História 2001-01
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
História 2001-01 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Tartalom 1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Magyarok a steppén .............................................................................................................. 1 2. Képek .................................................................................................................................... 4 2. ...................................................................................................................................................... 11 1. In memoriam Györffy György ............................................................................................ 11 2. Képek .................................................................................................................................. 11 3. ...................................................................................................................................................... 13 1. Törvényes uralkodó vagy szerencsés kalandor? .................................................................. 13 2. Képek .................................................................................................................................. 15 4. ...................................................................................................................................................... 20 1. A tudomány és a politika érdekeinek védelmében .............................................................. 20 5. ...................................................................................................................................................... 22 1. A nemzetközi erõviszonyok és Magyarország, 1941 .......................................................... 22 2. Képek .................................................................................................................................. 24 6. ...................................................................................................................................................... 26 1. Bárdossy a parlamentben, 1941 .......................................................................................... 26 2. Képek .................................................................................................................................. 26 7. ...................................................................................................................................................... 28 1. A politikai meghasonlás esete ............................................................................................. 28 2. Képek .................................................................................................................................. 32 8. ...................................................................................................................................................... 36 1. Rongyosgárda ...................................................................................................................... 36 2. Képek .................................................................................................................................. 36 9. ...................................................................................................................................................... 37 1. Kína a századfordulón ......................................................................................................... 37 2. Képek .................................................................................................................................. 41 10. .................................................................................................................................................... 46 1. Harc Kína megnyitásáért ..................................................................................................... 46 2. Képek .................................................................................................................................. 46 11. .................................................................................................................................................... 49 1. Dopping az ókorban? .......................................................................................................... 49 2. Képek .................................................................................................................................. 50 12. .................................................................................................................................................... 52 1. Egy emlékmû "irányváltozásai" .......................................................................................... 52 2. Képek .................................................................................................................................. 53 13. .................................................................................................................................................... 55 1. Egy amerikás háryjános "igaz" története ............................................................................. 55 14. .................................................................................................................................................... 57 1. Mítoszteremtõ árvizek ......................................................................................................... 57 2. Képek .................................................................................................................................. 59 15. .................................................................................................................................................... 61 1. Fénnyel írott történelem ...................................................................................................... 61 2. Képek .................................................................................................................................. 63
iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Magyarok a steppén A HONFOGLALÁS ÉS AZ ÁLLAMALAPÍTÁS KORA GYÖRFFY György Magyarok a steppén Magyarok és elődeik, I. 2000. december 20-án halt meg Györffy György, a neves magyar történész. A Históriának a kezdetektől hűséges írója, a szerkesztőnek jóbaráti pártfogója, tanácsadója. Hallatlan forrásismerete, szárnyaló képzelete, segítőkészsége hiányát különösen mi, fiatalabb kollégák és barátok fogjuk érezni, érezzük máris. Alább folytatásokban adjuk közre – még életében egyeztetve a szerzővel – egy 1974-ben írott, majd 1986-ban újrakiadott kötet előszavát. (A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Bp. 1986.) A szöveget nem méltatják eléggé figyelemre, mert csak egy előszó – panaszolta baráti beszélgetéseken maga „Gyuros” (minden kolléga így szólíthatta a szerénységéről ismert és szeretett kollégát). E szövegben a szerző lényegében összefoglalja felfogását a magyar őstörténelemről, a honfoglalásról. G. Napjainkban szemlélői vagyunk egy nagy múltra visszatekintő nézet, a kettős vagy többszörös honfoglalás elmélete megelevenedésének. Ennek az elméletnek a lényege az, hogy a magyar nép nem a 895-i honfoglalás alkalmával költözött a Kárpátmedencébe, hanem már ezt megelőzően, egy keletről jött népvándorlás során. Abban a tekintetben megoszlik az új nézetet valló kutatók véleménye, hogy egy vagy több korábbi honfoglalást kell-e feltételezni, és hogy mely alkalommal költözött be az a finnugor alapnépesség, amelyet Árpád a honfoglaláskor itt talált. [...] I. Magyarok elődei a steppén [...] Ma már nyilvánvaló, hogy a modern nyelvi nemzet fogalmával az ókori és középkori etnikum nem közelíthető meg, és a népvándorlás kori népek etnikai kontinuitásának feltételezése még akkor is kérdéses, ha a név azonos, és a nevet hordó mag bizonyos kontinuitása állapítható meg. A népnevek mögött rejlő etnoszociológiai folyamatok megismerése ugyanakkor hozzájárulhat olyan történeti folyamatok felderítéséhez, amelyek a modern nemzetfogalom torzító szemüvegén át nem érzékelhetők. A konkrét példák előtt a népvándorlás népeiről szólok néhány szót, és arról, hogy mi rejlik a népnevek mögött. Heterogén nomádok A Kr. e. II. évezredtől kezdve évezreden át lovas nomád népek nyomultak Nyugat felé az Eurázsia tengelyét alkotó steppeországúton. Az iráni nyelvű kimmereket, szkítákat, szarmatákat és alánokat török és mongol nyelvű törzsek, hunok, bolgárok, avarok, türkök, besenyők, úzok, kunok és tatárok követték, miközben a steppén maradt iráni töredékeket is sodortak magukkal. E nomád népek már megjelenésükkor sem voltak homogének, egyivásúak; nemzetségeik és törzseik a füves pusztán aszerint álltak össze „néppé”, ahogyan egyik vagy másik nemzetségnek, törzsnek sikerült az élre verekednie magát és megszerveznie a többieket. A csatlakozott vagy behódolt törzseket katonai segédnéppé degradálva sorolták maguk mellé, a véres harcban legyőzötteket pedig állatállományukkal együtt szétosztották, s ezek rab cselédként dolgoztak az úr „auljában”, nomád gazdasági üzemében. Ilyen módon amikor Európa kapujában megjelent egy nomád nép, ez inkább már csak a nevében volt azonos az élre került belső-ázsiai „ősnemzetséggel”, embertanilag, sőt olykor nyelvileg is heterogén alakulat volt. Nomádok, megtelepült népek A népvándorlás sodrába azonban nemcsak tiszta nomádok jutottak be, hanem félig megtelepült steppei peremnépek is. Ennek oka egyrészt az, hogy a steppei nomádok többnyire szimbiózisba kerültek a mellettük lakó erdei és ligetes pusztai népekkel, másrészt az, hogy az erdőlakó steppei peremnépek a belső-ázsiai példák tanúsága szerint könnyen és gyorsan változtattak életformát, idomultak a pusztai életmódhoz. Ilyen steppei
1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
peremnép volt eredetileg a törökség is, amely az iráni nyelvű nomádok helyét elfoglalta, de ilyen volt a török népalakulatok sodrásába került magyarság és az avarok által kimozdított szlávság is. A steppei peremnépek alsóbbrendű helyzetbe jutottak a hódító törzsszövetséghez képest, akár azért, mert legyőzték őket vagy behódoltak, akár azért, mert a lovon nagy távolságokat megtevő pusztai harcosok mindig katonai és szervezeti fölényben voltak a halász–vadász – erdei állattenyésztő – kezdetleges földművelő népekkel szemben. Ugyanakkor a peremnépek és nomádok egymást kiegészítő gazdasága mindkét oldalnak hasznos szimbiózishoz vezetett, melyet természetesen a nomád fél uralkodó rétege fölözött le. A szimbiózis olykor megszakadt, máskor összeolvadást eredményezett, de emlékeként a hódító és behódolt vagy a kettőből előállt heterogén népalakulat gyakran a hódító nevén szerepelt. Ennek oka elsősorban az, hogy a közösséget a vezető etnikum katonai apparátusa fogta össze, és mind az ókorban, mind a kora középkorban ez volt a döntő etnikumképző tényező. A legyőzöttek igyekeztek a győzőhöz hasonulni, felvették nevét, és külsőségekben is követték némely szemmel látható jellegzetességét. Ahogy a tatárok által legyőzött kunok egy-két évtizeddel kipcsaki országuk megdöntése után tatárnak kezdték nevezni magukat, és ahogy a Kárpát-medence szlávjai néhány évvel a 895-i honfoglalás után magyar módra kezdték fejüket nyírni, úgy következett az be más steppei peremnépek esetében is. A „magyar” népnév Ha szem előtt tartjuk a „néppé válás” fenti folyamatát, történeti szociológiai oldalról nyerhet alátámasztást a magyar népnév első elemének régi egyeztetése az indoeurópai népek saját magukra használt nevével. A magyar, hajdan mogyer népnév két tagból álló elhomályosult összetétel: utótagja a finnugor er férfi, ember szó, míg előtagja az ugor népek közös neve volt. Az utóbbi őrződött meg a vogulok és osztjákok közös manys~manysi~ menydsi nevében, valamint az osztják mós~manyty frátria névben, eredetileg minden obi-ugor nemzetség egyik alcsoportjának nevében. A magyaroknak török törzsekkel, az obi-ugoroknak pedig egy tajgalakó ősnéppel való egybeolvadása előtt manycs(i) néven nevezte magát a finnugoroknak a Volga–Káma– Ural-vidéken lakó délkeleti ága. [...] Ez a népnév egyezik az indoeurópai népek saját magukra használt nevével, az indoeurópai mánu-, szanszkrit mánuša~germán mann~ófelnémet mennisk>német mensch~orosz muzs ember, férfi’ szóval. Ennél a nyelvészetileg megalapozott egybevetésnél megoldatlan kérdésként vetődik fel, hogy hogyan válhatott az indoeurópaiaknak saját magukra ‘ember, férfi’ jelentéssel használt neve a délkeleti finnugorok saját magukra használt népnevévé? Ami a földrajzi kereteket illeti, ismeretes, hogy a hunok megjelenése előtt az eurázsiai steppeországút indoeurópai eredetű irániak lakhelye volt, s a magukat a fenti néven nevező óirániak szomszédosak voltak a finnugorokkal, majd az irániak az ugorokkal. Ennek a szoros kapcsolatnak emlékei a finnugor ősnyelv óiráni és az ugor nyelvek közös iráni jövevényszavai. Lehetett egy időszak, amikor az ugorok a magukat manusnak, embernek mondó szomszédos irániakat ezen a néven nevezték, ugyanúgy, ahogy az ember jelentésű hun~kum~komi vagy az eszkimó inuit szó idegenek által is használt népnévvé vált. Ha a steppelakó irániak egy csoportja kiterjesztette uralmát a szomszédos ugorokra, a „társadalmi mimikri” arra késztethette az ugorokat, hogy hasonuljanak a győzőhöz, felvegyék a hódító nevét, és magukat hasonló néven mansinak mondják. A steppeországút népeinek eltolódása esetén az eredeti hódítók zöme továbbvonult, s hátra maradt a magát mansinak nevező, talán irániakkal ötvözött steppei peremnép. A fenti folyamat feltevésében e népnév egy iráni– ugor szimbiózis emlékeként magyarázható, amely megelőzte a forrásokból és népnevek egyezéséből kikövetkeztethető onogur-magyar és türk (kazár)–magyar szimbiózist. „Kettős honfoglalás”? E történelem előtti érintkezés kérdésében akkor fogunk tisztábban látni, ha a magyar nyelv iráni jövevényszavai új feldolgozást nyernek, de az elmondottak lényege: feltűnik egy nép, amely nevének gyökerében indoeurópai, nyelvében finnugor, művelődésében „onogur” és politikai szervezetében „türk” – már most is szemlélteti, hogy milyen sok összetevővel kell számolni egy steppei nép alakulásában. Steppei peremnépek már a kimmerek uralmától kezdve bekerülhettek a népvándorlás sodrába, s így elvben számolni kell azzal a lehetőséggel, hogy maguk vagy töredékeik eljutottak a Kárpát-medencébe. Egy ilyen feltevés azonban még forrásszerű bizonyítás esetén sem jelenti szükségszerűen azt, hogy az ide sodródott néptöredék a Kárpát-medencében eredeti népiségét, nyelvét megőrizte. A Kárpát-medence ugyanis egyik nomád
2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
„honfoglalás” idején sem volt lakatlan, az itt talált és ide költözött köznép pedig a győztes nomád törzs uralmi keretei között alakult „néppé”. II. A Kárpát-medence lakói Avarok Ami az avarokat illeti, a történeti adatok és a régészeti-embertani leletek alig hagynak kétséget afelől, hogy heterogén népalakulat volt. Már az Európába költözött igazi avarokat, a „varkunokat” is csak ál-avaroknak mondják a bizánciak, a Kárpát-medencében meg éppenséggel gepidákkal, szlávokkal és más népelemekkel elegyedtek oly módon, hogy a vezető rétegben a honfoglaló avarok voltak fölényben. Az avarok adták az uralkodóházat, de már az udvar is bizonyára idegenekkel volt átszőve, mint Attila udvara; avarokból állt a harcosok törzse, de a katonai kíséret jellegzetessége, hogy idegen harcosokat is nagy számmal magába fogad; jelen volt az avarság a vezértörzs saját szállásterületén lakó vagy idegenek közé kihelyezett auljaiban is, de a szolgák zöme már idegen eredetű lehetett. Ebben a heterogén közösségben pedig bizonyára hatott a kora középkori néppé válás folyamata, ami azt jelentette, hogy a nem avar nyelvű alattvaló előbb-utóbb avarnak vallotta magát. Nem csupán azért, mert a vezető avar etnikum katonai apparátusa fogta össze a közösséget, hanem mert erre késztette a „társadalmi mimikri”. Ez azt jelentette, hogy a magukat avarnak vallók relatív aránya a Kárpát-medencében sokszorosára nőtt, annak ellenére, hogy viszonylag mind kevesebb volt köztük az igazi ál-avar, a „várkony”. De azt is jelenti, hogy amikor a „nemzetfenntartó” avar uralkodó osztály katonai kíséretével együtt elbukott, a „társadalmi mimikri” arra késztette az egykori avar alattvalókat, hogy sietve bolgárrá, frankká és morvává váljanak. Az avarságát őrző Fertő-vidéki kapgan, híjával lévén a katonai kíséret biztosította hatalomnak, csekély népével rövidesen elenyészett. Nép és utódai Az egykori avar birodalom különféle nyelvű alattvalói, kisebb „várkony” néprészek, ogur-bolgárok, szlávok, gepidák és a frissen Pannóniába telepített görög–római kézművescsoportok elvben tovább örökíthették volna a birodalomban beszélt nyelveket, a történelmi tapasztalat azonban azt mutatja, hogy ez a kor nem kedvezett az etnikai-nyelvi folytonosságnak. Az I. évezred Európája etnikai tekintetben fortyogó kohónak tekinthető, s benne a különféle törzsek az ezredforduló táján álltak össze és szilárdultak meg új elrendezésben, s a néppé válás az ekkor kialakult uralmi keretek szerint történt. Ilyen módon egy népvándorlás kori nép még akkor sem egészen azonos utódaival, ha neve történetesen egyezik. Nyelvcsaládok – mint germán, román, szláv és ugor – folyamatos továbbéléséről beszélhetünk, etnikumok kontinuitásáról azonban nem: az olasz, francia, német és holland ugyanúgy nem alakult még ki, mint a lengyel, szlovák, horvát és román. Árpád hét mogy-er törzse magyarul beszélt, de csak ezt követően, a 10. században, a kabarok, dunai szlovének és „várkony” töredékek beolvasztása nyomán nyerte el végleges népi arculatát. Elvben nem megengedhetetlen egy olyan feltevés, hogy a Kárpát-medence feltételezett régi ugor nyelvcsaládbeli többsége határozta meg a kialakuló nép nyelvét olyanformán, mint ez a szláv többségre települt bolgárok esetében bekövetkezett, de ugor nyelvnek e térségben semmi nyoma, és az is meggondolandó, hogy az újonnan összeálló nép nevét e korban nem az elnyomott, hanem az uralkodó helyzetben levő nép adta: az itt kialakult etnikum magyar neve tehát mindenképpen az uralmi apparátusukkal országot szervező Árpádokhoz kapcsolandó. A magyarok megjelenése Ezen a ponton érkezünk el ahhoz a kérdéshez, hogy mik egy etnikum ismérvei, és azok milyen tudományos eszközzel foghatók meg. Ma a nemzet fogalmon mást értünk, mint a középkor embere. A mai „nyelvi nemzet” elképzelése szerint magyar az, akinek az anyanyelve magyar, aki magyarnak vallja magát és közösséget érez más magyarokkal, egyszóval van „mi-tudata”. Egy-egy mai etnikum emellett rendelkezik embertani, néprajzi (anyagi és szellemi hagyománybeli) jellegzetességekkel, ezek azonban sohasem tulajdonai teljes mértékben egy népnek, hanem csak kisebb-nagyobb arányban jelentkeznek egy nép társadalmi rétegeiben, etnikai csoportjaiban, és elemei többnyire átterjednek a szomszédos idegen népekre is.
3 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A régmúlt vizsgálatában ténylegesen két konkrétan megfogható etnikai sajátossággal számolhatunk, a nyelvvel és a közösség mi-tudatával, ami a népnévben nyilvánul meg. A magyar nyelvet és a magyar népnevet illetően rögtön le kell szögeznünk, hogy a Kárpát-medence honfoglalás előtti tulajdonnévanyagában (a 9. századi Pannóniából közel félszáz helynevet és személynevet ismerünk!) igazolhatóan magyar nyelvű nem fordul elő, és a magyar népnév a honfoglalás előtt itt nem mutatható ki. Ezzel szemben a mohamedán geográfusok 870 tájáról származó leírásában az etelközi magyarok nevét madzsgharija alakban adják meg, finnugor eredetű neve volt vezéreiknek: Levédinek, Leventének és Ondnak, mint ahogy finnugor eredetű -d képző található Árpád nevében is. Mindez nem zárja ki, hogy kisebb magyar csoportokat a steppeországúton zajló népvándorlások ne sodorhattak volna a Kárpát-medencébe, annyi mindenesetre nem jutott belőlük ide, amennyi maradandó nyomot hagyott volna, vagy éppenséggel meghatározta volna a 9. századi Kárpát-medence etnikai-nyelvi arculatát. A honfoglalás előtt itt élt magyarokra érvül hozták fel azt a 860. évi oklevelet, amely szerint a Duna–Rába közi Avar-föld szélét egy ízben Wangariorum marcha, ‘vangárok határa’ néven nevezik. Ha a vangár azonos az ungar-onogur népnévvel, ebből az avarok és a Kárpát-medencébe költözött onogurok részbeni azonosságára lehet következtetni. Ez a valószínű egyeztetés azonban nem változtatja meg lényegbevágóan eddigi tudásunkat. Az onogur népnév eredetileg török törzsszövetség neve volt, s arról van tudomásunk, hogy az onogur birodalom bomlása után egyes ogur-bolgár törzsek avar uralom alá kerültek, az „onogur”-bolgárok éppenséggel alapítói lettek a dunai bolgár birodalomnak. Az avar uralom alá került onogurokban azonban elsősorban ugyanolyan bolgár-törököket kell keresnünk, mint a dunai bolgár hódítókban. A kettős foglalás kizárása Az írott források tehát nem támogatják azt a feltevést, amely szerint a magyarság tömegei a 895-i honfoglalást megelőzően költöztek volna a Kárpát-medencébe. Az antropológus és régész oldalról felhozott meggondolkoztató érvek e tekintetben azért nem perdöntőek, mert csontvázak és az anyagi kultúra kiásott emlékei alapján alig lehet nyelvet és etnikai hovatartozást meghatározni. Nyelv és népi tudat csak nyelvészeti és történeti forrásanyag alapján, e tudományok módszereivel fogható meg. Különösen nehéz az embertani és régészeti leletek alapján való etnikai különbségtétel olyan esetben, amikor ugyanarról a területről beköltözött, hasonló kultúrával rendelkező népekről van szó. E népek gazdasági életének, társadalmi szerkezetének és művelődésének szinte az azonosságig menő közelállását tekintve és folytonos embertani keveredésük láttán inkább fogalmazhatunk úgy, hogy „rokon” népekről van szó, még akkor is, ha nyelvük és nevük nem egyezik. Ilyen értelemben véve tényleg beszélhetünk róla, hogy a magyarok honfoglalását „rokon” népek honfoglalásai előzték meg.
2. Képek
4 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
5 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
6 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
7 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
8 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
9 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
10 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. In memoriam Györffy György ENGEL Pál In memoriam Györffy György Véletlenül úgy esett, hogy csaknem pontosan ezer évvel első királyunk koronázása után, 2000 decemberében távozott el végleg körünkből az a történész, aki a legközelebb állt hozzá. Érdekes belegondolni: az államalapítót, kortársait nem számítva, kétségtelenül Györffy György ismerte legjobban, mégpedig nemcsak közülünk, hanem mind az összes – sok tízmilliónyi – magyar közül, akik azóta éltek. Kutatásaiból hosszú éveket szentelt neki, s végül olyan részletesen, olyan érzékletesen jelenítette meg, hogy az István király és műve (1984) valódi könyvsiker lett. Nem ok nélkül, hiszen az egyik legjobb könyv, amelyet hazai szerző középkori témáról valaha írt. Már most is megítélhető, hogy Györffy György egyike volt az elmúlt század legnagyobb formátumú magyar történészeinek. A téma iránti szenvedélyes érdeklődés, amelynek minden tudósban meg kell lennie, benne egy sor kiváló adottsággal párosult: főképp világos gondolkodással, kiváló emlékezőtehetséggel és eleven képzelőerővel. Kombinatív készsége arra tette képessé, hogy mindig megtalálja a felvetődött rejtvények legésszerűbb megoldását, szintetikus látásmódja pedig arra, hogy e részleteredményeket nagylélegzetű művekben foglalja össze. Pedánsan pontosnak mutatkozott, ha úgy kívánta meg a munka természete, és elegánsan nagyvonalúnak, ha épp arra volt szükség. Egyszóval, a történelemből minden egyformán érdekelte: a részletek éppúgy, mint az egész, és egyformán jól is tudott bánni minddel. Ezért mondhatjuk, hogy a legnagyobbak egyike volt. Írásai élvezetes olvasmányok, a zömük talán még a laikus számára is az. Egyfelől, mert roppant világosak, és mert eleve átsüt rajtuk a kivételes képességű kutató szenvedélye; másfelől, mert Györffy, sok egyéb mellett, még írni is tudott. Egyszerűen fogalmazott, a legcsekélyebb modorosság nélkül, keresetlen és mégis – vagy épp ezért – szép magyar nyelven. Az idegen szavakat például tudatosan kerülte, mert semmilyen divathullám nem tudta meggyőzni arról, hogy használatuk a tudomány(osság) velejárója. A stílus az ember – szokták mondani. Csakugyan így lehet, mert Györffy egyénisége pontosan olyan volt, mint az írásai: egyszerű, közvetlen, mentes minden magamutogatástól, elegáns, kedvesen vidám és rezervált. Egyéniségéből következően biztosan kiváló tanár lett volna, akire nemzedékek emlékeznek szeretettel. Sajnos, olyan korban élt, amely megtagadta ezt mind tőle, mind lehetséges tanítványaitól. Harminc elmúlt, tehát már érett történésznek számított, amikor beköszöntött a pártállam időszaka. Györffy egyszerűen nem volt hajlandó – jelleme, ízlése és neveltetése folytán – magáévá tenni az akkoriban kötelező szakzsargont. Így eleve a „megtűrtek” kategóriájába került. Kutatóként szerencsére módja volt mindvégig dolgozni, sőt 1956 után már viszonylag háborítatlanul tehette, egyetemi katedra közelébe azonban nem kerülhetett. Nem lehetett továbbá, amíg a rendszer működött, az Akadémia tagja sem, noha munkásságának súlya ezt már réges-rég indokolta volna. Folyóiratunk alapítása óta súlyt helyezett rá, hogy az olvasót megismertesse Györffy munkásságával, és rendszeresen publikálta írásait. Emléke előtt tisztelegtünk fenti tanulmányával, amelyet legfontosabb írásai között tartunk számon.
2. Képek
11 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
12 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Törvényes uralkodó vagy szerencsés kalandor? ÉVFORDULÓ ZSOLDOS Attila Törvényes uralkodó vagy szerencsés kalandor? Az Árpád-ház kihalása, 1301 A legtöbb olyan könyvben, amely az Árpád-kor vagy az Árpád-ház történetével foglalkozik, szerepelnek Ákos nembéli István 1303. évi oklevelének szavai: „Midőn pedig Magyarország felséges királya, András úr Isten kegyes hívására a földi dolgokból kivált, Szent István első magyar király nemzetségének, vérének, törzsökének atyai ágon sarjadt utolsó aranyágacskája meghalt, az egyházat kormányzó főpapok, Magyarország bárói, előkelői, nemesei és bármilyen rendű lakói, mikor felfogták, megtudták és értesültek, hogy igaz és természetes uruk elhagyta őket, Ráchelként siratták és végtelenül megzavarodtak, és nagyon megrendültek” (Koszta László fordítása). Nincs okunk kételkedni abban, hogy e fájdalom őszinte volt, s híven tükrözte az egykorú közvélemény érzelmeit. Amikor hétszáz éve, 1301. január 14-én III. András király (1290–1301) meghalt, az Árpádok éppen háromszáz éve ültek a magyar trónon. Bár ezen időszak alatt a dinasztia tagjainak a koronáért vívott harcai éppen nem mentek ritkaságszámba, azt soha, senki nem kérdőjelezte meg, hogy a királynak a honfoglaló Árpádtól leszármazó uralkodócsalád férfitagjai közül kell kikerülnie. Érthető tehát a „zavar” és „megrendülés”, ami az utolsó Árpád, III. András halálát követte. De vajon valóban III. András volt-e az Árpád-ház utolsó férfitagja, s valóban kihalt-e a dinasztia? Genealógiai érvek Már 16. századi szerzőknél feltűnik egy olyan, idővel több változatban is elterjedt nézet, miszerint különböző francia főrendű családok az Árpád-házzal tartanának rokonságot. Az egyik elképzelés szerint II. András király (1205–1235) András nevű fiától származna le a Croy család. II. András 1210 táján született harmadik fiát valóban Andrásnak hívták, aki 1226 táján feleségül vette Msztyiszlav novgorodi fejedelem leányát, csakhogy a házasság – tudomásunk szerint – gyermektelen maradt, s így András herceg utódok hátrahagyása nélkül halt meg 1234-ben. Egy másik, napjainkban is fel-felbukkanó változat azt véli tudni, hogy III. András, mielőtt még 1290-ben a magyar trónra lépett volna, összeházasodott egy velencei hölggyel, s az e frigyből született egyik fia lenne a Crouy-Chanel család őse. A kérdés már a 18. század magyar történetíróit is foglalkoztatta, s a körülötte kirobbant vita a 19. században sem csitult el. A Crouy-Chanel család Árpád-házi eredetét több, a 19. század elején kinyomtatott okmány lett volna hivatott igazolni. Ezek közül az egyiket III. András Félix nevű fia 1279-ben bocsátotta ki, egy 1282-ben kelt másikból kiderül, hogy Félixnek volt egy Márk nevű testvére (s annak egy János nevű fia), sőt, szó esik benne III. Andrásnak egy Péter nevű törvénytelen gyermekéről is, a harmadik irat szerint az említett Félix 1286-ban már nem élt, míg az 1290-re keltezett negyedik arról tudósít, hogy Félix három fiút hagyott hátra: Antalt, Andrást és Jánost. Az ezekben az iratokban található életrajzi adatokat a 19. század közepének méltán tekintélyes magyar történetírója, Horváth Mihály Magyarország történelmecímű munkájában vizsgálatnak vetette alá, s joggal állította, hogy az okmányok nem tekinthetők hitelesnek. Horváth felhívta a figyelmet arra, hogy III. András a magyar trónra kerülése után nem hívta be az országba állítólagos fiait és unokáit, miközben édesanyját és annak fivérét Magyarországra hozatta. Ez annál is inkább megmagyarázhatatlan, érvelt Horváth, mert III. András egyik valóságos – azaz történetileg igazolható – házasságából sem született fiúgyermek. Az is szerfelett különös, tehetjük mindehhez hozzá, hogy III. András állítólagos fiai, illetve unokái sem keresték a kapcsolatot apjukkal azt követően, hogy azt Magyarország királyává koronázták, noha, számon tartva a rokonságot, nyilván figyelemmel követték András sorsának alakulását. Horváth Mihály fejtegetéseit utóbb Wertner Mór, aki Karácsonyi János mellett az előző századforduló legkiválóbb magyar genealógusa volt, az Árpádok családi története című, ma is használatos munkájában elfogadta. Nem tesz másként a mai magyar történetírás sem, mivel azóta sem került elő egyetlen olyan hitelt érdemlő forrás, mely akár a leghalványabb utalást tenné arra, hogy III. Andrásnak fiági leszármazottai lettek 13 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
volna. A rendelkezésünkre álló adatok alapján tehát első kérdésünkre a válasz az lehet, hogy az Árpádok valóban kihaltak, vagy legalábbis III. András ágán bizonyosan nem éltek tovább. Utószülött István története Annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy valóban III. András halálával ért-e véget az Árpád-ház története, jóval nehezebb az előzőnél, sőt, minden kétséget kizáró válasz nem is adható rá. Abban kellene ugyanis állást foglalnunk, hogy III. András valóban törvényes származású unokája volt-e II. András királynak, vagy sem. A kérdés már a középkorban is felmerült, a magyar krónikák egy egész fejezetet szenteltek András származása tisztázásának, mégpedig az alábbi módon: „S most lássuk ennek az András hercegnek a származását és eredetét, hogy milyen okból vált érdemessé Magyarország koronájának elnyerésére. Amikor második András király, negyedik Béla király és Kálmán herceg apja, első feleségének a halála vagy inkább meggyilkolása után az egyház megbízásából átkelt a tengeren a Szentföldre, hogy az Úr sírjáért hadakozzék, s ott győzött, majd szerencsésen, tisztelettől övezve hazafelé tartott, végül Itáliában kötött ki, és bizonyos viszonzás okából Estei őrgrófnál nagyszerű vendéglátásban részesült. Ez az őrgróf pedig, miután megtudta, hogy a király özvegy, kiváló szépségű és ragyogó ékességű leányát a király színe elé vezettette. A király pedig, látva, hogy a lány szép és bájos tekintetű – mivel különben is meg akart nősülni –, még ugyanazon a napon megkötötte a frigyet, és magával hozta Magyarországra. András király halála után pedig ez az úrnő, midőn visszatérni készült szüleihez, egybehívta Magyarország főembereit, az érsekeket és a püspököket, és nyilvánvaló tanújelekkel bemutatta nekik, hogy a király magzatával terhes, s így tért vissza Este nevű birtokára. Ott az apja házában fiúgyermeket szült, akit a keresztségben Istvánnak neveztek el.” Ezt követően a krónikás rátér az utószülött István herceg különféle kalandjainak ecsetelésére, majd így folytatja: István „Velencébe ment. Ott azután az egyik tehetősebb és gazdagabb velencei polgár, amikor hallotta és – az igazságnak megfelelően – megbizonyosodott róla, hogy ő a magyar király fia, feleségül adta hozzá a lányát. Ettől a nőtől Istvánnak fia született, akit apjának nevéről Andrásnak nevezett el” (Bollók János fordítása). A krónikás előadása némely pontokon kiigazításra szorul. II. Andrásnak valójában három felesége volt: az első a szövegben is említett, 1213-ban meggyilkolt Gertrúd, a második pedig a krónikás által hallgatással mellőzött Jolánta volt, aki 1233-ban halt meg. Az újra megözvegyült András, jóllehet már hatvanadik életéve felé közeledett, elég erőt és kedvet érzett ahhoz, hogy új asszonyt vegyen magához, s 1235-ben házasságot kötött Estei Beatrixszal. (Az 1217–1218. évi szentföldi hadjárata idején az említett Jolánta volt a felesége.) Az igaz ugyan, hogy II. András halálakor felesége, Beatrix királyné éppen áldott állapotban volt, az viszont a történtek megszépítése, hogy az özvegy „visszatérni készült szüleihez”. Valójában ugyanis II. András felnőtt fiai, IV. Béla (1235–1270) és öccse, Kálmán herceg arra gyanakodtak, hogy a születendő gyermek házasságtörő kapcsolat gyümölcse, s apjuk halála után őrizet alá vették mostohájukat. Az özvegy királynénak tehát titkon, szökve kellett elhagynia az országot, s gyermekének már külföldön adott életet. Az újszülött az István nevet kapta, amihez anyja alighanem azért ragaszkodott, hogy így is kifejezésre juttassa: a gyermek annak a dinasztiának a törvényes sarja, amelynek alapítójaként akkor már régóta az első magyar királyt, Szent Istvánt tisztelték. Az utószülött István herceget – akinek életútját a krónikás többé-kevésbé híven örökítette meg – IV. Béla és Kálmán herceg soha nem ismerte el féltestvérének, így az kénytelen volt egész életét Magyarországtól távol leélni. A Velencében feleségül vett polgárlány az előkelő patrícius, Michele Morosini leánya, Thomasina volt, s ebből a házasságból született – pontosan nem ismert időpontban, a legvalószínűbben 1265 táján – az az András, aki utóbb III. András néven magyar király lett. A trónra várva András herceget, miként már apját is, abban a hitben nevelhették, hogy jogot formálhat a magyar trónra. Arra azonban, hogy a magyar koronára támasztott igényét a gyakorlatban érvényesítse, sokáig reménye sem lehetett. A korszak magyar királyaitól ugyanis a sors nem tagadta meg a fiúgyermek áldását: IV. Béla utóda idősebb fia, V. István lett, akit rövid uralkodás (1270–1272) után elsőszülött fia, IV. László (1272–1290) követett a trónon. Lászlót tízéves gyermekként koronázták meg, s ez a helyzet kedvező lehetőséget teremtett a vagyonban és befolyásban megerősödő világi előkelők számára ahhoz, hogy a királyi hatalommal is szembeszállva terjesszék ki befolyásukat az ország kisebb-nagyobb darabjára, valóságos magántartományokat építve ki. Eközben ráadásul a dinasztia további léte is veszélybe került. A felserdült IV. László ugyanis már-már betegesen irtózott feleségétől, a nápolyi Anjou Izabellától, s inkább kun szeretőit részesítette előnyben. Ez az ellenszenv azért érintette súlyosan az uralkodócsalád jövőjét, mert 1278-ban IV. László András nevű öccse
14 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
meghalt, s így – nem számítva a velencei Andrást – a király volt a dinasztia egyetlen élő férfitagja, akire ily módon a királyi család következő nemzedékéről való gondoskodás kötelezettsége hárult. László azonban ezzel mit sem törődött, s így a dinasztia és az ország jövőjéért aggódó előkelőknek nem volt más választásuk: egy alkalommal, amikor fogságukban tartották királyukat, összezárták Lászlót feleségével, hogy – mint forrásunk mondja – „gyermekük szülessék”. Gyermekáldást azonban ez a kísérlet sem hozott, így aztán IV. László 1290. évi halála után sokan gondolták úgy, hogy a dinasztia kihalt. Két ál-András és egy igazi Attól persze nem kellett félni, hogy a magyar korona gazdátlanul marad, mert az Árpádok országa még az idő szerinti zilált állapotában is kívánatos örökség volt. Akadt tehát bőven trónigénylő a Habsburgoktól a nápolyi Anjoukig, miközben a pápa is magának igényelte a döntés jogát az öröklés kérdésében. Ebben a helyzetben merült fel a velencei András herceg neve. András addig sem volt ismeretlen Magyarországon, hiszen IV. László életében többször előfordult, hogy az oligarchák talán legsikeresebb képviselői, a Héder nembéli Kőszegiek megpróbálkoztak trónkövetelőként való felléptetésével. Első ízben történetesen – s ez talán nem véletlen – éppen IV. László öccse, András herceg halálának évében, 1278-ban került erre sor. Még élt IV. László, amikor András a Kőszegiek hívásának engedve újra Magyarországra érkezett, csakhogy az egyik előkelő fogságba ejtette, s kiszolgáltatta Habsburg Albert osztrák hercegnek. IV. László meggyilkolása után nem sokkal Lodomér esztergomi érsek ügynökei a bécsi fogságból Magyarországra szöktették Andrást. Az erőskezű idegen uralkodótól, illetve a pápai hatalom túlságosan nagy befolyásától tartó magyar előkelők és főpapok siettek elnyomni magukban az András származásának törvényességét illetően felmerülő kételyeket, s 1290. július 23-án királyukká koronázták. A bizonytalanság azért megmaradt a király származásával kapcsolatban, s nyilván ennek tulajdonítható, hogy akadt olyan merész szerencselovag, aki megpróbálta IV. László rég meghalt öccsének, András hercegnek kiadni magát. A kísérlet balul sült el, mert bár IV. Béla Lengyelországban élő lánya, Kinga felismerni vélte unokaöccsét az illetőben – ahogy az már az efféle történetekben lenni szokott, egy jellegzetes anyajegy jutott ebben kulcsszerephez –, mindez azonban nem hatotta meg III. András embereit, és rövid úton eltették láb alól az alkalmatlankodó ál-Andrást. (Sajátságos, hogy évtizedekkel később, 1317-ben egy újabb ál-András tűnik fel. Ekkor Sancho mallorcai és Anjou Róbert nápolyi király – a Magyarországon uralkodó I. Károly [1301–1342] nagybátyja – levélváltásából értesülünk arról, hogy egy Mallorcán lefülelt ismeretlen azt állítja magáról, hogy ő IV. László magyar király öccse. Az ügy további fejleményeiről nincs tudomásunk.) „Jó emlékezetű előd”-ből törvénytelen uralkodó III. Andrásnak ugyanakkor nemcsak az elő-, hanem az utóéletében is találunk olyan mozzanatot, amelynek eredetét jelenleg nem ismerjük. Igaz, ebben az esetben megvan a reményünk arra, hogy a jelenség okára valamikor fény derül. Arról van szó ugyanis, hogy a középkor folyamán sajátos változás figyelhető meg III. András személyének értékelésében. Közvetlen utóda, I. Károly oklevelei még a szokásos módon az uralkodó „jó emlékezetű elődje”-ként és „igen szeretett atyafia”-ként emlegetik Andrást annak ellenére, hogy a nápolyi Anjouk soha nem ismerték el III. András uralmát törvényesnek, s V. István leányának, Máriának a jogán már 1290-ben maguknak követelték a magyar trónt. Károly fiának, I. (Nagy) Lajosnak (1342–1382) az uralkodása idején aztán egyszer csak újra megjelenik az a vélemény, amely törvénytelennek bélyegzi III. András uralkodását, s a jelek szerint rövidesen ez vált a magyar királyi udvar „hivatalos” álláspontjává. Ennek tudható be, hogy a középkor végén Werbőczy István Hármaskönyve már egyenesen arról ír, hogy a III. András által kibocsátott oklevelek csak abban az esetben tekinthetők érvényesnek, ha I. Károly utóbb megerősítette őket. Az fölöttébb valószínűnek tűnik, hogy a III. András uralmának megítélésében bekövetkezett változás valamilyen módon kapcsolatban állt András apjának kétes származásával, de hogy oka vagy csak ürügye volt annak, azt nem tudjuk. Ha mindezek ismeretében el akarnánk dönteni, vajon IV. Bélának vagy Lodomér esztergomi érseknek volt-e igaza III. Andrással kapcsolatban, vállalkozásunk eleve kudarcra lenne ítélve. A gondolat, hogy tíz éven át esetleg egy szerencsés kalandor ülhetett az Árpádok trónján, kétségkívül érdekes, már- már pikáns, ám éppúgy bizonyíthatatlan, mint az ellenkezője.
2. Képek
15 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
16 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
17 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
18 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
19 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. A tudomány és a politika érdekeinek védelmében DISPUTA GLATZ Ferenc A tudomány és a politika érdekeinek védelmében Élénk sajtóvita bontakozott ki Bárdossy László miniszterelnök politikai felelősségéről, Magyarország háborúba lépéséről. A História szerkesztőségét sokan kérdezték, keresték fel: szólaljon meg a szakma 1941-ről, a háborús felelősségről. Történész kollégáink napilapokban, tévében, rádióban nyilatkoztak is. Mi hivatkoztunk a História korábbi számaiban megjelent vonatkozó cikkekre; az 1992/2. számra, ahol az egész füzetet a háborúba lépés körülményeinek tisztázására szántuk. Azután utaltunk olvasóinknak az 1994/1. számra, ahol a világháborút lezáró pereket tárgyaltuk: részben a német, részben a japán háborús pereket, részben a perekkel kapcsolatban ma, utólag kibontakozott vitákat. Asztalunkon fekszik a Bárdossy-ügy kapcsán kelt sajtónyilatkozatok összesítője. Kordokumentum 2000–2001ből. De belátjuk: nem kívánhatjuk az olvasótól, hogy régi História-számok után kutasson. Megkértük tehát a kérdéskör kutatóit, fejtsék ki véleményüket. E számunkban Glatz Ferenc és Ormos Mária tanulmányát adjuk közre. (A szerk.) Erkölcsi kötelességünk nekünk, tanároknak, kutatóknak minden feltett kérdésre válaszolni. Bárki is teszi azt fel: kisdiák vagy szülő, ítélkező vagy elítélt, földműves vagy politikus. Erkölcsi kötelessége a történésznek elmondani véleményét, ha kérdezik „háborús bűnökről”, nemzeti hőseink haláláról (pl. Petőfiről) vagy éppen a világfelmelegedés természettörténetéről. Vízügyi szakemberek ugyanígy válaszoljanak, ha kérdik őket folyószabályozásról, gátak építéséről, belvizek okairól. Orvosok adjanak diagnózist, ha kérdezik őket betegségekről, járványokról. Válaszolunk, mint ahogy legjobb tudásunk szerint eddig is válaszoltunk. De! Erkölcsi kötelességünk figyelmeztetni: nem veszi semmi hasznunkat a kérdező, ha megfélemlít bennünket. Negatív politikai vagy erkölcsi minősítést kapunk, mert nem azt mondjuk, amit elvárnak tőlünk. Úgy látszik, mindnyájan a múlt foglyai vagyunk. Érthető, magyarázható, de nem szükségszerű. Múlt az érvek anyagában, múlt a viták módszereiben. Ha politikusok vitatkoznak egymással az ország jövőjéről és elfogy jelen-érvanyaguk, azonnal vitapartnerük előéletével kezdenek foglalkozni: ki volt párttag, ki volt pártonkívüli besúgó vagy titkos együttműködő, vagy éppen pártonkívüli bolsevik. Vagy: mindezekből a párttag vagy pártonkívüli elvtársakból most bezzeg hogyan lett derék „polgár” vagy konzervatív. És az értelmiség hasonlóan gondolkodik: ha úgy látja, hogy fenyegetik ma szakmai autonómiáját, azonnal a korábbi diktatúrák politikai módszereinek visszahozatalát féli. Észre sem vesszük és magunk is így teszünk. Sérelmezzük, hogy a tudományt napi politikai segéderőként kívánják felhasználni. Jogos félelem volt a szovjet rendszerben és jogos sérelem az elmúlt tíz esztendőben, a többpártrendszer történelmében is. Ha nem azt mondod a víz folyásáról, a folyó életkörülményeinek megóvásáról, amit egyik vagy másik politikai párt elvár, akkor valóban megkaphatod a negatív politikai bélyegzőt. Ha nem azt mondod a világháborús miniszterelnökről, amit a szavazatnyerészkedés valamelyik professzionista bajnoka elvár, akkor lebaloldaliznak, vagy éppen lejobboldaliznak. És amikor tiltakozunk ez ellen, akkor is akaratlanul a múlthoz fordulunk és az 1960–70-es éveket emlegetjük. Idézzük, akkor, évtizedekkel ezelőtt hasonlóan járt el a politika: ha Trianonról, kisebbségekről, kultúrnemzetről beszéltünk – akkor lenacionalistáztak, aki a kényszerkollektivizálásról, a legjobb paraszti munkaerő üldözéséről vagy a művelt munkásság, kisvállalkozók kiszorításáról szólt – azt lerevizionistázták, leburzsoázták. Ha „másként gondolkodott”, mint a hatalom – kiszorították. Nem „vitték el”, mint az ötvenes években, nem „fosztották meg” állásától – csak kiszorították. Ezért üdvözöltük azután – abban a rendszerben felnőtt fiatalok – a nyolcvanas évek reformmozgalmait, majd az 1989-es politikai rendszerváltást, mert a szakma becsületének, önbecsülésünknek visszanyerését reméltük. Most pedig a napi politika – immáron a többpárti keretekben működő napi politika – egyes vezérei vagy alvezérei ugyanúgy elvárják napi céljaik tudományos kiszolgálását, mint a nagyapák tették azt. S ha nem azt hallják, amit elvárnak, vagy ha nincs valós jelen-vitaérvük, akkor rögvest megtalálják, úgymond, az okot: „jobb” vagy „baloldalinak” minősített múltadat, apádat, vagy ha most konzervatív vagy, akkor vöröskatona nagyapádat emlegetik. Tegyük hozzá: a politikai elit többsége hál’ istennek elfordul ezektől a mód-szerektől. Bárdossy László tragédiájával, Magyarország világháborús szerepével folyóiratunk az elmúlt 20 esztendőben vissza-visszatérően foglalkozott. 20 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Halottainkat el kell temetni, bármilyen hadparancs nyomán veszítették is életüket – mondottuk az 1980-as években II. világháborús magyar halottakról. Beszéltünk a világháborúba sodródásunk okairól: az 1918–20. évi békerendszer értelmetlenségéről, a századelő valós konfliktusainak rossz megoldásáról, a trianoni „rossz békéről”. Arról, hogy „győztesek bölcsessége nélkül nincs valós” béke. Beszéltünk Horthy Miklós kormányzó és Bárdossy miniszterelnök rossz döntéseiről, amikor beléptek a világháborúba. És felelősségükről. (Merthogy a rossz döntésért az elsőszámú vezetők és nem a szakminiszterek felelnek.) És elmondtuk az összes „magyarázó mozzanatot”, amellyel a történettudomány indokolja a rossz döntések okait: emlegettük a trianoni nemzetcsonkítás máig sajgó sebeit, a nagyhatalmi kényszerítő körülményeket és – mert ez is valós tényező – vezetőink végzetes tévedéseit, rossz helyzetmegítélését. De – mondottuk – más a magyarázat és más az értékelés. A döntés – legyen szó családi ügyről, orvosi diagnózisról vagy éppen technikai, építési döntésről – a magyarázhatóságtól függetlenül lehet jó vagy rossz. És mi nem „bűnről” beszéltünk (ez jogi és erkölcsi kategória), hanem rossz döntésről. És nem tekintettük lezártnak a kutatást, sőt vitatásra szólítottuk fel a szakmát az 1980-as években, majd 1992-ben és 1994-ben is. Mindahányszor a politika kívánt a világháborús történelem ügyében – a szakmát félretolva – igazságosztó lenni. (História, 1992/2., 1994/1. szám.) S mondottuk: „A történettudomány nem lehet egyszerűen a mindenkori győzők önigazoló segéde, és nem lehet csupán a korábbi elbukottak utólagosan igazságszolgáltató eszköze.” Ezt ne is várják el tőlünk. (És közöltük a jobb sorsra érdemes Bárdossy kivégzéséről az emberileg megrázó fotókat. Mert megrázó átélni egy emberi tévedés eredményeként az élet elvesztését.) De visszatérően védelmeztük a szakmai függetlenséget és tanácsoltuk a politikának: egyéni leleményét és képességeit bizonyítsa a jelen döntéseknél, s hagyja a szakmai kérdéseket a szakmára. Lám, mi is a múlt foglyai vagyunk! Félelmeinkkel, érveinkkel, amikor régi politikusi magatartásformák visszajövetelét féljük. Amikor mindent – gátak építésének, történelmi hősöknek megítélését – átjár a napi pártpolitika. És mondjuk ismét, mint annak idején is mondtuk: a mi hasznunkat akkor látja igazán a társadalom – s a politika is –, ha szabadon formálhatjuk véleményünket. S nem kell tartanunk sem adminisztratív, sem gazdasági, sem egzisztenciális, sem erkölcsi megbélyegzéstől. Mert csak a bolond beteg szidalmazza az orvost a betegség kimondásáért...
21 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. A nemzetközi erõviszonyok és Magyarország, 1941 ORMOS Mária A nemzetközi erőviszonyok és Magyarország, 1941 Ki a felelős? Az Oberkommando der Wehrmacht ügyében lefolytatott nürnbergi perben („tábornagy-per”) benyújtott vádirat többek között leszögezte: „A mérvadó politikusok bűne annál nagyobb, mivel a katonák és tisztek széles tömegeit használják fel egy nemzetközi jogot sértő bűntett végrehajtásában; az egyes katona vagy tiszt, aki nem tartozik a politikai vezetéshez, nem egyéb, mint a mérvadó politikusok eszköze...” Nincs kollektív bűnösség Ezzel az állásponttal alapozták meg azt a döntést, hogy a hadseregeket (Wehrmacht, Honvédség stb.) nem tekintik kollektíve bűnös testületeknek, és a vezető katonatisztek közül is csak azokat vonják büntetés alá, akik vagy részt vettek a mérvadó politikai döntésekben vagy pedig a nemzetközi megállapodásokkal és a nemzetközi szokásjoggal össze nem férő, azokba beleütköző gyilkossági parancsokat adtak ki, illetve ilyeneket saját elhatározásuk alapján hajtattak végre. A háború kérdésében e szerint – és a gyakorlatban is – a döntő felelősség a mérvadó politikai vezetőket illette és terhelte. A felelősség további megoszlása azonban nagyon is eltérő lehetett. A végső szót ugyan szinte minden esetben az államfőnek kellett kimondania, ezek helyzete és befolyása azonban döntő módon különbözött. Ha csak Hitler és Horthy szerepét hasonlítjuk össze, a következő eltérést találjuk: Hitler szinte minden befolyástól mentesen, egyedül döntött, és lehetett bárkinek – külügyminiszternek, katonai vezetőnek vagy akár testületnek – bármilyen aggálya, ő nem vette tekintetbe, sőt az esetek többségében eltávolította az útjából az aggályoskodót. Horthy döntését ezzel szemben alapvetően befolyásolták azok az információk, amelyeket közvetlenül a miniszterelnöktől és közvetve vagy közvetlenül a Honvédség vezérkari főnökétől kapott. 1941-ben azok az információk, amelyeken Horthy Miklós döntése nyugodott, részben tudatosan félrevezetők, részben hibásak voltak. Ez annyit jelent, hogy bár a döntésért formailag a fő felelősség a kormányzóra hárult, az nagy részében mégis visszahullt azokra, akik tudatosan félrevezették, illetve alapjában hibásan tájékoztatták. A hadüzenet Nem kétséges, hogy Bárdossy László miniszterelnök és kormányának többsége eredetileg húzódozott attól, hogy a kis országot belevigye a nagyok gyilkos küzdelmébe. Sajnos nem lehetséges közelről megfigyelni azt a tudati-lelki változást és annak motívumait, amelyek a miniszterelnököt végül a másik út választása felé sodorták. E húzódozást mutatja többek között az is, hogy a német szövetségesek körében Magyarország volt az utolsó, amely e döntést meghozta. (Megelőzte ebben Románia, Szlovákia, Finnország és Olaszország is.) Bárdossy dilemmája vélhetően ugyanaz volt, mint 1940-ben Teleki Pálé, amelyet küldötte, Baranyai Lipót – Ciano naplója szerint – így fogalmazott meg: „Az elfogadás (a német kérésé – O. M.) révén elkerülhetnénk a rombolást és a romokat, a harc pillanatnyilag fájdalmasabb lenne, de előkészítené a jövendő feltámadást.” 1941 júniusában nem fenyegetett közvetlen „rombolás” a németek részéről, mivel mérlegelendő kérést a németek sem politikai, sem katonai vonalon nem terjesztettek elő, alapjában véve mégis ugyanerről kellett dönteni. (Kurt Himer tábornok távirati jelentéséből kitűnik, hogy kijelentését a magyar részvétel „szíves” német fogadtatásáról magyar részről provokálták ki.) Nem kétséges, hogy a döntés során Horthyt mind a miniszterelnök, mind a vezérkari főnök manipulálta (elsősorban információk elhallgatásával), és az sem kétséges, hogy az utóbbi mindent megtett, hogy érvek mellett megalapozatlan helyzetmegítéléssel befolyásolja a miniszterelnököt. Bárdossy László legfőbb felelőssége abban állt, hogy Werth Henrik felhőtlenül optimista háborús jóslatának végül hitelt adott. Werth szerint a végső győzelem a keleti fronton néhány héten belül várható, és ezért a mintegy szimbolikus és ugyancsak néhány hétre tervezett magyar részvétel biztosíthatja a már elért revízió megpecsételését, sőt esetleg még további nagy területhódításhoz is elvezethet. Németország keleti hadjárata
22 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Nem kétséges, hogy 1940–41-ben a Wehrmacht fantasztikus teljesítményének a csúcsán állt, és ez sokakat megtévesztett. Németország uralta a kontinens nagy részét. Az angol politikusok egyetlen és végső reménye (miként egyébként Hitler is megállapította) abban állt, hogy a német hadsereg megtámadja Sztálin birodalmát, és ebben a csatában, ha talán nem is vérzik el teljesen, de legalább kivérzik, és mindenesetre időhöz juttatja Nagy-Britanniát, valamint potenciális szövetségesét, az Egyesült Államokat. A keleti hadjárat ezért – minden más vonatkozás mellett – harc volt az időért, és a német vezetés is tudta: a nagy cél elérése, Németország „világhatalommá” válása alapjában azon múlik, hogy ez a hadjárat – mint ők hitték – néhány hónapon belül győzelemmel befejezhető. A magyar kormány „tájékozottsága” Egy olyan főben járó stratégiai döntésben, mint amilyen a hadba lépés volt a Szovjetunió ellen, nem lehetett nélkülözni a nemzetközi erőviszonyok felmérését. E tekintetben joggal kérdezhető, hogy mit csináltak a felderítők és az elemzők, ha arra a következtetésre jutottak, hogy a szovjet „Gólem” könnyűszerrel leteríthető? De kérdezzünk ehelyett inkább arra, hogy hová tették a magyar politikusok a józan mérlegelő képességüket, amikor ennek a forgatókönyvnek hitelt adtak? Mint láthattuk, Teleki Pál már 1940-ben világosan látta az alapvető alternatívát, mert tudott olvasni a térképről, és tudta, hogy Németország előbb vagy utóbb bele kell hogy bukjon abba az agresszív, szinte korlátlan hódító tervbe, amelyet ő már körvonalozódni látott. De akadt olyan magyar szemlélő is, aki még előbb, Prága letámadása után megjósolta, hogy a német „imperializmust” a világ csakúgy nem fogja eltűrni, mint nem tűrte el Napóleont sem. És olyan tudós ember is akadt, aki potenciálok és számok összevetése alapján mutatta ki, hogy a világmérkőzésből Németország csak bevert fejjel keveredhet ki. Mindez gyakorlatilag természetesen még csak az idők méhében nyugodott, a nemzetközi lapleosztás azonban mégis meglehetősen világos volt. Világos volt, hogy a kontinens nagy részének német megszállása vagy befolyásolása ellenére nem lehet egyszerűen leírni Nagy-Britanniát és a Brit Birodalmat, valamint az is, hogy London mögött máris ott állt a maga szinte kimeríthetetlen anyagi-gazdasági és élőerő potenciáljával az Amerikai Egyesült Államok, és hogy csak idő kérdése, mikor fog az USA gyakorlatilag is beavatkozni a küzdelembe. Tökéletesen világos volt, hogy mihelyt Németország megtámadja a Szovjetuniót, ez az ország és Nagy-Britannia azonnal szövetségessé válik, és mögöttük ott áll majd Amerika is. Két világhatalommal szemben Mindez gyorsan be is következett, miközben a Werth Henrik-féle jóslat ugyancsak gyorsan megbukott. Alig indultak el a német alakulatok, midőn július 12-én aláírták az angol–szovjet egyezményt a kölcsönös segítségnyújtásról és arról, hogy egyik hatalom sem köt különbékét. Mi több, 1941. augusztus vége felé az angolok és a szovjetek már közös hadműveletet kezdtek Irán ellen. Nem maradt el ennek következménye Magyarország vonatkozásában sem. Jóllehet London 1940–41 folyamán többször is fenyegetőzött azzal, hogy hadat üzen Magyarországnak, amennyiben támogatást nyújt a német hadműveletekhez, az angol kormány ezt a jugoszláviai akciókban való magyar részvétel ellenére mégsem tette meg, amiben vélhetően Teleki miniszterelnök öngyilkossága nagy szerepet játszott. A Szovjetunió magyar megtámadása után azonban valóban hadat üzent. Ezáltal Magyarország az eredetileg rövid és csekély véráldozatot követelő keleti menetelésnek vélt vállalkozás fejében máris két világhatalommal állt szemben. A miniszterelnök elegendő judíciummal rendelkezett ahhoz, hogy gyorsan felismerje Werth Henrik érvelésének és jóslatának hibás voltát. Már 1941 augusztusában világossá vált, hogy a német villámháborús terv megbukott. Ezt maga Werth is tudta, midőn félmilliós magyar haderő frontra küldését kezdte követelni, miközben támadta a magyar kormányt a hadviselésben mutatkozó „kelletlensége” miatt, és fantasztikusan fényes jövőt vázolt fel egy olyan általa ismerni vélt német terv keretében, amelynek során a Kárpát-medencéből kitelepítenek minden idegent, hogy azt egyedül és kizárólag a magyarok tölthessék be. Bárdossy e terv ellen teljes erejéből tiltakozott, beleértve ebbe az általa irracionálisnak és veszedelmesnek tartott telepítési terveket is, és ennek minden bizonnyal nagy szerepe volt abban, hogy a kormányzó egyik napról a másikra cserét hajtott végre a vezérkari főnöki poszton. A magyar miniszterelnök e kis siker ellenére úgy járt, mint az az ember, aki a kisujját nyújtja, ám e gesztusnak egész személye áldozatul esik. Magyarország csúszni kezdett egy olyan lejtőn, ahonnan azután nemcsak visszatérni vált egyre kilátástalanabbá, de amelyen maga Bárdossy képtelen volt megállni. Hadüzenet az USA-nak
23 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A lejtő további állomása volt, hogy német kívánságra Bárdossy december 12-én hadat üzent az Egyesült Államoknak, majd 1942 januárjában hozzájárult egy az addiginál sokkal jelentősebb magyar részvételhez a keleti hadműveletekben (ennek megfelelően kezdték el hamarosan a 2. hadsereg felállítását), jóllehet ekkor már mind a nemzetközi erőviszonyok világosan kirajzolódtak, mind a gyors német győzelem teljesen kilátástalanná vált. Ekkor már tényleges hadviselő volt az USA, miközben a Wehrmacht elszenvedte első megroppanását a Moszkva környéki csatákban, illetve a számára váratlan orosz télben. Ekkor már tudni lehetett, hogy egy kis nemzetet, a magyart, egy olyan gyilkos és hosszan tartó küzdelembe hajtották bele, amelynek során mindenképpen óriási vérveszteséget fog elszenvedni, még akkor is, ha Németország nem veszti el a háborút, hanem azt valamilyen kompromisszummal fejezi be. (Az utóbbira egyébként naponta kisebbé vált az esély.) Bárdossy bukása E politika felett – jóval azelőtt, hogy bármilyen törvényszék számon kérte volna – az első ítéletet, konzervatív tanácsadóira hallgatva, maga a kormányzó mondta ki, amikor 1942. március 7-én távozásra szólította fel Bárdossyt, hogy olyan új miniszterelnököt kereshessen, aki a szakadék felé tántorgó szekeret talán még megállíthatja a lejtőn. Ha egy hibás, rossz, nemzetellenes döntésért a fő felelősséget a mérvadó politikai vezető kör viseli, úgy az 1941. június 26–27-i történelmi léptékű tévedés ódiuma formailag ugyan a kormányzóra, az ő hű tájékoztatásának hiányában azonban mégis elsősorban a miniszterelnökre (és mellette az őt is manipuláló vezérkari főnökre) hárul vissza.
2. Képek
24 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
25 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Bárdossy a parlamentben, 1941 STEMLERNÉ BALOG Ilona Bárdossy a parlamentben, 1941 Az alább elsőként közölt fénykép több történeti kiadványban olyan képaláírással jelent meg, amely szerint Bárdossy László miniszterelnök 1941. június 27-én bejelenti a képviselőházban a Szovjetunió elleni hadüzenet, pontosabban a hadiállapot beálltát Magyarország és a Szovjetunió között (pl.: Magyarország története képekben, Gondolat, 1971; Karsai Elek: Ítél a nép, Kossuth, 1977). Valójában a fénykép 1941. április 24-én, a Bárdossy-kormány parlamenti bemutatkozásakor készült, meg is jelent a másnapi Pesti Hírlapban. 1941. június 27-én is fényképeztek a Parlamentben, azonban a mind Bárdossy László személyes sorsát, mind Magyarország második világháborús szerepét meghatározó bejelentés félig üres padsorok előtt hangzott el, amint azt a Magyar Futárban 1941. július 3-án megjelent, szokványos parlamenti fénykép tanúsítja. A háborús bűnösként elítélt és 1946. január 10-én kivégzett Bárdossy László alakját a későbbi kiadványok szerkesztői szerint valószínűleg inkább jellemezte a parlamenti bemutatkozáskor készült fényképen az ökölbeszorított kéz, összeszorított száj, elszánt arckifejezés, ezért használták inkább a korábbi felvételt a hadiállapot bejelentésének illusztrálására. Lehet, hogy nem is ismerték a pontos adatokat vagy nem figyeltek rájuk. Ha lehetséges történeti forrásnak tartjuk a fényképet, fontos az adatok pontossága.
2. Képek
26 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
27 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. A politikai meghasonlás esete ÉLETUTAK ORMOS Mária A politikai meghasonlás esete Kozma Miklós (1884–1941) A karácsonyi könyvvásárra jelent meg Ormos Mária Egy magyar médiavezér: Kozma Miklós című nagyszabású munkája. Kozma Miklós a két világháború közötti magyar politikai és közélet egyik legbefolyásosabb személyisége volt. A kormányzó közvetlen környezetéhez tartozott 1920-tól 1941-ben bekövetkezett haláláig. A korszak a tömeges sajtó, a gyors információáramlás kibontakozásának, majd a rádió szélesebb körben való elterjedésének kora. Kozma mint a kormányzati elit belső tagja kapja meg a Magyar Távirati Iroda vezetését, és az akkor még kicsiny ügynökséget – a koráramot felismerve – komoly információs nagyhatalommá alakítja. Ő a Magyar Rádió és a Film Iroda alapítója. Kozma Miklós nagy kéziratgyűjtő volt és szenvedélyes naplóíró. Az 1960-as évektől az volt a belépőjegy a Történettudományi Intézet újkorkutatói csapatába, hogy hónapokat töltött valaki Kozma hagyatékának tanulmányozásával. A korrupció körüli kamarillapolitika, kulturális események, az írói, színházi élet, a filmvilág hírei mind-mind lecsapódtak Kozma naplójában vagy a félretett levelezési és a korabeli aktaanyagban. Kozma hagyatéka kiadásának, feldolgozásának terve és életpályájának megírása 20 esztendeje szerepel történészek életprogramjában. Ormos Mária most részben megvalósította e régi tervet és ezzel a két háború közötti Magyarország politikacsinálásának mindennapjaiba enged bepillantást tanárok, diákok és érdeklődők tízezreinek. Kollégáinak pedig egy kézikönyv értékű munkát adott. G. Kozma Miklós (1884–1941) tehetséges, kivételes munkabírással és magas színvonal-igénnyel rendelkező férfi volt. Egyúttal azonban olyan is, mint egy érzékeny viaszlemez, amelyen nyomot hagyott a két világháború közötti kor, az ő korának botladozása és szinte minden tévedése. Elszánt modernizátor Szegény huszártisztből vagyonos vállalkozóvá vált, és ez még akkor is kivételes teljesítmény volt a korabeli Magyarországon, ha ehhez jelentős állami támogatásokat kapott. Kifejlesztette és Európa-szerte elismertté tette a Magyar Távirati Irodát, megalapította és magas szintre hozta a Magyar Rádiót, Kánya Kálmán sugalmazására létrehozta a Magyar Film Irodát, megvetette a lábát a hirdetési szakmában, megvásárolt egy kis bankot és főrészvényes lett az egyik bauxitkitermelő vállalatnál. Mintegy két évtizedes lázas tevékenysége közepette elmélyítette eredetileg eléggé szegényes műveltségét. A német nyelv mellett megtanulta a franciát, amelyre egyre szaporodó nemzetközi szereplései miatt szüksége volt, de tanult angolul is, mert úgy vélte, hogy anélkül a világban szintén nem lehet már boldogulni. Élete vége felé szenvedéllyel olvasott. Ennél is figyelemreméltóbb, hogy a múló évek során szinte tévedhetetlen minőségi érzéke fejlődött ki, és ez kiterjedt mindegyik általa irányított vagy befolyásolt területre és a művészetekre. Az MTI feladatát mindvégig abban szabta meg, hogy a lehető leggyorsabban és a lehető leghitelesebben tájékoztasson. Keményen harcolt az ellen, hogy – német nemzetiszocialista mintára és követelésre – a hírszolgálatot napi propagandává és a pillanatnyi politika kiszolgálójává süllyesszék le. Fellépett a propagandatevékenység centralizálása és szoros állami felügyelet alá vonása ellen is. Tette ezt első ízben akkor, amikor Gömbös Gyula miniszterelnök (1932– 36) a miniszterelnökség sajtófőnöke, Antal István irányításával német és olasz mintára egy propagandaminisztérium szervezéséhez látott hozzá, és ez irányú tiltakozásával a meg-megújuló kísérletekkel szemben sosem hagyott fel. Ez azonban távolról sem jelentette, hogy a propagandáról egészében véve le akart volna mondani. Ellenkezőleg: a propagandát nagyon is fontosnak tartotta, de úgy vélte, hogy azt távol kell tartani a mindennapi politika „mocsarától”. Mint a kormányközeli propaganda legjelentősebb irányítója, azt vallotta, hogy jó és tartós benyomást „handa-bandázással”, görögtüzes millenárissal és hazugságokkal nem lehet elérni. A helyes 28 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
propaganda legfőbb eszköze – szerinte – az „igazat mondás” és a „minőség”. A minden áron való „magyarkodás”, a magyarnak nevezett téma, a csikós, a gulyás, a bokorugró szoknya és ezek valamennyi rokona káros mind magára a magyarságra, mind a róla kialakuló képre. Ehelyett a magyarok valós múltbeli és korabeli értékeit szükséges felmutatni ahhoz, hogy egyrészt jó irányba lehessen befolyásolni magát a magyarságot – amely szerinte nem egy nagy nemzet, hanem „egy ügyes kis népecske” –, másrészt, hogy alakítani lehessen a Magyarországról a világban kialakult képet. Jelentős írók állapították meg Kozmáról, hogy tévedhetetlenül tudta, hol kell keresnie az irodalmi értékeket. Vallotta, hogy az irodalmon nem lehet számon kérni pillanatnyi politikai érdekeket, hanem meg kell hagyni a teljes írói szabadságot. Nem véletlenül számolta barátai körébe Illyés Gyulát, Németh Lászlót, Cs. Szabó Lászlót, Zilahy Lajost és másokat. Ugyanilyen biztos érzékkel tudta, hogy a magyar zenét Bartók Béla, Kodály Zoltán és Dohnányi Ernő képviseli vitathatatlan művészi színvonalon, és bár üzleti okokból jelentős teret adott a rádióban a cigányzenének, Bartók segítségével hozzálátott a népzene rögzíttetéséhez. Mintegy magától értetődően állította előtérbe Stróbl Alajost és Pátzay Pált a képzőművészek sorában. E meggyőződése szellemében mindig ki is állt az általa nagyra tartott művészekért, ha a rendszer „ébersége” okán bajba kerültek. (Tette ezt többek között Illyés, Zilahy és Németh esetében.) Magas színvonalat és pontos munkát követelt a Magyar Film Iroda munkatársaitól is, akár filmhíradóról, akár ismeretterjesztő vagy oktatófilmekről, akár kifejezetten propagandaanyagokról volt is szó. Síkra szállt a filmipar nívójáért is, és szerette volna száműzni onnan az operettprimadonna-stílust. Kozmának jó érzéke volt a technikai fejlesztés iránt, és e téren mindent megtett valamennyi általa vezényelt területen annak érdekében, hogy az intézmények élvonalbeli eszközökkel legyenek ellátva. Frissességét igazolta, hogy már az 1920-as években foglalkozni kezdett a televíziózás kérdésével, amiből azonban tőke híján csak az érdeklődés maradt fenn. Mindent összevéve, Kozma elszánt modernizátorként és tőkés alapítóként működött, a szeme előtt egy a kor színvonalán álló magyar kapitalizmus lebegett. Ezzel magyarázható, hogy következetesen fellépett minden olyan kísérlet ellen, amely a magántőke korlátozására, háttérbe szorítására és az állami hatalomnak a gazdaságban való eluralkodására irányult. Ez irányú csatározása különösen a film és a mozi kérdésében vált élessé. Az állam szerinte kontraproduktív terjeszkedési törekvéseivel még az 1920-as évek végén vette fel először a harcot, és ettől kezdve időről időre újabb és újabb sajtópolémiába bocsátkozott e kérdésről. A rendcsinálás híve A fiatal huszárszázados politikai pályafutását Szegeden kezdte a „nagymagyar álom”, a „fajvédelem” és az antiszemitizmus szellemében. Nem lehet megállapítani, hogy mekkora szerepe volt a dunántúli fehérterrorban, az azonban biztos, hogy bár a szélsőséges akciókat nem kedvelte, maga is vallotta, hogy fehér kesztyűben és szalonmódszerekkel nem lehet rendet teremteni. Felderítő akciókat végzett és szervezett, ügyködött a Bécsbe emigrált kommunista vezetők kézre kerítése érdekében, Stromfeld Aurélt maga tartóztatta le, lázasan szervezte a MOVE-t,* felvilágosító kurzusokat rendezett tisztek és legénységi állományúak számára és így tovább. Meggyőződéses szélsőjobboldali ellenforradalmár volt tehát, aki nagymérvű tisztogatást, felelősségre vonást és keménykezű kormányzást kívánt. Ekkoriban azt képzelte, hogy néhány egyszerű húzással helyre lehet állítani Nagy-Magyarországot, amely az Adriától a Fekete-tengerig terjed. A fővezérség feloszlatása után rövid ideig Horthy Miklós kabinetirodájában dolgozott, majd Teleki Pál ajánlatára 1920 augusztusában az akkor még kicsiny MTI élére állt. Ettől kezdve merőben új korszak kezdődött Kozma életében: pillanatok alatt eltávolodott a napi politikától. Fajvédő antiszemita Írt viszont két eléggé terjedelmes feljegyzést, amelyek meghatározó nézeteit foglalták össze. Az egyik a legitimizmussal, a másik a zsidókérdéssel foglalkozott. Az államforma kérdését Kozma részben alkotmányjogi, részben erkölcsi értelemben vetette fel. Megállapította, hogy a magyar alkotmányosság szellemében az államfő, a király kérdésében a nemzet továbbra is véleményalkotó és döntési joggal bír. Véleménye szerint IV. Károly elvesztette az erkölcsi alapot a magyar koronára, mivel a kritikus időkben Károly csakúgy, mint II. Vilmos német császár, voltaképpen kitért a felelősség vállalása elől. Úgy vélte, hogy a király akkor járna el a leghelyesebben, ha maga lépne ki a „kaszinóból”, mielőtt eltávolítanák onnan. Kozma tehát 1920-ban mintegy elméletileg megalapozta
29 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
kormányzóhűségét. Ebben ugyan 1923–24-ben súlyos törés mutatkozott, de utóbb Kozma visszakanyarodott eredeti irányához, és miután lebontotta a keménykezű ellenforradalmár-diktátor Horthy képét, kialakította belőle a maga számára a nemzet bölcsét, az egyensúly biztosítékát, az egyetlen hatalmi tényezőt, amelyhez minden megrázkódtatás esetén reménnyel lehet fordulni. A magyarországi zsidókérdés mibenlétét Kozma 1920-ban egyrészt a zsidók nagymérvű beáramlásában, másrészt abban látta, hogy elfoglalták a döntő gazdasági, valamint a befolyásos sajtó- és más vezető szellemi pozíciókat. Ezzel indokolta meg azt az állandó törekvését: az országot „meg kell szabadítani” a nagyszámú, véleménye szerint nem integrálódott idegen kis zsidótól, illetve hogy az integrálódott és nagyrészt asszimilálódott gazdasági és médiahatalmasságokat rákényszerítsék az „osztozkodásra”, arra hogy utat nyissanak az ajtón dörömbölő középrétegbeli nem zsidó ifjúságnak. Noha Kozma az idők során messze eltávolodott korai radikális jobboldali álláspontjától, sőt már 1920-ban „nemesen konzervatív”-ként határozta meg önmagát, fajvédelmi antiszemitizmusa mellett 1941 nyaráig kitartott. Minden esetben, amikor csak módja nyílt rá, szorgalmazta és elősegítette a „hontalan” kis zsidók eltávolítását. Bár minduntalan leszögezte és nyilvánosan is hangsúlyozta, hogy a zsidók tehetséggel és szorgalmas munkával érték el, amit elértek, és bár személyesen semmi oka nem volt rá, hogy bármilyen téren irigyelje őket, a keresztény ifjúság érdekében mégis a magántulajdon és magánérdek csorbítása és elvitatása mellett tette le a garast. Az ellentmondás nem volt feloldható. A kétlelkű belügyminiszter Ellentmondásos, zavaros helyzetbe és lelkiállapotba került Kozma belpolitikai téren is, amikor 1935 elejétől 1937 elejéig ő töltötte be a belügyminiszteri tisztet. Hinni lehetett, hogy mint Gömbös Gyula egykori jó barátja, a miniszterelnökkel teljes harmóniában fog dolgozni az olasz mintát követő érdek-képviseleti rendszer meghonosításában és az addig működő korlátozott parlamentarizmus felszámolásában. E terv végrehajtásában a belügyminiszter döntő helyet foglalt el. Csakhogy Kozma ekkor már – saját megfogalmazását idézve – „félt” a diktatúrától, és annak meghonosítására a magyar társadalmat nem tartotta alkalmasnak. Emellett érzékelte, hogy a társadalom meghatározó erői: a nagytőke és a nagybirtok képviselői egyre élesebben szemben állnak az „idegen mintákat” követő diktatúratervekkel. (Nem beszélve a többféle társadalmi csoportból kikerülő legitimistákról, a liberálisokról, valamint a szociáldemokrata pártról.) Mi több, nagy valószínűséggel a kormányzó is az ellenzők táborához húzott ekkor már, Kozmának pedig nem eshetett nehezére, hogy saját „félelmét” összhangba hozza Horthy álláspontjával. (A kormányzóval ugyanis igen jó viszonyban állt, őt szinte bármikor felkereshette, és ebben az időben ezt több ízben valóban meg is tette.) Ezen az alapon érthető, hogy az egypárti rendszer kialakítására irányuló szervezkedést már igen hamar elítélő hangnemben említette egy minisztertanácsi ülésen, majd 1935 decemberében nyíltan hadat üzent neki. Mi több, a mérkőzést saját miniszterelnökével szemben meg is nyerte, s ez valóban azt jelentette, hogy 1936 elején Gömbös Gyula már bukott kormányfő volt. Kozma utóbb e kérdésről többször is úgy nyilatkozott, hogy mivel ő egy alkotmányos állam minisztere lett, kötelessége volt az alkotmányosság védelme. Később azonban, akkoriban, amikor a nyilasok randalíroztak Budapest utcáin, meghirdetve saját közeli uralmukat, Kozma annak a véleményének adott hangot, hogy egy alkotmányellenes párttal szemben nem lehet alkotmányosan védekezni. Ha ugyanis beengedik őket a parlament sáncaiba, úgy – vélte minden bizonnyal a németországi minta hatására – „alkotmányos eszközökkel” gyilkolják meg az alkotmányt. A meghasonlott külpolitikus Ha Kozma ellentmondásokba keveredett a modernizálás–zsidókérdés, a jogvédelem–jogfosztás, az alkotmányosság–preventív diktatúra kérdésében, talán még inkább ez volt a helyzet a követendő külpolitika tekintetében. Kozma egyre inkább akarta a revíziót, miközben egyre jobban félt az intézményesített nemzetiszocializmustól és a német imperializmustól, amely szerinte a térség valamennyi kisállamát, közöttük Magyarországot is fenyegette. E tekintetben kijelentései is, tettei is olykor napról napra módosultak. Nem túlzás azt mondani, hogy kettős lelkületűvé, meghasonlottá vált. Ugyanakkor félelmeit, aggodalmait jórészt megtartotta önmagának és papírjának, miközben a nyilvánosság előtt optimista nyilatkozatokat tett. Már nemigen hitte, hogy a németekkel csak nyíltan és bátran kell beszélni annak érdekében, hogy tisztességesen viselkedjenek bizonyos kérdésekben, de azt igen, hogy okos magyar politikával még a németek ellenében is sikerülhet „önálló” magyar lépésekkel kisebb-nagyobb „befejezett helyzeteket” teremteni. Ennek jegyében vállalkozott arra, hogy a „rongyosgárda” tőle függetlenül elkezdett szervezésébe Imrédy kérésére
30 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
bekapcsolódjon, és átvegye a tervezett akció politikai irányítását. Tette ezt elsősorban Kárpátalja stratégiai jelentősége és a lengyel–magyar–olasz vonal kialakítása érdekében, szentül meggyőződve arról, hogy a kormány eltökéltsége esetén a fait accompli kialakítható lett volna, és ebben az esetben Kárpátalját nem „német ajándékként”, hanem önállóan vehette volna birtokába a magyar állam. Sosem bocsátotta meg Imrédynek, de még az általa egyébként nagyra becsült Kányának sem, hogy német követelésre az akciót leállították. Prága 1939. márciusi német megszállásának hatására azután Kozma lelkileg összeomlott. Megbizonyosodhatott arról, hogy a náci nemzeti politika csupán álcázás volt, és Németország egy kiszámíthatatlan, imperialista hódító politikába kezdett. Úgy vélte, hogy ezt a politikát a világ nem engedte meg sem Caesarnak, sem Napóleonnak, és nem fogja megengedni Hitlernek sem. Mindazonáltal elhitte vagy úgy tett, mintha elhinné Telekinek, hogy az új német politika nagyobb teret enged a magyar revíziónak, mint egy „völkisch” irányvonal, és a továbbiakban mindenben követte a miniszterelnök útmutatását és teljesítette minden kérését. Teleki kérésére tárgyalt Varsóban, Párizsban, Belgrádban, utazott a skandináv országokba, próbálta kitudakolni Berlinben a német terveket (hiába), és ugyancsak az ő szándékának megfelelően szervezte meg a valamivel több mint 300 magyar katona finnországi útját, hogy segítségére legyenek a szovjet Vörös Hadsereggel harcban álló finn haderőnek. Ezzel Teleki és Kozma nemcsak a magyar kormány szovjetellenességét akarta demonstrálni, hanem egyúttal azt is, hogy számára nem parancs a Szovjetunióval szövetséges Németország elvárása. Telekivel együtt Kozma azt hitte, hogy Magyarország kihasználhatja a német hátszelet a minél nagyobb revízió érdekében anélkül, hogy Németország hűbéresévé és szolgájává válna. Az ungvári remete Teleki kérte fel arra is, hogy vállalja el a kormányzói biztosi pozíciót Kárpátalján. Az Ungváron berendezett remeteszállás már mintegy a menekülést is jelentette Kozma számára a budapesti politika és saját nagy birodalmának leértékelődése elől. Kozma már tudta, hogy a Magyar Rádió egyre kevésbé folytat önálló politikát, és egy levelében azt írta, hogy a legkevésbé folytathatja kultúrpolitikáját. Tudta, hogy az MTI kénytelen mind több náci álhírt és propagandaszöveget felvenni és továbbítani, miközben egyre kevesebb a többi országból megkapott és felhasználható hír. Elkeseredetten állapította meg, hogy a Magyar Film Iroda tevékenysége züllik. A Bauxit Bánya Rt.-től pedig egy német cég betüremkedése és eluralkodása miatt megvált. Ami kárpátaljai ténykedését illette, Kozma az eredeti autonómia-terveket a miniszterelnökkel együtt eltemette, de a kárpátaljai zsidók kérdésétől eltekintve, tele volt jó szándékkal a ruszinok irányában, és éjt nappallá téve dolgozott anyagi helyzetük, valamint az iskolahálózat javítása és a kulturális színvonal emelése érdekében. Csak az utóbbi kérdésben ért el némi eredményt, miközben szinte naponta ütközött a bürokráciával, valamint az értetlen, „soviniszta” magyar közigazgatással és értelmiséggel. Ugyanakkor belekeveredett élete legnagyobb csapdájába. Kozma sosem tett le arról az ideájáról, hogy az országot „mentesíteni” kell minél több integrálatlan kis zsidótól. Kis zsidóból pedig Kárpátalján volt bőven. Nem kétséges, hogy 1941-ben ő volt az egyik kezdeményezője annak az akciónak, amelynek következtében Magyarországról és döntő részben Kárpátaljáról kitelepítettek több mint 13 ezer „hontalan” zsidót Galíciába, illetve Ukrajnába. Ezeknek a szerencsétleneknek legnagyobb része azután egy német Einsatzgruppe áldozata lett. Megtudta-e és ha igen, mikor tudta meg Kozma e rémtörténetet, nem állapítható meg. Amikor 1941 szeptemberében még levelet írt, amelyben a kormányt arra szólította fel, hogy ne engedjen a német követelésnek és ne fogadja vissza a kitelepítetteket, nyilvánvalóan nem tudott arról, hogy már nincs kikről vitatkoznia, mivel ezeknek az embereknek a zömét augusztus végén elpusztították. Nagy a valószínűsége, hogy oly sok önbiztatás és hivatali optimizmus ellenére, Kozma megrendült a magyar háborús vállalkozás láttán is. 1941 tavaszán nemcsak a Jugoszlávia elleni hadviselést, hanem még azt is elutasította, hogy a magyar területet átvonulási célból a Wehrmacht rendelkezésére bocsássák. Most is úgy vélte, hogy egy kis országnak nem szabad belekeverednie a nagyok küzdelmébe egy háborús vállalkozás kezdetén, és ha Magyarország bele is keveredik, azt éppen Jugoszláviával szemben nem szabad megtennie „néhány négyzetkilométer” miatt. Kezdetben melegen üdvözölte a Wehrmacht keleti hadjáratát, mert ő is hinni vélte, hogy ez a bolsevizmus, a „legnagyobb veszedelem” bukásához vezet, de nyitott kérdés, hogy mit gondolt a magyar részvételről, valamint hogy miként vélekedett a tervezett villámháború 1941 szeptemberében már láthatóvá vált kudarcáról. (Írásos bizonyítéka van annak, hogy a vezérkar közleményeit két szovjet légtérsértésről kerek perec hazugságnak tartotta.) Egy „összevissza élet”
31 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az ungvári remete 1941 nyarán-őszén végleg meghasonlott, és teljesen elmagányosodott. Olvasgatott, rendezte gyermekkoráról és az életről, halálról, a világ működéséről feljegyzett szövegeit, és legjobb perceiben arról álmodozott, hogy talán még író válhat belőle. Tudta, hogy élete – ahogy írta – egy „összevisszaság”, tudta, hogy jelentősebb ember lehetett volna belőle, ha választani tud hadsereg, üzlet, politika és írás között, de – tette hozzá – mégis úgy szerette a saját életét, ahogyan élte. Abban az összevisszaságban és tisztázatlanságban, amely az ő korát jellemezte. November 2-án rosszul lett és december 8-án déltájban meghalt a budapesti János Szanatóriumban, ahová ifj. Horthy Miklós segítségével felszállították. Röviddel halála előtt értesülhetett a Vörös Hadsereg ellentámadásáról Moszkva térségében, valamint az amerikai flotta elleni japán támadásról. Ha valaki, ő tudta, hogy ezáltal az USA hatalmas potenciálja is belekerült a világméretű mérkőzés mérlegébe. Temetése is az „összevisszaság” jegyében zajlott le. A katolikus Kozmát Ravasz László református püspök búcsúztatta el, és a református tiszteletes állt Baracskán a sírjánál. A kormányzó egyházpolitikai okokból nem mert elmenni annak az embernek a temetésére, aki egyike volt a hozzá legközelebb állóknak. A sírnál szép beszédet mondott ugyan a kormány nevében Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter, s ugyancsak méltóan búcsúztatta el Herczeg Ferenc a Magyar Rádióban, de arról az emberről, aki karrierje szerint elsősorban mégiscsak politikus és propagandista volt, az igazi megemlékezést két író jelentette meg: Németh László és Cs. Szabó László.
2. Képek
32 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
33 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
34 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
35 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Rongyosgárda Rongyosgárda 1938. április–szeptember között a felvidéki revízió érdekében létrehozott, kb. 9000 főnyi titkos szabadcsapat, amelyet vezérkari főnöki utasításra Homlok Sándor ezredes és Kozma Miklós szervezett meg. Személyi állományát önként jelentkező tartalékosokból és tényleges szolgálatot teljesítőkből válogatták ki. Szervezeti alegységük az 5-10-15 fős harccsoport volt. Kiképzésük részben a sorezredeknél, részben vasárnaponként sportversenynek álcázva történt. Feladatuk diverziós tevékenység volt, elsősorban a csehszlovák kiserődrendszer elemei ellen. Szeptemberben a Rongyosgárda felvonult a határra, de októberben a csehszlovák erők a határon áttett 4 századot szétszórták. További tömeges alkalmazásukra az első bécsi döntés (1938. november 2.) miatt már nem került sor. December elején a Rongyosgárdát hivatalosan feloszlatták, de tagjai 1939. márciusig, Kárpátalja visszacsatolásáig kisebb akciókat hajtottak végre.
2. Képek
36 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Kína a századfordulón A VILÁG SZÁZ ÉVVEL EZELŐTT JORDÁN Gyula Kína a századfordulón Kényszerű reformok, forradalom A világ száz évvel ezelőtt – e címen készítettünk összeállítást a História millenniumi évfolyamainak tervezésekor. Helyzetkép Európáról 1900 körül – ez volt a tematikája a 2000/9–10. számnak. S terveztük: a 2001. évben folytatjuk a helyzetképek sorát az Európán kívüli világgal. Ez évi számainkban vesszük sorra Kína, Japán, India, Afrika, Ausztrália, Észak-Amerika, Dél-Amerika történelmét. A kitágult világszemléletet kitágított történetszemlélettel lehet megalapozni. Magunk – tanáraink, tanítványaink, olvasóink gondolkodásában. Kína modern kori történetében kevés hasonló időszakot találunk, amikor az ország olyan jelentős társadalmi, gazdasági és intellektuális átalakulásokon ment keresztül, mint a századforduló (1890-es évektől az 1911-es forradalomig) idején. Kényszerű nyitás A 19. század végére Kína már jórészt megszűnt a nagy fal mögött elzárt távoli, titokzatos birodalom lenni: a külvilág – a kereskedők és misszionáriusok révén – behatolt az országba. Az 1839–42. évi első ópiumháborút követően a gyarmatosító hatalmak az egyenlőtlen szerződések sorozatával elérték mintegy 100 kikötőváros megnyitását, elfoglaltak több mint 30 koncessziós területet, befolyási szférák elismerését kényszerítették ki. A kontinensnyi országot nem voltak képesek teljes mértékben birtokukba venni és még kevésbé egyetlen hatalom kizárólagos gyarmatává tenni. Az egymással is rivalizáló gyarmatosítók érdekszférákat alakítottak ki. A sorozatos vereségek, megalázó szerződések súlyos csapást mértek a kínaiak nemzeti büszkeségére, tradicionális világképére, amely Kínát a „Középső Országnak” tekintette, amelyet „barbár”, civilizálatlan népek tömege vesz körül. Az emberek – mindenekelőtt az elit – gondolkodására ez óriási hatást gyakorolt, s egy újfajta nacionalizmus kialakításának adott ösztönzést. Az idegeneket megvető, elutasító szemlélet most széles tömegeknél idegengyűlöletbe, xenofóbiába csapott át, amelynek ismert legszélsőségesebb kirobbanását az 1900. évi boxerlázadás jelentette. Az idegengyűlölet egyre intenzívebben a mandzsu Csing-dinasztia ellen is irányult, mert a változtatásra törő erők benne látták az ország elmaradottságának egyik legfőbb okát. A Csingek, bár átvették alattvalóik kultúráját, írását, szokásait, a mandzsu identitás megőrzésére tiltották a mandzsu–kínai házasságot, a kínaiak bevándorlását Mandzsúriába, a főhivatalokat mandzsuknak juttatták, vagyis elkülönültségük, idegenségük tudatát végig ébren tartották a hanokban (kínaiakban). Az erősödő idegengyűlölet tehát belső célpontot is talált magának. I. Kihívások, reformok, forradalom Paraszti társadalom A politikai intézmények magvát a dinasztia alkotta a császári család irányítása alatt, a gazdaság alapvetően agrár és önellátó volt, a társadalom alapegységei a családok és a klánok voltak, a domináns ideológia pedig a konfucianizmus. A mintegy 410–430 milliós népesség 80%-át foglalkoztató mezőgazdaság technológiája és szervezeti rendszere évszázados hagyományokat követett. Ugyanakkor a népességszám lassú emelkedésnek indult, amit azonban nem kísért a művelt földterület azonos arányú növekedése. A termelés technológiája változatlan volt. A parasztok a nagyobb élelmiszer-mennyiséget biztosító, nagyobb jövedelmet eredményező terményekre tértek át (pl. kukorica, édesburgonya helyett árpa és köles, illetve a gyapot, szójabab, repcemag, földimogyoró stb. és nem utolsósorban az ópium alapanyagát adó mák). Igaz, ezek több munkaerőt igényeltek, de emberből volt elég. A földtulajdonviszonyok – amelyek a múlthoz képest kevéssé változtak – szempontjából két nagy területet lehetett megkülönböztetni: Észak-Kínában a kisparaszti tulajdon volt a túlnyomó, míg Közép- és Dél-Kínában a földesúri nagybirtok volt az általánosabb. A tulajdonos parasztok igen kis területen gazdálkodtak (0,8–2 hektár) de a földesúri birtok sem volt európai mércével tekintve nagy: az átlag 4–7 hektár körül volt. A földesurak
37 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
földjüket bérlet formájában műveltették, a parasztcsaládok mintegy fele volt bérlő vagy résztulajdonos. A mezőgazdaság elsősorban a parasztok önellátására volt berendezkedve, csak nagyon kis mennyiségű piacképes többlet előállítására volt képes. Ez erősen korlátozta az urbanizáció és az iparosítás lehetőségeit. Kikényszerített modernizáció A kínai gazdaság modern szektora döntő mértékben a külföldi tőke befolyása, ellenőrzése alá került, illetve általa jött létre. A modern bankrendszer, a hajózási vállalatok (a kínai részesedés 1900-ban nem érte el a 20%ot), a vasútépítés (a vasutak 93%-át 1911-ben a külföldi tőke dominálta), a bányászat, az ipar egyes ágazatai (vas- és acéltermelés, pamutfonás stb.) mind a külföldi jelenlét jelentős súlyát mutatják. Azonban a bruttó nemzeti termék mintegy 63-65%-át még az 1930-as évek elején is a mezőgazdaság adta, ahol a külföldi tőke éppúgy nem volt jelen, mint az ipari termelés zömét adó kézműipari termelésben vagy a hagyományos szállítási szektorokban. A külföldiek hatalmas tőkeerejükkel, technikai fölényükkel, kikényszerített privilégiumaikkal a kínai vállalkozók számára kilátástalan versenyt támasztottak, romboló hatással voltak egyes ágazatokra. Ugyanakkor tény, hogy a külföldiek modern technológiát, termelési és menedzseri szakértelmet vittek az országba, modern ágazatok alapjait teremtették meg. A kínaiak jelentős rétegei kerültek így kapcsolatba korszerű ismeretekkel, nyertek kitekintést a világra, és akik megfelelő tőkére tettek szert (pl. a komprádorok), sokszor maguk is hasonló vállalkozásokba fogtak. A külföldi gyarmatosítók hatására egyes tengerparti városokban olyan polgári jogrend létezett, amilyet a vállalkozók személyi és vagyoni jogaik biztosítása szempontjából az ország más részeiben nem élvezhettek. A gyarmatosításnak tehát mind romboló, mind előnyös, hasznos kihívásai is voltak. A nyugati hatásra nehezen adott válaszokat a kínai társadalom. A vezető rétegnek válaszolnia kellett arra a kérdésre: mennyit kell a régi Kínából elvetnie, és mit és mennyit kell a Nyugattól elfogadnia ahhoz, hogy modernizálódjon? Ez magával hozza azt a máig vitatott kérdést is: előrehaladt volna-e a nyugati hatások nélkül Kína modernizációja? Vagyis: a nyugati civilizáció egyfajta „civilizatórikus” küldetést teljesített, vagy inkább a romboló hatásai érvényesültek? Mennyire akasztották meg, nehezítették a már megindult lassú szerves fejlődés folyamatát? Óvatos reformok, kudarcok Az ópiumháborúkban elszenvedett vereségek hatására óvatos reformokat határozott el az udvar, amelyeket elsősorban az „önerősítés” szándéka: a katonai, haditechnikai fejlesztés jellemzett. Hadiipari üzemeket, lőszergyárakat építettek, hadihajógyártást indítottak be, a „barbárok” (azaz a nyugatiak) technikai eredményeinek megismerésére küldöttséget menesztettek Európába és fordítóirodát létesítettek. Szakítottak az elzárkózás politikájával. A császári udvarban 1861-ben külön hivatalt, a Cung-li-jament állították fel a külkapcsolatok (diplomácia, külkereskedelmi bevételek kezelése, kiképző központok, nyelviskolák működtetése, kínai diákok külföldre küldése stb.) irányítására. A rendszer lényegét azonban érintetlenül hagyták a reformok. A módosítások politikájának kudarcát nyilvánvalóvá tette az a vereség, amelyet Kína Franciaországtól 1885-ben a Vietnam birtoklásáért kirobbant háborúban elszenvedett. Az átfogóbb reformok elindításához azonban egy évtizeddel későbbi újabb vereség adott lendületet: Kína szembekerült a megerősödő, ázsiai hegemóniára törő Japánnal a hagyományosan a kínai befolyás alá tartozó Korea kérdésében. A háborúban 1895-ben megsemmisítő vereséget szenvedett. A vereség hatására most már az udvar, sőt a tényleges hatalmat birtokló, erősen konzervatív anyacsászárnő, Ce-hszi is elfogadta a reformok szükségességét. Az ő, és általában a konzervatívok felfogása szerint azonban a kínai morális elveket és etikai tanításokat, általában a régi rend alapjait változatlanul meg kell őrizni, a külföldi dolgok csak kiegészítésül szolgálhatnak. A külső és belső ösztönző erők késztették végül 1898-ban a császárt, Kuang-hszüt a nevezetes „száznapos reform” (pontosan 103 nap) elindítására: június 11. és szeptember 20. között mintegy 40-50 ediktumot bocsátott ki. Ezek az oktatási rendszer korszerűsítését (a konfuciánus klasszikus művek ismeretén alapuló régi vizsgarendszer eltörlését), a kormányzati, adminisztratív rendszer átalakítását (felesleges hivatalok felszámolása, az eljárások egyszerűsítése, képzett emberek kinevezése, költségvetés készítése stb.), az ipar és a mezőgazdaság fejlesztését, vasút építését stb. célozták. A „száznapos reform” legkövetkezetesebb képviselői eljutottak egy alkotmányos monarchia létrehozásának elképzeléséig, ami magában foglalta egy nemzetgyűlés és az annak felelős kormány, a független igazságszolgáltatás létrehozását, az egyenlőtlen szerződések eltörlését stb. A reformprogramot azonban a legtöbb felső szintű és tartományi vezető bojkottálta. Ce-hszi puccsal a kezébe vette a hatalmat (1899. szeptember 22.), és drasztikusan véget vetett a reformoknak. Az intézkedések zömét visszavonta, a császárt házi őrizetbe helyezte, a reformerek vezetőit elfogatta és kivégeztette. 38 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az udvar a reformokkal egy időben egy elhibázott, saját helyzetét tovább súlyosbító lépésre szánta el magát: elhatározta, leszámol a külföldiekkel, felhasználva a társadalomban egyre mélyebb és áthatóbb idegengyűlöletet. Egy igen elterjedt titkos társaság – amelyeknek tagjait Nyugaton boxereknek nevezték – külföldiek elleni radikális fellépése, egyesítve a császári hadsereg erőivel, alkalmasnak látszott erre a feladatra. Ennek alapján az udvar 1900. június 21-én hadat üzent a külföldi hatalmaknak. Az erőszakos fellépések, így a külföldiek meggyilkolása, a gyarmatosító hatalmak együttes katonai fellépését váltotta ki. A nyugati hatalmak összefogtak és súlyos vereséget mértek a kínaiakra. Emellett óriási összegű kártérítés fizetésére és megalázó, az ország szuverenitásának további csorbítását tartalmazó jegyzőkönyv aláírására kényszerítették Kínát. A vereség hatása kettős: még szélesebb tömegeket győzött meg a forradalom szükségességéről, másrészt ismét reformokra késztette az udvart. Az első javaslatok most is az oktatás korszerűsítésére irányultak (minden szinten modern iskolák létrehozása vegyes – klasszikus kínai és nyugati – tantervekkel, a közszolgálati vizsgák tartalmának megváltoztatása, a külföldi tanulás ösztönzése stb.), a továbbiak egy jobb kormányzás érdekében a korrupció felszámolását (a hivatalok eladásának felfüggesztése, elbocsátások), illetve a hadsereg- és gazdasági reformokat célozták. A felvázolt tervekhez képest azonban az eredmények most is igen soványak voltak. Forradalom: 1911 Az udvarnak a reformokkal kapcsolatos magatartásában igazi változást az 1904–05-ös orosz–japán háború idézett elő. A háború jórészt a „semleges” Kína területén, Mandzsúriában folyt, a mandzsúriai és a koreai területek ellenőrzéséért. A háború megmutatta Kína teljes kiszolgáltatottságát: bele sem tudott szólni a hagyományosan kínai érdekövezetnek számító területekért folyó harcba. Japán győzelme pedig sokak számára a modernizálást, alkotmányosan kormányzott államot, az alkotmányosság hatékonyságának bizonyítékát jelentette. Az udvar a ránehezedő nyomás hatására 1906-ban dekrétumban ismertetett bizonyos hivatali reformokat és ígéretet tett nemzetgyűlés összehívására, valamint – konkrét határidő megjelölése nélkül – alkotmányos kormányzás bevezetésére. A dinasztia helyzetét tovább súlyosbította, hogy 1908 novemberében egy nap eltéréssel meghalt a császár és az anyacsászárnő, a trónra pedig a hároméves Pu-ji került, aki helyett régens kormányzott. 1909-ben a tartományokban a tanácskozási jogú gyűlések összehívására választásokat tartottak. (Ezeken a számos megkötés miatt a lakosságnak kevesebb, mint 0,1%-a vehetett részt!) A gyűléseken éles viták folytak, de konkrét hatáskör nélkül, ezek csak az elégedetlenség szításához és a társadalmi robbanás előkészítéséhez járulhattak hozzá. Számtalan kudarcba fulladt felkelési kísérlet után 1911. október 10-én robbant ki az a felkelés, amely viharos gyorsasággal terjedt, s elvezetett a császárság bukásához és a köztársaság kikiáltásához. II. Társadalmi változások Új középparasztság A századforduló jelzett eseményeit a társadalom bizonyos részeiben és különösen annak szellemi életében végbemenő jelentős mozgások és változások kísérték. Ez mindenekelőtt a városiakra vonatkozott, különösen a külső hatásoknak leginkább kitett tengerparti régióban, és afalusi elit egy szűkebb rétegére. A növekvő terhek és a zűrzavar felkeltették a paraszti elégedetlenséget: új politikai szervezetek létrejöttéhez és felkelésekhez vezettek. Ezek egyes helyi igazságtalanságokat vettek célba, de nem irányultak a társadalmi rend megváltoztatására. Az egyszerű lázadások célpontjai sokkal inkább a misszionáriusok, a külföldiek, a „helyi idegenek”, vagyis az uralkodó etnikum, a mandzsuk és a modern technológia voltak, semmint a földesurak, a gazdagok. A késői császári Kína osztálystruktúráját hagyományosan négy foglalkozási csoportra osztották: tudós-sensi (hivatalnok-értelmiség: a kínai társadalom vezető rétege), paraszt, kézműves, kereskedő. E struktúrán jelentős változásokat idézett elő az új társadalmi csoportok megjelenése, mindenekelőtt a komprádoroké és a militaristáké. A komprádorok helyismeretük, nyelvi készségeik alapján a külföldiek üzleti ügynökei voltak. Gyorsan meggazdagodtak, és vagyonukat esetenként modern vállalatok létrehozására fordították. A katonai korszerűsítés eredményeként a társadalom által hagyományosan megvetett katonai foglalkozáson belül egy új típus keletkezett: olyan katonatiszt, aki írástudó, modernebb katonai kiképzést nyert, korszerűbb technikával tud bánni. Ők az állami önvédelem céljából erősödő militarizmus révén egyre fontosabb szerephez jutottak. (Különösen később, a köztársasági időszakban, 1911 után). Értelmiség
39 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Fontos hatása volt annak is, hogy a misszionárius- és a modern kínai iskolák tömegével kezdtek termelni egy új városi értelmiséget. Ez képzettségét jórészt vagy teljes egészében a konfuciánus kereteken kívül szerezte. (Már 1889-ben mintegy 16 ezer kínai tanult missziós iskolákban.) Az új értelmiségnek jelentőségében kiemelkedő részét alkották a külföldön, ekkor főleg Japánban tanuló diákok. (A Japánban tanulók száma 1906-ban elérte a 13 ezret, 1907-ben pedig közel 18 ezer volt.) Ez az új értelmiség szabadon mozgott, többnyire a városokban tömörült, és az egyes területekkel kevesebb volt a kapcsolata. A kormányzattal szemben is inkább ellenzéki a viszonyuk, politikai követelések megfogalmazói és támogatói. Modern ismereteik, szélesebb kulturális horizontjuk megváltoztatta viszonyukat a kínai hagyományokhoz, részben elidegenedtek a régi magatartásformáktól, részben kulturális identitásuk összetettebbé, ellentmondásosabbá vált. Egészében nőtt a társadalmi elit azon tagjainak száma, akiknek a kormányzatot és a társadalmat illetően a hivatalostól eltérő elképzelései és érdekei voltak. Sok szempontból szembekerültek a hivatalos felfogásokkal, hazafiság, nacionalizmus jellemezte őket, így jórészt a forradalom bázisává és irányítóivá váltak. Városi munkásság A 19. század végén meginduló iparosítás kezdte megteremteni – a nemzeti burzsoázia mellett – a városi munkásságot. Ez a munkásság azonban jelentős tömegeiben kvalifikálatlan, írástudatlan volt, és gyakran csak szezonálisan dolgozott az iparban. Általában megőrizte szoros kapcsolatát a faluval, kevéssé távolodott el paraszti eredetétől. A földreformokat akaró egyesülések, titkos társaságok stb. befolyása alatt álltak. Munkásöntudat és szervezettség csak nagyon elvétve jellemezte őket. A kínai család Talán még nagyobb hatásúak voltak azok a változások, amelyek alapjaiban ingatták meg a családközpontú társadalmi rendet. A nyugati életformák, az iparosodás hatására a család, a klán iránti hagyományos és feltétlen lojalitás, a gyermeki engedelmesség és jámborság, a szigorú hierarchikus értékrend konfuciánus szemlélete és gyakorlata kezdenek tért veszíteni. Lassan hódítanak az individualizmus, az egyéni szabadság és függetlenség, a nemek egyenlősége stb. nyugati eszméi. A fiatalok hangoztatni kezdik önállóságukat, a családjaiktól való függetlenségüket, bírálják a hagyományos konfuciánus, „feudális” családi viszonyokat. Megjelenik és terjed a kis család nyugati modellje. A nagy népmozgások (az ínség által kikényszerített belső migráció, a városi munkavégzés és tanulás stb.) is lazították a családi kapcsolatokat, aláásták a rokonsági társadalmat. Terjedt a nők egyenjogúságának eszméje, egyre inkább felhagytak a lábelkötés gyakorlatával (az udvar ezt 1902-ben elítélte), szélesebb tevékenységi kör nyílt meg számukra, a szűk értelemben vett háztartáson kívül kerülhettek. III. Nyugati eszmék beáramlása A nyugati eszmék beáramlása még az ópiumháborúk előtt megkezdődött a Biblia és egyes vallási szövegek lefordításával. De a nyugati irodalom fordításának tömegessé válása és tematikájának kiszélesedése csak a századelőn következik be. A századfordulón az elsősorban katonai és ipari-technikai érdeklődés kitágul, a Nyugat általánosabb megértésére törekedve kiterjed a társadalmi eszmék, a filozófia, a politikai intézmények, a társadalmi struktúra stb. területeire és nem utolsósorban a szépirodalomra. A kínai értelmiség és a gazdasági, katonai, politikai elit egy része ekkor találkozik az evolúció, a szabad kereskedelem eszméivel, megismerkednek a szociológia alapelveivel, a kormányzati hatalommegosztás gondolatával stb. A századfordulóra a legkülönbözőbb eszmeáramlatok képviselői, a szociáldarwinizmustól az anarchizmusig keresték az modernizáció lehetőségeit, a westernizáció vagy a tradicionális konfuciánus rendszer megújulásának lehetőségét, a reform vagy a forradalom alternatíváját. A századfordulóra már a legkülönbözőbb eszmeáramlatok képviselői jelentek meg. Megnőtt az érdeklődés más országok társadalomelméletei iránt. A 20. század elején ezek közül Kínában az egyik leginkább elterjedt és népszerű elméletté az anarchizmus vált, amelyet a szocializmus egyik alapvető áramlatának tekintettek. Az anarchizmus által hirdetett abszolút szabadság és államellenesség a Csingekkel szembeni széles körű elégedetlenség számára elméleti alapot képezett. Ráadásul megfelelt nagyon sok kínai reformer és forradalmár elképzelésének, akik ugrásszerű fejlődéssel akarták gyorsan utolérni az élenjáró európai országokat vagy a modernizált Japánt. Az anarchizmus néhány eszméje emlékeztetett a régi kínai filozófia bizonyos tételeire, ennek ellenére nagyon korszerűnek hatottak, és a forradalmi romanticizmust is képviselték. Elterjedését az is elősegítette, hogy a példának tekintett Japánban és egyes európai országokban ekkor az anarchizmus szintén befolyásos áramlat volt. De a teljes képhez hozzátartozik az a tény is, hogy a haladásra, az evolúcióra vonatkozó egyéb elméletek (Darwin, T. Huxley, H. Spencer stb.) is lelkes követőkre találtak.
40 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
* A politikai, társadalmi, szellemi átalakulás programját két úton képzelték el: reformok vagy forradalom révén. Ennek megfelelően alakult ki a két fő irányzat: a reformereké és a forradalmároké. Ők mind a múlt hagyományainak értékelésében, mind a jövőre vonatkozó elképzeléseikben szemben álltak és éles vitákat folytattak. Ez a két irányzat eredményezi az 1911. évi forradalmat, amely eltávolítja a mandzsu dinasztiát, kikiáltja a köztársaságot.
2. Képek
41 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
42 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
43 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
44 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
45 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Harc Kína megnyitásáért FARKAS Ildikó Harc Kína megnyitásáért Kína a 19. század elejéig elzárkózott a külvilágtól. Egyedül Angliának sikerült az 1830-as években Kantonban kereskedelmi képviseletet létesítenie. A kínai kikötőkben felvirágzott a csempészkereskedelem, amelyből az angol hajósok és a partvidék lakói egyaránt busás hasznot húztak. Különösen az ópium forgalma lendült fel. A kínai ezüstért az angol kereskedők mázsás tételekben szállították az ópiumot Indiából és Perzsiából. A kínai kormány megtiltotta az ópiumkereskedelmet, részben az ezüst nagy mennyiségű kiáramlása miatt, és 1839 márciusában a kantoni kikötőben az angol hajókról a tengerbe dobatta az ópiumos ládákat. Tűzharc tört ki az angol és a kínai hadihajók között, és ezzel megkezdődött az ópiumháború néven ismert hadakozás (1839–1842). A háborút az angolok valójában Kína megnyitásáért vívták. Az angol csapatok haditechnikai fölénye hamar megmutatkozott. 1842 augusztusában Kína aláírta a nankingi szerződés. Ezzel megkezdődött Kína nagyhatalmi érdekszférákra való felosztása. A lábelkötés szokása A kínai szépségideál szerint a kínai nőkön a legértékesebb az apró, elkötözött lábuk volt, amit kínaiul „háromhüvelyknyi aranyliliomnak” neveztek. A kislányok lábát kétéves korukban bepólyálták, és eltörték a lábközépcsontot. Több éven át viselniük kellett a pólyát, hogy a csontok ne tudjanak összeforrni, így növekedni sem. A nők így csak különleges cipőben tudtak járni, és akkor is szenvedéssel, de a kínaiak úgy tartották, hogy az elkötözött lábacskáin tipegő leány erotikusan hat a férfiakra. Az egész életen át tartó kínzó fájdalmat okozó szokást már a mandzsu uralkodók (Csing-dinasztia, 1644–1911) is tiltották, de még a 20. században is előfordult.
2. Képek
46 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
47 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
48 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Dopping az ókorban? FIGYELŐ MARÓTI Egon Dopping az ókorban? „Isteni” sportolók az antik Görögországban A Sidneyben rendezett olimpiai játékokon több sportoló is fennakadt a doppingvizsgálatok szűrőjén. A botrányos esetek kapcsán olykor szenzációhajhász írások jelennek meg arról, hogy dopping már az ógörög sportban is létezett. Állásfoglalásra kértük az antik sporttörténet kiemelkedő hazai tudósát, Maróti Egont. Az ókori görög mentalitásnak, a gyakorlati életnek egyik alapvető tényezője volt a versengés, így a sportvetélkedés is. Fontosságát az általános testedzés, egészségápolás, katonai felkészítés területén elfoglalt helye is mutatja. Ám a sportvetélkedés áthatotta a szellemi életet is: az irodalomban már a homéroszi eposzokban szerepelnek a versenyjátékok; a képzőművészetben, így a szobrászatban, vázafestészetben gyakori téma a sporttevékenység ábrázolása. Számos későbbi irodalmi, illetőleg „primér” feliratos adatunk van kiemelkedő, de kevésbé jelentős győztes futó, birkózó stb. teljesítményéről. Joggal merül fel a kérdés: a kivételes teljesítmények érdekében, de egyáltalán, igénybe vettek-e olyan szereket, amelyeket a mai dopping előzményének, megfelelőjének tekinthetnénk. Nos, az antik természettudomány, orvoslás valamelyes ismeretében is egyértelmű nemmel válaszolhatunk a kérdésre. (A kémia későbbi korok szüleménye.) Isteni származás A maguk által is megörökített rendkívüli teljesítményeket a görögök sajátos módon „magyarázták”: a többszörös, hosszú időn át győztes birkózók, ökölvívók stb. isteni származásával: így mindenekelőtt Hermész, Arész, Héraklész a győztesek elképzelt nemzői, pártfogói jöttek „gyanúba”. A thaszoszi Theogenészt a Kr. e. 480. évi olimpia ökölvívó győztesét Héraklész fiának tartotta a helyi hiedelem. A csodálat oka az is lehetett, hogy bokszolónk jó két évtizeden át veretlen maradt ökölvívásban, számos győzelmet aratott pankrationban is, a fennmaradt, részben feliratos adatok szerint pályafutása során mintegy 1300 alkalommal hagyta el győztesként a porondot! A rhodoszi Diagoraszt, a Kr. e. 364. évi olimpia ugyancsak ökölvívó győztesét Hermész istentől származtatták hatalmas ereje, nagyszámú versenyen aratott diadalai miatt, továbbá talán azért is, mert három fia is többször győzedelmeskedett az olimpiai versenyeken ökölvívásban, illetve pankrationban. Az evés mint „doppingszer” Egyesek úgy vélik, hogy az ókori görögök is doppingolással fokozták teljesítményüket – mégpedig a táplálkozásukkal. Kétségtelen, hogy a helyes táplálkozásnak nemcsak az egészséges életmód, hanem a sporttevékenység szempontjából is nagy jelentősége van. A táplálkozás ilyen jelentőségét már az ókorban is felismerték: fontosságot tulajdonítottak a különféle „diétáknak”, koronként mintegy divatszerűen hol a hús, hol a sajt, hol pedig a füge fogyasztását javasolták, megfelelő mennyiségben. Természetesen egy mázsás birkózó – akárcsak ma – az átlagosnál jobb étvágyú volt. Több, nemegyszer már-már karikírozott feljegyzés szól erről. A kisplasztika egyik kedvelt figurája volt a pókhasú boxoló. Ám a jórészt római kori másolatokban látható atlétaszobrok nem éppen ilyen alakokat mutatnak. S nyilvánvaló, hogy egy futó sem igyekezett teste tömegét olyan mértékben növelni, mint egy nehézatléta. Ne felejtsük el, hogy az ókorban a küzdősportokban (birkózás, ökölvívás, pankration) nem voltak súlycsoportok, tehát a testsúlynak, testi erőnek nem kis jelentősége volt. Fennmaradt azonban olyan olimpiai győztesfelirat, amelyen az éliszi Arisztodémosz – aki Kr. e. 338-ban birkózásban győzött az olimpián is – önérzetesen közli, hogy nem testének tömege, hanem technikai felkészültsége révén aratott győzelmet. Az ókor folyamán alig merült fel a rendkívüli teljesítmények „magyarázatára” más, mint az isteni származás. Illetve mégis, több évszázaddal később felvetődött, hogy a legendás birkózó, a krotóni Milón, aki hat olimpián és számos más versenyen győzött, valami ilyesféle turpisságnak köszönhette félelmetes erejét és bámulatos sikereit. Híradások szerint Milón a kakasok zúzájában talált, babszem nagyságú kristályt, Alectoriát használt, s ezzel kívánják magyarázni a küzdelmek során tanúsított legyőzhetetlenségét. Nos, az egész hiedelem 49 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
képtelenség: egy ásvány nem oldódik fel a gyomorban, és ily módon nem lehet semmiféle hatása. Az egészről annak a bizonyos kőnek a neve igazít el: a harcias természetű kakas tudvalevően a legerősebb baromfi, görög neve alektór – innen az említett alectoria latin megnevezés és az ötlet, hogy a kakas ettől olyan harcias, erős.
2. Képek
50 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
51 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Egy emlékmû "irányváltozásai" KÖZÖS DOLGAINK BÍRÓ László Egy emlékmű „irányváltozásai” A zágrábi Jelačić-szobor Nincs még egy olyan alakja a horvát–magyar történelemnek, mint Jelačić, akit annyira különbözőképpen, ellenkező módon ítél meg a két nemzet történetírása és közvéleménye. Jelačić személye a horvát gondolkodásban az ország függetlenségi törekvéseivel kapcsolódott össze, és mivel a valódi állami szuverenitás csak 1991 után következett be, idővel a bán szimbólummá emelkedett. Addig is másként ítélték meg szerepét a dualizmus, a királyi Jugoszlávia, majd a szocialista „egység és testvériség” idején. A horvát nemzeti hős Josip Jelačić 1801-ben született a határőrvidéki Péterváradon. Apja korán, tízéves korában meghalt, ekkor a bécsi Theresianeumba került. Az iskola elvégzése után Galíciában, a határőrvidéken, Itáliában, majd ismét a határőrvidéken szolgált. Politikai szerephez 1848 márciusában jutott, amikor az illír mozgalommal szimpatizáló, de feltétlenül udvarhű hírében álló ezredest a király bánná nevezte ki. Tisztségében teljes mellszélességgel vállalta a horvát nemzeti követelések képviseletét, amelyek a horvátlakta területek egyesítésre (ún. háromegy királyság), az önálló horvát törvényhozás, a felelős horvát minisztérium felállítására vonatkoztak. Áprilisban a bán elrendelte, hogy a horvát hatóságok csak neki engedelmeskedjenek, felállította a báni tanácsot, és – mintegy jelezve a Magyarországtól való különállást – kihirdette a jobbágyfelszabadítást. Az egyre növekvő horvát követelések (gyakorlatilag a Habsburg Birodalom ausztroszláv föderalizálásának igénye, valamint a Magyarországhoz fűződő kapcsolat perszonálunió szintjére való süllyesztése) az udvar támogatását feltételezték, és így kijelölték a horvát politizálás mozgásterét. A magyarok ellen Idővel a magyar–horvát ellentétek – az udvar aknamunkájának következtében is – fegyveres konfliktushoz vezettek. Jelačić csapataival áprilisban átkelt a Dráván, hogy „megrendszabályozza” a magyar kormányt, s érvényt szerezzen a horvát követeléseknek. A pákozdi vereség után a bécsi forradalom leverésében jutott neki szerep, majd Windischgraetz oldalán a magyarországi hadjáratban vett részt. 1849 nyarán a délvidéki szerb felkelőket segítette. 1849 után haláláig (1859) mint bán igyekezett segédkezni bizonyos horvát kulturális és vallási intézmények létrehozásában, de valójában belesimult a Bach-rendszerbe. Személye a későbbi korszakokban jelképszerűen újra és újra felbukkant, mivel tettei és a népi hiedelem nyomán – amely azt tartotta, hogy seregeit mindig győzelemre vezette az ellenséggel szemben – Jelačić a horvát szabadságért folytatott harc hőseként vonult be a nemzeti történeti tudatba. 1861-ben, két évvel a bán halála után, ismét összeülhetett a horvát országgyűlés, melynek feladata volt többek között a viszony rendezése Magyarországgal. A horvát álláspontot az 1861:42. tc. fejezte ki, miszerint 1848-ban minden államjogi kapcsolat megszűnt, a két országot csak perszonálunió köti össze. Ennek ellenére Horvátország kész a tárgyalásokra, de feltétele a nagyobb önállóság és a horvát területek egysége volt (Fiumét, a Muraközt, Dalmáciát és a határőrvidéket igényelték). A két fél között a tárgyalások eredménytelenül végződtek. A Magyarországot „fenyegető” emlékmű Az osztrák–magyar kiegyezési tárgyalásokkal egy időben a horvát sabor ismét megerősítette álláspontját az államjogi kapcsolatot illetően, valamint elhatározta, hogy delegációt meneszt Bécsbe, amely a birodalom föderatív átalakítását javasolja, egyben elvetette a reáluniót Magyarországgal. Ilyen politikai események közepette került sor a Jelačić-szobor felállítására. A Zágráb főterén álló emlékmű – Anton Dominik Fernkorn alkotása – leleplezése 1866. december 16-án csendes politikai tüntetéssé változott. A horvát politikai közvélemény számára ekkor már világos volt, hogy a poroszoktól elszenvedett vereség után az uralkodóház a birodalom megmentése érdekében a magyarokkal fog megegyezni, és így szertefoszlottak a remények – mindaz, amiért Jelačić is harcolt – a birodalom ausztroszláv föderatív átalakítására. A kortársak keserűen jegyezték meg: a szobor felállítására az utolsó pillanatban került 52 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
sor. A bánról elnevezett tér középpontjában álló lovas szobor Jelačićot kivont karddal ábrázolta, a kard éle – minden bizonnyal nem véletlenül – fenyegetően észak, azaz Magyarország felé mutatott. Az emlékmű a magyarellenes tiltakozások helyévé vált a dualizmus időszakában. A föderáció érdekében menesztett delegációt Bécsben végül nem fogadták, sőt a horvátokat a magyarokhoz irányították. A közjogi kérdésekben ellentmondó horvát parlamentet azonban 1867 májusában néhány napos tanácskozás után az uralkodó feloszlatta. Válaszul a horvátok nem küldték el képviselőiket Ferenc József magyar királlyá történő koronázási ceremóniájára. Majd csak a kiegyezés után kinevezett új bánnak sikerült megfelelő összetételű, unionista többségű parlamentet létrehoznia, amely elismerte a birodalom dualista átalakítását, és 1868-ban megkötötte a magyar–horvát kiegyezést. Ideológiailag szalonképtelen szobor A szobor méltó nyugalommal betöltötte szimbolikus szerepét az osztrák–magyar dualizmus időszakában, valamint az első Jugoszláviában is. 1947. július 25–26. éjszakáján viszont gondos kezek eltávolították. (A tér is elvesztette nevét, Köztársaság térre keresztelték.) A proletár internacionalizmus és a marxista klasszikusok tanításainak szellemében egy báró nem kaphatott szobrot. Marx és Engels korabeli írásaikban – a Neue Rheinische Zeitungban, amelyhez az 1940-es évekbeli agitpropnak tartania kellett magát – ellenforradalmárnak minősítették Jelačićot, de a partizánharcokban újrakonstituálódott és a kommunista párt vezetése alatt álló Jugoszláviában a horvát államiságot sem illett emlegetni ekkoriban. A nemzeti önállóság jelképe Nem véletlen, hogy az 1980-as évek végén, a jugoszláv állam jövőjéről folyó viták, az önállósági törekvések felerősödése idején ismét szerepet kapott az emlékmű. 1989 októberében több akkor alakult párt célul tűzte a szobor visszahelyezését. Az emlékmű sorsa – mutat rá nem kevés érzelmi töltéssel a későbbi vezető kormánypárt kiáltványa – a horvát nemzeti érzés eltüntetésének és a horvát nemzeti történelemmel és kulturális örökséggel szembeni lelketlen politika szimbóluma. 1990-ben, a horvát függetlenség előestéjén helyére állították a szobrot, ezúttal viszont úgy, hogy a kard – a jelképekre adók és az aktuálpolitikát ismerők szerint nem véletlenül – most fenyegetően dél, a szerb krajinák felé mutat. 1989 év nyarán ugyanis ezeken a területeken a – Belgrádból is tüzelt – horvátországi szerbek körében a rigómezei csata 600. évfordulóján megmozdulásokra került sor, majd pedig világossá vált, hogy a krajinai szerbek a független Horvátországot nem fogják elismerni államuknak.
2. Képek
53 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
54 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Egy amerikás háryjános "igaz" története TISZTELT SZERKESZTŐSÉG! HELD József Egy amerikás háryjános „igaz” története Azok közül az érdekes emberek közül, akikkel az amerikai magyarok között találkoztam, D. J. volt az egyik legérdekesebb. D. J. az '56-os forradalom kezdetén annak a honvédegységnek volt az alhadnagy-parancsnoka, amelyiket a rádióhoz vezényeltek, s ő egyszerűen nem volt hajlandó az összesereglett nép közé lövetni. Később – állítása szerint – Király Béla tábornokhoz adjutánsként lett beosztva a nemzetőrségbe, s az ún. „nagykovácsi csata” után a tábornokkal együtt menekült Nyugatra. Legalábbis ez hírlett felőle. Amikor én találkoztam J.-vel, már a Columbia Egyetemen tanult a doktorátusáért, és a nagyhírű egyetem egyik neves, magyar származású professzorának kitűnő ajánlásával került a Rutgers Egyetemre New Jerseyben, ahol én is tanítottam. Hamarosan összebarátkoztunk, s innen az a sok érdekes eset, amelyekben akarva- akartalanul J. engem is belefoglalt. J. egyetemünk női részlegén, a Douglass College-ban tanított Európa-történelmet. Egy nap kéréssel fordult hozzám: „Jóska – mondotta –, nekem a jövő hét folyamán New Yorkban van dolgom, a doktori szóbeli vizsgát kell letennem a Columbián. Nem tarthatom meg óráimat. Nem helyettesítenél, hogy a gyerekek ne maradjanak el a tanulásban?” Természetesen szívesen megtettem. S akkor furcsa dolgok történtek. A tanulók az első óra után a katedra körül csoportosultak. Kérdések özönére kellett felelnem. Mi van professzorukkal? Hova ment? Mit csinál? Miért ment el? Kitérő válaszokat adtam a kérdésekre. S azután az egyik kikottyantotta a titkot: „Gondolja – kérdezte tőlem –, hogy professzor D. épségben vissza fog térni az egyetemre? Mert úgy tudjuk, hogy az amerikai titkosszolgálat visszaküldte pár napra Magyarországra, hogy segítsen valakinek az adatszolgáltatásban.” „Honnan vesznek ilyen csacsiságot? – kérdeztem én –, hiszen D. professzornak nincs kapcsolata a CIA-vel!” „De ő azt mondta nekünk, hogy ezért jön a helyettese az órákra, hogy ne keltsen feltűnést, hogy neki ilyen feladatot adtak.” Mosolyogtam ezen az egészen, s J. gyakori feltűnési viszketegségének a rovására írtam. De aztán mást is mondtak a lányok. „Igaz-e az – kérdezte az egyik –, hogy az ön családja D. professzor családjának volt a jobbágya Magyarországon?” Nagyot nyeltem, de nem akartam meghazudtolni a jó professzort, hiszen nem lett volna értelme annak, hogy lejárassam diákjai előtt. Erre a kérdésre is kitérő választ kellett tehát adnom. Persze láttam, hogy ez nem elégíti ki a lányokat, de nem tehettem mást. Amikor J. visszajött, nem kérdezősködtem a furcsa dolgok iránt. Minek is tettem volna? „Hadd szórakozzon János, ha ebben öröme telik” – gondoltam. Feleségemmel azonban jót nevettünk az egészen. D. J.-t azonban egyetemünk nem tartotta meg. Azt hiszem, hogy a felsőbbségnek nem tetszettek történetei, amelyek feltétlenül a fülükbe jutottak, ha másként nem, hát a diákokon keresztül. Az igaz, hogy történeteivel sohasem ártott senkinek, s azt hiszem, hogy csupán a saját szórakozására mondotta el őket, mert szerette szóval tartani ismerőseit, és egy kissé nagyobbnak akart tűnni a szemükben, mint a valóságban. Egy idő után azonban a történetek kissé megváltoztak. Már meg tudtam mondani – persze csak magamban –, hogy hol végződik az eredeti történet és hol az újabb hozzáadások. De mindez jó szórakozást jelentett számomra addig, amíg egyszer komolyabbra nem fordult a dolog. Ennek az volt a háttere, hogy Pesti Károly, a világhírű olimpiai vívóbajnok egyetemünk testnevelési tanszékére került. Hamarosan összebarátkoztunk, és sokszor ebédeltünk együtt az egyetemi menzán. Egy nap J., aki akkor már egy connecticuti főiskolán tanított, meglátogatott minket a lakásunkon. Rettenetesen sápadt volt, le volt soványodva, gyengének érezte magát és így panaszkodott: „Tudod, Jóska – mondotta –, a haslövésem megint bevérzett. Tudod, amit akkor kaptam, amikor 1956-ban M. tábornok le akarta Király Bélát az irodájában lőni és közéjük ugrottam. Azért kellett hordágyon vinni engem Nyugatra november negyedike után.” Nagyon meglepődtem, és kérdeztem, hogyan történt mindez, mert addig nem beszélt erről. Elmondta, s ebéd után elváltunk, de közben igyekeztem meggyőzni, hogy nézesse meg magát egy orvossal. Másnap Pesti Karival ebédeltem, aki szintén jól ismerte J.-t. Elmondtam neki, hogy aggódom J. miatt, nagyon rosszul néz ki, mert kiújult és bevérzett az ‘56-ban kapott haslövése. Pesti nagyot nézett. „Milyen haslövése?” Elmondtam, amit J. mesélt az incidensről. „Dehát – nézett rám Pesti – J.-nek ötvenhatban nem volt haslövése! Ő
55 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
vezette a szovjet követség elleni tüntetéseket Bécsben, s akkor az egyik térdén volt valami ragtapasz, az volt az egész! A fiam kötözgette, amikor arra megkérte.” Egyszerre nevettük el magunkat. J. történetei mindig megújultak, s ahogy idősebb lett, egyre színesedtek. Mikor aztán a kommunista rendszer összeomlott, J. is visszalátogatott Magyarországra – addig természetesen nem mehetett, mert amint mondta, távollétében halálra ítélte a Kádár-bíróság. S hogy lehetett valami igazság a történeteiben, azt az mutatta, hogy az Antall-kormány ezredessé léptette elő. J. vadonatúj tiszti egyenruhájában, ezredesi rangjelzéssel a vállán, sorra látogatta ismerős budapesti és kaposvári helyeit és régi ismerőseit. Sajnos, J. nem sokáig élvezhette az elismerést. Egy este budapesti lakásán szórakoztatta ismerőseit, amikor lefordult a szófáról és meghalt. Még egy utóhangja van ennek a történetnek. Annyira érdekelt J. sebesülésének esete, hogy egyszer megkérdeztem Király Béla tábornokot, mennyi igaz a történetből. A tábornok köntörfalazott egy kicsit, láttam, hogy nem szívesen beszél a dologról. De aztán kibökte, hogy M. igazán nem akarta őt lelőni, hanem véletlenül sült el az oldalfegyvere és a lövedék János térdét súrolta. De a sebesülés nem volt súlyos, és J. a saját lábán menekült vele Ausztriába. Hát eddig a történet. D. J. mindenesetre igen színes egyéniség volt. Nagyotmondása ellenére nem ártott történeteivel senkinek. Amerikai háryjános volt, akiről mostanában is sokszor megemlékezünk régi ismerősei körében.
56 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Mítoszteremtõ árvizek HÍREK KRONSTEIN Gábor Mítoszteremtő árvizek A modern régészet már a két világháború között elismerte, hogy a bibliai vízözönnek megvan a természettudományos alapja. Ezt a következtetést Sir Leonard Woolley angol régész a mezopotámiai Ur városának feltárásához fűződő talajrétegződésből vezette le. A két kultúrréteg között talált vastag üledék ugyanis azt jelezte, hogy a területet tartósan víz borította. Woolley szerint a civilizációs folyamatot megszakító roppant áradás(ok) mély nyomot hagytak a túlélők emlékezetében. A mítoszt az Ószövetség közvetítette a mai európai emberhez. Újabb, teljesebb magyarázatot a jelenségre a paleoklimatológiai kutatások szolgáltattak az 1980-as évek második felétől. Az utolsó jégkorszakot követő olvadás nagyjából négy évezred alatt 120 méterrel emelte meg a tengerek szintjét. Bebizonyosodott, hogy lehűlési időszakok váltakoztak heves olvadási szakaszokkal. Az átmenet első néhány századában, a Kr. e. XIV. évezredben bekövetkező árvizek azonban még olyan szellemi szinten álló emberi közösségeket érintettek, amelyek valószínűleg nem tudtak maradandó mítoszokat alkotni. Más volt a helyzet Kr. e. 8250 körül, amikor a Mediterráneum, a Közel-Kelet és a Kaszpi-tenger vidékének népessége már ismerkedett a földművelés és állattenyésztés elemeivel, s önmagának is összetettebb világmagyarázattal tudott szolgálni. A klimatológusok bebizonyították, hogy a felső Dryas időszak néhány évtizedes erőteljes lehűlését rövid idő alatt gyors fölmelegedés követte. Ráadásul a földpálya helyzete miatt szokatlanul nagy hőmérsékleti különbségek alakultak ki a tél és a nyár között. Az akkor bontakozó fejlettebb kultúrák területén a mai monszunhatásnál 30 százalékkal erősebb monszuntevékenység is zajlott. (A Szahara ma kiszáradt tavai ekkor, a Kr. e. IX. évezredben érték el maximális vízszintjüket.) A szélsőséges időjárást a meteorológusok úgy képzelik el, hogy a gyorsan lezajló éves olvadás túlnyomó részben a nyár eleji néhány hétre összpontosult. Éppen akkorra, amikor a monszun felhőszakadásai is áztatták a talajt. A tengerek és tavak szintje tartósan megemelkedett, s roppant kiterjedésű árvizek zúdulhattak a síkságokra, elborítva fákat, dombokat. A kataklizmák a kisszámú túlélő áthagyományozásában istenek büntetéseként és megbocsátásaként rögzültek az emberek kollektív emlékezetében. A legutóbbi években a Columbia Egyetem két tengergeológusa, William Ryan és Walter Pittman, különböző bizonyítékok alapján azt a tudományos föltevést fogalmazta meg, hogy Kr. e. 5500 körül a gleccserek olvadásával, tágabban a szélsőséges időjárási formában megjelenő fölmelegedéssel összefüggésben a Földközitenger áttörte a mai Boszporusznál húzódó földgátat, s bezúdult a későbbi Fekete- tenger mélyebben fekvő medencéjébe. Azt akkor részben egy édesvizű tó töltötte ki, s éppen a Dardanellák vonalában haladt az a folyó, amely a tó vizét a Földközi-tengerbe vezette. A kutatók könyvükben, a Noé özönvizében, már hivatkoztak arra a megfigyelésre, hogy a Fekete-tenger partközeli vizeiben kétféle ősmaradványt találtak: édesvízieket és sós vízben élőket. Robert Ballard tengerkutató expedíciója is meggyőző bizonyítékokat talált Ryan és Pittman elméletére. Egyrészt ők is rábukkantak a vízbetöréskor kihalt édesvízi kagylókra és a ma is élő tengeri kagylófajokra. Másrészt az üledékben egy obszidián pengét is találtak. Ez valószínűsítette, hogy az újkőkori ember az egykorvolt tó partjáig benépesítette a mai tengerfenék egy részét is. Ennek bizonyítékát is megtalálták Észak-Törökország partvonalától 19 kilométerre, a több mint százméteres mélységben. Faragott gerendákat, ágakat, kőeszközöket és agyagedényeket fényképeztek le. A tenger oxigénszegény vize jól konzerválta a maradványokat. Ballard távirányítású mini-tengeralattjárója két folyóvölgyet is fölfedezett a tengerfenéken. Az expedíció régésze pedig megállapította, hogy a tenger mélyén nyugvó kőeszközök rokonságban állnak a török ásatásokon előkerült és osztályozott eszközökkel. Most már csak le kell filmezni (ezt a szponzor, a National Geographic Society, tervezi is), ahogy a Földközitenger vize a Niagara-vízesés vízhozamának kétszázszorosával, napi 15 centiméteres szintemelkedéssel kezdi elfoglalni a szárazföldet... Piramisok csillagtájolása Az egyiptomi Óbirodalom nagy piramisait (Kr. e. III. évezred derekán) abban a hitben építették fel, hogy az istenkirály népét képviselve jut impozáns sírhoz és méltó égi képviselethez. A későbbi évszázadokban a 57 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
fáraóban megtestesült (nap)isten képzetét felváltotta egy másik: az uralkodó isten képviselője a földön, de nem azonos vele. Lassanként a királyi család, majd az udvar előkelőségei is emeltethettek maguknak piramisokat, vagy azt utánzó díszes síremléket. A gízai piramisokat az antik szerzők világuk hét csodája közé sorolták. A piramisok betájolásáról régóta tudták, hogy jó megközelítéssel követi az égtájakat, ami az ókori egyiptomiak alapos csillagászati ismereteire utalt. (A négyzet alapú piramisok keleti és nyugati oldaléle észak–dél irányba mutat.) A következetesen északon elhelyezett bejárat kifejezte az ősi csillagvallás tételét: a léleknek az égbolt északi pólusának övezetébe kell eljutnia, a „pusztulást nem ismerő” (cirkumpoláris) csillagok közé. Ez a megoldás a fáraó örökkévalóságát jelképezte. Kate Spence egyiptológus Cambridge-ből a Nature hasábjain a közelmúltban bemutatott egy gyakorlati bizonyítékokkal alátámasztott elméletet a piramistervezők csillagászati eljárásáról. Megkonstruálta, milyen lehetett az égbolt a nagy piramisépítkezések évszázadaiban. Megállapította, hogy a Sarkcsillag, ami szerint tájékozódtak a későbbi korok emberei, akkor nem a mai helyzetét foglalta el. Azért nem, mert a földtengely 26 ezer éves periódusú, búgócsigaszerű mozgást végez, emiatt az égi pólusok koronként más-más csillag közelébe kerültek. A kutató az éves pontosságú szimulált mozgás alapján megállapította, hogy Kr. e. 2476-ban az északi égi pólus csaknem pontosan egy olyan vonalon helyezkedett el, amelyet két viszonylag fényes csillag képzeletbeli összekötésével kaphattak meg az óegyiptomiak. Az egyik csillag, a Mizar a Nagy-Göncölben, a másik csillag, a Kochab a Kis-Göncölben helyezkedett el – az akkori északi égi pólus két ellentétes oldalán. A mérnökpapok elhelyeztek egy függőleges pálcát (rudat? épített vékony oszlopot?), s megvárták, amíg a két csillag el nem tűnik az égbolt forgása során. Ekkor az általuk kijelölt égi vonal is függőlegesen állt, középen az égi pólussal. Ezzel ki is jelölhették az északi irányt. Kate Spence számos piramis alapéleinek tájolását végezte el (ismerve építésük hozzávetőleges időpontját, amely egy évszázadnyi hibahatárral tért el a pontos időponttól). Megállapította, hogy az egyes építmények hány fokkal tértek el a modern eszközökkel megállapított akkori északi iránytól. A tájolás pontossága piramisról piramisra nőtt egészen a Kheopsz-piramisig, majd a később emelt kőhegyeknél fokozatosan vált pontatlanabbá. A piramisok alapélei fokozatosan eltolódtak nyugatról keletre a pontos északi irányhoz képest. Követték a precesszió mozgását a Mizar–Kochab-vonal mentén. A számítógépes égimozgás-szimuláció segítségével ötévnyi pontossággal lehetett megállapítani, mikor jelölték ki egykor az északi irányt. Minthogy ez a művelet vallásos szertartás keretében folyt le, a körülmények csak egy meghatározást engedtek meg. A Kheopsz-piramist mai mértékkel is elismerésre méltó pontossággal, nem egészen három szögpercnyi eltéréssel tájolták be, s mivel a sírépítés megkezdése az uralkodó trónra lépésének évében kezdődött, a fáraó nem Kr. e. 2554-ben, hanem – minden valószínűség szerint – Kr. e. 2480-ban kezdett uralkodni. A régészek bizonyára hasznát látják, hogy pontosabbá vált a IV. dinasztia királyainak uralmi időpontja, az érdeklődő mai ember azonban talán annak örül jobban, hogy minden misztikum nélkül, a korábbinál mélyebben beleláthatott az óegyiptomiak csillagászati ismereteibe. Szexuálerkölcsi törvények Bizáncban A Corpus Iuris Civilis (Polgári törvénykönyv) szemelvényes kivonata volt III. Leó bizánci császár (711–741) Eclogája. Ez azonban nem zárt ki néhány nem mellékes módosítást. Ennek nyomán több szakértő e jogszabálygyűjteményben látta az első – összefoglaló jellegű – kódexet (törvénykönyvet), amelyre hatottak a keresztény erkölcsi elvek. Ez a hatás szemléletesen kimutatható néhány büntetőjogi példából, amelyek a nemi erkölcstelenségek keresztény szellemű megítélését tükrözik – szemben mind a klasszikus római jog, mind az új barbár királyságok szokásjogot követő, első írott törvénykönyveinek felfogásával. (Például a válás/hűtlenség megítélésében.) Noha a testi megcsonkítás a modern jogszemléletet sérti, de akkor ez a halálbüntetést helyettesítette, s a kortársak szemében a keresztényi emberséget példázta. Arra szolgált, hogy időt adjon a megbánásra, és a bűnös feltételezhetően őszinte bűnbánata feloldozást nyerhessen. A szexuális bűnöket az Ecloga a következőképpen rendeli büntetni. 1. A házasságtörő férfi tizenkét korbácsütéssel sújtandó, emellett – akár gazdag, akár szegény – pénzbüntetést is fizetni tartozik. 2. Az a nőtlen férfi, aki paráználkodik vagy bujálkodik, hat korbácsütésre ítéltetik. 58 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
3. Az a férfiember, aki apácával közösül – azon az alapon, hogy Isten szolgálólányát szentségtelenítette meg –, orrának levágásával büntettetik. A bűnös nő orrát csupán megcsonkítják. 4. Ha egy férfi keresztlányát feleségül veszi, avagy házasságon kívül érintkezik vele, őt is, bűntársát is orrcsonkítással, valamint száműzetéssel tartoznak sújtani. 5. Hűtlen asszonyának megbocsátó férjet meg kell korbácsolni, és sorsa a számkivetés, míg a parázna nő és szeretője orra levágásával büntetendő. 6. A vérfertőzőket, akár szülők és gyermekeik, akár testvérek között esik meg a fajtalanság, kivétel nélkül kard általi halállal kell sújtani. Vérfertőzésnek minősül minden olyan nemi kapcsolat is, amely más közeli rokon között létesül, ilyenkor az elkövetők büntetése orrcsonkolás. 7. Annak az asszonynak a büntetése, aki törvénytelen kapcsolatának gyümölcsétől meg akar szabadulni, megkorbácsolás és száműzetés lesz. 8. A természetellenes kapcsolatok aktív és passzív résztvevőit kard általi halál sújtja. A fajtalanságot elszenvedett tizenkét éven aluli sértettnek meg kell bocsátani, mert tapasztalatlan és kiszolgáltatott. 9. Mindazon férfiakat, akik az állatokkal, halottakkal való fajtalankodás förtelmes bűnébe estek, meg kell fosztani férfiasságuktól.
2. Képek
59 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
60 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Fénnyel írott történelem GYARAPODÓ KÖZGYŰJTEMÉNYEINK STEMLERNÉ BALOG Ilona Fénnyel írott történelem Fotótörténeti kiállítás a Nemzeti Múzeumban A fénykép történelmi dokumentum, lehetséges történeti forrás. Mentes a nyelvi kötöttségektől. Egy pillantással tesz felfoghatóvá különbségeket és hasonlóságokat, láttat évszázados változást, fejlődést, képes felidézni a kor hangulatát. Felfedezése óta széles körben alkalmazták a fényképezést a tudomány területein, különösen az orvostudományban, a csillagászatban, a fizikában és a földrajzban. A társadalomtudományok közül a néprajz és a régészet köszönhet sokat a fotográfiának. A múlt század végétől az igazgatásban is felhasználták: fénykép került a különböző igazolványokba, útlevelekbe, és a bűnüldözésben is hatékony segítőnek bizonyult. A dagerrotípiától a sajtófotóig A fotógyűjtemény legrégebbi darabjai a dagerrotípiák. Az ezüstözött rézlemezre készült csillogó, egypéldányos (direkt pozitív) kép minden addiginál élethűbb, részletgazdagabb mását adta tárgyának. Dagerrotípiáról ismerjük meg a kor kiemelkedő személyiségeinek hiteles arcmását és a 19. század közepén élt tehetős polgárokat, akik addig nemigen örökíttették meg magukat. A dagerrotípia divatja azonban az 1860-as évek elején szinte egy csapásra megszűnt, átadva helyét új fotográfiai eljárásoknak, a ma is használatos negatív–pozitív eljárásnak. Talbot papírnegatívjáról tetszőleges mennyiségű pozitív kópiát lehetett másolni. Az eljárás lényegesen egyszerűbb és olcsóbb volt, a papírkép könnyebben színezhető, mint az ezüstös fémfelület, s így sokkal inkább megfelelt a festményekhez és a színes miniatűrökhöz szokott közönség ízlésének. Az 1880-as évek második felére megjelenik a pillanatkép. Míg a korábbi műfajok – portré, város- és tájkép, csendélet – a festészettől örökölt témákat jelenítették meg a fotográfia eszközeivel, a pillanatkép hitelesen tudta rögzíteni egy esemény adott pillanatát a maga teljes részletgazdagságában. A fényképezők tábora hatalmasra duzzadt, hiszen a könnyen kezelhető, a középrétegek, a polgárság számára elérhető áron forgalmazott fényképezőgépekkel bárki „sikerült” fényképeket készíthetett. Ezekben a gépekben az üveglemez-negatívot celluloid tekercsfilm váltotta fel, a nyersanyagokat és vegyszereket gyártó fotográfiai nagyipar és a szolgáltatások kiépülésével megvalósult a Kodak-jelmondat: „Csak nyomja meg a gombot, a többit bízza ránk!” A századvég fotográfiájában a másik döntő változást a nyomtatott fénykép, a sajtófotó megjelenése hozta. A fényképeket addig beragasztották a könyvekbe, vagy a fénykép alapján megrajzolt, vonalas ábrázolássá alakított metszet formájában nyomtatták ki. Az 1880-as években jelentek meg az első nyomtatott fényképek a sajtóban, míg az 1910-es évekre meghatározóvá válik a fénykép. Fényírdák és fotográfusok Az 1860-as évek elejétől sorra nyíltak a fényírdáknak nevezett fényképészműtermek Pest-Budán és a nagyobb vidéki városokban. Az első fotográfusok az ötvösök, aranyművesek, gyógyszerészek közül kerültek ki. Nekik voltak ugyanis olyan kémiai ismereteik, amelyeket jól hasznosíthattak a dagerrotípia, majd a papírkép készítésében, ők tudták többé-kevésbé biztonságosan kezelni a mérgező és tűzveszélyes vegyszereket. Az 1860as években jellemzően megnőtt a festők száma a fotográfusok között. A nyomtatott fényképpel párhuzamosan megjelent a fényképezésből élő fotográfus új típusa, a fotóriporter. Ő már nem a műtermébe csalogatott polgár fényképezéséből, hanem a sajtó számára eladott fényképeiből élt. Fontos tulajdonsága a gyorsaság, mozgékonyság, hiszen maga kutatja fel a fotografálandó eseményeket, helyszíneket, és az a képesség, hogy meg tudja ragadni az eseményekben a döntő pillanatot. Magánfényképezés A fényképgyűjtés az évtizedek múlásával „össznépi szórakozássá” vált. A családi fényképalbumokban – a rokonok, ismerősök képei mellett – megjelentek a kor híres embereinek, művészeinek, uralkodóinak fotográfiái. 61 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Sokan gyűjtötték nevezetes műalkotások fénykép- reprodukcióit, messzi tájak, városok, műemlékek fényképeit – néha mint úti emléket, szuvenírt. Kialakultak a magánfényképezés sablonjai, a leggyakoribb témák a kirándulás, a családi összejövetelek, a nyaralás, baráti és rokoni társaságok. De a mindennapok kis pillanatait, a lakás, a szűkebb környezet: az utca, a város vagy a falu életének apró történéseit is viszontlátjuk az amatőrök felvételein. A fényképpel díszített tárgyak, olcsó ékszerek sokasága öntötte el a bazárokat. Népszerű emléktárgy, úti szuvenír a fénykép. Az első világégés újabb lendületet adott a fotografálásnak: hivatásos fényképészek, magánfényképezők és amatőrök egyaránt küldtek képeket a lapoknak az első világháború frontjain és a hátországban zajló eseményekről. A háború a műtermi fényképezést is fellendítette. Fényképek tömege készült a még teljes családról, fényképet küldtek a távollevő katonának az itthon maradottakról, míg a fronton harcoló férj, apa, testvér saját vagy katonapajtásaival együtt felvett képét küldte cserébe. A mindennapi élet részeként A két világháború közötti évtizedekben azonban a fénykép a mindennapi élet része lett. Általánosak a fényképes igazolványok, nyilvántartások. A tudomány segítője, a röntgen, a mikro- és makrofelvételek megszokottá, a társadalomtudományok fontos dokumentációs eszközévé váltak. Egyre több könyvbe kerül fénykép-illusztráció. A reklám- és a divatszakma is mind szélesebb körben alkalmazza. A fényképezők tábora is tovább növekedett. Elsősorban az értelmiség és az alkalmazotti réteg tagjai fényképeztek, postások, vasutasok, tisztviselők. A munkások alig fotografáltak, a paraszti háztartásban pedig egyáltalán nincs fényképezőgép. A két világháború közötti korszakból bőséges fényképanyagot ismerünk a jeles politikai és társadalmi eseményekről, vezető politikusok és családtagjaik közéleti szerepléséről, a diplomácia protokollképeiből. Az 1930-as évektől a népélet, a magyar táj és a hagyományos viselet a fotók elsődleges témái. A polgári humanista, illetve munkásmozgalmi elkötelezettségű szociofotó a társadalom perifériáin élők kiszolgáltatottságára, nyomorára irányította a figyelmet. A felmenők portréi, családi és csoportképei mellett általánosak lesznek az eljegyzési és esküvői fotók. A gyerekeket fényképeztetik (és fényképezik) csecsemő-, kisgyermek- és iskoláskorban, elsőáldozóként, konfirmáláskor, bérmáláskor. Az iskolai osztályképek és az érettségi tabló szinte kötelező képtípussá váltak. Az 1930-as évek második felétől Agfacolor keretezett dia formájában, a színes fényképezés is megjelent. Az újabb világháború ismét a háborús képek reneszánszát hozta. A hadsereg kötelékében működő, kiképzett katonákból álló haditudósító alakulat látta el a tájékoztatást a hadi eseményekről. A képek közölhetőségét a vezérkari főnökség bírálta el. A képaláírásokban nincs pontos hely, idő és személynév. „Valahol Oroszországban” mutatják be a magyar honvédet. Kudarcokról, veszteségekről nem tudósított a haditudósító, nem ez volt a dolga... A nyilas hatalomátvételről hivatalos hírügynökségi és német haditudósítói képanyag tudósít. A holokauszt magyar vonatkozású fényképei között különösen megrázó az a nálunk csak másolatban meglevő fényképegyüttes, amelyet a szakirodalom prágai album néven említ (1944 nyara). A budapesti gettót csak annak felszabadítása után fényképezték a náci rémtetteket felderítő bizottság szemléje alkalmából. A szovjet hadsereg magyarországi harcát a szovjet haditudósítók fényképezték. Képeik pontos hely és idő megjelölése nélkül, elsősorban a moszkvai Forradalmi Múzeumból kerültek gyűjteményünkbe. A háború után a romeltakarítás, az újjáépítés és az élet újraindításának lázában, a kiélezett politikai harcok légkörében dolgoztak a fotóriporterek, fényképeztek az amatőrök. A politikai propaganda szolgálatában Az 1948-ban bekövetkezett politikai fordulat, az MDP által irányított diktatórikus rendszer kiemelt szerepet juttatott a fényképnek, amelyet a politikai propaganda fontos eszközeként kezelt. Álságosak és hazugok voltak ezek a szocreál képek. Ha a kor mindennapjairól nem is, politikai propagandájáról hiteles képet nyújtanak...
62 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeiről mintegy 2000 felvételt őriz a múzeum. 1956 őszén a Magyar Távirati Iroda (MTI), a Néphadsereg című lap, a Szabad Nép riporterei – és mások is – járták az utcákat, fényképezték az eseményeket. Az 1956 utáni évtizedekben az MTI fényképszolgálata látta el hírfényképekkel a lapokat. Az MTI fotó igazi nagyüzem lett, riporterei mindenütt ott voltak, ahol „történt” valami: a szocialista ipar, mezőgazdaság és kultúra széles területéről próbált áttekintést adni, nem titkolt politikai propagandacéllal. 1981-től több mint tíz éven keresztül a nagybaracskai fotográfiai alkotótelep résztvevői írtak fényképezőgépükkel szociográfiát. Az MTI fotósablonjaiból kilépve fényképezték a Kádár-korszak társadalmát, a szegénységet és a másságot is, mert hitük szerint „a felmutatás kötelessége a látónak”. A televíziózás elterjedésével az 1960-as évektől a képes sajtó jelentősége megváltozott. A hír, a képes információ a tévéből jön, a nyomtatott fénykép inkább csak emlékeztető, a már látottak felidézésére szolgál.* * Részletek a könyv bevezetőjéből.
2. Képek
63 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
64 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
65 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
66 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
67 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
68 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
69 Created by XMLmind XSL-FO Converter.