Jennifer ASHLEY
Kossuth Kiadó
A kiadás alapja: Jennifer Ashley: Lady Isabella's Scandalous Marriage Fordította: Megyeri Andrea Szerkesztette: Robin Edina Kiadói programvezető: Tímár Rita Borítóterv: Kiss Áron A magyar kiadás a The Berkley Publishing Group, a member of Penguin Group (USA) Inc. hozzájárulásával jelent meg.
ISBN 978-963-09-7425-7 ISSN 2063-8051 Minden jog fenntartva © Jennifer Ashley 2010 © Kossuth Kiadó 2013 © Hungarian translation Megyeri Andrea 2013
Köszönettel tartozom szerkesztőmnek, Kate Seavernek, és segédszerkesztőmnek, Katherine Pelznek a könyv megjelenéséhez nyújtott segítségükért; hálás vagyok a Berkley Kiadó mindazon dolgozójának, akik oly sokat fáradoznak „a színfalak mögött”, amíg egy könyv kéziratból nyomtatott regénnyé válik. S mint mindig, köszönöm férjemnek, Forrestnek, hogy mellettem áll.
Első fejezet Egész London álmélkodással fogadta a hírt, hogy Lady I__S__és Lord M__M__, a k__i herceg testvéröccse tegnap este váratlanul házasságot kötött. A szóban forgó ifjú hölgy társasági bemutatkozása és esküvője egyazon napon történt, nem csoda hát, hogy példáján felbuzdulva az elsőbálozó leányok térden esdekelnek atyáikhoz, bár tennék az ő első báljukat is épp ilyen mozgalmassá. – Idézet egy londoni társasági lapból. 1875. február 1881. szeptember Isabella inasa becsöngetett Lord Mac Mackenzie Mount Street-i házába, miközben úrnője a hintóban várakozott, és – már vagy tucadjára az indulás óta – azon töprengett, vajon bölcsen cselekszik-e. Könnyen lehet, hogy Mac nincs is itthon. Talán Párizsba utazott, amilyen kiszámíthatatlan, vagy Itáliába, ahol később ér véget a nyár. Isabella egyedül is utánajárhatna a felfedezésének. Igen, mégis az volna a leghelyesebb. Már éppen szólásra nyitotta a száját, hogy visszahívja az inast, amikor a nagy, fekete kapu hirtelen kitárult, és Mac komornyikja, az egykori ökölvívó kémlelt ki rajta. Isabellának elszorult a szíve. Ha Bellamy itt van, akkor bizony itthon lesz Mac is, hiszen Bellamy sosem mozdul el a gazdája mellől. Bellamy belesett a hintóba, és leplezetlen elképedés suhant át sebhelyekkel tarkított arcán. Isabella még csak a közelében sem járt a háznak, amióta három és fél éve hátat fordított neki. – Mylady?
7
Bellamy húsos kezére támaszkodva, Isabella lassan leereszkedett a hintó lépcsőjén. Az a legjobb, döntötte el magában, ha egyszerűen túlesik rajta. – Hogy van a térde, Bellamy? – érdeklődött. – Használja még a kenőcsöt? Merhetem remélni, hogy a férjem itthon van? Beszéd közben méltóságteljesen belibbent a házba, és úgy tett, mintha észre sem venné az érkezésére előbújó, tátott szájjal bámuló szobalányt és inast. – Sokkal jobban van a térdem, asszonyom. Hálásan köszönöm. Őlordsága… – Bellamy tétovázott. – Éppen fest, asszonyom. – Ilyen korán? Nézzenek oda! – Isabella sietve elindult felfelé a lépcsőn; nem akart belegondolni, mit is művel. Ha ugyanis fontolóra venné, azonnal elfutna gyorsan és messzire, akár be is zárkózna a házába, és ki sem mozdulna többet otthonról. – A műteremben van? Nem szükséges bejelentenie. Felmegyek egyedül. – De mylady… – Bellamy követte, ám sérült térde lelassította. Isabella már két emelettel feljebb járt, amikor a komornyik még a második lépcsősorig sem jutott el. – Mylady, őlordsága azt kérte, ne zavarják! – kiáltotta odalentről Bellamy. – Nem tartom fel a gazdáját. Csak kérdeznem kell tőle valamit. – De mylady, őlordsága… Isabella megtorpant; keze már a jobb oldali manzárdszoba ajtajának fehér gombját fogta. – Vállalom a felelősséget őlordsága nyugalmának megzavarásáért, Bellamy. Megemelte a szoknyáját, kitárta az ajtót, majd besétált a szobába. Mac valóban odabent volt, éppen egy hosszú állvány előtt állva festett nagy buzgalommal. Isabella ernyedt ujjai közül kicsúszott a szoknya: elhidegült férjének szépsége szíven ütötte. Mac skót szoknyát viselt, kopottat és festékfoltosat, deréktól felfelé pedig teljesen meztelen volt. A műterem hűvös levegőjének dacára felsőteste verejtéktől csillogott; bőre lebarnult a napfényes kontinensen töltött nyári hónapok alatt. Fejére cigány módra piros kendőt kötött, hogy védje haját a festéktől. Mindig is ez volt a szokása, hasított az emlék Isabellába. A kendő kiemelte Mac markáns arccsontját, vonzó vonásait. Még a durva és viseltes, festékpöttyös csizma is kedves ismerős volt Isabella számára.
8
Mac lendületesen kente a festéket a vászonra; nyilvánvalóan nem hallotta meg az ajtónyitást. Bal kezében a palettát tartotta, karizmai megfeszültek, jobbjában pedig fürge, szaggatott mozdulatokkal járt az ecset. Mac elragadó férfi volt, és csak még vonzóbbá tette, amikor elmélyedt abban, amit szeretett. Régen gyakorta itt üldögélt vele Isabella is a műteremben, egy régi kanapén a díszpárnák között, és nézte, ahogyan férje elmélyülten fest. Habár munka közben szinte egy szót sem szólt hozzá, Isabella rajongva figyelte az izmok játékát a férfi hátán, az arcára kenődő festék-csíkot, amint szórakozottan odadörgöli a kezét. Ha Mac különösen elégedett volt a teljesítményével, a végén széles mosollyal fordult a feleségéhez, és lelkesen a karjába vonta, nem törődve azzal, hogy most őt keni össze festékkel. Isabella annyira elmerült Mac látványában, hogy először észre sem vette, mit fest ilyen szenvedéllyel a férje. Végül mégis sikerült elszakítania róla a tekintetét, és a terem másik vége felé fordult. Alig tudta palástolni megrendülését. A sárga és vörös drapériával fedett emelvényen egy fiatal nő feküdt. Ruhátlan volt, ami azonban nem lepte meg Isabellát – Mac modelljeit általában kevés vagy éppen semmilyen ruha nem takarta. Ám ilyen kirívóan erotikus témát még soha nem látott egyik képén sem. A nő hanyatt feküdt, behajlított térdekkel, szétvetett lábbal. Keze a szemérmén nyugodott, és szégyentelenül kitárta magát. Mac összehúzott szemmel meredt a felajánlkozó nőiességre, és szapora ecsetmozdulatokkal festett. Isabella mögött közben Bellamy is felért a lépcső tetejére, hangosan fujtatva a kimerültségtől és a zaklatottságtól. Mac meghallotta, és oda sem nézve felmordult. – Bellamy, az ördög vigye el! Megmondtam, hogy senki sem zavarhat ma délelőtt. – Bocsásson meg, uram! Nem tudtam útját állni. A modell fölemelte a fejét, Isabellára pillantott, és vidáman elvigyorodott. – Á, üdv, lédiséged! Mac hátrapillantott egyszer, kétszer, majd rézszínű tekintete megakadt Isabellán. Ecsetje végérői óvatlanul a földre csöpögött a festék.
9
Isabella nyugalmat erőltetett a hangjára. – Üdv, Molly! Hogy van a kisfia? Köszönjük, Bellamy, most már magunkra hagyhat! Nem tartalak fel, Mac. Csak egy kérdést szeretnék feltenni neked. *** Ördög és pokol! Mégis mi a fenét képzelt Bellamy, hogy felengedte ide Isabellát? Isabella három és fél éve nem tette be a lábát a Mount Street-i házba; amióta egyetlen rövidke levelet hátrahagyva kisétált férje életéből. Most pedig itt állt a küszöbön, kalapban és kesztyűben, udvariassági vizithez öltözve. Éppen ma, amikor Mac a műteremben Molly Bates kitárulkozó bájait festette. Ez nem volt része a tervének. Annak a bizonyos tervnek, amelyet követve öccse esküvője után rögtön felugrott egy londoni vonatra, és Skóciából egészen idáig követte Isabellát. Súlyos hiba csúszott Mac számításaiba. Isabella felsőtestén, gömbölyű keblén sötétkék kabát feszült, alatta a kis turnűrre pedig bonyolult fodrozású, szürke szoknya borult. Kalapján virágok és szalagok egyvelege díszelgett, sötétszürke kesztyűjén London szennyének még csak nyoma sem látszott. A kesztyűbe rejtett karcsú ujjakat Mac szerette volna megcsókolni, a kéz cirógatását a hátán érezni, miközben összesimulva fekszenek együtt az ágyban. Isabella mindig is értett az öltözködéshez, remek ízléssel válogatta össze a férje művészi szemét elbűvölő színeket. Mac reggelenként boldogan segített neki felöltözni, élvezettel fűzte be az asszony puha, illatos bőrére simuló ruhákat. Akkoriban gyakran elhessegette a komornát, és maga végezte helyette a feladatát, bár az ilyen napokon mindig sokáig tartott, mire végül levonultak a reggelihez. Tekintete most szinte itta a felesége látványát, és, az ördögbe is, megmerevedett odalenn. Vajon Isabella észreveszi, talán még ki is neveti érte? Isabella átsétált a szobán, és megállt Molly levetett köntöse mellett. – Jobban teszi, kedvesem, ha ezt felveszi – mondta a modellnek. – Még megfagy idefönt. Tudja, hogy Mac nem veszi magának a fáradságot, hogy fát dobjon a tűzre. Melegedjen csak meg a konyhában egy csésze finom tea mellett, amíg váltok a férjemmel néhány szót! Molly felpattant, arcán széles mosollyal. Molly Bates gyönyörű nő volt, az a típus, akin sok férfi szeme megakad: nagy mellű, kerek 10
csípőjű, őzikeszemű. Fekete hajtömeg keretezte tökéletes arcát – az ilyen modell minden művész álma. Ám Isabella ragyogása mellett Molly szépsége semmivé halványult. – Nem rossz ötlet – felelte Molly. – Elgémberedik az ember lánya az ilyen szemérmetlen pózoktól. Görcsöt kaptak az ujjaim. – Egy kis teasütemény biztosan ellazítja őket – jegyezte meg Isabella, miközben Molly ráérősen belebújt a köntösébe. – Mac szakácsnője régen mindig rengeteg mazsolás süteményt tartogatott vészhelyzetekre. Kérdezzen rá, hátha megőrizte jó szokását. Molly arcán két kis gödröcske jelent meg. – Hiányzott ám nekem lédiséged, higgye el, nem hazudok. Őlordsága bezzeg mindig elfelejti, hogy enni is kell néha. – Őlordsága már csak ilyen – biccentett Isabella megértően. Molly gondtalan léptekkel kiballagott a műteremből, és Mac, mintha csupán távolról szemlélné a jelenetet, némán figyelte, ahogy Bellamy utánamegy, majd csendesen becsukja maga mögött az ajtót. Isabella akkor férjére fordította csábító, zöld szemét. – Csöpögsz. – Tessék? – Mac rábámult, azután meghallotta, amint egy festékcsöppecske a deszkapadlóra loccsan. Felmordult, az asztalra csapta a palettát, és az ecsetet egy terpentines edénybe dugta. – Korán munkához láttál ma – állapította meg Isabella. Vajon mire vélje ezt a barátságos, szenvtelen hangot, mintha teazsúron csevegő ismerősök volnának? – Megfelelő volt a fény. – Mac hangja viszont merevnek, marónak hatott. – Igen, végre egy napfényes délelőtt. Ne aggódj, hamarosan folytathatod a munkát. Csak a véleményed érdekelne. A pokolba ezzel az asszonnyal! Talán azért jött, hogy szántszándékkal kizökkentse a nyugalmából? Mikor lett ilyen jártas ebben a játékban? – A véleményem? Miről? – kérdezte. – A kalapodról? – Nem a kalapomról, de azért köszönöm, hogy észrevetted. Nem. Erről érdekelne a véleményed. A kérdéses kalap a következő pillanatban már ott billegett Mac orra előtt. Szürke és kék szalagok kígyóztak a csillogó, göndör tincsek között. Milyen jólesett volna megérinteni, kisimítani ezeket a fürtöket! A kalap hátrabillent, és Mac egyenesen Isabella szemébe nézett, abba a szempárba, amely annak idején egy egész báltermen át magához 11
vonzotta. Hosszú évekkel ezelőtt. Isabella akkor nem volt tisztában a hatalmával, hamvas elsőbálozóként, és nem volt tudatában most sem. Kérdő, kíváncsi pillantásától földbe gyökerezett egy férfi lába, és erotikusabbnál erotikusabb álmok születtek a fejében. – Erről, Mac – ismételte Isabella türelmetlenül. Egy zsebkendőt tartott férje orra elé. A hófehér anyag közepén egy sárgára festett vászondarab feküdt, egy hüvelyk hosszú, negyed hüvelyk széles. – Szerinted ez milyen színű? – kérdezte Isabella. – Sárga. – Mac felvonta egyik szemöldökét. – Azért hajtattál ide a North Audley Streetről, hogy megkérdezd, ez a valami sárga-e? – Nyilván én is tudom, hogy sárga! De pontosan milyen sárga? Mac szemügyre vette a vásznat. A színe vibráló volt, szinte lüktető. – Kadmiumsárga. – Ennél még pontosabban? – Isabella meghimbálta a zsebkendőt, mintha a mozdulat feltárhatná Mac előtt a rejtélyt. – Hát nem érted? Ez Mackenzie-sárga. Az a lenyűgöző, sárga árnyalat, amelyet a festményeidhez szoktál kikeverni. A titkos recept alapján, amelyet csak te ismersz. – Igen, tényleg olyan. – Isabella közelségében, bőrének bódító illatát érezve, Mac bizony fütyült rá, hogy a festék Mackenzie-sárga-e vagy éppenséggel viharfekete. – Mostanában a képeim felszeletelésével ütöd el az időt? – Ne szamárkodj! Ezt Richmondban, Mrs. Leigh-Waters szalonjában vágtam le az egyik képről. A kíváncsiság végre fölébe kerekedett Mac türelmetlenségének. – Soha nem adtam egyetlen festményt sem a richmondi Mrs. LeighWatersnek. – Sejtettem, hogy nem. Amikor rákérdeztem, azt mesélte, hogy a Stranden vásárolta egy képkereskedőtől, bizonyos Mr. Crane-től. – Egy nagy fenét! Nem szoktam eladni a képeimet, pláne nem Crane közvetítésével. – Úgy van! – Isabella diadalmasan mosolygott, és ajkának vöröslő íve cseppet sem enyhítette Mac gerjedelmét. – Bár a kép alján a Mac Mackenzie aláírás szerepel, nem te festetted. Mac újra a zsebkendőn nyugvó, ragyogó sárga vászoncsíkra pillantott. – Honnan tudod, hogy nem én festettem? Talán egy
12
háládatlan csirkefogó, akinek odaajándékoztam az egyik képemet, eladósodott, és pénzzé tette. – Ez egy római látkép, dombtetőről nézve. – Sok római látképet festettem. – Tudom, de ez nem a te műved. A te stílusod, a te ecsetkezelési technikád, a te színeid, mégsem te festetted. Mac eltolta a zsebkendőt. – Honnan tudhatod biztosan? Ennyire behatóan ismered minden munkámat? Nem is egy római képet festettem, amióta… – Nem bírta kimondani, hogy „amióta elhagytál”. Azért utazott Rómába, hogy begyógyítsa megtört szívét, és azt az átkozott, örök panorámát festette nap mint nap. Annyi képet vetett vászonra arról a nyavalyás városról, hogy a végén torkig lett vele. Akkor átköltözött Velencébe, és ott is addig festett, amíg már látni sem bírta többé a gondolákat. Akkoriban még züllött, részeges tróger volt. Amikor végre kijózanodott, és a skót whisky iránti rögeszmés rajongását felváltotta a lelkes teázás, elvonult Skóciába, és ott is maradt egy darabig. A Mackenzie fivérek szemében a whisky nem számított erős italnak – inkább létszükségletnek tekintették –, de Mac attól a naptól kezdve inkább az oolong teát részesítette előnyben, amelyet Bellamy gyorsan meg is tanult mesterien elkészíteni. Isabella elvörösödött a kérdésre, és Mac szíve váratlanul felujjongott. – Ohó, tehát valóban ismered az összes képemet! Igazán kedves tőled. A pír Isabella egész arcát elöntötte. – Csak épp olvasom a művészeti lapokat. Persze az ismerősök is mesélnek néha. – És annyira iól ismered minden egyes művemet, hogy rögtön észreveszed, melyik festmény nem lehet az enyém? – Mac lassan rámosolygott. – Éppen te, aki másik szállodába költöztél, amint tudomásodra jutott, hogy én is ott lakom? Mac nem hitte volna, hogy Isabella képes még jobban elpirulni. A szobában zajló ütközet dinamikája váratlanul megváltozott: Isabella, amilyen merész támadással indított, most olyan sietősen hátrált meg. – Ne hízelegj magadnak! Csak jó megfigyelő vagyok. És mégis: Isabella azonnal tudta, hogy nem a férje az alkotója a Mrs. Leigh-Waters szalonjában függő képnek. Mac elvigyorodott, élvezte felesége zavarát.
13
– Azt próbálom csupán értésedre adni, hogy valaki valahol Mackenzie-képeket hamisít – közölte Isabella feldúltan. – Miért volna bárki is akkora bolond, hogy az én nevemben hamisítson? – Pénzért, mi másért? Rendkívül divatos festő vagy. – Csak mert botrányt kavarnak a képeim – vágta rá Mac. – Amikor meghalok, értéktelenné válnak, legfeljebb ócska szuvenírnek lesznek jók. – A festékdarabot a zsebkendővel együtt letette az asztalra. – Ezt megtarthatom? Vagy vissza kívánod szolgáltatni Mrs. Leigh-Watersnek? – Ne légy ostoba! Nem szóltam neki, hogy elveszem. – Tehát ott maradt a falán a festmény egy kis lyukkal a közepén? Nem fog neki feltűnni? – A kép magasan van, és nagyon vigyáztam, egyáltalán nem látszik meg a hiány. – Isabella tekintete az állványon pihenő képre vándorolt. – Ez viszont elég visszataszító! Molly úgy néz ki rajta, mint egy pók. Mac abban a pillanatban ugyan fütyült rá, milyen a kép, amelyen az imént dolgozott, de amikor rápillantott, legszívesebben felnyögött volna. Isabellának igaza volt: a festmény borzalmasan nézett ki. Mostanában mindegyik képe borzalmas volt. Egyetlen valamirevaló ecsetvonást sem sikerült felmutatnia, amióta abbahagyta az ivást, és fogalma sem volt, miért képzelte, hogy ez majd másmilyen lesz. Elkeseredett ordítás tört fel a torkából, felkapott egy festéktől lucskos rongyot, és nekihajította a vászonnak. A rongy Molly festett hasára toccsant, és a rózsás bőrön barnás-feketés patakocskák kezdtek lefelé csörgedezni. Amikor Mac megfordult, Isabella éppen kisuhant az ajtón. Gyorsan utánaeredt, és az első lépcsősor közepén érte utol. Elállta az útját; egyik kezét a korlátra csapta, a másikat a falra tapasztotta. Festék kenődött a tapétára, amelyet még maga Isabella választott ki hat évvel korábban, amikor felújította Mac házát. Isabella hidegen tekintett le rá. – Állj félre, Mac! Legalább fél tucat elintéznivalóm van még ebéd előtt, és máris késésben vagyok. Mac mélyeket lélegzett, igyekezett csillapítani a dühét. – Várj! Kérlek… – Nehezen préselte ki száján a szót. – Menjünk le a szalonba! Hozatok teát Bellamyvel. Beszélhetünk a képekről, amelyeket szerinted valaki szándékosan meghamisított. – Akármilyen ürügy megfelelt, csak hogy itt marasztalja Isabellát. Mac a szíve mélyén érezte, ha most újra kisétál innen a felesége, nem jön vissza többé soha. 14
– A hamisított képekről nincs egyéb mondanivalóm. Csak gondoltam, biztosan tudni szeretnél róluk. Mac tisztában volt vele, hogy az egész háznép odalent bujkál és hallgatózik. Sohasem vetemednének olyan tapintatlanságra, hogy a lépcsőn leskelődjenek, de ott lapulnak az ajtónyílásokban, a homályban, és várják, mi lesz ennek a vége. Rajongtak ísabeliáért, és keservesen megsiratták a távozását. – Isabella – kérte Mac fojtott hangon. – Maradj itt! Felesége szeme körül egészen kicsit enyhült a feszültség, kisimult finom bőre. Mac tudta, hogy sok fájdalmat okozott neki. Sokat és sokszor. Az első lépés, ha vissza akarja kapni, hogy nem bántja többé. Isabella piros, buja ajka finoman szétnyílt. Mac két lépcsőfokkal lejjebb állt, így hát egy magasságban volt az arcuk. Megfordult a fejében, hogy az alig néhány ujjnyi távolságot akár egyetlen mozdulattal áthidalhatná. Akkor megcsókolhatná az asszonyt, érezhetné a száját, nyelvén a lágy, meleg nedvességet. – Kérlek – suttogta Mac. Szükségem van rád. Molly éppen ezt a pillanatot választotta, hogy elinduljon feléjük a lépcsőn. – Folytatja lordságod? Megint dugjam az ujjamat a nunámba? Isabella lehunyta a szemét, szája hosszú, merev vonallá vékonyuk. Mac önuralma hirtelen szilánkokra hasadt. – Bellamy! – üvöltött le a korlát fölött. – Hogy a pokolba engedhette ki Mollyt a konyhából? A modell közelebb lépett, és jóindulattal mosolygott rájuk. – Ó, hiszen lédiségének semmi baja velem. Ugye, mylady? – Molly először megkerülte Macet, azután Isabellát, köntöse suhogva libegett utána, amint visszasétált a műterembe. – Nem, Molly – felelte Isabella hűvösen. – Magával semmi bajom. Megemelte a szoknyáját kesztyűs kezével, és már továbbindult volna a lépcsőn az ajtóhoz. Mac azonban kinyújtotta feléje a karját. Isabella hátrahőkölt. Nem az utálkozástól, ébredt rá Mac egy dermesztő pillanattal később, hanem mert kezét barna és fekete festék borította. Mac a lépcső korlátjához támasztotta a hátát. Nem fogja Isabellát feltartóztatni. Legalábbis nem most, amikor az egész személyzet őket lesi, hallgatja, és Isabella ilyen arccal néz rá. Felesége megkerülte, vigyázva, hogy még csak hozzá se érjen, majd elindult lefelé. 15
Mac követte. – Hazaküldöm Mollyt. Maradj, ebédelj velem! Az elintéznivalóidat meg rábízhatjuk a cselédeimre. – Azt igencsak kétlem. Akadnak köztük meglehetősen személyes ügyek is. – Isabella leért a földszintre, és felkapta napernyőjét az előszobai kisállványról. Bellamy, ne merészelje kinyitni azt az ajtót! A komornyik szélesre tárta a bejáratot, utat engedve London bűzös levegőjének a házba. Isabella hintaja odakint állt, és az inas már nyitott ajtóval várta úrnőjét. – Köszönöm, Bellamy – búcsúzott Isabella szenvtelenül. – További szép napot! Kecsesen kisétált. Mac legszívesebben utánarohant volna, hogy derékon ragadja és visszavonszolja a házba. Nem is tűnt rossz ötletnek: Bellamyvel kulcsra záratná és bereteszeltetné az ajtókat, hogy a felesége el ne szökhessen megint. Isabella eleinte biztosan gyűlölné érte, de apránként megértené, hogy még mindig hozzá tartozik. Idetartozik. Nagy önuralmába került, hogy ne akadályozza meg Bellamyt az ajtó becsukásában. Tisztában volt vele, hogy barbár felföldi őseinek nyerő taktikája Isabellára teljességgel hatástalan volna. Gyönyörű szemével csak vetne rá egy hűvös pillantást, és egyből térdre kényszerítené. Épp elégszer borult már Isabella lába elé a múltban. Mit sem bánta, hogy a térdét kidörzsöli a szőnyeg, amikor az asszony végül elnevette magát, hangjából egyszerre eltűnt a hűvös árnyalat, és úgy mondta: – Jaj, Mac, ne butáskodj! – Mac pedig lehúzta maga mellé a szőnyegre, és a bocsánatkérés ilyenkor mindig igen érdekes fordulatot vett. Mac nehézkesen leroskadt a legalsó lépcsőre, és festékfoltos tenyerébe temette az arcát. A mai nap balul ütött ki. Isabella váratlanul tört rá, és ő elpackázta a tálcán kínált, pompás lehetőséget. – Jaj, tönkrement a festmény! – viharzott le a lépcsőn Molly lobogó selyemköntösében. – Mondjuk, elég furán nézek ki rajta. – Menjen haza, Molly! – mondta Mac kifejezéstelen hangon. – Kifizetem az egész napot. Azt hitte, Molly erre ujjongva elrobog, ám a modell fogta magát, és leereszkedett mellé a lépcsőre. – Jaj, szegény pára! Akarja, hogy fölvidítsam?
16
Mac gerjedelme elillant, és nem is vágyott rá, hogy Isabellán kívül bárki más felélessze. – Nem – válaszolta. – Köszönöm. – Ahogy gondolja. – Molly végigszántott Mac haján karcsú ujjaival. – Az a legeslegrosszabb, amikor nem szeretnek viszont. Igaz-e, mylord? – Igen. – Mac behunyta a szemét, dühe és kínzó vágya hirtelen úgy felkavarodott benne, hogy szinte émelygett. – Igaza van, az a legeslegrosszabb. *** Másnap este Surreyben, Lord és Lady Abercrombie vadászbálján a termet zsúfolásig megtöltötte az úri társaság színe-java. Isabella kissé szorongva lépett be az ajtón: bármelyik pillanatban szembejöhetett ugyanis a férje, aki – a komornája, Evans információja szerint – szintén a meghívottak közé tartozott. Evans informátora nem volt más, mint régi jó cimborája, Bellamy. Miután félmeztelen istenként látta viszont Macet a műteremben, egyenesen hazahajtatott, és zokogva az ágyára vetette magát. Az elintéznivalók elintézetlenül maradtak, mert a délután hátralévő részét összegömbölyödve, önsajnálatba süppedve töltötte. Reggel azután fölkelt, és elhatározta, hogy szembenéz a tényekkel. Két lehetősége volt: továbbra is elszántan kerüli Mac társaságát, vagy beletörődik végre, hogy olykor összefutnak Londonban, miközben mindketten élik a maguk életét. Hiszen semmi akadálya, hogy udvariasan viselkedjenek egymással, bizonygatta magának. Akár barátok is lehetnének. Igazán arra lett volna szüksége, hogy hozzászokjon Mac látásához, és ne gyötörje többé a jelenléte. Érzéketlenné akart válni a férjére, hogy a szíve ne dobogjon a torkában, ha csak egyetlen pillantást is vet markáns arcára, vagy elkapja ördögien vonzó mosolyát. A második lehetőség sokkal nyugtalanítóbb volt, ám Isabella addig győzködte magát, amíg végül készen nem állt a feladatra. Semmi kedve nem volt otthon lapulni, mint egy riadt nyúl. Ezért fogadta el Lord Abercrombie meghívását, noha tudta, Mac megjelenése szinte biztosra vehető. Isabella új, felsőrészén és uszályán sárga selyemrózsákkal díszített, kék szaténmoaré báli ruhát készíttetett elő Evansszel. Maude Evans, akinek öltöztetőnőként egykor híres színésznők, operaénekesek, egy hercegné és egy kurtizán is akadt az ügyfelei között, a nagy port felvert leány-szöktetés másnapja óta öltöztette Isabellát. Amikor Evans 17
megérkezett Mac házába, a Mount Streetre, Isabella még az előző esti báli ruhájában álldogált, más öltözéke nem lévén, Mac súlyos gyűrűje pedig szembetűnően csillogott a kezén. Evans egyetlen pillantást vetett Isabella ártatlan arcára, és azonnal buzgó védelmezőjévé vált. Egészen elfogadhatóan nézek ki huszonöt esztendős matróna létemre. Isabella megszemlélte magát a tükörben, amíg Evans gyémántokkal ékesítette a keblét. Nincs miért szégyenkeznem. S mégis, hirtelen megdermedt a szíve, amikor belépett Lord Abercrombie báltermébe, és az egyik nyitott ajtón át, az étkezőteremben egy Mackenzie magas alakját vélte megpillantani. A férfi széles vállán megfeszült az elegáns, fekete kabát, amint félkönyékkel a kandalló párkányára támaszkodott. Mackenzie-mintás skót szoknyát viselt. Egy szívdobbanásnyi pillanatig tartott csupán, mire Isabella rájött, hogy nem Macet látja, hanem a bátyját, Cameront. A megkönnyebbüléstől és örömtől fellelkesülve kivált a baráti társaságból, amellyel érkezett, és szaténszoknyáját felcsippentve átfurakodott a tömegen. – Cam, mi a csodát keresel te itt? Miért nem odafent északon készülsz a St. Leger derbire? Cameron a kandallóba dobta a szivarját, kézen fogta Isabellát, és előrehajolva kedvesen arcon csókolta. Dohány és malátawhisky illatának elegye érződött rajta, mint mindig, bár ezekhez olykor még a lovak jellegzetes szaga is társult. Cameron istállói büszkélkedhettek ugyanis Anglia legpompásabb versenylovaival. Cam a második legidősebb fivér volt a családban, Mac-nél kicsivel termetesebb, szélesebb vállú és magasabb is. Bal orcáján mély sebhely futott végig. Borzas, vörösesbarna haja a négy testvér közül neki volt a legsötétebb, szeme mélyebb arany színben csillogott a többiekénél. A család fekete bárányaként vált hírhedtté, ami impozáns teljesítménynek számított a botránykrónikák lapjait megtöltő Mackenzie fivérek között. Köztudott volt, hogy Cameron – habár egy tizenöt éves fiú apja –, amióta megözvegyült, félévente cseréli a szeretőit, híres színésznők, kurtizánok és előkelő özvegyek köréből válogatva. Isabella már rég nem tartotta őket számon. Cameron válaszul csupán vállat vont. – Nem maradt különösebb tennivaló. A trénerek megkapták az utasításaimat, majd az első verseny előtt csatlakozom hozzájuk. 18
– Ügyetlenül hazudsz, Cameron Mackenzie. Hart küldött ide, nem igaz? A férfi egy pillanatig sem jött zavarba. – Hart aggódott, amikor Mac utánad nyargalt Ian esküvőjének végeztével. Sokat kellemetlenkedik? – Nem – vágta rá Isabella. Nagyon szerette Mac testvéreit, de tagadhatatlanul hajlamosak voltak beleütni az orrukat egymás dolgába. Nem mintha nem lett volna hálás; elvégre hátat is fordíthattak volna neki, amikor három és fél évvel ezelőtt elhagyta Macet, ám a fivérek szívvel-lélekkel az oldalára álltak. Hart, Cameron és Ian egyaránt világossá tette számára, hogy még mindig családtagnak tekintik, és idősebb testvérek módjára védelmezték azóta is. – Tehát Hart dajkának küldött ide? – kérdezte Isabella. – Bizony – hagyta rá Cameron rezzenéstelen arccal. –Látnád csak a fityulámat és a kis köténykémet! Isabella felkacagott, mire Cam is elnevette magát. Reszelős volt a nevetése, mintha valami összekarcolta volna a hangját. – Beth jól van? – kérdezte Isabella. – Iannel is minden rendben? – Amikor utoljára láttam őket, remekül megvoltak, Iant rendkívül lelkesíti az apaság gondolata. Csupán nagyjából ötpercenként hozza szóba. Isabella őszinte örömmel mosolygott a hírre. Ian és ifjú felesége, Beth nagyon boldogok voltak együtt, és Isabella már alig várta, hogy a kicsit a karjában tarthassa. A gondolatot pillanatnyi fájdalmas nyilallás kísérte a szíve táján, de hamar úrrá lett rajta. – És Daniel? – faggatta Isabella a férfit, hogy a társalgás könnyed hangnemben folyjon tovább. – Ő is veled jött? Cameron megrázta a fejét. – Egy régi tanáromnál lakik éppen. Remélem, az öreg prof alaposan teletömi a fejét tudással az őszi szemeszter előtt. Szeretném, ha Danny kevesebb okot adna a tanítóinak, hogy beléverjék a leckét. – Tanulás a lovak helyett? Képzelem, mennyire megviseli szegény Dannyt. – Bizony, de ha rosszak maradnak a jegyei, sosem jut be az egyetemre. Isabella megint elnevette magát; itt ez a daliás, kétes hírű férfi, és lám: igazi aggódó apa. – Csak a te nyomdokaidba próbál lépni. – Az ám! Hiszen épp ezért aggódom.
19
Isabella abban a pillanatban egy keringő kezdő akkordjait hallotta felcsendülni a háta mögött, a parketten pedig máris a helyükre siklottak a párok. Cameron kinyújtotta feléje izmos karját. – Szabad egy táncra, Isabella? – Természetesen, a legnagyobb… Isabella illedelmes válaszát félbeszakították a könyökére kulcsolódó erős ujjak. Mac férfias illata csapta meg az orrát; szappanillat a terpentin enyhe aromájával keveredve. – Ez a keringő az enyém – mormolta Mac a fülébe. – És ne jöjj nekem azzal a kifogással, hogy tele van a táncrended, hitvesem, mert úgyis tudod, hogy az nekem nem akadály!
Második fejezet A híres skót lord és az ifjú lady Mount Street-i otthona nemrég teljes átalakuláson esett át. A kiváltságos vendégek kitűnő ízlést és kifinomultságot tanúsító tapétákról, szőnyegekről és dísztárgyakról számolnak be, ami kétségkívül a lady kifogástalan neveltetéséről tesz bizonyságot. A vendégek körébe az igencsak bohém társaság mellett külhoni hercegek és londoni színpadokon tündöklő primadonnák is tartoznak. – 1875. április Isabella maga sem tudta, hogyan ért el a táncparkettig anélkül, hogy rózsadíszítésű uszályában vagy magas sarkú papucsában elbotlott volna. Hallotta, hogy megszólal a zene, érezte Mac kezének érintését a derekán, és ahogy magával ragadja a tánc lendülete. Furfangos haditerve, miszerint igyekszik megkeményíteni a szívét Mac iránt, egyszerre nevetségesnek tűnt. Világéletében élt-halt a keringőért, és persze legszívesebben Mackel táncolta. Férje mindig biztos kézzel vezette, Isabella a lépésekről teljesen megfeledkezve sodródott együtt a zenével. Mintha szél kapta 20
volna szárnyára, úgy lebegett a szeretett férfi biztonságot nyújtó karjában. Ma este azonban törte lábát a papucs, és szíve vadul zakatolt a túl szoros fűző rabságában. Mac kezének melegsége áthatolt a ruhán, fűzőn és alsóingen, ujjai szinte már meztelen bőrét égették. A szoknyáját súroló erős férfilábak pedig csak még jobban felizzították a testét. – Faragatlanul viselkedtél, ugye tudod? – kérdezte Isabella fesztelenül, mintha nem kavarná fel minden egyes tánclépés. – Szívesen beszélgettem volna még Cameronnal. – Cameron észreveszi, amikor elefánt. A szoknyavadász Cameront az „elefánt” szerepében elképzelni akár még szórakoztató is lehetett volna, de Isabella figyelmét túlságosan lekötötte Mac, a nevetéshez nem maradt ereje. Azt kívánta, bárcsak ne élvezné annyira Mac vállizmainak játékát a tenyere alatt, és ahogyan vékony ujjai elvesznek a férfi erős markában. Mindketten több réteg ruhát viseltek, hála a legfrissebb divatnak, Isabella mégis úgy vélte, ennyi öltözék távolról sem elég. – Gondolom, most büszke vagy magadra – jegyezte meg erőltetett könnyedséggel. – Pontosan tudtad, hogy nem utasíthatom vissza a táncot, ha nem akarom, hogy egész London rajtunk köszörülje a nyelvét. Mindenki szeret rólunk pletykálkodni. – Valóban. London kielégíthetetlen pletykaéhsége arzenálom egyik igen fontos fegyvere – felelte Mac, és hangja bársonyos volt, akár a jó bor. – Noha korántsem a legmegbízhatóbb. Isabella képtelen volt egyenesen a férfi szemébe nézni. Anélkül is épp elég nehezére esett egyensúlyozni, hogy belefeledkezett volna Mac rézszínű íriszének ragyogásába. Inkább férje állára szegezte a tekintetét, amelyet aranyló, vöröses szakáll keretezett. Csak rontott a helyzeten a tudat, hogy jól ismeri az ízét. – Érdekes, egyszersmind kissé bántó, hogy a kettőnk kapcsolatát háborúként jellemzed – jegyezte meg. – Szerintem találó metafora. A bálterem a csatatér, a tánc az ütközet, és a te fegyvered ez a frivol, csábítóan testre simuló estélyi ruha. Mac pillantása végigsiklott Isabella csupasz vállán, majd megpihent a dekoltázsát díszítő sárga rózsákon. Isabella a sárga rózsákat szerette a legjobban, amióta házasságuk második napján virágokkal ült modellt
21
neki. Mac tekintete elsötétült, forrón perzselte Isabella keblének fedetlen halmát. – Akkor hát a te másik fegyvered: addig táncoltatni engem, amíg bele nem fájdul a lábam – állapította meg Isabella. – És a skót szoknya. Mac nagyot nézett. – A skót szoknya? – Kifejezetten jól áll neked. A férfi szeme megrebbent. – Igaz, emlékszem. Mindig tetszett neked a lábam. Valamint más egyéb testrészeim is. A rossz nyelvek szerint a skót férfiak semmit nem viselnek a szoknyájuk alatt. Isabellának eszébe jutottak a délelőttök, amikor Mac semmit nem viselt a lazán csípőjére tekert skót szoknyán kívül, és a lábát az asztalra téve újságot olvasott a hálószobájukban. A férfi elegáns öltözékben is éppen elég igéző volt, ám ruha nélkül egyenesen ellenállhatatlan. – Túl nagy jelentőséget tulajdonítasz a szavaimnak. – Isabella hangja megremegett. – Biztos? Nem szeretnél hát kijönni velem a teraszra, hogy egyéb testrészeimet illető kíváncsiságodat kielégíthesd? – Veled a környékére sem megyek semmiféle terasznak, köszönöm szépen. – Az apja házának teraszán csókolta meg őt Mac először. Miután meghívó nélkül betoppant Isabella bemutatkozó báljára. A férfi szeme felcsillant, ajkán ördögi mosoly játszott. – Talán veszedelmesebb csatatérnek tartod? – Ha már ragaszkodsz a háborús metaforához: igen, úgy érzem, a terasz számomra taktikai hátrányt jelentene. Mac egy leheletnyivel közelebb húzta magához. – Te mindig előnyben vagy velem szemben, Isabella. – Aligha. Miért is volnék? Még közelebb vonta Isabellát. – Mert már azzal le tudsz fegyverezni, hogy pusztán belépsz a szobába. Mint tegnap a műteremben történt. Három és fél éve élek szerzetesi életet, és most ilyen közelről látni, érezni, érinteni téged… Igazán megszánhatnád a szegény éhezőt. – Magad döntöttél úgy, hogy nem laksz jól másokkal. Mac mereven ránézett, és Isabella végre viszonozta a pillantását. A csúfondáros fény mögött olyan ürességet látott a férfi szemében, amilyet korábban sohasem. – Igen – felelte Mac. – Én döntöttem úgy. Isabella hitt neki. Akár fél tucat nőt is könnyedén felsorolhatott volna, akik az első szóra boldogan ugranának Mac Mackenzie ágyába. 22
Tudta jól, hogy Mac nem járkált más nők után, sem a különválásuk előtt, sem később, hiszen éppen elegen akadtak, akik élvezettel mesélték volna el neki férje kicsapongásainak részleteit. Ám még a legrosszindulatúbb ismerőseik is kénytelenek voltak elismerni, hogy Mac hűséges maradt a feleségéhez, a szétválás után is. – Esetleg váltsak másik parfümre? – kérdezte Isabella. – A parfümödnek ehhez semmi köze. – Mac közelebb hajolt, lehelete Isabella nyakának hajlatát súrolta. – Tetszik, hogy még mindig rózsaolajat használsz. – Szeretem a rózsát – mondta Isabella elhaló hangon. – Tudom. A sárgát. Isabella ismét megbotlott. Mac kiegyenesedett, keze szorosan Isabella derekára tapadt. – Csak óvatosan! – Ügyetlen vagyok ma este – hangzott a válasz. – Rémes ez a papucs. Leülhetnénk? – Már mondtam, majd ha vége a keringőnek. Ez a tánc a megérdemelt fizetségem, és addig igazán nem engedhetlek el, amíg a felével tartozol. – Miért is tartozom neked? – Amiért nem csókollak félholtra ennyi ember előtt. Nem is beszélve a tegnap reggelről, a lépcsőn. Isabella ujjai megremegtek. – Képes lettél volna megcsókolni, bár én nem is akartam? – Dehogynem akartad, hitvesem. Ismerlek én jól. Isabella nem felelt, mivel Mac fején találta a szöget. Amikor tegnap farkasszemet néztek egymással a lépcsőn, egykori közös otthonukban, kis híján hagyta, hogy Mac megcsókolja. Ha akkor Molly nem zavarja meg őket, engedte volna, hogy férje a karjába kapja, festékfoltos arcát az övéhez szorítsa, és ott simogassa, ahol csak éri. Ám Mac eleresztette, méghozzá önszántából. Kérlek, Mac, álljunk meg! Tényleg nagyon kimelegedtem. – Való igaz, eléggé kipirult az arcod. Erre csak egy orvosság van. – Leülni és inni valami hideget? – Nem. – Mosoly terült el a férfi arcán, ugyanaz a kaján mosoly, amely az elsőbálos Isabellát hat évvel korábban levette a lábáról. Mac lependerítette feleségét a táncparkettről, karjába vonta a karját, és szapora léptekkel átkísérte a báltermen, majd ki az üvegajtón. – Sétálunk egyet a teraszon. 23
– Mac! A férfi ügyet sem vetett Isabella tiltakozására. Lendületesen vezette a hűvös, félhomályos teraszon. A végénél azután, ahová már nem ért el a teremből kiszűrődő fény, hirtelen megállt. – Nos tehát – szólalt meg. Isabella a falhoz szorult, Mac két erős keze pedig közre fogta. *** Isabella lehelete édes volt, teste melegséget sugárzott a hűvös éjszakában. Keble kidomborodott a dekoltázsból, bőrén gyémántok csillogtak. Így álltak megismerkedésük estéjén is Isabella apjának teraszán; a lány a falhoz simult, miközben Mac kétoldalt a tégláknak támasztotta mellette a kezét Isabella tizennyolc éves volt akkor, a ruhája szűziesen fehér, egyetlen ékszere egy igazgyöngy nyaklánc. Tiszta, érinthetetlen hajadon volt, káprázatos hajkoronával – egy leszakításra váró, érett gyümölcs. Mac ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megérintse. Egyszerű fogadást kötött aznap este: hívatlanul beállít a finnyás Scranton gróf házába, táncol a szemérmes, illedelmes elsőbálozó leánykával, akinek a tiszteletére az estélyt tartják, és ráveszi egy forró csókra. A férfi nádszálvékony, finomkodó, bosszantó modorú csitrire számított. S helyette Isabellára talált. Mint aki pillangóra lel a szürke molyok között. Amint meglátta, ismerni akarta, beszélgetni vele, mindent megtudni róla. Most eszébe jutott, ahogy átfurakodott a zsúfolt báltermen, miközben Isabella felszegett állal, kihívó tekintettel figyelte. A barátnői mögötte sutyorogtak, nyilván figyelmeztették, ki közeledik feléje, és kárörvendve várták, hogy kikosarazza a hírhedett Lord Roland – közismert nevén „Mac” – Mackenzie-t. Isabella, mint Mac hamarosan megtudta, remekül értett a visszautasításhoz. Megállt előtte, és Isabella egyetlen szó nélkül elállította a férfi lélegzetét. Vörös haja a vállára omlott, hűvös intelligencia csillant a szemében – Mac azonnal tudta, hogy kell neki. Táncolni akart vele, lefesteni, a szerelmesévé tenni. Gyere, édesem! Vétkezz velem! Nyakon csípte legközelebbi férfiismerősét, és kényszerítette, hogy mutassa be őket egymásnak; tisztában volt vele, hogy ez a kifogástalan neveltetésű ifjú hölgy addig bizony szóba sem áll vele. Amikor 24
kinyújtotta a kezét, és nekiszegezte a sablonos kérdést: – Szabad felkérnem a következő keringőre, kisasszony? –, Isabella jéghideg pillantást vetett rá, és csuklóját fölemelve mutatta a táncrendjét. – Milyen kár! – jegyezte meg. – Megtelt a táncrendem. – Hát persze, hogy megtelt. Féltve őrzött elsőbálos volt, Scranton grófjának legidősebb leánya, nagyszerű parti bárki ember fia számára. Apja valamelyik pártfogoltja valószínűleg éppen akkor csörtetett át a tömegen, hogy elvigye a lefoglalt keringőre. Mac a kezébe kapta a táncrendet, ceruzát vett elő a zsebéből, és egyetlen határozott vonallal áthúzta az összes nevet. A vonalra azután ráfirkantotta a saját nevét: Mac Mackenzie. Eleresztette a kártyát, és ismét kinyújtotta a kezét. – Táncoljon velem, Lady Isabella! – mondta. Ha mer… Csípős visszavágásra számított. Nem lepte volna meg, ha Isabella felhúzza az orrát, faképnél hagyja, és szól az apja inasainak, hogy hajítsák ki ezt a csirkefogót. Nem így tett. Elfogadta a feléje nyújtott kezet. S még aznap éjjel elszökött vele. Ma este, Lord Abercrombie teraszának félhomályában Isabella haja szinte lángolt, a szemére azonban árnyék borult. Nem sikoltott és nem menekült előle a megismerkedésük estéjén, ahogy nem sikoltott és nem menekült most sem. Apja házának teraszán kihívóan, félelem nélkül nézett vele farkasszemet. Mac megérintette ajkával a lány száját, éppen csak érintette, nem csókolta. Amikor hátrébb húzódott, észrevette, hogy Isabella elképedve bámul rá. Mac maga is megdöbbent. Eredetileg úgy tervezte, hogy nagyot nevet a riadozó, szemérmes kislányon, azután gyorsan odébbáll. Az elsőbálos lady csókját és a fogadást megnyerte. Ám ajkuk röpke találkozása után Cameron legsebesebb versenylova sem tudta volna elvonszolni Isabella mellől. A második érintésre a lány ajka engedelmesen szétnyílt, megpróbálta viszonozni a csókot. Mac halkan, diadalittasan fölnevetett, azt súgta neki, hogy édes, mint az álom, majd lecsapott a szájára. Az ágyába akarta vinni Isabellát, még aznap éjjel, kívánta, vágyott rá minden porcikájával. Ám végérvényesen tönkretette volna, ha nem veszi feleségül, és ennek az ifjú hölgynek egyetlen haja szálát sem akarta meggörbíteni. 25
Elvette hát feleségül. Akkor este, a csók után Isabella szóra nyitotta a száját, és Mac nevét suttogta. Most újból kinyílt piros ajka, és azt kérdezte: – Utánajártál a hamis képeknek, amelyekről tegnap reggel beszéltem? Mintha hideg zuhany érte volna; Isabella szavai visszarántották Macet a jelenbe. – Már mondtam, Isabella, hogy fütyülök rá, ha valami féleszű a képeimet másolja, és az én nevemet firkantja rájuk. – És el is adja őket. – Legyen boldog a pénzzel! – Felőle nyugodtan megtarthatta mindet, akárki volt az illető. Isabella tágra nyílt szemmel, komolyan fürkészte férje arcát. – Nem pusztán a pénzről van szó. Ez az ember egy részedet rabolja el. – Igazán? – Mac el sem tudta képzelni, milyen részét. Isabella a férfi lényének szinte teljes egészét magával vitte, amikor elhagyta, és csak tátongó ürességet hagyott Mac helyén. – Igen! Neked a festés az életed. Nem; valamikor a festés volt az élete. A tegnapi kísérlet Molly lefestésére azonban csúfos kudarcba fulladt. A nyáron, Párizsban megkezdett képek szintén katasztrofálisan sikerültek, és egytől egyig a szemétdombon végezték. Mac mostanra elfogadta: életének ez a szakasza végérvényesen lezárult. – Te is tudod, hogy csak apám bosszantására kezdtem el festeni – felelte könnyedén. – Az jó régen volt, és a vén gazembert ma már semmiféle földi bosszúsággal nem gyötörhetem. – De beleszerettél a művészetbe. Ezt mondtad nekem. Csodálatos képeket alkottál, tudod, hogy így van. Hiába legyintesz rájuk, a képeid lenyűgözőek. Lenyűgözőek, igen. Ez fájt a legjobban. – Mostanában elment a kedvem az egésztől. – Tegnap nagyon is lelkesen dolgoztál, amikor rád törtem. – Egy olyan képen, amely, mint azt igen helyesen megállapítottad, pokolian borzalmas lett. Kifizettem Molly-nak az egész napot, és szóltam Bellamynek, hogy semmisítse meg a festményt. – Teremtőm, azért annyira nem volt szörnyű! Bár elismerem, kissé elütött a stílusodtól. Mac vállat vont. – Csak azért kezdtem bele, hogy megnyerjek egy fogadást. Mielőtt Párizsba utaztam, néhány fickó nógatott, hogy fessek
26
nekik erotikus képeket, és fogadtak, hogy nem fog menni. Szerintük túl prűd lettem ahhoz, hogy pajzán témákra adjam a fejem. Isabella hangosan fölnevetett, lehelete langyosan simogatta férje arcát a hűvös estében. A téli éjszakákat juttatta Mac eszébe, amikor egymás mellett feküdtek, és a bőrén érezhette Isabella nevetését. – Te? – hitetlenkedett Isabella. – Prűd? – Ráálltam a fogadásra a becsületem védelmében, de fel fogom adni. – A vereség gondolata megsebezte, de nem a hiúságát. Tegnap döbbent csak rá igazán, hogy akármennyire igyekszik, nem tudja elkészíteni azokat a nyavalyás festményeket. Egyszerűen nem képes már festeni semmit. – És mi lesz, ha veszítesz? – érdeklődött Isabella. – A részletekre nem emlékszem. Mintha az Üdvhadsereg zenekarával kellene együtt énekelnem, vagy valami hasonló szamárság. Isabella megint fölkacagott, hangja lágy volt, akár a selyem. – Micsoda arcátlan ötlet! – A fogadás, az fogadás, szívem. A fogadás szent. – Ez is egyike azon férfirítusoknak, amelyeket sosem fogok megérteni. Bár Miss Pringle leányneveidéjében mi is elkövettünk egy pár merész csínyt. Mac könyökével a falnak támaszkodva még közelebb hajolt Isabellához. – Képzelem, Miss Pringle mennyire megbotránkozott. – Nem, csak dühbe gurult. Mindig pontosan tudta, miben sántikálunk. – Hát igen, Miss Pringle a sasszeméről híres. – Nagyon intelligens hölgy. Ne gúnyolódj rajta! – Eszemben sincs. Kifejezetten kedvelem. Ha te az ő neveltéjének gyümölcse vagy, akkor minden fiatal leánynak hozzá kellene járnia. – Nem volna elég hely – közölte Isabella. – Miss Pringle kizárólag válogatott ifjú hölgyek számára tartja fenn neves intézményét. Így volt ez köztük régen is: badarságokról fecsegtek, és Mac ujjai közben Isabella selymes tincseivel játszottak. Együtt hevertek az ágyban, beszélgettek, nevettek, vitatkoztak semmiségeken, vitatkoztak mindenen. A pokolba, így kellene lennie most is! Minden porcikájának hiányzott Isabella, amióta csak Ian átadta neki azt a szörnyű levelet. „Mi ez?” – kérdezte akkor Mac kissé ingerülten,
27
az átmulatott éjszakától sajgó fejjel. „Isabella újabban a szerelmes leveleit is veled kézbesítteti?” Ian aranyszínű tekintete Mac jobb válla fölé siklott – nem szeretett mások szemébe nézni. „Isabella elment. A levélből kiderül, miért.” „Elment? Hogyhogy elment?” Mac feltörte a pecsétet, és elolvasta azokat a fájó, végzetes szavakat: „Drága Mac! Szeretlek. Örökké szeretni foglak. De nem élhetek tovább Veled.” Ian csak állt és némán figyelte, amint Mac fékezhetetlen dühében mindent a földre söpör festőasztala tetejéről. Amikor lecsillapodott, Mac újra a levélre meresztette üres tekintetét, és Ian, aki nem bírta elviselni mások érintését, kezét bátyja vállára tette, „Jól tette, hogy elment.” A sírás csak később tört fel Mac lelkéből, amikor már szinte eszméletlenre itta magát; a levél összegyűrve hevert mellette az asztalon. Isabella hirtelen megborzongott, és Mac gondolatainak fonala megszakadt. – Te fázol – állapította meg. Nagyon lehűlt az esti levegő, Isabella mély kivágású ruhája pedig nem sok védelmet nyújtott az őszi hideg ellen. Mac lehúzta a saját kabátját, és gyengéden Isabella vállára terítette. Összefogta a kabát széleit, ám közben elviselhetetlenül gyötörte a vágy Isabella iránt, jóformán egyedül álldogáltak, távol a kíváncsi tekintetektől, és az asszony a felesége volt. Úgy érezte, muszáj megérintenie. Hiba volt táncra kérni. Kóstolót kapott a közelségéből, Mac azonban sokkal, sokkal többre éhezett. Szerette volna szétzilálni Isabella bonyolult frizurába rendezett haját, nézni a meztelen női testre hulló kusza fürtöket. Szerette volna, ha a felesége felemeli kéjtől bágyadt tekintetét és rámosolyog; szerette volna, ha Isabella hozzásimul, miközben ő a testét izgatja. A sebtében megtartott esküvő utáni reggelen Mac lefestette ifjú feleségét; Isabella az ágy szélén ült meztelenül, az összegyűrődött takarók között. Lángvörös haját épp kontyba tekerte, és a mozdulat megemelte feszes mellét. Amikor az asszony elhagyta, ezt a festményt magával vitte, és Mac sosem kérte vissza tőle. Most mégis megbánta, hogy nem tette, mert akkor legalább láthatná, és emlékezhetne. – Isabella. – Félig suttogásként, félig nyöszörgésként szakadt ki belőle a szó. – Annyira hiányoztál nekem!
28
– Te is nekem. – Isabella megérintette Mac arcát; hűvös és puha volt a keze. – Nagyon is hiányzol, Mac. Akkor miért hagytál el? Magába fojtotta a kitörni készülő kérdést. A szemrehányással csak magára haragítaná Isabellát, és haragból máris túl sok volt közöttük a múltban. „Nem küzdesz érte eléggé – rótta meg Ian nemrég. – Nem hittem volna, hogy ekkora mamlasz vagy.” Csak hát Mac tudta jól, hogy apránként kell haladnia. Ha sietteti Isabellát, kicsúszik a keze közül, mintha tünékeny napsugarat próbálna megragadni. – Ami azt illeti, ha áldoznál rám pár percet… – Mac megköszörülte a torkát. – Azért hoztalak ki a teraszra… Isabella rámosolygott. – Hogy kipihenhessem szenvedélyes táncunk fáradalmait? – Nem. – Az ördögbe is, ne nehezítsd meg! – A segítségedet szeretném kérni.
Harmadik fejezet Megkönnyebbülten értesültünk, hogy a Mount Street előkelő ura ifjú férjként sem hagyott fel a bohém festmények alkotásával, sőt valójában megújult lelkesedéssel veti magát a munkába az esküvője óta. – 1875. május Isabella szeme megrebbent az őszinte csodálkozástól. – A segítségemet? Ugyan miben tudnék én segíteni egy ilyen felettébb előkelő lordnak? – Ne gondolj semmi bonyolultra – válaszolta Mac. – Csupán tanácsra van szükségem. Halovány mosoly játszott Isabella ajkán, és Mac vére rögtön felforrósodott. – Teremtőm! Mac Mackenzie tanácsot kér? 29
– Nem magamnak kérem. Egy barátomnak. – Egyszerre szörnyen ostobának tűnt ez az ötlet, de Macnek semmi jobb nem jutott eszébe. – Ismerek egy úriembert, aki udvarolni szeretne egy bizonyos ifjú hölgynek – hadarta. – Szeretném kikérni a véleményedet, hogyan fogjon hozzá. Isabellának felszökött a szemöldöke, tekintete egészen közelről csillogott a sötétben. – Valóban? Miért kell neked ebben az én tanácsom? – Mert nem igazán értek az udvarláshoz, ezt aligha tagadhatod. Nálunk meddig is tartott, talán másfél óráig? És kényes ügyről van szó. A kérdéses hölgy ugyanis ki nem állhatja az ismerősömet. Tudod, egyszer, évekkel ezelőtt, megbántotta. Igen súlyosan. – Mac feszengett; minden izma sajgott. – A hölgyet bizony sokat kell majd unszolni. De még milyen sokat! – Csakhogy a hölgyek nem szeretik, ha unszolják őket – jelentette ki Isabella, még mindig halovány félmosollyal az ajkán. – Azt szeretik, ha csodálják és tisztelik őket. Ó, hát persze! Feltétel nélküli imádatra vágynak, rajongásra; elvárják, hogy a férfi elragadtatva ziháljon, ha csak a kisujját odaígéri egy nő. A mosolynak még borsosabb az ára. – Értem – mondta Mac feszülten. – Hogy vélekedsz az ajándékokról? – A hölgyek bizony szeretik az ajándékokat. A férfi vonzalmának tárgyi bizonyságait. De csak módjával, nem szükséges vad költekezésbe fogni. – De a barátom pokolian gazdag. Szeret vadul költekezni. – Ezzel még nem feltétlenül nyűgöz le egy valódi hölgyet. Hát persze, megint csak. A nők valósággal turbékolnak egy gyémánt nyakék, egy szikrázó zafír ékszer, a szemük zöld ragyogását kiemelő smaragd láttán. Mac vett egyszer egy smaragd nyakláncot Isabellának, amely lágyan megpihenhet a keblén. Az első estén, amikor fölvette, kettesben voltak, és felesége álomszép melle fedetlenül gyönyörködtette Mac szemét. Még ma is emlékezett a bársonyos bőrön nyugvó smaragdok ízére. – Akkor megtanítom neki a módjával és a vadul költekezés közti lényeges különbséget – mormolta Mac. – Más egyéb?
30
– Igen. Fontos az idő is. A hölgynek elegendő időt kell hagyni, hogy gondolkozhasson, nem szabad siettetni. Hadd mérlegelje nyugodtan, megfelelő-e számára az úr. Idő. Abból átkozottul sok telt már el eddig is. Elvesztegetett hetek, hónapok, évek, amelyeket Mac Isabellához bújva tölthetett volna az ágyban, érezve az asszony ízét és illatát, testével a teste melegét. – Úgy érted, ahhoz kell idő, hogy a fickó bizonyítsa az odaadását? – Mac nem tudta kirekeszteni hangjából a türelmetlenséget. – Vagy ahhoz, hogy a hölgy az őrületbe kergesse? – Hogy a hölgy kellően megfontolja, az úr odaadása őszinte-e, vagy csak képzelt. – Ezt a hölgy dönti el? – Igen. Mindig a hölgy. Mac felmordult. – Pokoli csávában van az úriember, ha a hölgy jobban tudja, mit érez, mint ő maga! – Így működik az udvarlás – közölte Isabella hűvösen. – Te akartad hallani a tanácsomat. – És ha az a szerencsétlen fickó szerelmes, és nagyon is jól tudja, hogy az? – Abban az esetben soha nem bántotta volna meg a hölgyet. A felesége szemében felvillanó fájdalom szíven ütötte Macet, el kellene fordítania róla a tekintetét. Igen, megbántotta Isabellát. Fájdalmat okozott, nem egyszer, hanem sokszor, és ezzel pontosan tisztában volt. Isabella pedig visszavágott; egyre csak szurkálták egymást és hárították a döféseket, miközben kétségbeesetten igyekeztek a páston maradni. Micsoda ostoba módja a házaséletnek! Szaggatottan felsóhajtott. – Arra kérlek, tanítsd meg nekem, hogyan viselkedjen a barátom! Adj nekem leckéket az udvarlás tudományából! Én majd kiokítom a fickót. Mac hallgatott és várt; Isabella összeszorította a száját. Mindig így tett, amikor gondolkodott, és Mac régen szeretett egyre közelebb hajolni, majd csókot lehelni arra a szelíd kis ráncra a szája körül. Olyankor Isabella fölnevetett, és azt mondta: „Drága Mac, olyan kelekótya vagy!” – Végül is rá tudnál venni – válaszolta most Isabella puha, piros szája. – Noha nem éppen ezt jelenti az udvarlás, ugye tudod? Mac egy hajszálnyit hátrébb húzódott. – Mit nem jelent?
31
Isabella megnedvesítette az ajkát; Mac testében felizzott a vágy. – Attól tartok, rosszul indítottál. Helytelen dolog táncba cipelni egy hölgyet, amikor épp az imént fogadta el egy másik partner felkérését. Ha pedig kimelegedett, akkor egy székhez kell kísérni és hűsítőt hozni neki. Nem pedig kihurcolni a teraszra, a sötétbe. – Miért nem? – Mert ez a csábítás módja, nem az udvarlásé. Tönkreteheted a hölgy jó hírét. – Ó! – Mac újra nekitámaszkodott a falnak, és észrevette, hogy reszket a keze. – Tehát elbuktam ezen a vizsgán. – Majdnem. – Isabella elmosolyodott, és Mac szíve kis híján kiugrott a helyéről. – Nagyon hízelgő a viselkedésed, és ez mindig a javadra billenti a mérleget. – Lehetek még hízelgőbb is. Mondhatom például, hogy a hajad valóságos lángtenger, az ajkad édesebb a legzamatosabb bornál, a hangod pedig elárasztja a testemet és felkorbácsolja a vágyaimat. Isabella nagyot nyelt, torka megvonaglott. – Egy úri hölgyet könnyen elriaszthatnak az ilyen hasonlatok. – Ismertem egy úri hölgyet, aki csöppet sem bánta, ha keblének finom hajlatairól és a combjai közt megbúvó titkos csodáról suttogtam a fülébe. – Akkor talán nem is volt igazi úri hölgy – felelte Isabella halkan. Mac közelebb hajolt. – Vajon megbotránkozna-e az ifjú úri hölgy, ha megtudná, milyen közel járok ahhoz, hogy most rögtön magamévá tegyem itt a teraszon, mit sem törődve azzal, hogy bárki erre járhat? Isabella lehunyta a szemét. – Ebben a ruhában nem volna szerencsés ötlet. – Ne élcelődj, Isabella! Komolyan beszélek. – Sosem tudtam megállni, hogy ne élcelődjek veled. – Szemérmesen a férjére mosolygott, és Mac tagjaiból egyszerre elszállt minden erő. – De mostanában sokat gondolkodtam, Mac. Túlságosan magunkba zárkóztunk, jóformán beszélni is képtelenek voltunk egymással, és ez mindkettőnket megviselte. Talán ha megszokjuk egymás társaságát, ha nem kerüljük az olyan alkalmakat, ahol összefuthatunk, mint ma este, akkor oldottabb lesz a viszonyunk. Mac szívében szétpattant a reménybuborék. – Oldottabb? Az meg mi az ördögöt jelent? Hogy kedélyesen integetünk egymásnak, mint két totyakos vénember a gyaloghintóból? 32
– Nem, nem. Úgy értettem, ha megszoknánk egymás társaságát, talán kissé csillapodna a gerjedelmed. Udvariasabban viselkednénk. Mert most feszültek vagyunk. Minden pillanatban. Mac legszívesebben nevetésben tört volna ki, ugyanakkor dühöngeni lett volna kedve. – A pokolba is, Isabella, tényleg azt hiszed, ez a feszültség köztünk csupán az én gerjedelmemből fakad? Te jó ég, kislány! – Természetesen nem képzelem ennyire egyszerűnek a helyzetet. De lehetséges, hogy ha készek vagyunk, nos, valamivel fesztelenebbül viselkedni, egy idő után már rá bírnánk nézni egymásra anélkül, hogy megperzselődnénk. – Ebben igencsak kételkedem. – Mac igéző mosolyt villantott az asszonyra. – Egyfolytában lángolok, amióta csak megismertelek. Sosem hagyott alább a szenvedélyem, és soha nem is fog, nem számít, hányszor van részem abban a gyönyörben, hogy veled háljak. Isabella szája tátva maradt csodálkozásában. Hát tényleg azt hitte ez az asszony, hogy ilyen könnyű gyógyírt találni a boldogtalanságukra? Ha megunják egymás társaságát, Mac vágyakozása lecsillapul, és utána békén hagyja? Vannak férfiak – ostoba fajankók –, akik valóban elveszítik érdeklődésüket egy nő iránt, ha már együtt háltak, de Mac el sem tudta képzelni, hogy valaha is ráunna Isabellára. Figyelmeztető farkasmosoly ült ki az arcára. – Drága Isabellám, megfogadom a tanácsodat; meglátod, mi történik, ha a tűzzel játszol. Gondoskodom róla, hogy gyakorta találkozzunk. És szó sem lehet róla, hogy ráunjunk egymásra. Ugyanis amikor végre hazaviszlek magamhoz, kedvesem, az örökre szól majd. Semmi visszakozás, semmi játszma, semmi „oldottság”. Férj és feleség leszünk, minden szempontból, és ezúttal véglegesen. Isabella lesújtó pillantást vetett rá. Ez az ő Isabellája: igazi tűzrőlpattant asszonyka, nem pedig reszkető nyárfalevél. – Értem már. Tehát csak úgy játszhatunk, ha te írod a szabályokat. Mac megérintette Isabella ajkát az ujja hegyével. – Pontosan így van, szívem! És amikor nyerek, az megmásíthatatlan lesz. Erről kezeskedem. Isabella tiltakozásra nyitotta a száját, de Mac egy gyors, szenvedélyes csókkal beléfojtotta a szót. Az édes íz szinte porrá zúzta, mégis kényszerítette magát, hogy ugyanolyan gyorsan el is engedje Isabellát. Ujjával végigsimított felesége nyakán, le a dekoltázs árnyékba boruló ívéig. – Jó éjszakát, édesem! – búcsúzott. – A kabátot tartsd meg!
33
Élete egyik legnehezebb próbatétele volt elsétálni onnan, otthagyni a kívánatos Isabellát mély kivágású ruhájában, a vállára boruló kabátban. Mac minden lépés után azt várta, hogy az asszony utánaszól, és esdekelve kéri, hogy jöjjön vissza, vagy legalább átkokat szór a fejére. Isabella azonban egyetlen szót sem szólt. A férfit vágya heves szidalmakkal gyötörte minden ízében, miközben végiglépdelt a teraszon, és visszatért a fülledt levegőjű házba. *** Mac gerjedelme egy szemernyit sem csillapodott, mire hazaért és a négy lépcsősoron lassan felsétált a műterembe. Megállt a helyiség közepén, azután végigjártatta tekintetét az állványon maradt, tönkretett képen, az asztalt elborító festékes üvegeken és palettákon, a pedánsan kimosott és szétválogatott ecseteken. Ők a művészujjak meghosszabbításai, mondta neki egyszer a bolond öreg mester, aki annak idején tanítani kezdte. Gondosan kell velük bánni. Bellamy nehéz zihálását hallotta a háta mögött: az inas fújtatva jött fölfelé a lépcsőn. Mac szórakozottan lehúzta a nyakkendőjét és a mellényét, majd a fejét csóváló Bellamy kezébe nyomta őket, amikor inasa végül belépett az ajtón. Mac nem egyszer fogott neki a festésnek estélyi öltözékben, mire Bellamy kereken az értésére adta zamatos East End-i akcentusával, hogy nem vállal felelősséget gazdája gardróbjáért, amennyiben őlordsága ragaszkodik hozzá, hogy ruháit olaj festékkel szennyezze be. Mac maga mit sem törődött a ruházatával, Bellamy viszont annál inkább, így hát Mac feltornyozta öltözékének darabjait inasa karjára, és azzal útjára küldte. Miután becsukódott az ajtó Bellamy mögött, Mac felvette a régi skót szoknyát, amelyet a festéshez szokott viselni, hozzá pedig a foltos csizmát. A megrongált festményt a padlóra lökte, és üres vásznat tett a helyére. Szénceruzája jólesően simult a tenyerébe, és Mac rutinos könnyedséggel látott neki a vázlatnak. Mindössze néhány vonalra volt szüksége, hogy vászonra vesse, ami a fejében megszületett – egy női szempárt, néhány vonással az arcát, majd több másikkal a ragyogó, vállára boruló hajkoronát is. A kép egyszerű szépsége Mac szívébe markolt, amikor elkészült vele. Felkapta a palettáját, színeket hordott fel rá, és hozzáfogott a festéshez. Tompa tónusokat használt, a fehér számtalan változatát, a 34
sötétebb árnyakhoz a festéket zöldből, umbrából és mélyvörösből keverte ki. A női arc zöld szemét fekete szín szelídítette, csillogását mesterien adta vissza a kép. A pirkadat fénye beszűrődött a tetőablakon, mire Mac elkészült a művel. A végén az asztalra dobta a palettát, ecsetjeit a tisztító folyadékba nyomta, és megszemlélte a festményt. Valami felujjongott Mac lelkében. Hosszú – de milyen hosszú! – idő után a zsenialitás, amelyet egykori mentora megérzett benne, most ismét felszínre tört. Egy nő arca nézett rá a vászonról: kissé hegyes volt az álla, ajka halovány félmosolyra nyílt. Vörös haj omlott a vállára, és szeme gőgös, mégis csábító pillantással fürkészte Macet. Sárga rózsabimbók – Mac különleges, tündöklő sárga árnyalatával festett virágok – csüngtek fáradtan a vörös fürtökről, mintha a lány áttáncolta volna az éjszakát, és végül fáradtan tért volna haza. Mac nem festette meg Isabella estélyi öltözékét; a ruhát csupán sejteni engedték a háttérbe olvadó, mélykék árnyak. Évek óta nem alkotott ehhez fogható szépséget. A kép szinte dalolt, a színek és vonalak kecses, könnyed hullámokban ragyogtak a vásznon. Mac néhány pillanatra az asszony arca fölé tartotta erős, festékfoltos ujjait. Azután eltökélten hátat fordított a képnek, és kisétált a műteremből. *** Isabella ideges mozdulatokkal igazította ujjaira a kesztyűt másnap reggel, és indulás előtt még ellenőrizte kalapját az előszobai tükörben. Zakatolt a szíve, de elszánta magát: ha Mac nem hajlandó cselekedni a hamisítás ügyében, majd ő kézbe veszi az ügyet. Biccentett a komornyikjának, aki szélesre tárta előtte a bejárati ajtót. – Köszönöm, Morton. Kérem, gondoskodjon róla, hogy a kabát legkésőbb ma délután visszajusson őlordságához. Kitisztítva. Isabella inasának kezére támaszkodva elhelyezkedett a hintóban. Türelmesen várt, amíg a kocsi kigördül a reggeli forgalomba, csak akkor roskadt hátra, és fújta ki a levegőt. Alig aludt az éjjel, miután hazatért Lord Abercrombie báljából. Amikor magára maradt a teraszon, Mac távozása mélyen szíven ütötte. Legszívesebben a férje után szaladt volna, hogy újra a szemébe nézhessen, és esdekelve maradásra bírja. 35
Mégsem tette, így hát be kellett érnie a kabátjával. Isabella maga mellé fektette az ágyra, hogy megérinthesse, és érezze rajta Mac illatát. Ébren forgolódott, vágyakozott a férfi után, majd végül mosolyának és annak a vétkesen szenvedélyes csóknak az emléke ringatta álomba. Reggel azután egykedvűen Evans kezébe dobta a kabátot, és parancsba adta, hogy Morton juttassa vissza a tulajdonosának. Isabella utasította a kocsisát, hogy hajtson egyenesen a Strandre, ahol Crane és Longman műkereskedő urak galériája működött. Mr. Longman ugyan már rég elhunyt, és társára hagyományozta a boltot, ám Mr. Crane azóta sem távolította el Longman nevét a cégérről. Crane kis növésű emberke volt; lelkesen nyújtotta üdvözlésre finom, manikűrözött kezét, amint Isabella belépett az üzletbe, és azon nyomban zengeni kezdte Mac Mackenzie dicséretét. – Mr. Crane – szólalt meg Isabella, amikor a férfi kifogyott a magasztos jelzőkből –, éppen Mac képei miatt kerestem fel önt. Kérem, meséljen nekem arról a festményről, amelyet Mrs. Leigh-Watersnek adott el! Crane egymáshoz illesztette két tenyerét, és félrebillentette a fejét, amitől aprócska, dundi madárra emlékeztetett. – Ó, igen, a Róma a Capitoliumról. Igazi mestermű! Őlordsága egyik legjobb alkotása. – Ugye tisztában van vele, hogy Mac nem szokta eladni a képeit? Csak odaajándékozza őket annak, aki kéri. Nem csodálkozott, hogy ez a festmény mégis felbukkant a piacon? – Bizony nagyon meglepődtem, amikor őlordsága felkért minket, hogy adjuk el – felelte Mr. Crane. – Mac kérte? Ki mondta ezt önnek? Mr. Crane értetlenül pislogott. – Tessék? – Ki hozta be a képet, és állította azt, hogy őlordsága el akarja adni? – Maga őlordsága. Most Isabellán volt a sor, hogy értetlenül pislogjon. – Bizonyos ebben? Mac személyesen hozta be a képet, és adta oda önnek? – Nos, éppenséggel nem nekem. Aznap házon kívül voltam. A segédem vette át a festményt, és vezette be a jegyzékbe. Azt állította, őlordságát nem érdekli, menynyiért kel el. Isabella fejében egymást kergették a gondolatok. Egyszerűnek képzelte el ezt a tárgyalást – Mr. Crane értésére adja, hogy hamisítványt adott el, és megtudakolja, milyen lépéseket kíván tenni az ügyben. Most
36
viszont falba ütközött. Mac valóban maga festette azt a képet, azután el is adta? Vajon miért? – A segédje ismeri Macet? – kérdezte. – Nem lehetséges, hogy rá sem kérdezett, csupán feltételezte, hogy Mackel van dolga? – Asszonyom, én ugyanígy meglepődtem, ám a segédem részletesen leírta őlordságát. Még az utánozhatatlanul könnyed beszédmodorát is, mintha a művészete mit sem számítana. Igazán elragadó, amikor ilyen csodás tehetséggel áldotta meg az ég. Bár meg kell hagyni, az utóbbi időben igencsak keveset alkotott, hát annál jobban örültem, amikor végre sikerült szereznem valamit tőle. Isabella szóhoz sem jutott. Eredetileg úgy tervezte, hogy kifaggatja a kereskedőt a festményt felkínáló ismeretlenről, majd megdorgálja, amiért képes volt hamisítványt kiadni a kezéből. Most azonban fogalma sem volt, merre tovább. Eddig teljesen biztos volt benne, hogy azt a látképet nem Mac festette, noha visszagondolva el kellett ismernie, hogy Mac nem igazolta, de nem is cáfolta a feltételezését, amikor rákérdezett. – Ó, Lord Mackenzie! – kiáltott fel Crane lelkesen. – Micsoda megtiszteltetés! Éppen önről beszélgettünk, és a bűbájos római látképéről. Isten hozta szerény kis boltomban! Isabella megpördült. Mac állt a küszöbön, sötét alakja eltakarta a halovány, kinti napfényt. Belépett az ajtón, lekapta a kalapját, széles mosolyt villantott Isabellára, amitől az asszony térde egészen elgyengült, majd egyenesen a kereskedőhöz fordult: – Nos, Crane. Mégis mit képzel, hogy hamisítványokat ad el az istenverte képeimből?
Negyedik fejezet A Mount Street-i szerelmetes ifjú férj a ladynek egy gyönyörű villát ajándékozott Buckinghamshire vidékén, ahol őladysége jótékonysági kerti partikat rendez, amióta csak melegre fordult az idő, és az egész város tikkadva verejtékezik a kánikulában. 37
Előkelő és nagylelkű vendégek hivatalosak ezen mulatságokra, akik persze másról sem beszélnek. – 1875. július Crane hebegett-habogott, de Mac nem tudott neheztelni a kis emberre. Minden idegszálával a mellette álló Isabellára összpontosított, aki éppolyan tündöklően szép volt barna és krémszínű nappali öltözékében, mint este az elegáns szaténruhában, gyémántokkal ékesítve. Mac egy pillanatra elábrándozott; ha így festené le Isabellát, halovány sárgát használna a szegélyekre, krémszínt és umbrát a ruhája felsőrészére, sötétebb barnát az árnyékokra. A bőrét krém- és rózsaszínnel árnyalná. Sötétvörös lenne az ajka, egyedüli színfoltként az arcán, és a kalap alól kibúvó tincsek vöröses narancsszínben játszanának. Fekete és zöld árnyalatok sejtetnék árnyékba boruló szemét. – Épp most magyaráztam, Mac… Férje nem is hallotta. Illetve a szavait nem hallotta, csupán a hangját – mély, dallamos hangját, amelytől táncra perdült a szíve. – Mylord – Crane összedörzsölte két tenyerét, ami bosszantó szokása volt. – Hiszen Ön hozta be ide a képeket személyesen. – Képeket? – Mac szemöldöke felszökött. – Úgy érti, nem csak egyről van szó? – Természetesen nem. Itt van egy másik is. – Betipegett a hátsó szobába, és egy csaknem ember nagyságú, keretezett festménnyel tért vissza. Mac, sétapálcáját és kalapját az egyik asztalra helyezve, segített kampóra akasztani a keretet. A kép Velencét ábrázolta. Két férfi gondolát hajtott az előtérben, a Canal Grande épületei sűrű párába burkolóztak, tükörképük sejtelmesen derengett a sötét vízen. – Egyik legjobb műve, mylord – jelentette ki Crane. – A velencei korszakából. Átkozottul jó festmény volt, el kellett ismerni. Arányos kompozíció, tökéletes színek, precízen elhelyezett, mégsem banális fények és árnyékok. Mac számos csatornát lefestett, amikor Isabella elköltözése után keserű önsajnálatba merült. De ez a kép nem az ő műve volt.
38
Isabella az ajkába harapott; igézően vörösre, csókolni valóra harapta. Aggodalmas pillantást vetett Macre. – Ugye tényleg hamisítvány? – Nem én festettem. Valaki rászedte magát, Crane. Mr. Crane a festmény sarkára bökött. – De hát itt van rajta lordságod szignója is! Mac közelebb hajolt: valóban ott állt a Mac Mackenzie név, méghozzá saját, hanyag stílusában. – Tényleg hasonlít az én aláírásomra. – Hátralépett, és alaposan szemügyre vette a képet. – Meg kell hagyni, igazán nem rossz. – Nem rossz? – fakadt ki Isabella megbotránkozva. – Mac, ez egy hamisítvány. – Igen, méghozzá pokolian ügyes. Ez a fickó jobban fest nálam. Crane halálra váltan hallgatta. Hátrapillantott a válla fölött, mint aki arra számít, hogy a rendőrök bármelyik pillanatban ráronthatnak, és legott elhurcolják egy nyirkos, sötét pincébe. – De mylord, a segédem megesküdött rá, hogy személyesen Ön hozta be őket az üzletbe! – Mr. Crane… – kezdte Isabella. Mac a szavába vágott. – Ne hibáztasd, szívem! Ha nem tudnám, mivel állok szemben, magam sem tudnám megkülönböztetni az eredeti képeimtől. – Én viszont igen. – Mert neked jó szemed van ehhez. Hány festményt vett át, Crane? – Csak ezt a kettőt – felelte Crane rémült hangon. – De sajnos többet is rendeltem. Mac harsány nevetésben tört ki. Isabella szemmel láthatóan bosszankodott, de Mac nem tudta fékezni magát: olyan abszurd helyzet volt. Évek óta nem festett egyetlen valamirevaló képet sem, és ez a jöttment nemcsak hogy jobban festett nála, hanem még ráadásul hagyta is, hogy az elismerést Mac arassa le. – Csak kíváncsiságból… Mennyit fizetett Mrs. Leigh-Waters a festményért? – kérdezte. – Ezer guinea-t, uram – suttogta Crane. Mac elismerően füttyentett, és még hangosabban nevetett. Isabella szúrósan meredt rá. – Ez bűntény, Mac. A férfi megtörölte könnybe lábadt szemét. – Jóságos ég, Crane, minden bizonnyal meg volt elégedve a jutalékával! Mellesleg mi lett a vételárral? Feltételezem, hogy az ál-Mackenzie sem hagyta annyiban a részesedését. 39
Crane feszengett. – Különös eset, uram. Ugyanis nem jött el érte. És címet sem hagyott hátra, sem a bankja nevét, hogy elküldhessük számára. Ennek immár három hónapja. – Hmm – töprengett Mac. – Nos, ha valamikor mégis erre jár… – Akkor azonnal értesítse őlordságát – szólt közbe Isabella. – Azt akartam mondani, akkor adja csak oda a fickónak a pénzt. Nyilván igencsak rászorul. – Mac… – Elvégre megdolgozott érte. Mac maga sem tudta eldönteni, vajon Isabella akkor szebb-e, amikor mosolyog, vagy amikor pokolian dühös. Az asszony arca kipirult, szeme zöld tűzben izzott, és a keble a zihálástól csábosán pihegett a szűk fűző szorításában. – És Mrs. Leigh-Waters? – Crane arca hamuszürkére vált. – Értesítenem kellene, milyen szörnyű hibát vétettem. Mac vállat vont. – Ugyan miért? Tetszik neki a festmény, a feleségem szerint az egekbe dicsérte. Ha Mrs. Leigh-Waters elégedett, miért is vennénk el az örömét? – Felkapta a botját és kalapját. – De ha újabb Mac Mackenzie-k bukkannak föl eladásra szánt képekkel, legyen résen! Én ugyanis sosem adom el a festményeimet. Értelmetlennek találom, hogy pénzt vasaljak ki másokból a silány mázolmányaimért. – Még hogy mázolmányok! – méltatlankodott Crane. – Lordságodat Manet angol vetélytársaként emlegetik. – Csak nem? Nos, maga is tudja, mi az én véleményem azokról, akik így emlegetnek. – Igen, uram, hallottam már. – Agyatlan idióták, azt hiszem, ez a pontos kifejezés. További szép napot, Crane! Kedvesem – nyújtotta a karját Isabellának. – Mehetünk? Őszinte csodálkozására Isabella ellenkezés nélkül belékarolt, és hagyta, hogy Mac kivezesse a boltból az időközben megeredt esőbe. *** Isabella igyekezett dühös maradni, miközben Mac a hintóba segítette, de az erős, támogató kezek minden gondolatot kisöpörtek a fejéből. Az ülésre huppant és megigazította a szoknyáját; várta az ajtócsukódás hangját, utána pedig Mac búcsúzkodását. Ám a hintó újra megbillent: Mac is felkapaszkodott rá, majd leült a felesége mellé. Isabella próbált nem hátrahőkölni. – Nincs saját kocsid? 40
– A tiéd most épp megfelel nekem. Isabella heves visszavágásra nyitotta a száját, ám abban a pillanatban esőcseppek hullottak a kalapja szegélyéről szűk kabátkájára. – Ó, a csodába, ez az eső! Tönkremegy az új kalapom. – Vedd le! Mac lekapta a saját kalapját, és a szemközti ülésre dobta, miközben a hintó nagyot zökkenve elindult. A vászontetőn szaporán kopogott az eső, versenyt dobolt Isabella szívével. Gyors mozdulatokkal kirántotta a kalaptűket, levette a kalapot, és zsebkendőjével megszárogatta a szalmát. A strucctollak már eláztak, de Evans talán meg tudja menteni őket. Előrehajolt, hogy Mac kalapja mellé tegye a sajátját, ám mire visszadőlt, a férfi a támlára tette kinyújtott karját a háta mögött. Isabella megdermedt. Termetes férfi lévén Mac szeretett elterpeszkedni a kocsiban, és neki közben alig hagyott helyet. Annak idején Isabella imádott hozzábújni, mintha puha medvebőrbe kucorodna. Férje közelsége biztonságot és meleget nyújtott. Mac tunya mosollyal szemlélte; átkozottul jól tudta, miért ül Isabella egyenes derékkal, feszes háttal mellette. – Mi lesz a kocsisoddal? – kérdezte Isabella mereven. – Hazatalál egyedül is. Évek óta ott lakik. – Nagyon tréfás. – Isabella más taktikával próbálkozott. – Miért adtad elő azt a képtelen badarságot, hogy ez a csaló ismeretlen megtarthatja a pénzt? Hamisítja és eladja a képeidet. Még nyerjen is rajta? Mac karja Isabella hátát súrolta, ahogy vállat vont. – Hiszen el sem jött a pénzéért. Lehet, hogy másra játszik. Talán a saját nevével nem tudta eladni a műveit, ezért használja inkább az enyémet. – Ez a fickó nemcsak a nevedet bitorolja, hanem a stílusodat és a színeidet is! Szerinted hogyan jött rá a sárga árnyalatod receptjére? Amit titokban tartasz? Mac újfent vállat vont; izmainak játékát érezve Isabellának rendkívül nehezére esett a beszélgetésre összpontosítania. – Mondjuk kísérletezéssel. És miért vagy benne biztos, hogy a hamisító férfi? Nő is lehet. – Crane állítása szerint férfi hagyta nála a képeket, és Mac néven mutatkozott be. – A nőnek lehet egy férfi cinkosa, aki hasonlít rám. 41
Mac olyan fesztelenül terült el az ülésen, mintha semmi feszültség nem volna kettejük között. Ma nadrágot viselt skót szoknya helyett – milyen kár. – Dühítő a hozzáállásod – jegyezte meg Isabella. – Már megmondtam, hogy az egész nem érdekel. – Ugyan miért? Mac felsóhajtott, és kézfejével megdörgölte a szemét. – Muszáj újra megtárgyalnunk ezt, kicsim? Az életemnek ez a szakasza lezárult. – Ami újabb abszolút badarság. – Talán váltsunk témát! – Mac arca megfeszült. – Hogy vagy ma reggel, szívem? Kaptál valami érdekes levelet? Az arcára kiülő jellegzetes „mackenzie” konokság elárulta, hogy amiről nem akar beszélni, azt harapófogóval sem lehet kihúzni belőle. Nos, komédiázni Isabella is tudott. – Éppenséggel igen. Beth írt. Iannel szépen berendezkedtek. Hiányzik nekem Beth. Szomorúság érződött a hangján. Beth elbűvölő fiatal nő volt, és Isabellát boldoggá tette, hogy lett még egy húga. Saját testvérét, Louisát azóta nem látta, hogy feleségül ment Machez. A családja kitagadta; a hajlíthatatlan és erkölcsös Scranton gróf mélységesen felháborodott, amiért leánya képes volt megszökni egy Mackenzie karján. A Mackenzie fivérek, noha gazdag és befolyásos családból származtak, ugyanakkor dekadensek, szemérmetlenek, züllöttek, szabados erkölcsűek, és ami a legszörnyűbb, skótok voltak. Louisa most már tizenhét éves is elmúlt, hamarosan bemutatják az úri társaságban. Isabella szíve belesajdulta gondolatba. – Doncasterben majd találkozol vele – vigasztalta Mac. – Már ha el tudsz szakadni Londontól annyi időre. – Természetesen ott leszek a St. Legeren. Évek óta nem hagytam ki. Szerinted Beth is eljön? Mármint a babával? – Mivel a baba még meg sem született, feltehetőleg együtt jönnek. – Nagyon mókás. Úgy értettem, vajon Beth akar egyáltalán utazni? Még ha vonattal is. Tudod, most nagyon kell vigyáznia magára. – Ian árgus szemmel fogja figyelni. Teljes mértékben megbízom az öcsémben. Ian csakugyan egyetlen pillanatra sem mozdult el Beth mellől. Amióta felesége bejelentette, hogy tavaszra gyermeket vár, Ian kétszeres lelkesedéssel védelmezte. Beth néha a szemét forgatva tűrte 42
az oltalmazást, ám egyszersmind sugárzott is a boldogságtól. Ian rajongott érte, és Beth ezzel tökéletesen tisztában volt. – Veszélyes időszak ez egy nő számára, ha olyan életerős is, mint Beth. – Isabellából szinte önkéntelenül törtek elő a szavak. – Még akkor is, ha Ian egyfolytában rajta tartja a szemét. Pihennie kell, és vigyáznia magára. Semmiképp nem szabad megerőltetnie magát. – Elcsuklott a hangja, és kezét a szájához szorította, hogy elfojtsa feltörő zokogását. Azt kívánta, bár ne volna olyan kimerült az álmatlan éjszaka és a korai kelés után. Akkor most nem állna ilyen közel ahhoz, hogy összeroppanjon. Nem sírhat Mac előtt; hiszen megfogadta, hogy nem fog sírni előtte soha. – Szívem. – Mac hangja gyengéd volt, akár a cirógatás. – Kérlek, ne! Isabella dühösen letörölte a könnyeit. – Őszintén örülök Beth örömének. Boldognak szeretném látni. – Csitt, nyugalom. – Mac átkarolta, védelmező burokba zárta Isabellát, ahol nem érheti több fájdalom. – Hagyd abba! – kérte Isabella. – Most nem tudok harcolni veled. – Tudom. – Mac a felesége hajára támasztotta az arcát. – Tudom. Isabella hallotta, amint a férfi hangja is elcsuklik, és fejét felemelve észrevette, hogy Mac rézszínű szeme könnyben úszik. Közös a tragédiájuk, tudta jól. Közös a fájdalom. – Jaj, Mac… ne! – Szétmorzsolt egy könnycseppet a férfi arcán. – Olyan régen volt. Nem is tudom, miért sírok. – Én igen. – Ne beszéljünk róla! Kérlek. Nem vagyok rá képes. – Nem kényszerítelek. Ne aggódj! Még mindig könnyes volt a szeme. Isabella átkarolta a nyakát, finoman megdörzsölte a tarkóját: emlékezett, hogy ez megnyugtatja Macet. Egy csöpp a férfi felső ajkára csordult, és Isabella ösztönösen lecsókolta onnan. Összeért, összetapadt a szájuk, ajkuk meleget sugárzott, egymásba olvadt. Mac szája szétnyílt, és Isabella érezte a férfi nyelvének kemény ívét, könnyeinek sós ízét. Ez nem csábítás volt; vigaszt kerestek a csókban, mindkettőjük vigaszát.
43
Több mint három év telt el, mégis minden ismerős volt Isabella számára: Mac hajának érdes-selymes tapintása, nyelve érintése, a szúró szőrszálak az ajkán – minden a régi volt. Egyetlen különbséggel. A malátawhisky maró íze hiányzott; Mac szájának most csakis Mac íze volt. A férfi szorítása engedett, csupán az ajka maradt Isabella ajkán, mint üvegen a pára. Még egyszer szelíden súrolta Isabella száját, azután Mac hátradőlt, és megcirógatta felesége arcát. – Isabella. – Suttogásából szomorúság áradt. – Ne, kérlek! Mac tudta, mire gondol. – Ezt nem fogom fegyvernek használni a játszmánkban – ígérte Mac. – Sohasem tennék veled ilyet. – Köszönöm. Leheletük összekeveredett, amikor Isabella hálásan felsóhajtott. Mac kissé elmosolyodott, majd ismét finoman szájon csókolta. – Viszont ami a kabátomat illeti… – Morton épp most tisztíttatja ki – vágta rá Isabella, és elvette Mactől a feléje nyújtott zsebkendőt. – Hamarosan visszakapod. Mac az üléstámlára könyökölt. – Én arra a szóbeszédre gondolok, miszerint egész éjjel magad mellett tartottad a kabátomat az ágyadban. Szerencsés ruhadarab! Elfelejted, milyen gyorsan terjed a pletyka az otthonaink között. A személyzetünk információs hálózatát egy porosz generális is megirigyelhetné. – Ostobaság! – Isabella szíve zakatolt. – Éjjel az ágyra tettem a kabátot, csak ennyi történt, azután meg is feledkeztem róla, és elaludtam. – Vagy úgy. – Mac szeme csúfondárosan csillogott, bár az arcán még nem száradtak fel a könnyek. Isabella gőgösen tekintett rá. – Tudod, milyen a cselédség, ha a fejükbe vesznek valamit. Imádják továbbadni a híreket; és minden alkalommal egyre cifrább lesz a történet. – A cselédeknek igen jó szemük van. Sokkal intelligensebbek tudnak lenni, mint a gazdáik. – Csak azt akartam ezzel mondani, hogy ne vegyél mindent készpénznek, amit hallasz. – Magától értetődik. Kérhetek egy kesztyűt tőled, hogy ma éjjel a párnámra fektessem? Visszautasíthatod a kérésemet. – Vissza is utasítom. A leghatározottabban. 44
– Csupán a háznépet akarom szórakoztatni. – Akkor küldd őket hangversenyre! Mac elvigyorodott. – Tetszik az ötlet. Egy estére egyedül az enyém lehetne a ház. – Ujját végigfuttatta Isabella karján. – Esetleg vendéget is hívhatnék. Isabella nehezen tudta megállni, hogy össze ne rázkódjon. – A cimboráid biztosan örülnének egy kis biliárdozásnak, főleg kellő mennyiségű Mackenzie whisky társaságában. – Biliárd. Hm. – Mac arca töprengő kifejezést öltött. – Szívesen biliárdoznék egyet, ha jó partnert találnék hozzá. – Megfogta Isabella kezét, és a szűk glaszékesztyűn át mintát rajzolt a tenyerébe. – Érdekes fogadásokról is lehet szó. Nem beszélve a pikáns célzásokról, amelyeket a lökések, dákók, golyók és lyukak kapcsán tehetnék. Isabella elrántotta a kezét. – Látom, magadat remekül elszórakoztatod. Most pedig ragaszkodom hozzá, hogy elmondd, miért nem érdekelnek a hamis festmények! Mac arcáról lehervadt a mosoly. – Ejtsük a témát, Isabella! Az új játékszabály szerint tilos szóba hozni azokat az átkozott képeket. – Ez nem játék. Hanem az életünk. A te életed. A művészeted. Én pedig kötözni való bolond volnék, ha részt vennék egy olyan játékban, amelyet te találtál ki. Mac közelebb hajolt hozzá. A kocsi lassított, és bár Isabellának fogalma sem volt, merre járhatnak, nem érzett magában elég energiát ahhoz, hogy a függönyt félrehúzva kiderítse. – De igen, szerelmem, játék. – Mac farkasszemet nézett a feleségével. – A legkomolyabb játék, amelybe valaha belefogtam. És minden erőmmel azon leszek, hogy megnyerjem. Vissza foglak kapni, Isabella… az életembe, az otthonomba, az ágyamba. Isabella nem mert levegőt venni. A lélegzetvétellel egyúttal beszippantotta volna Mac illatát, teste melegét is. Mac tekintete kemény volt, rézszínű szeme hűvös nyugalmat sugárzott. Amikor így nézett rá, Isabella nem csodálkozott rajta, hogy férje ősei valaha az egész Skót-felföldet uralták, és majdnem egész Anglián átgázoltak, hogy visszahódítsák a Stuartoktól. Mac bohém életű férfinek számított, aki a legelőkelőbb házak estélyeire járt, de előkelő házigazdái sietve meghátráltak előle, ha úgy meredt rájuk, mint most Isabellára. Mac határozott ember volt, és ha valamire elszánta magát, jaj volt annak, aki az útjába merészelt állni. 45
Isabella felszegte az állát. Végzetes hiba lett volna gyengének mutatkoznia. – Ahogy gondolod – válaszolta. – Én viszont utánajárok a hamisítónak. Ha már részt veszek a játékodban, a saját szabályaim szerint játszom. Ez nem tetszett Macnek, de Isabella elég jól ismerte ahhoz, hogy tudja, nem engedheti át neki teljesen az irányítást. Hamar alulmaradna, ha hagyná magát az orránál fogva vezetni. Meglepődött azonban, amikor Mac beleegyezően bólintott. – Ha te úgy látod jónak. Csak rajta! – Én is pontosan ezt mondtam rólad, amikor faképnél hagytál a bálon. Mac váratlan, ragyogó mosolyából Isabella azonnal megértette, hogy elszámította magát. Akaratlanul csúsztak ki száján a szavak, gondolkodás nélkül. Állt a hideg teraszon magába roskadva, Mac kabátjába bugyolálva, dühösen, felzaklatva, magányosan, riadtan és megint dühösen. – Csak rajta, Mac Mackenzie! – zihálta tehetetlen haragjában. – Csak rajta! – Micsoda ígéretes meghívás! – Mac a két keze közé fogta felesége arcát. Izmos férfi volt; Isabella jól emlékezett még nyers erejére. Mac megcsókolta, ezúttal már csöppet sem gyengéden. Kemény, durva, mohó csók volt, ellenállhatatlan és szinte fájdalmas. Isabella kétségbeesetten állapította meg, hogy ugyanolyan mohón viszonozza a csókot. Mac hirtelen elhúzódott, elengedte Isabella felsebzett, szétnyílt ajkát. – Csak hogy tudd – jegyezte meg –, ez csupán a kezdet. Isabella szeretett volna csípősen visszavágni, de a hangja sehogy sem engedelmeskedett. Mac igazi ragadozó mosolyt villantott rá, gyorsan felkapta a kalapját és sétapálcáját, majd kilökte az ajtót. A hintó már állt egy ideje. Isabella látta, hogy a sűrű forgalmú Piccadillyn vesztegelnek, ijesztően közel az utat a gyalogjárótól elválasztó oszlopokhoz. Mac leugrott az útra, ügyet sem vetve a lépcsőre. – A mielőbbi viszontlátásra! – Fejére csapta a kalapját. – Örömmel várom a következő ütközetet az általad választott csatatéren! Azzal fütyörészve elballagott. Isabella a tekintetével követte Mac egyre távolodó széles hátát, amíg az inasa be nem vágta az ajtót, elzárva
46
előle a kilátást. Isabella kilesett az esőáztatta ablakon, de férje ismerős alakját immár elnyelte a köd és a tömeg. Megtörten hanyatlott hátra az ülésen, amint a hintó zökkenve tovagördült a Piccadillyn. *** Mac ki nem állhatta a zenés esteket, de két nappal később mégis kivételt tett, és gondosan kiöltözött, hogy elmenjen az Isabella házában megrendezett eseményre. Két éjjelen át nyugtalanul forgolódott, miközben újra és újra átélte azokat a csókokat a hintóban. Lázas vízióiban egészen másképp folytatódott a kaland: Mac meglazította Isabella ruháját, és a dekoltázsból kidomborodó hamvas keblét nyalogatta. Elmerengett rajta, mennyivel gyötrelmesebb a saját felesége után vágyódni, mint ha idegen asszony volna. Mac pontosan tudta, hogyan néz ki Isabella a ruhája alatt; pontosan tudta, milyen kincstől fosztja meg az elválás. Sokszor vetkőztette Isabellát a házasságuk alatt – szíves örömest dolgára küldte Evanst, és elvégezte a komorna feladatát, segített Isabellának lefekvéshez készülődni. Most, ébren heverve az ágyon, verejtékesen és felgerjedve, gondolatban felidézte, ahogyan egyenként lefejtette róla a rétegeket – a felsőrészt, szoknyát, alsószoknyákat, turnűrt, fűzőt, harisnyákat, alsóinget. A kandalló fénye beragyogta Isabella bőrét, táncot járt vörös haján. Akkor Mac végigcsókolta felesége egész testét. Nem tudott betelni az ajka érintésével, a nyelve játékával, a bőre ízével. Kezét a fenekére tapasztotta, vagy ujjával két combja közé nyúlt, hogy megtapintsa a forró nedvességet. Isabella lába között nem volt olyan élénkvörös a szőr, mint a haja; inkább konyakszínű. Mac a padlóra fektette a feleségét vagy az ágyra, vagy ami még jobb, egy fotelbe ültette, és nyelvével bejárta a mellét, lapos hasát, majd végül elérkezett a szétnyílt combok rejtekében váró tüzes gyönyörhöz. A műkereskedésben történt találkozást követő jóízű párbaj felajzotta; éjszaka ledobta magáról a takarót, felment a tetőtérbe, és órákon át szünet nélkül festett. Ezúttal az ágyon fekve ábrázolta Isabellát, a férje ágyán, az oldalán heverve, mély álomba merülten. Emlékezetből festette; lágynak és lazának mutatta a női testet, egyik melle puhán a lepedőre borult. 47
Isabella behajlította a lábát, hogy kényelmesen feküdjön, két karja a párnára hanyatlott. Ujjai békésen szétnyíltak. Arca lefelé fordult, félig eltakarta a haja, és két combja közül csábosán kikandikált a vörös pihe. Akárcsak az estélyi ruhás képen, Mac itt is csak elnagyolt hátteret festett, foltok sejtették az árnyékokat. Az ágynemű krémszínű lett, csupán Isabella haja, szája és mellbimbója ragyogott élénk színekben. És persze egy karcsú vázában az elmaradhatatlan sárga rózsa – Mac minden Isabellát ábrázoló képre sárga rózsákat festett. Ráfirkálta a nevét a képre, azután odatette száradni a másik mellé. Miközben Bellamy fekete, skót szoknyás öltönybe gombolta gazdáját, Mac azon tűnődött, vajon képes lesz-e egy szobában maradni Isabellával anélkül, hogy a kockás anyagot kibökné a szerszáma. Nem kapott ugyan meghívást az estre, de ez aligha jelenthetett számára akadályt. – Eresszen be, Morton! – szólította fel Isabella komornyikját a North Audley Street-i házhoz érkezve. Valamikor régen Morton a saját alkalmazottja volt, de rabul ejtette Isabella, és az asszony rendkívüli hozzáértése a háztartás vezetéséhez. Isabella már tizennyolc évesen felismerte, hogy Macnek fogalma sincs, miként irányítsa a háznépet, és már érkezése másnapján kezébe vette a gyeplőt. Mac boldogan adta át neki a házvezetés gondjait, és azt mondta, tegye, amit jónak lát. Amikor Isabella elköltözött, Morton ment utána. A komornyik gőgösen felhúzta az orrát, és Macre meredt. Egy fejjel alacsonyabb lévén ehhez a fölényes gesztushoz hátra kellett hajtania a fejét, de megoldotta. – Őladysége szigorúan kikötötte, hogy a mai estélyen csakis meghívással rendelkező vendégek vehetnek részt, uram. – Tudom én azt, Morton. De kérem, tartsa észben, hogy tőlem kapja a bérét. Mortont felbosszantotta a pénzre tett közönséges megjegyzés. Orrát még magasabbra emelte. – Csak a meghívottak léphetnek be, uram. Mac szúrósan nézett a komornyikra, de Mortont kemény fából faragták. Egy tapodtat sem mozdult, holott tudta jól, hogy Mac könnyedén felkaphatná és félretolhatná az útból. – Kár – sóhajtott Mac. – Mondja meg őladységének, hogy elégedett lehet a házőrző kutyájával! Kalapját megbökve üdvözölt egy nagydarab, óriási strucctollakkal ékes kalapot viselő nőt, aki abban a pillanatban érkezett az ajtóhoz. 48
Mac észrevette, milyen kárörömmel figyeli, amint Morton megleckézteti Isabella neveletlen férjét. Egy kabaréban hallott vidám dallamot fütyörészve Mac a hátsó bejárat felé vette az irányt, ledübögött a lépcsőn, majd belépett a konyhába. A szolgák felpillantottak a gőzfelhőből, és megmerevedtek csodálkozásukban. A szakácsnő éppen egy sor teasüteményt vont be cukormázzal, de megállt a kezében a kanál, és egy csöpp máz lepottyant róla az asztalra. A mosogatólány elsikkantotta magát, és a zsíros törlőrongyot a kőpadlóra ejtette a kezéből. Mac levette a kalapját, kesztyűjét, és egy inas kezébe nyomta. – Vigyázzon ezekre, Matthew, legyen jó fiú! Nem bánja, ha elcsenek egy ánizsos sütit, ugye, Mrs. Harper? Ma nem is uzsonnáztam. Köszönöm, igazán kedves. S imigyen szólván felkapott egy szelet süteményt, és a szájába dugta. Rákacsintott Mrs. Harperre, aki egykor segédszakács volt Kilmorganben. Az asszony elpirult, mint egy bakfis, és azt mondta: – Ugyan már, mylord! Mac a lépcsőn fölfelé menet megette a süteményt, azután tisztára nyalta az ujjait, és belökte a zöldposztós ajtót. A hallba lépve kis híján újra nekiütközött a strucc-tollas nőnek. Az asszony halvány szeme csodálkozva meredt Mac arcára, miközben a férfi udvariasan meghajolt, és előzékenyen maga elé tessékelte a szalon irányába.
Ötödik fejezet Aggasztó híreket hallani a skót lord és a lady háza tájáról. Az úr egyszerűen elillant, a fáma szerint hetekkel ezelőtt Párizsba szökött, míg a hölgy továbbra is készséges vendéglátója márkinőknek és színésznőknek egyaránt. A nagy ház színleg csupa élet és vidámság, a ház urának távollétére adott átlátszó magyarázat pedig a lord Montmartre ihlete iránti őrült rajongását bizonygatja. – 1875. október 49
Isabella Macet megpillantva nem adta semmi jelét a bosszankodásnak, csupán a szeme körül mutatkozott némi feszültség. A nevelőnők egész sora és Miss Pringle hírneves leányneveidéje azonban megtanította arra, hogy szívélyes háziasszony maradjon, akármilyen csapás fenyeget. Tovább csevegett hát a vendégeivel, és közben egyszer sem nézett egyenesen a férjére. Mac irigykedett a párra, akikkel éppen beszélgetett, és akikhez mosolyogva, kezének apró legyintésével egészen közel hajolt. Mindig is élvezte, amikor Isabella zöld szeme csakis rászegeződött, szerette, ha piros ajkát összeszorítva hallgatta, és közben a válaszon töprengett. Az asszony burgundivörös szatén ruhát viselt ma este, amely szabadon hagyta a vállát, és kecses mozgásától úgy fodrozódott, akár a víz hullámai. Keble kidomborodott a dekoltázsból, magára vonva nem csupán Mac tekintetét, hanem a többi jelen levő férfiét is. Mac kis híján felmordult. Ha ez így megy tovább, itt hamarosan vér fog folyni. A dupla szalon zsúfolásig telt emberekkel; Isabella estélyei mindig nagy népszerűségnek örvendtek. Mac tisztelettudóan üdvözölte a fő- és egyéb rendű nemeseket, nagyköveteket, külföldi hercegnőket, régi barátokat, futó ismerősöket. Isabella művész pártfogoltjai rendszerint sikeresen mutatkoztak be a meghívott közönség előtt. Kitűnő ízlésű asszonynak ismerték, és bár a családja szóba sem állt vele, a társadalom nem látott rá okot, hogy kivesse köreiből. Még a férjétől való elhidegülés is csak igen keveseket hangolt ellene. A Mackenzie fivérek elvégre igencsak gazdagok voltak. Hart az ország második legrangosabb hercegének számított a királyi család rokonságán kívül, és a becsvágyók szorgalmasan igyekeztek elnyerni kegyét és támogatását. Ha ehhez az kellett, hogy Hart sógornőjéhez járjanak zsúrokra és zenei estekre, ám legyen. Mac sosem értette, mit élvez Isabella azon, amikor ennyi ember szorong együtt a házban, ám be kellett látnia, hogy soha nem is próbálta megérteni, mit szeret és mit nem a felesége. Szomjasan itta magába a lényét, mint a jó bort, és nem töprengett el rajta, csak megtelt vele, ihletet merített belőle. Sohasem jutott eszébe megkérdezni a bort, vajon mit érez. Meg sem kellett fordulnia, hogy tudja, Isabella állt meg az oldalán. Megérezné a jelenlétét vakon és süketen, a meddő sivatagi homok kellős közepén is.
50
– Különös – szólalt meg a dallamos hang. – Nem emlékszem, hogy a neved szerepelne a vendégeim listáján. Mac odafordult, és elakadt a lélegzete. Isabella élő fáklyaként lángolt előtte. Vörös hajába sárga rózsabimbókat tűzött, és ahogy Lord Abercrombie bálján, a keblén most is gyémánt nyakéket viselt. Maga volt a testet öltött szépség, még így is, hogy a szeme szikrákat szórt az indulattól – és éppen őrá. – Miért ne vennék részt a saját feleségem méltán híres zenei estjén? – kérdezte. – Mert nem küldtem neked meghívót. Emlékeznék rá, ugyanis személyesen szoktam megírni őket. – Ne hibáztasd Mortont! Mindent elkövetett, hogy utamat állja. – Ó, nagyon is jól tudom, ki a hibás. Mac vállat vont, igyekezett nemtörődömnek mutatkozni. Holott izzadt a tenyere, és alig tudta kezében tartani a pohár vizet, amelyet Morton végül zsörtölődve odahozott neki. – Most, hogy már itt vagyok, akár hasznodra is lehetek. Kit bűvöljek el a kedvedért? Isabella szeme körül még jobban megfeszült a selymes bőr, de Mac tudta, hogy nem fog jelenetet rendezni. Nyilvánosan semmiképp. Túl jó neveltetést kapott. – A brandenburgi hercegnőt és a férjét. Vagyonuk nincs sok, viszont divatosak és igen befolyásosak. Skóciát nagyon izgalmasnak találják. Rajtad skót szoknya van, úgyhogy nem lesz nehéz lenyűgöznöd őket a felföldi sármoddal. – Ahogy óhajtod, szívem. Szerfölött skót leszek. Isabella mosolygott, ujjaival megérintette a férje karját; Mac szívverése veszedelmesen felgyorsult. Emlékeztetnie kellett magát, hogy a mosoly nem neki szól. Isabella tökéletesen tisztában volt vele, hogy a terem figyelme rájuk összpontosul, tehát a közönségnek kell játszania. Addig fog mosolyogni, amíg le nem szárad az ajka, hogy elejét vegye az elhidegült Mackenzie házaspár legújabb szórakoztató perpatvaráról szóló pletykáknak. – Ne vidd túlzásba, Mac! – figyelmeztette, – Ez a mai Mrs. Monroe estéje, és nem szeretném, ha másra hullana a rivaldafény. – Mrs. Kicsoda? – A szoprán énekesnő. Akinek ismernéd a nevét, ha kaptál volna meghívót.
51
– Jó okkal jöttem ide ma, kedvesem. Azon kívül természetesen, hogy az őrületbe kergesselek, el akartam mesélni, hogy nem maradtam tétlen a hamisító ügyében. Isabella mosolya most őszintébben ragyogott. Mac pillantása a jobb vállán pihenő tincsre siklott, és csak nehezen állta meg, hogy közelebb hajolva szájába ne vegye a vörös fürtöt. – Tényleg? – kérdezte Isabella. – Mire jutottál? – Beszéltem Fellows felügyelővel. Elmagyaráztam neki a problémát, és hogy szeretném, ha diszkréten kezelné az esetet. Hivatalos feljelentés, hivatalos nyomozás kizárva. – Értem. – Isabella hangjában kételkedés csengett. Figyelme egy kisebb csoportra terelődött az idegesnek látszó énekesnő körül. – És én még azt hittem, örülni fogsz, hogy komolyan veszem az ügyet. Isabella szokás szerint átlátott rajta. – Nem veszed komolyan. Mr. Fellowsra hárítod a nyomozást, és még azt is a lelkére kötöd, hogy ne alkalmatlankodjon a kérdéseivel. – A Scotland Yard kopói bámulatosan értenek a szaglászáshoz, te is tudod. – Te meg ahhoz értesz bámulatosan, hogy ne foglalkozz azzal, ami nem érdekel. – Isabella elfordult. – Légy szíves, kísérd a hercegnőt a helyére! Mindjárt kezdünk. S azzal elsuhant. Mac ujjai lecsúsztak Isabella hullámzó ruhájáról, és közben minden porcikája a szatén alatt rejtőző meleg női test után sóvárgott. Mrs. Monroe előadását némán, megbabonázva hallgatták a vendégek, majd a végén tapsviharban és „Bravó!” kiáltásokban törtek ki. Isabella látta, hogy még Macet is magával ragadta az ének: szokott gunyoros mosolyát ezúttal elismerő kifejezés váltotta fel az arcán. Isabella nyomban megdorgálta magát. Miért is nem bírja levenni a szemét a nyavalyásról? Egy percig sem hitte el Mac váratlan megjelenésére adott átlátszó magyarázatát, miszerint arról akart beszámolni, hogy értesítette a rendőrséget. Egy rövid levélke is megtette volna. Nem. A férje azért jött, hogy gyötörje, és rávilágítson: felesége csakis akkor tudja kizárni az életéből, ha Mac hagyja. Máris bebizonyította, hogy még Isabella hű komornyikja sem tudja távol tartani a háztól.
52
Amikor véget ért Mrs. Monroe előadása, az énekesnőt rögtön megrohanta a közönség. A gömbölyded ifjú szoprán előtt megnyílt a sikerhez vezető út. Isabella magára hagyta a csodálóival, és Mac székére pillantott. A férfi azonban eltűnt. A fenébe is! Ha Mac a házban kóborol, ki tudja, merre, az olyan, mintha egy darázs keringene a szobában. Létfontosságú volna, hogy ne veszítse szem elől, amíg megérkeznek a szolgák, hogy kikergessék. – Jó érzéked van ahhoz, hogy felfedezd a rendkívüli tehetségeket, Isabella. Az asszony elszakította tekintetét a vendégseregről, és némi erőfeszítéssel Ainsley Douglasre fókuszált, régi pajtására Miss Pringle neveidéjéből. Ainsley még mindig gyászt hordott öt éve halott férje emlékére, de szőke hajának, rózsás arcának és szürke szemének ragyogó szépsége mit sem halványodott. – Azt hiszem, szép karrier áll előtte – felelte Isabella szórakozottan, még mindig Macet keresve a tekintetével. – Azt gondoltam, talán tudni szeretnéd: tegnap beszéltem édesanyáddal a Burlington Arcade-en. Isabella erre már felkapta a fejét. Ainsley szenvtelen arccal nézett rá; tisztában volt vele, hogy rengeteg vendég jár-kel körülöttük, és hát mindig kiválóan értett a szemfényvesztéshez. Valahányszor Miss Pringle szakácsnője azt tudakolta, ki fosztotta ki az éléskamrát előző éjjel, senki nem tudott olyan ártatlan arcot vágni, mint Ainsley. Most Viktória királynő udvarhölgye volt, de a szemében még mindig ott csillogott a régi huncut fény. – Édesanyámmal? – kérdezte Isabella nyugalmat erőltetve a hangjára. – Igen. És a húgoddal, Louisával. Ainsley szürke szeme együtt érzőn fürkészte Isabellát, aki hirtelen gombócot érzett a torkában. Bemutatkozó bálja és a nagy eseményt követő szökése óta egyszer sem beszélhetett az anyjával és a húgával. Több mint hat hosszú éve már, hogy az apja mindennemű kapcsolatot megtiltott a család és Isabella között, még azután is, hogy Mactől elköltözött. – Hogy vannak? – préselte ki magából a szavakat. – Igen jól – felelte Ainsley. – Nagyon várják már a tavaszt, Louisa első bálját. Isabellának megsajdult a szíve. – Igen, hallottam róla, hogy
53
Louisa udvari bemutatása hamarosan esedékes. Tizenhét éves már, épp ideje. – Tizennyolc, azt mondta édesanyád. Isabella lélegzete elakadt, kis híján zokogásban tört ki. Már tizennyolc! Elvesztette a fonalat, és ettől csak még jobban fájt minden. Tisztán emlékezett a sorsfordító első bál délutánjára. Louisa segített Isabellának az öltözködésben, már a saját első báljáról szőtte gyermeki álmait, és keservesen sírt, amiért túl fiatal ahhoz, hogy Isabelláén részt vehessen. Most Louisa visel majd fehér ruhát, és a nyakában gyöngysort. A férfiak végigmustrálják, és alaposan felmérik, mennyit ér mint feleségjelölt. – Biztosan nagy sikere lesz, Isabella – jegyezte meg Ainsley. – Louisa elragadó lány. Isabella önkéntelenül Ainsley keze után kapott. Fogalma sem volt, hogyan tehetné fel a kérdést anélkül, hogy reményvesztettnek hangozna, hát mély levegőt vett, és egyszerűen kibökte: – Ha megint találkozol vele, megmondanád neki, mennyire büszke vagyok rá? Természetesen nem az anyám füle hallatára. Ainsley elmosolyodott. – Hát persze. – Megszorította Isabella kezét. – És ha Louisa üzenni kíván neked, azt is átadom. A mamádnak semmiről sem kell tudnia. Isabella aprót sóhajtott. – Köszönöm, Ainsley. Mindig olyan jószívű voltál. – Minden ellenkező híresztelés dacára? – Ainsley szája egyszerre hamiskás mosolyra húzódott, és ujjait Isabella ujjai közé fonta a bonyolult fogással, amelyet még a neveldében találtak ki. Isabellából kitört a nevetés. – Miss Pringle növendékei örökre összetartanak – mondta Ainsley. Megint egymásra nevettek, azután Ainsley visszalibegett a vendégek közé, ahol fivére és sógornője állt, Mrs. Monroe csodálóinak körében. Isabella hirtelen úgy érezte, nem bírja tovább a tömeget. A szalon hátsó ajtajához sietett, és kirontott a sötét folyosóra. Úgy rendelkezett, hogy a folyosón és a lépcsőház felső részén ne égjenek a lámpák: ezzel akarta eltántorítani vendégeit attól, hogy a házban kóboroljanak. Megnyugtató volt a csend, és Isabella megkönnyebbülten felsóhajtott.
54
A lépcső tetején mozgást látott a szeme sarkából, és libegő szivarfüstöt. Bosszúsan összeszorította a száját, megemelte a szoknyáját és felkapaszkodott a lépcsőn. A fordulóban megindult a korlátnak támaszkodó férfi felé, de közelebb érvén észrevette, hogy ketten állnak ott. Két szivarvég parázslott a sötétben, nemcsak Mac arcát világítva meg, hanem magas, cingár unokaöccsét, Danielt is. Isabella szoknyája suhogva ereszkedett vissza a földre. – Teremtőm, Daniel, hogy kerülsz te ide? Egyáltalán mit keresel Londonban? – Én is ezt kérdeztem tőle – mondta Mac megtévesztően könnyed hangon. – Mielőtt vagy miután megkínáltad szivarral? Mac tiltakozásra emelte a kezét. – Ártatlan vagyok! Ő kínált meg engem. Isabella ügyet sem vetett rá. – Daniel, neked Cam tanára mellett volna a helyed, hogy leckéket vegyél. – Tudom, de ki nem állhattam. – Az összes Mackenzie közül Daniel skót dialektusán enyhített legkevesebbet az angol iskola. – A prof dinka, és pokoli igazságtalan, hogy elrekkentsenek Cambridge-be, amikor a tata a St. Legeren futtat. – A tatád itt van Londonban – közölte Isabella. A fiú bosszúsan fújta ki a füstöt. – Tudom. Mac bátyám épp most regélte. Mért van itt? Semmi keresnivalója Londonba', amikor mindjárt kezdődik a derbi. Isabella összehúzott szemöldökkel meredt a szivarra. – Túl fiatal vagy még ehhez. – Tizenöt éves vagyok! Egyébként is a tatától kapom. Szerinte jobban járok, ha mihamarabb fölveszem az urak rossz szokásait, hogy később ne nézzenek mamlasznak. – Esetleg Mac bátyád elbeszélgethetne a tatáddal. Mac egy lépést hátrált, két ujja közt tartva a szivart. – Fenét! Mac bácsi inkább nem üti az orrát Cameron dolgába. Ha a bátyám agyon akarja kényeztetni a fiát, mit szólhatok én bele? – Engem aztán nem kényeztet agyon! – tiltakozott Daniel. – Összezár egy rozzant vénemberrel, aki beszélni is alig tud, és álló nap unalmas könyveket olvastat velem latinul. Nem igazság! Tata bezzeg jó kis firma volt fiatalkorába'. Még ma is emlegetik, hogy Harrow-ba' miket művelt. Mért nem lehetek én is olyan, mint ő? 55
– Talán mert rájött, hogy nem éri meg jó kis firmának lenni – vetette föl Isabella. Daniel felhorkant. – Ördög és pokol! Még most is az, csak senki nem szól rá. – Hirtelen esengőre váltott az arca. – Maradhatok itt veled, Isabella néni? Szabad? Csak a versenyekig! Ha Mac bátyámhoz megyek, tata megtalál és eltángál. Ugye nem árulsz be? Előre begyakorolt szöveg volt, mégis meglágyította Isabella szívét. Cameron hanyagul küldözgette a fiát hol az iskolába, hol valamelyik Mackenzie fivér otthonába, mivel gyakran nem jutott ideje rá. Daniel magányos fiatalember volt. Ám ez még nem jelentette azt, hogy szabadjára engedhetik, vagy hogy Isabella beleegyezésével ellenszegülhet az apja akaratának. – Nemet kellene mondanom. – Sebaj – felelte Daniel vígan. – Ha kidobsz, alhatom a csatornába' vagy egy bordélyba' is. Mac halkan kuncogott; Isabella szúrós pillantást vetett rá. – A hátsó hálószobában fogsz aludni, a lépcső tetejénél – közölte szigorúan. – Menj csak fel, majd egy inassal megágyaztatok neked. – Amikor Daniel vidám táncra perdült örömében, még hozzátette: – De csak amíg Doncasterbe nem utazunk. Ott pedig átadlak édesapádnak. És csak amíg jól viseled magad! Ha bármi csibészségen kaplak, rögtön apádért küldetek. – Jó leszek, Isabella néni! Az a fő, hogy a St. Legert láthassam, aztán már az se érdekel, ha tata kolostorba zárat. – És szivarról szó sem lehet. Daniel kivette a szivart a szájából, és egy asztalkán álló antik porcelántálba hajította. – Mondd csak, Isabella néni, nem jöhetne inas helyett egy csinos szobalány megágyazni? – Nem – vágta rá Mac és Isabella egyszerre. – Felhatalmazom a szobalányokat, hogy képen töröljenek, ha zaklatod őket – tette hozzá Isabella. – Épp elég sokat dolgoznak, nem hiányzik nekik, hogy még te is az idegeikre menj. – Á, csak mókáztam. – Daniel megragadta Isabella kezét, és arcon csókolta. – Jó éjt, Isabella néni! Te vagy ám a kedvenc nagynénim. – Alig egy hete hallottam a saját fülemmel, amint ugyanezt mondod Bethnek. – Mer' ő is az. – Daniel nevetve fölrobogott a lépcsőn, be a felső szobába, és úgy bevágta az ajtót, hogy beleremegett a lépcsőház. Isabella mélyet sóhajtott. – Évről évre kezelhetetlenebb. 56
Mac kihalászta a szivart Isabella drága antik táljából, és a két szivart óvatosan az asztalka szélére helyezte, hogy meg ne égessék a fát. – Jó hatással vagy rá. – Túl elnéző vagyok vele. Keményebb kézre volna szüksége. – De egy gyengédre is – mutatott rá Mac. – Emlékszem, az esküvőnk utáni reggelen berontott a Mount Streetre, és azt hitte, hogy az egyik festőmodelled vagyok. – Bizony, én meg emlékszem, hogy jól fültövön vágtam a pimaszságáért. – Szegény jószág! Nem tudhatta. – Isabella a korlát felé fordult, nézte alant a beszélgető, vidáman nevető vendégsereget, és maga sem értette, miért nem vágyik vissza közéjük. – Alig kilencéves volt, és menedéket keresett nálad, mert újfent hazaküldték az iskolából, és nem merte elmondani Camnek. – Ne pazarold rá az együttérzésed. Ez a „szegény jószág” egy egeret dugott a kabátomba, bosszúból a pofonért. – Néha az az érzésem, hogy nálatok mindenki örökre gyerek maradt. – Ó, szó sincs róla. Mac karja Isabella derekára fonódott. Teste melege átforrósította az asszony hátát, súlya leszorította a turnűrt, ajka a nyaka hajlatát perzselte.
Hatodik fejezet A Mount Street-i lady múlt szombaton pazar soirée-t rendezett, amelyre valamelyest árnyékot vetett a ház urának távolmaradása. A lady megnyugtatta vendégeit, hogy őlordsága csekély késéssel ugyan, de bizonyára megérkezik; a hajnali órákban azonban fény derült rá, hogy a lord valójában Rómába távozott. Eltévedt volna? – 1876. február
57
Isabella behunyta a szemét, ujjai görcsösen markolták a korlátot. – Le kellene mennem. Mac a fogával súrolta Isabella bőrét. – Remekül érzik magukat nélküled is. A te szereped mára véget ért. Férjének igaza volt. A társaságnak új középpontja lett az énekesnő személyében. Isabella feladata abban állt, hogy bemutassa az új tehetséget, és ez sikerült. Ő volt a rendező, aki immár a kulisszák mögé vonulhatott. Pompás ürügyként arra, hogy még maradjon egy kicsit. Amíg Mac keze bejárta a ruha szatén felsőrészét, Isabella gondolatai a múltba révedtek: eszébe jutott első közösen rendezett nagyestélyük a Mount Streeten. Ugyanígy álltak a lépcsőfordulóban, miközben vendégeik a földszinten kószáltak, kíváncsian lesve, milyen nyomokat hagyott a házasság Mac egykori legénylakásán. Isabella szilaj, tüzes, kalandvágyó kedvében volt. Ott nyüzsgött a sok köztiszteletben álló előkelőség a házban, és fogalmuk sem volt, hogy a ház úrnője nem messze tőlük a sötétben elbűvölten hagyja, hogy kéjsóvár férje a nyakát harapdálja. – Még mindig sárga rózsákat hordasz a kedvemért – lehelte Mac Isabella bőrére. – Nem feltétlenül a te kedvedért – felelte Isabella alig hallhatóan. – Vörös hajú nők nem hordhatnak rózsaszínt. – Azt hordasz, amit akarsz, sose törődj a rossz nyelvekkel! – Mac most a fülcimpájába harapott; a fülbevaló a szájába csúszott. Isabella teljesen elgyengült. Olyan könnyű volna engedni neki! Hagyni, hogy érintésével elfeledtessen minden fájdalmat és bánatot, kétségbeesést és haragot, a sajgó magányt. Annak idején is mindig így tett. Rámosolygott Macre, visszafogadta minden egyes eltűnése után, és újra felhőtlenül boldog lett az életük. Sőt annál is több – szavakkal kifejezhetetlen gyönyörűség, amely néha már úgy marcangolta Isabellát, hogy azt hitte, végleg elemészti. S akkor kezdődött minden elölről. Mac szinte rögeszmés figyelmességét fokozatosan felváltotta az ingerültség, egyre türelmetlenebbé váltak mindketten. Az apró nézeteltérések parázs veszekedésekké fajultak. Egyre csak halmozódott a fájdalom, a szomorúság, Mac tobzódott a részegségben, amíg végül egy reggel Isabella arra nem ébredt, hogy eltűnt megint. Mac most csókot nyomott a füle mögé, és a keserű emlékeket szertefoszlatta a jelen gyönyöre. A férfi szája forró volt, ügyes nyelve 58
Isabella legérzékenyebb pontjait ingerelte. A szalonban gondtalanul tereferélő vendégek mit sem sejtettek a lépcsőn álldogáló párról. Mac keze már Isabella dekoltázsán kalandozott, és a ruha alá csúsztatta az ujjait. Isabella ívben megfeszítette a hátát, elengedte magát Mac karjában, és hagyta, hogy az erős ujjak a mellével játszadozzanak. Oldalt hajtotta a fejét, és éppen Mac csókjára fordult a szája. Mac tanította csókolózni; apránként megmutatott neki minden fortélyt. Apja hideg teraszán kezdődtek a leckék, és a püspök háza felé menet a kocsiban folytatódtak. Később sem hagytak fel a gyakorlással, úton Mac otthonához, és akkor már Isabella ujján csillogott a gyűrű, amelyet Mac a rögtönzött szertartás során húzott fel rá. Férje a karjában vitte fel a lépcsőn a hálószobába, és ott szertefoszlatta Isabella minden addigi elképzelését a házastársak ágybéli tevékenységéről. Nem kellett asszonyi kötelességét beteljesítve csöndesen feküdnie, amíg a férje kielégíti vágyait a testével. Nem volt szükséges imádkoznia, hogy hamar vége legyen a fájdalomnak és félelemnek. Mac úgy érintette meg, mintha becses műalkotás volna; ismerkedett a testével, és biztatta, hogy Isabella is ismerje meg az övét. Hihetetlenül gyengéd és odaadó volt, ám közben buján szenvedélyes is. Incselkedett vele, élvezte, ahogy elpirul; pajzán szavakra tanította, és segített neki felfedezni izgalmas férfiteste minden inas táját. Lassan, türelmesen vette el Isabella szüzességét; nem bántotta, nem is siettette. Olajos kenőcsökkel könnyítette meg a behatolást, lazította a szűk nyílást, hogy Isabella fájdalom nélkül fogadhassa be Mac merev férfiasságát. Másra is felhasználta az olajokat – a síkos bőrön lágyan csúszott a keze, és megtanította Isabellának, hogyan izgassa velük az ő testét. Megmutatta neki, hogy behatolás nélkül is mennyi gyönyört tud nyújtani egy férfinek, és utána ugyanolyan kéjjel ajándékozta meg Isabellát. Beleszeretett a férje gyengédségébe és erejébe; szerette a játékosságát, és ahogy arcáról lehullt a mosoly közvetlenül a tetőpont előtt. Imádta a nevetését, morgását, még az ingerültségét is, amely olyan könnyen csapott át ismét nevetésbe. Tekintete most a hálószoba ajtajára tévedt; alig pár lépésnyire álltak tőle. Odalent a vendégek nevetve beszélgettek, egyáltalán nem
59
hiányolták őket; közben Mac nyelve táncot járt Isabella nyelvével. Minden ízében kívánta a férfit. És olyan közel volt a hálószoba! Mac hirtelen elhúzta az arcát, hátralépett, megfosztotta Isabellát teste csodás melegétől. – Nem – mondta, és reszkető lélegzetet vett. – Nem akarom ezt. Isabella pislogott, valóságos arcul csapásként érte a váratlan hideg. – Dehogynem akarod. Csókot vársz vagy inkább visszautasítást? Kérlek, légy következetes! Mac a hajába túrt, szeme összeszűkült a sötétben. – Én mindent akarok. Alamizsnát nem fogadok el. Isabella megrázta a fejét. – Mindent nem kaphatsz meg tőlem. Most semmiképpen. – Tudom. De neked is tudnod kell: ágyba akarlak vinni, és veled ébredni reggel, szégyenkezés és megbánás nélkül, nem pedig elkotródni, mielőtt véletlenül meglát valaki. Vissza akarom nyerni a bizalmadat, feltételek és fenntartások nélkül. Addig fogok küzdeni, amíg mindez az enyém nem lesz. A megdöbbenéstől élesen csattant Isabella hangja. – És mégis mi a biztosíték rá, hogy miután mámorosan boldoggá tettél, nem töröd újra össze a szívem? Mint ahogy minden egyes alkalommal, amikor hetekre eltűntél, és azután megbocsátást várva somfordáltál vissza? Mac megint közelebb lépett, két tenyere közé fogta Isabella arcát. – Tudom, mit tettem veled. És hidd el, százszorosan is megbüntettem magam érte. Talán segít, ha elárulom, hogy az ivás abbahagyása utáni időszak valóságos földi pokol volt számomra. Meg akartam halni, és valószínűleg Bellamy nélkül ki is szenvedtem volna. – Ettől nem érzem jobban magam – felelte Isabella felkavarva. – Szörnyű ebben az állapotban elképzelni téged. – Ne aggódj, a whiskyről átszoktam a teára. Ami azt illeti, igazi szenvedélyemmé vált a teázás. Bellamy élvezettel kutatja fel a legjobb egzotikus keverékeket, sőt el is készíti őket. Mesterien ért hozzá. – Megcirógatta Isabella arcát; hüvelykujja melegen a bőréhez simult. – De hadd mondjam el, én mitől érzem jobban magam! Annak örülök, hogy amióta különváltunk, egyikünk sem fordult máshoz vigaszért. Ez sokat elárul. – Például azt, hogy annyi szenvedés után egy férfiben sem tudtam többé megbízni.
60
Mac váratlan mosolya elállította Isabella lélegzetét, megfosztotta minden erejétől. A férje mindig felülkerekedett rajta; Isabella el sem tudta képzelni, hogyan csinálja. Ó, dehogyisnem tudta: Mac Mackenzie a csábítás mestere volt. – Nekem azt árulja el, hogy van még esélyem – mondta Mac. – Egy nap majd arra kérlek, hogy maradj velem, Isabella. Egy nap. És mindig számíthatsz majd rám. Megígérem. Mac eleresztette, és Isabella dacosan karba tette a kezét. – Nem! Látni sem akarlak. Ne gyere ide többé! Nem tisztességes velem szemben. Mac fölnevetett. – Mit törődöm én a tisztességgel! A házasságunkért, a közös életünkért harcolok. A tisztességnek ebben nincs szerepe. – Újra kezébe fogta felesége arcát. – De most hagylak visszatérni a vendégeidhez, nem keverlek botrányba. Isabella mélyet sóhajtott; hirtelen maga sem volt biztos, hogy örüljön-e a fejleménynek. – Köszönöm. – Ideje lemennünk, mielőtt még valaki észreveszi, hogy mindketten eltűntünk. Vége-hossza nem lenne a szóbeszédnek. Londonban pletykás népek laknak. – Megigazította az asszony begyűrődött dekoltázsát, ujjai mintha szikrát vetettek volna Isabella bőrén. Mac újra az ajkához ért, szeme izzott a vágyakozástól, de azután mégis a lépcső felé terelte az asszonyt, és előreengedte a szalon felé. Amikor Isabella a hallba ért, rögtön köré sereglettek a vendégek, és kénytelen volt feléjük fordulni, üdvözölni őket. A szeme sarkából látta, hogy Mac lemegy a lépcsőn és átvág a tömegen, beszélgetve, mosolyogva, itt-ott kezét nyújtva, mintha még mindig ő volna a ház ura. Isabella a nevetését is hallotta, de akkor valaki magával húzta a szalonba, és Macet elvesztette szem elől. Jóval később, amikor kijött elbúcsúztatni a vendégeit, a férjének már nyoma sem volt. *** A hajnal ismét a műteremben érte Macet. Bellamy bosszús pillantásának engedve sietősen átöltözött a skót szoknyába, a vörös, cigányos kendőt pedig a fejére kötötte. Azután palettáját színekkel halmozta tele, és munkához látott. A festés volt az egyetlen dolog, ami képes volt enyhíteni Mac sóvárgását Isabella után. Nem, az enyhíteni kifejezés kissé sántított.
61
Néhány röpke pillanatra kordában tartotta a vágyait, ez már pontosabb megfogalmazás volt. Az oldalán fekvő Isabellát ábrázoló kép még nedves volt. Mac óvatosan száradni tette a két asztal közé fektetett rácsra, és az állványra új vásznat támasztott. Szénnel fogott neki az újabb festménynek, először felskiccelve a képzeletében kristálytisztán megjelent látomást. Isabella ezen a képen is meztelen volt. Előrenyújtott lábakkal ült, enyhén behajlítva a térdét. A combjára könyökölt, háta így hosszú, finom ívbe hajlott. Haja félig eltakarta az arcát, vörös fürtökben kanyargott a bőrén. Mac ezúttal csupa pasztellszínt használt: fehéreket, sárgákat, világosbarnákat. Még a haja is inkább barna volt, mintsem vörös; mintha árnyék vetülne az ülő alakra. Mac szeretettel kente a festéket a hosszú lábakra, karokra, a kecses hátra. Kuszán omlott alá Isabella haja, eltakarta fedetlen vállát, csak egyik mellének feszes kis dombja bukkant ki alóla. Tűnődve nézett valamit a földön, és Mac azt is odafestette: egy félig szirmát vesztett sárga rózsát. Verejtékben úszott, mire végzett a festéssel, holott a szobában kifejezetten hideg volt. Mac hátralépett, és zihálva szemrevételezte a művét. A festmény vibrált az élettől, Isabella testének egyszerű vonalai szépséget, derűt, érzékiséget sugároztak. Amikor este megcsókolta Isabellát, ujjaival selymes bőrét cirógatta, és belélegezte teste melegét, Mac vágyai úgy felkorbácsolódtak, hogy azt hitte, belepusztul. Észrevette, amint az asszony a legközelebbi ajtóra pillant, és sejtette, hogy az a hálószobába nyílik. Minden erejét össze kellett szednie, hogy fel ne kapja, és be ne rontson vele oda, hogy azután az ágyra dobja és letépje róla a szépséges szaténruhát. Nem először tett volna ilyet; annak idején Isabella minden alkalommal nevetve adta meg magát a szenvedélynek. Sötétbarna festékbe mártotta egyik ecsetét, és ráfirkantotta a kép aljára: „Mackenzie”. Hirtelen elképesztő ostobaságnak tűnt fel előtte, hogy hanyatt-homlok Londonba rohant Isabella után; minden bizonnyal ez volt a tébolyhoz vezető út első lépése. Éppen az asztalra dobta az ecsetet, amikor orrát megcsapta a tűz orrfacsaró bűze.
62
Kinézett a műterem ajtaján, és a szemközti ajtó mögül fekete füstöt látott előgomolyogni. Felkapott egy súlyos vászonleplet, átrohant a folyosón és feltépte az ajtót. Lángtenger tárult fel előtte. A szoba közepén álló törött bútorok halmazából tört elő a tűz, felemésztve a száraz deszkapadlót és a lecserélt kárpitokat, amelyek még Isabella idejéből, az utolsó felújításkor maradtak itt. Lángot fogtak már az ép bútorok is: egy díszesen faragott fiókos szekrény, egy régi kanapé, egy bölcső. Mac berontott. Tisztában volt vele, hogy reménytelen próbálkozás, mégis kirázta a leplet és teljes erejéből csapkodni kezdte a tüzet. Túl későn vette észre a füstöt, túlságosan lekötötte a festés, és mostanra elharapóztak a lángok. – Uram! Bellamy kiáltására Mac kirohant a folyosóra, bevágta maga mögött az ajtót, és betört a szomszéd szobába, ahol a két cselédlány aludt. – Fölkelni! – üvöltötte Mac. – Fölkelni, és kifelé! Gyorsan! A két lány fölsikoltott, először a ház ura láttán, aki csupán egy skót szoknyába öltözve riasztotta föl őket álmukból – utána pedig a füst miatt. Mac magukra hagyta őket, és visszafutott a műterembe. Minden szitokszó, amelyet csak ismert, válogatás nélkül ömlött a szájából, miközben összeszedte a három elkészült festményt. Óvatosan egymásra helyezte a képeket, saját tervezésű szárítórácsával választva el őket. Kicsit el fognak kenődni, abban biztos volt, de remélte, hogy később sikerül helyrehoznia a kárt. A csomagot lepelbe bugyolálta, majd egyenesen a lépcső tetejére érő Bellamybe rohant. A folyosón sűrű füst terjengett, a tűz már átrágta magát a padlásajtón. Mac köhögött, amint Bellamy lázasan zihálta: – Mary és Sal még nem jöttek le! Mac a kezébe nyomta a vásznakat. – Vigye ki ezeket! Majd én gondoskodom Maryről és Salről. – Nem, uram! Önnek kell lejönnie! Most azonnal! – Bellamy, ezek a képek az életemet jelentik. Hát védje meg őket az élete árán is! Induljon! Eleresztette a vásznakat, és Bellamynek nem volt más választása: el kellett kapnia őket. Az inas reményvesztett pillantást vetett gazdájára, azután elindult lefelé a lépcsőn, a bebugyolált képeket szorosan tartva erős markában. 63
Mac újra belökte a cselédszoba ajtaját. A padlás és a lányok ágya között lángokban állt a fal, és sűrűn ömlött belőle a füst. Sal és Mary a földön gubbasztott; Sal görcsösen köhögött – mindketten a szobában maradtak, megpróbáltak felöltözni. Mac derékon ragadta Salt. – Gyerünk! Indulás! – Mary! – zokogott Sal. Mary immár mozdulatlanul feküdt a földön. Mac lehajolt, és a vállára emelte a lányt, közben pedig kitaszította Salt maga előtt a folyosóra. Odakint mindent elborítottak a lángok. Mac nyikorgó, nyöszörgő hangot hallott, amint az alsóbb emeletek lépcsősorai egyszerre összeomlottak. Sal teli tüdőből sikoltozott: – Nem jutunk ki! Nem jutunk ki! – Uram! – Bellamy állt odalent, és rémülten nézett fölfelé. – A fene essen magába, Bellamy, vigye már ki innen azokat a képeket! Mi majd a tetőn át menekülünk. Mac a műterembe tolta Salt, és rávágta az ajtót a füstre. Belényilallt a felismerés: másodperceken belül átterjed erre a helyiségre is a tűz – a festékkel, olajjal, terpentinnel és egyéb robbanékony anyagokkal teli szobára. Az asztalt középre húzta, fölszökkent rá, és kilökte a tetőablakot. Először Salt ragadta meg, és fölsegítette a nyíláshoz. Sal vitézül belekapaszkodott a palalemezekbe, majd fél lábát Mac vállára támasztva lendületet vett, és kigördült a tetőre. Mac leugrott, fölemelte Maryt, aki a füstből kikerülve kezdett magához térni. Megrebbent a szeme, hangosan zihált a rémülettől. Gazdája biztató mosolyt vetett a lányra. – A sikoltozással csak az időnket vesztegetjük, kedvesem. Másszon szépen föl! Sal benyúlt az ablakon, és segített Macnek felemelni Maryt, azután kihúzta maga mellé a tetőre. Mac felugrott, belekapaszkodott a párkányba, és átpréselte magát a lyukon, éppen abban a pillanatban, amikor a tűz betört a műterembe. – Mi lesz most? – jajveszékelt Sal. – Túl magasan vagyunk! – Gyorsan odébbállunk innen, mielőtt a tűz eléri a festékeket. Gyerünk! Mary sírva fakadt, rettegve bámulta a házak tetejét. Sal valamivel szívósabbnak mutatkozott, szó nélkül megragadta Mac kinyújtott kezét, és kétségbeesetten megszorította. Mindkét lány belecsimpaszkodott, 64
tehetetlenül hagyták, hogy Mac magával húzza őket a meredek tetőn át a szomszéd épületre. Mac tudta, hogy most üres a ház, mert az ott lakó család vidékre utazott. A tetőablak kilincsre volt zárva, hiába rángatta, nem engedett. Lerántotta a sálat a fejéről, a kezére tekerte, és ököllel átütötte az ablakot. Több próbálkozás kellett a vastag üveghez, és csúnyán megvágta a kezét, de végül sikerült benyúlnia a lyukon, és elfordítania a kilincset. Jólesett beszippantani a padlás hideg, dohos, ám füstmentes levegőjét. Mac leereszkedett az ablakon át a padlóra, majd felágaskodott, és előbb Maryt segítette le, majd az utánabújó Salt is. Kivezette a két cselédlányt a padlásszobából, majd onnan le a hosszú lépcsősorokon át a kapuhoz. A lányok zokogtak megkönnyebbülésükben, amikor Mac kireteszelte és kitárta előttük a kaput. A közeli házakból az utcára özönlöttek az emberek, Mac szomszédai és a szolgáik már láncban hordták a vizesvödröket az égő épülethez. Mac beállt közéjük, amíg a csengőszó értésükre nem adta, hogy megérkeztek a tűzoltók, vízszivattyúkkal és tömlőkkel. A felszerelés Mac házát talán már nem tudja megmenteni, de legalább megakadályozza, hogy a tűz továbbterjedjen az egész utcára. Mac mogorván meredt az üres kézzel, futva érkező Bellamyre. – Hol a pokolban vannak a képeim? – A kocsiban, uram. Kihoztam az istállóból, a lovakkal együtt. Végre oldódni kezdett Mac testében a feszültség. – Azt hiszem, béremelést érdemel, Bellamy. Nem hozta ki véletlenül az ingeimet is? – Minden a kocsiban van, uram. Egy teljes öltözet ruha. Mac az inas öles vállára csapta a kezét. – Maga bámulatos! Nem csoda, hogy minden mérkőzését megnyerte. – A felkészülésen múlik minden. – Bellamy végigjártatta tekintetét a házon és a fölötte terjengő füstön, a zsúfolt utcán, a falakat locsoló tűzoltókon. – Mihez kezdünk most, uram? Mac nevetése köhögésbe fulladt. – Beülünk a gondosan előkészített kocsiba, és keresünk magunknak egy másik szállást éjszakára. Azt hiszem, már tudom is, hogy hol. ***
65
Isabella áthajolt a korláton, ahol alig hat órája Mac megcsókolta; szorosabbra fogta didergő teste körül a pongyolát. – Mi a csoda folyik itt, Morton? Odalent csak nem szűnt meg a hangzavar, és Morton sem válaszolt. Isabella lekocogott a lépcsőn, de félúton megtorpant az elképedéstől. Mac teljes háznépe – Bellamy, a szakácsnő, a lakájok és a két cselédlány – éppen a hátsó lépcső felé tartott, izgatottan magyarázva Mortonnak és Isabella többi szolgájának. – Látnia kellett volna, Mr. Morton! – áradozott a Mary nevű lány. – Őlordsága kész hős volt, mint azokban a magazinokban! Kimentett minket a tűzből, azután átvitt a tetőn. Majd elájultam! Isabella tölcsért formált a kezéből. – Morton! Kiáltására Mac kisétált az étkezőből, a pimasz, és felvigyorgott rá. Inge derékig nyitva volt, skót szoknyáján égésnyomok, arcán koromfoltok éktelenkedtek, vörösesbarna haja itt-ott megpörkölődött. – Ezer pardon, naccságos asszony! – mondta a londoni kocsisok eltúlzott akcentusával. – De volna rá mód, hogy bekvártélyozzon engemet meg a vándorcirkuszomat máma éjjel?
Hetedik fejezet A Mount Street újfent a szórakozás hona. A tizián-vörös lady szezonzáró bálja egy teljes napon és éjjelen át tartott. A lord és ifjú felesége ismét negédesen turbékolnak, vendégeik között pedig oly fényes személyiségeket is tudhatnak, mint a ház urának legidősebb fivére, a nemes herceg. Mindeközben a lady atyja, a rettenthetetlen főrend, mértékletességről és erényről szónokol magasröptű előadásain. – 1876. június Isabella döbbenten bámult Macre a lépcsőről. – Mi az ördög történt?
66
Mac mosolya változatlanul ragyogott, amint felnézett rá, ám a szemében parázslott a düh. A folyosón közben Morton a hátsó lépcső felé terelte a fecsegő társaságot, köztük Danielt is. Becsukódott mögöttük az ajtó, és a zaj lassan elcsendesült. – Valaki felgyújtotta a padlást – felelte Mac. – A tűzoltóknak sikerült elfojtani a lángokat, mielőtt az egész ház elpusztult volna, de a felső szintek gyakorlatilag porig égtek. Isabella szeme tágra nyílt. – És a műterem? – Tönkrement. Legalábbis azt gyanítom. A tűzoltók nem engedtek visszamenni. – Minden elégett a padláson? – Apró fájdalomtüske szúrt a szívébe. – Minden? – Igen. – Mac gyengéden pillantott rá. – Minden. Sajnálom. Isabella nagyot nyelt, égett a torka, és a szeme sarkában elmorzsolt egy könnycseppet. Micsoda ostobaság, gondolta dühösen. Mi értelme egy bútordarab miatt sírni, amikor Mac és a cselédei megmenekültek? Megköszörülte a torkát. – A szolgáid természetesen maradhatnak. Mégsem küldhetem az utcára őket. – És a gazdájuk, mylady? – Mac fél karjával a korlát pillérére támaszkodott, zilált öltözékében nyugtalanítóan vonzó látványt nyújtott. – Őt képes volna kipenderíteni? – Te megengedheted magadnak, hogy szállodába menj. – Ilyen külsővel egyetlen szálloda sem fogadna be, szívem. Sürgős szükségem volna egy alapos tisztálkodásra. Isabella szeme előtt fölvillant egy kép: Mac hátradől a hatalmas fürdőszoba horganyzott kádjában, és teli torokból énekel valamilyen skót dalt. Mindig énekelni szokott a kádban, és ez az emlék érthetetlen okból hirtelen felforrósította Isabella vérét. – Cameron Londonban van – vetette fel. – Csakhogy ő a Langham Hotelben szállt meg. Ugyanaz a probléma. – Nehezen tudom elképzelni, hogy egyetlen barátod sincs Mayfairben, aki befogadna. – A legtöbb barátom éppen vidéken lovagol, vagy vadakra lődöz. Vagy Párizsban, esetleg Itáliában látképeket pingál. – És Hart háza? Ott mindig van bentlakó személyzet. – Nem akarom felébreszteni őket az éjszaka közepén. – Újból felöltötte iménti hetyke mosolyát. – Sajnos te vagy az egyetlen reményem, édes. 67
– Pocsékul hazudsz. Szívből remélem, hogy a pletykalapok nem kürtölik világgá a hírt, miszerint magad gyújtottad a tüzet, csak hogy legyen ürügyed idejönni. Kinézem belőlük. Mac arcáról lehervadt a mosoly. – Megfojtom őket, ha ilyet merészelnek írni! Sal és Mary kis híján odaveszett. Isabella megborzongott, a helyzet komolysága fejbe kólintotta. – Tudom, hogy sosem volnál képes ilyen könyörtelenségre. – Ó, tudok én könyörtelen lenni. Afelől ne legyenek kétségeid! – Elindult Isabella felé a lépcsőn, csípős füstszagot sodorva magával. – Akárki művelte is ezt a szörnyűséget, mit sem törődött azzal, hogy két lány alig három méterre a tűztől mélyen alszik. Szemernyit sem érdekelte, kinek eshet baja. – Mac rézszínű szeme szikrázott a haragtól, de a keze gyengéd volt, és szelíd, amint letörölte Isabella arcáról a könnycseppet. – Akárki volt is ez az alak, fogalma sincs róla, mi a könyörtelenség. De megígérem, drágám, hogy hamarosan megtudja! *** Mac tényleg énekelt a fürdőkádban. Isabella házához még az előző tulajdonos építtetett fürdőszobát, amely a második emeleti elülső és hátsó hálószoba között kapott helyet. A helyiségbe mindkét szobából nyílt egy-egy ajtó. A kádhoz és a mosdóhoz is volt folyó víz; a rendszert az alagsori szivattyú és tartály működtette. Isabella mereven ült a kandalló előtt, széke karfáját markolászva. Félórával ezelőtt hallotta, amint Mac bemegy a fürdőbe, halkan tárgyal Bellamyvel, és utána csobogó vízzel telik meg a kád. Végül Bellamy távozott, Mac pedig belecsobbant a vízbe, majd harsány dalra fakadt. Isabella nem tudta rávenni magát, hogy visszafeküdjön az ágyába, amíg Mac az ajtó túloldalán fürdik. Ülve várta tehát, hogy férje elvonuljon végre a saját szobájába, és minden elcsendesedjen megint. – S szél, ha fúj, és szív, ha fá-háj, maradok kalózkirá-hály… Mac baritonja elhallgatott, azután néhány csobbanás hallatszott. Isabella némán bosszankodott magában. A macska rúgja meg, igazán befejezhetné már! S akkor kiszállna a kádból, szálas alakjáról csöpögne a víz, nedvességtől csillogó karja kinyúlna a törülközőért… Az asszony keze görcsbe rándult, körme belevájt a szék kárpitjába. Ha Mac nem maradt volna ilyen vonzó férfi az eltelt évek alatt, vajon könnyebb lett volna kiebrudalni ma éjjel? Isabella úgy vélte, talán igen. Ami elég igazságtalan volt tőle. 68
Nem, gondolta lemondóan, amikor férje újra dúdolni kezdett. Akkor is Mac volna, akárhogyan is nézne ki. Elbűvölő, könnyelmű, mosolygós szívrabló. Most lassabb dallam csendült fel; Mac hangja halkan, borongósan szólt. Messzi távol, hol születtem én, Egy deli szép leány élt, Sjaj, amily'szép, oly szívtelen, Úgy hívták, I-i-isabella. Isabella türelmét vesztve felpattant, az ajtóhoz ugrott és feltépte. Mac a kádban feküdt, nyakig a szappanos vízben, karja lazán lelógott a káva fölött. Kis vörös vágások borították mindkét kezét: a lányok mentése közben betört ablak szilánkjainak nyomai. Lustán rámosolygott Isabellára, aki az ajtógombot markolva megtorpant a küszöbön. – A deli szép leányt Barbara Allennek hívták – közölte Isabella hidegen. – Csak nem? Biztosan elfelejtettem a szöveget. Isabella verejtékes kézzel szorította az ajtógombot. – Szándékosan húzod az időt. Fejezd be, öltözz fel, és menj a házamból! Most már elég tiszta vagy ahhoz, hogy szállodát keress. – Hiszen épp most lettem kész. – Mac belekapaszkodott a kávába, és talpra állt a kádban. Isabella szája egyszeriben kiszáradt. Mac Mackenzie mindig is igézően vonzó férfitesttel dicsekedhetett, és ez mit sem változott az évek alatt. Izmai nedvesen csillogtak, vörösesbarna haja és mellszőrzete sötéten csillogott a víztől, lába között rézszínben játszott a szőrpamacs. Férfiassága félig mereven nyújtózott Isabella felé, mintha az érintésére vágyna. Mac arcára leplezetlenül dévaj mosoly ült ki. Kihívóan nézett Isabellára, mint aki arra kíváncsi, vajon képes lesz-e ridegen és szemérmesen viselkedni – akárcsak a ballada hidegszívű Barbara Allenje, a magának való szépség, akiért sorra haltak a férfiak. Mac arra számított, hogy a felesége felsikít, dühöngeni kezd, vagy legalábbis mérgesen rávágja az ajtót. Isabella azonban felvonta a szemöldökét, az ajtófélfának támaszkodott, és megfontoltan, alaposan végigmérte a meztelen férfit. 69
Mac arcán leheletnyi pirosság jelent meg, miközben kilépett a kádból, és összecsöpögtette vízzel a padlót. Két kezét a tarkójára tette, összekulcsolta, könyökét hátrafeszítette. Izmai harmonikus táncot jártak. Isabella erővel kényszerítette magát, hogy rezzenéstelen maradjon, amikor Mac lassan elindult felé. Orrát megcsapta a szappan illata, amelyet minden bizonnyal Bellamy hozott magával; az illat szomorú emlékeket idézett. Hányszor lepte meg férjét a Mount Street-i fürdőszobában, hogy megmossa a hátát, a kád szélén ülve beszappanozza a bőrét! Ezek a fürdetések gyakran úgy végződtek, hogy Mac maga mellé rántotta feleségét a vízbe, ruhástul mindenestül. Isabella szíve fájdalmasan zakatolt Mac közeledésére. Meg fogja csókolni. A karjába veszi, durván magához szorítja, és addig csókolja ellentmondást nem tűrően, mígnem Isabella már nem bírja tovább leplezni, mennyire kívánja. Ám az utolsó pillanatban Mac a fal felé nyúlt Isabella mellett, és leemelt egy törülközőt az egyik kampóról. A derekára csavarta. – Csalódott vagy? – kérdezte. Pimasz fráter. – Ne szamárkodj! Isabella tudta, hogy a férjének nem áll szándékában megkönnyíteni a dolgát. Mac azt akarta, hogy ő is küzdjön meg a kapcsolatukért, hántsa le a hűvös udvariasság védőrétegeit, és ne rejtegesse a fájdalom pőre magját. – Még nem állok készen – suttogta Isabella. Mac megérintette a felesége állát, az ujjairól vízcseppek csorogtak Isabella nyakára. – Tudom. Máskülönben nem sírtál volna a bölcső miatt. Isabella torka összeszorult. – Lehet, hogy ez egy jel. Mac hangja nyersen csattant. – Nem, nem jel, és nem is túlvilági üzenet vagy egyéb hasonló okkult badarság! Egyszerűen csak épp abban a szobában gyújtogatott egy őrült. – Tudom. Isabella nem arra célzott, hogy a bölcső megsemmisülése rossz ómen, közös jövőjük baljós hírmondója. Inkább az járt a fejében, hogy a tűz elpusztította kudarcuk mementóját; talán most, hogy ez a gát immár hamuvá porladt, új lapot nyithatnak az életükben. – Ezt már szeretem! – Mac hátralépett. A derekára csavart törülköző sajnos nem tette kevésbé kívánatossá; csak arra volt jó, hogy 70
Isabellának kedve támadjon a szegélyébe akasztani az ujját, és lerántani Macről. – A katasztrófa árnyékában is megőrzöd a tárgyilagosságodat – jegyezte meg a férfi. – Ezt mindig csodáltam benned. Isabella felszegte az állát, és némi erőfeszítéssel ugyan, de uralkodott hangja remegésén. – Miss Pringle azt tanította, hogy a gyakorlatias, józan ész sokkal fontosabb, mint a teatöltés helyes technikája. – Egyszer meg kéne ismerkednem a kisasszonnyal, hogy gratuláljak neki az eredményhez. – Aligha akarna megismerkedni veled. Nem nagyon szíveli a férfiakat. Mac közelebb hajolt, és kettejük között felforrósodott a levegő. – Talán a kedvemért kivételt tenne. Elvégre szerelmes vagyok a legkiválóbb, legokosabb tanítványába. – Az egyik leggyengébb voltam, nem a legokosabb. – Hazudsz. Mac hátracsúsztatta a kezét Isabella tarkójára, és egy csöpp víz utat talált magának a gallérja alá. Lélegzete az asszony száját simogatta; Isabella behunyta a szemét, várta az ajkak gyengéd érintését. De hiába. Mac egy-két pillanatig még cirógatta a nyakát, azután elengedte. A csalódás megdermesztette Isabella szívét; Mac megcsókolta saját, a fürdéstől kissé megráncosodott ujját, és azt nyomta Isabella ajkához. – Meggondoltam magam a szállodát illetően – jelentette ki Mac. – A te házad sokkal kényelmesebb. Viszlát reggel, szívem! Sarkon fordult, megindult a szemközti ajtó felé, és ahogy kinyitotta, leesett a derekáról a törülköző. Isabella ernyedten az ajtófélfának dőlt, amint tekintete férje izmos, formás hátsójára esett. Derék fölött bronzszínűre barnult a bőre, és halványabb maradt, ahol a skót szoknya eltakarta a nap sugarai elől. Eszébe jutott, mennyit gyönyörködött férje meztelen testében, amikor szeretkezés után az ágyon hevertek, és Mac, ha melege lett, ledobta magáról a takarót. Nevettek, beszélgettek, évődtek, újra szerelmeskedtek, természetesen, könnyedén. Milyen réginek, távolinak tűntek most ezek a napok! Mac rávigyorgott a válla fölött, majd fütyörészve bement a hálószobába, és becsukta az ajtót maga mögött.
71
Sokáig tartott, mire Isabella erőt vett magán és visszament a kandalló előtti székhez, ahol mereven ülve virrasztott tovább. Az éjszaka hátralévő óráiban szó sem lehetett lefekvésről. *** Reggel az étkezőbe lépve Isabella két újságot pillantott meg két pár férfikézben: az egyik nagy volt és izmos, a másik keskenyebb és csontosabb. Az újságlapok mögül olykor pirítós halk roppanása hallatszott. Isabella elhelyezkedett a széken, amelyet Bellamy kihúzott számára, miközben az inas gőzölgő, kolbászos tojást tett elé az asztalra. Mindkettejüknek udvariasan köszönetet mondott, és nekilátott a tányérjától jobbra heverő reggeli posta átválogatásának. Az asztalnál csak a papír zörgése és a pirítós ropogása törte meg a csendet. Az úri társaság kevély hölgyei talán nem is hittek volna a szemüknek, hogy a fékezhetetlen Mackenzie-k látszólag egészen megszelídülve ücsörögnek a családi asztalnál. Puszta illúzió, mondhatta volna nekik Isabella. Az újság és a reggeli csupán átmenetileg zabolázza meg őket. S mégis: sok ehhez hasonló reggelben volt már része. A Kilmorgankastélyban, amikor mind a négy fivér egy fedél alatt tartózkodott, mindig remek hangulat uralkodott, csupa vidám nevetés és öblös férfihang. A Mount Street-i reggelik otthonosak voltak és csöndesek – Mac néha valamilyen körmönfont ürüggyel átjött hozzá az asztal túlsó végére, leült mellé, az ölébe húzta. Szorosan összebújtak, és finom falatokat dugtak egymás szájába a kihűlő reggeliből. Most Isabella bánatosan fürkészte a Macet eltakaró újságot, és beleborzongott az emlékekbe. Valaki megdöngette a kaput. Bellamy letette a gőzölgő kávéskannát, és elindult kifelé. Miért Bellamy nyit ajtót? – csodálkozott Isabella. Hol az ördögben van Morton? Mac öt órája sincs még a házban, de máris nekiállt átszervezni a személyzet beosztását. – Eresszen be, Bellamy! – szólt egy reszelős férfihang. – Tudom, hogy odabent van. Daniel újságja hirtelen messze röppent a kezéből, ahogy a fiú kirobbant alóla. Rémült, könyörgő pillantást vetett Isabellára, azután átszáguldott a szomszédos könyvtárszobába.
72
Mac letette az újságot, és újabb falat pirítóst vett a kezébe. Cameron belépett az ajtón, mogorván végigmérte Macet, majd Isabellát, a rendetlenül hátratolt széket és a szétesett újságlapokat. Isabella intett Bellamynek, hogy töltsön még egy kis kávét a csészéjébe, Mac pedig a pirítósba harapott. Cameron szó nélkül az összekötő ajtóhoz csörtetett, feltépte és beviharzott rajta. Dulakodás zaja hallatszott, amelyet egy panaszos, tiltakozó hang követett, és egy másik ajtó csapódása. Cameron a hall felől jött vissza az étkezőbe, magával vonszolva a kézzel-lábbal viaskodó Danielt. – Aú, Tata, eresszél! Cameron visszalökte Danielt a székére. – Mégis mi az ördögöt művelsz itt? – Isabella néni mondta, hogy maradhatok! Isabella tovább válogatta a leveleit, mintha semmi rendkívüli nem történt volna. – Így láttam a leghelyesebbnek, Cam. Ha visszaküldöm a tanárodhoz, csak újra elszökött volna. – Az bizony valószínű. – Cameron kihúzott magának egy széket, és leroskadt rá. Fekete felöltő és skót szoknya borult öles termetére, feltehetőleg még az előző estéről. Nyakkendője meggyűrődött, összekócolódott a pofaszakálla, de ettől eltekintve, akárcsak Mac, teljesen frissnek látszott. Isabella viszont kótyagos volt az álmatlanul töltött éjszakától. A tudat, hogy Mac két szobával odébb alszik, ébren tartotta a székben egészen reggelig. – Hozzon valamit enni, Bellamy! – szólt Cameron. – Éhen halok. És kávét is, jó sokat. Bellamy máris útban volt felé a kávéskannával. Kinyitotta a zsúrkocsit, és elővett még egy letakart, reggelivel megrakott tálcát, majd Cameron elé helyezte. Daniel megdörgölte a nyakát. – Skóciába' kéne lenned a pacikkal, Tata. Honnét tudtad, hogy itt vagyok? – Dr. Nichols sürgönyözött Kilmorganbe, hogy eltűntél. Hart pedig nekem sürgönyözött. – Dr. Nichols egy dinka vénember – morgott Daniel. – Azt reméltem, nem mer majd beárulni neked. Cameron apróra vágta a kolbászos tojást. – Az a dinka vénember a világ egyik legkiválóbb fizikusa, te pernahajder! Azt akartam, hogy tanulj tőle valamit. – Eszembe' sincs, ha ki kell hagynom miatta a St. Legert! 73
– Daniel valóban megígérte, hogy folytatja a tanulmányait, ha szabad megnéznie a versenyeket – szólt közbe Isabella. – Igaz, Daniel? – Igaz – bólogatott Daniel élénken. – Ígérem, hogy én is olyan aszott szobanövény leszek, mint a drágalátos Dr. Nichols, ha elmehetek veled Doncasterbe. Rohadt igazságtalan, hogy ki kelljen hagynom. Sose hagytam még ki a St. Legert. – Vigyázz a szádra, ha hölgy van a társaságban! – mordult fel Cam. – Isabella nénit nem zavarja. – Az nem mentség. Kérj bocsánatot! – Jól van, na. Bocsánat a csúnya beszédér', Isabella néni. Isabella kegyesen biccentett, Mac pedig békésen lapozott egyet az újságban. Cameron a kávéscsészéjébe pillantott, azután Bellamy felé nyújtotta, hogy töltsön még. – Na és te mi az ördögöt művelsz itt, Mac? Isabella miért reggelivel kínál, ahelyett, hogy kidobatna a csatornába? – Leégett a házam – közölte Mac az újság mögül. – Micsoda? Mac kettéhajtotta az újságot, átcsúsztatta Camnek az asztalon, és rábökött az egyik cikkre. A szalagcím így szólt: „Tűzvész a főrend mayfairi házában”. – Rosszul írták – jegyezte meg Daniel. – Mac bátyám nem is főrend. Csak Hart bácsi. – Az olvasókat az nem érdekli, fiam – válaszolta Mac. – Ők csupán egy arisztokrata házában kitört tűzről akarnak hallani. – Mi a pokol történt? Mac elmagyarázta, miközben Cam egyre fokozódó értetlenséggel és felháborodással hallgatta. – Szóval, úgy gondolod, aki a képeidet hamisítja, megpróbált kifüstölni a házadból? De miért? Mert rájöttél, miben mesterkedik? Hogy jutott be egyáltalán az a rohadék? Elnézést, Isabella. Mac vállat vont. – A kapu szinte egész nap nem volt bezárva. Van egy inasom, aki ott posztol, de hát nyilván könnyítenie kell magán néha. – Vagy ő maga engedte be a tettest – vetette föl Cameron. – Meg lennék lepve; hűséges fickó. Majd kifaggatom, de egyelőre hagyom aludni a szolgáimat. Nehéz éjszakájuk volt. – Bellamy nem alszik. – Isabella jelentőségteljes tekintetet vetett az egykori ökölvívóra, aki a közelükben várakozott a kávéskannával.
74
– Nem volt hajlandó. – Mac szigorúan nézett Bellamy-ra, mire inasa nyájasan viszonozta a pillantást. – Úgy látszik, azt képzeli, merénylet áldozata leszek, ha nem tartja rajtam a szemét. – Nem lehetetlen. – Cameron eltolta a tányérját, és a száját megtörölte egy szalvétával. Még egy nagyot kortyolt kávéjából, azután a csészét hangos csörömpöléssel visszatette a csészealjra. – Itt nem eshet bajod, Mac, éberen vigyáz rád Bellamy és Isabella egész háznépe. Mac az asztal túlsó végén ülő Isabellára villantott egy széles mosolyt. – Pontosan így gondoltam én is. – Szerintem a Langham sokkal inkább megfelel az igényeidnek – szólalt meg Isabella hűvösen. Cameron megrázta a fejét. – Telt ház van a szállodában. Ma reggel hallottam az igazgatótól. Ha Cameron ma reggel járt a szállodában, megeszem a kalapom, gondolta Isabella. – Hart háza egész évben fogadásra kész – mutatott rá. A két fivér egymásra nézett; némán próbáltak ellenérvet találni. Daniel elvigyorodott. – Majd én lakom Hart bácsinál. – Szó sem lehet róla! – vágta rá Cameron. – Isabella, nem bánod, ha Daniel nálad marad? Csak néhány napig, amíg el nem utazunk Doncasterbe. Daniel egyszerre látszott fellelkesültnek, hogy valóban megnézheti hát a versenyeket, és letörtnek, hogy a nénikéjénél kell megszállnia, aki nem tűri, ha dohányzik. – Mehetnék veled a szállodába, Tata? Úgyis van saját szobád. Ott meghúzhatom magam én is. Cameron megrázta a fejét. – Állandóan jövök-megyek, nem tudnálak szemmel tartani. Isabellánál leszel a legjobb helyen. – Cameron felkelt, Isabellához lépett és megcsókolta a feje búbját. – Köszönöm, sógornő asszony! Finom volt a reggeli. Viszlát a vonaton, Mac! Cam még egy utolsó, lesújtó pillantást vetett a fiára, azután kivonult a szobából. A hallban köszönetet mondott a lakájnak, aki a kapuhoz sietett és kinyitotta előtte, azzal már el is ment. Az étkezőre csönd telepedett, mintha lecsillapult volna egy hurrikán. Cameron Mackenzie gyakran volt ilyen hatással a környezetére. Daniel szótlanul meredt az asztalra, amíg Isabella és Mac folytatta a reggelit. A fiú hosszú karjára túl rövid volt a zakó; nagyon megnyúlt ezen a nyáron, már majdnem olyan magasra nőtt, mint az apja.
75
Már nem volt kisfiú, de még nem is számított kész férfinek. Megbicsaklott a hangja, amikor így szólt: – Tata nem akarja, hogy vele legyek. Isabella szíve elszorult a részvéttől. – Tele van a szálloda, csak erről van szó. És igaza lehet abban is, hogy én jobban tudok vigyázni rád. – Ne nézz kisgyereknek, Isabella néni! Azért küldött ahhoz a Dr. Nicholshoz is, hogy ne legyek láb alatt, most meg ugyanezér' hagy tenálad. Tata tojik rá, hogy tanulok-e fizikát, vagy sem. Csak nincs kedve magával vinni a szállodába'. Folyton nőkkel hetyeg, és nem akarja, hogy útba' legyen a tizenöt éves fia. – Túlságosan a szívedre veszed. Cam egyszerűen csak a legjobbat akarja neked. – Pedig a fiúnak igaza van – szólt közbe Mac. Isabella dühösen pillantott rá, de Mac megcsóválta a fejét. – Cam sose volt apatípus, te is tudod. Nem tudom, akad-e olyan nő a világon, aki mellett meg tudna állapodni, de ha igen, szeretnék megismerkedni vele. Daniel felvidult; hajlamos volt a gyors hangulatváltozásokra. – Megállapodni, ahogy te, Mac bátyám? – Vigyázz a szádra, fiam! – Ne bántsd! – Isabella intett Bellamynek, aki már hozta is a kávét. – Szívesen látlak a házamban, Daniel. Egész nap játszhatunk, este pedig elkísérhetsz a színházba. Mac bátyádnak minden bizonnyal túl sok dolga lesz ahhoz, hogy velünk foglalkozzon. – Ellenkezőleg! – Mac letette a csészéjét. – Időmilliomos vagyok. – Danielre kacsintott. – Minden játszmát megnyerek, meglásd. *** A következő két napot Mac nagyrészt azzal töltötte, hogy igyekezett nem megbolondulni. Egy házban lakni Isabellával, és tudni, hogy a felesége a fürdőszoba túloldalán alszik, elég volt, hogy álmatlanná tegye az éjszakáit, és csillapíthatatlanná a gerjedelmét. Ám figyelembe véve, hogy valaki sikeresen kifüstölte a házából – talán a festményeit hamisító illető, talán csak egy őrült gyújtogató –, Mac állandóan Isabellán akarta tartani a szemét. Megkérte Bellamy néhány régi bokszoló cimboráját, hogy segítsenek őrizni Isabella házát, azután Mac szólt Fellows felügyelőnek is, hogy figyeltesse Crane galériáját, hátha visszatér a
76
hamisító. A rátermett férfiú, mint kiderült, erről már korábban intézkedett. Eközben Macnek meg kellett birkóznia a ténnyel, hogy bár Isabella közvetlen közelében él, mégsem érhet hozzá. Az volt a legrosszabb, amikor hallotta, hogy a komorna előkészíti úrnője fürdőjét, majd egy halk csobbanás jelezte, hogy Isabella beleereszkedett a kádba. Ilyenkor felnyögött és az arcát dörgölte; testének minden porcikája erélyesen követelte, hogy tépje fel az ajtót és vesse magát Isabella mellé a vízbe. Lelki szemei előtt szinte látta: szappanos volna az asszony hőségtől kipirult, csupasz bőre. Mac hiába nyúlt a saját testéhez, képtelen volt könnyíteni magán. Csak Isabella keze tudta volna csillapítani a vágyait. Egyrészről számolta az órákat a doncasteri utazásig – másrészt az átmeneti közös lakás otthonosságát sem szívesen adta fel. Daniel is folyton velük volt, vidoran kísérgette Isabellát. Mac mellettük kullogott, és azt kívánta, bárcsak Cameron venné magának a fáradságot, hogy a saját fiával foglalkozzon; de nem volt szíve elküldeni az unokaöccsét. Az indulás előtti napon, mialatt Daniel könyvbeszerző körúton járt, Mac besétált a nappaliba. Illetve a fiú csak állítólag járta a könyvesboltokat, és valószínűleg inkább a barátaival kártyázott valahol. Isabella a ház mögötti udvarra néző ablaknál üldögélt. Nyitott magazin hevert az ölében, de nem azt olvasta. Kibámult az esőáztatta kertbe; haja skarlátvörös dicsfényként ragyogott szürke és kék ruhája fölött. Megfordult a léptek hangjára, és Mac látta, hogy Isabella szeme egészen kivörösödött. Mac a kanapéhoz lépett és leült a felesége mellé. – Mi a baj, szívem? Isabella elfordította a tekintetét. – Semmi. – Túl jól ismerlek ahhoz, hogy ezt elhiggyem. A „semmi” általában a „valami szörnyűség” megfelelője. Isabella tiltakozásra nyitotta a száját, azután mégis becsukta, és a magazin lapjai közül előhúzott egy krémszínű papírt. Mac átvette és elolvasta. Drága, szeretett Nővérem! El sem tudom mondani, mennyire boldoggá tesz, hogy ismét hallhatok felőled! Örök hálával tartozom Mrs. Douglasnek. Jövő tavasszal lesz az első bálom – 77
remélhetem, hogy utána találkozom Veled? Minden estélyen, zenedélutánon és mulatságon keresni foglak, hogy legalább egy pillantást vethessek szépséges nővéremre, akinek a hiányától megszakad a szívem. Nem írhatok sokat, nehogy Papa gyanakodni kezdjen. Nem kockáztatom, hogy írásos választ kérjek, de ha Mrs. Douglas révén rövid üzenetet küldenél, vagy akár csak annak ígéretét, hogy amikor végre találkozunk, számíthatok testvéri csókodra, az a legértékesebb gyémántnál is nagyobb kincset jelentene nekem. Örökké szerető húgod: Louisa Olvasás közben Mac szívében a szokott hévvel lobbant fel a harag Isabella apja iránt. Scranton grófja önző, finnyás szemétláda volt. Isabella vigasztalhatatlant zokogott, amikor az esküvőjük után azonnal írt húgának és édesanyjának, de az apja cafatokra tépve küldte vissza a leveleit. A gróf mellékelt néhány szigorú sort is, amelyben megtiltotta, hogy Isabella a jövőben felvegye a kapcsolatot a családdal. Scranton sosem oldotta fel a tilalmat, még akkor sem, amikor Isabella elköltözött a férjétől. Mac visszaadta a levelet. Isabella becsúsztatta a kosztümkabátja belső zsebébe, a szíve fölé. – Mrs. Douglas az a régi iskolai pajtásod? – kérdezte Mac derűsebb témát keresve. – Aki a futónövényen mászott le éjszakánként, egy szál hálóingben? Isabella biccentett. – Felajánlotta, hogy átadja üdvözletemet Louisának, amikor találkozik vele. És a jelek szerint kimódolta, hogy levelet hozzon tőle cserébe. Mac kényelmetlenül fészkelődött a kis kanapé sarkában; termetes alakjához kevés bútor bizonyult elég méretesnek. – Ez kedves volt Mrs. Douglastől. – Nagyon sajnál engem. – Isabella haloványan Macre mosolygott. – De hálás vagyok a segítségéért. – Én is. – Mac elhallgatott, és Isabella újra kibámult az ablakon. Scranton grófja ugyanolyan kérlelhetetlen zsarnok volt, mint Mac apja, bár más módon. Mac apja szeszélyes volt, forrófejű és agresszív, míg Isabelláé halk szavú és jéghideg. Mac fejében végeérhetetlen listaként pergett le a számtalan ok, amely miatt a vele köttetett házasság valójában tönkretette Isabella életét. 78
Sokat elárult az asszony szívósságáról, hogy mégis kitartott mellette három évig. – Holnap indulunk Doncasterbe – jegyezte meg Isabella, továbbra is az ablak felé fordulva. – Nem fogsz közös lakosztályban megszállni velem, ne is éld bele magad! Mac kinyújtóztatta karját a kanapé támláján. – Te sem szállodában fogsz lakni, szívem. Hart kibérelt egy házat mindannyiunknak, beleértve téged és a háznépedet is. Ian váltig erősködik, hogy Bethnek megnyugtatóbb lesz így, családi körben, és egyetértek vele. – Lábát a zsúrasztalra támasztotta, még mindig kényelmes pózt keresve. – Bethnek fontos lenne, hogy ott legyél. Isabella ingerült pillantást vetett rá. – Mac, a mi útjaink különváltak! Ez már végleges. – Nem az. Isabella összeráncolta a homlokát, zöld szemében harag gyúlt. Mac örült, hogy dühösnek látja; bármi jobb volt, mint az iménti megtört tekintet. – Azért hagytalak el, Mac, hogy megőrizzem az ép elmémet – mondta Isabella. – Aligha fogok visszatérni hozzád, ha még így is az őrületbe kergetsz. – De hiszen szereted, ha az őrületbe kergetlek. – Mac hagyta, hogy arcán felragyogjon a mosoly. – Üres az életed, amikor nem szekírozlak. – Elhallgatott, mert Bellamy akkor belökte az ajtót, hogy beeressze az uzsonnás tálcával érkező Evanst. – Uzsonna! Pompás. Éhen halok. Isabella bosszankodva szemlélte a két csészét és a hozzájuk illő csészealjakat. A cselédeket föllelkesítette Mac jelenléte a házban, és rászoktak, hogy két személyre terítsenek minden étkezéskor. Ami Macnek igencsak kedvére szolgált. Evans és Bellamy visszavonult, Mac pedig levette a lábát az asztalról. – Nos, Isabella, egy ifjú leány együtt szokott uzsonnázni az udvarlójával, nem igaz? Az úr meglátogatja a hölgyet, és a hölgy uzsonnával kínálja. – De nem kettesben. – Isabella a kannáért nyúlt. – A lány mamája vagy zordon nevelőnője vagy férjezetlen nagynénje a fal mellett ülne, és szigorúan figyelné az ifjú párt. – Rendben, akkor játsszuk azt, hogy az öreg Hortense néni ott ücsörög a cserepes pálmák mögött. – Mac integetett a szoba túlsó végében álló üres széknek. – És azután? 79
– Azután semmi. Kitöltőm a teát, te pedig megiszod. Isabella közben töltött a csészékbe. Mac szíve nagyot dobbant, amikor látta, hogy kérdezés nélkül is úgy készíti el a teáját, ahogyan szereti – két cukorral, tej nélkül. Emlékezett rá tehát. Mac fogta a csészét és maga elé tette, majd udvariasan várt, hogy Isabella levegye a kendőt a kosárról, és porcelántányérra helyezzen egy fánkot. Mac nem nyúlt a tányérjáért addig, amíg Isabella a saját teájával foglalatoskodott; utána két darabra törte a fánkot, és puha belsejét megkente halványsárga krémmel. – Egyike azon kevés dolognak, amihez az angolok igazán értenek: a fánk és a tejszín – jegyezte meg. – Persze ezt a fajta fánkot a skótok találták föl, de az angolok készítik el jól. – Én is angol vagyok – emlékeztette Isabella. – Tudom én azt, szépséges ánglius kedvesem. Nagyot harapott a fánkból. Isabella nem tudta levenni a szemét Mac szájáról, és a lecsöppenő krémről. Mac szándékos lassúsággal nyalta le az ajkát. – Ez nagyon finom. – Csábítóan mosolygott Isabellára. – Szeretnéd megkóstolni? Mac szívverése felgyorsult, Isabella elpirult. – Igen, kérek egy kicsit. A férfi fölemelte a tejszínnel vastagon bekent fánkot, és felesége szájához tartotta. Isabella két ajka közé vette; kinyújtott nyelvével kanalazta szájába a krémet. Mac teste felforrósodott a látványtól; Isabella megrágta a falatot, karcsú nyaka kecsesen hullámzott nyelés közben. Egy kis krém maradt Mac hüvelykujján, azt tartotta most Isabella elé. – Van még egy kicsi. Azt hitte, Isabella eltolja, megvetően végigméri, közli, hogy elég a játszadozásból. Ehelyett a szájához kormányozta Mac kezét, az ujjára tapasztotta az ajkát, és lenyalta róla a tejszínt. Mac felnyögött. – Micsoda szívtelen asszony vagy! Isabella eleresztette a kezét és hátradőlt. – Miért? – Ízelítőt adsz abból, amit nem kaphatok meg. – Te vagy az, aki nem elégszik meg az ízelítővel. Mac letette a tányért, és beletúrt a hajába. – Én nem csak néhány morzsát akarok, Isabella. Hanem téged, mindenestül. Mindennap, életünk végéig. Ezt jelenti a házasság, hitvesem. Örökké együtt. Mindhalálig összefűz a szerelem. 80
– Akarod mondani, a kötelesség – helyesbített Isabella. Mac fölnevetett. – Ánglius szépségem, ha valóban úgy vélnéd, hogy a házasság csak a kötelességről szól, akkor eleve nem szöktél volna el velem. Amikor megismertél, nem arra gondoltál: Itt ez a rámenős mákvirág. Uzsgyi, lelépek vele, hogy kötelességtudó asszony lehessek. Nem, te élvezni akartad az életed, ahelyett, hogy hozzámentél volna valami aszott nyárspolgárhoz, akit az apád kinézett neked. – Lehetséges. Megfigyeléseim szerint azonban a legtöbb házasság előbb-utóbb csupán kötelességgé és megszokássá válik. Mac hátradőlt a kanapén. – Jóságos ég, Isabella, a sírba viszel ezzel a pesszimizmussal! Nézd csak meg Iant és Betht! Megőrülnek egymásért. Szerinted a házasságuk csupa kötelesség és megszokás? – Természetesen nem. – És a tiéd sem volt az. Ne is hazudj! – Nem – felelte Isabella halkan. – Az enyém sem. Hála az égnek! Macnek eszébe jutottak azok az éjszakák, amikor Isabella lemosolygott rá az ágyban, miközben meleg teste az övén lovagolt. Még hogy kötelesség! – Ezt bizonyítja az is, hogy amikor az őrületbe kergettelek, egyszerűen faképnél hagytál – mondta. – Egy kötelességtudó asszony maradt és tűrt volna. – Teremtőm, de sajnálom az ilyen asszonyt! – Tudom, mert ez nem te vagy. Tulajdonképpen jól fejbe kellett volna kólintanod, újra és újra, amíg észhez nem térek. – Talán az elköltözésemnek éppen ez volt a célja. Mac a tejszínes tál felé nyúlt, hogy leplezze a szívébe nyilalló fájdalmat. – Hatékony módszernek bizonyult, szívem. – Két ujjal kikanyarított egy nagy adag krémet a tálból, és álnokul Isabellára mosolygott. – Íme, egy bátorságpróba Miss Pringle kiváló növendékének: ezúttal melyik testrészemről szeretné lenyalni a krémet, nemes hölgyem?
81
Nyolcadik fejezet A Mount Street úrnője visszavonult Buckingham-shire vidékére, ahol kerti mulatságai máris legendás hírre tettek szert. A lady arca csupa mosoly, a lord váratlan távolléte ellenére. Legutóbb vendégei előtt egy eddig ismeretlen költőnőt mutatott be, akinek minden bizonnyal be fog hódolni egész London. Egy tolakodó báró, akit a rossz nyelvek együtt emlegettek a ladyvel, igen fagyos és félreérthetetlen elutasításban részesült, így a jelen sorok írója is ujjonghat, hogy a nemes hölgy továbbra is az erény rendíthetetlen szobra marad. – 1876. július Isabella a krémre meredt Mac ujjai hegyén, és a szája hirtelen kiszáradt. A tejszíncseppekre szegezte a szemét, hogy ne kelljen Mac dévaj mosolyát és kajánul csillogó szemét látnia. Mac nem számított rá, hogy megteszi. Azt hitte, Isabella elküldi, vagy valamilyen maró szellemességgel rápirít. Nem számított rá, hogy lesz bátorsága a skót szoknyához nyúlni, és egyik lapját óvatosan félrehajtani. Pedig pontosan ezt tette. – Mit is mondtál, mit visel a szoknya alatt egy igazi skót férfi? – kérdezte. Mac pupillája kitágult, rézszínű íriszét elnyelte a feketeség. – Isabella… – Ha azt hitted, a bátorságpróbádtól elpirulok, mint egy bakfis, akkor nem sokat tudsz a bakfisokról. Mac fölnevetett. Ám a torkán akadt a nevetés, amikor Isabella fölkelt, a szalon ajtajához sétált, és elfordította a kulcsot a zárban. Mac elképedve figyelte a kanapéról. – Elolvad a krém – jegyezte meg Isabella. A férfi tekintete visszarebbent az ujjairól lecsorgó tejszínre. Isabella a férjéhez lépett, megfogta a kezét, és nagy élvezettel tisztára nyalta az ujjait. Mindig is finomnak találta Mac ízét. Jólesően kóstolgatta a bőr sós aromájától fűszeres lágy, édes tejszínt. Végül leült, és a kockás szövetre bökött. – Megmutatod? 82
Mac nagyot nyelt, nyoma sem maradt arcán a nevetésnek. Megfogta a szoknya szegélyét, mély levegőt vett, majd felrántotta a szövetet. Meztelen volt alatta, és a szerszáma sötéten, mereven nyugodott feszes hasán. Szaporán lélegzett, férfiassága meg-megrezzent lüktető pulzusától. Isabella jól emlékezett a tapintására, a hosszára és vastagságára, hogy pontosan milyen magasra kellett húznia kezét egy rántáshoz. Arra is tisztán emlékezett még, milyen érzés volt, amikor a szájába vette. Mac mindig nagyon élvezte, ahogyan Isabella megérintette. Néha tréfálkozott is, hogy Miss Pringle híres leány-neveldéjében alighanem a hímvessző izgatásából is vettek leckéket, mivel olyan remekül ért hozzá. „Tőled tanultam, Mac” – suttogta ilyenkor Isabella. Valójában Mac sosem szokta csupasz testén viselni a skót szoknyát. Isabella nagyon is jól tudta, hogy általában alsónadrágot húz alá, mert bizony szép és jó a skót tradíciók ápolása, de eszében sincs lefagyasztani a golyóit a szent hagyományok nevében. Ma viszont nem vett föl alá semmit. Hogy Isabellát ingerelje. Hát most fordult a kocka. Isabellán volt a sor. – Állj fel! – vezényelt. Mac már-már komikus fürgeséggel pattant fel, továbbra is a magasba emelve a szövetet. Isabella a tálhoz nyúlt, belemártotta az ujját, és lassú mozdulatokkal krémet kent férje ágaskodó szerszámának csúcsára. – Kis boszorkány – dörmögte Mac rekedten. Mindig így hívta, ha Isabella kezdeményezte a játékot. Hangja nyögésbe fulladt, amikor Isabella egyszer csak előrehajolt és rátapasztotta a száját. Mac ökölbe szorította a szoknyáját tartó két kezét. Nem nyúlt Isabella felé, hozzá sem ért, csak a szövet szegélyét markolta görcsösen. Isabella a férje vesszejének csúcsát szívogatta, majd végignyalta a peremét. Nyelvét lejjebb kanyarította, hogy felfogja a csordogáló tejszínt. Mac finoman billegett a sarkán, de nem próbált beljebb hatolni; sőt alig moccant. Nem mintha Isabella teste közönyös maradt volna. Combja között elöntötte a forróság, melle megfeszült, szíve eszeveszetten dübörgött a fűző alatt. Régen is gyakran játszadoztak együtt – le sem vetkőzve keresték a gyönyör lopott perceit, kísérleteztek, milyen messzire tudják juttatni egymást. Még nagyobb volt az élvezet, ha szokatlan helyen művelték mindezt, például egy bálterem mögötti elhagyatott folyosón, egy kerti 83
lakban vagy Mac műtermében. Isabellának eszébe jutott, hogyan próbálták elfojtani a gyönyör kéjes hangjait, a nevetést. Mac ezúttal nem nevetett. – Kicsi boszorka – suttogta. – Te rafinált nőszemély. Szépséges, huncut hitvesem. Isabella megint a tál felé nyúlt. Mac kipirult arccal, sóvár tekintettel bámulta. Isabella a férfiasságára fordította minden figyelmét, odaadóan kenegette az édes krémmel. Mac fél kézzel beleszántott a felesége hajába. – Nem fogom sokáig bírni, szívem. Ennyi idő után… Isabella nem tudott válaszolni, túlságosan lefoglalta a szívogatás, harapdálás, nyalogatás. Lenyelte már a férjére kent krémet, és most Mac forró, bársonyos ízét érezte a szájában. Mac megérintette Isabella tarkóját. – Húzódj hátra, édesem! Mindjárt eleresztem magam. Mindig így figyelmeztette, ha rajtakaphatták őket, vagy túl közel voltak egy nyilvános helyhez, vagy ha nem volt biztos benne, hogy Isabella végig akarja játszani a játékot. Ez a tapintat melegséggel töltötte el Isabella szívét; válaszul Mac csupasz fenekére csúsztatta a kezét, és nem moccant. Érezte a férfitest lüktetését, azután Mac forró magja a szájába lövellt. A férfi belemarkolt Isabella hajába, csípője megvonaglott, és Isabella egészen magába fogadta. – Szeretlek – nyögte Mac megtörten. – Szeretlek, kicsi ánglius boszorkám! Isabella beszívta minden csöppjét, amíg már nem maradt belőle több. Elhúzódott, Mac pedig zihálva a kanapéra roskadt; skót szoknyája illedelmesen eltakarta megint. Isabella a teáscsészéjéért nyúlt, de Mac kirántotta a kezéből, majd hangos csörömpöléssel az asztalra ejtette, és két karját szorosan az asszony köré fonta. *** Sokáig ültek egymás mellett; Mac a karjában tartotta, Isabella a férje vállára hajtotta a fejét. Az asszony érezte az őrülten kalapáló szív dübörgését, haján a meleg ajkakat. Ha így lehetne mindig, ha csöndesen elmerülhetnének egymás közelségében, talán tudnának békében élni. De túlságosan rapszodikusak, túlságosan önzők voltak mindketten, és Isabella mindezzel tökéletesen tisztában volt.
84
– Három és fél éve – szólalt meg a férfi. – Három és fél éve, hogy utoljára ezt éreztem. Hogy téged éreztelek. Köszönöm, szívem. Isabella felpillantott férje borostás álla alól a rézszínű szempárba, amely fáradtan, de figyelmesen fürkészte az arcát. – Úgy tűnt, szükséged van rá. – Ezt nem csak jótékonyságból tetted, édesem. Te is élvezted. Isabella halványan rámosolygott. – Lehetséges, hogy asszonyi kötelességemnek éreztem. – Hát persze! Én meg most jöttem le a falvédőről. Isabella szeme kikerekedett. – Uram teremtőm, még csak most? Mac nevetésben tört ki. A leheletén erős tea és tejszín illata érződött. – Egek, mennyire hiányoztál! El sem tudom mondani. – Bágyadtan simított végig Isabella haján. – Ha valaki meg tudja szelídíteni a szilaj Macet, akkor az te vagy. – Azt hiszem, nem szeretnélek megszelídíteni. Szeretem, hogy szilaj vagy. – Tényleg? Ez biztató! Isabella kibontakozott az ölelésből, és kihűlt teájáért nyúlt. Finom tea volt, de Mac bódító íze után erőtlennek hatott. – Nem foglak siettetni, Isabella – mondta Mac. – Ígérem, hogy nem. – De attól azért nem riadsz vissza, hogy lefagyaszd a golyóidat, és beköltözz a házamba? – Elmosolyodott, és férje viszonozta a mosolyát. Mac mosolya kifejezetten veszedelmes volt. – Azt nem ígértem, hogy nem foglak gyötörni. Ingerelni, bosszantani, pokollá tenni az életedet. – Ez kétségtelen. Hála az égnek, hogy hamarosan Doncasterbe megyünk, ahol ott lesz az egész család. – Igen, én is alig várom, hogy egy fedél alatt lakhassak végre a három testvéremmel és az unokaöcsémmel. Egytől egyig elszántan igyekeznek majd beleütni az orrukat az ügyeinkbe, és megpróbálnak az őrületbe kergetni engem. – Szerintem csodálatos családod van. Négy gondoskodó, szerető fivér. – Akik képtelenek a saját dolgukkal törődni. – Mac felkapta a csészéjét, és nagyot kortyolt a teából. – Jobb szeretem az inasom társaságát. Ő legalább megtartja magának a véleményét. Kivéve, ha épp a ruháim tönkretételén buzgólkodom. Ráadásul pokolian jó teát tud főzni. 85
Isabella elgondolkodva szürcsölte a teáját. – Olvastam kislánykoromban egy regényt négy amerikai lányról. Testvérek voltak, és hozzátok hasonlóan alkottak párost: a legidősebb lány a legkisebbnek viselte gondját, mint Hart Iannek, és a két középső lány egymást támogatta, akárcsak te meg Cameron. Mac megbotránkozást mímelt. – Magasságos ég, hogyan juthat eszedbe négy erényes amerikai lányhoz hasonlítani a zabolátlan Mackenzie fivéreket? Könyörögve kérlek, ezt ne terjeszd a nyilvánosság előtt! – Ne szamárkodj! Aranyos történet volt. – Isabella görcsösen szorongatta a csészéjét. – Most jut eszembe, az egyik lányt Bethnek hívták, és meghalt. Mac átölelte, arcáról eltűnt a mosoly. – Ne is gondolj ilyesmire, szívem! Beth szívós lány, és Ian nem fogja hagyni, hogy bármi baja essen. Ahogy én sem, hogy neked bajod essen. – Honnan tudhatod azt előre? – A szavamat adom. Egy Mackenzie sosem szegi meg a szavát. – Kivéve, ha úgy találja célszerűnek. Mac a fülébe kuncogott. – Övön aluli ütés! Bár ha a te részedről ér övön aluli támadás, az bizonyos előnyökkel is jár. Mellesleg egy centit sem lankadtam ám le, szívem. Ami teázáshoz igen kényelmetlen állapot. Isabella hamiskás pillantást vetett Macre, örült a témaváltásnak. Kezét a férfi térdére tette, majd fürgén becsúsztatta a szoknyája alá. Mac felszisszent. – Azt a mindenit, te aztán értesz ehhez! Ilyesmit tanultatok tánc- és illemtanórákon, ifjú hölgy? Isabella finoman megforgatta kezét Mac szerszámán, és észrevette, hogy a férfi felső ajkán verejték gyöngyözik. – Szó sincs róla. Etikettet tanultam, és a kalapviselés helyes módját. – Kizárt dolog, biztosan ez is benne volt a tananyagban. Miss Pringle valószínűleg hímvesszőmodelleket osztott ki, alkalmasint gipszből. – Éles fejhangra váltott. – Így, ahogy mutatom, lányok! Egykettő, egy-kettő! Gyerünk, hölgyeim, ne lazsáljanak! Isabella nevetésben tört ki. – Na, ezért megfizetsz… – Meggyorsította a mozdulatait, és Mac háta ívbe feszült az aprócska kanapén; Isabella haját simogatva, a nevét kiáltozva mozgatta a csípőjét a női kéz diktálta ritmusra. Amikor magvával végül összefröcskölte felesége kézfejét, Mac a karjába vonta az asszonyt, és olyan heves szenvedéllyel csókolta, hogy 86
Isabella nem bírt sem lélegezni, sem gondolkozni, aggodalmaskodni, csupán feloldódni a férfi testének melegében.
sem
*** Mac szívét megmelengette a látvány, ahogy Isabella a doncasteri vasútállomáson Beth karjába vetette magát; a két nő úgy visongott örömében, mintha nem hetekkel, hanem legalábbis évekkel ezelőtt találkoztak volna utoljára. Nyugtalanul telt Mac számára a vonatút. Engedett Isabella kérésének, hogy külön fülkében utazhasson, de alig bírta leküzdeni a kísértést, hogy Cammel és Daniellel közös fülkéjéből át ne menjen Isabellához. A kéjes játszadozás végén a szalonban Isabella olyan szakavatottan juttatta el Macet a csúcsra, hogy csak tovább tüzelte férje amúgy is elemi erejű szenvedélyét. Mac viszont nem játszadozásra vágyott, vagy néhanapján egy futó cirógatásra a szalonban. Hanem Isabellát kívánta, mindenestül – a szerelmét akarta, a barátságát, a bizalmát. Szerelem és bizalom nélkül a szenvedély üres, gondolta magában Mac, miközben az egymást ölelő Betht és Isabellát figyelte. Túl későn tanulta meg ezt a kemény leckét. Hart Doncaster határában bérelt házat; a tulajdonos jövedelme túlságosan megcsappant ahhoz, hogy egy ekkora kúriát fenntarthasson. Úgy döntött, inkább más arisztokratáknak adja ki, és nem adja el, hogy azután szállodává vagy kórházzá alakítsák át. Személyzete – csupa helyi lakos – a házban maradt, bérüket a vendégek fizették. A jókora, szögletes épületben jutott elég hely mind a négy fivérnek, a két asszonynak, az egyetlen unokaöcsnek, valamint személyes szolgáiknak és a kutyáknak is. Hart és Ian mindig magukkal hozták a kutyáikat. Összesen öten voltak, a hatalmas kopótól a kis terrierig. Az újonnan érkezőket vadul kergetőzve, farkcsóválva üdvözölték. Isabella megsimogatta őket, és mindegyiket a nevén szólította: McNab és Fergus; Ruby és Ben; és Achilles, akinek fehér az egyik lába. Macet boldoggá tette, hogy Isabella fenntartások nélkül elfogadta a családját. Amikor az esküvőjük után nem sokkal ifjú felesége megismerte Mac akkor még meglehetősen szkeptikus fivéreit, egyből levette őket a lábukról. Cameron azonnal megkedvelte: harsányan kacagott, és azt mondta Macnek, az asszonyka az ujja köré fogja csavarni. Ian egy darabig lapos oldalpillantásokkal méregette Isabellát, 87
majd felajánlotta, hogy megmutatja neki a Ming-vázagyú'jteményét. Iantol ez felért a múlhatatlan hódolat kinyilatkoztatásával. Hart kicsit nehezebben adta be a derekát; ő Isabella apját politikai összetűzésekből ismerte – jómaga skótpárti volt, Scranton grófja viszont még mindig a száznegyven évvel korábbi skót felkelés miatt háborgott. Isabella végül is azzal nyerte el a legidősebb Mackenzie rokonszenvét, hogy nem hagyta magát eltiporni. Hart tisztelte az erős nőket, és Isabella néhány nap alatt belopta magát a szívébe. Mac hallotta, hogy Hart így járt Beth esetében is, és kicsit sajnálta, hogy annak a találkozásnak nem lehetett tanúja. Amint beléptek a házba, a két nő egymás derekát átkarolva a terasz felé indult; vidám csevegésüket csupán a kuncogás szakította olykor félbe. Mac kissé elszontyolodva nézett utánuk, azután Ianhez fordult, és a vállára csapott. Sokat elárult arról, mennyivel oldottabb lett Ian az utóbbi időben, hogy nem húzódott el nyomban. Ian nem szerette, ha bárki hozzáért – Beth kivételével, mint azt számtalanszor nyilvánvalóvá is tette. Ian futólag elkapta Mac pillantását, ám aranyfényű tekintete szinte rögtön másfelé fordult. Mindig nehezére esett mások szemébe nézni, bár mostanában sokat fejlődött ezen a téren. Fél évvel ezelőtt még erre a futó pillantásra sem lett volna képes. – Nos, sikerült? – kérdezte Ian. Mac értetlenül pislogott. – Mi sikerült? – Isabella újra a feleséged? – kérdezte Ian türelmetlenül. Az arckifejezése azt üzente: Mi másról lehetne szó? Mac vállat vont. – Halad a dolog. – Ez nemet vagy igent jelent? Tipikus Ian. Mindent csakis feketén vagy fehéren látott. – Azt jelenti, hogy dolgozom a békülésen. – Vagyis nemet jelent. – Rendben, a fene egyen meg! Nem, még nem vagyunk újra férj és feleség. Isabellának időre van szüksége. – Három éved és hét hónapod volt már rá – jegyezte meg Ian. – Csak mondd meg neki, hogy újra együtt vagytok, essetek túl rajta! – Bárcsak olyan egyszerű volna az életem, mint a tiéd! – mélázott Mac. – Te Párizsig üldözted Betht, és levadásztad egy panzióban. Gyors esküvő, és azóta mindenestül neked szenteli magát, te szerencsés flótás! Isabella és én köztem bonyolultabb a helyzet. 88
Ian nem válaszolt; a nyakát nyújtogatva figyelte a teraszon ülő Betht az ablakon át. Mac ráeszmélt, hogy Iannek fogalma sincs, miről hadovál, sőt nem is érdekli. Mac elhallgatott. A kutyák tétován toporogtak körülöttük, azon morfondírozva, vajon maradjanak-e a tökfilkókkal a hallban, vagy inkább szaladjanak ki a napsütésbe a hölgyekhez. Végül faképnél hagyták a tökfilkókat, és a nyitott ajtón kinyargaltak Beth és Isabella mellé. Ian levette megszállott tekintetét a feleségéről, és futólag ismét Macre pillantott. – Egyszerű? Hát persze, hogy egyszerű! Vágj bele, és kész! Azzal Ian ott is hagyta, és mintha láthatatlan kötél húzná, követte a szeretett nőt a teraszra.
Kilencedik fejezet A Mackenzie klán teljes létszámban megjelent Doncasterben; páholyukat beragyogta a Mount Street-i lady szépségének fénye. A fivérek minden kívánságát lesték bájos húguknak, ám a lord visszatérése és a pár között helyreállt béke dacára sem jutott fülünkbe olyan szóbeszéd, amely új Mackenzie trónörökös érkezését adná hírül. – 1876. szeptember Macnek másnap eszébe jutottak Ian szavai, amikor is kivonultak a doncasteri versenypályára, hogy megnézzék a nyitó futamokat. Cameron és Daniel rögtön elillant az istállók felé; Cam motyogott valamit arról, hogy milyen rég nem látta már a lovakat. Hart is elvonult a saját ügyeit intézni. Minden alkalmat megragadott ugyanis politikai céljainak előmozdítására, ami azzal járt, hogy a társasági eseményeken szüntelenül jött-ment és tárgyalt. Addig
89
erőszakoskodik, amíg az emberek be nem adják a derekukat, gondolta Mac kissé bosszúsan. Hart szerette, ha mindenki úgy táncol, ahogy ő fütyül. A legidősebb Mackenzie fivér a pályára menet végig ingerlékenynek tűnt; Mac már Doncasterbe érkezésük óta tapasztalta a feszültséget Ian és Hart között. Isabella és Beth szüntelen tereferéje szerencsésen elterelte a figyelmet a nyilvánvaló nézeteltérésről, mégis érezhető volt a felszín alatti fagyos hangulat. Beth végül elmagyarázta a probléma okát, amikor Ian, Isabella és Mac társaságában elhelyezkedett a Mackenzie-páholyban, magasan a pálya fölött. Mint kiderült, Hart felkérte Betht, hogy a Kilmorgankastélyban rendezendő társasági eseményeken háziasszonyként segédkezzen. Hart hercegi méltóságában kívánta elkápráztatni a meghívott parlamenti képviselőket, és ehhez szüksége volt egy bájos asszonyra, aki elbűvölően mosolyog, és kellően megpuhítja őket. Ianben rögtön feltámadt a védelmező ösztön, és ingerülten kioktatta Hartot, hogy inkább vegye a fáradságot és keressen saját asszonyt magának. Mac felkacagott. – Ezt szívesen megnéztem volna! Imádom, amikor elküldöd a fenébe Hartot, Ian. Bár azt sajnálom, hogy te is belekeveredtél, Beth. Senki nem érdemli, hogy egy Mackenzie-vita örvényének kellős közepébe csöppenjen. Isabella feltűnő kalapja árnyékában a szemét forgatta. – Enyhe megfogalmazás. – Én nem bánom – vágta rá Beth. – Beleegyeztem, hogy egy kicsit segítek, de nem árt, ha Hart is megtanulja, hogy nem mindig mehet minden az ő kedve szerint. És Iannek igaza van: Hartnak tényleg újra meg kellene házasodnia. Cameront rémálmok gyötrik az aggodalomtól, hogy Hart egy nap leesik egy lóról, és örökül hagyja rá a hercegi címet. Visszatérő aggály volt ez. Mac szerencsére Cameron és Daniel révén viszonylag biztos távolságban tudhatta magát a hercegi koronától. Ha Hart végre választana magának egy nőt és megházasodna, Mac még messzebbre kerülhetne a címtől; ám fiatal felesége és kisgyermeke elvesztése óta a nyavalyás makacsul távol tartotta magát a házasságnak még a gondolatától is. A család néha azon spekulált, vajon Hart nem próbálja-e újra elnyerni Eleanor Ramsay szívét, aki ugyan egyszer már kikosarazta, viszont azóta sem ment férjhez. Kilmorgan hercege azonban mind ez idáig egyetlen lépést sem tett az ügy érdekében.
90
Amikor az első versenyre felvezették a lovakat, Hart visszatért a páholyba. Ingerült pillantásából Mac megértette, hogy a bátyja rögtön rájött, miről folyhatott eddig a szó. Kissé félrehúzódva letelepedett egy székre, és színházi látcsövét a lovakra irányította. Mac mellett Isabella és Beth mindenféléről beszélgettek, ami csak eszükbe jutott. A Hölgyek Napján az asszonyoknak és leányoknak remek alkalmuk nyílt legszebb kalapjukat és ruhájukat fitogtatni, Beth és Isabella pedig lelkesen élt is a lehetőséggel. Beth magas kalapját hosszú, hátára omló strucctollak díszítették, míg Isabella kalapja peremén strucctollak és sárga rózsák örvénylettek. A fejdísz félrebillenve ült Isabella hajkoronáján, huncut kifejezést kölcsönözve az arcának; Mac legszívesebben lekapta volna Isabelláról, hogy csókokkal borítsa a feleségét. – Ott van Cam! – Isabella a látcsövébe kukkantva egy magas, fekete kabátos, skót szoknyás férfira mutatott. Daniel ugyanilyen öltözékben kocogott utána. A fiú felnézett a páholyra és vidáman integetett. Isabella visszaintett. – Mac, le kellene menned, hogy megtedd a tétjeinket! Cam összes lovára természetesen. – Az összesre? – csodálkozott Beth. Első versenyidénye volt ez a lórajongó Mackenzie klánnal, és kissé kételkedőnek látszott. – Persze, szívem! Mindenki tudja, hogy Cameron lovai a legjobbak egész Britanniában! Mit szólnál esetleg egy tízeshez, tétre és befutóra, az első versenyen? Majd ahogy telik a nap, kockáztathatunk többet is. Jó móka lesz! – Cameron visszavonta a kancája nevezését – szólt közbe Hart Mac háta mögül. – Egy órája lesántult. Odalent mesélte nekem. Isabella fölemelte a látcsövet, és látta, hogy Cameron a kantáránál fogva elvezet egy lovat. – Szegény jószág! – Túléli – mondta Hart. – De ma nem tud versenyezni. Isabella az ajkába harapott. Ridegebb lelkek azt hihették volna, hogy a tétjei miatt aggodalmaskodik, de Mac tudta, hogy valójában a ló sorsa bántja. A lovak mintha Cam édesgyermekei lettek volna, egytől egyig családtagok, és Isabella melegszívű asszony volt. Beth átfutotta a nevezési listát. – Akkor fogadjunk egy másikra? Isabella a lapra pillantott Beth válla fölött. – Mit szólsz ehhez? Lady Day. Tetszik a neve. – Nem stimmel a szín – jegyezte meg Ian.
91
Isabella értetlenül pislogott rá. – Ian, egy ló nem attól nyeri meg a versenyt, hogy nem gesztenyeszínű, hanem pej. – A zsokéra értettem. Nem stimmelnek a színek. Lady Day zsokéja zöldcsíkos kék mezt viselt. Macnek fogalma sem volt, miről beszél az öccse, de tudta jól, hogy nem érdemes vitába szállni vele. Iannek általában igaza volt. – Engem meggyőzött – mondta Mac. – Válasszatok másikat! – Szerintem elment az eszetek – közölte Isabella. – Lady Day győzelmére fogadok. Hát te, Beth? Beth vállat vont. – Nekem megfelel, hacsak a férjemnek nincs jobb tippje. – Várta Ian válaszát, de a férfi egykedvűen bámulta a kifutót, és már nem figyelt rájuk. Mac elvigyorodott, azután a két nőre pillantva megbökte a kalapját, és kiment a páholyból. – Még egy fogadás, uram? – nézett rá a bukméker, amikor Mac a pultjához ért. – Még egy? Miről beszél? A kis ember, Derék Ron, ahogy mindenki nevezte, gyanakvóan összehúzta a szemét. – Nem tette már meg a tétjét Gabe asztalánál? – Állával a szomszéd stand felé intett. – Alig félórája? Meg is sértődtem ám! A Mackenzie család tagjai mindig Derék Ronnál fogadnak. – Csak az imént érkeztem, és eddig a páholyban ültem a feleségemmel. Aki igencsak bízik Lady Dayben. – Jó döntés! Szívós állat, hét az egyhez adom. Tétre, helyre vagy befutóra? – Tétre, azt mondta a feleségem. – Mac megkötötte a fogadásokat, és átvette a szelvényeket Rontól. – Esküdni mertem volna, hogy lordságod volt – tette még hozzá Ron. – Ugyanazok a vonások, ugyanaz a modor. Lordságodat nehéz eltéveszteni! – Magának a jelek szerint most mégis sikerült. Tudja, mit: legközelebb, ha meglát, győződjön meg alaposan, hogy tényleg én vagyok az, mielőtt megbántódna! Ron elvigyorodott. – Úgy lesz, uram! Jó mulatást! Ron tévedése nyugtalanította Macet, különösen annak fényében, amit Crane a festményt felajánló férfiról mesélt, nem is beszélve a gyújtogatóról. Mac lakája kijelentette, hogy egész álló nap nem járt ki és be a kapun más, csupán Mac, mégis bejutott valahogyan az illető. Ha a lakáj éppen a hátsó folyosón volt, vagy néhány házzal odébb 92
beszélgetett egy másik cseléddel – vagy ami még jobban leköthette a figyelmét: egy csinos szobalánnyal akkor bizony könnyen összetéveszthette a férfit Mackel. Azt is el kellett viszont ismernie, hogy igencsak zsúfolt a mai napon a lóversenypálya. Minden zugát megtöltötték a jóformán egyforma fekete kabátot és cilindert viselő férfiak. Ron tévedhetett is. Az urak mostanában szinte mind ugyanúgy néznek ki, hála a meglehetősen egyhangú angol férfidivatnak. Mac igyekezett logikus érvekkel megnyugtatni magát, de a gerince furcsán bizsergett a balsejtelemtől. Nem tetszett neki a különös véletlen. A páholyban Isabella és Beth felállva várta a verseny kezdetét. Ian a felesége oldalán állt, keze a derekán pihent. Halvány irigység nyilallt Mac szívébe. Valaha őt is megillette a kiváltság, hogy így álljon Isabella mellett. Hangosan felmorajlott a tömeg, amikor a lovak egyszerre nekiiramodtak. Beth és Isabella lábujjhegyen ugrándozott, látcsövön keresztül, egyre izgatottabban figyelték a versenyt, miközben a lovak elszáguldottak a páholyok előtt. Mindketten Lady Dayt biztatták, aki teljes erőbedobással vágtatott. – Nyerni fog! – Isabella nevető arccal fordult Mac felé. – Tudtam, hogy eltalálom a győztest! – Izgatottan megragadta Mac kezét, megszorította, majd visszafordult a versenyhez. Nem volt jelentős gesztus. Csak egy apró érintés, az ujjak enyhe szorítása. Mac keze mégis kellemesen bizsergett, ahol Isabella hozzáért, és az érintés melegsége értékesebb volt számára a legritkább drágakőnél is. Isabella minden elfogódottság nélkül fogta meg a kezét, ugyanúgy, mint amikor még barátokként, szerelmespárként voltak együtt. Mintha semmiféle szörnyűség nem történt volna köztük. Mac élvezte a pillanatot, és az emlékezetébe véste; sokkal jobban megbecsülte ezt az apróságot, mint dévaj játékukat a londoni szalonban. A kielégülés sosem vetekedhet egy bizalommal teli érintéssel két szerető társ között. Nos, Mac voltaképp mindkét fajta érintésre vágyott, de attól, hogy Isabella megosztotta vele a lelkesedését, a torkában dobogott a szíve. Annyira lekötötte a figyelmét Isabella, hogy észre sem vette, amikor a többi ló megelőzte Lady Dayt. Csak azt látta, hogy a felesége szemében kihunyt a fény. Nem most először nézett így Macre, ezzel a 93
lankadó tűzzel az arcán, és Mac, amilyen eszement idióta volt akkoriban, sosem vette magának a fáradságot, hogy elgondolkozzon, mi okozta a hirtelen változást. Lady Day hatodiknak futott be. Miközben vágtáról sétagaloppra, majd ügetésre lassított, zsokéja megveregette a nyakát, mintha meg akarná nyugtatni, hogy a vereségtől nem szereti kevésbé. Mac is szeretett volna Isabella vállára hajolni, és megvigasztalni. Isabella bosszúsan fordult Ianhez. – Áruld már el, Ian: hogy a csodába tudtad a zsoké ruhájából megállapítani, hogy Lady Day veszíteni fog? Ian nem felelt. Elmélázva nézte a pálya távoli végén ügető lovakat. – Arra célzott, hogy a ló nemrég gazdát cserélt – szólalt meg Hart Mac háta mögül. – Lord Powell néhány hónapja vásárolta. Valószínűleg nem szokott még hozzá az új környezethez, új napirendhez, új zsokéhoz. Nem kellett volna benevezniük ma, még nem állt rá készen. – És ezt nem tudtad volna előbb elmagyarázni, Hart Mackenzie? – tudakolta Isabella. Azután ellágyult a hangja. – Szegény jószág! Tényleg nem lett volna szabad benevezniük. – Ha valaki, hát Isabella tudta, milyen felkavaró érzés, amikor egy fiatal nőt kiszakítanak szerető családja köréből, és idegenek közé vetik. Hart szigorú szája mosolyra húzódott. – Nem akartam elrontani a szórakozásodat. Egyébként is megérdemled a vereséget, amiért nem hallgattál Ianre! Isabella nyelvet nyújtott rá, azután Ianhez fordult. – Bocsáss meg, Ian! Tudhattam volna, hogy butaság kételkednem az ítéletedben. Ian gyors pillantást vetett Isabellára, és Mac látta, amint segélykérően megszorítja Beth derekát. Ian nem mindig tudta követni a családban szokásos évődés és ugratás fonalát; a szavak gyakran elröppentek a füle mellett, mielőtt felfoghatta volna a jelentésüket. Általában szórakozott arccal hallgatott, majd egy csípős megjegyzéssel vágta félbe a többiek locsogását. Könnyen azt hihette az ember, hogy Ian együgyű, de Mac idővel megtanulta, hogy az öccse lenyűgözően bonyolult lélek és határtalanul intelligens elme. Beth kezdettől fogva tisztában volt ezzel, és Mac nagyon szerette érte. Cameron lovai a következő két versenyen már részt vettek, és mindkétszer nyertek is. Isabella újra fellelkesült; a két asszony együtt tapsolta meg a család diadalát. Cameron lent maradt a pálya szélén, és
94
egy aggódó atya arckifejezésével figyelte a célvonalon átszáguldó lovakat. Daniel viszont szökdécselt, táncot járt örömében, és valószínűleg minden arra tévedőnek az orra alá dörgölte, hogy a Mackenzie lovak legyőzhetetlenek. Cam inkább a lovak egészségével törődött, Daniel azonban imádott nyerni. – Jól alakul a nap! – jelentette ki Isabella vidáman a harmadik verseny után. – Most pedig, Beth, vonuljunk át a teasátorba, és együk tele magunkat pukkadásig! – Nincs több verseny? – kérdezte Beth. – Később még visszajövünk, de a St. Legerhez hozzátartozik a sétálgatás is, hogy mindenki megcsodálhasson minket. Különben minek bíbelődtünk annyit ezekkel a kalapokkal? Beth elnevette magát, és a két nő egymásba karolva kisétált a páholyból. Ian kinyitotta előttük az ajtót, és egy lépéssel hátrébb követte őket. Mac is utánuk indult volna, de Hart a karjára tette a kezét. – Nincs most kedvem a kioktatáshoz, bátyó – mordult rá Mac türelmetlenül, miközben a lépcsőn távolodó Beth és Isabella után bámult. – Majd ha Isabellát újra magamhoz kötöttem, ezúttal örökre, akkor megdorgálhatsz. De ne most! – Valójában azt akartam mondani, hogy jó újra együtt látni titeket – közölte Hart szárazon. – Sokáig fog tartani, mire visszanyered Isabella bizalmát, de reményt ad, hogy egyáltalán szóba áll veled. Mac csodálkozva fordult a bátyja felé. Egyforma magasak voltak – Cameron nőtt a legmagasabbra a fivérek közül –, így Mac egyenesen Hart aranyszínű szemébe nézett. Látta benne a hercegi cím terhét, a testvéreiért viselt felelősséget, saját boldogtalan múltjának árnyait, ugyanakkor egy leheletnyi megkönnyebbülést is. Mac eddig nem is eszmélt rá, hogy kudarcba fulladt házassága Isabellával ennyire aggasztotta Hartot. – Vénségedre érzelgős lettél – folytatta a csipkelődést Mac. – Mitől puhultál így el? – A gyásztól. Hart átható tekintete megrebbent, és Mac becsukta a száját. Hart szeretője, sok évig kitartó társa a közelmúltban halt meg, tragikus körülmények között, és a férfit megviselték a történtek. Sosem hozta szóba, de Mac tudta, hogy szenved. 95
Hart arckifejezése megenyhült. – Ha elpuhultam, az csak azért lehet, mert Iant boldognak látom. Sosem hittem volna, hogy ezt megérem. – Én sem. Mac őszintén örült Ian boldogságának. Felváltva szánta és védelmezte az öccsét, aki éveket töltött egy elmegyógyintézetben, ahová lelketlen apjuk záratta. Ám Ian nemrég rátalált az elégedett boldogságra, amely Mac életéből hiányzott. Ian lett hát kettejük közül a bölcsebb. – Másodszor ne packázd el! – figyelmeztette Hart fojtott hangon. – Becsüld meg, amid van, és ne hagyd kicsúszni a kezedből! Sosem tudhatod, mikor ragadja el tőled a sors. – Tapasztalatból beszélsz? – Amikor Hart megkérte Eleanor kezét, teljesen biztos volt a válaszban, és az elutasítás mindannyiukat meglepte. De talán nem is volt ez olyan meglepő. Hartot elbizakodottságában igen nehéz volt elviselni. – Igen. Tanulj a hibáimból! – Szigorúan végigmérte Macet. – És ne kövess el többet! – Igenis, uram! – bólintott Mac, és akkor Hart végre elengedte. *** – Ez aztán finom! – Isabella édes krémet kanalazott a szájába, élvezte a lágy, selymes ízt. Annak viszont már kevésbé örvendett, hogy egyből arra a másik krémre emlékeztette, amelyet Mac merev férfiasságáról nyalogatott le a szalonban. Macnek csodás íze volt, és a tudat, hogy ő váltotta ki a gerjedelmét, jobban felizgatta, mint hosszú ideje bármi. – Pompás – bólogatott Beth. – Tudom, hogy sekélyesnek tűnik, de én bizony élvezem a luxusélet áldásait. Egy zsúfolt teasátor támlátlan székén ücsörögni Isabella szemében nem számított épp luxusnak, Beth azonban szegénységben nőtt fel. Elegáns csészéből inni a teát, vadonatúj ruhát és kalapot viselve habos süteményt falatozni, mindez Beth számára bűnös léhaságnak tűnhetett. Ugyanakkor Beth igazi úrinő volt, kisnemesi származású, és rég elhunyt édesanyja kifogástalan modorú hölggyé nevelte. Beth apró falatot tett a szájába, és a szeme nevetett. – Szemrevaló kísérőink vannak, nem igaz? Isabella a közelben álldogáló Ianre és Macre pillantott. Valóban szemrevalók voltak: két magas, vörösesbarna hajú férfi, fekete kabátban és skót szoknyában. Ian és Mac között csak néhány év volt a különbség, Ian huszonhét, Mac harmincéves múlt. Mindketten 96
Mackenzie-mintás öltözéket viseltek, izmos lábszárukat kiemelte a kockás gyapjúzokni. Kislányként Isabella csak nevetett a gondolaton, hogy férfiak szoknyát hordhatnak, de amikor először meglátta Macet hagyományos skót viseletben, véleménye gyökeresen megváltozott. Mac káprázatos látványt nyújtott benne. Mac pajzánul mosolygott a feleségére, mintha legszívesebben őt falatozná a krém helyett, és Isabella szíve vadul kalapált. Lehetséges, hogy Mac tényleg megváltozott. Beszéde már nem volt kásás az alkoholtól, társalgása nem volt csapongó, a tettei sem kiszámíthatatlanok. Nem mintha Isabella szerette volna, ha Mac teljesen kiszámítható, de mostanában, amikor beszéltek, érezte, hogy a férfi valóban őrá figyel. Nem a legújabb festményén járt az esze, sem a barátaival kieszelt legújabb hecceken, és gondolatait nem áztatta el a whisky. Három éve nem ivott már, ezt a fivéreitől tudta meg. Hallott róla, hogy Macet sok barátja faképnél hagyta, mert józanon és normálisan nem találták elég szórakoztatónak. Önző csúszómászók! Most viszont túl visszafogott lett, és a szeme – az incselkedés felszíne alatt – túl szomorú. Én tettem ezt vele? Isabella szíve összeszorult a gondolatra. Nem maradt titok előtte, hogy nagyon megviselte Macet, amikor elhagyta. Isabella maga is szenvedett, de akkor úgy érezte, nincs más választása. Mégis letaglózta a tudat, hogy ekkora fájdalmat okozott neki. Beth félretolta a tányérját, és a hasára tette a kezét. – Mmm. Azt hiszem, túl sokat ettem. Isabella már majdnem megjegyezte tréfásan, hogy Beth kettő helyett eszik, de miután egy pillantást vetett az arcára, felpattant és Ian nevét kiáltotta. Ian leejtette a tányérját, süteménye a földre borult. Odaszaladt a nőkhöz, és a karjába kapta Betht, mielőtt tiltakozhatott volna. – Az ég szerelmére, Ian! – méltatlankodott Beth. – Jól vagyok. Nem szükséges ilyen nagy ügyet csinálni belőle! Isabella pontosan tudta, hogy Beth nincs jól. Falfehér volt az arca, vértelen a szája, pupillái tágra nyíltak. Ian nem vesztegette az időt, azonnal kivitte Betht a sátorból; a nők szétrebbentek előtte, mint a felriasztott madarak. Isabella a sarkában loholt, és érezte, hogy Mac követi. Egyszer a karját is elkapta, de Isabella lerázta magáról, és Ian nyomában a kapu felé sietett.
97
Hallotta a háta mögül, hogy Mac megállít valakit és a Mackenziekocsiért küldi. Hála az égnek! Ha komolytalan és könnyelmű is néha, válságos helyzetben sosem veszti el a fejét. Hamarosan feléjük gördült Hart hintaja, a kocsis a bakon állt. Ian fürgén bemászott, a karjában tartva Betht. Isabellának alig volt ideje felkapaszkodni, Ian máris rárivallt a kocsisra, hogy induljon lóhalálában hazafelé. Leeresztett tetővel hajtattak ki reggel, és az ülések felmelegedtek a kellemes napsütésben. Isabella lehuppant, a kocsi pedig nekirugaszkodott az útnak. Mac hátramaradt. Isabella visszanézett, és még látta, hogy integet nekik; kétségbeesésében is hálás volt neki, amiért tudta, mi a teendő. S újra elöntötte a hála, amikor hazaérkezésük után szinte nyomban megérkezett az orvos. Mac, mint az orvos elmagyarázta, futárt küldetett érte, és a teljes fuvardíjat is mellékelte egy kétkerekű hintóhoz. Az orvos kiparancsolta Isabellát a szobából. Tiltakozott, nem akart kimenni, de Beth sápadtan rámosolygott, és újra elismételte, hogy jól van. Ian viszont megmakacsolta magát, és az orvos inkább nem vesződött a meggyőzésével. Isabella fel-alá járkált a ház hosszú, emeleti folyosóján; jóformán észre sem vette a hatalmas parkra nyíló kilátást. A kutyák a sarkában kullogtak; érzékelték, hogy rettenetes dolog történt. Szolgák futkostak Beth szobájából ki és be, törülközőket és lavórokat hoztak, de Isabellához senki nem szólt egy szót sem, és a hálószobából nem hallatszott ki semmi. Még mindig nyughatatlanul járkált, amikor Mac megérkezett. Mind az öt kutya lerohant elé a lépcsőn, azután vissza a nyomában az emeletre. Amikor a férfi megkérdezte, tud-e már valamit, Isabella úgy érezte, szétveti a feszültség. – Nem engednek be, és nem mondanak semmit! Fogalmam sincs, mi történik odabent. – Könnyek csorogtak a szeméből. – Nem árulják el, hogy Beth jól van-e! Mac átölelte erős karjával, és abban a pillanatban már nem forgott vele a világ. Mac friss levegő, dohányfüst és szappan illatát árasztotta, a megnyugtató Mac-illatot. Nem szólt egy szót sem, nem mormolt a fülébe hamis közhelyeket és vigasztaló banalitásokat, Isabella pedig hálás volt neki érte. Mac nagyon is jól értette, miért aggódik ennyire, és azt is tudta, hogy a félelmei nem alaptalanok. Biztonságot nyújtott, mint 98
horgony a kikötőben, és Isabella szégyenkezés nélkül csimpaszkodott belé. Sokáig álltak így együtt, Isabella Mac vállára dőlve, és a nyugatra néző ablakokon át lassan beragyogta őket a meleg, délutáni napfény. A kutyák elcsendesedtek, leültek, de továbbra is a két emberen tartották a szemüket. A horizontra ereszkedett már a nap, mire az orvos előjött Beth szobájából, és csöndesen Isabellához fordult: – Most már bemehet hozzá. Isabella kitépte magát Mac öleléséből, és besietett a hálószobába, még arra sem vesztegette az időt, hogy megkérdezze az orvostól, rendben van-e minden.
Tizedik fejezet A gálád pletykát, miszerint a skót lord mostanában összemelegedett egy alacsonyabb rangú hölggyel, mindenki cáfolja. A lady minden jel szerint boldog, hogy férje az újabb váratlan távollét után visszatért az oldalára, és otthonukban ismét egymást érik a mulatságok. – 1877. január Beth betakarózva feküdt az ágyon, a hálóing csipkegallérja fölött sápadt volt az arca. Ian skót szoknyában és ingujjban hevert mellette, nagy, barna kezét Beth hasán nyugtatva. – Szegény Isabellám! – mondta Beth, miután becsukódott az ajtó. – Nem akartam rád ijeszteni. Isabella az ágyhoz lépett, leült mellé a székre, és Beth ujjaira kulcsolta a kezét. – Jól vagy? – kérdezte reszkető hangon. – Jól van a baba? – Jól – mosolygott Beth. – És jó kezekben vagyok, mint láthatod. – Szeretettel nézett Ianre, aki fel sem pillantott, amikor Isabella bejött.
99
– Hála Istennek! – Isabella lehajtotta a fejét összekulcsolt kezük fölött. Szívből jött az egyszerű ima. – Hála Istennek! – Tényleg semmi bajom, Isabella. Csak túlságosan kimelegedtem, először a versenyek alatti szökdécseléstől, azután a fülledt sátorban való ücsörgéstől. A fűzőm is túl szoros volt, és te is láthattad, mennyi habos süteményt faltam fel! Könnyed hangon beszélt, már tréfára vette az egész epizódot. Milyen butus voltam, ezt sugallták a szavai. Most aztán megtanultam a leckét! Isabella behunyt szemmel Beth kezére támasztotta a homlokát. Beth megsimogatta a haját. – Te sírsz, Izzy? De hát tényleg jól vagyok. Mi a baj, kedves? – Isabella egyszer elvetélt – dörmögte Ian a felesége mellől. Isabellán végigsöpört a fájdalmas emlékek hulláma, és csak tompán érzékelte Beth összerezzenését, döbbent kiáltását. – Négy évvel ezelőtt – folytatta Ian. – Egy bálon volt, és nekem kellett hazavinnem. Macet nem találtam. Párizsba utazott. Beth kérdezősködés nélkül emésztette meg Ian szaggatott magyarázatát. – Értem. Teremtőm, nem csoda, hogy ilyen rémülten vágtattatok haza velem. – Fiú volt. Három hónapos – mesélte tovább Ian Isabella életének legszörnyűbb élményét rövid, szabatos mondatokban. – Öt napomba telt, mire megtaláltam és hazahoztam Macet. Öt napig feküdt Isabella egyedül az ágyában, a legsötétebb elkeseredésbe süllyedve, amelyet valaha átélt. Volt olyan pillanat, amikor azt hitte, meg fog halni – elhagyta minden ereje, nem bírt tovább küzdeni. Ám a fiatal, szívós szervezet nem adta fel, és Isabella végül felépült, legalábbis testileg. – És ezt soha nem bocsátottam meg magamnak – szólalt meg Mac Isabella háta mögött. Isabella fölemelte a fejét, látta, hogy Mac az ajtóban áll, és komor beletörődéssel nézi. – Mondtam már – felelte Isabella. – Nem tudhattad, hogy bekövetkezik. Mac leeresztette összefont karját, és lassú, egyenletes léptekkel besétált a szobába. – Te voltál a legnagyobb kincs az életemben, és nem álltam melletted, nem vigyáztam rád. Joggal gyűlöltél engem. – Én nem… – Isabella elhallgatott. Abban az időben igenis gyűlölte Macet, gyűlölte, hogy egyedül kell szenvednie. Magát is gyűlölte, mert ő 100
kezdeményezte azt a veszekedést, amely miatt Mac két héttel a vetélés előtt elutazott. Isabella akkor rátámadt, azt mondta, elege van az állandó részegségéből és a hasonlóan kótyagos barátaival űzött randalírozásaiból. Mac úgy döntött, nem először, hogy azzal segít neki a legtöbbet, ha magára hagyja. – Már nem gyűlöllek – helyesbített Isabella. Mac halványan Bethre mosolygott. – Látod, milyen nyomorúságos volt mellettem Isabella élete? Boldogtalanná tettem; hol kis híján megfojtottam, hol faképnél hagytam. Többnyire zavaros volt a fejem az italtól, de ez nem mentség. – Hát ezért nem vagy hajlandó szeszt inni – állapította meg Beth. – Részben. Szolgáljon ez tanulságul minden iszákosnak! Az ital tönkreteheti az ember életét. Isabella fölemelkedett, ruhája selymesen suhogott. – Ne légy ilyen drámai, Mac! Hibát követtél el, ennyi az egész. – Ugyanazt a hibát követtem el újra és újra, három éven át. Ne keress mentségeket a viselkedésemre, Isabella! Nem bírom elviselni, ha puszta szánalomból bocsátasz meg. – Én meg azt, hogy önmagadat ostorozod! Nem a te stílusod. – Régen talán nem volt. De újabban ez a hobbim! – Elég – morgott Ian az ágyról. – Beth fáradt. Menjetek ki veszekedni! – Ne haragudj, öregfiú – mondta Mac. – Igazából csak azért jöttem, hogy átadjak valamit Bethnek. Hogy kicsit felvidítsam. Isabella mereven figyelte őket. Ostobán érezte magát, hogy ennyire pánikba esett Beth miatt, miközben Mac és Ian egyetlen pillanatra sem vesztette el a fejét. Félelme, hogy Beth a szeme láttára fogja átélni az ő egykori kálváriáját, képtelenné tette a józan gondolkodásra és cselekvésre. – Imádom az ajándékokat – mosolygott Beth. Ian félkönyékre támaszkodott, amint Mac közelebb jött az ágyhoz; oltalmazó sárkányként magasodott Beth oldalán. Mac vastag bankóköteget vett elő a zsebéből, és a takaróra tette. – A nyereménye, asszonyom – jegyezte meg. – Te jó ég, teljesen elfeledkeztem róla! Drága vagy, Mac! Milyen készséges sógorom van nekem: kocsit hív, orvost kerít és ebül szerzett vagyonkámat is elhozza, mindezt egyetlen délutánon.
101
– A legkevesebb, amivel tartozom, hálából, hogy gondját viseled a kisöcsémnek. Beth boldogan mosolygott, Mac elégedetten, Ian pedig… Ian megint elveszítette a beszélgetés fonalát, és Beth hasára rajzolgatott az ujjával. – És az én nyereményem? – kérdezte Isabella még mindig reszkető hangon. – Azt majd kint odaadom. Jó éjszakát, Beth! Isabella arcon csókolta a sógornőjét, és Beth szorosan magához ölelte. – Köszönöm, Isabella! Sajnálom, hogy ennyire rád ijesztettem. – Annyi baj legyen. Most már jól vagy, ez a fő. – Isabella még egy csókot nyomott az arcára, azután kisétált; Mac kinyitotta előtte az ajtót. Némán lépkedtek végig a galérián, miközben a kutyák a lábuk körül sündörögtek, érezték, hogy elmúlt a krízis. – Nos – törte meg Isabella a csöndet, átkozva remegő hangját –, megkapom végre a nyereményem? Mac maga felé fordította. – Persze! De előbb megkövetelem ám az árát. Isabella szíve nagyot dobbant, és nyugtalanul állapította meg, hogy jólesne újra Machez simulni. Olyan jó volt a karjában érezni magát. – Nem vagyok ledér nőszemély, már ne is haragudj. Nem foglak egy guinea-ért megcsókolni. – Száz guinea, nem egy, és nem éppen erre gondoltam. – Megcsillant a szeme. – Bár érdekes felvetés! – Mac! Férje a vállára tette a kezét. Meleg, erőt sugárzó tenyere szinte átégette Isabella vékony gabardinköpenyét. – Azt kérem cserébe, hogy ígérd meg, ezentúl nem hurcolod egyedül a gyászt. Engem vádolsz önostorozással, te viszont annyira magadba roskadtál, hogy szinte senkit nem engedsz közel magadhoz. Ígérd meg, hogy nem tartod magadban a bánatot! Isabella aggodalmán felülkerekedett a düh. – És mégis kivel osszam meg ezeket a fájdalmas emlékeket? Ki fogja az én szánalmas bégetésemet hallgatni anélkül, hogy valami ürüggyel kimenne a szobából? – Én. Isabella megdermedt. Válaszra nyitotta a száját, de hirtelen megnémította a torkát szorongató gombóc.
102
– Nem csak a te tragédiád; az enyém is – folytatta Mac szelíden. – Amikor megtudtam, mi történt a babánkkal, meg akartam halni. Annál is inkább, mert olyan messze voltam tőled. Azon az estén te is meghalhattál volna, miközben én idióta mit sem sejtve lebzseltem egy montre-i szállodában. Ian nem túl beszédes fickó, de tudom jól, hogy akkor úgy érezte, rám férne némelyik tortúra, amelyet az intézetben átélt. És te is így érezted. Isabella bólintott, szemét égették a könnyek. – Ugyanakkor annyira szükségem volt rád, hogy nem érdekelt, milyen messziről kell téged hazahoznia Iannek. – Hát hazahozott – mondta Mac. Kitárta a karját. – És újra itt vagyok! – Igen, itt vagy. És mihez kezdjek veled? – Sokféle ötletem van. Mintha megállt volna közöttük a levegő, némán méregették egymást. A lenyugvó nap utolsó sugarai melegen cirógatták Isabella bőrét. Azért tette föl a kérdést, mert valóban nem tudta, mihez kezdjen vele most, hogy váratlanul újra berobbant az életébe. Mac abbahagyta miatta az ivást, és egészen más ember lett – józan, csöndesebb, cinikusabb, bár régi, komisz arroganciája sem múlt el teljesen. Mac átölelte Isabella derekát, keze a fűzőn át felizzította a testét. Izmos karja körbezárta az asszonyt, ereje egyszerre volt nyugtalanító és biztonságot nyújtó. Könnyen felülkerekedhetett volna Isabellán, hogy azt művelje vele, amit akar – de soha nem tette. Nem is próbálkozott. Egyszer sem. Mac szelíden cirógatta felesége arcát. Tekintete nem követelőzött, nem lángolt, noha Isabella érezte férje testének reakcióját a szoknyán keresztül. – Itt vagyok veled – suttogta Mac. – Nem kell többé egyedül viselned a terhet. – Egy darabig. – Nem is mondhatta volna keserűbben. Azt hitte, Mac hátrahőköl vagy feldühödik, de csak végigsimított Isabella haján. – Örökké. Nem hagylak el többet, Isabella. – Különváltunk. – A törvény szerint. De ha bármi okból szükséged van rám, éjjel vagy nappal, csak intened kell, és máris ott termek. Isabella mosolyogni próbált. – Mac Mackenzie egy nő szoknyáján ülne? 103
– Akár reggeltől estig, szívem, szoknyával vagy nélküle. – Megcsókolta Isabella szája sarkát, ajka áramütésként érte. – Nélküle még inkább. Mindig meg tudta nevettetni, az bizonyos. Még egy csókot nyomott Isabella szájára, de abban a pillanatban a ház megtelt lármával: Cam, Daniel és Hart érkezett haza, és a kutyafalka kíséretében elindultak felfelé a lépcsőn, hogy meglátogassák Betht. Mac rámosolygott Isabellára, szájon csókolta, azután együtt fordultak az érkezők üdvözlésére. *** Macnek több esze volt annál, hogy azt higgye, Isabella tárt karokkal várja vissza egyetlen napfényes csók után. Történt némi előrelépés, de Mac tudta, hogy hosszú út áll még előttük. A következő héten Cam és Daniel a versenyekre járt, Ian Beth mellett lebzselt, és Isabella is otthon maradt, hátha Bethnek szüksége van rá. Mac viszont a ház és a versenypálya között ingázott. Nyitva tartotta a szemét, hátha észreveszi a férfit, akit Derék Ron összetévesztett vele, de sem ő, sem Ron, sem a többi bukméker nem látta újra a Mac-hasonmást. Fellows felügyelőtől sem érkezett semmi hír, de Mac bizsergő rossz előérzete nem múlt el, így az ébersége sem lankadt. Mivel a rosszullét után Hart nem erőltette tovább, hogy Beth a háziasszonya legyen, Ian és a legidősebb fivér közt megenyhült a hangulat. Mac úgy sejtette, hogy Hart Isabellát fogja felkérni Beth helyett, és kezdte megérteni Ian bosszúságát. Ám sem a bátyja, sem Isabella nem említette a dolgot. Hart gyakran eltűnt a házból mostanában. Őszintén szólva Mac nem is akarta tudni, miben mesterkedik. Korábban sötét érzéki élvezetek felé hajtották az ösztönei, ám időközben könyörtelen politikussá formálódott. Hart mindig is zseniálisan értett a hatalmi játszmákhoz – huszonkét évesen indult először a választásokon, és földcsuszamlás-szerű győzelmet aratott, évekkel az előtt, hogy fényességes hercegként a Lordok Házába került volna. Mostanra pedig mindkét Házat acélos markában tartotta. Beth és Isabella csaknem minden nap sétálgattak a nagy kertben; a két bájos, tarka ruhás asszony összedugta a fejét, és fel-feltörő kacagásukat hallva Mac eltöprengett, vajon hogyan találnak ennyi
104
kuncognivalót. De szerette a hangjukat hallani. Leginkább Isabella nevetését. Míg Mac és Ian újságot olvasott, szivarozott vagy jóleső csendben biliárdozott, Isabella és Beth szünet nélkül beszélt. Egyszerűen mindenről tudtak társalogni – házakról és ruhákról ugyanúgy, mint zenéről vagy éppen a Brit Birodalom távoli tájain élő flóráról és faunáról. Otthonos, kellemes érzés volt, és Mac zabolátlan barátai minden bizonnyal megbotránkoztak volna, ha tudják, mennyire élvezi. Éjjelente Isabella visszavonult a hálószobájába, Mac pedig álmatlanul kóborolt a házban. Testében feszült a vágy, és bár az elmúlt napokban oldottabban beszélgettek Isabellával, nem volt olyan ostoba, hogy ledobja a ruháit és bebújjon a felesége ágyába. Megfogadta, hogy ha végre ismét bebocsátást nyer abba a szentélybe, azt úgy teszi, hogy többet ne is kelljen elhagynia soha. Az öreg házban nem volt fürdőszoba, ezért ha Isabella fürödni akart, a szobájába hozatott egy kádat a lakájokkal. Mac hallotta a falon át a víz loccsanását, miközben Isabella mosakodott, és dallamos dúdolásától szinte fájdalmassá fokozódott a gerjedelme. Egyik este végül már nem bírta tovább. Beth és Ian bezárkózott a lakosztályába, Cameron és Daniel nem volt otthon, ahogy Hart sem. Isabella hangja átszűrődött a falon – egy meztelenül fürdő asszony gondtalan éneke. Mac belökte a kilincsre csukott ajtót, és kopogtatás nélkül besétált. – Szívem, te meg akarsz őrjíteni? Isabella szivacsa nagy csobbanással a vízbe esett. Teljesen egyedül volt, Evans sehol. Haját a feje búbjára tornyozta, de néhány kiszabadult fürt nedves vállára tapadt. Isabella kihalászta a szivacsot és bosszúsan Macre meredt. – Nem mindent miattad csinálok, Mac! Sem riadalom, sem düh nem érződött a hangján. Mintha teázás közben válaszolt volna egy szalonban ülve. Mac gondolatai a londoni szalonban történt utolsó teázás felé tévedtek, és egyszerre kiverte a víz. Becsukta az ajtót. – Mindig csodáltam benned, hogy ilyen komolyan veszed a tisztálkodást. Lady Isabella naponta egyszer kádban fürdik, akármilyen messziről kell hozatnia a szolgákkal a vizet. – A folyosó végén van a csap. Nem kell messziről hozniuk. Mac összefonta a karját, hogy Isabella ne lássa, menynyire remeg a keze. Isabella alakját eltakarta a szappanhab és az az átkozott szivacs, 105
de rózsás karja és a vízből kibukkanó két bársonyos térde sajgó vággyal öntötte el Mac testét. – Nem te mesélted, hogy az édesanyád egyszer kiskacsának nevezett? – kérdezte Mac könnyedén. – Mert ha vizet láttál, egyből bele akartál csobbanni? – Valószínűleg sosem nőttem ki ezt a gyengeségemet. A sírba viszi, gondolta Mac. Ez lehet hát a galád terve – egy villanásnyit megmutat neki abból, ami nem lehet az övé, hogy lángra kapjon és hamuvá porladjon. Evans majd összesöpri, és kidobja a szemetesbe; ennyit a tolakodó Mac Mackenzie-ről. – Ian és Beth visszamegy Skóciába a hét végén – jegyezte meg. – Tudom. – Isabella végighúzta a karján a szivacsot, szappanos víz csorgott le róla a kádba. – Te is velük mégy? Éppen ezt akarta kérdezni Mac is Isabellától. – Az attól függ – válaszolta. – Mitől? – Hogy hány londoni zenedélutánt meg estélyt tervezel mostanában. Kerti mulatsághoz már túl hideg az idő, ezért nem hiszem, hogy a buckinghamshire-i házba készülsz. Isabella felhúzta a szemöldökét, és a másik karján is végigcsúsztatta a szivacsot. – Társasági programjaim évek óta teljesen kiszámíthatók. A tavaszi szezonban egy nyitó és záró bál, júliusban és augusztusban kerti mulatságok, szeptember folyamán a legfontosabb lóversenyeket látogatom, a vadászidényt és a karácsonyt a Kilmorgan-kastélyban töltöm. Nem látok rá okot, hogy idén megváltoztassam a terveimet. – Úgy tűnik, az én társasági programjaim pontosan megegyeznek a terveiddel – jelentette ki Mac. – Micsoda szerencsés véletlen! – Ez újdonság. Mac elkomolyodott. – De nagyszerű újdonság. Isabella a férjére szegezte szép zöld szemét, azután leeresztette a szempilláját, és egyik lábát a kád szélére emelte. Mac megigézve bámulta a szivacs siklását a lábujjaktól a kecses térdig, és még mohóbban tombolt benne a vágy. Isabella fölemelte a szivacsot. – Mac, megmosnád a hátamat? Férje egy pillanatra megdermedt. Isabella felpillantott rá, és Mac mélyen a szemébe nézett. A következő pillanatban már át is vágott a szobán, kabátját lerázta a válláról, még mielőtt az utolsó szótag elhalt volna a párás szobában. 106
Tizenegyedik fejezet Mayfair skót lordja számtalan szóbeszédre ad alapot szeszélyes eltűnéseivel. A lady bálokra és operába jár, valamint estélyeket tart legifjabb sógorával az oldalán, ám a ház urának továbbra sincs semmi nyoma. – 1877. április Isabella elakadó lélegzettel figyelte, ahogy Mac kibújik a kabátjából, és a legközelebbi székre dobja. Amióta férje belépett a szobába, nem bírt úrrá lenni a remegésén. Mac ezúttal fekete nadrágot viselt skót szoknya helyett, hozzá krémszínű mellényt és fehér inget, mint a többi világfi manapság; de Mac valahogy mindig más volt. Jelenléte uralta a helyiséget, ahová csak belépett, és Isabella partra vetett halként vergődött a láttán. Még idegesebb lett, amikor Mac megállt mellette és lenézett rá. Vajon tetszeni fog neki, amit lát? Mac a telt nőket szerette; márpedig a különválás után Isabella étvágytalan lett és hat kilót fogyott. Azóta már nagyobb kedvvel evett, de gömbölyű, ifjú idomait nem nyerte vissza. Mac bezzeg megőrizte régi formáját, noha az ital keltette püffedés eltűnt az arcáról, és vonásai markánsak, szikárak lettek. Vonzóbb volt, mint valaha. Mac lehúzta a mellényét, és kinyitotta a mandzsettáját. Isabella mohón itta magába a látványát, ahogy az ingujját is feltűrte. Inas karját sötét aranyszínű szőrzet borította, amelyen minden mozdulatra megcsillant a fény. Miután az ingujját megigazította, Mac mosolyogva pillantott Isabellára, és lehajolt, hogy erőtlen ujjai közül kivegye a szivacsot. Nem vette magának a fáradságot, hogy úgy tegyen, mintha nem is látná. Tekintete Isabella nyakáról a keblére vándorolt, hasáról a lábszárára, majd a kád szélére támasztott sarkára. Kicsavarta a szivacsot, magasra tartotta, mire a víz hangosan loccsant vissza a kádba. Mac Isabella mögé lépett, és megsimította a tarkóját. Isabella előredőlt, lehajtotta a fejét. Behunyta a szemét a szivacs érintésére. Meleg víz csorgott le a gerincén a feneke hajlatáig; a víz és a bőrét súroló szivacs kellemes 107
érzést keltett benne. Ha Evans mosta volna a hátát, ez az érzés pusztán kellemes is maradt volna. De most Mac állt mögötte, izmos teste csábítóan közel hajolt, illata és melege körbelengte Isabellát; és a pusztán kellemes érzés hirtelen hihetetlenül erotikussá vált. Isabella a térdére fektette az arcát, és mosolygott, miközben Mac tovább mosta a szivaccsal. A férfi fél kézzel a kád kávájára támaszkodott, bőre barna volt, keze izmos. Festékfoltok tapadtak az ujjaira. A festéket látva összeszorult Isabella szíve. A sok apró emlék közül miért éppen ezek a piciny foltok töltik el sóvárgással? Talán mert Mac lényének egyik legfontosabb oldalára emlékeztették: a művészre, aki lelkesedésből fest, és nem érdekli, dicsérik vagy szapulják. Isabella előrehajolt és megcsókolta Mac ujjait. Mac elhúzta a kezét, de csak hogy mindkét karjával átölelhesse Isabellát. Magához vonta, nem törődött vele, hogy a víz kifolyik a kádból és eláztatja az ingét. Két kezét végigcsúsztatta a nedves bőrön, és Isabella mellét a tenyerébe vette. Az asszony behunyta a szemét. Milyen ismerős volt mindez, mégis milyen távoli! Mac lehelete Isabella fülét csiklandozta, nagy keze megmelegítette a mellét, ujjai forró kis pontokká gyúrták a bimbóját. Megcsókolta Isabella nyakát, a szája perzselt, akár a tűz. Annyira hiányoztál, Mac! Isabella mélyet sóhajtott, amikor Mac fél kezét lecsúsztatta a hasán, és a lába közé nyúlt. Isabella két combja szétnyílt az érintésére. Az esze figyelmeztette, hogy le kell állítania, szemérmesen el kell tolnia magától a férfit, de a teste nem engedelmeskedett. Túl régóta várt már erre az érzésre, és csakis Mac ismerte Isabella titkos vágyait. Az asszony behunyta a szemét és átadta magát az érzékiségnek. Amikor megemelte a csípőjét, hogy Mac könnyebben hozzáférjen, a férfi halkan felnevetett. – Te pajzán nőszemély! Éppolyan sima vagy és finom, mint az emlékeimben. – Megint nevetett. – És éppolyan csúszós is. – Csak a szappantól. – Nem, szívem. – Ujjaival finoman szétnyitotta a nyílást. – Tőled. – Csak mert olyan hosszú ideje nem éreztem ezt. – De még emlékszel, milyen volt, igaz? – Mac beleharapott Isabella fülcimpájába. – Hadd emlékeztesselek, Isabellám, hogy a minap igazán fejedelmien bántál velem a szalonodban. Viszonozhatom a szívességet? 108
Isabella csípője megvonaglott, testét Mac tenyeréhez dörzsölte, és a lélegzetelállító érzés minden gondolatot elűzött a fejéből; már csak Mac és mesteri érintése létezett. A házasságuk idején Mac jól megismerte a teste jelzéseit, és most kapóra jött a szakértelme. Ujjai ingerlő táncot jártak két combja között, és Isabella kéjesen felnyögött. A tetőponthoz közeledvén Mac lassított a tempón, hadd enyhüljön kissé Isabella gerjedelme, hogy azután újra felszíthassa. Megtette másodszor és harmadszor is, mígnem Isabella már méltatlankodott a csalódástól. Mac csak nevetett és újra a tetőpont felé vitte. Amikor Isabella végre elérte a csúcsot, kis híján kicsúszott a kádból Mac karjába. Férje rámosolygott, a szeme feketén villogott. Teljesen átázott az inge, áttetszőn tapadt a bőrére. A haja is vizes volt, és a padló sem járt jobban. Mac fölemelte Isabella síkos testét, és megcsókolta. Mély, szerelmes csók volt. Az asszony kinyúlt a kádból, és a keze Mac lába közé kúszott, ahol hosszú, vastag férfiassága megkeményedve a nadrágnak feszült. – Most haragszik rám – suttogta Mac. – Legszívesebben minden teketória nélkül felfalnálak. – Megcsókolta a felkínált, rózsás ajkat, szinte erőszakosan, durván. Isabella többet akart. Belekapaszkodott Mac elázott ingébe. – Mac… – Tudom, mit szeretnél. – Mac fölemelte Isabellát a kád szélére. – Ugye emlékszel, milyen jól ismerlek? Isabella bólintott. Nem először játszották ezt a játékot, és tudta jól, mire kéri Mac. Felállt a kádban, terpeszbe tette a lábát, és Mac letérdelt elé a vizes padlóra. Hátravetette a fejét, amikor Mac a combja közé nyomta a száját. Ha a keze mesterien dolgozott, hát a szája azt is felülmúlta. Nyelve forrón hatolt be a nyílásba, és felfedezte Isabella belsejét. Ez maga volt a mennyország. Isabella a férfi hajába túrt, és belekapaszkodott, miközben Mac egyre csak falta. Isabella úgy érezte, elpusztul. A szétválásuk óta nem volt része ilyen gyönyörben, és el sem tudta képzelni, hogy bárki nagyobb kéjt tudott volna nyújtani neki, mint a férje. Mac a nyelvét, a száját, még a fogát is bravúrosan használta, hogy megőrjítse. Isabella azon kapta magát, hogy előre-hátra hintázik, és összefüggéstelen kiáltozása visszhangot ver a mennyezeten.
109
Mac borostája kidörzsölte a bőrét, miközben a szája boszorkányos ügyességgel kínozta. Megsimogatta Isabella hátát és fenekét, a nyelve arra buzdította, hogy eressze el magát. A következő csúcspont szinte elviselhetetlen volt. Isabella szerette volna magába fogadni a férjét, azt szerette volna, ha Mac ágyba viszi és el sem engedi többet. Ez volt az a Mac, akitől elgyengült, akitől minden dac ellenére is erőtlen tócsává olvadt. Annyira vágyott rá! Rimánkodni akart neki, hogy vigye az ágyba, csak most az egyszer. Belemarkolt Mac ingébe, miközben a férfi szája szüntelenül űzte-hajtotta a csúcs felé. Az ing kissé beszakadt a körme alatt. – Mac… Ó, hogy az a magasságos! Evans súlyos léptei közeledtek a folyosón. Isabella levegőért kapkodott, és hirtelen eltolta magától Macet. A testébe belenyilallt a csalódás, amikor Mac a sarkára ült, és száját megtörölte a kézfejével. Szeme jókedvűen csillogott, látszott rajta, hogy tisztában van férfiúi hatalmával. Isabella visszazökkent a kádba; a víz jólesőn marta, ahol Mac szája kiszívta. – Menned kell! Mac nem mozdult a padlóról, és az arca határozottan álnok kifejezést öltött. – Miért, szívem? Csak nem tenné tönkre a jó híredet, ha rajtakapnának a rosszhírű férjeddel? – Nem! Csak… – Hessegető mozdulatával vizet fröcskölt a földre. – Csak mi? – Mac felállt, lassan, ráérősen. Inge a mellére tapadt, átütött rajta sötét szőrzete és merev bimbójának körvonala. – Bújjak a paraván mögé? Vagy a takaró alá? Ejnye-bejnye, mit szólna ehhez Szende kisasszony és Lady Prűd? – Mac! A férfi lehajolt, és újabb bódító csókot nyomott az ajkára. Isabella érezte rajta a saját ízét, Mac egyéni aromájával keveredve. – Ahogy kívánja, asszonyom! Távozom. Most az egyszer. Isabella megkönnyebbülten felsóhajtott, holott maga sem tudta, miért aggódik annyira. Evans számtalanszor nyitott rájuk, amikor éppen csókolóztak, és mindig úgy tett, mintha semmit sem vett volna észre. Ám valamiért Isabella most nem akarta, hogy Evans meglássa Macet. Talán azért volt zavarban, mert nem akarta beismerni, hogy Mac megtörte az ellenállását?
110
Mac megcirógatta Isabella arcát, és végre elindult az ajtó felé, épp abban a pillanatban, amikor Evans a küszöbre ért. A komorna szenvtelenül meredt Macre a karjában hozott törülközők fölött. – Jó estét, Evans! – Mac lekapott egy törülközőt a halom tetejéről, és megszárította vele az arcát és nyakát. – Figyelmeztetnem kell, hogy őladysége kicsit harapós kedvében van ma este. Isabella felsikított tehetetlen dühében, a szivacs átrepült a szobán, majd Mac feje mellett az ajtóra toccsant. Mac fölnevetett, és letörölte az arcáról a szappanos vizet. Evansre kacsintott. – Nem megmondtam? *** Isabella másnap hűvös pillantással üdvözölte Macet, amikor az étkezőbe belépett. Mac nem bírta elfojtani a mosolygást, amikor Isabella éppen nem figyelt – az asszony mestere volt annak, hogy keresztülnézzen az emberen. Nem rendezett jelenetet, nem cirkuszozott, egyszerűen csak úgy viselkedett, mintha a másik nem is létezne. Mac hátradőlt és jól szórakozott. Tudta, hogy Isabella haragszik rá, amiért felingerelte, noha ő is élvezte a játék minden pillanatát. Még azt is, amikor hozzávágta a szivacsot. Ám Mac tudta jól, hogy Evans betoppanása szerencsés körülmény volt, hiszen ha végigvitték volna, amit elkezdtek, Isabella ezentúl még kérlelhetetlenebbül taszította volna el magától. Az asszony haragját le tudta gyűrni. Ha viszont Isabella a történtek után az önutálatba menekül, Mac tehetetlennek bizonyult volna vele szemben. Ha iránta nincs bizalma, azzal még meg bírt küzdeni; ha Isabella saját magában sem bízik, azzal képtelen volt szembeszállni. A szerszáma nem értett egyet vele; csak el akart merülni Isabellában, más nem érdekelte. Együgyű szerv, mi tagadás. Reggeli közben Isabella bejelentette, hogy a versenyek után Skóciába szándékozik utazni a családdal. Ez eldöntötte a kérdést Mac számára. Ilyenkor Doncasterben maradt volna még Cammel, aki a lovaknak viselte gondját; Mac általában szívesebben töltötte idejét vidám természetű középső fivérével és unokaöccsével, mint a hangulatember Harttal. Amikor azonban Isabella közölte, hogy elfogadja Beth meghívását az első osztályú vasúti fülkébe, legföljebb a pestis tarthatta volna vissza Macet attól, hogy kövesse. 111
Néhány nap múlva, amikor felszálltak a vonatra, Ian nem zavartatta magát, rögtön beült az asszonyok fülkéjébe. Sem ő, sem Beth nem tűnt meglepettnek, amikor a nyomában belépett Mac is, és letelepedett Isabella mellé. Kényelmesen hátradőlt és keresztbe tette a lábát, míg Isabella az ablakhoz húzódott, és arcát eltökélten félrefordította. Edinburgh-ban átszálltak, és Mac ismét bepréselte magát az öccse és a hölgyek mellé, az út Kilmorganbe vezető rövidebb szakaszán. A család megérkezése a kicsiny kilmorgani állomásra a szokásos felhajtást eredményezte. Az állomásvezető kijött Hart üdvözlésére; előállt két kocsi és két kisebb hintó; három lakáj meg két szobalány próbálta levezényelni a csomagok elhelyezését. A hordár, a postamesternő, a fogadós, a fogadósné és a fogadó összes vendége kitódult segíteni vagy csak csevegni egyet. Hart hiába volt a második legrangosabb főrend a királyságban, itt a saját birtokán fesztelenül társalogtak vele a falubéliek, akik között nevelkedett. Tanácsokkal látták el, nevettek a tréfáin. A fogadósné az aratóünnepségről faggatta Isabellát, amelyet a „nagy házban” rendeztek meg minden évben a falu és a környékbeli birtokok lakói számára. Beth még sosem vett részt rajta, és kíváncsian kérdezősködött. A postamesternő minden tartózkodás nélkül karon ragadta Macet, és vastag szemüvegén át az arcát fürkészte. Férjét megbénította a reuma, de Mrs. McNab vígan ápolta. Szokása volt begyűjteni a szomszédok életéről szóló minden apró részletet, hogy azután elszórakoztathassa vele Mr. McNabet. – Há' maga meg a lady Mr. és Mrs. megin? – kérdezte messzire zengő hangon. – Nagy kár, hogy széjje'mentek, még ha angol is a leán'zó, mikó' napnál világosabb vót, hogy odáig vannak egymásér'. Mac rákacsintott. – Azon iparkodom, drága asszonyom. – No, azt látom! Ez a széjje'válás férfi meg asszon' közt tán divatos a városba', de kész botrány az, kérem. Egy rakás lurkó, az kéne maguknak! Attó' megbékü'ne a lady, nekem e'hiheti. – Mrs. McNabnek hat fia volt, mind felnőtt, megtermett férfi, és egytől egyig halálosan rettegtek aprócska édesanyjuktól. Mac észrevette, hogy Isabella háta megmerevedik, miközben kilépdel az állomásról, más jelét azonban nem adta, hogy hallotta volna a postamesternő szavait. Mac megveregette Mrs. McNab kezét, megköszönte a tanácsot, és sietve Isabella után indult.
112
Nem érte el azt a kocsit, amelyen Isabella, Ian és Beth utazott, így a második hintóba ült Harttal. Nem látta Isabellát, amikor a házhoz értek, de a Kilmorgan-kastély valójában már nem is kastély, hanem százfelé terpeszkedő monstrum – olyan hatalmas volt, hogy Isabella bárhol lehetett. Mac a saját lakrészében tiszta ruhát vett fel kormos öltönye helyett, azután bekopogott a szomszédos ajtón. Valaha ez volt Isabella lakosztálya, de most üresen találta, az ágy megvetetlenül állt, a kandalló kihűlt. – Őladysége a folyosó másik végén lakik, mylord – tájékoztatta Evans, aki egy halom utazódobozzal a karjában éppen arra sétált. – Őladysége saját kérésére. Két hete ez a döntés feldühítette volna Macet, most viszont csak mulattatta. Ha Isabella azt hiszi, a köztük húzódó folyosó gátat vethet Macnek, akkor nagyot fog csalódni. Tovább kereste az asszonyt, és végül meg is találta a legfelső emeleten, a műteremben. Isabella háttal állt neki, és a szemközti falnak támasztott három vásznat tanulmányozta. Mac tisztán látta a képeket: az a három festmény volt Isabelláról, amelyeket a londoni műterem leégése előtt titokban készített. *** – Ördög és pokol! Isabella meghallotta ugyan Mac halk kiáltását, de nem fordult meg. Nem is bírt volna elfordulni három képmásától akik fényes istennőként tündököltek a vásznon. Az egyik kép az arcát és nyakát mutatta, keblét csupán sejteni engedte; haja magasra volt tornyozva, és sárga rózsák díszítették, mint Lord Abercrombie bálján. Egy másik kép a földön ülve ábrázolta, meztelenül, kinyújtott lábbal, és a haja eltakarta az arcát. A harmadikon aludt, fejét a karjára hajtotta, vörös haja meztelen testére omlott. – Nem álltam modellt ezekhez – jegyezte meg hátra sem fordulva. – Nem. – Mac becsukta az ajtót. – Emlékezetből festettem őket. A képek tompa, sötét színei közül kiragyogtak Mac jellegzetes vörös és sárga árnyalatai. A festményen látható nők eleven, lélegző lények voltak. Valóságosak. Mint Isabella maga. – Mikor? – kérdezte. – Londonban, mielőtt leégett a házam. – Egy hét alatt három képet festettél? 113
– Erős volt az ihlet. – Mac fojtott hangon beszélt. – És nincsenek is igazán készen. Isabella végre feléje fordult. Mac a csukott ajtónál állt, kezét a zsebébe süllyesztve. Nyoma sem volt most elbűvölő, mosolygó férjének, aki hetek óta elszántan üldözte. A komor Mac állt előtte, az a férfi, aki a szétválásuk után abbahagyta az italt és megvált művészi környezetétől; aki begubózott Kilmorganbe vagy a londoni házába, és ki sem mozdult onnan. – Ezek nem a fogadás miatt készültek, ugye? – kérdezte Isabella. – Ami arról szólt, hogy erotikus képeket kell festened. Mac felháborodva fakadt ki. – Uramisten, dehogy! Csak nem képzeled, hogy olyan trógereknek, mint Dunsan meg Manning, megengedem, hogy a szennyes tekintetüket a feleségemen legeltessék? Ha tényleg ezt gondoltad, kor egyáltalán nem ismersz, Isabella. Valójában ezt Isabella sem gondolta komolyan, de Mac annyit változott az elmúlt három évben, hogy ár semmiben nem lehetett biztos. – Ismertelek én valaha is? – Azt hittem, igen. Valaha. – Mac a képekhez lépett. – Megsemmisítem őket. Isabella védelmezőn a vásznak elé állt. – Nem! Ezek gyönyörűek. Mac szemöldöke felszökött. – Téged nem zavar, hogy a volt férjed meztelenül festett le? Esetleg éppen azért, hogy bámulhassa, amit nem kaphat meg? – Ezért festetted őket? Mac végigszántott ujjaival a haján. – Nem. Vagy mégis. Nem tudom. Muszáj volt megfestenem őket. Valósággal szétfeszítették a lelkem. De most már nem fontosak. Majd Bellamyvel elégettetem őket. – Nem! – Édesem, ezek csak egy felkavart elme léha passziói. Vagy úgy értetted, inkább te vágnád őket széjjel? Biztosan van itt valahol egy késem. – Nem semmisítheted meg őket, hiszen ezek a legjobb képek, amelyeket valaha festettél! Mac újra végigszántott a haján. – Egyetértek. Valóban nem rosszak. – Nem rosszak? Mac, ezek zseniálisak! Arra a képre emlékeztetnek, amelyet az esküvőnk másnapján festettél. Amikor először körbevezettél a műtermedben, teljesen lenyűgözött. Miss Pringle óráin tanultunk nagy művészekről, és rögtön láttam, hogy te is az vagy. 114
Mac gúnyosan felhorkant. – Ezek a festmények azért aligha hasonlíthatók Rubenshez vagy Rembrandthoz, kedvesem. – Nem, inkább Degas-hoz meg Manet-hoz, ahogy Mr. Crane is mondta. – Crane egy festékes lábbal mászkáló hangyának is bókolna, ha jutalékot kapna az eladás után. Mellesleg épp két botrányos életű, megvetett művészt említettél. Az úri társaság osztja a véleményedet, hogy egy ligába tartozom velük. – Légy szíves, vedd ezt komolyan! Csodálatosak ezek a képek, és nem hagyom, hogy elégesd vagy szétszabdald őket, vagy tudom is én, mit akarsz csinálni velük. Sőt ha kell, meg is vásárlom tőled mind a hármat, hogy biztonságba kerüljenek. – Tudod, hogy sosem adom el a képeimet. Ha annyira tetszenek, felőlem el is viheted őket. Isabella az ajkát harapdálta. Mac mindig könnyelműen legyintett a tehetségét éltető bókokra, vagyis Isabella sokáig így hitte, amíg rá nem jött, hogy Macet valójában csak nem érdekli mások véleménye. Önmagáért szerette a festést, és nem foglalkozott azzal, amit a világ a munkáiról összehordott. Ezért ajándékozta el a műveit, és nem harcolt a Királyi Szépművészeti Akadémia elismeréséért. Macet nem töltötte el büszkeséggel a saját zsenialitása. Egyszerűen hozzátartozott, mint a rézszínű szempár vagy az enyhe skót akcentus. – Tényleg nem érdekel, mi lesz velük? – kérdezte Isabella. Mac tekintete sóváran a festményekre vándorolt. – Persze, hogy nem érdekel. – Ez nyilvánvaló, átlátszó hazugság. – Mégis mit akarsz hallani? Hogy igen, ezek életem legjobb művei, hogy a lelkemnek egy olyan titkos részét tükrözik, amelyik az elérhetetlen után eped? Hogy ordít róluk mindaz, amit látok, ha csak rád nézek? Isabella arca lángolt. – Úgy értettem, hogy pusztán ismerd el, mennyire jó képek. – Átkozottul gyönyörűek. Évek óta ezek az első képek, amelyeket alkottam. Isabella rábámult. – Évek óta? Miről beszélsz? Mac elfordult, megint a fejét dörgölte, mintha sajogna. – Szerinted miért nem izgattam magam a képeimet hamisító fickó miatt… legalábbis amíg a házamat fel nem gyújtotta? Nem tréfáltam, amikor azt 115
mondtam, hogy jobban fest nálam. Láttad azt a mázolmányt, amelyet Mollyról csináltam. Semmit nem sikerült festenem, amióta nem malátawhiskyben ázva élek. A kijózanodás óta minden próbálkozásom katasztrofális eredményt hozott. Levontam a következtetést, hogy a tehetségemet az ital táplálta, és nélküle semmire nem vagyok képes. – Ez nem igaz… – Dehogyisnem. Utoljára a velencei csatornákat voltam képes lefesteni, amíg a gondolák látványától szabályosan émelyegni nem kezdtem. Az utolsó képemet és a megmaradt whiskys üvegeimet még aznap este a Canal Grandeba hajítottam. A whiskyt mellesleg ne említsd Hart előtt, még véletlenül sem… kitekerné a nyakamat a nemes Mackenzie-itóka miatt. Azután visszajöttem Angliába, és rá kellett döbbennem, hogy immár egy árva ecsetvonást sem bírok összehozni. Tegyük hozzá, hogy az absztinencia első hónapjaiban úgy remegett a kezem, hogy az ecsetet sem tudtam megfogni, hát még az ingemet egyedül begombolni. Isabella lelki szemei előtt élénken villant fel a kép, amint Mac egyedül áll a Mount Street-i ház tetőtéri műtermében, és dühösen a falhoz vágja a vásznakat, mert a festék nem hajlandó szépséges alakzatokká rendeződni. Szívszaggató felismerés lehetett. – Sosem mondtad el. Mac fölnevetett. – Mit? Hogy egy emberi roncs vagyok, és annyit sem érek, mint a csizmádon a por? Amikor végre megszoktam a józanságot, akkor sem voltam képes egyetlen árnyékot sem festeni, amely ne lett volna zavaros… Egyetlen vonalat sem bírtam húzni, amely ne lett volna hamis. – Nagyot fújt. – És akkor megfestettem ezeket. Valóban zseniálisak voltak. Amikor Isabella belépett a szobába, a képekegy nagy, bebugyolált csomagban rejtőztek, amelyet már Londonban is látott, amint Bellamy becipelte a házba a tűz után. Akkor nem törődött vele, ám Kilmorganbe érkezve felébredt benne a kíváncsiság, hogy min dolgozik mostanában Mac. Bellamy éppen kicsomagolt, amikor idefent összetalálkozott vele, és Isabella megkérte, hogy vegye elő a festményeket. Bellamy nyilvánvalóan nem tudta, mit ábrázolnak a képek, mert amikor előbukkantak, fülig vörösödött és maga elé motyogva eliszkolt.
116
Isabella először feldühödött. Mit képzel Mac, hogy engedély nélkül képeket fest róla? Mintha kulcslyukon át leskelődött volna, és azt másolta le, amit meglesett. Azután hirtelen ráeszmélt, hogy valami igazán különlegeset lát. Minden ecsetvonásból, minden árnyalatból sugárzott Mac tehetsége. A Szépművészeti Akadémia sosem fogadta el Mac művészetét, alantasnak, botrányosnak bélyegezte a képeit, de Isabella úgy vélte, felőle az Akadémia akár meg is pukkadhat. – Ezért mondtad, hogy feladod azt a fogadást? – kérdezte Isabella. – Nem pusztán azért, mert erotikus képeket nem tudtál alkotni, hanem mert egyáltalán nem tudtál festeni? – Láthattad. – Mac egyenesen a szemébe nézett. – Inkább feladom, és tűröm, hogy kinevessenek, mintsem eláruljam, mi lett a tehetségemmel. – Nem adod fel – szögezte le Isabella. – Megnyered azt a nyavalyás fogadást! Ha csak engem tudsz lefesteni, akkor engem fogsz lefesteni. Mac nyaka elvörösödött hirtelen támadt haragjában. – Egy fenét! Már megmondtam, nem hagyom, hogy az úgynevezett barátaim rólad készült meztelen képeket nézegessenek. Ezeket nem más szemének szántam, csak a magaménak. – Lefesthetsz arc nélkül is, nem igaz? Megváltoztathatod a hajam színét. Vagy amikor visszamégy Londonba, felkéred Mollyt modellnek, és az ő fejét fested a nyakamra. Nekem mindegy. – Mint a fizetett portrékon? A megrendelő kedvére válogatjuk össze a testrészeket? Attól mentsen meg az ég! – Az ég szerelmére, Mac, nem egy párizsi kiállításra készülsz. Csupán egy fogadást akarsz megnyerni néhány utálatos klubtársad ellen. Mutasd meg nekik a képeket, azután felőlem össze is tépheted mindet. De nem hagyom, hogy kigúnyoljanak azok a puhány lordocskák, akiknek nincs más dolguk egész nap, csak másokból tréfát űzni. Mac arcára visszatért a mosoly, a szokott pajkosságával. – A mindenit, milyen gondoskodó vagy emberi ronccsá korcsosult férjeddel! – Ha tudok segíteni abban, hogy befogd Dunstan meg Randolph Manning pimasz száját, akkor készséggel állok rendelkezésedre. – Pedig elhiheted, engem a legkevésbé sem érdekel, mit gondolnak rólam azok a fickók.
117
– Téged talán nem érdekel, de nekem rosszul esik belegondolni, hogy kinevetnek és puhánynak neveznek, meg gyengének, meg… meg… impotensnek. Mac nevetésben tört ki. Nevetve, óvatosan Isabella vállára tette a kezét. – Ha arra akarsz rávenni, hogy erotikus képeket fessek rólad, szívem, biztosan nem fogok ellenkezni! Bolond is volnék! De azt bízd rám, hogy meg akarom-e nyerni azt az átkozott fogadást. Amikor Mac ilyen volt, mint régen, elbűvölő, mosolygós és kihívó, Isabella egész életét hajlandó lett volna hozzákötni, és nem törődni semmivel. Az emlék, hogy Mackel a házasság sosem volt könnyű, egyszerre semmivé halványult a férfi mosolyának ragyogásában. Isabella szerette régen, és szerette most is. Az érzés ugyanaz maradt. De dönteni – dönteni pokolian nehéz volt. – Rendben – felelte. Érezte, hogy túlzottan is megadóan cseng a hangja, mert Mac szeme gyanakodva összeszűkült. – A te fogadásod. Tedd, amit jónak látsz? – Rezes hang zengett végig a folyosón, és Isabella kibújt Mac keze alól. – Uramisten, ez a vacsorára hívó gong? Még át sem öltöztem. Mac elállta az útját az ajtóban. A szeme veszedelmesen villogott. – Szavadon foglak, hitvesem! Itt találkozunk holnap reggel tízkor. Vagy az túl korai? Lesz ideje őladységének felkelni és megreggelizni? – Kilenckor is jó. Addigra hazaérek a reggeli lovaglásból. – Kilenckor tehát. – Felhúzta egyik szemöldökét. – Felesleges felöltöznöd. Isabella elpirult, de ügyelt rá, hogy a hangja hűvös maradjon. – A legvastagabb köntösömet veszem fel. Tudom, hogy mindig elfelejtesz fát rakni a tűzre munka közben. Mac pillantása Isabella nyakáról a keblére vándorolt, mintha a ruhán át máris látná, amit holnap le fog festeni. – Ahogy óhajtod. Viszontlátásra holnap, asszonyom! – Úgy érted, viszlát a vacsoránál. Hacsak nem akarsz a szobádba zárkózni ahelyett, hogy leülnél közénk. Mac megint elvigyorodott. – Eszembe sem jutna. Isabella rendreutasító pillantást vetett rá, miközben elsuhant mellette, de Mac átható tekintetétől zakatolt a szíve. Nem volt férfi, aki úgy tudott volna nézni egy nőre, mint Mac. Vonzónak, kívánatosnak, ellenállhatatlannak érezte magát a tekintete tüzében. Úgy nézett rá, mintha meztelenül, felajzva látná a földön, saját meztelen és éppúgy 118
felajzott teste alatt. Buja férfi volt, és buja gondolatai támadtak Isabella láttán. Mac nevetve fordult utána, mint mindig, ha Isabella duzzogva viharzott el, mert pontosan tudta, hogy Isabella is ugyanolyan buja gondolatokat táplál iránta.
Tizenkettedik fejezet A Mount Street-i lord és lady között enyhülni látszik a fagyos hangulat, amiként a rideg tél után beköszönt az üde tavasz. A lord ország-világnak elújságolta a nagy hírt, miszerint a következő szezon kezdetén egy kis Mackenzie debütálása várható. – 1877. május Mac jó előre feltette a vásznat az állványra, kirakta a dekorációt, hogy minden készen álljon Isabella fogadására – nehogy visszakozzon, amikor megérkezik. Ha eljön egyáltalán. Vacsoránál egy szót sem szólt hozzá közvetlenül, bár legalább azok a fagyos csöndek elmaradtak, amelyekkel Doncasterben gyötörte. Most vidáman elcsevegett a sógornőjével, eszmét cserélt Harttal, bevonta Iant a társalgásba. Mac ámultan figyelte, mennyire megváltozott Ian. Sebzett lelkű öccse, aki úgy magába szokott fordulni, hogy senki nem férkőzhetett hozzá, most bőbeszédű volt – magához képest persze; mosoly játszott az ajkán, valahányszor a szemközt ülő feleségére pillantott. Iannak még mindig nehezére esett bárki más szemébe nézni, és állandóan Beth szavain csüngött, a felesége szájára meredt, mintha valósággal megbabonázná ajkának formája. Mégis jobban követte a beszélgetés különböző fonalait, mint régen. Semmi elzárkózás, semmi „tompultság”, ahogy hívni szokta; semmi váratlan dühroham. Leplezetlen szerelemmel bámulta Betht – Ian, aki sosem tudta kifejezni
119
az érzelmeit. Beth megmentette Mac öccsét, és ezért Mac örökké hálás lesz neki. Ian evés közben elkapta Mac figyelő tekintetét, és diadalittasan nézett vissza rá. Pimasz kis csibész. A bátyjai éveken át küszködtek, hogy közelebb kerüljenek hozzá, erre két gyönyörű nő nyitja ki számára a világot: Isabella testvéri szeretettel, Beth asszonyi szerelemmel. S az ördög vigye el – milyen önhitt lett tőle Ian! Mac vacsora után visszavonult a műterembe, és nekilátott felkészülni a másnap reggelre. Néhány órányi alvást engedélyezett magának a műtermi díványon, azután felkelt, és jóval Isabella érkezése előtt magára öltötte a festéshez hordott skót szoknyáját, csizmáját és a haját védő kendőt. Amikor Isabella – pontban kilenckor – kopogás nélkül benyitott az ajtón, Mac az asztal fölé görnyedve éppen festéket kevert. Nem pillantott fel az ajtócsukódásra. Selyem suhogását hallotta, és reszketni kezdett a keze. – Teremtőm, hiszen itt meleg van – csodálkozott Isabella. – A legmelegebb köntösömet vettem fel, de úgy tűnik, megraktad a tüzet. Mac egy pillanatra sem vette le a szemét a festékről. – Bellamy volt. Nehogy a végén megfázzon őladysége. Zárd be az ajtót, szívem, ha nem kívánod, hogy a családtagjaim rád nyissanak így anyaszülten. Kattant a zár, Isabella átlépdelt a szobán, köntöse lágyan súrolta a földet. – Ide üljek? Mac elszántan összpontosított a védjegyévé vált sárga árnyalat kikeverésére. – Aha. – Akkor hát én kényelmesen elhelyezkedem, amíg elkészülsz. Mac erélyes mozdulatokkal jártatta festőkését a palettán. Csöpögtetett rá egy kis zöldet – túl sokat. Ördög vigye! Az egész adagot egy szemétvödörbe hajította; kezdhette a munkát elölről. – Kellemes volt a reggeli kiruccanás, köszönöm – jegyezte meg Isabella, és az az átkozott köntös már megint suhogott. – Ilyen finom, friss időben! Igazán üdítő. Még egy leheletnyi kadmiumsárga, és tökéletes lesz. – Aha. – Szerencsére Hart is velem tartott. Hosszan elbeszélgettünk. Megkérdezte, szerintem okos dolog-e újra megházasodnia. Mac izmai megfeszültek, miközben megfelelő állagúra gyúrta a festéket. Aki azt mondja, hogy a festés nem fárasztó, az nem normális.
120
Isabella folytatta: – Piros hó is esett útközben. Ez talán meg is magyarázza, hogy mit keresek veled idefent, mindössze egy köntösbe öltözve. Mac végre megfordult. Isabella úgy ült a pamlag szélén, mint egy serdülő lány az első teazsúrján. Lábát szemérmesen a padlón nyugtatta, keze az ölében pihent. Néhány vörös tincs kiszabadult a sima kontyból. Bő volt rajta a köntös, ám a selyem rátapadt csupasz bőrére, és elöl a nyílásnál felsejlett keblének domború vonala. Ó, te jó ég! A támla nélküli pamlagnak bíborszín brokátfüggöny adott hátteret. A pamlag magasabb volt az egyik végén, hogy egy hölgy félig ülve, félig fekve pihenhessen rajta. Mac fehér selyemdrapériákkal, aranyló díszpárnákkal rakta tele. Mellette az asztalon élénksárga rózsák díszelegtek egy tálban. Néhány szirom már elhervadt, lehullott róluk. Mac felszisszent a látványra, és nagy nehezen elfordította a fejét. – Feküdj le, és a fehér anyagot terítsd középen magadra! Egy perc és munkához látok. Számtalan modellnek vakkantott már efféle utasításokat, és mit sem érzett, amikor levetették ruháikat és drapériába göngyölődve elterültek az előkészített bútoron. Mac szemében a modellek csupán fény és árnyék, vonalak és színek együttesét jelentették. A legjobbak képesek voltak életet lehelni a vonalakba és színekbe – szövegelés, mocorgás, nyafogás és flörtölés nélkül. Szénceruzájával az állvány elé lépett, tekintetét a vászonra szegezte. Szeme sarkából látta, hogy Isabella higgadtan kibontja a köntösét. Mac szíve zakatolni kezdett. Nem először fested le. Ez csak egy kép, nem több. – Így valahogy? Muszáj volt odanéznie – hogyan is festhetné le anélkül, hogy ránézne? Hát ránézett. S el kellett fojtania egy nyögést. Isabella félkönyékre támaszkodva hevert a pamlagon, félig Mac felé fordulva; a fehér anyag a hasára omlott. Hamvas keblének sötéten piroslott a csúcsa, két combja közül rézvörös pamacs kandikált ki. Amikor összeházasodtak, Isabella éppen csak elmúlt tizennyolc éves, a melle feszes volt, és kerek, akárcsak két kemény kis barack. Most, hat és fél évvel később, keble kicsit lejjebb ereszkedett, a csípője pedig 121
kigömbölyödött – asszonyi idomokká értek az egykori leány egyenes kontúrjai. Olyan gyönyörű volt, hogy könnyek szöktek Mac szemébe. – Mac? – Isabella felemelte a kezét és csettintett. – Itt vagy még? – Itt, csak meg vagyok babonázva. – Mac nagy önuralommal végigmérte, tárgyilagosan, mintha csak egy csendélethez összeállított gyümölcsöstál lenne. Gyümölcs. Atyám, segíts! – Erotikus képről volna szó. Túl visszafogott a pózod. – Hm, hát honnan tudjam én, milyen egy erotikus kép? Macnek komoly erőfeszítésébe került, hogy nyugodt maradjon a hangja. – Képzeld el, hogy többször egymás után meggyalázott a szeretőd, és aztán magadra hagyott. – Á! – Isabella felült, maga alá húzta a lábát, és úgy tett, mintha írna valamit a térdén. Mac rámeredt. – Mi az ördögöt csinálsz? – Levelet írok az ügyvédemnek, beperelem a megrontómat, és megnevezem a kártérítésként követelt összeget. Mac szíve újra feldübörgött. – Nagyon mulatságos, szívem. Most feküdj szépen vissza! És terülj el. Isabella felvonta a szemöldökét. – Terüljek el? Azt ugyan hogy kell? – Azt akarod nekem mondani, hogy az elterülés művészetéről egyetlen szó sem esett Miss Pringle leányneveldéjében? – Ahogyan a ruhátlan modellkedésről sem – közölte Isabella. – Vagy éppen arról, miként nézzünk ki közvetlenül meggyalázás után. Alkalomadtán szólok a kisasszonynak, hogy hiányos a tanterv. Mac felnevetett. – Úgysem mernéd! De ha mégis, hadd legyek jelen! – Felteszem, hogy a meggyalázáson azt érted, legyek zilált. – Isabella beletúrt a hajába. Kissé szétbomlott a kontya, és még több tincs lógott az arcába. Mac felsóhajtott. A sírba viszi ez az asszony! Pergőn és könnyedén társalogtak, mintha az egész helyzetnek nem volna semmi jelentősége, holott idegesek voltak mind a ketten. Mac legalábbis. Isabella, mint rendesen, most is hűvös volt, és higgadt. – Nem pusztán zilált – magyarázta Mac. – Teljességgel kimerített a szenvedélyes, tüzes éjszaka. – Akkor kénytelen leszek a képzeletemre hagyatkozni. Csupán sejtéseim vannak, milyen is lehet az.
122
Hamiskás mosolya és a szemében megcsillanó csúfondáros fény végképp szétzúzta Mac önfegyelmét. A ceruzát ledobva megkerülte az állványt és Isabella fölé tornyosult. – Te kis ördögfióka! – Csak tréfáltam, Mac. Ha jobban belegondolok, egy-két szenvedélyes, tüzes éjszakában volt már részem. – Tudod, kedvesem, veszedelmesen közel jársz ahhoz, hogy… – Elakadt a szava, nem bírta befejezni a mondatot. Isabella szája mosolyra húzódott. – Veszedelmesen közel járok mihez, mylord? Talán egy szenvedélyes, tüzes délelőtthöz? Mac vére felforrt. Elvégre ez a nő a felesége, lénye másik fele, és a múltban már levetették minden ruhájukat és minden gátlásukat egymás előtt. Miért kellene most visszafognia magát? – A csiklandozáshoz – vágta rá. – Addig foglak csiklandozni, amíg már képtelen vagy csúfot űzni reszketeg vén férjedből. Isabella pillantása tüzes lángnyelvként mérte végig Mac testét. – Sosem alkalmaznám a reszketeg és vén jelzőket rád. Macnek nehezére esett a lélegzés. Vagy épp a beszéd, meg a gondolkodás. Letelepedett a pamlag szélére, és az összegyűrt leplet Isabella hasára rántotta. – Szent Mihály napjára kész kell lennem ezekkel a képekkel. Egyszóval, kedvesem, elterülni! Karokat a fej fölé, a láb lógjon le, így, a lepel legyen gubancosan félrelökve. Isabella ellenkezés nélkül tűrte, hogy Mac elrendezze a karját és lábát. Mac keze reszketett, mintha a hideg rázná. – Ha egy hölgy valóban a tüzes szenvedélyt heverné éppen ki – jegyezte meg Isabella –, akkor összegömbölyödne a takaró alatt, hogy meg ne hűljön. Miután felmelegítette magát egy csésze finom teával. – Ahhoz nincs erőd. Alig vagy magadnál. – Mac megveregette Isabella csípőjét. – Ezt egy kicsit húzzad beljebb a pamlag szélétől. – Ezt? Csak nem arra célzol, hogy nagydarab vagyok? – E szó véletlenül sem hagyta el a számat, kecses kis angyalkám. – Piha! Netán teltkarcsú vagyok? Sőt terebélyes? Szerette volna bevallani neki, mennyire csodálja buja idomait; Isabella teste csak még gyönyörűbb lett, amióta utoljára látta. Távozása óta igazság szerint fogyott is, és Macnek feltűnt, hogy kicsit étvágytalan, ami aggasztotta. Mac tizenöt éves kora óta festett nőket, és jól tudta, milyen érzékenyek, ha a csípőtájékuk vélt vagy valós megváltozása került 123
szóba. Épeszű festő soha nem tesz megjegyzéseket a modellje alakjára, ha nem akar egy teljes napot elfecsérelni. Mindig hálát adott az égnek, hogy Isabella sokkal józanabbul viszonyul a saját testéhez; de ha most tréfálkozott is, Macnek több esze volt annál, mintsem megemlítse, hogy jobban tetszenek neki Isabella gömbölyded vonalai a magukat nádszálvékonyra koplaló nők alakjánál. – Szívem – válaszolta Mac –, tiéd a legpompásabb… hogy is mondják a franciák… derriére, amit csak el lehet képzelni. – Te hazug. – Isabella beleakasztotta ujját Mac skót szoknyájának derekába. – Vedd ezt le! Mac megdermedt. – Tessék? Miért? – Te már láttad, mivé váltam. Talán most én is szeretném látni, hogy a te derriére-ed mennyivel lett szélesebb! Elsősorban azt látta volna, hogy Mac szerszáma merev rúddá duzzadt. Isabella rátehetné a St. Leger derbin hordott kalapját… Ó, egek, miért is kellett most erre gondolnia? Láttál a kádban, amikor nálad voltunk, Londonban – felelte. – És a szalonodban fölemeltem a kedvedért a skót szoknyámat. – Mindkét alkalom csak egy villanásnyi ideig tartott. – Isabella belecsimpaszkodott a derékrészbe. – Gyerünk, Mac! Ez így sportszerű. Mac magában elátkozta az illetőt, bárki volt is, aki kiválta a „sportszerű” viselkedés szabályait. Mély levegőt vett, kioldotta a skót szoknya övét, és a rakott gyapjúholmit hagyta a földre hullani. Isabellának kikerekedett a szeme. – Magasságos… ég. Mac a pamlagra térdelt, Isabella fölé hajolt, egészen közel a felesége arcához. – Azt hitted, itt heverhetsz anélkül, hogy reagálna rád a testem? Egyfolytában ágaskodik, amióta csak berontottál a házamba, és három és fél évnyi hallgatás után végre szóba álltál velem. – Annak már több hete. Kissé kényelmetlen lehetett. – Még hogy kényelmetlen! Pokoli volt. Isabella szeme megrebbent. – Nos, jól tartod magad. – Elpusztulok érted! Éveken át sikerült távol maradnom tőled. Mert te így kívántad. Nos, tovább már nem vagyok rá képes. Isabella karcsú nyaka megvonaglott, amint nagyot nyelt. Mac arra számított, hogy újabb tréfát süt el a rovására, vagy eltolja, kicsúfolja. Isabella megérintette Mac arcát. – Itt vagy velem – suttogta. – És zárva van az ajtó.
124
Mac felmordult. – A pokolba, bár szent lehetnék! Egy szent most kisétálna azon az ajtón. – Ha szent lennél, el sem vettél volna feleségül. – Isabella hangja ellágyult. – És azt még elképzelni is rossz. – Miért? Hiszen boldogtalanná tettelek. Isabella leheletkönnyű érintéssel cirógatta a bőrét. – Megmentettél egy átlagos férfivel kötött átlagos házasságtól. Egy olyan férfitől, aki a klubjában tölti a napot, és a szeretőjével az éjszakát. Nekem meg nem maradt volna más, mint az új ruhák, a teazsúrok és a mulatságok. – Hiszen most is veszel új ruhákat. És teazsúrokat, mulatságokat rendezel. Isabella megrázta a fejét. – Azért vettem új ruhákat, hogy neked tetsszem bennük. Azért tartottam zsúrokat a barátaidnak, hogy az én barátaim is legyenek. Azért rendeztem mulatságokat, hogy segítsek azoknak, akik rászorulnak a segítségre, mert követni akartam a példádat, ahogyan a szegény művészeket támogatod. – Rengetegszer egyedül hagytalak. Mint az átlagos férjek. – De nem a klubodba vagy a szeretődhöz mentél, ami elviselhetetlen lett volna. Milyen gyengéd volt a pillantása, milyen ragyogó zöld a szeme! Mac a felesége szempillájához érintette az ajkát; lágynak, sűrűnek érezte. – A klubok olyan avítt helyek! A játékbarlangok és kabarék sokkal szórakoztatóbbak! Egyébként pedig úgy értettem, hogy hetekre eltűntem. Leléptem Párizsba, Rómába vagy Velencébe. Amire épp kedvem szottyant. – Mert azt hitted, egyedüllétre van szükségem – tette hozzá Isabella. – Távol tőled. Mac nagyot nyelt. – Igen. Isabella megszenvedte a házasságukat; ez Mac figyelmét sem kerülte el. Ha egy hónapig folyamatosan együtt voltak, a felesége tekintete feszült lett, arca nyúzott a kimerültségtől. Egymás idegeire mentek, és a legképtelenebb, ostoba apróságokon veszekedtek. Mac hamar rájött, hogy a legjobb ajándék, amelyet ilyenkor Isabellának adhat, a csend és nyugalom. Gyorsan összecsomagolt hát néhány holmit, és eltűnt egy időre. Írt neki, amikor megérkezett – Párizsba, Rómába vagy éppen Zürichbe beszámolt a legújabb pletykákról, és képeslapokat küldött. Isabella soha nem írt vissza; bár való igaz, hogy Mac kóbor életmódját
125
tekintve nem is lett volna sok értelme. Valószínűleg el sem jutott volna hozzá a levél. Néhány hét után hazautazott, és Isabella mindig készséges mosollyal fogadta, visszatértek a mézeshetek. A következő alkalomig. Mac tisztán látta Isabella szemében: nem hiszi, hogy most másképp lenne. Egy bölcs, gyakorlatias ember most bizonyára távozna a szobából, Isabella értésére adná, hogy hajlandó apró lépésenként haladni; nem hullámzó, hánykolódó, hanem nyugodt, megalapozott, józan házasságot akar felépíteni. Csakhogy nem volt sem bölcs, sem gyakorlatias, és végképp nem józan. Megcsókolta Isabellát. Egész teste megelevenedett. Érezte az ereiben folyó vér minden csöppjét, megfeszülő izmait, Isabella lágy, odaadó csókját. – Jóságos ég, milyen édes vagy! – Mac végignyalta a felesége ajkát, megízlelte a reggeli teában feloldott cukrot. – Az édes kicsi elsőbálos, akit elszöktettem a papa orra elől. Az édes kicsi elsőbálos Mac nyaka köré fonta a karját, és lehúzta magához a férfit a pamlagra, mezítelen, igéző testére. *** Isabella magába fojtott egy nyögést, amikor Mac ránehezedett. Verejték és festék szaga érződött rajta, és a szája izgató volt, sokat ígérő, ingerlő. Rég érezte már ezt Isabella, túlságosan régen. Mac elhúzódott, tekintete elsötétült. – Isabella… Ez nem ugyanaz a Mac volt, aki a doncasteri kádban izgatta. Akkor fel volt öltözve, és játszadozott vele, uralta a helyzetet. Most meztelenül csókolta, és a testük összepréselődött, csak az összegyűrt lepel választotta el őket. Férj és feleség ölelték egymást. – Csókolj meg! – suttogta Isabella. – Én nem ezt akarom. Isabella szeme elkerekedett, és igyekezett könnyed hangon megszólalni. – Teremtőm, te aztán tényleg szerzetesi esküt tettél! Mac mosolya a legkeményebb jégtáblát is megolvasztotta volna. – Nem, kedves, nagyon is akarlak téged! Órákig szeretnék hancúrozni veled. Napokig. Hetekig. De nem akarom csak ezt, és semmi többet.
126
Isabella megérintette Mac borostás állát. Nem borotválkozott ma reggel. – Már mondtad. Mindent akarsz, mindent egyszerre. Nem élvezhetnénk úgy a dolgokat, ahogy jönnek? – Én nagyon is közel állok hozzá, hogy elélvezzek. Most mindjárt. Isabella elnevette magát, és Mac összevonta a szemödökét. – Ne tedd ezt! – kérte. – Ne legyél ilyen szép, amikor nevetsz. Isabella még hangosabban nevetett. – Ó, a pokolba! Mac felállt, és a karjába vette Isabellát. – Ez az átkozott pamlag alkalmatlan erre. Isabella figyelmét nem kerülte el, hogy Mac nem invitálta a saját ágyába, sem az övébe – mindketten tisztában voltak vele, hogy mire föltápászkodnának, rendbe szednék a ruhájukat, és lemennének a lépcsőn, valószínűleg hez is térnének. Isabella nem akart észhez térni. Még nem. Mac a támla nélküli kanapéra dőlt, és az ölébe emelte Isabellát. Erős karjában tartva forró csókokkal borította a nyakát, és virtuóz ajka lefelé vándorolt Isabella két melle között. Haja megcsiklandozta Isabella állát, és az asszony csókot nyomott a feje búbjára. Mac erősen tartotta az ölében Isabellát, kemény erekciója tompán a fenekének nyomódott. Miközben csókolta, a felesége lába közé csúsztatta a kezét, és széles mosollyal konstatálta, hogy hüvelykujja nedvességbe hatol. – Készen állsz, Isabella, az nem kétséges. – Tudom. – Elpusztulok itt helyben, ha nem kaphatlak meg – morogta Mac. Isabella megfordult a karjában, hogy meglovagolja, és szétterpesztette lábát a pamlagon. – Nem tudom, menni fog-e – mondta szorongva. – Olyan régen nem csináltam. – Az ilyesmit nem felejti el az ember, szívem. Isabellát felkavarta hirtelen támadt riadalma. Azt hitte, túljutott már ezen. Mac nem tette magáévá azóta, hogy a vetélés után Isabella elutasította a közeledését – és ennek majdnem négy éve már. Mac sosem erőltette, sosem próbálta rábeszélni, de ahogy teltek a hónapok, Isabella látta a szemében felgyűlő csalódást és haragot. Vágyott a közelségére, tudta jól, hogy mindkettőjüknek szüksége van a vigaszra, de markában tartotta a félelem. Mac a szemébe nézett. – Ha meg akarsz állni… 127
Soha ilyen nagyvonalú szavakat nem hallott még tőle. Látta Mac feszült vonásain, hogy alig bír uralkodni magán, de még most is hajlandó volt engedni neki, félbeszakítani, amit elkezdtek, ha Isabella úgy akarja. Kezét gyengéden Mac arcára fektette, és hosszan megcsókolta. – Nem akarok megállni – felelte. – Nagyon kívánlak. Mac pupillája kitágult, rézszínű íriszét elnyelte a feketeség. Megcsókolta Isabellát, és ujjait ismét a két combja közt rejlő nyíláshoz nyomta; Isabella megérezte merev szerszáma csúcsát. – Készen állsz? – kérdezte Mac. Isabella bólintott, holott még mindig ideges volt. Mac megcsókolta, és közben lassan, gyengéden magára húzta az asszonyt, csípőjét szorosan fogva beléhatolt. Isabella szeme tágra nyílt; magában érezni Macet egyszerre volt szokatlan és csodálatosan ismerős. – Olyan szűk vagy – suttogta Mac. – Mitől vagy ilyen átkozottul szűk? – Attól, hogy apácaéletet élek. – Én meg szerzetesit. Azt hiszem, az összes fogadalmunkat sikerült megszegnünk. Isabella fölnevetett, azután levegőért kapkodott, amikor a teste végül teljesen magába fogadta Macet. Egyáltalán nem fájt. Isabella elmosolyodott örömében és megkönnyebbülésében. Szűk volt ugyan, de annyira csúszott, hogy Mac erőlködés nélkül tudott beléhatolni. Gyönyörteljes érzés töltötte el a testét. Régen volt már, hogy utoljára így összeforrtak, de még mindig pontosan emlékezett rá, milyen csodálatos, amikor Mac benne van. Első éjszakájuk óta ismerte ezt az érzést – Mac akkor örökre nyomot hagyott rajta, amelyet azóta is őrzött. Mac végigszántotta ujjaival Isabella haját, és a kontyból kibontva leeresztette a hátán. – Idetartozom – suttogta. Igen. Mac szelíden cirógatta, és Isabella lassan ringatózni kezdett rajta; csak Macet érezte, minden más gondolata elködösült. – Szeretlek – hallotta a saját hangját. – Én is szeretlek, Isabellám! Mindig szerettelek, minden pillanatban.
128
Elcsendesült a szoba, csupán a lélegzésük hallatszott, miközben egymáson hintáztak; a gyönyör halk neszei, a kanapé enyhe nyikorgása törte meg a csendet. Macnek igaza volt: idetartozott, Isabellába. Tökéletesen összeillett a testük, egymás minden porcikáját ismerték. A sok régi közös éjszaka emléke egyszerre a felszínre bukkant Isabella fejében – Mac kemény teste, ahogy az ágyba préseli, kezével minden tagját bejárja, forró ajka újra és újra felingerli. Mackel a szerelmeskedés néha viharos volt és felkavaró, máskor viszont lassú és érzéki, mint ezen a napfényes délelőttön is. A kandalló melegétől és Mac simogatásától Isabella bőre felforrósodott. Mac félig lehunyt szemmel figyelte, arca ellazult a kéjtől, ajkán dévaj mosoly játszott. – Romlott kis elsőbálos – dünnyögte. – Egy züllött lorddal a lába között. – Szerelmes lorddal! – Az nem kétséges – mondta Mac. – De azért züllött is! Te céda. – Ártatlan vagyok, elcsábítottak. – Micsoda kifogás! Ezzel csábítottak el? – Kicsit erősebben lökte magát a testébe. Isabella kéjesen felnyögött. – Vagy ezzel? – Újabb lökés következett, még keményebb, és Mac, Isabella csípőjét szorítva, avatott mozdulattal tolta magát egyre mélyebbre. – Igen, Mac. Igen! Mac mozdulatlanná dermedt, arca megvonaglott. – Ó, a pokolba is, még ne! Megborzongott, és verejték ütött ki a bőrén. Ujjait oda dugta, ahol összetapadt a testük, és játszadozva, dörzsölve, ingerelve űzte Isabellát a csúcs felé. Az asszony eddig is feszes, forró teste most valósággal tombolni kezdett az érintésére. Kéjesen rángatózott, és a tágas, napfényes szoba visszhangzott a kiáltásaitól. Mac rekedten zihált, karja erősen tartotta Isabellát. Beljebb hatolt, és Isabella háta ívbe feszült, hogy mélyebben, még mélyebben érezze magában a férjét. A csúcsra érve beszippantotta a nagy sötétség, és amikor kinyitotta a szemét, Mac ellágyult, nevető arccal nézett rá. – Gyönyörű vagy – súgta érdes hangon. – Szerelmem, boldogságom! Olyan gyönyörű vagy.
129
Isabella megcsókolta Mac forró ajkát, és a férfi magára húzta. Hátradőlt a kanapén, és a karjába vonta az asszonyt. Még mindig összetapadt a testük, Mac merevedése nem lankadt. És a nevetése sem. Együtt lazultak el; a kandallóban sisteregve égett a tűz, a szoba megtelt nyárias meleggel. Férje hasán heverve még melegebb volt, finomabb fekvés esett rajta, mint a legjobb matracon. Mac végighúzta ujját Isabella arcán. – Összekentelek szénceruzával. Az ujjaimon lehetett. Isabella rámosolygott. – Már hozzászoktam. – Mindig nagyon tetszettél szénfoltosan. – Vagy épp festékesen? – Annak idején Mac a szenvedélyes festést nemegyszer tüzes szeretkezéssel folytatta, ha Isabellával kettesben maradtak a műteremben. – Én azt szerettem a legjobban – mondta Isabella. Régen, nagyon régen nem érezte magát ilyen elégedettnek, ilyen könnyűnek. Szinte tapintható volt köztük a szerelem; Macből áradt, és körbeölelte Isabellát. – Jók vagyunk együtt. Összeillünk – dörmögte Mac a fülébe. – Az összes pletykalap a mi házasságunkról beszélt, de soha nem tudták, valójában mennyire jó volt. – Micsoda ostobaságokat írtak az újságok! – Isabella arcon csókolta, élvezte a férfi borostájának ízét. Mac kuncogott. – Különösen az tetszett, amelyik arról spekulált, hogy biztos eltévedtem, és így keveredtem Rómába az estélyünk helyett. – Az az én hibám volt. Folyton arról faggattak, hová lettél aznap, ezért végül mindenkivel közöltem, hogy biztos eltévedtél. Nagyon megorroltam, emlékszem. – Rám? – Rájuk. Semmi közük nem volt hozzá, hol vagy. Csak ránk tartozott. – Most itt vagyok – mondta Mac halkan. Isabella meghimbálta a csípőjét, és érezte magában Mac kemény férfiasságát. – De itt ám! Lágy hang tört elő Mac torkából. – Itt is maradok. Örökre. – Az kényelmetlenné válna egy idő után, még neked is. – Nem is tudom. – Mac megcsókolta. – Jó itt lenni.
130
Isabella válaszra nyitotta a száját, de a férje lassan beljebb tolta magát, és a szavak kéjes nyögésbe fulladtak. Mac mindig ezt tette: hagyta, hogy ellazuljon, elálmosodjon, és akkor váratlanul olyan tüzes szerelmeskedésbe fogott vele, hogy a végén kimerülten, sajgó testtel roskadtak egymásra, Isabella pedig kifulladva, kimelegedve, nevetve és kielégülten feküdt Mac karjában. S most megint így tett. Mire másodszor is elérték együtt a csúcsot, már a padlón hevertek, Isabella továbbra is Mac fölött, a leszakadt vörös brokátlepel a testükre csavarodott. Mac halk hangon nevetett, azután a szeme elsötétült, mint mindig, amikor közel járt ahhoz, hogy eleressze magát. Keze bejárta Isabella verejtéktől síkos testét, és szerelmeskedésük illata elkeveredett a festék szagával. Az olajfesték Macet jelentette – ha Isabella orrát megcsapta ez az illat, elkerülhetetlenül is rátört az emlékezés. Mac magához vonta Isabellát, és mindketten elcsöndesültek, levegőért kapkodtak. Hosszan feküdtek együtt szótlanul, miközben a nap egyre magasabbról tűzött be a széles ablakokon. – Mac – motyogta Isabella. – Mi történt velünk? Mac lesimította Isabella haját a tenyerével. – Feleségül mentél egy bolond Mackenzie-hez. Biztos nem voltál eszednél. – De igen. – Isabella fölemelte a fejét, és lenézett Mac markáns arcára. – Tudtam, hogy jól teszem. Sosem támadtak kétségeim. – Részemről pokoli ostobaság volt. Nem bírtam megállni, hogy a fehér ruhás, elsőbálozó leánykával évődjek, pedig békén kellett volna hagynom. – Örülök, hogy nem tetted! Pontosan tudom, milyen férfinek szántak a szüleim. Apám már ki is választott három elfogadható jelöltet. Azt hitték, nem tudok róla, pedig tisztában voltam a helyzettel. Amikor azt suttogtad a teraszon, hogy biztos nincs bátorságom megszökni veled, hirtelen megláttam a kiutat, és nem haboztam élni vele. – A kiutat? – Mac összevonta a szemöldökét. – Én csak a kiutat jelentettem neked? Megsebzel, Isabella. – Téged választottalak, Mac! Nem a vagyonodért; Miss Pringle az eszünkbe véste, hogy a pénz nem megfelelő érv egy ifjú leány számára, hogy házasságra lépjen. A leggazdagabb férj is lehet fösvény, és boldogtalanná tehet egy asszonyt. Mac még morcosabban nézett rá. – Miss Pringle prédikátornak is beállhatott volna. 131
– Az igaz, hogy sokat prédikált. De attól még nem tévedett. – Akkor hát a derék Miss Pringle járt az eszedben, amikor úgy döntöttél, hogy faképnél hagyod a családod és bűnben élsz velem? – Nem éltünk bűnben; összeházasodtunk. – Isabella végigsimított ujjával Mac száján. – Igaz, nem éppen kifogástalan módon. – Teljesen kifogástalan volt. Pokolian vigyáztam, hogy törvényes legyen a házasságunk, mert tudtam, hogy apád körbe fog szimatolni, és megpróbálja semmissé tenni. – Szegény Papa! Minden reményét eltiportam. Elszomorított, hogy ezt tettem vele, de ha visszaforgathatnám az idő kerekét… – Egyenest Mac szemébe nézett. – Újra ugyanígy döntenék. Látta férje arcán a zavart, a reményt, a szomorúságot. – Tönkretettem az életedet. – Ne mártírkodj! Tudod, miért mondtam igent neked, Mac Mackenzie? Soha nem találkoztam veled korábban, de hallottam rólad. Mindenki szeret a családodról sustorogni. Hallottam Ianről és arról a rettenetes intézetről, meg Cam és Hart boldogtalan házasságáról, és persze arról is, hogy te meztelen nőket festesz Párizsban. Mac szeme elkerekedett, a réz színének a fekete adott kontúrt. – Magasságos ég, ilyen botrányos híresztelések mérgezik egy hajadon fülét? – Ha éppen egy barlangban lakom, akkor is elértek volna ezek a pletykák; botrányosak vagy sem. – Hart és Cam házassága valóban szerencsétlenül alakult, azt nem tagadom, de mindez mégis hogyan szólhatott az öccsük mellett? – Mindketten jól bántak a feleségükkel. Elizabeth szívtelenül viselkedett Cameronnal, pontosan tudom, Cameron mégsem szól rá egyetlen rossz szót sem. És Sarah csalódást okozott Hartnak a félénkségével, de Hart sem panaszkodott soha. Lemondott régi szeretőjéről a felesége kedvéért, pedig Sarah nyilvánvalóan rettegett tőle. Hart azonban mindvégig vigyázott rá. Nemcsak azért, hogy elrejtse a szennyest, hanem mert fontos volt neki. Láttam Hartot, amikor Sarah és a gyerek meghalt. Lesújtották a történtek, nem felszabadították, ahogy néhány rosszindulatú ember híresztelte. És Mrs. Palmer halála volt az utolsó szög a koporsóban. Hart nagyon magányos lett. Mac felnyögött. – Isabella, ha elkezdesz árpateát főzni és papucsot kötni Hartnak, én rosszul leszek. 132
– Önző vagy! Gondoskodásra volna szüksége. – Ő Kilmorgan nagyságos hercege! Nekem van szükségem gondoskodásra. – Körbefonta Isabellát a karjával. – Én vagyok az, aki minden boldogságot megkapott, azután fogta magát és hagyta kicsúszni a kezéből. Nekem kellene papucsot kötnöd. – Ne légy nevetséges! – Isabella megcsókolta Mac orra hegyét. A férfi elkapta a tarkóját, és lehúzta magához egy mélyebb, hosszabb csókra. Isabella megértette, hogy a beszélgetésnek vége. Mac a leszakadt függönyre görgette Isabellát, és már a combja közé feküdt, amikor valaki bezörgetett az ajtón. Bellamy rekedt hangja szólalt meg. – Uram? – Az ördögbe is! – morogta Mac. – Hagyjon békén! – Azt mondta, ha sürgős ügy… – Mi van, összedőlt a ház? – Még nem, uram. Őkegyelmessége hívatja. – Mondja meg őkegyelmességének, hogy elmehet a fenébe, Bellamy! Vagy annál is messzebbre ha tud. Bellamy tétovázott, érződött rajta a feszengés. – Azt hiszem, uram, beszélnie kellene vele. – A fene essen magába, ember, nekem dolgozik, nem a kotnyeles bátyámnak! – Ez esetben engedje meg, hogy benyújtsam a lemondásomat, uram. Mac bosszúsan felsóhajtott. A Mackenzie fivérek hozzá voltak szokva Hart parancsolgatásához, de Isabella látta Macen, hogy a bátyja ezúttal túl messzire ment. – Nincs semmi baj – mondta. Ujjával végsimított Mac orrán, le a szájáig. – Talán fontos. Nem fogok elszaladni. Mac hosszan, szenvedélyesen megcsókolta. Isabella átölelte, és közelebb bújt férje forró testéhez biztos volt benne, hogy amikor ez a pillanat elmúlik, nem tér vissza többet soha. Sejtelme sem volt, honnan tudja, úrrá lett rajta a bizonyosság, és még erősebben kapaszkodott Macbe. Érezte, hogy Mac szeretne maradni még, de Bellamy újra kopogott az ajtón, és köhintett. – Ajánlom, hogy pokoli fontos ügy legyen – morogta Mac, miközben feltápászkodott, felkapta askót szoknyát és elindult az ajtó felé, pompás rálátást nyújtva még mindig formás hátsójára. 133
Tizenharmadik fejezet A Mount Street-i lady összecsomagolt, és váratlan betegségét követően elvonult a tengerpartra pihenni. Mayfair megszenvedi a hiányát. – 1877. szeptember Sürgős, azt mondta Bellamy. Minimum katasztrófa legyen, füstölgött magában Mac, ahogy a lépcső aljára ért. Hart a földszinti hallban állt Iannel és egy nővel, akit Mac még sosem látott. Az előkelő helyiség a Palladio-stílusú ház egész hosszán végighúzódott, lakkozott faburkolatát olajfestmények és magas ablakok tagolták. A hall közepén egy kerek asztal állt hatalmas virágkompozícióval, amelyet naponta cserélt a személyzet. Korábban Bernini márványszobra állt ott, egy görög isten és istennő egymásba fonódó alakja, de bármilyen szép is volt, Beth úgy döntött, hogy a virágok minden bizonnyal kevésbé rendítenék meg a látogatóba érkező tisztes hölgyeket. A Bernini-szobor tehát Hart emeleti lakosztályába költözött. Mac gyanította, hogy a nő nem Bethhez vagy Isabellához jött látogatóba. Betegesen sovány volt, sötétbarna ruhát viselt, viharvert öreg kalapot, csontos vállát bő köpeny takarta. Arcára mély barázdákat véstek a gondok, noha egyébként nem lehetett sokkal idősebb Isabellánál. Lába előtt, egy madzaggal a csuklójához kötve, élénkvörös hajú, barna szemű, aprócska kislány álldogált. Hart franciául beszélt a nővel. Ian hátratett kézzel állt mellettük, a sarkán billegve, mint általában, ha valami elgondolkodtatta vagy felzaklatta. Mac összehúzta csupasz mellkasán az inget, amelyet Bellamy odavetett neki, és közelebb lépett a kis csoporthoz. – Hart? Mit akarsz tőlem? És ki ez a nő? Hart az öccse felé fordult, tekintete egy sziklába is lyukat fúrt volna. Aranyszínű szeme, akár egy sasé, mindig is ragadozó tekintetet kölcsönzött neki, és ebben a pillanatban sugárzott belőle a düh. – Szabadjára engedtelek, mert én sem vagyok szent – mondta Hart fojtott hangon. – De a hazugságot nem tűröm. 134
– Hazugságot? Miféle hazugságot? Mi az ördögről beszélsz? Ian közbeszólt. – Ez a nő azt mondja, tőled van a gyerek. De téved. – Persze, hogy téved – felelte Mac elképedve. – Soha életemben nem láttam őket! A fiatal nő értetlenül hallgatta a párbeszédet, egyik fivérről a másikra röppent a tekintete. Mac türelmetlenül, franciául szólt hozzá. – Tévedés történt, Madame! A nő szorongva pillantott rá, és egyszerre dőlni kezdett belőle a szó. Már hogy is volna tévedés, hiszen Mac Mackenzie-hez jött, a nemes skót lordhoz, aki évekig volt a szeretője Franciaországban. Elhagyta miatta a feleségét is, de egy évvel a kislányuk születése után eltűnt. Ő meg csak várta és várta, hogy visszatérjen, de végül annyira megbetegedett és elszegényedett, hogy nem bírta többé gondját viselni a kis Aimee-nek. Eljött hát Skóciába, hogy megtalálja Macet és rábízza a kislányt. Mac egyre döbbentebben hallgatta. Hart arca haragos maszkká merevedett, Ian pedig a földet bámulta, öklét az álla alá szorította. – Esküszöm, Hart, fogalmam sincs, ki ez – jelentette ki Mac, amikor a nő befejezte a mondókáját. – Soha nem háltam vele, és ez a gyerek nem tőlem van. – Akkor mi a fenéért állítja azt? – tudakolta Hart. – Honnan a pokolból tudjam? Mac könnyű léptek zaját és selyemsuhogást hallott a háta mögül. Lehunyta a szemét. Már csak ez hiányzott! Mire kinyitotta a szemét, Isabella már az utolsó lépcsősoron vonult lefelé. Teljesen fel volt öltözve, minden szalagja megkötve, minden gombja begombolva. Csupán a haja maradt kissé zilált: lófarokba fogta hátul. Egy szót sem szólt a Mackenzie fivérekhez, egyenest a törékeny, fiatal nő felé indult. Hart elállta az útját. – Isabella, menj vissza az emeletre! – Nekem ne parancsolgass, Hart Mackenzie! – torkollta le Isabella. – Ennek a nőnek nyilvánvalóan pihenésre van szüksége. Talán az urak csöngethetnének egy kis teáért, ha nem túl nagy fáradság! – Isabella! – Hart elővette a szigorú hangját. – Nem Mac gyereke – ismételte Ian. – Túl kicsi. – Igen, hallottam – felelte Isabella. – Jöjjön velem, petité – szólt a nőhöz franciául. – Leülünk, és kipiheni magát. 135
A nő elképedve bámult Isabellára, aki szelíden átkarolta a vállát. Hagyta, hogy Isabella pár lépéssel beljebb kísérje, azután a hasához kapta a kezét, és összeesett. Mac Bellamyért kiáltott, aki Isabella utasítására teáért indult volna. – Hagyja az istenverte teát, Bellamy! Hívjon orvost! Segített Isabellának a nőt egy díványra fektetni. A nő rettegve bámult Macre, de Isabella halkan megnyugtatta: – Nem lesz semmi baj, Madame – mondta. – Mindjárt itt az orvos. Addig pihenjen! A nő sírva fakadt. – Angyal! Maga angyal. Szegény kislányom! A gyermek nem volt ostoba, látta az anyját összeesni, hallotta a férfiak kiabálását, és rögtön megértette, hogy valami szörnyűség történik. Azt tette, amit ilyenkor minden gyermek szokott – eltátotta a száját és bömbölni kezdett. A nő sírása felerősödött. – Szegény kislányom! Mi lesz a kislányommal? Ian hátat fordított nekik, és felszaladt a lépcsőn, elszáguldott a lefelé tartó Beth mellett, mintha észre sem venné. Beth utánapislogott és megtorpant; habozott, merre induljon tovább: le vagy fel. Úgy döntött, hogy inkább lemegy. A kislányhoz lépett és a karjába vette. – Csitt, kicsim – mondta neki franciául. – Senki nem fog bántani. Nézd, itt a Maman! Odavitte a gyereket az anyjához, de a fiatal nő nem nyújtotta érte a karját. Elgyengülve a párnákra dőlt, mint aki régen nem ült semmi puhán, vagy talán soha. Beth Macre nézett, és a férfi kérdő tekintetére komoran csóválta a fejét. A gyerek kissé elcsendesedett, de még mindig szipogva hajolt Beth vállára. Isabella kézen fogta a nőt. – Kimerült szegény – mondta Bethnek angolul. – Többről van szó. – Mac Bethre pillantott. – Igaz? Beth bólintott. – Láttam már ilyet a dologházban. Az orvos csillapíthatja a fájdalmat, de azt hiszem, már nem sokáig. – Ezért jött hát ide. – Isabella megdörgölte a nő kezét, és franciára váltott. – Azért jött el, mert beteg. A nő bólintott. – Amikor őlordsága nem jött vissza, nem tudtam, hová fordulhatnék. 136
– Ágyba kell fektetnünk – jelentette ki Isabella. Hart a hall közepén állt rendíthetetlenül, akárcsak egy kővé meredt isten. – Majd Bellamy felviszi. – Te jó ég, felviszem én! – Mac a karjába kapta a nőt. Olyan könnyű volt, hogy Mac majdnem elvesztette az egyensúlyát; mintha ruhába öltözött csontvázat emelt volna fel. Egyetértett Beth megállapításával: a fiatal nő haldoklott. A nő Mac arcát tanulmányozta, miközben a lépcsőn haladtak felfelé, és szemöldökét zavartan összevonta. Beth és Isabella mögöttük lépkedett, Beth a karjában tartotta a kislányt. – Szerinted a gyerektől ijedt meg? – hallotta Mac Beth hangját. – Nem tudom – felelte Isabella. – Ne aggódj, kedvesem, egészen biztos, hogy a saját gyerekeitekkel nem lesz semmi gondja. Mac érezte Beth szorongását, de fogalma sem volt, hogyan nyugtathatná meg. Ian nem volt éppen kiszámítható természet, és ki tudja, hogyan fog viselkedni, amikor megszületik a baba. Mac bevitte a nőt az egyik üres hálószobába, amelyet a vendégeknek tartottak fenn, és lefektette a megvetett ágyra. A nő ámulva nézett körül az elegánsan berendezett helyiségben, és kezével a damasztpaplant babrálta, amellyel Isabella betakarta. Isabella csöngetett Evansnek, azután kivette a gyereket Beth karjából, és Mac felé terelte. – Vigyázz rá, drágám! És most menjetek ki! A csöppség csupán egyetlen pillantást vetett Macre, és újfent bömbölni kezdett. Isabella könyörtelenül kituszkolta Macet a folyosóra, éppen amikor Evans megérkezett egy halom ruhával a kezében. Egy másik cseléd lavórt hozott, egy harmadik törülközőket. A kis Aimee egyre csak visított, miközben az ajtó bevágódott Mac orra előtt. Ian jött feléjük a folyosón, kezében egy rakás dobozzal. – Mit művelsz a gyerekkel? – kérdezte Aimee jajveszékelését túlkiabálva. – Semmit. Csak fogom. A fehérnépek átvették az irányítást és kihajítottak. Mindig azt hittem, hogy a skót asszonyok erélyesek, de az ánglius nőkkel nem vehetik fel a versenyt. Ian úgy bámult rá, mint aki egy szavát sem érti. – Találtam építőkockákat. A padláson.
137
Belépett a folyosó végéről nyíló kis nappaliba. Mac követte, Ian pedig lekuporodott, és kiborította a dobozokat a szőnyegre. Aimee kíváncsian nézte a játékokat, a sírását mintha elvágták volna. – Tedd le! – szólt Ian. Mac leeresztette a kislányt, aki egy pillanatig bizonytalanul állt a lábán, azután leült pici popsijára, és az építőkockák felé nyúlt. Ian melléje hasalt a földre, és megmutatta, hogyan kell a kockákat egymás tetejére rakni. Mac a legközelebbi székre telepedett, és kezét skót szoknyával takart két térde közé lógatta. – Honnan tudtad, hogy ezek a padláson vannak? – Gyerekkorunkban játszottunk velük – válaszolta Ian. – Tudom, de annak huszonöt éve. Emlékeztél rájuk, sőt még arra is, hogy hol vannak, ennyi idő után? – Feltartotta a kezét. – Nem. Ne is válaszolj, persze, hogy emlékeztél. Ian nem figyelt rá. Megtanította Aimee-nek, hogyan kell alacsony falat építeni, amelyet Aimee lelkesen fel is borított. Ian türelmesen kivárta, azután segített újra felépíteni a falakat. Mac a hajába túrt. Micsoda tébolyult délelőtt! Egyik pillanatban még a karjában tartotta Isabellát, és boldog volt. A békülés reménye lengte be a levegőt, és még mindig érezni vélte felesége testének forróságát. A következő pillanatban pedig betoppan ez az eszelős francia nő, eléjük penderíti a gyerekét, azután közli, hogy Mactől van. Isabella meg ahelyett, hogy előkapna egy pisztolyt a fegyverteremből és keresztüllőné Macet, lerohan segíteni a szerencsétlenen. Ez csak valami lidérces álom lehet. Mac felkelt. Muszáj volt valamit magára vennie, elvégre nem maradhatott egy szál skót szoknyában és ingben. És sürgősen ki kellett derítenie, ki az ördög ez a nő. Amint azonban az ajtóhoz ért, Aimee magas hangon visítani kezdett, kis híján széthasítva Mac koponyáját. Addig nem is hallgatott el, amíg Mac vissza nem jött és le nem ült mellé. Aimee azonnal lecsillapodott, és békésen játszott tovább az építőkockákkal. – Mi baja van? – kérdezte Mac. Ian vállat vont. – Veled akar lenni. – De miért? Ian nem válaszolt, folytatta az építést. Akárcsak gyerekkorában, igyekezett pontosan egymás tetejére illeszteni a kockákat, apránként haladva felfelé, amíg az építményt tökéletesnek nem találta. 138
Aimee nevetve feldöntötte a falat. – Ian – szólalt meg Mac, miközben öccse ismét rakosgatni kezdte az elemeket. – Miért te vagy az egyetlen, aki hisz nekem? Mármint, hogy a gyerek nem az enyém. Ian nem pillantott fel izgalmas munkájából. – Nem voltál nővel azóta, hogy Isabella elhagyott három és fél éve. Ez a gyerek szinte még csecsemő. Még a másállapot idejét számítva is túl kicsi ahhoz, hogy a tiéd legyen. Kifogástalan logika. Ian most sem okozott csalódást. – És ha hazudtam az önmegtartóztatásról, öregfiú? Ian felpillantott. – Nem hazudtál. – Nem. De Hart azt hiszi. És csak Isten tudja, mit hisz Isabella. – Isabella hisz neked. Mac az öccse felé fordult, és hirtelen ráeszmélt, hogy Ian egyenesen a szemébe néz. Ez megmelengette a szívét. Mindig értékes pillanat volt, amikor Ian állta valaki tekintetét. Hitt Macnek, pontosan tudta, hogy nem hazudik, így még értékesebb ajándék volt. Ian pislogott, azután megint az építőkockákra fordult a figyelme, és a pillanat elmúlt. Különös szag terjengett a szobában. Mindkét férfi Aimee-re meredt, aki épp egy kockát próbált a szájába tömni. Mac elfintorodott. – Azt hiszem, ideje segítségül hívni az asszonyokat. – Igen – bólintott Ian. A két testvér feltápászkodott. Aimee előrebillent, és a kezére támaszkodva dundi lábacskáira állt, még mindig az építőkockát szorongatva. Karját Mac felé emelte. Ian kerülte a tekintetét, de Mac látta, hogy derűs mosoly honol az arcán. Felkapta Aimee-t, akiből most erőteljes, savanyú szag áradt. A kislány vígan játszadozott az építőkockával, amíg a két férfi sietve elindult a házban asszonyi segítséget keresni. *** Eljött a helyi orvos, és sokáig maradt a francia nővel. Valahányszor Mac bepillantott a vendégszobába, felesége a nő mellett ült vagy éppen az orvosnak segített. Aimee egy pillanatra sem engedte el Macet a közeléből. Az egyik cseléd, egy vidám arcú, ötgyermekes skót asszony kedélyesen 139
letisztogatta és bepelenkázta a kislányt, de amikor Mac kiment volna a szobából, Aimee sírva fakadt, és csak akkor hallgatott el, amikor újra fölvette. A nap hátralévő részében, akárhányszor Mac magára próbálta hagyni a gyereket Beth, a házvezetőnő vagy a vidám skót asszony társaságában, Aimee nem eresztette sehová. Amikor Mac végül teljesen felöltözve elaludt, Aimee mellette hasalt az ágyon. Reggel, még mindig kimerülten, Mac kivitte a kislányt a teraszra. Hideg szél fújt, a felföldön mindig korán fordult téliesre az idő; ugyanakkor derült volt az ég, és sütött a nap. A házvezetőnő kihozott egy kis széket, és segített Macnek bebugyolálni a gyermeket. Aimee elaludt a napsütésben, miközben Mac az alacsony kőmell-véden gubbasztott, és a kerten át a távoli hegyeket bámulta, amelyek pengeszerű fallal vették körül a vidéket. Meghallotta Isabella lépteit a terasz márványburkolatán, de nem fordult meg. Felesége megállt mellette a mellvédnél, és a tájban gyönyörködött. – Álmában halt meg – mondta egy idő után, fáradt hangon. – Azt mondta az orvos, hogy már elhatalmasodott testében a rák. Az is meglepő, hogy mostanáig bírta. Valószínűleg csak az tartotta életben, hogy még időben biztonságba helyezze a gyereket. – Megmondta a nevét? – kérdezte Mac. – Mirabelle. Mindössze ennyit árult el. Mac a kert művészi virágágyásait bámulta. Hamarosan kiürítik a szökőkutakat, hogy be ne fagyjanak, és a virágágyásokat belepi a hó. – Hiszek neked, Mac – szólalt meg Isabella. Mac feléje fordult. Isabella komor, barna ruhát viselt, de a napfény felragyogtatta az anyag színét. Mint egy Renoir-képen, úgy állt előtte az asszony, méltóságteljesen és mozdulatlanul; haján megcsillant a fény, és bejárta ruhája redőit. Arca sápadt volt az álmatlanul töltött éjszakától, de szoborszerű szépsége tündökölt. – Köszönöm – felelte Mac. – Azért hiszek neked, mert Mirabelle afféle félénk kis nyuszinak tűnt. Azt mondta, mindent elkövetett, hogy ne kelljen hozzád jönnie, el sem akart utazni Párizsból, amíg maradt más választása. Rettenetesen félt… tőlem, tőled, ettől a helytől. – Isabella megcsóválta a fejét. – Nem a te típusod. Mac felvonta a szemöldökét. – És ha, a te szavaddal élve, az én típusom lett volna? 140
– Ha erélyes fiatal nő lett volna, olyan asszony, aki a helyedre tud tenni, akkor is világos, hogy nem hagytad volna sorsára, főleg nem egy gyerekkel. Nem jellemző rád. – Vagyis nem a hűségemben bízol, hanem a nagylelkűségemben meg az ízlésemben. Isabella vállat vont. – Több mint három éve külön élünk. Faképnél hagytalak, különválási végzést kértem. Honnan tudhatnám, hogy nem vigasztalódtál-e mással? A legtöbb férfi ezt tette volna. – Én nem vagyok olyan, mint a legtöbb férfi – fortyant fel Mac. – Bár megfordult a fejemben, Vigaszért, vagy hogy téged megbüntesselek, azt magam sem tudom. Összetörted a szívem. Üres maradtam. Minden érzés kiveszett belőlem. Az a gondolat, hogy bárki máshoz érjek… Mac barátai tréfának tekintették az önmegtartóztatását, a testvérei úgy vélték, Isabellának akar bizonyítani. Ez utóbbi is szerepet játszott ugyan a döntésében, de igazság szerint Mac nem vágyott másik nőre. Nem jelentett volna vigaszt, nem segített volna felejteni. Amikor Isabellát feleségül vette, mindenestül odaadta magát neki, és nem volt visszaút. – Csakis az a csaló gazember lehetett az apa – jegyezte meg Isabella. – Mármint aki a hamisított képeket eladta Mr. Crane-nek. – Én is erre a következtetésre jutottam. A pokolba is, ki lehet az a nyavalyás? – Mac borúsan meredt a tájra. – Amikor azt a nőt felvittem a lépcsőn, láttam az arcán, hogy ő is ráébredt: én nem az a férfi vagyok. De nem szólt egy szót sem. Neked vagy Bethnek említett esetleg valamit? – Természetesen nem. Gondolkozz, Mac! Ha nincstelen nő volnál, és tudnád, hogy a halálodon vagy, mégis hogy döntenél: egy herceg jómódú öccsére bízod a gyerekedet, vagy elismered a tévedésed, és hagyod, hogy az utcára hajítsák a kicsit? Mac belátta, hogy igaza van. – Nem hajítjuk az utcára Aimee-t. A birtok egyik bérlője majd fölneveli. A hajtónk felesége imádja a gyerekeket, és neki nincs. – Nem adjuk ki dajkaságba. Örökbe fogadom. Mac rábámult. – Isabella! – Miért ne? Nem Aimee hibája, hogy elhagyta az apja, és az anyja meghalt gyógyíthatatlan betegségben. Nekem van pénzem, szép nagy házam, és időm is elég akad gyereket nevelni. 141
Mac felpattant a mellvédről. – Az apja nyilvánvalóan őrült! Ez a fickó, akárki is legyen, az én nevemmel szignózza a festményeit, neves képkereskedők útján el is adja őket, a pénzre viszont nem tart igényt. Derék Ron megesküdött volna, hogy engem látott fogadást kötni a versenyekre, tehát ez az illető követ minket. Nem is beszélve arról, hogy felgyújtotta a házam. – Mindez nem Aimee hibája. – Persze, hogy nem. De mi lesz, ha a férfi eljön érte? Te pedig ott vagy egyedül? – Meg tudom védeni – felelte Isabella dacosan. Mac hangja megenyhült. – Édesem, tudom jól, menynyire vágysz egy gyerekre. Isabella Mac felé fordult, arca kipirult az indulattól. – Úgy van! Aimee pedig nem kell senkinek. Miért ne segítsek hát rajta? – És mit mondasz a pletykalapoknak, honnan került hozzád? – Miért mondanék nekik bármit is? Aimee haja vörös, mint az enyém. Majd úgy teszek, mintha egy rég nem látott amerikai rokonom árvája volna, vagy ilyesmi. – Angyalom, egész London arra fog következtetni, hogy Aimee az én törvénytelen lányom egy ismeretlen nőtől – mondta Mac. – Pontosan azt fogják hinni, amit Hart. – Már rég nem érdekel, milyen badarságokat közölnek a pletykalapok. Fensőbbségesen csengett a hangja, de Mac tisztában volt vele, hogy Isabellát nagyon is érdekli a közvélemény ítélete. Az újságírók végig arra használták a házasságukat, hogy a lapjaikat eladják. Valamiért az olvasóközönséget lenyűgözték az olyan részletek, mint például hogyan újította fel Isabella a Mount Street-i házat, mi zajlott az estélyeiken, és mi volt az oka vélt és valós összezördüléseiknek. Anglia és Skócia második legrangosabb főrendjének öccseként Mac már hozzászokott, hogy minden lépését figyelik és megírják, ám Isabella, aki a házasságáig visszavonult életet élt, megszenvedte a nyilvánosságot. Macnek el kellett ismernie, hogy maga is jócskán hozzájárult, hogy a lapok kíváncsisága ne lankadjon, játékbarlangokba vitte Isabellát, maga mellett tartotta a műteremben, miközben meztelen modelleket festett, Párizsba utazott vele, és ott álmatlanul dolgozott napokon át, amíg Isabella vásárolgatott és estélyekre járt. Az újságok falták az ilyen történeteket. 142
– De Aimee-t érdekelni fogja – válaszolta Mac. – Idővel. Isabella tekintetében szikrázott az eltökéltség. – Nem hagyom, hogy ez a gyerek csak a nélkülözést és elhanyagolást ismerje! Akárki is az apja, Aimee nyilvánvalóan nem kell neki. Mirabelle azt mondta, a modellje volt. Azt hitte, hogy az előkelő és nagylelkű Mac Mackenzie képeihez pózol. Mindig híres voltál arról, hogy hű vagy a feleségedhez. Mirabelle semmiképp nem hitte volna el, hogy az a férfi te vagy, ha akkor még együtt élünk. – Mély levegőt vett. – Ha soha nem hagylak el. – Isabella, az ég szerelmére, Aimee nem a te hibádból jött a világra! – Veled kellett volna maradnom, Mac. Meg kellett volna próbálnom rendbe hozni a házasságunkat. Isabella reszketett, a szeme gyanúsan fénylett. Mac szíve megesett rajta. Egész éjjel nem aludt a buta fruska, és most csupa olyan váddal illeti magát, amit nem gondol komolyan. – Az őrületbe kergettelek, szívem – felelte Mac. – Emlékszel? Olvastam ám a levelet, amit írtál nekem. Legalább százszor, és mindannyiszor azt reméltem, hogy ezúttal valami más áll majd benne. – Tudom. De én elszöktem. Gyáva voltam. – Elég! – Mac a karjába vonta. Isabellából napfényillat áradt, és Mac szeretett volna elmerülni az ölelésében, ott maradni egész nap. – Ismerek épp elég gyáva embert, Isabella. Te nem vagy az. Teremtőm, hiszen feleségül jöttél hozzám! Ahhoz kellett ám kurázsi. – Ne ugrass most – dünnyögte Isabella Mac vállába. – Kérlek! Isabella haja élénkvörösen fénylett a napsütésben. Mac végigsimított rajta. – Nyugodj meg, szívem! Gondját viselheted a kicsinek, ha akarod. – Köszönöm. Mac elhallgatott, bár továbbra sem tetszett neki a dolog. Nem Isabella nagylelkűségét kifogásolta, amiért segíteni akar szegény anyátlan porontyon, hanem attól félt, hogy az asszony ezzel valami képzelt bűnét próbálja jóvátenni. S aggasztotta, hogy mire szánja rá magát az őrült apa, ha megtudja, hogy Aimee Isabellával él. Meg kellett találnia a gazembert. Aimee felébredt, meglátta Isabellát, és gőgicsélve próbálta felhívni magára a figyelmét. Most csak a gyerek volt a fontos, akit ölelni, etetni, óvni kell. Bonyolult felnőtt érzelmekkel később is ráértek még foglalkozni. Isabella fölemelte a gyereket. Aimee sírva fakadt, és Mac felé nyújtózott. A férfi engedelmesen tartotta a karját, és igyekezett nem 143
élvezni, ahogy a kislány összegömbölyödve, lecsillapodva a mellkasához bújik. Isabella mosolygott, arcán még mindig csillogtak a könnyek. – Akár tetszik, akár nem, Aimee úgy döntött, hogy hozzá tartozol. – Vagyis, ha tényleg gondját akarod viselni, akkor muszáj állandóan a közeledben lennem. – Amíg hozzám nem szokik, feltétlenül. Ez esetben szólnod kellene Bellamynek, hogy vegyen jegyeket Londonba. – Londonba? Miért nem felel meg Kilmorgan? Itt van elég hely a szaladgálásra, játékra, és társasága is akad, a bérlők gyerekei. Isabella tekintetéből kiolvasta, hogy iménti megjegyzése reménytelen férfigondolkodásra vallott. – Dajkákat és nevelőnőket kell szereznem, ruhákat készíttetnem, be kell rendeznem egy gyerekszobát. Százféle tennivaló vár rám a szezon kezdete előtt. Mac meghintáztatta a kislányt a karjában. – Szerintem még nem áll készen a debütálásra. Túl kicsi a keringőhöz. – Ne szamárkodj! A szezon idején mindig tele van a naptáram, és nem fogom vidékre küldeni a gyerekemet, mert nincs kedvem foglalkozni vele, amikor vendégek jönnek. – Ahogy a mi szüleink tették? – Aimee vidáman huzigálta Mac haját, amíg Mac magasra nem lódította. Azután gyengéden feldobta és elkapta. Aimee felrikkantott örömében. – Igen – felelte Isabella. – És emlékszem, milyen magányosnak, feleslegesnek érzi magát olyankor egy kisgyerek. Nem akarom, hogy Aimee csak ritkán, messziről láthasson minket. Isabella tehát döntött. Mac magához szorította Aimee-t, de hirtelen rossz előérzet fogta el. Tudta jól, hogy kisbabája elvesztése nagyon megviselte Isabellát, de Mac csak most eszmélt rá igazán, mennyire vágyik gyerekekre a felesége. Annyira, hogy most a sajátjának akarja Aimee-t. S kifacsart logikával meggyőzi magát, hogy a gyermek meg sem született volna, ha ő nem hagyja el Macet. Egy valami volt csak biztos: a komplikált okok arra indították Isabellát, hogy a kislánnyal Londonba utazzon. Aimee csak Mac közelében nyugodott meg, Mac pedig nem akarta szem elől téveszteni Isabellát. Felsóhajtott. Tehát irány London. Mac és Isabella, akik eddig óvatosan kerülgették egymást, mint két ikerbolygó, immár egy elválaszthatatlan hármas tagjai lettek. 144
Tizennegyedik fejezet London döbbenten vette tudomásul a skót lord és a lady elhidegülését. A nemes arisztokrata a kontinensen keresett menedéket, míg szépséges hölgye elköltözött a Mount Streetről. Minden házasulandónak megszívlelendő a mondás: Hamar nász, hosszú gyász. – 1878. január Mac bátornak nevezte Isabellát a teraszon, ám útközben London felé mutatkozott csak meg igazán a férfi valódi énje. Előző nap megtartották Mirabelle temetését; a sír szomorúan ázott a templomkertben. Aimee minden eddiginél jobban ragaszkodott Machez, másnak jóformán az érintését sem tűrte. Nagy nehezen elviselte, hogy Isabella a karjába vegye, mivel kicsiny elméje felismerte, hogy az asszony Machez tartozik. Ám nyilvánvalóvá tette azt is, hogy Mac az igazi kedvenc. A férfi vígan engedett neki, és beletörődve hagyta, hogy Aimee az ölébe üljön, az óraláncával játsszon, a térdén lovagoljon, vagy éppen a haját cibálja és az orrát szorongassa. Isabella sosem hitte volna, hogy Mac ügyesen bánik a gyerekekkel – amikor a saját gyermeküket várta, titokban aggódott, hogy Macet nem fogja érdekelni a baba. Most azonban, amint a fülkében ülve figyelte őket, mulatva állapította meg, hogy Mac talán még nála is talpraesettebben birkózik meg a helyzettel. Csészéből tejet itatott Aimee-vel, nevetve hagyta, hogy az ebédhez járó kenyeret összetépje, és csak akkor makacsolta meg magát, amikor a pelenkázásra került sor. Azért vannak határok, jelentette ki Mac, a gyereket Evans kezébe nyomva. Isabella komornája váratlanul megenyhült Mac iránt, amikor a kislánnyal látta, és mostanában gyakran jutalmazta jóindulatú mosollyal úrnője férjét. Ahogy a vonat London felé döcögött, Mac elaludt a falnak dőlve, és Aimee is a karjában. A szálas, magas férfi látványa, amint skót szoknyában, az ülésen elterülve, mellkasán egy kisgyerekkel alszik, melegséggel töltötte el Isabella szívét. 145
Másnap reggel Londonba érkezve Mac felszólította a kocsisát, hogy hajtson egyenest Isabella házához. Az asszony érezte magán a szomszédok tekintetét, amikor a North Audley Streeten kiszállt a kocsiból, és szorosan a nyomában a férje követte, karjában egy gyerekkel. Szeme sarkából észrevette, hogy óvatosan félrehúzódnak a függönyök, és kukucskáló fejekbukkannak fel az ablakokban. Macnek igaza volt: könyörtelen lesz a pletykaáradat. A személyzet viszont a helyzet magaslatán állt. Bellamy táviratban figyelmeztette Mortont, hogy készüljön fel, és a komornyik máris kiürítette gyerekszobának Daniel múltkoriban használt hálószobáját. Végül vette magának a bátorságot, hogy értesítse az unokahúgát, aki dajka volt, és éppen állást keresett. Morton el is hívta Miss Westlockot meghallgatásra, már aznap délutánra, természetesen csak akkor, ha őladységének is megfelel. – Hát ezért mondom, hogy elloptad a legjobb cselédeimet – jegyezte meg Mac. – Morton a komornyikok gyöngye. – Igyekszem megelégedésre szolgálni, mylord – felelte Morton hűvösen. – Tudom, Morton, de azzal is tisztában vagyok, hogy gondolkodás nélkül faképnél hagyna, ha választania kellene a feleségem és köztem. Legyen olyan jó, és szóljon Bellamynak, hogy készítsen nekem egy kis Darjeeling teát! Isabella megismerkedésükkor valóban rokonszenvesnek találta Miss Westlockot; nem is volt semmi kétsége, hogy így lesz, amikor Morton őt ajánlotta. Azonnal fel is fogadta a harmincöt éves, gyakorlatias hölgyet, aki magától értetődőnek tekintette, hogy elégedettek lesznek vele, és a csomagjaival együtt érkezett. Rögtön be is költözött a gyerekszoba mellé, és nekilátott a teendőinek. A ház úrnője kicsomagolással és bevásárlással tervezte tölteni a nap hátralévő részét. Sok mindent kellett vennie – babakocsit, pelenkákat, gyerekbútort, gyerekruhákat, játékokat. Mac rábízta a feladatot; azt mondta, visszamegy a saját házába Bellamyvel, hogy megnézze, miként halad a helyreállítás. Végül Aimee-t és Miss Westlockot is magával kellett vinnie, mert Aimee nem csinált titkot belőle, hogy egyelőre nem hajlandó szem elől téveszteni Macet. Isabella mulatva, ugyanakkor enyhe szomorúsággal nézett utánuk, amikor Mac beült a kocsiba, karjában a gyerekkel, és Miss Westlock a teljes babafelszereléssel követte. Amióta legutóbb elutaztak Londonból, 146
egyfolytában egymás nyakán voltak; Isabellát hirtelen furcsa érzés fogta el, hogy nem fog minduntalan Macbe botlani. Három és fél évig nélküle éltem, emlékeztette magát. Három és fél évig. Egyetlen délután várt most rá Mac nélkül, és a ház máris üresnek tűnt. Isabella úgy döntött, az lesz a legjobb, ha elfoglalja magát, hát előhozatta a kocsit és a Regent Streetre hajtatott. Fölfedezte, hogy nagyon élvezi a gyerekholmik vásárlását. Annyi bolt árukészletét böngészte végig, hogy Evans már panaszkodni kezdett a bőrtalpú cipők sajnálatos kopásáról. Isabella elhallgattatta, és telepakolta komornája karját képeskönyvekkel, építőkockákkal, egy apró teáskészlettel és egy óriási babával. Az ismerősök, akikkel Isabella összefutott, láthatóan kíváncsiak voltak, és Isabella kereken megmondta nekik, hogy örökbe kíván fogadni egy gyereket. Úgyis megtudják előbb-utóbb, gondolta. Hiszen nem áll szándékában titokban tartani Aimee-t. Miután hazaért, és a lakájok Evanshez hasonlóan zsörtölődve behordták a dobozokat, Isabella egy levelet talált a hall asztalán. Mac még nem érkezett meg, ezért Isabella a saját szobájába sietett, hogy elolvassa Ainsley Douglas üzenetét. Kétszer is átolvasta, azután megcsókolta a levelet. – Isten áldjon érte, Ainsley, drága pajtásom! – mondta, és a kebelébe rejtette a papírlapot. *** Amikor Mac hazaért, karjában az alvó Aimee-vel, Isabellát a gyerekszobában találta. Miss Westlocknak néhány elintéznivalója akadt, így Mac maga vitte fel a kislányt, hogy lefektesse. Isabella a gyerekszoba ablakánál állt, kibámult a szürkületbe, és az ablakfülkében ülő hatalmas baba aranyhaját simogatta. Mac a kiságyba fektette az alvó Aimee-t, betakargatta, azután odament Isabellához. Az asszony nem fordult meg a közeledtére. Egy kósza, alkonyi napsugár megvilágította az arcát, és Mac szíve elszorult a vonásain tükröződő fájdalomtól. Megérintette a vállát. – Isabella… Isabella a férje felé fordult, arca könnyben ázott. Kinyitotta a száját, mintha bocsánatot akarna kérni a sírásért, de hang nem jött ki rajta. Mac kitárta a karját, és Isabella hozzásimult.
147
Miközben magához vonta, Macet megrohanták az emlékek. Ne emlékezz! Ne éleszd fel a fájdalmat… De az emlékezés könyörtelen. Mintha tegnap történt volna, tisztán látta magát, amint a vetélés után belép Isabella hálószobájába a Mount Streeten. Mac napok óta tántorgott a részegségtől, hiába próbálta Ian visszatartani az italtól. Dovertől Londonig a vonaton egyfolytában egy whiskysüveget emelgetett a szájához, hogy a belsejét rágó, kínzó fájdalmat elűzze. Soha nem érzett ilyen kínt, még évekkel azelőtt, az anyja halálakor sem. Sosem volt szoros kapcsolata az édesanyjával, alig ismerte. Apja távol tartotta a négy fiút a törékeny hercegnétől; az öreg herceg még a fiaira is féltékeny volt. Ennek a rögeszmés féltékenységnek lett végül áldozata az asszony. Az anyja miatti gyász azonban semmi sem volt ahhoz a gyötrelemhez képest, amelyet akkor érzett, amikor Ian-nek végre sikerült megértetnie vele, hogy Isabella elveszítette a gyermeküket, és a saját élete is veszélyben van. A malátawhisky mit sem enyhített bűntudatán és fájdalmán, mégis egyfolytában azt nyakalta kétségbeesésében. Berontott a házba és felrobogott a lépcsőn Isabella szobájához. Még most is emlékezett rá, hogy Isabella a kandalló mellé húzott kanapén ült, vörös haja ziláltan omlott a vállára, és halovány volt az arca. Kivörösödött szemmel pillantott fel, amikor Mac betántorgott az ajtón. Elbukdácsolt a kanapéig, ott térdre roskadt, és arcát Isabella ölébe temette. – Ne haragudj – hörögte. – Ne haragudj! Várta, hogy minden rendbe jöjjön. Várta, hogy Isabella megsimogassa a haját, és azt suttogja, hogy nincs semmi baj. Hogy megbocsát. Hiába várta. Az elkövetkező sivár hetekben rádöbbent, milyen szívtelen, önző gazember volt akkor. Értetlenül és megbántva állapította meg, hogy Isabella ezúttal nem dédelgeti, nem csillapítja a szenvedését. Felnézett és észrevette, hogy az asszony tekintete mereven csillog, arca pedig fehér, mint a márvány. Próbálta magához húzni, de olyan részeg volt, hogy térdre bukott, és lehányta a szőnyeget. Ian ritkán árult el bármiféle érzelmet, de amikor felrángatta Macet a szőnyegről, és kipenderítette a szobából, haragjában eltorzult az arca.
148
Bellamy megmosdatta Macet, Ian dühös tekintetétől kísérve. – Isabella sírt utánad – mondta. – Tehát megkerestelek. Sejtelmem sincs, miért akarja, hogy itt legyél. Állandóan részeg vagy. Mac sem értette az okát. Amikor jobban lett, újra Isabella keresésére indult, mert tisztában volt vele, hogy kétszeresen is bocsánatkéréssel tartozik. A gyerekszobában találta meg az asszonyt; kezét a faragott bölcsőn nyugtatta, amelyet együtt választottak, amikor megtudták, hogy Isabella kisbabát vár. Mac odalépett hozzá, átölelte, és fejét Isabella vállára hajtotta. – El sem tudom mondani, mennyire sajnálom – suttogta. – Hogy ez történt, hogy nem voltam melletted, és hogy ilyen részeges zsivány vagyok. Azt hiszem, belepusztulok, ha nem bocsátasz meg! – Gondolom, úgyis megbocsátok majd – válaszolta Isabella, és egyik ujjával a lakkozott faragásokat simogatta. – Mint mindig. Mac válla ellazult, arcát Isabella illatos hajába fúrta. – Megpróbáljuk megint. Lesz majd másik baba. – Fiú volt. – Tudom. Ian mondta. – Megcsókolta Isabella nyakának a hajlatát, és szemét behunyva küzdött a fájdalom hulláma ellen. – Talán a következő is fiú lesz. – Még ne. – Isabella olyan halkan felelt, hogy Mac alig hallotta meg. Akkor azt hitte, megérti: Isabellának idő kell a felépüléshez. A női bajokról a modelljeitől szerezte ismereteit – tudta, hogy nem állhatnak modellt teljesen ruhátlanul a vérzés idején, és néha hetekig nem dolgozhattak szülés vagy vetélés után. Dühítette őket, hogy nem tudnak munkába állni, mert nagy szükségük volt a pénzre. Néha a műterembe is magukkal hozták a gyerekeiket, mert nem engedhették meg maguknak, hogy felfogadjanak valakit vigyázni rájuk, férjük vagy legalább hűséges párjuk pedig sokszor nem volt. Macet sosem zavarták a porontyok, és azok is láthatóan kedvelték őt. – Csak szólj, ha készen állsz! – mondta Mac, és megcirógatta Isabella nyakát. – Szólj, és akkor újra próbálkozunk. Isabella elhúzódott tőle, zöld szeme lángot vetett falfehér arcában. – Neked ez ilyen pofonegyszerű? A gyerek nem maradt életben, de nem baj, majd lesz másik? Mac pislogott; váratlanul érte a kitörés. – Nem így értettem.
149
– Miért jöttél vissza Párizsból, Mac? Hiszen ott sokkal jobban érzed magad, kedvedre versenyezhetsz a barátaiddal, melyikőtök bír többet inni, mielőtt összerogy! Mac hátralépett. Megsebezték a szavak, annál is inkább, mert Isabellának igaza volt. – Most nem vagyok részeg. – Nem vagy annyira részeg, mint amikor hazajöttél megvigasztalni, és összehánytad a szőnyegemet! – Az egy szerencsétlen baleset volt. Isabella ökölbe szorította a kezét. – A pokolba veled, miért jöttél vissza egyáltalán? – Ian azt mondta, te hívtál! – Ian azt mondta. Ian azt mondta! Ezért jöttél hát haza? Nem is azért, mert velem akartál lenni? Mert szörnyűséges dolog történt? – A pokolba veled is, Isabella, ne csavard ki minden szavam! Azt hiszed, én nem érzek semmit? Azt gondolod, nem kapartam kínomban a mellkasom? Szerinted miért iszom? Próbálom csillapítani a fájdalmat, de nem megy! – Szegény védtelen angyalkám! Ha pofon vágja, az sem fájt volna ennyire. – Mi ütött beléd? – tudakolta. – Még sosem láttalak ilyennek. – Az ütött belém, hogy elvesztettük a gyerekünket! – Isabella majdnem kiabált. – De nem azért jöttél haza, hogy megvigasztalj, Mac. Hanem hogy én vigasztaljalak téged! Mac tátott szájjal meredt rá. – Természetesen szükségem van a vigasztalásodra. Egymást kellene vigasztalnunk. – Tőlem hiába vársz vigaszt. Nem maradt semmim! Üressé váltam, mindenestül. És te nem voltál itt! A pokolba veled, szükségem volt rád, és nem voltál itt! Hirtelen elfordult tőle, kezét a hasára szorította, élénkvörös haja lángolt a kihunyó alkonyi fényben. – Tudom – mondta Mac rekedten. – Tudom. De szívem, ez a tragédia olyan váratlanul jött! Hónapok voltak még hátra; egyikünk sem tudhatta, hogy ilyesmi megtörténhet. – Tudtad volna, ha akkor ott vagy velem azon a bálon. Ha Londonban lettél volna. Ha nem tűntél volna el hetekkel korábban, anélkül, hogy legalább szóltál volna, hová mégy!
150
– Inkább pórázon tartanál? – Macben felbugyogott a gyász táplálta harag. – Tudod jól, miért mentem el. Szinte szünet nélkül veszekedtünk. Nyugalomra volt szükséged. – Amiről egyedül te határoztál, az éjszaka közepén, minden szó nélkül! Pedig nekem talán épp az kellett volna, hogy itt maradj. Lehet, hogy szívesebben veszekszem veled, mint hogy magányosan üljek a csendes házban, amíg te több száz mérföldnyire jársz. Megkérdezted valaha is? Nem, te csak lelépsz, és ostoba ajándékokkal próbálsz kárpótolni, amikor végre hajlandó vagy hazajönni! Ördög és pokol, ez a nő jobban fel tudta dühíteni, mint bármilyen más asszony eddigi bőséges tapasztalai során! Nem is; jobban feldühítette, mint bárki, legyen az nő vagy férfi, és kész. – Isabella, az apám megölte a feleségét! Addig rázta, amíg ki nem tört a nyaka! És miért? Mert veszekedtek, apám részeg volt, és nem bírt uralkodni magán! Szerinted ezt akarom? Szerinted arra akarok eszmélni egy nap a mámoromból, hogy bántalmaztalak? Isabella döbbenten bámult rá. – Miről beszélsz? Soha nem emeltél rám kezet! – Mert mindig elmenekültem, mielőtt bekövetkezhetett volna! – Magasságos ég, Mac, azt akarod mondani, hogy azért mész el, mert meg akarsz ütni? – Nem! – Macben sosem merült fel, hogy ilyen szörnyűséget tegyen, de mindig rettegett tőle, hogy feltámad benne az apja természete, aki verte és szidalmazta a saját gyermekeit. Az idős herceg elmegyógyintézetbe küldte Iant, mert ő volt az egyetlen tanú, aki tudta az igazságot az édesanyjuk haláláról. Macet pedig megkorbácsolta, mert képeket akart festeni; szenvedélyesen vágyott a művészetre. – Dehogy akarlak megütni, Isabella – tiltakozott. Sosem jutott eszembe. – Akkor miért? Macben újra fellobbant a bosszúság. – Köteles egy férfi minden lépéséről számot adni a feleségének? – Ha az én férjem, akkor igen. Macnek hirtelen nevethetnékje támadt. – Ó, te kis elsőbálos, micsoda karmaid vannak! – Kösz, de nem kellenek nekem karmok. Nem kérek az évődésedből sem, meg abból, hogy magamra hagyjál a saját érdekemben. Normális házasságra vágyom! Tényleg sokat kérek?
151
– Talán úgy képzeled a normális házasságot, hogy én egész nap a klubomban ülök és az újság mögött dünnyögök magam elé? És persze szeretőt tartok szükségleteim kielégítésére, mert egy normális házasságban téged nem érdekelnének az alantas testi örömök. Te közben az összes pénzemet felesleges dolgokra költöd, és csak örülsz, hogy nem vagyok láb alatt. Kifogyott a szuszból, és várta, hogy Isabella elmosolyodjon a képtelen ideán, ám Isabella erre csak még dühösebb lett. – Ez a szokásos hozzáállásod; mindent vagy semmit! Szerinted vagy csak zabolátlan és botrányos lehet a házasságunk, vagy inkább tudomást sem veszel rólam. Sosem merült még föl benned, hogy esetleg létezik valami a kettő között? – Nem, mert mindig ezt csináljuk. – Mac ökölbe szorította a kezét, próbálta visszanyerni a nyugalmát. – Látod? Mindenen vitatkozunk. Hol szerelmeskedünk, hol meg zeng tőlünk a ház! Azért szoktalak itt hagyni, mert ez biztosan nagyon kimerít téged. Ha amiatt aggódsz, hogy más nőkhöz lépek le… – Amiatt nem. Ian elmondaná. – Ó, hát persze, Ian. A te őrangyalod, az én felvigyázóm. A drága Ian, aki nem mozdul mellőled. – Az ég szerelmére, Mac, ugye nem vagy féltékeny Ian-re? Soha még álmában sem jutna eszébe, hogy ilyen galádságot kövessen el ellened! – Természetesen nem vagyok féltékeny. – Vagy mégis? Nem mintha Ian valaha is elcsábította volna Isabellát, hiszen Iannek nem volt kenyere a csábítás. Öccse kurtizánokkal elégíttette ki testi vágyait, érzelmi viszonyt egyetlen nővel sem teremtett. Mac abban sem volt biztos, hogy Ian egyáltalán tudja, hogyan kell. Isabellának azonban jó barátja volt, talán jobb is, mint Mac valaha lehet. Ez rosszulesett. – De vele szívesebben töltöd az időd. – Mert Ian itt van! Te pedig soha, csak amikor neked is megfelel. És olyankor is az az elsődleges célod, hogy kizökkents a nyugalmamból, vagy felvágj a barátaid előtt az édes kis elsőbálosoddal, aki teljes mértékben elfogadja őket. Veled lenni sosem… megnyugtató. – Az ég óvjon attól, hogy „megnyugtató” legyek! Erről a totyakos vénemberek klubja jut eszembe, meg a kedvenc papucsom. De pontosan ezért szoktam elmenni, kedvesem! Hogy egy kis nyugalom költözzön az életedbe.
152
– Pedig a távolléted nem nyugtat meg, a legkevésbé sem. És nem voltál mellettem, amikor a legnagyobb szükségem volt rád. Mac a veszekedés közepén eszmélt rá, hogy ezúttal nem lesz könnyű elnyernie a megbocsátást. Isabella nem volt hajlandó hozzábújni, és mosolyogva elrebegni, mennyire örül, hogy viszontlátja, akármi is történt. Hiába várta a készséges ölelést az ágyában, a női nevetést, amely megmelengeti a szívét, és arra emlékezteti, milyen jó a felesége mellett lenni. Fagyos volt a fogadtatás. Mac hátralépett, és megadón felemelte a kezét. – Bocsánatot kértem, Isabella. Valóban nagyon bánok mindent. Ha akkor előre tudom, mi fog történni, melletted lettem volna. Idő kell neked a gyógyuláshoz. Megértem. Hívj, amikor szükséged van rám! Azzal sarkon fordult és elsétált. Ki a szobából, le a lépcsőn, ki a házból, és felszállt a legközelebbi skóciai vonatra. Ott azután whiskybe fojtotta bánatát, és várta Isabella üzenetét. Mindhiába. Mac keserű gondolatainak fonala megszakadt, és ismét a jelenben találta magát. Aimee gyerekszobájában állt, a karjában tartotta Isabellát, és megbűvölten nézte, amint az erőtlen napfény megcsillan a füle fölötti tincseken. – Isabella – suttogta. – Önző, végtelenül önző csirkefogó voltam. Elhiszed nekem, ha azt mondom, hogy most már tisztában vagyok vele? Isabella a kinti párkányra tapadó vékony koromréteget szemlélte. – Nagyon régen volt. – És már el is felejtetted az egészet? Azt kétlem, szívem. Isabella olyan halkan sóhajtott, hogy Mac alig hallotta. – Életünknek azt a szomorú szakaszát végleg lezártam magamban. A haragot, vádaskodást, fájdalmat. Nem akarom újra feleleveníteni. Mac megcsókolta Isabella füle mögött a meleg bőrt. – Én sem akarom. És azt sem akarom, hogy megbocsáss. Érted? Ne bocsáss meg soha! – Mac… – Hallgass végig! Amikor azt mondtam neked, hogy vissza akarlak kapni, úgy értettem, hogy vissza akarok adni neked mindent, amit elvettem tőled. – Semmit nem vettél el tőlem – tiltakozott Isabella. 153
– Egy fenét nem! Szerettelek, rajongtam érted, de úgy kifacsartalak, mint aki félholt a szomjúságtól. Szerettem azt, amit kaptam tőled: a csodálatot, elfogadást, szerelmet, megbocsátást. Elfelejtettelek önmagadért szeretni. – És megváltoztál? Mac elnevette magát a kétkedő hangsúlyon. – Szeretném azt hinni. Jóvá akarok tenni mindent. Isabella megfordult a karjában. Könnyes volt a szeme. – Nem lehetne most félretenni ezt a témát, Mac? Kérlek! Mac bólintott. Még mindig kész idiótaként viselkedik, most éppen azt várja Isabellától, hogy csodálja, amiért megváltozott, holott a feleségének láthatóan máson jár az esze. Ez talán az igazi büntetés? Az asszony, akivel valaha förtelmesen bánt, közönyösen elutasítja minden törekvését, hogy jóvátehesse a múltat? – Ainsley írt nekem – szólalt meg Isabella. – A levél itt várt rám, amikor hazajöttem a vásárlásból. Macet abban a pillanatban fikarcnyit sem izgatta semmi Isabellán kívül, de kipréselt magából egy választ. – És hogy halad a dolog? – Ainsley kitervelte, hogyan találkozhatom Louisával. Ennyi év után végre viszontláthatom a húgomat! Mac szorosabban ölelte magához, tisztában volt vele, milyen sokat jelent ez a hír Isabellának. – Nagyszerű! Hol és mikor lesz a találkozás? – Holnap délután a Holland Parkban. És nem, te nem vagy hivatalos! Ezt egyedül kell intéznem. Szigorúan nézett a férjére, és Mac elmosolyodott. – Igenis, drágám. Száműzetésbe vonulok! – Nem szándékozott betartani az ígéretét, de Isabellának ezt nem kellett tudnia. – Köszönöm. Mac lehajolt, hogy megcsókolja, ám akkor Aimee váratlanul felébredt. Isabella kiszakította magát Mac karjából, izgatottan felkapta az aranyhajú babát, és széles mosollyal megmutatta a kislánynak az új játékot. *** Isabella jóval a megbeszélt négy óra előtt érkezett meg a Holland Parkba. Fel-alá járkált az ösvényen, és egyik okot a másik után sorakoztatta fel a képzelete arra, hogy a húga miért nem fog tudni eljönni a találkozóra. Az apjuk neszét vehette a tervnek, és bezárhatta 154
Louisát a hálószobájába. Louisa akár meg is gondolhatta magát, mert még mindig haragszik Isabellára, amiért elszökött Mackel. De nem, Ainsleyben megbízhat. Ainsley Douglasben megvan az a báj, amellyel mindenkit le tud venni a lábáról, és a királynő udvarhölgyeként a szava bizonyára nagy súllyal esik latba Isabella anyjánál. És Ainsley leleményes is. Ha valaki, hát ő meg tudja szervezni a titkos találkát Isabella és Louisa között. Isabella keze mégis hol ökölbe szorult, hol elernyedt, miközben felalá sétált. Mit fog mondani Louisának, ha meglátja? Hogy telt az elmúlt fél tucat év? Nahát, hogy megnőttél! Amikor utoljára találkoztak, Louisa még két copfban hordta a haját. Bálványozta a nővérét, kérdésekkel ostromolta ruhákról, frizurákról, házasságról és persze a férfiakról, mintha a tapasztalatlan Isabella valóságos orákulum volna. Néhányszor ugyan megpillantotta húgát az esküvő óta, és megállapította, hogy időközben bájos fiatal nővé cseperedett, de csak távolról, sajgó szívvel figyelhette. Isabella lépteket hallott a háta mögül, és felgyorsult a szívverése. Sűrű fák között húzódó keskeny ösvényre ért, és egy sötétvörös hajú férfi széles hátát pillantotta meg. – Mac! – kiáltotta bosszúsan, és akkor a férfi megfordult. Nem Mac volt az. Isabella megpördült, és kétlépésnyit futott, mire a férfi derékon ragadta és felkapta. Kezét Isabella sikításra nyílt szájára tapasztotta. – Isabella – suttogta, és forró nyálat fröcskölt az asszony fülére. – Sose hagyj el többé, drágám!
Tizenötödik fejezet Lady I__ M__ egész Londont meglepte, amikor North Audley Street-i új otthonában soirée-t tartott, mégpedig azon kifejezett okból, hogy a vájt fülűeknek bemutassa Miss Sarah Connellyt, az Írországból érkezett mezzoszoprán énekesnőt. A becses meghívással
155
oly sokan éltek, hogy a szerény ház csaknem széthasadt a vendégek seregétől. – 1878. március Isabella kétségbeesetten rúgott, harapott és kapálózott, de a férfi egy pillanatra sem eresztette. Végigvonszolta az ösvényen, majd belökte a magas sövény egyik hasadékán, elzárva Isabellát a külvilágtól. Kész téboly! Egy parkban volt, London kellős közepén, fényes nappal, ám ez az elszigetelt kis csalit akár egy néptelen vidéken is lehetett volna. Hallotta, hogy a templomok négy órára harangoznak. Ainsley és Louisa most érkezik a megbeszélt helyre. De mit találnak? Isabella sehol. Nem volt annyi lélekjelenléte, hogy elejtsen egy zsebkendőt vagy brosst, ahogy a kalandtörténetek hősnőihez illik. Ainsley talán azt hiszi, Isabellának közbejött valami, vagy ami még rosszabb: meggondolta magát. Hogy mit gondol Louisa, azt elképzelni sem merte. A férfi hirtelen magához rántotta. Isabella megkarmolta az arcát, mire a férfi megütötte. Isabella vér ízét érezte a nyelvén. – Ne harcolj velem, Isabella! Mi összetartozunk. Hiába emlékeztetett Macre, hiába volt egyforma a termetük, egyformák a színeik, csak a megszólalásig hasonlítottak. Mac bársonyos baritonja helyett az ismeretlen férfi reszelős, vékony hangon beszélt. Isabella kiáltást hallott, azután a férfi váratlanul elengedte. Isabella megingott, elesett, a gallyak megkarcolták a bőrét. Csizmás lábak dübögtek az ösvényen, és két erős kar ismét talpra rántotta. Vakon hadonászott, amíg egy aggodalomtól elfulladó hangot nem hallott: – Isabella. Felkiáltott, két karját az igazi Mac köré fonta, és megkönnyebbülten kapaszkodott belé. Mac lefejtette magáról az asszonyt, és megvizsgálta az arcát; szemében féktelen harag tombolt. – Az Isten verje meg! Megölöm! Isabella túlságosan kifulladt, túlságosan félt, és túlságosan dühös volt ahhoz, hogy tiltakozzon. Nem engedte el Macet, elmerült a teste melegében, erejében, védelmező karja biztos menedékében. – Ő volt az, ugye? – hallotta Mac hangját. – A hasonmásom. Isabella bólintott. – Hátulról nagyon hasonlított rád. – És elölről? 156
– Olyan volt, mint te, és mégsem. – Finom volt Mac illata, férfias és friss. – Aki jól ismer, az az első pillantás után semmiképpen sem tévesztene össze vele. – Átkozott gazember! Még csak hagyján, hogy a képeimet hamisítja és felgyújtja a házamat. De hogy kezet mer emelni a feleségemre, az már megbocsáthatatlan gaztett! Isabella behunyta a szemét. Szíve dübörgött a rémülettől; nemcsak magáért aggódott, hanem amiatt is, hogy Mac az őrült nyomába ered. Isabella csupán arra vágyott, hogy elpihenhessen Mac biztonságot nyújtó, meleg ölelésében, és hazamehessen. – Maradj velem! Mac olyan erősen szorította, hogy Isabella érezte a férfi szívének zakatolását és forró, kapkodó lélegzését. – Maradok, édesem, maradok. A negyedet elütő órák zendülésére Isabella fölemelte a fejét. – Louisa – mondta elgyötörten. Mac gyengéden karon fogta Isabellát, és kivezette a bozótból az ösvényre, arra a helyre, ahol Louisával találkozott volna. Nem volt ott senki. A park túloldalán Isabella megpillantotta Ainsleyt és Louisa magas alakját; egymásba karolva sétáltak egyre távolabb. Mások is jártak a közelükben, és túl messze voltak ahhoz, hogy Isabella feltűnés nélkül utánuk kiálthasson. – Louisa – suttogta. Mac átkarolta Isabellát. – Sajnálom, szívem. Írj Mrs. Douglasnek, beszéljetek meg új találkozót! De ezúttal biztonságosabb helyen. Isabella nem vette le a szemét Louisáról, a kishúgáról, aki nyúlánk, méltóságteljes, elegáns ifjú hölgynek látszott fahéjszínű ruhájában. Louisa nem pillantott hátra; felszegett fejjel lépkedett Ainsley oldalán. *** Isabella csak akkor tette föl a nyilvánvaló kérdést Macnek, amikor már bebugyolálva üldögélt a pattogó tűz elé húzott fotelben, térdén forró vizes palackkal. – Hogy kerültél oda, amikor hirtelen a megmentésemre siettél? Isabella olyan sápadtnak, olyan erőtlennek tűnt, hogy Mac haragja mit sem csillapodott. Az a férfi, akárki is legyen, ma aláírta a halálos ítéletét. – Mac – mondta Isabella. Mac szórakozottan felelt. – Természetesen követtelek. 157
– Követtél? Miért? – Ne aggódjak talán, amikor a húgoddal a park elhagyatott csücskében találkozol? A jelek szerint joggal aggódtam. Isabella átvette Evanstől a gőzölgő teáscsészét. – Nagyon hálás vagyok a segítségedért, természetesen, de ez nem jelenti azt, hogy helyeslem a kémkedést. – Kémkedést? Semmi ilyen drámai gesztusról nincs szó, szívem. Igazából attól féltem, hogy apád rájön, mire készültök Ainsleyvel, és rátok ront, hogy megakadályozza. Vagy felfigyel rád egy útonálló, aki soha vissza nem térő alkalmat lát arra, hogy megszabadítson az ékszereidtől. Álmomban sem gondoltam volna, hogy a nemezisem ólálkodik a bozótosban és rád les. Isabella megborzongott, és Mac újfent elátkozta magában a támadót. Amikor meglátta Isabellát a földön, sár- és vérfoltosan, feltámadt benne valami primitív, állati ösztön. Még most is fellobbant benne a düh, ha pillantása megakadt a csúnya zúzódáson Isabella szája sarkában. Magába fojtotta a haragját, amikor lehajolt, hogy megcsókolja Isabellát. Megsimogatta az arcát, ügyelve, hogy ne érjen a sebhez. – Nem baj, ha egy kis időre magadra hagylak? El kell mennem valahová. – Muszáj? Ma reggel még repesett volna az örömtől, ha Isabella a kezét szorongatva könyörög neki, hogy maradjon. Most viszont az volt a legfontosabb, hogy megtalálja a másik Macet, és kitörje a nyakát. – Nem fog sokáig tartani – ígérte. – Hová mégy? – Halaszthatatlan elintéznivalóm akadt. – Mac újra megcsókolta, majd jelentőségteljes pillantást vetett Evans-re, és kiment a szobából. *** Mac sosem járt még a Scotland Yardon, és más alkalommal talán élvezte volna a helyzetet. Kiugrott a kocsiból a Whitehallnál, fejére szorította a kalapját, hogy el ne vigye egy széllökés, azután besétált az épületegyüttesbe. Odabent szorgos munka folyt a dísztelen környezetben; sötét öltönyös vagy egyenruhás férfiak rajzottak teremről teremre. Mac úgy hívta fel magára egyikük figyelmét, hogy vállon ragadta az illetőt, és Fellows felügyelő holléte felől érdeklődött.
158
– A Bűnügyi Osztályon lesz, öregem – válaszolta a férfi. – Ennek a lépcsőnek a tetejénél. Mac kettesével szaladt fel a lépcsőn. Nem kért útbaigazítást, egyszerűen benyitott minden ajtón, amíg az egyik szobában rá nem lelt a felügyelőre két másik polgári ruhás nyomozó társaságában. Mac beviharzott, és öklével Fellows asztalára támaszkodott. – Nos, mire jött rá? – tudakolta. – Halad az ügy? Fellows higgadtan nézte. – Vajamennyit haladt. – Mondjon el mindent! Meg kell találnom azt az embert! A felügyelő erre már nagyobb érdeklődést mutatott. Jó nyomozó volt, szívós véreb, és szerette elkapni a bűnöst. – Valami újabb fejlemény történt. Mi az? – Megtámadta a feleségemet, az történt! – Mac az asztalra csapta kalapját és sétapálcáját. – Kezet mert emelni Isabellára, és ezért drágán megfizet! – Megtámadta? Mikor? Hol? Mac beszámolt a történtekről; Fellows felügyelő egy papírlapra jegyzetelt. Balkezes, állapította meg Mac. Miközben Fellows írt, Mac fel-alá járkált a szobában. A másik két nyomozó a papírjai fölé hajolt; az egyik fölkelt és kiment, azután egy uniformisba öltözött őrmester bejött, hogy a másikkal beszéljen. Mac végül belefáradt a járkálásba, és egy székre vetette magát. – Lehetséges volna, hogy beszéljek őladységével? – kérdezte Fellows. – Minden segíthet, amire emlékszik. – Ma nem. Nagyon felzaklatták a történtek. – Igen, el tudom képzelni. Jól van? Súlyosan megsérült? – A fickó megütötte! Ezt megkeserüli! Fellows a másik nyomozóra és az őrmesterre pillantott, azután megfogta Mac vállát, és jóformán kituszkolta az ajtón. A folyosóról nyíló egyik üres szobába kormányozta. Becsukta az ajtót, és szembefordult Mackel. – Most nyíltan beszélhetünk. Mit akar tenni ezzel az emberrel? – Felmerült bennem a gondolat, hogy megölöm. – Az ilyesmit nem ajánlatos a rendőrőrsön kihirdetni – jegyezte meg Fellows szelíden. – Bízzon bennem, el fogom kapni a fickót: hamisításért, szélhámosságért, gyújtogatásért és most már testi sértésért is.
159
– Nem hagyom, hogy Isabellát a tanúk padjára rángassák az Old Baileyben, és kifaggassák, hogyan próbálta valaki elrabolni. Persze az újságírók imádnák a sztorit! A feleségemnek semmi szüksége erre a megaláztatásra. – A gyújtogatás is elegendő lehet. Ha bizonyítható. – Az a maga dolga, Fellows! – vágott vissza Mac mérgesen. A felügyelő is bosszúsnak látszott. – Bizonyítékokra van szükségem, különben nem tudom elítéltetni. Sokat segített volna, ha elkapja a padláson. Vagy esetleg látja a tűz kitörése után. – A pokolba, rájött már bármire is? – Elég sok mindenre, és el is mondanám, ha lecsillapodna, és hagyna szóhoz jutni. Mac próbált lehiggadni, de elhatalmasodott rajta a harag és a félelem. A hamisításban még mulatságos iróniát látott – az ál-Mac gyönyörű képeket festett, míg az igazinak már egy ecsetvonás sem sikerült többé. A tűz pedig feldühítette, mert a férfi veszélybe sodorta Mac háznépét, ártatlan kívülállókat. Ám ez most egészen más helyzet volt. Az ismeretlen csaló Isabellát is belerángatta az ügybe. Macet annyit gyötörheti, amennyit csak akarja, de pusztulnia kell, amiért Isabellához hozzányúlt. – Samson Payne a neve – kezdte Fellows. – Sheffield-ben nőtt fel, körülbelül hét éve költözött Londonba, egy ügyvédi irodában írnokoskodott. Sosem volt vele gond az ügyvéd szerint. Két évvel ezelőtt lépett ki, hogy a félretett pénzecskéjéből elutazzon a kontinensre. Az ügyvéd azóta nem hallott felőle. Mac csak pislogott. – Úgy érti, rájött, ki ez a férfi? Mi az ördögért nem szólt róla? – Csak a nevét derítettem ki. A valószínű nevét. De azt nem tudom, hol van. És amint ön is rámutatott, az én dolgom megtalálni és bebizonyítani, hogy ezeket a gaztetteket ő követte el. – Nos, le a kalappal! Hogy a nyavalyába jött rá a nevére? Fellows hűvösen mosolygott. – Nyomozó vagyok. Kikérdeztem Crane-t és a segédjét, házról házra jártam, mígnem sikerült összeraknom a személyleírását, utána közzétettem egy felhívást, hogy aki tud róla valamit, jelentkezzen. Sok válasz érkezett, és végül kiderítettem, hogy néhány héttel ezelőttig a Great Queen Streeten bérelt szobát, a Lincoln's Inn Fields közelében. A tulajdonosnőnek a Samson Payne nevet adta meg. További vizsgálódásaim egy azonos 160
nevű úrhoz vezettek aki néhány éve a Chancery Lane-en dolgozott egy ügyvédnél. Logikus feltételezés volt, hogy megint azon a környéken vesz ki szobát, amelyet már ismer. – És honnan tudja, hogy nem olyasvalakiről van szó, aki egyszerűen csak hasonlít rám, és véletlenül pont rosszkor sétált a Stranden? Fellows most már szívélyesebben mosolygott, fellelkesítette a vadászat története. – Az ügyvédnek volt róla fényképe. Megmutattam Crane segédjének, aki megerősítette, hogy ugyanarról az emberről van szó. Nagyon hasonlít önre, de nem egy az egyben. Az ügyvéd azt mondta, valójában fekete a haja; de elég egy kis hajfesték, némi színpadi smink, amelytől kerekebbnek tűnik az arca, és máris az ön kiköpött másává alakul. Mac hátán végigfutott a hideg. – Csak azt ne mondja, hogy valódi Mackenzie! Hogy a csapodár apám műve ez a szörnyeteg! – Nincs oka az aggodalomra. Sheffieldben rábukkantam a családja nyomára: az anyja egy pék lánya, az apja kocsis volt, aki később visszavonult és kocsmát nyitott. Egészen biztos, hogy az igazi szülei. Azt mesélték, hogy a kis Samson szeretett rajzolni, volt is hozzá tehetsége, festést akart tanulni, de nem volt pénzük kifizetni a taníttatását. Amikor a fickó nemrég visszatért Londonba, levelet küldött nekik, amelyben azt írta, hogy megtanult festeni, és Londonban próbál szerencsét. – És fogalma sincs, hol lehet most? – kérdezte Mac. – Azon kívül, hogy valahol csak az alkalomra les, mikor támadjon rá a feleségemre vagy gyújtsa fel a házamat? – Sajnos nincs. Még nincs. – És arról, hogy mi az ördögért személyesít meg engem? Fellows vállat vont. – Művész akart lenni. Talán nem volt elég pénze és összeköttetése, hogy eladja a képeit, vagy legalább elismerést szerezzen magának. Lehetséges, hogy egyszer valaki összetévesztette önnel, és arra gondolt, hogy így pénzre tehetne szert. – Ez megmagyarázná a hamisítást, és hogy Crane-t rávette a képek eladására. Nem magyarázza meg azonban a padlás felgyújtását, vagy a kísérletet Isabella elrablására. Fellows megint vállat vont. – Az embereket könnyen hatalmába keríti egy rögeszme. Talán egyszerűen ki akarja önt iktatni, hogy elfoglalhassa a helyét.
161
– Akkor miért támadta meg Isabellát? Neki semmi köze az egészhez. Hozzám se volna semmi köze, ha nem üldöztem volna Londonig. Elhagyott, kilépett az életemből. Fellows zavarba jött, mint aki nem szeretne Mac magánéletének terepére tévedni. – Az őrmester szemmel tartja a szállást, amelyet a fickó kibérelt, hátha visszatér, és a környéket is állandóan figyeljük. Ez most már hivatalos nyomozás. – El akarom kapni, Fellows! A felügyelő biccentett, és az ő szemében is ugyanaz az elszántság tükröződött. – Kézre kerítjük. Ne aggódjon! *** Amint Evans, a feldúlt tyúkanyó, végre befejezte a kotkodácsolást úrnője körül és távozott a szobából, Isabella fölkelt és az íróasztalhoz ült. Levelet írt Ainsleynek, elmagyarázta, hogy hirtelen ágynak esett, de már jobban van. A váratlan rosszullét már írás közben is bágyadt kifogásnak hatott, de Isabella nem akart ráijeszteni Louisára az igazsággal. Nem tudhatta, Ainsley vajon mit fog szólni, de bízott benne, hogy a barátnője kieszel majd egy új tervet. Isabella befejezte a levelet, itatóst tett rá, azután borítékba csúsztatta és félretette későbbi postázásra. Mac még nem ért haza, ezért Isabella felment az emeletre megnézni Aimee-t. Miss Westlock megvizsgálta a zúzódást Isabella száján, és gyógyfüves borogatást javasolt, amelyet saját kezűleg el is készített neki. Isabella elismerte, hogy a borogatás jót tett. A duzzanat szinte teljesen lelohadt, mire a cselédek behozták az uzsonnát. Régóta nem volt része igazi gyerekszobai uzsonnában. Volt kenyér és lekvár, enyhe, cukros tea sok tejjel, és egy kis ánizsos sütemény. Aimee nagy étvággyal lakmározott, és Miss Westlock gondoskodott róla, hogy Isabella is egyen. Mac még nyolcra sem ért haza, és Isabella elgyötörten bemászott az ágyba. Néhány órával később arra ébredt, hogy Mac bújik a takaró alá, és szokása szerint nincs rajta semmi. Isabella felült. – Mit művelsz? Mac nagyot ásított. – Lefekszem. Nagyon kimerültem. – Van saját hálószobád. – Tényleg? Biztosan véletlenül tévedtem ide. Nézd el nekem, szívem, túl fáradt vagyok ahhoz, hogy fölkeljek és átmenjek máshová. 162
– Akkor majd megyek én. – Isabella félig már ki is kászálódott az ágyból, amikor Mac erős karja visszarántotta. – Túl késő van már ahhoz is, hogy a házban mászkálj, szívem! Megzavarod a szolgák álmát, pedig igazán megérdemlik a pihenést. Isabella engedelmesen visszadőlt az ágyra, Mac pedig hanyatt feküdt, karját összekulcsolta a tarkója alatt. Isabellának be kellett vallania két dolgot – egyrészt, hogy túl kényelmes és meleg az ágy ahhoz, hogy felkeljen belőle, másrészt hogy Mac igen vonzó látványt nyújt mellette a párnákon. Széles válla elterült az ágyon, behajlított karja még több helyet foglalt, és a hónaljából vörös szőrcsomó kandikált ki. Ugyanilyen színű szakáll keretezte az állkapcsát, és félig lehunyt szemhéja alól kiragyogott a meleg rézszínű szempár. Isabellának eszébe jutott az az éjszaka, amikor Mac először hozta haza; az ágy szélén ült és megbabonázva figyelte, ahogy Mac leveti a ruháit. Az apránként előbukkanó férfitest lenyűgöző csodája szinte elfeledtette vele saját zavarát. Sosem látott még meztelen férfit, sőt korábban csakis teljesen felöltözött férfit látott, a saját apját is eleértve. Az ingujjra vetkőzést rossz szemmel nézték cranton grófjának a házában. És akkor Isabella megpillantotta Macet, izgalmas meztelenségét. Megkeményedett a szerszáma, nem rejtegette, mennyire kívánja Isabellát. Csípőre tette a kezét és ránevetett, még csak zavarba sem jött. Akkor döbbent rá Isabella, miközben szemérmesen üldögélt az ágy szélén, kölcsönkapott köntösében, hogy végig ez volt Mac célja azóta, hogy meglátta: idehozni a hálószobájába. Nem flörtölni akart vele, vagy kicsalni tőle egy táncot, lopni egy csókot. Még csak nem is elkapkodott esküvőjük volt Mac végső szándéka. Hanem az, hogy a hálószobájába vigye, és rámosolyoghasson az ágyon ülő lányra. A flört, a tánc, a csók, a házasság mind puszta eszköz volt, amely a célhoz juttathatja. És Isabella, a butus kislány, készségesen megadta magát neki. Most pedig, amint mellette feküdt, és a könyökére támaszkodva mustrálta a férfit, Isabella megállapította, hogy az a butus kislány továbbra is benne él. Még mindig megbabonázza Mac varázslatos teste. Mac szelíden megsimította sebes ajkát. – Sokkal jobban néz ki. – Miss Westlock borogatást készített rá.
163
– Az utolérhetetlen Miss Westlock. – Mac az ujját Isabella arcán hagyta, de a szeméből sütött a harag. – Egész délután, sőt még este is arra a gazemberre vadásztam, de felszívódott. Isabella riadtan húzódott el. – Elmentél megkeresni? Mac, az egy veszélyes ember! Vigyázz magadra! – Én vagyok veszélyes, szívem! Az a tervem, hogy megölöm, amiért hozzád nyúlt. – És akkor nézhetem, ahogy felakasztanak gyilkosságért. Menj a rendőrségre, hadd vadásszanak rá ők! – Elmentem a rendőrségre. Fellows kiderítette, ki ez az ember és merre járt mostanában, de sajnos azt nem tudja, hogy most éppen hol van. Azt mondta, az emberei dolgoznak az ügyön, de egyelőre Mr. Payne nem került a szemük elé. – Payne-nek hívják a hasonmást? Mac bólintott, és elmesélte, amit megtudott. – Szerinted visszatér a szállására? – kérdezte utána Isabella. – Amikor egy tagbaszakadt rendőr őrmester ácsorog a kapu előtt? Szerintem több esze van. – És Fellows tudja, miért játssza Mr. Payne a te szerepedet? – Én is ezt kérdeztem tőle. – Mac kimerülten visszahajtotta fejét a tenyerére, és elgondolkozva tanulmányozta az ágy mennyezetét. – Csak egy őrültnek juthat eszébe az én helyemre vágyni. Három éve magam is egyfolytában azt kívánom, bárcsak más volnék. – Kár lenne pedig. Valóban nagy kár lenne, ha Mac nem önmaga volna, ez a magas skót férfi itt az oldalán. Elfoglalta szinte az egész ágyat, Isabella azonban el sem tudott volna képzelni nála jobb ágymelegítőt. Kevés kellemesebb dolog volt az életében, mint egy téli estén elnyújtózni Mac nagyteste mellett. A hangja megnyugtatta, akárcsak az érintése, amely gyengédről egy pillanat alatt vadul csábítóra tudott váltani. Csipkelődést várt válaszul, de gyanakvó tekintetet kapott. – Komolyan gondolod, szívem? – Persze. Egyszer azt vágta Mac fejéhez, hogy soha semmiben nem áll meg félúton. A szélsőségek embere volt, ami érdekessé tette, de a közös életüket rettentően megnehezítette. Az egész Mackenzie család hajlamos volt a szélsőségekre. Hart a politikai ambícióival és állítólagos sötét érzéki vágyaival; Cameron a 164
lómániájával; Ian a rendkívüli memóriájával, amely lehetővé tette, hogy évek múltán is felidézze egy beszélgetés minden szavát, noha a finomságait nem értette meg, és pláne nem vett benne részt. Ha Mac nem lett volna pontosan az, aki – elbűvölő, polgárpukkasztó, szellemes, érzéki és kiszámíthatatlan –, akkor Isabella sosem szeretett volna bele. Gyorsan közelebb húzódott hozzá, és kezét rátette széles, meleg mellkasára. Mac tekintete elsötétült. – Isabella, ne játssz a tűzzel! Isabella felkönyökölt, férje fölé hajolt és megcsókolta.
Tizenhatodik fejezet Dunstan márkija az elmúlt csütörtökön elbüszkélkedett a szalonjában látható velencei látképekkel, amelyek oly életszernek, hogy a szemlélő szinte hallani véli a víz loccsanását és a gondolások énekét. Eme remekművek Lord Mac Mackenzie munkái; habár őlordsága nemrég visszavonult skóciai otthonába, és a hírek szerint felhagyott a velencei csatornák festésével. – 1878. szeptember Mac szíve hevesen dobogott, amikor Isabella súlyos hajfonata alá csúsztatta a kezét, és belehúzta feleségét a csók örvényébe. Édes egyetlenem, ne tedd ezt velem! Édes tea ízét érezte Isabella száján, és a szemérmesen begombolt hálóing alatt csodálatosan meztelen volt a teste. Nyakánál egy kis fodor Mac állát csiklandozta, és a férfi bebújtatta alá az ujjait, hogy kibontsa. Isabella mohón csókolta, szétnyitotta Mac ajkát, nyelvével befurakodott a szájába. Az a Payne nevű disznó halálra rémítette, noha Isabella ezt soha nem ismerné be. Erős asszony volt az ő gyönyörű felesége, de nehezen tette túl magát a megrázkódtatásokon. Vigaszt keresett férje csókjában.
165
Macet nem tartotta vissza a büszkesége attól, hogy megadja neki a vigaszt. Magához húzta; meghűlt ereiben a vér a gondolatra, milyen közel járt Isabella elvesztéséhez. Ha nem követte volna a parkba… De követte, és keresztülhúzta Payne számításait, most pedig a karjában tartotta Isabellát. S nincs az az isten, hogy még egyszer magára hagyja. Isabella fészkelődött, mintha kezdene észhez térni. – Ne! – kérte Mac. – Maradj velem. A szétgombolt nyakfodor alatt megrándult Isabella torka. – Nagyon fáradt vagyok. – Én is. – Elcsuklott a hangja, újra megérintette a sebet Isabella szája sarkában. – Nem akarom, hogy félj tőlem, Isabella. Az asszony hirtelen elmosolyodott; a heg ferde grimaszba húzta a száját. – Ne féljek? Sosem fogok tőled félni, Mac Mackenzie. Mac nem nevetett. – Úgy értem, nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy olyan vagyok, mint az a gazember. – Payne-re gondolsz? – Isabella megrázta a fejét, a hajfonat vége Mac mellkasát cirógatta. – Dehogy hiszem. – Nagyon hasonlít rám, és elhatározta, hogy megpróbálja ellopni az életemet. De nem adom, egyetlen darabját sem. – Még szorosabban ölelte magához. – Főleg ezt a darabot nem. Isabella tekintete ellágyult, színe a párás skót mezőket idézte. – Ha egyszer úgy döntök, hogy kidoblak a házamból, Mac, azért fogom tenni, mert én úgy akarom, nem pedig mert Payne felzaklatott. – Ezt már szeretem! Magához húzta, és fürgén kigombolta a hálóing többi gombját is. Meleg, ruganyos női test várta alatta. Mac szájon csókolta, ujjaival megemelte a mellét, és óvatosan magára húzta Isabellát. Nászéjszakájukon úgy bújtatta a takaró alá, hogy a kölcsönadott köntöst rajta hagyta. Meg akarta kímélni őt attól a zavarba ejtő helyzettől, hogy a szoba közepén kelljen levetkőznie – gyanította, hogy soha nem mutatkozott meztelenül senki ember fia előtt. Valószínűleg megtanították alsóneműben fürdeni. Íme, a prüdéria nevetséges szélsőségei! Mint akkor, most is kigombolta és lehámozta róla az inget, miután magára húzta a testét. Azon az éjszakán Isabella ügyetlenül csókolta; most a gyakorlat adta hozzáértéssel.
166
Drága, édes Isabella! Ostoba az a férfi, aki nem teszi szeretőjévé a feleségét. Mi szüksége lett volna Macnek kurtizánokra, amikor ott volt neki a szépséges Isabella? Akivel ráadásul együtt merülhetett álomba, együtt ébredhetett reggel, együtt tölthette a napot, együtt bújhatott ágyba, és a csodálatos rítus kezdődhetett elölről. Megszakadt a gondolatmenete, amikor Isabella egyik kezét férje megduzzadt férfiasságára kulcsolta. – Ne ingerelj, édes! – suttogta Mac rekedten. – Túlságosan kívánlak, nem bírnám visszafogni magam. Isabella érzéki mosollyal és egy simítással válaszolt. – Én is kívánlak, Mac. A férfi fejéből egy csapásra kiröppent a bugyuta játszma terve, hogy ellenáll Isabellának, amíg teljesen ki nem békülnek. Pokolra vele! Megragadta Isabella csípőjét, és félig emelve, félig húzva terpeszbe ültette magán. Isabella a nedves nyíláshoz terelte Mac szerszámát, és behunyta a szemét, amikor Mac belécsúszott. Ó, igen! Isabella teste erős gyűrűként szorította össze. Álomszép, gyönyörű kedvesem! Semmi más nem számított, amikor Isabella illata és a csodásan nedves nyílás körülölelte. Első szerelmeskedésük éjjelén Mac apró szilánkokra hullott, és azóta sem sikerült összeszednie a darabjait. – Tebenned van a mennyország – suttogta. Isabella megcsókolta a száját, az orrát. – Egyszer azt mondtad, azért vettél feleségül, mert azt hitted, angyal vagyok. – Miközben meghimbálta Mac körül a csípőjét, Isabella ajka olyan dévaj mosolyra húzódott, amilyet Mac még sosem látott. – Ördögfióka – mormolta Mac. Isabella szétterpesztette forró ujjait Mac mellkasán, fejét hátravetette, úgy lovagolt rajta. Mac úgy érezte, belepusztul a kéjes élvezetbe. A kandalló fénye megcirógatta Isabella karcsú testét, mellbimbója csábítóan sötétlett a krémszínű bőr hátterében. A fonatból kibomlott haja tűzvörös fátyolként borult szépséges alakjára. Isabella arca ellágyult, szeme egészen sötét lett, nedves ajka szétnyílt. A látvány felizgatta Macet. Mélyen belétolta magát, és sokáig hintáztak így; a szerelmeskedés minden félelmet, haragot, fájdalmat elűzött. Semmi más nem számított, csak a két összeforrt, eggyé vált test. Isabella fél karját átvetette a keblén, kezét a vállán nyugtatta. Elmerült a gyönyörben, és Mac tudta, hogy nem gondol semmire, nem hall semmit, csak férje testét érzi a magáéban. 167
Mac látta Isabella arcán, amikor a tetőponthoz közeledett, és ez még jobban felizgatta. Meglovagoltatta csípőjén az asszonyt, és kéjes kiáltása összecsendült Isabelláéval, amikor együtt értek el a csúcsra. Isabella leroskadt Mac mellkasára, kibomlott haja vörös zuhatagként takarta be. – Olyan jó! Soha nem éreztem még ezt. Olyan… – Elhalkult a hangja, összefüggéstelenül motyogott. – Jó? – Mac nevetni akart, de a teste még remegett a kielégüléstől, és a nevetés nyögésbe fulladt. Mindketten hallgattak; Mac a hosszú, selymes haj melegébe temette ujjait. Nagyon szerette ezeket a pillanatokat, amikor csend és béke száll közéjük, és a teste elnehezül, minden izma elernyed. Ez a levezetés majdnem annyira hiányzott neki, mint Isabellában lenni. – Már Skóciában is csináltuk – mondta Isabella később álmos hangon. – Csodálatos volt akkor is. De most még jobb. Vajon miért? Macet egy fikarcnyit sem érdekelte, miért volt intenzívebb ez az alkalom, mint akkor a műteremben, de Isabella választ várt. Mac nem vágyott másra, csak becsukni a szemét és a karjában tartani Isabellát. – Kényelmes ez az ágy – dünnyögte. – És kimerítő nap volt. – Azt hittem, sosem látlak viszont – suttogta Isabella, és a lehelete forrón simogatta Mac arcát. – De egyszer csak ott termettél, és kihúztál a bajból. – Ez hát az oka. Valóságos hős vagyok! Levettelek a lábadról, nem tudtál ellenállni nekem. – Ne tréfálj ezzel! – nézett rá Isabella a homlokát ráncolva. – Ne! – Ne haragudj, szívem! Igazad van, ez nem tréfadolog. Megcsókolta felesége homlokát. Időben érkezett délután, hogy megakadályozza Isabella elrablását, vagy bármire is készült Payne. De nem sokon múlott a dolog, és Mac émelygett, ha csak erre gondolt. Nem, nem töprenghetett tovább azon, mi történt volna, ha… Épségben hazahozta Isabellát. Viszonylag épségben. Eszébe jutott a zúzott seb, és újra fellángolt benne a harag. Payne ezt még megkeserüli! Isabella fölemelte a fejét. – Mac? – Igen, édes angyalom? – Még nincs kedvem aludni. – Kártyázhatnékod van? Vagy teniszeznél? – Ne szamárkodj! Olyasmit szeretnék csinálni, mint amit régen csináltunk együtt. Tudod… 168
Mac gondolatai szétrebbentek, a pulzusa lüktetett. – De tudom ám! Te huncut! Isabella megcsókolta az orra hegyét. – Egy huncut lord volt a mesterem. Mac elvigyorodott. – És mégis mit szeretnél csinálni? Isabella megmutatta. Régen mindig nagyon élvezték ezt a pózt – Isabella meglovagolta, de nem Mac arca, hanem a lába felé fordulva, azután hanyatt dőlt és végigfeküdt rajta, hátával a mellkasára támaszkodva. Mac testének minden izma megfeszült a gyönyörtől, a gerjedelem kis híján szétszakította a testét. Ebben a pózban rátapaszthatta tenyerét arra a pontra, ahol összeforrtak. Isabella nedves forrósága, a simogatásra előtörő kéjes sóhajai még jobban felizgatták. Egyszerre érték el a csúcsot, kiáltásaik együtt visszhangoztak az éjszaka csöndjében. Férfiassága még mindig nem lankadt le, hát az ágyra görgette Isabellát, és újra beléhatolt, ezúttal szemből. Szokványos póz, de a legjobb, gondolta Mac; szájon csókolhatja Isabellát, és láthatja a szenvedélytől szikrázó zöld szemét. Ha valaha meg tudná örökíteni a vásznon az arckifejezését, ahogy a csúcsra érkezik, az a kép lenne a legnagyobb kincse. Persze nem láthatná senki, csakis ő maga. Kizárólag saját titkos örömére tartaná meg. Mac addig szerelmeskedett Isabellával, mígnem mindketten elernyedtek a kimerültségtől. Akkor bágyadtan magukra húzta a takarót, és igéző, gyönyörű feleségével összebújva álomba zuhant. *** Amikor Isabella másnap lement reggelizni, az éjjel történtektől kissé sajgó testtel, nagy örömére Ainsley levele várta a tányérja mellett. Mac az asztalfőn olvasta az újságot, amelynek lapjai eltakarták az arcát, és szokás szerint vajas pirítóst ropogtatott. Isabella megköszönte Mortonnak a kávét, és kibontotta a levelet. Fojtott hangon felkiáltott, mire Mac leeresztette az újságját. – Mi történt, szívem? Isabella arca kigyúlt a tekintetétől. Előző éjszaka azért kezdeményezett szemérmetlen hancúrozást, mert a nyugtalanság, a szorongás nem hagyta elaludni. Szüksége volt arra a mindent átható kimerültségre, amelyet csakis Mac Mackenzie tudott nyújtani.
169
Csupán feledést keresett a karjában, de leírhatatlan gyönyörűségre lelt. Mac szemének csillogásából kiolvasta: Mac tudja és élvezi, hogy gyönyörének ő volt az oka. – Mrs. Douglas írt – felelte Isabella. – Azt mondja, megpróbál egy újabb találkozót szervezni Louisával, de még nem biztos benne, hogy sikerül. – Ha sor kerül rá, elkísérlek – jelentette ki Mac. – Nem lehet. Ainsleynek már az is nehézséget okoz, hogy megfelelő ürügyet találjon ki, miért megy kettesben sétálni Louisával, az anyám nélkül. Louisa talán el sem merne jönni, ha tudná, hogy te is ott leszel. Mac összehajtotta az újságot és félretette, szigorú kifejezés ült ki az arcára. – Isabella, kedvesem, semmiképp nem engedlek el egyedül! Ha Ainsley szerint a jelenlétem felborítaná a tervet, ne említsd neki, hogy eljövök, de mindenképp elkísérlek. – Mac! – Nem vitatkozom. Mac ritkán élt férji hatalmával. Házasságuk első napján közölte, szerinte abszurdum, hogy egyes férfiak veszik maguknak a bátorságot a feleségük irányítására – hiszen mi van akkor, ha a férfi ostoba? Akkor az asszony még ostobább, ha vakon engedelmeskedik. Isabella teljes szabadságot kapott tőle, mert hát, mondta Mac, valószínűleg több esze van, mint neki. Isabella most láthatta, hogy Mac eddig csak saját jószántából nem érvényesítette acélos akaratát. A tekintetén látszott, hogy semmilyen érvre nem hajlandó meghátrálni. Isabella azért megpróbálta. – A húgomról van szó. – Az utcákat pedig egy őrült rója, aki az ördög tudja, mire készül. Sehová nem mehetsz nélkülem! Isabella lesütötte a szemét. – Rendben van, drágám – felelte jámboran. – És ne merészelj úgy tenni, mintha megadnád magad, hogy majd a hátam mögött szépen kiosonj! A szolgáid velem értenek egyet, és rögtön szólnak, ha ilyen meggondolatlanságot kísérelsz meg. Megígérhetem, hogy ha nélkülem próbálod elhagyni a házat, hazavonszollak, leláncollak a pincében, azután saját kezűleg etetlek és itatlak kenyérrel meg vízzel. Sajnálatos módon egyáltalán nem látszott lehetetlennek, hogy Mac végül be is váltja képtelen kijelentéseit. Ráadásul igaza volt. Payne 170
valóban veszedelmes. Isabella fölidézte vasmarkának szorítását, és alig tudta elfojtani a testén végigfutó borzongást. Soha többé nem akarta olyan tehetetlennek érezni magát. – Rendben – válaszolta hűvösen. – Fundáld ki, hogyan találkozhatom biztonságosan a húgommal, és akkor úgy fogok tenni, ahogy kéred. – Meglesz – bólintott Mac. – Halálosan komolyan mondom, Isabella: ne hagyd el nélkülem a házat! Akárhová akarsz menni, elkísérlek. Senki másban nem bízom, ha a biztonságodról van szó. Isabella lekvárt kent a pirítósára. – Nem fog ez akadályozni a saját ügyeidben? – Nem. Az egyetlen ügyem a városban te vagy. – Ó! – Isabella szíve felujjongott örömében, de Macnek ezt nem kellett tudnia. – De nyilván akadnak elintéznivalóid. – És egy egész szolgahadam, hogy elintézze őket helyettem. Akivel dolgom van, majd idejön. – Fölemelte megint az újságot és egy rántással szétnyitotta. – Ami azt illeti, épp ma délelőtt fontos látogatóm érkezik, addig ne tervezz semmilyen kiruccanást, légy jó kislány! Isabella olyan szúrósan meredt rá, hogy a tekintete könnyen lyukat fúrhatott volna az újságpapírba. De bármennyire is felbőszítette Mac önkényeskedő arroganciája, a szívét jóleső melegséggel töltötte el a gondoskodás. *** A jóleső melegség nyomban hűlni kezdett, amikor másfél órával később megérkezett a Mackenzie család londoni ügyvédje. Isabella jól ismerte Mr. Gordont. Ő kalauzolta az ifjú asszonyt a jog útvesztőiben, először a házasság és a nevére íratott vagyon kapcsán, később pedig a szétválással járó problémák ingoványában. Mr. Gordon lebeszélte a házasság felbontásáról, elmagyarázta, hogy drága és bonyolult eljárás. Isabellának förtelmes bűnökkel kellene vádolnia Macet, aki ország-világ előtt volna kénytelen védekezni a bíróságon. A szétválás kevésbé botrányos és kevesebb gondot okoz; végül is Isabella nem akar mást, csak nyugalomban, békében élni egyedül. Mac biztosítaná a megélhetéshez szükséges jövedelmét, és Isabella szabadon tehetné azt, amit csak akar. Logikus okfejtésnek hangzott. Mr. Gordon kedvesen és türelmesen bánt vele abban a felkavaró időszakban, és Isabella azóta is hálás volt neki ezért. 171
– Mylady. – Gordon meghajtotta magát és kezet rázott Isabellával. Az aszott képű és hajlott korú jogtanácsosok sztereotípiájának ellentmondva Mr. Gordon magas, pufók, pirospozsgás, barátságos mosolyú ember volt. Feleségével öt gyermeket neveltek, csupa ugyancsak pufók és pirospozsgás lurkót. – Örülök, hogy látom, Mr. Gordon! Hogy van a család? Miközben Mr. Gordon a szépen cseperedő porontyairól áradozott, Isabella bevezette a szalonba. Belépve megpillantották Macet, aki négykézláb kuporgott a földön, és Aimee-vel lovacskázott. Isabella megállt az ajtóban, hogy alaposan szemügyre vehesse a látványt. Mac ingujjban és mellényben volt, zakóját és óraláncát gondosan félretette. Aimee két kézzel csimpaszkodott Mac hajába, úgy terelte a padlón, és visongott örömében, amint Mac körbeügetett a szobában. – Ő tehát a kérdéses gyermek – jegyezte meg Mr. Gordon. Mac gyengéden lebillentette Aimee-t a hátáról, azután magasra emelte, és a kislány újra felsikkantott. Mac a karjára ültette, majd Gordonhoz fordult és udvariasan köszöntötte. – A kérdéses gyermek? – ismételte Isabella. Intett Mr. Gordonnak, hogy üljön le, és maga is letelepedett a díványra. Mac a dívány karfájára ült, még mindig a karjában tartva Aimee-t. – Azért hívtam el Gordont, hogy hivatalossá tegyük az örökbefogadást. Én leszek Aimee gyámja, amíg el nem éri a nagykorúságot. – Te? – kérdezett vissza Isabella. – Azt hittem, hogy én leszek az örökbefogadó. – Én is ezt mondtam Gordonnak, de véleménye szerint Aimee hosszú távon jobban jár, ha az én gyámleányom, mert így a Mackenzie család védelme rá is kiterjedne. Természetesen te nevelheted föl, és te hozhatsz meg minden lényeges döntést vele kapcsolatban. Megint ez az önkényeskedés, gondolta Isabella, de közben elöntötte a megkönnyebbülés. Kissé tartott tőle, hogy Mac mára ébredve más szemmel fog nézni Aimee-re – elvégre a támadó lánya –, és hallani sem akar többé róla. Ezek szerint tévedett. Mac el tudta választani a bűnösök tetteit az ártatlanok életétől – többek között ezért is szerette Isabella. – Szilárd az elhatározása, uram? – kérdezte Mr. Gordon. – Egy gyermek, különösen egy leány fölött gyámságot vállalni hatalmas felelősséggel jár. 172
Mac hanyagul vállat vont. – Szüksége lesz valakire, aki kifizeti a ruháit, kalapjait, szalagjait és egyéb kacatjait. Miss Pringle-hez küldjük taníttatni, és olyan bemutatkozó bálja lesz, hogy csodájára jár egész London. – Isabellára kacsintott. – És szigorúan megtiltjuk neki, hogy holmi kóbor lordokkal kereket oldjon. – Nagyon mulatságos – mondta Isabella. – Komolyan gondolom. Szegény kis tücsöknek meghalt az anyja, elhagyta az apja. Aki mellesleg egy gonosztevő. Velünk nagyobb biztonságban lesz. Gordon ennyivel meg is elégedett; igaz, mindig nagyon kedvelte Macet és a testvéreit. Inkább megértő nagybátyjukként viselkedett, mint a család ügyvédjeként. – Aimee mindenesetre már örökbe fogadott téged – jegyezte meg Isabella. A kislány éppen vígan játszadozott Mac egyik mellénygombjával. – Meg is kérdeztem ám tőle, hogy van-e kedve élete végéig Mac bácsival és Isabella nénivel maradni. És beleegyezett. Isabella szeme összeszűkült. – Valóban? – Nos, egyelőre nem sok szót ismer, és azokat is mind franciául, de tagadhatatlanul azon a véleményen van, hogy az orrom igen nagy. Isabella kis híján nevetésben tört ki. – Azt nem nehéz észrevenni! – Ez megsebez, drágám! Nem; Mac sebezte meg őt. Szíven találta. Mac az a típus volt, akinek az arcán állandóan ott bujkál a mosoly vagy a nevetés, és ez a vidám kifejezés észbontóan jóképűvé tette. Csak akkor változott el az arca, amikor dühös volt, vagy – mint amikor Isabella Párizsban látta – üres és megtört. – Nem lesz semmi probléma – jelentette ki Mr. Gordon. – Csak néhány formaságot kell elintézni. A gyermek lényegében árvának tekinthető. Mac családja pedig gazdag volt és befolyásos. Nem csoda, hogy Gordon azt javasolta, Mac maga kérvényezze az örökbefogadást. Isabella is hamar belátta az ügyvéd javaslatának bölcsességét. Payne, a szegény sheffieldi ügyvédbojtár aligha tud szembeszegülni Kilmorgan hercegének, Hart Mackenzie-nek a hatalmával. Aimee az övék lesz. Akkor belépett a szalonba Miss Westlock; csalhatatlan dajkaösztöne megsúgta, hogy ideje visszavinni a gyermeket a szobájába. Aimee nem ellenkezett, ami csak tovább fokozta Isabella nagyrabecsülését Miss 173
Westlock iránt. Ahhoz azonban ragaszkodott a kislány, hogy előbb búcsúpuszit adjon Macnek és Isabellának. Isabella egy pillanatra magához ölelte Aimee meleg kis testét, amíg a kislány ragacsos csókot nyomott az arcára. Mac gyereket akar, ébredt rá. Nem csak Isabella kedvéért hívta ide Gordont az örökbefogadás ügyében. Megszerette Aimee-t, ez már a vonaton is nyilvánvaló volt, amikor hagyta, hogy a gyermek rajta aludjon el, és az imént is tisztán látszott, amikor a hátán lovacskáztatta a szalonban. Isabella az előző esti és a kilmorgani buja hancúrozásaikra gondolt, majd eltűnődött, vajon lesz-e belőlük baba. Nem volt lehetetlen. A szíve gyorsabban kezdett dobogni, ahogy a szalonból távozó Miss Westlock és Aimee után nézett. – S most térjünk rá a másik ügyre – mondta Gordon. Táskájából aktacsomót vett elő, és átnyújtotta Macnek. – Úgy hiszem, ezekre az iratokra lesz szükség. – Milyen másik ügy? – érdeklődött Isabella. Mr. Gordon meglepetten nézett Macre. – Nem említette őladységének, hogy ma idejövök? Mac a papírokat tanulmányozta, és nem válaszolt. – Őlordsága bizonyára elfelejtett szólni – válaszolta Isabella kissé élesen. – Az elmúlt hetek meglehetősen zűrzavarosan teltek. Milyen ügyről is van szó? – A különválás visszavonásáról természetesen – felelte Mr. Gordon. Jóságosan Isabellára mosolygott. – Boldogan teljesítem ezt a feladatot, az eltelt években mindig is reméltem, hogy egyszer még sor kerül rá. Nagy nap ez a számomra, mylady! *** Mac érzékelte, hogy Isabella hirtelen haragra lobban. Felkelt a dívány karfájáról, egy székhez lépett és lehuppant rá, lábát a zsúrasztalkára tette. Nem nézett Isabellára, de anélkül is tudta, hogy villámokat szór a szeme. – A különválás visszavonása? – kérdezte Isabella fagyosan. – Igen – bólintott Mr. Gordon. Folytatta volna, de egy gyors pillantást vetett Isabellára, majd Macre, és inkább elhallgatott. – Ez lesz a legokosabb, kedvesem. – Mac a szemközti falon lógó festményre meredt. Claude Lorrain tájképe volt, néhány éve vette Isabellának engesztelésül egyik váratlan eltűnése után. Az égbolt 174
lenyűgöző kékje, a táj szürkészöldje, a görög romok látványa mindig lebilincselte, de abban a pillanatban nem sok vigaszt tudott meríteni belőlük. – Együtt élünk, nyíltan és bűnben – mondta. – Az emberek a szájukra vesznek. – Ó, csakugyan? – A szolgáink másról sem beszélnek, fogadásokat kötnek ránk, Bellamy mesélte. A szomszédok figyelik a jövés-menésünket. Csak idő kérdése, hogy a kibékülésünk híre széles körben elterjedjen. – A kibékülésünké? – Isabella hangja az üveget is elmetszette volna. – Miféle kibékülés? Mac némi erőfeszítéssel végre az asszonyra emelte a tekintetét. Isabella a dívány szélén ült, egyenes derékkal, mereven és gőgösen, zöld szeme szikrázott. Még haragosan is elragadó volt, ma álomszép világosés sötétkék ruhát viselt, krémszínű díszítésekkel. A látvány ecsetért kiáltott; Mac szerette volna így megörökíteni, az ölébe hulló napsugárral. – Isabella – kezdte. – Három és fél évig külön éltünk, szóba sem álltunk egymással. Most beszélgetünk, együtt lakunk, olykor még az ágyunkon is osztozunk. Az egész világ azt fogja feltételezni, hogy a különélésünknek vége. Nincs rá semmi okunk, hogy ne tegyük ezt az állapotot hivatalossá. – Hacsak az nem, hogy én továbbra is ragaszkodom a különváláshoz! Macben mocorogni kezdett az indulat. – Annak ellenére, hogy ennyire igyekszem újra megpróbálni? Egy jó ügyvéd azt javasolná, hogy adj nekem egy esélyt. Gordon, a jó ügyvéd a papírjaiba temetkezett, és úgy tett, mintha ott sem volna. – De én nem akarom ezt! – Isabella hangjában pánik rezgett. – Mi más lehetőséget látsz, drágám? Semmi alapot nem adtam a válásra. Nem verlek, nem keresem más hölgyek kegyeit, évek óta egy csöpp whiskyt sem ittam. Nem hagytalak el, sőt az utóbbi időben rendíthetetlenül melletted állok. Házaspárként élünk. A törvény előtt is azzá kellene válnunk. Isabella felpattant. – Pokolba veled, Mac Mackenzie! Miért kell neked újra felbolygatnod az életemet?
175
Mr. Gordon diszkréten köhintett. – Talán majd egy másik alkalommal visszajövök, uram, miután átbeszélték a kérdést őladységével. – Kérem, ne fárassza magát, Mr. Gordon – válaszolta Isabella hidegen. – Igazán sajnálom, hogy kénytelen volt végignézni ezt a szégyenteljes jelenetet. Kérem, adja át üdvözletemet Mrs. Gordonnak! – Kiviharzott a hallba, szoknyája kék tajtékot vetett a lába körül. Gordon elkeseredve bámult utána, de Mac talpra ugrott és kiviharzott Isabella nyomában. – Te meg hova az ördögbe mész? – El – vetette oda Isabella. – Egyedül ugyan nem! – Természetesen nem. Morton, legyen szíves, hozassa elő a hintót, és szóljon Evansnek, hogy várjon rám odafent! Köszönöm. Felszegett fejjel sietett fel a lépcsőn. Gordon diszkréten, kezében a táskával előmerészkedett a szalonból. Morton átnyújtotta az ügyvédnek a kalapját. – Köszönöm, Gordon – mondta Mac. – Írok majd, ha sikerült tisztázni az ügyet. – Rendben, uram – hangzott Gordon tapintatos válasza, és azzal el is ment. Odafent becsapódott egy ajtó. Mac egy széket húzott a bejárat elé, leroskadt rá és várt. Nem állt szándékában tétlenül hagyni, hogy Isabella nélküle távozzon a házból, akármilyen dühös is. Tisztában volt vele, hogy elszámította magát, elkapkodta ezt a lépést. De hát a pokolba is, Isabella viselkedése egyértelműen békülési szándékra utalt! Mint tegnap éjjel – ó, te jó ég, a tegnap éjjel! El sem tudta képzelni, hogyan bírta ki ennyi ideig a gyönyörű, kívánatos Isabella nélkül. Végre megint Mac szerelmese lett ez az asszony, aki tőle tanulta a gyönyör művészetét, és nagyszerű tanítványnak bizonyult. Isabella olyan dolgokra volt képes, amiknek már a gondolatára is felgerjedt. A nagyszerű tanítvány épp abban a pillanatban vonult le a lépcsőn, amikor Mac hallotta, hogy a hintó megáll a ház előtt. Isabella átöltözött, fodros kék holmija helyett palackzöld kabátot és szürke korzóruhát vett fel, a kalapját pedig színes gyöngyökkel díszített tűk rögzítették vörös hajára. Az ajtó felé menet felhúzta a kesztyűjét. – Légy szíves, állj félre az útból! 176
– Ahogy óhajtod. – Mac lekapta a kalapját a fogasról, kinyitotta Isabella előtt a kaput, és követte az utcára. A hintónál Isabella rá sem pillantott Mac kinyújtott karjára, helyette a lakájra támaszkodva szállt be. A fickó bocsánatkérő pillantást vetett Macre, aki csak rákacsintott és bemászott az asszony után a kocsiba. A lakáj bevágta mögöttük az ajtót, és amikor a hintó nekirugaszkodott, Mac a párnázott ülésre zökkent Isabellával szemben. Isabella dühösen meredt a férjére. – Egy percig sem maradhatok magamra? – Addig nem, amíg az az őrült szabadon mászkál, és parkokban leselkedik rád. Nem tréfáltam, amikor azt mondtam, hogy nem veszem le rólad a szemem. – A kocsisom és a lakájaim senkit nem engednek a közelembe, és nem is áll szándékomban sötét, elhagyatott helyeken lófrálni. Nem vagyok félnótás, és ez nem valamiféle rémregény. – Nem, inkább a tévedések vígjátéka, szívem, de ez még nem jelenti azt, hogy az az ember nem pokolian veszedelmes. – Akkor miért nem küldöd el velem Bellamyt? Ő is épp elég veszedelmes. – Mert neki a házat kell őriznie, hátha Payne barátunk ismét él a régi trükkel, és az én szerepemet játszva besétál. Még te is összetévesztetted velem. – Rendben, igaz, megértettem. – Isabella nagyot fújt, amitől a keble ingerlően hullámzott. – Óvatosnak kell lennünk. De ami a különválást illeti! Miért egyedül a te dolgod eldönteni, mikor vonjuk vissza? Miért nem beszélted meg velem, mielőtt hívattad Mr. Gordont? Szegény annyira zavarba jött! Mac azon kapta magát, hogy morgás tör elő a torkából. Isabellának igaza volt abban, hogy nem kellett volna megelőlegeznie a beleegyezését, de az ördögbe is, elege volt már abból, hogy az égvilágon minden az ő hibája. – Te talán megbeszélted velem, amikor egyoldalúan elhatároztad a különválást? Megbeszélted velem, hogy el akarsz hagyni? Nem, csak eltűntél, és küldtél egy levelet. Várj csak, nem is. Még csak nem is nekem küldted; hanem Iannek. Isabella fölemelte a hangját. – Mert tudtam, hogy ha neked küldöm el, akkor úgysem veszed komolyan! Ian-ben megbízhattam, mert ő mindenképp gondoskodott arról, hogy elolvasd és megértsd az 177
üzenetem. Féltem, hogy ha egyenesen neked küldöm, akkor csak nevetsz rajta, és a tűzre veted. – Nevetek? – Mi a pokolról beszél Isabella? – Szerinted nevettem, amikor az imádott feleségem úgy döntött, hogy elhagy? Hogy nem bírja tovább elviselni mellettem az életet? Annyiszor olvastam el azt az istenverte levelet, hogy a végén már összefolytak a szavak a szemem előtt. Különös elképzeléseid lehetnek arról, hogy mi mulattat engem! – Próbáltam személyesen elmondani! Elhiheted, hogy megpróbáltam. De tudtam, hogy ha ott állsz velem szemben, akkor úgyis lebeszélsz róla, meggyőzöl, hogy maradjak, minden észérv ellenére. – Persze, hogy lebeszéltelek volna! – kiabálta Mac. – Szeretlek! Bármit megtettem volna, hogy visszatartsalak, ha adtál volna rá esélyt!
Tizenhetedik fejezet A skót lord és a lady egyaránt megjelent a Covent Garden-i operaházban tegnap este, ám mintha két különböző operaházban lettek volna. A lord jó barátja, Dunstan márki páholyában üldögélt, míg a hölgy szemközt, a lord fivérének, K__ hercegének a páholyában foglalt helyet. A jelenlevők beszámolója szerint a lord és a lady elhaladtak egymás mellett a balkonon, egymást azonban meg nem szólították, és látszólag észre sem vették. – 1879. február Isabella zöld szeme haragosan villogott. Még dühében is gyönyörű volt. – Három évig kaptad tőlem egyik esélyt a másik után, Mac! Rendben, könnyen lehetséges, hogy rábeszéltél volna a maradásra… és azután? Egy üveg pezsgővel ünnepelted volna meg a sikert, és másnap arra ébredtem volna, hogy elcsavarogtál megint, legföljebb egy rövid levelet hagyva hátra nekem, hogy ne aggódjak! Gondoltam, rád fér, hogy
178
ízelítőt kapj abból, aminek engem tettél ki a házasságunk három éve alatt! – Tudom. Tudom! Idióta voltam. De a pokolba is, most viszont mindent elkövetek, hogy jóvátegyem! Kész vagyok bármit megtenni érted, de te eltökélted, hogy nem hagyod! – Mert torkig vagyok azzal, hogy bolondot csináljak magamból. Láthatod te is: ha a kisujjamat nyújtom, az egész karomat követeled. Vigaszt keresek melletted, erre te úgy döntesz, hogy kibékültünk, és rögtön ügyvédet hívatsz! Mac mellkasa fájdalmasan égett. – Vigaszt? A múlt éjszaka csak ennyi volt? – Igen. – Nem hiszek neked. – Higgyél, amit akarsz! Szerfelett hízelgő véleménnyel vagy saját magadról. – Hízelgő, igen? – Mint általában, amikor nagyon feldühödött, Mac skót akcentusáról lepattogzott a sok éve rákényszerített angol máz. – Szerintem meg te voltál az, aki négyszer-ötször is kéjesen sikkantott az ágyba'! Tisztán emlékszem, jó közel voltam hozzád, tu'od! – Az ember testi reakciói nem mindig irányíthatók. Ez tudományos tény. – Én viszon' nem az „emberrel” há'tam, Isabella! Hanem veled. Isabella arca lángolt. – Tudtad jól, hogy magányos vagyok, és kihasználtad a helyzetet! Be kellett volna zárnom az ajtót. Mac felpattant, és a hintó szemközti ülésére dobta magát, Isabella mellé. Az asszony nem hőkölt hátra; soha senki előtt nem árult el félelmet, főleg Mac előtt nem. – Ha azt mondod, vigaszér' jöttél hozzám, akkor te haszná'tál ki engem! Te se vagy épp ártatlan. – Követtél engem. Be is ismerted. Becsempészted magad a házamba, az életembe! Nekem miért nincs beleszólásom mindebbe? – Ha jól belegondolsz, az én házamba' laksz! Az én pénzemből tartod fenn a házat és fizeted a szolgákat meg a tipp-topp ruhákat! Mer' még mindig a feleségem vagy! Isabella nekitámadt. – Azt hiszed, hogy én nem vagyok ezzel tisztában minden egyes nap? Tudod te azt, milyen kiszolgáltatott érzés a te kegyedre utalva élnem? Megkérhetném Miss Pringle-t, hogy taníthassam a fiatalabb lányokat, de nincs semmi tapasztalatom, és
179
akkor az ő kegyére lennék utalva! Így hát te fizeted az összes számlámat, a büszkeségem pedig romokban hever! – Az ördög vigye el… – Mac kinézett az ablakon, de az Oxford Street megbénult forgalmától hiába várt tanácsot. – Nem kegyet gyakorlok! A megé'hetésed biztosítása a legkevesebb, amit tehetek egy nőér', aki olyan ostoba volt, hogy hozzám jött feleségül. – Ó, tehát ostoba is vagyok, nem csak gyenge. – Szeretsz szavakat adni a számba, mi? A te vitamódszered az, hogy azt is eldöntöd, én mit mondok, nem csak azt, amit te. Addig elmegyek horgászni, jó? Majd üzenj, ha végeztél! – Te meg úgy próbálsz felülkerekedni, hogy mindenről ordibálsz, csak arról nem, ami miatt megharagudtam rád! Úgy határoztál, hogy visszavonod a különválásunkat, és nekem valahogy elmulasztottál szólni róla, emlékszel? Mac nem tagadhatta a vádat. Azt remélte, olyan hamar elintézheti a papírokat, hogy Isabellának ideje sem marad tiltakozni. Nem; ha őszinte magához, valójában azt remélte, hogy Isabella ragyogó, meleg mosollyal bólint, és azt mondja: örül, hogy megtörtént. Azt remélte, boldog lesz, hogy hivatalosan is együtt vannak megint. Elkapkodta. Túl hamar lépett, amikor Isabella még nem állt készen. – Olyan nehéz megérteni, hogy igazi házasságot szeretnék? – A skót akcentus elhalványult, amint Mac megpróbálta fékezni az indulatait. – Nem éltünk már eleget külön, Isabella? – Nem tudom. Olyan elegáns volt, olyan gyönyörű; vörös haja tökéletes fürtökbe rendeződött, a kabát szorosan simult kecses alakjára. Akadt-e férfi a világon, aki ne kívánta volna ezt az asszonyt? Mac elválhatott volna tőle az elhagyásra hivatkozva, de úgy döntött, még mielőtt Gordonnal tanácskozott volna, hogy esze ágában sincs több alapot adni a rosszindulatú pletykáknak. A válás tönkretette volna Isabellát, a gátlástalan kalandorok prédájává vált volna. Mac úgy érezte, inkább meghal, mintsem eltűrje, hogy más férfi Isabellához nyúljon. Bármekkora fájdalmat is okozott neki az asszony, Mac szívesen biztosított neki saját otthont és független életet. Távolról védelmezte, vigyázott rá, amennyire tőle telt. Annyira szerette, hogy nem is tehetett mást. – Szerintem épp elég időt töltöttünk már külön – ismételte nyomatékosan. 180
– De hát honnan tudjam, hogy másodjára nem lenne minden ugyanolyan, mint régen? – kérdezte Isabella elkeseredve. – Hogy nem változatlanul jönnél-mennél, sosem szólva előre, és többé nem te döntenéd el, mikor legyünk együtt, vagy mikor van szükségem a távollétedre? Nem lehet minden döntés a te kezedben, Mac. Mac kitárta a karját. – Nézz rám! Megváltoztam. Sosem iszom. Vacsorára hazaérek, felkelek a reggelihez. Nem tivornyázom a barátaimmal. Mintaférj lettem! – Jóságos ég, Mac! Te ugyan semmiféle „minta” nem vagy. – Olyan akarok lenni, amilyennek te szeretnél látni: józan, kötelességtudó, megbízható… meg a többi unalmas jelző. – Szerinted ezt szeretném? – kérdezte Isabella. – Én az elbűvölő és kiszámíthatatlan Macbe szerettem bele sok évvel ezelőtt. Ha kötelességtudó és unalmas férjre vágynék, kikosaraztalak volna, és választottam volna egyet a jelöltek közül, akiket az apám kinézett nekem. – Neked aztán nem könnyű a kedvedre tenni! A zabolátlan Mac nem kell, de az otthonülő sem? Ezt akarod mondani? – Azt akarom, hogy ne próbálj más lenni, mint aki vagy. Gyanítom, hogy néhány hónap alatt ráunsz majd az új szerepedre. Hiszen hol rögeszmésen ragaszkodsz valamihez, hol pedig megunod és eszedbe sem jut. Engem is beleértve. Mac egy hosszú pillanatig némán szemlélte. Isabella elvörösödött a tekintetétől, de Mac haragja lecsillapult már, csak a szomorúság maradt a helyén. Amikor megszólalt, halk volt a hangja. – Szamár vagy, Isabella. – Tessék? – Isabella megbántva nézett rá. – Eldöntötted magadban, milyen ember vagyok, és így átkozottul nehéz dűlőre jutni veled. Nem hiszed el, hogy meg tudok változni, holott már meg is változtam. Csak nem vagy hajlandó észrevenni. – Tudom, hogy felhagytál az ivással. Ezt az előrelépést észrevettem. Mac fölnevetett. – Felhagytam az ivással! Milyen pofonegyszerűnek hangzik a szádból! Egy teljes évig iszonyatosan beteg és visszataszító figura voltam. Egészen addig rá sem eszméltem, mennyi whiskyt döntöttem magamba, hogy a létezésem fájdalmát csillapítsam. Egy nap arccal a padlón találtam magam egy velencei szállodában, minden porcikám fájt, és csak imádkoztam, hogy legyen erőm nem fölkelni és valahonnan bort szerezni a szenvedésem enyhítésére. Korábban sosem 181
imádkoztam. Gyerekkoromban elvittek ugyan az istentiszteletre, hogy tátogjam az imákat, de ezúttal valóságosan imádkoztam. Sőt inkább rimánkodtam. Igen szokatlan élmény volt. Isabella figyelmesen hallgatta, szája enyhén kinyílt. – Mac… – Olyasmiket tudnék mesélni, szívem, hogy belesápadnál, de megkíméllek. A rimánkodás és imádkozás nem csak egy éjszakán át tartott. Sok-sok éjszaka telt el így. És azután, amikor már azt hittem, hogy jobban lettem, és vége a gyötrelemnek, jött még egy borzalmas éjjel. A barátaim azt hitték, segítenek azzal, ha időnként lefognak és whiskyvel locsolják a torkomat. Felhagytak vele, amikor megtanultam kiokádni az egészet, egyenest a drága ruhájukra. Végül a barátaim sorra faképnél hagytak. Az összes. Isabella arca falfehér lett. – Nem volt hozzá joguk! Mac vállat vont. – Csupa semmirekellő és talpnyaló alak. Egy igaz barát sem volt köztük. A megpróbáltatások idején mutatkozik meg, ki törődik veled igazán. – És nem volt senki melletted? Jaj, Mac! – De igen. Bellamy. Ő gondoskodott róla, hogy egyek, és meg is maradjon bennem az étel; Bellamy jött rá, hogy a teát nyakalni is bírom, míg a víztől csak émelygek. Nagy ínyenc lettem ám, messze lepipálom a gőgös angolokat, akik azt hiszik, páratlanul értenek a teához. A jázminnal megbolondított Assam tea például pompás. Meg kellene kóstolnod. Isabella szemében könnyek csillogtak. – Örülök, hogy Bellamy vigyázott rád! Meg is fogom mondani neki, milyen hálás vagyok. Valamilyen ajándékkal illene megköszönnöm. Minek örülne szerinted? – Már kapott tőlem tekintélyes fizetésemelést – válaszolta Mac. – Nem is beszélve az állandó dicshimnuszról, amellyel elárasztom. Istenként tisztelem Bellamyt, ami képzelheted, mennyire zavarba ejti. Isabella elfordította a tekintetét. Méltóságteljes, büszke asszony volt, és Mac annyira vágyott rá, hogy minden gondolata szüntelenül körülötte forgott. Pokoli szenvedéstjelentett évekig távol maradni tőle; de amikor Isabella elhagyta, Mac nem tartotta vissza, bármilyen nehezére is esett. Mert Isabellának igaza volt: ha visszatért volna hozzá, mielőtt Mac az ivás abbahagyásával új emberré nem lett, akkor férje addig folytatta volna megszokott életvitelét, amíg végül Isabellát örökre el nem űzi magától, és soha vissza sem kaphatja. Ám mivel hagyott neki
182
időt arra, hogy beforrjanak a sebei, most itt ülhet mellette, és érezheti az illatát. Isabella sokáig bámult kifelé az ablakon, és amikor végül Mac felé fordult, szemében elhalványult már a kérlelhetetlen harag. – Mi lett azzal a barátoddal? – kérdezte. – Akiről Lord Abercrombie bálján meséltél? Mac kifejezéstelenül pislogott rá. – A barátommal? – Akinek leckéket kell vennie udvarlásból. – Ó, hogy vele? – Megköszörülte a torkát. – Nos, még mindig ég a vágytól, hogy megismerje az udvarlás fortélyait. – Egyszer már elkezdtünk gyakorolni. Talán megpróbálhatnánk újra. – Ezt szeretnéd? – kérdezte Mac. – Újra megpróbálni? Isabella bólintott. – Azt hiszem, igen. ; Mac visszafojtott lélegzettel, némán fürkészte az asszony arcát. Isabella állta a tekintetét, zöld szeme varázslatosan tündökölt. – Ez esetben – felelte Mac könnyedén – felejtsük el, ami tegnap éjjel a hálószobádban történt. Az ismerkedés idején igazán botrányos az ilyen viselkedés. Isabella halványan elmosolyodott. – Nagyon igaz. Roppantul helytelen. A tegnap estét semmi esetre se említsd a barátodnak. – A barátaim előtt soha egyetlen szó sem hagyja el ajkamat a hálószobámban történtekről. Nem tartozik rájuk. – Mac fogta Isabella kesztyűs kezét, csókot lehelt rá, és visszaült a szemközti ülésre. – Egy úriember soha ne üljön semmilyen járműben ugyanarra az ülésre, amelyen éppen egy hölgy foglal helyet. Háttal a kocsisnak helyezkedjen el, hogy a hölgy a menetirány felé nézhessen. Isabella fölnevetett. Egek, de jó volt a nevetését hallani! – Mulatságos lesz látni, ahogy illedelmesen próbálsz viselkedni – jegyezte meg. Mac farkasszemet nézett vele, most nem incselkedett és nem komédiázott. – Ha ez az ára, akkor megteszem. Vissza akarlak kapni az életembe, Isabella. Tarthat egy évig vagy húszig, nem bánom, türelmes ember vagyok. Újra elnyerem a szíved, ha addig élek is. Az sem tarthat vissza, ha olyan illedelmesnek kell lennem, hogy az őseim megfordulnak a sírjukban, amiért egy ánglius menyecske kedvéért kifordulok önmagamból. Isabella mosolygott, de a szemén látszott, hogy még nem hódolt be neki. A csöndes beletörődés azonban, amellyel a jelenlétét elfogadta az 183
út és az ügyei intézése közben, Mac tudtára adta, hogy kapott egy esélyt. Isabella azt akarta, hogy tegyen próbát, és azt is kívánta, hogy sikerrel járjon. Ez mindenesetre újult reménnyel töltötte el Mac szívét. *** Másnap reggel egy csokor üvegházi virág érkezett, rajta egy Isabellának címzett levélkével. Isabella megérintette a virágokat, és megállapította, hogy a kis csokor igen ízléses – sárga rózsák, ibolyák és fátyolvirágok alkották. Semmi orchidea vagy más egzotikus növény. Az aranyszegélyű kártyán Mac kézírásával ez állt: Elmondhatatlanul hálás vagyok a kiváltságért, drága hölgyem, hogy tegnap délután kegyeddel kocsikázhattam. Megengedi, hogy ma sétálni kísérjem a parkba, ha kellemes marad az idő? Három órakor érkezem, amennyiben az időpont kegyednek is megfelel. Alázatos szolgája, Roland F. Mackenzie Isabella mosolyogva nézett maga elé. Mac tényleg elszántan játszotta a tisztelettudó úriember szerepét, még a teljes nevét is hajlandó volt használni. Ki nem állhatta, ha Roland Ferdinánd Mackenzie-nek vagy Lord Rolandnak szólították, jobban szerette a becenevet, amely még kétéves korában ragadt rá, amikor hosszú nevéből csupán azt az egyetlen szótagot bírta kiejteni, hogy „Mac”. – Egy úr virágokat küld neked? – kérdezte az újságja mögül Mac, a zordon atyát imitálva. – Tisztességes úriemberről van szó? – Azt hiszem, igen. – Isabella leült a helyére, és a zsebébe csúsztatott kártyát babrálta. – Sétálni hívott ma délutánra. Mac lehajtotta az újság csücskét, és szigorúan pillantott rá. – És mit fogsz válaszolni neki? – Elfogadom a meghívást. Nyilvános helyen sétálgatni igazán illedelmes elfoglaltság. És felettébb kellemes. – Nem árt az óvatosság, sosem tudhatod, mik a szándékai. Ennek a Lord Rolandnak igen rossz híre van ám. – Én azt hiszem, megváltozott – felelte Isabella. – Ő legalábbis azt állítja.
184
Mac cöcögött. – Légy résen, kedvesem, légy résen! Ugy tudom, nőket szokott lefesteni… teljesen ruhátlanul! – Ne túlozd el, Mac! Mac vigyorgott, majd újra az újság mögé bújt. A mosolyától a legilledelmesebb hölgyek is elvesztették volna a fejüket. Mac előző este a saját szobájában aludt, és Isabella sokáig feküdt az ágyban álmatlanul, a csalódottságával küszködve. Délután háromkor megszólalt a csengő, és Morton felvonult a hátsó lépcsőn, hogy kaput nyisson. Mac állt a küszöbön, elegáns délutáni sétaöltönyben; kalap és sétapálca egészítette ki öltözékét. – A ház úrnőjénél szeretném tiszteletemet tenni – jelentette be nagy komolyan. Isabella magába fojtotta a nevetést, amint lenézett a lépcsőfordulóból. Morton nem kedvelte az ilyen játszadozást, így kellett némi győzködés Mac részéről, mire rávette a komornyikot, hogy a szalonba vezesse. Morton sértett arccal bukkant elő a szalonból. – Asszonyom… – Köszönöm, Morton. – Isabella fölemelte a szoknyáját, és lesietett a lépcsőn. – Legyen elnéző őlordságával. Hadd mókázzon, ha úgy tartja kedve! – Igenis, asszonyom – felelte Morton gyászosan, és eltűnt a hátsó traktusban. Amikor Isabella belépett a szalonba, Mac felállt, kezében a kalapjával. – Mylady! Remélem, jó egészségben találom. – Ó, igen, köszönöm. Egészségem és kedélyem egyaránt pompás ma délután. – Örömmel hallom! Megörvendeztetne a társaságával a parkban? – Természetesen, uram! És köszönöm a virágokat. Nagyon figyelmes öntől. Mac hanyagul legyintett. – Szóra sem érdemes. Hallottam, hogy kegyed kedveli a sárga rózsát. Remélem, megelégedésére szolgáltak. – Nagyon is tetszettek, uram. – Isabella meghallotta Aimee vékonyka hangját a hallból, és hozzátette: – Ugye nem baj? Miss Westlock szerint Aimee-nek friss levegőre van szüksége, és gondoltam, velünk tarthatnának. Mac rézszínű szemében felvillant egy pillanatnyi meghökkenés, de udvarias meghajlással leplezte. – Egy dajka és egy kisgyermek mint gardedám – mormolta. – Sebaj.
185
A szép idő fél Londont kicsalta a Hyde Parkba. Mac kizökkent az illedelmes udvarló szerepéből, hátratolta a kalapját, és ragaszkodott hozzá, hogy ő tolja a babakocsit. Isabella mellette sétált, és élvezte széles vállú, skót szoknyás férje látványát a gyerekkocsival. Miss Westlock lemaradt gazdájától és úrnőjétől, ahogyan az egy dajkához illik. A Rotten Rown hátaslovak és kocsik döcögtek, a többi ösvényen családok, párok és kisgyermekre vigyázó dajkák sétálgattak. Aimee felült a babakocsiban, megkapaszkodott a szélében és kíváncsian nézelődött. Virgonc gyermek volt – Miss Westlock elevennek nevezte – , és tetszett neki a világ. Isabella el sem tudta képzelni, miként hatott rá az édesanyja elvesztése. Talán túl kicsi volt még ahhoz, hogy megértse, ami történt; mindenesetre jól fogadta a sorsában bekövetkezett változást. Macet és Isabellát is elárasztotta szeretetteljes csókjaival, és bár azt nem titkolta, hogy Mac a kedvence, most már nem bánta, amikor kettesben maradt Isabellával vagy Miss Westlockkal. Isabella eltűnődött, vajon Payne, az igazi apa megkísérli-e visszaszerezni tőlük a kislányt. Az asszony nem látott bele, milyen szálakat kellett Mr. Gordonnak megmozgatnia, hogy az örökbefogadást törvényesítse, de az ügyvéd biztosította őket, hogy minden rendben lesz. Isabella mégis aggódott. Még csak az kellene, hogy Aimee-t elragadja tőlük egy őrült, aki házakat gyújt fel, és parkokban nőkre támad. – Mac, drága öregem! – bődült el egy hang, és amikor Isabella felkapta a fejét, hirtelen négy férfi vette körül őket. Elnyomott egy bosszús sóhajt. Mac barátai voltak Harrow-ból és Cambridge-ből, azok a cimborái, akik az iskolában valósággal istenítették Macet, a bandavezért. Ma már felnőtt emberek voltak, ám ugyanazok a lókötők maradtak, akik Mac elismeréséért bármire képesek lettek volna. A legelöl sétáló alacsony, cingár, szőke fiatalember huszonkét évesen Dunstan márkija lett. Születési neve Cadwallader volt, a barátai Karalábénak vagy röviden Karának becézték. Lord Charles Summerville, Bertram Clark őméltósága és Lord Randolph Manning volt a másik három. Ezen urak egyike sem ütötte meg a mércét, amikor Isabella apja a szóba jöhető kérők közül válogatott, és ők voltak azok,
186
akik annak idején fogadtak Mackel, hogy nem mer hívatlanul beállítani Lord Scranton báljára, és táncolni a szűz leánykával. – Mit látnak szemeim? – Lord Charles Summerville monoklit illesztett a bal szemébe. – Mennyei atyám, nem tévedés, Mac Mackenzie gyerekkel sétál! Honnan loptad a taknyost? Elvesztettél valami fogadást, mi? – A leányom – közölte Mac hűvösen. – Miss Aimee Mackenzie. Most fogadtam örökbe. Legyél szíves vigyázni a szádra előtte, és persze a feleségem előtt is! Summerville hahotázott, míg Bertram Clark meghajtotta magát Isabella előtt. – Az elragadó Lady Isabella! Mennyire örülök, hogy újra látom! Szépsége elvakít, asszonyom. Lord Randolph Manning zavaros tekintettel meredt Isabellára. – Azt hittem, már megszabadult ettől a trógertől, Izzy! Le vagyok sújtva, hogy sosem keresett vigaszt nálam. Az ajtóm mindig nyitva áll ön előtt! – Randa Randolph kész főnyeremény! – vihogott Karalábé. – Pofa be! – förmedt rájuk Mac. – Ha még egyszer sértegetni merészeled a feleségemet, Manning, a szemed megismerkedik az öklöm formájával! Manning csak pislogott. – Mennyei atyám, mi rosszat mondtam? – Bocsásson meg Lord Randolphnak – fordult Isabellához Bertram Clark. Mr. Clarknak volt a legjobb a modora a bohém társaságból, ugyanakkor a rossz nyelvek szerint ő volt a legzüllöttebb is. – Sajnos részeg, ostoba, és ladységed rajongó híve. Mint mi mindannyian, amint azt ön is tudja. – Nem tesz semmit – felelte Isabella ridegen. – Megszoktam már az útszéli modorát. A négy férfi kacagásban tört ki. – Ladységed pallérozott, mint mindig – mondta Lord Charles. – Nagyon hiányoltuk a társaságát, asszonyom. De most komolyan, Mac, mit művelsz ezzel a gyerekkel? – Már válaszoltam. Örökbe fogadtam. Manning ködös tekintettel bámult Macre. – Becsúszott egy zabigyerek, mi, Mac? Jó, hogy a feleséged megbocsátó természet. Karalábé eltátotta a száját, és Bertram Clark galléron ragadta Manninget. – Elég! Ideje kijózanodnod, öregem! – Elrángatta Manninget, aki hebegve tudakolta, mi rosszat mondott. – Kara – csikorogta Mac halkan. Karalábé, aki Macnek csak a válláig ért, elvörösödve pislogott fel rá. – Vedd tudomásul: Aimee nem a 187
zabigyerekem, és tisztességes úrilány lesz belőle. A rosszindulatú pletykákat csírájában el kell fojtani. Te tudod az igazságot, és elvárom, hogy a védelmére kelj! Te is, Charlie! Mondjátok meg a másik kettőnek is. Karalábé tisztelgésre emelte a kezét. – Igenis, főnök! Számíthatsz ránk. És mellesleg, ha már fogadásról esett szó… Mi a helyzet azzal, amelyiket még a párizsi utad előtt kötöttünk? Tudod, hogy… – Elharapta a mondatot, és festést mímelt a kezével. – …hogy erotikus képeket kell festenem? – fejezte be helyette Mac. – Nem kell félni, Isabellának beszámoltam róla. A feleségem elől semmit nem hallgatok el, mint azt jól tudod. Dolgozom a képeken. Charles megcsóválta a fejét. – Lassan kifutsz az időből, Mac, öregfiú. Remélem, tudsz néhány vidám nótát, amit elénekelhetsz az antialkoholista zenekarral. – Állítólag kellemes baritonom van. – Mac könnyed hangon beszélt, de Isabella látta, hogy az állán megfeszül egy izom, és kezdi elveszíteni a türelmét. – Mi majd gondoskodunk róla, hogy a klubból mindenki kimenjen tapsolni neked. Nagy szenzáció lesz! – Szeretek szenzációt kelteni. De az is előfordulhat ám, hogy még elkészülök a képekkel. Karalábé eltúlzott gesztussal elővette az óráját, és figyelmesen szemügyre vette. – Ha te mondod! Nem sok időd maradt. – Bánatosan nézett Macre. – Ne kelljen csalódnom benned, öregem! Tízéves korom óta te vagy a bálványom. – Az nagyon régen volt – mondta Mac. Kara visszadugta óráját a zsebébe, biccentett Isabellának, és karon fogta Charlest. – Hát akkor gyerünk, Charlie! Pezsgőzzünk egyet a biztos győzelmünk örömére. Charles meghajolt Isabella felé, kissé imbolyogva, majd Karával együtt távozott. Mac leplezetlen undorral pillantott utánuk. – Ha belegondolok, hogy valaha büszkén álltam ennek a huligánbandának az élén! – Az iskolában furcsa dolgokra vetemedik az ember – bólintott Isabella. – Te is műveltél furcsa dolgokat? Miss Pringle szociális otthonában? – Exkluzív leányneveidéjében – helyesbített Isabella. – És igen, eléggé vadóc voltam. 188
– Azt hiszem, többek között ezért is szeretlek annyira. – Mac elgondolkodott. – Szeretném megnyerni a fogadást, és az orruk alá dörgölni a győzelmem, mielőtt végleg lerázom őket. Még mindig hajlandó lennél rá? – Modellt állni neked? – Isabella hátrapillantott, de Miss Westlock tapintatos távolságot tartott tőlük, és úgy tett, mintha az egyik tájékoztató táblát olvasná. – Lehet róla szó. Isabella bőre bizseregni kezdett a gondolatra. Valahányszor levetkőzött Mac előtt, aki forró tekintettel tanulmányozta, Isabella érezte, hogy kívánják és szeretik. Felgyorsult a szívverése, mert eszébe jutott, mi történt, amikor legutóbb megpróbált modellt állni neki. Mac lehajolt és az egész park szeme láttára szenvedélyesen szájon csókolta Isabellát. Aimee érdeklődve nézett rájuk. – Helyes – lehelte Mac az asszony bőrére. – Úgy érzem, ihletem támadt. *** Macnek fogalma sem volt, hová tette az eszét, amikor azt hitte, jót fog tenni az egészségének, ha erotikus pózokban festi le Isabellát. Még az is felmerült benne, hogy mivel már együtt is háltak, most nem fog úgy remegni a keze, mint legutóbb. Minden bizonnyal meghibbant. Bellamy segített műteremmé alakítani Isabella házának legfelső emeletén az egyik szobát. A magas ablakokon beáradt a napfény, és a kis hordozható kályha, amelyet Bellamy beállított és megrakott szénnel, ontotta a meleget. Mac nem hagyhatta, hogy a felesége megfázzon. Isabella teljesen felöltözve jött fel a műterembe délután, nehogy a szolgák megneszeljék, hogy Mac meztelenül festi le. Hadd higgyék, hogy csak egy portréról van szó, mondta. Mac igyekezett közönyösen viselkedni, miközben a fejére kötötte a kendőt és kikeverte a festékeket, ám az álarc egyből lehullt, amikor Isabella közölte, hogy segítségre van szüksége a vetkőzésben. Miután Isabella kigombolta ruhája felsőrészét, Mac izzadó kézzel húzta le róla, és bontotta ki a fűzőt. Még hogy biztos kéz! Az ördögbe vele! Régen is mindig segített neki vetkőzni, és mindegyik réteg lehámozása után megcsókolta. Most, amikor levette a fűzőt, óvatosan megérintette ajkával Isabella nyakát, az alsóing kibontása után pedig a vállát. Isabella bőre rózsaillatot árasztott. Mac csókokkal borította csillogó haját, beszívta a parfümje illatát. Isabella kioldotta a szoknyáját, Mac 189
pedig leoldotta derekáról a szalagokat, amelyek a kis turnűrt rögzítették. Miután az abroncsot is levette róla, mögé lépett, és élvezte, ahogy az asszony hátsója a csípőjéhez simul. – Nem tudlak lefesteni – súgta a fülébe. – Szerelmeskedni akarok veled. – A festés nem lenne kiváló alkalom az önuralom gyakorlására? – Pokolba az önuralommal! Mac tudta jól, hogy Isabella is éppolyan ideges, akárcsak ő maga. Kipirult a bőre, ahol Mac megcsókolta, és fedetlen melle megemelkedett, amikor Mac átkarolta a derekát. – Gyere közelebb! – kérte. A kanapé, amelyet erre az alkalomra szándékosan kiválasztott, nem volt olyan kényelmes, mint amelyiket Skóciában használtak. Úgy vélte, így könnyebb lesz ellenállni a kísértésnek. Most viszont elátkozta magát miatta. A szerszáma megkeményedett, a teste készen állt, és nem tudott másra gondolni, csak hogy Isabella testében akar lenni. Az önuralmat majd máskor gyakorolja. Felhúzta a skót szoknyát, leült egy támlás székre, és Isabellát az ölébe húzta. Keble nekinyomódott Mac csupasz mellkasának, és halkan felkiáltott, amikor férje beléhatolt. Gyors, szenvedélyes szeretkezés volt. Túlságosan is gyors. Mac eleresztette magát, még mielőtt szerette volna, és belekapaszkodott Isabellába; nem akarta, hogy vége legyen. Isabella rámosolygott. – Most legalább tényleg úgy fogok kinézni, mint akit áz imént csábítottak el. Úgy is nézett ki. Mac férfiassága újra megkeményedett az asszony duzzadt ajka, csillagszeme, kipirult arca láttán. Isabellának sejtelme sem volt, mennyire szép is valójában. Mac nagy nehezen nekilátott felállítani a vásznat, miközben Isabella csábos pózba rendezte tagjait a kanapén. Kényszerítette magát, hogy vonalakat húzzon, és formákat, alakzatokat lásson bennük, ne pedig igézően gyönyörű felesége lábait, mellét, csípőjét. Mire a vázlat elkészült, Macről ömlött a verejték. – Ez az átkozott kályha! – morogta. – Szerintem kellemes meleg van. – Isabella meglóbálta a kanapéról lelógó lábát; karja ernyedten nyúlt a feje fölé. Mintha a kertben napozna, csak éppen négy fal között volt, és mezítelenül.
190
– Inkább pokoli meleg. – Mac a homlokát törölgette. –Folytassuk holnap? – Nekem megfelel. Eléggé megmerevedtem. – Isabella félrelökte a leplet, amely alig takarta, és kecsesen talpra állt. Mac is megmerevedett, noha egyáltalán nem abban az értelemben, ahogyan Isabella. Eltökélten félrefordította a tekintetét. Talán-talán sikerül türtőztetnie magát, amíg Isabella ki nem megy a szobából. Ebben bízott, ám akkor Isabella megkérdezte: – Segítesz felöltözni? Egy óra is eltelt, mire végre kijutottak a műteremből. Isabellának le kellett szaladnia a szobájába, hogy átöltözzön és rendbe hozza a frizuráját. Ez az egész, gondolta Mac elsiető felesége után nézve, a sírba fogja vinni. Kialakult egyféle napirend – habár Mac véleménye szerint a rend nem volt éppenséggel a legtalálóbb kifejezés. Mindennap együtt reggeliztek, elolvasták a leveleiket, azután fölmentek a gyerekszobába üdvözölni Aimee-t. Mellette üldögéltek, amíg a kislány megreggelizett. Azután Miss Westlock átvette a parancsnokságot, Mac és Isabella pedig felvonult a műterembe. Mac szorgosan dolgozott a festményeken, és közben vázlatokat készített Isabella arcáról egy későbbi portréhoz. Minden alkalommal kétszer-háromszor szeretkeztek; egyikük sem bírt a vágyaival. Talán a titok tette olyan vibrálóvá közöttük a levegőt. Elvégre a háznép elől bujkálva pajzán képek készítésén ügyködtek. Mindegyik ülés után ment ki-ki a dolgára – levelet írni, ezt-azt elintézni, bár ha Isabella el akart menni otthonról, Mac mindig vele tartott. Együtt intézték el, amit kellett; Mac vidáman cipelte Isabella csomagjait, az asszony pedig udvariasan unott arccal várta, hogy Mac végezzen a bankban, vagy megbeszélje az ügyeit Gordonnal. A különválás visszavonásáról nem esett több szó. Mac nem bánta, ha a Burlington Arcade szalagboltjai vagy elegáns csecsebecseüzletei előtt kell ácsorognia, amíg Isabella bevásárol. Fülig szerelmes volt gyönyörű feleségébe, és észrevette, hogy az arra járó férfiak arcára ráfagy a gúnyos mosoly, amikor a szépséges Isabella előjön a boltból és Macbe karol. Délután a parkban sétáltak vagy kikocsiztak a hintóban, attól függően, hogy milyen volt az idő, és Mac mint udvarló milyen programra hívta aznap Isabellát. Rossz időben múzeumba jártak, szép
191
időben díszkertekbe és parkokba, máskor a Towerbe látogattak el, vagy ha arra szottyant kedvük, akkor Madame Tussauds kiállítására. Payne eltűnt a színről a parkban történt támadás óta, és Mac remélte, ha nem is nagy meggyőződéssel, hogy a gazember végül visszament Sheffieldbe és felhagyott a komédiával. A kibérelt szállásra mindenesetre nem tért vissza, és Fellowsnak be kellett ismernie, hogy zsákutcába jutott. Mac még mindig ki akarta tekerni a fickó nyakát, de legfőképp arra vágyott, hogy örökre eltűnjön az életükből. Payne lassan feledésbe merülhet, és Mac nyugodtan foglalkozhat azzal, hogy Isabellával teljes legyen a közös életük. Már nem veszekedtek a különválásról, annak okáról, és a szenvedést sem említették, amelyet egymásnak okoztak. Mindez már a múlté volt. Most tiszta lapot nyitottak. Különös módon Aimee hozott állandóságot az életükbe, Mac pedig minden percét élvezni akarta ennek az új korszaknak. Hiszen tudta jól, hogy egyszer úgyis összeomlik a törékeny építmény, mert Mac életében előbb-utóbb minden összeomlott. Egyelőre azonban el kellett ismernie, hogy rendkívül boldog. Október közepére négy festmény készült el Isabelláról. Az asszony műértő szemmel méregette őket, miközben Mac az utolsót lakkozta. – Nagyon jók lettek – jelentette ki. – Életteli képek. Ha rájuk nézek, tényleg elhiszem, hogy ez a nő jól érzi magát a szerelmesével. Az első festmény a kanapén heverve ábrázolta Isabellát. Egyik lába lelógott, a földet súrolta; a másikat felhúzta a kanapén, teljesen feltárva izgalmas ölét. Egyik karját a feje fölé emelte, és két melle feszes kis halomként emelkedett meg. A második képen az asszony a kanapé támlájára hajolt, kitolt csípővel, előrehajtott fejjel, készen arra, hogy szerelmese a magáévá tegye. A harmadikon egyenes háttal ült a kanapén, két kezével a keblét markolta, és ujjai közül kikandikáltak a mellbimbók. A negyediken széttárt karokkal és lábakkal feküdt az ágyon. Jobb csuklóját és bal lábát lazán megkötött szalagok rögzítették az ágy lábához; az ágy másik két sarkán összegyűrt szalagok látszottak, mintha a vad hancúrozás közben szakadtak volna el. Mac és Isabella szerelmeskedése meglehetősen szilajul zajlott, amikor ez a kép készült.
192
Egy csokor sárga rózsa mindegyik képen szerepelt, hol teljes pompájában, hol hulló szirmokkal. A leplek és szalagok skarlátvörös színét a híres Mackenzie-sárga ellensúlyozta. Egyik képen sem látszott Isabella arca. Hol árnyék, hol a sötét hajzuhatag takarta el a vonásait. A szemlélő semmiképp sem gyaníthatta, hogy Mac a feleségét festette le. Csupán Mac maga. A férfi terpentinolajas üvegbe dugta az ecsetet. – Nem rosszak. Isabella meglepetten tekintett rá. – Miket beszélsz? Káprázatosan szépek! Mintha azt mondtad volna, hogy elveszítetted a tehetségedet. – Úgy is volt. – Mac egy ronggyal letörölte az ecsetet, és egy üvegbe állította száradni. – Talán csak egy ihletet adó téma kellett. A szerelmi játékra éhes nő. – Egy ihletet adó modell. Isabella a szemét forgatta. – Azt ne mondd, hogy én vagyok a múzsád, Mac! Már azelőtt is bámulatosan festettél, hogy engem megismertél. Mac vállat vont. – Csak azt tudom, hogy amikor elhagytál, és kikecmeregtem a részeg kábulatból, egyetlen ecsetvonás sem sikerült. Most itt vagy, és lám, mit alkottam. Erotikus képek voltak, igen, de nem olyan nyers, durva értelemben, ahogy Mac barátai az erotikát elképzelték. A legmegkapóbb művek közé tartoztak, amelyeket Mac valaha festett. Könnyen lehet, hogy mielőtt Isabellát megismerte, az ital tette erőteljessé a festményeit, de azóta… Mac fején találta a szöget; Isabella valóban a múzsája lett. Ha sem az ital, sem Isabella nem segítette, a tehetsége elenyészett. S most visszatért. Ezek a képek mámoros reménnyel töltötték el Mac szívét, kimondhatatlanul boldoggá tették. Nem kell lerészegednie a festéshez. Csupán Isabella bódító közelségére volt szüksége. Isabella a festményeket tanulmányozta. – Nos, legalább azt a modortalan Randolph Manninget megleckézteted. Megnyerted a fogadást. – Nem – válaszolta Mac csöndesen. – Vesztettem. Megkeresem a barátaimat, és megmondom nekik, hogy feladom.
193
Tizennyolcadik fejezet A skót lord és a lady sajnos elhidegültek egymástól, ám a hölgy vidéki mulatságai mit sem veszítettek varázsukból. A rossz nyelvek megpróbálták ugyan a lady jó hírét csodáiéinak emlegetésével befeketíteni, ám jelen cikk írója örömmel közölheti, hogy a bájos hölgy továbbra is minden gyanú fölött áll. – 1879. július Isabella Macre bámult, aki a festményeket szemlélte, és a szemében különös fény villant. Izzadt felsőtestére felkapott egy inget, de a vörös kendőt a fején hagyta. – Miről beszélsz? – tudakolta Isabella. – Ezek a képek tökéletesek, pontosan ezt várták tőled a barátaid. – Isabella, édesem, eszemben sincs tűrni, hogy Randolph Manning meg a többi cimborám kéjsóvár tekintettel mustrálja a feleségem képmását. – De hát nem is fogják. Úgy értem, nem fognak tudni róla, hogy én vagyok az. Épp ez volt a lényeg. Elhívod Mollyt, és az ő fejét fested az én testemre. Mac megrázta a fejét. – Nem. – Hiszen megbeszéltük. Molly mindig örül a felkérésnek. Tudod, mennyire kell neki a pénz a kisfia miatt. – Nem beszéltük meg. – Mac arcán skót konokság honolt, ami azt jelentette, hogy az ég összes angyala sem tudná az álláspontjától eltéríteni. – A te ötleted volt, hogy kombináljam a fejeket és testeket. Nem emlékszem, hogy én rábólintottam volna. – Borzalmasan fel tudsz dühíteni, Mac! Mit fogsz mondani nekik? Miért akarod szándékosan elveszteni a fogadást? Mac lerángatta a kendőt a fejéről. – Azt mondom nekik, hogy igazuk volt, túl prűd vagyok ehhez. – De hát nem vagy az! Nem tűröm, hogy kinevessenek. Mac leült a rögtönzött ágyra, és a könyökére támaszkodva hátradőlt. Bár az ágy pazar látványt nyújtott az utolsó képen, valójában csak egy vörös lepellel letakart, hevenyészett lábakra fektetett matrac volt. 194
A nyitott ing kivágásának vonalában kilátszott Mac széles, nyirkos mellkasa. Haja kusza volt, csupasz lába kemény és izmos. Isabella még ma sem győzött ámulni azon, hogy ez a lenyűgöző férfi éppen őt választotta szerelmesének és asszonyának. – Tudod, miért lettek jók ezek a képek? – kérdezte Mac. – Mert zseniális festő vagy? – Mert őrülten szerelmes vagyok abba a nőbe, akit lefestettem. Minden ecsetvonásból, minden festékcsöppből sugárzik a szerelem. Mollyt nem tudtam lefesteni, mert ő csak egy modell a számomra, mint egy csokor virág. Te viszont valóságos vagy. Tudom, milyen a tested érintése. Tudom, milyen síkos az ujjaim alatt az öled, tudom, milyen ízű a leheleted. Szeretem minden porcikádat. Ezt festettem le, és ezért nem fogja senki a világon látni ezeket a képeket rajtunk kívül. Isabella ellágyult és megenyhült Mac szavainak hallatán. – De hát annyit dolgoztál rajtuk! Mindenki gúnyt fog űzni belőled a klubban. – Fikarcnyit sem érdekel már, mit gondolnak rólam azok a sekélyes, züllött alakok. Hol voltak akkor, amikor szenvedtem, és azt hittem, belepusztulok? Bellamy volt mellettem, meg Ian. Cam és Daniel. Még Hart is eljött segíteni. Azok az emberek viszont, akik állítólag a barátaim voltak, vagy csak gyötörtek, vagy faképnél hagytak. – Mac ismét a képekre nézett, és mosoly játszott az ajkán. – Gúnyolódjanak csak! Ezek a képek nekünk szólnak, hitvesem. Senki másnak. – Kénytelen leszel kiállni és játszani az Üdvhadsereg zenekarával – mondta Isabella csüggedten. Mac nevetve fölpattant az ágyról. – Szabadidőmben már gyakoroltam is egy kicsit, jól meg tudom zengetni a cintányért. – Nincs is cintányérod. – A szakácsnő kölcsönadta a lábosfedeleit. Én szeretném elveszteni ezt a fogadást, szívem! Soha ilyen szívesen nem veszítettem még el egyetlen fogadást sem. Odalépett Isabellához és megcsókolta; lassú Mac Mackenzie-csók volt, amellyel azt üzente Isabellának, hogy egész éjjel szeretné csókolni. – Eljössz majd velem, angyalom? – kérdezte. – Boldogan dalolok antialkoholista himnuszokat az utcasarkon, ha tudom, hogy ott vagy a közelemben. Isabella mosolyra húzta a Mac szájára tapadó ajkát. – Ennél furcsább kérést nem sok feleség hall a férjétől! Hát persze, hogy elmegyek, Mac. 195
– Helyes! Most pedig… Várta őket a matrac. Isabella hirtelen azon kapta magát, hogy nevetve rádől, és hihetetlenül boldog, amiért a fekhelynek jó hasznát veszik. *** Egy héttel később, egy fagyos szerda estén Mac az Üdvhadsereg egyik öttagú zenekarával állt az Aldgate High Street végén, ahol Whitechapelhez érkezve kiszélesedik az út. Az elmúlt napokban gyakorolt a zenészekkel, és a rangidős őrmesternő örült, hogy egy arisztokrata család sarja lépett a soraikba. Mire játszani kezdtek, már kisebb tömeg sereglett köréjük; Mac tucatnyi klubtársa utcai vagányokkal elvegyülve, és néhány járókelő is, akik a nehéz napi robotból tartottak hazafelé. A túlsó oldalon állt Isabella, a karján Aimee-vel; Bellamy, Miss Westlock és a két legerősebb lakáj vette őket körül védelmezőn. A mayfairi lordok csapták a legnagyobb lármát: amint Mac fölemelte a cintányért, füttyögni és gúnyolódni kezdtek. Az őrmesternő nem törődött velük, intett a zenekarnak. Felharsant a zene, és elnyomta a lordocskák ricsaját. Zengd jézus nevét, zengd, világ, Őt, angyalok, áldjátok! (Csinn! Csinn!) Felékesítve homlokát, Királlyá Jézust, Jézust koronázzátok! (Csinn! Csinn! Csinn! Csinn!)* Mac lelkesen énekelt; összeverte a cintányért, ahogy elpróbálták, és teli tüdőből bömbölte a szöveget. Az őrmester a bámészkodókat is biztatta, hogy szálljanak be az éneklésbe, és hamarosan már a fél utca harsányan dalolt. Felékesítve homlokát, Királlyá Jézust (Csinn!) Jé-é-ézust koronázzátok! (Csinn! Csinn! Csinn! Csinn!) *
Edward Perronet, Magyar református énekeskönyv 468. sz. ének Csomasz Tóth Kálmán fordítása (Budapest: Kálvin, 1996)
196
A himnusz hat versszakon keresztül zengett, a végét nagy taps és néhány gúnykiáltás fogadta. Az őrmester szónokolni kezdett a tömegnek, biztatta őket, hogy csatlakozzanak az antialkoholista mozgalomhoz, vessék le magukról az ital és a bűn bilincseit, és fogadják szívükbe Krisztust, a Megváltót. Mac egyik zenésztársának adta a cintányérját, és körbejárt a nézők között, cilinderét adományokért nyújtva. Egyik legjobb kalapja volt, bolyhozott gyapjúból való, selyembéléses holmi. Az árából az őrmesternő és egész zenekara akár hónapokig is könnyen elélhetett volna. Mac meglengette a kalapot Karalábé és Lord Randolph orra előtt. – Gyerünk, uraim! Megvolt a himnusz, megvolt a prédikáció, és most itt az adománygyűjtő tányér. Randolph és Kara vigyorgott, tréfának vették a dolgot. – Nagy mókamester az öreg Mackenzie – jegyezte meg Kara. Mac a kalapot Kara gyomrához nyomta. – Tessék mélyen a zsebbe nyúlni, legyetek jó gyerekek! Adjátok a pénzt a derék őrmesternek, ahelyett, hogy kártyára meg italra költenétek! Kara kábán pislogott rá. – Jó ég, ezek megtérítették! Beállt az antialkoholisták közé! – Ó, hogy elhullottak a hősök a harcban!* – horkant fel Randolph. – Harminc guinea? – szólt Mac hangosan. – Azt mondjátok, harminc guinea-t adtok? Micsoda nagylelkűség Lord Randolph Manningtől! Édesapád, a herceg büszke lesz rád. S te, Kara? Dunstan márkija is harminc guinea-t adományoz, hölgyeim és uraim! A tömeg tapsolt. Mac addig szorította a kalapot Kara melléhez, amíg az félszegen bele nem dobott egy marék bankjegyet. Randolph morózusan nézett Macre, de bedobta a kalapba a pénzt. Mac a következő barátjához fordult. – Jól hallom? Negyven guinea Bertram Clark őméltóságától? Bertram szeme elkerekedett. – Negyven? Ugye tréfálsz? – A jótékonysággal sosem tréfálnék. Mennyire megindító ez a nagylelkűség! – Szívszaggató. Nekem is kedvem támadt szívet szaggatni – morogta Bertram, de előrántott egy bankóköteget, és Mac kalapjába dobta. *
Ószövetség, Sámuel második könyve, 1,25. Károli Gáspár fordítása
197
Mac Charles Summerville-hez lépett, aki sietve, szó nélkül fizetett. Mac azután a barátai unszolására érkezett többi arisztokrata elé tartotta a kalapot. Némelyikük vigyorogva adta oda a pénzt. Mások csak vicsorogtak, amíg Mac el nem kapta a tekintetüket, és akkor jámboran fizettek ők is. Mac a ködbe vesző múltból ismerte ezeket az embereket, azokból az időkből, amikor még Harrow-ban birkóztak és bokszoltak egymással, és az így létrejött rangsor felnőttkorukban is megmaradt. Mac volt a bajkeverő különítmény vezére; rettenthetetlenül basáskodtak a nagyobb fiúkkal és a tanárokkal egyaránt; kiszöktek az iskolából inni, dohányozni és a szüzességüket elveszteni; a vizsgákon éppen csak átcsúsztak alig elfogadható eredményekkel. Noha a csapat néhány tagja főrend volt vagy azóta főrend lett, Mac pedig egy arisztokrata harmadik fia volt, máig elismerték feljebbvalójuknak. Mac végzett az adománygyűjtéssel, szándékosan elkerülve a tömeg szegényebb tagjait, és a teli kalapot visszavitte az őrmesternek. A nő szeme elkerekedett a kalap tartalma láttán. – Uram… köszönöm szépen! És köszönjük a barátainak is! Milyen kedves tőlük! Mac újra kezébe vette a cintányért. – Mindig szívesen adakoznak nemes célokra. Gondoskodni fogok róla, hogy ezentúl rendszeresen támogassák a szervezetet! – Ön annyira jó hozzánk, mylord! Mac nem felelt. – Jöhet még egy kis muzsika, őrmester? A nő arca felragyogott, és a zenekar rázendített egy vérpezsdítő, népszerű nótára. S Új Jeruzsálemnek kapuin belépve, (Csinn!) Megmossa ruhánkat a Bárány vére! (Csinn!) *** Amikor Mac visszahajtatott Mayfairbe, Isabellával az oldalán és az ölében Aimee-vel, a karja sajgott a cintányérozástól, de a szívét elégedettség és béke töltötte el. S persze némi káröröm is. Randolph Manning arca, amikor kénytelen volt kiköhögni harminc guinea-t, félédhetetlen látvány volt.
198
Randolph hírhedetten szűkmarkú fickó volt, rendszeresen kölcsönkért a barátaitól, ámbár sok ezer fontot tartott a bankban. – Mi olyan mulatságos? – kérdezte Isabella. Mac csak most vette észre, hogy az imént hangosan kuncogott. – A barátaim még mindig nem tanulták meg, hogy velem nem érdemes fogadni! Isabella mosolygott, arcát lágyan megvilágította a kocsi lámpása. – Vagyis azt hitték, hogy vesztettél, pedig valójában nyertél? – Olyasmi. – Nem részletezte, mi mindent nyert a fogadáson: mindazt, amire csak vágyott. Az udvarlási játék jó kiindulópontot nyújtott Isabella szívének elnyeréséhez, de ha nincs ez a buta fogadás, messze járt volna attól a mosolytól, amellyel Isabella most megajándékozta. A fogadás nemcsak azt tette lehetővé, hogy megérintse és szerelmeskedjen vele, hanem azt is, hogy kiderüljön, ujjai ismét képesek mesterművet alkotni. – Te zsivány! – Isabella Mac vállára hajtotta a fejét. Szalmakalapja belevágott Mac állába, de nem bánta. Egyik karját egy alvó gyermek melegítette, a másikat a felesége. Lehet ennél szebb az élet? Lehet. Miután lefektette Aimee-t a gyerekszobában, a hálószoba ajtaja előtt Isabella már várt rá. Mac úgy döntött, fikarcnyit sem érdekli, mennyire sajog a karja, amikor Isabella csábítóan kézen fogta és maga után húzta. *** Mac merész debütáló fellépésének másnapján Isabella meglepetten pillantotta meg a barátnőjét, Ainsley Douglast a kapu előtt, amint egy hintóból éppen kiszáll. Isabella behívta, és Mortonnal teát hozatott. Ainsley fontos hírrel érkezett hozzá, ez látszott rajta, de egyikük sem szólt egy szót sem, amíg Morton felszolgálta a teát és háromlábú tálcán a süteményt. Máskor Isabella élvezte a teázás szertartásosságát, a békés rítust, amely a legfélénkebbek számára is megkönnyíti, hogy a kínos csöndet odaillő szavakkal és mozdulatokkal töltsék ki. Ám abban a pillanatban úgy érezte, a tea felszolgálásának nemes szertartása essen inkább a kútba. Ainsley letette a csészéjét, amint Morton magukra hagyta őket, és gondosan behúzta maga mögött az ajtót. Ainsley komor tekintettel előrehajolt. – Isabella, annyira sajnálom… azért jöttem, hogy figyelmeztesselek, ne az újságokból kelljen megtudnod. 199
Isabella keze megrándult, és a tea kiloccsant a szoknyájára. – Figyelmeztess? Valami történt Louisával? – Payne jutott eszébe, és végigfutott hátán a hideg. – Nem, nem, ő jól van – válaszolta Ainsley. Kivette a csészét Isabella merev ujjai közül, és lerakta az asztalra. – Nem Louisáról van szó. Nem közvetlenül. Isabella már elolvasta a reggeli lapokat, a Pali Mail Gazette-től Mac lósportújságjáig, és nem látott bennük semmi hírt, amely személyesen érintené. – Akkor miről? Ne kínozz! Ainsley megfogta Isabella kezét, és barátságos, szürke szeme megtelt aggodalommal. – A legidősebb fivérem, Patrick… tudod, milyen összeköttetései vannak a Cityben, mindenről tud, ami ott történik, általában előbb, mint a kívülállók. Ma reggel neszelte meg a hírt, és tudván, milyen jó barátok vagyunk, azt tanácsolta, hogy készítselek fel téged. – Mit neszelt meg? Ainsley, kérlek, mondd el, mielőtt sikítok! – Bocsáss meg; épp azt próbálom. – Ainsley egy pillanatra elhallgatott, szép arcára kiült a részvét. – Az apádról van szó, Isabella. Tönkrement. Teljesen és végérvényesen tönkre. Ma reggelre a családod mindenét elveszítette. *** Mac arra számított, hogy a barátai hallani sem akarnak róla az üdvhadsereges fogadás után, de a trükk jellemző módon csak tovább növelte az ázsióját a szemükben. Amikor másnap délután összetalálkozott Karalábéval Knightsbridge-ben, a Tattersalls előtt, Kara megragadta Mac kezét, és lelkesen megrázta. – Te aztán jól behúztál minket a csőbe, Mac, öregfiú! Mac kiszabadította a kezét. – Az Üdvhadsereg rendkívül örült az adományaitoknak, azt mondta az őrmester. Órákon át áradozott rólatok. Még az is szóba került, hogy emléktáblát helyeznek ki a tiszteletetekre. Kara rémülten nézett rá. – Még csak az kéne, hogy emberbarát hírébe keveredjek! Mindenki tőlem tarhálna. – Tréfáltam, Kara! A barátja megkönnyebbülten sóhajtott. – Akkor jó! Nagyon mulatságos. Nézd, ott a bátyád, Cameron! Családi összejövetelt tartotok? 200
Cameron megszokott, hosszú lépteivel sétált be az aukciós ház árkádjai alá; a fagyos októberi napon télikabátot viselt. – Karalábé! – üdvözölte, amikor melléjük ért. – Nem játszanál inkább egy másik zöldséggel? Van itt elég tökfilkó. Kara felvihogott. – Ó, a páratlan Mackenzie-humor! Megyek már, megyek, nem zavarom a testvéri csevejt. – Halihó! – Megemelte a kalapját, és elballagott az aukciós csarnok felé. Cameron tűnődő tekintettel figyelte Kara távolodó hátát. – Állítólag ő a legpallérozottabb elme a vérvonalában. Az embert elfogja az aggodalom a Dunstan márkija cím sorsáért… Hallom, te meg cintányéron játszottál tegnap este, Mac. Nem is tudtam, hogy ilyen muzikális vagy! Mac vállat vont. – Egy fogadás miatt történt. Mikor érkeztél? – Az esti vonattal. A Zsokéklubbal volt egy kis elintéznivalóm. – Nagy kezét Mac vállára tette. – Beszélnem kell veled valamiről, ha nem gond. Mac bólintott, és a két fivér elsétált. Cam nem szólalt meg újra, amíg el nem értek Mac kocsijához. Miután beszálltak, Cameron beszámolt Macnek arról, amit egy city-beli barátjától hallott. – Ördög és pokol! – kiáltotta Mac döbbenten. – Hogy a nyavalyába sikerült Scrantonnak tönkremennie? Cam komoran nézett rá, és a zárt hintó félhomályában sötéten rajzolódott ki az arcán húzódó mély sebhely. – Főként rossz befektetésekkel. Egy soha meg nem épült vasútvonallal, valami szerkentyűvel, amely a tervasztalnál nem jutott tovább. Ilyesmikkel. Az utolsó csöpp egy afrikai gyémántbánya volt. A helyi háborúktól hozzá sem lehet férni a bányákhoz, azt mondták neki. És persze kétséges, hogy van-e ott egyáltalán gyémánt. Lord Scranton nem volt valami éles elméjű a befektetések terén. Mac elképzelte Isabella reakcióját a hírre, aggodalmát a családja sorsáért. – A pokolba is, tudtam, hogy otthon kellett volna maradnom ma délután, de rendeznem kellett egy számlát. Gondoltam, gyorsan elintézem. Az az átkozott bolond! – Sokan hallgatnak rossz tanácsadókra – mutatott rá Cameron. – A hírek alapján úgy dőlt össze a birodalma, mint egy kártyavár. Alulról kihúztak egy kártyát, és a többi hullott utána.
201
– Azzal a pénzzel hazardírozni, amiből a feleségedet és a lányodat kellene eltartanod, az egyszerűen őrültség! Gondolom, ha Scranton hitelezői megtudják, azonnal követelni fogják az összes tartozását, ha meg nem tették máris. Vérszívó piócák! – Scranton jó ideje megindult lefelé a lejtőn, Mac. Hart évekkel ezelőtt mesélte nekem. A gróf kénytelen volt eladni birtoka minden olyan részét, amelyik nincs hitbizományban. Londoni házát is csak bérli. Mac rábámult. – Hart mondta ezt? Évekkel ezelőtt? Miért nem vette magának a fáradságot, hogy nekem is szóljon? És te miért nem szóltál? Cameron vállat vont, de Mac látta rajta, hogy neki sem tetszett a döntés. – Hart tudta, hogy kötelességednek éreznéd figyelmeztetni Isabellát, és úgy vélte, semmi szükség rá, hogy még emiatt is aggódjon. Ebben egyet is értettem vele. Hart azt gondolta, még meg is fordulhat Scranton szerencséje, de minden összeesküdött a fickó ellen. – Egy napon Hartnak fel kell hagynia azzal, hogy állandóan helyettem döntsön. – Érdekes nap lesz. Remélem, hogy a tanúja lehetek. A North Audley Streetre vezető út hátralévő részében némán ült egymás mellett a két testvér. Amikor megálltak, Mac kiugrott a kocsiból, és rögtön besietett a házba, a nyomában Cameronnal. Morton elvette a kalapjukat és kabátjukat, azután aggodalmas tekintettel a csukott szalonajtóra mutatott. Mac széthúzta a tolóajtót, és Isabella felpattant, az arca falfehér volt. Ainsley Douglas, aki addig Isabella kezét fogta, lassabban állt fel. – Mac! – kezdte Isabella. A férfi látta, hogy igyekszik megőrizni az önfegyelmét, nem akar összeroppanni. –Rettenetes dolog történt. – Tudom. – Mac fürgén odalépett hozzá, és megfogta Isabella jéghideg kezét. – Mindent megteszek, ami tőlem telik. Ígérem! – Akkor én el is megyek – mondta Ainsley. – Nagyon sajnálom, hogy ilyen rossz hír hozója voltam, Isabella! Isabella a barátnőjéhez fordult, szeme vöröslött a visszafojtott könnyektől. – Örülök, hogy tőled tudtam meg, drága pajtásom. Köszönöm! A két nő összeölelkezett, Ainsley arcon csókolta Isabellát, és az ő szemébe is könnyek szöktek. Amikor az ajtó felé indult, váratlanul belépett Cameron, és Ainsley megtorpant. Egy feszült pillanatig mindketten dermedten álltak; 202
Cameron összeszűkült szemmel fürkészte, Ainsley kerülte a tekintetét. Végül Cameron hűvösen biccentett. Ainsley elvörösödött, alig láthatóan viszonozta az üdvözlést, majd a férfi mellett kisietett az ajtón. Bármely más alkalommal Mac több kíváncsiságot érzett volna a különös találkozás láttán, ám abban a pillanatban Isabella a karjába roskadt, és szeméből ömleni kezdtek a könnyek. Cameron leült a díványra, pontosan oda, ahonnan Ainsley az imént fölkelt, és előhúzta a whiskysüvegét. – Épp hozzád készültem a hírrel, Isabella, amikor Mackel találkoztam – mondta. – Körbeszimatolhatok a Cityben, ha szeretnéd, és kideríthetem, mi történt. Hartnak vannak barátai a pénzintézetekben, akik utánajárhatnak, mekkora bajban van tulajdonképpen az apád. Isabella megrázta a fejét. – Az nem számít. Csak az érdekel, hogy édesanyám jól van-e. Sosem volt valami ügyes a válsághelyzetek kezelésében. És Louisa biztosan össze van törve. Így kétségkívül elmarad a bemutatkozó bálja. – Az nem olyan biztos – jegyezte meg Mac. – Apádnak az a szerencséje, hogy a veje gazdag és jók az összeköttetései. Hart ismeri a legjobb pénzügyi varázslókat a Cityben, sőt egész Angliában és Skóciában. Utánanézek, mit lehet tenni a csőd elkerülésére, és a húgod tovább tervezgetheti az első bálját. – Apám nem fogja hagyni – ellenkezett Isabella szomorúan. – Egyetlen pennyt sem fogadna el egy Mackenzie-től. – Úgy intézzük, hogy ne tudja meg. Szórakoztató feladatnak hangzik! Megmentem, és ráadásul a hiúságán sem esik csorba. Isabella halovány mosolyától Mac kissé megnyugodott. A reményvesztett kifejezés, amelyet az imént látott az arcán, erősen emlékeztette a vetélés utáni hazatérése éjszakájára. Azt a tragédiát nem tudta helyrehozni, de ezt talán még sikerülhet. Rávette Isabellát, hogy menjen fel az emeletre és bízza magát Evans gondoskodására, azután Cameronnal elindultak a Citybe, hogy kiderítsék, amit lehet. *** Sajnos hamar kiderült, miután Mac és Cameron találkozott Harttal a tőzsdén, hogy Lord Scranton helyzete valóban katasztrofális. Nemcsak rossz vállalkozásokba fektette a pénzét, hanem ráadásul hatalmas összegeket vett kölcsön bankoktól és a barátaitól is. S most ezek a 203
bankok és barátok visszakövetelték a kölcsönt. S a tetejébe minden jel arra utalt, hogy Lord Scranton mélyen belenyúlt az egykori iskolatársaival közös konzorcium kasszájába, és most nem tudta visszafizetni a pénzt. Szó, ami szó, mélyen megásta a saját sírját. Mac nem akart beszámolni a szörnyűségekről Isabellának. Késő éjjel ment haza, addig azon törte a fejét, hogyan enyhíthetné a gróf veszteségeit. Ha elég keményen dolgozik rajta, talán nem lesz szükséges elmagyaráznia a tragédia részleteit Isabellának, amíg kicsit jobbra nem fordul a helyzet. Mire hazaért, Isabella már lefeküdt, de Mac ébren találta: az ő ágyában várt rá. Mac a karjába zárta, nem szólt egyikük sem, csak szorongtak mind a ketten, végül azonban a kimerültségtől elnyomta őket az álom. Másnap Isabella még tragikusabb hírt kapott. Fellows felügyelő rövid levélben tudatta Mackel, hogy Scranton grófja az éjszaka szélhűdésben meghalt.
Tizenkilencedik fejezet A szezon szokás szerint az egykori Mount Street-i lady nagyszabású nyitó báljával indult. North Audley Street-i rezidenciája pazar helyszínt biztosított az ünnepségnek, amelyen három sógora, köztük a herceg segítette háziasszonyi teendőiben. Elterjedt a szóbeszéd, miszerint az elhidegült lord Párizsban bujkál új paramourjával, ám ezen mendemonda szerencsére alaptalan. Míg a lord a Mount Streeten borong, a kontinensen kóborol egymagában, vagy épp bezárkózik a skóciai hercegi kastélyba, felesége továbbra is felettébb tündökletes és népszerű háziasszony London nyüzsgő társasági életében. – 1880. január
204
– Mama! – Isabella az anyja szalonjába érkezve rögvest az ablaknál álló szobormerev alakhoz sietett. Lady Scranton megfordult a léptei hangjára, és zokogva a karjába zárta Isabellát. Anya és lánya egy hosszú pillanatig csak ölelték egymást, sírva, ringatózva. Isabella inkább érezte, mintsem hallotta, hogy a háta mögött Mac is belép, és a jelenléte beragyogja a szobát, akárcsak a sötét felhő mögül kibújó nap. Lady Scranton kibontakozott az ölelésből, és kézen fogta Isabellát. Tetőtől talpig feketébe volt öltözve, a fátyol mögött duzzadtnak és vörösnek látszott a szeme. – Ó, kislányom, azt hittem, soha nem látlak már viszont! – Hogy is hihette? Hát persze, hogy eljöttem magához, Mama. Mindenképp viszontlátott volna. – Azt hittem… – Hangja elcsuklott, újra elfogta a zokogás. – Azt hittem, gyűlölsz engem. – Soha! Jöjjön, üljön le, Mama! Pihenésre van szüksége. Lady Scranton beletörődve hagyta, hogy a díványhoz vezessék. Miután leült, felpillantott, meglátta Macet és összerezzent. – Ó! Lord Roland. Nem vettem észre. – Hívjon csak Macnek! – A férfi letelepedett egy székre, és összefont karjával a térdére támaszkodott. – Állok rendelkezésére, asszonyom! Bármire van szüksége, bármilyen elintéznivalója van, csak szóljon, és én elrendezek mindent. Parancsoljon velem! – Kedves öntől, de… – Anyám! – Isabella Lady Scranton mellett ült, és nem eresztette el a kezét. – Most nincs helye az udvariaskodásnak, és Mac egyébként sem udvariasságból ajánlja fel a segítségét. Tudom, hogy a Papa tönkrement. Tisztában vagyok vele, hogy a hitelezők máris nekiálltak megkaparintani a vagyonát, és még egy tisztességes temetésre sem maradt pénz. Édesanyja szája sírásra görbült. – Van egy kis özvegyi hagyatéki hányadom letétben, az ügyvédek mondták. – A hitelezők akár azt is elvehetik – vetette közbe Mac szelíden. – Ne tegyen semmit, amíg ez ki nem derül, és bízza rám a kiadásokat! – Nem tehetem! Isabella, az apád nem akarná, hogy a te segítségedre legyünk utalva. Isabella bátorítón megdörzsölte édesanyja kezét; csipkekesztyűjén át is érezte, mennyire hideg. – Természetesen sosem akarta, hogy bárki 205
segítségére rászoruljon, Mama! Hiszen azért vesztette el a pénzét, mert a Mamát akarta gazdaggá tenni. De mi is családtagok vagyunk. Ez nem könyöradomány. A családtagok segítenek egymáson. A büszkeség és a kétségbeesés küzdött egymással Lady Scranton tekintetében. Isabella látta rajta, hogy édesanyja nem akar Mactől függeni, de az is nyilvánvaló volt számára, hogy Lady Scranton olyan világban nőtt fel, ahol mindig gondoskodtak róla. Nem is érhette fel ésszel, hogy egyetlen tollvonás elsöpörheti egy ember egész vagyonát. Sem azt, hogy egy hirtelen betegség elszakíthatja tőle a férjét. Isabella anyja egyenes háttal, kifogástalan tartással ült, de úgy reszketett, mint egy facsemete a viharban. – Isabella, sejtelmem sincs, mit tegyek – suttogta. – Drága asszonyom – állt fel Mac. – Semmit nem kell tennie. Maradjon itt és beszélgessen Isabellával, én pedig körbejárom a Cityt, és mindent rendbe hozok. Meglátja, holnapra minden helyrejön. Lady Scranton mélyen, reszketősen felsóhajtott, és felnézett Macre. – Miért? Miért tenné meg ezt értem? Lord Scranton még az ön nevét sem engedte említeni ebben a házban. Mac a legelragadóbb mosolyát felvillantva kezébe vette Lady Scranton ernyedt kezét. – Azért teszem, mert szeretem és becsülöm az ön leányát. – Lehajolt és arcon csókolta Isabellát, ajka egy pillanatra a bőrét simogatta. – Maradj anyáddal, amíg vissza nem jövök! – mormolta. Újra megszorította Lady Scranton kezét, és meg sem várva, hogy valaki kikísérje, elment. – Mit fog tenni? – kérdezte Lady Scranton zaklatottan. – Pontosan azt, amit ígért – felelte Isabella, és tudta, hogy igazat mond. – Macben megbízhat, Mama. Az őrületbe tud kergetni, de meg kell adni, ért a gondoskodáshoz. Sokszor bizonyította már. Lady Scranton megtörölte a szemét egy átázott fekete csipkekendővel. – Azt hittem, hideg és megvető lesz velem. Azt gondoltam, kigúnyol. – Mac nem olyan utálatos. Kifejezetten nagyvonalú. Az egész családja az. – Nem voltunk hajlandók tudomást venni sem róla, sem a házasságotokról, még a vagyoni kérdésekről sem tárgyaltunk vele – szipogott Lady Scranton. – Elzárkóztunk tőle büntetésből, amiért
206
elrabolt téged a családodtól. Azt hittem, kárörvendve fogadja a tönkremenésünket, kinevet minket, amiért az utcára kerülünk. – Akkor nagyon félreismerte Macet. Soha nem tenne ilyesmit. És nem fognak az utcára kerülni! – Isabella újra megfogta az anyja kezét. – Mama, mi történt? Mármint múlt éjjel a Papával. Elmondja nekem? Lady Scranton nem is annyira megtörtnek látszott, inkább nagyon, rettenetesen fáradtnak. – Tegnap délután behívott a dolgozószobájába, és azt mondta, fogjam Louisát és menjek vele Itáliába, ahol kevés pénzből is kényelmesen meg tudunk élni. Azt akarta, hogy azonnal induljak, de természetesen nem voltam rá képes. Megkérdeztem, mikor jön utánunk, és azt felelte, hogy még sokáig biztosan nem. Maradnia kell, hogy megpróbáljon rendet tenni a kavarodásban, amit okozott. – Újabb könnycsepp gördült le az arcán. – Sürgetett, hogy csomagoljak és utazzunk máris, de sokáig elhúzódott a készülődés, hiszen annyi mindent meg kellett szervezni. Éjjel hallottam neszezni a földszinten, de egyáltalán nem ment fel a hálószobájába. Aggódni kezdtem. Kora hajnalban leosontam a dolgozószobájába, és a padlón találtam rá, teljesen eltorzult az arca. A szobában teljes volt a felfordulás, mindenütt papírok, egy asztal felborult vele, amikor összeesett. Az orvos azt mondta, szélhűdéses rohama volt. De úgy tűnik, azonnal meghalt. Alig érezhetett fájdalmat. Ez az egy dolog vigasztal. Isabella átkarolta az anyját. – Annyira sajnálom, Mama. – Azt hiszem, Isten így büntet meg. Mert nem volt merszem szembeszállni az apáddal, és engedtem, hogy kitagadjon téged. Beleegyeztem. Nem voltam hajlandó találkozni veled, még Louisát sem engedtem a közeledbe. És mi lett a vége? – Szeméből újra kibuggyantak a könnyek. Isabella a karjában ringatta. – Isten nem ennyire könyörtelen; a szíve mélyén maga is tudja ezt, Mama. Mac azt mesélte, hogy a Papa vagyona már rég megfogyatkozott, még amikor Miss Pringle neveidéjében tanultam. Semmilyen vállalkozása nem vált be, és évről évre csak rosszabb lett a helyzet. Nem a maga hibája. Lady Scranton fölemelte a fejét. – Akkor hát miért nem szólt nekem? – Hogy megkímélje az aggodalomtól, úgy hiszem. Azért igyekezett annyira visszaszerezni a pénzt, hogy ne hozzon szégyent a családjára. Az anyja megcsóválta a fejét. Isabella magához szorította, és egyszerre eszébe jutott mindaz, amit Mac mondott neki, és amit soha 207
nem fog tudni elmagyarázni az édesanyjának. Kiderült, hogy Lord Scranton komoly adósságokba verte magát Isabella bemutatkozó bálja miatt, eltökélte ugyanis magában, hogy a szezon legnagyobb, legelegánsabb bálja lesz. Minden reményét Isabella házasságába vetette, ezért választott három olyan fiatalembert vőlegényjelöltnek, akiknek a családjától rengeteg pénzt kölcsönzött. Ha egyikükkel sikerült volna nyélbe ütni az esküvőt, nemcsak egyik tetemes tartozása vált volna semmissé, hanem kievickélt volna a gödörből is, amelybe belesétált. Isabella széjjelzúzta a reményeit, amikor elszökött és összeházasodott Mackel. A másik három fiatalember családja éktelen haragra gerjedt, és azonnal visszakövetelték a kölcsönt. „Miért nem mondta el nekem?” – kérdezte Isabella méltatlankodva Mactől. – „Ha tudtam volna, hogy segítek rajta a házassággal, talán nem hagyom, hogy az első jóképű táncpartner elcsavarja a fejemet.” „Az apád büszke ember, és úgy akarta levezényelni a manővert, hogy senki ne sejtsen semmit. Tőled azt várta, hogy kötelességtudó legyél minden önálló kezdeményezés nélkül. Attól tartok, szívem, apád sosem feltételezte, hogy bármiféle gondolat lakozhat a fejedben.” „De miért kifogásolta, hogy hozzád mentem feleségül? Te és Hart kihúzhattátok volna a csávából, sőt a Mamával még egy világ körüli útra is elküldhettétek volna.” Mac elmosolyodott. „Hogy élete végéig lekötelezettje legyen Hart Mackenzienek, a skót hercegnek? Soha!” „Átkozott bolond” – dünnyögte akkor Isabella. A beszélgetés még azelőtt történt, hogy Bellamy kora hajnalban felébresztette Macet Fellows felügyelő üzenetével. Isabella apjának hirtelen haláláról értesülve Fellows elment felderíteni az esetet. Véletlen haláleset, állapította meg a felügyelő. Szomorú dolog. – Itt vagyok, Mama – mondta Isabella. – És nem hagyom többé egyedül. Lady Scranton magához szorította Isabellát, és patakzottak a könnyei. Isabella az anyjával maradt, amíg Lady Scranton ki nem jelentette, hogy le kell pihennie. Isabella feltámogatta az emeletre, és a szigorú komorna gondjaira bízta, aki suttogva mondott köszönetet Isabellának. Lady Scranton a szemét sem hunyta le a gróf halála óta, hiába próbálták a szolgái rávenni az alvásra.
208
Miután meggyőződött róla, hogy jó kezekben hagyta Lady Scrantont, Isabella végigment a fájdalmasan ismerős folyosón, és bekopogott Louisa ajtaján. A fáradt „Tessék!” sóhajtásra szó nélkül belépett. Louisa sietve felkelt a díványról, amelyen addig pihent, és leejtette magáról a takarót. Isabellának elakadt a lélegzete. Az emlékeiben élő nyakigláb csikó nőies fiatal hölggyé serdült, tizennyolc éves arcáról tisztaság és erély sugárzott. A szeme zöldebb volt, mint valaha, és dús, barnásvörös szempillák keretezték. Most fekete ruhát viselt, édesanyjával ellentétben fátyol nélkül; de Isabella elámult, hogy a kishúga milyen bájos fiatal nő lett. A bemutatkozó bálján minden férfit rabul fog ejteni, abban biztos volt. – Isabella! – Louisa tétován előrelépett. – Szóltak nekem, hogy itt vagy, de a Mama azt akarta, hogy maradjak a szobámban. Isabella torkát fojtogatta a zokogás. Louisa elindult felé, először lassan, ám az utolsó lépéseket már futva tette meg, és Isabella karjába vetette magát. A díványra huppantak, és Isabella a húga könnyes arcához szorította az arcát. – Miért nem jöttél el aznap a parkba? – kérdezte Louisa, amikor végre képesek voltak megszólalni. – Mrs. Douglas nagyon gondosan kitervelte a találkát, de te nem voltál ott, és nem mertünk tovább várni. – Tudom. – Isabella megtörölte a szemét. Nem akart hazudni, de abban a pillanatban nem szeretett volna a támadójáról mesélni. – Ágynak estem. Nagyon hirtelen jött. – Mrs. Douglas is mondta. Aggódtam érted. – Ó, hamar felépültem! Csak azt sajnáltam, hogy elmulasztottam a találkozónkat. – Most itt vagy. Csak ez számít. – Louisa belekapaszkodott Isabella kezébe, akárcsak az édesanyjuk az imént. – Isabella, mi lesz most velem? – Mi lesz veled? Ha úgy érted, hol fogsz lakni, a Mamát és téged is boldogan befogadlak az otthonomba. Sőt, úgy gondolom, az lenne a legjobb, ha már ma este hazajönnétek velem. – Nem erre gondoltam, bár nagyon kedves tőled. – Louisa elengedte Isabella kezét és felállt. Fekete tafotaruha volt rajta, három részből lépcsősen szabott fodros szoknyával; sima koktélruha lehetett 209
eredetileg, amelyet sebtében átfestettek a gyász színére. Louisa halovány bőre és vörös haja olyan élesen ragyogott ki a komor háttérből, mint a jég és a tűz. – Önző dolognak hangzik, tudván mindazt, amit a Papa művelt, és amin a Mama most keresztülmegy. De hiába, úgy érzem, mintha szakadékba sétáltam volna, és még mindig zuhannék. Tegnap báli ruhákat próbáltam; ma már nem is álmodhatok róluk. Nem lesz bemutatkozó szezonom; nem fogok férjhez menni. Nem vagyok elég okos ahhoz, hogy nevelőnő vagy ilyesmi legyek, ezért hát a végén társalkodónő lesz belőlem, akinek egész nap nincs más dolga, csak fonalat gombolyítani meg kutyákat fésülgetni. – Keze erőtlenül hullott az ölébe. – Dehogy leszel társalkodónő! – tiltakozott Isabella, – Velem fogsz lakni, én gondoskodom rólad. Meglesz a bemutatkozó bál, a szezon, és minden ujjadra tíz kérő jut majd! – Komolyan? – Louisa fölnevetett, harag villant a szemében. – Pedig nem vagyok jó parti! Apám tönkrement emberként halt meg, és rászedett másokat, méghozzá sokakat! Egyetlen tisztességes úriembernek sem kellenék. Félnének tőle, hogy a vérem megfertőzi a családjukat. Isabella azt kívánta, bárcsak ellentmondhatna Louisá-nak, de jól ismerte a felsőbb körök házasságait. Mindennél fontosabbnak számított a származás, és egy fiatal hölgy bármiféle tökéletlensége elháríthatatlan akadályt jelentett – kivéve, ha a kérdéses úriembernek jókora pénzösszegre volt szüksége, és a hölgy hatalmas hozománnyal rendelkezett. Ám a nincstelen Louisából hiányzott ez a vonzerő. – Talán egy előkelő társasági frigyre vágyó férfinek valóban nem felelnél meg – ismerte el Isabella. – De nem is kívánnám, hogy olyan emberhez menjél feleségül, aki a pénzedért vagy az összeköttetéseidért választ téged. Olyan férjet kívánok neked, aki szeret, annyira szeret, hogy mit sem számít neki, amit az apád tett. A Papa ballépéseiről nem te tehetsz, és csakis olyan férfi lehet méltó hozzád, aki a szépséget és kedvességet becsüli benned. Kérlek, fogadd meg a tanácsom, és ne sajnáld, hogy nem köthetsz elit házasságot, hallgass inkább a szívedre! – Mint te? – Louisa még haragosabbnak látszott. – Elhagytál minket, Isabella! Szó nélkül megszöktél tőlünk! Hogy tehetted? Isabella hátrahőkölt a váratlan kitöréstől. – Louisa, én próbáltam írni nektek! Találkozni akartam veletek, magyarázatot adni a történtekre, de a Papa sajnos hallani sem akart róla. Elgáncsolta minden 210
próbálkozásomat, cafatokra tépve küldte vissza a leveleimet. Nem erőltettem tovább, mert nem akartam nektek gondot okozni. – Megoldhattad volna! De túlságosan lefoglalt a parádézás! Ó, igen, mindent elolvastam az újságokban a fényességes Mount Street-i ladyről, az utolsó szóig. Talán még szerencsém is van, hogy nekem nem lesz bemutatkozó szezonom, mert mindenki emlékszik a te botrányos szökésedre, és azt találgatnák, vajon én is elillanok-e az első bálomról! – Drágám, az a csoda is csak három napig tartott. Az igazi barátaim látták, hogy jó házasságot kötöttem, jól választottam. Nem azért mentem feleségül Machez, hogy botrányt kavarjak. Hanem mert beleszerettem. – Akkor miért hagytad el? – Louisa vádlón meredt rá. – Ha annyira szeretted, és olyan csodálatos volt a házasságotok, miért menekültél el? Neki írtál legalább, vagy csak faképnél hagytad, mint engem? Isabella sebzetten tátotta el a száját. – Louisa! – Sajnálom, Isabella. De régóta haragszom rád emiatt. Ha annyira szeretted Lord Macet, hogy képes voltál hátat fordítani nekünk miatta, akkor miért fordítottál neki is hátat? Isabella felpattant. – Nem fordítottam hátat nektek. A Papa volt az, aki elfordult tőlem. Nem eresztett be a házba. Nem engedte, hogy veled vagy a Mamával beszéljek, egyszer sem. – Dacolhattál volna vele! Kijátszhattad volna az éberségét. A férjed gazdag ember; kifizethetted volna a Papa adósságait, a hiúságára fittyet hányva. Azért nem tértél vissza hozzánk, mert nem is akartál! Könnyek csorogtak le Louisa arcán. Isabella megrendülten nézett rá, és szégyenkezve vallotta be magának, hogy a húga szavaiban lehet némi igazság. Isabella annyira haragudott a szökés után az apjára, hogy falat húzott régi és új élete közé. Most eltöprengett, vajon megtörhette volna-e az apja ellenállását, ha kitartóbban próbálkozik. Lord Scranton haragja azonban túlságosan fájt, és Isabella konokul elzárkózott attól, hogy megpróbálja jobb belátásra bírni. Isabella szerette Macet akkor és most is, és dühítette, hogy a szülei nem osztoznak a boldogságában. Rosszulesett neki az is, hogy Lady Scranton meg sem kísérelt szembeszállni az apjával. Louisa pedig csak kapkodta a fejét, és egy valamit látott tisztán: hogy Isabella szakított velük. – Bocsáss meg, Louisa – suttogta Isabella. – Bocsáss meg! – Szereted Lord Macet? – Igen – felelte Isabella szívből. – Nagyon szeretem. 211
– Akkor miért? – Sajnos a házasság bonyolult dolog. Rengeteg összetevője van, és évről évre változik. Néha jobbra fordul, néha rosszabbra. Ezért szól úgy a házassági fogadalom, hogy jóban, rosszban. – De szereted? – Igen. Louisa most megállt Isabellával szemben. Egyforma magasak voltak; Isabella kishúga már nem is volt olyan kicsi. – Örülök – mondta Louisa. – Örülök, hogy rátaláltál valakire, akit szeretsz. Lord Mac is szeret téged? Isabella bólintott, és megint égették a szemét azok a nyavalyás könnyek. – Igen, szeret. Azt hiszem, nagyon is. – Akkor hiba volt elhagynod. Miért dobtad el magadtól a kincset, ami a tiéd volt? – Mert nem szeretett eléggé. Nehéz elmagyarázni. Mac olyan szenvedélyesen szeretett, hogy idegtépő dolgokat tett értem és miattam. Néha se szó, se beszéd hetekre eltűnt, mert azt hitte, ezzel tesz boldoggá. Soha nem jutott eszébe megkérdezni, minek örülnék, vagy mire van szükségem. Minden döntését a saját érzései irányították, azt észre sem vette, én mit érzek. – Ezért hagytad el? – Végső soron ezért. Isabellának eszébe jutottak a vetélés utáni nyomorúságos napok, a reményvesztettség, amikor Mac végre hazajött, de részegségében és gyászában képtelen volt vigaszt nyújtani neki. A harag, a fájdalom és a szomorúság lassan falat emelt közéjük. – Egy nap arra ébredtem, hogy tisztán láttam mindent – Isabella félig Louisához, félig önmagához beszélt. – Tudtam jól, hogy Mac soha nem tanul meg úgy szeretni, hogy közben fájdalmat ne okozna. Nem maradhattam vele, amíg újra és újra elkövette ugyanazokat a hibákat. Már nem volt erőm szembeszállni vele. – Megmondtad neki? Adtál neki esélyt, hogy megváltozzon? – Nem értheted, mert nem voltál ott – sóhajtotta Isabella. – Nem tudom, tudtad-e, Louisa, hogy gyereket vártam, és elveszítettem. Sokáig tartott, mire talpra álltam a kínszenvedés után, és Mac nem hagyott nekem időt. Ő is szenvedett, és nem tudta, hogyan hozza helyre a dolgot. Azt hiszem, ebbe kicsit beleőrült.
212
Isabella elmesélte, hogyan váltotta fel a vetélés testi fájdalmát a gyász, azután hónapok múltán a halálos fáradtság. Nem volt többé energiája Mac Mackenzie zabolátlanságához. – És most? – kérdezte Louisa. – Láttam, hogy ma veled jött, és a komornám szerint egy házban laktok. Isabella bólintott. – Mac teljesen megváltozott. Nyugodtabb lett, legalábbis egy kicsivel. És jobban végiggondolja a tetteit. – Halkan fölnevetett. – Többnyire. Még mindig tud lobbanékony és dühítő lenni. Részben ezért is olyan vonzó, azt hiszem. – És még mindig szereted? Louisa szigorú arccal nézett vele farkasszemet. Isabella akkor eszmélt rá, hogy Louisa lesz, aki a tragédia után összetartja a családot. Édesanyjukat túlságosan megviselték a történtek, a pénz nyújtotta biztonság nélkül nem tudott mihez kezdeni. Louisa lesz most az a támasz, amelyre mindenki bátran számíthat. Isabella dübörgő szívvel gondolt Macre, aki abban a pillanatban is fáradhatatlanul lót-fut Londonban, hogy Isabella anyja és testvére ne nélkülözzön. Macet semmilyen jogi kapocs nem kötelezte a család megsegítésére, és érzelmek sem fűzték azokhoz az emberekhez, akik nem álltak szóba vele, miután Isabellát elvette feleségül. Moshatta volna kezeit a Scranton família balsorsát látva, mondhatta volna, hogy megérdemlik, amit kaptak. Mégsem ezt tette, és Isabella tudta, hogy nem is volna rá képes, hiszen az együttérzés ugyanolyan erős benne, mint amilyen hatalmas a szíve; Mac volt az, aki úgy döntött, hogy örökbe fogad egy anyátlan kis árvát, mert nem hagyhatta, hogy szegénységben nőjön fel. Amikor Isabella elhagyta, Mac akkor is gondoskodott róla, hogy felesége a megszokott fényűzésben élhessen. Nem büntette meg azért, amit tett. Nem rohant más nők karjába vigasztalásért. Leszokott az italról, nem járt már el hajnalig tivornyázni a züllött barátaival, felhagyott az önpusztítással. S mindezt Isabelláért tette. – Azt hiszem, igen – suttogta Isabella Louisának. – Szeretem! Mámoros érzés volt, ahogyan a szerelem hulláma elárasztotta, ugyanakkor félelmetes is.
213
Huszadik fejezet Az a hír járja, hogy a skót lord visszatért a kontinensre festeni, és állítólag a lady is ugyanott vakációzik. Egymás közvetlen közelében látták őket Párizsban, ám látszólag egyik sem vett tudomást a másikról. – 1881. június Mac alig látta Isabellát a következő hetekben, mert az asszonyt lefoglalták a temetés előkészületei és az édesanyja vigasztalása. Ám valahányszor futólag összetalálkoztak, Isabella olyan ragyogó mosollyal ajándékozta meg, amelytől vadul lüktetni kezdett a szíve. Más testrészeiről nem is beszélve. Szerette volna megállítani egy szóra, amikor Isabella arcon csókolta az étkezőből kifelé menet, vagy miközben az anyja házának kiürítését intézte igen szorgalmasan; szerette volna megkérdezni, miért ilyen elégedett vele, de neki magának is rengeteg dolga volt. Cameronnal szinte minden idejüket bankárokkal és befektetési ügynökökkel töltötték, hogy kibogozzák Scranton adósságainak szövevényes szálait, és átírassák vagy helyben kifizessék a tartozást. Mac úgy tervezte, hogy a kifizetett adósságcédulákat látványosan összetépi Lady Scranton előtt. Remélte, hogy mosolyra bírja a szomorú asszonyt. Isabella pedig szenvedélyes öleléssel fejezi ki a háláját, és Mac némely alantas képzelgését is valóra váltja. Reménykedni szabad. Jólesett neki, hogy Cameron ugyanolyan magától értetődően segít, mint ő maga. Cameron sosem állhatta az emberi ostobaságot, de amikor Mac megemlítette, milyen hálás, Cam csak annyit felelt meglepetten: „Isabella családtag.” Hart is megtette a távolból, amit csak tudott, Ian pedig lejött hozzájuk Skóciából, természetesen Beth kíséretében, több pihenőt is beiktatva, hogy az utazás ne merítse ki túlságosan az asszonyt. Hart londoni házában szálltak meg, mert Isabellánál már nem fértek volna el, amióta ott lakott az anyja, a húga, Aimee, Miss Westlock és Mac is. Beth és Ian mindazonáltal szinte állandóan Isabellánál időzött, Cameron ugyancsak, így kettesben maradni Isabellával átkozottul nehéz feladattá vált. Ennek dacára három év magány után Mac nem bánta, 214
hogy tele van a ház emberekkel. S legnagyobb örömére Isabella egyszer sem vetette föl, hogy költözzön át Ianhez és Bethhez Hart londoni palotájába. Nyitva tartotta a szemét, hátha Payne újra felbukkan, de minden jel arra utalt, hogy a férfi odébbállt. Nem vitt több festményt Crane-hez, a pénzéért sem ment el, és nem látta a környéken ólálkodni sem Mac, sem Fellows és az emberei. Nem kereste Aimee-t, ami Macet egyszerre töltötte el megkönnyebbüléssel és undorral. Miféle férfi az, aki sorsára hagyja a saját gyermekét? Másrészről Mac megkedvelte a kislányt, és örült neki, hogy Payne nem próbálja meg visszakaparintani. Lord Scrantontól illően nagyszabású temetésen vettek búcsút, és a család kenti mauzóleumában helyezték örök nyugalomra. Vidéki kúriája – az egyetlen ingatlan, amely korábbi vagyonából megmaradt – örökösére, Isabella egyik távoli rokonára szállt. A rokon, egy rokonszenves, középkorú agglegény, készségesen beleegyezett, hogy Lady Scranton és Louisa ott lakjon, ameddig csak akar. Lady Scrantonnak tetszett a gondolat. Tanácsokkal segíthetné a ház vezetését, amelynek hosszú évekig volt az úrnője; kedvére rendezhetne mulatságokat és irányíthatná a templom jótékonysági rendezvényeit. Louisa már kevésbé lelkesedett, de Isabella megnyugtatta: olyan sokat fog Kilmorganben és Isabella londoni házában időzni, hogy egyáltalán nem fenyegeti a vidéken megpenészedés veszélye. Eldöntött tény volt az is, hogy Mac és Isabella tartja Louisa első bálját, de nem ezen a tavaszon, amikor még gyászol a család, hanem a következő szezonban. A temetés után – amelyre befutott Hart és Daniel is – Ian lecövekelt Mac előtt, és várta, hogy a bátyja végre észrevegye. Ian ezzel szokta jelezni, hogy beszélni akar valakivel. Mac megfordult, átvágott öccsével a gyepen, és hosszú sétára indultak az egyik fákkal szegélyezett ösvényen. – Sikerült? – kérdezte Ian. Mac rápillantott, de Ian előreszegezte a tekintetét. – Úgy érted, megint a feleségem-e Isabella? – Igen. – Te mit gondolsz? – Nem tudom, ezért kérdezem tőled.
215
Mac megdörgölte a felső ajkát, és különös módon elfogta az idegesség. – Láthattad az elmúlt héten. És engem is. Jó megfigyelő vagy. Mi a véleményed? – Egy ágyban alszotok? – Néha. Nem olyan gyakran, mint szeretném, de hát Isabella mostanában kissé zaklatott, tudod, a családi csőd és a gyász rossz hatással van rá. Ian a homlokát ráncolta, és Mac némán elátkozta magát. Az öccse mindent szó szerint értelmez. – Igen, zaklatott – bólintott Ian. – Meg kellene vigasztalnod. – Szoktam. Amikor hagyja. Ian megállt és bosszúsan kérdezte: – Férj és feleség vagytok vagy sem? – Épp azt próbálom elmagyarázni, drága testvérem, hogy nem tudom. Néha úgy érzem, igen, máskor meg… Elhamarkodtam a különválás visszavonását, és attól tartok, hogy elriasztottam. Nem követem el még egyszer ezt a hibát. Ian nem pislogott, és bár nem nézett Mac szemébe, a tekintete nyugtalanító volt. – Nem igyekszel eléggé. – De igen, Ian. Pokolian igyekszem. – Nem adod önmagadat előtte, mert attól félsz, bolondot csinálnál magadból. S ezt egy olyan ember mondta, aki csakis önmagát tudja adni. Idegen volt tőle az árnyalt vagy a hazug beszéd, hát mindig nyersen, egyenesen fejezte ki, ami foglalkoztatta. Ezzel sokakat elijesztett, ám Beth és Ian mégis tökéletesen megértették egymást. – Bolondot is csináltam magamból – közölte Mac. – Lemaradtál a fellépésemről az Üdvhadsereggel. Mesterien kezeltem a cintányért! – Isabella elmesélte. De akkor sem hagytad, hogy bolondnak nézzenek. Te mindent tréfára veszel, csak hogy megnevettesd az embereket, és ne kelljen szembenézned azzal, amivel nem akarsz. Mac arcáról lehervadt a mosoly. – Mit vársz tőlem, Ian? Vessem magam Isabella lábai elé, hadd lássa, milyen szánalmas roncs lettem nélküle? Tépjem fel előtte minden sebemet? – Igen. Tárd ki a lelked! Hart elmagyarázta egyszer, mint jelent ez a metafora.
216
– Szerintem Isabella nem ezt akarja. Neki a szórakoztató és elbűvölő Mac kell, aki megnevetteti és megmosolyogtatja. Nem a nyafogó, szánalomra méltó Mac. – Kérdezd meg tőle – tanácsolta Ian. Mac nagyot sóhajtott. – Te aztán nem kíméled az embert, Ian Mackenzie! Ian nem felelt, ami jelenthette azt, hogy nem érti, mire gondol Mac, és azt is, hogy nem érdekli. Vagy leginkább mind a kettőt. Továbbsétáltak, és végül megérkeztek a ház mögötti kerthez. Isabella a húga, az anyja és Beth társaságában állt a virágágyások között; Aimee-t Beth tartotta a karjában. Mindegyik nő feketét viselt, de Isabella alakja szép és méltóságteljes volt gyászruhában is. Egyik karjával édesanyja derekát ölelte, a másikkal Louisáét. Mac szívét megmelengette a látvány. Szomorú nap volt ez, amikor Isabella elbúcsúzott az édesapjától, de Lady Scranton arcáról immár eltűnt a rettegő, nyugtalan kifejezés. Isabella felpillantott, meglátta Macet, és rámosolygott. – Nézz csak rájuk! – mormolta Mac halkan Iannek. – Sajnálom, hogy a közös tragédia kellett hozzá, de Isabella végre visszakapta a családját. Minden bűn meg van bocsátva. Még ha nem is leszünk igazi férj és feleség soha, így látni őt, a szeretteit ölelve, bőven elég nekem. Ian sokáig meredt némán a bátyjára. – Dehogy elég – mondta végül. Azzal otthagyta Macet, és elindult a gyöngéden mosolygó Beth felé. *** Mac sokat gondolkodott Ian szavain, miközben kenti tartózkodásuk lassan a végéhez ért és visszatértek Londonba. Louisa úgy döntött, hogy az anyjával marad és segít neki berendezkedni, mert túl korainak érezte volna, hogy magára hagyja. Isabella megkérte őket, hogy karácsonykor tartsanak vele Kilmorganbe. Lady Scranton először nehezen állt kötélnek, de Mac elővette a legszívélyesebb modorát, és gyorsan rábeszélte. Isabella hálás mosolya lett ismét a jutalma. De Iannek igaza volt. A hála édes kevés. Mac nem volt hozzászokva, hogy sebezhetőnek mutatkozzon. Először azt hitte, hogy egyszer már megtette – amikor beszámolt Isabellának arról a szörnyű időszakról, amely az ivás abbahagyása után következett. Most rá kellett döbbennie, hogy részben azért beszélt róla, hogy elnyerje Isabella együttérzését, részben pedig azért, hogy 217
bebizonyítsa, milyen komolyan veszi a házasságukat. Ám valójában még nem leplezte le előtte a Mac Mackenzie nevű emberi roncsot. Könnyen lehetséges, hogy Isabella kedélyesen rátipor a roncsra elegáns, magas sarkú csizmájával, azután faképnél hagyja, de vállalnia kellett a kockázatot. Nem sokat segített, ha elképzelte az asszony csizmába bújtatott karcsú bokáját. Vagy éppen azt, hogy Isabella nem visel semmi mást, csak a csizmát. Éppen ezen a kellemes lehetőségen merengett egyik nap, miközben festéket kevert a műteremben, amikor Isabella váratlanul belépett az ajtón. Mac felpillantott a festékes asztal mellől, és a szíve izgatottan szökellt egyet, mint mindig, amikor Isabellát meglátta. Ma bonyolultan tekergő szalagokkal díszített fekete ruhát viselt, amelyet vörös haja és zöld szeme meghökkentő élénkséggel ragyogott túl. – Mac – szólalt meg Isabella minden bevezetés nélkül. – Megtartottad a levelemet? Mac nagy nehezen a festékekre fordította a tekintetét. – A leveledet? – Amelyiket az elköltözésem napján küldtem. Ó! Azt a levelet. Mac tovább gyúrta a festékgombócokat, hogy ideges összerezzenését leplezze. – Miért feltételezed, hogy még mindig megvan? – Nem tudom, hogy megvan-e. Ezért kell megkérdeznem. – Ezt Ian is mondhatta volna. – Ian tudja, hogyan bírja szóra az embereket. Mac letette a festőkését. – Te nyertél! Hát legyen. Gyere velem! Lementek Mac hálószobájába. Még mindig ez volt a szobája; nem aludt Isabella ágyában a gróf halála óta. Mac kinyitotta a szekrényt, és elővette a kis dobozt, amelyet Bellamy menekített ki a félig leégett házból, mert tudta, hogy gazdája ebben őrzi legnagyobb becsben tartott emléktárgyait. Lerakta a dobozt egy konzolasztalra és kinyitotta. Egy gyűrött levél feküdt az alján, az eltelt évektől és száz meg száz olvasástól megkopva. Mac kivette és Isabella elé tartotta. – Ezt kerested. – Felolvasnád nekem? – kérdezte Isabella. Mac arcáról lefagyott a hamis vidámság. – Miért? – Szeretném felidézni, amit írtam.
218
Miért akarja ezt? Isabella is azt követeli, amit Ian, hogy tárja ki a lelkét? Talán; Mac azonban zárkózottabbnak érezte magát, mint valaha, miközben óvatosan kihajtogatta a papírt. A levél szavai beleégtek a szívébe, mint a fémbe metszett finom vonalak. Valójában nem is volt szüksége a papírra, hiszen kívülről tudott minden istenverte szót. Mégis engedelmesen belefogott az olvasásba. – Drága Mac! Isabella megmoccant, Mac pedig megköszörülte a torkát. Drága Mac! Szeretlek. Örökké szeretnifoglak. De nem maradhatok tovább Veled. Próbáltam erős lenni a kedvedért, három évig próbáltam. És kudarcot vallottam. Te megpróbáltál a magad képére formálni, drága Mac, én pedig igyekeztem olyanná válni, amilyennek látni akartál, de tovább már nem vagyok rá képes. Bocsáss meg nekem! Szeretném azt írni, hogy megszakad a szívem, de nem igaz. Megszakadt már korábban, és most ráébredtem, hogy magam mögött tudom hagyni a fájdalmat. Tovább kell lépnem. Keserves döntés volt, hogy nélküled folytassam az életemet, és nem könnyen hoztam meg. Tisztában vagyok vele, hogy a törvény útján sokat árthatsz nekem ezért a lépésért, és arra kérlek, ha jelent Neked valamit a szerelem, amelyet valaha egymás iránt éreztünk, ne tedd. Lehetséges, hogy nem örökre szól a búcsú, de tudom, hogy most időre van szükségem a gyógyuláshoz. Egyszer azt mondtad, a saját érdekemben hagysz magamra néha, hogy legyen alkalmam kiheverni a Veled töltött időt. Most ezt teszem én is: elmegyek, hogy mindketten levegőhöz jussunk, lehiggadjunk. Melletted élni olyan, mintha hullócsillagot néznék, amely olyan fényesen izzik, hogy megéget. S én most figyelem, ahogy lassan kiég ez a csillag. Félek, Mac, hogy a végén semmi nem marad belőled. Tudom, hogy dühös leszel, amikor ezt elolvasod – hiszen olyan dühös tudsz lenni! Ám amikor lecsillapszik a dühöd, te is rájössz majd, hogy jól döntöttem. Amíg együtt vagyunk tönkretesszük egymást. Ha elválnak útjaink, megőrizhetem emlékeimben a szerelmemet. De te felperzselsz, Mac. Kifacsartál belőlem mindent, és már nem tudok többet adni Neked. Ian beleegyezett, hogy átadja ezt a levelet, és tudatni fogja velem, hogy milyen lépéseket kívánsz tenni. Bízom Ian segítségében. Kérlek, személyesen ne keress! Szeretlek, Mac. Mindig szeretni foglak Minden jót kívánok Neked Isabella 219
Mire végzett az olvasással, Mac már nem a levelet nézte, hanem Isabellát. Az asszony elfordult, szempillája elfedte a tekintetét. Az ablakhoz lépett; karcsú, kecses alakjának éles kontúrt rajzolt a koromfekete ruha. Odakint az utcán hintók zörögtek, kocsisok fütyörésztek, emberek kiáltoztak egymásnak. Bent a szobában teljes volt a csönd. Mac a levélre pillantott, látta a sorokat, amelyeket addig olvasott el újra és újra, amíg kívülről nem tudta az egészet; és minden szó tőrdöfésként érte. – Miért tartottad meg? – kérdezte Isabella, aki továbbra sem nézett rá. Mac nagyot nyelt. – Ki tudja? Próbáltam rávenni magam, hogy elégessem, de végül mindig összehajtogattam és visszatettem a dobozba. Isabella megfordult, és némán kinyújtotta a kezét a levélért. Egy feszült pillanat után Mac odavitte hozzá. Isabella kihajtogatta a papírt, és átfutotta a szöveget. A végére érve összeszorította a száját, és egyetlen gyors mozdulattal kettétépte a lapot. Mielőtt Mac tiltakozhatott volna, Isabella fürgén a kályhához lépett, és a tűzre vetette a levelet. Mac odaszökkent és megragadta a csuklóját, de elkésett. – Mit művelsz? Isabella meglepetten pillantott rá. – Miért baj, hogy elégettem? – Mert ebből a levélből ismertem meg az érzéseidet. A valós érzéseidet, feketén-fehéren. Fontos volt, hogy tudjam. – Ezek az akkori érzéseim voltak. Most már másképp érzek. A tűz pattogva emésztette el a papír maradékát. A pokolba, gondolta Mac, ez a levél volt a mentőkötele. Ez a levél emlékeztette rá, miért szakított az itallal és a züllött életmóddal, miért döntött úgy, hogy megváltozik. – Nekem vigaszt jelentett – magyarázta Mac. – A legszörnyűbb éjszakákon, amikor erős volt a kísértés, hogy az itallal enyhítsem a fájdalmam, újra elolvastam. És azt mondtam neked képzeletben, hogy küzdök a változásért; érted harcolok. Hogy nem kell aggódnod, nem hagyom kiégni magam. Új emberként fogok visszatérni hozzád. – Hogy a csodába jelenthetett ez vigaszt? – A levél segített megőrizni a józanságomat, szívem. Szükségem volt rá.
220
Ez volna a lélek lecsupaszítása? Leleplezni azt a bolondot, aki egy bántó levélbe kapaszkodva élte túl az éjszakákat? Lénye egy része panaszosan nyöszörgött; ő volt az a rémült kisfiú, akit elcsípett és megvert az apja, mert megtalálta a jegyzetek helyett rajzokkal borított füzeteit. Újabb verésekkel fenyegette, és szigorúan megtiltotta, hogy a fia művészettel foglalkozzon; de akárhogy is próbálta Mac, nem tudott lemondani a rajzolásról. Egyik kép a másik után csordult ki ujjaiból a papírra – madarak az ablaknál, a patak, ahol horgászni szokott, a testvérei, az anyja, még az apja is. Mac egész életében a bátyjai, Hart és Cameron árnyékában élt: mindkettő sokkal idősebb volt, magas, erős, okos. De a művészet egyedül az övé volt. Az öreg herceg gyengének és férfiatlannak tartotta Mac vonzódását a festéshez. Amikor Mac tizenöt évesen elkezdett szeretőket tartani, az apja nem titkolta megkönnyebbülését. „Már azt hittem, te is olyan beteges hajlamú leszel, fiam. Maradj csak meg a puncinál meg a melleknél, és aki másfelé akar téríteni, azt tipord el!” Hogy gyűlölte volna a herceg most a fiát, aki annyira szerelmes volt egy nőbe, hogy az egész életét megváltoztatta miatta! „A nők olyanok, mint a szurok – mondogatta az apja előszeretettel. – Hasznosak a maguk módján, de ha nem vigyázol, beszippantanak magukhoz a mocsokba. A testükkel elcsábítanak, azután magukhoz kötnek a hisztériázással meg a könnyekkel. Hálj velük, élvezd őket, vegyél el egyet, akinek jók az összeköttetései, és ami a legfőbb, ügyelj, hogy mindig tudják, hol a helyük!” Isabella soha nem csüngött rajta, nem manipulálta hisztériás jelenetekkel és könnyekkel. Felnőtt nő volt, nem kislány, és Mac apját egyetlen megvető pillantással térdre tudta volna kényszeríteni. Szükségem van arra a levélre, kiáltotta a benne lakozó, nyöszörgő kisfiú. Valóban szüksége volt rá? Először is, az összes nyavalyás szó régen az emlékezetébe égett. S emellett elérte a célját: Mac szakított korábbi tébolyult életével. Most már tudta: azért vetett neki véget, mert félt, hogy szembesülnie kellene a valódi énjével, ha valaha feladná az ivást, a festést, és a menekülést, az örök menekülést. – Hogyan érzel most? – kérdezte Mac. Isabella elfordította a tekintetét. – Kíméletlen voltam veled három éve – kezdte. – Kimerült voltam és boldogtalan, haragudtam és féltem. Eltaszítottalak magamtól, mert nem voltam képes szembenézni azzal, amivel kellett volna, amíg te lefoglaltál. 221
– Lefoglaltalak? – Macnek nevethetnékje támadt. – Enyhe kifejezés. – Azt akartad, hogy megbocsássak. Sőt elvártad, de nekem már nem volt hozzá erőm. – Nem volt jogom, hogy bármit is elvárjak tőled. Már mondtam ezt, emlékszel? Alázatosan bocsánatot kértem érte, és most megteszem újra. És komolyan is gondolom. – Tudom. – Isabella végre Macre nézett. Aggodalom ült a tekintetében, mintha nem volna biztos benne, hogy a férje megbocsát neki. – És meg is bocsátottam. Hallottam mindenről, amit a szétválásunk után tettél. Ian mindenről beszámolt, és Ian beszámolóinál biztos lehet benne az ember, hogy egyetlen apró részletről sem marad le. Mindketten elmosolyodtak. Ian elméje képes volt három hónap elteltével is felidézni egy hosszú számlistát, vagy éppen egy beszélgetés minden szavát a múlt hétről, holott senki sem hitte volna, hogy egyáltalán odafigyel. – És most hol állunk? – kérdezte Mac. – Felelősségteljes antialkoholista lettem, aki örökbe fogadott egy gyereket, te viszont egy züllött, könnyelmű, zabolátlan csirkefogóhoz mentél feleségül. Meg tudod kedvelni egyáltalán az új Mac Mackenzie-t? Isabella megfogta Mac kezét. – Te… nem is tudom, hogyan magyarázzam el, de azt hiszem, most vagy az igazi Mac. Megszabadultál mindattól, amit eddig takargattál. Mintha meztelen volnál, és nem tartanál semmitől. Mac megszorította a felesége ujjait. – Meztelen is lehetek, ha szeretnéd. Finom meleg van idebent. – De a másik Macben is sok mindent szeretek – folytatta Isabella. – Szeretem a humorodat, szeretem, hogy tréfára tudod venni a dolgokat, és ártalmatlanná teszed a szörnyűségeket. Szeretem az elbűvölő természetedet. Amikor az utcasarkon játszottál a zenekarral, magabiztosan uraltad a helyzetet, és megleckéztetted a barátaidat, amiért másokon gúnyolódnak. Annyira büszke voltam aznap, hogy a feleséged vagyok! Mac lehajolt és megcsókolta Isabella kezét. – Az őrmester felajánlotta, hogy bármikor mehetek velük kampányolni a jövőben. Akkor majd lesz alkalmad megmutatni, mennyire büszke vagy rám. – És azt is élvezem, ahogy minden beszélgetésünket csábító játékká varázsolod. 222
– Nos, ezt jó tudni. – Ebből érzem, hogy kívánsz és szeretsz. – Isabella két kezébe fogta Mac festékfoltos ujjait. – Kész vagyok új esély adni a házasságunknak. Mac szíve olyan hevesen zakatolt, hogy alig kapott levegőt. Kit érdekel az a nyavalyás levél? Százszor többet ér maga Isabella. – Hogy értsem ezt? Egész pontosan? Mondd el olyan pontosan, ahogy csak tudod. Ahogyan Ian mondaná. Nem szeretném félreérteni. A félreértés reményt adna, és nem akarok hamis reményeket táplálni. Isabella ujját a férfi szájára téve elhallgattatta. – Hajlandó vagyok megpróbálni, hogy újra a feleségedként éljek, és kiderüljön, miként férünk meg egymással. Ne játék legyen többé, hanem közös élet. – Megpróbálni… – Mac csókot nyomott Isabella ujjaira, mielőtt az asszony elvette a kezét. – Csak megpróbálni? Nem pedig igen, Mac, kérlek, vonjuk vissza a különválást, és éljünk boldogan, amíg meg nem halunk? – Nem kell elkapkodni. Most csak éljünk együtt mint férj és feleség! Ha valóban megváltoztunk mind a ketten, ha képesek vagyunk normális keretek között boldogan élni egymással, akkor hívatjuk Mr. Gordont, és elintézzük az ügy hivatalos részét. Míg Mac lényének egyik része ujjongott Isabella szavait hallván, a másik része tajtékzott a türelmetlenségtől. Végérvényesen túl akart lenni az egészen, hogy elmúljon a belsejét mardosó nyugtalanság, és éjszakánként ne riadjon fel félelmében, hogy Isabella egyszer megint elhagyja. S egy harmadik része lelkifurdalást érzett. A levéllel fellibbentette ugyan a leplet az igazi Mac sebezhető oldaláról, de Isabella félbeszakította. A levél csak a kezdet volt. Isabella tévedett: Macnek bőven maradt rejtegetnivalója, Isabella mégsem győzte dicsérni. Mac huncutul rámosolygott, elfojtva a bűntudatát. – Szeretnéd hát, ha újra úgy élnénk együtt, mint férj és feleség? Drága botrányhős Lady Isabellám! – Megragadta Isabella kezét, és magához húzta. – Beleegyezem a feltételeidbe. Egyelőre. Romantikusabb fordulatot reméltem, de üsse kő! – És Mac… – Igen, angyalom? – Babát szeretnék. Mac szívét újabb reményhullám öntötte el. Isabella annyira rettegett a teherbeeséstől a vetélés után, hogy nem volt hajlandó egy ágyban
223
aludni a férjével. Mac megértette, és kész volt több időt adni neki, ám a távolságtartás csak tovább növelte a feszültséget közöttük. – Pompás ötletnek hangzik – válaszolta Mac szája, miközben a fejében üdvrivalgás visszhangzott. – Már tettünk is némi erőfeszítést. Lehet, hogy sikerrel. Isabella megrázta a fejét. – Kentben megvolt a vérzésem. – Aha. – Mac nehezen leplezte váratlan és heves csalódását. – Nos, édesem, akkor még jobban fogunk igyekezni. – Megérintett egy selymes tincset Isabella homlokán. – És gyakran. Sokkal, de sokkal gyakrabban. – Például ma? – Feltétlenül. – Mac szerszáma mereven állt a skót szoknya alatt, és ezt Isabellának éreznie kellett, még a szoknya rétegein keresztül is. – Tudok nem messze egy kényelmes, puha ágyat! Éppen a szoba túlsó végében. Isabella elmosolyodott, és a szeme dévajul felcsillant. Mac legyűrte a lelkifurdalását, és az asszonyt a széles ágyhoz vezette. Isabella feltárta előtte a szívét, de Mac keserű érzései ezúttal még rejtve maradtak. *** – Elnézést, asszonyom – szólította meg Isabellát Miss Westlock másnap reggel, amikor belépett az étkezőbe. Isabella felnézett a napi postából, és meglepetten húzta fel a szemöldökét. A mindig makulátlan Miss Westlock haja összeborzolódott, arca kipirosodott, gallérja félrecsúszott. Az asztal másik végén ülő Mac leeresztette az újságját. – Mi történt? – kérdezte. – Amint tudja, uram, reggelente gyors sétát szoktam tenni a Hyde Parkban, mielőtt Aimee felébred. – Tudom – vágta rá Mac türelmetlenül. Miss Westlock edzett nő volt, pirkadat előtt kelt, csak könnyű ételeket fogyasztott, semmi italt, és mindennap elment sétálni. – Nos, ma reggel különös dolog történt. Egy úr közeledett felém a sétányon, és egy pillanatra azt hittem, lordságodat látom. Mac megdermedt, Isabella pulzusa hevesen lüktetett. – Igen? – kérdezte sürgetőn. – Amikor mellém ért, rájöttem, hogy valójában nem lordságod az. Roppantul hasonlított önre, de a szeme másmilyen volt. Az övé
224
egyértelműen barna, míg az öné inkább rézszínű, mylord. Igencsak megrémített ez az ember. Isabella olyan erősen szorította az asztalkendőt, hogy a körme a tenyerébe vájódott az anyagon keresztül. – Mit művelt önnel az a férfi? – Megkérdezte, mikor viszem sétálni Aimee-t, és megengedem-e, hogy beszéljen a kislánnyal. Megtudakoltam, miért kéri, és azt állította, hogy az apja. Természetesen nem tudhattam, igazat mond-e vagy sem, és azt tanácsoltam neki, hogy keresse fel lordságodat. Amikor ezt mondtam, roppantul felbőszült, és kijelentette, hogy valójában ő lordságod, és ön szélhámos. Mac nem szólt egy szót sem. Isabella látta, hogy a tekintete megmerevedik, a nyakán kidagad egy ér, és ráébredt, hogy Mac valósággal tajtékzik a haragtól. Ritkán dühödött fel; persze szokott kiabálni és gyakran folytatott parázs vitákat vele, de azokat nem a valódi harag táplálta. Az ingerültség, csalódás, bosszúság, de sosem a nyers düh. Ez viszont harag volt. Veszedelmes harag. – Mit mondott neki? – kérdezte Isabella Miss Westlocktól. – Szép napot kívántam, és továbbindultam volna. Hiszen nyilvánvalóan őrülttel volt dolgom, én pedig megtanultam, hogy egy őrülttel nem tanácsos beszédbe elegyedni. És akkor hallatlan dolog történt: karon ragadott, és megpróbált magával vonszolni! Isabella félig fölemelkedett ültéből. – Nem esett baja, Miss Westlock? Hívjuk a rendőrséget! – Nem kell, asszonyom, ne fáradjon. Fogtam az esernyőmet, és néhány jól irányzott ütéssel elkergettem a bitangot. Szedte is a lábát. Kétlem, hogy örült volna, ha egy rendőr észreveszi, hogy megtámadt egy védtelen nőt. Miss Westlock, főleg a vaskos esernyővel fölfegyverkezve, senkiben nem keltette volna védtelen nő benyomását, ám Isabella túlságosan zaklatott volt ahhoz, hogy mosolyogjon rajta. – Látta, merre ment? – tudakolta. – A Knightbridge Streeten indult el, de utána bármerre mehetett, asszonyom. Leinthetett egy hintót, és akár a város másik végén is lehet már. – Pokolba vele!
225
Mac kitörésére mindkét nő összerezzent. A férfi fölpattant a székről, öklét az asztalra szorította, a szemében tomboló haragot nézni is félelmetes volt. – Pokolba ezzel az emberrel! Elegem van belőle! – Mac! – nézett rá Isabella riadtan. – Hová mégy? – Fellowshoz. Azt akarom, hogy elkapják Payne-t, és végleg eltakarodjon az életünkből! Isabella is felugrott. – Talán nem kellene… – Nem félek tőle, Isabella! Elmegyek Fellowshoz, és elcsípjük a gazembert! – De ha fejébe vette, hogy ő te, te meg ő vagy… vagy bármit is gondol, akkor veszélyes ember! Mac farkasmosolyt villantott rá. – Feleannyira sem veszélyes, mint én. Isabella szerette volna azt mondani, hogy ne menjen sehová, maradjon vele, de ő maga sem volt kevésbé dühös. Payne-t meg kellett állítani. Viszont halálra rémítette a gondolat, hogy az imposztor akár Mac életére is törhet. Miss Westlock helyeslően biccentett Mac felé. – Őladysége és én itthon tartjuk a frontot, amíg önök megvívják az ütközetet! Ha ennyien összefogunk, felülkerekedünk rajta. Mac Isabellához lépett, és heves csókot nyomott a szájára. Isabella érezte rajta a dühöt, elszántságot és erőt. Szerette érte a férjét. Hamar eleresztették vállát az ujjai – túl hamar-, és hűvös levegő csapott be a szobába, amint Mac kilépett a házból.
Huszonegyedik fejezet A Mackenzie család váratlan bejelentéssel kápráztatta el a fővárost: a fivérek legifjabbika, Lord I__ megnősült. A Mount Street művészi hajlamú lordja rövid londoni tartózkodása idejére szállodába költözött, és a lady, aki ugyanazon szálloda vendége volt, azonnal kijelentkezett. – 1881. augusztus 226
Mac nem jött haza. Eleredt és elállt az eső, alkonyba fordult a nap, de Mac még mindig nem volt otthon, amikor Morton megkongatta a vacsorára hívó gongot. Isabella egyedül ücsörgött az étkezőben, csupán piszkálta az ételt, és a nagyját érintetlenül küldte vissza. Nyugtalanul járkált a szalonban, és figyelte, ahogyan a szobalány elhúzza a függönyt, kizárja a városra ereszkedő éjszakát. Isabella alig bírta elviselni, hogy nem tudja, hol van Mac és mit csinál. Még mindig Londont fésülik át Payne után? Vajon megtalálták? Netán bajuk esett? Fellows felügyelő biztosan értesítené, ha Mackel történt volna valami. Nem igaz? Az óra ketyegve faragta egyre rövidebbre az éjszakát: nyolc, kilenc, tíz, tizenegy. Éjfélkor karba tett kézzel megjelent a hallban Evans, némán jelezve, hogy véleménye szerint úrnőjének ideje nyugovóra térnie. – Majd ha Macről biztosat tudok – jelentette ki Isabella. – Majd akkor. Éjjel háromkor a teste elpilledt, noha a fejében még mindig nyugtalanul kergetőztek a gondolatok. Amikor azon kapta magát, hogy kimerülten Evans karjába hanyatlik, beadta a derekát, és engedelmesen hagyta, hogy komornája lefektesse. Az lesz a legjobb, ha elalszik, mondogatta magának. Mire felébred, Mac hazaér. Vagy legalább üzenetet küld. Különös, állapította meg Isabella a takaró alatt összegömbölyödve, hogy annak idején soha nem aggódott, amikor Mac nem ért haza a szokott időben. Bosszankodott, igen, de soha nem nyugtalankodott igazán. Tudta, hogy Mac a barátaival mulat, esetleg elutazott Itáliába vagy efféle, és vagy ő, vagy Bellamy előbb-utóbb értesíti róla. Ma éjjel más volt a helyzet. Egy veszedelmes ember zaklatta őket, és nem hagyta nyugodni az asszonyt az aggodalom. Új kötelék szövődött Mac és Isabella között, a korábbinál mélyebb, bensőségesebb kapcsolat. Friss és törékeny volt még ez a harmónia, és Isabella borzasztóan félt, hogy elveszíti. Nem; igazság szerint attól rettegett, hogy magát Macet veszíti el, akármilyen is a viszony köztük. Szerette a férjét. Ha elveszítené, akkor olyan törés következne be az életében, amelyet soha semmi nem tudna összeforrasztani többé. Isabella belefúrta arcát abba a párnába, amelyiken Mac aludt előző éjjel, beszívta az illatát, és mély álomba zuhant, Mac forró testét 227
képzelve a karjába. Amikor felébredt, magasan járt már a nap, és Macnek nyoma sem volt. Tizenkét órával korábban Lloyd Fellows megengedte Macnek, hogy elkísérje őt és az embereit a Payne utáni hajtóvadászatra. Nem akarta magával vinni – Mac pontosan tudta, hogy a felügyelő jobban örülne, ha Mac eltakarodna az útjából, de nem volt rá képes. Egyszerűen nem bírt volna otthon ülni és tétlenül várni a hírt, hogy Fellows már megint nyomát vesztette a gazembernek. Azt akarta, hogy Payne rendőrkézre kerüljön, megkapja, amit érdemel, eltűnjön az életükből, és Isabellát végre biztonságban tudhassa. Mac felföldi ősei elkapták és lekaszabolták volna a csirkefogót, és hazatérve nagy ivászattal, táncmulatsággal és paráználkodással ünnepelték volna meg a diadalt. Mac az ivászatról és a táncról le tudott mondani, de forrt a vére, és el akarta csípni a fickót. Gyorsan elintézi, azután három napig paráználkodik Isabellával. Egész délután a Chancery Lane-t és környékét járta Fellows embereivel, Payne legutolsó ismert lakhelyétől kiindulva. Payne ugyan nem tért oda vissza, de a környéken ismerős volt, és előfordulhatott, hogy a közelben keresett magának újabb búvóhelyet. Mac a Fleet Street után ráfordult a Temple Barra, majd onnan a Strandre. Sűrű volt a forgalom, a főúton elakadtak a kocsik. Mac átcsörtetett köztük, kerülgette az embereket, torlaszokat, szekereket, lovakat. Bejárta a hajszálnyival kevésbé zsúfolt Southampton Streetet, azután a Covent Garden-i piactérre érkezett. Payne-nek nyomát sem lelték. Szerencse, gondolta Mac, hogy elég embert rendelt Isabella védelmére, így ha Payne visszamegy a North Audley Streetre, akkor sem juthat a közelébe. Bellamynak igaz, hogy fájós a térde, viszont kíméletlen ellenfél és valódi mesterlövész. Az inas beszélt régi cimboráival is – többnyire utcai vagányokkal –, akik beleegyeztek, hogy segítenek őrizni a házat. Mac csapata csatlakozott a többiekhez, és együtt folytatták a keresést, amíg le nem szállt az éjszaka. Eleredt az eső, és a világváros órái egyszerre ütötték el a hármat. Fellows azt tanácsolta Macnek, hogy térjen haza, és a tekintetén látszott, hogy ha kell, saját kezűleg hurcolja oda. 228
Mac nem ellenkezett; egyfogatú hintóba ült és haza indult. El akarta mesélni Isabellának, mit derítettek ki – semmit –, és utána eldönteni, mi legyen a következő lépés. Nem; az igazat megvallva Mac egyszerűen csak meg akart szabadulni átázott ruháitól, és ágyba akart bújni Isabellával, megmelegedni a puha test mellett. A pokolba Payne-nel; nem fogja hagyni, hogy szétzilálja az életét. Félálomba szenderült, miközben hazafelé döcögött vele a hintó, és arról ábrándozott, hogyan fogja csókokkal telehinteni Isabella bőrét, milyen lesz a hasán érezni az asszony ujjait, ahogy a férfiassága felé tapogatóznak. Felgerjedt a gondolatra; Isabella jól ismerte a testét. Tudta, hogyan simogassa, hogyan fonja körbe ujjaival a szerszáma csúcsát és húzza a kezét ingerlőn a tövéig, lassan a tetőpont felé űzve Macet, de soha nem hagyva, hogy túl hamar vége legyen a gyönyörnek. Ó, édes Isabella! Hideg eső zúdult be a fülkébe, és Mac szeme hirtelen kipattant. Egy sötét alak mászott be a hintóba, és bevágta maga mögött az ajtót. Mac elbődült, és rávetette magát, minden gondolatot kiűzött a fejéből a vágy, hogy a férfi torkára tapaszthassa a kezét. Hideg gyűrű nyomódott az arcához: egy pisztolycső vége. Payne mereven nézte Macet a pisztoly mögül – Webley-gyártmány, gondolta Mac, Hart kedvence. Payne sötét szeme tágra nyílt, és ugyanaz a düh sütött belőle, amelyet Mac maga is érzett. Mac szíve bőszülten dübörgött. Payne meg fogja ölni. Nem is magát féltette igazán, nem is Isabellát – józan asszony, és Hart, Cam, Ian és Bellamy meg fogja védeni. Mac attól félt, hogy már nem is látja többet, mielőtt meghal. Rettenetesen szerette volna még egyszer látni! – Elkaptalak – szólalt meg Payne erőtlen, csikorgó hangon. – Amíg rám vadásztál, én rád vadásztam! – Milyen átkozottul rafinált – morogta Mac. A pisztoly még mélyebben nyomódott az arcába. – Ne merészelj a feleségem közelébe menni! – sziszegte Payne. Mac haragja fellángolt. – Ha hozzá mer nyúlni Isabellához, elpusztul, maga rohadék! – Ebben a helyzetben hiába is próbálsz rám ijeszteni. – Nem is feltétlenül tőlem kell félnie. Még ha le is lő, biztos lehet benne, hogy Hart elől nem menekül! Hart rohadtul konok, megszállott 229
pasas, és rossz néven veszi, ha a sógornőit bántják. Ezerszer is megbánja, Payne, hogy nem hagyott életben, ha egyszer Hart űzőbe veszi! Payne nem látszott ijedtnek, ami csak azt mutatta, mennyire ostoba. Hart kegyetlenül bosszúálló tudott lenni, és sosem adta fel, amit a fejébe vett. – Csak egy valamit magyarázzon el nekem – mondta Mac. – Mi az ördögért akar Mac Mackenzie lenni? Payne szeme megrebbent, és Mac biztos volt benne, hogy egy pillanat múlva megtudja, milyen, ha golyó fúródik a koponyájába. – Macnek mindene megvan – válaszolta Payne. – Tehetség, barátok, család. – Samson Payne-nek is megvolt mindez – mutatott rá Mac. – A családja Sheffieldben él. Tehetséges. Láttam a képeit: remekművek. A barátairól nem tudok, meséljen róluk! – Samson nem tanulhat festést. Samson nem mehet el otthonról. Samson nem tehet semmit, csak robotolhat egész életében, miközben puhány lordok mindent megkapnak, amit csak akarnak! Én is lehetnék ilyen. Ugyanúgy festek, mint ő. Olyan jól fogom csinálni, hogy senki nem veszi észre a különbséget, és akkor majd azt hiszik, ő a csaló! Az arisztokrata fiú odáig alacsonyodik, hogy a szegény Samson Payne műveit lopja! Éneklős hangjától megdermedt Mac vére. – Maga teljesen megtébolyodott! Tőlem vehetett volna leckéket festésből, Payne. Segítettem volna, ha kéri. – Akkor rájöttél volna, hogy én sokkal jobb vagyok! – Pokolba is, hiszen temérdek nálam tehetségesebb művész van! Úgy festek, ahogy én akarok, és fikarcnyit sem érdekel a művészvilág ítélete. Ezért ajándékozom a nyavalyás képeimet a barátaimnak, akik kedvességből kiteszik őket a falra. Payne oda sem figyelt. – Szállj ki! – förmedt rá Macre. Mac elhallgatott, és sietve felmérte, volna-e némi esélye kiütni a pisztolyt Payne kezéből, mielőtt a fickó elsüthetné. Pisztoly ide vagy oda, Macnek esze ágában sem volt kiugrani a hintóból és hagyni, hogy Payne utazzon benne a célig, a North Audley Streetre, Isabellához. A pisztolycső hidegen simult a bőrére; Payne szinte gyengéden böködte vele. Mac maga sem értette, miért nem erősebb benne a félelem; talán a harag nyomta el. 230
– Ha lelő, pokoli nagy zajt fog csapni – érvelt Mac higgadt hangon. – És azonnal elkapják. – Meg fogják érteni, miért kellett megtennem. Miss Westlocknak igaza van; ez egy megveszekedett őrült. Payne bomlott elméje szerint az ál-Macet lőné le, és Isabella tárt karokkal, hálásan fogadná érte. Mac Isabellára gondolt, aki otthon várja, talán éppen abban a köntösben, amely úgy simul a testére, mint a víz – és a lelkében egy csapásra elszabadult a bestia. Könyökével megtaszította támadóját, és elrántotta a fejét, amikor a pisztoly eldörrent a füle mellett. A lövéstől megsüketülve dulakodott Payne-nel, megpróbálta ellökni. A hintó kipördült, amint a lovak megbokrosodtak a zajra, és a hajtó kiáltásai csak tompán értek el Mac csengő fülébe. Mac nem tudta, hová lett az a nyavalyás pisztoly, de a benne lakozó dühödt felföldit nem is érdekelte. Sokkal nagyobb elégtétel lesz puszta kézzel megfojtani ezt az alakot. Payne kisiklott Mac keze közül. Amikor a hintó megbillent, kivágódott az ajtó, és Payne kivergődött a járdára. – Megállj csak, te rohadék! – vetette utána magát Mac. Payne kabátja felé kapott, de a férfi megpördült, egy szekér elé ugrott, és futásnak eredt az utca másik oldaláról nyíló sikátorban. Mac üldözőbe vette. Zuhogott az eső, eltompított minden fényt. Macnek fogalma sem volt, hol lehetnek, de az utcák mocskosak és szűkek voltak. Payne fürge mozgásán látszott, hogy ismerős terepen jár. Mac rohant utána, egyre gyorsabban, tócsákon és szeméthalmokon gázolt át, esővíz záporozott az arcába. Payne meglepő könnyedséggel futott az utcák és átjárók útvesztőjében. Átszáguldottak egy szélesebb úton, amely tele volt kocsikkal; a késői órához képest átkozottul sokkal. Payne fokozta a tempót, de Macben volt elég erő, hogy tartsa vele a lépést. Majd miután Payne meghalt, nyugodtan pihenhet Mac is. Az üldözött berobogott egy újabb keskeny sikátorba, és Mac utánaeredt. Sötét, bűzös kis utcába értek, ahol patkánylábak kaparászása hallatszott. Patkánylyuk, gondolta Mac sötéten. Payne-nek való hely. Mac elért az utca végére: üres falat talált. S Payne sehol. A pokolba vele, visszakanyarodott valahol! Mac megfordult, hogy kövesse. 231
Hirtelen fény villant, és iszonyatos zaj csattant, élesen hasítva Mac eltompult fülébe. Két lépés után Mac lába felmondta a szolgálatot. Térde összecsuklott, és arccal a járdára zuhant. Hogy az ördögbe? Hogyan? Mac a hideg földre támasztotta a kezét és megpróbált feltápászkodni, de elfúlt a lélegzete. Nagy, nedves folt terjengett az oldalán – bizonyára tócsába esett. Kerüljön csak Payne Bellamy szeme elé! Az egykori bokszoló félelmetes látványt nyújtott, ha Mac ruháit sérelem érte. Payne léptei visszhangot verve közeledtek a sikátorban. Mac orrát megcsapta a nemrég elsütött pisztoly fanyar bűze. Kiáltásra nyitotta a száját, de nem működött a tüdeje. Valamiért alig kapott levegőt. S akkor letaglózta a fájdalom. Iszonyatos kín lüktetett végig az oldalából fel a karjába, és le a lábán. A rohadt életbe! A sikátor mögötti utca fényében sötét körvonallal rajzolódott ki Payne alakja. Eltette a pisztolyt, lehajolt, és a hóna alá nyúlva elvonszolta Macet. *** – Nem tudom, hol van – ismételte Fellows felügyelő ingerülten. – Háromig nem találtunk rá Payne-re, és Lord Mac azt mondta, hazamegy és elmondja önnek a híreket. Egy fogatba szállt, és azóta nem láttam. Isabella a kezét tördelve járkált fel-alá a szalonban. Alig bírt nyugton maradni, mialatt Evans felöltöztette, de belátta, hogy nem szaladhat le köntösben. Elvégre angol úrinő volt, egy gróf leánya, egy arisztokrata felesége. Nem jelenhetett meg öltözetlenül a látogatók előtt. Fellows és Cameron is engedelmeskedett pánikszerű hívásának, késedelem nélkül elindultak a North Audley Streetre. – Nem járt itthon – mondta Isabella tompán. – Morton és Bellamy is észrevette volna. Nem akarta hangosan kimondani a balsejtelmét, hogy Mac talán már nincs is életben. A világ rögtön megszűnne forogni, ha ez igaz volna. Amint szívébe markolt a félelem, tudta, hogy teljes szívéből szereti Macet, és már nem törődött vele, hogy a férfi örökre vele marad vagy elszökik Párizsba festeni, egész éjjel tivornyázik vagy egész nap vele hever az ágyban. Semmi mást nem akart, csak hogy Mac hazajöjjön, épségben és sértetlenül. – Keressük – közölte Fellows. 232
Isabella ökölbe szorította a kezét. – Keressék jobban! Az sem érdekel, ha a Scotland Yard összes emberét ki kell rendelnie az utcára! Elő kell kerítenie! Muszáj! – Majd én megkeresem – szólalt meg Cameron. – És meg is találom! – Veled megyek – jelentette ki Isabella. A két férfi összenézett, de Isabella ingerülten elfordult tőlük, és kikiáltott Evansnek, hogy hozza a kabátját. Cameron elállta az útját. – Isabella! – Ne Isabellázz nekem, Cameron Mackenzie! Veled megyek. Cameron sebhelyes arca megrándult, és a szeme – amely világosabb színben aranylott, mint Macé – rezzenéstelenül meredt Isabellára. – Igen – mondta. – Velem jössz. *** Miután Mac magához tért, első gondolata a meglepetés volt, hogy életben van. A második pedig a vágy, hogy Isabellát lássa. Hunyorogva kinyitotta a szemét, és összerezzent, amikor gázlámpa éles fénye hasított bele. A padlón feküdt, és bár érezni vélte egy vastag gyapjúszőnyeg szúrását, kemény felület volt alatta. Az oldala pokolian fájt. Megmozdult, de rögtön meg is bánta; hangosan felnyögött a testébe hasító fájdalomtól. Lehanyatlott a feje, próbált egyenletesen lélegezni. Össze kellett szednie a gondolatait, ki kellett derítenie, hol van és hogyan szökhet el. Áporodott, nehéz szagot érzett, mintha a ház túl sokáig állt volna üresen, lelakatolva. A szeme lassan hozzászokott a fényhez, észrevette, hogy rikító színek uralják a szobát, az élénk rózsaszín és piros falakat aranykeretes festmények borítják, ám csupán elmosódva látta a képeket. Sok pénzbe kerülhetett ez a szoba, de Mac művészlel-ke elborzadt a giccses látványtól. Költekezés ízlés nélkül. Főbenjáró bűn. Lassan kitisztult a látása, és megpillantotta a festményeket. Ördög és pokol! Mac képei voltak. Legalábbis némelyik – sok éve festett darabok. Sok közülük Mac stílusában készült, de tisztában volt vele, hogy nem a sajátjai. Akadtak képek Kilmorganről, a buckinghamshire-i házról, párizsi és firenzei, római és velencei panorámák, Cam lovait és a Mackenzie-kutyákat ábrázoló festmények. Két falat kizárólag Isabella képmásai töltöttek meg.
233
Mac gyomrát mintha jeges marok szorította volna össze. Mindegyik festmény meztelenül ábrázolta Isabellát. Isabella egyenes támlájú széken ülve széttárt lábbal, Isabella kanapéra dőlve, Isabella kilép a kádból, lehever a szőnyegre, fél kézzel fának támaszkodik a parkban. Isabella nem állt modellt ezekhez a képekhez, Mac pontosan tudta, hogy nem; tudta jól, hogy soha nem tette volna. Payne valószínűleg másik modell után dolgozott, bizonyára Mirabelle-t, Aimee édesanyját rajzolta le, és utána festette rá Isabella arcát – épp az ellenkezőjét tette annak, amit Isabella kért Mactől az erotikus képek kapcsán. Macet elfogta az öklendezés, ugyanakkor olyan erővel lüktetett benne a düh, hogy egész teste belereszketett. – Neked véged! – Amennyire tudta, teleszívta a tüdejét, és hangosan kiáltott. – Hallod? Neked véged! Kivágódott az ajtó. Mac nem tudta elfordítani a fejét, hogy lássa, ki érkezett, de hallotta egy férfi közeledő lépteit. Csizmás lábak álltak meg mellette, és Mac Payne arcát pillantotta meg maga fölött. A fényben látva megállapította, hogy a férfi valóban hasonlít rá, legalábbis első ránézésre. Payne-nek mélyen ülő barna szeme volt; a haját úgy fésülte, ahogy Mac, de a homloka közepén mélyebbre ért a hajvonala. Beesettebb volt az arca, és Mac gyanította, hogy Fellows sejtése igaz: Payne vattával tömte ki az arcát, amikor kellett. Most éppen nem tette, és a beesett orcáktól feszültnek látszott a szája. Mackenzie-mintás skót szoknyát és hozzáillő zakót viselt, fölötte pedig elegáns kabátot és fényesre suvickolt csizmát. Messziről vagy sötétben, főleg ha valaki csak felületesen ismerte Macet, könnyen össze lehetett téveszteni kettőjüket. – Tévedsz – közölte Payne hidegen. – Én foglak megölni téged. Mac fölnevetett. Erőtlen és rekedt volt a hangja. – Akkor eddig miért nem tetted meg? – Mert Isabellának el kell jönnie hozzám. Macben meghűlt a vér, amikor rájött, mi lehet Payne terve. Egyáltalán nem akarta lelőni Macet a hintóban – az volt a célja, hogy maga után csalja London sikátoraiban a rejtekhelyére. Úgy futott előle, mint róka a kopók elől – csak hát most a rókalyukban lapultak, és a róka kész volt megsemmisíteni a könnyelmű kopót. – Nem fog idejönni – mondta Mac. Forgott vele a világ; átkozottul megerőltető volt beszélnie.
234
Payne letérdelt mellé. – Ide fog jönni, és végignézi a halálodat. Szóltam egy rendőrnek, hogy elkaptam Payne-t, és futva viszi meg a többinek a hírt. Isabella biztonságban lesz velem, akihez tartozik; a férjével, aki majd gondoskodik róla. – Egy fenét lesz biztonságban! – Isabella régóta próbál megszabadulni tőled. Azt hittem, sikerült neki, amikor három éve elhagyott, de nem, te újra és újra felbukkantál. Követted, rákényszerítetted a társaságodat, holott nyilvánvalóvá tette, hogy hallani sem akar rólad. Ezért pusztulnod kell! Belemart a félelem Mac szívébe, amikor rádöbbent, milyen régóta figyeli Payne Isabellát. És egyikük sem tudott róla. – Isabellán kívül nem fontos nekem semmi – krákogta Mac. – A pokolba is, miért magyarázkodom egy őrültnek? – Nem fontos neked Isabella sem. Túlságosan szereted magadat, mit sem érdekel, ő mit akar, neki mire van szüksége. Innen tudom, hogy nem te vagy a valódi Mac, Isabella igazi férje. Én megbecsülöm. Vigyázni fogok rá, védelmezni és dédelgetni fogom! Bálványozni, ahogyan megérdemli. – Ha azt hiszed, hogy Isabella feltétel nélküli csodálatra vágyik, akkor egyáltalán nem ismered. Szereti a függetlenséget. Payne megrázta a fejét. – Azt akarja, hogy törődjenek vele, és én ennek fogom szentelni az életemet. Nem apámnak akarom bebizonyítani, hogy lehet belőlem valaki, nem Hartnak akarom megmutatni, hogy mégsem vagyok semmirekellő. Csakis érte fogok élni! Még a művészetem sem ér annyit, mint Isabella. Te jóságos ég, milyen megalázó volt az igazságot hallani Payne szájából! Igen, Mac évekig próbálta kétségbeesetten kivívni apja elismerését, noha magának egyre azt mondogatta, hogy mit sem számít neki. S még azután is bizonyítani akart neki, hogy az öreg herceg meghalt. Most ráébredt, hogy bizonyítani akart Hartnak, Cam-nek és Iannek is. Testvérei termékeny hajtóerővé tették a rögeszméiket, míg Mac az öncélú művészetnek szentelte magát, ahogy Payne-nek magyarázta a hintóban. Valóban öncélú volt? Már maga sem tudta. Talán azért döntött úgy, hogy nem próbálja kiállítani vagy eladni a képeit, mert félt a sikertelenségtől? Isabella soha nem tartotta élhetetlen maflának.
235
– Szeretem Isabellát – mondta Mac, és a dühe lecsillapodott, átadta helyét a higgadtságnak. – Akkor miért nem maradtál vele? Miért szöktél meg folyton, miért hagytad kiszolgáltatva minden kalandornak? Innen tudom, hogy én vagyok az igazi Mac Mackenzie. Mert én sosem tettem volna ilyet Isabellával. Mint egy angyallal, úgy bántam volna vele. Te soha nem értetted meg, milyen kincs hullott az öledbe. A pokolba is, gondolta Mac, ez az ember hipnotizálja. Koncentrálnia kell. – Soha nem jönne a közeledbe – szögezte le Mac. – Észrevenné a különbséget. Payne felpattant, és felhúzta a revolver kakasát. Ügyes, így kell felhergelni a fegyveres őrültet. – El fog jönni. Eljön és velem marad! Isabella, légy józan, ne gyere ide! Hagyj inkább megdögleni! Payne ellépdelt, Mackenzie-szoknyája hullámzott a térde körül. Mac tekintete elhomályosult, és úrrá lett rajta a kétségbeesés. Soha nem láthatja viszont Isabellát. A felesége nem fog többé Mac fölé hajolni, hogy vörös haja az arcát csiklandozza; nem láthatja már haragosan szikrázó zöld szemét, nem érezheti bőrén a rózsaolajat. Nem érintheti többé bársonyos simaságát sem, nem tapaszthatja tenyerét Isabella feszes, formás mellére. Érzékei eltompultak, és újra együtt táncolt Isabellával Lord Abercrombie bálján, amikor Isabella kék szaténruhát viselt és sárga rózsák díszítették a haját. Szépsége pengeként hasított Macbe, a hangja lágy volt, mint a jó bor, és Mac szomjasan itta magába. „Tárd ki a lelked!”- tanácsolta Ian. Mac még nem tette meg. Elfogadta Isabella szerelmét, de nem leplezte le önmagát előtte. Tisztában volt ezzel, és a tudat letaglózta. Elvonszoltam és feleségül vettem, mert ha nem viszem magammal, ha hagyok neki választási lehetőséget, akkor soha nem választott volna engem. Mac azonban megváltozott. Mindent feladott, csak a szívós céltudatosságát nem. S mindezt Isabelláért. Isabelláért? – visszhangozta a kétkedő hang a fejében. Vagy azért, hogy megsajnáljon, és elismerje a mártíromságodat? Ördög és pokol, még saját magával szemben is alulmarad. Isabella, kérlek, látnom kell téged még egyetlenegyszer!
236
Szerette a határozott, de naiv kis elsőbálost, akit annak idején megismert. Szerette a fiatal nőt, akivé érett, akinek volt mersze felvenni a lépést Mac hektikus életével, aki elviselte férje züllött barátait és pucér modelljeit. Mac szívesen kérkedett vele, milyen jól beleszokott úri kisasszonynak nevelt ifjú felesége az ő botrányos életébe, de soha nem fogta fel igazán, hogy Isabellának mennyire erősnek is kellett lennie mellette. Sem a család, sem az exkluzív leánynevelde nem készíthette fel egy olyan férfire, mint Mac, még az impozáns Miss Pringle sem. Mégsem vallott kudarcot. Mac szerette az asszonyt, aki lett belőle: a társadalom körülrajongott kedvence, független és büszke, képes a szomszédai szemébe nézni annak ellenére, hogy a családja kitagadta és a házassága széthullott. A világ nem Isabellát okolta, hanem Macet. Jó megfigyelők. Szeretni akarlak, Isabella. Nem úgy, mint Mac, a bohém, vagy a megváltozott Mac, hanem mint önmagam. Az a Mac, aki valójában vagyok. Az a Mac, aki szeret. Szeretlek, Isabella! Sosem lesz már esélye elmondani neki.
Huszonkettedik fejezet Örömteli szóbeszéd járja: a skót lord beköltözött a lady otthonába a North Audley Streetre. A Mount Street-i ház sajnálatos módon kigyulladt, ám a ház urát a tanúk szerint a hölgy tárt karokkal fogadta. Mostanában gyakorta látni őket együtt a városban, és viszonyuk a lehető legbarátságosabb. – 1881. szeptember Az idő megszűnt létezni. A szoba szelíden forgott vele, a képekről rezzenéstelenül bámultak rá a rikító érzékiséget sugárzó ál-Isabellák. Mac művészi énje azt susogta, hogy a képek igen ügyes munkák – 237
Payne pontosan az a fajta festő volt, akit Mac valaha a szárnya alá vett volna, akinek egyengette volna a karrierjét. Valaha, gondolta Mac szárazon. Hol elsötétült, hol kivilágosodott a szoba, habár a gázlámpák egyenletesen ontották a fényt. A sötétséget elhomályosuló látása okozta. Nem érezte már a lábát sem. Payne itt hagyta meghalni. Mac a saját hangját hallotta felcsendülni cserepes ajkán. Messzi távol, hol születtem én, Egy deli szép leány élt, Sjaj, amily'szép, oly szívtelen, Úgy hívták, I-i-isabella. Amikor legutóbb ezt énekelte, Isabella feltépte a fürdőszoba ajtaját és felháborodva meredt rá. Mac bőre bizsergett, amint az asszony tekintete bejárta a kádban elterülő testét, és a férfi szívében feltámadt az abszurd félelem, hogy Isabellának nem tetszik, amit lát. Vajon még kelleni fogok neki? – tépelődött akkor. Még mindig az a férfi vagyok, akinek szereti megcsodálni a testét? S megérinteni? Tizenöt éves kora óta soha nem szégyenkezett a nők előtt, de ezúttal aggódott, hogy Isabella kigúnyolja és elfordul. Úgy hívták, I-i-isabella. – Mac? Itt vagyok, szívem! Bújj mellém az ágyba, édes, fázom. – Mac? Jaj, Mac! Mac nagy nehezen kinyitotta a szemét, és várta, hogy eloszoljon a sötétség. Selymes érintést érzett a bőrén, halvány rózsaillat csapta meg az orrát. Isabella gyönyörű arca hajolt fölé, szeme izzott a vörös fürtök között. – Isabella – suttogta. – Szeretlek! – Te vérzel! Mac, mi történt? Egy pillanatra elsötétült a világ, azután megint világos lett, és egy törülköző, takaró vagy valami hasonló nyomódott mélyen Mac oldalába. Pokolian fájt, de ez jó jel volt, mert a fájdalom azt jelentette, hogy még életben van. Egyszerre kitisztult a tudata. S átcsapott rajta a félelem. – Ne! – hörögte. – Isabella! Menj innen! Fuss! – Ne butáskodj! Itt van Cam is. És Fellows felügyelő. 238
– És Payne? – Már keresik. Mac, ne aludj el! Nézz mindig rám. – Örömmel. – Fájt a mosolygás, de mellette volt a gyönyörű felesége, és a belőle áradó illat elnyomta a vér iszonyú, rezes bűzét. – Ki kell tárnom a lelkem előtted, szívem! Kitárhatom? Isabella közelebb hajolt. – Csitt, drágám! Hazaviszünk, és nem lesz semmi baj! – De lesz. Hazudtam neked. Nem tártam ki a lelkem. Forró könnyek hullottak Isabella szeméből az arcára. – Ne halj meg, Mac! Kérlek! – Megteszek minden tőlem telhetetlent. Mac hallotta, hogy csak elmosódott dünnyögés hagyja el a száját. Isabella nem fogja megérteni. Muszáj megértetnie vele. – Nem veszíthetlek el! – Isabella megsimogatta a haját; édes volt az érintése, mint mindig. – Nem akarok nélküled élni, Mac! Nem voltam teljes ember, amíg meg nem ismertelek. Teljes. Isabella tette őt azzá. Isabella volt a lénye legjobb része, és amikor elveszítette, belőle nem maradt semmi. Ezt próbálta elmagyarázni neki Ian. Mac kinyújtotta a kezét, és megkönnyebbülten érezte, hogy Isabella megszorítja. – Szükségem van rád, szívem. – Ne hagyj itt! – Isabella hangja egyre kétségbeesettebben könyörgött. – Isabella! Mac pislogott, mert ez a szó nem az ő száját hagyta el. Újra végighömpölygött rajta a düh, amikor árnyék vetült rá, és meglátta Payne magas alakját. – Fuss! – próbálta Mac kiáltani. – Menekülj! Ám szépséges felesége nem futott, hanem felpattant és Payne-re támadt. – Lelőtte, maga pokolfajzat! – Lecsapott az öklével, és Payne váratlanul ötvenöt kilónyi vérszomjas fúriával találta magát szemben. Mac a pánik és a nevetés között őrlődött. Isabella erős asszony volt, Mac aztán tudta. De nem elég erős. Egyetlen kiáltás hagyhatta csak el a száját, mielőtt Payne rátapasztotta a kezét, és a karjába kapta. Isabella vadul kapálózott, a szeme kimeredt. Mac minden dühe egyetlen pontba sűrűsödött. Fülében visszhangoztak ősei csatakiáltásai, biztatták, hogy terítse le az ellenséget, 239
pusztítsa el. Ha kard lett volna a kezében, lemetszette volna az átkozott angol fejét. Kard nélkül kellett azonban boldogulnia. A vak düh erőt adott neki, hogy felegyenesedjen. Reszketett a hidegtől, és csak homályosan látott, de elhatározta, hogy utolsó csöpp erejével a szeretett nőt fogja védelmezni. Ha belepusztul, ám legyen. Vicsorogva vetette magát a gazemberre. Payne kénytelen volt elereszteni Isabellát, aki megtántorodott, ám miután visszanyerte az egyensúlyát, egy pillanatot sem vesztegetve teli tüdőből sikoltozni kezdett. Payne előkapta a pisztolyát és rászegezte. Nem! Mac a férfi karjába kapaszkodott, és olyan erővel ütötte meg a kezét, hogy a pisztolyt fogó ujjak elernyedtek. Payne keményen küzdött, még a levegőben elkapta a pisztolyt, és a csövét Mac bordái közé nyomta. Isabella valamit kiáltott, azután a dulakodó párosra rontott. A pisztolycső elfordult Macről, ám most Isabella felé mutatott. Mac a felesége testére vetődött, a padlóra lökte, éppen abban a pillanatban, amikor elsült a pisztoly. S a csattanást egy második dörrenés követte. Mac várta a megsemmisülés érzését. Vagy az elviselhetetlen fájdalmat. Vagy egyiket a másik után. S helyette Payne-t látta a földre roskadni döbbent kifejezéssel az arcán. Vér fröcskölt a homloka közepén tátongó sebből. Mi az ördög?! A füstfüggönyön át Fellows felügyelő hideg tekintetét pillantotta meg egy másik Webley csöve fölött. Tagbaszakadt, fenyegető figura állt mögötte: Mac bátyja, Cameron, szintén pisztollyal a kezében. Cameron szemében ugyanaz a tajtékzó harag tükröződött, amelyet Mac is érzett. Családi ügy. Szép lövés volt, felügyelő úr! Isabella a szőnyegen feküdt, fekete szoknyája szétterült körülötte, szeme tágra nyílt a rémülettől. Mac megtántorodott erőtlen lábán, és észrevette, hogy Payne pisztolya még mindig a kezében van. Leejtette a padlóra. – Mac! – Isabella feltápászkodott, és átölelte a földre rogyó Macet. Mac szikrázó tekintettel fordult felé. – Mi az ördögöt képzeltél, ostoba nőszemély? – süvöltötte. – Ha egy férfi pisztollyal hadonászik, az ellenkező irányba fuss! Te is felehetnél ott holtan helyette!
240
– Mac, hallgass már el! – Könnyek csorogtak le Isabella arcán. – Csukd be a szád és maradj életben a kedvemért! Kérlek! Mac belebújt az asszony testének finom melegébe, míg a másik oldalról Cameron erős karja tartotta. – A kedvedért bármit, Isabella, szívem – mondta Mac. – Bármit! Csak kérned kell. – Szeretlek, Mac. Mac a felesége felé fordította a fejét és megcsókolta Isabella puha arcát. Van bármi illatosabb, mint ez az asszony, vagy finomabb és édesebb? – Szeretlek, drága Isabellám. – Felsóhajtott. – És azt hiszem, most már tényleg elveszítem az eszméletem. Utoljára még érezte, hogy Isabella a hajára nyomja az ajkát, közben újra és újra elismétli, hogy szereti. Három héttel később Isabella Mac műtermében ült feketébe öltözve, kezét az ölében nyugtatva. Mellette az asztalon üvegházi sárga rózsák hevertek egy tálban, bimbós, kifeslett és szirmaikat hullató virágok elegye. Macet félig eltakarta a hatalmas állvány, a vászon alól csak a festéshez hordott csizmája és erős lába látszott ki, felül pedig a szigorúan összeráncolt homloka, haján a vörös kendő. Csupasz, megfeszített karján tartotta a palettát, és mogorván meredt a vászonra, miközben festéket csapdosott rá. Még mindig kötést viselt az oldalán, ahol a golyó a húsába fúródott, de gyorsan gyógyult. Erős a szervezetem, mondta vállvonogatva. Jellemző volt Macre, hogy a legfontosabb dolgokban a legkomolytalanabb. Isabella tagjai kissé megmerevedtek a mozdulatlanságban, de a tapasztalat megtanította rá, hogy jobb, ha nem moccan. Lehetséges, hogy Mac épp a kisujjára koncentrál, és ha Isabella elmozdul, megzavarhatja. Az egyik virágról csendesen lehullott egy szirom, és Isabella némán megdorgálta. Mac leeresztette az ecsetet és hátralépett. Hosszan tanulmányozta a képet, olyan hosszan és dermedten, hogy Isabellába belehasított az aggodalom. Felpattant hát, a pokolba a pózzal. – Mac, mi a baj? Fáj valamid? – Tudta jól, hogy Mac még nem gyógyult fel teljesen, akármennyire is igyekezett erősnek látszani. 241
Mac nem felelt, tekintetét sem vette le a képről. Isabella kíváncsian a vászonra pillantott, de nem látott rajta semmi hibát. Igazi Mac Mackenzie-festmény volt, a tompa barna és fekete színekből vörös és sárga foltok ragyogtak ki. Isabella illedelmesen ült rajta, rézszínű haja magasra tornyozva ékesítette a fejét, egyetlen kiszabadult fürt hullott csak az arcára. Halovány mosoly játszott az ajkán, és a szemében jókedv szikrázott. A festmény ugyan még nem volt készen, de máris elevenen sugárzott. – Csodálatos – állapította meg Isabella. – Mi a baj? Neked nem tetszik? Mac megfordult, és különös fény villant a szemében. – Nem tetszik? Egyszerűen káprázatos! A legjobb, amit életemben festettem. Isabella igyekezett könnyed hangon beszélni. – Nocsak, még az erotikus képeknél is jobb? – Azok egészen másmilyenek voltak. Ez… – Mac a képre bökött az ecset nyelével. – Ez maga a szépség. – Örülök, hogy visszatért a magadról alkotott elismerő véleményed. Mac ledobta az ecsetet és vállon ragadta Isabellát; fekete gabardinköpenyét persze összekente sárga festékkel. Figyelmesen fürkészte felesége arcát, és a tekintetében megint ott csillogott az a különös fény. – Szerelmem… az apád halála után Ian azt mondta nekem, hogy ki kell tárnom előtted a lelkemet. Nos, itt van hát mindenestül, a jó és a rossz oldala is. – A portréra mutatott. – Ez az én lelkem, és érted kiált. Isabella még egyszer szemügyre vette a festményt. A megszólalásig hű képmása Macre mosolygott a vászonról. – Nem értem. Ez csak egy kép rólam. – Csak egy kép! – Mac fölnevetett, de könnyek gyűltek a szemébe. – Igen, csak egy kép! Rólad. Amit én festettem, és minden ecsetvonásban benne rejlik a szerelmem. – Nagy levegőt vett. – Ez az, amit korábban nem értettem meg. Ezért múlt el a tehetségem, és ezért robban most ki belőlem újra. Úgy sugárzott róla az öröm, hogy Isabella szerette volna megcsókolni, de még mindig nem értette a szavait. – Megmagyarázod? – Nem tudom megmagyarázni, szívem. Mindig azt hittem, hogy a tehetségem csak a vakszerencse eredménye, vagy a részeg kábulaté, vagy az irántad való vágyakozásé. Amikor az erotikus képeket festettem, úgy véltem, azért sikerültek jól, mert annyira kívántalak. 242
Isabella hamiskás pillantást vetett rá. – De azóta rájöttél, hogy nem is kívánsz annyira? – Nem, azóta is minden áldott percben kívánlak. – Ujjaival megcirógatta Isabella tarkóját, gyengéd érintése megmelengette, ellazította az asszonyt. – Hol is tartottál? Mac elmosolyodott. – Nem az ital hiánya fosztott meg a tehetségemtől; hanem a keserűség. Most már tudom. Amikor végre kijózanodtam, nem bírtam elfojtani a távozásod miatt érzett haragomat, sem az önvádat, amiért belehajszoltalak. Eltemettem a szerelmemet, mert átkozottul fájt. És a festményeim pocsékok voltak! Amikor elhatároztam, hogy nem tagadom meg többé a szerelmemet, egyszerűen csak szeretlek, téged, aki vagy, akármit is gondolsz rólam, egyszerre visszatért a tehetségem is. –Reszketősen felsóhajtott. – Úgy gondolom, most már bármit le tudnék festeni. Isabella szíve összeszorult a hirtelen rátörő boldogságtól, de így szólt: – Van egy hiba az érvelésedben. – Nem lehet. Így érzek. Isabella megrázta a fejét. – Gyönyörűen festettél már azelőtt is, hogy megismertél volna engem. Láttam a korábbi képeidet. Remekművek! Ne tagadd, hogy azok. – Talán akkoriban még magába az életbe voltam szerelmes. Fiatal voltam, épp hogy megszabadultam az apám vasöklétől, végre független lettem. Bármit megtehettem, amit csak akartam. De amikor megismertelek, addigi életem hirtelen darabokra hullott. Isabella szerette volna örökre emlékezetébe vésni ezt a pillanatot, Mac hozzásimuló kemény testét, a szemében tükröződő kendőzetlen érzelmeket. – Miért tettük olyan boldogtalanná magunkat? – kérdezte Isabella félig önmagától. – Te ártatlan kislány voltál, én meg egy züllött himpellér. Azt hiszem, szükségszerű volt, hogy rosszul végződjön. Isabella végigsimított Mac csupasz vállán. Meleg és feszes volt a férfi bőre, alatta keményen megfeszültek az izmok. – Mindig olyan rossznak jellemzed magad, pedig nem vagy az. Törődtél velem az első pillanattól fogva, és ez soha nem változott. Mindenkivel törődsz, akit csak szeretsz.
243
Mac sértetten nézett rá. – Igenis züllött himpellér vagyok, drágám! Éveket dolgoztam a szégyenletes hírnevemen! Emlékszel, amikor megtanítottalak tisztán inni a whiskyt, és rávettelek, hogy az ölembe ülj és megcsókolj a barátaim előtt? – Megroggyant a válla, lehervadt arcáról a mosoly. – Le akartalak rántani magam mellé a sárba, mert tudtam, hogy soha nem leszek elég jó neked. – Mindig is elég jó voltál nekem – válaszolta Isabella, és minden szó a szívéből szólt. – Megsebzel, édesem! Egy himpellérben is van némi büszkeség. – Mac lecsúsztatta Isabella kezét a válláról, és a markába fogta. – Éppen a lelkem kitárásán iparkodom, Isabella. Hadd folytassam! – Ahogy óhajtod. Mac mély levegőt vett, behunyta a szemét és térdre ereszkedett. A mozdulat fájt neki, Isabella érezte abból, ahogyan Mac keze összerándult. – Nézz rám! – Mac széttárta a karját, de Isabella kezét nem engedte el, így az asszony karja is széttárult. – Mit látsz? Isabella vére felforrósodott. – Egy nagyon jóképű férfit, aki történetesen a férjem. – Egy emberi roncsot. Senki és semmi vagyok. Képeket alkotnak az ujjaim, amikor éppen nem sajnálom saját magam. Ennyi vagyok csak, amit itt látsz a lábad előtt. – Ne… Mac hangja megkeményedett. – Ennyi, Isabella! Minden más, a tréfacsináló, a zabolátlan bohém, még a züllött himpellér is, csak az álarc része, amely mögé rejtőzöm, hogy el ne tiporjon a világ. De minden hamis. Ezzel a maszkkal takartam el magam, hogy ne lásd és gyűlöld az igazi lényemet. Isabella mosolygott. – Ha ezt hinném rólad, soha nem mentem volna hozzád. – Nem hagytam neked sok választást, igaz? Jól tetted, hogy elhagytál, mert elvettem tőled mindent, azután könnyelműen elhajítottam. Most pedig itt vagyok, és rád rontok azzal, hogy fogadj vissza, ha tetszik, ha nem! Elengedte Isabella kezét és leeresztette a két karját. Szeméből leplezetlen félelem, szerelem sugárzott, és olyan fájdalom, amelyet Isabella most fedezett fel benne először. – De ezúttal tiéd a döntés – folytatta Mac. – Ha nem akarsz visszafogadni, elmegyek. 244
Gondoskodom rólad ugyanúgy, ahogyan eddig, minden kötelezettség nélkül, nem kell törődnöd velem és a megszállottságommal. Megszállottság. Isabella látta Payne képeit a búvóhelyen, Marylebone szegénynegyedében; saját képmásait, amelyeknek látványától felfordult a gyomra. Azóta megsemmisítették őket, de az biztos, hogy egy megszállott elme művei voltak. Tekintete a frissen elkészült festményre siklott, és mögötte az aktokra, amelyek a falnak fordítva álltak, hogy ha benyit egy cseléd, ne láthassa meg. Mac szerelemből festette a képeket. Payne tébolyult féltékenységből és rögeszméből. Egészen más volt a kettő, és a különbség jól látszott a vásznon, amely az állványon pihent. Mac szerette Isabellát, és valóban Isabellát szerette. S ez nyilvánvaló volt minden tettéből. – Mac – szólt Isabella csöndesen. – Mindig is az én döntésem volt, hogy veled maradok. Mac olyan mélységes megdöbbenéssel kapta fel a fejét, hogy Isabella szeme könnybe lábadt. – Nem, én kényszerítettem rád a döntést – tiltakozott Mac. Isabella mosolygott, és érezte, hogy megremeg a szája. – Nem. Nem kényszerítettél. Én döntöttem így. Isabella megérintette Mac arcát, szeretettel simított végig kemény állán és érdes szakállán. – Ördög és pokol – suttogta Mac. – Szegény Mac! Hiába térdepeltél le. Hirtelen pajkos mosolyra húzódott Mac szája. – Dehogy hiába, kedvesem! Úgy döntöttem, hogy ezúttal alapos munkát végzek. Mégis igazi bohém volt, és Isabella imádta érte. S félmeztelen is, haját cigányos kendő takarta, amitől elemi erővel tört Isabellára a vágy. Mindennél jobban kívánta, hogy a karjába omolhasson és boldog hancúrozásba fogjon vele a padlón. – Miben végzel alapos munkát? – kérdezte némi erőfeszítéssel. – Az udvarlásban. Elvileg én vagyok a mintaudvarló, aki egy úrihölgynek teszi a szépet, emlékszel? S ennek nem az a módja, hogy kiöntöm a szívem a műteremben. – Nekem tetszik – jegyezte meg Isabella. – Szerintem tökéletes. Mac szeme elsötétedett. – Ne csábíts paráznaságra, amíg illően meg nem hódítottalak. Még soha nem csináltam veled semmit illően. 245
– Ha muszáj, hát legyen. – Isabella Mackenzie! – Mac megint megfogta Isabella kezét, és felnézett a szemébe. – Valami fontosat szeretnék kérdezni tőled. Isabella szíve hevesen vert. – Igen? – Megkértem néhány barátomat, hogy segítsen nekem. Megkérhetlek, hogy lépj velem az ablakhoz? – Ahogy óhajtod. Nehéz volt nyugodtnak maradnia ennyi titokzatosság közepette. Mac nehézkesen állt fel, de Isabella úgy tett, mintha nem hallaná a halk nyögést. Követte a férfit az ablakhoz, amelyen a függöny szét volt húzva, hogy beeressze a napfényt. Mac felhúzta az ablakot, és a novemberi levegő beáradt a szobába. Kihajolt és elkiáltotta magát: – Most! Odakint rázendített egy zenekar. Isabella kikukucskált Mac háta mögül, és meglátta a kis Üdvhadsereg-csapatot: az őrmesternő vezényletével húzták lelkesen a muzsikát. Mellettük Cam, Daniel és Mac klubbeli barátai álltak. Valami volt a kezükben. Mac kurjantására szétgöngyöltek és a magasba emeltek egy hatalmas feliratot: „Hozzám jössz feleségül – még egyszer?” Isabella könnyekre fakadt. Megfordult, és Macet pillantotta meg fél térdre ereszkedve; valamit szorongatott a kezében. – Első alkalommal nem volt nálam jegygyűrű – kezdte. – Az én egyik gyűrűmet húztam az ujjadra, emlékszel? Akkora volt, hogy meg kellett fognod, le ne csússzon. – Mac kinyitotta a tenyerét, amelyen egy vékony aranykarika feküdt, zafírberakással, egyetlen nagy gyémánttal. – Legyél a feleségem, Isabella Mackenzie! Tegyél a legboldogabb férfivé a világon. – Igen – suttogta Isabella, azután megfordult és kikiáltott az ablakon. – Igen! Odalent éljenzésben tört ki a kis csapat. Daniel ujjongott és öklével a levegőbe csapott, Cam pedig nevetett, leengedte a feliratot, majd elővette a whiskysüvegét és ivott az egészségükre. Mac talpra állt és hevesen magához szorította Isabellát. – Köszönöm, szerelmem! – Szeretlek – mondta Isabella teljes szívéből. Mac Isabella orrához dörgölte az orrát. – Nos, és ami a babát illeti…
246
Isabella lángolt az izgalomtól. Már egy hete őrizte a titkot, meg akarta várni, amíg Mac teljesen felépül, mielőtt rátör a hírrel. – Azt hiszem, tovább már nem kell próbálkoznunk. Mac hátrakapta a fejét, összeráncolta a homlokát. –Hogyan… – Elakadt; nem mosolygott, nem mérgelődött, csak elcsendesedett. – Hogy érted ezt pontosan? – Úgy értem, ahogy gondolod, hogy értem. S most Mac szemét is elfutották a könnyek. – Ó, Istenem! – Tenyerébe vette Isabella arcát, és szenvedélyesen szájon csókolta. Elengedte, az ablak felé fordult és kikiáltott: – Apa leszek! Daniel táncra perdült, a feliratot matadorköpenynek használva. Bertram Clark tölcsért formált a kezéből. – Ez gyors volt, öregfiú! Mac lecsapta az ablakot. Célzatosan összerántotta rajta a függönyt, kizárva a kilátást, bár a rézfúvós zenekar vidám hangjai továbbra is behallatszottak. Mac felkapta Isabellát erős, csodálatosan erős karjába. – Szeretlek, Isabella Mackenzie! Te vagy a mindenem. Isabella csak ránézett, cserbenhagyták a szavak. A hálószobáig el sem jutottak. Lehullott a festékfoltos köpeny és a skót szoknya; azután Mac felhúzta a gyűrűt Isabella ujjára, miközben a padlóra omolva összetapadt a szájuk.
Epilógus Lord Roland F. Mackenzie és felesége nagy örömmel tudatja, hogy az Úr ezernyolcszáznyolcvanket-tedik esztendeje július havának huszonkettedik napján a korai órákban világra jött leányuk, Eileen Louisa Mackenzie. Skócia, a Kilmorgan-kastélytól nem messze, 1882. szeptember
247
Mac festéket kent szét a vásznon, ügyet sem vetve a körülötte visszhangzó visítozásra. Egész lénye feloldódott a távoli tó felé elnyúló völgy fekete és zöld árnyalataiban. Felesége, öccse, sógornője, unokaöccsei és két gyermeke a közelben horgászott, a horgászatot figyelte, vagy épp visítozva szaladgált. Illetve Aimee szaladgált. Ian kisfia és Mac kislánya ahhoz volt csupán elég idős, hogy hadonászva feküdjön a mózeskosárban. Viszont mind a hárman visítottak. Ian is rajta volt a festményen, skót szoknyában és bő ingben gázolt bele a patakba, biztos kézzel fogva a horgászbotot. Beth és Isabella a kép előterében ült egy pléden: két piknikező hölgy összedugja a fejét. Daniel Aimee-t üldözte, és a kislány boldogan visongva szaladt előtte. Körülöttük kergetőztek a kutyák, mind az öt; az asszonyoktól Ian felé szökelltek, onnan Danielhez futottak, majd Aimee-hez, Machez, azután kezdték elölről. Mac energikusan festett, próbálta elkapni a pillanat fényeit, mielőtt a változékony skót égbolt átformálja a képet. Végül elégedett sóhajjal ledobta az ecsetet és kinyújtóztatta a karját. – Teremtőm, épp ideje volt már, hogy elkészülj – nevetett vörös hajú, bűbájos felesége. Nagyjából ugyanakkor vetette le a gyászt, amikor a baba egészségesen megszületett. Isabella ma égszínkék ruhát viselt, mellette Beth élénk rózsaszínt. Két szépséges virág a skóciai réten. – Éhen halok! – Megvártunk téged az ebéddel – mondta Beth. Elkezdte kirakosgatni a tányérokat és poharakat, amelyeket a kilmorgani szakácsnő pakolt a hatalmas piknikkosárba. – Ian, ebéd! – kiáltotta. Ian folytatta a horgászást, meg sem fordult. – Érte megyek – ajánlotta fel Mac. Felkapta a kislányát, Eileen Louisát, és cuppanós csókot nyomott az arcára. A csöppség abbahagyta a visítást és pislogva nézett fel édesapjára. Mac a karjára ültette Eileent és belegázolt a patakba. Sekély volt itt a víz, kövek között csörgedezett, kimélyült tavacskáiban halak rejtőzködtek. – A hölgyek ebédelni szeretnének – mondta Mac az öccsének. Ian nem fordult meg. Az örvénylő vízre összpontosított, a forgók mintáját figyelte. – Ian!
248
Testvére elszakította tekintetét a vízről és Macre nézett. Egyenesen Macre, a szemébe. Az elmúlt évben rengeteget fejlődött ezen a téren. – A hölgyek ebédelni szeretnének – ismételte Ian ugyanazzal a hangsúllyal. – Az jó. Éhes vagyok. Sokáig festettél. Mac vállat vont. – Gondos munkát akartam végezni. Ian behúzta a zsineget. Egy pillanatig Eileenra nézett, azután kinyújtotta a kezét és óvatosan megpaskolta a kislány állát. Eileen a lábával rugdalózott, és elégedetten gőgicsélt. – Boldogok vagytok Isabellával? – kérdezte Ian, amikor elindultak visszafelé. – Úgy érted, amióta újra házasok vagyunk? – Mr. Gordon el volt ragadtatva, hogy visszavonathatja a különválást, Mac pedig hatalmas estéllyel ünnepelte meg az eseményt Kilmorganben, vendégekkel, virágokkal és egyéb ékességekkel. Ian a homlokát ráncolva, türelmesen várta Mac válaszát. – Nos, rendben, bölcs kisöcsém – felelte Mac. – Igen! Szent a béke köztünk. Boldogok vagyunk. Mámorosan boldogok, különösen mostanában. Szívből szólt minden szava. Az elmúlt évben hol betegre aggódta magát Isabella miatt, hol alig bírta féken tartani a gyermekvárás miatti izgalmát. Állandó védelmezésével teljesen rátelepedett Isabellára, ezt kiolvashatta bosszús tekintetéből, de ott vesszen meg, ha engedi, hogy még egy gyermeket elveszítsen. Soha többé nem hagyja magára. Eileen születése volt Mac életének legboldogabb napja. Amikor belépett Isabella hálószobájába, feleségét az ágyon ülve találta, karjában a babával, arcán diadalmas mosollyal. Szerette volna így lefesteni, az újdonsült, boldog anyát a gyermekével, és a vállán tekergő vörös hajfonat lángolását. Isabella megrémült Mac láttán: biztosan borzalmasan nézhet ki, panaszolta. Mac viszont sosem látta még ennél szebbnek. Fölemelte a kis Eileent és megcsókolta piciny homlokát, hálát adva Istennek a babáért és csodálatos feleségéért. – Ami azt illeti – folytatta Mac, és alig tudott uralkodni az örömén –, Isabella ma reggel jelentette be, hogy a kettes számú gyermek jövőre érkezik. Képtelen volt elfojtani széles mosolyát. Az örömteli bejelentést igencsak alaposan megünnepelték Isabellával.
249
– Most gratulálnom kell, ugye? – kérdezte Ian, félbeszakítva Mac gondolatait. – És utána neked kell gratulálnod. Mac felhúzta a szemöldökét. – Csak nem, öregfiú? Nálatok is? Ian bólintott. – Bethnek is kisbabája lesz. Mac harsogva fölnevetett és vállon veregette lant. – Csalhatatlan az időzítésünk, kedves öcsém! – Minden esély megvolt rá – állapította meg Ian rezzenéstelen arccal. – Mind a ketten szeretünk a feleségünkkel hálni, és amilyen gyakran csak lehet, meg is tesszük. Így az újabb fogantatásnak, az első gyerekünk születési idejéből kiindulva, nagy volt a valószínűsége. – Köszönöm az elemzést. – Szívesen – válaszolta Ian teljes komolysággal, habár Mac megesküdött volna, hogy huncut fény csillant Ian szemében. – És te, Ian? – kérdezte Mac. – Kiöntöttem neked a szívem. Rajtad a sor! Boldog vagy? Válasz helyett Ian Bethre fordította a tekintetét. Abban a pillanatban mindkét asszony felkacagott. Isabella hátravetette a fejét, fehér nyaka ívbe hajlott, piros ajka ragyogó mosolyra húzódott. A hölgyek minden bizonnyal a férjükön csúfolódtak. Nem mintha Mac bánta volna. Beth leejtette a kalapját. Nagyot rikkantott, amikor az egyik kutya kapott az alkalmon, és a kalapot a szájába véve elfutott. Beth felpattant és utánaeredt. Ian rávigyorgott Macre, és a szemében sosem látott derű csillogott. – Igen! – mondta Ian. – Boldog vagyok. – Megfordult és elszaladt visszaszerezni Beth kalapját. Mac a plédhez sétált, karjában hintáztatva Eileent, és lehuppant a még mindig kacagó Isabella mellé. – Mi olyan mulatságos, drágám? – A skótok és a lábuk. Mac végigmérte a skót szoknyából kibukkanó napbarnított lábát. – Mi a baj a lábunkkal? – Semmi a világon, drága Mac! Beth fölvetette, hogy írna egy cikket a skót férfiakról. Mac Bethre nézett, aki szoknyáját fölemelve üldözte a kutyát, de Ian véget vetett a vadászatnak, amikor egy fürge mozdulattal megragadta az állat nyakörvét. Ian kisfia elszenderedett a Mac mellett heverő mózeskosárban. – Komolyan, mi a baj a lábunkkal? – ismételte Mac. 250
– Semmi a világon. – Isabella tüzes pillantást vetett rá. – Én például szeretem, amikor két skót férfiláb az én lábam köré fonódik. Mac befogta Eileen fülét. – Ejnye, drágám, milyen illetlen vagy! – Szeretnék ennél is illetlenebb lenni. Legközelebb piknikezhetnénk kettesben! – Elintézhetem. – Különös, hogy az áldott állapot ilyen kéjsóvárrá tesz – jegyezte meg Isabella elgondolkodva. Macnek nevethetnékje támadt a megfogalmazásra, de Isabella mosolyától felforrt a vére. Elmondhatatlanul gyönyörű volt a felesége mellette a pléden, a haján megcsillanó napfénnyel, a smaragdszín szemére boruló árnyékkal. – Nem tiltakozom – felelte Mac. – Helyes! – Isabella pajkosan rákacsintott, majd Eileen felé nyújtotta a karját. – Akár el is kezdhetjük, amíg a többiek a kutyákkal kergetőznek. Mac Ianre pillantott, aki éppen a kutyát próbálta rávenni, hogy eressze el a kalapot. Daniel elkapta Aimee-t és feldobta a levegőbe. Beth félrehúzódva, csípőre tett kézzel figyelte lant, szeretetteljes mosollyal az arcán. Mac átkarolta Isabellát, és száját a szájára tapasztotta. Eileen boldogan gőgicsélt közöttük. – Szeretlek, Mac Mackenzie – mormolta Isabella. – Szeretlek, Lady Isabella. – Az első alkalommal botrányos volt a házasságunk – mondta Isabella csillogó szemmel. – Legyen ez a második még botrányosabb? Mac mosolyogva csókolta, és egész lénye ünnepelt. Magába szívta felesége illatát, a nap melegét, Eileen édes hamvasságát. – Huncut kicsi elsőbálosom – suttogta halkan. – Annyit rosszalkodunk, amennyi csak jólesik! Szemérmetlenségünk láttán az egész világ elalél. Isabella buja mosolyt villantott rá. – Alig várom – válaszolta.
251
252