História 2003-01
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
História 2003-01 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Tartalom 1. ........................................................................................................................................................ 1 1. A tisztességes játék Olümpiában ..................................................................................... 1 2. Képek .................................................................................................................................... 3 2. ........................................................................................................................................................ 8 1. Bûntettek és bûnözõk a középkori Magyaror-szágon ............................................................ 8 2. Képek .................................................................................................................................. 10 3. ...................................................................................................................................................... 13 1. Mária királynõ pallosjogot adományoz ............................................................................... 13 4. ...................................................................................................................................................... 14 1. Imahelyek, kolostorok sírkápolnák ..................................................................................... 14 2. Képek .................................................................................................................................. 17 5. ...................................................................................................................................................... 25 1. A muszlim ima .................................................................................................................... 25 6. ...................................................................................................................................................... 26 1. Megbékélést keresve ........................................................................................................... 26 7. ...................................................................................................................................................... 27 1. Pergõtûzben (1983). (Film a doni hadsereg pusztulásáról) ................................................. 27 2. Képek .................................................................................................................................. 31 8. ...................................................................................................................................................... 36 1. A Höss-akció ....................................................................................................................... 36 2. Képek .................................................................................................................................. 40 9. ...................................................................................................................................................... 45 1. Irodalom és történelem ........................................................................................................ 45 2. Képek .................................................................................................................................. 45 10. .................................................................................................................................................... 48 1. Hóman Bálint pályájáról ..................................................................................................... 48 2. Képek .................................................................................................................................. 49 11. .................................................................................................................................................... 52 1. Emlékeim Hóman Bálintról ................................................................................................ 52 2. Képek .................................................................................................................................. 55 12. .................................................................................................................................................... 59 1. Japán birodalmi törekvései és veresége ............................................................................... 59 2. Képek .................................................................................................................................. 62 13. .................................................................................................................................................... 66 1. A kutya õshazája: Kína ....................................................................................................... 66 2. Képek .................................................................................................................................. 68
iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. A tisztességes játék Olümpiában ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK KERTÉSZ István A „tisztességes játék” Olümpiában Versenyszabályok, sportszerűtlenségek, büntetések A „tisztességes játék” fogalma –az ennek megfelelő angol kifejezés, a fair play és német megfelelője, a Fairness – a 19. században vált általánosan elfogadottá ama sportoló tevékenységének értékelésére, aki a játék/ verseny szabályait pontosan betartja. Versenyszabályok, Kr. e. 6. század Az olümpiai játékok szervezői sokat tettek azért, hogy megőrizzék a versenyek tisztaságát. Rögzítették a versenyszabályokat, bírói testületet képeztek ki ezek betartatására, és még ezt a testületet is ellenőrizték az Olümpiai Tanács révén. Ezenkívül a küzdelmek első napján megkövetelték a versenyzőktől, hozzátartozóiktól, az edzőktől és a bíráktól azt, hogy esküt tegyenek a tisztességes játék szabályainak betartására. A Kr. e. 6. században, minden részletre kiterjedően, írásban rögzítették az olümpiai versenyszabályokat. A szabályok írásba foglalása és az arról való gondoskodás, hogy a göröglakta területeken ezek az írások mindenütt hozzáférhetőek legyenek a versenyzők számára, alapvető követelmény volt a négyévenkénti küzdelmek lebonyolításához. Hiszen a sportolóknak 10 hónapon át hazájukban és egy hónapon keresztül már Olümpia közelében kellett előírt felkészülést folytatni az olümpiai versenyre. Az utolsó havi közös felkészülés részben a mezőny megszűrését szolgálta: a leggyengébbeket hazaküldték. Viszont a megmaradt mezőny tagjai számára ez volt az utolsó lehetőség arra, hogy a jelen lévő versenybírák segítségével egységes szabályértelmezést alakítsanak ki. Nyilvánvalónak látszik az is, hogy a periódus négy nagy küzdelemsorozatán, vagyis Olümpia, Delphoi, Nemea és az Iszthmosz versenyjátékain azonos szabályok szerint folytak a vetélkedések. A birkózás szabályait tartalmazó – Olümpiában 1964 és 1965 folyamán előkerült – töredékek első, megfelelően kiegészített sorai a következőképpen szólnak: „A birkózó nem törheti el ellenfele ujjait. Ha így tesz, a versenybíró azonnal üssön rá botjával, mindenhova üthet, kivéve a fejre. A vétkes csak a büntetés kifizetése után folytathatja a versenyt...” Ez a szabálytöredék nemcsak a versenyző, hanem még a versenybíró viselkedését is szabályozza. A tisztességes versenyzés a szabályok szerint történő tusakodást jelentette, márpedig a nehézatlétikai számok (birkózás, ökölvívás, pankration) szabályok adta keretei között még halálos sérülést is büntetlenül lehetett okozni. Ismerünk olyan pankrationistát, akit azért neveztek el „Kézfejes”-nek (Akrokherszitész), mert ellenfelei kézfejét összeszorítva törte el azok ujjait. Tehette, hiszen ezt a pankration szabályai megengedték. A birkózásban valószínűleg sportszakmai okokból tiltották be az ilyesmit, ugyanis a látványos akciókkal kivívott győzelem sokkal vonzóbb volt a nézők számára is. Ha a birkózó szándékosan törte össze ellenfele ujjait, azonnal kizárták a küzdelemből, ha viszont elővigyázatlansága okozta a balesetet, a pénzbírság kifizetése és a szabályok betartására vonatkozó ígéret után tovább versenyezhetett. Természetesen ott, ahol a sportolót a „tisztességes játékra” késztették, megszabták a versenybíró viselkedését is. Ha a bíró tudatosan büntetlenül hagyta a vétkest, akkor neki magának kellett pénzbüntetést elszenvednie. A bíró semmiképpen nem próbálhatott meg honfitársának vagy annak a sportolónak kedvezni, aki az Ő hazájával szövetséges városból jött. Azon atléta számára, aki a kimondott ítélet ellen szóban vagy tettel meg nem engedett formában tiltakozott, pénzbüntetést helyeztek kilátásba. A pénzbírsággal sújtott versenyzőnek pedig azt javasolták, hogy ha nem rendelkezik a megfelelő összeggel, úgy kérjen kölcsönt hazája (városa vagy tartománya) ünnepi követétől, theóroszától. A bírák A szabályok betartatása a bírák (Hellanodikai) feladata volt. A törvényőrök (nomophülakesz) kezdték meg betanításukat 10 hónappal a játékok megnyitása előtt, miután Élisz tartomány arisztokráciájának tagjai közül sorshúzással kiválasztották a bíráskodásra megfelelőnek ítélt férfiakat. Ezek létszáma változott, a legnagyobb szám 12 volt. A Kr. e. 5. század elejére Olümpia sportjátékai egyre nagyobb mértékben az összgörögség ünnepévé lettek, és e változás sajátosan tükröződött a bírák elnevezésében is. A Hellanodikasz, vagyis „hellénbíró” cím azt jelzi, hogy ezeket az embereket az olümpiai sportversenyeken túlterjedő, politikai 1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
jelentőségű döntések hozatalára is feljogosították. Erre példa az az ítéletük, amellyel az istenbéke megsértése miatt pénzbüntetést róttak ki a perzsákat támogató thesszáliaiakra és boiótokra. Általános ókori vélemény szerint a bírák igazságosságával nem is volt probléma. Mindössze egyetlen olyan konkrét esetről tudunk, amikor a bírák talán megalapozottan kerültek elfogult döntés gyanújába. Kr. e. 396-ban két bíró az éliszi Eupolemoszt, harmadik társuk pedig az ambrakiai Leónt nevezte meg a stadionfutás győztesének. (Mindig csak az első helyezést kellett eldönteni, így három bíró is elegendő volt az egyébként egyszerre húsz versenyző részvételével lebonyolított stadionfutáshoz.) León fellebbezésére a bírákat felügyelő Olümpiai Tanács pénzbírságra ítélte az ellene döntő két Hellanodikaszt, ám az egyszer már kihirdetett eredményt – valószínűleg rituális okok miatt – nem másította meg. Eupolemosz és León nyilván igen szoros befutót produkált, s az Olümpiai Tanács tanúk meghallgatása után dönthetett a két bíró megbüntetéséről. Ám még ebben az esetben is fennállhat a jóhiszemű tévedés lehetősége. Figyelembe kell venni, hogy a versenyzők nemhogy rajtszámot nem viseltek, hanem teljesen mezítelenül futottak, sorrendjüket a szabad szemre hagyatkozva kellett megállapítani. Lehet, hogy a megbírságolt két bíró valóban tévedett, de egyáltalán nem biztos, hogy szándékosan. A versenybírák ellenőrző-felügyelő tevékenységét nagymértékben elősegítette az a körülmény, hogy az atléták esküt tettek a játékok megnyitása után: egyrészt megfelelnek a részvétel feltételeinek, másrészt szigorúan tartják magukat a verseny szabályaihoz. A versenyzők A részvétel feltétele a következő volt: csak teljes jogú hellén szülők gyermekei indulhattak a küzdelmekben, olyanok, akik nem követtek el le nem vezekelt vérbűnt vagy istenkáromlást, és szabályszerűen készültek fel. Más-más tartalommal esküt tettek az edzők és a versenybírók is. Az előbbiek talán alátámasztották versenyzőik esküjét, esetleg garantálták, hogy a játékok idején alkalmazkodnak a szabályokhoz, illetéktelenül nem befolyásolják a küzdelmek kimenetelét. Az elsődleges forrás, Pauszaniasz szerint az esküt tévők harmadik csoportját „a versenyzőket és a lovakat korcsoportokba osztó” férfiak alkották. Ezek csakis a bírák lehettek, akik pártatlanságot ígértek, és azt, hogy nem fogadnak el senkitől sem ajándékot. Azt is megfogadták, hogy a versenyzőkkel lefolytatott tudakozódó beszélgetések tartalmát senkivel sem közlik. Ugyancsak Pauszaniasz leírása nyomán ismerjük az atléták már említett esküjét is. A jeles görög író valószínűleg Kr. u. 173-ban látogatta meg a játékokat, ám az esküszöveg, amelyet lejegyzett, alighanem a versenyek kezdeti időszakában keletkezett. Az idŐ elteltével azonban nem akartak változtatni rajta, nyilván ragaszkodtak a rituális hagyományhoz. Az eskütétel meglehetősen fenyegető díszletek mellett történt. A Tanácsház (Bouletérion) 24 × 14 méteres udvarában állt az Esküvédő Zeusz (Zeusz Horkiosz) kezeiben villámot tartó szobra, és emellett egy kizsigerelt vadkan véres belső részei intették az esküvőt arra, milyen sorsra juthat, ha esküszegése révén megsérti az istenséget. Növelte az eskü súlyát az, hogy az atléták egyenként járultak eskütételre a szobor elé, másrészt velük lévő hozzátartozóik mint eskütársak csatlakozhattak hozzájuk, így osztozva az eskü által vállalt felelősségen. Durvaság A sportszerűtlenségek egyik fajtája a küzdősportokhoz kötődik, ahol nemegyszer előfordult, hogy az egyik sportoló szándékosan okozott halálos sérülést ellenfelének. Kiváltképp ökölvívásban történtek ilyen szörnyűségek. A 71. olümpián például, amely Kr. e. 496-ban zajlott le, az Asztüpalaia szigetéről származó Kleomédész a döntő mérkőzésen agyonütötte az epidauroszi Ikkoszt. A versenybírák úgy ítélték meg, hogy a halálos szerencsétlenség Kleomédész tudatosan szabálytalan versenyzése miatt következett be, és ezért megfosztották Őt első helyezésétől. Ugyanilyen oknál fogva esett el a győzelmi koszorútól a krétai Diognétosz is, aki Héraklész nevű ellenfelének oltotta ki az életét. A nemeai játékokon a szürakuszai Damoxénosz az ökölvívás klimaxnak nevezett végjátékában – ekkor a versenyzők felváltva ütöttek, a másik pedig nem védhette magát – éles körmeivel ellenfele bordái közé hatolt, és valósággal kizsigerelte vetélytársát. A bírák kizárták őt a versenyből, és a koszorút a halott ellenfélnek adták. A szabálytalanságon kapott versenyzőknek pénzbírságot kellett fizetniük. Az így befolyt összegen azután az élisziek bronzból Zeusz-szobrokat öntöttek az istenség kiengesztelésére, és a műalkotásokat a Stadion boltíves bejárata közelében helyezték el. A szobrok talapzatára rávésték felirat formájában az atléta nevét, aki a szobor árát büntetésből kifizette, valamint azt is, mit követett el. Az ilyen feliratokat mindenkinek el kellett olvasnia, aki a Stadionba belépett, akár nézőként, akár versenyzőként. Így azután évszázadokon át fennmaradt egy-egy sportszerűtlenség rossz híre, szégyent hozva sportolóra és hazájára egyaránt.
2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Korrupció, vis maior A híradások szerint a korrupció nyilvánosságra került vétkeseinek sora a thesszáliai ökölvívóval, Eupólosszal kezdődött. Ő Kr. e. 388-ban, a 98. olümpiai játékokon indult, és ajándékaival rávette három ellenfelét, hogy engedjék át neki a győzelmet. Ám a csalás valahogyan kitudódott, és a vesztegetőt meg a vesztegetettet egyaránt súlyos pénzbírságra ítélték. Mivel a bírsággal összeszedett összeg hat Zeusz-szobor felállításához volt elegendő, a büntetés riasztó hatása vitán felül állt. Kr. e. 332-ben az athéni Kallipposz nem akarta a sors kezére bízni olümpiai győzelmét. Ő a pentathlonban (öttusa) indult, és valamennyi vetélytársát pénzzel megvesztegette. Természetesen az ügy nyilvánosságra kerülése után a vétkesek súlyos pénzbüntetést kaptak. Athénban azonban úgy gondolták, valamiképpen meg lehetne úszni a bírság kifizetését. Amikor azonban Athén kijelentette, hogy nem fogják befizetni a büntetést, kizárták a város versenyzőit az olümpiai játékokon való részvételből. Végül a delphoi Apollón jósda oldotta meg a problémát. Itt a jóspapok kijelentették, hogy addig nem adnak a városnak jóslatokat, amíg Athén ki nem fizeti a megállapított bírságot. Ez olyan súlyos fenyegetésnek számított, hogy Athén képviselői kénytelenek voltak befizetni a pénzt. A pénzsóvárság a megvesztegetéseken kívül egyéb szabálytalanságok kiváltó oka is volt. Az Augustus császár korában alapított nápolyi Sebasta játékokat az olümpiai mintájára rendezték meg. A nápolyi szabályzat ismerte a vis maior fogalmát. Ha a versenyző elháríthatatlan akadály miatt nem tud időben megjelenni a játékokon, csak késve, akkor a versenybíróság eltekinthet a sportoló kizárásától. Minden bizonnyal Olümpiában is érvényesült ez a szemlélet. Erre utal az a történet, amely szerint Kr. u. 93-ban az alexandriai Apollóniosz és néhány társa csak késve érkezett meg Olümpiába, és késésüket azzal indokolták, hogy a Küklaszok szigeteinél hajójukat egy tengeri vihar feltartóztatta. A bírák ekkor hozzájárultak részvételükhöz. Az ugyancsak alexandriai Hérakleidész azonban felfedte késésük valódi okát. Ióniában egy pénzdíjas versenyen vettek részt az ökölvívók, és emiatt nem értek időben Olümpiába. A vétkeseket ezután kizárták, és Hérakleidész mérkőzés nélkül lett első. Apollónioszra és társaira ráadásul pénzbírságot is kiróttak, mivel visszaéltek a vis maiort elismerő szabályzat adta lehetőségekkel. Az elvtelen pénzszerzés módja volt az is, hogy sikeres versenyzők megtagadták hazájukat, és pénzt fogadtak el gazdag államoktól annak fejében, hogy a vesztegető város polgárának vallják magukat. Ilyen típusú vesztegetés kétes értékű hőse volt a krotóni Asztülosz. Ő Kr. e. 488-ban győzött először Olümpiában. Ekkor megnyerte a kétszeres stadionfutást és a hosszútávfutást. Bajnokságát Krotón polgáraként ünnepelte, és mint ilyen vett részt a Kr. e. 484-es játékokon. Itt sikerült mindkét győzelmét megismételnie, a nyertesek listájára azonban már Szürakuszai képviselőjeként iratkozott föl. Ő tehát menet közben váltott állampolgárságot, nyilván a becsvágyó szürakuszai zsarnok, Gelón pénzének hatására. Az Asztüloszba invesztált összeg nem csekély kamatot hozott. A versenyző rajthoz állt a 480-as játékokon is, és három újabb győzelmet szerzett Szürakuszainak. Megnyerte ugyanis a kétszeres stadionfutást, a hosszútávfutást és a fegyveres futást. A viselkedésén joggal felháborodott krotóniak azzal álltak bosszút a „hazaárulón”, hogy köztéri szobrát ledöntötték, házát pedig börtönné nyilvánították. * A sportszerűtlenségeket, ha felfedték azokat, szigorúan büntették. Az nyilvánvalóan az örök emberi természetből fakad, hogy sokan mégis megkockáztatták a szabályok áthágását. Durva szabálysértések éppúgy előfordultak az antik versenyek történetének korai, mint későbbi szakaszaiban. Ám éppen az, hogy a vétkesek nevét nyilvánosságra hozták, büntetésüket ország-világ előtt közhírré tették, mutatja: a „tisztességes játék” megvalósítása vágyott és legtöbbször teljesült célja volt az ókor emberének.
2. Képek
3 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
4 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
5 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
6 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
7 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Bûntettek és bûnözõk a középkori Magyarországon TRINGLI ISTVÁN Bűntettek és bűnözők a középkori Magyarországon A „sötét középkor” árnyékos oldala A középkori bűnözésre gondolva a legtöbb embernek történelmi regények szereplői és filmek képsorai jutnak eszébe: utazókat fosztogató rablólovagok, akik váraik börtönében tucatszámra tartják fogva áldozataikat, elvetemült rablóbandák, vagy éppen az igazságért küzdő szegénylegények, akiket a kényszer vitt rá a rablásra. Nem maradnak el természetesen a bíróságok riasztó képei sem: a kínvallatás, az elrettentő nyilvános kivégzések vagy a súlyos testi büntetések. A 21. századi ember borzongásigényét a turizmus is kiszolgálja: egyre több várlátogató láthat kínzókamrának berendezett pincéket, ahol a várat fenntartó cég pénzétől függően többkevesebb sikerrel állítanak ki derest, a tortúrához használatos csigát, kerékbe töréshez használatos vasalt kerekeket, ijesztő méretű fogókat és olyan különleges eszközöket, mint a vasszűznek nevezett, embernagyságú és a test formáját követő nyitható-zárható páncélzatot, amelyből belülről szögek állnak ki. (Utóbbiról legyen elég annyit mondani, hogy jelenlegi tudásunk szerint ezt a szerkezetet sohasem használták Magyarországon.) Akad bizonyára, aki még emlékszik az iskolában tanultakra. Szent László törvényeiről leggyakrabban azt szokták emlegetni, hogy nagyon szigorúak voltak: azt, aki egy tyúk értékénél drágább holmit lopott, halállal büntették. A korabeli törvények szigorát a tankönyvírók könnyedén megmagyarázták, csak éppen arról nem világosították fel a tanulókat, hogy a gyilkosságok fölött miért siklott el látszólag oly könnyen a korabeli jog. Miközben a lopást szigorúan büntették, az emberélet kioltásánál miért elégedtek meg a rokonoknak járó vérdíj kirovásával? I. A bűnözők Hogyan lett valakiből bűnöző a középkorban? Birtoklási vágy, erőszakos természet, a környezet hatásai – csupa olyan általános megállapítások, amelyek a mai bűnözéssel kapcsolatban is elmondhatók. Jóval többet tudunk viszont arról, hogy kikből kerültek ki a bűnözők. Női bűnözők A kései középkorból, a 14–15. századból származó adatok szerint a nemek közti arány igen egyenetlen volt. A nők az összes bűnözőknek csupán a töredékét tették ki, arányuk 3-4% körül járt. A bűbájosságért elítéltek csaknem kizárólag közülük kerültek ki (őket később boszorkányoknak nevezték), a gyermekgyilkosságok elkövetői többségükben szintén ők voltak, akárcsak a méregkeverők. A női gyilkosok közt gyakran fordult elő, hogy férjüket ölték meg szeretőjük segítségével. A nők kis számából adódóan kockázatos dolog további következtetéseket levonni, mégis úgy tűnik, hogy az idő előrehaladtával lassan, de folyamatosan emelkedett a női elkövetők száma. Bűnöző rokonság, bandák A bűnözés kialakulásában nagy szerepe van a közösségnek, egyes bűncselekmények elkövetéséhez ráadásul több személyre van szükség. A családnak és a családi kapcsolatoknak a középkori gonosztevők közt különösen nagy jelentősége volt. Leggyakrabban a testvérek adták fejüket közös bűncselekmény elkövetésére, nem sokkal maradtak el mögöttük az apák és fiúk, néha az anyák és leányok. A többi rokoni kapcsolat, pl. a házastársi, sógorsági, após– vői, a bűnözés szempontjából nem volt jelentős. A bűnbandákban, „hivatásszerűen” űzött bűnözés sem volt ritka. Egyes korszakokban bizonyos vidékeknek különösen rossz hírük volt. A Hunyadi-korban csak fegyveres kísérőkkel volt tanácsos útra kelni a Kassától északra eső hegyekbe. Az 1440–50-es polgárháborús évekből ott garázdálkodó cseh és lengyel zsoldosok, no meg a hozzájuk csapódott helybeliek miatt írta az egyik környékbeli báró Kassa városához címzett levelében a következő sorokat: „az erdőkben, mint árnyék, annyi a rabló, kiknek sem Isten, sem a fejedelmek nem uraik” . Ennél sokkal békésebb időkben is találkozhatunk bűnbandák működésével. 1423-ban, Zsigmond király uralmának nyugodt évtizedében, Gömör megyében egy kiterjedt és jól szervezett pénzhamisító banda működésére derült fény. Amikor kiszállt a nádori bíróság a helyszínre, 62 személyt ítéltek el, ötvenet a pénzhamisítással kapcsolatban álló tettekért, közülük negyvenről bizonyosodott be, hogy részt vettek a hamis 8 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
dénárok – ez volt az ezüstpénzek szokásos neve a középkori Magyarországon – előállításában. Az egész vállalkozás szervezője tanult ember volt, egy bizonyos Miklós deák. Jobbágyok, kisnemesek Az elkövetők többsége jobbágy volt. A forrásokból úgy tűnik, hogy a más házánál lakó cselédek viszonylag ritkán követtek el érdemlegesebb gonosztettet, inkább a saját telekkel rendelkező jobbágyok és a háztulajdonos zsellérek közül kerültek ki az elítélt bűnözők. A jobbágyok mellett igen gyakran, sőt az országos arányszámukat meghaladóan találkozunk a bűnösök között kisnemesekkel. Ezek a nemesek vagyonukat tekintve semmiben sem különböztek a jobbágyoktól, éppúgy paraszti életet éltek, mint azok. Gondolkodásmódjuk, viselkedésük mégis más volt. Öntudatosabbak voltak, vélt vagy valós jogaik védelme érdekében gyakrabban folyamodtak erőszakhoz, ráadásul a középkori jog számos védettséget biztosított számukra. Házuk mentességet élvezett a nyomkövetők azonnali eljárásával szemben, s ha nem érték őket tetten, akkor csak előzetes idézés vagy bírói ítélet után lehetett őket letartóztatni. Ezek a kiváltságok hozzájárultak ahhoz, hogy bizonyos bűncselekményeket gyakrabban követtek el, mint a jobbágyok, ilyenek voltak a gyilkosságok és a bűnözők meg a lopott holmik rejtegetése. A rendi helyzet azonban nem kínált automatikus mentességet a bűnösöknek: tetteikért a birtokos nemesek is megfizettek. A hivatásszerűen űzött bűnözés jelének tekintették a csavargást, a lakóhely elhagyását. Több mint 1800, név szerint számba vett 14–15. századi bűnöző 18 százaléka volt kóborló, törvény elől bujkáló. Ezeknek a társadalomból kivetett személyeknek a túlnyomó többsége a jobbágyokból került ki. Egy részük bizonyára csak ágrólszakadt csavargó volt, akik lopásból tartották fenn magukat, de köztük kell keresnünk az újkorban betyárnak nevezett rablók elődeit is, akik hosszabb-rövidebb ideig a hegyek-erdők közt húzták meg magukat. II. A bűntettek A források A kortársak beszámolói gyakran erősítik az olvasóban a „sötét középkor” képét. Az itáliai származású Aeneas Silvius Piccolomini, aki később II. Pius néven pápa lett, 1450-ben leírta Bázel városát, ahol a középkor végi nyugati egyház egyik legjelentősebb zsinatát tartották. E műben a város lakóiról többek közt ezt olvashatjuk: „Életüket nem szilárd törvény vagy írott jog irányítja, inkább csak a szokások; nincs is szükségük jogászokra meg a törvénykönyv ismeretére. Ha valamely váratlan ügy vagy súlyos bűntény kerül a tisztviselők elé, belátásuk szerint hoznak ítéletet. Mindazonáltal hajthatatlanok, szigorúak és igazságszeretők; ha valakit meg kell büntetni, sem pénz, sem könyörgés, sem barátok meg a rokonok tömege, de mégaz illető hivatali befolyása sem használ: ha vétkezett, bűnhődik. Ha valakit örökre száműznek városukból, nincs reménye a visszatérésre – csak ha egy bíboros kíséretében tér meg a városba; az ilyeneknek megbocsájtják a kisebb vétkeket. A bűnözőket a legborzalmasabb kínzásokkal sújtják: van, akit kerékre kötöznek, és pozdorjává tört csontokkal múlik ki, van, akit a Rajnába dobnak, van, akit elégetnek; az egyiket élve megcsonkítják, a másikat egy falat kenyérrel meg egy csöpp vízzel a falhoz kötözik, hogy étlen-szomjan pusztuljon el. De a bűn felderítésére is kegyetlen kínzásokat eszeltek ki, amelyekbe kívánatosabb belehalni, semmint végigszenvedni őket; mégis akadnak olyanok, akik inkább vállalják a kínszenvedést, de nem vallják be, amit elkövettek, vagy amivel vádolják őket.” A középkori Magyarországra is igaz az, amit az itáliai utazó Bázel városában tapasztalt: itt is az évszázadok során kialakult, és csak lassan változó szokásjog alapján ítélkeztek a bírák, az írott törvényeknek csak kiegészítő szerep jutott. A középkori Magyarországon nem volt semmiféle büntető törvénykönyv. Ez nem jelentett elmaradottságot, Európa más országaiban is az újkor elején alkották meg az első, csak büntetőügyekkel foglalkozó rendelkezések gyűjteményét. Magyarországon a 18. századtól kezdve az osztrák büntető törvénykönyvet vették elő a bírák, az első önálló magyar büntető törvénykönyvet csak 1795-ben dolgozták ki, ezt azonban sohasem vezették be. Mivel nem volt büntető törvénykönyv, nem volt olyan, mindenki által elfogadott felsorolás sem, ami az összes bűncselekményt számba vette és meghatározta volna, mit kell érteni alattuk. A tolvajlás és a latorság volt a leggyakoribb cselekmény a korabeli országban, ez utóbbi nagyjából a mai rablásnak felelt meg. Ezenkívül a legkülönbözőbb elnevezésekkel találkozhatunk, ismerték a gyilkosságot, a tolvajok és rablott holmik rejtegetését, a hamis pénzverést és -terjesztést, a gyújtogatást, a pecsét- és oklevélhamisítást, a bűbájosságot, a fajtalankodást, a csonkítást, a megrontást és még néhány ritkábban felbukkanó cselekményt. III. Bűnüldözés, büntetés
9 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A középkori bűnüldözés és a bíráskodás teljesen különbözött a mi világunkétól. Akkortájt gyakorlatilag semmiféle rendőrség, de még csak hasonló intézmény sem létezett, a nyomozást elsősorban a sértettek, másodsorban a bírák, illetve megbízottaik végezték. A sértettek A legnagyobb különbség a mai és az akkori világ közt mégis az volt, hogy a bűnözők elleni fellépés sokkal inkább a sértettek, mint az állam feladata volt. A bűnözők elszaporodása azonban a közrend megbomlásához vezethetett, ezért a király feladatai közé tartozott, hogy ezt visszaszorítsa. Az uralkodó természetesen nem maga ítélkezett távoli vidékek lótolvajai és útonállói ügyében, ez a különböző szintű királyi és helyi bíróságok feladata volt. Az állam részben ugyan a saját sérelmének tartotta a gonosztettek elkövetését, mégsem sajátította ki az eljárást. Nem volt a maihoz hasonló ügyészség, a sértettek maguk emeltek vádat, amit maguk képviseltek. A bizonyítás azonban sok mindenben különbözött a polgári peres ügyektől. Ha volt elegendő bizonyíték, de a gyanúsított mégsem ismerte el tettét, vagy nem adta elő a rablott holmit, akkor pl. kínvallatásnak vethették alá. Büntetések: szokásjog A büntetések éppoly szabályozatlanok voltak, mint a bűncselekmények. Nem volt országosan elismert törvény, ami megmondta volna, hogy mit kell tenni egy elítélt tolvajjal. Elvileg a magyar szokásjog elég differenciálatlanul osztogatta a nyilvánvaló bűnügyek esetében a büntetést: ezekért mindenkinek halállal kellett volna lakolnia, a gyakorlat azonban sokkal összetettebb volt. A középkor alapelve az volt, hogy a bűn elkövetésével egy másik személyt ért kár, így az ügyet a sértett kárának megtérítésével is el lehetett simítani. A felek a büntetőügyekben is megegyezhettek egymással. Ha pl. a meggyilkolt ember rokonsága megkapta a meggyilkolt személyért járó kártérítést – ezt vérdíjnak hívták –, akkor az ügyet elintézettnek tekintették, ezután már legfeljebb csak kiegészítő büntetéseket szabtak ki a tettesre, és a kor szokása szerint természetesen még vezekelnie is kellett. A vérdíj összege eredetileg aszerint változott, hogy a megölt ember milyen társadalmi állású volt, így egy nemes vérdíja magasabb volt, mint egy jobbágyé. Mivel azonban a vérdíj kifizetésével a bűnös tulajdonképpen a saját életét váltotta meg, ezért idővel a vérdíj a bűnöző feje megváltásáért fizetett díj lett. A földesurak pl. gyakran fizették ki halálra ítélt jobbágyaik vérdíját azért, hogy ne maradjanak jobbágyok nélkül. Az elsősorban német lakosságú és német jog szerint élő tekintélyesebb magyar városokban gyakran szabtak ki a gyilkosokra a vérdíj fizetése mellett ún. vezeklő zarándoklatot. Ilyenkor a tettesnek saját költségén valamelyik távoli zarándokhelyet, Rómát, a Szentföldet vagy a hispániai Santiago de Compostellát kellett meglátogatnia. Börtön A börtönbüntetés ritka volt, egyszerűen kevés volt a jól őrzött börtön, hosszú ideig amúgy sem lehetett a fogva tartás nyomorúságos körülményeit kibírni. Így aztán – ha a felek nem tudtak megegyezni – a büntetések általában testi büntetések voltak. A középkorban még élt ama ősi elv, aminek értelmében a büntetésnek hasonlítania kellett a bűncselekményre. A pecséthamisítók arcára ezért sütöttek pecsétet. Hosszú élete több mint egyharmadán keresztül – pontosan harminc éven át – viselte arca mindkét felén a ráütött bélyeget a középkor végi német festészet és szobrászat egyik legkiemelkedőbb mestere, a Nürnbergben és Krakkóban tevékenykedő Veit Stoss, aki egy váltóhamisítás során készített hamis pecsétet. Ő még hálás is lehetett bíráinak, a magyar történelem egyik legnagyobb pecsétés oklevélhamisítóját, az „átkos emlékű János deákot” ugyanis okleveleivel és pecsétjeivel együtt máglyára vetették. A hamisan esküvőknek a kezét vágták le, hiszen így érdemtelenné váltak az esküre emelt kezükre, hasonló megfontolásból ugyanígy jártak a tolvajok is, a notórius rágalmazóknak pedig a nyelvét tépték ki. A kegyetlen büntetéseknek a középkorban egész Európában ugyanaz volt a célja: a bűnözők kiirtása, „hogy mások ezen okulva hasonló bűnöket ne kövessenek el” .
2. Képek
10 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
11 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
12 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Mária királynõ pallosjogot adományoz Mária királynő pallosjogot adományoz (1394. augusztus 7.) „Megfontolván Károlyi Simon fia László és Mihály fiai: László és Bertalan nekünk megfelelő helyeken és időben tanúsított hűségét és hűséges szolgálatait, azt akarjuk, hogy ettől kezdve ők és örököseik örökké és visszavonhatatlan ideig a kezükön levő Szatmár megyei Károly nevű birtokukon és tartozékaikon akasztófákat és más kínzóeszközöket állíthassanak és tarthassanak, mindenféle tolvajt, latort, éjjeli rablót, útonállót, gyilkost és bármilyen más ártalmas embert, kiket akár gyújtogatáson, akár más bűntetten nyilvánvalóan itt tetten érnek és e birtokra hirdetett törvényszéken per során nyilvánosan e tettekben bűnösnek találnak; az ilyeneket a megszolgált közismert bűntett szerint elfoghassák, megkínozhassák, elítélhessék, érdemei szerint megbüntethessék, felakaszthassák, kötél által megölhessék, lefejezhessék, megcsonkíthassák és az ilyen ügyekben szokásos módszer szerint járhassanak el.” A szepesi 13 város hóhérának díjszabása (1479) A 13 város évente Lőcsére adóként és a hóhér jobb eltartására újév előtti napon 10 tallért ad, ekkor ezt minden grófnak kötelessége megküldeni. Feljegyzés arról, hogy mi jár a hóhérnak minden egyes végrehajtásért: „Ha valakit saját kardjával végez ki, 2 ft. jár neki. Ha valakit az ország kardjával végez ki, akkor 1 ft. Ha valakit felakaszt, 2 ft. Ha valakit saját kerekével tör kerékbe, felnyársal vagy felnégyel, avagy egy még élő személyt karóval átszúr, minden egyes végrehajtás után 4 ft. Vízbefojtásért, mivel az az akasztással majdnem egyenértékű, 1ft. Ha valakit megcsigáz, 55 dénár jár neki. Ha egy bűnös fölött már ítéletet hirdettek vagy pálcát törtek és egy tiszteletreméltó ember közbenjárására – mint az gyakran történni szokott – életének megkegyelmeztek, ugyanannyi jár a hóhérnak, mintha kivégezték volna. Ez történik akkor is, ha egy gyermeknek bocsátanak meg.”
13 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Imahelyek, kolostorok sírkápolnák SUDÁR BALÁZS Imahelyek, kolostorok, sírkápolnák Kulturális létesítmények a török hódoltságban – I. rész Hans Dernschwam, a nagyhatalmú Fuggerek ügyvivője 1555-ben, Isztambulból hazatérőben utazott át Budán. Mélyen megdöbbentette a nem is olyan régen még virágzó város nyomorúságos állapota. „A vár kívülről siralmas látványt nyújt... A házak sorban egymás után beomlanak. Építkezésnek nyoma sincs, legfeljebb annyi, hogy a lakó meghúzhassa magát az eső és a hó elől. A nagy, tágas termeket istállószerűen, kőből-anyagból-fából összeeszkábált cellák tömegére darabolták fel. Pincére nincs szükségük [a törököknek], ezeket szeméttel töltötték meg... A házak egytől egyig disznóólakká váltak...” Jó száz évvel később, 1665-ben John Burbury is hasonlóan elszomorító képet festett. Budát „korábban számos szép épület díszítette, most omladozó és romos, többnyire katonák lakják, akik mivel nem látnak tovább a saját életük határánál, csak magukra gondolnak, arra, hogy ne essen fejükre az eső, hogy megóvják magukat és lovaikat az időjárás viszontagságaitól, más nem érdekli őket. Hozzátenném, hogy egész utazásunk alatt, amerre csak jártunk, még magában Konstantinápolyban is, általában csak silány házakat láttunk.” Vajon tényleg ennyire nem törődtek volna a hódítók új lakóhelyükkel? Tényleg csak „lelakták” Magyarországot? Aligha. Hosszú távra rendezkedtek be, környezetüket minden bizonnyal a számukra kényelmes, megszokott, megfelelő módon próbálták kialakítani. Más kérdés, hogy igényeik és lehetőségeik nem találkoztak az európai ízléssel. Ahol a nyugat-európai városokhoz szokott szem csak pusztulást és romokat vett észre, ott a keleti ember virágzó tartományt látott. Ami egyfelől barbár pusztításnak, de legalább is gondatlanságnak, nemtörődömségnek tűnt, az más szemszögből célszerű felhasználásnak, az életkörülmények lehető legjobb kialakításának minősült. A jeles 17. századi utazó, Evlia Cselebi, már-már idilli állapotokról tudósít. Pécsnek például „hetven helyen van sétahelye, tulipánokkal és madarakkal tele... hol a hajlott lombozatú fűz, nyár, ciprus és hársfák árnyékában, [...] magas fű között Szelszebil folyóhoz hasonlóan, csillogó vízmedencéket képezve néhány száz folydogáló forrás folyik, s mindenki a maga szerettével barátkozik”. Evlia Cselebi nyilván túloz, de talán nem téved abban, hogy a törökök jól érezték magukat a hódoltságban. Kialakították saját világukat: imahelyeket emeltek, iskolákat, kolostorokat alapítottak, fürdőket, karavánszerájokat és bazárokat építettek. Imahelyek Bár az iszlám szerint az ima bárhol érvényes, a vallás közösségi volta miatt mégiscsak az együttes imádkozás az „igazi”. Ennek a helye a mecset (szó szerinti jelentése: a leborulás helye) és a dzsámi (a gyülekezés helye). A két imahelytípus jogosítványaiban tér el egymástól: a dzsámiban el lehet végezni a pénteki prédikációt (hutbe), a mecsetben nem. A különbség külsőleg abban nyilvánul meg, hogy a dzsámiban van szószék (mimber), az alkalmazottak között pedig egy – vagy akár több – pénteki prédikátor (hátib) is helyet kap. Más, például építészeti különbség nincsen köztük. A hódoltság körülbelül száz, muszlimok lakta településének szinte mindegyikében állt legalább egy állami kézben lévő dzsámi. Abban a 30-35 városban, ahol a katonákon kívül polgári lakosság is élt, további egy-két állami dzsámi és jó néhány magánalapítású imahely is működött. Nehéz megmondani, hogy összesen hány dzsámi és mecset létezett a hódoltságban, számuk azonban nagy valószínűséggel meghaladta a kétszázat. Állami imahely A dzsámik és mecsetek fenntartójuk szempontjából két csoportra oszthatók: állami és magánalapításúakra. Az előbbiek minden költségét, a karbantartási munkálatoktól kezdve a lámpaolaj beszerzésén át az alkalmazottak fizetéséig bezárólag a központi kincstár fedezte, maga az épület állami ingatlannak számított. Ezért fordult elő, hogy a zsoldlajstromokba a katonák közé előimádkozókat és müezzineket is bejegyeztek, vagy az állami erődítési munkálatok során a bástyák javítása mellett egy-egy dzsámi tetőszerkezetére is gondot fordítottak. Az állami dzsámi státus azonban nem teremtett magától értetődően virágzó vallási életet. Mivel az állam magáénak tekintette az épületet, hát használta is, például raktárként. Előfordult, hogy a felhalmozott hadiszerek kis híján lehetetlenné tették az imák elvégzését is.
14 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az állam által fenntartott dzsámikat rögtön elárulja elnevezésük. Sokszor, főleg a hivatalos iratokban, kertelés nélkül állami dzsáminak nevezik őket. A köznyelv inkább a hódítás idején uralkodó szultán nevét használta az imahely megjelölésére, minthogy az állam az uralkodó személyében testesült meg. (Ezért olvasunk a hódoltsági forrásokban annyiszor Szülejmán-dzsámiról.) Harmadrészt gyakori a „nagy dzsámi” elnevezés is, utalva arra a tényre, hogy a település legnagyobb imahelye többnyire az állam kezében volt. (Nem állami dzsámit sosem neveztek nagy dzsáminak.) A magyarországi állami dzsámik túlnyomó többsége keresztény templomból vált muszlim imaházzá. Gyors átalakításukat a győzelem szentesítésének igénye magyarázza: a hódítás az első pénteki imával nyert mentális megerősítést, mivel ebben megemlítették az uralkodó nevét, aki egyúttal az iszlám világ feje, kalifája is volt. Ezért a muszlimok érthető sietséggel tisztították meg a bevett vár egyik templomát a keresztény szimbólumoktól. Az oltárt, a padokat kihajították, a freskókat lemeszelték, leterítették imaszőnyegeiket és meghatározták az ima irányát. A templom kiválasztásánál két szempont játszott szerepet: lehetőleg a település legnagyobb templomának kellett lennie, s mindenképpen a legjobban védhető városrészben, esetleg magában a várban kellett állnia. Így lett szultáni dzsámi a budai Nagyboldogasszony-templom, az esztergomi Adalbert-féle székesegyház vagy a pécsi bazilika. A fehérvári koronázótemplom csupán azért kerülte el sorsát, mert nem lehetett kellő gyorsasággal átalakítani. Ha nagy ritkán – mint például Szigetváron és Gyulán – nem találtak megfelelő épületet, az oszmánok gyors építkezésbe fogtak. Kisebb településeken az állam csupán egyetlen dzsámit tartott fenn, a több, jobban elkülönülő negyedből álló, népesebb polgári lakossággal bíró városokban azonban többet is. Lippán és Gyulán például a külsővárban és a városban is létezett Szülejmán nevét viselő imahely. Érdekes, hogy az állam a budai Várban két, majd három dzsámi személyzetét fizette (Szülejmán-dzsámi, Orta-dzsámi és Fethijje-dzsámi), míg a külvárosokban egyét sem. Magándzsámik Sokkal kevesebbet tudunk a magánalapítású imahelyekről. Egy ilyen „vállalkozás” kettős terhet rótt az alapítóra. Nemcsak az épületről és annak felszereléséről kellett gondoskodnia, hanem biztosítania kellett a fenntartási költségeket és az alkalmazottak fizetését is. Erre a célra vallási alapítványokat hoztak létre, amelyekben általában valamilyen állandó jövedelemforrást – boltok bérleti díját, malmok bevételeit – rendeltek az intézmény mellé. A befolyó javadalmakat egy felügyelő és annak írnoka kezelte. Az alapító ez esetben tehát nem egy meghatározott összegtől vált meg, hanem folyamatos bevételről mondott le. Érdekes tény, hogy a magánalapítású dzsámik és mecsetek gombamód szaporodtak a hódítások nyomán. Egykét évvel, évtizeddel a foglalás után már létezett a hódoltságban egy helyi, tőkeerős, alapításra áldozni tudó réteg. Gyulán például 1579-ben, mindössze 13 évvel a város török kézre kerülése után, az állami imahelyek mellett már működött Iszhák és Ali bég dzsámija s állt Mehmed aga, Iljász kethüdá és Kurd bég mecsetje is, azaz öt magánalapítású imahely várta a híveket. Figyelmet érdemel az alapítók személye is: a tehetősebb szandzsákbégek mellett a várőrség két tisztje, egy aga és egy parancsnok helyettes is áldozott a vallási élet felvirágoztatására. Még érdekesebb ebből a szempontból egy bácskai mecset, azt ugyanis egy kézműves vagy kereskedő, bizonyos Kecsedzsi (nemezes) Mehmet alapította. Nem kevésbé különös, hogy 1675-ben a Várad melletti Sólyomkő palánkjának kovácsa kért és kapott engedélyt a Portától, hogy dzsámit építhessen. Ne higgyük azonban, hogy minden magánalapítású dzsámi életképes volt. Ibrahim csausz tabáni mecsetje például már a 16. század közepe táján romokban állt, minaretjébe baglyok költöztek, úgyhogy Szokollu Musztafa pasának (1566–78) kellett rendbe hozatnia és új adományokkal ellátnia. Minaretek Az imahelyek építészeti rangját a minaretek száma határozta meg. Legtöbb minarettel I. Ahmed szultán (1603– 17) isztambuli dzsámija, a „Kék-mecset” bír, pontosan hattal. A szultánok többnyire négy, a birodalom előkelői pedig két minarettel építtették a dzsámijaikat. A hódoltságban ilyenekről nem tudunk, itt csupán egyetlen minaretből hívhatott imára a müezzin. E tény mindenképpen a hódoltság szegénységéről, periférikus helyzetéről vall, mint ahogy Evlia Cselebi leírásai közül nem egy. A párkányi palánk imaházát így jellemezte a nagy utazó: „deszkaminaretes, deszkazsindellyel fedett kis dzsámi”. Szerencsére ellenpéldák is felbukkannak: Kászim pasa pécsi dzsámija birodalmi léptékkel szemlélve sem számít kicsinek, Szokollu Musztafa budai pasa tabáni dzsámiját pedig a legnagyobb török építész, maga Mimár Szinán tervezte. Azt egyébként még közelítőleg sem tudjuk megítélni, vajon hány dzsámi épült újonnan a hódoltságban.
15 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az imaházak nívójáról vall, vallana személyzetük létszáma is. Jegyzékek sajnos csupán az állami intézmények esetében állnak rendelkezésünkre, de ezek egy része is töredékes: a dzsámik alkalmazottait többféle forrásból fizették. A legnagyobb imaházakban, például a fehérvári Nagy dzsámiban 15-16 ember is dolgozott, a legkisebben mindössze kettő: a közösség elöljárója, az imám, és a müezzin, aki imára szólította a híveket. Kolostorok A kolostorok kívül estek az állami hivatalnokok látókörén, hiszen magánalapítású intézmények voltak. Saját iratanyaguk – ha létezett egyáltalán – nem maradt ránk. Mivel építészetileg nem voltak különösebben feltűnőek – a felületes szemlélő általában csak egy egyszerű lakóházat látott –, nem találjuk meg őket sem a nyugati várrajzokon, sem a leírásokban. Evlia Cselebi persze lelkiismeretesen feljegyezte a kolostorokat is, 35 hódoltsági településen több mint százat számolt össze belőlük. Igaz, pontosabb információkkal csak néhány esetben szolgált. Ha a török utazó által közölt szám túlságosan magasnak tűnik is, mégsem lehetetlen, hogy a hódoltságban számos rendház létesült. Ezek célja csak részben volt az elmélyedés, az elvonulás helyének biztosítása, emellett szoros kapcsolatokat tartottak fenn a hadsereggel is. Török szerzetesrendek Magyarországon három szerzetesrend jelenlétét tudjuk dokumentálni. Először a bektasik érkeztek, legnagyobbjuk legelőször: Gül baba. A legenda úgy tartja, hogy aggastyánként jött Budára 1541-ben, s ő mondta az első pénteki prédikációt a budai Nagyboldogasszony-templomból átalakított Szülejmán-dzsámiban. Ahogy imáját befejezte, visszaadta lelkét Teremtőjének. A mai Rózsadombon temették el, sírja fölé a harmadik budai pasa, Jahjapasazáde Mehmed (1543–48) emeltette a máig is látható kápolnát, Gül Baba türbéjét. A kegyhely mellett alapított rendház idővel a hódoltság legjelentősebb kolostorává nőtte ki magát, a 17. század végén már 60 szerzetesnek, dervisnek adott otthont. A bektasik még jó néhány kolostort mondhattak a magukénak: Budán, a Nap-hegy nyugati lejtőjén állt Hizir baba kolostora, de rendházuk volt Egerben, Fehérváron, Lippán és talán Hatvanban és Temesváron is. Egy másik dervisrend, a harcias halvetiké is igen hamar megtelepedett a hódoltságban. Temesváron, Pesten, Budán, Esztergomban, Pécsen és Fehérváron alapítottak rendházat. Nevüket a halvet – elvonulás – szóból nyerték, mert meditációs technikájuk egy hosszú, negyvennapos elvonulásra alapult. Legjelentősebb képviselőjük az az Ali dede lehetett, aki a szigetvári Szülejmán-türbe őreként írta máig is forgatott vallási műveit a 16. század végén. A keringő dervisek, a mevlevik, az oszmán birodalom legképzettebb, legműveltebb, legnagyobb tiszteletnek örvendő szerzetesei voltak. Pécsen működött egyetlen magyarországi kolostoruk, amelyet valószínűleg a 17. század közepén alapított a közelebbről nem ismert Jakováli Haszan pasa. Nem tartozott a nagy, novíciusok képzésére is felhatalmazott rendházak közé, mégsem kell alábecsülnünk a jelentőségét. A birodalom európai felében alig tucatnyi kolostor állt, s ebből mindössze kettő tartozott a „nagy” rendházak, az ászitánék közé. A pécsi kolostor léte tehát a hódoltsági kulturális élet megbecsültségéről vall. Miként utolsó sejkjének, Árif Ahmed dedének az életútja is: miután 1689-ben elhagyni kényszerült szülővárosát, Isztambulba ment, ahol hamarosan az egyik legrangosabb mevlevi kolostor, a Jenikapi Mevleviháne főnöke lett. Több olyan településen (Szegeden, Bácson, Gyulán, Nógrádon, Mohácson, Szabadkán, Zomboron) éltek dervisek és dervisfőnökök – sejkek, dedék, babák –, ahol nem tudunk kolostorról, de az ő jelenlétük mindenképpen szerzetesközösséget sejtet. Összességében az Evlia Cselebi által említett száz rendházzal szemben biztos adataink tíz település kb. 20 kolostoráról vannak, és összesen 17 helyről tudunk dervisek jelenlétéről. Sírkápolnák, zarándokhelyek A népi iszlám elképzelései szerint a szentek a mohamedi fény hordozói, s ezt nem szűnnek meg sugározni haláluk után sem. Aki tehát sírhelyüket meglátogatja, maga is részesülhet ebből az áldásból, aki pedig sírkápolnát, türbét emel föléjük, okkal bízhat abban, hogy az utolsó ítélet napján fénylő arccal állhat a Legfőbb Bíró elé. Kápolnák őrizték a közösség szempontjából jelentős halottak, a hódoltságban leginkább a katonák emlékét is. Türbét a hódoltságban viszonylag keveset építettek. Közülük azonban kettő, Gül baba budai és Idrisz baba pécsi türbéje ma is áll. De sírkápolna őrizte Gyulán Ali bég, Székesfehérváron Szülejmán pasa, Budán Kalajlikoz Ali pasa és Veli bég emlékét is. A Szigetvár mellett emelt sírkápolnában pedig Szülejmán szultán maradványait, el nem szállítható belső szerveit helyezték örök nyugalomra.
16 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Egyszerűbb emlékhelyeket elsősorban a csatamezőkön emeltek. Mohácson például egy „famecsetből lett kápolna” állt, amit „Szolimán emeltetett az elesett Lajos magyar király és a maga győzelme emlékére, és hamis prófétája iránti hálájából elrendelte, hogy állandóan egy dervis imádkozzon ott”. Zarándokhelyként szolgált a görösgáli Deli Hüszejin sírja is, aki állítólag levágott fejét visszaszerezte legyőzőjétől, sírjánál pedig csodák történtek. (A török vajda feje a valóságban karón száradt Szigetvár előtt).
2. Képek
17 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
18 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
19 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
20 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
21 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
22 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
23 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
24 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. A muszlim ima SUDÁR Balázs A muszlim ima Az ima (namaz) az iszlám öt oszlopa – az igazhívő öt kötelezettsége – közül az egyik legfontosabb. Előírás szerint naponta ötször végzik: napfelkelte előtt, délben, délután, napszálltakor és sötétedés után. Az imát bárhol el lehet végezni, de az iszlám erős közösségi szelleme miatt előnyben részesítik a könyörgés közös formáját, amelyet a mecsetben (szó szerint: a leborulás helye) vagy a dzsámiban (a gyülekezés helye) végeznek. Az imát mindenhol Mekka felé fordulva kell elvégezni, a hódoltságban ezért általában délkeletre tájolták az imaházakat. Az ima irányát az imafülke (mihráb) mutatta a dzsámikban. Az imát csak fizikailag is megtisztult állapotban lehetett elvégezni, ezért kötelező a rituális mosakodás, s ezért állnak a dzsámik előtt kutak. Maga az ima rituális mozdulatok s az ezek közepette elmondott fohászok sorozatából áll. Egy ima során több ilyen ciklust (rekat), leborulást is végeznek. A keringő dervisek A keringő, vagy más néven: táncoló dervisek, a mevlevik szertartása az égi és a földi harmóniák összehangolására alapul. Szerintük minden teremtett dolog – tehát az egész mindenség – mozog: forog vagy kering. Az ember tehát akkor kerülhet harmóniába az isteni művel, ha utánozza e mozgást, táncol (szemá). A táncosok (szemázen) a szertartás (ájin-i sríf) során egyrészt saját tengelyük körül pörögnek, másrészt e közben a kör alakú táncolótermet (szemáháne) is bejárják. Jobb kezüket tenyérrel fölfelé a magasba emelik, a balt tenyérrel lefelé lógatják. Ez a mozdulat az ég és a föld közötti kapcsolatot, az ember helyét jelképezi a teremtésben. Másrészt a dervisek embertársaik iránti segítőkészségét mutatja: közvetítik az égi energiákat a nem beavatottak felé. Az elmélyülést a zene is segíti. Nélkülöz bármiféle érzelmi hullámzást, az állandóság megjelenítésére törekszik. A dobok (kudüm) dübörgő ritmusa a föld, a nádfuvola (nej) finom, légies hangzásvilága pedig az égi szférákat idézi. A muzsikusok (mutribán) legalább olyan fontos szereplői a szertartásnak, mint a táncosok.
25 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Megbékélést keresve ÉVFORDULÓ A doni hadsereg pusztulása GLATZ Ferenc Megbékélést keresve A második világháború egyik legnagyobb magyar katasztrófája volt a 2. magyar hadsereg pusztulása a Donkanyarban. A háború a Szovjetunió ellen folyt, így 1945 után az orosz emberek a 2. magyar hadseregre úgy tekintettek, mint a szülőföldjükre benyomuló „fasiszta hordák”-ra. És a Szovjetunió összeomlása után, ma is igen nehéz az egyszerű orosz emberek – a háborúban elesettek leszármazottai vagy a feldúlt falvak volt lakói – lelkében a megbékélést elérni. Itthon mi gyászolunk, ott ők gyászolnak. 1945 után, a szovjet megszállás idején a kölcsönös gyászt nem lehetett őszintén kibeszélni. Nemcsak nálunk, hanem a Szovjetunióban sem. A győztesek és a legyőzöttek „új barátsága” őszintétlenségből fakadt: nálunk kötelezővé tette az 1945 utáni megszállók „szeretetét”, a Szovjetunióban pedig az 1945 előtti megszállók – a magyarok – „szeretetét”. Nemeskürty István műve, majd az abból készített színdarab (Requiem egy hadseregért, 1972), azután Sára Sándor tévésorozata (1981–83) törte meg a jeget. Ezek már őszintén beszéltek. A magyar politikai vezetés „természetesen” ki akarta „számítani” a megszálló szovjetek érzékenységét, de „természetesen” tisztában volt az itthoni helyzet tarthatatlanságával: az ember természetével ellentétes, emberi jogainak megtagadása, ha egy nép nem gyászolhatja saját halottait. De nem nyílt arra sem lehetőség, hogy a magyar társadalomban meglévő belső feszültségek, kölcsönös ellenérzések feloldáshoz jussanak. A magyar társadalomban ugyanis nagy számmal voltak jelen akkor azok, akik a Horthy-rendszer hadicéljainak 1945 előtt politikai ellenfelei vagy éppen céltáblái voltak. Mint ahogy jelen voltak azok is, akik annak idején, 1941–45 között őszintén azonosultak a háború politikai céljaival, s közöttük sokan nem fogadták el, csak tudomásul vették – mert kénytelenek voltak – a háborús vereség tényét, vagy azt a szemrehányást, hogy hibás politikai célokért áldozták fel több mint százezer ember életét... A História annak idején Nemeskürty István és Sára Sándor vállalkozásait méltatva igyekezett a maga piciny erejével – 50 ezres példányszámával – a doni katasztrófa történelmét tárgyszerűen feltárni és a doni hadsereg katonáinak végtisztességet adni. A 40. évfordulón, 1983-ban, ez még vitakérdés volt. (Ezt mutatta, hogy Sára Sándor „Pergőtűz” c. filmjét rövidre vágva ugyan bemutatta a televízió 1983-ban, de a szövegekből készült könyvet a megjelenés után néhány héttel bezúzták.) Azután 1993-ban az 50. évforduló, Sára Sándor teljes filmsorozatának bemutatása meghozta a nyílt kibeszélést. A szovjet rendszer összeomlott, a megszállás megszűnt. Ma, 2003-ban, a 60. évfordulón már valós nemzeti egyetértés uralkodik a közgondolkodásban. Ma már csak az hiányzik, hogy megértessük az ukrán és orosz emberekkel: ne azokra az egyszerű magyar emberekre haragudjanak, akik szemben álltak apáikkal a fronton, egymásra szuronyt szegezve, vagy akik meggyötörten a hóba fagytak sebesülten, legyengülten... S hogy engedjék apáink sírjait gondozni, nékik emléket állítani... Az alábbiakban a doni hadsereg pusztulásának 40. és 50. évfordulójára folyóiratunkban megjelentett cikkekből közlünk részleteket.
26 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Pergõtûzben (1983). (Film a doni hadsereg pusztulásáról) Pergőtűzben (1983) Hogyan lehetséges az, kérdik jogosan, hogy a magyar történetírás oly keveset mondott eddig az ország 20. századi történetének egyik legnagyobb katasztrófájáról, a 2. magyar hadsereg elpusztulásáról a Don-kanyarban. Hiszen Horváth Miklós okmányválogatása mintegy negyedszázada, Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című publicisztikai írása egy évtizede jelent meg. A hiányérzetet, gondolom, nem is az eseménytörténet feldolgozatlansága okozza. Hiszen a puszta tények igen röviden összefoglalhatók. Néhány hónap alatt minden lezajlott: a mozgósítás, a felvonulás a hadszíntérre, a tűzkeresztség, a hídfőcsaták, majd az áttörés és a vereség. [...] A két átellenes lövészárokban küzdők ellenségnek tekintették egymást, a háború természetes logikája szerint. Persze egészen más jellegű kapcsolatok alakultak ki a 2. hadsereg által megszállt területen élő orosz és ukrán néppel. A több hónapos beszállásolás, a közös élet következtében szükségszerűen kialakult az együttélés valamilyen közmegegyezésen alapuló rendje, amelyet mindkét fél igyekezett betartani. Érthetően emberi szálak is szövődtek, amelyek mindmáig becses emléket jelentenek. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy több volt katona tanúsága szerint a helyi lakosság támogatása nélkül a visszavonulóknak még a töredéke sem tudott volna megmenekülni. A film ezeknek a kapcsolatoknak a bemutatásával a 2. hadsereg történetének eddig még egyáltalán nem ismert oldalait világította meg. Több megszólaltatott volt katona töpreng azon mindmáig: kik voltak ők, hősök vagy áldozatok? Úgy tűnik, még nem sikerült egyértelmű, meggyőző választ adni erre a kérdésre sem. Talán azért, mert elsősorban a publicisztika és az oktatás egysíkúan, sematikusan, a háború hullámzását figyelmen kívül hagyva közelítette meg a hadsereg sorsát. Közkeletű tévedés volt, hogy ezeket a csapatokat már eleve halálra szánták, tehát minden értelmetlen volt, bármit is tettek a fronton. S ezt a megállapítást a résztvevők érthetően nehezen fogadják el. Ugyanis 1942 tavaszát és nyarát nem lehet egybemosni a háborúban fordulatot jelentő esztendő késő őszéveltelével. Amikor sor került a mozgósításra és a hadsereg kiérkezett a frontra, a fasiszta tengelyhatalmak a tetőponton állottak, győzelmük már nem is a távoli jövő lehetőségének tűnt. A 2. hadsereg akkor vált valóban áldozatnak szánt embertömeggé, amelyet a magyar katonai és politikai vezetés leírt, amikor Sztálingrádnál kibontakozott a fordulat. A fronton lévő csapatok ez időtől már a német–magyar barátságnak, egymásrautaltságnak, mint a magyar uralkodó osztályok egyik alapvető politikai princípiumának, megőrzéséhez szolgáltak zálogul. Arra ugyanis, hogy Németország többé nem lesz számottevő erőhatalmi tényező KözépEurópában, senki sem számíthatott. Noha a teljes győzelem már nem tűnt valószínűnek, a legpesszimistább megítélés is egy 1918–19-eshez hasonló befejezést tartott valószínűnek a magyar fővárosban, s ebbe még a hitleri rendszer esetleges bukása is belefért. A versailles-i béke után azonban csupán 15 évvel, tehát történelmi mércével szinte egy pillanat alatt, Németország már ismét a revans jelszavát hirdette. S a magyar vezető körök, a dolgok ilyen ismétlődésében bízva, nem akarták „árulással” eljátszani a jövő eshetőségeit. (Gondoljuk meg: Horthy még tíz évvel a világháború befejezése után is szükségesnek tartotta, hogy mentegesse magát Adenauernél 1944. október 15. miatt.) Az interjúkból kiderül, hogy igen sok tiszt, katona gondolkodásában jelen volt bizonyos németellenesség, amit a visszavonulás tapasztalatai még tovább mélyítettek. Ez az érzület azonban valójában az ősi kuruc „huncut ez a német” szemlélet volt, amely nem jelentett politikai, világnézeti meggyőződést, nem ötvöződött hozzá a náci rendszer elutasítása, az antifasizmus, még kevésbé ösztönzött 1942–43-ban aktív ellenállásra, tettekre. Persze a németellenesség még fent említett formájában sem váltott ki automatikusan szovjetbarátságot, hanem inkább a hungarocentrizmust, az „egyedül vagyunk” hitet erősítette. Az egymást követő emlékezők szavai nemcsak a 2. hadsereg, hanem a korabeli magyar társadalom túlnyomó többségének érzelmeit, hangulatát idézik fel. Sára filmje ily módon a vállalt feladatot messze meghaladó mélységű, dokumentatív erejű történeti alkotás. SIPOS PÉTER Sára Sándor filmsorozata a 2. magyar hadseregről (História 1983/1. szám) Krónika a 2. magyar hadsereg pusztulásáról (1992) 1979-ben gondoltunk arra: a 2. magyar hadsereg történetét fel kell dolgozni. Kezdetben egy kétrészes dokumentumfilmnek indult, de hát elég gyorsan kitűnt az, hogy két részben ez nem oldható meg. A filmgyár 27 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
egy ideig tolerálta a nyújtást: először három rész, majd négy rész vagy öt rész. De tovább már nem mehettek. Ekkor kerestük meg a televíziót, koprodukciós tárgyalásokat kezdtünk. Megegyeztünk: tíz rész. Nem akarom most nyújtani a mese fonalát, végül is 25 rész lett. Miért? Mert szerintem minden film egy kaland, egy dokumentumfilm különösen az. És nem lehet előre meghatározni, hogy éppen mikor és hogy tud befejeződni. Kezdték sugározni a sorozatot. A harmadik vagy a negyedik rész után nagy botrány keletkezett. A botrány tárgya az volt: ábrázolható-e, vagy egyáltalán képernyőre kerülhet-e annak bemutatása, hogy egy magyar karpaszományos őrmester és egy ukrán tanítónő szerelmesek lesznek egymásba. Ráadásul a tanítónő férje kint harcol a fronton! Ez akkora ideológiai robbanást okozott, hogy a sorozat rögtön abba is maradt... Majd adódtak más problémák is. El is kezdték, abba is hagyták, hol az egyesen vetítették, hol a kettesen vetítették. Egy töredékes kép jutott el a nézőkhöz. Aztán abba is maradt a sorozat. A televízió vezetői azt mondották, hogy ekkora, tehát ilyen sokrészes sorozat még a magyar munkásmozgalomról sem készült. Igazuk is volt, valóban nem készült. A sugárzás megszűnt. Tíz éven keresztül mindent megtettünk, megpróbáltunk, erőltettünk, mondván: mégiscsak le kéne egyszer ezt a filmet vetíteni. (Zárójelben jegyzem meg: ugyanaz lett a sorsa különben az ötrészes Pergőtűz c. filmünknek is.) A könyvet bezúzták. Most is késéssel mutatják be, persze. Én azt gondoltam: jó, hát a pártállam idején nem lehetett ezt különböző okok miatt sugározni, akkor most, amikor ez a változás itt megtörtént, akkor most lehet. De hát már két, lassan három év is eltelt addig, amíg a nézők elé kerül ez a film. Persze az azért nagy dolog – azt is el kell itt mondani –, hogy egyáltalán erre a filmre akkor azt a pénzt meg lehetett szerezni, mert azért 25 rész nem 25 krajcárba került. Nem vagyok benne biztos, hogy ma, bármilyen furcsa, ma, egy ekkora vállalkozáshoz meg tudnánk-e ezt szerezni. De még fontosabb az, hogy azóta, amióta ehhez hozzákezdtünk, eltelt tíz év, és ha az ember megnézi vagy én megnézem azt a névsort, azt a nyolcvan vagy kilencven embert, nem is tudom pontosan, hányan mondják el a történeteiket, hát abból, sajnos, manapság már nagyon kevesen vannak életben... SÁRA SÁNDOR (História, 1992/9. szám) [...] Azt hiszem, ahogy Nagy Imrét és vértanú társait újra kihantoltuk és eltemettük, nekünk az egész második világháborús korszakot ugyanígy kell kihantolnunk és újra eltemetnünk. Ezt követeli tőlünk az Új Magyarországban közölt halott magyar katonák több tíz- ezres névsora is. Látom, olvasom a neveket: mindegyik egy-egy elpusztult család és elpusztult jövő-lehetőség. Ennél a névsornál fájdalmasabb olvasmányt lehetetlen elképzelni. De a megrendülés mellett úgyis kell olvasnunk ezt a névsort, mint figyelmeztető parancsolatot. Mert ha egy nép képtelen tisztán emlékezni, képtelen gondolkodni is. Nem tudja meg soha, mi történt vele, és összemosódik benne a hamis áldozat és az igazi áldozat értéke; a tragédia és a balszerencse. Illyés Gyula mondja nagyon okosan: nemcsak a jövőt, a múltat is teremteni kell. Folyton helyre kell tenni, ki kell igazítani. Sajnos, az elmúlt negyven év tömérdek emléket engedett jóvátehetetlenül elpusztulni. Ez a fölismerés akkor rendített meg, amikor már nagyon kevés második világháborús szemtanút tudtunk a felvevőgép lencséje elé leültetni. Ha még egy-két évet késünk, Sára Sándor 25 részben elkészített Krónikája ma nem létezik. A történészek minden bizonnyal kiásták volna az eseményeket igazoló dokumentumokat, és megteremtették volna ennek a háborús időszaknak valódi arcképét, de az igazit soha. Mert más a történelmi igazság, mint az, ahogy az ember végigéli és végigszenvedi a történelmet. A történelmi esszékből és tanulmányokból kimaradnak az idegrendszer katasztrófái, kimarad a gyilkosok hideg tekintete. Íróként sajnálom, sőt röstelkedem is, hogy az elmondhatatlan sok háborús szenvedésből nem született igazi, nagy irodalom. Nem születtek drámák és regények. Holott nagyon sokan teli vagyunk megrázó történetekkel. CSOÓRI SÁNDOR (História, 1992/9. szám) A doni katasztrófa a magyar történelemben (1993) A rideg számadatok ismeretesek. A doni katasztrófa során, 1943 januárjában százezer magyar állampolgár lelte halálát. A második világháború a mai államterületre vetítve hatszázezer, az akkorira számítva egymillió emberéletet követelt. Alig akadt család Magyarországon, amely ne öltötte volna magára a gyász fekete színét. A döbbenet érzésétől az utókor történésze is nehezen tud szabadulni. De ha csupán az érzelem húrjain játszik, aligha teljesítheti hivatását. Hiszen tudja, hogy a háborúk mindig hozzátartoztak és ma is hozzátartoznak az államokra tagolt emberiség életéhez, és a fegyverek nélküli világ mind ez ideig a pacifisták vágyálma maradt. 28 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyalogmenetek, katonavonatok, újabban csapatszállító repülőgépek indultak és indulnak a frontra, mert a mindenkori propaganda terminológiájával élve: „veszélyben a haza”, vagy a történetírás szenvtelen fogalmi nyelvezetét használva azért, mert „az állam szuverenitása, biztonsága vagy területi épsége” veszélybe került. A történész nem tehet mást, minthogy a háborús döntés motivációit utólag vizsgálat tárgyává teszi, és mintegy racionalizálva az ésszerűtlent, szembesíti a meghozott áldozatot az elért eredménnyel. A háború lehetőségét a független államiságát 1918-ban visszanyert Magyarország kezdettől magával hurcolta. Részint történelmi okokból. Trianon következtében a nemzet elveszítette etnikai állományának egyharmadát, és nincs példa a történelemben arra, hogy ilyen mértékű veszteség fölött bárhol is napirendre tudtak volna térni. Meg lehet és meg kell gondolni, hogy a 19. és a 20. század sok áldozattal járó háborúi jórészt a nemzeti területek egyesítéséért, illetve elhatárolásáért folytak, és az a háború, amely jelenleg déli határaink mellett dúl, ugyanilyen indíttatású. De a háború a geopolitikai adottságokból következően is leselkedett Magyarországra. A közép- kelet-európai térség peremén nagy- hatalmak helyezkedtek el, amelyek képesek voltak arra, hogy egymás elleni háborúikban magukkal vigyék az itt elhelyezkedő államokat. Ahogy ezt Napóleon Grande Armee-ja és II. Vilmos Wehrmachtja is megtette. A történelem és a geopolitika kölcsönhatásban állt egymással. Az a külpolitikában egyébként szokványos jelenség, hogy egy kis ország saját területi céljai elérése érdekében nagyhatalmi támogatásra volt utalva, csak növelte annak veszélyét, hogy idegen érdekek szolgálatában sodródjunk háborúba. A háborúba lépés különös esete volt 1941. június 27-e. Ugyanis amikor a magyar kormány kinyilvánította, hogy a Szovjetunióval beállt a hadiállapot, és ezzel mintegy előre megszövegezte százezer ember halálos ítéletét, a háborút kiváltó két ok közül egyik sem játszott szerepet. A magyar területi revízió listáján a Szovjetunió nem foglalt helyet, és a Szovjetuniónak sem voltak területi követelései Magyarországgal szemben. Magyarországot az 1940 novemberében aláírt háromhatalmi egyezmény nem kötelezte a háborúban való részvételre, és ilyen igényt a német kormány sem támasztott. Az indítékok más természetűek voltak. A sietős, és a kassai bombázással igazolt, háborúba lépés egy bizonyosnak mondott feltevésen, és két, attól részint független, részint azzal összefüggő következtetésen alapult. A feltevés az volt, hogy a Vörös Hadsereg képtelen a tartós ellenállásra és a Szovjetunió néhány hónap alatt, még 1941 folyamán összeomlik. A prognózisról nagyon hamar kiderült, hogy hibás, és a magyar kormány számára aligha lehet mentség, hogy vele együtt a német vezérkar és az angol–amerikai katonai vezetés is alaposan tévedett. Németország végül is saját bőrére kockáztatott és kockáztatnia is kellett: abból a kilátástalan helyzetből, amelybe a hajthatatlan brit ellenállás és a növekvő amerikai elkötelezettség juttatta, a Szovjetunió legyőzésével vélte megtalálni a kiutat. Az angol és az amerikai vezérkar pedig, amikor 1941 tavaszán a Németország elleni stratégiai tervet kidolgozta, egyszerűen nem is számolt a Szovjetunióval. A háború végső kimenetele szempontjából számukra közömbös volt a Szovjetunió háborús részvétele és fennmaradása. A politikában, ha nem kell mindent egy lapra feltenni és ha a következményekkel is számolni kell, óvatosan szokás kalkulálni. A magyar kormány türelmetlen tettvágya a premisszában gyökerező eleve hibás következtetésekből adódott. Az egyik – bizonyos politikai körökben ma is méltánylást találó – konklúzió az volt, hogy Magyarország nem maradhat távol a bolsevista diktatúra elleni keresztes hadjárattól, és részt kell vállalnia az európai civilizáció megmentésében. A külpolitika kategóriarendszerén teljességgel kívül álló szempont volt ez, mert az államközi kapcsolatok alakulásában az ideológiai-belpolitikai szempont általában semmiféle szerepet sem játszik. Elég csak arra utalni, hogy a liberális Anglia a feudális monarchiákkal szövetkezett a francia forradalom ellen, és hogy a nyugati demokráciák a cári önkényuralom fegyvertársai voltak az első világháborúban. Miért, miért nem, az önálló magyar külpolitika nem tudott és ma sem tud megszabadulni ettől a téves beidegződéstől. A másik következtetés úgy hangzott, hogy Magyarország csak a háborús részvétellel tarthatja meg Németország oldalán elért területi gyarapodását, és reménykedhet további revíziókban, és megfordítva: a kimaradással nemcsak a további revíziót kockáztatja, de az eddigieket is elveszítheti. Külpolitika-idegen feltételezés volt ez is, amelynek nemcsak nemzetközi, hanem a közvetlen magyar tapasztalatok is ellene szólnak. A döntési pozícióba jutó nagyhatalmak általában nem a jószolgálatot honorálják és a vétkeket torolják meg az új határok meghúzásával, hanem szigorúan az érdekütközések és az érdektalálkozások csapásán mozognak. Ahogy például Franciaország 1920-ban, amikor Romániának juttatta Erdélyt, jóllehet az utóbbi 1918-ban, szerződéses kötelezettségeit megszegve, békét kötött a központi hatalmakkal, vagy Németország 1940-ben, amikor Magyarországnak ítélte Észak-Erdélyt, paradox módon éppen azért, mert az akkori magyar magatartás nem harmonizált a német elgondolásokkal. A magyar külpolitikai gondolkodásba valahogy mégis megrögzült és makacsul tartja magát az a hiedelem, hogy a hatalmak nem az érdek, hanemaz érdem szerint jutalmaznak és büntetnek.
29 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Védhetetlenek az 1941-es háborús döntés előfeltevései és következtetései az utólagos kritikával szemben. Azt kell azonban mondani, hogy az eljárás a belső logikát is nélkülözte, és saját szempontjaival is feloldhatatlan ellentmondásba került. Kis ország részéről végül is természetes tünet, hogy a maga javára kihasználja a nagyhatalmak konfliktusait, és a végelszámolás alkalmával a győztes jobbján akar helyet foglalni. A magyar magatartásban ott mutatkozott az ellentmondás, hogy felelős kormánykörök egy részének is meggyőződése volt, hogy Németország, ha le is győzi a Szovjetuniót, a tengeri hatalmakkal, Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal szemben végül is alul marad. Hogyan tartható meg ebben az esetben is a Németország oldalán elért területi gyarapodás? A magyar kormány eredetileg úgy szándékozott áthidalni az ellentmondást, hogy óvakodott a Németország oldalán történő háborúba lépéstől. Már ez az elgondolás sem volt teljesen megnyugtató, hiszen a közvetlen riválisok részben az ellentáborba tartoztak, de legalább a háborútól megkímélte az országot. A Szovjetunió elleni háborúhoz való csatlakozás után az eredeti elgondolás érvényben tartásához valóságos logikai akrobatamutatványt kellett végezni. Azt kellett feltételezni, hogy a nyugati hatalmak méltányolják Magyarország részvételét az antibolsevista keresztes háborúban, és kompromisszumos békét kötnek Németországgal, meghagyva nekik a kelet-európai döntőbírói szerepet. A hatalmi politika természetét ismerve egyik feltevés sem tűnt igazán megalapozottnak. De ha a háborúba lépés pillanatában volt is még helye az esélylatolgatásnak, 1941 decemberére nem kellett és nem is lehetett többé feltevésekre hagyatkozni. Minden tisztázódott. A moszkvai csata megmutatta, hogy a Szovjetunió gyors legyőzéséhez fűzött német remények nem egyebek, mint hiú ábrándok, a szovjet–angol– amerikai szövetség létrejötte rávilágított, hogy a nyugati hatalmak mitsem törődnek az ideológiai szempontokkal, a három nagy szövetséges megnyilatkozásai pedig nem hagytak kétséget abban a tekintetben, hogy a háborút Németország teljes leveréséig szándékoznak folytatni. A kör ezzel Magyarország számára be is zárult. Magyarország, miként az első világháborúban, most is ott helyezkedett el a biztos vereség felé masírozó Németország oldalán, és nem számíthatott másra, minthogy a német vereség következményeiben neki is osztoznia kell. Amikor 1942 elején döntés született arról, hogy a 2. magyar hadsereget a keleti frontra vezénylik, az elhatározásnak nem volt, nem is lehetett akár csak az akkori döntéshozók elgondolásaiba illeszkedő racionális és logikus politikai tartalma. A magyar kormány mentségére azt szokás felhozni, hogy ha 1941 júniusában nem is siet a csatlakozással, a németek oldalán való háborús részvételt a későbbiekben úgysem kerülhette volna el. Azt is szokás emlegetni, hogy a csatlakozással a Magyarországra nehezedő német nyomást mérsékelte, és legalább annyit elért, hogy 1944. március 19-e, a maga szörnyűségeivel együtt, nem korábban következett be. Ezeket az ellenvetéseket valóban nem lehet kézlegyintéssel elintézni. A nagyhatalmak egymás elleni harcából az ütközőzónában egyetlen európai kis ország sem maradhatott ki, és a német erőtérben elhelyezkedő államok vagy csatlósok lettek, vagy áldozatok. A döntéshozók szándékai azonban ettől nem kerülnek kedvezőbb megvilágításba. A háborúba lépés részükről nem kényszerből történt, hanem hibásnak bizonyult számításból, és nincs nyoma annak, hogy a német megszállás várható legnagyobb szörnyűségének elhárítása – mint motiváció – valaha is szerepelt volna a számvetésekben. A magyar állam közegeinek részvétele a deportálásokban mindenesetre nem erre mutat. A végkifejlet ismeretében sem lehet azt mondani, hogy az ország teljesen ki lett volna szolgáltatva a sors szeszélyének. Ha a kormány 1941 júniusában megmarad a fegyveres semlegesség álláspontján – és nyugodtan megmaradhatott volna –, egészen más pozícióból tárgyalhatott volna 1942 januárjában, amikor a németek a fokozottabb magyar háborús részvételt először reklamálták. Hiszen akkor nem a 2. magyar hadsereg frontra küldése, hanem a magyar hadüzenet lett volna a tárgyalás témája. Az előremenekülésnek mint ténynek a legitimációja is erősen problematikus. A német megszállásra 1944 tavaszán a magyar magatartástól függetlenül, a sikeres brit dezinformáció következtében került sor, amely elhitette a németekkel, hogy a második front megnyitása a Balkánon esedékes. A keleti front véráldozata és a német megszállás késlekedése között nincs és nem is mutatható ki semmiféle összefüggés. A magyar állam több mint ezeresztendős története nem szűkölködik véráldozatokban. A tatárjárás során az ország lakosságának egyharmada, a török dúlás idején egynegyede elpusztult, az első világháború pedig elvitte a férfinépesség színe-virágát. A háborúk vagy olyanok voltak, mint a természeti csapás, amely elől nem volt menekvés, vagy pedig a helyzetből adódóak, amelyeket vállalt az ország, akár a kihívás elfogadása, akár a kezdeményezés formájában. A meghozott áldozat nem állt mindig arányban az elért eredménnyel, sőt gyakran maga az eredmény is elmaradt, de az áldozat a politikai elgondolás keretei között értelmes áldozatnak minősült. A magyar politikának a második hadsereg frontra küldésének idején nem volt olyan elgondolása, amelyből az országnak bármiféle haszna származhatott, ezért a meghozott áldozat csak értelmetlen áldozatlehetett. A Donkanyarban süppedő százezer jeltelen sír ennek az értelmetlen áldozatnak az örök mementója. DIÓSZEGI ISTVÁN 30 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
(História, 1993/3. szám
2. Képek
31 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
32 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
33 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
34 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
35 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. A Höss-akció FIGYELŐ KÁDÁR Gábor–VÁGI Zoltán A Höss-akció A magyar zsidók megsemmisítése Auschwitz-Birkenauban Auschwitz nem véletlenül vált a holokauszt szimbólumává. Itt egyszerre működött szimbiózisban a Harmadik Birodalom legnagyobb és leghosszabb ideig aktív megsemmisítő tábora és munkaerőt elosztó központja (Auschwitz II., Birkenau), egy több tucat altábort magában foglaló munkatábor-hálózat (Auschwitz III., Monowitz), valamint egy „hagyományos” koncentrációs tábor (Auschwitz I., az auschwitzi főtábor), amely egyben a táborrendszer igazgatási központjaként is funkcionált. 1940 és 1945 között körülbelül 1,3 millió embert szállítottak az Auschwitz-komplexumba. Közülük alig több mint 400 ezret regisztráltak (tetováltak), a többiek nyomtalanul eltűntek a gázkamrákban. Mintegy 200 ezren nem zsidó származásuk miatt kerültek ide (lengyel ellenállók, szovjet hadifoglyok, cigányok, a pacifista Jehova tanúi, baloldali vagy ezzel vádolt franciák, spanyolok, csehek, németek stb., vagy éppen feketézők), közülük 120-130 ezren az európai zsidókhoz hasonlóan itt pusztultak. A deportáltak és egyben az áldozatok túlnyomó többsége azonban az európai zsidóság soraiból került ki: az 1,1 millió Auschwitzba hurcolt zsidóból mintegy egymilliót itt öltek meg. Közülük is messze a legtöbben 1944-ben érkeztek: Magyarországról. 1944 tavaszán az európai zsidók kiirtása a végéhez közeledett. A haláltábor „félgőzzel” üzemelt: az év első négy hónapja alatt kevesebb, mint 25 ezer zsidó deportált érkezett, pedig korábban a havi átlag volt ennyi. Magyarország megszállásával (1944. március 19.) azonban egy csapásra minden megváltozott. A magyar zsidók tömeges deportálását előkészítő Eichmann 1944 tavaszán meglátogatta a végállomásnak szánt AuschwitzBirkenaut. Megdöbbenve tapasztalta, hogy a tábor nincs „fogadóképes” állapotban: a krematóriumok elhanyagoltak voltak, a közvetlenül a krematóriumokhoz vezető sínpár építése félbemaradt. Jelentésének azonnali és súlyos következményei voltak. 1944. május 8-án leváltották Auschwitz és Birkenau parancsnokát, és Eichmann javaslatának megfelelően még aznap megérkezett az emberirtás legtapasztaltabb szakértője, a tábort 1940-ben alapító és azt 1943-ig irányító SS-alezredes, Rudolf Höss. A következő egy hétben lázas munka folyt. Höss az elvárásoknak megfelelően dinamikusan látott munkához: befejeztette a deportáltak fogadására szánt ún. zsidórámpát, renováltatta a négy (no. II–V.), egy-egy épületen belül vetkőzővel, gázkamrával és égetőkemencékkel felszerelt krematóriumot, sőt, a várható túlterhelésre felkészülve, hatalmas halottégető gödröket ásatott, majd Magyarországra utazott, ahol a MÁV illetékeseivel és Eichmann-nal egyeztette a részleteket. Kezdődhetett Birkenau és az Auschwitz-komplexum, a Harmadik Birodalom és egyben az emberiség történetének legnagyobb emberirtási művelete, amely kivitelezőjéről és irányítójáról kapta nevét: a Höss-akció. Magyar zsidó transzportok Auschwitz-Birkenauban Az első magyar származású és anyanyelvű zsidók 1942 tavaszán kerültek Auschwitzba a Szlovákiából küldött szállítmányokkal. Őket követték azok, akiket magyar állampolgárként (annak elveszítése esetén hontalanként) Európa nyugati részéről deportáltak belga, holland és francia zsidókkal együtt. 1942 és 1944 áprilisa között több ezer magyar származású, születésű, anyanyelvű vagy állampolgárságú zsidót hurcoltak Auschwitzba. Az 1944. március 19-i német megszállást követően az első két vonat április 29-én, illetve 30-án hagyta el Magyarországot a németek által letartóztatott, budapesti börtönökből, illetve a kistarcsai és bácstopolyai internálótáborokból összeszedett zsidókkal. A két, összesen 3800 főnyi, zömében férfiakból álló szállítmány április 30-án és május 2-án érkezett meg. A szelekció során 486 férfit (ők a 186645–187130 tetoválási számot kapták) és 616 nőt (76385–76459, illetve 80000–80540, a nőket és a férfiakat külön sorozatban tetoválták) találtak munkaképesnek. A többieket, 2698 főt, elgázosították. A Höss-akció 1944. május 16-án a délutáni órákban indult. Ekkor érkezett meg a Magyarországról indított tömegtranszportok közül az első. Birkenau egész területén azonnal zárlatot rendeltek el. Néhány órán belül két újabb vonat érkezett, szintén magyar zsidókkal. Az első nap mérlege tehát mintegy 10 ezer ember volt, közülük 7-8 ezernek ez volt élete utolsó napja. De ez még csak a kezdet volt. A kassai, a kolozsvári és a marosvásárhelyi csendőrkerületek éjjel-nappal ontották magukból Kárpátalja és Észak-Erdély zsidóit. Május 15. és június 7. között magyar adatok szerint 288 333, a németek szerint 289 357 magyar zsidót deportáltak Auschwitz36 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Birkenauba. Többet, mint ahány zsidó és nem zsidó fogoly 1940. június 14. és 1942. december 31. között, azaz Auschwitz történetének első 31 hónapjában összesen érkezett, körülbelül annyit, ahányan a teljes 1943-as évben jöttek. Mindezt 24 nap alatt! Ezután következtek a székesfehérvári, miskolci, szegedi, debreceni, szombathelyi és a pécsi csendőrkerületek. Június végére a deportáltak száma meghaladta a 410 ezer embert. Végül, annak ellenére, hogy Horthy az ún. Auschwitz-jegyzőkönyv napvilágra kerülése által generált nemzetközi tiltakozás hatására leállította az akciót, július elején megérkeztek a Budapest környéki járások és elővárosok zsidói is. Az utolsó, a tömegdeportálások keretében indított magyar vonat 1944. július 11-én futott be a birkenaui zsidórámpára. 1924, az akkor még nem Budapesthez tartozó Békásmegyeren bevagonírozott férfit, nőt, öreget és gyereket hozott. A rámpán aznap, mint oly sokszor, dr. Mengele várta őket. Nem hiába: két lány ikerpárt is talált. Az Eichmannék által a kistarcsai és sárvári internálótáborokból illegálisan kicsempészett két utolsó nagyobb csoport, összesen 2720 ember július 22-én, illetve 26-án érkezett meg. Az április vége és július vége között deportált 445 ezer magyar zsidó közül mintegy 15 ezren az ausztriai Strasshofba kerültek. A többieket mind Auschwitz-Birkenauba küldték. Rajtuk kívül kisebb magyar csoportok még egészen októberig jöttek, így az Auschwitz-komplexumba deportált magyar zsidók összlétszáma meghaladta a 430 ezret. Utazás, érkezés, szelekció A magyar zsidók átlag 3-4 napos utazás után értek a zsidórámpára. Az út folyamán a nyári hőségben gyakori volt a szívinfarktus és a légzőszervi betegek fulladásos halála. Sokan, összességében több ezren haltak meg a zsúfolt vagonokban, de a holttestek együtt maradtak az élőkkel. A szerencsétlenek a nagy melegben szinte kiszáradtak, és az éhségtől teljesen legyengültek. A Birkenauba érkező vonatot néhány tucat SS-katona és csíkos ruhás rab várta. A vagonajtók kinyitása után a férfiaknak és nőknek külön-külön ötös sorokba kellett rendeződniük. Ezután valamennyien elvonultak egy SS-orvos előtt, aki néhány pillanat alatt eldöntötte sorsukat. 1944 nyarán a leggyakrabban dr. Mengele, dr. Thilo, dr. Wirths főorvos és az erdélyi származású, magyarul jól beszélő dr. Capesius volt szolgálatban. Az egyik, emberségéről ismert SS-orvos, dr. Hans Münch megtagadta a szelektálásban való részvételt. Helyére egy fiatal kollégáját, dr. Delmottét vezényelték ide. A nyilvánvalóan munkaképteleneket, az öregeket és a gyerekeket azonnal félreállították. Nem egyértelmű esetben az orvos az életkor, a foglalkozás és az esetleges betegségek iránt érdeklődött. A németek a 16 és 40 közti egészségeseket keresték. A válaszokat követően egy intés, és az érintett sorsa eldőlt. A munkaképes anyáknak gyakran ajánlották, hogy gyerekeiket bízzák az idősebbekre, hiszen a táborban úgyis találkoznak. Ilyen esetben csak rossz döntést lehetett hozni: ha az anya ellenkezett, ő is a munkaképtelenek közé került és meghalt, ha elfogadta az ajánlatot, soha többé nem tudta megbocsátani magának, hogy tudtán kívül ugyan, de halálba engedte gyermekét. Ezalatt a csíkos ruhás foglyok, a Kanadakommando tagjai, a vagonokból leszedték a holttesteket, külön halmokba rakták a zsidók csomagjait. Az ő feladatuk volt a tömeg mozgatása és eligazítása is, ők segítettek a gyengéknek, öregeknek és fogyatékosoknak. Az újonnan érkezők mogorva, durva robotoknak látták és rabruhájuk miatt bűnözőnek vélték őket. A kanadásoknak általában tilos volt beszélniük az újakkal, a németek folyamatosan rajtuk tartották a szemüket. Gyakran előfordult, hogy a maguk korlátozott módján segíteni próbáltak: a fiatal munkaképes lányokat próbálták elválasztani munkaképtelen korú anyjuktól, a kisgyerekeket a mindenképp halálraítélt öregeknek adták, az idősebb férfiaknak németül odasúgták, hogy negyvenévesnek, a kamaszoknak pedig, hogy 16 évesnek vallják magukat. Az idegen „bűnözők” furcsa viselkedését persze sokan nem értették, magyarázatra pedig nem volt idő. A szelekció alatt a németek általában határozottan, de udvariasan léptek fel. Kerültek minden feltűnést, vitát, általában nyoma sem volt erőszaknak, az ugyanis (egyébként teljesen reménytelen) ellenállást válthatott volna ki, és akadályozhatta volna az egész folyamat precíz, zökkenőmentes lebonyolítását. A transzportok átlag 20-30 százalékát találták munkaképesnek. A többiek hosszú menetben indultak a rámpa végének két oldalán álló, ártatlan külsejű, nagy kéményes épületek felé. A rámpa szélén teherautók álltak, amelyekre megtévesztésül gyakran vöröskeresztet festettek. Ezekre szállhattak a gyengék, fogyatékosok, járóképtelenek, illetve ezek vitték a csomagokat. A járóképesek ügyet sem vetettek a teherautókra, nem tűntek fel az egyik-másik platóján álló bádoghordók sem. Pedig azok vaskos konzerveket rejtettek. Rajtuk a címke: Zyklon–B. A megsemmisítés
37 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A krematóriumokban dolgozó Sonderkommandósokat próbált tagjai, a láger többi túlélője, Höss parancsnok, az SS- őrség, az SS-orvosok és a tábori Gestapo tagjai egybehangzóan úgy vélték, hogy Birkenau történetének legvéresebb lapjai 1944 nyarán íródtak. Az SS-orvosok napi 10-12 órát szelektáltak, az adminisztráció fulladozott a túlterheléstől. A gázkamrák állandóan tele voltak, a kemencék éjjel-nappal megszakítás nélkül üzemeltek. A hatalmas kémények nehéz, fojtó füstöt okádtak, éjszakánként méteres lángnyelvek csaptak ki rajtuk. Gyakori volt, hogy míg az egyik transzport halottait kivonszolták a gázkamrából, addig a következő csoportnak a szabadban kellett levetkőznie, miközben a rámpára újabb szerelvény érkezett. Az áldozatok a fáradtságtól, éhségtől, de leginkább a szomjúságtól szenvedtek. A németek bátorító beszédeket tartottak, szabadkoztak a várakozás miatt, vízzel, levessel és kávéval kecsegtették az eltompult zsidókat. Ezekkel többnyire sikerült elterelni figyelmüket a körülöttük zajló eseményekről. A legtöbben egészen az utolsó pillanatig nem sejtettek semmi biztosat. Csendben magukba fojtották a megalázó körülmények és a nyomasztó balsejtelmek okozta aggodalmukat. A vetkőzőben már többen sejteni kezdték, hogy a rájuk csukódó ajtók többé már nem nyílnak ki. Egyszer két kárpátaljai ortodox zsidó megkérdezte a Sonderkommando teremben tartózkodó tagjaitól, vajon eljött-e az idő a halál előtti bűnvalló ima, a vidduj citálásához. Amikor igenlő választ kaptak, társaikkal együtt imádkozni kezdtek, majd elővettek egy üveg vodkát és követelték, hogy a különleges osztagosok igyanak velük az életre (le chaim). Ezután kérték őket, hogy bosszulják meg halálukat, és a zokogó sondereseket hátrahagyva méltóságteljes nyugalommal bementek a gázkamrába. Bár az áldozatok túlnyomó többsége gyanútlanul lépett a krematóriumok épületébe, több kárpátaljai vagy erdélyi csoport is megpróbálkozott az ellenállással. Május 26-án éjjel több százan kitörést kíséreltek meg az V. krematórium zárt szektorából. A nagy erejű reflektorok fényében az SS-ek valamennyiüket agyonlőtték. Két nappal ezután hasonló, szintén sikertelen lázadásra került sor. Az esetekből tanulva Höss elrendelte, hogy a krematóriumok szögesdrótkerítésében ezután éjjel se kapcsolják ki az áramot. Egyes kisebb csoportok több alkalommal megtagadták az engedelmességet és botokat, köveket ragadtak, de őket többnyire hazug, biztató szónoklatokkal sikerült megnyugtatni. A magyar zsidók százezreinek szünet nélküli érkezése sosem látott megterhelésnek tette ki a náci emberirtás „csúcsproduktumait”, a krematóriumokat. Bár nem sokkal korábban a kéményeket vaspántokkal erősítették meg, a kemencék béléseit kicserélték – mindez nem volt elég. A Höss-akció során bebizonyosodott, hogy a nagy költséggel majdnem egy évig épített krematóriumok nem voltak képesek megbirkózni a feladattal. A gázkamrák sokkal több hullát „termeltek”, mint amennyit a krematóriumok el tudtak égetni. A futószalagszerű megsemmisítési mechanizmus az összeomlás szélére került. Halottégetés a szabadban A helyzetet a krematóriumok parancsnoka, Otto Moll SS-főtörzsőrmester mentette meg. Az évek óta nem használt, de 1944 nyarán ismét üzembe helyezett, parasztházból primitív gázkamrává alakított ún. Bunker 2 és az V. krematórium mögött összesen kilenc, hatalmas (40-50 méter hosszú, 8 méter széles és 2 méter mély) halottégető gödröt ásatott. Az árkokba három sor hullát fektettek egymásra. A holttestek közé alkohollal és benzinnel átitatott rongydarabokat dugtak, majd a testeket is lelocsolták benzinnel. Ezután következett a hullahalom meggyújtása. A gödrök napi összteljesítménye elérte a 10 ezer főt, a krematóriumokkal együtt tehát Birkenau teljes égetési kapacitása napi 15-20 ezer halottra emelkedett. Egy, a gázosításokat felügyelő SS- orvos feljegyezte dr. Thilo véleményét, aki egy „különleges akció” után Auschwitz-Birkenaut a világ végbélnyílásának nevezte. Auschwitzot, helyesebben szólva Birkenaut, sokan hasonlították a pokolhoz. Nem véletlenül. Ha a földi pokol legmélyebb bugyra a Bunker 2-nél és az V. krematórium halottégető gödreinél volt, akkor az ördög kétségtelenül Mollban öltött testet. A legrosszabbul minden valószínűség szerint azok a magyar zsidók jártak, akiket a krematóriumok telítettsége esetén a Bunker 2-höz hajtottak. A Sonderkommandósok által csak „máglyának” nevezett épület előtt Moll barátja, a magyar származású Eckardt SS-tizedes fogadta őket. Itt nem voltak virágágyások, megnyugtató feliratok, nem voltak tiszta vetkőzők, áltusolók. A szerencsétleneket állandó verés közepette kergették be a primitív fabarakkokba, ahol gyorsan levetkőztek, majd a potyogó vakolatú, szalmatetős házba hurcolták őket, ahol a gázhalál várt rájuk. A Höss-akció vége felé a Zyklon–B-készletek fogytán voltak. Ekkor ezreket dobtak, hajszoltak bele élve a lángoló gödrökbe. Másokat agyonlőttek, a mesterlövész Moll gyakran a kegyelemlövést sem adta meg. Az erdő túloldalán, az V. krematórium udvarán várakozó csoportok döbbenten nézték a pár száz méterre a fák között sikítozva menekülő alakokat, ugyanakkor gyanakodva méregették a krematórium mögötti teret lezáró háromméteres sövénykerítést. Az SS-őrök 38 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
fegyverrel fenyegették a kíváncsiskodókat. Nem láthatták, hogy a sűrű fekete füst az előző transzport áldozatainak égő testéből emelkedik a magasba. Bár az V. krematóriumhoz vitt magyar zsidók többsége az épületben halt meg, sokakra más, szörnyű sors várt. A deportáltak között időről időre Moll jelent meg fehér egyenruhában; a Bunker 2 és az V. krematórium gödreinél százakat ölt meg saját kezűleg. A szadizmussal keveredő szexuális perverziója még a náci hóhérok között is egyedülállóvá tette. A munkaképes deportáltak sorsa és kifosztása Mivel a nácik később a dokumentáció nagy részét megsemmisítették, a táborba bekerült, az érkezéskor el nem gázosított magyar zsidók számát csak becsülni lehet: a transzportok átlag negyedét-ötödét, azaz körülbelül 80100 ezer embert találtak munkaképesnek. A halálra, illetve az életre ítéltek sorsa egy szempontból megegyezett: a nácik valamennyiüket kifosztották. Az egyes emberektől elvett pár grammos gyűrűk, nyakláncok, az elrejtett készpénz és a hullák szájából kihúzott aranyprotézisek révén a németek százmilliós értékhez jutottak, amelyet a Birodalmi Bankba szállítottak, majd zömmel Svájcban értékesítettek. A bevétel a német költségvetést gyarapította. Így vált a népirtás „önfinanszírozóvá”. A munkaképes férfiakat és nőket külön csoportokban a tábori fürdőhöz, az ún. szaunához vezették. Itt teljesen meztelenre kellett vetkőzniük, hajukat, szőrzetüket az egész testükről leborotválták. Ezt követte a rövid közös fürdés az őrök jelenlétében. Ezután elvett ruháik helyett újat kaptak, legtöbbször a már megöltek levetett rongyait. A méret sem cipőnél, sem ruhánál nem számított, ezért a foglyok cserével próbáltak helyzetükön javítani. Auschwitz volt az egyetlen tábor, ahol a foglyokat tetoválták. 1944-ben a nácik el akarták kerülni, hogy a foglyok ismerjék valódi létszámukat. Május 13-án a zsidó férfiaknál és nőknél is új, A, majd később B betűvel kezdődő tetoválási szériát vezettek be, amelyek az 1-es számmal indult újra. Eközben a régi sorozatok is folytatódtak. (Ezen a napon a férfiaknál a 187882-es, a nőknél a 79424-es számot osztották ki.) A magyarok érkezésével a regisztrációs rendszer összeomlott a túlterheléstől, több tízezer magyart egyáltalán nem tetováltak, a foglyok egyenkénti fényképezése megszűnt. A kritikus zsúfoltság miatt a munkaképes magyar zsidók közül több ezret regisztráció nélkül azonnal más koncentrációs és munkatáborokba szállítottak. Sokan kerültek az auschwitzi érdekszféra területén működő kisebb altáborokba, a fürstengrubei és janinagrubei szénbányába, a gleiwitzi lőszergyárakba, a monowitzi (Auschwitz III) Buna-üzemekbe, a golleschaui betongyárba, a rajskoi és plawy-i mezőgazdasági ültetvényekre. A magyar transzportokkal különösen sok nő érkezett, hiszen a magyar zsidó férfiak jelentős része munkaszolgálatos volt. A helyhiány következtében több mint 30 ezer magyar zsidó nőt a birkenaui tábor új, épülőfélben lévő táborrészébe (BIII) vezényeltek. Ezt a félig kész, ivóvízzel és csatornázással alig ellátott táborrészt a foglyok – a birkenaui átlaghoz képest is kirívóan rossz körülmények miatt – „Mexikónak” nevezték. Az ide zsúfolt nők nagy részének a nácik biztonsági okokból szinte egyáltalán nem adtak ruhát: úgy vélték, a szakadt rongyokba, takarókba burkolózott, gyakran félig vagy teljesen meztelen nők így még védtelenebbnek érzik magukat, és képtelenek lesznek az ellenállásra. Több ezren kerültek a férfi és női tranzittáborba (BIId, BIIc). 1944. május 16-án, az első magyar tömegtranszport érkezése előtt néhány órával a nácik megkísérelték felszámolni a birkenaui cigánytábort (BIIe). Kellett a hely a magyar zsidóknak. A 6 ezer cigány azonban megsejtette, mi vár rájuk, és az SS nagy meglepetésére, ellenállást tanúsított: botokat, késeket és köveket ragadtak. A megdöbbent SS-tisztek pár perces tanácskozás után lefújták az akciót. Nem kockáztathattak meg egy felkelést épp aznap, amikor megindult a magyar szállítmányok rohama. A következő hónapokban a németek fokozatosan más táborokba szállították a cigányokat, helyüket magyar zsidók foglalták el. (Az utolsó cigány foglyokat, 2897 embert augusztus 2. éjjelén ölték meg.) A „Mexikóban” és a tranzittáborokban elhelyezett több tízezer nem regisztrált magyar foglyot az SS munkaerőtartalékként használta. A hatékonyság igen gyenge volt. Ezek a foglyok sokszor hetekig, hónapokig egyáltalán nem dolgoztak, napjaikat az órákig tartó kimerítő létszámellenőrzések töltötték ki. Ha a komplexumban vagy a Birodalom valamely más táborában dolgos kezekre volt szükség, akkor az igényelt számú foglyot kiválasztották, tetoválták, és a munkahelyre szállították. A rossz körülmények és az éhezés miatt azonban sokan hamar végletesen legyengültek, megbetegedtek. Őket a heti rendszerességgel tartott „válogatások” során szűrték ki. Ilyenkor meztelenül kellett elvonulniuk az SS-orvos előtt, aki a munkaképteleneket félreállította. A szelekció áldozatait teherautókkal a krematóriumokhoz vitték és elgázosították. A kisebb csoportokra a takarékoskodó
39 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
nácik nem „pazaroltak” gázt: őket az égetőkemencék melletti kivégzőteremben lőtték tarkón speciális, kis kaliberű pisztollyal. Ezt a leggyakrabban Erich Muhsfeldt SS-törzsőrmester hajtotta végre. Akárcsak a többi deportálttal, az őrök és a fogoly funkcionáriusok a magyar zsidókkal is nagyon durván bántak. A legkisebb vétség is (késés az appellről, kiszökés a latrinába) a legbrutálisabb verést eredményezte. Az SSfelügyelőnők és a főleg szlovák zsidók közül kikerülő női kápók a magyar zsidó nőket különösen kegyetlenül és gyakran teljesen ok nélkül bántalmazták. A beszámolók szerint a leghírhedtebb SS-felügyelőnők, Margot Drexler, Irma Greese és Maria Mandel, sok száz magyar fogoly halálát okozták. A lágerélet szabályainak megfelelően a kápóvá kinevezett magyar zsidók is verték társaikat, pozíciójukkal visszaélve elvették élelmüket, jobb ruháikat. Különösen szörnyű sors várt arra a több száz magyar zsidóra, akik az SS-orvosok kísérleti alanyai lettek. Sok nőt dr. Clauberg sterilizált a petevezetékekbe érzéstelenítés nélkül befecskendezett maró folyadékkal, másokat kasztráltak, megcsonkítottak. A Halál Angyala néven elhíresült dr. Mengele ikerkísérleteinek legtöbb szenvedő alanya a zömében kiskorú magyar ikerpárok közül került ki. Az utolsó hónapok 1944 őszére megfogyatkoztak a transzportok. Himmler parancsára november elejétől megszűntek a „válogatások” és a gázosítások. A hónap végén megkezdődött a krematóriumok lebontása és a nyomok eltüntetése. A front közeledtével megkezdődött az Auschwitz-komplexum evakuálása. Több tízezer foglyot szállítottak más, a Birodalom belsejében lévő táborokba. A legtöbben Buchenwaldba, Mauthausenbe, BergenBelsenbe és a ravensbrücki női lágerbe kerültek. Az utolsó általános appellt 1945. január 17-én tartották 67 ezer fogoly jelenlétében. A következő néhány napban többségüket gyalogmenetben elhajtották a táborból. A legyengült, kiéhezett foglyok százával hullottak el a behavazott utakon. A lemaradókat agyonlőtték. Mások heteken keresztül bolyongtak víz és élelem nélkül a halálvonatokká váló szerelvények fűtetlen vagonjaiban, mire valamelyik tábor hajlandó volt őket befogadni. Az SS-ek által elhagyott Auschwitz-komplexumot a Vörös Hadsereg szabadította fel 1945. január 27-én. Az I. Ukrán Front 100. gyalogos hadosztályának 297 katonája áldozta az életét a táborokban maradt mintegy 7 ezer, szörnyű állapotban lévő fogoly felszabadítása során. Több száz túlélő magyar volt. A szovjet katonák a halottakkal teli nyitott gödrök és barakkok, a sokszor négykézláb előmászó, csontig lesoványodott rabok látványát sosem feledték. Auschwitz utolsó magyar áldozatai 1945 tavaszán, a táborok felszabadulása után haltak bele a kimerültségbe, a táborokban elkapott betegségekbe. Az Auschwitz-komplexum táboraiban és az evakuáció során megölt, vagy az innen más koncentrációs, illetve munkatáborba szállított és ott elpusztult magyar zsidók száma megközelíti a 400 ezer főt. A legtöbben a birkenaui gázkamrákban fulladtak meg levegőért kapkodva. Holttesteiket elégették, csontjaikat betontalapzaton bunkókkal verték szét, hamvaikat a környező földekre vagy tavakba szórták, gyakran a Visztula folyóba öntötték. Auschwitz-Birkenauban nincsenek sírok, mégis ez a magyar és a világtörténelem legnagyobb temetője.
2. Képek
40 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
41 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
42 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
43 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
44 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Irodalom és történelem GLATZ Ferenc Irodalom és történelem Kertész Imre Nobel-díjat kapott. Figyeljük, mint régi barát és még régebbi tisztelő olvasó, miként emelkedik egyik napról a másikra ez a meleg szívű, finom gondolkodású ember a világ legismertebb magyarjai közé, s figyeljük, hogyan irányul végre a figyelem a „Való Világ Magyarországán” arra: a Nobel-díjas Kertész Imre mellett csodálatosan erős irodalom van jelen a magyar szellemi életben. Esterházy Péter, Konrád György, Nádas Péter, Sütő András, no és a költők, Csoóri Sándor, Juhász Ferenc, Kányádi Sándor. S mellettük a mozgóképírók: Bacsó Péter, Makk Károly, Jancsó Miklós, Szabó István. Ezeket az évtizedeket az irodalomtörténetek „nagy írói korszaknak” fogják utólag nevezni. És mondjuk: Kertész Imre Nobel-díja az írásművészet (németül is csodálatosan hangzó) finomságának, az írói lélek rezdülésre-érzékenységének elismerése. Emiatt vagyunk olvasói negyedszázada. S mondjuk: ez a szemlélődő írói magatartás, a lélekrajzok finomsága a magyar klasszikus irodalom legszebb hagyományának kiteljesülése. S mondjuk: a Nobel-díjat nem témára adják: nem a zsidóság, nem a holokauszt-téma kapta a Nobel-díjat, noha természetes, hogy a világ zsidósága könnyesmosolygós szemmel hallja a Nobel-díj hírét, s vásárolja végre tömegével Kertész Imre könyvét, mert a zsidósors eddigi legfinomabb és talán legemberibb megjelenítését olvashatja Kertész könyveiben. Figyeljük: sok barátunkat nem fogja meg Kertész prózája, mint bennünket, s esküsznek Esterházyra, Sütőre vagy másokra. Mondjuk: rendben van. Szép az, ami érdek nélkül tetszik – így az esztétikai közhely –, tessék tiszteletben tartani, hogy nekünk ez tetszik, vagy hogy a Nobel-díj bizottságának ez tetszett, s mi is tiszteletben tartunk más ízléseket. Csak kérdezzük: miért kell szembeállítani ily kiváló teljesítményeket, író embereket. De egyet nem tudunk elfogadni: a csodálatos egyéni teljesítményt, a magyar irodalom látványos sikerét zsidóellenes érzelmek keltésére vagy éppen a zsidóság tragédiájának újraértékelésére használják.
2. Képek
45 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
46 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
47 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Hóman Bálint pályájáról GLATZ Ferenc Tudós a politikában. Hóman Bálint pályájáról 1908–42 Hóman Bálint (1885–1951) jelentős és a maga korában – sőt ma is – korszerű történetíró volt. Gazdaságtörténeti, historiográfiai, filológiai munkái máig használt és újrakiadott kézikönyveink közé tartoznak. Kiváló könyvtári és gyűjteményi szakember, az Egyetemi Könyvtár, az Országos Széchényi Könyvtár, a Nemzeti Múzeum igazgatója. Gondos egyetemi tanár, több kiváló, később akadémikus, egyetemi tanár tanítványát tartja számon a magyar történetírás. 1932–42 között miniszter (szakminiszter), akinek nevéhez fűződik a máig élő magyar általános és középiskolai rendszer alapjainak lerakása: a 8 osztályos általános és 4 osztályos középiskola, a szakoktatás, az állami tanfelügyelői rendszer kiépítése. Politikusként a jobboldali, németbarát politika oldalára áll, s noha Magyarország német megszállása (1944) után kiábrándul korábbi elveiből, Nyugatra menekül. 1945-46-ban Népbíróság elé állítják, életfogytiglani fegyházra ítélik. 1949-ben Vácra szállítják, rendszeresen bántalmazzák, a durva bánásmód miatt keletkezett betegségbe belehal. 2001-ben a váci fegyház tömegsírjainak feltárásakor azonosítják maradványait, amit a családi kriptában Tasson temetnek el. A sír feltárásakor és a temetéskor neve és tevékenysége napi politikai viták tüzébe került. Úgy látszott, hogy a reális, kiegyensúlyozott szakmai értékelésnek akkor nem jut hely. Most, hogy elültek a politikai összecsapások, közöljük Kosáry Domokos még 2001-ben készült visszaemlékezését és egy 1984-ben íródott és 40 ezer példányban megjelent História-könyv („Az 1944. év históriája”. Bp., 1984) tanulmányrészletét. G. Hóman Bálint 1885-ben Budapesten született. Nagyapja gazdatiszt. Atyja, Hóman Ottó, a klasszika filológia egyetemi tanára. Hóman Bálint már egyetemista korában kitűnik képességeivel. Az Egyetemi Könyvtár tisztviselője lesz. A középkori gazdaságtörténet specialistája. Az Árpád-kori városokról (1908), majd a középkori magyar pénztörténetről (1916) írott nagyobb és sok kisebb dolgozata fiatalon tekintélyt biztosít számára a tudományos világban. A pesti fiatal értelmiségi társaság közkedvelt alakja: éppúgy megfordul a baloldali polgári gondolkodású családok, a későbbi forradalmárok (Czóbel, Pogány) zsúrjain, mint a vidéki középosztályból, elszegényedett dzsentri sorból kikerülő konzervatív fiatal kollégák többnapos falusi eszemiszomjain. Legjobb barátja a liberális irodalomtörténész Benedek Marcell és a Bécsben élő történész, Szekfű Gyula. Tudományos-tisztviselői karrier Politizálni ő is, mint megannyi kortársa, a forradalmak idején kezd: részt vesz a könyvtári politikai szervezkedésekben; ír is egy kis brosúrát az 1918. októberi forradalom történetéről; elvállalja, hogy részt vesz barátjával, Szekfű Gyulával együtt a történelmi materializmus szellemében megírandó történeti szintézisben. A forradalmak bukása után gyorsan ível felfelé adminisztratív karrierje: 1922-ben az Egyetemi Könyvtár, 1923ban az Országos Széchényi Könyvtár, majd a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója. 1925-ben nyilvános rendes egyetemi tanár. 1927-ben a megalakuló Magyar Szemle Társaság elnökségi, és Szekfűvel együtt legaktívabb tagja. (A társaság – és folyóirata, a Magyar Szemle, majd könyvsorozata – a konzervatív irányú reformpolitika ideológiaszervező intézménye, elnöke gr. Bethlen István miniszterelnök.) Ő és Szekfű írják meg a máig legélvezetesebb formában elkészített magyar történeti szintézist, a „Magyar történet”-et (I–VII. kötet, 1929–1933). A politikai élethez részben a kulturális adminisztrációban elért gyors sikerei, részben baráti társasága révén jut közel. Anyja a századelőn nagy hatalmú Darányi Ignác földművelésügyi miniszter unokahúga. A kiterjedt és a pesti politikai életben mindenütt bejáratos Darányi család révén ismert lesz azon fiatal középosztálybeli konzervatív-liberális társaságokban, amelyek az 1920-as évek végén a Monarchia politizálási formáival történő teljes leszámolástól, az arisztokratákkal teletűzdelt kormány bukásától remélik politikai karrierjük kibontakozását. Hóman megnyerő kedvességével, rendkívüli műveltségével, alkalmazkodóképességével e társaság egyik legkedveltebb alakja. 1932 októberében Gömbös Gyula kap miniszterelnöki megbízást. Az unokatestvér – Darányi Kálmán – szervezte tarokkpartik tagjai közül hárman is szerepelnek a kabinet listáján: Lázár Andor igazságügy-miniszter, Hóman Bálint kultuszminiszter és Darányi Kálmán mint miniszterelnökségi államtitkár. Ugyanakkor az új kormányt nemcsak ők, hanem – mint ezt történetírásunk hangsúlyozza – a rendszer fasizálódó, jobboldali reformpolitikát hirdető erői is várják. Gömbös nemcsak kormánya – az első arisztokrata nélküli magyar 48 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
kormány – legtekintélyesebb tagjának tartja a professzor-minisztert, hanem egyben mintegy összekötő kapocsnak is a liberális-konzervatív pesti intelligencia felé. Hóman a miniszterelnök bizalmasa, egyben a kormányon belüli konzervatív-liberális ellensúly Gömbös volt politikai táborával, a szélsőjobb irányú átalakításokat követelő ún. reformnemzedékkel szemben. Ezt a befolyásos szerepet Gömbös halála (1936) után is megtartja a kormányban. Annál is inkább, mert az új miniszterelnök unokatestvére, Darányi Kálmán (1936–1938). Noha Imrédy Béla személyi ellentétek miatt visszaszorítja, az 1939–1941 között kormányra kerülő gr. Teleki Pál mellett ismét Hóman a kormány „erős embere”. (Egyébként Teleki fia, Teleki Géza, szintén Darányi lányt vesz feleségül.) Hóman azonban ekkor már nem a volt liberális-baloldali kapcsolatokkal rendelkező történész-miniszter, hanem mindinkább a fasiszta Németországgal sorsközösséget hangoztató politikus. S most már „erejét” a belpolitikában is ez adja. A konzervatív középosztálybeli karriervágya elnyomta benne a tudóst, és a karriert kínáló jobboldali kurzus a konzervatív liberális reformert. (1984)
2. Képek
49 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
50 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
51 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Emlékeim Hóman Bálintról KOSÁRY DOMOKOS Emlékeim Hóman Bálintról 1939–46 Glatz Ferenc: Milyennek ismerte Hóman Bálintot mint volt professzorának, Szekfű Gyulának barátját, szerzőtársát, és mint az 1941-ben létrehozott Teleki Pál Intézet elnökét? Kosáry Domokos: Egyetemi és Eötvös-kollégiumi tanulmányaim során, amelyeket 1931-ben kezdtem el, főleg Szekfű előadásain és szemináriumi gyakorlatain vettem részt nagy figyelemmel. Benne láttam ugyanis azt a nagy formátumú történészt, aki a régi, sokban elavult, nemesi, romantikus nacionalista szemléletet modern polgári nemzeti történetfelfogással kezdte felváltani, nem kevés konfliktust vállalva ezzel. Hóman ekkor már nem tanított az egyetemen, hanem rövidesen, 1932 őszén, elkezdte miniszteri, politikai pályafutását. Munkáit azonban, ha nem is voltak oly színesek és újszerűek, mint Szekfű művei, olyan komoly, alapos, szakszerű alkotásoknak tekintettük, amelyek a magyar középkor megismeréséhez nélkülözhetetlenek. Személyesen először, futólag, talán a Magyar Szemle vacsoráin találkoztam vele, amelyekre első cikkem megjelenése után már engem is meghívtak. Mindenesetre arról, hogy doktorátusom (1936) után, külföldi tanulmányutakra – hagyományosan – ne a hitleri Németországba kapjak ösztöndíjat, hanem Franciaországba és Angliába – Szekfű és Domanovszky Sándor (az Ösztöndíjtanács elnöke) támogatásán túlmenően –, a pozitív döntést, miniszterként, Hóman hozta meg. Angliából 1939 nyarán hazatérve Teleki Páltól, aki mint az Eötvös Collegium kurátora, már korábbról személyesen ismert, időnként feladatokat kaptam. Ezekre részben személyesen kért fel, részben pedig SzentIványi Domokos útján, aki akkor a miniszterelnökség IV. ügyosztályát vezette. Különösen gyakran hívott be Teleki 1940 nyarán, az erdélyi kérdéssel kapcsolatban. Ekkoriban előfordult, hogy egész éjszakán át ott dolgoztam a miniszterelnökség egy irodájában. Egy ilyen alkalommal, este, amikor szendvicset és kávét hoztak, váratlanul megjelent Hóman Bálint is, aki akkoriban az Erdély c. nagy kötet szerkesztésével foglalkozott. Hóman barátságosan beszélgetett velem, főleg szakmai dolgokról, lehet, hogy vizsgáztatni is próbált. Utóbb, 1941-ben bizalmas amerikai küldetésemről is tudott, hiszen azt formailag mint tanulmányutat az ô minisztériuma készítette elő. Amikor 1941 őszén Amerikából hazatértem, már megszületett a döntés a Gr. Teleki Pál Tudományos Intézet felállításáról, Hóman Bálint elnöklete alatt. Az új intézmény három tagintézetből állt. Ezek közül az Államtudományi Intézetet még 1927-ben Teleki Pál hozta létre, az Erdélyi Tudományos Intézet 1940-ben született, a Magyar Történettudományi Intézet – az első hazai önálló történetkutató műhely – pedig Hóman új létesítménye volt. Ez utóbbinak vezetését Hóman volt tanítványára, a jeles medievista Deér Józsefre bízta, aki sietett velem közölni, hogy helyetteséül, az osztályigazgatói címmel, az elnök engem óhajt kinevezni. Hómant felkeresve megköszöntem bizalmát, de előadtam, hogy e kinevezést, amely mellett Eötvös-kollégiumi tanári állásomat is megtartanám, mert szeretek tanítani, csak abban az esetben tudom elfogadni, ha biztosít arról, hogy az intézetnek semmi olyan feladatot nem kell végeznie, amely a hitleri Németország oldalán kompromittálna bennünket, mert annak rendszere számomra elfogadhatatlan. Egyben elmondtam, hogy nézetem szerint az Egyesült Államok rövidesen hadba lép, és a szövetséges erők, keletről és nyugatról, Németországot összetörik, mint a diót. Hóman – bár láthatólag másként ítélte meg az erőviszonyokat, és főleg szükségesnek tartotta a németekkel való jó viszony fenntartását, ezt nyugodtan végighallgatta, majd biztosított arról, hogy álláspontomat tiszteletben fogja tartani és továbbra is kész kinevezni. Így is történt. Sőt, a három tagintézet közös ügyeinek intézését is rám bízta meg az úgynevezett elnöki alaphoz érkező kérelmek előterjesztését is. (Ebből az alapból olyan külső vállalkozásokat lehetett támogatni, mint a Kodály-emlékkönyv, a helytörténeti bibliográfia, vagy Alföldi András római kori Pannonia-kutatásai.) Így módom volt arra, hogy az elnökkel közvetlenül is elég gyakran találkozhassam, és ilyenkor másról is elmondhattam a véleményemet. Hóman tisztában volt azzal, hogy az intézet fiatal munkatársai, részben volt kollégista barátaim, hozzám hasonlóan gondolkodnak, de emiatt sosem lépett fel ellenünk. 1944 elején, mialatt sítúrán voltam a Mátrában, Hóman elfogadta Tamás Lajos (az Erdélyi Tudományos Intézet igazgatója) és Makkai László javaslatát, hogy egy német nyelvű folyóiratot indítsunk. Hazatérve arra kértem, hívja össze az érdekelteket. Az ülésen előadtam, hogy most, közvetlenül a hitlerizmus bukása előtt, ezt nem szabad
52 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
megtennünk. Ilyesmire majd „csak az új demokráciában” lehet sort kerítenünk. S Hóman ezt is tudomásul vette, bár panaszosan így szólt: tudom, hogy akkor börtönbe jutok. A német megszállás után, amelyet mélyen elítélt, azonnal hívatott, figyelmeztetett, hogy az esetleges kompromittáló iratokat semmisítsem meg, és vigyázzak, mert az Államtudományi Intézetből máris feljelentést kapott ellenem. Azt is tudta vagy sejtette, hogy mi 1944 márciusa után az intézetben olyan helyi ellenállási központot igyekeztünk kialakítani, amely üldözötteken, francia és más menekülteken próbált segíteni, amiért utóbb a francia De Gaulle Bizottság és Anglia részéről Alexander tábornagy írásbeli köszönetét fejezte ki. Előfordult, hogy bajba került volt tanítványait, amikor hozzá fordultak, hozzánk küldte azzal, hogy mi majd segítünk nekik. Azt, hogy mindezek ellenére végül nyugatra menekülve az általa annyira megvetett Szálasiékkal együtt tűnt fel Szombathelyen, majd ment tovább, csak azzal tudnám magyarázni, hogy úgy érezte: számára nincs más lehetőség, nincs visszaút, hiszen tagja volt annak a kormánynak, amellyel Bárdossy kimondta a hadba lépést a Szovjetunió ellen. G. F.: Hogyan ítéli meg Hóman Bálint szerepét a háborúba lépett Magyarország szellemi életében? A historiográfiai irodalom már leírta: Magyarország hadba lépésével egy időben a történettudományban felerősödtek a politikai szélsőjobbhoz kapcsolódó történetszemléleti áramlatok. Megjelentek ennek nyomai a Történelmi Társulaton belül és a Századok hasábjain is. Professzor úrnak, mint a fiatal generáció vezető képviselőjének, a források szerint is fontos szerepe volt a történész közélet egyensúlyban tartásában és az új szélsőségek visszaszorításában. Hogyan illeszkedik a korabeli szellemi, politikai harcokba Hóman Bálint tevékenysége? Hol „állt” Hóman Bálint az akkori szellemi frontokon? K. D.: Az intézet fő teendőit egyrészt abban láttuk, hogy történetírásunk modern eszközökkel (bibliográfiákkal, új forrásközlésekkel, így Kossuth műveinek kiadásával) és modern témájú monográfiákkal szereljük fel, másrészt – és még inkább – pedig abban, hogy Magyarország mindenkori nemzetközi, európai helyét és szerepét a kelet-közép-európai régió összehasonlító vizsgálatával próbáljuk világosabban körvonalazni. A szomszéd nemzetek nyelvét, fejlődését ismerő, igen jeles specialistáink voltak, akiknek eredményei a párizsi Presses Universitaires közreműködésével kiadott Revue d’Histoire Comparée (Összehasonlító Történeti Szemle) c. francia nyelvű folyóiratunkban és külön kötetekben láttak napvilágot. Rövidesen azonban megindultak ezzel szemben olyan akciók, amelyek már nyilvánvalóan a szélsőjobb politikai nyomásának erősödésével függtek össze. Az elsőt és legjelentősebbet az egyébként kitűnően felkészült Mályusz Elemér indította el, aki másfél évtizeddel volt fiatalabb Hómannál, és nálunk nagyjából ugyanannyival idősebb, tehát már kellő szakmai súllyal és egyetemi tanári pozícióval rendelkezett. S egyben rendkívüli, odaadó munkabírássál és hozzáértéssel is, főleg a részleteket illetően, amelyekből azonban hajlamos volt nem egészen helytálló következtetéseket levonni, vitatható koncepciókat felépíteni. Annak idején, Szekfű Három Nemzedékével szemben, amely Széchenyi és a konzervatív reform jegyében a köznemesi liberalizmus „nemzeti hibáit” bírálta (bár Eötvös József és Szalay László ugyancsak liberális, de polgáribb „centralista” irányzatával jobban egyetértve), Mályusz már 1923-ban, a „reformkor nemzedéke” cím alatt, éppen ellenkezőleg, a köznemesség történeti szerepét emelte ki pozitívumként. Így 1790 körüli politikáját, amely, ha nem kompromittálják a Martinovics-féle forradalmárok, és ha el nem gáncsolja a bécsi udvar, szerinte olyan reformot hajtott volna végre, hogy ezáltal Magyarország utolérte volna Angliát. E nézetet persze, a 18. század közelebbi ismeretében, aligha fogjuk osztani. A lakosság etnikai összetételét nevek alapján vizsgáló, népességtörténeti program keretében munkatársai, tanítványai tollából nem egy tartalmi, történeti szempontból is máig értékes tanulmány látott napvilágot. Az irányzat azonban nyilvánvalóan veszélyeket is rejtett magában. Főleg abban, hogy az egykorú német módszerek és fogalomkészlet átvétele, bár a magyar nacionalizmus érdekében történt, nagyrészt a hitleri Németország példáját követte, és így annak irányában befolyásolhatta a magyar kutatókat, főleg azokat, akik egyébként is hajlandóságot éreztek erre. Mályusz nem sokkal az intézet megalakulása után, A magyar történettudomány címmel cikksorozatban intézett átfogó, éles bírálatot a szakma intézményei és – főleg – Hóman ellen. Ez a szélsőjobboldali, imrédysta Egyedül vagyunk c. folyóiratban látott napvilágot 1941. december és 1942. június között, majd utóbb, 1943-ban, külön, könyvalakban is. Ez utóbbi változatban Mályusz már válaszolt cikkei bírálóinak, így Deér József megnyilatkozásaira is, szemükre vetve, hogy magyar nemzetfogalomnak „a zsidóságot és minden jött-mentet a magyarság kárára dédelgető liberális politikai elv”-et tekintik. Az általa helyesnek tartott új, „népi” nemzetfogalom ugyanis, az ő szavai szerint, „gyökeresen eltér a XX. század elején uralkodótól, és pontosan megegyezik a hitleri Németországnak a népről alkotott felfogásával”. Ebből kiindulva Mályusz már „az Új Európáért folytatott közös küzdelemről” beszélt, de közben kitért néhány más politikai kérdésre is. Így egyebek közt azt vetette Hóman szemére, hogy hatalmi pozícióját nem használja fel az általa kívánatosnak tartott „reform” keresztülvitelére, „úgy, ahogyan Hitler Németországa megcsinálta”.
53 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Hóman e támadásokra a Századok hasábjain, a Magyar Történelmi Társulat elnökeként tartott megnyitó beszédében higgadtan, személyek megnevezése nélkül, úgy válaszolt, hogy a támadást visszautasítva a hagyományos magyar nemzetfogalmat védte meg, Klebelsberg kultúrpolitikai hagyományait méltatta, elutasította a „fajiság” német meghatározását és felkérte a történészeket, hogy óvakodjanak „a történet szemléletébe napi politikai szempontokat vegyíteni”. (Századok, 1942:129, 372; 1943:137). Újabb jele volt a szélsőjobb akciónak, hogy a Századok (1942: 329–331) alapjában véve elismerő recenziót közölt, Komáromy György tollából, a kolozsvári egyetemen működő, hangsúlyozottan és ismerten hitlerista szimpatizáns Baráth Tibor Magyar történet című, szerény terjedelmű és mondaszerű könyvének 2. kiadásáról, azzal, hogy a szerzőt „értékelésében általában józanság, meggondolás” jellemzi. Azt a mondatát, hogy „a rendi alapú tekintélyállam egyenes vonalban kapcsolódik az ősi magyar kormányzás, a századok tekintélyuralmi rendszerében”, bírálta ugyan a középkort illetően, de egyetértett a szerzővel abban, hogy „a mai államrendszer” jellemzője „az államtotalizmus tisztelete”. E feltűnő jelleg, az egyébként hagyományos szellemű Századok hasábjain, arra késztetett, hogy Hómant, mint a Történelmi Társulat elnökét, intézkedésre kérjem. Bejelentettem, hogy amennyiben helyreigazításra nem kerül sor, vagy éppen a lap hasábjain az ilyen megnyilatkozások folytatódnak, barátaimmal kénytelenek leszünk kilépni a társulatból és indokainkat a nyilvánosság előtt kifejteni. S Hóman valóban intézkedni kezdett. Ennek első eredményeként Hajnal István, a Századok egyik szerkesztője igen részletes, kemény bírálatot közölt Baráth Tibor egy kis dolgozatáról, amely Az új Magyarország történetírása címmel az Új Európa hasábjain és különnyomatként látott napvilágot. Hajnal az egyetemes történet, az európai társadalmi fejlődés egyik legkitűnőbb, legeredményesebb magyar kutatója volt, azzal együtt, hogy hajlamos volt arra, hogy a romantikus antikapitalizmus szellemében a középkor „törvényszerű” fejlődését tekintse eszményeinek a „ráció” törekvéseivel szemben. A hitlerizmussal természetesen szemben állt, de a szakmán belül jelentkező feszültséget nemigen tudta feloldani, már Mályuszhoz fűződő régi kapcsolata miatt sem, ezért kompromisszummal próbálkozott. Az eset végül is azzal zárult, hogy Hajnal és a Századok egész addigi szerkesztősége távozott helyéről. A Századok szerkesztését 1943-ban, a 7. számtól, Eckhart Ferenc, a jeles jogtörténész, Szekfű barátja vette át, helyettesének teendőit pedig az intézet munkatársa, Berlász Jenő. G. F.: Professzor úr közfigyelmet keltő szerepet vállalt a Hóman-perben. Kérem, elevenítse fel, hogyan élte át Ön a Hóman-pert, a korabeli népbírósági pereket? Kérem, ismertesse annak indítékát, hogy Ön – sokakkal együtt – Hóman tudománypolitikai szerepéről méltánylóan beszélt. K. D.: Egy olyan iszonyú világégés, sok millió ember pusztulása, országok rommá tétele után mondhatni elkerülhetetlen volt a felelősségrevonás követelése. Itthon és nemzetközileg, a szövetséges hatalmak részéről egyaránt. Ami persze az adott viszonyok közt nem mindig ment végbe teljesen jogszerűen és méltányosan. Emlékezetem szerint ezúttal is, mint korábban, Weil Emil keresett fel Rákosi üzenetével, aki arra kért fel, hogy vállaljam el a népügyész szerepét Hóman perében. Ezt természetesen határozottan elutasítottam azzal, hogy nem kívánok részt venni embervadászatokban, és különösen nem ebben az esetben. Az 1946. március 20-án tartott tárgyalásra viszont elmentem, azzal a szándékkal, hogy a túlzott méltánytalanságot, ha lehet, mérsékelni próbáljam, és egy pár emberi szót váltsak az egykori elnökkel, keserves helyzetében. Amikor Katona Jenő, a Korunk Szava c. katolikus lap szerkesztője, aki a népügyész szerepét vállalta és igen harciasan viselkedett, meglátott a közönség soraiban, azonnal megidéztetett tanúnak a vád nevében. Vallomásom lényege az egykorú viszonyokra jellemző szűkszavú, elég gyatra jegyzőkönyvből is kitűnik, amely azóta megjelent a Solt Pálék által közzétett kötetben (Iratok a magyar igazságszolgáltatás történetéhez. Bp. 1992, 95–98). Katona Jenő első kérdése, hogy Hóman miként reagált a fiatalok németországi, náci nevelésére, azt válaszoltam, hogy erről nincs tudomásom, mert én akkoriban az általa adott ösztöndíjjal Franciaországban meg Angliában tartózkodtam. A népügyész további kérdései sem arattak sokkal több sikert. Hangsúlyoztam, hogy Hóman nem világnézeti okokból, hanem a hatalmi erőviszonyok tévesnek bizonyult felmérése miatt tartotta ajánlatosnak a Németországgal való jó viszony fenntartását, és előadtam, amit tisztességes emberi magatartásáról a nehéz időkben el tudtam mondani. Az indokolatlanul súlyos – életfogytiglanra szóló – ítélet után, a terem bejáratánál, Illyés Gyulával beszélgettünk, aki keserű szemrehányásokkal kezdte szidni a közelbe érő Katona Jenőt. „Hát így vagyunk keresztények? Egyáltalán keresztények vagyunk?” – kérdezte tőle. A Magyar Tudományos Akadémia, az 1949-ben kizárt többi taggal együtt, rehabilitálta Mályusz Elemért, aki 1945 után habilitációját elvesztette ugyan, de szakmai munkalehetőséget rövidesen kapott, és jeles, újabb művekkel tette történetírásunkat gazdagabbá. Az Akadémia tehát helyesen járt el. De a jogerős népbírósági ítélet miatt az Akadémia nem rehabilitálhatta azt a Hóman Bálintot, aki, Mályusz egykori szemrehányásait bírálva, nem volt hajlandó a hitleri „reformot” Magyarországon végrehajtani, és aki történetíróként ugyancsak jelentős 54 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
tudósi életművet hagyott maga után, és kultúrpolitikusként sem csak elvetendőt. Politikusi felelősségéért alighanem a méltányosnál súlyosabb mértékkel kellett megfizetnie.
2. Képek
55 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
56 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
57 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
58 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Japán birodalmi törekvései és veresége GLÓBUSZ MEZŐ Ferenc Japán birodalmi törekvései és veresége A csendes-óceáni hadszíntér Japán terjeszkedő ideológiájának meghirdetése Tanaka tábornok nevéhez (1927–29-ben Japán miniszterelnöke) fűződik, aki így akarta biztosítani Japán, pontosabban Kelet- Ázsia és Délkelet-Ázsia feletti hatalmát. Japán népességének növekedésével és iparának fejlődésével az ország egyre nagyobb függésbe került a külföldi nyersanyag- és élelmiszerforrásoktól. Sokan úgy látták, hogy a súlyos túlnépesedési válságot csak katonai expanzióval lehet megoldani. Sajátos kettős politika jött létre, amelyben a katonák kezében volt az irányítás, legalábbis a külpolitika területén (bővült a tisztikar mozgástere). Nem csak a hadsereg támogatta ezt az expanziós programot, hiszen ekkorra végbement a zaibatsuk (tröszt jellegű vállalatok), azaz a gazdasági elit és a császári kormányzat összefonódása, és kialakult az állami monopolkapitalizmus speciális japán válfaja, mely érdekelt volt a hadi megrendelésekben. Japán arzenál a háború előestéjén Az 1930-as évek végére elkészült az óriási Yamato típusú hadihajó, amely akkoriban a legnagyobbnak számított a világon. Emellett Japán a leghatékonyabb tengeri légierőt is a magáénak mondhatta 3000 repülőgéppel és 3500 pilótával. Ezeknek 10 repülőgép-hordozó volt a bázisa, 19 csatahajó, 36 cirkáló, 110 romboló és 80 tengeralattjáró, de idetartoztak a szárazföldön állomásozó, nagy tűzerejű bombázó és torpedóvető osztagok is. Végül a japánoké volt a világ harmadik legnagyobb kereskedelmi flottája (erre a magas export és import miatt volt szükség), hiszen Japán kereskedelemre orientált országként működött. Nem fektettek viszont hangsúlyt a tengeralattjáró-elhárításra, így óriási veszteségeket szenvedtek a második világháborúban. A másik alapvető hibának a megfelelő mozgékonysággal rendelkező kísérőhajók hiánya bizonyult. Ráadásul a rádiózás, rejtjelezés gyerekcipőben járt. Japán harckocsikkal sem volt felszerelve, nem látták szükségességét a dzsungelbeli harcmodorhoz, másrészt Kelet- Ázsia fahídjain aligha közlekedhettek volna. Ezzel szemben mozgékonynak és hatékonynak bizonyult a japán könnyű tüzérség, valamint hasonló mondható el az utász alakulatokról is, melyeknek kulcsfontosságú feladatai voltak a partraszállásoknál és a hídveréseknél. Ezenkívül a háború elő- estéjén a japán hadsereg több mint egymillió emberrel és közel kétmillió tartalékossal rendelkezett (maga az ország lakossága 100 milliót tett ki). A háború során nagyfokú ellentét feszült a szárazföldi hadsereg és a haditengerészet között. Míg a haditengerészet Nagy-Britanniára és az Egyesült Államokra figyelt, addig a szárazföldi erők kizárólag az ázsiai kontinensben gondolkoztak, és Kínát, valamint a Szovjetuniót tekintették várható ellenfélnek. A flotta Dél-Ázsia felé akart terjeszkedni, míg a tradicionálisabb szárazföldi hadvezetés Kína és az Amur felé. Már ebből is látható, hogy kezdettől fogva egy többfrontos háború veszélye állt fenn, amely Japán későbbi vereségének egyik fontos oka lett. A német–szovjet háború kitörése 1941 júniusában politikai vitát váltott ki a japán kormánykörök különböző érdekeltségei között. A szárazföldi katonai vezetés, illetve a zaibatsuk nagy része a Szovjetunió megtámadása mellett érvelt, Konoe miniszterelnök ezzel szemben a japán–amerikai viszony tisztázását és a délkelet-ázsiai terjeszkedést tartotta továbbra is lényegesnek. Az idő teltével mindinkább úgy tűnt a hadvezetés és a politikai vezetés számára, hogy Kína elszigetelése és az embargó veszélyének feloldása miatt elkerülhetetlen a déli – tehát az amerikai érdekekkel ütköző – támadás. Égető szükség volt Borneó olajára, a kaucsukra és más délkelet-ázsiai ásványkincsre. A déli hadjárat, 1940–42 Az Egyesült Államok 1932-ben meghirdette és a második világháborúig folytatta is a japán hódítások „el nem ismerésének” politikáját. Majd 1938-tól évről évre erősödött az embargó, amelyet először a repülőgépalkatrészekre mondtak ki, majd egy évvel később visszavonták az amerikai–japán kereskedelmi egyezményt,
59 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
végül az angol– holland–amerikai olaj- és vasércexport befagyasztása világossá tette, hogy Japán „gazdasági biztonságát” csakis az Egyesült Államokkal szemben lehet érvényesíteni. 1940-ben Franciaországot lerohanták a németek. A francia összeomlás lehetővé tette, hogy a japánok 1940 szeptemberében kiterjesszék a katonai ellenőrzést Francia Indokínára abból a célból, hogy elvágják az onnan Délnyugat-Kínába vezető vasútvonalat. Majd Tokió azzal biztosította a hátát, hogy 1941 áprilisában semlegességi szerződést írt alá a Szovjetunióval. 1941–42-ben három irányban támadtak: a főirány a déli hadművelet, célja a gazdasági önellátás megteremtése, a Fülöp-szigetek (akkor az Egyesült Államok birtoka, főparancsnok MacArthur), Holland Kelet-India (akkor Hollandia gyarmata, ma: Indonézia), Brit Malájföld (ma: Malajzia) és Szingapúr elfoglalása. A Pearl Harbor-i támadással (1941. december 7.) egy időben a japánok légi- és tengeri támadást indítottak a déli célpontok ellen is. A japán egységek sorozatos partraszállási hadműveletet hajtottak végre még decemberben. A jobbszárny az ázsiai kontinens Indiába vezető térségeit vette célba: egész Hátsó-Indiát megszerezték, Francia Indokínát (ma: Vietnám, Laosz, Kambodzsa); Thaiföld szövetségre lépett a tokiói kormánnyal, majd meghódították Burmát (akkor brit gyarmat, ma: Mianmar), India kapuját. India népeit felszólították az angol uralom lerázására, a függetlenség kivívására. Burmában felállítottak egy „indiai nemzeti hadsereget” Subhas Csandra Bose vezetésével. Szemben Amerikával 1942-ben Japán Kelet- és Délkelet-Ázsiában kb. 450 milliós népességet és gazdag természeti kincseket felügyelt, több millió négyzetkilométerrel növelte területét, meglepően kevés veszteség (kb. 15 ezer fő) árán. Tokióban a vezérkar tisztában volt azzal, hogy az amerikaiakkal szembeni háborút belátható időben le kell zárni, ezért döntő támadásra szánták el magukat a Hawaii-szigetek ellen. A csata 1942. június 3–7-én a midwayi ütközet néven került be a történelembe. A hadműveleti sor a Pearl Harbornál sikeres tervet másolta, azzal a különbséggel, hogy partraszálló egységek is voltak a konvojban. Az amerikai hírszerzés azonban az ellenfél minden lépéséről tudott. A több hullámban végrehajtott amerikai légitámadás következtében így a japán hajóhad védtelen maradt, és az amerikai légierő megsemmisítő csapást mért az ellenségre. A csendes-óceáni háború fordulópontjához érkezett. Az Új Rend Japán igényt tartott a vezető szerepre Ázsiában, ahogyan az már a Meidzsi-éra alatt (1868–1911) is elfogadott politikai célként szerepelt.* Már az első világháborút követően előtérbe kerültek a terjeszkedést igazoló elméletek, ezek közül az egyik legjelentősebb a geopolitika lett. A politikatudósok közül elsőként Masamichi Ryama nyitott a geopolitika felé. Ő a Tokiói Birodalmi Egyetemen a politikatudomány professzora volt, s egyben tagja annak az agytrösztnek, amely Konoe miniszterelnököt szolgálta, és megalkotta a „kelet-ázsiai jóléti szféra” elméletét. Ennek lényeges vonásai: 1. Igazolni a kelet-ázsiai „együttműködést”, ami azt jelentette, hogy a kibővített fogalomként felfogott KeletÁzsia a japánoké. 2. A gyenge kínai nacionalizmussal szembeni japán invázió indoklása (ezt a célt szolgálta a kommunista befolyás veszélyének a hangoztatása). 3. A Népszövetség és a globalizmus elleni regionalizmus alapjainak a bizonyítása, a Japán vezetésével eljövő örök béke, melyet a folyamatos jóléti növekedés fog jellemezni, és egyfajta ázsiai nacionalizmus kialakítása. 1940. augusztus 1-jén Yosuka Matsuoka külügyminiszter proklamálta a „Nagyobb kelet-ázsiai jóléti szféra” politikát. A nagyobb Kelet-Ázsia magába foglalta Kelet- és Délkelet-Ázsiát, s a második világháború közben hozzákapcsolták a tervhez Indiát, Ausztráliát és Új-Zélandot. A koncepció kivitelezésére 1942-ben felállították a Kibővített Kelet-Ázsia Minisztériumot. A kelet-ázsiai térség csatlósállamok sorából állt. A Fülöp-szigetek, Burma és Thaiföld esetében a japánok katonai támaszpontokra és gazdasági privilégiumokra tartottak igényt. Thaiföld mozgástere maradt meg leginkább, hiszen önállóan csatlakozott a japánokhoz, ezért területileg még gyarapították is az országot. Formailag Burma 1943. augusztus 1-jén, a Fülöp-szigetek október 14-én kapta meg a függetlenséget. Indokínában csak kényszerűségből, 1945 tavaszán adták át a hatalmat, és deklarálták Kambodzsa, Laosz függetlenségét is. 60 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kínában Mandzsukuo (függetlennek kikiáltott, japán vezetésű bábállam az elfoglalt Mandzsúria területén) leválasztásával és a sikertelen háborúval kénytelenek voltak a nankingi Vang Csing-vej csatlóskormányt erősíteni. Ennek megfelelően 1943-ban több koncesszióról lemondtak annak fejében, hogy ez a kínai kormányzat hadat üzenjen az angol–amerikai szövetségnek. Megválasztottak egy nagy tanácsot, mely koordinálta volna az új ázsiai gazdasági szférát, de – dominánsan – sok volt benne a japán, és erőltették a japán nyelv közvetítő nyelvként való bevezetését, ami viszont óriási felháborodást keltett Ázsiában. A többi nemzet hamar észlelte: a nyugati kolonizációt fel fogja váltani egy újabb, ázsiai gyarmatosítás. „Békaugrásokkal” Tokió felé A Midway-szigeteknél aratott amerikai győzelemmel (1942. június) megkezdődött az amerikaiak szívós előrenyomulása. 1942. szeptember és 1943. február között elkeseredett dzsungelharcokban az amerikai csapatok az első szárazföldi győzelmüket arattak az Ausztráliától északkeletre lévő Guadalcanalnál, amelyet hosszú és kemény harcok után az ellenfél kénytelen volt kiüríteni (24 ezer emberből mindössze ezren maradtak életben). A Salamon-szigetek Rendowa nevű tagján partra szállva 1943. június 30-án megkezdődött az ún. „békaugrás” hadművelet (békaugrás szigetről szigetre). Először a stratégiailag fontos szigetek ellen intéztek támadást. Ezzel a módszerrel – súlyos áldozatok árán – elfoglalták a Marshall- és a Mariana-szigeteket. Az ütközetek hasonló módon zajlottak le: tűz alá vették a kiszemelt sziget védműveit, gyújtó- és késleltetett bombákkal letarolták a felszínt, a tömérdek kétéltű harc- jármű segítségével sikeresen partra szálltak a tengerészgyalogosok, majd következett a véres kézitusa. Nagy szerepe volt az amerikai sikerekben az 1943 őszére felállított hat hatalmas repülőgép-hordozóval, egyenként 90 repülőgéppel, saját javító-, öntőműhellyel, kikötővel, kórházzal s más felszereléssel rendelkező 5. flottának, valamint a Task Force–58 elnevezésű flottának. Utóbbi 1941 júniusában megtisztította a Saipanszigetet, majd a közeli Tiniant is elfoglalták, a helyreállított repülőterekről a B–29-es hosszútávú bombázók már rendszeresen tudtak japán célpontokra csapást mérni. (A Hirosimára ledobott atombombát szállító gép is Tinianról emelkedett a levegőbe.) A következő célpont a Fülöp-szigetek volt, amely ellen október 20-án a Leyte-öbölben partra szállt 4 hadosztály. 1944. október 23-án kezdődött a második világháború legnagyobb tengeri ütközete. A japánok 64 hajóval támadtak a 216 egységet számláló amerikai hajóhadra. A végeredmény totális japán vereség. 1945. július 5-én MacArthur bejelentette a Fülöp-szigetek felszabadítását (a császári hadsereg kb. 400 ezer katonát veszített!). Az Egyesült Államok hadvezetésének az volt a stratégiai célja, hogy Japánt légitámadásokkal kényszerítse megadásra, mivel a partra szállás igen véres, mintegy félmilliós veszteséget jelenthetett volna. Ennek megfelelően Tokió és más nagyvárosok ellen májusban elkezdődtek a pusztító bombázások. Augusztus 2-án 800 darab B–28-as bombázó intézett légitámadást Japán ellen. Négy városra és Kavaszaki olajipari centrumára hatezer tonna gyújtóbombát dobtak le. Az utolsó felvonás Az amerikai offenzíva két ága (a déli MacArthur és a keleti Nimitz tengernagy vezette szárny) egyesülve 1945. április 1-jén kezdte meg Okinawa szigetének ostromát. Tizenegy heti ellenállás során az elkeseredetten védekező japánok 90 ezer főt veszítettek. A japán szigetek legnagyobb, déli tagjától, Kjúsú szigetétől csak 500 kilométerre fekvő szigetcsoport elfoglalása az amerikai hadseregnek is komoly veszteséget okozott (12 520 halott és 36 631 sebesült), viszont megnyitotta az utat a japán anyaország felé. A Szovjetunió – a Japán elleni háborúba való belépésre vonatkozó előzetes ígéretei alapján – 1945. április 5-én – két hónappal Jalta után – felmondta az 1941. áprilisi, Japánnal kötött semlegességi egyezményt. A szovjet vezetés Potsdamban 1945 júliusában megerősítette elhatározását, és csapatainak jelentős részét átcsoportosította a Távol-Keletre. Vaszilevszkij marsall 1,5 millió ember, 26 ezer löveg és aknavető, 5500 harckocsi, illetve önjáró löveg, továbbá 3800 harci repülőgép felett rendelkezett. Ez az erő a Kvantung-hadseregcsoporttal szemben – mely Mandzsúriában állomásozott – jelentős fölényt képviselt. Nem meglepő, hogy az augusztus 9én megindított támadást követően már 19-én a Kvantung főparancsnokság letette a fegyvert. Ez biztosította, hogy a későbbiekben a moszkvai vezetés tevőlegesen támogatni tudta a koreai és kínai kommunistákat.
61 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Hirohito császár augusztus 14-én kikényszerítette az akkor még mindig a végső ellenállásban gondolkodó katonai vezérkartól a fegyverszünetet, illetve később a feltétel nélküli kapitulációt, amit szeptember 2-án a Tokiói-öbölben lehorgonyzott, Missouri nevű csatahajón írtak alá. Ezzel véget ért az emberi történelem eddigi legvéresebb háborúja. * Vö. Farkas Ildikó: Az ellentmondások földje: Japán. História 2001/2. sz. (A szerk.)
2. Képek
62 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
63 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
64 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
65 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. A kutya õshazája: Kína HÍREK FARKAS Ildikó A kutya őshazája: Kína Tudjuk, hogy az ember elsőként a kutyát háziasította mintegy 15 ezer évvel ezelőtt Kelet-Ázsia térségében. A Science magazin 2002 novemberében több tanulmányt közölt a kutya kultúrtörténetéről. Beszámoltak arról, hogy európai, ázsiai, észak-amerikai és afrikai kutyák százainak mitokondriális (csak anyai ágon öröklődő) DNS-vizsgálatát végezték el, melynek eredményéből a tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy minden ma élő kutyafajta a 15 ezer évvel ezelőtt Kína területén élt 5-6 nőstényfarkastól eredeztethető. A kutyák genetikai állománya öt elkülöníthető típusban jelentkezett. Észak-Amerika ősi, azaz az európaiak bevándorlása előtti időkből származó kutyamaradványainak vizsgálata azt mutatta, hogy valamennyi akkori kutyafajta őse az ázsiai szürke farkas. Ez azt jelenti, hogy az Amerikát 12-14 ezer éve benépesítő emberek már magukkal vitték a kutyát is. Kik voltak az első emberek Amerikában? Az eddigi régészeti leletekkel alátámasztott elmélet szerint Amerika őslakói az indiánok voltak, akik Ázsiából, a Bering-szoros helyén az akkor még meglévő földnyelven át vándoroltak a kontinensre. A legkorábbi emberi maradványok (12 ezer évesek) rövid és széles koponyaformája ugyanis a mongoloid rassz jegyeit mutatja. Mexikóban azonban 2002 novemberében angol és mexikói tudósok meglepő eredményre jutottak. A mexikóvárosi múzeumban már száz éve őrzött, de sosem vizsgált régi csontvázakat most 13 ezer évesre datálták. Ami igazán meglepő, hogy ezek a koponyák egészen mást típusúak, mint az eddig ismert legkorábbi amerikai népé: a hosszú és keskeny koponyák inkább kaukázusi, mint mongoloid jellegűek. Chilében már találtak 14 ezer évesnél régebbi, emberi maradványok nélküli, de emberi tevékenységre utaló szerszámokat és háztartási eszközöket, de a hozzá tartozó népet még nem tudták azonosítani. Valószínűsíthető tehát, hogy Amerika benépesülése sem csak egy irányból és egy időben történt. Meglehet, hogy a régebbi emberek – azaz a most felfedezett hosszú fejű népesség – még az indiánok előtt éltek Amerikában. A tudósok még vitáznak eredetükről, elképzelések szerint a „hosszú fejűek” a mai Japán területéről vagy a Csendes-óceán szigeteiről érkezhettek. (Vö. História 2001/4, Hírek: Újraírják Amerika történelmét. A japán és a dél-amerikai népesség virológiai hasonlóságáról vö. História 2001/2, Hírek: DNS-vizsgálat és régészet) Ősi szentély Írországban Hatalmas szentélyre bukkantak ír régészek a Tara-hegy alatt. Tara (Dublintól 48 km-re északnyugatra) az ír őstörténet mitikus és kultikus központja. Az ír mitológia szerint Tara („Tanácskozóhely”) volt a fővárosa a firbolgoknak, akik Görögország területén éltek szolgaságban, és onnan menekültek az Ír-szigetre. (A történeti kutatás szerint az Ír-sziget benépesülése Kr. e. 6000 körül kezdődött vadászó-halászó népekkel.) Itt megtelepedtek, és a gael népek (kelták egy csoportja) érkezéséig (Kr. e. 1500 körül) uralták a szigetet. Tara azonban stratégiai fekvése miatt – hegyéről belátni Írország több mint egyharmadát – a gaeleknek is fővárosa lett. Innen indult az országot behálózó öt főút, itt tartották a legnagyobb vásárt (feis) és az előkelők gyűlését, a helyi fejedelmek házakat tartottak fenn itt, és itt lakott a „főkirály” is. „Az írek története” pompázatos ceremóniákról és számos történeti eseményről számol be Tara fővárossal kapcsolatban. A hagyomány szerint a királyokat is itt temették el, innen kapta Tara „A Királyok Völgye” elnevezést. Tara egészen a 6. századig Írország fővárosának számított. Minderre régészeti leletek is utalnak. A legkorábbi emlék egy Kr. e. 2100 körülire datált sírkamra egy ovális földsáncon belül (ezt a „királyok erődje” névvel illették), a földsánc közepén két földhányással, amelyek egyikén a királyi koronázó helynek tartott kőoszlop található. A Kr. u. első évszázadokból pedig egy nagy kör alakú földvárat tártak fel, rajta több földépítménnyel, melyről azt feltételezik, itt lehetett a királyok székhelye. Az ír régészek 2002 novemberében egy speciális föld alatti radar segítségével állapították meg a szentély pontos lelőhelyét és méreteit (mintegy 180 méter hosszú!). Becslések szerint a szentélyt valamikor Kr. e. 2500–2300 között építették. A szent helyet valaha 300 hatalmas, mintegy két méter átmérőjű tölgyoszlop vette körül. A szentély rituális célokat szolgált, az itt gyakorolt rítusok a termékenységgel állhattak kapcsolatban. A kutatók szerint itt szentelhették fel a helyi uralkodókat. (A hagyomány szerint 142 király uralkodott Tarában.) 66 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Számos nagy gyűrűerődítmény és sír is található a szent helyen, valamint további álló köveket is sikerült feltárni. Fekete fáraók A fekete fáraókként is emlegetett núbiai uralkodók ókori szobraira bukkantak rá francia és svájci régészek a Nílus völgyében, Szudán északi részén. A kutatók omladozó templomok között, egy akna mélyén találtak rá a gránitból készült, finoman megmunkált királyszobrokra. Minden egyes darab hátán és talpán látható az uralkodó belevésett neve. A szobrok rongált állapotúak, de mivel úgy tűnik, több mint kétezer éve hevernek helyükön érintetlenül, a kutatók úgy vélik, hogy a sérüléseket az egyiptomiak okozták a núbiai uralom végeztével, mert még a fekete fáraók emlékét is ki akarták törölni országuk történelméből. A núbiai királyok és birodalmuk, a hatalmáról és gazdagságáról híres Kus története Kr. e. 1000 körül kezdődött. Az etióp királyok vezetésével a Kr. e. 8. század folyamán a kusita állam annyira megerősödött, hogy Kr. e. 722 körül elfoglalták az akkor már több mint két évszázada idegen uralom (Kr. e. 945 óta) alatt álló Egyiptom déli területét, és az etióp király (Pianhi 740–713) megalapította a XXV. egyiptomi uralkodói dinasztiát (712). Taharka (690–644) idején hatalmas építkezések folytak Thébában, Napatában, és ekkor épült a karnaki templom oszlopcsarnoka is. A kusita birodalom virágkora az asszírok támadásáig tartott, akkor (Kr. e. 664) az Egyiptomba helyezett Pszammetik asszír helytartó függetlenítette magát az asszír birodalomtól, megalapította a XXVI. dinasztiát és uralma alatt egyesítette Egyiptomot. Dán gyarmatok és rabszolgák Európa kevéssé dicsőséges múltjához tartozik az európai államok gyarmatosító és rabszolgatartó tevékenysége a 15. századtól egészen a 20. századig. Ebben a spanyolok és portugálok, majd az angolok, franciák, hollandok, olaszok, németek mellett „kisebb” államok is részt vettek, mint Belgium vagy Dánia. A közelmúltban jelent meg egy dán történész, Ole Justensen a dán gyarmatosítás és rabszolgatartás sötét történetét leíró, nagy vitát kiváltó munkája. A dánok ugyanis – Justensen számítása szerint – nagyjából 100 éven keresztül (1700 és 1803 között) összesen mintegy százezer rabszolgát szállítottak az Aranypartról, a mai Ghána területéről az Atlantióceánon keresztül a nyugat-indiai területekre, illetve a karib-tengeri szigetvilág dán cukorültetvényeire. A szállítás során a rabszolgák mintegy 15 százaléka még a hajókon meghalt. (A dán szakemberek vitatják ezeket az adatokat.) Dániának Európában három ún. hideg gyarmata volt: Izland (1944-től független), illetve a ma is Dániához tartozó, de önálló közigazgatással rendelkező Grönland (1729-től gyarmat, 1979-től teljes belső autonómiával) és a Feröer-szigetek (1948-tól teljes önkormányzati státussal). Dániának ezek mellett három ún. meleg gyarmata volt. Az afrikai Aranypart 1658 és 1850 között dán fennhatóságú gyarmat, a rabszolga-, arany- és elefántcsont-kereskedelem egyik központja volt. (1874-től brit protektorátusként működött egészen 1957-ig, amikor Ghána néven az első afrikai országként elnyerte függetlenségét a Brit Nemzetközösségen belül.) Dánia három nyugat-indiai szigetén, a Kis-Antillák legnyugatibb szigetein az 1600-as évek elejétől cukornád ültetvényeken dolgoztatták a rabszolgákat. (1917-ben az USA megvásárolta az azóta Virgin-szigetek néven ismert területeket.) A navaho kódolók A második világháború csendes-óceáni hadi eseményeiről éppen e számunk közöl cikket. A kialakuló amerikai fölény egyik okát egyesek a japán rejtjelezés fejletlenségével magyarázzák. Ez azonban csak részben igaz. A japánok ugyanis meg tudták fejteni az amerikai szárazföldi egységek és a légierő titkos kódjait, de a haditengerészetét nem. Ám az összes japán kódot megfejteni tudó amerikaiak így kétségtelen fölénybe kerültek. Milyen volt a haditengerészet e megfejthetetlen kódja? Csak évtizedekkel a háború után derült ki (hiszen a háború után is szükség volt a rejtjelezésre!), hogy a titkos nyelv a navaho indiánok nyelve volt. Minden haditengerészeti egység rádiójánál navahok ültek, akik a speciálisan kódolt üzeneteket villámgyorsan és hibátlanul továbbították (egy háromsoros angol üzenetet 20 másodperc alatt!). Az ötlet egy első világháborús amerikai veterántól származott, aki – bár nem volt navaho, de köztük nőtt fel és beszélte nyelvüket – felismerte a navaho nyelvben rejlő kódolási lehetőséget. Ez a nyelv egyrészt íratlan, másrészt különösen bonyolult mondatfelépítése miatt teljességgel érthetetlen azok számára, akik nem ismerik. Márpedig csak a navahok beszélik Amerika keleti részén. Miután az ötlet megnyerte a Csendes-óceánra 67 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
vezényelt csapatok tábornokának tetszését, 1942 májusában megkezdték a navaho kódolók egységének kialakítását. A navahok megalkották kódjukat, melynek lényege az volt, hogy az angol ábécé betűihez navaho szavakat rendeltek, és így az üzenetek továbbításakor gyakorlatilag csak egy értelmetlen navaho szöveget küldtek egymásnak. A kódfejtő ezeket a szavakat fordította vissza angolra, de csak az angol megfelelő első betűjét használta fel az üzenet megfejtéséhez. Persze alkalmaztak navaho szavakat is hadászati kifejezésekre, pl. a navaho „vashal” jelentette a tengeralattjárót, a „kolibri” a vadászgépet, a „fekete út” a katonai szakaszt. 200 navaho kódfejtő harcolta végig a második világháborút. Szolgálatukért 2001-ben az USA legmagasabb kitüntetését, a kongresszusi arany- és ezüstérmet kapták meg. Ma már csak harmincöten élnek a kétszázból – az ő tiszteletükre és az azóta elhunytak emlékére nyilvánították 2002 novemberét az Amerikai Indián Örökség hónapjának.
2. Képek
68 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
69 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
70 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
71 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
72 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
73 Created by XMLmind XSL-FO Converter.