História Created by XMLmind XSL-FO Converter

História 1994-04

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1994-04 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom 1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Emlékbeszéd Benda Kálmán ravatalánál .............................................................................. 1 2. Képek .................................................................................................................................... 3 2. ........................................................................................................................................................ 7 1. Hús-vér istenek ..................................................................................................................... 7 2. Képek .................................................................................................................................... 9 3. ...................................................................................................................................................... 12 1. A török uralom mérlege ...................................................................................................... 12 2. Képek .................................................................................................................................. 14 4. ...................................................................................................................................................... 16 1. Korrupció az Oszmán Birodalomban .................................................................................. 16 2. Képek .................................................................................................................................. 18 5. ...................................................................................................................................................... 19 1. Kegyes alapítvány a török hódoltságban ............................................................................. 19 2. Képek .................................................................................................................................. 20 6. ...................................................................................................................................................... 24 1. A magyar reformáció kezdetei ............................................................................................ 24 2. Képek .................................................................................................................................. 26 7. ...................................................................................................................................................... 30 1. Komám nincs és feleségem vagyon. Meddõség és fogamzásgátlás a 18. századi magyar parasztságnál ........................................................................................................................... 30 2. Képek .................................................................................................................................. 33 8. ...................................................................................................................................................... 36 1. A DunaTisza-csatornatervek ............................................................................................ 36 2. Képek .................................................................................................................................. 38 9. ...................................................................................................................................................... 41 1. Nyelv és politika, 1825-1949 .............................................................................................. 41 10. .................................................................................................................................................... 43 1. Változó helynevek ............................................................................................................... 43 11. .................................................................................................................................................... 45 1. Horthy Miklós és Magyarország német megszállása .......................................................... 45 2. Képek .................................................................................................................................. 47 12. .................................................................................................................................................... 49 1. Zsidó munkaszolgálat a Holocaust éveiben ........................................................................ 49 2. Képek .................................................................................................................................. 51 13. .................................................................................................................................................... 56 1. A katolikus iskolák történetéhez, 1945-46 .......................................................................... 56 2. Képek .................................................................................................................................. 59 14. .................................................................................................................................................... 60 1. Antall József Görgeyrõl ...................................................................................................... 60 15. .................................................................................................................................................... 63 1. Emlékmû és propaganda ..................................................................................................... 63 2. Képek .................................................................................................................................. 66

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Emlékbeszéd Benda Kálmán ravatalánál GLATZ Ferenc Emlékbeszéd Benda Kálmán ravatalánál Benda Kálmán az utóbbi évek szellemi közéletének egyik legismertebb egyénisége volt. Egy időben az Akadémia II. osztályának elnöke, a Történészek Nemzeti Bizottságának, a Francia–Magyar Vegyesbizottság elnöke, tagja a Soros Alapítvány kuratóriumának, elnöke a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítványrendszer – A népfőiskolai mozgalomért – szakalapítványának, rektora a református egyetemnek. 1979 óta tagja a História szerkesztőbizottságának, 1991 óta pedig a História Alapítvány kuratóriumának. A História szerkesztősége – volt és jelenlegi munkatársai –, valamint közvetlen kollégái, tanítványai írásaiból állítottuk össze a folyóirat jelen számát. (A szerk.) Tisztelt gyászoló Család, kedves gyászoló Gyülekezet! Eljöttünk a ravatalhoz, hogy végső búcsút vegyünk Benda Kálmántól. Nem méltatni cselekedeteit. Azt megteszi majd a tudománytörténet s az írásait használó kutató történészek tanulmányaik jegyzeteiben. Eljöttünk búcsúzni, csak felemlegetni, mily sok szál kötötte őt hozzánk – mely szálak most elszakadtak. Búcsúzunk a Magyar Tudományos Akadémia nevében, ahol tudományterületünk szinte minden testületének elnöke volt Benda Kálmán. Elnöke az akadémiai osztálynak, elnöke a Magyar Történészek Nemzeti Bizottságának. Búcsúzunk az Akadémia Történettudományi Intézete nevében, ahol 1957-től igazgatóhelyettesként, majd tudományos munkatársként, tanácsadóként és osztályvezetőként dolgozott. Búcsúzunk a hazai szellemi élet oly sok műhelye nevében, ahol folyóiratok szerkesztőbizottságai, nemzetközi testületek vezetőségi tagjaként működött. Búcsúzunk a történész szakma egésze és korosztálytársai nevében, kikkel együtt élte meg a háborúkkal, politikai rendszerváltásokkal zaklatott századunkat. S búcsúzunk a hozzá képest régi fiatalok s a mai fiatalok nevében. Kiknek számára, nekünk – miközben már Benda Kálmán akadémikus, professzor, akadémiai osztályelnök lett – megmaradt örökké kedves Marci bácsinknak. Meghalt Benda Kálmán, s vele most sírba száll a polgári kori magyar értelmiség utolsó generációjának egy sajátos alakja. Sarja egy családnak, amelyik 1867 óta vett részt a polgárosodó Magyarország civil és katonai igazgatásában, amelyik hitt abban, hogy történelmi felelőssége: az állami adminisztráció működtetése. Mert az állam működőképessége teszi életképessé a társadalmat, biztosítja igazgatási, napi élet- és művelődési kereteit. Az otthonról hozott kötelességtudás, a hitt és vallott társadalmi szolgálat hatotta át Benda Kálmán élettevékenységét. Ez a belső nyugalmat is adó hivatásérzés munkált benne, amikor megismertem az 1960-as években, s hívott magával az első emeleti könyvtárba – mondván: „No, böngésszük át együtt a helytörténeti folyóiratokat. Az országot, amelyben élünk, ugyanúgy ismernünk kell, mint az országokat, amelyekbe kijárunk – vagy akarunk kijárni” – tette hozzá a rá jellemző cinkosan kedves mosollyal. Akkor már, a hatvanas évek végén megnyíltak az elitértelmiség számára a határok, s Marci bácsi nemzetközi tudományos elismertsége már a legfiatalabbak előtt is legendás volt. A francia, német előadások szövegét ugyanolyan lendületes retorikával diktálta a dübörgő Optima-gépet verő adminisztrátornőnek késő estig a szomszéd intézeti szobában, mint kis tanulmányait, cikkeit a legfélreesőbb vidékek helyi múzeumi, sőt községi kiadványai számára. Ha megtanultunk valakitől – történészek, értelmiségiek – országban, népben gondolkodni, akkor Benda Kálmántól tanultunk meg. Az ő közelsége volt az, amely e szemlélethez szoktatott, s e szemlélettel egy értelmiségi-nemzeti magatartás vállalásához. Ő, aki az 1930-as évek első felében végzett a budapesti Eötvös Kollégiumban, Európa egyik legerősebben nemzetközi szemléletű elitkollégiumában, tökéletes latinos-nyugat-európai műveltséggel, aki Kosáry Domokos mellett szerkesztette a magyar társadalomtudomány első egyetemes szemléletű és részben Nyugat-Európában is terjesztett folyóiratát, a Revue d’Histoire Comparee-t, s aki benső családias barátságban volt az atlanti-parti kollégákkal, a magyar történettudomány nagy diplomatája, aki vállára vette a határokon túli magyar történettudományosság támogatásának terhét, különösen az erdélyiek gondjait, ez a Benda Kálmán fáradságot nem kímélve utazott Magyarország félreeső zugaiba, hajnali, füstös, piszkos vonatokon. Tartott előadásokat helyi tantestületeknek, diákoknak vagy egyszerű parasztembereknek. Emlék néhány évvel későbbről, az 1980-as évekből: „A nemzetet megtartani és életben tartani kötelesség és kötelezettség, politikai rendszerek változhatnak, nekünk ez a dolgunk” – írtam fiatal szerkesztőként, replikaként a politikai dorgálásra. A 80-as években történt, neki mutattam meg egyedül, mint a szerkesztőbizottság legtekintélyesebb tagjának. Aláhúzta e sorokat, s kissé biccentve, félrefordított fejjel mondta: „Nem kell megijedni!” – Napokig mormogtam magamban: nem kell megijedni. És értelmiségi bátorságára jellemző, hogy ő, aki semmi politikai hátországgal nem rendelkezett, ő volt az egyik, aki kiállt a politika hatalmaskodóival szemben.

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

De elszakadva a személyes élményektől, amelyek a koporsó előtt mindenkit elragadnak, búcsúzunk attól a Benda Kálmántól, aki a régi magyar értelmiségiek közül azon kevesek közé tartozott, kikhez elért a szocialitás szele. A 20. század nagy történelmi eseménye: az alsó néprétegek beemelkedése a kultúrába s a politikába. Míg a hivatástudat és a kulturális-állami élet működtetési technikája e társadalmi réteg, a régi középosztály ízeibe ivódott, addig már kevesen tudták követni – épp a 30-as években – az új szociális erők feltörekvési vágyait. (Amik azután jobb- és baloldali szélsőségekbe sodorták e társadalmi rétegek nagy részét.) Benda Kálmán – ő is így mesélte – fiatalkorából hozta magával az emberi együttérzést, a szegényekkel való azonosulás készségét. „Bizonyára a református neveltetés tette rám ezt a hatást – így ő –, hiszen a református egyház lelkésze a falu egyszerű népével élt együtt. De várj csak, lehet, hogy édesanyám, aki éppen katolikus jász-lány volt. De az is lehet, hogy így születtem.” Monográfusok, nekrológusok dolga kibányászni az adatokat: egy értelmiségi gondolkodás milyen mérföldköveknél, miért vált irányt. Benda Kálmán a 30-as évek végén több fiatal értelmiségi korosztálytársával együtt nemzeti feladatnak tekintette a szociális problémák intézményes feloldását. Vezető alakja annak a fiatal társadalomtudományos csoportnak, amely a Táj- és Népkutató Központban térképekkel, statisztikai táblázatokkal mutatja be Magyarország egészségtelen birtokszerkezetét és ennek kihatását a társadalmi rendszerre, a szegény pór nép sorsára. – Nem párt vagy pártok keretében tanulta meg becsülni a kétkezi munkát, a mezőn, az üzemben, a kis falu hétköznapi közösségmegtartásában végzett értelmiségi munkát, hanem saját érzelmi közelítéséből következett az, s vált egyéniségének részévé. Ezért is nem tudták belőle kiirtani a szociális érzékenységet akkor, amikor az uralkodó politikai párt az ötvenes években hangosbemondókon hirdette a szocialitást, s közben őt az utcára tette. Tisztelt gyászoló gyülekezet! A halál, a temetés megráz mindenkit. S a barátot könnyen ragadja túlhajtott megfogalmazásokra. Mégis, nem tartom túlzásnak azt mondani: ha volt valaki ebben az országban az elmúlt 60 évben, aki népben és nemzetben egyszerre tudott gondolkodni, akkor elhunyt barátunk Benda Kálmán volt az. S mindezt úgy élte meg, hogy egy percre sem adta fel párizsi, berlini műveltségét. Ez a társadalmi elkötelezettség tartja makacsul a kezdeti népfőiskolai mozgalom élén 1939–42 között, amikor igazgatóként együtt lakik a gazdálkodó fiatalokkal. Történelemórákat tart nekik, sőt részt vesz napi ünnepléseiken, szalonnázásaikon. S ezen elkötelezettségből következően lesz majd élete utolsó évtizedében a politikailag független népfőiskolai mozgalom vezető alakja. S ez a belső magabiztossággal követett elkötelezettség vezeti tollát, amikor ugyanazon időben egyszerre írt központi történeti folyóirat, a Századok, azután a Revue d’Histoire Comparee, a Társadalomtudomány c. folyóiratok hasábjaira, tudományos dolgozatokat s a Magyar Élet, valamint az alig ismert Gyermekvédelem, a Szociális Tractatusok c. lapba ismertetőket a népfőiskoláról, a szociológiáról vagy éppen Bocskai szabadságharcáról. Történészként is vallotta, hogy őt idézzem: „A történész, aki csak önmaga vagy néhány szakember számára kutat és ír, nem teljesíti igazán feladatát. Arra van szükség, hogy népünk minél nagyobb részének adjunk történeti látást.” Állandó rádióműsorokat készít, derűs mosollyal tárja szét kezét, amikor tudós kollégái szemrehányják neki: mikrofont biztosít évszázados történelmi balgaságoknak, melyek az egyszerű emberek között terjednek. „Na és! – így egy alkalommal, mikor éppen Zrínyiről és a vadkanról volt szó –, tessék, okoljátok meg a tudomány álláspontját. Hát nem ezért vagyunk?…” Búcsúzunk Benda Kálmántól, a szigorú ítéletű szaktudóstól, az elhivatott kutatótól. Olyan korban nevelkedett és élte le élete javát, amikor a történettudomány Európa-szerte kiépítette szaktudományos intézményrendszerét: bonyolult tanszék-, majd kutatóintézet-hálózatot hívott létre, anyanyelvű és idegen nyelvű folyóiratrendszert, rendszeres nemzetközi konferenciasorozatokat, sőt az államokon belül a tájegységek szerinti kutatási és forrásmegőrzési intézményközpontokat. Ezt a csodálatos tudományos nagyüzemet azután professzionista és elhivatott szakemberek működtethetik. Benda Kálmán profi volt, a szó legklasszikusabb értelmében. Mindig pontosan tájékozott volt a nemzetközi szakirodalomban. S milyen éles volt problémalátása! Nevéhez kötődik – hogy csak utalásszerűen említsük – a hosszú évszázad, a 17. század magyarországi sajátosságainak feltárása, sokszor megrajzolt hőseivel, mindenekelőtt Bocskayéval. A Rákóczi-szabadságharc történetének újragyúrása, mindenekelőtt az európai viszonyok feltárása. Tanulmányai a kutatásban meglévő hézagokat igyekeztek kitölteni. Hatalmas forrásközlő kötetek tanúsítják szakmai akribiáját: a Martinovics-iratkötetek, Ráday Pál iratai, csángó levéltár, a befejezetlenül maradt Országgyűlési Emlékek. Hogy csak emlékeztessek néhány, méreteiben is hatalmas Benda-műre. Amikor Európa-szerte az 1970-es években visszahanyatlik a hagyományos szakmai felkészültség megbecsülése, a forráskritikai műveltséghez tartozó klasszikus segédtudományi műveltség – paleográfia, diplomatika és így tovább – tisztelete, Benda Kálmán minden fórumot megragad, hogy szót emeljen a klasszikus szakmai műveltség becsülete mellett. Maga is forráskiadási szabályzatot készít, hogy rászoktassa a 2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

szakszerűségre a történettudomány művelőit. Szakmaszeretete hajtja, amikor elvállal szerkesztőbizottsági tagságokat – s ezeket nem dekórumoknak tekintette, hanem szakmai-közéleti funkcióknak –, szakmaszeretet hajtja, amikor a százezres nem történész rádióhallgatóságnak igyekszik sokrészes sorozatban elmagyarázni a levéltárak fontosságát, sorra látogatva rádiós barátjával a vidéki levéltárakat. Ez a szakmaszeretet hatja át, amikor a Lónyay utcai gimnázium felszámolásakor (1950-ben) kétkerekű kiskocsit szerez és felrakja a gimnázium egyedülálló értékű könyvsorozatait a kocsira, s tolja-vonja több fordulóban, a macskaköves úton át a Ráday Kollégiumhoz. Ahogy a Református Öreg Diákok – akik egyesületének elnöke is volt – mesélik: ki szomorkásnak, ki vidámnak látta, de mindegyre dolgában magabiztosnak. És ez a szakmaszeretet, ez az elhivatottság – működtetni az intézményeket – hajtja, amikor elvállalta a rendkívül fáradságos franciaországi előadókörutat e hónapban. Amikor megjegyzést tettünk – látva, hogy az utóbbi időben már fárad –: talán nem kellene ennyit vállalni, öniróniával megjegyezte, kihúzva magát, amúgy „Marcisan”: „Nahát, ezt mégsem tehetem. Hisz én vagyok a Francia–Magyar Vegyesbizottság elnöke.” Azután meghalt, hazafelé jövet, szolgálat közben. Tisztelt gyászoló Család, kedves Barátaim! Búcsúzni jöttünk ide a koporsóhoz. Búcsúzni nemcsak a tudóstól, az elkötelezett értelmiségitől. De búcsúzni egy embertől. Meghalt egy ember, aki szerette az élet minden pillanatát. Aki nem panaszkodott, mikor állástalan diplomás volt a 30-as években, s nem panaszkodott, mikor állástalan lett a diktatúrában. Aki minden társában képes volt a jót látni, s percek alatt közelséget teremtett nemzetközi hírű professzortársaival éppúgy, mint a kérges kezű földművessel vagy épp a morózus hivatalnokkal. Aki örülni tudott minden pillanatnak, nem tartott haragot, nem akart kárpótlást, mosolyogva, megvetően szólt ezekről, tisztelte mindenki hitét, etnikai hovatartozását, és így elérte, hogy mindenki tisztelte az övét. Igaz emberí életet élt, s nekünk, kik közel álltunk hozzá, a legcsodálatosabb eszményt hagyta vissza: az emberséget.

2. Képek





1. Hús-vér istenek KERTÉSZ István Hús-vér istenek Athénaiosz görög történetíró a Kr. u. 200 körül írott „Vacsorázó szophisták” (Deiphnoszophisztai) című művében több jellemző történetet mond el régebbi források alapján az időszámításunkat megelőző évszázadok görögjeiről. Ő írta le azt az esetet is, amely a szicíliai Szürakuszai városában történt. Itt Kr. e. 405 körül I. Dionüsziosz volt a türannosz. Volt ennek a zsarnoknak egy kedves embere, Demoklész. A türannosz éppen a nimfák tiszteletére rendezett éjszakai ünnepségen lejtett táncot az isteni lények szobrai előtt, amikor egyszer csak Demoklész ura és parancsolója elé perdült, és a meglepett Dionüsziosz körül kezdett táncolni. Mikor pedig látta az általános elképedést, kijelentette: semmi haszna annak, ha az ember élettelen istenekkel törődik, ha egyszer az élő is jelen van. Egy évszázaddal később Nagy Sándor utódhadvezéreinek egyike, Démétriosz utóbb Makedónia királya) a következő fogadtatásban részesült Athénban, a görög civilizáció ősi fellegvárában: amikor „Démétriosz… visszaérkezett Athénba, az athéniak nemcsak tömjén, koszorúk és italáldozatok felajánlásával üdvözölték őt, hanem felvonuló kórussal is, és felemelt pallossal kezükben mímusok (némajátékosok) vették körül dallal, tánccal; és amint ezek elfoglalták helyüket a tömegben, énekeltek és táncoltak, s azt zengték, hogy ő az egyedüli igazi isten, mivel az összes többi vagy alszik, vagy távol van, vagy nem is létezik; ő azonban Poszeidóntól és Aphroditétől származik, kiemelkedő szépségében és jóakaratában mindenkit magához ölel”. A jelenetet felidéző történetíró – a fent említett Athénaiosz forrásai között szereplő Démokharész – maga sem rejti véka alá felháborodását eme mértéktelen hízelgés láttán, és szomorúan állapítja meg: „Ezt a dalt énekelték a marathóni győzők, nemcsak nyilvánosan, de otthonaikban is – azok az emberek, kik (értsd: akiknek ősei) megölték a perzsa királynak behódolókat, a hősök, akik a barbárok megszámlálhatatlan tömegét mészárolták le.” Persze a Kr. e. 490-ben Marathónnál örökbecsű győzelmet aratott város sok mindenben különbözött a Kr. e. 4. század végének legyöngült, megalázott, a Nagy Sándor Kr. e. 323-ban széthulló birodalmán osztozkodó hadvezéreknek kiszolgáltatott Athénjától. A perzsák elleni győzelem óta eltelt közel két évszázad alatt a klasszikus városállamok elveszítették gyarmataik többségét, a polgárok nagy része elszegényedett, a politikai anarchia fékezhetetlenül tombolt. Iszokratész, a Kr. e. 4. század híres athéni szónoka nem túlzott, amikor így festette le a görög föld helyzetét: „Hazánk most pusztasággá változott. Sokan elpusztultak az erőszak folytán, mások idegenben bolyonganak családjaikkal együtt, és a rettegés még arra is ráveszi őket, hogy tulajdon testvéreik, a görögök ellen harcoljanak.” A történelmi változások természetesen a görög vallás fejlődésében is tükröződtek, amelynek hivő tömegei – mint az előző példák is mutatják – eljutottak a fába és kőbe faragott hagyományos istenségek kultuszától az élő ember isteni tiszteletben részesítéséig. Isten és ember Az élő ember isteni tiszteletéig, a húsból, vérből való emberistenek, vagy úgy is mondhatnánk, istenemberek kultuszának kialakulásáig nagy utat tett meg a görög vallás. Ezen út folyamán nagymértékben megváltozott a görög polgár felfogása az isteni és az emberi szféra kapcsolatáról. A városállam (polisz) felemelkedése és virágzása idején (Kr. e. 6–5. század) az a homéroszi nézet uralkodott, amely az emberi faj és az istenek teljes származási elkülönülését vallotta. Ez összhangban állt a poliszkormányzat politikai célkitűzésével: az állampolgárokat rászorítani arra, hogy egyéni érdekeiket, céljaikat a közösség érdekeinek és céljainak rendeljék alá. Tiszteletben tartani tehát az emberi szférában a polisz törvényeit, ugyanakkor elismerni és félni azt a távolságot, amely az istenektől az embereket elválasztja – ez volt a városállam polgárával szembeni etikai alapkövetelmény. Az elismerés és a félelem egymással vegyülve jellemezte a görög polgár viszonyát isteneihez. Az elismerést az a nézet szülte, amely szerint az istenek az embereket elsősorban külső jegyekben: erőben, halhatatlanságban, szépségben múlják felül. De egyszersmind ez volt a tőlük való félelem alapja is, hiszen az isteneket nem tartották erkölcsi vagy érzelmi tekintetben az embert minőségileg fölülmúló lényeknek. Az emberek játékszerek az istenek kezében. Euripidész Phaidra-jában a szereplők Aphrodité és Artemisz gyűlölködésének esnek áldozatul, a Minótauroszról szóló elbeszélés szerint Minószon Poszeidón úgy áll bosszút, hogy felébreszti Pasziphaé szerelmét egy bika iránt.


A görög polgár számára a mítoszok istenei etikai szempontból sok esetben elfogadhatatlanul viselkednek. Ezért aztán az emberek ezekkel az istenekkel szemben jobbára csak félelmet, de nem szeretetet éreztek. Jellemző erre Arisztotelész véleménye, aki nyíltan tagadta, hogy létezhet barátság (philia) isten és ember között: „barátságról ugyanis ott beszélhetünk, ahol létezik viszontszeretet. Az istenek iránt érzett barátság esetében, pedig a viszontszeretet, sőt egyáltalán a szeretet lehetetlen.” Mindezek után egészen természetes, hogy a görög ember hagyományos isteneihez fűződő kapcsolata nem volt bensőséges és lelki, ellenkezőleg: külsődleges volt és mechanikus. A vallásgyakorlat állampolgári kötelezettségnek, nem pedig valami lelki szükséglet kielégítésének számított. A személyes biztonságot, a távlatokban gazdag életet a polgár nem isteneitől, hanem attól a közösségtől várta, amelynek tagja és sok esetben aktív irányítója volt. A támaszkeresés kora A városállam hanyatlása a Kr. e. 431-től 404-ig tartó peloponnészoszi háború alatt és azt követően nagyot változtatott a polgári közösségek helyzetén. A görög polgár ugyanis fokozatosan elszakadt poliszától. Elidegenültek tőle, esetlegessé váltak számára az életét döntően befolyásoló társadalmi folyamatok. A gondjaival magára maradt, a közösség megtartó erejében többé nem bízó ember isteneihez fűződő viszonya is alapvetően megváltozott. Egyrészt teret nyert a vallási szkepszis, amely eljutott az ateizmusig is. Athénban ateista kör alakult, melynek vezetője, a méloszi Diagorasz azzal dicsekedett, hogy téli hidegben egy alkalommal Héraklész fából készült szobrával gyújtott be. Alkibiadészt, a peloponnészoszi háború egyik athéni vezérét pedig azzal a váddal idézték bíróság elé, hogy megcsonkította a Hermész fejével díszített útjelző oszlopokat. Másrészt – és ez volt a jellemző – igen sokan a magányos vallásosságban kerestek vigaszt társadalmi magányukra. Fogadalmi ajándékokkal igyekeztek megnyerni egészségük érdekében a gyógyító istent, Aszklépioszt, akit hamarosan a Szótér (Megváltó) melléknévvel ruháztak fel, könyörgéssel jóakaratra bírni a Sors istennőjét, Tikhét, aki „… kormányoz mindent, és tönkretesz, s megment talán”. Az az intimitás, bensőséges szeretet, amellyel korábban, a közösség erejének teljében a polgárok egymás felé fordultak, most egyszerre az istenek felé, kezdett áramlani. És ezzel együtt teret kapott az isten és ember kapcsolatáról vallott igen régi, de a homéroszival szembenálló másik felfogás. Homérosszal szemben a boiótiai parasztköltő, Hésziodosz Kr. e. 700 körül már így fogalmazott: „Egy törzsből származnak az istenek és a halandók.” Ennek a nézetnek, amely az isteni és az emberi szféra közelségét, közös eredetét hangsúlyozta, mindig is voltak hívei. Pindarosz ódáiban éppúgy felbukkant e gondolat, mint Orpheusz tanításában, amely szerint minden emberben van egy parányi isteni rész. Platón a Kr. e. 5–4. század fordulóján egyenesen etikája alaptételévé tette azt a követelményt, hogy mindenki igyekezzék lehetőségei szerint továbbfejleszteni magában ezt az isteni részt. A görög vallásosságnak ez a polisz virágzása idején háttérbe szorult vonulata: a közös vonások hangsúlyozása isteni és emberi között, a Kr. e. 4. században felmerülő *új vallási igényeknek igen jól megfelelt. Az istenekhez való közeledés igénye – amely a széthulló polisztársadalom polgárát áthatotta – elvezetett a mítoszokban az istenek által elkövetett vétkek tagadásáig. A Kr. e. 4. században Iszokratész elvetette a költők által mesélt történeteket, és kijelentette: az erényekkel teljes istenek nem vettek részt a rájuk fogott sok rosszban. Ezt a vágyat – ti. hogy erkölcsileg feddhetetlen isteneket tisztelhessen – jelenítette meg költői módon Euripidész, amikor Iphigeneiával kimondatta: „egyetlen természetfeletti sem rossz”. A virágzásán túljutott görög társadalom polgára tehát módosította vallási felfogását, amikor a támaszt embertársai helyett isteneiben kívánta megtalálni. Új istenek Az istenek felé áradó bizalmat azonban a rideg valóság csak igen kevéssé igazolta. Az egyre kevesebb pozitív élményt nyújtó lét felébresztette az emberek érdeklődését a „másik élet” iránt. A Kelettel és elsősorban a perzsa birodalommal kibővülő kapcsolatok révén a meghaló és feltámadó istenek kultuszához kapcsolódó görög misztériumvallások újabb impulzusokat kaptak. A polgár számára a beavatottak szűkebb közössége, amely birtokában volt az élet és halál titkait felfedő és csak az istenek és az ő számukra hozzáférhető tudásnak – biztosabb támaszt ígért, mint az a nagyobb társadalmi közösség, amely tagjait már képtelen volt megvédeni. Ez a támasz azonban perspektíváiban csak a túlvilágon értékesült, nem óvott meg az evilági lét hányattatásaitól. A polgárok mind nagyobb tömege tapasztalta, hogy sorsa, jövendő boldogsága sokkal inkább múlik egy politikus


jól sikerült államcsínyén, egy hadvezér ügyesen megvívott csatáján, semmint a megkopott tekintélyű transzcendens erők bármelyikén. A hagyományos földöntúli erőkben való csalódás után az emberek új istenekre vágytak, olyanokra, akik már evilági életükre kézzelfogható jótéteményekkel halmozzák el őket. Olyan isteneket kerestek, akik földi jelenlétük révén könnyebben befolyásolhatók, mint azok, akik „vagy alszanak, vagy távol vannak, vagy nem is léteznek”. Élő, hús-vér isteneket kívántak, akiket nem rejt sem fa, sem kő, mint a szobrokba dermedt régieket. Ezeket az új isteneket vélték fellelni a hellénisztikus kor uralkodóiban. Hellénisztikus istenkirályok A hellénizmus kibontakozása idején, a Kr. e. 4. század utolsó harmadában kezdett elterjedni egy olyan nézet, amely az uralkodást az isteni szférával hozta kapcsolatba. Plutarkhosz tudósít arról, hogy Nagy Sándor „… Egyiptomban meghallgatta Pszammón, a filozófus tanításait is, és mondásai közül főként azt helyeselte, hogy minden ember isten uralma alá van vetve, mert mindenki, aki uralkodik és parancsol, az isteni eredetű”. Más oldalról közelítve meg ugyanezt a kérdést, Arisztotelész azt írta, hogy ha volna egy mindenki mást erényességben felülmúló ember, akkor az istenhez lenne hasonló, s az illetőnek kötelessége lenne uralkodni. Ezek a nézetek, amelyek az uralom, konkrétan a hellénisztikus kor monarchiáiban megvalósuló királyi hatalom isteni jellegét hangsúlyozzák, természetesen alkalmasak voltak a hellénség körében addig idegen, inkább a Keletre jellemző despotikus uralmi forma elfogadtatására. A soknemzetiségű birodalom görög polgárai felett is abszolút úr, monarcha politikai helyzetét ideológiailag támasztotta alá azzal, hogy uralkodása isteni jellegét propagálta, saját maga isteni tiszteletben történő részesítését bátorította. Ezek a tendenciák először Szicíliában alakultak ki, ahol a katonai monarchia korábban létrejött, majd a jelenség Nagy Sándor halála után vált általánossá a hódító egykori világbirodalmának területén. A maga isteni tiszteletét politikai okokból támogató király ezen törekvése hamarosan szerves egységbe kovácsolódott az új típusú, hús-vér istenségekre vágyó tömegek vallási igényeivel. Ennek köszönhetően jött létre az uralkodókultusz, a kereszténység kialakulását megelőző korszak egyik legjellegzetesebb valláspolitikai jelensége. Az a jelenség, amely egyrészt az istenek és emberek közötti közösség tagadásától az istenek és emberek egymásrautaltságának felismerésén keresztül az egy személybe foglalt isten és ember képének kialakításáig eljutott görög vallás, másrészt a városállamok lehanyatlását követő új politikai szituáció együttes alkotása volt.

2. Képek




1. A török uralom mérlege SZAKÁLY Ferenc A török uralom mérlege Az ez évi könyvhétre jelenik meg a História Könyvtár könyvsorozatában Szakály Ferenc: Gazdaság és társadalom a török hódítás árnyékában című füzete. (Előadások a történettudomány műhelyeiből.) A török hódoltság társadalmi mozgásait összefoglaló tanulmány egy részletét közöljük az alábbiakban. (A szerk.) Magyarország három részre szakítottsága hamar megszilárdult. Ugyan változó határok között, 1682-ig megmaradt. (Amikor is a Porta – Thököly Imre fejedelemsége alatt – egy harmadik, közvetlenül-közvetve ellenőrzött magyarországi részt is életre hívott, és ezzel Magyarországot immár négy részre szakította.) E frontországban az egyik év csak annyiban különbözött a másiktól, hogy csupán a helyi erők csaptak-e össze vagy ellátogatott ide a török birodalmi sereg vagy annak nagyobb egysége is. (Ez utóbbira, szerencsére, az ország közepének megszállása után egyre ritkábban, 1566 és 1593 között pedig egyáltalán nem került sor.) Különbség: 16. és 17. század Annál nagyobb tragédia nem érhet emberi közösséget, hogy, lakóhelye tartósan hadszíntérré válik. (Úgy tűnik, a társadalom viszonylag rövid idő alatt képes kiheverni a rövidebb időhatárok között lezajlott mégoly megrendítő csapásokat is. Ennek ellenére mi a magunk részéről azt a cezúrát hangsúlyozzuk, amely az ún. tizenöt éves háború (1591–1606) pusztítása nyomán a magyarországi török uralom két évszázada: a 16. és a 17. között megvonandó. E helyütt viszont, éppen ellenkezőleg, azt kell kiemelnünk, hogy már a magyarországi társadalomra mért 16. századi csapások (a települések felégetése, a lakosság legyilkolása és rabszolgasorba hurcolása, a termelési eszközök és a termés elpusztítása, elrablása, a gazdasági és emberi kapcsolatok finom szövevényében okozott egyéb károk) is messze nagyobbak voltak a kor – e tekintetben a mainál messze teherbíróbb – európai embere által megszokottnál. Noha messze vagyunk még attól, hogy felbecsüljük, mindez mekkora tényleges emberveszteséggel járt, annyi azonban máris bízvást megállapítható, hogy Magyarország már ekkor kihullott abból az övezetből, amelyben a lélekszám éppen ez idő tájt a korábbi kétszereséremásfélszeresére növekedett (demográfiai robbanás), s amelybe földrajzi fekvésénél fogva egyébként beletartozott volna. A török terjeszkedés ugyan közel sem járt olyan látványos és katasztrofális településpusztulással; miként azt például Szekfű Gyula a Magyar történet III. kötetében oly szuggesztíven leírta. Ugyanakkor persze látnivaló, hogy a 16. században is tovább nőtt a már korábban elpusztult települések száma, még a török hadak útvonalától távol eső vidékek falvai és mezővárosai is telve voltak elpusztult, pusztulóban lévő telkekkel, elszegényedett emberekkel. Ugyanezt a tendenciát – de egyszersmind a regenerálódási képességet is – tükrözi az újonnan épült házak jelentős száma is. (Megjegyzendő persze, hogy így volt ez már a török megjelenése előtt is.) Később a legnagyobb pusztahasználók sorában számon tartott három Duna–Tisza közi várost (Ceglédet, Kecskemétet, Nagykőröst) az újabban lefordított török összeírások tanúsága szerint minden oldalról népes falvak vették körül – miként Debrecen és Szeged pusztái is a török berendezkedés előtt keletkeztek –, a magyar felmérésekből (pl. urbáriumokból) azonban tudjuk, hogy ha a településszerkezet nem is, maguk a települések foghíjassá váltak. Mint látható, valamennyi olyan káros jelenség, amely véleményünk szerint a magyarországi török uralom mérlegét oly lesújtóan negatívvá teszi – tehát az abszolút népességcsökkenés, a középkori településszervezet és vele együtt a gazdasági kapcsolatrendszer pusztulása, a nemzetiségek bemozdulása az ország közepe felé stb. –, legalább csíra formájában megjelenik már a 16. században is. Mi visszatekintve – meglehet, a folytatás ismeretétől befolyásolva – mindezt tragikusnak érezzük, a kortársak viszont, úgy tűnik, nem ítélték ennyire válságosnak saját helyzetüket. Természetesen keseregnek az ország romlásán, s keresik annak okait, de nyomát sem találjuk annak a világvége-hangulatnak, amely egyes történet- és szépírókat legott elfog, ahogy e korról ma elmélkedni kezdenek. Úgy tűnik, hogy a 16. századi magyar társadalom messze dinamikusabb, magabízóbb és lelkileg is ellenállóbb volt, mint azt a kortárs bűnöket előszeretettel lajstromozó krónikák és egyházi megnyilatkozások alapján vélhetnők, s mint amilyennek – jórészt ezek alapján – a történetírás a kort bemutatta. Nagyon visszafogottan és óvatosan fogalmazva: a kétségbevonhatatlan és szférákba is átgyűrűző politikai válsággal párhuzamosan létezett egy, azt ellensúlyozó tendencia is, amely különösen a század békésebb időszakaiban válik szembetűnővé. Az alábbiakban – a teljesség igénye nélkül – néhány olyan mozzanatot és folyamatot veszünk számba, amelyek alkalmasint szerepet játszhattak a társadalmi állóképesség fenntartásában.


Marhaexport A magyar gazdaságtörténeti kutatás természetesen már régen felfigyelt arra, hogy a szarvasmarhaexport mily fontos szerepet játszott a török kori magyar gazdaság alakulásában, de csak a legutóbbi időkben merte kimondani egy külföldi: Othmar Pickl grazi professzor, hogy – az általa a csúcsidőszakokban 200 000 darabnyira taksált – marhakivitelünk az európai húspiac, s mint ilyen az összeurópai gazdaság egyik jelentős tényezője volt. Az újabb hazai kutatás leginkább azzal járult hozzá a magyar szarvasmarha-tenyésztés és kereskedelem európai helyének meghatározásához, hogy azt az árforradalom vagy agrárkonjunktúra keretei – és egyben jelenségei – közé illesztette. Bár – Zimányi Vera találó szavaival élve – a magyar élőállat hasznosítására „nagystílű, árutermelésre beállított szervezet” jött létre, igencsak messze vagyunk attól, hogy magát a szervezetet és működését tüzetesen leírhassuk. Hogy e szervezet valóban mennyire „nagystílű” volt, arra csak mostanság kezdünk ráébredni. Számunkra itt az a hiány a legfájdalmasabb, hogy a társadalmi konzekvenciák szinte teljesen kívülrekedtek a vizsgálódás körén, ami nélkül a feltárt gazdasági összefüggések is csak féloldalasan bontakozhatnak ki. Vállalkozók Az agrárkonjunktúra nyomán támadt keresletnövekedés minden strukturális változtatás nélkül is felértékelte az egész magyar gazdaságot. Nagyon úgy tűnik, hogy ez részben előállítóként, részben kereskedőként, részben pedig mindezek bérmunkásaként – a falusi és a mezővárosi parasztság számottevő tömegeit vonta be abba az árucsere-láncolatba, amelynek csatornáin át folyamatosan áramlott a magyar élőállat, állatbőr, gyapjú stb. és vele ellentett irányban a nyugati kézműipari termék (elsősorban textil- és fémáru), fűszer, luxuscikk stb. A legteljesebben ránk maradt tételes 1542., 1544. és 1545. évi nyugat-magyarországi vámnaplók tanúsága szerint Magyarország nyugati külkereskedelme jelentős évi haszonnal zárult. Így lehetett ez később is, hiszen a kereskedelemmel kapcsolatba került valamennyi rétegnél jelentős tőkefelhalmozás figyelhető meg, márpedig ez máshonnét nemigen származhatott. A számadások, hagyatéki leltárak, végrendeletek és a régészeti leletek egyaránt azt tanúsítják, hogy Wattay – persze túlzó – jellemzése legalábbis a parasztság leggazdagabb rétegére feltétlenül helytálló, beleértve a hódoltságiakat is. A széles körökben elterjedt vélekedéssel szemben a magyar marhát nem több ezres, hanem néhány százas csordákban tenyésztették. (A szegediek 306 „szállásán” 1570-ben 164 volt a szállásonkénti, vagyis: tenyésztőhelyenkénti átlag.) Ugyanezt mondhatjuk el a hajtási szervezetről is: az osztrák–magyar, illetve a királyi magyarországi-hódoltsági határ- és belső vámoknál egyaránt ritkaságszámba ment a több százas tétel, az átlagszám inkább száz alatt-körül mozgott. Azt pedig a vámjegyzékek névanyagának összevetéséből tudjuk, hogy az árucikkek mindkét irányban számos kézen mentek át, míg az előállítótól a fogyasztóig eljutottak. Mindebből az következik, hogy a feltételezettnél több tenyésztő által előállított szarvasmarhának – rajta kívül a juhnak, illetve bornak – előállításában és forgalmazásában egyszerre több tízezer parasztgazdaság volt érdekelt. A kereskedelem és az árutermelés résztvevőire jobban ráillik a ma divatos „vállalkozó” elnevezés, mint a maiakra, hiszen az előbbiek csak és kizárólag a saját kisebb-nagyobb tőkéjüket forgatták és kockáztatták. Garanciát senki sem nyújthatott nekik, leszámítva a kereskedők közti szolidaritást, segítséget is alig. (A szolidaritás abban nyilatkozott meg, hogy az egyszer megbukottat nem „írták le”, hanem adtak neki még egy-két lehetőséget újabb áruhitel vagy meghosszabbított visszafizetési határidő formájában.) Mégis évről évre százak próbálkoztak meg makacsul azzal, hogy kicsinyke tőkéjüket ily módon kikerekítsék, s nem kevés olyan akadt, akinek ez sikerült is. Gazdasági egység A Magyar Királyság szétszakítottságában is mindvégig megmaradt gazdasági egységnek. Ennek oka abban keresendő, hogy termékei közül csupán a megszállt területen tenyésztett marha, annak bőre, valamint, másodsorban, az annak peremvidékén termelt bor számíthatott érdeklődésre a nyugati piacon, ahová csakis a Királyi Magyarországon át juthatott el. (A bortermeléssel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a lakóhely határán kívüli, ún. extraneus szőlőbirtoklás elképesztő aránya arra utal, hogy szőlőművelés révén sokkal több paraszt kapcsolódott be az árutermelésbe, mint azt a borkivitel megragadható külkereskedelmi súlya alapján vélnénk.) A cserébe hozzánk érkezett iparcikkeket viszont csakis a királyi Magyarország területén keresztül lehetett a hódoltságba, illetve Erdélybe behozni. Vagyis: az egység fenntartása mindhárom országrész urainak érdekében állott, veszélyeztetésével, kivált megszakításával mindenkit csak kár ért volna. A parasztság ereje, hite


Mindez nélkülözhetetlenné tette a magyar – kivált a hódoltsági magyar – kereskedőket, akik a török felségterületen török alattvalóként, a Habsburg-országrészekben és Erdélyben pedig magyarként és keresztényként élveztek előlegezett bizalmat. És a magyar parasztságnak volt hozzá hite és tehetsége, hogy ezen váratlanul megnyílt lehetőséget megragadni és a maga javára fordítani tudja. Bár a külkereskedelmi haszon java része, úgy tűnik, változatlanul a jóval tőkeerősebb idegen (cseh, itáliai, morva, német, osztrák stb.) befektetőknél, másodsorban pedig a hazai forgalmat hagyományosan szervező – vegyesen magyar, német és szlovák lakosságú – királyi városoknál csapódott le, a kor áruforgalmának nemcsak a tömeg-, hanem a húzóerejét is a magyar parasztság adta. Természetesen nem a kis falvak, hanem a kiemelkedő mezővárosok jócskán megnövekedett forgalma révén. Debrecenről és Nagyváradról ez már az eddigi szakirodalomból is egyértelműen kiviláglott, s afelől sem lehetett kétségünk, hogy Győr, Komárom, valamint Pápa, Magyaróvár és Somorja stb. is jelentős empórium volt. Mellettük azonban egy sor más hódoltsági és azon kívüli oppidum: Kálmáncsehi, Tolna, Ráckeve, Gyöngyös, Mezőtúr, Kecskemét, Simánd és Szeged, illetve Nyírbátor, Sárospatak, Szatmár és – Erdélyből – Nagyenyed stb. nevét is meg –, illetve ilyenként újra kell tanulnunk. E mezővárosok gazdasági-társadalmi erejét jól mutatja, hogy a belőlük a legjelentősebb királyi városokba – például Nagyszombatba, Kassára, Kolozsvárra – költözöttek közül többen szinte azonnal az ottani élvonalba, a közösség profilját meghatározók közé soroltak be. (Más kérdés, hogy ugyanakkor úgy tűnik, hogy igazi formájukat – érthetőképp – csak azok futhatták ki, akik átköltöztek.) Sőt, voltak olyanok, akik magukat a kereteket is áttörték: a Gyuláról Nagyszombatba települt Thököly Sebestyén meg sem állt a bárói címig és a váruraságig. Miközben egyes uradalmakban még a közönséges paraszt-ispánok is lábbal tapodhatták a jobbágyok legalapvetőbb emberi jogait, miközben Erdélyben még ún. kondicionárius (meghatározott termékszolgáltatással tartozó) telepek is akadtak, az ország középső részein egy öntudatos – gazdasági sikereire hivalkodóan büszke, a környező világ dolgaiban jól tájékozott és eligazodó, önálló elképzelésekkel rendelkező, saját közösségét megszervezni képes – parasztság körvonalai rajzolódnak ki.

2. Képek



1. Korrupció az Oszmán Birodalomban FODOR Pál Korrupció az Oszmán Birodalomban Okirat-hamisítás A korrupció Korrupció (latin) „Általános romlottság, züllött állapotok a közéletben; a megvásárolhatóság és megvesztegetés általános elterjedtsége. A megvesztegetés, … valamint előny kérése vagy elfogadása hivatalos személy befolyásolásáért (befolyással üzérkedés) a magyar Btk. szerint bűncselekmény.” (Akadémiai kislexikon, Bp. 1989 egyidős az emberi civilizációval. Minden korban és társadalomban akadtak olyanok, akik megvesztegetéssel vagy hivatali hatalmukkal visszaélve próbáltak anyagi előnyökhöz jutni. Különösen így volt ez azokban a birodalmakban, ahol az állam erősen rátelepedett a társadalomra, s monopolizálta a politikai és a gazdasági döntéseket. Ismert jelenség, hogy az ilyen közösségekben válságok idején rendkívüli módon elharapózik a korrupció minden fajtája. így történt ez az Oszmán Birodalomban is, ahol a 16. század második felében az európai árforradalom szétrombolta az állam legfontosabb intézményeinek gazdasági alapjait. Az állandó infláció, devalváció és az áremelkedések hatására a szolgálati birtokok hozama (ezekből fizették a hadsereg és az állami alkalmazottak jelentős részét) felére-harmadára csökkent. Ugyanakkor az állami és a katonai állások iránti kereslet többszörösére növekedett. Ez a helyzet jó táptalajt biztosított a korrupció minden válfajának, köztük annak a sajátos módszernek is, amit ma okirat-hamisításnak nevezünk. A hamisító kezét levágják Iratokat a birodalom történetének korábbi időszakában is hamisítottak, de úgy tűnik, ez akkoriban még nem túl gyakran fordult elő. Erre utal, hogy II. Mehmed szultán (1451–1481) büntetőjogi törvénykönyve nem tartalmaz rendelkezést ilyen ügyekre (ez az első ilyen törvénykönyv az oszmán állam történetében). A 16. század elejére valószínűleg romlott a helyzet, mert I. Szelim (1512–1520) törvénykönyvében a következő előírást találjuk: „Aki hamisan tanúskodik és hamis jogi bizonylatot ad át, vagy ilyet használ, azt szigorúan büntessék meg. … Annak a személynek, aki uralkodói rendeletet vagy jogi bizonylatot hamisít – amennyiben visszaeső –, vágják le a kezét.” Egy 1556-ban kipattant hamisítási esemény kapcsán azt tapasztaljuk, hogy ezt az előírást betű szerint alkalmazták. Ez év nyarán a Fekete-tenger partján, Trapezuntban, lefüleltek egy Behrám nevű embert, aki hamis szultáni paranccsal keresztény gyermekeket szedett össze – névleg janicsár újoncnak, valójában nyilván azért, hogy jó áron eladja őket a rabszolgapiacon. A vizsgálat kiderítette, hogy a parancsot a szultáni tanács Kijász nevű írnoka állította ki, az uralkodó monogramját (tugráját) pedig Naszuh névre hallgató kollégája rajzolta rá. A szultáni tanács 1556. augusztus 30-i rendelete értelmében ezért a tettükért mindhárman egyik kezük elvesztésével fizettek. Az irathamisítási ügyek a 16. század második felében nagyon megszaporodtak, és különösen a század utolsó évtizedében szinte nem volt olyan év, amikor ne derült volna fény ilyenfajta visszaélésre. Ezekben élen jártak a központi adminisztráció, a szultáni tanács írnokai, akik kivételes tudásukat és pozíciójukat mind gyakrabban váltották át készpénzre. Egyik legnagyobb szabású csalássorozatukat 1590. szeptember végén–október elején leplezték le. Az alábbiakban ennek a nem mindennapi ügynek a részleteivel ismerkedünk meg. A nagy botrány 1590. szeptember végén Szinán nagyvezír a következő beadványt intézte III. Murád szultánhoz (1574–1595): „Néhány embernél hamisított tugrás [uralkodói monogrammal ellátott] parancsot találtunk, amelyekben a szultáni rendeletekkel ellentétesen szolgálati birtokokat, jövedelememeléseket … adományoznak. Mikor megkérdeztük a dolgot a szultáni tanács írnokainak vezetőjétől, ő megvizsgálta őket és alaposan elcsodálkozott: »Mi nem bocsátottunk ki ilyen rendeleteket. De a tugra hiteles, a hitelesítési záradék pedig valódi rajtuk. Hogyan lehetséges ez?« – kérdezte. Mi erősen intettük, mondván: »Ennek kell, hogy legyen valamilyen magyarázata. Gondosan utána kell járni!« Nagyságos padisahom, találtunk egy írnokot, aki ebben az ügyben hírekkel szolgált, ezért némi kedvezést ígérve neki kikérdeztük. A következőket vallotta: »Már több mint 15 éve folyik ez a dolog.« Mikor rákérdeztünk, hogy milyen módszerrel csinálják, a következőket hozta tudomásunkra: » Először is, a tinta nem olyan, mint amilyet a tanácsban használnak. Másfajta tinta. Azután a papírt vegyszerrel kezelik. A törvények szerint szultáni rendeletet írnak rá, átküldik a kancellárhoz, aki – lévén a rendelet összhangban a törvénnyel – gyanútlanul rárajzolja a szultáni tugrát. Ezután átveszik az iratot a kiadással foglalkozó hivatalnoktól, s ott díszeleg rajta a tugra. Ezután a szöveget vizes szivaccsal letörlik; ha maradnak 16 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

rajta nyomok, átdörzsölik néhányszor rakiszappannal, s miután az írás teljesen eltűnt, tetszésük szerint írnak rá bármiféle javadalomra, szolgálati birtokra, jövedelememelésre vagy valakinek az oktalan halálára vonatkozó utasítást. Az írnokok közül több vezető beosztású és segéd részes ebben a dologban.«” A nagyvezír a továbbiakban arról számol be, hogy előkerült néhány hamisított rendelet, s ezeket megtekintésre és kipróbálásra a szultánhoz küldi. Kifejezi azt a gyanúját, hogy az írnok által ismertetett módszer a keleti tartományokból terjedt át a fővárosba. Úgy véli, a legfőbb hivatalokban mintegy 50-60 ember keveredhetett az ügybe, akik jelentős összegekkel károsították meg a kincstárt. Tudomására jutott, hogy az egyik írnok éppen azokban a napokban utazott el Ruméliába, jól megrakodva hamis parancsokkal. Azonnal utána küldött egy csauszt, hogy megkötözve hozza vissza a fővárosba. Szinán nagyvezír az írnokok tettét a következő szavakkal minősítette: „a politikai hatalom részesei lettek”. Ez a minősítés nem sok jót ígért az elkövetőknek. Az oszmán jogfelfogás szerint ugyanis a politikai hatalom egyedüli forrása és gyakorlója a szultán. Az, aki a korlátlan szultáni hatalmat megkérdőjelezi, gyakorlását akadályozza vagy azt önkényesen kisajátítja, a legsúlyosabb megtorlással járó, főbenjáró (politikai) bűntettet követ el. A nagyvezír következő jelentéséből megtudjuk, hogy azt az Acsdojuran nevű írnokot, akinek vallomása nyomán a vizsgálat elindulhatott, bizonyos érintett udvari körök azonnal szerették volna kivégeztetni. A nagyvezír ezt határozottan ellenezte, mert a rendkívül szövevényes ügyet csak az ő segítségével lehetett felderíteni. Annál is inkább, mert hamarosan kiderült, hogy a hamis kinevezések stb. leleplezéséhez a tartományokban is komoly nyomozást kellett folytatni. Ennek hamarosan meg is lett az eredménye, és a nagyvezír alig egy hónap múlva nagy előrehaladásról adhatott számot:”… a hamis kinevezési diplomákat, parancsokat és rendeleteket készítő írnokok közül kézre került 8-9 fő, akiket be is börtönöztünk. Még néhányan hátra vannak, de remélhetőleg azokat is elkapjuk. … Ezek többféle csalást követtek el. Egyesek kinevezési diplomákat és parancsokat készítettek, továbbá tugrákat rajzoltak, és ezeket áruba bocsátották. Mások vegyileg kezelt papírra panaszügyekben ítélkező parancsokat írtak, s miután a kancellár ellátta őket tugrával, nagy hozzáértéssel kitörölték a szöveget, a helyére pedig tetszésük szerint írtak szolgálatbirtokra szóló parancsot, aztán eladták.” A bűnösök ellen a következő eljárást kívánja lefolytatni:”… ezeket a szultáni tanács elé hozatjuk, és ügyüket egyenként kivizsgáljuk. Ha tagad valamelyik, azt a főhadbíróval íráspróbának vettetjük alá, s így, az írása alapján bizonyítjuk rá.” A beadványra adott válaszában a szultán elrendelte, hogy valamennyi vétkest vessék börtönbe, ügyeiket részletesen vizsgálják ki, és mindannyiukat azonnal bocsássák el állásából. És tovább csalnak… Egy Szelaniki Musztafa nevű írnok, aki a 16. század végének eseményeiről krónikát írt, úgy tudja, hogy „áruló” kollégáinak bűnlajstromán még további tételek is szerepeltek. Így ui. ellopták a keleti front fővezérének küldött biankó parancsokat (kitöltetlen, tugrával ellátott papírokat), s megrendelésre ezekre hamisítottak szultáni rendeleteket. Szelaniki szerint Acsdojurannal együtt egy Semsz Ahmed nevű „ostoba” írnokot is elfogtak, és kiderült, hogy ők ketten voltak a főkolomposok. Ezért a legsúlyosabb büntetést kapták: kivégezték őket. Hat írnok egyik kezének elvesztésével bűnhődött, hetet gályarabságra ítéltek, „többüket” pedig eltávolították a szultáni tanácsból. Noha Szinán nagyvezír kezdetben, amikor 50-60 főre becsülte a csalók számát, erős túlzásba esett, nem kétséges, hogy ez a hamisítási ügy a benne résztvevő 15-20 díváni írnokkal és 15 évi időtartamával talán a legnagyobb ilyen jellegű esemény volt a 16–17. században. A halálbüntetés kiszabása jelzi, hogy az oszmán vezetés maga is súlyosnak ítélte a vétket, nemkülönben azt a tényt, hogy szervezetten követték el. Az ilyen cselekedeteket ugyanis a törvénnyel összhangban rendszerint vagy kézlevágással torolták meg, vagy – a 16. század közepe óta – gályarabsággal büntették. Az 1590-ben leleplezett bűncselekményre kirótt halálbüntetés nyilvánvalóan az elrettentést szolgálta, de hogy csekély eredménnyel, azt a következő évtizedek hasonló, gyakran ismétlődő cselekményei világosan bizonyították. Sőt, nem is kell ilyen messzire mennünk: nem telt el egy hónap e bizonyára nagy visszhangot kiváltó ítéletek meghozatala és végrehajtása után, a szultáni tanács máris újabb irathamisítási ügyben kényszerült utasítást küldeni a karamáni beglerbégnek. Ezúttal egy Veli nevű szpáhinál találtak két hamisított parancsot. Szegény katona hiába vallotta egyszer azt, hogy szabályosan, írnokkal íratta őket, másszor meg azt, hogy általa megbízott emberek törvényes úton hozták neki, az okmánynak mind a szövegét, mind a tugráját olyan kontár módon hamisították, hogy első látásra nyilvánvaló volt a csalás. Ha ezt az egymástól több száz kilométerre, de szinte egyidejűleg leleplezett két esetet egymás mellé tesszük, akkor jól látható, hogy a 16. század végére az okirat-hamisítás mind a központban, mind a tartományokban jelentős helyet vívott ki magának az oszmán világot átszövő „korrupciós gazdaságban”.


2. Képek


1. Kegyes alapítvány a török hódoltságban HEGYI Klára Kegyes alapítvány a török hódoltságban Hitbuzgalom vagy vagyonmentés? A hívő muszlim – vallása egyenes parancsát követve – minden időben szívesen áldozott vallási és szociális intézmények fenntartására, a társadalom elesettjeinek támogatására. Így volt ez az Oszmán Birodalomban is. Az állam legnagyobbjai kötelességüknek tartották, hogy templomokat – dzsámikat és mecseteket –, derviskolostorokat, iskolákat, szegényházakat, ingyenkonyhákat, fogadókat fürdőket, vízvezetékeket, kutakat stb. építtessenek, és fenntartásukra ingatlanaikból elegendő jövedelemforrást kössenek le. Az adakozni vágyó kispénzű ember is bármilyen adománnyal támogathatott minden vallási és szociális intézményt. A jótékony célra lekötött ingatlanokból, pénzből és más adományokból élő alapítványokat vakufoknak nevezték. Az alapítványi rendszer az egész birodalmat behálózta. Elkülönült szervezettel és saját vagyonnal rendelkező egyház hiányában a szultánok és a nekik alárendelt államkincstár mellett a vakufok lettek az anyagi és szellemi kultúra (építészet, vallás, tudomány, oktatás) legfontosabb mecénásai, a nyomor – különösen a nagyvárosi szegénység – első számú enyhítői. A magánvagyon egyetlen lehetősége Anélkül, hogy az állam nagyjainak hitbuzgalmát és szociális érzékenységét kétségbe vonnánk, esetükben a vakufala írások egy további ösztönzőjét is számba kell vennünk. A komoly magántulajdont, elsősorban földbirtokot nehezen tűrő Török Birodalomban az alapítványi lekötés jelentette a családi vagyonok átmentésének egyetlen lehetséges módját. A ritka magánbirtokok ugyan a szultán kegyének köszönhették létüket, de a szultán önkénye bármikor vissza is vehette azokat. Ezért a megadományozott – amíg még feje a nyakán és a birtok a tulajdonában volt – sürgősen kegyes alapítvánnyá alakította szerzeményeit. Mint alapító ő határozhatta meg, hogy ki legyen a vakuf pénzügyeinek kezelője, a mütevelli, aki a törvények szerint az alapítványi vagyon egytizedét, némi ügyeskedéssel ennél nagyobb részét tarthatta meg fizetésül. Nem véletlen, hogy az alapítók valamelyik leszármazójukat jelölték ki mütevellinek. E módszernek köszönhetően a Balkánfélsziget délkeleti vidékein és az égei-tengeri partvidéken egészen századunkig éltek a 15–16. században létesített vakufokból az alapítók leszármazottai. Az alapítványok így egyszerre adtak anyagi biztonságot a földi életben és belépőjegyet a jámborok mennyországába. A kis területű magyarországi hódoltságban, ahol minden lakott helyre és lakatlan pusztára szükség volt ahhoz, hogy az itt állomásozó nagyszámú katonát eltartsák belőlük, a szultánok ritkán adományoztak örökbirtokokat, s rövidre szabott szolgálati idejük alatt a legnagyobb jövedelmű beglerbégek és szandzsákbégek sem tudtak mesés vagyonokat felhalmozni. Itt nemigen találkozunk nagy, vagyonmentő vakufokkal, annál több olyan kisebbnagyobb alapítvánnyal, amelyik az eredeti célokat: a hitbuzgalmat és a jámbor jótékonykodást szolgálta. A legnagyobb ismert magyarországi örökbirtokot Köprülü Mehmed pasa nagyvezír kapta, pontosabban: utalta ki magának, majd tette vakuffá a 17. század közepén. A birtokegyüttes a Váradtól Aradig húzódó erdélyi határszélen feküdt, és 12 városból, 26 faluból, 2 pusztából és 72 majorból állt. A nagyvezír ezt a török viszonyok között irdatlan nagy magánbirtokot teljes egészében kegyes alapítvánnyá tette, és jövedelmét a Maros aradi hídjának, az Aradon általa alapított dzsáminak, iskolának és fogadónak, meg a Jenő várában épített dzsáminak fenntartására rendelte. Dzsámi, mecset, közfürdő A legnagyobb ismert vagyont Szokollu Musztafa pasa gyűjtötte össze, aki a magyarországi beglerbégek közül a leghosszabb ideig, tizenkét évig (1566–1578) állt a budai tartomány élén. Örökjogon csak négy falut szerzett, felgyülemlő pénzéből azonban újabb jövedelmeket hozó ingatlanok tömegét vásárolta meg a kincstártól: 33 malmot, több száz boltot és házat. Ő volt a magyar tartomány legnagyobb építtetője: 4 dzsámit és 6 mecsetet, 2 iskolát, az utazók oltalmára 12 karavánszerájt, a vizet tisztelő és szerető helyi törököknek 16 közfürdőt emelt. Ez utóbbi építmények is csak részben voltak önellátók, mert az éjjeli szállások és a fürdők vendégei csupán jelképes összeget fizettek a szolgáltatásokért. A templomok és iskolák működtetése és karbantartása pedig csak vitte a pénzt, jövedelmet nem hozott. Musztafa pasa négy falujának jövedelmét az iskolák fenntartására rendelte, többi alapításáról pedig készpénzzel és vásárolt ingatlanai bevételeivel gondoskodott. Vakufjának alapítólevelében meghatározta, miként adják bérbe 19 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

ingatlanjait, illetményt rendelt a bérletek gondozóinak, aprólékosan rendelkezett templomai és iskolái fenntartásáról és a bennük dolgozók fizetéséről. A hódoltságban szolgáló magasabb rangú tisztségviselők, beglerbégek, szandzsákbégek, defterdárok, de még katonatisztek – agák – is, ha nem is Szokollu Musztafa pasa bőkezűségével, de tehetségük szerint áldoztak templomokra, iskolákra, derviskolostorokra. Temesvár 1579-ben működő török templomai közül egyet egy korábbi temesvári pasa, kettőt defterdárok, hetet katonatisztek alapítottak. Ezek az építmények többnyire alapítójuk nevét viselték, s róluk, különösen a dzsámikról, a név gyakran átszállt a körülöttük elterülő városrészre is. A budai polgárváros egyik részét Tojgun pasáról nevezték el, aki 1553–1556 között itt dzsámit – ez viselte elsőként a nevét –, mecsetet, iskolákat, fürdőt épített. A magyarországi várak és városok személynevet viselő negyedei ezen az úton szerezték a nevüket. S ahol a négyszáz éves messzeségből csak ezek az elnevezések maradtak ránk, joggal feltételezhetünk kegyes építtetőt és gondoskodó vakufalapítót. Félelem a túlvilágtól A közemberek, akiknek nem tellett költséges építkezésekre, a már meglévő alapítványok tőkéjének gyarapításával gyűjthettek jó pontokat a túlvilági élethez. A vakufpénztárakban tekintélyes vagyonok halmozódtak fel. Temesvárott Dzsimdzsime Mehmed efendi alapítványa – amelynek magja hét évtizeden át itt is a dzsámi volt – 1652-ben ingatlanain túl már kereken félmillió akcse (török ezüstpénz) készpénzvagyonnal rendelkezett. Ez még a 17. századi infláció mellett is komoly összeget jelentett, nagyjából két szandzsákbég teljes évi jövedelmével ért fel. Készpénzadományok mellett a kisemberek leginkább házakat, boltokat, telkeket, gyümölcsösöket engedtek át a vakufoknak. Temesvár piacterén egymást érték az alapítványi boltok. Az adományozás jobbára a tulajdonjog átadásával járt, de olyan megoldások is születtek, amelyekben „a kecske is jóllakott, és a káposzta is megmaradt”. Ilyenkor az ingatlan az adományozó tulajdonában maradt, családjában öröklődött, és a mindenkori tulajdonos el is adhatta, a vakufra szállt viszont a bérbeadás joga és a bérlet jövedelme. Ebben a felemás megoldásban a közember ügyeskedő védekezését érhetjük tetten azzal az örökösödési renddel szemben, amely kis értékű hagyatékok esetén is a kincstárt tette első számú nyertessé. Valószínű, hogy a kisemberek adakozását elsősorban mégsem vagyonkájuk mentése, hanem őszinte vallásos buzgalom, irgalmasság és a túlvilág félelme vezette. A temesvári Nagy dzsámi mellett, a dzsámi vakufjának gondozásában, egy szegényház rászoruló lakói tengették napjaikat. A városrész jámbor polgárai hol egy házat, hol egy kertet írattak az alapítványra azzal a kikötéssel, hogy jövedelmük a szegényházat gyarapítsa. A várőrség egyik tisztje, Dervis aga, a 17. század közepén egy boltot íratott a Nagy dzsámi vakufjára. Kikötötte, hogy tisztes haszonnal adják bérbe, s a befolyó pénzért a dzsámi első embere, a mindenkori első imám az adományozó apjának lelki üdvéért fennhangon imádkozza a Korán kijelölt részeit. Ismét más a Korán több példányát ajándékozta a Dzsimdzsima Mehmed dzsáminak. A legszegényebbek olajat vettek templomuk mécsesébe. Az alapítvány: munkaalkalom Ez az össztársadalmi buzgalom sok ember megélhetését biztosította. A nagy vakufok vallási, oktatási és szociális intézményei birodalomszerte sok ezer alkalmazottat foglalkoztattak. Nemegyszer még a kis adományokat is saját mütevellik kezelték némi díjazásért, így a temesvári szegényháznak lekötött gyümölcsössel is külön gondnok foglalkozott. A vakufok végül arról is gondoskodtak, hogy a török bírók, a kádik, akkor se maradjanak munka nélkül, ha a világból minden per és veszekedés eltűnne. Mert az érték, a vagyon a gyarló embert akkor is megkísérti, ha a legszentebb célok szolgálatára rendelték. Sokan nem akartak beletörődni abba, hogy apáik vakuffá tették a családi ingatlanokat, s örökösi jogukra hivatkozva elfoglalták őket. Ilyenkor a tulajdonjogról a bíróságnak kellett döntenie. A legnagyobb munkát a sikkasztó mütevellik adták. A Dzsimdzsime Mehmed vakuf már emlegetett félmilliós készpénzvagyonát Dervis Musztafa aga kezelte mütevelliként. Jól gazdálkodott: a pénzt 10 % körüli kamattal kölcsönbe adta, ez a vakufnak egy év alatt 52 ezer akcse bevételt hozott. Egy személyben egy másik alapítványnak is kezelője volt, működését ott is siker koronázta. Figyelme csak az ügyletek végén lankadt el: a hasznot nem a vakufpénztárba, hanem saját pénzesládájába gyűjtötte. A vizsgálat közel százezer akcsés sikkasztást derített fel. Az agát elcsapták, s az új mütevelli hosszas pereskedésre kényszerült.

2. Képek 20 Created by XMLmind XSL-FO Converter.




1. A magyar reformáció kezdetei PÉTER Katalin A magyar reformáció kezdetei A reformáció magyarországi térhódítását legjobban az mutatja, hogy körülbelül az 1570-es évek közepére a lakosság 80–95%-a valamelyik protestáns felekezet tagja lett. Korábban az ország lakosságának mintegy 80– 85%-a római katolikus volt. A maradékon a görögkeleti ortodoxia, egy töredéken pedig – egyházszervezet nélkül – az eretnek hagyományok őrzői és a zsidók osztoztak. Körülbelül ötven esztendő alatt fordult meg az arány: a római katolikus egyház elvesztette hívei kb. 95%-át, és maga is a kisebbségbe szorult. Az eretnek hagyományokat őrzők a reformáció elfogadásával valószínűleg teljesen eltűntek; a görögkeletiek közül sokan, de egyelőre csupán sejthető arányban, protestánsokká váltak; a zsidók, a reformáció változatlanul ellenséges felfogása miatt, kívül maradtak működési körén. Az átalakulás két szakaszban ment végbe: az 1520-as évek legelejétől az 1540-es esztendők végéig tart a bizonytalanság vagy az átmenet állapota; a század közepétől a harmadik harmadig megy végbe a szakítás és az új egyházak megszerveződése, a protestánsok fokozatosan növekvő fölénye mellett. Ez a fölény a földesúri ellenreformáció 1620 körüli kezdetéig maradt érvényben. A katolicizmus leépülése A protestantizmus előretörését, illetve a katolikus egyház leépülését a szerzetesség viszonyainak változásával lehet szemléltetni. A hitújítást megelőzően, 1520 körül – durva becsléssel – 400–500 római katolikus rendház és kolostor volt Magyarországon. Ezekben mintegy 10 ezer szerzetes élt. A 16. század végére – durva becsléssel – körülbelül a házak és valószínűleg a rendtagok 95%-a eltűnt. Ez a tény azonban nem írható egészen a reformáció számlájára. Egyrészt azért nem, mert a kolostorok elszegényedése, a rendtagok elöregedése már előzőleg elkezdődött. És a pusztulásban igen nagy volt a tizenöt éves háború (1591– 1606) szerepe: egyes rendházakat a török semmisített meg. A reformáció hatásának tudhatók be viszont a szerzetesek és apácák házasságáról tanúskodó adatok, valamint azok az esetek, amikor egy-egy városból testületi döntéssel, vagy – mint Erdélyből 1557-ben – országgyűlési végzéssel űzték el a szerzeteseket, illetve azok egy részét. Gyakran a reformáció mellé állt földesurak tiltották ki őket birtokaikról. A népharag elemi kitöréseire azonban feltűnően kevés jel mutatott. A szervezett kiűzés az esetek többségében súlyos atrocitásokkal járt ugyan, de spontán támadások a kolostorok ellen ritkán fordultak elő. A szerzetesek közül sokan maguk is a reformáció terjesztőivé váltak. Ez elsősorban a ferencesekre vonatkozik, akikről már a középkori társadalmi mozgalmakban, különösen pedig a Dózsa-felkelésben is kiderült, hogy környezetük problémáira rendkívül érzékenyen reagálnak. A katolikus egyház belső megújulásának tünetei is náluk voltak a legélénkebbek. Most pedig a reformáció megjelenése sok helyen személy szerint hozzájuk kötődött. Mindez azonban nem azt jelenti, mintha a rend testületileg a reformáció mellé állt volna. A 16. század során végig megmaradt kolostorok többsége az övék: az ország minden vidékén, Nagyszombatban és a Szatmár megyei Nagybányán, a hódoltsági Budán, Gyöngyösön, Szegeden egyaránt megtalálhatók. Nagyon elszórt adatok az egyház világi elemeinél – a világi papoknál, híveknél és a templomoknál – hasonló jelenségekre utaltak. A protestantizmus előretörése alapjában véve és az új hit képviselői oldaláról nézve békésen ment végbe. Terjesztésében a papok éppen úgy részt vettek, mint a szerzetesek: ahogy az ismert reformátorok egyik csoportja ferences, úgy volt katolikus gyülekezeti pap a másik. Az egyház világi szerepe azonban éppen úgy nem omlott össze, ahogyan a szerzetességé – minden vesztesége ellenére – fennmaradt. A hitújítás mellett is megmaradt szervezethez azonban a század végére csak mintegy 300–350 római katolikus gyülekezet tartozott. A nagyobb részük egyvallású településeken létezett. Legalább tizenöt városban azonban – Soprontól Kassán át Nagybányáig – a protestáns többség mellett voltak katolikus templomok is. Az istentiszteleti helyek általában békés körülmények között, a kegyurak – földbirtokosok vagy városi testületek – döntése következtében lettek protestánsok. A római katolikus egyházat tehát kb. az 1570-es évektől mintegy 300–350 gyülekezetben 150–200 ezer hívő, 500 szerzetes, és a főpapokkal, valamint a káptalanok tagjaival együtt nagyjából ugyanennyi világi pap képviselte. De fennmaradt a teljes egyházszervezet: az esztergomi érsektől a plébánosokig. Megfogyatkozott számú elemmel, de a teljes hierarchia működött. 24 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Viták az új tanításokról A régi egyház hanyatlásával párhuzamos gyarapodás első időszakát azért kell a bizonytalanság és az átmenet idejének tekinteni, mert a szerzetesek és a világi papok részéről indított hitújítás ekkor még a régi egyházon belül maradt. Ez idő alatt jutott el a reformáció először Budáról – közelebbről a királyi udvarból – a bányavárosokba. Nagyjából egy időben jelentkezett Szebenben és Brassóban. Egy árnyalattal később, talán 1523-tól voltak nyomai Nyugat-Magyarországon, elsősorban a városokban (Pozsonyban, Sopronban, Nagyszombaton), de a városok piackörzetében levő falvakban is mindenütt megjelent. Aztán egyes földesuraknál – így Thurzó Elek tárnokmesternél, aki majd Ferdinánd királyi helytartója lesz – volt nyoma a reformációnak. A mohácsi katasztrófa egy időre mintha megállította volna a folyamatot, de aztán új erőre kapott. Közvetlenül 1526 után kerültek a hitújítással kapcsolatba további főurak (Perényi Péter erdélyi vajda, Nádasdy Tamás, a későbbi nádor, Petrovics Péter, János Zsigmond gyámja). Az 1530-as években következtek sorra az első magyar városok és mezővárosok: Pápa, Debrecen, Gyöngyös, majd a többi. A török sem állt a hitújítás útjába: Tolnára éppen az első vilajet megszervezése után jutott el, majd az egész hódoltságban elterjedt. A beköltöző mohamedánokat azonban hatókörén kívül hagyta. A Magyarországra békésen érkező reformáció fogadtatása rendkívül ellentmondásos volt. Eltérően viselkedtek a különböző hatóságok, megint másként a községek, vagyis a gyülekezetek tagjai. A község részéről az igen nagy érdeklődés jellemző: kocsmákban, magántársaságokban, mindenütt az új tanításokról vitatkoztak. A leírások alapján az a benyomásunk támad, mintha a teológia olyan társasági szerepet töltene be, mint most a politika. Állandóan rendelkezésre álló és biztos reakciót kiváltó beszédtéma. A hitviták pedig a társas élet izgalmas eseményei. Az általános hozzáértés is a maihoz hasonló: a többség alapos tájékozottság nélkül, futó, személyekhez kötött benyomások alapján vett részt az eszmecserékben. Feltűnő viszont: bizonyosan voltak az új eszméknek ellenfelei, de a község részéről tettleg megnyilvánuló ellenszenvről nagyon kevés adat maradt. Néhány esetben tudunk ugyan arról, hogy egyes prédikátorokat maguk a régi egyház hívei üldöztek vagy kergettek el, a jellegzetesebb magatartás azonban az volt, amikor a különböző hatóságokkal szemben a védelmükbe vették őket. A világi hatalmasságok közül csak a városok álltak egyértelműen az új tanítások és azok tanítói pártjára. A reformáció elfogadásáról rendszerint a magisztrátusok döntöttek. A szabad városok elöljárósága éppen úgy, ahogyan a papállítás jogával bíró mezővárosoké. Ugyanígy jártak el a földesúr nélkül maradt települések a hódoltságban: önigazgató szerveik döntöttek az új tanítások befogadása mellett. Az uraknál viszont kezdetben erős volt a gyűlölködés. Lutheránusokat az első időkben földesurak küldtek máglyára Magyarországon. Később gyökeresen megváltozott a helyzet: 1530–40-től az eredetileg kivételes rokonszenv vált általános, pártfogó jóindulattá. Az ekkor megerősödő, magyar nyelvű reformációt akár patrónusok által működtetett folyamatnak is tekinthetjük. A legelső világi hatalmasság, az uralkodó – egy kivételes egyéniséget: János Zsigmondot kivéve – azonban személyes indulatoktól függetlenül az egész korszakon végig ellenséges volt a hitújítással szemben. II. Lajos erős lutheránus rokonszenve ellenére sem engedhette meg magának, hogy a török fenyegetés árnyékában ne a pápaság érdekében mozduljon. Erős törvényeket hoztak, üldözéssel felérő nyomozásokat folytattak egyházi kezdeményezésre, de rendszerint a király rendelkezései alapján. János és Ferdinánd egyforma lendülettel kezdték az üldözést, de egyformán le is álltak: a pártharcok nem engedtek teret a protestánsüldözésnek. A hitújításnak erre a régi egyház kezdeményezése és akadályozása között folyó első szakaszára még a belső bizonytalanság volt jellemző: az új hit sem szervezeti, sem tanításbéli, sem társadalmi, sem földrajzi értelemben nem rendelkezett szilárd körvonalakkal. A legáltalánosabban talán a böjtöt hagyták el, és a két szín alatti úrvacsorát vezették be. Ez azonban távolról sem törvényszerű. Egyes helyeken már most kidobálták a templomokból a képeket, szobrokat, másutt az istentisztelet színhelyét változatlanul hagyták. Sok helyütt még gyóntak, másutt nem. Itt-ott szinte kötelezték papjaikat a házasságra, sokszor nem törődve körülményeikkel. A családi élet eseményeihez kapcsolódó szertartások viszont általában a régi módon zajlottak, mert újak még nem alakultak ki. De erre is van ellenkező példa, egészen addig, hogy a gyermekeket meg sem keresztelték. És előfordulhatott végül, hogy a reformátori gondolkodású prédikátor távozása miatt minden újítás eltűnik. Többségi vallás


A reformáció alakulásának második fázisa az 1540-es évek elejétől az 1570-es esztendők közepéig tartott. Ebben a második szakaszban valamennyi társadalmi réteghez és az ország egész területére eljutott. Az uralkodó osztály előbb a lutheránus, majd a helvét irányzat híve lett, és valószínűleg ide tartozott a nemesség nagyobbik része is. Erről az utóbbiról azonban egyelőre nincsenek pontos ismereteink. Erdélyben az uralkodó osztály minden rétegéből főleg a kálvinistáknak, az 1560-as évek közepétől pedig az antitrinitáriusoknak is voltak hívei. A városok mind a királyságban, mind Erdélyben lutheránusok, Kolozsvár kivételével, ahová viszonylag későn jutott el a reformáció, és jóllehet előbb lutheránus ez is, már az 1560-as években a szentháromság-tagadók fontos központjává vált. A mezővárosok a század második felében pedig ugyanilyen egyértelműen tartoztak már a helvét irányzat táborába. Itt is lutheri formájában kezdődött természetesen a reformáció, de körülbelül 1552-től egy részük – körülbelül a Gömör megyétől keletre élők – kálvinista. A falvakban élő jobbágyság vallási tagolódása valószínűleg a kegyurakét követte. A jobbágytömegek vallásosságát közvetlenül – és a 16. században – még nem vizsgálták. Tanulmányoztak viszont egy egészen eltérő ténycsoportot, nevezetesen a protestáns prédikátorok élet- és működéstörténetét. Kiderült: sokan tevékenykedtek a legkisebb falvakban, nyilvánvalóan jobbágyok között. Ilyen módon, a patrónusokról és a prédikátorokról való egybehangzó értesülések alapján lehet bizonyosan állítani, hogy a falvak népének óriási többsége protestáns volt a 16. század második felében. A végvári harcok során elszaporodó katonaréteg vallási viszonyaival a most szerveződő egyházak tulajdonképpen nem törődtek. A társadalom – annak ellenére, hogy az ország védelme gyakorlatilag az ő vállukon nyugodott – egyelőre csupán nyomasztó teherként érzékelte létüket. Mégis, amikor majd a Bocskaiszabadságharcban olyan nagy szükség lesz rájuk, kiderül, hogy ők a protestantizmus legerősebb támaszai. Nyilvánvalóan már ekkor is ehhez a táborhoz tartoztak. Körülbelül az 1570-es évekre alakult ki tehát a protestantizmus számbeli fölénye. Az ország körülbelül 4 millió lakosából 3–3,2 milliót egyesített, 5-6000 gyülekezetben.

2. Képek





1. Komám nincs és feleségem vagyon. Meddõség és fogamzásgátlás a 18. századi magyar parasztságnál TÓTH István György „Komám nincs és feleségem vagyon” Meddőség és fogamzásgátlás a 18. századi magyar parasztságnál Az MTA Történettudományi Intézetkiadásában jelenik meg ez évben az Óra, szablya, nyoszolya c. tanulmánykötet (szerkesztette: Zimányi Vera). Tóth István György alábbi tanulmánya teljes terjedelemben ebben a kötetben jelenik majd meg. (A szerk.) A fogamzás titka a 18. századi magyar parasztokat is foglalkoztatta: a házaspárok aggódva várták, követi-e keresztelő az esküvőt, míg a titokban szerelmeskedők mindenáron el szerették volna kerülni a szégyent, amit egy törvénytelen gyerek születése jelentett. Mennyit tudtak valójában a 18. századi parasztok a gyermekáldás lényegéről, hogy próbálták meg befolyásolni a természetet – erre keresünk választ a korabeli bírósági jegyzőkönyvek alapján. A tanúvallomásokban a parasztok saját szavaikkal részletesen és hitelesen számoltak be a paraszti életnek erről a fontos szférájáról is. A vallomásokból kitűnik, hogy az aratáskor, búcsúkban beszéltek erről egymás között az asszonyok, vándorló emberek terjesztették az abortiv italok receptjeit stb. A felhasznált bírósági forrásanyagban Erdély kivételével a történelmi Magyarország összes fontosabb tájegységét megtaláljuk, és az egymástól sok száz kilométerre szinte egybehangzóan valló tanúk bizonyítják: minden eltérés ellenére a gyermekáldás, a meddőség, a fogamzásgátlás kérdéseit vizsgálva beszélhetünk a 18. században egy egységes magyarországi paraszti világképről. A 18. századi parasztlányok, -asszonyok a gyakorlatban tanulták meg testük működését, az ezzel kapcsolatos tudnivalókat, a fogamzás, terhesség, szoptatás biológiai folyamatairól azonban – hogyan is lett volna ez másként a 18. században? – csak homályos elképzeléseik voltak. Teherbe esni A Sopron megyei Jobbaházán tartott vizsgálatot 1748-ban Hannibál Ferenc főszolgabíró. Németh Ilus szolgálólány először tagadni igyekezett, hogy megesett volna, majd mégis vallomást tett: „Kajtár Imre uram szolgálottyában lévén, sok ézben étszakának idein, amidőn részegen haza ment volna, tapogatván kínszeritette őtet vele való testi förtelmességre, ezért elunván sok ízbeli kínszerítísit, az múlt pünkösd után való héten … test szerint vítkezett vele Kajtár Imre uram, melly actusa után a vír mind elöntötte, azért nem víli, hogy teherben esett volna tűle.” A szolgálólány nem tudott különbséget tenni aközött, hogy szüzessége elvesztése miatt vérzett-e, vagy pedig, mert a hószám volt rajta? Vagy úgy gondolta, hogy a vérfolyással megtisztult? Nem tudjuk, szavai azonban jelzik, hogy milyen homályos ismeretei voltak a női test működéséről a 18. századi parasztlányoknak. Ködösek voltak a korabeli elképzelések a szoptatásról is. A Vas megyei Pinkafőn élő 17 éves szolgálólány, Kaplin Márta 1777-ben azt vallotta, hogy nem tudta, hogy a havi vérzés kimaradása a terhesség jele, mivel még sohasem volt terhes, és korábban mindig járta az asszonyi természet (a menstruációt hívták így a 18. században), „bár ez néha, különösen ha tejet ivott, elmaradt”. – A kimaradt hószám és a később megjelenő anyatej közti összefüggés derenghetett a fiatal szolgálólány előtt. 1793-ban Nagykállóban (Szabolcs vm.) egy 16 éves görögkeleti román lány, Blága Mária gyerekgyilkosság vádjával állt bírái előtt. Egy halott kisgyereket találtak a mezőn, ilyenkor a bábák sorban megvizsgálták a falubeli lányokat, özvegyasszonyokat, hogy megállapítsák, kié lehetett az elhagyott csecsemő. A bába Maris mellében tejet talált, ő azonban tagadta, hogy övé lenne a kis halott. Még szűz vagyok, állította, „mióta élek, énnekem közöm senkivel sem volt, mert én azt sem tudom, mire való a férfi”. A bírák ellenvetésére, hogy szűz lányok mellében nem szokott tej lenni, Blága Mária azt felelte: „az volt ennek az oka, hogy a mellembe tej találtatott, mivel a néném egyhetes betegágyas [gyerekágyas] lévén, éjjel-nappal mellette szolgáltam, és a tej róla rámragadott”. Kérdés, hogy a sarokba szorított lány saját maga elhitte-e ezt a kifogást, vagy csak a bírákat ámította, feltehető azonban, hogy olyasmit akart hazudni, amit el is hittek.


Elhitték-e a bírák, hogy a szoptató nő anyateje átragad környezetére vagy sem, nem tudjuk. Nem tarthatta azonban ezt a korabeli közvélemény teljesen abszurdnak, a megkérdezett két bába ugyanis minden kommentár nélkül elmondta – és ezt a bíróság jegyzőkönyvbe is foglalta –, miszerint Maris a vizsgálatkor azt állította, „hogy a tej nénjétől, mint gyerekágyas asszonytól ragadt rá”, és így nem is tudható bizonyosan, hogy terhes volt-e vagy sem. Gyermektelen feleség Ha egy asszonynak nem született gyereke a férjétől, ez súlyos csapást jelentett. A vallomásokból kitűnik, mennyire gyötörte a meddőség gondja a 18. századi parasztasszonyokat. A sárospataki várban 1732-ben gyerekgyilkosság miatt állt az úriszék előtt Erdőhorváti falu hadnagyának szolgálója, Panna. Egyik falubeli társa, a harmincéves Takáts Simonné nem sokkal szülése előtt megtapogatta a vádlott hasát, és „észrevette, hogy eleven volt az gyermek”, mire így fakadt ki: Panna, „ha enyim volna, nem adnám Horvátért [értsd: az egész falujáért], sem a világért” – a nyilván meddő asszony irigyelte a megesett szolgáló „felesleges” gyerekét. Ugyanez tűnik ki a gyerekgyilkos tokaji lány, Almási Erzsók peréből. A tizenkilenc éves lányt egy, a házuknál lakó kosztos diák, a vele egykorú Pap András ejtette meg, a lány szerint azt ígérve, hogy farsangkor elveszi. A tokaji piaristáknál tanuló fiú egészen másként emlékezett a szerelmes éjszakákra: Almási Erzsók „az ágyamhoz jött gyakorta, úgy hívott ki a pitvarban”. Erzsók ilyenkor azt hajtogatta, legalábbis ijedt csábítója szerint, „hogy nékie soha gyermeke nem leszen”. „Én mondottam nékie – állította Pap András –, hogy én nem közösködöm véle, mert gyermeke lészen, de ő azt mondotta, hogy nem lészen gyermeke.” Mire alapozta bizakodását Erzsók, nem tudjuk, a legvalószínűbb, hogy csak áltatta kiszemelt férjjelöltjét. Hamarosan rájött azonban, hogy terhes, és ezután már szobájában is csak sötétben, elfújt gyertya mellett vetkőzött le, ám az intimitásnak kis tere maradt a korabeli zsúfolt házakban. Erzsók egy ágyban aludt egy másik asszonnyal, talán szolgálójával, Bilkei Katával, aki éjjelente „hányta reám a kezét mindenképpen”. Erzsók azonban sehogy sem engedte megtapogatni a hasát. Máskor viszont ő maga tette kezét Kata hasára, és éjjelente így sóhajtozott: „Óh Istenem, Istenem, annak ad az Isten gyermeket, akinek nem kívántatik, és annak nem ad, aki eltarthatná.” Szavaiból kitűnik, hogy a hálótársa, aki egyébként különböző orvosságokkal látta el a lányt, hogy gyermekét elveszthesse, saját maga meddő volt, és ettől szenvedett. A gyermektelen házaspárok sokszor veszekedtek, a meddő asszonyt verte az ura, de a feleségek is gyakran szidták magtalan vagy annak vélt férjüket. Lovass Gergely 1725 körül a hódmezővásárhelyi Raj András házánál lakott, és „hallotta Raj Andrástúl és feleségétűl, hogy az maktalanság iránt egymás között civódtanak s egyik az másikát okozta”. Azt persze, hogy a férj vagy a feleség volt-e okolható a gyermektelenségért, csak akkor lehetett eldönteni, ha valamelyikük mással is „megpróbálta”. A perekből kitűnik, hogy a veszekedéseknek egyik vagy másik házastárs sokszor úgy akart véget vetni, hogy bebizonyította: nem rajta múlt, ha nem született gyerek a házasságból. A Horvátiban lakó ifjú Mészáros Jánosnét igencsak gyakran látták együtt Fekszi Jánossal – vallották 1725-ben a falubeliek. Bár ebből a házasságon kívüli viszonyból sem született gyermek, és így alighanem csak Kató asszony nyelvessége döntötte el, hogy ki volt okolható a gyermekáldás elmaradásáért, több falubeli is hallotta, ahogy Mészárosné korholta az urát: „Ha tudtam volna, hogy olyan magtalan légy, mint a nénéd, soha hozzád nem mentem volna.” Magtalan férfiak Nemcsak a nők, a férfiak is szerették volna bebizonyítani, hogy nem magtalanok. A Pozsony megyei Kismagyaron élt Ambrus János, aki 1769-ben teherbe ejtette a felesége húgát. A 38 éves férfi ekkor már kilenc éve élt házasságban, és mint elmondta, félrelépésének „más oka nem volt, hanem más emberekkel dologra jártam s azok csúfoltak, hogy nem vagyok ember, mivel komám nincs és feleségem vagyon, azért akartam próbát tennyi sógorasszonyommal”. A 40 éves csongrádi gazdának, Góg Antalnak is gyermektelen maradt a házassága, és tudni szerette volna, hogy ő magtalan-e vagy a felesége meddő. „Az férjem tréfálódott vélem – vallotta a felesége, a 32 éves Czinege Boris –, hogy mivel soha gyermekem nem volt, hogy megpróbál más aszont is, ha lesz-é tőle gyermeke vagy sem? Én arra feleltem tréfábul, hogy nem bánom biz én, ha mással hál is kend.” Mások úgy tudták, az asszony maga küldte férjét Szabó Erzsókhoz, egy 27 éves fiatalasszonyhoz, akinek ugyan volt férje, mégis özvegyi sorban élt: mint annyi más 18. századi magyar parasztasszonynak, neki is a katonafeleségek tragikus sorsa jutott. Férjét tíz éve, még tizenhét évesen látta utoljára, utána erővel katonának vitték, és nyoma veszett. Mikor Csongrádra jött


lakni – vallotta Szabó Erzsók –, Góg Antalné hívta, lakjon házuknál, „s ott lakván, Góg Antalnak felesége reá vett, hogy én feküdjem az ő ágyokra, belől feküvén a felesége, én szélrűl, az ura pedig közepiben, de akkor az ölelgetésnél egyebet vélem nem cselekedett, mely ámbátor gyakorta megesett is. Hanem sokszor lepirongatta az ágyrúl az urát Gógné, és hozzám küldötte az ágyamra éjszaka. Vonogatta is magát [vonakodott] eleinte Góg, de ugyan csak oda jött s ollyankor néha-néha közöm is volt véle.” A három vallomás egybehangzó (ritka eset ez a paráznasági perekben). Góg Antal is azt vallotta, hogy felesége küldte őt Erzsókhoz. A meddő asszonyt az ura nyilván gyakran szidta, verte, és feltehetően úgy gondolta, hogy ha férje rájön, hogy mással se lenne gyermeke, helyreáll a családi béke, ezért lökte az eleinte vonakodó férfit a magányos fiatalasszony karjaiba. Gógnénak azonban csalódnia kellett számításában. Erzsók a bíróságon már úgy jelent meg, hogy ölében tartotta a Góg Antaltól született csecsemőt. A gazda tehát megnyugodhatott: nem ő volt magtalan, és miután a „kísérlet sikerült”, a megejtett szolgálólányt némi ajándék kíséretében Kecskemétre fuvarozta, hogy ott, a távolban szülje meg gyermekét. Fogamzásgátlás A 18. századi parasztok nem voltak, nem lehettek tisztában a fogamzás lényegével, de ez a probléma állandóan foglalkoztatta őket. Amennyire várták a házasságban élők, hogy az esküvőt keresztelő kövesse, annyira reszkettek a nem kívánt terhességtől azok, akik törvénytelen kapcsolatban éltek. Nemcsak a nők, de a férfiak is féltek a nem kívánatos gyermekáldástól. Ha egy házasságon kívüli kapcsolatban a nő volt a kezdeményező (és ez sem volt ritka eset), akkor ő biztatta kedvesét, ne féljen, nem esik teherbe. Forgó Sára 1766-ban egy hódmezővásárhelyi gazdánál, Lázár Ferencnél szolgált. Volt ugyan ura, de attól már rég elszökött, és most igencsak járt a férfiak után. „Csak utánam járt, meg nem maradhattam tűle” – vallotta Kósa János húszéves béres. Sokat paráználkodott az asszony egy János nevű legénnyel is, aki így dicsekedett társainak: „Ledúltuk biz azt, elég részem volt a jó menyecskében, mert valahányszor kellett, úgy fürdettem benne, valamint a vízben az kacsa.” „Nem féltem biz én – folytatta –, mert aszt mondta, nem lész gyermeke, csak bizvást éljem”, ha pedig mégis lenne, tette hozzá Sára minden eshetőségre készen, ígéri, hogy nem fogja majd Jánosra. Ezt be is tartotta Forgó Sára: amikor mégiscsak teherbe esett, nem a szegény béresre, hanem a jómódú gazdára vallott, őt nevezte meg gyermeke apjaként. Akadtak öreg gazdák, akik azzal környékezték meg a szolgálójukat, hogy túl öregek ők már a gyermeknemzéshez: „Óh Isten őrizz, ne féljek, ő tőle terhben nem esem, csak ifjú legénnyel ne cselekedjem” – szédítette egy öreg gazda a szolgálóját; a hódmezővásárhelyi Rabatin Erzsébet 1783-ban mégis gyereket szült Nagy György Istvántól, aki „elhitetett azzal, hogy csak bátran engedhetek gonosz kívánságának, mivel ő tülle már több gyermek nem származhatik”. Sok megesett lány és asszony vallotta azt, hogy csak azért engedett csábítójának, mert az biztosította, hogy őtőle nem lesz gyereke. 1787-ben hallgatták ki Nagykőrösön Kis Zsuzsa 19 éves monori lányt. Elmondta, hogy a Csuliga nevű görög kereskedő legényével, Tódorral paráználkodott, aki gyakran hozott neki különféle ajándékokat, és ezenfelül főleg azzal vette le a lábáról, hogy megígérte: „Őtőle gyermek nem lesz, mert már sokakkal próbálta.” Igazat mondott-e Tódor, vagy csak ámította a lányt, nem tudjuk, ez alkalommal mindenesetre nem volt szerencséje: amikor vallomást tett Kis Zsuzsa, hasában már mozgott a magzat. Más vallomások egyértelműbbek, világossá teszik: a 18. századi magyar parasztság ismerte a megszakított közösülés, a coitus interruptus technikáját. A coitus interruptus ismertségét mutatja egy, a tokaji uradalom úriszékén 1765-ben tárgyalt per. Itt tulajdonképpen nem is maga a „tényállás”, hanem a vádló okoskodása az érdekes a számunkra. Vak Lackó felesége azt vallotta Vincze Jánosról, hogy az félig-meddig közösködött vele. „Az ő teste az én testemben, mint mikor két hitves együtt közösködik, úgy nem volt – vallotta Vakné. – A magvát nem a szemérem testemben, hanem kívül a combomra eleresztette.” Mivel azonban Vincze János erőszakot tett a szerencsétlen asszonyon, a félig megvalósult egyesülés nem fogamzásgátló technikára utal, hanem azt mutatja, hogy Vakné valamelyest eredményesen védekezett. A védő ezek után azt szerette volna kimutatni, hogy így tulajdonképpen nem is történt meg az erőszaktétel. A vádló azonban ezt az érvelést visszautasította és rámutatott arra, hogy Magyarországon a házasságtörő asszonyok, azért, hogy a törvénytelen gyermekek fogamzását és ezáltal az öröklés rendjének bizonytalanságát elkerüljék, a nemi szervek egyesülésekor megakadályozzák a mag befogadását, de ettől még, érvelt a vádló jogászi okoskodással, a házasságtörés ténye nem tagadható, hiszen ezt akár egy eunuch is elkövetheti. Az uradalmi ügyész szavai persze nem a parasztokat, hanem saját társadalmi környezetét, a nemeseket jellemzik, de egyben jelzik, hogy ez a probléma a 18. századi Magyarországon sem volt ismeretlen. 32 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

* A gyermekáldás, a meddőség, a fogamzásgátlás kérdései éppen úgy foglalkoztatták a 18. századi magyarországi parasztokat, mint korunk emberét, bár ennek biológiai mechanizmusával nem voltak tisztában. Megpróbálták orvosolni a meddőséget, hatékony és babonás úton egyaránt: ki ládára ültette a menyasszonyt a lakodalomkor, ki fiatal legénnyel igyekezett gyereket csináltatni magának. A megszakított közösülést, a fogamzásgátlás egyetlen ekkor ismert, valóban hatékony eszközét használták a magyar parasztok is a 18. században – a töredékes adatok egyrészről, a minden levéltárból százával előkerülő gyerekgyilkossági perek másrészről azt bizonyítják azonban, hogy ez a módszer nem volt általánosan elterjedt. Míg a már megfogant magzat elvesztésére számos hatásos módszert ismertek a 18. századi falvakban, a fogamzás előtti védekezés tényleges hatás nélküli babona volt, akár a gyerekszülés nélküli éveket számolták ki, akár a herélt ló vagy a kappan terméketlenségét „vitték át” az emberre. Ahol a 18. századi parasztok nem ismertek racionális magyarázatot, hatásos eljárást, ott „segített” a babona.

2. Képek




1. A DunaTisza-csatornatervek VÖRÖS Károly A Duna–Tisza-csatorna tervek A Duna folyásának 2860 km-nyi hosszából 997 km, több mint egyharmad rész, a teljes Közép-Duna szakasz a Kárpát-medencére jut. A vízrendszernek ez az egysége – mely lehetővé teszi, hogy az egész Kárpát-medencén belül vízi úton egymástól igen távol eső pontok is közvetlen kapcsolatba kerüljenek egymással – gazdasági szempontból rendkívül előnyös. Még inkább az volt a gőzhajózás és a vasút megjelenését közvetlenül megelőző, illetve az ezek térhódításának kezdetét jelentő korszakban: a 18. század végétől a 19. század közepéig terjedő mintegy hat évtizedben. Ezenkívül a kereskedelmi forgalom kifejlődését rendkívül megkönnyítette, hogy ebben a korban a Kárpát-medence egészét egyetlen állami keret fogta össze. A tőkefelhalmozás nehézségei Magyarország, a kor Kárpát-medencéjének állami kerete, döntően agrárország volt. A polgárosodáshoz alapvetően szükséges tőkefelhalmozást így elsősorban a mezőgazdaságnak, gyakorlatilag a terménykereskedelemnek kellett volna megteremtenie. Ezen belül is elsősorban a különböző gabonafélékből tudott a lakosság viszonylag széles rétege – még az elmaradott agrotechnika mellett is – némi felesleget termelni. A Habsburg Birodalom örökös tartományai, a magyarországi terményexport kínálkozó felvevői azonban agrártermékekben a 18. század legnagyobb részén át még maguk is önellátóak voltak. Így Magyaroszágon a tőkefelhalmozásnak a társadalom szélesebb rétegei számára kínálkozó útja a 18. században erősen korlátozott maradt. Nem sokat javított ezen a belső piac sem. A medencét körülvevő hatalmas hegyvidékek gabonaszükségletét döntően nem kereskedelmi hálózaton át, hanem paraszti cserekereskedelem útján vagy munkabér fejében szerezték be, a városok igényeit pedig szűkebb környékük is ki tudta elégíteni. A gyakorta alacsony árak a piacra termelés értelmét tették kérdésessé. A szállítás ilyen költséges voltának egyik következménye: igen nagy volt a különbség a terményárak között az ország különböző területein. A 19. század elején pl. a Tisza–Maros közén pozsonyi mérőnként 2 forintért felvásárolt gabona a szállítási költséggel Pesten már 3,50 forintra drágult anélkül, hogy a kereskedő nyeresége ezzel arányosan nőtt volna. Egyre sürgetőbbé vált tehát a szállítás költségeinek csökkentése. Csatornatervek A megoldás kézenfekvőnek tűnt: a két folyót egymáshoz legközelebbi pontjukon (s ilyennek kezdettől fogva a Dunán Pest és a Tiszán Szolnok kínálkozott) csatornával kell összekötni. Állítólag e terv már IV. László (1272– 1290) királyt és később Mátyást (1458–1490) is foglalkoztatta. A 18. század legelején, 1715-ben Franz Dillherr tábornok, Szolnok várának parancsnoka az uralkodó elé is felterjesztett tervezetében a csatornát az országban lévő katonaság munkaerejének, valamint a környékbeli 16 megye közmunkájának felhasználásával mindössze három hónap alatt kiáshatónak látta. Ez a terv elsősorban csak a Szolnokból Pesten át és innen a Kárpátmedence nyugati részei felé irányuló nagyméretű kincstári sószállítást akarta olcsóbbá tenni. Az 1723. évi magyar országgyűlés rendjei a CXXII. törvénycikkben a kereskedés megkönnyítése végett az újonnan felállított központi kormányszervnek, a Helytartótanácsnak, feladatává tették az ország hajózható vizeinek csatornákkal az ország különböző részeibe való elvezetését. A tervek a következő években állítólag el is készültek. Kettő valósította volna meg a Duna és a Tisza összekötését. Egyik egy Vác vagy Pest kiindulással Monoron át, majd a Tápió és Zagyva folyását felhasználva Szolnokig vezető csatornával. A másik egy Kalocsától kiinduló, Zombor felé tartó, Szabadkán át a Tiszához, Szeged környékén kiérő csatornát javasolt. A Habsburg Birodalom területi munkamegosztása és az ezt meghatározó gazdaságpolitika azonban a 18. században nem igényelte a Magyarországból az örökös tartományokba történő rendszeres nagyobb szabású terményimportot. Így a pénzszűkében szenvedő Magyarország nem válhatott az örökös tartományok iparának vagy kereskedelmének jelentősebb exportpiacává sem. A szükségképpen szerény magyarországi kereskedelem tehát nem ígért olyan jövedelmet, amely a csatornák építésével járó s elsősorban az államot terhelő hatalmas költségeket kifizetődővé tette volna. Kedvezőbb fogadtatásra találtak a csatornatervek a 18. század végén. Ekkor ugyanis megnövekedett Bécs és az örökös tartományok igénye a gabonaimport iránt. II. József török háborúja ismét rámutatott a hadiszállítások jelentőségére, és a meginduló francia háborúk további lehetőségekkel kecsegtettek. A Dunának mint vízi útnak jelentősége így a gabonaellátásban gyorsan növekedni kezdett. Általa azonban elsősorban még mindig csak az egykori Temesi Bánság és a Dél-Alföld könnyen szállíthatóvá lett gabonája került be a birodalom 36 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

gabonakereskedelmének sodrába. Részint (az állam részéről) a hadseregellátás növekvő igénye, részint (az érdekelt birtokosok részéről) az érthető törekvés jövedelmeik fokozására így most vetette fel az ország más gabonatermő körzeteinek, mindenekelőtt a Duna–Tisza közének és a Tiszántúlnak bekapcsolását a terménykereskedelembe. Ennek azonban elsődleges feltétele volt a Duna és a Tisza csatornával való összekötése. Az 1790–91. évi országgyűlés által kiküldött gazdasági bizottság külön kiemelte egy Duna–Tisza-csatorna fontosságát. Megépítése a munkálat szerint is nagyot lendíthetne a tiszai és a magyarországi dunai kereskedelmen, bár kérdésesnek érezték (és nem alaptalanul), hogy a Duna és a Tisza teljes szabályozása előtt egyáltalán érdemes-e ekkora vállalkozásba belekezdeni. A tervek ismét csak tervek maradtak. A gőzhajózás hatása Az 1830-as évek elején (mikor már megindult a Dunán a gőzhajózás is) a szállítási feltételek megjavítása ismét döntő kérdéssé vált. Az 1832–36. évi magyar országgyűlés XXV. törvénycikke mindazon egyéni vagy társas vállalkozások számára, melyek a törvényben meghatározott kereskedelmileg legfontosabb 13 útirányban vasutak, csatornák és ezekkel kapcsolatos hidak építésére szerveződnek, nagy kedvezményeket biztosított. Ha tőkések nem is, de a megfelelő műszaki szakemberek csakhamar jelentkeztek. Nyilván az új törvény nyitotta perspektívák hatására 1837. május 25-én Pest megye alispánjához tervezet érkezett Beszédes József vízmérnöktől, aki néhány évvel ezelőtt a Vaskapu szabályozásának megkezdésében Széchenyi műszaki szakértője volt. Beszédes – józanul felismerve, hogy a Pest–Szolnok-csatorna a vízválasztó áthidalhatatlansága folytán nem kivitelezhető – egy Pest–Csongrád, illetve Szeged-csatorna megépítésére tett javaslatot. Az udvari építészeti igazgatóság szakemberei is áttanulmányozták Beszédes terveit, és azokat hidraulikai szempontból megfelelőknek és kivitelezhetőknek találták. Már ekkor fölmerült a gondolat, hogy a csatorna építéséhez (hasonlóan a Ferenc-csatorna példájához) részvénytársaságot kell alakítani. Mivel azonban nem találtak hozzá tőkeerős vállalkozó bankot, ez a csatorna is csak terv maradt. Az 1839–40. évi országgyűlés egyes tagjai, Beszédes könyv alakban is megjelentetett tervéből, józanul először a Tisza és a Duna közötti nagy hajózó csatorna megépítését minősítették a legsürgősebbnek. Ennek megépítésére most újra csak részvénytársaság létrehozását tartották a legcélszerűbbnek. 1839 novemberében ült össze a részvénytársaság első ülése. Tagjai között ott voltak a nagybirtokos arisztokraták, de a nemesi ellenzék olyan vezetői is, mint Deák Ferenc, Klauzál Gábor vagy Batthyány Lajos gróf, sőt jelentős pesti kereskedőtőkések: Wodiáner Sámuel és Boskovitz is. A magyarországi befektetések iránt mindig érdeklődő bankár, Sina György báró vállalta, hogy minden, Magyarországon el nem adott részvényt megvásárol. 1840. január 12-én a társulat Beszédessel megkötötte a szerződést, és megkapta tőle a terveket. Beszédes pedig kötelezte magát, hogy ellátja a vállalkozás műszaki irányítását. Talán megvalósul? A pénz azonban – úgy látszik – nehezen jött össze, és a tervek jóváhagyása is elhúzódott. A felkért hazai és külföldi szakértők ugyanis úgy vélték, hogy a csatornát pusztán a vezérárok kiásása után az áramló víz erejével nem lehet kialakítani. A magasabb területeken ezért vagy mély bevágású szakaszok építését javasolták, vagy lépcsőzetes víztartó csatornaszakaszokét, melyekhez a vizet fel kell szivattyúzni. A javaslatok különbözőségének megfelelően a szakértők teljesen eltérő összegekben jelölték meg a csatorna kiépítésének költségeit is. A holland szakértő 18 millió forintot, a bajor 50 milliót jelölt meg; Clark 26 millióra, Vásárhelyi 86 millióra, az építési igazgatóság 37 millióra becsülte a költségeket. Beszédes maga 12 millió 686 ezer ezüstforintot számolt. De volt még egy veszélyes rivális: a vasút. Hogy a vízi útnak és a vasútnak a szállításban egymást kiegészítő funkcióját Magyarországon – Angliától és Franciaországtól eltérően – nem ismerték fel, ennek oka nem a tudatlanságban, hanem alapvetően a tőkehiányban keresendő. Mint gyakorlatilag be is bizonyosodott, a vasutak építése sokkal gyorsabb és sokkal kevésbé költséges volt, mint a csatornák építése. A vasútforgalom független volt az időjárástól és a vízállástól, fenntartása kisebb összegekbe került, és ami a leglényegesebb: a befektetett tőkének sokkal gyorsabb megtérülését biztosította, mint a csatornaépítés. Az 1850 utáni évtizedek magyarországi vasútépítésének adatai mutatják, hogy a vasútnak ez az előnye hosszú ideig megmaradt, ami a csatornatervek újraéledését évtizedeken keresztül gátolta. A tervezetek – immár a modern technika alkalmazásával számolva – a 20. század elején indultak meg, és az 1940-es évek végére készültek el konkrét formában: részben Beszédest igazolva, nagyjából az általa megjelölt nyomvonalon, Pest és Csongrád között.


2. Képek




1. Nyelv és politika, 1825-1949 SZÁSZ Zoltán Nyelv és politika Államnyelv és kisebbségi nyelv, 1825–1949 A nyelv a történész szemével nézve akkor fonódott össze ténylegesen a politikával, amikor a modern nemzetek kialakulása elkezdődött. A közép- és kelet-európai térségben a nemzeti nyelv megteremtése a nemzeti öntudat elterjesztésének alapfeltételévé vált a 19. század elejére. Ekkor dőlt el, hogy szakítanak egy más fejlődés lehetőségével, azon nyelvek széleskörű meggyökereztetésével, amelyek a kultúrában, a társadalom felső köreiben már meglehetősen elterjedtek, de használatuk a nemzeti célokkal nem esett egybe. A Habsburg Birodalomban ilyen volt a német, Oroszországban a francia, a Balkánon leginkább a görög. Fokozatos emancipálódás volt a szándéka Josef Dobrovskynak, amikor a cseh nyelv fejlesztését tűzte ki életcélul, de fő munkáit tudományos okokból még németül írta. A nyelvújítás hulláma végigsöpört az oroszokon, lengyeleken, cseheken, magyarokon és görögökön egyaránt. Azoknál a népeknél, amelyeknél egyáltalán nem volt általánosan elfogadott irodalmi nyelv, ki kellett választani e célra valamelyik nyelvjárást, ami önmagában is politikai kérdést jelentett. Így lett kompromisszumos alapon elfogadott a szerbeknél és horvátoknál a „što” nyelvjárás (az akkor fejlettebb „kaj helyett), a szlovákoknál a cseh nyelvhez nem a legközelebb álló középszlovák, a bolgároknál a század közepe az észak-keleti nyelvjárás – amivel viszont elesett a további macedon nyelvjárás teljes integrálásának lehetősége. „Nyelvében él a nemzet” – mondotta gróf Széchenyi István. Ez a térségünkben sokféleképpen, de mindenütt, megfogalmazott programatikus tézis hat egészen napjainkig, s pozitív kulturális teljesítményekre épp úgy ösztönzően hat, mint ahogy időnként veszélyes politikai kísérletekhez is bázisként szolgált. Nem bonyolódhatunk hosszabb történeti fejtegetésekbe arról, miként fonódott össze Közép- és KeletEurópában, vagy akár csak itt, a szűkebb Duna-tájon nyelv és politika a nemzeti konfliktusok hosszúra nyúlt korszakában. Inkább csak a mának szóló tanulságtartalma miatt emelnénk ki – Niederhauser Emil elemzését követve – a magyar nyelv használata körül folyó harc néhány állomását. A reformkorban ijesztően fojtogató erővel hatott a magyarság etnikai elszigeteltségének tudata. Ismeretes, hogy Herder a 18. század végén megjósolta a magyarság pusztulását. A magyar nyelv jogaiért indított harc eredendően az abszolutisztikus kormányzás és az elavult rendiség ellen irányult, de kezdettől befolyásolta az egyes etnikumok egymáshoz való viszonyát, s célja volt a magyarság gyarapítása is. Az 1830-as években egyes optimista reformereknél erős az igény arra, hogy teljes nyelvváltásra ösztönözzék, kényszerítsék az ország nem magyar lakóit, s ez úton emeljék őket – kortárs kifejezéssel – „szabad magyarrá”. A 40-es évekre ez a törekvés némileg leszűkül, a cél inkább a magyarosítás feltételeinek biztosítása, az egyházi anyakönyvezés, az iktatás nyelvének magyarrá tétele a magyarrá válás lehetőségének felkínálása. Itt bukkan fel az a ma is előszeretettel használt formula, mely tagadja, hogy rá akarná erőszakolni a saját nyelvét egy másik nyelvi közösségre, hanem csupán nemes lelkű ajánlatról, „a megtanulás lehetőségének” megadásáról beszél. A nemzetiségi nyelvhasználati jogok törvényes biztosítására csak később, 1849-ben és 1868-ban kerül sor. A nemzetállam kiépítésének korszakában szívós küzdelem folyik az államnyelv mind szélesebb körben való érvényesítéséért. Ausztriától eltérően, Magyarországon a közigazgatás minden szférájában fokozatosan uralkodóvá válik a magyar. A népiskolákban eleinte nem is tanítanak magyart. 1879-ben még csak tantárgyként kötelező a magyar nyelv tanítása, 1907 után már magyarul tanítandó más tárgyakat is megpróbálnak rendszeresíteni a nemzetiségek oktatási intézményeiben. Végtelen hosszúságban sorolják a nemzetiségi vezetők a dualista magyar államban őket ért nyelvi sérelmeket, tüzes pesti nacionalisták a magyarosítás előrehaladásán örvendeztek, miközben – ha hinni lehet a statisztikának – 1910-ben a magyar állam közel hárommilliós románságának még egynegyede sem beszélte a magyar nyelvet. Megnövekedett az államnak, a politikának a társadalom fölötti hatalma az első világháború után. Amennyivel megromlottak a politikai eszközök, amennyivel nőtt az állami befolyás, annyival voltak rosszabbak a kisebbségi nyelvek – különösen az utódállamokban élő magyarok nyelvének – érvényesülési lehetőségei. A kisebbségek nyelvhasználatának korlátozása fontos kelléke maradt a belpolitika eszköztárának. 41 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Az anyanyelv közéleti érvényesülése terén döntő fordulatot hozott a szocialista rendszer meghonosítása a negyvenes évek végének Kelet-Európájában. Elvben ez óriási érvényesülési lehetőséget ígért, s ebbe az irányba mutatott a nacionalizmus teljes felszámolásának deklarált igénye is. Azzal azonban, hogy az átalakulás szétverte a hagyományos társadalmat, a magántulajdont, s bizonytalan volt a jogrendje, teljesen kiszolgáltatta a kisebbségeket a politikai önkénynek, s a hamarosan, még az ötvenes években bekövetkezett nacionalista fordulatok az államnyelv soha nem látott mértékű egyeduralmához, egyúttal a kisebbségek nyelvi kultúrájának gyors sorvasztásához vezettek, újból megalapozva a herderi végpusztulás veszélyének vízióját. Napjainkban, amikor a nyelvi jogok ismét a politika kérdései közé emelkedtek, az e körül folyó vitában hagyományos és új, vagy inkább látszólag új érvek egyaránt fölbukkannak. Eredetileg a parlament egynyelvűségét sokrétűen indokolni kellett. Később az államapparátus jó működése feltételének követelményeként állították be az egynyelvűséget, idővel pedig korunk technikai civilizációjára hivatkozva sorakoztak az érvek az egynyelvűség mellett. N. Ceauşescu egy ízben úgy kerülte meg a kisebbségek nyelvi igényeit, hogy vezetőinek magánbeszélgetésben azt mondta, a jövő útja igazából az angol általánossá tétele a technika és a tudomány egy sor területén. Ma is fel-felbukkan a gondolat, hogy térségünkben a jövő egyetemei angol nyelvűek lesznek – mindig kisebbségi követelések elutasításának indoklásaként. Mindezek a felülről építkező állami és társadalmi rendszer által kialakított szükségletek. De nem hallgatható el, hogy az állami nyelvpolitika nemegyszer pótszer, a nemzeti fejlődés zavarait akarja ellensúlyozni; miközben a modernizáció jelszavával takarózik, valójában éppen a mélyen ható modernizáció elmaradását tükrözi, kompenzálni próbál. Ebben a feltételrendszerben, a komor történelmi előzmények nyomán válik tehát súlyossá a nyelvkérdés. Onnan kezdve, hogy milyen nyelvű egyetemek kellenek, hány nyelvű lehet egy iskola, egy utcanévtábla, cégtábla, hány perc legyen a kisebbségek nyelvén a tévé-adásidő. A politika tehát egyszerre kínlódik a problémák megoldásával, s maga is termeli azokat. A totális rendszereknek van ereje racionális megoldásra, tehet „engedményeket”, de ahol többnyelvűség irányában előre is lép, egy szétrombolt társadalom nem tudja kihasználni a lehetőségeket, valójában problémák elfedését a nyelv funkcióvesztését szolgáló, csak az orwelli newspeak/neusprache („új beszéd”) irányában haladhat. A demokratizálódó rendszer lehet jó szándékú, adhat sok önvédelmi lehetőséget adhat, de a fejletlenségből, torzulásokból is táplálkozó többségi nacionalizmussal nem tud megküzdeni. Csak hosszabb távon lehet reménykedni. De kérdés, hogy akkor lesznek-e még kisebbségi nyelvek, melyek megmentése a mának oly sürgető feladata. A nacionalisták régóta abból indulnak ki, hogy akié a hatalom, azé a nyelv, s a nyelvváltás nemzeti tudatváltást jelent. Kérdés, hogy ami többnyire igaz az egyes egyénekre, vajon igaz-e tömegekre is? Könnyen lehet, hogy a nemzetiségi probléma immár a nyelv kikapcsolódásával reprodukálódik. Másként szólva: lehet, hogy egy nyelven beszélve esetleg még kevésbé fogjuk megérteni egymást?


1. Változó helynevek NIEDERHAUSER Emil Változó helynevek Ifjúkoromban, 1941–1942 táján a pozsonyi magyar gimnázium énekkara hangversenyt adott a városi színházban. Az egyik számként Kodály Zoltán Berzsenyi ódájára írt „A magyarokhoz” c. kánonját adtuk elő. Az előadás engedélyezése érdekében a szövegen némi módosítást kellett végrehajtani. Az „ez Marathónt s Budavárt híressé” sorban Budavárt ki kellett hagyni, s a szöveg így hangzott: „ez Marathónt s Plataiát híressé”. Nos, ez a fasiszta szlovák állam kultúrpolitikája volt, s biztos vagyok benne, hogy manapság senki sem kívánná ennek hagyományait ápolni. Az eset olykor mégis eszembe jut, amikor a helynevek körül nálunk és másoknál olykor megnyilvánuló bizonytalanságot tapasztalom. Holott, ha történetiségükben nézzük a dolgot meg az egyes nyelvek mai gyakorlatát, teljesen egyértelmű lehetne a megoldás. Kant, a nagy német filozófus, köztudomásúlag sohasem mozdult ki szülővárosából, mégis kevéssé valószínű, hogy valaki ma kalinyingrádi filozófusnak nevezné pusztán azért, mert Königsberget a második világháború befejezése óta Kalinyingrádnak hívják. Sok magyar járt már a közelmúltig így nevezett Leningrádban, csodálta meg a város valóban páratlan szépségeit. De senkinek sem jutna eszébe leírni, hogy II. Katalin cárnő a 18. század második felében Leningrádban építtette meg az Ermitázst. Egészen természetesnek tartjuk, hogy ez Szentpéterváron történt, Lenin pedig 1917 áprilisában hazatérve Petrográdon hirdette meg Áprilisi Téziseit – akkor ugyanis így nevezték a várost. Egészen természetes az is, hogy magyarul Szentpétervárt mondunk, a franciák Saint-Pétersbourg-ot. Ahogy Wient is gondolkodás nélkül Bécsnek mondjuk magyarul, az angolok Viennának, a csehek Vídennek, a szlovákok Viedennek. És egészen természetes az is, hogy bármelyik magyar, ha németül beszél, akkor Wient mond majd és nem Bécset. Iparcikkeink nem a leipzigi, hanem a lipcsei vásáron szoktak kelendők lenni. Az Adria királynőjét az olaszok Veneziának mondják, a németek Venedignek, a csehek és szlovákok Benátkynak, szerb-horvátul Mleti a neve, mi meg Velencét mondunk, és nem hallottam róla, hogy bármelyik olasz fennakadt volna ezeken a különböző elnevezéseken. Ahogy a franciák is tudomásul veszik, hogy fővárosukat mi Párizsnak mondjuk és nem Paris-nak (vagyis kiejtésben „Pari”). Történeti helyneveink Az unalmas evidenciák talán némi értelmet kapnak, ha a történeti Magyarország helyneveire térünk át. Mint ismeretes, Magyarország kezdettől fogva többféle nép által lakott terület volt, és történeti fejlődése során egyre inkább soknemzetiségűvé vált. A helynevek jó része eleve szláv eredetű. Pest és Pécs egyaránt a „kemence” jelentésű szláv szó különböző változataiból származik. Ha Csongrád vagy Nógrád nevében talán nem is, de Visegrád esetében bármely ma élő magyar érzi a helynév szláv eredetét. A vegyesen lakott területeken különösen a nagyobb helységek olykor több nevet is kaptak. Nagy szlavistánk, Kniezsa István foglalta néhány évtizede szabályokba a párhuzamos helynévadás hazai gyakorlatát. Az erdélyi Nagyszeben, a fontos szász város német neve Hermannstadt, román neve pedig Sibiu. Kolozsvár románul Cluj, németül Klausenburg (a Kolozs tő mindegyik változatban benne van). A szlovákiai Igló szlovák neve Spišská Nová Ves, németül Zipserneudorf, vagyis Szepesújfalu, csak egyszerűen mindegyik nép lefordította a maga nyelvére. Székesfehérvár németül Stuhlweissenburg, szlovákul Stolny Belehrad, ami megint szó szerinti fordítás. De vannak teljesen eltérő névalakok is (az előbb említett magyar Igló is ilyen). Esztergom németül Gran, szlovákul Ostrihom. Vagy, hogy még eltérőbb alakokat idézzünk: Győr németül Raab, szlovákul Ráb, Pécs németül Fünfkirchen (a latin Quinque ecclesiae alak lefordítása), és ugyanígy szlovákul Pátikostolie, csehül meg Petikostoli. Vagy, hogy más példát is vegyünk: Újvidék szerbül Novi Sad – van, aki nálunk is inkább így mondja, illemtudásból talán? –, németül Neusatz; mindhárom elnevezés a telepítésre utal. A névsort még hosszan lehetne folytatni, mondjuk Szombathely Steinamanger német nevével, vagy az ismertebb SopronÖdenburggal. Mindenki a maga nyelvén Mint láthattuk, nemcsak a mai határokon túl lévő helységnevekről van szó, hanem a mai Magyarország területén találhatókról is. A történeti Magyarország vegyes nemzetiségi összetételénél fogva teljesen természetes, hogy a fővárosnak is sokféle neve volt: Buda mellett a német Ofen, a szerb Budim, a szlovák Budin az ismertebbek. A


jelenség tulajdonképpen érték is, mert történelmi, kultúrtörténeti, településtörténeti tények összegeződnek ezekben a változó nevekben. Nyilvánvaló, hogy ezeket a különböző névalakokat a történeti Magyarországon vegyesen használták, egy íratlan szabály azonban volt: mindegyik a maga nyelvén a saját névalakját használta, a magyar tehát Pozsonyt mondott például, a német Pressburgot, a szlovák Preáporokot vagy később Bratislavát. És ezt akkor mindenki egészen természetesnek tartotta. Ezt, a részben amúgy is meglévő gyakorlatot kellene általánossá tenni. Magyar nyelven mindig a megfelelő magyar névalakot használni, más nyelven az annak megfelelőt, teljesen függetlenül attól, hol fekszik ma az illető helység, milyen szuverenitás alatt. Ennek ugyanis ehhez a gyakorlathoz semmi köze – hacsak nem tudom rosszul –, hogy a magyarok eddig még nem foglalták el soha Párizst, de még Drezdát sem, vagy még csak rövidebb ideig sem tartották megszállva. És ugyanígy természetesnek tartom, hogy szlovák szövegben Békéšska Čabáról légyen szó, németben pedig mondjuk Kronstadtról. Hiszen, ha következetesek akarnánk lenni abban, hogy mindig a mai hivatalos nevet használjuk, bármilyen nyelven is beszélünk vagy írunk, akkor netán oda juthatunk, hogy Ady, versét is így kellene mondani: „Szabad-e Devínnél betörnöm új időknek új dalaival?”. Karikatúrának tűnik, pedig nincs is olyan messze a Budavár-Plataia cserétől, azt pedig akkor komolyan kellett venni. Nyilván más a helyzet, ha olyan nyelvről van szó, amelyben nincs saját nyelvi helynévalak. Pozsonyt franciául talán még lehet Presbourg-nak írni (Párizsban van egy rue de Presbourg), ha történeti szövegről van szó, de angolul mindenképpen Bratislavát kell írni, saját angol nyelvű kiadványainkban is. Történeti munkák amúgy is szoktak helynévmutatókat tartalmazni, ezekben természetesen minden névformát meg kell említeni. Beszélgetésben és leírt, nyomtatott szövegben azonban mindenképpen a régi gyakorlatot tartanám helyesnek: minden helynevet a megfelelő nyelv szokása és a maga kora szerint írni. Ha mi is megtesszük, és mások is (ahogy vannak, akik megteszik), mindjárt kevesebb vitánk lesz szomszédainkkal.


1. Horthy Miklós és Magyarország német megszállása SIPOS Péter Horthy Miklós és Magyarország német megszállása 1943. április A kormányzó az ausztriai Klessheimben 1943 áprilisában Hitlerrel folytatott megbeszélése után bizalmas körben kijelentette, hogy „nem akarja többé látni azt az örült szobafestőt”. Az indulatos kitörés is kifejezte, hogy Horthy és Hitler viszonya korántsem volt bensőséges. A tengellyel szövetségben álló kisebb államok vezetői közül Hitler sokkal szívélyesebb kapcsolatokat tartott fenn Gustaf von Mannerheim finn tábornagy hadseregfőparancsnokkal, Ion Antonescu román tábornagy államvezetővel, vagy akár III. Borisz bolgár cárral. A német vezér és kancellár azonban tisztában volt azzal, hogy Magyarországon Horthy nélkül vagy éppen ellenére semmi sem történik. Ezért őt tekintette a birodalom számára előnyös német–magyar viszony kulcsemberének. Hitler számára 1943-ig nem okozott különösebb gondot, miképpen biztosítsa Horthy szövetségi húségét. 1938–1941 között elsődleges eszközként a kormányzó megnyerésére a trianoni békében elcsatolt területek részleges visszajuttatását vagy az erre vonatkozó ígéreteket alkalmazhatta. A visszaadható territóriumok a Bácskával elfogytak, s a további magyar igények beleütköztek a többi csatlós ország, elsősorban Románia érdekeibe. Viszont 1941 júniusától Horthy Németországban látta azt az erőt, amely megmenti hazáját a bolsevizmustól. Ez a remény további területi nyereségek kilátása nélkül is elegendő volt ahhoz, hogy Horthy megbízható partner maradjon. 1942 késő őszétől azonban El-Alamein, Sztálingrád és Észak-Afrika már érzékeltette, hogy a háborúban fordulat bontakozik ki az angol–amerikai–szovjet koalíció javára. Horthy ez időtől mindinkább Nagy-Britanniától és az Egyesült Államoktól remélte, hogy a szovjet befolyást távol tartják nemcsak Magyarországtól, hanem az egész térségtől, amelyet – vélekedett – nem engedhetnek át Sztálinnak. Nem tartotta reménytelennek azt sem, hogy a nyugati hatalmak támogatásával a visszaszerzett területek vagy azok jelentékeny része meghatározható egy Hitler utáni Európában is. Bizakodását erősítette, hogy Olaszországban a „kiugrás” után helyén maradt a dinasztia, és a kormányzat élére az uralkodó bizalmi embere került. A német vezetés tudatában volt annak, hogy az 1943-as esztendő Horthy Miklósa már nem azonos a korábbi évek hűséges szövetségesével. Hitler éppen az 1943 második felében bekövetkezett olaszországi fejleményekből vonta le azt a tanulságot, hogy Horthyt – és vele együtt Magyarországot – csak erőszakkal tarthatja meg a tengely kötelékében. Célja áprilishoz képest nem módosult – a Kállay-kabinet helyébe egy új, teljesen megbízható, feltétlenül és szolgaian némethűségű kormányzat. Nem változott a német Magyarországpolitikának azon sarktétele sem, hogy a rezsimváltás a birodalom számára a legtöbb hozammal és a legkevesebb ráfordítással Horthy közreműködésével és jóváhagyásával valósítható meg. A tavaszi klessheimi találkozón azonban kiderült, hogy a kapacitálás és az érvelés önmagukban hatástalanok. Ezért német részről szükségesnek tűnt, hogy új módszert iktassanak be a Hitler–Horthy-viszonyba: a kormányzót kényszeríteni kell a vezér és kancellár követeléseinek maradéktalan teljesítésére. A presszió súlypontját – a koncepció szerint – az 1943 szeptembere óta érlelt Margarethe-terv megvalósítása, Magyarország német megszállása alkotja. Horthy pedig az occupatio bellica nyomasztó árnyékában nyilván sokkal készségesebb alanya lesz a rábeszélésnek, mintha ellenszegülés esetén csak újabb argumentumokkal és nem a Führer hadosztályaival vetne számot. Ezért határozta el Hitler 1944. március 15-én, miután Himlerrel és Ribbentroppal tanácskozott, hogy március 18-ra megint Klessheimbe rendeli Horthyt. Nem invitálásról, hanem ultimátumról volt szó, hiszen más időpontot nem is kínált… A kormányzó még aznap a késő esti órákban a budapesti német követ révén tájékoztatást kapott a vezér és kancellár óhajáról. Klessheim, 1944. március 18. A meghívás kézhezvétele után Horthy választhatott – utazik, vagy nem tesz eleget Hitler kívánságának. Kállay miniszterelnök az elutasítást tanácsolta. Ghyczy külügyminiszter és Csatay honvédelmi miniszter nem foglalt egyértelműen állást. Annál inkább megtette ezt Szombathelyi vezérkari főnök, aki végül meggyőzte az államfőt, jobban teszi, ha elmegy Klessheimbe. A vezérezredes döntő érve az volt, hogy csak Horthy, és ő is csupán ott veheti rá Hitlert arra, engedélyezze végre a keleti fronton lévő magyar csapatok hazahozatalát.


A magyar katonai és politikai vezetők ugyanis azzal hitegették magukat, hogy Hitler tárgyalni akar velük; Csatay még egy listát is magával vitt a magyar katonai sérelmekről, amelyeket szóba kívánt hozni a megbeszéléseken. Figyelemre méltó tény, hogy Horthy a meghívás elfogadásának vitájába nem vonta be a kormánynak a miniszterelnök után legtekintélyesebb tagját, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztert. A brit külügyminisztérium március 26-án megfogalmazott véleménye szerint, amennyiben Horthy nem kívánt beleegyezni a német tervekbe, eleve nem fogadta volna el Hitler meghívását. Edmund Veesenmayer a magyarországi helyzetről és a teendőkről 1943 decemberében készített jelentésében szintén számot vetett azzal az eshetőséggel, hogy Horthy nem tesz eleget egy újabb meghívásnak. „Abban az esetben… fennáll annak a lehetősége, hogy a birodalom egyik vezető személyisége keresse fel Horthyt, s ebben baráti oldalról elsősorban Göring birodalmi marsall és Himmler SS birodalmi vezető nevét említették.” Számításba jöhetett még Ribbentrop külügyminiszter vagy Keitel vezértábornagy, a véderő főparancsnokságának főnöke, akik 1942 januárjában már jártak küldetésben Magyarországon. Nyilván bárki is lett volna Hitler megbízottja, ugyanazokat a követeléseket tolmácsolja Budapesten, amelyekkel Horthy Klessheimben szembesült, és a német hadsereg megszállja az országot. Csakhogy a kiutazás elvetése már önmagában véve is az ellenszegülés üzenetét tartalmazta volna. Nem szólva a teljesen más tárgyalási pozícióról a hazai környezetben, ahol a sorsdöntő órákban a politikai és katonai vezetőkkel megmaradhatott volna Horthy kontaktusa. Ennek híján viszont a nem németbarát miniszterek, tábornokok is csupán tétován, tanácstalanul ődöngtek, nem lévén mód nemhogy a felkészülésre, de még a rögtönzésre sem az államfő és Legfelsőbb Hadúr távollétében. Horthy a kiutazással ugyan számottevően szűkítette mozgásterét, de még mindig többféle módon reagálhatott Hitler azon közlésére, hogy csapatai bevonulnak Magyarországra. A német fél nem hagyott semmiféle kételyt abban a tekintetben, hogy milyen lépést vár a kormányzótól: a teljes beleegyezést, amit az előre megfogalmazott nyilatkozat aláírásával és publikálásával bizonyíthatott volna a nyilvánosság számára. Válaszolhatott volna Horthy az abszolút elutasítással, amit lemondásával demonstrálhatott volna. Avagy nem mond ugyan le, de teljesen visszavonul a közügyektől, felfüggeszti államfői tevékenységét, beleértve a hadúri jogok gyakorlását is. További változatként kínálkozott az a megoldás, hogy deklaratíve és formálisan ugyan nem adja beleegyezését a megszálláshoz, de a helyén marad, gyakorolja kormányzói jogkörét, abban a reményben, hogy a német kívánságok teljesítésével esetleg elejét veheti a követelések eszkalációjának, sőt idővel elérheti a magyar szuverenitás teljes helyreállítását. Horthy ugyan első felháborodásában a második megoldáshoz, a lemondáshoz kívánt folyamodni, de a harmadik, esti találkozóján Hitlerrel, közvetlenül elutazása előtt, úgy döntött, hogy bár nem ír alá semmiféle nyilatkozatot, mégis a helyén marad. A német véderő főparancsnokságának hadinaplója szerint az esti zárótanácskozást követően Horthy kijelentette, hogy „most teljesen és egészen megértette a Führer szándékait, és ezért elfogadja követeléseit”. Szó szerint így tájékoztatta a véderő vezetési törzsének helyettes főnöke március 19-én éjszaka a megszállási hadművelet irányító délkeleti főparancsnokot és a többi érintett német szolgálati szervet. Kállay: visszavonulás A magyar fővárosba való visszaérkezése után Kállay a fentebb említett harmadik változatot javasolta a kormányzónak. Kérte, hogy teljesen vonuljon vissza az ügyek vitelétől, ne írjon alá semmiféle kinevezési okmányt vagy bármilyen egyéb államiratot, ne éljen hadúri jogaival sem. Horthy ezt ugyan nem fogadta el, de megpróbálta menteni, ami még menthető. Visszautasította Imrédy Bélát, a német vezetés első számú miniszterelnök-jelöltjét és Sztójay Döme berlini magyar követ mellett döntött. A tábornok-diplomata vezetésével egy ügyvivő jellegű hivatalnok-kormányt kívánt kinevezni. Tervét azonban a német fenyegetések hatására feladta, és március 23-án az alkotmányosság ismérveinek teljesen megfelelő koalíciós politikai kormányt hagyott jóvá, amelynek tagjai hagyományos esküt tettek előtte. Csak a közjogban verzátus szakemberek figyeltek fel arra, hogy az eskütételnél nem volt jelen zászlósúr, és az eskütétel után Horthy nem fogadta külön kihallgatáson szokás szerint a minisztereket. Az meg éppen titokban maradt, hogy a török és a svájci követet a kormányzó utasítására bizalmasan tájékoztatták a kormány megalakulásának „valódi körülményeiről”. A magyarországi közvélemény, a közigazgatási apparátus, a fegyveres testületek stb. számra viszont az volt a mérvadó, hogy a kormányzó hozzájárulásával sorra jelentek meg olyan manifesztációk, amelyek egyértelműen kifejezték bizalmát a kormányban. A Magyar Élet Pártjának (a „kormánypárt”-nak) április 1-jén tartott értekezletén Lukács Béla pártelnök hangsúlyozta, hogy az utat a kormányzó mutatja, „őt kell követni, az ő szavára kell ügyelni”. A következő napon megjelent hivatalos kormánynyilatkozat szerint szükség van minden nemzeti erő összpontosítására a nemzet önvédelmi harca érdekében, mert „ez az akarata a legelső magyar embernek, a Magyar Királyság Főméltóságú Kormányzójának”. Május 24-én Sztójay miniszterelnök kormánya parlamenti bemutatkozása alkalmából felszólította a nemzetet, kövesse a kormányzót, és engedelmeskedjék az általa megbízott kormány útmutatásainak. 46 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Államfői jogok gyakorlása Horthy 1944. március 19-e után nem csupán a kormány tagjait nevezte ki, hanem teljes körben gyakorolta államfői jogait. Az illetékes miniszterek előterjesztésére kinevezett többek között államtitkárokat, főispánokat, főpolgármestert a főváros élére, egyetemi és főiskolai tanárokat stb. Számos alkalommal adományozott Signum laudis-t, más kitüntetéseket, valamint kormányfőtanácsosi és egyéb címeket. Horthy szükégesnek tartotta, hogy a nyilvánosság előtt bizonyítsa, minden rendjén van Hitlerhez fűződő kapcsolataiban. Ezért küldte el április 20-án a szokványos születésnapi üdvözlő táviratot, és nem feledkezett el május 1-jén, a „német munka ünnepén” sem a gratulációról. A fontosabb rendeletek és törvények előzetes láttamozásának jogával Horthy változatlanul élni kívánt. Április 23-án kormányzói kegyelmet kaptak mindazok, akiket a „nemzeti irányú politikai mozgalommal, ill. törekvéssel összefüggésben elkövetett politikai bűncselekmény miatt” ítéltek el. Az amnesztia egyértelműen a nyilasokra vonatkozott. Horthy a német megszállást követő hónapokban több alkalommal is megjelent a nyilvánosság előtt. Április 8-án meglátogatta a fővárosban a bombatámadástól sújtott kerületeket, felkeresett egy kórházat is. A humánus cselekedetnek az adott pillanatban politikai jelentősége volt, mert cáfolta azokat a városszerte elterjedt pletykákat, melyek szerint fogoly, akit házi őrizetben tartanak a budai Várban. Hasonló célt szolgált részvétele május 12-én az új magyar harceszközök hajmáskéri bemutatóján. Június 12-én megszemlélte a Hadiakadémiát, június 18-án pedig részt vett a 76. születésnapja alkalmából adott tábornoki ebéden. Mindez arra vall, hogy deklarálni kívánta, hadúri jogainak is teljes birtokában van. Ismételten kísérletet tett arra, hogy katonai kérdésekben érvényesíteni tudja akaratát a német kívánságokkal szemben. Latolgatta a honvéd főparancsnoki tisztség helyreállítását, halogatott egyes nyilvánvalóan német érdekeket szolgáló kinevezéseket, feltartóztatta magyar alakulatok, így az 1. lovashadosztály, hadialkalmazását német szempontok szerint. Végül azonban minden vitás kérdésben visszavonulásra, ideig-óráig védelmezett álláspontjának a feladására kényszerült. Hasonlóan kudarcot szenvedtek azon törekvései, melyekkel legalább fékezni kívánta a mind erőszakosabb német gazdasági penetrációt. Május 22-én a miniszterelnökhöz intézett kormányzói kéziratban tiltakozott az ellen, hogy földbirtokok, mezőgazdasági üzemek, ipari, kereskedelmi vállalatok, ingatlanok, épületek, termelőeszközök „idegen hatalom” birtokába kerüljenek. Felszólította a kormányt, hogy minden ilyen esetben kérje ki beleegyező határozatát. Eredménnyel azonban ez a lépése sem járt, tehát végső soron nem igazolódott be azon reménye, hogy helyén maradásával megóvhatja az ország szuverenitásának legalább a törmelékeit. A „zsidórendeletek” Horthy a német megszállás után egyetlen esetben mondott le előzetes szentesítési jogáról. Sztójay az 1944. március 29-i minisztertanácson bejelentette: „a Kormányzó úr Ő Főméltósága az összes zsidó rendeletekre vonatkozólag szabad kezet adott az ő vezetése alatt álló kormánynak, és azok tekintetében nem akar befolyást gyakorolni.” Holott a kormányzó már ekkor teljes mértékben tisztában volt azzal, hogy mit jelent a zsidókérdés „végső megoldása”. Ha előbb nem, akkor 1943 áprilisában Klessheimben Hitler és Ribbentrop kijelentései kétségtelenné tették, hogy a deportálás egyértelmű a zsidók elpusztításával. A kormányzó sorsára hagyta a zsidó vallású magyar állampolgárok túlnyomó többségét, ezért osztoznia kell a felelősségben végzetükért. Igaz, nem járult hozzá ahhoz, hogy a fővárosi zsidóságot is haláltáborokba szállítsák. Több más, német befolyás alatt álló országban az államvezetés a zsidóság egy tömbjét szintén afféle „zálognak” tekintette, amelyet nem szolgáltattak ki a németeknek. Így jártak el Romániában, Franciaországban, Bulgáriában és Szlovákiában is. Mindezen a tények fényében kell értékelni a kormányzó szerepét a német megszállás első hónapjaiban. A legendákat is.

2. Képek



1. Zsidó munkaszolgálat a Holocaust éveiben HANÁK Péter Zsidó munkaszolgálat a holokauszt éveiben* Az 1939 nyarán bevezetett munkaszolgálat a honvédség kiegészítő szervezetének számított. Amint a honvédelmi minisztérium megfogalmazta, „a közérdekű munkaszolgálat bizonyos mértékig a katonai szolgálatot hivatott pótolni, amennyiben elsősorban a katonai szolgálatra igénybe nem vettek nemzeti és katonai szellemű nevelését és fegyelmezését szolgálja”. Ez a munkaszolgálat még nem volt kifejezetten büntető, sem túlnyomóan zsidó fellegű. Szervezete és kezelése nem sokban különbözött a honvédségétől, csak tagjai nem fegyverrel, hanem ásóval-lapáttal vitézkedtek. S ámbár a németek villámháborús sikerei jócskán kiélezték a hazai jobboldaliak antiszemita radikalizmusát, és ámbár a munkaszolgálatban is előfordultak egyes kilengések, egészében véve a jogállamiság és az önkény kompromisszuma egy jó másfél éves átmeneti időszakban, egészen Magyarország hadba lépéséig fennmaradt. * A Bárdossy-kormány háborús felkészülése, majd az ország hadba lépése súlyos csapást mért a zsidó munkaszolgálatosokra. A szervezet irányítása fent és lent rasszista megszállottak kezébe került. 1941 tavaszától a megkülönböztetés és a megalázás, a diszkrimináció és a destrukció vált a munkaszolgálat rendező elvévé. A bánásmód minden vonalon megkeményedett: a kegyetlenkedés uralkodott el. A szervezetet többé nem kezelték a honvédség kiegészítő részének. A zsidók nem viselhettek honvéd egyenruhát, hanem saját civil ruhájukban kellett járniok. 1941 májusától a sárga karszalag viselése fokozatosan kötelezővé vált. Rohamosan romlott az élelmezés, ugyanakkor a csomagküldést megtiltották, élelmiszer vásárlását, de még elfogadását is szigorúan büntették. Munkaszolgálatos legfeljebb havonta egyszer fogadhatott látogatót, szabadságra csak kivételesen mehetett, levelezését szigorúan cenzúrázták. A levelek elkobzása a lelki kínzások kedvelt eszköze lett. Megindult s elharapózott, amit addig a jogállamiság köteléke visszatartott, a munkaszolgálatosok likvidálása. Visszaemlékezések, tanúvallomások megrendítő képet rajzolnak a frontra küldött munkaszolgálatosok szenvedéseiről. Utat, erődítést, bunkert építettek, lőszert, hadianyagot, élelmet szállítottak – hóban-fagyban, lenge ruhában, lyukas bakancsban, sovány koszton. Napirenden volt a kéz- és lábfagyás, a fagyhalál, a tüdőgyulladás, a végkimerülés. Zsidó munkaszolgálatosok pusztításának kedvelt formája volt az aknaszedés, amihez nemcsak a képzettség, de a felszerelés is hiányzott. Joggal adta Karsai Elek kétkötetes okmánygyűjteménye címéül: „Fegyvertelen álltak az aknamezőkön”. Az 1941 végén és 1942-ben frontra hajszolt századokból csak töredék jött vissza. A 401-es századból csupán 28 ember (vagy ember formájú roncs, 80-90 fő éhenhalt, 120-at pedig kivégeztek. Bátyám századából mindössze 17-en maradtak meg, és ő, aki orvos létére kedvezőbb helyzetet élvezett, súlyos betegen érkezett meg. Összefoglaló adatok szerint a szovjet frontra küldött 50 ezer munkaszolgálatosból csupán 6-7 ezer került haza. Számos dokumentum bizonyítja, hogy a fronton – és gyakran a hátországban is – kiterjedt a bírói ítélet nélküli kivégzés, magyarán szólva: a gyilkolás. Ezt gyakran előzte meg fizikai kínzás, még gyakrabban éheztetés. A reggeli többnyire cukor nélküli cikóriakávé volt, délben üres leves, némi szárított konzerv („dörgemüze”), este konzerv, szalonna, hagyma, és egész napra fél kiló kenyér. Szombathelyi Ferenc, vezérkari főnök állapította meg, hogy a zsidókérdés ilyen „megoldása” katasztrofálisan hatott a hadseregre is. Az emberi értékek devalválódtak. „A kegyetlenségből hazaszeretet lett, az atrocitásokból hősiesség; a korrupcióból erény… A fegyelem kétféle lett. Egy a zsidókkal szemben, ahol minden szabad volt és egy másik fegyelem, ahol a szabályzatoknak megfelelően kellett volna cselekedni. Természetesen ez utóbbi nem sikerült. Így az egész hadseregnek a fegyelme alá lett ásva, parancsnak, ha zsidó ügyekben történt, nem engedelmeskedtek, hanem egyenesen szabotálták. Zsidókat nem mertem hazarendelni a harctérről, mert ezeket útközben eltüntették… Felszólításra vagy sürgetésre méltatlankodtak, hazudtak, mindez pedig erény volt és magasabb hazafiságszámba ment…” Kár, hogy az egykori vezérkari főnök ezeket a konzekvenciákat csak a háború után, a bíróság előtt vonta le. * 1942 márciusában Bárdossyt Kállay Miklós váltotta fel a miniszterelnöki poszton. Kállay nem volt feltétlen németbarát, de kezdetben nem változtatott elődje irányvonalán. Áprilisban megindította a 2. magyar hadsereg kiszállítását a frontra – félszáz ezer zsidó munkaszolgálatossal együtt. Tragikus sorsukat már említettem, most ehhez hozzátehetem: hosszú hónapokig a hazai századok helyzetében sem mutatkozott kedvező változás, még 49 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

akkor sem, amikor szeptemberben nagybaczoni Nagy Vilmos került a honvédelmi minisztérium élére. Az új miniszter nyilatkozatai irányváltást ígértek. Hosszú évek után az ő szájából hangzott el először az „emberiesség” szó: „szándékunk az, hogy ezt a kérdést [zsidókérdést] a törvény és az emberiesség szellemében oldjuk meg… A bevonultak ne tekintsék ezt a munkásszázadba való bevonulást megalázásnak. Ez honvédelmi szolgálat, ez kötelező mindenkire… Viszont azonban legyenek meggyőződve arról is, hogy a parancsnokok olyan beosztottaknak tekintik őket, akikről ők emberségesen és tisztességesen gondoskodni tartoznak.” Ezt a szellemet öntötte jogi formába a miniszter 1943. márciusi rendelete „a hátországban alkalmazott zsidó munkaszolgálatosokkal való bánásmódról”, amely az önkényt, a kegyetlenkedéseket akarta felszámolni, s a rasszista elemeket fékezni-fegyelmezni. A szándék egyelőre szó maradt. 1942 őszét a keretlegénység kegyetlenkedése, a tisztikar alig korlátozott önkénye árnyékolta be. * Remélem, nem vétek a történetiség szelleme ellen, ha ezen a ponton személyes élményeimet is beiktatom az elbeszélésbe – nem azért, hogy a zsidóság kozmikus panaszfalát még fél négyzetméternyi bejegyzéssel bővítsem, hanem, hogy az általánosat az egyedivel színezzem. 1942 októberében vonultam be Mohácsra, a IV/1 munkaszolgálatos századhoz. Egy tágas, szellős és koszos hombárban helyeztek el bennünket, amely a napsütéses kora őszben kellemes, egészséges, utóbb, a zimankós novemberben fölöttébb kellemetlen volt. Utász kiképzést kaptunk, a Mohács-szigeten és a Dunán, ami ugyan nagyon kimerítő volt, de azért érdekesnek, még szórakoztatónak is nevezhetném, ha nem tette volna ellenszenvessé a sok oktalan fenyítés, s még inkább az a sok megalázás, amely leginkább bennünket, értelmiségieket ért a keretlegénység többsége, az urak cselédjéből most szemétdombi hatalomra jutott csőcselékemberek részéről. Hamarosan rá kellett jönnünk, hogy a megalázás nem csupán egykor megalázottak bosszúja volt, hanem egy made in Germany pszichológiai manőver része: permanens megalázás a zsidóság, főleg az értelmiség önbecsülésének, ellenállásának megtörésére, hogy törődjék bele a reá váró pária sorsba, rosszabb esetben a megváltó Endlösungba. Fagy, fáradtság, az önvesztés szenvedései törtek ránk a téli hónapokban, amelyeket a baranyai Palotabozsokon pályafenntartási munkákkal, és a vajdasági Szenttamáson családiház-építéssel töltöttünk. A csaknem állandó hideg-lét, a sok kilométeres ki- és bevonulások, az étkezés nélküli hosszú munkaidő, s utána az önkényes és szeszélyes fegyelmezés a sivár körletekben – nagyon megviselt bennünket. A helyzet csak 1943 tavaszán kezdett valamelyest javulni. Főként a tavasz, a kedves erdélyi táj, Marosvécs hozta a könnyebbülést, no meg a reptérépítési munka a reptérépítő parancsnokság emberibb legénységének felügyelete alatt. Valószínűleg közrejátszott a változásban a Kállay-kormány óvatos irányváltása és Nagy Vilmos miniszter működésének hatása is. Ámde az volt a tapasztalatunk, hogy századparancsnoki szinten vagy a keret hangadói körében alig érvényesült a felső vezetés irányvonala. Ezt a magam bőrén is megtapasztaltam 1943. július 9én. Ezen a forró nyári napon a repülősök törzsőrmesterétől megtudtam, hogy az angolszászok partra szálltak Szicíliában. Túláradó örömmel rohantam a körletbe, az uradalmi istállóba, és ordítoztam: „Vége! Végük! Az angolok partra szálltak Olaszországban!” Pechemre éppen ott tartózkodott a legvérengzőbb altiszt, aki azonnal elcsípett, eltángált, és mint hazug rémhírterjesztőt, kihallgatásra rendelt. Ezt maga a századparancsnok, Orbán százados tartotta. Megállt előttem, és gúnyos dühvel kérdezte: „Te hazudozol? Te nekik drukkolsz?” – és feleletet sem várva nádpálcájával a fejemre húzott: „Szóval te az ellenség győzelmének örvendsz? Mi?” – „Százados úr, alássan jelentem, igen.” „Mi az, hogy igen?” –”Alássan jelentem, én a fasiszták győzelmének nem drukkolhatok. Az a mi halálunk.” – „A tietek? Hát kik vagytok, mik vagytok ti?” – „A mienk – tettem hozzá –, magyaroké és zsidóké.” Ötven év után is azt hiszem, életem legbátrabb tette volt ez. Zuhogtak a szitkok és a pálcaütések. Az ítélet három hét esti fogság volt a juhakolban, minden harmadnap böjttel. A juhakol nem zavart, jól megvoltam a birkákkal, de a böjt kemény dolog volt, még ha ezeken a napokon hoztak is ételt a bajtársak. Egyik éjjel aztán kiszöktem a kastély gyümölcsösébe, a Kemény báróéba, és teleraktam a hasam és a nadrágom aranyranet almával. Az eset kitudódott. Újabb kihallgatás, verés, büntetés. Ámde ezt a báró valahogyan megtudta, és egy láda almát küldött az éhes muszosoknak. Orbán százados fojtott dühvel hozatta le a ládát, és – a báróval ujjat húzni nem mervén – eme szavakkal osztotta szét: „Disznók! A kegyelmes báró úr küldi, mert kedveli az állatokat. Itt van, zabáljatok.” Ezzel felrúgta a ládát. Az almák szanaszét gurultak, mi meg marakodva szedegettük össze őket. Ettől kezdve a keret pribékjei kiszúrtak engem és velem. De meg kell mondanom, titkos védelmezőim is akadtak a jólelkű parasztfiúk között.


Tényleges javulást voltaképpen 1943 őszétől észleltünk. Ekkor Hajdúböszörménybe helyezték át a századot, rendes házaknál laktunk, volt kimenő, szabadság, csaknem előzékennyé vált a bánásmód. Vagy inkább: a szeszélyes szigort a nemtörődöm lazaság váltotta fel. De ezek az aranynapok hamar véget értek. 1944 januárjában a frontra vezényeltek bennünket. A Kárpátok hegyi községeiben, ruszinok között éltünk, az utakat, a szorosokat aknáztuk alá, ami nem volt veszélytelen munka. Sokakat a szétrobbanó kövek sebesítettek meg, másuk az aknákba zuhantak, illetve nem tudtak belőlük időben kimászni. Március után, aztán a felügyelet is szigorodott, a hang is. Ismét a verés és a kínzás harapózott el, amit némiképp enyhített, hogy augusztusban megindult a fejvesztettnek mondható visszavonulás. Jól emlékszem október 15-re. Langyos vasárnap volt, délelőtt mostunk a Ljuta folyóban, fürdőztünk, és még napoztunk is, amikor kora délután sürgés támadt. Betereltek, és valósággal bezártak bennünket a bohémnek nem nevezhető padlásszobába. A körletet egész szokatlan módon fegyveres őrség vette körül. Éjszaka a suttogó szájak távírdája adta tudtul a nyilas puccs hírét. Ezzel kezdetét vette a végjáték – az Endspiel –, amely sok esetben a tragikus Endlösungba torkollott. A mi századunkat novemberben Németországba vitték, egészen pontosan: deportálták. És onnan csak nagyon kevesen, a megnyomorítás tanúi jöttek vissza. Ezt a végjátékot azonban én már nem vártam meg. Két sikertelen kísérlet után, egy vészjósló hadbíróság árnyékában, harmadszorra sikerült a szökés: 1944. október 25-én, egy Ungvár alatti kis magyar faluban csendesen elváltam a századtól, a kényszermunkától, a régi világtól. Ezt a vakmerő elhatározást nem a későbbi történész racionális helyzetértékelése, hanem a menekülés riadt ösztöne sugallta. * Mi volt a munkaszolgálat létrehozásának, működésének és eltorzulásának belső logikája? Amint a bevezetésben utaltam rá, a munkaszolgálat a második zsidótörvény (1939: IV. tc.) és a vele összefüggő honvédelmi törvény (1939: II.), a tételes jogszabályon alapuló emberi jogfosztás logikus következménye volt. Ebben a sajátos minőségben a jogállam és a tekintélyuralmi állam, a zsidó létvédelem és a diszkrimináció kompromisszumát szándékozott megvalósítani. Születésének eme ambivalenciája magában hordozta felnövekedésének ellentmondását: az országos munkaszolgálat és a helyi egységek jellege, belélete mindenkor a jogállamiság és az önkényuralom párbajának állásától, közvetlenül a közép- és alsószintű vezetés beállítottságától, közvetetten pedig a Németországhoz fűződő viszony és a világháború forgandóságától függött. A kiválasztás, a szemlélet és alkat sokfélesége természetesen teret engedett az emberiesség és a törvényesség szellemének megőrzésére, a humánus bánásmódra is. Igen, voltak emberséges parancsnokok, együtt érző altisztek, nem is kis számban, sőt a német megszállás után éppen a munkaszolgálat kereteit használták fel sok helyütt a zsidómentésre, amiről még ilyen rövid előadásban is nagy elismeréssel kell megemlékeznünk. De a humánus példák még élesebb háttérül szolgálnak a zöm megvadult rasszizmusának riasztó képsorai mögött. De hát mi motiválta a parancsnoki gárda nagy részének rasszizmusát? Nyilván az érdek: pozíciók szerzése, a vagyoni és hatalmi redisztribúcióban való részesedés. Nyilván: az opportunizmus, helyezkedés a győztesnek látszó hatalom oldalán. Nyilván: örökölt rokonszenvek és ellenszenvek a hajdani dzsentri kései lumpen elemei és egyes német csoportok részéről. De mindezek a motívumok értéküket, időszerűségüket, vonzerejüket vesztették 1944 őszén. Akkor mi maradt meg, mi mozgatta a katasztrófába zuhanó, sőt, a katasztrófát jócskán túlélő nemzedéket? Azt hiszem: a gyűlölet, az örökölt, az indoktrinált ellenségkép, amely szadista indulatokat mozgósított a rossz vagy romlott jellemekből, amely bűnbakot talált saját hibái, bűnei áthárítására. Mert világosan kell látnunk: a Németh László által meghirdetett „minőség forradalma” a fasizálódó Közép-Európában kétértelmű utópia maradt, és csak a valósághozadéka, a csőcselék lázadása lett egy kontraszelektív mobilitás végeredménye. És ez az irracionális gyűlölség ötven évvel ezelőtt is, a zsidóság sorsának döntő pillanataiban is, éppen olyan fontos, olykor még fontosabb tényezőnek bizonyult, mint a realitásérzék, mint az érdekracionalitás, mint a humánum. Ez bizony keserves tapasztalat. Az ítélet, még a virtuális és a szimbolikus is, elmaradt. Katarzis nem volt. Tanulság nincs. Szerkesztőségünk az év folyamán több cikket szeretne közölni az 1944. év eseményeiről. A jelen szöveg az 1994. április 5–7-én Budapesten rendezett holokauszt-konferencia egyik előadása volt. (A szerk.)

2. Képek






1. A katolikus iskolák történetéhez, 1945-46 KOVÁCS Éva A katolikus iskolák történetéhez 1945–46 A modern kortól az oktatás – különösen a tömeges népoktatás – politikai kérdés is. Még inkább így van ez a politikai hatalomváltások idején. Az iskolákon keresztül „sulykolt” ideológia, az oktatás tartalma akarvaakaratlanul bevonja ebbe a „politizálásba” a diákokat és szüleiket csakúgy, mint a pedagógusokat és a különböző iskolafenntartókat. 1945-ben Magyarországon hatalomváltás történt, s ez nem hagyta érintetlenül az iskolákat sem. Csak idő kérdése volt, hogy a párt- és állami apparátusok mikor őrlik fel az iskolák addig még meglévő autonómiáját, s mikor vonul be a napi politika az iskola belső életének ellenőrzésébe. Az alábbi írás a katolikus egyház oktatási autonómiája érdekében 1945–46-ban folytatott harcát kívánja felvázolni, s megragadni azokat a pontokat, melyek a felekezeti oktatás felszámolásához elvezettek. Az anyagi bázis elvesztése „A hivatalos egyházi körök … általában defenzívában vannak a felszabadulás óta: üldözést nem szenvednek, s a demokráciát mint alapot elfogadják, de a készséges és támogató kedvű állam eltűnése, az egyházi birtokoknak egyik napról a másikra való felosztása, a közbiztonság hiányosságai s az egész közélet, mely alig van reájuk tekintettel, riadttá és bizalmatlanná tette őket” – írta Bibó István 1946-ban, A magyar demokrácia mérlege c. tanulmányában. A társadalomtudós remek pszichológiai érzékkel ráérzett arra a bizonytalansággal vegyes döbbenetre, mely 1945 után a hazai egyházak vezető köreiben meghatározóvá vált. Kiegészítette ezt anyagi helyzetük válságos állapota. A financiális nehézségek kialakulása a földreformra vezethető vissza. Az 1945 őszén rendezett első katolikus püspökkari konferencián Mindszenty József, esztergomi érsek a földreformrendelet kapcsán érzett csalódásának így adott hangot: „Az Egyházat természetesen nehéz helyzetbe hozta a hirtelen földreform, amelyet a szovjet főparancsnok rendelt el propaganda okokból, és hajtatott végre abban a brutális és ésszerűtlen formában, amely felborította az egész ország gazdaságát, tönkretett egész néprétegeket, és nehéz anyagi helyzetet teremtett intézményeink számára is… Az egyes püspökségeknek és egyházi intézményeknek meghagytak egyenként 100– 100 holdat. Ennek jövedelméből természetesen nem lehetett fenntartani sem a székesegyházat, sem a püspöki hivatalokat, még kevésbé a szemináriumokat. Anyagi támasz nélkül maradtak-a lelkipásztorkodás és az egyházkormányzat szervei, az egyesületek, a sajtó, az egyházi könyvkiadás stb. Előzőleg mindezeket az egyházi birtokok jövedelméből tartottuk fenn, az egész országot behálózó, nagy múltú és nagy értékű iskolarendszerünkkel együtt.” Az egyházi elkeseredést csak növelte, hogy az államosításkor kilátásba helyezett kártalanítás egyre késett: a kormányzat „… hanyag nemtörődömséggel kezelte a kártalanítás ügyét, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy súlyos helyzetbe hozza a keresztény egyházakat, elsősorban a magyar katolicizmust” – írta emlékiratában Mindszenty. Földbirtokainak elvesztése miatt a katolikus egyház iskolái az állam anyagi támogatására szorultak. A 2500/1945. sz. ME. rendelet 41. paragrafusában elrendelte, hogy a nem állami tanszemélyzet tagjai is ugyanolyan illetményben részesüljenek, mint állami alkalmazásban lévő társaik, a fenntartót iskolatípusonként megfelelő járulék fizetésére kötelezték. (A fenti összeget fizetéskiegészítő államsegélyként kaphatták.) Az iskolai vagyon elvesztésével és a kárpótlás elmaradásával azonban előállt az a helyzet, hogy a fenntartó által kinevezett tanárok illetményeiket akár teljes egészében is államsegélyből kapták. Ez anyagilag kiszolgáltatottá tette az intézményeket és fenntartóikat. A kárpótlás követelése és anyagi gondjaik hangoztatása jó ürügyet teremtett az egyházakkal szemben újabb vádak megfogalmazására, arra ti., hogy meg akarják akadályozni a demokratikus átalakulást, vissza akarják venni a szegény, nincstelen parasztoktól a számukra kiosztott földterületeket. A katolikus egyház és a pártok közötti viszony erősen megromlott Mindszenty 1945. október 18-i (választások előtti) körlevele nyomán, melyben az egyházfő újabb „totális zsarnokság” kialakulásának veszélyére hívta fel a figyelmet.


Ki tartja el az iskolákat? Az elmaradhatatlan államsegély ellenére is a felekezeti oktatás „rentábilisabb” volt állami társánál. Pénzes Baldvin adatokkal bizonyította az új Ember hasábjain, hogy az egyházi oktatás gazdaságosabb, mint az oktatás teljes államosítása lenne. Szerinte az állami fenntartású népiskolákra évente 34,7 millió forintot költöttek, míg az egyháziakra 30,8 milliót. (A hazai népiskolákból ekkor 2907 – kb. 40% – katolikus fenntartású, s összesen 65%-ot tett ki a felekezeti népiskolák aránya.) Hasonlóképpen kevesebbet költöttek az egyházi gimnáziumokra, polgárikra, óvónőképzőkre és egyéb oktatási intézményekre is. A szerző a dologi kiadások alacsonyabb szintjével, a szerzetesek illetményének a fenntartásra való fordításával, ill. a tanerők gazdaságosabb megoszlásával magyarázta a kedvezőbb gazdasági adatokat. Szerinte az iskolák államosítása katasztrofális helyzetbe hozná az államháztartást, hiszen csupán fenntartásuk 84,8 millió forint költségvetési többletet igényelne. 1946 őszén „sajtócsata” bontakozott ki a Szabad Nép és az Új Ember között, miután az egyház újra és újra felpanaszolta, hogy elmaradt a földreform idején beígért kárpótlás. Előkerült a sokat ismételt vád: „Az egyházi iskolákat az állam tartja el, anélkül, hogy komoly beleszólása lenne az oktatásba.” Az Új Ember válaszában az állami költségvetés forrására utalt: „A többi állampolgárral katolikusok is fizetnek adót.” Tehát – vagyonukat vesztve – nekik is részesedniük kell az újraelosztásból. Ez a részesedés azonban töredéke elvesztett vagyonuknak. A Szabad Nép még aznapi számában (1946. november 3.) megismételte vádjait: az állam tartja el az egyházi iskolákat, az a bizonyos „segély” szerintük 60 millió forintot tesz ki. Az iskolák fenntartásának nehézségeit fokozta az 1945 augusztusában megjelent kormányrendelet, amely kötelezővé tette minden fenntartó számára a 8 osztályos általános iskola kiépítését. Mindszenty hercegprímás tiltakozása 1945. október 2-án a miniszterelnök felé – mely szerint ez a rendelet csorbítja az egyházi iskolafenntartók autonómiáját – sikertelen maradt. Az iskola kiépítése egyházi vonalon is megindult, s az állami iskoláknál tapasztalható ütemben folyt. Az iskolák védelmében Az anyagi téren meginduló vádaskodások természetes módon hívták elő az egyház köreiben az iskolák elvételétől való félelmet. A katolikus iskolák fenyegetettség érzését elsőként Grősz József kalocsai érsek fogalmazta meg 1945. szeptember 30-án megjelent cikkében, mely „A magyar iskola is adja meg Istennek, ami az Istené!” címet viselte. 1945. október 17-én püspökkari konferencián határozták el, hogy iskolánként létrehozzák a Katolikus Szülők Vallásos Szövetségét, ezáltal biztosítva maguknak autonómiájuk megtartásáért folytatott harcukhoz a szülők támogatását. (A szervezetek 1946 májusától kezdtek ténylegesen működni.) A püspöki kar 1946. május 26-án nyilvánosságra hozott közös pásztorlevelében a „hitvallásos iskolákról és a hitoktatás szabadságáról” az alábbiakban foglalta össze a katolikus egyház iskolafenntartó jogának ideológiai alapjait: 1. Az egyház „évszázados tanítói és nevelői” hivatása elévülhetetlen jogot adott számára az oktatáshoz. E jog egyenesen Istentől, mint minden tudomány végső pontjától ered. 2. Az egyház joga összekapcsolódik a szülők jogával: nekik ugyanis joguk van arra, hogy saját vallásos felfogásuk szerint neveltessék gyermekeiket. 3. Az állam nevelési céljai is megvalósíthatók az egyházi iskolákba, „ha ez nem a totális államokban uralomra törekvő pártcél vagy egyeduralmat igénylő idegen világnézet”. 4. A katolikus iskoláztatás világszerte „virágzásban” van. 5. Demokratikus törekvések már évszázadok óta élnek az egyházakban is, ennek bizonyítékai a szegény, hátrányos helyzetű gyermekek számára létrehozott ösztöndíjak, segélyek és támogatások. 6. Végül: az állami iskola kizárólagossága veszélyes helyzetet teremthet: „Ahol nem tűrnek mást, csak állami iskolát, ott a mindenkor uralkodó, sokszor kisebbségi pártok akarják a többség gyermekére rákényszeríteni a maguk világnézetét.” A pásztorlevél érveit a szülői jogok vonatkozásában kiegészítette Mindszenty 1946. május 21-én a Szent István Akadémia jubiláris közgyűlésén tartott beszéde, melyet „A szülő, az állam és az egyház, a gyermek iskoláztatásának joga” címmel az új Ember nyilvánosságra hozott. 57 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A hercegprímás szerint az „állam azért van, hogy polgárai földi jólétét előmozdítsa… Ezért az államot a civilizáció fokozott emelkedésével fokozott jog és kötelesség illeti meg, hogy a szülői nevelés elmélyítésére és kiszélesítésére segítségre legyen.” A gyermek nevelésében az elsődleges jog a szülőé, de mellette másodikként már az egyház jelenik meg, míg az állam csak „kisegítő” jogokkal rendelkezik – így Mindszenty. Az egyházi jogok csorbítása esetén „… az összes magyar keresztények még soha nem látott elkeseredéssel szállanának ki a harcra” – hangzott fenyegetően az egyházi vezető szájából. A katolikus egyház szervezettsége, tekintélye hihetővé tette e fenyegetés komolyságát, s ezért megindult a harc az egyház szervezeteinek és intézményeinek felbomlasztásáért. Ennek első „sikerei” is az iskolákhoz kapcsolódtak. Az iskolai élet belső átpolitizálása, a diákok bevonása a politikai életbe (ifjúsági szervezeteken, pártokon keresztül) már 1945. október 1-jén tiltakozásra késztette Czapik Gyula egri érseket, majd október 10-én a frissen beiktatott Mindszenty hercegprímást, esztergomi érseket is. 1946 elején megindult a felekezeti iskolák és tantestületük zaklatása, diákok fegyverrejtegetése, tiltott tankönyvek használata, tanári könyvtárak elkobzása, „összeesküvések” címén. Mindez diákok és papok letartóztatásához, internálásához vezetett. 1946. június 2-án az Actio Catholica keretében megalakult a Pázmány Védőiroda, amely jelentéstételre szólította fel a híveket a tudomásukra jutott katolikus személyeket vagy intézményeket érintő „összeesküvésekkel” kapcsolatban. Az időközben megszerveződő katolikus szülők küldöttséget menesztettek Keresztury Dezső vallás- és közoktatásügyi miniszterhez tiltakozva az egyházak és az iskolák elleni támadások miatt. A jól szervezettség jelei a másik „tábort” is támadásra ösztönözték. P. Kiss Szaléz gyöngyösi ferences szerzetes 1946. áprilisi letartóztatása után csak néhány hónap telt el, s már június 17-én egy Teréz körúti lövöldözés (újabb adatok szerint szovjet katonák egymás közötti vitája zajlott ily módon) szolgáltatott ürügyet a felekezeti ifjúsági szervezetek, köztük népszerű katolikus egyesületek betiltásának. Ezzel egy igen fontos társadalmi intézményétől fosztották meg a katolikus egyházat. Az iskolák sorsáért való aggodalom az egyház köreiben összekapcsolódott a hitoktatás kötelező szinten való megtartásának igényével. Mindszenty hercegprímás előbb pásztorlevelében, majd 1946. május 30-án, Kalocsán 12 ezer katolikus szülő előtt hangúlyozta, és határozati javaslatként a miniszterelnökségre is eljuttatta: „Tiltakozunk minden olyan kísérlet ellen, amely iskoláink katolikus jellegét megszünteti, a hitoktatást pedig nem kötelezővé tenni törekszik.” A válasz nem sokáig váratott magára, s a legmagasabb-szintről jött: Rákosi 1946 októberében „A magyar demokrácia jövője” címmel tartott előadásában, melyről a Szabad Nép is beszámolt, a kötelező vallásoktatást elavultnak bélyegezte, s kifejtette, hogy még a nyugati demokráciákban sem létezik a hazaihoz hasonló szinten. A küzdelem során mindkét fél igyekezett felhasználni – lehetőségeihez képest – a propaganda eszközeit: demonstrációk, nagygyűlések, az ország vezetőihez küldött egyetértő vagy tiltakozó levelek áradata jelezte ezt a törekvést. Katolikus oldalról egyik mintapéldánya ennek a kunszigeti állami népiskola 1–8. osztályos tanulóinak aláírásával elküldött tiltakozás a VKM-hez, az alábbi szöveggel: „… Azt beszélik a nagyok, hogy az iskolában nem tanulhatunk hittant, pedig ez a legkedvesebb tárgyunk; szeretnénk, ha mindig hittanóra volna, mert akkor mindig szépet és jót hallunk és tanulunk. Nem akarunk kis borjúk módjára felnőni, hanem jellemes és valláserkölcsös magyarok akarunk lenni. Álljon mellénk a Miniszter úr, és ne engedjen bennünket jellemtelen, vallástalan, Istent nem imádó, szülőt és testvért nem becsülő emberekké felnőni. Állami iskolába járunk, de mind katolikusok vagyunk, azok is akarunk maradni.” * A valóságban azonban sem az anyagi háttér, megszűnése, sem a zaklatások nem vették el a vallásos szülők kedvét attól, hogy gyermekeiket felekezeti iskolába járassák. Azt, hogy ez időben mennyire nem voltak létszámgondjai az egyházi iskoláknak, jól mutatja az SZDP egri szervezetének aggódó levele, melyet az SZDP Közigazgatási Osztályához írtak 1946. augusztus 23-án: „ … a város közönsége a felekezeti iskolák pártolására amúgy is erősen beállított, az állami gimnázium ötödik osztálya csupán a felekezeti iskolák által szellemi szempontból erősen lefölözött gyerekanyagot kapná meg. Ez egyre kumulálódó nívócsökkenést jelentene, továbbá azt, hogy épp a szellemileg magasabb színvonalú iskolázók kapnának olyan nevelést, amely – mint tudjuk – nem egészen hátsó gondolatok nélküli, s nem maradéktalanul szolgálja a demokratikus átalakulást. Megindulna továbbá egy olyan folyamat …, hogy az állami gimnázium növendéklétszáma folytonosan csökkenne, ugyanakkor a felekezeti iskolák létszáma olyan mértékű gyarapodást mutatna, ami folytonos terjeszkedésre, osztálypárhuzamosításokra, nevelői létszám gyarapítására késztetné az illető intézményeket. Ez végül az állami középfokú iskolázás fokozatos 58 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

összezsugorodásához vezetne.” A „veszély” – legalábbis az egyházi adatok szerint – valós volt. 1946. szeptember 15-én az új Ember arról számolt be, hogy a férőhelyekhez képest három-négyszeres a túljelentkezés iskoláikba.

2. Képek


1. Antall József Görgeyrõl KOSÁRY Domokos Antall József Görgeyről* A hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején Görgey és a szabadságharc megítélésében még Andics Erzsébet véleménye és a vele az árulási vád volt az uralkodó. Egyetlen olyan szakmai kísérletről tudunk, amely Görgey szerepét ez időben egy bővebb tanulmányban reálisabban készült bemutatni. Ez Antall József (1932–1993), a későbbi miniszterelnök nevéhez fűződik, aki fiatal egyetemi hallgatóként, az ötvenes évek első felében, a Görgey család levéltárának rendezése közben a tábornokra vonatkozó iratanyaggal közelről megismerkedett, majd a hatvanas évek második felében, utoljára 1973-ban, több ízben is megpróbálta, a forrásanyag ismeretében, megfogalmazni és közzétenni a Görgeykérdésről alkotott véleményét. Tanulmányát azonban egyetlen lap és folyóirat sem közölte. Az eset történetét később ő maga foglalta össze egy visszatekintő feljegyzésben, amelyet e sorok írójához juttatott el, mellékelve saját korábbi írásait és a tanulmányáról készült lektori véleményeket.1) „Használd fel szíves belátásod szerint” – írta 1982. április 28-án kelt kísérőlevelében. E felhatalmazással utólag élve szeretnék alább e feljegyzésből vagy inkább visszaemlékezésből idézni néhány részletet, forrásként az egykorú viszonyokra, ahogy azokat egy kitűnő szemű, képzett, fiatal történész látta, de baráti tisztelgésül is emléke előtt: „Görgey Artúr személye korán foglalkoztatott, a magyar politikai mitológia többi hőséhez, Széchenyihez, Kossuthhoz, Deákhoz, Eötvöshöz hasonlóan. Előbb Pethő Sándor könyve, majd Kosáry Domokosnak a Görgeykérdésről írott munkája hatott felfogásomra. Több olyan idős emberrel is volt módomban beszélni, akik személyesen ismerték a tábornokot. Így egyetemi éveim alatt Germanus Gyula, aki Görgeytől örökölt íróasztalát is reám akarta hagyni. (Javaslatomra özv. Germanus Gyuláné átengedte a Nemzeti Múzeumnak 1980-ban). Így talán magától érthető, hogy 1953-ban, mint a III. tanévet elvégzett történelem-levéltár szakos hallgató – a nyári gyakorlat keretében – örömmel vállaltam el a teljesen rendezetlen Görgey-iratanyag rendezését és házi használatra az ismertetését. Talán nem felesleges utalnom arra, hogy a Görgey nemzetség keretében felállított »Görgey Artúr 1848/49es működésére vonatkozó iratanyag« nagy részét én rendeztem és ismertettem (9–13. fasc.), míg Szabó Sándor egykori kollégám a maradékot. (14. fasc.) Az Országos Levéltárban lévő anyagot egyrészt ismertettem az 1953. július 11-én kelt … összefoglalóban, másrészt pedig egy rövid »conspectus«-t állítottam össze…2 Ezzel összefüggésben annyit jegyzek meg, hogy az akkori 1952/53. tanévben Magyarországon olyan történelmi szemlélettel ítélték meg Görgeyt, amit ma már a Görgey-ellenzők is restellnek. Ilyen körülmények között végeztem a munkát és írtam meg az ismertetést, amit lényegében ma is vállalok. Természetesen bizonyos mértékig defenzív stílusban kellett hangszerelnem, de így is világos volt az álláspontom. Az Országos Levéltárban mint gyakorlatot folytató egyetemi hallgatótól elfogadták, munkámat dicsérettel igazolták, nem érintve a tartalmi kérdéseket. Ugyanakkor Lederer Emma egyetemi tanár (Levéltári Tanszék) kifogásolta többek között ezt is a történelemszemléletemben, és helytelenítette »Görgey mentését«. Erről ugyan nem volt szó általában, de a reális történelmi megítélést nem tudtam mellőzni e szerény »ifjonti« munkában sem. E munkám természetesen meghatározta valódi Görgey-képemet, és olyan anyagot ismertem, amit kevesen.” A Görgey-levéltárban ugyanis olyan gazdag forrásanyag található, nemcsak fontos egykorú iratokból, levelekből, hanem későbbi írásokból, Görgey István és mások feljegyzéseiből, sajtókivágásokból is, amelynek beható tanulmányozása az ifjú történésznek valóban képet adhatott a kérdés alakulásáról, változó megítéléséről is. Antall ismertetése minderről elég részletes tájékoztatást nyújtott, az elején kitérve arra is, hogy a Görgeykérdés „több mint egy évszázada foglalkoztatja a magyar történetírást, sőt az egész közvéleményt”. A tábornokot a bukás után „kesergő kortársak árulónak bélyegezték”, de ő: szándékában „nem volt áruló”. A fegyvert azért tette le, mert „az orosz invázió után többé nem bízott a szabadságharc győzelmében, mint ahogy Kossuth egykor írt utolsó levelének tanúsága szerint már ő sem bízott”. Görgey „büszkén, szinte gőgösen” viselte el a vádakat és „sohasem ingott meg igazában”. Ez oly mértékben eltért az ötvenes években uralkodó felfogástól, hogy nem meglepő, ha Lederer Emma, aki – mint volt Hóman-tanítvány és szociáldemokrata párttag – különösen igyekezett a „hivatalos” vonalhoz való odaadó hűségét buzgón bizonyítani, szükségesnek tartotta elmarasztalni az ifjú szerző Görgey-felfogását. De folytassuk tovább Antall emlékezését: „Sokáig nem nyúltam vissza Görgeyhez, nem láttam értelmét. Illyés Gyula Fáklyaláng c. drámája – főleg a harmadik felvonás – hazafias célzatú volt, lényegében Horváth Mihály könyvére támaszkodott, és igaztalannak tűnt, főleg Ungvári László cselszövő (Biberach pózában) alakításával, kappan-hangjával (még most is kiemelik 60 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

mint nagy alakítását). Ezt szerencsétlennek találtam. Akkor fogtam ismét hozzá, amikor Németh László Árulója ismét elindította a vitát, újra kedvet éreztem hozzá. Egymást követték a pro és contra nyilatkozatok (Varga Jánosé is), amelyeket nem éreztem megalapozottnak. Először Görgey halálának 50. évfordulójára, 1966-ban akartam cikket írni az Élet és Tudomány részére. Írásomat hamar visszaadták, annyi kifogást emeltek, hogy elhalasztottam, újra félretettem. Ismét eszembe jutott 1968-ban, tehát Görgey születésének 150. évfordulóján. A kémikus Görgeyről irattam a Gyógyszerészet c. lapba egy cikket az egyik munkatársammal (Szentgyörgyi I.), az megjelenhetett, elég semleges volt. A magamé azonban a mai napig nem látott napvilágot, illetve a szerkesztésemben megjelenő Orvostörténeti Közleményekben publikált, Lumniczer Sándorról készített tanulmányom 33. lábjegyzetébe »becsempésztem«: Antall József, Egy évszázados per – a Görgey-kérdés tegnap és ma (Kézirat, 1968) c. írásomnak legalább a címét.3 Legalább ennyi nyoma maradjon, és az intézeti adattárban is megtalálható. Úgy gondolom azonban, hogy érdemes erről is írnom. Sajnos az 1968-ban elkészített hosszabb és teljes tanulmányom kézirata nincs meg, mert nem kaptam vissza a különböző helyekről. Megmaradt egy olyan példánya, amelyet a lektori vélemények figyelembevételével az Élet és Tudomány részére készítettem 1968-ban. Ezt először Makkai László lektorálta, fenntartásokkal, majd Kosáry Domokos, aki lényegében kedvező véleményt adott, és Varga János, valamint Urbán Aladár, akik nem ajánlották e formában a megjelentetését. Így a közlése el is maradt. De elutasította a Valóság, a Látóhatár is.4 (1969-ben a Magyar Rádió angol nyelvű adásában ismertették a lényegét, Varga Bálint, volt tanítványom szerkesztésében.) Bár igazán nem fűztem hozzá komoly reményeket, de bízva valamennyire Németh László darabjának sikerében – több megjelent cikkben – ismét elküldtem Fenyő Béla főszerkesztőnek (Élet és Tudomány), aki szívesen közölte írásaimat, beleértve az 1867-es kiegyezést tárgyaló, először még a »hivatalos« felfogással egyáltalán nem egyező cikkeimet is. Fenyő maga is elérkezettnek látta az időt – ez 1973-ban volt. Újra elküldtem Kosáry Domokosnak, aki ismét kedvező véleményt adott. Majd pedig Szabó László alezredesnek (Zrínyi Akadémia), aki hosszú lektori véleményben fejtette ki nézeteit, és nem javasolta a cikk megjelentetését. Meg is untam az egész huzavonát, nem találtam meg az eredeti – részben irodalmi apparátussal készült – példányt, amit annyit rövidítettek, átírattak, »népszerűsítőbbé« forszíroztattak, hogy megutáltam… Bár többen írtak a lektori véleményben elismerő szavakat, sőt méltatták, hogy azok közé tartozom, akik tényleg ismerik a levéltári anyagot (Urbán), lényegében csak Kosáry Domokos javasolta egyértelműen közlésre. Hízelgés nélkül megállapíthatom, hogy a sikertelenség ellenére ez megóvott a keserűségtől, sőt megnyugtatott.” Antall szerint „a magyar historiográfia története szempontjából” az sem érdektelen, hogy e mindössze 27 gépelt lap terjedelmű, népszerűsítő cikkről, amelynek három folytatásban kellett volna megjelennie, összesen 37 lap lektori vélemény készült. Ebből Szabó László egymaga írt húszat, miután kijelentette, hogy nem érzi magát „sem hivatva, sem feljogosítva” arra, hogy döntsön a Görgey-perben. E sorok írójának, akihez a szerkesztőség eljuttatta Urbán és Varga véleményét is, 1968-ban, majd – ismételten – 1973-ban is az volt az álláspontja, hogy a cikk „értelmes és tisztességes irányú kísérlet arra, hogy a Görgey-problémát reálisabban mutassa be közvéleményünk előtt, amely erről ma is ellentétes véleményeket hall, de amely talán ma is inkább a dogmatikus-nacionalista álláspont hatása alatt áll”. Ezért közölni kellene, mert ez a felfogás is nyilvánosságot érdemel, „főleg, ha annyi téves állítást kell korrigálnia”. Ez persze kétségtelenül „mentegetésnek” tűnhetik, ami azonban nem annyira a szerző, mint inkább a vádaskodók hibája. „Görgey jó katona volt, nem politikus és nem áruló”. Antall ugyanis nem az egyoldalú Görgey-védelmezők és Kossuth-bírálók hagyományait kívánta felújítani, hanem az árulási váddal együtt az „igazságtalan vádbeszédek és még igazságtalanabb védőbeszédek” műfaját is elvetette. „Nagy emberek polémiájában sohasem maguk mondják a legelfogultabbakat, hanem csaholó középszerű hódolók ócsárlásai tűnnek a legelviselhetetlenebbnek.” Görgey védelmezői, „István öccsét is ideértve – többet ártottak Kossuth támadásával Görgeynek, mint magának Kossuthnak”. Görgey a sereg vezetésére volt alkalmas, de az egész országéra nem. „Kossuth – minden hibájával együtt – a szabadságharc vitathatatlan vezére” volt, Görgey viszont katona, aki „az ország politikai helyzetét csak lassan és sohasem egészen tudta felfogni és megítélni”, és aki éppen ezért Kossuthnak „nem volt és nem lehetett egyszerű alternatívája, egyenrangú ellenfele”. A szokásos vádakat persze a cikk sorban bírálja, elveti, helytelenítve, hogy nem egyazon mértékkel mérik Görgey és más katonai vezetők magatartását, így Bemét, aki a kormánynak nem mindig engedelmeskedett. Egyébként a „szabadságharc viszonyai között”, akár az amerikai függetlenségi háborúban, ahol a hadvezérek már a modern hírközlési eszközök híján is nagy önállósággal működtek, ezt a katonai engedelmességet „nem értelmezhetjük olyan egyértelműen és egyszerűen, mint valamilyen kialakult alkotmányos államforma viszonyai között”. Az is hiba, ha Görgeyt „egyszerűen az ellenfeleinél éppen úgy meglévő nemesi osztálytudat letéteményeseként kezeljük.” Görgey és a békepárt között nem jött létre tényleges együttműködés, és az ő koncepciójuk „az 1848-as alapokon történő megegyezésre semmivel nem volt reálisabb, mint Kossuth 49-es programja”, hiszen Bécs azon az alapon sem volt hajlandó egyezkedni. Mindkét 61 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

irányvonalnak megvolt azonban – a bukás ellenére – a történelmi indokoltsága: az előbbi érlelődő programjává vált a kiegyezés előkészítésének, a másik pedig fenntartotta a függetlenségi koncepciót a magyar politikában.” Szándékosan idéztük a vitás vagy vitatható részletek helyett inkább az elvi jellegű állásfoglalásokat, mert az akkori atmoszférát, amely az ellenvéleményekre is hatott, az ezekre való reagálás jellemzi a legjobban. Urbán, miközben jelezte, hogy Andics adatai az amnesztiáról „több figyelmet érdemelnek”, azért nem látta az írást közölhetőnek, mert menteni akarja azt a Görgeyt, aki „katonai megvalósítója volt a békepárt politikai elképzeléseinek”. Varga pedig, a marxista történetírásra hivatkozva, nyíltan megmondta, hogy a cikk „koncepciójával, felfogásával, mondanivalójával” nem tud egyetérteni. Híve a szabad véleménynyilvánításnak – írta –, de hozzátette: „Egynémely tartalmú tanulmánnyal kapcsolatban szerencsésebbnek ítélem, ha a nyilvánosság elé nem tömegméretű példányszámban megjelenő kiadványokban kerülnek.” Antall József tanulmánya mindennek következtében valóban nem kerülhetett a nyilvánosság elé. * Az ez évi könyvhétre jelenik meg a Századvég Kiadó gondozásában Kosáry Domokos: A Görgei-kérdés története c. kötete. Kosáry professzor az elhunyt Benda Kálmán kollégista társa, a szakma mindennapjaiban és vezetésében együttmunkálkodó barátja volt. Szerkesztőségünk kérte Kosáry professzort, hogy Benda Kálmán tiszteletére és emlékére összeállított tematikus számba adjon egy részletet most megjelenő könyvéből. (A szerk.) Jegyzetek 1 Antall József, Feljegyzés Görgey Artúrról írott cikkeim tárgyában 1982. Kézirat e sorok írója birtokában. 2 Antall József, A „görgői és toporczi Görgey nemzetség levéltára” Görgey Arthúr 1848/49-es működésére vonatkozó iratanyagának ismertetése. Bp. 1953; mellette: A Görgey Arthúr-gyűjtemény conspectusa. Gépelt másolatok. A Görgey-levéltár mai jelzete: OL, P 295. 3 Orvostörténeti Közlemények 45. köt. 1968. Antall ekkor már a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár mb. főigazgatója volt. 4 Tudomásunk szerint Antall a kéziratot a Századok szerkesztőségéhez is beküldte.


1. Emlékmû és propaganda PÓTÓ János Emlékmű és propaganda Budapestet az 1980-as évek végén kb. 700 köztéri szobor díszítette. A polgári korszak hajnalán, 1867-ben, a kiegyezés évében számuk ennek még a huszadát sem érte el, mindössze kb. 30 szobor állt összesen Pesten, Budán és Óbudán. A kiegyezés után egyrészt rohamosan megnőtt a köztéri szobrok száma, másrészt jelentősen módosultak a belső arányok. 1900-ban kb. 60, 1918-ban kb. 110, 1945-ben már kb. 260 szobrot találhatunk a köztereken. S míg a kiegyezés kori kb. 30 szoborból 20 volt egyházi szobor, 5 díszítő szobor és 5 emlékmű, addig a második világháború idején kb. 50 egyházi szobor, kb. 70 díszítő szobor és már kb. 140 emlékmű állt. A szocializmus emlékművei Az 1945 utáni helyzetről szinte lehetetlen pontos számokat adni. Budapest ostromakor ugyanis rengeteg szobor megsemmisült, utána pedig, főként a Horthy-korszak emlékművei között, nagy „selejtezést” végzett az új rendszer. Ráadásul 1950-ben, mikor létrehozták Nagy-Budapestet, a fővároshoz kerültek az ekkor odacsatolt települések (Újpest, Kispest stb.) korábbi szobrai is. E csökkenés és növekedés eredője pontos adatokkal nem, csak tendenciájában érzékelhető: 1945–1989 között új egyházi szobor nem került közterületre Budapesten, s az 1980-as évek végén a díszítő szobrok és emlékművek aránya kb. 50–50% volt. Azonban ez a fele-fele arány sem teljesen ellentmondásmentes. Mert pl. míg egy állatfigura egyértelműen csak díszítő funkciót lát el, addig a sok ülő munkás, olvasó munkás, agronómuslány, építőmunkás, földmunkás, technikus stb. igenis hordoz ideológiai tartalmat is. Egyrészt „szocreál” stílusával, másrészt a témaválasztással: ezek a „díszítőnek” tekintett művek a propaganda által sulykolt társadalomképet, a feltörekvő új rétegeket voltak hivatva illusztrálni. Ugyanez a szimbólumváltás jellemzi a politikai emlékműveket is. A felszabadulási emlékműveken pl. kezdetben mindig megjelent a szovjet katona a maga konkrét valójában, egyenruhában, fegyverrel. Később, az 1960-as évektől jöttek a semlegesebb, általánosabb szimbólumok, a szabadságuknak örvendő, széttárt karú, „bilincseiket vesztett” férfiak, majd a nőalakok divatja következett. Ez utóbbiaknál már csak egy-egy jel utal direkten (pl. ötágú csillag), vagy már ez a jel is csak áttételesen (pl. pálmaág, galamb) az emlékmű valódi funkciójára. De sokszor még ez a jel is hiányzik, s csak a felirat mondja el, hogy felszabadulási emlékművet, s nem pl. egy fürdőbe lépő nő szobrát látja a szemlélő. Az 1945 után Budapesten felállított politikai emlékművek legnagyobb számú csoportját a felszabadulási vagy szovjet emlékművek képezték. A négy évtized alatt minden kerület megalkotta a maga kultuszhelyét, ahol április 4-én a kerület párt- és tanácsi vezetői celebrálhatták az ünnepséget. Összesen 27 ilyen emlékmű készült korszakunkban. 1945 mellett még két 20. századi eseményről emlékezett meg jelentősebb politikai emlékművekkel a rendszer. Az egyik a tanácsköztársaság, a másik 1956. A tanácsköztársaság csak a Kádár-korszakban, az 1960-as évektől vált a rendszer egyik legitimációs bázisává. 1956 ugyanakkor mindvégig a rendszer számára kényelmetlen témák közé tartozott. Saját születésének körülményeit a Kádárkorszak sűrű homályba burkolta. A rendszer mártírjairól utcákat neveztek el, emléktáblákat állítottak tiszteletükre, emlékmű viszont csak egy épült, Kalló Viktor Mártíremlékműve 1960-ban, s ez egészült ki 23 év múlva egy domborműfallal. A korszak politikai emlékműveinek másik nagy csoportját a munkásmozgalmi személyek, események emlékművei képezik. 1956 előtt e témakörön belül inkább az emléktáblák domináltak, az 1960-as évek második felétől születtek nagyobb számban ilyen emlékművek. Ez a csoport képezi a korszak emlékműállításának második hullámát: mikor egy kerület már rendelkezett szovjet emlékművel, akkor jött, következő lépcsőként a munkásmozgalmi emlékmű. Tematikailag e csoport nagyon heterogén, hiszen a konkrét személyt megjelenítő portré-emlékművektől a történelmi eseményt vagy folyamatot szimbolizáló emlékeken át az elvont fogalmakig terjed a skála. Ez utóbbiak közül pl. Kiss István Munkásmozgalmi emlékműve, a két kéz által óvott golyó olyan általános szimbólum, ami bármi mást is jelképezhetne. Lehetne a címe pl. „Család”, „Jövő” vagy akármi más, amit óvni, védeni kell. Magyarázatot ad erre a minden emlékművet jellemző ideológiai töltetre, ha néhány mondatban vázoljuk a korszak emlékmű-állítási gyakorlatát. Az emlékműveket általában a helyi (városi, kerületi stb.) közigazgatási szerv, a tanács állíttatta, de az engedélyeztetés már többlépcsős folyamat volt. Ki kellett először is kérni a 63 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

létesítendő emlékműről a helyi, majd a megyei, illetve fővárosi pártbizottság véleményét, és mindezt felterjesztették a Művelődési Minisztériumba. A minisztérium beszerezte a Képzőművészeti Lektorátus véleményét, s a sajátjával együtt az egész csomagot továbbküldte a legfőbb fórumhoz, a párt agitációs és propaganda bizottságához. Korszakunkban mindvégig, minden emlékműtervet legfelsőbb fokon ez a bizottság bírált el. De ha az egész engedélyezési folyamatot nézzük, akkor is lehangolóak az arányok: két állami szerv és három pártbizottság véleményével szemben mindössze egyetlen szakmai minősítés készült egy-egy emlékműről. Döntési helyzetben pedig egyedül az „agitprop” bizottság volt, ami egyértelműen bizonyítja az emlékművek elsődleges propagandafunkcióját. Út a szoborparkig Amint megrendült az MSZMP politikai egyeduralma, azonnal felvetődött a kérdés: mi legyen a politikai emlékművekkel? Szörényi László irodalomtörténész először csak a Lenin-szobrokra gondolt, mikor egy Csepelen létesítendő Lenin-kertben kívánta összegyűjteni az összeset. Az ötletet felkarolta a Fidesz majd a Recski Szövetség, más-más helyszínekkel, a különböző szervezetek ötleteivel van tele a rendszerváltás eufóriájában égő sajtó. Közben pedig más csoportok és szervezetek kezdik ledöntögetni a nekik nem tetsző emlékműveket: Budapesten a Münnich-szobort fűrészelik el térdben (a csizmákat később ellopta valaki, ezért áll most a Szoborparkban betonba ágyazva), ledöntik a XVI. és a XVII. kerület szovjet emlékművét, sok másikat megrongálnak. És érkeznek a hivatalokba szünet nélkül a fenyegető levelek, melyekben szélsőséges kis pártocskák vezetői közlik, hogy április 4-én vagy október 23-án hány órakor, melyik emlékművet fogják „ünnepélyesen” ledönteni. Pedig ezek a szobrok ekkor már nem voltak politikai emlékművek, csupán egy letűnt korszak dokumentumai. Önmaguk karikatúráivá váltak azáltal, hogy eltűnt mögülük az őket tápláló hatalom. Ekkor már nem egy uralkodó ideológia dölyfös hirdetői, inkább a hatástalan erőlködés süt róluk. Wehner Tibor frappáns megfogalmazása szerint „a kemény, gyilkos hazugságok helyett hirtelen kedvesen hazudozóvá váltak ezek a szobrok”. De a vita még másfél évig rendszeresen fel-fellángolt: egyik oldalon a radikális „megoldás” hívei, akik nagykalapáccsal vertek volna szét mindent, a másikon azok, akik valami módon megőrzendőnek gondolták múltunk e dokumentumait. A demokratikus döntéshozatal persze több időt igényel, mintegy robbantógomb megnyomása. Néhány hónappal megalakulása után, 1991 januárjában foglalkozott a Fővárosi Közgyűlés kulturális bizottsága „a főváros közterületein álló, politikai tartalmú képzőművészeti alkotások sorsának rendezésével”. A főváros a kerületi önkormányzatoktól kért javaslatot a területükön álló szobrok további sorsáról. Míg a felmérések készültek, 1991 nyarán jelezte a XXII. kerület önkormányzata, hogy szívesen biztosít helyet a létesítendő szoborparknak. Végül decemberben a kerületek javaslataként 61 hajdani politikai emlékművet tartalmazó lista került a Fővárosi Közgyűlés elé. A közgyűlés 1991. december 5-én tárgyalt a szobrokról. Vita csak néhány esetben alakult ki: a két parlamenterszobrot ugyanis a kulturális bizottság a helyén hagyta volna, de a közgyűlés végül eltávolításukról döntött; a Marx–Engels-szoborról pedig végül úgy határoztak, hogy ha bármelyik kerület vállalja a fölállítását saját területén, a főváros ehhez hozzájárul. Kissé farizeus határozat, s az eredménye is előre látható volt: nem akadt ilyen kerület, így került Marx és Engels is a Szoborparkba. A szobrok sorsa tehát lényegileg ugyanúgy ért véget, mint ahogy annak idején elkezdődött: állításuknál és eltávolításuknál kizárólag politikai szempontokat vettek figyelembe, s mindkét esetben politikusok határoztak. 1992 februárjában a Budapest Galéria, a fővárosi szobrok gazdája meghívásos pályázatot írt ki a Szoborpark terveinek elkészítésére. Májusban a zsűri a három beérkezett terv közül Eleőd Ákos koncepcióját fogadta el kivitelezésre. A Budapest Galéria közben igyekezett a leginkább veszélyeztetett műveket biztonságba helyezni, mikor egy újabb szobordöntés kavarta fel ismét az indulatokat. 1992. július végén döntötték le Csillaghegy szovjet emlékművét, egy Niké-szerű, ötágú csillagos pálmaágat tartó nőalakot. A barbár akció – a földön heverő szobor fejét is lefűrészelték és ellopták – ismét aktivizálta a radikális „megoldás” híveit, akik ultimátumot adtak: ha a főváros október 23-ig nem távolíttatja el az összes egykori politikai emlékművet, akkor majd ők jönnek – nagykalapáccsal. Természetesen mindezt a „közvélemény” nevében tennék, pedig a közvélemény sokkal higgadtabban, bölcsebben tekintett e művekre, mint fogadatlan prókátorai. 1992 szeptemberének második felében a Medián közvélemény-kutató intézet 1200 fős reprezentatív minta véleményét kérdezte meg kilenc emlékműtípusról és egy konkrét emlékműről. A közvélemény álláspontja egyértelmű volt: a szobrok megsemmisítésének vagy zárt raktárban tárolásának hívei összesen a megkérdezettek 64 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

9–21%-át tették ki. A szoborparkban történő elhelyezés hívei és azok, akik a helyükön hagynák e szobrokat, tehát elsöprő többségben voltak. Sőt, a tíz kategória közül hétben meggyőző fölénybe kerültek a „nem változtatás” hívei. Az ultimátum azonban megtette hatását: a szobrokat néhány hét alatt, az eredetileg tervezetthez képest tetemes többletköltséggel, rohamtempóban eltávolították. 1993. június végén, a Budapesti Búcsú keretében egy napra megnyitotta kapuit a még épülő Szoborpark, majd 1993 őszétől immár rendszeresen fogadja az érdeklődőket. Út és falak a Szoborparkban A látogató, a Szoborparkhoz érkezve, egy nyers, monumentális téglafallal találja szembe magát. Van ezen minden, amit a „klasszikus szocreál” építészet megkívánt: felül timpanon, félköríves záródású falfülkékben Lenin és Marx–Engels szobrai, a középső traktuson robosztus oszlopok, hiszen egykoron elvi követelmény volt, hogy „a munkaosztálynak is jár az oszlop”. A fal 40 m hosszú, a timpanon csúcsánál 14,6 m magas. Csupán egyvalami hiányzik. Ha kicsit oldalt sétálunk, láthatjuk is: nincs a fal mögött épület. Csak egy impozáns homlokzat, egy díszlet, egy Potemkin-fal. E kulisszafal közepén, az oszlopok között három kapu. A középső díszes, acéllemezzel van beborítva, s erre hegesztőpisztollyal írták-égették fel Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról című versét. A „főbejárat”, a „díszkapu” azonban soha nincs nyitva. Még nem látjuk, de e zárt kapu mögül indul az út, mely tudvalevőleg „egy és oszthatatlan”, de erre az útra csak valamelyik mellékbejáraton, „kiskapun” át léphetünk. Ha beléptünk, a 10 méter széles útra jutunk, ami nyílegyenesen fut végig a parkon. Lendületét és a látogató elé nyíló távlatot csak a park és az út közepén elhelyezett, egykor a Clark Ádám téren oly nagy gonddal ápolt ötágú virágcsillag látványa töri meg. Az útra, mint szimmetriatengelyre felfűzve három, fekvő nyolcas formájú sétány tárul elénk. Alakjuk olyan, mint a matematikában a végtelen jele. Középen az út metszi el ezeket a sétányokat, melyek így egyrészt önmagukba záródóan végtelenek, másrészt bármerre is induljunk el rajtuk, mindig visszavezetik az elkószálót az „igaz útra”. Az első sétányon a felszabadulási és szovjet emlékműveket találjuk, a következő, a középső a munkásmozgalmi személyiségeké, míg a harmadikon a munkásmozgalmi fogalmak, események egykori emlékművei állnak. Még nem készült el, de fontos koncepcionális eleme a park építészeti szimbolikájának a kísérőfal. Ez a 40-50 cm széles, 45 cm magas, nyers téglából megépítendő fal a bejárat kulisszafalából indulva keretezi az utat és az abba torkolló sétányokat. A kísérőfal mindig belefut a szobor – ugyancsak nyers tégla – talapzatába, tehát mintegy a fal szökik fel, terebélyesedik, vagy terül szét talapzattá. Így vezeti kézen fogva az egyik szobortól a másikig a látogatót. Ha mindhárom sétányt végignéztük, nincs már lehetőségünk önálló kalandozásra: az út végén állunk, szemben a két parlamenter-szoborral. Évtizedekig álltak ezek Budapest keleti és délnyugati kapujában. Naponta, de főleg a hétvégeken tíz- és százezrek autóztak el mellettük. Évtizedek után már elsősorban nem is a szovjet katona szobrát látták bennük, mint inkább az „útra kelés”, illetve a „megérkezés” szimbólumát. (Hétre az Osztapenkónál leszünk – hangzott el vasárnap délutánonként sok-sok ezer balatoni kertben.) Itt ironikusan – vagy a tervező, Eleőd Ákos szavaival „idézőjelbe téve” – ugyanerre utalnak. Ugyanis az eddig céltudatosan előretörő út a látogatót eddig kézen fogva vezető kísérőfallal övezve a két parlamenter-szobor mögött egyenesen belerohan egy 3,5 m magas, 65 m hosszú, nyílás nélküli zárófalba. Nincs útra kelés, sem megérkezés. Zsákutca volt. Vissza kell fordulni. * A szükségmegoldások ritkán mentesek az ellentmondásoktól. Nincs ez másként a Szoborparkkal sem, hiszen a park akár klasszikus példája lehetne a kényszer szülte megoldásoknak. Pedig többet is tanulhattunk volna saját történelmünkből. Nem követtük el ugyan a végzetes hibát, mint 1945 után, de a fenyegetések miatt nem választhattuk az ideális megoldást sem. Várni kellett volna, fákat ültetni eléjük, lehiggadni, nem engedni az indulatoknak. De – persze – várni nem lehetett. A romboló indulatok ettől csak egyre jobban izzottak. Ma még ugyanis, mikor az elmúlt korszak csupán politikai vagdalkozások érvkészletét szolgáltatja pro és kontra egyaránt, ma még lehetetlen eldönteni, hogy mi vállalható e kor termékei közül, s mi nem. Ma még nem tudhatjuk, jól döntöttek-e a jelen politikusai abban a kényszerhelyzetben, mikor – fizikai létüket csak így tudva megóvni – éppen e szobrokat száműzték a közterekről. Ha e négy évtized tárgyilagosan szemlélhető történelem lesz, akkor tudnak majd 65 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

utódaink erre a kérdésre válaszolni. Azok, akiket emlékműként ezek a bronz- és kőtestek soha nem irritáltak, akikben nem keltenek sem ilyen, sem olyan emlékeket, érzelmeket, akik majd képesek lesznek csupán azt látni bennük, amikké itt a parkban lettek (s amikké eredeti helyükön is átváltoztak volna) – jó vagy rossz szobrokat. Egy azonban biztos: utódaink majd felnőttként is odaállhatnak e hajdani emlékművek elé, s nem csupán fényképről ismerkedhetnek meg velük, miként mi az 1945 utáni tisztogatás áldozataival.

2. Képek






História Created by XMLmind XSL-FO Converter

Recommend Documents