J. D. ROBB Halálos képzelet

NORA ROBERTS

J. D. ROBB Halálos képzelet

Gold Book

1

A szerzőtől (J. D. Robb néven) a Gold Book Kiadó gondozásában megjelent: Meztelenül a halálba A halál fényében Halhatatlan a halálban Mámoros halál Halálos szertartás Halálos bosszú Halálos ünnep Halálos összeesküvés Halálos hűség A halál szemtanúi Halálos ítélet Halálos árulás Halálos csábítás Halálos születésnap Halálos ártatlanság Halálos képmás Halálos hasonmás Halálos válás Halálos látomás Halálos menekülés Halálos származás Halálos emlék Halálos születés Halálos szellemjárás (a Botlás az éjszakában c. novelláskötetben) Halálos tisztaság Halálos alkotás Halálos éjfél (a Csöndes éj c. novelláskötetben) Halálos közjáték (a Szenvedély téren és időn túl c. novelláskötetben) Halálos idegen Halálos üdvösség Halálos öröklét (az Éjféltájt c. novelláskötetben) Halálos ígéret Halálos rítus (a 606-os lakosztály c. novelláskötetben) Halálos rokonság Halálos képzelet A szerzőtől a Gold Book Kiadó gondozásában megjelent: A sors útjai A mágia útjai A szív útjai Nyílt titkok A bosszú csapdájában Forró jég Szent bűnök Tünékeny szerelem

2

Eredeti cím: Fantasy in Death Copyright © 2010 by Nora Roberts All rights reserved

Fordította: Kiss Tamás Szerkesztette: Békési József

Tördelés, tipográfia: Gold Book Kft.

ISBN 978 963 426 179 7

Kiadja a Gold Book Kft.

Szólj, ki lennél inkább? Az olimpiai játékok győztese, Vagy kikiáltó, ki hirdeti a győztes dicsőségét. Plutarkhosz

Hisz álomról beszélek, Amit csupán a henye agyvelő szült És semmiből a képzelet koholt. William Shakespeare

3

Első fejezet Bart Minnock utoljára sétált fütyörészve hazafelé, miközben a feje felett gonosz villámok szabdalták az ég páncélját. A zuhogó eső ellenére vidáman lépdelt. Még a bejárat előtt ázó ajtónállót is jókedvűen üdvözölte. – Hogy mennek a dolgok, Mr. Minnock? – Egyre jobban, Jackie. Meredeken felfelé. – Ha engem kérdez, az eső is követhetné ezt a példát. – Miféle eső? – nevetett fel Bart, miközben átázott edzőcipőjében a felvonóhoz cuppogott. Manhattan fölött megdörrent az égbolt. Az ingázók összehúzták magukat az élelmes utcai árusoktól drága pénzen vásárolt esernyők alatt. A maxibuszok vízfüggönyt húzva hajtottak tova. Bart viszont úgy érezte, a nap folyamatosan szórja rá aranyszín fényét. Remek randevút tudott maga mögött. Nem mintha nehéz dolga lett volna a szexi CeeCeevel, pedig szégyenletesen későn, csak huszonnégy éves korában vesztette el a szüzességét, olyannyira lekötötték a számítógépek. Viszont azóta már eltelt öt év, és a U–Play sikerét meglovagolva minden ujjára tengernyi mohó nő jutott – habár ezt a mohóságot inkább a pénzének és az ismertségének köszönhette, mint saját magának. De ez egyáltalán nem érdekelte. Tudta, hogy nem egy szívtipró alkat, és abba is beletörődött, hogy igencsak esetlenül viselkedik a nők társaságában (kivéve a gyönyörű CeeCeet). Nem volt járatos az irodalomban vagy a művészetekben, és a jó bort sem tudta megkülönböztetni a házilag pancsolt lőrétől. A számítógépekhez, a játékokhoz és a technikai vívmányokhoz viszont nagyon is értett. CeeCee viszont egészen más, mint a többiek. Erre gondolt, miközben kikódolta háromszintes lakásának az ajtaját. Az ablakából páratlan kilátás nyílt a belvárosra. Szeretett játszani, a bor és a galériák viszont egyáltalán nem érdekelték. Ám nem csupán a drága és szexi CeeCeevel töltött, remekül sikerült este varázsolt széles vigyort az arcára, miközben visszazárta a bejárati ajtót. Táskájában ott lapult a Képzelet legújabb verziója, és tudta, hogy amíg nem végez a teszteléssel, nem játssza végig, és nem hagyja jóvá, addig a program csakis az övé. A házi számítógépes rendszer jókedvű Isten holott idehaza, Bart! felkiáltással üdvözölte, és az egyedi készítésű droid – Leia hercegnőt mintázta a Csillagok háborújából, méghozzá pontosan úgy, ahogy Jabba rabságban tartotta (igaz, hogy számítógépőrült volt, de ezzel együtt férfi is) – is eléje lépett, kezében kedvenc, tört jéggel kevert szénsavas narancslevével. – Korán hazaért.

4

– Sok a dolgom. Máris megyek a holoszobába. – Ne merüljön el túlságosan mélyen a munkában. Ha időben oda akar érni CeeCee lakására, legkésőbb két óra és tizenkét perc múlva indulnia kell. Útközben átveszi az előre megrendelt csokrot. Az egész éjszakát CeeCeenél tölti? – Így terveztem. – Jó szórakozást. Teljesen nedves a cipője. Készítsek ki egy másikat? – Nem kell. Majd keresek egyet az emeleten. – Csak el ne felejtse – villantotta fel leiás mosolyát a droid, amitől még mindig kellemes borzongás futott végig Bart gerince mentén. – Figyelmeztessem indulás előtt? Bart letette az aktatáskáját és hátradobta barna haját, amely mindig a szemébe hullt. – Azzal nem lesz semmi gond. Majd beállítom a rendszert, hogy időben kapcsolja le a holoszobát. Te is kikapcsolhatsz éjszakára. – Rendben, de ha kell valami, itt leszek. Általában arra használta Leiát, hogy gyakorolja a társalgást, lazítson egy nehéz nap után, vagy megbeszélje vele az aktuális projektjét. Úgy vélte, semmi sem fogható egy droidhoz. A gépek sohasem ítélték el az embert, hacsak nem direkt erre programozták őket. De már hívta a Képzelet. Kinyitotta a táskáját, kivette a diszket, és miközben rálépett az emeletre vezető lépcsőre, még meg is csókolta. Saját csapongó ízlése szerint alakította a környezetét, melyben bőven akadtak különféle játékok. Fegyverek, jelmezek és poszterek kápráztattak el mindenkit, aki végigjárta a szobákat, valamint videojátékok, képernyők és számítógépek. Bart így váltotta valóra az álmát. Egy hatalmas elektronikus játékteremben élt és dolgozott. Az emeleti irodáját a Valiant csillagközi csatahajó parancsnoki hídja alapján rendezte be. A U–Play első, jelentős munkája volt a filmhez tartozó videojáték elkészítése. Ezzel a megbízással indultak el a csúcs felé vezető úton. Átázott cipőjéről és pólójáról megfeledkezve Bart tovább ment a második emeletre. A holoszoba biztonsági rendszere ellenőrizte az ujjlenyomatát, a hanglenyomatát és a retináját. Bart tudta, hogy túlzott ez az óvatosság, de így sokkal szórakoztatóbbnak érezte a belépést, és a játék mindig is a szórakozásról szólt. Nyugodtan beengedhette volna a barátait és a vendégeit is, de szeretett úgy gondolni magára, mint valami szuperkémre, aki súlyos titkokat őriz. Belépés után visszazárta az ajtót, majd lekapcsolta az összes kommunikációs vonalat, amely összekötötte a külvilággal. A következő egy órát – amiből talán kilencven perc is lesz – teljes egészében a játéknak kívánta szentelni. Bart mindig úgy tekintett a játékokra, mint kötetlen szórakozásra. Lehetőséget adott, hogy elmerüljön egy képzeletbeli világban, vagy részt vegyen egy tét nélküli versenyen. Ráadásul a Képzelet nyújtotta játékélmény messze túlszárnyalt mindent, amit 2060 közepén az üzletekben kapni lehetett. De csak akkor, ha az új fejlesztések és igazítások beválnak, szólalt meg Bartban az üzletember.

5

– Be fognak válni. Megint nagyot alkotunk – suttogta, miközben betolta a diszket a gépbe, és elindította a programot. Ezúttal is csak a hangazonosítást követően írta be a jelszavát. A játék legújabb változata a legszigorúbb titoknak számított. A társaival nem azért alapították meg a U–Playt, hogy eljátszadozzanak. A bőrén érezte a játékipart átszövő gyilkos versenyt, és tudta, hogy az ipari kémek a legkisebb hibát is azonnal kihasználják. Bart igazi játékosnak tartotta magát, nem csupán a gép előtt ülve, de az üzleti életben is. A U–Play sikere hozta meg neki, a társainak és a barátainak mindazt, amiről korábban csak beszéltek, csak álmodoztak. Ezért a célért dolgoztak éjt nappallá téve. Ha piacra dobják a Képzeletet – fonta keresztbe az ujját – ők lesznek a legnagyobbak. Megírta a játék forgatókönyvét, és kidolgozta a pályákat. Gyakorolt, tanult, fejlesztett, és számtalanszor átdolgozta a pályaelemeket a játék megalkotása során, mire elkészült a KaFLE kódnévvel fémjelzett változat, és magára ölthette a kiábrándult, sebesült harcos képét, aki a Gort bolygón, Juno királyságában küzd a gonosz erők ellen. Látta magát a holoszoba tükörfalában, ahogy örvényleni kezd körülötte a fény, majd gyűrött, víztől csöpögő öltözékét és ázott tornacipőjét felváltja a harcos király csizmája és horpadt, fényevesztett páncélja. A markolata a kezébe simult, érezte, a pallos súlya lefelé húzza a karját. A szíve egyre hevesebben vert, ahogy a hős alakjában izgatottan várta a közelgő ütközetet. Kitűnő, gondolta. Excellente primo. Orrában érezte a csatatérről felszálló füst és a kiontott vér bűzét. Amikor felemelte a karját, hatalmas izomhegy mozdult a bőre alatt. Még egy régi forradás is látszott a kezén. Az apró, fájdalmas nyilallások alig gyógyult sebekről tanúskodtak. Egy küzdelemmel töltött élet sebeiről. Az egészben az volt a legjobb, hogy erősnek, merésznek, bátornak és kegyetlennek érezte magát. Valóban harcos királlyá változott, aki csatába vezeti maroknyi, kimerült emberét. Csatakiáltást hallatott – mert így tartotta kedve –, és érezte, hogy hangjától megremeg a levegő. Fantasztikus érzés volt. Arcát csimbókos szakáll takarta, hosszú haja a vállát csiklandozta. Ő volt Tor, a harcos, Juno királyságának törvényes ura és védelmezője. Felnyergelte csataménjét – második próbálkozásra sikerült, ami egyáltalán nem számított rossznak –, és rohamra indult. Hallotta a bajtársai és az ellenség ordítását, a kardok csörgését, látta a csatatéren végigsöprő lángokat és a halált. Szeretett Junója égett. Előretört. Kardja alól fröcskölt a vér, miközben patakokban folyt hátán a verejték. Benny, a társa javaslatára opcionálisan választható szerelmi szálat is írtak a történetbe. Hogy elnyerje a szeretett nő kezét, a bátor és jóképű harcosnak hősiesen meg kellett védenie a kastélyt, majd bele kellett vetnie magát a végső küzdelembe – mano a mano a gonosz lord Manx ellen.

6

A tesztelés során számtalanszor elérte már ezt a szintet, de mivel úgy programozta, hogy igazi kihívást jelentsen, csak ritkán jutott tovább a következőre. A siker gyakorlást, pontos időzítést, gyorsaságot követelt. Egyszerre kellett kitérnie a repülő dárdák és nyílvesszők, valamint a feléje sújtó kardok elől – mi értelme egy játéknak, ha nem jelent kihívást? Minden egyes sérülés csökkentette a pontszámát, és közelebb vitte a szégyenteljes megfutamodás vagy a hősi halál felé. Ezúttal viszont nem egyszerűen azért lépett be, hogy túljusson a szinten. Új rekordot akart felállítani. Vadul nyerítő lován keresztülvágtatott a füstfüggönyön, miközben átugratott az elesettek testén. Amikor az állat visszahőkölt, erősen megrántotta a kantárszárat, és igyekezett kapaszkodni, mégis csaknem kirepült a nyeregből. Minden egyes alkalommal, amikor ez megtörtént, gyalogosan kényszerült szembeszállni Manxszal, és minden egyes alkalommal, amikor a lova nélkül küzdött meg vele, elveszítette Junót, az imádott nőt és a játékot. Miközben vadul felüvöltött és áttört a füstfüggönyön, magában megfogadta, hogy ezúttal másképp lesz. A falak előtt a bátrak igyekeztek megvédeni az otthonukat azoktól, akik eltökélték, hogy a földdel teszik egyenlővé. Megpillantotta lord Manx sötét, rémisztő ábrázatát. Ellenfele kardja ártatlanok vérétől vöröslött. Valami belenyilallt a szívébe – érezte a veszteséget, eszébe jutott boldog gyermekkora, amely már mindörökké a múlté. Beszennyezte a számtalan gyilkosság és ármány. – Nem sikerült csapdába csalnod! – kiáltott oda Bart. – Ha sikerül, most szörnyen csalódott lennék – vigyorgott Manx. Sötét szeméből halál sugárzott. – Mindig arról álmodtam, hogy ezen a szent helyen vetek véget az életednek, és fojtom vérbe a dinasztiád. – Valóban itt ér véget a harc, de a te véred fogja öntözni a földet. A két férfi egymásnak esett; a kardjaik összecsattantak. A pengékből kicsapó villám, melyet Bart a drámai hatás kedvéért programozott be a játékba, sisteregve futott végig a keresztvasig. Egész karjában érezte az ütést. A vállába nyilalló fájdalom emlékeztette, hogy normál nehézségi fokon csökkentenie kell a visszacsatolás erejét. A realitás lényeges, de nem vágyott rá, hogy minden játékos elátkozza, amiért túlzásba vitte. Kivédte a következő csapást. Hangos roppanást hallott a válla felől. Egy kiáltással csaknem megállította a játékot, de túlságosan lefoglalta, hogy elhajoljon ellenfele suhanó kardja elől. A fenébe is, gondolta, miközben pengéjével csaknem Manx védelme mögé hatolt. A győzelem csak akkor édes igazán, ha az ember megdolgozik érte. – Még mielőtt leszáll az éj, az asszonyod az enyém lesz – hörögte Manx. – Majd táncol a… Aáá! – üvöltött fel, amikor a következő vágása félrecsúszott, és Manx kardja a karjába mélyedt. A találatot jelző, tompa ütés helyett szinte elviselhetetlen fájdalom járta át a testét. – Mi az ördög! Szünet… De Bart számára a játék véget ért.

7

Eve Dallas hadnagy megvillantotta a jelvényét a sokkos ajtónálló előtt, majd belépett a kapun. Az éjszakai vihar elfújta a hőséget, és ez sokat javított a hangulatán. Peabody, a társa viszont nagyon lógatta az orrát. – Néhány hónapja még a hideget szidtam. Most viszont a melegből lett elegem. Nem jó ez így – nyafogott. – Miért nem képesek szabályozni a hőmérsékletet? – Kikre gondolsz? – Azokra az időjárásos mukikra. A technológia biztosan adott hozzá. Akkor miért nem lehet néhány hétig kellemes idő? Mondjuk huszonöt fok? Igazán nem kérek sokat. Megemlíthetnéd Roarke-nak, hogy dolgozzon egy kicsit rajta. – Persze, nyomban megemlítem, amint felvásárolta azt a maradék tíz százalékot a világból a meglévő kilencven mellé – hintázott a sarkán Eve, miközben arra várt, hogy a felvonó megálljon, és Roarke-ra gondolt, aki lassan immár két éve a férje. Elképzelhető, hogy valóban ki tudna találni valamit. – Ha kellemes hőmérsékletre vágysz, miért nem szerzel magadnak valami irodai munkát? – A június állítólag a nyíló százszorszépek és a könnyű szellő hónapja. Legalábbis ennek kellene lennie – legyintett Peabody. – Ehelyett mit kapunk? Vihart és hőséget. – Szeretem a vihart. Peabody összevonta a szemöldökét. – Úgy látom, tegnap este nagyon jó volt a szex. Valósággal kivirultál. – Fogd be! Nem szoktam kivirulni. – Azt mondtam, valósággal. Ez azt jelenti, hogy nem sok hiányzik hozzá. – Így már jobb. Ezzel Eve vidáman kihúzta magát, és kilépett a felvonó kabinjából. Az előszobában álló járőr azonnal vigyázzba merevedett. – Hadnagy. – Mit találtak? – Az áldozat neve Bart Minnock. A U–Playes fickó. – A kicsoda? – A U–Playes. A cég számítógépes és holografikus játékokat fejleszt. Az áldozatra ma reggel talált rá a barátnője. Tegnap estére beszélték meg a randevút, de Bart nem ment el. Erre reggel idejött, hogy kiverje neki a hoppárét. A házidroid engedte be, és amikor látta, hogy az áldozat bezárkózott a holoszobába, utasította, hogy nyissa ki – hallgatott el egy pillanatra a járőr. – Azt hiszem, ezt a saját szemével akarja majd látni. – Hol van a lány? – CeeCee Rove a neve. Itt tartottuk, az egyik kollégám mellette maradt. A droidot készenléti üzemmódba kapcsoltuk. – Előbb a helyszín. Eve beljebb lépett és körülnézett. Első pillantásra a lakás egy gazdag kamasz játszóterének tűnt. Eleven színek, rengeteg párna, és a fal helyenként nem is látszott a rengeteg képernyőtől. Ehhez jött a számtalan játék. Főleg harci játékok.

8

A szoba sokkal inkább hasonlított játékteremre, mintsem nappalira, de Bart Minnock foglalkozását ismerve egyáltalán nem lepődött meg. – A legfelső emeleten, hadnagy. A felvonót erre találja. – Inkább a lépcsőn megyünk. – Mint egy igazi vidámpark – jegyezte meg Peabody, miközben az első fokra tette a lábát. – McNab sírna a gyönyörtől és az irigységtől, ha látná – tette hozzá, amikor eszébe jutott az élettársa. – Bevallom, nekem is szörnyen tetszik. – Lehet, hogy úgy élt, mint egy kamasz, de a biztonsági rendszer arra vall, hogy nagyon is felnőttként gondolkozott – nézett körbe gyorsan az első emeleten Eve. A hálószoba is játszótér benyomását keltette, akárcsak a játékokkal telezsúfolt vendégszoba. Az áldozat otthoni irodája Roarke számítógépes laborját juttatta az eszébe. Azzal a különbséggel, hogy némileg kisebbnek, ám sokkal fantáziadúsabbnak tűnt. – Komolyan vette a munkáját – folytatta halkan. – A munkájának élt. Visszament a lépcsőhöz, majd fel a második emeletre. A holoszoba előtt egyenruhás posztolt. – Az ajtót zárva találták? – Az áldozat barátnője azt állítja, hogy zárva volt. Még a kommunikációs vonalakat is lekapcsolták. Ezt a droid is megerősítette. A vészkóddal nyitották ki. A rendszernapló bejegyzései szerint az áldozat tizenhat óra harminchárom perckor zárkózott be. Ezután egészen ma reggel nyolc óra tizennyolc percig senki sem nyitotta ki a holoszoba ajtaját. – Oké – nyitotta ki Eve és Peabody is a helyszínelő készletét, majd befújták magukat folyékony kesztyűvel. – Felvevő bekapcs – lépett Eve az ajtóhoz. Ritkán lepődött meg. Több, mint tíz éve dolgozott a rendőrségen, és annak ellenére, hogy tudta, nem látott mindent – ez egyszerűen lehetetlen –, azért már sok mindenen keresztülment. Most viszont egy pillanatra elkerekedett a szeme. – Ez azért nem mindennapi. – Ó, ember! – kapkodta kurta kortyokban a levegőt Peabody. – Nehogy elhányd magad! – figyelmeztette Eve. – Pedig majdnem sikerült – nyelt nagyot Peabody. – De nem fogok hányni. A holttest kifacsarodott tagokkal hevert a földön. A fejét jó néhány lábnyi távolság választotta el a törzstől, onnan meredt üveges szeme a belépőkre. Szája néma sikoltásra nyílt. – Az áldozat elveszítette a fejét. Valószínűleg a halálát is ez okozta. Csakhogy egyedül volt egy túlbiztosított holoszobában, ahol nyoma sincs semmiféle fegyvernek. Érdekes. Nézzük meg közelebbről. Hallotta, hogy Peabody megint nyel egy nagyot. – Tiéd a rendszer. Nézd meg, milyen játékprogram futott – utasította Eve a társát. – Továbbá szükségem lesz a lakás és az épület biztonsági rendszerének a felvételeire és eseménynaplójára. – Máris intézkedem – könnyebbült meg Peabody, miközben Eve elindult a holttest felé. A felvétel miatt Eve ellenőrizte a fej nélküli test ujjlenyomatát.

9

– Az azonosítás megtörtént. Az áldozat a lakásba bejelentett huszonnyolc éves Bart Minnock – vette elő a rnikroszemüvegét. – A helyszíni vizsgálatból az derül ki, hogy a fejét egyetlen erős vágással választották el a testétől. Nincs nyoma fűrészelésnek vagy többszöri próbálkozásnak. – Igyekezett figyelmen kívül hagyni a Peabody irányából érkező öklendezést. – A bal alkarján egy friss, hathüvelykes vágás tátong. Ezen kívül látszik még jó néhány horzsolás és zúzódás, de egyik sem végzetes. Majd a boncolás megerősíti a helyszíni szemle megállapításait. Morrisnak tetszeni fog – tette hozzá, miközben felállt, és a fej mellé lépett. – A gyilkos fegyvernek iszonyatosan jó pengéje lehetett. Hatalmas és éles. A vágási felület nagyon tiszta. Ráadásul nagy erővel forgatták. Az áldozat karján talált sebet is minden bizonnyal azzal okozták. Akkor kaphatta, amikor védekezni próbált. A többi sérülése gyakorlatilag elhanyagolható – ült le a sarkára a levágott fej előtt. – A szobában nincs semmi, amivel ilyen sérüléseket lehet okozni, így balesetről sem beszélhetünk. Nem a saját fejét vágta le munka közben. – Képtelen vagyok elindítani – szólalt meg Peabody. – Mármint a programot. Még a diszket sem lehet kivenni a megfelelő kódok ismerete nélkül. Csak a program elindításának és befejezésének az időpontját sikerült előbányásznom. Tizenhét óra kilenc perckor fejeződött be, alig több, mint félóra futást követően. – Vagyis az áldozat csaknem azonnal feljött ide, ahogy hazaért, elindította a játékot, és félórát játszott. Az elektronikához szakértőkre lesz szükség. Na és a takarítókra. Elsőbbséggel kérem a toxikológiai jelentést. Talán belecsempésztek valamit az ételébe vagy az italába, és a szer hatása alatt beengedte a gyilkosát, aki dolga végeztével törölte a nyomait a biztonsági rendszer naplójából. Intézkedj, és ha végeztél, vedd kezelésbe a droidot. Én addig elbeszélgetek Bart barátnőjével. CeeCeet az első emeleti médiaszobában találta. A csinos, szőke, göndör hajú lány valósággal eltörpült a hatalmas fotelben. Kék szeme kivörösödött a sírástól, és még mindig látszott rajta az átélt sokk. Eve egy biccentéssel kiküldte a járőrt, majd leült a lánnyal szemben. – Ms. Rove? – Igen. Azt mondták, maradjak itt. És elvették a 'linkemet. Pedig fel kellene hívnom valakit, nem? Valakit. – Vissza fogja kapni. Dallas hadnagy vagyok. Mesélje el, mi történt. – Már elmondtam – nézett körül bizonytalanul CeeCee. – Elmondtam a másik rendőrnek. Azt hittem, Bart csak viccel. Máskor is előfordult, hogy megtréfált. Szeretett ugratni. Ugye, ez az egész csak vicc? – Nem, nem vicc – nézett CeeCee szemébe Eve. – Tegnap este kellett volna találkozniuk? – Nyolckor. A lakásomon. Főztem vacsorát. Azért jött ő hozzám, mert szeretek főzni. Vagyis időnként kedvem támad hozzá. De nem jött, és a 'linkjét sem vette fel. Az irodában is próbáltam hívni, de Benny azt mondta, hogy nem sokkal négy után elindult haza. Azt mondta, egy kicsit még otthon is szeretne dolgozni. – Benny?

10

– Benny Leman. A munkatársa. Még mindig bent volt. Sokat dolgoznak. Élvezik. – Nem jött át megnézni, hogy mit művel Bart? – Nem. Pedig kis híján elindultam. Nagyon felhúztam magam. Sokat készültem, érti. Mármint főztem is, meg vettem bort, gyertyát gyújtottam, ilyesmi – vett egy mély lélegzetet, de megbicsaklott a hangja. – Mégsem jött el. Még csak nem is szólt oda, hogy késni fog. Oké, elfeledkezett az idő múlásáról. Ezzel nincs semmi baj, de eddig mindig felvette a 'linkjét, vagy felhívott, mielőtt túlságosan késő lett volna. Mindig beállította az emlékeztetőt. Ennek ellenére nagyon ideges voltam. Dührohamot kaptam. Elhatároztam, hogy ezt nem hagyom annyiban. Ittam egy kis bort, megettem a vacsorát és lefeküdtem – temette a tenyerébe az arcát CeeCee. – Azt mondogattam, hogy rohadj meg, Bart, rohadj meg, mert nagyon sokat dolgoztam a vacsorával. Reggel tovább dühöngtem, amikor láttam, hogy még csak nem is próbált felhívni. Mivel tízre járok dolgozni, úgy gondoltam, munka előtt megkeresem. Arra számítottam, hogy legalább meglesz az első, igazi veszekedésünk. Hogy velem nem lehet így bánni. Ugye, nem? – Nem. Mióta ismerik egymást? – Már csaknem fél éve. – Fél éve? És ez lett volna az első alkalom, hogy veszekednek? Komolyan? CeeCee halványan elmosolyodott, noha szünet nélkül peregtek a könnyei. – Néhányszor begurultam, de Bartra nem lehet sokáig haragudni. Olyan édes. Most viszont komolyan berágtam rá. Leia engedett be. – Ki az a Leia? – A házidroid. Bart úgy gyártatta le, hogy Leia hercegnőre hasonlítson a Jedi visszatérből. – Oké. – Ő mondta, hogy Bart a holoszobában van. A kommunikációs vonalakat is lekapcsolta. Ez ugyanaz, mintha kitette volna az ajtóra a NE ZAVARJANAK táblát. A biztonsági napló szerint tegnap fél öt tájban ment be, ha jól emlékszem. Ekkor kezdtem aggódni. Féltem, hogy rosszul lett odabent, vagy ilyesmi, és meggyőztem Leiát, hogy nyissa ki az ajtót. – Győzködnie kellett egy droidot? – Miután szorosabbá vált a viszonyunk, Bart átprogramozta, hogy hallgasson rám. Ráadásul a tizenkét órás korlátot is átlépte. Így Leia kinyitotta az ajtót, és akkor… – remegett meg CeeCee szája, és a szeme ismét telefutott könnyel. – Hogy történhetett ez? Először sikítottam. Utána arra gondoltam, ez csak vicc, és egy droidot látok. Akkor megint majdnem üvöltöttem dühömben. Végül felfogtam, hogy valóban Bart fekszik odabent. Bart. Rettenetes volt. – Ekkor mit csinált? – Azt hiszem, elájultam, de nem estem össze. Csak elvesztettem a kapcsolatom a világgal. Egy pillanatra, vagy egy percre minden sötétbe borult. Amikor magamhoz tértem, elrohantam – vörösödött el, miközben könnyei megállás nélkül csorogtak az arcán. – Leszaladtam a lépcsőn. Kis híján elestem, de valahogy sikerült épségben leérnem, és hívtam a kilenc tizenegyet. Leia leültetett és főzött

11

egy teát. Azt mondta, biztosan baleset történt, és meg kell várnunk a rendőrséget. Felteszem, erre utasította a programja. De nem baleset volt. Nem történhetett baleset. Vagy mégis? – Nem tudja, voltak Bartnak ellenségei, akik ártani akartak neki? – Miért akart volna bárki is ártani neki? Egy nagy gyerek volt. Egy zseniális, nagyra nőtt gyerek. – Mit tud a családjáról? – A szülei Észak-Karolinában laknak. Amikor a U–Play befutott, Bart vett nekik egy házat a tengerparton. Állítólag mindig erre vágytak. Istenem, Istenem, a szülei! Valakinek el kell mondani nekik, mi történt. – Majd én beszélek velük. – Oké. Oké – hunyta le szorosan a szemét CeeCee. – Jó. Azt hiszem, képtelen lennék rá. Nem tudnám végigcsinálni. – És maga? Esetleg egy régi barátja? CeeCee szeme hirtelen kerekre nyílt. – Istenem, dehogy! Mármint voltak mások is az életemben Bart előtt, de egyikük sem… Nem szakítottunk olyan durván, hogy az… Mielőtt összejöttünk Barttal, sokáig nem volt tartós kapcsolatom. – Bart nem rúgott ki senkit a közelmúltban a cégétől? – Ha jól tudom, nem – törölte meg CeeCee az arcát, és összevonta a szemöldökét. – Nekem legalábbis nem említette, márpedig elmondta volna. Az életben gyűlölte a vitát, az erőszakot. Csak a játékban élte ki magát. Komolyan. Nekem biztosan mesélt volna róla. Boldog és elégedett ember volt, tudja? Olyan, aki arra tette fel az életét, hogy másokat is boldoggá tegyen. Fogalmam sincs, hogyan történhetett ez. És magának? – Még nekem sincs. Eve intézkedett, hogy kísérjék haza CeeCeet, majd elkezdte szobáról szobára végigjárni Bart otthonát. Tágas lakás, gondolta, és a tulajdonos úgy rendezte be, hogy minden egyes helyiségben kényelmesen lehessen játszani. Hatalmas, mély fotelek és széles heverők uralták a teret. Minden bútor élénk, eleven színekben pompázott, mintha Bart ezzel is ki akarta volna irtani az életéből a tompaságot, a lustaságot. Az AutoSéf menüje és a hűtőben talált ételek is fiatalos ízlésről árulkodtak – pizza, hamburger, hot dog, chips, cukorka. Minden jel arra mutatott, hogy sokkal jobban szerette a szénsavas üdítőket a bornál, sörnél és a tömény italoknál. Ez utóbbiakból alig talált néhány üveggel. Kábítószernek nyomát sem látta, csak néhány törvényes, nagyon gyenge stimulálószerre bukkant. Már csaknem végzett a hálószobával, amikor Peabody megjelent az ajtóban. – Nem találtam kábítószert – kezdte Eve. – Mint ahogy szexuális segédeszközöket sem, eltekintve néhány pornódiszktől és -játéktól. Habár a számítógépek többségét jelszó védi, és a tulaj ezeken biztos nem csak játékokat futtatott. Adatvisszakereső vagy kommunikációs rendszer viszont nincs. – A droid megerősítette az áldozat barátnőjének a vallomását – jelentette Peabody. – Az áldozat arra utasította, hogy éjszakára kapcsolja ki magát, és a rend-

12

szernapló szerint így is tett. Mivel az áldozattól nem kapott hamarabb parancsot, az automatika kilenckor aktiválta ismét. Ez a droid kísérteties. – Ezzel mire célzol? – Nagyon hatékonyan végzi a dolgát, ráadásul első pillantásra egyáltalán nem hasonlít droidra. Folyamatosan beszélt, miközben letöltöttem az adatokat a memóriájából. Még csak nem is hebegett, és a tekintete sem vált üvegessé. Kétségtelenül a legmodernebb típusok egyike. Tudom, hogy nem érez semmit, nem kapott sokkot, nem szomorú, de ezeket az érzelmeket is tudja szimulálni. Meg is teszi. Arra kért, hogy értesítsük az áldozat valamelyik üzlettársát. Ez hatékony információfeldolgozásra és logikai rendszerre vall. Egyáltalán nem viselkedik úgy, mint egy átlagos droid. – Vagy valaki nagy gondot fordított a programozására. Derítsünk ki minél többet erről a U–Playről. Ezen a környéken igencsak megkérik a háromszintes lakások bérleti díját. Tudjuk meg, ki örökli a pénzét és a cégét. Azt is meg kell tudnunk, min dolgozott éppen, és a szakmájában kik a hozzá fogható tekintélyek – hallgatott el egy pillanatra, miközben körülnézett a hálóban. – Valakinek sikerült bejutnia, méghozzá úgy, hogy kijátszotta a droidot, a lakás és a holoszoba biztonsági rendszerét, miközben semmilyen látható nyomot nem hagyott maga után. Csak egyetlen embert tudott mondani, aki képes lenne rá – a férjét. Talán Roarke ismer másokat is. – A legfontosabb, hogy kibányásszuk a diszket a holoszoba rendszeréből, és megnézzük, hogy mi van rajta. – Az elektronikus szakértők már elindultak. A takarítók is. Az egyik járőrt elküldtem, hogy kérje el az elmúlt huszonnégy órában készült biztonsági felvételeket. – Folytasd a szobák átkutatását. Én addig felhívom az áldozat legközelebbi hozzátartozóit. Kíváncsian várom, mit talál az ENyÜ. Ha végeztek, ellátogatunk a U–Playhez. Miután Eve beszélt Bart szüleivel, néhány percig csak ült Bart Minnock ágyának a szélén, és próbált megnyugodni. Épp az imént döntötte romba két ember életét, akikről egy órája még azt sem tudta, hogy léteznek. Számukra már soha, semmi nem lesz ugyanolyan, mint a hívása előtt. Ilyen a gyilkosság. Nem egyszerűen csak elveszi az emberek életét, de megváltoztatja, helyrehozhatatlanul tönkreteszi másokét. Miért akart valaki véget vetni Bart Minnock földi pályafutásának? Miért volt szükség erre? És miért ilyen kegyetlenül? Pénz. Irigység. Bosszú. Titok. Szenvedély. Minden jel arra mutat, hogy vagyonos ember volt, gondolta Eve, de a biztonság kedvéért gyorsan utánanézett Bart pénzügyeinek. Oké, nem tévedett, a U–Play fiatal, de igencsak erős vállalkozás. Először arra gondolt, megforgatja egy kicsit CeeCeet. Nem tudott féltékeny, régi barátnőről, de a pénz gyakran szül féltékenységet. Ha bosszúból követték el a gyilkosságot, abban az egyik versenytársa keze lehet, esetleg egy alkalmazottja haragudott meg rá, akinek alábecsülte a

13

szaktudását. Titkai mindenkinek vannak. Szenvedély? Még a vak is látja, milyen szenvedélyes játékos volt az áldozat. A módszer… Játék közben végeztek vele. Egyfajta beteges gondolkodás szerint ez akár költői igazságszolgáltatás is lehet. Lefejezték. Elválasztották a fejét – az agyát – a testétől. A gyorskeresésből kiderült, hogy Minnock volt a U–Play feje. Vajon a vállalat is összeomlik nélküle? Vagy valaki már várta, hogy végre átvegye a helyét? Bármi is legyen a válasz, a módszer egyszerre vakmerő, hatékony és bonyolult. Isten a megmondhatója, egy embert sokkal egyszerűbben is meg lehet gyilkolni. Több, mint valószínű, hogy az elkövető éppen olyan szenvedélyes játékos, mint az áldozata volt.

14

Második fejezet Eve még nem látta McNabot, de már hallotta a hangját. Úgy visongott, mintha nem is felnőtt férfi lenne, hanem valami csitri. – Édes Jézus! Ez a lakás hiperklasszis! – Higgadj le, kölyök. Egy gyilkosság helyszínén járunk. Eve tudta, hogy Feeney ezt rendreutasításnak szánta, de az ő hangján is hallatszott az izgalom. Ráadásul hajdani társa, akiből idővel az ENyÜ kapitánya lett, nem egyszerűen felnőtt, hanem már nagyapa. A számítógépőrültek viszont a lelkük mélyén mindig is gyerekek maradnak. – Valakinek mondania kellene valamit. Például egy imát. Ráadásul Callendart is magukkal hozták. Az áhítatos suttogás hallatán Eve csak a fejét csóválta. Tőle azért többet várt, de talán csak a női mivolta miatt. Elindult a lépcső felé, és amikor odaért, lenézett a trióra. Látta Feeney őszes haját – vörös és fehér tincseit –, McNab szembántóan narancssárga, zsebekkel televarrt nadrágját és Callendar rikító ingét. – Ha befejeztétek a szájtáti bámészkodást, talán felvonszolhatnátok magatokat ide. Akad itt egy aprócska, de annál bosszantóbb gyilkosság, aminek a végére kellene járnunk. Feeney felfelé fordította a fejét. Eve azonnal tudta, hogy igaza volt. Egykori társa szemén látszott, hogy mennyire izgatott. McNab egyfolytában csak vigyorgott, és járás közben úgy ugrált, hogy lengeni kezdett hosszú, szőke, lófarokba kötött haja. Callendarban legalább volt annyi tisztesség, hogy behúzta a nyakát, és úgy tett, mint aki szégyelli magát. – Ez a lakás a hozzánk hasonló őrültek katedrálisa! – kiabált fel Eve-nek McNab. – Biztosra veszem, hogy a halott fickó is méltányolná az elismerést. Akit mellesleg a második emeleti holoszobában találtok – indult előre Eve, és mutatta az utat, majd megtorpant. Morris, a vezető törvényszéki szakértő nem az egyik emberét küldte ki a holttestért, hanem személyesen jött el érte. Mint mindig, most is remekül nézett ki. Fekete öltönyt viselt, mégsem lehetett azt mondani rá, hogy gyászol. Ruhája komorságát enyhítette az ezüstszalag, mellyel hosszú haját fogta össze, és a mintás nyakkendő. Mégis, az utóbbi időben mintha túlságosan sokszor öltözne feketébe. Eve megértette, hogy így gyászolja elvesztett szerelmét.∗ Egy tavaszi reggelen az ő életét is kettétörte, és tudta, hogy már sohasem lesz ugyanaz az ember, mint korábban. Morris megérezte a jelenlétét. Miközben tovább vizsgálta a testet, beszélni kezdett. Lásd a szerző Halálos ígéret c. regényét – a ford. 

15

– Nem mindennap lát ilyet az ember. Még mi sem. – Én is pontosan ezt mondtam. Morris ekkor felnézett, és egy röpke pillanatra mosoly villant fel egzotikus arcán. – Noha az elkövetők gyakran elvesztik a fejüket. Ha beérkeznek az adatok, a képernyőn is megmutatom, hogyan történt – intett fejével a levágott fej felé. – A vérfoltokból és a tócsából arra következtetek, hogy ez a fele az áldozatnak gyorsan elvált a másik felétől, és lehuppant… – Ezt orvosi szakkifejezésnek szántad? – Naná, hogy annak. Szóval lehuppant és elgurult. A sors apró fintora, hogy arccal az ajtó felé állt meg. A szerencsétlen meghalt, még mielőtt felfoghatta volna, hogy szárnyra kapott a feje. Bevisszük az összes darabját, és majd meglátjuk. – Ilyen egyenes vágáshoz átkozottul éles penge kell és nem mindennapi erő. – Ebben egyetértünk. – A barátnője öt láb két hüvelyk magas, és vasággyal együtt sincs több száztíz fontnál∗. Ő fizikailag képtelen lett volna rá. Ellentétben a droiddal. – Elképzelhető, de ahhoz bele kellett piszkálni a programjába. – Még semmit sem találtam, ami öngyilkosságra utal, de látok benne logikát. Az áldozat itt akarta hagyni ezt a világot, és nem is akárhogyan. Ezért átprogramozta a droidot, ami elvégezte a piszkos munkát, majd alaphelyzetbe állította a biztonsági rendszert. Első hallásra nincs túl sok értelme, de ez is egy lehetőség. – Az emberek gyakran érthetetlenül viselkednek. Ez teszi őket annyira csodálatossá. Éppen játszott? – Úgy tűnik, de a diszk még mindig a gépben van. Jelszó védi – intett Eve a berendezés felé. – Az ENyÜ emberei már elindultak felfelé. Az is elképzelhető, hogy bevonta a droidot a játékba, és rossz vége lett – vágta zsebre Eve a kezét fejcsóválva, mintha maga sem hinné, amit mond. – Ez viszont nem magyarázat az újraprogramozásra. A droidok programját csak ember módosíthatja. Nincs kivétel. – Én is így tudom, de ezen a területen nem igazán mozgok otthonosan. Az emberarcú droidoktól mindig is borsódzott egy kicsit a hátam. Szánalmasak. – Igen! – rántotta ki a kezét a zsebéből Eve, és Morrisra mutatott. – Pontosan! – Ráadásul logikusan és érthetően viselkednek. Nyoma sincs bennük az emberi szellem csodájának. Egyáltalán nem tartom érdekesnek őket – állt fel Morris, és megvonta a vállát. – Kérdezd csak a külön bejáratú civil szakértőd. Szerintem ő mindent tudni fog, amire kíváncsi vagy. – Mielőtt Roarke-hoz fordulok, megvárom, mit mondanak a rendőrség szakértői. – Hű! Eve megfordult, és megpillantotta az imént emlegetett szakértőket. – Dupla hű – kontrázott rá McNab. – Micsoda kár érte. Ez Bart Minnock, a kölyökzseni. 158 cm és 50 kg – a ford. 

16

– Mindig is sejtettem, hogy egyszer elveszíti a fejét – borzongott meg Callendar. – Bocs. – Ezt nem lehetett kihagyni. Morris majd foglalkozik a darabjaival – intett a fej és a test felé a hüvelykujjával Eve, majd az irányítópultra mutatott. – Az a tiétek. Az áldozat éppen játszott, vagy egy új programot tesztelt. Bármit is tett be, az még mindig ott van. Jelszóval védve. Úgy kell kiszednetek, hogy közben ne tegyétek tönkre sem a diszket, sem a lejátszót. A holoszoba és a lakás ajtajának a biztonsági rendszerét is alaposan vizsgáljátok át. A napló szerint senki sem jött be vagy ment ki, amióta az áldozat bezárkózott, de mivel biztos nem a körmével kaparta le a fejét, a napló biztosan hibás. Peabodyval elkezdjük a terepmunkát. Mivel a jelenlévőknek okos fej ül a nyakán… Hallottátok? Ezt nem lehetett kihagyni. Szóval mire visszaérünk a kapitányságra, szeretném, ha fel tudnátok mutatni valamit – intett kifelé menet Peabodynak. – A járőrök beszéltek a szomszédokkal – jelentette Peabody –, de nem tudtak meg semmit. Nem csoda, ez az épület legfelső három emelete. A tegnap esti ajtónálló azonnal idejött, amint szóltunk neki. Megerősítette Minnock érkezésének az időpontját, és esküszik, hogy a barátnője megérkeztéig senki sem ment be vagy jött ki a lakásából. – Egy számítógépzseni sok zsenit alkalmaz, és még többet ismer. Azt kell kiderítenünk, ki nem szerette a jó öreg Bartot. A U–Play egy átépített raktárházban rendezkedett be. Mindenfelé emberek nyüzsögtek, és számítógépek zúgtak. A nyitott ajtók mögül összeütköző gépkocsik csörömpölése, űrháború, eszelős kacaj, ordítva előadott fenyegetőzés, vagy éppen győztes kiáltozás áradt ki a folyosóra. Apró világok, részletesen kidolgozott látomások és vég nélkül folyó verseny, gondolta Eve. Hogyan képes bárki is megőrizni a józan eszét ebben a környezetben? Mind a négy emeleten színes vagy buggyos ruhákba öltözött fiatalok nyüzsögtek. Szinte még ahhoz is gyerekek voltak, hogy italt rendeljenek egy bárban. Folyamatosan beszéltek, de a zsargonból egy Eve-hez hasonló átlagember egyetlen szót sem értett. Közben megállás nélkül dolgoztak a kézi számítógépeiken, és döntötték magukba az energiaitalokat. Mintha az ENyÜ minden tagja egyszerre venne be egy adag Zeust, gondolta Eve. – Ez a számítógépes őrültek birodalma – jegyezte meg Peabody. – Vagy a mikrozsenik galaxisa. – A számítógépes őrültek birodalma a mikrozsenik galaxisában. Hogyan lehet egyáltalán gondolkodni ebben a zajban? Miért nem zárják be az ajtókat? – Történetesen egy efféle zsenivel élek együtt, és nyugodtan kijelenthetem, hogy egyáltalán nem zajként élik meg ezt a hangzavart. Valójában ez hajtja őket előre. – Egyszer szét fog robbanni a fejük – figyelte a régi teherfelvonókon és a fémlépcsőkön fel és alá rohanó embereket Eve. Észrevette, hogy egyesek éppen pihenőt tartanak. Ez abból állt, hogy kényelmes fotelekben elnyúlva számítógépes játékokat játszottak. Eve karon ragadott egy nőt, akinek úgy nézett ki az overallja, mint amit egy rosszcsont hároméves gyerek fröcskölt végig festékkel.

17

– Hol a főnök? A nő, akinek a fülében, az orrában és a szemöldökében is karikák fityegtek, csak pislogott. – Miféle főnök? – Ennek az egésznek a főnöke – mutatta széles mozdulattal a körülöttük kavargó őrületet Eve. – Ja, hogy Bart. Még nem jött be. Legalábbis nem láttam. – Ki a helyettese? – Izé… – Próbáljuk másképp – húzta elő Eve a jelvényét. – Te jó ég! Itt minden törvényes, és különben is. Ha a licencekre kíváncsi, akkor beszéljen Cill-lel, Bennyvel vagy Varral. – Merre találom Cillt, Bennyt vagy Vart? – Izé… – mutatott felfelé a nő. – Azt hiszem, a harmadikon – fordult körbe. – Aha, az ott Benny. Az a magas, vörös hajú fickó. Most mennem kell. Sok a dolgom… Izé… Csá. Eve úgy becsülte, Benny Leman hat láb nyolc hüvelyknél∗ is magasabb lehet. Leginkább egy életre kelt fekete bőrű pálcikaemberhez hasonlított. Izzóvörös haja vastag rasztába fonva lógott a fejéről. Mire felmásztak az emeletre, Eve dobhártyája már lüktetett a szűnni nem akaró lármától, a szeme pedig káprázott a színes forgatagtól. A U–Play láthatóan nem más, mint a pokol hetedik bugyrának a földi megfelelője. Benny úgy viselkedett, mint bármelyik más számítógépőrült. Érthetetlen szavakat kiabált a headsetjébe, miközben egyik kezével a kézi számítógépén dolgozott, a másikkal egy érintőképernyőn gépelt. Mégis jutott ideje, hogy Eve-re villantsa vakítóan fehér mosolyát, és felemelje a kezét. „Csak egy pillanat.” Közben beszédjében összefolytak a nano, az alaplap, a terabyte és a CGI szavak. Túlzsúfolt asztalán jelezni kezdett a 'link. Kisvártatva a zsebében is megszólalt valami, amiből Eve arra a következtetésre jutott, hogy ott is tart egyet. Valaki megállt az ajtóban, felemelte a hüvelykujját, miközben másik kezével előrehátra integetett. Benny bólintott, megvonta a vállát, majd nemet intett. A munkatársának azonban szemlátomást ennyi is elég volt. – Elnézést – fordult feléjük végül Benny. Kellemes hangjában alig lehetett érezni az angol akcentust. – Most nagyon sok a dolgunk. Ha interjút akarnak készíteni, akkor inkább Cillt keressék. Nekem… – Mr. Leman – mutatta fel Eve a jelvényét. – Dallas hadnagy vagyok, a NYPSD-től. Ő a társam, Peabody nyomozó. – Hoppá! – zavarodott össze Benny, noha továbbra is rezzenéstelen mosolylyal figyelte Eve-et. – Valaki belemászott valamibe? – Így is lehet mondani – intett Peabodynak Eve, hogy zárja be az ajtót. Akárcsak a falak, az is üvegből készült, de legalább kirekesztette a zaj egy részét. – Kikapcsolná azt a képernyőt? Több, mint két méter – a ford. 

18

– Oké. Engem keresnek? A francba, Mongo már megint ráült a 'linkre? Tegnap este nem jött haza, de utasítottam a droidom, hogy keresse meg. Azt… – Ki az a Mongo? – A papagájom. Szeret a 'linkkel szórakozni. Az a mániája. – Nem a papagája miatt jöttünk. Bart Minnockról van szó. – Bartról? Bart bajba került? Ez megmagyarázza, miért nem tudom felhívni. De Bart sohasem tett volna semmit, ami törvénybe ütközik. Szüksége lesz ügyvédre? Segít… – suhant át valami az arcán, és félelem költözött a hangjába. – Megsérült? Balesetet szenvedett? – Sajnálom, hogy tőlem kell megtudnia, de Mr. Minnock tegnap gyilkosság áldozata lett. – Na ne szórakozzon! – váltotta fel harag az iménti félelmet. – Hiszen tegnap még itt járt. Ez egyáltalán nem vicces. Bart tudja, hogy szeretem a tréfát, de ez túlmegy minden határon! – Nem viccelünk, Mr. Leman – szólalt meg halkan Peabody. – Mr. Minnockot tegnap délután az otthonában meggyilkolták. – Ne-hem – csillant meg Benny szeme, majd remegve hátrált egy lépést, és lehuppant a padlóra. – Nem. Bart nem halhat meg. Nem. Eve leguggolt mellé, és a szemébe nézett. – Őszinte részvétem. Tudom, hogy nem ez a legmegfelelőbb pillanat, de fel kell tennünk néhány kérdést. – A lakásában? Azt első osztályú biztonsági rendszerrel szerelte fel. Túlságosan bízott az emberekben. Talán beengedett valakit, akit nem kellett volna? Nem értem – nézett könnyes arccal, könyörögve Eve-re. – Biztos benne? Teljesen biztos? – Igen. Nem ismer senkit, aki ártani akart neki? – Senkit – rázta Benny a fejét. – Bartot mindenki szerette. Hogyan történt? Hogyan halt meg? Eve úgy döntött, egyelőre nem közli a részleteket. – Mikor találkozott vele? Mikor beszéltek utoljára? – Tegnap korán elment. Nem tudom pontosan. Talán négy óra felé. Randevúra készült CeeCeevel. Így hívják a barátnőjét. Előtte viszont még hazament. Azt mondta, dolgozik egy kicsit otthon. Boldog volt – ragadta meg hirtelen Eve kezét. – CeeCee? Neki is baja esett? – Nem, ő jól van. Nem volt a lakásban. Benny remegve felsóhajtott, és lehunyta a szemét. – Persze. Hiszen Bart készült hozzá. Vacsorára – dörzsölte meg az arcát, majd a tenyerébe hajtotta a fejét. – Fogalmam sincs, mihez kezdjek most. – Nem volt baja a céggel vagy az alkalmazottakkal? – Nem. Nem. Jól mennek a dolgaink. Nagyon jól mennek. Itt mindenki jól érzi magát. Bart nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy az alkalmazottak jól érezzék magukat. – Mi a helyzet a versenytársaikkal? – Semmi különös. Időnként megpróbálnak betörni a rendszerünkbe, vagy bejuttatni egy ipari kémet. Ez már csak így megy. Tulajdonképpen ez is csak egy

19

játék. Bart nagyon óvatos volt. Itt mindenki nagyon óvatos. Folyamatosan frissítjük a biztonsági rendszerünket. Nyílt az ajtó. Eve felpillantott, és észrevett egy gyönyörű ázsiai lányt, aki derékig érő lófarokba fogva viselte a haját. A szeme zöld ékkőként csillogott. – Mi a fene folyik itt, Ben? Hatra mindent összeszedtem, te pedig… Mi a baj? – sietett be, és Benny mellé ült. – Mi történt? – Bart. Bart meghalt, Cilly. – Na ne hülyéskedj! – csapott Benny vállára Cilly, és fel akart állni, de a férfi elkapta a karját. – Ez komoly, Cilly. Ez a két nő a rendőrségtől jött. – Miről beszélnek? – állt fel Cilly. – Hadd lássam a jelvényüket. Amikor Eve megmutatta, kirántotta a kezéből, majd a zsebéből előhúzott egy miniszkennert. – Oké, hitelesnek látszik, de… – hallgatott el hirtelen, amikor elolvasta a jelvényre írt nevet, és alig láthatóan megremegett a keze. – Dallas – suttogta. – Roarke nyomozója. – New York város nyomozója vagyok – javította ki Eve, miközben visszavette a jelvényét. – Roarke nyomozója nem szokott összevissza beszélni – térdelt le Cill, és szorosan átölelte Benny sovány vállát. – Mi történt Barttal? Istenem, a francba, árulja már el, hogy mi történt vele! – Beszélhetünk nyugodtabb körülmények között, ahol nem kell a földön ülnünk? – érdeklődött Eve. – Izé… – simított végig Cill az arcán. – A pihenőben. Egy emelettel feljebb. Máris kiüríttetem. Varnak is szólok. Együtt kell lennünk, hogy meghallgassuk, mielőtt… mielőtt elmondjuk a többieknek – fordult meg, és Benny homlokához támasztotta a homlokát. – Kiküldőm az embereket a pihenőből, és előkerítem Vart. Egy perc. Addig Benny felkíséri magukat – vett egy mély lélegzetet, és Eve szemébe nézett. – Maga a gyilkossági csoportnál dolgozik. Tudom, hogy ez mit jelent. Bartot meg… Nagy fájdalmat okoztak neki? Csak ennyit áruljon el. – Gyors halála volt. – Oké. Oké. Kísérd fel őket, Ben, de senkinek ne mondj semmit. Addig ne, amíg nem tudjuk pontosan, hogy mi történt – fogta egy pillanatra két tenyere közé Benny arcát. – Tarts ki. Ezzel felállt és kiviharzott. – Mi a munkaköre, Benny? – kérdezte Eve. – Mi a rangsor maguk között? – Hogy is… papíron mindhárman igazgatóhelyettesek vagyunk, de Cill az El, az Elintéző, én vagyok az FCsB, Fordulj Csak Bennyhez, Var pedig az ÖE, az ötletember. Bár mindenki tudja, hogy egy jó ötlettel vagy a gondjaival akár Bartot is megkeresheti. – Bartnak mi volt a nem hivatalos címe? – Tripla F. Frankó Fejű Főnök – mosolyodott el reszketeg szájjal. – Neki vágott a legjobban az agya közülünk. Azt hiszem, ideje indulnunk. A pihenőben üres fali képernyők, kikapcsolt számítógépek és szétszórtan elhelyezett, üres fotelek fogadták őket. Cill a számos automata egyike előtt állt, melyek mindenféle kávét, és a világ talán összes üdítőjét kínálták, ráadásul any-

20

nyi rágcsálnivalót, hogy egy kisebb éjjel-nappal nyitva tartó üzletnek is a becsületére vált volna. Eve-nek eszébe jutott a Bart lakásában felszerelt AutoSéf, és az a határozatlan érzés kerítette hatalmába, hogy szívesen enne egy pizzát. – Azt hittem, most is kívánni fogom az energiaitalt. Mindig azt kívánom – suttogta Cill. – De tévedtem – fordult a belépők felé. – Var mindjárt itt lesz. Nem mondtam el neki, mi történt. Úgy gondoltam… Mindegy. Kérnek valamit? Csak beütöm a kódom, és máris megkapják. – Köszönjük, de nem kérünk semmit – utasította vissza Eve. – Ülj le, Benny – húzta el a kártyáját a leolvasó előtt Cill, majd kivett az automatából egy palack vizet, és Benny kezébe nyomta. – Igyál egy kortyot. Gondoskodik róla, de nem úgy, mint egy szerető. Inkább mintha a nővére lenne, gondolta Eve. Cill visszament az automatához, és kért egy kávét. – Varnak – magyarázta. – Ő mindig kávézik. A harminc év körüli, köpcös Var sietett, ahogy tudott. Ugyanolyan nadrágot viselt, mint amit McNab is kedvelt, ráadásul kellemes, khakiszínben. Kopott tornacipője és inge azonban neki is rikító vörösen pompázott. Kellemes, megnyugtató arca fölött rövidre nyírt, barna hajkorona ült. – Jesszusom, Cill, mondtam, hogy ki sem látszom a melóból. Nincs időm pihenni. Bartot sem tudtam még elérni, így nekem kell ellapátolnom azt a nagy kupac… – Var – nyújtotta felé Cill a kávéját. – Ülj le. – Sietek. Komolyan. Mondd gyorsan, hogy miről van szó, és… – vette észre Eve-et és Peabodyt. – Elnézést – mosolyodott el. – Nem láttam, hogy vendégeink vannak. A Gamelandtől jöttek? Csak délutánra vártam magukat. Összébb kellene szednem magam. Talán. – Ő Dallas hadnagy, és… – Peabody nyomozó. – Aha – vett Cill egy mély lélegzetet, és becsukta az üvegajtót. – Bart miatt jöttek. – Bart miatt? – nevetett fel Var. – Mégis, mit művelt? Részegen vezette a kocsiját, és most nekünk kell letennünk az óvadékot? – Ülj le, Var – suttogta Cill. – Miért? Mi van? – hagyta cserben Vart a jókedve. – Ó, a francba, a rohadt életbe, kirabolták, vagy mi? Megsérült? – A gyilkossági csoporttól jöttünk – árulta el Eve. – Bart Minnockot meggyilkolták. Var kezéből kihullott a bögre. A kávé a cipőjére ömlött. – Ezt meg hogy érti? Hogy érti? – Ülj le, Var – húzta az egyik fotelhez Cill. – Ülj le. Majd később feltakarítjuk. – Ez őrület! Bart nem lehet… Mikor? Hogyan? – Tegnap délután fél öt és öt között. A lakásán, ami csak néhány saroknyira van innen. CeeCee Rove talált rá ma reggel, a holoszobában. Lefejezték. Csend borult a szobára, csak Benny kapkodott levegő után. Cill falfehérre sápadt. Var megszorította a kezét.

21

– Levágták a fejét? – kezdett remegni Cill. Benny átölelte. Mindhárman öszszekapaszkodtak. – Valaki levágta Bart fejét? – Ahogy mondja. A bizonyítékok arra utalnak, hogy a támadás idején a holoszobában játszott. Az ENyÜ most próbálja kiszedni a diszket a lejátszóból. Szeretném tudni, hol tartózkodtak tegnap délután három és hat között. – Itt. Mind a hárman – felelt halkan Cill. – Nem igaz, valamivel hat előtt már elmentem. Jógázni járok, és hatkor kezdődött az óra. Nem messze ide, a Blossom Streeten. Benny és Var még maradtak. – Azt hiszem, én fél hétkor indultam el – köszörülte meg Var a torkát. – Innen ha… hazamentem. A csoportom kapott egy játékot. Egy virtuális hadurat kell benne irányítani. Azzal játszottunk héttől tízig. Benny akkor még itt volt. Reggel fél kilencre értem be, és már akkor is itt találtam. – Sokáig dolgoztam, és itt aludtam. Még hétkor vagy nyolckor is akadtak itt emberek. Pontosan nem emlékszem, de a biztonsági naplóból kiderül. Amikor mindenki elment, bezárkóztam, és nagyjából hajnali egykor dőltem ki. Egyikünk sem akart rosszat Bartnak. Egy család vagyunk. Család. – A többieknek is tudniuk kell, hogy mi történt – hajtotta egy pillanatra Benny vállára a fejét Cill. – Ez a következő lépcsőfok, és az ember csak akkor jut a következő szintre, ha mindet végigjárta. Ha Bart beengedett valakit a holoszobájába, akkor vagy megbízott benne, vagy… – Vagy? – kérdezett vissza villámgyorsan Eve. – Vagy dicsekedni akart vele – tört meg Var hangja, és újra megköszörülte a torkát. – Mivel? Min dolgozott, amit hazavitt, hogy aztán otthon eldicsekedjen vele? – Több programot is fejlesztünk párhuzamosan – árulta el Var. – Néhány már piacképes, a többi finomhangolásra vár. Bart sokszor vitt haza másolatokat, hogy végigjátssza őket. Közben kereste az esetleges hibákat. Mindent megtett, hogy tökéletes termékkel álljunk elő. Mindnyájan így teszteljük a játékainkat. – Akkor a program lemásolása a biztonsági naplóban is szerepel. – Persze – nézett rá zavartan Var. – Ja, már értem. Azonnal utánanézek. – Elkísérem. Peabody – intett a fejével Eve, és követte Vart, miközben a társa folytatta a kihallgatást. Az egyik lifttel lementek a földszintre. Var gyorsan elhessegette magától a kíváncsiakat. A zsebében ciripelni kezdett a 'linkje. Eve látta, hogy ösztönösen odanyúl, majd maga mellé ejti a kezét. – Tudják, hogy valami nincs rendben – fordult Eve felé. – Mit mondjunk nekik? Fogalmam sincs, hogy mit mondhatnánk a többieknek. – Minden alkalmazottat ki kell hallgatnunk. Hányan dolgoznak a cégnél? – Ebben az épületben? Hetvenvalahányan. Alkalmazunk néhány tucat külföldit is, akik csak virtuálisan járnak be ide. Valójában a saját hazájukban intézik az eladásokat, tesztelnek, és hasonló feladatokkal foglalkoznak – mutatott az egyik iroda felé, amely úgy nézett ki, mint egy csillagközi űrhajó parancsnoki hídja. – Ez Bart helye. A Galaktika harcálláspontja. Bart úgy dolgozik… jobban

22

mondva dolgozott a legszívesebben, ha a munkát összekapcsolta a szórakozással. – Oké. Be kell vinnünk a számítógépeit és a kommunikációs berendezéseket. – Nincs szüksége ehhez valami parancsra? Eve hűvösen végigmérte. – Akarja, hogy szerezzek? – Nem. Bocsánat – markolt rövidre nyírt hajába Var. – Nem. Csak… Ez mégiscsak Bart cucca. Itt minden az övé. Mindent naplózott, amit kivitt innen. Ezen a gépen tartja a leltárt. Van egy közös jelszó, amit mind a négyen ismerünk, így követni tudjuk, mi került be vagy ki, és egyéni jelszavunk is van hozzá, amivel csak a saját gépünkről tudunk belépni, így semmit sem keverünk össze, érti? – Értem. Var hátat fordított Eve-nek, és begépelte a jelszót, majd hangosan, érthetően kimondta a nevét, és a leolvasó elé tartotta az igazolványát. Var azonosítva, felelt a számítógép. – Kérem Bart minden tevékenységét június huszonharmadikára vonatkozóan. Egy pillanat türelmet. Hogy érzed magad, Var? – Voltam már jobban is. Sajnálattal hallom. Elkészült a lista. Segíthetek még valamiben? – Egyelőre nem. Köszönöm. Semmi – intett Var a képernyő felé. – A hét folyamán több programot is kivitt, de mindet visszahozta. Tegnap viszont nem vitt ki semmit. – Kérek egy másolatot erről a listáról és a programokról, amelyeket Bart a múlt héten elvitt a cégtől. – Jesszus. Azt nem tehetem. Komolyan. Nem adhatok ki fejlesztés alatt álló anyagokat – rándult meg fájdalmasan az arca, és aggodalmas kifejezés költözött a tekintetébe. – Ez, hogy úgy mondjam, titkos. Az épületből csak akkor lehet bármit is kivinni, ha mi négyen engedélyezzük. Még Benny sem hurcolhatta kedve szerint az anyagot. Ezért fordult elő olyan sokszor, hogy idebent töltötte az éjszakát. Nagyon ideges volt, ha mégis haza kellett vinnie valamit. – Úgy látom, mégiscsak szükségem lesz arra a parancsra. – Jaj, ember! Fogalmam sincs, mit csináljak. Még gondolkodni sem tudok – öntötte el könny Var szemét, mire gyorsan elfordult. – Védenem kell a cég érdekeit, de ezzel párhuzamosan nem akarok eltolni semmit. Még azt sem tudom, egyáltalán dönthetek-e egyedül ebben a kérdésben. Szavaznunk kell. Mindhármunknak. Valahogy ki kell találnunk, mit tegyünk. Ad rá egy kis időt? – Egy keveset. Mióta ismerte Bartot? – Az egyetemen találkoztunk. Akkor már ismerték egymást Cill-lel és Bennyvel. Berobbantak az életembe, utána pedig… Nézze a lógót – mutatott a U–Play emblémájára a képernyőn. – Sokkal csicsásabbal is előállhatott volna, de Bart mégis ezt akarta. Egy négyzet, és benne írás. Azt mondta, ezek vagyunk mi. Egy négyzet. Négyen kellettünk ahhoz, hogy a cég létrejöjjön. Megbocsát egy pillanatra? Kérem. Csak szeretnék, izé, kapni egy percet. – Menjen csak nyugodtan.

23

Amint eltűnt, Eve-nek jelezni kezdett a 'linkje. – Dallas. – Van egy jó hírem, és egy rossz – kezdte Feeney. – Előbb halljam a jót. Így is elég elcseszett ez a reggel. – Kibányásztuk a program néhány részletét a holoegységből. A neve Képzelet. FA.12-es kód alatt fut. Fejlesztés alatt áll, és ez a 12-es verzió. Minden jog a U–Play tulajdona. Utoljára két nappal ezelőtt nyúltak bele a kódba. – Az áldozat egyedül játszott, vagy volt vele valaki? – Az egységet egyszemélyes játékra állították, de ez már a rossz hír része. Semmit sem tudtunk meg a diszkről. Amikor úgy gondoltuk, sikerült feltörnünk a kódolást, megsemmisítette önmagát. – A francba. – Szépen megsült. Ahhoz is valóságos csoda kell, hogy hozzájussunk néhány, esetleg épségben maradt adatmorzsához. Viszont nem hiszem, hogy ez volt az egyetlen példány. A cégnél biztosan létezik belőle másolat. – Akkor megszerzem. Itt is szükségem lesz egy csapatra. Össze kell szednünk az áldozat munkahelyi számítógépeit. Méghozzá úgy, hogy közben nem pirítjátok meg. – Ez rosszulesett, kölyök. – Akkor legalább a te reggeled is elcseszett – bontotta Eve a vonalat, majd hívta Peabodyt. – Gyere le az áldozat irodájába, és kezdd meg az átkutatását. – Értettem. Ami lényeges, azt már megtudtam. Elindítok egy keresést a cég három főemberére. Mindenkit ki akarsz még ma hallgatni? – Minél előbb, annál jobb, de egyelőre koncentráljunk csak az alibijükre. – Több, mint hetvenen vannak, Dallas. Eve felsóhajtott. – Tudom. Hívd vissza Feeney-t. Jöjjön ide, és hozza magával McNabot és Callendart is. Ők úgyis beszélik az itt dolgozók nyelvét. – Ezt is értettem. McNab abban a pillanatban össze fogja pisilni magát, amint belép az ajtón. – Micsoda remek móka lesz végignézni! Gyere le, én meg azonnal indulok fel. Helyet cserélünk – fejezte be Eve a beszélgetést. Nem sietett. Menet közben látta, hogy Var igazat beszélt. Az emberek sejtették, hogy valami nincs rendben. Nagyon nincs rendben. A fejek feléje fordultak, és összesúgtak a háta mögött. A raktárházat átjárta a bűntudat és az aggodalom, némi izgalommal fűszerezve. Mi folyik itt, mit műveltek azok, ott fenn? Mi is bajban vagyunk? Megpillantotta Vart. A fiatalember pontosan szemből közeledett. Nyúzottnak tűnt. A suttogás mormolássá erősödött. Eve hagyta, hogy előtte lépjen be az ajtón, amit gondosan bezárt maga mögött. – Mi az a Képzelet? A kérdést válasz helyett döbbent hallgatás követte.

24

Harmadik fejezet – Bármikor szerezhetek házkutatási parancsot – siklott végig az arcokon Eve tekintete. A leggyengébb láncszemet kereste. – Akkor a testület szakértői bitekre szedik az összes programot, a cégnek meg le kell húzni a rolót, amíg tart a vizsgálat. Ez heteket is jelenthet. – Ezt nem teheti. Nem zárathat be minket! – tiltakozott Benny. – Gondoljon az itt dolgozó több, mint hetven emberre és a többiekre, akiknek tőlünk függ a megélhetése. Ehhez jönnek még a viszonteladóink és a befektetőink. A cégnél párhuzamosan több fejlesztés is folyik. – Szörnyű, de a gyilkosság mindet üti. – Az alkalmazottainknak is kell számlát fizetniük. Gondoljon a családjukra – kezdte Cill. – Inkább Bart két darabjára gondolok. – Ez övön aluli volt – suttogta Var. – Övön aluli. – A gyilkosság már csak ilyen. Döntsenek – emelte fel Eve a 'linkjét. – Hívhatnánk az ügyvédeinket – pillantott Cill előbb Bennyre, majd Varra. – Viszont… – A gyilkosság mindent üt – ismételte meg Eve. – Szerzek házkutatási parancsot, és megkapom a választ minden kérdésemre. Csak úgy egy kicsit tovább fog tartani. Addig a barátjuk a hullaházban marad, ám bízom benne, hogy maguknak egy játék ennél többet jelent. – Ez nem egyszerűen csak egy játék – felelt szenvedélyesen Benny. – Ez a játékok játéka. Bart legalábbis így beszélt róla, és a cégnél mindenki osztotta a véleményét. Hétszer hét pecsétes titok. Ráadásul mindnyájan megesküdtünk, hogy senkinek sem beszélünk róla, és ha mégis, akkor sem mondunk többet annál, mint amennyi feltétlenül szükséges. – Nekem viszont mindent tudnom kell. Éppen ezzel játszott, amikor meggyilkolták. – De… de ez lehetetlen – kezdte Cill. – Azt mondta, a lakásán ölték meg. – Pontosan. Viszont a holovetítőben megtaláltuk a Képzelet egy példányát. – Ez csak valami tévedés lehet – rázta sápadtan a fejét Var. – Bart nem vitt volna ki egy fejlesztés alatt álló játékot a megkérdezésünk nélkül. Ráadásul a rendszerbe sem rögzítette. Megszegte az előírásokat. – Hazavitte? Anélkül, hogy szólt volna? – bámult Benny. Eve egyszerre látta a szemében a döbbenetet és a sértődést, amiért elárulták. – Ugyan már, ez a nő csak megpróbál rászedni bennünket... – Az Isten szerelmére, Var, használd a fejed! – csattant fel Cill. – A létezését sem gyanítaná, ha nem találják meg Bartnál – szorította a szemére az ujját, mire megcsördültek a szemöldökébe fűzött karikák. – Nagyon izgatta ez a fejlesztés.

25

Fogalmam sincs, miért vitte ki anélkül, hogy bejegyezte volna a rendszerbe. Mindig is a pontos naplózás volt a mániája. – Végül is mi ez a Képzelet? – Egy interaktív holofantasy játék. Multifunkcionális – folytatta Benny. – A játékos, vagy játékosok menüből választhatják ki a kívánt beállításokat, nehézségi szintet, történetet, világot, korszakot… de akár a saját világukat is megteremthetik. A program a játékos akcióira reagál, annak alapján pontosítja az átélt eseményeket. Csaknem lehetetlen kétszer végigvinni ugyanazt a játékot. A program folyamatosan új kihívás elé állítja, új irányba tereli a felhasználót. – Oké, tehát a szórakozás legmagasabb foka. Gondolom, az ára is ennek megfelelően magas, de ettől még közel sem olyan nagy újdonság. – A visszacsatolásban van a titok – árulta el Var. – Valóságosabbnak érződik a valóságnál, ráadásul menet közben is lehet bővíteni a paraméterek listáját. Jutalmaz és büntet. – Büntet? – kérdezett vissza Eve. – Tegyük fel, hogy maga kincskeresőt játszik – magyarázta Cill. – Gyűjti a térképeket, a drágaköveket, a leleteket, bármit, amit az adott szint megkövetel. Ha eltolja, a pontlevonás mellett a program új kihívás elé állítja. Mondjuk, megtámadja egy riválisa, vagy elesik és kitöri a bokáját, esetleg a megáradt folyó elragadja a felszerelését. Ha túlságosan sokat veszít, elölről kell kezdenie a játékot. – A program figyeli a játékos életfunkcióit – folytatta Benny. – A pulzusát, a vérnyomását, a testhőmérsékletét. Éppen úgy, ahogy egy orvosi számítógép. Így tudja egyénre szabni a küldetéseket. Ezt kombinálja a legfejlettebb VR-megjelenítéssel, a valóságalapú képanyaggal és a csúcstechnikával kivitelezett holovetítéssel. Meg akar vívni a sárkánnyal, hogy elnyerje a királylány kezét? Érezni fogja a perzselő hőséget és a kard súlyát. Még a… Izé… A királylány háláját is, ha sikerül lemészárolnia a sárkányt. Ez a tökéletes élmény. – És ha a sárkány győz? – A játékos áramütést kap. Persze nem túl fájdalmasat, és hogy azt már Cill elmondta, a játék véget ér. Lehet folytatni, vagy elölről kezdeni, vagy változtatni a paramétereken. Viszont a program is változni fog. Számol, és átalakítja magát – tette hozzá, és szemmel láthatólag izgalomba hozta, hogy beszélhet erről a fejlesztésről. – A játék minden karakterét ugyanolyan mesterséges intelligencia irányítja, mint amit a droidokban is használnak. Mindegy, hogy barát vagy ellenség, ugyanúgy nyerni akarnak, mint a játékos. – Ez a program nagyot lép előre az eddigi játékokhoz képest – mondta Cill. – Főleg a különböző technológiák egybeolvasztásának a terén. Már kiszűrtük a legtöbb hibát, és úgy terveztük, hogy az ünnepekre piacra tudjuk dobni. Ha befut, a U–Play a mennybe megy. Bart felhasználóbarátabb felületet és alacsonyabb árat akart. Szóval dolgoztunk vele otthon, hálózatban, és… ez bonyolult. – Sokat fektettünk a technológiába, az alkalmazásba, a programozásba és a szimulációba. Ha bármi kiszivárog belőle, mielőtt piacra kerül… – szorította össze Var a száját. – Akkor vége a cégnek – fejezte be helyette a mondatot Cill. – Vagy-vagy.

26

– Fél, legfeljebb egy éven belül utolérjük a SimUlate-et. Világcéggé válunk – magyarázta Benny. – Nem csupán tehetséges, feltörekvő játéktervezők leszünk, nem csak a játékok csodagyerekei. Mi leszünk a játék. Bart nélkül viszont… – Nem tudom, hogy képesek leszünk-e rá. Azt sem, hogyan folytassuk – mondta Cill. – Márpedig folytatnunk kell – fogta meg Var a kezét. – Nem hagyhatjuk, hogy kicsússzon a kezünkből. Bart elkezdte, de nekünk kell befejeznünk. Eltitkoljuk a játék létezését – fordult Eve felé Var. – Maga is tartsa titokban. Ha valaki ráteszi a kezét arra a fejlesztés alatt álló játékra, ami a diszken van… – Megsemmisítette önmagát, amikor a szakértőink megpróbálták kivenni a lejátszóból. – Komolyan? – pislogott Benny. – Szuper. Bocs – tette hozzá azonnal. – Bocsánat. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy… Bart biztosan hozzáírt néhány biztonsági protokollt. Elvégre nem volt akárki. – Hány másolat készült a játékból? – Négy. Mindnyájunknak egy, hogy nyugodtan tudjunk dolgozni vele. Én is ezzel foglalkoztam az éjszaka – vallotta be Benny. – Beállítottam egy droidot, szimulációs üzemmódba kapcsoltam, és kívülről figyeltem az eseményeket. Többnyire akkor vettük elő ezt a fejlesztést, amikor a többiek már elmentek. – Csak maguk négyen tudtak a létezéséről? – Ez ebben a formában nem igaz. Mindenki tudja, hogy nagy dobásra készülünk. Az alkalmazottaink nagyon okosak – jegyezte meg Cill. – Mi pedig kihasználjuk a tudásukat. Viszont senki sem tudja pontosan, hogy mit fejlesztettünk ki. Csak darabokat látnak belőle, nem a teljes képet. Persze egyesek már összeillesztettek néhány mozaikdarabkát, de vigyáztunk rá, hogy ne tudjanak meg többet a kelleténél. Ebben az iparban a kiszivárogtatás egyenlő a halállal. – Hirtelen rádöbbent, hogy mit mondott, és összeborzadt. – Mit gondolt, talán valaki rájött, és ezért… – Ez is egy lehetőség. Szükségem lesz a játék egy példányára. Három szerencsétlen szempár meredt Eve-re. – Nézzék, ha igaz, amit most elmondtak, és a nyomozás folyamán valami mégis kiszivárog, akkor hatalmas kártérítést kapnak a testülettől és New York városától. Be is perelhetnek, ha engem terhel a felelősség. Romba dönthetik a karrierem. Valószínűleg az állásom is elveszítem… márpedig azt éppen olyan nagyra tartom, mint maguk a játékukat. Engem csak annyiban érdekel, hogy van-e köze Bart halálához. – Roarke nyomozója – figyelmeztette Cill a társait. – Micsoda? Ó, a francba! Cill pillantásával csaknem lyukat égetett Var bőrébe. – Roarke nem fog lopni tőlünk. Meg sem fordulna a fejében, hogy kirabolja Bart koporsóját, hogy a fene egye meg – fakadt ismét sírva. – Segített, hogy el tudjuk indítani a céget. Kedvelte Bartot. – Roarke ismerte Bartot? – kérdezte Eve, és próbálta megőrizni a hidegvérét, noha görcsbe rándult a gyomra.

27

– Próbált rávenni minket, hogy neki dolgozzunk – törölte meg az arcát a kézfejével Cill. – Mind a négyünket foglalkoztatni akart, de szerintem elsősorban Bartot. Mi viszont saját céget szerettünk volna alapítani. Sokat segített, elsősorban a tanácsaival. Ráadásul továbbra is fenntartotta az ajánlatát, hogy a Roarke Iparvállalatnál, a SimUlate-nél, vagy a cége bármelyik más leányvállalatánál dolgozzunk. Sohasem lopna tőlünk. Ha máshogy alakult volna, én kérném, hogy Roarke nyomozójához és Roarke-hoz kerüljön az a példány a játékból, amit odaadunk. Ő megakadályozza, hogy a konkurencia rátegye a kezét. Ha másért nem, hát Bart emlékéért – állt fel, de még mindig a könnyeit törölgette. – Beszélnünk kell az ügyvédünkkel, aki majd elmondja, mi ilyenkor a teendő. Talán még átvételi elismervényt is írat magával. Különben is eltart egy ideig, mire lemásolom a diszket. Komoly védelmet írtunk hozzá. Talán egy napba is belekerül, de személyesen gondoskodom róla, hogy megkapja. Bart meghalt – folytatta, mielőtt a társai megszólalhattak –, és senki sem azzal foglalkozik, hogy ki ölte meg. Még mi sem. – Sajnálom – kért elnézést Var, miután Cill elhagyta a szobát. – Nem úgy értettem, hogy Roarke bármit is… – Semmi gond – kezdett jelezni Eve 'linkje, tudatva, hogy megérkeztek az elektronikus nyomozók. – Itt a csapatom. Jobb, ha tájékoztatják az embereket a történtekről. Ezzel kiküldte Vart és Bennyt, miközben behívta Peabodyt. – Megtudtam egyet s mást arról a játékról, amivel az áldozat a halála előtt játszott. Később majd neked is elmondok mindent, de egyelőre foglalkozzunk azzal, hogy öt csoportra osztjuk az alkalmazottakat, és külön-külön kihallgatjuk őket. Válassz ki öt irodát. Később azokat is felkeressük, akik nem jöttek be ma dolgozni. Vegyük fel a vallomásokat, közben mindenki rögzítse a benyomásait. Az alibiről se feledkezzünk meg. Ha végeztünk, elindítunk egy keresést rájuk nézve, majd utánanézünk a családjuknak, a barátaiknak és a bankszámlájuknak is. Talán szerencsénk lesz, és kiderül, hogy egyikük némi plusz pénz fejében megpróbálta átpasszolni a fejlesztést valamelyik másik cégnek. – Szerinted a játék miatt gyilkolták meg Bart Minnockot? – Ez nem egyszerűen csak egy játék – mosolyodott el halványan Eve. – Ez igazi kaland. Most el kell intéznem valamit. Osszátok öt csoportra az alkalmazottakat, és küldjétek fel azokat, akik nekem jutottak. – A legjobb helyet megtartod magadnak. – Naná. Mozgás, igyekezz. Ezen is túl kell esni, gondolta Eve. Habár Roarke-nak otthon, személyesen is elmondhatja, hogy mi történt. Addig viszont a média kiszivárogtatja, és ha a férje figyeli a bűnügyi híreket, akkor a képernyőről értesül Bart haláláról. Márpedig biztosan figyeli. Így próbál lépést tartani vele. Neki is néznie kellene az üzleti híreket, és tisztában lenni a részvényárfolyamokkal. Roarke szerencséje, hogy erre sem ideje, sem szakértelme nincs. Végül úgy döntött, a személyi 'linkjén hívja. Abban reménykedett, hogy a férje túlságosan elfoglalt, és fel sem veszi, így megúszhatja azzal, hogy felmond a hangpostájára egy üzenetet.

28

De Roarke arca szinte azonnal feltűnt a képernyőn. Kék szemével a felesége szemébe nézett. – Örülök, hogy látlak, hadnagy. Tekintete, és finom, zöld dombokat és völgyeket idéző ír akcentusa azonnal készséges bábokká változtatta a gyöngébb nőket. Még Eve-nek is megdobbant a szíve. – Sajnálom, hogy megzavarlak az akármiben. – Pont jókor hívtál. Hazafelé repülök. Éppen most fejeztem be egy munkaebédet. Eve összevonta a szemöldökét. – Merre jártál? – Firenzében. Ott készítik a világ legjobb tésztáját. Mit tehetek érted? – Kaptam egy ügyet. – Ebben még nincs semmi különös. Mindig a leggyorsabb úton lehet leghamarabb célba érni, gondolta Eve. – Bart Minnockról van szó. Roarke jókedve azonnal semmivé foszlott. Dühös, sőt fenyegető ránc jelent meg az arcán. – Mi történt vele? – Egyelőre nem mondhatom el a részleteket, de nemrég tudtam meg, hogy ismerted, és nem akarom, hogy a médiából értesülj róla. – A munkájával kapcsolatos, vagy a magánéletével? – Még korai kijelentenem, de szerintem a munkájával. – Hol vagy most? – A U–Playnél. – Húsz percen belül leszáll a gépem. Negyven perc, és ott leszek. – Roarke… – Sokat segíthetek, ha valóban a munkájáról van szó. Hacsak nem… Mindegy, majd meglátjuk. Bart nagyon kedves fiú volt, Eve. Kedves, okos, és teljesen ártalmatlan fiú. Mindent megteszek, hogy segítsek. Eve pontosan erre számított. – Amikor ideérsz, keresd meg Feeney-t. És sajnálom, Roarke. – Én is. Hogyan halt meg? – ám amikor Eve nem felelt, még inkább elkomorodott. – Ennyire kegyetlenül? – Majd elmondom, ha ideértél. Bonyolult. – Rendben. Örülök, hogy te kaptad az ügyet. Nemsokára találkozunk. Eve vett egy mély lélegzetet, miközben az üres képernyőt bámulta. Roarke valóban sokat segíthet, és nem csak, mint számítógépes szakértő. Legalább ilyen fontos, hogy kiismeri magát az üzleti élet útvesztőjében. Feeney és a csapata tudja a dolgát, de nem értenek az üzlethez. Ellentétben a férjével. Az órájára pillantott, majd tárcsázta Morrist. – Dallas. – Eddig mit sikerült kiderítened? – kérdezte Eve. – Szeretném tudni, mert fogalmam sincs, mikor érek oda hozzád.

29

– Az ajtóm mindig nyitva áll előtted. Annyit tudok mondani, hogy Bart Minnock vérében sem drogot, sem alkoholt nem találtunk. Az áldozat egészséges volt, dacára annak, hogy leginkább sajtos-hagymás chipsen és szénsavas üdítőn élt. A karján találtam néhány karcolást és egy hosszú vágást, melyeket még a halál beállta előtt szerzett. A fejét egyetlen erős csapással választották el a törzsétől egy széles, éles pengével – mutatta be a tenyerével Morris. – Fejszére gondolsz? – Nem igazán. A fejsze háta általában vastagabb. Tulajdonképpen nem más, mint egy kifent ék. Inkább kardra tippelek. Egy nagy és erős kardra, amely nagy erővel, kissé felülről sújtott le a nyakára. A vágási felület egyenes – szorította ökölbe a kezét Morris, mint aki kardot markol, és meglendítette. – Egyetlen szokatlan részletet találtam… – Mármint attól eltekintve, hogy egy karddal fejezték le? – Aha, attól eltekintve. A sebszélek alig láthatóan megperzselődtek. Még nem fejeztem be a vizsgálatot, de az elektromos áram hagy ehhez hasonló nyomot. A zúzódások is elektromos áramra utalnak. – Egy elektromos penge? Morris szeme jókedvűen megcsillant. – Ugye, milyen izgalmas a munkánk? Eltart egy ideig, mire befejezem. Nagyon érdekes ez a fiatalember. – Naná. Majd hívlak – vágta zsebre Eve a 'linkjét, és járkálni kezdett a szobában. Az áldozat egyedül volt otthon, a bezárt holoszobában, ahol egy valószínűleg elektromos árammal feltöltött karddal lefejezték. Ennek nincs semmi értelme. Nem lehetett egyedül. A gyilkossághoz mindig két ember kell: elkövető és áldozat. Vagyis valaki áthatolt a biztonsági rendszeren. Vagy Bart félbehagyta a játékot, kinyitotta az ajtót, és beengedte a gyilkosát. Ez azt jelenti, megbízott benne annyira, hogy megmutassa neki a titkos fejlesztést. Vagyis a három barátja kerül a gyanúsítottak névsorának az élére. Mindnyájuknak van alibije, de vajon mennyi időbe kerül egy számítógépzseninek feltörni az épület és a lakás biztonsági rendszerét, és megkérni Bartot, hogy engedje be a holoszobába, mert szeretne játszani egy kicsit? Még ez sem magyarázza meg, hogyan csempészte be a fegyvert. Márpedig valahogyan be kellett csempésznie. Majd dolga végeztével alaphelyzetbe állította a rendszereket. Úgy, hogy minderre még egy órája sem volt. Valaki a U–Playtől, vagy egy kívülálló, aki az áldozat bizalmába férkőzött. Talán szeretőt tartott, aki azt követően surrant be a lakásba, hogy Bart lekapcsolta a droidját. Szeretett dicsekedni. A férfiak mindig kérkednek a hódításaikkal, különösen akkor, amikor tilosban járnak. Alapvetően nem ezért gyilkolták meg, de ez is ott lehet az okok között. Félénk kopogás rántotta vissza a valóságba. Az overallos lány állt odakint, vörösre sírt szemmel.

30

– Azt mondták, jöjjek fel, és beszéljek magával, mert valaki megölte Bartot. Haza akarok menni. – Persze. Én is. Üljön le. Már kihallgatta az alkalmazottak felét, amikor Eve fejében először szólalt meg a vészcsengő. A huszonhárom éves Roland Chadwick arra is képtelen volt, hogy nyugodtan megüljön a helyén – ám ezzel nem számított kirívó esetnek. A számítógépes zsenik általában állandóan mocorogtak. Könnyes, barna szemét is folyamatosan félrefordította. Még ezt is lehetett azzal indokolni, hogy nehéz napja volt, és a programozók döntő többsége igencsak esetlenül mozgott az emberek között. A többiekből mégsem áradt sűrű hullámokban a bűntudat. – Mióta dolgozik itt, Roland? A fiú megvakarta hosszú, vékony orrát, miközben a térde folyamatosan mozgott ültében. – Mint már mondtam, két évvel a diploma előtt itt vállaltam nyári munkát. Egy éve kaptam meg a papírt, szóval adja össze. – És egész pontosan mi a feladata? – Főleg a kutatás. Mint Bennynek. A problémák megkerülése. Vagy amikor támad valakinek egy ötlete, vizsgálni kell, mennyire megvalósítható. Ilyenek. – Ezek szerint tud minden fejlesztés alatt álló projektről. – Aha, a legtöbbről – rángatta Roland a vállát, miközben mindkét lábával a padlón dobolt. – Legalábbis a bitekről és a bájtokról. Nagy vonalakban. Az ember ellenőrzi a címeket, a karaktereket, az elnevezéseket. Nehogy egy apró hiba elvegye a játékosok kedvét. Hacsak nem egy sorozatba tartozik, vagy ilyesmi. – Tegnap hol volt? – Hát… itt. Kilenc harminckor jöttem, és ötkor mentem el. Vagy legalábbis öt körül. Talán fél hatkor. Munka után összejöttünk Csengettyűvel. – Nem ment ki az épületből, mondjuk, amikor pihenőt tartott, vagy ebédelni? – Tegnap nem. Teljesen be voltam táblázva. Aha, teljesen. – De azért pihent és evett is, vagy nem? – Dehogynem. Persze. Persze. Az embernek fel kell töltődnie valahogy. Naná, hogy fel. – Nem beszélt senkivel? Nem hívta fel egy barátját a pihenőideje alatt? – Izé – kapta oldalra a tekintetét Roland. – Nem is tudom. – Dehogynem tudja, és ha nem mondja el, úgyis kiderül, amikor megvizsgáljuk a számítógépét és a 'linkjét. – Azt hiszem, párszor felhívtam Miltet. – Ki ez a Milt? – Milt? Ő a… Tudja. – Oké. Van ennek a Miltnek, akiről tudnom kellene, hogy kicsoda, vezetékneve is? – Dubrosky. Milton Dubrosky. Nem nagy ügy – jelent meg apró izzadságcsepp a fiú felső ajkán. – Mindenki tud rólunk.

31

– Hohó – húzta elő Eve a zsebszámítógépét, és beírta a keresőbe Milton Dubrosky nevét. – Tehát együtt élnek? – Olyasmi. Mármint van saját lakása is, de többnyire nálam vagyunk. – És Milt mivel foglalkozik? – Színész. Méghozzá nem is akármilyen. Nemrég kapta meg a nagy áttörést jelentő szerepét. – Fogadni merek, hogy sokat segít neki. Mármint a szövegtanulásban. – Naná – rángatta ismét a vállát Roland. – Jó szórakozás. Egész olyan, mint a játék. – Színészként biztosan neki is vannak jó ötletei. Ő is szokott segíteni magának? – Mondhatni. – Régóta élnek együtt? – Kilenc hónapja. Csaknem tíz. – Mennyit mesélt neki a Képzeletről, Roland? A fiú arcából kifutott minden vér, és egy pillanatra teljesen mozdulatlanná dermedt. – Micsoda? – Mennyit, Roland? Csak a bitekről és a bájtokról csevegtek, vagy ennél többről is? – Fogalmam sincs, miről beszél. – Nem tud az új projektről, Roland? A hétszer hét pecsétes titokról? Szerintem ez nem egészen igaz. Hiszen kutatással foglalkozik. – Csak annyit tudok, amennyit elárultak nekem. Nem szabad beszélnünk róla. Alá kellett írnunk egy titoktartási szerződést. Eve kedvesen mosolygott, de a szíve vadul dörömbölt. – De hiszen Milttel mindenben segítenek egymásnak. Őt is érdekli, hogy maga mivel foglalkozik, nem igaz? – Naná, hogy érdekli, de… – Egy ilyen óriási horderejű projekt nagyon izgalmas. Mindenki megemlítené a barátjának. – Milt nem ért a számítógépekhez. – Komolyan beszél? Érdekes, mert kétszer is elkapták elektronikus betörésért. – Nem, ez nem igaz! – Maga vagy kivételesen hülye, Roland, vagy nagyon ügyes – hajtotta oldalt Eve a fejét. – Én az előbbire szavazok. Intézkedett, hogy a zokogva tiltakozó Rolandot bekísérjék a kapitányságra, majd küldött egy csapatot Dubroskyért, hogy őt is vigyék be. Igaz, hogy a priuszában nem szerepel erőszakos bűncselekmény, de mindig akad egy első alkalom. Befejezte a kihallgatásokat. Úgy döntött, hagy egy kis időt Rolandnak, hogy kisírja magát. Közben legalább Dubrosky is fő egy kicsit a saját levében. Rajta kívül még ketten ismerték be, hogy beszéltek a Képzeletről a barátjuknak, élet-

32

társuknak vagy a feleségüknek, de a Chadwick-Dubrosky páros tűnt a legforróbb nyomnak. Miközben megnézte, mire jutottak a takarítók, és kiegészítette a jegyzetek, kinyitott egy doboz Pepsit. Csak akkor pillantott fel, amikor nyílt az ajtó, és belépett Roarke. Már a jelenlétével megváltoztatja a szobát, gondolta Eve, és ezt valószínűleg nem csak ő gondolja így, hanem mindenki más. Magas termete, sötét haja és lézerkék szeme, mellyel képes volt felolvasztani, de meg is fagyasztani az embereket. Áradt belőle a hatalom, és nem lehetett nem odafigyelni rá. Még most is, tette hozzá, amikor látszik rajta a szomorúság. – Mondták, hogy végeztél a kihallgatásokkal. Van egy perced? Ezt sem szokta mindig megkérdezni. Mint ahogy ő sem mindig áll fel, hogy odalépjen hozzá, és egy pillanatra bátorítóan átölelje. – Sajnálom, ami a barátoddal történt – mondta Eve, miközben átkarolta. Nem tartotta sokáig a karjai között – elvégre minden fal üvegből készült –, de ezalatt a néhány röpke másodperc alatt is érezte, hogy a férjében enyhül a feszültség. – Nem ismertem közelről. Még azt sem mondanám, hogy barátok voltunk, de a halála mindenképpen szörnyű veszteség – lépett a falhoz Roarke, és kinézett. – Nagyot alkotott a társaival. Még közel sem készültek el, túl sok a lyuk, de remekül haladtak. Kreatív volt, nagyon okos, és elég fiatal ahhoz, hogy kamatoztatni tudja a tehetségét. – Miféle lyukakról beszélsz? Roarke a felesége felé fordult, és halványan elmosolyodott. – Szerintem erre magadtól is rá fogsz jönni. Annak ellenére, hogy nem erősséged a számítógépes munka. – Amiről kettőnél több ember tud, az már nem titok többé. – Ez az. Elektronikailag tökéletesen védték a fejlesztéseiket. Mondták, hogy máris elveszett egy döntő fontosságú bizonyíték. – Működésbe lépett az önmegsemmisítő, de így is eleget megtudtam ahhoz, hogy továbblépjek. Tudsz valamit erről a játékról? Erről a Képzeletről? – Fantasy szerepjáték, amely egyesíti a virtuális valóságot a holotechnikával. A játékos több helyszín közül választhat. A program folyamatosan figyeli a játékos agyhullámait, az idegrendszerét, majd az így kapott adatok alapján adja a különféle válaszreakciókat. Ez elég sok, gondolta Eve, ahhoz képest, hogy a fejlesztés állítólag szigorúan titkos. – És mikor sikerült ennyi mindent megtudnod? – Ó, már nagyon régen. Az egyik lyuk, amiről az imént beszéltem. Az emberek szeretnek beszélni, és ez a következménye, amikor túl sokan túl sokat tudnak. – Ismered Milt Dubroskyt? – Nem. Kellene?

33

– Nem. Csak magamat akartam megóvni egy esetleges kellemetlen bonyodalomtól. Ha ez a játék valóban csúcstechnikára épül, akkor hogyhogy nincs benne a kezed a fejlesztésben? – Történetesen mi is fejlesztünk valamit, ami szerintem nagyon hasonlít hozzá – lépett az automaták elé Roarke, megnézte a kínálatot, majd továbbsétált. – Az én embereim viszont nem beszélnek. – Persze, mert jól megfizeted őket, ráadásul félnek is tőled. – Ahogy mondod. Biztosra veszem, hogy a lehetőségeihez képest Bart is megfizette az alkalmazottait, tőle viszont senki sem félt – simított végig a felesége karján Roarke, majd folytatta a járkálást. – Őt nagyon szerették. Közéjük tartozott. Szerintem ez hiba. Egy alkalmazottnak nem lenne szabad ilyen bizalmas viszonyba kerülni a főnökével. – Mikor találkoztatok utoljára? Mikor beszéltetek? – Négy hónapja. Talán öt is megvan. Egy tárgyalásra mentem, és összefutottunk az utcán. Meghívtam egy sörre, és beszélgettünk egy kicsit. Nyugtalan, gondolta Eve. Általában ő szokott fel és alá járkálni, nem pedig a férje. Majd Roarke felsóhajtott, és látszólag megnyugodott. – Még egyetemista korában ajánlotta a figyelmembe az egyik fejvadászom. Elolvastam a jelentését, magam is utánanéztem néhány dolognak, és ez alapján megszerveztem a személyes találkozót. Azt hiszem, még csak húszéves volt. Istenem. Fiatal, lelkiismeretes és tele tervekkel. Felajánlottam nekik egy jól fizető, bizalmi állást. A diploma kézhezvételéig részmunkaidőben, utána teljesben. – Remek ajánlatot tettél – jegyezte meg Eve. – Mert remek szakember volt. Azzal utasított vissza, hogy a három barátjával saját céget akarnak alapítani. Ott helyben felvázolta az üzleti tervüket, és tanácsot kért tőlem – mosolyodott el alig láthatóan Roarke. Tulajdonképpen csak a szája sarkában mélyült el egy-egy ránc. – Bevallom, teljesen lefegyverzett. Végül mind a négyükkel találkoztam néhányszor, és igyekeztem segíteni, hogy elkerüljék a leggyakoribb buktatókat. Senki sem számított rá, hogy ez lesz a vége. – Ha ennyire nyíltan beszélt veled, és egyből a dolgok közepébe vágott, akkor feltételezem, mással szemben is hasonlóan közlékenyen viselkedett. – Lehetséges, habár éppen ez volt az egyik buktató, amire figyelmeztettem őket. Bart, jobban mondva mind a négyen pontosan tudták, hogy mit akarnak. Amikor végül a srác hozzám fordult, könnyű szívvel adtam meg nekik a kezdőlökést. – Ez alatt pénzt értesz? – Dehogy – vonta meg Roarke a vállát. – Habár azt is adok nekik, ha azt akarják. Viszont volt egy kis tőkéjük, és az ember amúgy is sokkal keményebben dolgozik, ha tudja, hogy nem jön könnyen. Volt ez a raktáram… – Ez? Úgy érted, hogy tiéd az épület? – Lazíts, csak volt – világosította fel alig észrevehető türelmetlenséggel a hangjában Roarke. – Semmi közöm ehhez a céghez. Csak bérbe adtam nekik egy időre, és amikor már biztos talajt éreztek a lábuk alatt, megkértek, hogy adjam el nekik. Ahogy azt már mondtam, nagy hatást gyakorolt rám a srác, így belementem a dologba. Én is megkaptam a magamét, és ők is. Ez a jó üzlet titka.

34

– Gondolom, megérte. – Aránylag. – Téged ismerve nem jelentett többet, mint grizzlyn a bolha, de a pénz is egy lehetséges indíték. Akárcsak a technológia, amit itt fejlesztettek. A többiek tovább tudják vinni Bart nélkül a céget? – Nincs pótolhatatlan ember. Kivéve te meg én. – Óóó – forgatta Eve a szemét, mire Roarke elnevette magát. – Így csak háromfelé kell osztaniuk a nyereséget négy helyett. – És túlélni a hátrányt, amit a negyedik kiesése jelent. Üzleti szempontból nézve ostobaság volt kiiktatni Bartot. Ő volt itt a kulcsember – magyarázta Roarke. – Mindig ő állt ki a nyilvánosság elé, az ő arcát ismerték az emberek. Nyugodtan kijelenthetem, hogy jól állt neki ez a szerep, és remekül csinálta. – De a gyilkosság módja hatalmas médiafigyelmet generál. Ez az ingyen reklám igencsak meglódítja az eladásokat. – Ebben igazad van – gondolkodott el Roarke. – Igen, de ez csak ideig-óráig fog tartani, és még így sem hoz igazán jelentős bevételt. Ráadásul, hacsak nem fordult száznyolcvan fokot a jellemük, nem hiszem, hogy a másik három ártott volna Bartnak. – Az emberek mindent megtesznek, ami tőlük telik. Még meg kell vizsgálnom egy másik nyomot. Ha segíteni akarsz, Feeney bőven ellát munkával. Szükségem van a játék diszkjének a másolatára. Végül beleegyeztek, hogy átadják, de igencsak húzták a szájukat. Benned megbíznak. Sürgethetnéd őket egy kicsit. – Majd meglátom, mit tehetek az ügy érdekében. – Megyek terepre. Roarke kézen fogva az ajtóhoz kísérte a feleségét. – Vigyázz a feleségemre. – Elég okos ahhoz, hogy vigyázzon magára. – Feltéve, ha eszébe jut. Eve kilépett az ajtón, és elindult lefelé a lépcsőn. Amikor visszanézett, Roarke zsebre dugott kézzel állt az üvegfal mögött. Arcát még mindig beárnyékolta a bánat, amit rajta kívül talán senki más nem vett észre.

35

Negyedik fejezet Eve visszament a kapitányságra, és a megfigyelő üvegablaka mögül nézte Roland Chadwick arcát. A fiatalember folyamatosan izzadt, miközben ide-oda tekingetett vörösre sírt szemével, mint aki attól fél, hogy megjelenik valami az egyik sarokban, és kiharap belőle egy darabot. Tökéletes. – Együtt kezdjük – fordult Peabody felé Eve. – Én leszek a rossz zsaru. Tőlem nem is vár mást. – Mert ha mást várna, akkor herbateával és pihe-puha párnával kedveskednél neki. – A pihe-puha párnát meghagyom neked. Ápolgathatod, miután fenyegetőzve kirohantam. – És addig babusgatom, míg végül mindent elmond. – Ez a terv. Eve figyelte, ahogy Roland az asztalra hajtja a fejét, mint aki aludni készül. Még azon sem lepődött volna meg, ha a szájába kapja a hüvelykujját. – Közben megpróbálom megpuhítani Dubroskyt. Ő már ismeri belülről a rendőrséget, ezért tudnia kell, hogy a barátja igencsak nyúlgerinc. Szerintem neki is hamar megered a nyelve. Peabody mosolyogva figyelte a karjára boruló Rolandot. – Szerintem ez a fiú tesz hamarabb vallomást. – Lehetséges. Járjunk a végére. Ezzel beviharzott a kihallgatóba. Igyekezett egy kemény, türelmetlen aszszony látszatát kelteni, aki szíves örömest kiharap Rolandból egy darabot, és ráadásul még élvezi is. Roland felkapta a fejét, és igyekezett összehúzni magát ültében. – Felvevő bekapcs. Itt Eve Dallas hadnagy és Delia Peabody nyomozó. Roland Chadwick kihallgatása Bart Minnock meggyilkolásával kapcsolatban. Roland Chadwick – szólította teljes nevén a fiút, hogy ezzel is próbálja megfélemlíteni. – Felolvasták már magának a jogait? – Aha, de… – Megértette a jogait és a kötelességeit? – Oké, naná, de… Eve olyan erővel dobta az asztalra az aktát, hogy visszhangzott a szoba. Roland elhallgatott. – Bart Minnocknak dolgozott, igaz? – Igaz, asszonyom. Mondtam már, hogy… – Hol volt tegnap délután? – Otthon. Mármint először a munkahelyemen, és utána...

36

– Akkor most mi az igazság? – csattant fel Eve, miközben előrehajolt, mélyen behatolva Roland személyes terébe. – Otthon volt, vagy a munkahelyén? Ez könnyű kérdés, Roland. – É-é-é-én… napközben dolgoztam, utána hazamentem – hebegte Roland. Még az arcszíne is dadogott: előbb elvörösödött, majd elsápadt, utána ismét kipirult. – Öt után indultam haza. Szabályosan kijelentkeztem, meg minden. Nyugodtan ellenőrizze, ha akarja, és meglátja. – Mindig kijelentkezett, amikor elhagyta az épületet, Roland? Minden egyes alkalommal? – Izé… többnyire. A nap végén biztosan. Nem csináltam semmit. Nem értem, miért ilyen dühös rám – csuklott meg a hangja. – Nem csináltam semmit. – Csakugyan? Szerintem Bart nem értene egyet magával, legalábbis lenne némi hozzáfűznivalója. Ha nem lenne halott – nyitotta ki Eve az aktát, és kiszórta a helyszínen készített felvételeket. – Csakhogy az ember nehezen szólal meg, amikor a feje a szoba túlsó sarkában hever. Roland egy pillantást vetett a fotókra, és elsápadt, majd elzöldült. Alig hallhatóan felnyögött, a szeme kifordult és ernyedten lecsúszott a padlóra. – A francba! – fújt nagyot Eve, és ökölbe szorította csípőre tett kezét. – Hozz neki egy kis vizet, Peabody. – Igazán méltóságteljesen ájult el – indult Peabody a pohárért, miközben Eve leguggolt Roland mellé, és pofozgatni kezdte az arcát. – Ez tényleg odavan. Nem szimulál. Oké, Roland, térjen magához. Megyek, kerítek egy orvost, hátha… Nem, már kezd magához térni. Roland! – szólt rá élesen Eve, amikor látta, hogy megrebben a fiatalember szeme, majd Peabodyra pillantott, hogy vegye át az ápolónő szerepét. –Jól érzi magát, Mr. Chadwick? – térdelt le Peabody, és megemelte Roland fejét. – Igyon egy kis vizet. Csak egy kortyot. Vegyen mély levegőt. Hívjak orvost? – Nem tu… mi történt? – Elájult. Szeretne orvost? – Nem. Szerintem nincs rá szükség. Csak egy kis… – nyílt hirtelen tágra a szeme, miközben fuldoklóként kapaszkodott Peabody karjába. – Nem akarom újra látni! Nem akarom! – Nézni nehezebb, mint elkövetni? – érdeklődött Eve ridegen. – Nem én voltam. Esküszöm – és Roland valósággal belebújt Peabody ölébe. – Esküszöm! Nem akarom újra látni. – Oké. Oké. Nem kell még egyszer megnéznie. Igyon még egy kis vizet. Megvárjuk, amíg összeszedi magát. – Nagyszerű! Egyszerűen nagyszerű – tette vissza Eve a fényképeket az aktába. – Itt hagyom neked, ha dédelgetni akarod. A magam részéről nem akarok egy szobában maradni vele. Eve Dallas hadnagy elhagyja a kihallgatót – csapta be maga mögött az ajtót, de még hallotta, ahogy Roland elhaló hangon köszönetet rebeg. Elégedetten indult a szomszédos kihallgató felé, hogy elkezdje a terv második felének a végrehajtását.

37

Milt Dubrosky igyekezett ártatlan szemeket mereszteni rá, amitől úgy festett, mint egy jól fésült szalonpatkány. Látszott rajta, hogy sok időt tölt edzőtermekben, és hetente többször is jár kozmetikushoz. A haja – túl szép ahhoz, hogy igazi legyen – finom csigákba göndörödve ölelte körül sima arcát. Hosszú szempillája alatt kéken villogott a szeme. Amikor meglátta a belépő Eve-et, szélesen elmosolyodott. – Fogalmam sincs, miért hoztak ide, de legalább a kihallgatást vezető rendőrnő jól néz ki. – Szólítson hadnagynak. – Igenis, asszonyom, igenis – villant vidáman Dubrosky szeme, miközben lendületesen szalutált. – Felvevő bekapcs. Itt Eve Dallas hadnagy. Milton Dubrosky kihallgatása Bart Minnock meggyilkolásával kapcsolatban. – Micsoda? – kapkodott levegő után Milt, miközben elkerekedett a szeme. – Bartot meggyilkolták? Mikor? Mi történt? – Magát nem először hallgatja ki a rendőrség, Dubrosky – kocogtatta meg ujjával a kezében tartott aktát Eve. – Tehát tudnia kell, hogy itt és most én vagyok az, aki kérdez, és maga az, aki válaszol. Ismeri a jogait? – Aha, elmondta a zsaru, aki behozott. Ezen kívül viszont nem közölt semmit. – Tudja igazolni, hol tartózkodott tegnap délután három és nyolc óra között? – Persze. Persze. Egytől fél négyig az Urban Meadows-ban. Mindig ebbe a szalonba járok. Utána együtt kávéztam és vásárolgattam egy barátommal, fél hatkor pedig felugrottam egy másik barátom lakására. Roland a neve. Roland Chadwick. Bartnak dolgozik a U–Playnél. Roland nem sokkal utánam ért haza. Az éjszakát kettesben töltöttük. Ezt ő is meg fogja erősíteni. – Megtudhatnám, kivel kávézott, és hol tudom elérni? – Persze. A neve Britt Casey – majd Dubrosky gyorsan eldarált egy 'linkszámot, és hozzátett egy Upper West Side-i lakcímet. – Ugyanabban a színjátszó körben játszunk. Időnként le szoktunk ülni, hogy megbeszéljük a tapasztalatainkat. Jól csinálja, gondolta Eve, de nem elég jól. Szegény Roland. Hányszor fogják még átejteni? – Hány órakor vált el a barátjától, és indult a fiújához? – Azt hiszem, úgy öt körül. – Kávéztak és vásárolgattak. Hol kávéztak, és melyik üzletbe mentek be? Megőrizte a számlát? – Történetesen emlékszem a kávézó nevére, de úgy alakult, hogy végül nem vettem semmit. Inkább csak a kirakatokat nézegetem. Eve egyetlen szót sem szólt, csak átható tekintettel méregette Dubroskyt. – Oké. Nézze, először valóban a szalonba mentem. A kozmetikusomnak Nanette a neve, hívja csak fel, és kérdezze meg. Utána találkoztam Britt-tel, de nem azért, hogy kávézzunk, ha érti, mire célzok – próbált megint mosolyogni Dubrosky, mintha csak azt mondaná: semmirekellő gazember vagyok, de még így is sze-

38

retetre méltó. – Kivettünk egy szobát néhány órára az Oaks Hotelben. Nézze, Britt férjnél van, és én is együtt élek valakivel. Mondhatni. – Chadwickkel? – Dehogyis. Viszont a lakótársam és Britt nem tudnak egymásról, és szeretném, ha ez így is maradna. – Mi a neve a lakótársának? – Chelsea Saxton. Eve felvonta a szemöldökét. – És hol illik bele ebbe a képbe Roland Chadwick? Dubrosky megvonta a vállát, mintha csak azt mondaná: na, bumm. – Félig-meddig vele is együtt élek. – Aki szintén mit sem tud a másik kettőről, mint ahogy azok sem tudnak róla? – Erre mit kellene mondanom? Társaságkedvelő ember vagyok. – Ez az életmód pontosságot és nagy odafigyelést kíván. Egy ilyen ügyes ember, aki három szerető között is képes lavírozni, könnyedén szakíthatott időt arra is, hogy tegyen egy rövid kitérőt Bart háza felé. – Ott soha életemben nem jártam – legyintett vidáman Dubrosky. – Nem volt rá semmi okom. Látásból ugyan ismertem, de csak azért, mert Roland nála dolgozott, és ezen kívül is rengeteget mesélt róla. Fogalmam sincs, miért nyírták ki azt a szerencsétlent. – Maga is ért az elektronikához. – Csak hobbiszinten. A színjátszás az igazi szenvedélyem. – Ha összeadjuk a hobbiját a szenvedélyével, könnyedén arra az eredményre juthatunk, hogy belső információkat árult egy kis plusz jövedelem reményében. Behálózta Rolandot, aki annyira vágyott a szeretetre, hogy nem vette észre a csapdát... – Ugyan már, Ro egy édes kölyök. Talán kissé ostoba, ha nem a számítógépekről vagy a játékról van szó, de cuki pofa. Beismerem, szükségem van arra, hogy az emberek felnézzenek rám. Márpedig ő felnéz, és imád – fordította tenyérrel felfelé a kezét Dubrosky. – Nézzen csak rám. Hát lehet engem nem szeretni? – Annyira biztosan szerette, hogy a Képzeletről is beszéljen magának. Dubrosky próbált úgy tenni, mint akinek ez a név nem mond semmit, de nem igazán sikerült. – Bocs, de erről az izéről még csak nem is hallottam. – Hagyja a mellébeszélést, Dubrosky! Ráállt az agyam, és észreveszem, ha valaki csak hadovál. Ráadásul Roland már beismerte – dőlt hátra Eve. – Akármennyire csodálja, azért nem hajlandó maga helyett elvinni a balhét. Közel sem olyan ostoba, mint azt maga hiszi. – Ro egyáltalán nem ostoba – vágta rá azonnal Dubrosky. – Csak néha zavarba jön a valóság láttán. Kizárólag a játéknak él, és másra nem igazán figyel oda. – Mint ahogy a maga két szeretője is elkerülte a figyelmét. Akárcsak az ipari kémkedésre való hajlama.

39

– Nem tudok olyan törvényről, amely előírja, hogy egyszerre csak egy szeretőt tarthat az ember. Higgye el, mind a hármat boldoggá tudom tenni – kulcsolta össze a kezét a szék háttámlája mögött Dubrosky, és kidüllesztette a mellét. – Ezzel nem ártok senkinek. – Számomra ebből az derül ki, hogy nincs lelkiismerete. A magához hasonló férfiak gondolkodás nélkül megcsalnak bárkit, ezen kívül lopnak és hazudnak. A gyilkosság innen már csak egy apró lépés. – Nem ölök embert, drágám. Én csak elcsábítom őket. – Nehogy még egyszer drágámnak merjen szólítani – hajolt előre fenyegetően Eve. – Folytassa. – Bocs. Nem akartam megsérteni – emelte fel megadóan mind a két kezét Dubrosky. – Nem tagadom, előfordult már, hogy túl messzire mentem, de ugyanúgy elkaptak, mint bárki mást. Ha megnézi a priuszomat, azonnal látni fogja, hogy soha nem követtem el erőszakos bűncselekményeket. Az a helyzet, drá… hadnagy – javította ki magát villámgyorsan –, hogy nincs rá szükségem. Persze, Ro elejtett néhány szót a nagy titokról. Nagyon izgatta a fejlesztés, és amúgy is szeret beszélni. A csábítás első szabálya, hogy meg kell hallgatni a másikat. Ez még nem bűn. – Akkor hallgassa meg, amit mondok – javasolta Eve. – Tudja, mit néztem még meg a priuszán kívül? A bankszámláját. Az is roppant érdekes olvasmány. Különösen a bevételi oldal. Ahhoz képest, hogy közel egy éve nem kapott jól fizető állást, feltűnően sok pénzt hagy ott Nanette-nél. – Az emberek szeretnek ajándékozni. Akár pénzt is. Így fejezik ki az irántam érzett csodálatukat. – Fogadjunk, hogy Bart nem csodálta magát ennyire. Fogadjunk, hogy amikor pénzt kért tőle azért, hogy titokban tartsa, amit kifecsegett, a megfelelő öszszeg helyett a rendőrséggel fenyegette meg. – Nem vagyok zsaroló – nézegette a körmét Dubrosky. – Túlságosan mocskos. – Majd én mutatok valamit, ami igazán mocskos – húzta elő Eve a tetthelyen készített fényképeket. Dubrosky nem zöldült el; nem veszítette el az eszméletét, de ő is falfehérre sápadt. – Jézusom. Jézus Krisztus. Levágták a fejét. – A nyakam rá, hogy a színjátszó körben a vívást is szokták gyakorolni. Mondjuk a kosztümös darabokhoz – mérte végig ridegen Eve a vele szemben ülő férfit. – Látom, jó erőben van. Biztosra veszem, hogy erőlködés nélkül meg tud emelni egy pallost. – Figyeljen. Figyeljen ide – józanodott ki Dubrosky. Korábbi, hanyag stílusát mintha elfújták volna. – Abból élek, hogy lefekszem mindenkivel, akitől pénzt vagy drága ajándékokat kapok. Ha érdekes információhoz jutok, azt is eladom, de sohasem bántottam még senkit. A gyilkosság pedig végképp távol áll tőlem. Persze hogy behálóztam Rolandot. Könnyű préda volt. Viszont már régen véget akarok vetni ennek a kapcsolatnak. Éppen ezért jöttem össze Britt-tel. A férje gazdag, megengedi neki, hogy eljárjon a színjátszó körbe, és mindent megvesz neki, amit csak megkíván. Pénzügyi tanácsadó. Sokat utazik. Ezt akartam ki-

40

használni. Megfordult a fejemben, ha náluk járok, feltöröm a számítógépét, hátha találok valamit. Sok munkát fektettem már bele. Miért tolnám el egy ilyen zűrös üggyel? Nem én voltam. Nem én végeztem vele. – Kinek akarta eladni az információkat? – A pokolba – túrt a hajába Dubrosky. A mozdulat, mellyel tönkretette tökéletes frizuráját, elárulta Eve-nek, mennyire megrémült. – Csak akkor borítok, ha sikerül megegyeznünk. – Nekem erre nincs szükségem. A felvevő előtt már úgyis beismerte az ipari kémkedést. Ráadásul, Milt, én nem nézek fel magára. Egyáltalán nem. Neveket akarok hallani. Méghozzá most, rögtön. Dubrosky hátradőlt, lehunyta könnyes szemét, és beszélni kezdett. Amikor Eve végzett, intézkedett, hogy Dubroskyt vezessék egy cellába. Tudta, mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy néhány évig New York állam vendégszeretetét élvezze, és remélte, hogy ez idő alatt nagyon hiányozni fog neki a kozmetikusa. – Végeztem – újságolta Peabody, amikor találkoztak Eve irodájában. – Akkor kettőből kettő – programozott Eve egy kávét, majd intett a társának, hogy kövesse a példáját. – Habár a felét sem értettem abból, amit mondott. Minél idegesebb lett, annál inkább belebonyolódott a szakzsargonba. Az is megfordult a fejemben, hogy hívom McNabot, és megkérem, fordítsa le, de… – fújta meg néhányszor Peabody a kávéját – ...de annyit egyedül is kibogoztam a vallomásából, hogy mindegyik kutatásról beszélt Dubroskynak, amiben részt vett. A Képzeletről is. – Az egyik lyuk – emlékezett vissza Roarke szavaira Eve. Elgondolkodva a keskeny ablakhoz lépett, és bámulni kezdte az előtte elvitorlázó légibuszt. – A fickó, akit kihallgattam, olyan nyálas, hogy ha megtaposnám, könnyebb lenne elégetni a cipőm, mint letörölni. A szexből és a vonzerejéből él. Kiválasztja az áldozatait, és eljátszik velük. Állítólag éppen az egyik új hódításával hentergett az Oaks Hotelben, amikor Bart elveszítette a fejét. – Kissé túlságosan előkelő az a környék egy szélhámosnak. – A szeretője férje igencsak gazdag. Mindenképpen ellenőriznünk kell. Ezenfelül együtt él egy harmadik személlyel. Miközben kifizetteti a számláit és lefekszik velük, beletúr a számítógépükbe, és eladja a lopott adatokat. Szóval meg kell tudnunk, hogy kit vagy kiket érdekelhetett a Képzelet – kortyolt bele a kávéjába, miközben a fiatal, ostoba Roland és Bart járt az eszében. – Nem hiszem, hogy Dubrosky hatolt be Bart lakásába, hogy feldarabolja. Még arra is képtelen, hogy egyedül vágja a körmét vagy a haját. Viszont ha sikerül összekötnünk a gyilkosságot a vevőjével, bűnrészességgel még megvádolhatjuk, és akkor sok időt fog tölteni egy igencsak szűkre szabott cellában. – Nem sikerült megkedvelned. – Nem ám. Van egy olyan érzésem, ha nem veti ki a hálóját Rolandra, Bart Minnock még mindig élne. Tied a két nő, akiket szintén elcsábított. Én a Sync Entertainmentnél utánanézek Lane DuVaugne-nak, mielőtt személyesen felkeressük.

41

Peabody a bögréjébe bámult. – Idegesek lesznek. – Naná. Ez a legjobb az egészben – adta meg Peabodynak a Dubroskytól megtudott neveket és címeket. – Csak diszkréten – tette hozzá. – Britt Casey férjnél van. Lehet, hogy megérdemel egy jó nagy seggberúgást, de ha ő is olyan lüke, mint Roland, akkor a férjét jobb, ha kihagyjuk az ügyből. Nekem is van szívem. – Diszkrét leszek. Ha ez a fickó egyszerre három szeretőt tartott, hogy maradt ideje másra? – Minden jel szerint csak jó szervezés kérdése. – Kíváncsi vagyok, milyen táplálékkiegészítőt szed. Vagy valami speciális diétát követ? – Ha legközelebb beszélek vele, majd megkérdezem. Indulj. Eve visszaült az asztalához, és elindított egy keresést DuVaugne-ra és a cégére. Miközben a számítógép dolgozott, gyanakvástól hajtva tárcsázott egy számot. A vonal másik végén Roarke jelentkezett. – Hadnagy. – Az épületben vagy? – Igen. Az ENyÜ-nél. – Mit tudsz Lane DuVaugne-ról és a Synch Entertainmentről? – Máris lemegyek. – Nem kell ide… – kezdte Eve, de észrevette, hogy már csak az üres képernyőhöz beszél. – Oké. DuVaugne-nal kezdte. Az ötvenkilenc éves alelnök a második feleségét fogyasztotta, aki – habár ezen már nem is csodálkozott – még csak huszonnyolc éves volt. Három éve házasodtak össze. Az Upper East Side-on laktak, de volt egy házuk Belize-ben és az olasz Riviérán is. A lány korábban fehérneműmodellként dolgozott. Minden férfi egyforma. Ugyanaz hajtja őket. Tizenhat éve tették meg a Synch alelnökének. Az éves jövedelme, nem számítva a jutalmakat, elérte a huszonkétmillió dollárt. A rendőrségi nyilvántartásban nem szerepelt. – Ezen hamarosan változtatunk. Mit óhajt megváltoztatni a paraméterek közül? – kérdezett vissza a számítógép. – Semmit. Felejtsd el. Itt még magában sem beszélhet az ember? Gyorsan belepillantott a cégről talált adatokba. A játékok és konzolok fejlesztésével, gyártásával és forgalmazásával foglalkozó Synch csaknem egyidős volt DuVaugne-nal. A világon mindenfelé talált irodákat vagy leányvállalatokat. Eve összevont szemöldökkel olvasta a városneveket, a cégtörténetet, és próbálta keresztülrágni magát a számokon. Még önmaga előtt is nehezen ismerte be, de megkönnyebbült, amikor Roarke belépett az irodájába, és becsukta maga mögött az ajtót. – Hohó. – Nem szeretem kiteregetni a dolgaimat.

42

– Mi dolgod neked a Synch céggel? – Pillanatnyilag semmi. Hol rejtegeted a csokoládéd? – Miféle csokoládéról beszélsz? Roarke megsemmisítő pillantást vetett a feleségére. – Nagyon jól tudom, hogy mindig dugdosol néhány szeletet az irodádban. Szükségem van egy kalórialöketre. Oszd meg velem, amid van. Eve az ajtóra pillantott. Roarke összevonta a szemöldökét. – Vigyázz, nehogy bejöjjön valaki. Végre sikerült egy remek rejtekhelyet találnom. – A helyedben felszerelnék egy kamerát, és tetten érném azt, aki a titkos raktárad fosztogatja. – Ésszel akarom elkapni a tolvajt, nem technikai segítséggel. Ez már becsületbeli ügy – emelt fel egy csavarhúzót az asztaláról, és a hulladékmegsemmisítő elé guggolt. Néhány mozdulattal leszerelte a gép borítását, és előhúzott egy műanyag zacskót. Olyat, mint amilyenben a bizonyítékokat szokták tárolni. – Az eszed azt súgja, hogy a szemétben kell tartanod a csokoládét? – A lezárt zacskóban nem lesz semmi baja – tépte fel a műanyagot Eve, kivett egyet a három szelet csokoládéból, odaadta a férjének, majd a maradékot gondosan visszacsomagolta. Amikor megfordult, látta, hogy Roarke összevont szemöldökkel méregeti az édességet. – Ha ilyen finnyás vagy, inkább add viszsza. – Régen gondolkodás nélkül felforgattam a szemetest a sikátorban, hogy ennivalóhoz jussak. Változnak az idők – bontotta ki Roarke a csokoládét, és beleharapott. – De nem gyökeresen. Eve visszatette a helyére a csavarhúzót, majd felállt, csípőre tette a kezét, és megvizsgálta a hulladékmegsemmisítőt. – Oké. Nem látszik rajta, hogy piszkáltam. – Az igaz szerelem – simogatta meg Roarke a felesége barna haját, majd hüvelykujjával megcirógatta a gödröcskét az állán – még a csokoládénál is többet jelent. Eve látta, hogy a férje arcáról felszállt az árnyék. Ezt teszi a munka – az embernek nem marad ideje gyászolni. – Térjünk rá a Synch Entertainmentre. – Oké. Nagyjából egy éve gondoltam arra, hogy meg kellene vásárolnom. – Ebben nincs semmi meglepő. Ha már egyszer létezik, meg akarod szerezni. – Éppen ellenkezőleg – ült az ütött-kopott fotelbe Roarke, amelyet Eve csak a vendégei miatt tartott az irodájában. – Miután alaposan megvizsgáltam, úgy döntöttem, mégsem kell. Legalábbis egyelőre nem. – Miért? – Bajban van, és nem akarok azzal is foglalkozni, hogy kihúzom a gödörből. Inkább végignézem, amíg teljesen összeomlik, és akkor nagyon olcsón megkapom vagy megvárom, hogy összeszedjék magukat, és akkor tisztességes pénzt fizetek érte, de cserébe működő vállalatot kapok. – Miféle bajról beszélsz? Azon kívül, hogy az elmúlt másfél évben két kisebb külföldi leányvállalatukat is felszámolták, nem találtam semmit, ami erre utal.

43

A Földön kívül nincsenek érdekeltségei. Vagy nem érdekli őket az a piac, vagy tilos ott forgalmazniuk a termékeiket. Roarke felvonta a szemöldökét. – Büszke vagyok rád. Kezdesz beletanulni az üzletbe. – Ne okoskodj, mert elveszem a csokoládéd. – Gyere, és próbáld meg – csapott hívogatóan a térdére Roarke. Igen. Minden jel szerint sokkal jobban érzi magát. – Semmit sem tudok a játékpiacról, hacsak azt nem, hogy ez a piac gyakorlatilag korlátlan lehetőségeket rejt. Az emberek mindig játszani akarnak. Otthon, buliban, munka közben, bárhol. Hogyan kerülhetett bajba egy ötvenéves játékfejlesztő cég? – Úgy, hogy az elmúlt évtizedben sokkal többet költöttek marketingre, mint fejlesztésre, és továbbra is figyelmen kívül hagyják a Földön kívüli piacokat. Abban a tévhitben élnek, hogy kicsi, és nem éri meg a fáradságot – vonta meg a vállát Roarke, miközben jóízűen beleharapott a csokoládéba. – Képtelenek megújulni, és ha ez nem változik, mégpedig gyorsan, akkor túllép rajtuk a világ. – Oké, tehát tovább nyújtózkodtak a takarójuknál, és közben azt hiszik, hogy ami tíz éve jó volt, az még mindig megfelel. – Ügyesen összefoglaltad a lényeget. A két alapító a csúcson adta tovább a vállalatot. Azóta voltak már fent és lent is. Pillanatnyilag lassan, de annál biztosabban süllyednek a hullámvölgy mélyére. – Egy olyan játék, mint a U–Play Képzelete, megállíthatja ezt a süllyedést. – Ebben tökéletesen igazad van. Persze ez a marketingstratégiájuktól is függ. Szerinted ez volt az indíték? – Elképzelhető. DuVaugne, a Synch alelnöke eddig százötvenezer dollárt fizetett a Képzeletre vonatkozó adatokért. – A Synch fejlesztésért felelős alelnöke – tette hozzá Roarke. – Lefelé jövet én is utánanéztem. Egy ilyen játékkal ő lenne a cég hőse. Felteszem, a szerződése szerint külön jutalom is jár neki az ilyen esetekben. Így kell kis befektetéssel nagyot kaszálni. – Ennyi bőven elég egy gyilkossághoz vagy egy újabb befektetéshez. Ez alatt bérgyilkosra gondolok. Ráadásul az új felesége nagyon fiatal. Fogadni merek, hogy szeret nagy lábon élni. Roarke elmosolyodott. – A legtöbb nő már csak ilyen. – Nana! Ha majd neked is eszedbe jut, hogy fiatalabb évjáratra cserélj, ne felejtsd el, kettőnk közül ki visel fegyvert. – Ezt sohasem fogom elfelejteni. Mindig is nagyra becsültelek érte. – Oké. Beszélnem kell ezzel a DuVaunge-nal. – Tulajdonképpen én is szeretnék váltani vele néhány szót. – Ez lehetetlen. Meg ne próbáld! – rázta meg Eve a fejét. – A versenytársa vagy. Ha velem jössz, csak csökkented az esélyeimet, hogy kiszedjek belőle valamit. Ne így próbálj segíteni. – Értelek.

44

– Közben beugrom Morrishoz, és a helyszínt is meg akarom még egyszer nézni. Folyamatosan tájékoztass, hogy álltok az elektronikus munkával. – Tájékoztatlak, de Bart lakására mindenképpen szeretnélek elkísérni. Eve szóra nyitotta a száját, majd becsukta, és átgondolta a hallottakat. – Ott még a hasznodat is vehetem. – Megteszem, ami tőlem telik – gyűrte össze a csomagolópapírt Roarke, és kétpontos dobással a hulladékmegsemmisítőbe küldte, majd felállt. – Kösz a csokit. Eve elmosolyodott. – Miféle csokit?

45

Ötödik fejezet – Szerinted képes elfáradni a pénisz? Eve vezetés közben Peabody felé fordította a fejét, majd lehúzta orrán a napszemüveget, amiről csaknem megfeledkezett. – Kinek a péniszére gondolsz? – Mindenkiére. Szerinted nem szokta mondani, hogy: az Isten szerelmére, haver, tartsunk egy kis szünetet? Vagy inkább úgy gondolkozik, hogy: juhú, ismétlés! – Ezt az üggyel kapcsolatban kérdezed, vagy már megint csevegni akarsz? – Az ügy gondolkoztatott el. Az a seggfej Dubrosky járt az eszemben. Tegnap délután Britt Casey-t döngette. Méghozzá a nő szerint háromszor is összejött nekik. A padlón – emelte fel az egyik ujját –, majd az ágyban, és végül az ajtónak támaszkodva. Utána este szerepjátékot játszottak Rolanddal. Hajóskapitány és hajósinast. – Hagyd abba! – Várj még. Ma reggel pedig? Lezavart egy gyors menetet Chelsea Saxtonnal, aki a zuhany alatt még le is pippantotta. – Jézusom, Peabody. – Nem én kérdeztem rá a mocskos részletekre. Amikor tudomást szereztek a vetélytársaikról, valósággal ömleni kezdett belőlük a szó. Szerintem a legtöbb sunci ilyenkor azt mondaná: Hé! Nehogy azt hidd, hogy még egyszer beengedlek! – Sunci? – A vaginát szokták így nevezni. Szerintem szép. Komolyan azt hiszem, az adott körülmények között a legtöbb sunci azt mondja, hogy oké, ezzel elleszek egy darabig. A pénisz viszont folyamatosan keresi az új helyét? Mivel nekem nincs, nem tudom eldönteni. – Ha tőlem várod a választ, közlöm, hogy én sem. – Tudom. Már láttalak meztelenül. Szerintem a legerősebb pénisz is megelégeli egy idő után a dolgot, és bemondja aznapra, vagy arra az éjszakára az unalmast. Vakációzik egyet. Vagy szunyókál. – Magam előtt látom, ahogy napszemüvegben ül a medence partján, és azokat a gyümölcsből készült, papír napernyővel díszített vackokat szürcsöli. – Ez nagyon édes. – Egyáltalán nem az. Inkább ijesztő. Vagy undorító. Nem tudom eldönteni, melyik. Jobban mondva, inkább mind a kettő – fújtatott kimerülten Eve. – Mind a kettő. – Még aprócska szalmakalapot is tehet a fejére. Mellesleg a magam részéről egyáltalán nem gondoltam Dubrosky péniszére.

46

– Peabody, nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire nem akarok erről beszélni. – Ráadásul – folytatta rendületlenül Peabody – szerintem ezzel Mira is egyetértene – tette hozzá a testület legjobb profilalkotójára és pszichológusára gondolva. – Dubrosky a péniszét egyszerre használja fegyvernek és értékmérőnek, mellyel a saját nagyságát hangsúlyozza. – Oké. Aranyláncot visel a nyakában, és fegyvert markol. Hagyd már abba! Peabody a társa felé fordult, és jókedvűen rámosolygott. – Ennél szebben nem is lehet leírni. A képzelőerőd tesz ilyen remek nyomozóvá. Dubrosky levágta a nagy dumát arról, milyen nagy szüksége van arra, hogy felnézzenek rá, hogy csodálják. Talán a külsejére és a modorára gondolt, de tudat alatt a péniszéről beszélt. – Oké, ha azt mondom, egyetértek veled, mellesleg valóban egyetértek, akkor abbahagyod? – Csak úgy vélem, érdekes. Ezután pedig vegyük ezt a DuVaugne-t… Eve arca megfeszült. – Nehogy nála is a péniszével kezdd! – A fickó elhagyta a feleségét egy húszéves sunciért. – Istenem! – Azért, mert hirtelen eszébe jutott, hogy ő is halandó, de egyáltalán nem akarja végleg befejezni a földi pályafutását. Szüksége van a friss húsra. Mintha csak azt mondaná: Nézzétek, mit szerezem, kiben jár a péniszem, ezzel bizonyítom, hogy még mindig életerős férfi vagyok. Minden út a péniszhez vezet, ami igenis megköveteli a neki kijáró tiszteletet. Beszélhetnénk erről Charlesszal. Eve megállt a halottasház előtt, és egy pillanatra a kormánykerékre hajtotta a fejét. – A nyomozáshoz nincs szükségünk egy volt bárcásra, aki jelen pillanatban szexológiai tanácsadással foglalkozik. Ráadásul éppen nászúton vannak Louisezal. – Igen, de már csak pár nap, és hazajönnek. Szerintem sokat segítene a nyomozásban, ha tisztán látnánk ezzel a péniszkérdéssel kapcsolatban. – Nagyszerű. Akkor beszélj majd Charlesszal, és írj róla jelentést. A nap hátralévő részében viszont hallani sem akarom a pénisz szót. – Pedig nagyon szép elnevezése a… annak – folytatta befelé menet Peabody. – A többi mind nagyon kemény… érted a célzást? Szóval vagy kemény, vagy gyerekes. Ahogy odalent lóg… – Kinyírlak. Méghozzá itt, a hullaházban, így legalább pénzt spórolok az adófizetőknek. Eve a hűvös levegő és a fehér falak segítségével próbált megfeledkezni mindarról, amivel Peabody teletömte a fejét. Az egyik oldalfolyosón észrevette Morrist, aki egy fehér köpenyes technikussal beszélt. – Pár perc, és megyek – majd Eve felé fordult. – Gondoltam, hogy még ma beugrasz. – El akartalak csípni, mielőtt hazamész.

47

– Épp az irodámba indultam, hogy átküldjem neked a jelentésem. Megnézed még egyszer az áldozatot? Ezzel elindultak egymás mellett. – Mesélj azokról az égésekről. – Aprók, de minden sebszélen megtalálhatóak. Ez alól a zúzódások és a horzsolások sem kivételek – lökte be a boncterem ajtaját Morris. A test egy acélasztalon feküdt, a fej egy kisebb tálcán. Morris elővett két mikroszemüveget, és az egyiket Eve felé nyújtotta. – Figyeld meg, hogyan fokozódott az erőssége. Látod a horzsolásait, a bal alkarját és a bokáját? Olyan aprók, hogy valószínűleg meg sem érezte az elektromos ütést. A vállán viszont mélyebb a horzsolás, és az égésnyom is markánsabb. – Szóval minél súlyosabb a sérülés, annál erősebb az égésnyom? – Nem, habár kezdetben én is pontosan ugyanezt gondoltam. A lábszárán találtam egy mélyebb, de szinte égés nélküli vágást. A karján és a nyakán a perzselések gyakorlatilag megegyeznek. Ráadásul nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy a nyaksebe a legsúlyosabb. – Vagyis… az elektromos ütések ereje, ha ugyan az okozta az égéseket, a játék folyamán egyre fokozódott. Minél régebben játszott, annál megrázóbb következménye volt annak, ha eltalálták. – Nekem is ez tűnik a legvalószínűbbnek. – A játékokban általában egyre erősebb kihívásokkal szembesül az ember, miközben előrehalad a szinten, avagy átlép a következőre – jegyezte meg Peabody. – Oké – raktározta el Eve ezt az információt az agyában. – Valószínűleg nőtt a feszültség. Roarke-nak is vannak hasonló játékai. Ha a rossz fiú eltalál, a program apró elektromos ütéssel büntet. Így a játékos tudja, hol találták el. Viszont ez csupán jelzés értékű. Nem fájdalmas. Bart esetében valaki megváltoztatta a szabályokat. Ez viszont nem magyarázza a testén belül talált égésnyomokat. Azt értem, hogyan sérült meg a bőre, de a nyaki vágásban is találtunk ilyen nyomokat. Vagyis elektromosan feltöltött fegyverrel vágták le a fejét. Ennek viszont semmi értelme. Nem lett volna elég egy sima, éles kard? – De igen. Minden bizonnyal az is elég lett volna. Eve a fejhez lépett, és megvizsgálta a nyak csonkját. – Összeillenek? – Tökéletesen. – Talán a töltés növelte a csapás erejét, így egy gyengébb gyilkos is be tudta vinni a halálos csapást – vette le a szemüvegét Eve. – Szemből érte a vágás? – A nyomok erre utalnak – bólogatott Morris. – Akkor átkozottul gyorsnak kellett lennie, igaz? Átkozottul gyorsnak. Bart nem fogyasztott drogot, nem volt megkötözve, mégis szembenézett egy hatalmas karddal. Akár el is futhatott volna. Ha meneküléssel próbálkozik, akkor hátulról éri a halálos csapás. Nem hiszem el, hogy csak bambán állt, és megadóan tűrte, hogy levágják a fejét. A karján látszik, hogy a gyilkos előtte megkínálta a pengével. Biztosan látni akarta a reakcióját. Előbb sokkolta, majd lesújtott – csóválta a fejét. – Visszamegyek a helyszínre.

48

Előtte viszont DuVaugne-nal akart beszélni. Megkérte Peabodyt, hogy hívja fel az irodájában, de kiderült, hogy már hazament. A vállalati vezetőknek és a nyomozóknak nem csupán a fizetésük különbözött, de a munkaidejük is. Eve ezért még nem kárhoztatta, de bosszantotta, hogy most keresztül kell mennie az egész városon. – Tudod… – kezdte Peabody, de Eve szigorú pillantását látva elhallgatott. – Ha megint anatómiáról kezdesz beszélni, kiváglak a csukott ablakon. – Nem fogok, de megint csak gondolkodtam, és most történetesen a kardról mondanék néhány szót. Nem a férfiak azon testrészéről, amit így is szoktak hívni, hanem a gyilkos fegyverről. Tavaly egy kiállításon jártam McNabbal. – Mi a fene. Ti kiállításra is szoktatok járni? – Játékkiállításról beszélek. New Yorkban rendezték, a kongresszusi központban. Az őrült zsenik fesztiválja, de sokkal szórakoztatóbb, mintsem első hallásra gondolja az ember. – Én nem így képzelem a szórakozást. Szerintem, ez felér egy rémálommal a pokol kellős közepén. – Sokan jelmezbe bújtak. Beöltöztek egy-egy játék vagy videó hősének. Eljöttek a színészek is, akik eredetileg játszották a karaktereket, és bemutatót tartottak meg dedikáltak. Mindenfélét árultak, még árverést is rendeztek. Jó sok pénzért. Voltak versenyek, előadások, és az ember kipróbálhatott mindenféle játékot. Emlékszem, a U–Play is tartott egy óriási bemutatót. Hoppá, talán még az áldozatot is láttam, mielőtt áldozat lett belőle. Ez volt a technoőrültek háromnapos fesztiválja. – Vajon miért nem mentem el? A következőre mindenképpen küldj egy meghívót. – Oda akarok kilyukadni, hogy fegyvereket is láttam. Játék fegyvereket, bemutatófegyvereket és virtuális fegyvereket. A népszerű játékok döntő többsége a háborúról szól. – Naná. Az emberek soha nem unnak bele egymás öldöklésébe – vágta rá Eve, habár magában elismerte, hogy érdekes irányt vett a beszélgetés. – Egy elektromos kard nagyot szólhat egy efféle bemutatón. – Az biztos. Bejutottunk az egyik árverésre, ahol Elda, az Amazonkirálynő kardja, ami ugyan nem elektromos, több, mint félmillióért talált gazdára. – Most dollárról beszélsz? – Most dollárról beszélek. Elda ezt forgatta abban a videóban, amely arról szólt, hogyan védte meg a trónját és az otthonát, meg minden. A játék valami észvesztő. McNabbal játszottunk vele. – Ki volt a királynő? – Haha. A holováltozat is megjelent, de nincs holovetítőnk, ezért a számítógépen játszottunk. Mellesleg az ilyen összejöveteleken bőven akad fegyver, nem beszélve a kereskedőkről és a gyűjtőkről. Az ember vehet magának bénítót, varázsbuzogányt, tűzköpő dárdát, fénykardot, még dezintegrátort is, de láttam, hogy a kardokban van a legnagyobb üzlet. Ezek a legszexisebbek. Ez is érdekes, gondolta Eve. Elég érdekes ahhoz, elinduljanak a nyomon.

49

– Fogadjunk, hogy Bart csak addig tartotta szexinek, amíg le nem nyisszantották a fejét az egyikkel. Gyűjtők, kereskedők és kiállítások. Majd ezen az úton is elindulunk, de még bízom benne, hogy szerencsénk lesz. DuVaugne talán előkapja a varázskardját, és egyszerűen lepuffantjuk a bénítónkkal. – Felismerem, ha valaki szóvirágok mögé bújva emlegeti azt a p betűs testrészt. Eve megállt a tilosban, és felkattintotta a Szolgálatban jelzést. – Ha bármit előránt, azonnal rávetjük magunkat. Peabody nevetve mászott ki a kocsiból. – Szép ház. Az, gondolta Eve. Mármint, ha az ember szereti az acélt, az üveget és az éles kiugrókat. A biztonsági üveg visszaverte a napsugarakat. Örült, hogy magával hozta a napszemüvegét. Belegondolt, hányan vakultak már meg csak azért, mert elsétáltak a poszt-posztmodern építész háromszintes, őrült álma mellett. Eredetileg itt is a megszokott kőház állhatott, amely teljesen megsemmisült a városi forradalomban. Ennek a helyét vette át az acélüveg palota. A lakók minden bizonnyal jól érzik magukat ebben a kalitkában. Élvezik a zavartalan kilátást. Eve-nek viszont a hideg futkározott a hátán. Rámpa, és nem lépcső vezetett a bejárathoz. Amint a kapu elé értek, halkan jelezni kezdett egy mozgásdetektor. Eve látta a két kamerát és a tenyérlenyomat-azonosító üveglapját. – Első pillantásra barátságosnak tűnik, de a biztonsági rendszer annál komolyabb. A hangazonosítás sikertelen. A lakók nem fogadnak ügynököket. Minden látogatónak előre be kell jelentkeznie. Kérem, azonosítsa magát, és adja meg a jövetele célját. Köszönöm. – Ha már egyszer kéri – vont vállat Peabody. – Ráadásul előre meg is köszönte. – Aha, igazán udvarias. Szerintem nem kedvelik, ha csak úgy átugrik az egyik szomszéd. Tíz másodpercen belül azonosítsák magukat. Az épületet a Secure-One védi. Ha nem azonosítja magát tíz másodpercen belül, a rendszer értesíti a megfelelő szerveket. – Kezd udvariatlanná válni – húzta elő Eve a jelvényét. – Eve Dallas hadnagy, NYPSD. Lane DuVaugne-t keressük. Nem egyeztettek vele időpontot. – Vizsgáld meg a jelvényt, és értesítsd Mr. DuVaugne-t, hogy a nyomozók itt állnak az ajtaja előtt. Ha elmulasztod, félórán belül sokkal többen leszünk, és házkutatási parancsot is hozunk magunkkal. Kérem, helyezze a jelvényét a leolvasó elé. Köszönöm. – Visszanyerte a jó modorát – jegyezte meg Eve, miközben eleget tett a számítógép kérésének. Azonosítás megtörtént. Maga valóban Eve Dallas a NYPSD-től. Egy pillanat türelmet kérek. Azonnal értesítem Mr. DuVaugne-t. Tovább tartott egy pillanatnál, de a rendszer végül beengedte őket.

50

A méltóságteljes, fekete öltönyt viselő kiszolgáló droid láttán Eve felhorkant. Akár Summerset testvére is lehetett volna. Nem csupán a megjelenése emlékeztetett rá, de lekicsinylő arckifejezése is. – Hé, ez egészen úgy néz ki, mint… – Mint a legnagyobb zabszem a seggemben – fejezte be Eve a mondatot, és halványan elmosolyodott. – Neved is van, haver, vagy csak számod? – Derbynek hívnak – felelt elegáns, angol akcentussal a droid. – Kérem, árulja el a jövetelük célját, hogy jelenthessem Mr. DuVaugne-nak. Másrészt a társa még nem azonosította magát. – Delia Peabody nyomozó – emelte fel Peabody a jelvényét. – Most, hogy mindenki ilyen szépen bemutatkozott, jelentse a gazdájának, hogy a NYPSD vagy itt, a kényelmes lakásában fog beszélgetni vele, vagy bekísérjük egy kis csevejre. Az már kevéssé kényelmes, viszont sokkal nyilvánosabb. Nem kötöm az orrodra, hogy mit akarunk tőle, haver. – Átadom Mr. DuVaugne-nak. Várakozzanak az előszobában. Bekapcsoltam az összes belső kamerát. A mozgásukat és a beszélgetésüket rögzítjük. – Majd igyekszünk nem lépni a szőnyegre. A droid felhorkant, megfordult, majd beljebb vezette Eve-et és Peabody. Elhaladtak egy kék vizű szökőkút mellett. A partján álló bronzból mintázott nőalak éppen bele akart ugrani. Az üvegfalú előszobában két ezüstszínű zselékanapé állt, rajtuk egy sor vérvörös díszpárnával. A fotelek is ebben a két színben pompáztak. Az összes asztal üvegből készült. Némelyiken különös cserepes virágok nyíltak. A mennyezeten acélból és üvegből készített csillár függött. A padló mintája megegyezett az épület külső acélborításával. Eve még soha életében nem járt ennyire divatos, mégis kényelmetlen szobában. Legalábbis hiába gondolkodott, nem emlékezett rá. – Itt várjanak – utasította őket Derby. Amikor távozott, Eve az utcára néző falhoz lépett. Igen, határozottan védtelennek érezte magát. Miért akar bárki is úgy élni, hogy csupán egyetlen üvegdarab választja el a világtól? – borzongott meg, majd visszafordult a társa felé. – A benyomásaid? Peabody csak a szemét forgatta. Ezzel akarta Eve emlékezetébe idézni, hogy minden szavukat rögzítik. – Izé… Nagyon tiszta. És csendes. Egyáltalán nem hallatszik be az utcazaj – intett az ablak felé. – Mintha egy lehalkított videót nézne az ember. – Vagy átkerültünk egy párhuzamos, néma világegyetembe. Ami ezen felül még hátborzongató is. – Most már valóban az – rezzent össze Peabody, és tovább meresztgette a szemét. – Tisztának viszont igenis tiszta. Eve lépteket hallott. Egy puha talpú cipőt viselő férfi, és egy tűsarkakon közlekedő nő. Megfordult. Először a nőt vette észre, és azonnal látta, hogy ő állt modellt a hallban látott, csaknem meztelen szoborhoz. Most rövid nyári ruhát viselt, amely tökéletesen

51

illett kék szeméhez – Legújabb divat szerint készült cipője szabadon hagyta a lábfejét. Mellette konzervatív szabású öltönyt viselő, jellegtelen férfi állt. Szigorú arckifejezéséhez és csillogó, barna szeméhez hosszú haj társult. Sietve megkötött nyakkendőjéből és a felesége elégedett, habár kissé álmos tekintetéből Eve azonnal kitalálta, mivel foglalkoztak a megérkezése előtt. – Dallas hadnagy, ugye, és Peabody nyomozó – rázta meg szívélyesen mindkettejük kezét DuVaugne. – Minek köszönhetem a látogatásukat? – Bart Minnock meggyilkolásának az ügyében nyomozunk. – Értem – bólintott megfontoltan DuVaugne, majd sajnálkozva felsóhajtott. – Hallottam róla, de a média nem sok részletet közölt. – Ismerte Mr. Minnockot? – Valójában nem. Természetesen tudom, hogy kicsoda, hiszen ugyanazon a területen dolgoztunk. – Jesszus, drágám, igazán leültethetnéd a vendégeinket. Nahát! Igazán figyelemreméltó bronxi akcentus, gondolta Eve. – Taija vagyok. Mrs. Lane DuVaugne. Nem foglalnának helyet? – intett teátrálisan a fotelek felé. Akárcsak egy hosztesz a játékbemutatón. – Megkínálhatom magukat valami frissítővel? – Köszönjük – ült le Eve –, de nem kérünk semmit. Ezek szerint sohasem találkozott személyesen Bart Minnockkal? – Nos, ha jól emlékszem, egyszer-kétszer összefutottunk – ült le DuVaugne is a felesége mellé a vörös-ezüst kanapéra. – Kiállításokon, rendezvényeken és hasonló eseményeken. Nagyon okos és szimpatikus fiatalember benyomását keltette. – Akkor miért akarták megölni? – kérdezett közbe Taija. – Remek kérdés – helyeselt Eve, mire Taija úgy felragyogott, mint egy diáklány, akit éppen megdicsért a kedvenc tanára. – Kérdések nélkül sohasem kapjuk meg a válaszokat. – Nekem is ez az életfelfogásom, és ennek a szellemében folytatom, amikor megkérdezem, Mr. DuVaugne, hogy hol volt tegnap délután három és hét óra között? – Hogy hol voltam? Ezek szerint gyanúsított vagyok? – csattant fel dühösen DuVaugne, pedig Eve azt várta, hogy inkább elbizonytalanodik. – Miért? Alig ismertem azt az embert. –Jesszusom, Lane senkit sem tudna megölni. Gyengéd, mint a ma született bárány. – Ilyen esetben ez a szokásos eljárás. Ahogy azt már említette, Mr. DuVaugne, ugyanabban a szakmában dolgozott, mint az áldozat. – Ez azért még kevés a gyilkossághoz! Csak ebben a városban számtalan ember él, akik mind érdekeltek a játékfejlesztésben, maga mégis engem zaklat. – Ugyan már. Csillapodj, drágám – simogatta meg Taija a férje karját. – Ne izgasd fel magad. Tudod, hogy nem tesz jót. Ráadásul nagyon udvariasan kérdezték. Mindig azt szoktad mondani, hogy a munkát jól meg kell fizetni, ha azt

52

akarjuk, hogy az emberek elvégezzék. Különösen igaz ez a közalkalmazottakra. Ugye, maga is közalkalmazott? – kérdezte Eve-től. – Ahogy mondja. – Különben is, drágám, te is tudod, hogy csaknem négyig dolgoztál. Nagyon keményen dolgozik – próbált bizalmaskodni Eve-vel. – Amikor végeztél, egyenesen hazajöttél, és ledőltünk egy kicsit, mielőtt felöltöztünk Rob és Sasha partijához. Nagyon szép vacsorapartit rendeztek. – Ez elvi kérdés, Taija. – Ugyan, ugyan – simogatta tovább a férjét Taija. – Nyugodj meg. DuVaugne lassan, jól hallhatóan teleszívta a tüdejét. – Azt hiszem, Taija, itt az ideje az esti Martinimnek. – Persze, drágám. Máris szólok Derbynek, hogy keverjen egyet. Bocs… Mármint elnézést, azonnal itt vagyok. Miután Taija távozott, DuVaugne Eve felé fordult. – A feleségem bizonyos dolgokban roppant naiv. Az lehet, gondolta Eve, de ezzel együtt őszinte, és akármilyen képtelenségnek hangzik, szeretetre méltó. – Eléggé naiv ahhoz, hogy ne értse meg: a kemény munka azt jelenti, hogy megbíz egy ipari kémet, lopjon titkokat a U–Playtől? Dubroskyt már őrizetbe vettük – tette hozzá Eve, mielőtt DuVaugne tiltakozásra nyithatta a száját. – A kihallgatás során maga ellen vallott. – Fogalmam sincs, miről beszél. Meg kell kérnem magukat, hogy távozzanak. – Peabody, olvasd fel Mr. DuVaugne-nak a jogait. DuVaugne fennhangon tiltakozott, de hiába. Peabody felmondta a módosított Mirandát. – Megértette a jogait és a kötelességeit? – fejezte be Peabody. – Ez hihetetlen! – állt fel vörös fejjel DuVaugne. – Máris hívom az ügyvédem. – Nagyszerű. Mondja meg neki, hogy egyenesen a kapitányságra jöjjön – állt fel Eve is, de ellentétben a házigazdával, róla meg lehetett volna mintázni a nyugalom szobrát. – A fogdában majd lehiggad. Addig is egyeztetjük az ügyvédjével a kérdéseinket egyrészt az ipari kémkedéssel, másrészt Bart Minnock meggyilkolásával kapcsolatban. – Egy pillanat. Várjon már egy rohadt pillanatra! Tegnap a közelében sem jártam Minnock lakásának. Soha nem voltam nála. – Maga kért ügyvédet, Mr. DuVaugne – emlékeztette Eve. – Szívesen megvárjuk, amíg találkoznak és beszélgetnek, és csak utána tesszük fel a kérdéseinket. Vagy folytatjuk a kihallgatást. Persze előtte be kell vinnünk a kapitányságra. – Letartóztat? Maga most letartóztat engem? Várjon. Várjon már egy kicsit! – Nem izzadt olyan erősen, mint Roland, de a keze ugyancsak remegett, miközben a haját turkálta. – Tekintsünk el az ügyvédtől. Itt is mindent meg tudunk beszélni. – Ahogy óhajtja. – Megjött a Martini! – dalolta Taija, és az ajtóban megelőzte Derbyt. – Üljünk le, és szopogassuk el. Ó, drágám, nézz magadra! Tiszta vörös a fejed – lépett a

53

férje elé, és megpaskolta az arcát. – Töltsd ki az italt, Derby. Mr. DuVaugne-nak szüksége van néhány korty szíverősítőre. – Ide vele – kapta ki a droid kezéből a méretes shakert DuVaugne, és színültig töltötte a poharát, majd egy hajtásra kiitta. – Hoppá! Az olajbogyóról teljesen megfeledkeztem. Derby, tölts a vendégeinknek is. – Szolgálatban tilos alkoholt fogyasztanunk, Mrs. DuVaugne, de azért köszönjük. Taija arca együttérző grimaszba gyűrődött. – Jesszusom, ez szörnyen igazságtalan. – Menj fel az emeletre, Taija. Fontos beszédem van a hadnaggyal. – Ó – lövellt sértett pillantást a férje felé Taija, majd Eve és Peabody felé fordult – Örülök, hogy megismerhettem magukat. – Mi is nagyon örülünk. – Derby, hagyj magunkra minket – ült vissza a helyére DuVaugne, és megdörzsölte a szemét. – Semmi közöm Minnock meggyilkolásához. Négyig az irodámban voltam. Utána a sofőröm hazahozott, és hétig nem hagytam el a házat. Ellenőrizheti, ha akarja. – Akarom, és fogom is. Viszont ha egy ember fizet azért, hogy lopjanak neki, akkor már nagyon rövid az út odáig, hogy azért is fizessen, hogy gyilkoljanak helyette. DuVaugne az ölébe ejtette a kezét. – Fogalmam sincs, mit mondott magának ez a Dubrosky, de ő igazi tolvaj és megrögzött hazudozó. Megbízhatatlan. – Azért százötvenezer dollár erejéig megbízott benne – hívta fel rá Eve a figyelmét. – Az csupán üzlet – legyintett DuVaugne, majd megfogta a térdét. – Ráadásul ő keresett meg engem. Azt állította, hogy egy új játékot fejleszt, amihez pénzre van szüksége. Általában elküldöm az ilyen embereket, ám Dubrosky olyan meggyőzően beszélt, és az ötletét is érdekesnek találtam, hogy végül támogattam néhány ezer dollárral. Persze előbb-utóbb mindig kiderül az igazság. Tudnom kellett volna, de hát a gyenge emberismeret semmire sem mentség. Sok pénzt és időt öltem Dubrosky projektjébe, mire végül bevallotta, hogy az adatokat úgy lopta a U–Playtől – fújt nagyot DuVaugne, és kitöltötte magának a második Martinit, de ezúttal nem feledkezett meg az olajbogyóról. – Valósággal tomboltam. Megfenyegettem, hogy feljelentem, de megzsarolt. Mivel fizettem neki, egy kívülállónak könnyedén úgy tűnhetett, mintha én béreltem volna fel. Teljesen tanácstalan voltam. Nem tudtam, mi mást tehetnék. Eve némán ült egy pillanatig. – Te elhiszel ebből akárcsak egy szót is, Peabody? – Nem, hadnagy. Egy hangot sem. DuVaugne kábán leeresztette a poharát. – Inkább hisz egy bűnözőnek, mint nekem? – Ebben az esetben… – gondolkodott el Eve. – Igen. Naná. Maga egyáltalán nem egy naiv fickó, DuVaugne. Nem olyan, mint a kedves felesége. Ráadásul

54

nem nyúlna a zsebébe, hogy támogasson egy ifjú, feltörekvő programozót. Felbérelte Dubroskyt, aki pontosan azt tette, amiért fizetett neki. Kihasznált egy ostoba tökfilkót, és megszerezte tőle az adatokat, ami magának kellett. A cége lefelé száguld a lejtőn, és azt hitte, ha sikerül megmentenie, akkor mindenki hősként fogja ünnepelni. Százszorosan megtérült volna a befektetése. Csak egyetlen akadály állt az útjában. Bart Minnock. – Nem vagyok gyilkos! – döntötte le a második Martini felét DuVaugne, majd az asztalra csapta a poharat. – Ha Dubrosky kinyírta azt a fickót, akkor azt önszorgalomból tette. Semmi közöm hozzá. – Csak a lopásért fizetett neki? – Ez üzlet – kötötte az ebet a karóhoz DuVaugne. – Semmi más, csak üzlet. A cégem bajban van, ez igaz. Vérfrissítésre van szükségünk, új ötletekre, amivel megkavarhatjuk a piac állóvizét. Ha információhoz jutok, akkor azt felhasználom. Jót tesz az üzletnek. Így működik a játékipar. Óriási a verseny. – Amikor az ember fizet a lopásért, akkor azt lopásnak hívják. Tudja, mi következik ebből? Börtönbe fog kerülni. Ha kiderül, hogy az ipari kémkedésnek köze van a gyilkossághoz, akkor szép, hosszú időre. – Ez őrültség. Üzletember vagyok. Csak a dolgomat végeztem. Sohasem bántottam senkit. Ehhez semmi közöm. – Ha az adatlopás következtében egy ember megsérül, vagy meghal, akkor ahhoz igenis van köze. A kapitányságra menet felhívhatja az ügyvédjét. Lane DuVaugne, őrizetbe veszem bizalmas céges információk eltulajdonításáért és ipari kémkedésért. Bilincseld meg, Peabody. – Ne. Kérem, kérem. A feleségem. Hadd magyarázzam meg a feleségemnek. Hadd mondjam azt neki, hogy azért megyek magukkal, mert… mert… Hogy segítsem a nyomozást. Kérem. Nem akarom idegesíteni. – Hívja ide, és mondjon neki, amit akar, de azonnal rá fog jönni az igazságra, amikor le kell tennie az óvadékot. Már ha egyáltalán megengedik, hogy óvadék ellenében szabad lábon védekezzen. Nem miatta engedtem meg, gondolta Eve, miközben hagyta, hogy Peabody intézze a hivatalos őrizetbe vételt. Inkább csak időt akartam hagyni a feleségének, hogy felkészüljön a változásra, amely gyökeresen felforgatja az életét. DuVaugne majd beszél az ügyvédjével, megpróbálnak ügyeskedni, de reggelig szó sem lehet semmiféle óvadékról. Majd meglátjuk, mit fog mondani, miután eltöltött egy éjszakát a cellában. Az irodájába érve felhívta Roarke-ot, hogy visszajött, majd megírta a jelentését. Miközben a férjére várt, megtette, amire egész nap nem jutott ideje. Felállította a táblát. Amikor végzett, leült, hátradőlt, az asztalra tette a lábát, és figyelmesen szemügyre vette a művét. A helyszínen és a halottasházban készült fényképek fölött ott volt Bart Minnock, valamint a vele kapcsolatba hozható emberek képe.

55

A barátai, az üzlettársai, a barátnője, a teszetosza Roland, Dubrosky és DuVaugne. Az alkalmazottak névsora a bankszámlájuk kivonatával együtt, és a takarítók jelentése alapján felállított időegyenes. Versengés, gondolta. Üzlet, dicsőség, pénz, pénz, pénz, szenvedély, naivitás, biztonság. Játék. A játékfejlesztés nagy üzlet, hatalmas dicsőség, nagy pénz, őrült szenvedély, és ezekből adódóan erős biztonsági intézkedéseket követel. Azonban valahol homokszem került a gépezetbe, és ettől a ponttól kezdve a biztonsági intézkedések fabatkát sem értek. Végső soron ez vezetett Bart Minnock halálához. – Hallottam, hogy letartóztattad DuVaugne-t – szólalt meg Roarke a háta mögött. – Igen, bár egyelőre még nem a gyilkosság miatt, azonban elképzelhető, hogy kapcsolatba hozható vele. Minnock társai nélküle is befejezik a fejlesztést. Nem egyszerűen azért, mert nem tehetnek mást, de az is hajtja őket, hogy nem akarnak alulmaradni. – Igaz. Nehezebb dolguk lesz, és a határidők is kitolódnak, de végül megcsinálják. – Akkor mi értelme volt végezni Minnockkal? – csóválta Eve a fejét, miközben visszaejtette a lábát a padlóra. – Menjünk, járjuk végig a helyszínt.

56

Hatodik fejezet Eve hagyta Roarke-ot vezetni, így hazafelé menet is dolgozhatott a jegyzeteivel. Eldöntötte, hogy az eddig kihallgatottak közül kivel fog még egyszer elbeszélgetni, és kit kell még felhívnia. – Hallottam, hogy Minnock ügyvédje nyaralni ment, de reggelre itt lesz. Úgy tűnik, a család régi barátja – tette hozzá Eve. – Mindenben igyekszik segíteni a munkám. Már közölt néhány részletet a cég alapító okiratából és a végrendeletből. Csaknem mindent a szülei örökölnek, kivéve a részesedését a U–Playben. Azt a barátai kapják. – Arra gondolsz, hogy egyikük, vagy többen is összefogtak, és megölték, hogy nagyobb szelet jusson nekik a tortából? – Ezt sem lehet kizárni, de időnként előfordul, hogy mégsem minden a pénzről szól… habár mindig az az első lehetőség, de nem az összes. – Még az is lehetséges, hogy a gyilkossághoz egyáltalán nincs köze a pénznek. Ennek ellenére nem lehet kizárni. Azt mondtad, lesznek nehézségeik, és késni fognak a játék befejezésével, de cserébe hatalmas ingyenreklámot kapnak, amikor végül a piacra dobják, és annál nagyobbat fog durranni. Neked mi erről a véleményed? – Egyetértek veled. Még úgy is sikere lesz a játéknak, hogy mi is hasonlót fejlesztünk, és ugyancsak közel állunk ahhoz, hogy befejezzük. Ez a technológia hatalmas ugrást jelent a játékpiacon. A média sokat foglalkozik Bart halálával és rajta keresztül az új játékkal. Ez kezdőlökésnek nagyszerű. Kérdés, hogy meddig fog kitartani. Összességében Bart halála nagyon súlyos veszteség a cégnek. – Aha, de egyes emberek képtelenek hosszú távon gondolkodni. Ráadásul a társai nyugodtan gondolhatták úgy, ha lefejezik a céget, szó szerint és átvitt értelemben, akkor elég időt nyernek ahhoz, hogy behozzák a saját lemaradásukat. Hiszen te is mondtad, hogy akármilyen okosak, Bart messze megelőzte őket. Én legalábbis így látom a dolgot. – Egyetértek. Viszont ez a médiafigyelem nem emeli a cég értékét, Eve. Talán nem, gondolta Eve, de ez ebben az esetben mellékes. – Mit tudsz a játékfegyverekről? Mármint azokról a játékszerekről, amelyeket fegyver helyett használnak a videojátékokban? – Nagyon bonyolultak is lehetnek, és egy árverésen sok pénzt fizetnek a gyűjtők egy-egy darabért. – Te is gyűjtő vagy – fordult a férje felé Eve. – Viszont főleg igazi fegyvereket gyűjtesz. – Elsősorban valóban az igaziak érdekelnek. Bár ez a terület mindenki számára nyitva áll. Különösen azokra gondolok, akik amúgy is imádnak játszani. A játékfegyverek között a legegyszerűbbtől kezdve a létező legösszetettebbig minden megtalálható. Sokszor olyan valósághűre készítik, amilyen valósághűre

57

csak lehet, hogy ezzel is fokozzák a játékélményt – pillantott Roarke a feleségére. – Te szereted a fegyvereket. – Tetszik a tudat, hogy nekem is van egy. Amiben meg lehet bízni, ha előveszem. – Te is játékos vagy. Versenyző alkat. – Mi értelme a játéknak, ha nem a győzelem a cél? – Ebben egyetértünk. – A játék azonban mégis csak játék – szögezte le Eve. –A játékfegyver pedig játékfegyver. Nem értem, miért akar valaki mesevilágban élni. Miért rendezi be egy kitalált űrhajó harcászati információs központjának az irodáját. – Mondjuk a vicc kedvéért. Vagy azért, hogy elmeneküljön a valóság elől, de azért ne túlságosan messzire. Egyszer el kellene mennünk egy ilyen árverésre, hogy a saját szemeddel lásd, mi folyik ott. A játékosok és a relikviagyűjtők világa roppant érdekes. – Szeretem a játékokat – vont vállat Eve. – Azt viszont képtelen vagyok felfogni, miért költ bárki is milliókat egy játékkardra, amit valami kitalált harcos forgatott egy videóban vagy valami interaktív csatamezőn. – Akadnak, akik ugyanígy vélekednek a festészetről. Minden attól függ, mi érdekli az adott embert. Mindenesetre a gyűjtőszenvedély alapja a játék vagy a videobemutató. Az ilyen fegyverek ára függ a darabszámtól, az ismertségtől, a korától és a használat módjától. Mi is piacra szoktunk dobni korlátozott példányszámú sorozatokat, kizárólag gyűjtőknek. – Mi a véleményed egy elektromos kardról? Roarke fékezett a piros lámpánál, majd a feleségére mosolygott. – Egész pontosan mire gondolsz? Létezik tűzkard, villámkard, bénító kard, valakinek így tovább. Fény-, és hangeffektusokat játszanak. Ragyognak, sisteregnek, rezegnek, ilyesmi. A játékosnak viszont egyik sem árt, mert mindegyik ártalmatlan. Legfeljebb figyelmeztetik egy könnyű elektromos ütéssel. – Át tudnál alakítani egyet? – Persze, de ezzel azonnal elveszítené az értékét a törvényes piacon. Vannak szabályok, Eve. Ezeknek a játékfegyvereknek roppant szigorú biztonsági előírásoknak kell megfelelniük. A játékokban tilos olyan eszközt használni, amely a való világban is fegyverként szolgálhat. Bartot nem játék fegyverrel ölték meg. – Akkor egy másolattal, amit külön erre a célra terveztek. Egy gyilkos pengével, amely elég elektromos töltést hordoz ahhoz, hogy megperzselje a bőrét. A lámpa zöldre váltott. Roarke elindult, és egészen addig nem szólt egy szót sem, amíg le nem fékezett Bart háza előtt. – Szóval ez történt? – Pillanatnyilag nincs jobb ötletem – szállt ki Eve a kocsiból. – Ehhez viszont az is kellett, hogy a gyilkos valamivel rávegye Bartot a játékra. Biztosan remekül szórakozott közben. Bárki is követte el, ő is szenvedélyes játékos lehet, aki mindig nyerni akar. Rá kell jönnöm, mit nyert ezzel a győzelemmel. – Hadnagy – lépett ki a fülkéjéből az ajtónálló. – Mire jutott? Tudja már, ki ölte meg Bart… Mr. Minnockot?

58

– A nyomozás folyik. Minden nyomot megvizsgálunk. Senki sem próbált bejutni Mr. Minnock lakásába? – Nem. Amióta elmentek az emberei, senki sem járt odabent. Kedves srác volt. Alig idősebb a fiamnál. – Akkor is maga volt szolgálatban, amikor Mr. Minnock tegnap délután hazajött – Eve tudta, hogy egyszer már feltette ezt a kérdést, ámbár azt is, hogy időnként az ismétlés érdekes részleteket csalogat elő a tanúkból. – Milyen volt a hangulata? – Fütyörészett. Vigyorgott. Méghozzá olyan szélesen, hogy önkéntelenül visszamosolyogtam rá. Átkozottul vidámnak tűnt. – Nem jött be senki az épületbe előtte vagy utána, akinek kulcsa volt a lakásához? – Nem. Tegnap nyugodt napom volt. Az időjárás miatt. Az emberek inkább otthon maradtak, hacsak nem kellett feltétlenül elmenniük valahová. Alig volt mozgás, és mindenkit ismertem, aki megfordult a bejáratnál. – Nem vitatkozott össze Mr. Minnock senkivel a házban? Nem panaszkodott senkire? – Barátságos, nemtörődöm fickó volt. Talán egy kicsit visszahúzódó, és csendes is. Sohasem hallottam panaszkodni senkire, és őt sem panaszolták be. Eve más irányból próbált közelíteni. – Kivel volt különösen jó viszonyban a bérlők közül? – Hát… a gyerekekkel biztosan. Na tessék. Máris egy újabb részlet. – Miféle gyerekekkel? – A Sing srácokkal és a Trevor fiúval. Nem sok gyerek lakik itt. Akad ugyan néhány tinilány, de őket nem igazán érdekli a játék. A fiatal fiúk viszont majd’ megőrültek Bartért. – Komolyan? – Aha. Időnként meghívta őket magához játszani. Ezt nevezte piackutatásnak. Kaptak néhány demót. Még az új játékokból is adott nekik, mielőtt a boltba kerültek. – A szülők mit szóltak hozzá? – Még örültek is neki. Különben Bart nem foglalkozott volna a gyerekekkel. Igazság szerint időnként még dr. Sing is beszállt, habár ő inkább a stratégiai játékokat szerette, míg a kölykök az akcióért bolondultak. Nagyon megviselte a gyerekeket, amikor megtudták, hogy mi történt. Mármint a Sing gyerekeket. Trevorék elutaztak nyaralni. Fogalmam sincs, hallottak-e arról, hogy mi történt. – Melyik lakásban találom Singéket? – Az öt tízesben, ha a főbejáratot keresi. Szép, kétszintes lakásban élnek. Ha beszélni akar velük, most mindenkit otthon talál. Felszóljak nekik? – Szóljon. Utána, ha beszéltünk velük, Mr. Minnock lakásába is bemegyünk egy kicsit. – Örülök, hogy ennyire törődik vele. Nagyon örülök. Bárki is bántotta a srácot… – szorította össze a száját, és elfordította a fejét. – Ki sem mondom, mit gondolok róla. Még kirúgnának érte.

59

Miközben a felvonó felé tartottak, Roarke elővette a zsebszámítógépét, és beírta az orvos nevét. – Dr. David Sing. Ideggyógyász. A felesége gyermeksebész. Susan. Két fiuk született, Steven és Michael. Tíz-, illetve nyolcévesek. Tizenkét éve házasok. Mindketten a Harvardon diplomáztak, és a Mount Sinaiban dolgoznak. Nincs priuszuk. – Mióta férsz hozzá a bűnügyi nyilvántartáshoz? – Amióta a gyönyörű feleségem civil szakértője vagyok – csúsztatta vissza a zsebébe Roarke a számítógépét. – Épp most vágtam sittre egy fickót ipari kémkedésért. Roarke mosolyogva nyújtotta előre a csuklóját. – Engem is mellé akarsz ültetni, drágám? Eve csak azért nem válaszolt, mert nyílt a felvonó ajtaja. – Csupán benézünk. Elsősorban benyomásokat akarok szerezni. Az is lehet, hogy csak baleset történt. Játszottak, jól érezték magukat, és közben valaki véletlenül lenyisszantotta Bart Minnock fejét. – A két gyerek pedig összetakarított maga után, alaphelyzetbe állította a biztonsági rendszert, és újraprogramozta azt a kifinomult felépítésű droidot. – Nem pont ők, azonban a szüleik igen okos emberek. A harvardi diploma mindenesetre erre utal. Nem túl nagy a valószínűsége, hogy így történt, de… – De ezt is figyelembe kell venni – csengetett be Roarke az 510-es lakásba. – Próbálj meg úgy viselkedni, mint Peabody. – Mire gondolsz? – Komolyan, hivatalosan, mégis nyíltan. – Az elragadót kifelejtetted. – Peabody nem elragadó. – Szerintem igenis az. Most különben is rólam van szó. Eve alig tudta visszafojtani a nevetést. David Sing farmerben és patyolatfehér pólóban nyitott ajtót. Fáradt szemével előbb az egyhüvelyknyivel föléje magasodó Eve-re, majd Roarke-ra pillantott. Tiszta kiejtése és pontos fogalmazása elárulta, hogy nem az angol az anyanyelve, de igyekezett minél jobban megtanulni. – Látom, a rendőrségtől jöttek. David Sing vagyok. Fáradjanak beljebb. A lakás berendezése is árulkodott ázsiai származásáról. Eleven színek, faragott sárkányok, selyemkendők. Szertartásosan egy kopott, de láthatóan nagy becsben tartott kék heverőhöz kísérte a vendégeit. – Éppen teáztunk – mondta. – A fiúk pesztrája főzte. Nagyon felzaklatta őket, ami a barátjukkal történt, azért maradt ilyen sokáig. Foglaljanak helyet. Árulják el, miben segíthetek maguknak. Nem kért igazolványt, Eve ennek ellenére elővette a jelvényét. – Dallas hadnagy vagyok. Én vezetem a nyomozást Bart Minnock meggyilkolása ügyében. – Igen. Jackie már mondta, amikor felhívott. Ráadásul megismertem magukat. Mindkettejüket. Délután értesültünk Bart haláláról, a feleségemmel együtt azonnal hazajöttünk. Nem akartuk, hogy a gyerekek mástól tudják meg. Szeret-

60

tük volna felkészíteni őket a szörnyű hírre. Ó, már meg is érkezett a teánk. Min, hadd mutassam be Dallas hadnagyot és Roarke-ot. A zsúrkocsit maga előtt toló, törékeny nő hetvennél egy évvel sem látszott kevesebbnek. Alig észrevehetően meghajolt, majd mondott néhány szót valami ismeretlen nyelven. Ezt követően Sing vállára tette a kezét. A gesztus régi és mély ismeretségre utalt. – Majd én kitöltőm, Min – nyúlt a vállához Sing, és finoman megszorította a nő kezét. – Menj, polcold fel egy kicsit a lábad – és még valamit hozzátett az anyanyelvén. Az asszony megpuszilta Sing homlokát, és távozott. – Gyerekkoromban rám is Min vigyázott, és most az én gyerekeimre vigyáz – töltötte ki a sápadt teát a fületlen csészékbe. – Odafent vannak az emeleten. A feleségemmel. Nyugodtan beszélhetünk. – Sokat segítene, ha a feleségével és a gyerekekkel is válthatnánk néhány szót. – Nemsokára lejönnek. Úgy gondoltam, ha a részletekre kerül a sor… Szóval nem biztos, hogy a gyerekeknek mindent pontosan tudniuk kellene. Kicsik még, és nagyon szerették Bartot. Eve hirtelen hiányolni kezdte Peabodyt, aki sokkal jobban bánt a gyerekekkel, mint ő. Mindegy, most be kell érnie Roarke-kal. – Olyan figyelmesek leszünk a gyerekekkel, amennyire csak lehetséges, Mr. Sing. – Tudják, mi az a halál, már amennyire egy gyerek tudhatja. Végül is orvos szülők gyerekei. Ennek ellenére nehéz megérteni, hogy a barátjuk, aki tegnap még odafent lakott, mára már nincs többé. Még nekünk, felnőtteknek is nehéz feldolgozni. Nem tudja, mikor lesz a búcsúztatása? Biztosan segítene nekik, ha mi is elmennénk. – Még nem, de amint értesülök róla, azonnal szólok maguknak. – Köszönöm. Tisztában vagyok vele, hogy nagyon elfoglalt. Máris lehívom a családom. Amikor kiment a szobából, Eve a férje felé fordult. – A gyerekekkel neked kellene beszélned. – Vicces. Szerintem meg nem. – Fiúk, és úgy vélem, neked könnyebben megnyílnak. Roarke lazított és belekóstolt a teájába. – Gyáva. – Igen, gyáva vagyok, de ez még nem jelenti azt, hogy nincs igazam. Ráadásul én vezetem a nyomozást. Én osztom el a feladatokat. – Én csak egy civil vagyok. – Mióta? – vágott vissza Eve. – Kóstold meg a teát. Nagyon finom. – Majd én megmutatom, mit csinálj a teáddal! – ám a beígért demonstráció elmaradt. Megérkezett a Sing család. A sötét bőrű, élesen kiálló arccsontú anya úgy festett, mint egy hamisítatlan afrikai hercegnő. Hat lábnál is magasabb volt. A férjével közösen támogatták a

61

gyerekeket, miközben átkarolták egymás vállát. Mint akik a közelgő támadásra készülve egyesítik az erejüket. Eve nem sokat tudott a gyerekekről, ennek ellenére látta, hogy két gyönyörű kisfiú áll előtte. Az apjuktól örökölték fekete, mandulavágású szemüket, az anyjuktól pedig kiugró arccsontjukat, és aranybarnába hajló, leírhatatlanul ragyogó bőrüket. A gyerekek egymás kezét fogták. A látványtól Eve-nek elszorult a szíve. Hallotta, hogy Roarke hangosan felsóhajt. Ilyen fiatal szépségeknek nem lett volna szabad megismerniük a gyilkosság kegyetlenségét. – Susan, a feleségem, és a gyerekek: Steven és Michael. – Hadnagy. Uram. Azért jöttek, hogy segítsenek Bartnak – simított végig Steven hátán finoman Susan. – Igen. Köszönöm, hogy szakítanak ránk egy kis időt – szedte össze magát Eve, és a gyerekekre nézett. – Sajnálom, hogy elveszítettétek a barátotokat. – A rendőrség majd megtalálja a rossz embereket – szólalt meg Michael, a fiatalabb fiú. – Megtalálja és letartóztatja őket. Börtönbe fognak menni. Valaki már elmagyarázta a gyerekeknek a lényeget, gondolta Eve. – Így igaz. – De néha nem sikerül nekik – szorította össze Steven a száját. – Néha nem találják meg, és nem tartóztatják le a rosszakat, és ilyenkor nem mennek börtönbe. És felvilágosította őket a valóságról. – Ez is igaz. – Dallas hadnagy mindig megtalálja a rossz embereket – mondta Roarke a fiúknak. – Mégpedig azért, mert sohasem hagyja abba a keresésüket. Régebben ugyan nem ismerte Bartot, de már neki is a barátja lett. – Hogy lehet a barátja, ha nem is találkoztak? – Úgy, hogy elment hozzá, miután meghalt, és megígérte, hogy segít neki. Erre valók a barátok. Segítenek egymáson. – Bart is segített nekünk számítástechnikát tanulni – szólalt meg Michael. – És hagyta, hogy játsszunk a játékaival, és üdítőt igyunk… – pillantott félve az anyjára. Susan a fiára mosolygott. – Nincs semmi baj. – Csak ritkán ihatunk üdítőt – magyarázta Michael. – Nem tesz jót az embernek. Hogyan szoktad elfogni a rossz embereket? Nem bújnak, vagy szaladnak el? Oké, gondolta Eve. Ezzel egyedül is megbirkózom. – Megpróbálják. Segíthettek nekem, hogy most ne sikerüljön. – Nyomokra van szüksége. – Igen, és sokszor úgy találok friss nyomokat, ha beszélek az emberekkel. Meséljetek arról, amikor utoljára találkoztatok Barttal. – Nem tegnap volt, és nem is tegnapelőtt, hanem az azt megelőző napon – nézett megerősítést kérve a testvérére Michael.

62

– Esett az eső, és a zeneóra után nem tudtunk kimenni a parkba. Ezért felugrottunk Barthoz. Tesztelni. – Mit teszteltetek? – A Támaszpontot – árulta el Steven. – Az új verziót, ami még nem került a boltokba. Szuper. Majdnem olyan jó, mint igaziból játszani a parkban. – Rajtatok kívül más is volt Bartnál? – Csak mi, amíg Min értünk nem jött. Bart rábeszélte, hogy mielőtt elmegyünk, játsszunk egy parti scrabble-t. Min nyert. Mindig nyer a scrabble-ben. – ’linken sem beszélt senkivel? – Nem, asszonyom. Ja, majdnem elfelejtettem: Leia is ott volt. – A droid. – Készített rágcsát. Egészséges rágcsát – tette hozzá gyorsan, miközben az anyjára sandított. – Egészségesfélét. – Más játékot nem mutatott Bart? Olyat, ami még ugyanúgy nem került a boltokba, mint a Támaszpont? – Akkor nem. – Hallottatok már a Képzeletről? A két fiú félrehajtotta a fejét. – Az meg mi? – kérdezte Steven. – Úgy hangzik, mint valami varázslós játék neve. Linc az ilyeneket nagyon szereti. – Linc Trevor – segített Sing. – A fiúk barátja. Ő is itt lakik a házban, de most nyaralni ment a szüleivel. – Mindig elmennek valahová – nyűgösködött Michael. – Még két hete sincs – pillantott Eve-re Susan. – Egy hónapos vakációt terveztek. – Csinálunk egy bulit, még az évnyitó előtt – tette hozzá Steven. – Bart azt mondta, hogy mind a hárman felmehetünk hozzá. Linc és Bart munka közben barátkoztak össze, és van egy vadonatúj játékuk. A világ legjobb játéka. Együtt fogunk játszani, és… De már nem. Mert Bart meghalt. Elfelejtettem. Bart meghalt. – Most nagyon sokat segítettél – próbálta vigasztalni Eve, amikor látta, hogy a kisfiú szeme könnyel telik meg. – Mivel? – Azzal, hogy beszéltél velem. Nem mesélt Bart erről az új játékról? A világ legjobb játékáról? – Csak annyit mondott, hogy az lehet benne az ember, aki csak akar. Annak is belebújhat a bőrébe, akit még csak elképzelni sem tud. Igen, ezt mondta. Emlékszem, mert jót nevettünk rajta. Viccesen hangzott. – Még Bart sem tudta megállni, hogy ne dicsekedjen az új játékkal – állt meg Eve az áldozat lakásajtaja előtt, és letörte a pecsétet. – Noha csupán egy csapat gyereknek, akik az egészből mindössze annyit fogtak fel, hogy „buli”, meg „új játék”. Viszont ha előttük eljárt a szája, akkor talán másnak is beszélt, aki jóval többet megértett abból, amit mondott. – Azzal, hogy megölte, még nem szerezte meg a játékot – mutatott rá Roarke.

63

– Ebben nem lehetünk teljesen biztosak. Nem tudhatjuk, mit mondott vagy mit titkolt el a gyilkosa elől. Dubrosky a szexuális vonzerejét használta, hogy adatokhoz jusson. Talán a gyilkos is így tett, vagy valami mással altatta el az áldozat éberségét. Elismeréssel, érdeklődéssel, vagy éppen anyagiakkal. Akármerre indulunk, végül mindig visszakanyarodunk a játékhoz – csukta be maga mögött Eve az ajtót. – Úgy érzem, ez törvényszerű – állt meg egy pillanatra, és megpróbálta az áldozat szemén keresztül nézni a nappalit. – Lehet, hogy nagyon okos ember volt, de ezzel együtt nagyon egyszerű is. Nézd meg a falak színét. Ösztönző, ám nagyon egyszerű. Csak az alapszínekkel festette ki a lakását, amit szinte kizárólag játék- és filmposzterekkel díszített. Ilyen volt az ízlése. Úgy alakította a környezetét, hogy jól érezze magát benne. Minden szobán látszik, mennyire szeretett játszani. Az emberi kapcsolataiban is jól látható ez az egyszerű ragaszkodás. Barátokat szerzett, akiket megtartott. A játszótársai idővel a munkatársaivá váltak, akiket jól ismert és megértett. Ez ugyancsak arra utal, hogy szerette a kényelmet és kerülte a konfliktust. A barátnőjével is hasonló a helyzet. Semmi dráma, semmi nehézség. Egy csinos fiú együtt jár egy szép lánnyal. Új barátok? Csak a srácok a házból. Ebben sincs konfliktusforrás. Amíg hagyja őket játszani, feljárnak hozzá. Kinek kell a díszvacsora, amíg pizza is akad? Azért vonzódott a gyerekekhez, mert a lelke mélyén ő is gyerek maradt. – Ezzel nem tudok vitába szállni – figyelte Roarke a feleségét, ahogy körbejárt a szobában. – A gyerekek, és most tekintsünk el saját magunktól, megbíznak a felnőttekben. Bart kiváló biztonsági rendszert szerelt fel, hogy védje a lakását. Nem volt ostoba. Ennek ellenére hazahozott egy fejlesztés alatt álló játékot, és még csak be sem jegyezte a biztonsági naplóba. Ez volt a legnagyobb horderejű projektjük, és ő egyszerűen zsebre vágta és hazahozta a diszket. A biztonsági rendszert figyelembe véve nem történhetett semmi baj, az viszont meg sem fordult a fejében, mi történik, ha kirabolják az utcán. Eszébe sem jutott. Egyrészt azért, mert egyszerűen gondolkodott, másrészt azért, mert játszani akart. A saját otthonában. A saját játékával. Tehát… – lépett az ajtóhoz. – Tehát hazaért. Némileg előbb a megszokottnál. Nem tudott várni. Az ajtónálló szerint egyedül volt. Az ENyÜ jelentése szerint arra programozta a droidot, hogy amikor belép az ajtón, kínálja meg üdítővel, és emlékeztesse az előre megbeszélt találkozóira. Ezt a droid memóriájában talált adatok is megerősítették. Amikor ez megtörtént, Bart utasította a gépet, hogy kapcsoljon ki. Megitta az üdítőjét, majd a biztonsági naplók bejegyzései szerint szinte azonnal felment a holoszobába. A droid még felhívta a figyelmét, hogy váltson cipőt. Esőben sétált haza. Biztosan bőrig ázott. Ennek ellenére abban a cipőben találtunk rá, amit az utcán is viselt. – Fiatal volt – jegyezte meg Roarke. – Alig várta, hogy játsszon végre. Nem igazán törődött egy átázott cipővel. – Aha – rázta meg Eve a fejét, és megindult az emeletre. – Talán már volt itt valaki. Vagy beengedett valakit, miután a droid lekapcsolt. – Akit ismert, és akiben megbízott. – Nincsenek dulakodásra utaló nyomok. Védekezésre is csak a karján ejtett vágás enged következtetni. A szervezetében nem találtunk kábítószert, és meg

64

sem kötözték. Talán hipnotizálták, de ha nem, akkor önként ment fel a gyilkosával a holoszobába. – A játszótársával. – Aki jól megtermett alak lehet. A Sing gyerekekről ezt egyáltalán nem lehet elmondani. – Vagyis kihúzhatod őket a gyanúsítottak névsorából. – Ha Bart balesetet szenvedett a jelenlétükben, azt elmondják – jutott eszébe a könnyes szempár. – A kisebbik még az üdítőről is beszélt. Ez első hallásra nagyon édes, de ha jobban belegondol az ember, kiderül belőle, hogy milyen őszintén válaszolt. Ennek ellenére még mindig fennáll a lehetősége annak, hogy baleset történt, csak éppen aki jelen volt, közel sem olyan becsületes, mint az a két kisfiú. – Szép család. Eve pillantása ide-oda járt. Kereste, mit mozdítottak el a helyéről, mit nem vett észre az első alkalommal. – Nem tudom, miért, de mindig meglep, amikor ezt látom. Talán azért, mert nem szoktam szép, összetartó családokat kihallgatni. Bartról is ez a véleményem alakult ki. Feltehetően történt vele valami az élete során. – Mire gondolsz? – Túlságosan egyszerű és emberszerető felnőtt vált belőle. Olyan, aki szinte bárkiben gondolkodás nélkül megbízik – nézett Eve a férjére. – Mi például sohasem lépnénk bele ebben a csapdába. – A nyomozó és a bűnöző? – simogatta meg Roarke a felesége hátát. – Fogadni merek, hogy sok bűnöző és nyomozó szerető családban nőtt fel. Ez aggaszt, Eve? Ezért nem akarsz saját gyereket? Persze még nem jött el az ideje – tette hozzá gyorsan, mert látta Eve szemében a pánik hirtelen fellobbanó tüzét. – De ha eljön, akkor ez fog nyugtalanítani? Vagy nyomozót nevelünk fel, vagy bűnözőt, esetleg olyan embert, aki túlságosan megbízik másokban? – Fogalmam sincs. Egy pillanatra azért tegyük fel a kérdést: ki fog rászólni a gyerekre, hogy ne igyon több üdítőt? Mi lesz, ha én is akarok inni egyet? Vagy pizzát enni vacsorára, amikor úgy hozza a kedvem, mert miért is ne? Megint meg kellene tanulnunk egy nagy rakás szabályt, pedig még a házastársi kötelességeimet sem sikerült maradéktalanul elsajátítanom. – Mégis itt vagyunk – hajolt előre Roarke, és finoman megpuszilta a feleségét. – Szerintem a gyereknevelést csak menet közben lehet megtanulni. – Nincs semmi baj azzal, ha menet közben tanul az ember. Mármint a felnőtt ember. De gondolj csak egy apró, rúgkapáló izére, mint amilyen Mavis Bellája. Mellesleg… – kapott észbe Eve, hogy Roarke sikeresen elterelte a gondolatait. Márpedig Bart többet érdemel ennél. – Vagy egyedül jött fel, vagy a játszótársával. Az elsőnek nincs semmi értelme, tehát maradjunk a másodiknál. Nála volt a ’linkje, de kikapcsolta. A készülék szerint akkor, amikor belépett a holoszobába. Szóval miután bejött, gondoskodott róla, hogy senki se zavarja. Vagy valaki megtette helyette. Viszont ha mégis egyedül jött fel, akkor követték. Ez azt jelenti, hogy nem csupán az épület, de a lakás biztonsági rendszerén is sikerült áthatolniuk – fújt nagyot, és megrázta a fejét. – Ez túl sok munkával, túl sok ve-

65

sződséggel jár. Minél profibb valaki, annál inkább igyekszik csökkenteni a kockázatot. – Vagyis együtt jöttek. – Nem történhetett másképp. Talán Bart eredetileg is így tervezte, habár sem a ’linkjében, sem a számítógépén nem találtunk olyan bejegyzést, ami arra utal, hogy előre megbeszélte ezt a találkozót. Vagy a munkahelyéről kísérték el, vagy hazaúton találkozott egy ismerősével, esetleg a házban futott össze az egyik lakóval. Ha odakint, akkor az illetőnek találkoznia kellett az ajtónállóval. Hacsak nem érkezett korábban, vagy nem a főbejáraton jött be az épületbe. Mondjuk a szolgálati ajtót használta, a tetőn, vagy az egyik üres lakás felől érkezett. Tudjuk, hogy Trevorék nyaralni mentek, tehát akad legalább egy üres lakás. Talán nem ők az egyetlenek, akik elutaztak. Nem beszélve arról, hogy nappal akár több lakás is kiürülhet. – Ebben az esetben tudniuk kellett, hogy Bart haza fog jönni. Így, mintegy „véletlenül”, összefuthattak vele. – Ahogy mondod – helyeselt Eve. – Ami megint visszavezet bennünket a U– Playhez. Nem volt más dolguk, csak figyelni kellett Bartot, aki hazafelé indult. Behatoltak az épületbe, és úgy intézték, hogy találkozzanak vele. Mondjuk vártak néhány percet, miután hazaért, aztán egyszerűen bekopogtak. Ennyi idő elég volt ahhoz, hogy Bart lekapcsolja a droidot, és mindent előkészítsen a játékhoz. „Hello, mi újság? A környéken jártam, és megláttalak.” Bart nagyon izgatott volt. Fütyörészett. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy elindítsa a játékot, az édes gyermekét, és megkezdje a program finomhangolását. Erre betoppan az egyik ismerőse. Egy másik játékos. Annak kellett lennie, különben nem engedi be – járt körbe a szobában Eve, majd megállt, és csípőre tette a kezét. – Nem tetszik. Túl sok az ismeretlen az egyenletben – hunyta le egy pillanatra a szemét, és más felől próbált közelíteni a történtekhez. – Bart nem naplózta, hogy magával hozta a diszket. Vagy mégis, de ebben az esetben valaki beletörölt a naplóba. Ha így történt, akkor belső embert kell keresnünk, aki részt vett a Képzelet fejlesztésében, és a finomhangolásban is segíteni akart, de titokban. Az biztos, hogy nem együtt jöttek. Az épületen belül kellett találkozniuk. Talán a gyilkos rendezte úgy, hogy találkozzanak. Mondjuk, felhívta, hogy „máris indulok utánad”. Így könnyedén bejuthatott még Bart előtt. Talán még az indulását sem várta meg vele. A diszk nem szerepelt a kivitt anyagok között, és Bart lakása nagyon közel esik a munkahelyéhez. Egy rövid séta. Ki venné észre abban a nyüzsgésben, hogy valaki eltűnt egy órára? Igen, ez nem is olyan elképzelhetetlen; túlságosan bonyolult, de kivitelezhető. Ráadásul a játékosok szeretik az öszszetett megoldásokat. Szóval a gyilkos bejut, és az egyetlen ember, aki tudja, hogy itt járt, már halott. – És a fegyver? – kérdezte Roarke. – Egy nagy és csillogó játékszer. Mindjárt megmutatom. Az alapján, amit eddig megtudtunk, berakták a diszket, és játszani kezdtek. Ez is része volt a gyilkos tervének. A versengés. Nem baleset történt, hanem előre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosság. Máskülönben az ismeretien látogató nem kerüli meg a biztonsági rendszert. Valami küzdősportot szimuláló játékot játszottak. Az okozta Bart felszínes horzsolásait. Talán vívtak. Mondjuk, mint két páncélos

66

lovag, vagy hadúr. A fiúk imádják az ilyesmit – járta ismét körbe a szobát, miközben próbálta elképzelni a történteket. – Talán Bart magasan vezetett, és egyre több pontot gyűjtött. Ez dühítette az ellenfelét. Feltüzelte. Így a gyilkosságot is könnyebb volt elkövetnie. Először egy kis kóstolót akart adni abból, ami következik, vagy egyszerűen csak elhibázta és végighasította Bart karját, aki megrémült. Ezek után elég volt egyetlen lendületes vágás, és vége. Akárcsak a játéknak. A gyilkost biztosan zavarta az igazi vér, ezért feltakarított maga után, átöltözött, a ruháit begyűrte egy zsákba. Kifelé ugyanazt az utat választotta, mint amelyiken bejött. – És itt hagyta a diszket a játékkal? – Ha elég jól ismerte Bartot, akkor a biztonsági rendszer mibenlétével is tisztában volt. Márpedig ismerte, különben Bart nem engedi be. Tudta, hogy a megfelelő kódok nélkül a diszk megsemmisíti önmagát. Különben is, ez csak másolat. Nem ezért a példányért ölték meg Bartot, hanem a játék és a cég egészéért. Nagyon, nagyon dühös lehetett Bartra, ha képes volt mindezt végigcsinálni. Szenvedély – suttogta. – Szerintem a szenvedély és az irigység sokkal nagyobb mozgatóerő, mint a pénz. Persze a pénz is szerepet játszott a gyilkosságban, mint szinte mindig, de nem ez volt a legfőbb indíték – emelte fel Eve a kezét. Valami az eszébe jutott. – Bart hazahozta a diszket. Mindössze öt percet kellett sétálnia az utcán. Lefogadom, hogy nem ez volt az első alkalom. Az ENyÜ az egész biztonsági naplót letöltötte? – Csak az idei bejegyzéseket. Az ezt megelőzőket már archiválták. Én csak egy pillantást vetettem rá. Inkább azzal voltunk elfoglalva, hogy feltörjük Bart számítógépét, illetve összerakjuk a diszk megmaradt darabkáit. Habár szinte teljesen hamuvá égett az egész. – A naplóból viszont kiderülnek Bart szokásai. Csak össze kell vetnünk az épület és a lakás biztonsági rendszerének a bejegyzéseit a U–Play biztonsági naplójával. – Hosszú éjszakánk lesz – jósolta Roarke.

67

Hetedik fejezet Hazafelé menet Eve beszélt a csapat többi tagjával, és tájékoztatta őket a fejleményekről. Elküldte a jelentését a parancsnokának, és bejelentkezett másnapra Mirához, konzultációra. – Ma két embert is letartóztattam – mondta DuVaugne-ra és Dubroskyra utalva. – Megérdemlik a börtönt, de nem ők végeztek az áldozattal. A gyilkos közelebb állt hozzá, mint ők, és több élvezetet talált benne – idézte fel Peabody szavait. – Vannak ezek a találkozók, ahol az emberek mindenféle idióta jelmezbe öltöznek, játszanak, versenyeznek, és előadásokat hallgatnak. Fogadni merek, hogy az ember rengeteg érdekes barátot talál az ilyen helyeken. – A közös érdeklődési kör csodákra képes. – Ezeken a rendezvényeken fegyvert is árulnak. Mindenféle csodakardot. Talán megvesztegetésnek vagy fizetségnek szánták. Hadd játsszak a játékoddal, hadd játsszak a játékoddal, és akkor neked adom. Mit is mondott Bart a Sing gyerekeknek? Tesztelés. – A legtöbb árverésen és üzletben feljegyzik a vásárlók adatait. Megpróbálhatok utánanézni, kik vettek hasonló kardot – került ki Roarke egy maxibuszt, majd befurakodott egy csapat Rapid Taxi közé. – Viszont több, mint valószínű, hogy ez a fegyver megrendelésre készült és nem maradt róla feljegyzés. – Egy próbát megér. Az lenne az igazi, ha a U–Play egyik alkalmazottjához tudnánk kötni a vásárlást. Talán Bart az egyik ilyen találkozón megismerkedett valamelyik fanatikus játékossal, és alkalmazta. Vagy talán csak tanácsadóként, de az is lehet, hogy be kellett járnia abba a raktárba. Aki már részt vett más játékok tesztelésében – bámult ki Eve az ablakon. A forró járdát elöntötték a turisták, ő viszont a holoszobát látta maga előtt, benne a földön fekvő áldozattal, akinek még nedves a cipője az esőtől. – Vagy a gyilkosát ismerte – jelentette ki ismét. – Vagy a megbízóját. Miközben áthajtottak a házuk kapuján, ismét eszébe jutott DuVaugne. Az ízlése. Az acélüveg kocka, amelyben élt. Rideg, kemény és divatos. Roarke ízlése teljesen más. Az ő háza tornyos, kissé szeszélyes, de színes, az otthon melegét sugározza, és a kertet is teleültette virággal. Annak ellenére, hogy sokáig az élet árnyékos oldalán tengődött. Akárcsak ő. Ám amikor fordult a kocka, meleg és erős fészket rakott magának. Melyet később vele is megosztott. – Együnk valamit. Roarke fékezés közben a felesége felé fordult. – Hé, ez az én szövegem! – Kezdd el keresni a fegyvert, addig én összeütök valamit. – Komolyan? Eve nem hibáztatta a férjét, amiért hitetlenkedik.

68

– Nem pizzát fogok programozni. Roarke kiszállt a kocsiból, megvárta Eve-et, és megfogta a kezét. – Mit ünneplünk? – Azt, hogy kitűnő ízlésed van, különösen, ami a házakat illeti. – Nekem általában véve kitűnő az ízlésem. Különösen jól szoktam feleséget választani – csókolta meg Eve kezét, miközben felmentek a bejárathoz vezető lépcsőn. Eve hosszasan végigmérte Summersetet, aki a végzet hírmondójaként állt az előtérben. A lába mellett ott ült a macska. – Találkoztam ma a gonosz ikertestvérével – árulta el. – Várjon csak! Nem. Maga a gonosz iker. Csak ugyanott csináltatták az öltönyüket. A Gyászhuszár Szabóságnál. – Ez jópofa volt – súgta Roarke, miközben belecsípett a kézbe, melyet az imént csókolt meg. – Ma este odafent vacsorázunk – fordult Summerset felé. – Ez nem újság. Ha mégis úgy döntőtök, hogy felnőttként fogtok viselkedni, ajánlhatok néhány ropogósra sütött kardhalat. – Lehet, hogy a kardhalaknak szerencséjük lesz – gondolkodott hangosan Eve. – Nem kell csipkedned – tette hozzá, miközben elindultak felfelé a lépcsőn. A macska azonnal a nyomukba szegődött, és hamarosan meg is előzte őket. Egyszerű eszével az evésen kívül nem tudott másra gondolni. – Valóban találkoztam ma Summerset gonosz ikertestvérével. Kérdezd csak meg Peabodyt. Igaz, hogy droid volt, és felvágós, angol akcentussal beszélt, de ettől eltekintve teljesen olyan volt, mint ő. Valószínűleg olcsón megkapod, ha le akarod cserélni az eredetit. – Szerintem élvezed, ha csipkedem a kezed. – Habár a csere talán mégsem olyan jó ötlet. Ha belegondolok, a droid sokkal hátborzongatóbb volt. Mondta már neked Summerset, hogy ne igyál túl sok üdítőt, mert árt az egészségednek? – Talán. Valószínűleg – felelt Roarke, miközben beléptek a hálószobába. – Szeretnék átöltözni. – És miközben az egészségedet féltette, lopni tanított. – Amikor megismerkedtünk, már tudtam lopni. Summerset arra tanított meg, hogyan kell okosan lopni. Ne feledkezz meg a vacsoráról – figyelmeztette Eve-et. – Ha mégis a kardhal mellett döntesz, nyiss ki mellé egy palack ötvenhetes Lautrecet. Csodásan kiegészítik egymást. – Ne súgj – figyelmeztette Eve, miközben cipőt cserélt –, mert akkor nem számít. Ezzel kiment a hálóból. Roarke látta, hogy a fegyverövét elfelejtette levenni. Biztosan észre sem vette. Hiszen éppen úgy hozzá tartozott, mint a gödröcske az állán. Ő is kényelmes pólóra és farmerre cserélte az öltönyét, majd elővette a ’linkjét, és bepótolta az elmaradt hívásokat. Napközben túlságosan sokan figyelték. Nem is akárkik, hanem nyomozók. Márpedig úgy vélte, jobb, ha ezek a beszélgetései titokban maradnak. Lehet, hogy a barátai, sőt egyikük a felesége, de né-

69

hány dolgot könnyebb elintézni, ha az ember nem érzi a vállán a törvény nyomását. Eve törvényét időnként igencsak nehéz betartani, gondolta, ezért az irodája felé menet távirányítással elindított néhány programot, keresést és vizsgálatot. Hallotta, hogy a felesége a macskához beszél, valószínűség-számításra utasítja a számítógépét, majd ide-oda járkál a saját irodájában, melyet csak egy ajtó választott el az övétől. Most állítja fel a táblát, jött rá végül, miközben a keresőnek megadta a kard becsült paramétereit. Egy olyan kardét, amely talán nem is létezik. Már megszokta, hogy így telnek az esték, de nem panaszkodott. Napközben, amikor akadt némi szabadideje, azt a munkájának szentelte, de ezt egyáltalán nem érezte áldozatnak. Szerette, amivel foglalkozott. Amúgy is, ő kérte, hogy részt vehessen a nyomozásban. Ő döntött úgy, hogy segít. Bart nagy hatást gyakorolt rá – a fiú lelkes volt és mindig új célokat keresett. A halála is megmozdított benne valamit – megrázta a veszteség és annak a kegyetlensége. Talán azért, mert Bart megbízott benne – az egyik versenytársában –, és még valakiben, aki lábbal tiporta ezt a bizalmat. Ez megmagyarázza, miért érzi kötelességének, hogy segítsen kézre keríteni a gyilkosát. Visszaemlékezett rá, hogy Eve egyszerű embernek nevezte Bartot. Nem egészen értett egyet a felesége véleményével, de elismerte, hogy Bart valóban nem volt bonyolult személyiség. Nyitott, buzgó, becsületes és feltűnően okos fiú volt, aki azt csinálta, amit szeretett, olyan emberekkel körülvéve, akiket szeretett. Mindenkinek ilyen bonyodalmaktól mentes életet kellene élnie. Inkább különböztek, mint hasonlítottak. Valószínűleg pontosan ez fogta meg Bartban. Magában el kellett ismernie, hogy őt senki sem tartja nyitottnak vagy becsületesnek. Ráadásul gyerekkorában sem volt ilyen buzgó és okos. Ennek ellenére már letette a névjegyét az asztalra, amikor Bart még éppen, hogy csak elkezdte megismerni a képességei határait. Automatára állította a keresőt, és az irodáikat elválasztó ajtóhoz lépett. Látta, hogy Eve éppen befejezi a tábla felállítását. Mint oly sokszor, most is az áldozat lesz a vacsorapartnerük, gondolta Roarke. A fotelben elterpeszkedő, kövér macska eleven takaróként figyelte. Amikor belépett, üdvözlésképp megrezzentette a farkát. Roarke cserébe megsimogatta, amit Galahad halk dorombolással nyugtázott. – Sokáig nem jöttél, ezért úgy gondoltam, nekilátok egyedül. Már a macskát is megetettem – tette hozzá Eve. – Csak azért mondom, nehogy elhitesse veled az ellenkezőjét. Roarke felemelte az ablak melletti asztalról a borospalackot – látta, hogy Eve megfogadta a tanácsát –, és teletöltött két poharat. – Folyik a keresés – emelte fel az egyik meleg fedőt, és örömmel nyugtázta a spárgaágyon, sült krumplidarabok mellett nyugvó kardhalat.

70

– A krumplit magamnak kértem, ha már egyszer halat eszem – fordult el Eve a befejezett táblától, és elfogadta a feléje nyújtott poharat. – Először arra gondoltam, rizst kapsz mellé, abból a fajtából, amit annyira szeretsz, noha képtelen vagyok megérteni, hogy miért. Így viszont sokkal inkább hasonlít házi kosztra, mint éttermi kajára. Egyszóval azt eszel, amit kapsz. – Érdekes a gondolkodásmódod – koccintotta a felesége poharához a sajátját Roarke, és örült, amikor látta, hogy a vacsorakészítés fáradalmai segítettek elterelni gondolatait a gondjairól. – Nagyon jól néz ki. – Nagyon jónak is kell lennie. Öt percig robotoltam az AutoSéf mellett – ült le Eve, és a férjére mosolygott. – Mire kell egy halnak a kard? – Ez találós kérdés? – Nem, csak egy egyszerű kérdés. Ők is csinálják azt az en garde, touché akármit, vagy egyszerűen csak ledöfik a védtelen halakat? – Talán háborút vívnak a pörölyfejűekkel. – A kard jóval hosszabb a pörölynél, egy pöröllyel viszont össze lehet törni a kardot. Érdekes gondolat, de mindent összevetve ostobaság pörölyt keverni a kardpárbajba. Kivéve, ha nincs más az ember keze ügyében. – Az ember mindig azt használja, ami a kezébe akad, és bármiből, ami a kezébe akad, veszélyes fegyver válhat. – Pontosan. Ha Bart is kardpárbajt vívott a játékban, biztosan nem vitt magával pörölyt. Roarke rádöbbent, hogy filozofálva sokkal könnyebb a gyilkosság részleteiről beszélni. – Az függ a játéktól, a szinttől és a programozástól. Bartnak minden bizonynyal ki kellett érdemelnie a fegyverét. Amit el lehet veszíteni, el lehet törni, tönkre lehet tenni, de akár a lőszer is kifogyhat belőle. Ez megint csak a programtól függ. – Játszottatok együtt? – Néhányszor előfordult, de nem holojátékokat. Csak leültünk a számítógép elé, és feltettük a VR-sisakot. Bart nagyon jó játékos volt. Minden helyzetben gyorsan reagált. Időnként szeretett felesleges kockázatot vállalni, de ezt bőven ellensúlyozta a lelkesedésével. Leginkább azonban a különböző technológiákról beszélgettünk, vagy az üzletről, a marketingről. Sajnos az utóbbi két vagy három évben csak ritkán találkoztunk. – Ide is meghívtad? – Nem. Vele ellentétben én sokkal kevésbé bízom az emberekben, és soha nem volt okom arra, hogy itt találkozzunk. Valójában az érdeklődési körünkön kívül nem volt bennünk semmi közös. Bart több értelemben is nagyon fiatal volt. Mint a legtöbb huszonéves, ő is egy másik nemzedéknek tartotta a harmincasokat. – Jamie sokkal fiatalabb – célzott Feeney keresztfiára Eve, aki ugyancsak számítógépes zseninek számított –, mégis sokszor járt itt. Dolgoztatok is együtt. Én is dolgoztam már vele.∗

Lásd a szerző Halálos rokonság c. regényét – a ford. 

71

– Bart semmiben sem hasonlított Jamie-re. Sohasem tapasztalta meg, milyen valójában az utca, és a képességeit sem akarta az ENyÜ szolgálatába állítani. Jamie közel áll a családunkhoz – kortyolt bele Roarke a borába. – Ezzel a beszélgetéssel próbálod igazolni, hogy bevontál a nyomozásba annak ellenére, hogy az áldozat versenytársa vagyok? – Nem kell igazolnom semmit, de figyelembe véve az üzleti érdekeidet, és azt a tényt, hogy ti is hasonló játékot fejlesztetek, ártani nem árthat. – Mindig örömmel tölt el, ha nem engem gyanúsítasz – és Roarke látta, hogy Eve arcát egy pillanatra beárnyékolja a bosszúság. Valójában maga sem tudta volna megmondani, miért pendítette meg ezt a húrt. – Nézd, szigorúan szakmai szemmel nézve bármikor lesöpörhetted volna a U–Playt a térképről. Már az indulásuk előtt is. Nem jelentettek fenyegetést a számodra. A pokolba is, hiszen a te kezedben volt a pöröly és a kard is, ráadásul egy csomó bénító, meg egy rakás gránát. Ha be akarsz kebelezni egy céget, azt ésszel és pénzzel teszed, nem varázskarddal – szúrt a villájára egy darab halat Eve. – Ráadásul a viszonyotok is elég különlegesnek mondható. Nem voltatok igazán barátok, de ellenségek sem. Ellenfelek is csupán szakmailag. Sokat segítettél az alapok lefektetésénél. – Elég hosszan próbálsz magyarázkodni – hívta fel a figyelmét jóindulatúan Roarke. – Talán. – Akkor felteszem, továbbra is bizonyítanom kell az igazamat. Minden egyes alkalmazottamat harmadfokon átvilágítottam, akik részt vesznek a holojátékok fejlesztésében. Még azokat is, akik csak érintőlegesen. Utánanéztem, hogy kivel barátkoznak, milyen az anyagi helyzetük, kivel beszéltek az elmúlt napokban. – Ez nem a te feladatod. – Éppen ellenkezőleg. Ők az én embereim, és a nyakamat teszem rá, hogy semmi közük ehhez a gyilkossághoz. – Az adatvédelmi törvény… – Teszek az adatvédelmi törvényre! – csattant fel Roarke, majd magában elismerte, hogy ez a kitörés sokat javított a hangulatán. Valósággal elfújta megmagyarázhatatlan bánatát. – Rutinszerűen át szoktam világítani az alkalmazottaimat. Egy lemondó nyilatkozatot is aláíratok velük, miszerint ezért a későbbiekben nem perelhetnek. – Akkor sem csinálhatsz harmadfokú átvilágítást. Legalábbis alapos indok nélkül nem. Ezt csak a rendőrség vagy a kormány rendelheti el. – Szerintem egy gyilkosság elég alapos indok – recsegett hűvösen Roarke hangja. – Már megint a törvény szürke peremén egyensúlyozol. – A te törvényed pereme szélesebb és sötétebb az enyémnél. Az ehhez hasonló fejlesztéseknél különféle jutalmakkal szokás ösztönözni a programozókat – hallgatott el Roarke, és oldalt hajtotta a fejét. – De ezt magadtól is tudod. Elvégre már te is elvégezted az átvilágítást. – Ez a munkám.

72

– Szólhattál volna nekem. Vagy megbízhattál volna bennem annyira, hogy tőlem kéred az adatokat. – Szólhattál volna nekem – vitatkozott Eve. – Megbízhattál volna bennem. A francba. Azért nem mondtam, mert ismerted az áldozatot, és nem akartalak még ezzel is idegesíteni. Neked mi a mentséged? – Nekem nem kell mentegetőznöm. Ők az alkalmazottaim. Mindenesetre odaadom az eredményt, ha már egyszer úgyis nálam van. Összevetheted a gyanúsítottak névsorával. – Csak azt kifogásolom, hogy nem szóltál róla. – És viszont. Szóval semmi értelme dühöngened. – Nem dühöngök. Egyszerűen csak… bosszankodom. – Bosszankodsz? Gondolkozz, Eve! Szerinted én nem bosszankodnék, ha kiderülne, hogy valaki, akiben megbíztam, és tőlem kapja a fizetését, gyilkossági ügybe keveredett? – intett Roarke a tábla felé. – Nem vállalhatsz felelősséget mindenkiért, aki a Roarke Iparvállalattól kapja a fizetési csekkjét – lökte az ég felé Eve a kezét. – Hiszen akkor a fél világért te felelnél. Roarke belül valósággal fortyogott. – Dehogynem. Nagyon is. Ez nem csak a számokról szól, Eve. Ami azt illeti, te is ugyanúgy felelősséget érzel minden rendőr iránt, aki csak a testületnél dolgozik. Eve vitatkozni akart, de még idejében visszafogta magát. Rádöbbent, hogy Roarke szavaiban túl sok az igazság. – A te keresésed adatainak meg kell egyezniük az enyémekkel. Különben is, az eljárás során csak hivatalos forrásból származó adatokat használhatok fel. – Ezzel én is tisztában vagyok, hadnagy. Megyek is, hogy befejezzem, és minél előbb visszatérhess a törvény általad jónak gondolt oldalára. – Ez övön aluli volt – suttogta Eve, miközben Roarke elvonult. – Elképzelhető. Eve leült és a poharába nézett. Nem tudta, miért különböznek ennyire. Annak ellenére, hogy mindketten lényegében ugyanazt csinálták, hogy elérjék ugyanazt a célt. Lényegében. Roarke-nak viszont rá kellett volna hagynia a feladat végrehajtását, vagy várni, amíg megbízza vele. Talán akkor is húzza a száját, de legalább ő adja ki a parancsot. Elvégre ő a hadnagy, ő vezeti ezt az átkozott nyomozást. Így viszont már rég nem bosszús. Jó úton halad afelé, hogy komolyan dühbe guruljon. Csak próbálta védeni egy kicsit a férjét. Elvégre ez is része a munkámnak, vagy nem? – gondolta kissé émelyegve, miközben felállt. Része a házastársi kötelességeinek. Miért vitatkoznak, amikor csak jót akart? Most neki kell leszedni az asztalt, pedig legszívesebben Roarke-hoz vágta volna a tányért.

73

Végezte a dolgát, miközben szúrós pillantásokkal méregette az ajtót, amely elválasztotta a férje irodájától. Fölötte égett a vörös jelzőfény. Azt tudatta, Roarke nem akarja, hogy zavarják. Mindig ezt történik, ha igazán dühös, gondolta, miközben a konyhába vitte az edényeket. Bezárkózik, és megvárja, amíg lehiggad. Talán így a legjobb. Legalább nem vesznek össze komolyan. Ennek ellenére… bosszantó. Miért veszekszik látszólag folyamatosan két ember, akik őrülten szeretik egymást? Erre most nincs idő, gondolta, miközben megtöltötte edényekkel a mosogatót. Vár a munka. Kávét programozott, és visszaült az íróasztalához. Mivel Roarke – akár megkérte rá, akár nem – elindította a kereséseket, most már nyugodtan rábízhatja ezt a feladatot. Semmi értelme kétszer is elvégezni ugyanazt. Úgy döntött, megnézi, mire jutott a vacsora előtt elindított valószínűség-számításokat végző rutin. A rendelkezésére álló adatok alapján a számítógép több, mint kilencvenkét százalékos valószínűséget adott annak, hogy Bart Minnock ismerte a gyilkosát. Valamivel hatvan százalék alatt maradt annak a lehetősége, hogy előre kitervelte a gyilkosságot, messze kilencven százalék fölötti valószínűséget kapott az, hogy az elkövető is játékokat fejleszt, vagy érdekelt a játékiparban, és hetvenöt százalék körüli eredmény született arra, hogy a U–Playnél dolgozik. – Ha nem előre megfontolt szándékkal követte el, akkor hogyan tudott összetakarítani maga után, és hogyan sétált ki tetőtől talpig véresen? A francba! Esetleg felvette Bart egyik ruháját? Keresett magának egy inget és egy nadrágot – hiszen Bart már nem tudott tiltakozni. Ez megerősíti azt a feltevést, hogy valóban baleset történt. Esetleg a gyilkos hirtelen felindulásból ölt. – Látnom kell a fegyvert. Azonosítanunk kell azt a kardot. Akkor azt is megtudhatjuk, hogy kié. Ismét átnézte Bart bankszámláját. Nagyobb kiadást keresett, ahol az összeg olyan kereskedőhöz vándorolt, aki játékfegyverekkel is foglalkozik. Összevetette a kivonatot az ismert fegyver- és játékkereskedők névsorával. – Fénykard. Ez egyfajta elektromos kard, vagy nem? Habár penge helyett inkább hasonlít egy… Mondjuk csőre? Nem. A gyilkosságot széles pengével követték el. Átrágta magát a U–Play pénzügyein. A cég a megalapítása óta lassan, de biztosan emelkedett felfelé, és a profit nagyrészét visszaforgatták a cégbe. Ez hoszszú távú tervezésre utalt. Mind a négy tulajdonos sokat járt találkozókra – akár egyedül, akár együtt. Időnként ezzel egyes alkalmazottaikat is megbízták. Előfordult, hogy ők is kiállítottak, borsos árat fizettek a standjukért, vagy versenyeket szerveztek. Erre rengeteg pénz ment el, gondolta Eve. Ez vajon megszokott? És ha igen, mennyire okos befektetés? A zárt ajtó felé pillantott. Ha jobb hangulatban találja a szakértőjét, feltétlenül megkérdezi tőle.

74

A helyszínen készített képek, valamint Morris és a takarítók jelentése alapján a számítógép segítségével újraalkotta a gyilkosságot. Összevont szemöldökkel figyelte, ahogy a képernyőn feláll egymással szemben két alak, aztán az egyik a kardja hegyével felhasítja a másik alkarját, majd felemeli a fegyvert, és lendületből levágja az ellenfele fejét. – Az első vágás biztosan nagyon fájt. Fájt, továbbá sokkot okozott. Mit tesz egy átlagember, amikor ilyen súlyos sebet kap, és ennyire vérzik? – Te miért nem így tettél, Bart? – tette fel hangosan a kérdést. – Miért nem szorítottad a vágásra a kezed? Mert nem szorítottad, hiszen akkor véres lett volna a tenyered. Megvágtak, megperzseltek, mégsem tettél semmit. Mint aki nem is érzi. Pedig ez ösztönös viselkedés. Kivéve, ha tartottál valamit. Mondjuk egy kard markolatát. Meg sem próbáltál védekezni, vagy a gyilkos vágás érkezett túlságosan gyorsan? Átállította a változókat, megismételte a szimulációt, majd a hajába túrt. – Mégis, mit játszottatok? Miért elégedtél meg egy játék karddal, amikor az ellenfeled igazival támadott rád? Mert nem tudtad. Pedig tudnod kellett volna – állt fel Eve, és járkálni kezdett, majd határozottan bekopogott a férje irodájába vezető ajtón. Egy pillanat sem kellett hozzá, hogy a lámpa zöldre váltson. Vajon Roarke csak játszott vele, és valójában várt rá? – Szükségem van a holoszobára – kezdte Eve. – A holoszobára, és egy játékra, ami lehetőleg nagyban hasonlít arra, mint amit Bart is játszott, amikor meggyilkolták. Szeretném, ha beállítanád és elkísérnél. – Rendben. Menj előre, majd ott találkozunk. – Felteszem, játék kardot nem tartasz itthon. – Nem. A fegyverszobában minden eredeti. Sajnálom, de meg kell elégedned néhány holofegyverrel. – Oké – gondolkozott el Eve, hogy elfelejtett-e valamit, de végül megvonta a vállát, és elindult a holoszoba felé. Amely – nem meglepő! – nagyobb volt, mint amit Bart lakásában talált. Ráadásul valószínűleg minden kiegészítővel felszerelték, amit a Roarke Iparvállalat valaha is kifejlesztett és legyártott. De nem a méret a lényeg. Remélte, ha egy játék segítségével rekonstruálja a gyilkosságot, több elképzelése lesz arról, hogy mi történhetett valójában. És a mi nagyon gyakran elvezet a miérthez és a kihez. Körbejárt az üres szobában, és hallgatta, ahogy a lépteit visszhangozzák a falak. Nem igazán szeretett játszani. A kiképzés és a gyakorlás persze egészen más. Olyankor ő is remek hasznát vette a hologramoknak. Roarke többször is elrepítette valahová a szoba segítségével – eltöltöttek Párizsban egy esős éjszakát, vagy hajóztak a kihalt tengeren. Mindez szörnyen romantikus volt, csábító – na igen, ilyenkor is jól jött a holotechnika, habár úgy vélte, pillanatnyilag egyikük sem érzi romantikusnak a helyzetet. Roarke belépett. Kezében egy diszket tartott. – Még mindig nálad a fegyvered.

75

Eve kibújt a fegyverövéből, és letette az ajtó mellé. – Olyan játékot kértél, ami hasonlít a U–Play Képzeletéhez. Az ENyÜ-nél mindent megvizsgáltunk, ami maradt belőle, ennek ellenére fogalmam sincs a változókról. Nem igazán… tűnt törvényesnek, hogy hazahozzam, és itthon dolgozzak rajta. – Ebben egyetértünk. – Viszont nálam van a saját játékunk legutolsó verziója. Még neve sincs, nehogy véletlenül kiszivárogjon. Csak kódszámot kapott. Ez a HC84-K jelű program. – Itthon tartod? Nem ellenkezik ez a biztonsági előírásokkal? – Nem fogják ellopni. Először is, ahhoz másoknak is tudniuk kellene, hogy itt van. Másodszor, a tolvajnak át kellene küzdenie magát a biztonsági rendszeren, megkeresni az irodámban a széfet, majd ha megszerezte, feltörni a diszket védő kódokat. Ha képes rá, akkor ahhoz is elég ügyes, hogy saját játékot fejlesszen – csúsztatta be beszéd közben egy résbe az adathordozót, majd azonosította a tenyérlenyomatát, a retináját, a hangját, és kézzel is begépelt néhány jelszót. – Mindenesetre – folytatta – ennek a játéknak magam végeztem a finombeállítását, és az ilyesmit jobb szeretem itthon. Szóval… – lépett hátra, és a feleségére nézett. – Kardpárbajt szeretnél vívni, de nem ismered a korszakot, a felállást, a nehézségi fokot és a célt. Eddig semmit nem tudtunk leolvasni Bart diszkjéről, amiből következtethetnénk ezekre a paraméterekre. Neked kell választanod. – Fogalmam sincs. Vívtak. A penge elég vaskos volt. Széles és egyenes. – Vagyis egy pallos – hajtotta oldalt a fejét Roarke, és halványan elmosolyodott. – Nehogy valami jelmezt is rám aggass – bökött a férjére az ujjával Eve. – Komolyan mondom. Nem fogom kielégíteni a perverz vágyaidat azzal, hogy félmeztelenül vívok. – Ez fölöttébb sajnálatos, de legalább őszinte. Próbáljunk ki néhány felállást – billentyűzött be néhány parancsot Roarke, és reménykedett, hogy sikerül titokban tartania a célját Eve előtt egészen addig, amíg már késő lesz változtatni. A levegő vibrálni kezdett, remegett, és Eve hirtelen egy árnyas erdő mélyén találta magát – ősi, ázsiai ruhába öltözve. Egyik kezében kardot markolt. Lábát puha csizma védte. – Mikor és hol… Hirtelen torkán akadt a hang. A szeme elkerekedett. Annak ellenére, hogy angolul gondolkodott, érthetetlen hangok hagyták el a száját. Úgy vélte, talán japánul beszélhet, de nem volt benne biztos. – Hogy a fenébe… – Fordítómodul. A realitás miatt – felelt Roarke, úgyszintén japánul. – Kicsit késik, de már dolgozunk rajta. – Izé… Nem, ez túlságosan vad. Nem akarok japánul beszélni. – Rendben. Akkor próbáljunk mást. Ezúttal a vibrálást is alig lehetett észrevenni. Eve egy zöldellő domboldalban állt. Hosszú haja hátrakötve. Roarke-hoz hasonlóan combközépig érő bőrtunikát és a csizmaszárba tűrt, kényelmes nadrágot viselt.

76

Pillanatnyi habozás után megszólalt. – Oké, és most hol… Kelta. Ez kelta nyelv, igaz? Ismerős az akcentus. – Írország, a Tudorok korában. – Olyan… zöld. Érzem a föld szagát, és még valamit… Ez füst. – A tőzeg tüzének a füstje. Továbbfejlesztettük az érzékszervekre ható modulokat. Mindent gondos kutatómunka előzött meg. A nyelv, a ruhák, és minden apró részlet a lehető leginkább korhű. Több elképzelt helyszínt is beprogramoztunk már, és a játékos is felépítheti a saját világát a menüből, de akár egy szerkesztővel is. A lehetőségek határtalanok. – Oké. Hátborzongató. Hallom, hogy kelta nyelven beszélsz, de az agyam már angolul érti. A Képzelet is ilyen lehet? – Fogalmam sincs, de a meglévő adatok alapján nem hiszem. Piacra dobunk egy olcsóbb verziót is a tolmácsmodul nélkül, de szerintem ez lesz a legnagyobb vonzereje. Amellett, hogy az oktatásban is használható. – Na, persze. Az oktatásban – szegte fel Eve a fejét. – Hallok vala… – fordult a domb felé, és remegve felsóhajtott. Odalent a völgyben dúlt a háború. Több száz harcos csapott össze. Biztosra vette, hogy éppen egy kastély lerohanását és kifosztását figyeli. – Eddig egy holóban sem láttam ekkora teret. Inkább videofilmhez tudnám hasonlítani. Egy nagyon jól elkészített filmhez. – Ennek is csak a játékos tapasztalata és képzelete szab határt. A program alkalmazkodik a döntéseidhez és a taktikádhoz. – Mivel tudom leállítani? – Csak utasítanod kell a programot, hogy álljon le, tartson szünetet, vagy változtasson meg egy paramétert. Habár ez több játékos esetén pontvesztéssel, vagy akár a játékból való kizárással is járhat. – Komolyan? – fordult vissza Roarke felé Eve. A férje remekül festet kopott ruhájában, csillogó kardjával a kezében, miközben sötét haját tépte a szél. – Én nem fogom feladni – emelte fel a kardját. – Gyerünk, játsszunk!

77

Nyolcadik fejezet Eve felkészült, megvetette a lábát, és támadott. Hallotta az acélnak csapódó acél csendülését, és karjában érezte a blokkolás erejét. A két penge halálos V-t formált a levegőben. – Felteszem, úgy gondoltad, hogy ellenségek vagyunk. – Így sokkal szórakoztatóbb – felelt Eve, miközben hátra ugrott, és újra támadott. Roarke kivédte a csapást, és visszaszorította Eve-et. – Attól függ – cselezett. Elindított egy vágást jobbról, melyet ismét egy jobbos, majd egy balos követett. Eve hárított, majd kitört, és ezúttal ő késztette hátrálásra a férjét. Roarke egy alsó, vízszintes vágással próbálkozott, de Eve félretáncolt előle, majd megpördült a tengelye körül, és az így szerzett lendületet is beleadta a támadásba. – Látom, gyakoroltál – jegyezte meg Roarke, mikor a levegőben süvítő pengék összekoccantak. – Te is. – A munkámhoz tartozik – villant meg Roarke kardja. – Viszont manapság már nem lehet sok kardforgató nyomozót látni. – Mindig akad kivétel. Eve ismerte a férjét. Tudta, hogy kissé visszafogja magát, miközben remekül szórakozik. Ebből próbált előnyt kovácsolni. Rámosolygott. – A kard nehéz fegyver – fogta két kézre a markolatot, mintha csak a súlyát próbálgatná, és amikor Roarke a másodperc töredékére leengedte a pengéjét, azonnal támadott. Sikerült megkarcolnia a vállát, mielőtt a férje félresöpörte a kardját a sajátjával. Látta a kicsorduló vért. – Jézusom. Ó, a francba. Megvágtalak. De hogyan… – Nem igazi – emelte fel Roarke az egyik kezét, mielőtt a felesége odarohanhatott volna hozzá. Mindketten tisztában voltak vele, hogy könnyedén kihasználhatná Eve megdöbbenését, és legyőzhetné. – Ez az effektus is része a programnak – hajtotta félre a fejét. – Egy null oda, hadnagy. – Akár így is történhetett. Gyerünk – mozgatta meg Eve az ujjait. – Folytassuk. – Ahogy akarod. Elvégre ez a te játékod, de azt hiszem, bemelegítésnek ennyi bőven elég.

78

Roarke lendületesen támadott. Eve-nek egyre jobban szűkült a mozgástere. Amikor a férje pengéje elsuhant az arca előtt, érezte a jeges fuvallatot. Szervezetében tombolt az adrenalin. Ezúttal már azért fogta két kézre a fegyverét, mert különben nem tudta volna hárítani a heves rohamot. Szúrást érzett, amikor Roarke pengéje végighasította a csípőjét, és esküdni mert volna rá, hogy az orrát megtölti tulajdon vérének a szaga. – Egy-egy. Körözni kezdtek. Odalent a völgyben tombolt a csata. Eve kardot tartó keze sajogni kezdett a fegyver súlyától. Verejtékben fürdött, és lüktetett a csípője. Hallotta, hogy egyre hangosabban liheg, és látta a véráztatta bőrruhát Roarke vállánál. Soha életében nem érezte még ilyen remekül magát. Magasan a feje fölé emelte a kardját, az ellenfele felé fordította a hegyét, és ismét megvetette a lábát. – Döntő. Roarke rámosolygott, és az ujjával csalogatta. Eve hunyorgott a szemébe csordogáló izzadságtól, de nem bizonyult könnyű prédának. Elfordult, megpördült, egy lefelé irányuló vágással hárította Roarke támadását, majd felrántotta a pengéjét, amely alig kerülte el a férje csodálatos arcát. A nap sugarai utat találtak a felhők között, és megcsillantak a vadul cikázó kardokon. Eve szíve vadul dübörgött a mellkasában. Haja izzadtan csapkodott az arca körül. Úgy gondolta, a szeme még a pengénél és fényesebben villog. Nem kért kegyelmet, és Roarke sem kegyelmezett neki. Döfés, vágás, támadás. Döfés, vágás, hárítás. Erő az erő, gyorsaság a ravaszság ellen. Eve testét átjárta a hozzá felérő ellenféllel való találkozás izgalma. A két kard összeakadt. Izzadtan, zihálva bámultak egymásra. – A francba a játszadozással – lihegte Roarke. – Egyetértek. Ellökték magukat, és egymásnak ugrottak. A sűrű, éles füvön hemperegtek, miközben szájuk összeért. Akárcsak az imént a kardjuk. Eve kifulladva belemarkolt Roarke hajába, és lihegve rángatni kezdte a férjéről a bőrruhát. – Hogy a pokolba lehet ezt levenni? – Honnan a fenéből tudjam? – A te játékod, vagy nem? – A francba – gördült a felesége fölé Roarke, majd a fűbe nyomta a fejét, és tépni kezdte a ruháját összetartó zsinórokat. – Ez az átok olyan erős, mint az acél – húzta elő hirtelen ötlettől vezérelve övéből a tőrét, és azzal végül sikerült átvágnia a bőrt. Amikor végzett, beleszúrta a földbe. Előrehajolt, és átadta magát a gyönyörnek, melyet Eve meztelen hátának, a bőr alatt feszülő izmoknak a látványa okozott. Amikor kezével végigsimított a csípőjén éktelenkedő vágáson, Eve felszisszent. – Fáj? – Igen… de csak annyira, hogy ne feledkezzek meg róla fordult a hátára Eve, és kihúzta a tőrt a fű közül. – A vállad?

79

– Túlélem. Eve elmosolyodott. – Maradj nyugton, különben azonnal győztesnek nyilvánítom magam – vágta át a férje testére feszülő bőrruhát, majd a szemébe nézett. – Bízol bennem? Roarke megragadta a csuklóját, és addig szorította, amíg Eve ujjai szétnyíltak, és a tőr kiesett a kezéből. – Nem. Eve felnevetett, és magához húzta Roarke-ot. Egymás ajkát harapdálva csókolóztak, miközben a fűben hemperegtek. Izzadt, véres testük összefonódott. A völgyből füstfelhő emelkedett fel. A dombok még most a soha véget nem érő csata zaját visszhangozták. Eve mindezt teljesen helyénvalónak vélte. Hiszen bármilyen tökéletesnek tűnt közöttük az összhang, a felszín alatt örökké ott rejlett a következő összecsapás lehetősége. Amely mindig így ért véget. Még most, ennek a fantáziavilágnak a közepén sem vágyott másra, mint arra, hogy magán érezze Roarke kezét, és testük végre eggyé váljon. Ismét átfordultak egymáson, és ráült a férjére. Roarke egyik marka összezárult a mellén, másik kezével megemelte magát, és az ajkuk is összeért. Eve érezte rajta a harc forró, nedves bőrízét. A szíve erősen megdobbant. Érte dobogott. Ez volt házasságuk legnagyobb csodája. Legféltettebb kincse. – Az enyém vagy – súgta Roarke. – Szívem – és külön gyönyört okozott neki, hogy az anyanyelvén hallja Eve válaszát. A hajával, hosszú, göndör tincseivel játszott – ez is fölöttébb izgató újdonságnak számított. Maga alá fordította és lenyomta Eve-et a földre. A két kard közvetlenül a felesége feje mellett keresztezte egymást. A gyönyör mozgatta, és Eve is kizárólag a gyönyörtől nyögdécselt. Ismét találkozott erő az erővel, és magával ragadta őket az új csata heve. Eve átkulcsolta lábával Roarke derekát, a csúcsra érve vadul remegett a teste, majd elragadta a végtelen nyugalom. A hátán feküdt. Arcát hűsítette a szél, és a napsugarak lehunyt szemhéja mögött is vörösen égették a szemét. A fűtől és a földtől viszketni kezdett a bőre – ám még ezt sem érezte elég ösztönzésnek ahhoz, hogy megmozduljon. Különösen úgy, hogy Roarke is mellette hevert. Szinte ugyanabban a testhelyzetben, mint ő. Fülében lassan halkult, majd megszűnt a dübörgés. Legalábbis annyira, hogy hallotta: a csata a völgyben korántsem ért még véget. Csak a domboldalra terjedt ki a fegyverszünet. – Ki győzött? – kérdezte végül. – Egyezzünk ki döntetlenben. Ez elég tisztességesnek tűnt. – Azt hiszem, alaposan felbosszantottuk egymást. – Inkább csak idegesítettük. – Az ugyanaz. Én viszont a párbajtól és a szextől teljesen lehiggadtam. – Akkor ebben is döntetlent értünk el.

80

Van értelme ezen vitatkozni? – tette fel önmagának a kérdést Eve. Mindent elölről kezdenének, márpedig Roarke-ot még ő sem tudja megváltoztatni. Mint ahogy Roarke sem őt. Időnként roppant képlékeny és síkos a határ kettejük között. Ennek ellenére mégis rá kellett lépni, és járni rajta, ami nem kevés ügyességet kívánt tőlük. – Remek ez a játék – ismerte el Eve. – Valósághű, lenyűgöző és magával ragadó. – Pedig még alig láttál belőle valamit. – Ez… – húzta végig kezét a csípőjén Eve, majd megszemlélte a tenyerét. A rátapadt ragacsnak tökéletesen olyan volt a kinézete és a szaga, mint a vérnek. – Ez csupán illúzió. A program figyeli a szervezeted, az életjeleid és a reakcióid, és a kapott eredményeknek megfelelően reagál. – Mi történik, ha a játékosnak levágják az egyik végtagját... vagy a fejét? – A játék véget ér. Ha több játékos játszik egyszerre, akkor értelemszerűen csak annak, aki megsérült. – Úgy értem, érzi, vagy látja a játékos? – Az emberek ilyen súlyos sérülést nem látnak magukon. A rendszer csak akkor teszi láthatóvá, ha a játékos a számítógép irányítása alatt álló ellenfelet sebzi halálra. – Mi a helyzet egy droiddal? – Ha droiddal akarsz harcolni, megteheted, de az eredmény ugyanaz. A droid ugyanúgy megbonthatatlan, térbeli egységet képez, akárcsak az ember, vagyis a játék ugyanúgy nem jelent rá nézve fenyegetést, mint ahogy az emberre sem. Ezek a fegyverek nem valóságosak, Eve. Nem árthatnak senkinek. – Biztos az áldozat is azt hitte, amikor játékból harcba szállt egy emberrel, droiddal, vagy a számítógép generálta karakterrel. Azt hitte, csak játszik. Holott az egyáltalán nem volt játék – folytatta, miközben még mindig a tenyerére ragadt vért nézte. – Éreztem, amikor eltaláltál… Nem úgy, mintha megvágtál volna egy karddal, de… – Nem is vághattalak meg. – Viszont ütést éreztem. Enyhe elektromos ütést. Ahhoz viszont elég erős volt, hogy tudassa velem: eltaláltak. Ráadásul harc közben is tovább lüktetett. Mintha sebesülten folytattam volna. – Éppen ez az értelme az egésznek. – Értem. Felfogtam, de az áldozaton is égésnyomokat találtunk. Ha a feszültség magasabb, a bőr megég. – Közvetlen kontaktus nélkül nem. A játék érzékeli a találatot, és továbbítja a következményeket annak, akit eltaláltak. – Oké, de tegyük fel, hogy valaki átprogramozta, és igazi fegyvert használt – ült fel Eve, miközben hátrasimította a haját – és még most is meglepte, milyen hosszú. – Ez más. A hajad – siklott végig Roarke tekintete a felesége frizuráján. – Izgató. – Útban van. Zavar. Roarke elmosolyodott. Eve az ujjai köré csavart egy elszabadult tincset.

81

– Valódinak érzem. Akkor is, ha megrántom, pedig tudom, hogy nem igazi. Ott a bénítom. Nem látom, de tudom, hogy ott van. Az igenis valódi. Tegyük fel, hogy a gyilkos vitt magával egy kardot, és elrejtette még a játék kezdete előtt. Csak annyi dolga volt, hogy felvegye és használja. De miért vállalta ezt a sok kellemetlenséget? Miért kellett előbb játszania? – Mondjuk sportból? – Talán. Talán. A vágások és az égések. Tegyük fel, hogy belepiszkáltak a játékba. Az egekbe emelték a pálya szintjét. Ráadásul a gyilkos egy droidot is küldhetett maga helyett. Ebben az esetben az alibijével sem kellett sokat foglalkoznia. Annyi volt a dolga, hogy rábeszélje Bartot, tesztelje otthon a játékot, majd utánaküldte a droidját. – Egy droidot is át lehet építeni vagy programozni. Akár úgy is, hogy utána törvénytelen dolgokat tegyen. A fegyveren éreznie kellett, hogy valódi és halálos, tehát mindenképpen módosítani kellett a programját, hogy ezt ne vegye figyelembe. A nyomok eltakarítása és a riasztórendszer megkerülése is arra utal, hogy a gyilkos értett az elektronikához. Azt is sikeresen elkerülte, hogy riassza a CyberŐrséget. – Te képes lennél rá. – Igen, képes, de nekem itt a regisztrálatlan számítógépem. Azzal végre tudnám hajtani az akciót úgy, hogy ne hagyjak nyomokat magam után. Az ENyÜ átfésülte a raktárt, de nem találtak regisztrálatlan gépet. Mint ahogy Bart lakásán sem. – Amiből következik, hogy valakinél ott volt a diszk másolata, és a U–Playen kívül dolgozott a programon. Az egész gyilkosságból árad a feltűnési viszketegség – tette hozzá Eve, miközben fel akart állni. Hirtelen eszébe jutott, hogy meztelen. Holoruhái szétszaggatva, véresen hevertek körülötte. – Kapcsold már ki. – Ahogy akarod. A játéknak vége. A domboldal semmivé foszlott, a csatazaj elenyészett. Eve látta, hogy a tenyerére ragadt vér is eltűnik. Felemelte az ingét, és észrevette, hogy a háta szétszakadt. – Mivel a valóságban nem volt nálam tőr – magyarázta Roarke –, nekem kellett széttépnem ahhoz, hogy lerángassam a holotunikádat. – Az eset és a módszer különbözik, de a végeredmény ugyanaz. Legalább erre sikerült rájönnünk. Ha vegyítjük az illúziót és a valóságot, gyilkosság a végeredmény – emelte magasba az inge foszlányait. – Valaki ugyanezt tette Bart Minnockkal. Reggel Eve megosztotta a harmadfokú átvilágítás eredményét Roarke-kal. Úgy vélte, nincs értelme titkolózni előtte. – Semmi gyanúsat nem találtunk. – Nem hát – bólogatott Roarke, és fel sem nézett a képernyőből. – Észrevettél valamit, amit én nem? – kérdezte Eve.

82

– Nem, legalábbis semmit, ami kapcsolatba hozható a gyilkossággal, de még nem döntöttem el, hogy örüljek neki, vagy éppen ellenkezőleg. – Mindenesetre könnyebb dolgom lenne, ha kiderül valami az átvilágításból, vagy a U–Play alkalmazottainak a vizsgálatából. DuVaugne nagy fogás volt, de ő nem gyilkos, hanem egy közönséges csaló – ivott néhány hatalmas korty kávét Eve. – A gyilkos sokkal kreatívabb, mint DuVaugne, és az elektronikához is jobban ért. Abból, amit az áldozatról és a biztonsági rendszeréről tudunk, sokkal jobban. Ma találkozom Bart ügyvédjével és Mirával. Talán sikerül valami új nyomra bukkannom. – Nekem is lesz néhány találkozóm. Ha végeztem, segítek az ENyÜ-nek, amiben tudok. – Másik irányból is próbálkozom. A karddal. Ráállítom McNabot és Peabodyt, mert szerintem egy számítógépőrült és egy átlagember érheti el a legjobb eredményt. Lesz East Washingtonban valami minitalálkozó. – Mi is felállítunk egy standot. Elintézem, hogy beengedjék őket. – Nagyszerű. Ezzel megkímélsz egy rakás gondtól – lépett a táblához Eve, majd megkerülte. – Bart társaival is elbeszélgetek. Ezúttal külön-külön. – A régi barátai hirtelen gondoltak egyet, és meggyilkolták? Eve a férjére pillantott. – A barátok közt gyakran elmérgesedik a viszony. Roarke felvonta a szemöldökét. – Én is kezdjek aggódni, hogy elveszítem a fejem? – Talán még ne. Szoktunk vitatkozni, de eddig még mindig sikerült megoldani a problémáinkat. Sokan viszont nem beszélik ki magukból a gondjaikat, és ez csak szítja a dühüket. Ez a három ember kreatív, és ért a technikához. Az áldozat is megbízott bennük, beengedte őket a lakásába, az irodájába. Indítékuk is volt, ha más nem, az, hogy így nőtt a részesedésük a cégben, és lehetőségük is bőven akadt a gyilkosság elkövetésére. – Szerették egymást. – Ez is lehet indíték. Hány gyerek és nő van most is a védőszárnyaid alatt, mert valaki, mondhatni, szereti őket? – utalt az otthonra, melyet Roarke a családon belüli erőszak áldozatainak alapított. – Az nem szeretet. – Márpedig aki időről időre megrugdossa a feleségét, gyakran hiszi azt, hogy szereti. Ez éppen olyan illúzió, mint a játék, amit tegnap este mutattál. A szeretet talajából rengeteg ocsmány dolog nő. Például a féltékenység, a gyűlölet, a harag és a gyanú. – Cinikus vagy, de sajnos nagyon is igaz. Szeretlek. Eve elnevette magát. – Nem biztos, hogy ezt jókor mondtad. Roarke odalépett a feleségéhez, és két tenyere közé fogta az arcát. – Szeretlek, Eve. Mindegy, milyen hibákat követünk el, hiszek benne, hogy minden erőnkkel igyekszünk azokat helyrehozni. Eve megfogta a férje kezét.

83

– Tudom. Eddig mindig sikerült gyökerestől kiirtanunk azt, ami meg akarta mérgezni az életünket. – Tegnap nem haragudtam rád. Nem igazán. Menet közben döbbentem rá, hogy azt remélem, találok valami fontosat. Még akkor is, ha az egyik alkalmazottamról kiderül, hogy nem egyenes úton jár – pillantott a táblára Roarke. – Magam sem tudom, miért zaklat fel annyira ez a gyilkosság. – Talán arra gondolsz, hogy akár te is lehetnél a helyében, ha másképp alakulnak a dolgaid. Te is lehetnél a helyében – ismételte meg Eve, amikor Roarke megrázta a fejét. – Ha más a gyermekkorod. Ezt mindketten tudjuk. Azt hiszem, pontosan ezért próbáltuk meg kerülni egymást. – És ezért… estünk egymásnak, amikor kiderült? – figyelte Eve arcát Roarke, miközben a kezét simogatta. – Magunkat ismerve ez könnyen meglehet. – Magunkat ismerve. Velünk minden oké. Roarke a felesége homlokához támasztotta a homlokát. – Minden oké. – Megmondom, mit csinálj – tolta el finoman magától Eve, és a szemébe nézett. – Ne kérdezd magadtól, hogy mit kellett volna tenned vagy mondanod, hogy Bart ne alapítson saját céget, hanem neked dolgozzon, mert akkor még most is élne. Az élet nem számítógépes program. – Nem fogok rágódni rajta. Túl sokat – javította ki magát Roarke. – Ennek ellenére tovább is győzködhettem volna. Tovább, és másképp. Viszont nekem is tetszett, hogy egyedül akar boldogulni, ezért nem tettem. Tudom, hogy ami történt, az nem az én hibám. Jobban mondva majdnem biztos vagyok benne. – Oké, kezdjük a napot tiszta fejjel. Sejtem, ha lesz napközben egy kis szabad időd, a varázskardot fogod keresni, szóval arra kérlek, amint találsz valamit, akkor azonnal szólj. – Szólok. – És most mennem kell. Vár az ügyvéd, a dilidoki és a gyanúsítottak. – Jaj neked! – nevette el magát Roarke, miközben szorosan magához ölelte, és vidáman megcsókolta elképedt feleségét, majd egy pillanatig csak ölelte. – Menj csak, és nyomozz. Igyekszem hamar végezni, és akkor azonnal csatlakozom Feeney-hez. Megtalálod a módját, gondolta Eve. Mindig megtalálod. Felicity Lowenstein irodájában találkozott Peabodyval. Az elegáns fogadótérben – kicsi, hatékonyan berendezett, vörösre, feketére és ezüstre festett falakkal és bútorokkal – elegáns nő ült, aki öltözékében és kinézetében pontosan illett a helyiséghez. Rövid haját ezüstszínűre festette, fekete ruhát viselt, nagy, vörös hajtókával. Amint megérkeztek, azonnal hátrakísérte őket – nem fontoskodott, még csak várniuk sem kellett. Elhaladtak egy apró iroda mellett, amely leginkább egy tökéletesen rendben tartott jogi könyvtárra emlékeztetett. Egy zárt ajtóhoz érve bekopogott, majd választ sem várva benyitott. – Dallas hadnagy és Peabody nyomozó.

84

Lowenstein ügyvédnő felállt az asztala mögül, és megkerülte. Eve látta, hogy ötlábnyi magasságát legalább három hüvelykkel toldja meg a cipője tűhegyes sarka. Ő is fekete ruhát viselt, melyet vékony, fehér zsinór tartott össze. Barna haját, melybe aranycsíkokat festett, a háta mögött összefonta. Határozottan megrázta előbb Eve, majd Peabody kezét, és hellyel kínálta őket. – Örülök, hogy idejöttek. Mindent összeszedtem, amiről azt gondoltam, hogy szükséges, vagy látni szeretnék – sóhajtott fel. – Hadd meséljek el valamit. Valami személyeset. Az egyetemen ismertem meg Bartot. Cill mutatott be bennünket egymásnak. A barátnőm volt, és össze akart hozni Barttal. – Azt akarta, hogy a barátnője legyen? – Így tervezte. Végül rajtam bukott meg a dolog, ennek ellenére Bart és én összebarátkoztunk. Amikor végül mindnyájan New Yorkban telepedtünk le, én lettem az ügyvédje. Én készítettem el a cége alapító okiratát, és én kezeltem a vagyonát. Nem foglalkozom büntetőjoggal, de egyszer már láttam államügyészt – mosolyodott el halványan, amivel elárulta Eve-nek, hogy még ő sem fogadta el teljesen, ami Barttal történt. – Tudom, hogy nem mondhat sokat a nyomozásról, ennek ellenére meg kell kérdeznem: sikerült már találnia valamit? – Több nyomot is követünk. – Pontosan erre a válaszra számítottam – fordult sóhajtva az ablak felé Felicity. – Az utóbbi időben már nem nagyon jártunk együtt szórakozni. Sem Barttal, sem Cill-lel, sem a többiekkel. Elsodort minket egymástól az élet. Bart jó fiú volt. Egy édes kölyök. – Mikor beszélt vele utoljára? – Mindössze néhány napja. Létre akart hozni egy alapítványt a gimnáziumnak, ahol Cill-lel és Bennyvel végeztek. Jövő hétre beszéltük meg a személyes találkozót… Ők négyen lettek volna ott, meg a pénzügyi tanácsadójuk és én. Kicsit elbeszélgettünk. Ilyen az, ha felhívja valaki az embert, akivel már hónapok óta nem beszélt. Bart említette, hogy van egy komoly barátnője, és nagyon boldognak tűnt. – A munkájáról nem beszélt? Különösen egy új fejlesztésről. – Nem, nem igazán. Nem nagyon értek a számítógépekhez és az elektronikához, különösen nem úgy, mint Bart és a barátai, de az a benyomásom támadt, hogy forralnak valamit. Nagyon izgatottan viselkedett. – A társai nem kifogásolták az alapítványt? – Nem. Tudtommal legalábbis nem – visszakozott kicsit Felicity. – Sohasem tettek semmit, amiben nem értettek egyet mind a négyen. – Ezek szerint nem aggasztotta semmi? – Éppen ellenkezőleg. A fellegekben járt. – A fellegekben járt – ismételte meg Eve, amikor beült a volán mögé. – Gondtalan volt. Nem ezt a viselkedést várja az ember az olyanoktól, akik tepsiben végzik úgy, hogy a fejüket tálcán kell melléjük tenni.

85

– Gazdag volt, viszonylag sikeres és elégedett. A játékfejlesztésben nagy verseny folyik – mutatott rá Peabody. – Márpedig a gazdagság remek táptalaja az irigységnek. – Aha, az – húzta elő a ’linkjét Eve, és elolvasta Roarke üzenetét. – Szétválunk. McNabbal utazzatok el East Washingtonba. A Potomac Hotelben rendeznek egy játékbemutatót. – Kirándulunk! – csapott öklével a levegőbe Peabody. – Mielőtt eltöröd a poharakat és kiszórod a szójachipset, közlöm, hogy úgy mentek oda, mint két gyűjtő, akiket különösen a kardok érdekelnek. – Kirándulásnak álcázott titkos küldetés! – táncolt ültében Peabody. – Jézusom, Peabody, próbáld megőrizni a méltóságod. – Haza kell mennem, hogy átöltözzek. Most úgy festek, mint egy zsaru. Eve végigmérte Peabody szellős nyári nadrágját és csíkos cipőjét. – Komolyan? – Ezt most kaptam. Egy ilyen úthoz viszont sokkal színesebben kell öltözködni. – Remek. Gyorsan szedjétek össze, amit vinni akartok. Az első siklóval indultok. – Siklóval. Olyannal, mint ami Roarke-nak is van, igaz? – Nem. Olyannal, mint amilyennel mindenki utazik, beleértve a titkos küldetésre induló nyomozókat is. Peabody széles vigyora azonnal fintorba torzult. – Ó! – Rajongjátok körül a U–Play standját, közben pedig igyekezzetek mindent megtudni az új játékról, amit kiszivárogtatnak. A kardról is érdeklődjetek, és nehogy belekeveredjetek valamibe! – Pedig egy perce még egész szórakoztatónak hangzott. – Ha szórakozni akarsz, akkor menj el a cirkuszba. Most csapd McNabot a hónod alá, és induljatok. A kapitányság információs pultjánál vár benneteket a nevetekre kiállított belépő. És nehogy a testület költségére vásároljatok játékot, vagy bármilyen mütyürkét! – Valamit vennünk kell, hogy hihető legyen az álcánk. – Megtiltom! – Ez egyre kevésbé tűnik szórakoztatónak. A szállodából azért kiléphetünk, ha követnünk kell egy nyomot? Eve összevonta a szemöldökét. – Ajánlom, hogy nagyon jó nyom legyen, és olcsó szállást válasszatok, különben rátok terhelem a költségeket! – Egy ilyen találkozó a legjobb hely, ha valamit meg akarunk tudni a kardról, még ha pletyka szinten is. Komolyan. – Különben nem küldenélek oda benneteket – parkolt le Peabody lakása előtt Eve. – Menj, és rángasd ide azt az őrültet. Érkezés után azonnal jelentkezzetek, és nehogy felbosszantsatok valamivel! – Ez a hatalmas bizalom könnyeket csal a szemembe.

86

– Akkor lesz csak igazán okod bőgni, ha eltolod az akciót – figyelmeztette Eve, majd kitette Peabodyt a járdára, és visszasorolt a forgalomba. A kapitányságra érve egyenesen a gyilkossági csoport irodái felé vette az irányt. Nem érezte szükségét annak, hogy benézzen az ENyÜ-re. Tudta, hogy Peabody másodpercekkel azután, hogy elhajtott, már fel is hívta McNabot. Úgy döntött, Feeney-vel később is ráér beszélni. A folyosóra érve észrevette a parancsnokát. Döbbenten megtorpant. – Uram. Whitney kapitány biccentett, és Eve irodája felé mutatott. – Szeretném feltartani egy pillanatra, hadnagy. Whitney hatalmas termetű ember volt, aki annak ellenére ízig-vérig nyomozó tudott maradni, hogy már évek óta íróasztal mögött ült. A parancsnoksággal együtt járó gondok mély ráncokat véstek az arcára, és elszürkítették rövidre nyírt haját. Eve követte, majd becsukta maga mögött az ajtót. – Kaphatnék abból a híres kávéjából? – Természetesen, uram – programozott Eve egy bögre kávét. – Nemsokára találkozom dr. Mirával. A Minnock-ügy kapcsán. – Olvastam a jelentésében. Azt is tudom, hogy most járt az áldozat ügyvédjénél. – Igen, uram. Vele is az egyetemen barátkozott össze. Nagyon együttműködőnek bizonyult. Átadta a lakásával kapcsolatos papírokat, a végrendeletét és a céges iratait. Az a benyomásom alakult ki róla, hogy őszintén segíteni szeretne. Whitney ismét bólintott, és leült a látogatói fotelbe. Eve állva maradt. – A körülmények… a bizarr az első szó, ami az eszembe jut – kezdte Whitney, és úgy kortyolt bele a kávéba, ahogy a hozzáértők szoktak a borba. – Már a médiához is kiszivárgott. Az emberek túl sokat tudnak, és ez az ügy több, mint megfelelő arra, hogy elcsámcsogjanak rajta. Eve a ’linkjére pillantott. A gyorsan pislogó jelzőfény azt jelezte, hogy sok üzenetet kapott. – Pillanatnyilag nem hiszem, hogy a szokásos információkon kívül mást is elárulhatunk a médiának. Nemcsak hogy valóban bizarr az eset, de számos nyomot is meg kell vizsgálnunk. A lefejezést nem lehet eltitkolni, de véleményem szerint minden mást jobb lenne megtartani magunknak. Legalábbis egyelőre. – Szerintem is. Ha az emberek azt a következtetést vonják le belőle, hogy ide vezethet egy játék, kitör a pánik. A városban gyakorlatilag mindenkinek van valamilyen gépe, amin játszani lehet. Különösen a gyerekeknek. – Elsősorban a gyilkos fegyvert szeretném azonosítani. Már ráállítottam Peabodyt és McNabot erre a szálra. Elküldtem őket egy East Washington-i játékbemutatóra. – Két embert már letartóztatott. Egyelőre ezzel fogjuk lecsillapítani a közvéleményt. Beszéltem Feeney kapitánnyal. Az ENyÜ minden szabad kapacitása a rendelkezésére áll… beleértve a civil szakértője idejét is – hallgatott el, és tovább ízlelgette a kávéját. – Roarke elárulta, hogy ismerte az áldozatot, és az ő cége is hasonló játékot fejleszt.

87

– Tudom, uram. Már elvégeztem az alkalmazottjai harmadfokú átvilágítását, de nem találtam semmit. – Részletesen írjon le mindent, Dallas, és gondoskodjon róla, hogy Roarke is hasonló pontossággal mutassa be a saját játéka fejlesztési körülményeit. – Értettem, uram. Whitney letette az üres bögrét. – Nem azért jöttem, hogy kioktassam, hogyan végezze a munkáját – állt fel. – Csak szeretném óvatosságra inteni. Vigyázzon, hogy az érzelmek ne homályosítsák el a látását. – Megértettem, kapitány. Utasítom Roarke-ot, hogy adja át a kérdéses dokumentációt, és csatolni fogom a nyomozás aktájához. – Már megtette. Átadta Feeney-nek – hajtotta félre Whitney a fejét. – Hiszen elsősorban az ENyÜ szakértője, nem igaz, hadnagy? – De igen, uram. Igen, valóban így volt a helyes. – Most megyek. Hagyom dolgozni. Miután egyedül maradt, Eve fortyogott egy darabig. Az eljárási rend valóban azt írta elő, hogy a férje Feeney-nek nyújtsa be a kért dokumentációt, ennek ellenére szólhatott volna róla. Persze ha megkérdezi, akkor elmondja. Vagy eleve feltételezte róla, hogy tudja, ezért… Ó, a francba! Nem töltheti azzal az idejét, hogy próbálja megfejteni, hogyan működik Roarke agya, amikor még a sajátját sem ismeri kellőképp. Inkább feladta. Maga mögött hagyta az irodáját, és elindult, hogy beszéljen Mirával.

88

Kilencedik fejezet Eve és Mira találkozása mindig a megszokott szertartás szerint indult. Mira megkínálta egy csésze különleges teával. Mindketten tudták, hogy a kávét szereti, de azt is, hogy Mira ezzel a teával szeretné kicsit megnyugtatni. Így próbálja enyhíteni a rá nehezedő nyomást. Helyet foglalt Mira egyik öblös, kék színű fotelében. Az iroda pontosan tükrözte a tulajdonosa ügyességét, tudását és nőiességét. Mirát szemmel láthatóan nem zavarta, hogy a családjáról készített fényképek előtt kell bűnözőkről és az általuk elkövetett rémtettekről beszélgetnie. Valószínűleg azért festette megnyugtató színekre a falakat, az öltözködésében is azért részesíti ezeket előnyben és rakja körbe magát fényképekkel, mert így próbál ragaszkodni a valóság szebbik oldalához. Eszébe jutott, hogy az ő környezetében egyáltalán nincsenek fényképek – sem az irodájában, sem otthon. Talán azért, mert attól tart, hogy elterelik a figyelmét a munkától. Vagy nem akar úgy dolgozni, hogy közben „figyelik”. Vagy… Nem számít. Nem ezért jött ide. Mások analizálása Mira szakterülete. Eve a gyilkos gondolataiba akart bepillantást nyerni, testet cserélni vele egy időre – ráadásul tökéletesen megfelelt neki az élete úgy, ahogy volt. A ruháját is elsősorban kényelmi szempontok alapján választotta. Benyúlt a szekrénybe, és azt vette ki, amit a legmegfelelőbbnek ítélt. Egy könnyű nyári dzsekit, ujjatlan pólót, laza nadrágot és az elmaradhatatlan bakancsát. Vele ellentétben Mira fehér, apró rózsaszín pöttyökkel díszített elegáns kosztümöt viselt. Úgy festett benne, mint egy nagyra nőtt cukorka. Mindehhez csillogó, ugyancsak rózsaszín, tűsarkú cipőt húzott, ami kihangsúlyozta szép lábát. Barna haja finom csigákban ölelte körül csinos arcát. Az összképet fülbevalója, nyaklánca és karórája tette még nőiesebbé. Méghozzá úgy, hogy semmit sem vitt túlzásba, gondolta Eve. Legalábbis szerinte nem. Minden egyes részlet pontosan a helyén volt. És igen, tette hozzá magában, Mirából is sugárzott a nyugalom. – Nagyon hallgatag vagy – jegyezte meg Mira, miközben finom porceláncsészében Eve felé nyújtotta a teáját. Pontosan úgy, ahogy azt a szertartásuk megkövetelte. – Ne haragudj. Csak ruhákra gondoltam. Mira kedves, kék szeme kerekre nyílt a csodálkozástól és a jókedvtől. – Komolyan? – Hogy mi mindent ki lehet fejezni az öltözködéssel: a foglalkozást, a személyiséget. Nem is tudom – mormolta maga elé. A személyes kérdéseket, mint az öltözködés, roppant zavarba ejtőnek találta. – Peabodyt és McNabot titkos feladattal bíztam meg. Már elindultak egy játékbemutatóra – folytatta. – Peabody-

89

nak csak haza kellett mennie, levenni magáról mindazt, amitől szerinte rendőrnek nézhetik, és vérbeli játékosnak öltözni. Szerintem viszont így is, úgy is Peabodynak fog látszani. Bármit is vesz elő a szekrényéből, azt előbb neki kellett oda betenni. – Igaz, de mindnyájan másképp állunk hozzá a munkánkhoz, a kötelességeinkhez, és az öltözködésünk pontosan tükrözi ezt a hozzáállást. Például, amikor elkíséred Roarke-ot egy jótékonysági rendezvényre, te sem azt veszed fel, mint amit a munkához. – Ha késésben lennék, nem foglalkoznék azzal, hogy még át is öltözzek. Mint ahogy akkor sem, ha egy ilyen rendezvényről szólít el a kötelesség – vont vállat Eve. – De értem, mire gondolsz. Csak nekem az a véleményem, hogy sokkal könnyebb az élet, ha azt vesszük fel, amit akarunk. – Mondja az, aki vonalasan ragaszkodik a szabályokhoz. A társasági életnek és az öltözködésnek is megvannak a maga szabályai. Nem beszélve arról, hogy a megfelelően megválasztott ruha a hangulatunkat is képes megváltoztatni. Eve-nek eszébe jutott a játékban viselt öltözék, és elismerte, hogy valóban szívesebben harcolt benne. Még a kard is régi barátként simult a kezébe. – Az áldozat ruhatárát nem lehet túl változatosnak nevezni. Volt néhány modern szabású és konzervatív öltönye, de elsősorban farmert, kargónadrágot, pólót és pulóvert találtunk a szekrényében. Az ingek többségét játéklogók díszítették. Valóban a munkájának élt. – Ezt te nagyon is megérted. – Aha. Azt csinálta, amit szeretett. Minden erről tanúskodik, amit találtam. Bolondult a munkájáért. Játékokkal és játékrendszerekkel töltötte meg a lakását. – Minden bizonnyal boldog ember volt. Továbbá nap, mint nap kiemelkedően végezte a munkáját. Úgy alakította az életét, hogy mindig azzal foglalkozzon, ami boldoggá teszi. Ráadásul együtt a régi barátaival. – Boldog, rendes, kedves. Így jellemezték az ismerősei és a barátai. – Igen, ez illik a képbe. Nekem is úgy tűnik, hogy tisztességes, egészséges életet élt. Volt egy komoly barátnője, tartotta a kapcsolatot a családjával, barátok vették körül, voltak céljai, sikerre vitte a cégét, amely egyre terjeszkedett és növekedett, de nem olyan mértékben, hogy ez veszélyeztesse a baráti kapcsolatait – kortyolt bele Mira a teájába. Eve tudta, szüksége van erre a néhány másodpercre, hogy összeszedje a gondolatait. – A jelentésed szerint kedvelte a gyerekek társaságát, és baráti viszonyt ápolt a társaival. Teljes életet élt. – Vajon miért vágták le egy teljes életet élő, boldog fickó fejét a saját holoszobájában? Nem tőled kérdeztem – tette hozzá gyorsan Eve. – Erre nekem és az ENyÜ-nek kell válaszolnunk. Akad azonban kérdés ezen kívül is. Lényeges az elkövetés módszere, ami sok vesződséget és előkészítést kívánt. – Ez az, ami igazán zavar. – Aha. Biztos volt rá a gyilkosnak valami oka. Minket meg összezavar, hogy miért éppen így végeztek vele, hogyan sikerült, és ki a fene jutott át a biztonsági rendszeren. Miféle ember az, aki a lefejezést választja, amikor meg akar ölni valakit? – A lefejezés a csonkítás egy formája, és arra utal, hogy a gyilkos meg akarta becsteleníteni az áldozat holttestét. Csak így érezte teljesnek a győzelmét – csó-

90

válta Mira a fejét. Fülében táncra kelt a rózsaszín fülbevaló. – Ennek viszont ellentmond a többi sérülése. Akárcsak az, ahogy a gyilkos hozzáfért az áldozatához, vagy ahogy elhagyta a helyszínt. Ezek szervezett, a részletekkel sokat foglalkozó emberre utalnak. A fej levágása viszont szimbolikus, akárcsak az ehhez választott fegyver. Játék. Az áldozat a játéknak élt, és arra használta a fejét, hogy a játékra építse fel a saját vállalkozását. – Ami egy versenytársára vagy egy dilinyósra utal, akinek nem tetszett, hogy pusztán a játék segítségével ilyen sikeres lehet valaki. Ez utóbbi jobban hangzik, mivel számtalan egyszerűbb módja is létezik a gyilkosságnak. Elképzelhető, hogy a gyilkos a játékok iránt is pusztító vágyat érez. Viszont akármilyen őrült, egyben okosnak is kell lennie, hiszen észrevétlenül bejutott, majd távozott az épületből. Legalábbis eddig nem találtunk arra utaló nyomokat, hogy megpiszkálták a biztonsági rendszert. – Az áldozat munkatársai kivételes szakértelemmel rendelkeznek. – Aha. Ráadásul bárki is tette, ismernie kellett az áldozat szokásait, a helyszínt, tudta, mikor találja otthon, s olyan hangulatban, hogy kész játszani vele. Maga a diszk is megér egy rakás pénzt a versenytársainak, amin a játék volt. Viszont ha azt akarta megszerezni, miért nem végzett Barttal, mielőtt az betette a gépbe? Ebben az esetben két legyet üt egy csapással. Mégis otthagyta. Mint akinek nincs rá szüksége, nem akarja megkaparintani, vagy egyáltalán nem a játék miatt ölték meg. Ez a második lehetőség nem igazán tetszik. Maradjunk annyiban, hogy nem volt rá szüksége. – A barátai és a munkatársai között keresed a gyilkosát. – Ők állnak a névsor élén – bólogatott Eve. – Abban teljesen biztos vagyok, hogy nem játszotta volna ezt a játékot olyan emberrel, aki nem ért hozzá, aki nem tud róla, és nem bízik meg benne annyira, hogy tudja, hallgatni fog a létezéséről. A házban lakó gyerekek segítettek neki a tesztelésben, és az a benyomásom támadt, hogy Bart szívesen játszott velük, de ebbe még biztosan nem vonta be őket. – Persze, mert ez nem csak egy játék volt, hanem egyben egy igen fontos fejlesztés is. – Aha. Annyit azért elárult nekik, hogy nagy dobásra készül, és mondott néhány homályos részletet. Azt hiszem, olyan izgatott volt, hogy nem tudta megállni. Ellenben a készülő játékokat általában házon belül tesztelték. – Az ott dolgozók már nem csak homályos részleteket ismertek. Különösen a bennfentesek nem. – A biztonsági napló szerint az áldozat gyakran játszott ezzel a játékkal. Egyedül és párban is. Az ENyÜ most dolgozik azon, hogy meghatározza, melyik helyszíneket választotta ki többször, mármint, ha akad ilyen helyszín. És ezeken kivel kellett megküzdenie. Remélhetőleg minél hamarabb kapok egy példányt a diszkből. Bart társai szinte mindenben együttműködnek velünk, de amikor felmerült, hogy át kell adniuk egy másolatot a játékból, igencsak húzták a szájukat. Mira bólintott. Szemmel láthatóan nagyon ízlett neki a tea. – A gyilkos rendszerető, nem feledkezik meg a részletekhez és ért az elektronikához. Az áldozat szerintem is ismerte, és bízott benne. Viszont az elkövetés

91

különösen kegyetlen módon történt… gyorsan és eredményesen. Egy igazi harcos fegyverét választotta hozzá. Napjainkban különösnek tartjuk, ennek ellenére a módszer igencsak régi. A lefejezés ugyancsak harcosra vall, akik a fej levágásával végleg megsemmisítették az ellenségüket. Kivégzésnél is alkalmazták, de ebben az esetben is összpontosítást, gyakorlatot és nagy erőt kívánt a hóhértól. – Ez nem jellemző a tipikus számítógépőrültekre. – Egyáltalán nem, sőt. Az is lehet, hogy ketten voltak. – Ez már nekem is megfordult a fejemben. Az egyik mindent kitervelt, a másik végrehajtotta a gyilkosságot. Még arra is gondoltam, hogy egy droid tette. Valakinek sikerült átprogramoznia anélkül, hogy a CyberŐrség észrevette, majd meggyőzte Bartot, hogy vegye be a játékba. De hogyan és mikor került a lakásába egy droid? Hogyan és mikor sikerült becsempészni a fegyvert? – Egy droid? Ez érdekes – dőlt hátra Mira, és gondolkodás közben keresztbe vetette a lábát. – Abban igazad van, hogy egy droid gyors, hatékony, és rendelkezik a szükséges erővel. Rendkívül hatékony, ha kardforgatásra programozták. Ha feltételezzük, hogy a gyilkos kimagasló szinten ért az elektronikához, akkor illik is hozzá. Az ő szemszögéből nézve csak összemérte a képességeit az áldozattal, és azért választotta ezt a módszert, hogy így is kihangsúlyozza a képességeit. Nem ez lenne az első eset, hogy droidot használnak fel egy gyilkossághoz. Éppen ezért olyan szigorú a törvényi szabályozás és a felügyeletük. A gyilkosnak külön kihívást jelentett, hogy ezeket megkerülje. Ebből következik, hogy szereti a kihívásokat. – Talán újra meg kellene vizsgálnunk az áldozat droidját, de ezúttal sokkal alaposabban. Habár az ENyÜ egyszer már megnézte, és nem találta nyomát, hogy átprogramozták. Mindenesetre lakáson belül volt, az áldozat megbízott benne, és több, mint elég ideje maradt arra, hogy elrejtse a fegyvert és visszaállítsa a programját. A gyilkos valószínűleg arra számított, hogy nem foglalkozunk vele kellőképp… de az is elképzelhető, hogy már korábban kicserélte egy másolatra. Ez is egy ötlet. Tovább bonyolódik az ügy, gondolta Eve, miközben oda sem figyelve belekortyolt a teájába. – Mindez gondos tervezést igényel és kihívást jelent. Ráadásul gyerekesen kockázatos. Ha Bart nem pontosan azt teszi, amit a droid programozója feltételez, az egész terv romba dől. Ha nem ér korábban haza, ha nem viszi magával a diszket, akkor nem marad ideje játszani, és a droid nem végez vele. – A legtöbb játékos vagy gyilkos számol bizonyos kockázattal. – Különösen igaz ez akkor, ha a gyilkos ismerte Bart szokásait – kanyarodott vissza Eve, mert ez a gondolat továbbra sem hagyta nyugodni. Bart megbízott a gyilkosában. – Tulajdonképpen minden játék észjáték. Különösen akkor, ha az ember komolyan veszi. Nagyon is észjáték, amiben senki sem akar veszíteni. Egyesek megszállottan gyakorolnak, mások csalnak, megint mások sértetten félreállnak, miután veszítettek… márpedig a sértődés könnyen szül gyűlöletet. – Minél komolyabban veszi valaki a játékot – jegyezte meg Mira –, és minél valósághűbb a játék, annál inkább frusztrálja az embert, ha legyőzik. Eve bólintott.

92

– Akik ilyen játékokkal játszanak, gyakran a valóságban is összeverekednek. Most nem ez történt, de talán egy ilyen esethez nyúlnak vissza a gyökerei. A gyilkos nem tudta elviselni, hogy egyszer legyőzték, és a valóságban akarta folytatni a játékot. – Akadnak emberek, akik erőszak tekintetében nem tudják megkülönböztetni a játékot a valóságtól. A legtöbb ember arra használja, hogy levezesse a feszültséget, törvényes keretek között bújjon be egy hős vagy egy gonosztevő bőrébe, de néhányan képtelenek féken tartani a játék közben szabadjára engedett ösztöneiket. – Ha nem lennének játékok, akkor máshogy élnék ki magukat. Igen, a valóság és a képzelet között kezd elmosódni a határvonal, amit a gyilkos is átlépett. Talán megelégszik a győzelmével, de valami azt súgja: most, hogy látta, milyen könnyű átlépni a határt, újra megteszi. – A győzelemhez könnyű hozzászokni – helyeselt Mira. – Akárcsak a gyilkoláshoz. Mira irodájából átmenni az ENyÜ-re ahhoz hasonlított, mint amikor az ember maga mögött hagy egy békés, csöndes családi otthont, és belép egy őrült vidámparkba, ahol cukorral felpörgetett tinédzserek randalíroznak. Eve azonban túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy zavarja a kultúrsokk. A füle és a szeme viszont már akkor lüktetni kezdett, amikor még tízlábnyira járt az ügyosztály ajtajától. Az itt dolgozó nyomozók szerettek színesen öltözködni. A kívülállók számára érthetetlen nyelvet beszéltek és hieroglifákkal írtak. Az ENyÜ-nél soha senki nem ült nyugodtan, a technikusok és a nyomozók folyamatosan siettek valahová. Mintha teljes erőbedobással táncolnának egy csak nekik szóló zenére. Még azoknak is mozgott a lábuk vagy a válluk, akik az íróasztaluk mögött ültek. Feeney viszont biztos kézzel irányította ezt az őrültekházát. Laza nadrágjában és gyűrött ingében biztos szigetnek tűnt a háborgó tengerben. Most is összevont szemöldökkel állt az irodájában a képernyő előtt, és a számára teljesen érthető szám- és betűoszlopokat bámulta. Újabb hieroglifák, gondolta Eve. – Van egy perced? – Persze, persze. Elkérted a fiút. Mivel Feeney nemtől függetlenül minden beosztottját a fiának nevezte, eltartott néhány pillanatig, mire Eve megértette, hogy mire céloz. – McNabot? Először neked küldtem egy üzenetet. – Még nem kávéztam, amikor megkaptam. Nem tudok odafigyelni, ha az éjszaka közepén üzengetsz. – Már hat óra is elmúlt. – Ha az ember éjjel kettőkor kerül ágyba, a reggel hat még az éjszaka közepének számít. Most az ő munkáját is nekem kell elvégeznem. Eve zsebre vágta a kezét. – Akkor is szóltam – morogta. – Mi ez?

93

– Apró kódtöredékek. Ennyit sikerült visszaolvasnunk a diszkről… márpedig ez nem valami sok. Átfuttatjuk a számítógépen, de úgy gondoltam, megpróbálkozom a régi jól bevált módszerrel is. – Szerencsével jártál? Feeney fáradt pillantást vetett Eve-re. – Talán úgy nézek ki? – Tarts egy rövid szünetet – talált rá ujjaival valamire a zsebében, és előhúzta. – Nézd csak! Egy nyalóka. Neked hoztam. Feeney először csak nézte, majd vállat vont, és kivette Eve kezéből. – Régóta nálad van? – Nem hiszem. Summerset rendszeresen kiforgatja a zsebeimet. Különben is, be van csomagolva, vagy nem? Feeney kibontotta és a szájába tolta. – Szeretnék megvizsgálni néhány új nyomot – tért rá Eve a lényegre. – Jó lenne, ha megint megnéznétek az áldozat droidját. – A droid tiszta. – Persze, persze, de eszembe jutott két lehetőség. Az első, hogy a gyilkos átprogramozta, majd a gyilkosság után vissza. A második, hogy a lekapcsolása után megjelent a másolatával, hogy az végezze el a piszkos munkát. – Azt hiszed, egy droid csapta le a fickó fejét? – Csak szeretném megvizsgálni ezt a lehetőséget is. Mira egyetértett, hogy két, teljesen eltérő viselkedési forma nyilvánul meg az ügyben – foglalta össze gyorsan, hogy mire jutott Mirával, miközben Feeney a nyalókát szopogatta. – Hogyan cserélte ki a gyilkos a droidokat? – Haladjunk lépésenként. Még azt sem tudom, hogy kicserélték-e őket. Ez csak egy ötlet. Ha erre a két eshetőségre kihegyezve lefuttattok rajta egy új, az előzőnél sokkal alaposabb tesztet, vagy megerősítést nyer, vagy nem. – Szóval szerinted a gyilkos belepiszkált a droid programjába és megkerülte a biztonsági rendszert. Ehhez sok idő kell. Idő és felszerelés. – Ez utóbbiból bőven akad a U–Playnél. Ráadásul sokan bent maradnak munkaidő után is, szóval a gyilkosnak bőven lehetett ideje is rá, hogy megcsinálja. Feeney megvakarta az arcát. – Elképzelhető. – Ráadásul, ha közben megvizsgálta a biztonsági naplót, megismerte az áldozat szokásait. Milyen játékokat szeret, és kivel szokott játszani. Én is szeretném tudni, hogy kit győzött le, és milyen játékban. – Szerinted azért vágták le a fejét, mert egy játékban megvert valakit? – Ezt sem hagyhatom számításon kívül. Ráadásul illik a képbe. Miért éppen játék közben ölték meg, ha maga a játék nem számít? Ez egyfajta dicsekvés, vagy nem? Ez az egész ügy olyan, mintha valaki dicsekedni akarna azzal, amit tett. Nézzétek, milyen jó vagyok. A valóságban is megcsináltam. Győztem. – Viszont nem verheti nagydobra, hogy ő követte el a gyilkosságot. Ez azért levon valamennyit a győzelem értékéből. Túlságosan keveset játszol – jelentette

94

ki Feeney. – Az igazi játékosok látni akarják a nevüket az eredményjelző táblán. Be akarják söpörni a közönség elismerését. Vágynak a dicsőségre. – Oké, oké, felfogtam – kezdett járkálni Eve. – Talán máshogy akarja besöpörni az elismerést. Mondjuk… valahogy úgy, mint akik festményeket lopnak, és utána elzárják a páncélszekrényükbe, ahol senki sem láthatja a képeket. Viszont tudják, hogy az övék. Ez is egyfajta dicsőség. A birtoklás tudata. A nagy titok. Ez is nagy akaraterőt és önelégültséget feltételez. Mindez a gyilkosság kitervelőjére is illik. A tervet brutálisan, hidegvérrel hajtották végre. Talán két elkövetővel is számolnunk kell. Talán csak eggyel, és a droiddal. Az is elképzelhető, hogy a gyilkos tudathasadásban szenved, de ezt egyelőre nem tartom túl valószínűnek. Feeney tovább szopogatta a nyalókát, és megint megvakarta az arcát. – Az a modell egy filmes karakter másolata, ennélfogva a szerzői jogokat a törvény védi. Az értékesítését is törvény felügyeli. Miután a vevő megvásárolta, regisztrálni kell. Létezik ugyan fekete-, illetve „szürke”-piac, ahol meg lehet kerülni a törvényi szabályozást, de ez a droid eredeti. Megtaláltuk benne a regisztrációs chipet, a gyártási száma is egyezik. A hitelesítésről és a regisztrációról kiadott erről szóló igazolásokat is megtaláltuk az áldozatnál. A programozása is átment a szokásos teszten. Persze ha akarod, mélyebbre is áshatunk a memóriájában. Ami a másolatokat illeti, ez a modell meglehetősen népszerű. Klasszikus. Elindíthatsz egy keresést, hogy kinek van még belőle, hátha találsz valami érdekeset. – Hacsak nem a fekete- vagy a „szürke”-piacon szerezték be. – Ha elindítasz egy valószínűségszámítást, azt az eredményt fogod kapni, hogy az áldozat jó eséllyel kiszúrt volna egy másolatot. Ha engem kérdezel, még akkor is, ha a másolat hiteles. Nem is beszélve arról, ha titokban szerelték össze. Ennek viszont semmi értelme, ha egyszer legálisan is beszerezhető. Úgy kevésbé kockázatos. Ennek ellenére nézzük meg, hátha találunk valamit – indult Feeney a bizonyítékraktár felé. Az ajtóhoz érve begépelte a kódját, majd a leolvasóra nyomta a hüvelykujját. Ryan Feeney kapitány. Belépés engedélyezve. Feeney kinyitotta az ajtót. A helyiség úgy festett, mint a kalózok kincseskamrája. Mindenfelé felcímkézett számítógépek, ’linkek, képernyők, adóvevők és kamerák tornyosultak a polcokon. A droidok is szép számmal képviseltették magukat kezdve a gépembernek látszó házi és kerti szerkezetektől az olcsó minimodelleken át az embereket utánzó darabokig, mint amilyet az áldozatnál is találtak. Eve alaposan szemügyre vette magának. – Ez a ruha nem arra készült, hogy harcoljanak benne. – Ez a rabszolgalány verzió a hatodik epizódból, de ne aggódj, tud vigyázni magára. A felkelők oldalán harcolt, és keményen állta a sarat. Segített szétrúgni a birodalmiak seggét. – Jézusom, Feeney. Ez csak egy droid. Egy űroperett elképzelt hősének a másolata.

95

– Csak úgy mondtam – morgott Feeney. – Amúgy meg első osztályú modell. Úgy tervezték, hogy külsőleg tökéletesen hasonlítson a karakterre, és szinte mindenre beprogramozható. – Játszadozott vele az áldozat? – Jézusom, Dallas! – Nem úgy értettem. Jesszus! Játszottak együtt valamilyen videojátékot? – Ez is része a programjának. Rákapcsolódik a számítógépre, és letölti magának a helyszínt, a szabályokat. Nehéz ellenfélnek számít. Nem tűnik annak ebben az öltözékben, gondolta Eve, ennek ellenére nem kételkedett Feeney szavaiban. – Tud vívni? – Naná, hogy tud. De Eve csak csóválta a fejét. – Az áldozat jóval magasabb volt a droidnál. A halálos vágást viszont fentről lefelé indították. Mondjuk, ettől még felállhatott valamire. – Ha valóban erre programozták, akkor be fogják zúzni. Kár érte. Igazi gyönyörűség. Eve csaknem megint elkezdte magyarázni, hogy ez csupán egy gép, de hirtelen eszébe jutott, kivel is beszél. – Teszteljétek le. Addig utánanézek, ki vásárolt még ebből a modellből. – Saját magam fogom megvizsgálni. A biztonsági naplóra pedig ráállítom Callendart. – Kösz. Most megyek a U–Playhez. – Ez maga a pokol – jegyezte meg Feeney. – Sajnálom azt a szegény fiút. Szép dolgokat alkottak. Eve meg sem lepődött, amikor látta, hogy a U–Play irodáiban a zsongást döbbenet váltotta fel. A zaj megmaradt, de az alkalmazottak komoran meredtek maguk elé. A jókedvüket mintha elfújták volna. Többen fekete karszalagot kötöttek, és Eve látta, hogy sokan azok közül, akik előző nap még vadul rohantak, most csupán tétován sétálnak egyik helyről a másikra. – Hadnagy – jött le Var a lépcsőn. A sápadt arca és a szeme körül sötétlő karikák nyugtalan éjszakáról tanúskodtak. – Sikerült már megtudnia valamit? – Több nyomot is követünk. Mintha kevesebben lennének idebent. – Miután… miután tájékoztattok az alkalmazottainkat a történtekről, mindenkinek megengedtük, hogy ha gondolja, töltse otthon ezt a napot. Arról is szó esett, hogy kegyeletből bezárjuk néhány napra a céget, de… végül úgy döntöttünk, mindenkinek könnyebb lesz, ha a munkával elterelheti a figyelmét. Habár be kell vallanom, nem sokat segít – dörzsölte meg az arcát –, talán még roszszabb is. Nem tudom. Itt minden Bartra emlékeztet. Belemerülök egy problémába, és hirtelen azt veszem észre, hogy a tanácsát akarom kérni. Csak utána jut eszembe, hogy ez már lehetetlen. Beszéltünk a szüleivel. Istenem. Istenem. Nagyon kemény volt. Rettenetes. Délután tartunk a cégnél egy megemlékezést,

96

mert… Ezt szerette a legjobban. Maga szerint is így helyes? Úgy értem, nem templomban, vagy egy ravatalozóban, hanem… – Igen, szerintem is így helyes. – Oké. Szóval mi is így gondoltuk, és… Oké. – Cill és Benny bejöttek? – Aha. Beszélni akar velük? Máris szólok… – Majd én megkeresem őket, de ha már összefutottunk, előtte beszélgessünk egy kicsit. Mondjuk az irodájában. – Ööö… persze – zavarodott meg egy pillanatra Var attól, hogy kettesben kell maradnia Eve-vel, de engedelmesen bevezette üvegfalú irodájába. – Még sohasem akart elvonulni a többiek szeme elől? – érdeklődött Eve. – Hm? – nézett körül meglepetten Var. – Ne is törődjön vele – hordozta körbe Eve is a tekintetét az irodában. Zsúfolt asztal, több számítógép és játék, valamint egy csápos földönkívülire emlékeztető bárszék. – Nem vagyok teljesen tisztában a szakterületükkel. Tudom, hogy maguk négyen társak voltak, de felteszem, mindegyikük mással foglalkozott. – Mind a négyen fejlesztéssel foglalkoztunk, és az ötletgazdától függően osztottuk el, hogy melyik fázisban ki foglalkozik a projekttel – ült le Var, és kikapcsolta a headsetjét. – Benny elsősorban kutatással. Cill a szervezéssel, én pedig a marketinggel. A csapat fölött is anyáskodtam, ha kellett. Viszont ez nem jelenti azt, hogy ezek a területek szigorúan elkülönültek. Mindenki beleszólhatott a másik munkájába. – És Bart? – Természetesen fejlesztett. Mindig tudott javítani az ötleteken. Maga valószínűleg úgy mondaná, hogy remek üzleti érzéke volt. A pénzügyeinkkel és az ügyfeleinkkel is ő foglalkozott. Meghatározta a haszonkulcsot, a fejlesztési költségeket, meg minden ilyesmit. Persze ebbe is beleszólhatott mindenki, de neki ment a legjobban – kocogtatta meg a homlokát Var. – Ezenfelül ő volt a U–Play arca. – Elsősorban rá figyelt a média. – Szerette a reflektorfényt, szeretett beszélni – sóhajtott nagyot, miközben végigsimított rövidre nyírt haján. – Benny mindig lámpalázas az újságírók előtt, de Cill is zavarba szokott jönni. – És maga? – Én szeretem a csendet és a nyugalmat – mosolyodott el Var. – Érti, mire gondolok. Meghúzódom a színfalak mögött. A legtöbben, akik a mi szakmánkban dolgoznak, nem szeretik a felhajtást. Bart viszont egész jól kezelte. Kér valamit? Mondjuk egy üdítőt? – Köszönöm, nem. Most, hogy Bart meghalt, ki lesz a cég arca? – Izé… fogalmam sincs. Még nem beszéltünk róla. Szerintem eszünkbe sem jutott ez a kérdés – hajtotta le a fejét Var, és a térdét bámulta. – Egyelőre azzal vagyunk elfoglalva, hogy túljussunk ezen a napon, utána a következőn, és az utána következőn. – Talán bevesznek valakit Bart helyett a cégbe.

97

– Arról szó sem lehet – jelentette ki határozottan Var, és felkapta a fejét. – Nem, a cég a miénk. Majd kitaláljuk, mi lesz. – Továbbra is piacra akarják dobni a Képzeletet? – Ragaszkodunk az eredeti tervhez. Ez a játék volt Bart édesgyermeke. – Szükségem van arra a diszkre, Var. – Személyesen juttatjuk el Feeney kapitánynak az ENyÜ-re. Már csaknem elkészült a másolat. Izé. Szeretnénk, ha aláírnának néhány papírt. Titoktartási szerződést, meg ilyesmit. – Oké. Ezek szerint Bart sokat dolgozott a programon. Tesztelés közben több helyszínt és szintet is végigjátszott. – Igen, de ez mind a négyünkre elmondható – komolyodott el Var. – Elvégre, ha mi nem élvezzük, akkor hogyan várjuk el másoktól, hogy élvezzék? Nem lehet eladni azt, amiben az eladó sem hisz. Legalábbis sikeresen nem. – Ez igaz. Mi volt Bart kedvenc fantasyjátéka? A Képzeletben melyik pályát szerette a legjobban? – Szerette összekeverni a dolgokat. Ez a számítógépes játék szépsége. Legalábbis az egyik. Az ember a hangulatától függően bármit megtehet, amit csak akar. – Milyen helyszíneket szoktak végigjátszani? –Jesszusom, már hónapok óta nem játszottunk rendesen. Előtte viszont csaknem az összes programot kipróbáltuk. A Vadnyugatot, a Római Birodalmat, a Párhuzamos Világegyetemet, a Küldetést, a Megmentőt, a Maffiát, a Háborút. – Ki nyert? Var felnevetett. – Bartot csak ritkán lehetett legyőzni, de azért én is jó sok pontot gyűjtöttem – fagyott le az arcáról a mosoly. – Hátborzongató, hogy nem fog ott állni mellettünk a Képzelet bemutatóján. – Nekem az a véleményem, hogy valamilyen formában ő is ott lesz. Droidokkal is játszottak? – Droidokkal? – pislogott Var. – Persze. Rendszeresen használunk droidokat a teszteléshez. Egyetlen ember sem tud úgy titkot tartani, mint a gépek. Az utolsó fázisban viszont mindenképpen emberek kezébe kell adni a játékot. Elvégre nem droidok fogják megvásárolni. – Bocsánat – állt meg Cill az ajtóban. – Megláttam, hogy itt van, hadnagy. Van valami… valami újság? – Sajnálom, de nincs. Csak rutinbeszélgetésre jöttem vissza. Segít gondolkozni. Köszönöm az idejét – fordult Var felé, majd vissza Cillhez. – Nem megyünk át az irodájába? Majd megpróbálom rövidre fogni, hogy ne tartsam fel a kelleténél tovább. – Minden oké. Annyi időt szánok magára, amennyit csak akar. Ha végeztem a hadnaggyal, Var, azt hiszem, hazamegyek. Teljesen hasznavehetetlen vagyok. Minden idegesít, amivel dolgoznom kellene. Inkább csak hátráltatom a munkát. – Ne kísérjünk el?

98

– Ne. Ne. Szeretnék kicsit egyedül maradni. Azt hiszem, időre van szükségem. Bennynek is mondd meg, ha előttem találkozol vele. Holnap jövök. Remélem, jobban fogom érezni magam. – Később majd felhívlak – lépett Cill mellé Var, és sután, de annál őszintébben átölelte. – Próbálj pihenni egy keveset, oké? – Aha. Te is – futotta el könny a szemét, mielőtt elfordult. – Az irodám erre van, hadnagy. Miután elindultak, Eve hátrapillantott, és látta, hogy Var az üvegfal túloldaláról bánatosan figyeli őket. – Megkínálhatom valamivel? – kérdezte Cill. – Van energiaitalom és üdítőm. Szénsavas, szénsavmentes, diétás és normális is. – Köszönöm, nem kérek, de maga igyon csak nyugodtan. – Egyiket sem kívánom – dugta zsebre a kezét Cill, majd ismét előhúzta, és összecsavarta az ujjait. – Maga mindig ezt csinálja. Úgy értem, olyanokkal beszél, akik elveszítettek valakit. Biztosan tudja, mennyi idő telik el, hogy ne állandóan rá gondoljunk. Hogy ne arra várjuk, hogy megjelenik az ajtóban. – Tudom, milyen nehéz. – Eve mindössze ennyit felelt. – Nem tudom, mennyivel lesz nehezebb vagy könnyebb, ha már nem gondolok rá, vagy nem várom, hogy a következő percben megpillantom. Olyan ez, mint… Mint amikor az ember lenéz a kezére, de nem biztos benne, hogy meg is látja. Mármint ha elveszítette, akkor nem marad a helyén, nem igaz? – De, azt hiszem igaz. Sokat segíthet egy erre szakosodott pszichológus. Ha gondolja, megadom néhány embernek a nevét, akivel beszélhet róla. – Nem is tudom – dobta hátra sötét haját Cill. – Még sohasem kellett terápiára járnom, de talán valóban segíteni fog. – Régóta ismerte Bartot. Biztosan sokat dolgoztak együtt. Sok játékot fejlesztettek közösen. – Tonnaszám. Egymást inspiráltak. Csak leültünk, ettük a pizzát, és a többi jött magától. Utána azon kezdtünk agyalni, hogyan tudnánk megvalósítani az ötleteinket. A kutatómunkát tekintve Benny az agytröszt, ő mondta ki az utolsó szót. A rossz játékot pazarlásnak érzik a vevők, amire hiába áldozták a pénzüket és az idejüket. – Szóval közösen ötleteltek. – Így is lehet mondani. Utána vagy elvetettük, vagy továbbfejlesztettük. – A Képzeletet ki találta ki? – Izé… a francba! – ült le Cill, és összevonta a szemöldökét. – Már nem emlékszem pontosan. Több elgondolást is megvitattunk. Azt hiszem… Talán Var állt elő azzal, hogy készítsünk egy fantasy környezetben játszódó játékot, ahol a felhasználó állítja össze a pályákat. Utána azt hiszem… aha, valószínűleg én mondtam neki, hogy ilyen játékkal tele van a piac. Merre lehet innen továbblépni? Mondjuk, tegyük át az egészet holoplatformra, és komolyan fejlesszünk a megjelenítés részletességén, és csökkentsük a visszacsatolási időt – fordult el Eve-től, és az irodája üvegfalán túl mászkáló embereket nézte. – Ezt követően, ha nem tévedek, Benny kezdett játszani a piacon kapható holojátékokkal, és rá-

99

jött, hogy Roarke termékeinek a legjobb a grafikája. Közben törtük a fejünket, hogy mi lehet a fejlődés következő lépése. – Bart nem is tett hozzá semmit? – Dehogynem, csak időnként távol maradt. Inkább fejben dolgozott az ötleten – állt fel Cill, és magához vett egy energiaitalos palackot. Erős és ruganyos, gondolta Eve. Nem csoda, ha egyszer jógázni jár. – Biztos, hogy nem kér? – Biztos, de azért köszönöm. Cill kinyitotta az energiaitalt, majd leült, de csak egyet kortyolt, utána félretette. – Mégsem kívántam annyira, mint gondoltam. Hol is tartottam? Megvan. Szóval mindenkit a grafika finomítása foglalkoztatott, Bart viszont folyamatosan azzal bombázott minket, hogy ennél jóval többre van szükség. A teljes viszszacsatolás és az intelligens technológia mellett érvelt. Olyan technikát akart, mint amilyet a katonaság is használ. Végül beépítettük a játékba a teljes visszacsatolás és a feljavított grafika mellé – emelte fel az italát, de csak tartotta a kezében. – Sok időt, energiát és pénzt fektettünk bele, de Bart folyamatosan erősködött, hogy megéri. A felhasználó nem csak a meglévő készletből válogathatja össze, hanem szó szerint beprogramozhatja az új helyszíneket. A saját álmát. Minden egyes részletét. De akár össze is keverheti a programba épített elemekkel. Miután körvonalazódott, hogy mit is akarunk csinálni valójában, nekigyürkőztünk, és kitaláltok, hogy a fenébe lehet mindezt technikailag megvalósítani. – Ennél a pontnál csaknem elmosolyodott. – Végül sikerült. Megcsináltuk a világ legszuperebb játékát. A csúcsok csúcsát. – Gondolom, sokat tesztelték, sokat játszottak vele. – Hogy a fenébe ne teszteltük volna! Nemcsak mi négyen, hanem azok is, akik részt vettek a fejlesztésben. Főleg munkaidő után. Legalábbis eleinte. Utána próbáltuk szűkíteni a kört, hiszen ezt a játékot szántuk a cég nagy dobásának. Ezért is kértük, hogy írjanak alá egy titoktartási szerződést. – Értem. Bart milyen helyszínnel játszott szívesen? – Bart mindig szerette összekeverni az elemeket, de minden alkalommal hős akart lenni. Persze ki nem? Szerette azokat a felállásokat, ahol az igaz ügyért kellett megküzdenie, vagy egy lány kezéért, esetleg a saját lelki üdvéért. Legjobban persze azt, ahol ez a három egyszerre volt jelen. – A program úgy működik, hogy a megfelelő környezetbe helyezi a játékost, akinek utána küzdenie kellett benne, igaz? – Különben hol a szórakozás? – Bart jól harcolt? – Az esetek többségében jobban, mint mi. A háborús hímeket is szerette. Ugyancsak szívesen nézett kardpárbajokat, késpárbajokat. Oktatódiszkjei is voltak, beszélt katonákkal, rendőrökkel, ilyesmi. Programozás közben fontos, hogy az ember ismerje a helyes mozdulatokat és a megfelelő stratégiát, hogy maradandó élményt nyújtson a játékosoknak – kortyolt aprót az italából, majd csak bámulta a palackot. – Azt hiszem, a legtöbb programozó nem foglalkozik ilyen apróságokkal, de Bart más volt. Szeretett győzni… legalább annyira, mint ját-

100

szani. Pokolian jó játékos… volt – borzongott meg. – Volt. A legjobb barátom volt. Fogalmam sincs, mihez kezdjek most. Fogalmam sincs, hogy mihez fogunk kezdeni. Eve elővett egy noteszlapot, majd ráírt néhány nevet és címet. – Hívja fel egyiküket. Sokat segít, ha az ember kibeszéli magából a gondjait, és ők készek meghallgatni. – Rendben. Oké. Rendben, azt hiszem, felhívom őket. Nem baj, ha most hazamegyek? – Nem. Ismeri a Sing családot, Cill? – Persze, hogy ismerem őket. A gyerekek nagyon aranyosak. – Var említette, hogy holnap tartanak egy megemlékezést. Ők is szeretnének eljönni. Szólhatna nekik. – Persze, majd szólok. Korábban is gondoltam rájuk, de így, hogy említette, azonnal felhívom őket. Amint hazaértem. Most csak arra tudok gondolni, hogy haza akarok menni. – Oké. Hol találom Bennyt? – Nemrég még az irodájában volt. Most mindhárman csak ülünk, és próbálunk percről percre túlesni ezen a napon. Szerintem még mindig ott lesz.

101

Tizedik fejezet Eve nem találta Bennyt az irodájában, de így legalább remek lehetősége nyílt körülnézni. A nyitott ajtó, gondolta, és az üvegfal felér egy meghívással. Akárcsak a többieknek, Bennynek is volt saját hűtője és AutoSéfje, rengeteg számítógépe és játéka. Látta, hogy több papír hever az asztalán, nagyobb nála a felfordulás, mint Varnál, de kevesebb és kisebb, mint Cillnél. A polcon több, sorszámozott diszk állt a fényképek mellett. Három kisgyerek, akik bugyután belevigyorognak a kamerába. Benny, Cill és Art. Benny akkor még magas volt és sovány, a feje tetején dús, égővörös hajkoronával. Cill zöld szeme huncutul csillogott. Bart állt középen. Eve a következőn már három tinédzsert látott. Talán Jersey-ben készült, a tengerparton. A fiatalok napszemüvegben, számítógépes pólóban, szélfútta frizurával pózoltak a fotósnak. A következőn jelmezt viseltek. Fehér ruhájához Cill hatalmas parókát tett fel, melynek csigái eltakarták a fülét. A kezében bénítóhoz hasonlatos fegyvert tartott. Benny űrkadétegyenruhában feszített, önelégülten vigyorgott, és úgyszintén bénítót markolt. Bart fehér tunikában lengetett egy csőszerű kardot. Nem. Ez egy fénykard, javította ki magát Eve. Persze, persze, ez az a Jedi izé a Csillagok háborújából – akárcsak a droidja. Közelebbről is szemügyre vette a fénykardot, majd megrázta a fejét. Biztosan nem ez volt a gyilkos fegyver. A következő képen Var szerepelt – az egyetemen készülhetett, Var még egészen fiatal volt. Borzas haj, gyűrött ruha, álmos szempár. Majd ezután jött az, amelyiken mind a négyen a raktár előtt állnak. A földet olvadó hófoltok petytyezték. Mind a négyen U–Play feliratú pólót viseltek, miközben vigyorogva magasba emelték a – feltehetőleg pezsgővel teli – poharukat. Mindent megjegyzett, majd kiment az irodából. Az üvegablakon át látta az íróasztalokat és a lépcsőt. Nem volt nagy nyüzsgés, mégis sokan járkáltak erre-arra. A napsugár megcsillant az üvegen, és kellemes, szórt fénybe burkolta az épület néhány szögletét. Érdekes, vonta össze Eve a szemöldökét. Üvegfal ide vagy oda, egyes napszakokban az épület bizonyos részletei szinte teljesen eltűnnek. Megállított egy légtalpú cipőt viselő fiatalembert, aki félmillió apró varkocsba fonva viselte a haját. – Bennyt keresem. – Izé… Nincs az irodájában? – Nincs.

102

– Hm. Talán hazament. Rohadt egy nap a mai. Igaz, Jessie? Nem láttad Bennyt? – Hm. Talán a hármas laborba ment. Azt hiszem. – A hármas laborban megtalálja – segített Légtalp. – Talán. – És hol a hármas labor? – Hm. A másodikon – mutatott kelet felé. – Arra. – Kösz. – Eve elgondolkodott, hány hümmögés hangzik el az épületben egy átlagos napon. Elindult a jelzett irányba. Senki sem állította meg, senki sem kérdezte tőle, hogy kicsoda, és mit keres ott. Az emberek végezték a dolgukat, vagy kisebb csoportokba verődve álldogáltak. A színes ruhájuk fölé húzott fekete szalag sebhelyként sötétlett a karjukon. Egyes ajtókat mágneskártyás zár védett, de a legtöbb nyitva állt. A labor üvegfalán át észrevette Bennyt. Valamilyen harcművészeti formagyakorlatot végzett. Összeszorított szájjal, VR-szemüvegben mutatta be a katát. Jól mozog, gondolta Eve. Simán és összeszedetten. Annak ellenére, hogy vékony, mint egy pálcika. Látszik rajta, hogy nem csak az üvegkockájában szokott ücsörögni. Farzsebébe akasztotta a hüvelykujját, és egészen addig figyelte, amíg a gyakorlat a rituális meghajlással véget nem ért. Ekkor megkocogtatta az üveget. Benny nagyot ugrott ijedtében. Lehúzta a szemüveget. Kábultan csillogó szeme láttán Eve arra gondolt, vajon mióta lehet rajta. Ügyetlenkedett egy kicsit a kóddal, de végül kinyitotta az ajtót, és beengedte Eve-et. – Dallas hadnagy. Sajnálom, nem tudtam, hogy odakint vár. – Semmi gond. Látom, jó formában van. Milyen öve van? – Semmilyen – vont vállat esetlenül Benny. – Csak virtuálisan megy ilyen jól, de a valóságban nem szoktam küzdeni, gyakorolni, vagy ilyesmi. – Pedig kellene. – Izé… – vont vállat ismét. – Van már valami újság? Megtalálta a gyilkosát? – Dolgozunk rajta. Egy új játékot tesztelt? – Á, dehogy, nem mondanám. Mindig újabb és újabb funkciókat és szinteket szerkesztünk hozzá a VR-kiképző programunkhoz. De inkább csak… el akartam vonulni egy kicsit a világtól. Egy napra be kellett volna zárnunk – nézett hátra a válla felett. – Talán még nem késő. Var viszont úgy gondolta, jobb, ha bejövünk, és együtt csinálunk valamit. Azt hiszem, igaza volt. Fogalmam sincs, mit kezdtem volna otthon magammal – vonogatta továbbra is a vállát. – Mondjuk ugyanazt, mint idebent. Elnézést. Nem jön be? Vagy menjünk inkább a pihenőbe? Nekem mindegy. – Akkor bemegyek – lépett el Benny mellett Eve. – Itt végzik a teszteléseket és a fejlesztéseket? – Egy részét. Ebben a laborban a VR- és az interaktív képernyős játékok kaptak helyet. Máshol átlagos számítógépekre fejlesztünk vagy hordozható plat-

103

formra. A piacon kapható játékokat is itt szoktam összehasonlítani a saját fejlesztéseinkkel. – Ez biztosan nagyon szórakoztató elfoglaltság. – Aha, többnyire nagyon is az. Bart… nagyon hamar megfogalmazta ezt az alapelvet. Mindenki játsszon. Ez szerepel az alkalmazottaink munkaköri leírásában is. Aki itt dolgozik, annak meghatározott óraszámban játszania kell az új játékáinkkal. Az ember nem tud úgy játékot fejleszteni, ha nem játszik velük. Ez volt az életfilozófiája. – Szóval az itt dolgozók még a fejlesztési szakaszban kilövöldözhetik magukat egy játékkal? – Nem egészen. Ez függ a beosztásuktól, és néhány különleges körülménytől is. Viszont a piacon kapható összes játékot elérhetővé tettük az alkalmazottaink számára. Még versenyeket is szoktunk rendezni. Nem akar kipróbálni valamit? Csak szóljon, és elindítom. – Akkor menjünk át a hololaborba. A Képzeletet szívesen kipróbálnám. Benny összerezzent. – Sajnálom, de ez lehetetlen. Azt a programot nem tesztelhetjük az alkalmazottak jelenlétében. Egyelőre nem. Mi is csak hétvégén és munkaidő után vettük elő. Még néhány hét, és elkészülünk vele. Bart már a megjelenésről beszélt, és arról, hogyan… mármint úgy értem… Istenem. A rohadt életbe – támaszkodott az egyik munkapadhoz Benny, mintha hosszú lába nem tartaná meg a teste súlyát. – Képtelen vagyok felfogni, hogy nincs többé. Elment. Örökre. – Bartnak nagy tervei voltak az új játékkal. – Nem egyszerűen nagy, hanem óriási tervei. Mindig maga előtt látta a teljes képet. Persze a biztonság kedvéért B és C tervet is készített. – Régóta ismerik egymást. Miközben kerestem, benéztem az irodájába, és láttam a fényképeket. – Aha. Alig emlékszem már arra, amikor Bart és Cill nem álltak mellettem. Majd jött Var is – rajzolt négyszöget a levegőbe. – Bezártuk a sarkokat. Jézusom. – Tudom, hogy súlyos veszteség érte. Bart nem csak a társa, de a barátja is volt. Sok közös vonásuk volt. Láttam azt a jelmezes képet. A Csillagok háborúja, igaz? – Aha. Az Új remény. A sorozat negyedik része – sóhajtott nagyot Benny, miközben tenyere élét a szemére szorította, majd leejtette a kezét. – Leia, Luke és Han. A Worldconon készült. Néhány héttel azelőtt, hogy elkezdtük az első évünket az egyetemen. – Bart biztosan nagy rajongó volt. A jelmez, a droidja… – A Csillagok háborúja vitathatatlan fejlődést indított el. Lucas megalapította a CGI-t, és… ne akarja, hogy elkezdjem. – Bart biztosan sokat játszotta ezt a szerepet. Talán még az új játékba is belevette. – Azért nem olyan sokat, mint gondolja. Mármint az új játékban. Tele a piac a Csillagok háborúja és Jedi témájú játékokkal. – A fénykardot viszont tudta forgatni.

104

– Méghozzá eszméletlenül. És bármelyik hajót elvezette, amelyik szerepelt a filmekben. Bart nagyon komolyan vett minden játékot. – Az új játékban mi volt a kedvence? – Abba sok mindent belekevertünk. Majd meglátja. – A kérdés, és hogy gondolkodnia kellett, szemmel láthatóan megnyugtatta Bennyt. – Bart szeretett harcolni. Megmenteni egy lányt, az egész falut, vagy a bolygót. Küldetések, boszorkányság, szembeszállni a fekete lovaggal, vagy legyőzni a sárkányt. Az új játékban mindezt meg lehet tenni, sőt még ennél többet is. Fel lehet építeni egy saját világot. Saját mitológiával – költözött lassan izgalom a hangjába, az arcára. – Bart volt a világok felépítésének az örökös bajnoka. Nagy vonalakban felvázolta az elgondolását, majd konzultált a forgatókönyvírókkal. Ehhez jött még a zseniális programozói tudása, és a végeredmény minden várakozást felülmúlt – omlott össze sóhajtva Benny. – Még mindig nem tudtam felfogni, hogy nincs többé. Végleg távozott. Mintha az agyam tiltakozna ellene. Fogalmam sincs, mihez fogunk kezdeni. Könnyebb lesz, ha megtalálja a gyilkost? Ugye, akkor majd könnyebb lesz? – Fogalmam sincs. De legalább tudni fogja, hogy ki tette és miért, akárcsak azt, hogy Bart gyilkosa az igazságszolgáltatás kezére került. – Ez lényeges – bólintott Benny. – Bart is nagyra tartotta az igazságot. Azt hiszem, éppen ezért szerette játszani a hős szerepét. Viszont az igazságszolgáltatás nem adja vissza nekünk, hadnagy. – Nem, valóban nem adja vissza. Ezzel Eve felállt, magára hagyta, majd a lépcső felé indult. Mikor hátranézett, látta, hogy visszavette a VR-szemüvegét, és ökölbe szorított kézzel meghajol a láthatatlan ellenfél előtt. Megszabadul egy időre a valóságtól, gondolta. A nyúlós, ragadós hőség mindenkit bezavart East Washington utcáiról. Csak azok merészkedtek ki a szabad ég alá, akiknek halaszthatatlan dolguk akadt. Peabody is remekül érezte magát a szálloda hűvös előcsarnokában. Különösen, hogy végre felvehette szilvakék, cipzáras szoknyáját, melynek szabása – véleménye szerint – jelentősen csökkentette a feneke méretét. A lábára térdig érő, ragyogó csizmát, felülre pedig laza trikót húzott, ami szépen kiemelte a mellét. Az egyikre még lemosható tetoválást is ragasztott, amely kitárt szárnyú sárkányt ábrázolt egy szív közepén. Öltözékét erős sminkkel és göndörített hajába szórt csillámporral koronázta meg. Egyetlen épeszű ember sem nézte volna nyomozónak a világon. Amikor McNab elismerően hümmögve belemarkolt a fenekébe, azonnal tudta, hogy nem fáradozott hiába. A titkos küldetés azt jelentette, hogy el kell vegyülniük az emberek között, és minden jel arra mutatott, hogy ezt a célt maradéktalanul sikerült elérniük. Sem ő, sem McNab a zöld nadrágjában és Son of Zark feliratú pólójában nem lógott ki a tömegből. Kéz a kézben léptek be a szállodába, és indultak – csillogó csizmában és magas szárú tornacipőben – a regisztrációs pult felé. Zsebükben ott lapult a fegyverük – a biztonsági őrök meg is állították őket –, akárcsak a jelvényük, egy pár bilincs, a ’linkjük és a kommunikátoruk.

105

Egyikük sem számított nehézségekre, de mindketten reménykedtek benne, hogy eljön a pillanat, amikor elő kell venniük a felszerelésüket. Végül megkapták a belépőjüket, a regisztrációs csomagot és az ajándékukat – benne a legújabb videojáték karaktereivel díszített, eldobható poharakkal, néhány ingyenes játékkal, kuponnal és térképdiszkkel. – Ez hiperszuper – jelentette ki McNab, amikor odaértek az első kiállító standjához. – A legek legje. Látod? Egész nap lehet VR-demóval játszani… az meg ott a legújabb 3-Z rendszer. Hordozható holovetítővel. Első generációs, és a csillagokat verdesi az ára, de holoszoba nélkül lehet vele holojátékokat játszani. Peabody megállt és belepillantott a demóba. – Mintha szellemek mozognának benne. Lapos, vibráló, életlen szellemek. – Aha. Mondtam, hogy még első generációs. Kell néhány év, mire a technológia kiforrja magát, picim. Idegen lények, harcosok, gonoszok, hősök és számítógépőrültek között sétáltak, miközben mindenfelől őrült robbanások hallatszottak és sistergett a levegő az elektromosságtól. Hosszú sorok kígyóztak a demók és a játékkaraktereket megszemélyesítő színészek előtt. A képernyők vad csatákat, űrháborúkat, üldözéseket és varázslókat mutattak. – Ott a U–Play standja – mutatta Peabody. – Menjünk oda, hátha hallunk valami érdekeset. – Aha, aha – nyújtogatta McNab a nyakát egy képernyő felé, miközben Peabody elvonszolta. – Meg tudnám dönteni azt a rekordot. Meg tudnám dönteni. Be kellene jelentkeznem, és játszani egyet. Érzem, hogy formában vagyok. – Majd később. Ha Dallas felhív, miközben rekordot döntesz, mindkettőnknek szétrúgja a seggét. Ismerkedünk, megnézzük a fegyvereket, úgy teszünk, mint akik ráizgulnak a témára, majd meglátjuk, mi sül ki belőle. Utána majd mehetsz, és játszhatsz egy kört a Féreglyukkal. – PeaCuki – ölelte át fél karral egy pillanatra Peabodyt McNab. – Te nagyon gyakorlatias vagy. Egy emelettel lejjebb találjuk a felnőttjátékokat. – Komolyan? – pislogott rá szilvakékre festett szemhéja alól Peabody. – Megnéztem a térképen. – Akkor… oda is le kell mennünk. Persze csak az ügy érdekében. – Nem is másért. Ráadásul azzal csak feltűnést keltünk, ha nem játszunk semmivel. – Majd lent is körülnézünk – hajolt előre Peabody, és beleharapott McNab karikákkal túlterhelt fülébe. – És ha körülnéztünk, én is magam alá gyűrlek. – De nagy a szád! – markolt bele ismét Peabody fenekébe McNab. A U–Play standja körül hatalmas tömeg verődött össze. Az emberek színes ruhája éles kontrasztot alkotott a standot takaró fekete szövettel. Bart Minnock képe állt középen, és a képernyőn is ő látszott, ahogyan a számítógépes játékokról tart előadást.

106

A jelenlévők között akadt, aki hangosan sírt, mások emléktárgyakat, játékokat, konzolokat és akciófigurákat vásároltak. A szomorú eseményre való tekintettel tíz százalék engedménnyel. Beküzdötték magukat a pultig, és Peabody tágra nyílt szemmel rámeredt a mögötte álló nőre. – Komolyan meghalt? Azt hallottam, hogy ez az egész csak az új játék reklámja. – Komolyan – telt meg könnyel a nő amúgy is vörös szeme. – Mindenkit lesújtott a hír. – Ismerte? – kérdezte McNab. – Mármint úgy értem, személyesen. – Nem igazán. Én az East Washington-i régióban foglalkozom a marketinggel. Néhányszor azért találkoztunk. Remek ember volt. – Mondjon már valamit! – próbálta győzködni Peabody. – Nem lehet igaz, hogy levágták a fejét a holoszobában. Úgy hangzik, mint egy játék. A nő könnyes szeme ridegen megvillant. – Meggyilkolták, és ez egyáltalán nem játék. – Jesszusom, részvétem. Egyszerűen csak nem úgy hangzott, mintha igaz lenne. Ki lenne képes ilyesmire? – Remélem, hamarosan kiderül, és megfizet azért, amit tett. Mi a U–Playnél úgy érezzük, a szívünket szakították ki. – Ez nagyon szomorú – veregette meg a nő karját Peabody. – A barátom nagy rajongó. Amikor meghallottuk, mi történt, még a munkahelyünkön is szélhámoskodtak egy kicsit, csak hogy eljöhessünk. – Mondtam neked, hogy nem viccelnek – próbált McNab egyszerre szigorúnak és szomorúnak látszani. – Csak annyit akarok mondani, hogy nagyon nagyra becsültem Bartot. A játékokat tekintve ő a generációm példaképe. Amióta megvettem a U–Play első konzolját, nem is játszottam mással. A tavalyi PS–5 a karácsonyi kiegészítővel pedig magáért beszél. – Mi is büszkék vagyunk rá. Kipróbálta már a Túrát? – Nem, még nem. – Fogadja el ezt a demópéldányt. Bart emlékére. – Szuper. Mármint köszönöm. Nem úgy értettem, hogy… – Tudom, mit akart mondani – nyújtotta át a lány a diszket. – Tíz menetet játszhat vele, mielőtt törli magát. Remélem, tetszeni fog. – Az nem kérdéses. Tudja, mik a kedvenceim? – sorolt lel McNab jó néhány háborús játékot. – Néhány havonta megrendezzük a mi kis saját, Holtak Lovagja-versenyünket. – A U–Playnek is akart írni egy e-mailt, hogy meghívja Bartot – tette hozzá hirtelen ötlettől vezérelve Peabody. – Ó, biztosan elment volna! – Arra gondoltam, jövő hónapban rendezek egy nagy lovagi tornát. Jelmezekkel, fegyverekkel, ahogy illik. Hogy így tisztelegjek Bart emléke előtt. – Ha valóban megrendezi, ne felejtsen el szólni – húzott elő a lány egy névjegyet. – Megpróbálok csapni egy kis hírverést. Talán néhány ingyendiszket is tudok majd adni.

107

– Hé, az félelmetesen jó lenne. Sokat hallottam Bart gyűjteményéről. Én is gyűjtő vagyok. – Azt én is tanúsíthatom. Különösen a fallikus fegyvereket kedveli – kacsintott Peabody. – Telepakolta velük a játékszobánkat, és folyton keresünk valami különlegességet. Én is szeretném meglepni valamivel. – A fegyvereket egy emelettel feljebb találják. – Tudom, éppen oda készültünk. – Keressék Razort, és mutassák meg neki a névjegyem. Engem nem igazán érdekelnek a fegyverek, ő viszont mindent tud róluk. Bármit megszerez, ha kérik. – Szuper. Szóval Razort – pillantott Bart képére McNab. Biztos vagyok benne, hogy elkapják a gyilkosát. – Mindnyájan biztosra vesszük. Miután otthagyták a standot, Peabody kicipzárazta a zsebét, és előhúzta vadul sípoló ’linkjét. Egy pillantást vetett a képernyőre, és védett módba kapcsolt. – Szia, anyu. – Ez édes – felelt Eve. – Én vagyok a… Mi a fenét műveltél az arcoddal? A hajadat is bongyorítod? – Álcáznunk kell magunkat. Emlékszel még? Ez egy titkos küldetés – suttogta Peabody. – El kell vegyülnöm a tömegben. – Mégis, hol? A diliházban? Peabody összevonta a szemöldökét. – Mit tudsz te a játékőrültekről és ezekről a kiállításokról? És ki jött el, mert tud valamit? – Egy null oda. Nyugi. Most megyek vissza a kapitányságra. Jelentést kérek, Diliház nyomozó. – Ha-ha-ha – duzzogott Peabody. – Nemrég érkeztünk, szóval egyelőre csak tapogatózunk, de már sikerült beszélnünk a U–Play egyik helyi képviselőjével. Az egész standot fekete lepellel vonták be, és kitették Bart hatalmasra nagyított képét… és azzal tisztelegnek az emléke előtt, hogy mindent engedménnyel árusítanak. Pörgetni kell a boltot. – Halálkedvezmény? Érdekes. Kíváncsi vagyok, kinek a fejéből pattant ki az ötlet. – Most megyünk a fegyverekhez. Az eladónő adott egy nevet. – Remek. Azonnal hívj, ha találtatok valamit. Hányszor álltatok meg játszani? – Egyszer sem. Esküszöm. – Akkor álljatok meg, az Isten szerelmére. Hiszen megszállott játékosoknak kell látszanotok. Az idióta jelmez nem elég ahhoz, hogy ne keltsetek feltűnést. – Ezt bóknak veszem. Rendben, játszani is fogunk. – És gyertek vissza, amilyen gyorsan csak tudtok. Feeney máris hiányolja a fiúdat. – Éppen… – fújt nagyot Peabody, mert Eve köszönés nélkül bontotta a vonalat. – Tényleg úgy nézek ki, mint aki most szabadult a diliházból? – Inkább úgy, mint az én utolérhetetlen PeaCukim.

108

– Remek válasz – ragadta meg McNab karját Peabody. Így mentek fel az emeletre. – Mellesleg azt a parancsot kaptunk, hogy játsszunk egy kicsit, és menjünk vissza, amilyen gyorsan csak tudunk. McNab nem felelt. Csak állt, és szédülten forgatta a szemét. Bénítok, csatabárdok, pisztolyok, kardok, szablyák, villámdiszkek és más, ismeretien fegyverek tárultak elé. Ragyogtak, izzottak, vagy vibrált az élük – akadt olyan is, amelyet a szervezők biztonsági üveg mögé zárva állítottak ki. Peabody többször is csettintett a barátja orra előtt. McNab pislogott, és széles vigyorra húzta a száját. – Csak próbáltam hű maradni a szerepemhez. – Persze, a szerepedhez. Miért csodálod azt, amivel megcsonkítják, kibelezik és meggyilkolják az embereket? – Inkább azt szeretem, amiből kijön valami sugár – utánozta McNab a bénító hangját. – Ma viszont rámozdulok a kardokra. Nyomás, keressük meg Razort. Csaknem egy órába került, de Peabodynak nem volt szíve, hogy siettesse. Ráadásul látszott rajta, hogy mennyire megbabonázták a fegyverek, és erre szükség is volt, ha fenn akarták tartani az álcájukat. Mindenkivel beszédbe elegyedett, akivel csak tudott: egyszerű bámészkodókkal, gyűjtőkkel, árusokkal – és közben még arról sem feledkezett meg, hogy nem a bénítós, hanem a kardos fickót kell alakítania. Csak annyi időre hagyta magára, amíg az egyik automatából hozott két üdítőt, és amikor visszatért, azt látta, hogy McNab egy hárompengéjű kardot tart a kezében, amely minden mozdulatára sistergéssel és vörös villanásokkal válaszol. – Hé, picim, ezt figyeld! A Trikerpenge a Véglet határán filmből. Ez az egyik eredeti, amivel a filmet forgatták. – Azt hittem, otthon már van belőle egy. – Nem, nem, te most a Poszeidón haragja szigonyára gondolsz. – Oké – nyújtotta feléje Peabody az üdítőt. – Ő az én CukiMukim – kacsintott egy köpcös alakra McNab, akinek kopasz fejét számtalan tetoválás ékesítette. – Hadd mutassam be Razort. – Remek. Odalent azt mondták, maga a mi emberünk. – A fegyver az úr, és én vagyok a fegyverek ura – intett a Trikerpenge felé Razor. A mozdulattól az alkarjára tetovált kígyó tekeregni kezdett. – Ebből mindössze négyet készítettek, amiből már csak kettő maradt a piacon. Persze számtalan másolatot is gyártottak, de ez az egyik eredeti. Igazolást is adok róla. – Nem semmi – helyezkedett küzdőállásba McNab. – Nem semmi. De még gondolkodom rajta. Igazából egy elektromos pallost keresek. Az igazit – tette le a Trikerpengét. – Van rá engedélyem. Gyűjtő vagyok. Mindenféle kardot gyűjtök. Játékot, kelléket és igazit is. Ma viszont még nem láttam igazit. – Értem, de még mindig kellékekről beszél. Meg tudom szerezni a Végzet modellt, a Gezzót, vagy Lord Wolf kardját, amivel a videót forgatták. Esetleg egy reprodukciót. Viszont igazi fegyvert itt nem talál. – Bizonyos körökben mást rebesgetnek.

109

– Bizonyos körökben? – nevetett fel gúnyosan Razor, amitől megcsendültek az orrába fűzött ezüstkarikák. – Bizonyos körökben tízlábnyi süket dumát kell ellapátolnia az embernek, hogy meglássa a lényeget. – Az a hír járja, hogy ezt a kardot egy új videojátékhoz fejlesztették – hajolt némileg közelebb McNab. – Az egyik… nevezzük a barátomnak. Szóval ez a barátom a U–Play fejlesztői részlegénél dolgozik, és azt mondta, hogy valami nagy dobásra készülnek, és ez a kard lesz a főszereplő. Razor előbb jobbra, majd balra villantotta a tekintetét. – Valóban készülnek valamire – helyeselt. – Nekem is ott dolgozik az egyik barátom barátja, és lehet, hogy előállnak egy vadonatúj fegyverrel, de ha valóban lenne elektromos kardjuk, én tudnám meg először. Bárkit megkérdezhetnek, ki a fegyverek ura, mindenki azt fogja mondani, hogy Razor. McNab elhúzta a száját, és számtalan zsebe egyikébe rejtette a kezét. – Fogalmam sincs, miért hülyítettek vele. Valami nagy dobást vártam. Ami a képzeletet is felülmúlja. Razor felemelte, majd leengedte a kezét. – Csak csendesen. Igen, erről én is hallottam, de csupán fegyverekkel foglalkozom, és abban a játékban, amiről maga beszél, nincs kard. Legalábbis igazi nincs, mindössze utánzatok és kellékek. Az csak egy játék, ember. McNab igyekezett kétkedő, és egyben csalódott arcot vágni. – Milyen közel állnak azok az utánzatok és kellékek az igazihoz? – Olyan utánzatot is tudok mutatni, amiről megesküszik, hogy két füstölgő darabba vágja vele az ellenfelét. Még húsz percet töltöttek el Razor társaságában, különféle kardokról beszélgetve. Többet ki is próbáltak. Annak ellenére, hogy első pillantásra valóban veszedelmes fegyvernek tűntek, egyikkel sem lehetett felületes horzsolásnál súlyosabb sérülést okozni. Azt is csak alig. Végül McNab megvette a hárompengéjű kard másolatát. – Az unokaöcsémnek – magyarázta. – Örülni fog neki. Ha mégis hall valamit arról, amiről beszéltünk – firkantott le egy e-mail címet –, azonnal szóljon. – Szólok, de maga egy városi legendát hajszol. – Az ördögnek tartoztunk ezzel az úttal – jegyezte meg McNab, amikor öszszezárult mögöttük a tömeg. – Valami azt súgja, ha létezne az a kard, Razor tudna róla. – Szerintem is. Annyira látszott rajtad, hogy akarod. Minimális üzleti érzékkel is kapva kellett volna kapnia az üzleten. Vagy, még ha nem is eladó, akkor is megmutatja legalább. Dicsekvésből. Egyszóval, még ha meg is csinálták ezt a kardot, sikerült titokban tartani a létezését. – Talán szigorúan titkos katonai fejlesztés. – Már nekem is megfordult a fejemben, de mire kellene a katonaságnak egy kard? Bármilyen kard? – Ott a pont. Árnyékra vetődtünk, Peabody. – Igen, de elvégeztük a feladatunkat, és még nem kell kiesnünk a szerepünkből. Menjünk lejjebb két emelettel, viselkedjünk úgy, mint a felnőttek, és játszszunk végre.

110

– Mindig tudtam, hogy te vagy az igazi, PeaCuki. – Akkor eljött az ideje, hogy be is bizonyítsd. New Yorkban Eve megírta a jelentését, majd elvégzett néhány újabb valószínűség-számítást. Feltételezés, gondolta. Megérzés és ösztön. Úgy vélte, mindez éppen úgy része a rendőri munkának, mint a megdönthetetlen bizonyítékok. Megnézte az eredményt, fújt egy nagyot, majd feltette a lábát az íróasztalra, lehunyta a szemét, és gondolkodni kezdett. – Szép munka, ha érted, mire gondolok. Nem fárasztotta magát azzal, hogy megnézze, ki szólította meg. Már a tűsarkak kopogásából is tudta, hogy Nadine Furst, a 75-ös Csatorna sztárriportere áll az ajtajában. – Nem érzem a fánk illatát. – Már alaposan benne járunk a délutánban, ezért inkább süteményt hoztam – rázta meg a kezében tartott dobozt Nadine. – Hármat megmentettem neked… nem volt könnyű dolgom. – Milyen süteményt? – Csokisat. Nagyon csokisat. Ugye, milyen jól ismerlek? – Akárcsak én téged. Nem árulok el semmit a nyomozásról. – Pedig azért jöttem… és soha nem adom fel – dobta Eve asztalára a dobozt Nadine. – Néhányszor vendégül láttam Bart Minnockot a műsoromban. Kedves fiú volt. Remélem, szétrúgod a gyilkosa tökét. Eve kinyitotta a szemét, és Nadine mindig kamerakész arcába nézett. A riporternő okos, zöld szeméből kiolvasta, hogy előnyös üzletet köthetnek. – Azon vagyok. Nadine a tábla felé intett. – Látom. – A francba! – kapta le Eve a lábát az asztalról. – Ez nem kerülhet adásba. – Mióta vagyunk barátnők? – Valójában nem olyan régóta – felelt Eve, mire Nadine elnevette magát. – Istenem, milyen nehéz eset vagy! Talán éppen ezért barátkoztunk össze. Azért jöttem személyesen, hogy emlékeztesselek rá, holnap este megünnepeljük a könyvem megjelenését, amin neked is feltétlenül ott kell lenned. – Eve szúrós pillantása láttán megmozgatta a szemöldökét. – Nem, egyáltalán nem lep meg, hogy kiment a fejedből, de tudom, hogy Roarke nem felejtette el. Holnapután kerül a boltokba. Mármint a könyv. Szóval… – simított végig tökéletes haján. Ebből is látszott, mennyire ideges. – Istenem, nagyon izgatott vagyok. Nem. Inkább rémült. – Miért? – Miért? Miért? Mi lesz, ha robban? – Miért robbanna? Talán bombát jelentetsz meg? – Jézusom, és ha megbukik? – Nem fog megbukni. Kényszerítettél, hogy elolvassam. Izé… szóval megkértél rá – javította ki magát gyorsan Eve, mert halványan rémlett neki valami a barátság szabályaiból. – Hogy ne maradjon benne pontatlanság. Mivel én oldot-

111

tam meg az Icove-ügyet∗, így én minden részletet jól ismerek. Pontosan úgy írtad meg, ahogy történt. – Nagyszerű. Akkor nem lesz bukás – emelte az ég felé a kezét Nadine. – Mesés. Bárcsak idézhetnének a marketingesek. Eve Dallas szerint a könyv nem lesz bukás. – Adjam írásba? Nadine lezökkent a fotelbe. – Persze, helyezd csak kényelembe magad. Ne is zavarjon, hogy éppen egy gyilkossági ügyön dolgozom. – Nem látod, hogy mindjárt idegösszeomlást kapok? – vágott vissza Nadine, mire Eve némileg lehiggadt. – Oké – állt fel Eve, és az AutoSéfhez lépett. Valóban nem látta még ennyire idegesnek Nadine-t. – Igyál egy kávét, szedd össze magad, de utána tűnj el. – Igazán kedves vagy. – Figyelj, már akkor mondtam, hogy jó a könyv, amikor a kezembe nyomtad… a francba! Szóval megkértél, hogy olvassam el – nyújtott egy bögre kávét Nadine felé Eve –, a kritikusok is az egekig magasztalják. Nadine csak pislogott. – Olvastad a kritikákat? – Egyet-kettőt láttam valahol. Az az igazság, hogy remek munkát végeztél. Ha számít a véleményem, akkor még annál is jobbat. Emberközelivé tetted az ügyet, ráadásul anélkül, hogy túlságosan érzelgőssé váltál volna közben… vagy mi a helyes szó erre. Pontosan visszaadtad a történteket, és ami ugyanolyan fontos, olvasás közben nem éreztem úgy, hogy elszakadnál a valóságtól. Szóval abbahagyhatod a nyafogást. Úgy viselkedsz, mint egy nagyra nőtt csecsemő. – Tudtam, hogy jobban fogom érezni magam, ha beszélünk, te átok – ragadta karon Eve-et. – Komolyan mondtam, hogy szeretném, ha holnap eljönnél. Még akkor is, ha nem tudsz sokáig maradni. Talán megint szükségem lesz egy kiadós fenéken billentésre. – Mire valók a barátok? Nézd, megpróbálok elmenni, de tudod, hogy nem csak rajtam múlik. Ha nyomra akadunk az ügyben… – Elfelejtetted, hogy kivel beszélsz? Tudom, hogy nálad mindig a munka az első, és semmi kifogásom ellene, ha éppen szétrúgni készülöd annak a gazembernek a tökét ahelyett, hogy velem pezsgőznél – hallgatott el egy percre Nadine, és megitta a kávéját. – Oké. Minden oké. Ezzel kitartok még néhány óra hosszat. – Ha elmúlik a hatás, és kell még egy adag, ami felpörget, boldogíts valaki mást. – Tudod, hogy rajtad kívül is vannak barátaim – pillantott ismét a tábla felé Nadine. – Nyomás, rúgd szét a tökét, Dallas. Eve visszaült a helyére, majd kinyitotta a dobozt, és kivett belőle egy süteményt. Egy pillanatig csak nézte, majd sóhajtva beleharapott, és érezte, ahogy a cukor szétárad a testében. És ismét a barátságra gondolt. Lásd a szerző Halálos származás c. regényét – a ford. 

112

Tizenegyedik fejezet Még akkor is a barátság járt az eszében, amikor bement a nyomozók közös irodájába. A kollégái az asztaluk mögött ülve dolgoztak a számítógépeiken, beszéltek a ’linkjükön, követték a nyomokat, és birkóztak a végeláthatatlan papírmunkával. Ismerős zajok, sípolás, kattogás, hangok, és Reineke hamis fütyörészése töltötte be a levegőt. Tudta, hogy jó barátságok születtek ebben a teremben. Az itt dolgozók szolgálaton kívül is összejártak, hogy megbeszéljék egymással az ügyeiket, vagy szabadjára engedjék maró, csak a nyomozókra jellemző humorukat. Persze versengtek is egymással, de Eve ezt helyesnek tartotta. Az egészséges verseny minden csoportnak jót tesz. A háta közepére sem kívánta az olyan kapitányságokat, melyeket kényelmes, önelégült rendőrök töltenek meg. Az együttléttel természetesen együtt jártak a kisebb-nagyobb súrlódások is. Ez elkerülhetetlen ott, ahol erős akaratú, kimerülésig dolgozó emberek végzik a munkát. Csak egy droid képes folyamatosan alkalmazkodni, ő viszont jobban kedvelte a vért izzadó embereket, még akkor is, ha időnként egymásnak estek. Az ő csoportja nagyobb viták nélkül dolgozott. Nem csupán azért, mert ezt megkövetelte az embereitől, hanem – legalábbis úgy vélte – azért, mert megbízott bennük, és nem ellenőrizte folyamatosan minden egyes lépésüket. A gyilkossági ügyek felderítésének éltek. Sohasem kellett emlékeztetnie senkit, mit vár tőlük a testület vagy az áldozat. A nyomozók között akadtak társak is. Ez a kapcsolat sokkal mélyebb volt bármelyik barátságnál, és sokkal közelibb, mint a szeretőké. A társak osztoznak a veszélyen, a munkán, fél szavakból is megértik egymást, olvasnak egymás gondolataiban és megtartják a másik titkait. Ha az ember rendőrnek áll, a társa rábízza az életét, és ugyanezt kapja viszonzásul. Mindennap, minden percben. Minden kapcsolatnak a bizalom az alapja. Az ENyÜ felé indult. Aznap már másodszor, ami igencsak próbára tette az idegrendszerét, mégsem tudta elkerülni. Mielőtt az ajtóhoz ért, a füttyös kedvű Reineke megállította. – Hello, hadnagy – húzta ki magát. – Rajta vagyunk azon a pizzagyilkosságon. – A rablógyilkosságon. – Csak, mert nem állt minden pillanatban az emberei mellett, még jól tudta, mivel foglalkoznak. – Aha. A fickó elindult, hogy egyen egy vega pitét, és szétcsapták a fejét egy csőkulccsal. A gyilkos a tárcáját és a pitét is magával vitte. – Nem akarta, hogy a pizza veszendőbe menjen. – Ahogy mondod. A felesége otthon várta, hogy hazaérjen. És csak egy óra múlva kezdett aggódni. Próbálta felhívni, de nem vette fel a ’linket. Már halott

113

volt, meg minden. A pizzériát is hívta, de addigra már bezárt. Utána néhányszor még megpróbálkozott a férje számával, mielőtt értesített minket. A járőr a pizzériától háromsaroknyira talált rá, egy lépcső alatt. – Oké. Mire jutottatok? – Nem találtunk ujjlenyomatot a csőkulcson, és szemtanúja sem volt a gyilkosságnak. Az áldozat egyenesen az arcába kapta az első ütést. A másodiktól azonnal szétnyílt a koponyája. Utána a támadója elvette a tárcáját, majd a biztonság kedvéért lerúgta a lépcsőn, és továbbállt. De ki az, aki elviszi a húszdolláros pitét és otthagyja a hetvenöt dolláros szerszámot? És milyen férj az, aki az éjszaka közepén elindul pitéért, amikor már rég feltalálták a házhoz szállítást? Ez nagyon bűzlik. Eve nem vitatkozott. Neki is bűzlött az ügy. – A feleségét kellene egy kicsit megszorongatni. – Aha. A szomszédok szerint sohasem veszekedtek. Soha – rázta meg a fejét Reineke, miközben gúnyosan csillogott a szeme. – Te is tudod, hogy ez nem normális. Ráadásul öt perccel azelőtt hívta fel valaki a nőt, hogy keresni kezdte a férjét. Micsoda véletlen! A fickó csak annyit mondott, hogy bocsánat, téves, és letette. Klónozott ’linket használt, amit lehetetlen lenyomozni. – Egyre jobban bűzlik. Volt az áldozatnak biztosítása? – Fél éve emelte meg az összeget. Csinos summa, de nem eget verően magas. Azt megelőzően az asszony elkezdett fazekasfoglalkozásra járni. Hetente két estét töltött távol a férjétől. – Azzal az izével – rajzolt kört a levegőbe Eve –, és a trutyival. – Aha. Rá kell tenni a trutyit az izére, és kiégetni, miután sikerült formázni belőle valamit. Fogalmam sincs, mi értelme, mert ha az ember új vázát, vagy valami hasonlót akar, csak be kell menni érte a boltba. – Feeney felesége is járt ilyen foglalkozásra. Talán még mindig jár. Azóta mindenféle vackot csinál, amit utána elajándékoz. Kísérteties. – Aha, de manapság már mindenfélét lehet tanulni. Ellenőriztük. Az asszony egyetlen foglalkozást sem hagyott ki. Viszont egy-egy ilyen alkalom csupán egyetlen óra hosszat tartott, és a szomszédok szerint az asszony rögtön a férje érkezése után lelépett otthonról, és este tízig haza sem ment. Héttől nyolcig tartott az óra, de ő már hat előtt kilépett a kapun. Ilyenkor az ember felteszi magának a kérdést: mi a fenét csinált három órán keresztül? Ráadásul csak egy ötperces séta választotta el az osztályától. Az oktatója a stúdióban lakik, és meglehetősen jóképű. – Úgy látszik, nem csak vázát csináltak. Van priuszuk? – Eddig egyikük sem követett el semmit. – Mik a terveid? – Próbáljuk lenyomozni a csőkulcsot. Közben behozzuk, és kissé megizzasztjuk őket, de pillanatnyilag úgy tűnik, meg fogják úszni. A nő nagyon hozzászokott a formázáshoz, alig várja már a következő órát. Minden vágya, hogy megint a trutyiba mélyessze a kezét. Utánanéztem. Ma este nincs foglalkozás. Ennél jobb pillanatot nem is találhatott volna egy magánórára, ha érted, mire gondolok.

114

– Nehezen, de rájöttem, Reineke. Próbálj ráijeszteni a nőre, hátha akad az életében fontosabb is a fazekaskorongnál. Ha nem sikerül, holnap hozd be mind a kettőt, és izzasszátok meg őket. – Meglesz. Eve elindult, de megállt. – Tekintve, hogy a fickónak nincs priusza, mégis képes volt gyilkolni a nőért, ő lesz a keményebb dió. Az asszony csak ült a kényelmes lakásában, miközben mással végeztette el a piszkos munkát, hogy legyen alibije. A fazekas próbálja majd megvédeni. Az asszony csalta meg a férjét. Tőle könnyebben megkapod a vallomást. A házasság, gondolta, miközben rálépett a mozgójárdára, valóságos aknamező. Ügyet sem vetett az ENyÜ-n uralkodó megszokott felfordulásra. Az ösztöneire hallgatott, és egyenesen a laborba ment. Közben azon gondolkozott, mi késztet egy szakembert arra, hogy üvegkalitkában dolgozzon. Születésüktől fogva klausztrofóbiásak? Vagy exhibicionisták, akiknek lelki szükséglet, hogy mindenki lássa őket, és ők is mindent lássanak? Bármi is az oka, Feeney és a csapata is üvegfal mögött dolgozott. Hangszigetelt üvegfal mögött. Eve-nek olyan érzése támadt, mintha egy ismeretien, a saját, természetes környezetében tevékenykedő fajt figyelne. Feeney, akinek égnek állt a haja, szokásához híven éppen egy darab cukrozott mandulát pottyantott a szájába. Callendar a csípőjét riszálva táncolt egy képernyő előtt, melyen érthetetlen számok és betűk sorjáztak, miközben az ujjával csettintgetett. Valaki, akit nem ismert, egy irodaszékkel gurult fel és alá a pult előtt, miközben ujjai boszorkányos ügyességgel repültek a billentyűzet fölött. És ott volt Roarke is. Megszabadult a zakójától, és fekete ingének könyékig feltűrte az ujját. Bőrszíjjal hátrakötött haja arról tanúskodott, hogy minden figyelmét a munkájának szenteli. Ő is görgős széken ült, de társaival ellentétben szinte természetellenes mozdulatlanságba dermedve foglalkozott a feladatával. Csak az ujjai táncoltak. Eve tudta, hogy a férje erősen koncentrál, habár arról már fogalma sem volt, hogy mire, és ha elakad, írül gondolkodik, és úgy is szitkozódik. Félretette a napi és az esti munkáját, talán még a másnapit is. Ez komoly áldozat, gondolta Eve. Nem csupán a fiúért, akit ismert és kedvelt, és nem is kizárólag az élvezetért, amit a rejtvény megoldása jelentett. Hanem őérte. Ismerte a férjét, látta, mikor vette észre, hogy figyeli. Roarke ujjai megálltak a levegőben, és félrefordította a fejét. Ragyogó szemével a szemébe nézett, akárcsak azon a temetésen, amikor első alkalommal találkoztak. Akkor is a halál hozta őket össze∗. Eve úgy érezte, a szíve tágra nyílik, és felszárnyal a magasba. A házasság valóban aknamező, jutott eszébe ismét, de ezekért a pillanatokért megéri kockáztatni. Roarke felállt, megkerülte a fel és alá sétáló Callendart, aztán kiment Evehez. Lásd a szerző Meztelenül a halálba c. regényét – a ford. 

115

Aki nem tiltakozott, amikor ujjával megemelte az állát, és finoman megcsókolta. – Milyen szépen csillog a szemed. Ghrá. – Az emberek jártak az eszemben. A barátok, szerelmesek és a társak. Roarke megfogta a kezét. – És? Mire jutottál? – Egyesek nagyon szerencsések, amiért megtalálták az igazi társukat. Mások nem. Én ma igencsak szerencsésnek érzem magam. Roarke szája lassan mosolyra húzódott, miközben újra megcsókolta Eve-et. Feeney kilökte a labor ajtaját. – Ha csak ennyit tudtok, akkor vonuljatok félre valahova. Olyanok is vannak itt, akik szeretnének dolgozni. Eve szerencsére nem volt pirulós fajta, különben derékig elvörösödik. Azért még ő is behúzta a nyakát. Roarke viszont csak jókedvűen nevetett. – Rám fér egy kis szünet. – Bármikor a tiéd vagyok – súgta Eve –, de szolgálatban nincs helye az enyelgésnek. – Te kezdted. Ezzel Eve nem tudott vitába szállni, így nem mondott semmit. Inkább követte a férjét az üvegkalickába. – Mire jutottatok? – kérdezte szárazon. – Egyik biztonsági réteget a másik után hántjuk le az áldozat holorendszeréről – felelt hasonló hangon Feeney. – Közben figyeljük, nem piszkáltak-e bele, de eddig még nem találtunk semmit. A droiddal ugyanez a helyzet. Nincs törés a programjában, és a memóriájában rögzített időpontok is megfelelnek az eddig ismert tényeknek. – A holoszoba biztonsági rendszere is érintetlen – vette át a szót Roarke. – Gyakorlatilag bitekre szedtük a programot, de semmi nyoma annak, hogy bárki belépett Bart előtt, vagy távozott, mielőtt másnap reggel a droid kinyitotta a zárat. – Ha naivabb lennék az átlagnál, azt mondanám, hogy a srác feje varázslatos módon, magától repült le a nyakáról – fújta fel Feeney az arcát. – Reggel kiküldtem egy csapatot az áldozat lakására. Azt a parancsot kapták, hogy fésüljék át a holoszoba minden egyes négyzethüvelykjét. Negatív. Az áldozaton kívül senki sem járt odabent. – Én találtam valamit, ami még jól is elsülhet – szólalt meg Callendar. – Nekem jutott a feladat, hogy elemezzem az áldozat otthoni és munkahelyi holoszobájának a naplóját. Komoly játékos volt. Akadt olyan nap, hogy tíz vagy tizenkét órát is játszott, mint ahogy olyan is, hogy egész éjszaka ki sem dugta bentről az orrát. Legtöbbször szólózott, de a napló szerint előfordult, hogy a munkahelyén, illetve a lakásán is együtt játszott másokkal – húzott nagyot a kezében tartott narancsleves dobozból. Amikor Eve látta, hogy az üdítőhöz menynyi cukrot kevertek, belesajdult a foga. – Az elmúlt hónapokban az irodájában többször is játszott az új játékkal. Mindig egyedül. Ráadásul nem ez volt az első alkalom, hogy hazavitte a demót.

116

– Komolyan? Korábban mindig vezette a naplót? – Igen, mindig. Legalább fél tucatszor előfordult. Az időpontokat összevetettem az otthoni holoszobája biztonsági naplójával, és kiderült, hogy minden egyes alkalommal egyedül játszott a játék különböző, időnként félkész változataival. – Ilyen a fejlesztés – vonta le Eve a következtetést. – Azért vitte haza, hogy tesztelje, hogy megkeresse benne a hibákat. – Nekem is ez a véleményem. Mellesleg azt tudod, hogy nevezték a programot a fejlesztés kezdetén? Projekt Szuper X-nek. – Most csak viccelsz. – Nem viccelek, komolyan így nevezték. Projekt Szuper X, azaz PSX. Hét közben mindig öt vagy hat óra után vették elő, hétvégén meg hosszú, többszereplős meneteket játszottak. Akik dolgoztak rajta, csak jelszóval férhettek hozzá. Ehhez kaptak később egy azonosítót, amivel már játszani is tudtak. Viszont csak a négy tulajdonosnak volt olyan kódja, ami teljes hozzáférést biztosított a programhoz, de ha a fejlesztők közül valaki beszélni akart egy társával, aki más területen dolgozott, többnyire így is megtehette. – Ezeket a kódokat le lehet másolni. – Majdnem – kortyolt újabbat Callendar. – Sok munkával, idővel és vesződséggel jár, és még ennél is több szakértelmet igényel, de végül elő lehet állítani egy kódot, amely igen közel áll az eredetihez. – Sikerült igazolni azt a feltevést, hogy az áldozatot játék közben gyilkolták meg? – Ez már kacifántosabb. Átadom a terepet – pillantott Roarke felé Callendar. – A diszket védő biztonsági szabályrendszer egyik, futás közben hozzáadott eleme szerint négy-öt játék után meg kellett változtatni a felhasználói nevet és a jelszót. – Tehát ha valaki fel akarja törni, minden egyes kísérlet alkalmával új falba ütközik. – Elméletileg – bólintott Roarke. – De a legjobb tűzfallal és biztonsági rendszerrel szemben is lehet szerencséje az embernek. Találtam néhány arra utaló nyomot, hogy kívülről megpróbálták feltörni, illetve vírussal megfertőzni a diszket, de egyik kísérlet sem járt sikerrel. Belülről is próbálkoztak, de amikor utánanéztem, kiderült, hogy minden alkalommal csak a biztonsági előírásokat tesztelték. Ahhoz, hogy az ember elindítsa a játékot, meg kell adnia a nevét és a kódját, továbbá azonosítani magát a hüvelykujjlenyomatával és a hangmintájával. Persze az ilyen szoros védelmet is le lehet küzdeni. Eve ridegen végigmérte a férjét. – Persze. – A fiúk viszont egy második védelmi vonalat is felállítottak, amely minden feltételezett behatolási kísérletnél vészjelet küld. Feltételezzük, hogy a hacker erre a pontra már nem jutott el. A diszkek, legalábbis az, amit Bart gépében találtunk, és az, ami megkaptunk a U–Playtől, úgy készültek, hogy keverjék meg az adatokat, ha a felhasználó kihagyja a biztonsági protokoll egyik elemét, vagy

117

ha betörési kísérletet észlelnek. A lejátszóból való eltávolítási kísérlet pedig az általunk is tapasztalt eredménnyel járt. A diszk megsemmisítette önmagát. – Ezt már én is tudom. – Csak próbálom lefektetni az alapokat, hadnagy. A fiúk roppant óvatosak voltak, mindent megpróbáltak, hogy vigyázzanak a fejlesztésre, annak ellenére, hogy betörésbiztos rendszer egyszerűen nem létezik. Mindenesetre ezek az előírások megnehezítik az azonosítását, hogy kik és mikor játszottak a játékkal, szóval következtetnünk kellett. – Vagyis csak találgattok. – Így is lehet mondani, csakhogy ez a találgatás valószínűség-számításokra épül. Bart több felhasználói nevet és jelszót is használt, de mint minden ember, ő is meghatározható minta szerint váltogatta ezeket, és ismételt is. Hogy egyszerűsítsük a dolgunk, a munkahelyén és a lakásán is elneveztem User 1-nek, és utasítottam a számítógépet, hogy válogassa ki a hozzá tartozó felhasználói neveket és jelszavakat – kérte le a képernyőre az adatokat Roarke. – Itt belépési hely szerinti bontásban láthatod, mikor játszott a PSX-szel, és ezt egyedül tette vagy társaságban. A kapott adatokat összevetettük a társai belépésével, így lett Cill Allen a User 2, Var Hoyt a User 3, és Benny Leman a User 4. A többi alkalmazottat is elkülönítettük, akik dolgoztak a programon. Felteszem, erre az adathalmazra is szeretnél ráengedni egy analizáló programot. – Ki kinek a barátja, kivel bújt ágyba, mióta dolgozott a cégnél. Tudom, mire kell odafigyelni. Roarke a feleségére mosolygott. – Azért tartott ilyen sokáig, hogy egyszerűsítsük az adathalmazt, mert sokan játszottak a játékkal, és ők is állandóan változtatták a felhasználói nevüket. Most, hogy ezt tisztáztuk, térjünk át a következő problémára. – Olyan is van? – Igen. A játékmenetek gyakorlatilag végtelen száma. Az alapbeállításokkal is rengeteget játszottak, de a bejelentkezések nagy részében eltértek ettől. Egyesek inkább elmentették a játékállást ahelyett, hogy újra végigjátsszák ugyanazt a pályát, vagy teljesen elvetették, esetleg más beállításokkal játszották végig. Olyan is történt, hogy egybeolvasztottak két pályát. – A program nem jegyezte fel a rekordokat? Hiszen semmi értelme úgy játszani, ha utána nem lehet dicsekedni az elért eredménnyel. – De igen, feljegyezte. A holoegység merevlemezére is elmentette. Csupán az a gond, hogy a Bart holovetítőjében talált pályanevek és -kódok nem egyeznek meg azzal, amit a korábbi belépések alkalmával használt. – Új pályát tesztelt? – Elképzelhető. KaFLE-BM néven hivatkozott rá. – A BM biztosan Bart Minnock – gondolkodott hangosan Eve. – Saját pályát készített? Vagy a tesztelők mindig a monogramjukkal jelölték a pályákat, amin játszottak? – Nem. Semmi ilyet nem találtunk azon a példányon, amit a U–Play átküldött. Ez a pálya nincs rajta. Sem kódnévvel, sem másképp. Viszont Bart holovetítőjén sincs nyoma annak, hogy elkészítette ezt az új pályát. Sem aznap, amikor

118

meggyilkolták, sem máskor. Egyszerűen betolta a diszket, amit még mindig próbálunk összerakni, és játszani kezdett a negyedik szinten. – Az ember nem kezd egy játékot rögtön a negyedik szinten, csak akkor, ha az előző hármat már végigjátszotta. – Ez igaz. Legalábbis magas a valószínűsége. – Vagyis Bart már játszott ezen a pályán, mégis csupán kóddal jelölte a diszken – gondolkodott hangosan Eve, miközben járkálni kezdett. – Randevúra készült, szóval nem sok ideje maradt, hogy a programmal foglalkozzon. Nem akarta a korábban már végigjátszott részre pazarolni. Inkább előreugrott arra a részre, amivel dolgozni akart, amit különösen szeretett, vagy amibe előző alkalommal beletört a bicskája. Azt viszont biztosra veszem, hogy játszott már ezen a szinten. Biztosan egyedül lépett be? – Biztosan – jelentette ki határozottan Callendar. – Talán a gyilkos lépett be úgy, hogy ezt higgyük. – Ebben az esetben is be kellett volna jelentkeznie megfigyelőként. A holoszoba rendszere viszont csak egy felhasználót érzékelt. Ha más is volt odabent, megtalálta a módját, hogy megkerülje. – A gyilkossághoz legalább két játékos kellett – dünnyögte Eve. – Bart játszik. Közben megsérül. Összeszed néhány zúzódást és karcolást. Hogyan? – jutott eszébe Benny, ahogy begyakorlott mozdulatokkal járja a katát. – Ismerte a támadás és a védekezés fortélyait. Komolyan vette a játékot. Tanult, gyakorolt. Ennek ellenére nem találtunk dulakodásra utaló nyomokat. A gyilkos egy vércseppet, egy szőrszálat vagy bőrdarabkát sem hagyott magából abban a szobában. Ráadásul minden szimulációból az derül ki, hogy Bart csak állt, és várta a halálos csapást. Nem Bart tervezte ezt a pályát – vonta le a következtetést. – A gyilkos szerkesztette a diszket, ő állította össze a pályát és határozta meg a változókat. A nevet is ő adta neki. Közben pedig belecsempészett valamit a kódba, ami elég hosszan blokkolta a biztonsági rendszert ahhoz, hogy végre tudja hajtani a gyilkosságot. Ezek a fiúk folyamatosan ezzel foglalkoznak, nem igaz? Új megoldásokat keresnek. Új játékmenetet állítanak össze. Melyik pálya volt Bart kedvence? – Négy pályát is szeretett – árulta el Roarke. – Időnként változtatott rajtuk, belevett néhány új elemet, de többnyire hű maradt az adott történethez és a karakteréhez. A nevük: Küldetés–1, Bitorló, Keresztes lovag és Leszámolás. – Ezek is rajta vannak a diszken? – Rajta. – A statisztikák? – Most gyűjtjük ki és vetjük össze őket. – Nagyszerű. Ha játszotok vele, koncentráljatok a kardra. Olyan ez, mint a pizza és a csőkulcs esete. – Ezzel meg mit akarsz mondani? – döbbent meg Feeney. – Elvesztem a fonalat, kölyök. – Értelmetlen veszni hagyni egy jó pitét. Ugyanúgy értelmetlen, mint bénító ellen karddal küzdeni. Az ember mindig azt használja, ami a keze ügyébe akad, és magával viszi azt, amit hasznosnak ítél. A gyilkos elvitte a kardot, de hátra-

119

hagyta a diszket. Tudta, hogy megsemmisíti magát, tehát nem tudjuk felhasználni, ellenben ha megtaláljuk nála, az felér egy beismerő vallomással – vágta zsebre a kezét. – Egy asszony azt mondta a férjének, amikor meg akart szabadulni tőle: Úgy ennék valamit, drágám. Ugorj le a sarokra, és vegyél egy vega pizzát. A férje talán megpróbálkozott azzal, hogy inkább rendeljünk egyet, édesem, de a felesége már készen állt a válasszal. Nagyon sokáig tart, mire kihoznák, és annyira megéheztem. Kérlek, szívem. Addig kinyitok egy üveg bort, és talán felveszek valamit, ami neked is tetszeni fog. Csapunk egy pizzabulit. – Mi köze annak ehhez? Eve Feeney-re pillantott, aki elpirult. – Gondolj bele. A fickó elindul a pizzáért… méghozzá azzal a tudattal, hogy egy kellemes este megér egy rövid sétát. Közben az asszony szeretője már csőkulccsal a kezében várja. Bumm. Nem kell bajlódni a válással, és az életbiztosítás sem vész el… ráadásul még egy finom pizza is az ölükbe hullik. Aljas dolog volt elvinni a pizzát, és otthagyni a csőkulcsot. Aljas, de eredményes. – Hagyd a pisztolyt. Hozd a cannolit!∗ – jegyezte meg Roarke, mire Feeney elvigyorodott. – Oké, így már világos. – Aljas – visszhangozta Eve szavait Roarke. – Aljas, de eredményes volt a kedvenc játéka közben meggyilkolni Bartot. Ráadásul a saját otthonában… ami nem más, mint egy újabb játék, s ez fokozza az izgalmakat. Mit fognak szólni ehhez a zsaruk? A gyilkos minden bizonnyal sokat gyakorolt. Mindent addig ismételt, amíg biztosra nem vette, hogy ő fog győzni. – Naná, hogy gyakorolt – bólogatott Eve. – Egy jó játék viszont mindig újabb, az előzőnél nagyobb kihívás elé állítja a játékost. Ez a szerep neked jutott. – Viszont bármikor kérhetsz segítséget – jegyezte meg Feeney. Eve szúrós pillantással végigmérte. – Másoljátok le a másolatot. Otthon majd folytatom a munkát. Szinte semmi sincs a kezünkben. Ez alapján senkinek a lakására sem kérhetünk házkutatási parancsot. Mindnyájuknak szilárd az alibije, nincs igazi indítékuk, és ellenük szóló bizonyítékot sem tudunk felmutatni. Pillanatnyilag még közvetett bizonyítékot is alig. Ennél sokkal többre lesz szükségünk. – Kinek a lakására gondoltál? – érdeklődött Callendar. – A társulás olyan, mint a házasság. Egy rohadt aknamező. És most Bart egyik társa úgy döntött, magával viszi a pizzát, és otthagyja a csőkulcsot. Eve visszament az irodájába, és úgy döntött, eljött az ideje, hogy az eddiginél alaposabban utánanézzen a U–Play három megmaradt tulajdonosának. Szüksége volt valamire, egy apróságra, aminek a segítségével meg tudja győzni az államügyészt, adjon ki házkutatási parancsot. Habár eddigre a gyilkos minden bizonnyal eltüntetett minden nyomot az otthoni számítógépeiről. Eve nagyon jól tudta, hogy nem valami idiótával áll szemben. Viszont maga mögött tudhatta az ENyÜ-t és a civil szakértőjét. Idézet a Keresztapa c. filmből – a ford. 

120

Miközben a számítógépe a kapott feladattal foglalkozott, Eve átrendezte a táblát, majd szemügyre vette és újra átrendezte. Úgy vélte, sikerült megértenie a miértet. A gyilkos indítékát. Legalábbis részben. Sekélyes volt, de kevesebbért is öltek már embert. Reineke szimata nélkül annak a szerencsétlen férjnek a halála is megmaradt volna a hiányzó tárca és a pizza szintjén. Az apróságok mögött mindig nagyobb horderejű dolgok rejtőznek, és eleget látott belőlük ahhoz, hogy magában felvázolja, hogyan végzett a gyilkos Bart Minnockkal. – Itt vagyok! Hiányoztam? – táncolt be Peabody, majd lerogyott a látogatói fotelbe. – Jesszusom, tisztában vagy vele, hogy néz ki ilyenkor egy átlagos sikló? Mint egy szardíniásdoboz. Még bűzlik is. A személyzet sem áll a helyzet magaslatán. Ehhez jön még a dögletes hőség. Legalább két órán keresztül fogok állni a zuhany alatt. – Szexeltetek. – Micsoda? Micsoda? Most miért mondod ezt? A siklón nem lehet szexelni! Megfő az ember abban a forróságban, ráadásul utána még jól le is tartóztatják. – Akkor beszállás előtt. Jobb, ha holnap reggel nem találom meg valami olcsó motel számláját a kiadásaitok között. – Nem valami olcsó motelben jártunk, hanem… – köszörülte meg a torkát Peabody, miközben Eve továbbra is rezzenéstelen tekintettel figyelte – ...hanem játszottunk. Éppen úgy, ahogy parancsoltad. – Tudni sem akarom, hogy milyen játékokkal. – Nagyon is jókkal. Olyanokkal, amelyekhez kiváló reflexek és különleges állóképesség kell – vigyorgott megátalkodottan Peabody. – A megtakarított pénzünkön pedig vettünk egymásnak egy-egy konzolt. Karácsonyra. – Ezt tekintsem a jelentésednek? – Nem, csak azért locsogok összevissza, mert a siklón felforrt az agyvizem. Phű. – Mi a fene az ott, a melleden? –Ja – szegte le Peabody a fejét, hogy megnézze. – Egy szerelmi sárkány. Nyugi, idővel lekopik. – Szerelmi sárkány? A melledre tetováltattál egy szerelmi sárkányt? – Jól néz ki… és bevált. Trueheart kis híján lenyelte a nyelvét, amikor átjöttem a közös irodán – sóhajtott fel Peabody. – Megnyugtató érzés. – Talán azért, mert összekevered a kémkedést a rémkedéssel. Mindegy, holnap már nem akarom látni rajtad. Most pedig, ha kipihented az utazás fáradalmait, szeretném végre hallani a jelentésed. – Máris. Szóval beszéltünk egy fickóval. Ő Razor, Minden Fegyverek Ura. Sohasem hallott olyan kardról, mint amit keresünk. Legalábbis igaziról nem. Ez csak kellék- és játékfegyverként létezik, de azzal senkit sem lehet lefejezni vagy megperzselni. – Ettől még lehet egyedi gyártmány is. – Ez is megfordult a fejünkben, miután… miután játszottunk egy kicsit, ahogy javasoltad. Visszamentünk, és szóba hoztuk. Aztán némi győzködés után

121

Razor mondott egy nevet. Állítólag az a fickó a megfelelő összegért cserébe képes lenne elkészíteni, még akkor is, ha nem egészen törvényes. A megfelelő öszszeg alatt eget verő pénzhalomra gondolj. És kétszer akkorára, ha a fegyver birtoklása valóban törvénybe ütközik. Viszont tudom, hogy ellenőriztük a gyanúsítottak bankszámláit, és az utóbbi időben egyikük sem költött el egyszerre nagyobb összeget. – Nemrég indítottam el egy behatóbb keresést. Talán ez a felszínre hoz majd valamit. Akadnak emberek, akik pénzért játszanak – tűnődött Eve. – Akár tiltott szerencsejátékokkal is. Szóval talán olyasvalakit kell keresnünk, aki úgy rendelkezhet az említett hatalmas összeg fölött, hogy az sehol sem került bele az adatbázisokba. – Hazafelé jövet körbenéztünk néhány törvénytelen játékokkal foglalkozó oldalon. Razor is kinyújtotta a csápjait. Úgy hagytuk ott, hogy hajlandóak lennénk bármennyit fizetni egy ilyen kardért. Megígérte, hogy nyitva tartja a szemét, csak azt nem tudja, hogy közben mi is figyeljük. Ha talál valamit, azonnal tudni fogunk róla. – Jó ötlet. Most menj haza, és zuhanyozz le. Olyan büdös vagy, hogy idáig érzem. – Nem az én hibám. Ráadásra leizzadtam magamról néhány fontot, pedig nem csináltam semmit, csak ültem, és próbáltam minél kevesebbet lélegezni – állt fel Peabody. – Ja, majdnem elfelejtettem. Hoztunk neked vásárfiát. – Miért? – Csak – cipzárazta ki egyik zsebét Peabody, és elővett egy aprócska pisztolyt. – Mi ez? – Csak játék. Egy Derringer. A westernekben ilyet tartanak maguknál a hamiskártyások és a táncosnők a saloonban. Hasonlít a tartalék fegyveredre. – Hmm. – Ezt hallgasd meg – húzta hátra Peabody a kakast, mire a csőből megszólalt egy borízű női hang. – Olyan helyre tedd a kezed, ahol jól látom, cowboy. Mást is tud, de úgy gondoltam, ennek fogsz a legjobban örülni. Ráadásul… – célzott Eve-re, és meghúzta a ravaszt. – Hé! Az apró pisztoly méretét meghazudtoló durranást hallatott. – A következő lejjebb fog menni, és akkor soha az életben nem döfködöd többet a nőket! – Hát nem cuki? Eljátszhatod a táncosnőt. Roarke lesz a szerencsevadász, és… és a többihez már semmi közöm – tette hozzá szélesen vigyorogva Peabody. – Igen, valóban cuki, nem, tényleg nincs hozzá közöd – vette el Eve a Derringert, és újra felhúzta. – Szedd a lábad, mert még egy lyukat csinálok a köldököd alá. – Nem egészen ezt akartam mondani, de így sem rossz. Szedd a lábad, Peabody. – Értettem, hadnagy.

122

– Peabody? Köszönöm – nézegette Eve a pisztolyt, és közben a fejét csóválta. Majd rálőtt vele a számítógépére, az AutoSéfre, és gyerekes élvezettel hallgatta a csőből áradó bugyuta sértéseket. A társak nem egyszerűen csak felelősek egymásért, gondolta. Gyakran sokkal jobban tudják, mivel lehet megnevettetni a másikat, mint ő maga.

123

Tizenkettedik fejezet Roarke arra gondolt, nem is olyan régen még görcsösen igyekezett kerülni, hogy órákat üljön egy nyomozókkal zsúfolásig megtöltött épületben. Most viszont annyi időt töltött már odabent, hogy azt is tudja, melyik automatákat érdemes elkerülni, merre járnak a mozgójárdák, és milyen undorító az íze a rendőrségen kapható kávénak. Abban a pillanatban, amikor megpillantotta Eve-et a rosszul szabott kabátjában és szürke ruhájában, gyökeres fordulatot vett az élete. Megsimogatta a gombot, ami arról a ruháról szakadt le. Mindig a zsebében horda. Remélte, hogy szerencsét hoz. Amikor találkoztak, már úgy vélte, mindent csinált már legalább egyszer, amit érdemes csinálni. Vajon unatkozott? – tette fel magának a kérdést, miközben rálépett a lefelé vezető mozgójárdára. Nem, azt azért nem, de talán némileg elbizonytalanodott, és nyugtalansággal töltötte el, hogy nem tudta az okát. Ekkor lépett be Eve az életébe, és hirtelen minden megváltozott. Roarke maga sem tudta megmondani, mit változtatott meg ez a találkozás. Eve-vel korántsem volt könnyű dolga, de életének a darabjai lassan kezdtek a helyükre kerülni. Egyes darabkákon ugyan csiszolni kellett, de ez Eve-re ugyanúgy igaznak bizonyult, és ahogy a kép tágul, biztosan találnak még csiszolásra váró elemeket. Két egyenruhás jött szembe. Egy vékony férfit kísértek, aki torkaszakadtából tiltakozott. – Valaki beletette a zsebembe azt a tárcát. Sok ellenségem van. Csak a busz után futottam. Úgy nézek én ki, mint valami zsebes? Úgy nézek ki? Úgy? Igen, úgy, gondolta Roarke, és ha képtelen vagy észrevétlenül elemelni egy tárcát, megérdemled a kilencven napot a börtönben. Eszébe jutott, hogy Eve nem egészen így gondolkozik. Szerinte azért kell bezárni, mert megszegte a törvényt. Legtöbbször egyetértett vele. Minél több időt töltöttek együtt, annál többször, és ő is egyre inkább hajlott arra, hogy a törvény jó oldaláról szemlélje a világot. De börtönnel büntetni valakit, akinek fürge az ujja? Elvégre mindenkinek élnie kell valamiből, vagy nem? Még a zsebtolvajoknak is. Ő már csak tudja. Belépett a gyilkossági csoport részlegébe, amely lassan kezdett ismerőssé válni. Éppen olyan ismerőssé, mint az irodája, ahonnan a birodalmát irányította. Baxter nyomozó az íróasztala mellett állt és a nyakkendőjét igazgatta. Roarke megtorpant, és köszönés helyett a homlokához emelte az ujját. – A hadnagy az irodájában töri a fejét. Roarke felvonta a szemöldökét. Micsoda humor! Fekete. – Nem jutott valami jobb az eszedbe? Egy egész napod volt rá.

124

– A jó poénokat már ellőttem. Amúgy a szolgálatom… hé, egy óra múlva lejár. Ilyenkor az agyam… elszáll egy kicsit. – Na, ez már jobb. Valamivel. A védenced merre jár? – Hazaküldtem. Randevúja lesz. – Komolyan? – Aha. A mi Trueheartunk végre összeszedte a bátorságát, és elhívott egy vörös csinibabát a nyilvántartóból. Előtte már udvarolgatott valakinek, de azzal felsült. A civilek nem mindig tudnak igazodni egy rendőrhöz. A jelenlévők persze mindig kivételek. – Értem. – Amúgy már túlestek egy ebéden, a szokásos videofilmen és egy baráti kézfogáson. A srác nagyon darabossá válik, ha hölgy is van a társaságában. Ettől eltekintve azonban gyorsan tanul. – Illetek egymáshoz. – Aha, szerintem is. Ki gondolta volna? Amúgy nekem is randim van, szóval eltűntem. Remélem, ma este messze tovább jutunk egy baráti kézfogásnál. – Sok szerencsét hozzá. – Ez egyáltalán nem a szerencsén múlik, barátom – tisztelgett Baxter, mielőtt elballagott. Roarke jókedvűen folytatta az útját Eve irodája felé. A felesége csípőre tett kézzel állt a tábla előtt. – Számítógép, mentsd el az adatokat, és küldj róluk másolatot az otthoni gépemre. – Micsoda remek időzítés. – Szükségem van egy kis gondolkodási időre. – Én is hoztam egy másolatot. Természetesen előtte titkosítottam és naplóztam. Eve elvette a diszket. – Mikor lettél ennyire hivatalos? – Remélem, egyáltalán nem lettem az. Induljunk. Útközben nyugodtan gondolkozhatsz. – El kell még intéznem néhány… – Az várhat – szakította félbe Roarke. – Szeretnék vacsorázni. Eve előhúzta zsebéből a Derringert. Roarke kötelességtudóan a magasba emelte a kezét. – Ne lőj. Fegyvertelen vagyok. – Tuti, hogy nem. Roarke csak mosolygott. – Később majd megmotozhatsz. Ügyes kis pisztoly. Hol szerezted? – Peabodytól és McNabtól kaptam ajándékba – húzta fel a kakast. – Kicsi, de erős. Akárcsak én. Roarke felkacagott, előrelépett, és szemügyre vette a játékszert. – Ez abban a képernyőshow-ban volt… vagyis a televízióban – javította ki magát. – Csaknem száz éve. Hogy is? Mindegy, a vadnyugaton játszódott, és egy zsoldos volt a főhős. Nála láttam ilyet.

125

– Gondolom, nem ez volt az összes fegyvere. – Nem, ezt csak… – Tartaléknak tartotta magánál. – Ahogy mondod. Ha lesz egy kis szabadidőnk, megnézünk néhány westernfilmet. Most viszont, hadnagy, hogy Baxtert idézzem, tűnjünk el innen. – Oké, oké – markolt fel Eve egy nyaláb aktát. – Te vezetsz. Én gondolkodom. – A barátait gyanúsítod. A társait – szólalt meg Roarke, amikor elindultak a garázs felé. – Őket engedte magához a legközelebb, ők ismerték a legjobban a szokásait és a játékot. – És máris kiválasztottál egyet közülük – folytatta sajnálkozva, miközben együtt nyomakodtak a zsúfolt felvonó felé. – Jobban mondva az egyik gyanúsabb, mint a másik kettő – préselte be magát Roarke a főtt hagyma és pállott izzadtság-szagú fülkébe. – Melyik? – Még dolgozom az elméletemen. Mellesleg ezt a játékot nem így szoktak játszani – lépett ki Eve a kabinból. – Te melyiküket választanád? – Elég nehéz gyilkosként gondolnom rájuk. Nem ismerem őket túlságosan jól, de abból, amit tudok róluk, egyikük sem lehetett. – Miért nem? – Részben azért, mert egyszerre bukkantak fel. Régóta barátok. – Neked is megvannak Dublinban a régi barátaid – jegyezte meg Eve. – Ez igaz. Mindegyik megéri a pénzét, de sohasem bántanánk egymást. Ez a játék nem erről szól. – Igen, ma már én is gondolkodtam a barátságról. Ahogy múlik az idő, egyre teljesebb is lehet, de a felszín alatt tönkre is mehet. Ha hozzávesszük a pénzt, a szexet vagy az önzést, máris roppant veszélyes elegyhez jutunk. – Igazán nem szoktam rózsaszín szemüvegen át szemlélni a világot, és a megérzéseidben sem kételkedem – vertek visszhangot a lépteik a garázsban –, de láttam őket együtt, és azt is, ahogy Bart beszélt velük. – Tudod, fogadni merek, hogy amikor a pizzás nő először találkozott a férjével, akit végül megöletett, csupa szépet és jót suttogott a fülébe. Roarke félig derülve, félig lemondóan ingatta a fejét. – Már megint ide lyukadunk ki. – Csak annyit akarok mondani, hogy a kapcsolatok megváltoznak, az emberek megváltoznak. Időnként elég egy váratlan esemény vagy eseménysor, hogy végzetesen felbosszantson valakit – foglalt helyet Eve az utasülésen, és megvárta, amíg a férje is beül a volán mögé. – Játsszunk. Nevezzük a játékot Következtetésnek. Ha választanod kellene, hogy melyikük gyilkolta meg a barátját, vagy intézte el, hogy meggyilkolják, akkor kit választanál és miért? – Rendben. – Ha másra nem is, tűnődött Roarke, arra legalább jó ez a játék, hogy elkezdjek tárgyilagosan gondolkodni. – Először is kizárom Cillt. Túlságosan gyenge ahhoz, hogy bárkit is lefejezzen.

126

– Hatalmasat tévedsz. Akárcsak a többiek, Cill is képzett harcművész. Jártas az utcai harcban, ismeri a különböző fegyvereket, és így tovább. Fekete öves karatés, és hamarosan taekwondóban is megszerzi a fekete övet. – Nahát. Alábecsültem. Ebből is kitűnik, hogy nem szabad a látszat alapján ítélni. – Cill mozgékony, gyors és erősebb, mint amilyennek első pillantásra látszik. Ráadásul fegyverrel a kézben még erősebb is, mint anélkül. Attól, hogy alacsony és nő, még nem szabad kizárnunk a gyanúsítottak közül. – A végzetes vágást felülről indították, de semmi sem akadályozta meg a gyilkost, hogy felugorjon a levegőbe, vagy felálljon valamire, és így vegyen lendületet. – Végre elkezdtél gondolkodni. Roarke jámbor pillantást vetett a feleségére. – Nem értek egyet veled, de elfogadom, hogy Cillt egyelőre nem lehet kihúzni a gyanúsítottak közül. Var. A testfelépítése hasonló, mint Cillé. Pszichikailag… felteszem, éppen annyira képes gyilkolni, mint a többiek. – Ahogy mondod. – Mellesleg kívülről nézve, vagyis ahogy én látom őket, Bart és Var remekül kiegészítették egymást. Mintha ugyanannak az egésznek lettek volna a két fele. – Az emberek időnként megelégelik, hogy csak a felerész az övék, és az egészet akarják. – Így gondolkodik egy igazi nyomozó – morgott Roarke. – Mindketten szerettek megmártózni az üzleti életben, leásni egész a gyökerekig, legyen szó értékesítésről, osztályozásról vagy marketingről. Az üzlet kreativitást igénylő oldalát is élvezték. Szerették feljavítani egymás ötleteit. Bart egyszer említette, hogy amikor megismerkedett Varral, úgy érezte, a mozaik utolsó eleme is a helyére került. Pontosan tudom, mire célzott. Eve kényelmesen kinyújtotta a lábát, és élvezte, hogy nem neki kell küzdenie a csúcsforgalommal. – Mi történt, ha valamiben nem értettek egyet? – Fogalmam sincs, hogyan oldották meg az ilyen helyzeteket. Nem voltam ott, nem tartottam a gyertyát. Viszont sohasem hallottam Bartot panaszkodni. – Szóval az áldozat igyekezett megőrizni a status quót. Mondjuk, ebből nem következik, hogy Var vagy a többiek is így gondolkodtak. Gondolkodnak. – Azért sokkal kisebb felhajtással is fel lehet rúgni a status quót, vagy feloszlatni egy társulást. Eve elégedetten vigyorgott. – Egy férjtől is elég egyszerűen meg lehet szabadulni, nem kell mindjárt csőkulccsal szétverni a fejét. – Már látom, hogy amint hazaértünk, el kell zárnom az összes szerszámot. Térjünk át Bennyre. Véleményem szerint ő a négyes fogat legintelligensebb tagja. Szeret kutatni, élvezi, ha az apró részletekkel foglalkozhat, és a játékok kerettörténetét is ő írja. Ismeri a különféle mitológiákat, a megtörtént bűntényeket, a történelmi alakokat, a háborúkat, az ütközet résztvevőinek a stratégiáját. Ezek mindegyike üde színfoltját képezheti a játéknak.

127

– Szóval jó a részletek kidolgozásában, remek stratéga és harcművész. – Nem gondolhatod komolyan, hogy… – Csak rámutatok a tényekre – húzta elő Eve a zsebszámítógépét. – Történetesen mindhármuknak volt indítéka és lehetősége elkövetni a gyilkosságot. Valójában bármelyikük kitervelhette. Vagy bármelyik kettő a háromból. – De mi volt vele a céljuk? – kérdezte Roarke. – Az érdeklődés rövid távon növeli a U–Play eladásait, de Bart nélkül megtorpan a fejlesztés. Legalábbis egy időre. Üzletemberként kijelenthetem, hogy Bart volt a kapocs, aki produktív csapattá formálta a többieket. Eve bólintott, gépelt valamit a billentyűzeten, majd a férjére pillantott. – Ebben egyetértek, de ne felejtsd el, milyen elsöprő gyűlöletet érezhetnek azok, akik közel állnak egymáshoz. Márpedig ez a négy ember igencsak közel állt egymáshoz. – Mint egy család. – Pontosan. És a legtöbb gyilkosság családon belül történik. – Tényleg el fogom zárni az összes szerszámot – fordult be hirtelen egy parkolóba Roarke. Eve összevonta a szemöldökét. – Mi ez? Azt hittem, hazamegyünk. – Már tapasztaltam, hogy amikor belemerülsz egy játékba, megfeledkezel a külvilágról. Egy szóval sem mondtam, hogy haza akarok menni – emlékeztette Roarke. – Csupán vacsorát emlegettem. – Még nem írtam jelentést, és a számítógép eredményeit sem elemeztem. Le kell futtatnom egy rakás… Roarke kiszállt, majd megkerülte a kocsit, és kinyitotta Eve ajtaját. – Ez várhat egy órát, hadnagy. Gyere. Gyönyörű ez az este. Sétálunk egy kicsit, és megvacsorázunk. – Érted már? – bökött Roarke mellkasa felé Eve, miközben kiszállt. – Ezért veszítik el olyan könnyen a fejüket a kapcsolatban élő emberek. Roarke megcsókolta a felesége kezét. – Egy óra kikapcsolódásba egyikünk sem fog belehalni. – Végig kell néznem a pályákat a diszken. – A felét kihúztam. Olyat keresel, ahol vívnak, márpedig ebből csak kettő akad: a Bitorló és a Küldetés–1. A többiben modern fegyverek szerepelnek. – Akkor is… – hallgatott el hirtelen Eve. Lassan elszállt a dühe, kezdte felismerni, hová hozta Roarke, és egyre szélesebben mosolygott a falba vágott ajtó előtt, amely felett a tábla egy pizzériát hirdetett. – A Polumbi’s. Régen jártam már itt, de látom, hogy gyakorlatilag semmit sem változott. – Ugye, milyen jó dolog, ha akad néhány stabil pont az ember életében? Egyszer említetted, hogy amikor a városba költöztél, az első utad ide vezetett. Itt etted az első New York-i pizzádat, miközben figyelted az utcán siető embereket. Boldog voltál. Boldog és szabad. – A kirakat mellett ültem, és úgy éreztem, végre elkezdődik az életem. Senki sem ismert. Senki sem törődött velem. Nem voltak barátaim, sem szerelmem. Nem volt senkim. Mégis hihetetlenül boldog voltam – pillantott a férjére Eve, és egy pillanatra úgy érezte, rajtuk kívül senki sem áll a járdán. Kettesben marad-

128

tak a világon. – Mára már minden megváltozott, és ez nagyon jó. Akárcsak az, hogy a pizzéria maradt, amilyen volt – fogta meg erősen Roarke kezét. – Menjünk, és kapjunk be egy pizzát. Nem a pulthoz ültek le, hanem két alacsony zsámolyra. Eve arra gondolt, Roarke akármelyik éttermet kiválaszthatta volna. Csak csettintenie kell az ujjával, és akár a város legdrágább, legzsúfoltabb éttermében is azonnal szabaddá tesznek neki egy asztalt. Ahol sznob pincérek lesik minden mozdulatát, az itallapon csakis a legjobb borok szerepelnek, és a séf művészi tökéllyel rendezi el a tányéron az ételt. Ennek ellenére egy zsúfolt, lármás lyukba hozta, ahol olyan közel állnak az asztalok, hogy az ember könyöke állandóan beleakad valakibe, és a fűszeres levegőben olcsó bor illata lebeg. Nem csak egyszerűen vacsorázni vitte. Felidézte az emlékeit. Miután rendeltek, Eve a kezére támasztotta az állát. Igen, gondolta. Az életem határozottan megváltozott. – Ezt a pizzériát is megvetted? – Nem. Van, aminek használ az állandóság. Ennek ellenére rajta tartjuk a szemünket, és megtesszük a megfelelő lépéseket, ha a tulajdonos meg akar szabadulni tőle, vagy a nyugdíj mellett dönt. Tehát minden így fog maradni, gondolta Eve. Méghozzá miatta. Még akkor is, ha évekig elkerüli. – Úgy látszik, ez az ajándékok napja. Te is kapsz tőlem valamit. – Komolyan? Mit? – Vár rád egy süti a táskámban… Nagyon finom süti. Rajta a neveddel. Mondhatni. – Miféle sütiről beszélsz? Eve csak vigyorgott. – Szupercsokis. Nadine hozta. Nem kellett volna rászoktatni a közös irodát, hogy mindig hoz nekik valamit, de így is meg tudott menteni néhány darabot. – A nyomozással kapcsolatban kíváncsiskodott? – Történetesen nem. – Üvegben kapták a sört. Eve azon nyomban felmarkolta, amint a pincérnő letette eléjük. – Azt mondta, néhányszor meghívta Bartot valami műsorába. Szerintem csak azért nem erősködött, mert valósággal remegett az izgalomtól. – Ezen a héten jelenik meg a könyve. – Ahogy mondod. Mégis mikor akartál szólni, hogy mi is hivatalosak vagyunk a holnap esti díszbemutatóra? – Holnap – kortyolt bele mosolyogva a sörébe Roarke. – Hogy minél kevesebb időd maradjon háborogni, hogy el kell mennünk ünnepelni, amikor nyakig ülsz egy nyomozás kellős közepén. – Nem szoktam háborogni. – Nem. Tulajdonképpen káromkodni szoktál. Eve meghúzta az üveget. – Felteszem, már azt is eldöntötted, hogy milyen ruhát veszek fel.

129

– Természetesen, noha most is nyitva áll előtted a lehetőség, hogy válassz valami mást, ha mégsem tetszik. – Persze, mert ez olyan sokszor megtörténik. Ide mindenképpen el kell mennem. Mármint ha addig nem érünk el döntő áttörést az ügyben. – Ha igazad van, és valóban Bart társai között kell keresnünk a gyilkost, akkor nem bérgyilkossal kell harcolnod az életedért. A lelkük mélyén ők még mindig számítógépőrültek. – Akik meglehetősen mocskos módszerrel végeztek a társukkal, aki szintén számítógépőrült volt – emlékeztette Eve. – De igen, azt hiszem, nem jelent majd nehézséget, hogy kezeljem a fickót. Vagy a nőt. Vagy őket. – Akkor áruld el, miért akarsz annyira odamenni? Tudtommal nem lelkesedsz a társasági eseményekért. Ekkor érkezett meg a pizzájuk. Eve fújt egy nagyot. – Mert láttam Nadine-on, hogy valóban nagyon ideges. Minden gondolata a könyv körül forog. Attól tart, hogy bukás lesz, meg ilyesmi. Pedig nem arról híres, hogy nincs önbizalma. – Rengeteg munkát fektetett bele, és akárhonnan nézzük, mégiscsak egy számára ismeretlen területre merészkedett. – Erre egyedül is rájöttem – vont vállat Eve, miközben ismét kortyolt a söréből. – Ezért döntöttem úgy, hogy elmegyek, és az erkölcsi támasza leszek. Ez is a barátok bosszantó kötelességei közé tartozik. – Így beszél egy igaz barát. Eve elnevette magát, vett egy szeletet a pizzájából, és beleharapott. Lehunyta a szemét. Tisztán látta maga előtt, ahogy az első pizzáját eszi, miközben az üveg túloldalán New York éli a megszokott, rohanó életét. Majd kinyitotta a szemét, és Roarke-ra mosolygott, aki egyszerre volt a barátja, a szerelme és a társa. – Még mindig átkozottul jó a pizzájuk. Miután megvacsoráztak és kiléptek az ajtón, Eve arra gondolt, hogy a férjének megint igaza volt. Ez az egy óra kitisztította a fejét és megnyugtatta. Frissen és erősen nézett szembe a kihívásokkal. – Hazafelé menet ugorjunk el a U–Playhez. – Már biztosan bezárt – felelt Roarke, miközben kézen fogta a feleségét. – Persze még így is be tudlak juttatni, csak attól tartok, nem lesz az ínyedre. – Betörésről szó sem lehet. Különben sem akarok bemenni. – Akkor? – Nekem is eszembe jutott, hogy már bezárták a kaput, de ez még korántsem jelenti azt, hogy az épület üres. Roarke engedett Eve kérésének. A nyári napsütés megnyújtotta és bearanyozta az alkonyatot. Még a délutáni hőséget is enyhítette valamelyest a feltámadó könnyű szél. Turisták és hazafelé tartó helybéliek lepték el az utcákat. Könnyű ruhájuk szabadon hagyta karjukat és lábukat. Eve észrevett egy szőke nőt, aki tűsarkú szandálban próbált talpon maradni rohanás közben.

130

– Hogy képes egy ember erre? – mutatott a csinos lábán kecsesen ugrándozó szőke felé. – Hogy képes bárki is ilyen sarkakon járni. Sőt futni, mint valami gazella, keresztül a… amin a gazellák keresztül szoktak futni. – Valószínűleg hosszú és kitartó gyakorlás eredménye. Szerintem még a gazelláknak sem megy egyből. – Mi lesz, ha egyszer fellázadnak, és kijelentik, hogy soha többé nem hajlandók egyetlen bokagyilkos cipőt sem a lábukra húzni? Akkor azok a szadisták, akik ezeket tervezik, végre bedobják a törülközőt? – Sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod, de akikre gondolsz, azok sohasem fognak fellázadni. A többségük még kedveli is ezt a stílust, és a magasságot, amit a tűsaroktól kapnak. – Neked csak azért tetszik, mert járás közben reng tőle a fenekük. – Bevallom. Bűnös vagyok. – A férfiak még mindig uralják a világot. Felfoghatatlan. – Erre nem mondok semmit, mert úgysem hangzana őszintén. Ebben viszont tökéletesen igazad volt – állt meg a raktárház parkolójának a szélén Roarke. – Az ajtó zárva, de az épület egyáltalán nem üres. Eve figyelte az ablak mögül előderengő fényt. Igen, ilyen későn a nap már nem világít be elég erősen. Mindenképpen mesterséges megvilágításra van szükség. Egyrészt kényelmes, másrészt megnyugtató. Valószínűleg a három tulajdonos is ezért keresi odabent egymás társaságát. Mert kényelmes és megnyugtató. – Komolyan azt hiszed, hogy most arról beszélnek, mi legyen a gyilkosság után a következő lépésük? – Talán – billentette oldalt a fejét Eve, és végigmérte a férjét. – Azért nem tetszik az ötlet, mert kedveled őket, és egy kicsit saját magad látod bennük, és te sohasem ölted meg egyetlen barátod sem. Sohasem öltél ártatlanokat. Sohasem öltél csak azért, mert maga a gyilkosság kihívást jelentett. – Ez igaz, de ne feledkezz meg arról, hogy mindketten öltünk embert, Eve, és innentől kezdve ez már egyáltalán nem játék. Aki másképp gondolja, az megőrült. Szerinted azok hárman őrültek? – Nem. Szerintem nagyon is normálisak. Nem valami őrült tudóst vagy tébolyult zsenit keresek. Ez valami más – nézte, ahogy az egyik ablak mögött elhalad egy árnyék. – Bárki is végzett Barttal, talán már megbánta a tettét, talán úgy érzi, rettenetes hibát követett el, és ez a rémálom nem hagyja nyugodni. Pontosan a bűntudatát és a rettegését fogom ellene fordítani, ha eljön az ideje, és akkor úgy nyílik majd meg előttem, mint a feltört tojás – hallgatott el egy pillanatra, és tovább figyelte a raktárházban zajló árnyjátékot. – De az is előfordulhat, hogy az elkövető csak keményebb lett. Mindketten tudjuk, hogy a gyilkosság időnként… fokozza a gyilkos önbizalmát. Arra gondol, hogy az áldozat megérdemelte a sorsát. Ő csak azt tette, amit tennie kellett. Vagy ami még ennél is rosszabb, izgalomba jön tőle. Kinyitott egy apró, szigorúan titkos és szorosan zárva tartott ajtót, aminek a létezéséről addig még ő maga sem tudott. Kinyitotta, és élvezi, hogy nyitva áll. Nézzétek, mit tettem! Nézzétek, milyen erős és hatalmas vagyok – és Eve úgy érezte, felfordul a gyomra. – Az ilyen ember sohasem áll le – folytatta halkan, miközben a szeme szikrákat szórt. – Az ilyen újra

131

és újra megteszi, mert előbb vagy utóbb, de megint át akarja élni azt a hatalmat, amit akkor érzett, amikor elvette egy embertársa életét. Kényszeresen keresik az alkalmat. Egyes agyturkászok szerint ez is egyfajta elmebaj, de nem. Szerintem egyszerűen csak telhetetlenek – fordult Roarke felé. – Tudom, miről beszélek. Én is éreztem ezt az erőt, ezt az izgalmat, amikor megöltem az apám. – Ne keverd össze az önvédelmet a gyilkossággal. A te esetedben egy kislány küzdött egy szörnyeteggel az életéért. Nem húzhatsz egyenlőségjelet a két dolog közé. – Valóban nem gyilkoltam, de öltem. Elvettem egy másik ember életét. Vér tapad a kezemhez. Roarke fejcsóválva megszorította Eve kezét, majd megcsókolta a tenyerét. – Megtapasztaltam a hatalmat, és azt az undorító izgalmat, Roarke. Tudom, milyen érzés, amikor bűntudat marcangolja az embert. Hiába erősítettem meg a szívem és a lelkem, még mindig érzem. Hiába nem vagyok gyilkos, pontosan tudom, mit éreznek a gyilkosok, de megtanultam, hogyan fordítsam a saját hasznomra. Ezzel a tudással felvértezve könnyebben elkapom őket – puszilta meg Roarke arcát, mert tudta, hogy ezek az emlékek a férjét is éppen úgy felzaklatják, mint őt. Talán még jobban is. – Már huszonhárom éves voltam, amikor újra ölnöm kellett – folytatta. – Tizenöt évvel később. Feeney-vel egy gyanúsítottat üldöztünk. Két embert vert agyon. Mások szeme láttára. A helyszínen rengeteg egyéb nyom mellett a DNS-ét is megtaláltuk. Próbált elrejtőzni, de követtük. Abba a szexklubba menekült, ahol a barátnője dolgozott. Azt terveztük, megszorongatjuk egy kicsit, hátha tudja, hol rejtőzik a barátja, de történetesen együtt találtak őket. Az a hülye lány hangosan visított, hogy meneküljön, és ő is rohanni kezdett. A fickó félrelökte az útjába kerülő embereket, és akit nem sikerült félrelöknie, azon átgázolt. A tető felé indult. Üldöztük. Amikor felért, egy tízhüvelykes pengét szorított a barátnője torkához, aki attól a pillanattól kezdve már egész más hangon üvöltözött. Nyár volt – Eve még mindig érezte annak a napnak a hevét. – Nyár, és pokoli meleg. A fickó arcán patakokban folyt az izzadság. Ordított, ha közelebb megyünk, átvágja a torkát. Tudtak, hogy nem csak a levegőbe beszél. A nő nyakából vékony patakban szivárgott a vér ott, ahol hozzányomta a kését. Pajzsként használta. Feeney rossz szögből közeledett, nem tudott lőni. – Ellentétben veled – suttogta Roarke. – Ellentétben velem. Én sem láttam teljesen tisztán a célt, de így is akadt lehetőségem, amit kihasználtam. Előtte megpróbáltak lebeszélni, de csak annyit értünk el, hogy megint megvágta a barátnőjét. Feeney folyamatosan beszélt hozzá, csak beszélt és beszélt, magára irányította a figyelmét, és egyszer csak jelzett nekem. Roarke maga előtt látta a történteket. Eve szemén keresztül figyelte a túszejtőt. – Kapott egy bénító lövést. Szép, tiszta találat volt. A teste rángatózni kezdett. A lány kiszakította magát a kezéből, és közben hátralökte, a fickó pedig átbucskázott a tető peremén. Lendület, gravitáció, balszerencse. Mindegy, minek nevezzük. Nyolcemeletnyit zuhant. Amikor lenéztem a járdára, egyáltalán nem

132

éreztem izgalmat. Mint ahogy bűntudatot sem. Persze, egy kicsit megrázott az eset. Jézusom, hiszen gyönyörűen eltaláltam. Egyikünk sem számított arra, hogy lezuhan. Még vizsgálatra sem kellett mennem utána. Amikor elkezdtük üldözni, mind a ketten bekapcsoltak a felvevőnket. Mindenki láthatta, hogy a barátnője lökte le. Nem volt szerencséje, ennyi az egész – sóhajtott nagyot Eve. – Mégis én voltam az, aki célzott és lőtt. Tizenöt év telt el a két eset között. Ennyi ideig tartott, mire megbizonyosodtam róla, hogy soha többé nem fogom érezni azt a hatalmat, azt az izgalmat, mint amit az első alkalommal éreztem – fordította vissza a fejét az épület felé. – Hármójuk közül most legalább az egyiknek pontosan ugyanez jár a fejében. Talán még vágyik is arra, hogy újra érezze. – Nagyon remélem, hogy tévedsz. El sem tudom mondani, mennyire. Eve a férje szemébe nézett. A szeme ridegen csillant. – Nem tévedek. – Nem. Sajnos, szinte biztos vagyok benne, hogy valóban nem tévedsz.

133

Tizenharmadik fejezet Eve alaposan beleásta magát a három gyanúsított életébe, a legkisebb apróságot is alaposan megvizsgálta, utánanézett a családi hátterüknek, hol tanultak, milyen az anyagi helyzetük, és kivel szoktak beszélni. A kapott adatokat összehasonlította Mira jellemrajzával, és általánosságban véve a számítógép mindegyikhez magas valószínűséget rendelt. Mindegyikük odafigyelt a részletekre, szeretett versenyezni, értett az elektronikához és ismerte az áldozatot, aki megbízott benne. Viszont a gép szerint egyikük sem lett volna képes szemtől szemben ilyen agresszív erőszakra. Ez mindig felborította az elképzeléseit. Ugyanakkor a legapróbb jelét sem találta annak, hogy egyikük bérgyilkost fogadott fel. Habár fizetni nem csak pénzzel lehet. Szívességgel, szexszel, információval – mindegyiknek ki lehet fejezni dollárban és centben is az értékét, ráadásul egyetlen mérlegben, egyetlen grafikonon sem jelennek meg. Ez viszont ellentmondott annak a feltételezésnek, hogy Bart ismerte a gyilkosát. Márpedig elképzelhetetlen, hogy beengedett a lakásába, sőt a holoszobájába egy idegent, aztán még játszani is engedte a titkos játékkal. Eve felállt, megnézte, majd megkerülte a táblát. Az áldozat vidáman fütyörészve hazafelé tart. Az ajtónálló vallomása és a biztonsági kamera felvétele szerint egyedül. Az ENyÜ mindenre megesküdött, ami szent, hogy senki sem piszkálta a zárat, nem hatoltak be a lakásba még a megérkezése előtt. Viszont három képzett, számítógépes megszállottal dolgozott együtt, akik szinte csak a munkájuknak éltek. Ha valami kivitelezhető, akkor ők képesek rá. Mint például nyom nélkül feltörni egy zárat. Vagy ami még hihetőbb, megvárták a lakásajtó előtt, és együtt léptek be. Ennek viszont ellentmondott a droid vallomása – márpedig az ENyÜ ebben az esetben is leszögezte, hogy Leia memóriáját nem törölték, és a programját sem írták át. Eve lehunyta a szemét. – Talán nem zárta be azonnal maga mögött az ajtót. Izgatott volt és boldog. A droid hozott neki egy üdítőt, majd Bart utasította, hogy vonuljon félre, és kapcsoljon ki. Talán ekkor érkezett meg a gyilkos. Miután a droid teljesítette a parancsot, és mielőtt Bart bezárta az ajtót. Igen, ez lehetséges. Felbukkant egy ismerős arc, amely szavak nélkül közölte az áldozattal: nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Játszani akarok, vagy legalább nézni, ahogy játszol. Bart egyik társa, gondolta ismét. Játssz csak nyugodtan. Én addig figyelek, és mindent dokumentálok.

134

Akár így is történhetett. Miért kellene kivárnunk a munkaidő végét? Már majdnem kész. Indítsuk el! Talán a diszket is a gyilkos hozta magával. Ez megmagyarázza, miért nem jegyezte be az áldozat a naplóba, pedig korábban erről sohasem feledkezett meg. Vagy a gyilkos megnyugtatta, hogy majd ő bejegyzi. Már a gyilkos fegyver is a lakásban lehetett, de elképzelhető, hogy a gyilkos azt is magával hozta. Elkezdődik a játék. A rendszernapló szerint Bart egyedül lép be. Szólóban. Játszik, miközben a gyilkos figyeli – logikus és hatékony. Egyszerre csak kilép a megfigyelő szerepéből. Bart válla arról tanúskodik, hogy dulakodnak. Ez az egy apróság nem illik a képbe, gondolta Eve. Itt a fegyver. Kész a terv. Akkor miért kellett verekedni? Bart jó erőben volt – egy számítógépes szakemberhez képest meglepően jó erőben –, ráadásul a küzdősportokhoz is értett. Miért kellett összeverekedni vele? Ráadásul a gyilkos ezzel azt kockáztatta, hogy az összecsapásukból Bart kerül ki győztesen. Vita? A pillanat varázsa? Nem, nem, a francba, itt semminek nincs köze a szenvedélyhez. Ahhoz túlságosan sokat fordítottak a tervezésre. Kivagyiság? Végigpillantott a táblára tűzött fényképeken. Igen. Jobb vagyok nálad. Eljött az ideje, hogy megtudd, mennyivel jobb. Belefáradtam a másodhegedűs, hű barát szerepébe. Ezt kapd ki! Eve megnézte a boncolás közben készült képeket, újra átfutotta a jelentést, miközben előre-hátra hintázott a sarkán. Elgondolkozva nyitott ki egy rejtekajtót, majd utasította a felvonót, hogy vigye Roarke fegyvertermébe. A leolvasóra simította a tenyerét, majd begépelte a kódját, aztán belépett a küzdelemnek szentelt múzeumba. Tárlóról tárlóra nézte, mi mindennel estek neki egymásnak az emberek az eltelt évszázadok alatt, amikor ölni akartak. Vagy védekezni. Megvédeni az országukat, a pénzüket, a szerelmüket. Nem nehéz megtalálni a megfelelő okot a vérontásra. Volt ott minden a kihegyezett karótól kezdve az ezüstből kovácsolt kardig, melynek markolatát drágakővel rakta ki a mester, a durva, esetlen, kanócos puskától kezdve, melybe még a lőport a golyó mögé kellett tölteni, a kézbe simuló automatáig, amely egyetlen ujjmozdulatra golyózáporral válaszolt. Lándzsák, buzogányok, melyek leginkább sárkányfoggal kivert, láncra fűzött gömbre hasonlítottak, a városi forradalom nagy hatósugarú sugárfegyvere, a borotvaéles tőr és a kétfejű fejsze világosan tanúskodott az emberiség erőszakos természetéről, múltjáról és minden valószínűség szerint a jövőjéről is. Az egy helyre gyűjtött gyilkos szerszámok látványát egyszerre találta rémítőnek és elbűvölőnek. Kinyitotta az egyik szekrényt, és kiválasztott magának egy pallost. Jó a súlyelosztása, gondolta. A fogása is kényelmes. Visszakapcsolta a biztonsági rendszert, és elégedetten hagyta ott a fegyvertermet. – Valami baj van? – kérdezte a félhomályból előbukkanó Summerset. Eve gondolatban megveregette a saját vállát, hogy nem rezzent össze. Inkább elmosolyodott, és a kardra támaszkodott. – Miért kérdezi?

135

– Mert nem tette vissza a fegyvert a helyére. – Maga remek megfigyelő. Be kellene lépnie a testületbe. Summerset gúnyosan végigmérte. – Nagyon értékes darabot tart a kezében. – Éppen ezért nem döföm magába. Inkább feldugom a markolatot a seggébe, és letöröm a pengét, de ne aggódjon. Roarke észre sem fogja vermi a különbséget. – Remélem, pontosan ugyanolyan állapotban fogja visszatenni, mint ahogy kivette. – Persze, persze, blabla – hátrált be a felvonóba Eve, és nem tudott ellenállni a kísértésnek: mielőtt bezárult az ajtó, tisztelgett a homlokához érintett kardlappal. – Remélem, senkit sem fog felnyársalni vele – dünnyögte Summerset. Az irodájába érve Eve rögtön az ajtóhoz lépett, ami elválasztotta a férjétől. – Hé! Roarke válasz helyett csak morgott valamit. – Át tudsz jönni egy percre? – Öt percen belül megyek – felelt Roarke. Eve várakozás közben a saját számítógépéhez lépett, és utasította, hogy a friss adatok alapján újra játssza végig a gyilkosságot. – Mit szeretnél? – kérdezte Roarke. – És miért van nálad ez a kard? – Próbálom megérteni, mi történt. Szóval… – lépett a szoba közepére Eve, és elképzelve Summerset döbbent tekintetét, a férje kezébe nyomta a kardot. – Támadj! – Azt akarod, hogy pallossal essek neked? – Kezdjük ezzel a változattal. – Ne kezdjük. – Miért ne? – Mert nem támadlak meg, miközben ezt az átkozott pallost lengetem. – Az Isten szerelmére, nem akarom, hogy belém lengesd. Ez csak egy bizonyítási kísérlet. Te vagy a gyilkos – mutatott a férjére Eve. – Én pedig az áldozat – veregette meg a mellét. – Igazi, csillogó kardot tartasz a kezedben, én meg csak egy hasznavehetetlen holofegyvert, szóval… – hallgatott el hirtelen, amikor Roarke tett egy lépést feléje. A kardlap csupán hüvelyknyivel állt meg a torka előtt. – Aha, pontosan így gondoltam. Figyelted? Ösztönösen megpróbáltam felemelni a kezemben tartott semmit. Így – emelte fel lassan a kezét, mint aki hárítja a feléje tartó csapást. Az áldozat jobbkezes volt, tehát logikus, hogy a hasznavehetetlen holofegyvert is a jobb kezében tartotta. A jobb válla meg is sérült. Morris szerint kificamította. – Talán védekezés közben túl nagy lendülettel emelte a magasba. – Igen, de ebben az esetben nem értem, mit keres a karján a vágás – mutatta be ismét Eve a mozdulatot. – A logika azt mondja, hogy a sebnek keresztben kellene elhelyezkednie a karján, nem pedig hosszában. Ráadásul egy széles, hosszú kardot tartasz a kezedben. Messzebbről is elérsz. – Igen. Gyorsan végezni tudnék veled.

136

– De ez nem csak a győzelemről szól. Az áldozat karján és lábán is találtunk apróbb sérüléseket. Mintha harcolnánk. Tedd azt le egy kicsit – és amikor Roarke engedelmeskedett, Eve begörbített mutatóujjal hívogatni kezdte. – Gyere. Támadj. Hárított, majd oldalt fordult. Roarke is kivédte a rúgását. – Látod, így csaknem egyelő eséllyel küzdünk. Néhány felszínes karcolást védekezés közben is összeszedhet az ember. Ellenben ha a kezedben tartod azt a hatalmas kardot, nem fogsz kézzel is védekezni – emelte fel Eve a karját. – A számítógéppel lejátszattam néhány variációt, de egyik végeredmény sem felel meg a logika egyszerű szabályainak. – Mondjuk, vitatkozunk, és a vita elmérgesedik – vetette fel Roarke. – Elvesztem a fejem, fogom a kardot, és elvágom a tiéd. – Ha így történt, először is felvetődik az a kérdés, hogy honnan került elő a kard! – lépett előre Eve, és összevont szemöldökkel a táblára meredt. – Ha így történt, miért nem szerepel a biztonsági naplóban, hogy Bart kihozta a diszket a U–Playtől? Miért a droid lekapcsolása után érkezett meg a gyilkos? Miért kerülte meg a gyilkos az épület biztonsági rendszerét? – Talán ez nem egyéb, mint a véletlenek különös összjátéka. – Az egyik még lehet a véletlen műve – fordult vissza csípőre tett kézzel Eve. – De ha egymás mellé rakjuk őket, akkor már komoly tervezőmunkát igényel. – Hajlom arra, hogy egyetértsek veled. Tehát vitatkozunk. Mihez kezdesz, amikor felkapom a kardot? – Megkérdezem, hogy mégis mi a frászt művelsz! – Vagy valami hasonlót – helyeselt Roarke. – És amikor neked esem? – Megpróbálok elszaladni, vagy legalább minél távolabb kerülni a kard hegyétől. – Ezek szerint az ajtó felé veszed az irányt. – Talán nem tudott rendesen tájékozódni, ha még mindig futott a játék. – Igaz – próbálta Roarke is beleélni magát Bart helyzetébe. – Ebben az esetben viszont nem próbálnád meg fedezéknek használni a holokömyezetet? Nem próbálnál meg elbújni valami mögött? Vagy leállítani a játékot, hogy megtaláld az ajtót. – Dehogynem. A testet viszont csaknem a szoba közepén találtak meg, és ha lehet ilyet mondani, arccal az ajtóval ellentétes irányban – fújt nagyot Eve. – Egyik megoldás sem logikus. Egyszerűen nem áll össze a fejemben, hogyan történhetett. Nem látom magam előtt. Talán két gyilkost kell keresnünk. Mira szerint elképzelhető, hogy ketten voltak – fordult a képernyőn kimerevített rekonstrukció felé. Talán eljött az ideje, hogy hozzáadjon még egy szereplőt. – A gyilkos, és az, akinek a fejében megszületett a gyilkosság terve. Ha így történt, Bartnak mindkettejükben meg kellett bíznia, különben nem engedi be őket játék közben a holoszobába. Túl fontos volt neki a játék, hogy egy ismeretlennek is betekintést engedjen ebbe az új, titkos világba. – Nyomaszt a gondolat, de megfordult a fejemben: mi van akkor, ha mindhárman benne voltak?

137

– Ez is lehetséges – felelt Eve, mert már ő is kacérkodott ezzel a felállással. – Nem tudom, miért akarták mindhárman holtan látni, de lehetséges. Ketten elvégezték a piszkos munkát, a harmadik meg hátramaradt, hogy fedezze őket – folytatta a járkálást. – Az üzleti könyvekben nem találtam arra utaló nyomot, hogy bajba kerültek, vagy Bart azzal fenyegetőzött, hogy otthagyja őket. Semmit, ami veszélyeztette volna a társaság létét. – Ezek szerint személyes leszámolás történt. – Igen, erre a következtetésre jutottam – legalábbis folyamatosan ide lyukadok ki, gondolta Eve. – De ennek a gyökereit is a cégben, a cég ügyeiben kell keresnünk. Voltaképpen együtt éltek abban a raktárban. Együtt dolgoztak, együtt játszottak. Bart volt az egyetlen, aki a külvilággal is tartott egy félig-meddig komolynak nevezhető kapcsolatot. Megint beszélnem kell vele. Mármint a barátnőjével – tette hozzá Eve, majd visszafordult Roarke felé. – Készen állsz egy menetre? – Döfnöm is kell majd? – Ha! – intett Eve a pallos felé. – Igen, de azt is hozd magaddal. – Ha! – visszhangozta Roarke. – Látni akarom azt a két pályát, amit kiválasztottál – emelte fel Eve a diszket. – Attól a szinttől, ahonnan Bart is – kezdte – indult a felvonó felé. – Egyszemélyes játék – tette hozzá, amikor Roarke utasította a holoszobát, hogy készüljön fel a fogadásukra. – Igyekezzünk a lehető leginkább ragaszkodni ahhoz, ami feltételezésünk szerint történt. – Egy kérdés. Miért számít, hogy mivel játszott Bart? – Azért, mert nem értem, számít-e, vagy sem. – Eve magában elismerte, hogy ez bosszantja a leginkább. – Akárhányszor gondolom át, egyszerűen nem látom magam előtt a történteket. Bart elszenvedett sérülései, az idővonal, a gyilkos érkezése és távozása. Amint megragadom az egyiket, a másik kicsúszik az ujjaim közül. Valami hiányzik. Bevitethetném Bart három társát – folytatta Eve, miközben kiléptek a felvonóból –, hogy megizzasszuk őket egy kicsit. Talán érdemes lenne azzal próbálkozni, hogy kijátsszuk őket egymás ellen. Esetleg az egyiküket meg tudnám törni. Viszont az is előfordulhat, hogy éppen az ellenkezőjét érem el vele, és csak erőt adok az igazi gyilkosnak. Egyelőre azt hiszik, hogy még a gyanú árnyéka sem vetült rájuk. Ez megnyugtatja őket. Talán elkövetnek egy apró hibát. Kezdjük Bart karaktermenüjéből az elsővel. – Rendben. – Újra gyilkolhatnak. Roarke megállt és visszafordult a felesége felé. – Miért? Ha Bartot akarták megölni, akkor miért gyilkolnának még egyszer? – Mert első alkalommal bevált. A játék is szenvedély. A rabjává lehet válni. Mint ahogy a gyilkosok is rég a rabjává váltak. Ebből merítenek erőt, ez izgatja őket, ez határozza meg a céljaikat. A gyilkossággal jócskán megemelték a tétet. Magasabb szintre léptek. Egyes játékosok eleve úgy játszanak, hogy az alacsony szinteket átugorják, ha egyszer már végigjátszottak. Bart is ezek közé tartozott. Hiszen az már unalmas, nem igaz? – De igen. Igazad van.

138

– Ha az ember egyszer már bizonyított, nem szívesen tér vissza az alacsonyabb fokozatra, és most nem csupán a gyilkosságról beszélek. Inkább a kihívásról. Különösen akkor, ha csak egyikük a gyilkos. Nem telik el úgy nap, hogy ne találkoznának. Elég egyetlen aprócska elszólás, amivel a többiek fülébe ülteti a bogarat, és akkor máris megint ölnie kell. Puszta önvédelemből. – Ha újabb tagját gyilkolják meg a négyes fogatnak, akkor még inkább a megmaradt kettő keveredik gyanúba – mutatott rá Roarke. – Ebben rejlik a játék zamata. A kockázat, a kihívás. Igaz? Át akarják élni az izgalmat. Szükségük van rá. – Azt hiszed, a gyilkos most ellened játszik. – Aha, legalábbis egy szinten biztosan, és közben az egója elhiteti vele, hogy jobb nálam. – Akkor az egója téved – jegyezte meg Roarke. Miközben Roarke betolta a diszket a lejátszóba, Eve a zsebébe akasztotta a hüvelykujját. – Úgy érzem, csak a szerencsekereket pörgetem. Szükségem lenne valami önbizalom-növelőre. – Nem pörgetsz semmit. Egy napja még magam sem hittem, hogy Bart valamelyik barátja kívánta a halálát, de darabokra szedted a tényeket, megrágtad, majd újra összeraktad, és már egyszerűen én sem látok más választ a kérdésre. Szerintem így jóval a gyilkos előtt jársz. – Bárcsak tévednék! – Miattam, vagy Bart miatt? – Mindkettőtök miatt. – Ne kívánj semmit – kérte Roarke. – Csak győzz! Elindította a Küldetés–1-et, beállította a negyedik szintet, és utasította a programot, hogy onnan folytassa a játékot, ahol Bart legutóbb abbahagyta. – A kardot magamnál tartom – közölte Eve, miközben a szoba megremegett, aztán egy erdei tisztás foglalta el a helyét. A levelek között ezüstösen tűzött be a napsugár. Roarke barna tunikát, durva szövésű nadrágot és térdig érő csizmát viselt. Kardja hüvelyben lógott a derekán. A hátán egy tegeznyi ezüsthegyű nyílveszszőt és egy aranyíjat cipelt. Eve maga sem tudta megmondani, miért érezte helyénvalónak ezt az öltözéket. Az mindenesetre bizonyos, hogy roppant hősiesnek, és egyben veszélyesnek látta a férjét. Az ezüstös fény rajzolta árnyak között feltűnt egy fehér szarvas. – Mi a játék lényege? – kérdezte Eve. – A világ egy gonosz varázsló elnyomása alatt szenved, aki börtönbe vetette a királyt, valamint gyönyörű és szilaj lányát – lépett a fák közé Roarke, de a szarvast nem sikerült elérnie. – Én vagyok a boszorka inasa. A mesteremet elpusztította a varázsló, de mielőtt meghalt, még elárulta, hogy ki kell állnom hét próbát, és össze kell gyűjtenem hét kincset. Csak utána nézhetek szembe a varázslóval, és szabadíthatom ki a királyt és a lányát – nézett hátra. Eve nyugodtan állt a megfigyelőkörben. – A fehér szarvas a küldetések klasszikus szimbó-

139

luma. Ebben a világban a mesterem küldte hozzám, hogy vezessen az utamon. Akkor rajta! – Erre a szarvas megugrott és bevágtatott a fák közé. Roarke követte. Eve figyelt. A napot viharfelhő homályosította el. Vörös esőcseppek hullottak az égből, és sisteregve érték el a földet. Észrevette, hogy nem csak ő lesi a férjét. A bozótból sárga szempár meredt rá, majd sötét tömeg mozdult. Roarke-ot körbevette egy hatalmas farkasokból álló falka. Roarke előkapta a kardját, és meglendítette. A penge szisszenve hagyta el a hüvelyt, és fütyülve szelte a levegőt. Eve legnagyobb döbbenetére a csata egy pontján még a tenyeréből is lángok lövelltek. – Eszméletlen! – suttogta, amikor az egyik farkas füstölögve elterült a földön. – Minden teljesített szint után nő a játékos varázsereje – magyarázta Roarke, miközben nyílvessző zizzent el a füle mellett. – Gazember! – keresett görnyedve fedezéket. Negyven perc alatt teljesítette a szintet, és készen állt a következőre, melyben várta a szakadék túloldalán tátongó barlang. Benne a sárkánnyal. – Oké, idő van. – Épp hogy csak kezdtem belejönni. – Legközelebb majd a sárkány fejét is levághatod. Most lépted túl Bart játékidejét. Roarke sajnálkozva pillantott a barlang szája felé, majd utasította a rendszert, hogy vessen véget a játéknak. – Nem láttam kardpárbajt – jegyezte meg Eve. – Szerinted a farkasokat mivel győztem le? – Ember a kutya ellen. Az a tűzgolyó mindenesetre érdekes volt. A tűz éget. Bart testén is találtunk égésnyomokat. Egészen pontosan a fején, de… Mindegy, a másikat én akarom végigcsinálni. Az a Bitorló, igaz? Mi a kerettörténete? – Juno bölcs és igazságos királyának a szerepét kell játszani. A játékos még gyerek volt, amikor a családja áldozatul esett a trónra törő nagybátyja gonosz praktikáinak. Lord Manx, a nagybátyja egyik csatlósa végzett velük. Egyedüli túlélőként eddig a királyhű lázadók rejtegették. Egész életében harcolt. Bosszút akar állni lemészárolt családjáért, visszaszerezni a trónját, és igazságot szolgáltatni az országnak a rabszolgasorban töltött húsz évért. Ezen a szinten be kell venni a kastélyt, de a nagybácsi gyáván megszökött. Most zajlik az ostrom. A játékosnak keresztül kell verekednie magát a védőkön, majd a pálya végén párbajozni Manxszal, és legyőzni. – Fogadjunk, hogy a védők túlerőben vannak. – Természetesen, de már elmondtad a Szent Crispin-napi jósszavakat. – A miket? – Majd később megbeszéljük az V. Henriket. – Már alig várom. Eve látta, hogy könnyű harci páncél védi a testét és durva csizma takarja a lábát. Mindehhez, Isten segítse, lóháton ül. – Tudnom kell lovagolni, mielőtt… mielőtt meglovagolom ezt az izét? Roarke rávigyorgott a megfigyelőkörből.

140

– Nyugi, menni fog. – Te könnyen beszélsz. Jézusom, ez hatalmas. Oké, rajta, bosszúálló, vitéz királynő! Dombok és völgyek, erdők és patakok várták. Eve igyekezett Bart szemével nézni a tájat, aki minden bizonnyal tökéletesen beleélte magát a szerepébe. Látta, hogy a csapata kimerült, az emberei között sok a sebesült. A friss sebesült is. De ő volt a vezérük, ő volt a hős. Bart szerette a hős vezér szerepét. Mindig a jófiú szerepét játszotta, aki az igazságért küzd. Sziklás, gödrös úton haladt. Feneke alatt recsegett a nyereg, lova patkói megcsendültek a köveken. Nyugat felé pillantva észrevette a gyülekező viharfelhőket. Meghallotta a csatazajt. A kastély csipkés, itt-ott romos mellvédjén íjászok sorakoztak. A levegőben csillogó, lángoló vesszők repültek. A fal alatt ádáz csata tombolt. A harcosok vadul forgatták kardjukat és kétfejű szekercéjüket. Ezen a ponton Bart minden bizonnyal az otthonára és a szerelmére gondolt. Az otthonára, a szerelmére és a bosszúra. Ő viszont arra, hogy a francba, a francba, remélem, nem esem le ennek az igének a hátáról! És belevetette magát a csata forgatagába. Kivonta a kardját, és ösztönösen megfeszítette a combját, ki ne zuhanjon a nyeregből. A szél beletépett a hajába, az arcába fújta a tincseit. Már a vágta puszta ereje is izgalommal töltötte el. Ezt követően nem is gondolkodott. Harcolt. Magával ragadta a véres csata. Érezte, hogy a kardja húst tép, csontot ér. Orrát füstszag töltötte meg. A program még a lova táncát is közvetítette a testének. Megpillantotta a fekete, vérmocskos páncélba öltözött alakot. Egy óriási ló hátán ülve várta a kastély – az ő kastélya – előtt. Feléje rúgtatott. Körülötte lassan tompult a csatazaj. – Végre. Sajnos a találkozónk nem fog sokáig tartani. – Híja, híja! – rikoltotta válaszként Eve. – Gyerünk! – Eljött a napja, hogy a véredet vegyem. És a szerelmed vérét is. – Unalmas vagy. – Ilyen gyorsan rohansz a végzetedbe? Akkor gyere, és találkozz vele! A programozók, gondolta gyorsan Eve, nagyon nagynak és nagyon erősnek alkották meg Manxot. Sikerült kivédenie az első csapását, de a válla azonnal belefájdult. Kificamodott a válla. Patakokban csorgott a hátán, az arcán az izzadság, a szemébe is bőven jutott. Rádöbbent, hogy a megadott paraméterekkel soha nem lesz képes legyőzni az ellenfelét. Nem rendelkezik hozzá sem a szükséges erővel, sem a kellő gyakorlattal. Nem tudta hárítani Manx következő vágását. Izzó fájdalom nyilallt a karjába. Vágás a karon.

141

Manx a magasba emelte a kardját. Szemében megcsillant a halál sötét fénye. Eve alábukott, és fegyverét markolatig döfte az ellenfele lovába. Az állat hátborzongató visítással rogyott össze. Akár ha egy ember sikoltana. Eve maga mellett kaszált a kardjával, és sikerült megvágni Manx oldalát. Nem halálos a seb, de eljött az ideje, hogy abbahagyja. – Szünet. Mentés és kilépés! – A hirtelen megüresedett holoszobában a férje felé fordult. – Ugye, nem sikerült végeznem vele? – Több, mint egy perccel elmaradtál Bart idejétől. Érdekes stratégiát választottál azzal, hogy megölted a lovát. – De bevált. Nagyon erősre programozták ezt a szemétládát. Le akarta vágni a… – húzta el a kezét a nyaka előtt. – Minden bizonnyal sikerült volna neki, és akkor véget ér a játék. Addig ismételhetnéd a szintet, amíg sikerül legyőznöd, vagy ha belefáradtál, tovább léphetnél a következőre. – Ezzel játszott, amikor meghalt. Minden összevág, a harc közben szerzett sérülések, a kificamodott váll, a vágás a karján, és végül a lefejezés is. KaFLE. Király a Fekete Lovag Ellen. – Nekem is azonnal ez jutott az eszembe, amikor megpillantottam. – Természetesen nem igazi lovak hátán csaptak össze, és a földet sem borították halottak, de a gyilkos valahogy áthozta a játékot a valóságba. Igazi fegyverekkel. Valahogy bejutott a holoszobába, és átvette a fekete lovag helyét. – Hajlom arra, hogy egyetértsek veled, de ez még nem magyarázza, hogyan jutott be, és hogyan törölte a kétszemélyes játék minden nyomát a gépből úgy, hogy akárcsak a leghalványabb nyomát is megőrizte volna a rendszer. A francba a logikával, gondolta Eve. A tények időnként hajlamosak fütyülni rá. – Azért választotta ezt, mert a fekete lovag megölte a királyt. Bart játszott már ezen a pályán, különben rá sem kerül a diszkre. Viszont eszébe sem jutott, hogy ledöfje az ellenfele lovát, és veszített. Az utolsó alkalomra már biztosan igyekezett felkészülni, de… – De amikor az ellenfele valóban megvágta, és igazi fájdalmat érzett, túlságosan megdöbbent ahhoz, hogy reagáljon. Talán azonnal sokkot kapott. – És a játék ugyanúgy ért véget, mint korábban, csakhogy ez alkalommal Bart valóban elveszítette a fejét. – És a játék a megszokott módon ért véget, csakhogy ezúttal a valóságban. Ez illik a képbe. Ki kell járnom egy házkutatási parancsot. A saját vallomásuk alapján csakis Bart három társa ismerte a játék minden egyes apró részletét, és játszani is csak ők játszottak vele. Erről a pályáról is tudtak, akárcsak Bart korábbi kísérleteinek a végeredményéről, tehát csakis közülük kerülhetett ki az, aki ezt a tudását gyilkosságra használta. – Gyűlölöm beismerni, hogy igazad van, de magam sem látok más lehetőséget. Különösen az bosszant, hogy ennyire félreismertem őket. Meg sem fordult a fejemben, hogy képesek lennének gyilkolni. – Mint ahogy Bartnak sem, márpedig ő sokkal jobban ismerte a társait, mint te. Egyes emberek magukba fojtják a sérelmeiket, melyek csak gyűlnek, csak gyűlnek, és aztán egyszer a felszínre törnek. Elmentetted a játékot, igaz?

142

– Elmentettem – mosolyodott el Roarke. – Remekül csináltad. Valamikor a való életben is el kellene mennünk lovagolni. – Szerintem ez nem igazán jó ötlet – tiltakozott Eve, de rögtön eszébe jutott, milyen felemelő érzés kerítette hatalmába, amikor a nyeregben ült. – Talán. Mellesleg szeretném én is végignézni és értékelni. Biztosan Bart is megnézte magát, hogy kielemezze a hibáit. – Ahogy mondod. – Viszont az, amit a halálakor játszott, ropogósra sült a lejátszóban. – Már eddig is sikerült visszaállítanunk néhány elemét. Eve bólintott és hívta a felvonót. – Talán a játékát is arra a diszkre mentette el, de az is lehet, hogy a gyilkostól kapta a diszket. Ezt látszik alátámasztani, hogy a U–Play biztonsági naplójában nem szerepel, hogy kivitte a cégtől. Hé, Bart, beletettem egy csavart a programba... azt hiszem, ezt a szót használjátok. Ezt ki kell próbálnod! – Ha ez igaz, Bartnál is kellett lennie egy példánynak. Amit a gyilkos megsemmisített, ha van egy kis esze. – Elképzelhető, de az emberek hajlamosak arra, hogy minden vackot megtartsanak. Aznap éjjel Eve vérrel, háborúval, kastélyokkal és királyokkal álmodott. Ezúttal csak figyelte az ütközetet. Keményen megvetette a lábát, miközben a szél felkavarta a körülötte heverő holttestek rothadó bűzét. Halálos sebet kapott emberei nyögdécselve könyörögtek neki. Minden felé forduló arcot felismert. Áldozatok voltak, akik a fejében éltek tovább, és akiknek a halálát vizsgálta, újrajátszotta, vagy elképzelte, mert meg akarta találni a gyilkosukat. Az ellenség sebesültjeinek egy részét is felismerte. Segített rájuk csukni a cellaajtót. De itt, az álmában, abban a játékban, amit az elméje vetített elé, a szabadulásukért küzdöttek. Azért, hogy újra ölhessenek. Figyelmeztette magát, hogy mindez csupán álmában történik. Ebben a pillanatban megjelent előtte az apja, és őrülettől csillogó szemével a szemébe nézett. Csak az álmában. Sajnálkozva figyelte, ahogy Bart olyan háborút vív, melyet sohasem nyerhet meg. Kard és boszorkányság, játék és álom. Élet és halál. Végignézte a halálát. Annak ellenére, hogy tudta: csak álmodja az egészet, döbbenten kísérte szemével a földön guruló fejét. A fekete lovag megfordította lovát és rávigyorgott. Majd vágtatni kezdett felé. Eve a fegyvere után nyúlt, de mindössze az a rövid kés akadt a kezébe, melynek pengéjén az apja vére száradt. Ez csak álom, ismételte, ennek ellenére rettenetes félelem kerítette a hatalmába.

143

Tizennegyedik fejezet Eve hirtelen felült az ágyban, és lerázta magáról az álmát. Egy pillanatig, egy röpke másodpercig esküdni mert volna rá, hogy érzi a torkát átszakító kardpengét. Borzongva nyúlt a nyakához. Arra számított, hogy ujjai elsüllyednek a saját vérében. – Csss. Nyugodj meg. Minden rendben. Roarke átölelte, magához húzta, és igyekezett eleven pajzsként védelmezni. Eve szorosan hozzásimult, valósággal belé bújt. A szíve még mindig vadul dobogott. – Csak rosszat álmodtál. Itthon vagy. Itt vagyok, melletted. – Minden oké… nincs vér. Nem halt meg senki. Ez nem is volt igazi rémálom. Azt is tudtam közben, hogy álmodom, csak nagyon valóságosnak éreztem – vett egy mély lélegzetet. Majd még egyet. – Mint a játékban. Az ember nem tudja megmondani, hogy mi a valóság, és mi nem. Roarke az ujjával maga felé fordította a felesége arcát, és a tetőablakon beragyogó csillagok és a hold fényében találkozott a tekintetük. – Mi valóságosak vagyunk – csókolta meg finoman, ezzel is bizonyítva az állítását. – Mit álmodtál? – A csatatéren jártam – Bart utolsó játékának a csataterén, tette hozzá gondolatban, de ez egyáltalán nem az én utolsó csataterem. – Nem játszottam, csak figyeltem. Minden részletet meg tudtam figyelni – sóhajtott fel, és megdörzsölte az arcát. – Ha az ember nem nyitja ki rendesen a szemét, nem lát semmit. Ennek ellenére különös volt. Mint minden álom. – Miben? – A holtak és a haldoklók arca… akiket csak a haláluk után ismertem meg. Roarke mélykék szemében megértés gyúlt. – Az áldozataid. – Aha – érzett apró nyilallást a szívében Eve. – Nem segíthettem rajtuk. Nem menthettem meg őket. Közben a gyilkosaik szabadon kóboroltak, újabb áldozatokra lesve. Mészárosok – remegett meg a hangja. – Soha nem állíthatjuk meg őket végleg. Mindnyájan tudjuk, hogy nem. Ha valamelyiket letartóztatjuk, mindig újabb lép a helyébe. Vele is találkoztam. Kitalálod, kiről beszélek? – Az apádról. – De most csak egy volt a sok közül – borzongott meg Eve. Dörzsölni kezdte a karját, hogy felmelegedjen. – Nem vettem részt a csatában. Nem játszottam. Nem tartoztam közéjük. Sem a holtak, a haldoklók, sem a gyilkosok közé. Kívülről figyeltem az egészet. – Így fékezheted meg őket – súgta Roarke. – így mentheted meg azokat, akiket még lehet.

144

Az Eve mellkasára nehezedő nyomás enyhült valamelyest. – Azt hiszem, igazad van. Láttam harcolni Bartot. Tudtam, mi fog történni, de nem avatkozhattam közbe, mert attól féltem, hogy elszalasztok egy fontos részletet. Bíztam benne, hogy talán észreveszek valami apróságot, ami addig elkerülte a figyelmem, de minden pontosan úgy történt, ahogy azt vártam. Majd a fekete lovag, Bart gyilkosa felém fordult. Rám nézett. Tudtam, hogy ez csak álom, amikor elindult felém, a fegyveremért nyúltam, de csak azt a nyamvadt kést tudtam felmutatni az átkozott kardja ellen, amit abban a rettenetes dallasi szobában fordítottam az apám ellen – pillantott üres kezére. – Az viszont közel sem volt elég. Ezúttal nem. Éreztem, ahogy a kard lecsap. Egy pillanatra rá felriadtam – sóhajtott nagyot. – Időnként teljesen körbevesznek. – Igen. Tudom. – A gyilkosok és az áldozataik. Bemásznak az ember fejébe, és képtelenség tőlük teljesen megszabadulni – temette a tenyerébe az arcát Eve. – A tiedben is ott vannak. Már nem állhatsz félre, hogy csak figyeld, ahogy dolgozom. Hozzám hasonlóan már te is része vagy a játéknak. – Szerinted megbántam? – Egyszer meg fogod, de nem hibáztatlak érte. – Abban a pillanatban tudtam, ki vagy, amikor megakadt rajtad a szemem. Akárcsak azt, hogy megváltoztatod az életem. Fogalmam sem volt arról, hogyan és miért, abban viszont biztos voltam, hogy így lesz. De nem bántam meg egyetlen pillanatot sem – rázta meg finoman Eve vállát Roarke… amit Eve csaknem olyan megnyugtatónak érzett, mint korábban a csókot. – Meg kell értened, hogy már nem kell egyedül kiállnod a csatatérre. És attól az első pillanattól kezdve nekem sem. – Régen sokat gondoltam arra, hogy jobb egyedül. Talán akkor még így is volt. Ennek azonban már vége – puszilta meg két oldalról a férjét Eve. – Vége, és soha többé nem fog újra eljönni – forrtak össze egy hosszú, szenvedélyes csókban. Egy érintés, egy megújított ígéret elég volt ahhoz, hogy kizárják a külvilágot. Roarke átkarolta és magához húzta. Eve viszonozta a férje ölelését. Mindketten tudták, egyszerűen csak tudták, hogy szükségük van egymásra, a másik közelségére. Roarke a karjával gyengéden melegítette Eve-et, miközben finom, szerelmes csókjaival egyre csak nyugtatta és vigasztalta. Eve tudta, hogy ez a lassan izzó parázs mindig lángra lobbantja a szenvedélyt. Roarke most is mindent megadott neki, amire vágyott, amire szüksége volt. Vigaszt és kényelmet. Ismerte, ismerhette egyáltalán a teljes odaadást és bizalmat, mielőtt megnyílt előtte? Roarke-ot mindig elbűvölte Eve ereje és bátorsága, és az a töretlen kitartás, mellyel igyekezett megvédeni azokat, akik többé nem tudták megvédeni magukat. Ezekben a pillanatokban, amikor engedte felszínre törni sebezhetőségét, kételyeit és félelmeit, kényszerítő erővel hatottak Roarke-ra. Ilyenkor megmutatta, hogy nem csupán a minden akadályt leküzdő harcosba szeretett bele, hanem a gyönge nőbe is, akinek a gondját kell viselni. Egyszerre szerette a felesége világos, és árnyékos oldalát. A lénye egészét.

145

Finoman, egyre finomabban simogatta a bőrét, mintha csak a sebeit próbálná begyógyítani. Kigyúrta izmaiból a nappal és éjszaka felgyűlt feszültséget, és amikor Eve elégedetten felsóhajtott, megcsókolta a szíve fölött. Érezte, hogy érte dobog. A mindent elborító, kékes holdfényben Eve felsóhajtott, és lassan átadta magát Roarke érintésének. Roarke ölelésének. Roarke-nak. Roarke ujjai Eve tincsei közé csúsztak, végigsimítottak a hátán. Föl, és le. Könnyedén folytatta akkor is, amikor Eve egyre gyorsabban kapkodta a levegőt, és sóhajtása nyögésbe váltott. A halk gyönyörben elveszve Eve közelebb, egyre közelebb húzta magához a férjét. Egymáshoz simult a testük, összetapadt a szájuk. Érezte Roarke súlyát, testének formáját. Beszívta bőrének illatát, és hagyta, hogy finoman belehatoljon. Lassan, egyszerre mozdultak. Amikor Eve végül felért a csúcsra, két tenyere közé fogta a férje arcát. Arra gondolt, a varázslat nem csupán az emberek képzeletében létezik. A testében is ott lángol, akárcsak a lelkében és a szívében. – Szeretlek. Szeretlek, Roarke. Varázslat, gondolta ismét, amikor Roarke szemébe nézve a szívét pillantotta meg. – A ghrá – szerelmem. Ez az egyetlen szó elég volt ahhoz, hogy hazarepítse. Reggel, miután felkelt, úgy hajtotta fel első kávéjának a felét, mint aki a túlélésért küzd. Majd csaknem olyan kéjjel sóhajtott fel, mint az éjszaka közepén, Roarke ügyes kezei között. Semmi kétség, ismerte el magában, miközben letette a bögrét és beugrott a zuhany alá, kezdek elpuhulni. Már elképzelni sem tudta, hogyan volt képes nap, mint nap összeszedni magát reggelente, mielőtt találkozott Roarke-kal – aki megajándékozta az igazi, hamisítatlan, fekete, erős és gazdag kávé ízével. Vagy hogyan tudta beérni a bérlakás egyszerű, csöpögő zuhanyával a több irányból érkező vízsugarak helyett, melyek a legálmosabb ébredés után is mindig visszapofozták az életbe. A kellemes dolgok valójában apróságok, mégis egész életében nélkülöznie kellett őket. Mint például a testét körbefonó, illatos légörvényt a szárítócsőben. Belegondolt, milyen könnyedén hozzászokott ezekhez az apróságokhoz. Olyannyira, hogy már fel sem tűnnek. Kilépett a szárítócsőből. Az ajtón rövid, puha, vörös köntös lógott. Talán még sohasem viselte. Ezt nem tudta teljes bizonyossággal megállapítani, ugyanis a férje folyamatosan apróságokat – kényelmes apróságokat – vásárolt neki anélkül, hogy szólt volna. Felöltötte, majd magához vette a bögréjét, és visszament a hálószobába. Ebben a házban így fest egy tipikus reggel, gondolta. Roarke a saját kávéját kortyolgatva ül a kényelmes kanapén, egyik kezével Galahadet simogatja, aki kis híján beleájult a gyönyörbe, miközben a reggeli tőzsdehíreket olvassa a képer-

146

nyőn. Látta, hogy már felöltözött, és tudta, hogy talán az első ’linkkonferencián vagy holotárgyaláson is túlesett, még mielőtt ő kinyitotta a szemét. Most majd nyaggatni fogja, hogy reggelizzen, hacsak elő nem áll valamivel – és több, mint valószínű, hogy megrója, amiért a dzseki, amit kivett a szekrényből, nem illik a nadrágjához. Ezek is kellemes dolgok, gondolta ismét. Apró, de kellemes dolgok. A közös dolgaik. Tudta, hogy a megszokás jó dolog, habár néha nem árt, ha az ember megkavarja az állóvizet. – Mit szeretnél enni? – kérdezte a férjét. – Hogy mondod? – pillantott fel Roarke a képernyőről. – Mit szeretnél reggelire? Roarke oldalt billentette a fejét, és felvonta a szemöldökét. – Nem láttad valahol a feleségem? Egy perce még itt volt. – Akkor azt eszed, amit eléd teszek. – Ez már jobban illik ahhoz a nőhöz, akit ismerek és szeretek – mondta Roarke a macskának. – Mégis… – állt fel, és Eve mellé lépett. Megforgatta, megnézte jobbról, megnézte balról, végül megajándékozta egy csókkal, ami sokkal inkább illett a fülledt éjszakához, mint ehhez a fényes nyári reggelhez. – Nocsak, nocsak, úgy látom, mégis te vagy az. Ismerős a szád. – Folytasd, nagyfiú, különben be kell érned ennyivel a reggeli helyett. – Hozzá tudnék szokni. Eve megbökte. Roarke hátrált egy lépést. – Nincs vesztegetni való időm. Ma még szereznem kell egy házkutatási parancsot, megizzasztanom néhány gyanúsítottat, és elkapni egy gyilkost. – Ezzel programozott egy nagy adag palacsintát, gyümölcsöt és két kávét. Tudta, hogy a férje már megetette a macskát, ennek ellenére a reggelijüket megtoldotta egy kis tálka tejjel is. Galahad pumaként vetette rá magát. – Így legalább nem mászik ránk, amíg eszünk – jegyezte meg. – Milyen szép, amikor a mi kis családunk együtt reggelizik – emelt fel egy szem szedret a tányérjáról Roarke, és a felesége szájába pottyantotta. – Kipihentnek látszol. Utána nem álmodtál semmit? – Nem. Történt valami, ami megnyugtatott, és elűzte az álmaim – viszonozta a gesztust egy málnaszemmel Eve. – Ennek ellenére sokat gondoltam rá. Az álom a tudatalatti blabla. – Ezt az utóbbi szakkifejezést ritkán használják a pszichológusok. – Mindegy. Nagy részét sikerült értelmeznem. Magamban már eldöntöttem, ki a legfőbb gyanúsított. Akkor miért az a képzeletbeli alak jelent meg az álmomban? Talán azért, mert a tudatalattim követi a játékot, de az is lehet, hogy így akarja a tudtomra adni: tévedek. – Ezt talán Mirával kellene megbeszélned. – Talán. Ha lesz rá időm. A parancs megérkezte után a kutatás jó darabig eltart. Három lakás elég nagy falat. Sok ember kell hozzá. – Mira segítségével a parancshoz is könnyebben hozzájuthatsz.

147

– Igen, de ezt a legvégső esetre tartogatom. A gyilkos ismerte Bart szokásait. Azt is tudta, hogyan szokott viselkedni a saját lakásában, márpedig ez elárulja, hogy ugyancsak közel álltak egymáshoz. Olyan ez, mint nálunk – magyarázta Eve, miközben ujjával előbb a férjére, majd saját magára mutatott. – Amikor kijöttem a fürdőszobából, előre tudtam, hol fogsz ülni. Azt is, hogy kávésbögre lesz a kezedben, és a tőzsdehíreket olvasod a képernyőn. Ilyen vagy. Időnként eltérsz a megszokottól, ha szükséges, de reggelente jó eséllyel így viselkedsz. – Mmm – harapott bele Roarke a palacsintába. – Szóval a gyilkos kihasználta ezeket az esélyeket. – Nem sokat kockáztatott. Mint ahogy én sem kockáztatok sokat azzal, hogy kijelentem: a gyilkosság után megpróbálja átvenni a U–Playnél a vezető szerepet. Bart nagy űrt hagyott maga után, amit valakinek be kell tölteni. – Említetted, hogy talán nem egy gyilkost kell keresni, hanem többet. – Ennek még mindig megvan a valószínűsége, de egy barát, egy üzlettárs meggyilkolása egyenlő a lehető legteljesebb árulással. Roarke bólintott. – Aki erre képes, nehezen bízik meg másokban. Eve meglengette a villáját a levegőben. – Egy biztos. Ezek az emberek abból élnek, hogy forgatókönyvet írnak különböző helyzetekre, és kiszámítják a megfelelő lépéseket. Ha így döntesz, akkor ezt kapod, és ez vezet a következő lépéshez. Szerintem a gyilkos minden érvet és ellenérvet figyelembe vett, és aszerint döntött, hogy bevon valakit a tervébe, vagy sem. – Ha a társa elgyengül, hibázik, vagy fenyegetést jelent, akkor ezzel az új problémával is meg kell birkóznia. Nehéz megölni még egy üzlettársat – jegyezte meg Roarke. Ezzel azonnal a megmaradt kettő kerül a gyanúsítások középpontjába. Viszont… – Roarke is ismerte a feleségét, tudta, mire gondol. – Aggaszt, hogy ennek ellenére megtörténhet. – Attól függ, mit nyer, vagy veszít ezáltal a gyilkos… és mekkora örömöt okozott neki az első gyilkosság. Ha valaki elhiszi magáról, hogy okosabb, tehetségesebb, vagy egyszerűen csak jobb bárki másnál, akkor az az ember nagyon, de nagyon veszélyes. Eve először Cher Reóval próbálkozott. A helyettes államügyésznőt is a barátai között tudhatta, sőt tágabb értelemben véve a társa volt. Én odacsapok a rossz fiúk fejére, gondolta, miközben a reggeli csúcsforgalommal küzdött, te pedig lakat alá teszed őket. Felhívta az irodáját, és megtudta, hogy Reo éppen elindult a kapitányságra, hogy megvizsgálja Reineke ügyét. Márpedig az nem fog sokáig tartani. Nyugat felé fordította a kormányt, és igyekezett minél nagyobb ívben elkerülni a Broadwayt meg a szokásos dugót. A pizza végül a csőkulcs ellen fog vallani – vagy vice versa. Vagy a férfi, vagy a nő, de egyikük alkut köt a helyettes államügyésszel, a másik pedig elviszi a balhét. Meg kell elégedniük ennyivel.

148

Üzenetet hagyott Reo hangpostáján, melyben személyes találkozót kért, mégpedig amilyen hamar csak lehetséges, vagyis az alku megkötése után. Mégis meglepte, hogy Reo már az irodájában várja. A látogatói fotelben ült, kávéval a kezében. – Azt hittem, tovább fog tartani – jegyezte meg Eve. – Hajnal kettőkor már behozták őket. Ekkor döntött úgy az ifjú üdvöskéd, hogy elég az etyepetyéből – nyújtózkodott Reo, és megmozgatta a vállát. – A nő este nyolckor surrant be a fickóhoz. A lámpát éjfél körül kapcsolták le. Minden pontosan benne van a jelentésben – ásított, miközben tíz ujjával megfésülte szőke hajkoronáját. – Még arra sem vették a fáradságot, hogy leengedjék a redőnyt. Az embereid az első sorból élvezték az előadást. – Fogadjunk, hogy az asszony vallott a szeretője ellen. – Méghozzá simán, mintha vajon csúszna. Persze először a szokásossal próbálkozott. Igyekezett elhitetni velünk, hogy csak megnyugvást keresett a veszteség után – rebegtette Reo a szempilláját. – Utána jött az Istenem, megölte a férjem! Döbbenet, kétségbeesés, könnyek. Mindegy – vont vállat. – Mindketten részletes vallomást tettek, én pedig megspóroltam egy kalap pénzt az adófizetőknek. A nő is eltölt egy kis időt a börtönben, de a fickó a dupláját fogja kapni – emelte fel az ujját, mielőtt Eve közbevághatott volna. – Tudom, ha tárgyalásra kerül a sor, akár életfogytiglant is kaphatnának, de így is kivonjuk őket egy időre a forgalomból, és így sem rossz, tekintve, hogy az alkura az éjszaka kellős közepén került sor. Eve ezzel szívesen vitatkozott volna, de úgy döntött, többet ér azzal, ha Reo megőrzi a jó hangulatát. – Szükségem van három házkutatási parancsra. – Miért? Eve is programozott magának egy kávét, majd leült, és mindent elmesélt. Reo összevont szemöldökkel dobolt a bögréje oldalán. – Egyikük ellen sem szól semmiféle tárgyi bizonyíték? – Éppen azért kell a házkutatási parancs, hogy tárgyi bizonyítékot találjak. – Azt sem tudod, hogy mit keress. – De tudni fogom, ha megtalálom. Minden együtt van, ami számít, Reo. Indíték, szándék, lehetőség, szakértelem… valamint az áldozat szokásainak, otthonának és a biztonsági rendszerének az ismerete. Ráadásul önként vallották be, hogy mindent tudnak a játékról. – Van alibijük. Eve megrázta a fejét. – Egyiküké sincs kőbe vésve. Mondhatni agyaglábakon áll. Te nem láttad, mi folyik annál a cégnél. Én igen. Akár egy kas, amelyben mindenfelé méhek donganak. Ötpercnyi sétára a gyilkosság helyszínétől. Bárki kisurranhat egy órára anélkül, hogy feltűnne a hiánya. Ha mégis, akkor a gyilkos előránthatja a pakliból a második jól előkészített alibijét. Legalábbis így gondolkozik. Minden akció a megfelelő reakciót váltja ki. Mira jellemrajza is sokat nyom a mérleg serpenyőjében. Bart ismerte a gyilkosát. Reo felfújta az arcát.

149

– Ha mindenképpen szükségesnek érzed, el tudom intézni. Azt mondtad, eddig együttműködtek veled, és segítették a nyomozást? – Na, persze. – Bármikor kérhetsz egyikük ellen házkutatási parancsot, hogy megfigyeld a reakciójukat. – Igaz, és ezzel egyben lehetőséget adok az igazi gyilkosnak, hogy végleg eltüntesse, amit keresek. – El tudom intézni – ismételte meg Reo –, és nagyon remélem, hogy találsz is valamit – állt fel Reo. – Tudod, milyen kényelmetlen ez a fotel? – Aha. Reo elnevette magát, és megdörzsölte fáradt, kék szemét. – Nem számít, ha tíz perccel később jössz, így is, úgy is elalszom benne. Ki kell pihennem magam. Találkozunk este? Nadine partiján? – Persze, ott leszek. – Majd beveszek valami serkentőt, hogy legalább félig visszanyerjem az emberi külsőm. Megszerzem a házkutatási parancsokat – tette hozzá kifelé menet. – Kösz. Első tétel kipipálva, gondolta Eve, majd elindult, hogy elrángassa Peabodyt az asztala mellől. – Menjünk, és beszélgessünk el egy kicsit CeeCeevel. A mozgójárda felé menet megpillantotta az egyik automata mellett álló Reinekét. – Szép munka volt, nyomozó. – Kösz, hadnagy. Jenkinson most kíséri át őket a fogdába – húzott elő Reineke egy nyomott fánkot a gépből. – A végén kiderült, hogy csak két hülyét fogtunk. A fickó megtartotta a klónozott ’linket, amiről felhívta az asszonyt, mielőtt elindult, hogy szétverje a férje fejét, és a pizza dobozát sem darálta még le a hulladékmegsemmisítő. A nő pedig? Néhány órával azután, hogy értesült a férje haláláról, online vett magának valami drága fehérneműt. Ekkora ostobaság jóval nagyobb csapás, mint a tíz- és a húszéves börtönbüntetés. – Fogadni merek, hogy a szabadulásuk után sem lesznek okosabbak. Szép munka volt – ismételte meg Eve. – Viszont nem akarok arról hallani, hogy Jenkinsonnal osztogatni kezditek az éjszakai megfigyelésről készült felvételt a többiek között. – Kár, mert legalább annyira hajlékonyak, mint amilyen hülyék. Eve csak akkor kezdett vigyorogni, amikor már felszálltak a mozgójárdára. – Eddig nem Bart barátnője volt a legfőbb gyanúsítottad. – Most sem ő az, de talán többet tud, mint gondolná. Hagytam neki időt, hogy megnyugodjon. Azért megyünk, hogy felfrissítsük az emlékezetét. CeeCeet otthon találták. Egy apró, szépen berendezett lakásban lakott, melyet csupán három aranyhallal osztott meg, amelyeket egy üveggömbben szállásolt el. Eve sokat gondolkodott már azon, miféle emberek tartanak halat. Szeretik nézni, ahogy körbe-körbe úszkálnak, miközben csak bámulnak azzal a nagyra nőtt szemükkel? Mi ennek az értelme?

150

– Kivettem néhány nap szabadságot – dőlt hátra a magas támlájú, öblös fotelben CeeCee. A haját egyszerűen lófarokba fogta, és azzal sem foglalkozott, hogy kifesse magát. Sápadt volt, és látszott, hogy mennyire kimerült. – Még nem mentem vissza dolgozni. Néha úgy érzem, már mehetnék, és sokan mondják, hogy Bart nem számított nekem annyira, hogy otthon maradjak, de nincs igazuk. – Beszélt már tanácsadóval? – Nem. Azt hiszem… azt hiszem, egyelőre még nem is akarom magam jobban érezni. Ez nagy ostobaságnak hangzik, tudom. – Nem. Egyáltalán nem hangzik annak – nyugtatta meg Peabody. – Még azt sem tudom, végül igazán összejövünk, vagy sem. Jól alakultak a dolgaink, és azt hiszem, talán… tudni viszont nem tudom biztosan, de állandóan erre gondolok. Összeköltöztünk volna? Talán még össze is házasodunk? Fogalmam sincs. – Beszéltek erről? – kérdezte Eve. – Mármint az összeköltözésről? CeeCee erőtlenül elmosolyodott. – Néhányszor körüljártuk a témát, de szerintem egyikünk sem állt rá készen. Viszont ha néhány hónapig még együtt maradunk, azt hiszem, komolyan szóba kerül közöttünk. Nem siettünk, tudja? Azt hittük, rengeteg időnk van. – Ráadásul mindkettejüknek megvolt a maga érdeklődési köre – jegyezte meg Eve. – A saját szokásai és barátai. – Ahogy mondja. Volt olyan barátom, aki állandóan a nyakamon lógott. Úgy érezte, ha nem vagyunk együtt a nap minden pillanatában, nem törődöm vele eléggé. Bart teljesen más volt. Sokat lógtunk együtt, és kedvelte a barátaimat, mint ahogy én is kedveltem az ő barátait, de nem kellett minden egyes percünket együtt töltenünk. – Ezek szerint Bart társaival is jóban volt. – Persze. Remek emberek. Jó volt ez így – tette hozzá könnyes szemmel. – Nem hiszem, hogy Bart barátnője lettem volna, ha nem sikerül megkedvelnem a barátait, és nekik sem sikerül megkedvelniük engem. – Hogy érti ezt? – Olyanok voltak, mint egy család, márpedig akadnak emberek, akik nem tűrik a családi kötelékeket. Mesélhetnék a nővéremről – forgatta a szemét, és Eve hirtelen észrevette a bánat mögött azt a bájos viselkedést, ami minden bizonynyal Bartot is megbabonázta. – Viszont azt hiszem, teljesen más, ha az ember megválaszthatja a családját. Velük is vitatkozik időnként az ember, de ugyanakkor minden helyzetben lehet rájuk számítani. Azt hiszem, ez a nővéremre is igaz, noha nagyon dühös vagyok rá. – Teljesen normális, ha Bart is haragudott időnként a barátaira. – Lehet, hogy már történt ilyen, de én nem tapasztaltam. Soha nem volt rájuk komolyan dühös. Inkább csak a fejét csóválta, hogy Jesszus, mit fog szólni ehhez Cill, vagy: Miért csinálja ezt Benny, esetleg Var kitér a hitéből. – Ezek szerint beszélt róluk magának. – Természetesen. A nehezebb napok után nálam eresztette ki a fáradt gőzt. Tudom, milyen keményen dolgoztak azon az új projekten. Órákon keresztül

151

mást sem csináltak, csak teszteltek. Talán még vitatkoztak is. Különösen, amikor túlhajtották magukat. – Nem emlékszik, hogy min vitatkoztak össze? Minden apró részlet fontos lehet – tette hozzá Eve, amikor látta, hogy CeeCee az alsó ajkába harap. – A tények egymásból következnek, és segítenek teljesebbé tenni a képet. – Ó. Értem. Emlékszem, hogy Bart néhány hete húzta a száját, mert összekaptak Cill-lel. Semmi komoly, csak bosszantotta, hogy Cill túltervezte a marketingkampány költségvetését. Ráadásul rengeteg idejét beleölte, és meg volt róla győződve, hogy megéri. Ellentétben Barttal. Mondjuk Cill sokkal dühösebb volt Bartra, mint fordítva – sóhajtott fel CeeCee, és megrázta a fejét. – Bart mesélte, hogy még kiabáltak is egymással. Viszont ő sohasem kiabált, szóval úgy vélem, egyedül Cill eresztette ki a hangját. Végül sikerült dűlőre jutniuk. Mindig elsimították a nézeteltéréseiket. Bart vett neki egy csokor virágot. Szeretett virágot vinni. Varral is vitatkoztak azon az új játékon. Valami technikai micsodán kaptak össze, Bart nem is igazán mondta, hogy min. Úgysem értettem volna. Csak arról beszélt, ha nem térnek el a tervektől, minden tökéletesen rendben lesz. Fura, nem? – De. Mit jelenthet? – Fogalmam sincs. Azt mondta, a U–Play a játékról szól, és ennyi. Ritkán fordult elő, de konok is tudott lenni. Ilyenkor... szerintem még ilyenkor is nagyon édes volt. – Hogy jött ki Bennyvel? Köztük nem volt feszültség? – Régi barátok voltak. Sokszor ugratták egymást, de a férfiak már csak ilyenek. A múlt héten Bart elé mentem, mert munka után meg akartunk nézni egy filmet. Éppen egy játékot teszteltek. Egymás ellen játszottak, és Bartnak sikerült lemészárolnia Bennyt. Utána ezt még az orra alá is dörgölte. Mindig ezt csinálták, de most láttam Bennyn, hogy nagyon rosszulesett neki. Mielőtt elvonult, azzal vágott vissza, hogy legközelebb inkább élesben próbálják ki. Bart meg csak nevetett rajta. Amikor elmentünk, elárultam neki, hogy nagyon megbántotta Bennyt – vonta meg a vállát. – Tipikus férfiak. Ostobaság. – Kedves lány – jegyezte meg Peabody, amikor visszaültek a kocsiba. – Tudom, hogy ennek már semmi értelme, de szerintem összeházasodtak volna. Bart múltja arra utal, hogy ragaszkodó típus volt. – Aha. És most már én is normálisabb embernek látom, hogy tudom, vitatkozott a barátaival. – Egyik sem látszik gyilkosnak. – Bart sem annak látta őket. Az ember sohasem lehet biztos benne, ki az igazi barát, és ki nem az. Cillnek megkérdőjelezte a hozzáértését. Vart letorkolta, amikor változtatni akart valamin. Bennynek romba döntötte az egóját. Két társának felülbírálta a döntését, a harmadikat pedig a többiek szeme előtt szégyenítette meg. Valószínűleg egyik esetben sem ez volt az első alkalom, viszont elképzelhető, hogy ez jelentette az utolsó cseppet a pohárban. – Mi is szoktunk vitatkozni. Előfordult már, hogy letorkoltál, és fenéken billentettél. Ennek ellenére meg sem fordult a fejemben, hogy kinyírlak. Legalábbis eddig.

152

– Viszont biztosan elképzelted, hogy egyszer te billentesz fenéken engem. Peabody a kocsi teteje felé fordította a tekintetét. – A fantáziálást nem tiltja sem a törvény, sem a szabályzat. – Látod, erről van szó. Egyes emberek nem állnak meg a fantáziálásnál, hanem hajlamosak valóra váltani azt, amiről álmodoznak – dobolt ujjával a kormánykeréken Eve, miközben gondolkodott. – Véleményem szerint mindhármukra illik a jellemrajz. Ráadásul nap, mint nap azzal foglalkoznak, hogy az álmokat a lehető legközelebb hozzák a valósághoz. Innen már csak egy lépés, hogy valóra is váltsák – pillantott a műszerfalba épített ’linkre, elolvasta a képernyőjén a szöveget, és elmosolyodott. – Reónak sikerült. Szedj össze három csapatot – fordult Peabody felé. – Én? – Látsz itt valakit magadon kívül? – Nem, de… – Minden csapatban legyen legalább egy elektronikai szakember. Mi majd mind a három munkájába bekapcsolódunk egy kicsit. Foglaljanak le minden fegyvert, amit csak találnak. Különösen a játékfegyvereket. Ezen felül minden diszket, számítógépet és kommunikációs berendezést – futott végig gyorsan a listán, miközben Peabody gyorsan begépelte tennivalóit a zsebszámítógépébe. – Keressenek vért a lefolyókban, csövekben és a zuhanyzóban. A droidokat is le kell foglalni. – Oké – nyelt nagyot Peabody, és bólintott. – Tudlak követni. – Nagyszerű. Intézkedj. Indulunk a U–Playhez, és értesítjük a triót. Tájékoztasd a csapatok parancsnokát, hogy a parancsot a helyszínen fogják megkapni. – Értettem. Dallas, komolyan azt hiszed, hogy ha valóban az egyik társa ölte meg Bartot, akkor a lakásán tárolja a tárgyi bizonyítékokat? Eve-nek eszébe jutott a pizzásdoboz. – Könnyen előfordulhat.

153

Tizenötödik fejezet Miközben Peabody a ’link segítségével összeállította a három csapatot, Eve felhívta a kapitányt és tájékoztatta a fejleményekről. – Azt gyanítja, hogy Bart mindhárom társa részt vett a meggyilkolásában? – Nem, uram. Nem hiszem, hogy egyszerre fordultak ellene, és ez végül a gyilkosságban csúcsosodott ki. Az viszont elképzelhető, hogy közülük ketten szövetkeztek. Mira jellemrajza is magas valószínűséget ad annak, hogy két tettest kell keresnünk. Viszont… – Hogyan magyarázza el? – Nem igazán illik a képbe, hogy ketten szövetkeztek, és a harmadik társukat teljesen kihagyták az összeesküvésből. Ebből a felállásból hiányzik az egyensúly. Ha a terv egyik fele rosszul sül el, akkor a harmadik miért nem vette észre? Úgy vélem, mind a hárman hatalmas nyomás alatt dolgoztak az új projekten, és ez megzavarta a viszonyukat. Törést okozott benne. Ellenben egy ehhez hasonló gyilkosság kitervelése sok időbe kerül, és mélyebb gyökerekre vezethető vissza. Arra viszont jó, hogy a gyilkos gondolatban ezzel mentse magát, vagy katalizátorként szolgált. – Pontosan melyiküket gyanúsítja? Eve tétovázott. – Erre a kérdésre inkább csak a házkutatás után felelnék. Fokozza a nyomást, ha látják, hogy behatolunk a személyes terükbe. A reakciójukat is szeretném megfigyelni. – Bekapcsolja a tűzhelyet, és kíváncsian lesi, hogy melyikük forr fel hamarabb? – Valahogy úgy, uram. Amikor befejezte a szóbeli jelentését, oldalt pillantott, és látta, hogy Peabody ridegen, összevont szemöldökkel figyeli. – Mit akarsz? – Tudod. – Sok mindent tudok. – Tudod, hogy ki a gyilkos. Eve csak a fejét rázta. – Mondjuk inkább úgy, hogy egyikükre jobban gyanakszom. – Kire? – Mondd meg te. – Ez nem fair – húzta el a száját Peabody. – Társak vagyunk. El kellene árulnod. – Nyomozó vagy. Ki kellene találnod. – Rendben. Rendben. Oké, felfogtam, hogy ha ketten szövetkeznek a harmadik társuk és régi barátjuk ellen, az felborítja az egyensúlyt. Ennek ellenére azt hiszem, két elkövetőt kell keresnünk. Nem csak Mira jellemrajza miatt, ami sze-

154

rintem, megfelel a valóságnak, de logisztikailag is könnyebb volt így kivitelezni. Egyikük kisurrant és gyilkolt, a másik maradt és fedezte. – Igazad van. Így sokkal könnyebb. – Ennek ellenére szerinted magányos gyilkossal van dolgunk. – Aha. Ezek négyen szoros kört alkottak… vagy négyzetet. Akármit. Szoros és zárt csoportot. Egyikük viszont lazított a köteléken. Ez a személy jól elrejtette a többiek elől a haragját, az irigységét, a gyűlöletét és az ambícióit. Ami nagyon is jól szolgált, amikor fel kellett tüzelnie a gyilkos ösztöneit. Rosszkedvű, túlhajszolt és zavarodott. Most képzeld el, hogy ennek az embernek társat kell választania a másik kettő közül. Olyan társat, akiben feltétel nélkül megbízhat – és máris borul az egyensúly, gondolta ismét. Túl sok gyűlölet kerül a mérleg egyik serpenyőjébe. – Ekkor már két ember próbálja elrejteni gyilkos vágyait – folytatta Eve. – Az összezárt emberek nem igazán tudják elrejteni egymás elől az érzéseiket. Ráadásul a tettük elkövetése után mindkettőnek döbbenetet és fájdalmat kell színlelnie. Nem csak előttünk, de a harmadik társuk előtt is. – És ha mind a hárman benne voltak? – Akkor Bart Minnock előtt teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy a barátai, a társai készülnek valamire. Márpedig semmit nem vett észre. A barátnőjének biztosan megemlíti, ha gyanít valamit. Ráadásul egy hármas összeesküvésnek semmi értelme. Összefogva övék a többség a cégen belül. Ha akarnak tőle valamit, akkor leszavazzák, kényszerítik, és kész. – Viszont ez a gyilkosság nem csak az üzletről szólt, gondolta Eve. Bartot nem azért ölték meg, mert valaki nagyobb szeletet akart a tortából. – A cég alapító okirata kimondja, hogy mindig a többségi akaratot kell követniük. Törvényi értelemben Bartnak sem volt nagyobb hatalma, mint a társainak. Valójában tőlük kapta a hatalmát. Hagyták, hogy vezesse a céget, hogy ő álljon a reflektorfényben, mert látták, hogy ez beválik. – Oké, kezdesz meggyőzni. Egyikük nem akarta, hogy tovább vezesse a céget, nem akarta, hogy ő álljon a reflektorfényben, de úgysem tudta volna meggyőzni a többieket az igazáról. Azok három az egyhez arányban leszavazták volna. Így aztán a saját kezébe vette a dolog elintézését. – Ez is része az indítéknak. A gyökerek ennél ugyan mélyebbre nyúlnak, de az elkövető módszere arra enged következtetni, hogy nem csak az egója dolgozott, de mélyen gyűlölte és megvetette Bartot. Ez a gyűlölet valószínűleg hosszú idő alatt érett gyilkos szándékká. Bart kapta a média figyelmének oroszlánrészét, a vezető szerepet a cégen belül. Ha valamire nemet mondott, vagy más megoldást javasolt, akkor a többiek vakon engedelmeskedtek neki. – A halálával viszont űrt hagyott maga után, és az űrt be szokták tölteni. – Így igaz, nyomozó. – A tapasztalatukat vagy az egyéniségüket figyelembe véve bármelyikük átveheti Bart helyét. – Erről már nem vagyok meggyőződve. Különösen, ami az egyéniségüket illeti – állt be Eve egy üres parkolóhelyre. – Első körben menjünk be, és csesszük el a napjukat. A raktárházban sokkal nagyobb nyüzsgés fogadta őket, mint egy nappal korábban. A gépek zúgtak és csipogtak, a képernyőket megtöltötték az alakok és a

155

színek. Minden alkalmazott fekete karszalagot viselt. Egyesek csupasz karjukra, mások színes ingük ujjára, de mindnyájan felhúzták. Eve az egyik üvegfalú felvonóban észrevette Cillt. Hosszú, fekete haját ezúttal varkocsba fonta. Fekete ruhát és alacsony sarkú, ugyancsak fekete cipőt viselt. Hagyományos, gondolta Eve. Ésszerű – és hacsak nem csal a szeme, vadonatúj. Kíváncsiságból megbökte az egyik technikust. – Hol találom Cillt? – Hm. Az irodájában? Egész reggel itt volt. – Értem. Kösz. Peabodyra nézett, majd fejével a lépcső felé intett. – Itt a legtöbben jól elvannak a saját világukban. Vagy egy közös világban, amin éppen dolgoznak. Csak akkor dugják ki belőle a fejüket, ha valami kizökkenti őket, vagy szükségük lesz valamire. Ilyen környezetben nem sokat ér egy alibi. Cillt nem az irodájában találták, hanem a pihenőben. Egyedül ült, a halántékát masszírozta, és egy doboz energiaitallal szemezett. Amikor beléptek, felkapta a fejét. A dobozt markoló ujjai elfehéredtek. – Visszajöttek. Ez azt jelenti, hogy… – Nem. Még nem. Cill valósággal összeesett ültében. – Fogalmam sincs, miért tulajdonítok ennek ilyen nagy jelentőséget. Bart akkor is halott marad, ha megtalálják a gyilkosát. Nem tudom, miért számít anynyira. – Nem akarja, hogy megtaláljuk a gyilkosát? – Dehogynem akarom, azonban… pillanatnyilag úgy érzem, semmit sem számít. Elnézést – intett az egyik kezével. – Úgy látszik, most vagyok a mélyponton. Megint kérdezősködni akarnak? – Most nem. Azért jöttünk, hogy közöljük: szereztünk házkutatási parancsot, és átkutatjuk a lakását. Mint ahogy Benny és Var lakását is. Méghozzá ma délelőtt. – Nem értem. Át fogják kutatni a lakásomat? – Ahogy mondja. – De miért? Miért? Eve figyelte, hogyan változik Cill arckifejezése. Zöld szeme indulatosan szikrázott, az arca dühösen kipirult. – Azt hiszik, én tettem ezt Barttal? Barttal? Baj van a fejével? Állítólag maga a legjobb nyomozó, mégis azt hiszi, hogy én öltem meg Bartot? – Senki sem vádolja magát, de minden lehetőséget meg kell vizsgálnunk. – Süket duma. Azért szállnak ránk, mert zsákutcába jutottak, de csak az idejüket vesztegetik, miközben Bart gyilkosa büntetlenül megússza – csillant meg egy könnycsepp a szemében, bár a dühe gyorsan felszárította. – Azt hittem, pillanatnyilag nem számít, hogy ki ölte meg Bartot. – Ki ne merje mondani a nevét előttem! – visította Cill, és ökölbe szorította a kezét. – Nem akarom, hogy rátegye a mancsát a cuccaimra!

156

– Szereztünk házkutatási parancsot, és élni is fogunk vele. Joga van ahhoz, hogy a végrehajtás ideje alatt jelen legyen. Az ügyvédjét is odarendelheti. – Kőszívű szuka! Szerettem Bartot. A családomhoz tartozott. Ma délu… Jézusom. Istenem. Ma délután lesz a megemlékezés. A szülei is eljönnek. Pont most jönnek ezzel, amikor mindent nekem kell elintéznem? Azt hiszik, egyszerűen hazamegyek, és nézem, ahogy szétverik a lakásomat? – A házkutatás alatt joga van ott lenni, de nem a kötelessége. – Mi folyik itt? – sietett be Bennyvel szorosan a nyomában Var. – Még a Marson is hallják a hangod, Cilly. Mi folyik itt? – Fel kell hívnunk Felicityt! Azonnal fel kell hívnunk! Ez a rendőrpótlék azt hiszi, mi gyilkoltuk meg Bartot. Var ért oda mellé először, és megszorította a karját. Benny ezúttal is követte. Körülvették. A háromszög három csúcsa, gondolta Eve. – Mi folyik itt, hadnagy? – tette fel Var újra a kérdést. – Mindhármunk lakását át fogja kutatni. Ma délelőtt. – Miért? – nézett Eve-re Benny, miközben karjával átölelte Cill remegő vállát. – Ez törvényes? – pillantott Eve-ről Peabodyra, majd újra Eve-re Var. – Mármint úgy értem, nem kell hozzá házkutatási parancs, vagy ilyesmi? – Van házkutatási parancsunk. Csak szívességet teszek azzal, hogy személyesen szólok róla. Egyiküket sem vádoljuk semmivel. Egyszerűen arról van szó, hogy minden szálat el akarunk varrni. – Csak kérnie kellett volna – húzta közelebb magához Cillt Benny, miközben vékony testével fölébe hajolt. – Eddig is mindent elmondtunk, amire kíváncsi volt. Amit maga művel, az egyszerűen nem helyes. Nem lenne szabad ilyesminek kitennie Cillt. Különösen nem ma. – Ma lesz a megemlékezés – szorította össze Var a száját. – Nem várhatott volna még egy napot? Egyetlen napot, nem többet. Bart szülei is itt lesznek. Sokkal nehezebb lesz nekik elviselni, ha megtudják. Istenem, hát nem elég nehéz így is? – fordította el a fejét, majd a pulthoz lépett, és mindkét kezével megtámasztotta magát rajta. – Próbálunk megtenni mindent, amiről úgy véljük, hogy Bartnak is tetszene. – Tudom – felelt Eve. – Én is. – Bart biztosan nem akarná Cillt idegesíteni – vágott közbe Benny. – Nem akarná, hogy gyanúsítottnak érezzük magunkat. – Ahhoz semmi közöm, hogy mit éreznek – jelentette ki szándékosan éles hangon Eve. – Csak a nyomozásért tartozom felelősséggel. Joguk van jelen lenni a házkutatás ideje alatt. Az ügyvédjüket is hívhatják. – Felicityt akarom – erősködött Cill. – Majd én elintézem – próbálta megnyugtatni Benny. – Ne aggódj. Nem mehetünk el mind a hárman – pillantott Var felé. – Ma nem. De te menj csak nyugodtan, Cill, ha ettől jobban érzed magad. – Nem tehetem. Sok mindent el kell intéznem a megemlékezéssel kapcsolatban. Még nem fejeztem be teljesen a szervezést. – Azt is átveszem, ha akarod.

157

– Nem – hajtotta egy pillanatra Benny mellkasára a fejét Cill. – Maradnom kell. – Inkább menj te, Benny – fordult meg sóhajtva Var. – Egyikünknek ott kell lennie. Cill és én majd itt tartjuk a frontot. A rendőrség már csak ilyen. Legalábbis azt hiszem. Teszik, amit tenniük kell. – Ezzel azt akarod mondani, hogy ez nem személyesen ellenünk irányul? – csattant fel Cill, és lehunyta a szemét. – Ne haragudj. Ne haragudj, Var. – Minden oké. – Var megnyerő arcán inkább kimerültség, mintsem harag látszott. – Mindnyájan idegesek vagyunk. Essünk túl rajta. Benny, talán elmehetnél, és végignézhetnéd mindhárom házkutatást. – Persze. Persze, semmi gond. Megteszem. Először hozzád megyünk – fordult Cill felé. – Ott leszek, amikor elkezdik. Nem kell aggódnod. – Nagy a rendetlenség. Benny Cillre mosolygott. – Ebben mi a meglepő? – Nem számít. Vagy mégis? – fogta meg Var kezét Cill. Újra összekapcsolódtak. Egységet képeztek. – A rendőrség csak teszi a dolgát – mondta Var. – Ennek ellenére felhívom Felicityt. Igazad van, Cill. Erről tudnia kell. – Oké, akkor megvan a terv – szegte fel Cill az állát. – Ha ez minden, amiért jött, hadnagy, akkor szeretnénk, ha most távozna. Nem látjuk szívesen. – Az ügyvédjük bármikor felhívhat a közvetlen számomon, ha esetleg ellenőrizni kívánja a házkutatási parancsot – indult az ajtó felé Eve, miközben gyorsan megrázta a fejét, nehogy Peabody kinyissa a száját, amíg ki nem érnek az épületből. – A benyomásaid? – tette fel a kérdést, amikor már újra a kocsiban ültek. – Cill igencsak heves vérmérsékletű. – Szenvedélyes, és védi a területét. – Aha. Benny védelmező. Ő is dühös volt, de visszafogta magát, és próbálta elsimítani a feszültséget. – Szerelmes Cillbe. – Naná, hogy az – bólogatott Peabody. – Ezért uralkodik magán, noha semmi jele annak, hogy bármi is lenne kettejük között. Var kezdetben csak hintázott a sarkán előre-hátra, de hamar kinyílt a szeme. Benne is alaposan felment a pumpa. Kellett egy perc, mire összeszedte magát. Sikerült őket komolyan megsértened. Viszont egyikük sem állt elő azzal, hogy oké, te csináld ezt, te meg azt. Még nem döntötték el, hogy ki vegye át a csoporton belül a vezető szerepet. – Apróság, de ez is benne volt – vont vállat Eve. – Szemmel láthatóan egyiküket sem aggasztotta, hogy esetleg találunk valamit, ami ellene szól. – Mert már eltüntette a nyomait. Ügyel a részletekre. Viszont az emberek sohasem olyan ügyesek, mint ahogy azt hiszik. Magam sem hiszem, hogy bevonulunk, és a szekrényből kiesik a gyilkos fegyver, vagy egy elektronikus napló, benne a gyilkosság tervével. Viszont meggyőződésem, hogyha találunk valamit, az roppant érdekes lesz. Kezdjük Cillnél.

158

Eve megállt a leírhatatlan háromemeletes ház előtt. – Mind a négyen csupán rövid sétányira laknak a munkahelyüktől és egymástól. Bart szerette a szolid felhajtást. Ajtónálló a bejárat előtt, többszintes lakás. Cill némileg bohémebb a tetőtéri lakásával. Belülről nem hivalkodóan fényűző, ellentétben magával az épülettel. Nem sok ember lakik mellette. – Ennek ellenére az épület biztonsági rendszere első osztályú – mutatott rá Peabody. – Aha. A nyakam rá, hogy erre azért odafigyelt. Kik végzik a házkutatást? – Jenkinson és Reineke. Reggel lezárták az ügyüket, így most szabadok. Szakértőként McNabot rendeltem melléjük. Máris utánanézek, mikor érnek ide. – Tedd azt – felelt Eve. Közben jelezni kezdett a ’linkje. Leolvasta a képernyőről a hívó nevét, és felvonta a szemöldökét. – Az ügyvédjük. Ez gyors volt – jegyezte meg. – Itt Dallas – fogadta a hívást. Eljárta az ilyenkor szokásos táncot, majd amikor megérkezett a házkutatást végző csapat, intett Peabodynak, hogy induljanak befelé. Mielőtt befejezte a beszélgetést az ügyvéddel, Benny is feltűnt a járdán. Könnyű kocogásban közeledett. Eve látta, hogy lecserélte a cipőjét. A megemlékezéshez felvett ruhájához eredetileg ő is ünneplő cipőt viselt, akárcsak a többiek. Ezt váltotta fel a fekete-fehér, kissé viseltes sportcipő. Eltette a ’linkjét. Benny beütötte az ajtó mellé szerelt billentyűzeten a nyitókódot. Még csak észre sem vett, tűnődött Eve. Túlságosan koncentrál a feladatára. Belépett a kapun és beszállt a felvonóba, melynek fülkéje kívülről régi, kalitkás típusú kabint formázott, belülről azonban tökéletesen megfelelt a 2060-as évek követelményeinek. Utasította a rendszert, hogy vigye Cill lakásába, majd a számítógép kérésére megadta a nevét, elárulta, miért jött, végül a leolvasó elé tartotta a jelvényét. Amikor belépett a tágas nappaliba, látta, hogy a csoport már megkezdte a munkát. Benny zsebre dugott kézzel állt a szoba közepén. Nem, inkább zsebre dugott ököllel, javította ki magát Eve. Látszott rajta, mennyire dühös. – Cill nem szereti a kívülállókat – árulta el Eve-nek. – Amúgy is szörnyen maga alatt van, de ez a házkutatás végképp kibillentette a lelki egyensúlyából. – A munkánkat végezzük. Nagy itt a tér – nézett körül Eve a tágas, világos lakásban. A vidám színekre festett falakat bekeretezett számítógépes grafikák díszítették. A fényt egy háromszárnyú ablak engedte be, és a bútorokon is látszott, hogy aki itt lakik, szereti a kényelmet. – Na és? Ez még nem bűn. – Egy szóval sem mondtam, hogy az. Higgadjon le, Benny. Hosszú nap elé néz. Eve körbejárta a lakást. Benézett a konyhába. A pulton és a mosogatóban heverő edényeken látszott, hogy Cill főzni is szokott.

159

Kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját. Látott benne néhány üveg sört, üdítőt – főleg energiaitalt –, vizet és az előző nap lejárt tejet. Egy fej hervadásnak indult salátát is talált. Cill egy ideje nem járt boltban, gondolta. – Talán forró nyomot remélt a hűtőszekrényben? – kérdezte morcosan Benny. Eve becsukta az ajtót, megfordult, és Benny szemébe nézett. Látta rajta, mennyire haragszik, akárcsak azt, hogy fél valamitől. – Sokkal nehezebb lesz elviselni, ha közben nekem is próbál keresztbe tenni. Egyáltalán nem bánom, de lehet, hogy végül a kapitányságon fog kikötni, amiért akadályozta a nyomozást. Ezzel magára hagyta Bennyt, és folytatta a sétát. Hatalmas ez a tér, gondolta ismét. A lakás tágas és kényelmes. Semmi bodor és fodor, mégis érződik a nőiesség. Rengeteg játék és konzol. Az iroda első pillantásra egy züllött tinédzser szobájának tűnt, de Eve az őrült felfordulásban is meglátta a rendszert. Fogadni mert volna rá egyhavi fizetésében, hogy amikor Cill kinyújtja a kezét, pontosan azt veszi ki a kupacból, amit akar. Az asztaltól távolabbi sarokban szintén játékokat és konzolokat látott. Itt nyugodtan dolgozhatott, és rögtön ki is próbálhatta az eredményt. Tesztelhette, nyúzhatta. Nincs vendégszoba. A társaságnak sem jut túl sok hely. A hálószobában a vetetlen ágy és a gyűrött lepedő nyugtalanul töltött éjszakáról tanúskodott. – Most vette a ruháját és a cipőjét – fordult el Peabody a szekrénytől. – Még itt a szatyor és a blokk. Tegnapi dátummal. Szomorú. Nem volt fekete ruhája, de úgy érezte, venni kell egyet. – Meglehetősen nagy ez a szekrény ahhoz képest, hogy tegnapig még csak nem is volt fekete ruhája. – Azért sok ruha van benne. Reklámpólók, munkaruhák. Néhány konzervatívabb darab is akad, amit fel tudott venni, ha mondjuk, meghívták egy koktélpartira. Ennek ellenére ez többnyire csak munkába vagy játékhoz jó. Eve bólintott és kihúzta az éjjeliszekrény fiókját. Pontosan azt találta benne, amire számított. A magányosan élő nő szexuális segédeszközeit, néhány üres memokockát és egy elektronikus naplót. – Naplót vezetett. – Az magánjellegű – szólalt meg Benny az ajtóból, és egész testében remegett a dühtől. – Minden, amit beleírt, kizárólag csak rá tartozik. – Itt már semmi sem magánjellegű. Mellesleg cseppet sem érdekel Cill magánélete, hacsak nem viszi előre a nyomozást. A viselkedéséből viszont arra következtetek, ha beleolvasok, igenis találok valami fontosat. – Téved. Hatalmasat téved. Cill a légynek sem tudna ártani. – Akkor nincs miért aggódnia. Írj egy elismervényt, Peabody, és gondoskodj róla, hogy a többi elektronikus eszközzel együtt ezt is elvigyék a kapitányságra. – Értettem, hadnagy – tette el Peabody a naplót.

160

– Verekedni akar, Benny? – kérdezte halkan Eve. – Tekintve, hogy rendszeresen edz, érdekes küzdelem lenne. Persze utána azonnal letartóztatnám hivatalos személy elleni erőszakért és a nyomozás akadályozásáért. Bart búcsúztatója helyett cellában akarja tölteni a délutánt? – Ezt sohasem fogom megbocsátani. Soha – fordított hátat Benny, és távozott. – Naná, hogy nem – morogta Eve. Otthagyta a hálószobát, és a lakás túlsó felében felépített holoszoba felé indult. Megpróbálta elolvasni a rendszernaplót, de a számítógép megtagadta a kérését. Megkereste McNabot. – Amilyen gyorsan csak tudod, bányászd ki a holoszoba számítógépéből a rendszernaplót. Tudni akarom, mikor és mire használták utoljára. – Nem probléma. Ez a hely… – füttyentett halkan McNab. – Ezek az emberek aztán tudnak élni. – Aha. Amíg meg nem halnak. Peabody! – kiáltotta el magát Eve. – Gyere. Indulunk. Úgy döntött, sétálni fognak. Annak ellenére, hogy Benny lakása csak félsaroknyira esett Cilltől, inkább Var háromsaroknyira lévő otthonát választotta. – Ide kit rendeltél? – Carmichaelt, Fostert és Callendart. Szerinted is vihar lesz este? – Honnan a fenéből tudjam? Talán időjósnak nézek ki? – Új cipőt vettem Nadine bulijára, de ha esni kezd, és nem találunk taxit, vagy gyalog kell mennünk a metróig, akkor tönkremegy – vizslatta az eget Peabody. – Esőben kénytelen leszek a másik cipőmet felvenni, ami kényelmes ugyan, de nem új. Ráadásul már kezd kimenni a divatból. – Peabody? Pillanatnyilag cseppet sem érdekel ez a kérdés. Sőt az igazat megvallva idegesít is egy kicsit, hogy ezzel foglalkozol. – Mivel csak egy kicsit idegesít, engedd meg, hogy folytassam. Új ruhát is vettem. A könyvbemutató jó ürügynek tűnt. Ráadásul mi oldottuk meg az Icove-ügyet. Én is szerepelek abban a könyvben, meg minden. Tökéletesen akarok kinézni. Te mit veszel fel? – Fogalmam sincs. Nem is érdekel. – Pedig kellene – kezdte bökdösni Eve karját Peabody. – Te vagy a könyv főszereplője. – Nem vagyok a könyv főszereplője – tiltakozott Eve, mert még a gondolattól is borsódzni kezdett a háta. – Az ügy a könyv főszereplője. – Ki vezette a nyomozást? – Közelről is látni fogod, mit húzok a lábamra, amikor belelépek az arcodba, Peabody. – Üdítő változatosság. Eddig csak a fenekemet fenyegetted – állt meg Peabody, felemelte a napszemüvegét, majd alaposan szemügyre vette a házat, melyben Var lakott. – A városi forradalom után épült. Egyike azoknak az ideiglenesnek szánt épületeknek, amelyeket később sem bontottak el. Ennek ellenére remek az állapota. Akárcsak a biztonsági rendszer. Var a felső két emeleten rendezte be a lakását. A nyakam rá, hogy gyönyörű onnan a kilátás.

161

Beléptek a kapun, majd felmentek a tizedik emeletre. – Fogadjunk, hogy limuzinnal fogtok jönni – folytatta némi irigységgel a hangjában Peabody. – Nem tudom, de nem is érdekel. – Csak csettintened kell az ujjaddal, és már elő is állt a saját limuzinod. Így engem sem érdekelne. Eve felsóhajtott. Tudta, hogy Peabodynak igaza van. – Figyelj, ha megígérem, hogy értetek megyünk a limuzinnal, abbahagyod a nyavalygást? Peabody felsikkantott, és mielőtt Eve megakadályozhatta volna, szorosan átölelte. – Igen! Igen! Hű! Kösz, Dallas. Nagyon szépen köszönöm. Felveszem az új… És már az sem érdekel, ha esni fog. Eve eltolta magától nyomozóhoz méltatlanul viselkedő társát, és miközben kiléptek a felvonóból, igyekezett visszanyerni a méltóságát. Var lakása nem foglalta el az egész emeletet, csupán a nyugati felét. A tompa színeket kedvelte. Eve úgy találta, ez sokkal férfiasabb és sokkal megnyugtatóbb a szemnek, mint a másik két lakás festése, ahol eddig járt. A bútorok terén az avantgárdot részesítette előnyben. Rendezett, stílusos, és már-már kínosan tiszta. Minden csillog és ragyog. Cilllel ellentétben Var kerülte a rendetlenséget, viszont hozzá hasonlóan rengeteg számítógépet, képernyőt és játékot tartott a lakásában. Egy üvegezett szekrényt fegyverekkel rakott tele – bár csak játékok és utánzatok voltak. Nincs közöttük igazi. Itt is benézett a hűtőszekrénybe, de csak italt talált. Bort, sört, üdítőt és energiaitalt. Var a jól felszerelt AutoSéfből étkezett. Akárcsak Bart, gondolta Eve. Elsősorban pizzát, hamburgert, tacót és édességet. Na meg steaket, főleg sült krumplival. Férfikaja. – Szebb környezetben él, mint Cill – közölte Peabody a megfigyelését. – Sokkal rendezettebb és stílusosabb. – A maga módján a Cill lakása is rendezett, de abban igazad van, hogy itt nagyobb a tisztaság. Belépett Var irodájába. – Yo! – köszönt rá Callendar, aki már kezelésbe vette a számítógépet. – Szép cucc. – Szép? Ez minden képzeletet felülmúl! Mint egy tökéletesen felszerelt vezérlőterem. A központi számítógépről lehet irányítani a többi egységet, a képernyőket, még a szobában felállított gépeket is. Nem egyszerűen csak párhuzamos munkavégzésre használható a rendszer, de össze is lehet vonni a gépek számítási teljesítményét. Érintőképernyőt is szerelt az asztalba. Ha megéhezett, innen programozhatta az AutoSéfet. Az elkészült ételt pedig a droidja szolgálta fel. – Hány droidot tart?

162

– Hármat. Nem humanoidok, inkább robotszerűek. Még nem jutottam odáig, hogy azokkal is foglalkozzak, de szerintem takarításra, felszolgálásra, meg ilyesmire programozták őket. – Szedj össze mindent, amit csak tudsz. Callendar vidáman táncolt ültében. –Jó tudni, hogy egész nap remekül fogok szórakozni. Eve magára hagyta a számítógépekkel. – Már látod, miért olyan jó barátok – intett Peabody a hálószobaszekrény felé. – Jobb ruhái vannak, mint a nőnek, de alapvetően neki is ugyanolyanok. Ő is telerakta a hálószobáját játékkal. Amúgy ezt már az áldozatnál is megfigyeltem. Méghozzá nem olyan játékokkal, mint amire egy hálóban számít az ember, hanem rendes játékokkal. Nem azért, mert… – Felfogtam, Peabody. A széles, párnázott fejtámlájú ágyat Var rendesen bevetette és letakarta. Még néhány díszpárnát is rátett, mielőtt munkába indult. – Nem találtam szexjátékokat – folytatta Peabody. – Csak néhány üres memokockát, néhány kézben tartható játékot és altatót. A fürdőszoba viszont mindent visz. Pezsgőfürdő, a legjobb zuhanypanel, szauna, zenelejátszó, egy képernyő és beépített VR-rendszer. – Nézd meg, hátha kábítószert is találsz. Eve folytatta a lakás bejárását. A kisebbik hálószobában is rengeteg játékot talált. Rábukkant egy jól felszerelt edzőteremre, és – ahogy várta – Var holoszobájára. Callendar is megkapta ugyanazt a parancsot, mint McNab, majd elindultak az utolsó lakás felé. – Baxter, Trueheart és Feeney – közölte Peabody, mielőtt Eve megkérdezte. – Feeney külön kérte, hogy ő is részt vehessen az akcióban. – Csak játszani akart. Mik az eddigi benyomásaid? – A munkájuknak élnek, és még élvezik is. Cill szeret egyszerre több dologgal is foglalkozni, ezért olyan nagy nála a felfordulás. Szokott főzni. Valószínűleg szeret is, mert amúgy nem lenne rá szüksége. Nem tart droidokat, ami a foglalkozását tekintve elég furcsa. Szerintem azért nem, mert szereti az egyedüllétet. Miután belépett a lakása ajtaján, egyedül akar maradni. Var sokkal modernebb és stílusosabb, a kisebbik hálószobájába a játékok mellett egy kinyitható fotelágyat is betett. Gondolom, a biztonság kedvéért. – Oké. Ott az árnyékunk – intett a fejével Eve. Az utca túloldalán Benny várt rájuk a háza ajtaja előtt. Közeledtükre zsebre vágta a kezét, behúzta a nyakát, és gyorsan megindult Var lakása felé. – Rettenetesen dühös, de egyben szomorú is. Legalábbis azt hiszem – tette hozzá Peabody. – Akárcsak az igazi gyilkosok. Benny kétszintes tetőtéri lakásban élt, amely az épület hátsó részét foglalta el. Beléptek, és Peabody eltátotta a száját. – A mindenit! Black kapitány kabinja! – Az meg ki a fene?

163

– Black kapitány. Star Quest. A kabinja alapján rendezte be. Pont olyan minden, mint az Intrepiden – simított végig Peabody a barna kanapé csavart karfáján. – Még az égésnyomok is rajta vannak, ahol megsérült, amikor Voltarral vívott lézerpárbajt. Nézd csak! Azt a régi asztalt a dédapjától, az Intrepid első kapitányától örökölte. – Egy videofilmben él? – Film és játék. Csodálatos ez a reprodukció. Minden részlet a helyén van. Néhány viszont nem tartozik ide – mutatott egy kopott, fehér zoknira, egy zacskó szójachipsre és a két üres sörösüvegre. – Még ezzel együtt is nagyobb a rend, mint Cillnél. Eve rutinszerűen végigjárta ezt a lakást is. Szobáról szobára haladt, miközben mindent igyekezett alaposan megfigyelni. Igen. Eve már értette, miért barátkoztak össze. Mást tartottak fontosnak az életben, de a szórakozás, a játék és a képzelet összekovácsolta őket. Akárcsak Bart, Benny is ember formájú droidot tartott. Egy férfit. – Ő itt Alfréd – mutatta be Feeney. – Bruce Wayne-nek, a sötét lovagnak a komornyikja. Eve megpördült. – Micsoda? Ki az a sötét lovag? – Batman, kölyök. Batmanről talán még te is hallottál. – Persze, persze, az az elmebeteg önkéntes polgárőr, aki abban a hátborzongató denevérjelmezben parádézik. Nappal pedig a gazdag playboy szerepét játssza, igaz? – fordult a droid felé, és összevont szemöldökkel méregetni kezdte. – Hmm. – A sötét lovag egy ikon – bökött felé Feeney, és a hangján hallatszott, hogy Eve-nek most sikerült megsértenie. – Lehet, hogy elmebeteg, de jóra használja a képességeit. Mellesleg a jó öreg Alfréd az elmúlt napokat kikapcsolva töltötte. Az alapprogramja szerint a takarítás, a felszolgálás és a vendégek üdvözlése tartozik a feladatai közé. Alaposan át fogom vizsgálni a memóriáját, de már belenéztem, és nem találtam semmi gyanúsat. Eve kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját. – Elfogyott a sör. – Megszomjaztál? – Ivott. A kapitány kabinjában ült, és ivott. – Ne csodálkozz, én is ezt szoktam csinálni, ha hazamegyek. A fiú egyszerűen csak itthon volt. – Aha. Én azt is láttam, amikor elment. – Megpróbált kicsempészni valamit. – Mit? – Egy fényképet. A hálószobájában tartotta, az éjjeliszekrény fiókjában. Trueheart kapta rajta. Sasszeme van a srácnak. Most is odafent dolgozik. Eve felment az emeletre, ahol Trueheart éppen a nagyobbik hálószobát kutatta át. Az ágyat tessék-lássék bevetették. Az éjjeliszekrényen is állt két üres sörösüveg. – Hadnagy – ragyogott fel a zsúfolt szoba közepén az egyenruhás Trueheart.

164

Eve egy színes takaróval leborított, nagyobbacska tárgy felé fordult. – Az ott Mongo – árulta el Trueheart. – Egy papagáj, a lakás tulajdonosa takarta le, hogy ne izgassa fel magát. Eve kíváncsian felemelte a takarót, és benézett alá. Egyenesen egy óriási, színpompás madár szemébe. – Hello! Mit művelsz? Akarsz játszani? Engedj ki. Akarsz játszani? – Jézusom – suttogta Eve. – Ben-nííí – rikácsolta a madár. Eve leengedte a takarót. – Francba – hallatszott kristálytisztán Mongo hangja, és érződött rajta a neheztelés. Eve visszafordult, és látta, hogy Trueheart vigyorog. – Nekem is ezt mondta, amikor feljöttem. Aranyos. Még a nevemet is megkérdezte. Benny azt mondta, hogy harmincöt éves, és… – hallgatott el Trueheart, és megköszörülte a torkát. – Én egyeztem bele, hogy letakarja. Így nem lesz ideges, és nem zavarja a házkutatást. A tulajdonos megkért, ha végeztünk, vegyem le róla a takarót, hadd élvezze a napsütést. – Rendben. Hol az a fénykép, amit megpróbált eltüntetni? – Itt, hadnagy – húzta ki Trueheart a fiókot. – Már ellenőriztem. Csak egy bekeretezett, átlagos, digitális felvétel. Nem volt dühös, amikor rajtakaptam. Inkább csak elszégyellte magát. A kép a nevető Cillt ábrázolta. Félprofilból. Benny több fényképet is tartott a hálóban, a lakásában, sőt még az irodájában is a U–Playnél. Azok viszont mindig a teljes társaságról, vagy a társaság egy részéről készültek. Ezen egyedül Cill szerepelt, és nyilvánvaló, hogy Benny személyes emlékeihez vagy fantáziájához tartozott. – Lefoglaljam, hadnagy? – Ne – adta vissza Eve a képet. – Arra nincs semmi szükség. Mindhárom lakást látta. Véget ért a körútja. Cilltől eltérően Benny nem volt magányos. Volt egy droidja, továbbá állatot is tartott. Egy beszélő állatot. Társaságnak és beszélgetni. A lakása viszont nem volt olyan tiszta, mint Varé, vagy Barté. Merengő típus, gondolt az üres sörösüvegekre. Mielőtt elment, az ablakhoz lépett. Amikor kinézett, látta az épületet, amelyben Cill lakott. Milyen lehet nap, mint nap itt állni, és az ablakon át nézni a szeretett nőt? Mi lesz az ilyen emberből? Peabody azt mondaná erre, hogy belebolondul és megkeseredik, gondolta Eve, és magában egyetértett a társával.

165

Tizenhatodik fejezet Az utcára érve szétváltak. Eve visszaküldte a társát Cillhez, míg ingázni kezdett a másik két lakás között. Nagy gondnak látta, hogy bármit is keresnek, azt minden bizonnyal valami elektronikus szerkezet mélyére rejtették. Így komoly hátrányba került. – Ha van valami – próbálta megnyugtatni Feeney –, akkor előbb vagy utóbb megtaláljuk. – Pontosan ez az „utóbb” idegesít. – Cseppet sem tűnik úgy, mintha nagyon bíznál bennem és a fiaimban. – Minden bizalmam beléd és a fiaidba helyeztem, Feeney – tette csípőre a kezét Eve, miközben körbejárt Benny otthoni irodájában. – Ezek hárman az elektronikának élnek. Ezt lélegzik. A külső befektetőket viszont mindig visszautasították. Roarke szerint ez meglehetősen szokatlan. – Nem foglalkoztak betöréssel, ha erre gondolsz. Eve felemelte az ujját. – Miből gondolod, hogy nem? Szerintem roppant csábító ez a lehetőség. Valósággal képtelenség ellenállni a kísértésnek, ha az ember a legjobbak között van. Ráadásul ez is egyfajta játék. Nehogy azt mondd, hogy sohasem próbáltad beledugni az ujjad ebbe a tortába. Feeney elmosolyodott. – A NYPSD tisztje vagyok, márpedig a számítógépes betörés bűncselekmény. Elméletileg és gyakorlatilag, de ha ezt visszamondod valakinek, úgyis hazug luvnyának foglak nevezni, szóval elméletileg és gyakorlatilag a számítógépes betörés olajozza és tartja mozgásban az egész gépezetet. – És egy csapatnyi, kivételes szakértelemmel megáldott megszállottban, akik egész nap és egész éjjel mást sem csinálnak, csak játszanak, biztosan felébred a kísérletező kedv. Ha egyikük, vagy akár mind a négyen túl messzire akarnak menni, mondjuk azért, hogy rajta tartsák a szemüket a konkurencián, akkor jól jön nekik egy nem regisztrált számítógép. Hacsak nem elengedhetetlen. – És egy sor ráadás biztonsági intézkedés – bólogatott Feeney. – Költséges, bár megengedhették maguknak. A francba, még titkos szobát is beépíthettek a lakásukba, ha úgy hozta a kedvük. Az itt és a U–Playnél talált számítógépek ugyanis mind törvényesek. – Aha. Minden lakásban jártam már. Ha építettek titkos szobát, akkor az egy másik dimenzióba nyílik. Viszont lehet, hogy titokban fenntartanak valahol a környéken egy lakást, amiről nem tudunk – tett meg még egy kört Eve. – Folyamatosan egymás közelében vannak. – Ha egyikük vett, vagy közösen vettek egy lakást, ahol elrejtették a nem regisztrált számítógépüket, akkor a betöréseket is onnan hajtották végre. A logika ezt diktálja.

166

– És a gyilkosságot is ott tervelték ki. Ez is egy nyom, gondolta Eve. Egy újabb szál, amit érdemes rángatni, majd elvarrni. Előtte viszont vissza kell mennie a U–Playhez, Bart Minnock búcsúztatójára. Amikor odaért, látta, hogy telt ház van. A képernyők folyamatosan vetítették Bart életének a részleteit. Még a hangját is folyamatosan hallhatták azok, akik eljöttek, hogy leróják a tiszteletüket. A felvételbe bevágták az interjúkat, amiket adott, a bemutatókat, melyeken részt vett, de még a nyaralásaiból és a bulikon készült videókból is kerültek bele részletek. Valaki sikeresen csokorba szedte életének hatalmas és kisebb jelentőségű pillanatait, gondolta Eve. Mint minden megemlékezésen, itt is akadt jócskán virág és szendvics. Eve látta, hogy mindkettő igencsak egyszerű. Az üdítős pult is önkiszolgáló. Miközben körbejárt, legalább annyi nevető, mint síró arcot számlált össze. Végül odaért az áldozat szülei elé. – Dallas hadnagy vagyok, Mr. és Mrs. Minnock. Őszinte részvétem. – Dallas hadnagy – ragadta meg a karját a nő. Bart a szemét és a száját is tőle örökölte. – Köszönöm, hogy eljött. Van már… Tudom, hogy nem ez a legalkalmasabb pillanat a kérdezősködésre, de… – A NYPSD mindent megtesz, hogy kézre kerítse és átadja az igazságszolgáltatásnak a fia gyilkosát. – Még csak most kezdődött az élete – jegyezte meg szomorúan Bart apja. – Úgy vélem, az elmúlt napokban sikerült megismernem a fiukat, és szerintem szép életet élt. – Köszönöm, hogy ezt mondja. Köszönöm, hadnagy. Eve továbbsétált. Figyelte a tömegből előbukkanó arcokat, belehallgatott a beszélgetésekbe. Közben Bart társait kereste. Észrevette a Sing családot, a két gyönyörű kisfiút. A szüleik sötét öltönyt adtak rájuk, melyben minifelnőtteknek látszottak. Eve ezt kísértetiesnek találta. Susan Sing egyik karjával átölelte CeeCee vállát. Ők öten külön szigetet képeztek az embertengerben. Bart élete és halála erős kapcsot alakított ki közöttük. Eve feléjük indult. Cill ekkor vette észre. Arca rögvest dühös grimaszba torzult. Eve azonnal irányt változtatott és eltávolodott a tömegtől. Cill követte. – Magát nem látjuk szívesen. Azt hiszi, csak így idejöhet? Pont most, most, amikor Bartra emlékezünk? Azt hiszi, ihat néhány korty üdítőt, ehet egy falat pizzát, miközben utánunk szaglászik? – Jelenetet akar rendezni, Cill? Itt és most? – Ez a mi helyünk. Ez Bart helye, és maga… – Cill – tette a lány vállára a kezét Roarke. – Rosszul választottad meg a haragod tárgyát. – Mit tudsz te a haragomról! – lökte el Roarke kezét Cill. – Bart meghalt. Bart meghalt, és ez a nő köztünk keresi a gyilkosát. Miféle ember képes erre? Szerintem, csak meglátta a nagy lehetőséget, és megpróbálja átpasszolni neked a fejlesztéseinket. – Vigyázzon a szájára – intette Eve halkan. – Nagyon vigyázzon. Cill felszegte az állát. A szeme villámokat szórt.

167

– Mégis, mit fog csinálni? Letartóztat? – Gyere, sétáljunk egyet odakint – kérte Roarke. – Csak mi ketten. Nekem azt vágsz a fejemhez, amit akarsz. Menjünk minél távolabb innen. Ha így folytatod, felizgatod Bart szüleit. – Nagyszerű. Van elég mondanivalóm. Miután Roarke kivezette Cillt, Eve várt egy percet. Ennyi idő elég volt Bennynek, hogy odaérjen hozzá. – Mi folyik itt? Mit mondott neki? – Nagyon keveset. Csak ki kell engednie a gőzt, és sokkal jobb, ha ezt odakint teszi. Ott nem izgat fel senkit. – Istenem – dörzsölte meg az arcát Benny, majd Eve-vel együtt figyelte, ahogy Cill odakint vadul gesztikulálva fel-alá járkál, Roarke pedig csak áll, és hallgatja. – Jobb ez így – jelentette ki végül. – Inkább lássam dühösnek, mint szomorúnak. – Tudja, hogy szerelmes belé? – Csak barátok vagyunk – feszült meg Benny válla. – Nehéz lehet nap, mint nap együtt dolgozni valakivel, aki iránt ilyen heves érzelmeket táplál. Nagy erőfeszítésbe kerülhet, hogy eltitkolja előle. – Csak barátok vagyunk – ismételte meg Benny. – Dallas hadnagy – lépett melléjük Var, és az arcán látszott, mennyire feszült. – Nem jól van ez így. Nem kellett volna idejönnie. Nem most kellene kihallgatnia bennünket. Vagy másokat. Ez a megemlékezés Bartról szól. A szülei megérdemlik, hogy… Mit csinál Cill odakint Roarke-kal? – Kiereszti a gőzt – felelt Benny. – Ne. Hagyd őket – fogta meg Var karját, aki már indult az ajtó felé. – Hagyd békén. Ma ne, oké? Csak ma ne. – Igazad van. Oké, igazad van – hunyta le a szemét Var, és mindkét kezével a hajába túrt. – Nézze, nem tudna legalább ma békén hagyni minket? – fordult Eve felé. – Addig, amíg túl nem esünk ezen az egészen. Nem futunk el maga elől. – Nem azért jöttem, hogy vitatkozzunk. Tiszteletemet akartam tenni Bart szülei előtt, ha már egyszer én voltam az, aki közölte velük a fiuk halálhírét. – A pokolba – fújt nagyot Benny. – Elnézést. Azt hittem... bocsásson meg. – Nekünk most össze kell tartanunk. Bart miatt. És saját magunk miatt is. Felfogtuk, hogy a munkáját végzi. Legalábbis Benny és én – helyesbített Var, miközben ismét az üvegajtó felé pillantott. – Cillnek kicsit tovább fog tartani. Neki ez személyes. Nagyon mélyen érintette Bart halála. Maga ezt már biztosan megszokta. – A gyilkosságot sohasem lehet megszokni – pillantott hátra a képernyőre Eve. – A gyilkosság mindig személyes. Bart most már legalább annyira az enyém, mint a maguké. Higgyék el, megtalálom a gyilkosát. Kerül, amibe kerül. Azzal a gondolattal hagyta magára Bennyt és Vart, hogy sikerült elvetnie a kétkedés magvait. Már csak azt kell kivárnia, hogy kihajtson. Kiment a kocsijához, nekidőlt, és onnan figyelte Cillt és Roarke-ot. Most a férje beszélt. Legalábbis többnyire. Cill a fejét ingatta és a haját piszkálta, míg végül sikerült teljesen tönkretennie a frizuráját.

168

De legalább lehiggadt valamelyest, miután néhány pillanatra Roarke mellkasára hajtotta a fejét, és sírt egy keveset. Futólag eszébe jutott, hogy szívesen inna egy kávét, majd nekilátott, hogy gyanús ingatlanokat keressen a raktár, valamint a U–Play négy tulajdonosának a lakása által határolt területen. Akkor emelte fel a fejét, amikor Roarke odalépett mellé. – Milyen napod volt? – kérdezte a férjét. – Ilyen is, meg olyan is. Mellesleg még mindig szemétládának tart. Azt viszont sikerült elhitetnem vele, hogy én nem vagyok szívtelen gazember, aki Bart halálában is a saját hasznát lesi. – Még a végén büszke leszek magamra. Nem tudom, mennyit kapott, hogy kiégett nála a biztosíték, de alaposan kiborult. – Igen. El kellett árulnom neki, hogy nekünk is csaknem piackész egy fejlesztésünk, ami nagyon hasonlít az övékére. – Gondolom, mennyire örült. – Eddig azt hittem, te vagy a szabadfogású káromkodóverseny örökös bajnoka, de Cill alaposan rád vert. – Eve-hez hasonlóan Roarke is figyelni kezdte az üvegfal mögött mozgó embereket. – Miután megnyugtattam, megadtam neki néhány részletet. Úgysem értenéd – tette hozzá. – Főleg technikai dolgokról esett szó. – Én pedig nem beszélem a számítógépőrültek nyelvét. Miért? Miért árultad el neki, hogy ti is hasonló játékot fejlesztetek? – Amikor még, mondjuk úgy, nem szakítottam a régi szokásaimmal, nem érdekelt, ha valaki ipari kémkedéssel vádolt. Az embereim nagyon keményen dolgoztak ezen a projekten, és megérdemlik az elismerést. Cill nagyon okos nő, és abból, amit elárultam neki, azonnal felfogta, hogy több tekintetben is megelőztük őket. Ez persze nem csökkenti az ő munkájuk értékét. Több erőforrás, több ember fölött rendelkezem. Azt is megértette, ha az lenne a célom, már régen bekebeleztem volna a U–Playt. – Gondolom, arra is élénken emlékszik még, kitől kért időnként Bart tanácsot, és ki adta el nekik a raktárt. – A verseny csak élvezetesebbé és jelentőségteljesebbé teszi a játékot. Az elkövetkező években remekül fogunk játszani – cirógatta meg Eve állán a gödröcskét Roarke. – És neked milyen volt a napod? – Még mindig folynak a házkutatások. Rengeteg munkát ad ez a három lakás. Visszamegyek a kapitányságra, és megvizsgálok egy újabb lehetőséget. Rettenetesen dühítette őket a házkutatás, mégsem próbálták megakadályozni. – Amiből arra következtetsz, hogy bármelyikük is gyilkolta meg Bartot, már régen eltüntette az összes áruló nyomot. – Legalábbis ezt hiszi. – Üveg mögött morogni nem egészen ugyanaz, mint árnyékban, gondolta Eve. – Viszont elgondolkodtató. Lehet, hogy fenntartanak egy titkos munkahelyet. Ahonnan betörhetnek más számítógépes rendszerekbe, vagy éppen nyugodtan megtervezhetnek egy gyilkosságot anélkül, hogy bárkinek is feltűnne, miben mesterkednek.

169

– Egy hely, ahol elrejthetnek egy nem regisztrált számítógépet. Ez már nekem is az eszembe jutott. Viszont vannak születésüktől fogva becsületes emberek is. – Ez a társaság nem tartozik közéjük. Roarke a feleségére mosolygott. – A világ legbecstelenebb tette a gyilkosság, igaz? Igen, szerintem is nagyon valószínű, hogy van egy titkos lakásuk. Akkor hát jó vadászatot – cirógatta meg ismét Eve állát Roarke, majd búcsúzóul megcsókolta. – Nekem is van még dolgom. Ne feledkezz meg Nadine bulijáról – tette hozzá, miközben elindult a kocsija felé. – Egyszerre több dolgot is észben tudok tartani. Roarke kikódolta a kocsiajtót, és a tető fölött Eve-re mosolygott. – Mikor kezdődik? – Este. – Nyolckor. Otthon találkozunk. – Várj. A francba! Ígértem Peabodynak egy limót, ha abbahagyja a locsogást a cipőjéről. – Ez csak természetes. Majd intézkedem. – A te hibád! – kiáltott a férje után Eve. – Mindent túlságosan megkönnyítesz. – Kedvesem, a világ elég kemény. Legalább a mi dolgaink menjenek simán. Eve nem vitatkozott. Visszanézett a raktárra, és eszébe jutott a sok virág, a szendvicsek és a sírás. A világ valóban nagyon kemény. Elkezdte keresni a trió titkos búvóhelyét, és mélyen elmerült a munkában. Csereberélte a neveket, anagrammát használt, kipróbálta a nevek második jelentését. Ekkor hívta fel Peabody. – Befejeztük a házkutatást. A lefoglalt eszközök úton vannak a kapitányság felé. – Látni akarom azt a naplót. – McNab már dolgozik rajta. Személyes küldetésének tekinti, hogy feltörje a kódját. Ha neked is megfelel, innen egyenesen hazamegyünk. Már így is majdnem elkéstünk. – Miről beszélsz? – Nadine bulijáról. Alig maradt időm átöltözni. Ja, és még egyszer kösz a limót! – tette hozzá, mire Eve csak lélekben morzsolta el a francba és a rohadt élet szavakat. – Summerset felhívott, és mindent elmondott. Találkozunk a bemutatón. – Persze, persze – bontotta Eve a vonalat, majd elmentette az adatokat, és utasította a számítógépet, hogy a munkáját másolja át az otthoni gépére. Majd felpattant és rohanni kezdett. Nem, még nem késtem el, mondogatta, amikor a ház elé érve a fékbe taposott. Rengeteg időm maradt. Főleg úgy, hogy nem szoktam órákat tölteni az előtt a nyomorult tükör előtt. Ráadásul az ilyen eseményekre senki sem érkezik pontosan. Aminek amúgy semmi értelme. Miért határozzák meg a kezdés idejét, ha utána semmibe veszik?

170

Mindig is idegennek és esetlennek tartotta a társasági élet szabályait. Beviharzott a házba, és amikor megpillantotta Summersetet, már kezdte biggyeszteni a száját, de hirtelen megtorpant. Summerset most is fekete ruhát viselt – micsoda meglepetés! –, de nem a megszokott fekete ruháját, hanem szmokingot. Keményített nyakú, fehér inggel. – A mentegetőzést tartogassa máskorra – szólalt meg Summerset. – Minden idejére szüksége lesz, ha időben át akar öltözni. – Miért öltözött majomnak? – Az ünnepi alkalom tiszteletére. – Készül valahová? Summerset oldalt hajtotta a fejét. – Igen, és mivel én időben meg fogok érkezni, majd elmagyarázom a barátnőjének, hogy szokása szerint késni fog. Odafent várják. – Megyek már. Megyek – indult rohanvást felfelé a lépcsőn Eve. – Várnak? – ismételte meg, de Summerset addigra már eltűnt. – Biztos, hogy nem ember – suttogta maga elé, miközben a hálószoba felé futott. – Nem késem el, mert a többiek is később érkeznek, ami jó ok arra, hogy… – hallgatott el, és arcára kiült a rémület. – Ő meg mit keres itt? Trina felemelt valamit, ami egészen úgy festett, mint egy üveg pezsgő, majd hosszan és lassan belekortyolt. – Ha úgy gondolod, ilyen hajjal eljöhetsz erre az estélyre, azt kell hinnem, hogy beléd eresztettek egy lövést a saját bénítópisztolyodból. Már összeraktam a cuccom a fürdőszobában. – Erre nincs időm. El fogunk késni. Trina lassan mosolyra húzta a száját. Eve gerincében megfagyott a velő. – Mindenki késni fog – visszhangozta Eve eredeti mentségét. – Csak húsz percre van szükségem. Zseni vagyok, mondtam mát? – mutatott ezüstkörmű ujjával Eve felé. – Jó a hitem. Jó a szalonom. Nadine haját is én szoktam csinálni a műsorához. Most is én csináltam. Egy órája fejeztem be. Akik ismernek, azok tudják, hogy a te hajad is én szoktam rendbe szedni. – Nincs rajta semmi rendbe szedni való – túrt a hajába Eve. – Úgy áll a fejemen, mint mindig. – Louise leánybúcsúján sikerült megszöknöd… tudom, tudom, nyomoztál, meg minden∗ – tette hozzá. – Úgy nézel ki, mint akinek jégvágóval estek neki. Olyan akarsz lenni ma este az emberek között, mint akit a disznók mellől szalajtottak? – Az előbb még jégvágóról volt szó. – Egy jégvágóval hadonászó disznó mellől. Nem jobban nézel ki, miután kikerülsz a kezem közül? Eve szóra nyitotta a száját, miközben perzselő tekintettel végigmérte Roarkeot. – Nincs mit mondanom. – Szívdöglesztő leszel – folytatta Trina. – A legszebb. Mozogj, vár a fürdőszoba – indult előre szökdécselve Trina. Lásd a szerző Halálos ígéret c. regényét – a ford. 

171

– Áruló! – sziszegte komoran Eve. – Ehhez semmi közöm. Summersetben forgasd a kést, ő engedte be. – Dallas! Ne akard, hogy érted menjek. Eve behúzta a nyakát. – Később még számolunk – fenyegetőzött, majd bemasírozott a fürdőszobába. – Gyorsan. Essünk túl rajta – fordult Trinához. – És meg ne próbálj… – Megmondom én neked, hogyan kergesd a gyilkosokat? – A francba – rogyott le Eve a hordozható fodrászszékre, melyen látszott, hogy Trina nem tudta volna egyedül felcipelni. Valaki segített neki. Márpedig az a valaki csúnyán meg fog fizetni ezért. – Nagy nap ez a mai – kezdte Trina, miközben Eve nyakába kanyarította a gallért. – Nadine fantasztikusan néz ki, hála nekem. Te is fantasztikus leszel – csippentette két ujja közé Eve egyik tincsét. – Szép és tiszta – döntötte hátra a széket. – Álljunk meg egy pillanatra! – mondta Eve, miközben Trina valami habot nyomott a tenyerébe. – Csak a hajamról volt szó. – A hajad hozzánőtt a fejedhez. Rémlik valami? Az arcod pedig a fejed része. Kapsz egy könnyű sminket. Sajnos, ennél többre nincs időnk. – Mi a baj az arcommal? – Semmi. Sőt nagyon szép, és teszünk róla, hogy így is maradjon. Eve lehunyta a szemét. Mindig rettenetes érzés kerítette a hatalmába, amikor egy másik ember keze az arcán matatott, és ezt a másik embert nem Roarke-nak hívták. A férje ráadásul nem azzal szórakoztatta magát, hogy tetőtől talpig bekeni valami ragaccsal. – Várj csak, amíg meglátod Mavist! Leonardo félelmetes ruhát tervezett neki. Délután velük is végeztem. Még Bellával is tudtam játszani egy kicsit. A legcukibb kislány a világon. Már-már ott tartottam, hogy nekem is kell egy. Peabody sminkjét Mavis csinálja, ha már egyszer ide kellett jönnöm. Eve hagyta, hogy a szavak az egyik fülén be-, a másikon kiússzanak, miközben próbált nem gondolni arra, mennyi ragacs és trutymó kerül a hajába és az arcára. A szék finoman vibrálva masszírozta feszes, csomós izmait. Elszundikált, de észre sem vette. Csak akkor ébredt fel, amikor Trina függőlegesre állította a támlát. Kezdetét vette az ollócsattogtatás. Látszólag nem tartott sokáig, de Eve nem tudta pontosan megmondani, mert miközben Trina éles szerszámokkal hadonászott mellette, nem merte kidugni a csuklóját a gallér alól. Végül Trina hátrált egy lépést, és felhajtotta az utolsó korty pezsgőt. – Oké. Totál szuper, mindent elsöprő, osztályon felüli. A férfiak a lábaid előtt fognak heverni – tette félre a szerszámait, és lekapta Eve nyakából a gallért. – Állj fel. Állj már fel. Rohannom kell! – És amikor Eve engedelmeskedett, máris felrakta a székre a táskáit, és tolni kezdte kifelé. – Nézd meg magad. Eve gyanakodva a tükör felé fordult.

172

A haja nem meredezett ezerfelé. Csillogva simult a fejére, és bármit is kent rá Trina, előhozta a már lekopott, világos sávokat. Egyik kezével végigsimított rajta, és megkönnyebbült, amikor érezte, hogy nem paróka. A szeme nagyobbnak tűnt a megszokottnál – de ezen kívül Trina nem kent össze mást rajta. Az arccsontjai is némileg élesebbnek tűntek, a szája pedig határozottabb vonalúnak. – Még mindig én vagyok – suttogta. – Ez csak illúzió. Vagy… jelmez. – Remélem, Trina nem ütött le, hogy… – állt meg Roarke az ajtóban, majd közelebb lépett, és alaposan szemügyre vette a feleségét. – Remekül ért ahhoz, amit csinál. Előhozta egy másik arcod. Még mindig te vagy, csak éppen csinosabban, és némileg elegánsabban. Illik a rendezvényhez. Gondoltam, erre szükséged lesz az átélt megpróbáltatások után – nyújtott a felesége felé egy pezsgőspoharat. – Trina azt mondta, a lábam előtt fognak heverni a férfiak. – Máris a húspiacon érzem magam – kortyolt bele Roarke a pezsgőjébe. – Azért kanalazd össze magad – ivott Eve is, és nagyot nézett, amikor Roarke elnevette magát. – Te is remekül nézel ki. Ráadásul már fel is öltöztél. Jobb, ha én is mozgatni kezdem a vézna seggem. – Imádom a vézna segged – intett az ágy felé Roarke, amikor átmentek a fürdőből a hálószobába. – Ha nem tetszik a ruha, választunk másikat. Eve első pillantásra sárgának mondta volna, de maga is tudta, hogy ez nem pontos. Sötétebb volt az egyszerű sárgánál, de még nem barna. Valahol félúton a kettő között. Homokszínű. Nem csillogott, nem ragyogott, inkább csak fénylett. Semmi fodor vagy bodor – micsoda megkönnyebbülés! Sima volt, akárcsak a haja, és egyetlen érintés meggyőzte arról, hogy lágy, mint a víz. – Ostobaság lenne másikat választani, márpedig én nem vagyok ostoba. Sőt éppen ellenkezőleg. Elég okos vagyok ahhoz, hogy megköszönjem, amiért nem nekem kell ezzel foglalkoznom. – Tudod, hogy szeretem csinálni, és azt is tudom, hogy te nem. Leonardo kiemelkedő tehetség, ismeri a tested, a stílusod, és tudja, mire van szükséged. Eve nem vitatkozott. Különösen azután nem, hogy felvette az új ruháját. A habkönnyű anyag lágyan körülölelte a testét, szabadon hagyta a vállát, és csak egy kicsit jobban emelte ki a mellét, mint azt Eve szükségesnek érezte. Az oldalába varrt rejtett zsebek viszont teljesen lenyűgözték amellett, hogy zavarba is hozták. Az egyikben kényelmesen elfért a tartalék fegyvere, míg a másikba nyugodtan beletehette a jelvényét. Vágyhat egy nő ennél többre? – Erre is szükséged lesz – nyújtotta feléje Roarke a fülbevalóját – könnycsepp alakú canarygyémánt –, és a karkötőjét, melybe egyaránt belefoglaltak sárga és fehér gyémántokat is. Végül Eve a nyakába tette azt az óriási, könnycsepp alakú gyémántot, amelyet akkor kapott a férjétől, amikor az szerelmet vallott neki. – Gyönyörű vagy. Inkább csak csillogok, gondolta Eve. Csillogok és ragyogok. Ez csak ruha. Bárki felveheti.

173

– Ilyen öltözékben nehéz lehet rosszul kinézni. Szerinted milyen színű? – simított végig az anyagon. – Egyedül nem tudom eldönteni. – Pedig könnyű dolgod van. Mindennap ilyen színben látod a világot – lépett a felesége háta mögé Roarke, és a vállára tette a kezét. – Olyan színű, mint a szemed – szorította Eve arcához az arcát egy pillanatra. – Induljunk, mert nem csak annyit fogunk késni, amennyit illik, hanem sokkal többet. – Miért illik elkésni? – Azt hiszem, azért, mert ez azt mutatja, olyan sok a dolgod, hogy egyszerűen nem tudsz időben megérkezni. – Hah! Ki tudja ezt eldönteni? Ezek szerint csaknem mindig illedelmes vagyok – emelte fel a kezét Eve. – Nyomás. El kell kápráztatnunk a világot. A zene magasra szárnyalt, túl a tetőn, egyenesen az egekbe. A csillogó ruhát viselő emberek cuppanós csókokat nyomtak egymás arcára, vagy éppen pezsgőspohárral a kezükben vidáman beszélgettek. A gyertyák lángja finoman lobogott. Eve ebből tudta, hogy feltámadt a szél. Valószínűleg még a könyvbemutató előtt a nyakukba szakad a vihar. – Be kellene zárni a kupolát – súgta oda Roarke-nak. – Élvezzük a friss levegőt, amíg lehet. Menj, és gratulálj Nadine-nak. – Ki sem látszik az emberek közül – Trina igazat beszélt. Nadine csodásan festett vörös ruhájában. A frizuráját számtalan hajtű tartotta, melyek megcsillantak a lenyugvó nap fényében. – Megvárom, amíg levegőhöz jut. – Megjöttél! – sietett oda hozzá Peabody, oldalán McNabbal. Eve látta, hogy valóban az agyonajnározott cipőjét húzta fel. Azt az elöl nyitott, ezüstszínű cipőt, amely látni engedte rózsaszínre festett lábkörmét és a bokáját körülölelő szíjak legalább úgy ragyogtak, mint Nadine haja. – Ugye, milyen szuper? Észbontó. Mindenki eljött. Nadine nagyon boldog. Fantasztikus a zene. Később Mavis is énekelni fog. Hű – kapkodott levegő után. – Nagyon jól néztek ki. Komolyan. – Te sem lehetnél csinosabb – csókolta meg Peabody kezét Roarke. – Szerencsés ember vagy, Ian. McNab csak vigyorgott. – Ahogy mondod. Sőt ahogy most a dolgok állnak, később még szerencsésebb leszek. Peabody kuncogott, és oldalba bökte McNabot a könyökével. Eve visítást hallott, és megfordult. Ezt a hangot semmivel sem lehet összetéveszteni. Mavis Freestone rikoltott. Háta közepéig érő haját ezúttal szőkére festette, és húzott bele néhány rózsaszín csíkot. Tűsarkú cipőjét mindössze két vékony pánt tartotta a lábán, így rohant Eve felé, mint akit puskából lőttek ki. Rózsaszínű köpönyege, melyet csupán egy jókora tű tartott meg a derekán, mögötte lebegett. Formás lába kilátszott alóla, egészen a fenekéig. – Tudtam, hogy remekül fog állni rajtad ez a ruha! – táncolt Eve karjai közé, majd hátrált egy lépést. – Ez életem legszaftosabb bulija. Mi vagyunk a szaftja. Holdsugaram! Gyere, nézd meg, hogy áll a ruhád Dallason!

174

Holdsugár – vagyis Leonardo – közelebb lépett saját szabású és elképzelésű szmokingjában. A hosszú, füstszürke zakó tökéletesen illett napbarnított bőréhez és megtermett alakjához. Ugyanezzel a szürke árnyalattal festette be az arcát körülölelő tincsek egy részét is. – Kizárólag Dallas érdeme, ha jól áll rajta a ruha. Remélem, tetszik. – Bámulatos. Köszönöm a zsebeket. Leonardo rámosolygott Eve-re, és megpuszilta az arcát. – Gondoltam, jól fog jönni. Hozok egy italt. – Segítek – vágta rá azonnal Roarke, és miután Peabody ismét belekönyökölt a párja oldalába, McNab is csatlakozott hozzájuk. – Hé, ott van Trina. Mindjárt visszajövök – mentegetőzött Peabody –, csak kérdeznem kell tőle valamit a hajamról. – Te uszítottad rám, igaz? Mavis ártatlanul rebegtette a pilláit. – Kihallgatás előtt nem kellene felolvasnod a jogaimat? – Még egy okostojás. Erről is lehet szó. Mint a régi szép időkben. – Aha. Amikor letartóztattál, mert szélhámoskodtam. De most nézz meg. Férjes asszony vagyok, ráadásul anya, akinek egyre feljebb ível a karrierje. Már nem vagyok rászorulva arra, hogy meglopjak másokat. Száznyolcvan fokos fordulatot vett az életem. – Legalább. Te vagy a legrégebbi barátom. – Ezt én is elmondhatom rólad. – Vagyis nagyon jól ismerjük egymást. Szeretjük is, és most nem arra akarok célozni, hogy leszbikus hajlamaink lennének. – Ha nem lenne férfi az életünkben, szerintem azt is kipróbáljuk. Mondjuk, ha már hónapok óta élnénk egy lakatlan szigeten, vagy… – Persze, persze, te lennél az első, akire rávetném magam – mondta gyorsan Eve, mire Mavis szélesen elvigyorodott. – Most viszont oda szeretnék kilyukadni, hogy vajon mit kellene mondanom, mit kellene tennem, hogy meg akarj gyilkolni. Szó szerint. Nem úgy, hogy: „Ezért megöllek, Dallas!” – Ez könnyű. Ha rajtakapnálak a macikámmal, fognám az első éles tárgyat, ami a kezembe akad, és szíven szúrnálak vele. Neki pedig levágnám a tökét. Ezt utólag valószínűleg megbánnám, de akkor már úgyis mindegy lenne. – Ennyi? Csak ezt az egy okot tudod elképzelni, hogy az életemre törj? Gondolkodj – erősködött Eve. – Mit csinálnál, ha meglopnálak, vagy megsértenélek? Mondjuk nevetségessé tennélek a közönséged előtt? – Oké – ingatta jobbra-balra a fejét Mavis, mint mindig, amikor komolyan elgondolkoztatta valami. – Ha meglopnál, akkor biztosra venném, hogy nagy szükséged volt arra a valamire. Ha nevetségessé tennél, akkor cserébe én is nevetségessé tennélek. Vagy közölném, hogy laposra foglak verni. – Tehát csak akkor vágnál kést a szívembe, ha… – Vagy egy hegyes körömreszelőt. Esetleg egy hústűt. Attól függ. Nagyon találékony tudok lenni, ha arról van szó. Ha a konyhában huncutkodnátok, akkor tényleg csak fel kellene kapnom, ami a kezem ügyébe akad. Egy hústűvel ven-

175

ném el a kedved a macikámtól – vágott dühös arcot Mavis, és be is mutatta, hogyan szúrná Eve szívébe. – Nem is rossz. Csak azért ölnél meg, mert felment benned a pumpa? – Aha. Szóval vésd az eszedbe, ha szemet vetsz a kicsikémre, nyársra húzom a segged. – Megértettem. Mavis felvillantotta ellenállhatatlan mosolyát. – Ha már a kicsikémnél tartunk: meg kell nézned ezt a videót Bellamiáról – nyitotta ki aprócska, ugyancsak rózsaszín, tulipán alakú retiküljét Mavis. Eve megfogta a karját. – Akkor sem lennél rá képes. Meggyűlölnél, de nem tudnál megölni. – Pedig nagyon akarnám, de szerintem sem. Viszont te sem vetnéd ki a hálódat a pasimra, mert sohasem akarnál ennyire megbántani, még kevésbé megcsalni Roarke-ot. Az igaz barátok, az igazi szerelmesek sohasem tesznek ilyet egymással. – Ahogy mondod. Tökéletesen igazad van. Oké, hadd lássam azt a videót.

176

Tizenhetedik fejezet Eve nem tudta, hogy valóban Bella a legcukibb kislány a világon, vagy sem. Ehhez túlságosan kevés kislányt ismert, a felvételen viszont igazán tündérinek látszott. Különösen akkor, ha az ember megfeledkezett a szájából csöpögő nyálról. Még neki is annyira tetszett, ahogy Bella tapsikolt, csókokat dobált és gügyögött, hogy mire a férfiak megérkeztek az italokkal, már kétszer is végignézte. Miközben Roarke is megcsodálta Mavis kislányának nyálas babapusziját és végighallgatta a gügyögését, félrehúzta McNabot. – Mire jutottál a naplóval? – Trükkös. A védelem első szintjét már feltörtem, de nem találtam mögötte csak a következőt. Paranoiás… és nagyszerű. – Ha gondolod, szerzek bírói végzést, ami kötelezi, hogy mutassa meg a tartalmát. – Akkor hol marad a szórakozás? Csak néhány órát adj még. – Ha tizenegyre nem készülsz el, beszélek Reóval. Egy magányos nőnek, aki túlbiztosított lakásban él és titkos naplót vezet, biztosan akad rejtegetnivalója. – Mindenét duplán kódolta, még a ’linkjét is. Ez is paranoiára vall, nem? Callendar és Feeney mondták, hogy a másik kettő is túlbiztosította magát, de ez? Mint a titkosszolgálatnál. – Tizenegykor eligazítás – határozott Eve. – Addig van időtök bogarászni, amit kaptatok. – Akkor jobb, ha sürgősen nekilátunk a szórakozásnak, mert reggel korán kell majd kelnünk. Nézd csak, ott van Baxter. Szépen kinyalta magát. – Baxter? – nézett körül Eve, és néhány nyomozó között valóban észrevette Baxtert. – Mi folyik itt? Nadine meghívta az egész NYPSD-t? – Úgy tűnik. Tibble-t is láttam a bárpultnál. Talán beszélned kellene vele. Szerintem jó hangulatban van. – Zárjuk le gyorsan az ügyet, hogy így is maradjon. – Nyomozók egymás között? Ez egy buli – karolta át Eve és McNab derekát Nadine. – Ahová a legjobb barátaimat hívtam meg. – Nem is tudtam – nézett körül Eve –, hogy ilyen sok barátod van. Ráadásul nagy részük a rendőrségnél dolgozik. – Ha az ember bűntényekről tudósít, akkor óhatatlanul megismerkedik néhány nyomozóval… különben nem marad sokáig a pályán. – Nagyon jó a buli – mondta McNab. – Szuper a zene. Mindjárt elkapom Peabodyt, és bevonszolom a táncparkettre. Majd mi megmutatjuk, milyen az igazi szórakozás. Csá! – Édes fiú – nézett McNab után Nadine. – Még sohasem látta senki narancssárga szmokingban.

177

– Amihez sötétben világító csokornyakkendőt kötött. – Határozottan feldobja az összképet. Figyeld a járását? – tette hozzá nevetve Nadine. – Micsoda mozgás. Határozottan boldognak tűnnek! – sóhajtott fel. – Én is nagyon boldog vagyok. Már nem idegeskedem. Úgy látszik, elég egy buli és néhány száz jó barát, hogy jól érezzem magam. – Gratulálok – lépett melléjük Roarke, és megpuszilta Nadine-t. – Nagyszerű a hangulat, a szervező pedig egyenesen elbűvölő. – Köszönöm. Mindkettőtöknek köszönöm. Olyan… – Boldog vagy – fejezte be Eve a mondatot. – Nadine épp most újságolta, mennyire boldog. – Majd’ megkergülök, annyira – emelte köszöntőre a poharát, majd ivott néhány hatalmas kortyot. – Persze ez jórészt a pezsgőnek is köszönhető. El kell lopnom Dallast egy pillanatra – tette Roarke karjára a kezét –, de megígérem, hogy nem fog sokáig tartani. – Ugye, nem akarsz bemutatni egy csomó embernek, akikkel azután beszélgetnem kell? Ez a baj ezekkel az összejövetelekkel. Az embernek ki kell öltöznie, hogy olyanokkal beszélgessen, akikkel talán soha többé nem találkozik. Különben sem érdekel a véleményük vagy az életük története. – Igazi társasági pillangó vagy, Dallas. Fogalmam sincs, hogyan tudsz egyáltalán dolgozni – karolt bele Eve-be Nadine, és vezetni kezdte. Mintha táncolnának, gondolta Eve. Nem úgy, mint Peabody és McNab, akik valósággal siklottak a parketten. Időnként megálltak, odaköszöntek valakinek, majd kényelmesen, nevetve tovább forogtak. Elmentek a könyvborító hatalmasra nagyított képe mellett. A jégkék háttérből egymásba fonódó arcok bámultak rá. Ugyanaz az arc újra meg újra – egy gyönyörű, titokzatosan mosolygó nő. Aki jégkéreg alól bámulja az érdeklődőket, miközben szemében ott ég a tűz. – Egyszerre hátborzongató és lenyűgöző – jegyezte meg Eve. – Ahogy mondod. – Nem Avril vagy a többi klón került a borítóra. – Nem. Az nem lett volna tisztességes. Akad közöttük, akinek már gyereke is született. Megérdemlik, hogy nyugodt életük legyen. Legalábbis amilyen nyugodt csak lehet. Te is elengedted Dianát. – Kihasználta a felfordulást, és megszökött. – Én is így írtam meg, de tudom, hogy valójában nem ez történt – fogta kézen Eve-et. – Miközben a könyvet írtam… Remélem, sikerült megfognom a történet emberi oldalát. Erre van a szobám – folytatta, miközben beléptek egy üvegajtón. – Ide csak a riporterek jöhetnek, ha interjút akarnak készíteni velem, és én, ha úgy érzem, hogy ki kell fújnom magam egy kicsit. Ezzel kinyitotta egy apró, virággal zsúfolásig megtöltött szalon ajtaját. Az asztalon a fényesre mosott gyümölcsök mellett egy üveg pezsgő állt. Ezüstvödörben. – Kellemes – nézett körül Eve. – A pezsgőt és a virágot Louise és Charles küldte. És a kiadó… Azzal fenyegetnek, hogy híres leszek. Remélem, nem okozok nekik csalódást.

178

– Ne foglalkozz vele. Nadine legyintett. – Igazad volt. A könyv jó. Nagyon jó, de sohasem lehet pontosan megjósolni az olvasók reakcióját. Nem lehet előre tudni, hogy tetszik nekik, vagy sem. Majd meglátjuk. Mindegy, csináltam valamit, amire nagyon büszke vagyok. Szóval... – lépett az asztalhoz Nadine, és felemelt egy példányt. – Szeretném, ha elfogadnád. Tudom, hogy van otthon könyvtáratok, így arra gondoltam, inkább így adom oda, nem elektronikus formában. – Pillanatnyilag úgyis rosszul vagyok mindentől, ami elektronikus. – El tudom képzelni. Mellesleg láttam, mennyire szereti Roarke az igazi könyveket, és arra gondoltam, megtalálom a módját, hogy ez is bekerüljön a gyűjteményébe. – A szavamat adom, hogy be fog kerülni. Köszönöm. Komolyan. – Nem kell egész este magaddal cipelned. El fogom küldeni, de személyesen akartam átadni. Eve megfordította a könyvet. A hátsó borítóra nyomtatott fényképen Nadine kosztümben állt. A hátteret New York látképe alkotta. – Jól nézel ki. Remekül választottad ki a képet. Azt üzeni: megvédem New Yorkot, ahol semmi sem történhet a tudtom nélkül. Nadine nevetett. – Ez volt az eredeti elképzelés. Ezen kívül a te példányod még egy különlegességet tartogat – nyitotta ki Nadine a könyvet a belső, eredetileg üres oldalnál. – Olvasd el. Eve elolvasta. Eve Dallasnak, a bátor, hajthatatlan és okos hadnagynak, aki mindennap a jelvényének él, és kiáll az élők és a holtak mellett.

– Izé… – pirult el Eve, és kissé zavartan nézett Nadine-ra. Úgy érezte, az ajánlás egyenesen a szívéhez szól. – Szóval... Köszönöm. Csak a munkámat végeztem. – Én is. Márpedig mindketten nagyszerűen csináljuk, amit csinálunk, Dallas. És azért, mert komolyan odafigyelünk rá. Erre tettük fel az életünket, mert sokat jelent nekünk. Icove-ék szörnyű dolgot műveltek, amiről mindenkinek tudnia kell. Ez a könyv sokat jelent nekem, a tartalma pedig neked. Az életed kockáztattad az ügyért. – Mint sokan mások. Egyedül nem tudtam volna megfékezni őket. – Sok nevet felsoroltam az oldalon, ahol megköszönöm az egyes emberek közreműködését. Ha lesz egy kis szabadidőd, feltétlenül olvasd el – tette hozzá mosolyogva Nadine. – Most viszont elég az érzelgősségből. – El fogom olvasni. Elolvasom – vonta össze Eve a szemöldökét. – Az ott egy doboz sütemény? Nadine nevetve rebegtette a pilláit.

179

– Azt akarod, hogy vesztegesselek meg? Micsoda ötlet? – töltött tele két poharat pezsgővel, és az egyiket Eve felé nyújtotta. – New York két csinos védelmezőjére! – Úgy látszik, ezt már nem tudom levakarni magamról. Koccintottak. – Elintézem, hogy kiszállítsák – tette vissza a helyére a könyvet Nadine. – Egy dedikált példány. Nadine ismét elmosolyodott. – Igen, dedikált. Most viszont jobb lesz, ha visszamegyünk a többiekhez. Az a dolgom, hogy lehetőleg mindenkivel váltsak néhány szót, neked meg az, hogy jól érezd magad, szóval nem kényszerítelek arra, hogy elbeszélgess egy csomó ismeretlen emberrel. – Ez egy doboz csokoládénál is többet ér. Amikor visszatértek, villám lobbant az égen, és távoli mennydörgés hallatszott. – A pokolba. Be kell húznunk a tetőt. – Aha – nézett fel Eve. – De ettől még korántsem lesz kevésbé élvezetes a buli. Cill épp akkor nyitotta ki a lakása ajtaját, amikor az első villám elcsattant az égen. Nem sok hiányzott hozzá, hogy haza se jöjjön. A tudat, hogy a rendőrség turkált a holmija között, felforgatták a holmiját, hozzáértek a legszemélyesebb tárgyaihoz, betört a személyes terébe, minden lépésére ránehezedett. Mintha az anyja és a mostohaapja tértek volna vissza az életébe. Ők is mindig azt keresték, hogyan szégyeníthetnék, mivel büntethetnék meg. Elvették a magánéletét, semmi sem volt igazán az övé. Egészen addig, amíg végleg ott nem hagyta a szülői házat. Most pedig újra idegenek kotorásztak abban, amit a sajátjának gondolt. De hova mehetne, ha nem haza? Az irodában sem maradhatott. Nyomasztotta a sok virág, és folyamatosan maga előtt látta a Bartra emlékező emberek arcát. Talán túl kellene tennem magam rajta, gondolta. Vagy hagyni az egészet a fenébe. Bennynek és Varnak igaza volt. Ez csak rutineljárás. Számára viszont egyáltalán nem volt rutin. Nagyon is személyesnek érezte. Azonnal észrevette, hogy néhány holmiját magukkal vitték. Felicity elmagyarázta, hogy a házkutatási parancs értelmében joguk van bármit elvinni és megvizsgálni. De miért magasabb rendű ez a jog az övénél? Nem elég szörnyű e nélkül is az élete? Végül bement a konyhába, és kinyitott egy doboz energiaitalt. A megemlékezésen egy falatot sem tudott lenyelni, és most sem érzett magában annyi erőt, hogy nekiálljon vacsorát készíteni. Magával vitte a dobozt az ablakhoz, onnan nézte a villámok táncát. Az első korty után azonban letette. Túl hidegnek találta. Mindent túl hidegnek talált.

180

Forróságra és napsütésre vágyott, nem pedig hidegre és esőre. Izzadni akart. Egy jó kis bunyó elterelné a gondolatait, és kimerítené annyira, hogy lefekvés után ne gondoljon se Bartra, se az idegenekre, akik feldúlták a lakását, az életét. Mindenesetre beleegyezett, hogy tovább dolgozik a programon. Nem tudta, hogy ezzel csak a gondolatait akarta elterelni, vagy azért, mert kell a játékba még néhány trükk. Mindegy, ha már egyszer megígérte, meg is teszi. Legalább két legyet üt egy csapással. Melltartója jobb kosarából előhúzta a U–Playtől szabályszerűen elhozott diszket. Tudta, milyen ostobaság oda rejteni, de azt is, hogy csak akkor vehetik el tőle, ha előbb végeznek vele. Lerúgta új cipőjét, ami úgyis törte a lábát, majd mezítláb átballagott a holoszobába. Szerette a hologramokat. Oda repítették, ahová csak akarta. Segítségével bejárta már az egész világot – nem beszélve azokról, melyek csak a képzeletében léteztek. Benny alapos kutatómunkát végzett. Sétálhatott a Piccadilly Circus-ön, didereghetett egy skót tó partján, vagy felfedezhette az Amazonas menti őserdőt, ha úgy hozta a kedve. Nem kellett utaznia, lökdösődnie a tömegben, vitatkoznia a vámnál, megmenekült a kényelmetlen szállodáktól, ahol akár több százan is alhattak már az ágyában előtte. Mindehhez csupán egy holoszobára volt szüksége. Már attól jobb lett a kedve, hogy a leolvasóba csúsztatta a diszket. Elindította a programot, majd vett egy mély, megnyugtató lélegzetet. Körülölelte a hőség, a trópusi dzsungel forró, párás melege. Fekete öltözéke helyett, melyről elhatározta, hogy soha többé nem veszi fel, vékony, barna gyapjúruha került a testére. A lábát robusztus csizma, a fejét karimás kalap takarta. Igazi kincskeresővé változott. Szerette ezt a játékot. Élvezte a rejtvényeket, a játékmenetben elrejtett fordulatokat és trükköket, valamint az összecsapásokat – különösen most –, ahol ököllel, fegyverrel és ésszel kellett legyőznie azokat, akik próbálták keresztülhúzni a terveit, és megakadályozni a sárkánytojás megszerzését. Az első szint elején kezdte a játékot, amikor a karaktere megérkezik Monzana ősi falujába. Órákig fog tartani, mire a játék végére ér, de így a legjobb. Teljesen ki akarta rekeszteni a külvilágot. Örökre. Lépésről lépésre haladt. Találkozott a megfelelő szereplőkkel, kereskedett, összevásárolta a felszerelését. Játék közben valóban kincsvadásszá változott – könyörtelen, bátor és ravasz kincskeresővé. Másfelől viszont Cillnek is megmaradt, aki a programozó szemével figyeli a grafikát, az alakok mozgását és a hanghatásokat, miközben keresi a játék rejtett hibáit. Egyre beljebb merészkedett a fülledt dzsungelbe, ahol rásziszegett a faágra tekeredett kígyó. Folyókon kelt át, és abban a pillanatban érte el a barlang bejáratát, hogy a földrengés megremegtette a környék szikláit. A fáklya fényében megpillantotta a barlangrajzokat. Gondosan bemásolta mindegyiket a laptopjába, és fényképeket is készített. Mint már oly sokszor a tesztelés alatt.

181

Eszébe jutott, hogy az első pálya egyszerűsége valósággal csalogatja a játékost a következőre. Ne tudnak ellenállni a kísértésnek, hogy ennél is nagyobb kihívással nézzenek szembe. Ő sem tudott. Összegyűjtötte a nyomokat, összekötötte a pontokat, majd megtörölte verejtékes homlokát, és ivott egy kortyot a kulacsából. Minden tökéletes. Legalábbis eddig. A harmadik pályán egy nyílvessző zizzent el a füle mellett. Tudta, melyik ösvényt kell választania – talán ez csalásnak számít, de ennek ellenére remekül szórakozott! Miközben dolgozik is, emlékeztette magát, amint rálépett a helyes útra. A csizmája megcsúszott a sárban, és amikor elesett, érezte az ujjai közül kifolyó meleg iszapot. A nemrég elült vihar emlékét. Felpattant, és futott tovább, miközben emlékezetből ugrált balra és jobbra. Gyere, kiáltotta némán. Igen, támadj! – nyúlt az övébe tűzött Bowie nyele után. Delancy Queeg, az ellenfele elállta az ösvényt. Kezében már ott csillogott a kése. – A bérenceid nem bírják a tempót – jegyezte meg Cill. – Odatereltek, ahová kértem. Fordulj vissza, és megkímélem az életed. – Az apámnak is ezt mondtad, mielőtt átvágtad a torkát, te gazember? Queeg elmosolyodott. Csinos, napbarnított arcára kiült a halál ígérete. – Az apád éppen olyan ostoba volt, mint a lánya. A sárkánytojás az enyém. Mindig is az enyém volt – intett a kezével. Cill hátrapillantott, és észrevett öt bennszülöttet, akik felhúzott íjjal várták a parancsot. – Egyedül már ki sem mersz állni ellenem? – gúnyolódott. – Tűnés! – adta ki a parancsot Queeg. – Végeztetek. Ezért kaptátok a pénzt. A bennszülöttek eltűntek a fák között, de Cill ismerte Queeget, és tudta, hogy született hazudozó. A bennszülöttek csak a megfelelő alkalomra várnak. Gyorsan kell cselekednie. Megmarkolta a kését, támadóállásba helyezkedett, és lassan kerülgetni kezdték egymást a keskeny ösvényen. Döfés, csel, pengeváltás. Tökéletes, gondolta ismét Cill. Semmi felesleges mozdulat. Sikerült megvágnia Queeg karját a csuklója fölött, és megérezte a vér szagát. A következő vágás viszont az övé lesz, idézte fel a programot. Queeg végighúzza a kését a vállán és elmosolyodik. Azt hiszi, előnybe kerül. Ekkor ellenfele mellé ugrik, majd a szirtről a sziklás folyóba veti magát, miközben nyílvesszők suhannak el mellette. Arra gondolt, hogy akár el is kerülhetné az ismerős vágást, de tudta, hogy tesztelés alatt úgy kell játszania, mintha nem ismerné Queeg minden mozdulatát. Így legalább nem kever össze semmit. Queeg pengéje előrevillant, a hegye átdöfte a ruháját és a bőrét, de Cill az ismerős elektromos ütés helyett izzó fájdalmat érzett. Hátratántorodott, elejtette a kését és felemelte a kezét. Érezte, hogy forró patakban csorog végig ujjain a vére. Akárcsak korábban a sár. Hitetlenkedve bámulta a cseppeket.

182

Ez igazi, gondolta. Nem hologram. Igazi. Queeg tébolyult vigyorra húzta a száját, és meglendítette a kését. Cill lába megcsúszott a sáros földön, és átzuhant a peremen, egyenesen a sebesen rohanó folyóba. Sikoltását hosszan visszhangozták a sziklák. Másnap reggel Benny nyugtalanul járkált Var irodájában. – Megpróbálom még egyszer. – Öt perce próbáltad – nézett ki az ablakon Var. A szemével Cill lakását kereste. – Nem veszi fel a ’linkjét – simított végig a haján. – Az e-mailjeire és a szöveges üzenetekre sem válaszol. Elérhetetlen – fordult vissza. Az arcáról világosan le lehetett olvasni, mennyire csalódott. – Biztos nem említette, hogy ma nem akar bejönni? – Mondtam már, hogy nem. Sőt éppen az ellenkezőjét ismételgette. Azt tervezte, egy perccel sem marad otthon tovább a szükségesnél, és korán bejön. Kértem, hogy aludjon nálam. Tudod, mennyire kényes a tárgyaira. – Igen, nekem is ugyanezt mondta, és még hozzátette, ha most nem megy haza, akkor valószínűleg sohasem lesz hozzá mersze. A francba – pillantott az órára Var. – Talán csak elaludt. Altatót vett be, és… – Talán túl sok altatót vett be. – Jézusom! Át kell mennünk hozzá! Át kell mennünk, és meg kell néznünk, hogy érzi magát. A biztonság kedvéért… Talán csak rossz kedve van, azonban akkor is meg kell látogatnunk. – Akkor induljunk. Egyikünk sem fog dolgozni, amíg a végére nem járunk. Magával vitte a saját példányát a Képzeletből – tette hozzá Benny, miközben beszálltak a felvonóba. – Komolyan? Ez remek. A munka mindig is jót tett neki. Talán a ’linkjét is ezért nem veszi fel. Persze. Sokáig dolgozott, és utána bevett egy altatót. Elképzelhető, hogy csak hajnalban került ágyba. – Elképzelhető. Igen, szerintem is ez lesz a megoldás, de az utóbbi napokban semmi sem megy úgy, mint ahogy kellene – pillantott végig a csokrokon Benny, miközben Bartra gondolt. – Tudom – tette a vállára a kezét Var. – Szólok Sticknek, hogy kiugrunk néhány percre. Kiléptek a kapun, és sietni kezdtek. – Lehet, hogy még meg is haragszik ránk, amiért felébresztjük – jegyezte meg Var, és mosolyt erőltetett az arcára. – Lehet. Már látom is magam előtt. Mi a fene! Még aludni sem hagyjátok az embert? Vihetnénk neki egy kávét. –Jó ötlet. Micsoda vihar volt tegnap este, mi? – Úgy világított az ég, mint amikor a harmadik Bolygóban összecsaptak a raptorok. Azt hittem, a szél kitöri az ablakot, de legalább enyhült egy kicsit a hőség. – Igaz – és amikor megérkeztek Cill háza elé, Var beütötte a vendégeket jelző kódot.

183

Zsebre dugott kézzel vártak. Néhány pillanat elteltével a számítógép közölte, hogy a lakásból nem jött válasz. Amikor Var újra próbálkozni akart, Benny megrázta a fejét. – Menjünk be. Menjünk már – húzta le a Cilltől kapott kártyát, majd a leolvasóra simította a tenyerét és begépelte a nyitókódot. – Biztos csak elaludt – morogta maga elé Var. – Ennyi az egész. Elaludt, és kész. Benny ökölbe szorította a kezét, és dörömbölni kezdett Cill ajtaján. –Jézusom, Ben! – Nem fogok ölbe tett kézzel várni – húzta elő ismét a kártyáját, majd következett a tenyérlenyomat-ellenőrzés és két kódsorozat. Ezt követően résnyire kinyitotta az ajtót, és bekiáltott. – Cill! Hé, Cill. Mi vagyunk itt. Benny és Var. – Igen. Nehogy elővedd a paprikasprayt! – Cill? – lökte be Benny az ajtót, majd egy pillanatra megállt a nappaliban, és tétovázva körülnézett. Észrevette Cill új cipőjét és a táskáját. – Itthon van. Málhazsák nélkül ki sem lépne az ajtón. Megnézem a hálóban. – Én megyek az irodájába. Szétváltak. – Nincs bent – sietett elő Benny. – Még azt sem tudom eldönteni, hogy az ágyában aludt-e, mert úgy néz ki, mint mindig. – Az irodában, a kis szobában és a konyhában sem találtam. Ezek szerint… – A holoszoba! – pördült meg Benny, és rohanni kezdett, majd az ajtó elé érve lázasan begépelte a nyitókódot. – Be sincs zárva, ember – intett fejével a zöld jelzőfény felé Var. Benny félrelökte a barátját. – Istenem! Ó, Istenem, Cill! – rohant a földön fekvő véres testhez Benny. – Hívd a kilenc tizenegyet! – ordította. – Siess! Siess! Var előkapta a ’linkjét, és lenyomta a vészhívó gombot. – Él? Benny, Benny, áruld el, hogy él még? – Nem tudom – emelte fel Cill kezét Benny, majd végigsimított az arcán. Miközben a nyakához nyúlt, hogy kitapintsa a pulzusát, úgy érezte, Var hangja egyre távolabbról szól. Egy sötét alagút túlsó oldaláról. Eve az irodájában készült az eligazításra. Mirát is megkérte, hogy jöjjön el. Miután járt mindhárom gyanúsított lakásán, úgy érezte, szüksége lesz egy szakember véleményére, hogy alátámassza, vagy éppen megcáfolja a sajátját. Kis szerencsével az ENyÜ is tud mondani valamit, ami elvezetheti az igazi tetteshez. Felnézett, amikor McNab betáncolt az ajtón. –Jó az a nő – nyújtotta Eve felé Cill naplóját –, de én még jobb vagyok. Úgy gondoltam, azonnal látni szeretnéd, amint elkészülök vele. –Jól gondoltad. Beleolvastál? – Nem. Nem kaptam rá engedélyt… Jó, átfutottam néhány oldalt – ismerte be Eve jeges pillantásának a hatására. – Csak… szóval csak olyan lányos dolgok voltak benne. Mivel foglalkozott egész nap, min dolgozott éppen, ilyesmi. A pa-

184

sijáról is írt valamit, akivel néhány hónapja szakítottak. Lúzernek nevezte. Egyetértek vele. – Szóval csak néhány oldalt. – Talán egy kicsit többet. Elvégre ellenőriznem kellett, hogy a kódtörés után nem maradt benne semmi hiba. – Csak azért hagyom szó nélkül, mert így nem kell Cillt kényszerítenem, hogy oldja fel a kódot. Maradt még egy órád az eligazításig. Menj el… és ne zaklasd a társam! – Nem szoktam zaklatni senkit – kezdte McNab, de amikor hallotta, hogy jelezni kezd Eve kommunikátora, gyorsan kilépett az ajtón. – Dallas. Eve Dallas hadnagy, itt a központ. Induljon a Spring Street 431-be. Hármas lakás. – Cilla Allen lakása. Meghalt? Negatív. A mentők válságos állapotban szállították a St. Ignatius Kórházba. Azonnal induljon, és biztosítsa a helyszínt. – Értettem. Dallas, vége. Berohant a közös irodába. McNab éppen szélesen vigyorogva zaklatta a társát, de azonnal elkomorodott, amint észrevette Eve arcát, és Peabody vállára tette a kezét. – A francba! – Cillt a St. Ignatiusba szállították. Az állapota kritikus. Indulunk. – Mi történt? – kérdezte Peabody, miközben igyekezett felvenni Eve tempóját. – Azért megyünk, hogy kiderítsük – rázta meg a fejét, amikor látta, hogy Peabody mondani akar valamit. – Hívd fel a U–Playt. Tudni akarom, hol van most Benny és Var. Miközben a garázs felé rohantak, Peabody engedelmeskedett. – Nincsenek bent. Úgy félórája mindketten elmentek valahová. Együtt. – Együtt – bólogatott Eve. – Remek. Rendelj ki valakit a sürgősségire, a műtőhöz, az intenzívre, vagy ahová vitték. Ettől a pillanattól kezdve a nap minden percében őrizni fogjuk. Az állapotáról is próbálj megtudni valamit, de annál azért többet, hogy többszörös trauma érte. Részleteket akarok! – Értettem, hadnagy – pillantott Eve felé Peabody, miközben beugrottak a kocsiba. Majd erősen megkapaszkodott, amikor Eve belelépett a gázpedálba.

185

Tizennyolcadik fejezet Eve nem törődött a retrofelvonóval, egyenesen felrohant a lépcsőn. – Jelentsen! – dörrent rá az ajtó előtt álló járőrre, miközben előkotorta helyszínelő készletéből a folyékony kesztyűt. – Értettem, hadnagy. Kilenc óra ötvenhat perckor érkezett a hívás a kilenc tizenegyre. Levar Hoyt tette a bejelentést a saját ’linkjéről, ebből a lakásból. A központ azonnal értesített engem, a társam és egy orvosi egységet. Tíz nulla kettőkor értünk ide, nagyjából két perccel a mentő előtt. Remekül megjegyezte az időpontokat, gondolta Eve, majd egy biccentéssel jelezte a járőrnek, hogy folytassa. – Mr. Hoyt az ajtóban várt minket, és azonnal bevezetett a lakás keleti felén berendezett holoszobába. Ms. Cilla Allen eszméletlenül feküdt a földön, és látszott rajta, hogy súlyosan megsérült. Mellette találtuk Benny Lemant. Azt állította, nem mozdította meg a testet, mert attól félt, hogy ezzel súlyosbíthatja a sérüléseit. Csak a pulzusát ellenőrizte, és megpróbálta felmérni az állapotát. Kissé összefüggéstelenül beszélt. A társammal átkísértük a két férfit egy másik szobába. Most Uttica járőr vigyáz rájuk. Nagyon felkavarta őket a látvány, és erősködtek, hogy az áldozat mellett akarnak maradni, akit az üzlettársukként azonosítottak. Én visszamentem, hogy beszéljek az orvosokkal. Megvizsgálták a sérültet, és válságosnak minősítették az állapotát. Koponyatörést szenvedett, szilánkosra tört a könyöke, eltört a lába, és legalább két bordája. Ezen kívül számtalan zúzott sebet találtak a testén. Nagyjából tíz óra tizenötkor indultak el vele a St. Ignatius Kórházba. – Szép jelentés volt, Kobel járőr. – Alapos ember vagyok. – Őrizze tovább az ajtót – utasította Eve. – Értettem, hadnagy. Eve egyenesen a holoszobába ment. – Vegyél mintát belőle – mutatta Peabodynak a vértócsát. – Tudni akarom, hogy Cill vére, vagy valaki másé – majd a vezérlőhöz lépett. – Ebben is benne maradt a diszk. Szerintem a Képzelet egy példánya. – Ugyanaz történhetett, mint Minnocknál – nézett körül Peabody. – Csakhogy a sérüléseit hallva a gyilkos ezúttal úgy döntött, inkább agyonveri. – Akkor miért nem fejezte be, amit elkezdett? Cill összetörve, eszméletlenül hevert a földön. Ha ilyen nagy kockázatot vállalt, akkor miért végzett félmunkát? – Talán megzavarták, vagy már halottnak hitte. Nem, gondolta Eve. Így egyszerűen nem áll össze a kép. – Ahhoz túlságosan okos. Hatalmas hibát követett el azzal, hogy életben hagyta.

186

– Nem, ha Cill mégsem éli túl. Eve megrázta a fejét. – Hívd a takarítókat és az ENyÜ-t. Hátha Benny és Var ismerik a biztonsági kódot. Talán ezúttal ki tudjuk venni a diszket anélkül, hogy ropogósra sütnénk. Akárhogy is, azt mindenképpen tudni akarom, mikor kezdte a játékot, és milyen hosszan játszott. – Azonnal. Külön-külön akarod felvenni Benny és Var vallomását? – Nem. Inkább együtt. Kíváncsi vagyok, mi történt. Amikor befejezted itt a munkát, gyere utánam. Szakíts félbe, hívj félre, és súgj valamit, de arra ügyelj, hogy ők is hallják az ENyÜ, az áttörés és az adat-visszaállítás szavakat. – Ha benne vannak… ha az egyikük benne van, akkor ez a hír igencsak kényelmetlenül fogja érinteni. – Aha. Időnként nem árt, ha az ember megöntözi a veteményt. – Micsoda? – Semmi – hagyta magára Peabodyt Eve. Benny és Var egyszerre ugrottak fel, amikor belépett az üvegfalú szobába, és egymás szavába vágya beszélni kezdtek. – Csendet! Szeretném, ha kimenne a társához, és segítene neki a helyszín biztosításában – fordult a járőrhöz Eve. – Már értesítettük a takarítókat és az ENyÜ-t. Rajtuk kívül senki más nem léphet be a lakásba – majd visszafordult a két férfi felé. – Üljenek le. – Nem hagyták, hogy elkísérjük. Még csak fel sem hívhattak a kórházat. Kérem. Kérem, hadnagy! – esdekelt sírástól remegő hangon Benny. Eve előhúzta a ’linkjét. – Dallas hadnagy vagyok – kezdte, majd megadta a jelvénye számát. – Cilla Allen állapota felől érdeklődöm, akit nemrég szállítottak be – emelte fel az ujját, mielőtt a két férfi megszólalhatott volna, és átment a szoba túlsó oldalára. Hallgatta, mit mondanak a vonal másik végén, mormolt valamit, majd visszacsúsztatta a ’linket a zsebébe. – Most dolgozik rajta egy csapat. Megpróbálják stabilizálni, hogy utána felvigyék a műtőbe. – A műtőbe? Meg kell műteni? – kérdezte Var, miközben Benny csak bámulta. – Nagyon súlyos sérüléseket szenvedett. Az orvosok mindent megtesznek érte, amit csak tudnak. Válságos az állapota. Készüljenek fel a legrosszabbra. – Nem fog meghalni. Nem fog meghalni. Nem fog meghalni – ismételte szinte önkívületben Benny, miközben előre-hátra hintázott a fotelben. Var a vállára tette a kezét. – Nyugodj meg, Benny. Nyugodj meg, ember. Cill erős. Nagyon erős. Ott kell lennünk mellette – fordult Eve felé. – Felveszem a vallomásukat. Próbálok gyors lenni, amennyire ez lehetséges. Utána megkérem a járőrt, hogy vigye el magukat a kórházba. Előtte viszont tudnom kell, mi történt. – Fogalmunk sincs – ingatta Benny a fejét. – Honnan tudhatnánk? Cill… csak feküdt a földön, amikor benyitottunk. – Mikor értek ide?

187

Benny továbbra is csak ingatta a fejét, majd a tenyerébe hajtotta. – Tíz körül. Esetleg valamivel előtte. Nem tudom pontosan – közölte Var. – Aggódni kezdtünk, amikor Cill nem jött be dolgozni, nem vette fel a ’linkjét, és az e-mailjeire sem válaszolt. Ha hamarabb eszünkbe jut, akkor talán… – Nem lett volna szabad tegnap este egyedül hagynunk – túrt bele kócos hajába Benny. – Ragaszkodnom kellett volna hozzá, hogy maradjon nálam. – Mikor indult haza? – kérdezte Eve. – Még egyáltalán nem volt késő. Kilenckor, legkésőbb fél tízkor. Szóba került, hogy elmegyünk és eszünk valamit, vagy csak kószálunk egy kicsit, de igazából egyikhez sem volt kedvünk. – Naplózta, hogy kihozta a játékot? Naplózta, hogy kihozta a Képzeletet? – Igen. Igen. Ma reggel láttuk, hogy szerepel a bejegyzés a biztonsági naplóban. Miért történik ez? – kérdezte választ várva Benny. – Valaki megpróbálta megölni. Valaki Bartot is megölte, de miért? – Mindent megteszünk, hogy kiderítsük – pillantott Eve a belépő Peabody felé. – Egy pillanat türelmet. Ezzel a társa mellé lépett, aki a füléhez hajolt. – Szuper volt a buli tegnap este – suttogta Peabody. Csak a kulcsszavaknál emelte meg kissé a hangját. – A lábam ENyÜ rettenetesen sajog, de áttörést megérte, mert az a tánc adat-visszaállítás legalább egy fontot lefaragott a fenekemről. – Értem. Peabody a forma kedvéért még hozzátett egy „Igenis, hadnagy”-ot, majd kifelé menet előhúzta a kommunikátorát. – Cillről volt szó? – kérdezte ellentmondást nem tűrően Benny. – Cill-lel történt valami? – Nem. Tehát ott tartottunk, hogy utoljára tegnap este, fél tíz körül látta – pillantott megerősítést várva Var felé Eve. – Nagyjából. – És milyen lelki állapotban volt? – Mégis, mit gondol? – kérdezett vissza dühösen Benny, és ökölbe szorította térdén nyugvó kezét. – Teljesen összetört. Mindnyájunkat nagyon megviselt a tegnap. Éppen elég munkát adott neki a búcsúztató megszervezése. Ő állította össze Bartról a videót, és a szendvicsekről is ő gondoskodott. De legalább elfoglalta magát valamivel. Most viszont… – Fáradtak voltunk – sóhajtott Var. – Mindhárman nagyon elfáradtunk. – Hová mentek a búcsúztató után? – Haza – vont vállat Var. – Egyszerűen csak hazamentünk, és kész. – Együtt? – Aha. Jobban mondva hazakísértük Cillt, utána elváltunk, és mindenki ment a saját lakására. – Senki sem követte magukat? Nem láttak valakit a ház körül, aki szokatlanul viselkedett? – pillantott fel újra, és odabiccentett a belépő Peabodynak. – Megvártam, amíg Cill bement – mondta Benny. – Még beszélgettünk egy kicsit. Ha bármi gyanúsat látok, nem hagyom egyedül. Néztem, ahogy bemegy

188

a házba, és csak utána indultam el. Hazaérve kinéztem az ablakon, és láttam, hogy ég nála a villany. Ebből tudtam, hogy épségben felért. – Mindig megnézi, hogy ég-e Cillnél a villany? Benny fészkelődött egy kicsit. – Ha egyszerre indulunk el, szeretek meggyőződni arról, hogy nem történt semmi baja. Cill tud vigyázni magára, de az ördög nem alszik. – Nem beszéltek senkivel, nem találkoztak senkivel tegnap este fél tíz után? – Istenem – dörzsölte meg a szemét Var. – Bekaptam pár falatot, és megpróbáltam képernyőt nézni, de annyira zaklatott voltam, hogy inkább online töltöttem néhány órát. Beléptem pár játékszobába. A Világuralommal játszottam. Végignyomtam egy-két lovagi tornát. Tudja, ahol minden körben kiesik valaki. Talán két óra is elmúlt, mire abbahagytam. Addig egyszerűen nem akartam kilépni. – Benny? – Nem beszéltem senkivel. Egész nap emberekkel kellett beszélnem. Megírtam néhány személyes e-mailt, és utánanéztem pár dolognak, amire a futó projektjeinkhez lesz szükség. Azt hiszem, éjfél körül fekhettem le. Cillnél akkor még égett a villany. Véletlenül megláttam. Megfordult a fejemben, hogy felhívom és megkérdezem: nem vágyik-e társaságra, vagy azért, hogy csak beszélgessünk egy kicsit, de nem tettem. Úgy gondoltam, inkább magányra vágyik. Át kellett volna mennem hozzá – remegett meg Benny hangja. – Át kellett volna mennem hozzá. – Hagyd abba – tette a vállára a kezét Var. – Ne emészd magad. Nem a te hibád. Most mellette kellene lennünk – fordult Eve felé. – Mindjárt végzünk. Hogyan jutottak be a házba és a lakásába? – Adott egy kártyát, és ismertem a kódjait – felelt Benny. – Én lakom hozzá a legközelebb, és amikor néhány napra el kellett utaznia, mindig engem kért meg, hogy locsoljam a virágait. Szép virágai vannak. Ráadásul tudta, hogy vigyázok a holmijára. Ez neki nagyon fontos. – Miért? – kérdezte Eve. – Miért olyan fontos neki a lakása és a holmija biztonsága? – Izé… – pillantott Benny Var felé. – Folytasd. Lehet, hogy segít. – Mert az anyja és a mostohaapja egyetlen percre sem hagyták nyugton. Folyamatosan kutattak a szobájában, és mindenbe beleütötték az orrukat. Egyszer még egy kamerát is beszereltek hozzá, és azzal kémkedtek utána. Valósággal bűnözőként kezelték. Ennyi. Ezért lett olyan ideges, amikor meghallotta, hogy házkutatást fognak tartani nála. Azt hiszem… – sóhajtott fel hosszan – …azt hiszem, én is ezért lettem ideges. Tudtam, milyen rosszul érinti, és ez felbosszantott. – Oké. Bekapcsolva találták a biztonsági rendszert? – Aha, bekapcsolva – masszírozta meg gyámolítóan Benny vállát Var, majd bólintott. – Azt hittük, csak bevett egy altatót, és nem ébredt fel időben. Először a hálószobában kerestük, majd a fürdőben, és csak utána… utána néztünk be a holoszobába, hol megtaláltuk. Azonnal felhívtuk… felhívtam a kilenc tizenegyet.

189

– És ellenőrizték a pulzusát. – Én ellenőriztem – szorította össze a száját Benny. – Nehezen találtam, de végül ki tudtam tapintani. Alig vert. Megverték és összevagdosták. Mindene csupa vér volt. Nem hívná fel újra őket, az Isten szerelmére? – Peabody, hívd fel a kórházat. Már majdnem végeztünk. A holoszoba zárva volt? Benny egy pillanatig csak a homlokát ráncolta. – Nem. Nem volt bezárva. Sokszor használtuk, és nem emlékszem, hogy zárta volna. Általában én sem zárom a sajátomat. Bart ebből a szempontból kivételnek számított. Minnock, a Szuperkém – suttogta, majd szorosan lehunyta a szemét. – Oké. A lejátszóban benne maradt a diszk. Ki tudják venni? Benny megrázta a fejét. – Nem ismerem a kódot – nézett Varra. – Én sem. Persze találgathatunk, ha akarja, de ha elrontjuk, a diszk megsemmisíti önmagát. – Rendben. Majd mi elintézzük. – Felvitték a műtőbe – jelentette Peabody. – Azt mondták, még órákig fog tartani, mire végeznek. – Van családja, akit értesíthetünk? – kérdezte Eve. – Csak az anyja – törölte meg az arcát kimerülten Var. – Gondolom, már kitalálta, hogy nem igazán szerették egymást, ennek ellenére úgy vélem, tudnia kell arról, ami történt. – Mi vagyunk a családja – jelentette ki hevesen Benny. – Mi vagyunk a családja. – Intézkedem, hogy a járőr elvigye magukat a kórházba. Nemsokára én is ott leszek Peabody nyomozóval. Utasította a járőröket, majd miután elmentek, becsukta az ajtót. – Megfigyelés alá vonjuk őket, de úgy, hogy ne vegyék észre. – Az alibijük könnyen ellenőrizhető. Az online eltöltött időnek az ENyÜ könnyedén utánajár. Ha együtt tervelték ki a gyilkosságot, jól titkolják, viszont minden illik Mira két elkövetővel számoló elméletébe. – Ha együtt voltak, akkor szerinted hogyan történt? – Hazakísérték a nőt, éppen úgy, ahogy mondták, de utána feljöttek a lakására, és rábeszélték, hogy a holojátékkal terelje el a gondolatait. Azt ugyan nem értem, miért, ugyanis a lakás hangszigetelt, habár valószínűleg akkor is a holoszoba a leginkább hangszigetelt rész. Utána elterelték a figyelmét. Megtámadták, vagy egyikük megtámadta, a másik pedig figyelt. Amikor végeztek vele, egyszerűen hazamentek, ma reggel pedig előhúzták a „Nagyon aggódtunk érte” feliratú kártyát. – Életben maradt. Miért nem fejezték be, amit elkezdtek? – Mert a halál beálltának az időpontjából rájöhettünk volna, hogy még a közelben voltak. Reggel gyorsan kellett dönteniük! Kihívták a mentőt, ami bevitte a kórházba. Méghozzá rettenetes állapotban, Dallas. Nagyon rosszak az esélyei. Továbbá ott is végezhetnek vele. Azaz végezhetnének, ha nem állna őr az ajtaja előtt. – Nem is rossz teória. Engedj rá egy valószínűség-számítást.

190

– Látom rajtad, hogy nem tetszik. – Nem ez lesz a kedvencem – mutatott az energiaitalos dobozra Eve. – Az tegnap még nem volt itt, és Cill csak este jött haza. – Oké. Na és? – Ha nem volt egyedül, akkor miért nyitotta ki, vagy miért csak egyet nyitott ki? Ráadásul bele sem kóstolt. Ellenőrizni fogjuk a hűtőt és a hulladékmegsemmisítőt, de nem hiszem, hogy több doboz is hiányzik. Csak állt itt, az ablak előtt, és végül úgy döntött, mégsem issza meg azt az átkozott italt. Ugyanígy viselkedett, amikor megtudta, hogy Bart meghalt. Kivette a hűtőből az italát, kinyitotta a dobozt, majd félretette. – Túlságosan felizgatta a megemlékezés – helyeselt Peabody. – Igen, valóban így történhetett. Eve a cipőre mutatott. – Mit szoktál csinálni, amikor hazaérsz, és az új cipőd töri a lábad? – Leveszem. – De ha társaságod van, akkor nem hagyod a szoba közepén, ahol bárki orra bukhat benne – vont vállat Eve. – Külön-külön ugyan egyik apróság sem sokatmondó, együtt azonban teljesen más képet láttatnak. – Nem zárta be a holoszobát. Talán játék közben tört rá a gyilkos. – Honnan tudta, hogy játszani fog? – Onnan, hogy… a társai tudták, hogy magával hozta a diszket. Eve bólintott. – Igen, és ez remek kiindulási pont. Egyikük a kezébe nyomta a diszket, hogy vigye haza. A játék a gyilkos fegyver, és a gyilkos szereti a fegyverét – ment az ajtóhoz Eve, és beengedte a takarítókat. Miközben megmutatta a holoszobát és vázolta a helyzetet, Peabody újabb teórián töprengett. – Elég időt hagytak neki, hogy felérjen – kezdte, amikor Eve visszatért. – Ezalatt megnyugodott kissé, és játszani kezdett. Behatoltak a lakásba. Cillt lekötötte a játék. A folytatás megegyezik azzal, amit korábban mondtam. – Így is történhetett. Vizsgáld meg az összes variációt a számítógéppel. – Hátra van még a miért kérdése. Miért Cill, és miért éppen most? Közvetlenül Bart után, amikor úgyis a megmaradt két üzlettársat fogjuk gyanúsítani. Talán fenyegetést jelentett? Rájött valamire? Rossz kérdést tett fel? – Elképzelhető. Tegnap Roarke elárulta neki, hogy már hónapok óta fejlesztenek egy hasonló játékot. – Biztosan nem örültek ennek a hírnek. – Szerintem sem. Felidegesíthette a társait, ha továbbadta nekik. Talán annyira, hogy végeztek a rossz hír hozójával. Ez viszont maradjon köztünk. Nem akarom Roarke-ot a kelleténél jobban belekeverni. – Megértettem. – Még egy ok, amiért nem igazán tetszik az elméleted. Amikor az ember játszik, folyamatosan döntéseket hoz, és egyik döntéséből következik a másik. Mindig újabb és újabb akadályokkal, ellenfelekkel kell szembenéznie. Remek stratégia új helyzet elé állítani az aktuális ellenfelet. – És mi lennénk az aktuális ellenfél. Ez lenne az elterelő hadművelet?

191

– Nő a tét. Igen, alaposan a körmére kell néznünk a két állva maradt figurának. Ugye, milyen izgalmas? Különösen, amikor azt hiszi az ember, hogy sokkal okosabb, mint a többi játékos. A gyilkos remek lépést tett, amivel csak kiszámított kockázatot vállalt. – Ha Cill magához tér, könnyedén azonosíthatja. – Igen, de ezzel is számolt a tervben – lépett az ajtóhoz, hogy beengedje Feeney-t és McNabot. – Menjetek a holoszobába, és szedjetek össze mindent, amit csak tudtok. Előtte viszont szeretném megbeszélni veletek egy ötletemet. Amikor Eve megérkezett a kórházba, Cill még a műtőben volt. – Nézz utána a társainak. Legyél együttérző, és közben próbáld rávenni őket, hogy minél többet beszéljenek! – Eve odalépett az egyik nővérhez, és megvillantotta előtte a jelvényét. – Cilla Allen ügyében nyomozok. Mindent tudni akarok róla. – A sürgősségin megállt a szíve, de sikerült újraéleszteni. Szerencsés, mert ma Pruit doktor az ügyeletes. Utána átvitték az idegosztályra. A fejsebe még a többi sérüléséhez képest is nagyon súlyos. Bent fog maradni egy darabig. – Mik az esélyei? – Azt nem tudom megmondani. – Akkor találgasson. – Szerencsés, hogy egyáltalán életben maradt. Úgy néz ki, mint aki lezuhant egy szikláról. Eve karon ragadta a nővért. – Lezuhant? Nem megverték? – Fogalmam sincs. Majd elárulja, ha magához tér. Ha egyáltalán magához tér. Eve összevont szemöldökkel nézte, ahogy a nővér elsiet a dolgára. Még jobban ráncolta a homlokát, amikor észrevette a feléje közeledő Roarke-ot. – Hallottam, mi történt, és úgy éreztem, ide kell jönnöm. – Cill társai is itt vannak? – Igen. Peabody most beszél velük. – Vélemény? – Súlyos az állapota. Sokkot kapott. Néhány sérülése önmagában is halálos lehet. – Benny vagy Var nem kérdezősködött a fejlesztés alatt álló játékodról? – Nem. Szerintem most kisebb gondjuk is nagyobb ennél. Eve a váró felé pillantott. – Egyikükre biztosan igaz, amit mondasz. –Jól értem? Ezzel azt akarod mondani, hogy egyikük verte csaknem agyon azt a szerencsétlen lányt? – Ez nem kérdés. Többé már nem. Csak az a kérdés, hogyan fogom elkapni. A gyilkos most nyert egy kis időt, kissé elterelte magáról a figyelmet, és próbált az érzelmeinkre hatni. Cill volt közöttük a leggyengébb láncszem. Forrófejű és impulzív. Logikus, hogy őt áldozták fel. A játék…

192

– Jézus Krisztus, Eve! Az a lány szilánkokra tört, mint a táblaüveg, és igazi csoda kell ahhoz, hogy újra összerakják. Te pedig csak állsz, és játékról magyarázol? Egy cseppet sem hat az érzelmeidre? Eve a férje szemébe nézett, s mintha jég csapott volna össze a tűzzel. – Látom már, hogy a te érzelmeidre sikerült hatnia. – Talán azért, mert nekem vannak érzelmeim – vágott vissza Roarke. – Mert én nem egy játékot akarok megnyerni, amelyben egy szerencsétlen lány csupán elfogadható áldozatnak számít. Cill még él, hadnagy. Még nem került át a tábla feléd eső oldalára. – Inkább menj vissza a váróba. Fogjátok egymás kezét. Esetleg imádkozzatok is. Nekem jobb dolgom is van ennél, mert az, aki a műtőbe juttatta, most csak nevet a markába. Ezzel Eve sarkon fordult, megacélozta szívét és gyomrát, és otthagyta a férjét. Arra gondolt, hogy nem csupán a testet lehet összetörni. Nem csak ököllel és doronggal lehet sérülést okozni. Keresett egy üres mosdót, nekidőlt a falnak, és adott magának egy percet, hogy megnyugodjon, mielőtt beszél Feeney-vel, tájékoztatja Whitney-t a legújabb fejleményekről, és kikéri Mira tanácsát. Emlékeztette magát, hogy a nyomozás már csak ilyen. Ő is ilyen. Azzal senki sem jut előre, ha csupán ül és vigasztalja a társát. Ez nem juttatja börtönbe Bart gyilkosát és Cill támadóját. Nem fog bocsánatot kérni azért, mert igyekszik jól végezni a munkáját. Miután lehiggadt, keresett egy másik nővért, neki is megmutatta a jelvényét, és elintézte, hogy beengedjék a műtő melletti megfigyelőbe. A pocsék kórházi kávét szürcsölve nézte, ahogy az orvoscsoport mindent megtesz, hogy újra öszszerakja a darabokra tört üvegtáblát. Arra gondolt, Cill már soha többé nem lesz az, aki volt. Még akkor sem, ha minden szilánk pontosan a helyére kerül, és túléli. Nem került még a tábla felé eső oldalára? Dehogynem, hogy a fene egye meg. Abban a pillanatban átkerült, hogy a holoszobában összerogyott. Nyílt az ajtó. Eve hátrapillantott, és látta, hogy Roarke lép be rajta. Visszafordult a képernyő felé. – Nincs mentség arra, amit mondtam – kezdte Roarke. – Nincs mentség. Szeretnék bocsánatot kérni tőled, Eve. Rettenetesen sajnálom. – Ne is törődj vele. – De igenis, törődöm – állt a felesége mellé Roarke, de nem ért hozzá. – Remélem, megbocsátasz. – Kemény napok állnak mögöttünk. – Ez nem mentség. Még csak nem is megfelelő ok a viselkedésemre. – Remek. Akkor világosíts fel az okáról. – Cill tegnap a karjaim között sírta ki magát. Tudom, hogy a gyanúsítottak közzé soroltad, és miközben vigasztalni próbáltam, nekem is megfordult a fejemben, hogy köze lehet Bart halálához. Ráadásul abból, amit megtudtam, kiderült, hogy valószínűleg már összetörve feküdt a padlón, miközben mi nyugodtan pezsgőztünk.

193

– Túl sokat foglalkozol vele. – Tudom. Istenem – fogta meg óvatosan Eve kezét. – Ismersz. Tudod, hogy milyen nehéz ez nekem. – Azért nem tévedtél mindenben. – Pedig nagyon is úgy érzem. – Nem. Bármit is gondolok erről – intett fejével a képernyő felé –, fenntartom a véleményem. De elsősorban nem én tartom játéknak, ami itt folyik, hanem a gyilkos. Csak úgy fékezhetem meg, ha megpróbálom kitalálni a következő lépését. – Tudom, hogyan gondolkodsz, és azt is, mennyire törődsz az áldozataiddal. Csupán elismételhetem, amit már mondtam. Sajnálom. Eve a férje szemébe nézett, és érezte, hogy gyomrában enyhül a görcs. – Én is tettem már jó néhány meggondolatlan kijelentést, amivel megbántottalak, és te is megbocsátottál nekem. – Igen, és mindig meg is fogok. Efelől ne legyenek kétségeid. – Akkor írj be magadnak egy fekete pontot, aztán felejtsük el. Roarke elmosolyodott, és homlokon csókolta a feleségét. – Eddig kinek hány fekete pontja van? – Úgy vélem, nagyjából egyenlően állunk. – Meg kellene nézned még egyszer. Szerintem elhúztál. – Még egy fekete pontot akarsz? – Nem – vonta közelebb magához a feleségét Roarke, és megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor Eve hozzásimult. – így már sokkal jobb. Eve elfordította a fejét. Együtt nézték a képernyőt. – Miért lett célpont belőle? – kérdezte Roarke. – Mert a gyilkos szerint rajta kívül senki sem pótolhatatlan. Ő akarja irányítani a történéseket, és nem hagyja, hogy Barthoz hasonlóan bárki is megelőzze. Talán még jó érzéssel is tölti el, amikor látja, hogy milyen sokan gyászolják Bartot, és izgatja, hogy a rendőrség nyomoz utána. Ez is része a játéknak, melyben folyamatosan gyűjti a pontokat, miközben próbálja kitalálni, mi lesz a következő lépés – pillantott a férjére Eve. – Ő legalábbis így látja ezt az egészet. – Igen. Tudom. Igazad van. – A gyilkos szenvedélyes játékos, tehát csak a táblát és a figurákat figyeli. A többi játékost és a lehetséges lépéseket. Cill? Dühös volt és lehangolt. Sokkal nehezebben viselte Bart halálát, mint a többiek. Legalábbis kívülről így látszott. Ez sokkal sebezhetőbbé tette. Ráadásul vonzó nő, tehát Bart halála után valószínűleg belőle lett volna a cég arca. Márpedig ezt a szerepet a gyilkos magának tartogatja. Továbbá már tudja, milyen érzés elvenni egy másik ember életét, és tetszik neki – lépett hátra egy fél lépést. – Szeretnék feltenni néhány technikai jellegű kérdést. Talán őrültségnek hangzik, de… – hallgatott el, amikor látta, hogy az orvoscsoport lázas sürgésbe kezd. – Valami baj történt. Roarke utasította a számítógépet, hogy nagyítsa ki a kép egy részét. – Leesett a vérnyomása. Figyeld a monitort. Összeomlott a keringése. El fogják veszíteni. – A francba, a francba! Küzdenie kell! Életben akar maradni, vagy sem?

194

Aztán csak némán figyelték, ahogy Cill élet és halál között lebeg.

195

Tizenkilencedik fejezet Amikor Eve belépett a váróba, mindkét férfi felugrott, majd visszaroskadt a székbe. – Egy orvosra várunk, aki bent volt a műtőben – pillantott az órára Var. – Sok idő telt el azóta, hogy bevitték. – Megígérték, hogy folyamatosan tájékoztatnak minket, de már több, mint egy órája felénk sem néztek. – A megfigyelőből jövök – kezdte Eve, és amikor a két férfi ismét felállt és egyszerre kezdett beszélni, felemelte a kezét. – Nyugalom. Az orvosok mindent megtesznek. Volt egy kis gond… Higgadjanak már le! – kiabálta túl a feléje zúduló kérdésözönt. – Nem vagyok orvos, de tisztán láttam, hogy mindent megtesznek érte, amit csak tudnak. – Látta Cillt? Honnan? – erősködött Benny. – Mi is látni akarjuk. Még az is jobb, mint itt ülni és várni. – Maguk nem léphetnek be a megfigyelőbe, csak az orvosok, a családtagok és a rendőrség, ha éppen nyomozást folytat. – De mi… – Maguk nem a családja – szakította félbe Benny tiltakozását Eve. – Legalábbis a törvény szerint nem – próbálta enyhíteni Eve kijelentését Peabody. – Megértem, hogy családtagnak tekintik. Nekem is vannak barátaim, akikre családtagként tekintek. A törvény viszont pontosan meghatározza a család fogalmát, és maguk nem tartoznak ebbe a körbe. Úgy látom, a műtét eltart még egy darabig – folytatta. – Menjenek ki a friss levegőre, egyenek valamit, sétáljanak egyet. Akkor gyorsabban telik az idő – tette hozzá. – De lehet, hogy történik valami, amíg nem vagyunk itt. – Felírtam a ’linkszámukat – próbálta Peabody megnyugtatni Bennyt. – Ha megtudok valamit, azonnal szólok. – Talán igaza van. Egy kis friss levegő nem fog ártani. Lehet, hogy akad itt egy kápolna vagy egy pagoda, ahol lehet meditálni. Talán… – pirult el Var, miközben tehetetlenül felemelte a kezét. – Tudja. – Aha. Ez jó ötlet. Nagyon jó – helyeselt Benny. – Csupán pár percig leszünk távol. Ha történne valami… – Megígérem – figyelte Peabody a távozó Bennyt és Vart, majd biccentett Eve felé, és előhúzta a kommunikátorát. – Figyelmeztesd az árnyékaikat – mondta Eve. – Nem akarom, hogy rájöjjenek, figyeljük őket – fordult Roarke felé. – Tudom, hogy nagyon érdekel, ami itt történik, de inkább menj vissza dolgozni, és vásárold fel az északi féltekét, vagy ha mégsem, akkor keresd meg Feeney-t, akinek nagy hasznára lehetsz. – Le akarsz rázni?

196

– Ennyit nyerek pluszban azon, ha eltűnsz innen. Peabodynak vagy nekem úgyis maradnunk kell, hogy figyeljük Cillt és a társait. Megpróbálom elintézni, hogy kiürítsenek nekem egy szobát, ahol berendezhetem a főhadiszállásom. – Szívesen segítek. Vannak összeköttetéseim. Feeney-t utána is ráérek megkérdezni. – Oké, kösz. – Említetted, hogy kérdezni akarsz néhány dolgot. – Aha, és fogok is. – Csak nem itt, és most, tette hozzá Eve gondolatban. – Előbb rendbe kell szednem a gondolataimat. – Ahogy akarod – szorította meg egy pillanatra a felesége kezét Roarke. – Majd hívj fel, rendben? – Rendben – fordult vissza Peabody felé Eve. – Történt valami az elmúlt másfél órában, amiről tudnom kell? – Semmi. Benny és Var úgy viselkednek, ahogy az adott körülmények között várható. Esküszöm, hogy egyikük sem esett ki a szerepéből. – Ha már nem leszek itt, amikor visszajönnek, vedd rá őket, hogy engedjenek be a lakásukba néhány járőrt, akik ellenőrzik az alibijüket. Csak azért, hogy kizárjunk minden felesleges apróságot, és minden erőnket Cillre összpontosítsuk. Neked jól megy az ilyesmi. – Oké, meglesz. – Gondoskodj róla, hogy az engedélyük jegyzőkönyvbe kerüljön. Utána hívd fel az ENyÜ-t, küldjenek ki mind a két lakásba egy-egy embert megfigyelőnek, aki azt is észreveszi, ami nincs számítógépen. A tegnapi házkutatás alatt készített felvételeket összehasonlítjuk a lakások aktuális állapotával, hátha észreveszünk valami lényeges változást. – Értettem, hadnagy. Mennyire találtad rossznak Cill állapotát? –Jézusom, Peabody, annak a nőnek alig van emberi formája – vágta zsebre Eve a kezét, s az álmában hallott mondat visszhangot vert a koponyájában. Nem menthetsz meg mindenkit. – Miközben az agysebész a fejében turkált, egy másik fickó a karjával foglalkozott. Nagyon súlyos lehet, ha a lába helyett azzal kezdték. Steril kamrában dolgoztak… vagy mit tudom én, hogyan nevezik. Az arca úgy néz ki, mintha vasdoronggal estek volna neki. Közben igyekeznek ellátni a belső sérüléseit, lekötni a sérült ereket, nehogy elvérezzen. Úgy láttam, egyetlen porcikája sem úszta meg sérülés nélkül – tett egy rövid kört a váróban Eve. – Sok verést láttam már, és nem igazán vagyok meggyőződve arról, hogy Cillt is megverték. – Akkor mi történt vele? Eve csak a fejét ingatta. – Beszélnünk kell az orvosokkal, és átnézni a leleteit. Amíg ez nem történik meg, csak feltevésekre támaszkodhatunk. – Megjött a jelentés a holoszobában talált vérről. Mindegyik folt Cillhez tartozik. – Aha, erre számítottam. – Dallas hadnagy? – jelent meg az osztályos nővér az ajtóban. – Kiürítettünk magának egy szobát.

197

– A betegemről is tud valamit mondani? – Több komplikáció is történt, de még életben van. – Majd felváltalak – köszönt el Eve Peabodytól. Követte a nővért. A hosszú folyosó végén jobbra fordultak. – Belenéztem a műtétbe a megfigyelőből – jegyezte meg Eve. – Valóban úgy néz ki, mint aki lezuhant a szikláról. – Ez a benyomásom támadt, amikor megláttam. – Értem. Az orvosok mindenféle felvételt készítettek a csontjairól és a testéről. Megkaphatnám ezeket? – Nem vagyok felhatalmazva, hogy kiadjam ezeket az adatokat. – Akkor szerezze meg a felhatalmazást. Szóval megnézte a sérültet. – Igen, megnéztem. – Az orvosok mindent megtesznek, hogy megmentsék az életét. Én is mindent megteszek, hogy megtaláljam azt a gazembert, aki ide juttatta. Cilla Allen a neve, de a barátai csak Cillnek hívják. Néhány hete ünnepelte a huszonkilencedik születésnapját. Pár napja meggyilkolták az egyik legjobb barátját, és tegnap még virágot és szendvicset rendelt a búcsúztatójára. Megsiratta. Majd éjjel vagy hajnalban az az ember, aki végzett a barátjával, őt is megpróbálta meggyilkolni. Minél hamarabb kiderítem, hogy mit tettek vele, annál hamarabb megtudom azt is, hogyan tette, és végül börtönbe juttatom, hogy soha többé ne tudjon ártani senkinek. A nővér kinyitott egy ajtót. – Megszerzem a felhatalmazást. Ezt a szobát a betegek hozzátartozóinak tartjuk fenn. Nyugodtan használja, amire csak akarja. – Köszönöm. Az apró iroda kétszer akkora volt, mint amihez a kapitányságon hozzászokott. Talált benne egy fotelágyat, egy AutoSéfet és egy hűtőszekrényt. Utóbbi kettőt hitelkártyával lehetett használni. Az íróasztalon egy számítógép, egy ’link és egy váza állt, benne néhány szál sárga virággal. Az ablak megszűrte a nyári nap sugarait. Még a fali képernyő sem csillogott. Eve programozott magának egy csésze kórházi kávét, majd leült és munkához látott. Tudta, hogy az ötlete talán őrültség. Nem, biztosan őrültség, javította ki saját magát. Ennek ellenére elkezdte végignézni az illegális elektronikai és játékoldalakat. Minél őrültebb, annál jobb. Belépett a chatszobába, melynek a címét McNabtól szerezte meg, átfutotta az üzenőfalakat, és látta, hogy Razor már kinyújtotta a csápjait a keresett kard után – eddig eredménytelenül. Legalábbis senki sem jelzett vissza, hogy a birtokában lenne a keresett fegyver. Felhívta Mirát, de a titkára hűvösen közölte, hogy a doktornő éppen az egyik betegével foglalkozik. Erre megkérte, hogy amint végez, hívja vissza. Kopogtak az ajtón. –Jöjjön be!

198

Az osztályos nővért várta a kért orvosi adatokkal, de egy ételfutár érkezett. – Meghoztam a rendelését. – Nem rendeltem semmit. Eltévesztette a címet. Tűnés! – Keleti szárny, sebészet, 880-as szoba. Maga Dallas? Eve homlokráncolva szemügyre vette a futárt és a tálcáját. – Aha. – Akkor ez a magáé. Peabodynak is hoztam egyet. Keleti szárny, sebészet, váróterem. – Ki adta fel a rendelést? – Roarke. – Ki más? Lássuk, mit kaptam. A futár az asztalra tette a tálcát, és levette róla a hőszigetelt fedőt. – Igazi marhahúsból készült hamburger, sült krumpli és egy kis adag saláta. Mellé dupla kávé. Feketén, igazi kávéból. – Egyetlen ziccert sem hagyna ki – kotorászott a zsebében Eve, és tisztességes borravalót adott a futárnak. – Kösz. – Jó étvágyat. – Meglesz – mormogta Eve, miközben a futár távozott. Felhívta Feeney-t, és közben vett egy szemet a krumpliból. – Találtatok valamit? – Még ki sem vettük a diszket. Előbb kipróbáljuk néhány ötletünket a rendszeren. A holovetítő bekapcsolásának az időpontja… az ott hamburger? – Nem, baseballkesztyű. Mégis minek néz ki? – Hamburgernek. Igazi húsból sütötték? – Nyammm! – harapott bele jóízűen Eve a hamburgerbe, miközben fülig ért a szája. – Ez fájt, kölyök – ült ki a szomorúság Feeney arcára. – Nagyon fájt. – Ha sikerül kivenned azt a diszket a gépből anélkül, hogy megsérülne, veszek neked tíz font marhahúst. Felállítottad már az időegyenest? – A lány huszonegy óra negyvenhat perckor indította el a hololejátszót. A program huszonhárom óra ötvenkét percig futott. – Több, mint két órán át. Tovább, mint Bartnál. – Hozzá hasonlóan egyedül játszott. Az első szint legelejéről kezdte. – Bart pedig a negyediken. Vagyis Cill kiválasztott egy pályát, amit az elején kezdett. Vagy azért, mert még nem ismerte, vagy így akarta kizárni a külvilágot. Ez a második megoldás sokkal jobban tetszik. Munkába fojtotta a bánatát. Tesztelte a játékot, hibát keresett, vagy olyan részleteket, amelyeken lehet még mit javítani. Meg tudod mondani, hol hagyta abba? – Majdnem befejezte a harmadik szintet. – Majdnem befejezte? – Kilencvenegy százalékban teljesítette, de nem jutott el a pálya végére. – Te szoktál játszani. Mi készteti arra az embert, hogy ilyen kevéssel a vége előtt megálljon? – Mondjuk az, hogy elrontja.

199

– Oké, szóval veszített, és nem tudta végigcsinálni. Mi lehet még? Elképzelhető, hogy félbeszakította valaki? – Egy szenvedélyes játékos nem hagyja abba, hacsak nem ömlik a vére, vagy nem üt ki tűz. És még akkor is csak úgy hagyja abba, ha már majdnem elvérzett vagy ropogósra sült. Kopogtak az ajtón. Eve felnézett, majd a belépő nővér láttán felemelte az ujját. – Meg tudod állapítani, hogy azért hagyta abba, mert elrontotta? – A programból nem, de a korábbi rendszerbejegyzésekből kiderült, hogy többször eljutott már a tizedik, sőt a tizenkettedik szintre is. – Azt viszont nem tudhatjuk, hogy akkor melyik pályán játszott. – Megtudjuk, csak ahhoz előbb ki kell vennünk a diszket, és be kell gyűjtenem azt a bizonyos tízfontnyi marhahúst. – Viszont a játékok terén szerzett ügyességét és tapasztalatát figyelembe véve nem valószínű, hogy ilyen hamar kiesett, vagy önként kiszállt, nem sokkal a pálya vége előtt. Értem. Majd hívlak. Ezzel bontotta a vonalat. – Megkaptam a felhatalmazást. Mindenhez hozzáférhet, ami a lány orvosi diszkjén szerepel. Csak alá kell írnia ezt a nyomtatványt. – Kösz – kanyarította oda a nevét Eve a papír aljára, miközben látta, hogy a nővér sóvárogva bámulja a tálcáját. – Kéri a felét? – Köszönöm, nagyon kedves, de nem. Számolom a kalóriákat. Bementem, és rákérdeztem az állapotára. Minden bizonytalan, és egy jó darabig senki sem fog mást mondani – indult a nővér az ajtó felé, de megtorpant. – Az én szakmámban sok szörnyűséget lát az ember. – Aha, ez közös bennünk. – Remélem, túléli. – Én is – dünnyögte Eve, amikor magára maradt. Betolta a diszket a gépbe, majd lekérte az adatokat a képernyőre, a járőr által készített felvétel mellé. Cill úgy hevert a holoszoba padlóján, mint a porcelánbaba, amelyet falhoz vágott egy nyűgös gyerek. Tócsába gyűlt, majd megalvadt alatta a vér, karja és lába természetellenes pózba csavarodott. Törött lábszárcsontja átdöfte a bőrét. Csipkés csontszél, gondolta, miközben igyekezett kizárni a tudatából a helyszínen járkáló rendőröket, és kizárólag az áldozatra összepontosítani. Több mély seb is megfigyelhető a testén, beleértve a vállát is. A karja nem kicsavarodott, inkább úgy festett, mintha erős, egyenes ütést kapott volna. Horzsolások és karcolások a szeme alatt és a halántékán. A kórházban készült felvételekre váltott. Belső sérülések, összeroncsolt belső szervek. A külső sebek viszont… Továbbgördítette a leleteket a képernyőn, majd visszalapozott, újra előre, aztán evés közben alaposan megnézte Cill összeroncsolt testét. Jelezni kezdett a ’linkje. Előhúzta és a képernyőre pillantott. – Dr. Mira. – Eve. Hallottam, mi történt Cilla Allennel. Hogy van?

200

– Még operálják. Megnéztem a leleteit, és a róla készült felvételeket. Súlyos. A gyilkos megint ugyanúgy csapott le, mint az első alkalommal. Az áldozat holoszobájában, miközben az a Képzelettel játszott. Csakhogy ezúttal nyoma maradt a U–Playnél annak, hogy kihozta a diszket, és a gyilkos is más módszert választott. Vajon miért? – Barttal szemben megnyerte a játékot. Új kihívást keresett, amit egy új játékosban talált meg. – Igen, én is erre gondoltam. Most sokkal aljasabb volt. Nem végzett olyan tiszta és gyors munkát, mint az első alkalommal. Talán magasabb szintre akar lépni, ahol többet kockáztat. Kivéve, ha… Átküldőm a helyszínen készített felvételeket. Megnéznéd? – Persze. – Tartsd egy kicsit – utasította Eve a számítógépet a felvétel elküldésére. – Reggel talált rá a két társa. A vallomásuk szerint aggódni kezdtek, amikor Cill nem ment be a munkahelyére, ezért átmentek a lakására, hogy megnézzék. Amint rátaláltak, azonnal hívták a kilenc tizenegyet. – Súlyos sérüléseket szenvedett – ráncolta a homlokát Mira, de a hangja nyugodt maradt. – Sok vért vesztett. A lába... Minden jel arra mutat, hogy a gyilkos szabadjára engedte a dühét, és sokáig verte. Meglep, hogy az arca gyakorlatilag épségben maradt. – Neked ez verésnek tűnik? Mira felvonta a szemöldökét. – Mi más lenne? – Nem okozhatta zuhanás a sérüléseit? – Zuhanás? Úgy gondolod, hogy nem a holoszobában támadták meg, csak később vitték oda a testét? Eve tétovázott, majd úgy döntött, nem osztja meg Mirával a feltevéseit. Egyelőre nem. – Szeretném figyelembe venni az összes lehetőséget. – Ez nem az én szakterületem, és nem akarok téves következtetéseket levonni, de azt kell mondanom, egy zuhanás is hasonló sérüléseket okoz. Az orvosai mit mondanak? – Még nem tudtam beszélni velük. Most minden percüket leköti, hogy összerakják, ami megmaradt belőle. – Megpróbálok időt szakítani, hogy elmenjek a kórházba megnézni a leleteit, és személyesen beszélni az orvosaival. – Kösz, de erre semmi szükség. Vajon miért hagyta életben a gyilkos? Miért nem fejezte be, amit elkezdett? – Talán azt hitte, hogy befejezte, habár abból, amit eddig megtudtunk róla, nem valószínű, hogy elkövet egy ilyen súlyos hibát. Inkább arra gondolok, hogy így akarta fokozni az izgalmakat, és elnyújtani a játékot. – Ha életben marad, és a vallomása alapján elfogjuk, akkor elveszíti a játékot. – Igen. Valószínűleg ez nagyobb kihívást jelent. Nem igazán illik a képbe, de a bűnözők nem mindig gondolkodnak logikusan. Mégis… – ingatta Mira a fejét. – Be kellett volna fejeznie a játékot, mégsem tette.

201

– Most megragadt ezen a pályán, és nem mozdulhat előre, amíg Cill életben van. – Biztos vagyok benne, hogy gondoskodtál a védelméről. – Igen, folyamatosan őrzik. – Gondolkodom még a dolgon, csak ahhoz gondosan el kell olvasnom a lány leleteit, és átnéznem a jegyzeteimet. – Kösz. Majd hívlak. Ezzel Eve bontotta a vonalat, majd felhívott valakit, aki sokkal inkább ismerte a kérdéses területet. Remélte, hogy tőle megkapja a szükséges válaszokat… azon felül, hogy újabb kérdésekbe ütközik. Várakozás közben elindított egy valószínűség-számítást. Olyan alacsony számot kapott, mintha a számítógép azt kérdezné: Elment az esze? – Igen, pontosan erre számítottam. Mivel nem volt előtte a táblája, gyorsan összeállított az egyik képernyőn egy emlékeztetőt. Majd hátradőlt, belekortyolt a tökéletes kávéba, és bámulni kezdte. – Elcseszett egy ötlet – dünnyögte maga elé. – Szédült elképzelés. Viszont nem pont tegnap este ünnepeltük egy olyan könyv megjelenését, amelyben egy őrült tudós titokban többgenerációnyi klónt nevelt? Eleinte az is elcseszett ötletnek tűnt. Átrendezte a képernyőt. A két szélére húzta a két áldozat képét. Társak voltak, gondolta. Barátok. Ezek a szavak viszont mást és mást jelentenek a különböző embereknek. Közös volt a múltjuk és az érdeklődési körük. Megbíztak egymásban. Üzlettársak voltak, megosztották a hasznot, a munkát, a kockázatot. Mindkettőjüket a saját, biztonságosnak hitt otthonában, játék közben érte a támadás. Egyikük meghalt, a másik élete az orvoscsoport tudásától – és talán saját akaraterejétől – függ. Nem találtak fegyvert, nincs nyoma erőszakos behatolásnak, az áldozatokon kívül látszólag senki sem járt a lakásokban. Adjuk hozzá az idővonalat. Igen, ide is hozzá kell adni az idővonalat. Az emberek mindig találnak valami új eszközt, ha alkotni vagy pusztítani támad kedvük, igaz? Azért emberek. A technika nem csupán szerszám vagy a kényelem biztosítéka, de egyben fegyver is. Kopogtak az ajtón. Eve kinyitotta. – Köszönöm, hogy eljöttél, Morris. – Jólesik időnként kimozdulni a megszokott környezetből. Fekete ruhát viselt. Mint mindig, amióta Coltraine meghalt∗, de vörös nyakkendőjében Eve meglátta a felcsillanó reményt. Lassan múlik a gyász. – Szeretném, ha megnéznéd ezeket a képeket és leleteket, majd elmondanád a véleményed az esetről. – A testtel többre mennék. – Még nem halt meg. Lásd a szerző Halálos ígéret c. regényét – a ford. 

202

– Ezek szerint szerencséje volt. Viszont szeretnék rámutatni arra a tényre, hogy egy kórházban vagy, ha még nem vetted volna észre. Valószínűleg rengeteg orvos sürgölődik az áldozat körül, aki még nem halt meg. – Igen, és ennek megfelelően nagyon elfoglaltak. Ráadásul nem is ismerem őket. – A bizalom, gondolta ismét, a barátság legbiztosabb alapja. – Kíváncsi vagyok a véleményedre: hogyan szerezte ez a huszonkilenc éves nő a sérüléseit? – fordult a képernyő felé Eve, és lekérte a holoszoba padlóján fekvő Cill fényképét. – Értem. Ííí. Azt mondod, életben maradt? – Eddig. Morris közelebb lépett a képernyőhöz, és oldalt billentette a fejét. – Ha életben marad, akkor az ő érdekében is remélem, hogy egy kivételesen tehetséges ortopéd sebész rakja rendbe a lábát. Nagyítsd ki azt a részletet. Még jobban – folytatta, amikor Eve eleget tett a kérésének. – Hmm. Most menjünk végig ezen a lábon, egészen a bokájáig – folytatta néhány pillanat elteltével. – Átadom a számítógépet. Nyugodtan nézd végig a képeket. Morris szervről szervre, sebről sebre vizsgálta meg Cill testét. Közben Eve előkotort a hűtőszekrényből két doboz Pepsit. Morris köszönömöt morgott. – A leleteit is megszerezted? – Aha – kérte le Eve a vizsgálatok során készített tomográf-felvételeket, majd csípőjével nekidőlt az íróasztalnak, és onnan figyelte a barátját. – Az idegsebészek istenére lesz szüksége – dörmögte Morris. – Ennek ellenére nagyon félek tőle, hogy hamarosan az asztalomon látom viszont. A fejsebe a legsúlyosabb, de a többi se semmi. Azt a veséjét még akkor is ki kell cserélni, ha csoda történik vele. Akárcsak a lépet. Intenzív fizikoterápiával valamennyire rendbe lehet hozni a lábát, a karját és a vállát. Hosszú út áll előtte. Agysérüléssel is számolnunk kell. Talán életben marad, de nem lesz könnyű dolga. Eleve hatalmas szerencse, hogy nem törte el a gerincét, amikor lezuhant. – Lezuhant – pattant fel Eve. – Ezek szerint nem megverték, hanem lezuhant? – Lezuhant – ismételte meg Morris. – A zúzódások, a törések és a többi sérülés is zuhanásról, nem pedig verésről tanúskodik. Gyakorlatilag a hátán landolt. Akkor törhetett el a könyöke és csavarodhatott meg akkora erővel a lába, hogy azt már nem bírta ki a csont. Úgy látom, kemény, egyenetlen felületre esett, ami lehetett törött beton, szikla, vagy valami hasonló – fordult vissza Eve felé. – Sajnálom. Hol találtatok rá? – Itt – hozta vissza Eve a holoszobában készített képet. – Ez a felület sima. A padló nem okozhatott ilyen sérüléseket. – Elképzelhető, hogy lelökték valahonnan, majd bevitték a holoszobába? Morris megrázta a fejét. – Azt biztosan nem élte volna túl. Nézd meg a vértócsát. Rengeteg vért vesztett a becsapódásnál. A test mozgatása még erősebb vérzéssel jár – kortyolt bele az üdítőbe Morris, és újra ráncolni kezdte a homlokát. – Bosszantó. Úgy érzem, ellentmondásba keveredtem a tényekkel. Hadd nézzem meg még egyszer a leleteit. – Egyáltalán nem. A megállapításaid pontosan illenek a gondolatmenetembe.

203

– Komolyan? – hátrált el a képernyőtől Morris, majd ismét ivott egy kortyot és Eve felé fordult. – Most azt fogjuk bizonygatni egymásnak, hogy ez a huszonkilenc éves lány hiába sima felületre esett, mégis olyan sérüléseket szerzett, mintha legalább húsz láb magasból zuhan a sziklákra? – Persze, de csak miután magyarázatot adsz egy apróságra. – Szeretem a rejtvényeket. Ennek ellenére remélem, túl fogja élni, hogy a saját szájából halljuk a megoldást. Igencsak ritka, hogy olyasvalakiről beszélünk, akinek még ver a szíve. Mesélj róla. – Az utolsó áldozat üzlettársa. – Ó. Akinek levágták a fejét. A holoszobában – intett a képernyő felé. – Őt is egy holoszobában találták meg. – Ahogy mondod. A sajátjában. Az első osztályú biztonsági rendszerrel körülbástyázott lakásában. Minden bizonyíték arra utal, hogy ugyanazzal a játékkal játszott, mint az első áldozat, habár egy másik pályán. – Az összefüggések felismerése mindig nagy előny. Égésnyomokat is találtál a lány sérülései mellett? – Még nem. – Hadd vizsgáljam meg újra a leleteit. Alaposan felnagyítva. Ha jó minőségű képet kaptál, talán észreveszek valamit. Eddig azért nem szúrt szemet, mert nem is kerestem. – Próbálkozz nyugodtan. Láttam már, hogy a billentyűzettel is boldogulsz, igaz? A számítógép kezeléséhez nincs szükséged szóban kiadott parancsokra vagy okosképernyőre. – Orvostanhallgatóként gyakorlatilag mindent gépelnünk kellett. A tenyérlenyomat-azonosítót is csak akkoriban kezdték használni. A holotechnika pedig még annyira gyermekcipőben járt, hogy nem lehetett felhasználni a diagnosztizálásban vagy az oktatásban. Emlékszem, hogy… Hoppá! Nézz csak ide. Eve közelebb lépett a képernyőhöz. – Mit kellene látnom? – Azokat a halvány árnyakat a törés vonala mellett. Valójában csak apró pontocskák. Alig észrevehetőek. Ennek ellenére ott vannak. – Égésnyomok. – Nagyítok még egy kicsit a képen. Mindenütt ott vannak, de olyan súlyosak a sérülései, hogy alig lehet tőlük elválasztani. Itt is, meg itt is… A vállánál viszonylag tisztán kivehető. – Ahol a gyilkos megvágta. – Igen, ezt a sebet szerintem is késsel okozták. Vagy, akárcsak az előző áldozatnál, karddal. Biztosat majd csak akkor tudok mondani, ha magát a sebet vizsgálhatom meg, de első pillantásra azt tudom mondani, hogy a vékony, éles pengék hagynak ehhez hasonló nyomot. Ezek az apró, perzselt foltok pedig belül helyezkednek el. Bámulatos. – Nála is volt fegyver, csak éppen nem tudott róla. – Micsoda? Hogyhogy nem tudott róla? Eve megvonta a vállát, de a szemét le nem vette volna a felvételekről. – Csak egy elcseszett ötlet, amin még gondolkodnom kell.

204

Nyílt az ajtó. – Dallas. Hello, Morris. Izé… kicsit korán jöttél. Az áldozatot most tolták ki a műtőből. Egy perc, és az orvosok is itt lesznek, részletes beszámolóval a tarsolyukban. – Remélem is. Meghallgatom, és máris megyek innen. – Akár elcseszett, akár nem, nagyon érdekel az ötleted – jelentette ki Morris, amikor Peabody mögött becsukódott az ajtó. – Miután végiggondoltad, szívesen meghallgatom. – Egy másik szakértővel is konzultálnom kell. Viszont sokat segítettél abban, hogy mégse tűnjön annyira elcseszettnek. – Mindig boldogan állok a szolgálatodra – pillantott a képernyőre Morris, mielőtt Eve lekapcsolta. – Remélem, nem fogunk személyesen is találkozni. – Az emberi test marad, ami volt, igaz? Csak a tudomány és a technika fejlődik. Cill erős lány. A többi már a tudományon és a technikán múlik. – Nem csak a testnek, de a léleknek is keménynek kell lennie. Hiába a technika és a tudomány, nem lehet vele egy napon említeni. Ha elég nagy az akaratereje, akkor még nem fog meghalni.

205

Huszadik fejezet Benny és Var nyugtalanul járkált a váró két ellentétes végében. A látvány arról tanúskodott, hogy mindketten teljesen kimerültek, és már csak a remény és a kétségbeesés tartja őket mozgásban. – Miért nem ülnek le? – kérdezte Eve, mert egyszerre akarta látni az arcukat, figyelni a reakcióikat. – Üljenek le – ismételte meg, és sikerült úgy hangsúlyozni a szavakat, hogy azok ketten parancsnak érezzék. – Az orvosok hamarosan mindent elmondanak, amit tudni akarunk. Addig is elárulom, hogy apró lépésekben, de sokat haladt előre a nyomozás. Erről egyelőre nem mondhatok többet, de így is jó hír. – Pillanatnyilag egyáltalán nem érdekel a nyomozás – ült le Benny, és az ajtóra függesztette a tekintetét. – Csak Cillre tudok gondolni, másra nem. – Most valóban csak rá gondolunk. Tudom, hogy ez ostobaságnak hangzik, de úgy érezzük, így át tudunk adni neki valamennyit a saját energiánkból – vonta meg Var a vállát. – Legalább úgy érezzük, tettünk érte valamit. – Szerintem igazuk van – mosolygott rájuk megértően Peabody. – Ebben én is hiszek. – Hippiduma – jelentette ki alig hallható, de szándékos lenézéssel a hangjában Eve, majd oldalt lépett, ahogy belépett a váróba egy műtősköpenyt viselő nő. Alacsony volt, de széles vállú, fekete haját rövidre vágta. Mandulavágású szemével végignézett a váróban összegyűlt embereken, majd tekintete megállapodott Eve-en. – Maga vezeti a nyomozást? – Igen. Dallas hadnagy vagyok. – Doktor Pruit. – Kérem – nyújtotta ki Var a karját, majd az ölébe ejtette. – Jól van? Cill jól van? Eve bólintott, mire a doktornő leült a két férfival szemben. – Befejeztük a műtétet. Maguk a hozzátartozói? – Igen – vágta rá Benny, mielőtt Var megszólalhatott volna. – Mi vagyunk a családja. – Nagyon súlyos sérüléseket szenvedett. – De rendbe hozták – erősködött Benny. – Felállítottunk egy orvoscsoportot, és elvégeztük a legszükségesebb műtéti beavatkozásokat. Elsősorban a fejét kellett rendbe hozni a koponyáját ért erős ütés miatt. Eve hallgatta, ahogy Pruit elmagyarázza a trauma mibenlétét, a műtéti eljárás lényegét, miközben Benny és Var arcát figyelte, de szinte teljesen feleslegesen. Már az elején látta, amit várt – igaz, csak egy villanásra.

206

– Nem értem, amit mond – nézett a társára Benny. – És te? Szerinted ez mit jelent? – Cilla kómába esett – magyarázta Pruit. – Ehhez hasonló esetekben ez egyáltalán nem szokatlan, sőt így valamivel nagyobb az esélye annak, hogy felépül. – Vagy egyáltalán fel sem ébred – jegyezte meg keserűen Var. – Ezt akarja elmondani. – Igen. Mindent megtettünk érte, ami orvosilag lehetséges, és folyamatosan figyeljük az állapotát. A műtétet túlélte, ami okot ad arra, hogy reménykedjünk. Ennek ellenére készüljenek fel a legrosszabbra. Az állapota továbbra is válságos, és az agysérülést is csak akkor tudjuk kizárni vagy megerősíteni, ha felébred a kómából. – Istenem. Ó, Istenem! – Erre még csak ne is gondolj! – szorította meg Benny kezét Var. – Egyelőre ne. – Később más orvosokkal is beszélhetnek, akik jelen voltak a műtőben, de gyorsan összefoglalom a lényeget. Súlyos belső sérüléseket szenvedett. Az egyik veséje annyira összeroncsolódott, hogy már nem tudtuk megmenteni. Kicseréltük a lépet, és ha magához tér, újabb műtétre lesz szüksége, hogy a veséjét is kicseréljük. A lábát is meg kell még operálni, mert ha most befejezzünk rajta a munkát, azzal veszélybe sodorjuk az életét. Var levegő után kapkodott. – Azt akarja a tudtunkra adni, hogy nincs remény? – Mindig van remény. Nemsokára átkerül az intenzív osztályra, ott majd meglátogathatják. De csak nagyon rövid időre. Nyugodtan menjenek haza, és pihenjék ki magukat. Láthatják, hogy mindent megteszünk érte. A legjobb ellátást kapja – állt fel Pruit. – Ha felmerül valami kérdés, nyugodtan csörögjenek rám, vagy beszéljenek valamelyik másik sebésszel. Majd szólnak, ha bemehetnek az intenzívre. Eve a távozó Pruit nyomába eredt. – Mondja meg, mik az esélyei, de őszintén. – Általában véve ötven-ötven százalék, de amikor bekerült a műtőbe, jóval kevesebbet adtam neki. Fiatal, egészséges, és erős a szervezete. Maga rendelt ki egy járőrt a műtő elé? – Ahogy mondja, és továbbra is folyamatosan őriztetni fogom. Nem csak a kórterem előtt fog állni egy járőr, de az ágya mellett is. Maga mindent megtett, hogy életben maradjon. Én is megteszek. – Fél, hogy a biztonsági rendszerünk nem megfelelő, és megismétlődik a támadás? – Addig nem, amíg tudom, hogy mellette van valaki. – Értem. Ha túléli az elkövetkező huszonnégy órát, akkor sokkal határozottabban kijelenthetem azt az ötven-ötven százalékot. Egyelőre minden percért meg kell küzdenie. – Szeretném, ha azonnal értesítenének, amint változás áll be az állapotában, legyen az pozitív, vagy negatív. – Utasítani fogom az intenzív osztály orvosait.

207

– És látni szeretném, mielőtt a két társát beengedik hozzá. – Rendben, menjen fel. Addig odaszólok, hogy mindjárt megérkezik. Eve felment egy emeletet, miközben az orvosok és nővérek mozgását, valamint a biztonsági rendszert figyelte. Tűrhető, gondolta, de minden rendszert meg lehet kerülni. Felmutatta a jelvényét a pult mögött ülő ápolónak, és elégedettséggel töltötte el, hogy a férfi nem csak rápillantott, hanem alaposan megnézte, mielőtt továbbengedte. Akárcsak a U–Playnél, itt is üvegből készültek a falak, a betegek semmit sem tudtak eltitkolni az orvosaik elől. Cillnek nem igazán tetszene, gondolta Eve, neki viszont tökéletesen megfelelt. Minden szobát, minden beteget kamerák és műszerek figyeltek. Az előbbit nem valószínű, hogy sokan nézik, viszont az utóbbiak jelzésére biztosan azonnal ugranak. Ennek ellenére örült, amikor észrevette az ajtó elé húzott széken ülő egyenruhást, aki felállt, amikor közelebb ért hozzá. – Tartson öt perc pihenőt – utasította Eve. – Értettem, hadnagy. Eve az ágy lábához lépett. Cill lábát és a karját fémrács vette körül, amitől valami félig szétszedett droidra hasonlított. A műtét és az elszenvedett sérülések a rács alatt lilára színezték a végtagjait. Kanyargó csövek kötötték össze Cillt a nyugodt ütemben sípoló és zúgó berendezésekkel. A szeme alatt sötétlő folt éles kontrasztot alkotott falfehér bőrével és a kötésekkel. Cill feje zselépárnán nyugodott. Eve látta, hogy leborotválták a haját. Mindet. Ez legalább akkora sokk lesz neki, ha magához tér, mint a kamerák és az üvegfalak. Ha magához tér egyáltalán. – Engem is megvertek már néhányszor, de be kell vallanom, te viszed el a pálmát. Most majd elválik, milyen erős is vagy. Az ágy széléhez lépett, és lehajolt. – Nehogy feladd itt nekem! Tudom, ki tette ezt veled. Tudom, ki ölte meg Bartot. Elkapom, és enyém lesz a győzelem. Ezt vésd az eszedbe, és nehogy feladd! Le fogjuk győzni. Te azzal, hogy felépülsz, én pedig azzal, hogy rács mögé juttatom – egyenesedett fel. – Sohasem volt a barátod. Ezt se felejtsd el. Majd csak állt, és várta, hogy visszatérjen az őr. A monitor előtt azt is végignézte, ahogy a társai meglátogatják. – Szerinted túléli? – kérdezte Peabody, amikor Eve beült a volán mögé. – Nem az a fajta, aki feladja. Ez mindenesetre mellette szól. Foglalj le egy tárgyalót, és készítsd elő. Az ENyÜ is jelenjen meg. Félóra múlva eligazítás. Nem, inkább legyen egy óra – nyúlt a műszerfalba épített ’link után Eve, miközben Peabody intézkedni kezdett. – Hadnagy – jelentkezett Roarke a vonal másik végén. – Vége a műtétnek. Egyelőre életben van. – Ez jó hír. Beszéltél az orvossal?

208

– Aha. Ők mindent megtettek, amit tudtak. Most rajtunk a sor. Találkozhatunk húsz perc múlva az irodámban? – Persze, ott leszek. – Hozd magaddal a képzelőerőd. Roarke halványan elmosolyodott. – Az mindig velem van. – Szükséged is lesz rá. – Megvagyok – jelentette Peabody. – Megkaptuk a „B” tárgyalót. Rájöttél valamire – mutatott a társára. – Valamire, amit eltitkolsz előlem. – Eddig van egy lefejezett fickó, és egy kritikus állapotba került nő, aki látszólag lezuhant valahonnan. Mindkettőt a saját holoszobájában találták meg. Nincs meg a gyilkos fegyver, nincs nyoma behatolónak, és az ENyÜ szerint a biztonsági rendszert sem piszkálták. A logika csődöt mondott. – A fegyvert a gyilkos magával vitte, és behatolás előtt befújta magát folyékony kesztyűvel. Az áldozatok ismerték, megbíztak benne. Olyannyira ért az elektronikához, hogy eddig az embereinket is képes volt megtéveszteni, de előbb-utóbb csak találnak valamit. – Feltéve, ha van mit. Cill-lel elszámolta magát. Nem lezuhannia kellett volna. – Lezuhannia? Honnan? – Ez a nagy kérdés, de talán sohasem tudjuk meg rá a választ. Hacsak magához nem tér, és el nem mondja nekünk. Közben képtelenek vagyunk kilépni a skatulyából – állította le a kocsit Eve a kapitányság mélygarázsában. – Mindent szedj össze az eligazításra. A kórházban kapott leleteket is hozd magaddal. – Oké, de… – A kezed járjon, ne a szád. Az irodájába érve Eve is elkezdett készülni az eligazításra. Dühösen meredt a számítógépére, és magában azt kívánta, bárcsak jobban értene az elektronikához. Legalább a mondanivalója vázát össze akarta állítani, még Roarke érkezése előtt. – Oké, te gazember, próbáljuk meg így – ült le, és a leletek alapján modellezni kezdte, mi történt Cill holoszobájában. Mire Roarke megérkezett, már-már kezdett megelégedni az eredménnyel. – A jó hírt akarod hallani előbb, vagy a rosszat? – érdeklődött a férje. – Előbb a rosszat. Szeretném jó hangulatban kezdeni az eligazítást. – Atomokra szedtük, majd újra összeraktok Cill biztonsági rendszerét, lefuttattuk rajta az összes létező tesztet és kipróbáltuk a legeszementebb ötleteinket is, mégsem találtunk semmit. Felteszem rá a jó híremet, sőt a tiédet is, hogy senki sem járt abban a lakásban, miután az áldozat magára zárta az ajtót. – Nagyszerű. Bosszúság suhant át Roarke arcán. – Örülök, hogy örülsz, amiért a belünket is kidolgoztuk a semmiért. – Dehogy a semmiért. Megállapítottátok, hogy senki sem járt sem Bart, sem Cill lakásában. Mi a jó hír?

209

– Tovább haladtunk a Bart holoszobájában talált diszk helyreállításával. Nem sokkal, mert találtunk egy bosszantó nanochipet, de azért tettünk egy-két lépést a megfelelő irányban. – Még jobb. – Mitől van ilyen jó kedved? – lépett Roarke az AutoSéfhez. – Attól, hogy tudom, ki a gyilkos, és arra is rájöttem, hogyan csinálta. – Értem. Kezdjük azzal, hogy ki a gyilkos. – Var. – Ötven százalék esélyed van arra, hogy nem tévedsz, de ismerve téged, nem a levegőbe beszélsz. – Örülök, hogy így megbízol bennem. Roarke csak legyintett. – Nem jelentenéd ki ilyen határozottan, ha nem lennél teljesen biztos a dolgodban. Szóval Var a gyilkos. Miből jöttél rá? – Először is kilóg a sorból. A többiek gyerekkoruk óta ismerték egymást. Együtt fogócskáztak. Var csak később szállt be a játékba, az egyetemi éveik alatt. Az anyagából kiderül, hogy előtte nem akadt versenytársa. Mindenben ő volt a legjobb. A társai még a közelébe sem értek. – Hozzászokott, hogy ő a bajnok… az utolérhetetlen. Eve bólintott. – Ahogy mondod. Az egyetemen megismerkedett a többiekkel, akik nem egyszerűen csak felvették vele a versenyt, de Bart bőven meg is előzte. Ráadásul népszerű volt a társai körében. Legalábbis amennyire egy számítógépzseni népszerű lehet. A Játékklub Legfőbb Varázslója. Honnan veszik ezeket a címeket? Tanársegédként is dolgozott, felügyelt a kollégiumban, felelősségteljes és vidám srác volt. Okos, képzett és közkedvelt. Roarke egy bögre kávéval a kezében helyet foglalt a látogatói fotelben. – Ez lenne az indíték? – A gyökere. Te kit kerestél meg, amikor megfordult a fejedben, hogy alkalmazod őket? – Bartot. De facto, már akkor is ő volt a vezetőjük. Folytasd. – De ő visszautasította az ajánlatodat, mert saját céget akart. A bizonyítékok arra utalnak, hogy mindig is ez volt a célja. Papíron ő is egyenlő volt a társaival, de valójában ő irányított mindent, és ő volt a cég arca. – Ez mind igaz, de Cill és Benny sokkal régebben elkezdtek vetélkedni vele. Sőt Benny mindig is a barátja volt. – Igen, ezt is figyelembe vettem. Egy pillanatra őt is meggyanúsítottam, amikor házkutatás közben megpillantottam a droidját. A sötét lovagot. Roarke zavartan eresztette le a bögréjét. – Mi köze ehhez az egészhez Batmannek? – Ezt meg honnan tudod? – lökte az ég felé Eve a karját. – Elég annyit mondanom, hogy sötét lovag, és máris mindenki rávágja, hogy Batman. Honnan ismered? – Inkább az a kérdés, hogyhogy te nem hallottál még róla? Batman már közel egy évszázada szerepel a lexikonokban.

210

– Ne is törődj vele. Egyszerűen csak furcsállom, ennyi az egész. Szóval… – vonta össze Eve a szemöldökét. – Ki volt az, aki tizenhat férfiprostituáltat gyilkolt meg három év alatt, majd a maradványaikat megetette a díjnyertes disznóival? – Jézus Krisztus! – nevette el magát a szörnyűség ellenére Roarke. – Boldog vagyok, hogy fogalmam sincs róla. – Hanson J. Flick. 2012 és 2015 között – vigyorodott el Eve. – Még te sem tudsz mindent. – Időnként nyugtalanító, mennyire otthon vagy a szakmádban. – Sokszor jól jön. Mindenesetre Benny beleszeretett Cillbe, ami remek indíték Bart meggyilkolásához. Attól eltekintve, hogy alaposan felforgatja vele a céget. Ő viszont elégedett a helyével. Szeret kutatni. Cill lakása első pillantásra rendetlennek tűnt, de miután alaposabban megnéztem, észrevettem benne a rendszert. Benny lakásában ott volt Mongo és Alfréd. Bizonyos szemszögből talán egészséges, ha így teremt társaságot magának az ember, még ha egyesek szerint furcsa is. – Mongo? – A papagája. Beszélni is tud. Fogadni merek, hogy nem is keveset. Az nem is érdekel, hogy Alfréd kicsoda? – Említetted a sötét lovagot, szóval feltételeztem, hogy Alfréd az inas. Erre Eve fújt egy nagyot. – Oké. Szóval Benny lakásánál tartottam. Gyászra utaló jeleket vettem észre, és… őszintének hatott – kereste a megfelelő szót Eve. – Varnál teljesen más látvány fogadott. Számított a házkutatásra. Sejtette, hogy ez lesz a következő lépésünk, ezért felkészült rá. Drága bort és ételt találtunk. Ruhára és a bútoraira is többet költött a többieknél. Cill lakásában is ő nyitott ajtót a rendőröknek. Vagyis Benny kettesben maradt a lánnyal. Könnyedén befejezhette volna, amit elkezdett. Mondjuk úgy, hogy befogja az orrát. Nem tartott volna sokáig, de ő ért oda hozzá előbb, és mellette is maradt. Var nem tehetett semmit. Azt hitte, már halott lesz, mire megtalálják. Biztosan nagyon megrémült, amikor Benny kitapintotta Cill pulzusát, de még mindig reménykedett benne, hogy nem éli túl a műtétet. Amikor megtudta, hogy tévedett, egy pillanatig látszott rajta, mennyire dühíti az eset. Remek színész. Mint a legtöbb szociopata. Ezért nem vették észre eddig, hogy ki is ő valójában. – Szóval azt hiszed, hogy hosszú éveken át csak megjátszotta a barátságot. – Még az is lehet, hogy időnként valóban baráti érzelmeket táplált a többiek iránt. Jól ment a bolt, vagyis megengedhette magának, hogy nagy lábon éljen. Egy idő után viszont nem elégedett meg ennyivel. Ez adta meg a végső lökést. Ez, és az a tény, hogy Bart mindenben felülmúlta. Ő akarta vezetni a U–Playt. Cill meggyilkolásával is ebbe a pozícióba akarta bebetonozni magát. Bennynek egyáltalán nem voltak főnöki ambíciói. A cégen belül eddig is azt csinálta, amit szeretett, és ezután sem kívánt ezen változtatni. Nem fenyegetést jelentett, hanem inkább előnyt. Cill viszont szívesen elvállalta volna a cég vezetését, különösen Bennyvel az oldalán. El kellett tennie láb alól, hogy megtisztítsa maga előtt a terepet.

211

– Rendben, tegyük fel, hogy sikerült meggyőznöd. De hogyan? Barthoz könnyedén bejuthatott, de ha igaz, hogy Bennyvel együtt nézték, ahogy Cill felmegy a lakásába, és utána elindult hazafelé, akkor igencsak nehéz dolga akadt a besurranással. Mondjuk, körbejárhatta a tömböt, és kereshetett egy másik bejáratot, megzavarhatta a lányt, mielőtt kinyitotta a lakása ajtaját, de… – Egyik lakásban sem járt. Legalábbis akkor nem, amikor a gyilkosság történt. – Akkor mégis hogyan gyilkolt? Távirányítóval? – Így is lehet mondani. Oké, most jött el az ideje, hogy használd a képzelőerőd. A hologram gyilkolt helyette. – Eve, még ha hibás is a rendszer, aminek semmi nyomát nem találtuk, akkor sem lenne képes lefejezni egy embert. – Nem a rendszerre gondoltam. A hologramra. Bart a fekete lovaggal vívott, a fekete lovag győzött, és levágta a fejét. Cill pedig olyan pályát választott, ahol a hologram szakadékba lökte. Roarke kortyolt egyet a kávéjából. – Hadd foglaljam össze. Azt akarod mondani, hogy egy holografikus kép, ami valójában nem más, mint fény és árnyék, meggyilkolt egy embert. – A hologram nem egyszerűen csupán fény és árnyék. A neuro- és a nanotechnológia lehetővé teszi, hogy a program valós időben reagáljon a játékos mozdulataira. Háromdimenziós, és úgy tűnik, mintha anyaga lenne. Össze van kapcsolva a játékos tudatával. – Akkor is csak illúzió. – Méghozzá nagyon is élethű illúzió. Ha a hullámfront erősíthető, és a sugarak több energiát kapnak, miközben össze vannak kötve a VR-rendszerrel… – Az eredmény néhány égett seb és rendszerösszeomlás – fejezte be Roarke a mondatot. – Egy hologramból egyszerűen képtelenség anyagiasult testet varázsolni. Az csak kép. – Erre nem is volt szükség. Viszont ha sikerült megakadályozni a rendszerösszeomlást, és felerősíteni a vetítősugarakat, a hullámfrontot, akkor a fény erejét is meg lehetett növelni. Oké, a végeredmény még mindig nem anyag, csak az anyag elektronikus másolata. Egyfajta lézersugár. – Ez… Hmm – tette le Roarke a bögrét, majd felállt, és nekitámaszkodott Eve íróasztalának. – Érdekes feltételezés. – A játék során érzett áramütések. Ez teremtette meg a valósághű harc illúzióját a fekete lovaggal. Ha az ember megtalálja a módját, hogy felerősítse ezeket a sugarakat, akkor az ellenfél kardja valóban vágni fog. Olyan alakú sebet hagy maga után, mint amilyenre a hologramot programozták. Vagy Cill esetében olyan sérüléseket okoz, amilyen sérüléseket a program értelmében el kellett szenvednie. – Amikor Roarke nem szólt egy szót sem, folytatta. – A lézerszikével is remekül lehet vágni. A lézersugár pedig éget. Egy hologramot miért ne lehetne úgy módosítani, hogy vágjon és üssön? – Hamuvá égne tőle az egész rendszer. Ropogósra sülne. Viszont… – Hogyhogy a szuperagy kutatóid erre még nem jöttek rá?

212

– Ó, régebben eljátszadoztunk vele, de úgy ítéltük meg, hogy ennek a technológiának nincs piaca. Az ember nem árulhat olyan játékot, amelyben a játékosok szó szerint feldarabolják, vagy megcsonkítják egymást. A fejlesztő két másodpercen belül börtönben találná magát. Eve összevonta a szemöldökét. – Akkor miért játszadoztatok vele? Roarke könnyedén elmosolyodott. – Az ember sohasem tudhatja, fejlesztés közben mire bukkan rá véletlenül. Bizonyos körülmények között egy ilyen alkalmazás igenis felkeltheti a hadsereg érdeklődését. Viszont a kutatás alacsony prioritással folyik. Vagyis eddig alacsony prioritással folyt – javította ki saját magát Roarke. – Ez megmagyarázza, miért… – Ez nagyon sok mindent megmagyaráz. A többi lehetőséget kizártam. Csak ez maradt. És ha az ember minden mást kizár, ami marad, az az igazság. – Igen – suttogta Roarke. – Elképzelhető, hogy valóban így történt. A U–Playnél és a tulajdonosok lakásán lefoglalt számítógépeken semmi nyomát nem találtuk annak, hogy ilyen kutatásokat folytattak. A titkos búvóhely, amit keresel. Var bérel valahol egy lakást. – Csapdát állítunk neki. Be fogja kapni a csalit, ha megtaláljuk a búvóhelyét, szerintem más is lesz benne, mint ez a játék – pillantott Eve az órájára. – A francba! El fogok késni. Az új elmélet fényében programozd be a két gyilkosság rekonstrukcióját, hogy bemutathassam az eligazításon. – Semmi gond. Tíz perc alatt végrehajtom a technológiai áttörést, utána bezsebelem a tapsot. – Most gúnyolódsz velem. Nézd, valójában már elkezdtem. Neked meg a részleteken kell finomítanod. – Ez nem olyan, mint lecsavarni a ketchupös üveg tetejét, miután valaki már meglazította. – Túl nagy kihívás elé állítottalak? – hajtotta oldalt a fejét Eve. – Nem gond. Majd megkérem rá McNabot. – Ez övön aluli volt. Most rögtön lássak hozzá? – Aha. Éppen csak, hogy… – Vigyázz – foglalt helyet Roarke a számítógép előtt. Amikor felnézett, szemben találta magát a felesége dühös arcával. – Menj már innen. – Megyek, de nehogy játszadozással töltsd az elkövetkező száz évet. Éppen elég, ha elég világos a kép ahhoz, hogy… – Majd csukd be az ajtót magad mögött. Eve annyira megdöbbent, hogy kirúgták a saját irodájából, hogy még a kávéjáról is megfeledkezett. Dühösen megállt az egyik automata előtt. Az esetek döntő többségében nem ápolt felhőtlen viszonyt a gépekkel és a technikával. Megcsörgette a zsebében lapuló aprópénzt, és számba vette a lehetőségeit. – Hé, Dallas! – táncolt oda mellé McNab. – A nagy szellemek találkoznak – ütötte be a kódját, és kért egy szénsavas manmant. Mangó és mandarin, gondolta Eve, és remegni kezdett a gyomra. – Nekem is kérj egy Pepsit – nyújtott McNab felé némi aprót.

213

– Semmi gond. – Jutottatok valamire? – Még semmire. A tárgyalóba is levittem egy hordozható gépet, hogy eligazítás közben nyomon kövessem a folyamatot. Ki fog derülni, ha valaki számítógépes betöréssel próbálkozott. Tessék – nyújtotta Eve felé az üdítős dobozt. – Peabody mondta, hogy Cill Allen még életben van. Remélem, túléli, de nem szeretnék arra gondolni, hogy miután ilyen rengeteg munkát beleöltünk az ügybe, egyszer csak felnyitja a szemét, és kijelenti, hogy Mustard ezredes volt a könyvtárban egy gyertyatartóval. – Ki a fene az a Mustard ezredes? – Abban a játékban szerepel. Tudod, a Cluedóban. Nem hiszem el, hogy még sohasem játszottál vele. Gyilkos egy játék. – Így is elég bajom van a gyilkosokkal – méregette McNabot, miközben kinyitotta a Pepsit. Fiatal volt, és jobban értett a játékokhoz, mint bárki, akit ismert. Ráadásul nyomozóként az erőszak része volt az életének. – Szeretnél részt venni egy olyan játékban, ahol valódi a nyeremény? – Arra célzol, hogy szeretnék-e nyerni ezermillió dollárt? Naná. – Nem. Oké, mondjuk, hogy egy nagy rakás pénz a nyeremény – egyezett bele Eve. Tudta, ha nyilvánosságra kerül, amit nemrég kitalált, valaki biztosan pénzt akar majd csinálni belőle. – Viszont inkább arra gondoltam, hogy szeretnél-e szembenézni igazi ellenfelekkel, igazi fegyverrel a kezedben? – Hogy kockáztatnám-e a seggem a nagy nyereményért cserébe? Miért? Nem ezt csinálom nap, mint nap? – vont vállat mosolyogva McNab. – Miért akarnám még játszani is ezt? A játék arra kell, hogy az ember kiszakadjon egy kicsit a valóságból. – Aha. Nem is vagy olyan ostoba, mint amilyennek látszol. – Kösz – emelte meg az üdítőjét McNab a távozó Eve után, majd hirtelen megértette, mire célzott, és felkiáltott. – Hé! Eve egyenesen a tárgyalóba ment, és Peabody felé biccentett, aki éppen befejezte az előkészületeket. Az egyik monitor felé intett. – Az a csali? – Aha. Az üres fájlok. Ha valaki megpróbál betörni, hogy betekintsen a nyomozás aktáiba, vagy megfertőzze a rendszert, az ENyÜ azonnal tudni fog róla, és követi a forró nyomot. McNab megkért, hogy figyeljek oda rá, amíg kiugrik, és hoz valamit inni. A többiek már elindultak. – Roarke valószínűleg késni fog. Feldobtam neki egy problémát, és most azon dolgozik a kedvemért. – Nem bánnám, ha egyszer az én kedvemért dolgozna valamin. – Hogy mondod? – Semmi, csak hangosan gondolkodtam – fuvolázta Peabody. – Tudod, hogy megy ez. Eve mögéje lépett, és tarkón legyintette. – Au! – Bocs, ez csak önkéntelen reflex. Tudod, hogy megy ez – választotta ki Var fényképét Eve, és a tábla kellős közepére tűzte.

214

– Ő? – Ő. – Remek. Ezek szerint nyertem magamtól ötven dollárt. – Először is: hogyan tudsz megnyerni saját magadtól bármit is? – Ötven dollárt tettem Varra. Nyertem, így a pénzt bedobom a perselybe. Ha elég sokat összegyűjtők, odaadom Roarke-nak, aki segít befektetni. – Mi van, ha vesztesz? – Az ötvenest akkor is bedobom a perselybe, de sokkal jobb érzés így, hogy nyertem. – Oké. Miért fogadsz, ha úgyis… Mindegy, felejtsd el. Miért éppen Var? – Sok minden szól ellene. Mindkét alkalommal tökéletes rendben találtuk a lakását. Oké, sok rendmániás ember szaladgál a városban, de ő az első játékőrült, akinél nem hever szétdobálva néhány diszk, vagy nem morzsálja tele játék közben a lakását. Különösen úgy, hogy állítólag végigjátszotta azt az éjszakát, amikor Cillt megtámadták. Vagy tudat alatt nem akartam, hogy Benny legyen a gyilkos, mert szerelmes Cillbe, és ha tévedek vele kapcsolatban, akkor depressziós leszek. Márpedig ki akar depressziós lenni? – A költők – felelt Eve. – Azt hiszem, náluk ez szakmai követelmény. – Oké, akkor a költőkön kívül. Ráadásul Benny sokkal inkább beletörődik a másodhegedűs szerepébe. Szerintem a gyilkosság megtervezéséhez több kezdeményezőkészség kellett, mint amennyi neki van. Ezért ha csak kettejük közül választhatok, akkor Varra teszem a pénzem. – Adj egy zsebkendőt. A büszkeségtől könnybe lábadt a szemem – nézett fel Eve, amikor megérkezett a csapat az ENyÜ-ről. – Rendben. Kezdjük. Nem várunk Roarke-ra. Éppen egy probléma megoldásán dolgozik. Amúgy is tájékoztattam már. – Miközben az emberei elhelyezkedtek, lekérte az első képet a képernyőre. – Bart Minnock, az első áldozat. Lefejezték, miközben a saját, biztonságosnak hitt holoszobájában a Képzelet nevű játékkal játszott. Ez idáig nem találtunk arra utaló nyomot, hogy bárki is belépett a lakásába. Akár úgy, hogy az áldozat beengedte, akár erőszakkal. – Semmit – erősítette meg Feeney. – Végül arra a következtetésre jutottunk, hogy együtt érkezett a gyilkosával, és a droid hibásan működik. Újra szét fogjuk szedni, hogy átvizsgáljuk. – Lehet, hogy erre már nem lesz szükség. – Eve nem fejtette ki bővebben, hogy mire gondol. – Az áldozat közel harminc percen át egyedül játszott, a negyedik szinten. Arra a következtetésre jutottunk, hogy a KaFLE pályát töltötte be magának. A Bitorlót sikerült kizárnunk. Erre a pályára még visszatérünk, de most folytassuk a második áldozattal. Cilla Allen. Ugyanezzel a játékkal játszott a holoszobájában, amikor megtámadták, és életveszélyesen megsebesítették. A holoszoba ajtaja nyitva volt, ellenben a lakást erős biztonsági rendszer védte. Ebben az esetben sem találtunk arra utaló nyomot, hogy bárki is járt volna nála. Egészen addig, amíg másnap reggel a két társa, Leman és Hoyt bementek, és rátaláltak. A vallomásuk alapján Cilla leginkább a Sárkánytojás elnevezésű pályát szerette, ahol kincset kell keresni. Erre is hamarosan visszatérek. – Mármint ha Roarke sikerrel jár, tette hozzá gondolatban, miközben az órájára pillantott. – A második áldozat az első szintről indult, és csaknem két órán keresztül játszott.

215

Nem sok hiányzott hozzá, hogy feljusson a harmadik szintre. A leletei alapján a sérülései leginkább arra hasonlítanak, mintha húsz láb magasból zuhant volna valami egyenetlen, sziklás felszínre. – Az lehetetlen – ellenkezett Feeney, miközben elfogadta a rágógumit, amit McNab nyújtott feléje. – Minden nyom arról tanúskodik, hogy a holoszobában érte a támadás. – Egyetértek – lépett oldalt Eve, hogy a fali képernyőn mindenki szemügyre vehesse a tetthelyről készített felvételt. – Szóval, felmerül a kérdés: hogyan törhette össze magát a holoszoba sima padlóján? Hogyan vághatták le Bart fejét, amikor minden bizonyíték amellett szól, hogy egyedül voltak otthon? Az egyetlen logikus magyarázat, hogy Bart fejét a játékbeli ellenfele vágta le, és Cillt is a játékbeli ellenfele támadta meg. – Egyedül játszottak, Dallas. Nem volt ellenfelük. – Dehogynem volt – pillantott Feeney felé Eve. – Mindkettejüknek le kellett győzni valakit ahhoz, hogy a következő szintre jussanak. Bartnak a fekete lovagot. Cillnek a rivális kincsvadászt. – Azt akarod mondani, hogy egy hologram vágta le az áldozat fejét? – ingatta Feeney a sajátját. – Túl sokat dolgoztál, kölyök. – Azt akarom mondani, hogy a gyilkos a játékot használta fegyvernek – javította ki Eve. – Azt akarom mondani, hogy vadonatúj technológia került a programba, ami felerősítette a vetítősugarakat, és átfókuszálta a lézert. Így a játékba programozott tárgyak úgy viselkedtek, mintha igaziak lennének. Callendar oldalt hajtotta a fejét. – Félelmetes. Félelmetes ötlet.

216

Huszonegyedik fejezet – Ez nem ötlet, hanem marhaság. Tudományos-fantasztikus képzelgés. – Csak addig fantasztikus, amíg a tudomány utol nem éri a képzeletet – hintázott a sarkán Eve. – Feeney, te nap, mint nap kapcsolatba kerülsz a tudománnyal. Gondolj bele, mivel dolgoztál kezdőként, és mivel dolgozol most. Ez nem az én szakterületem. Talán éppen ezért vettem fontolóra ezt a lehetőséget is. Az az igazság, hogy a bizonyítékok értelmében csakis így történhetett a gyilkosság és a támadás. Semmi más nem illik a képbe, kizárólag ez. – Az illegális oldalakon mindig akad valaki, aki feldobja ezt a témát – jegyezte meg ragyogó szemmel McNab. – Mindig szélsőséges elméleteket és alkalmazásokat emlegetnek. – Az ilyen oldalakon a jetit és a kis zöld emberkéket is emlegetik – ellenkezett Feeney, de közben úgy ráncolta a homlokát, hogy abból Eve tudta, gondolkodóba ejtette a lehetőség. – Mindkét áldozatnál apró égésnyomokat találtunk a sebeik mellett. Belülről égtek meg. Elektromos kardot kezdtünk keresni, és szerintem nem is jártunk messze az igazságtól. Csakhogy ez a kard kizárólag a programon belül létezik. Úgy vélem, Levar Hoyt ölte meg az egyik társát, és a másikat is ő próbálta megölni azáltal, hogy ezt az új technológiát beleprogramozta a játékba. Álljunk meg itt egy kicsit. Majd Eve kényelmesen ismertette, mi vezetett odáig, hogy Vart gyanúsítsa a gyilkosság elkövetésével és a gyilkossági kísérlettel. – Látszólag minden egybevág – helyeselt Feeney. – Elég sok közvetett bizonyítékot sikerült összeszedned, amelyek ellene szólnak, de ha még igaz is az elméleted, hogy a fenébe fogjuk bizonyítani? – Ő maga fogja elárulni. Majd’ szétfeszíti a vágy, hogy eldicsekedjen valakinek – hallgatott el Eve, amikor Roarke belépett a tárgyalóba. – Sikerült? – Nagyon szorított az idő, ezért csak egy durva modellt tudtam összedobni. Ráadásul a számítógéped teljesítménye is kívánnivalókat hagy maga után. – Töltsd fel. A kettes képernyőre kérem. A gyilkosság és a gyilkossági kísérlet rekonstrukcióját fogjuk látni. A szimuláció alapja az elméletem, az orvosi leletek, és a helyszínen talált bizonyítékok. A képernyő jobb alsó sarkában lesz egy óra – figyelte Eve, ahogy Roarke a gépbe csúsztatja a diszket. – Bart Minnock hazaér – folytatta, amikor egy számítógéppel rajzolt alak áthaladt a képernyőn. – Beszél a droiddal. Megissza az üdítőjét, majd utasítja, hogy éjszakára kapcsoljon ki. A poharat az asztalon hagyja, felmegy a holoszobába, és magára zárja az ajtaját – magyarázott Eve, miközben egyik szemével folyamatosan az órát figyelte, és azt számolta, mennyi idő telt el. Minden egyezik, gondolta. A szimuláció végigvezette a nézőket a játékon. Talán Bart nem pontosan ugyanígy visel-

217

kedett, de a végeredmény szempontjából ez egyáltalán nem számított. A pálya végén szembekerült a fekete lovaggal. Összecsaptak a kardok és felágaskodtak a lovak. A fekete lovag a kardja hegyével megvágta Bart karját, és a mozdulatot szinte azonnal követte a kegyelemdöfés. – Mindenki ismeri az áldozat magasságát, valamint a holokép magasságát és a kettő egymáshoz viszonyított helyzetét. A végzetes csapás pontosan abból a szögből érte, amelyet a helyszínen talált nyomok és a boncolás alapján feltételeztünk. A második áldozatnál kezdjük mindjárt a harmadik szinten. – Rengeteg időt töltöttem azzal, hogy lemodellezzem az első két szintet – ellenkezett Roarke. – Hálás vagyok érte, és biztosra veheted, hogy majd az államügyész is hálás lesz. Most viszont szeretnék megtakarítani némi időt. A karakternek különböző akadályokat kell leküzdenie, rejtvényeket megoldania és ellenfeleket maga mögé utasítania. A pálya végére fel kell jutnia erre a sziklafokra, majd bejutnia a barlangba. Onnan léphet a negyedik szintre. Figyeljük meg, milyen sáros az ösvény. Nyílvesszők repültek. Cill karaktere ugrált, majd megingott, megcsúszott, és négykézláb folytatta az utat felfelé, a csúcsra érve szembekerült az ellenfelével. – Cill átlagos játéksebességét figyelembe véve ebben a helyzetben érte el a sziklatetőt. Program állj! A kép abban a pillanatban fagyott bele az ernyőbe, amikor a kés belevágott Cill karjába. – Itt kapta az első sebet… Morris szerint egy sima, éles tárggyal vágták meg a karját. Késsel vagy karddal. Program folytat! Cill megdöbbent, megsebesült, és elveszítette az egyensúlyát a csúszós ösvényen, majd lezuhant, mielőtt az ellenfele végezhetett volna vele. Vagy lelökték. Összetörte magát a sziklákon, aztán elveszítette az eszméletét. Ezt követően a program véget ért, mert nem tudta kiolvasni a reakcióit – fordult el Eve a képernyőtől. – Közben az a szemét, akinek mindezt köszönhette, kényelmesen ült az otthonában, és gondoskodott az alibijéről. Talán még a sírást is gyakorolta. Két társát is sikerült kiiktatnia úgy, hogy még a kezét sem kellett összevéreznie. Feeney megvakarta az állát. – Az időegyenes szerint stimmel, és Morrisszal sem vitatkozom. Ha azt mondja, hogy a lány lezuhant valahonnan, akkor az úgy is van. Viszont ha ez a szemétláda rájött, hogyan lehet ilyen magas szinten manipulálni egy hologramot, akkor szeretnék egy pillantást vetni a fejébe. Az egész rendszernek ropogósra kellett volna sülnie. – Lehet, egy alkalmat kibír a berendezés – vetette fel Roarke. – De elképzelhető, arra is rájött, hogyan kell védőpajzsot programozni. Azt viszont nem hiszem, hogy egy átlagos rendszer több ilyen alkalmat is kibír. – Csak egyre volt szüksége – mutatott rá Eve. – Ezért volt olyan ideges, amikor megtudta, hogy próbáljuk helyreállítani a Bartnál talált diszket – fordult Callendar felé McNab. – Magas intenzitású fókuszált fény és a nanotechnika. – Három gével meg lehet védeni a rendszert az elpukkanástól.

218

– Én inkább kékhangot használnék. – Azzal bemocskolod az UPH-t. – Ha előtte átengedem egy szűrőn, akkor nem – csatlakozott Feeney is hozzájuk. Eve lemondóan hátat fordított nekik. Peabody odalépett mellé. – McNab mellett sikerült már felszednem az apaszókincset, de ebből én sem értek semmit. Inkább térjünk vissza Callendar első megjegyzéséhez. Félelmetes ötlet. – Tudomány. Márpedig az emberek azóta használják gyilkolásra a tudásukat, hogy az egyik ősember felgyújtotta a társa haját a barlangban – fordult a képernyő felé Eve, és újra megnézte Cill összetört testét. – A lényeg ugyanaz, csak a módszer változik. Var egy hidegvérű, önző gazember. Kihasználta a társai barátságát, azt, hogy megbíztak benne, miközben éveken keresztül tervezte, hogy megöli azt az embert, aki sohasem ártott volna neki. A másik barátját kórházba juttatta, és ezzel a tettével a harmadiknak is szenvedést okozott, mert végig kell néznie, ahogy a szerelme az életéért küzd. Ráadásul minden pillanatát élvezte. Folyamatosan abban a hitben él, hogy sikerült legyőznie minket, de téved. Végül az egója okozza majd a vesztét – nézett fel, amikor a hordozható számítógép jelezni kezdett. – McNab! – csattant fel, és sikerült kiszakítania McNabot a lágy és kemény fényről folyó szakmai vita kellős közepéből. – Hadnagy. Eve a számítógép felé bökött. McNab felpattant és odasietett a készülékhez. – Megsértették az első védelmi szintet. Próbálkozik a gazfickó. – Kövesd vissza. – Azon vagyok, de rejtőzködik. Látod? Látod? Eve csak egy rakás vonalat és fényfoltot látott. – Ezt a játékot ketten játsszák – morogta McNab. – Hárman – vette fel Callendar a headsetjét, majd megropogtatta az ujjait és megnyalta a szája szélét. – Visszavonult. – Aha, aha, óvatos a fiú. Ez az… Nem, nem, ez csak egy torpedó. – Azért ráállítok egy nyomkövetőt, hátha újra megpróbálja elindítani. – Oldalról próbáld, Ian – javasolta Roarke. – Utána kerülj alá. – Hagyjuk elúszni – fordult Callendar felé Feeney. – Ez nem… Na látod? Ott küldi ki a szellemet. Azt próbáljuk elkapni. Eve a következő húsz percet járkálással töltötte, miközben a szakértői a különböző villanásokat és kitöréseket igyekeztek követni. – Átvágta magát a következő védelmi szinten – mutatta Roarke. – Talán túlságosan megkönnyítettük a dolgát – fújta fel Feeney az arcát. – Nem szeretném elijeszteni. – Nem érdekel, hány szinten verekszi át magát, úgysem talál értékes adatot. A helyzetére vagyok kíváncsi. McNab Eve felé pillantott. – Pattog, mint egy nikkelbolha, Dallas. Folyamatosan előretör és kihátrál. Jól csinálja a szemétláda. – Még nálad is jobban?

219

– Azt nem mondtam. Az eddig rögzített visszhangokból kiderült, hogy valószínűleg New Yorkból próbálkozik. – Ezt én is tudom. – Azért nem árt ellenőrizni! – csattant fel McNab. Roarke a vállára tette a kezét. – Nem hiszem, hogy minden részletében megértenéd, hadnagy. Úgy képzeld el, hogy gyalog üldözöl valakit, aki bármelyik pillanatban legalább tízsaroknyit ugorhat, de akár Londonba vagy Ukrajnába is érkezhet, ha akar. Majd hirtelen felbukkan mögötted. Időbe kerül elkapni az ilyen fürge gazfickókat. – Oké, rendben. Mennyi időbe? – Ha ebben a tempóban haladunk, akkor néhány órába. Talán háromba. Eve nem káromkodott. Hiába táncolt Var előre-hátra a cybertérben, amíg megjelent a monitoron, addig a valóságban is jelen volt. – Otthonról is tudod folytatni? – kérdezte Roarke-ot. – Persze. – Van ellene valami kifogásod? – fordult Feeney felé. Feeney legyintett. – Nincs. Sőt két pontról követve könnyebben sarokba tudjuk szorítani. – Akkor oké. Hazamegyek, és onnan folytatom. Ott legalább nyugalom van. Sok gondtól megkíméltek, ha elkapjátok, és holnap már ezzel állhatok oda Whitney elé. – Ha folytatja a betörési kísérletet, el fogjuk kapni. Igen, igen, New Yorkból próbálkozik. Látod? Kezdjük vizsgálni a különböző körzeteket. – Én itt maradok – mondta Peabody. – Majd hordom a csapatnak az üdítőt. – Talán elég lenne az is, ha az irodámba vonulnék vissza – gondolkodott hangosan Eve, miközben elindultak kifelé. – Feeney-nek igaza volt. Könnyebben megcsípjük, ha két különböző helyről követjük nyomon. Otthonról sokkal többet segíthetek, a felszerelésem is jobb. Ráadásul azt csinálok, amit akarok, és közben nem lépek állandóan Ian sarkára. – Rendben. Én addig szeretnék összehozni egy olyan jelentést, hogy aki elolvassa, ne nézzen komplett idiótának. – Amikor nekem magyaráztad az ötleted, nagyon is józannak láttalak. Hangsúlyozd ki a tudományos vonalat. Majd segítek benne – tette hozzá Roarke, amikor Eve csak morgott valamit. – Elkápráztatjuk a kapitányt a mélyreható holonetikai tudásoddal. – Mindjárt megfájdul a fejem. Leértek a garázsba. Roarke homlokon csókolta a feleségét. – Ez majd megnyugtat. – Így vagy úgy, de Var holnapra rács mögé kerül. Attól a pillanattól kezdve én fogok hazai pályán játszani. Utána majd meglátjuk… A francba, a francba, ilyen egyszerű volna? – Milyen egyszerű? – A hazai pálya. – A francba, gondolta ismét, és hirtelen megtorpant. – Tudhattam volna. Var nagyon óvatos és aprólékos. Miért kockáztatná, hogy a társai, a barátai meglátják, ahogy bemegy egy idegen épületbe?

220

Roarke kikódolta az ajtót, majd kinyitotta a feleségének, és nekitámaszkodott. – Ugyanabban a házban rendezte be a búvóhelyét, ahol a lakását is. Közel akarja tudni magához a különleges felszerelését, így megvédeni és használni is sokkal könnyebb. – A lakásában semmi ilyesmit nem találtunk, de az épület meglehetősen nagy, és elvileg csak az emelet egyik fele az övé. – Menjünk, és derítsük ki. – Én is pontosan erre gondoltam. Te vezetsz, én közben ellenőrzöm a bérlőket és a tulajdonosokat. Roarke helyet foglalt a volán mögött. – Erősítés? – Beszólok, hogy teszünk egy kis kitérőt, de nem akarok odarendelni egy osztagot. Hátha tévedünk. Mellesleg szerintem ketten is elbánunk egy számítógép zsenivel, aki gyilkolni is csak távirányítással tud. A leggyávább alak, akit csak… Harry és Tilda Stuben. Nyolcvanhat, illetve nyolcvanöt évesek. Tizennyolc éve vették meg a lakást. Három gyerek, öt unoka, két dédunoka. – Lehet, hogy ez téves nyom. – Aha – dobolt Eve ujjaival a combján. – A biztonsági rendszerük mindenesetre kitűnő. Mindkét lakásajtót kamera és tenyérlenyomat-ellenőrző vigyázza. Belülről valószínűleg ugyanolyan az elrendezése, mint Var lakásának. Egy próbát megér. Mindjárt utánanézek a többi lakásnak is, talán észreveszek valamit, de szerintem ez lesz az igazi. Amikor leparkoltak, előhúzta a kommunikátorát. – Peabody, beugrunk Var szembeszomszédjához. Támadt egy ötletem, annak járunk utána. – Menjek én is? – Ne. Csak körülnézünk. Ha nem hívlak negyedórán belül, küldj erősítést. – Értettem. Var szembeszomszédja. Most, hogy jobban belegondolok, ez egész okos húzás. Dallas, miért nem hagyod adáson a kommunikátort? Folyamatosan hallgatlak, és ha valami baj történik, azonnal eleresztem a kutyákat. – Rendben. Miközben vigyázol ránk, keress rá az épület többi lakójára is. És ne felejtsd el lenémítani a kommunikátorod. Nem akarom hallani, ahogy a seggemből beszélsz – dugta farzsebébe a készüléket. Roarke csaknem megfulladt a visszafojtott nevetéstől. – Legyünk hivatalosak. Felvevő bekapcs. Eve Dallas hadnagy és Roarke civil szakértő. Belépünk Var Hoyt házába, hogy beszéljünk a gyanúsított szomszédjával. Majd a mesterkódjával kinyitotta az épület ajtaját. – Var helyében a külső biztonsági rendszert is bekötöttem volna a lakásomba, hogy lássam, ha jön valaki. – Talán így is tett. Viszont le kell állítania a betörést, kikapcsolni a számítógépet, bezárni a búvóhelyét, majd átmenni a folyosó túloldalára, kinyitni az ajtót, bemenni, és visszazárni. Ha valóban így tesz, a biztonsági rendszer naplójából pontosan kiderül, és akkor az alapján kérhetek házkutatási parancsot a másik lakásra. Ellenben az is megtörténhet, hogy megzavarunk egy kedves, idős házaspárt.

221

– Vagy az, hogy elmentek tangózni és tequilázni – vigyorgott a feleségére Roarke. – Mi is ezt fogjuk tenni az ő korukban. Szex szigorúan csak a hazatérés után. – Az Isten szerelmére! Mindent vesz a rögzítő. – Igen, tudom – szálltak ki a felvonóból. – így szeretném hivatalossá tenni az időskori terveinket. Eve villámló szemmel mérte végig a férjét, majd megállt az ajtó előtt. – Bezárkózott. Ég a vörös jelzés az ajtó fölött. Mind a két lakás ajtaja fölött – kopogott be, majd megmarkolta a fegyverét, és várt. Már meg akarta ismételni, amikor megreccsent az ajtó mellé épített hangszóró. – Ki az? – kérdezte egy gyanakvó női hang. – Mrs. Stuben? – Ahogy mondja. Maga kicsoda? – Dallas hadnagy, NYPSD – emelte a jelvényét Eve a kamera elé. – Szeretnénk beszélni magával. – Baj történt? Talán elromlott valami? Istenem! Csak nem a gyerekek? – Nem, asszonyom – kezdte Eve, miközben a jelzőfény zöldre váltott, és nyílni kezdett az ajtó. – Nem, asszonyom – ismételte meg. – Csak egy most folyó nyomozással kapcsolatban szeretnék feltenni néhány rutinkérdést. – Egy nyomozás? – kérdezett vissza az ajtóban álló, virágmintás pólót és kényelmes nadrágot viselő alacsony, vékony asszony. Őszbe fordult, egykor szőke haja sisakként ült a fején. – Harry! Harry! Itt a rendőrség. Fáradjanak beljebb – lépett hátra. Mögötte láthatóvá vált a nagy, kényelmes nappali. A polcokat zsúfolásig megtöltötték a fényképek és a porfogók. A levegőben levendulaillat lebegett. – Sajnálom. Nem akartam tapintatlan lenni, csak nagyon izgatott vagyok – szorította a szívére a kezét. – Jöjjenek be, és üljenek le. Éppen teát főztem. Harryvel szívesen megiszunk egy csésze teát, miközben a kedvenc műsorunkat nézzük. Harry! – kiáltotta el magát ismét, majd felsóhajtott. – Olyan hangosan bömbölteti a képernyőt, hogy egy szavamat sem hallja. Megyek és idehívom. Addig foglaljanak helyet. – Mrs. Stuben, ismerik a szembeszomszédjukat? Ismerik Levar Hoytot? – Vart? Persze hogy ismerjük. Nagyon kedves fiatalember – indult felfelé a lépcsőn Mrs. Stuben. – Ráadásul még okos is. Nem is kívánhatnánk nála jobb szomszédot. Harry! – Tea és virág – suttogta Eve. – Nagyon otthonos. – Ami automatikusan felkelti a gyanúdat. Ennek ellenére egyes emberek… – hallgatott el hirtelen Roarke. Kattant az ajtózár, és a szobabelső remegve eltűnt a szemük elől. – Egy rohadt hologram! – nyúlt a fegyvere után Eve, és előhúzott egy kardot. – Bassza meg! – Számítanunk kellett volna rá. Jobbra! Eve-nek alig marad ideje, hogy kivédje a lesújtó kardpengét. Vigyorgó támadója sebhelyes, tetovált arcára nézett. Az eget két nap fénye festette vörösre. Bal könyökével a tetovált arcú torkára csapott. Amikor a támadója hátratántorodott, jutott egy kis ideje – a másodperc törtrésze – arra, hogy Roarke felé

222

pillantson. A férje egy meztelen felsőtestű, karddal és tőrrel felfegyverzett emberheggyel hadakozott. Felette, a kékes megfigyelőkörben Var állt. Megijedt, gondolta Eve, miközben kivédte a következő vágást. Rémült, kétségbeesett, de egyben izgatott is. – Keresni fognak minket, Var! – kiáltotta. – Állítsa le a játékot! – Nem lehet. Végig kell játszani! Eve mocsaras talajt érzett a lába alatt, és tudat alatt azzal is tisztában volt, hogy fullasztó hőség veszi körül. A távolból, a valószínűtlenül zöld fák közül madárcsicsergést hallott. Miközben igyekezett némi helyzeti előnyhöz jutni, kardja halálos csengéssel találkozott az ellenfele pengéjével. Ahhoz hogy végigjátsszuk a játékot, gondolta Eve, tisztában kellene lennünk a szabályokkal. – Mi a fenének harcolunk? – kiáltotta, miközben felugrott, nehogy elkaszálják a térdét, de azonnal le is csapott a tetovált arcú férfi kardforgató karjára. – Megtámadtátok a világunkat, és rabszolgasorba akartok hajtani bennünket. Az utolsó leheletünkig védekezni fogunk. – Nem akarjuk megszállni a világod – fordult ki a támadó kard elől Eve, majd kikerülte az oldalának irányuló rúgást. Ellentámadásba lendült, de a tetovált kicselezte, és pengéje végigszántott a derekán. Izzó fájdalom hasított Eve testébe. Hátraugrott. – New York városának a nyomozója vagyok, te gazember! Szét fogom rúgni a segged! Dühösen támadott. Jobbra-balra kaszált a kardjával, és sikerült felhasítania az ellenfele oldalát. Ekkor előrevetette magát, és öklével az arcába vágott. A tetovált arcú orrából ömleni kezdett a vér. – Itt, New Yorkban így intézzük a dolgainkat! A tetovált arcú férfi szemében vad tűz lángolt. Hangos csatakiáltást hallatott, és támadott. Eve markolatig döfte a kardját a gyomrába, majd gyorsan kirántotta, és meg sem várta, hogy az ellenfele a földre rogyjon, máris Roarke felé fordult. A férje fekete páncéljáról vér csöpögött, akárcsak ellenfele mellkasáról. Mellettük hátborzongató zúgással rohant a vörös folyó. Az égen baljós, háromszárnyú madarak köröztek. Rohanni kezdett a férje felé. A távolból dobszó hallatszott. – Ő az enyém! – csattant fel Roarke. – Krisztus szerelmére! – emelte magasba a kardját Eve, de mielőtt lesújthatott volna, Roarke pengéje átszelte az emberhegy nyakát. – Mondtam, hogy az enyém. – Nagyszerű. Kaptál egy pontot. És most… – fordult a menekülő Var felé, és a torkának szegezte a kardja hegyét. Újabb harcos ugrott elő az árnyékból, majd még egy és még egy. Fegyveres és tetovált férfiak és asszonyok. Eve látta, hogy ritmikusan püfölik a fák törzsét. Ezt a zajt vélte korábban dobszónak.

223

– Nem győzhetjük le mindet – súgta, miközben ösztönösen Roarke hátának támasztotta a hátát. – Nem – nyúlt hátra Roarke, és szabad kezével megszorította a felesége kezét. – Viszont megmutathatjuk, milyen egy igazi csata. – Tartsuk fel őket – kezdett körözni Eve, amikor az első csapat lassan feléjük indult. – Tartsuk fel őket, amíg ideér az erősítés. Ha eléred az irányítópultot… ha egyáltalán megtalálod, félbe tudod szakítani a játékot? – Talán. Ahhoz viszont át kell törnünk a gazembereken. – Tömött sorban állnak köztünk és Var között. Egy nyamvadt kard nem elég ahhoz, hogy… Várj csak! Várj csak egy percre! Ez nem igazi, gondolta Eve. Halálos, gyilkos, de attól még nem válik valósággá. Ellentétben a fegyverével. Nem látta, még érezni sem érezte, de tudta, hogy ott van a kezében. Vagyis megszokásból kell használnia. Átvette a kardot a másik kezébe, és mélyen beszívta a levegőt. Majd a derekához kapott, és a keze valóban emlékezett arra, hogy mit kell tennie. Emlékezett a bénítója alakjára és súlyára. Tüzelt, és látta, hogy a harcos, akit eltalált, a földre rogy. Folyamatosan lőtt. A támadók sorfala kezdett felbomlani. – A jobb bokámon van a tartalék. Eléred? – Arra nincs idő – pördült meg Roarke, és kardjával lecsapott a balról támadó férfira. – Lődd szét az irányítópultot. Robbantsd darabokra. – Hol a pokolban keressem? Leterített egy újabb harcost, mielőtt az Roarke védtelen oldalába merítette volna a kardját. – Az ajtó jobb oldalán! – kiáltotta Roarke, miközben felkapta az egyik elesett támadó kardját. – Nagyjából öt láb magasan. – Hol a fenébe keressem az ajtót? – lövöldözött vadul Eve. A fák tüzet fogtak és füstöltek. Miközben tájékozódni próbált, hallotta az erdőt szaggató sikolyokat. A támadók egyre csak jönnek. Csak tüzelt és tüzelt. Kétségbeesetten próbálta védeni Roarke-ot a rohamozó harcosoktól. Var úgy programozta a játékot, hogy csak egyetlen végeredménnyel számolt. – Bassza meg! A folyó túloldalán kell keresni, gondolta Eve. A folyó túloldalán, kelet felé. Abba az irányba koncentrálta a tüzet. Ötlábnyira a földtől. Mozgást látott a szeme sarkából. Elfordult, felemelte a baljában tartott kardot, miközben folyamatosan lőtt tovább. Roarke és a támadó harcos közé vetette magát. Eve rettegve figyelte, ahogy a harcos tőre eltűnik Roarke oldalában. Ebben a pillanatban éles recsegés és csattanás hallatszott. Lángnyelvek lobbantak, aztán a támadók szertefoszlottak a levegőben. Roarke megtántorodott, és ha Eve nem kapja el, végigzuhan a padlón. – Tarts ki. Tarts ki! – Csaltatok – hörögte dühösen Var, miközben futva indult az ajtó felé. A szoba lassan megtelt füsttel.

224

Eve egyetlen szót sem vesztegetett rá. Csak lőtt. Var teste összerándult, majd remegve elterült a földön. – Mutasd magad – eresztette le Roarke-ot a padlóra. – Nem olyan csúnya, mint hiszed – zihált Roarke, és Eve felé nyújtotta a kezét. – Te is megsebesültél. – Maradj csendben – hajtotta félre a férje zakóját Eve, majd letépte róla cafatokra szakadt ingét. – Miért veszel magadra mindig ennyi ruhát? Roarke rádöbbent, hogy a felesége, a mindig kemény nyomozó, észre sem veszi, hogy sír. Amikor lehámozta a blézerét és letépte az ujját, összerezzent. – Kár azért a szép ruháért. Eve összehajtotta a leszakított szövetet, és a férje vérző oldalához szorította. – Nem súlyos. – Legalábbis remélem, tette hozzá gondolatban Roarke, miközben igyekezett Eve arcára összpontosítani. Csak őt látta maga előtt. – Pokolian fáj, de egyáltalán nem súlyos. Máskor is megszúrtak már. – Fogd be. Fogd már be a szád! – rántotta elő Eve a kommunikátorát. – Sebesült nyomozó. Sebesült nyomozó. Segítséget kérek. – Hirtelen nyomozó lett belőlem? Ezzel vérig sértettél – fordította az ajtó felől hallatszó dörömbölés felé a fejét Roarke, miközben Eve gyorsan eldarálta a címet. – Úgy hallom, megérkezett az erősítés. Töröld meg a szemed, drágám. Biztosan nem szeretnéd, ha sírni látnának. – Nem érdekel! – Ennek ellenére Eve végighúzta véres kezét az arcán, majd tovább szorította a rögtönzött kötést. – Bírod még? Bírod még egy kicsit? – szakította le az blézere másik ujját is. – Nem hagyhatsz itt. – Nem készülök sehová, drágám. – Az arca, gondolta Roarke ismét, miközben valósággal izzott az oldala. – Tizenkét évesen is megszúrtak. Az sokkal roszszabb volt. Eve a második réteget is a férje oldalához nyomta, majd megszorította a kezét. – Minden rendben lesz. Minden rendben lesz! – Én is ezt mondom – közölte Roarke. Az ajtó berobbant. A bevetési egység elözönlötte a szobát. Nyomukban Peabody lihegett. – Hívjatok orvost! – kiabált Eve. – Hívjatok ide egy átkozott orvost! A lakás tiszta! Ismétlem: a lakás tiszta! – Mindent kutassatok át! – adta ki Peabody az utasítást. – Bilincseljétek meg azt a seggfejet – térdelt le Eve mellé. – A mentők már úton vannak. Milyen súlyos? – simította ki Roarke haját az arcából. – Megszúrták az oldalát. Azt hiszem, sikerült lelassítanom a vérzést, de… – Hadd nézzem! – guggolt melléjük Feeney. – Nyugodj meg, Dallas. Ugyan már, kölyök, nyugodj meg és engedj oda – tolta félre a könyökével, és finoman levette Roarke oldaláról a rögtönzött kötést. – Szép kis lyukat fúrtak beléd – nézett Roarke szemébe. – Habár felteszem, kaptál már nagyobbat is. – Kaptam. Eve is megsebesült. – Majd róla is gondoskodunk. – Tiszta – tette el McNab a fegyverét, és ő is letérdelt Peabody mellé. – Hogy érzed magad? – kérdezte Roarke-ot.

225

– Voltam már jobban is, de legalább győztünk. – Ez az, ami igazán számít. Callendar mindjárt hoz néhány törülközőt a fürdőszobából. Nyugi, rendbe fogunk hozni. – Ebben biztos vagyok – próbált felülni Roarke, de Eve visszatartotta. – Ne mozogj, mert kinyílik a sebed. Várd meg, amíg… – Most te fogd be – javasolta Roarke, majd szorosan magához ölelte a feleségét, és megcsókolta.

226

Huszonkettedik fejezet Eve a tárgyalóban ült a csapatával, a kapitánnyal, Mirával és Cher Reóval. Együtt nézték a képernyőn, ahogy Eve és Roarke behatolnak Var lakásába, és próbálták figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy Eve fekete bőrruhában és réz mellvértben harcol az életéért. Eve maga is nevetségesnek találta volna, ha nem érzi még mindig Roarke vérét a tenyerén. Újra végignézte, ahogy Roarke elhárít egy felé irányuló támadást, miközben ő vadul lövi a holoalakokat. Miért nem jutott eszébe hamarabb az irányítópult? Csak néhány pillanattal. Akkor megkíméli Roarke-ot attól a döféstől. Újra végignézte, ahogy a férje a testével védi, aztán eltorzult arccal a földre rogy. Majd a kép hirtelen megváltozott. Egy szétlőtt, füstölgő szoba közepén álltak. Az irányítópult szikraesőt lövellt, Roarke vére pedig a padlót áztatta. – Nagyon bizarr – mormolta Reo. – Olvastam a jelentésed, és már másodjára látom a felvételt, mégis nehéz elhinnem. – Amit csak lehet, el kell titkolnunk a média elől – nézett körül Whitney. – Ami ebben a szobában van, az lehetőleg maradjon is itt. Minden berendezést és feljegyzést lefoglaltak? – Mindent, amit a lakásban találtunk – erősítette meg Eve. – Lehet, hogy van egy másik búvóhelye is, de szerintem nem túl valószínű. Var mindent az otthona közelében akart tudni. Hamarosan megkezdjük a kihallgatását – fordult Mira felé Eve. – Büszkeség és önelégültség. – Igen, ezek a gyenge pontjai. Olyan erősen játékfüggő, hogy az élete egy részét játékokban élte le. Sokkal izgalmasabbnak találja a valóságnál, ráadásul mindent ő irányít… és kizárja a külvilágot. Veled viszont egyáltalán nem akart játszani. – Mert gyáva. – Igen, ennek ellenére felsőbbrendűnek képzeli magát. Te is csak azért győzhettél, mert csaltál. Legalábbis ezt hiszi. – Fegyverként használta a játékot. Megvádolhatjuk előre megfontolt szándékkal elkövetett emberöléssel? – fordult Reo felé Eve. – Jó kérdés. Nyugodtan védekezhet azzal, hogy ő csak rábeszélte Minnockot a játékra, akinek megvolt az esélye a győzelemre. Azt sem tudjuk bizonyítani, hogy Minnock nem tudott erről az új technológiáról, amikor elindította a játékot. – Ez hülyeség. – Persze hogy az, de a bíróság előtt beválhat. Ennek ellenére előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölés lesz a vád ellene – folytatta Reo, mielőtt Eve közbeszólhatott volna. – Legalábbis Minnock esetében, és gondatlan veszélyez-

227

tetés Allen, te és Roarke esetében. Ehhez társul még a hivatalos személy ellen elkövetett erőszak, és egy rakás cyberbűncselekmény, regisztrálatlan számítógép használata, hamis tanúzás és így tovább. Börtönbe fog kerülni, Dallas. Legalább ötven évre. Még úgy is, hogy megpróbálunk alkut kötni vele, hogy elkerüljük a tárgyalást és a média figyelmét. Márpedig a cellában nem férhet hozzá a szeretett játékaihoz. – Cill és Roarke esetében gyilkossági kísérlet miatt akarok vádat emeltetni. Nehogy már megússza, a fene egye meg! – jelentette ki Eve, majd igyekezett lehiggadni. – Bart Minnock esetében beleegyezem az előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölésbe. Ha később alkut kötsz vele, az már a te dolgod. Elfogadom. Viszont mindenképpen szigorított börtönben akarom látni. Reo alaposan megnézte Eve arcát, és észrevett rajta valamit, amitől rögtön visszakozott. – Megvárom a kihallgatás eredményét, és majd az alapján döntök. – Akkor jobb, ha máris elkezdem. – Reggelig inkább hagyjuk izzadni a cellájában – szólt közbe Whitney. – Addig pihenje ki magát. – Én jól vagyok, uram. Var már így is órákat kapott, hogy kitaláljon valamit. Nem szeretnék még több időt hagyni neki. – Ahogy akarja, Dallas, de ne csináljon belőle személyes ügyet. – Nem fogok, uram. Dehogynem. Ez az ügy nagyon is személyes, gondolta Eve, miközben odalépett Roarke-hoz. A férje Baxter egyik ingét viselte, de Eve tudta, hogy alatta még mindig lüktet a frissen szerzett seb. Arcába már visszatért a szín, és a tekintete is kitisztult. Korántsem olyan sápadt, mint amikor az ujjai között folyt el a vére. – Tudom, hogy szeretnéd végignézni – kezdte. – Azt is, hogy miért, de most inkább menj haza, hagyd, hogy Summerset ápoljon, és pihenj. Elintézem, hogy lásd a felvételt. – Hazamegyek, ha te is jössz velem. – Roarke. – Eve. Jól ismerjük egymást, igaz? Fejezzük be, amit elkezdtünk. – Bevitetek egy széket a megfigyelőbe, hogy legalább le tudj ülni – lépett tovább Mirához. – Szívességet szeretnék kérni tőled. Tartsd a szemed Roarke-on, és ha szükségesnek látod, nyomj bele egy adag nyugtatót. A következményeket majd én viselem. – Ne aggódj – karolta át Eve derekát Mira egy pillanatra. – Csak lefogjuk valahogy. Eve bólintott, majd igyekezett megfeledkezni a férjéről, hogy minden erejével a rá váró feladatra összpontosíthasson. – Peabody – túrt a hajába. – Te szimpatikus ember vagy, nem túl lágyszívű, de legalább fiatalabb, mint Var, amit ő úgy értelmez, hogy egyben naivabb is. Ha kutatott egy kicsit utánad, azt is tudja, hogy egy számítógépes szakértővel élsz együtt.

228

– Értem. Tudod, mit javaslok? Vedd le a blézered, hadd lássa a karodon a sebet. – Jó ötlet – bújt ki Eve a ruhájából, és amikor a karjába belenyilallt a fájdalom, összeszorította a fogát. – Akaszd fel valahová – dobta oda McNabnak a blézert, majd odabólintott Peabodynak, és kinyitotta az „A” kihallgató ajtaját. Var karba font kézzel ült az asztal mellett. Mikor Eve-ék beléptek, felemelte a fejét, és bánatos pillantást vetett rájuk. – Fogalmam sincs, mi történt. Én… – Hallgasson! – csattant fel Eve. – Felvevő bekapcs. Eve Dallas hadnagy és Delia Peabody nyomozó megkezdik Levar Hoyt kihallgatását. Mr. Hoyt, ismertették magával a jogait? – Aha, amikor ide… – Megértette a jogait és a kötelességeit? – Persze, oké, de az a helyzet, hogy… – Nézze, seggfej, nem vagyok kíváncsi a béna magyarázkodására. Ott voltam, emlékszik? Az első sorból élveztem a beteges játszadozását. – Éppen ezt akarom elmagyarázni – csördült meg Var csuklóján a bilincs, amikor felemelte a kezét. – Kicsúszott a kezemből az irányítás. Hiba történt a rendszerben, és éppen azt javítottam, amikor… Eve mindkét kezével az asztalra csapott. Var ijedten felugrott a helyéről, de Eve látta, hogy közben a tekintete végigsiklik a sérült karján. – Tétlenül nézte, ahogy ránk támad a világa minden teremtménye. Csak állt, és tétlenül nézte. – Próbáltam megállítani, de… – Csak állt, és figyelt. Ahhoz már gyáva volt, hogy személyesen beszálljon a játékba – ragadta meg Var mellkasán az inget Eve. – Túlságosan gyenge, hogy a tulajdon két kezével intézzen el? – Nyugi, Dallas. Nyugi – tette Eve vállára a kezét figyelmeztetően Peabody. – Ez a fickó valami elképesztően csodálatosat alkotott. Igazi tudós. Nem hiszem, hogy ért a puszta kezes harchoz. – Tudok vigyázni magamra. Eve utálkozva felhorkant, és elengedte Vart. – Így már jobb – ült le Peabody. – Csak azt akartam mondani, hogy Dallasszal vagy Roarke-kal szemben komoly hátrányból indul. Mármint fizikailag. Mert amikor számítógépekről van szó, maga az ász. – Ki is mehetek, hogy megbeszéljétek – jegyezte meg hűvösen Eve. – Ugyan már, Dallas, ami igaz, az igaz. Mennyi ideig tartott kifejleszteni ezt a szuper programot? Még most sem tudok napirendre térni fölötte. – Évekbe került, de megérte. Feltárult egy új világ, és nem csupán a játékfejlesztők előtt, de a maguk kiképzését is megkönnyíti. A hadsereg is nagy hasznát veheti – hajolt előre izgatottan Var. – Nagyot akartam alkotni, hogy adhassak valamit a társadalomnak. Rengeteg elméletet és alkalmazást kipróbáltam, mielőtt megszületett az eredmény. Annyira valószerű, hogy a felhasználónak is valódi kockázatot kell vállalnia. Ez… – hallgatott el, amikor rádöbbent, hogy saját maga alatt vágja a fát. – Nem akartam ártani vele senkinek. Ezért kezdtem fi-

229

nomítani a technikán. Azt akartam, hogy a valóságérzet megmaradjon, miközben a játékos továbbra is biztonságban érzi magát. – Szóval tudta, hogy képes vele ártani. Még gyilkolni is – szólalt meg továbbra is elkerekedett szemmel Peabody. – Tudta, és megpróbálta kijavítani a hibákat. – Igen, igen. Nem akartam bántani senkit. – Akkor miért nem beszélt róla Bartnak? Miért nem említette neki, hogy a program végzetes hibát tartalmaz? – Mert… Fogalmam sem volt róla, hogy magával viszi a diszket. Nem jegyezte be a biztonsági naplóba, és nem is szólt róla. – De mit keresett a program a U–Playnél, ha otthon fejlesztette? – Meg akartam mutatni Bartnak, hogy együtt megvitassuk a technológiában rejlő lehetőségeket, de egyszerűen magával vitte a diszket, hogy személyesen próbálja ki – hajtotta le Var a fejét. – Fogalmam sincs, miért csinálta. – Szóval azt állítja, hogy beszélt Bartnak a munkájáról, a programról és a benne rejlő veszélyekről? – Pontosan így történt. – Csak Bartnak beszélt róla? – Igen. Észre sem vettem, hogy elvitte a kísérleti diszket, amíg… – Akkor hogyan került kórházba Cill? – folytatta Peabody a kérdezősködést. – Hogyan jutott hozzá a diszkhez, ha csak Bartnak mutatta meg? – Bart után neki is beszéltem a munkámról – forgatta ártatlanul a szemét Var. – Meg kellett valakivel osztanom. – És Cill annyira fellelkesült, hogy elkövette Bart hibáját? Var hátradőlt és összeszorította a száját. – Biztosan. Egy szóval sem említette, hogy elviszi a diszket. Kérdezzék meg Bennyt. – Majd megkérdezzük Cillt. Felébredt a kómából – hazudta Eve, és visszafordult Var felé. – Az orvosok szerint teljesen fel fog épülni. Holnap már mi is beszélhetünk vele – pillantott az órájára. – Holnap délután. – Hála Istennek. Hála Istennek, hogy magához tért. Azt viszont meg kell értenie, hogy biztosan nagyon haragszik rám. Összetörte magát és dühös Bart miatt. Engem okol a halála miatt. – El tudom képzelni. Akárcsak azt, Var, hogy maga nyomta a kezébe a diszket. Azzal, hogy otthon dolgozzon rajta. – Semmi ilyesmit nem tettem. Ezt nem tudja bebizonyítani. Csak Cill szava áll az enyémmel szemben, és neki nemrég műtötték az agyát. Talán ügyvédet kellene hívnom. Fogadjunk, hogy ő is ugyanezt mondaná. – Ügyvédet akar? Nagyszerű. Akkor befejezzük a kihallgatást, és csak akkor fogjuk folytatni, amikor ideért az ügyvédje. Közben a szakértőink visszafejtik a drágalátos programját, és darabokra szedik a regisztrálatlan számítógépét. – Várjon! Várjon! – csördült meg ismét Var bilincse, amikor félig kiemelkedett a székéből. – Ezt nem tehetik! Az a program az én tulajdonom. Nincs joguk visszafejteni. – Ezt mondja az ügyvédjének.

230

– Várjunk egy kicsit ezzel az ügyvéddel. – Azt akarja mondani, hogy pillanatnyilag lemond arról a jogról, hogy az ügyvédje jelen legyen a kihallgatáson? – Igen. Lemondok. Beszéljük meg – fonta karba a kezét Var, de Eve látta, hogy ezúttal elfehéredett az ujja. – A munkám nagyon értékes és összetett. A maguk szakértői semmit sem fognak érteni belőle. Évekig tartott az elkészítése. Az enyém. – A magáé? Nem inkább a U–Play tulajdona? Szerződést kötött velük, Var. A munkájával hozzájárul a bevételhez, amiből maga is részesedik. Bármit fejleszt, az bekerül a közösbe. – Habár ez egyáltalán nem tűnik tisztességesnek – tette hozzá Peabody. – Ezt a csodát egyedül alkotta meg. – Megosztottam volna velük, de Bart… Nézzék, megbeszéltem vele, és nem akart belőle részesedni. Éppen ezért az enyém. Kizárólag az enyém. – Beszélt Bartnak a munkájáról? – Ő volt a marketingzseni. Forradalmasíthattuk volna a játékpiacot. – De túlságosan szűklátókörűnek bizonyult. – Azt vallotta, hogy a játék az csak játék. Nem vette észre a fejlesztésemben rejlő lehetőségeket. Túlságosan kockázatosnak tartotta. Így hát maradt az enyém. Én öltem bele a munkám, az időm… a saját szabadidőm. – És végül beépítette a Képzeletbe – fejezte be Eve. – Vagyis nem kizárólag a maga tulajdona – mutatott rá az ujjával. – Csalt. – Nem csaltam! – pirult ki dühében Var. – Nézze, felajánlottam Bartnak a lehetőséget, de nem élt vele. A világon minden erről szól, nem igaz? Dönteni kell. A játékosoknak is folyamatosan dönteniük kell, miközben játszanak. – Márpedig Bart sokkal jobb játékos volt magánál. – Ez hülyeség. – Jobban tudott koncentrálni, és jobb stratégiákat dolgozott ki. Maga ellenben elvész a részletekben, és nem látja a fától az erdőt. – Kettőnk közül ő az, aki halott – vágott vissza Var. – Aha, ezzel én is tisztában vagyok. Felkeltette az érdeklődését, majd végzett vele. – Maradjunk a tényéknél – bökdöste ujjával az asztalt Var. – Bart vitte magával a diszket. Ő tette be a gépbe, ő játszott a játékkal. Én ott sem voltam. Senki sem kényszerítette, hogy játsszon. Baleset történt, amiért nem én vagyok a felelős. Én csak a programot dolgoztam ki. Magának is van pisztolya, de nem a tervezője felelős azokért, akiket lelő vele. – Ott a pont – bólintott Peabody. – Maga csak az agy, nem pedig a kéz. – Ahogy mondja. – Szerintem maga volt a legokosabb a cégnél. A többiek még a közelébe sem jártak annak, ahová végül eljutott. – Képtelenek voltak kilépni a skatulyából – rajzolt négy vonalat a levegőbe Var. – A saját maguk alkotta négyszögből.

231

– Biztos szörnyű volt, amikor rádöbbent, hogy milyen sokra menne, ha nem fognák vissza – sóhajtott együttérzőn Peabody. – Miért nem vált ki a cégből? Hiszen nem volt szüksége a társaira. Var megvonta a vállát. – Talán mégis – folytatta Peabody. – Hiszen egy okos ember tudja, hogyan használja ki a társait, hogyan bízza rájuk az apróságokat, hogy több ideje maradjon a lényeggel foglalkozni. Régóta ismerte őket, sokat dolgoztak együtt, éppen ezért ismerte a gyengéjüket, az erősségüket, és tudta, hogyan fordíthatná ezt a maga hasznára. – A nyugodt munkához sok pénz kell. – Pontosan, és ezt megkapta a többiektől. Értem. Tehát csak kísérletezett, amikor odaadta Bartnak a diszket. Látni akarta, hogy mi történik. Igazi játékossal tesztelte a programját. – Így igaz. Bart remek játékos volt. Gondoltam, hogy tovább húzza, mint… – hallgatott el hirtelen. – Ezt nem tudhatom. Nem voltam ott. – Mint ahogy akkor sem volt ott, amikor Cill vitte el a diszket – bólogatott Peabody. – Nem tudhatta, hogy elbukik. Ráadásul ők is halálos fegyvert forgattak, akárcsak az ellenfelük. Egyáltalán nem arról volt szó, hogy fegyvertelenül küldte őket a vágóhídra. – Ez így fair – hajolt előre Var, és minden figyelmét Peabodynak szentelte. – Nézze, Bart már számtalanszor megcsinálta azt a pályát. Nem az én hibám, ha még mindig nem jött rá, hogyan kell legyőzni a fekete lovagot. – Már miért lenne a maga hibája? Egy igazi játékosnak mindig úgy kell viselkednie, mintha a játék lenne a valóság, nem igaz? – Dehogynem – csapott az asztalra Var. – Különben nincs értelme a játéknak. – Nem volt köteles beszélni nekik a programjáról, amikor odaadta a diszket. – Valóban nem. Minden csakis rajtuk múlott. Eve szóra nyitotta a száját, majd a zsebébe akasztotta a hüvelykujját, és inkább csendben maradt. Hagyta, hogy Peabody vezesse tovább a kihallgatást. – De nem ez volt az első kísérlete. Nem. Ehhez maga túlságosan precíz. – Miután kifejlesztettem a technológiát, droidokat engedtem össze a hologramokkal. Mindent részletesen dokumentáltam. Megtalálják a gépnaplóban. Nem csináltam semmi rosszat. Nem az én hibám, hogy baleset történt. – Droidok és hologramok – füttyentett halkan Peabody, és elismerően ingatta a fejét. – Ember, de szeretném végignézni! – Az esetek nyolcvankilenc egész két tized százalékában a hologramok győztek. Ez fantasztikus. – Tudta, hogy nem fognak kijönni – dünnyögte Eve. – Amikor beküldte a barátait, a társait a holoszobába, tudta, hogy gyakorlatilag nincs esélyük a túlélésre. – Nem tudtam – fonta karba a kezét Var, miközben halványan elmosolyodott. – A szabad akaratukból léptek be a holoszobába – bólogatott Eve. – Maga ott sem volt. Nem kényszerítette őket, hogy játsszanak. Var a levegőbe bökött a mutatóujjával.

232

– Bingó! – Azt akarta, hogy Bart eltűnjön, de még ez sem bűn. Márpedig ezt akarta, igaz, Var? És amikor lehetősége nyílt rá, el is tüntette. Sokat dolgozott a programján, de Bart korántsem volt olyan okos, olyan leleményes és olyan álmodozó, mint maga, és visszautasította. Lesöpörte az egész életművét. Kijelentette, hogy a cég nem kívánja ezt az irányt követni. Márpedig ehhez nem volt joga. – Nem volt joga hozzá. Éppen annyi szavam volt a U–Playnél, mint neki. Pontosan olyan fontos voltam, mint ő. Viszont ha Bart valamire nemet mondott, mindenki követte. – Bosszantó. Viszont ha Bart nincs többé, akkor maga feljebb lép egy szinttel. Nő a hatalma, és erősebb lesz a szava. – Valóban azt kívántam, hogy tűnjön el, de ez még maga szerint sem bűn. – Végül megtalálta a módját, hogy Bart ne zavarja többé a köreit, és ne is lehessen felelősségre vonni a haláláért. Ragyogó. – Igen, megtaláltam. Felépítettem neki a pályát. A játékosnak folyamatosan döntenie kell, és vagy jól dönt, vagy rosszul. – Bart vesztett, maga pedig nyert – hintázott Eve a sarkán, miközben Var önelégült vigyorában gyönyörködött. – Ráadásul a mi kezünket is megkötötte. Végig tisztában volt vele, hogy nem fogjuk gyilkossággal vádolni, még akkor sem, ha rájövünk arra, hogy mit tett. – Be kell vallanom, nem számítottam arra, hogy rájönnek. Legalábbis addig, amíg piacra nem kerül a program. Természetesen szigorúan csak a fegyveres testületeknek árultuk volna. Ez nem gyerekjáték. Ha megnézik a jegyzeteimet, látni fogják, hogy sohasem a szabad piacra szántam. – Odaadta nekik a diszket, de egyetlen szót sem szólt a fejlesztésekről. – Igen, odaadtam nekik a diszket. Na és? Ha Bart odafigyel, néhány perc játék után rájöhetett volna, hogy mi a helyzet. Nem kényszerítettem, hogy játsszon. – Cill semmit sem tudott erről az új technológiáról. Semmit. Var vállat vont. – Oké, semmit sem tudott. És akkor mi van? Neki is ki kellett volna találnia. Hiszen olyan nagyra van magával. Benny máris rábízta volna Bart munkáját. A tárgyalásokat, az interjúkat. Mindent. – Szóval maga elé tolta – bólogatott Eve. – Kár, hogy lezuhant, amikor kést is kaphatott volna a szívébe. – A program leáll, ha a játékos elveszti az eszméletét. Eddig ezt magam sem tudtam. Ez a baj a droidokkal. Most, hogy ezzel is tisztában vagyok, meg tudom tenni a szükséges lépéseket. Ja, ha már itt tartunk, elismerem, hogy nagyszerűen állták a sarat Roarke-kal, de nem lett volna szabad olyan fegyvert használniuk, ami nem illik a játék világába. Ráadásul mondtam már, hogy le akartam kapcsolni a rendszert, de valami meghibásodott. Megesik az ilyesmi – mosolyodott el Var. – Láttam, hogy Roarke-ot csúnyán megszúrták. Remélem, rendbe jön. Eve előrehajolt. – Bassza meg!

233

– Nincs oka dühöngeni – mosolygott szélesen Var. – Maguk jöttek be a lakásba, ahol éppen egy kísérleti játék kellős közepén tartottam… ez sem törvényellenes. Oké, találtak egy nem regisztrált számítógépet. Kifizetem a büntetést, ledolgozom a közmunkát, vagy amit ilyenkor szokás. Még csak be sem fogom perelni, amiért lelőtt a saját lakásomban. Most szeretnék bemenni a kórházba, hogy meglátogassam Cillt. El sem tudom képzelni, milyen állapotban lehet az agya azok után, amin keresztülment. Elmehetek? – Persze. Persze hogy elmehet, Var. A pokolba, miután letöltötte az idejét a börtönben. Le van tartóztatva. – Le vagyok tartóztatva? – forgatta Var a szemét. – Ugyan már, ugyan már, azt hittem, ezt megbeszéltük. – Így igaz. Most vallotta be, hogy maga készítette a programot, és úgy adta oda Bartnak és Cillnek a diszket, hogy nem figyelmeztette őket a veszélyre. – Nem kényszerítettem őket, hogy játsszanak. Nem… – Nyugodtan menjen tovább ezen az úton – javasolta Eve –, de elárulom, hogy nem vezet sehová. Az államügyész egy egész napig fogja sorolni a vádakat. Mondjuk Bart esetében előre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosság, majd hivatalos személy elleni erőszak, és Cill esetében gyilkossági kísérlet. Ehhez jön még számtalan számítógépes bűntény. – Nem öltem meg senkit! – kiáltott Var. – Csak elveszítették a játékot. – A maga játékát – mondta Eve. – Amit a maga szabályai szerint állított öszsze. Nagyon, de nagyon öreg ember lesz, mire szabadul, Var. Ráadásul a cellában nincs elektronika. Ott nem lehet játszani. – Ez nem igaz – nézett Peabodyra Var. – Maga ért engem. Mondja, hogy nem igaz. – Igen, értem. Éppen ezért úgy fogalmazok, hogy maga is megértse. A játéknak vége. Vesztett – állt fel Peabody, és ridegen végigmérte Vart. – Átveszem, Dallas. Majd McNabbal folytatjuk. – Oké – ült le Eve, és hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. – Oké. Remek munkát végeztél, Peabody. – Ez nem tisztességes – tiltakozott Var, miközben Peabody kivezette. – Megint csalni akar. Nem csináltam semmit. Ott sem voltam. Minden az ő hibájuk. Eve lehunyta a szemét. Var síró hangja lassan elhalkult a távolban. Megértette, hogy a férfi komolyan elhiszi, amit mond. Nem csinált semmit, csak kifejlesztett egy programot. Az eredményért már nem tartozik felelősséggel. Talán az ügyvédei is ezzel fognak majd próbálkozni, de bízott Reóban és az igazságszolgáltatásban. Bíznia kellett benne. Nem volt más választása. Amikor Roarke belépett és becsukta maga mögött az ajtót, kinyitotta a szemét. A férje leült vele szemben, és kék szemével a szemébe nézett. – Régen nem maradtam kettesben egy nyomozóval a kihallgatóban. – Szeretnéd hallani a jogaidat? – Erről az élvezetről inkább lemondok. Hagytad, hogy Peabody vezesse a kihallgatást. Remek munkát végzett.

234

– Var is elhiszi azt a sok sületlenséget, amit mondott. Meggyőződése, hogy Bart csak magának köszönheti a halálát, és Cill is, hogy kómába esett – szorult össze a szíve, de befejezte a gondolatot. – Ha az a kés néhány hüvelykkel feljebb megy, te is magadnak köszönhetnéd a halálodat. Legalábbis Var szerint. – E szerint a logika szerint csakis a saját gyorsaságomnak és ügyességemnek köszönhetem, hogy most itt ülök, és téged nézlek. Kimerültél, hadnagy, ráadásul látom rajtad, hogy szomorú is vagy. – Inkább bosszús, és elégedett szeretnék lenni. Mindegy. A többiek a barátjuknak hitték Vart, de csak kihasználta őket, elvette, amit akart, és nem adott cserébe csak annyit, amennyi szerinte járt. Valójában sohasem jelentettek neki semmit, hiába töltöttek el éveket együtt – vett Eve egy mély lélegzetet. – Nem. Valójában még ennél is kevesebbet. Csak akadálynak tartotta a társait. Akadálynak, amit le kell küzdenie, hogy a következő szintre lépjen, és végül győzzön. Elgondolkoztam azon, mit jelent a barátság. Mit jelentenek az emberi kapcsolatok. Ezután próbálok jobb ember és jobb barát lenni, de félek, hogy erről idővel megfeledkezem. – Én úgy látom, ezen a téren egyáltalán nincs lemaradásod, de ha gondolod, időnként boldogan emlékeztetlek rá. – Roarke – nyúlt át az asztal fölött Eve, és megfogta a férje kezét. – Amikor Coltraine meghalt, azt hittem, mindent értek, de tévedtem. Ma délután… minden olyan gyorsan történt. Az egész lakást darabokra lőttem, miközben igyekeztem eltalálni a vezérlőt, de elkéstem. Csupán néhány másodperccel, de elkéstem. Amikor láttam, hogy beléd fúródik az a kés, azt hittem, vége a világnak. – De nem lett vége – szorította meg Eve kezét Roarke. – Nem lett vége, és itt vagyunk. – Addig is elég jól megvoltam, amíg nem ismertelek. Azóta viszont… nem tudom, te hogy vagy ezzel. – Nekem kevés az, hogy elég jól érezzem magam. Neked? Eve csak a fejét ingatta. – Úgy értettem, minden oké volt. Amíg az ember nem tudja, mi mindent elérhet, addig megelégszik azzal, ami van. Most viszont már tudom, és nem akarom elveszíteni. Nem akarlak elveszíteni. Az elég jól nekem is kevés. Fogalmam sincs, hogyan élték túl azok, akiknek eddig a szemükbe néztem, és közöltem, hogy meghalt valakijük. Azt sem tudom, hogyan voltak képesek utána levegőt venni. – Nem ezért csinálod pontosan azt, amit csinálsz? Nem ettől vagy az, aki? – Talán. De ha erre gondolok, úgy érzem, beleőrülök. Vagy fáradt és rosszkedvű leszek – hunyta le egy pillanatra a szemét Eve, majd kinyitotta. – Odabent, amikor látszólag semmi esélyünk nem maradt, nem törődtem vele, mert… Tudom, hogy ostobaság, de… – Arra gondoltál, hogy együtt halunk meg – fejezte be Roarke a mondatot. Eve elnevette magát. Még őt is meglepte, milyen jól ismeri Roarke. – Talán beteges és önző, és Mira minden bizonnyal rá tud még sütni jó néhány orvosi elnevezést, de valóban erről volt szó. El sem tudom képzelni, hogy

235

nélküled is tovább lélegzem. És neked… nap, mint nap ezzel kell szembenézned. Bárcsak… – Ki ne mondd! – szorította meg Roarke a felesége kezét. – Ki ne mondd! Az már nem te lennél. Nem akarom, hogy megváltozz. Egy nyomozóba szerettem bele, vagy nem? Egy nyomozót vettem feleségül, habár ez időnként még engem is megrémít. Egyikünk sem könnyű eset, igaz? – Egyáltalán nem. Roarke felvonta a szemöldökét. – Fordítva jobb lenne? – Nem. A fenébe is, egyáltalán nem. Én is olyannak akarlak, mint amilyennek megismertelek. – Akkor szerencsések vagyunk, hogy mindketten azt kaptuk, amit szeretünk. – Aha. Indulnunk kellene hazafelé! – sóhajtott fel hosszan Eve. – Aludjuk ki magunkat – tette hozzá, miközben felállt. Látta, hogy Roarke teste megfeszül, és az arca összerándul. – Persze csak azután, hogy Summerset megnézte az oldalad. – Nincs szükségem rá. Egyedül is el tudom látni a sebem. Eve kicsinyesnek érezte magát, de úgy gondolta, ideje visszaadni mindazt, amit hasonló helyzetben a férjétől kapott. – A mentősök szerint be kellene menned a kórházba – emlékeztette. – Szóval vagy az, vagy Summerset. – Ez csak hússeb. A penge nem ért sem csontot, sem létfontosságú szervet. – De a te húsodról van szó, ami egyben az enyém is. Beszélek Summersettel, hogy keverjen neked egy nyugtatót. Mielőtt ellenkeznél, jusson eszedbe, hányszor rángattál már be a kórházba, vagy döntötted le orvul a nyugtatót a torkomon. Mivel csak civil szakértő vagy, rangban feletted állok, és az én parancsnokságom alatt sérültél meg. – Látom rajtad, hogy élvezed. – Csak egy kicsit. Ha hazaérünk, és Summerset kezelésbe vesz, valószínűleg már jobban fogom. Most viszont – karolta át a férje derekát – támaszkodj rám. Tudom, mennyire fáj. – Nagyon – ismerte be Roarke, és valóban rátámaszkodott Eve-re. Így léptek ki az ajtón.

236

Epilógus Eve az üvegfalon át látta, ahogy Benny ott ül Cill ágya mellett, és fogja a kezét. Akárcsak azt, hogy mozog a szája. Valamit felolvas neki, gondolta. Cill a támadás óta nem nyitotta ki a szemét. – Azt mondják, minden áldott nap ott ül az ágya mellett – fordult Roarke felé Eve. – A legtöbbször éjszakára is marad... már amikor rá tudja venni az orvosokat, hogy ne tessékeljék ki. – Nem változott az állapota. – Nem, semmit sem változott – nyitott be Eve. Benny a mondat közepén hallgatott el. – Éppen a Forgószelet olvassuk – tette le az e-könyvet Benny. – Társaságot kaptunk, Cill. – Ha szeretne kimenni néhány percre a friss levegőre, szívesen mellette maradunk – ajánlotta fel Roarke. – Köszönöm, de nem. – Csak azt szerettem volna mondani – kezdte Eve –, hogy az államügyész megegyezett Var ügyvédeivel. Ötven évet fog kapni egy Földön kívüli, szigorított börtönben. – Nem számít. Nem számít, mi lesz vele. Nekem csak Cill számít. Már három napja. Az orvosok… az orvosok szerint napról napra javul, és akár öt perc múlva is felébredhet. De könnyen lehet, hogy öt év lesz belőle. Vagy sohasem ébred fel. – Hinnie kell benne, hogy fel fog ébredni – tette Benny vállára a kezét Roarke. – És abban, hogy neki igenis számítani fog, ha Var megfizet mindazért, amit vele és Barttal művelt – tette hozzá Eve. – Azt hittük, közénk tartozik, de tévedtünk. A négyszög... sohasem létezett. Nem értem. Nem tudom felfogni. Évekig együtt voltunk. Minden áldott nap. Együtt dolgoztunk, együtt tanultunk, játszottunk, ettünk, nevettünk és sírtunk. Felfoghatatlan, hogy volt erre képes. Azt sem értem, hogy tarthattam a barátomnak – vett remegve mély lélegzetet Benny. – Miért nem engem támadott meg Cill helyett? Miért? – Az igazat akarja hallani, vagy valamit, amitől megnyugszik? – Az igazat – nézett fel Eve-re Benny. – Magát hasznosnak, míg Cillt veszélyesnek ítélte. Cill sokkal inkább vezéregyéniség, míg maga szeret visszavonulni és a kutatásaival foglalkozni. – Ha elkísértem volna, ha csak… – Maga nélkül Cill már régen halott lenne, Benny – mondta Roarke. – Var meg akarta ölni, és ha nincs mellette minden pillanatban, amióta rátaláltak, biz-

237

tosan sikerül neki. Nyugodtan kijelentheti, hogy megmentette az életét – húzott ki egy széket Roarke, és leült Benny mellé. – Mihez kezd most a U–Playjel? – A U–Play sem érdekel. – Cillt viszont fogja. Barthoz hasonlóan ő is segített felépíteni. – Ha nem csináljuk meg a céget, Bart még mindig élne, és Cill sem kerül ide. – Ez nem igaz. Nem a cég tehet róla, nem is a játék vagy a technológia, hanem Var. Egy ember. Ő juttatta ide Cillt. – Tudom – dörzsölte meg kimerülten a szemét Benny. – Én is tudom, de… Eladom a céget – fordult hirtelen Roarke felé. – Remek emberek dolgoznak nálunk, és… – Élhetnék az ajánlattal, de nem fogok. Bart nem ezt akarná, mint ahogy Cill sem. – Sőt a gondolatát is gyűlölné, de nagyon súlyosan megsérült. Még akkor is hosszú lesz a gyógyulásig vezető út, ha egyáltalán magához tér. – De nem lesz egyedül – jegyezte meg halkan Roarke. – Nem – pillantott Cillre Benny, és hüvelykujjával cirógatni kezdte a lány kézfejét. – Csak ülök mellette, és közben arra gondolok, hányszor bevallhattam volna neki, hogy szeretem. Gyerekkorom óta szerelmes vagyok belé, de sohasem szedtem össze a bátorságom, hogy eláruljam, vagy kimutassam. Attól féltem, hogy tönkreteszem a barátságunkat. Most pedig… – Nem szabad tovább vesztegetni az időt – fejezte be Roarke a mondatot. – Nem értett meg. – Nem? – pillantott Eve-re Roarke. – Tudom, mi a szerelem, és mire képes. Szárba szökkenhet a barátságból, vagy a szerelem magasztosulhat barátsággá. Mindkettő nagyon fontos, és amikor az ember ezt megkapja, úgy érzi, bármire képes. – Hagyjon fel az önsajnálattal – vette át a szót Eve –, és kezdjen foglalkozni valamivel, aminek értelme is van. Benny szeme egy pillanatra dühösen megvillant, majd amilyen gyorsan jött a haragja, olyan gyorsan el is enyészett. – Igaza van. Azzal nem segítek rajta, ha csak az jár a fejemben, mit nem tehetek, és mit nem akarok. Var rohadjon meg. Nem hagyjuk, hogy nyerjen. A francba, Cill, nem hagyhatjuk nyerni! Ötven év? Gondolj csak bele, mi mire leszünk képesek ötven év alatt. Hiszen szinte még bele sem kezdtünk – emelte az arca felé Cill kezét, de a mozdulat félúton megállt. – Megmozdította az ujját – remegett meg a hangja, és finoman megszorított a lány kezét. – Megmozdította az ujját – pattant fel a székről, és megérintette Cill arcát. – Cill. Cill. Gyerünk, Cill. Kérlek. – Beszéljen hozzá! – parancsolt rá Eve, amikor látta, hogy Cill pillája megrebben. – Ébredj fel! Kérlek, Cill, ébredj fel, és nézz rám! Nem tudnál egyszerűen csak rám nézni? Szükségem van arra, hogy felébredj! Szükségem van rád, Cill! – puszilta meg finoman az arcát, majd a száját. – Ébresztő, Cill! – Benny – hallatszott Cill erőtlen, reszelős hangja. Szeme a semmibe meredt, de legalább már kinyitotta. – Benny.

238

Roarke felállt és odabiccentett Eve-nek. – Keresek egy orvost. – Hello, Cill! – csorgott Benny könnye. – Hello! – Benny. Szörnyű álmom volt. Itt tudsz maradni, mellettem? – Persze – hajtotta vissza az ágy széléről a rácsot Benny, és leült a matracra. – Persze. Nem megyek sehová. Eve kihátrált az ajtón, de csaknem összeütközött a befelé siető nővérrel. Odalépett Roarke mellé. – Adjunk nekik egy kis időt. Holnap majd visszajövök Peabodyval, és felvesszük a vallomását – pillantott hátra. – Hosszú és fájdalmas út előtt áll. – Igen, de végig fog menni rajta. Benny végigvezeti. – Aha, én is azt hiszem. Barátságból szerelem – talán náluk működni fog. Eve a másik útra gondolt. Szerelemből barátság. Miközben lefelé tartottak, arra gondolt, hogy ők ezen az úton indultak el. És minden jel szerint remekül haladtak rajta.

239