Brad Pitt. Brian J. Robb

Brian J. Robb

Brad Pitt A mű eredeti címe: Brad Pitt The Rise to Stardom Copyright © 1996 by Brian J. Robb Fordította: Göbölyös N. László Α sorozat főszerkesztóje: LAUX JÓZSEF és Fényi István· Hungarian translation © 1997 JLX Kiadó Minden jog fenntartva / All rights reserved ISBN 963 305 0510 Tipográfia: Szűcs Bt. Dunakeszi

A Missouri kölyök A 90-es évek Hollywoodjában Brad Pitt az egyik legnagyobb sztár, és úgy tűnik, hogy ezt az irigyelt helyet szinte minden erőfeszítés nélkül érte el. Megállíthatatlanul tört felfelé attól kezdve, hogy 1991 egyik ellentmondásos filmjében, a Thelma és Louise-ban egy tizenöt perces szereppel, mint érzéki betörő, megalapozta hírnevét. 1995-ben a Hetedik című nagy filmsikerben újabb babért aratott, mint a zsaru, aki megszállottként üldöz egy sátáni sorozatgyilkost. Aztán jött az Oscar-jelölés, a Tizenkét majom című sci-fi thrillerben, a legjobb alakítást nyújtó mellékszereplőre. A fiú eljutott a Levi's reklámoktól az olyan filmekig, amelyekért 10 milliót fizetnek, és ezt manapság nem sokan mondhatják el magukról. Brad Pitt azonban más., mint a többi színész. Isten megáldotta ót jó külsővel, és könnyed sármmal, aminek következtében tehetségétől függetlenül, sokakat fog vonzani. Előnye még, hogy nemcsak tv-sorozatokban dolgozik, hanem, olyan drámai alakításokra is jut ereje, mint Robert Redford A folyó szeli ketté című filmjében. De válaszolt a kihívásnak Terry Gillian és Bruce Willis Tizenkét majomjában, és Robert De Niróval az Alvókban. Bill és Jane Pitt elsőszülöttje, William Bradley Pitt Shawnee-ben egy oklahomai kisvárosban jött világra, 1963. december 18-an. Anyja, Jane, iskolatitkárként dolgozott, és számára a legfontosabb dolog gyermeke egészsége és boldogsága volt. Apjának, idősebb Williamnak a fia érkezése azt jelentette, hogy neki már nemcsak óvatosabban kellett kamiont vezetnie. Igaz, annak ellenére, hogy benne volt minden buliban, sokkal megfontoltabb volt, mint fia. A gyereket sokáig csak „kis Brad”-ként emlegették. Ez volt egyelőre az egyetlen megkülönböztető jelző a srác és az apa között. Pitt iskolatársai szerint szülei sajátosan viszonyultak fiúk sikeréhez. „Brad úgy néz ki, mint apja, és olyan személyiség, mint az anyja” − mondta Chris Scyudy egy interjúban, amelyet a Rolling Stone-nak adott. − Jinyja teljesen a földön jár, olyan, mint egy szupernő. Apja nagy fazon, de sokkal visszafogottabb. A Folyó szeli ketté csaknem tükre Brad famíliájának. Amikor megnéztem a filmet, felhívtam Brad-et és azt mondtam neki. „Te nem is játszol, csak a családi körben forgolódsz.” Ez a családi kör beindult már Brad születése utána mikor Bill Pitt-nek felajánlották, hogy helyezkedjen el egy jobb állásba a sokkal nagyobb Springfieldbe. Új otthonuk az Ozark Mountainsben volt, amely éppen keresztezi Missourit és Arkansast. Springfield az első és az utolsó nagy költözése volt a családnak. Pitt szülei és öccse, Douglas, aki három évvel fiatalabb nála, és két évvel ifjabb húga, Julie a mai napig boldogan élnek abban a városban, miközben a legidősebb Pitt fiú pályafutását már Hollywood-ban írják. Az ifjú Pitt nemigen szenvedett attól, hogy apja munkája miatt sokat volt távol az otthontól. Bili Pitt ugyan azt állítja, hogy amikor otthon volt, akkor minden idejét a gyerekekkel töltötte, és amikor csak lehetett, magával vitte a srácokat is az útra. Ezek az utak hasonlítottak egy kicsit az igazi családi hétvégekhez. Julie húga szerint a család boldog és melegszívű volt. „Mindig csodáltam fivéreimet. Biztos voltam abban, hogy ők a legfrankóbbak. Doug és Brad mindent őszintén csináltak. Egészen szoros volt köztünk a kapcsolat, bíztunk egymásban. Azt hiszem, mindez sokat segített Bradnek, hogy színész legyen. Sokszor úgy vagyok vele, hogy el sem hiszem, hogy ennek a springfield-i kölyöknek sikerült, de Brad-nek mindig minden sikerült, amibe belefogott, és mindig tudott kapcsolatot teremteni az emberekkel.” Julie, akinek most már saját családja is van, szoros kapcsolatot tart szüleivel és testvéreivel. Öccse, Doug, akinek saját számítógépes cége van Springfield-ben, megerősíti: kiegyensúlyozott, szeretettel teli családban nőttek fel, „Teljesen normális fickó” − mondta szupersztár bátyjáról, aki manapság filmenként 10 millió dollárt keres. Doug szerint Brad mindig szeretett az árral szemben úszni, és ez segítette őt abban, hogy a cápáktól

hemzsegő modern Hollywood vizeiben sem süllyedt el. „Ha az lett volna a divat, hogy mindenki Harley-val rohangál, biztos vagyok benne, hogy Brad még csak véletlenül sem vett volna egyet sem.” „Brad mindig úgy cselekedett, ahogyan neki tetszett, vagy inkább nem csinált semmit. Ha azt mondták neki: jobbra tarts, akkor tuti, hogy balra tartott. De annyira jó volt, és annyira elbűvölő, hogy így is sikerült neki. Néhányszor próbáltam őt utánozni, de mindig megbuktam.” Pitt később szüleit „élete legnagyobb vezéreinek” nevezte, különösen anyjának volt hálás színészi sikereiért. Jane volt az, aki fiát önkifejezésre biztatta, és aki megérezte, hogy van benne színészi véna „Az első naptól kezdve ez munkált benne” − mondja Pitt. Nemcsak a családtagok fedezték fel a tehetséget Bradben. Amikor hatéves korában a templomi kórusban énekelt, a zongorakísérő, Connie Bilyeu is felfigyelt rá a South Heaven baptista templomban. „Nem lehetett nem észrevenni Bradet, mert olyan kifejező arca volt − mesélte a People-nak. Ót annyira lenyűgözte Pitt előadása a kórusban, hogy később a középiskolában ő lett a dráma-tanárnője. „Olyan ügyesen mozgatta kicsi száját minden szónál, hogy mindenki ráfigyelt.” Pitt-ék családi élete idillinek tűnhet. A család nem volt különösebben jómódú, de szegénysorban sem éltek. A Missouri állambeli Springfield tipikusan középjövedelműeknek megfelelő középnyugati város volt. Nem volt válási trauma, ami táplálta volna Pitt színészi ambícióit. Nem volt nehéz gyerekkor, olyan családdal, amely keresztül-kasul szeli Amerikát a boldogságot keresve. Nem voltak szülői visszaélések, amelyekből később interjúkban ki lehetett volna tálalni. Alapvetően szerényen éltek, de Brad-nek korai éveiben nem kellett semmiben sem hiányt szenvednie. Szülei keményen dolgoztak, hogy ellássák a családot. „Pontosan tudom, mit jelent, hogy az emberek dolgoznak − apám kereken 36 évet és heti 6 napot dolgozott” − mondta később Pitt a Vanity Fair-nek. Szülei, akiket a baptista fegyelem és szigor ihletett, Brad-et lelki egyensúllyal és erkölcsi útmutatással látták el − ennek köszönhetően biztonságos, és kockázatmentes környezetben nőtt fel. Annak ellenére, hogy a vallás követésére és a templomba járásra nevelték, Bili és Jane nem voltak tipikusan merev baptista szülők. Pitt szerint egy, apjával való összezördülés kiválóan illusztrálja, milyen felvilágosult módon közelítették meg szülei a fegyelmet és a gyereknevelést. Egy felhevült teniszpartin elvesztette a fejét, sírni, ordítani kezdett, és magánkívüli állapotban földhöz vagdosta ütőjét. Apja két gém között odament fiához és csak ennyit kérdezett tőle: „Jól szórakozol?” „Teljesen megdöbbentem és azt feleltem: nem. Mire apám végigmért és azt mondta: „Akkor ne csinálj ilyent” és távozott. Szépen helyre tett ezzel. Akár seggbe is rúghatott volna, de ο felette állt az ilyen módszereknek.” Persze az ifjú Pitt számos értéket is felfedezett szülei baptista hitvallásában, és ezek a mai napig hatnak rá. ,,A nagy dolgokra tartogattam a lelkemet.” Különben ugyanúgy viselkedett, mint minden más gyerek, akit elvisznek egy istentiszteletre. Rendszerint unta a misét, és megpróbált magának más szórakozást találni. „Fel akartam állni és üvölteni.” Lázadásának gyermeki formájában megpróbálta hangoskodással megzavarni a szertartást, hogy mindenki rá figyeljen − ez jó jel azokra nézve, akik már ilyen zsenge korban is színészek szeretnének lenni. A család és a vallás mellett a Kickapoo középiskola volt Pitt ifjúi éveinek egy másik szilárd alapja. Az iskolában felfedezte a tudományokat, az írást, a természetismereteket − ezek érdekelték főleg, és kitűnő eredményeket ért el belőlük. De lehetősége nyílt oktatáson kívüli tevékenységekre -tagja volt a diák önkormányzatnak, énekelt a madrigál-kórusban, amelyet már a templomban megkedvelt. De már az iskolaévek alatt tisztában lehetett külső vonzerejével, és bekerült az iskola évkönyvébe, a Kickapoo Gold-ba, mint a „Legjobban öltöző diák”.

Azért nem volt számára minden felhőtlen − csetepatéja az egyik diáktársával tanárral szembeni erőszakká fajult. „A tanárnő közbelépett − mesélte a Movieline magazinnak − és elszakadt a ruhája. Elég hülye helyzet volt, nem is emlékszem pontosan, miképp történt. Én voltam az, aki a tanárnőt megütötte. Tudom, hogy nem győztem, de szerencsére nem rúgtak ki.” Iskolatársa, Greg Pontius, szemtanúja volt az esetnek. „Ő az a fajta volt, aki ha belekeveredett valamibe, nem lépett vissza. Egyik nap az osztályban valaki leköpte, ő pedig a fickó után eredt. A tanárnő szét akarta választani ókét, erre ő is kapott egyet. Iszonyú verekedés volt, mindenkit megdöbbentett. Senki nem gondolta volna, hogy ennyire felhúzza magát. Csaknem kidobták az iskolából. „ Pam Senter, aki ötéves kora óta ismerte Pittet, másképpen emlékezett a fiú iskolaéveire. „Brad és én együtt jártunk templomi kirándulásokra és mindig hatalmasakat szórakoztunk. Ο és barátai egy bandában énekeltek. Magukat Brief Boys-nak (Rövidfiúk) nevezték. Alsógatyában jelentek meg és sajátköltésű szövegekkel énekelték a Beach Boys-dalokat. Azt hiszem, mindez Brad ötlete lehetett − egyetlen alkalmat sem hagyott ki, hogy testét mutogathassa. Sosem beszélt arról, hogy színész szeretne lenni, de most, hogy visszagondolok rá, minden ízében szórakoztatóművész volt.” íme egy másik példa arra, hogy az ifjú Pitt mennyire tisztában volt külsejével és hogy ezt az adottságot ki is használta. Mint igazi amerikai diák, Pitt elkerülhetetlenül kapcsolatba került a baseball-lal. Bár nem tűnt ki a sportban, a pályán szerzett tapasztalatai egy életre nyomot hagytak benne. „Ezt a baseball csinálta − mutatott a Rolling Stone újságírójának, Chris Mundy-nak egy sebhelyet a mellkasán − amikor mellényúltam. Kiütöttem a fickót, aki eltalálta az arcomat.” Igazi szenvedélye az iskolai színjátszás volt, annak ellenére, hogy színészi pályájának elején ritkán hevert lábainál a közönség, mivel csak mellékszerepeket kapott. Úgy tűnik, sosem nyomult azért, hogy ő kapja meg ezekben az iskolai darabokban a főszerepeket, mintha még nem bízott volna eléggé magában ahhoz, hogy magára irányítsa a reflektorfényt. De ezek az előadások lehetőséget adtak neki arra, hogy belekóstoljon a drámába, a komédiába, sőt még a musicalekbe is. A filmek végigkísérték Pitt tinédzser-éveit, és ma is emlékszik arra, hogy milyen hatással voltak rá a 70-es évek végének alkotásai. Különösen tetszett neki a Szombat esti láz, amit 1977-ben mutattak be. De nem a nagy attrakció volt az, ami annyira emlékezetessé tette számára a filmet. „Nem a tánc tetszett, hanem az, ahogyan az utca életét bemutatta. Teljesen más világ volt, mint amiben én éltem, de tudom, igaz volt.” − idézte fel élményét. Kedvencei közé számított Robert Redford 1980-ban Oscar-díjat nyert Hétköznapi emberek című filmje is. Timothy Hutton, aki a legjobb mellékszereplő díját kapta a tizenévein átbotladozó fiú szerepéért, alighanem egy hullámhosszra került Pitt-tel, aki minden bizonnyal ekkor kezdett komolyabban gondolkozni azon, hogy ő is színész lesz. Az első filmélmény, amire emlékszik, a Butch Cassidy és a Sundance Kid volt, amelyet 1969-ben mutattak be. − Brad akkor hatéves volt − de igazán az egy évvel korábbi Majmok bolygója nyűgözte le igazán. A 70-es évek végén, a felújításkor látta a családdal egy autósmoziban. Pitt felmászott kocsi tetejére egy Kool-Aid-del és egy zacskó pattogatott kukoricával és magával ragadta egy másik világ, egy bolygó, ahol a majmok uralkodnak − amelyről a végén sokkszerűen kiderül, hogy a jövőbeli földről van szó. Pitt a film tartalmából azokat a tanításokat olvasta ki, amelyeket családi vallásos nevelésből kapott. „Azt hiszem, nagyon ráillik mindez arra, amit ma általában a vallás jelent. Ne zavarjuk szét a nyájat.” Pitt más filmekre is emlékszik, amelyek befolyásolható ifjú lelkére hatottak. „Voltak a 70es években olyan filmek, amelyekkel együtt nőttem fel, mint Forró délután, de csak távolról rémlik a Száll a kakukk fészkére. Emlékszem a Butái és Sundance-re, meg egy tv-filmre, a Jericho Mérföldre. Egy fickóról szól, aki éppen megszökött a börtönből, és sorsa úgy alakul, hogy versenyre kelhet a világ leggyorsabb emberével. Mégsem ez mozgatja tetteit.”

Ezek a moziba járások fontosak voltak a tinédzsernek. Bár nem tervezte meg tudatos karrierjét, valamit megtanult a filmekből egyszerűen azzal, hogy nézte őket. Sok filmet látott, de emlékszik mindazokra, amelyek végül kiállták az idő próbáját és a modern film klasszikusaivá váltak. Mintha a leendő színésznek már akkor meg lett volna az a képessége, hogy kiválassza a jó alkotásokat, amikor még csak összefutott velük. A film nem az egyetlen szenvedélye volt Brad Pittnek kamaszkorában − természetesen a zene is fontos helyet foglalt el életében. Megvette a Who rock-operáját, a Tommy-t, mielőtt megnézte volna a moziban, aztán kétszer is jegyet váltott rá, hogy láthassa a flipper-jelenetet. A lemezhez nem jutott hozzá könnyen: „Duplán kellett spórolnom, mivel dupla album volt” Amikor meghallotta Elton John dalát, a Dánielt, rohant megvenni azzal a gondolattal, hogy rock-sztár lesz, és springfield-i hálószobájában nyűtte gitárját. Pitt mindig nagyon népszerű volt az iskolában, és már zsenge kora óta vonzotta a lányokat. Egyre erősödő drámai ereje romlatlan romantikával párosult. Egy hatalmas, hóba vésett szív mellé belerajzolta: „Hi Sara” − ez volt az első nyilvános szerelmi vallomása első komoly barátnőjének, Sara Hart-nak. A lányt szintén érdekelte a film és a zene, és elkísérte a fiút a hétvégi mozi és koncertkiruccanásokra. Kettejük kapcsolata olyan erős volt, hogy Pitt iskolatársai közül sokan, sőt még a szülei is azt hitték: arra rendeltettek, hogy összeházasodjanak. Sara volt a leghosszabban tartó szerelme az iskolában, de nem az első. A középiskola alsó tagozatában egy Kim Bell nevű lányt érte még ez a megtiszteltetés, amikor Brad 14 éves volt. Később, Kim Hubbard asszonyként, így emlékezett iskolaéveikre: „Aranyos srác volt. Most a lányom az, aki telerakta hálószobája falát a képeivel. „ Pitt saját bevallása szerint először a Premier magazinban találkozott a meztelen női testtel. „Valamikor, még általános iskolás koromban egy épülőfélben lévő háznál találtunk egy nagy köteg régi Playboyt. Nagyon megdöbbentettek a képek, elárasztott a gyönyörűség.” Egy névtelen barát, is felidézte egy brit lapban ezt a beavatást. „Brad kiskora óta megszállottja volt a női nemnek, és elhatározta, hogy amint lehet, szert tesz egy barátnőre.” A képekkel együtt jöttek az iskolai szlengek, és állandó kérdések a szülőkhöz, és azokhoz az idősebb iskolatársakhoz, akik úgy látszott, már mindent tudnak. „Két srác az utcában gyakran használta a négybetűs szót, és én megkérdeztem a mamát, hogy mit jelent − így kezdtünk el a szexről beszélgetni. Azt mondta: mi nem használjuk ezt a szlengkifejezést, hanem azt mondjuk rá: nemi érintkezés − ezt jelenti. Nagyon emlékszem a különböző ábrákra, és arra, hogy ezek elborzasztottak.” Brad ifjúi borzadása az egész szexszel kapcsolatban hamar elmúlt és jóképűsége, elbűvölő képessége már hetedikes korára főszerepet játszott a pincéjükben rendezett gyakori iskolai bulikon. Néhány alkalom után hamarosan valóságos bűnbarlanggá váltak ezek a „raktárhelyiségek” főleg a fonott székek. „Néhány lány túlzásba vitte a nyelvelést − emlékszik Pitt − de mi ezt nem tudtuk akkor, és azt hittük, így az igazi.” Jane Pitt nem osztotta ezt a nézetét, és úgy érezte, nem árt kicsit szemmel tartani ezt a fiatalembert, akit hölgyimádói a pincében körülrajongtak. „Anyám mindig sokáig zörgött, mielőtt kinyitotta volna a pinceajtót. Volt, hogy leszólt: Brad, lemehetek, hogy kihozzak valamit a fagyasztóból? Persze fogalmam sem volt, miért kellett neki egy szelet fagyasztott hús este 10 órakor.” Pam Senter, aki maga nem élt át románcot Pitt-tel, így emlékszik a lányokra. „Rengetegen voltak körülötte, és mind beleestek. Valódi vonzereje volt, és tudta, hogy kell bánni a nőkkel. Tudtam, hogy nem szabad beleszeretnem − úgyis összetörte volna a szívemet. Ilyen volt, erről nem tehetett ő sem. A szülei ekkor még rövid pórázon tartották. Nem vadult be teljesen, és nem lehetett őt promiszkuitással vagy hasonlóval vádolni.” Kim Bellt és Sara Hartot további ifjúi, rövid életű tinédzser-szerelmek követték. Springfield-i szomszédja, Tonya Westphalen után jött Lisa Stanzer, egy lány, aki csaknem

összeugrasztotta Bradet és öccsét, Doug-ot. Előbb Bárd járt vele, de a lány hamar rájött, hogy inkább Doug-ot szereti. Brad a mai napig gyakran találkozik vele − mivel a lány feleségül ment Doug-hoz, és már saját családjuk van Springfield-ben. Mindent egybevéve Brad Pitt normális, boldog, elégedett amerikai gyermek− és kamaszkort élt, biztonságos és szeretettel teli környezetben a 70-es években. Mi okozhatta, hogy ez a fiatalember hirtelen mindent feladott és elrepült Hollywoodba a legbizonytalanabb célért, a hírnévért és a vagyonért? Egy pillanatig sem volt vitás, hogy William Bradley Pitt-nek főiskolára kell mennie, mivel mindig jó tanuló volt. Ezt várták tőle, annál is inkább, mert Brad addigi rövid életében mindig pontosan azt tette, amit vártak tőle. Szerető szülei azt hitték, így lesz ez majd akkor is, ha huszonéves lesz. Pitt azonban, ahogyan idősebb lett, elkezdte megkérdőjelezni körülményeit. Jobban elgondolkozott szülei vallásosságán, hitükön, cselekedetein. Elgondolkozott Springfield-en, Missourin, és azon, hogy mindez mit kínálhat neki. Elgondolkozott szülei munkáján, életén, a gyereknevelési módszereiken, és lassan kétségek támadtak benne. Talán nem is neki való egy egész életen át tartó amerikai középosztálybeli életmód? Kezdett vágyódni egy olyan világ után, amely szélesebb a springfieldi-nél. El akart menni, hogy mindezt felfedezhesse. Mint kötelességtudó fiú, 1982-ben elment Columbiába, a Missouri egyetemre, otthonától 150 mérföldre, hogy újságírást tanuljon. Végül is kicsit belekóstolt a nagyvilágba, miközben még mindig teljesítette szülei elvárását. Jogosítványt szerzett, amely Amerikában beavatási rítusnak számít, örökölt apjától egy ütött-kopott Buick Centurion 455-öt, és ez nagy függetlenséget adott neki. A függetlenség mélyen gyökerezett a lelkében, bár a főiskolára való megérkezése után hamar idomulni tudott a bevett sztereotípiákhoz, amikor beköltözött egy diákszállásra és belépett a Sigma Chi szövetségbe. A szülei felügyeletétől való megszabadulás néhány vad hetet jelentett Pitt-nek, míg rá nem jött, hogy több figyelmet kell tanulmányaira fordítania. Elsősorban olyan karrier érdekelte, amely valamilyen módon inkább kapcsolódik a reklámszakmához, mint a hagyományos újságíráshoz. Ez a felismerés nem akadályozta meg abban, hogy félmeztelenül modellt álljon egy diáknaptár számára és így hamarosan jól ismert figurája legyen az egyetemi városnak. Szép kölyökarcának és izmainak híre hamar elterjedt az egyetemen és Pitt máris megízlelhette − ha még csak kis mértékben is − azt a hírnevet, amelyben néhány évvel később világszerte része lett. Akár, mint korábban, mint a legjobban öltözött diák, vagy mint a Brief Boys tagja, ezúttal is kiszámított módon tudta fizikai adottságait saját előnyére fordítani. Iskolatársa, Greg Pontius így emlékezett a beindult Pitt-re: »Első főiskolai évünkben csináltunk egy jótékonysági sztriptíz-show-t. Több száz lány fizetett azért, hogy láthassa Bradet. Ő volt a legforróbb fickó az egész megyében. Nem vetkőztünk teljesen meztelenre, de a lányok azért kaptak valamit a pénzükért.” Brad Pitt máris belekóstolhatott abba a hízelgésbe, amely egy előadóművészre várhat. A szülőktől való szökés lehetővé tette Pitt számára, hogy még alaposabban kielemezhesse vallásos hiedelmeit, távol springfield-i otthonának melegágyas baptista levegőjétől. Már szabadon végiggondolhatta azt, amit megtanítottak neki, kereshetett alternatívákat, és Pitt úgy látta, hogy azt a kis hitet is elveszítette, ami benne volt. Kétségei támadtak, hogy vajon hitt-e őszintén önmagától is, vagy pedig csak szüleit követte − elvégre fiatal volt, és sok mindent még nem tudott. A főiskolán rengeteg hatás és gondolat zúdult rá, és úgy vélte: már nem hihet szülei „kész” megkérdőjelezhetetlen hitében. „Életem egyik legfontosabb pillanata az volt, amikor rájöttem, nem tudok mit kezdeni azzal a vallással, amelyben felnőttem. „ mondta Pitt az egyetem-ihletté független gondolkodásáról. „Nagy dolog volt, bizonyos fokig megkönnyebbülés. Nem kellett már hinnem többé, de akkor hirtelen egyedül éreztem magam. Rájöttem, mennyire függtem tale.”

A hitét felülvizsgáló Pitt megelőzte szüleit − néhány évvel később Bili és Jane is megkérdőjelezte elkötelezettségét a baptista hit iránt, kiléptek és egy független felekezethez csatlakoztak. Az egyetemi évek alatt Pitt kifejlesztett magában egy visszahúzódó magatartást, egy csaknem Zenszerű világlátást, amely Hollywood-ban szilárd alapot biztosított neki. Ez az „ússzunk az. árral” mentalitás segítette a színészt, hogy karrierje elején megragadja a lehetőségeket, és hogy ne ragaszkodjon túlságosan a már kipróbált formulákra. Laza hozzáállása hollywoodi sikerének és a filmvászonról áradó vonzerejének legfőbb titka lett. Az egyetemi időszak alatt bekövetkezett különös incidens figyelmeztette Brad Pittet saját kalandorságára. Columbia környékén autózott kollégiumi társaival, amikor darabokra törte az apjától örökölt Buick-ot − összeütközött egy elszabadult kamionnal. Mindannyian megúszták a balesetet, annak ellenére, hogy a karambol leszakította az erős karosszériájú kocsi tetejét. A baleset ráirányította Pitt figyelmét jövőjére: vajon tényleg boldog-e azon az úton, amelyre rátette életét? Vajon azért él így, mert ő is így akar, vagy csak azért, hogy szüleinek tetszen, mert ezt várják tőle? Pitt maga sem tudta a választ, de emlékezett apja szavaira, amikor hisztizett teniszezés közben: „Ha nem élvezed, ne csináld.” A baleset sokkja ellenére gyorsan vett magának egy új kocsit, egy Nissant, amelyet egy 60as évekbeli Dion-dal után Rounaround Sue-nak nevezett el. Belevetette magát a tanulásba, keményebben dolgozott, mint korábban bármikor. De benne maradt az elégedetlenség, a jövőjét illető kétely és ez az érzés hónapról hónapra erősödött. Pitt kreativitását a reklám-tanulmányokban találta meg, de a konzervatív oktatók ellenezték törekvéseit. „Minden ötletemet leszólták. Mereven ragaszkodtak szabályaikhoz, és ez rettentően unalmas volt. Apránként sikerült nyernem valamit. És ezek a kis eredmények oda vezettek, hogy azt mondtam: tudják mit? Én ezt nem csinálom. Tudni akarom, mi van ezen túl. Elkészült a dolgozatom − akár metaforikus gesztusnak is felfoghatjuk.” Két héttel 1986-os diplomaszerzése és két újságírói dolgozatának befejezése előtt, Pitt felpakolta Runaround Sue-t és eltűnt a Missouri egyetemről egy bizonytalan jövő felé. „Felszabadultam. Végetért számomra a faiskola, a diploma, és megkezdődött választott foglalkozásomnak korszaka.” Pitt számára úgy tűnt: főiskolai évei alatt mindent megkapott, amit akart vagy amire szüksége volt, függetlenül attól, hogy nem kapott semmiféle papírt vagy minősítést. Már nem érdekelte többé a hagyományos karrier, a hagyományos élet, az élet leckéi sokkal többet jelentettek neki minden diplománál. „Remekül éreztem magam a főiskolán. Sokkal többet tanultam abból, hogy önmagam ura voltam, mint bármely könyvből. Legalább annyira fontos, hogy az ember rájöjjön, mit nem akar csinálni, mint az, hogy mit akar csinálni. Láttam, hogy mások vagy családot alapítanak, vagy állás után kajtatnak − én egyiket sem akartam.” Az autóbalesetnek köszönhetően összeszedte gondolatait, és sokkal jobban odafigyelt a fejében kószáló hangokra, amelyek azt mondták neki: az élet sokkal több, mennie kell és próbálkoznia. Az a bizalmi és hitbeli válság, amellyel Brad Pitt szembenézett a főiskola vége felé, nem volt szokatlan − legfeljebb az erre adott válasza volt az. Az örök „mit kezdjek az életemmel” kérdésre nekivágott az útnak, elhajtott Missouri-tói Los Angelesig, azzal az eltökélt szándékkal, hogy hollywoodi színész lesz belőle. Miért színész és miért a moziban? Mi késztette ezt a kétségkívül vonzó, de nem túl tapasztalt 22 éves fiatalembert, hogy hirtelen Hollywoodba menjen, hogy sok olyan leendő sztár jól kitaposott nyomaiba lépjen, akik közül rengetegen megbuktak? Pitt-et minden bizonnyal kamaszkori moziélményei ihlették, a springfield-i kirándulások Sara Hart-tal és családjával. A filmek, amelyeket látott, beleivódtak az agyába, és rájött, hogy a színészet az, amelyben felhasználhatja személyiségét és jó-képűségét, hogy megkeresse a kenyerét. Akit iskolatársai a legjobban öltöző diáknak választottak, aki bekerülhetett egy naptárba, és társnőit szórakoztathatta sztriptíz-show-val, az bízhatott külsejében. Mindezek

kombinálódtak azzal a növekvő kielégítetlenséggel, hogy kimarad a nagyvilági életből, a családtól, a barátoktól távoli világ iránti fokozódó kíváncsisággal, és egy majdnem naiv, ám üde önbizalommal, önmaga és még be nem bizonyított képességei iránt. Ez már több is volt, mint elegendő 1986 májusában ahhoz, hogy Brad Pitt nyugatra repüljön a hollywoodi sztárokkal teli utakra, szerencsét próbálni.

2. A tv-ben L. A.-ben Amerikában és természetesen az egész világon vannak emberek, akiket csaknem egy évszázada tartó álom köt Hollywoodhoz: azt hiszik, hogy éppen ők lesznek azok, akiknek erős akarattal végül sikerül befutniuk. A valóságban többségük pincérként, sofőrként, vagy a filmipar rosszul fizetett szolgáltató munkásaként kerül be, miközben valamennyien beteljesületlen forgatókönyvírói, színészi vagy rendezői vágyálmaikat dédelgetik. Kezdetben Brad Pitt számára sem volt más ez a kemény realitás. Az egyetemen Pitt megismerte egy szélesebb világ hangulatát. Rájött, hogy a világon sokkal több van, mint amit akár Springfield, akár Columbia adhat neki. De azt is tudta, hogy szüleinek rosszul esne, ha megtudnák, hogy eldobta vallását, és neveltetését, hogy valamilyen ködös álmot dédelgessen a hollywoodi sztárságról, azért úgy döntött, hogy nem árulja el nekik, hogy mi az igazi célja Kaliforniában. Bili és Jané Pitt annyit tudott, hogy fiúk Pasadenába ment, hogy ott a képzőművészeti főiskolán folytassa tanulmányait − ez ugyanis tökéletesen beleillett abba az elképzelésbe, hogy a reklámipar művészeti részében próbál karriert csinálni. A nagy várakozások ellenére 1986-ban Los Angeles nem tett rá elsőre igazán nagy hatást. „Emlékszem, ahogy átjutottam egy újabb és újabb állam határán, egyre izgatottabb lettem” − mesélte Pitt a Rolling Stone-nak. Útjára csak a Led Zeppelin, Jimi Hendrix, a Lynryd Skynyrd, és a Three Dog Night kazetták kísérték el. Néha megállt, hogy gyönyörködjön a tájban, a Grand Canyon-ban, néhány látványos meteorit-kráterben. De aztán... hajtottam Burbank-en és a szmog olyan sűrít volt, hogy azt hittem, köd van. Bementem egy McDonaldsba, ennyi volt az egész. És arra gondoltam: nem lehetne egy kicsit több?” A város első látásra csalódást okozott a 22 éves fiúnak, és az első elérhető munkalehetőségek, ha lehet, még lehangolóbbak voltak. Mivel mindössze 325 dollár volt a zsebében, gyorsan munkát kellett találnia, hogy megélhessen. Hamar beállt a hollywoodi reménykedők közé, a szolgáltatásba, és egyelőre nem sok reménye volt a nagy kiugrásra. Pitt egy általa ismert világba kezdett dolgozni: frizsidereket szállított főiskolai diákoknak, akiket éppen otthagyott. Kemény fizikai munka volt, de nem bánta, mert legalább nem halt éhen.·Ε hálátlan munkát telefonos marketing-állás követte -egész nap a készülék mellett ült, és hívogatta az embereket, hogy olyan dolgokat vásároljanak, amit nem akartak megvenni, vagy egyszerűen nem volt rá szükségük. Igaz, hogy nem kellett belerokkannia, de annyira frusztáltnak érezte magát. Végül is ki tudta fizetni lakásbérletét, és megvetette a lábát a városban. Hamarosan megbarátkozott Los Angeles-szel és élvezni tudta azokat a lehetőségeket, amelyeket a város kínált neki szabadidejére. Gyorsan szert tett új barátokra, és mivel gyakran járt koncertekre, mindenféle zenész is volt köztük. Bár ő maga is játszott gitáron, és kacérkodott azzal a gondolattal, hogy felelevenítve tizenéves ambícióit, összehoz egy zenekart, nem akart semmi olyanba kezdeni, ami elvonja figyelmét fő céljától, a színészettől. Brad Pitt első” Los Angeles-i szerepében egy óriás csirkét alakított − az El Polio Loco mexikói gyorsétkezőt reklámozta. Lehet, hogy ez lehangoló volt, és elég távol állt azoktól a szerepektől, amelyeket elképzelt magának, de indulásnak végül is megfelelt, hisz soha nem szerepelt hivatásosként, soha nem játszott színházban az iskolai próbálkozásokon túl. És megszokta, hogy akár ostoba dolgokat is elvállaljon, ha valamit igazán el akar érni, így mindennap beöltözött a sárga tollas jelmezbe táncoló csirkévé vált, csalogatta a vendégeket az étterembe a Sunset Strip és a La Brea Boulevard sarkán. „Óránként 9 dollárt fizettek” − emlékezett Pitt -”ez nagyon sok, ha az ember arra gondol,

hogy 3,50-es pincérinas-állást is kínálnak.” Megszokta, hogy lenyelje a nyersebb vendégek szidalmait, és gúnyolódásait, mert védve érezte magát a jelmez alatt. „Nem törődtem velük. Kiabáltak mindenfélét rám, de nem nekem, hanem annak az átkozott csirkének.” Egy másik ilyen igénytelen munka megadta neki a szükséges lökést, hogy közelebb kerüljön az igazi Hollywoodhoz. Sofőrként dolgozott esténként egy vöröslámpás cégnek. Jó meló volt − mesélte később a brit Empire magazinnak − voltak egészen érdekes utak. Saját kocsimon vittem őket haza. Privát szobákat kaptunk. Jöttek a fickók, én bevezettem éket, és zenét tettem fel. A többségük Prince-t kért meg olyan dalait, amelyben a négybetűs szó szerepel − a lányok levetkőztek, aztán hozzám vágták a ruháikat, hogy a pasik ne tudják ellopni azokat. „ Végül is ez volt az első eset − és nem az utolsó -, hogy ezek a különös nők Brad Pitthez vagdosták ruháikat. Es ez tulajdonképpen jobb volt, mint csirkének lenni. Egyik vetkőző utasa megadta neki az első hasznos útmutatást a helyes irány felé. Egy Roy London nevű színészoktatót említett neki. Azt a Londont, aki Michelle Pfeiffer és Sharon Stone első lépéseit segítette. Roy London hamar felismerte új védencének erősségeit. Olyan jóképű volt, mint amilyennek Hollywoodban lennie kellett, természetesen az ő korában legfeljebb tinibálvány lehetett − nem férfiideái − de tudta, hogy nem elég helyes srácnak lenni. London bevezette a színészmesterségbe. Megtanította a drámai módszer alapjaira, és megismertette a hollywoodi ügynökök és stábmenedzserek gyanús világával. A leendő fiatal színész gyorsan tanult, és legalább annyit tanult a biznisz rejtelmeiről, mint magáról a színészetről. Pitt, hála London tanácsainak és irányításának, nemsokára megkezdte a meghallgatások sorát. Ebben a világban először akkor tűnt fel, amikor el kellett kísérnie London másik tanítványát, egy fiatal színésznőt, hogy a próbán végszavazzon neki. A meghallgatás nem szerepre szólt, hanem arra, hogy egy ügynök felfigyeljen rá − erre minden fiatal színésznek szüksége van ahhoz, hogy kiharcolja a maga helyét, és szerepekhez jusson. Pitt könnyedén vette az egészet − elvégre nem őt hallgatták meg, ő csak segített egy barátnak. Végül azonban ő volt az, akit az ügynök szerződtetni akart, nem a színésznő. Természetessége azonnal kiderült, mivel ő valójában nem próbált. Amikor Los Angeles-be érkezett, kitűzött magának egyéves határidőt Hollywood-ban. Úgy döntött, ha addig nem jut előbbre, mindent felad, és visszatér a biztonságos, normális életbe, amelyről tudta, visszavárja őt Springfieldben. Ez volt az ő biztonsági politikája. Most azonban, hogy már ügynöke is akadt, talán nem kellett ehhez folyamodnia. Pitt egyre gyakrabban járt meghallgatásokra, miközben tovább dolgozott vajaskenyérpénzért jelmezes csirkeként és sofőrként. Aztán egy idő után már hívogatták és elkezdték komolyan számításba venni film- és tv-szerepeknél. Első szerepe semmiség volt, de legalább elindult. Egy tömegjelenetben tűnt fel, mint egy elsőéves diák egy ajtóban, lófarokkal és szénszürke öltönyben. Bret Easton Ellis nihilista novellájának, a Kevesebb, mint nullának 1987-es filmváltozatában. A filmben több ígéretes színész is szerepelt, mint Andrew McCarthy, Robert Downey Jr és James Spader. Pitt kétségbeesetten szerette volna, ha ő is közéjük számít, de az a néhány óra, amit a „tömeggel” együtt dolgozott, nem volt ehhez elegendő, de Pitt számára mégiscsak a kezdetet jelentette. Jöttek az újabb kis szerepek, például pincért játszott Charlie Sheen „bűnrossz filmjében”, a Senki földjében, amely a Los Angeles-i autótolvajokról szólt. A film nem robbantott kasszát, de legalább Pitt hozzátett valamit. Hat Los Angeles-i hónap elteltével Pitt előrelépett. Most már csak egy igazán jó szerep kellett volna, valami, amiről megjegyzik a nevét. Ügynöke és Roy London a tv-sorozatokat ajánlotta, mint olyan területet, amelyen jól meg lehet alapozni a színészmesterséget. A vendégszereplések vagy akár egy állandó szerep egy szappanoperában jó lehetőség egy fiatal színésznek, hogy bekerüljön a nagy körforgásba, hogy meglássa: valóban alkalmas-e arra,

hogy megéljen a hollywoodi taposásban. Hat láb magasan, hosszú szőke hajjal, széles mosolyával és izmos testével tudta, hogy külsejének sikert kell aratnia, éppen elegen mondták már neki, de Bard Pitt még mindig nem volt elég biztos abban, hogy eléggé tehetséges-e ahhoz, hogy életet leheljen a szerepeibe. Első áttörését a Dallas néhány epizódja jelentette, amely az amerikai televízió egyik alappillére lett a 80-as években. Pitt olyan szerep meghallgatására jelentkezett, amely nem sokáig élt a sorozatban. Visszahívták és végül megkapta a szerepet. „Három epizódban szerepeltem, talán összesen négy percem volt. Egy kidobott fiút játszottam, egy hülyét. Egy kanapén kellett ülnöm, és mosolyognom, mint egy lököttnek” mondta Pitt lekicsinylően első tv-szerepéről. . Figurája egy buta, ám igen jóképű srác volt, aki a Priscilla Presley által alakított hölgy lányának a barátja volt. A lány szerepét Shalane McCali alakította, és a hamis képernyőbeli románc hamarosan igazivá vált. Pitt 23 évesen élte át első felnőtt szerelmét. Ennek ellenére nem volt az a jól ismert ragadozó színész, aki csak úgy kedvtelésből ágyba dönti minden filmbeli partnerét. Sőt, inkább úgy tűnt, McCali csábította el őt. De a kapcsolat csak hat hétig tartott. Amikor Pitt befejezte szereplését a sorozatban, ismét elválasztotta a valóságot a tvfantáziától. A National Inquirer szerint McCali teljesen kiborult a szakítástól, láthatóan komolyabban gondolta a kapcsolatot, mint Pitt. Phil Lobel, aki a Dallas után 1987-től Pitt személyes menedzsere lett egészen 1989-ig, úgy érezte, hogy a fiatal színész különösen sebezhető volt azokhoz képest, akik éveken át bírták Hollywood vibrálását. „Nagyon könnyen lett szerelmes” − mondta Lobel védencéről. Az ügynök szerint Pitt rendszerint számos, drága ajándékkal halmozta el barátnőjét, és ez fel is emésztette sovány keresetét, így korai rajongásait úgy fedezte, hogy ő adott kölcsön a színésznek, amit aztán levont a keresetéből. „Sosem láttam, hogy Brad megpróbált volna hazavinni egy lányt” − mesélte egy névtelen barát a People magazinnak. „Ők vitték inkább el Igencsak félénk volt.” Mint addigi 23 évében mindig, a románcok, a nők túlságosan is könnyedén jöttek. Azok között, akik belezuhantak az ágyába az első, harcos Los Angeles-i évek alatt, megtaláljuk a brit popsztárt, Sinittát. „Csak egy rövid kapcsolatunk volt, de csodálatosan szenvedélyes” − ismerte el később az énekesnő. Végül Pitt elég sok apró szerepet kapott ahhoz, hogy feladja a csirkemelót és a sofőrködését is. Most már színészi gázsijából is ki tudta fizetni lakbérét. Bebizonyította magának, hogy képes rá. Elérkezett az idő, hogy felhívja szüleit, és beismerje, mi az igazság. „Igen, sejtettem” − mondta az apja, amikor Brad végre elmondta neki, hogy a színészi pályára lépett. Nem csapott be senkit. Néhány egyetemi társának is elárulta, mit is csinál tulajdonképpen Los Angeles-ben. „Missouri-ban az emberek ugyancsak meglepődtek, amikor rájöttek, hogy Brad mit csinál” − mesélte Chris Schüdy, Pitt egyetemi barátja a Rolling Stone-nak. „De olyan elbűvölő volt mindig, hogy nem tűnt értelmetlennek a dolog. Amikor anyám először találkozott vele, kis római istennek nevezte.” Pitt későbbi hírneve nem kis hatást gyakorolt egykori főiskolájára. Négyen a Sigma Chibeli haverők közül követték őt Hollywood-ba, bár egyikük sem csinált akkora karriert, mint Pitt. A Dallast követően Pitt egy heti munkát kapott egy nappal sugárzott szappanoperában, a Másik világban, amely szintén jó próbatétel volt azoknak a fiatal színészeknek, akik többre vágytak a tv-ben és a moziban. Boldog volt, hogy törlesztheti adósságait ezekkel a szerepekkel. Állandóan dolgozhatott, jött a pénz, és a város tv-nézői megjegyezhették arcát, lényét. Voltak egyéb rövidéletű szerepei is, köztük a Növekvő fájdalmak-ban, amely később Leonardo DiCaprio pályáját elindította. Az egyik epizódban, amelynek címe Ki etet kit? volt, Lisa Capp-pel és Kevin Wixteddel, Pitt egy Jeff nevű új diák szerepét játszotta. Rájátszva James Dean-hez való hasonlóságára, Jeff mindent elkövet, hogy elcsábítsa Carolt (Tracey Gold), barátjától, Bobby-tól (Wixted). Az epizódban Pitt elviszi Goldot Dean Ok nélküli lázadó című 1955-ös filmjének vetítésére. Az epizód, amelyet először 1987. november 10-én

sugároztak, azt a Pitt-et mutatta be, aki felvette később imázzsá váló hanyag, középiskolás modorát. Ugyancsak szerepet kapott a Jump Street 21-ben. Ebben a sorozatban vált nemzetközi szívrablóvá Johnny Depp. 1988-ban a Jump Street 21 producere, Patrick Hapsburgh Dward Zwick értékelését megelőzve, így nyilatkozott Pitt-ről: „Az a képsor, amikor Brad átvonul a színen, izgalmasabb volt, mint a legtöbb színész teljes alakítása.” A Jump Street 21 33. epizódjában, amelynek címe: Életünk legjobb évei volt, 1988. május 1-én jelent meg először Pitt a képernyőn. Cheryl Polack volt a partnere a filmben, amely arról szólt, hogy egy közkedvelt és öngyilkosjelölt diák hogyan hagyta el teljesen depressziós állapotban a családját, és barátját, Hansont és miként kényszeríti a másik barátját, Penhalt, hogy előbányássza bensőjéből anyja öngyilkosságát. Hansont Johnny Depp, Penhalt Peter de Luise alakította. Pitt-nek néhány villanása volt Depp-pel szemben. Kapott egy kis szerepet a Szomjúság című tv-drámában is. „Nem volt szövegem − emlékszik Pitt − legfeljebb egy szó. Igen vagy nem, nem emlékszem pontosan. Nem olyan monumentális pillanatok, hogy érdemes lenne rájuk szót vesztegetni.” Lehet, hogy a pillanat nem monumentális Pitt számára a Szerelem és szex című epizódban, de jelenléte mély benyomást tett két tv-sorozatgyártóra, Edward Zwick-re és Marshall Herskovitz-ra. „Felkavaró volt a képernyőn. Annyira jóképű és karizmatikus volt, olyan kedves, hogy mindenki biztos volt benne: hamarosan megtalálja a helyét.” A baby-sittert alakító Cheryl Pollak fiúját játszotta. Fekete bőrruhában motorozott. Jelen volt az epizódban, de nem volt szövege, és inkább pózolnia kellett, mint játszania. A szerepnek mégis voltak kötődései a múlthoz és a jövőhöz is: Zwick meghívta évekkel később az Szenvedélyek viharában című filmhez, és Cheryl Pollak a Jump Street 2í-ben is Brad barátnője volt. Bár ezek a szerepek nem követeltek különösebb erőfeszítést, Pitt nagyon örült nekik, még akkor is, ha többnyire középiskolásokat kellett bennük megjelenítenie. „Úgy gondoltam, hogy ez nagyszerű. Az Ozark hegyekből jöttem. Ott ilyesmivel nem foglalkoztunk. Aztán idejöttem Hollywoodba, és egyszer csak belecsöppentem a közepébe. Fantasztikus.” Bár örült a sikernek, Pitt nem szándékozott ily módon elaprózni a tehetségét. Meggondolatlan volt, hogy két héttel a diploma előtt otthagyta az egyetemet, azért nem mondott le arról, hogy tovább tanuljon abban az esetben, ha a színészet mégsem jönne be teljesen. Első hollywoodi időszakában továbbképezte magát a művészetekben, az építészetben, a design-ban. Amikor éppen meghallgatásra várt, vázlattömbbel és tollal a kezében próbálta hasznossá tenni a várakozást. Phil Lobel azt ajánlotta, hogy inkább olyan tv-filmekhez szerződjön, mint a Növekvő fájdalom, és nem a Másik világ-szerű szappanoperákhoz, így Pitt játszott néhány epizódot az Osztályelső című középiskolai komédiában. Nem igazán akart már ilyen szerepet játszani, romantikus ösztöne azonban összehozta az Osztályelső női sztárjával, Robin Givens-szel. Szenvedélyes, de rövid életű kapcsolat volt. Pitt már ismerte a címlapokról Givens-t, aki nem sokkal korábban szakított bokszoló férjével, Mike Tyson-nal, és amikor Pitt csatlakozott az Osztályelső stábjához, Givens kezdett magához térni. A pár hat hónapig járt együtt, és Pitt nemcsak a hollywoodi kereskedelmi sajtó és a Los Angeles-i lapok pletykarovataiba került be, hanem az olyan országos szórakoztató magazinokéba is, mint a People vagy az Entertainment Weekly. E tapasztalatból Pitt rájött, hogy még sztárnak sem kell lenni ahhoz, hogy címlapra kerüljön az ember − egyszerűen tudni kell, kivel randizzon. A People szerint Pitt még magával Mike Tysonnal is találkozik, amikor éppen gyengéd látogatást tett Robin Givens otthonában. A lap szerint Pittet csak Givens gyors kimagyarázása mentette meg. A Givens-szel való kapcsolat lökést adott Pitt karrierjének − pedig még nem is játszott igazán jelentős szerepet sem tv-ben sem pedig filmben. De most már jelen volt a szórakoztatóipar sajtójában. Úgy tűnt, a siker Pitt ölébe pottyant. Az előrelépés Hollywoodban látszólag még

különösebb erőfeszítésébe sem került. Könnyedén vált ismeretlen, tapasztalatlan figurából ismert tévés arccá, számos tv-komédiával és szappanoperával a tarsolyában. Ügynökeivel, tanácsadóival együtt Pitt is látta a következő” feladatot. Tovább kellett lépnie a tv-től a film felé, hogy tágítsa sikerének korlátait. Bár távolodni akart a tv-tól, Brad Pitt első egész estét betöltő filmje a tv-nek készült. A Megkövezés Fulham megyében egy 1988-as tv-film volt, amelyben olyan tv-sztárok játszottak, mint Jill Eikenberry, és Ken Olin (A szomjúságból) de Brad Pitt számára, ez most más fajta munka volt − végül is nem egy újabb tv-sorozat-epizódban kellett szerepelnie. A Megkövezés Folham megyében a „Hét tv-filmjé-nek” az átlagon felüli színvonalú tipikus példánya volt. Larry Elikmann rendezte Jud Kinberg és Jackson Gillis intelligens és provokatív forgatókönyve alapján. A film egy amish közösségbeli család történetét meséli el, azt, hogy miként tagadják meg, hogy egy vallási összecsapásban meghalt gyermekük ügyét bíróság elé vigyék. Pitt otthon érezte magát a filmben e vallásos témában családi háttere miatt. Pitt Teddy Johnsont, az egyik olyan Fulham megyei fiatalt alakította, aki rendszeresen részt vesz az amish lakosság zaklatásában. Ez alkalommal kőzápor-csapdába csalnak egy amish családot és ebben meghal a család hétéves kislánya. Teddyt, aki az egészben vonakodva vesz részt, lelkifurdalás gyötri a történtekért, amikor anyja meglátogatja az amish családot. A cselekmény akkor indul be igazán, amikor az ügyész megpróbálja meggyőzni a családot, hogy tegyenek tanúvallomást a bíróság előtt, hogy elítélhessék a két kődobáló fiút. A film sztárja Ron Perlman volt, aki a romantikus fantáziasorozat, a Szépség és a szörnyeteg vadállataként vált ismertté. Ő játssza az amish apát. Brad Pitt itt ismét együtt dolgozott Kevesebb, mint nulla után Nicholas Pryorral, aki az arcátlan védő-ügyvédet alakította. Kis szerep volt az övé csupán, de film egésze elég sikeresnek bizonyult ahhoz, hogy Pitt-nek is jusson a dicsőségből. A Megkövezés Fulham megyébent az első igazi filmben nyújtott megfogható alakítása követte, bár az 1989-ben készült Vágóosztály sokkal inkább videotékákba és autósmozikba volt való, mint tiszteletreméltó filmszínházakba. Az olcsó, nem túl vidám horrorparódia Vágóosztály az olyan, nagy népszerűséget elért filmeket próbálta kigúnyolni, mint Péntek, 13, vagy John Carpenter Halloween-t. A horrorok általában − akár komikusak voltak, akár véresen komolyak − bizonyíthatóan mindig jó ujjgyakorlatot jelentettek a filmekben, nemcsak az olyan leendő színészsztároknak, mint Brad Pitt, hanem íróknak, és rendezőknek is, akik később sokkal jelentősebb filmeket alkottak, akár ebben, akár más műfajban. Pitt nagyon boldog volt, hogy a stáblistán a harmadik helyen szerepelt a neve. A későbbi pályafutása során mégis inkább elfelejtette ezt a filmet, kihagyta hivatalos életrajzából, de ez a legtöbb hollywoodi sztárnál így működött. És bár nem volt remekmű, a Vágóosztályban nem volt semmi olyasmi, amiért szégyenkeznie kellett volna. A Rospo Pallenberg rendezte film helyszíne egy tipikus amerikai középiskola tele a szokásos sztereotip tinédzserrel, akik csak arra várnak, hogy lepuffantsák őket. Pitt sokkal fiatalabbat játszott a maga 26 événél − ez gyerekarcával még mindig könnyen ment neki. Dwight-nak hívják, ő a tipikus, jóképű amerikai kosárlabda-csillag, akinek minden sikerül. Egy divatos vörös sportkocsival száguldozott a városban, és az iskola legcsinosabb szurkolólányával járt. Őt Jill Schoelen alakította, aki már egy sokkal jelentősebb horrorban, a Mostohaapában (1987) is szerepelt Terry Ő'Quinn oldalán. Pitt egyszerűen tökéletes volt erre a szerepre, és nem okozott neki sok gondot pontosan megformálni azt, amit a figura kívánt. Ο volt a hős és komikus feloldás a történetben, amely arról szól, hogy valaki az iskolában gyilkolja a diákokat, és a fő gyanúsított egy tizenéves pszichopata, Donovan Leitch. Attól a pillanattól kezdve, hogy a tanárokat is kezdik leölni, a film Dwightot követi: amint éppen elügyetlenkedik egy helyzetet egy nagy kosármeccs döntő pillanatában, amikor leissza magát a haverokkal (kétségkívül előfordult ilyesmi egyetemi tapasztalatai során) és a végén ő lesz a nagy hős. Játszott a filmben a veterán színész Roddy

McDowall, aki annak idején Pitt kedvenc filmjében, a Majmok bolygójában is szerepelt, és az a lehetőség, hogy vele játszhat, segítette Pett-et döntésében, hogy elvállalja-e a szerepet vagy sem. A Fangoria magazin a Csontvázak a WC-ben című rovatában írt a filmről. Ε rovatban bányásszák elő a mai nagy hollywoodi sztárok korai horrorszerepeit. Pitt alakításáról Steve Puchalski kritikus kertelés nélkül írt: „Pitt korai színészteljesítményei kizárólag bociszemmeresztésből állt, ami ehhez a szerephez tökéletes volt. Mai rajongói biztosan mélyebb tartalmat találnak majd a felszín alatt. De igazán Pitt becsmérlői jognak majd nagyon jót nevetni, amikor majd klimaxos korában szépen felpuffad a feje. Ez ma a színészete.” A Vágóosztály új nőt vitt Brad Pitt életébe − partnerét, Jill Schoelent. Miután a filmben Pitt barátnőjét alakította, a mozi valós életté változott, akárcsak Shalane McCall esetében a Dallas útin, vagy Robin Given-szel az Osztályelsőben. És ugyanúgy, mint a másik két esetben, ez a Pitt-románc is rövid életűnek bizonyult − alig három hónapig tartott. Amint különvált pályafutásuk, a pár szakított. Brad Pitt következő próbálkozása, az 1989-es Boldogan együtt sem volt sokkal nagyobb durranás, mint a Vágóosztály. Leonard Maltin Mozi és Video évkönyvében így írt. „Könnyű, kiszámítható romantikus komédia, amelyben két főiskolai diákot, Patrick Dempsey-t és Helen Slatert véletlenül egy szobába osztják be a kollégiumban. Ki lehet találni, mi fog ebből kisülni.” Helen Slater volt 1984-ben a Szupernő, de ezzel együtt semmi nyoma, nincs annak, hogy Brad Pitt olyan szupernek találta volna, mint korábbi partnereit. Patrick Dempsey egy Chris nevű leendő írót alakít, aki újonnan érkezik a Los Angeles-i főiskolára, és felfedezi, hogy szobatársa, Alex (Helen Slater), miután az elhelyezési osztály a neve alapján fiúnak hitte. Ez persze a szeretet-gyűlölet kapcsolat összes dramaturgiailag várható bonyodalmát vonja maga után. A drámába belekeveredik Brad Pitt, aki egy Brian nevű másik diák szerepét kapta. Ő kezdetben Alex barátja, amíg Chris nem lép be a képbe. Azok a helyzetgyakorlatok, amelyek lejátszódnak ezekben a jelenetekben, ismerősnek tűnhettek Pitt-nek a Roy London-nal eltöltött időből. Még egy zenei betét is bekerül a filmbe, amikor Dempsey és Slater azt éneklik: Az élet kabaré, de ebben Pitt nem vesz részt. A Boldogan együttben kapott szerepe lényegesen kisebb, mint amit a Vágóosztályban játszott, de Pitt mégis boldog volt, hogy folyamatosan dolgozhat, hogy arcát állandóan látják, tv-ben, videón, moziban. Menedzserével, Phil Lobellel egyetértettek abban, hogy ez a legjobb módszer arra, hogy az új fiúra felfigyeljenek a városban. Tudták, hogy egyre nagyobb szerepeket fog kapni, komolyabb filmekre is hívják meghallgatásokra, ha ismerőssé válik a filmipar számára. Brad Pitt túlságosan is sietett ahhoz, hogy karbatett kézzel várja, amíg a stábirányítók megkeresik. Pittnek a legnagyobb szerep ekkortájt az 1989-es képregényihlette Mesék a kriptából című HBO tv-sorozatban jutott. A sorozatot öt nagyhatalmú producer − Richard Donner, Walter Hill, David Giler, Joel Silver és Robert Zemenick − hozta létre és a legjobbakat válogatták ki az 50-es évek azonos című képregényének fekete humorú történetei közül. Az eredeti ötlet az volt, hogy mivel a sorozat egy olyan kábel tv-nek készült, amely liberálisabb szabályokkal működött a szex és az erőszak vonatkozásában, visszaadják a rangját a rémtörténeteknek. Sajnos az eredmény egész más lett. Minden félórás morbid történetet a hullaszerű Kriptaőr, egy elektronikával mozgatott bábu vezette be. A forgatókönyv minden nyitó− és zárójelenetet hátborzongató, horror-ihletésű gégékkel tömte tele, a fennmaradó 25 percet pedig a történetek lapos, olcsó feldolgozása jellemezte. Később, 1995-ben a sorozat néhány mozis mellékterméket is megihletett, így a Billy Zane főszereplésével készült Démoni éjszakát és a Vérbordélyt. Az Út királya című epizódban, amelyet először 1992. január 18-án tűztek műsorra, Brad Pitt megkapta első főszerepét, és először szerepelt a főcímlistán az első helyen. Billy Drake-et játszotta, egy idegent, aki nemrégiben érkezett Denverbe. A tetovált, bordzsekis hajtó

felfigyel a város egyik legtekintélyesebb rendőrtisztjére, Garrett-re. Drake rájön, hogy van valami titok Garrett múltjában, hogy Garrett valamikor maga is híres vadász volt, Jégember névre hallgatott. Végül belekényszeríti egy utolsó nagy hajtóvadászatba azzal, hogy elrabolja a lányát. Mivel az epizódban alig rejtették el a James Dean előtti tisztelgést, Brad Pittet első” ízben hasonlították a szerencsétlen sorsú színészhez. Egyike lett azoknak a 80-as évek közepétől feltűnő fiatal színészeknek, akiket, Johnny Depp-tól kezdve, „új James Dean”-ként üdvözöltek. Pitt, aki örült a főszerepnek, még ha csak egy 30 perces tv-epizódról volt is szó, rá is játszott alakításában a James Dean-kapcsolatra. Néhány morzsát elszórt azokból a nyers, borongós elemekből, amelyek jellemezték figuráit az olyan későbbi játékfilmekben, mint a Kalifornia, vagy az Szenvedélyek viharában. Pitt hírnevének első európai villanásait mégsem filmjei, vagy tv-szereplései hozták, hanem a Levi's farmerreklámok. Pittet átlag-amerikai külseje miatt választották az európai reklámkampányhoz. A 30 másodperces reklámfilm hirtelen nagy siker lett, Pitt izzó megjelenése nem is annyira a farmert próbálta eladni, mint saját magát. Egy börtönből szabadult fickót játszik benne, aki Marc Bolan 20th Century Boy című dalára leveti 501-es nadrágját és rákötözi cellájának törött rácsaira. Nem ez volt az első, és nem az utolsó eset, hogy Brad Pitt puszta megjelenése elég volt, hogy elcsavarja egy nő fejét − méghozzá azét, akinél erre a legkevésbé lehetett volna számítani. Hamarosan a siker révén hírességek is baráti körébe kerültek, köztük a leszbikus hajlamú énekesnő, Melissa Etheridge. „Brad hatása több, mint megragadó. Egy este néhányan leszbik a forró gőzből néztük a srácokat, amint a medencében kosárlabdáztak. Bámultuk Bradet és megállapítottuk, hogy képes lenne megváltoztatni egy no lelkivilágát.” − mondta Etheridge a Vanity Fair-nek 1995-ben. De Pitt-et bántotta, hogy csak a külseje érdekes, és emiatt habozni kezdett, hogy egyáltalán csinálja-e a Levi's reklámot. Színészi karrierje, ha lassan is, de előre haladt, kérdés, hogy azt akarja-e, hogy ne drámai alakításaiért ismerjék meg, hanem hogy vetkőzéséért egy farmerreklámban? „Az egész csak egy játszma− elmélkedett azon, hogy a média csak az emberek küllemére koncentrál − rajtad áll, hogy ha van benned ennél több, megmutasd.” Végül elvállalta − rövid ideig tartó munka volt, jó pénzért, és nem hogy nem tette tönkre növekvő hírnevét, még jót is tett neki. Végül is ez a kampány csak az európai tv-képernyőkön ment. Akkor mit árthatott neki? Semmit. Egyszerre csak szex-szimbólum lett Európában, ahol még egyetlen filmét vagy tv-szerepét sem látták. Ez volt a lehető legjobb megoldás. Pitt folytathatta Hollywoodban a tartalmas drámai szerepek hajkurászását, abban a reményben, hogy ha a filmek eljutnak az európai mozikba, akkor jól jövedelmezhet neki a „Levi's farmeres fiú”. Pitt elérte célját, eljutott a tv-epizódoktól a nagy játékfilmekig. Bár sem a Megkövezés Fulham megyében, sem a Vágóosztály nem volt sztárcsináló film, legalább megmutatta, hogy képes komolyabb játékfilmszerepekre is. Miközben továbbra is elvállalt a Mesék a kriptábólszerű tv-s munkákat és a Levi's farmerreklámot, most már ambicionálhatta a nagyobb szerepeket nagyobb filmekben. Pitt kezdett komolyan gondolkodni magánéletéről is. Amióta filmbeli partnereivel Shalane McCall-lal, Robin Givens-szel és Jill Schoelennel, volt egy sor viszonya, Pitt-nek nem jutott igazán komoly, romantikus kapcsolata. Olyan társra vágyott, aki támasza lehetett a filmezés kalandjában.

4. Juliette Mielőtt Pitt végleg szakíthatott volna a tv-vel, olyan ajánlatot kapott, amit egy fiatal színésznek nehéz visszautasítania: a saját tv-sorozatát. Az, hogy egy társaság érdemesnek

tartotta arra, hogy köré építsen egy tv-sorozatot annak a jele volt számára és ügynökei számára is, hogy névvé vált, amelyre már odafigyelnek. Folyamatosan arra irányúló akarata, hogy „kifizesse a tartozását” a tv-nél szintén a váratlan hosszú távú románc felé vezette. A Fox Tv Hálózat létrehozása, már régi terve volt a nemzetközi multimédia bárónak, Rupert Murdoch-nak aki − miután örökölte apjának ausztráliai újságbizniszét − médiaérdekeit kiterjesztette az egész bolygóra. A brit újságtulajdonlástól és tv-műhold érdekeltségektől az amerikai lapokig, és helyi tv-állomásokig, majd a 90-es évek közepén a Star tv-műholdján keresztül ázsiai terjeszkedésig Murdoch ambícióinak nem voltak határai. És ebben az összefüggésben az a terve, hogy kiépítse a negyedik tv-hálózatot Amerikában, amely felveszi a versenyt a CBS-, NBC− és ABC-vel egyáltalán nem volt távoli elképzelés. Ted Turner is elvégre átalakította Atlanta egyik helyi tv-állomását CNN-né, egy elismert nemzetközi hírszolgálattá. A 20th Century Fox filmstúdió és a helyi tv-állomások egy csoportjának megvásárlásával Murdoch megtette a kezdeti lépéseket a Fox Network felé. Az egyetlen megtorpanás azért történt, mert az FCC (Szövetségi Kommunikációs Bizottság) cross-média tulajdonosszabályai arra akarták kényszeríteni, hogy lemondjon néhány amerikai újságnál lévő érdekeltségéről, hiszen nem birtokolhatott egyszerre ugyanazon a területen egy tv-állomást és lapot. Ám ez nem volt olyan probléma, amit egy állampolgárság változtatás ne tudott volna megoldani. Mire Brad Pittet meghallgatták a drámai sorozatok és sitcomok kombinációjaként ismert Dicső napok állandó főszerepére, a Fox Hálózat éppen betöltötte első évét az űrben. Noha a legújabb amerikai csatorna igényt tarthatott néhány azonnali sikerre, nevezetesen a The Simpsons rajzfilm-show-val: a Nos − gyermekekkel című komédiával és a Beverly Hills 90210 című huszonvalahány részes szappanoperával -, még négy évet kellett várni az igazi áttörésre, a nemzetközileg kedvelt mega-sikerre, az X-akták-ra. Egy kísérletben, melynek során ki akarták ütni a versenytárs hálózatokat, és hangsúlyt fektetni a PR-ra, a Fox elhatározta, hogy behozza az új szezonprogramját 1990 szeptemberétől nyár közepéig, amikor a legtöbb televíziós társaság megállás nélkül ismétel. Ennek az egyedi elképzelésnek a középpontjában − és végül kudarcra ítélt stratégiában az új komédia-dráma, a Dicső napok volt. A sorozat egy egységes darab volt, amely négy barát életét követi, miután befejezik a középiskolát. Pitt utoljára játszik a maga 26 évével jóval fiatalabb szerepet, a maga 26 événél, de még mindig boldogul vele. Az általa alakított Walker Lovejoy karakterében voltak olyan kapcsolódások saját életével, amelyek megerősítették elkötelezettségét a rész és a sorozat iránt. A filmben Walker zaklatott állapotban hagyja ott a főiskolát, miután gondjai voltak a futball csapattal. És most a helyi lapnál újságíró gyakornokként folytatja tovább útját a világban. Ezt a részt különösen könnyű volt Pittnek játszania, hiszen meríthetett főiskolai élményeiből és újságírói tanulmányaiból egyaránt. Sajnos nem kellett volna ennyire ügyelnie a részletekre − a Dicső napoknak dicstelen sors jutott osztályrészül, csúful vetettek véget neki mindössze 6 epizód után. Az amerikai tv-ben ez a módszer, hogyha rövid időn belül egy műsor nem ér el egy bizonyos nézettségi szintet. A Fox-ra a hirdetők is nyomást gyakoroltak, akiknek vissza kellett volna fizetni beruházásaikat, amennyiben a műsor nem éri el a kívánt nézettségi szintet. Az első hat részhez az új csatorna komoly reklámkampányt folytatott, de eredménytelenül. Mivel nem volt sem igazán komédia, sem pedig dráma, a Dicső napok annak a brutális nézettségi index-háborúnak lett az áldozata, amelyben még a jó műsoroknak sem adnak elég időt arra, hogy megvessék a tv-ben a lábukat, és biztosítsák maguknak a stabil nézőközönséget. Igazából a sorozat elég jó volt, elődje lett a későbbi ifjúsági sorozatnak, bár kevesebb fantáziával készült. A Fox azonban túlságosan sietett levenni a műsorról. Mindenki tanult az ügyből, és 1993-ban az X-akták az első

alacsony nézettségi korszakból eljutott − terjedő” híre útján − a széles közönséghez. De a Dicső napoknál tapasztalt durva lépés még megfojthatta ezt a filmet, és Brad Pitt tv-sztárvágyait. Pitt-et nagyon bántotta, hogy a sorozatot megszüntették. Pedig a műsorban lehetőséget látott arra, hogy megerősítse színészi hírnevét. Remélte, hogy legalább egy szezont kibír, és utána a sikeres tv-sorozatoknak köszönhetően, jöhetnek a filmek, ahogyan ezt más színészek esetében − például Johnny Depp-nél, a Jump Street 21 -gyei − látta. De ez nem jött be, és Pittre további, a B-kategóriás filmek és a „hét tv-filmje” típusú munkákkal töltött évek vártak, bár, nagy megkönnyebbülésére, a Dicső napok után kezdett egyre jobb forgatókönyveket kapni. Lehetősége nyílt arra, hogy együtt dolgozzon egy kis szerepben Albert Finney-vel a neves brit színésszel, az HBO által készített 1990-es tv-filmben, az Imázsban. A dráma Paddy Chayefsky 70-es évekbeli filmjének, a Hálózatnak volt könnyebb változata a televízió, és a hírszerkesztők hatalmáról. Albert Finney Jason Cromwellt játssza, az „Itt és most” című tv-műsor megszállott vezetőjét. Cromwell, aki otthagyta színházi rendező feleségét, Jeant (Marsha Mason) és riporterének, Marcié Guildford (Kathy Baker, aki a Kihegyezett kerítésben játszott) karjaiba zuhan, nagy nyomás alatt áll: őt tartják az amerikai tv legmegbízhatóbb emberének. Cromwell közelebbi viszonyban van producerével, Irv Micklesonnal (John Mahoney, aki jelenleg a Froster című helyzetkomédiában Kelsey Grammer apját játssza), mint feleségével, annak ellenére, hogy Irv úgy társalog, mint egy óriás medve. Az „Itt és most” oknyomozó riportjai között van Dr. Halál figurája, egy texasi takarékpénztár botránya, és egy neonáci skinhead-banda. Miután Irv Mickleson meghal egy repülőgép-balesetben, és miután a csatorna főnöke, Frank Goodrich (Spalding Gray alakítása) megpróbálja kivenni Cromwellt az aktuális témákból, hogy inkább a társasági rovatnak dolgozzon, Cromwell úgy dönt, hogy újrakezdi a nyomozást és belebotlik néhány visszásságba. Magára maradva Texas-ban, Cromwell felfogad egy Steve Black nevű helyi operatőrt. Itt lép be Brad Pitt, aki a 15. helyet foglalja el a stáblistán, és kevesebb, mint tíz percig van a vásznon. Ugyanakkor valamennyi jelenetében, az első, kocsiparkolóban történt találkozásuktól kezdve, amint Cromwell interjúit filmezi, vagy pizzát és videót szállít riporterének, mindig Finney-val van kettesben. Ha visszatekintünk, akkor ez a szerep akár a Thelma és Louise-ban alakított figurájának, a texasi akcentussal beszélő hatalmas kalapban, vászonzakóban, farmerben, lófarokkal megjelenő Pitt-nek előfutára lehet. A két HBO-szerep, a Mesék a kriptából és az Imázs után Pitt ismét megszökött a tv-filmtől, hogy egy olcsó mozifilmben, a Pályákon át-ban játsszon. Pitt-et leginkább az aggasztotta, hogy itt ismét saját koránál fiatalabb fiút kellett játszania. A középiskolás atléta Joe figurája nem az a fajta szerep volt, amelyben egy színész megmutathatja igazi képességeit. Csak meg kellett ismételnie azokat a rnanírokat, amelyeket már bemutatott korábbi filmjeiben. De legalább mint igazi mozi volt, és különben sem volt olyan helyzetben, hogy elutasíthassa a munkát − hiába nem szerette a szerepet. A film sztárja Rick Schroeder volt, aki Billy Maloney-t játszotta, Pitt pedig az ő öccsét. Édesanyjukat Carrie Snodgrass személyesítette meg, Billy a közmondásos „tékozló fiú” aki a film elején tér haza, miután letöltötte autólopásért kiszabott börtönbüntetését. Pitt viszont a család öröme és büszkesége, jó atléta, aki soha semmibe nem keveredik bele, és aki vélhetően sokra viszi majd az életben. Pitt a második helyen szerepelt a stáblistán, és csaknem annyi időt kapott a vásznon, mint Schroeder, ezért hamar igent mondott a tervre. A filmben, a hazatért Billy kezd rossz hatással lenni öccsére, Joe-ra. Amíg Joe az iskolára koncentrál és arra, hogy elnyerjen egy atléta-ösztöndíjat Stanfordban, Billy folytatja tovább bűnöző életmódját. És amikor végre kimászik a csávából, és megmutatja öccsének nála, hogy ő minden bizonnyal jobb atléta, ez elég Joe-nak ahhoz, hogy elkedvetlenedjen, és csaknem

sutba dobja életcélját. A szerep némi fizikai igénybevételt is követelt Pitt-től, aki akkor nem volt éppen jó kondícióban, a futásokhoz és az ugrásokhoz bizony ismét komolyan kellett edzenie. A Pályákon át című filmet Kaliforniában forgatták, alacsony költségvetése miatt nem utazhattak messzebbre. Pitt is közel maradhatott a számára legfontosabb dolgokhoz, hiszen soha nem tudhatta, mikor jöhet megint egy újabb meghallgatási ajánlat. A forgatás nyáron zajlott, amikor a produkció használhatta egy helyi középiskola épületét, a gondnokot bevették a stábba, miközben a sztároknak a tűző napon kellett indulniuk atlétikai versenyeken. Ez volt az egyetlen kisebb kellemetlenség, különben a forgatás könnyűnek bizonyult Pitt számára. Joe annyira olyan volt, mint ő, fiatalabb korában, hogy a színésznek csak elő” kellett szednie saját közép− és főiskolai éveinek emlékeit − sokkal inkább a közvetlen környezetéből kiemelkedni vágyó középiskolás érzéseire figyelt, mint azokra a gondolatokra, amelyek Sandy Tung forgatókönyvéből kiderültek. Joe Maloney volt Pitt addigi legnagyobb szerepe. Megtanulta, hogy hosszabb szövegeket sajátítson el, annak ellenére, hogy Joe volt az első Pitt addigi szerepei között, aki nem beszélt sokat, inkább a tekintetével kommunikált, mint szavakkal. A film nagyrészében színen volt, és bár csak második volt a rangsorban, az ő figurája állt a dráma középpontjában. A Pályákon át sosem készült nagy mozisikernek, nem voltak benne olyan sztárok, akiknek a nevét felkapta volna a hírnév, mégis jelentős utóélete volt videón és a tv-ben, ahol a dráma intim légköre jobban érvényesült. Pitt szempontjából a film jó névjegy volt a hollywoodi rendezők számára. A fiú bebizonyította, hogy tehetségéből futja egy egész estés játékfilmre is, a tvszerepek és az Imázs 10 perces szerepei után. Megmutatta, hogy helyt állt olyan tapasztalt színészek mellett, mint Schroeder és Snodgrass, megmutatta továbbá, hogy ha megfelelő szerepet osztanak rá, potenciálisan sokkal több, mint egyszerűen jóképű srác. A Pályákon át után Brad Pitt ismét a „Hét tv-filmje” világában találta magát megtörtént eseten alapuló Túl fiatal a halálhoz? című drámában. Ez ugyan visszalépés volt, de nem sajnálta, mert a film forgatása közben találkozott a fiatal színésznővel, Juliette Lewis-szal. Juliette Lewis előélete egészen más volt, mint Pitt-é. Hollywoodi családba született, mivel Geoffrey Lewis színész és Glenis Batîey grafikusművész lánya volt. Pitt-tel ellentétben szinte egy pillanat alatt döntötte el, hogy színésznő lesz („Nekem ez a gyors döntés 22 évig tartott” − mondta Pitt), és pályája 12 éves korában kezdődött, a Showtime minisorozatában a Családi tűzhelyekben. Mindazonáltal, ahogyan Pittnek, neki is kellett kis szerepeket játszania tvsorozatokban, és a Csoda-években kapott visszatérő figurát. Aztán, akárcsak Pitt, ő is játszott pályája elején horror-paródiákban, 1988-ban, 14 évesen, ötödik volt a stáblistán, a zűrzavaros Találkozás a Lyukasfejűekkel című filmben, ahol együtt szerepelt John Gloverrel és csodálatos nevű Bobcat Goldthwait-tel. Ugyanebben az évben megkapta szüleitől a törvényes önállósági jogot, nem azért, mert el akart szökni otthonról, hanem azért, hogy ugyanúgy dolgozhasson, teljes munkaidőben, mint a felnőttek. így már mentesült a gyermekmunkára vonatkozó törvény korlátozásai alól, és kereshetett magának saját menedzsert is. Egyre nagyobb és jobb szerepek vártak rá a sztárrá válás útján, mint például ő lett Robert De Niro vágyainak tárgya Martin Scorsese 199l-es krimijében, a Félelem fokában. Innen vezetett el útja később olyan szerepekhez, mint amit Woody Allen Férjek és feleségek (1992) címú filmjében kapott, vagy a Romeo vérzik-ben és a Kaliforniában (1994) − ez utóbbiban ismét Brad Pitt-tel játszott együtt − majd főszerepet kapott Oliver Stone sok vitát kiváltott filmjében, a Született gyilkosokban is. De 1990-ben Lewis még a tv-munka csapdájában vergődött, Pitt-tel együtt. Tíz év volt közöttük − ő 16 volt, Pitt 26, de mégis kortársakat kellett megeleveníteniük egy kábítószeres témában a Túl fiatal a halálhoz? című alkotásban. A filmet egy valódi ügy ihlette, amely a törvény előtti felelősségre vonhatóság kérdésének

valós korhatáráról szólt és arról, hogy alkalmazható-e kiskorúak esetében a halálbüntetés, Lewis a 14 éves Amanda Sue Bradley szerepét játszotta, aki anyjával és mostohaapjával egy oklahomai lakókocsi-parkban él. Miután mostohaapja megerőszakolja, egy iskolatársával kötött rövidéletű házasságba próbál menekülni. Amikor ez is csődöt mond, hazatér, de kiderül, hogy szülei eltűntek, ő pedig magára maradt. Egy katonai bázis közelében dekkolva Amanda Sue összejön Billy-vel (Pitt), egy helybéli szabadosan élő fiúval, aki rászoktatja a drogra, és aztán ágyba viszi. Majd a lány megint megszökik, és akkor egy rokonszenves őrmester szedi fel, akinek azonban hamar le kell mondania róla, miután felettesei értesülnek arról, hogy a kiskorú lány gondozza gyerekeit. Ezt követően visszatér a vele visszaélő Billy-hez, újra a droghoz nyúlnak, és elhatározzák, hogy elrabolják Amanda Sue őrmester szeretőjét. Miután ezt végrehajtják, Billy felbíztatja Amanda Sue-t, hogy szúrja el. Így a lány elköveti a gyilkosság bűntettét. Elég felkavaró téma volt, és Brad Pitt tudta, amikor megkapta a forgatókönyvet, hogy ostobaság lenne nem elvállalni. Ez olyan tv-produkció volt, amelyről várhatóan sokat ír a sajtó, sőt, a napközben zajló talk-show-ban is beszélnek róla. A szerep olyan volt, hogy végre elismerést hozhatott neki, és kiszakadhatott a tizenévesek és a középiskolások szerepköréből, amelyekből már elege volt. A Túl fiatal a halálhoz? Billy-je meglehetősen távol volt azoktól a rokonszenves figuráktól, akiket a Pályákon át című filmben vagy akármelyik korábbi tv-filmben vagy nagyfilmben játszott. Egy kiütött bunkó volt, aki egy kocsiban élt, aki kábítószerezett, és belekeveredett egy katona meggyilkolásába. Ráadásul alapvetően gyáva, aljas figura volt, aki megpróbálta az egész balhét Amanda Sue-val elvitetni. Nem volt könnyű feladat egy kevés tapasztalattal rendelkező színész számára, akinek korábban csak az volt a dolga, hogy saját középiskolai élményei alapján rajzolja meg alakjait. Brad Pitt-nek itt valóban bele kellett élnie magát a szerepbe. Bár ellenszenves alak volt, mégiscsak volt valami karizma Billy-ben, ez magyarázza, miért tért vissza hozzá Amanda Sue és miért maradt mellette. Egyszerre kellett e főszereplőnek gusztustalannak, visszataszítónak, és vonzónak lennie. Magasra került a léc, de Pitt végre lehetőséget látott arra, hogy megtornáztassa drámai izmait, és bebizonyítsa, ha másnak nem is, legalább magának, hogy el tud bánni az ilyen összetett feladatokkal is. A Pályákon átra feljavította kondícióját, most az új szerep érdekében le kellett fogynia és szőke, szúrós szakállt növesztett. Bár Billy-hez kezdetben David Hill és George Rubino forgatókönyvéből szerzett ihletet, Pitt sokkal többet tett hozzá önmagából a szerephez, mint amennyit a forgatókönyvírók, vagy Robert Markowitz rendező instrukciói adtak. Elképzelései a figuráról és természetes képességei úgy keltették életre Billy-t, ahogyan más színészek nem tudták volna. Sikeresen rátalált a jellemvonások olyan izgalmas kombinációjára, amelyet a szerep igényelt, de ezzel együtt bemutatott valami mást, valami váratlant: egy feljövő sztár erejét. Brad Pitt sokkal többet hozott ki a Túl fiatal a halálhoz?-ból, mint kibontakozó tehetségének puszta csillogását − nyert egy barátnőt is Juliette Lewis személyében. „Csak a forgatás befejezésekor fogtuk fel, hogy több időt akarunk eltölteni együtt” -mondta Lewis kapcsolatuk kialakulásáról. A forgatás idején Pitt nem gondolt komolyan arra, hogy románcot kezdjen Lewis-szal − a lány tíz évvel fiatalabb volt nála, és a film témája nem feltétlenül vezetett románchoz. Ahogy Pitt gúnyosan mondta, „elég romantikus volt telelőni kábítószerekkel” Bár egyikük sem kereste a kapcsolatot, az idill mégis bimbózni kezdett. Együtt dolgozták ki a szerepeket, és munka közben közelebb kerültek egymáshoz. „Együtt néztük meg az 1971ben készült Pánik a Needle parkban című filmet, mert volt egy be-lövős jelenetünk − mondta Lewis a Rolling Stone magazinnak − Taft-ban, L.A. külvárosában dekkoltunk egy szállodában, ott néztük a filmet. Felfigyeltem fekete bőröndjére. Rendszeretőnek,

összeszedettnek tűnt. Nekem három különböző szatyrom van innen-onnan. Volt egy CDtartója. Én még a kazettáknál tartottam. Bizonyos értelemben rendezett volt, és ez igazán tetszett nekem. Igazán autentikus volt.” A Taftból Los Angeles-be két óra hosszat tartó visszaút alatt a párnak még több ideje volt arra, hogy a forgatás zajától távol megismerje egymást. „Nem beszéltünk sokat − emlékezett Lewis − zenét hallgattunk. Ezután a kocsikázás után mindketten tudtuk, hogy megkedveltük egymást. Még csak nem is csókolóztunk. Pedig vártam, mert ilyesmiben nagyon gyorsan zajlanak a dolgok, de ő csók helyett csak átölelt. Ezzel kínoztam legjobb barátnőmet, Trish Merkens-t, a lakótársamat a következő három hétben.” Brad Pitt ezt a három hetet azzal töltötte, hogy Juliette-re gondolt, és próbálta eldönteni magában, hogy mit érez iránta. Megszokta már a nőket maga körül, és volt már néhány felnőtt kapcsolata a középiskola óta, de ilyen erős érzelmeket még nem élt át. Bár aggódott a korkülönbség miatt, nem is annyira a tíz évet tartotta soknak, hanem azt, hogy Juliette olyan fiatal. Tizenhat évesen még sokat kellene tanulnia az életről és a szerelemről. Végül Pitt meggyőzte magát, hogy a lány érett a korához képest, és elhatározta, hogy beleveti magát a kapcsolatba. Azt is végiggondolta, hogy egy komoly románc miként befolyásolja hollywoodi karrierterveit, de mivel azonban mindketten ugyanazt a célt akarták elérni, úgy döntött, jó lesz megosztani életét olyan lánnyal, akivel sok közös szakmai témájuk van, még akkor is, ha nagyon különböző háttérrel rendelkeznek. Miután elkészült a Túl fiatal a halálhoz?, beköltöztek egy bérelt, egy hálószobás Los Angeles-i bungalow-ba. A kis bérlemény hamarosan megtelt holmijaikkal. Mindkettejük életében először fordult eló, hogy együtt éltek valakivel, és meg kellett szokniuk, hogy idejük nagy részében nincsenek egyedül. A fiatal pároknál szokványos tárgyakon kívül mindig volt körülöttük néhány elfogadásra vagy visszautasításra váró forgatókönyv, kiegészítve 8-10 saját fotóval, és meghallgatásokra szóló meghívókkal. Mindkettőjüknek megvoltak a maguk karrier-elképzeléseik, és jól jött, hogy ezeket és véleményeiket meg tudták osztani egymással, különösen a forgatókönyvek esetében. 1991-ben a People magazin Lewis-ról szóló riportjában megemlítette a házasságot és a gyerekszülést. Lewis elismerte, hogy őrülten szerelmesek egymásba, és néhány év múlva tervezik a házasságot, de közölte, hogy egyelőre nem terveznek gyermekeket. Lewis úgy érezte: aranyra lelt Pitt-ben. „Olyan, mint egy festmény − mondta a People-nak − pedig nem is kerestem ilyen férfit, egyszerűen besétált az életemben A karrierféltékenység nem mérgezte kapcsolatukat. „Semmit sem szeretnék jobban számára, minthogy ο legyen az új Robert Redford − mondta jövőbe látóan. − Ha bunkó módra viselkedne, amikor valahová elmegyünk, biztosan kellemetlen lenne. De nem csavarják el a fejét ismeretlen csinibabák. Ezek csak testek számára. Ami Brad Pitt véleményét illeti − nos, ő csak úszott az árral, amikor az éppen elragadta. Ez a stratégia régóta jól bevált neki. Akárcsak az a döntése, hogy otthagyja a főiskolát és Los Angeles-be menjen, hogy színészként csináljon karriert. Azért döntött úgy, hogy összeköltözik Juliette Lewis-szal, mert abban a percben úgy érezte: ez így helyes. De a vele való együttlét egy „könnyen jött, könnyen ment” tapasztalattá vált. A hollywoodi páros, amellyé Pitt és Lewis kezdett válni a sajtóban, olyan volt, mint amilyenek a valós életben is voltak, és nem valamely PR-tanácsadó által kiagyalt imázs. „Lehet, hogy azért, mert disznók vagyunk − tréfálkozott Pitt a Village Voice-ban. − Nem hiszem, hogy ez tudatos választás. De hiszek a Wallahees cipőkben, a boxer-alsókban, és neki is megvan a saját stílusa. Nem fogom őt megváltoztatni.” Sokan meglepődtek Hollywoodban azon, hogy így összejöttek, és nemcsak a korkülönbség miatt, hanem inkább azért, mert teljesen más egyéniségek voltak. Pitt-et le sem vették szájukról a pletykafészkek, pedig kapcsolatukról szellemesen csak annyit mondott: „Engem is megleptünk.”

A dolgok megint változtak Pitt számára. A Dicső napok, amelyről azt hitte, hogy tv-sláger lesz, megbukott. Az Imázs kapott néhány jó szót, míg a Pályákon át többé-kevésbé nyom nélkül tűnt el. A „Hét szentimentális tv-filmje” a Túl fiatal a halálhoz? mind Pitt, mind Lewis számára addigi pályafutásuk legjobb kritikáit hozta. A várakozás után végül Ridley Scott Thelma és Louise-nak egyik főszerepe volt az, amely egyszer s mindenkorra belőtte őt a jóhírű mozisztárok körébe.

5. 6000 dolláros orgazmus Ez a meghallgatás amely Brad Pittet Ridley Scott új filmjéhez vezette olyan volt, mint az összes többi. Pitt nem tűnt igazán esélyesnek arra, hogy elnyerje JD szerepét egész egyszerűen azért nem mert nem ő volt az első” számú jelölt. A gyártásvezetőnek fenntartásai voltak a fiatal színésszel szemben. Ridley Scott William Baldwinra gondolt a Baldwin klánból, akik közül a legsikeresebb Alec Baldwin volt. Pitt úgy gondolta, hogy jobb lenne hagyni a fenébe ezt a szerepet, és erre megvolt a jó oka. A meghallgatásra ugyanis együtt kellett mennie Geena Davisszel Hollywood egyik legbujább női sztárjával. „Éppen csak pislákolt valami” − mondta Pitt a Davisszel közös meghallgatásról, és rossz volt tudnia, hogy esélye sincs elnyerni a szerepet. így aztán kellemes meglepetés volt, amikor értesítették; mégiscsak ő fogj a játszani JD-t. Baldwin az utolsó pillanatban visszalépett, egy nagyobb szerep kedvéért, amit Ron Howard sztárokkal teletűzdelt akciódrámájában, Ά Hátsó szándékban (1991) kapott. A brit rendező Ridley Scott kommersz tv-darabokkal kezdte, mielőtt eljutott a játékfilmekhez: első munkája egy művészi dráma volt, a Párbajozók (1977), Joseph Conrad novellája alapján két, egymással a megszállottságig vetélkedő tiszt története a napóleoni háborúk idején. A két főszerepet Harvey Keitel és Keith Carradine alakította. Scottra, aki inkább koncentrált a látványra, mint magára a sztorira, felfigyeltek, és olyan rendezői munkát kínáltak neki, amely eredetileg nem lett volna több, mint egy alacsony költségvetésű horror. Scott úgy kezdte a forgatást, hogy az első 20 percre elköltötte a teljes költségvetést. Nem tehetett mást, minthogy bemutatta ezt a nyitányt a producereknek, mielőtt további pénzt − nem is keveset − kért volna a befejezéshez. így most már nagyobb lehetőség volt Scott kezében, sztárrá tehette Sigourney Weavert és H. R. Geiger svájci művész szörnyfestményeit is moziképpé változtatta. A film, A nyolcadik utas a halál, 1979 legnagyobb meglepetése volt, és ettől kezdve Scott egymás után gyártotta a kasszasikereket. Ő rendezte 1982-ben a Szárnyas fejvadászt, Harrison Forddal a főszerepben, 1986-ban a Legendát, Tom Cruise-zal, 1987-ben a Valaki figyelt, majd két évvel később a Fekete esd című sötét krimit Michael Douglasszel és Andi Gardával. Az 1991-es Thelma és Louise után következett a nagy epikus történet, az 1942 -a Paradicsom meghódítása, ismét Sigourney Weaver-rel, majd 1996-ban a Szélvihar. „Azért választottam ezt a filmet − mondta a ma 53 éves Ridley Scott − mert ilyent még sohasem csináltam. A film empatikus hatása, vagy ha úgy tetszik, hajtóereje, szinte teljesen a figurákon alapul, és nem a környezeten.” A Thelma és Louise alapvetően „road movie”, azaz „út-film”, ami pedig addig szinte kizárólag férfiműfajnak számított. Két fegyveres nőről szól, akik a törvény elől menekülnek. A sztori és a forgatókönyv győzte meg Ridley Scottot a tervről. )rA forgatókönyvek ritkán szólnak az igazságról. Ez pedig olyan volt, és nem is tért el tőle. Humoros, drámai, sőt, a maga méreteiben enyhén mitikus is. Mit várhat még mást az ember egy igazán jó sztoritól?” A történet szülője Callie Khouri, 33 esztendős volt zenei videoproducer volt. „Az ötlet akkor jött, amikor egyszer a házam előtt ültem a kocsimban éjjel” − emlékezett Khouri a kezdetekre. „Mi történhet két nő életében, akik a legjobb barátnők, ami arra készteti őket:

válasszanak aközött, amijük van és amijük lehetne? Milyen esemény, vagy milyen tévedés indítja őket, hogy nekivágjanak az ismeretlennek? Innen kerekedett ki a történet.” A dráma központi figurája Thelma Dickson (Geena Davis), egy külvárosi háziasszony, akinek férje, Darryl (Christopher McDonald) egy férfi-soviniszta disznó. Amit Darryl nem tudott elérni egykori középiskolás kedvesénél, aki most már évek óta az ő engedelmes felesége volt, az a valóságban az asszony lényegének megváltoztatása, vagyis a valódi engedelmességre való nevelése volt. És éppen ekkor jön a szikra, ami olyan irányba löki Thelmát, amely mindkettejük életét örökre megváltoztatja. A szikra legjobb barátnője, Louise Sawyer (Susan Sarandon) formájában jelenik meg, aki pincérnő egy kávéházban, és éppen összeveszett aktuális barátjával, Jimmyvel (Michael Madsen). Ο sugallja, hogy mibe vágjanak bele közösen. Louise, aki kettejük közül az idősebb, ráadásul elölről szeretné kezdeni az egész életét. A két nőnek egy olyan hétvégére van szüksége, amikor egy kicsit elszabadulhatnak embereiktől. Eredetileg csak ki akarnak mozdulni szűk körükből, szeretnének valami perspektívát látni, ami kivezeti őket helyzetükből, de ehelyett útjuk pokollá válik. Arkansasban, egy út menti bárnál a két texasi nő olyan férfiakba botlik, akiktől éppen meg akarnak szabadulni. Az erőszakoskodó lelövése után menekülni próbálnak, miközben a rendőrség − a rokonszenves Harvey Keitellel az élen − a nyomukban van. A menekülés szakaszai − benne a találkozás a Brad Pitt által megszemélyesített elbűvölő bunkóval, JD-vel − teszik igazán sűrűvé a filmet. A forgatókönyvíró Khouri allegóriának tekintette az alkotást, amelyben általános igazságokat mondanak az életről. Khouri szerint nem is lehet rámondani, hogy „csak női film”. „Emberileg biztos vagyok abban, hogy mindenkinek több dobása van az életben” − mondja a film filozófiai tartalmáról. f/Thelma és Louise utazása valóban átmenet egy nagyobb útfélé. Ahogyan ráfordulnak az országútra, újabb lépést tesznek egy olyan élet felé, amelyről soha sem hitték volna, hogy rájuk vár. Egy olyan élet, amelyet saját szabad akaratból választottak és, ami végül is boldogabb”. A Thelma és Louise tényleges forgatása 1990. június 11-én kezdődött, egy hétfői napon, a kaliforniai Tarzana villaövezetben − itt játszódtak a film nyitójelenetei, itt képzelték el Thelma arkansasi, kisvárosi környezetét. A produkció hat hétre bérelt ki házakat, üzleteket, középületeket az egész dél-kaliforniai térségben, köztük a long beach-i Silver Bullet Saloont, ahol 250 helyi statiszta előadott egy nyers country-western táncot, a Tush Push-t. A helyszínek közé tartozott a híres Dupar étterem is, Thousand Oaks-ban − ebből lett az a kávéház, ahol Louise pincérnőként dolgozik. A társaság aztán áttette székhelyét Bakersfield-be, ahol a helyi olaj mezők és a San Joaquin völgy buja termőföldjei jelentették az oklahomai megállókat a menekülő kettős útján. Augusztusban a szereplőgárda és az összesen 175 fős stáb az utah-i Moab uránbányászvárosba telepedett le. Moab, amely a Colorado folyó partján fekszik, ad otthont az Arches Nemzeti Park fenséges vörös szikláinak. Utah dél-keleti része, köztük olyan elhagyott kísértet-városok, mint Cisco, jelentette a filmben Arizonát és Új-Mexikót. „A film előkészületi munkái során pontosan bejártuk azt az utat, amerre a szereplőknek menniük kellett” − mondta Scott. Végül azonban úgy döntöttek, hogy nem praktikus a forgatást ezeken a helyeken végezni. „Dél-Kalifornia és Utah délkeleti része számtalan olyan helyszínt kínált, amely megfelelt számunkra, felesleges lett volna összevissza utazgatni.” így aztán Brad Pittnek nem kellett nagyon elhagynia Los Angeles-i bázisát. ' A filmben Louise ellopja megtakarított pénzét, barátjától, Jimmytől. Úgy gondolja, hogy ez a 6700 dollár elegendő lesz arra, hogy biztonságosan eljussanak Mexikóba. Csak éppen nem számított arra, hogy az a stoppos, akit felszednek, milyen szexuális vonzerőt gyakorol Thelmára. Ez a jóképű útonálló küllemével, és ötletével, hogy miként lehet ügyesen kirabolni egy kis boltot, lenyűgözi Thelmát. Nem tart túl sokáig, amíg a pár bezuhan az ágyba a film

egyik legtöbbet emlegetett jelenetében. Thelma ekkor jut el első orgazmusáig, hála JD-nek, de meg is fizeti az árát, amikor a behízelgő tolvaj lepattan a pénzükkel, amire neki kellett volna vigyáznia. Pitt maga a jelenetet „6000 dolláros orgazmusnak” nevezte. A jelenet felvétele nem volt olyan könnyű és élvezetes, mint amilyennek aztán a vásznon tűnt. A People magazin jelentése szerint a stáb egyik embere elmondta, hogy Pitt igencsak ideges volt. „Elbűvölő volt, ugyanakkor félénk és ideges. A legnagyobb gondja az volt, hogy mit szól a mamája ehhez a jelenethez.” Végül is végig kellett szántania a nőt a lábaitól kezdve, és nagy hatást kellett keltenie a női közönségre a moziban is, nem lehetett álságos. Magasabb szempontú parancs volt ez, de szerencsére Ridley Scott barátilag fogta fel a dolgokat. „Ridley azt akarta, hogy játsszunk” − mondta Pitt, amikor túljutott a forgatáson. − „Azt mondta, oké, ezt megragadjuk. Ha nem jön össze, akkor valami mást próbálunk.” Amikor már mindent összevágtak, a film mágiája megmutatkozott. Az, ami hosszú órákba telt a forgatáskor, az, ami teljesen hülyeségnek tűnt, ami akkor kényelmetlen és nyűgös volt, most hirtelen meggyőző− lett és erővel teljes. Tény, hogy Pitt és Davis olyan jól egymásra találtak a forgatás során ebben a különleges jelenetben, és az egész filmben, hogy rögtön elterjedt a pletyka: az életben is élvezik kapcsolatukat. Davis ráadásul éppen válófélben volt férjétől, Jeff Goldblumtól (aki David Cronenberg Légy című filmjének volt a sztárja, később pedig egyik kulcsfigurája lett Steven Spielberg Jurassic Parkjának) ötévi együttélés után így aztán nem kizárt, hogy − szó szerint − kitárulkozott az adódó lehetőségek előtt. Lehet, hogy Davis ugyanúgy elájult Pitt karizmájától és tökéletes fizikumától, mint az általa alakított figura, Thelma a filmben. Akármennyi is az igazság ezekben a történetekben, egy biztos: Pittnek nehezére esett ez a jelenet. „Kicsit nyomasztott ez a 6000 dolláros orgazmus” − mondta egy évvel később az Interview-nak. „Kevesebben tekintek úgy a filmre, mint ami élet-halál helyzetekről szól, mint egy olyan jelenetre, ami eltéríti őket az általuk elképzelt útról. Lehetnek áldozatok is, és uralhatják is a helyzetet.” Pitt tudta, hogy a Thelma és Louise előreviheti karrierjét. „Azért vállaltam el a szerepet, men tudtam, hogy ezután több lehetőségem lesz.” Ha valaki olyan stábbal dolgozik, amelyben Geena Davis, Susan Sarandon és Harvey Keitel is benne van − valamennyiük már jelentős filmes rutinnal rendelkeztek − kétségtelenül tanulhat valamit a sztár-bizniszből. „Jópofák voltak és izgalmasak − mondta Pitt a londoni Guardinnak Davisról és Sarandonról − olyan volt, mintha az ember egy nagy ásszal teniszezne. Még a vesztes játszmából is tanulhatsz.” Egy fél évtizeddel azután, hogy Hollywoodban csak munkát jelentő szerepeket kapott, Pitt készen állt a nagy dobásra. „Tudtam, hogy a szerep magától beindít. Nem tudom, miért, de éreztem. Volt, amikor türelmesen vártam, volt, amikor idegesebben, de tudtam. És amikor bejött, tudtam, hogy menni jog. Amint elolvastam részemet, már biztos voltam benne. És ezt a fickót a velejéig ismertem” − mondta Pitt DJ-ről. „Elképzeltem, hogy egyszer kapok egy ilyen szerepet, mint amilyen JD. Ebben jónak kell lennem − elvégre egy déli fickó. Alapvetően olyan ajtót nyitott ki előttem, amely után már tiszteltek, mivel igen nagy fazonokkal dolgoztam együtt.” Pittnek igaza volt − számára könnyűnek bizonyult megszemélyesíteni ezt az alakot. JD az a fajta figura volt, aki számára, aki Missuoriban nőtt fel, igencsak ismerősnek tűnt. Sokkal szeretni-valóbb volt, mint Billy a Túl fiatal a halálhoz?-ban, annak ellenére, hogy JD tönkreteszi Thelma és Louise esélyeit, hogy könnyedén kicsússzanak a hatóságok markából. Elbűvölő és szelíd volt Thelmával, de gyáva, gerinctelen természetére fény derült, amikor Harvey Keitel, mint bűnüldöző, kihallgatja őt. Scott filmje láthatóan rátapintott az amerikai társadalom neuralgikus pontjára, és megjelenésekor nem kevés sajtóvitát váltott ki. Számos kritikus azzal vádolta a filmet, hogy férfiellenes, és ez a vita végigvonult a lapokon és magazinokon heteken át attól kezdve, hogy 1991 nyarán egy hétvégén bemutatták.

A film vetítésének első négy napján 6,1 millió dolláros bevételt hozott, amely ugyan egy nyári bemutatót tekintve gyenge, de nem rossz egy viszonylag alacsony költségvetésű film esetében (A Variety szerint 18,5 millió dollárba került), amelynek két nő a főszereplője. A szinte teljesen férfiakra épülő Hátsó szándék − a film, amelyben James Baldwin játszott ,és amelynek köszönhetően Brad Pitt felvehette JD farmerét és cowboy-csizmáját − ugyanazon a hétvégén 15,7 millió dollárt hozott, míg a szintén ekkor bemutatott pszicho-komédia, a Mi van Bobbal?, amelyben Richard Dreyfus és Bill Murray játszott, 11,3 millió dolláros „bevételt könyvelhetett el. A Hollywood show-biznisz bibliájának tekintette Variety Vajon a Thelma és Louise marad-e a jövőben is a fajsúlyos? című cikkében meglepőnek nevezte, hogy ha egy ilyen „semmiségnek” induló filmnek ilyen sikere van, akkor az precedenst teremthet. A film láthatóan versenyre kelt a nagy stúdiók által készített bombákkal 1991 nyarán. A Variety szerint a sikernek záloga a „kivételesen jó kritikákban, a terjedő hírében, és a média figyelmében kereshető, így válhatott a fűm kulturális jelenséggé.” A közönség szokatlanul hangosan reagált a filmre − a nők üdvrivalgásban törtek ki, amikor Thelma Louise 38-asával kinyírja az erőszakoskodót a kocsiparkolóban az útmenti bár közelében. Lehet, hogy a nézőtéren helyet foglaló férfiak kicsit kényelmetlenül érezték magukat azoknál a jeleneteknél, amikor éppen az ő nemiségükről volt szó, de, mint Susan Saradon mondta, „Csak azok a férfiak bátortalanodtak el a film láttán, akiken lóg az arany ékszer. Ez a film nem feminista. Ezek a nők szeretnék, ha még közük lenne a férfiakhoz, akárcsak Geena és én.” A férfi-nő szexháború mindig is ott motoszkált Ridley Scott agyában, amikor filmet készített. „Két no hajt át a térképen, közben mindenféle férfiakkal találkoznak − egy érdektelen férjjel, egy Peter Pan-szerű baráttal, egy érzéki zsaruval, egy teleszájú csalóval. Λ film a férfifaj minden típusát kipécézi − egy teljes férfi jön ki abból a nyolc hímből, akik megjelennek a vásznon. Ennek ellenére azt mondom, hogy a film nem férfiellenes, és nem is alázza meg a férfiakat. Csupán azt akarom megmutatni, hogy a nők alapvetően sebezhetőek − nem fizikailag, nem agyilag − hanem érzelmileg” Mindenkinek megvolt a véleménye a filmről, a pszichológusoktól a szexológusokig, az akadémikusoktól a kékharisnyákig. Sheila Benson, Los Angeles-i kritikus például azzal vádolta a filmet kedvelőket, hogy a feministák nevében bosszút, szadizmust és a férfiak lealázását támogatják. Volt, aki „nőstény fasizmusról” írt, − mások pedig „feminista plakátnak”minősítették a filmet. A Time magazin, amely címlapot is szentelt a Thelma és Lomse-nak, így vélekedett. „Most aztán verekedhetünk azért, hogy a Thelma és Louise a felszabadult nőket, vagy pedig az útonállókat és törvényenkívülieket dicsőíti-e”. A New York Daily News szerint a film megalázó a férfiak számára, mivel az izomagyú viselkedés sztereotípiáival operál. Ráadásul igazolja a fegyveres rablást, az emberölést, valamint a krónikus ittas vezetést, mint a feltörekvő lelkiismeret gyakorlatait. John Leo, az US News And World Reportban sajnálkozását fejezte ki, hogy egy „alapvetően fasiszta témát a feminizmus köntösébe öltöztetnek, és mindezt egy alapvető szórakoztató filmbe ágyazzák be. „ A Los Angeles Times szerint a film a női testvériség mélyütése. Azért voltak a filmnek védelmezői is. Például olyan neves kritikus, mint Janet Maslin a New York Times-tól, vagy Terence Rafferty a. New Yorkertől, aki a filmet „őrülten túlterhelt hollywoodi szórakoztatásnak” nevezte. A film− sztárjai is örültek, hogy ekkora dühöt váltott ki a film. Az a kritika, amely szerint a filmbeli férfiak klisészerűek és nevetségesek, találkoztak Geene Davis elméletével, mely szerint a nők pozitív portréja végre elrugaszkodik a hollywoodi filmek hagyományaitól. „A filmek 99 százalékában a nőket megölik, feldarabolják, felrobbantják” − mondta Davis az Evening Standardnak − „minden hollywoodi film arról szól, miként vetkőztetik le, erőszakolják meg a nőket, vagy miként használják ki őket a végletekig. A Thelma és Louise

azért jelent üde színfoltot, mert a nők rájöhetnek, hogy megváltoztathatják életüket, saját erejükből. „ Susan Sarandon enyhébben fogalmazott. „Különös hatást keltettünk − ez a két nő egyszerre lépett be a Furcsa pár és a Mad Max világába.” A vitákból nem maradhatott ki Brad Pitt alakja sem a figura által sugallt erkölcsiséggel. „Nem hiszem, hogy a film túl nagy erkölcsi tanulságot tartalmaz, hiszen sok ember gondolkodik így” − mondta a New York Timesnak − „Én a magam részéről nem találok benne semmi ellentmondást. „ Pedig volt ellentmondás, és a hűha-élmény mellett a kritikák megtalálták a módját, hogy időnként beledöfjenek a Brad Pitt alakításába. Az egyikük Terrence Rafferty volt a NewYorker-ben. „Brad Pitt ugyanolyan mogorván nyalka, − és ugyanolyan fehér cowboykalapot hord − mind Dwight Yoakim country-énekes.” J. Hoberman, a Village Voice-ből megjegyezte: „Thelma belezuhan egy kisfiús betörőbe (Brad'Pittbe) aki többek között megtanítja neki a rablás etikettjét. „A Rolling Stones is lekicsinylette JD figuráját: „Brad Pitt elbűvölően játszotta egy autóstopos tahó alakját.” Az utolsó szót a filmről és a körülötte zajló vitákról a Variety mondta ki. „A nemek között zajló, élvezetes jelenetek ellenére Ridley Scott filmje nem a nemek háborújáról szól. Hanem a szabadságról, mint minden valamirevaló „road movie”. Ebben az értelemben, és más értelemben is, klasszikusnak tekinthető. „ A film végül is a következő év márciusában elnyerte a legjobb forgatókönyvnek járó Oscar-díj at. Brad Pitt végeredményben kiemelkedett a többi hollywoodi szépfiú, leendő sztár és akarnok szívrabló közül. A róla szóló riportok hamar átkerültek a kritikák és „ellentmondásos szemlézések” oldalairól a tinédzser-magazinokba. Ettől kezdve folyamatosan jelentek meg róla az írások, és ez magát a színészt is meglepte. Korábban éppen csak belekóstolt ebbe a dicsőségbe, amikor ővolt a „hónap tuskója” a Dallasban, és szinte felkészületlenül érte az a tinédzser lelkesedés, amely együtt jár azzal, ha valakit bálványként imádnak. Juliette Lewis teljes erőből átélhette fiújának újdonsült sztárságát, amikor részt vettek a Thelma és Louise hivatalos bemutatóján. „Mindenki sikoltozott: Brad, Brad! Gyere ide! A vakuk szinte az arcunkban robbantak. Olyan volt, mintha egy agylúgozó utazáson vettünk volna részt.” − emlékezett arra, miként kezdett el hatni a film Bradre. Pitt azonban, ahelyett, hogy aprópénzre váltotta volna új hírnevét, ettől kezdve nem volt hajlandó olyan figurákat elvállalni, akik csupán JD klónjai voltak − pedig a hasonló forgatókönyvek szerzői egymásnak adták a kilincsét. Ezt az alakot már kétszer is eljátszotta korábban − az Imázsbzn szinte ugyanolyan jelmezben, ugyanúgy kellett játszania, mint a Thelma és Lwise-bzn, és csupán kicsit kellett módosítania a Túl fiatal a halálhoz? Billy-jének jellemén, bár alakítása inkább a Kalifornia Early Grace-ének volt a prototípusa. Eltökélt szándéka volt, hogy legközelebb olyan szerepet talál magának, ami teljesen eltér az eddigiektől. Mielőtt a Thelma és Louise igazán nagy hatást ért volna el a széles moziközönség körében, a hollywoodi hírharsonákban elterjedt Brad Pitt hírneve, és nem sokat kellett várnia, hogy újra a kamerák elé álljon egy olyan szerepben, amely, szándékai ellenére, szexepiljén alapult. Bár már 1991-ben elkészült a Szívesség nem került azonnal a mozikba, mivel a producereknek problémáik adódtak az Orionnal, Woody Allen régi stúdiójával egy csődeljárás miatt. A filmet dobozban hagyták, és csak 1994-ben adták ki videón, elsősorban Brad Pitt státuszának köszönhetően. Pittnek ismét szeretőt kellett játszania, de szexepiljét keverték a Thelma és Louise-ban alakított figurával. A Szívesség egy 90-es évekbeli tipikus szerelmi komédia volt, amelyet Josann McGibbon és Sara Parriot írt, és Donald Pétrie rendezett. A film négy személy romantikus viszontagságairól szól. Pitt Elliot Fowlert játssza, egy sikeres portlandi művészt, aki egy Emily nevű galéria-tulajdonosnővel (Elisabeth McGovern)

való beteljesült szerelem haszonélvezője. Az ő barátjuk egy házaspár, Kathy és Peter (Harley Jane Kozák és Bill Pullman) akik látszólag boldogok rutinszerű életükkel és két gyermekükkel. Emily azonban rájön, hogy Kathy nem tudja elfelejteni régi iskolatársát, akibe szerelmes volt, de sohasem feküdt le vele, és róla fantáziál a 15 éves iskolai találkozó közeledtével. Kathy Denverben él, ahová Emily éppen egyedül utazik − előzőleg ugyanis összevesztek Elliot-Pitt-tel egy születésnapi bulin. Bár elég valószínűtlennek tűnik, Kathy ráveszi Emilyt, hogy keressék fel régi, és egyben leendő barátját, hogy végre, végtelen kíváncsiságát kielégítendő, vele tölthessen egy éjszakát − ez az a címben szereplő „szívesség”. Furcsa módon a stáb ezt a hülye történetet csaknem teljesen komolyan vette. Miután Emily kisegítette barátnőjét, visszatért Elliothoz és rájön, hogy terhes, ráadásul nem is biztos abban, hogy ki a gyermek apja. További bonyodalmak jönnek, végül mindent megold egy újabb denveri utazás, ezúttal valamennyi fonto-sabb szereplő” részvételével. A szereplőgárdában a legjobb talán Bill Pulmann − ő egy tudós számítógépbolondot alakít, akit egy idő után bántani kezd, hogy felesége, Kathy beleszeret Pitt-be. Tomot, Kathy fantáziájának tárgyát, Ken Wahl kelti életre, az a színész, aki a 80-as évek kultusz-tvsorozatának, az Okosfiúnak volt a sztárja. Pitt minden tőle telhetőt megtett, hogy kihozzon valamit ebből a gyenge figurából. Először McGovernnel látjuk az ágyban, a Thelma és Louise analógiájára, mielőtt megpróbál vele szakítani -ahogyan ezt Pitt a valódi életben is szokta. Pitt már korábban is játszott vígjátékokban több tv-filmben, meg a Boldogan együttben. Úgy érezte, hogy sikeres tud lenni ebben a műfajban, ennek ellenére, minden komédia, amiben játszott, megbukott. Mégis a Szívesség hasznos lecke volt számára − most már tudta, hogy a drámai szerepekre kell koncentrálnia, és el kell felejtenie, hogy nevettessen. Természetesen a filmnek címzett néhány kritika elég volt ahhoz, hogy ledorongolják a művet, és rosszkedvűvé tegyék a szereplőket. A People szerint a Szívességben „nincsen egyetlen új, vagy legalábbis érdekesen megújított fordulat. Éppen ezért a szereplők, különösen Pullmann és Pitt mélységes rokonszenvet érdemelnek a közönség részéről. „ A filmben Pitt megpróbálja önmagát adni egy hálátlan szerepben, szemben olyan tapasztalt színészekkel, mint McGovern és Pullman. A csak mérsékelten vidám, ráadásul következetlen Szívesség nem nyújtott sokat, mint film, és sikertelenebb is volt, mint Pitt áttörést jelentő szerepe a Thelma és Louise-ban. Pitt szerint az sem lett volna nagy baj, ha a Szívességet a forgalmazók végleg a polcon felejtették volna. Pitt eközben megízlelte a Juliette Lewisszal való igazi együttélés örömeit, és ez szilárd alapot biztosított neki a Los Angeles-i zűrzavaros világban. A pár folytatta karrierjét, és Lewis, a Félelem fokával gyorsan utolérte Pittet a hírnévben. Nem is lehettek volna boldogabbak, hiszen Lewisnél szóbakerült az Oscar-jelölés, Pitt pedig rengeteg cikket és címlapot kapott a Thelma és Louise-ért a nagyobb magazinokban. Persze nekik is támadtak bajaik, de a 90-es évek elején még teljes mértékben élvezték nehezen megszerzett sikerüket. Pitt számára a Thelma és Louise sikere után az volt a legfontosabb, hogy helyes mederbe tartsa pályafutását. Melléfogott ugyan a Szívességgel, mivel azonban ezt jó sokáig senki sem látta, megragadhatta a lehetőséget, hogy jelentősebb szerepek után nézzen. Ilyen lett a kultuszfilmmé vált Johnny Suede. Most már csak rajta múlott, hogy 15 perces hírnevét véglegesen karrierré változtassa.

6. Johnny Suede remek világa Brad Pittnek az első igazi főszerep egy alacsony költségvetésű filmben jutott, amelyet ráadásul egy elsőfilmes rendezett. A legtöbb színész az ő helyében busásan kamatoztatta volna azt az ismeretséget, amely a Geena Davisszel való rövid szárnyalásból eredt Ridley Scott sok vitát kiváltó filmjében. De Pitt ennél lényegesen többet akart. Olyan hírnévre és

gazdagságra vágyott, amit csak az igazi sztárélet nyújthat, de úgy, hogy ezért valóban meg is kelljen dolgoznia. A Johnny Suede címszerepe volt az első film, amely Hollywood legújabb feltörekvő sztárjának megadta ezt az esélyt. Tom DiCillo filmje, A Johnny Suede már az első pillanattól kezdve arra rendeltetett, hogy egy rövid időre kultuszfilmmé váljon. DiCillo korábban operatőrként dolgozott, többnyire kis büdzsével készült filmekben, vagy olyan független, ma már klasszikussá vált alkotásokban, mint amilyen Jim Jarmusch Florida, a paradicsom című alkotása volt. Színházi háttérrel is rendelkezett -játszott és rendezett egyaránt − és a New York-i színiiskolában találkozott először olyan figurákkal, akik aztán Johnny Suede alakját ihlették. DiCillo a maga kissé különc szereplőjével azért jött elő, hogy ellensúlyozza azt a taposómalomszerű repertoárt, amellyel iskolatársai folyton traktálták, hogy minél jobban csillogtathassák színészi vénájukat. „Nap nap után jöttek nekem Tennessee Williams és Eugene Ő'Neill-szerű darabokkal, mire én azt mondtam végül: egy lószart! Majd holnap visszajövök, és elkezdek beszélni valami egészen másról, ok pedig nem fogják érteni, hogy mi történt velem, vagy mi az egyáltalán, amit leírtam. Megalkottam egy olyan fickót, akinél látszólag minden klappol, de valójában nem, aki minden lépésnél elbotlik. Úgy gondoltam, érdekes lehet egy ilyen hőstípus − pontosan az ellentéte Woody Allennek, akit a magam részéről két perc után unalmasnak találok. „ Kissé elfuserált figurája a színházban elég jól bejött DiCillónak, így volt ereje és ideje alaposan kidolgozni a film számára. A tízperces nyitó monológgal együtt volt annyi anyaga, hogy akár egyszemélyes darab is lehetett volna belőle. „Azonnal színpadra lehetett állítani − mert olcsó volt! Gondoljanak bele, amikor az off-Broadwayn alig 3000 dollárból kihozok egy egyszemélyes show-t.” DiCillo hamarosan rátalált a maga útjára a New York-i Egyetem filmrendezői szakán, ahol szoros barátságot kötött Jim Jarmusch-sal. „Egy osztályba jártunk a filmiskolán, és engem teljesen véletlenül kijelöltek arra, hogy legyek a vizsgafilmjének operatőre. Ez vezetett oda, hogy 1981-ben én fotografáltam neki az Állandó vakációt. Majd ezt követően, már a diplomaszerzés után, további két filmjében dolgoztam vele. A másik alternatíva számomra akkor legfeljebb a szobafestés volt. „ DiCillo olyan karrier ösvényén találta magát, amire eredetileg nem is számított, és nem kis erőfeszítésébe került, hogy más irányt vegyen − saját filmekre vágyott, és nem arra, hogy mások munkáiban operatőrködjön. Elvégre miért adjon őjó ötleteket másoknak? „Korábban sosem tanultam fényképezést, nem is szerepelt a terveim között − mondta DiCillo. − Azt hiszem, egyszerűen jó szemem volt. Így csináltam meg a Florida, a paradicsomot. (A film 1984-ben Cannes-ben elnyerte az Arany Kamera díjat.) És máris olyan úton találtam magamat, amiből nem kértem. Teljesen lehangolt, mert rögtön beleraktak az egyszerű operatőrök kategóriájába − én pedig nem erre vágytam. Hosszú évekre teljesen kiszálltam ebből a bizniszből, mire végre minden összejött, hogy megcsinálhassam a Johnny Suede-et. A filmnél DiCillo visszatért eredeti egyszemélyes darabjához, amelynek címe: Johnny Suede: szerelmi leckék volt. A kiinduló darab igencsak szexista volt, és emiatt félt is a bemutatásától. „Minden pillanatban vártam, hogy a közönség soraiból feláll egy nő, és azt üvölti nekem: „Te seggfeji” Szerencsére ilyesmi nem történt − még a nőknek is tetszett. Ez bátorított fel arra, hogy megírjam a forgatókönyvet. „ DiCillo egészen váratlan segítséget kapott forgatókönyvéhez − nem kisebb személyiséget, mint Robert Redfordot. Redford éppen akkortájt hozta létre a Sundance Intézetet (amely immár magyar alkotóknak is biztosít ösztöndíj-lehetőségeket − a ford.), amely az évente megrendezett Sundance Filmfesztivál köré épült. Ezeken a független filmművészek alkotásait mutatták be, azzal a céllal, hogy a nagy stúdiókon kívüli filmgyártást támogassák Amerikában. A legfőbb törekvés az új tehetségek felkarolása volt. „A forgatókönyvet bekérték a Sundance Intézetbe − emlékszik DiCillo − fizettek nekem, hogy töltsek ott néhány

hetet, és forgassak le próbaként néhány jelenetet. Minden hibájával együtt a Sundance az egyetlen olyan intézmény Amerikában, ahol gyermeki ártatlansággal játszhat a kezdő művész. És ez a legfontosabb, így lehet igazán kreatív dolgokat megcsinálni. Ilyenkor az ember úgy érzi: ezt megpróbálom -és hurrá, hirtelen 1000 ember figyeli minden mozdulatát, és ettől erőre kap, és még tovább próbálkozik. „ A forgatásra kész szövegkönyvvel az újsütetű rendezőnek meg kellett küzdenie azzal a feladattal, hogy találjon némi pénzmagot a filmjéhez. „Mindenkinél próbálkoztam, akit csak ismertem, hogy adjon pénzt, de mindegyik próbálkozásom zsákutcába vezetett. Azt hiszem, a legrosszabb tapasztalatokat éltem át, mint elsőfilmes rendező, akinek a pénzzel kell foglalkoznia.” Végül a Nemzeti Művészeti Alap sietett a segítségére, indulásképpen adott 25 ezer dollárt, és ez alapot adott a még szükséges pénzek megszerzésére. ,/i pénzt egy svájci producer adta, akinek tetszett a forgatókönyv, és az a tény, hogy nem kellett magát túl nagy költségekbe vernie − hiszen az egész büdzsé nem volt több 500 ezer dollárnál. Eleve egyszerű helyszíneket választottam ki, és a felvételek többsége stúdióban készült. Alapvetően ugyanaz volt a szerkezete, mint a darabnak, legfeljebb jobban kiteljesedett.” A színpadi változathoz hasonlóan magának DiCillónak kellett volna eredetileg eljátszania Johnnyt, úgy, hogy közben ő volt az írója és a rendezője is a filmnek − így legfeljebb Orson Welles debütált. De úgy gondolta, hogy mi lenne, ha más vállalná ezt a szerepet. Olyan színészre volt szüksége, aki nem volt még túlságosan ismert, és aki nem hozza magával az előző szerepekből összegyűjtött manírjait. Először New Yorkban próbált meghallgatásokat rendezni, de ez teljesen eredménytelennek bizonyult. „A srácok, akik bejöttek, mind eljátszották a szokásos idiótát, és ez nem vezetett sehová.” Visszament Los Angelesbe, ahol a kínálat valamivel ígéretesebbnek tűnt. De még itt sem találta meg, amit, vagyis akit keresett. „Elképesztő volt, hogy mennyi, forrónak tartott amerikai színésznek fogalma sem volt arról, hogy ez a szerep miről szól. Ismeretlen pofa kellett nekem és egy idő után rájöttem, hogy nekem olyan jellegű arc kell, mint amilyen annak idején John Voight volt az Éjféli Cowboy-ban. Ártatlan, egy kicsit buta, de semmiképpen nem latin, vagy más különleges etnikumhoz tartozó. Inkább olyan, aki Amerika közepéről jött. „ Aztán jött valaki, akit érdekesnek talált. A Thelma és Louise ugyan már elkészült, csak éppen nem mutatták be, így aztán DiCillo sosem látta Brad Pittet játszani. „Brad Pitt bejött, egy kissé idegesen − emlékszik DiCillo − kértem, hogy adja elő Johnny monológját az antilopcipőről, amely durva, mégis puha, erős, mégis nyugodt − erre ő ránézett cowboy-csizmájára, sok-sok szeretettel, és beszélni kezdett hozzá szelíden, udvariasan, és ebből látszott, hogy pontosan megértette, hogy a felszín mögött ez a figura a végsőkig rémült. És ő ráérzett erre.” DiCillót lenyűgözte Pitt tehetsége, jobban, mint bármelyik színészé, aki előtte próbálta el a szerepet, azzal, hogy beletalált a szerep lényegébe. Megtalálta azt a színészt, aki a kellő” hullámhosszon volt, képes volt megszemélyesíteni a forgatókönyvben kitalált alakot, és életre kelteni őt a vásznon. „Brad volt az egyetlen, aki igaz szerelmet mutatott ki a cipője iránt, nemcsak ártatlannak mutatkozott, hanem félelemmel és bizonytalansággal telinek. Márcsak ezért is szeretnie kellett a cipőjét, mert nélküle nem volt más identitása. „ Brad Pitt számára Johnny Suede szerepe ideális volt. Lehetővé tette, hogy a Thelma és Louise tinédzser-ideáljára építsen, anélkül, hogy újra el kellett volna játszania ezt a fiatal tahót. Johnny Suede egészen más jellem volt, egyéni lélek, és ő volt a tökéletesen megfelelő ember, akinek ezt a szerepet el kellett játszania. „Le akartam csapni erre a szerepre, mert komolyan érdekelt” − mondta Pitt. A szerepben voltak más féle vonzerők is. Mindenekelőtt az, hogy Johnny Suede reményekkel teli muzsikus volt, és ez a színészre, aki maga is szeretett volna a zenei pályán mozogni, serkentően hatott. Voltak persze ennél mélyebb okok is, amiért elvállalta a szerepet. Anélkül, hogy Pitt tudott volna róla, DiCillónak a maga személyes körében volt egy embere, aki nagyon hasonlított Pittre, nemcsak a szerepben, hanem az életben is. „Olyan volt ez a

forgatás, mintha újra felfedeztem volna magamat” − mondta Pitt Alison Powellnek, az Interview magazin munkatársának. „Mondja, maga hogyan próbálna helyre rakni magában, hogy felébred egy reggel, és rájön, mekkora hülye volt?” A mélynek mélyén a Johnny Suede romantikus történet, még akkor is, ha kicsit szédült, és egy kicsit kiüti a nézőt. Pitt nem játssza, hanem valójában belebújik Suéde bőrébe, aki egyben egy őrült nagy Ricky Nelson-rajongó, egy lelki terhével szembeszálló szépfiú. Van egy meghatározott imázsa, a maga 50-es évekbeli laza külsejével, fekete antilopcipőjével. Annak ellenére, hogy látszik, hogy egy adott korszakban filmezték New Yorkban, a film mégiscsak időtlen, és a mindenkor kegyetlen amerikai metropolisba ágyazódott be. Johnny úgy veszi fel a maga antilopcipőit, mintha azok az égből lezúduló istenek ajándékai lennének. Suéde roppantul bízik a maga sikerében, de végül is csalódást okoz önmagának, akárcsak barátnőjével, Darlette-tel (Alison Moir) való kapcsolatában. Meggyőződése, hogy nagy muzsikus, és még nagyobb szerető, aztán lassacskán kiderül, hogy mindkét területen kudarcot vall. Megpróbál egyfelől túlméretezett vagány lenni, másfelől pedig hihetetlen ártatlanságról tesz bizonyságot, amely − legalábbis egy ideig − átvezeti őt a kellemetlen helyzeteken. Az égből kapott cipők volt a díja, hogy felszedjen egy nőt, abból a körből, amelyben egy egész banda megerőszakolt egy nőt mindjárt a film elején. Ezek a képsorok megfelelően kiegészítik az ő, mindenki számára fontos imázsát. A film többi része nem más, mint kalandos történetek sora benne egy jelenettel, ahol a nő hülyére veszi Johnnyt, és visszatér barátjához, egy durva fotóshoz, akit véletlenül Flip Doubtnak, azaz Kételynek neveznek. Johnny nem sokat lelkizik, gyorsan összejön egy másik barátnővel, Yvonne-nal (Catherine Keener). Ο sokkal inkább földönjáró lény, mint bárki más a filmben, és addig üti-veri Johnnyt, amíg végre a srácnak kialakul valamiféle érzéke a valósághoz − márcsak azzal is, hogy végre kidobja imádott fekete antilop-cipőjét. „Van valami humoros abban, hogy valaki ennyire hisz a saját maga által felépített imázsban” − mondta DiCillo az általa alkotott figuráról − Johnny számára a személyazonossága pont olyan, mint amilyenek ezek a cipók. Ez az identitás neki tökéletesen megfelel. Johnny Suede nem más, mint egy csepűrágó, aki éppen csak egy villanást lát magából.” DiCillo első filmje, függetlenül attól, hogy milyen nehezen született meg, erős, határozott stílust képviselt. A színek, és a főszereplők által stilizált előadásoknak köszönhetően a Johnny Suede hamarosan kultuszsiker lett. Nem volt könnyű idáig eljutni, márcsak azért sem, mert a film forgatása sem volt leányálom. Brad Pitt volt a film vezető színésze, és megpróbálta a legtöbbet kihozni ebből a szituációból, és abból az erőből, amit a film sugárzott. Sztárizmainak megfeszítése rögtön konfliktusba keverte őt a film író-rendezójével. „A Johnny Suede készítése hosszú, részletekbe menő folyamat volt. Nem mondhatnám, hogy folyamatosan habostorta tetején ültünk. Nem akartam sem kefélést, sem libidót” − mondta DiCillo a színészről − „be akarsz dobni ilyen dumákat, hogy hé, ismersz, megcsípsz, akkor nálam nem vagy nyerő. Én azt mondtam Bradnek: mondd azt, ami éppen eszedbe jut.” Pitt nagy bűnt követett el. Miután elnyerte a szerepet, mert a meghallgatásokon kiemelkedően ő volt az, aki a legjobban megértette a figura lényegét. Ugyanakkor túlságosan szó szerint vette az 50-es évek stílusát, és be akarta dobni az akkori idők szlengjét, ami hiányzott a forgatókönyvből. Megközelítését pedig sokan úgy értelmezték, hogy a fiatal színész még bizonytalan, és ezért inkább feltétlenül, és akaratlanul is bízik a rendezőben vagy a forgatókönyvíróban. Pitt éppen csak kezdett beletanulni a maga sztár-potenciáljába, olyan primadonna volt, aki, bár a színpadon tündökölt, még nem szerzett igazán sok barátot. DiCillo három évvel később, második filmjével, az Árnyékban-nal jelentkezett. Ravasz és szellemes komédia, ami egy filmforgatás hátterében zajlik. A főszereplő Steve Busceni volt, egy frusztrált rendező szerepében, valamint James LeGros, mint Chad Palomino

primadonnáskodó sztár. Palomino szeszélyeit és parányi tudását állítja a kreativitás szolgálatába. A People, amely LeGrost a „függetlenek Brad Pittjének” nevezte, megkérdezte: „Igaz-e, hogy LeGros a maga agyatlan szépfiú színészfiguráját Brad Pittről mintázta?” LeGros így válaszolt: „Chad mindazoknak a színészeknek a vegyülete, akikkel valaha együtt dolgoztam − különösen háromról van szó, akiket nem akarok megnevezni. Brad pedig maga a jóképű ördög...” Tagadta, hogy alakítása éppen Brad Pittnek szólt volna, maga Pitt viszont azt állította, hogy ő valójában szívesen eljátszotta volna ezt a szerepet az Árnyékban, hogy újra együtt dolgozzon a Johnny Suede rendezőjével, de sajnos ezt más lekötöttségei miatt nem tehette meg. Annak ellenére, hogy nyílt színi súrlódások voltak a forgatás közben az egyre népszerűbb főszereplősztár és a frusztrált független rendező között, DiCillo később is úgy vélekedett, hogy Brad Pitt volt az egyetlen, aki így életre tudta kelteni Johnny Suede-t. Más okai is voltak arra, hogy hálás legyen Pittnek. Éppen akkor mutatták be a Thelma és Louise-t, amikor a forgatást befejezték, és ebben Pitt már befutott csillagként szerepelhetett. „A Miramax úgy vette meg az Egyesült Államokbeli forgalmazási jogokat, hogy nem is látta a filmet, de három tényező elegendő volt neki − mondta DiCillo. − Először is a film elnyerte a locarnói fesztivál Arany Leopárd díját, másodszor jó kritikát kapott a Varietytől, harmadszor pedig Brad Pitt volt a főhőse.” Azért még a forgalmazás ürügyén is féltékeny maradt a rendező Pitt-tel szemben. „A Miramax megpróbál Brad Pittből tőkét kovácsolni − jelentette ki, amikor éppen a legnagyobb viharok folytak a Thelma és Louise körül − jobban örülnék, ha a filmemnek meglenne a maga saját identitása. „ Pitt viszont próbálta a Johnny Suede mérsékelt sikerét Tom DiCillóra kenni. „A film teljesen DiCillóé volt. Olyannyira, hogy ha valaki kinyitotta volna a fejét, egy darabban kivehette volna belőle. Ez rendkívül szórakoztató lenne, jobb, mint a Mennydörgés napjai! Sokak örülnének neki. Én viszont szeretnék sok mindent kipróbálni. Mielőtt bevenném magam egy lyukba, meg akarom mutatni, mit tudok. Nagy terveim, nagy céljaim vannak” − jelentette ki Pitt, biztos tudatában annak, hogy eljött az d ideje. A Johnny Suede legkeményebb kritikusai Pitt baptista szülei voltak. „Én szeretem a filmet − mondta a színész az Empire-nak − de ők gyűlölték. Mindig is tudtam. Amikor megjelent, és beszéltem velük telefonon, azt mondták: még ma este kikölcsönözzük a Johnny Suede-et... Ezek a filmek nem mennek arrafelé, ahol én felnőttem. Eltelt egy hónap, és még csak említést sem tettek róla.” Később, egy másik telefonbeszélgetés során Pitt nagyapja közölte, hogy végre látta. „Megnéztük a filmedet, Betty, mi is volt a címe annak a filmnek, ami nem tetszett?” A kritikák egy kicsit kedvezőbbek voltak, mint amit Pitt saját családjától kapott. Különösen jó volt a visszhangja a Variety-ban − amely, mint említettük, többek között eladta a filmet „lábon” a Miramaxnak. „Brad Pitt, aki felfrissült a Thelma és Louise rablási jeleneteitől, Johnny-nak megfeleld vonzerőt ad, és a szereplőgárda többi tagja szerető gondoskodással veszi őt körül” − olvashatjuk a lapban. A Village Voice-ban J. Hoberman rátapintott a kultuszfilm sikerének fő titkára: „DiCillónak nagy szerencséje van, hogy Brad Pitt játszhatta el ezt a hőst, akit őszintén magáévá tett. Lehet a Johnny Suede-et úgy is tekinteni, mintha rajzfilm lenne, ugyanakkor elég mély ahhoz is, hogy az ember kérdéseket tegyen fel vele kapcsolatban.” Amikor 1992 júniusában a filmet bemutatták Nagy-Britanniában, a kritikusok siettek gyorsan kikiáltani Pittet a mozi új bálványának. A Times-ban David Robinson Pittet olyan „erőteljes fiatal színésznek nevezte, aki hitelesen ragadja meg Johnny abszurditását, szűklátókörűséget, és öntudatlan érzékiségét. Pitt lassú tűzön égő alakítása − ami teljesen más, mint a Thelma és Louise-ban játszott szeretőfigurája − azért is emlékezetes, mert sosem játssza túl magát.”

Alexander Walker a London Evening Standard-ben csatlakozott azokhoz, akik Pittnek a Thelma és Louise-ból eredendő hírnevére hivatkoztak, mielőtt nagy jövőt jósoltak volna neki. „Pitt megnyerő művész. Ugyanolyan romantikus vesztes-képe van, mint James Deannek. Fedezzük fel újra Brad Pittet, mielőtt a vízcsapból is folyni fog.” Ugyanezt a hasonlatot sütötte el a Financial Times kritikusa is. „Amennyire az amerikai kritikákból ez megítélhető, Brad Pitt olyan karizmával játssza el ezt a páváskodó, negédes figurát, hogy mindenkit James Deanre emlékeztet.” Hát megint előbukkant az elkerülhetetlen összevetés James Deannek Először a Mesék a kriptából epizódja után kapta meg az „új James Dean” titulust, sok más hasonló ifjú színész mellett. „Nem sokat törődöm ezzel − mondta Pitt, aki akkor már 27 esztendős volt, vagyis hárommal több, mint James Dean, amikor meghalt. − Úgy látszik, egyeseknek minden kezdőt valakihez kell hasonlítaniuk, de én befogom bizonyítani, hogy az ilyen utalások nélkül is megállom a helyemet. Ne bántsanak − végül is elég szép dicséretet kaptam. „ Ez a fajta dicséret a Johnny Suede után olyan gyakorivá vált, hogy Pitt kezdte rettentően unni, különösen azt az újságírói kérdést, hogy James Deanhez való hasonlóság ösztönös-e vagy sem. „Miért akarják önök mindenáron, hogy valaki egy holt emberhez hasonlítson?” − kérdezett vissza az egyik riporternek. Azért a Thelma és Louise, valamint a Johnny Suede sajtóvisszhangjától kicsit Brad Pitt fejébe szállt a dicsőség. A Johnny Suéde nem az utolsó film volt, ahol összeütközésbe került a rendezővel és a többi szereplővel. A Szenvedélyek viharában és az Interjú a vámpírral esetében is elég sokat beszéltek Pitt egoista követeléseiről. A Village Voice filmkritikusa a. Johnny Suede-et hiperrealitása miatt hasonlította egy rajzfilmhez, de akkor még nem tudták, hogy Pitt következő főszerepét egy valóban rajzfilmre emlékeztető hibridben Ralph Bakshi Remek világa című filmjében. Hollywood egyik ellentmondásos figurájának tartják Ralph Bakshit, a rajzfilmrendezőt, akinek 1972-es Fritz, a macska című filmjét cenzúrázták annak idején, akárcsak később a szintén animációs Varázslókat (1977), vagy az Amerikai popot (1981), sőt, még a JRR Tolkein fantázia-regénye alapján készült filmjével, a Gyűrűk urával (1978) is baj volt. A Remek világ története két évvel azelőtt elkezdődött, hogy Bakshi komolyan nekifogott volna a forgatásnak 1991 májusában, amikor találkozott Frank Mancuso jr. producerrel. Mancuso volt a producere a Péntek 13 filmsorozatnak, valamint a Belső ügyek című kriminek (1990), amelynek főszereplője Richard Gere volt. A két ember olyan tervet fontolgatott, amelyben egy férfi foglya marad annak a rajzfilmnek, amit ő maga készített. Bakshinak az az ötlete támadt, hogy a történet érdekében kombinálják az élő akciót az animációval. Az egész úgy kezdődött, mintha fordítva csinálták volna meg a Roger nyúl a pác-bant. Bakshi számara ez nagy technikai kihívást is jelentett. Ráadásul neki nyolc év után kellett visszazökkennie a filmkészítésbe, mivel a két filmje között eltelt időben festészetet tanult. A filmhez kitűnő színészeket toboroztak, akik szívesen játszottak olyan karaktereket, amilyeneket a nagy stúdiók úgysem bíztak volna rájuk, de hozzájuk jónéhány animator is csatlakozott. Az első csillag, akinek felkeltette az érdeklődését a terv, Kim Basinger volt − neki nagyon tetszett Holli Would, a rajzfilmfigura, aki szeretne emberré válni. „Holli óriási − mondta Bakshi teremtményéről. − Többet akar az élettől, mint amennyit kapott. Csodálatraméltó, ahogyan valóságos akar lenni, és ezért meg is tesz mindent. Olyan lány, aki végre ki akar szállni abból a pokolból, amelyben él − és igen sok ilyen lány van Brooklynban (Bakshi ott nőtt fel), aki szeretne kiszakadni innen és elhúzni Los Angelesbe. „ Világosnak tűnt, hogy az animátorok, Bakshi legelső vázlataitól kezdve már Kim Basingerben gondolkodtak Hollit illetően. Kim első sikerét Sean Connery 1983-as James Bond-visszatérésében, a Soha ne mondd, hogy sohá-ban aratta, aztán jött a fülledt erotikájú 9 és ½ hét (1986), Mickey Rourke partnereként. Basinger játszott a Batmanben (1989), a Dermesztő szenvedélyekben (1992), a Fogd a nőt és fussban (1991), és a Szökésben (1994) −

ez utóbbi kettőben férje, Alec Baldwin volt a férfi főhős. Mancuso producer azt hitte, hogy mindenki tapsikolni fog örömében, hogy a filmnek olyan szerencsében van része, hogy Basingert megszerzik a film számára. A film, amelyet eredetileg a Roger nyúl a pácban olcsó változatának szántak, most már átkerült a nyári kasszasikervárományosok kategóriájába. A Remek világ rajzfilmrendezőjét Gabriel Byrne, az az ír színész játszotta, akit az amerikai közönség elsősorban a Coen-testvérek filmjéből, A halál keresztútjaiból ismert (1990), később pedig játszott a Szokásos gyanúsítottak (1995) című filmben. Byrne úgy jellemezte a figuráját, Jack Deebsét, mint olyan összeesküvőét, aki életében a legnagyobb félelmeket okozta. „Az utazást teljesen komolyan veszi „ − mondta Deebs animációs világban tett bolyongásairól − „kezdetben az első sorban ül, de aztán leghátulra kerül, és nem is tudja igazán, hová jut”. A film Deebst-et követi, amint élete éppen mélyponton van, de aztán rátalál arra a kétdimenziós világra, amit ő teremtett meg. Holli Would az egyik figura, akivel találkozik. Ο egy játékszer, aki teljes fegyverzetben pattant ki az agyából, és kétségbeesett kísérleteket tesz arra, hogy emberi lénnyé váljon. Márpedig egy rajzfilmfigura csak akkor válhat emberré, ha szexuális kapcsolatot létesít egy igazi emberi lénnyel − ez Ralp Bakshi igazi „korhatáros” csavarja. A másik humanoid, aki belép a Remek viághoz. Frank Harris, akit Brad Pitt alakít. A tragédia megkínzott fiatal áldozata, ráadásul egy második világháborús veterán, aki megnyugvást éppen ebben az animációs világban talál, mert itt fel tudja mérni, mitől is menekült meg. „Harris kapott néhány pofont az élettől, és ezért őt ki is pipálták − mondta Pitt erről a kissé zavaros figuráról − de most belekerült a Remek világa, és valóban naggyá válhat. Ez a fantázia ideje.” A Thelma és Louise-ban nyújtott alakítása miatt akarta Frank Mancuso Pittet erre a szokatlan szerepre. „Harris az egyik legösszetettebb alak a Remek Világfeíin. Azért maradt benne ebben a filmben, mert félt a valós világtól. Most egy valótlan világból kell magát kiverekednie. „ Ralph Bakshit azért vonzotta a terv, mert kedvet érzett az áttörést jelentő animációs munkához, és főleg azért, mert ő félfelnőttként közelített az animációhoz, és ez nem is meglepő, a Fritz, a macska után. „Az animáció sokáig alapvetően csak gyerekekhez szólt, és azt hiszem, ez borzasztó visszalépés volt. Nem mintha a gyerekfilmek nem lettek volna szépek, csakhogy az animáció ennél sokkal többre képes. így hát ez a film az animáció határainak kiszélesítését jelenti. „. A forgatókönyv hangnemét Bakshi nem tudta valójában meghatározni. „Legalább 3-4 műfaj is beleszól − ismerte el − vannak horror-pillanatok, vannak fekete film-jelenetek, izzó detektív-képsorokkal, és ott vannak a rajzfilmtörténetek.” Ezzel együtt Deebs kortárs figurát alakít, Pitt Harris felügyelője úgy néz ki, mintha a 40-es évek háború utáni környezetéből maradt volna itt. A legnagyobb gondot az jelentette, hogy miként lehet sikeresen kombinálni az élő akciót és az animációs elemeket a megszorított, alig 16 millió dolláros költségvetésből. A megoldásért Bakshi visszament az időbe, 1937-be, amikor a Disney-stúdió olyan multiplán kamerát dolgozott ki, amely különleges látószöget biztosít a nézőnek. És ez lehetőséget teremtett arra, hogy az animációt fel lehessen használni életnagyságú élő akciós jelenetekhez is. „Pénzügyi szempontból egyszerűen lehetetlen volt számunkra, hogy hatalmas színpadokat építsünk fel a hagyományos módon − mondta Bakshi. − Akkor jöttem elő azzal az ötlettel, hogy nagyítsák ki az animációs háttereket, és ezeket úgy helyezzék el, mintha filmforgatási helyszínek lennének. Így aztán az egész jelenetet multiplane kamerával forgattuk − és ezt csak azok tudták, akik a színpad körül voltak,” Végül ez az áttörés tette lehetővé a filmnek, hogy a produkció olcsó legyen, 3 dimenziós látvány, pedig szemben a „valós világ” képeivel szinte bizarr módon szürrealistává vált. A fő felvételek első három hete Las Vegasban történt, abban a városban, amely tágasabb az életnél. Ott zajlott minden „élő akció”-jelenet, és a film „valós világ” méreteit is ott szabták.

Las Vegas volt a fő támaszpontja a Remek világ fantáziaföldjének is. „Nincsen olyan város, amelyben jobban meg lehetne valósítani egy rajzfilmvilágot” − mondta Mancuse. Még mintegy hathetes forgatásra volt szükség, főleg a hangfelvételeknél, Los Angelesben és környékén. Új technikát kellett a helyszínen felállítani az új animációs trükkökhöz. Bakshi összetrombitálta a műfaj veteránjait, meg azokat az újoncokat, akik a kaliforniai művészeti iskolában tanultak, és még diplomát sem kaptak. Két hónapba került, amíg sikerült az élő felvételeket kombinálni az animációs elemekkel, és a végső munkálatok kilenc hónapi munkát jelentettek, 300 háttérben dolgozó művésszel, technikussal, vágóval, és animátorral. Eppenhogy elkészült a film az 1992 júliusra tervezett bemutatóra. Igen nagy nyomás nehezedett a sztárokra, a rendezőre és a producerre. Elég nehéz volt elmagyarázni a stúdióvezetőknek, de a sajtónak is a Remek világ koncepcióját, nemigen hitte senki, hogy sikeres lehet. Végül is a terv úgy tűnt, túlságosan nagyszabású már egyedi elemeiben is ahhoz, hogy még hozzáadjanak valami értelmeset. „Kétségtelen, hogy emiatt a film miatt történt, hogy Ralpnak és nekem olyan területekre kellett behatolnunk, ahol korábban soha nem jártunk − ismerte el Mancuso a Starlog sci-fi filmmagazinnak − Ralph soha nem csinált azelőtt egyetlen éld filmet sem, nekem pedig nem volt közöm az animációhoz. Ez pedig nagy teher volt, mi több, bizonyos szempontból még elidegenítő hatású is.” Nemcsak a producer és ä rendező idegenedett el a produkciótól. A színészeknek is gondot okozott az a valószínűtlenség, amivel dolgozniuk kellett, és különösen probléma volt ez olyan tapasztalt sztároknál, mint Garbriel Byrne vagy Kim Basinger, akiket ez messze eltávolított megszokott referenciájuktól. A kísérlet ellenben nem volt ennyire kellemetlen Pitt számára, aki még éppen csak beleszagolt a filmes kalandokba, és még nyitott volt az új munkamódszerekre, de amikor e film után fel akarták kérni hasonló „kék-képernyős” munkára, azt felelte: „Soha többé”. Magán a stábon belül gyakran támadhatott az az érzése a külső szemlélőnek, hogy nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal, és az egészből egy bizarr zagyvalék jött ki. Michael Corenlith produkciós tervezőnek jutott az a hálátlan feladat, hogy valahogy egybevágja a különböző töredékeket, hogy az összképnek azért legyen füle-farka. „Túlságosan sokféle képregényből, rajzfilmből és kortárs képzőművészeti stílusból merítünk, sokkal többől, mint ahogyan azt eredetileg akartuk − vallotta be a Starlognak − túl sok olyan töredék készült el, amelynek megvolt a saját gyártási módszere. Időm nagy részét azzal töltöttem, hogy ingadiplomáciát folytattam az animátorok és az illusztrátorok között. Állandóan emlékeztetnem kellett őket arra, hogy mindebben egy élő film is lejátszódik, és olyan közeget kell teremteni, amely az élő színészekkel és eszközökkel harmonizál. „ A Remek világgal éppen az volt a legnagyobb gond, hogy a produkció mintha elvesztette volna szem elől az emberi elemet. A színészek − Basinger, Byrne és Pitt − mintha csak pótlólagos elemekként mozogtak volna az egész keverékben. Mintha Bakshi elfelejtette volna a valódi színészeket irányítani. A színészekre bízták, hogy mit hoznak ki saját maguk a figurákból. Pittnek több munkája volt ezzel, mint a többi, filmbeli partnerének, de láthatóan őjött ki belőle a legjobban. Ennek ellenére az egész elképzelésnek a bátor, ám bukásra ítélt kudarc jutott osztályrészül, és nem az olyan tömegsiker, mint a Roger nyúl a pácban-nak. A Paramount marketing-osztálya azt a hálátlan feladatot kapta, hogy egy zavaros és zavarba ejtő filmet ajánljon a moziközönségnek. Kapaszkodót jelentett ugyan számukra Kim Basinger, és az egyre följebb törő Pitt, de az egész túlságosan bonyolult volt ahhoz, hogy néző könnyedén befogadhassa. Ekkor valaki előjött azzal a ragyogó Ötlettel, hogy − a Hollywoodot hirdető óriás betűk mellé tegyenek egy 75 láb magas karton-Basingert, mint reklámtrükköt. A Paramount azt

kérte, hogy Kim Basinger animációs partnerét ültessék fel a D betűre. A helyi szervek ebbe beleegyeztek, mivel jelenleg a Paramount az egyetlen stúdió, amelynek épületei a mai napig a hollywoodi térségben maradtak, a többiek mind elköltöztek Los Angeles más körzeteibe. A Paramountnak nem kellett fizetnie ezért a kiváltságért, de 27 ezer dollárt fizettek be annak az alapítványnak a számlájára, amelynek célja a szimbólum fenntartása, továbbá ugyancsak 27 ezret annak az alapítványnak, amelyet az 1991-es Los Angeles-i zavargások utáni újjáépítésre hoztak létre. A stúdió fizette azt a két őrt is, akik a reklámnál 24 órás őrszolgálatot láttak el. A terv nem nyerte el a hollywoodi háztulajdonosok szövetségének tetszését, és bírósághoz fordultak. Megpróbálták rábírni a Paramountot, hogy vonja vissza reklámját. „Los Angeles az egyetlen város a világon, ahol megengedik, hogy a legkiemelkedőbb emlékművéből közönséges hirdetőtáblát csináljanak” − panaszkodott Chuck Welch, a szövetség elnöke. „Nem hiszem, hogy ugyanezt meg lehetne csinálni az Eiffel-toronnyal, a londoni Towerrel, vagy akár a Washington-emlékművel.” Végül a szövetség tiltakozása nem járt eredménnyel, és a Paramount több milliós értékben kapott ingyen reklámot. De ez nem segített. A film nem aratott különösebb sikert, bár a videósok körében egészséges kultusznak örvend, akárcsak előtte a Johnny Suede. Ami pedig a Hollywoodjelet illeti, alighanem a Paramount nemcsak az első, hanem az utolsó cég is volt egyben, aki használhatta a betűit. A film júliusban került bemutatásra, és meglehetősen ledorongoló kritikákat kapott az Egyesült Államokban és Európában egyaránt. A Village Voice a film hibáit hangsúlyozta ki, és ezeket határozottan Bakshi rovására írta: „Nagyon szegényesen irányította a rosszul összehangolt színészeket” − írta James Hannaham − „teljesen színtelenek az elektromos, őrült animációs farkasklinikával, ordító telefonokkal és megalomániás nyulakkal szemben. „Bár Pitt keményen megküzdött szerepével, ő sem úszta meg a Voice kritikáját: „Brad Pitt kudarcot vall a film minden szavában − alakítása esetlen és negédes.” Amilyen lelkes volt a Variety a Johnny Suede esetében amely lökést adott Pitt karrierjének, olyan könyörtelen volt a Remek világgal. A fő célpont persze megint Ralph Bakshi, Hollywood animációs lázadója volt. A Variety szerint a film „valóságos kínszenvedés, mintha a nézőket perbe fognák rajzfilm formájában. Bakshi olyan vadul, olyan brutalitással hagyja száguldani fantáziáját, mintha csak egy érzéki gerillatámadást vezetne, amelyben a mesemondás minden hagyományos szabályát felrúgja.” A New York Daily News egyszerűbben fogalmaz: „Bakshi animátori vénája továbbra is elnyomja a témáival kapcsolatos ítélőképességét.” Nagy-Britanniában a film egy kicsit enyhébb bírálatokat kapott, és jobban rokonszenveztek a kritikusok Brad Pitt szerepével is. A Sight And Sound úgy tekintette őt, mint az egyetlen, aki ért valamit a darabban. yrA nyitó jelenet, amelyben Brad Pitt, mint Frank, motorbalesetet szenved, az egyetlen jólirányított élő képsor. A Remek világot különben elárasztják a felesleges figurák, nkik keresztül-kasul repkedtek a vásznon. Pitt és Gabriel Byrne a végsőkig küzdenek ez ellen, sajnos ez nem mondható el Kim Basingerról” − írta Jeremy Clarke kritikus. Számos kritikus összevetette a Remek világot, a Roger nyúl a pácban-nal, − természetesen az előbbi kárára. Ugyancsak ebben a szellemben hasonlították össze a Kathleen Turner hangján megszólaló Jessica Nyuszit Kim Basinger Holli Wouldjával − így aztán nem sok vizet zavart a Remek világ, annak ellenére, hogy Angliában éppen 1992 karácsonya előtt mutatták be. Pitt emlékezett arra, hogy családja mennyire nem szerette A fohnny Suede-et, így aztán egyáltalán nem lepte meg, hogy most a família egy emberként ledorongolta újabb munkáját. „ Utálták, úgy, ahogy volt − mesélte − nagy szar is volt, nemde? Bár én szeretem a rossz filmeket, mert szeretek otthon a képernyőről ordítani” − tréfálkozott. Valójában elég rosszul jött neki, hogy ekkora csődtömeghez a nevét adta. Az ilyent

általában nehezen heverik ki a színészek, nem is beszélve a befektetett időről és pocsékba ment energiáról, ha egy a film megbukik. „Komolyan féltem − mondta Pitt a zavaros produkcióról − azért is néztem meg, hogy tudjam, mi az, amit elrontottunk. Sajnos a Paramount átalakította a forgatókönyvet, csak közben elfelejtették az így támadt hézagokat betömni. És persze jöttek az újabb stúdiófőnökök. Lehet, hogy lehetett volna javítani a filmen, de ha volt is ilyen esély, sikerült elszalasztani. Belekeverték a politikát, ami számomra a legnagyobb őrültség, mert művészetellenes. Pedig Ralph jó fej, ezért a dolog nagyon dühített.” Pitt a 90-es évek elején személyesen és szakmai szempontból is furcsa helyzetbe került. Egymás után két nagy bukásban volt része afohnny Suededel és a Remek világgal, és ezzel a vereséggel szemben tehetetlen volt. Tudta, hogy értéke − és ezzel együtt esélye további szerepekre erősen csökkent, ha következő filmje sem sikerül. Éppen ezért megpróbált magának olyan szerepet találni, amely ismét felfelé viszi a hollywoodi ranglétrán. Elete még komplikáltabb lett, mint azelőtt, de Pitt ebben az árnyékos helyzetben is megállta a helyét. ,^A dolgokat egyszerűen és becsületesen közelítem meg − mondta. -Amikor az események kicsúsznak az ember kezéből, mindig van egy egyszerű válasz. Vannak emberek, akik ezt gyorsan megtalálják, és vannak, akik soha.” A bukások ellenére híres volt, és élvezni is akarta a hírnevét. „Nem lep meg” − mondta személyes sikeréről az Interview-nak, elvégre megdolgozott érte. „Egy sor újdonságot hozott számomra.” Abban a helyzetben volt, hogy 1992-ben nyugodtan végiggondolhatta a Hollywoodhoz fűződő egész viszonyát. „Ez a hely jó nekem, de a legtöbben távolról ítélik meg Hollywoodot. Vannak emberek, és én is közéjük tartoztam, akik azt hitték: ez a boldogság helye. Ezért is hagytam el Missourit. A boldogság számomra egyfajta utazás. „ Azért nem volt minden tökéletes a magánéletében. Pitt és Juliette Lewis egyre több időt töltöttek el egymástól távol, hiszen mindketten saját karrierjüket építgették. Es a távolság károsan hatott kapcsolatukra.

7. Út a sztárság felé 1992 elejére Pitt már szép utat megtett, és úgy tűnt, ez nem is került olyan nagy erőfeszítésébe. „Túlságosan is könnyen jött minden − ismerte el később, 1995-ben a Vanity Fairnek adott interjúban. − Kezdem azt hinni, hogy mindenkinek, aki sikeres ezekben a kis körökben, ugyanígy kellene gondolkodnia. Ezért nem tudnak sokan felszínen maradni. Az emberek szeretnének híresek lenni, de azt senki nem tudja igazán, hogy jut el odáig. Ez a dolog általában csak megtörténik az emberrel, és· ez benne a nagyszerű.” A Thelma és Louise nagy áttörésével Hollywoodban megismerték nevét és arcát. A Szívesség megtette neki azt a szívességet, hogy eltűnt, és így nem kellett folyton JD szerepét ismételgetnie különböző szex-témájú filmekben, annak ellenére, hogy számtalan ilyen szerepet kínáltak neki. „Most már csak azt kell bebizonyítanom, hogy nemcsak jóképű vagyok, hanem van bennem más, tartalmasabb is” -jelentette ki. − ,ftz emberek mindig megpróbálnak minket beskatulyázni, meghatározni, és ezt rendszerint rosszul teszik. Csak te magad tudod, hogy merre tartasz. És te vagy àz egyetlen, aki pontosan tudod, hogy ki vagy.” Pitt kapott jó néhány szerepajánlatot, köztük több olyant, amelyben Juliette Lewisszal játszott volna. Jonathan Demme-nek a Bárányok hallgatnak után következő filmjét Bolondulok érted címmel harangozták be. Egy elmegyógyintézeti ápoltról szólt, aki összebarátkozik a kórházi személyzet egyik kitaszítottjával. Pittre akarták bízni a főszerepet, ami előtanulmánya lett volna az 1995-ös Tizenkét majomban nyújtott alakításának. Pittet és Lewist szerették volna megnyerni Frank Military bírósági krimijéhez, az Ésszerű indok nélkülhöz, amelyből végül nem lett semmi, akárcsak Pitt főszerepéből a Páviánszívben, amelyet végül Rakoncátlan szív címmel készítettek el 1993-ban Christian Slaterrel. Pittre gondoltak akkor is, amikor az Ördög ügyvédje című filmet tervezték, amely egy olyan

forrófejű ügyvédről szólt, aki csak azért lép be egy céghez, hogy kiderítse: maga az Ördög irányítja. A terv szerint a Sátánt Al Pacino játszotta volna, a rendező pedig Joel Schumacher lett volna, de végül a film nem készült el. Pitt mindenképpen komolyan akarta venni a színészetet, és arra törekedett, hogy bizonyítsa állandóan fejlődő színészi képességeit. De ugyanakkor nem akart még egy olyan kudarcot, mint amilyen a Remek világ volt. Ötvenöt éves korában Robert Redford Hollywood érett szívrablója volt, aki már túljutott azokon a buktatókon, mindazokon a buktatókon, amelyeknek Brad Pitt még a sűrűjében volt. Kezdetben őt is jóképűsége miatt hívták, és elsősorban külsejével aratott sikert a kamera előtt. Mindebből úgy tudott kikeveredni, hogy a színészi játék mellett elkezdett filmeket írni és rendezni, közben pedig nyilvánosságot adott politikai, valamint a környezetvédelemmel kapcsolatos nézeteinek. Ο hozta létre a Sundance Intézetet és Filmfesztivált, hogy új, fiatal, független filmes tehetségeket támogasson, és már korábban kapcsolatba került Pitt-tel, aki maga is résztvett Tom DïCillo Johnny Suede-je forgatókönyvének elkészítésében. Redford, aki olyan nagy sikerfilmekben szerepelt, mint a Nagy Gatsby (1974), a Butch Cassidy és a Sundance kölyök (1969, ez volt Pitt egyik legkorábbi filmemléke), valamint az Elnök emberei (1976), a 80-as években csökkenni látta népszerűségét. A mélypont az 1990ben, nagy költséggel forgatott Havanna volt. Ezt követte az 1992-es Komputerkémek című film, egy számítógépek körül zajló krimi, nagy sztárparádéval: olyanok játszottak benne, mint Sidney Poitier, Dan Aykroyd és River Phoenix. Redfordnak elég jó volt a rendezői renoméja, mivel 1980-ban rendezői Oscart kapott a Hétköznapi emberekért, de nem állt a kamera mögött 1987, a Milagrói babháború óta. A Folyó szeli ketté, Norman MacLean önéletrajzi története egy apáról és két fiáról, aki csak a repülőhal-horgászaton keresztül képesek kommunikálni egymással, igen közel állt Redford szívéhez, és eltökélt szándéka volt, hogy filmet készít belőle. „A film egy egymást, olyan, mélységesen szerető családról szól, akik képtelenek megérteni egymást. Azt szeretném bemutatni, hogy a büszkeség etikája mennyire mély nyomot hagy rajtuk, és hogy miként lehet segíteni valakin, akit szeretünk, mielőtt még túl késő lenne.” A legnagyobb gond a szereposztás volt. Az idősebb MacLean-testvért, Normant Craig Sheffer vállalta el, és Tom Skerrit szerződött az apa szerepére, de az öccs, Paul figurájára, aki agyafúrt és sorsüldözött egyszerre, elég nehéz volt alkalmas színészt találni. A színész, akinek felmerült a neve, River Phoenix volt. Ο együtt játszott Redforfddal a Komputerkémekben. Phoenix példanélküli sikert ért el a 80-as évek végén, mint Hollywood legújabb ifjú szexbálványa. A fiatal színész, bizarr dél-amerikai gyerekkorával és hippi szüleitől kapott szokatlan nevelésével a színes magazinok ideális riportalanya volt. Phoenix meghallgatást nyert Redfordtól a szerepre, és a rendező szerint alkalmas is lett volna rá, de ő maga viszont kételkedett abban, hogy valóban neki való-e. „Nagyszerű a forgatókönyv − mondta − a meghallgatáson még vagy ezren részt vettek rajtam kívül. Bár nagyon kellemes volt a találkozás Redforddal, azt hiszem, megfogja találni a megfelelő fickót. Azt, aki éppen olyan, mint amilyennek egy, a montanai hegyekben élő, repülőhalra vadászó fickónak kell lennie.” És úgy hozta a sors, hogy ez a „fickó” Brad Pitt lett. Pitt abban az időben még nem volt akkora sztár, hogy meghallgatás nélkül egyből ráosszanak nagyobb szerepeket. Balszerencséjére, első meghallgatása Paul MacLean szerepével, saját bevallása szerint, „egy kalap szar” volt. Úgy tűnt, hogy az a szerep, amely pályafutásának legnagyobb kihívása lett volna, egyszerűen kicsúszik a kezéből. Mivel azonban meg volt győződve arról, hogy van más útja is annak, hogy megkapja ezt a figurát, Pitt és színész barátja − Dermot Mulroney, aki Bridget Fonda partnere volt − a Gyilkosban (1994), és aki később Tom DiCillo Árnyékban című alkotásának társproducere és sztárja lett (1995), − videokamerával leforgattak néhány jelenetet a filmből együtt. Pitt elküldte a kazettát Redfordnak, mint egy kéretlen második

meghallgatást. Azt hiszem, abban tényleg megragadtam valamit” − mondta Pitt a szokatlan felvételről. Robert Redfordot valóban megragadta Pitt növekvő hírneve, különösen azért, mert számos kritikus már erősen hangsúlyozta a közte és a fiatal Redford közötti hihetetlen hasonlóságot. Az idősebb rendező-színész kikérte Ralph Bakshinak, a Remek világ rendezőjének véleményét is, nem is egyszer, háromszor Pittről, hogy érdemes-e őt szerződtetni, és a válasz mindig ez volt: igen! Miután elképzeléseit függetlenek is megerősítették, és látta a felvételt, Redford készen állt arra, hogy nekiadja az önpusztító ifjabb testvér szerepét. Redford maga nem szándékozott szerepelni a filmben, de Brad Pitt szerződtetésének egyik kétségtelen előnye volt, hogy rajta keresztül a rendező beletehette a filmbe saját alteregóját, szócsövét, ahogyan azt később Woody Allen tette John Cusackkal. Redford azt mondja: azért választotta Pittet, mivel meg tudja jeleníteni Paul McLean „aranyifjú” jellegét. „Arcán nem látszik, hogy mi megy végbe benne” mondta Redford, ugyanakkor Pitt színészi játékával meg tudta ragadni a figura sötétebb oldalát is − az ivást, a játékszenvedélyét, amelyek végül bukásához vezettek. Négy hónappal azelőtt, hogy elkezdődtek volna a film munkálatai, Norman MacLean meghalt. Redford öt éve ismerte az írót, ez idő alatt hosszasan harcolt vele − időnként más .színészekkel, például William Hurttel konkurálva − hogy adja neki a megfilmesítési jogokat. Redford MacLean kezdeti vonakodásáról így vélekedett: ,/\zt hiszem, tudta, hogy valamilyen módon tökéleteset alkotott. Rengeteg szenvedéssel, szorongással sikerült ez neki annak idején, így aztán érthető: miért kockáztassa, hogy valaki lemészárolja művét a vásznon?” Az író halála után Redford még inkább kötelességének érezte, hogy igazságot szolgáltasson ennek az alkotásnak. A film készítése rengeteg problémát hozott a felszínre − ezek közül nem is egy magából az alapanyagból eredt: „Én magam is úgy gondoltam, hogy ezt a könyvet szinte lehetetlen megcsinálni fiúmén − ismerte el Redford. − Két elemből tevődött össze: az egyik nagyon irodalmi volt, a másik nagyon lírai. A film nem irodalmi közeg, éppen ezért, különösen Amerikában, ezek a dolgok nemigen szoktak sikert aratni. Másrészt pedig a lírát a filmben többnyire nagy cinizmussal kezelik. Ez a két tény komoly akadályt jelentett.” Redford számára nagyon fontos volt, hogy a filmet Montanában forgassák, hogy minél jobban megragadják annak a tájnak a hangulatát, amelyben az eredeti történet játszódik. „Sajnos nem forgathattunk az eredeti Nagy Fekete Láb folyónál, Észak-Nyugat Montana egyik legfontosabb folyójánál, Missoula város közelében, ahol a történet játszódik” − panaszkodott Redford. − „Az volt az ötletünk, hogy annál a folyónál forgassunk, ahol Norman minden nyarat eltöltött gyermekkora óta. A víz már teljesen szennyezett volt a bányászattól, az ipar bűnös erőszakjától.” Lehetetlen volt megoldani, hogy a repülőhalvadászatra koncentráló filmben a főbb szereplőknek ne kelljen megtanulniuk tisztességesen halat fogni. Pitt teljes erővel belevetette magát − mindenképpen szeretett volna autentikusnak hatni a vásznon. Elvégre Paulról azt írta a szerző, hogy istenáldotta tehetsége van ehhez a sporthoz, így nem foghatott bele a szerepbe úgy, mint aki azt sem tudja, mi fán terem a halászat. Elég kevés lehetősége volt arra, hogy gyakoroljon, de végül megtalálta az erre alkalmas helyet. Technikáját hollywoodi házak tetején csiszolta. Néha átugrott barátnőjéhez, Melissa Etheridge-hez, hogy úszómedencéjében próbálja ki a repülőhal-fogás fortélyait − így aztán viszonylag nyugodtan próbálkozhatott. A Nagy Fekete Láb folyótól 200 mérföldre lévő Gallatinnál Pitt magába és figurájába szívhatta a táj tökéletes panorámájának hangulatát − erre Redford hangsúlyozottan felhívta a figyelmét. Pittnek el kellett játszania régi gyűjtőknél talált repülőhalfogáshoz készített felszerelésekkel is − de csak a közeli felvételeken. Nagyon valószínűnek tűnt, hogy az újsütetű horgász pórul járna a 8 láb hosszú, Montague bambuszbotokkal, amelyeket eredetileg az 1820-as években használtak Montanában.

Robert Redford felfogadta John Bailey szakértőt, hogy a stábot a repülőhal-fogás kifinomult művészetére oktassa. Brad Pittnek a film nemcsak múló barátságot jelentett ezzel a sporttal, de sokkal többet tanult abból, hogy Robert Redforddal dolgozhatott. Rájött arra: mindenekelőtt rajta múlik, hogy a szakma felismeri-e képességeit. Redford adott neki egy jótanácsot, amit meg is szívlelt. „Hollywood biznisz. Ez nagyon világos, zsoldosnak tekintenek, és eszerint kell benne dolgozni. Ha ezt egyszer megérted, már sokkal könnyebben fog minden menni.” A Folyó szeli ketté kivívta számos kritikus elismerését, bár voltak, akiknek fenntartásaik voltak a tekintetben: vajon meg tudja-e ragadni a nagyközönséget egy ilyen leszűkített témával. A többség azonban örült, hogy végre láthat egy olyan filmet, amely a jellemekre épül, és nem a csimm-bummos akciókra. Terrence Rafferty a New Yorker-ben így írt Pitt figurájáról: „Paulnak titokzatos képessége van a halfogáshoz, és legalább ennyire titok, hogy miért alkalmatlan az életre.” A Village Voice a Pitt és Redford közötti hasonlóságokra fektette a hangsúlyt, még azt is pedzegették, hogy Redford döntését Pitt szerepeltetéséről szinte teljesen nárcisztikus gondolatok motiválták. „Nagyon világos párhuzamos vonal húzódik Redford és Pitt aranyifja között” − írta georgina Brown − „Pitt elegáns öltönyével, nadrágtartójával, puha kalapjával teljesen úgy fest, mintha az 1973-as Nagy Balhé fiatal Redfordjának szakasztott mása volna. Λ kamera olyan szeretettel pásztázik a fogpaszta-mosolyán, és égszínkék szemén, hogy látható: valamiféle nárcisztikus ihletés itt a fő motívum.” Nagy-Britanniában a kritikák inkább a filmre, mint a történet számukra kissé homályos irodalmi eredetére koncentráltak, és sokan dicsérték Pitt alakítását, jelentős áttörésnek nevezve játékát. Különösen az Empire magazin volt tele dicsérettel. „Pitt igazi felfedezés, túllépett tinédzser szívrabló imázsán, és olyan erős alakítást nyújt, amely szilárdan összetartja az egész filmet. Redford maga is jól ismeri ezt a szerepkört; 20 évvel korábban valószínűleg ő maga játszotta volna el. „ Hasonlóan kedvezően írtak róla más lapok, például az Independentben Adam Mars-Jones szerint „Pitt különösen jó alakítást nyújt.” A Daily Telegraph szerint „Pitt hihetetlen keresztezése fames Deannek és a fiatal Robert Redfordnak”. Derek Malcolm a Guardianban szintén kiemelte Pitt színészi játékát. „Csodálatosan megcsinált film volt” − mondta Pitt a Folyó szeli ketté-ről. − „Olyan mintha cizellálták volna. Én nem vagyok annyira elégedett a játékommal, de a film annyira jól sikerült, hogy ez többet jelent nekem, mint a saját alakításom. „ Elkerülhetetlennek tűntek az összehasonlítások a fiatal Robert Redforddal. „Nem zavar különösebben − mondta Pitt az állandó referenciákról. − „ Úgy látszik, kell az embereknek egy újabb szex-szimbólum... Brad Pitt a szexet jelképezi? Ha csak ezért vagyok ismert, és ezzel mindent elmondanak rólam, akkor nagyon csalódott vagyok. De remélem, hogy azért ennél többet nyújtok. „ Annak ellenére, hogy A folyó szeli ketté-ben nincs szex-jelenet, Pitt ebben is a már védjegyévé vált jólfésült, jóképű fiút játszotta. Talán azért nem tette igazán boldoggá saját alakítása, mert még maga Robert Redford is inkább a küllemére koncentrált, mint a játékára. Pitt nem tudta igazán kiaknázni azokat a lehetőségeket, amelyek Paul rossz oldalából adódtak, úgy, ahogyan szerette volna − ehhez meg kellett várnia Tristam figuráját az Szenvedélyek vihará-ban. Bár a Folyó szeli ketté-ben kétségkívül jó irányba tett lépés volt Pitt karrierje szempontjából, végül mégiscsak szembekerült ugyanazzal a problémával, hogy lehetne ezen túllépni, és hogyan lehetne elvonatkoztatni külsejétől? Vajon kap-e valaha olyan szerepet, amely végre független lehet attól, hogy néz ki, és csak az a fontos, hogy miként játszik, hogy bebizonyítsa, mennyit ér? Redford filmje után Brad Pitt értésére adta ügynökének, hogy valami mást szeretne, és az

ügynöke hamarosan el is küldte neki a Kalifornia forgatókönyvét. „Én kértem, hogy ilyesmit hozzon” − mondta Pitt arról, hogy miért vállalta el Early Grace sorozatgyilkos ellentmondásos szerepét. „Belevágtam a lehető legnehezebbe. Az ember azért vállal el egy filmszerepet, mert valami megragadja, amibe bele lehet mélyedni. A folyó szeli ketté már végleg rám akarták akasztani a címkét, és ilyenkor az embernek emlékeztetnie kell a közönséget arra, hogy egy kicsit több annál, amit hisznek róla. Nem lehet mindig ugyanazt csinálni.” A kihívást jelentő anyagok utáni folyamatos kutatás innentől kezdve meghatározta pályáját, de Pitt nem akart olyan karriert, mint amilyet kortársa, Johnny Deep befutott. Amíg Deep egyszerűen olyan szerepeket játszott el, amelyek neki tetszettek, és ezzel szinte önkéntelenül olyan ösvényre lépett, amely kerüli a kasszasikereket. Pitt − részben öreg tanítója, Roy London, részben Redford oktatása nyomán − a film üzleti oldalát is felismerte. Tudta, hogy váltogatni kell a biztos sikert jelentő filmeket azokkal, amelyek személyes örömöt jelentenek neki, ám kevesebbet hoznak a konyhára. A Kalifornia volt az első lépés ezen az úton. A film karakterdarab volt, jutalomjáték négy, egymástól teljesen különböző szerepet játszó színész számára. Ebben a „pokolba vezető útifilmben” a dráma középpontjában Brian Kessler figurája állt (őt David Duchovny játszotta, aki később az X-akták Fox Muldereként vált nemzetközileg népszerűvé). Kessler író, aki igencsak elégedett a sorozatgyilkosokkal kapcsolatos kedvenc tézisével, amely szerint ezeket az embereket szánni és segíteni kell, nem pedig elítélni és bebörtönözni. Barátnője, Carrie Laughlin (Michelle Forbes, akit leginkább a folytonosan civakodó Ensign Ro-ként, Patrick Stewart egyik társaként ismerhetünk a Star Trek: Λ következő nemzedék című tv-sorozatból) fotós, aki szexuális töltésű képekre szakosodott. Miután belefáradtak a New York-i nagyvárosi életbe, és elhatározták, hogy Kaliforniába mennek, a párnak az az ötlete támad, hogy összeadhatnák tehetségüket, és egy illusztrált könyvet készíthetnének a sorozatgyilkosokról. Ez mindjárt arra is lehetőséget adna nekik, hogy bejárják keresztül-kasul az országot. Szándékuk szerint megállnának számos rosszhírű helyen, sorozatgyilkosok otthonainál, vagy pedig a gyilkosságok színhelyein, fotóznának és jegyzeteket készítenének. Csakhogy, a költségek megoszlása végett, szükségük van még két útitársra. Ekkor lép be a képbe Early Grayce és Adele Corners, egy valódi sorozatgyilkos és a barátnője, akik hamarosan kipukkasztják Brian morbid fantáziabuborékát, és bevisznek egy jókora, és szükséges adagot a földhözragadt, szennyes valóságból az életébe. A Kalifornia Dominic Sena első” játékfilmje volt. Korábban a videoklipek világában szerzett magának filmes tapasztalatot. Olyan nagyágyúknak készített klipeket, mind David Bowie, Sting, Elton John, és a Fleetwood Mac, de csinált számos reklámfilmet is, az Estéé Lauder parfümöknek, a Coors sörnek, az M&M-nek, a Lincoln Mercury-nak és a Chic farmernek. 1990-ben kezdett el dolgozni Tim Metcalfe forgatókönyvén, elsősorban azért, mert Early Grayce figurája vonzottá. itAmi azonnal megragadott − mondta Sena a forgatókönyvről − az Early Grayce alakja volt, egy különös módon rokonszenves fiatalemberé, akiből egyszeresük sorozatgyilkos lesz.” Sena produkciós partnere, Aris McGarry is egyetértett ezzel: „Early legvonzóbb tulajdonsága, hogy egyszerűen nem fogja fel, mit hoz számára a jövő, mit vonnak maguk után cselekedetei.” A film kidolgozása szempontjából mind a négy szereplő egyaránt fontos volt, és Brad Pitt sem látta figuráját főszerepnek. „A Kalifornia olyan, mint egy zenei kvartett − mondta − mindegyik karakter integráns részé az egésznek, és éppen ezért nagyon összehangoltan kell játszani.” Sena 18 hónapig dolgozott a forgatókönyvön, miközben tovább rendezte a videoklipeket. Csak ekkor érezte úgy: annyira kidolgozta a szerepeket, hogy nekiállhat magának a filmnek. „Early és Adele alakját elég jól megrajzolták − emlékezett Sena − de megpróbáltuk hús-vér alakká formálni Briant és Carrie-t is. Carrie-be több lendület kellett, azért lett belőle izgő-

mozgó fotós, aki kimozdítja barátját Kalifornia irányába. Együttműködésük a könyv összeállításában mindkettőjüknek lökést ad, és a megállásokkal útjuknak célja is lesz.” Sena két fontos szereplőjét a Kaliforniához akkor találta meg, amikor megnézte a Túl fiatal a halálhoz? című 1990-es tv-filmet, amely összehozta Pittet és Juliette Lewist. „Teljesen izgalomba jöttem, amikor megláttam őt” − mondta Sena Lewis-ról. Az izgalmat az okozta számára, hogy felfedezett egy új tehetséget. „Ő volt Adele − és még ennél is jobb volt, hogy én találtam meg őt.” De aztán hamarosan rá kellett jönnie arra, hogy Martin Scorse megelőzte a Vélelem fokával. Annak ellenére, hogy félt, hogy emiatt Juliette Lewis már több gázsit kér, mint amennyit a film költségvetése elbír, Sena megkockáztatta, hogy elküldi neki a forgatókönyvet. Pitt és Lewis már jó ideje kerestek olyan tervet, amelyben ismét együtt dolgozhattak volna. Azzal, hogy különböző” filmekben szerepeltek, hosszabb időre elszakadtak egymástól és ez kezdett meglátszani kapcsolatukon. Miközben Pitt Montanában volt a Folyó szeli ketté forgatásán, addig Lewis Scorsével dolgozott, valamint Woody Allennel a Férjek és feleségekben. Mindkettejük karrierje sínen volt, csak éppen magánéletük szenvedett ettől csorbát. A legjobb megoldás erre a problémára a közös filmezés volt, ahogyan azt a Túl fiatal a halálhoz?-ban sikerült. Úgy tűnt, erre a Kalifornia az ideális lehetőség, különösen azért, mert Early és Adele figurája szinte korábbi kettősük újraélesztése volt. „Adele olyan, mint egy tízéves kislány” − vélekedett Lewis leendő szerepéről. „Nem akar szembenézni azokkal a súlyos körülményekkel, amelyek körülveszik, éppen ezért − hogy megőrizze ártatlanságát − dalolgat, fütyülget, játszik Yo-yojával, mindent csinál, csakhogy ne változzon meg körülötte a világ. Szereti Earlyt, mert gondoskodik róla, védi őt.” Sena először a Thelma és Louise-ban látta Brad Pittet, és a Túl fiatal a halálhoz? c. filmben együtt Lewisszal. Ennek alapján hiteles sorozatgyilkospárt látott bennük. A Kalifornia szinte folytatása volt a Túl fiatal a halálhoz? történetének. Mintha arról szólt volna, hogy mi történne szereplőivel, ha a film csúcspontján nem kapják őket el. Annak ellenére, hogy szerepe teljesen más volt, mint az összes, amit eddig eljátszott, Pittnek két dolgot kellett emlékezetébe idéznie. Annak ellenére, hogy nem volt ennyire szélsőséges, a Túl fiatal a halálhoz? Billy Cantonja adott egy kis alaphátteret Early Graycehez. Másrészt pedig ifjúi évei során Pitt ismert olyan figurákat, mint Early. „Early Grayce vadállat − mondta keresetlenül Pitt. -Kicsit kölyök, nagy sörivó. Jól ismertem az ilyen pofákat. Azok a fajták, akik belerúgnak az útjukba kerülő macskákba, és állandóan gyufaszálakat rágcsálnak. Engem az fogott meg a szerep kapcsán, hogy rájöjjek: miért teszi azt, amit tesz.” A szerepnek ez a megközelítése nagyon fontos volt, mind Pitt-nek, mind pedig a produkció szempontjából általában. Mivel amúgyis arra vágyott, hogy megszabaduljon a „helyes fiú” imázsától, boldog volt, hogy Early Grayce-ként szakadt és mocskos lehetett. Loncsosra növesztette haját és szakállát. Még egy apró baleset is segítségére sietett ebben az átváltozásban − kitörte egy metsző-fogát, amikor foggal akart kinyithi egy üveg Mountain Dew-t. A legtöbb hollywoodi sztár ettől kétségbeesett volna, és azonnal hívta volna fogorvosát − ő viszont kifejezetten örült neki. Ezt a „testi hibát” csak azután javították ki, hogy a Kalifornia forgatása befejeződött, és már hozzátartozott Early Grayce külsejéhez. Kelle Kutsugeras, aki már évek óta együtt dolgozott Dominic Senával a videoklipekben, a szereplők felöltöztetésében is pontosan tudta, hogy mire van szükség. „Early igazi munkásruhában van − mondta Kutsugera − öltözéke olyan, amilyet munkája éppen megkövetel, szerelőnadrágot és inget visel. Adele polieszter-ruhát hord. Elsősorban 70-es évekbeli, másokról levetett cuccokat, virágos szereléseket, teletalpú parafa-cipőket. Ezzel szemben Brian és Carrie nagyon is praktikusak − főleg fekete, fehér és szürke színekben pompáznak.” Akárcsak Robert de Nirónak a Félelem fokában, Bradnek is változtatnia kellett a testén a

szerep kedvéért. „Brad nem akarta, hogy teste teljesen tiszta legyen − emlékezett Michelle Butler sminkes − ezért jött a nagy ötlet, hogy egy tetoválást helyezzünk el az alkarján − egy szívet egy névvel, amelyet aztán kivakartak.” Hasonló sebhelyek, sérülések, égésnyomok és tetoválások kerültek a testére naponta a forgatás alatt. A produkció díszlettervezője Michael White Atlantát választotta a film forgatási helyszínéül változatossága miatt, „Atlanta hallatlanul népszerű hely lett a filmesek számára, talán azért, mert minden díszlettervező álma − mindenféle helyszín, épület megtalálható benne a lepusztult városi környezettől a buja szántóföldekig.” Az országot átszeld út során, amely néhány kiakasztó helyre vitte a szereplőket, White-nak szembe kellett néznie néhány kihívással. A szokással ellentétben nem hoztak kellékeket a filmstúdiókból, annak ellenére, hogy elég sok mindent be kellett szerezni az” Atlantakörnyéki, igen takaros áruházakból a film számára. „Jobb lenne elfelejteni mindent: Early lakókocsiját, a vacsorákat, a moteleket, a bányákat, a vágóhidat. Csak a bizonytalansági érzés maradt utánuk.” Az öthetes atlantai tartózkodás megviselte a szereplőket és a stáb többi tagját. Mivel a cselekmény nagy része szabadtéren zajlott, az időjárás fontos tényezővé vált. Hőség és nagy páratartalom sújtotta a produkciót, ráadásul ottlétük során rekord esőmennyiség zúdult a városra. Pitt úgy tekintett a filmre, mint „egy másik világra, amelyben zsaruk és bűnözők, gumifegyverek és mű-vér van.” Szinte gyermeki módon élvezte, hogy „rablócsendőrt” játszhat, és ez a játék túlságosan is magával ragadta. Első nagy lövöldözős jelenetében két rendőrt kellett eltakarítani az útból, akik balszerencséjükre beléjük botlottak. A felvételek után a hangmérnök panaszkodott, hogy kellemetlen zajok vannak a hangszalagon. Aztán kiszúrták, hogy mi a probléma − Pitt folyton „bum, bum, bunyózott, valahányszor előhúzta kellékfegyverét. „Nem is vettem észre − mondta a színész − olyan voltam, mint egy kölyök.” Annak ellenére, hogy legalább 10 kilót felszedett magára, piszkos volt a haja és satnya szakálla, Pitt mégis a nők érdeklődésének középpontjába került a forgatás alatt. Dominic Sena mondta Pittről a People-nak: „Kétségtelen, ez a fickó delejes hatással van a nőkre!” A Kalifornia forgatásának utolsó négy hetét Kalifornia magasan fekvő sivatagjaiban töltötték, ott ahol, a hőmérséklet elérte a 49 fokot. Amikor éppen hajnali 5 órakor Barstowban vettek fel egy jelenetet, óriási, a Richter-skála szerint 7,4 fokos földrengés rázta meg az államot. A stáb alig 40 mérföldre volt az epicentrumtól, de senki sem sérült meg. Ezt követően még hetekig tartottak az utórezgések, és ez sokakat nyugtalanított a csapatból. Ε kockázatos szerep elvállalásával Pitt magára zúdította a filmkritikusok haragját. Miért nem ragaszkodik a kipróbált és bevált szerepekhez? Miért nem játszott inkább egy másik JDt? Egyáltalán váltott-e ruhát az új filmjében? Pitt egy idő után belefáradt ezekbe a kérdésekbe, és azt hangsúlyozta, ami megragadta őt Early Grayce alakjában. Megpróbálta megmagyarázni, miért volt számára olyan fontos eljátszani ezt a szerepet. „Segítséget jelentett nekem, hogy belebújjak egy fizikailag kevésbé vonzó szerepbe. Early nagyon távol áll az én valódi karakteremtől, de éppen ezért valami módon mégis könnyebb volt eljátszani. „ Sokakat zavarba ejtett, hogy ilyen javíthatatlan útonállót játszott, különösen azokat, akik már azt hitték: Pittet be lehet skatulyázni. „Tudom, hogy ennek a fickónak nincs mentsége − mondta Pitt Early Grayce-ról − én mégis szeretem. Gyilkos, de előfordulhat, hogy az ember hull valakiről, aki valami szörnyűséget tett, aztán elkezd gondolkodni, és egy kicsit megérti, hogy mindennek mi van a hátterében. Vannak, akik kibírják, hogy rosszul indult az életük, és végül orvosok, ügyvédek lesznek, jó családi élettel. Mások viszont mélységesen megsérülnek és elszigetelődnek. Ez a fickó, Early Grayce, kezdetben biztosan tele volt szeretettel, de aztán teljesen padlóra küldték − végül feladta, elvesztette az érzelmeit − így aztán számára a gyilkolás nem jelentett többet, mintha eltaposna egy bogarat. Én így közelítettem meg őt.” Voltak Early jellemének olyan vonásai, amelyeket a Kalifornia nézői nem láthattak, mert

Pitt szerint, voltak jelenetek, amelyeket kivágtak a filmből, hogy több legyen benne a cselekmény, vagy pedig csak a forgatókönyvben jelentek meg, de le-forgatásra sem kerültek. „Volt például egy jelenet, amely Early és apja között zajlott le − szerintem erre szükség lett volna, annak ellenére, hogy tulajdonképpen a rossz családi háttér ismert történetéről volt szó. És az eredeti darabban több derül ki a Carrie iránti vonzalmáról is. De ilyen alacsony költségvetéssel nem tudtunk mindent megcsinálni.” Bár alapvetően tetszett neki az elkészült film, Pitt véleményét így summázta: „Véglegesen elrontották a filmet, ennek ellenére jól éreztem magam benne.” A film forgalmazása korlátozott volt, Európában csak elkészülte után két évvel mutatták be, akárcsak a Szívességet”. Amerikában rövid ideig játszották, nem aratott különösebb sikert. „Egyik este lefeküdtem, akkor mutatták be, és mire jelkeltem, már le is vették a műsorról” − tréfálkozott Pitt. Végeredményben azonban Pitt számára a Kaliforniával nem a kasszasiker volt a fontos. Legalább volt lehetősége saját típusától eltérő figurát alakítani, és kitágítani tehetségének korlátait. Számos kritikus felfigyelt a film egyedi hangulatára, dicsérték a világítást és a rendezést, akárcsak a főszereplőket. A jópontok ellenére; a legtöbben úgy vélekedtek, hogy azt az elképzelést, hogy egy sorozatgyilkos legyen a központi figura, elég kellemetlen elfogadni. Pittnek a kockázat bejött, mivel az amerikai kritikusok külön figyelmet szenteltek nemszokványos alakításának. „A Kalifornia megerősíti, hogy Pitt érdekes, meggyőző tehetségű színész”− írta a New York Times, míg a show-business bibliája, a Variety így kommentálta: „A karizmatikus Pitt szilárdan, határozottan aknázza ki a szerep nyújtotta lehetőségeket, beleértve a horror és fekete humor-elemeket is. „ Amikor később, 1994-ben Európában is bemutatták, a Kalifornia vegyes fogadtatásban részesült. Bár magát a filmet elég nagyratörőnek tekintették, a szereplők alakítását − különösen Pittét − pozitívan értékelték. Tipikus példája ennek a Sight and Sound. Előbb bírálta a filmet, mondván a nézőnek „kulturális előtanulmányokat” kell folytatnia hozzá, ugyanakkor dicsérte Pitt játékát. „Brad Pitt lélegzetelállító alakítást nyújt Early Grayce-ként, olyan sűrű, tele szájú rágógumis akcentussal és testbeszéddel, mint hajdanában Marlon Brando a Vágy villamosán«. De éppen ez a film legnagyobb problémája: alakítása annyira kiemelkedő, hogy Early egész egyszerűen uralja a filmet, és lejátssza a többi szereplőt, akik így alig lesznek többek, mint útitársai gyilkos meseszövésében.” A Kaliforniát Brad Pittnek meg kellett csinálnia. Nem számított, hogy a film nem lett nagy siker -azoknak viszont, akiket érdekelt a film, különösen a színészegyeztető rendezőket, olyan névjegy volt, amely bemutatta Pitt tehetségének újabb oldalát. A Kalifornia munkálatai még azelőtt befejeződtek, hogy a Folyó szeli kette befutott a mozikban, és megszilárdította Pitt hollywoodi sztárstátuszát. Mindazonáltal, mielőtt a hollywoodi gépezet végleg elkapta volna, Pitt megengedhetett magának egy kis személyes passziót. A Csatornakutyák sikere után Quentin Tarantino rájött, hogy egy forgatókönyve, amit korábban eladott, de amit nem forgattak le, bekerült a produkciók közé. A Tiszta románc egész sor topsztárt vonzott, mert Tarantino egyike volt azoknak a modern hollywoodi filmíróknak, aki tisztességes párbeszédeket adott a színészek szájába. A filmben emiatt olyan hírességek kaptak kicsiny, ám jelentős súlyú szerepet, mint Christopher Walken, Gary Oldman, Dennis Hopper és Val Kilmer. Mivel Brad Pitt úgy látta: most olyan produkcióban vehet részt, aminek sikere vagy bukása nem csupán az ő vállain nyugszik, gyorsan kapcsolatba lépett Tony Scott-tal, hogy van-e olyan szerep a filmben, amit ő eljászthatna. Christian Slater és Patricia Arquette volt a két főszereplő. Egy valószínűtlenül menekülő párost alakítanak, akiknek bőröndje tele van lopott kábítószerrel. Los Angelesben szeretnék a drogot eladni, és ebből meggazdagodni. Az L. A.-be való érkezésekor a Slater játszotta

Clarence Wbrley felkeresi legjobb barátját, egykori szobatársát, aki folyamatosan be van lőve. Ezt a Floyd nevű barátot játssza Brad Pitt. Szerepe szerint Pitt egész idő alatt egy ágyon hever, össze-vissza beszél. És amikor megszólal, teljesen másról beszél, mint a többiek. Kicsi, ám látványos szerep volt, amelyet a legtöbb színész pozitív értelemben véve kirázott volna a kisujjából. Pitt − csaknem szó szerint − átaludta a szerepet. Ahogyan a film különböző szereplői jöttek és mentek a házban, a lebegő” Floyd meg-megkínálta őket egy kis kábítószerrel, vagy egy kis tv-nézéssel. Jópofa dolog volt” − ismerte el Pitt rövid tündökléséről − „de csak néhány napot töltöttem benne. „ Amikor elolvasta a forgatókönyvet és igent mondott Tony Scottnak, a szerep minden nehézség nélkül az övé lett. Pitt különösen azért szerette à figurát, mert „akivel Floyd megismerkedett, azt meg is ölte.” Pitt maga is hozzátett jócskán a karakterhez. „Azt kérdeztem: lehet-e belőle beetető? Egy tökfej? Mire Tony Scott azt felelte: csinálj, amit akarsz!” A filmprodukció laza légköre, valamint az a tény, hogy a filmért nem ő a felelős, lehetővé tette Pittnek, hogy szándékosan eltúlozza figuráját. „Azt hiszen, Bradnek van érzéke a titokzatossághoz, a sötétséghez. Azt hiszem, ez az ο korábbi, mozgalmas életéből fakad” − mondta Tony Scott. − „Ezt a pofát ismerte, mert ott dekkolt a házában. Egy hétre jött és két évig maradt − egy olyan szívó, aki soha nem kelt fel a hevemről.” Pitt valóban az életből merítette modelljét, egy haverjáról, aki azt kérte: lakhasson nála égy rövid ideig Los Angelesben. Azután hosszú hónapokig maradt. Amikor megkérdezte tőle az Empire, hogy a haverja látta-e a filmet, Pitt így válaszolt: „Nem, jelenleg a bolondokházában van.” Lehet, hogy Pitt tökfej barátja nem látta a filmet, de milliók igen. Tony Scott rendező és Quentin Tarantino forgatókönyvíró kettőse, a kis szerepben is feltűnő sztárok gyülekezete, valamint Christian Slater, mint főhős, már eleve biztosította a sikert. A kritikusok kis szerepe ellenére külön kiemelték Brad Pittet. A Variety „Brad Pitt fellegekben járójának humoros oldalát” hangsúlyozta. A Village Voice szerint Brad Pitt „csaknem ellopja a filmet” ez pedig nem kis bravúr olyan közismert színészek mellett, mint Dennis Hopper, Christopher Walken, és Gary Oldman, akiknek specialitása kis figurából is főszerepet csinálni. Manohla Dargis újságírónő felhívta a figyelmet egy körülményre, amelyet a legtöbb kritikus nem vett észre, mert inkább a filmben dúló erőszakra koncentrált. „Ha más nem, a szépfiúk − Slater, Kilmer, Pitt − túlsúlya világossá teszi, hogy a film igazi románca nem férfiak és nők, hanem férfiak és férfiak között zajlik. Tarantino és Scott ugyanazt a homoerotikus poént dobják be, mint a Csatornakutyák esetében, borotvaélen, és megdöbbentő szívvel tesztelik a félelem, a vágy, a férfiasság határait.” Nagy-Britanniában az erőszak került a címoldalra, és nem a szexuális utalások, számos konzervatív azt követelte, hogy tiltsák be a filmet, miután a Csatornakutyákat agyonhallgatták. A kritikusok hozzáállása sem volt jobb: az Independent On Sunday szerint „véres bohózat” a film, a New Statesman szerint „ártalmas” film, a Sunday Telegraph szerint olyan film, amely „divatos erőszakot magasztalja” a Times pedig egyszerűen „zajos és üres fantáziálásnak” nevezte. Voltak azért, akik észrevették a mellékszereplők alakításait, mint Sheila Johnston az Independent-ben, aki Pitt „szórakoztató, meglepő szerepét” emelte ki. Hugo Davenport a Daily Telegraphban szintén felfigyelt a Pitt által alakított örökösen belőtt szobatársra, a Guardian pedig méltatta Brad Pittet, aki „csaknem szó szerint lebeg, mint Los Angeles-i, előrehaladott állapotban lévő narkós.” Bárhogy is fogadták játékát, Pitt számára a Tiszta románc nem a kritikusi dicséreteket jelentette. Ezt a szerepet eljátszania gyerekjáték volt, és egy olyan népszerű, sztárparádés filmben szerepelni, mint a Tiszta románc csak használhatott karrierjének. Még ennél is

fontosabb volt, hogy az a néhány nap, amit a Tiszta románcban eltöltött 1993 elején lehetőséget adott neki egy olyanfajta döntésre, amelyet azonban egy időre félre kellett tennie.

8. Játsszunk legendákat Pitt, alighogy befejezte 1993 februárjában a Tiszta románcot, úgy döntött, hogy véget vet Juliette Lewis-szel régóta húzódó kapcsolatának. Pittet és Lewist úgy könyvelték el, mint az akkor éppen divatos grunge-párt, akik a filmpremie-reken és más nyilvános szereplések alkalmából is elég szakadtán jelennek meg. De az senkit nem érdekelt, hogy milyen jól (esetleg milyen rosszul) néznek ki együtt. Pitt és Lewis az előző három évüket többnyire egymástól távol töltötték. Pitt éppen csak hazatért a Tiszta románcból, Lewis éppen indulóban volt, hogy egy másik Tarantino-forgatókönyv alapján készülő” filmben, Oliver Stone Született gyilkosok-jában szerepeljen. Mindketten kaptak erre a filmre szerep-ajánlatot, Pitt Mickey-ét, Lewis Mallory-ét, de Pittet korántsem érdekelte annyira ez a téma, mint Lewist. Nem akart egy újabb Early Graycet rögtön a Kalifornia után, ráadásul épp végzett a Tiszta románc-cal, és nem igazán vonzotta egy újabb Tarantino-forgatókönyv. Amíg külön dolgoztak, életük is külön síneken haladt. Pitt kezdett közeledni a harminchoz, Lewis pedig még mindig húsz alatt volt. A korkülönbség, ami korábban úgy tűnt, nem számít, most hirtelen fontossá vált. De akadtak más gondok is: Lewis szeretett volna minél előbb férjhez menni, Pitt viszont úgy érezte: nincs felkészülve ilyen komoly elkötelezettségre. „A lány nagyon belemerült kapcsolatukba − mondta egy barátjuk a National Enquirer-nek − Brad pedig megijedt, amikor Juliette elkezdte terjeszteni haverjainak, hogy hamarosan összeházasodnak. „ Egy másik barátjuk szerint, aki a People magazinnak nyilatkozott Szakításukról, Juliette különlegesen intenzív volt. Brad viszont a lehető leglazább fiatal sztárnak tűnt. Pitt-nek is megvolt a maga véleménye sorsüldözött kapcsolatukról: Megpróbáltunk olyanok lenni, mint Sid és Nancy, vagy valami hasonló.” À munkából adódó nyomások, valamint az egyik fél vágya, hogy férjhez menjen, míg a másik fél csupán az együtt lebegést tartotta fontosnak, ahogyan addig egész életében tette, éppen elég volt ahhoz, hogy a kapcsolat eljusson a szakításig, különösen olyan helyzetben, amikor Hollywood reflektorfénye rájuk vetődik. Végül azonban az utolsó csepp a pohárban a Scientológiai Egyház volt. A Scientológiai Egyházat az 50-es években alapította a sci-fi író, L. Ron Hubbard. Ez a „vallás” azt hirdette, hogy segít az embereknek a siker útján, azáltal, hogy megtanítja őket arra, hogyan ismerjék fel a visszahúzó negatív élményeket, és hogyan tisztuljanak meg ezektől. Az erről szóló tanfolyamok ebben a körzetben átlagosan 300-400 dollárba kerültek óránként − jó kis jövedelem volt ez az Egyháznak, és azoknak, akik irányították. A pszichikai félelmeket, amelyeket a jelenlegi vagy pedig egy korábbi életben átélt trauma okozott, olyan, Hubbard által feltalált eszközökkel gyógyították, amely az „Ε-meter” nevet viselte. Ennek segítségével a tanulók számos tanfolyamon megismerték az Egyház útjait, és, akik magasabb tudási szintet értek el közülük, betekinthettek a Scientológia titkaiba. Ilyen volt például Hubbard egyik borzalmas elmélete, a kultusz teológiája (állítólag csak a felső” hierarchia ismerte), amely szerint egy Xenu nevű gonosz földön kívüli börtönbe zárt más idegeneket a Föld vulkánjai alatt 75 millió évvel ezelőtt. Aztán Xenu elragadta a bebörtönzött idegeneket, akiknek lelkei (a „metánok”) bolyonganak a Földön, megpróbálnak emberi lényekhez kötődni, és ezáltal mindenféle pszichikai betegségeket okoznak. Ezeket csakis Hubbard kipróbált „technológiájával” lehet gyógyítani. A kultusz á törvény hatalmát is felhasználta arra, hogy ne vádolják őket „titkos tanokkal”, és ez a küzdelem a 90-es években is folytatódott a cyberűrben, az Interneten keresztül. L. Ron Hubbard-nak célja volt, hogy akciójához hírességeket is toborozzon, ilyen értelmű

üzenetet már 1955-ben is közzétett. John H. Richardson 1993-ban a Premiere magazinban kitálalta, hogy a Szcientológiai Egyház milyen tevékenységet folytat Hollywoodban, és elmondta, hogy Hubbard-nak külön terve volt a nevezetes személyek megnyerésére. Az első terv szerint szerették volna beszervezni Orson Wellest, Danny Kaye-t, James Stewartot, Greta Garbót és Walt Disney-t, és a tanítványoknak ki is adták ezt a feladatot. Negyven évvel később, amikor L. A.-ben a Franklin Avenue-η létrejött a Celebrity Centre International, Hubbard vágya beteljesülni látszik. A hollywoodiak közül bekerült a körbe John Travolta, Kirstie Alley és Tom Cruise. Cruise és felesége, Mimi Rogers egyaránt hívei voltak a Szcientológiának, Cruise egyre erősebb elkötelezettsége házasságuk végét jelentette (előzőleg is voltak már gondjaik, mert nem született gyerekük). Ugyancsak csatlakozott a kultuszhoz Karen Black, Anne Archer, Kelly Preston, és Nancy Cartwright, aki Bart Simpson hangját adta a Simpson-családban. Amikor Michael Jackson váratlanul feleségül vette Lisa Marie Presley-t, sokan azt gondolták, hogy a Szcientológia becserkészi Jacksont is, mivel kedvese már tagnak számított. Juliette Lewis először a 70-es évek végén, és a 80-as évek elején találkozott a kultusszal, apján keresztül. Aztán a 90-es években ő maga is aktívabbá vált. Pitt számára ez volt az utolsó csepp a pohárban fokozatosan romló kapcsolatukban. Amikor az Empire magazin rákérdezett erre a kényes témára, így válaszolt: „Hagyjuk az egészet. Lehet, hogy tudnék róla órákon keresztül beszélni. De tudok egy harminc másodperces verziót is: ki nem állhatom azokat, akik meg akarják nekem mondani, hogyan éljek.” Mivel Pitt babtista szüleitől azt tanulta, hogy az ember legyen toleráns másokkal szemben, megpróbálta viccel elütni Lewis mániáját. Sőt, még néhány szcientológiai órára is bement Hollywoodban, gondolta, hátha megragadja a dolog, de rövid úton ki is szállt belőle. Elég jó társaságba került így is. Richardson szerint hasonló élményekben volt része Patrick Swayzenek, Jerry Seinfeld tv-komikusnak, valamint az azóta elhunyt producer Don Simpsonnak, aki a Top Gunt adta a mozinak. Pitt már a szülei vallásából megtanulta, milyen veszélyekkel járhat, ha valaki vakon engedelmeskedik egy hitnek − márpedig a Szcientológiai Egyháznál ez alapvető elvnek tűnt. Nem is annyira az volt a baj, hogy nem értett egyet Lewis elkötelezettségével − hanem szeretett volna távolságot tartani mindentől, ami emlékeztetett gyerekkorának vallásos tapasztalataira. Pitt egyetemista kora óta mindig szakított azokkal az emberekkel, akik valami módon szerették volna az ő jövőjét meghatározni − annak ellenére, hogy ezek az emberek többnyire a lehető legjobb szándékkal cselekedtek. Amikor hirtelen nekivágott Hollywoodnak, olyan irányba indult el, ami csakis a övé volt, amit nem a szülei diktáltak, és nem függött a helyi közösség vagy előkelőségek elvárásaitól. Ennek ellenére sikeres lett. Ezért nem akart visszalépni az életében, hogy ismét törvenyék és egyéb regulák irányítsák. Ehhez már túlságosan független gondolkodású volt. A Szcientológiai egyházba általában családok, házaspárok léptek be. Travolta például hittársát, Kelly Prestont vette feleségül. Cruise második felesége, Nicole Kidman szintén tag volt. Megpróbálták megnyerni a két színésztestvért, Charlie Sheent és Emilio Estevezt, (Martin Sheen fiait) barátnőiken keresztül (Charlie Sheen esetében a csali korábban szintén Kelly Preston volt). Lewis, kapcsolatuk ellenére, nem akarta beszervezni Pittet. „Nem gyakoroltak rám nyomást − mondta Pitt − az ember azért kíváncsi arra, hogy mi történik a szerelmével, mert tiszteli őt.” Pitt kezdetben örült, hogy Lewis a saját feje után megy, és nem bánta, hogy mélyebben is belemerül a Szcientológiába. Erkölcsei, és életvitele alapján úgy gondolta, hogy neki ebbe nem kell beleavatkozni, akkor sem, ha nem értett mindennel egyet. Az mondta: „Az a fontos, hogy nyugodtan aludjunk, és ugyanilyen nyugodtan ébredjünk. Én nem akarom, hogy nekem más elrendezze az életemet, de azt sem akarom megszabni, hogy mások hogyan éljenek.” Pitt

számára a Szcientológia nem mutatott irányt. „Tudtam, hogy nálam nem működik, de a kedvesem jobban érezte magát tőle. „ Miután a hároméves együttlétnek vége lett, Pitt és Lewis ígéretet tettek, hogy jó barátok maradnak, és a jövőben is szívesen együtt dolgoznak. „Ha hív, egy másodperc alatt igen mondok neki. Biztosan nagy erő jönne ki egy közös munkából. Még mindig szeretem ezt a nőt. Van benne valami igazi zsenialitás. Csodálatos időt töltöttem el vele” − mondta Pitt a Vanity Fairnek. „Neki megvannak a maga önálló nézetei. Életem egyik legszebb kapcsolata volt. Talán az volt a baj, hogy azzal a nézettel nőttünk fel, hogy a szerelem mindent legyőz. És nem egészen így történt. „ Elég sok időbe telt Lewis-nak, amíg túl tudta tenni magát a szakításon, és még 1995-ben is amikor Quentin Tarantinóval beszélgetett a Details magazinban, érezhető volt, hogy fáj neki kapcsolatuk vége. „16 és 20 éves korom között ő volt az egyetlen, akit igazán, őszintén szerettem” − mondta. „Akkor minden megváltozott mindkettőnk életében, csodálatos éveket éltünk át. „ Számára az volt a legfájóbb, hogy a szakítás csak azt jelentette, hogy a különutak után nem jöttek az együttlétek. Kapcsolatuk végéről hiányzott egy igazi drámai finálé. „Nem éreztük, hogy mindennek vége, nem volt teljes kiborulás, éppen ezért hirtelen teljesen kicsúszott a lábam alól a talaj” − mondta Lewis. -”Rosszul éreztem magam, a filmezést sem élveztem, pedig amikor az ember valami személyes megrázkódtatáson megy keresztül, úgy érzi, elég, ha a kamera elé áll. Ma már távolinak tűnik, de két évvel ezelőtt óriási változást jelentett, és csak arra emlékszem, hogy egyedül kellett élnem, saját büszkeségemmel, saját gondolataimmal. Többről volt szó, mint egy kapcsolatról. Azt is el kellett döntenem, hogy hol tartok az életben. Már túl vagyok az egészen, de azért sokat gondolok Bradre, és úgy hiszem: „Ő és Gwyneth remek páros. Talán megtalálta a megfelelő lányt.” Miután Lewis-szal szakított, Pitt elköltözött közös otthonukból, kocsija hátuljába bepakolta minden holmiját, beleértve régiségeit, hatalmas, rendezetlen CD-kollekcióját, imádott kávéfőzőjét és nem kevésbé dédelgetett gitárjait. Ideiglenesen egy bérlakásba költözött, de nem úgy festett, mint aki le akarna telepedni. Nem szokott hozzá az egyedülléthez − évek óta vagy filmforgatáson volt, vagy pedig otthon Lewis-szal. Mindig voltak körülötte. Munkán kívül és Lewis nélkül elveszettnek látszott, és nehezen talált magának elfoglaltságot. Sosem volt nagy könyvmoly, ezért azzal ütötte agyon az estéket, hogy filmeket nézett a különböző tv-csatornákon, vagy pedig bevetette magát Los Angeles-be, keresztülhajtott a városon, és meg-megállt egy-egy bárnál. Őszintén bevallotta arról a korszakáról: „Azért mentem a bárokba, hogy lányokat szedjek fel.” 1993-ban több szerepet is visszautasított, köztük a Született gyilkosok főszerepét. Ugyancsak elutasította a Thelma és Louise rendezőjének, Ridley Scott-nak az ajánlatát, hogy játsszon a Pancho háborújában egy 1916-os mexikói forradalmárt, egy lőszer-szakértőt, aki Pershing tábornoknak fegyvereket szállít. A film ötletét végül visszavonták, mert konkurált volna Scott testvérének, Tony-nak hasonló filmtervével, a Tom Mix és Pancho Villával. Természetesen egyik filmből sem lett semmi. Edward Zwick még emlékezett Brad Pitt korábbi szereplésére abban a tv-show-ban, amelynek producere volt. Pitt rövid, szinte egyszavas jelenésére a Harmincvalahányban nemcsak emlékeztek, hanem Zwick agyában rögződött a fiatal színész korai fellépése. Ed Zwick Emmy-díjas tv-író volt, producer és rendező, de voltak mozis ambíciói is. Játékfilmes karrierjét 1986-ban kezdte a Tegnap éjjel-re, amely David Mamet Szexuális perverzió Chicagóban című darabjából készült ifjúsági adaptációként. Ezt az irányzatot követte 1992-ben az Elhagyjuk a normálissal, amely mintha a Thelma és Louise utánzása lett volna, Meg Tilly-vel és Christine Lahtival a főszerepben. Zwick-et erősen érdekelte az amerikai történelem: ebből született 1989-ben a Dicsőség, a polgárháború eposza, Matthew Broderick-kel és Denzel Washingtonnal, aki alakításáért megkapta a legjobb

mellékszereplőnek járó Oscar-díjat. Zwick még 1978-ban, 26 évesen, a Los Angeles-i filmintézet hallgatójaként az Esquire-ban olvasta Jim Harrison novelláját, a Szenvedélyek viharábant, és azóta foglalkoztatta a gondolat, hogy egy napon megfilmesíti. „Megindító élmény volt olvasása − emlékezett Zwick − éveken át cipeltem a terhét, hogy filmet csinálhassak belőle. Nagy, sötét, szép és melegséggel teli családi krónika. Egyfelől nagy sztori, másfelől pedig egyfajta meditáció az emberi alázatról és méltóságról. „ „Hívtam az ügynököket, a kiadókat − mesélte Zwick 17 éves küzdelmének kezdeteiről − de mint hogy még tanultam, kinevettek, és közölték velem, hogy mások szerezték meg a jogokat.” Harrison novellája a XX. század elején játszódik, a Ludlow család történetét meséli el. Az apa és három fia elszigetelten él egy farmon a Sziklás Hegység lábánál. William Ludlow ezredes ide vonult vissza, miután otthagyta az Egyesült Államok lovasságát, tiltakozásul a nyugati indián törzsekkel szembeni bánásmód ellen. Miután elvált ambiciózus, városlakó feleségétől, Ludlow megpróbálja felnevelni három fiát vidéken, távol a kor őrült zajától. Alfred, a legidősebb testvér a leginkább kötelességtudó, egyben a legvisszafogottabb is, míg Samuel, a legfiatalabb, a legféktelenebb, legidealistább. Közöttük van Tristan, vad, nyugtalan lélek, tele olyan erős állatszeretettel és bölcsességgel, mint az indiánok, mivel felette apja egykori Crée indián vezetője, Egyetlen Döfés gyámkodik. A három testvér elválaszthatatlan egymástól, együtt nőnek fel, de aztán jönnek a különböző kihívások, szakmai és személyes téren egyaránt, és nincsenek felkészülve arra, amit a modern világ rájuk zúdít. Kitör az első világháború, és a történet azzal folytatódik, hogy mindhárman ugyanabba a nőbe, Susannah-ba szeretnek bele. A novella epikus szerkezete, egyben személyes hangvétele ideális nyersanyag volt Zwick számára, hogy folytassa a Dicsőséggel megkezdett út folytatására. A legnagyobb kihívást Zwick számára az jelentette, hogy meg kellett találnia a megfelelő embert a középső fiú, Tristan kulcsfigurájára. Végül könnyű lett a megoldás, mivel azonnal eszébe jutott Brad Pitt. Azóta, hogy Zwick egyszer együtt dolgozott a kezdet kezdetén Pitt-tel, figyelemmel követte a színész fejlődését, és meg volt győződve arról, hogy ő lesz a helyes választás. Zwick két évvel azelőtt, hogy egyáltalán szóba került a film produkciója, elküldte Pitt-nek első” forgatókönyv-vázlatát, hogy felkeltse a színész érdeklődését a terv iránt. „Akkor még a Thelma és Louise sem készült el. Nem sokan tudták, hogy két napot dolgozott a Harmincvalahányban. Elkezdtünk találkozgatni, és beszélgetni szerepéről, miközben karrierje is beindult.” Pitt elvben elfogadta a tervet, amikor Zwick végre hozzákezdett a gyakorlati munkához. A családi történet benne is megpendített egy húrt − „Rengeteg furcsa elem van benne együtt − vélekedett Pitt a Szenvedélyek viharában történetéről − western, háború, szerelmi háromszög, család, gyilkosság, igaz? Izzó, nagyszerű, olyan, mint egy hatalmas borosüveg.” „Csaknem szenvedélyes érdeklődést tanúsított iránta” − mondta Pitt-ről Zwick. Zwick-nek az volt a szándéka, hogy gázsiját nem veszi fel addig, amíg a film nem kezdi el behozni az árát, és igyekezett meggyőzni Pitt-et is, hogy hárommilliós honoráriumának legalább egy részét ne vegye rögtön fel, annak ellenére, hogy hírneve akkor már az egeket ostromolta, és megkérhette a maga árát. „Miután megcsinálhattam ezt a filmet, úgy gondoltam, hogy jobb, ha nem veszem fel egy ideig a béremet, és azért javasoltam Bradnek, hogy legyen a partnerem. Miközben azért harcoltam, hogy egyáltalán elkészülhessen a film, láthattam, hogyan dolgozott, hogyan építette fel a szerepet. Nagyon nehéz megjeleníteni azt az életerőt, amely ebbe a figurába szorult, ehhez szükség van arra, hogy az ember érzelmi kockázatot és más egyéb kihívásokat is vállaljon. Tudtam, hogy a legkeményebb szerep Tristane, de nehéz olyan színészt találni, akiből ilyen őserő árad. Nyilvánvalóvá vált, hogy Brad jó választás

volt, de a stúdió habozott, és csak akkor kaptuk meg a zöldutat, amikor sikerült megszereznem Anthony Hopkins-t az apa, Ludlow ezredes szerepére. Őszintén hiszem, hogy Brad szerepvállalása bátorította őket, és aztán ezt erősítette meg Tony igenje.” „Mindig tudtam, hogy jobb lesz az összes eddigi szerepemnél − ismerte be őszintén Pitt − és azt is tudtam, hogy én vagyok a lehető legjobb .Tristan. Abban a pillanatban tudtam ezt, hogy elolvastam. Ismerős volt minden szeglet, minden, útkanyar, tudtam, mi merre visz. A legnagyobb nehézséget az okozta, hegy megpróbáltam a többiekkel is láttatni, amit éndáttam. A filmforgatások általában igen kimerítőek, ezért jobb, ha az ember megragad benne valamit, amihez különösen kötődhet, és itt ezt tettem. „ Zwick szerint Pittben és Tristanban rengeteg közös vonás volt. „Brand-ben igen erős, ösztönös megértés lakozik. Azt hiszem, Tristan a lelkéből fakad. Tudom, hogy próbára tette önmagát, hogy felfedezze a figura komorabb jellemvonásait ugyanúgy, mint a romantikusabb karaktert.” Az egymás iránt érzett ösztönös ráhangoltság, és kölcsönös csodálat sem tudta azonban megakadályozni, hogy később Pitt és Zwick között nézeteltérések támadjanak arról, hogy miként kezelje a film az érzelmeket. Miközben a film megvalósulásáért küzdött, sok minden történt Zwick életében. Megnősült, gyermekei születtek, átélt szakmai sikert és bukást, valamint fivére halálát. Mindezek csak táplálták eltökéltségét az iránt, hogy elkészítse ezt a családi történetet. „Olyan emberről van szó, akinek életét veszteségei, bánatai és győzelmei egyaránt meghatározzák. Tristan számunkra olyan, mint egy beteljesült vágy, ο fejezi ki azokat a legprimitívebb érzéseket, amelyek mindannyiunkban bennünk vannak, és ezek alapján cselekszik, konvencióktól érintetlenül.” Miután a produkció, a maga szigorú, 32 millió dolláros költségvetésével beindult, könnyű munka volt kiosztani a többi vezető szerepet. Zwick egyik nagy fogása volt, hogy meghallgatásra hívott egy Henry Thomas nevű fiatal színészt, aki Steven Spielberg mágikus ET-jében játszotta a kis Elliott szerepét 1982-ben − ő volt az a gyerek, aki összebarátkozott a Földre pottyant idegennel, „mikor hívtak a meghallgatásra, amikor még csak Brad volt benne a stábban − emlékszik Thomas. -Aztán meghallottam, hogy Aidan Quinn is ott lesz, és arra gondoltam: ez egyre jobb és jobb. Aztán amikor kiderült, hogy Anthony Hopkins játssza az apát, akkor már minden vágyam ez a film volt. Végül miután Julia Ormond-ot is szerződtették, jöhettem én, és egy hét múlva már el is kezdődtek a próbák.” Forgatásra készen állt tehát a Szenvedélyek viharában, amelyben Hopkins és Pitt mellett Thomas volt Sámuel, a legifjabb testvér, és az egyre népszerűbb brit színésznő, Julia Ormond lett menyasszonya, Susannah, Aiden Quinn az elsőszülött Alfred. Pitt és Zwick Londonba repültek, hogy csináljanak egy gyors próbafelvételt Ormond-dal, akit az Üvöltő szelek színpadi változata tett ismertté. A Szenvedélyek viharábant követően ő lett Sean Connery Arthur királya mellett Guinevere királynő az Első lovagban (1995), majd Harrison Ford partnere a Sabrina (1995) címszerepében. A szereposztás után Zwicket a helyszín-kiválasztás akadálya várta. Egyes jeleneteket a kanadai Vancouver-ben vettek fel, de a felvételek többségét a Stoney indián rezervátumban készítették, Calgary közelében. Nemcsak azért forgattak Közép-Kanadában, hogy megtakarítsanak 2 millió dollárt hála az előnyös pénzváltásnak, hanem az időjárás miatt is. A térség hagyományosan az ország egyik legszárazabb vidéke. Ekkor azonban az idő úgy döntött, hogy szakít a hagyományokkal, amint megérkezett a Szenvedélyek viharában stábja. „Afilm minden bizonnyal nem lett volna olyan szép, ha nincsen részünk egy egészen különleges időjárásban − emlékezett Zwick. − Mindaz, amit láthatnak a filmben, vagy egy nagy zápor előtt történt, vagy pedig utána − de ez természetesen megnehezítette a dolgunkat. Mert minden szép gomolyfelhő mellett, ami megjelenik a fűmben, a néző nem látja, hogy három óra hosszat dekkoltunk mindenféle csúf ponyva alatt, amint kameránk körül villámok csapkodtak”

1993 nyarán tehát Brad Pitt három kimerítő, esős hónapot töltött Calgary-ban, testestőllelkestől belevetve magát Tristan szerepébe. Egy kunyhót bérelt a Sziklás Hegység lábánál, és minden szombat este, mintegy ellensúlyozva a figurából és a Zwick-kel egyre fokozódó ellentétekből fakadó stresszt, előjöttek a legkülönfélébb őrültségek. „Néhányszor újra eljátszottuk a Lángoló nyergek máglya körüli jelenetét − nevetett Pitt − Aidan Quinn lenyűgöző volt. Egy aranyos indián kislány, aki dolgozott a filmen, elnevezte Aidant Nadrágjában Szelet Hordónak. Mi pedig elneveztük Szélkiszívónak.” A forgatás közben a bulvárlapok kiszivárogtatták, hogy Pitt − elvégre leginkább arról híresült el, hogy rendszeresen beleszeretett a főhősbe − és Ormond már többet jelentenek egymásnak, mint egyszerű filmbéli partnerek. De mindketten tagadták, hogy a közösen bérelt kunyhó azt jelenti, hogy közöttük mélyebb kapcsolat van. A Szenvedélyek viharábant kezdettől fogva nagy sikernek tervezték, és Brad Pittnek hatalmas szerepe volt ebben. Annak ellenére, hogy megosztozott a rivaldafényen a két másik testvérrel és az Oscar-díjas Anthony Hopkins-szal, Pitt volt az, akire a film épült. Az ő figurája állt a dráma középpontjában. Cselekedetei − vagy éppen cselekvőképtelensége − mindegyik szereplő életét érintették. Annak ellenére, hogy nincs színen minden jelenetben, Tristan szelleme lengi be a filmet, és igen nagy hatást gyakorol, amint megjelenik. Pittnek ehhez az alakításhoz minden tudására és tapasztalatára szüksége volt. Szinte mindegyik korábban játszott szerepéből kellett meríteni, a Folyó szeli ketté Pauljának tisztaságából, jóvágású megjelenéséből ugyanúgy, mint Early Grayce-ból vagy a Túl fiatal a halálhoz? Billy-jéből. Talán a nehéz szerepből fakadt, vagy egyszerűen abból a tényből, hogy Zwick éveket áldozott életéből a tervre, de hamar világossá vált, hogy előbb-utóbb nagy nézetkülönbségek lesznek a rendező és a sztár között Tristan megjelenítésében. Zwick, amikor rájött, hogy konfliktusba került Pitt-tel, már nem tehette meg, hogy új szereplőt keressen, mint ahogyan azt bármely más szerződtetett színésszel megtette volna. A stúdió érdeklődése Pitihez kötődött, ráadásul társproducere is volt, és alapvetően baráti volt vele a viszonya. Szüksége volt jelenlétére, ha azt akarta, hogy a remélt nagy tömegek nézzék meg a filmet. Nem volt más választása, de azért a dolgát alaposan megnehezítette a helyzet. Az első forgatási héten vették fel a film egyik igen fontos jelenetét, amelyben Susannah meglátogatja Tristant a börtönben. Igyekezni kellett már csak azért is, mert Pitt elkötelezte magát egy másik filmhez, az Interjú a vámpírral című alkotáshoz, és ezért szeretett volna minél előbb túllenni a Szenvedélyek viharában jelenetein. „A börtönjelenet nem sikerült, nem is volt jól megírva, nem hatott eléggé -mondta − amikor felvettük, azt mondtam: ez tévedés.” Zwick azonban, mivel tisztában volt a szigorú menetrenddel, nem akarta azonnal újrakezdeni, és kihagyta azt az alkalmat, hogy helyre tegye azt a jelenetet, amelyről úgy gondolta, könnyű feladat. Úgy vélte, hogy Pitt nem érte el a szerinte szükséges érzelmi hőfokot, és nem azért, mert rossz volt a forgatókönyv. „Óvatosan kell vele bánni az embernek, amikor ugródeszkákat keres magának, mert azok mindig rendkívüliek. − mondta Zwick, megértve sztárjának bizonytalanságát. A Premiere szerint ennek ellenére összecsapásuk erőszakos fordulatot vett, és a stábnak ki is kellett ürítenie a forgatási helyszínt. Állítólag bútordarabokat hajigáltak. „Székek, asztalok repültek, de senkit sem találtak eV − mondta egy szemtanú. Utána Zwick közölte Marshall Herskowitz-zal, egyik társproducerével, (aki partnere volt a Harmincvalahány-ban), hogy megpróbál időt szakítani e jelenet újrafelvételére, mert sem a rendező, sem a színész nem volt elégedett az eredménnyel. „Bradnek óriási erőket kellett magában koncentrálnia, hogy egy jelenet valóban hiteles legyen − mondta Zwick. − Nagyon kemény felkészülésre volt szüksége ahhoz, hogy figurája hiteles legyen. Néha, amikor rendezek, úgy érzem magam, mint egy tolmács az ENSZ-ben. Persze ezek a dolgok részei az egész folyamatnak. Különben másnap reggel már bűnbánatot

gyakoroltunk, és alig vártuk, hogy sminkeljenek a színészek és belevágjunk a következd jelenetbe.” Maga Pitt is diplomatikusan nyilatkozott az incidens után. „Igen. Ednek is, nekem is, nehéz napunk volt aznap, ami alapvetően nem rossz dolog. Jó, ha két ember figyel egymásra, mert akkor végül az ember előtud rukkolni valami jóval − és végül ilyen lett a börtönjelenet is. Másodjára már jó volt a forgatókönyv és jó lett a felvétel L·.” Annak ellenére, hogy ezt a vitát megoldották, nem indult túl jól a produkció. Terjedt a stáb körében az a félelem, hogy a sztár és a rendező közötti feszültség újra kirobbanhat, és ez rányomhatja a bélyegét az amúgy sem könnyű munka következő heteire. A hollywoodi pletykamalom rögtön beindult, amint visszaszivárogtak a Los Angeles-i társasághoz az első” forgatási viták. „Az egész sajtó azzal volt tele, hogy nem bírjuk egymást, és Hollywoodban már arról beszéltek, hogy a film nem fog sikerülni − mondta Pitt a Calgary munkálatok első” időszakáról. − Ez az egész egy nagy hazárdjáték, és a TriStar rám fogadott, azzal, hogy ilyen filmben játszattak. Éppen ezért az emberek azt akarták hallani, hogy nem megy. Azt vettem észre, hogy nekem kell megvédenem Edét, mert a pletykák már mindent elöntötték. Szerencsére mégsem így történt, egy idő után minden simán ment.” Itt úgy tűnt, jobban kijött a szereplőgárda tagjaival, mint rendezőjével. Különösen közel került Julia Ormondhoz, − ő az a nő, aki körül a három testvér élete zajlik − és vele bérelte közösen a kunyhót. „Sokat vitatkoztunk egymással a kunyhó miatt mondta Pitt − Ő olyan időtlen klasszist képvisel, amilyent azelőtt sosem láttam. A forgatás olyan volt, mint egy távirányítású reklám. Éjjelente a fiúk ledobták magukat a tűz körül, és Henry gitározni kezdett, Julia egész könyvtárat hozott magával. Egyfolytában olvasott, és írt. Megírta a forgatás naplóját.” Itt volt az, aki ösztönözte Zwick-et, hogy vegye be a szereplők közé Aidán Quinnt, akinek alakítását csodálta. Quinn a legidősebb, földhözragadt fivért formálta meg. „Valószínűleg ez a legnehe-ze^b szerep az egész filmben − érezte Pitt. − Ebből könnyen lehetett volna akár giccs is. Kellett valaki, aki egyenrangú Tristannal, aki nemességet és erőt visz a szepbe, szexuális töltés nélkül. Végül is Aidán pont ilyen.” A maga részéről Quinn úgy látta, hogy Brad Pitt érettebbé vált a forgatás alatt. „Ott voltam azoknál az nagyszerű felvételeknél, és láttam őt a sírnál, egyszerűen pusztító erejű volt. Brad személyisége nagyon hagyományos, és kedves, éppen ezért látni őt egy olyan ember szepében, aki próbál az érzelmek ellen harcolni és nem gyász, egyet jelentett megismerkedni azzal az anyaggal, amit maga adott hozzá, a forgatókönyvben megírtakhoz. Istentelen ereje volt, mindenkit bepörgetett.” Quinn, aki hálás volt neki, hogy partnere lehetett, nem akarta hangsúlyozni azokat a részeket, amelyekben Pitt − csaknem szó szerint − bukott. „Nem vagyok egy lovas típus, de sosem estem le lóról, mint azok, akiknek nevét sosem tudjuk meg” − mondta, nyilván Pittre célozva. − „Ő hívta fel a stúdiót, hogy engem vegyenek he. Ok egy nagyobb nevet szerettek volna, de ο engem akart.” Elkerülhetetlen volt, hogy az Szenvedélyek viharában ne legyen egy újabb szerelmi jelenet Pitt számára − és ezúttal Julia Ormonddal. A standon a feltételek nem voltak túlságosan alkalmasak az aktushoz. „Mit mondjak, nem volt valami romantikus a környezet − mondta Pitt a jelenetről, amelyet egy Calgary curling-pálya kellős közepén forgattak -Mondhatnám úgy is, hogy erekció-ellenes volt.” Hogy a hangulat megteremtődjön, Zwick megengedte Pitt-nek, hogy olyan zene szóljon, amilyent ő akart − így aztán ő és Ormond úgy próbálták meggyőzni a moziközönséget az egymás iránti szenvedélyről, hogy közben Toad the Wet Sprocket Fear című száma szól egy közeli gettóbuliból. „Az ember széthint egy kis zenét és megpróbál elfeledkezni arról, hogy egy csomó, ember bámulja” -mondta Pitt a szerelmi jelenetekről. Ez volt a technikája, miután JD-t sikeresen eljátszotta. „Ezt Ridley Scott-nak köszönhetem, aki megengedte, hogy szóljon a

zene, miközben együtt voltunk Geena Davisszel.” A zene amúgy is központi szerepet játszik Brad Pitt művészetében. Pedig messze van a színésziskolának attól a tanításától, amely Marion Brandóban és James Dean-ben kristályosodott ki. „Nem sokat tudok a színjátszásról. Nem tudom, mi az ördögöt csinálok. Komolyan.” Egy dolgot viszont biztosan tudott, azt, hogy miként használja a zenét, hogy bekerüljön figurája hangulatába. „Ez működik nálam a legjobban” − mondta, és Stevie Ray Vaughant idézte, mint fő ihletójét a Szenvedélyek viharában. (Pitt egyike volt azoknak, akiket meghívtak 1996-ban egy Vaughan-emlékkoncertre). A következő filmjénél, az Interjú a vámpírral esetében úgy élte bele magát a szerepbe, hogy Mazzy Start és Doors-t játszott, némi Blind Melons-szal és Smashing Pumpkins-szel színesítve. Early Grace egy kicsit más tészta volt. „Több volt, mint heavy metal.” Pitt általában igyekszik elkerülni mindenféle tartós azonosulást az általa játszott szerepekkel, nem szokta a forgatásról hazavinni figuráinak jellemvonásait, mint ahogy a Metódus színészeivel ez gyakran megtörténik. „Valahol a harmadik-negyedik forgatási héten az ember kezd úgy reagálni dolgokra, ahogyan szerepe szerint tenné. Én ezt nem szeretem.− mondta a Vanity Fair-nek. − Alig várom, hogy újra felvegyem saját ruháimat, hallgassam a saját zenémet, és azt egyem, amit szoktam. A filmek világa nagyon bonyolult dolog. Az ember nem is fogja fel, hogy mibe kerül egy jó filmet készíteni. Az biztos, hogy amikor otthon ücsörögtem Missouri-ban, én sem tudtam. Egy darabig kétségkívül élvezetes. Aztán az ember legszívesebben gyorsan visszabújna a saját gatyájába.” És bár próbálta elkerülni, hogy a figura hatalmába kerítse, ez a dolog komoly gonddá vált a „Szenvedélyek viharában” sőt, még inkább az Interjú a vámpírral forgatása idején. Aidán Quinn aggodalmai ellenére a lovaglás fontos volt az Szenvedélyek viharában. Pitt ezt még sosem próbálta, de úgy kellett festenie a vásznon, mint aki egész életében mást sem csinált. Belevetette magát a lovas sportba, hogy rendesen tudjon bánni a lovakkal, és nem volt hajlandó belemenni abba, hogy kivágják a jeleneteit, vagy pedig hogy dublőrt alkalmazzon. Ha egyszer az volt a forgatókönyvben, hogy Tristan lóra száll, akkor Brad Pitt kötelességének érezte, hogy meggyőzően tudjon ülni egy lovon. „Végül is csak a kantárt kell megragadni és tudni kell a sarkantyúval bánni” − mondta. Igazából akkor érezte, hogy könnyű neki közel kerülnie a lovakhoz, amikor a fiát alakító fiatal színész megrémült attól, hogy az egyik vadat kell megülnie. Pitt leült vele, és azt mondta neki: „Nézd, megkaptuk ezt a munkát, meg kell csinálnunk ezt a jelenetet, de neked nem kell semmi olyasmit tenned, amit nem akarsz. Ha nem akarsz lovagolni, vezethetsz autót is. De én lovagolni fogok, men szeretek lovagolni.” Pitt megközelítése más volt, mint a stáb többi tagjáé, és ez elég volt ahhoz, hogy a fiatal színészt meggyőzze. Pitt szerint először nem akart felülni a lóra, mert úgy gondolta: csodalóról van szó, ki is gúnyolták érte. Aztán elkezdtem vele beszélgetni, mint egy gyengeelméjűvel. Sétáltunk egy kicsit, és azt mondtam neki: nem kell semmi olyant tenned, amit nem akarsz. Ilyen egyszerű az egész. Az ember mindig megtalálja az utat ahhoz, hogy minden rendben legyen.” Pitt láthatóan magáévá tette azokat a leckéket, amelyeket gondoskodó apjától kapott gyerekkorában. A Szenvedélyek viharában epikáját, mind földrajzi, mind történelmi értelmében szűk költségvetésbe kellett szorítani. „Felhasználtam tv-s tapasztalatomat arra, hogy hosszú távon hogyan lehet pénzt megtakarítani − erre bizonyos jókig büszke is vagyok. Segített ebben színházi előéletem is − mondta Zwick − egyik este volt 800 emberünk egy háborús jelenetben, másnap már csak 300, és a következd két este alig 100. Mégis soknak tűntek, mert a keretet megőriztük.” Zwick még azokban a jelenetekben is megpróbált a lehető” legjobban takarékoskodni, amikor Tristan − hogy elmeneküljön bánata és felelőssége elől − felcsap tengerésznek.

„Három napra elmentünk Jamaikába, és ezalatt Jamaikából Új-Guinea, Afrika és a déli tengeri vidék lett − hajóról nézve. Mindezt egyetlen kameralátószögből alkottuk meg, és a néző képzeletére van bízva a többi” − mondta Zwick. Mindazonáltal „a kevesebb több” filozófiájából következően néhány jelenetet kihagyott a végső vágásnál. „Helyenként a filmet úgy készítettük, mintha könyvillusztrációról lenne szó, inkább egyetlen, erőteljes képpel, mint egy ötperces jelenettel.” A calgary kemény napok végeztével, miután túl volt a rendezővel való vitákon, és a szerep támasztotta nehézségeken, Pitt végül is elégedett volt a munkájával, bár egyben önmaga legszigorúbb kritikusa is lett. „Jó munka volt − mondta a Premierének a forgatás után − ez volt életem legkeményebb munkája, de ahogyan visszatekintek rá megérte gyötrődni:” Pitt véleménye azért egy kicsit megváltozott, amikor meglátta a végső változatot. Azok a feszültségek, amelyek előjöttek a börtönjelenetnél, és amelyek végigkísérték a produkciót, megmutatkoztak a filmen is. Nem azt a mozit látta, amiről azt hitte, elkészült. „Ez a folyamat nem volt feszültség vagy szenvedélymentes” − mondta Zwick Pitt kifogásaival kapcsolatban. − „Bradben igen erős művészi impulzusok, nagy ösztönök munkálkodnak. De a színészetben kihagyott néhány lépcsőfokot. Bár érzelmi töltése nem kicsi, nem elég kifejező, és a szerepnek igazi önfelfe-dezésre volt szüksége. Teljesen át kellett volna lényegülnie az anyaghoz.” Pitt azt sérelmezte, hogy kivágták azokat a jeleneteket a filmből, ahol kezd őrültté válni. A színész szerint szükségesek lettek volna ezek a képsorok annak a folyamatnak megmutatásához, amelynek végén Tristan eljut egyfajta lelki felszabaduláshoz, Zwick azt állította, hogy ezeket a jeleneteket azért vágták ki, hogy teret adjanak a film többi szereplőjének is. „így viszont a film túlságosan érzelgős lett, mert épp a giccs nem hagyott elég teret másnak − jelentette ki Pitt −, ha tudtam volna, hogy ez lesz belőle, komolyan harcoltam volna ez ellen a nyúlós változat ellen. Vannak olyan jelenetek, amelyekről, ha tudom, hogy így megcsonkítják, hogy csak ennyit látunk belőle végül, magam tömörítettem volna. És nem törtem volna magam ennyire. „ Zwick elfogadta, hogy Pittnek intenzív természete van és belső szükséglete, hogy hozzátegyen figurájához. „Ösztönösen intenzív” − mondta a rendező. Ennek ellenére legalább ilyen erősen ragaszkodott ahhoz, hogy a rendező joga a forgatások mikéntje, az, hogy a felvételekből mit használ fel és mit nem, hogy mivé fejlődnek a figurák, és milyen legyen az az alakítás, amelyet elvár a színészektől. „Egy rendező megtanul kommunikálni a színésszel, mint egyéniséggel, az ő egyéni igénye szerint − és Isten a tanúm rá, Brad és én igen sok időt töltöttünk el azzal, hogy megismerjük egymást, és megértsük a másik fejlődését.” Pitt nyíltabb volt e vitával kapcsolatban. „Az emberek azt akarják hallani, hogy nekünk nem megy együtt. Amikor az ember elolvassa a forgatókönyvet, akkor maga elé képzeli a történetet. Én nem akartam, hogy figurám annyira harsányan kiterítse kártyáit, Ed viszont igen. Vagyis a filmet, a szerepet különböző módon közelítettük meg. Szerencsére azért valami jót csak kipréseltünk belőle” A kritikusok általában egyetértettek Pitt-tel abban, hogy a Szenvedélyek viharában − a sztár és a rendező közötti harc után − végül is jobb lett, mint csak egyszerűen „jó”. A filmet 1994 decemberében mutatták be − egy hónappal az Interjú a vámpírral után, amelyet Pitt rögtön utána forgatott. A kritikusok vagy imádták, vagy gyűlölték. Ben Greenman, a Village Voice-ból az előző táborhoz tartozott. „A film igazi gyújtópontja Pitt Tristanja, aki mélységesen ellentmondásos lélek. A kedves és magának való, durva harcos és spirituálisán befelé forduló, Tristan állandóan ingadozik a kőkemény hős és magányra vágyó ember között. Ez már a patológia határát súrolja. Míg Pitt az Interjú a vámpír-rû-ban vérszegény volt, itt bebizonyítja, hogy bele tud bújni egy figurába anélkül, hogy feláldozná karizmáját. Az ifjú Brandóhoz hasonló fizikai megjelenésével nemcsak a vásznat uralja, hanem a közönséget is, és még a film második felének kliséi sem tudják lerontani alakításának erejét.”

A People megpróbálta menteni saját álláspontját. „Lehet, hogy a film magával ragad, de az is lehet, hogy valaki csak ül és vihog rajta.” Mások Pitt alakítására koncentráltak. Siskel és Ebért tv-kritikusok sztárcsinálásról beszéltek, míg a Rolling Stone leszögezte: „Pitt viszi a filmet. A kékszemű fiú bebizonyítja magának, hogy igazi mozisztár, és elrabol minden jelenetet, amiben benne van. „ A filmet Nagy-Britanniában 1995 áprilisában mutatták be és hasonló fogadtatásban részesült. Ben Thompson, a Sight and Sound kritikusa az elragadtatás hangján szólt a film túláradó lelkiségéről. „Brad Pitt epikus alakítást nyújt. Amikor először látjuk őt a síkságokon átlovagolni, mint felnőttet, bátyja így szól hozzá: „Büdös vagy. Nemcsak szaga van, hanem pozitív kipárolgása is − machizmusa betölti a vásznat. Brad Pitt isten lóháton. Megzabolázza a marhákat, vigyáz a kötelekre, végigportyázza a vidéket csodálatosan kikeményített szövetruhákban. És amikor érzelmileg a dolgok rosszra fordulnak számára, azt teszi, amire mindenférfi vágyik: megnöveszti a haját és nekivág a világnak, hogy öljön. „ A brit kritikusok szerint a közönség főként Brad Pitt miatt nézi meg a Szenvedélyek viharát. A Daily Mail nem kertelt: „Brad Pitt Hollywood leggyorsabban feltörekvő szexszimbóluma, és itt úgy döntött, hogy fames Dean nyomdokaiba lép egy olyan családi történettel, amely nagyobb, mint az Óriás.” Még a Financial Times-ot is elragadta a Pittmánia. „Brad Pittet látni kell, ahogyan megszemélyesíti az ifjúság energiáját, ahogyan nekiütközik a zajos világ kőszikláinak. Alakításában alig szorítja kordába szenvedélyeit. „ A Szenvedélyek vihara az első olyan nagyobb film volt, amelyben Pitt volt a fő húzóerő. Az ő szereplése − hollywoodi vélemények szerint − megnyitotta az utat a film előtt. A bemutatót követő első hetekben, amely elég nagy közönséget vonzott ahhoz, hogy a filmet, legalábbis anyagilag, ha nem is művészileg, sikeresnek tekinthessék. A Tiszta románc és a Szenvedélyek viharában között eltelt idő nehéz volt Pitt számára, miután megszakadt hosszú kapcsolata Juliette Lewis-szel. Annak ellenére, hogy a szakítást ő kezdeményezte, teljesen depressziós lett tőle, és ebből a munka húzta ki. Még több terhelésre volt szüksége, és még mielőtt belekezdett volna a Szenvedélyek viharába, elkötelezte magát Anne Rice Interjú a vámpírral című művének filmváltozatához. De mielőtt feltöltötte a szemfogakat, helyet kellett csinálnia egy új nőnek az életében...

9. A vonakodó vámpír Brad Pitt magánya a Juliette Lewis-szel való szakítás után egy idő után véget ért a Los Angeles-i bárokban való lófrálásnak köszönhetően. A fiú egy bulin összebarátkozott egy Jitka Pohlodek nevű 24 éves színésznővel, aki azt állította, hogy Csehszlovákiából jött „Arkansason keresztül”. Ez megragadta Pittet, aki új kedvesét elnevezte Yit-nek − és a pár hamarosan együtt költözött be Pitt újonnan vásárolt házába. Pitt, aki alaposan megfontolta, hogy a Juliette Lewis-szal való összeveszés után milyen házat vesz, végül egy 1910-ben épült kézműves-házat vett meg a hollywoodi dombokon. Mindenütt teraszok és balkonok voltak rajta, mellette egy medence egy kis tó, egy mesterséges barlang, amelyet Pitt keleti szőnyeggel bélelt ki. Egy tetőtérben pihenősarkot is találtak − ezt úgy rendezte be, mint egy legénylakást, egy heverővel, egy kávézóasztallal és egy CD-játszóval. Jöhet akár az eső is” − mondta Pitt kis fölső rejtekhelyéről. Pitt számára a zene nemcsak az alkotásban kulcsfontosságú, hanem a pihenésben is. Mivel eklektikus CD-gyűjteményét szétszórta a ház minden zugában, a kiválasztandó zene többnyire a vakszerencsén múlott. „Olyan, mintha az ember mindig kutatna azután, hogy megtalálja a megfelelő zenét a pillanatnyi hangulathoz.” Csak amikor Yit hozzáköltözött, akkor csinált egy kis rendet, oly módon, hogy a Rolling Stones-lemezekhez bármikor hozzáférhessen. „Ez a nő, akivel járok, folyton Mick Jaggerre gondol!” Pitt és Yit kapcsolata nem ígérkezett hosszú távúnak, és úgy tűnt, hogy ezt mind a ketten tudták is, amikor összeköltöztek. Amikor Pitt a Szenvedélyek viharában és az Interjú a

vámpírral-on dolgozott, kevés időt tudott a lánnyal együtt tölteni. Yit beköltözésekor új lakókat hozott Pitt állatfarmjába. A lány két hiúza találkozott Brad három, egyaránt furcsa nevű kutyájával. „Ez itt Todd Potter, ο Saudi − nagy csavargó szuka, imádja a szerelmet − ο pedig Dundi, mert olyan átkozottul dundi” − sorolta Pitt a Vanity Fair-nek. − „Kutyáimnak gyakran veszek csokit, gumicsontokat, mindenfélét. Imádom, amikor beleszagolnak a csomagba, és letépik a csomogolópapírt a zsákmányról.” Az új állatok számos problémát is okoztak Pitinek. „Higgyék el, legfőbb gondunk, hogy a hiúzokat teljesen szabadon hagyjuk. Ne legyenek ketrecben, mint egy madár. − Attól is megörülök, ha a madaraknak szárnyát szegik. Sosem fogom megérteni azt sem, hogy azért vágják le egyes kutyák farkát, hogy másképpen nézzen ki. Harcba szállok egy ügyért. − Mentsük meg a farkakat. Minden fiatal színésznek kell egy ügy, ami mellett kitart − a Mentsük meg a farkakat lesz az enyém.” A házban levélmintás rézfalakat alakított ki, a bútorok között voltak nagy, régi, fából és bőrből készült heverők és székek, néhány gitár, arra az esetre, ha kedve szottyant pengetni, és beépített üvegszekrények, amelyeket telezsúfolt CD-kkel. A ház mögött tartott néhány állatot ketrecben is. Negyven kaméleon élt kínai lámpa-alakú dobozokban. A következő filmben, alighogy befejezte a Szenvedélyek viharában-t, Brad Pitt éppen saját kaméleon-tulajdonságát próbálta kidomborítani. Egy félénk vámpír szerepére készült egy jelentős sikert elért könyv filmváltozatában. Anne Rice Interjú a vámpírral című regénye adaptációjának története hosszú, és kacskaringós utat járt be. Rice, aki könnyű pornótörténeteket is írt, első vámpírregényét 1976ban írta, amikor ötéves kislánya, Michèle, leukémiában meghalt. Személyes tragédiájára válaszul vámpírfigurákat kezdett el kitalálni, hogy kiirtsa magából démonait és a világgal szembeni dühét. Egy elkárhozott lelket álmodott meg Louis de Ponte De Lac, egy XDC századi New Orleans-i ültetvényes alakjában, aki, családja elpusztulása miatt kétségbeesésében áldozatul esik a karizmatikus Lestat de Lioncourt csábításának. A vámpír Lestat felajánlja Louis-nak, hogy megszabadítja a földi szenvedésektől, azzal, hogy őt is vérszívó éjszakai lénnyé teszi. De ez sem elég ahhoz, hogy Louist megváltsa szenvedéseitől, aki kezd belefáradni abba, hogy teljesen Lestat kreációja legyen. Lestat válaszul egy Claudia nevű kislányt is vámpírra tesz, hogy társa lehessen. A kiadók ódzkodtak a regénytől, túlságosan sötétnek és felkavarónak találták ahhoz, hogy megjelenhessen. Aztán a nagyhírű Knopf Books vállalta a kockázatot. A könyv nagy visszhangot keltett, best-seller lett, sőt a folytatások nyomán bizonyos fokig kultusz is kialakult körülötte. Természetesen egy idő után szóba került az is, hogy a sikerkönyvből filmet kellene forgatni, de az opciótól a produkcióig 18 év telt el. A megfilmesítési jogokra ugyanis 150 ezer dolláros opciót fizettek, még mielőtt a könyv egyáltalán nyomdába került. 1976 legnagyobb sztárját, John Travoltát szánták Lestat szerepére. Ugyanakkor nem tűnt jó ötletnek egy újabb vámpírfilm, mivel a piacot e témában már felosztották: Frank Langella volt a főszereplője a Draculának, George Hamilton ugyanezt játszotta komikus változatban a Szerelem első harapásra című filmben. Ebben a versenyhelyzetben a Paramount meghirdette az Interjú a vámpírral-t, megelőlegezve egy második regényt, amelyet bele akartak venni a forgatókönyvbe. Ez a könyv, a Lestat vámpír azonban csaknem egy évtizeddel később, 1985ben jelent meg. A folytatásban Lestat rock-sztár lesz. A Paramount-nak ez nem tetszett és visszavonta az opciót. Mindkét könyv megfilmesítési joga ezután a Lorimar tv-hez került, amely kis sorozatot tervezett belőle, Richard Chamberlain-nel a főszerepben. De ez a változat sem valósult meg. Közben más feldolgozási ötletek is születtek, többek között egy musical, amelyet Elton John írt volna, a fő szerepekben pedig többek között Stinget és Chert képzelték

el. 1989 januárjában a Warner Brothers megvásárolta a Lorimart, így a céggel együtt Anne Rice könyveinek jogai is hozzá került. David Greffen producer és lemez-nagymogulnak viszont produkciós üzlete volt a Warnerrel, ráadásul nagy rajongója volt Rice könyveinek. Végül ő lett az a producer, aki megpróbálta filmmé változtatni ezt az anyagot. Geffen első lépése az volt, hogy kidobta az összes korábbi forgatóköny-változatot, és visszatért a forráshoz, magához Rice-hoz. Hollywood hírhedt arról, hogy nem szokta megbízni az írókat saját munkájuk forgatókönyvvé való adaptálásával, de Geffen nem volt tipikus hollywoodi producer, és nem szokott a hagyományokhoz ragaszkodni. Rice-t nagyon feldobta a lehetőség, hogy könyvének filmváltozatán dolgozhat. Mivel erős, önálló véleménnyel rendelkező hölgy, nem elégedett meg azzal, hogy elmondja Geffennek, hogyan képzeli el könyvének átültetését filmre. Még a rendező személyére is adott ötleteket: javasolta David Cronenberget, a Légy, a Hasonmások rendezőjét, Ridley Scottot, aki a Nyolcadik utas: a halállal, majd a Szárnyas fejvadásszal vált ismertté, valamint Neil Jordánt, aki egy tündérmese alapú filmet készített 1981-ben, Farkasok társasága címmel, ami nagyon tetszett Rice-nek. Az ír Jordan mögött olyan kis költségvetésű brit tv-krimisorozatok voltak, mint a Mona Lisa (1986), valamint a sok vitát kiváltott Kiáltás játszmája (1992). Ugyanakkor volt két korábbi csalódása Hollywoodban, a Nagy szellemekkel (1988), majd a Nem vagyunk angyalokkal (1989). Végül a Kiáltás játszmája sikerének köszönhetően Geffen mégis őt szerződtette. Jordan azzal kezdte, hogy átírta Rice forgatókönyvét, így nagyobb hangsúlyt kaptak a filmben saját gondolatai. „A történet nem működött, senkinek sem tetszett a forgatókönyv, ezért kezdtem el dolgozni rajta, hogy megszépítsem − mondta Jordan, igazolva revízióját − a morális dilemmát akartam előtérbe hozni, Louis tépelődései arról, hogy gonosz-e vagy jó? Vagy pedig túl van a gonoszon?” A számos, kulisszák mögötti produkciós összeütközés éppen a forgatókönyv ügyében kezdődött el. A végső főcímlistán azt olvashatjuk: „A forgatókönyvet, saját regénye alapján Anne Rice írta.” De erre csak azután került sor, hogy így döntött az amerikai írók szövetsége − szabályai szerint ugyanis csak akkor jelenhet meg főcímben az író neve, ha a rendező és az író 50-50 százalékban járultak hozzá a forgatókönyvhöz. Jordan viszont azzal erősítette meg a forgatókönyvet, hogy Rice más regényeiből merített újabb részleteket, és így az ő verítékes munkáját nem tekinthették „eredetinek”. A másik harc a szereposztás körül robbant ki. Neil Jordan-nak kezdettől fogva az volt az elképzelése, hogy Brad Pitt legyen a zavart lelkületű Louis. „Láttam mindent, amit addig csinált, és abszolút értelemben megragadott” − mondta Jordan. Végül döntése, úgy tűnt, Rice-nak is tetszik. Aztán Rice meg megint elkezdte bombázni Geffent és Jordánt azzal, hogy ő kit szeretne látni Lestatként. Voltak egészen nevetséges javaslatai, mint például Rutger Hauer, aki 1976-ban az ő eredeti modellje volt, de addigra már túl öreg volt ahhoz, hogy hiteles legyen, de szóba került Jeremy Irons, John Malko-vich, William Baldwin, Ralph Fiennes, és Mel Gibson is. Jordan-nak más ötlete támadt, és megpróbálta megnyerni Dániel Day Lewist. A pokol akkor szabadult el, amikor Neil Jordan bejelentette: Tom Cruise-t választotta. „Ez a fickó egyszerűen őrjítő − mondta Jordan. − Miután Daniel. Day Lewis lemondta a szerepet, csináltam egy listát, és ennek élén Tom állt. Azt gondoltam, hogy meg tudja szerepét oldani kellő távolságtartással. Nagyot alakíthat, ha meg tudja ragadni figurája lényegét.” Hollywoodban nem ritkák az ilyen viták, amikor erős akaratú alkotók vagy rajongók felül akarják bírálni a producereket kedvenc figuráik szereposztásában. A legutóbbi példa volt erre Michael Keaton, mint Batman, vagy Tom Hanks, mint Sherman McCoy, Bruce Willis, mint alkoholista brit újságíró, és Melanie Griffith, mint McCoy szeretője a Hiúságok máglyájában. ■

De sem Geffen, sem Jordan nem lepődött meg, amikor Rice hívei, sőt, maga Rice is kétségbevonta Cruise kiválasztását. Azon már annál inkább, hogy ez a vita a filmes sajtóban „ügy” lett. 1993 augusztusában a Los Angeles Times-nak adott interjúban Rice el is mondta kifogásait: „Különösen megdöbbentem azon, hogy Cruise-re akarják bízni ezt a szerepet. Ő körülbelül annyira Lestat, mint ahogyan Edward G. Robinson lehetett volna Rhett Butler. Nem értem igazán, miért akarja Cruise eljátszani. Helyes kölyök, világsztár, és jó úton jár, hogy nagy színész legyen belőle, de nem vagyok biztos benne, hogy tudja, mibe vág bele... a helyében inkább visszalépnék.” Cruise-nak, nemzedéke legnagyobb sztárjának persze esze ágában sem volt ilyen lépést megtenni. Geffen és Jordan is úgy ítélte meg, hogy el tudja játszani a szerepet, és − ez legalább annyira fontos volt − biztosíthatja a kasszasikert. Egy Cruise-Brad Pitt kombinációnak elegendőnek kellett lennie ahhoz, hogy a film egészségesen beinduljon bemutatója után. Sem Geffen, sem Jordan, sem pedig Cruise nem dolt be Rice fenyegetésének, annak ellenére, hogy az írónő továbbra sem nyugodott bele a szereposztásba. Egy, híveivel Halloween napján tartott összejövetelén továbbra is frusztrációit hangoztatta. „Szerettem volna felhívni David Geffent és megkérdezni tőle: Hogy a pokolba tehet ilyet?” Cruise reagálása minderre sokkal mértéktartóbb volt: „Az írónő azért ellenzi, hogy én legyek Lestat, mert az eddigi figuráimból indult ki. Ő alkotta meg Lestatot, és családja, lánya miatt igen nagy affinitást érez iránta. Ez nagyon fontos neki − engem viszont bánt.” Rice úgy érezte, hogy Brad Pitt jobb lenne Lestatnak, mint Tom Cruise. A regényben ugyanis Lestatot úgy írja le, mint „hatalmas erejű személyt, aki magas, nagyon szőke, nagyon atletikus, tökéletes”. És ez ráillett volna Brad Pittre. „Szerepet kellene cserélniük − hangsúlyozta Rice -Brad Pitiből csodálatos Lestat lenne. Fantasztikus dolgokat művelt a Thelma és Louise-ban, emlékeznek? És a Folyó szeli ketté című filmben is − ez a fickó valóban eljátszhatna Lestatot. „ Rice-nek abban igaza volt, hogy Lestat szerepe hatalmas erőfeszítés lesz Cruise-nak, aki többnyire tiszta, jó fiúk szerepeiben lett ismert. Az Interjú a vámpírral ellenben olyan figurát talált neki, amelyben Ördögi dekadens vámpírrá kellett válnia, aki egyszerre áraszt szexualitást és fenyegetést. Egyedül Brad Pitt maradt ki ebből a vitából. Egyszerre kapta meg az Interjú a vámpírral forgatókönyvét a Szenvedélyek viharában-éal, mindkettőt elvállalta, és ez igen szoros, szinte büntetésszámba menő menetrendet jelentett neki. Éppen csak befejezte szűkre szabott forgatási napjait a Szenvedélyek viharában, máris belevágott az Interjú a vámpír-ralba. A fárasztó, fizikailag nagy erőfeszítést igénylő produkcióból, amelyet a kanadai vidék széles, nyitott terein forgattak, egy zömmel belsőkkel dolgozó, komor, gyötrő románcba esett be. Bizonyos értelemben ez drámai változás volt számára. „Négy hónapig csináltam a Szenvedélyek viharában-t -emlékezett Pitt − egy nagyon tragikus, belső zűrzavaroktól kínzott figurát, és ez a fickó, Louis, még zavartabb:' David Geffen szerint Pitt tökéletes volt erre a szerepre. „Az Interjú a vámpírral című filmben Brad figurája nagyon passzív. Ezért iszonyúan sok karizmára van szüksége ahhoz, hogy jelen legyen a filmben, ott, ahol más cselekszik. És Brad rendelkezik ezzel.” Kristen Dunst került be a szereplőgárdába még Claudia központi figurájaként. Ő a kis vámpírlány, aki szövetkezik Louis-szal, hogy megszabaduljanak Lestat világából. Annak ellenére, hogy Dunst számára teljesült az, ami a világ számtalan tinédzserének vágya, megcsókolhatta Pitt-et, interjúi alapján úgy látszott, mint akire Brad semmi hatást nem gyakorolt. A többi vámpírt Jordan állandó színésze, Stephen Rea és az új hollywoodi szívtipró, Antonio Banderas személyesítette meg. De ezzel még nem értek véget a problémák az Interjú a vámpírral körül. Az interjúkészítő

kicsiny, ám fontos szerepét − ő az, aki a mai San Franciscóban beszélget Louis-szal a vámpírok életéről − a tehetséges fiatal színészre, River Phoenix-re bízták. Poenixés családja tipikus New Age-evangelisták voltak, akik a vegetarianizmust és az egészséges életet hirdették, ráadásul a színész munkabolond hírében állt. Phoenix, akinek egyre erősödött a rajongótábora, ideális választás volt. A tragédia 1994 októberében sújtott le, amikor Phoenix összeesett és meghalt Johnny Depp hollywoodi bárja, a Viper Room előtt, a Sunset Boulevard és a Larabee Street között. Már a kórházba érkezésekor halottnak nyilvánították, és váratlan halálát egy drogkoktélnak tulajdonították. A tiszta élet mítosza pillanatok alatt szertefoszlott, és a Phoenix kábítószerélvezetéről szóló cikkek hónapokig a lapok címoldalán szerepeltek. Pittnek magának is megvolt a véleménye a hollywoodiak kábítószerezéséről, de ő ebbe soha nem keveredett bele komolyan. „A kábítószerezésnek vége. Elég sokféle életmódban volt részem, mindent kipróbáltam, de tudom, hogy az ember vagy kilép a kábítószerből, vagy meghal. Elég okos vagyok ahhoz, hogy mások hibáiból tanuljak. River Phoenix a legjobb volt a fiatal színészek között. Egyre mélyebb és mélyebb alakításokat nyújtott − és aztán vége lett. Halála letörte az Interjú a vámpírral stábját. És sok mindenkit magához térített.” River Phoenix halálával újabb probléma keletkezett a producerek és a rendező számára. Már elkezdődött volna a forgatás, de nem volt, aki a riportert eljátszotta volna. Phoenix helyett először Leonardo DiCapriót és Stephen Dorff-ot jelölték, aztán végül Christian Slater kapta meg a szerepet, aki hat napra ki tudott szállni a Gyilkosság mindenek előtt (1994) című krimi forgatásából. Slater 250 ezer dolláros gázsiját átutalta Phoenix két kedvenc környezetvédő jótékonysági intézményének: a Santa Cruz-i Földmentésnek, és a malibui Föld Alapítványnak. Végül elkezdődött a forgatás. Először 40 napos éjszakai forgatást terveztek a louisianai delta-vidéken. Az első néhány nap munkáját aztán kidobták, mivel főleg közelképeket vettek fel és David Geffen úgy ítélte meg, hogy túlságosan erősek a vámpír-sminkek. Ezeket a felvételeket később egy brit stúdióban ismételték meg, ahol a produkciós csapat újra alkotta az öböl háttereit. A stúdiófelvételekhez a produkció Londonba helyezte át székhelyét, és a sztárok érkezése óriási izgalomba hozta a médiát. A bulvárlapok hiénái és fotósai minden trükköt bevetettek, hogy valamilyen módon befurakodhassanak a forgatások helyszínére, és különösen keresett lett az első olyan fotó, amely Pitt-et vagy Cruise-ot először ábrázolta teljes vámpír-jelmezben. A paranoia olyan fokot ért el, hogy egy alagútszerű fedett utat építettek, hogy a kíváncsi szemek elől elrejtsék a szereplőket, amíg az öltözőkből a strandra érkeznek. „Nem is alagút, hanem csak egy vászonátjáró” − informálta egy publicista a várakozó sajtót. But Jordan minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyult azután, hogy egy brit bulvárlapnak sikerült elkészítenie Tom Cruise áhított fotóját. Nem a biztonság volt az egyetlen gond. Az Interjú a vámpírral volt Brad Pitt számára az egyik legrosszabb forgatási tapasztalat − nem fizikailag, hanem pszichikai szempontból. „Gyűlöltem ezt a filmet, amikor csináltam. Gyűlöltem, de nézni szeretem. Teljes gyűlölet töltött el közben. Figurám az elejétől a végéig depressziós. Ebből öt és fél hónap kicsit sok.” A forgatás helyszínéül szolgáló Pinewood biztonsági rendszabályai sem akadályozták meg Pitt-et, hogy járja Notting Hill utcáit, keressen magának éttermeket vagy pubokat, ahol jókora krigli söröket ihatott, és találkozhatott az elkerülhetetlen újságírókkal egy-egy interjú erejéig, amikor felkelek, jól érzem magam − mondta Chris Heath-nek, az Empire munkatársának − aztán megyek dolgozni és rosszul leszek. Legközelebb vígjátékot keresek magamnak, vagy felvágom az ereimet.” Miután elvállalta a szerepet − túlságosan jó lehetőség volt ahhoz, hogy kihagyja − Pitt nem tudott túljutni problémáin azzal, hogy zenélt, vagy rajzolgatott, mint ezt korábbi filmjei esetében tette. „Gondoljanak bele − magyarázta − hogy figurám az egész film alatt nem akar

mást, csak meghalni. Én sosem gondoltam öngyilkosságra. Beteges dolognak tartom. Nem szeretem, amikor egy film tönkreteszi a napomat. „Te vagy az ördög! A Pokolhoz tartozunk!” Tisztában vannak azzal, milyen nehéz ilyen mondatokat kimondani?” Akárcsak a Szenvedélyek viharában esetében Pitt teljesen beleélte magát az általa játszott szerepbe. Az az erőfeszítés, hogy bemutassa Louis szorongásait, aki rágcsálók vérét szívja, hogy ne kelljen embereket ölnie, rátelepedett mindennapjaira, és londoni tartózkodását magánnyá, kínzó élménnyé változtatta. „Ez a figura nagyon megalázó − mondta Pitt − megértem a nőket, akik gyakran panaszkodnak szerepeik miatt. Ez éppen ilyen.” S Pitt bajának egyik oka az volt, hogy nem volt ideje felkészülni a filmre. „Sosem forgattam még könyvből” − ismerte el. Neil Jordan közelről figyelte a sztárt. „Sosem kapott még olyan szerepet, ahol ennyit kellett volna beszélnie, eddig többnyire önmagát játszotta. Bradnek nincs technikája. Nem játszott színházban. Ő par excellence moziszínész. Louis mélységesen empatikus emberi lény, olyan, mint Brad. Olyan erősen azonosult a szereppel, hogy amikor már a film felénél tartottunk, kezdett szinte beleőrülni. Ő nem is vette észre, hogy már úgy eszik, iszik, alszik és él, mint figurája. Brad csupa érzelem. Tom ellenben agresszíven játszik egy olyan figurát, aki csupa jég.” Nemcsak a figurájából adódó gyötrelmek bántották Pitt-et. Még Tom Cruise féltékenységével és rivalizálásával is meg kellett küzdenie. A másik sztár úgy tűnt, fenyegetettnek érezte magát Pitt jelenlététől. Annak ellenére, hogy a világ egyik legnagyobb filmsztárja volt, Tom Cruise sosem színészi képességeiről volt nevezetes, és Lestat szerepe neki is sok nehézséget okozott, nemcsak Anne Rice szerint, hanem azok szerint is, akik valami módon kapcsolatban álltak a produkcióval. Olyan gyakorlati gondok is felvetődtek, hogy Cruise kisebb volt, mint hat láb magas partnere. Arról beszéltek forgatás közben, hogy Cruise hangja túlságosan magas, de Cruise maga is érezte, hogy túl kicsi ahhoz, hogy hihető ellenlábasa legyen Pittnek. A pletykák szerint gyorsan magastalpú csizmákat rendeltek, hogy a két sztár magassága közelítsen egymáshoz. A gyártás forrásai szerint viszont Cruise jelmezcsizmája önmagában is elégnek bizonyult, mert némiképp magasította őt. „Nem fognak belőlem kihúzni semmit erről” − mondta Sandy Powell jelmeztervező, a magassági ellentétről. Powellnek nem engedték meg, hogy megőrizze a produkcióhoz készült vázlatait, nehogy kiderüljön a 175 cm magas Cruise titka. Pitt-tet dühítette az ügy. „Ez olyan, mint amikor valaki mindenáron nagy dolgot akar csinálni valamiből. Ő azt akarta, hogy fizikailag dominánsabb legyen a szerepe. Ennek általában lehet értelme, de itt nem volt. „ Nem ez volt az utolsó probléma a két sztár között. Bár a szabadidőt gyakran töltötték azzal, hogy újrajátszották Cruise Mint a villám című filmjét, gokart verseny formájában, amelyben Cruise mindig nyert, de a két vezetőszínész-rivális nagyon óvatos és bizalmatlan volt egymással szemben. Hollywood „árukapcsolási logikája” kényszerítette őket össze ebben a filmben, de mindketten tisztában voltak azzal, hogy egyetlen koronáért küzdenek. „Meg kell érteniük, hogy Tom és én teljesen mások vagyunk -jelentette Pitt kettőjük vetélkedéséről. − Ő az Északi-sark, én meg a Déli. Lehet, hogy ő kézfogással fogad valakit, én pedig lehet, hogy belelövök az illetőbe, ki tudja.” A 90-es években Pitt szexepilje népszerűbb lett, mint az az agresszív, kiszámított sztárimázs, amelyet Cruise a 80-as évek során gondosan felépített. Ahogy szembekerült egy riválissal, aki az ő babérjaira tört, Cruise láthatóan elfelejtette azt a szokásos udvariasságot, amellyel a sztárok közelednek egymáshoz. A szenzációra éhes sajtó pedig mindent kiszivárogtatott Pinewood-ból a forgatás közbeni szentségelésekről, és arról, hogy órákat töltöttek el a lakókocsik nagyságának és a kiváltságok mértékének összehasonlítgatásával.

„Mindig sejtettem, hogy minden valódi beszélgetés mögött ott van egy rejtett versengés − összegezte később ezt a helyzetet Pitt, diplomatikusan lezárva a Cruise-zal való gyerekes civakodását. − Végül is nem volt visszataszító, egyáltalán nem. De ott volt, és ez azért egy kicsit zavart. Tudom, hogy elég sok szemetet szórnak rá, mivel a csúcson van, pedig jó színész és fejlődött is ebben a fűmben. Ezért pedig tisztelet jár neki.” Cruise is méltatta Pitt színészi teljesítményét, felfedve sikerének titkát: „Érzelmeit úgy tudja a felszínre hozni, ahogy kell.” A sztárok közötti királyi háború az utolsó volt az Interjú a vámpírral körüli 18 éves zűrzavarban. Szerencsére jött egy fénysugár, amikor az utómunkálatok befejeztével elküldték a film videofelvételét Anne Rice-nak véleményezésre. Az eredmény egy kétoldalas reklám volt, amelyet a Los Angeles Times-ban, a New York Times-ban és Hollywood házi lapjában, a Variety-ben megjelent − Anne Rice nyílt levélben jelentette ki, hogy mennyire nagyra értékeli a filmet. „Az elejétől végig nagyon szerettem a filmet, és minden aspektusa mélységesen lenyűgözött. Kedvenc hősöm, Lestat minden bája, humora és legyőzhetetlen ártatlansága ott él Tom Cruise bátor előadásában, Louis bűnét és szenvedését pedig torokszorítóan mutatja be Brad Pitt. Azt hiszem, mindenki magához öleli majd ezt a filmet, ahogyan én teszem. Nézzétek meg, gyerekek, nézzétek meg ezt a filmet!” Ez szinte drámai pálfordulás volt azok után, hogy kezdetben Rice milyen vehemens kirohanásokat intézett a borzalmas szereposztási tévedések miatt. Ε hirdetések csaknem 100 ezer dollárba kerültek. Mindazokat a híreszteléseket, amelyek a hollywoodi kereskedőszellem győzelméről szóltak, vagy arról, hogy Anne Rice nem éppen lebecsülendő összeget kapott azért, hogy kiálljon a film mellett, rögtön megcáfolták, vagy rosszindulatúnak minősítették. David GefFen ugyancsak örült, hogy Anne Rice damaszkuszi lépésre szánta el magát könyvének filmváltozatával kapcsolatban, „A film és az alakítások a legvadabb várakozásokat L· felülmúlták. Az írónő szerint Tom hihetetlenül jó.” A film következő tesztje viszont a nemzetközi sajtó kritikája volt. Neil Jordan különösen aggódott amiatt, hogy fog majd reagálni filmjére a kritika. Jobban, mint a legtöbb filmes. Anne Rice korábbi kifogásainak nagy volt a sajtóvisszhangja. Nagyobb teret szenteltek ezeknek, mint a film támogatásáról szólóknak. „Azt hiszem, ez károsan befolyásolta a kritikusokat − mondta Jordan Rice első megnyilatkozásairól -mert túlságosan sokat beszéltek róla, hogy a film nagyszerű. De azt nem mondta, hogy „bocsánat”. A kritika hűvösen fogadta a filmet. David Denby a New York magazinban a filmet „unalmasnak és halványnak” találta. A Rolling Stone szerint „káprázatos, mégis mozdulatlan” a New Yorker pedig úgy vélekedett, hogy Jordan virtuozitása nem tudta elrejteni a film ürességét.” A brit kritikusok nem vágták le ennyire, de kételyeiket hangoztatták Cruise, és különösen Pitt alakításával szemben. A Daily Mail szerint „Pitt továbbra is nyafogó, monoton ünneprontó.'„ A Sunday Express így írt. „Brad, mint Louis, a vonakodó vérszívó sokkal alkalmasabb a szexuális mágnes szerepében olyan, sokkal vonzóbb filmekben, mint a Folyó szeli ketten”. Más lapok valamivel jobban bántak vele. Independent: „Brad Pitt elegánsan és melankolikusan vándorol át a századokon, ami viszonylag könnyű feladat, mivel a vámpírizmus ebben a felfogásban nem túl felkavaró.” A Guardian Pitt Louis-áról azt írta: „Messze van még egy ijesztő kartonfigurától is. Cruise-t Pitt több mint kiegyenlíti, mert ő mondja el pokoljárásának történetét.” Az Interjú a vámpírral nem sokkal a Szenvedélyek viharában előtt került bemutatásra, és a két film együtt dupla vagy semmit jelentett Brad Pitt-nek. Sorsukat már nem tudta irányítani. Nem tehetett mást, mint várt, pihent és elszórakozgatott kicsit Yit-tel, miközben olvasta az új forgatókönyveket. Most az volt a szándéka, hogy keres magának valami kevésbé megterhelő, könnyedebb történetet, amely lehetővé teszi neki, hogy kicsit lazábbra vegye a forgatást, és, ha lehet, közelebb legyen otthonához is.

Visszautasította például a James Cameron által forgatandó Zsúfolt szobának a főszerepét, amely egy igaz történetet mond el egy többféle személyiségű emberről. Még nagyobb igényű lett volna John Grisham krimijének, a Kamarának óriási költségvetésű filmváltozatában .egy ügyvéd szerepe. Neki kellett volna védenie egy öregedő rasszista gyilkost, aki már a siralomházban volt. Pitt jelentkezett a szerepért, de aztán visszalépett, amikor az eredetileg kiválasztott rendező, Ron Howard, kiszállt a produkcióból. Ehelyett azon gondolkodott, hogy beszáll Chuck Russel-nek a Maszk rendezőjének a kissé szélhámoskodó Blood kapitányremake-jébe. Végül is inkább otthon maradt, és élvezte a nyugalmat, hogy nem kellett megint beleásnia magát egy újabb szerepbe. Egy ideig Pitt önmaga lehetett. Gyakran bement a városba az olyan klubokba, mint a Luna Park, vagy azért, hogy meghallgassa színész barátja, Dermot Mulroney zenekarát, a Sweet And Low Orchestrât. Mulroney és Pitt többször együtt csavarogtak, marháskodtak, vagy Mulroney közelmúltbeli európai útjairól beszélgettek. Mielőtt azonban újra bekapcsolódott volna egy filmbe, Pitt ismét egyedül maradt. Yit-hez eljutottak azok a pletykák, amelyek szerint összeszűrte a levet az Interjú a vámpírral forgatása közben Than-die Newton színésznővel. Ez volt az utolsó csepp a pohárban kapcsolatukban, amely sosem bizonyult erősnek. Yit belefáradt Pitt állandó távolléteibe, és az újabb filmes románcról szóló sztorikba, felpakolta hiúzait, és elköltözött. Pitt számára ez a kapcsolat rövid, ám élvezetes volt. Juliette Lewis után nem volt még kész arra, hogy fejest ugorjon egy újabb hosszú távú szerelembe. Nem is kereste az ilyen alkalmakat. Szabadnak érezte magát, és várta, hogy alakul a sorsa. Végül is, ha a két film siker lesz világszerte, olyan nimbusza lesz, hogy özönleni fognak felé a nők, akkor miért rontsa el a dolgot azzal, hogy ο keres?

10. − Bűn és felszabadulás A közönség szavazott az Interjú a vámpírral című filmről, jegyvásárlással. A film a bemutatást követő első” hétvégén 38,7 millió dollár bevételt hozott. A Variety listáján az ötödik helyre került minden idők legnagyobb induló kasszasikerei között, annak ellenére, hogy eredetileg lefutásig nem vártak tőle többet, mint a különben nagyon tiszteletreméltó 110 millió dollárt. A Szenvedélyek viharában még sikeresebbnek bizonyult. Négy héten keresztül az első helyen állt az amerikai mozik jegyeladási listáján, ez ido alatt 60 millió dollárt hozott a konyhára. 1995 első” nagy sikere végleg eloszlatta azokat a kételyeket, hogy vajon Pitt képese sikeresen megbirkózni egy főszereppel és helytállni egy nagyszabású drámában. A film sikere a Premiere munkatársa, Lynn Snowden szerint „csaknem teljes egészében Pitt szexepiljének köszönhető”. Brad Pitt most már valóban érezhette, hogy befutott. Immár nyolc évet töltött el Hollywoodban, és szép lassan kúszott felfelé onnantól, hogy csirkének öltözve járkált L. A. utcáin, olyan kisköltségvetésű kultuszfilmeken keresztül, mint a Johnny Suede, a Laza világ, vagy a Kalifornia. Elérte célját, most már felkerült Hollywood A kategóriás listájára. Az Interjú a vámpírral és a Szenvedélyek viharában kasszasikerének köszönhetően immár elsőrangú választásnak számított a legigényesebb szerepekre is a filmvárosban. Olyan helyzetbe került, amire vágyott: válogatós lehetett. Nem kellett folyamatosan dolgoznia, megalapozta anyagi biztonságát. A fő célja az volt, hogy megszilárdítsa sikerét, hogy megőrizze hitelét, és hogy lehetőleg elkerülje a bukásra ítélt filmeket. Emiatt utasított el számos filmszerepet, amit felajánlottak neki. Nemcsak azokat dobta, vissza, amelyek eleve fércműnek látszottak, hanem egyes nagyratörőnek szánt alkotásokat is/ A Modell-lány például, amely arról szólt, hogyan harcol egy elvált házaspár a gyermeke szeretetéért, egy érzelmesebb karakterrel ajándékozhatta volna meg, mint amilyeneket addig játszott, de ez sem kellett neki. Pitt összebarátkozott a fiatal író-rendező Ben Stillerrel, és nagyon egymásra találtak. Stiller megízlelt egy kis sikert a Valóság harap című filmmel (1995), egy X-generációs drámai komédiával, amelyben Johnny Deep volt barátnője, Winona Ryder játszott. Az ifjú rendező

tervezett egy filmet a Rolling Stones-szal, ami felkeltette Pitt érdeklődését, mivel a Yit-tel való kapcsolat során beleélte magát ebbe a zenébe. Sokat elárul új sztárhatalmáról, hogy az ő érdeklődése e zene iránt elegendő” volt a film tervezéséhez, későbbi kivonulása pedig ahhoz, hogy a tervet gyorsan ejtsék. A politika volt a Városháza középpontjában, a New York-i közéleti korrupcióról, erre is invitálták Pittet. A filmet azonban végül John Cusack-kal (az őszerepét kapta volna Pitt), AI Pacinóval és Bridget Fondával készítették el. Ο más ajánlatokat várt, például kacérkodott az akciófilmmel. Akcióhősnek lenni ugyan kicsit mellékvágánynak számít, mégis jól bevált módszer arra, hogy a színésznek jusson egy kis változatosság, és mégis a hollywoodi piramis csúcsán maradjon. Ez működött Keanu Reeves esetében a Féktelenül-ben (1994), de ez az út nem vonzotta Pittet. így aztán a Nap könnyeit választotta, egy olyan kalandos történetet, John Woo rendezésében, amely az amazonasi esőerdőkben játszódik. Jobban érdekelték az olyan szerepek, ahol a jellem az alap és nem az izom. „Bűn és bűnhődést” szintén nem akart játszani, ezért az Utolsó tánc is kénytelen volt más sztárt találni. Eljátszott közben egy hangszerepet is. Cormac McCarthy Kereszteződés című könyvének hangjáték-változatában. Bár nem számított nagy olvasónak, McCarthy a kedvenc regényírója volt. A People szerint Pitt eszményi volt erre a feladatra. „Orrhangú sztoicizmusa tökéletesen tükrözi a regény hangulatát.” Habozása, hogy mi legyen a következő munkája, kezdett problémává válni. Nem hibázhatott választásában. Mivel bizonytalan volt, hogy a közönség miként fogadná a Szent című filmet, Mel Gibson után ő is nemet mondott. Tanácsadói és ügynökei, hogy továbbra is fenntartsák hitelét, minden erejükkel rá koncentráltak. A hitelét 1995 januárjában a People erősítette meg, amikor Pittet a „legszexibb élő férfinak” nevezte. Ez jó reklámnak bizonyult számára, de egyben azt is jelentette, hogy ő immár köztulajdon. „Azt hiszem, kegyetlenség volt velem ezt tenni” -mondta Pitt a kitüntetésről. − „Könyörtelen és gyalázatos tréfa volt. Egy barátom szerint elszólás történt, eredetileg a Legszexibb hülyét akartak mondani.” A legszexibb női sztár viszont Sandra Bullock, a Féktelenül főszereplője lett. Az év folyamán egy másik, teljesen más titulust is ráakasztottak: ő lett a világ legbüdösebb sztárja. Keanu Reeves-szel együtt Pittet nevezték a filmváros higiéniai kihívásának. Egy londoni bulvárlap szerint Pittnek elege lett a forgatásokon tolongó sminkesekből és öltöztetőkből, és gyakran úgy járkált napokig kamerán kívül, hogy nem váltott ruhát. Pitt e vádra úgy válaszolt, hogy alaposan bevásárolt, ezer dollárt költött Calvin Klein alsóneműre, azt a látszatot keltve, hogy talán igaza volt a lapnak. A jövőbeli szerepekkel kapcsolatban Pitt mást is figyelembe vett: emlékezett arra, hogy milyen iszonyatosan kimerítő menetrendje volt a legutóbbi két filmjénél, és hogy milyen súlyos érzelmekkel kellett megbirkóznia. „Most már szeretnék egy olyan pofát játszani, aki nem akar mást, mint mindenkit megkefélni vagyis szeretném magamat piszkosul jól érezni” − jelentette ki. Olyasmit szeretett volna, ami oldottabb, mint az Interjú a vámpírral, és fizikailag kevésbé megterhelő, mint a Szenvedélyek viharában. Közben kételkedni kezdett önmagában, hogy ki tud-e fejezni erős érzelmeket a vásznon. Az Interjú a vámpírral forgatása közben az egyik díszletmunkásnak meghalt az anyja. „Az járt az eszemben, hogy minden nap eljátsszuk a halált a filmeken, de soha nem tudjuk átérezni azt, hogy mit is jelent valójában elveszteni valakit. Tulajdonképpen egy rakás szar, amit csinálunk. Ültem ott a standon, valaki haldoklott velem szemben, és nekem azt kellett eljátszanom, hogy ez mennyire felkavar. Aztán láttam ot, akinek meghalt az anyja, és láttam, hogy ο sokkal súlyosabb lelki törésen ment keresztül. Úgy éreztem magam, mint egy szélhámos. „ Mostantól kezdve nem hibázhatott, és igencsak meglepte és lenyűgözte a közönséget azzal a revelációval, hogy a szépfiú tud játszani, és lesz még jobb is. „Elég okos vagyok ahhoz,

hogy tudjam, ez csak a kezdet, és azzal is tisztában vagyok, mostantól kezdve nem fogok tudni a meglepetés erejével hatni. Most már elvárják tőlem, hogy jó legyek.” Ezzel szemben a következő film, amit elvállalt, mégis meglepetés volt: elutasította ugyanis az egyik főszerepet a valós történeten alapuló űrkrimiben, az Apolló 13-ban (1995), amelyben partnere Tom Hanks lett volna. Ehelyett egy újabb, kiköltségvetésű krimihez, a Hetedikhez írt alá. „A forgatókönyv már négy éve várt” − mondta Pitt a Hetedikről. „Először azt hittem, ez is egy szokásos zsarutörténet, aztán, amikor elolvastam, rájöttem, hogy más. Az emberek vagy szeretni vagy gyűlölni fogják, de az biztos, hogy beszélnek majd róla.” A forgatókönyvet Andrew Kevin Walker írta. A 31 éves pennsylvaniai keverte a „fekete film” és a sokkoló horror ördögi koktélját, amikor New Yorkban dolgozott. „Öt évig éltem ott − mondta New Yorkról − minden pillanatban nyomorultul éreztem magam. Képtelen voltam alkalmazkodni ehhez a nagy, dühös, hangos városhoz, így reagáltam erre. New York fantasztikus hely, de a kellemetlenségek katlana is. Ez látszik mindenütt, az épületekben, a parkokban, egészen a metrókig és az utcasarkokig. Egy olyan kis költségvetésű filmekkel dolgozó cégnél kaptam munkát, amely erőszakos horrorokat készíteti. Ezekbe könnyen belefért a hét halálos főbűn. „ Walker írta korábban Jeff Goldblum 1995-ös Rejtekhelyét, amely Dean R. Koontz regényén alapult, és az Agyvizsgálónak (1994), egy abszolút olcsó kriminek a forgatókönyvét, amely egy gyilkos komputerjátékról szól. A Hetedik forgatókönyvét hat hónap alatt hozta tető”alá 1991-ben. „Több nagy stúdió kidobta, valószínűleg azért, mert a téma túlságosan sötét volt.” A Hetedik annyira sötét, mint amennyire a fő irányzatot képviselő, sztárrendszerű mozi sodrába is beleillik. Kezdetben úgy tűnik, hogy olyan krimi, amelynek középpontjában egy rendőri eljárás áll, a film második harmadától azonban a film, Pitt figurájára kihegyezve, átmegy pszicho-horrorba. Pitt-et David Mills detektív szerepére szerződtették. Mills ambiciózus, kemény, fiatal nyomozó, aki a nagyvárosban kap állást. Mivel vidéken született és nőtt fel, akárcsak szép ifjú felesége (Gwyneth Paltrow), nem találja a helyét a városban, mégis elszánja magát, hogy sikeresen kihasználja ezt a lehetőséget. Partnere William Somerset hadnagy (Morgan Freeman), egy bölcs öreg róka, akinek egy hete van hátra a nyugdíjba vonulásig. Miután belefáradt abba, hogy állandóan vereséget szenved az utcai bűnözés áramlatával szemben, Somerset arra vágyik, hogy letehesse jelvényét és fegyverét és vidékre költözhessen. Azalatt az egy hét alatt Somerset és Mills egy sor bizarr gyilkosság ügyében nyomoz. A gyilkos mindegyik tettét a hét főbűn egyikével szignálja. Az FBI segítsége ellenére a párosnak nem sikerül felgöngyölítenie az ügyet egészen addig, amíg John Doe (akit Kevin Spacey, a Szokásos gyanúsítottak főszereplője játszik − ezúttal remek epizódalakítást nyújt) besétál a rendőrösre és feladja magát. És akkor kezdődik az igazi horror Mills számára. Miután a nagy stúdiók elutasították, Andrew Kevin Walker forgatókönyve Arnold Kopelson producer kezébe került, aki olyan filmekért volt felelős, mint Oliver Stone Szakasza, (1986), a 60-as évek tv-sorozatától ihletett mozifilm, a Szökevény (1994), a modern Los Angeles-i ellentmondásos életről szóló film, amelynek főszereplője Michael Douglas volt. „Brooklynban nőttem jel és gyakran kószáltam a metróban. Láttam a veszélyt a nap minden órájában. Csodálatosan megírt forgatókönyv ez, azonnal megérintett és sokkolt. Nagyon kevés író képes erre” − emlékezett Kopelson. Kopelson megkereste David Finchert, hogy rávegye a rendezés elvállalására. Fincher, aki a zenés videóiparból szerzett diplomát, visszavonult a filmcsinálástól, miután megbukott az Alien sorozat 3. darabjával. A Végső megoldás − halál volt az első játékfilmje, rögtön rávetette magát a lehetőségre,

hogy elkészítse. De olyan forgatókönyvet örökölt, amely számos kézen ment már keresztül, és így aztán egy össze nem álló terv maradt belőle, amelyet végül William Gibson, sci-fi író és a cyberpunk atyja, valamint a sikeres új-zélandi filmes Vincent Ward állított össze. A lesújtó kritikáknál valamivel jobban fogadta a filmet a közönség. A Végső megoldás − halál sötétsége tükröződött a Hetedikben is, de ezúttal Fincher teljes alkotói ellenőrzést gyakorolhatott, és kiváló forgatókönyvvel rendelkezett. „Nem tudtam, mi fog történni a végén − mondta a forgatókönyv első olvasásáról. − Tetszett, hogy a film olyan könyörtelen, olyan hirtelen következett be benne a fordulat, hogy úgy éreztem, egyre jobban csapdába ejt a gonosz, és annak ellenére, hogy ettől kellemetlenül éreztem magam, tovább kellett haladnom előre...” Fincher tudta, hogy ha csak ennek a borzongásnak egy töredékét át tudja menteni a filmvászonra, akkor olyan filmet csinálhat, amilyen a 70-es évek közepe, az Ördögűző óta nem volt. Előzőleg azonban meg kellett küzdenie a producerrel a film befejezésével kapcsolatban. „Felhívtam az ügynökömet és azt kérdeztem: ezt a filmet csináljuk meg? Vagyis úgy értem, olvasta? Erre azt felelte: Igen, olvastam − mesélte Fincher az Empire-nak. − Azt mondta, az a rohadt fej a dobozban a végén elég szörnyű. Ez benne lesz? Nem, feleltem, a rossz tervet kapta meg. És ekkor elküldték a jó tervet, amelyben az a nagy üldözés van a végén, a fürdőszobában, a feleség éppen zuhanyozik, a sorozatgyilkos pedig beveti magát az ablakon...” Nem a szelídített hollywoodi változat volt, amit Fincher meg akart csinálni. Neki az eredeti terv tetszett, a végén a fejjel a dobozban, annak ellenére, hogy úgy gondolta: ez soha nem fog sikerülni. De meglepetés várt rá: „Elmentem Michael de Lucához (A New Line produkciós főnökéhez), aki azt mondta: „Ez a fej a dobozban nagyon kiváló befejezés, csináljuk csak meg ezt a változatot. „ A sorozatgyilkosokról szóló filmekből tizenkéttő volt egy tucat a 90-es években, de régóta nem látott senki olyan kőkeményet, mint a Hetedik. Ilyen stílusú filmeket azért nem csináltak, mert a 70-es évek közepe, az amerikai mozi Csillagok Háborúja csúcspontja óta, a producerek, rendezők és sztárok egyre kevésbé akarták kockáztatni a hírnevüket, és az imázsukat ilyen sztorikkal. Pittnek az a lehetőség, hogy megváltoztassa imázsát, hogy levágja hosszú· haját és egy olyan rendőrt alakítson, akinek nem jut happy end, túl csábító volt ahhoz, hogy kihagyja: „Az embernek találnia kell olyasmit, ami érdekli, mert akkor bele tud vinni némi igazságot. Persze lehet, hogy ez a dolog engem érdekel, de nem tudhatom, hogy mást is érdekel-e. Általában van egy elképzelésem arról, hogy mit tudok egy szerepből kihozni. És aztán arra gondolok, velem mi lesz, miután megcsináltuk a filmet. Úgy vélem, a Hetedik esetében sikerült az, amit vártam.” David Finchernek nem volt nehéz kiválasztani Morgan Freemant Somerset, az öreg zsaru szerepére, de nem volt pontos elképzelése Mills megszemélyesítőjéről. Olyasvalakire volt szüksége, aki nemcsak a közönséget vonzza, hanem meg tud birkózni a szerep drámai oldalával, ráadásul még belefér a mindössze 20 millió dolláros költségvetésbe is. Nem Brad Pitt volt az, akire először gondolt, mert úgy érezte, a szerep nyersebb, földhözragadtabb alakítást követelt, mint amilyet Pitt nyújtani tud. Ennek ellenére, amikor megtudta, hogy Pitt-et érdekli a forgatókönyv, Fincher nagyon megörült, hogy találkozhat a fiatal sztárral, aki pontosan tisztában volt értékeivel. Egy közös ebéd során Fincher rájött, hogy Pitt vadul lelkesedik a film iránt − és'a dobozban talált fej iránt is − akárcsak maga Fincher. „Hihetetlenül beindult − emlékezett Fincher − és azt mondtam neki: ez nem olyan nagy produkció: kis film beavatottaknak, így közelítsük meg: kicsiny, törékenyfilmecske, mire ő azt válaszolta: Benne vagyok, meg akarom csinálni.”

„Brad segített abban, hogy a filmet meg lehessen csinálni − ismerte el Micheal De Luca − amikor beszállt, az emberek már jobban bíztak a filmben. Derék dolog volt tőle. Szeretem azokat, akik ki akarnak lépni megszokott figuráikból. Valaki, aki olyan alkotásokban játszott, mint a Szenvedélyek viharában, és az Interjú a vámpírral, majd ezután elvállalta egy homofóbiás, bigott, újfasiszta beállítottságú zsaru szerepét − ez nagyszerű tett volt Pitt-től.” Annak ellenére, hogy figurája minden poklokat megjár a film végéig, Pitt számára az egyik vonzerő éppen az volt, hogy földhözragadtabb, közönségesebb alakot kellett játszania, mint amilyen Tristan Ludlow volt a Szenvedélyek uiharában, amelyben az őserőt kellett megtestesítenie, vagy különösen amilyen Louis, a morózus, tépelődő vámpír volt az Interjú a vámpírralbzn. „Egy zsaru üldöz egy gonosztevőt − ez kész történet. Gondoltam, kipróbálom. Ennek a fickónak nincsenek problémái, és ez nagyon fontos − ismerte el Pitt − élvezni akartam ezt a helyzetet. Hogy képes vagyok-e kimondani ilyen mondatokat, és elkapni a gyilkost. „ Pitt szerződtetése után Finchernek meg kellett találni a megfelelő színésznőt, aki a fiatal rendőr feleségét eleveníti meg. Olyan valakit keresett, aki egyenrangú lehet a „világ legszexibb férfiával” és aki rövid jelenlétével is ki tudja vívni a közönség szimpátiáját. Erre nagy szükség volt a film csúcspontján, hogy az egész mű elérje a kívánt hatást. Nem volt kis feladat, és Fincher több mint 100 jelöltet hallgatott meg. A választás Gwyneth Platrow-ra esett, miután látta őt egy kevéssé ismert filmben, a Húsvérben (1995). Pitt maga is ajánlotta a színésznőt, akivel néhány hónappal korábban ismerkedett meg egy közös barátjuknál. Arra is emlékezett, hogy részt vett a Szenvedélyek viharában meghallgatásán, arra a szerepre jelentkezett, amit végül Julia Ormond kapott meg. Fincher azonban úgy érezte, hogy nincs sok esélye arra, hogy Paltrow elfogadja a szerepet, és környezete is erősítgette ebben a hitében. „Ő tűnt a legjobbnak, de mindenki azt mondta, hogy sosem kapom meg őt, túlságosan szőrszálhasogató, nem akar majd zsarufeleséget játszani, nem fog neki tetszeni a szerep, mert túl sötét. Végül Brad felhívta, és kérte, hogy jöjjön el, nem azért, hogy elolvassa a forgatókönyvet, hanem hogy találkozzanak, és azt mondta Arnold Kopelsonnak, hogy nézze meg a lányt. Ő nem látta a Húsvért. A lány megérkezett, leült két másodpercre, aztán megkérdezte: „Van pihenőszobájuk?” majd elvonult és bezárkózott. Arnold azt mondta: „Tökéletes.” Pitt azzal, hogy közreműködött Paltrow szerződtetésében, akaratlanul is nagy szerepet adott a lánynak a magánéletében. Amikor 1994 decemberében elkezdtek együtt dolgozni, világossá vált, hogy sokkal mélyebb kapcsolat van közöttük, mint ami ahhoz kell, hogy ä vásznon férjet és feleséget játszanak. A környezetük számára is egyértelmű volt. „Valódi volt közöttük az azonos hullámhossz” − mondta Morgan Freeman − „én mindig padlót fogtam Guryneth anyjától, Blythe Dannertol. Kiderült, hogy neki is lányának is megvannak erre az adottságai.” De azt ő sem látta, hogyan zökkentette ki Paltrow a fiatal színészt hányaveti könnyedségéből. „Igazán komoly fiatalember, aki odafigyel a körülötte dúló forgószélre. Azt is lehet mondani rá, hogy olyan nyugodt, mint a ciklon magja” − jelentette ki róla a lány. Gwyneth Paltrow szülei a médiában.dolgoznak. Nemcsak színésznő anyja, hanem apja, Bruce Paltrow, tv-producer. Ο gyártotta a Szent Akárhol című körházi drámát. A Húsvér mellett, amelyben Meg Ryan és Dennis Quaid voltak a partnerei, Paltrow Thomas Jefferson lányát személyesítette meg afefferson Párizsban (1995) című filmben. Korábban Robert Sean Leonarddal, a Holt költők társasága egyik szereplójével járt, majd Donovan Leitch-csel, aki Pitt-tel együtt játszott korai filmjében, a Vágóosztályban. Mindössze 22 esztendős volt, amikor megkapta a Hetedik szerepét, csaknem tíz évvel fiatalabb, mint partnere. Ez a tény nem zavarta Pittet, annak ellenére, hogy a korkülönbség volt az egyik oka annak, hogy vége lett a Juliette Lewisszel való kapcsolatának. Talán már felnőttnek érezte magát. „Szerelem

volt első látásra” − mondta Pitt. Paltrow túltette magát azon a reklámon, ami Pittet körülvette, és képes volt minden félelmét félretenni a vele «való viszonnyal kapcsolatban. „Nem tudom, ki az a Brad Pitt − mondta a People-nek − én egy nagyon talpraesett, békés és bölcs embert ismerek. Ráadásul három kutyája is van. Akinek kutyája van, rossz ember nem lehet.” Arnold Kopelson producer is felfigyelt a két sztár közötti vonzalomra, amely a Hetedik forgatása közben kialakult. „Nagyon szerelmesek egymásba. Nyilvánvaló közöttük az összhang. Gwyneth nagyon bízik Bradben. Eros no, akit nem rémiszt meg az, hogy Brad körül mekkora hűhót csapnak.” „Szerelem lett második látásra” − mondta Paltrow, módosítva Pitt állítását, és emlékeztetett az új partnerével való első találkozásra, „amikor 15 évesen láttam a Thelma és Louise-í, azt gondoltam: ki ez a nagyképű fickó? És évekkel később itt vagyok, és egy álmot élek át. Nem hiszem, hogy bármelyikünk is szerelmet várt, vagy eleve azt kereste volna − mindkettőnknek sokkszerűen jött. Elmentünk egy Los Angeles-i olasz étterembe egy csodálatos vacsorára, és innentől kezdve alakult ki románcunk. Elbűvölt intelligenciája, és érzékisége, a családjához való kötődése, és az, hogy mennyire a földön jár.” Így aztán Mill feleségének szerepe könnyű feladattá vált Paltrow számára, aki azokat az érzéseket játszotta el a filmen, amelyeket éreztek egymás iránt, a jelenetek valóban szexik voltak és kedvesek. Nem esik nehezemre megcsókolni Pittet, nagyon élveztük a dolgot.” A szerelem erősödése közben azért a párnak le kellett forgatnia egy filmet. Hogy minél meggyőzőbbek legyenek, mindketten úgy belemélyedtek szerepükbe, ahogyan eddig még egyikük sem tette. Az előmunkálatok során a szokatlan párost Ed Arneson őrmester oktatta a modern városi rendőrség módszereire. „Rajtatok áll, hogy a lehetőlegvalódi-abbaknak tűnjetek − mondta Arneson. − Ha az jön le a vászonról, hogy igazi rendőrök vagytok, akik egész pályájuk során fegyverrel a kézben harcoltak, ha mozgásotok természetes, és úgy beszéltek, ahogyan a rendőrök szoktak, akkor jó munkát végeztünk.” Pitt még lőgyakorlatokat is tartott. „Nagyon könnyen befogadta ezt is − emlékezett Arneson. -Nagyon figyelt a taktikákra és biztos voltam abban, hogy az intenzív edzésnek meglesz a foganatja, hogy meglátszik a filmen is.” Pitt nem idegenkedett a fegyverektől, elvégre Missouriban is körülvették, amióta pedig Los Angelesben élt, sosem mozdult ki fegyver nélkül. „Fegyverekkel nőttem fel, elsősorban puskákkal, nem annyira pisztolyokkal. De előfordult, hogy detektívekkel haverkodtam, akik magukkal vittek és megtanítottak arra, hogy tiszteljem a munkájukat. Megtanítottak arra, hogy kell bánni a kézifegyverekkel, hogyan kell megtisztítani egy környéket, és hogy az ember előtt mindig az lebegjen legfőképpen, hogy őt ne lőjék le. Az ő munkájukban nem lehet finomkodni.” Amikor Pitt kamasz volt, apja megtanította lőni. Ez egyszerűen része volt a déli életnek − a fegyverek látványa egyáltalán nem volt szokatlan. És ez a fegyverviselési szokása megmaradt Pittnek a Los Angeles-i nagyvárosi dzsungelben is. Hollywoodi otthonában 12 távcsöves vadászpuskát és egy pisztolyt halmozott fel. Bár remélte, hogy használatukra soha nem kerül sor, úgy tűnt, egy, a Rolling Stone-nak adott interjú alapján, hogy felkészült arra, hogy esetleg lőnie kell. „Ha valaki be akarna hatolni a házamba az éjszaka kellős közepén, istenemre lelőném.” A Hetediket az diktálta, hogy Pitt ráért. Annak ellenére, hogy szeretett volna kissé lazítani, Pitt azon vette észre magát, hogy tőkét kovácsol helyzetéből, hogy biztosítson magának további szerepeket, és elvállalt egy kisebb szerepet egy új Terry Gilliam-fiimben. Ez azt jelentette, hogy rövid idő alatt meg kellett csinálnia a Hetediket. Fincher szerint a film esőáztatta hangulata éppen abból adódott, hogy a stáb csak 55 napra kapta meg Pittet, aki utána sietett Terry Gilliamhez, a Tizenkét majomba. „Itt nem volt ha, és de. Akkoriban esett Los Angelesben, és tudtuk, hogy elég sok külső felvételt kell csinálnunk.

így legalább olyan látszata lett a dolognak, mintha nem is Los Angelesben lennénk, mivel ott különben mindig süt a nap.” A munka jelentős részét rohamban kellett elvégezni. Ettől a stáb tagjai kissé óvatlanokká váltak. Az első között éppen Pitt, aki a fő üldözési jelenet során megsérült. „A kocsik tetején rohantam az esőben, átugrottam egy ablakon, és elvágtam az alkaromat. Úgy láttam a csontokat a karomban, ahogyan az ember nem szokta látni − emlékezett. − Egy int is elvágtam, meg néhány ideget. Ezt nem is gondoltam, amikor először megláttam. De most már jól vagyok. Csaknem ugyanúgy érzem, mint régen, bár nem teljesen.” Pitt reménykedett, hogy a balesetet felveszi a kamera, és felhasználják a filmben, de nem így történt. Éppen kikerült a kamerák látószögéből. „Elhibázták a süketek. Pedig hallottam őket. Rögtön seggre estem.” A baleset és a sérülés miatt kellett néhány változást eszközölni a forgatókönyvön, a film további jeleneteiben Mills karja fel van kötve. Újabb baleset azonban nem történt. A film erkölcsi tartalmát − vagy inkább a világos morális irány hiányát − egyesek kritizálták a Hetedik bemutatásakor, pedig a rendező és színészei olyannak mutatták be az életet, amilyen az a valóságban. Fincher üzenetet látott a filmben: „A film-beli gondolatok összefüggései fontosak. Arra próbálják a nézőt rávezetni, hogy a dolgok menetében van ráció és rend. Es a film befejezése ugyanolyan káoszt mutat, mint amilyent mindennapi életünkben láthatunk. Ez a közönség számára elborzasztó felismerés. Ez ellentétes szórakozási igényeikkel.” Fincher volt az első, aki elismerte, hogy bár megpróbálta megragadni az igazi horrort, a valós életnek van egy olyan rossz szokása, hogy állandóan túltesz a mozin. „Azt hiszem, igaz, hogy a gonosz egyszerre vonz és taszít, és a filmben igen sok a gonoszság. Olyan társadalomban élünk, ahol a legtöbb dráma, amivel az emberek szembesülnek, mások tragédiájából származik. A film erre játszik és büntet is. De nincsen semmi, ami felkavaróbb lenne, mint az, ha két kölyök agyonver egy kisgyereket a vonatsínek mentén. Nincs semmi, ami borzalmasabb lenne, mint az a férj és feleség akik éveken keresztül videóra, vettek, megerőszakoltak és megöltek lányokat. A valóság sokszor sokkal rettenetesebb, mint a két fikció.” Pitt is egyetértett a rendezővel. „Nem látok semmivel sem többet ebben a filmben, mint amit naponta a híradókban, már ami az erőszakot illeti. A történet a fontos, és innen kell, hogy a gondolatok kiinduljanak. Gondolkodásra késztető filmről van szó. Elismerem, hogy ez beteg dolog. Kegyetlen, brutális, de brutálisan becsületes. Azt hiszem, van annak varázsa, ha az ember megérti, és ágy vélem, a film okosan kezeli ezt a kérdést. A film semmiképpen nem igazolja a gyilkos akcióit, de a fickóban mégis van valami...” Morgan Freeman véleménye szerint felesleges az erkölcsi vita a film céljáról: „Én nem akarom, hogy a közönség üzenetet kapjon. Csak azt, hogy megkapják azt, amit a pénzükért várnak.” Fincher és Pitt egyaránt „kis krimire” számítottak, éppen ezért letaglózta őket a pozitív kritikai fogadtatás, és még jobban a közönség meglepően jó véleménye. Arnold Kopelson producer tudta, hogy jó dologba fektetett bele, de nem várt túl sonkát. „Ez a film kockázat, mert sokan gyűlölni fogják, de nem lehet róla nem tudomást venni. Húszmilliós költségvetése nem sok ahhoz képest, hogy ma mennyibe kerül egy átlagos film.” Nem mondható, hogy amikor 1995 őszén bemutatták a filmet az Egyesült Államokban, nem vettek volna róla tudomást, és Kopelsonnak nem is kellett szembenéznie ellenséges fogadtatással. Az első” hétvégén, 1995 szeptember közepén 14,5 milliót kaszált elhomályosítva azt a 8 és fél milliót, amit Paul Verhoven agyonfújt Showgilrl ért el. Karácsonyig csak az amerikai piacon 84 milliót jövedelmezett a Hetedik. Négyszeresen behozta költségeit. Annak ellenére, hogy számos kritikus úgy érezte, egyes képsorok, amelyek a gyilkosságok után készültek, nehezen emészthetők, elismerték a film rendkívüliségét: „A képalkotás és a

filmtecnika olyan, hogy nehéz a Hetediket elutasítani” − mondta Mike Clark az USA Todayben, míg Michael Medvéd (a Hollywood Amerika ellen című könyv szerzője, aki számos amerikai társadalmi problémáért a mozit teszi felelőssé), azt írta a New York Postban, hogy „mindkét színész sokkal több érzést visz a figurákba, mint amennyit az ember vár.” Carol Buckland a CNN-tól így kommentálta a filmet: „Brad Pitt megerősödve kerül ki a fiatal zsaru szerepéből. Hosszú utat tett meg azéri, hogy túllépjen a szépfiú imázsán. Haja rövidre nyírt, arca sebhelyes. Pitt számos érdekes vonással ruházza fel figuráját. Majdnem végig érdekes őt látni − még akkor is, amikor az árnyékok félig eltakar-jàk.” A film nemzetközileg is elismerést aratott, mert úgy látták, visszahozta a 70-es évek nyersebb filmstílusát. Nagy-Britanniában a Sight and Sound a film irodalmi referenciáit emelte ki, Dantét, Chaucert, Aquinói Szent Tamást és Shakespeare-t. Az Empire szerint ez a „a legfélelmetesebb film, amit valaha csináltak. A Hetedik nem egyszerűen film, hanem olyan pszichológiai utazás a poklon keresztül, amelytől megszédül az ember feje. Az Ördögűző óta nem volt olyan nagy hollywoodi film, amely ennyire sötét, intenzív, és rémisztő lett volna. A Hetedik lehatol a zsigerekig és ott is marad. Már csak a befejezés miatt sem lehet kihagyni” − írta Mark Salisbury. Brad Pitt folyamatos megújulását is kiemelték a kritikusok, akik úgy látták, hogy a Hetedikben újabb lépést tettek afelé, hogy vezető moziszínész legyen. „Brad Pitt és Morgan Freeman kombinációja adja a film nagy sikerét” − írta Derek Malcolm a Guardianben, míg Andrew Preston a Daily Expressben úgy vélte, hogy ez volt eddig Brad Pitt legjobb alakítása. Geoff Brown a Times-ban azt emelte ki, hogy Pittból szinte tombol a vágy, hogy kitörjön abból a mozdulatlanságból, amelyre az Interjú a vámpírral című filmben ítéltetett. Bár a kritikai fogadtatás is elég jó volt, a Hetediket mégis a közönség tette nagy kasszasikerré. Míg Pittnek az Interjú a vámpírralban osztoznia kellett a vásznon Tom Cruisezal, a Szenvedélyek viharában pedig Anthony Hopkinsszal, itt ő volt az elsőszámú attrakció aki miatt sokan megnézték a filmet. De nemcsak ő szilárdította meg helyét Hollywood rangsorában, hanem a Hetedik végre lemosta David Fincherről is A Végső megoldás − halál bélyegét. Bár örül a jó kritikáknak, Pitt nem igazán szereti a sajtót és az újságírókat. Tisztában van azzal, hogy létezik egy fausti szerződés a filmsztárok és a filmmagazinok között, de ettől még nem érzi jól magát benne. Szeret beszélni a munkájáról, de nem szereti nyomtatásban látni a magánéletével kapcsolatos dolgokat. „Hogy fogadom, amikor ezekről a dolgokról olvasok? Attól függ, milyen napom van. Néha nevetek rajta, máskor pedig egyszerűen lehúzom a rolót és nem veszek róla tudomást. Nem tudom, miért van így. Nem tudom, hogy az emberek miért szeretik, ha valamit kiforgatnak, és a dolgok negatív verzióját tálalják nekik. „ „AZ az igazság, hogy nem akarom, hogy az emberek megismerjenek − jelentette ki Pitt. − En szinte semmit sem tudok kedvenc színészeimről. Felesleges, ők anélkül is személyiségek. Szerintem jobb, ha nem tudják, honnanjöttél, így a figurák hihetőbbek lesznek. Fogalmam sincs Robert Duvall vagy John Malkovich előéletéről, és mégis a kedvenceim. „ Sosem szerette azt a tinibálvány imázst, ami elindította a pályán. Az a baj az ilyen cikkekkel − mondta a Profiles and Features tinimagazinnak − hogy faggatnak az életfelfogásomról és olyan, mintha prófétának képzelném magamat. Pedig nem igaz, men az idom nagyrészében kikapcsolok, röhögök és száguldozom az autómmal, és a többi... Kiabálok a tévével, bömböltetem kedvenc számaimat. Mit kezdjek az olyan kérdésekkel, hogy mi a kedvenc színem? Fogalmam sincs. Sokat szeretek közülük.” A rajongók figyelme kezdett terhessé válni, amikor egy hollywoodi turistabusz-társaság vasárnap délelőtti látogatásokat szervezett Los Angeles-i háza elé. „Én meg elkezdtem tojásokkal dobálni őket − mondta Pitt − úgy éreztem, ez így helyes. Én alapvetően olyan nyitott vagyok, mint bárki más, de amikor mindenféle örültek el akarják lepni az otthonomat, akkor kiborulok. Ebből elég!” Pitt még az Internetre is rákerült a Kedves Brad rovatba,

amelyben felolvasták a nyilvánosság előtt a neki szánt leveleket és Pittnek válaszolnia kellett volna ezekre. A levelek többsége tinilányok szerelmes vallomása volt, biztosították Pittet halhatatlan vonzalmukról és a Paltrow iránti gyűlöletükről. Egy tipikus példa: „Stacy vagyok, és igazán szeretlek. A szobám falán ott van a posztered, és te állandóan rámnézel. Tudom, hogy te is szeretsz, nekünk össze kell jönnünk. Keress fel valamikor, és kérlek, kérlek, kérlek, válaszolj hamar. Szeretlek mindörökké.” Ezek után nem meglepő, hogy Pitt nekiállt tojásokkal dobálózni. Persze nemcsak nőnemű hívei akadtak. Pitt rájött, hogy a meleg közösséget is vonzza. A brit Attitude című gay magazin szerint az olvasók őt szavazták meg a Húsz legszebb férfi listájának élére. Őt szorosan követte Keanu Reeves és Johnny Depp. Ettől kezdve nemi hajlamairól is faggatták, Juliette Lewis szerint: „Ha valakiről elterjed, hogy meleg, azt pillanatok alatt mindenki megtudja. Leo Di Caprio is megkérdezte tőlem: Igaz, hogy Brad homokos? Mire visszakérdeztem: Leo, te nem is tudtad magadról, hogy homokos vagy?” A sors iróniája, hogy Pittnek felajánlottak egy olyan szerepet, amelyben egy rajongója által üldözött baseball-játékost kellett volna alakítania a Rajongó című filmben. Wendy Finerman producer, aki a Forrest Gumpot csinálta, odaadta Pittnek a forgatókönyvet, de a színészt jobban érdekelte volna a rajongó figurája, mivel sztárként túlságosan saját életét kellett volna eljátszania. Végül 1995-ben Wesley Snipes kapta meg a szerepet, a rajongó pedig Robert de Niro lett. 1995 áprilisában vált publikussá Brad Pitt újabb kapcsolata, amikor ő és Paltrow részt vett a Szenvedélyek viharában londoni, jótékony célú premierjén a Leicester Square moziban, ahol Károly walesi herceg is jelen volt. A vetítés több mint 100 ezer fonttal gyarapította a herceg jótékonysági alapítványát. A médiát azonban jobban érdekelte a Legszexibb élő férfi és Paltrow kapcsolata. Pitt válasza a várakozó riportereknek igen tömör volt: „Sosem voltam még ilyen boldog.” A hajsza azonban megkezdődött. Azzal, hogy felfedezték, hogy ismét van egy forró hollywoodi páros, aki rivalizálhat az életben és a vásznon Johnny Depp és Winona Ryder, Tom Cruise és Nicole Kidman kettősével, a média minden trük-két bevetette, hogy az új sztárpárosról exkluzivitásokat közölhessen. Londoni útjuk után, mielőtt Pitt visszatért Los Angelesbe, hogy elkezdje Terry Gilliam Tizenkét majom című filmjének forgatását, a páros rövid vakációra utazott a karibi St. Barts szigetre. Azt hitték, hogy itt biztonságban vannak, ezért gyakran meztelenül heverésztek medencéjük mellett. Sajnos nem voltak egyedül. Egy merész francia fotós lekapta őket, gondolta, ebből jókora haszna lesz. Pitt és Paltrow meztelen fotói először egy francia képeslapban jelentek meg, aztán átvette őket egy brit bulvárlap, végül nemzetközi terjesztésre került az Interneten keresztül. Pitt és Paltrow nagyon megsértődött azon, hogy magánéletük perceit zugpiaci terjesztésre, közfogyasztásra eladták. „Túlzás, hogy bármit teszünk, az hír − mondta Paltrow. − Gyűlölöm, ha beavatkoznak a magánéletembe, különösen azóta, hogy ez a férfi miatt van, akivel együtt járok. És ennek semmi köze a karrieremhez. „Paltrow a brit bulvárfirkászokat a földkerekség legundorítóbb lényeinek” nevezte. „Ez különösen azért visszataszító − mondta a színésznő az ügyről − mert olyan kevés ember van, akivel együtt lehetek. És nagyon kevesen vannak, akikben megbízhatok. „ Pitt szintén neheztelt a váratlanul közszemlére tett meztelen jelenet miatt. „Ez borzalmas. Nagyon sértő számomra, hogy magánéletünket fotózzák, olyan pillanatokat, amelyek csak ránk tartoznak, és félmeztelen fotókat készítenek a barátnőmről. Tudom, hogy ez neki mennyire fáj. „ Pitt beperelte a fotóst, a fotóügynökséget, amely eladta a képeket, és két francia lapot is. A magánélethez való jogra hivatkozott, és reményét fejezte ki, hogy ezek a fotók előbb-utóbb a szemétkosárba kerülnek. A brit bulvárlapokat nem perelte, mivel Franciaországgal ellentétben, Nagy-Britannia nem ismeri el a magánélet védelmét e téren,

különösen nem hírességek esetében. Az ügy után Los Angelesben Pittet a munka várta. Tovább kellett utaznia Philadelphiába, ott forgatta Terry Gilliam a Tizenkét majmot, amelyben a másik sztár az akcióhősként elhíresült Bruce Willis volt. Gilliam valamikor a Monty Python animátora és színésze volt, és sajátos vizuális stílust honosított meg olyan játékfilmekben, mint a Fabbenvocky (1977), az Időbanditák (1981), a Brazil (1985), a Munchausen báró kalandjai (1989), és a Halászkirály legendája (1991). Gilliam Hollywoodban mindig kívülálló volt, sosem csinált kasszasikereket, és voltak olyan filmjei − mint a Brazil és a Munchausen báró kalandjai − amelyekbe alaposan belerondítottak a stúdiók. A Halászkirály legendája, Robin Williams-szel és Jeff Bridges-szel a főszerepben, valamennyire helyreállította hírnevét, de még így is négy évig kellett várnia arra, hogy elkezdhesse a Tizenkét majmot. A közbeeső” években olyan tervekkel próbálkozott, mint a Két város történetének és az Egy jenki Arthur király udvarában új változata, valamint egy olyan filmmel, amelyet Richard La Gravanese, a Halászkirály legendája írója írt. De Alan Moore és Dave Gibbon grafikus regényének, az Őrszemeknek adaptációja is meghiúsult. Amikor megkapta a Tizenkét majom forgatókönyvét, amely egész estét betöltő változata volt Chris Marker 1962-es Móló című szürrealista rövidfilmjének, és amely David Webb Peoples (a Szárnyas fejvadász és a Megbocsájthatatlan írója) valamint felesége, Janet Peoples munkája volt, Gilliam nekiugrott. „Szeretem a másféle világlátásokat, és szeretem felrázni az embereket, hogy úgy tekintsenek körül, ahogyan nem szoktak” − mondta Gilliam. − „ Úgy éreztem, intelligens és jól megcsavart forgatókönyvvel van dolgom. A történet is zavarbaejtő. Az idővel, az őrültséggel foglalkozik, és olyan többféle világképpel, ami vagy létezik vagy nem. Tanulmány az őrültségről, az álmokról, a halálról, az újjászületésről, egy külön világról. „ A Tizenkét majom egy apokalipszis után a XXI. században játszódik, amelyben nem nukleáris háború irtja ki a világot, hanem egy gyilkos vírust, amely 1996-ből származik. A túlélők a föld alá menekültek, itt próbálnak újfajta időutazásban részt venni, hogy megakadályozhassák a halálos vírus újabb pusztítását. A kísérleti alany, akit kiválasztanak arra, hogy visszatérjen 1990-be és 1996-ba, James Cole (a kopaszra nyírt Bruce Willis játssza), egy gyilkos, akit gyermekkorának töredékes emlékei kísértenek. 1990-ben és 1996-ban Cole találkozik az állati jogok fanatikus aktivistájával, Jeffrey Goines-szal (Brad Pitt), a Tizenkét Majom Hadseregének vezetőjével, aki lehet, hogy felelős a vírus elszaba-dításáért. Találkozik egy pszichiáternővel is, Kathryn Railly-vel (Madeleine Stowe), aki nem nagyon hiszi el Cole meséjét az időutazásról és a gyilkos vírusról, azt hiszi, ő is, Goines is őrült. Ennek ellenére kapcsolat alakul ki közöttük, és Cole rájön arra, hogy a megoldás kulcsa Railly kezében van. „Tündérien bonyolultfilm” − ismerte el Gilliam. „Az egyik szint az, hogy Cole őrült-e vagy sem, igazat mond-e vagy sem. Railly az, aki racionális módon nézi a világot, de közben olyan dolgokkal szembesül, amelyek megmagyarázhatatlanok számára. Azt hiszem, én a legjobban Jeffrey Goines tirádáit élveztem David és Janet Peoples olyasmit írt le, amit mi valamennyien érzünk, de ez iszonyatosan hangzik egy őrült szájából. Hirtelen minden röhejes lesz...” Brad Pittnek meggyőződése volt, hogy ő a megfelelő színész az őrült Jeffrey Goines megszemélyesítésére. Mivel újabb imázsváltásra adott neki lehetőséget, még ahhoz is ragaszkodott, hogy barna kontaktlencséket tegyen be kék szemének elrejtésére, és a Hetedikből haja még elhanyagoltabb lett. Még meg sem érkezett Philadelphiába a forgatásra, máris beindult a vibrálás az úgynevezett „Pitt-látással”. Egy helyi rádió meghirdette a „Brad-figyelés” játékot, amelyben felszólították a hallgatókat, hogy jelentkezzen mindenki, aki meglátja a sztárt. Még díjakat is ígértek azoknak, akik be tudtak hatolni a csillag szállodai szobájába, és onnan valami jelentős

személyes tárgyát el tudták emelni. Pitt tudomása szerint ez utóbbira senki sem vállalkozott. Mindössze két hétig tartózkodott ott, de úgy látszott, egészen kis erőfeszítéssel is meg tudta bolondítani Philadelphiát. Sokkal több munkát fektetett a film előkészületeibe. „Fejest ugrott a szerepbe” − mondta ironikusan Charles Roven producer, Dawn Steel férje. Dawn volt a Columbia vezetője, amikor Gilliam összeveszett a stúdióval a Munchausen báró kalandjai silány terjesztése miatt. Pitt, hogy eljátssza ezt a mániákus depressziós karaktert, a forgatás előtt két hetet eltöltött különböző csoportterápiás összejöveteleken, és egy napig egy philadelphiai pszichiátriai intézetbe is beköltözött − erről persze a Pitt-őrült rádióállomás nem értesült. „Teljesen átlényegült” − mondta Roven Pittről, akiről csak az intézet igazgatója tudta, hogy kicsoda. „Pitt perfekcionista”. „Brad Pitt valóban akarta ezt a filmet − mondta Gilliam. − Szerencsések voltunk, mert elszakadt a Világ legszexibb férfija imázstól, teljesen más irányba indult el, annak ellenére, hogy aligha jog ezen a filmért díjat kapni. A nézők majd rádöbbennek, hogy milyen szórakoztató is tud lenni. Kozmikust időzítése fantasztikus. Nagyon humoros lett az alakítása, egészen örült dolgokat hozott ki belőle.” „Szeretem, ha olyan szereplőim vannak, akiknek típusához nem illik a figura. Brad szerepe az igazán parádés a filmben. Mint a Halászkirály legendájáén, ahol, annak ellenére, hogy Jeff Bridges jelen van minden képsorban, mégis Robin Williams az, aki igazán learatja a babén. Amikor Brad megjelenik, indul a tűzijáték. Minden jó szöveg az Övé. Bruce végzi a legkeményebb munkát, erre Brad bejön és ellopja a jeleneteket. Brad helyenként egészen lakonikus, aztán hirtelen szómenése lesz, nagy sebességgel fecsegni kezd. Imádok azzal eljátszani, hogy a közönség mást kap egy sztártól, mint amit várhat − különben az egész nem szórakoztató. „ Még szórakoztatóbb volt Gilliam számára helyszíneket találni Philadelphiában. A görög stílusú Ridgeway könyvtárból lett egy elhagyatott Wanamaker áruház, amely a jövőbeli tudósok időutazásainak tervező főhadiszállásává vált, és a Keleti Állami Büntetésvégrehajtó adott helyet egy 1990-es elmegyógyintézetnek. Egyes jeleneteket Baltimore-ban forgattak. A film leginkább a Brazil-ra emlékeztetett. „Úgy tűnik, nem tudom megkerülni” − ismerte el Gilliam sajátos stílusáról. Bruce Willis, akit korábban elkönyveltek akciófilm-sztárnak a Drágán add az életed sorozat alapján ugyanúgy szeretett volna karakterszerepeket, mint Pitt. Számára a Senki bolondja (1995) és a Négy szoba (1995) jelentette ezt. Éppen ezért pontosan megértette, hogy Pitt mennyire kötődött a 12 majomhoz karrierje szempontjából. „Brad számára ez volt a legjobb, amit valaha csinált. Teljesen más lett, mint amit vártak tőle. „ 1995 legvégén jelent meg a Tizenkét majom Amerikában, és az elsőszámú kasszasiker lett. Az Entertainment Weekly Pittet egy „sokat pofázó pszichopatának” nevezte, aki sokkal veszélyesebb lehet, mint amilyennek látszik. „Lehet, hogy Pitt bogárszeműre veszi a figurát, de mániákus reakciója, a mindenkire mindent rázúdító tempója a szerep iránti elkötelezettséget, valamint a film titokzatosságát jelenti. Ahogyan Jeffrey-t figyeljük, nem tudjuk, hol végződik a fanatikus alak, és hol kezdődik a művész. Ugyanez elmondható Gilliamről is, aki egy különálló, zárt világból egy pezsgő, szédítő világba vezet minket” − írta Owen Gleiber-man, aki a filmet Β plusz kategóriába sorolta. Todd McCarthy-t, aki a Variety filrnkritikusa-ként írt a Premiere-nek, szintén lenyűgözte a Tizenkét Majom és Pitt újfajta játéka. „Cole-nak szembe kell szállnia egy olyan ártatlan bűnössel, akit Brad Pitt személyesít meg. A színész a figura minél hitelesebb ábrázolásával − keresett monológjaival, gesztikulációival − mutatja, hogy komolyan veszi szerepét.” A komoly színésszé válás volt a következő lépés karrier-naptárában, de 1995 karácsonyán voltak személyes ügyei is, amelyeket le kellett rendeznie.

11. − Előre

Amikor a Tizenkét majom megjelent az amerikai mozikban, a fiatal színész személyes ügyeit is rendezni akarta. Visszatért Missouriba, hogy családja körében töltse a karácsonyt, ahogyan minden évben erre törekedett, de most magával akarta vinni Gwyneth Paltrow-t is. Néhány nappal az ünnepek előtt, és mielőtt elindult volna Missouriba, Pitt úgy döntött, hogy tiszta vizet önt a pohárba. Amennyiben Gwynnie (ahogyan ő becézte) igent mond a házasságra, akkor a vakáció során lesz valami egészen komoly bejelentenivalója. Már régóta foglalkoztatta a házasság. 32 évesen úgy érezte, most már kész arra, hogy nős ember legyen. Csak egy gond volt − a 23 éves Gwyneth Paltrow még nem tartott itt. És ő nemet mondott. Egy magát megnevezni nem kívánó forrás eladta az elutasított házassági ajánlatot a National Enquirer-nek, amely 1966 januárjában meg is írta a sztorit. „Brad azt hitte, eljött az iaő− mondta a forrás − és bele is vágott. De Gwyneth még nem akart ilyen kötöttséget.” Mint később kiderült, a részleteket a meghiúsult házasságról Paltrow közeli barátja árulta el. Pitt, aki visszaemlékezett Springfield-beli iskoláskorú romantikus múltjára, pontosan felépítette leánykérési tervét. „Brad elővette régi piknik-kosarát, és kedvenc hollywoodi ínyencségeit, a tésztás salátát, a kukoricás marhahúst, és a svájci sajtos szendvicseket, a New York-i sajttortát, és kicsiny karácsonyfákat, amelyeket Reese-féle kakaóvajból és cukorból készítettek. Volt az asztalon továbbá egy üveg bor, és könnyű kóla.” A forrás szerint Pitt és Gwyneth egy régi, romantikus majorba hajtottak a hollywoodi dombok egyik zárt városi parkjához. Megvacsoráztak. Sokat nevettek, mert jól érezték magukat, megitták a bort, és Brad akkor elkomolyodott. Szemébe nézett Gwyneth-nek és közölte vele, hogy szeretné feleségül venni Újévkor. „Gwyneth egy pillanatra döbbenten nézett rá, aztán azt jelelte: „Nem, egyelőre nem. Nézz körül. Hollywoodban senki sem házasodik a mi korunkban vagy pedig ha már házas, elválik. Ezek a frigyek nem tartanak tovább két évig.” Brad csalódott volt, de azt mondta a lánynak, hogy végül is megérti. Gwyneth elmagyarázta, hogy egyelőre fél egy ilyen szintű elkötelezettségtől. Azt mondta, mielőtt egybekelnek, nagyon keményen akar dolgozni karrierje érdekében. Brad pedig mindjárt azzal kezdte volna, hogy Gwyneth szüljön neki, de erre a lány nem készült még fel. Pedig Brad, akit az egyik legszexibb pasasnak neveztek, szeretett volna végre letelepedni. Az a kép, amelyet Gwyneth Paltrow-ról és rövidtávú ambícióiról a National Enquirer festett, eléggé különbözött attól, amit a színésznő előadott magáról 1995 végén az Interviewnak. Szeptemberben arról beszélt, hogy tíz éven belül szeretne férjhez menni és szülni három vagy négy gyereket. Hasonló szellemben nyilatkozott Pitt is decemberben az USA Today-ben, amikor arról beszélt, hogy a következő évtizedben szeretne megállapodni. „Nő akarok lenni, és otthon vegyenek körül a kölykök.” Paltrow-nak nagyon komoly elképzelései voltak a házasságról, és nem akart belevágni addig, amíg nem kapott bizonyosságot arról, hogy Brad irányt vált, amint más nők feltűnnek a színen. „Szüleim 25 éve házasok, nagyszüleim 55 éve, így aztán én nagyon komolyan veszem a házasságot, és a családot. Csak akkor megyek férjhez, ha úgy érzem: örökké jog tartani. Majd meglátjuk, mi jog történni. „ Annak ellenére, hogy a házasság lekerült a napirendről, kapcsolatuk 1996 elején még nagyon erős volt. Ki is vettek egy házat maguknak Hamptons-ban, a Long Island exkluzív térségében, ahol gazdagok és hírességek telepedtek le. Bár a helyiek megszokták, hogy sztárokat és ismert személyiségeket láttak maguk körül, eléggé megrémültek, amikor meglátták Pittet sárga turbánban. Ez volt egyik álcája, amit rendszeresen használt, a vastag sál, és egy Adidas baseball-sapka mellett, amelyet akkor vett fel először, amikor január közepén a Los Angeles-i nemzetközi repülőtérre kellett mennie. Amíg egy közös otthont kerestek, New Yorkban, a lány Greenwich Village-beli lakásában húzták meg magukat − Pitt pedig hátrahagyva otthonát a Los Angeles-i Beachwood Canyonban, amit 1994-ben vásárolt.

A New York-i élet kapóra jött Pittnek következő filmje miatt. 1995 szeptemberében kapta meg az Alvók főszerepét, egy New Yorkban játszódó komoly drámáét, amelynek tervezett rendezője Barry Levinson lett volna. Levinson 1982-ben kritikai sikert ért el a Vacsorával, és több olyan filmmel, ami Baltimore-ban játszódott, köztük az Avalonnû (1990). Személyes hangvételű filmje, a Játékok (1992), amelyben Robin Williams volt a főszereplő, éveket vett el az életéből, de szétrobbantotta a kasszákat, annak ellenére, hogy bizarr kombinációja volt a Chitty Chitty Bang Bang-nak, az Óznak és a Csokoládégyárnak. Az Alvókkal Levinson vissza akart térni a hollywoodi drámák fősodrásá-ba. A film alapja Lorenzo Carcaterra sikerregénye. Az Alvók négy utcakölyök történetét meséli el, akik megölnek egy utcai árust, csak azért, hogy elfogják és elítéljék őket. A fiatalkorúak börtönében szexuális erőszakot követ el rajtuk egy őr. Évekkel később közülük ketten, már felnőttként és ismét az utcán, elkapják egykori kínzójukat és megölik A két másik figura is belekeveredik az ügybe − az egyik vizsgálóbíró lett (őt játssza Brad Pitt), a másik pedig egy szenzációéhes bulvárfirkász (Jason Patrick személyesíti meg). A páros összeesküvést szó, a helyi pappal (Robert de Niro), hogy a régi cimborákat hidegre tegyék. A filmben szerepel Dustin Hoffman is, mint védőügyvéd. Carcaterrának meggyűlt a baja a regényével, mivel azt állította, hogy írása valójában dokumentumregény, és csak a neveket és helyszíneket változtatta meg, hogy megóvja az ügyben érintettek azonosságát. Mivel mindenkinek a friss emlékezetében élt az Ő. J. Simpson-ügy a maga összes ellentmondásával, egy olyan film, amely ismét a bírósággal foglalkozott, nem lehetett más, mint vitatéma. Ennek ellenére Carcaterrának voltak kétségei könyvével kapcsolatban. „Vannak napok, amikor sajnálom, hogy megírtam a könyvet, mert csak újabb fizikai és mentális problémákat vetett fel − mondta a People-nak Carcaterra egy Internet-sajtókonferencián. − Két cél vezetett megírásakor: egyrészt az emlékezés, másrészt pedig az, hogy megőrizzem egyesek titkát. Végül is, azért, azt hiszem, sikerült mindkettő. „ Barry Levinson, és a sztárok lelkesedése meggyőzte Carcaterrát, hogy helyesen cselekedett, különösen akkor, amikor családja is megismerkedett Pitt-tel. „Lányom nagyon összebarátkozott Braddel. Mivel alig 13 éves, valósággal a mennyországban érezte magát.” Pitt öt hónapig dolgozott a filmben, 1996 januárjára be is fejezték a produkciót. „Még sosem láttuk ennyire komolynak” − mondták róla a forgatás során az Entertainment Weeklyben. Egy szóvivőnő megerősítette, hogy a színész most már úgy válogatja, meg a szerepeit, mint az Alvók esetében is, hogy mindig a jövőre gondol. „A szerepek, a kihívások érdeklik, nem az imázs.” A sok férfi szereplő közé került be Minnie Driver brit színésznő, akit először a brit mini tvsorozatban, a Politikus feleségében (1995) láthatott a közönség, mielőtt kapott egy kis szerepet a legújabb James Bond-filmben, az Aranyszemben (1995). „Rendkívüli dinamika van a figurában, mivel ő az egyetlen lány” − mondta a Premiere-nek. Ő Pitt volt barátnője a filmben, de ismeretségük csak a forgatásra korlátozódott. Az Alvók egyetlen szereplője sem hajlott arra, hogy közös társadalmi életet éljen. „Ezek nem olyan emberek, akik munka után barátkoznak. Nem olyanok, akik partiról partira járnak. Sot, amikor felhívtam bármelyikük figyelmét női mivoltomra, csak röhöglek, mint Homer a Simpsonokban.” Pitt és Paltrow saját bőrén tanulta meg, hogy minden lépésük érdekli a médiát. Drivert is állandóan zaklatták a bulvárlapok újságírói, hogy valami bizalmasat tudjanak meg róluk. „Minden kérdés úgy kezdődött, „igaz, hogy?” „Igaz, hogy azt csinálja?” és „igaz, hogy terhes?” Mire azt feleltem, honnan a fenéből tudnám! De ezt naponta el kellett játszanom.” Annak ellenére, hogy csak úgy rajzottak a zugfirkászok a film manhattani forgatási helyszíne körül, Pitt és Paltrow megúszta az Alvók felvételeit a St. Barts-ihez hasonló incidensek nélkül. Alig hogy befejeződött 1996-ban az Alvók forgatása, Pitt fogadhatta kollégái gratulációját. A színészjanuár 22-én döbbenten értesült arról, hogy a Tizenkét majom legjobb

mellékszereplőjeként Arany Glóbusz-díjat kapott. Az Arany Glóbuszra, amelyet a Hollywoodi Külföldi Sajtószövetség adományoz (többnyire idősebb újságírók a tagjai, akik másodállásban írnak tengerentúli kiadványokba filmkritikákat), gyakran úgy tekintenek, mint az Oscar-jelölések pontos előhírnökére. Pitt, aki decemberben ünnepelte 32. születésnapját (ez alkalomból barátnője, Melissa Etheridge szervezett neki leszbikus sztrip-tízt), örült, hogy csaknem tökéletesen sikerült évét egy komoly hollywoodi elismeréssel koronázta meg. „Sosem volt még ilyen boldog évem − mondta − voltam nyomorult, zseni, megaláztak, megdicsértek, ledorongoltak − mindenféle érzelmet végigjátszottam. Jó izgalmas év volt, nagyon bírom az ilyesmit. A szélsőségeket. És mindez a színészetből jön. A legnehezebb, hogy az ember mindezt megpróbálja könnyedén felfogni.” Újabb szerepek tűntek fel számára a láthatáron. Felkérték, hogy legyen a partnere Harrison Fordnak az Ördög személyesen című filmben, egy drámai krimiben, amelyért némi kulturális és történelmi kutatómunkát kellett végeznie Írország politikai múltjával és jelenével kapcsolatban. . Pitt a Harrison Ford által megszemélyesített ír-amerikai zsaru fogadott fia, aki belekeveredik az IRA terrorista mozgalmába. A filmet Amerikában és Írországban forgatták Alan J. Pakula rendezésével. Pakulát olyan filmek tették elismertté, mint a Klute (1971), a Párhuzamos nézetek (1974), és az Elnök emberei (1976). A felvételek 1996 januárjában kezdődtek. Persze rögtön elkezdtek keringeni a pletykák, melyek szerint Pitt nem jön ki Forddal, mert sérti, hogy az idősebb színész az ő gázsijának kétszeresét kapja. Egy másik ír témájú film is szerepelt Pitt tervei között. A hírek szerint szívesen eljátszotta volna Jim Sheridan Egy anya fia című filmjében az IRA legendás éhségsztrájkólóját, Bobby Sands-et. Anyját Helen Mirren alakította volna. Sands 1981 májusában halt meg börtönben, 66 napos éhségsztrájk után, miközben parlamenti képviselővé választották. Sands családja azonban ellenezte az egész filmötletet. „Szégyentelen kísérlet arra, hogy anyagi hasznot húzzanak a fájdalmunkból” − mondták. Amikor 1995-ben Észak-Írországban járt, hogy utánanézzen az Ördög, személyesen hátterének és „szokja a légkört”, Pittet lerohanta egy mozirajongó, miközben a belfasti Linen Hall könyvtárban kutatott Ulster múltjáról. A rajongó később így mesélt a Belfast Telegraphnak: „Örömmel adott autogramot, de nyilvánualó volt, hogy nem akarja közhírré tenni, hogy a városban van. Nem akarta, hogy a szenzációhajhászok eltérítsék a könyvtárban végzett munkájától” Az Europa Hotelben szállt meg, ahol nem túl nagy képzeletre vallóan Mr. Williams néven jelentkezett be (William az elsó keresztneve). Szerencséjére ugyanebben, az időben tartózkodott a szállodában Ryan Giggs és Eric Cantona, a Manchester United két futballistája, és ők több rajongót vonzottak. Azért az Ördög személyesen forgatását 1996. február 5-én kezdték el New Yorkban, és nem állítható, hogy minden simán ment. A forgatókönyvet Kevin Jarre írta, a történet 1993ban játszódik, az IRA-val kötött rövidéletű fegyverszünet idején. Pitt szerepe szerint egy Rory Devaney nevű fiatal ír emigránst játszott, aki éppen akkor érkezett New Yorkba. A Harrison Ford által megjelenített Tom O'Meara rendőrtiszt fogadja be. Aztán a zsaru felfedi vendégének múltját és azt a véres célt is, amiért Amerikába jött. Alan Pakulának egyszerre két szupersztárral kellett dolgoznia. Harrison Ford már régóta megszokta, hogy ő legyen saját filmjeinek középpontjában, Pitt pedig éppen Arany Glóbusz díját, valamint a Hetedik kasszasikerét élvezte. Először Pittet szerződtette Larry Gordon producer, a hírek szerint 8 és 10 millió dollár közötti gázsiért, hogy a szökésben lévő IRA fegyveres főszerepét eljátssza. Éppen ezért meg is lepődtek a producerek, amikor Harrison Ford érdeklődést mutatott a „Robert Duvall-féle mellékszerep” iránt. Gordon több, mint boldog lett ettől, és gyorsan lekötötte Fordot, annak ellenére, hogy 20 milliót kért.

Ebből elkerülhetetlenül konfliktus lett a két férfi között, mivel mindkettő azt hitte magáról, hogy ő a fő attrakció, és a másik csak mellékszereplő. A Columbia producere szerint ráadásul mindkét színész másképpen képzelte el a filmet, természetesen úgy, hogy saját magát helyezte az események középpontjába. Alig kezdődött el februárban a forgatás, Ford rögtön alakítgatni akarta a forgatókönyvet, hogy saját szerepét felnagyítsa. A film egyik munkatársa elmondta az Entertainment Weekly-nek: „Ford azt akarta, hogy az ő szerepe látványosabb legyen, mint Pitté.” Jarre forgatókönyvének átdolgozásába másokat is bevontak, így Terry George-ot, aki az Apám nevébent írta, és Robert Kament, a Halálos fegyver 3-ból, de maga Pakula is belefolyt ebbe a munkába is. Pitt figuráját némi szerelemmel is színesítette az újonnan érkezett Natsha McElhone, ugyanakkor ügyeltek arra is, hogy az 53 éves Ford megfelelő partnere legyen a Világ Legszexibb Elő Férfiának, aki még csak 32 esztendős volt. Ford figuráját kissé hősiesebbre formálták, kicsit Han Solo, Jack Ryan és Indiana Jones stílusában. Az Ördög, személyesen gyártása lelassult a forgatókönyv alakítgatása miatt, és a költségvetés is csaknem a 100 milliót ostromolta az eredetileg tervezett 70 millió helyett. Nem tudták betartani a június közepére kijelölt befejezési határidőt sem. Az önző sztárok összecsapásai folytatódtak, a szemtanúk szerint a forgatás alatt valóságos „Csillagok háborúja” folyt. Pitt, aki emlékezett arra, milyen problémái voltak szerepeivel a. Johnny Suede-ben és a Szenvedélyek viharában, ismét szembeszállt a rendezővel és sztártársával, hogy kiharcolja az őt megillető helyet a filmben. Miután úgy érezte, hogy Ford növekvő szerepével szemben az övé zsugorodik, ahogy Fordé növekszik, megmakacsolta magát. Pakula újabb forgatókönyvrevíziója után Pitt kirohant a standról, és közölte, hogy ez a film már nem az, amire ő szerződött. Másnap mégis visszatért a munkához, és sajtóügynöke szerint dührohamát nem a hírességek közti összeütközések, hanem az időjárási front okozta. Ford PR-ei is igyekeztek az ilyen csaták súlyát csökkenteni, arra hivatkoztak, hogy „csak pletykákról van szó”. A szereplőgárda és a stáb többi tagja kezdett kimerülni, mivel úgy látszott, még augusztusban is folynak a felvételek. Margaret Collin, a Függetlenség napja egyik sztárja, aki az Ördög, személyesen-ben Ford feleségét játszotta, úgy érezte: júliusig éppen elég lenne dolgozni. „Mindenáron sikerfilmet akarunk csinálni, de ezt most már be kellene fejezni, mert túl hosszúra nyúlik.” Amikor végre elkészült a film, Pittnek Tibetbe kellett utaznia, hogy 8 millió fontos gázsiért elfogadja Jean-Jacques Annaud rendezőajánlatát a Hét nap Tibetben című, 50 milliós költségvetéssel készülő” filmjében. A film igaz történeten alapszik, és ez volt az egyike a Dalai Lámáról 1996-ban készített két filmnek. Pitt Heinrich Harrar osztrák olimpiai bajnok hegymászót játszotta, aki megszökött a II. világháború idején a brit csapatoktól, és később a Dalai Láma nevelője lett. A konkurens film sztárja − a sors iróniája − Harrison Ford lett: e produkciót Martin Scorsese irányította, a forgatókönyvet pedig Ford felesége, Melissa Mathison, az E.T. írója dolgozta ki. A Kundun című film a Dalai Láma fiatalkoráról szól, még mielőtt 1959-ben Indiába emigrált Tibet kínai megszállása után. Pitt azt szerette volna, ha előbb vágnak bele az ő filmjébe, hogy ő jelenhessen meg először a mozikban. Az Ördög, személyesen forgatásának elhúzódása a Hét nap Tibetben kezdését is késleltette, megvárták, amíg Pitt rendelkezésre áll. John Jacobs a Mandeley produkciós cég főnöke már tűkön ült júliusban, miközben Pitt és Ford még mindig az Ördög, személyesen sztárszerepéért marták egymást. Jacobs nem akarta, hogy az ő filmjében is hasonló gondok miatt csússzon minden. Míg Pitt arra készült, hogy egy sátorban éljen Tibetben, Gwyneth Paltrow Londonba utazott, hogy Emma Thompsonnal együtt szerepeljen Jane Austen Emma című filmjében. Pitt és Paltrow nagyon nehezen viselték a fizikai távollétet. „Egy kapcsolat számára az a legrosszabb, ha állandóan el kell válnunk. Ilyenkor rengeteg levelet váltunk” −

mondtaPaltrow. − „A levelek sokkal jobbak, mint a telefon. A telefonon sokkal könnyebb félreérteni a dolgokat. Azelőtt soha nem írtam leveleket. Egyáltalán nem.” Akármi is lesz a két egymással vetélkedő Tibetfilm sorsa, Brad Pitt jövőbeli szerepeit nem fogják károsan befolyásolni. A Tiszta románctól kezdve céltudatosan és gondosan építette fel karrierjét, amíg vezéregyéniséggé vált, kicsit úgy, mint az Ördög, személyesen-ben vetélytársa, Harrison Ford. Ford is harmincas évei közepén volt, mint most Pitt, amikor George Lucas Csiüagok háborúja című eposzával befutott 1977-ben. A Han Solo és Indiana Jones-szerű akcióhősöktől indult, de később játéka tökéletesedett, és ettől kezdve váltogatta az olyan akcióközpontú filmeket, mint a Világosság, vagy a Mai veszély (1994), az olyan könnyű komédiákkal vagy drámákkal, mint a Sabrina Sydney Pollack-féle újrafeldolgozása. Pitt jövendőbeli pályafutása hasonló távlatokkal kecsegtet. Pitt talán a Szenvedélyek viharában érzésére épített, amikor elvállalta Custer tábornok szerepét az 1876-os Little Big Horn-i mészárlás új verziójában. Pitt ezzel a Custert korábban alakító Erről Flynn, Ronald Reagan, Robert Shaw és Richard Mulligan nyomdokaiba lép. Michael Blake, Kevin Costner Farkasokkal táncoló (1990) című filmjének forgatókönyvírója a szerzője a Custer: menetelés Walhallába című regénynek, amely Custer és feleségének viszonyát állítja a középpontba. Az Aranyglóbusz díjat 1996 februárjában Oscar-jelölés követte a Tizenkét majomért, de végül ezt a díjat Kevin Spacey kapta meg a Szokásos gyanúsítottakért. A díjak ugyan jó ajánlólevelek, de Pitt egyelőre még inkább kísérletezni akar. „Van egy csodálatos, fantasztikus forgatókönyv James Dean életéről” − mondta egy ajánlatról, amelynek értelmében éppen azt a fiatal színészt kellene eljátszania, akihez gyakran hasonlították. Sok más színészt is számba vettek a főszerepre a film hosszú előkészítése során, és Pitt egyáltalán nem volt meggyőződve arról, hogy ő alkalmas lenne rá. „Semmiképpen nem vállalom el. Bolond lennék. A legtöbb, amit az ember tehet, hogy utánozza őt. De volt benne egy olyan belső varázs, amelynek visszaadásának még a kísérlete is őrültség lenne. Mindenkinek határozott képe van róla, a poszterek, a filmek alapján, és azt hiszem, hogy nagyon kevesen vannak azok, akiknek el tudnák játszani őt. Én nem tudnék vele mit kezdeni. A többiek pedig nem hasonlítanak rá, és ez csalódást okozna a közönségnek. „ Pedig James Dean egyik kortársa, Dennis Hopper is támogatta volna, hogy ő alakítsa: „Brad Pitt abszolút sztárminőség. Micsoda karizmája van! Nagyon sokoldalú, s benne van az az őrült képesség hogy bármikor szárnyalhat, lezuhanhat és fordítva. Ez jó és egészséges dolog. „ Akár eljátszotta Deant, akár nem, végül is elismerésének bizonyítéka, hogy szóba került a neve a szerepre. „Brad ma az egyik legvonzóbb és legtehetségesebb ember a világon − vélekedett David Geffen. − Ő lesz az egyik legnagyobb színész. Még ő sem tudja, mennyire jó, és ez nem is árt.” „Ő az a férfias férfi, aki egyben nőies férfinak is látszhat” − mondta Nilo Otero, aki segédrendező volt a Szenvedélyek viharában-nál, és a Hetediknél egyaránt. „Ő a klasszikus amerikai szerető. Ő az a férfi, akit a nők kedvelhetnek és imádhatnak. „ „Amit Brad csinál, azt nem lehet megtanulni − csak Dean volt ilyen és Jack Nicholson − pontosan tudja, hogyan „ne csináljon semmit” amikor nem beszél − mondta Jim Harrison a Szenvedélyek viharában-t ihlető regény szerzője. − Soha nem látszik olyannak, mintha azon gondolkodna, mit fog mondani. Így az ember figyelmét teljesen tudja irányítani. „ Egyik gyerekkori barátja szerint Pitt, a hírnév, a csillogás, Hollywood figyelme, az Oscarjelölés ellenére sem változott sokat az egyetemi évek óta. „Egy kicsit nyomasztó lehet először, amikor az embernek hirtelen minden álma teljesül − mondta Bill Danziger. − Ilyenkor derül ki, kinek milyen a jelleme. Ilyenkor kell az embernek visszanéznie, és rájönni, hogy miért ostromolják. Ha valaki ezt megérti, jó ember maradhat.” Annak ellenére, hogy felemelkedett Hollywood sztárjai közé, Brad Pitt a mai napig erősen

kötődik családjához és otthoni gyökereihez. „Nemrégiben vettem egy 500 holdas farmot Ozarkban a családomnak − mondta − nagyon békés hely. Olyan, ahol az ember nyugodtan nevelhet kecskéket is, szeretem ezt a világot.” Annak ellenére, hogy a Johnny Suede és a Szenvedélyek viharában forgatásán kitört az egója, és annyit huzakodtak Tom Cruise-zal, Pitt megmaradt szokatlanul egyszerű embernek. Ez az egyik vonzereje − fantasztikusan jól néz ki, és mégis a földön jár. Nem lett belőle a szokásos „lázadóból-sztár” sem pedig egy potenciális önpusztító. Ez a szépfiú-játék olyan, mintha egyáltalán nem játék lenne, egyszerűen adódik ártatlan személyiségéből. Miután 32 éves korára viszonylag könnyedén a csúcsra ért, sokkal nehezebb lesz neki megtartani helyét, de ez a talpraesett színész valószínűleg továbbra is hagyja majd, hogy a dolgok megtörténjenek vele − elvégre az eddig működött nála. „Hiszek a gondviselésben” − mondta Pitt − „ez állandó dolog. A Sors mindig győz. Mindig nagyobb kihívás dönteni. Könnyebb volt, amikor azt a munkát kellett elvállalnom, ami jött. Szeretnék mindig valami újjal előjönni. Mekkora poén lenne, ha játszanék egy filmben, és Jel sem ismernének...”

FILMOGRÁFIA Korai munkák Statiszta a Kevesebb, mint nullában, (Less Than Zero) és a Senkiföldjében (No Man's Land) TV-sorozatok Dallas (öt epizód) Másik világ (Another World) 1987 Növekvő fájdalmak (Growing Pains) Rendező: John Tracy 1988 Osztályelső (Head Of Class) 1988 Jump Street 21 Rendező: Bill Corcoran 1989 Harmincvalahány (Thirtysomething) Rendező: Marshall Herkovitz 1988 Mesék a kriptából (Tales From The Cript) Az út királya (King Of The Road) Rendező: Tom Holland 1988 Reklám: Levi's farmer (1988) Filmek: 1988 Megkövezés Fulham megyében (A Stoning In Fulham County) Rendezd: Larry Eikman 1989 Vágóosztály (Cutting Class) Rendező: Rospo Pallenberg 1989 Boldogan együtt (Happy Together) Rendező: Mel Damsky 1989 Az imázs (The Image) Rendező: Peter Werner 1990 Dicső napok (Glory Days) Rendező: Marc Laub 1991 Pályákon át (Nincs menekvés) (Across The Tracks − Nowhere To Run) Rendező-forgatókönyv: Sandy Tung 1990 Túl fiatal a halálhoz? (Too Young To Die?) Rendező: Robert Markovity 1991 Thelma és Louise Rendező: Ridley Scott 1991 Szívesség (The Favor) Rendező: Donald Pétrie 1992 Johnny Suede Rendező-forgatókönyv: Tom DiCillo 1992 Remek világ (Cool World) Rendező: Ralphi Bakshi 1992 A folyó szeli ketté (A River Runs Through It) Rendező: Robert Redford 1993 Kalifornia Rendező: Dominic Sena 1993 Tiszta románc (True Romance) Rendező: Tony Scott

1994 Szenvedélyek viharában (Legends Of The Fall) Rendező: Edward Zwick 1994 Interjú a vámpírral (Interview With The Vampire) Rendező: Neil Jordan 1995 Hetedik (Seven) Rendező: David Fincher 1995 Tizenkét majom (Twelve Monkeys) Rendező: Terry Gilliam 1996 Alvók (Sleepers) Rendező: Barry Levinson 1996 Az Ördög, személyesen (Devil's Own) Rendező: Alan J. Pakula Előkészületben: Hét nap Tibetben (Seven Days In Tibet) Rendező: Jean-Jacques Annaud Custer: Menetelés Walhallába (Custer: Marching To Walhalla) Forgatókönyv: Michael Blake, saját regényéből