Pintér László Viharban

1

Pintér László Viharban A főszakács befejezte a másnapi étlap javaslatát. Becsukta naplóját, várt egy ideig, még nem ment vissza a konyhába. A tulajdonos rágyújtott egy vastag szivarra. Tudta, hogy még nem végeztek. Úgy tette föl a kérdést, mintha nem tudná, miről lesz szó. - Van még valami? - Igen - válaszolta a főszakács. – Lenne egy kérdésem. Mit csinálunk Henrikkel? Valamit csinálni kellene vele. A tulajdonos nagyot szívott a szivarból. Tudta, hogy Henrikről lesz szó. Napok óta róla sugdolóztak a szakácsok, meg a pincérek. Fogalma sem volt, hogy mit tegyenek vele. Szerette Henriket. Tíz év óta dolgozott nála, hosszú éveken keresztül, a legjobb munkaerőnek bizonyult. Elismerte, hogy a helyzet most egy kicsit megváltozott, hogy a főszakácsnak igaza van, és hogy dűlőre kellene vinni a dolgot. De hogyan? A főszakács tudta, hogy ha célját el akarja érni, diplomatikusan kell kezelnie az ügyet. Ha finoman kezeli, akkor menni fog a dolog. A tengerről egy szót sem szabad szólni, a vitorlásokról meg pláne nem. Főleg a vitorlásokról nem! A jó múltkorában már figyelmeztette a konyhaszemélyzetet: ha gúnyolják Henriket a hajókkal, úgy kirúgja őket a tulaj, hogy hazáig fognak repülni. Csak a szakmára kell szorítkozni. Csakis a szakmára! A ketchupről kell beszélni. - Hát, mit csináljunk vele? - kérdezte a kövér tulajdonos. Abban reménykedett, hogy nem kell elküldeni Henriket. Ő semmi esetre sem akarta javasolni, az elbocsátását. - Ez így nem mehet tovább, főnök! - jelentett ki a főszakács. - El kell bocsátani. Lehet, hogy attól jobban lenne. - Attól nem lenne jobban! – emelte fel a hangját, a tulajdonos. - Attól biztos nem lenne jobban! - Tegnap ketchup-öt kevert a bordói mártásba! Épp, hogy észrevettük! A maga zsebére megy a dolog! A tulajdonos tudott a ketchup-ről. Ez is a fülébe jutott, mint minden más, amikor Henrikkel valami baj volt. Tudta, nagyon jól tudta, hogy bajok vannak Henrik fejében. De csak átmenetileg. Abban reménykedett, hogy csak átmenetileg. - Rendbe fog jönni - mondta. - Meglátja, rendbe fog jönni. Ez a válás egy kicsit bántja most. Még nem szokott hozzá. Biztos vagyok benne, hogy rendbe fog jönni, csak még egy kis idő kell hozzá. Nem tudom, mit szólna, ha a maga felesége ... A főszakács közbevágott: - Az egész konyha röhög rajta! Ez nem tesz jót neki. A tulajdonos beleszívott a szivarba, aprókat ütögetett rá, hogy a hamu leessen a hamutartóba. Felnézett a szakácsra. - Beszél még a kiugrásról? - Arról már nem. Amióta földszinten lakik, azóta nem. - Látja! Rendbe fog jönni. Tegye át a grill mellé, az arabot meg küldje el a fenébe. Szószost meg keresünk valahol. - A grillhez sose fog odaállni - ellenkezett a főszakács. - Nyolc évig volt itt konyhafőnök! Sose fog odaállni a grill mellé. Ezt maga is tudja! Azután már csak a krumplik jöhetnek, vagy a mosogatás. Nem fog odaállni! A tulajdonos az ujjai között gurigázta a szivart. Ahogy gurigázta, a szivar finoman ropogott. Miután beleszívott, halkan mondta: - Várjunk még egy kicsit. Egy, vagy két hetet. - Várjunk, várjunk! A maga zsebére megy a dolog! A kövér férfi látta, hogy a főszakács semmiképpen sem akarja megtartani Henriket. Pedig micsoda keze, és micsoda feje volt ennek a fiúnak. Ha kellett, kétszáz mártást mondott el fejből! Kétszázat! Még a kézikönyv oldalszámát is megmondta, meg azt is, hogy az oldal melyik részén van

2

a leírás. Szinte csodaszámba ment a tudása. Nem tizenhat, mint most, ötven főétel volt az étlapon. Ha kellett, egyedül kiégette az egész melót. Látott már egy pár szakácsot, de ilyent még soha! Most meg teljesen kikészült szegénynek az agya. Szinte hihetetlen! Két rendelésből egyet sem tud megjegyezni. Csak szüntelenül beszélget magában, meg mutogat. És mindez, a felesége miatt van! Minden őmiatta van. Tönkretette Henriket. Nem nézett a főszakácsra, a szivar parazsát figyelte, aztán, mintha legyet zavarna el, idegesen intett a kezével. - Hát akkor bocsássa el! Ezt akarja, nem? Mondja meg neki, hogy a mai naptól kezdve, az egyhónapos felmondási ideje megkezdődött. Vagy nem ezt akarja? - Tudom, hogy aranykezűnek hívták. De meghibbant! A tulajdonos ráordított a főszakácsra. - Hát akkor mondjon fel neki, ha meghibbant! A kutya Úristenit neki! Érti? Rúgja ki őt a büdös francba, ha meghibbant! A főszakács tűnődve nézte a kivörösödött tulajdonost, ahogy elfordítja a fejét, és szomorúan néz ki az ablakon. Ő is sajnálta Henriket, de dűlőre kellett jutnia ebben az ügyben. Ez így nem mehetett tovább. - Jó – mondta - majd megmondom neki. Majd nagyon vigyázva fogom megmondani. És megtartom Abdut a grill mellett. – Kicsit várt, aztán hozzátette. - Mert nekem a maga zsebére is kell gondolnom. Érti, főnök? A tulajdonos az ablakon át a járókelőket nézte. Nem volt kedve válaszolni. Henriken járt az esze. Állandóan ő járt az eszében. Aznap éjjel, Henrik, kedvenc borozójában üldögélt. Amikor megitta az első üveg tartalmát, asztalához intette a vietnámi pincért. Rendelt még egy üveg bort. A vágott szemű kihozta az üveget, és megmutatta a címkét. Henrik figyelmesen elolvasta az ócska, asztali bor címkéjét, és bólintott. A vietnámi kinyitotta az üveget, kitöltött a pohárba a lőréből. Henrik meghimbálta az italt, mélyen beledugta orrát a pohárba. Megszagolta, beszürcsölt egy kortyot a szájába. Szertartásosan öblögetett. - Kitűnő médoc - mondta a pincérnek. - Ugyanolyan kitűnő, mint az előbbi volt. A vietnámi vigyorogva töltött a pohárba. - Most mit vihog? - kérdezte Henrik. - Maga nem szereti a kitűnő bordói borokat? A rendreutasítás miatt, elszégyellte magát a vietnámi. Arcáról eltűnt a mosoly. - Nem, uram - mondta komolyan. - Nem szeretem a kitűnő bordói borokat. - Maga jobban szereti a kígyópálinkát – jegyezte meg Henrik. – Látszik magán, hogy kígyópálinkán nőtt föl. - Kérem, ne tessék sértegetni – mormogta a vietnámi. Henrik maga elé emelte két kezét. - Elnézését kérem – mondta. - Nem akartam megsérteni. Sokat járt ide, az utóbbi időkben. Megszerette ezt a kocsmát. Itt mindig sokan voltak, nagy volt zaj, és ez a vásári hangulat jót tett neki. Azért szeretett ide járni, mert az utóbbi időkben nagyon furcsán érezte magát. Nem tudta, mi lehetett ennek az oka, csak azt tudta, hogy ide kell jönnie, ebbe a kocsmába. Lehet, hogy máshol is jól érezte volna magát, de mindig ide jött. Itt majdnem mindig akadt ismerőse, mert itt bárkivel lehetett beszélgetni. Nem szeretett hazamenni. Nem tudta miért, de otthon nem érezte jól magát. Három vendég ült le az asztalához. Egy idős nő, egy hasonló korú férfi, és egy fiatal nő. A férfi arca szürke volt, és görnyedten ült a széken. Az asszony is görnyedt volt, de jól öltözött. A keze tele gyűrűkkel, ráncos nyakából drága medál lógott a ruhájára. A fiatal nő, Henrikkel szemben ült le, és azonnal Henrikre mosolygott. Ő is szépen volt öltözve. A jövevények egy szót sem szóltak egymáshoz, csak nézték a zsúfolt, zajongó kocsmát. Henrik várt egy ideig, aztán felállt, és az idős asszonyhoz fordulva mondta: - Engedje meg asszonyom, hogy bemutatkozzam. Charles George vagyok. Hajóskapitány. Az asszonyt váratlanul érte a bemutatkozás ceremóniája, gyanakodva kérdezte a fiatal nőtől.

3

- Hogy mit mondott? Henrik megismételte. - Engedje meg asszonyom, hogy bemutatkozzam. Charles George a nevem. Az asszony a fejét ingatva, álmélkodva nézett Henrikre. Egy szót se tudott kinyögni. A görnyedt férfi megkérdezte. - Mi van? Mit akar? - Azt mondta - válaszolta büszkén a fiatal nő, hogy ő gróf Charles George. A férfi hunyorogva nézett Henrikre, aki mélyen meghajolt először az asszony, majd a fiatal nő felé. A görnyedt férfi felé megbiccentette a fejét. - Elnézést a zavarásért - mondta a görnyedt. Nagy zavarban volt, mert nem tudta, mit kell ilyenkor mondani, egy grófnak. - Semmiség az egész - mondta Henrik. Azonnal megbánta, hogy nem javította ki a grófi címet adományozó nőt. Az ő neve, Charles George, így is mutatkozott be. Nem mondta, hogy gróf Charles George. Roppant bántotta a dolog. A fiatal nő rámutatott a felékszerezett asszonyra. - Az anyám – mondta, bemutatva az asszonyt, majd hozzátette -, ő pedig ott, a fivérem. Fejével az idős férfi felé bökött. - Örvendek a szerencsének - mondta Henrik, és visszaült a helyére. Az idős asszony, a lány felé fordult. - Most ezt miért mondtad? - Mert a fivérem! – rántotta föl a vállát a lány. - Ő nem a fivéred. - De a fivérem. Te mondtad, hogy vegyem úgy. A görnyedt férfi, Henrik felé fordult. - Ne tessék hinni neki - mondta. - A hölgy a feleségem. Ha az ember ránéz, azonnal láthatja. Henrik a fiatal nőre nézett. A lány mosolyogva viszonozta a tekintetet, és lassan, végighúzta nyelvét, a szája szélén. A vietnámi odajött az asztalhoz, felvette a rendelést, és hamarosan kihozott három korsó sört. Az idős férfi megpakolt pénztárcát vett ki a zsebéből. Henrik megérintette a karját. - Az én asztalomnál, csakis én fizethetek - mondta. A görnyedt hátú, bárgyú képpel bámult rá. - Hogyhogy? Na, még ilyet! – csodálkozott, és a két nőre nézett, hogy mit szólnak, ehhez a kijelentéshez. Henrik megvárta, hogy igyanak a sörből, aztán minden bevezetés nélkül, töltött egy keveset a nova borból, mindhármuk korsójába. Az asszony elhűlve nézett a férfira, aki a fiatal nő férjeként mutatkozott be. Egyikük se mert tiltakozni. - Kóstolják meg! - bíztatta őket Henrik. – Kissinger is így issza a sört. Szerinte, igen épületes emlékeket hagy az emberben, ez a keverék. A fiatal nő megkóstolta az italt, majd lelkendezve tette fel a kérdést. - Ismeri Kissingert? Biztos voltam benne, hogy ismeri! Mondja meg neki, kimondottan finom ez a keverék. Az asszony, és a férfi is ivott a zagyvalékból. Nagyon ízlett nekik is az ital. - De ön nem belga gróf, ugye? - kérdezte a fiatal nő. - Hallom a kiejtéséről. Talán angol grófnak tetszik lenni? Az asszony meglökte a lányt a könyökével. Szemtelennek tartotta a viselkedését. - Nem, kérem - válaszolta Henrik. – Én flamand vagyok. Csak túl sokat éltem külföldön, és elfelejtettem az anyanyelvemet. A görnyedt férfi tiszteletteljesen kérdezte: - Hol élt külföldön, ha szabadna érdeklődni? - Az óceánokon. Óceánkutató vagyok. Magányosan utazom be az óceánok legelhagyatottabb vidékeit. Az asszony ijedten pislogott hol a férfira, hol pedig a lányára. Nem nagyon értette, hogy mit mondott a flamand gróf. A férfi közelebb húzta a székét. Nagy érdeklődést mutatva kérdezte:

4

- Talán ez a foglalkozása, tisztelettel? - Ez - válaszolta Henrik. - És kifizetődik? – kérdezte amaz. - Már engedelmet kérek a kíváncsiságért. Az asszony közbeszólt. - Késő van már, Gaszton. Menni kéne. - Még nemigen számoltam utána - válaszolta Henrik, a férfinak. - De egyszer biztos kifizetődő lesz. Minden esetre a nyugalom, az megfizethetetlen. Már, ami a tengert illeti. A fiatal nő nem akart kimaradni az érdekfeszítő beszélgetésből. Vihogva, csakhogy mondjon valamit, megkérdezte. - Csak nem doktor Cousteau úrral dolgozik együtt? - Nem - válaszolta Henrik, és hosszú beszédbe fogott bele. – Doktor Cousteau úr víz alatt kutat, én a felszínen. Ugyanis, nagyon fontos, hogy az ember megmaradjon a felszínen. Ismerek egy orvost, illetve orvosprofesszort, aki kimerítő válaszokat tudna adni, a különböző felszínekről. Ha ez valakit érdekelne, persze. Az érdeklődési kör, ugyebár, nem mindenkinek adatik meg. Az is nagyon fontos, hogy az ember más értelemben is tudjon gondolkodni. E téren nagyon sokat tanulhatunk az indiánoktól. Nyugodtan kijelenthetem, hogy a nomádoknál, nincsenek nagyobb gondolkodók! Na, persze a kanadai, és mexikói indiánokra gondolok. Az amerikai indiánokra, nem annyira. Kérnek még egy kis bort a sörbe? Az állandóan mosolygó nő kért még a borból. Henrik ezt nem értette félre. Az viszont nagyon fájt neki, hogy a hölgy nem tudott különbséget tenni a fivére, és a férje között. Ez fölöttébb fájt neki. A két idős személy mocorogni kezdett, miközben azzal mentegetőztek, hogy már mennének is, hiszen, csak egy pohárra akartak beugrani. Bizonyítékképpen, az asszony meg is nézte az óráját, és elszörnyülködött azon, hogy mindjárt két óra lesz. Mindhárman felálltak, és illedelmesen kezet fogtak Henrikkel. Megköszönték a meghívást. A fiatal nő volt az utolsó. Odasúgta Henriknek: - Várjon! Mindjárt visszajövök. Henrik mélyen meghajolt. - Megtisztelve érzem magamat - mondta. - Igazán megtisztelve érzem magamat. Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, Henrik kifizette a számlát. Beült a kocsijába, és szokása szerint, kihajtott a város luxus negyedébe. Az egyik ház előtt, megállította az autót. A fehérre festett villa ablakai sötétek voltak. Mozdulatlanul, sokáig bámulta a házat, meg az ablakokat. Minden rendezettnek, tisztának látszott a hajnal, derengő fényében. A tisztaság és a rendezettség megnyugtatta. A teraszra felfutó lépcsősor két oldalán, két rózsafa hajladozott a hajnali szélben. Hosszú ideig nézte a rózsafákat. Úgy emlékezett rá, hogy néhány nappal azelőtt, ezek a fák, pici palánták voltak. Fél méteresek, talán annyi se. Hogy megnőttek, megerősödtek, gondolta. Felnőtt fák lettek belőlük. Valaki biztos rendszeresen öntözi őket. Jóérzéssel töltötte el a gondolat, hogy valaki öntözi a rózsafákat. Az utóbbi időkben, egyre többet utazott Oostendébe. Ezek az utazások nyugtató hatással voltak rá. A sok orvosság közül, még a leghatásosabb sem ért annyit, mint egy ilyen kirándulás. Ezt elmondta az orvosának, aki bátorította, hogy menjen csak, lehet, hogy ott, rendbe fog jönni. Az orvos főleg az Északi-tenger jódos, gyógyító hatására hivatkozott. Henrik nemigen értette, miért kellene neki rendbe jönni, de hacsak tehette, leugrott a tengerpartra. Céltalanul bolyongott a szeles, eső mosta kisutcákban. Nézegette a kirakatokat, bámulta, hallgatta a tenger morajlását. Ha éhes volt, rendelt az utcai standosok valamelyikénél egy adag ecetes kagylót, vagy egy zacskó hasábburgonyát, piccalilli szósszal. Aztán tovább ment. Meg-megállt, elgondolkozva eszegetett. Megivott egy pohár Stellát, és megint odébb állt. Kezeit tördelte, magában beszélgetett. Elsétált néha a Casino környékére is. Ott, ismert egy-két olyan bárhelyiséget, vagy kocsmát, ahova tengerészek jártak szórakozni. Ezek a helyiségek, teli voltak utcalányokkal. Mint a verebek a telefondróton, úgy ücsörögtek a cinkbádoggal bevont bárpult körül. Ott röhögcséltek éjjel-nappal. A tengerészek párosával, vagy többen jöttek egyszerre. Általában sötétkék, magas nyakú pulóvert, és combig érő, ugyanolyan színű posztókabátot viseltek. Ha néha simléderes, sötétkék sapkájukat

5

levették, még látni lehetett a hajukban, a tengeri szél munkáját. Ezekkel a cserzett bőrű férfiakkal, sokkal kedvesebbek voltak a lányok, mint másokkal. A tengerészek viszont, lekezelték őket. Égig érő, büszke fejtartással jártak-keltek a bárban, mint a hollywoodi filmsztárok. Csak azok voltak leereszkedőbbek, akiknek ott mindjárt, a hátsó beugróban, sürgős elintézni valójuk volt valamelyik lánnyal, vagy akik már részegek voltak. A többiek összetolták az asztalokat, körülülték őket, harsogva nevettek, lófoguk kicsillámlott sörszagú szájukból. Ezekben a bárokban, egy gyéren világított sarokba ült be, onnan figyelte a tengerészeket. Tetszettek neki ezek az alakok, mert sokat álmodozott azon, hogy egyszer ő is, ilyen tengerész lesz. Neki is lesz ilyen pulóvere, meg vastag, kékszínű kabátja. Nem tudta honnan jött ez a vágya, de egy idő óta, erről álmodozott. Arról, hogy eljön az ő órája is, amikor mindent itt fog hagyni: a nyugtalan éjszakákat, a gyötrelmesen átélt napokat. Egy szép napon, ő is felhúzza majd a horgonyt, a csörlőkkel kifeszíti a vitorlákat, hogy távoli vizekre hajózzon. Ezekkel a gondolatokkal kelt, velük feküdt le, anélkül, hogy tudta volna, velük foglalkozott szüntelenül. Hogy egyszer, ő is útra fog kelni. Sörözés után, lesétált a halászhajók kikötőjébe. A magasra épített sétányról, le tudott nézni a hajók fedélzetére. Először, az öblös testű bárkákat vette szemügyre. Minden apró részletet, tetszés szerinti ideig tudott nézegetni. A karikába összetekert köteleket, kábeleket bámulta, aztán azokat a rendbe rakott ponyvákat, hálókat, amelyek nem szenvedtek nagyobb kárt, az utolsó kihajózás alkalmával. Itt, ha akarta, ha nem, egy másik világba került bele: eltávolodott a megszokott, mindennapi élettől. Végtelen távolságok nyíltak meg előtte. Főleg akkor, ha hosszú ideig nézte a piszkos, szakadt szvetterekben foglalatoskodó halászokat. Némelyiknek, akiket már többször látott, leszólt, megkérdezte, hogy vannak, és hogy minden rendben van-e? Ezek felnéztek rá, intettek, hogy minden rendben van, aztán egymásra néztek, mosolyogtak, egymásra kacsintottak. Henrik boldog volt, hogy mosolyognak rajta, mert ez jel volt, hogy befogadták, közéjük valónak elismerték. Nem ment még odébb, csak néha pillantott abba az irányba, ahol a jachtok árbocerdeje billegett, a lusta hullámokon. Csak amikor az utolsó halászhajót is végigvizsgálta, s egy keskeny, beépített móló választotta csak el a sloopoktól, meg a katamaránoktól, akkor kezdett szédülni. Olyan felindultság vett erőt rajta, hogy úgy érezte, máris az óceán viharos vizein hajózik. Hányinger kínozta. Tudta, hogy ez így nem lesz jó, tenni kellene valamit ez ellen, de nem tudta mit? Az orvosa is tanácstalan volt, ő sem tudta, milyen orvosság hatna a legjobban, e rosszullétek ellen. Mindig az időre hivatkozott, hogy az a legjobb gyógyszer, az ilyesmire. Az idő múlása. Mindig csak az idő múlásáról papolt. A vitorlásokban, órákig el tudott gyönyörködni. Az égre törő árbocok, kormánykerekek, radar felszerelések ismeretlen, távoli országokról, aranyszínű, selymes partokról szőttek mesét neki. Ilyenkor kiválasztott egy hajót, és szemben vele, leült egy padra. Általában, egyárbocosat választott ki a nagy útra. Ahhoz nem kellett matróz segítsége, hiszen egyedül is el tudna vezetni egy ilyen hajót, akár a világ végére is. Ahányszor leült, egy ilyen hajó közelébe, mindig Mariann adogatta le neki a csomagokat. A berakodás, hosszú ideig tartott. Ez a munka pontosságot, nagy odafigyelést követelt. Lent, a hajó testében, egymás után szedte fel a pallókat, és rakta alájuk, szépen sorjában a csomagokat. Súlyuk szerint elosztotta őket, pontosan ügyelve, nehogy a karcsú hajócska egyik oldala súlytöbbletet szenvedjen, s ez által, esetleg oldalra dőljön. A saját maga által készített konzervekre különösképpen vigyázott, mert ezeket, üvegekbe rakta el, és remegett a gondolattól, hogy hullámveréskor, az üvegek összetörnek. Régi indián recept szerint, vékony csíkokra vágott, szárított húsok voltak bennük. Ha nagy viharok idején majd fáradt lesz, és egy pillanatra sem hagyhatja el a kormánykereket, s a hideg, és az állandó esőzés már kikezdte erejét, a zsebéből kiszedegeti majd ezeket a száraz húsdarabokat, és majszolni fogja őket, hogy újerőre kapjon. A húsok után, elraktározta a mandulát, fügét, szárított banánt tartalmazó ládákat. Rakodás közben - ha tekintete Mariannal összeakadt, mosolyogtak. A kislány ilyenkor megkérdezte: - Nem vagy fáradt, papa?

6

Először csak az Antillákra akart áthajózni. Elég volt neki az a pár térkép, amik Oostendétől kezdve, megmutatták neki azokat a szélcsatornákat, ahol a passzátszelek legjobban megduzzaszthatják a vitorláit, egészen a Karib vizekig. Már nagyon szeretett volna ott lenni. Azt remélte, hogy ott el fog tűnni az állandó őrlődés, a gyötrelmes, lelki fájdalom. Azon az éjszakán, hatalmasat reccsent egy mennydörgés a város fölött. A villámlás behálózta az eget, az eső, ömleni kezdett a fekete felhőkből. Felriadt álmából. Felült az ágyban. Azonnal megértette, hogy letörött az árboc. Hallotta, ahogy végigvágódott a fedélzeten, ahogy megrázta hosszában, a hajó testét. Zúgott a szél, hatalmas robajjal zuhantak a hullámok a fedélzetre. Nem mert felmenni a kormány mögé, félt a tarajos hullámoktól, amik, mint egy pihét, lesöpörnék a hajóról. Kiugrott az ágyból, a hálószoba sarkába kuporodott. Dülöngélni kezdett vele a szoba. A parkettán heverő kötéllel kikötötte magát, közben figyelte, ahogy a hullámok egymás után verődtek át a hajón, és vitték magukkal a köteleket, a lehúzott vitorlákat. Segítségért kezdett kiabálni. A vihar szokatlanul hosszú ideig tartott. Reggelre, amikor a szél ereje végre alábbhagyott, s a hullámok zúgása sem hallatszott már le, a hajó testébe, végre, félelme lecsillapodott. A rozoga, ajtó nélküli ruhásszekrény, a festetlen falak látványa, az utcáról beszűrődő forgalom zaja megnyugtatta. Visszaült a vaságyra. Az épület kapujában, somolyogva szólította meg a házmester. - Na, mi van, Henrik úr? Már megint letörött az árboc? Henrik tagadóan megrázta a fejét. - Megmagyarázom, hogy mi történt! Arról van szó, hogy nem mindenki egyforma, és a különbözőséget, csak állhatatos megfigyelés után vehetjük észre. Ezeket az eltéréseket taglalni kell. Taglalni, és mint kifejtettem, becsületben kell tartani őket. Ha például felnézünk a fellegekre, részleteiben láthatjuk őseink elképzeléseit. És láthatjuk, a rózsafákat is. Mondja, fel szokott maga nézni az égre? - Maga ne foglalkozzon velem! – volt a mogorva válasz. – Foglalkozzon csak a vitorláival. Hallja? Jól öltözött férfi állt a kapuban. Rászólt a házmesterre. - Mondja, Dupont úr! Van magában egy cseppnyi jóérzés? Csak egy csöppnyi? Nem hiszem, hogy lenne! A házmester nem válaszolt. Sűrű, krémes folyadékot öntött egy puha ruhadarabra, az egyik falra erősített réztáblát kezdte dörgölni vele. A jól öltözött férfi megérintette Henrik karját. - Reggelizett már, kedves Henrik? Még nem? Jöjjön, megiszunk valahol egy kávét, vagy egy forró csokoládét. Némán mentek a kávézó felé. Egyszerre léptek, mint a kivonuló katonák. Csak amikor a kávézó ajtajához értek, akkor tette fel a halk kérdést Henrik, a jól öltözött férfinak. - Elnézést kérek. Maga is tengerész? A férfi messze elnézett, a ködös levegőbe. - Nem, már nem vagyok az. Az voltam valamikor, de már nem hajózom a nagy vizeken. Annak idején, sok napsütötte szigetet bejártam, de egyszer, egy biztos kikötőbe érkeztem, és azóta, nem hajózom. Tudom, hogy maga gyakran kifut a nyílt tengerre. Henrik lelkes magyarázatba fogott. - A napokban indulok. Rengeteg ivóvizet, és élelmet viszek magammal. Most erős szél fúj, repíteni fogja a hajómat, a Barbados felé. Bridgetownba megyek. Nagyon, nagyon boldog vagyok. - Igen – mormogta magában a férfi. - Ismerem ezt az érzést. A menekülés vágyát. Oostendében, elállt reggelre az egész éjszakán át tartó, hideg, decemberi eső. Henrik, egy aznap vásárolt gumicsónakot vitt a hátán. Aprócska vitorla volt bedugva az ülés alá, két evező, a csónak két oldalán fityegett. Nejlonzacskót tartott a kezében. Néhány járókelő megállt, érdeklődve, mások mosolyogva nézték, a háborgó tenger felé igyekvő férfit. Nem törődött velük. Némelyikre rámosolygott, másoknak barátságosan visszaintegetett. Lement a móló melletti homokos részre.

7

Ledobta a csónakot a homokra, és, ahogy a gyerekektől már többször látta, becsavarta a parányi vitorla árbocát, a fekete foglalatba. Aprólékosan leellenőrizte a csónak két szelepét, a villákba berakott evezőket. Megnyomogatta a gumitömlőket, amiket az állandóan röhögő eladók, a délelőtt folyamán fújtak föl az üzletben. A zacskóból elővett egy poharat, egy üveg kristályvizet, és két szendvicset. Berakta őket az ülés alatti fiókba. Hozzáértő tekintettel pásztázta, a leszálló alkonyatban csillogó hullámokat. Felpillantott a tengerbe hosszan benyúló mólóra. Nekifeszülve a fergeteges szélnek, bundakabátokban, gyerekekkel fogócskáztak a felnőttek. Fölöttük, kenyérért kolduló, rikácsoló sirályok repkedtek. Lehúzta szemöldökére a simléderes sapkát, begombolta a sötétkék posztókabátot, és rátolta a csónakot a vízre. Beugrott az evezők mellé. Nagyokat húzott az evezőkön, hogy mihamarabb eltávolodjon a tengerparttól. Elérte az első, tajtékozó hullámot. A hullám a hátára kapta, feldobta a csónakot a levegőbe. A csónak fordult egyet a tengelye körül, nagy csattanással zuhant le a hullámvölgybe. Henrik nagyot nevetett. Torkaszakadtából kezdett énekelni. Nagyokat húzva az evezőkön, megint felkapaszkodott, majd lezuhant a következő hullám mögé. Csak egy idős, a móló korlátjára könyökölő férfi vette észre, a hullámokkal kilátástalan harcot folytató, narancssárga gumicsónakot. Értetlen arccal bámulta a vitustáncot járó ladikot. Amikor végleg eltűnt a szeme elől, hátat fordított a tengernek, és a közelgő karácsonyi ünnepekre gondolt. A gyerekekre, az unokákra, és hogy együtt lesz a család, és mindenki nagyon boldog lesz. Ezen járt az esze, meg az ajándékokon, amiket még meg kellett vásárolnia a gyerekeknek. Mielőtt hazaindult volna, még egy utolsó szempillantást vetett a tengerre, az egymáson áttörő, haragos hullámokra. Hófehéren habzott a tenger, így nem vehette észre, a habok közt vergődő, aprócska, fehér vászonvitorlát. Sapkáját lehúzta a fülére. Megfordult, és zsebre tett kézzel elindult, a színes lampionfüzérekkel díszített, karácsonyi daloktól hangos, kisutcák felé. Brüsszel, 2010.