III. AZ EGYHÁZ A FORRADALMAK VIHARÁBAN 3.1 Az Őszirózsás forradalom A választójogi küzdelem során nemegyszer hangzott el a baloldalról az a fenyegetésnek is beillő figyelmeztetés, hogy amennyiben az uralkodó osztályok makacsul útját állják a néptömegek demokrácia utáni vágyának, a felgyülemlő elkeseredés végül is forradalomban tör ki, mely a régi rendszert embereivel együtt kímélet nélkül elsepri. Giesswein, 1917. szeptember 12-én a parlamentben Tisza Istvánhoz intézve szavait, élesen szembeállította a volt miniszterelnök és mindenható pártvezér maradi felfogását Károly királynak demokráciát sürgető kijelentéseivel, és figyelmeztette Tiszát, hogy e késői órában a helyzet már annyira megérett a változásra, hogy annak bekövetkezése többé már „nem egyedül attól függ, hogy itt a házban van-e annyi élesen és világosan látó politikus, aki látja, hogy ez a fejlődés útja, melyet nem lehet elzárni; hanem függ ettől az erőtől, amely a népben van. Ez az erő utat tör magának, és ha nincs belátás, akkor sajnos, olyan módon is törhet magának utat, ami nem volna kívánatos, és ami talán az erőszakosság módozatával járna. Azért kívánatos, hogy nyíljanak meg a szemek, és lássák meg a politikusok, hogy mit kíván a nép, mit kíván a kor.”1 Tiszának és híveinek szemét azonban mindvégig hályog födte az alsóbb néposztályok törekvéseivel szemben, s így a forradalom valóban elkerülhetetlennek bizonyult. Alig egy esztendővel Giessweinnek e figyelmeztetése után, 1918 őszén, a régi rend felett megkondult a lélekharang. A háború elveszett s a Habsburg Monarchia gyors bomlásnak indult. Az események hatása alatt a kormányhatalom Budapesten is megrendült, s mikor 1918. október 30-ról 31-re virradó éjszaka néhány fegyveres csoport, melyet a harcterekről hazaözönlő katonákból tartalékos tisztek és baloldali újságírók sebtében szerveztek, önhatalmúlag megszállta a főváros laktanyáit és főbb gócpontjait, nem kis meglepetésükre a legcsekélyebb ellenállásra sem találtak. Ily módon a hatalom szinte váratlanul hullott a Károlyi vezetése alatt álló, a baloldali ellenzékből egy héttel előbb megalakult Nemzeti Tanács ölébe; ugyanis az éjszakai államcsínyt az ő nevükben, bár tényleges megbízásuk nélkül hajtották végre az önkéntes forradalmárok.2 Károlyit, akinek 1
Giesswein Emlékkönyv (Budapest, 1925) 242. Az 1918-as októberi forradalom, valamint az 1919-es proletárdiktatúra történetét konzervatív szemszögből, de objektivitásra törekedve tárgyalja GRATZ GUSZTÁV, A forradalmak kora: Magyarország története 1918–1920, (Budapest, 1935); A Károlyi-éráról átfogóbb és pozitívebb értékelést ad egy aktív résztvevőnek, JUHÁSZ NAGY SÁNDOR 1919-es igazságügyminiszternek a második világháború 2
91
miniszterelnökké való kinevezését csak néhány nappal előbb tagadta meg az uralkodó, most József főherceg, a király teljhatalmú megbízottja magához kérette, és az uralkodóval folytatott telefonbeszélgetés után kormányalakítással bízta meg. Az így forradalmi úton hatalomra került Károlyikormány még aznap annak rendje és módja szerint letette a királynak szóló hűségesküt.3 Azonban a tömeghangulat hatása alatt már másnap, november 1-jén, esküje alól felmentését kérte,4 és meg is kapta IV. Károly királytól, aki néhány nappal azután az ún. eckartsaui nyilatkozatával formálisan is visszavonult a közügyek intézésétől.5 A köztársaság ünnepélyes keretek közt történt kikiáltása november 16-án mintegy a régi rend végét s egy új világ kezdetét volt hivatva drámai módon illusztrálni. A forradalmi átalakulás, az állammal való szoros kapcsolat következtében, az egyházakra nézve sem volt közömbös. Az ezredéves királyság megszűnése a katolikus egyházat súlyos problémák elé állította. Amint már az előzőkben láttuk,6 a király az egyház legfőbb pártfogója volt, után kiadott A magyar októberi forradalom története (Budapest, 1945). Ezenkívül sok értékes, bár gyakran erősen elfogult adat és ítélet található az októberi forradalom főszereplőinek nagyrészt emigrációban írt és külföldön megjelentetett gazdag memoir irodalmában. Így pl. COUNT MICHAEL KAROLYI, Fighting the World: The Struggle for Peace, ford. E. W. Dickes (New York, 1925); MICHAEL KAROLYI, Memoirs of Faith without Illusion, ford. Catherine Karolyi (London: Jonathan Cape, 1956); OSCAR JASZI, Revolution and Counter-Revolution in Hungary (London, 1924); BATTHYÁNY TIVADAR GRÓF, Beszámolóm, 2. köt., (Budapest, é. n.); NAGY VINCE, Októbertől-Októberig, Emlékiratok-önéletrajz (New York: Pro Arte, 1962); WILHELM BÖHM, Im Kreuzfeuer Zweier Revolutionen (München, 1924); GARAMI ERNŐ, Forrongó Magyarország (Leipzig–Wien, 1922). 3 Ugyanebben az órában Tisza Istvánt a forradalmárok egy csoportja meggyilkolta. 4 A hűségeskü szövege, melyet mindenkor hivatalos titokként kezeltek, csak a Habsburgok bukása után került nyilvánosságra. Megtalálható BATTHYÁNY, Beszámolóm, I, 279–280. 5 1918. nov. 13-án Károlyi kérésére Wlassics Gyula báró, a főrendiház elnöke, egyéb főurak kíséretében az eckartsaui kastély magányába visszavonult királyhoz utazott, hogy őt a trónról való önkéntes lemondásra kérje. Károly király erre nem volt hajlandó, azonban arra késznek mutatkozott, hogy a két nappal előbb Ausztria részére adott nyilatkozatát, a szükséges módosításokkal, Magyarországra is kiterjessze. Ez így hangzott: „Trónralépésem óta mindig arra törekedtem, hogy népeimet minél előbb megszabadítsam a háború borzalmaitól, amely háború keletkezésében semmi részem nem volt. Nem akarom, hogy személyem akadályul szolgáljon a magyar nemzet szabad fejlődésének, mely iránt változatlan szeretettől vagyok áthatva. Ennélfogva az államügyek vitelében való minden részvételről lemondok és már eleve elismerem azt a döntést, mely Magyarország jövendő államformáját megállapítja.” GRATZ, A forradalmak kora, 36; BATTHYÁNY, Beszámolóm, I, 290– 293. 6 Lásd fentebb, 23–26.
92
aki személyes főkegyúri jogai alapján egyúttal a legintenzívebben részt vett a katolikus egyház szervezeti, kormányzati és anyagi ügyeinek intézésében. A köztársaság kikiáltásával előállt új helyzetben tehát az egyház nemcsak hatalmas védőjét veszítette el, hanem az a veszély is fennállt, éspedig még fokozottabb mértékben, mint az 1848/49-es forradalom idején,7 hogy egy baloldali, antiklerikális beállítottságú kormányzat magának vindikálja majd az apostoli királyoknak az egyház fölött gyakorolt joghatóságát, s azt erőszakkal gyakorolni, illetve bitorolni fogja. Az új rezsim ugyan nem volt kimondottan egyházellenes – a Nemzeti Tanács tagjai között katolikus papot és protestáns lelkészt is találunk8 –, benne mégis kezdettől fogva az antiklerikális elemek domináltak. Ez természetes, ha meggondoljuk, hogy a Károlyi-párton kívül, amelynek tagjai közt a vallásosság, ill. vallástalanság minden árnyalata képviselve volt, a másik két alkotó eleme a kormánynak, a Jászi-féle polgári radikálisok és a szociáldemokraták, vagy vallásilag közömböseknek vallották magukat, s az egyház és állam szétválasztását kivánták, vagy határozottan ateista és vallásellenes meggyőződésüknek adtak úton-útfélen kifejezést. Ez utóbbiaktól nagyon kevés türelmet és kíméletet lehetett elvárni az egyházakkal, különösen a katolikus egyházzal szemben. A Keresztényszocialista Néppártot, mely a közelmúltban a baloldali ellenzékkel vállvetve küzdött Tisza és Wekerle ellen és az általános választójogért, Károlyi a szociáldemokraták nyomására a kormányból kihagyni kényszerült. Ugyancsak a szociáldemokrata pártnak Kunfi Zsigmond vezetése alatt álló radikális balszárnya akadályozta meg azt, hogy a Keresztényszocialista Néppárt két prominens vezetője, Haller István és Huszár Károly, helyet foglaljon a Nemzeti Tanácsban. Végül is a nevezetteket Ernst Sándorral és Vass Józseffel együtt a Nemzeti Tanács nagyválasztmányába hívták meg, míg a szűkebb bizottságban a Keresztényszocialista Néppártnak csak egy helyet juttattak, ahová a párt Zboray Miklós képviselőt delegálta.9 Ilyen előzmények után, s ismerve a radikálisok és szociáldemokraták felfogását az egyház és állam viszonyáról, nem csoda, hogy az egyházak vezetői, bár nem késtek a forradalmat lelkes szavakkal magasztalni s az új kormányt melegen üdvözölni és támogatásukról biztosítani,10 mégis benső szorongással tekintettek a. jövőbe. Jellemzőek 7
Lásd fentebb, 15, jegyz. Így a Károlyi-párti Hock János, katolikus pap, a Nemzeti Tanács elnöke, s a szintén Károlyi-párti Jánosy Zoltán, debreceni református lelkész. GRATZ, A Forradalmak Kora, 9–11. 9 BATTHYÁNY, Beszámolóm, II, 80–81. Batthyány magától Károlyitól és Kunfitól értesült a keresztényszocialistákkal folytatott tárgyalásokról. 10 Lásd erre vonatkozólag a gazdag szemelvényeket BATTHYÁNY, Beszámolóm, II, 99–100; 120–121; 155–159; 190–191; 252–256 lapjain, valamint P. BANG8
93
Csernoch szavai, melyekkel Hock Jánosnak, a népszerű szónoklatairól „aranyszájúnak” nevezett liberális Károlyi-párti papképviselőnek engedélyezte, hogy a Nemzeti Tanács Károlyi miniszterelnöki kinevezésével megürült elnöki székét elfoglalhassa. Hock, akit Károlyi a magyar októberi forradalom Abbé Sieyès-ének nevez,11 1933-ban, az emigrációból hazatérte után ellene lefolytatott bűnvádi eljárás során vallotta, hogy mikor főpásztora véleményét kérte aziránt, hogy mint papi ember elvállalja-e az elnökséget, a prímás válasza a következőképen hangzott: „Összetett kezekkel kérlek, tedd meg. Amíg te állsz ott, addig van horgonya a társadalmi rendnek és a keresztény gondolatnak. Ha te onnét elmégy, nincs többé fék mely a rohanó kocsit feltartóztassa. Egyházadnak tartozol ezzel a szolgálattal. Tedd meg!”12 Úgy látszik, kezdetben Prohászkának – bár ő is tudatában volt a helyzet veszélyeinek 13 – inkább sikerült megőrizni lélekjelenlétét és veleszületett derűlátását. Talán egyedül a főpapok között ő nem hullatott könnyet a Habsburg uralom bukása fölött. Ugyan a huszonegynéhány évvel ezelőtt lezajlott egyházpolitikai harcok idején ő is úgy tekintett még a Hofburgra, mint a katolikus egyház leghatalmasabb védőbástyájára. 14 Csakhogy azóta éppen elég alkalma volt az érem másik oldalát is megismerni, s lassan arra a meggyőződésre jutott, hogy az egyház fölötti állami gyámkodás, az ún. főkegyúri jogcím a magyar egyház igazi kerékkötője és rákfenéje; ez az oka annak, hogy a püspöki székekben és kanonoki stallumokban liberális politikai nézetű, gyakran emellett még túlzottan anyagias papok ülnek,15 míg a lelkekért buzgólkodó, jámbor és BÉLÁNAK a Magyar Kultúrá-ban, 1918. nov. 20-án „A demokrácia győzelme” felírással megjelent vezércikkét; GIESSWEIN SÁNDOR tollából hasonló lelkesedéssel írt „Új idők küszöbén” c. cikkét a Katholikus Szemle XXXII évf. 1918. decemberi számában, 865–875; és RAVASZ LÁSZLÓ „Köszöntését” a Protestáns Szemle, XXX évf. (1918) 340–342 lapjain. 11 KÁROLYI, Memoirs, 144. 12 NAGY VINCE, A Hock-pör (Budapest, 1933) 63. 13 Életrajzírója, Schütz Antal elmondja, hogy a forradalom estéjén Prohászka, kelletlenül engedve jóakarói unszolásának, álruhát öltött s úgy hagyta el Budapestet, s tért vissza Székesfehérvárra. PROHÁSZKA OTTOKÁR, Sion Hegyén, (Összegyűjtött Munkái, XXV) 99. 14 Akkori felfogására jellemzőek 1898-ban írt sorai: „Államosítaná a kormány az iskolákat még ma, ha volna pénze, elvenné a katolikus alapokat és alapítványokat, szekularizálná az egyházi vagyont, amint profanálta a házasságot, szabadalmazta a felekezetnélküliséget, ellentmondásba keverte az egyháziasságot a hazafisággal – mindezt megtenné, ha a jó tradíciókat őrző Hofburgban ezt megengednék. Dehát nem engedik meg; ‘man wurstelt also weiter’.” PROHÁSZKA OTTOKÁR, Az igazság napszámában,(Összegyűjtött Munkái, XXI) 89. 15 Lásd szinte kegyeletsértően keserű kifakadását emiatt Ferenc József temetése alkalmával, 1916. dec. 9-én írt naplófeljegyzésében. Soliloquia, I, 305. HA
94
szociális lelkipásztorok elől az egyházkormányzat felelős állásaihoz vezető út zárva marad.16 Következésképen, Prohászka a magyar katolikus egyház és a nép hitélete felvirágoztatásának első feltételét az egyháznak az állami gyámkodás fojtogató öleléséből való kiszabadításában látta. Így azután az őszi forradalomkor elsősorban annak örvend, hogy a múlt bilincsei végre lehullottak az egyházról, s elhessegetve magától az összeomlás és végpusztulás komor árnyképeit, bizakodóan néz a jövőbe, hiszen az egyház számára egy új, szabadabb fejlődésnek az útja nyílt meg.17 A vezető katolikus napilap vezércikkében Prohászka így fogalmazta meg a kérdést: „Minek ragaszkodjunk csökönyösen minden régi formához, mikor annyi a dolgunk, annyi a feladatunk?” Mindjárt meg is nevezi ezt az új, feladatot, ami nem más, mint az „új demokratikus világban való elhelyezkedés.” Az aggódók kételyeinek eloszlatására éles határvonalat von az egyház örökkévaló lényege és az esetleges járulékok között, ami koronként változik, „S ugyan miért ne tudnánk megválni oly állapotoktól, oly elhelyezkedésektől s előnyöktől, melyek az evangéliumnak s az egyháznak is ideiglenes beöltözködései?” – kérdi. „Az ily előnyökből idővel hátrányok lesznek. Megdermesztik a formalitások merevségével az életet. Azt hozzájuk kötni, vagy éppen velük azonosítani nem lehet; de éppen azért a formák s előnyök letörésétől sem szabad féltenünk az evangéliumot. S ugyan ki azonosítaná ezt akár a feudalizmussal, akár a XVIII. századbeli abbékkal, vagy a magyar egyház gazdag stallumaival?! Ezeket mind az idő hozta s az 16
Dicséretes kivételek persze akadtak azért minden időben, de talán nem lesz érdektelen megemlíteni, hogy a tárgyalás alatt álló kornak életszentségre és szociális lelkületre nézve legkiválóbb püspökei Prohászka és Fischer-Colbrie, éppen nem voltak a király, ill. a kormány kedvencei. Prohászkát az egész nemzet közvéleményének nyomására nevezték ki 1905-ben, mikor már országra szóló botrány nélkül lehetetlen lett volna őt mellőzni. A három üresedésben álló püspöki szék közül így is Székesfehérvárt kapta, mely az egész országnak legszegényebbje volt. A püspöknek szinte kijáró valóságos belső titkos tanácsosi címet is csak feltűnően későn, Ferenc József elhunyta után, 1917-ben kapta meg IV. Károly királytól. Sion hegyén, 64; 102. Fischer-Colbrie Ágost kinevezését viszont a Szentszék szorgalmazta, míg a magyar kormány csak úgy volt hajlandó őt elfogadni, ha cserébe a pápa elejti vétóját a kormány jelöltjének, Várady Árpádnak a gazdag pécsi püspökségre emelésével szemben. ECKHART FERENC, „A püspöki székek és a káptalani javadalmak betöltése”, 11–12. 17 Prohászka csodálattal és lelkesedéssel beszélt és írt az amerikai demokrácia áldásairól, amit 1904 nyarán tett amerikai missziós körútja alkalmával személyesen tapasztalt. Az amerikai katolicizmus nagy életerejét elsősorban a hívek áldozatkészségének és papjaik buzgóságának, de nagymértékben az egyház szabadságának is tulajdonította. Utak és állomások, (Összegyűjtött Munkái XVI) 272; Korunk lelke, (Összegyűjtött Munkái X) 103.
95
viszi el; volt divatjuk s múlik divatja a rizsporos parókáknak s az aranyos papucsoknak.” Majd a francia katolikusok katasztrofális politikáját tárva elrettentő például a magyar katolikusok szeme elé, az elveszettek feletti hiábavaló kesergés helyett buzgó tevékenységre szólítja fel őket, s buzdít a demokrácia által nyújtott lehetőségek okos kihasználására. Mindjárt fel is veti az immár félszázad óta húzódó katolikus autonómiának az ügyét, s megállapítja, hogy „sohasem volt olyan szüksége a katolikusoknak a szervezetre, mint most; de sohasem volt oly könnyű ezt meg is teremteni, mint éppen most”. Éspedig azért, mert szerinte „a demokratikus, többékevésbé radikális állam főpatronátusi ‘felségjogokat’ úgysem fog követelni magának, sőt legrosszabb esetben, egyáltalán nem fog törődni velünk. Kevés a remény, hogy előmozdítja majd a keresztény érdekeket, vagy hogy éppen állam-hatalmi funkcióval kooperálni akarna az autonómiával.” Ez azonban Prohászka szerint nem szabad, hogy elkedvetlenítse a katolikusokat, hanem éppen ellenkezőleg, tettekre kell, hogy serkentse. „Ha pedig magunkra vagyunk utalva az autonómia kérdésében is, akkor azt meg kell csinálnunk, s nem szabad most már attól akkor sem elállnunk, ha akár a maradi szepegők, akár a túloldali ellenfelek kiáltanak kígyót-békát ellenünk.”18 Az autonómia szükségességéről és sürgősségéről Csernoch is meg volt győződve. Ezért már november 20-ra püspökkari konferenciát hirdetett Esztergomba. Ez alkalomból a püspöki kar üdvözölte az új kormányt, és hűségéről és támogatásáról biztosította,19 amire Károlyi hasonló udvariassággal válaszolt.20 A konferencia fő tárgyát képező katolikus autonómiával kapcsolatban a püspöki kar egy Katolikus Tanács felállítását határozta el, melynek feladatául az új autonómiai szabályzat sürgős kidolgozását és törvénybe iktatásának előkészítését szánta. A Katolikus 18
Iránytű, 202–285. Eredetileg vezércikk „Az új idők áramában” címmel az Alkotmány 1918. nov. 19-i számában. Kiemelés az eredeti szövegben. 19 A „Magyar Népköztársaság Kormányelnökéhez” intézett levél a magyar köztársasági Népkormány tiszteletteljes üdvözlése után megállapítja, hogy „a világtörténelmi átalakulások új helyzet elé állították a magyar nemzetet, megvalósították századok álmát és vágyát: a független, önálló Magyarországot”. Majd így folytatja: „Ezt az átalakulást a püspöki kar meleg hazafias érzéssel fogadja, azt fenntartás nélkül elismeri, és biztosítja a magyar népköztársasági kormányt, hogy a nehéz viszonyok között a független, önálló Magyarország kiépítésében minden erejével támogatni fogja.” Idézve BATTHYÁNY, Beszámolóm, II, 99. 20 Károlyi a „hagyományosan hazafias” főpapságnak meleg üdvözletét küldte, s kijelentette, hogy „a római katolikus püspöki kar ezen állásfoglalását vártam s támogatására bizton számítottam.” Idézve BALÁZS BÉLA, szerk., A klerikális reakció a Horthy-Fasizmus támasza, I, 1919–1930 (Budapest: Művelt Nép, 1953) 17. Hasonló üdvözletváltás történt a protestáns egyházak és Károlyi között, lásd KÁDÁR IMRE, Egyház az idők viharaiban (Budapest: Bibliotheca, 1957) 38–41.
96
Tanács már a másnap, november 21-én, az egyházi és világi vezető férfiak bevonásával Budapesten tartott gyűlésen megalakult. Elnökül gróf Apponyi Albertet választották meg; tagjai közt ott szerepelt az elmaradhatatlan Giesswein is.21 Az autonómia-tervezet ezúttal valóban gyorsan elkészült, s már januárban a püspöki Kar előtt feküdt. Ez nem is talált benne kifogásolnivalót, mivel a tervezet, a régebbi hasonló munkákkal22 ellentétben, szigorúan az egyház felfogását követve a püspöki joghatóságot teljes mértékben elismerte és tiszteletben tartotta. Ennek ellenére a tervezet nem nyerte el a római Szentszék osztatlan tetszését. A pápa különösen azokat a paragrafusokat ítélte el, melyek a magyar katolikus egyházi vagyonnak az autonómiára való átruházásáról szóltak. A vagyonjognak ilyen új értelmezése ellen, mivel azt a kánonjoggal ellentétesnek találta, erélyes levélben tiltakozott.23 Az ily módon váratlanul felmerült új nehézségek áthidalására, valamint a végleges szövegnek a törvényhozás elé terjesztésére már nem került sor, mivel a március 21-én kikiáltott proletárdiktatúra az állam és egyház viszonyában is merőben új helyzetet teremtett. Különös módon az Országos Katolikus Autonómia megvalósításának ez az utolsó meddő kísérlete indítékul szolgált egy kevésbé grandiózus viszont sokkal sikeresebb és maradandóbb alkotásra. Ugyanis egyidejűleg Mészáros János, budapesti plébános, később általános érseki helytartó, a prímáshoz tervezetet terjesztett be autonóm egyházközségek kialakításáról. Ez mintegy bázisát szolgáltatta volna a tervezett magasabbfokú, ti. egyházmegyei és országos autonómiáknak. Csernoch az eszmét azonnal felkarolta s megbízta Mészárost annak gyakorlati kivitelével. Így indult meg a Károlyi-éra hónapjaiban először Budapesten, majd szerte az országban a világiak bevonásával az autonóm egyházközségi szervezet kiépítése, mely már a kommün alatt, de később is, az egyház legszilárdabb támaszának és a papság és hívők közötti legerősebb köteléknek bizonyult.24 3.2 A Károlyi-kormány egyházpolitikája A három, majd négy politikai pártot,25 s azokon belül is különböző felfogásokat képviselő koalíciós kormányzatnak nem volt egységesen 21
BALÁZS, A klerikális reakció ..., 17–20; GIESSWEIN Emlékkönyv, 29. Lásd fentebb, 26. 23 LEPOLD ANTAL, A katolikus autonómia, 19. 24 L. MÉSZÁROS JÁNOS, „Visszatekintés az első tíz esztendőre”, A budapesti rk. egyházközségek első tíz éve (Budapest, 1930) c. gyűjteményes kötetben, 15–29. 25 A Károlyi-kormány eredetileg három párt, úgymint a Károlyi-féle Függetlenségi Párt, a Jászi vezette Polgári Radikális Párt, és a Szociáldemokrata Párt koalicióján alapult. A januári kormány-átalakításkor csatlakozott hozzá a Nagyatádi Szabó István vezetése alatt álló Kisgazdapárt is. GRATZ, A forradalmak 22
97
megállapított s programszerűen lefektetett egyházpolitikája. Jászi Oszkár, a nemzetiségi ügyek minisztere, aki mint a polgári radikálisok vezére s még inkább a Károlyira gyakorolt nagy befolyásánál fogva, kétségtelenül a kormány egyik legfontosabb tagjának számított, már december elején, nem hivatalos minisztertanácson ugyan, hanem a miniszterek közt folytatott eszmecsere folyamán, az egyház és állam szétválasztását javasolta.26 Ez irányú törekvését a szociáldemokraták is támogatták. Azonban Batthyány Tivadar belügyminiszter és Lovászy Márton vallás- és közoktatásügyi miniszter, mindketten erősen katolikus meggyőződésűek, határozottan elleneztek minden radikális változtatást az egyházpolitikában, s a szükséges reformokat csakis az egyházakkal egyetértésben, a katolikus egyház esetében pedig a Vatikánnal kötendő konkordátum alapján kívánták eszközölni. Lovászy teljes mértékben egyetértett a katolikus autonómia gondolatával is, és a maga részéről mindent megtett, hogy azt mielőbb életbe léptethesse. Ugyanúgy szándékában volt a protestáns és zsidó egyházaknak is mindazt az anyagi támogatást megengedni, amit egy évvel előbb még Apponyi javasolt az 1848. XX. tc. végrehajtásáról szóló törvényjavaslatában.27 A radikálisok, de még inkább a szociáldemokraták befolyásának állandó növekedése, s magának Károlyinak egyre inkább a szélsőbal felé való tájékozódása, előbb Batthyányt, majd Lovászyt késztette lemondásra.28 Batthyány helyébe Károlyi fiatal és energikus párthívét, Nagy Vincét nevezte ki belügyminiszternek. Mikor azonban Lovászy távozásával a kultusztárca betöltésére került sor, a kormánykoalíciót alkotó pártok világnézeti ellentétei nyílt viszályban robbantak ki. A szociáldemokraták és radikálisok kezdettől fogva elégedetlenek voltak a kormány közoktatási politikájával, mivel az nem foglalta magában a felekezeti iskolák államosítását és a vallásoktatás megszüntetését, amint ezt a szélsőbal kívánta. A kultusztárca körül megindult vetélkedéstől ösztönözve a magyar szocialista tanítók 1918. december 30-án gyűlést tartottak, melyen határozatban követelték az összes iskolák államosítását és a vallástanítás eltörlését, valamint a közoktatás ügyének a miniszteri tárca kettéosztása által a vallás ügyétől való teljes elkülönítését. E határozatukat a szocialista tanítók küldöttsége Károlyi Mihály miniszterelnök elé terjesztette, aki kora, 24–31; NAGY VINCE, Októbertől-októberig, 99–101; BATTHYÁNY, Beszámolóm, II, 43; KÁROLYI, Memoirs, 124 (Károlyi ebben párthíveit „liberálisoknak” nevezi). 26 BATTHYÁNY, Beszámolóm, II, 54. Batthyány azt állítja, hogy Jászi felajánlotta, hogy inkább hagyják meg az egyházaknak egész vagyonukat, csak a szétválasztás történjék meg. 27 Ibid., 54–55. 28 1918. dec. 12, ill. dec. 21-én.
98
azonban kijelentette, hogy ilyen nagy horderejű kérdések megoldására a kormány az összehívandó alkotmányozó nemzetgyűlés nélkül nem tartja magát illetékesnek.29 A szociáldemokraták és radikálisok iskolaállamosítási törekvéseivel szemben a Károlyi-párt, néhány prominens katolikus párttag indítványára, a vallás- és közoktatásügyi tárcára Juhász Nagy Sándor kultuszminiszteri államtitkárt jelölte, akiről köztudomású volt, hogy ellenzi az iskolák államosítását, s a köznevelést továbbra is valláserkölcsi alapokon kívánja folytatni, amint azt december 28-án Debrecenben tartott beszedében nyomatékosan leszögezte. Károlyi ellenvetésére, hogy ti. Juhász Nagy protestáns, s ezért kultuszminiszteri kinevezése a katolikus egyház érzékenységét sértené, katolikus részről siettek kijelenteni, hogy inkább hajlandók egy protestáns minisztert látni az eddig hagyományosan katolikusok részére fenntartott kultuszminiszteri székben mintsem a minisztérium kettéválasztásába, s következésképpen a nevelés laicízálásába, beleegyezni. Ezt az álláspontot Esztergomból is megerősítették. A hercegprímás a kormánnyal tudatta, hogy nincsen kifogása Juhász Nagy Sándor vallás- és közoktatásügyi minisztersége ellen, feltéve, hogy a tárcát nem osztják ketté, és hogyha a katolikus egyház ügyeit a minisztériumon belül egy katolikus államtitkár fogja intézni, éppúgy mint ahogy a múltban a protestáns ügyeket egy protestáns vallású államtitkárra bízták.30 Azonban mielőtt még a kultusztárca betöltése elintézést nyert volna, a Károlyi-kormány lemondásra kényszerült a szociáldemokraták kizárólagos hatalomra törekvése által előidézett 1919. január eleji kormányválság következményeként. A válságból kivezető utat keresve a Nemzeti Tanács január 11-én Károlyit ideiglenes köztársasági elnökké választotta, s megbízta őt az új kormány szervezésével. kapcsolatos tárgyalások vezetésével. Bár a szociáldemokraták mérsékletet valló vezérük, Garami Ernő erélyes fellépésére végül is elálltak egy tisztán szociáldemokratákból álló kormány alakításától, s belenyugodtak a polgári pártokkal kötött koalíció folytatásába, ennek fejében viszont nagyobb képviseletet követeltek az új kormányban.31 Különösen éles harc dúlt a hatalmi szempontból döntően fontos belügyminiszteri tárcáért. Végül is Károlyi, aki Berinkey Dénest, az előző kormány igazságügyminiszterét bízta meg kormányalakítással, csak úgy tudta Nagy Vince további belügyminiszterségét a szociáldemokratákkal elfogadtatni, hogy cserébe beleegyezett a vallás- és közoktatásügyi minisztériumnak a szociáldemokraták által annyira óhajtott szétválasztá29
JUHÁSZ NAGY SÁNDOR, A magyar októberi forradalom története, 396–397. Ibid., 397–398. 31 A januári kormányválságra és a szociáldemokrata párton belüli nézeteltérésekre a kormányvállalást illetőleg, lásd GRATZ, A forradalmak kora, 75– 80; JUHÁSZ N AGY, A magyar októberi forradalom története, 399–421; GARAMI, Forrongó Magyarország, 94–99. 30
99
sába, s a közoktatásügynek a szociáldemokraták részére való átengedésébe.32 A január 18-án bemutatkozó Berinkey-kormányban Vass János kapta a vallásügy tárcáját, míg a közoktatásügyét a radikális szociáldemokrata, Kunfi Zsigmond.33 Kunfi azonnal nekiállott az iskolaügy gyökeres megreformálásának, természetesen az ő marxista, materialista elvei szerint. Tervei között első helyen szerepelt a hitoktatás eltörlése34 és a felekezeti iskolák államosítása. Azonban Vass határozottan ellene szegült, s a többi „bourgeois” miniszterek támogatásával sikerült is Kunfit megakadályoznia tervei keresztülvitelében, legalább is egyelőre.35 Vass, elődje nyomdokain haladva, kínosan kerülte a vallási viszályoknak még a látszatát is, és őszintén törekedett az egyházak és az állam között felmerülő problémáknak a kölcsönös megértés szellemében való tisztázására. A katolikus egyház különleges helyzetére való tekintettel tárgyalásokat kezdett a bécsi nuncius útján az immár független Magyar Köztársaság és a római Szentszék közti közvetlen diplomáciai képviselet felállítására.36 Érdemes itt megmlíteni, hogy a miniszter 1919 februárjában prominens magyar papi emberek és egyházjogászok kíséretében személyesen kereste fel Valfré di Bonzo nunciust Bécsben, hogy megnyerje őt a kormány azon álláspontjának Rómában való támogatására, ami szerint a magyar király legfőbb kegyúri jogai az uralomváltozás következtében átszállottak a Népköztársaság elnökére és kormányára. Ilyen értelemben memorandumot is nyújtott át a nunciusnak a pápához való továbbítás végett.37 A Szentszék válaszát, ha volt ilyen, nem ismerjük Mindenesetre a Károlyi-kormány a jelek szerint feljogosítva érezte magát a főkegyúri jogok, s köztük a legfontosabbaknak, ti. a püspökök és egyéb nagyjavadalmasok kinevezésének gyakorlására.38 Csakhogy tiszavirág rövidségű élete folyamán a 32
JUHÁSZ NAGY SÁNDOR, A magyar októberi forradalom története, 398. Juhász Nagy Sándor, a vallás- és közoktatásügyi tárca korábbi várományosa január 24-én igazságügyminiszterként lépett be a kormányba. Amint írja, a protestáns egyházak vezetői küldöttségileg keresték fel és kérték a miniszterség elvállalására s így ő „mint a protestánsok képviselője is foglalt a kormányban helyet”, ibid., 418. 34 Batthyány szerint Prohászka püspök ekkor azt a közvetítő javaslatot tette, hogy a kötelező iskolai hitoktatást tegyék fakultatívvá; vagyis csak azok a gyermekek részesüljenek vallásoktatásban, akiknek szülei ezt óhajtják. Beszámolóm, II, 158. 35 Ibid., 157–158. Kunfi későbbi szerepére nézve, lásd alább, 109–116. 36 RAFFAY SÁNDOR, „Eltolódások az állam és az egyház viszonyában”, Protestáns Szemle, 1924, XXIII, 15–16; BALÁZS, A klerikális reakció ..., 201. 37 BATTHYÁNY, Beszámolóm, II, 195–196. 38 Így pl. Hock Jánosnak felajánlották az üresedésben lévő váci püspöki széket, ő azonban nem fogadta el. A Hock-pör, 64; NAGY VINCE, Októbertőloktóberig, 205. Az 1919. március 21-én, a rezsim végórájában tartott minisz33
100
rezsim egyetlen tervbe vett kinevezése sem jutott el olyan stádiumba, hogy az egyházi hatóságokat is foglalkoztatta volna. Így természetesen nem került sor konfliktusokra, de a helyzet tisztázása is elmaradt. Ennek ellenére, a későbbi fejlemények figyelembevételével, s mintegy időbeli visszavetítésével, nyugodtan megkockáztathatjuk azt a véleményt, hogy Róma semmi esetre sem egyezett volna bele az apostoli király főkegyúri jogainak egyszerűen a köztársasági kormányra való automatikus átszármaztatásába. Viszont ez nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy kellő tárgyalások után, Róma ne tűrte volna el bizonyos korlátok közt az állami befolyásnak fennmaradását, pl. a püspökjelölésnél (nem kinevezés!), amint azt a későbbi, nagyjából hasonló helyzet vizsgálatánál látni fogjuk.39 3.3 Földreform Az új rendszernek volt egy lényeges programpontja, mely ugyan nem tartozik a szorosan vett egyházpolitikához, azonban szoros összefüggésben van ezzel, éspedig a földreform ügye. Ezt a baloldal szociálpolitikai okokból már évek óta sürgette, s haladéktalan végrehajtására a Nemzeti Tanács megalakulásakor kibocsátott kiáltvány,40 úgyszintén Károlyinak kormányprogramja41 határozott kötelezettséget vállalt. A már említett 1918. november 20-i püspökkari konferencián Prohászka, aki, amint láttuk,42 sohasem volt barátja az egyház dús földi javainak, végre rá tudta bírni püspöktársait, hogy az immár elkerülhetetlen áldozatot ne savanyú arccal, hanem példaadóan, önként hozzák meg. A püspöki kar ezúttal megszívlelte a „forradalmár” püspök szavait, s a helyzet magaslatára emelkedve a kormányhoz intézett üdvözlő levelében ünnepélyesen kijelentette, hogy „az egyház a maga részéről a demokratikus fejlődés szolgálatában és a birtokreform megvalósítására készséggel ajánlja fel a kezei között lévő arra alkalmas földbirtokokat.43 Ugyanakkor a kormánnyal tertanács többek között szintén foglalkozott egyházi kinevezésekkel éspedig két papot kanonokká, két másikat pedig a budapesti tudományegyetem hittudományi karára tanárnak nevezett ki. BÖHM, Im Kreuzfeuer, 280–282; BATTHYÁNY, Beszámolóm, II, 189, 196. Ugyancsak a főkegyúri jogra hivatkozva mentette föl Károlyi a katolikus alapok és alapítványok ellenőrzésére még Ferenc József király által egyháziakból és világiakból szervezett 21 tagú bizottságot s nevezett ki helyébe újat. BATTHYÁNY, Beszámolóm, II, 226–228. 39 Lásd alább, 179–180. 40 Szövege: KÁROLYI, Fighting the World, 398–400. 41 Szövege: BATTHYÁNY, Beszámolóm, I, 273–274. 42 Lásd fentebb, 68–69. 43 BATTHYÁNY, Beszámolóm, II, 99. Megjegyzendő, hogy a világi földesurak közt is akadtak olyanok, akik siettek önként felajánlani birtokukat, ill. annak tetemes részét, a földbirtokreform céljaira. Az első hely ebben a nemes versenyben kétségtelenül magát Károlyi Mihály grófot illeti meg. Egyéb példák KERÉK
101
folytatandó vagyonügyi tárgyalásokkal Prohászka és Fischer-Colbrie püspököket bízták meg. Ezek haladéktalanul érintkezésbe is léptek Buza Barna földművelésügyi miniszterrel, s az egyház földbirtokait hivatalosan is felajánlották a földosztás céljaira; csupán 100–100 hold mentesítését kérték az egyes püspökök háztartási szükségleteinek fedezésére.44 Amint később kiderült, ez kevesebb volt, mint a földreformtörvényben végül is megállapított minimum, mely általánosságban 500 hold, az egyházi birtokok esetében pedig 200 hold volt.45 Azonban, mint a Károlyi-rezsim oly sok nagy terve, a földbirtokreform ügye is hajótörést szenvedett a kormányon belüli széthúzás és a vég nélküli habozás és halogatás következtében. Míg a polgári politikusok egy része a termőföld apró egységekre való parcellázásától a termelés visszaesését s az országban amúgy is már jelentkező ínségnek általános éhínséggé fajulását jósolta, a szociáldemokraták viszont doktrinér okokból voltak ellene a paraszti birtok erősítésének, szívesebben látták volna a nagybirtok fennmaradását mindaddig, míg ezt „szocializálva” a parasztokat közös termelésre foghatják. Mire a sok vita és huzavona után a földreform törvény mégis tető alá került, a rezsim napja is már leáldozóban volt. Végül is csak Károlyi osztotta szét, megfelelő ünneplés közepette, saját birtokait.46 3.4 Választások A földreform elmaradásánál is súlyosabb mulasztás terheli a Károlyirezsimet a demokratikus választások halogatása miatt, míg végül abból sem lett semmi. Az általános, egyenlő, közvetlen és titkos választójogért hosszú évek során folytatott propaganda után a baloldalnak puccsszerű hatalomra jutásával természetesen mindenki azt várta, hogy a magát eminente demokratikusnak kikiálltó kormányzat a lehető legsürgősebben megrendezi a választásokat, hogy ezáltal uralmát legalább utólag a néppel szentesítesse. A
MIHÁLY, A magyar földkérdés c . munkájának 150–152 lapjain s a hozzájuk fűzött jegyzetekben találhatók. 44 KERÉK, A magyar földkérdés, 151; JÁSZI, Revolution, 81; NAGY VINCE, Októbertől-októberig, 90. Nagy szerint a püspökök 200 holdra kértek mentesítést, míg a törvény 500-at hagyott meg nekik, ez azonban nyilván tévedés, amilyen több is előfordul emlékirataiban, melyeket sok évtized távlatából emigrációban írt, pusztán emlékezetére hagyatkozva. 45 Az 1919. február 16-án kihirdetett „A földművelő nép földhözjuttatásáról szóló 1919. évi XVIII. Néptörvény” rendelkezéseit részletesen ismerteti K ERÉK, A magyar földkérdés, 152–157. 46 A földreform leírását és dícséretét, lásd JUHÁSZ NAGY, A magyar októberi forradalom története, 392–395, 462–469; KÁROLYI, Memoirs, 149–151; NAGY VINCE, Októbertől-októberig, 90–91; JÁSZI, Revolution, 81–85.; BATTHYÁNY, Beszámolóm, II, 55–55. Bírálatát, lásd KERÉK, A magyar földkérdés, 148–161.
102
választási törvényt még Batthyány el is készítette,47 azonban a kormány az ország nagy részének idegen csapatok általi megszállására történő hivatkozással, de valójában a szociáldemokraták radikális szárnyának nyíltan bejelentett szabotázsától és erőszakoskodásaitól való félelmében,48 húztahalasztotta a választások megejtését. Mikor azután március elején a választásokat mégis kiírták, éspedig április 10-re, a szocialisták minősíthetetlen terrorral akadályozták meg a polgári pártok képviselőit a választási kampányban való részvételükben. Március 15-én a kormány egyik tagját, Vass János vallásügyi minisztert egy választási gyűlésen tartott beszéde alkalmával tettleg is súlyosan bántalmazták.49 Ilyen körülmények között szabad választásokról szó sem lehetett, s ezért március 19-én a Jászi vezette radikális párt bejelentette, hogy a választásokon nem vesz részt. 50 Ugyanaznap azonban a Szociáldemokrata Párt már megkötötte hírhedt paktumát a még börtönben lévő kommunista vezérekkel, és Károlyinak és a kormány polgári tagjainak tudta nélkül átjátszotta a hatalmat Kun Béla kezeibe.51 Csernoch azokban az órákban épp a vallásügyi miniszternél, a parlament épületében tartózkodott, s tőle értesült az eseményekről. Vass nem titkolta a prímás előtt, hogy a jövőt nagyon sötétnek látja. Búcsúzáskor letérdelt, s a főpap áldását kérte magára és családjára.52 Hogy a dolgok idáig fejlődtek, azért egyrészt a szerencsétlen külpolitikai helyzet, elsősorban az antantnak Magyarországot ellenségei szabad prédájául odadobása,53 s ezáltal a demokratikus kormány tekintélyének 47
BATTHYÁNY, Beszámolóm, I, 308–310. GRATZ, A forradalmak kora, 77–78. Hogy a szociáldemokraták hiúsították meg a demokratikus választásokat 1919-ben, azt egyöntetűen tanúsítják az októberi forradalom legelszántabb védelmezői is, mint például JUHÁSZ NAGY, A magyar októberi forradalom története, 385–387, 454–458; JÁSZI, Revolution ..., 89–90; BATTHYÁNY, Beszámolóm, I, 308–310; sőt még a szociáldemokrata volt hadügyminiszter BÖHM VILMOS is kénytelen azt bevallani, Im Kreuzfeuer ..., 247–249. Ez a tény különös megvilágításba helyezi a szociáldemokraták későbbi panaszait a Horthy-korszak választási visszaélései miatt. 49 GRATZ, A forradalmak kora, 78; JÁSZI, Revolution ..., 80; BATTHYÁNY, Beszámolóm, II, 158. 50 GRATZ, A forradalmak kora, 78; JÁSZI, Revolution ..., 90–91. 51 JUHÁSZ NAGY, A magyar októberi forradalom története, 491–504; GRATZ, A forradalmak kora, 91–93; KÁROLYI, Memoirs, 152–157; JÁSZI, Revolution ..., 92–101; NAGY VINCE, Októbertől-októberig, 104–108; 135–136; BÖHM, Im Kreuzfeuer ..., 273–279; 283–287; GARAMI, Forrongó Magyarország, 109–116. 52 LEPOLD, Csernoch János, 53. 53 A Károlyi-kormány bukását az antant megbízottja, a francia Vyx ezredes idézte elő ultimátumával, melyben a fegyverszüneti szerződések semmibevételével újabb magyar területeknek a románok részére való haladéktalan átadását követelte. A Vyx-jegyzék által okozott válságra nézve, lásd KÁROLYI, Memoirs, 152–154; 48
103
aláásása, másrészt a Szociáldemokrata Párt vezetői többségének rosszul felfogott osztályérdek-szülte vaksága a felelős, mely nem ismerte fel idejében a bolsevizmus igazi arculatát. Nem menthetők fel azonban a felelősség vádja alól a kormányban részt vevő polgári politikusok sem, akik közt kétségkívül a legsúlyosabb tehertételt magának Károlyinak a számlájára kell írnunk. A kortársak és történetírók egyöntetű tanúsága szerint Károlyi ellenállás nélkül hagyta magát a szélsőbalra sodortatni, sőt maga is nagy igyekezettel tolta a kormány rúdját abba az irányba.54 A szélsőbaloldali szocialistáknak annyira kezére játszott, hogy a polgári és nemzeti alapon álló Függetlenségi és 48-as Párt, melynek évek óta vezére volt, az 1919. január 25-én tartott közgyűlésén törésre vitte a dolgot, s nagy többséggel a köztársasági és pártelnök baloldali radikális orientációja ellen foglalt állást. Károlyi párthíveivel erre új pártot alakított, míg a Függetlenségi Párt Lovászy Mártont választotta meg új elnökének.55 Szinte hihetetlen, de ez a dúsgazdag és magas műveltséggel rendelkező mágnás azokban a hónapokban valami különös megszállottságban élt, s éppúgy várta a proletár világforradalmat, mint a legfanatikusabb bolseviki.56 Józan ésszel nehezen lehet megérteni viselkedését a Moszkvából hamis papírokkal november 19-én JÁSZI, Revolution ..., 92–95; BÖHM, Im Kreuzfeuer ..., 266–273; NAGY VINCE, Októbertől-októberig, 104–106; GRATZ, Forradalmak kora, 85–91; JUHÁSZ NAGY, A magyar októberi forradalom története, 479–491.; GARAMI, Forrongó Magyarország, 109–111. 54 Károlyi jellemzését lásd GRATZ, A forradalmak kora, 21–24; 72–73; 90. Semmivel sem hízelgőbb egykorú párthíveinek ítélete, pl. JUHÁSZ NAGY, A magyar októberi forradalom története 527–536; BATTHYÁNY, Beszámolóm, II, 57–63; NAGY VINCE, Októbertől-októberig 141–145; JÁSZI, Revolution ..:, 62–63. Maga Károlyi, bár a kommunisták javára való lemondásának és a hatalom átadásának legendáját tagadja, ugyanakkor határozottan kijelenti, hogy „I accept the responsibility for the gradual transfer of power into the hands of the Social Democrats.” Memoirs, 156. Felettébb jellemző Garami tanúsága, aki szerint Károlyi őszintén elcsodálkozott azon, hogy a szociáldemokrata vezér elítélte a kommunistákkal kötött paktumot, s kilépett a pártból, „Nem értelek – vallotta neki Károlyi –, ha én szociáldemokrata volnék, nem esnék nehezemre megtenni azt az egy lépést a bolsevizmushoz is.” GARAMI, Forrongó Magyarország, 115. Lásd ezzel kapcsolatban Garami lesújtó ítéletét Károlyi politikai műveltségéről, ibid., 115–116. 55 BATTHYÁNY, Beszámolóm, II, 235; JUHÁSZ NAGY, A magyar októberi forradalom története, 429–432. 56 GRATZ, A forradalmak kora, 22. Ezzel kapcsolatban érdekes Jászi észrevétele „Owing to the peculiarity of his personal and social situation, Károlyi underwent at the age of 45 that inoculation with the Marxist serum which we underwent in our twenties. The reaction which has showed itself at this later period in life is evidence of an extraordinary youthfulness. But its dangers are correspondingly great and undeniable.” Revolution ..., 109.
104
Budapestre érkezett Kun Bélával és társaival szemben. A kormány ellen féktelenül lázító és véres terrorcselekmények sorozatát elkövető bolsevik agitátorokat Károlyi szenvedélyesen védelmezte minisztereivel szemben, s határozottan megtiltotta letartóztatásukat, mikor ezt Batthyány, majd utódja a belügyminiszterségben, Nagy Vince, el akarta rendelni.57 Majd, amikor a szociáldemokraták sajtóorgánumának, a „Népszavá”-nak megtámadásával, mely alkalommal több halálos áldozat és súlyos sebesülés is történt, a pohár betelt, s már a szociáldemokraták is magukból kikelve követelték Kunék letartóztatását, Károlyi engedett, de ugyanakkor feleségével együtt minden jóval ellátta a foglyokat, s börtönüket valóságos üdülővé varázsolta. 58 Egyúttal, nehogy a proletárság rossz néven vegye tőle a kommunisták letartóztatását, elrendelte több közéleti előkelőségnek, arisztokratáknak és magas katonai személyeknek, valamint gróf Mikes János szombathelyi püspöknek internálását is.59 Püspöke sorsát osztotta egy akkor még ismeretlen fiatal pap, Pehm József, zalaegerszegi hitoktató. A későbbi Mindszenty bíboros, Magyarországnak a második világháború utáni hercegprímása, akkor ízlelte meg először a börtön keserű kenyerét, a Károlyi-féle demokrácia idején.60
57
BATTHYÁNY, Beszámolóm, I, 307–308; NAGY VINCE, Októbertől-októberig, 96–99; 101–102. 58 Károlyi csak annyit említ emlékirataiban (376. o.), hogy felesége gondoskodott arról hogy a kommunista foglyok párnát, takarót és könyveket kapjanak. Nagy Vince viszont azt állítja, hogy Károlyi személyesen kérte meg őt, hogy a holmikat, amiket nejével együtt összekészítettek, a börtönbe elvigye, majd mikor ezt az abszurd megbízást a belügyminiszter felháborodással visszautasította, a köztársasági elnök főhadnagy szárnysegédjével juttatta el azokat Kunékhoz. Októbertől-októberig, 103. A kommunista vezetők szabadon bocsátása márc. 21-én szintén a belügyminiszter ellenére, Károlyi személyes rendelkezésére történt, ibid., 106. 59 GRATZ, A forradalmak kora, 84; JUHÁSZ NAGY, A magyar októberi forradalom története, 445–446. Mikes tüntetően királyhű, legitimista magatartásával, a Köztársaság szigorú bírálatával és az egyházügyek feletti illetékességének tagadásával vonta magára a kormány haragját. A „reakciós” püspök viszontagságait a Károlyi- és Kun-rezsimek alatt megírta SZENDY LÁSZLÓ a GÉFIN GYULA által szerkesztett, A szombathelyi egyházmegye története, 1777–1929, 3. köt., (Szombathely, 1929) II, 453–458. 60 Ibid., 471–472.
105
106