy a láttunkra zavarba jön. Felálltam, és integettem neki. Jeremiah nyújtózkodott egy nagyot, majd visszadőlt a nyugágyba. – Szia, Con!

– Hát ti? – kérdezte Conrad felénk sétálva. – Mit kerestek itt? Letette a bevásárlótáskát, majd letelepedett a Jeremiah melletti nyugágyba, én meg csak álldogáltam mellettük. – Esküvői ügyek – válaszolt Jeremiah tétován. – Esküvői ügyek – ismételte meg Conrad. – Szóval tényleg erre készültök? – A fenébe is, igen! – Jeremiah visszaültetett az ölébe. – Ugye, asszonykám? – Ne nevezz asszonykámnak! – tiltakoztam fintorogva. – Olyan otromba! Conrad tudomást sem vett rólam. – Ez azt jelenti, hogy Laurel meggondolta magát? – fordult Jere-hez. – Még nem, de nemsokára – válaszolta Jeremiah, én pedig nem javítottam ki. Húsz másodperc múlva kibújtam Jeremiah öleléséből, és felálltam. – Mindjárt éhen halok – vetettem egy sanda pillantást Conrad bevásárlótáskája felé. – Vettél valami finomat? Conrad azzal a tipikus félmosolyával nézett rám. – Nincs benne sem Cheetos, sem mirelit pizza. Sajnálom. Viszont hoztam vacsorának valót. Készítek valamit. Felállt, és a zacskóval a kezében bement a házba.

Vacsorára bazsalikomos paradicsomés avokádósalátát kaptunk, grillezett csirkemellel. A verandán ültünk. – Aszta! Le vagyok nyűgözve. Mióta tudsz főzni? – kérdezte Jeremiah teli szájjal. – Amióta egyedül élek. Szinte csak ezt eszem. Csirkét. Minden áldott nap. – Conrad elém tolta a salátás tálat, de nem nézett rám. – Vegyél még! – Jóllaktam. Köszi, Conrad! Tényleg nagyon finom volt. – Nagyon finom – ismételte utánam Jeremiah. Conrad csak megvonta a vállát, de a füle vége belepirult, és tudtam, hogy jólesik neki a dicséret. Megböktem Jeremiah vállát. – Egy-két dolgot te is eltanulhatnál – húztam. – Meg te is – bökött vissza. A szájába tömött egy nagy adag salátát, mielőtt bejelentette volna: – Belly itt marad az esküvőig. Nem gond neked, Con? Láttam Conradon, hogy meglepődik, mert nem válaszolt azonnal. – Nem fogok zavarni – bizonygattam. – Csak az esküvői ügyeket intézem. – Rendben. Én nem bánom – egyezett bele. A tányéromat bámultam. – Kösz! Szóval semmi okom nem volt a nyugtalanságra. Conradot nem érdekelte, hogy ott vagyok, vagy sem. Semmit sem kellett együtt csinálnunk. Ő a saját dolgaival lesz elfoglalva, mint általában, engem

pedig lefoglal az esküvő szervezése, Jeremiah meg minden pénteken lejön, hogy segítsen. Semmi gond nem lesz. A vacsora után Jeremiah felvetette, hogy menjünk el fagyizni. Conrad udvariasan elutasította azzal, hogy ő majd elmosogat. – Nem a szakács dolga a mosogatás – jegyeztem meg, de azt felelte, nem bánja. Jere és én bementünk a városba – csak mi ketten. Én sütis fagyit ettem tölcsérben, Jeremiah pedig szivárvány sörbetet. – Jobban érzed magad? – kérdezte a sétányon. – Az anyáddal történtek után? – Nem igazán – vallottam be. – De most inkább nem gondolnék rá. – Ahogy akarod – bólintott Jeremiah. Témát váltottam. – Kigondoltad, hány embert szeretnél meghívni? – Aha. – Az ujjain kezdte számolgatni a neveket: – Josh, Vörösmadár, Gabe, Alex, Sanchez, Peterson… – Nem hívhatsz meg mindenkit a szövetségből! – Ők a testvéreim – jelentette ki sértetten. – Úgy emlékszem, megállapodtunk, hogy nem akarunk nagyszabású esküvőt. – Akkor csak néhányukat hívom meg. Rendben? – Rendben. De még mindig ott van a menü kérdése. Körbenyaltam a tölcsért, hogy ne csöpögjön le a fagyi.

– Bármikor rávehetjük Conradot, hogy süssön néhány csirkét – nevetett Jeremiah. – Ő vőfély lesz. Nem izzadhat a grillező fölött. – Csak vicceltem. – Felkérted már vőfélynek? – Még nem. De hamarosan. – Hozzám hajolva beleharapott a fagyimba. A fagyival összemaszatolta magát, és úgy festett, mint akinek bajusza van. A számba haraptam, hogy ne nevessem el magam. – Mi olyan vicces? – Semmi. Amikor visszaértünk a házhoz, Conrad éppen tévét nézett a nappaliban. Leültünk a kanapéra, mire azonnal felállt. – Ideje ledőlni – nyújtózkodott egy nagyot. – Még csak tíz óra van. Nézz velünk egy filmet! – kérlelte Jeremiah. – Nem. Holnap korán kelek, és kimegyek szörfözni. Nem jössz? Jeremiah rám pillantott, mielőtt válaszolt volna. – Aha, jól hangzik. – Azt hittem, reggel a vendéglistát fogjuk összeállítani – vetettem közbe. – Visszaérek, mielőtt még kinyitnád a szemed. Ne aggódj! – Majd Conradhoz fordult. – Kopogj be, amikor felébredtél! Conrad habozott. – Nem szeretném Bellyt felkelteni. Éreztem, hogy elpirulok.

– Nem gond – nyugtattam meg. Amióta Jeremiah-val együtt jártunk, még csak egy éjszakát töltöttünk a nyaralóban. Akkor az ő szobájában aludtam. Tévét néztünk, amíg el nem nyomta az álom, mivel szerette, ha szól valami a háttérben. Én nem tudtam így elaludni, úgyhogy megvártam, hogy álomba szenderüljön, és kikapcsoltam a tévét. Különös érzés volt az ágyában aludni úgy, hogy az enyém csak néhány méterre volt tőlünk. A kollégiumban állandóan együtt aludtunk. Ott azt szoktuk meg, de itt, a nyaralóban, a saját szobámban, a saját ágyamban szerettem volna lefeküdni. Abban éreztem jól magam. Mintha még mindig kislány lennék, aki a családjával nyaral. Szerettem a halványsárga rózsabimbós selyem ágyneműmet és a cseresznyefa fésülködőasztalomat. Régen egy fehér franciaágyam volt, de Susannah kicserélte egy „nagylányos ágyra”, ahogy ő nevezte. Imádtam. Conrad felment, és megvártam, amíg becsukja az ajtaját. – Lehet, hogy ma inkább a szobámban aludnék – javasoltam Jeremiah-nak. – Miért? – firtatta. – Ígérem, halkan kelek fel. – A menyasszonynak és a vőlegénynek nem külön szobában illik aludni az esküvő előtt? – kérdeztem óvatosan. – De igen, az esküvő előtti éjszakán, és nem minden azt megelőző éjszakán. – Sértettnek tűnt egy

pillanatig, aztán a maga vicces módján hozzátette: – Ne félj, tudod, hogy egy ujjal sem nyúlok hozzád! Még ha tudtam, hogy ugrat, akkor is megbántott egy kicsit. – Nem arról van szó. Ha a saját szobámban alszom, attól úgy érzem magam, hogy minden… rendben van. Más itt, mint a suliban. Ott az volt rendjén, hogy együtt aludtunk. De itt szeretek visszaemlékezni rá, milyen is volt régen. – Az arcát fürkésztem, hogy felfedezek-e még rajta bármiféle sértettséget. – Érthető ez így? – Talán. – Jeremiah-n látszott, hogy nem igazán győztem meg. Azt kívántam, bárcsak elő sem hozakodtam volna a témával. Közelebb húzódtam hozzá, és a lábamat az ölébe tettem. – Minden éjjel melletted leszek, az életünk végéig. – Az épp elég lesz! – viccelődött. – Hé! – rúgtam egyet. Jeremiah elmosolyodott, és egy párnát tett a lábamra. Majd csatornát váltott, és úgy néztük a tévét, hogy nem szóltunk többé egymáshoz. Amikor eljött a lefekvés ideje, a szobájába ment, én pedig az enyémbe. Jobban aludtam, mint hetek óta bármikor.

Huszonnyolcadik fejezet CONRAD

AZÉRT KÉRDEZTEM MEG JERE-T, AKAR-E SZÖRFÖZNI, hogy egyedül lehessünk, és megkérdezhessem végre, mi a fene folyik itt. Az étteremben történt „nagy” bejelentése óta nem beszéltünk egymással. De most, hogy kettesben voltunk, fogalmam sem volt, mit mondjak. A szörfdeszkákon egyensúlyoztunk a következő hullámra várva. Nem sok minden történt idekint. Megköszörültem a torkom. – Szóval, mennyire van kiakadva Laurel? – Nagyon pipa – grimaszolt Jere. – Bellyvel baromira összevesztek tegnap. – Előtted? – Aha. – A francba! – Mindamellett egyáltalán nem lepett meg. Kizártnak tartottam, hogy Laurel szó nélkül beleegyezik tizenéves lánya házasságába. – Hát ez az. – És apa mit szól hozzá?

Furcsán nézett rám. – Mióta érdekel téged apa véleménye? A tekintetemmel a házat kerestem. Tétovázva mondtam ki: – Nem is tudom. Ha Laurel ellenzi, és apánk is ellenzi, talán nem kéne erőltetnetek. Úgy értem, hogy még mindketten tanultok. Nincs munkád. Ha belegondol az ember, képtelenségnek tűnik. Elcsuklott a hangom. Jere szeme villámokat szórt. – Te maradj ki ebből, Conrad! – fröcsköltek a szájából a szavak. – Rendben. Ne haragudj! Nem akartalak… Bocsánat! – Nem kérdeztem a véleményedet. Ez csak rám és Bellyre tartozik. – Igazad van. Felejtsd el! Jeremiah nem válaszolt. Elfordította a fejét, majd evezni kezdett. Egy hullám közeledett; felpattant a deszkára, és elindult a part felé. Ököllel belevágtam a vízbe. Legszívesebben szétrúgtam volna a seggét. Ez csak rám és Bellyre tartozik. Nagy francokat! Az én csajomat veszi feleségül, és semmit sem tehetek ellene. Végig kell néznem, mert az öcsém, és mert ígéretet tettem rá. Vigyázz Jere-re, Connie!

Számítok rád!

Huszonkilencedik fejezet AMIKOR

MÁSNAP REGGEL FELÉBREDTEM,

a fiúk

még kint szörföztek, úgyhogy fogtam a mappámat, a noteszemet meg egy pohár tejet, és kiültem a verandára. Taylor katalógusa alapján először is össze kellett állítanunk a vendéglistát, mielőtt bármi máshoz hozzáfognánk. Ez ésszerű. Máskülönben honnan tudhatnánk, mennyi ennivalót vagy bármi mást kell rendelnünk? Mind ez idáig nem sok név szerepelt rajta: Taylor, az édesanyja, néhány gyerekkori barátnőm – Marcy, Blair, és talán Katie –, Anika, apám, Steven és anyám. És még abban sem lehettem biztos, anyám eljön-e. Apám biztosan. Bármit mondjon is anyám, apám ott lesz. Szerettem volna, ha a nagymamám is eljönne az esküvőre, de ő tavaly beköltözött egy floridai idősek otthonába. Soha nem szeretett utazni, s most már nem is igazán tudott. Eldöntöttem, hogy a meghívókártyára írok neki néhány sort, és megígérem, hogy az őszi szünetben meglátogatjuk Jeremiah-val.

Részemről ennyi volt. Apám oldaláról esetleg még néhány unokatestvér, de egyik sem állt igazán közel hozzám. Jeremiah részéről ott volt Conrad, három srác a fiúszövetségből, az elsőéves szobatársa és az apukája. Tegnap este Jere azzal biztatott, hogy az apja mintha kezdene megenyhülni. Mr. Fisher állítólag megkérdezte tőle, mennyi pénzt szánnánk erre az úgynevezett esküvőre. Ezer dollárt. Mr. Fisher felhorkant. Ezer dollár nekem nagyon sok pénznek számított. Tavaly egész nyáron kerestem annyit pincérkedéssel. A vendéglistánkon kevesebb mint húsz ember szerepel. Húsz embernél még könnyedén álljuk a költségeket. Veszünk néhány hordó sört és olcsó pezsgőt. Mivel a parton házasodunk, még dekorációra sem kell költeni. Esetleg egy kevés virágdíszre az asztalokon, vagy kagylókra. Kagylók és virágok. Egész jól haladtam a listákkal. Taylor büszke lenne rám. A jegyzeteimbe temetkeztem, amikor Jeremiah felballagott a lépcsőn. A nap olyan vakítóan fénylett mögötte, hogy belesajdult a szemem. – Jó reggelt! – hunyorogtam rá. – Hol van Con? – Még odakint – felelte, és leült mellém. Vigyorogva kérdezte: – Szóval már mindennel végeztél is nélkülem? Csuromvizes volt. Egy csepp tengervíz a jegyzeteimre csöppent.

– Csak szeretnéd. – Letöröltem a vízcseppet. – Hé, mit szólnál ahhoz, ha a lagzin kagylót sütnénk? – Szeretem a kövön sütött kagylót – egyezett bele. – Szerinted hány hordót kell vennünk, ha húszán leszünk? – Ha Peterson és Gomez eljön, az máris kettő. – Azt beszéltük meg, hogy hárman jönnek a szövetségből, emlékszel? – böktem felé a tollammal. Bólintott, majd hozzám hajolva megcsókolt. Sós volt a szája, és az arca hidegen simult az enyémhez. Hozzábújtam, mielőtt elengedtem volna. – Ha összevizezed Taylor mappáját, meg fog ölni – figyelmeztettem, és letettem a mappát magam mögé. Jeremiah bánatos arcot vágott, majd megfogta a kezem, és a nyakába tette, mintha lassúznánk. – Alig várom, hogy összeházasodjunk – suttogta a nyakamba. Felvihogtam. A nyakam különösen csiklandós volt, és Jeremiah ezt pontosan tudta. Szinte mindent tudott rólam, és mégis szeretett. – És te? – Mi van velem? Belefújt a nyakamba, és kitört belőlem a nevetés. Próbáltam kibújni az öleléséből, de nem engedett. Még mindig kuncogtam. – Na jó, én is alig várom, hogy összeházasodjunk.

Jere aznap délután ment el. Kikísértem az autójához. Conradé nem volt ott; fogalmam sem volt, hová mehetett. – Hívj fel otthonról, hogy tudjam, épségben hazaértél! – kértem. Bólintott. Hallgatag volt, ami nem jellemző rá. Úgy gondoltam, szomorú, mert ilyen hamar el kell mennie. Azt kívántam, bárcsak tovább maradna. Tényleg azt szerettem volna. Lábujjhegyre emelkedtem, és hozzásimultam. – Akkor öt nap múlva találkozunk – súgtam. – Öt nap múlva – ismételte utánam. A tekintetemmel követtem, amint kigördült a kocsifelhajtóról, a hüvelykujjam a sortom övtartójában. Amikor eltűnt a szemem elől, visszaindultam a házba.

Harmincadik fejezet ACOUSINSBAN CONRADOT.

TÖLTÖTT ELSŐ HÉTEN KERÜLTEM

Nem tudtam mit kezdeni még egy olyan emberrel, aki a fejemre olvassa, hogy hibát követek el, különösen ha Conrad az, aki mindenki felett ítélkezik. Még csak szavakkal sem kellett közölnie – ez sütött a szeméből. Tehát korábban keltem, mint ő, és korábban ettem nála. Amikor tévét nézett a nappaliban, én fent maradtam a szobámban. Meghívókat írtam, és esküvői blogokat olvastam, amiket Taylor küldött át nekem. Kötve hiszem, hogy egyáltalán észrevett. Ő is nagyon elfoglalt volt. Szörfözött, a barátaival találkozott, a ház körül tevékenykedett. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen ügyes keze van, ha nem látom a saját szememmel, ahogy Conrad a létrán állva ellenőrzi a légkondi ventilátorait, és megjavítja a postaládát. Mindezt a hálószobám ablakából figyeltem. Egyik nap epres nápolyit majszolgattam a verandán, amikor felkocogott a lépcsőn. Egész délelőtt nem láttam. Izzadt volt a haja; egy régi

középiskolás pólót viselt még a focis korszakából, és sötétkék futónadrágot. – Szia! – köszöntem neki. – Honnan jössz? – Az edzőteremből – válaszolta, és elment mellettem. Majd megtorpant. – Te ezt eszed reggelire? A nápolyi szélét rágcsáltam. – Aha, de ez az utolsó. Bocs! Ügyet sem vetett rám. – Hagytam neked gabonapelyhet a konyhapulton. És gyümölcsöt is találsz a tálban. – Azt hittem, az a tiéd – vontam meg a vállamat. – Nem akartam befalni úgy, hogy nem kérdezem meg. – Akkor miért nem kérdezed meg? – szólt rám türelmetlenül. Zavarba hozott. – Hogyan kérdezhetnélek meg, ha szinte soha nem látlak? Mogorván méregettük egymást egy ideig, majd felfedeztem egy halvány mosolyt az arcán. – Ez igaz – állapította meg, és a mosolya eltűnt. Elhúzta az üvegajtót, majd hozzám fordult: – Nyugodtan egyél bármiből, amit veszek! – Részemről ugyanez a helyzet. Ismét megjelent az alig látható mosoly. – Tőlem megeheted az összes Pop-Tarts nápolyit, Funyuns chip-set, Kraft makarónit és sajtot, nem élek velük. – Hé, mást is eszem, nem csak szemetet! – ellenkeztem.

– Biztos – mondta, majd bement a házba. Másnap reggel a gabonapelyhes dobozt ismét a konyhapulton találtam. Ezúttal vettem belőle, öntöttem rá Conrad zsírszegény tejéből, sőt még egy banánt is beleaprítottam. Nem is volt olyan rossz. Kiderült, hogy Conrad remek lakótárs. Mindig lehajtotta maga után a vécédeszkát, étkezések után rögtön elmosogatott, sőt még papírtörlőt is vett, amikor elfogyott. De nem is vártam tőle mást. Conrad világéletében szerette a rendet. Ebben tökéletes ellentéte Jeremiah-nak, aki soha nem cserélte ki a vécépapír-gurigát, akinek nem jutott eszébe papírtörlőt venni, vagy a zsíros serpenyőt forró mosogatóvízbe beáztatni. Aznap elmentem bevásárolni, és vettem néhány dolgot vacsorára: spagettit, szószt, valamint fejes salátát és paradicsomot salátának. Hét óra körül elkészítettem, és azt gondoltam magamban: na, most aztán megmutatom neki, milyen egészségesen étkezem! Végül túlfőztem a spagettit, és nem mostam meg rendesen a salátát, de azért finom volt. Conrad nem jött haza, úgyhogy egyedül vacsoráztam a tévé előtt. A maradékot kitettem neki egy tányérra a konyhapultra, és elmentem aludni. Másnap reggel hűlt helye volt, és az edények tisztán sorakoztak a mosogatótálcán.

Harmincegyedik fejezet AKÖVETKEZŐ

ALKALOM,

amikor

Conraddal

beszédbe elegyedtünk, akkor történt, amikor délben a konyhaasztalnál ülve talált, előttem az esküvői mappa. Most, hogy már elkészült a vendéglistánk, csak ki kellett postáznom a meghívókat. Szinte ostobaságnak tűnt a meghívókkal vesződni, amikor olyan kevés embert hívtunk meg, ugyanakkor az emailt ebben az esetben nem éreztem helyénvalónak. David’s Bridal-féle kész meghívókat vettem – fehér alapon türkiz kagylókkal. Semmi mást nem kellett tennem, csak ráírni a meghívottak nevét. Conrad elhúzta a tolóajtót, és belépett a konyhába. A szürke pólója teljesen átizzadt, úgyhogy gyanítottam, kocogni volt. – Jót futottál? – kérdeztem tőle. – Aha – nézett rám meglepődve. A kupac borítékra pillantott. – Esküvői meghívók? – Igen. Már csak bélyeg kell rájuk. Öntött magának egy pohár vizet.

– Be kell mennem a városba egy új fúrógépért. A posta útközben van. Vehetek neked bélyeget – vetette fel. Most nekem kerekedett el a szemem a meglepetéstől. – Kösz, de szeretném megnézni, milyen „szerelem bélyegeik” vannak. Felhajtotta a vizet. – Tudod, mi az a „szerelem bélyeg”? – kérdeztem, de a választ már nem vártam meg. – Olyan bélyeg, amin a „szerelem” szó szerepel. Esküvői meghívókra szokták ragasztani. Én csakis onnan tudom, hogy Taylor felhívta rá a figyelmemet, ilyet kell vennem. Conrad sandán elmosolyodott. – Mehetünk az én autómmal, ha akarod – javasolta. – Megspórolunk egy utat. – Persze! – egyeztem bele. – Gyorsan lezuhanyozok. Tíz perc, és itt vagyok – futott fel máris a lépcsőn. Conrad – ígéretéhez híven – tíz perc múlva útra készen állt. Felkapta a konyhapultról a kocsikulcsát, én becsúsztattam a meghívókat a táskámba, és elindultunk kifelé. – Az én autómmal is mehetünk – ajánlottam fel. – Nekem mindegy. Valahogy furcsán éreztem magam, ahogy ismét ott ültem az autójában. Az ő kocsija mindig tiszta volt; kellemes illat járta át. – Nem is emlékszem, mikor ültem utoljára a kocsidban – mondtam, és bekapcsoltam a rádiót.

– A bálod napján – vágta rá azonnal. Te jó ég! A bál. Amikor szakítottunk, és a parkolóban veszekedtünk a zuhogó esőben. Rossz volt még rágondolni is. Mennyire sírtam, mennyire kérleltem, hogy ne menjen el. Nem nevezném életem egyik csúcspontjának. Kínos csend támadt közöttünk, és gyanítom, mindketten ugyanarra gondoltunk. Hogy megtörjem a csendet, gyorsan kijelentettem: – A mindenit! Olyan, mintha ezer éve történt volna. Nem mondott rá semmit. Conrad kitett a posta előtt, és megbeszéltük, hogy hamarosan értem jön. Kiugrottam az autóból, és beszaladtam az épületbe. Gyorsan haladt a sor, és amikor én következtem, megkérdeztem a pult mögött ülő hölgytől: – Megnézhetném a „szerelem bélyegeket”, legyen szíves! A fiókjából előhúzott egy mappát, és elém csúsztatott egy ív bélyeget. A bélyeg két esküvői harangocskát ábrázolt, melyeket egy SZERELEM feliratú selyemszalag kötött össze. Letettem a meghívókat a pultra, majd gyors fejszámolást végeztem. – Egy ívet kérek. – Esküvői meghívókra? – nézett a szemembe. – Igen. – Szeretne kérni kézi pecsételést?

– Tessék? – Szeretne kérni kézi pecsételést? – ismételte el, de ezúttal már bosszúsnak tűnt. Pánikba estem. Mi lehet az a „kézi pecsételés”? Legszívesebben írtam volna Taylornak egy SMS-t, hogy megkérdezzem, de a sor egyre dagadt mögöttem, így sietősen kijelentettem: – Nem, köszönöm. Miután kifizettem a bélyegeket, kiültem a járdaszegélyre, és egyenként felragasztottam őket a borítékokra. Egyet anyámnak is – ha netalántán. Bármikor határozhat másképp. Még mindig volt rá esély. Conrad akkor gördült be mellém, amikor már be is dobtam őket a kinti postaládába. Tényleg ez történt. Tényleg férjhez megyek. Most már nem gondolhatom meg magam – nem mintha szeretném. Beültem mellé. – Kaptál új fúrógépet? – kérdeztem. – Aha. És te találtál „szerelem bélyeget”? – Igen. Figyelj, mit jelent a kézi pecsételés? – A pecsételés az, amikor a postán pecsétet nyomnak a bélyegre, hogy ne lehessen újra felhasználni. Szerintem a kézi pecsételés az, amikor ezt nem géppel, hanem kézzel végzik. – Honnan tudsz te ilyeneket? – kérdeztem lenyűgözve. – Régen bélyegeket gyűjtöttem. Tényleg! Régen gyűjtötte a bélyegeket, csak elfelejtettem. Egy fotóalbumban tartotta őket, amit az apukájától kapott.

– Teljesen el is felejtettem! Szent ég, milyen komolyan vetted őket! Az engedélyed nélkül nem nyúlhattunk az albumhoz. Emlékszel, hogy Jeremiah egyszer ellopta az egyiket, és felragasztotta egy képeslapra? Olyan dühös lettél, hogy sírva fakadtál. – Még jó! Az egy Abraham Lincoln-bélyeg volt, amit még a nagypapámtól kaptam – védekezett Conrad. – Igazi ritkaság. Elnevettem magam, aztán ő is csatlakozott. Jó volt együtt nevetni. Mikor is történt ilyesmi utoljára? – Micsoda balfék voltam! – rázta meg a fejét. – Nem is igaz! – tiltakoztam. – Bélyeggyűjtés, kémiakészlet, enciklopédiaőrület – nézett rám jelentőségteljesen. – Igen, de mindegyiket olyan menő módon adtad elő. – Az emlékezetemben Conrad nem balfékként élt. Ő volt az idősebb, az okosabb, akit a felnőttes dolgok érdekelnek. – Téged mindig könnyen rá lehetett szedni – emlékezett vissza. Kiskorodban nagyon utáltad a sárgarépát. Nem voltál hajlandó megenni. De amikor azt mondtam, hogy ha megeszed, röntgenszemed lesz tőle, elhitted. Mindent elhittél, amit mondtam. Ez igaz volt. Hittem neki, amikor azt mondta, hogy röntgenszemem lesz, ha megeszem a sárgarépát. Hittem neki, amikor azt mondta, hogy soha nem kellettem neki, és valószínűleg akkor is, amikor később vissza akarta szívni az egészet. Most már

nem tudtam, mit is higgyek. Csupán azt, hogy elvesztettem a hitem Conradban. Hirtelen témát váltottam. – Kaliforniában maradsz, miután lediplomáztál? – Az az orvositól függ. – Van barátnőd? Láttam, hogy összerezzen. Észrevettem, hogy hezitál. – Nincs – mondta ki végül.

Harminckettedik fejezet CONRAD

AGNESNEK HÍVTÁK. Sokan Aggie-nek becézték, de én maradtam az Agnesnél. Együtt jártunk kémiára. Más lány esetében az Agnes szóba se jöhetett volna, annyira öregasszonyosan csengett. Sötétszőke, hullámos haja volt, amely keretezte az arcát. Olykor szemüveget viselt, és a bőre olyan világos volt, mint a tej. Amikor egyik nap arra vártunk, hogy kinyissák a labort, randira hívott. Annyira meglepődtem, hogy igent mondtam. Egyre több időt kezdtünk együtt tölteni. Szerettem vele lenni Okos volt, és a samponja illata egész nap körüllengte. Leginkább együtt tanultunk. Volt, hogy utána elmentünk palacsintázni vagy burgerezni, vagy a szobájában múlattuk az időt, amikor a szobatársa nem volt otthon. De mindkettőnk figyelmét leginkább az orvosi egyetemre való felkészülés kötötte le. Soha nem aludtam nála, és nem hívtam magamhoz éjszakára.

Nem voltunk éjjel-nappal együtt nem ismertem a barátait vagy a szüleit, bár a közelben laktak. Egy szép napon a könyvtárban tanultunk. A félév vége felé történt. Akkor már két – majdnem három – hónapja randizgattunk. Hirtelen megkérdezte: – Voltál már szerelmes? Agnes nemcsak kémiából volt jó, de abban is, hogy a váratlan kérdéseivel kizökkentsen. Körbenéztem, hallja-e a valaki. – És te? – Én kérdeztem először. – Akkor igen. – Hányszor? – Egyszer. Agnes a válaszomat mérlegelve rágcsálta a ceruzája végét. – Ha egy tízes skálán meg kéne határoznod, mennyire voltál szerelmes? – A szerelmet nem lehet skálán mérni. Az ember vagy szerelmes, vagy sem. – De ha meg kellene mondanod. A jegyzeteimet lapozgattam. Nem néztem rá. – Tízes. – Azta! Hogy hívták? – Agnes, ne csináld már! Pénteken vizsgázunk. Mogorva arcot vágott, és bokán rúgott az asztal alatt. – Ha nem árulod el, képtelen leszek összpontosítani. Kérlek! A kedvemért! Sóhajtottam egyet.

– Belly. Azaz Isabel. Elégedett vagy? Megrázta a fejét. – Pfú! És most meséld el, hogyan találkoztatok! – Agnes… – Esküszöm, abbahagyom, csak válaszolj – látszott, hogy fejszámolást végez – három kérdésemre. Háromra, és kész. Nem mondtam rá sem igent, sem nemet, csupán várakozóan néztem rá. – Szóval, hogyan találkoztatok? – Nem igazán találkoztunk. Igazából mindig is ismertem. – Mikor érezted, hogy szerelmes vagy? Erre a kérdésre nem tudtam mit mondani. Nem egy meghatározott pillanatban történt. Mintha fokozatosan ébredtem volna rá. Ahogy az ember az alvásból kilép az álom és az ébrenlét mezsgyéjére, majd onnan a tudatosságba. Lassú folyamat, de amikor már ébren van, összetéveszthetetlen. Kétségtelenül szerelmes voltam. De ezt nem árulhattam el Agnesnek. – Nem tudom. Egyszerűen csak megtörtént. Úgy nézett rám, mint aki további magyarázatot vár. – Még van egy kérdésed – mondtam. – Szerelmes vagy belém? Ahogy már említettem, ez a lány jó volt abban, hogy a váratlan kérdéseivel kizökkentsen. Fogalmam sem volt, mit válaszolhattam volna. Mivel a válasz egyértelmű nem volt.

– Hát… Megnyúlt az arca, de igyekezett jókedvűnek hangzani. – Szóval nem, ugye? – És te szerelmes vagy belém? – kérdeztem vissza. – Lehetnék. Ha hagynám, szerintem igen. – Ó! – Pocsékul éreztem magam a bőrömben. – Tényleg kedvellek, Agnes. – Tudom. Érzem, hogy ez igaz. Őszinte srác vagy, Conrad. De nem engedsz közel magadhoz senkit. Lehetetlen a közeledbe kerülni. – Próbálta lófarokba kötni a haját, de az elülső tincsek állandóan kiszabadultak, mert túl rövid volt a haja. Aztán elengedte a haját, és a szemembe nézett. – Szerintem te még mindig azt a másik lányt szereted, legalábbis egy kicsit. Igazam van?

- Nincs – válaszoltam Bellynek. - Nem hiszek neked – billentette oldalra a fejét. – Ha nem volt lány a dologban, akkor miért maradtál távol olyan sokáig? Kellett lennie valakinek – incselkedett. Ez így is volt. Két évig kerültem. Kerülnöm kellett. Tudtam, hogy még a nyaralóba sem mehetek, mert ha ott vagyok a közelében, olyasmire vágynék, ami nem lehet az enyém. Veszélyes lett volna. Ő volt az

egyetlen, akinek a közelsége megingatott az önmagamba vetett hitemben. Aznap, amikor megjelentek Jere-vel, felhívtam Dannyt, a barátomat, hadd aludjak egy ideig a kanapéján, és ő igent mondott, de végül képtelen voltam rávenni magam. Képtelen voltam elmenni. Tudtam, hogy óvatosnak kell lennem. Távolságtartónak. Ha megérezné, milyen sokat jelent nekem még mindig, mindent tönkretennék. Többé nem mennék el. Egyszer is nagyon kemény volt. Az ígéretek, melyeket az ember az édesanyja halálos ágyánál tesz, nem tűrnek ellentmondást. Olyanok, mint a titán – kemények, megszeghetetlenek. Megígértem anyámnak, hogy vigyázni fogok az öcsémre. Hogy odafigyelek rá. Megtartottam a szavam. Tőlem telhetően mindent elkövettem. Azzal, hogy eljöttem. Lehet, hogy egy nagy rakás szerencsétlenségnek tűntem a többiek szemében, és csalódást okoztam nekik, de legalább nem hazudtam. Bár Bellynek igen. Egyetlenegyszer, abban a mocskos motelban. Azért tettem, hogy megvédjem. Legalábbis ezt mondogattam magamnak. Mégis, ha az életemből egyetlen pillanatot kitörölhetnék, ha az összes rossz dolog közül egyvalamit helyrehozhatnék, azt választanám. Amikor visszagondolok rá, milyen volt akkor az arca – mennyire összetört, hogyan rágta a szája szélét és húzta fel az orrát, hogy ne látszódjon rajta a fájdalom –, az megőrjít. Istenem,

ha megtehetném, ha visszamehetnék ahhoz a pillanathoz, és csak az igazat mondhatnám, akkor bevallanám, hogy szeretem, és akkor soha nem kellene még egyszer úgy néznie rám.

Harmincharmadik fejezet CONRAD

AZNAP

ÉJJEL A MOTELBEN,

le sem hunytam a

szemem. Újra és újra végiggondoltam, ami köztünk történt. Képtelen voltam tovább játszani azt, hogy közel engedem magamhoz, aztán meg ellököm magamtól – egyszerűen nem éreztem helyénvalónak. Amikor Belly hajnalban elment zuhanyozni, Jerevel mi is felkelniük. A takarómat hajtogattam össze éppen, amikor kimondtam: – Nekem belefér, hogy szereted. Jere rám meredt, még a száját is eltátotta. – Miről beszélsz? Mintha a torkomat szorongatta volna valaki, alig tudtam kinyögni: – Részemről oké… ha vele akarsz lenni. Úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. Úgy is éreztem magam. Hallottam, hogy Belly elzárja a vizet. Elfordultam Jeremiah-tól. – Csak vigyázz rá! – mondtam.

S ekkor, ahogy felöltözve, vizes hajjal kilépett a fürdőszobából, és azzal a reménykedő szemével rám nézett, én úgy néztem vissza rá, mint aki nem is ismeri. Kifejezéstelen tekintettel. Láttam, hogy elhomályosodik a szeme. Láttam, ahogy kialszik benne a szerelem lángja. Én oltottam ki. Ha most újra végiggondolom azt a motelbeli pillanatot, rá kell jönnöm, hogy én indítottam el a kettőjük kapcsolatát. Én löktem őket egymás karjaiba. Egyedül én. És most nekem kell együtt élnem ezzel. Ők boldogok.

Igazán jól megoldottam, hogy a lehető legkevésbé legyek szem előtt, de azon a péntek délután, amikor Bellynek szüksége volt rám, éppen otthon voltam. A nappaliban ült a földön, azzal az idióta mappával az ölében, körülötte mindenfelé papírok. Idegesnek, feszültnek tűnt. Kiült az arcára az aggodalom, éppen úgy, mint amikor egy matekpéldával küzdött, de sehogy sem jött rá a megoldásra. – Jere dugóba került – fújta ki idegesen a haját az arcából. – Mondtam neki, hogy korábban induljon. Nagy szükségem lenne ma a segítségére. – Miben kellene segítenie? – Úgy volt, hogy ma megyünk a Michaelsbe. Tudod, a dekorációs üzletbe.

– Szerintem még életemben nem jártam ott – jelentettem ki száraz hangon. – De ha akarod, elmegyek veled. – Tényleg? Mert ma a nehéz dolgokat kellene megvennem… – Persze. Semmi gond. – Megmagyarázhatatlan örömmel töltött el, hogy segíthetek neki a cipekedésben. Az ő autójával mentünk, mert az volt a nagyobb. Belly ült a kormány mögött. Addig csak néhány alkalommal ültem mellette – egész új helyzetnek találtam. Gyorsan és magabiztosan vezetett, mint aki mindig ura a helyzetnek. Tetszett. Időnként lopva rápillantottam, és figyelnem kellett, ne vigyem túlzásba. – Nem vezetsz rosszul – állapítottam meg. Elmosolyodott. – Jeremiah tanított meg ilyen jól vezetni. Ez igaz is volt. Ő tanítgatta annak idején. – És még mi változott? – Hé! Soha nem vezettem rosszul! – Szerintem Steve más véleményen lenne – horkantam fel, és kibámultam az ablakon. – Soha nem fogja hagyni, hogy jóvátegyem a drágalátos autóján esett csorbát. – Sebességet váltott, ahogy megálltunk egy lámpánál. – Ezenkívül? – Elkezdtél magas sarkút hordani. A kert avatóján is az volt rajtad. Egy pillanatig habozott.

– Igen, néha. Bár még mindig csetlek-botlok benne. Igazi nő lett belőlem – tette hozzá bánatosan. Meg akartam fogni a kezét, de az utolsó pillanatban inkább csak rámutattam az ujjaira. – Még mindig rágod a körmödet. Szorosabban fogta a kormányt, és halvány mosollyal az arcán megjegyezte: – Neked mindent észre kell venned.

– Rendben. Akkor mit is veszünk? Virágtartókat? – Virágtartókat, más szóval vázákat – nevetett Belly. Fogott egy bevásárlókocsit, de kivettem a kezéből, és én toltam. – Úgy emlékszem, „viharvázákban” állapodtunk meg. – Mi az a „viharváza”? És Jere honnan a fenéből tudja? – Nem Jere-vel állapodtunk meg, hanem Taylorral. – Elvette tőlem a kocsit, és megindult vele. Követtem a tizenkettes sorba. – Látod? – emelt le a polcról egy vastag falú üvegvázát. Összefontam a karom. – Nagyon szép – nyögtem ki unott hangon. Visszatette, és levett egy vékonyabbat. – Sajnálom, hogy neked kell végigszenvedni ezt velem. Tudom, hogy nem nagy szórakozás – mondta, de közben nem nézett rám.

– Nem is annyira! – szabadkoztam, és egymás után pakoltam a vázákat a kocsiba. – Hány kell? – Várj! Nagyot vagy közepeset vegyünk? Talán inkább a közepeset – tétovázott, és közben az árcímkére pillantott. – Igen, inkább a közepeset! Már csak néhány van a polcon. Megkérdeznéd valakitől, van-e még? – A nagyot vegyük! – erősködtem, mert már négyet beletettem a kocsiba. – A nagyok sokkal mutatósabbak, és több virágot, homokot vagy bármi mást tudsz beletenni. Belly összehúzta a szemét. – Csak azért mondod, mert nem akarsz eladót keresni. – Na jó, de tényleg. Szerintem a nagy sokkal jobban néz ki. Megvonta a vállát, és beletett még egy nagy vázát a kocsiba. – Talán elég lenne, ha minden asztalra, két közepes helyett, egy nagy vázát tennénk – győzködte magát. – Na és most? – indultam tovább, de kivette a kezemből a kocsit. – Gyertyák. Követtem egy másik sorba, majd egy újabba. – Szerintem neked fogalmad sincs, hol vagyunk – kötekedtem. – Egy kis helytörténeti séta – fordította meg hirtelen a kocsit. – Nézd, milyen szép művirágok! Jól mutatnak!

Megtorpantam. – Vegyünk néhányat? Biztos jól festenének a tornácon. – Kiválasztottam egy csokor napraforgót, és hozzá pár szál fehér rózsát. – Ezek így szépek együtt, nem? – Vicceltem – nézett rám, és láttam, hogy alig tudja leplezni a mosolyát. – De tényleg jól néznek ki. Nem elképesztően jól, de azért jól. Visszatettem a virágokat. – Rendben, feladom. Mostantól kezdve csak a cipekedésre összpontosítok. – Szép elhatározás. Amikor visszaértünk a házhoz, Jeremiah autója már ott állt a kocsifelhajtón. – Jere-vel majd kipakolunk később – ajánlkoztam. – Segítek – ugrott ki az autóból. – Csak előbb köszönök neki. Kivettem néhányat a legnehezebb csomagok közül, és követtem Bellyt fel a lépcsőn, a házba. Jeremiah a kanapén feküdt, és tévét nézett. Amikor meglátott minket, felült. – Hol voltatok, srácok? – kérdezte csak úgy mellesleg, de közben rám villantotta a szemét. – A dekorboltban – válaszolta Belly. – Hánykor értél ide? – Nemrég. Miért nem vártatok meg? Mondtam, hogy jövök. – Jeremiah felállt, odalépett Bellyhez, és magához húzta. – Megmondtam neked, hogy a Michaels kilenckor bezár. Kétlem, hogy időben ideértél volna. – Belly

dühösnek tűnt, de azért hagyta, hogy Jeremiah megcsókolja. Elfordultam. – Megyek, kipakolok – mondtam. – Várj, segítek! – Jeremiah elengedte Bellyt, és átkarolta a vállam. – Con, kösz, hogy beugrottál ma helyettem! – Semmiség. – Már nyolc óra elmúlt – szólalt meg Belly. – Mindjárt éhen halok. Menjünk el a Jimmy’sbe vacsorázni! Megráztam a fejem. – Én nem vagyok éhes. De ti csak menjetek! – Nincs itthon semmi ennivaló – ráncolta a homlokát Belly. – Kérlek, gyere! – Nem, kösz. Újra ellenkezni kezdett, de Jere leállította. – Bells, nincs kedve. Gyere, menjünk! – Biztos? – fordult felém még egyszer. – Jól vagyok – jelentettem ki, egy kissé keményebben, mint ahogy szerettem volna. Úgy tűnt, bevált, mert végre elmentek.

Harmincnegyedik fejezet AZ ÉTTEREMBEN NEM RÁKOT RENDELTÜNK. Én sült fésűkagylót és jeges teát, Jeremiah meg homártekercset és sört. A pincér elkérte a személyijét, és a korát látva elvigyorodott, de azért kihozta neki a sört. Beleszórtam két tasak cukrot a teámba, aztán megkóstoltam, és utána még kettőt. – Teljesen kivagyok – dőlt hátra Jeremiah a bokszban, és lehunyta a szemét. – Ébresztő! Rengeteg tennivalónk van még! – Mint például? – nézett rám. – Hogy érted ezt? Egy csomó minden. Az esküvőiruha-boltban rengeteg kérdést tettek fel nekem. Hogy milyen színösszeállítást szeretnénk. Hogy lesz-e rajtad öltöny vagy szmoking. – Szmoking? – horkant fel Jeremiah. – A parton? Szerintem még cipőt sem veszek. – Jó, persze. De akkor is nagyjából ki kéne találnod, hogy mit fogsz viselni.

– Fogalmam sincs. Ahogy te akarod. Azt fogom viselni, amit te és Taylor rám adtok. Az a ti napotok lesz, rendben? – Ha-ha! Nagyon vicces! – mérgelődtem. Nem mintha különösebben érdekelt volna, mit vesz fel, csak szerettem volna, ha kitalálja végre, és akkor ezt is kihúzhatom a listámról. Az ujjaival dobolt az asztalon. – Arra gondoltam, legyen fehér ing és világos vászonsort. Egyszerű és elegáns, ahogy megbeszéltük. – Rendben. Jeremiah felhörpintette a sörét. – Figyelj, táncolhatnánk a You Never Can Tell című számra? – Nem ismerem. – Dehogynem ismered! A kedvenc filmemből van. Segítek. A fiúszövetségben állandóan ez ment egy fél éven keresztül. – Amikor még mindig üres tekintettel meredtem rá, énekelni kezdett: „Tizenévesek esküdtek örök hűséget, és az öreg fiúk a legjobbakat kívánták nekik.” – Ja! Ponyvaregény. – Szóval? – Viccelsz? – Ne csináld már, Bells! Ne legyél ünneprontó! Feltehetnénk a YouTube-ra. Fogadok, hogy hatalmas sikerünk lenne. Jó móka lesz! – Jó móka? Te jó mókának szánod a mi esküvőnket? – néztem rá dühösen.

– Ugyan már! Minden döntés a te kezedben van, én csak ezt az egyet kérem – biggyesztette le a száját, és nem tudtam eldönteni, komolyan gondolja, vagy sem. Bárhogy is, kiakasztott vele. Ráadásul amiatt is dühös voltam rá, hogy nem ért időben ide a Michaelshez. A pincér megjelent az ennivalónkkal, és Jeremiah azonnal nekiesett a homártekercsnek. – Milyen más döntés van az én kezemben? – kérdeztem. – Eldöntötted, hogy répatortánk legyen – emlékeztetett rá, miközben majonéz csöpögött le az állán. – Én a csokoládétortát szeretem. – Nem én akarom meghozni az összes döntést! Azt sem tudom, mi legyen. – Akkor többet fogok segíteni. Csak mondd meg, mit! Hé, van egy ötletem! Mi lenne, ha Tarantinostílusban tartanánk az esküvőt? – lelkendezett. – Tényleg, mi lenne… – ismételtem utána kedvetlenül. A villámra tűztem egy fésűkagylót. – Olyan menyasszony lehetnél, mint a Kill Biliben a csaj – pillantott fel a tányérjából. – Na jó, csak viccelek. De tényleg csúcs lesz. Olyan lezser, ahogy megbeszéltük. – Persze, de attól a vendégeknek még enni kell adnunk. – Ne aggódj a kaja meg a többi miatt! Apám majd felfogad valakit, aki az egészet elrendezi. Éreztem, ahogy elönt az ingerültség. Hirtelen kifújtam a levegőt.

– Könnyen beszélsz! Nem te szervezed az esküvőt. Jeremiah letette a szendvicsét, és kihúzta magát. – Mondtam már, hogy segítek. És ahogy említettem, apám fogja a nagy részét lebonyolítani. – Nem szeretném! Azt akarom, hogy együtt találjuk ki. És a Quent Tarantino-filmekkel való viccelődést nem igazán érzem segítségnek. – Quentin –javított ki Jeremiah. Csúnyán néztem rá. – A táncot komolyan gondoltam – vallotta be. – Szerintem baromi jó lenne. És Bells, én sem tétlenkedtem. Kitaláltam, milyen zene legyen. Pete haverom lesz a lemezlovas. Megígérte, hogy elhozza a hangszóróit, és az iPodjáról tolja majd. Amúgy megvan neki az egész Ponyvaregény. Jeremiah viccesen felhúzta a szemöldökét. Tudtam, hogy azt várja, nevessek, vagy legalább elmosolyodjak. Már majdnem beadtam a derekamat, hogy abbahagyjuk végre a veszekedést, és nyugodtan megehessem a kagylóimat, amikor ártatlanul megkérdezte: – Várj, talán meg akarod beszélni Taylorral előtte? Hogy neki rendben van-e? Ellenségesen méregettem. Be kellett volna fejeznie a viccelődést, és valamivel több hálát tanúsítania, mivel – vele ellentétben – Taylor volt az, aki valóban segített nekem. – Ezt nem kell megkérdeznem tőle. Hülye ötlet, úgyhogy nem lesz belőle semmi! – Rendicsek, te hárpia!

– Nem vagyok hárpia! Semmi kedvem ehhez az egészhez! Csináld te! Döbbenten nézett rám. – Hogy érted, hogy semmi kedved ehhez az egészhez? Hirtelen felgyorsult a szívverésem. – Úgy értem, a szervezéshez. Semmi kedvem ehhez a hülye szervezéshez! Nem magához az esküvőhöz. Azt még mindig szeretném. – Akkor jó. Én is. – Átnyúlt az asztal fölött, ellopott egy kagylót a tányéromról, és a szájába dugta. Gyorsan betömtem az utolsót, mielőtt azt is megszerzi. Majd én is elvettem néhány sült krumplit a tányérjáról, bár még az enyémen is volt. – Hé! – húzta fel a szemöldökét. – Krumplid neked is van. – A tiéd ropogósabb – feleltem, inkább csak méregből. Azon tűnődtem, vajon Jeremiah életünk végéig megpróbálja majd ellopni az utolsó kagylómat, vagy bekapni az utolsó falat húsomat? Szerettem mindent megenni a tányéromról – nem az a fajta lány voltam, aki udvariasságból mindig hagy néhány morzsát. Még nem nyeltem le a falatot, amikor Jeremiah megkérdezte: – Laurel felhívott egyáltalán? Nagyot nyeltem. Hirtelen már nem is voltam éhes. – Nem.

– Mostanra biztosan megkapta a meghívót. – Aha. – Nos, remélhetőleg a jövő héten jelentkezik majd – mondta Jere az utolsó falat homártekercset tömve épp a szájába. – Azaz, biztos vagyok benne, hogy jelentkezni fog. – Remélhetőleg – bólintottam. Kortyoltam egyet a jeges teámból, majd hozzátettem: – Az első tánc lehetne a You Never Can Tell, ha tényleg azt szeretnéd. Jere ököllel belebokszolt a levegőbe. – Látod, ezért veszlek feleségül! Mosoly suhant át az arcomon. – Mert ilyen nagylelkű vagyok? – Mert ilyen nagylelkű vagy, és mert teljesen beléd zúgtam – jelentette ki, és visszavett néhányat a sült krumplijából.

Amikor visszaértünk a házhoz, Conrad autója már nem volt ott.

Harmincötödik fejezet CONRAD

KÖNNYEBBEN ELVISELTEM VOLNA, HA VALAKI – akár többször is – fejbe lő egy ütvefúróval, mint hogy egész éjjel azt kelljen néznem, ahogy a kanapén ölelkeznek. Miután elmentek vacsorázni, autóba szálltam, és meg sem álltam Bostonig. Vezetés közben végig azon morfondíroztam, hogy nem jövök vissza Cousinsba. A fenébe! Jobb lesz úgy! Félúton már el is határoztam, hogy az lesz mindenkinek a legjobb. Már csak egyórányira jártam Bostontól, amikor úgy döntöttem, nem foglalkozom velük, nekem is ugyanannyi jogom van ott lenni, mint nekik. Ki kell még tisztítanom a vízelvezető árkokat, és biztos voltam benne, hogy az ereszcsatornába darazsak fészkelték be magukat. Annyi mindent kellett még elrendeznem. Nem tehettem meg, hogy nem megyek vissza. Éjfél körül a konyhában ültem alsónadrágban, és gabonapelyhet kanalaztam, amikor hazaért apám.

Még mindig öltönyben volt. Azt sem tudtam, Bostonban van-e egyáltalán. Nem tűnt meglepettnek, amikor meglátott. – Con, beszélhetnénk? – kérdezte. – Aha. Leült velem szemben a szokásos whiskysével a kezében. A gyenge konyhai világításban öregembernek látszott. Ritkult a haja és lefogyott, talán túlságosan is. Mikor öregedett meg ennyire? A fejemben mindig harminchét éves maradt. Megköszörülte a torkát. – Szerinted mit kellene tennem Jeremiah-val kapcsolatban? Úgy értem, tényleg a fejébe vette ezt a dolgot? – Igen, azt hiszem. – Laurel teljesen ki van kelve magából. Mindent megpróbált, de a gyerekek nem hallgatnak rá. Belly elmenekült otthonról, úgyhogy még csak nem is beszélnek egymással. Tudod, Laurel milyen. Mindez újdonság volt számomra. Fogalmam sem volt, hogy mosolyszünet van köztük. Apám kortyolt egyet a poharából. – Szerinted mit tudok én itt tenni? Hogy leállítsam? Ez egyszer valóban egyetértettem apámmal. A Belly iránti érzelmeimet félretéve is úgy gondoltam, hogy ostobaság tizenkilenc évesen házasodni. Mi értelme? Mit akarnak bebizonyítani? – Megvonhatnád Jere-től a járandóságát – javasoltam, amitől rögtön szörnyen éreztem magam.

Gyorsan hozzátettem: – De még akkor is ott van neki az a pénz, amit anya hagyott rá. – Nagyrészt befektetésekben – bólintott apám. – Jere eltökélt. Mindenképpen véghezviszi, amit akar. – Tétováztam, majd kimondtam: – Azonfelül egy ilyen húzást soha nem bocsátana meg neked. Apám felállt, és öntött magának még egy whiskyt. Kortyolt egyet, mielőtt megszólalt: – Nem szeretném elveszteni őt úgy, ahogy téged elveszítettelek. Fogalmam sem volt, mit mondjak erre. Csendben ültünk tovább, és épp, amikor már szólásra nyitottam a szám, hogy a tudtára adjam: Nem vesztettél el, felállt. Nagyot sóhajtott, és felhajtotta az italát. – Jó éjt, fiam! – Jó éjt, apa! Néztem, ahogy apám felvánszorog a lépcsőn, egyre nehezebben szedve a lépcsőfokokat – mint Atlasz, aki a világ súlyát cipeli a vállán. Korábban soha nem kellett ilyen dolgokkal foglalkoznia. Soha nem kellett ilyen módon apának lennie. Mindig anyám oldotta meg a kemény helyzeteket. Most, hogy anyánk elment, egyedül apánk maradt nekünk, és ez nem volt elég.

Mindig is én voltam a kedvenc. Én voltam apám Jákobja, Jeremiah pedig Ézsau. Soha nem

kérdőjeleztem meg, miért van ez így; azt feltételeztem, ez az elsőszülöttek előjoga. Egyszerűen elfogadtam, mint ahogy Jere is. De amikor nagyobb lettem, rá kellett ébrednem, hogy nem ez az oka, hanem az, hogy apám önmagát látja bennem. Nem vagyok több a saját tükörképénél. Szerinte nagyon hasonlítunk egymáshoz, míg Jere inkább anyánkra ütött. így állandóan nyomást gyakorolt rám. Minden energiáját, minden reményét belém helyezte. Foci, iskola, minden. Keményen dolgoztam, hogy megfeleljek az elvárásainak, hogy olyan legyek, mint ő. Az első alkalom, amikor rá kellett ébrednem, hogy apám nem tökéletes, akkor történt, amikor elfeledkezett anyám születésnapjáról. Egész nap a barátaival golfozott, és túl későn ért haza. Jere-vel sütöttünk tortát, vettünk virágot és üdvözlőlapot. Mindent szépen kitettünk az étkezőasztalra. Apám belépett, és felkiáltott: – A francba! Elfelejtettem. Fiúk, ráírhatnám a nevemet a lapra? Ivott néhány sört, éreztem a leheletén, ahogy átölelt. Akkor kezdtem a középiskolát. Tudom, már régen rá kellett volna döbbennem, hogy az apám nem egy hős. Mégis ez volt a legelső alkalom, amire emlékszem, hogy csalódást éreztem egy tette miatt. Később egyre több és több okot találtam rá. Az iránta érzett szeretetem és büszkeségem gyűlöletbe fordult át. S ekkor önmagamat kezdtem el gyűlölni – azt, akit ő hozott létre. Hiszen én is

láttam, mennyire hasonlítunk egymáshoz. Ez megrémisztett. Nem akartam olyan ember lenni, aki megcsalja a feleségét. Nem akartam olyan ember lenni, akinek a munka előbbre való a családnál, aki alig ad borravalót az étteremben, és aki még arra sem veszi a fáradságot, hogy megtanulja a házvezetőnőnk nevét. Onnantól kezdve elhatároztam, hogy lerombolom a rólam alkotott képet. Nem futottam többé vele reggelenként, nem mentem el vele többé horgászni, és golfozni sem, amit különben sem szerettem. Viszont abbahagytam a focit is, amit imádtam. Apám minden meccsemre kijárt, és felvette, hogy vissza tudjuk nézni később, és lássam, hol hibáztam. Minden egyes alkalommal, amikor bekerültem az újságba, bekeretezte a cikket, és kiakasztotta a dolgozószobájába. Azért hagytam abba, hogy ellenszegüljek. Elvettem tőle mindazt, ami büszkeséggel töltötte el. Sok időbe telt, hogy ráébredjek erre. Hogy én voltam az, aki apámat piedesztálra emeltem. Én, és nem ő. Majd letaszítottam onnan, mert nem volt tökéletes. Mert emberi volt.

Hétfőn reggel visszatértem Cousinsba.

Harminchatodik fejezet HÉTFŐN VERANDÁN.

CONRADDAL

EGYÜTT

EBÉDELTÜNK

A

Csirkét és kukoricát. Nem tréfából mondta, hogy minden áldott nap grillcsirkét eszik. – Jere említette már, az esküvőn milyen ruhában szeretné, hogy Stevennel megjelenjetek? Conrad megrázta a fejét, mint aki nem is érti a dolgot. – Azt hittem, az esküvőkön a fiúk egyszerű öltönyt viselnek. – Igen, de mivel mindketten vőfélyek lesztek, egyformán kell öltöznötök. Világos vászonsort és fehér ing. Nem említette? – Most hallok először a fehér ingről. És arról is, hogy vőfély leszek. Felszaladt a szemöldököm. – Jeremiah nincs a helyzet magaslatán. Természetes, hogy te vagy a vőfély. Te és Steven. – Hogy lehet egyszerre két vőfély? Az nem egyemberes feladat? – Beleharapott a kukoricába. – Legyen Steven! Én nem bánom.

– Nem! Te vagy Jeremiah bátyja. Neked kell a vőfélynek lenni. Megszólalt a telefonom, épp amikor a vőfély feladatairól magyaráztam neki. Nem ismertem a számot, amelyről hívtak, de mivel sok intéznivalóm akadt az esküvővel kapcsolatban, nem egy ilyen hívást kaptam akkoriban. – Isabel? – kérdezte egy ismeretlen női hang. Idősebbnek hangzott, talán anyám korabelinek. Bárki volt is az, erős bostoni akcentussal beszélt. – Ühüm, igen. Én vagyok. – Denise Coletti vagyok, és Adam Fisher irodájából hívom. – Ó… jó napot! Nagyon örülök! – Én is. Csak egyeztetnünk kellene néhány dolgot az esküvőjükkel kapcsolatban. Találtam egy Elegantly Yours nevű rendezvényszervező céget, akik vállalták a vacsora lebonyolítását. Teljesen az utolsó pillanatban mondtak rá igent; ez a cég általában hónapokkal előre vállal csak rendezvényeket. Rendben van így? – Persze – egyeztem bele félszegen. Conrad kérdőn nézett rám. Denise Coletti – artikuláltam a szavakat. Elkerekedett a szeme, és mutatta, hogy adjam át neki a telefont, de eltoltam a kezét. – Nos, hány embert várnak? – hangzott Denise következő kérdése. – Húszat, ha mindenki eljön.

– Adam többet mondott, talán negyvenet, de majd még egyeztetünk. – Hallottam, hogy gépel. – Szóval, négy-ötféle előétel lesz. Szeretnének vegetáriánus fogást is? – Nem hiszem, hogy Jeremiah-nak vagy nekem lennének vegetáriánus barátaink. – – Rendben. Szeretne elmenni egy kóstolóra? Jó ötletnek tartanám. – Rendben. – Remek. Akkor kérek tőlük időpontot a jövő hétre. Most pedig az ülésrend. Két-három hosszú, vagy öt kerek asztalt szeretnének? – Hát… – Az asztalokról eddig még nem döntöttünk. És milyen negyven emberről beszél? Jó lett volna, ha Taylor itt ül mellettem, és segít. – Visszatérhetnénk még rá? Denise sóhajtott, amiből tudtam, hogy nem ez volt a jó válasz. – Persze, de minél előbb, hogy tudathassam velük. Akkor most ennyi. Ezen a héten még hívom. Ó, és gratulálok! – Nagyon köszönöm, Denise! Mellettem Conrad kiáltott egy nagyot. – Szia, Denise! – Connie az? Szeretettel üdvözlöm. – Denise üdvözöl – adtam át Conradnak az üdvözletét, mire Denise még hozzátette: Mazel tov!, és letettük.

– Mi folyik itt? – kérdezte Conrad. Egy kukoricaszem ragadt az arcára. – Miért hív Denise téged? Letettem az asztalra a telefont. – Hát, úgy tűnik, apád titkárnője a kezébe vette az esküvőnk szervezését. És húsz helyett negyven embert hívunk meg. – Jó hír – állapította meg. – Hogy érted, hogy jó hír? – Úgy, hogy apám beleegyezett, hogy ti ketten összeházasodjatok. És még fizeti is. – Conrad nekilátott a csirkéjének. – Nahát! – Felálltam. – Jobb, ha felhívom Jere-t. Várjunk csak, most még dolgozik. Visszaültem. Valószínűleg megkönnyebbülést kellett volna éreznem, hogy valaki átveszi tőlem a szervezést, de inkább úgy éltem meg, hogy még inkább a nyakamba zúdul ez az egész. Az esküvő sokkal nagyobb eseménynek ígérkezett, mint ahogy valaha is elképzeltem. Asztalokat fogunk bérelni? Mindez túl sok volt nekem. És túl hirtelen. Szemben velem Conrad a második cső kukoricát vajazta. A tányéromra pillantottam, de minden éhségem elpárolgott. Hányinger kerülgetett. – Egyél! – parancsolt rám Conrad. Bekaptam egy falat csirkét. Aznap csak este tudtam elérni Jeremiah-t. De igazából anyámmal szerettem volna beszélni. Ő tudta volna, hogyan rendezzük el az asztalokat, és

hová ültessük az embereket. Nem Denise-szel szerettem volna ezt megvitatni, vagy tőle várni, hogy megmondja, mit tegyek. De nem is Mr. Fishertől, vagy akár Susannah-tól. Csakis anyámtól.

Harminchetedik fejezet CONRAD

SOKÁIG

FEL SEM TŰNT,

milyen nehéz időszakon

megy át Belly, amíg a hét vége felé el nem kaptam egy Taylorral folytatott telefonbeszélgetését. Nyitva hagyta az ajtaját, én pedig éppen fogat mostam az emeleti fürdőben. Meghallottam, amint azt mondja: – Taylor, tényleg sokat jelent nekem az anyukád igyekezete, de biztosíthatlak felőle, nekem ez jó így… Tudom, de akkor is nagyon furcsán érezném magam, ha a leánybúcsúmon ott lenne az a sok asszony, anyámat kivéve… – Hatalmasat sóhajtott. – Igen, tudom. Rendben. Kérlek, mondd meg anyukádnak, hogy köszönöm. Ekkor becsukta az ajtaját, és szinte biztos vagyok benne, hogy sírni hallottam. A szobámba mentem, végignyúltam az ágyamon, és a plafont bámultam. Belly egy szóval sem árulta el nekem, milyen szomorú az anyukája miatt. Bizakodó, természetéből

adódóan jókedvű ember volt, ugyanolyan, mint Jere. Ha valaminek volt jó oldala is, Belly azt biztosan megtalálta. A sírása felrázott. Tudtam, hogy ki kellene maradnom ebből, hogy az lenne a legokosabb. Nincs szüksége rám, hogy vigyázzak rá. Nagylány. Különben is, mit tehettem volna érte? Egyértelmű, hogy nem lett volna szabad belebonyolódnom.

Másnap reggel korán felkerekedtem, hogy találkozzam Laurellel. Még hűvös volt odakint. Útközben felhívtam, és megkérdeztem, együtt reggelizhetnénk-e. Meglepődött, de nem kérdezett semmit. Azt felelte, találkozzunk a főút melletti vendéglőben. Ahogy visszaemlékszem, Laurel mindig is különleges volt számomra. Kisgyerekkorom óta szerettem a közelében lenni. Szerettem, hogy mellette csendben lehetett maradni. Nem bánt lekezelően a gyerekekkel; egyenjogúként kezelt minket. Miután anyám meghalt és a Stanfordra mentem, egyszer-egyszer felhívtam telefonon. Szerettem beszélgetni vele, és azt, hogy anyámra emlékeztetett, de nem fájóan. Olyan volt, mintha az otthont jelentette volna számomra. Ő ért oda elsőként a vendéglőbe, és egy bokszban ülve várt rám. – Connie! – állt fel, amint meglátott, és ölelésre tárta a karját. Mintha lefogyott volna.

– Szia, Laur! – öleltem át. Vékonynak éreztem, de az illata ugyanolyan volt. Laurelből mindig friss fahéjillat áradt. Leültem vele szemben. Miután mindketten szalonnát és palacsintát rendeltünk, megkérdezte: – Nos, hogy vagy? – Jól – válaszoltam, és ittam egy kortyot a narancslevemből. Hogyan is kellett volna szóba hoznom ezt a témát? Nem az én stílusom; nem jön belőlem természetesen, mint ahogy például Jere-ből. Olyasmibe ütöttem bele az orrom, ami nem az én dolgom. De meg kellett tennem. Belly miatt. Megköszörültem a torkom, és belekezdtem a mondandómba. – Azért hívtalak fel, mert beszélni akartam veled az esküvőről. Az arca megmerevedett, de nem szakított félbe. – Laur, szerintem el kellene menned az esküvőre. Szerintem részt kellene venned benne. Mégiscsak az édesanyja vagy. A kávéját kevergette, majd a szemembe nézett. – Szerinted össze kellene házasodniuk? – Azt nem mondtam. – Akkor mit gondolsz? – Azt gondolom, hogy szeretik egymást, és össze fognak házasodni, tekintet nélkül arra, hogy bárki más mit gondol erről. És… szerintem Bellynek nagy szüksége van most az édesanyjára. – Úgy tűnik, Isabel jól megvan nélkülem – jelentette ki szárazon.

– Egyszer sem hívott fel, hogy a tudtomra adja, hol van egyáltalán. Adamtől kellett megtudnom, aki, mellesleg, nyilvánvalóan állja az esküvő költségeit. Jellemző rá. És most, hogy Steven a vőfély, Belly apja is beadta a derekát, ahogy szokta. Látszólag én vagyok az egyetlen, aki állja a sarat. – Belly nincs jól. Alig eszik. És… tegnap éjjel hallottam, hogy sír. Azt mondta Taylornak, nagyon köszöni, hogy az anyukája leánybúcsút akar neki szervezni, de az nem lenne az igazi nélküled. Laurel arca mintha ellágyult volna egy kicsit. – Lucinda leánybúcsút szervezne neki? – merengett, majd tovább kavargatta a kávéját. – Jere nem gondolta ezt át. Nem veszi elég komolyan. – Ebben van valami. Nem igazán megfontolt, de hidd el nekem, Bellyt komolyan veszi. – Mély lélegzetet vettem, aztán kimondtam: – Laurel, ha nem mész el, meg fogod bánni. Merőn nézett rám. – Ugye őszinték lehetünk egymással? – Persze, mindig is azok voltunk. Laurel bólintott, és belekortyolt a kávéjába. – Ez így van. Akkor légy szíves, áruld el nekem, miért érdekel ez téged ennyire? Tudtam, hogy fel fogja tenni ezt a kérdést. Végül is, Laurel már csak ilyen. Nem fecsérli az idejét. – Azt szeretném, hogy Belly boldog legyen. – Ó! Csak ő? – Jeremiah is. – Ennyi? – fürkészte az arcom kitartóan.

Csak néztem rá.

Szerettem volna kifizetni a számlát, hiszen mégiscsak én hívtam meg őt, de Laurel nem engedte. – Az kizárt! – jelentette ki. A visszaúton lejátszottam magamban az egész beszélgetésünket. A mindentudó kifejezést Laurel arcán, amikor megkérdezte, miért érdekel ez engem. Mi történik? Elmegyek vázákat választani Belly-vel, és a békéltető szerepét játszom a szülők felé. Hirtelen nyakig benne voltam az egészben, miközben nem is értettem egyet velük. Ki kell másznom ebből! Hát legyen! Mosom kezeimet.

Harmincnyolcadik fejezet MERRE JÁRTÁL? – kérdeztem Conradtól, amikor hazaért. Egész délelőtt távol volt. Nem válaszolt azonnal. Jobban mondva, kerülte a tekintetemet, majd hirtelen kibökte: – Csak az ügyeimet intéztem. Furcsán néztem rá, de nem volt hajlandó többet elárulni. – Lenne kedved elkísérni Dyerstownba, a virágoshoz? El kell hoznom az esküvői virágokat. – Jere nem jön ma? Nem mennél inkább vele? – kérdezett vissza bosszúsan. Meglepődtem, és egy kicsit meg is bántódtam. Úgy gondoltam, egész jól kijöttünk egymással az elmúlt néhány hét alatt. – Nem ér ide estig – feleltem, és viccelődve hozzátettem: – Különben is te vagy a virágszakértő, és nem Jere. Talán elfelejtetted? Conrad a mosogatónál állt, háttal nekem. Megnyitotta a csapot, és alátartott egy poharat. – Nem szeretném, hogy kiakadjon. A hangjában némi sértettséget véltem felfedezni. Sértettséget, és még valamit – félelmet.

– Mi a baj? Történt valami ma reggel? – Hirtelen elfogott a nyugtalanság. Amikor Conrad nem válaszolt, odaléptem hozzá, hogy a kezemet a vállára tegyem, de ekkor hirtelen megfordult, és a karom lehanyatlott. – Semmi sem történt – jelentette ki. – Menjünk! Én vezetek. A virágkereskedésben szinte alig szólt hozzám. Taylorral a kála mellett döntöttünk, de amikor megláttam a szépen elrendezett virágokat, végül a bazsarózsát választottam. Megmutattam őket Conradnak, mire azt mondta: – Ezek voltak anyám kedvenc virágai. – Emlékszem – bólintottam. Öt kompozíciót rendeltem, minden asztalra egyet. Ahogy Denise Coletti meghagyta. – És a csokrok? – kérdezte az eladó. – Lehetnének azok is bazsarózsából? – Természetesen. Kötünk belőle egy szép csokrot. – Majd Conradhoz fordult. – Ön és a vőfélyek a gomblyukukba tűzik a virágot? Conrad elvörösödött. – Nem én vagyok a vőlegény – tiltakozott. – Ő a vőlegény bátyja – magyaráztam, és átnyújtottam Mr. Fisher bankkártyáját az eladónak. Gyorsan kijöttünk.

A hazafelé vezető úton megpillantottam egy útszéli gyümölcsárust. Szerettem volna megállni, de nem szóltam. Szerintem Conrad megérezte, mert megkérdezte: – Szeretnél visszamenni? – Nem fontos, már elhagytuk. Hirtelen megfordult az egyirányú úton. A bódéban néhány rekesz őszibarack állt, valamint egy tábla, mely egy becsületkasszára mutatott. Beledobtam egy dollárt, mert nem volt nálam apró. – Kérsz egyet? – kérdeztem Conradot, és közben a pólómba törölgettem a barackot. – Nem, allergiás vagyok az őszibarackra. – Mióta? – érdeklődtem. – Határozottan emlékszem, hogy régen ettél barackot. De barackos pitét mindenképpen. Megvonta a vállát. – Mindig is az voltam. Ettem régen, de viszket tőle a szám. Mielőtt beleharaptam volna, lehunytam a szemem, és magamba szívtam a gyümölcs illatát. – Sajnálhatod. Soha életemben nem ettem még ilyen finom barackot. Egészen érett volt. Ahogy mohón beleharaptam, végigfolyt a leve az államon és a kezemen. Egyszerre volt édes és fanyar. Minden érzékszervemmel élveztem – az illatát, az ízét, a látványát.

– Tökéletes ez a barack – áradoztam. – Szerintem le is mondok a következőről, mert biztosan nem lehet ennyire finom. – Tegyünk próbát! – ajánlotta Conrad, és hozott nekem még egyet. Négy harapással magamba tömtem az egészet. – Na, ugyanolyan jó volt? – Igen! Conrad óvatosan megtörölte az ingével a számat. Talán az volt életem legmeghittebb érintése. Megszédültem, szinte elvesztettem az egyensúlyomat. Végig a szemembe nézett, majd hirtelen lesütötte a szemét, mintha a nap túlságosan belesütött volna mögülem. Kiléptem oldalra. – Veszek még néhányat, Jere-nek – mondtam gyorsan. – Jó ötlet – lépett ő is hátra. – A kocsiban várlak. Remegtem, miközben egy zacskóba válogattam a barackot. Egyetlen pillantása, egyetlen érintése elég volt ahhoz, hogy reszkessek. Őrület! Épp a testvéréhez készülök férjhez menni. Az autóban nem szóltam hozzá. Akkor sem tudtam volna megszólalni, ha akarok. A légkondis autó csendjében a köztünk lévő csend őrjítően hangosnak hallatszott. Inkább lehúztam az ablakot, és a mellettem elhaladó dolgokra összpontosítottam.

A kocsifelhajtón már ott állt Jeremiah autója. Conrad azon nyomban eltűnt, ahogy beléptünk a házba. Jere-t a kanapén szunyókálva találtam, napszemüveggel a fején. Csókkal ébresztgettem. Kinyitotta a szemét. – Szia! – Szia! Kérsz egy barackot? – lengettem meg a zacskót az orra előtt. Hirtelen nyugtalanság fogott el. Jere átölelt, és a fülembe súgta: – Te vagy a barack. – Tudtad, hogy Conrad allergiás a barackra? – kérdeztem. – Persze. Nem emlékszel, amikor barackos jégkrémet evett, és feldagadt az egész szája? Kibontakoztam az öleléséből, és a konyhába indultam, hogy megmossam a barackot. Nem kell bűnösnek érezned magadat, semmi sem történt, te semmit sem tettél – mondogattam magamnak. A piros műanyag szűrőt a csap alá tartottam, és leráztam a vizet a barackokról, ahogy Susannah-tól annyiszor láttam. Jeremiah mögém lépett, és kikapott egyet a szűrőből. – Szerintem már elég tiszta – viccelődött. Felült a konyhapultra, és beleharapott a barackba. – Finom, ugye? – néztem rá kérdőn. Én is fogtam egyet, és magamba szívtam az illatát, hogy kiszellőztesse a fejemből az összes őrült gondolatot. Jeremiah bólintott. Már meg is ette, és a magot a mosogatóba dobta.

– Nagyon finom. Epret vettél? Meg tudnék enni egy dobozzal! – Nem, csak barackot. A barackokat egy fém gyümölcsöstálba tettem, és igyekeztem a lehető leggusztusosabban elrendezni őket. Még mindig remegett a kezem.

Harminckilencedik fejezet A

LAKÁSBAN SÖTÉTKÉK PADLÓSZŐNYEG VOLT,

és

bár strandpapucsot viseltem, azon keresztül is éreztem, hogy nyirkos. A konyha mérete egy repülőgép mosdójához volt hasonlatos, és a hálószobának nem volt ablaka. Magas belmagasságú lakásként hirdették – talán ez volt az egyetlen pozitívuma. Jeremiah-val az egész napot lakások nézegetésével töltöttük a suli közelében. Addigra már hármat láttunk. Ez volt köztük messze a legrosszabb. – Nekem tetszik a szőnyeg – jegyezte meg Jeremiah elismerően. – Kellemes reggel úgy kikelni az ágyból, hogy az ember lába alatt szőnyeg van. Az ajtóra pillantottam, ahol a háziúr várt ránk. Annyi idős lehetett, mint apám. Hosszú ősz lófarkat és bajuszt viselt, és egy derékig meztelen sellő díszítette a felkarját. Észrevette, hogy a tetoválást bámulom, és rám vigyorgott. Bizonytalanul visszamosolyogtam rá.

Majd visszamentem a hálószobába, és intettem Jeremiah-nak, hogy kövessen. – Mintha cigarettaszagot éreznék – suttogtam. – Beleivódott a szőnyegbe. – Használj légfrissítőt, bébi! – Használj te! Egyedül. Mert én nem jövök ide. – Mi a gond? Ez a hely olyan közel van a kampuszhoz, hogy szinte már belül van. És tartozik hozzá egy kertrész, ahol grillezhetünk. Gondolj csak a jó kis kerti partikra! Ne csináld, Belly! – Felejtsd el! Menjünk vissza a legelső lakásba! Abban legalább volt légkondi. – A felettünk lévő lakásból inkább érezni, mint hallani lehetett, ahogy valaki dübörögteti a zenét. Jeremiah zsebre dugta a kezét. – Az a ház tele volt öregekkel és családokkal, ebben viszont a mi korosztályunk lakik. Olyan egyetemisták, mint mi. Újabb pillantást vetettem a háziúrra. A mobilját nézte, mint aki nem is figyel a beszélgetésünkre. – Ez a hely olyan, mintha egy diákszövetségben laknánk – halkítottam le a hangom. – Ha abban akarnék élni, akkor visszamennék oda veled. Jeremiah értetlenkedve meresztette rám a szemét. – Úgy gondolom, nem vesszük ki a lakást – mondta ki jó hangosan. Majd a háziúr felé fordulva megvonta a vállát, mintha azt mondaná: Mit lehet tenni? Mintha ők ketten alkottak volna egy párt.

– Köszönöm, hogy megmutatta – fordultam én is a férfi felé. – Semmi gond – válaszolta, és cigarettára gyújtott. Amint kiléptünk a lakásból, dühös pillantást vetettem Jeremiah-ra. Mi van? – formálta némán a szavakat. Nem értette. Dühösen megráztam a fejem. – Késésben vagyok – jelentette ki az autóban. – Válasszuk ki az egyik lakást! Túl akarok már lenni az egészen. – Rendben – mondtam, és feltekertem a légkondit. – Én az elsőre szavazok. – Rendben – egyezett bele. – Rendben – bólintottam. Visszamentünk az első házba, hogy kitöltsük a szükséges papírokat. Egyből megkerestük a ház képviselőjét, akit Carolynnak hívtak. Magas, vörös hajú nő volt, és mintás dzsörzéruhát viselt. A parfümje illata Susannah-ra emlékeztetett. Ezt egyértelműen jó jelnek vettem. – Tehát nem a szüleik bérelik ki maguknak a lakást? – kérdezte tőlünk. – A legtöbb diák esetében a szülők írják alá a bérleti szerződést. Szólásra nyitottam a számat, de Jeremiah megelőzött. – Nem, mi magunk írjuk alá – jelentette ki. – Nemsokára összeházasodunk. A nő arcára kiült a meglepetés, majd észrevettem, hogy gyors pillantást vet a hasamra. – Ó! – kiáltott fel. – Gratulálok!

– Köszönjük! – nyugtázta Jeremiah. Én nem szóltam semmit. Arra gondoltam, mennyire abnormális az, hogy mindenkinek rögtön a terhesség jut eszébe, amint meghallja a hírt, hogy összeházasodunk. – Ellenőriznem kell a hitelkártyájukat, és azt követően továbbítom a kérelmüket – mondta Carolyn. – Ha minden rendben, önöké a lakás. – Ha az ember késve fizetett be néhány számlát, az, hogy is mondjam, negatív hatással van az aktuális hitelére? – hajolt előre Jeremiah. Éreztem, hogy elkerekedik a szemem. – Miről beszélsz? – sziszegtem. – Apád tölti fel a hitelkártyádat. – Igen, tudom, de nyitottam egy diákkártyát is, hogy saját hitellehetőségem legyen – vigyorgott meggyőzően Jeremiah. – Biztosan rendben lesz – bólintott Carolyn, de az arcáról lehervadt a mosoly. – Isabel, mi a helyzet az ön hitelkeretével? – Szerintem rendben van. Apám kártyáját használhatom, de eddig még soha nem tettem. – Hm. Rendben. Rendelkeznek esetleg valamilyen vásárlási hitelkártyával? – nézett rám kérdőn. Megráztam a fejem. – Határozottan ki tudjuk fizetni az első és az utolsó havi bérleti díjat – vetette közbe Jeremiah. – Valamint a kauciót is le tudjuk tenni. Úgyhogy nem lehet semmi gond.

– Remek – állt fel Carolyn. – Ezt a mai napon továbbítom, és néhány napon belül tudatom önökkel a döntést. – Szorítok érte – mondtam, és próbáltam vidámnak tűnni.

Jeremiah-val kisétáltunk az épületből, egyenesen a parkolóba. Az autó mellett állva megjegyeztem: – Nagyon remélem, hogy megkapjuk ezt a lakást. – Ha nem, akkor valamelyiket a másik kettő közül. Kétlem, hogy Gary ellenőrizné a hitelkártyánkat. – Ki az a Gary? Jeremiah átment a vezető oldalra, és kinyitotta az ajtót. – A fickó az utolsó lakásból. Fennakadt a szemem. – Biztos vagyok benne, hogy Gary ugyanúgy ellenőrizné. – Kétlem – ismételte el Jere. – Gary jó fej. – Garynek minden bizonnyal metamfetamin laborja van az alagsorban – jegyeztem meg, amitől most Jeremiah-nak akadt fenn a szeme. – Ha abba a lakásba költöznénk, egyik éjjel egy jéggel teli fürdőkádban ébrednénk, a vesénk nélkül – folytattam.

– Belly, egy csomó diáknak ad ki lakást. Egy srác a focicsapatból egész múlt évben ott lakott, és még mindig él. Megvan mindkét veséje… Merőn néztünk egymásra az autó két oldaláról. – Miért is beszélünk még mindig erről? – kérdezte Jeremiah. – Úgy lesz, ahogy te szeretnéd, nem emlékszel? Nem úgy fejezte be a mondatot, ahogy, szerintem, a szíve szerint tette volna: Úgy lesz, ahogy te szeretnéd – mint ahogy mindig is úgy van. – Még nem tudjuk, hogy úgy lesz-e, vagy sem. Nem úgy fejeztem be a mondatot, ahogy a szívem szerint tettem volna: Még nem tudjuk, hogy úgy lesze, vagy sem – mert a hitelkártyáddal valami gond támadt. Feltéptem az ajtót, és beültem

Azon a héten engem hívtak fel azzal, hogy nem kaptuk meg a lakást. Nem tudom, vajon Jere érvénytelen hitelkártyája, vagy pedig az én hitelkártyám hiánya volt az oka, de igazából nem is volt érdekes. A lényeg az, hogy nem kaptuk meg.

Negyvenedik fejezet TAYLOR

LEÁNYBÚCSÚJÁRA

IGYEKEZTEM.

Úgy

gondoltam rá, mintha az ő leánybúcsúja lenne, mivel az édesanyjával ketten szervezték. A kiküldött meghívók szebbek voltak, mint a tényleges esküvői meghívóink. Már egy csomó autó állt a ház előtt. Felismertem köztük Marcy Yoo ezüstszürke Audiját és Taylor nagynénjének, Mindynek a kék Hondáját. Taylor fehér lufikat kötött a postaládára. Erről eszembe jutottak Taylor születésnapi bulijai. Bár neki mindig vadító rózsaszín lufijai voltak. Fehér nyári ruha és szandál volt rajtam. Kifestettem a szemem, arcpírt tettem az arcomra és rózsaszín szájfényt a számra. Amikor eljöttem Cousinsból, Conrad megjegyezte, hogy jól nézek ki. Akkor szóltunk egymáshoz először a barackvásárlás óta. Annyit mondott: Jól nézel ki, én pedig azt válaszoltam: Köszi. Semmi rendkívüli. Becsöngettem – ilyen még soha nem fordult elő velem Taylorék-nál. De mivel vendégségbe jöttem, úgy gondoltam, így illendő.

Taylor nyitott ajtót. Rózsaszín ruhát viselt, amelyen alul világoszöld halak úsztak körbe-körbe. A haját félig feltűzte. Úgy festett, mintha inkább ő lenne a menyasszony, s nem én. – Csinos vagy! – ölelt át. – Te is! – viszonoztam a bókot. – Szinte már mindenki itt van – magyarázta, és elindultunk a nappali felé. – Pisilek egyet – váltottam hirtelen irányt. – Siess, te vagy a díszvendég! Gyorsan megmostam a kezem, és próbáltam rendbe szedni a hajam az ujjaimmal. Feltettem még egy kevés szájfényt. Nem tudom, miért, de ideges voltam. Taylor krepp-papírból kivágott esküvői harangokkal díszítette a nappalit, és a Templomba menet című dal szólt. Ott voltak a közös barátnőink: Marcy, Blair és Katie, Taylor nagynénje, Mindy, a szomszédunk, Mrs. Evans, és Taylor anyukája, Lucinda. És mellette, a kanapén, világoskék kosztümben, az anyám. Elhomályosult a tekintetem, amikor megláttam. Nem rohantunk egymás felé, nem hullattunk könnyeket. A karjaimba zártam a barátnőimet, a lányokat és asszonyokat, és amikor utolsóként anyámhoz értem, hosszan és szorosan átöleltük egymást. Nem volt szükségünk szavakra, mivel mindketten tudtuk, mit jelent ez a pillanat. A büféasztalnál Taylor megszorította a kezem.

– Boldog vagy? – súgta a fülembe. – Nagyon! – súgtam vissza, és felvettem egy tányért. Mérhetetlen megkönnyebbülést éreztem. Minden a helyére került. Visszakaptam az anyukámat. – Akkor jó – mondta Taylor. – Hogy történt? Anyád beszélt az én anyámmal? – Aha – dobott felém egy puszit. – Anyukám szerint nem is volt nehéz meggyőzni, hogy eljöjjön. Lucinda, mintegy asztaldíszként, a híres fehér kókusztortáját tette az asztal közepére. Szénsavas limonádé, virslis táska, bébirépa és hagymamártás – a kedvenc ételeim sorakoztak az asztalon. Anyám saját készítésű citromtortával rukkolt elő. Telepakoltam ennivalóval a tányéromat, és leültem a lányok mellé. Egy virslis táskát már a számba is tömtem. – Nagyon köszönöm, hogy eljöttetek! – kezdtem a beszélgetést. – Képtelen vagyok elhinni, hogy férjhez mész – rázta a fejét Marcy hitetlenkedve. – Én sem – tette hozzá Blair. – Én sem – nyugtáztam. Az ajándékok kibontása volt az este fénypontja. Mintha a születésnapom lett volna. Marcytől muffinsütőt, Blairtől vizespoharakat, Mindy nénitől kéztörlőket, Lucindától szakácskönyveket, anyámtól egy steppelt paplant kaptam. Taylor mellettem ült, feljegyezte, kitől mit kaptam, és összegyűjtötte a szalagokat. Lyukakat

vágott egy papírtányérba, és átfűzte rajtuk a szalagokat. – Hát ez meg mire jó? – álmélkodtam. – Ez lesz a próbacsokrod, te butus! – világosított fel Lucinda sugárzó arccal. Észrevettem, hogy szoláriumban járt aznap, mert még mindig látszott a szemüveg nyoma az arcán. – Ja, mi nem tartunk próbát – lélegeztem fel. Mert őszintén, mit kellene elpróbálnunk, ha egyszer az óceán partján fogunk összeházasodni. Minden egyszerű lesz, ahogy mindketten szeretnénk. Taylor átnyújtotta nekem a tányért. – Akkor kalapként kell viselned – viccelődött. Lucinda felállt, és a papírtányért, mint egy főkötőt, a fejemre igazította. Jót nevettünk rajta, és Marcy egy fotót is készített. Taylor, jegyzetfüzetével a kezében, szólásra emelkedett. – Akkor most készüljünk fel arra, mit fog Belly mondani a nászéjszakáján. A szalagok mögé bújtam. Hallottam már erről a játékról. A koszorúslány minden egyes szót lejegyez, amit a leendő menyasszony kiejt a száján, miközben az ajándékokat bontogatja. – Annyira bájos! – kiáltott fel Taylor, és a szoba megtelt kacagással. Próbáltam kitépni a kezéből a jegyzetfüzetet, de magasan a fejem fölé tartotta, úgy olvasta fel. – Jeremiah imádni fogja! – nevetett.

Miután túlestünk a vécépapírból készült menyasszonyi ruha versenyen, rendet tettünk, és mindenki elment, kikísértem anyámat az autójához. Lesütött szemmel mondtam neki: – Köszönöm, anya, hogy eljöttél! Ez nagyon sokat jelent nekem. Kisimította a hajamat a szememből. – A lányom vagy – jelentette ki egyszerűen. A nyakába ugrottam. – Annyira, de annyira szeretlek! Amint beültem az autóba, felhívtam Jeremiah-t. – Minden sínen van! – visítottam. Nem mintha addig nem lett volna. De mégis, az esküvő szervezése, az otthonomtól való elszakadás, az anyámmal való veszekedés – ezek mind hatalmas teherként nehezedtek rám. De így, hogy anyám ismét mellettem állt, éreztem, hogy újra kapok levegőt. Az aggodalmaim elszálltak. Végre teljesnek és egésznek éreztem magam. Mint aki képes mindenre. Aznap éjjel otthon aludtam. Steven, anya és én egy olyan tévécsatornát néztünk, ahol megtörtént bűneseteket rekonstruálnak. A szörnyű jeleneteknél farkasként vonítottunk, Fritost ettünk, és befaltuk a citromtorta maradékát. Annyira jó volt velük lenni!

Negyvenegyedik fejezet CONRAD

AZNAP AMIKOR BELLY HAZAMENT, meglátogattam Ernie-t, a Tenger gyümölcsei étterem öreg tulajdonosát, akinél még anno az asztalokat törölgettem. Az összes kölyök, aki valaha megfordult Cousinsban, ismerte Ernie-t, mint ahogy Ernie is ismerte a kölyköket. Egyetlen arcot sem felejtett el, bármennyire megöregedett időközben. Már akkor is legalább hetvenéves volt, amikor középiskolásként nála dolgoztam. Ma már az unokaöccse, John vezeti az éttermet, aki egy nagy barom. Első lépésként csapossá fokozta le Ernie-t, majd amikor ez a munka is túl nehéznek bizonyult neki, azt a feladatot szabta ki neki, hogy szalvétába göngyölje az evőeszközöket. Végül teljesen kiszorította Ernie-t az étteremből, és kiharcolta, hogy nyugdíjba menjen. Kétségtelen, hogy Ernie megöregedett, de világéletében keményen dolgozott, és mindenki szerette. Régen együtt gyújtottunk rá odakint a cigiszünetekben. Tisztában voltam vele, hogy nem tesz jót neki az a sok

cigaretta, amit tőlünk kéreget, de idős volt, és ki tud ellenállni egy öreg rókának? Ernie egy kis házban éldegélt nem messze a főúttól, és igyekeztem időt szakítani rá, hogy legalább hetente egyszer meglátogassam. Elszórakoztassam, ugyanakkor megnézzem, hogy éle még egyáltalán. Ernie mellett nem volt senki, aki figyelmeztesse, hogy vegye be a gyógyszerét, és John, az unokaöccse halálbiztos, hogy soha nem nyitotta rá az ajtót. Miután kitúrta az étterméből, Ernie kijelentette, hogy a rokoni szálak ellenére semmi közük egymáshoz. Úgyhogy nagyon meglepődtem, amikor befordultam Ernie utcájába, és megpillantottam John autóját, amint éppen kikanyarodik tőle. Leparkoltam a ház előtt, és kopogtam, mielőtt benyitottam volna. – Hoztál nekem cigit? – kérdezte Ernie a kanapén ülve. Mindig ugyanazt a nótát fújta, pedig már teljesen eltiltották adohányzástól. – Nem – válaszoltam. – Leszoktam. – Akkor tűnj a francba! Ezen, szokásunkhoz híven, jót nevettünk, és lehuppantam mellé a kanapéra. Régi rendőrös filmeket néztünk a tévében, és mogyorót ettünk – teljes csendben. Csak a reklámok alatt váltottunk néhány szót.

– Hallotta, hogy az öcsém megnősül a jövő héten? – kérdeztem. – Még nem alulról szagolom az ibolyát, srác! – horkant fel. – Persze hogy hallottam. Mindenki hallotta. Az egy édes lány. Amikor kicsi volt, mindig pukedlizett előttem. – Azért, mert azt mondtuk neki magáról, hogy régen olasz herceg volt, de később maffiózó lett – vigyorogtam. – A cousinsi keresztapa. – De még mennyire! Újra elkezdődött a film, és mi kényelmes csendbe burkolóztunk. Majd, a következő szünetben, Ernie egyszer csak megjegyezte: – Szóval, most megsiratod, mint egy balfácán, vagy teszel végre valamit? Majdnem a torkomon akadt a mogyoró. Köhécselve kérdeztem: – Miről beszél? – Ne játszd meg magad nekem! – horkantott fel dühösen. – Szereted őt, nem igaz? Ő az igazi, nem így van? – Ernie, szerintem elfelejtette bevenni a gyógyszereit. Hol a pirulás doboza? Csontos, fehér kezével leintett, majd ismét a tévé felé fordult. – Csak nyugalom! Kezdődik. A következő reklámig kellett várnom, amikor, mintegy mellesleg, megkérdeztem tőle: – Maga tényleg hisz ebben? Hogy az embernek egyvalaki rendeltetett?

Kettéroppantott egy mogyorót. – Persze hogy hiszek! Elizabeth volt az, akit nekem teremtett az ég. Amikor meghalt, nem találtam egyetlen okot sem arra, hogy más után nézzek. Aki az enyém volt, elment. Most már csak arra várok, hogy eljöjjön az én időm is. Hoznál nekem egy sört? Felálltam, és a hűtőhöz mentem. Egy sörrel és egy tiszta pohárral tértem vissza. Ernie ügyelt arra, hogy a pohara mindig tiszta legyen. – Mit keresett itt John? – kérdeztem. – Láttam őt idefelé jövet. – Eljött füvet nyírni. – Azt hittem, az az én feladatom – jegyeztem meg, és kiöntöttem neki a sört. – Te aztán nem kertelsz! – Egyáltalán, mikor álltak újra szóba egymással? Ernie megvonta a vállát, és egy mogyorót dobott a szájába. – Valószínűleg csak azért mászkál ide, hogy rá hagyjam a házat, ha már földobom a bakancsomat. – Felhörpintette a sörét, és kényelmesen hátradőlt. – Istenem! Jó gyerek az! A húgom egyetlen fia. Családtag. A család az család. Ezt soha ne feledd, Conrad! – Ernie, két reklámmal előbb még azt mondta, hogy ha nem próbálom megakadályozni az öcsém esküvőjét, akkor balfácán vagyok! A fogát piszkálva csak annyit mondott:

– Ha az a lány az igazi, akkor semmi más nem számít, még a család sem.

Néhány órával később megkönnyebbülve jöttem el Ernie-től. Mint mindig.

Negyvenkettedik fejezet SZERDÁN

TÖRTÉNT, CSUPÁN NÉHÁNY NAPPAL AZ

Taylort és Anikát, valamint Josht, Vörösmadarat és a bátyámat másnapra vártuk Cousinsba. A fiúk úgynevezett legénybúcsúra készültek, én pedig azt terveztem, hogy a lányokkal a medence partján töltjük az estét. Denise Coletti és Taylor segítségével minden sínen volt. Az ennivaló megrendelve – homártekercs és garnélarák saláta lesz. A veranda és a kert karácsonyi fényekben fog tündökölni. A tervek szerint Conrad egy dalt játszik majd gitáron, miközben én kivonulok a partra apám oldalán. A Susannah-tól kapott ékszert fogom viselni. A frizurámat és a sminkemet én magam készítem el. Minden a lehető legsimábban ment, mégis volt egy olyan érzésem, mintha elfelejtettem volna valamit. A nappalit porszívóztam éppen, amikor Conrad elhúzta a tolóajtót. Egész reggel kint volt a vízen. Kikapcsoltam a porszívót. ESKÜVŐ ELŐTT

– Mi baj van? – kérdeztem tőle. Sápadnak tűnt, és a hajáról a szemébe csöpögött a víz. – Nagyot estem – mondta. – A szörfdeszka uszonya elvágta a lábam. – Nagyon? – Á, nem vészes! – Követtem a tekintetemmel, ahogy elbiceg a fürdőszobáig, és odaszaladtam hozzá. A kád szélén ült. A törülközője máris átvérzett, és a vér végigcsurgott a lábán. Egy pillanatra megszédültem. – Már nem is vérzik – bizonygatta Conrad, de az arca olyan fehér volt, mint a márvány konyhapult. Úgy festett, mint aki mindjárt elájul. – Rosszabbul néz ki, mint amilyen valójában. – Folyamatosan szorítsd el! – utasítottam. – Hozok valamit, amivel kitisztíthatjuk a sebet. Biztosan nagyon fájt neki, mert szó nélkül engedelmeskedett. Amikor visszatértem a hidrogénperoxiddal, a gézzel és a jóddal, ugyanabban a helyzetben találtam – a lába még mindig a kádban. Leültem mellé. – Hadd tisztítsam ki! – kérleltem. – Majd én! Jól vagyok – felelte. – Nem, nem vagy jól – erősködtem. Ekkor elengedte a törülközőt, és ahogy letöröltem a lábát, összerezzent. – Ne haragudj! – szabadkoztam. Néhány percig még rányomtam a véres törülközőt a sebre, majd óvatosan elvettem a lábáról. Vékony, hosszú vágást találtam alatta, mely nem vérzett már erősen,

úgyhogy ráöntöttem egy adagot a hidrogénperoxidból. – Aú! – Ne kényeskedj, csak egy karcolás – hazudtam. Eltűnődtem azon, vajon nem kellene-e összeölteni. Conrad közelebb hajolt hozzám, és a fejét lágyan a vállamra hajtotta, miközben a sebet fertőtlenítettem. Éreztem minden egyes lélegzetvételét – ahogy élesen veszi a levegőt minden alkalommal, amikor a sebhez értem. Miután kitisztítottam a sebet, sokkal jobban festett. Rátettem egy kis jódot, majd gézzel körbetekertem a lábikráját. Kedvesen megveregettem a térdét. – Máris jobb, látod? Felemelte a fejét, és azt mondta: – Köszönöm! – Nincs mit! S ekkor, ahogy egymásra néztünk, ahogy a tekintetünk összefonódott, ismét ott vibrált köztünk valami. A légzésem felgyorsult. Ha csak egy kicsit is közelebb hajoltam volna hozzá, csókolózni kezdünk. Tudtam, hogy el kéne húzódnom, de képtelen voltam rá. – Belly? – A nyakamon éreztem a leheletét. – Igen? – Segítenél felállni? Felmegyek, és lefekszem aludni.

– Rengeteg vért vesztettél – mondtam, és a hangom visszaverődött a csempékről. – Szerintem most nem szabadna aludnod. – Az az agyrázkódásra vonatkozik – mosolyodott el halványan. Feltápászkodtam, és őt is felhúztam. – Tudsz járni? – kérdeztem. – Menni fog – mondta, és lassan, bicegve elindult, végig a falnak támaszkodva. A pólóm nedves lett a homloka alatt. Gépiesen elkezdtem rendbe tenni a fürdőszobát, miközben a szívem majd kiugrott a helyéről. Mi történt? Nem sok választott el tőle, hogy megtegyem. Ez most más volt, mint amikor a barackokat vettük. Itt most minden rajtam állt vagy bukott.

Conrad egészen vacsoráig aludt, és gondolkoztam rajta, hogy vigyek-e neki valamit enni, de aztán letettem róla. Inkább megsütöttem az egyik mirelit pizzát, és egész nap az alsó szintet takarítottam. Megkönnyebbüléssel töltött el, hogy holnap mindenki megérkezik, és nem leszünk már kettesben. Ha már Jeremiah itt van, minden vissza fog térni a rendes kerékvágásba.

Negyvenharmadik fejezet MINDEN VISSZATÉRT A RENDES KEREKVÁGÁSBA. Én is, Conrád is normálisan viselkedtünk. Mintha semmi sem történt volna. Mivel nem is történt semmi. Ha nem lett volna bekötve a lába, az egészet csak álomnak gondolom. A fiúk lent voltak a parton, Conradot kivéve, akinek nem érhette víz a sebét. A konyhában tevékenykedett: a húst készítette elő a grillezésre. Mi, lányok, a medence partján feküdünk, és egy doboz pattogatott kukoricát adtunk körbe-körbe. Ami az időjárást illeti, tökéletes cousinsi idő volt. A nap melegen sütött és csupán néhány felhő jelent meg időnként az égen. A következő hétre nem jósoltak esőt, úgyhogy az esküvőnket az sem veszélyeztette. – Vörösmadár olyan cuki – szólalt meg Taylor a bikinifelsőjét igazgatva. – Durva – állapította meg Anika. – Egy ilyen becenévvel, kösz, de nem kérek belőle. Taylor csúnyán nézett rá. – Ne ítélkezz már! Belly, te mit gondolsz?

– Hát… kedves fiú. Jeremiah szerint nagyon hűséges. – Látod? – ujjongott Taylor, és megbökte Anikát a lábujjával. Anika rám pillantott, én pedig lopva rámosolyogtam. – Hát, hűségesnek hűséges, de mintha lenne benne egy hangyányi cro-magnoni. Taylor hozzám vágott egy marék kukoricát. Kacagva próbáltam bekapni néhány szemet. – Te is elmész ma a fiúkkal? – kérdezte Anika. – Nem, csak ők mennek. Egy olyan helyre, ahol féláron lehet kapni ír whiskey koktélt. – Tyűha! – ujjongott Taylor. Anika sanda pillantást vetett a konyha felé, és halkan megjegyezte: – Csajok, soha nem említettétek, hogy Conrad ilyen dögös. – Nem annyira dögös – helyesbített Taylor. – Csak azt hiszi magáról. – Nem igaz! – védtem Conradot. – Tay csak azért haragszik rá, mert soha nem mozdult rá – magyaráztam Anikának. – Miért mozdult volna rá, ha egyszer a te pasid volt? Csendre intettem. – Soha nem volt az én pasim – suttogtam. – Mindig ő volt a pasid – közölte Taylor, és még több napolajat spriccelt magára. – De már nem az! – jelentettem ki határozottan.

Vacsorára rostélyost ettünk grillezett zöldségekkel. Igazi felnőttes ételt. Ahogy ott ültem az asztalnál a barátaimmal vörösbort kortyolgatva, tényleg felnőttnek éreztem magam. Jeremiah a székem karfáján pihentette a karját. Ott volt mellettem. Mégis… Egész este másokkal beszélgettem. Egyszer sem néztem rá, ugyanakkor tudtam, hogy ott van. Fájdalmasan a tudatában voltam. A közelében élőnek éreztem magam, míg a hiánya tompa fájdalommal töltött el. Amikor vele voltam, mindent érzékeltem. Jeremiah mellett Anika ült. Beszélgettek, és Jere mondott neki valamit, amitől Anika hangosan felkacagott. Összeszorult a szívem. Elfordítottam a tekintetem. Egyszer csak Tom felállt, hogy pohárköszöntőt mondjon. – Bellyre és J. Fisherre, egy igazán – böffentett egyet – bámulatos párra! Rohadtul elképesztőek! Láttam, hogy Anika úgy néz Taylorra, mintha azt kérdezné: szerinted ez a srác cuki? Taylor megvonta a vállát. Mindenki megragadta a sörösdobozát vagy a borospoharát, és koccintottunk. Jeremiah magához húzott, és megcsókolt, ott mindenki előtt. Szégyenlősen elhúzódtam tőle. Észrevettem, ahogy

Conrad néz minket, és azt kívántam, bárcsak ne láttam volna. Ekkor Steven következett. – Még egy köszöntő, srácok – mondta, és esetlenül felállt. – Egész életemben ismertem Jere-t. És sajnos Bellyt is. Hozzávágtam a szalvétámat. – Szépek vagytok együtt. – Először rám nézett, majd Jeremiah-ra. – Legyél jó hozzá, öregem! Néha az ember agyára megy, de mégiscsak ő az egyetlen húgom. Éreztem, ahogy elöntenek az érzelmek. Felpattantam, és megöleltem. – Te lüke! – mondtam a szememet törölgetve. Amint visszaültem Jere mellé, ő emelkedett szólásra. – Úgy látom, nekem is illene mondanom valamit. Először is, köszönöm srácok, hogy eljöttetek! Josh, Vörösmadár, Taylor és Anika – köszönöm! Sokat jelent, hogy itt vagytok velünk. Jere gyengéden oldalba bökött, én pedig várakozóan néztem fel rá, hogy említse már meg Conradot is. A pillantásommal jeleztem, de úgy tűnt, nem veszi észre. – Te is mondj valamit, Belly! – zárta a mondandóját. – Nagyon köszönöm, hogy eljöttetek! – ismételtem utána. – És köszönjük Conradnak ezt a bámulatos vacsorát! Rohadtul elképesztő volt! Mindenki nevetett.

Vacsora után Jeremiah szobájába mentünk, és figyeltem, ahogy készülődik. A lányok lent maradtak. Felvetettem ugyan Taylornak, hogy elmehet Vörösmadárral flörtölni, de azt válaszolta, inkább otthon marad velünk. – Kézzel ette a rostélyost – szörnyülködött. Jere befújta magát dezodorral. A bevetetlen ágyán ültem. – Biztos vagy benne, hogy nincs kedved velünk jönni? – kérdezte. – Biztos – feleltem, majd hirtelen eszembe jutott valami. – Emlékszel, amikor azt a kutyát találtad a parton? Rosie-nak neveztük el, aztán kiderült, hogy fiú, de továbbra is úgy hívtuk. Az emlék után kutatva ráncolta a homlokát. – Nem én találtam, hanem Conrad – mondta. – Nem igaz! Te találtad. És sírtál, amikor a gazdái eljöttek érte. – Nem, az Conrad volt. – A hangja egyszerre keményen csengett. – Nem hiszem. – Pedig kétségtelenül ő volt az. – Biztos vagy benne? – próbálkoztam. – Teljesen. Steve-vel a halálba szekáltuk amiatt, hogy sírt. Tényleg Conrad lett volna? Olyan magabiztos voltam az emlékeimet illetően. Rosie három csodálatos napot töltött velünk, mielőtt a gazdája eljött érte. Édes kutyus volt, puha, világosbarna szőrrel. Esténként azon veszekedtünk,

kinek az ágyában aludjon. Úgy döntöttünk, minden este másnál legyen, és mivel én voltam a legkisebb, az én ágyamra már nem került sor, mert addigra elvitték. Vajon még mire nem emlékeztem jól? A fejemben mindig szerettem az emlékszem, amikor játékot játszani, és büszkeséggel töltött el, mennyi apró részletet fel tudok idézni. Félelemmel töltött el, hogy az emlékeim akár csak egy kicsit is eltérhetnek a valóságtól.

Negyvennegyedik fejezet MIUTÁN

A

FIÚK

ELMENTEK,

felmentünk

a

szobámba, hogy kifessük a körmünket, és kigondoljuk az esküvői sminket. – Még mindig az a véleményem, hogy kozmetikusnak kellene kisminkelnie – jegyezte meg Taylor. Épp világos rózsaszínűre festette a lábujjkörmeit az ágyamon. – Nem akarok még többet költeni Mr. Fisher pénzéből. Így is elég sokat áldoz ránk – mondtam. – Különben is utálom az erős sminket. Mintha nem is önmagam lennék tőle. – Profik. Tudják, mit csinálnak. – Amikor egyszer elvittél egy profihoz, úgy kifestett, hogy transzvesztitának néztem ki utána. – Mert nekik az tetszik. De legalább műszempillát hadd tegyek fel rád! Rajtam is, Anikán is lesz. Anikára néztem, aki a padlón feküdt uborkamaszkkal az arcán. – Neked így is elég hosszú a szempillád – állapítottam meg.

– Taylor szeretné így – préselte ki Anika a szavakat, nehogy megrepedjen a maszkja. – Hát én nem fogom viselni őket – jelentettem ki. – Jere tisztában van vele, milyen a szempillám, és őt nem érdekli. Egyébként meg viszket tőlük a szemhéjam. Emlékszel, Tay? Halloweenkor feltetted, és azon nyomban levettem, ahogy nem néztél oda. – Kidobott tizenöt dollár – fintorgott Taylor. Lecsúszott az ágyról, és leült mellém a földre. A különböző rúzsait próbálgattam. Eddig a rózsaszín szájfény és a barackszínű rúzs tetszett legjobban. – Melyik tetszik jobban? – kérdeztem. A szájfényt a felső, a rúzst az alsó ajkamra vittem fel. – A rúzs – állapította meg Taylor. – Az jobban érvényesül a fotókon. Az elején azt terveztük, hogy Josh készít majd rólunk néhány képet – nagyon jó osztályképeket és buliképeket csinált a fiúszövetségnél. De most, hogy Mr. Fisher és Denise Coletti a kezébe vette a dolgokat, felkértünk egy profi fotóst, akit Denise ajánlott. – Talán mégiscsak elmegyek a fodrászhoz – merengett Taylor. – Ahogy szeretnéd – biztattam. Mindhárman átöltöztünk pizsamába, amikor Taylor és Anika előállt az egyik nászajándékukkal – egy átlátszó csipkehálóinggel és a hozzá illő bugyival. – A nászéjszakádra – jelentette be Taylor jelentőségteljesen.

– Ó, igen, értem – hebegtem a bugyit nézegetve. Reméltem, hogy nem vörösödtem el nagyon. – Köszönöm, lányok! – Szeretnél bármit is kérdezni tőlünk? – telepedett az ágyamra Taylor. – Taylor, én is a földön élek. Úgy értem, nem vagyok hülye! – Csak azt szeretném mondani… – Rövid szünetet tartott. – Szóval, az első néhány alkalommal valószínűleg nem fogod élvezni. Én rendkívül kicsi vagyok ott lent, úgyhogy eléggé fájt. Talán neked nem lesz annyira rossz. Ugye, Anika? Anika felhúzta a szemöldökét. – Nekem egyáltalán nem fájt, Iz. – Akkor biztos hatalmas a vaginád – jegyezte meg Taylor. Anika a fejéhez vágott egy párnát, és annyira vihogtunk, hogy nem tudtuk abbahagyni. – Várj csak! És mennyire fájt, Tay? Mint amikor gyomorszájon vágnak? – Ki vágott téged gyomorszájon? – érdeklődött Anika. – Ne felejtsd el, hogy van egy bátyám. – Az másmilyen fájdalom. – Rosszabb, mint amikor görcsöl a hasad? – Igen, de inkább ahhoz hasonlítanám, mint amikor a fogorvosnál az ínyedbe szúrják az érzéstelenítőt. – Remek! A szüzességed elvesztését egy fogtöméshez hasonlítja– pattant föl Anika. – Ne

hallgass rá, Iz! Ígérem, sokkal jobb lesz a fogorvosnál! Talán olyan lenne, ha mindketten szüzek lennétek még, de Jeremiah már tudja, mi a dolga. Oda fog figyelni rád. Taylor újból kacagásban tört ki. – Oda fog figyelni! – kuncogott. Igyekeztem nevetni, de az arcomra fagyott a mosoly. Jeremiah már két lánnyal is volt. A középiskolai barátnőjével, Marával, és nemrég Lucie Barone-nal. Szóval, igen, teljesen biztos voltam benne, hogy tudni fogja. Bárcsak fogalma se lenne róla!

Egymás mellett feküdtünk az ágyamban. A sötétben beszélgettünk, amikor egyszer csak Anika elaludt. Újra és újra végiggondoltam, vajon bevalljam-e Taylornak, beszéljek-e neki Conradról, és arról, hogy mennyire összezavarodtam. Szerettem volna megosztani vele, de féltem is. – Tay? – suttogtam. Mellettem feküdt, és én voltam az ágy szélén, mert át akartam menni Jere szobájába, amint a fiúk hazaérkeztek. – Tessék? – Álmosnak hangzott. – Történt valami különös. – Micsoda? – Most már ébernek tűnt. – Tegnap Conrad elvágta a lábát szörfözés közben, és segítettem neki bekötözni, amikor történt köztünk valami különös.

– Csókolóztatok? – sziszegte. – Nem, de szerettem volna – vallottam be. – Nagy kísértést éreztem. – Hűha! – sóhajtott. – De ugye semmi nem

történt?

– Semmi. Csak… teljesen kiborultam attól, hogy akartam. Még ha csupán egyetlen másodpercig is. – Hatalmasat sóhajtottam. – Néhány nap múlva férjhez megyek, és nem szabadna ilyesmire gondolnom – hogy más fiút megcsókoljak. – Conrad nem más fiú – mondta lágy hangon. – Ő az első szerelmed. Az első nagy szerelmed. – Igazad van! – könnyebbültem meg. Rögtön gondtalanabbnak éreztem magam. – Ez nem több nosztalgiánál. Taylor habozott, majd folytatta: – Van valami, amit nem mondtam el neked. Conrad elment anyádhoz. – Mikor? – akadt el a lélegzetem. – Néhány hete. Ő győzte meg, hogy jöjjön el a leánybúcsúra. Anyád elmesélte anyámnak, anyám meg nekem… Szóhoz sem jutottam. Értem tette? – Nem mondtam el, mert nem akartalak összezavarni. Hiszen Jere-t szereted, ugye? Hozzá akarsz menni feleségül? – Aha. – Biztos vagy benne? Mert még nem késő, tudod? Még mindig lefújhatod az egészet. Nem kell

megtörténnie ezen a hétvégén. Szükséged lehet még némi időre… – Nincs szükségem több időre – jelentettem ki. – Rendben. – Jó éjt, Tay! – fordultam át a másik oldalamra. – Jó éjt! Meg kellett várnom, amíg a légzése lelassul, és egyenletessé válik. Ott feküdtem mellette, és kavarogtak a gondolataim. Conrad még mindig vigyázott rám. Halkan kiszálltam az ágyból, a tükrös szekrényhez osontam, és a sötétben kitapogattam. Az üveg egyszarvút.

Negyvenötödik fejezet AMIKOR ANNAK IDEJÉN Susannah kitett minket a plázánál vagy a minigolfpályánál, minden egyes alkalommal Conradra bízott bennünket. – Vigyázz rájuk, Connie! Számítok rád – mondta. Egyszer az történt, hogy különváltunk a plázában, mivel a fiúk a játékterembe akartak menni, én pedig nem. Nyolcéves voltam akkor. Azt beszéltük meg, hogy egy óra múlva találkozunk az éttermeknél. Azon nyomban az üvegfúvó üzletbe siettem. A fiúkat soha nem érdekelte, én viszont imádtam a csecsebecséket. Végignéztem minden egyes pultot, de különösen az üveg egyszarvúakat szerettem. Meg akartam venni az egyiket, a legkisebbet, de az is tizenkét dollárba került, és nekem csak tíz dollárom volt. Le sem tudtam venni róla a szemem. Felvettem, majd visszatettem, majd újra a kezembe vettem. Fel sem tűnt, hogy közben elszaladt az idő, és már majdnem két óra eltelt. Amilyen gyorsan csak tudtam, odaszaladtam a megbeszélt találkozóhelyhez, rettegve attól, hogy a fiúk otthagytak.

Amikor odaértem, Conradot sehol sem láttam. Jeremiah és Steven a Taco Bell előtt üldögélt, a zsetonjaikat számolgatva. – Hol voltál? – nézett rám Steven mérgesen. Nem foglalkoztam vele. – Hol van Conrad? – kérdeztem Jeremiah-tól hevesen. – Elment, hogy megkeressen – válaszolt Jere, majd Stevenhez fordult: – Fel akarod használni a jegyeinket most, vagy tegyük el őket legközelebbre? – Várjunk velük! – javasolta Steven. – A fickó azt mondta, a jövő héten több nyereményük lesz. Amikor Conrad nemsokára visszatért, és meglátott, ahogy Jeremiah-val és Stevennel fagyit eszem éppen, rettenetes dühbe gurult. – Hol voltál? – ordította. – Úgy volt, hogy háromkor itt találkozunk! Összeszorult a torkom, és éreztem, hogy mindjárt sírva fakadok. – Az üvegfúvónál – suttogtam, miközben a fagylalt végigcsurgott a kezemen. – Ha bármi történik veled, anyám megöl engem! Rám bízott téged. – Volt egy egyszarvú… – Felejtsd el! Többé nem jöhetsz velünk! – Ne, Conrad! Kérlek! – zokogtam, és a könnyeimet a ragacsos kezemmel törölgettem. – Sajnálom! Láttam rajta, hogy megbánta a kiabálást. Leült mellém, és azt mondta:

– Ne csinálj többé ilyet, Belly! Mostantól elválaszthatatlanok leszünk, rendben? – Rendben – szipogtam. Abban az évben, augusztusban, Conradtól egy üveg egyszarvút kaptam születésnapomra. Nem a kicsit, hanem a nagyot, ami húsz dollárba került. A szarva ugyan letörött, amikor Jeremiah és Steven birkózás közben leverte, de azért megtartottam. A tükrös szekrényem tetején lakott. Hogyan dobhattam volna el egy ilyen ajándékot?

Negyvenhatodik fejezet CONRAD

VÁLLALTAM, HOGY NEM ISZOM, és hazaszállítom a többieket. Mire elindultunk, már kellemesen becsíptek a házban talált bortól és sörtől. Tom – vagy Vörösmadár, vagy mit tudom én, hogy hívják – autójával mentünk, mert az volt a legnagyobb. Lényegében egy Hummer. Jere mellettem ült az első ülésen, a srácok hátul. Tom előrenyúlt kettőnk között, és bekapcsolta a rádiót. Folyamatosan rappelt, de sem az ütem, sem a dal szövege nem stimmelt. Josh csatlakozott hozzá, mire Steven kinyitotta a tetőablakot, és kidugta rajta a fejét. – Ezek a barátaid? – vetettem Jeremiah-ra egy sanda pillantást. Elnevette magát, és ő is rappelni kezdett. A bár zsúfolásig volt – tele magas sarkú cipős lányokkal, akik csillogó szájfényt kentek magukra, és lesimítva hordták a hajukat. Vörösmadár egyből

táncolni próbált mindegyikükkel, akik mellett elment, de minden egyes alkalommal kitértek előle. A pulthoz indultam az első körért, és Steven követett. A pultosra vártunk, amikor a vállamra tette a kezét, és megkérdezte: – Szóval, hogy vagy ezzel az egésszel? – Mivel? Az esküvővel? – Aha. Elfordítottam a fejem. – Ez a helyzet, és kész. – Szerinted hibát követnek el? Nem kellett válaszolnom, mert a pultos végre ránk nézett. – Öt dupla tequilát és egy sört. – Te nem is iszol velünk? – csodálkozott Steven. – Nekem kell vigyáznom rátok, tökfejek, elfelejtetted? Odavittük az italokat az asztalunkhoz, ahol a többiek vártak. Koccintottunk, majd Vörösmadár felpattant, és Tarzan-üvöltéseket hallatva verni kezdte a mellét. A fiúk nagyon jól szórakoztak rajta, és megpróbálták rávenni, hogy menjen oda néhány lányhoz, akik a táncparketten vonaglottak. Stevennel el is indultak, mi meg visszaültünk, és a helyünkről néztük őket. Stevennek több szerencséje volt. Elkezdett táncolni egy vörös hajú lánnyal, míg Vörösmadár kedvetlenül visszaballagott az asztalhoz.

– Hozok még egy kört – ajánlkoztam. Rá kellett jönnöm, hogy mivel én vagyok a vőfély, nekem kell leitatnom őket. Még öt tequilát rendeltem, de mivel Steven még mindig táncolt, Jere felhajtotta az övét is. Lassan kortyolgattam a sörömet, amikor egyszer csak Josh hangjára lettem figyelmes, amint azt mondja Jeremiah-nak: – Srác, végre Belly közelébe kerülhetsz. Felkaptam a fejem. Jeremiah átölelte Josh vállát, és énekelni kezdett: – Szép nap lesz az első éjszakához. Még nem volt köztük szex? Majd Josh így folytatta: – Most már szinte te is szűz vagy. Lacie óta nem is voltál senkivel, és az még Cabóban történt. Cabóban? Jeremiah a tavaszi szünetben járt ott, amikor Bellyvel már egy párt alkottak. Jeremiah rettentő hamisan újra dalra fakadt: – Mint egy szűz, akit először érintenek meg. – Majd felállt. – Pisálnom kell. Figyeltem, ahogy kitántorog a mosdóba, amikor Josh még hozzátette: – Rohadt mázlista ez a Fisher. Lacie tud egyet s mást. Tom oldalba vágta, és jó hangosan megjegyezte: – A francba! Emlékszel, hogy kizárt minket a hotelszobából? – Majd hozzám fordult. – Elképesztő volt, srác! Kizártak minket, és annyira belemerültek,

hogy még a kopogást sem hallották. Az istenverte folyosón kellett töltenünk az éjszakát. – Ráadásul a csaj baromi hangos volt. Ó, Jere, ó Jere! – röhögött Josh. Elöntött a méreg. Ökölbe szorult a kezem az asztal alatt. Legszívesebben behúztam volna valakinek. Először is ennek a két csávónak, aztán az öcsémnek. Laposra tudtam volna verni. Felpattantam az asztaltól, és a tömegen át utat törtem a mosdóig. Dörömböltem az ajtón. – Foglalt – hadarta Jeremiah bentről. Majd belehányt a vécébe. Néhány másodpercig még ott álltam, aztán elindultam kifelé, el az asztalunk mellett, egyenesen a parkolóba.

Negyvenhetedik fejezet A

FIÚK

TÖKRÉSZEGEN.

EGY

ÓRÁVAL

KÉSŐBB

ÉRTEK

HAZA,

Láttam már Jeremiah-t előtte is, amikor leitta magát, de így még soha. Annyira lerészegedett, hogy a többieknek szó szerint fel kellett cipelniük az emeletre. Alig tudta nyitva tartani a szemét. – Belllllly! – ordította artikulálatlanul. – A feleségem leszel, kislány! A lépcső aljáról visszakiabáltam: – Feküdj le aludni! Conrad nem volt velük. – Hol van Conrad? – kérdeztem Tomot. – Azt hittem, ő lesz a sofőrötök. Tom az emeleten imbolygott. – Nem tudom. Velünk volt – botladozott a nyelve. Kimentem az autóhoz, hogy megnézzem, hátha kidőlt a hátsó ülésen. De nem találtam. Már aggódni kezdtem, amikor megpillantottam a parton – az életmentőknek felállított emelvényen ült. Levettem a cipőm, és elindultam felé.

– Gyere le! – kiabáltam neki. – Nehogy elaludj ott fenn! – Gyere fel! – kiabálta vissza. – Csak egy percre. Gondolkodóba estem. Nem tűnt részegnek, a hangja józanul csengett. Felmásztam, és leültem mellé. – Jól éreztétek magatokat, srácok? – kérdeztem. Nem válaszolt. A hullámok a partot nyaldosták. A félhold ott ragyogott felettünk az égen. – Nagyon szeretek kint ülni éjjel – merengtem. – El kell mondanom valamit – szólalt meg hirtelen. A hangja megrémisztett. – Mit? Tekintetét az óceánra szegezve mondta: – Jere megcsalt téged, amikor Cabóban járt. Nem ezt vártam. Talán ez volt az utolsó dolog, amire gondoltam. Összeszorította az állkapcsát, dühösnek tűnt. – Ma éjjel a klubban az egyik baromarcú barátja mondott valamit. – Végre rám nézett. – Sajnálom, hogy tőlem kell hallanod, de azt gondoltam, jogod van megtudni. Fogalmam sem volt, mit válaszoljak. – Már tudtam róla – böktem ki végül. Hátrahőkölt. – Tudtad? – Aha. – Mégis hozzámész feleségül?

Az arcomba szökött a vér. – Hibázott – mondtam lágyan. – Gyűlöli magát érte. De megbocsátottam neki, és most már minden rendben van köztünk. Tényleg jól vagyunk. Conrad undorral biggyesztette le a száját. – Viccelsz? Egy hotelszobában töltötte az éjszakát valami csajjal, és te még őt véded? – Ki vagy te, hogy ítélkezz felettünk? Semmi közöd hozzá! – Semmi közöm hozzá? Az a szemétláda éppenséggel az öcsém, te pedig a… – Nem fejezte be a mondatot. – Soha nem hittem volna, hogy az a fajta lány vagy, aki elviseli ezt egy fiútól. – Sokkal rosszabb volt, amit tőled elviseltem – szaladt ki a számon. – Én egyszer sem csaltalak meg! – villant a szeme. – Még csak rá sem néztem másra, amíg együtt voltunk! Arrébb húzódtam tőle, és elkezdtem mászni lefelé. – Nem akarok erről beszélni tovább! – jelentettem ki. Fogalmam sem volt, miért hozakodott most elő ezzel. Én csak el akartam felejteni végre. – Azt hittem, ismerlek – mondta szomorúan. – Szerintem tévedtél. Leugrottam. Hallottam, ahogy rögtön utánam ő is földet ér, mire megszaporáztam a lépteimet. Éreztem, ahogy könnyek végigcsorognak az arcomon. Látni sem akartam őt. Conrad utánam rohant, és elkapta a karom. Igyekeztem elfordulni tőle, mégis meglátta az arcom,

és elkomorodott. Megsajnált, amitől még rosszabbul éreztem magam. – Sajnálom! – engedett el. – Nem kellett volna semmit mondanom. Igazad van. Semmi közöm hozzá. Hirtelen elfordultam. Nem volt szükségem a szánakozására. Elindultam a házzal ellentétes irányba. Fogalmam sem volt, hová és merre, csak tőle el. – Még mindig szeretlek! – kiabált utánam. Megdermedtem. Majd lassan feléje fordultam. – Ne mondj ilyet! Közelebb jött. – Nem tudom, képes leszek-e valaha is elfelejteni téged. Teljesen biztosan nem. Itt van ez az érzés… Hogy mindig velem vagy. Itt. Conrad a szívébe markolt, majd lehanyatlott a keze. – Csak mert Jeremiah-hoz megyek feleségül – mondtam. Gyűlöltem a hangomat – remegett és gyengének hatott. Erőtlennek. – Emiatt gondolod most így váratlanul. – Ebben semmi váratlan nincs. – A tekintetünk összekapcsolódott. – Mindig is így volt. – Nem számít. Már túl késő – fordultam el ismét. – Várj! – kiáltott rám, és újra elkapta a karom. – Engedj el! – A hangom hideg és kimért volt, alig ismertem magamra. Ez őt is meglepte. Összerándult, és elengedett. – Csak egyvalamit árulj el! – esedezett. – Miért kell összeházasodnotok? Miért nem elég, ha csak együtt éltek?

Ezt a kérdést már én is feltettem magamnak. És még nem találtam rá választ. Elindultam, de követett. Átölelte a vállam. – Hagyjál! – ráztam le magamról, de nem tágított. – Várj! Várj! A szívem majd kiugrott a helyéről. Mi van, ha valaki meglát minket? Mi van, ha meghallanak? – Ha nem engedsz el, sikítok! – Hallgass meg, kérlek! Könyörgök! Sóhajtottam. Elkezdtem visszafelé számolni magamban. Hatvan másodpercet kap, nem többet. Hatvan másodperce van arra, hogy elmondja, amit akar, aztán hátat fordítok neki, és nem nézek vissza. Két éve semmi mást nem kívántam jobban. De most már túl késő. Halkan belekezdett: – Két éve mindent elszúrtam. De nem úgy, ahogy gondolod. Azon az éjszakán – emlékszel arra az éjszakára? Aznap éjjel a suliból jöttünk hazafelé, és úgy elkezdett szakadni az eső, hogy meg kellett állnunk annál a motelnél. Emlékszel? Emlékeztem rá. Persze hogy emlékeztem. – Aznap éjjel egy percre sem hunytam le a szemem. Végig azon gondolkoztam, mit kellene tennem. Mi lenne helyes? Mert azzal tisztában voltam, hogy szeretlek. De azzal is, hogy nem szabadna szeretnem téged. Akkoriban nem érdemeltem meg. Anyám halála után teljesen kifordultam magamból. Fortyogott bennem a düh. Bármelyik pillanatban kirobbanhatott.

Nagyot sóhajtott. – Képtelen voltam úgy szeretni téged, ahogy megérdemelted volna. Ugyanakkor azt is tudtam, ki képes erre. Jere. Ő szeretett. Ha velem maradsz, így vagy úgy, de biztosan fájdalmat okozok neked. Nem akartam, tehát inkább elengedtelek. Nem számoltam tovább. Csak a légzésemre összpontosítottam. A kilégzésekre és a belégzésekre. – De ezen a nyáron… Istenem! Újra a közeledben lenni, újra beszélgetni, mint régen! És megint úgy nézel rám, ahogy szoktál! Lehunytam a szemem. Most már nem számít, mit gondol – ezt mondogattam magamnak. – Újra itt vagy velem, és semmi értelme mindannak, amit jól kigondoltam. Semmi értelme… Jere-t mindenkinél jobban szeretem. A testvérem. Gyűlölöm magam azért, amit teszek. De amikor együtt látlak benneteket, őt is gyűlölöm. – Megbicsaklott a hangja. – Ne menj hozzá! Ne vele legyél, hanem velem! Rázkódott a válla. Sírt. Hallani a könyörgését, látni a kiszolgáltatottságát és a sebezhetőségét – olyan érzés volt, mintha darabokra tört volna a szívem. Annyi mindent szerettem volna elmondani neki. Mégis képtelen voltam rá. Ha egyszer engedek neki, soha többé nem fogom tudni leállítani magam. Durván kiszakítottam a kezem a kezéből. – Conrad… – Kérlek, mondd meg! Érzel még valamit irántam? – kapott utánam.

– Nem! – löktem el magamtól. – Hát nem érted? Soha nem fogod ugyanazt jelenteni nekem, mint Jere. Ő a legjobb barátom. Bármit teszek, ő szeret. Nem vonja vissza a szeretetét, amikor olyan kedve támad éppen. Soha senki nem bánt velem így. Senki. Legkevésbé te. Te és én – itt elhallgattam, mert meg kellett találnom a megfelelő szavakat, hogy örökre elengedjen. – Te és én nem is voltunk igazán együtt. Megnyúlt az arca. Láttam, ahogy a szemében kihuny a fény. Képtelen voltam ránézni. Újra elindultam, és most már nem jött utánam. Nem néztem vissza. Nem bírtam visszanézni. Ha látom az arcát, talán nem tudom otthagyni. Ahogy távolodtam tőle, folyamatosan azt hajtogattam magamban: Kitartás, kitartás, csak még egy kicsit. Csupán akkor, amikor már biztos voltam benne, hogy nem lát, amikor újra megpillantottam a házat, akkor adtam át magam a sírásnak. Összecsuklottam a homokban, és sirattam Conradot és magamat. Elsirattam azt, ami soha nem lesz már. Azt mindenki tudja, hogy az életben nem lehet minden a miénk. A szívem mélyén tisztában voltam vele, hogy mindkettőjüket szeretem, amennyire két embert egyszerre szerethet az ember. Conrad-dal össze voltunk kötve – és mindig össze leszünk kötve. Ez ellen nem tehettem semmit. Egyértelművé vált számomra, hogy a szeretetet nem lehet kitörölni a szívünkből, akármennyire igyekszünk is megszabadulni tőle.

Feltápászkodtam, lesöpörtem magamról a homokot, és bementem a házba. Bemásztam Jeremiah mellé az ágyba. Teljesen kiütötte magát, és olyan hangosan horkolt, ahogy csak akkor szokott, amikor túl sokat ivott. – Szeretlek! – súgtam a fülébe, és hozzábújtam.

Negyvennyolcadik fejezet AZNAP KÉSŐ DÉLELŐTT, Anika és Taylor bement a városba, hogy az utolsó pillanatban beszerezzen még néhány dolgot. Én otthon maradtam, hogy kitakarítsam a fürdőszobákat, mivel aznapra vártuk a szülőket. A fiúk még aludtak, amit nem bántam. Fogalmam sem volt, mit kellene vagy nem kellene elmondanom Jeremiah-nak. Halálra aggódtam magam. Vajon önzőség vagy könyörületesség lenne, ha inkább hallgatnék? A zuhanyból kifelé menet Conradba ütköztem, de képtelen voltam a szemébe nézni. Nem sokkal ezután hallottam, ahogy elhajt. Nem tudtam, hová, de reméltem, hogy távol tartja magát tőlem. Még túlságosan fájt. Azt kívántam, bárcsak egyikünk ne lenne ott. Én nem lehettem az, hiszen az én esküvőmre készültünk, úgyhogy azt szerettem volna, ha ő megy el, jó messzire. Azzal megkönnyítené a dolgokat. Önző gondolat volt, tudtam. És ami azt illeti, ez a ház félig Conradé. Miután ágyneműt húztam, és rendbe tettem a vendégfürdőszobákat, a konyhába mentem, hogy

készítsek egy szendvicset. Biztonságban éreztem magam, mert azt gondoltam, nem jött még vissza. De a konyhaasztalnál ült, és egy szendvicset evett éppen. Amint észrevett, letette a tányérra. Talán marhasültes szendvics volt. – Beszélhetnénk? – kérdezte. – Épp a városba készülök ügyeket intézni – néztem el a válla fölött, csak hogy ne kelljen a szemébe néznem. – Az esküvővel kapcsolatban. Elindultam kifelé, de követett a tornácra. – Figyelj, ne haragudj az éjszaka miatt! Nem válaszoltam. – Megtennél nekem egy szívességet? Elfelejtenéd, amit mondtam? – Az arcára gúnyos félmosoly ült ki, amit a legszívesebben letöröltem volna. – Olyan tökrészeg voltam, hogy elment a józan eszem. Egy csomó minden felkavarodott bennem amiatt, hogy újra itt vagyunk, de jól tudom, hogy mindez már a múlté. Őszintén megvallva, alig emlékszem rá, mit hordtam össze, de biztos vagyok benne, hogy semmi értelme nem volt. Tényleg sajnálom! Egy pillanatig olyan dühöt éreztem, hogy szólni sem tudtam. Alig kaptam levegőt. Úgy álltam ott, mint egy tátogó aranyhal. Le sem hunytam a szemem az éjjel. A szavaival viaskodtam magamban. És most olyan hülyének éreztem magam. Mert egy pillanatra, egy másodpercre igenis meginogtam. Elképzeltem, milyen lenne, ha hozzá, és nem Jeremiah-hoz mennék feleségül. Gyűlöltem ezért.

– Nem voltál részeg – nyögtem ki végre. – De az voltam – bizonygatta bocsánatkérő mosollyal. Nem érdekelt. – Mindezt rám zúdítod az esküvőm előtt, és azt akarod, hogy felejtsem el? Te nem vagy normális! Nem fogod fel, hogy nem játszadozhatsz így másokkal? Conrad arcáról lehervadt a mosoly. – Várj, Belly… – Ne ejtsd ki a nevem a szádon! – Elkezdtem hátrálni előle. – Még csak ne is gondolj rá! És ne is szólj hozzám többé! Megint megjelent a gúnyos félmosoly az arcán. – Ami azt illeti, nem lesz könnyű, hiszen épp az öcsémhez készülsz feleségül menni. Ne butáskodj, Belly! Elképzelni sem tudtam, hogy még dühösebb tudok lenni, de szinte őrjöngve fröcsögtek belőlem a szavak. – Azt akarom, hogy elmenj! Találj ki valamilyen idióta kifogást, és tűnj el innen! Menj vissza Bostonba vagy Kaliforniába! Nem érdekel, hová, csak indulj már! A szeme idegesen rángatózott. – Nem megyek sehová! – Menj el! – Löktem rajta egy nagyot. – Takarodj! Ekkor tűnt fel először, hogy repedések keletkeztek a páncélján. Megtört hangon mondta: – Mit vártál tőlem, mit mondjak neked, Belly?

– Ne mondd ki többé a nevemet! – visítottam. – Mit akarsz tőlem? – kiabált vissza. – Teljesen kitárulkoztam előtted az éjjel! Mindent kitettem eléd, de te elutasítottál. Teljesen jogosan, hozzáteszem. Megértem, hogy nem szabadott volna ilyeneket mondanom neked. Most viszont éppen próbálok kikeveredni ebből az egészből úgy, hogy a büszkeségem töredéke megmaradjon, és a szemedbe tudjak nézni, de még azt sem hagyod. Múlt éjjel összetörted a szívem. Ezt akarod hallani? Ismét keresnem kellett a megfelelő szavakat. – Neked nincs is szíved – mondtam ki végül. – Nem igaz. Szerintem valójában neked nincs szíved. Faképnél hagyott. – Ez mit jelentsen? – kiáltottam. Utánamentem, és a karját megcsavarva magam felé fordítottam. – Áruld el, mit jelent ez! – Pontosan tudod, mit jelent – rántotta ki magát a kezemből. – Még mindig szeretlek. Mindig is szerettelek. Szerintem tisztában vagy ezzel. Szerintem mindig is tisztában voltál vele. Összeszorítottam a szám, és megráztam a fejem. – Nem igaz! – Ne hazudj! Egyre hevesebben ráztam a fejem. – Tégy, ahogy jónak látod, de én nem veszek részt tovább ebben! Ezzel elindult le a lépcsőn, az autójához.

Leroskadtam a verandára. A szívem hihetetlen sebességgel vert. Még soha életemben nem éreztem ennyire élőnek és elevennek magam. Düh, szomorúság és öröm kavargott bennem. Ő hozta elő belőlem. Senki más nem tudott így hatni rám. Senki. Hirtelen teljes bizonyossággal tört rám az érzés, hogy soha az életben nem fogom tudni elengedni. Egyszerűen és kíméletlenül egyértelmű volt. Mindvégig kullancsként tapadtam rá, és most sem tudok leválni róla. Az én hibám, ez egyértelmű. Képtelen voltam elengedni Conradot, ugyanakkor képtelen voltam elhagyni Jeremiah-t. Mi lesz így velem? Holnap férjhez megyek. Ha megteszem, vagy ha Conradot választom, nincs visszaút. Soha nem foghatom Jere tarkóját, soha nem érezhetem azt a bársonyos puhaságot. A pihéket. Jere soha többé nem nézne úgy rám, mint most. Úgy tekintene rám, mint az ő barátnőjére. Ami így is van – és úgy érzem, mindig is így volt. Mindent elveszítenék. Van, amit lehetetlenség visszavonni. Hogyan inthetnék búcsút mindennek? Képtelen voltam rá. És mi lesz a családjainkkal? Mi lesz anyámmal és az ő apjával? Mindent tönkretennék. Nem tehetem! Különösen most, hogy Susannah halálával minden olyan törékennyé vált. Még mindig azt próbáljuk kitalálni, hogyan maradjunk együtt nélküle, hogyan tartsuk életben a nyári családot.

Képtelen voltam mindezt, kizárólag ezért, feladni. Conradért. Conradért, aki bevallotta, hogy szeret. Aki végre kimondta, hogy szeret. Ha Conrad Fisher kimondta ezt egy lánynak, azt úgy is gondolta. Azt el lehetett hinni. Arra mérget lehetett venni. Ezt kellett volna tennem. Rábízni az egész életemet. Mégis képtelen voltam rá.

Negyvenkilencedik CONRAD

BEÜLTEM

A

KOCSIBA,

ÉS

ELHAJTOTTAM.

Az

adrenalinszintem az egekbe szökött. Végre kimondtam. Kertelés nélkül, hangosan, nyíltan. Megkönnyebbültem, hogy nem kell többé magamban tartanom, ugyanakkor mintha lerohantam volna azzal, hogy így a szemébe mondtam. Mámoros kábulatban vezettem. Belly szeret. Nem kellett hangosan kijelentenie, egyértelmű volt abból, ahogy rám nézett. És most hogyan tovább? Ő szeret engem, én szeretem őt, de mit tehetünk, ha már ennyien közénk álltak? Hogyan tudok hatni rá? Egyszerűen fogjam meg a kezét, és fussunk el innen? Bíztam abban, hogy velem jön. Ha megkérdezem, szerintem biztosan megtenné. De hová mehetnénk? És a többiek vajon megbocsátanának-e valaha? Jere, Laurel, apám. És ha tényleg megszöktetem, vajon mibe viszem bele? A kérdéseken és a kétségeken túl hatalmas megbánást éreztem. Vajon ha egy éve, egy hónapja,

egy hete bevallom neki, máshogy alakul minden? Az esküvője előtti napon tettem. Huszonnégy óra múlva már az öcsém felesége lesz. Miért vártam eddig? Bementem a városba, majd ki a partra, és végül vissza a házhoz. Egyetlen autó sem parkolt a kocsifelhajtón, így azt gondoltam, egy ideig egymagam leszek, de ekkor megpillantottam Taylort a tornácon. – Hol vannak a többiek? – kérdeztem tőle. – Szia, neked is! – tolta fel a napszemüvegét a feje búbjára. – Vitorlázni mentek. – És te miért nem mentél velük? – Tengeribeteg leszek. – Taylor metsző pillantást vetett rám. – Beszélnem kell veled – jelentette ki. Óvatosan visszakérdeztem: – Miről? A mellette lévő nyugágyra mutatott. – Először is, ülj le! Leültem. – Mit mondtál Bellynek múlt éjjel? – Ő mit mondott neked? – fordítottam félre a fejemet. – Semmit. De látom, hogy valami nincs rendben. Tudom, hogy sírt az éjjel. Teljesen bedagadt a szeme. Esküdni mernék rá, hogy miattad sírt. Megint! Gratulálok, Conrad! Éreztem, hogy összeszorul a szívem. – Nem a te dolgod. Taylor rám meredt.

– Belly a legeslegrégibb barátnőm. Persze hogy az én dolgom. Figyelmeztetlek, Conrad. Hagyd őt békén! Teljesen összezavarod. Már megint. – Ennyi volt? – kérdeztem, és felálltam. – Nem! Ülj vissza a seggedre! Visszaültem. – Van bármi fogalmad is arról, mennyi fájdalmat okozol neki újra és újra? Úgy bánsz vele, mintha a játékszered lenne: ha kedved tartja, felveszed, és játszadozol vele egy kicsit. Olyan vagy, mint egy kisfiú. Elvették tőled, ami a tiéd, és ezt annyira nehezen viseled, hogy állandóan bele kell rondítanod az életébe, csak azért, mert megteheted. – Én nem ezt szeretném – sóhajtottam egy nagyot. Taylor a szájába harapott. – Belly bevallotta nekem, hogy egy része örökké szeretni fog téged. Még mindig azt próbálod bemesélni, hogy nem érdekel? Tényleg ő mondhatta? – Soha nem állítottam, hogy nem érdekel. – Valószínűleg te vagy az egyetlen, aki eltántoríthatja ettől a házasságtól. De jobban tennéd, ha átkozott biztos lennél abban, hogy még mindig őt akarod, mert ha nem így van, akkor ok nélkül vágod tönkre az életüket. – Visszatette a napszemüvegét. – Ne döntsd romba a legjobb barátnőm életét, Conrad! Ne légy az az önző szemétláda, ami általában vagy! Légy a jó fiú, akinek hisz téged! Engedd őt el!

Légy a jó fiú, akinek hisz téged.

Azt hittem, képes leszek rá, harcolni fogok a végsőkig, és senki más nem érdekel. Egyszerűen kézen fogom, és elviszem innen. De vajon ha így tennék, azzal nem azt bizonyítanám, hogy Belly téved? Egy jó fiú nem tesz ilyet. Önző szemétláda lennék, ahogy Taylor mondta. De akkor legalább Belly mellettem lenne.

Ötvenedik fejezet AZNAP

ESTE

EGY

SZÉP,

ÚJ

ÉTTEREMBEN

a városban – a szüleim, Mr. Fisher és mi, gyerekek. Nem voltam éhes, mégis rendeltem egy homártekercset, és az utolsó falatot is legyűrtem, mert apám fizette a vacsorát. Ragaszkodott hozzá. Apám, aki ugyanazt a csíkos inget viselte minden „elegáns” alkalommal. Aznap este ott ült anyám mellett, aki a sötétkék ruháját vette fel, és a szívem repesett, amikor kettőjükre néztem. És ott volt Taylor is, aki úgy tett, mint akit roppantul leköt apámnak a homár idegrendszerérői tartott kiselőadása. Mellette ült Anika, akit mintha valóban érdekelt volna. Anika mellett a bátyám foglalt helyet, és grimaszokat vágott. Conrad az asztal legvégén ült, Jere barátai között. Tudatosan igyekeztem nem nézni arrafelé, a tekintetemet a tányéromra rögzíteni, vagy Jeremiahra, aki mellettem evett. Kár volt aggódnom, mivel Conrad sem nézett rám. A fiúkkal, Stevennel és az anyámmal beszélgetett. Mindenkivel, engem kivéve. Ezt akartad – emlékeztettem magam. Te mondtad, hogy hagyjon békén. Te kérted. VACSORÁZTUNK

Mindkettő nem lehet a tiéd. – Jól vagy? – súgta a fülembe Jeremiah. Felemeltem a fejem, és rámosolyogtam. – Aha. Persze. Csak túl sokat ettem. Jeremiah bekapta az egyik sült krumplimat. – Hagyjál helyet az édességnek! Bólintottam. Hozzám hajolt, és megcsókolt, én pedig visszacsókoltam. S ekkor, észrevettem, hogy Jeremiah gyors pillantást vet az asztal másik vége felé, olyan gyorsat, hogy akár még azt is hihettem volna, képzelődök.

Ötvenegyedik fejezet CONRAD

AZNAP ESTE ÚGY ÉREZTEM, MEGŐRÜLÖK. Ahogy ott ültem az asztalnál a többiekkel, éljeneztem, amikor apám tósztot mondott, és próbáltam nem odanézni, amikor Jere mindenki előtt megcsókolta. Vacsora után Jere, Belly meg a barátaik kimentek a sétányra fagyizni, apám és Belly apja pedig visszatért a hotelba. Laurral kettesben maradtunk a házban. A szobámba indultam, amikor Laurel megállított. – Hé, igyunk egy sört, Connie! Szerintem megérdemeljük, nem gondolod? A konyhaasztalnál sörözgettünk. Megkocogtatta az üvegemet. – Mire mondjunk pohárköszöntőt? – kérdezte. – Mi másra? A boldog párra. Nem nézett rám, úgy kérdezte: – Hogy vagy? – Jól – válaszoltam. – Remekül.

– Ugyan már! A te Laurád kérdezi. Mondd meg őszintén! Hogy érzed magad? – Őszintén? – Felhajtottam a sörömet. – Én ebbe belehalok. Laurel gyöngéd pillantást vetett rám. – Sajnálom! Tudom, hogy nagyon szereted őt. Biztosan nehéz most neked. Éreztem, hogy összeszorul a torkom. Próbáltam megköszörülni, de nem sikerült. Elindult valami a szívemből felfelé, a szememen keresztül – közel álltam ahhoz, hogy elsírjam magam előtte. Ahogy ezt mondta, mintha anyám ült volna velem szemben, akinek be kell vallanom. A kezemet a két kezébe fogta. Megpróbáltam kihúzni, de nem engedte. – Ígérem, hogy holnapra túlesünk rajta. Együtt, te meg én. – Megszorította a kezem, és hozzátette: – Istenem! Annyira hiányzik anyád! – Nekem is. – Most igazán szükségünk lenne rá, nem gondolod? Lehanyatlott a fejem, és sírtam.

Ötvenkettedik fejezet JEREMIAH ÉJJEL,

SZOBÁJÁBAN AKARTAM ALUDNI AZNAP

de amikor a nyomába szegődtem a lépcsőn, Taylor megfenyegetett az ujjával. – Juj-juj! Balszerencsét hoz. Így a szobámba mentem, Jeremiah meg a sajátjába. Nagyon meleg volt. Nem tudtam aludni. Lerúgtam magamról a takarót, és ledobtam a párnámat a földre, hogy lehűljek egy kicsit, de nem segített. Folyamatosan az ébresztőórát figyeltem. Egy óra, két óra… Amikor már nem bírtam tovább, felkeltem, és felvettem az úszódresszemet. Nem kapcsoltam villanyt, úgy araszoltam lefelé a lépcsőn. A holdfény világított. A többiek aludtak. Kiléptem a kertbe, és egyenesen a medencéhez indultam. Belevetettem magam, és próbáltam a lehető legtovább visszatartani a lélegzetemet. Azon nyomban éreztem, hogy a csontjaimból kimegy a feszültség. Feljöttem levegőért, majd a hátamra fordultam, és az eget bámultam. A csillagokban

gyönyörködtem. Imádtam ezt a csendet, ezt a mozdulatlanságot. Egyedül az óceán morajlását lehetett hallani, ahogy a víz a parti homokot nyaldossa. Holnap már Isabel Fisher leszek. Mindig is erre vágytam – egy álom válik valóra ezzel. Mégis darabokra fogom törni. Pontosabban erre készültem. El kellett mondanom az igazat. Nem mehettem feleségül Jeremiah-hoz így, ezzel a súlyos titokkal kettőnk között. Kimásztam a medencéből, magamra tekertem a törülközőmet, és bementem a házba, fel Jeremiah szobájába. Aludt, de felráztam. – Beszélnem kell veled! – A hajamból víz csöpögött a párnájára és az arcára. – Nem hoz balszerencsét? – kérdezte álomittasan. – Nem érdekel. Jeremiah felült, és az arcát törölgette. – Mi van? – Beszéljünk odakint! – kértem. Kimentünk a verandára, és leültünk az egyik nyugágyra. – Múlt éjjel Conrad bevallotta nekem, hogy még mindig nem vagyok közömbös neki – suttogtam minden bevezető nélkül. Éreztem, ahogy Jeremiah teste megfeszül. Vártam, hogy mondjon valamit, de amikor nem tette, tovább folytattam: – Természetesen megmondtam neki, hogy én nem így érzek. Hamarabb el akartam mondani neked, de

aztán úgy gondoltam, hiba lenne, és hogy inkább magamban kellene tartanom… – Megölöm! – szakadt ki Jeremiah-ból. A szavai halálra rémítettek. Felpattant mellőlem. Próbáltam visszahúzni, de ellenállt. – Ne, Jere! Kérlek! Ülj vissza mellém, és beszéljük meg! – esdekeltem. – Miért véded őt? – Én nem… Én nem védem. – Azért jössz hozzám feleségül, hogy megszabadulj tőle? – nézett le rám. – Nem! – hadartam gyorsan, de inkább zihálásnak hallatszott.– Nem! – A helyzet az, Bells, hogy nem hiszek neked – jelentette ki Jeremiah furcsa, színtelen hangon. – Látom, ahogy ránézel. Szerintem rám még egyetlenegyszer sem néztél így. Egyetlenegyszer sem! Felugrottam, és kétségbeesetten nyúltam a kezéért, de elhúzta. Nehezen kaptam levegőt. – Ez nem igaz, Jere! Egyáltalán nem igaz! Amit iránta érzek, az csak emlék. Nem több. Semmi köze hozzánk. A múlthoz tartozik. Nem felejthetnénk el a múltat, és építhetnénk együtt a jövőnket? Csak mi ketten? – A múltat? – kérdezett vissza szenvtelenül. – Tudom, hogy együtt voltatok karácsonykor. Tudom, hogy itt töltöttétek kettesben. Szólásra nyitottam a szám, de egyetlen hang sem jött ki rajta.

– Mondj valamit! Gyerünk, csak próbáld tagadni! – Semmi nem történt köztünk, Jere. Esküszöm. Azt sem tudtam, hogy itt lesz. Az egyetlen ok, ami miatt nem mondtam el neked. .. – Mi is volt az? Miért nem mondtam el neki? Miért nem jutott eszembe semmi? – Nem akartam, hogy felizgasd magad, amikor semmi nem történt! – Ha semmi nem történt volna, akkor elmondod nekem. De titokban tartottad. Miután annyit papoltál a bizalomról, ezt szépen megtartottad magadnak. Pocsékul éreztem magam a Lacie és köztem történtek miatt, pedig akkor épp nem is voltunk együtt. Émelyegni kezdtem. – Mióta tudod? – Számít? – csattant fel. – Igen, nekem számít. Jeremiah hátrálni kezdett. – Amióta megtörtént. Conrad említette, hogy találkoztatok. Azt hitte, tudok róla. Úgyhogy eljátszottam, hogy természetesen képben vagyok. El tudod képzelni, milyen hülyén éreztem magam? – El tudom képzelni – suttogtam. – Miért nem mondtad el? – Csupán másfél méterre álltunk egymástól, de mintha mérföldek választottak volna el. A szeme miatt éreztem így. Olyan távolságtartóan méregetett. – Arra vártam, hogy te mondod el. De soha nem tetted.

– Sajnálom! Annyira sajnálom! El kellett volna mondanom. Nagyot hibáztam. – Ostobaság volt. A szívem hevesen vert. – Szeretlek. Holnap összeházasodunk. Te meg én. Ugye? Amikor nem válaszolt, újra rákérdeztem: – Ugye? – Most elmegyek – jelentette ki végül. – Gondolkodnom kell. – Veled jöhetek? Ezúttal rögtön válaszolt, és a válasza megsemmisítő volt. – Nem! Elment, és meg sem próbáltam követni. Lerogytam a lépcsőre. Nem éreztem a lábamat. Nem éreztem a testemet. Mi ez az egész? Ez a valóság? Annyira valószerűtlennek tűnt.

Ötvenharmadik fejezet VALAHOL ODAKINT EGY SÁRMÁNY ÉNEKELT.

Vagy

talán egy erdei szürkebegy. Apám próbált megtanítani a különböző madárhangokra, de nem igazán emlékeztem rájuk. Szürke volt az ég, bár még nem esett az eső. Bármikor eleredhetett. Olyan volt, mint bármelyik másik reggel Cousins Beachen, azzal a különbséggel, hogy aznap készültem férjhez menni. Efelől meglehetősen biztos voltam. Az egyetlen dolog, amiről semmi elképzelésem nem volt, hogy hová lett Jeremiah, és hogy visszajön-e egyáltalán. Az öltözőasztalom tükre előtt ültem a rózsaszín köntösömben, és a hajamat próbáltam begöndöríteni. Taylor elment a szépségszalonba, és mindenáron rá akart venni, hogy én is ott csináltassam meg a hajamat, de ellenálltam. Életemben csak egyszer volt frizurám, de szerintem szörnyen állt. Mint aki szépségversenyre készül – merev és felsőbbrendű kinézettel. Mintha nem is én lettem volna. Azt gondoltam, a mai napon hadd legyek önmagam. Kopogtattak az ajtón.

– Gyere be! – szóltam ki, miközben az egyik ernyedt tincset igyekeztem újra besütni. Kinyílt az ajtó. Anyám volt az. Már fel is öltözött. Kosztümkabátot és vászonnadrágot viselt, a kezében egy sárga boríték. Azonnal ráismertem – Susannah fejléce volt rajta. Annyira jellemző volt rá. Azt kívántam, bárcsak méltó lennék a bizalmára. Fájdalommal töltött el, hogy így elárultam. Mit szólna hozzá, ha tudná? Anyám becsukta maga mögött az ajtót. – Szeretnéd, hogy segítsek? – kérdezte. A kezébe nyomtam a hajsütővasat. Letette a borítékot az öltözőasztalra. Mögém állt, és tincsekre szedte a hajamat. – Taylor festette ki az arcod? Nagyon szép lett. – Igen, ő. Köszi. Te is jól nézel ki. – Én még mindig nem állok készen. Ahogy a tükörben néztem, amint a hajammal foglalatoskodott, gyönyörűnek láttam. A kezét a vállamra téve csak annyit mondott: – Másként képzeltem el. De itt vagyok. Ma van az esküvőd napja. És az egyetlen lányom vagy. Hátranyúltam, és megfogtam a kezét. Megszorított, olyan erősen, hogy az már fájt. Szerettem volna a bizalmamba avatni, bevallani neki, hogy nyakig ülök a pácban, hogy fogalmam sincs, merre jár Jeremiah, vagy hogy egyáltalán férjhez megyek-e. De olyan nehezen jutott el idáig, és ha most beavatom a kételyeimbe, azzal csak azt

idézném elő, hogy lezárja magában az egészet. Felkapna, és elvinne innen jó messzire. Úgyhogy csak annyit tudtam kinyögni: – Köszönöm, anya! – Nincs mit! – mondta. Kinézett az ablakon. – Szerinted az idő ilyen marad? – Nem tudom. Remélem. – Hát, ha minden kötél szakad, legfeljebb bent tartjuk az esküvőt. Nem sokáig tart behordani az asztalokat. – Majd átnyújtotta Susannah levelét. – Susannah azt kérte, hogy az esküvőd napján adjam át neked. Anyám egy puszit nyomott a fejem búbjára, majd kiment a szobából. Végigsimítottam a nevemet a borítékon; szerettem Susannah szabályos kézírását. Majd visszatettem az öltözőasztalomra. Most még nem. Ismét kopogtattak az ajtón. – Ki az? – kérdeztem. – Steven. – Gyere be! Kinyílt az ajtó, Steven belépett, és becsukta maga után. A fehér inget és a világos színű sortot viselte, a vőfélyek öltözékét. – Szia! – köszönt, és az ágyamra telepedett. – Jó a hajad. – Visszajött? Steven tétovázott. – Mondd meg nyugodtan, Steven!

– Nem. Még nem. Conrad elment megkeresni. Azt hiszi, tudja, hol találja. Nagyot sóhajtottam. Megkönnyebbülés töltött el. Ugyanakkor megrettentem – mit fog Jeremiah tenni, ha meglátja Conradot? Mi van akkor, ha minden még rosszabbra fordul? – Amint megtalálja, felhív minket. Bólintottam, majd újra felvettem a hajsütővasat. Remegett a kezem; nagyon oda kellett figyelnem, nehogy megégessem az arcom. – Elmondtad anyának? – kérdezte Steven. – Nem. Senkinek sem mondtam el. Ez idáig nincs is mit elmondani. – Feltekertem egy tincset a sütővasra. – Itt lesz. Tudom, hogy visszajön. – És még el is hittem. – Aha – helyeselt Steven. – Biztos igazad van. Szeretnéd, hogy veled maradjak? Megráztam a fejem. – Készülődnöm kell. – Biztos? – Aha. Csak szólj azonnal, ha megtudsz valamit! Steven felállt. – Rendben. – Majd odalépett hozzám, és félszegen megpaskolta a vállam. – Minden rendben lesz, Belly. – Tudom. Ne aggódj miattam! Csak találjátok meg Jere-t! Amint kitette a lábát, letettem a hajsütővasat. Remegett a kezem.

Valószínűleg megégetem magam, ha nem nyugszom meg. Különben is elég göndör volt már a hajam. Visszajön. Visszajön. Tudom, hogy visszajön. Az ablakban ültem, és apámat néztem, amint a karácsonyi fényeket kifeszíti végig a hátsó verandán, amikor Taylor berobbant a szobába. Fejtetőre fésült frizurát viselt, a homloka körül szorosan lesimítva. Egy barna papírzacskó és jegeskávé volt a kezében. – Hoztam neked ebédet, és Anika segít anyukádnak felállítani az asztalokat, és ez az idő nem kedvez a frizurámnak – hadarta, mindezt egyetlen szuszra. – Nem tudom, hogy is mondjam el neked, de egy esőcsepp hullott rám idefelé. Miért vetted máris fel a ruhádat? – érdeklődött hirtelen. – Még egy csomó idő van az esküvőig. Vedd le! Teljesen össze fog gyűrődni. Amikor nem válaszoltam, azt kérdezte: – Mi baj van? – Jeremiah nincs itt. – Persze hogy nincs itt, te butus! Balszerencsét jelent, ha a szertartás előtt meglátja a menyasszonyt. – Nincs a házban. Tegnap éjjel elment, és nem jött vissza. – A hangom meglepően nyugodtan csengett. – Mindent elmondtam neki. Kiguvadt a szeme. – Hogy érted, hogy mindent? – A minap Conrad bevallotta nekem, hogy még mindig érez irántam valamit. És múlt éjjel

elmondtam Jeremiah-nak. – Sóhajtottam, ami inkább zihálásnak hallatszott. Az elmúlt néhány nap alatt mintha hetek teltek volna el. Még azt sem tudtam volna megmondani, hogyan és mikor történt mindez. Az egész ott kavargott a fejemben és a szívemben. – Te jó ég! – kiáltott fel Taylor, és a szája elé kapta a kezét. Leroskadt az ágyamra. – Most mit tegyünk? – Conrad már elment megkeresni. – Ismét kibámultam az ablakon. Apám végzett a verandával, és a bokrokkal folytatta tovább. Eljöttem az ablakból, és elkezdtem lehúzni a ruhám cipzárját. – Mit csinálsz? – nézett rám döbbenten Taylor. – Te mondtad, hogy össze fog gyűrődni. Nem emlékszel? – Kiléptem a ruhából. Szétterült a padlón, mint egy fehér selyempocsolya. Felvettem, és vállfára tettem. Taylor a vállamra terítette a köntösömet, majd maga felé fordított, és összefogta a derekamon az övét, mint egy kislánynak. – Minden rendben lesz, Belly! Valaki kopogtatott, mire mindkettőnk szeme az ajtóra szegeződött. – Steven vagyok – dugta be a fejét a bátyám. Bejött, és becsukta maga mögött az ajtót. – Conrad visszahozta. Lerogytam a földre, és megkönnyebbülten fellélegeztem. – Visszahozta – ismételtem utána.

– Lezuhanyozik, felöltözik, és már készen is áll. Mármint a házasságra. És arra, hogy ne menjen el többé. Taylor letérdelt mellém. Majd sarokülésbe helyezkedett, és kezét a kezembe kulcsolta. – Hideg a kezed. – Melengette az ujjaimat. – Még mindig ezt akarod? – kérdezte hirtelen. – Nem kell megtenned, ha nem szeretnéd! Összeszorítottam a szemem. Annyira féltem, hogy Jeremiah nem jön vissza. Most, hogy a házban volt, a rettegés és az aggodalom kitört belőlem. Steven is leült mellénk a padlóra. Átkarolta a vállam. – Belly! Értsd úgy, ahogy akarod, de szeretnék öt szót mondani neked, rendben? Készen állsz rá? Kinyitottam a szemem, és bólintottam. – Nőj fel, vagy menj haza! – Mi a fenét akarsz mondani, Steven? – csattant fel Taylor. Hirtelen mélyről felkacagtam. – Nőj fel, vagy menj haza! Nőj fel, vagy menj haza! – Annyira nevettem, hogy kicsordult a könnyem. – A szemfestéked! – ugrott fel Taylor. Felkapta az öltözőasztalomon lévő papír zsebkendős dobozt, és gyengéden letörölgette az arcomat. Még mindig vihogtam. – Térj magadhoz, Conklin! – kiáltott rám Taylor, és nyugtalan pillantást vetett a bátyámra. A virág

félrecsúszott a hajában. Igaza volt. A pára nem kedvezett a frizurájának. – Ó, semmi baja. Csak jól érzi magát. Ugye, Belly? – kérdezte Steven. – Nőj fel, vagy menj haza! – ismételtem gurgulázva. – Szerintem hisztériás rohama van. Megpofozzam? – nézett Taylor kérdőn a bátyámra. – Nem kell, majd én – mondta Steven, és egy mozdulatot tett felém. Abbahagytam a nevetést. Nem voltam hisztérikus. Azaz lehet, hogy egy kissé. – Jól vagyok, srácok! Senkinek nem kell megpofoznia. Istenem! Hány óra van? – álltam fel hirtelen. Steven elővette zsebéből a mobilját. – Két óra. Még mindig van néhány óránk a vendégek érkezéséig. Mélyet sóhajtottam. – Rendben. Steven, megmondanád anyának, hogy szerintem bent kellene tartani az esküvőt? Ha a falhoz toljuk a kanapékat, valószínűleg be tudunk állítani néhány asztalt a nappaliba. – A többieket is befogom – jelentette ki Steven. – Köszi, Stevie! És Taylor, te… – Veled maradjak, és hozzam rendbe a sminkedet? – csillant fel Taylor szeme. – Nem. Arra szerettelek volna megkérni, hogy te is menj ki. Gondolkodnom kell.

Egymásra néztek, majd mindketten kiosontak a szobából. Becsuktam mögöttük az ajtót. Amint újra megpillantom őt, minden újra értelmet nyer. Nem lehet másképp!

Ötvennegyedik fejezet CONRAD

AZNAP REGGEL ARRA ÉBREDTEM, hogy

Steven az

ágyamat rázza. – Nem láttad Jere-t? – kérdezte. – Három másodperce még aludtam – motyogtam még mindig csukott szemmel. – Hogy láthattam volna? Steven abbahagyta, és leült az ágy szélére. – Elment, srác. Sehol sem találom, és még a mobilját is itt hagyta. Mi a frász történt múlt éjjel? Felültem. Belly biztosan elmondta neki. A francba! – Nem tudom – feleltem a szememet dörzsölgetve. – Most mit tegyünk? Az egész az én hibám. Kipattantam az ágyból. – Menj, és öltözz fel! Majd én megkeresem. Bellynek egy szót sem! Steven mintha megkönnyebbült volna.

– Jól hangzik. De szerinted Bellynek nem kellene megmondani? Nincs már olyan sok időnk az esküvőig. Nem szeretném, ha egész nap készülődne rá, aztán Jere mégsem jönne vissza. – Ha egy óra múlva nem jelentkezem, akkor elmondhatod neki. – Ledobtam magamról a pólót, és felvettem a fehér inget, amelyikei Jere vetetett meg velünk. – Hová készülsz? – kérdezte Steven. – Ne jöjjek veled? – Nem, te maradj itt, és vigyázz Bellyre! Majd én megkeresem. – Tehát sejted, hol lehet? – Aha, azt hiszem – jelentettem ki, pedig halvány fogalmam sem volt róla, hol lehet az a rohadék. Csak azt tudtam, hogy helyre kell hoznom a dolgokat. Kifele menet Laurel megállított. – Nem láttad Jere-t? – kérdezte. – Át kell adnom neki valamit. A kezembe nyomott egy borítékot. Azonnal felismertem. Anyám fejléce volt rajta. A borítékon anyám kézírásával Jere neve szerepelt. Laurel mosolyogva hozzátette: – Úgy érzem, stílusosabb lenne, ha te adnád át neki. Becket boldogsággal töltené el, nem gondolod? Bólintottam. – Aha. Nem jöhetek vissza Jere nélkül!

A házból kilépve egyenesen a kocsimhoz rohantam, és teljes gőzzel elindultam. Először a sétányra mentem, majd a korcsolyapályára, gyerekkorunk kedvenc helyszínére. Azt követően a konditerembe, és végül az út melletti étterembe, ahol mindig megálltunk a városba jövet. Jere világéletében imádta az eperturmixukat. Ám ott sem találtam. Körbenéztem a pláza parkolójában. Sem Jere-t, sem az autóját nem láttam. Sehol nem volt, s kezdtünk vészesen kifogyni az időből. Nyakig ültem a pácban. Steven mindjárt elmondja Bellynek, és akkor megint úgy fogja érezni, hogy tönkretettem az életét. Mi van akkor, ha Jere elment Cousinsból? Akár már Bostonban is lehet. Nagyra értékeltem volna, ha hirtelen támad egy intuícióm, egy megérzésem, hogy hol lehet, hiszen az öcsémről volt szó. De ennek hiányában nem tehettem mást, mint hogy végigjárom az összes helyet, ahol valaha is megfordultunk. Hová menne Jeremiah vigaszért? Anyánkhoz. De anyánk sírja nem itt, hanem Bostonban van. Cousinsban minden anyánkról szólt. Ekkor hirtelen belém hasított a felismerés. A kert – talán a bántalmazott nőknek menedéket nyújtó otthon kertjébe ment. Egy próbát megért. Felhívtam Stevent útközben. – Azt hiszem, tudom, hol van. Még ne szólj Bellynek!

– Rendben. De ha fél óra múlva nem jelentkezel, elmondom neki. Így is, úgy is szétrúgom Jere seggét. Begördültem az otthon parkolójába. Már messziről észrevettem az autóját. Egyszerre éreztem megkönnyebbülést és félelmet. Milyen jogon mondhatnék bármit is neki? Én voltam a felelős ezért az egész felfordulásért. Jere egy padon ült, fejét a kezébe temette. Még mindig a tegnap esti ruhája volt rajta. A lépteimre felkapta a fejét. – Figyelmeztetlek! Ne közelíts hozzám! – sziszegte. Nem álltam meg. Amikor odaértem hozzá, csak annyit mondtam: – Gyere vissza velem a házba! Dühösen meredt rám. – Cseszd meg! – Néhány óra múlva megházasodsz. Nincs most időnk erre. Üss meg! Jobban fogod érezni magad tőle. – Fel akartam emelni a karját, de lerázott magáról. – Nem! Attól te fogod jobban érezni magad. Nem érdemled meg, hogy jobban érezd magad. De azok után, amit itt kavartál, laposra kéne verjelek. – Akkor tedd meg! – kiáltottam rá. – Aztán menjünk! Belly vár téged. Ne várakoztasd meg az esküvője napján! – Fogd be! – üvöltött rám teli tüdőből. – Nincs jogod róla beszélni! – Gyerünk már! Kérlek! Könyörgök!

– Miért? Mert még mindig szereted, ugye? – Nem várt választ tőlem. – Csak azt akarom tudni, hogy ha még mindig érzel iránta valamit, akkor miért adtál szabad utat nekem, he? Én helyesen cselekedtem. Nem támadtalak hátba. Nyíltan rákérdeztem. És te azt válaszoltad, túl vagy rajta. – Nem igazán kértél engedélyt, amikor megcsókoltad. Igen, szabad utat adtam, mert megbíztam benned, hogy vigyázni fogsz rá, és jól bánsz vele. Ezek után megcsaltad Cabóban a tavaszi szünetben. Szóval talán én kérdezhetném tőled, hogy szereted-e vagy sem. – Az utolsó szavaknál Jere ökle az arcomba vágott. Erősen. Olyan érzés volt, mintha egy háromméteres hullámmal találtam volna szembe magam. A fülem csengésén kívül semmi mást nem hallottam. Hátratántorodtam. – Nagyon jó – ziháltam. – Most már mehetünk? Újra megütött. Ezúttal elterültem. – Fogd már be! – üvöltötte. – Ne papolj nekem arról, ki szereti jobban Bellyt! Én világéletemben szerettem. De te nem. Úgy bántál vele, mint egy lábtörlővel. Annyiszor elhagytad! Gyáva vagy! Még most sem vagy képes bevallani, mit érzel. Nehezen vettem a levegőt. Kiköptem egy adag vért. – Rendben. Szeretem. Bevallom. Időnként úgy érzem, ő az egyetlen lány, akivel együtt tudnék élni. De ő téged választott, Jere. Hozzád akar feleségül menni, és nem hozzám.

Előhúztam a borítékot a zsebemből, feltápászkodtam, és a mellkasához vágtam. – Olvasd el! Neked szól. Anyától. Az esküvőd napjára írta. Nagyot nyelt, majd kinyitotta a borítékot. Néztem, ahogy olvassa a levelet, reménykedve abban, hogy anyám megtalálta a megfelelő szavakat. Mindig szót értett Jeremiah-val. Jere olvasás közben sírva fakadt. Elfordítottam a fejemet. – Visszamegyek – jelentette ki végül. – De nem veled. Nem vagy többé a bátyám. Meghaltál a számomra. Nem akarom, hogy ott legyél az esküvőmön! Nem akarom, hogy jelen legyél az életemben! Azt akarom, hogy tűnj el! – Jere… – Remélem, mindent elmondtál neki, amit akartál, mert ezek után nem fogod újra látni. Sem őt, sem engem. Vége. Ennyi volt. – A kezembe nyomta a levelet. – Ez neked szól, és nem nekem. Majd faképnél hagyott. Lerogytam a padra, és kihajtogattam a levelet. Így kezdődött: Kedves Conrad! S ekkor én is sírva fakadtam.

Ötvenötödik fejezet AZ

ABLAKOMBÓL

KISGYEREKEKET

LÁTTAM

homokozó vödrökkel és lapátokkal, amint homoki rák után kutatnak a távolban, a parton. Jere-vel mi is gyakran játszottuk ezt. Egyszer, amikor úgy nyolcéves lehettem – ami azt jelenti, hogy Jere kilenc volt –, egész délután ezzel foglalatoskodtunk, és amikor Conrad és Steven kijött, hogy elhívják magukkal Jeremiah-t, akkor nem ment el velük. – Bebiciklizünk a városba, és kiveszünk egy videojátékot. Ha nem jössz, nem játszhatsz vele este! – zsarolták. – Elmehetsz, ha akarsz – mondtam neki, és szánalmasan éreztem magam, mert tudtam, hogy úgyis őket fogja választani. Ki döntene másképp, ha a vacak homoki rákok és egy új videojáték között kellene választania? Habozott egy ideig, majd azt válaszolta: – Nem érdekel. – És velem maradt. Éreztem némi bűntudatot, ugyanakkor örömmámorban úsztam, hiszen Jeremiah engem

választott. Méltó voltam arra, hogy mellettem döntsön. Egészen sötétedésig kint játszottunk. Egy műanyag csészében gyűjtögettük a rákocskákat, majd szabadon engedtük őket. Figyeltük, amint gyorsan visszabújnak a homokba. Látszólag tökéletesen tisztában voltak vele, mit kell tenniük. Mintha világos cél lebegett volna a szemük előtt. A hazatérés. Aznap este Conrad és Steven az új játékkal játszott, Jeremiah pedig messziről nézte őket. Nem kérdezte meg, játszhat-e, pedig láttam rajta, hogy nagyon szeretne. Amikor eszembe jutott ez az eset, mindig úgy gondoltam rá, mint egy csodálatos emberre.

Valaki kopogtatott. – Taylor, egy kicsit egyedül szeretnék lenni – fordultam az ajtó felé. De nem Taylor volt az, hanem Conrad. A fehér inge teljesen összegyűrődött. Mint ahogy a sortja is. Amikor jobban megnéztem, észrevettem, hogy bevérzett a szeme, és zúzódás csúfítja el az arcát. Odarohantam hozzá. – Mi történt? Összeverekedtetek? Megrázta a fejét. – Nem szabadna itt lenned! – léptem hirtelen hátra. – Jeremiah bármelyik pillanatban beállíthat.

– Tudom, csak mondanom kell valamit. Az ablakhoz mentem, és hátat fordítottam neki. – Már így is túl sokat mondtál. Menj el, és kész! Hallottam, ahogy lenyomja a kilincset, majd ismét becsukja az ajtót. Azt hittem, kiment, amíg meg nem hallottam a hangját. – Emlékszel még a végtelenségre? Lassan megfordultam. – Mi van vele? Felém dobott valamit. – Kapd el! Kinyúltam érte, és a levegőben elkaptam. Egy ezüst nyaklánc volt. Felemeltem, hogy szemügyre vegyem. A végtelenjel. Veszített ugyan a fényéből, de azonnal ráismertem. Egyértelműen felismertem. – Mi ez? – kérdeztem. – Tudod te azt – válaszolta. – Bocs, de nem – vontam meg a vállamat. Láttam rajta, hogy egyszerre érez sértettséget és dühöt. – Rendben. Ha nem emlékszel rá, akkor majd én emlékeztetlek. Ezt a nyakláncot a születésnapodra vettem neked. A születésnapomra. Minden bizonnyal a tizenhatodikra. Az volt az egyetlen év, amikor elfelejtett ajándékot venni nekem – az utolsó nyáron, amikor Susannah még élt, és mind együtt voltunk a nyaralóban. A rá következő évben, amikor Conrad eltűnt, és Jeremiah-val a keresésére indultunk, az íróasztalában találtam

meg. Elvettem, mivel tudtam, hogy az enyém. Később visszavette tőlem. Soha nem derült ki, mikor vagy miért vette, csak azt éreztem, hogy az enyém. Most, miután kimondta, hogy a születésnapomra szánta, nagyon mélyen megérintett. Ezt szerettem volna a legkevésbé, mégis a szívembe talált. Megfogtam a kezét, és a nyakláncot a tenyerébe tettem. – Sajnálom! – mondtam. Conrad visszaadta. – Ez a tiéd, mindig is a tiéd volt – jelentette ki lágy hangon. – Akkor nem mertem neked adni. Fogadd el úgy, mint egy előrehozott szülinapi ajándékot, vagy mint egy elkésett darabot. Tégy vele, amit akarsz! Én csak… képtelen vagyok megtartani. Bólintottam, és elvettem tőle a láncot. – Sajnálom, hogy mindent összezavartam. Most megint fájdalmat okoztam. Sajnálom. Annyira sajnálom! Nem akarlak többé megbántani. Úgyhogy… nem maradok az esküvőre. Egyszerűen elmegyek. És nem fogjuk látni egymást, legalábbis jó ideig nem. Talán így lesz a legjobb. Ha a közeledben vagyok, az fáj. És Jere… – Conrad megköszörülte a torkát, és hátralépett, hogy nagyobb teret hagyjon köztünk. – Neki van szüksége rád. A számba haraptam, hogy el ne sírjam magam. Rekedt hangon folytatta: – Azt akarom, hogy tudd: nem számít, mi lesz ezután, nekem akkor is megérte. Hogy veled lehettem, hogy szerethettelek. Mindez megérte. –

Majd hirtelen hozzátette: – A legjobbakat kívánom mindkettőtöknek! Nagyon vigyázzatok egymásra! Vissza kellett tartanom magam, hogy ne nyújtsam ki felé a kezem, és ne simítsam végig a vörösen duzzadó zúzódást az arcán. Elég jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, nem örülne neki. Odalépett hozzám, és homlokon csókolt. Mielőtt kiment volna a szobából, lehunytam a szemem, és erősen próbáltam az emlékezetembe vésni ezt a pillanatot. Pontosan akartam emlékezni arra, amilyen akkor volt – a fehér ing alól kilátszó barna bőrére, a kissé túl rövidre vágott hajára és még az ütés nyomára is – amit miattam kapott. Amikor kinyitottam a szemem, már nem volt ott. Abban a pillanatban a gondolat, hogy talán soha nem látom többé… a halálnál is szörnyűbbnek tűnt. Szerettem volna utánaszaladni. Elmondani neki mindent. Hogy ne menjen el. Kérlek, soha ne menj el! Kérlek, legyél örökké a közelemben, hogy legalább láthassalak! Mert így véglegesnek éreztem. Mindig is hittem abban, hogy valahogy újra és újra megtaláljuk az egymáshoz vezető utat. Hogy bármi is történjék, kapcsolatban maradunk egymással – már csak a közös életünk és e miatt a ház miatt. De ezúttal véglegesnek tűnt. Hogy soha nem fogom látni őt, vagy ha mégis, akkor az annyira más lesz, mintha kontinensek választanának el minket egymástól. Minden sejtemben éreztem. Hogy ennyi volt. Végül meghoztam a magam döntését, mint ahogy ő

is. Elengedett. Hatalmas megkönnyebbülést éreztem, amint reméltem. Viszont ami addig fel sem merült bennem, hogy ez ekkora fájdalommal jár.

Isten veled, Birdie!

Ötvenhatodik fejezet VALENTIN-NAP

VOLT.

Én voltam tizenhat, ő

tizennyolc. Abban az évben csütörtöki napra esett, és Conradnak hétig órái voltak, úgyhogy pontosan tudtam, nem fogunk aznap randevúzni, vagy ilyesmi. Azt beszéltük meg, hogy majd szombaton találkozunk, talán elmegyünk moziba, de a Valentinnapot egyikünk sem hozta szóba. Ő nem az a bonbonos, virágcsokros fajta srác volt. Nem nagy ügy. Én sem az a fajta lány voltam, mint például Taylor. A suliban a drámacsoport a hosszú szünetekben rózsákat kézbesített. Bárkinek küldhettünk egyet. Később, a főiskola első évében egyikünknek sem volt barátja, úgyhogy Taylorral titokban küldtünk egyet egymásnak. Abban az évben azonban Taylor barátja, Davis, egy tucat rózsaszín rózsát küldött neki, valamint egy piros hajpántot, ami nagyon megtetszett Taylornak a pláza egyik üzletében. Egész nap hordta. Aznap este a szobámban tanultam éppen, amikor egy üzenet érkezett Conradtól: NÉZZ KI AZ

ABLAKON! Odamentem az ablakhoz, és az járt a fejemben, hogy biztosan meteoreső látható az égen. Conrad folyamatosan nyomon követte az ilyesmit. De amikor kinéztem, Conradot pillantottam meg egy kockás takaróval a hátán, amint a kertből integet. A szám elé kaptam a kezem,és felsikítottam. Képtelen voltam elhinni. Majd gyorsan belepréseltem a lábam az edzőcipőbe, a pizsamára felkaptam a pufi dzsekimet, és olyan gyorsan rohantam le a lépcsőn, hogy majdnem hasra estem. A verandáról egyenesen a karjaiba vetettem magam. – Nem hiszem el, hogy itt vagy! – öleltem eszeveszetten. – Az óra után rögtön indultam. Meglepetés? – Igazi meglepetés! Abban sem voltam biztos, hogy tudod, ma van Valentin-nap! Felkacagott. – Ne viccelj! – húzott magához a takaró alá. Egy termosz és egy doboz Twinkie keksz rejtőzött alatta. – Feküdjünk le! – nyúlt végig a pokrócon. – Telihold van. Lefeküdtem mellé, a koromfekete eget bámultam a ragyogó fehér holddal, és megborzongtam. Nem a hideg miatt, hanem mert annyira boldog voltam. Rám terítette a takarót. – Hűvös van? – kérdezte aggodalmasan. Megráztam a fejem. Conrad lecsavarta a termosz tetejét, és beleöntött valamit. A kezembe nyomta. – Már nem túl meleg, de azért segít – mondta.

Felkönyököltem, és belekortyoltam. Langyos kakaó volt. – Kihűlt? – kérdezte Conrad. – Nem, pont jó. Mindketten hanyatt feküdtünk, és együtt bámultuk az eget. Azt a rengeteg csillagot. Majd megfagytam, de nem bántam. Conrad megfogta a kezem, és azzal mutogatta a csillagképeket. Elmesélte az Orion öv és a Kassziopeia történetét. Nem akartam kedvét szegni azzal, hogy már ismerem, hiszen apám kislánykoromban megtanította az összes csillagképet. Imádtam hallgatni, ahogy mesél. Minden alkalommal, amikor a természetről és a tudományról beszélt, ugyanazt a csodálatot és tiszteletet fedeztem fel a hangjában. – Szeretnél bemenni? – kérdezte némi idő múlva. A kezében melengette a kezemet. – Addig nem, amíg nem látunk hullócsillagot. – Az lehet, hogy nem jön össze. Boldogan ficánkoltam mellette. – Nem baj! De azért próbáljuk meg! – Tudtad, hogy a csillagászok bolygóközi pornak hívják a hullócsillagokat? – kérdezte mosolyogva. – Bolygóközi por – ismételtem utána a szavakat ízlelgetve. – Úgy hangzik, mint egy együttes neve. Conrad a leheletével melengette a kezem, majd a kabátzsebébe dugta. – Aha, tényleg olyan. – Ma éjjel olyan az ég… – A megfelelő szót kerestem, amellyel kifejezhetném az érzéseimet,

hogy milyen gyönyörűnek találom. – Ahogy itt fekszünk a csillagos ég alatt, olyan érzés fogott el, mintha egy bolygón feküdnénk. Olyan hatalmas! Olyan végtelen! – Tudtam, hogy meg fogod érezni – örvendezett. Elmosolyodtam. Az arca annyira közel volt az enyémhez, hogy éreztem a teste melegét. Csak a fejemet kellett volna elfordítanom, hogy csókolózzunk. Mégsem tettem. A közelsége tökéletesen elég volt. – Időnként azt gondolom, soha nem fogok még egy lányban úgy megbízni, mint benned – vallotta be. Meglepetten fordultam felé. Nem nézett rám, még mindig az eget kémlelte, azt figyelte. Egyáltalán nem láttunk hullócsillagot, de csöppet sem bántam. Még mielőtt megvirradt volna, a fülébe súgtam: – Ez életem egyik legszebb pillanata. – Az enyém is – mondta.

Akkor még nem tudtuk, mi vár ránk. Tizenévesek voltunk, akik egy hideg februári éjszakán az eget csodálták. Ami azt illeti, tényleg nem kaptam tőle virágcsokrot és bonbont. Ő a holdat és a csillagokat adta nekem. A végtelenséget.

Ötvenhetedik fejezet EGYET KOPOGOTT AZ AJTÓMON. – Én vagyok az! – Gyere be! Az ágyamon ültem. Visszavettem az esküvői ruhámat. Hamarosan megérkeznek a vendégek. Jeremiah benyitott. Fehér ing és világos sort volt rajta. Még nem borotválkozott, viszont felöltözött, és az arcán egyetlen zúzódást sem fedeztem fel. Ezt jó jelnek vettem. Leült mellém az ágyra. – Nem jelent balszerencsét, ha találkozunk az esküvő előtt? – aggodalmaskodott. Elöntött a megkönnyebbülés. – Akkor összeházasodunk? – Nos, én felöltöztem, és úgy látom, te is. – Arcon csókolt. – Egyébként gyönyörű vagy! – Hová mentél? – kérdeztem. – Csak időre volt szükségem, hogy gondolkozzak – fészkelődött. – Most már készen állok. – Hozzám hajolt, és újra megcsókolt, immár szájon.

– Mi a baj? – húzódtam el tőle. – Mondtam már, minden rendben van. Összeházasodunk, nem? Még mindig szeretnéd? – kérdezte könnyedén, mégis bujkált valami a hangjában, amit addig soha nem hallottam. – Beszélhetnénk legalább arról, ami történt? – Nem akarok beszélni róla! – csattant fel Jeremiah. – Még csak gondolni sem akarok rá! – De én igen! Meg kell beszélnünk! Én teljesen kiborultam, Jere. Egyszerűen elmentél. Azt sem tudtam, visszajössz-e egyáltalán. – Itt vagyok, nem? Mindig számíthatsz rám. – Ismét meg akart csókolni, de eltoltam magamtól. Idegesen dörzsölgetni kezdte az állát. Majd felpattant, és fel-alá járkált a szobában. – Mindenestől akarlak! Minden részedet! Mégsem adod oda magad teljesen. – Miről beszélsz? – kérdeztem éles hangon. – A szexről? – Az is beletartozik. De ennél többről van szó. Nem adod nekem a szíved teljesen és egészen. Légy őszinte! Igazam van, ugye? – Nem! – Szerinted milyen érzés másodhegedűsnek lenni? Azzal a tudattal élni, hogy mindig is nektek kettőtöknek kellett volna együtt lennetek? – Nekem te nem a második vagy! Te vagy az első! Jeremiah megrázta a fejét.

– Nem, soha nem leszek az! Az mindörökké Con lesz! – Belecsapott a falba. – Azt hittem, meg tudom tenni, de képtelen vagyok rá. – Képtelen vagy mire? Képtelen vagy feleségül venni? – Lázasan járt az agyam, és egyre gyorsabban hadartam: – Rendben, talán igazad van. Most éppen minden a feje tetején áll. Nem házasodunk ma össze, csak összeköltözünk. Gary lakásába, amelyik neked tetszett. Nem bánom. A második félévtől. Rendben? – Nem válaszolt, úgyhogy újra feltettem a kérdést, ezúttal még rémültebben: – Rendben, Jere? – Képtelen vagyok rá. Hacsak nem mondod most azonnal a szemembe, hogy már nem szereted Cont. – Jere, én téged szeretlek! – Nem ezt kérdeztem! Tudom, hogy szeretsz. Azt kérdezem, hogy őt is szereted-e. Nemmel akartam válaszolni. Szólásra nyitottam a számat. De miért nem tudtam kinyögni? Miért nem tudtam kimondani, amit hallani szeretett volna? Olyan könnyű lett volna, ha egyszerűen kiejtem a számon. Egyetlen szót, és megoldódott volna minden. Jere meg akart bocsátani, és az egészet elfelejteni. Láttam az arcán. Csupán annyit várt tőlem, hogy nemmel válaszoljak. Még akkor is elvett volna feleségül. Ha azt az egy szót kimondom. Azt az egyetlen szót. – Igen. Jere sípolva vette a levegőt. Egy hosszúra nyúlt percig csak meredtünk egymásra, majd lehanyatlott a feje.

Tettem egy lépést felé, hogy kitöltsem a köztünk tátongó űrt. – Azt hiszem, egy kicsit mindig is szeretni fogom. Ott lesz a szívemben. Mégsem őt választottam, hanem téged, Jeremiah! Soha életemben nem éreztem azt, hogy Conraddal kapcsolatban bármi választásom lenne. Most már tudtam, hogy ez nem igaz. Igenis volt választásom. Akkor és ott úgy döntöttem, hogy kilépek ebből, és Jeremiah-t választom. Azt a fiút, aki soha nem fog elhagyni. Még mindig lógatta a fejét. Szerettem volna, hogy rám nézzen, hogy most az egyszer higgyen nekem. Ekkor felemelte a tekintetét. – Az nem elég! Nem csak az egyik feledre vágyom. Azt akarom, hogy teljes egészében az enyém légy! Könnyek gyűltek a szemembe. Odalépett az öltözőasztalomhoz, és felvette Susannah levelét. – Még nem olvastad el – állapította meg. – Azt sem tudtam, visszajössz-e! Figyelmesen végigsimította a boríték szélét. – Én is kaptam egyet. Csakhogy nem nekem szólt, hanem Con-nak. Anyám biztosan összekeverte a borítékokat. Azt írta a levélben, hogy… azt írta, hogy csupán egyszer látta őt szerelmesnek. Amikor beléd szeretett. – Ekkor hirtelen rám nézett. – Nem akarom, hogy miattam ne menj hozzá! Nem akarok kifogás lenni! Ezt neked magadnak kell belátnod, különben soha nem leszel képes elengedni őt!

– Már elengedtem – suttogtam. Jeremiah megrázta a fejét. – Nem engedted el. És az egészben az a legrosszabb, hogy bár tudtam, nem engedted el, mégis megkértem a kezed. Ez részben az én hibám is, nem gondolod? – Nem! Mintha meg sem hallott volna. – El fog hagyni, hiszen mindig is azt tette. Ő ilyen. Egész életemben emlékezni fogok a szavaira. Mindenre, amit Jeremiah aznap, az esküvőnk napján mondott nekem. Soha nem fogom elfelejteni, és azt sem, ahogy közben rám nézett. Egyszerre volt benne sajnálat és keserűség. Gyűlöltem magam ezért, mivel az elkeseredettség soha életében nem volt jellemző rá. A kezembe fogtam az arcát. Eltaszíthatott volna magától, elhúzódhatott volna az érintésemtől. Mégsem tette. Pusztán ebből az apróságból tudtam, amit tudnom kellett: hogy Jere még mindig Jere, és hogy ezen semmi sem változtathat. – Még mindig szeretlek – jelentette ki végül, és a hanghordozása nyilvánvalóvá tette, hogy ha akarnám, még mindig feleségül venne. Mindezek után is. Minden lány életében vannak olyan pillanatok, melyek fontosabbak, mint amilyennek akkor tűnnek. Amikor visszatekintek rá, meg kell állapítanom: életem egyik meghatározó, mindent gyökeresen

megváltoztató válaszútja előtt álltam – és még csak nem is vettem észre. Fogalmam sem volt róla. Meg aztán vannak azok a pillanatok, melyekről tudjuk, hogy nagy jelentőséggel bírnak. Hogy bármilyen lépésre szánjuk is el magunkat, annak következménye lesz. Az életünk két irányt vehet: vagy megtesszük, vagy belehalunk. Ez egyike volt azoknak a nagy jelentőségű pillanatoknak. Ennél jelentőségteljesebb nem is lehetett volna. Végül nem eredt el az eső. Jeremiah haverjai és a bátyám feleslegesen cipelték be az asztalokat, a székeket és a viharvázákat. Még valami elmaradt aznap: Jeremiah-val nem házasodtunk össze. Nem lett volna helyénvaló. Egyikünk részéről sem. Olykor eltűnődök rajta, vajon azért akartunk-e fejest ugrani a házasságba, mert igyekeztünk bebizonyítani valamit a másiknak, és talán még saját magunknak is. De végül mindig elvetem ezt a lehetőséget. Igazán szerettük egymást. Valóban a legjobb szándékkal tettük, amit tettünk. Egyszerűen csak nem ezt szánta nekünk a sors.

Néhány évvel később Drága Belly! Próbállak magam elé képzelni az esküvőd napján, a világ legszebb menyasszonyaként, a boldogságtól ragyogva. Egy harmincas nőt látok, túl számos kalandon és szerelmen, és a férfit, aki megbízható, állhatatos és erős, és akinek jóságos a tekintete. Biztos vagyok benne, hogy a fiatalember minden ízében csodálatos lesz, még ha nem is Fishernek hívják. Ha-ha! Tudod, hogy akkor sem szeretnélek jobban, ha a saját lányom lennél. Én drága Bellym, különleges kislányom! Életem egyik nagy öröme volt látni, ahogy felnőttél. A kislányomat, akinek oly sokszor fájt a szíve, aki annyi mindenre vágyott… Egy kiscicára, akit Margaretnek nevezett volna el, szivárványszínű görkorcsolyára, ehető habfürdőre! És egy fiúra, aki úgy csókolna, ahogy Rhett csókolta Scarlettet. Remélem, kedvesem, megtaláltad őt! Legyetek boldogok! Legyetek jók egymáshoz! Örök szeretettel Susannah

Ó, Susannah! Bárcsak látnál most minket! Néhány dologban azért tévedtél. Még nem vagyok harminc. Csak huszonhárom, majdnem huszonnégy. Miután Jeremiah-val szakítottunk, ő visszament a fiúszövetség kollégiumába, és én végül összeköltöztem Anikával. Másodév végén elmentem külföldre tanulni. Spanyolországba, ahol sok-sok kalandban volt részem. Ott kaptam az első levelet tőle. Igazi, kézzel írt levelet, nem e-mailt. Nem válaszoltam neki, legalábbis rögtön nem, de kitartóan írt tovább, havonta egyszer, minden áldott hónapban. A rá következő évben találkoztunk először, amikor megszereztem a főiskolai diplomámat. Egyértelmű volt. Az én fiatalemberem kedves, jó és erős, ahogy írtad. De nem úgy csókol, ahogy Rhett Scarlettet csókolta a filmben, hanem sokkal jobban. És egyvalamit még tudnod kell: Fishernek hívják. Azt a ruhát viselem, amelyet anyámmal közösen választottunk ki – bársonyos fehér menyasszonyi ruhát csipkeujjakkal és mély kivágással a hátán. A frizurám, melynek elkészítésével órákat töltöttünk, szétesett, és hosszú vizes tincsek csapkodják az arcomat, ahogy a zuhogó esőben az autó felé rohanunk. Alig látok a lufiktól. Elhagyom a cipőmet, és mezítláb szaladok tovább az ő szürke öltönykabátjával a fejem fölött. Mindkét kezében

egy-egy – nem túlságosan magas sarkú – cipővel igyekszik előttem, hogy kitárja a kocsiajtót. Újdonsült házasok vagyunk. – Biztos vagy benne? – kérdezi. – Nem – válaszolom, miközben beszállok. Már várnak ránk a fogadáson. Nem szabadna megváratni a vendégeket. De hát úgysem kezdhetik el nélkülünk! A miénk az első tánc. Maurice Williams and the Zodiacs Stay című számára. Ahogy kinézek az ablakon, megpillantom Jere-t a pázsit másik oldalán. Átkarolja a kedvesét, és egy pillanatra összetalálkozik a tekintetünk. Finoman odaint nekem. Visszaintek, és egy csókot dobok felé. Elmosolyodik, majd visszafordul a lányhoz. Conrad kinyitja a másik ajtót, és beül a kormány mögé. A fehér inge teljesen átázott – átlátszik a bőre. Reszket. Megfogja a kezem, ujjait az ujjaimba fűzi, és az ajkához emeli. – Akkor gyerünk! Már úgyis vizesek vagyunk! Beindítja a motort, és elindulunk. Az óceán felé. Végig fogjuk egymás kezét. Amikor odaérünk, egyetlen lelket sem látunk, így a fövenyen állunk meg. Még mindig zuhog az eső. Kiugrok a kocsiból, felrántom a szoknyám, és elkiáltom magam: – Készen állsz? Felhajtja a nadrágja szárát, és megragadja a kezem. – Készen!

A víz felé rohanunk, a homok felcsap a lábunkra. Visítunk és kacagunk, mint a kisgyerekek. Az utolsó pillanatban felkap, mintha a küszöbön emelne át. – Eszedbe ne jusson a „Belly csobbanás”, különben te is csobbansz velem! – figyelmeztetem, miközben szorosan átölelem a nyakát. – Bárhová követlek! – nevet, és beleveti magát – velem együtt a vízbe. Így indul a közös életünk. Ebben a pillanatban válik valósággá. Összeházasodtunk. Ilyen a végtelenség. Conrad és én. Az első fiú, akivel lassúztam, aki miatt sírtam. És akit örökké szerettem.

Köszönetnyilvánítás A legőszintébb köszönettel tartozom Emily Meehannek a könyv átolvasásáért. Külön köszönet illeti Júlia Maguire-t, hogy egy pillanatra sem lankadt a figyelme, Lucy Ruth Cumminst az újabb remek borítóért, Justin Chandát és Ann Zafiant kitartó támogatásukért és a Simon & Schuster minden (őszintén mondom, bámulatra méltó) munkatársát. A könyv megjelenésétől a reklámozásán át az eladásáig maximális munkát végeztek. Mint mindig, ezúttal is szeretnék köszönetét mondani Emily von Beeknek és Foliónak, a Pippin családomnak, valamint Siobhan Viviannek, aki az első és legkitűnőbb olvasóm.