História Created by XMLmind XSL-FO Converter

História 1981-01

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1981-01 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom 1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Ki volt az elsõ Budavár visszafoglalásánál? ......................................................................... 1 2. Képek .................................................................................................................................... 3 2. ........................................................................................................................................................ 5 1. A budai ostrom érmeken ....................................................................................................... 5 2. Képek .................................................................................................................................... 6 3. ...................................................................................................................................................... 10 1. A különc halála Teleki László ...................................................................................... 10 2. Képek .................................................................................................................................. 14 4. ...................................................................................................................................................... 18 1. Tanárok, diákok a pápai református kollégiumban ............................................................. 18 2. Képek .................................................................................................................................. 20 5. ...................................................................................................................................................... 23 1. A biatorbágyi merénylettõl a statáriumig ............................................................................ 23 2. Képek .................................................................................................................................. 26 6. ...................................................................................................................................................... 29 1. Miért nem bombázták az amerikaiak a náci haláltáborokat? .............................................. 29 2. Képek .................................................................................................................................. 32 7. ...................................................................................................................................................... 34 1. Kautsky és a dualizmus kori Magyarország ........................................................................ 34 2. Képek .................................................................................................................................. 36 8. ...................................................................................................................................................... 37 1. A nagyszentmiklósi Bartók-ház tudatformáló hagyományai .............................................. 37 2. Képek .................................................................................................................................. 42 9. ...................................................................................................................................................... 45 1. A dákoktól a negyvennyolcas forradalom bukásáig ............................................................ 45 2. Képek .................................................................................................................................. 46 10. .................................................................................................................................................... 48 1. Az ókor hét csodája bélyegeken .......................................................................................... 48 2. Képek .................................................................................................................................. 50 11. .................................................................................................................................................... 54 1. Hitler magyarországi helytartója: E. Veesenmayer ............................................................. 54 2. Képek .................................................................................................................................. 56 12. .................................................................................................................................................... 59 1. A lángoló hídfõ ................................................................................................................... 59 2. Képek .................................................................................................................................. 61 13. .................................................................................................................................................... 64 1. Történelem több tízezer példányban ................................................................................... 64 2. Képek .................................................................................................................................. 65 14. .................................................................................................................................................... 71 1. Hormuz a keletnyugati kereskedelem történetében .......................................................... 71 2. Képek .................................................................................................................................. 72 15. .................................................................................................................................................... 73 1. Egy meg nem történt kivégzésrõl. Thököly Imre ................................................................ 73 2. Képek .................................................................................................................................. 73 16. .................................................................................................................................................... 75 1. Utasellátás reformkori gõzhajókon ..................................................................................... 75 2. Képek .................................................................................................................................. 76 17. .................................................................................................................................................... 77 1. TISZTELT SZERKESZTŐSÉG ......................................................................................... 77 18. .................................................................................................................................................... 79 1. Történelemkönyv–történelem tankönyv .............................................................................. 79 2. Képek .................................................................................................................................. 80

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Ki volt az elsõ Budavár visszafoglalásánál? BARTA János, Ifj. Ki volt az első Budavár 1686-i visszafoglalásánál? Budán a vár északi lejtőjén meredek utca viseli Fiáth János nevét. Angyalföldön Petneházy Dávidról neveztek el utcát. A főváros így rótta le tiszteletét azok előtt, akik Budavár 1686-i visszafoglalásakor – több nemzedék meggyőződése szerint – elsőként jutottak be az ostromlott várba. De a hagyomány nemcsak az ő nevüket őrizte meg, mint „elsőkét”, hanem további három ostromlóét: Ramocsaházy Endréét, Martin Günther Pechmannét és Michele d‟Aste báróét is. Amikor – lassan már egy évszázada – a történetírás először próbálta meg tudományos igénnyel megoldani azt a kérdést, hogy valójában ki is volt az első Budavár visszafoglalásakor, nem kis meglepetéssel tapasztalta: a hagyomány bizonytalansága a korabeli források ellentmondásaira vezethető vissza. Eörményesi Fiáth János, a győri hajdúk őrnagya elsőségéről magától a nádortól, Eszterházy Pál hercegtől kapott igazoló oklevelet. Petneházy Dávid huszárezredes mellett Cserey Mihály, a kortárs erdélyi történetíró állt ki, a bajor Pechmann mellett I. Lipót adománylevele (amivel nevezettet báróságra emelte) tanúskodott, végül az olasz d‟Aste alezredes hősiességét olasz források bizonyították. Az öt említett ostromló közül egyedül Ramocsaházy százados elsőségét nem igazolta korabeli forrás. Ennek hiányát azonban egy – a 18. század elején Budán közismert, s a közvetlen utókor által többször lejegyzett – kalandos történet látszott pótolni. Eszerint Ramocsaházy a török üldözése közben társaitól elszakadva egyedül jutott a Szent György térre, ahol a túlerő elnyomta s ellenségei felakasztották egy fára. A fa azonban szerencsére fiatal, ága hajlékony volt, így a százados lábujjhegyre állva ki tudta várni, míg társai odaértek s megszabadították kínos helyzetéből. A híres fa még sokáig idegenforgalmi nevezetesség volt. Egy kegyesrendi szerzetes így emlékezik rá a 18. század második felében: „1749-ben magam is láttam és megtapogattam a fatörzset.” Ramocsaházy magas életkort megérve 1746-ban (tehát 60 évvel az ostrom után) halt meg. „Estefelé temetőnkbe kísértem Ramocsaházy századosnak földi maradványait, ki 105 éves volt. Ő volt az első, ki Buda bevétele alkalmával a falra tűzte a zászlót” – búcsúztatta naplójában egyik társa. A történettudomány szerencsére nem bocsátkozott meddő vitákba az elsőség kérdéséről. Hamar nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy egy olyan hatalmas vár ostrománál, mint Buda, olyan támadásban, amelynek során a várat – a Duna felőli, keleti falak kivételével – minden oldalról megrohamozták, aligha lehet az abszolút elsőséget megállapítani. Mivel az ostromlók rövid időn belül több helyen is áttörték a védelmi vonalat, az is magától értetődő lehet, hogy minden falszakasznak megvolt a maga első elfoglalója, akik közül bizony a heves harcokban nem mindenki maradhatott életben. Az a tény, hogy az olasz d‟Aste báró kivételével az említett „elsők” valamennyien az ostromot túlélők közül kerültek ki, csak további óvatosságra int. A kutatások során azután az ostrommal kapcsolatos más, az elsőség problémájánál sokkal fontosabb kérdések is felmerültek. Ilyen volt a magyarok részvétele az ostromban, amelyről a források szintén igen ellentmondásosan nyilatkoztak. Ne feledjük: Thököly törökbarát felvidéki fejedelemségét csak a megelőző évben (1685-ben) sikerült leverni, míg az erdélyi fejedelemség továbbra is kitartott a török szövetségében. Nem csoda, ha Bécs bizalmatlanul szemlélt minden magyart. A Buda alatti táborban a magyarok száma – kb. 13–15 ezer fő – az ostromló seregnek mindössze ötödrészét tette ki, de a főparancsnokság nekik nem engedte meg, hogy önálló hadat alkossanak, hanem a különféle osztrák és birodalmi német seregekbe osztották be őket. A messze földről összegyűlt ostromlók között pedig sikerült elhinteni a gyanút a magyarok iránt. Az angol James Richard mérnök a következőket írta arról a napról, amikor 2000 hajdú érkezett a táborba: „Ugyanezen éjjel történt, hogy több angol podgyászát ellopták, így tőlem is a hátamon viselt ingem kivételével mindent. Eleinte a hajdúkra fogták a lopást, akik, úgy mondják, híresek ebbeni ügyességükről, de utóbb kiderült, hogy saját inasaink voltak a bűnösök.” Az önálló vezetést nélkülöző magyarok haditetteinek nem is volt külön krónikása. A harcostársak feljegyzéseiből azonban kiderül, hogy többnyire a legnehezebb pontokra állították őket. Richards mérnök így írta le augusztus 14-e eseményeit: „Taaffe tábornok 3 vagy 4 század dragonyost egy hegy tövében egy magyar csapat mögé helyezett el, mely magyarok ekkoron jobb szárnyunk jobb oldalára voltak beosztva. Ezeket a törökök nemsokára megtámadták s visszanyomták, de az említett lovasszázadok csakhamar segítségükre jöttek s új bátorságot öntöttek lelkükbe és visszaverték a törököket. E segédcsapatok közreműködése nélkül a törökök minden kétségen kívül darabokra vágták volna a magyarokat.”

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Az egyik roham előtt a fővezér, Lotharingiai Károly herceg állítólag ki is jelentette, hogy azért állítja a magyar gyalogságot, a hajdúkat a legveszélyeztetettebb helyekre, hogy „legalább csekélyebb értékű nép vesszen”. A főhadparancsnokság július 26-i rendelete ugyanezt a hajdúk ügyességével indokolta: „Miután a magyar hajdúk a fegyverrel épp olyan ügyesen tudnak bánni, mint a törökök, közülük bizonyos számút ki kell válogatni, a gránátosok mellé adni s ismeretes fürgeségüket a török mellvéd tetejének megmászására használni.” Az első sorokba állított magyarok előtt így gyakran nyílt alkalom arra, hagy kitüntessék magukat. A július 24-i rohamban az első, aki a várat körülvevő árkok felső vonalába lépett, Fiáth János őrnagy volt 600 hajdújával. A július 27-i általános rohamban, amikor az ostromlóknak először sikerült átjutniuk a falak elé emelt árkokon és cölöpsorokon, a győri hajdúk egyik meg nem nevezett zászlótartója lépett fel elsőként a falakra s kitűzte oda a magyar lobogót. Petneházy Dávid és huszárjai a Richards mérnök által említett‚ augusztus 14-i ütközetben tűntek ki vitézségükkel. A magyarok türelmetlen lelkesedése még az óvatoskodó haditerv korlátait is áttörhette. Zsarnóczi, Apafi Mihály erdélyi fejedelem követe, aki mindössze egy hetet töltött az ostromlók táborában, a következőket jegyezte fel az ostromlók és a nagyvezír felmentő csapatainak összecsapásáról: „A törek balszárny megiedvin, hogy a Dunának ne szorítsák, megfutamodott. A nímet a tábora helyitül a töreket tovább nem őzte, a magyar egy mírfüldig Ercse nevű vígvárig űzte és vágta, a holott a herceg is utánnok özent, hogy tírjenek vissza, mert bizony, ha az ellenség megnyomja őköt, egy nímetet sem küld segítségekre, úgy meg is fordulának. A holott az egísz tisztek és a herceg nagy dicséretit mondották a magyarok felül és meg is vallatták nyiltan, hogy csak nem hadakozhatnak magyar nélkül a törek ellen.” Ez utóbbi megállapítás persze inkább Zsarnóczi uram vágyait tükrözi, mint a valóságot. A fegyelemre ugyanis a táborban nagy szükség volt, különösen miután megérkeztek Szolimán nagyvezír hadai. A tehetségtelen, határozatlan nagyvezír azonban végül csak bátortalan hadműveletekbe kezdett. Támadását a császáriak visszaverték, sőt azt is sikerült megakadályozniuk, hogy seregéből jelentősebb számú katona jusson a várba. Ilyen előzmények után kerülhetett sor szeptember 2-án, az ostrom 78. napján a végső rohamra. „12 000 főnyi lovas és gyalogos katonaságot vezényeltek rohamra – írja erről a napról Henrik szász herceg titkára. – A jelet délután 3 óra tájban adta meg a sváb üteg 6 ágyúból. Mind a császári, mind a brandenburgi oldalról hatalmas erővel rohanták meg a katonák a futóárkokat. Heves erővel nyomultak utánuk a többiek s beözönlött a katonaság a városba, miután a zsákmányra éhes katonák két másik helyen is megmászták a falat és megnyitották nagykaput. Erre a bajor lovasőrség a kapuba nyomult, s a katonák csak úgy özönlöttek utánuk. A városban általánossá lett a zsákmányolás. A zsákmány nagy volt s még sokkal nagyobb lehetett volna, hiszen ismeretes az, hogy milyen messzi híres gazdagsága volt ennek a városnak, ha csak a kapzsiság vagy a reményvesztettség, avagy a végzet tűzbe nem borította volna a várost. Hat óra felé gyulladt ki, s annyira elterjedt a tűz, hogy kilenc óra tájban már minden lángban állott, s a város képe Trójára emlékeztetett.” A leírásban nem találkozunk a magyar ostromlók említésével. Elfeledkezett volna róluk a hercegi titkár? Nem ő, hanem a hadvezetés látszott megfeledkezni az eddig oly sokszor hasznosnak bizonyult harcostársakról. A kimerült török védősereg ellen a döntő rohamban gyors sikerre számított – a vár valóban 1–2 óra alatt elesett – s az idegen vezérek saját katonáiknak kívánták biztosítani a zsákmány oroszlánrészét. A magyarok tehát most az egyszer nem kaptak helyet az első sorokban, így nem is lehettek elsők a falakon. Petneházy Dávid huszárjait nappokkal előbb a pesti oldal védelmére rendelték. A hagyomány „elsői” mégis az ostrom átlagon felüli résztvevőinek bizonyultak. Fiath és Petnehazy hősiességéről már szóltunk. Az olasz d‟Aste alezredes a végső rohamban közvetlenül a falak előtt kapott halálos sebet. Az ifjú Pechman, a bajor testőri ezred helyettes parancsnoka, vezetője volt annak a mintegy 70 főből álló bajor csapatnak, amely először jutott be a belső palotaudvarra. Egyedül Ramocsaházy Endre tetteinek nem sikerült nyomára bukkanni. Lehet, hogy azért, mert nem lévén főtiszt, a különféle jelentések nem nevezték meg a hadieseményeknél, de az is lehet, hogy mégsem vett részt az ostrom látványosabb akcióiban. Tény, hogy nevét csak később kapta szárnyra a hír, amikor a kiérdemesült százados Budán megtelepedve maga mesélgette az újonnan betelepült város lakóinak hadikalandjait. S könnyen meglehet, hogy e kalandok csak az idő múlásával növekedtek egyre nagyobbra, míg végül Buda lakói, de talán az agg hadastyán maga is elhitték, hogy ő volt az első a vár ostrománál. (S közben senkinek sem tűnt fel az a furcsa ellentmondás, hogy ostrom közben nem szokás az ellenfelet akasztgatni, mikor harcképtelenné tételének más, sokkal gyorsabb módszerei is vannak.) Az ostrom – mint a hercegi titkár is megemlékezett róla – óriási pusztulással járt. Romokban hevert Mátyás palotája, félig ledőlt a gótikus István torony, prédára került a vár berendezése, s ebek harmincadjára a megmaradt Corvinák, Mátyás híres könyvtárának a törökök által is megbecsült darabjai. De az eredmény – úgy látszott – megérte az áldozatot, 145 év után újra keresztény lobogó lengett a vár fokán. A vesztesek bűnbakot, a 2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

győztesek hősöket kerestek maguknak. A hazafelé induló ostromlók vitték magukkal társaik dicsőségének hírét. Az olaszok d‟Aste bárót, a bajorok Pechmannt kiáltották ki a vár első meghódítójának. De kellett a hős a maradóknak is, s a magyar köztudat így emelhette – a valóság némi kiszínezésével, eltúlzásával – a korábbi rohamok legvitézebbjeit a vár első hódítóivá. De ha a hagyomány ez esetben nem is mond igazat, a kiválasztott személyek méltónak bizonyultak a dicsőségre. A Budavár ostroma iránt érdeklődőknek a következő műveket ajánlhatom: Károlyi Árpád: Buda és Pest visszavívása 1686-ban (2. kiadás, átdolgozta Wellmann Imre, Bp. 1936.); Némethy Lajos: Kik voltak elsők Budavárban az 1686-iki bevétel alkalmával (Századok, 1886.); Károlyi Árpád: Jelentések a Budát vívó táborból 1686-ban (Történelmi Tár, 1886.).

2. Képek



1. A budai ostrom érmeken Keretes> FUX Kornél A budai ostrom érmeken A budai vár visszavételéhez kapcsolódó érmeket már 1686-ban, az ostrom évében is készítettek. Több helyen, több fajta anyagból (az aranytól a préselt fáig) születtek, különböző felkészültségű mesterek keze alatt, ezek a jól sokszorosítható kisplasztikák. Az érmek ilyen gyors megjelenését nem pusztán az európai összefogásból eredő hadisiker indokolta. Az érem, könnyen hordozható, fémre rögzített hírforrás volt, a kor kommunikációs eszközeinek egyike. A török hosszú időn át nagy veszélyt jelentett „egész” Európára, és a budai győzelem is bebizonyította, hogy a szultáni sereg sem legyőzhetetlen. Egy-egy ilyen siker valamiféle rögzítése tovább buzdított a török elleni harcra. Ezt igazolja az is, hogy sok, elsősorban olcsóbb anyagból készült érmet találtak hadifelszerelésre erősítve, illetve fülekkel ellátva: a katonák a további harcokban védelmet nyújtó, szerencsét hozó amulettként viselték. Ilyen csoportos jellegű éremtömeg a numizmatikában igen ritka, magyar vonatkozásban pedig egyedülálló. Ebből a nagy sorozatból most csak néhány, az ostrom egy-egy fontos eseményét bemutató darabot emelünk ki. Június 18. Pest elfoglalása (Martin Brunner nürnbergi vésnök munkája.) A bajorok, veszteség nélkül, megszállják Pest városát, amelyet a védők, jó taktikai érzékkel, harc nélkül kiürítettek és a dunai hajóhidat megrongálva a budai főerődbe vonultak. Az érmeképen az erődítménybe rendezetten bevonuló török gyalogságot látjuk, amelyet lovon ülő parancsnoka irányít. A mester időben és térben eltérő eseményeket tömörít egy képbe. Így például a tüzérség még ekkor nem vehette körül a várat és a híd sem volt még egészen lerombolva. Június 24. Víziváros elfoglalása (Martin Brunner munkája.) Az éremkép jobb oldalán egy szabályos négyszögbe rendeződött rohamoszlop hatol be a Víziváros falán lőtt résen át. (A támadás valóban este történt, de a nap a kép bal oldalán – délen – megy le.) A védők egyetlen sortűz után elvonultak a több méter széles nyílástól. A gránátosok és gyalogosok egy-egy tisztje mellett hat külföldi önkéntes lett a roham áldozatává. A tüzérség már a várat is támadja, egyik állása a négy tornyú pesti erődítménynél, a másik a főparancsnok több zászlóval díszített, fallal körülvett harcálláspontja mellett látható. A vár fölött lebegő szimbolikus sas osztrák jelkép, csőrében babér- és pálmaág. Július 13. és 22. A külső erődítmények úgyszólván vér nélküli megszállása és a felvonulási terület kijelölése után elkezdték az árkok és sáncok földmunkáit, a gyalogsági és tüzérségi támadástól is védett ütegállások telepítését, a felszíni ostromművekből pedig a földalatti alagutak (aknák) ásását. Az érem jobb oldalán az osztrákok egy felrobbantott akna és ostromágyú segítségével kialakított résen át támadnak. A bal oldalon, a félholddal díszített templomtorony mellett egy kilenc nappal későbbi esemény látható. Ekkor a bajorok robbantottak: nyolcezer mázsa lőpor vetette szét a királyi palotában levő legnagyobb török tüzérségi raktárt és a vár falát. Az osztrák tábor megfigyelőpontjáról látjuk a bal oldali mezőben Zsigmond palotájának pusztulását. Szeptember 2. A külső védművön túlra vezetett áltámadásra felsorakozott csapatok a török felmentő erők visszahúzódása után nagy erejű tüzérségi előkészítéssel megrohanják a várat. A falakon történő, közel egyórás kézitusa után a harc az utcákon, a házakban folytatódik, majd a kinyitott fehérvári kapun át beözönlik a bajor lovasság. Több ezer török mellett már a vár parancsnoka is elesett, a védők a déli oldalon levő erődszerű épületekbe zárkóznak és itt megadják magukat. A képen a Budát övező hegykoszorút és a visszahúzódott felmentő sereg csapatait jelző lándzsaerdőt látjuk. A külső, ellenük épített sáncrendszert vonal jelzi. A vár felé zegzugos nyomvonallal futnak az ostromsáncok. A rajztechnika, a nézőpont és a feliratozás térképjelleget ad az éremképnek. Az előtér perspektivikus ábrázolása viszont már metszethez hasonló: az ismeretlen vésnök a megforduló gyalogságot ábrázolja. A lovasság továbbvonul az esetleges külső török támadás kivédésére. A tiszt, lovával már egy negyed fordulatot téve, a vár felé fordítja fejét. A döntő roham előkészítésére nyit tüzet a három ágyús üteg, mögötte a gyalogos hadoszlop eleje a roham megkezdéséhez sorakozik. Itt a részben felülnézeti, részben oldalnézeti ábra kapcsolata távlati eltolódást okozott. Az érem hátlapjának latin nyelvű felirata Thökölyt tatár kánként a vert török sereghez sorolja a következő részletben: LEOPOLDI CECIDIT VICTRICIBUS ARMIS: TARTARUS. 5 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

HAN (kán) TEKELI. TURCA. RUERE SIMUL... (BUDA LIPÓT GYŐZTES FEGYVEREI ALÁ KERÜLT: A TATÁR KÁN, THÖKÖLY A TÖRÖKSÉG MEGDŐLT...)

2. Képek





1. A különc halála Teleki László HATOS Géza A „Különc” halála Nyilvánvalóan az utóbbi esztendők politikai indítékú terrorcselekményei is hozzájárultak ahhoz, hogy hazai közönségünkben újra megélénkült az érdeklődés a magyar történelem kiemelkedő alakjaihoz fűződő gyilkossági legendák iránt. Tudjuk, hogy e legendák keletkezése szorosan összefüggött koruk nemzeti problematikájával: a vélt vagy valós gyilkosságok, öngyilkosságok mögött a nemzeti önérzet vissza-visszatérően a „központi hatalom” kezét kereste. Folyóiratunk következetesen kíván a legújabb kutatások tükrében szembenézni ezekkel az esetekkel (Zrínyi Miklós halála, István főherceg öngyilkossága, II. Lajos „megöletése” stb.). Alább Hatos Géza cikkét közöljük Teleki László sokat vitatott halálának körülményeiről. (A szerk.) 1861. május 8-án reggel fél nyolckor lihegő küldönc rontott be Pest város főkapitányának, Thaisz Eleknek hivatali szobájába. Levelet hozott Teleki Gyula gróftól, aki arról értesítette a főkapitányt, hogy nagybátyját, gróf Teleki Lászlót reggel lőtt sebbel holtan találták hálószobájában. A hírt a család csakhamar megérkező jószágigazgatója is megerősítette. A főkapitány idegesen intézkedett: a város tiszti főügyészével, Thanhoffer Károllyal és Flór Ferenc városi főorvossal együtt a belvárosi templom mellett akkor még álló régi pesti városházáról azonnal átsietett a közel fekvő Szervita téri Teleki házba és egyúttal oda kérette Kovács Sebestyén Endre doktort, Deák Ferenc nagytekintélyű háziorvosát, később Kirner Józsefet, a híres pesti puskaművest és Mayer György fényképészt is. Alig telt el egy óra: reggel fél kilenckor a hivatalos eljárás már megindult. A holttest felett megkezdődött a helyszíni szemle jegyzőkönyvének felvétele. A főkapitánynak minden oka megvolt az idegességre, de a sietségre és az óvatosságra is. A halott ugyanis főúri rangjától függetlenül is jelentős személyiség volt: és nemcsak mint már fiatalon (1841) egy nagy és szertelen tehetségre mutató romantikus tragédiának, a „Kegyenc”-nek szerzője, hanem (és elsősorban) mint politikus is. Már a 48 előtti reformellenzéknek egyik radikális vezéralakja, az 1848-as magyar kormány párizsi megbízottja (akit 1850-ben távollétében halálra ítélt az ellenforradalom), majd a nyugat-európai magyar emigrációnak végig az 50-es éveken át Kossuth mellett egyik legtekintélyesebb vezetője. 1860 végén egy angol útlevéllel álnéven tett drezdai útja alkalmából a rendőrség letartóztatta, és a szász kormány kiszolgáltatta az osztrák hatóságoknak. A hatalmas nemzetközi felháborodás hatására azonban Ferenc József – miután szavát vette, hogy „egyelőre” nem fog politizálni – szabadlábra helyezte és megengedte visszatérését Magyarországra. E hónapok azonban a Birodalom politikai rendszere 1849-ben megkezdett modernizálási kísérletének, az abszolutizmus csődjének és rohamos fellazulásának hónapjai, és az udvar szorult helyzetében legveszélyesebb belső ellenzékével, a magyarokkal próbált egyezkedni. Az ennek a szándéknak jegyében 1861 tavaszára összehívott országgyűlésre főrendként meghívott (és ezáltal a politizálás tilalmától magát joggal felmentettnek érző) Teleki így ismét visszatért a közéletbe – mégpedig mit sem változtatva az emigrációban is vallott radikális függetlenségi felfogásán. Az udvarnak Magyarország helyzetét még mindig az összbirodalom keretei között rendezni kívánó törekvésével szemben Teleki (aki az országgyűlésen végül is nem főrendként, hanem mintegy tüntetésként – 48-as választókerületének képviselőjeként vesz részt) az 1849 óta, fennálló állapot teljes törvénytelenséget hangoztatta és (Kossuth politikájának megfelelően) minden egyezkedés előfeltételeként az 1848-as alap teljes helyreállítását követelte. Csakhamar kiderült, hogy ez az álláspont, melynek az országgyűlés részéről történő elfogadása minden további egyezkedés megszakításával fenyegetett, a képviselők többségét érezheti maga mögött. Az országgyűlés állásfoglalását kialakító vita megindítása éppen május 8-án reggelre volt kitűzve. A városban feszült a hangulat, hiszen mindenki tudja: délelőtt várható, hogy Teleki nagy beszédben kifejti álláspontját a legalább részletekben békülékenyebb Deák Ferenc-féle koncepció ellenében. De ez a szónok, a pártvezér ezekben az órákban már halott. És már csak az a kérdés: hogyan halt meg, kinek a keze sütötte el a fegyvert? A helyszín A Teleki család kétemeletes pesti házára ma már csak az idősebb generáció emlékezik: a Budapest ostroma alatt elpusztult 18. század végi jellegtelen városi ház a mai Martinelli téren, a parkolóház és a vele összeépült modern irodaház helyén állt. A ház e napokban a kiterjedt rokonság számos tagjának szolgált pesti lakásul. Teleki Sándor és Teleki Gyula grófok egyenként kétszobás lakrészei a ház II. emeleten voltak – és addig, míg az épületben végleges lakása elkészül, itt közöttük kapott ideiglenesen két szobát nagybátyjuk, Teleki László is. E szobák valamennyien a Szervita térre néztek ablakaikkal és végig egymásba nyílt. De az őket elválasztó ajtókat le is lehetett zárni, mivel mindegyik lakrész a lépcsőházból külön is megközelíthető volt, mégpedig Teleki


Sándoré és Teleki Lászlóé egy közös, Teleki Gyuláé pedig egy külön előszobán keresztül. A lépcsőház szemközti oldalán nyílt a 3 inas közös szobája. A jegyzőkönyv a szoba, az elhelyezés ideiglenes voltából következőleg még meglehetősen szegényes és zavaros berendezését is részletesen leírta (úgy amint azt az ennek alapján készített vázlatunk mutatja). Különös figyelmet szentel az asztal végén fekvő nyitott „pisztolyszekrény”nek: pisztolyokkal, s mint írja, „teljes pisztolykészlettel, két pisztollyal, az egyik pisztoly üresen benne hever, a lőportülökből csak néhány lövésre való lőpor hiányzik, golyó van 22 darab, lőflastrom (vagyis az elöltöltő pisztolyok megtöltésénél nélkülözhetetlen fojtás – H. G.) van 6, melyek közül egy páratlan a golyók között vala, a pisztolyszekrényben... minden készlet megvan, csupán (a pisztoly kakasának ütésére meggyulladva a lőportöltetet meggyújtó, robbanóanyaggal töltött – H. G.) lőkupakok hiányoznak, ezek az íróasztal egyik nyitott fiókjában találtattak; ugyancsak ezen asztal nagy fiókjában találtatott az elhunytnak, mint látszik be nem végzett országgyűlési beszédje.” Az éjjeliszekrényen Toldy Ferenc „A magyar birodalom alaptörvényei” című munkája hevert, nyilván anyagként az éppen készülő beszédhez. Az áldozat Ebben a környezetben – a rajzunkon megjelölt helyen és helyzetben – feküdt a holttest, rajta „fekete magyar nadrág… továbbá veres tarka ing, alatta szőring, fekete nyakkendő rendesen felkötve, mindkét lábán fejér harisnya, melyek talpai porosak, illetőleg piszkosak valának, ezen körülményből azt gyaníttatik, miszerint az elhunyt halála előtt szobájában papucs nélkül fel és alá járkált azon további körülményből pedig, hogy az ágy végén a paplan lepedőjén hasonló poros piszok volt látható, mint a harisnya talpain az következtethető, miszerint az elhunyt gróf halála előtt járkálása közben az ágyra leheveredett. Az elhunytnak budája, atillája és egyéb ruhája részint a karszéken, részint a ruhafogason vala. A grófnak jobbkeze mutató- és hüvelykujjai a jobb csípő felett a nadrágszíj alá van dugva, a többi ujjak egyenesen kinyújtvák; a balkéz ujjai kevéssé hajlottak, kivévén a mutatóujjat, mely egyenes irányban volt, ezen kéz a bal mellnek szíve táján nyugodott, amely tájon az ingen keresztül a mellüregbe ható körülbelül 3 vonalnyi átmérőjű kerekded alakú nyílás szemlélhető: az ing ezen seb körül sűrűen volt aludt vérrel beszennyezve s a testhez tapadva. A szoba padolatján a seb irányában balra, közvetlen a test mellett nagyobb terjedelmű száraz vérfolt, továbbá a hulla lábai között és a ballábon innen az ágy felé több kisebb-nagyobb vércsepp foltok voltak szemlélhetők, valamint a hullán lévő nadrágon is néhány apróbb vértfolt találtatott, végre a hulla lábainál a jobb lábtól az éjjeliszekrény felé mintegy egy arasztnyira szintén egy kis várfolt vala látható, mely hihetőleg a testnek esése közben támadhatott. A hulla jobb lábától mintegy egy lábnyi távolságra a pamlag felé egy töltetlen pisztoly vala, mely hasonmása a pisztolyszekrényben találtnak, s amelyből Kirner szakértőnek nyilatkozata szerint rövid idő előtt lövés történt... A szoba padolatán a jobb lábtól mintegy fél arasztnyira egy horpadás volt szemlélhető, mely hihetőleg a haláltokozott pisztolynak elejtésétől származik.” (Mikor délután a holttestet boncolás végett a ház egy másik szobájába vitték át, „a test dereka alatt a padolaton nagyobb mennyiségű aludt, illetve elszáradt vérnyom észleltetett”.) A leírás kétségtelenül hiteles – a valóságos állapotot rögzíti, amelyben a holttestet megtalálták. Ezt mutatja az a két térhatású fénykép is, melyet egyenként 3 másolattal a főkapitány rendeletére az időközben megérkezett fényképész készített a szobáról és a holttestről: a magyar kriminológia első ismert fényképei ezek – megfelelő nézőgépbe illesztve ma is teljes plaszticitással ábrázolják a színhelyet, benne Teleki holttestével. Az első következtetések A jegyzőkönyv ezek után nem késett levonni a tanulságokat. Mivel a szobában máshol semmi vérnyomot nem találtak, a halálos lövés nyilván ott történt, ahol a holttest feküdt. (A fegyverszakértő jelentése azt is igazolta, hogy a lövésnek a holttest lábánál fekvő pisztolyból kellett történnie és nem régen, mert a „lőkupacsnak elsülése után visszamaradt piszok még egész új és puha volt.”) A vércsepp helyzete azt bizonyítja, hogy a lövés álló helyzetben érte Telekit, aki ekkor arccal az ágy és az éjjeliszekrény által bezárt szöglet felé volt fordulva és a lövéstől a hátára zuhant. A bizottság rekonstruálva a helyzetet, megállapította: mivel a sarokban a hely annyira szűk, hogy ott két ember nem férhet el, a lövés pillanatában Telekivel szemben senki nem állhatott. A következtetést a jegyzőkönyv még nem mondta ki, de ez a körülmény már arra utal, hogy tettest nem kell keresni: nyilvánvalóan öngyilkosság történt. A holttest orvosi vizsgálatára és boncolására még aznap délután 5 órakor az épület egy másik szobájában került sor „törvényes tanúk és igen számos, többnyire szakavatott vendégek jelenlétében”. A boncolást végző Flór Ferenc, városi főorvos, a kor kitűnő sebésze megállapította, hogy Teleki „egy a mellüregbe ható golyólövésnek lett áldozata, mely... közvetlenül a sebzés pontjára alkalmazott lőfegyver által okoztatott anélkül, hogy a testnek egyéb részein valami sértésnek, erőszaknak, vagy ellenszegülésnek nyomára lehetett volna akadni. – A beható golyó keresztül hatolván a borda közti izomrétegeken és bordahártyán, előbb is a szívburkot, után a szív baloldali üregének falait, rekeszizmot, és a gyomornak felső görbületi ívét átcsapván, végre az első 11 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

ágyékcsigolyát is keresztül fúrta, míg végre ezen utolsó csontakadály miatt erejéből veszítve, a fönérintett ponton a külbőr alatt az izomzat tömegében megállapodott.” A jegyzőkönyv külön utalt arra, hogy a testen levő felső és alsó ingeken észlelhető rongyolódásoknak a bőrre tapadt szélei „barna szűrkés színűek, füst szagúak és valósággal megpörköltek voltak” – közelről leadott lövés bizonyítékaként. A jegyzőkönyv nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a „végzettellyes golyó, kivétetvén utolsó nyughelyéről, tökéletesen megfelelt az elhunyt lábánál feküdt pisztoly nyílásának, de egyszersmind nagyságára és súlyára, mind pedig külső alakjára nézve is tökéletesen hasonlított azon példányokhoz, mellyek a szerencsétlen grófnak szobájában levő fegyvertokban találtattak.” Gyilkosság vagy öngyilkosság? Teleki az íróasztal fiókjában kéziratban megtalált, be nem fejezett beszédének szövegét egy hét múlva, május 15–16-án a Pesti Napló közölte – és hosszas vita után július 5-én az országgyűlésen Deák simább formájú felirati javaslatával szemben mindössze három szótöbbséggel (de 12 tartózkodás mellett) elbukott a Teleki javasolta határozat, s rövidesen megszakadtak a kormány és az országgyűlés közötti egyezkedési kísérletek is. A közvélemény persze nehezen volt megnyugtatható: a városban fantasztikus rémhírek keringtek párbajról és gyilkosságról is. A Pestről kapott levelek alapján gyilkosságra gyanakszik a brüsszeli emigrációban élő Jósika Miklós, a regényíró is. Kossuth számára írott leveleiben Jósika a lehetséges tettest illetően óvatosan fogalmaz, de a közvélemény nyíltan az udvar kezét sejtette a feltételezett gyilkosságban, hiszen – mint sokan gondolták – elsősorban Bécsnek állhatott érdekében, hogy az annyira kívánt megegyezés legnagyobb ellenfelét eltegye útjából, és ezáltal annak pártját is megrémítse. Egyesek Teleki anyagi zavarait emlegették (mint kiderült, teljesen alaptalanul), voltak, akik az emigráció egyes, magukat Teleki hazatérésével megcsaltnak vagy éppenséggel elárultnak érző szélsőséges köreinek bosszújára gyanakodtak: ezek a gyilkossággal, a vélt áruló megbüntetésén túl, a gyanúba a közvélemény előtt elsősorban számba jöhető udvar kompromittálását is elérhették volna. Valóban, Thaisz még május 8-án le is tartóztatott egy Thury Mihály nevű állítólagos volt honvédezredest, aki amerikai útlevéllel lépte át a határt (és akit a császári rendőrség, nem is véletlenül egész idő alatt megfigyelés alatt tartott): „s aki némellyek által gróf Teleki László meggyilkolásával gyanúsíttatott” – írja Thaisz; három hét után azonban a főkapitány szabadlábra helyezte, anélkül, hogy a vizsgálat során tisztázta volna, volt-e valami alapja a vádnak. A vizsgálat anyagában Thury neve ugyanis elő sem fordul, Thury ezután nyomtalanul eltűnt. De magyarázatként már nagyon korán felmerül és egyre nagyobb, végül általánosan elfogadott hitelt nyert az öngyilkosság is (és ennek okaként először annak, az ekkor már feloldhatatlan dilemmának szorítása, melybe Teleki azáltal került volna, hogy az uralkodónak adott ígéretét mintegy megszegve visszatért a politikai életbe). Ám éppen az előbb idézett, csak néhány éve előkerült helyszíni szemle és boncolási jegyzőkönyvek alaposabb, a mai kriminalista szemével történő átnézése mintha legalább is új kételyeket támasztana. Kérdőjelek Az első és legnyomatékosabb kérdőjelet a holttest helyzete és a lövés iránya állítja fel. Mivel Telekit a lövés bal oldalról érte, világos, hogy ehhez csakis balkezét használhatta. De mivel a lövés felülről lefelé, méghozzá erősen hegyes szögben hatolt be a testbe, s a torkolattűz hatásából következtetve a pisztoly csövének legalább 6–8 cmre kellett lennie a seb bemeneti nyílásától, az is világos, hogy a pisztoly 40–45 cm csőhossza mellett (mivel a jegyzőkönyv két pisztolyból álló „pisztolykészlet”-et emleget, joggal feltételezhetően párbajpisztolyokról volt szó – ezeknek átlagos csőhossza pedig 40 cm körül volt) a pisztolyt tartó s a ravaszt elhúzó kézfejnek a testtől kb. 50 cm távolságban kellett lennie – méghozzá behajlítva, hogy a pisztoly agyát azt a lőcsatorna irányának megfelelő felülről lefelé irányuló tartásban átfoghassa. Bárki megpróbálhatja: ez a kéztartás szinte lehetetlen – s főleg értelmetlen akkor, amikor halálos lövés ennél sokkal egyszerűbb kéztartás mellett is leadható. De a halott Teleki balkeze ráadásul nem is ebben a tartásban volt: a jegyzőkönyv szerint kinyújtott mutatóujjal a holt test bal mellén feküdt, holott ha ezzel lőtt volna magára, a pisztoly vagy baloldalra és hátra lökte volna a kezet, vagy pedig az ujjak rámerevedtek volna a már amúgy is görcsöt okozó helyzetben szorongatott pisztoly agyára. Az öngyilkosságot kérdőjelezi meg a földön fekvő pisztoly helyzete is. Fizikai törvény, hogy az elsütött fegyver „hátra rúg”. Ez esetben a balkézzel, meredek szögben bizonytalanul tartott fegyver csakis balfelé és hátra vágódhatott volna – és semmiképpen sem a jobb lábhoz, ahol pedig azt megtalálták. A vérnyomok helyzete ugyanakkor azt is bizonyítja, hogy a lövés Telekit nem álló helyzetben érte. A nadrág térdén és a lágyék táján ui. csak akkor keletkezhettek vérnyomok, ha a lövés ültében érte Telekit (esetleg a helyszínt rögzítő jegyzőkönyvben sajátos módon nem említett, de a fényképeken látható székek egyikén, melyek közül az egyik, az ágy végénél álló, éppenséggel erősen vérfoltos is). Emellett szól az is, hogy bár a golyó nem ütötte át a testet, és a ruházaton nem volt összefüggő vércsík, a test dereka alatt „nagyobb mennyiségű” vérnyomot találtak, 12 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

amely pedig így nem származhatott az akkor felette fekvő testből. E vérnyomok inkább azt sejtetik, hogy Telekit a lövés ülve, esetleg vetkőzés közben érte, olyan valakinek a fegyveréből, aki valószínűleg baloldala felől állt és így kézenfekvő módon adhatta le az ilyen irányulású halálos lövést. Telekit már csak ezután, holtan fektették a hátára, s a padlóra: abba a helyzetbe, amelyben megtalálták. A jegyzőkönyv említi is, hogy a holttest két könyöke kissé fel volt húzva; ez arról látszik tanúskodni, hogy a testet a két könyökénél fogva mozgatták ráfektetve a dereka alatt később megtalált vérfoltra. Ki hallotta a lövést? További kérdőjeleket látszik felállítani az a körülmény, hogy a még aznap lefolytatott kihallgatások tanúsága szerint a nagyon is népes kétemeletes ház csupán kisszámú megkérdezett lakói (Teleki László és Teleki Gyula inasai, a házmester, felesége és leánya) közül senki sem hallotta a pisztoly dörrenését. Igaz, hogy a ház kapuját este 10-kor már bezárták és csak reggel 6-kor nyitották ki, de ezen az éjszakán a ház kapujában élénk volt a járás-kelés. A különben egymásnak sokban ellentmondó vallomások ebben az egyben megegyeznek. Az valószínűnek látszik, hogy Teleki 7-én délután fél négy tájban jött haza, íróasztalához ült és írt, vagy (nyilván gondolatait rendezve) fel és alá járkált a szobában. Este 7 és valószínűleg 10 óra között Tisza Kálmán volt nála, Teleki Gyulával együtt. (A jegyzőkönyvben az óraadat át van javítva, valószínűleg kétjegyű szám volt.) Az inas szerint Teleki 11 órakor teát vitetett fel, ekkor lehúzatta csizmáját és aludni küldte inasát, meghagyva, hogy másnap reggel (a különben szokásos 7 óra helyett) 8 órakor ébressze fel. (E szokatlan időpontváltozás mindenesetre némileg magyarázza azt, hogy az inas – mintegy megszokásból – mégis miért 7 órakor lépett be gazdája szobájába.) Teleki Gyula inasa éjfél után a gazdája szobáját Teleki Lászlóétól elválasztó ajtó alatt gyertyafényt látott átszűrődni, zaj azonban nem hallatszott. Ezek szerint inasa látta őt utoljára élve. Ismerjük azonban egy Nagy Imre nevű, a Szervita tér környékén strázsáló boltőr vallomását, amely, összevetve a szemlejegyzőkönyv adataival, amellett bizonyít, hogy éjjel ¼ 2 és ½ 2 között a Teleki-ház kapuján egy magas, sovány, magyarosan öltözött férfi nyert bebocsájtást. Nem sokkal ezután a házból erős csattanás hallatszott, amelyet a házban lakók közül senki sem „hallott” – s a boltőr is csak reggel, a halálesetről hallva gondolt fegyver hangjának. A császári rendőrség – később Thaisz által megcáfolt – információi szerint éjjel 3 körül valaki a 30. vagy 36. számú fiakkeren távozott a házból, 4 óra tájban pedig – s most már a házmesterék spontán vallomása szerint – Teleki Domokos Zsiga inasa hagyta el a házat. Őt állítólag a gyömrői kastélyba küldték orvosságért. Eltekintve attól, hogy érthetetlen: miért kell gyógyszerért Gyömrőre küldeni, mikor a Belváros bármely közelfekvőt patikájában az – még ha csak reggel rendelik is meg hamarabb készülhet el, mintsem az inas Gyömrőről meghozhatná –‚ ez a sietség érthetetlen azért is, mert tudjuk Gyömrő felé a hajnali vonat menetrend szerint csak jóval később indult. Mégis, sem az inas küldetése, sem a rejtélyes fiakker utasának személye, illetve létezése után nem folytattak nyomozást. Pedig ez talán eloszlathatta volna azt a fentiekből levezethető másik gyanút, hogy a valóban késő este hazatérő Telekit egy, a nagy jövés-menésben a házba még kapuzárás előtt észrevétlen besurrant és Teleki hálószobájában (vagy még inkább a kevésbé használt nappaliban) elrejtőzött és őt megváró személy lőtte le, aki ezután még az éjszaka folyamán, vagy már reggel a nyitott kapun át el is tűnhetett. (Ami persze feltételezi részint az inas beavatott voltát is – lévén, hogy a Teleki szobáihoz vezető előszoba kulcsa mindig nála volt –, részint annak lehetőségét, hogy a látogató a háziaknak ismerős személy lehetett.) Mindez azonban senkit nem érdekelt – mintha nem is akarták volna feltenni e kérdéseket. Mint ahogy senkit sem érdekelt és a boncolás során sem került vizsgálatra: hány órakor történhetett is a haláleset, és nem tűnt fel, hogy a pisztoly dörrenését még az a Teleki Gyula sem hallotta, akinek pedig Teleki László hálószobájával szomszédos szobájába az elválasztó, bár bezárt ajtó alatt még a gyertya fénye is átvilágított. Kinek az érdeke? Az olvasóban joggal merülhet fel a kérdés: meggyilkolták-e tehát Telekit, és ha igen, akkor ki és kinek származhatott vélt vagy valódi haszna a gyilkosságból? Hogy a gyilkosságra mindkét szembenálló tábornak meg volt a maga oka, azt már a fentiekben láthatták. De az is kétségtelen, hogy ugyanakkor mindegyiknek megvolt az oka arra, hogy nagyon is óvakodjon ettől a lépéstől. Az udvar joggal tarthatott attól, hogy Teleki a közvéleményben elsősorban Bécs számlájára írandó meggyilkolásának nyomában feltámadó felháborodás elsöpri a megegyezést kívánó politikusokat, s legalábbis hosszú időre lehetetlenné tesz mindenféle újabb megegyezési kísérletet. Ugyanakkor az emigráció hasonló terveket forraló elkeseredett szélsőségeseinek is látniuk kellett: a gróf meggyilkolása megrémítheti a megegyezés ellenzőinek táborát (ami részben meg is történt). Arról nem is szólva, hogy ha a gyilkost elfogják, s 13 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

az rávall meg bízóira vagy elvbarátaira, ezzel hatalmas ütőkártyát adnak az udvar kezébe. (S hogy az udvar számított is erre a lehetőségre, azt az a figyelem bizonyítja, amellyel napokon át nyomon követték az állítólagos Thury ezredes magyarországi lépteit.) Teleki életéhez tehát mindkét szembenálló tábornak nagyon is erős érdekei fűződtek – legalább olyan erősek, mint halálához. Hogy végül is megölték-e Telekit – vagy valóban öngyilkossággal állunk-e szemben, azt a fenti dokumentumok sem tudják egyértelműen megválaszolni. De az a tény, hogy végül is mindkét szembenálló fél oly gyorsan megegyezett az öngyilkosság tudomásul vételében, nemcsak azt mutatja, hogy gyilkosságban egyik sem lehetett érdekelt, hanem arra is utal, hogy gyilkosságra vonatkozóan meggyőző bizonyítékokkal egyik sem rendelkezett a másik ellen, s azt, hogy a gyilkosság gyanújának fenntartása egyik félnek sem állt érdekében, hanem sokkal inkább az egész ügy minél gyorsabb és teljesebb „eltusolása”. A – persze nem bármilyen áron – de végső céljaként már a kiegyezésre készülő kortársi magyar politikai vezetőréteg gyorsan kidolgozta az öngyilkosságnak immár Teleki pusztán egészségi és idegi állapotának leromlásán túl is mutató olyan politikaipszichológiai magyarázatát, melyet az udvar is elfogadhatott. Eszerint Teleki megrémült, mikor meglátta hajthatatlan ellenzéki álláspontjának túlságos, az egész egyezkedés megdöntésével fenyegető sikerét, s mivel tudta, hogy a nemzetközi erőviszonyok nem úgy alakulnak, hogy egy konfliktus kirobbanása esetén a nemzet külső segítségre számíthasson Ausztria ellen, lelkében maga is a megegyezésre készen, öngyilkosságával kísérelte meg visszatartani felhevült párthíveit a nyílt szakítástól. Kriminalisztika és történettudomány Azt mondottuk: az újabb dokumentumok nem döntik el pillanatnyilag az öngyilkosság-gyilkosság dilemmáját, viszont több ponton kétségtelenül kérdőjelet állítanak korábbi, meg állapodott következtetéseinkkel szemben. Nem azokkal a történettudományos következtetésekkel szemben, amelyek kizárják, hogy a bécsi udvar, vagy a forradalmi emigráció politikai okokból meggyilkoltatta volna az ellenzék népszerű vezérét. Nem. De azokkal szemben, amelyek teljesen kizárnák akár a Teleki szűkebb, itthoni köréből származó, akár a személyi okokból elkövetett gyilkosság lehetőségét... A kriminalisztika gondolati eszközeivel, megfontolásaiból kiinduló kutatások talán ez irányban vezethetnek majd újabb eredményekhez...

2. Képek





1. Tanárok, diákok a pápai református kollégiumban PÖLÖSKEI Ferenc Tanárok, diákok a pápai református kollégiumban Művelődéstörténet írásunknak sajátosan elhanyagolt ága az egyes oktatási intézmények történetének marxista igényű feltárása és értékelése. Ezt megnehezíteni látszik az a körülmény, hogy ezeknek az intézményeknek igen nagy hányada (köztük nagy számban magas színvonalú, kiváló intézmények) a múltban, egészen az államosításig egyházi kézen volt. Márpedig az ilyen iskola történetének feldolgozása állam és egyház sajátos, bonyolult kapcsolatrendszere egyháztörténeti elmélyülést és elemzést is igényel. A pápai református kollégium története a polgári korban éppúgy fejezete az állami művelődéspolitikának, mint a református egyház, valamint a magyar értelmiség társadalomtörténetének. Református iskola, „katolikus” Dunántúl A hazai oktatási intézmények közül a református egyház egykori pápai kollégiuma a legrégebbiek közül való. 1531-ben alapították, és bár a Dunántúlon különös erővel érvényesülő ellenreformáció még székhelyéről is hosszú időre elűzte, hosszabb-rövidebb megszakításokkal mégis sikerült fenntartani a működését. Az iskola II. Józsefnek a protestánsok jogait visszaállító türelmi rendelete után visszatérhetett Pápára. 1804-ben a magyarországi református egyház konventje a sárospataki és debreceni kollégiumokkal azonos szintre emelte. A hatosztályos gimnázium mellé, ill. fölé ekkor szervezték meg az egyetemre kötelezően előkészítőket évfolyamos úgynevezett bölcsészeti szakot, a doktori cím kivételével az egyetemmel azonos képesítést nyújtó jogi akadémiát és a lelkészeket képező teológiát. A lelkészi és a jogi tagozat, továbbá a bölcsészeti szak kinevezett rendes tanárai egységes tanári kart alkottak, de tanítottak a gimnázium felsőbb osztályaiban is. Az így kialakult kollégium kiváló tanáraival csakhamar a dunántúli protestantizmus egyik legjelesebb szellemi központja lett; tanulói közé számíthatta Jókait és átmenetileg Petőfit is. Nem meglepő, hogy ifjúságának nagyobb része 1848-ban a szabadság harc oldalán fogott fegyvert, és így az sem, hogy 1849 után az uralomra jutó abszolutizmus megszüntette, illetve sokáig korlátozta a főiskola nyilvánossági jogát: tanulóinak a kormányzat által kinevezett bizottság előtt kellett vizsgázniuk. Párhuzamosan az abszolutizmus fellazulásával (melyben hazai viszonylatban jelentős szerepet játszott a protestánsok egyházi és iskolai önkormányzatának maradéktalan fenntartásáért vívott küzdelem), azonban az iskola egymás után visszanyerte jogait – és a kiegyezés évére már ismét régi szervezetében működött. Sőt ezt a szervezetet az 1870-es években tanítóképző létesítésével ki is bővítették. A kollégiumnak ez a sokban még a feudális kor művelődési igényeit kielégíteni kívánó szervezete és ennek megfelelő oktatáspolitikája azonban egyre élesebb ellentétbe került a modern polgári állam művelődéspolitikai törekvéseivel. Ezek keresztülvitele már az Eötvös-féle 1868. évi népiskolai törvény megalkotásánál is nehezen ment, mivel a népiskolák túlnyomó része a bennük folyó oktatás irányítását a maguk monopóliumának tekintő egyházak kezében voltak és maradtak is. Ezek az autonomista törekvések, az egységesítéssel és az állami irányítással szembeni ellenállás még élesebben jelentkeztek a középiskolák és főiskolák vonatkozásában. Az egyházak itt is iskolairányítási autonómiájuk változatlan fenntartását követelték. Állam és egyház A dunántúli református egyházkerület is kezdetben ragaszkodott pápai iskolája feletti teljes felügyeleti jogához a tanterv, a tanmenet, a szervezet és a tanárok kinevezése vonatkozásában egyaránt. Csak hosszas alkudozások eredményeként, a népiskolai törvényhez képest tizenöt év lemaradással sikerült a kormányzatnak végül is elszántságával és különböző engedmények (elsősorban a gimnáziumoknak nyújtott állami segélyek) kilátásba helyezésével elérnie legfontosabb célkitűzéseit. Az egyházak lemondtak az iskolairányítási autonómia teljességéről, elismerték az állam főfelügyeleti jogát, ugyanakkor a kormány is teljesítette néhány követelésüket. Ezt a kompromisszumot rögzítette az 1883. évi középiskolai alaptörvény. A törvény két középiskola-típus alkotott: a gimnáziumot és a reáliskolát. Mindkettő nyolcosztályossá vált, érettségit adott (a gimnáziumi érettségi tárgyai: latin, számtan, magyar, történelem és természettan; az utóbbi kettő bevezetésére csak az 1880es években került sor.) A latin oktatás nélküli reáliskolát végzettek azonban a tudományegyetemen és a jogakadémiákon nem folytathatták tanulmányaikat. Emiatt a humán jellegű gimnáziumok túlsúlya végig megmaradt. Ilyen gimnáziumként élt tovább a pápai református kollégium középiskolai tagozata is. Jogászok, tanítók iskolája


Az állami centralizációra irányuló törekvések még határozottabban jelentkeztek a felsőoktatás – különösképpen a jogászképzés terén. Az egyházkerület így újból válaszút elé került. Ragaszkodhatott pápai jogakadémiája fenntartásához, ebben az esetben azonban rendkívüli kiadásokkal kellett számolnia. Emellett vagy alkalmazkodnia kellett a kormányzat megnövekedett szakmai igényeihez, vagy lemondhatott közel félévszázados múltra visszatekintő intézményéről. A döntés nehéznek bizonyult és hosszú ideig húzódott. Ismét a kormány igénye érvényesült: a képzés időtartamát Pápán is 4 évre emelték, és a képzést – mint országosan – jog-, valamint államtudományi szakra osztották. Előírták a tanítandó tárgyakat és azok kötelező heti óraszámát. A különféle – jogtudori, ügyvédi stb. – bizonyítványok, oklevelek kiadását, az ezekhez szükséges vizsgák meghatározását ugyanakkor az állam magának tartotta fenn. A jogakadémia azonban így modernizálva sem tudott megfelelni a kormányzat szakmai-oktatási követelményeinek. A hallgatólétszám ilyen körülmények között folyton apadt, s az intézmény 1885-ben végérvényesen megszűnt. Nem indult a várt felvirágzásnak az 1870-es években alapított háromosztályos tanítóképezde sem, pedig ezt az állam éppen az 1868. évi népiskolai törvény hatékonyabb végrehajtása érdekében támogatta. Kevés volt ugyanis a képesített tanító és vontatottan haladt az iskolaépítés is. Az egyházak elemi iskoláiban jobbára a gimnáziumot, a bölcsészeti tanfolyamot, vagy a teológiát végzettek közül alkalmazták tanítóikat. Az utóbbiak lelkészek és tanítók is voltak egyszemélyben. Ezt a kialakult gyakorlatot 1868-tól több miniszteri rendelet tiltotta ugyan, de éppen a tanítóhiány miatt megszüntetni a századfordulóig sem tudta. Pápán is hosszú huzavona, kísérletezés előzte meg az első tanítóképezde felállítását. Meglehetősen laza szerkezetű működése nem is volt hosszú életű. Ezután részben az egyházkerület és a Főiskola támogatásával – állami tanítóképző alakult, de a századforduló után már az egyházkerület égisze alatt szervezték meg a Nőnevelő Intézetet, a tanítónőképzőt. A 80-os évek végére ilyen módon a hajdani pápai kollégiumból csak a gimnázium és teológiai tagozat maradt meg. Előbbi az egyházi főfelügyelet alatt is beletagolva – tananyagot és követelményeket tekintve egyaránt –‚ az egységes állami középiskolai hálózatba. Az utóbbi – jóllehet ezeknek vonatkozásában az állam teljesen szabad kezet adott az egyháznak –, szintén jelentősen megváltozott igényekkel: az egyházkerület a teológián 4 évre emelte a képzést, korszerűsítette az oktatást a tanév végi majd a félévi kollokviumok rendszerével, valamint új tárgyak bevezetésével. Tanárok Az így átalakuló pápai iskola sajátos légkörét, mentalitását azonban még ebben a kiegyezést követő mintegy másfél évtizedben is fenntartották azok a jelentős tanári múltra visszatekintő pedagógus tudósok, akik Petőfi és Jókai tanárai voltak, illetve kiemelkedő szerepet játszottak a 48-as forradalomban és szabadságharcban, majd az abszolutizmus ellenében az iskola autonóm jogainak visszaszerzésében. Közülük elsősorban Tarczy Lajos, Bocsor István és Váli Ferenc névét kell kiemelnünk. A külföldi egyetemeket megjárt Bocsor már az 1820-as évektől tanított Pápán: részt vett a jogakadémia megszervezésében is. Több történelemtankönyvet írt, de fennmaradtak előadásainak kéziratai is: ezekben a francia forradalom eszméit, a polgári átalakulás szükségességét fejtegette hallgatóinak, akiket már előadási modora is lenyűgözött. Nézeteit a politikában is vállalta: 1848-ban Enying képviselőjeként tagja volt az első népképviseleti országgyűlésnek. Tarczy Lajos (a „derék Tarczy” – ahogy őt Petőfi nevezte, aki őt különösen szerette, mint akinek „mindent köszönhetett”) német egyetemekről Hegel dialektikus filozófiáját hozta magával, mely csakhamar éles ellentétbe hozta őt nemcsak a Protestáns ortodoxia képviselőivel, hanem az állami hatóságokkal is: így visszaszorult a természettudományi oktatásba. 48-ban nemzetőrtisztként ő is fegyvert fogott. Pedagógiája inkább az intellektus és a jellem általános fejlesztését, mintsem a diák ismeretekkel való túlterhelését igényelte az iskolától, ami a hatvanas évektől kezdve szembeállítja az új igényekkel, Váli Ferenc, maga is pápai diák, 1848-ben került a főiskola nevelési tanszékére. Klapka seregében részt vett Komárom védelmében: az amnesztia tette lehetővé, hogy visszatérjen Pápára 1849 után. Ő hozta létre a természetrajzi szertárat, főként adakozások és gyűjtések útján, vegytanból és ásványtanból tankönyvet is írt és különös képessége volt a nyelvtanításhoz: ennek sógora, Jókai a tanúja, akinek nővérét Váli vette feleségül. A diákok Az iskola ilyen sajátos profiljának alakításában legalább ekkora szerepet játszottak diákjai is a diákélet áthagyományozott patriarchális és demokratikus formái is. 1867-től kezdve pontosan rekonstruálhatjuk az iskola kiterjedt vonzási körzetét, a tanulók vallási megoszlását és valamiféle képet kaphatunk a diákok életéről és szüleik társadalmi hovatartozásáról, szociális megoszlásáról is. Az Értesítők ugyanis gondos statisztikai táblázatokban évenként közölték a tanulók megyék szerinti megoszlását, a századfordulótól kezdve pedig a nevük mellett feltűntették a várost vagy falut is, ahonnan a kollégium falai közé érkeztek. Az 1867–68-as tanévben 295-en tanultak a Kollégiumban, ebből a gimnazisták és bölcsészek száma 185, a jogászoké 62, a 19 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

papnövendékeké 48. A diákok száma azután a nyolcosztályos gimnáziumban, a kiegyezés után ugrásszerűen megnövekedett. Az 1880-as évektől kezdve e gimnazisták száma mindvégig 400–600 között mozgott. 1901–02. tanévben az 507 tanuló közül 270 volt református, 109 izraelita, 77 r. katolikus és 51 evangélikus. E tarka felekezeti megoszlást az magyarázza, hogy az iskolai törvények szigorúan tiltották a felekezeti vitákat, ellentéteket, a vezetők, oktatók állandó törekvése volt a felekezeti elfogultság kiiktatása. A diákok szüleinek társadalmi helyzetére utaló statisztikából, valamint egyéb forrásokból tudjuk, hogy a diákok több mint fele „kisbirtokos”, „kisbérlő”, kisiparos, kiskereskedő, negyede pedig orvos, tanár, tanító, lelkész gyereke volt. Jelentős részük számára a kollégium sajátos ösztönzési és kiterjedt segélyrendszere biztosította tanulmányaik végzését. Ösztönzés, fegyelmezés A segélyezés, ösztönzés változatos formái közül megemlíthetjük a „köztartási terítő”-rendszert. A terítők szegény diákok voltak, akik ugyanis a terítés, az ételek kihordása fejében ingyenesen étkezhettek a főiskolai köztartáson, ahol egyébként minden diáknak étkezési lehetőséget biztosítottak. Gyakori volt a tandíjkedvezmény is, amiben a különféle vallásfelekezethez tartozók egyaránt részesülhettek. Amikor az 1880-as évek közepén az egyházkerületi közgyűlés kilátásba helyezte a nem református vallásúak tandíjának felemelését, a tanári kar jegyzékben tiltakozott e terv ellen. A tanulók „vallásuk szerinti osztályoztatásának” minősítették azt. A javaslat le is került a napirendről. A Főiskola fenntartásának és egyben a diákok segélyezésének anyagi alapját az adományok, alapítványok, illetve azok kamatai, az egyházmegyék által évente, rendszeresen küldött ún. alumneumok, az egyházkerületben folytatott gyűjtések; a szuplikációk s a bérbe adott bodméri, középbirtoknak számító földbirtok jövedelme alkotta. A diákok életét mind az iskolában, mind annak falain túl szigorú „törvények” szabályozták. Az 1873. novemberi egyházkerületi közgyűlés az egyes tagozatokra vonatkozóan differenciált rendszabályokat alkotott. Első része a bölcsészeti és hittani „tanfolyam” hallgatóira, a második a joghallgatókra, a harmadik a hatosztályos gimnázium – középtanoda – tanulóira vonatkozott. E törvények – amelyeket az ünnepélyes tanévnyitón felolvastak – részletezték a tanulás, a vizsgák – a bölcsészeti tanfolyamon az érettségi vizsga – szabályait, a szünidőket, a fegyelmezés eszközeit stb. Az utóbbiak sorában megemlíthetjük a feddést, dorgálást, „különös felügyelet alá helyezést”, hosszabb-rövidebb ideig tartó elzárást, a szülők értesítését és végül a kizárást. Az Értesítők a századfordulótól kezdve ismertetik az érettségizettek pályaválasztását, 1900-ban például teológiára 14, a jogi karra 9, az orvosira 3, mérnökire 2, gazdaságira 6, alsóbb hivatalba 16, katonának 3, művészeti pályára 1 végzős diák készült. A századfordulón ezek az egyre archaikusabb hagyományok kétségtelenül fenntartottak egyfajta demokratikus közszellemet a feudális maradványok és értékrendek túlságosan is szívós konzerválódásával szemben, de egyben alaposan megszűrték a felerősödő polgári radikális és szocialista eszmék beáramlását is az iskola falai közé.

2. Képek




1. A biatorbágyi merénylettõl a statáriumig NEMES Dezső A biatorbágyi merénylettől a statáriumig Immár közel fél évszázad történt a biatorbágyi vasúti merénylet, mely 22 ember halálát okozta. 1931. szeptember 12-ről 13-ra virradó éjszaka, közvetlenül éjfél után a vasúti viaduktnál pokolgép robbant. A bűncselekményt a horthysta kormánykörök azonnal a kommunisták művének nyilvánították, és ürügyként használták fel arra, hogy szeptember 20-án kiterjesszék a rögtönbíráskodást a kommunista mozgalomba való részvétel „bűnére”. Nemes Dezső akadémikusnak a közeljövőben megjelenő könyve feltárja a merénylet történetét és politikai összefüggéseit. A kéziratból részleteket közlünk. A 10-es számú bécsi gyorsvonat 1931. szeptember 12-én 23 óra 30 perckor indult a budapesti Keleti pályaudvarról és 1931. szeptember 13-án 0 óra 8 perckor katasztrófát szenvedett a biatorbágyi viaduktnál. A szerelvényben bázeli, kölni, milánói stb. rendeltetésű kocsik is voltak. Az Est szeptember 15-i száma tudósít arról is, hogy a 10. számú gyorsvonat „megcsappant közönséggel” indult el. „Mielőtt vonatra ültek volna, sokan az állomásfőnökségen érdeklődtek, biztos-e ez az út, és csak amikor megnyugtató választ kaptak, ültek vonatra.” A csökkent utaslétszám 105 főből állt. A MÁV jelentése szerint a vonaton 3 I. osztályú, 34 II. osztályú és 68 III. osztályú utas volt, a vonat személyzete pedig 10 főből állt. A katasztrófa alkalmával 22 személy vesztette életét és 17-en súlyosan megsérültek. A halottak közül négyen, a súlyosan sérültek közül ketten a vonat személyzetéhez tartoztak. Tény, hogy az I. osztályú utas rendkívül kevés volt: összesen három. Ajánlottak-e némely utasnak, hogy más vonattal utazzék, vagy leállították az I. osztályú jegyek kiadását erre a vonatra – ezt csak feltételezni és találgatni lehet. Az viszont tény, hogy az Est tudósítója értesült az utasok egy részének habozásáról, felszálljon-e erre a vonatra vagy másikkal utazzon. Tény az is, hogy az utaslétszám jelentősen megcsappant, s az is, hogy ez mindenekelőtt az I. osztályú utasok csökkenésében mutatkozott. Nem bizonyított, de a vonat utaslétszámának éppen ilyen jellegű csökkenése összefügghetett a vonatrobbantás előkészítésével. Ellentmondó vélemények A biatorbágyi vasúti katasztrófáról az első jelentés, amely az irattárak mélyéről előkerült, a MÁV elnökének, Samarjay Lajosnak a jelentése gróf Károlyi Gyula miniszterelnöknek és dr. Kenéz Béla kereskedelmi miniszternek. (A MÁV akkor a kereskedelmi minisztérium felügyelete alá tartozott.) Előkerült ugyanakkor egy vasúti Műszaki Leírás is a merénylet elkövetésének módjáról, a pályatesten bekövetkezett károsodásról és a katasztrófa következményeiről. A robbanás mikéntjének és a pályatesten keletkezett károsodásnak műszaki részleteit illetően eltérések mutatkoznak egyrészt a jelentésekben, másrészt a vizsgálatról szóló sajtóközleményekben, valamint a tanúvallomásokban. (Tapasztalható, hogy mindezek „rendeződése” és a vizsgálati koncepció egymással „kölcsönhatásban” alakult ki.) Samarjay Lajos, a MÁV elnöke a robbantás mikéntjéről és következményeiről szeptember 13-i jelentésében a következőket írja: „…közvetlenül a viadukt előtt egy robbanóaknát helyeztek el a jobb sínszálon, mely a katonai műszaki szakértő szerint többszörös nyomásra lévén betempírozva, körülbelül a 2. vagy 3. kocsi alatt a sínt felrobbantotta. A kisiklási nyomok is alátámasztják a szakértői véleményt. Ennek következtében a következő kocsik kisiklottak s a 26 méter magas viaduktról lefordultak s magukkal rántották a mozdonyt, a szerkocsit, s az utána besorozott kocsikat… A szerelvényből az első hat kocsi fordult le, 5 kocsi, köztük 3 személykocsi a vonattól elszakadva a vágányon maradt.” A mentési munka éjjel „1 és 2 óra között teljes erővel megindult”. A viadukt „vasszerkezete – jelenti Samarjay – a hajnalban megejtett külső vizsgálatok szerint csak kisebb mérvű sérülést szenvedett. Alapos vizsgálatok folyamatban... intézkedtünk, hogy a forgalom a másik, érintetlenül maradt viadukton fenntartassék”. A részletes vasúti Műszaki Leírás, mely előkerült, gépelt másolata az eredetinek, s 1931. szeptember 13-ra van dátumozva. Ha a dátum valós és nem később lett ezzel a dátummal ellátva, akkor egyazon napon készült azzal a katonai műszaki szakvéleménnyel, amelyre Samarjay jelentése hivatkozik. A robbantás mikéntjét illetően ez a Műszaki Leírás a következőt állapítja meg: „A vonatkisiklást minden kétséget kizáróan az okozta, hogy a völgyhídnak Budapest felőli hídfőjén a vágány jobboldali sínszálának egy 23 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

12 m hosszú sínjéből egy 7,10 m hosszú darabot kirobbantottak, aminek következtében a vágány 7,10 m hosszú darabon a jobboldalon megszakíttatott és ezen egyoldali vágány megszakítás folytán a vonat elején lévő és már fent említett járműnek kerékpárjai a vágányt veszítvén kisiklottak... Az összes kisiklási nyomok a robbantás helyéről indulnak ki. Ezek közül kettő a baloldali pálya és a terelősín között halad, de ezek is a robbantás helyétől 33 méter távolságban a bal terelősínt áthágják úgy, hogy ezen távolságban már az összes járművek összes kerékpárjainak így, tehát a mozdonynak is kisikolva kellett lenniök, mert az ott található két áthágási nyom a baloldali terelősínen az utolsó. Az a körülmény pedig, hogy a kirobbantott 7,10 m hosszú síndarab repeszdarabjai a vágánytól jobbra (közel merőleges irányban) 140–300 m távolságra hajíttattak, azt mutatja, hogy a síndarabot valószínűleg terheletlen állapotban robbantották ki. Azon körülményből pedig, hogy a kirobbantott 7,10 m hosszú síndarab 3,60 m és 2,00 m hosszú sínrepeszdarabjai 150–190 m távolságra hajíttattak el, egyúttal az is következtethető, a 7,10 m hosszú síndarab belső oldalán több koncentrált robbanó töltés vagy egyetlen egy hosszú, a sín gerincén végigvonuló töltés volt elhelyezve. Ezt a véleményt megerősíti az a körülmény is, hogy az elhajított 2,00 m hosszú sínfej repeszdarab alsó része erősen be van kormosodva, úgy szintén a síntalpból származó kisebb repeszdarabok is. Végül megjegyezzük, hogy a tettesek a robbantás végrehajtásánál nemcsak robbantástechnikai, hanem vasútüzemi szempontból is nagy szakértelemről tettek tanúságot. Oly helyet választottak ugyanis a pályában a robbantás végre hajtására, ahol az a legkönnyebben volt kivihető és hatás tekintetében a legeredményesebb. Így a hídszerkezet előtt olyan helyet választottak, ahol még sem vezetősín, sem pedig terelő nem volt, mert a robbantási hely utáni hídon pedig ún. terelősín van elhelyezve, a köztük levő rövid egyenes pályaszakaszon természetesen egyik sem. Továbbá a robbanóanyagot a sín közepére és ennek belső oldalára helyezték nagy szakértelemmel, valószínűleg a 7,10 m hosszban egyenletesen elosztva. Nagy szakértelemmel helyezték el a gyújtókészüléket is. Ezt ugyanis a robbanótöltés előtt helyezték el, valószínűleg azért, hogy az első kerék már megszakított vágányt találjon.” A Műszaki Leírás részletes helyszínrajzot is tartalmaz, s dátum szerint a merénylet napján, a mentési munkákkal egyidejűleg talán 6–8 órás helyszíni vizsgálat alapján készült. A robbantás végrehajtásának két lehetséges módját említi: a 7,10 m hosszú sínszál mentén több koncentrált robbanótöltés vagy a sín gerincén végigvonuló töltés részén. Samarjay jelentése azt állítja, hogy „egy robbantóaknát helyeztek el”, amely „a katonai műszaki szakértő véleménye szerint többszörös nyomásra lévén betempírozva, körülbelül a 2. vagy 3. kocsi alatt robbant fel, ez idézte elő ennek a kocsinak lefordulását a pályáról, magával rántva a szerelvény elejét a mozdonnyal együtt”. A Műszaki Leírás szerint a sínszálat még „valószínűleg terheletlen állapotban” robbantották ki. Vagyis a robbanás a mozdony előtt ment végbe. A kisiklott vonat tovább futott még a pályán s a mozdony már a híd másik felén volt, amikor bekövetkezett az öt vagon és a mozdony mélybe zuhanása. (A viadukt hossza meghaladja a 80 métert.) Két szakvélemény áll tehát egymással szemben. Az egyik a Samarjay által említett katonai műszaki szakértőé, a másik a részletes Műszaki Leírásban foglalt, s mindkettő közvetlenül a merénylet után készült. Arra is gondolni kell tehát, hogy a szakvélemények túl gyors összeállítása magyarázhatja a lényegesen eltérő feltételezéseket. A Vasúti Műszaki Leírásnak azonban egy rövidített változata is előkerült. 1931. szeptember 15-i keltezéssel. Ennek szövege pontosan megegyezik a szeptember 13-i keltezésű dokumentum megfelelő szakaszaival, viszont hiányoznak belőle a kisiklási nyomokra vonatkozó részek, csak a kisiklás tényét említi. A robbantás végrehajtásának mikéntjéül a szeptember 13-i szövegben olvasható két lehetséges változatnak pedig csak az egyikét említi: „a 7,10 m hosszú síndarab belső oldalán több koncentrált robbanó töltés volt elhelyezve”. A biatorbágyi katasztrófáról szeptember 24-i keltezéssel a torbágyi csendőrség is készített jelentést. Ez közli, a katasztrófa áldozatainak elszállítása után „a nyomozás a budapesti csendőrnyomozó osztály parancsnokság, a budapesti m. kir. államrendőrség nyomozó osztálya és a helyszínre kiszállt vasúti közegekkel nyomban megkezdődött”. Megállapították, hogy ismeretlen tettesek „mintegy 2 méter hosszúságban egy gázcsövet ekrazittal megtöltve a jobboldali sín belső részén helyezték el”. A helyszínen „találtatott 2 db villanyzseblámpa elem, 1 drb 150 cm hosszú vörösréz szigetelt dróthuzallal, mely az ekrazit begyújtásához a tettesek által használtatott, s amelynek segítségével az ekrazit begyújtását a gyorsvonat mozdonya az azon való áthaladás alkalmával idézte elő”. A robbanás ereje „a sín felső részét, amelyhez a cső volt elhelyezve 4 méter hosszúságban onnan kiszakította és... 300 méter távolságra egy ház tetejére dobta”. Továbbá „ahol a robbanás történt, 3 drb talpfa eltörött és a kiszakított után a következő sín egészen elgörbült”. 24 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A lapokban említett vascsődarabról ezt jelenti: „Folyó hó 16-án, 16–18 óra közötti időben a felszakított sín ellenkező oldalán 1 drb 30 cm hosszú 3 mm vaslemezből készült 3 cm átmérőjű vascső és 12 drb apróbb vascsőszilánk találtatott, melyek a felrobbantott cső maradványai ... folyó hó 17-én a helyszínen a további kutatás alkalmával egy drb 201 cm hosszú és 3 cm átmérőjű vascső találtatott, mely valószínű, hogy a tettesek által hagyattak hátra.” A jelentést Pál György tiszthelyettes őrparancsnok írta, aki a biatorbágyi csendőrőrsön teljesített szolgálatot. Közlései az ismertetett vasúti Műszaki Leírás megállapításaihoz állnak közel, bizonyos eltérésekkel. Gázcsőben elhelyezett ekrazitos robbanószerkezetet említ, mint amivel a katasztrófát előidézték, de a kirobbantott síndarabot nem 7,10 méternek, hanem csak 4 méter hosszúnak tudja. A vasúti Műszaki Leírás szerint a robbanás egy 2 méter hosszú és egy 3,60 méter hosszú repeszdarabot 150, illetve 190 méter távolságra röpített, Pál György jelentésében viszont egy 4 méter hosszú leszakított síndarab szerepel 300 méter távolságra röpítve. Nyomozás 1967-ben A belügyi nyomozótisztek 1967 decemberében meghallgatták Egyenesy Jenő egykori műszaki főtanácsost. 1931-ben a MÁV hídosztályán dolgozott, s a pályafenntartási munkálatok ügyei tartoztak a feladatkörébe. A biatorbágyi katasztrófa bekövetkeztekor neki is a helyszínre kellett sietnie, szeptember 13-án a déli órákban érkezett oda. Elmondása szerint a helyszínen a MÁV hídosztályának akkori vezetőjével, Kiss Jenővel együtt, aki szintén ott tartózkodott, azt állapították meg, hogy „a merényletet kisebb mennyiségű robbanóanyaggal hajtották végre”. Erre abból következtettek, hogy a robbanás „a mozdonyt nem tudta kinyomni a sínről”. Úgy vélték, hogy a postakocsi a robbanás következtében megingott, majd a sínről letérített több vasúti kocsit, melyek a mozdonyt magukkal rántva lezuhantak a mélybe”. Közlése szerint a „vasúti sínen kisebb törés vagy repedés keletkezett”. Kiss Jenő, akinek egyező véleményére Egyenesy hivatkozott, a Matuska ügy pesti törvényszéki tárgyalásán tanúvallomást tett. Ennek során viszont azt közölte, hogy „egy körülbelül 7 méter 10 cm hosszú síndarab robbant fel, illetve hiányzott. A robbanás következtében a mozdony és az utána következő kocsik irányt változtatva lezuhantak.” Kiss tanúvallomása tehát, bár nem egyértelműen, de eltér az Egyenesy által mondottaktól. Ő ugyanis a kialakult nyomozati koncepcióval, illetve ekkor már a vádirat állításával egybehangzóan a mintegy 7 méter hosszú síndarab kirobbantását említi, de hozzáteszi „illetve hiányzott”. Statárium és Matuska A merényletet követő napon, szeptember 14-en reggel Horthynál tanácskozás volt, amelyen rajta kívül gróf Károlyi Gyula miniszterelnök, Gömbös Gyula honvédelmi, Keresztes-Fischer Ferenc belügy- és Zsitvay Tibor igazságügy-miniszter vett részt. A biatorbágyi merénylet ürügyén foganatosítandó intézkedésekről tárgyaltak. S szeptember 20-án érvénybe léptették – a statárium kiterjesztéséről szóló rendeletet, amely kiterjeszti a rögtönbíráskodást a lőfegyverrel elkövetett gyilkosságra és gyilkossági kísérletre, néhány más közveszélyes bűncselekményre, valamint „az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről szóló 1921. III. tc. 1. és 2. §ban meghatározott bűncselekményekre”. Ez a Bethlen-féle 1921-es törvénycikk nyilvánította bűncselekménynek a forradalmi tevékenységet, mindenekelőtt a kommunista párt tevékenységében való részvételt. A szóbeszéd tárgyát képező igen nyomatékos gyanúról a hazai lapok hallgattak, a bécsi Der Abend azonban nyíltan írhatott róla. Meg is tette. A lap szeptember 16-i számában „Ki rejtőzik a Budapest–Bécs-i gyorsvonat elleni merénylet mögött” címmel hosszabb cikket közölt, mely kimondta: „…a megalapozott és többoldalról kimondott gyanú, hogy ezt a névtelen gonosztettet politikai okokból rendeztették olyan körök, akiket az uralmon levők között kell keresni.” „Horthy és Gömbös urak ürügyet akartak a statáriumhoz.” A Der Abend megállapítja, hogy a merénylet politikai előzménye visszanyúlik Bethlen augusztusi lemondásáig. Úgy tudja, hogy Károlyi Gyula nem akarta Gömböst megtartani a kormányban, nem akarta kiszolgáltatni az „uralmat egy terroristának”, Horthy azonban ragaszkodott Gömböshöz. A vonatmerénylet Horthynak és Gömbösnek arra kellett – írja a lap –‚ hogy elrendeljék a rögtönbíráskodást, nehogy hatalmuk Károlyi Gyula miniszterelnöksége alatt meglazuljon. Ha az ember a förtelmes biatorbágyi merénylet mögött levőket keresi, ezeket azon az úton találhatja, amely „a fajvédő és ébredő Gömböshöz és Horthyhoz vezet”. A bécsi lap cikke visszatükrözi azt a széles körben elterjedt gyanút, amelyről a magyar lapok nem írhattak: Gömbös embereinek Horthy által is jóváhagyott tettét gyanították a biatorbágyi merénylet mögött.


A torbágyi merénylet vizsgálata ügyében időközben új helyzet állt elő. Október 7-én Bécsben letartóztatták Matuska Szilvesztert, a merénylet elkövetésével gyanúsítva. Ez azután történt, hogy az antikommunista hírveréssel szemben szélesedett a kétkedés és az a gyanú, hogy a statáriumot akaró körök állnak a merénylet mögött. Ezek a körök rákényszerültek, hogy más módon tereljék el a gyanút magukról, s ekkor kezdődött hivatalosan a „Matuska ügy”. Nem érdektelen megjegyezni, hogy a pesti rendőrség megkeresése a bécsi rendőrséghez a Matuska elleni eljárás ügyében egybeesett Bethlen Pestre jövetelével és látogatásával Gömbös Úri utcai lakásán. Ez az egybeesés természetesen lehet teljesen véletlen, de felveti a gondolatot: Bethlennek, a konszolidáció politika hívének része lehetett abban, hegy pesti rendőrség elszánta magát. A kormányköröknek nem lehetett könnyű tudomásul venni a statárium kiterjesztéséhez ürügyet adó kommunista koholmányok csődjét. Számolniuk keltett azzal, hogy ez a belső ellentétek éleződését, a kormány elleni bírálatok fokozódását vonhatja maga után. Mégis, át kellett térniük a magyar uralkodó körök elleni növekvő gyanú elhárításának olyan módjára, amelynek eredményeként több sikerrel terelhetik el a gyanút a mögöttes erőkről. Ehhez pedig kellett egy olyan felderített személy, aki valóban részt vett a merényletben – és ezt „egyedüli tettes”-ként magára is vállalja, mint aki mögött senki nem állt.

2. Képek




1. Miért nem bombázták az amerikaiak a náci haláltáborokat? KARSAI Elek Miért nem bombázták az amerikaiak a náci haláltáborokat? Ota Kraus és Erich Kulka, az auschwitzi koncentrációs tábor foglyai írták a második világháború befejezése után a „Halálgyár” című munkájukban: „Minden légiriadót jelző szirénabúgás azt a reményt keltette bennünk, hogy a szövetséges repülők egyszer végre romba döntik a gyűlöletes gázkamrákat, s a láng- és füstoszlop folytán biztos célpontot nyújtó gyűlöletes krematóriumokat.” Tudott-e vajon, s ha igen, milyen forrásokból és mit a világ közvéleménye a második világháború alatt Auschwitzról, az ott folyó tömeges népirtásról? Az első hírek Az első kósza, ellenőrizhetetlen hírek Auschwitzról már 1942-ben eljutottak a semleges külföldre. Részletes, hitelesnek tűnő beszámolót pedig 1944 áprilisában állított össze két szlovák fiatalember, Rudolf Vrba és Alfred Wetzler, akik a tábor titkos fogolyszervezetének segítségével 1944. április 7-én szöktek meg az egyik auschwitzi táborból és április 21-én a Beszkideknél érték el Szlovákia határát. A fogolyszervezet azt adta nekik feladatul, hogy egyrészt hozzák a világ tudomására az Auschwitzban történt szörnyűségeket, másrészt hívják fel a világ közvéleményének figyelmét azon előkészületekre, amelyeket a magyarországi zsidók kiirtására Auschwitzban tettek. Amit a két szlovák fiatalember Auschwitzról elmondott, majd 30 oldal terjedelmű jegyzőkönyvbe rögzített, olyan hihetetlennek, elképzelhetetlennek tűnt, hogy egyszerűen szélhámosoknak tartották őket. Csak június elején találkozhattak mérvadó diplomatával, a pozsonyi pápai nunciussal, Sväty Jurban, egy kolostorban. Az egykorú beszámoló szerint „a pápai diplomata személyesen meggyőződött a karjukra tetovált számokról, részletes felvilágosítást kért a papok sorsáról Auschwitzban, az elpusztítottak számáról, a tábori életről, a foglyokkal való bánásmódról stb. Öt órát tartott az összejövetel. A pápai nuncius sírt és megígérte, mindent megtesz annak érdekében, hogy véget vessenek az auschwitzi gaztettnek. A jegyzőkönyvhöz mellékelték a táborok, krematóriumok és vasútvonalak tervét.” A jelentés eljutott Washingtonba is, a War Refugee Board-hoz (a továbbiakban: WRB – Háborús Menekültügyi Hivatal), ahol „Auschwitz és Birkenau német haláltáborok, szlovák szökevények 1944. áprilisi jelentése” tárgymegjelölést kapta. A XI. Nürnbergi Perben, amelyet a náci külügyminisztérium magas rangú hivatalnokai ellen folytattak (Weizsäcker államtitkár és társai ellen) az irat az NG–2061 sz. dokumentumként szerepelt. Egy június 19-én Budapesten kelt, Tahy berni magyar ügyvivőhöz intézett levélben hosszú részletek találhatók Vrba és Wetzler jelentéséből – tehát 1944. június közepén Budapesten már tudtak az auschwitzi haláltábor létezéséről, ismerték felépítését, működését. Auschwitz... Az auschwitzi láger, pontosabban lágerek fontosabb adatai: e fogolytáborokat 1940 tavaszán kezdték építeni, a főtábort, az Auschwitz I-et már 1940 őszén „üzembe” helyezték, míg az Auschwitz II, más néven Birkenau építéséhez 1941 őszén fogtak hozzá orosz hadifoglyok munkába állításával; az Auschwitz III alapozásához, melyben az I. G. Farbenindustrie vegyészeti tröszt „Buna” üzemét helyezték el, 1941 áprilisában láttak hozzá, ez Monowicze mellett terült el – ezen üzemben petrokémiai gyártóegységek helyezkedtek el. A „Buna” az I. G. Farbenindustrie és az SS közös vállalkozása volt, a gyártási technológiát a vegyipari konszern, a munkaerőt – korlátlan számban – az SS biztosította rabmunkásokból, a munkabért az SS kapta. Miután a „Buna”-t elsősorban műbenzin gyártása céljából hozták létre és mint ilyen üzem az angolszász stratégiai légierők bombázási célpontjai között elsőbbséget élvezett, nyilvánvaló volt, hogy ezen hajtóanyagot előállító üzem bombázására – a szükséges előfeltételek megteremtése és biztosítása után – feltétlenül sor kerül. A „Buna” üzem – a szövetséges hírszerzés adatai szerint – csak 1944 áprilisa után kezdett előállítani jelentős mennyiségben hajtóanyagot. Ekkor már az angolszász szövetségesek olaszországi légitámaszpontjai 750, angliai bázisai 700 mérföldre voltak a gyártól, tehát a felderítő és bombázó repülőgépek akkori hatótávolságán belül.


Auschwitzban azokat a foglyokat, akik munkaképteleneknek bizonyultak vagy még munkavégzés közben a „Capo”-k (munkafelügyelők) agyonverték, vagy minden hétfőn és csütörtökön a „Standortsarzt” (főorvos) véleményezése alapján a többi fogolytól különválasztották, ez volt az ún. szelektálás. Majd a gázkamrákban ciángázzal megölték őket, ezután holttestüket a krematóriumokban elégették. Igen sok fogoly halt meg természetes halállal: a rendkívül kemény munkafeltételek és a nagyon silány táplálkozás miatt végelgyengülésben pusztult el. Voltak időszakok, amikor a „természetes” halálok miatt többen kerültek krematóriumba, mint a szelektálás következtében. Aktatologatás Washingtonban 1944. május közepén érkeztek meg az első, magyarországi zsidókat szállító vonatok. Egy-egy szerelvény 40–50 tehervagonból állott, mindegyikben 70–80 embert zsúfoltak össze. A szelektálást már az auschwitzi vasútállomáson megejtették, amikor különválasztották a munkavégzésre alkalmas embereket, valamint a munkaképtelennek nyilvánított betegeket, öregeket, kisgyerekeket. Az utóbbi csoportot azonnal a gázkamrákba küldték. Ugyanebben az időben a sürgős segítségkérések szinte két-három naponként érkeztek Magyarországról és Szlovákiából a nemzetközi zsidó szervezetekhez: járjanak közbe a szövetségeseknél, hogy bombázzák a kassai vasúti csomópontot. Május harmadik hetében a szlovákiai zsidó földalatti mozgalom vezetői hosszú jelentést készítettek a magyarországi zsidók deportálásáról és jelentésüket azzal a kérelemmel fejezték be, hogy a szövetségesek bombázzák a Kassa–Eperjes vasútvonalat. (Igaz, e levél csak június végén jutott ki Svájcba.) A Washingtoni WRB 1944. június 23-án az alábbi táviratot továbbította a War Department (Hadügyminisztérium) Civil Affairs Division-jének (Polgári Ügyek Osztályának): „Április óta kétségbeesett leveleket és táviratokat kapunk, hogy a zsidókat Magyarországból és Szlovákiából Lengyelországba deportálják, ami természetesen halált jelent. Több ízben naponta 10–15 ezer embert deportáltak. Arra kértük az amerikai és a brit követségeket, hogy bombázzák a szóban forgó vasúti csomópontokat (Kassa–Eperjes), de eddig semmi eredmény. Az egész mentési akció, megbízottak, sajnálat stb. nem hoz semmi eredményt, hacsak nem kerül sor határozott lépésekre. Kérem, interveniáljanak közvetlenül Roosevelt elnöknél, Churchillnél és esetleg Moszkvában, hogy bombázzák a megadott pontokat oly hamar, amilyen hamar csak lehetséges, mert csak ez mentheti meg ezeket az embereket. Óriási a felelősség, hogy késlekedés történik ezen akció megkísérlésére. Kérem, mindezt rendkívüli titoktartással vegye fontolóra.” (A táviratot feltehetően valamelyik zsidó szervezet küldte Morgenthau pénzügyminiszternek, a WRB elnökének. A távirat másolata jutott el a War Departmentbe, de az iraton semmiféle feljegyzés nem található, így még azt sem tudjuk megállapítani, hogy az eredeti távirat mikor érkezett Morgenthau hivatalához. A WRB-t egyébként Roosevelt elnök utasítására 1944 január végén hozták létre, azzal a feladattal, hogy „szerezzen érvényt a kormány ama politikai célkitűzésének, hogy minden hatalmában álló eszközzel az ellenséges üldözés áldozatai mentésére törekszik”. Az elnöki rendelet értelmében a WRB élén a külügy-, a hadügy- és a pénzügyminiszter állt, de a gyakorlatban WRB a pénzügyminisztérium épületében kapott helyet és tényleges irányítója Morgenthau volt. A WRB létrehozásához és kifejtendő tevékenységéhez, nem utolsósorban zsidó származású vezetőjének személye miatt, nagy reményeket fűztek az amerikai zsidók – és ez az elnökválasztás évében nem volt elhanyagolható tényező.) A War Departmentben a táviratot a Polgári Ügyek Osztálya áttette a Hadműveleti Osztályra, amely június 26án(!) az alábbi válasz elküldését javasolta Morgenthaunak: „A War Departmentnek az az álláspontja, hogy a javasolt légi akció kivihetetlen, éspedig amiatt, mert azt csak úgy lehetne végrehajtani, ha jelentős légi támogatást vonnának el most döntő hadműveleteket folytató csapatainktól, és amely légitámadás fontos a siker elérése érdekében. A Hadügyminisztérium teljesen megérti a javasolt hadművelet emberbaráti jelentőségét. De a kérdés kellő megfontolása után az az álláspont alakult ki, hogy az ellenséges üldözés áldozatai sorsán legeredményesebben úgy tudunk enyhíteni, ha gyorsan leverjük a „tengely”-t, ez olyan feladat, amelyre minden rendelkezésünkre álló erőt fel kell használnunk.”


Közbevetőleg: már 1944 tavaszán felvetődött az a gondolat – a vasútvonalak bombázásán kívül –‚ hogy a szövetségesek támadják a levegőből magának az auschwitzi tábornak a fogoly és megsemmisítő részlegeit; lehet, sőt valószínű, hogy elpusztul néhány száz vagy ezer deportált fogoly, de ha a gázkamrákat és a krematóriumokat sikerül súlyosan megrongálni, vagy megsemmisíteni, úgy a tömeges gyilkolás, népirtás lehetősége megszűnik. Új gázkamrák és krematóriumok építése pedig oly hosszú időt vesz igénybe, hogy azalatt a felszabadító szövetséges erők, mindenekelőtt a Vörös Hadsereg alakulatai már elérik a tábort. A segítségkérés elutasításának katonai indoka tehát az, hogy a vasúti összeköttetés megszakítására jelentős légierőket kellene más, fontosabb feladatoktól elvonni, nehezen fogadható el. Hiszen egyrészt a „Buna” üzem bombázásánál amúgy is keresztül kellett repülni az Auschwitzba vivő vasútvonalak fölött; másrészt a német légvédelem gyengesége miatt az angolszász vadászgépek és bombázók Auschwitz ipari részlegeinek bombázása alkalmával – Blechhammert 1944. július 7. és november 20. között tíz alkalommal támadták – minimális veszteségeket szenvedtek. Amikor pl. 1944. augusztus 20-án 127 ún. repülő erőd 100 Mustang vadászgép kíséretében e térségben bombatámadást hajtott végre, mindössze 1 bombázó veszett oda. Ha ehhez hozzá vesszük azt, hogy Auschwitz ipari részlegei nem egészen 8–10 km-re voltak a tábor megsemmisítő részlegeitől, továbbá hogy a krematóriumoknak két 100, két 75 méter magas kéménye volt, és az éjjel-nappal folytatott „üzem” miatt el nem téveszthető célpontot mutattak, még nyilvánvalóbb a katonai szempontokkal érvelő elutasítás gyenge alapja. A légierő tétlen E kérdés vitájához – ti. ahhoz, hogy a szövetségesek miért nem bombázták Auschwitzot – 1979 tavaszán újabb forrásanyag vált hozzáférhetővé a washingtoni National Archives-ben (Nemzeti Levéltár), ahol a kutatás rendelkezésére bocsátották az amerikai légierő által a második világháború alatt készített légi térképfelvételek egy részét – közöttük a szóban forgó térség felvételeit. Kitűnt, hogy a „Buna” üzeméről és a hozzá kapcsolódó fogolytáborokról amerikai felderítő gépek első ízben 1944. április 4-én készítettek fényképeket; a bombázó egységek parancsnokságát elsősorban a petrokémiai üzem elhelyezkedése érdekelte. A légi fényképezést megismételték 1944. június 26-án, augusztus 25-én (folyóiratunk e felvétel másolatát közli) majd szeptember 13-án. Kétségtelen tény, hogy a második világháború idején a légi felvételek technikája, a felvételek kinagyítása és értékelése nem tette lehetővé, hogy pontosan, részleteiben feltárják a haláltábor teljes felépítését, mechanizmusát. De ha az USA AF (United States Air Force) értékelő részlege akkor, 1944. június végén tekintetbe vette volna az auschwitzi fogolytáborról már kiszivárgott híreket, adatokat, e légi felvételek megcáfolhatták vagy alátámaszthatták volna a két szlovák fogoly jelentését – ilyen összehasonlító vizsgálódásnak azonban nincs nyoma az illetékes amerikai katonai szervek kutatók számára hozzáférhető irataiban. Hogy egy ilyen, hiteles fényképfelvételekre támaszkodó katonai értékelő jelentésnek óriási hatása lehetett volna a világ közvéleményére – amely jószerével csak a háború után ismerte meg a maguk teljes valóságában a haláltáborok szörnyűségeit –‚ azt nehezen lehet kétségbe vonni. (Egyébiránt még ma is további tanulmányozásra érdemesek a felvételek, hogy mai technikával kinagyítva a felvételeket, pontosan megrajzoljuk az auschwitzi tábor valódi képét. Hiszen e tábort, főleg pedig a megsemmisítő részlegeket, a technikai felszerelést az SS főparancsnoksága 1945. január 15. és 23. között részben leromboltatta, részben átszállíttatta más, még „működő” németországi koncentrációs táborokba, úgyhogy a felszabadító erők úgyszólván alig valamit találtak eredeti formában.) Tekintettel azonban arra, hogy az auschwitzi táborban folyó tömeges emberirtásról 1944 nyarán csak a két megszökött szlovák fiatalember jelentéséhez hasonló hírek jutottak el a semleges külföldre, aligha csodálható, hogy Auschwitz bombázásának szükségessége 1944. október 4-én (!!) merült fel ismét komoly formában a War Departmentben. Üzenetben kérték Spaat tábornokot, az amerikai stratégiai légierő európai főparancsnokát: vegye fontolóra az auschwitzi fogolytábor bombázását – ezúttal lengyel foglyok érdekében –‚ azzal a hozzáfűzéssel, hogy „a döntést alapvetően katonai meggondolásokra kell alapozni”. Spaatz október 5.-i válasza: „Nem hiszem, hogy e koncentrációs táborokban összezsúfolt lengyelek sorsán lényegesen javítana az, ha lerombolnák a megsemmisítő kamrákat. Az is megtörténhet, hogy néhány bomba a


foglyokra is esik és ez kitűnő alibi lenne a németek számára, amennyiben tömegvérengzést hajtanának végre. Javaslom, hogy e terv ne kapjon biztatást.” Nehezen lehet megérteni azt is, hogy amikor a teljes auschwitzi jelentést 1944. november l-én megkapták a WRB vezetői és ennek megdöbbentő hatása alatt ismételten kérték a légierőtől az auschwitzi gázkamrák bombázását, a War Department ismét elutasította a kérést. „A bombázást csak nehéz bombázókkal lehetne végrehajtani, de ez rendkívül kockázatos oda-vissza út lenne – mintegy 2000 mérföldön keresztül – ellenséges terület fölött.” A figyelmeztetés elmarad Nemcsak Auschwitz bombázása kérdésében helyezkedett negatív állaspontra a War Department. Amikor 1944. szeptember 16-án és 17-én az amerikai és nemzetközi zsidó szervezetek – az Agudasz Jiszrael Vaad Hahatzala, a World Jewish Congress stb. – azzal a javaslattal fordultak most már közvetlenül H. L. Stimson hadügyminiszterhez, hogy miután várható, hogy a Siegfried-vonal áttörése után nagy német területek kerülnek a szövetségesek megszállása és ellenőrzése alá – az Európában még megmaradt zsidók megmentése érdekében, figyelmeztessék a Harmadik Birodalom vezetőit: „a német nép megszállás alatt levő vezető személyiségei életükkel és szabadságukkal felelnek a további állati kegyetlenkedésekért és a nemzetközi jog megsértéséért” –, a War Department válasza: „A Hadügyminisztérium továbbra is mindent megtesz, ami hatalmában áll, hogy megmentse az üldözötteket és könnyítsen Európában minden, az ellenség üldözésének kitett áldozat sorsán. Mindazonáltal, az a nézet alakult ki, hogy semmiféle eredményt nem lehet elérni a német vezetőkhöz intézett figyelmeztetések megismétlésével, amennyiben a megismétlést mint fenyegetést fogalmazzák meg, még károsan befolyásolhatja a német kormány őrizetében levő amerikai hadifoglyok sorsát.” Jegyzet Auschwitz és az odavezető vasútvonalak bombázása: Sztójay–Veesenmayer tárgyalás, 1944, július 6-án (Vádirat a nácizmus ellen, 3. köt. 79. l.); a kérdés alapvető amerikai levéltári forrása: National Archives, Modern Military Division, Record Group 218, (Joint Chiefs ot Statt) A problémával foglalkozott David S. Wyman „Why Auschwitz was never bombed” c. cikkében. (Commentary, March 1978); az Auschwitzról készített légi felvételt Robert Wolf, az NA Modern Military Division vezetője bocsátotta rendelkezésemre 1979 májusában.

2. Képek



1. Kautsky és a dualizmus kori Magyarország JEMNITZ János Kautsky és a dualizmuskori Magyarország Karl Kautsky életútjának mindegyik szeletéről, korszakokra bontva is külön-külön elemző tanulmányt lehetne írni; alig húszévesen már lapot szerkeszt svájci emigrációban, majd Engels oldalán Marx hagyatékának rendezője, harmincas éveiben a legálissá váló Német Szociáldemokrata Párt elismert ideológiai tekintélye, a párt programjának (Engelsszel együttműködve) kidolgozója, negyvenes–ötvenes éveiben az egész nemzetközi mozgalom egyik legjelentősebb teoretikusa. Elméleti folyóirat élén Az egész nemzetközi munkásmozgalom és modern progresszió szerves részévé nem utolsósorban a Neue Zeit kiadásával, irányításával vált. A Neue Zeit a Német Szociáldemokrata Párt elméleti folyóirata kezdetben havonta, később hetente jelent meg. Évtizedeken át az egész nemzetközi munkásmozgalom legfontosabb, legrangosabb orgánuma volt, s e rang biztosításában nem kis szerepet játszottak Kautsky igen sűrűn megjelenő cikkei is. A folyóiratban közölte Engels és a német mozgalom számos vezetőjének írását, rendszeresen publikálta más országok pártjai vezetőinek, teoretikusainak cikkeit, állásfoglalásait. A rendszeres munkatársak sorában megtaláljuk Szabó Ervin és Kunfi Zsigmond, Garami Ernő és Varga Jenő, Buchinger Manó és Csizmadia Sándor nevét. A Neue Zeit teljes képet kívánt adni a nemzetközi mozgalom helyzetéről, miközben gondosan nyomon követett tematikai problémákat, rovatokat nyitott elméleti, történeti, közgazdasági és szakszervezeti kérdéseknek. Hadd idézzünk egy kortárs magyar munkásvezetőt, Buchinger Manót: „Szocialista vezető, tanító volt ez a folyóirat, olyan értelemben is, hogy uralkodott értelmünkön, akkor, amikor megnyitotta számunkra, egyszerű munkások számára a szocialista világszemlélet perspektíváját…” Mezei szociáldemokrata mozgalom A magyar munkásszervezkedéssel kialakuló első kapcsolatai Frankel Leóhoz, az 1870–80-as évek hazai munkásmozgalmának nemzetközileg legtekintélyesebb alakjához kötik. Frankelt, a párizsi kommün volt munkaügyi megbízottját korábban az I. Internacionálé egyik szervezőjét 1881-ben 20 hónapi börtönre ítélik, s szabadulásakor köszönti folyóiratában. S noha Kautsky tartózkodott attól, hogy mintegy „döntőbíróként” beleszóljon a Magyarországi Általános Munkáspárt (alakult 1880-ban) belső vitás kérdéseibe, Frankeltól áttekintést nyer ezekről. A „90-es években a Magyarországi Szociáldemokrata Párt megalakulása (1890) után Kautsky magyar kapcsolatai elmélyülnek. A budapesti vezetők, Engelmann Pál, Silberberg Ignác elküldik a pártprogramokat véleményezésre, ugyanakkor cikkeket kértek tőle. Már az 1890-es évek legelején – a sokszor a túl egyszerűen „doktrinernek” minősített – Kautsky volt az, aki a magyar szociáldemokraták figyelmét felhívta a sajátos magyar körülmények mérlegelésére, mindenekelőtt az agrárkérdésre. 1895-ben, amikor május 1-re a magyar szociáldemokrata párt napilapként jelentette meg a Népszavát, a magyar párt vezetői Kautskytól kértek „nyilatkozatot”. „Egy napilap mindenütt hatalmas fegyver a harcoló proletárság kezében, de főleg ott fontos – írja –‚ ahol még a mai osztályharcban használható fegyverek legerősebbjétől meg van fosztva; az általános választójogtól. Másrészről azonban éppen egy napilap alapítása hatalmas lépés a választójog eléréséhez.” S hogy mennyire ismerte a magyarországi helyzetet, azt mutatja, hogy a magyar belpolitikai élet nagy vitás kérdését, a választójogot, mennyire összeköti a szociális problémákkal. „Persze a választójogot a magyar népnek ajándékozni nem fogják. Más államokban előfordult az, hogy a reakcionárius államférfiak az általános választójog mellett foglaltak állást, mert bíztak a földművelő népben. Ezek szemében az általános választójog egy eszköz, mellyel a liberális városokat a reakcionárius vidék által elnyomhassák. De Magyarország immár egy szociáldemokrata mezei munkás mozgalmat bír felmutatni és a választói jog lenne a legjobb eszköz annak szervezésére és kiszélesítésére. A magyarországi uralkodó osztályok már nemcsak a városi, hanem a mezei proletáriátustól is kezdenek félni. És ezért nem fogják a népnek a választói jogot ajándékozni, ezért fog nehéz küzdelmekbe kerülni, míg azt a magyar nép kivívja.” S ez a nyomvonal – a parasztság társadalmi szerepének hangoztatása, a proletárpárt figyelmének felhívása az összefogásra – a későbbiekben ismétlődően visszatért gondolkodásában. Miként a pártalapításnál, később a napilap-megjelenéskor, így a „Szocializmus”-nak, a párt elméleti havi folyó iratának 1906. évi megindulásakor 34 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

is Kautsky erre tért ki. Összevetve a kelet- és nyugat-európai fejlődés eltérését, hangsúlyozta, hogy keleten – s így Magyarországon is – a parasztságban maradt forradalmi erő. Megjegyezte, hogy a munkásmozgalom és a parasztság együttműködése, a szövetség lehetőségeinek elméleti és gyakorlati kidolgozásával a magyar mozgalom az egész nemzetközi mozgalomnak értékes tanulságokat nyújthat. (Érdekes módon negyed századdal később, a magyar szociáldemokrata párt agrárprogramjának kidolgozásánál Kautsky hosszabb levél kíséretében ismét részletes útmutatásokat, felvilágosításokat nyújtott.) Kautsky magyar kapcsolatai nem szűkültek pusztán a szociáldemokraták nemzetköziségéből is fakadó „hivatalos” együttműködésre. Többek között éppen Szabó Ervin kiterjedt levelezéséből tudhatjuk, hogy akár Szabó Ervin maga, akár számos levelezőpartnere milyen figyelemmel tanulmányozták már az 1890-es évek végén, majd az 1900-as évek elején a német párt agrárpolitikáját, az ekörül kibontakozott vitát, s éppen Kautsky írásait. Levelek Szabó Ervinhez Szabó Ervin Marx és Engels válogatott műveinek első kiadásánál Kautskyhoz fordul tanácsért mely írásokat tartaná ő a válogatásba valóknak. Noha Kautsky a vállalkozás „értékét” azonnal felismerte, kételkedett, hogy egy ilyen válogatás Magyarországon „piacra” találhat. Miután Szabó erről meggyőzte, s küldte a tervezett kötetek részletes „szinopszisát”, Kautsky már valóban érdemi megjegyzéseket tett. Ő javasolta például „A szent család” és a „Herr Vogt” felvételét a kiadásba, s az utóbbit többek között éppen azért, „mivel az Magyarország szempontjából érdekes”, ui. a Kossuth illetve Klapkára vonatkozó megjegyzések miatt. Ugyanígy ő javasolja az „Osztályharcok Franciaországban” új engelsi bevezetésének közlését. Majd az erfurti program engelsi kritikájával kapcsolatban már ekkor, 1903 telén felhívta Szabó Ervin figyelmét arra – a tömegoktatásunkban ma is gyakran félreértéseket okozó körülményre: Engels a kongresszuson elfogadott programmal egyetértett; amit bírált, az az előzetes tervezet volt, azt viszont még a kongresszus előtt módosították. Kautsky több tanácsának megfogadásáról tanúskodik a híres Marx–Engels válogatott első kötete. (Megjelent 1905-ben.) 1902 márciusában Kautsky az ország és az egész Monarchia másik neuralgikus kérdésére irányítja Szabó Ervin figyelmét: „A nemzetiségi kérdés, nevezetesen a szlovákokhoz és románokhoz való viszony, úgy látszik, most ismét előtérbe lép – írja. Igen értékes lenne számomra, ha ideje engedné, hogy erről a kérdésről akár nyomtatott, akár kéziratos formában tájékoztatásokat küldene.” A „döntőbíró” Az is előfordult, hogy belső pártviták alkalmával „döntőbírónak” kívánták megnyerni. Ez megtörtént már az 1890-es évek első felében is, amikor a radikálisok és „mérsékeltek” kerültek szembe: majd az 1890-es évek végén ismét, amikor az új Garami–Buchinger– Weltner féle fiatal „német–osztrák iskolát” járt „triumvirátus” vette át a magyar Párt vezetését. Kautsky – és a magyar pártbelügyek kérdése mindenképpen rendkívül szövevényes, furcsán ellentmondásos. 1899-ben kijelentette: „A magyar pártviszonyok annyira zavarosak, ziláltak és innen oly nehezen megítélhetők, hogy nem tartom magam illetékesnek arra, hogy a N. Z.-ben [Neue Zeit] beleavatkozzam a magyar pártbelügyekbe”. Mégsem tudott elzárkózni a mintegy „döntőbírói” szereptől. A századfordulótól kezdve sokan jelentkeztek Kautskynál a legkülönfélébb ajánlólevelekkel. Szabó Ervin ajánlólevelével jelenik meg nála nemcsak Kunfi és Varga Jenő, de Loránt Richárd és Leopold Lajos, Pór Ödön és Alpári Gyula, Bolgár Elek, Jászi Oszkár és Dániel Arnold is. Akik átutaztak Berlinen, szinte valamennyien felkeresték Kautskyt is. A „beajánlottak” felfogása, akik egyben híreket, véleményeket közvetítettek Magyarországról, egymástól természetesen teljesen eltérő volt. Tudjuk azt is, hogy a felsoroltak között mélyreható viták, ellentétek éleződtek ki. (Szabó Ervin és Jászi Oszkár között például éppen Kautsky életpályájának, tevékenységének megítélése lett vízválasztó, noha egyikük sem vállalt azonosságot az emberöltővel idősebb, s másfelfogású Kautskyval.) Alpári pedig valósággal „feljelentette” Kautskynál Szabó Ervint, mondván – mégpedig már 1904-től –‚ hogy Szabó szemléletében a szindikalizmus lesz egyre inkább a meghatározó. S alig hat évvel később, amikor Alpári Gyula került szembe a pártvezetőséggel, majd a pártból való kizárás lehetőségével is – akkor Varga Jenő volt az, akitől Kautsky információt kért a kényes kérdésben – hiszen az „ügy”, a szocialista pártok legmagasabb fóruma a II. Internacionálé következő, 1910. évi kongresszusa elé került. A magyar ügyekben való állásfoglalásoktól Kautsky később sem szabadult (ilyenre különben más pártokból is többször felkérték), s az 1920-as évek derekán, amikor a legélesebbek voltak az ellentétek a magyarországi szociáldemokrata pártvezetőség és a bécsi „Világosság” emigrációs csoport között, akkor az Internacionálé kongresszusa elé kerülő ügyben kiküldött bizottságnak Kautsky is tagja lett. Az első világháború kirobbanása után a német pártban igen korán kiéleződtek a véleményeltérések, s az is nyilvánvalóvá vált, hogy Kautsky a pacifista „kisebbségi” ellenzék egyik hangadója lett. 35 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1914-ben, a világháború kirobbanásakor a magyar szocialisták jól érzékelték, hogy szellemi tanítómesterük Berlinben a háború ellen fordult. Pacifista ihletésű állásfoglalásairól a Népszava sűrűn adott hírt, ismertette könyveit. Még a háború éveiben újabb néhány könyvet fordították magyarra. A könyvek fordítói, ismertetői: Garami Ernő, Weltner Jakab, Varga Jenő, Vanczák János: vagyis munkások, munkásból lett értelmiségiek ugyanúgy, mint „elit-értelmiségi” főiskolai tanárok, jogászok, mint Ágoston Péter, Rónai Zoltán. S amikor 1917 őszén Kautsky kezéből a pártvezetőség döntése alapján kicsavarták azt a Neue Zeitet, amelyet 34 esztendeje szerkesztett és ő alapított, akkor a magyar párt nevében írott kis cikk leszögezte: „ha van valami értelme, súlya és igazsága mindannak, amit szocializmusként szerettünk, tanultunk és becsültünk a háború előtt: akkor az az, amit Kautsky tanított és írt a Die Neue Zeitben a háború alatt is, mert az volt a valódi szocializmus”. A pártvezetés a német „többségi” pártvezetőséggel szemben egyértelműen Kautsky mellett tört lándzsát. A lemaradás 1918 után persze Kautsky már nem lehetett útmutató. Jó néhány kérdésben magas válaszfalak különítették el nemcsak a kommunistáktól, hanem a radikálisabb, baloldali szociáldemokratáktól is. Sőt Kautsky később, az 1930-as években is a követelmények mögött maradt, amikor késlekedett az alapigazság felismerésével: a fasizmus kihívásával szükség van a mielőbbi munkásegység kialakítására. De ha ezekben az alapkérdésekben már nem is segíthetett, sőt jó néhány írása csak a bizonytalanságot növelhette – mindez nem változtatott azon, hogy éppen abban a húsz esztendőben, amely Kautsky utolsó életnegyedét tette ki, s nálunk Magyarországon ez Horthy országlásával esett egybe – az értelmiségiek és a munkások egy köre Kautsky magyarul megjelent munkáiból tanult, ismerte meg a munkásmozgalom hagyományait, és nem egyszer Kautsky betűin formálódott szocialistává.

2. Képek


1. A nagyszentmiklósi Bartók-ház tudatformáló hagyományai ÉVFORDULÓ SZABAD György A nagyszentmiklósi Bartók-ház tudatformáló hagyományai 1879. november 16-a vasárnapra esett. A Torontál megyei Nagyszentmiklós egytanerős „földmíves-iskolájának” alig 24 esztendős igazgató-tanára ekkor jutott levélíráshoz. A száműzetésben élő Kossuth Lajoshoz intézte következő sorait: „Nagyméltóságú Kormányzó úr! Az alsóbb gazdasági szakoktatásról közrebocsátott füzetemmel felkölteni igyekeztem az érdeklődést Magyarhazánkban a földmíves néposztály ügyéért; mivel szent meggyőződésemmé vált, hogy a kisbirtokos és földmíves néposztály állapota leglényegesebben hatnak ki az ország állapotára. – Régebbi kormányrendszerektől öröklött viszonyok folytán a földmíves néposztály előrehaladottsága érdekében mostani kormányaink mit sem lendítettek; s az ország cultur fejlesztésére ható intézmények azon osztály érdekeihez lettek szabva, amelynek kezében a hatalom, a kormányzás van. S így Magyarország földmíves néposztálya megfosztva az országos intézmények istápolásától, a mai korban, a liberalismus korszakában – mondhatni – csak oly viszonyok között tengődik, mint azelőtt, midőn a sötét feudál despotismus békés között sinlődött. – Kegyeskedjen az ide mellékelt füzetet hazafiúi mély tiszteletem nyilvánításaként venni, s midőn magas figyelmébe bátorkodom ajánlani, esedezem arra nézve bölcs véleményéért. – S hogy ez ügyet előleges engedelem nélkül bátorkodtam Nagyméltóságod magas színe elé terjeszteni, arra azon meggyőződés vezetett, hogy Nagyméltóságod közös édes Magyar hazánk állapota iránt mindig meleg érdeklődést tanúsított, s így füzetem megküldésével is Nagyméltóságodnak csak szolgálatot teljesíthetek. – Ha Nagyméltóságod az alsóbb gazdasági szakoktatás eszméjét szintén oly fontosnak találná Magyarország állami életére, s füzetemet magas figyelemre méltónak találja: mély tisztelettel esedezem – miután külföldön nem lehettem szerencsés e téren tanulmányokat tehetni – kegyeskednék értésemre juttatni, hogy mily intézkedések uralkodnak általában külföldön, különösen Olaszországban a földmíves néposztály állapotának istápolására nézve, s mily stadiumban van a földmíves néposztály culturája. – Mivel ilynemű tapasztalatokkal bővítve ismereteimet a hazánkban ez ügyben megindult mozgalmat még behatóbb módon szándékom istápolni és feléleszteni. – Hazafias mély tiszteletem újólagos kifejezésével van szerencsém Nagyméltóságodnak jóindulatába ajánlani csekélységemet maradván Nagyméltóságú Kormányzó úrnak Nagyszentmiklóson (Torontál megye) 1879 év november 16-án alázatos szolgája Bartók Béla igazgató tanár”1 A füzetnyi röpirat címlapján a következő adatok sorakoztak: „Az alsóbb gazdasági szaktanítás és a földmíves oskola. Bartok Béla földmíves-iskolai igazgatótól. Nagy-Szent-Miklóson. 1879.” Saját nevének hibás szedését sem javította a szerző, ám a szövegben számos sajtóhibát igen, sőt – a levelének tanúsága szerint – még oly gyakori fogalmazási henyeségeinek egy részét is. A röpiratot a száműzött Kossuth megőrizte, első lapjára rákerült könyvtári bélyegzője is.2 Személyes választ azonban az ifjú röpiratíró – ismereteink szerint – nem kapott. Koránt sem a címzett közönyét tanúsítja ez, még kevésbé azt, hogy naivitás volt felvilágosítást kérni tőle a külföldi, konkrétan az itáliai agrárviszonyokról. Kedvezőbb időpontban Kossuth sokkal jelentéktelenebb leveleket is megválaszolt, s a fáradságos tájékozódástól sem kímélve magát felelt közérdekűnek talált, az otthoni állapotok javítását célzó kérdésekre. 1879 őszén azonban az „Irataim az emigráczióból” sajtó alá rendezésének hajszolt munkájú időszakában kénytelen volt igen nagyszámú levelet megválaszolatlanul hagyni.3


A Kossuthnak megküldött levél mindenképpen különös figyelmet érdemlő tükröztetője a nagyszentmiklósi Bartók-ház szellemiségének. Elküldésében feltehetően szolidaritási gesztus is közrejátszott. Megírását közvetlenül megelőzően tárgyalta és fogadta el ugyanis heves tiltakozások közepette a dualista parlament azt a kormányjavaslatot, amely többek között Kossuth és fiai magyar állampolgárságtól való megfosztását célozta – Kossuthnak általában olyanok írtak, akik többé-kevésbé kötődtek a nevével összeforrott nemzeti függetlenségi és polgári demokratikus törekvésekhez, illetve elégedetlenek voltak a dualizmus keretei közt élő Magyarország társadalmi és politikai berendezkedésével. Ezek közé tartozott Bartók igazgató-tanár is. A fiatal pedagógusra nagy hatással lehetett apja, tisztjében is elődje, Bartók János (1816–1877) patriotizmusa és haladó szemlélete. De alighanem befolyásolta az a körülmény is, hogy Kossuth közéleti tevékenysége nemcsak általánosságban, hanem meglehetős közvetlenséggel hatott apja pályájának alakulására. Az 1840-es évek elején ugyanis a reformtörekvések konkretizálásáért síkra szálló Kossuth szót emelt a gazdasági szakoktatás közüggyé tételéért és megszervezéséért is. Kevéssel a Pesti Hírlap megindulását követően azt javasolta, hogy a népiskolai oktatásban kapjanak helyet a földművelők számára elengedhetetlenül fontos gyakorlati ismeretek is: a tanítók felkészítésére pedig a Magyar Gazdasági Egyesület állítson fel követendő példaként egy „mintaiskolát” Pesten.4 1844-ben – az addig lezajlott eszmecserék hatására is – elgondolásait messzemenően konkretizálva mutatta ki, hogy az agrárszakoktatás általános fejlesztésének keretében mennyire fontos és megoldatlan a mezőgazdasági felsőoktatásé, ami megkívánja egy, a magánföldesurak jó szándékától függő tanintézetektől eltérő, országos jellegű, külföldi tapasztalatok figyelembevételével a Magyar Gazdasági Egyesület által felállítandó „középponti gazdaképző intézet” megteremtését.5 – Kossuth javaslataival teljes összhangban hirdette meg a következő évben pályázatait a Magyar Gazdasági Egyesület a felállítandó intézet tanári állásaira azzal, hogy az alkalmazandó szakembereket 3 éves külföldi tanulmányútra küldi. A szaktanulmányokat, továbbá az egyetemi előkészítőnek megfelelő bölcsészeti tanfolyam elvégzését feltételül szabó, a németen kívül az angol, illetve a francia nyelv ismeretét pedig előnynek minősítő pályázaton a földművelési és állattenyésztési tanszék tanári állását 7 pályázó közül az akkor 29 esztendős Bartók János nyerte el.6 1845 őszén indult el tanulmányútjára Bartók János. Tapasztalatairól színes tudósításokban számolt be a Magyar Gazda hasábjain.7 Már szakcikkei jelezték azt, amit különböző német államokból, továbbá Belgiumból és Hollandiából hazaküldött írásai egyértelműen bizonyítottak is, hogy a fiatal szakember az agrárfejlődés technikai feltételeit a társadalmiakkal és a politikaiakkal egységben látja. A részletekbe bocsátkozás nélkül hadd utaljunk arra, hogy annak a nyugaton már kibontakozó agrárátalakulásnak a megismerését tekintette feladatának, amely reményei szerint „a sok szunnyadozó erőt nálunk nem engedi soká bitangon heverni”. Bartók János megvetően szólva arról, „ki hazáját falán függő térképből ismeri” csupán, nem annyira naiv optimizmussal, mint inkább a példa követésére sürgető szándékkal emlegette, hogy a gazdasági fejlődés előmozdítása érdekében is „Európában a kormányok most már versenyezve igyekeznek a népet hajdani setétségéből kiemelni”.9 Lelkesen írt arról, hogy a württembergi egylet gyűlésén milyen nagy számban vettek részt küldöttek „a tisztes földmívelői parasztrendből”, s hogy „a földmívelő keblébe önmaga s foglalkozása iránt öntudatot öntenek az által, hogy alkalmat nyújtanak... saját meggyőződésének tartózkodás nélküli nyilvánítására, aminek az üdvös következményei nyilván hatnak „majd a teremen kívül is”. S hogy mindez a Kossuth-vezette reformellenzék „érdekegyesítő” s a „népképviselet” megvalósítását már konkrét politikai követeléssé emelő programjának a támogatására íródott, azt a württembergi gyakorlat hazai követelését szorgalmazva tette egyértelművé. Azt javasolta, hogy a Gazdasági Egyesület helyi tagozatai szervezzenek nálunk is „népgyűléseket”, amelyek egyfelől feloldhatnák a nép bizalmatlanságát a földesurak és gazdatisztek iránt, másfelől „a nép sem fogna azon túl megvetéssel lenézetni”, felszámolódhatna azon előítélet, mintha „csupán gépies durva munkára volna teremtve.” Ugyanakkor nem kevés indulattal marasztalta el „mind gazdasági, mind politikai tekintetben” azokat, akik nálunk, amikor a szaktudás meghonosítása nemzeti érdek, „gazdasági ismereteikkel egyedáruskodni szándékoznak”.10 Bartók János, aki belgiumi tapasztalataiból 1847-ben azt a „csalhatatlan következtetést vonta” le, hogy „a népnek első útmutatója a mezőgazdaság fölemelésében: a szabadság”,11 az európai forradalmak hatására megszakította tanulmányútját. Hazatért, miután utolsó tudósításában még lelkesen köszöntötte az elnyomó rendszerek bukását. 1848. június 4-én a megújuló Magyar Gazdasági Egyesület szakosztályai egymással versengve kérték fel a jegyzői teendők ellátására. Bekerült az egyesület új vezetőségébe, amelynek tagjává választották Kossuthot is.12 – Azt, hogy Bartók János részt vett-e 1848/49 fegyveres küzdelmeiben is, nem tudjuk. A tavaszi hadjáratot követő újjászervezés időszakában szűkebb pátriájában, Torontálban tevékenykedett. A megyének a Függetlenségi Nyilatkozatot magáévá tevő bizottmánya a Nagyszentmiklóson, 1849. május 29-én tartott tisztújítás alkalmával az újpécsi kerület megyei esküdtjévé választotta.13 A nagyra hivatott, az agrároktatás egyik vezető posztjára dezignált fiatal szakember pályája Világos után törést szenvedett. Pontosan még korántsem ismert életútja előbb a gróf Buttler-örökösök párdányi uradalma gazdatisztjeinek sorába, majd a század elején a Nákó grófok által felállított s több évi szünet után 1864-ben újra 38 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

megnyitott nagyszentmiklósi földmíves-iskola élére vezette.14 Pest helyett Nagyszentmiklós, az ország tervezett vezető gazdasági szakoktatási intézményének állása helyett egy, az anyagi ellátottság hiányai folytán éppen csak tengődő, uradalmi béresgazda-képző iskola mindenesének szerepe jutott Bartók János osztályrészéül. Nem ismerjük, hogyan viselte a sorsnak ezt a fordulatát, amelynek szerepe lehetett abban, hogy patriotizmusa – a jelek szerint – nem csorbult az önkényuralom próbatevő esztendeiben. Fiai, a reformkorban született Kálmán és az 1848-at követően világra jött Gyula, Béla, Géza aligha véletlenül kapták az Árpád-házi uralkodókat idéző neveiket, s feltehetően fontos szerepe volt a hazafias elkötelezettségnek a hét lánygyermek nevének megválasztásában is.15 Külön kiemelést érdemel, hogy Bartók János az 1854-ben született Sarolta Hermina keresztapjául azt a „Vidacs gépgyárost” kérte fel, aki nemcsak tágabb értelemben vett földije volt, hanem a reformellenzék támogatója is, és apja az 1849 után halálra ítélt, majd várfogságra kegyelmezett Vidacs Jánosnak, az önkényuralom elleni titkos szervezkedések egyik vezetőjének, majd képviselőként Kossuth egyik legkövetkezetesebb támogatójának.16 Bartók Béla (1855–1888) alig töltötte be 21. életévét, amikor 1877 elején, apja halálakor, minthogy „szőllész” képzettségű bátyja még 1868-ban öngyilkos lett, annak örökébe lépve a nyomorúságos viszonyok közt tengődő nagyszentmiklósi földmíves-iskola igazgató-tanára lett. Sokan méltányolták már17 azt a sokirányú és lázas tevékenységet, amit alig 11 esztendei működése idején ez a jobbító szándékkal telített, elmaradottsággal, rosszindulattal, értetlen közönnyel, majd betegséggel és halállal perbeszálló, a sokrétű elméleti és gyakorlati oktatómunkát szinte mindvégig magárahagyatottan ellátó fiatalember végzett.18 Egy évtizedig tartó küzdelmeinek sodrában születtek röpiratai (a Kossuthnak küldöttet még két további követte19) a mezőgazdasági szakoktatás fejlesztése érdekében a hatóságok és szakhivatalok mozgósítását célzó beadványai, a szakegyletek mellett a helyi, sőt a hazai közvélemény egészének formálódására hatni kívánó megnyilatkozásai a sajtóban, az általa megindított Gazdasági Tanügy hasábjain és töredékesen fennmaradt levelezésében. Csak néhány, jellegzetes vonásában idézhetjük fel annak a keservesen küzdő fiatalembernek a gondolatvilágát, akinek életvitele s alighanem szemlélete is sokban befolyásolhatta a legérzékenyebb, fejlődéslélektani szempontból meghatározó jelentőségű életszakaszában a félárvaságra hét és fél éves korában jutó, de kitűnő képességeinek és erős nemzeti kötődésének már akkortájt jelét adó20 kisfiát, a majdani zeneszerzőt. A fiatal pedagógus mindenekelőtt a tisztsége ellátásához szükséges szakértelem megszerzésének fontosságát ismerte fel. Nem jutott a szakképzés olyan lehetőségeihez, mint külföldi tanulmányútra küldött apja, illetve öccse, aki műegyetemi és gazdasági akadémiai tanulmányait ösztöndíjasként teljesíthette ki.21 Bartók Béla igazgató hiába kérte a minisztériumot, küldje ki Svájcba, illetve Hollandiába tapasztalatszerzés végett.22 Maga pótolta hiányosságait, nem is akárhogy. Az 1879-ben még nehézkesen, sőt hibásan fogalmazó, az áradó gondolatait zabolázni még alig tudó fiatal pedagógus egy félévtized múltán már csiszoltan adta elő nemcsak tartalmas, hanem többnyire jó logikai rendben is sorjázó gondolatait, javaslatait. Saját továbbképzését nem öncélúan szorgalmazta, hanem mindenekelőtt azért, hogy minél hatékonyabb eszközzé formálja önmagát a gazdasági szakismeretek nemzeti érdeknek tekintett terjesztésében. Első röpiratában kétségbeejtőnek mondta, hogy „földmívelőink nagymértékben tudatlanok, műveletlenek”, aminek nagy része van abban, hogy „e néposztály” valósággal „tengődik birtokán és sújtja önkeze által önmagát és hazáját”. A „Magyarország jövedelmének alapforrását képező” szántóterület ezért sincs kellően megművelve, állapítja meg – szerinte – „az alsóbb régióban figyelmesen vizsgáló hazafi”. Ilyen azonban kevés van – folytatta –‚ „a földmívelő köznép bajainak nincs védügynöke a magasabb fórumok előtt, az ő együgyűségét mindenki természetesnek találja; nyomorúságát kevesen ösmerik és kevesen képesek megérteni, mert kevesen szállottak alá az ő szerény körükbe”. De a majdani népzenekutató apja nemcsak annak a szükségességét hirdette, hogy a nép objektív viszonyainak a megismerése révén teremtsék meg kulturális és általános felemelése előfeltételeit, hanem szinte Bartók János hajdani külföldi tudósításait visszhangzó panasszal szólt arról is, hogy nálunk az adott viszonyok között „kevesen vetettek számot azon eshetőséggel, hogy a köznép mily mértékben folyik be az államügyek sorsára”, ami gyarló fogalmazásban is téveszthetetlenül jelzi demokratizáló igényét. Ugyanakkor a polgári demokratikus kereteken túllépő, „forradalmi vagy alkotmány ellenes hullámzások” kivédését is éppen attól a parasztságtól várta, amely „megfelelő tanítás és művelődés után erkölcsileg, anyagilag azon hatalmas néposztályt fogja képezni, mely egyedül lesz képes megingott nemzeti erőnk megszilárdítására”.23 A fiatal igazgató-tanár konkrét és mind átgondoltabb szakoktatási, majd általános mezőgazdaság-fejlesztő tervei megvalósításáért folytatott küzdelmében nem fukarkodott a fennálló szisztéma bírálatával. Nemcsak a száműzött Kossuthhoz, hanem a dualista Magyarország nyilvánosságához fordulva is bátran adta elő véleményét. Az 1884-ben Nagyszentmiklóson megindított rövid életű szakoktatási folyóirata hasábjain keményen rótta meg az egyik napilapot, mert „fényes sikerként” könyvelte el, hogy 1867 óta 258-ról 854-re emelkedett a gazdasági 39 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

szakoktatásban részesülők száma, felemlítve, hogy a lelkes méltatás elfelejtette azt a szakoktatást nélkülöző parasztifjak óriási számához viszonyítani.24 Ugyanennek a lapszámnak a vezércikke saját szónoki kérdésére – „Mit tettünk a milliókból álló földművelők érdekében?“ – így felelt: „A lapok hasábjain megjelent s az országgyűlésen néha hallható idealistikus frázisokat tartalmazó felszólalásokon kívül semmi nyomát sem látjuk az alsóbb gazdasági szakoktatás fejlődéséhez czélzó organisált tevékenységnek.”25 1886-ban írott röpiratában a reformkori szerepétől messzire távolodott Országos Gazdasági Egyesület ankétjairól mondta el, hogy „rococó jellegüknél fogva minemű gyakorlati eredményeket sem idéztek elő”, márpedig korszerűsítésre van szüksége az országnak, szakításra „az ódon slendrianizmussal, a melyben reminiscentiákból, gyűlésezésekből, hosszúra nyúlt frázisokból állott az összes gazdasági tevékenységünk”.26 Nem a kormányzat iránti bizalom, hanem a földművelésügyi igazgatás tehetetlensége és a helyi, illetve a testületi fórumokat ellepő tudatlanság, hamis tekintélytisztelet indította arra, hogy sürgesse a gazdasági szaktanácsadás és irányítás országos szervezetének kiépítését.27 Nem sokkal halála előtt olyan cikk publikálását kérte öccsétől, amelyben felháborodottan tiltakozott az ellen, hogy a magyaróvári akadémia egyik neves tanára, „ki soha másutt nem volt, mint mindig akadémián és egyetemen”, egy gazdasági szakoktatással foglalkozó gyűlésen olyan határozatot fogadtatott el, miszerint a papokra kell bízni a földműves ifjak szakoktatását. Élénk színekkel ecsetelve, mennyire visszaél a társadalom s különösen a bürokrácia a parasztság képzetlenségével, a rá sem mindenben hatástalan konzervatív „agrárius” propaganda kibontakozása idején lényeglátó képességéről tanúságot téve figyelmeztetett arra, hogy „a Budapesten tanácskozó urak megfoghatatlan eszméket vetnek mindig fel”, tevékenységük „csak arra látszik rendelve lenni, hogy a világ s a kisbirtokosok lássák, mintha a nagybirtokosság gondoskodni akarna rólok, pedig ezt nem teszik soha.”28 Társadalomkritikája nem korlátozódott az agrárviszonyokra. A dualizmus kora kisvárosi elitjének sivár életvitelét az egykorú és eljövendő legjobb realista íróinkkal összhangban így festette 1886-ban: „Üres versengés a társas élet köznapi babéraiért, elnyomják a tudományok, elvek, következetes törekvések jogosult felszínre jutását. Mindent unalmasnak tart a léha társadalom, csak azt nem, amivel idejét agyonütni igyekszik, a mindennapi tivornya észbontó zsivalyát [!]. (A már súlyosan beteg pedagógusnak még futotta erejéből, hogy zeneegyesületet szervezzen a „zsivaj” ellensúlyozására. Ennek egyik előadóestje ismertette meg nagyra hivatott kicsiny fiát a hangok versenyének világával, lankadó ereje azonban a közönnyel nem tudott megbirkózni; zeneegyesülete megelőzte a korai halálban.29) Bartók igazgató ugyanebben, a helyi sajtóban közreadott írásában egyenesen „rothadt társadalom”-ról beszélt, a jól felismert kasztosodási folyamat jellemzőjeként emelve ki, hogy „az orvos a jegyzőnél, az adótárnok a szolgabírónál, a gazdatiszt a járásbírónál, a harangozó a kisbírónál tartja magát nagyobb személyiségnek, s akár a templomban, akár a színházban, elől mindig a négy tál ételesek, utánok a három s két tál ételesek stb. következnek”.30 Undorral tekintett a bizantinus fejleményekre az a földmíves-iskolai igazgató-tanár, aki polgári demokratikus patriotizmusának tiszta hangján így vallott egyik szerkesztői jegyzetében: „A tizenkilenczedik század túlélte azon korszellemet, mely a distinguatiot rang vagy születés szerint mérte; a mai napon az előkelőség az egyéni tökélyben nyilvánul, mely a szorgalom, munkásság és tudomány által keletkezik.” Illetve „akár értelmi keresetből, akár kézművességből éljen valaki, ha munkájával, életével a haza javára szolgál, egyaránt polgára a közös hazának”.31 Az eltorzultnak ítélt társadalmi és politikai szisztémával elégedetlen fiatal pedagógus a Kossuthhoz írottól utolsó ismert leveléig, minden megnyilatkozása tanúsága szerint a szakmájában gyökerező, de azon túl is mutató változtatni akarás lázában égett. Az agrárszakoktatás megszervezésével mindenekelőtt annak a „parasztosztálynak” a felemelését amelyből – szép, ám az egyoldalúságot még ki nem záró, 1879. évi hasonlata szerint – „mint fatörzsből a korona, akként az állam is tőle nyeri életnedvét”.32 Közel egy évtized múltán írott röpiratában, amelyikről maga állapította meg, hogy nem vették „jó néven” a magas minisztériumban „kíméletlen irálya” miatt, messzebb lépett. Arról a reménységről szólt, hogy az emberiség túljutva az ököljog korszakain „közeledik egy új társadalmi törekvés felé, mely a mindennapi megélhetés forrásainak, a nyers termelésnek s a termelvények szükségszerinti czélszerű feldolgozásának fejlesztésében s biztosításában keresi bázisát”. Korának visszásságai vonzóvá tették számára egy olyan „központi társadalmi rendszer” kiépítésének gondolatát, „mely a szabadság, egyenlőség eszméivel harmóniumban [!] kormányozza, szabályozza az emberi együttélést”, és annak minél magasabb szintre emelése érdekében képes elfogadtatni még azt is, hogy legyen „minden polgár köteles” a „munkakörében található értéket mind kiaknázni s ezzel hozzájárulni a társadalom általános gyarapodásához”. Maga is tudta, hogy utópiát körvonalaz, mégsem tartotta feleslegesnek, hogy megvalósítható reformjavaslataival egyidejűleg „az ódon schlendrián gazdálkodás” teljes felszámolása után olyan új berendezkedés megalapozását sürgesse, amely „évszázadokra s azontúlra” biztosíthatja az általa olyannyira szeretett „Magyarország anyagi gyarapodását s álladalmi hegemóniáját”.33 A nagyszentmiklósi igazgató-tanár 1888. augusztus 4-én bekövetkezett halálakor félárván maradt kisfiára, a hét és fél esztendős Bartók Bélára dús földi javaknál értékesebb örökséget hagyott.


A száz esztendeje született nagy zeneszerzőről és igaz emberről, Bartók Béláról szólva is elmondhatjuk, hogy a származás sosem érdem, sosem vétek, de mindig olyan körülmény, amivel gondosan számot kell vetnie annak, aki nemcsak ismerni, hanem érteni is akarja az emberek s köztük a lángelmék pályájának ívelését. Jegyzetek 1 Magyar Országos Levéltár. R. 90. I. 5962. 2 Országos Széchenyi Könyvtár, Kossuth Lajos könyvtára, 1260. sz. 3 Kossuth Lajos Iratai. (A továbbiakban: KLI IX.) (S. a. r. Kossuth Ferenc.) Bp. 1902. 380. l. 4 Kossuth Lajos: Valami a népneveléshez. Pesti Hírlap, 1841. 34. sz. – KLI. XII. 66–67. l. 5 Kossuth Lajos: Magyar gazdasági egyesület. – Uő: Jutalmazások s gazdaképző intézet. Pesti Hírlap, 1844. 325., 328., 329. sz. – KLI. XIII. 289–311. l. 6 Vö. Walleshausen Gyula: Bartók Béla nagyapja. Magyar Hírlap, 1972. június 10. 7 Magyar Gazda, 1843. 34. sz.; 1846. 33. sz. 8 Uo. 1846. március 12. 9 Uo. 1846. május 23., 30. 10 Bartók János: A gazdasági egyesületek befolyása a nép szellemi és anyagi fejlődésére. Magyar Gazda, 1846. augusztus 15. 11 Uo. 1847. II. 20. sz. 12 Vö. Walleshausen Gy. id. cikkével. 13 Közlöny, 1849. június 28. Vö. Glück Jenő–Wetzler Éva: Bánsági adatok Bartók-kutatáshoz. Korunk. 1970. 1250–1253. I. 14 Uo. és Valkó Arisztid: A nagyszentmiklósi földmíves-iskola működése 1863–1889 között. A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei, 1964. 201 és kk. 15 Vö. Dille, Denijs: Genealogie sommaire de la Famille Bartók. Antwerpen, 1977. 26–34. l. – Vö. Kertész Dániel: Bartók Béla apai öröksége. Kortárs, 1971. 613. l. 16 Glück Jenő–Wetzler Éva i. m. – Vö. Szakács Margit: Vidacs János politikai pályafutása 1848–1867. Folia Historica I. 97. l. és kk. 17 A már idézetteken kívül ld. Valkó Arisztid: Adalékok id. Bartók Béláról. Magyar Zene, 1963. – Demény János: Bartók Béla szülőföldje. Kortárs, 1965. 18 Bartók Béla (Nagyszentmiklós, 1888. június 15.) – Bartók Gézának, Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának kézirattára, (a továbbiakban: MTA Kk.) Ms. 826/9/13. 19 Bartók Béla: Mikép szervezzük az alsóbb gazdasági szakoktatást? Emlékirat a gazdasági iskoláknak megyénkénti felállítása és a gazdasági szakoktatás általános kötelezővé tétele érdekében. Nagy-Szent-Miklós, 1884.– Bartók Béla: Gazdasági egyesületek vagy gazdasági kormánybiztosok szerveztessenek? … Nagy-SzentMiklós, 1886. 20 Vö. D. Szemző Piroska: Bartók Béla gyermekkori személyiségformáló olvasmányélményei. Magyar Könyvszemle, 1971. 131. l. és kk. 21 Vö. MTA Kk. Ms. 5208/15. 22 Vö. Valkó Arisztid: 1964. 207., 209. l. 23 Bartók Béla 1879. 3–6., 20. l.


24 Különfélék. Gazdasági Tanügy, 1884. 2. sz. 25 Bartók Béla: A gazdasági oktatásügy központi vezetése. Uo. 26 Bartók Béla. 1886. 7., 10. l. 27 Vö. Valkó Arisztid: Emlékezés egy nyolcvanéves dokumentumra. Magyar Zene, 1965. 382. l. 28 Bartók Béla (Nagyszentmiklós, 1888. március.) – Bartók Gézának. MTA Kk. Ms. 826/9/12. 29 Vö. Ujfalussy József: Bartók Béla. (3. javított kiadás). Bp., 1976. 15–17. l. 30 Demény János: Bartók Béla édesapjának húsvéti tárcája. Vigilia, 1978. 273–276. l. 31 Gazdasági Tanügy, 1884. 1. sz. 32 Bartók Béla 1879. 7. l. – Bartók Béla (Nagyszentmiklós, 1886. február 11.) – Bartók Gézának, MTA Kk. MS. 826/9/10. 33 Bartók Béla, 1886. 4–6. 23–33. l.

2. Képek




1. A dákoktól a negyvennyolcas forradalom bukásáig FIGYELŐ SPIRA György A dákoktól a negyvennyolcas forradalom bukásáig A XV. (bukaresti) nemzetközi történészkongresszusnak az újkori történelemmel foglalkozó szekciója 1980. augusztus 13-i ülésén (több más referátummal együtt) napirendjére tűzte František Hejl és Richard Pražák A nemzeti újjászületés típusai Közép- és Délkelet-Európa országaiban című referátumát is. A referátum a nemzeti újjászületés folyamatát három egymást követő fejlődési szakaszra tagolta, s ezek közül az elsőt mint a felvilágosult gondolkodásmód elterjedésének, a másodikat politikai szervezkedés és a politikai mozgalmak kibontakozásának szakaszát jellemezte. A referátumhoz magyar részről Spira György szólt hozzá – mint hangsúlyozta – nem annyira kritikai, mint inkább kiegészítő igénnyel. Először is arra kívánok figyelmeztetni, hogy a szóban forgó nemzeti újjászületési mozgalmak első fejlődési szakaszának nem kizárólagos jellemzője, csupán egyik – bár kétségkívül legfőbb – ismérve e mozgalmak felvilágosult eszmékkel való átitatódása. Nem feledhetjük ugyanis, hogy a kelet-közép-európai kisnépek öntudatosodni kezdő fiainak egy része a felvilágosodás tanaival együtt szenvedélyes hirdetője lesz olyan nézeteknek is, amelyek alkalmasak lehetnek a nemzeti büszkeség felszítására, a felvilágosult gondolkodásmóddal viszont semmiképpen sem férnek össze. Hadd utaljak – mint e nemben legjellegzetesebb tünetre – arra a jobb ügyhöz méltó igyekezetre, amellyel a nemzeti ébredés hajnalán sokan még a legműveltebb elmék közül is azon fáradoznak, hogy népük a történelmi régmúltban minél fényesebb ősöket találjon a maga számára; s hadd utaljak arra, hogy az illetők nem is hatástalanul buzgólkodnak ezen, hiszen például a magyar közvéleményben az ilyen irányú erőfeszítések eredményeképpen a magyar nyelv finn-ugor eredetének tisztázódása ellenére, ekkor is tovább hódít az a középkori eredetű legenda, hogy a magyarok egy tőről fakadnak a valaha fél Európát hatalma alá hajtó Attila hunjaival, a románok körében pedig ez idő tájt éppenséggel végleges otthonra lel az a vélekedés, hogy ők viszont a dákoktól és a rómaiaktól származnak. Az efféle hiedelmek kialakulása és elterjedése azonban nagyon is természetes jelenség olyan soknemzetiségű birodalmakban, amelyekben az alul és a felül lévőket az esetek többségében nemcsak társadalmi különbségek választják el egymástól, hanem nemzetiek is. Most pedig néhány szót a referátumnak ahhoz a megállapításához, amely szerint a nemzeti újjászületési mozgalmak fejlődésének harmadik, betetőző szakaszában az egyes érintett kisnépek felszabadulási törekvéseit közös mederbe terelni hivatott integrációs tendenciákkal együtt jelentkeznek – s jóval nagyobb erővel jelentkeznek – ellentétes előjelű, dezintegráló tendenciák is. Ezt a megállapítást nemcsak hogy mindenben osztom, hanem még meg is toldanám azzal, hogy a dezintegráló tendenciák fölénye voltaképpen még nagyobb is, mint amekkorának első pillantásra látszik, hiszen magukban az integrációs törekvésekben is felfedezhetünk dezintegráló elemeket. Elvégre – ha úgy vesszük – integrációs törekvéseket képvisel a magyar nemzeti mozgalom is, mikor azon fáradozik, hogy Magyarország nem magyar lakóit is betagozza a magyar nemzetbe; ezzel azonban ténylegesen – mint a referátum is rámutat – csak elmélyíti a magyarok és a magyarországi nem magyarok közti szakadékot. Amint a szláv kölcsönösség gondolata sem csupán a szláv népek közelítésének a tendenciáját hordozza magában, hanem a szláv népek és a térség sok tekintetben velük rokonérdekű, de nem szláv népei között húzódó válaszfalak magasabbra emelésének a tendenciáját is. Azt azonban, hogy az integráló és a dezintegráló tendenciák közül az utóbbiak gyűrik maguk alá az előbbieket, szintén nem tekinthetjük véletlennek. Végtére is a térség nemzeti mozgalmai számára a termőtalajt önálló államisággal nem bíró (vagy az önálló államiságnak legfeljebb morzsáival rendelkező) kisnépek szolgáltatják, s ebből egyenesen következik, hogy az itteni nemzeti mozgalmak uralkodó ideológiája csakis a nacionalizmus lehet. S igaz: a nacionalizmus eredendően valamennyi érintett kisnép esetében a mindnyájukat egyaránt alávetettségben tartó nemzetietlen birodalmak ellen irányul. Csakhogy a nacionalizmusnak természetes velejárója a nemzeti felsőbbrendűség érzete; ez pedig az egyes nacionalizmusok hordozóit már nemcsak közös elnyomóikkal, hanem egymással is szükségképpen szembefordítja. Annál is inkább, mivel az egyes kisnépek szabadságtörekvéseinek érvényesülését az élet materiálisabb szféráiban sem pusztán a fölöttük uralmat gyakorló birodalmi rendszerek mindennemű változással való szembeszegülése akadályozza, hanem újra meg újra keresztezik más kisnépek térnyerési próbálkozásai is. S hiába, hogy ezek a próbálkozások a birodalmi rendszerek ellenállásánál jóval kisebb tényleges jelentőséggel bírnak: az őket sérelmező nemzeti mozgalmak


(például a magyar liberálisoknak a magyar államhatalom kizárólagos birtoklására irányuló törekvéseit nehezményező magyarországi nemzetiségi mozgalmak) – nagyrészt értelmiségi – vezetőit jellegüknél fogva nemegyszer mégis sokkal közvetlenebbül s ezért sokkal érzékenyebben érintik. Aminek a szemlélettorzító hatását azután még tovább is fokozhatja az a körülmény, hogy az adott térségben sokszor a tisztán társadalmi ellentétek (például a földesurak és a jobbágyok ellentétei) is nemzeti ellentétek köntösében jelentkeznek. Az ilyen természetű ellentétek ugyanis szintén nem csupán a nemzetietlen birodalmak vezetőrétegei meg a nekik alávetettek összessége között teremtenek ellenséges viszonyt, hanem az utóbbiak együttesén belül is. (Amire megint jó példát szolgáltathat Magyarország azzal az ellenséges viszonnyal, amely a magyar földbirtokosok meg a magyar parasztokhoz hasonlóan nagyrészt ugyancsak magyar földesurakkal megáldott nem magyar parasztok között alakul ki az érintett időszakban.) Ha tehát azt tapasztaljuk, hogy egy sor kelet-közép-európai nemzeti mozgalom hangadóinak többsége a külön nemzeti érdekek érvényesítését idővel kész lesz fölébe helyezni a birodalmi rendszerek megdöntéséhez és a társadalmi megújuláshoz fűződő közös és elsőrendű érdekek érvényesítésének, a nemzeti érdekek érvényesítésének legfőbb akadályát pedig mind hajlamosabb lesz a nemzetietlen nagybirodalmak hatalmi gépezete helyett más nemzeti mozgalmakban jelölni meg: ezen nincs mit csodálkoznunk. (Így – továbbra is választott példánknál maradva – azon sem lepődhetünk meg, hogy a legjelentősebb magyarországi nemzetiségi mozgalmak vezetőinek zöme a leküzdendő legfőbb gátat a Habsburgok feudális abszolutizmusa helyett hovatovább épp az ennek felszámolásáért hadakozó magyar nemzeti mozgalomban kezdi látni.) Amennyire természetszerű azonban a dezintegrációs tendenciák felülkerekedése, annyira természetszerű az is, hogy ez a fejlemény a továbbiakban már mélységesen tragikus következményekkel jár. Legfőképpen Magyarországon, ahol – mint ismeretes – mikor a magyar nemzeti mozgalom 1848-ban csatlakozik az európai forradalmi mozgalomhoz s maga is forradalmi harcot indít a Habsburgok birodalmi rendszerének szétzilálásáért és a polgári átalakulásért, a nem magyar országlakók nagyobbik hányada nem hogy nem a forradalom oldalán, hanem egyenesen ez ellen fog fegyvert – ezzel nemcsak a magyaroknak, de önmagának is mérhetetlen kárt okozva, hasznot pedig egyedül valamennyiük közös elnyomóinak hajtva.

2. Képek



1. Az ókor hét csodája bélyegeken KERTÉSZ István Az ókor hét csodája bélyegeken Az elmúlt év nyarán jelent meg a Magyar Posta nagy sikert elért bélyegsorozata a világ hát csodájáról. Több olvasónk kérésére adjuk közre a sorozat történeti hátterét megvilágító cikket. (A szerk.) A „hét csoda” hagyománya „Láttam erős Babülónt, falain kocsin járt-kelt, és a Zeusz szobrát Alpheiosz árjainál, láttam a függő kerteket és Rhodoszon a Kolosszoszt, kínteli munka emelt piramisok magasát, s láttam Mauszóllosz sírját, de midőn a szemembe tűnt az egekbe szökő templom, az Artemiszé mind a homályba takarta a többit. S mondtam: »Olümposz bércén kívül ilyen szépre a Nap se ragyog«”. (Antologia Graeca IX. 58.) A Kr. e. 2. századi szidóni Antipatrosz, az epigramma költője, a fentebb felsorolt műemlékeket szedte csokorba, mint az emberi alkotóerő olyan remekeit, melyek nagyszerűségükben minden mást felülmúlnak. Ám gyaníthatjuk, hogy valójában csak egy már kialakult hagyományt szedett versbe, nem pedig közvetlen élményeitől fellelkesülve adta közre tapasztalatait. Hiszen a rhodoszi Kolosszoszt a Kr. e. 220-as években földrengés törte darabokra. Babülón pedig a Kr. e. 2. században már erősen romos állapotban volt. A „hét csoda” hagyományának legnagyobb hatású életben tartója, a valamikor a római császárkorban élt bizánci Philón, ugyanígy jobbára csak fantáziája segítségével idézhette fel a letűnt korok emlékeit, mikor egy, a világ „csodáiról” szóló és nagyrészt fennmaradt könyvecskéjében, a szidóni Antipatroszhoz hasonlóan a gizai piramisokat, Szemiramisz babülóni függőkertjeit és a város erődítményeit, az epheszoszi Artemisz templomot, Pheidiasz Olümpiában álló Zeusz szobrát, a halikarnasszoszi Mauszóleiont és a rhodoszi Kolosszoszt jelölte meg az ókor legcsodálatosabb alkotásaiként. Ma is a csodáknak ezt a „listá”-ját fogadják el általában, azzal a különbséggel, hogy Babülón falait a Kr. e. 3. század elején épült pharoszi világítótoronnyal cserélik fel. Az a körülmény, hogy az említett építmények közül a rhodoszi Kolosszosz és a pharoszi világítótorony készült el legkésőbb (Kr. e. 3. sz. eleje) arra mutat, hogy a „csodákról” szóló hagyomány is nem sokkal ezek felépülte után, vagyis a Kr. e. 3. század folyamán keletkezhetett, esetleg éppen a hellénisztikus tudomány fellegvárában, Alexandriában. Ez indokolhatja, hogy a két babülóni „csoda” körül az egyiket később az Alexandria közelében álló pharoszi világítótoronnyal cserélték fel. Az ókor „hét csodájának” legfontosabb adatait a mellékelt táblázat tartalmazza. Hogy az ókor sok nagyszerű alkotása közül miért éppen ezek minősültek „csodáknak”, ki volt az, aki először összeállította ezt a listát, nem tudjuk. Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy az említett és az utókor által „kodifikált csodák” a világot magának felfedező görögség véleményét tükrözték. A Kr. u. 1. századi Martialis, római költő egyik epigrammájában újabb „csodákként” a déloszi Apollón szentélyt és a Colosseumot említette. Még később Hadrianus síremléke, a pergamoni Zeusz-oltár és több más kiemelkedő műemlék érdemelte ki a „csoda” megjelölést. A Kr. u. 2. században élt Lucius Ampelius pedig már hétszer hét „csodát” sorolt fel könyvének „mira cula mundi” (a világ csodái) c. fejezetében. A „csodák” és műveltségünk


Az előbb felsorolt „hét csoda” és a hozzájuk kapcsolódó események mélyen beivódtak az elmúlt évezredek, de saját korunk műveltségébe is. Olyannyira elemeivé váltak nyelvi- és gondolatvilágunknak, hogy legtöbb esetben nem is tudatosul bennünk egy-egy közhasznú fogalom bennük megbúvó magja. Mikor az angol költő pharos-t ír a világítótorony megjelölésére, a francia nyelv a phare, az olasz a faro kifejezést használja, bizonyára kevesen gondolnak arra, hogy e szavak a világító tornyáról nevezetes Pharoszsziget nevéből származnak. Az ógörög kolosszosz, a természetes méretet meghaladó nagyságú szobor jelölésére alkalmazott kifejezés is a rhodoszi Kolosszosz révén vált közismertté, és lett forrása a magyar nyelv „kolosszus” szavának. De a sort tovább folytathatjuk. A nagy emberek díszes sírépületét Mauszóllosz síremléke után nevezik mauzóleumnak. Jelképekké is váltak e „csodák”. A piramisok büszke építményei nem csupán a fáraók egykori hatalmát, hanem az egyiptomi falvak kiszolgáltatott paraszttömegeinek súlyos elnyomottságát közvetítik felénk. Nem véletlen, hogy Madách Ádámja a piramisépítők roppant szenvedéseit átérezve vágyakozik egy másik, a nép fenségét elismerő történeti korba. Artemisz epheszoszi templomának históriájához kötődik Hérosztratosz, akinek neve a magának minden eszközzel érvényt szerző feltűnési vágy jelképévé vált. Ez az epheszoszi lakos volt az, aki – csakhogy neve fennmaradjon a történelemben – Kr. e. 356-ben felgyújtotta az ókor talán legpompásabb szentélyét. Kis „csodából” nagy „csoda” Természetesen egy-egy „csoda” megalkotásának körülményei maguk is rengeteg érdekességgel szolgálnak. Nézzük például a rhodoszi Kolosszosz esetét. Ezt a szobrot a Démétriosz Poliorketész-től szerzett hadizsákmányból készíttették Rhodosz polgárai. Kr. e. 305-ben Démétriosz, Nagy Sándor utódhadvezéreinek egyike, később Makedónia királya, megtámadta Rhodoszt, s a szigetköztársaság ostroma közben oly leleményességet árult el különböző hadigépezetek megszerkesztésében, hogy ekkor kapta a Poliorketész (Várostromló) melléknevet. Különösen nagy feltűnést keltett, s valósággal csodaszámba ment az a 9 emeletes ostromtorony, melyet irányításával építettek. A helepolisz-nak (városszerző) nevezett torony alapterülete 492,84 m2 magassága 44,40 m volt. Az építmény favázát három oldalról vaslemezek védték, míg a homlokzati részen bőrlepellel fedett ablaknyílások voltak, melyekben nyíl- és kőhajítógépeket helyeztek el. A szerkezet nyolc darab, embernagyságú küllőkkel megerősített keréken gördült előre, mozgatását 430 ember végezte. Az egyes emeletek közötti összeköttetést egy kettős létrarendszer biztosította, az egyiken csak lefelé, a másikon csak fölfelé lehetett közlekedni. Így torlódás nélkül tudták megoldani a lövedékutánpótlást. A rémült rhodosziak nem tudták, hogyan védekezzenek, mikor ez a félelmetes fegyverkolosszus megindult a városfalak felé. Végül eszükbe jutott nyugalmazott hadmérnökük, Diognétosz, és hozzá fordultak tanácsért. Ő aztán kezébe vette az irányítást. Éjszaka lebontották a városfalnak azt a részét, mely legközelebb feküdt a toronyhoz, s egy fapalánkkal elzárt medencét ástak ott. A város lakói pedig az összes latrina, csatorna, eliszaposodott kút és szemétgödör tartalmát ebbe a medencébe hordták. Hajnalra már egy valóságos alvilági tó gőzölgött bűzös leheletével a helepolisz közelében. Mikor aztán a munkával elkészültek, kiverték a deszkapalánkot, s a szagló folyam rázúdult az ostromtoronyra úgy, hogy az az egyre sikamlósabbá váló talajon mozgathatatlanná vált. Természetesen a torony lövegeinek kezelői is elmenekültek, amíg lehetett. A cselfogás olyan jól sikerült, hogy az elkeseredett Démétriosz nemsokára fel is hagyott az ostrom folytatásával. A rhodosziak pedig miután lemosták, szétszedték a hadigépet, s az alkatrészei eladásából befolyt összeget fordították a Kolosszosz építésére. A „csodák” és a tudomány Láttuk, hogy a „csodák” beépültek műveltségünkbe, az előbbi példából is tapasztalhattuk, hogy a köréjük fűzött történetek bővelkednek érdekességekben. De van még legalább egy aspektusuk, melyre feltétlenül ki kell térnünk. Arról van szó, hogy a róluk szóló hagyomány ereje szinte kényszerítő erővel hajtja a tudósokat újabb és újabb eredmények elérése felé. Nem véletlen, hogy az egyiptológia egyik központi kérdése még napjainkban is a piramisok építésének problémája. Az 1960-as évek núbiai ásatásai nyomán például fény derült arra, miképp szállíthatták az ókori Egyiptomban a piramisok építéséhez szükséges kőtömböket. A régészek gerendákkal megszilárdított iszappályákra bukkantak, melyeken egykor a szánok siklottak több tonnás terhükkel. A Szemiramisz-legenda népszerűsége sokat lendített az asszirológia fejlődésén. Fényt derítettek arra, hogy a legendás Szemiramisszal összekapcsolható Sammurammat királynő évszázadokkal a neki tulajdonított


építmények keletkezése előtt élt, s miközben a függőkertet keresték, feltárták Babülón történelmének egymásra rakódó régészeti rétegeit. Az angol Wood sem kereste volna olyan fanatikusan 1863-ban kezdődő ásatásai során az epheszoszi Artemisz templomát, ha az nem szerepel a „csodák” listáján. De ott volt, s hogy ma újra látható, az szintén felér egy csodával. Wood ugyanis – miután hiába kereste a templom maradványait – az ókori színház romjai közt egy töredékes feliratra bukkant, mely egy rendeletet tartalmazott. A rendelet arra utasított, hogy bizonyos alkalmakkor az Artemisz szentély szent szobrait a színházba kell vinni, és azután vissza kell szállítani őket helyükre. És most jön a csattanó: a felirat tartalmazta azt az útvonalat, melyen a szobrokat a templomtól a színházig és vissza kellett szállítani. Ezen a nyomon elindulva Woodnak sikerült megtalálnia a templomot, s azt 4 méteres mélységből több éves munkával a felszínre hoznia. Az is tény, hogy a „csodákról” szóló antik irodalom nem csupán érdekes leírásokkal gazdagította az ókorral kapcsolatos ismereteinket, hanem olykor konkrét segítséget is nyújtott a kutatás számára. A múlt század végén például Carl Humann német mérnök és Alexander Conze, a híres régész Lucius Ampelius említett műve alapján tárták föl a pergamoni Zeusz-oltárt. Napjainkban új csodák világát éljük. Ám huszadik századi öntudatunk soha ne feledkezzék meg arról, hogy a jelen nagy alkotásai a távoli múlt „csodáinak” megismerésén alapulnak!

2. Képek





1. Hitler magyarországi helytartója: E. Veesenmayer GÁSPÁR Ferenc Hitler magyarországi helytartója A Magyar Televízióban ez év február 26-án kezdődött el a „Századunk” sorozat újabb hatrészes filmje. 1944. március 19-én a német csapatok átlépték Magyarország határát. A Hitlerhez hívott és a megszállásnak engedő Horthy hazatérő különvonatán mutatkozott be a kormányzónak Edmund Veesenmayer. Horthy – állítólag – csodálkozott azon, hogy egy ilyen fiatal embert küldtek mellé teljhatalmú megbízottként. Valóban Veesenmayer negyven évével a politikai életben fiatalnak tűnhetett, hiszen a magyar politikusok többsége túl volt már az ötvenen, de még a hatvanon is. Mi predesztinálta a „fiatal” Veesenmayert arra, hogy egy akkor Németország számára kulcsfontosságú beosztással Magyarországra küldjék. Tudjuk, hogy nem Veesenmayer volt az egyetlen jelölt erre a feladatra. Vetélytársa dr. Jury, Alsó-Ausztria Gauleitere, Himmler protezsáltja volt. Veesenmayer szerint Himmleren kívül Bormann és Kaltenbrunner is az ő kinevezése ellen foglalt állást, végül Hitler személyesen döntött mellette. A pályakezdés Veesenmayer 1904. november 12-én született Bad-Kissingenben, egy dél-bajorországi kisvárosban. Szülei foglalkozása nem ismeretes. Allgaeuban nőtt fel, Münchenben járt egyetemre, közgazdasági diplomát szerzett. 1928-ban doktorált, majd az egyetemen maradt gyakornokként a politikai tudományok és a politikai gazdaságtan tanszéken. Oktatni 1932-ben kezdett, ugyanekkor lett tagja a német nemzeti szocialista pártnak. Az egyetemen találkozott Wilhelm Kepplerrel és ez a találkozás meghatározta további sorsát. A náci hatalomátvétel (1933) után Keppler különböző vezető gazdaságpolitikai megbízatásokat látott el, s Veesenmayer az ő referense lett. Keppler 1938-ban a német Külügyminisztériumba került, mint különleges megbízatású államtitkár, és ettől az időponttól kezdődően Veesenmayer sem szűkölködött „különleges megbízatásokban”. Veesenmayer háború utáni vallomásaiban mindig hangoztatta nehéz fiatalságát. Mint elmondta, tanulmányai alatt saját maga tartotta fenn magát, sőt doktorálása és egyetemi alkalmazása közötti években fizikai munkásként dolgozott. Vallomása szerint sokáig gondolkozott azon, hogy egyetemi oktatói munkáját felcserélje-e a Keppler melletti beosztással. Végül az utóbbi mellett döntött, mert – mint mondotta – a kor dinamizmusa egyre inkább a gyakorlati munka felé orientált és nem az elmélet felé”. 1937–1938 az Anschluss előkészítésének és megvalósításának, a német agressziós, expanziós törekvések első állomásának évei, egyben Veesenmayernek, mint gyakorlati embernek első erőpróbája. 1937-ben utazott először Ausztriába, a rendszeres német–osztrák tárgyalások folytatására létrehívott delegáció tagjaként. Veesenmayer azonban a gazdasági tárgyalások mellett, az osztrák nemzeti szocialistákkal „ismerkedett” és tapasztalatairól Németországban részletesen beszámolt. Javasolta: a nagy-német orientációjú, általa mérsékeltebbnek minősített Seyss-Inquart-féle csoportot kell támogatni a radikálisabb náci irányzatokkal szemben. Miután az Anschluss után Kepplert különleges megbízatással Ausztriában tartották, vele maradt 1938 májusáig. Különleges feladatok „1939 februárjában Veesenmayer bámulatos karrier kezdetén állt, melynek kapcsán úgy tűnik, mindig olyankor került valami megbízatással a délkelet-európai országokba, mikor azokban éppen zavaros volt a helyzet, baj volt” – állapította meg az USA Katonai Hírszerző Szolgálata központjában 1945 szeptemberében készített feljegyzés. S a tények igazolják a megállapítás igazát. 1939 tavaszán kiéleződött a helyzet Csehországban. Veesenmayer útra kelt Pozsonyba azzal, hogy – mint később mondotta – „az ottani politikai helyzetet tanulmányozzam és megállapítsam, hogy vajon és milyen mértékben állanak fenn egyes szlovák politikai csoportok igyekezetei ... és melyek azok a politikai személyiségek, akik számbajöhetnek és ezek milyen beállítottságúak a német birodalommal szemben”. Veesenmayer Tisót és Tukát találta a fenti szempontok alapján megfelelőnek, és mintegy két héttel Pozsonyba


érkezése után – Csehország német megszállásához mintegy ürügyet adva, létrejött az említettek vezetésével a „független” Szlovákia, amelynek védnökségét Hitler vállalta. Március 17-én Veesenmayer visszatért Berlinbe. 1939-ben kezdetét vette a második világháború. A háború előkészületi szakaszában nagy szerepet kapott az ún. „danzingi (ma Gdansk) kérdés”. Hitler 1938-tól követelte a lengyel kikötővárosnak Németországhoz csatolását és az oda vezető német korridor kiépítését. Németország 1939 augusztusában elérkezettnek látta az időt a cselekvésre. Augusztus 20-án Veesenmayer, Ribbentrop megbízásából, Danzigba utazott, hogy „segítsen a kialakult politikai válságban” és ügyeljen a külföldi diplomatákra, a háború megkezdése után távolítsa el őket a városból. 1939 szeptemberétől decemberig, Veesenmayer a német Külügyminisztérium újonnan szervezett informationsAbteilungjában szerkesztőként teljesített szolgálatot. A részleg a külföldön folytatott német propagandával foglalkozott. Egy állítólag Ribbentroppal támadt nézeteltérése miatt elhagyhatta a propaganda részleget és visszatért Keppler törzsébe. 1940-ben (januárban illetve áprilisban) vezetett Veesenmayer útja először kifejezetten Délkelet-Európába, így Magyarországra is. Ekkor Bécsben, Pozsonyban, Budapesten, Belgrádban, Athénben, Szófiában és Bukarestben fordult meg azzal a megbízatással, hogy az SD (Sicherdienst), az Abwehr és a követségek politikai munkáját koordinálják. Veesenmayer Budapesten csak Vörös Jánossal, a Honvédelmi Minisztérium anyagi csoportfőnökével és a vele rokonságban álló Kelenffy Károllyal, a Telefongyár igazgatójával találkozott. 1941. április 1-jén, öt nappal a Jugoszlávia ellen indított német támadás előtt – s miután időközben az Ír Köztársasági Hadsereg ügyében is foglalkoztatják, 8 hónapot tölt Madridban – Ribbentrop Zágrábba küldi őt. A Veesenmayernek adott utasítás úgy szólt, hogy vizsgálja meg a független Horvátország létrehozásának lehetőségét. „Vizsgálata” hozzájárult ahhoz, hogy a német csapatok Zágrábba történt bevonulásával egy időben horvát szeparatisták kikiáltották Horvátország elszakadását Jugoszláviától. Veesenmayer május végén tért vissza Németországba, mert még kb. egy hónapig segített a Zágrábba kinevezett német megbízottnak, Kassche-nek. A második világháború kitörése változásokat hozott a német diplomáciai apparátusban. Veesenmayer az amerikai tiszteknek elmondta, hogy tulajdonképpen Kassche kinevezése indította meg az új hullámot. Hitler éppen az említett zágrábi eset miatt erősen bírálta a Balkánon szolgálatot teljesítő régi német diplomatákat „Senki sem számított háborúra Jugoszláviával, különösen nem von Heeren (német) megbízott optimista jelentései tükrében az országban uralkodó helyzetről.” Kezdetét vette a diplomaták felváltása olyan új emberekkel, akik az SA vagy a NSDAP emberei voltak. Így kerültek diplomáciai gyakorlat nélküli megbízottak Zágráb után Bukarestbe, Belgrádba, Szófiába, Pozsonyba és Budapesten is ezért váltotta fel a régi követet, Ermannsdorfot von Jagow. A személycseréktől Hitler és a német Külügyminisztérium aktívabb német külpolitikát várt a Balkánon. Veesenmayer ekkor még nem kapott állandó jellegű megbízatást, hanem mint tapasztalt hírszerző és délkelet-európai specialista, időről-időre szóló kisegítő feladatokat látott el az egyes országokban. Így pl. 1941 júliusától hosszabb ideig Belgrádban tartózkodott Benzler, az ottani német megbízott segítésére. A legjobbnak azt tartotta – mint ezt kifejtette –‚ hogy ha az adott országból talál a német érdekeknek megfelelően működő vezetőt. Ezt a módszert – szerinte – az angoloktól tanulta, akik a gyarmatok irányítását szerettek a helybeliekre bízni és csak néhány saját embert hagytak mindenütt az ellenőrzésre. Az ő javaslatára jött létre Szerbiában Nedics tábornok vezetésével a szerb quisling kormány. 1942-ben – a változatosság kedvéért – Rómába kísérte a Hitlernél vendégeskedett jeruzsálemi főmuftit és a korábbi iraki miniszterelnököt. A két arab vezető már az Afrikában aratandó német–olasz győzelem reményében kereste fel Hitlert, majd Mussolinit. „A főmufti mindent muzulmán szemszögből nézett és kifejezte vágyát, hogy megalapítson egy Iszlám Egyesült Államokat Marokkótól Boszniáig.” A „magyar” szakértő 1943. március elején küldték ismét Délkelet-Európába, de most már egyedül és kizárólagosan a magyarországi viszonyok tanulmányozására. Az év folyamán másodszor is megfordult Budapesten, útjairól terjedelmes, hazánk sorsára jelentős befolyást gyakorló – már publikált – jelentésekben számolt be. 1943 szeptemberében született meg a döntés Magyarország német megszállásáról, szeptember 30-ra a német vezérkar kidolgozza a megszállás katonai kivitelezésének tervét, a hírhedt „Margarethe-tervet”. Veesenmayert novemberben Budapestre küldik. Az útról készült jelentésének kelte december 10. Még december folyamán Ribbentrop főhadiszállásán megvitatták Veesenmayer jelentését, amely – állítólag – nem nyerte meg a német külügyminiszter tetszését. A tanácskozás után Veesenmayert visszaküldték Berlinbe, de már 1944. február 8-án visszahívták Hitler főhadiszállására. Ekkor érkezett meg Hitlerhez Horthy levele, melyben a szovjet fronton


harcoló magyar csapatok visszarendelését kérte. Veesenmayer ettől az időtől fogva Hitler közelében volt, előbb a kelet-poroszországi főhadiszálláson, majd Salzburgban. Az egyik kihallgatás során Veesenmayer elmondta, hogy amikor Hitler a magyarországi helyzetről kérdezte, ő javasolta Horthy meghívását. Eszerint Horthy 1944. márciusi kiutazása Veesenmayer ötlete volt, amelyet Ribbentrop is támogatott. Ezek után már kevésbé lényeges, hogy az utolsó percig nem volt biztos Magyarországra küldése. Veesenmayer ezzel kapcsolatban mindig azt hangoztatta, hogy őt a felső német vezetésben mérsékeltnek, mai szóhasználattal „galamb”-nak tartották. Teljhatalmú megbízott Veesenmayer magyarországi tevékenységét már sok munkában feltárták, leírták. Itteni tevékenységének, hatáskörének pontos megfogalmazását adta a március 19. után Hitler által aláírt dokumentum, amely kimondta: „A birodalom érdekeit Magyarországon a jövőben a nagy-német birodalom teljhatalmú magyarországi megbízottja fogja figyelemmel kísérni, aki egyben a követ címet viseli.” Ezen egyértelmű megfogalmazás ellenére a háború után Veesenmayer mindenütt és mindig azt igyekezett bizonyítani, hogy elsősorban követ volt, ezért a magyar kormánynál akkreditálták, közvetlenül Ribbentroptól kapott csak utasítást, míg a birodalmi megbízottak közvetlenül Hitlernek voltak alárendelve, fizetésüket a kancellári hivataltól kapták, míg őt a német Külügyminisztérium fizette. Ugyanígy tiltakozott az ellen is, hogy a magyarországi zsidó lakosság deportálásában bármiféle szerepet játszott volna. Ezért a felelősséget Eichmannra és kommandójára hárította. Veesenmayer elkerülte, hogy Magyarországon, a magyar népbíróság előtt feleljen tetteiért. Felette a Nürnbergben ülésező Nemzetközi Katonai Bíróság ítélkezett, amely 1949. április 14-én hozott döntésével húszévi börtönre ítélte: de már 1954-ben kiszabadult. Az ítélet háborús bűnök elkövetésében, rabszolgamunka felhasználásában és bűnös szervezethez (SS) való tartozásban mondta ki bűnösnek. A háborús bűnök elkövetése kapcsán az ítélet – mintegy válaszolva Veesenmayernek – egyértelműen kimondta: „Veesenmayer de facto uralkodója volt Magyarországnak”. Megállapította azt is, hogy „tudatos és egyetértő részese volt a zsidók deportálásának”. A bíróság leszögezte, hogy Veesenmayer meggyőződéses nemzetiszocialista volt, ezt korai párttagsága és az SS-ben elért magas rangja (1944 márciusában „Brigadeführer”-ré nevezték ki) bizonyítja. Kiszabadulása után Veesenmayer az NSZK-ban élt az 1970-es évek elején bekövetkezett haláláig. Korbács és mézeskalács Az életpálya áttekintése után világossá válik, hogy Veesenmayer a német szellemi elit azon csoportjához tartozott, amely tudását, képességét a náci rendszer szolgálatába állította. A közvéleményben a nácizmussal kapcsolatban többnyire csak a korbács és a korbácsot tartó kéz jelenik meg, kevésbé ismert a „mézeskalács” nyújtásának módszere, amelyet a náci rendszer, elsősorban a Veesenmayer-típus segítségével gyakran és – sajnos – nem mindig eredménytelenül alkalmazott. Bizonyosra vehető, hogy Veesenmayer – és a hozzá hasonlóak – nem minden felülről jövő utasítással, paranccsal értettek egyet, lehettek ellentéteik éppen a módszerek tekintetében egyes vezetőikkel szemben is. Nem véletlen, hogy Veesenmayer mindig és mindenkor tanítványi hűséggel beszélt Kepplerről, ugyanakkor ellenszenvét hangoztatta Ribbentrop és Himmler iránt. Magyarországon sem cselekedett mindig azonosan Winckelmannal, a magyarországi ún. magasabb SS és rendőrvezetővel, s más náci megbízottakkal. Mindez azonban sem az ő, sem az elit más tagjainak alapvetően náci beállítottságán semmit sem változtat. Maga vallotta: „Mint képzett embertől, úgy vélem elfogadható... hogy nem propaganda hatása alatt, hanem belső meggyőződésből lettem nemzetiszocialistává, ez esetben viszont engedelmességgel tartoztam annak a német államnak, amelynek alapköve a nemzeti szocializmus volt. Ezt adom feleletül arra, hogy a helyemen voltam és maradtam és hogy a rám kiosztott feladatokat fenntartás nélkül végrehajtottam”. Igen, Veesenmayer a kiosztott feladatokat Magyarországon és másutt is úgy teljesítette, hogy azzal jelentősen hozzájárult a náci rendszer fennmaradásához, az emberiség és hazánk ellen elkövetett bűneihez.

2. Képek




1. A lángoló hídfõ RÁNKI György A lángoló hídfő 1940. május 27–június 4. között zajlott le a dunkerque-i csata. Erről az ütközetről szinte egyidőben jelent meg két könyv magyar fordításban. Richard Coller: Dunkerque homokja (Zrínyi Katonai Kiadó. Bp. 1980) és Robert Jackson: Lángoló hídfő. Dunkerque 1940. (Kossuth Könyvkiadó. Bp. 1980). Ez utóbbi, a Népszerű történelem sorozatban megjelent kötethez kapcsolódik Ránki György cikke. Robert Jackson nemrég megjelent olvasmányos könyve rendkívüli pontossággal világítja meg számunkra a dunkerque-i csata történetét. Az angol expedíciós hadsereg nagy részének, mi több a bekerített francia erők egy részének átmentése nagyszerű haditette volt Angliának. Ez a siker a franciaországi csatában elszenvedett vereség árnyékában is erkölcsi biztatást nyújtott a kitartásra. Egyidejűleg pedig megteremtette a jövő katonai alapjait. Hiszen a menekülő angol katonaság bár teljes nehézfegyverzetét és könnyű fegyvereinek nagy részét is a francia parton hagyta – többszázezres tömegével lényeges alkotórésze lehetett, akár egy esetleges német partraszállással szembeszálló angol hadseregnek, akár – hacsak a távoli jövőben is – a kontinensre visszatérni kívánó inváziós erőknek. Nem célunk Jackson könyvének ismertetése és bírálata. Nem kétséges, hiteles képet ad sok szempontból az eseményekről, és jó néhány, a dunkerque-i csatához fűződő mítoszt is eloszlat. Hitler és a „különbéke” Az egyik ilyen legenda az a feltételezés, amely Hitlernek tulajdonítja a bezárt és a tenger felé visszavonuló angol csapatok elleni támadás leállítását. Úgymond, Hitler az angol hadsereg kimentését politikai okokból határozta el, biztosítandó a különbékét az angolokkal, hogy ezt követően a németek szabadon fordulhassanak szembe – nyugati frontjuk veszélyeztetése nélkül – a Szovjetunióval. Jackson könyvében idézi Guderian tábornoknak, a német páncélos ék parancsnokának emlékiratait, amely szerint: „Aznap (május 24-én) a Főparancsnokság beavatkozott a folyamatban levő hadműveletbe, s ez az egész háború menetére katasztrofális hatást gyakorolt. Hitler elrendelte, hogy a balszárny maradjon az Aa mentén. Vagyis nem kelhetett át az Aacsatornán. A parancs okát nem tudatták velünk... Szóhoz sem jutottunk az elképedéstől. De mivel nem ismertük a parancs okát, érvelni sem tudtunk ellene. Ezért a páncélos hadosztályokat utasítottuk, hogy tartsák a csatorna vonalát, és használják fel a pihenést az általános harckészültség fokozására.” Az újabb kutatások azonban kiderítették, hogy a megállási parancs, mely az angol csapatok megmentéséhez vezetett, annál is kevésbé született politikai megfontolásokból, mivel az nem is Hitlertől származott. A német A. hadseregcsoport hadinaplója világosan tanúsítja, hogy az utasítást von Rundstedt, a hadseregcsoport parancsnoka adta ki, és Hitler legfeljebb megerősítette azt. A megállási parancsot mindenek előtt katonai szempontokkal indokolták. A váratlan gyorsasággal előretörő és az angol–francia hadsereget bekerítő páncélos erők bizonyos technikai felfrissítése, a járművek és más harceszközök javítása elkerülhetetlenné vált. Továbbá a németek itt az eredeti haditervhez kívántak alkalmazkodni, amely a páncélosok által teremtett folyosó kitágítását az A. hadseregcsoportnak a páncélosokat csak lassabban követő gyalogságára akarták bízni, sőt a bekerített hadsereg teljes megsemmisítése von Bock B. hadseregcsoportjára várt volna. Ha rejlettek esetleg politikai megfontolások a megállási parancs mögött és Hitler esetében, mégha nem is ő volt a kezdeményező, ilyenek lehettek – akkor viszont érdekes módon azok inkább bel-, mintsem külpolitikai jellegűek voltak. Göring birodalmi marsall – aki a nácik szívéhez különösen közelálló légierő, a Luftwaffe főparancsnoka is volt – jelentést kapott arról, hogy a német erők elérték a tengert, elfoglalták Calais és Boulogne kikötőit. Ekkor világossá vált, az angol hadsereg nemcsak teljesen be lett kerítve, de megmentésére sincs sok esély, hiszen az egyetlen még szabad kikötő Dunkerque volt, melyhez a német csapatok már közelebb álltak, mint az angolok. Göring azt kívánta, hogy a dicső hadjárat teljes befejezése, a kegyelemdöfés a megvert ellenségnek a Luftwaffe dolga legyen. „Ez a Luftwafféhoz méltó különleges munka” – kiáltott fel állítólag és azonnal telefonált a luxemburgi határ mellett levő főhadiszállásáról Hitler ilyen értelmű döntését kérve és magyarázva, hogy a légierő tökéletesen alkalmas a bekerített angol–francia katonaság megsemmisítésére. A repülők bevetésének feltétele természetese az volt, hogy a német páncélosok tovább ne nyomuljanak előre, mivel ez esetben nem lett 59 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

volna biztosítva bombázáshoz szükséges „tiszta” terület. Hitler nem döntött azonnal, de másnap, mikor Rundstedttel tárgyalt annak főhadiszállásán, feltételezhetően Göring érvelését is figyelembe véve, adta meg a hozzájárulását a Rundstedt elgondolásait tükröző megállási parancshoz. Jackson könyve lényeges összefüggésre hívja fel tehát a figyelmet, röviden tisztázva a megállási parancs eredetének történetét és részletesen megvilágítva azokat a katonai okokat, amelyek következtében a német terv kudarcot vallott. Sem a B. hadseregcsoportnak, sem a Luftwaffenak nem sikerült a bekerített brit erőket megsemmisítenie s az angolok a dunkerque-i csatából többszázezres hadsereget mentettek meg. Hitler terve egy Angliával kötendő különbékére tehát nem az angol csapatok „megkímélésére” alapozódott. Természetesen nem arról volt szó, hogy ez a lehetőség nem fordult meg e fejében. Május 23-ről 24-re virradó éjszaka az angol csapatok utasítást kaptak Calais kiürítésére, és megkezdték az elhajózást Boulogne-ból is. A német vezérkar megfejtette az idevonatkozó rádióüzeneteket, és nyilvánvalóan felmerült, hogy az intézkedés nem csupán taktikai jellegű, hanem Angliának a kontinensről, illetve a háborúból való visszahúzódásával egyértelmű. De ha a német döntést nem is vezette közvetlenül a különbéke reménye, az nem jelentette azt, hogy a különbéke gondolata nem merült volna fel Dunkerque nehéz napjaiban. Erről azonban sajnálatosan nem ír az elsősorban hadtörténetre koncentráló könyv. A különbéke lehetősége azonban nem a győzteseket, hanem inkább a veszteseket foglalkoztatta. Bizonytalankodás Londonban Valóban, Angliában a katasztrofális belgiumi vereség ismét előtérbe állította a „furcsa háború” idején oly erősen érvényesülő gondolatot a németekkel való megegyezésre, jóllehet a megállapodás körülményei lényegesen kedvezőtlenebbé váltak – hiszen a feltételeket most más egy katonailag teljes győzelmet arató Németország diktálhatta volna. Benyomásom szerint már a Calais-ban harcoló angol csapatoknak küldött utasítások sem tisztán katonai megfontolásokból tartalmaztak olyan sok bizonytalanságot. A hadügyminisztérium 1940. május 24-én hajnali 3-kor arra utasította az ott harcoló brit egységek parancsnokait, hogy kezdjék meg a kikötő kiürítését. Még előtte, ugyanaznap éjjel ½ 12-kor London egy bizonytalan fogalmazású, kitartásra utasító parancsot küldött, mellyel Churchill elégedetlenségét fejezte ki. Végül, 1940. május 25-én a délutáni órákban megérkezett Churchill és Eden utasítása, mely az utolsó töltényig való harcra buzdított. Az angol kormányban a megegyezés vagy a háború folytatása körüli vitára, mely az angol politika megingásaira utalt, 1940. május 28-án került sor. Churchill természetesen a kitartás mellett állt ki. Két nappal később a parlamentben tartott beszédében ki is fejtette: „Függetlenül attól, hogy mi történik Dunkerque-ben, mi természetesen tovább harcolunk.” De vajon elég erős volt-e már ebben az időben Churchill belpolitikai helyzete, hogy álláspontját – melyet 1940. május elejéig Angliára nézve sokkal kedvezőbb helyzetben nem tudott érvényesíteni – most ellenállás nélkül keresztülvigye? Igaz, alig két hete éppen azért került a kormány élére, mert a korábbi kormány politikát mind többen ítélték katasztrofálisnak. A csőd azonban ténylegesen csak most következett be, ami kétségtelenül újból felerősítette a megegyezés tervét. Az angol kormány magva, az öttagú háborús kabinet május 26-i ülésén nem véletlenül éppen a régi politika képviselője, Halifax külügyminiszter vezette a megbékélők támadását. Május 26. drámai nap volt. Reynaud francia miniszterelnök kétségbeesetten segélyt kérve sietett Londonba. Reynaud Olaszországnak teendő engedményekre kívánta háborús partnerét rábeszélni, abban a reményben, hogy ezzel sikerül Olaszország hadba lépését megakadályozni. Halifax, akit a kormányban Chamberlain támogatott, éppen előző este jelentette ki Basticanini olasz nagykövetnek: az angol kormány hajlandó Európa békéjéről és biztonságáról tárgyalásokat folytatni, és „minden esetleges idevezető javaslatot megvizsgálni, amennyiben ez biztosítja szabadságunkat és függetlenségünket”. Churchill viszont elutasított minden tárgyalást Mussolinivel, és midőn 26-án délután Reynaud-dal megkezdődött a tanácskozás, ilyen értelemben szólalt fel. „mi… tovább harcolunk” Ez a megbeszélés mostanáig meglehetősen kevés figyelmet kapott a történeti irodalomban. Jegyzőkönyve csak részben ismert, mivel a jegyzőkönyvvezető a szöveghez a következő megjegyzést fűzte: „Ez a jegyzőkönyv nem tartalmazza a vita első negyedórájának anyagait, mivel a jegyzőkönyvvezető nem volt jelen.” Aligha lehet kétséges, hogy a vita ebben az időpontban különösen heves volt, hiszen a már feljegyzett anyag is heves véleménykülönbségekre és izgatott légkörre utal.


Churcill tovább akart harcolni: „Mi más helyzetben vagyunk, mint Franciaország – mondotta –‚ mi még ellen tudunk állni, sőt támadni is tudunk, melyre Franciaország többé nem képes. Ha Franciaország nem tudja megvédeni magát, úgy kedvezőbb, ha kiválna a háborúból és nem kényszerít bennünket olyan megegyezésre, amely elfogadhatatlan feltételeket tartalmaz.” Halifax más véleményen volt: „Nincs egészen meggyőződve arról – hangzott állásfoglalása –, hogy a miniszterelnök diagnózisa helyes és hogy Hitlernek ténylegesen érdekében állna elfogadhatatlan feltételeket támasztani”. Halifax véleménye szerint, ha arra kerülne sor, hogy egy általános rendezés feltételeiről beszéljünk, és „megállapítjuk, hogy olyan feltételeket biztosíthatunk, melyek nem jelentenék függetlenségünk feladását, akkor butaság lenne, ha ezeket a feltételeket nem fogadnánk el.” Az első menetet, úgy tűnik, a megbékülők nyerték. Elhatározták ugyan is, hogy kidolgozzák a Mussolininek küldendő üzenet tervezetét, és azt a következő napon megvitatják. A következő nap két ülést is tartott a minisztertanács. Churchill ellentámadásba ment át, és megpróbálta ismét az Olaszországgal való kapcsolatfelvételt elhárítani. „Pillanatnyilag igen alacsony a presztízsünk Európában. Visszanyerhetjük azt, amennyiben bizonyítani tudjuk a világnak, hogy Németország nem tud minket legyőzni. Ha két vagy három hónap múlva bizonyítjuk, hogy még mindig nem győztek le bennünket, akkor presztízsünk visszatérhet. Még akkor sem kerülhetünk rosszabb helyzetbe, ha a harcban elbukunk, mintha éppen most feladnánk a harcot. El kell tehát kerülnünk, hogy Franciaország magával rántson bennünket a szakadékba. Az egész manővernek (t. i. francia javaslatra Olaszországot kérték fel közvetítésre) csak egyetlen célja van: olyan mélyen belebonyolítana minket a tárgyalásokba, hogy abból ne tudjunk többet kiszabadulni. A javasolt eljárás nem csak kilátástalan, de halálos veszélybe sodorhat minket” – mondotta a brit kormányfő. Halifax tiltakozott, mondván, Churchill már előre beleegyezett abba, „hogy tárgyalásokat indít, amennyiben meggyőződik arról, hogy a feltételek nem érintik az ország függetlenségének lényeges pontjait. Most viszont ügy tűnik, hogy a miniszterelnök arra utal, hogy semmilyen körülmények között nem hajlandó más politikára, mint a háború végsőkig való folytatására”. Az egyre feszültebbé váló légkörben Churchill Halifax megjegyzését azzal utasította el, hogy a külügyminiszter feltételezése teljesen irreális: „Ha Hitler hajlandó lenne békekötésre, hogy visszakapja a volt német gyarmatokat és elismernék a német vezető szerepet Közép-Európában, az tárgyalási kiindulópont lehetne. De aligha feltételezhető, hogy Hitler ilyen javaslatot terjesztene elő.” Természetesen Churcillnek igaza volt, mert Hitler ilyen ajánlatot – mely nyugat-európai győzelmének eredményéről való lemondását jelentette volna – nem kívánt tenni. Mivel világos, hogy Churchill javaslata csak taktikai jellegű volt, nem érdemes most azt vizsgálni, vajon hajlandó lett volna-e az angol miniszterelnök ténylegesen elismerni a németek közép-európai uralmát. A jegyzőkönyv szövege nyilván nem fejezi ki a vita tónusát, Cadogan külügyi államtitkár mindenesetre javasolta, hogy tartsanak némi szünetet a kedélyek csillapítása céljából. A szünetben a miniszterelnök és a külügyminiszter hosszabb beszélgetésbe bonyolódtak. Ezt követően Halifax visszavonult. Meggyőzve azonban nem volt, hiszen naplójába a következő sorokat vezette: „A kormányban hosszú és egészen zavaros vitára került sor, névlegesen az Olaszországgal való kapcsolatfelvételről volt szó, valójában a kormány általános politikájáról, amennyiben Franciaországban valóban bekövetkezik a legrosszabb. Véleményem szerint Winston hajmeresztő bolondságokat beszélt, Greenwood úgyszintén, egy darabig tűrte ezt, majd azonban világosan kijelentette, mi a véleménye erről és közölte, amennyiben tényleg ez a véleményük, és a dolog komollyá válik, úgy útjaink elválnak.” A Londonból beérkező svéd és olasz követi jelentések is arról szólnak, hogy Halifax több közvetítőn keresztül tudatta: „semmi alkalmat nem mulasztanak el egy kompromisszumos békére, ha erre ésszerű feltételeket kapnak és az angol politikát egészséges emberi értelem és nem megjátszott bátorság” vezeti. A svéd fővárosban már Churchill közeli bukásáról beszéltek. Végül nem így történt, és ebben döntő szerepe lehet a dunkerque-i csata eredményeinek. A megmenekült 400 000 ember Churchill pozícióját erősítette, és midőn június közepén Hitler megtette „békeajánlatát”, természetesen az egész kontinens feletti német uralom elismerése alapján, a miniszterelnök már könnyebben győzte le a megbékülés ismét jelentkező híveit. Július 18-án Churchill megtartotta híres beszédét Anglia legnagyobb órájáról, néhány nap múlva Hitler utasítást adott az Anglia elleni invázió tervének kidolgozására.

2. Képek




1. Történelem több tízezer példányban MŰHELY BASSA Endre Történelem több tízezer példányban A történelem iránti érdeklődés növekedésének egyik legbiztosabb mutatója a történelmi témájú könyvek nagy piaci sikere. A Kossuth Könyvkiadó úttörő szerepet játszott az elmúlt két évtizedben a legnagyobb érdeklődést kiváltó újkori munkák kiadásában. Új műfajok, új tematikák alakultak ki a magyar történetíráson belül ennek következtében. Bassa Endre – alábbi cikkünk szerzője –, a kiadó főszerkesztője és a Történelmi Társulat kiadványügyekért felelős titkára több évtizede foglalkozik a történeti munkák „menedzselésével”. (A szerk.) Alighanem két olyan útirányt kell említenünk, mely az elmúlt években meghatározta a történeti könyvkiadás termésének milyenségét: az egyik a népszerű forráspublikáció, a másik az ismeretközlő történeti irodalom. Mindkettő meglehetősen ismeretlen folt a korábbi könyvkiadási és történetírói gyakorlatban, hiszen a leginkább német mintára kialakult műfajok között domináns szerepe volt a hosszú sorozatokban folyó iratkiadásnak és az ugyancsak – többnyire több kötetes – egész történeti korokat feldolgozó kapitális monográfiaknak. Magyarországon 1945 után néhány évig az új szemlélet alapköveinek lerakása adott munkát egy nagyrészt új és igen fiatal történészgenerációnak, ugyanúgy az 1945-től részben, 1948-tól teljes egészében állami tulajdonban levő könyvkiadás műhelyeinek. Így ama bizonyos új útirányok kijelölésére csak az 1950-es évek közepétől került sor. Akkor teremtődtek meg ennek a kedvező politikai előfeltételei is. A szenvedélyes és a – túlzás nélkül mondhatjuk – tömegméretű érdeklődés a jelenkor közvetlen előzményei felé fordult. A 20. századi nemzeti és egyetemes történet kataklizmáiban a jelenben eligazodást kereső és ezért a múltat faggató embereket, a fekete-fehér és igen-nem típusú alternatívák és válaszok egyre kevésbé elégítették ki. Egyre nagyobb érdeklődés nyilvánult meg az árnyalatok és a folyamatosság elemeinek feltárása iránt, miután közhelyes igazsággá vált, hogy 1945 a nemzeti történetben a diszkontinuitás nagy határköve. A valóságismeret szenvedélyes vágya munkált ebben az óhajban, csakúgy, mint szellemi életünk más terein is, ami a dokumentarista műfajok példa nélkül álló diadalmenetében jutott kifejezésre. Könyvkiadói szakemberek korábban soha nem gondolták volna, hogy történeti dokumentumok (iratok, levelek, feljegyzések, naplók stb.) olyan érdeklődést válthatnak ki, mint amilyet az elmúlt években idehaza kiváltottak. Amikor több mint húsz évvel ezelőtt első kiadásban az üzletekbe került a „Magyarország és a második világháború” c. okmánygyűjtemény – megnyitva a sorát az azóta is szélesen hömpölygő második világháborús dokumentum-, napló- és emlékirat-irodalomnak – senki nem mert arra gondolni, hogy az első több ezres kiadást még kettő fogja követni. Óvatoskodtunk a Horthy-dokumentumok („Horthy Miklós titkos iratai”) első kiadásakor. Ez az akkoriban nem éppen olcsó könyv, melyben az iratokat nagy tudományos apparátussal adták közre, négy kiadásban, összesen 32 000 példányban került forgalomba. Jelentős, bár már némileg mérsékeltebb érdeklődés kísérte Bethlen István miniszterelnöki iratainak közrebocsátását. Újra nagy érdeklődés kísérte az ellenforradalmi korszak néhány jellegzetes figurájának naplófeljegyzéseit (Prónay Pál – 1963 –‚ Zadravetz István – 1967 –‚ Szálasi Ferenc – 1978.) A napló és emlékirat a hetvenes években nem egyszerűen szakirodalmi, hanem irodalmi szenzációvá nőtte ki magát. Lehetett az Széchenyi István naplója vagy Károlyi Mihály emlékirata („Egy egész világ ellen”, „Hit, illúziók nélkül”) vagy Andorka Rudolf naplója, illetve Kádár Gyula emlékirata. (1978 illetve 1977-ben.) Alighanem a modern tömegközlés és főleg a televízió kihívására jelentkezett egy újabb igény a népszerűen megírt történeti monográfiák iránt, Könyvkiadói szempontból – a fentebb jelzett két útirányra – négy könyvfajta indult ennek következtében. Az egyik a szerzői összekötőszöveggel tálalt válogatott forrásszemelvény gyűjtemény. Értéke az előzőekből is világos: szerzője-összeállítója eredeti dokumentumokat „szólaltat” meg, mondanivalója ezáltal hiteles, az olvasó elé varázsolja a kort szereplőivel, az eseménysort eredeti fordulataival. Az olvasók az eredetiség semmivel sem pótolható ízei miatt kedvelték meg az ilyen könyveket, a szerzők pedig azért, mert viszonylag gyorsan hasznos könyvvé formálható az a tudásanyag, melynek monografikus feldolgozása esetleg hosszú éveket és nagyobb történetírói teljesítményeket venne igénybe. (Erre jellegzetes példák Karsai Elek munkái.)


A széles közönséghez szóló műfajok között a legelterjedtebb a 8–10 íves kismonográfia, történelmi riport vagy dokumentált történeti elbeszélés. Szólhat egész korról, de tárgya lehet a történelem egy-egy érdekesebb mozzanata, egyetlen eseménysora. Ezekből a munkákból nőttek ki a történelmi tömegsorozatok: az új nemzeti történeti szintézissel párhuzamosan a „Népszerű Történelem” a Kossuth Kiadó gondozásában, „Képes Történelem”, a Móra Kiadó vállalkozásában, a „Magyar História”, a Gondolat Kiadó gondozásában, és „Sorsdöntő történelmi napok”, a Magyar Történelmi Társulat és az Akadémiai Kiadó gondozásában. Közülük a legnagyobb kultúrmissziót és tudatformáló szerepet – megítélésünk szerint – a „Képes Történelem” tölti be. Ez az ifjúság történelmi műveltségét kitűnően, alapozó, bővítő sorozat hatásának titka részben témaválasztásában, részben az „új műfaj” kialakulásában, a szöveg és illusztráció kitűnő kombinálásában rejlik. Ez a műfaj és ez a megoldás visz át a képes történelemkönyvek világába. E sorok íróját gyermekkori emlékek fűzik e műfaj nem éppen legremekebb alkotásaihoz. Hét-nyolc évesen az Est-lapok kiadásában megjelenő ilyen képeskönyvekből és képes évkönyvekből ismerkedtem az akkori közelmúlt illetőleg jelen eseményeivel. Nem egy kép vagy képsor olyan mélyen vésődött emlékezetembe, hogy ma is felidéződnek bennem, ha századunk húszas–harmincas éveiről olvasok. (E könyvek minősége ugyanakkor csapnivaló volt, hiszen afféle előfizetőbecsali funkciót töltöttek be.) Mai történelmi képeskönyveink létrejöttében ugyancsak nagy a televíziózás szerepe, a képi látásmód igényének és általában az illusztráltság követelményének erősödése. Több kiadó is vállalkozott történelmi képeskönyv készíttetésére annak ellenére, hogy sok és költséges munka jár vele. Néhány év alatt jelent meg történelmi képeskönyv az 1848–49-es forradalomról és szabadságharcról, a magyar történelem évszázadairól, a világtörténetről (két kötetben), az első és a második világháborúról, a Párizsi Kommünről, a magyar kommunista mozgalom 50 évéről és az 1918–1919. évi forradalmakról. Végül a szaklexikon-reneszánsz, ha lassan is, de eléri a történeti diszciplinákat is. Az érintőleges vállalkozások mellett (Magyar életrajzi lexikon) megjelentek a tisztán történeti tárgyúak is (Munkásmozgalom-történeti lexikon, Világtörténeti kisenciklopédia). Előkészületben van egy lexikális összegezés a magyar antifasiszta ellenállásról és talán megvalósul egyszer a „Történelmi szótár” is. Ha most ennyi szép és jó olvastán valaki azt szegezné nekem, hogy dehát van-e egyáltalán tennivaló, annak azt válaszolnám, hogy ugyanennyi bajt, hiányt is el tudtam volna sorolni. Hiszen újra és újra rádöbbenünk, hogy mennyi mindent nem írtunk még meg és nem adtunk még ki, mennyi elavult szemléletű munka forog közkézen, milyen erősen hat még napjainkba is a provincializmus: milyen kevés az egyetemes történet és milyen kevés az igazi önmegismerést elősegítő összehasonlító történelmi munka! S végül, de nem utolsó sorban, hogy a végén kicsit ünneprontó is legyek: hova hullanak a tudás magvai? Miért van az, hogy a szédületesen magas példányszámok mellett sokak egybehangzó véleménye szerint romlott az ifjúság történelmi tudásszintje!? Nem folytatom, nemcsak azért, mert ez már „más asztala”, hanem azért is, mert ez már sokfelé futó, mástermészetű kérdéseket is támasztó elemzések tárgya lehet!

2. Képek







1. Hormuz a keletnyugati kereskedelem történetében GLÓBUSZ HÓVÁRI János Hormuz a kelet-nyugati kereskedelem történetében A Perzsa-öböl bejárata az elmúlt hónapokban a világpolitikai érdeklődés középpontjába került. Az Indiaióceánra vezető tizenöt kilométer széles Hormuzi-szoroson keresztül jut el a világtengerekre az arab olaj jelentős része. A szoros esetleges lezárása súlyos helyzetbe hozhatja az olajfogyasztó államokat. A Hormuzi-szoros nemcsak századunkban csomópontja a hatalmi érdekek összeütközésének, hanem a múltban is többször volt nagyhatalmi vetélkedés tárgya. A Hormuzi-szoros nevét – egy, eredetileg a szárazföldön levő – Hormuz nevű városról kapta. Ez a város már az ókorban is létezett. Nearchos, midőn Nagy Sándor hadait Indiából Babilonba szállította (i. e. 325), kikötött egy Harmozeia nevű helynél. Ez a helység a mai Minab város közelében volt, ahol az ugyancsak Minab nevezetű folyó a tengerbe ömlik. A torkolat azóta eliszaposodott és Minab napjainkban kb. 10 km távolságra van a tengerparttól. Az arab történetírók is említik az ókori Harmozeia helyén levő Hormuz(Hurmuz)-t: a város nemcsak Indiával, ha nem Kínával is kapcsolatban áll – írják róla. Marco Polo 1272-ben és 1293-ban járt a szárazföldi Hormuzban. Útleírásában megemlékezik Hormuz nagy jelentőségű kereskedelméről, de elmondja azt is, hogy a városnak és a Perzsa-öböl bejáratának klímája elviselhetetlen a nagy hőség és a csapadékhiány következtében. A mongolok iráni támadása után (1233) egész Irán, s így a Hormuzt és környékét uraló hormuzi szultán is a tatárok uralma alá vagy tőlük függő helyzetbe került. Kutb al-Din Tahamtan hormuzi szultán, hogy a várost a tatár támadásoktól megvédje, 1300-ban az egész lakosságot áttelepítette az akkor Djarun-nak nevezett szigetre. Itt alapították meg Új-Hormuz városát, a mai Hormuzt, s hamarosan a sziget és az egész Perzsa-öböl bejárata ezt az elnevezést kapta. Afanaszij Nyikitin, az Indiát is megjárt orosz utazó, aki 1472-ben járt e városban, azt írta visszaemlékezésében, hogy „a világ minden részéből érkeznek ide emberek és áruk”. A pár évvel később erre utazó itáliai Josafa Barbaro is ekként jellemezte Hormuzt. Hormuz szigete az Indiából hozott áruk átrakodó és elosztóhelye lett: az Iránon és Grúzián át a Volgához és a Donhoz: Tebrizen és Erzerumon keresztül Burszába; és a legfontosabb, a Baszra–Damaszkusz–Aleppó, Bejrut és Alexandria kikötőjébe vezető útvonalakon. A 14. század folyamán Európában megnövekedett a keleti áruk iránti igény, mind nagyobb jelentőségre tett szert az Indiával vagy még távolabbi területekkel folytatott kereskedelem. A felvázolt útvonalakon kialakult kereskedelmi láncolatok segítségével egyre nagyobb tételben szállították a keleti árukat Európába s ugyanakkor egyre nagyobb mennyiségben szállították az európai aranyat, rezet és ékszereket, valamint az iráni lovakat Indiába. Az arab hajózási ismereteket felhasználva 1498-ban a portugálok eljutottak India partjaihoz. India „felfedezése” az új lehetőségek egész sorát nyitotta meg előttük. Az afrikai arany behozatala után a fűszerszállítás is megindulhatott Portugália felé. A portugálok nagyon jól tudták, hogy csak akkor húzhatna maximális hasznot az indiai és a még távolabbi helyekről származó árukból, ha ezek forgalmazásából kiszorítják a Mediterráneum kereskedőit, ha meg akadályozzák, hogy ezek az áruk a hagyományos utakon – a Perzsa-öblön és Mezopotámián keresztül Damaszkuszba, vagy a Vörös-tengeren keresztül Alexandriába – eljussanak. Ehhez viszont szét kellett törniük az évszázados indiai-óceáni kapcsolatokat. Ebben a kereskedelemben mind az indiai fejedelmek, mind a jemeni, az egyiptomi mameluk, vagy a hormuzi szultánátus érdekeltek voltak, hiszen az átmenő kereskedelem nagy jövedelmeket biztosított számukra. Amikor tehát a portugálok megpróbálták kisajátítani a fűszerkereskedelmet, az indiai-óceáni mohamedán uralkodók szövetségével találták szemben magukat. A szövetség legnagyobb erejét az egyiptomi mameluk szultánátus adta, hiszen a portugálok megjelenése előtt az európai fűszerkereskedelem nagy részét az alexandriai és a bejruti kikötőn keresztül a mamelukok bonyolították le. A velencei, genovai, marseilles-i stb. kereskedők jöttek Alexandriába és Bejrutba az akkor már közismert árukért. Kezdetben a mamelukok értek el sikereket: l508-ban India partjainál (Saul) szétverték a portugál flottát, az alkirály fia, Don Laurenzo is életét vesztette. Ám a hadiszerencse csakhamar megfordult: 1510-ben felépítették az indiai kontinensen az első erődjüket, Goat, s megkezdték ügyes politikai manővereiket, amelyekben a különböző indiai fejedelemségek egymás közötti harcát a saját érdekükben használták fel. 71 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Albuquerque vezetésével az Indiai óceánra küldött portugál hajóhad, hogy a Vörös-tengert lezárja a fűszerforgalom elől, megpróbálkozott Aden elfoglalásával, s amikor ez a vállalkozás kudarcba fulladt, északra hajózott és elfoglalta Hormuz szigetét, a Perzsa-öböl kulcsát. Mivel az indiai-óceáni fejedelmek próbálkozásai meghiúsultak, a hormuzi szultánátus sem tudott ellenállni a korszerűbb haditechnikával rendelkező portugáloknak (1514). Ekkor nemcsak Hormuz városa és a sziget, hanem a vele szemben levő Gambru (a portugálok által nevezett Gambrun, Gombrun a mai Bandar Abbasz) is a portugálok kezére került. A portugál uralom alatt csökkent Hormuz jelentősége, sőt hamarosan a portugáloknak is új riválissal kellett megküzdeniük az Indiai-óceánon: az angolokkal, helyesebben az Angol Kelet-Indiai Társasággal. Az oszmán birodalom hatalmának a meggyengülésével egyre erősödött Irán. Abbasz sah (1587–1628) uralkodása alatt a perzsák megtámadták a portugál birtokokat is, amire kellő biztatást és segítséget kaptak az Angol Kelet-Indiai Társaságtól. 1602-ben elfoglalták a hormuzi szultánátushoz tartozó (így a portugálokat illető) Bahrein szigetét. 1614-ben pedig Gombrunt, amelyet ezután Bandar Abbasz-nak, azaz „Abbasz kikötőjének” neveztek el. Bandar Abbasz elfoglalásával Hormuz tarthatatlanná vált a portugálok számára, ugyanis a szigetet a szárazföldről látták el vízzel és élelemmel. „A világ legszárazabb szigete, ahol csak só nő” – jellemezte Hormuzt egy korabeli angol utazó. 1622-ben angol hajók támogatásával Hormuz szigete a perzsák kezébe került, s vele az egész Hormuziszoros ellenőrzésének a lehetősége. A portugálok visszaszorultak indiai birtokaikra. Az angolok sem önzetlenül segítették Abbasz sahot. Az Angol Kelet-Indiai Társaság megkapta a vámmentes kereskedés jogát Irán nagyobb városaiban. A Hormuzi-szoros ezzel hosszú-hosszú időre iráni uralom alá eső angol érdekszférába került.

2. Képek


1. Egy meg nem történt kivégzésrõl. Thököly Imre Keretes> EGY KÉP, EGY ESEMÉNY VARGA J. János Egy meg nem történt kivégzésről 1682-ben Felső-Magyarországon Thököly Imre fősége alatt egy töröktől függő, de belügyeit önállóan intéző – tehát Erdélyhez hasonló státusú – államalakulat jött létre. Ezzel Magyarország immár négy részre hullott szét. Bécs csúfos kudarccal végződött 1683-as török ostroma után az előrenyomuló keresztény seregek sorra foglalták el a török erősségeket s csapásaik alatt csakhamar összeomlott a felső-magyarországi fejedelemség is. A Porta Thökölyt tette meg bűnbakká, akinek valóban volt némi szerepe abban, hogy a török hadak megpróbálkoztak Bécs ostromával. Ahmed váradi pasa 1685. október 15-én elfogatta és láncokban Nándorfehérvárra vitette Thökölyt, mire a fejedelem hadainak megmaradt része is császári zsoldba állott. A Porta csakhamar rájött arra, hogy súlyos baklövést követett el. Thökölyt december 4-en szabadon engedtek; hibát azonban már nem lehetett helyrehozni, a hadait vesztett fejedelem nem lehetett többé komoly katonai tényező a törökök oldalán a Magyarország felszabadításáért folyó háborúban. A bécsi udvar azonban – amely már korábban is mindent megtett, hogy Thökölyt „a kereszténység árulójának” tekintsék Európában – más sorsot szánt a fejedelemnek. Ennek lecsapódása az a rézkarc, amely Schmettaunak, a brandenburgi választófejedelem bécsi ágensének egyik leveléhez mellékelve a merseburgi Staatsarchivban található, s Thököly kivégzését ábrázolja. Thököly azonban még két évtizeden át ette a hazájukból számkivetettek keserű kenyerét, miközben a törökök, eszközként, többször is megpróbálták felhasználni.

2. Képek



1. Utasellátás reformkori gõzhajókon ŐSEINK ASZTALÁNÁL DRAVECZKY Balázs Utasellátás reformkori gőzhajókon Az utasok ellátása egyidős az emberiség történetével. Sajátos utasellátási feladat volt mindig a történelem során a mozgó járműveken (hajó, vonat, repülőgép, autóbusz) igénybe vehető különféle szolgáltatások (elszállásolás, étkezés stb.) biztosítása. A magyar gőzhajózás megindulásával (1830. szeptember 17-én a „Franz I.” – V. ö. erről a História 1980. 4. számában Pach Zsigmond Pál cikkét – 11–13. old.) szinte egyidős a hajón történő utasellátás. Ennek legkorábbi, eddig ismeretlen emlékeiről számolunk be az alábbiakban. I. Kazinczy Ferenc utazásai között (1831-ből) olvashatjuk az első szakmailag is hiteles, színes és szemléletes leírást a „Franz I.” hajón tett utazása során tapasztaltakról, egyben a gőzhajók elszállásolási és étkezési viszonyairól: „A gőzhajó nálunk egészen új jelenés lévén; első útját tavaly tette szeptemberben, Bécstől Pestig; festeni fogom azt. – Míg a Duna egyéb hajóinak teknője üreg, s a vendégszoba rajtok kiáll a teknőből: a gőzhajón a vendégszoba egy felfordított teknő üregében látszik lenni s a vendégszoba rejtve van. Oda és a kemenczékhez grádicsokon esik a lemenés. A vendégszoba gyönyörű. Meredek grádicsának deszkalépcsői sárgaréz-pléhbe vannak szögve; s innen jobbra és balra két kisded rekesz nyílik, a terítő számára, ki ide zárja tányérait, üvegeit. Asztalok s karatlan székek kőrösfa szeletekkel vannak borítva, s a talpazat parkételt. A falak deszkája világos barna színnel van befestve, ezekkel, hogy az asztal és szék fájához hasonlítson, s a vesszőzet és egyéb czifra rajta zöld; így a négy vékony oszlop is, mely a padlást a szoba közepén a betörés ellen védi. Ablaka egyik és másik oldalán három, s hosszas kerek metszésű, s üvegtábla és zsaluvas. Az ajtó mellett jobbra és balra két tükör, épen olyan metszésű, mint a hat ablak, s így a szobát nyolcz ablak világítani látszik. A hajó farában még egy szoba, hová innen esik a bemenés, hálásul az asszonyságoknak. Az utasok egyenként ebédelnek, vagy ha úgy tetszik, kisebb társaságokban, s a konyhaczédula el van vetve a terített asztalokon, hogy kiki tudhassa, mit kívánhat és mennyiért. – A falak mellett párnázott pad fut el, s az éjjel ágyul szolgál az utasoknak.” II. Frankenburg Adolf a „Regélő” 1843. július 2-i számában – a „Budapesti levelek XXVIII” részében – érdekesen egészíti ki Kazinczy elbeszélését a június 8-án Pestről Visegrádra tartó „Zsófia” gőzösön szerzett tapasztalataival. A vendégek – köztük Frankenburg is – a hajó gyomrában levő étterembe vonultak délidőben a németül beszélő és invitáló pincér (a leírás, a nyelvújítás e szép kifejezésével él) után. Az előkelő, első osztályon utazóknak az ebéd 1 órakor, a többieknek 3 órakor kezdődött. Az éttermet alacsonynak, de csinosnak írja le. Lassúnak érzi a kiszolgálást, amelyet szerinte az is magyaráz, hogy a pincérek minden egyes evőeszközt szertartásosan és külön-külön raktak fel az asztalra. Az étkezés „table d hote” (társas közös étkezés előre megállapított étrend szerint, nagy tálakból tálalva) jellegű volt. Frankenburg véleménye szerint az étkezésnél ott a legjobb helyet foglalni, ahol a kapitány ül. Bosszankodik azon, hogy a szolgáltatás nem egységes, mert míg némelyek jéggel hűtött italt kapnak, mások „órákig kádban tartott penészszagú vízzel kénytelenek megelégedni, mely fölül reá bortul bűzös, tisztátlan palaczkokban folytatik”. A „Zsófia” gőzösön az ételválaszték és a minőség olyan, mint a vendéglőkben, fogadókban volt általában, de emészthetetlennek írja le a felszolgált beefsteaket. Megemlíti, hogy fél meszely borért 10 pengő-krajczárt számítottak fel a pincérek. Az első csoport ebédje után eső kerekedett. Az étteremben nagy tömeg zsúfolódott össze, mert megérkeztek az éhes, szerényebb erszényű vendégek is. A mintegy másfél óráig tartó tumultus közepette „szegény pinczérek életveszedelem közt tolák magukat keresztül teli tálakkal a tömegen, csodálatra ragadván mindenkit ügyességök és hajlékonyságuk által” – írja. III. 1843 szeptemberében a „Regélő”-ben másik érdekes, kor- és vendéglátás-történeti – s a mai olvasó nem állhatja meg, hogy ne tegye hozzá: azóta sem ismeretlen – jelenségről olvashatunk széljegyzetet. 75 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

„Többször és többek által emeltetett már magányosan és nyilvános panasz a gőzhajói étkezés méregdrágasága, vagy inkább a pinczérek szemtelen zsarolása iránt. Egy adatkával mi is szolgálhatunk, pedig a javából, mellynek igaz voltáról, mint személyes tanúk tehetünk bizonyságot. A színhely a Pest gőzös, mellyen az illy lelkiismeretlen ficzkó egyik asztalnál egy-egy palaczk roihitsi savanyúvízért (Pest városában, mint tudjuk, 36. v. kr.) egy pengő forintot követelni, s a vendégek kifakadt indignatioja után is konokul követelése mellett maradni, s azt beszedni merészkedett. Azonban gazdájánál kérdés tétetvén a savanyúvíznek ára iránt, kisült, hogy a szemtelen iparlovag minden egy-egy palaczknál nem többel csak egy ezüst huszassal csalta meg gazdáját és közönségét. A gazda azonnal elégtételt adata vendégeinek, s a szemtelen ficzkónak mindenkihez fejenként személyesen tartozott visszavinni az eltulajdonított felesleget. De ezen emberek pirulni már nem tudnak.” A három, egyidejűleg keletkezett forrás egy új vendéglátási műfaj útkeresésébe enged betekintést. A mai, vendéglőt járó olvasó eldöntheti, vajon csak „kezdeti” nehézségek voltak ezek?...

2. Képek


1. TISZTELT SZERKESZTŐSÉG TISZTELT SZERKESZTŐSÉG! DR. NÉMETHY Sándor (Pápa) Levelek a vadkanról Zrínyi halálával kapcsolatban több megkeresés érkezett szerkesztőségünkhöz az elmúlt hónapokban. Voltak közöttük olyanok, amelyek újabb adatokra, megfontolásokra hívják fel a kutatók figyelmét, voltak olyanok, amelyek szinte vádolják a történettudományt, amiért a gyilkosság feltételezését nem fogadja el. „Magam nem vagyok történész és nem is hiszek Zrínyinek vadkan által okozott halálában. De a környezetem is hasonló módon vélekedik. Ebből kénytelen vagyok azt a következtetést levonni, hogy az adott kérdésben a történettudomány vívja rendíthetetlenül a harcát a kívülállókkal szemben…” – írja egyik kedves olvasónk Budapestről. Majd hozzáteszi: „Mi értelme van egy olyan nemzeti történettudománynak, amelynek következtetéseit pont saját nemzete nem fogadja el?” Nos, úgy gondoljuk, valóban helytelen volna, ha bármelyik tudomány, de különösen a történettudomány elzárkózna akár a nem szakember érdeklődők szempontjaitól, megfontolásaitól. Mint ahogy az is helytelen volna, ha valóban ilyen egyszerűen állna szembe tudomány és közvélemény a nemzeti történelem egyes „érzékeny” pontjainak megítélésében. A História éppen arra is hivatott, hogy – a néki szabott terjedelmi kereteken belül – ezt a kapcsolatot szaktudomány és közgondolkodás között éltesse. S hogy mennyire különböző irányú és kiindulású a közönség gondolkodása történelmünkről, azt talán az alábbi levél bizonyítja. amelyik éppen a vadkan-ügyben a kutatók eddigi álláspontjainál is szűkebbre vonja a gyilkosság lehetőségének körét. (A szerk.) Nem volt titok, hogy gróf Zrínyi Miklós a költő és hadvezér, a XVII. sz. egyik legnagyobb magyar jelleme nem tartozott a bécsi udvar kegyencei közé. Így mikor az 1664. nov. 18-i vadkanvadászaton a halálos baleset bekövetkezett, már a kortársak között is sokan kételkedtek, és elterjedt az a legenda, hogy a nagy hőst a bécsi udvar gyilkoltatta meg. Bethlen Miklós, aki Önéletírásában részletesen beszámol a tragikus eseményről, e szavakkal fejezi be:csuda olyan vitéz sem lőtt, sem vágott a kanhoz, stuc. spádé lévén nála.” Ebből sokan – mivel Bethlen művét bécsi börtönében írta (1708–1710) – az utókornak szánt jelzést olvasnak ki: rab vagyok magam is, nem írhatom meg az igazat! – Ebből a gondolatból indul ki Weber Arthur: Zrínyi halála c. tanulmánya is (Hadtört. Közl. XI. évf.), mely a politikai gyilkosság legendáját alaposan megcáfolja, ennek ellenére ismételten jelentkezik ez a tévhit Zrínyi halálával kapcsolatban. 1976-ban Örsi Ferenc drámaíró (nyilván színművének tévedését remélve így megalapozni) a Kincskereső c. ifjúsági lapban „A haláleset ügyében folyik vizsgálat…” című írásában a vad-pszichológia módszeréhez hívja fel adatgyűjtésre az olvasókat, miként támad a vad-disznó, ha megsebesítették, hányszor tépi meg az áldozatát stb. (szerinte csak egyszer és tovarohan!), tudtommal nem sikerült az akció: – újabban pedig Rónai Mihály András: „Pákozd után” c. cikkében (Népszabadság, 1979. IX. 30.): „Zrínyi, Bécsnek nyugságot szerzendő, meghívta a vadkant” politikai gyilkosságnak tekinti. Benda Kálmán: Zrínyi és a vadkan c. közleménye (História, 1980. 1. sz.) kiváló logikai éllel mutat rá Bethlen Önéletírásában foglalt tények vitathatatlan valódiságára és cáfolja meg Rónait, ezzel kapcsolatban mégis legyen szabad olyan okirati bizonyítékot is felhívni, ami ugyancsak Bethlentől származik, 1675-ből, és így az Önéletírás szavahihetőségét megtámadhatatlanná teszi. Bethlen Miklós 1675. jan. 4-én Szentmiklóson (erdélyi birtokán) kelt és a gályarab prédikátorokhoz írt levelében olvashatjuk: „Zrínyi Miklós … egykor vadászat közben, melyen magam is jelen voltam egy dühös vadkan fogai által leterítteték és az én s néhány mások kezei közt, kik későn azután érkeztünk oda, lelkét kiadta”. (Sárospataki Füzetek. XII. évf. 918. old.) – Nos, Bethlen Miklós ekkor még csak politikai pályája kezdetén álló erdélyi főúr volt, aki csak 1691-ben lett erdélyi főkancellár és csak 1696-ban gróf. Bethlen Önéletírása szerint Zrínyi, ő és Wittnyédy egy hintón mentek a vadászatra. tehát volt még egy szemtanú: muzsaji Wittnyédy István. Az ő Családi Emlékkönyvében ez áll: „A két golyó által megsebesített vadkant üldözvén, váratlanul és közülünk senki által nem láttatva attól halálosan megsebesíttetett és nyomorúságosan meghalt, akit élve többé nem láthattam és akit háromnegyedórányi idő alatt láttam épen, egészségesen és holtan”. (Payr Sándor fordítása, a Muzsaji Wittnyédy István c. értekezéséből) De van még egy - a szakirodalom által nem értékesített korabeli adat, amiből még az órát is megtudjuk, hogy mikor történt a baleset. Az egészen biztosan Wittnyédytől származó levél alapján készült feljegyzés lipóczi Keczer Ambrustól, aki 1664. dec. 3-án ezt írta be naplójába: „…érkezének Csáktornyáról de dato 19. költ levelek, kikben írták és describálták, 18. eiusdem Novembris négy és öt óra között mint lőn egy vadkan által való halála az nagy dicsőséges hírrel névvel tündöklő vitéz bán úrnak, Zrínyi Miklós uramnak.” (Tasnádi Nagy


Gyula: Keczer Ambrus naplója. Monum. Hung. Hist., Script., Tom. XXXIII. pag. 182). Keczer Ambrus és Wittnyédy István belső barátságban álltak és rendszeresen leveleztek egymássál. Az elmondottak alapján leszögezhetjük, hogy Zrínyi Miklós halála úgy következett be, amint azt Bethlen Önéletírásában elbeszéli, s csak annyival kell kiegészítenünk, hogy délután 4 és 5 óra között történt a tragédia, ami vadászbaleset volt, és nem politikai gyilkosság.


1. Történelemkönyv–történelem tankönyv GLATZ Ferenc Történelemkönyv – történelemtankönyv I. Bizonyára szárazfejű, amolyan iskolamesteri gondolkodású embernek tartaná a kedves Olvasó, vagy akár kolléga is azt javasolná neki: szabad idejében tankönyveket olvasson. A mi, változó szellemű történelem tankönyveket megért korosztályunk, amely még otthoni indítás nélkül, a latinos gimnáziumban, egy-egy bíráló, olvasható, színházba unszoló, maga is író tanáregyéniség hatására került a „sokarcú” Klió vonzásába, talán soha nem gondolt arra, hogy a történelem iránti érdeklődést a tankönyv keltheti fel. Más természetű munkáink során kerültek kezünkbe először a századfordulón, majd a két háború között s végül a felszabadulás után közvetlenül kiadott tankönyvek. Szerzőik között Márki Sándort (róla Szebenyi Péter írt szakszerű elemzést a Századokban), Mika Sándort (az Eötvös Kollégium neves tanára), Marcali Henriket (a magyar történetírás egyik legegyetemesebb tehetsége), Domanovszky Sándort, a magyar történetírás legnagyobb tanáregyéniségét, és az 1945 utáni új tankönyvek szerzői között is egy ideig legtehetségesebb történészeinket találhatjuk. Azt hiszem, senki nem vitatná: e tankönyvek mint olvasmányok maradandóságukat nem utolsósorban szerzőik történetírói kvalitásainak köszönhetik. Írói képességük, írásmódjuk egyéni íze, áttekinthető szerkesztésük teszik e kiállításukat tekintve nem éppen gazdag tankönyv-füzeteket olvasmányos történetírói alkotásokká, történelemkönyvekké. II. A tankönyv – így a történelemtankönyv is – természetesen része, szerves alkotóeleme az oktatás, sőt a tudomány egészének. Ez részben azt jelenti, hogy aki történelemtankönyveinket olvassa, megítélheti történetírásunkat és történelemtanításunkat is. Hiszen tudjuk: az apparátusát szükségszerűen a kultúrában is kifejlesztő modern államban a tankönyvszöveg mögött nemcsak a szerző áll, hanem azon tudományos és pedagógiai intézményrendszer egésze, amely meghatározza: mit és hogyan tanítsanak iskoláinkban. És ha visszatekintünk ezen intézményrendszer fejlődésére az utóbbi évtizedekben, fel kell tennünk a kérdést: vajon nincs-e összefüggés azon tény között, hogy eltűntek történetíróink a tankönyvszerzők közül, és a között, hogy a szaktudomány gyakran mereven elválasztódott az oktatástól. S vajon a szétválás okozta résben mozgó, és kifejlődő szakdidaktika biztosítja-e megfelelően a tudományosság és a tanítás szemléleti egységét? De az új tanterveket, egyes, ezeken alapuló kísérleti tankönyvszövegeket olvasva, fel kell tennünk azt a kérdést is: vajon nincs-e összefüggés e szervezeti szétválás és a mai tanterveinket, néha tankönyveinket is rabságban tartó módszertani sémák, az absztrakciós maximalizmus elhatalmasodása között? Ha csak bepillantunk azokba az előírásokba, amelyeknek vezetniük kell a tankönyvíró kezét, s amelyek meghatározzák: milyen „fogalommennyiséget” kell egy-egy fejezetben a szerzőnek megmagyaráznia, milyen főbb – egyébként természetesen nagyon fontos – törvényszerűséget, elméleti következtetést kell a tananyagnak világossá tennie, máris sokat megértünk abból, mennyire nem is a tankönyvírón lehet számon kérnünk az olvasmányos, történelemkönyvszerű tankönyveket. És miközben a kutató történész akár Duna-parti nyári estéken is élvezettel olvassa a fél évszázaddal ezelőtti gimnáziumi tanulóknak készített történelemkönyvekben a százéves háború korából VI. Fülöp és III. Eduard háborújáról, csapataik hadmozdulatairól, az angolok erősebb fegyelmezettségéről szóló leírásokat, vagy sok fejezettel később, a mohácsi csatavesztés utáni széthúzásokat, diplomáciai akciókat – óhatatlanul arra kell gondolnia: vajon ugyanilyen képességű történész mit kezdene ma egy tankönyvírási megbízással? És senki ne gondolja, hogy a korábbi korszak különböző felfogású szerzőinek előadásában elvesztek a koncepcionális kérdések! Néha irigységgel gondol a mai olvasó e régi szövegek olvasásakor az összevetésre: vajon következnek-e a mi tankönyveink szövegeiben a sovány tényanyagból olyan természetességgel a társadalom mozgására vonatkozó általánosítások, mint ahogy következnek azok a fentebb idézett történelemkönyvekben. Hiszen szerves része lehet az eseménytörténeti előadásnak annak megállapítása Domanovszkynál, hogy a franciaországi hadjárat tulajdonképpen polgárháború volt, „amelyben a nemesség és a föltörekvő polgárosztály, a harmadik rend vívott egymással”; s természetességgel fogadja el a marxi osztályharc elméletét nem ismerő vagy arra korábban ügyet sem vető olvasó is, hogy e feudális hadjáratokban „különösen a polgárosztály és parasztság szenvedett sokat”. Nemhogy kizárja tehát egymást az általánosítás és az események elmondása a történeti ábrázolásban, hanem éppen fordítva: az olvasó – hogy tanulóról most ne is beszéljünk – számára képileg is könnyen megjeleníthető történések révén juthat el a történeti gondolkodás szépségeihez, a konkrét anyagból való következtetőképességhez. Vajon nem veszítjük-e szem elől tananyagmeghatározásunkkor, hogy az általánosítás egészen más, mint az általánosság?


III. Vajon érzékeli-e a tantervek összeállítói azt a módszertani harcot, amelyik a konkrét elemzések, a tényekkel, adatokkal alátámasztott történeti értékítélet-alkotás kialakításáért folyik? Vajon közvetítődnek azok a megfontolások, amelyek éppen most, a nagy történeti szintézis készítésekor történetírásunk adatbázisának gazdagítását és egyben a hagyományos „tényvázak” felülvizsgálatát sürgetik? És a kérdést történettudományunk számára is fel kell tennünk: vajon látjuk-e eléggé a magunk felelősségét, keressük-e megfelelő aktivitással a lehetőségeket, hogy a történeti ismeretek terjesztésének intézményesen szervezett fórumán, a történelemtanításban is érvényre jusson a tudomány újra és újra megújulást kereső világlátása?

2. Képek



História Created by XMLmind XSL-FO Converter

Recommend Documents