História 1980-03
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
História 1980-03 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Tartalom 1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Török Bethlen és Mohamedán Gábor ................................................................................... 1 2. Képek .................................................................................................................................... 3 2. ........................................................................................................................................................ 5 1. A kör bezárul. A kisantant megalakulása .............................................................................. 5 2. Képek .................................................................................................................................... 8 3. ........................................................................................................................................................ 9 1. Szakasits Árpád ..................................................................................................................... 9 2. Képek .................................................................................................................................. 12 4. ...................................................................................................................................................... 14 1. Történész szemmel a Kálmán király címû drámáról. Páskándi Géza drámája .................... 14 2. Képek .................................................................................................................................. 15 5. ...................................................................................................................................................... 17 1. Kell-e a történelmet kikacsintásra bírni? ....................................................................... 17 2. Képek .................................................................................................................................. 19 6. ...................................................................................................................................................... 21 1. Várostörténet a tárlókban .................................................................................................... 21 2. Képek .................................................................................................................................. 23 7. ...................................................................................................................................................... 27 1. Pannónia elsõ mártírja. Szent Gellért .................................................................................. 27 2. Képek .................................................................................................................................. 29 8. ...................................................................................................................................................... 32 1. Az MKP és az 1947-es választások ..................................................................................... 32 2. Képek .................................................................................................................................. 35 9. ...................................................................................................................................................... 39 1. 1947. augusztus 1.augusztus 31. Kronológia ................................................................... 39 10. .................................................................................................................................................... 43 1. HANÁK Péter .................................................................................................................... 43 2. Képek .................................................................................................................................. 43 11. .................................................................................................................................................... 45 1. Erdély és Magyarország uniója 1848-ban ........................................................................... 45 2. Képek .................................................................................................................................. 48 12. .................................................................................................................................................... 50 1. Gyulafehérvár, 1918 ............................................................................................................ 50 2. Képek .................................................................................................................................. 54 13. .................................................................................................................................................... 57 1. Honfoglaló õseink szállása Tatabányán .............................................................................. 57 2. Képek .................................................................................................................................. 59 14. .................................................................................................................................................... 61 1. A Lenin-mauzóleum ............................................................................................................ 61 2. Képek .................................................................................................................................. 63 15. .................................................................................................................................................... 66 1. Parlamentáris demokrácia és népi szervek Magyarországon 194546-ban ....................... 66 2. Képek .................................................................................................................................. 69 16. .................................................................................................................................................... 71 1. Szükségpénzek 19181919-ben ......................................................................................... 71 2. Képek .................................................................................................................................. 72 17. .................................................................................................................................................... 74 1. FITZ Jenő ............................................................................................................................ 74 2. Képek .................................................................................................................................. 76
iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Török Bethlen és Mohamedán Gábor MAKKAI László Török Bethlen és Mohamedán Gábor Bethlen Gábor és a török „Türckischer Bethlehem und Mohamedanischer Gabor” címen jelent meg egy Habsburg-párti röpirat Bethlen 1619–21. évi hadjárata alkalmából, azzal a céllal, hogy az európai közvélemény előtt befeketítse a „keresztény” császárra „pogány” segítséggel támadó erdélyi fejedelmet. A Habsburg tábor művelt fői közt nem kisebb emberek, mint Pázmány Péter esztergomi érsek, Esterházy Miklós nádor és Balásfi Tamás fordították írói képességeik javát arra, hogy röpiratokban és levelekben nemcsak törökpártisággal, nemcsak a töröknek a keresztény Európára uszításával, hanem egyenesen a török hódítás és iszlám térítés előmozdításával vádolják meg Bethlent. A pillanatnyi politikai érdekek és egyéni elfogultságok által diktált egykorú propagandairodalom érvei úgyszólván mindmáig hatnak, s még a legtárgyilagosabb magyar történetírók Bethlen-ábrázolásaiban is fel-felbukkannak. A „törökösség” vádjait a modern magyar történetírásban Szekfű Gyula fogalmazta újjá 1930-as Bethlenéletrajzában. Azt állítja, hogy Bethlen ifjúkora óta törökpárti volt, ő bírta rá Bocskait a Habsburg-ellenes felkelésre (1604–1606) és ő segítette Erdély trónjára Báthori Gábort (1608) a „németességgel” gyanúsítható Rákóczi Zsigmond (1607–1608) ellenében. Szekfűtől származik az az észrevétel is, hogy másokkal együtt Bethlennek Básta elől Temesvárra menekülése a magyar történelemben az első török védelem alá húzódó emigráció, bár nem hiszi, hogy az akkor még szinte gyermekifjú Bethlen ebben kezdeményező szerepet játszott volna. Tény, hogy a Básta nevéhez fűződő szörnyű Habsburg-terror, mely Erdélyt valóságos temetővé tette, egy egész nemzedékben megérlelte a törökpártiságot, vagyis: Bethlen egyszerűen csak a közfelfogásnak megfelelően cselekedett, amikor az emigránsokhoz csatlakozott. Hogy később legfőbb szószólója és vezető politikusa lett a törökpárti tájékozódásnak, az egyszerűen abból következik, hogy ez a hullám emelte őt a magasba. Báthori Gábort ő segítette Erdély trónjára (1608–1613), később azonban meghasonlott vele, újra török emigrációba ment, s Szekfű szerint „megkezdte az aknamunkát Báthori letételére”. De Szekfű arra már nem tér ki, hogy Bethlen tulajdonképpen már nem is a reménytelen helyzetben levő Báthori, hanem Géczy András hajdúkapitány, a kisszerű, lelkiismeretlen kalandor ellen lépett fel a Portán, és eszközölte ki magának a fejedelemségre való jelölést. És, mint arra Péter Katalin a Confessioban írott Bethlen-cikkében felhívta történetírásunk figyelmét: a török e kalandort Báthori ellenében katonai segítséggel is hajlandó volt támogatni. Aztán jön a legnyomósabbnak látszó érv: Bethlent az erdélyi autonómia súlyos sérelmével török parancsra választották fejedelemmé. Valóban, Bethlent hatalmas török hadsereg hozta Erdélybe, de a Kolozsvárt összeülő országgyűlésnek a vezérpasa nem Bethlen személyét javasolta, hanem csak új fejedelem választását a Portához hűtlenné vált Báthori helyébe. Az igazsághoz azonban azt is figyelembe kell venni: ha az erdélyiek annyira ragaszkodtak volna Báthorihoz, fegyvert foghattak volna, mint ahogy – hasonlóan reménytelen helyzetben – később II. Rákóczi György mellett is kiálltak. De a menekülő, s még útközben is dorbézoló Báthorit még testőrei is elhagyták. Egykorú levél panaszolja Báthori Gábor öccsének, Andrásnak, hogy a fejedelmet Bethlen párthívei elárulták. A neveket is felsorolja, amiből kiderül, hogy az „árulók” közt úgyszólván minden jelentős erdélyi főnemes, köztük Báthori csaknem összes főtisztviselője ott szerepel, míg a „hívek” mind névtelén emberkék. Valójában nem is volt más reális választása az erdélyieknek, mint Bethlen. Ő volt az, aki tehetségben, tekintélyben fejjel kiemelkedett kortársai közül. Növelte esélyeit a trónra, hogy a Báthoriak kiesése után már olyan „nagy család” sem volt Erdélyben, mely múltjánál fogva valamelyik tagjának igényelhette volna a fejedelemséget. Mindezek után könnyű belátni, hogy a köztudatba vésett csípős mondás, mely szerint Bethlent „féltekben libere eligálták” az erdélyiek, a történetírás nem fogadhatja el. (Ez a mondás egyébként a Bethlent vallási okokból gyűlölő, kisszerűen politizáló Nagy Szabó Ferenc marosvásárhelyi polgár pletykaszinten mozgó naplójából származik.) Annál is inkább, mivel nem volt erdélyi fejedelem, akit az országgyűlés ne „féltében” választotta volna meg. Hogy csak egy példát említsünk: Bethlen a szultán kinevező okiratát, az athnamét csak hónapokkal megválasztása után kapta meg, a nagy Báthori István (1571–1586) nevére viszont már a szavazás előtt kiállították Konstantinápolyban. Bocskait és I. Rákóczi Györgyöt (1630–1648) a hajdúk fegyverei kényszerítették rá Erdélyre, s Barcsait (1658–1660) és Apafit (1661–1690) is erdélyi földön álló török hadak
1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
segítették trónra, az utóbbit a vezérpasa erőszakkal cipeltette a valóban nem „szabad” választásra. Bethlen megválasztásának „szabadsága” sem jobb, sem rosszabb nem volt, mint elődeié vagy utódaié. Mindennek ellenére le kell szögezni, hogy Bethlen valóban törökpárti politikát folytatott, ha ezt úgy értjük, hogy a háromfelé szakadt Magyarország sorsát a két szomszédos nagyhatalom közül melyikhez kell kötni; mert hiszen az világos volt, hogy egyikükhöz kötni kell, különben az ország, a nép, a nemzet felmorzsolódik a szorításban. Báthori István és Bocskai egyaránt törökpártiak voltak, de azért, hogy békét szerezzenek a két nagyhatalom közt, mert bebizonyosodott, hogy a Habsburgoknak Erdély elfoglalására irányuló törekvése török támadást hívna ki, amelyet a Habsburg-hatalom képtelen elhárítani. Az emigráns trónkövetelő Bethlen még egyszerűen csak Bocskai politikáját kívánta folytatni, de mint újdonsült fejedelem átgondolni kényszerül a jövő útját. A Habsburg-kormányzat főtisztviselői török csatlósnak kiáltják őt ki, határ várait elfoglalják s egy ifjú felvidéki mágnás, Homonnai György személyében trónkövetelőt állítanak vele szembe. Az osztrák, cseh–morva–sziléziai és magyar rendeket 1614-ben Linzben első ízben hívják össze közös gyűlésre, hogy Bethlen ellen nagyszabású hadi vállalkozást szavaztassanak meg, akár egy török háború kockázatával is. A gyűlés résztvevői azonban még élénken emlékeznek arra, hogy egy évtizeddel előbb hogyan akarta a dinasztia a török háború örvén az abszolutizmust katonai terrorral bevezetni, s a javaslatot leszavazták. Ekkor Homonnai a Habsburg-ház fejétől, a spanyol királytól lengyel közvetítéssel kieszközölt pénzen hajdúkat fogadott Erdély megtámadására. Jogcímül azt hangoztatta, hogy Bethlen a kereszténység és a magyar nemzet elárulásával török kézre akarja juttatni Lippa várát. A vád alapja önmagában igaz volt. Lippát még a hosszú háború idején (1593–1606) erdélyi csapatok foglalták vissza a töröktől, de azt már Báthori Zsigmond a szintén erdélyi kézbe került Jenő várával együtt visszaígérte a szultánnak. És a török most Báthori Gábortól is visszakövetelte. Bethlen csak akkor térhetett volna ki a török igény elől, ha Habsburg részről nyomást gyakorolnak a Portára, mint azt Bethlen kérte. Ez nem történt meg. Ugyanakkor – s az igazsághoz ez is hozzátartozik – Homonnai a Portán maga ígérte meg, hogy ha megkapja a fejedelemséget, Lippát és Jenőt visszaadja a töröknek. Nyíltan viszont azt hangoztatta, hogy Lippát megvédeni indul hajdúival. Bethlen hadai azonban szétverték Homonnai seregét, majd 1616 nyarán az erdélyi hadak maguk ostromolták ki Lippán az erdélyi helyőrségeket és adták át a várat a töröknek. A lippai ügy kétségtelenül súlyos tekintélyveszteséget jelenthetett volna Bethlennek, de ő igyekezett ezt is a maga javára fordítani, s a Porta beléje vetett bizalmát ezzel is erősíteni. „Ilyen emlékezetre méltó hűségünknek megmutatásáért... minémű kegyelmes ótalmat és minden jókat várhassunk az mi kegyelmes méltóságos császárunktól... azt csak az nagy istennek és az széles világon minden nemzetségeknek emlékezetben maradandó ítéletekre támasztjuk… Nem hagyta azonban találgatni a Portát, hogy mi az, amivel meghálálhatja hűségét, hanem még 1614-ben, a fenyegető Habsburg-támadás kivédése címén, nagyszabású tervet nyújtott be, melynek végső értelme nem egyéb volt, mint török véren és pénzen, de nem közvetlen török fennhatóság alatt helyreállítani nemcsak Magyarország Mohács előtti politikai egységét, hanem hozzá Mátyás birodalmát is: „Megépülvén az mostani pusztaságból Erdély országa, ha az elébbi szokott adófizetés alá marad is, tartozunk erről az szokott adót ő hatalmasságának az fényes Portára idején beszolgáltatni. De (ha) az erdélyi birodalmon kívül vagy Magyarországnak akármely részeiben vagy több szomszéd keresztyén országokra terjednének határaink és birodalmunk az úristennek engedelméből, melyek miért hogy nem annyira fegyverrel netalán mint szép szóval és az ő hatalmassága kegyelmességében való bizalomból hajolnak meg, azokról ő hatalmassága külön adót ne kévánjon, se adózás alá őket ne vesse; vegye egyébaránt ellenségi ellen való hasznos szolgálatjokat és esztendőnként állapotjok szerént az ő hatalmassági császári méltóságához illendő ajándékokkal tartozzunk hűséges engedelmességeknek megmutatásáért az fényes Portára beküldeni, sőt ahhoz képöst nagyobb kegyelmességének megmutatásáért az erdélyi zálogon kívül más zálogtartással se tartozzanak az fényes Portán. Magyarország határin kívül az Dunán innét ha Morva, Silesia és Csehország felé mód lehet az előmenetelben valami úton, több országok holdoltatásában is ő hatalmassága minden kegyelmes jó akarattal segítséggel legyen. És azokat is azon módok alatt minden adózás nélkül hagyja mü kezünknél... Kéntelenségből pedig ennek kezdésére magyar hadat kell fogadnunk és tartanunk, kivel az magyarokat és több keresztyéneket holdoltathassuk, mert csak az török–tatár haddal semmit külön nem cselekedhetünk. Azért valameddig csak erdélyi birodalomból leszen hadakozásunk, félesztendőre 10 ezer magyarra való fizetést és hópénzt kévánunk, hogy adasson ő hatalmassága, ha penig isten segítségéből tovább mehetünk és az magyarországi erő is mellénk állván, derekasb dologhoz fogunk, akkor 20 ezer emberre adasson ő hatalmassága félesztendőre fizetést, kit ő hatalmasságának száz annyival megszolgálunk.”
2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Ez a terv prófétikus előrelátása annak a politikai és katonai konjunktúrának, amelyet 1618-ban a harmincéves háború kitörése kínált Bethlennek. Bár cseh királlyá választása nem sikerült, az osztrák és cseh–morva–sziléziai rendekkel szövetséget kötött a Habsburgok ellen, magyar királlyá választatta magát és hadjáratához török segítséget igyekezett kieszközölni. Ez 1620 őszén már majdnem megvalósult, de a csehek fehérhegyi veresége miatt végül ő maga is békére kényszerült. 1623-ban második hadjáratához már kapott valamelyes török segítséget, de nem annyit, amennyit kért és remélt. A Portának jól jött Bethlen Habsburg-ellenes támadása, mert tehermentesítette a perzsa arcvonalon, de éppen e keleti elfoglaltsága miatt, amelyet a lengyelekkel folytatott háborúság is súlyosbított, nem óhajtott a Habsburgokkal komoly összeütközésbe keveredni, s ezért csak mérsékelten támogatta Bethlent. Bethlen ekkor teljes fordulattal Habsburg Ferdinánd felé tájékozódott, Habsburg-hercegnőt kért feleségül és törökellenes szövetséget ajánlott fel, ha a királyi Magyarország kormányzását rábízzák. Félrevezető szándék, politikai cselvetés volt e lépés mögött, mint sokan hiszik? Aligha. Bethlen ugyanis Magyarország politikai egységének helyreállítását akarta bármelyik szomszédos nagyhatalom támogatásával, de úgy, hogy a másik nagyhatalmat meg kell semmisíteni, különben Magyarország örök szorítóban marad. Mikor Bécsben visszautasították ajánlkozását, a Habsburg-ellenes nyugati hatalmakhoz fordult, Angliával és Hollandiával szövetkezett, pártállása jeléül a brandenburgi választó húgát, Katalint vette feleségül. Ezáltal olyan tekintélyt szerzett a Portán, hogy 1626-ban végre komoly török katonai segítséget kapott. Ezúttal azonban nyugati szövetségesei mondtak csődöt. Wallenstein visszavonult ugyan előle, de helyzete kényes maradt, s a török segédcsapatok is elhagyták. A török segítségben megint csalódva, élete végén újból teljes fordulatra készült. Ezúttal nem Habsburg Ferdinándhoz, hanem a dinasztia fejéhez, a spanyol királyhoz akart fordulni, és ezért spanyol táncmesterét, Diego de Estrada herceget különös követséggel bízta meg: „…ha a Legkatolikusabb Király hajlandó volna segíteni őt, kedvező alkalom mutatkozna reáhágni a török fejére, s kikergetni Konstantinápolyból a szultánt”. Megint egy félrevezetés, politikai színjáték? Aligha. Inkább megint egy bizonyíték (a forrás teljesen hiteles!), hogy Bethlen sem nem törökpárti, sem nem Habsburg-ellenes volt. Neki török és Habsburg egyaránt eszköznek számított magyar célok szolgálatában. Hogy túlbecsülte a kínálkozó konjunktúrát, szövetségesei és Erdély erejét, az lehet túlzott önbizalom, sajnálatos tájékozatlanság, de semmiképpen nem végleges lekötöttség a török mellett. Erről a legilletékesebb bizonyságot egy török történetíró, Pecsevi adta, aki azt írta Bethlenről: „Ez a hitetlen pedig az Iszlám seregein sohasem segített, mert mindegyre csak a saját országára volt neki gondja”.
2. Képek
3 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
4 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. A kör bezárul. A kisantant megalakulása ÁDÁM Magda A kör bezárul A kisantant megalakulása Mi volt tulajdonképpen a kisantant? Mikor, kik és miért hozták létre? Milyen szerepet töltött be Közép- és Délkelet-Európa történetében a két világháború között? Cikkünk a legújabb kutatási eredmények, eddig nem használt források alapján kíván választ adni ezekre a kérdésekre. A kisantant 1920–21-hen megalakult politikai és katonai szövetség volt Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia között. Tagjai a magyar revíziós törekvések és a Habsburg-restauráció megakadályozására szövetkeztek, fő céljuk az első világháború után kialakult és a békeszerződésekben törvényesített állapotok megőrzése volt. Egy magyar újságíró 1920 áprilisában a Pesti Hírlapban megjelent cikkében „Apró Antantnak” nevezte a három állam együttműködését a párizsi békekonferencián. A cikk szerzője akkor még nem is sejtette, hogy új és maradandó kifejezéssel gazdagította a diplomáciai szótárt. Az elítélő értelemben használt szókapcsolat ugyanis később a tömb általánosan elismert elnevezésévé vált. A történetírás válaszkeresései A kisantant létrejöttéről és funkciójáról számos egymásnak ellentmondó, sokszor egymást kizáró s a legjobb esetben csak részigazságokat tartalmazó nézet és állásfoglalás született meg és terjedt el a köztudatban. A napi politika szempontjainak alárendelt publicisztika és történetírás (amely nem is juthatott hozzá a történelmi forrásanyaghoz) sokáig képtelennek bizonyult arra, hogy akár csak megközelítse a valóságot. Az álláspontok két végleten polarizálódtak: az egyik oldalon a kisantantot idealizálták, pozitív szerepét felnagyították, a másik oldalon viszont a Duna-medence két világháború közötti tragikus helyzetéért ezt a szövetséget tették felelőssé. A második világháború után az állásfoglalások, noha közelebb kerültek a valósághoz, továbbra sem voltak mentesek a sarkított szemlélettől. A hibák változatlanul egy alapvető okból következtek: a napi politika feladatainak és a történetírás követelményeinek azonosításából. Az ötvenes években a szocialista országok historikusai elsősorban a kisantant szovjet- és forradalomellenes funkcióját hangsúlyozták, alábecsülték viszont tulajdonképpeni célját: a politikai- és katonai együttműködést a magyar revíziós törekvésekkel és a Habsburgrestaurációval szemben. A hatvanas évek során ez az egyoldalú értékelés egyre jobban kiszorult a szocialista országok történetírásából, helyére azonban sokszor az ellenkező előjelű egyszerűsítés került. Nem egy olyan munka jelent meg, amely szinte változatlanul ismételgette a háború előtti, a kisantantot eszményítő véleményeket. Az ötvenes évek sematizmusának cáfolata gyakorta a nemzeti elfogultság jegyében történt. Az említett nézetek alapvető közös tévedése, hogy a kisantant létrejöttét a francia külpolitika kezdeményező szerepének, a francia külpolitika Duna-völgyi koncepciójának tulajdonították. Ez a félreértés a szélesebb közvéleményben is több mint fél évszázadon át makacsul élt. Ennek oka elsősorban az, hogy a Francia Külügyi Levéltár, amelynek iratanyaga perdöntő e kérdés valós megítélésében, csak a közelmúltban vált hozzáférhetővé a kutatók számára. Továbbá a kisantantellenes francia politika – amelyre még visszatérünk – csupán nem egészen egy éves időtartamú volt és kurta érvényesülése idején is rendkívül óvatosan kezelte Duna-medencei terveit és a velük kapcsolatos titkos tárgyalásokat. Nem a franciák Megtévesztőleg hatott és hat az a tény, hogy a fent említett rövid időszakot leszámítva, Franciaország több mint másfél évtizeden keresztül politikailag és gazdaságilag támogatta a kisantantot, pártfogolta és kelet-európai politikája egyik fő támaszának tekintette ezt a valójában akarata ellenére megalakult államkoalíciót. A szövetségi rendszer létrejötte idején azonban nem ez volt a helyzet. A francia, a csehszlovák levéltárak dokumentumai, valamint Titulescu román külügyminiszter, Beneš csehszlovák külügyminiszter, Sándor jugoszláv király és Pál jugoszláv régensherceg irathagyatékai (amelyeket jelen sorok szerzője az USA-ban tanulmányozott) minden kétséget kizáróan bizonyítják: a kisantantot nem Franciaország hozta létre, sőt még csak nem is bábáskodott megszületésénél. Ellenkezőleg, Franciaország helytelenítette és akadályozta Beneš erre irányuló törekvéseit, mert ezek szemben álltak az akkori francia Duna-medencei tervekkel, azok meghiúsítását célozták.
5 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A háború befejezése után jelentős nyugati körök foglalkoztak azzal a gondolattal, hogy a szétdarabolt – ahogy mondották „balkanizált” – Közép-Európát gazdaságilag, sőt esetleg politikailag is új egyesítsék. Számtalan terv született, amelyek vámunióba, sőt konföderációba tömörítve kívánták összefogni a Habsburg-birodalom területén keletkezett kis államokat. Közép-Európa ismételt integrációjával egyaránt foglalkoztak Londonban és Párizsban, sőt még Rómában is. A brit puhatolózó lépéseket leszámítva, 1920-ig ezek a tervek inkább elvi jellegűek voltak. Párizs hivatalos politikája akkor még szembeszállt Anglia ilyen irányú törekvéseivel. Döntő fordulatot hozott azonban az az őrségváltás, amely az 1920. januári francia választásokon következett be: Poincare és Clemenceau helyére Dechanel és Millerand kerültek. Az új köztársasági elnök és a kormányfő, főképp pedig Paléologue, a külügyminisztérium főtitkára komolyan kezdtek foglalkozni azzal a tervvel, hogy a volt monarchia területén megbízhatóan francia befolyás alatt álló gazdaságilag egységes dunai hatalmat hívjanak életre, amely Párizs támasza lehet mind német-, mind orosz politikájában. A szétdarabolt Közép- és Délkelet-Európát nem tartották megfelelő ellensúlyúnak a német- és az ún. orosz veszéllyel szemben. A Quai d’Orsay új irányítói az életképtelennek tartott kis utódállamokat – tekintet nélkül arra, hogy győztesek-e vagy legyőzöttek – egy dunai államszövetségben, vagy esetleg a Habsburg-restauráció révén kívánták egyesíteni. A francia politika kulcspontja – Magyarország lett. Millerand és Paléologue Budapest körül kívánta összevonni a dunai államokat. A földrajzi, politikai és gazdasági szempontok egyaránt emellett szóltak. Mind a térkép, mind a történelem folyamata arról tanúskodott számukra, hogy Magyarország egyensúlyszerepet töltött be KözépEurópában, és a Balkán kapujának tekintették. Nyilvánvaló volt az is, hogy Magyarország részvétele nélkül elképzelhetetlen a Duna-medence politikai és gazdasági konszolidációja. Magyarországra esett a választás azért is, mert biztosan számításba vehették a Lengyelországnak Szovjetoroszország ellen nyújtandó segítségénél és ez a harmadik intervenciós hadjárat fő szervezője, Millerand számára igen lényeges érv volt. S végül a kérdés megítélésénél jelentős szerepet játszott az is, hogy Magyarország maga kínálkozott fel Franciaországnak, kész volt gazdasági életének fontos pozícióit a francia tőke kezére játszani és az angolokkal való kapcsolatokat lazítani, abban a reményben, hogy francia támogatással sikerül majd a békefeltételeket megváltoztatni. Paléologue tisztában volt azzal, hogy az adott körülmények között akár a legcsekélyebb határmódosítást is nehéz megvalósítani. Hiszen a békeszerződés már készen volt és három – sőt, Ausztriát is beleszámítva – négy mindenre elszánt állam védte. S az okmányt aláírás híján sem lehetett egyetlen tollvonással érvényteleníteni, hiszen a benne foglalt területi döntéseket a szomszéd államok – Ausztria kivételével – már korábban végrehajtották. Nem is szólva arról, hogy Anglia és Olaszország – akik a békekonferencián még Magyarország számára enyhébb békefeltételekért szálltak síkra – most ragaszkodtak a szigorú határozatokhoz, ily módon is tiltakozva Paléologue francia érdekű revíziós törekvései ellen. A francia–magyar közeledés már hanyatló szakaszban volt, amikor Európában futótűzként terjedt el az a hír, hogy Franciaország titkos egyezményt kötött Magyarországgal. A francia fél úgymond vállalta a békeszerződés területi és katonai klauzuláinak módosítását, a magyar hadsereg felfegyverzését és a lengyel–szovjet frontra küldését. Az állítólagos „titkos egyezményről” dokumentumot is sikerült produkálni. Az irat másolatát Renner osztrák kancellár 10 000 aranykoronáért vásárolta meg egy magas rangú magyar tisztviselőtől, majd eljuttatta Benešnek, aki az „egyezmény” hírét azonnal nyilvánosságra hozta. Az értesülés nyomán a belgrádi és a bukaresti kormánykörökben egyetértettek Beneš véleményével: „Magyarország már nem ellenségünk, hanem riválisunk!” Így a „titkos egyezmény”, amely vagy hamisítvány volt, vagy pedig az akkor tömegével készült magyar tervek egyike lehetett – meg tette a hatását, 1920 nyarán a jugoszláv kormány sürgetni kezdte az eddig több alkalommal elvetett Beneš-féle szövetkezési javaslat megvalósítását. A csehszlovák külügyminiszter ugyanis már a háború befejezése után széleskörű diplomáciai tevékenységbe kezdett, hogy Jugoszláviát és Romániát megnyerje egy szövetségi rendszer számára. Ezt azonban eddig mind Jugoszlávia, mind Románia visszautasította. A három állam ugyanis egymás rovására is igyekezett a határait kitolni. Továbbá komoly feszültségek keletkeztek Jugoszlávia és Olaszország, valamint Románia és Szovjet-Oroszország között. A Beneš által javasolt szövetségrendszer eme viszonylatokban nem biztosított volna támaszt. A kimerült és elszigetelt Magyarország pedig nem jelentett veszélyforrást egészen a Paléologue-féle politikáig. A kisantant magva létrejön A fent ismertetett események, főként a „titkos egyezmény” hírének a hatására 1920. augusztus 14-én Belgrádban aláírták a csehszlovák–jugoszláv egyezményt, amely a kisantant magvát képezte. Az egyezmény a trianoni béke által teremtett rend fenntartását és a Habsburg-restauráció megakadályozását tűzte ki célul.
6 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Belgrádból Beneš egyenesen a román fővárosba sietett. Románia azonban ekkor még nem csatlakozott a kisantanthoz, mindössze szóbeli megállapodásra volt hajlandó, amelynek értelmében Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia egy magyar támadás esetén egymásnak katonai segítséget nyújt, szovjet–román háború esetén pedig Csehszlovákia és Jugoszlávia visszariasztja Magyarországot, illetve Bulgáriát Románia hátbatámadásától. Bukarestben nem hagyhatták figyelmen kívül Franciaország kisantant-ellenes álláspontját, ugyanis elsősorban Párizstól várták a támogatást a Szovjet-Oroszországtól önkényesen elfoglalt Besszarábia megtartásához. A francia diplomácia vezetői pedig lépéseket tettek, hogy megakadályozzák a kisantant további bővülését. Paleologue figyelmeztette Osusky párizsi csehszlovák követet: kormánya rossz útra tért. Franciaország nem ért egyet a tervezett szövetséggel, mert nincs létjogosultsága. Millerand augusztus 24-én körtáviratban rögzítette a kisantanttal kapcsolatos álláspontját. „Ez a politika (ti. a kisantant kiépítése – Á. M) azzal a súlyos kellemetlenséggel járhat, hogy elszigeteli a magyar kormányt, amely elkerülhetetlenül megkísérli, hogy Németország oldalára álljon és ott találjon támogatást. Ez a szövetség két táborra osztja Közép-Európát, növeli a konfliktusok veszélyét.” Románia csatlakozására a kisantanthoz végül csak 1921 tavaszán került sor. 1920 őszére Paléologue magyar orientációjú politikája megbukott. A csehszlovák–jugoszláv egyezmény létrejötte után a francia ellenzék fokozta támadását a Millerand–Paléologue-féle külpolitikai vonal ellen. Párizsban ráeszméltek arra, hogy Közép-Európa új rendjének építése nemcsak nélkülük, hanem kifejezetten ellenük indult meg, s az alakulóban levő kisantantnak kifejezetten franciaellenes éle is van. A francia fővárosban nem szemlélték közömbösen azt sem, hogy Londonban és Rómában a helyzetet Franciaország pozícióinak további gyengítésére kívánták felhasználni. Millerand ekkor jobbnak látta elvetni Magyarországgal kapcsolatos terveit, Paléalogue-ot pedig, aki nyíltan exponálta magát a dunai integrációs terv és ezzel összefüggésben Magyarország mellett, odadobta áldozatul bírálóinak. A Quai d’Orsay élére Berthelot, Beneš személyes jó barátja került. Az új külügyi főtitkár veszélyesnek tartotta a tegnapi ellenséggel szemben tanúsítandó engedékenységet és egyetértett Beneš külpolitikai koncepciójával a kis antant megalakítását illetően, azzal a különbséggel, hogy ő Lengyelországot is szívesen látta volna a szövetségben. Október 2-án, 24 órával hivatalba lépése után Berthelot már tudatta a román és lengyel kormánnyal, hogy Franciaország megváltoztatta eddigi álláspontját, a kisantanttal szimpatizál, szívesen látná a tömbhöz való csatlakozásukat. A kör bezárul A francia külpolitikai fordulat után Románia még nem lépett be azonnal a kisantantba, hanem tovább lavírozott. Az időhúzásnak végül IV. Károly 1921. áprilisi visszatérési kísérlete, az ún. első királypuccs vetett véget. A volt uralkodó sikertelen próbálkozása hozzájárult a kisantant végleges megalakításához és megszilárdításához. Röviddel az exkirály Magyarországról történt kényszerű távozása után, 1921. április 23-án Tace Ionescu aláírta Csehszlovákiával, majd valamivel később Jugoszláviával is a csehszlovák– jugoszláv egyezmény mintájára készült szerződéseket. Az eltérés csak az volt, hogy az utóbbi a trianonin kívül a Bulgáriával kötött neully-i béke védelmére is kötelezte a feleket. Magyarország körül teljessé vált a gyűrű az 1921 decemberében aláírt csehszlovák–osztrák, az ún. lani egyezménnyel, amely a trianoni béke fenntartására vonatkozott. Ezzel a kör bezárult. Az említett szerződésekkel az alternatíva: a Duna-konföderáció vagy a kisantant – eldőlt. Az utóbbi valósult meg. A két szembenálló elképzelésből az győzött, amelyik a Duna-medence jövőjét a párizsi békeszerződések következetes betartására kívánta építeni, létrehozva az ebben érdekelt államok politikai és katonai szövetségét. A gyűrűbe zárt Magyarország kénytelen volt alkalmazkodni az adott helyzethez. „A trianoni béke ratifikálása, a kisantant létrejötte, Károly sikertelen vállalkozása meggyőzte magyarokat arról, hogy alá kell vetniük magukat a mi politikai vonalunknak” – rögzítette Beneš feljegyzése. A kisantant közelebb hozta egymáshoz a győztesek oldalán álló kis államokat, csökkentette – ha nem is számolta fel – a közöttük fennálló ellentéteket. Elmélyítette viszont a térségben a szakadékot a győztesek és a legyőzöttek között, s fokozta közöttük az ellenségeskedést. Az érlelődő ellentétek azután – mint ismeretes – hatalmas erővel törtek felszínre, amikor a nemzetközi erőviszonyok a harmincas évekre megváltoztak.
7 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A nemzetközi politika fejlődésének jellege határozta meg ennek következtében a kisantant összeurópai szerepét is. A húszas években a békeszerződések védelme – bizonyos egybeesések ellenére – nem volt azonos a középés délkelet-európai béke védelmével. Ahogy azonban módosult a helyzet a 30-as években Hitler hatalomra kerülése után, noha az első világháborút lezáró imperialista békerendszer igazságtalan jellege nem változott meg, védelme mégis a fasiszta Németország háborús tervei elleni fellépést jelentette.
2. Képek
8 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Szakasits Árpád KENDE János Szakasits Árpád Ha gondolatban felidézzük a koalíciós korszak híradóit, hősünk középkorú, gyorsmozgású és gyorsbeszédű, izmos felsőtestű férfiként tűnik elénk. Cikkeinek, beszédeinek stílusa patetikus, árulkodik szerzőjük költői ambíciójáról, amelyet – nyilván legnagyobb sajnálatára – el kellett fojtania a gyakorló politikus kedvéért. A pártvezéri szerepben láthatóan kényelmetlenül érzi magát, s zavartan hallgatja nevének éltetését, a testvérpárt agitációs fegyvertárából átvett ütemes tapsokat. Életpályáját osztályának történelmi útjával egybevetve, kétségtelen párhuzamokat találunk. Születése idején vesz nagy lendületet két évtizedes útkeresés után, a magyarországi munkásmozgalom, jön létre az osztályharcos szakszervezeti mozgalom és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, ahol majd később oly jelentős szerepet játszik. Ifjúsága, ma kibontakozó vezetői pályája egybeesik a magyarországi munkásmozgalom „felnőtté válásával”. Szakmunkásélet, munkásképző Szakasits Árpád 1888. december 6-án született Budapesten. Édesapja, Szakasits Ferenc józsefvárosi cipészmester, a 80-as évektől aktív harcosa volt a szocialista munkásmozgalomnak. Az apja alakja évtizedek távolából úgy tűnik fel a publicista Szakasits Árpád egyik írásában, hogy esténként, a józsefvárosi bérkaszárnya udvarán, a cipőket javítva Edward Bellamy népszerű szocialista utópiájáról, a Visszapillantás 2000-ből c. könyvről beszél a köréje sereglett munkásoknak. Az apa korai, 1898-ban bekövetkezett halála után hamarosan a legidősebb fiúnak, Árpádnak is dolgoznia kellett, s 13 éves korában egy faszobrász műhelyében kezdte el az inaséletet. Első mestere Eckmeyer Frigyes szintén harcos szocialista volt, mint küldött részt vett 1890-ben az MSZDP megalakításában. Józsefvárosi műhelyében – mint erről később tanítványa megemlékezett – „az egyik gyalupadon a sarokban garmadával állt a könyv. Ezekről a könyvekről csillogott felém először Marx, Engels, Lassalle, Bebel, Liebknecht neve. Miután a mester tönkrement, inasa kénytelen volt szakmát változtatni: kőfaragó lett. A kőfaragók, akik úttörő szerepet játszottak az építőipari munkásság szakmozgalmában, ekkor már évtizedes múltra visszatekintő erős szervezettel rendelkeztek. A fiatal munkás, akit az otthoni nevelés is erre indított, ebben a környezetben hamarosan utat talált a munkásmozgalomhoz, 1903. május 1-jén belépett a Szabadság Munkásképző Egyletbe, a szocialista ifjúmunkások szervezetébe. A tehetséges, tanulni vágyó fiatalemberre hamar felfigyeltek. Maga mondotta erről 1947-ben: „44 esztendeje... azt sirattam mindig, hogy soha nem voltam csak egyszerű párttag... – Beléptem a Szabadság Munkásképző Egyletbe délelőtt és délután megválasztottak könyvtárosnak, és azóta mindig funkciót viselő ember vagyok”. A fiatal kőfaragó részt vett a magyar munkásosztály nagy demonstrációin, egyik első terjesztője volt az 1905-ben napilappá lett Népszavának. 1907-ben felszabadult s azonnal belépett a MÉMOSZ-ba. A szakszervezetben Bokányi Dezső környezetébe került. A kor legnépszerűbb munkásvezetője tanítványának tekintette a fiatal Szakasits Árpádot, tanította, nevelte és segítette mozgalmi pályáján. Tehetségén kívül bizonyára ennek a gondoskodásnak is köszönhette, hogy igen gyorsan kiemelkedett az egyszerű harcosok sorából. 1908-ban a Társadalomtudományi Társaság Szabadiskoláján Szabó Ervint hallgatja, gondozza a MÉMOSZ könyvtárát, és megkezdi újságírói működését az Építőmunkás hasábjain. 1908 végén a szakszervezet vezetőségi tagjává választották, majd rábízták a szaklap szerkesztését és ugyanakkor egyelőre külső munkatársa lett a Népszavának. Ettől kezdve függetlenített funkcionárius a kor szokása szerint, azaz tisztviselője a budapesti kerületi munkásbiztosító pénztárnak, amelynek igazgatója: Bokányi Dezső. Emellett a külső VI. (jelenleg XIII.) kerületi pártszervezet titkára. Börtönnaplójában 1954-ben visszaemlékezett fiatalságának forrongásos éveire, amikor esténként elvtársaival gyalog rótták az utcákat Angyalföldtől a Práter utcáig, ahol lakott. Hiszen „a fiatal lábak szerették a gyalogjárást, és a fiatal ajkak az énekszót”. Új Ady dalokat, szocialista indulókat énekeltek, s az Internacionálét, amelynek szövegét Bresztovszky Ernő fordította magyarra. Volt úgy, hogy éjféltájt indultak Angyalföldről, mert akkor zajlottak a híres-nevezetes lakósztrájkok, és ezek rengeteg munkát igényeltek. „Minden nap néhány értekezlet, gyűlés, s a tetejében még a nőtitkár is én voltam, s a Népszava nőrovatát is én csináltam, nem is szólván a MÉMOSZ-ról, s a kőfaragók mozgalmáról” – írta, amikor már ötödfél esztendeje ült börtönben, ártatlanul. Az I. világháború kitörésekor katona, de – mivel lapszerkesztő és szakszervezeti funkcionárius – sikerül elérni, hogy csak hátországi szolgálatra osszák be. Egyike azoknak a fiatal munkásvezetőknek, akik a háborús 9 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
események hatására egyre kritikusabban vizsgálják a párt politikáját. Az 1917. április 8–9-i ún. titkos kongresszuson Szabó Ervin ösztönzésére heves támadást intézett az MSZDP-nek a mindenkori polgári szövetségesekhez idomuló választójogi politikája ellen. Az 1917-es esztendő tavasza új forradalmi fellendülés nyitánya a magyarországi munkásmozgalomban. Új dolgozó rétegek csatlakoznak a szervezett munkásság táborához és számos, új, harcos szakszervezet keletkezik. Szakasits Árpádot 1917 nyarán megbízzák az alakuló szervezet, a villamosalkalmazottak szövetségének irányításával. A szervezet néhány hónap múltán több mint 8 ezer főt számlált. S mivel igen aktívan vettek részt az 1918. januári és júniusi általános politikai tömegsztrájkban, ezért a hatóságok betiltották lapjukat. Szakasits Árpádot pedig letartóztatták és büntető századba osztották be. Innen megszökik, és a polgári demokratikus forradalom győzelméig bujkált. A forradalom győzelme után a Budapesti Munkástanács tagjává választották. Szakasits radikális magatartása felkeltette a baloldali ellenzék figyelmét. A Szovjet-Oroszországból hazatért kommunisták vele is tárgyaltak a KMP-hez való csatlakozásról, de ezt Szakasits elhárította. 1918 végén belépett a Népszava szerkesztőségébe, és mint szerkesztőségi titkár dolgozott a polgári demokratikus forradalom idején. A Tanácsköztársaság kikiáltása után egy ideig gyakorlatilag szerkesztette a Népszavát, tagja volt a MÉMOSZ Központi Vezetőségének, a VII. kerületi és a Budapesti Munkás- és Katonatanácsnak. Dolgozott az egyesült párt titkárságán, küldött volt a Tanácsok Országos Gyűlésén, ahol a Szövetséges Központi Intéző Bizottság tagjává választották. 1919 júniusától a Belügyi Népbiztosság közigazgatási főosztályát vezette. Írásaiból olyan baloldali hajlandóságú szociáldemokrata arcéle bontakozik ki, akinek még jelentős fenntartásai vannak a kommunistákkal szemben. Pártfunkcionárius a Horthy-korban A Tanácsköztársaság megdöntése után ismét a Népszava szerkesztőségében dolgozott, s tovább szerkesztette az Építőmunkást is. 1920 és 1923 között több ízben letartóztatták. Együttesen több mint két évet töltött börtönben. Ugyanakkor feleségét is bebörtönözték, s így három kis gyerekükről csak idős édesanyja gondoskodott. Kiszabadulása után 1925 és 1928 között alelnöke, majd 1938 végéig elnöke a MÉMOSZ-nak, 1925-től – az 1948-as pártegyesülésig megszakítás nélkül – tagja a szociáldemokrata párt vezetőségének, s 1927–28-ban a párt ügyvezető titkára. Politikai magatartása ezekben az években általánosságban megfelel az MSZDP hivatalos vonalának, megnyilatkozásaiban nem ritkák a kommunistákkal folytatott heves polémiák. Írásaiban és beszédeiben azonban már ekkor fel-feltör a hatóságok által toleráltnál baloldalibb hang, s ezért több ízben bíróság elé is kerül. Talán ez is az oka annak, hogy nem tud beilleszkedni az MSZDP Peyer Károly nevével fémjelezhető vezetésébe. Mint a MÉMOSZ elnöke, vezető szerepet játszott az építőmunkások 1935 július– augusztusi nagy sztrájkjában, amely végleges csapást mért a Gömbös-kormánynak a szakszervezetek felszámolását célzó terveire. Jelentős személyes szerepe volt abban, hogy a MÉMOSZ – amelyben ekkor már megvalósult a kommunisták és szociáldemokraták gyakorlati akcióegysége – élenjáró szerepet játszott a 30-as évek második felének munkásmozgalmában. Ez a szervezet vívta szinte a legtöbb sztrájkot 1936–1937-ben, s 1937 szeptemberében országos általános sztrájkkal harcolta ki a 8 órás munkanap bérredukció nélküli megvalósítását. Szakasits Árpád 1938 novemberében köszönt le a MÉMOSZ elnöki tisztségéről, és lett ugyanakkor a szociáldemokrata párt főtitkára. A pillanat, amikor a főtitkárságot átvette, talán a legnehezebb volt a párt történetében. A legális munkásmozgalomra nehezedő jobboldali nyomás, amely kormányzati részről a munkássajtó elnémításában, a szakszervezetek elleni vizsgálatokban fejeződött ki, kiegészült az Anschluss (1938) után felbátorodott fasiszta pártok nap mint nap ismétlődő, erőszakos cselekményeivel. Szakasits az 1939. januári pártkongresszuson olyan antifasiszta programot hirdetett meg, amely a párt tevékenységének előterébe helyezte a szocialista pozíciók védelme, a demokratikus szabadságjogokért való harc mellett az ország függetlenségéért folytatott küzdelmet. Ez a politika természetszerűleg találkozott a kommunisták népfront törekvéseivel. Még szorosabbá vált ez a kapcsolat 1940 januárja után, amikor Szakasits – főtitkári tisztének megtartásával – átvette a Népszava főszerkesztői tisztét. Ettől kezdve rendszeresen közölte a lap kommunista szerzők írásait – a szerkesztőségben is dolgoztak kommunisták: Kállai Gyula és Kasztel András – s az új főszerkesztő igyekezett a Népszavát az antifasiszta ellenállás, a függetlenségi gondolat orgánumává változtatni. A szervezői, publicisztikai tevékenység mellett Szakasits Árpád személyesen is részt vett a függetlenségi mozgalom akcióiban, így az 1941. november 1-i tüntetésen, a Kerepesi temetőben, s dolgozott a Történelmi Emlékbizottságban is. Rendszeres kapcsolatot tartott az illegális KMP-vel, Rózsa Ferenccel és másokkal. Az 1942. május–júniusi nagy letartóztatások alkalmával őt is rövid időre lefogták, de azok a kommunisták, akiknek vele kapcsolatuk volt, ezt a vizsgálat során tagadták, s így bizonyítékok hiányában kénytelenek voltak őt szabadlábra helyezni. Letartóztatását a szociáldemokrata jobboldal, amely nehezen viselte el a Szakasits Árpád 10 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
képviselte politikát és 1939-től nem szűnt meg ellene intrikálni, felhasználta arra, hogy elmozdítsa főtitkári tisztségéből. Megmaradt azonban a Népszava főszerkesztőjének. Az ország német megszállása után illegalitásba vonult, Schiffer Pállal megkezdte az SZDP földalatti apparátusának kiépítését, részt vett a Magyar Front létrehozásában, majd a Front Intéző Bizottságának elnöke lett. Ebben a minőségében részese volt az 1944. októberi kiugrási kísérlet politikai előkészítésének, Tildy Zoltán társaságában a Magyar Front képviseletében tárgyalt többek közt Horthy kormányzóval, 1944. október 10-én – a Rajk Lászlóval folytatott előzetes megbeszélések után – Kállai Gyulával aláírta a két munkáspárt együttműködéséről szóló megállapodást, amely a felszabadulás utáni időszakban szabályozta az MKP és az SZDP viszonyát. A nyilas puccs után illegalitásban élt Budán, s a főváros felszabadulása után azonnal bekapcsolódott az ország politikai életébe, mint az újjáalakult SZDP főtitkára, nemzetgyűlési képviselő, s a koalíciós kormányok államminisztere. A munkásegységért A demokratikus Magyarország vezető államférfiaként következetesen harcolt a szociáldemokrata párt baloldali orientációjáért, a munkásegység fenntartásáért – még akkor is, ha ez a két munkáspártnak a koalíciós viszonyokból természetesen fakadó súrlódásai miatt nem volt mindig könnyű. Ezt a kapcsolatot 1948 elejéig Szakasits Árpád két önálló munkáspárt szövetségeként fogta fel, nem látta szükségesnek és időszerűnek a munkásmozgalom szervezeti egységének megteremtését. Magát a szövetséget azonban drámai, kemény harcokban védelmezte a jobb oldali szociáldemokraták meg-megújuló támadásaival szemben, 1946 decemberében és 1947 őszén. Ezekben a küzdelmekben kovácsolódott ki az SZDP vezetésének szilárd baloldali magva: Marosán György, Vajda Imre, Schiffer Pál, Horváth Zoltán, Justus Pál, Révész Ferenc és társai, akik 1948 tavaszán a jobboldal ellenállását legyűrve, szociáldemokrata részről előkészítették a magyar munkásmozgalom egységének megteremtését. A válságos napokra utalnak vissza Szakasits Árpád vallomásos szavai a már idézett, az ötvenes években, börtönben írott naplóból: „Sokan voltak, akik szemrehányással illettek, hogy nem támaszkodtam a kisgazdapártra és Tildyéknek támasztván a hátam, nem szálltam szembe az MKPvel. Hát az igaz, hogy ezt nem tettem, de nem gyávaság volt az oka, nem is elárulása az SZDP-nek, hanem a tények helyes mérlegelése... Az volt a meggyőződésem, hogy bűn olyan hasadást vágni a munkásosztályba, amelyet azután vagy csak nagyon nehezen, vagy sehogyan sem lehet áthidalni… Nem kétséges, hogy 1947-ben csak egy szavamba került volna, hogy minden a feje tetejére álljon. De én megtagadtam ennek a szónak a kimondását, és ha előre láttam volna mostani sorsomat, akkor is ezt tettem volna” Személyes érdemeit a munkásegység megteremtésében azzal méltányolta az egyesült párt, az MDP első kongresszusa, hogy 1948 júniusában a párt elnökévé választotta. 1948 augusztusában Tildy Zoltán lemondása után Szakasits Árpád lett az ország államfője, köztársasági elnök, majd az Elnöki Tanács elnöke. Ezt a tisztséget 1950. április végéig töltötte be. 1950. április 24-én hamis vádak alapján letartóztatták, majd életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Csaknem hat esztendőt töltött börtönben, egészségét, idős korát megpróbáló súlyos körülmények között. Az őt ért csapások, felesége letartóztatása, majd halála, családtagjainak zaklatása ellenére hűsége a szocializmus iránt, e nehéz években sem ingott meg. 1956. március 29-én szabadlábra helyezték, majd rehabilitálták. Kiszabadulása utáni első megnyilatkozásaiban – bár bizonyos jobboldali szociáldemokrata csoportok igyekeztek megkörnyékezni – változatlanul hitet tett a munkásegység ügye mellett. Így foglalt állást az 1956. október 24-én is a rádióban elhangzott nyilatkozatában. 1956 novemberétől jelentős szerepet vállalt a konszolidáció munkájában. A hazai, de főként a külföldi közvéleményt tájékoztatta, orientálta a magyarországi valóságos helyzetet kifejező cikkeivel, nyilatkozataival, s mind aktívabban vett részt ismét az ország közéletében. 1958-ban újból országgyűlési képviselő, s tagja lesz az Elnöki Tanácsnak. Jelentős társadalmi tevékenységet fejt ki, mint a MUOSZ, a Magyarok Világszövetségének elnöke, az Országos Béketanács alelnöke, majd elnöke. Az MSZMP VII. kongresszusa 1959-ben a Központi Bizottság tagjává választotta. Szakasits Árpád újból felvirágzó publicisztikai tevékenységében egyre szaporodnak a visszaemlékezés-jellegű írások, egy sajnálatosan torzóban megmaradt memoár darabjai, amelyek harci tapasztalatokban gazdag életének tanulságait közvetítik a jelennek. Bár egészsége egyre romlik, szinte élete utolsó pillanatáig dolgozik. Legutolsó cikke, amely a vietnami háború elleni harcra mozgósít, 1965. május 1-jén jelenik meg a Magyar Nemzetben, s három napra rá már halálhírét közlik a lapok: Szakasits Árpád 1965. május 3-án, 77 éves korában elhunyt. 67. születésnapján, fogsága utolsó esztendejében vetette papírra a következő sorokat: „Egyszer majd talán, ha felszabadítanak a börtön igája alól, rászánom magamat, hogy papírra vessem életem történetét, amely teljesen összefonódott a magyar munkásmozgalom félévszázados történetével. Több mint 50 éve tudom és érzem magamat szocialistának. 1903-ban léptem be a pártba és ha nem rekesztenek ki az MDP-ből és nem zárják rám a 11 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
börtönkaput, akkor 1953-ban ünnepeltem volna félévszázados párttagságomat. Immár 67 hónapja élek elszakítottan az élettől és mindattól, ami életem lényege és értelme volt. Nagy tragédia ez! Mégis: nem vesztettem el meggyőződésemet, sem hitemet, sem pedig lelkem derűjét”. A sors jogos kárpótlása volt, hogy életének utolsó termékeny, szabad évtizedében ezeket a fogadalomszerű szavakat nap mint nap igazolhatta.
2. Képek
12 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
13 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Történész szemmel a Kálmán király címû drámáról. Páskándi Géza drámája FIGYELŐ MAKK Ferenc Történész szemmel a Kálmán király című drámáról Az idei nyáron a Szegedi Szabadtéri Játékok műsorán ősbemutatóként szerepel Páskándi Géza Kálmán király című történelmi drámája, amelynek szövegét a Tiszatáj 1977. évi 4. és 5. száma közölte. Az Álmos hercegtől eredő királyok idejében alkotó krónikások Kálmánt durva lelkületű, gonosz és kegyetlen királynak festették le, akinek családi élete szerencsétlen, uralkodása pedig dicstelen volt, s akinek külső megjelenése is ijesztőnek hatott; egyebek mellett sánta, púpos, vaksi, borzas és dadogó volt. Kálmán, mint ismeretes, a trónharcok során megvakíttatta Álmost. Halála után viszont Álmos utódai kerültek a trónra, s az ezek udvarában dolgozó krónikások – uraik kedvét keresve – szándékosan torzították el Kálmán alakját. Az egykorú külföldi kútfők viszont egészen más képet adnak róla. A lengyel krónikás véleménye szerint Kálmán saját korának valamennyi uralkodóját felülmúlta tudományával, Kozma prágai krónikás pedig úgy látja, hogy Kálmán idejében „a magyar nép hatalmas, kincsekben gazdag, háborúban diadalmaskodó, s a föld bármely királyával képes szembeszállni”. Logikus és történetileg is indokolt tehát az, hogy a drámaíró saját királyalakjának megrajzolásakor eltért a hazai kútfők bántóan egyoldalú, hamis és torz beállításától. Páskándi Géza Kálmánt átlagos külsejűnek – I. Lászlóhoz, a lovagkirályhoz és Álmoshoz, a daliás herceghez képest szerényebb megjelenésűnek – ábrázolja, aki azonban „tudós király” létére helytáll a csatában is, nagyszerű uralkodói kvalitásokkal rendelkezik. Ha kell, energikus és határozott, ha a helyzet úgy kívánja, óvatos, körültekintő (olykor kissé aggályoskodó), a kellő pillanatokat mindig kiváró államférfi, a nemzetközi tárgyalásokon pedig ügyes, célratörő és megfontolt diplomata. A Páskándi-drámában megjelenő királyalak történetileg hiteles. Ráadásul a műben is olyan személyek veszik körül, akik a királyi udvar vezető egyéniségei voltak. Dráma és történeti hitelesség A dráma eseménytörténeti gerincét Kálmán és öccse, Álmos testvérharca adja. Magyarországon az Árpád-ház minden törvényes származású férfitagja igényt tarthatott a királyi hatalomra. Ezt használták ki az uralkodó osztály különböző csoportjai, amelyek, a maguk érdekében, időnként felsorakoztak egy-egy Árpád-házi trónkövetelő mögé, s támogatták annak a korona megszerzésére irányuló akcióját. Kálmán uralkodásának egész időszakában arra kényszerült, hogy koronáját Álmos állandóan meg-megújuló támadásaival szemben védelmezze. Álmost, akit korábban I. László (1077–1095) jelölt utódának, húsz éven át azok a világi s egyházi előkelők támogatták, akik elégedetlenek voltak Kálmánnal. Páskándinak sikerült jól visszaadnia Kálmán és Álmos, illetve a mögöttük álló társadalmi erők küzdelmének lényegét, hitelesen ábrázolnia a trónviszály legfontosabb mozzanatait. A dráma külön erénye, hogy a jól elhelyezett és frappáns dialógusokban s tömör utalásokban is ügyesen és találóan villantja fel Kálmán bel- és külpolitikájának legjellemzőbb vonásait: a királyi hatalom erősítésére irányuló fáradozásait, korszakos jelentőségű törvényhozását s a nagyhatalmi célokat követő expanzív politika főbb állomásait. Az író nem elégszik meg a feldolgozásokkal, hanem „visszanyúl” a forrásokhoz. Szinte nincs olyan oldal a dráma szövegében, amelyen a történész ne találkozna valamelyik krónikahellyel, a dialógusok számos helyen a diplomáciai levelezésből származnak, gyakran pedig szinte úgy érezzük, mintha Kálmán törvénykönyvének megelevenedett cikkelyeit hallanánk. A pápaság és Magyarország Nem hallgathatjuk el azonban kifogásainkat sem. Az író, a történeti valóságnak megfelelően, nagy nyomatékkal hangsúlyozza azt, hogy Kálmán külpolitikájának legjellemzőbb vonása az ún. gregoriánus pápaság támogatása volt. De úgy találjuk, hogy az indokolás kissé leegyszerűsített. A dráma szerint a magyar királyt az állította a pápa mellé, hogy uralkodása előtt Kálmán maga is pap volt. Nem vitás, és kétségtelenül hatott Rómához való viszonyának alakítására, de nem ez volt a döntő mozzanat. László nyomdokain haladva Álmos herceg kezdettől
14 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
fogva a német császársággal tartott szoros kapcsolatot, és ez Kálmán helyét szükségképpen már eleve a német uralkodóval szembenálló pápa oldalán jelölte ki. Persze Kálmán és a pápaság viszonya sem volt mindvégig felhőtlen. Történetileg nem helytálló ugyanis az, hogy Kálmán pápai érdeket is szolgált volna Dalmácia 1105-ös elfoglalásával. A valóságban éppen fordítva igaz: Dalmácia 1016 óta pápai hűbér volt. A dalmáciai magyar megszállással szembeni pápai ellenkezést Kálmán 1106 őszén a guastallai zsinaton tett nyilatkozattal szerelte le, amikor is – a magyar királyok közül elsőként – lemondott a főpapok invesztitúrájáról, kinevezési jogáról. Király és herceg A testvérharc drámai eseményeinek olvasása során néhány vonatkozásban komoly hiányérzetünk támadt. Így például tudjuk, hogy Kálmán trónra lépése 1095-ben nem ment annyira simán, amiként ezt a darab állítja. A két vetélytárs kényszerkompromisszumot kötött egymással: a krónikából tudjuk, hogy Kálmán megkapta ugyan a királyi koronát, de Álmosnak kellett adnia az ún. dukátust, vagyis az ország területének egyharmadát. Ezzel Álmos a királyság második emberévé lett; szavát, véleményét Kálmánnak minden fontos döntés meghozatalánál figyelembe kellett vennie A szicíliai fejedelem pl. csak akkor egyezett abba bele, hogy leánya a magyar király hitvese legyen, amikor a házasságra Álmos herceg is áldását adta. A dukátus területén a herceg csaknem uralkodói jogokat gyakorolt. Álmos – német segítséggel végrehajtott – 1108-as akciójának egyik legfőbb oka éppen az volt, hogy 1107-ben Kálmán a királyi hatalom erősítése céljából testvérétől elvette a dukátust, mialatt az a Szentföldre távozott. Úgy érezzük: Álmos herceg jelentősebb történelmi figura volt annál, mint amilyennek őt a darab feltünteti. A drámában az olvasható, hogy Álmos és a cseh fejedelem, Szvatopluk szövetséget kötöttek Kálmán ellen. Az igaz, hogy a cseh uralkodó, mint a császár hűséges híve, részt vett V. Henrik 1108-as magyarországi hadjáratában, de forrásaink nem tudnak Álmos és Szvatopluk e háború utáni szövetkezéséről. Mindenképpen szerencsésebb lett volna Szvatopluk helyett a lengyel fejedelmet, III. Boleszlót szerepeltetni, aki valóban pártját fogta Álmosnak, és 1106-ban fegyveres segítséget is nyújtott neki Kálmánnal szemben. Boleszló azért is fontos szereplő Álmos és Kálmán küzdelmében, mert lehetséges, hogy a herceg megvakításában Kálmánt nemcsak Szent István példája (ti. Vazul megvakítása), hanem – a időközben szövetségesévé lett – III. Boleszló tette is inspirálta: a lengyel fejedelem 1112-ben ugyanúgy megfosztotta szeme világától saját féltestvérét, a trónra törő Zbigniewet, mint 1115 táján Kálmán Álmost, és annak kisfiát, Bélát. Befejezésül hangsúlyozni szeretnénk: kritikai megjegyzéseink részletkérdésekre vonatkoznak, egyáltalán nem érintik az összteljesítményt. Bizonyos, hogy az olvasó, aki kézbe veszi a művet, vagy a néző, aki beül a dráma előadására, egészében véve hiteles és meggyőző képet kap középkori históriánk kiemelkedő uralkodójáról, történelmünk egy igen jelentős korszakáról.
2. Képek
15 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
16 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Kell-e a történelmet kikacsintásra bírni? PÁSKÁNDI Géza Kell-e történelmet „kikacsintásra” bírni? Minél erősebb egy hatalom, minél inkább konszolidálódott vagy eredményesen arra igyekszik – annál inkább megenged a tárgyilagosabb, szélesebb hagyománykört toleráló történelem-analízist és szintézist. A történelemtudomány bizonyos helyzetekben gyakran úgy viselkedik, mintha a politika „szolgálólánya” lenne más rokon tudományaival (pl. közgazdaságtan, jogtudomány stb.) egyetemben. Letisztult helyzetben, a hatalom megszilárdulását követően (vagy biztonságosan útban e felé) pedig autonómabb tudománnyá válhat, sőt a szuverenitás elég távoli határpontjáig is elmehet anélkül, hogy egészében megszűnne őt táplálni a konkrét – politikai – korszerűség, a jelenidejűség felelőssége. Ám történelem másképp is mindig időszerű. Csak nem mindig ugyanaz a darabja, szelete, korszaka. Az időszerű történelemszeletek váltogatják egymást, már-már vetésforgószerűen. Róma átveszi a görög kultúra tetemes részét, mert ő a győztes. Így különösebb veszélyt nem jelenthet számára, ha felveszi a „döglött oroszlán” sörényét díszként. A kereszténység elfödi-elföldeli az antik mítoszt. A reneszánsz, a humanizmus kiássa: de ekkor különösebb veszélyt már szintén nem jelenthet, mert lényegében szilárd a kereszténység, a monoteizmus, a feudális királyság. Nem kell attól félnie, hegy a politeizmus visszatér. Így a művészet megtöltheti új tartalommal, életérzéssel a sokistenhivő mítoszvilág motívumait, szellem-modelljeit. Átértékeli, adaptálja, asszimilálja a régi szimbólum- és metafora-rendszert. Az idő múlás s az ezzel járó hatalmi megszilárdulás tehát segíti a régi értékek árnyaltabb újra megmérését, felhasználását, mert már veszélyes asszociációk nem, vagy jóval kevésbé tapadhatnak hozzájuk. (Legalábbis konkrét, közeli, belátható veszélyt nem jelent újrafelvételük.) Ezért szerintem rosszul jár el az író, aki mindenáron ki akarja kacsintatni az aktualitást a történelmi tárgy, téma, eszme mögül. (Hacsak nem parodisztikus, gunyoros, groteszk formát választ.) A történelem ugyanis beszél az író helyett is. A kiválasztott történelemszelet. A kiválasztás ténye maga is közlés, üzenet, a kiválasztás módja ma is jelrendszer, nyelv. Mint ahogy a csoportosítás, az egyidejűség és egy másutániság összerántása – a sűrítés mikéntje is. Az az író, aki történelmi hősökhöz nyúlva akár nyelvében, akár eszméiben, jelmezben és díszletben erőlteti a mára való vonatkoztatást, az olcsón időszerű asszociációkat – nem ismeri az anyag természetét. Hasonlít ama szobrászhoz, aki nem bízik a márványban, s ráfesti az erezetet, vagy – horribile dictu! – ráírja a kőre: márvány. Az időszerűség nem „időszerűsítés”. Azt is leírtam már: ha egyszer van ismétlés, nincs mélyen, permanensen anakronisztikus jelenség, csak itt és most, éppen itt és éppen most lehet valami időtévesztés. Analógia-tévesztés. Hogy értjük ezt? Egyik korban Rómának ez és ez a korszaka módszereivel, a másikban Bizánc egy időszaka kínál valahol analógiát. Amelyik éppen nem kínál – anakronisztikus. Az újra felbukkanás, az elhalasztott történelmi „mérkőzés” azt jelzi: valami akkor nem oldódott meg mindenki számára megnyugtatóan. Egy történelmi „vitát” erőszakkal rekesztettek be. A történelemnek – a történelmi embereknek – valamit sikerült elkerülniük, de nem mindörökre. Az újrafelbukkanás mint ismétlődés, mindig konkrétabb s bizonyos megoldatlanságokhoz, elhalasztottságokhoz jól kapcsolódó. Az újra felbukkanás mindig „helyi színezetű”, „idő-színezetű”, a törvény mindig az összefüggésekre, dinamikára vonatkoztatott, általánosabb. Ám ismétlődés voltuk nem tagadható. Ám semmi sem ugyanúgy, csakis változataiban ismétlődik, módosult, átszínezett formában (ez viszont már törvény). Tehát az ismétlődés változás, más szintre emelkedés vagy épp ereszkedés, fejlődő tendenciájú. Fejlődés az is, ha valami akutabb formában ismétlődik, akár egy betegség, ami újra felbukkan, de már terheltebben, legyöngültebb szervezetben, mint annakelőtte. A históriában éppúgy vannak lappangási időszakok, mint bármely élő szervezetben is. A jó kedvnek éppúgy van lappangása (olykor az irónia ez), mint a rossz léthangulatnak. A szellemiség közönyös korszaka viszont egyfajta önáltatás, tanatózis („tettetett halál”), melyben a várakozás, az óhaj mélyebben nyugszik. Konkrét újra-felbukkanás és törvény egyaránt analógia-forrás lehet tehát. Az ismétlődést tehát nem ugyanannak mégegyszeri vagy többszöri előfordulásaként fogjuk föl, hanem körülbelül úgy, ahogy a szinonimákban ismétlődik a jelentés (árnyalatnyi vagy nagyobb módosulással). Ugyanannak az ismétlődése ugyanis lehetetlen társadalomban, természetben: a folyó is változik, mi is, akik belelépünk. Ám a belelépés aktusa mégis ismétlődik, noha más belelépés lesz, vagy könnyebb vagy nehezebb, attól függően, milyen mély, sebes a víz, és mi öregek vagyunk vagy fiatalok, miként reagálunk a hideg vízre stb. Az ismétlődést, visszatérést úgy pláne nem lehet felfogni, hogy isteni, hősi és emberi korszakok követik egymást mindörökké (Vico), sem pedig úgy, hogy az emberiség gyermek, ifjú, felnőtt és aggastyán életszakaszokba fejlődik (Hegel és mások), hiszen öregek és ifjak „kortársak”, egyidejűen élnek (a két előbbi nézet egymás variánsa, szinonimája). Hanem – részben – sokkal inkább úgy, hogy az elhalasztott kérdések újra
17 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
meg újra felbukkannak s megoldást keresnek. Másrészt állandóan jelen van a történelmi mimezisz (utánozzuk elődeink módszereit, céljait, eszközeit; persze ajánlatos, hogy csak a jókat, előrevivőket, a humánusakat utánozzuk). Ugyanis nem mondhatunk le az ősök tapasztalatairól, mert így elölről kellene mindig mindent kezdeni, ami történelmi időpazarlást eredményezne. A franciák, de mások is, s őket idézve Apáczai megmondta: az óriás vállán ülő kisgyerek messzebb lát az óriásnál. Ez az óriás a múlt, a kisgyermek a jelen. A történelmi ember pszichéje változhatott, fejlődhetett, mégis bizonyos alapvető, nagyjából állandó reagálásmódokat ma is kitapinthatunk. Mucius Scaevola tűzbe tartotta jobbját, hogy jelezze övéi elszántságát, hajthatatlan voltát, hogy ilyen erős emberekből áll az ő tábora. A scaevola-i gesztus millió formában továbbél, valahányszor hatni kívánunk másokra, bizonyítani akarunk. A történelem az emlékezetes gesztusok történelme is. A forma lényegesen változhat, de a bizonyítás szükségessége ismétlődik. A történelmi ember nagyjából keveset változott pszichéje remek hinterlandja a mindenkori aktualitás-érzéknek. Nem kell tehát kikacsintani a sorok közül! Hacsak nem a „gyengébbek kedvéért!” A történelem tehát, legyen bármilyen régi: örökké aktuális. Csak a mindig más „itt” és „most”-ban a történelmi múltnak mindig más ,,ott” és „akkor”-ja időszerű, mint analógia. Így az időszerűségre tett allúzió igen gyakran akaratlan; csak allúziónak tűnik, mint midőn a paranoiás ember magára vonatkoztatja azt is, ami más irányú. Ezért, ahogy ezt már nem egy ízben elmondtam – nem a műalkotás „általános”, hanem a történelem maga, és nem is a történelem maga, hanem a történelem cselekedeteit, eseményeit, szükségszerűségeit és véletlenjeit a maga érdekei, félelmei szerint értelmező történelmi ember, történelmi psziché, tudat, vagyis – paradoxonban szólva – az ‚áthallásos” az „áthalló” maga. A műélvező legalább annyira „áthalló”, mint a művész, és mindketten legalább annyira „áthallásosak”, mint ama történelmi hős, ki – akarva vagy akaratlan – megteremtette a cselekvés többértelműségét, a célok, szándékok, okok, módszerek némi homályban hagyását. A történelmi drámaíró tehát már csakazértis értelmező kedvére, hajlamára van bízva és utalva, mert a históriások (krónikaírók, történetírók) annyi tényt elhallgattak vagy maguk se tudtak, amiről tudtak, azt is az uralkodó érdeke szerint állították be. A történelmi drámaíró tehát egyben rekonstrukcióra vagy jobbik esetben (ha elég sok ténye, adata van) restaurációs munkára is vállalkozik. Empátiás aktusra. Ez pedig eleve felteszi a korérdek, az egyéni és csoportérdek, létérzés, léthangulat beszivárgását az értelmezésbe, a kiegészítésbe. A hiányzó láncszem igen sokszor lehet kisebb is mint az előző és következő, lehet más fémötvözet, más árnyalatú, színű, szögletesebb, könnyebb, súlyosabb. Ennek odatevése tehát – amennyiben az eredeti láncszem nem találtatott meg – részben az írótól függ (a történelmi dráma- vagy esszéírótól, sőt a történelemtudóstól is). Az adott kor történelmi hősének, emberének pszichéjét végül is csakis saját korom emberének pszichéjén át tudom megközelíteni, elevenné tenni. Keresve a közös állandókat. Enyhe behelyettesítés. Így a 11. századi félelem, ha nem is lesz épp olyan, mint a 20. századi (kozmikusabb), de hasonlítani fog rá. Hisz az istenfélelem és a kozmikus veszélytől való szorongás – joggal – analógiába vonható. Nos, mindezekért igyekeztem én a Kálmán királyt – a szépirodalom öntörvénye által megengedett – lehető legnagyobb történelmi hűséggel megírni. Ez is a „történelem-esztétikához” tartozik. Bíztam válogatott anyagomban, s eszközeimben csak ezután. A didaxis a művészetben mindig is gyengítette a meggyőző erőt. Volt még egy-két némiképp szubjektívebb oka is annak, hogy éppen Könyves Kálmánt választottam. Régi tervem, hogy írok egy történelmi dráma-trilógiát az Árpád-korból. (Erről legutóbb a Latinovitsemlékfüzetben szóltam.) A trilógia pedig így festene: Kálmán uralkodásának előzményei (László, Salamon stb.) és végül: Vak Béla. A közbülső (Könyves Kálmán) készült el leghamarabb, mert ezt éreztem most a legszuggesztívebbnek. Úgy képzeltem, hogy a trilógiát valamelyik színház három egymást követő estén játszaná: így mintegy folyamatában, egymásra következésében láthatnánk egy összefüggő kor eseményeit, problémáit, konfliktusait. Tehát nem kiszigetelt történelem-szelettel, darabbal állnánk szemben, hanem a tanulságos folyamattal. Tervemről persze még mindig nem mondtam le, bárha a színházak nem nyújtogatták ujjukat. Ez a három – összefüggő – színházi este ugyanazokkal a nézőkkel többek között esemény is volna, nemcsak a történelmi tanulságok művészi újraélése. Egy kicsit talán szertartás is. Kétségtelenül ez inkább hasonlítana a krónikás-epikus drámamodellre, de úgy érzem: ez is komoly lehetőségeket rejt magában, ha nem puszta illusztrativitás, képeskönyvszerűség jellemzi, hanem igazi konfliktusok vannak benne, állandó aktualitás és filozófia, s minél kevesebb didaxis. És végül: Kálmánt választottam, mert mindig is ingerelte igazságérzékemet, ha valamelyik komoly történelmi személyiségünket egyoldalúan (csak feketének vagy csak fehérnek) festették. Neoprimitivizmusnak tartottam. Később tudtam meg, hogy Angliában alakult egy társaság, mely – talán nem is csak „szerecsenmosdatóan” – III. Richárd „rehabilitálására” törekszik. Az ellen a kép ellen tiltakozik, amelyet – többek között – Shakespeare rajzolt róla. Kétségtelen, az ember nemcsak önrehabilitáló, de ezzel összefüggően mást rehabilitáló lény is. 18 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Apánk szigorát vagy régi tanárunk gorombaságait évtizedek múlva összetettebben értjük meg, s haláluk után némileg vagy egészében rehabilitáljuk emléküket. Amikor már távol a közvetlen veszély, s mi is felnőttünk. A történelmi dráma tehát – akarva-akaratlan! – nemcsak azt mutatja meg, ami ismétlődik, vagy ami ismételhető (ami jó, ha ismétlődik), hanem azt is sugallhatja, minek ismétlésétől óvakodjunk. Mi irreverzibilis (visszafordíthatatlan) és mi terelhető más – netán ellenkező – irányba. Kálmán és kora átmeneti kor (az Árpádoké általában): a nagy változás kora. Keresztények lettünk s megvetettük lábunkat Európában. Új eszme, új haza. Ezért választottam hősömül éppen ezt az okos, művelt – mai szóval „intellektuális” – királyt. Többek között pedig az értelmiség történelmi helyzetéről, szerepéről alkotott kép is árnyaltabb vizsgálatra szorul. * A História szerkesztősége, melynek megtisztelő felkérésére írtam e cikket, volt olyan szíves, hogy tájékoztatásomra elküldte Makk Ferenc szegedi történész igen alapos, a szaktudás korrektségével megírt tanulmányát – azzal a megjegyzéssel: ha úgy gondolom, reflektálhatok is reá. Nos, én szinte mindenben egyetértek Makk Ferenc őszinte nagylelkűségről, szaktudósnál néha – oly ritka rugalmasságról tanúskodó véleményével, kifogásaival is. Csupán néhány kételyemet akarom itt elmondani, 1. Lehet: az a tény, hogy Álmos kezdettől IV. Henrik mellé áll, eleve a másik – a pápai oldalon jelöli ki Kálmán helyét, ám azt se feledjük el: a pápai orientáció, László végakarata, épp ezért változtatja meg előző tervét és hívja Kálmánt a trónra Álmos helyett. 2. Igaz, hogy a császár–pápa harcban az erőviszonyok egyensúlya libikóka-harcot nemegyszer eredményez (a belső egyházi ellentmondások: a szakadár és a gregoriánus pápák belviszályai miatt is), ám Kálmán főként a jövőre, a perspektívákra gondol: a történelem majd jócskán igazolja is, mert a két nagy egyházi skizmát (Bizánc és később a protestáns mozgalmak) leszámítva valóban hatalmas úrrá növi ki magát a pápaság. 3. Álmos kétségtelenül fontos, erős ellenfél, bár szerintem elsősorban szívóssága miatt, mellyel a trónt meg akarja szerezni (sok szövetséget köt stb.); ide-oda kapkodó segélykérései, Kálmán komoly külső és belső eredményei, a császári hatalom gyöngülése – egyaránt homályosítják a képét; egy bizonyos: kevésbé volt távlatlátó, 4. Kálmán Álmos megvakíttatásában Szent Istvánra hivatkozik (Vazul); természetesen egy tekintélyes király hivatkozási alapja mindig a saját hagyomány, ezzel tudja leginkább meggyőzni alattvalóit, nem pedig, ha számukra kevésbé ismert nevekre (pl. III. Boleszláv) hivatkozik; a megvakíttatás egyébként is azokban a századokban eléggé elterjedt módszer (a IX. század például Német Lajos Rasztiszlávot vakíttatja meg; hivatkozási alap tehát bőven akadna minden oldalról). Egy magát azonban némiképp szuverén cselekvőnek feltüntető király minden bizonnyal nem „importált” érvekkel kívánja meggyőzni embereit, még akkor sem, ha történelmi cselekedeteinkben kikerülhetetlen a históriai mimezis (tehát mi utódok az emberi elődök cselekedeteit is utánozzuk, követjük, sajnos, olykor egyenesen „másolni” szeretnénk).
2. Képek
19 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
20 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Várostörténet a tárlókban SZŐCS Gábor Várostörténet a tárlókban Egy hatszáz évvel ezelőtti napon: az 1380. év Kisasszony napján, azaz szeptember nyolcadikán, amely abban az esztendőben szombatra esett, már korahajnalban hangos volt a budai határ. A budai vásár Nagy Lajos korában A piactereken még az érkező vásáros előtt elfoglalták kijelölt helyüket a budai kofák. A kilenc gyümölcskínáló a patikusok előtt méri az almát, körtét, szamócát, zöldborsót, dinnyét és sok egyéb jót. Őket a kilenc főzelék árus követi. Szárított borsót, babot, lencsét, árpát és más effélét kínálnak. A kilenc sajtos is a patikusok előtt egészen a sarokig, a kenyeres bódéig rakja ki áruit: sajtot, túrót, tejfelt, írót, vajat, tojást s hasonlót. Kilencen vannak a baromfiárusok is. Kőből épült üzletekben adják a hápogó, kotkodáló, visító jószágaikat. Szorosan a várfal tövében, a Boldogasszony templomtól nem messze árul a három vad árus és mellettük a hat növényárus. A sóárusok, szintén kilencen, a tyúkosok és a vadasok közti úton mérik portékájukat. A Szombat kapuban három kofa árul rohadt gyümölcsöt, de barackot és szőlőt nem szabad. Lent a Mártírvárosban hat kofának van kijelölt helye. Ők egymás közt elosztva mindent árulhatnak. Itt vannak már a lacikonyhások, a ser- és borkimérők. De bort csak a nagymise után mérhetnek, és ezt még a budai polgár sem szegheti meg, aki háza kapujában mérheti borát. A konyhai tűzhelyen vigyázzák a tüzet, nehogy kialudjon. Van munkája a fújtatónak. Körös-körül lógnak a fából, cserépből és ónból készült edények. A dézsák, vedrek, csebrek és más effélék helye a létra társaságában az udvaron, a kút körül van. A konyhában húsok sülnek nyárson, és roston, a tűz fölött tűzikutyán álló edényekben rotyognak a húsfőző levek, s a tűzhely szélén, ahol még langyos, keverik a mártást. A kocsmákban, tavernákban játékra is van mód, persze pénzcsalogatóra. Az asztaloknál forog a pörgettyű, koppan a kocka. Kinek szerencsét, kinek bosszúságot okozva. Aki a békésebb játékot kedveli, az malmozik, vagy az ostáblán tologatja cseréplapocskáit. Kint a sokadalmat csepűrágók, erőművészek, mutatványosok, bábosok és az iskolák diákjai mulattatják. De lehet célba lőni, parittyázni: mindenki megmutathatja ügyességét és erejét. Síposok, dudások, trombitások éneklik meg, mi történt az országban, hogy áll Lajos király hada Itália földjén. Mert még Szent György havában hadra kelt. A rendet poroszlók vigyázzák. Akad dolguk elég: hamar összeperlekednek csip-csup dolgokon a kofák. S azokkal is van gond, akik hamar fölöntenek a garatra. A török kori Buda emlékei Ugyancsak meglepődött volna János mester, aki az 1350. év szeptember 8-án szenderült álomba, ha nem másnap, hanem 220 esztendő múltán ébredt volna föl. De legyen úgy – lásson János mester álmot: A hajnali kakasszó az 1570. év egy nyári, a keresztény naptár szerint Szent Jakab havának 11. napján, szerdán ébresztette. Magára kapva ruháit, vizet véve a dézsába, megmosván kezét és orcáját, kilépett háza kapuján, hogy ellátogasson Szent György terére. Alig tett egy-két lépést, máris szokatlan kiáltásokra lett figyelmes. – Allah akbar! Allah il Allah... – hallatszott a Szombatpiac irányából. Az emberek sárga, piros és más rikító színekben játszó ruházatukban borulnak a földre s mind egy irányba, fejükkel érintik azt, majd furcsa ülőhelyzetükbe emelkednek, hogy megint leboruljanak. Semmit sem értett. Épp ezért elindult, de nem a Szent György tere felé, hanem a hang irányába. A Magdolna templom tornyán nincs ott a kereszt, egy félhold fénylik helyette. Tornyának ablakában egy turbános ember, nagy szakállú, kelet felé hajlongva hívja imádságra hittestvéreit. Mert János mester közben megtudta, aki a toronyban hajlong az a müezzin, a mohamedán hitűek papja. S még azt is, harangszó alig hallatszik már Budán, mert a török nem szíveli azt. Mind kidobatta. Az oltárokat is. Csak egy-két templom maradt a keresztényeknek, meg a zsidóknak. A többit lemeszelték, bedeszkázták ablakait, s most ők használják: dzsámit csináltak belőle, meg mecsetet a tornyából. A Magdolna templom tornya is az.
21 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
János mester megindult az Olasz utcán vissza, a Boldogasszony templom irányába. Az utcán sokan voltak, de ő alig értette őket. Voltak ott a törökön kívül szerbek, bosnyákok, macedónok, horvátok, albánok, zsidók, cigányok és mindenféle más népek. Persze magyarok is. Amúgy békében élték egymással a maguk napjait. A török irányított, de megvolt a keresztények tanácsa is. A házak csak kívülről épek. Ha benézett, látta, omlanak a falak. Az idegenek csak a földszintet lakták. Az emeletek, ha a házat nem magyar lakta, elnéptelenedtek. Senki sem gondozta őket. Ki tudta, meddig maradnak ott? Főleg a katona népek. Addig meg jó volt úgy, amilyen. Az ablakot meg valahogy nem szerették. A legtöbbjét betapasztották, vagy bedeszkázták. Ám a templomaik és a fürdőik. Ott tisztaság van, s azokat építik is, meg fölújítják mindig. Igen csodálatosak. A várfalakat is erősítik, meg újakat is húznak. A török nagyra becsüli a melegvizet. Pompás épületeket emel forrásai köré és márvány medencébe vezeti vizüket. Gyógyítónak mondják, nincs nap, hogy a fürdőt elmulasztanák. Legtöbbjük Felhévízen áll. A Boldogasszony templom tornyán is félhold. Ma szerda, a hetivásár napja. Ott is a kofák megszokott helyükön, ha nem is olyan sokan. A bódék is állnak, abban is árulnak: amit szoktak. Szemben velük azonban színes forgatag: a bazár. Micsoda tarkaság és színkavalkád. Szebbnél szebb kelmék, szőnyegek, színes turbánok és bőszárú nadrágok. Bámulni való lábbelik. Keleti furcsaságok. Finom, édes falatok: keleti csemegék. S rengeteg egyéb... Mert jöttek a főrangúakkal, s katonákkal: iparosok, kereskedők, cukrászok, fürdőmesterek... Hiszen nem szenvedhet hiányt a török itt sem. Iskoláik is voltak, a szerintük igaz hit oktatására. De tanítottak abban más tudományt is. A szabadban készült majd minden háznál a jó falat. A piacokon is sütöttek, főztek. Nyárson forgatták vagy roston sütötték a birkát jó fokhagymásan. Nyers uborkát szeltek hozzá s sok zöldségből ettek hozzá salátát. A fekete lé, amit kávénak mondanak, ugyanúgy kiváltotta a török kor előtti budai polgár csodálkozását, mint azok a szárított, illatos levelek zamata, amit a török egy száras, fejes alkalmatosságból naphosszat szí. A füstölő eszközök százszámra sorjáznak a bazárokban. Sokfélék és szebbnél szebbek. De a jó ebédhez bor is dukál. A török bornemissza, hacsak titokban nem műveli...? A vallása nem engedi. Egy közeli kapualjban még mérte a budai polgár a hegy levét. Félhold helyett ismét kereszt Járjuk be most – 128 évvel később – Pestet, a testvérvárost, szintén Kisasszony havának Keresztelő Szent János napján: augusztus 29-én, pénteken. Lejőve Budavárból, átkelvén a repülőhídon, legkönnyebben a budai kapun vezethetjük a városba, mindjárt a Fő térre. A várost járva a régi jó iparűzőkkel találkozhatunk: pékekkel, mészárosokkal, szabókkal, szűcsökkel, cipészekkel, ácsokkal, kőművesekkel, ötvösökkel, kovácsokkal, nyergesekkel, szappanfőzőkkel és tímárokkal, meg számos más iparossal. Előkelőbbjeik – főleg németajkúak – a budai kapu környékén élnek. A magyarok a Búza tér és a Hatvani kapu között telepedtek meg, lenn a vízi kapunál hajósok, napszámosok, földművesek, szegényebb iparosok. E napon mindenütt nagy a sürgés-forgás. A varos négy kapuján érkeznek a megrakott szekerek, a dunai kikötőknél pedig akad munkája a rakodóknak. Most van Pest város évi négy országos vásárának egyike, szám szerint a harmadik. Már kora délelőtt benépesülnek a piacterek, állnak a Duna menti árussátrak és bódék. Az emberek gyalog, szekéren, lovon, utazókocsin vagy homokfutón igyekeznek egyik helyről a másikra. Van, akinél flinta, esetleg karabély, kard, és pisztoly, oldalakon az elmaradhatatlan patrontáska. Egyszer-egyszer robogó postakocsi kavarja az út porát. A férfiakon és nőkön élénk színű ruházat. A bőrnadrágot ing, mellény s kabát egészíti ki. A nőkön pruszlik feszül, amit sok színben pompázó szoknya követ; előtte kötény, fejükön főkötő. S mint régen, most is elmaradhatatlan a lacikonyha, a mutatványos bódé, a sok csepűrágó és vásári mulatság. Sőt az amott átellenben érkező – vállán dinnyéskosarat cipelő – rácon a török öv is ismerős. S bort is mérnek sokan, egyéb jószáguk mellett a saját termést. 22 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Délidőben a módosabbak, vagy szerencsésebbek elballagnak a Budai kapu környéki fogadók egyikébe: a Fehér Hajóba, Fehér Rózsába, Fehér Lóba vagy az Arany Sasba. De ízes ételt ehetnek, mellé jó bort ihatnak a város kocsmáiban is. Akinek nem sokra telik, az a Kecskeméti kapu melletti szerényebb borkimérésekbe mehet. Mire hazaballagnak, készen áll az ebéd. Ha bepillantanánk a korábbi századokból már ismerős mesterember konyhájába, nem sok változást láthatnánk: a kemencén ott áll a tűzikutya és a háromláb. Azon fortyog az étel, vasrostélyokon sül a marha, nyárson forgatják a malacpecsenyét. De már szekrényben vannak a kisebb edények, ón és fatálak, kanalak és kések. Bent az egyik szobában, amit ebédlőnek használnak, már abroszt terítenek, arra tányért, evőeszközt és kőkorsót tesznek, a pincéből bor is kerül. Az ebédet, s egy jó tömet pipa elszívását követően a Búza téri ház elől utazókocsin hajthatnak a vendégekkel a Templom térre. A templom, ahol a plébánián iskola is van, másfél évtizede még a töröknek szolgált. Dzsámiból építették újjá. Ily sorsra jutott a többi is. Most mind újra Krisztust szolgálja: a Ferencesek temploma, a pálosok egyháza, még a ispotály is a régi Szent Miklós monostorral és templommal. Most a szervitáké. Mire körbejárja képzelt korabeli hősünk, a derék budai mesterember s a rácvárosból visszatér a búzapiaci házhoz, megesteledett, hosszú út állott még előtte: a Dunán át Budavárba, a Mindszent utcába, a kedves öreg fa ágyába. * Egy kiállítás részleteit nehéz természetesen életre kelteni. A fentebbi kísérletek csak apró töredékén alapultak annak a tárgyegyüttesnek, amely segítségével a Budapesti Történeti Múzeum igyekszik érzékeltetni a látogatónak fővárosunk két évezredének történetét. Az 1. századtól 1945-ig. A kiállítástól minden látogató mást vár, erényei, hiányosságai közül mást és mást vesz észre. Mi legnagyobb erényének azt tartjuk, hogy a politikai élet, a gazdasági és kulturális fejlődés, az események egymásra következése mellett a tárlók és tablók fölvillantják – ha nem is minden korszakban megfelelő súllyal – a mindenkori lakosság életét, tevékenységét, szórakozását, búját-baját és örömét: egyszóval: mindennapjait. Ami igen lényeges, mert történeti irodalmunk, s eddigi legtöbb történeti kiállításunk is mostohán bánik azoknak a történeti kereteknek felidézésével, az ezek között létező, élő, termelő, gondolkodó, játszó, szenvedő, örömünnepet ülő és mindezen közben a történelmet nemcsak elszenvedő, de alakító mindennapok emberével. Aki majd más, a kritikai felmérés igénybevételével nézi a kiállítást, bizonyára jegyezhet fel kritikai észrevételeket. Valószínűleg mindenkinek feltűnik első látásra is: egyes korszakok mennyire indokolatlanul maradtak „árnyék”-ban. Alig szenteltek a rendezők például figyelmet az 1686–1720 (éppen a török utáni első periódusnak, az új élet megindulásának), vagy – még kevésbé érthetően – az 1849–1867 közötti időszaknak. Így gyökértelenné válik az a folyamat, amelyet a kiállítás a továbbiakban igen jól ragad meg és mutat be: a kapitalista nagyvárossá, ipari, kereskedelmi, kulturális és közigazgatási centrummá érés. A kritika majd nyilván szóvá teszi: mennyire elkelt volna minden korszak bemutatásánál olyan összehasonlító adat, térkép vagy más egyéb dokumentum, amely segítségével a látogató viszonyítani tudná fővárosunk helyzetét a korabeli világ más, hasonló funkciójú, szerepű városával. Vagy azon is el fog gondolkodni: feltétlenül szerencsés-e a budapesti munkásmozgalom fejlődésének, szerepének, jelentőségének Budapest történetének alakulásától elszakítottan való tárgyalása? És a kritikus nyilván azzal is egyetértene és leírná: összességében egy jó és nagyszabású kiállítás a BTM új, állandó kiállítása, amelynek anyaga jól használható az általános és köziskolai történelemoktatásban, de helyenként még az egyetemi oktatásban is. Élményt nyújt minden történelem iránt érdeklődőnek.
2. Képek
23 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
24 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
25 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
26 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Pannónia elsõ mártírja. Szent Gellért SZEGFŰ László Pannónia első mártírja Velencét, a hagyomány szerint, aquileiai menekültek alapították; akkor, amikor Attila, „az isten ostora” 452-ben városukat a földig romboltatta. A lagúnavilág szorgos hajós és kereskedő népe – védve a népvándorlás viharaitól – felvirágoztatta és a „kelet kapujává” tette az „Adria királynőjét”. A város a 10. század végére – bár a görög, illetve a német-római császár névleges fősége alatt – erős hajóhaddal, hatalmas kereskedelmi flottával, jól szervezett gazdasággal rendelkező, önálló hatalommá vált. Legrangosabb családjai vagyont és vért nem kímélve törekedtek a főhatalom megszerzésére és tartós birtoklására, azaz dinasztia-alapításra. Az ún. Orseolopárt szervezkedési centruma a Giovanni Morosini által 982-ben létesített San Giorgio Maggiore kolostor lett. Ide, a velencei egyházi élet új központjába adták be szülei az öt esztendős Gellértet. Az ifjú szerzetes tanulóévei alatt megfordulhatott a korabeli kolostori reformszellem fellegvárában, a burgundiai Clunyben is. Teológiai, írói felkészültsége révén kora legtudósabbjai közé küzdötte fel magát. Időközben Velencében Pietro (II.) Orseolo riválisai fölébe kerekedett. Ingatag belső helyzetének megtámogatása, s főképp dinasztikus tervei érdekében egy erős külső szövetségesre volt szüksége. Ezt a Bizánctól és a német császártól egyaránt független, erős szövetségest a magyarokban vélte fellelni. Ezért fiát, Ottót István király leánytestvérével házasította össze. Így a magyarok – akiknek elődei alig egy századdal korábban még vakmerő lovastámadással próbálták elfoglalni a tengerre épült várost – a köztársaság barátaivá váltak. Az Orseolok hatalmuk csúcsán álltak, amikor Gellért visszaérkezett Velencébe. A kiváló felkészültségű, vallási és egyházi ügyekben soha meg nem alkuvó szerzetes hamarosan szembekerült az egyház tekintélyét semmibe vevő dogeval, aki egyik testvérét a gradói pátriárka székébe, a másikat a torcellói püspökségbe helyezte. Gellért a megtorlástól tartva elmenekült a városból. Egy ideig az aqulleiai pátriárka fennhatósága alá tartozó Rosacisban (ma: Opatija) húzta meg magát, majd, amikor a velencei hajóhad az azzal szemben fekvő Veglia szigetét is elfoglalta, innen is távoznia kellett. A mélységesen vallásos tudós bizonyára isteni intést látott ebben az eseményben, s elhatározta, hogy vezeklésképp a Szentföldre zarándokol. Mivel tengerre nem szállhatott, Magyarország felé vette útját. Hazánkban éppen ekkoriban folyt – a Szent Metód tevékenysége révén kialakult avaro-szláv egyház romjain és a mintegy fél évszázados múltra visszatekintő görög térítés nyomdokain – a latin rítusú egyházi szervezet kiépítése. István király 1009-ben, Azo pápai legátus jelenlétében, megalapította a győri és a pécsi püspökséget, körülhatárolta a veszprémit, és életre hívta az esztergomi érsekséget, amelynek egyházmegyéjét a hajdani KisMoravia – Metód egykori érseksége – területén jelölte ki. Ezzel is kifejezésre juttatta, hogy a magyar egyház független, és minden Pannóniára vonatkozó külső egyházi igény semmis. A király rendezte a címekből és rangokból eredő korábbi zavarokat is (Magyarországon ekkortájt fél tucat térítőérsek volt). Valószínűleg nem sokkal később szervezték meg – az Istvánnal szövetséges Aba nemzetség hatalmi vonzásában – az egri püspökséget (amelyből később I. András a bihari, I. Géza pedig a váci egyházmegyét kihasította) és a Duna– Tisza közének déli részén a kalocsai érsekséget. Csupán a Bizánc támogatását élvező szeparatista törzsi vezér, Ajtony territóriuma nem tartozott a magyar egyházszervezetbe, amikor Gellért hazánk földjére lépett. A szentföldi útja folytatásához makacsul ragaszkodó szerzetest vendéglátói – a pécsi püspök és a pécsváradi apát – a királyhoz vitték. Sorsa ezzel megpecsételődött; István nem engedte el udvarából, hanem kinevezte Imre herceg nevelőjévé és megígérte neki, hogy alkalmas időben a marosi (csanádi) püspökség élére állítja. Az ő szellemi bábáskodása mellett fogalmazták meg István nevében fia számára az Intelmeket, amelyekben összefoglalták azokat a kormányzat-politikai elveket, amelyeket egy istenfélő uralkodónak a kor felfogása szerint követnie kell. A Velencéből elűzött Ottó doge felesége és fia 1025 körül a magyar királyi udvarhoz menekült, Gellért az egykori ellenségeskedés felelevenedésétől tartott, amely reá nézve csak balul üthetett volna ki. Ezért a királyné rezidenciájának – a hazai németbarát csoport gyülekezési helyének – szomszédságába vonult remetéskedni. A király Gellértet később az 1027 körül szétzúzott Ajtony-birodalom helyén szerveződő egyházmegye élére állította; vagyis az ország olyan részeire küldte őt, ahol a kereszténység már régebben gyökeret eresztett, s így az eretnekség nagyobb veszélyt jelenthetett a fiatal magyar egyházra, mint a pogányság. Pogányok és eretnekek között 27 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az újdonsült marosi püspök hatalmas lendülettel kezdett egyházmegyéje szervezéséhez. Székhelyét a Marosvásárról kitelepített görög baziliták Keresztelő Szent János tiszteletére emelt kolostorában rendezi be, prédikál, térít, templomhelyeket és temetőket szentel, iskolát szervez, építkezésekbe fog. A reá szakadt nagy rang nem vakítja el: „Valahányszor a pogányokat tanítom és azokat, akik nem ismerik Krisztust, és ők Krisztus befogadására térnek, meghallván az igét – írja szerényen –‚ az értelemből, az igéből és a hitből Krisztust vetem nekik, és Krisztus előttem jár a vetésben.” De a pogányok mellett az eretnekekre is gondja van. Alapos teológiai felkészültséggel megállapítja, hogy az az eretnekség, amely a fiatal magyarországi kereszténységre a fő veszélyt jelenti, leginkább az ún. manicheizmusra emlékeztet. Ennek követői azt állítják, hogy Krisztus nem „testbe öltözötten jött el közénk”, azaz csak látszólag vált emberré. Elvetik az Ószövetséget, rangsorba állítják az apostolokat és evangelistákat. Úgy vélik „egyes dolgok az Istentől erednek, mások az ördögtől, Isten egyes alkotásai jók, mások rosszak”. Tévtanokat hirdetnek a pokolról. Kiforgatják a teremtésről szóló bibliai történeteket, s olyasmiket tanítanak, mint hogy az égből alászálló angyalok és lelkek megkívánták a testet, továbbá, hogy valamelyik angyal az ember leányaival közösült, s ettől származnak Isten fiai. Azt hiszik, hogy a lelkek a Napban vannak. Véleményük szerint a végítéletkor elpusztul az ég és a föld, ez utóbbi úgy, hogy teljesen kiszárad, s hétszer vagy nyolcszor akkora lesz, mint jelenleg. Tagadják a szentháromság egységét, elvetik a test feltámadásának tanát, „amely gonoszságnál soha a világon nem képzelhető el nagyobb gonoszság”. Támadják az egyházat és a papokat, elferdítik és részben el is vetik a szertartásokat. „Megátkozzák nálunk, elvakult haragtól ösztönözve, ...az Isten fiát is.” Különösképpen tisztelik Uriel arkangyalt. Visszakövetelik „a holtak lelkeiért keresztény szokás szerint felajánlott engesztelő ajándékot”. Gellért leírásából – amelyből fenti idézeteink is származnak – kétséget kizáróan megállapítható, hogy egyházmegyéjében a balkáni eredetű bogumilizmus volt elterjedve. A trónutódlási harcokban István halála után – végakarata szerint – Orseolo Péter (1038–1041) került a trónra, aki azonnal nagyszabású, de az ország erejét messze meghaladó politikai tervei megvalósításához kezdett. Szembefordult a német császárral és ellene haddal is segítette a cseheket, támogatta a lengyel törekvéseket, fegyverbe szólította a bolgárokat Bizánc ellen. Belső reformokat léptetett életbe, házi őrizetbe vétette a vele egyet nem értő özvegy királynét és elmozdította pozíciójukból azokat – köztük püspököket is –‚ akik nem támogatták politikáját. A püspökök tanácsa, melynek Gellért is tagja volt, a magyar főrangúakkal együtt elhatározta Péter megbuktatását. Ez sikerült is, de a trónra – megbízói kijátszásával – Aba Sámuel (1041–1044) került, aki csak házassága révén állt rokonságban az Árpád-házzal. Az új uralkodó szinte uralma első percétől kezdve erős ellenzékkel találta szemben magát, amelynek egyik vezére éppen Gellért volt. Gellért ugyanis Imre herceg halála óta következetesen a Vazul-ág (a három testvér: a későbbi I. András, I. Béla, illetve Levente) trónutódlása mellett szállt síkra. Nyilvánosan – nem egyszer szószékről is – bírálta a királyt hitszegéséért, s nem volt hajlandó kívánságait és parancsait teljesíteni. Ekkoriban írta az eretnekekkel szövetkező világi hatalmat ostorozó művét, az Elmélkedés a három fiú himnuszáról-t. Ebben elsősorban „a gőgösök hatalmát”, a királyi udvar romlottságát támadja, minden baj okát „a legdrágább köntösök alatt” keresi. Elpanaszolja, hogy Magyarországon a keresztény egyház háttérbe van szorítva, hitükben következetes papjait szólni sem engedik, el akarják venni az egyházi vagyont és a püspökökre adó kivetését tervezik. Aba Sámuel demagóg – pogánykodó és az eretnekeknek is teret engedő – politikával sem tudta uralmát meg szilárdítani. Amikor az elűzött Péter segítséget kapott III. Henriktől, Aba hatalma összeomlott. A király árulás következtében Ménfőnél (1044) csatát vesztett, s menekültében orgyilkosok megölték. Péter – visszatérte után – kemény kézzel sújtott le ellenségeire, az anarchikus állapotok során fellazult néptömegeket megkísérelte visszakényszeríteni a kereszténység és a feudalizmus keretei közé. A gazdaságilag szétzilált ország amúgy is súlyos terheit növelte a német császártól való függés. A belső elégedetlenség növekedését a király ellen szervezett összeesküvések mutatják. 1046-ban a Péter uralmával elégedetlen főrangúak Csanádon – Gellért székhelyén – szervezkedtek. Visszahívták Vazul száműzött fiait. A támogatásukra indított mozgalom azonban napok alatt országos méretű antifeudális lázadássá szélesedett. A pogánysághoz szító erők mellett ott találjuk a felkelők sorában „az eretnekség kútfejének szolgáit” is, annak ellenére, hegy a két ideológia egymással csaknem szöges ellentétben áll. Közös nevezőre kerülésük kulcsát a bogumilizmus rendkívül radikális, szélsőségesen antifeudális tanaiban kell keresnünk. A bogumil igehirdetők szerint ugyanis az állam az ördög találmánya, a hivatalokat fel kell számolni, a tisztségviselőket el kell űzni, a kiváltságok hazugságra épülnek, nem kell törvény, nincs szükség közhatalomra, nem kell adót fizetni sem királynak, sem uraknak, és a tized is rablás; le kell számolni az ördög igéit hirdető püspökökkel és képmutató 28 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
papjaikkal, le kell rombolni a templomokat, el kell égetni a kereszteket, az egyházi szertartások komédiázások, a vezeklés ostobaság, felesleges az eskü, badarság a holtak lelki üdvéért adományokat tenni az egyháznak stb. A felkelők elől Péter Székesfehérvárra akart húzódni, de nem engedték a város védművei mögé, mire a nyugati határ felé menekült. Ekkor Gellért és püspöktársai kijöttek Székesfehérvárról, a pesti révhez indultak kíséretükkel, hogy az érkező hercegeket – Andrást és Leventét – tisztességgel fogadhassák. Bár a legenda szerint sietve mentek, Diódon mégis megálltak Szent Szabina egyházánál. A csoport délután vagy estefelé érkezett Diódra, ahol a csanádi püspök megjövendölte társainak saját mártírhalálát. Másnap misét mondott, ünnepi beszédet intézett az összegyűltekhez és kíséretükhöz. Valamennyien megáldoztak és elindultak Buda felé. Sokáig kétséges volt, mely napon történt mindez. A történetírás abból a két tényből, hogy sietős útjuk ellenére nagy, 8–10 km-es kitérőt tettek a Székesfehérvár– Buda útvonaltól Diódig, továbbá, hogy Gellért ünnepi szónoklatot mondott, arra következtethet, hogy az esemény a helyi egyház védőszentjének, Szent Szabinának ünnepére eshetett. Ha pedig így volt, Gellértnek mindenképpen ünnepi megemlékezést kellett tartania, hiszen Szent Szabina napja egybeesik Szent János fejevételének ünnepével, a püspök székvárosának (Csanád) monostora pedig Keresztelő Szent János tiszteletére volt szentelve. Mivel pedig – ahogyan a Gellért legendában olvashatjuk – Gellért e napon lett „primus in Pannonia martyr”-rá, Pannónia első mártírjává, halála 1046. augusztus 29-re tehető. A diódi egyháztól András és Levente üdvözlésére érkező Gellértet és társait a rév budai oldalánál hídfőállást kiépítő pogányok és eretnekek kőzáporral fogadták. Akit a lezúduló sziklák nem zúztak agyon, azokat fegyverrel gyilkolták le. A kocsin utazó Gellértet is megrohanták; a püspök ijedtében keresztet vetett a dühöngő pogányokra. Az eretnek agitátorok által felheccelt pogányok, aposztaták és eretnekek az agg püspököt kocsistól letaszították Kelen hegyéről. Összezúzódott ugyan, de még élt; ezért lándzsával átszúrták a mellén, s egy kövön kiloccsantották az agyvelejét. Jokulátorok énekében, legendákban Egy-két évtized múltán a jokulátorok, az ősi énekmondók ajkán ének keletkezett az eseményekről. Eszerint mivel András király, közvetve, maga okozta Gellért püspök meggyilkolását, ő is hasonló módon bűnhődött: az ő halálát is lovak és a kocsi okozták. Mivel ez a megoldás, érthetően, nem nyerte meg a Vazul-ági király(ok) tetszését, ez az eredeti legenda elvesztődött. I. László király 1083-ban avattatta szentté Gellért püspököt is, akiről akkortájt talán már csak annyit tudtak, hogy valamelyik Keresztelő Szent János ünnepen halt mártírhalált, de hogy melyiken, az már feledésbe merült. Így aztán a legkevésbé exponált keresztelő János ünnepre, fogantatása napjára (szept. 24.) írták elő – 1091-től kötelezően – az első csanádi püspök mártírumának megülését. Az utókor történetírása Gellért tevékenységének jelentőségét abban látja, hogy a korabeli mércével mérve szinte páratlan tudását, következetes hitvédő munkásságát gazdasági-társadalmi fejlődésünk, a feudalizálódó magyar állam szolgálatába állította a pogány-eretnek reakció elleni küzdelmekben.
2. Képek
29 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
30 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
31 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Az MKP és az 1947-es választások SZEMTANÚ VAS Zoltán Az MKP és az 1947-es választások Az 1945. novemberi választáson a Kommunista Párt 800 ezer szavazathoz jutott. 1947-ben ennél 350 ezerrel több szavazattal számolt. Az 1945-ös 17,4%-os országos választási aránya megnövekszik mintegy 25%-re. Az állami vonalon a választást, törvény adta jogánál fogva Rajk László belügyminiszterként irányította. Ügyelnie kellett a választás pártatlan tisztaságára, titkosságára. Kommunista vonalon a választást Farkas Mihály mint a belügyminiszteri pártmunka felelőse irányította. Szorosan együtt kellett működnie Rajk Lászlóval. Farkas annak érdekében, hogy a párt feltétlenül a második legerősebb pártként kerüljön ki a választásból, azt javasolta a pártvezetésnek: tömegesen élni kellene a választási törvény úgynevezett „választói névjegyzék” lehetőséggel. Azok, akik a választás napján nem tartózkodnak a lakóhelyükön, az illetékes választói körzetükben a nevükre szóló előre kiállított „választói névjegyzékkel” az országban bárhol szavazhatnak. Ennek az igazolványnak a kék színe nyomán adódott a „kékcédulás választás”. Farkas a párt főtitkárhelyetteseként vállalta országosan összesen talán 80 ezer darab kék színű szavazólap illegális megszerzését és elosztását. Mozgósít ilyen illegális módon szavazó, sok ezer kommunistát. Többszörösen ellátja őket az Állami Nyomdából titkon megszerzett valódi „kékcédulákkal”. A budapesti kerületek, illetve a megyei, járási, vidéki városok és döntően a nagyüzemek pártbizottságai kitöltik nevükre az adatokat. Megfelelő hamis pecséttel látják el. Ezekkel a mozgósított kommunisták annyi helyen szavazhatnak, ahány nevükre szóló „kékszínű” szavazólapot kapnak. Szavaznak például oly módon, hogy a választás napján több tucatnyian kommunisták és felnőtt családtagjaik teherautón kirándulnak Budapest környékére. Túrájukon ahány községbe eljutnak, újból és újból szavaznak. Ezt teszik a közeli vidékről ezrével Budapestre érkezettek, öt-hat budapesti választókörzetben. Számos más lehetőség is adódott. Az akkor kommunista falujáró mozgalom révén sok ezren kora reggel szavaznak: a lakóhelyükön, majd a falvakban. Mindezt a lehető legnagyobb titokban kellett előkészíteni. Kommunista szervezők csak közvetlenül a szavazás előtti szombaton, sőt vasárnap reggel tudatták a mozgósított kommunistákkal a választási teendőiket. Átvették a nevükre kiállított kékcédulákat. A Titkárság ezek után jóváhagyta Farkas ama gyakorlati előterjesztését is, hogy a kékcédulás manőverbe vonják be a Szociáldemokrata Pártot. Ezzel is elmélyül a két munkáspárt választási együttműködése és a Szociáldemokrata Párt is növeli a választáson szavazati arányát. Ha viszont kiderülne a kékcédulás választás, amit úgyszólván nem lehetett elkerülni, a két párt együttesen osztozzék az emiatti politikai felelősségben. Farkas mindezt megbeszélte Marosán Györggyel, a Szociáldemokrata Pártnak – a Kommunista Párttal a felszabadulás óta a legszorosabban együttműködő – helyettes főtitkárával. Emlékiratában Marosán azt írja erről, hogy ekkor már mindennapos volt bizalmas kapcsolata a Kommunista Párttal. Mindenekelőtt Rákosival, Rajkkal, Révaival, Farkassal is, bár vele ez idő tájt már gyakran politikai ellentétbe került. Nem is becsülte sokra. Korán átlátott rajta. A kékcédulák tekintetében Marosánnak aggályai voltak, amikor Farkas felajánlotta neki, hogy a Szociáldemokrata Pártnak is juttat kékcédulát. Mégis beleegyezett. Úgy vélte: neki, a Szociáldemokrata Párt főtitkárhelyettesének ezt meg kell tennie pártja erősítése érdekében. Megnyugtatta e tekintetben az is, hogy a Farkassal kötött kékcédulás választási megállapodását a Szociáldemokrata Párt Politikai Bizottsága jóváhagyja. Amikor azonban ez a manőver súlyos országos politikai válságot okozott, ezzel ő is nehéz helyzetbe került Farkas miatt. Hozzászólhatok itt Marosán ama megállapításához, hogy a Szociáldemokrata Párt vereségét az okozta, hogy nem rendelkezett elegendő „anyagival”, papírral, a választáshoz szükséges nagyszámú röplap, plakát és nyomtatvány előállításához. Már jóval a választás előtt a két párt megállapodása alapján az én feladatom volt, 32 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
mint a Gazdasági Főtanács főtitkárának, hogy a kommunista, illetve a szociáldemokrata pártvállalatnak olyan üzleti lehetőséget biztosítsak, amely lehetővé teszi a valóban nagy összegű választási költségek előteremtését. A kommunista pártvállalat, az ország gazdasági életében is jelentősnek számító Dunavölgyi Bank – részben a segítségemmel – mindig tudott megfelelő összeget előteremteni a párt költségeire. A szociáldemokrata pártvállalat ebben általában lemaradt. Utasításomra a Dunavölgyi Bank segített, hogy a szociáldemokrata pártvállalat előteremthesse a választási költségeket. A legjobb tudomásom szerint ez Marosánnak is nagy megelégedésére történt. Hiszen személyileg és politikailag is jó barátok voltunk. Már eddig is rendszerint együtt oldottuk meg a két pártvállalat számos gazdasági természetű ellentétét. Ezt tették nemegyszer a továbbiakban is. Sőt rövidesen megegyezett a két párt vezetése, és nyilvánosságra hozta minden pártvállalat megszüntetését. Csatlakozott a megállapodáshoz a Kisgazdapárt és a Nemzeti Parasztpárt is. Meg kellett szüntetni ezeket, mert e pártvállalatokban felszínre kerültek spekulációs és korrupt elemek, akik nemcsak pártjaik javára, de saját zsebükre is gazdálkodtak. A pártok vezetőinek megegyezése az én kötelességemmé tette titkos állami tervezet kidolgozását a pártoknak az állami költségvetésből való pénzügyi ellátásáról. Természetesen nem vonatkozott ez a megállapodás a választási szövetségen kívüli pártokra. A Kommunista Párt választási vezérkara, élén Farkas Mihállyal már jóval az 1947. augusztus 31-i választás előtt, szinte éjjel-nappal működött az Akadémia utcai pártközpontban, a Rákosi első emeleti sarokszobájához közeli nagy tanácsteremben. A választás állami központja a Belügyminisztériumban, a Rajk titkársági szobájából nyíló tanácsteremben volt. A választás előkészítéséhez és irányításához felszereltek itt az akkori közvetítéstechnika minden vívmányát. Az ország minden belügyi szervének közvetlen utasításokat adhattak. Vehették tőlük a jelentéseket. Megerősítették ekkor a pártközpont közvetlen telefonkapcsolatát is a budapesti kerületi, megyei, járási és a nagyobb városi pártbizottságokkal. E napokban gyakran megfordultam Farkasnál, Rajknál. Számos választási feladatot vállaltam. Mindenekelőtt a budai várban levő Állami Nyomdában a kékcédulák példányainak illegális nyomtatását. Biztosítottam ennek anyagi fedezetét, és a biztonságos, titkos szállítását az erre kijelölt pártelosztó helyekre. A Szociáldemokrata Pártnak is a szállítási listái szerint. 1947. augusztus 31-én reggel több tízezer kommunista indult „kékcédula szavazó-hadjáratra” Budapesten és vidéken, hogy a párt javára „feljavítsák” a választási eredményt. Legális szavazatukat leadták a saját körzetükben, ezután már a legkülönbözőbb helyeken egymás után több választási körzetben szavaztak illegálisan. Ezt tették Marosán kékcédulával ellátott szociáldemokratái is. Az egyik képeslap riport szerint Gerővel együtt szavaztam a mai Móricz Zsigmond Gimnáziumban berendezett több szavazóhelyiség egyikében. Innen Farkashoz mentünk. Arca valósággal sugárzott, hogy a kékcédulás választás jó előkészítésével teljessé teszi a párt biztosra remélt választási győzelmét. Így elérjük a szavazatok 25%-át talán még többet is. Átmentem Rajkhoz is. Szakadatlanul érkeztek hozzá az állami szervek telefon- és rádiójelentései. Érkeztek és távoztak a belügyi választási megbízottak. Rajk nagy lelkesedéssel működött. Beszélgettem vele. Aggodalmaskodott a kékcédulák miatt. Mindent megtett, nehogy ebből baj legyen. Sajnos, ez már kora délelőtt bekövetkezett, mégpedig elsőként Budapesten. A budapesti választási körzeti bizottságok nem kommunista tagjai számos helyen, különösen a pestkörnyéki körzetekben rájöttek a Kommunista Párt kékcédulás manőverére. Úgyszólván csakis kommunista kékcédulákról volt szó. A szociáldemokraták részvétele viszonylag elenyésző volt, alig jöhetett szóba. Sőt, a legtöbb választói körzetben éppen a szociáldemokrata választási megbízottak okozták a botrányt a kommunisták kékcédulái miatt. Délután két óra lehetett, amikor Farkas előttem hívta fel telefonon Marosánt: teremtsen rendet a szociáldemokratákkal. De ez a legtöbb helyen már nem volt lehetséges. Vidéken továbbra is elfogadták a kékcédulát, de Budapesten egyre kevesebb választói körzetben. A választás esti zárórájával megkezdődött a szavazatok összeszámlálása. Falvanként, járásonként, városonként és megyénként összesítették. Budapesten a választói körzetekben, kerületekben, a polgármesteri hivatalban. Farkasnál összegyűlt ekkor már Rákosi és a legfőbb pártvezetés. Rajk is ott volt. Kellemetlennek tartottuk a kékcédula-botrányt, de lekicsinyeltük ennek lehetséges politikai következményeit. Minden csoda három napig tart! Túl jutunk rajta! – mondotta Rákosi mosolygó cinizmussal.
33 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Biztosak voltunk abban, hogy most nem úgy lesz, mint az 1945. novemberi választáson. Akkor a pártvezetés az én lakásomon várta az eredményt. A legnagyobb csalódásunkra már a választás zárórája utáni első órákban az első beérkező eredményekből kiértékeltük: a Kommunista Párt nem érte el a remélt választási arányt. Tragikusnak tűnt. Azóta nagyszerűen leküzdöttük az akkori választás hátrányát, messze előrejutottunk. Most a Politikai Bizottság tanácstermébe a belügyből Rajknak közvetlen vonalon folyamatosan jelentették a valamennyi pártról beérkező választási eredményeket. Hangosan bemondta. Farkashoz párhuzamosan futottak be pártvonalon a jelentések. Kezdettől egyformán arra mutattak: a Kommunista Párt jelentősen előretört. Így is túlzottnak bizonyult az optimizmusunk. Eleinte a jelentések a párt 20% körüli országos választási arányát jelezték. Fellélegeztünk, amikor a budapesti és a környéki szavazatok megszámlálásával eljutottunk a 21, majd a 22%-hoz. Drukkoltunk minden további 1 tized % emelkedésért. Mámoros örömmel fogadtuk a végleges jelentést. A Kommunista Párt 22,3%-os országos átlaggal nem a Kisgazdapárt utáni második, hanem az ország legerősebb országgyűlési pártjává emelkedett. Messze megelőztük a Szociáldemokrata Pártot. A Kommunista Párt valamennyi vezetőjét, köztük engem is megválasztottak országgyűlési képviselőnek. Ellenben a Szociáldemokrata Párt vezetői közül többen nem jutottak mandátumhoz. Miközben a többi párt választási eredményét mérlegeltük, nagyon elvette kedvünket a választási szövetség kedvezőtlen szavazati aránya. Hiszen nekünk, kommunistáknak velük együtt kellett megnyerni a választást. Folytatnunk a koalíciós politikát. Sajnos sem a Kisgazdapárt, sem a Szociáldemokrata Párt megközelítően sem érte el az általunk és általuk remélt szavazati arányt. Mindkét párt nagyarányú választási vereséget szenvedett. Szinte elhinni sem akartuk az erről szóló jelentéséket. Még kevésbé azt, hogy a választási szövetségen kívüli ellenzéki pártok sokkal több szavazathoz jutottak, mint azt egyáltalán feltételeztük volna. A szavazásra jogosultak 90%-a, mint egy 5 millióan járultak az urnák elé. A Magyar Kommunista Párt 1 millió 110 ezer szavazatot kapott. 300 ezer szavazattal többet, mint az 1945. novemberi választáson. A Szociáldemokrata Párt ugyanakkor számára szinte tragikus módon nem az ország második, sőt esetleg első pártjává emelkedett volna, ahogyan remélte, de még annyi szavazat hoz sem jutott, mint 1945 novemberében. 14,6%-os országos átlaggal az országgyűlés negyedik pártja lett. A Kisgazdapárt, amivel ugyancsak senki sem számolt, valósággal összezsugorodott. 15% aránnyal az elsőből az ország harmadik pártja lett. A Nemzeti Parasztpártnak a szavazatai növekedésével 3,3%-os volt az aránya. A választási szövetség pártjainak legnagyobb csalódására az ellenzéki pártok megszerezték az összes szavazatok mintegy 39%-át. Közülük Barankovics Néppártja 16,4% aránnyal megelőzte a Kisgazda- és a Szociáldemokrata Pártot. A kommunisták után az ország második legerősebb pártja lett. Pfeiffer Magyar Függetlenségi Pártja 13,9%-kal megközelítette a Kisgazdapárt és a Szociáldemokrata Párt szavazati arányát. Balogh páter Független Magyar Demokrata Pártja a szavazatok 5%-át, a Radikális Párt és a Polgári Demokrata Párt együttesen kevesebb, mint 3%-ot, Schlachta Kereszt Női Tábora a szavazatok 1,3%-át kapta meg. A választási szövetség elérte az országos lista szavazatainak 60%-os arányát. Megszerezte ezzel a képviselői helyek 70, de nem ahogyan remélte, 80%-át. Még így is tíz képviselőtöbbletet jelentett a 70% a választási szövetség pártjai számára, amin osztozkodtak. A Kommunista Párt az 1945-ben megválasztott 70 képviselő helyett 100-hoz jutott: a Kisgazdapárt 186 helyett 68-hoz a Szociáldemokrata Párt 70 helyett 67-hez, a Nemzeti Parasztpárt 21 helyett 36-hoz. Összesen a választási szövetség 271, az ellenzéki pártok 140 képviselői helyhez jutottak. Ezt a választási arányt a Kommunista Párt mindenképp a választási szövetség győzelmének tekintette. Megalakulhatott ennek kormánya. Az ellenzéki pártok képviselői a vártnál nagyobb számban kerültek az országgyűlésbe. Ám azzal, hogy kiszakadtak a Kisgazdapártból, kikerültek a hatalomból is. Nem folytathatták belülről az eddig népi demokrácia ellenes tevékenységüket. Mostantól csakis nyílt ellenzékként léphettek fel. A Kommunista Párt viszont eddigi politikája nyomán külön-külön könnyebben felvehette ellenük a harcot. A választás eredménye, hogy a Kommunista Párt az ország legerősebb pártjává emelkedett, több volt, mint remélte. Mégis már a választás éjjelétől és még inkább a továbbiakban felismerte: nagy politikai hibát követett 34 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
el a kékcédulák felhasználásával. A Szociáldemokrata, a Kisgazda és a Nemzeti Parasztpárt és még inkább az ellenzéki pártok részéről kitört a „kékcédulás” országgyűlési választási politikai botrány. A választási vereség a Kisgazdapártban és a Szociáldemokrata Pártban egyaránt súlyos politikai megrázkódtatást okozott. Ennek hatásaként is mindkét párt, még inkább ezek jobboldala velük a választási szövetségen kívüli ellenzéki pártok igyekeztek, hogy a kékcédulák okozta politikai válságot országos fordulatra használják ki a Kommunista Párt ellen. Megakadályozni a választási szövetség kiáltványa szerint négy pártból álló koalíciós kormány megalakítását. A választás éjjelét követő szeptember elsején délelőtt ülést tartott a Kommunista Párt Központi Bizottsága. Elismerő szavakkal értékelte és köszöntötte a párt és a párttagság működésével elért nagysikerű választási győzelmet. Bár a titkárság ülésekor még nem bontakozott ki teljességgel a kékcédulás országos választási botrány, amiről a pártvezetés már az éjjel értesült, erről is tárgyaltak. Rajk hevesen bírálta Farkas kékcédulás kalandorságát, amibe felelőtlenül belevitte a pártot. Válaszként Farkas a „tiszta választás” belügyminiszteri, úgymond „kispolgári csökevény” szemléletéért támadta Rajkot. A Titkárság nem engedte a kék cédulák miatti civódássá fajulni az ülést. Ehelyett önkritikusan elismerte a kékcédulákkal elkövetett súlyos politikai hibát. Szigorúan azzal az elhatározással azonban, hogy e tekintetben bármelyik párt által felvetett bármilyen vádat teljes pártegységben el kell utasítani, a választás jelentéktelen mellékes eseményeként. A párt részéről az önmagunk hibájából kialakult politikai válsághelyzetből való kibontakozás a legnagyobb nyugalmat igényli. Azonnal tárgyalást kell kezdeményezni a választást szövetség pártjaival. Mindenekelőtt engedmények árán is megegyezni a Szociáldemokrata Párttal az új koalíciós kormány mielőbbi megalakításában. A Kisgazdapárt tekintetében mindenekelőtt meg kell akadályozni, hogy a sikeres választási eredményektől szinte elszédült ellenzéki pártok, Barankovicsék, Pfeifferék, Balogh páterék összefogjanak a Kisgazdapárttal, sőt esetleg a Szociáldemokrata Párttal, illetve ennek jobboldalával, a Kommunista Párt ellen. A választási szövetség pártjaival való tárgyalások gyors sikere érdekében a lehető leggyorsabban el kell készíteni és az ország népe elé terjeszteni a Kommunista Párt kormányprogramját. Ily módon is tudatni: bármi történt is a kékcédulákkal, a Kommunista Párt mint a felszabadulás óta eddig is mindig megtette, mostantól mint már az ország legerősebb pártja, kommunisták kormányprogramjával és mindenekelőtt a hároméves népgazdasági tervvel utat mutat a nemzet jövője tekintetében. A tárgyalások előkészítéseként Rákosi szeptember 2-án nyilvánosan kijelentette: az eddig befutott adatok azt mutatják: „kékcédula névjegyzékkivonattal”, amelyet a szavazatszedő bizottságok külön számoltak össze, összesen körülbelül 65 ezren szavaztak. Ha feltételezzük, hogy ennek fele visszaélő, akkor is alig érinti a szavazatok fél %-át. Rákosi nyilatkozatát kiegészítem azzal: ha a kékcédulás többletszavazatokat 100 ezernek is vennénk, amennyit ténylegesen kinyomattunk, a Kommunista Párt még ezek maximális levonása esetén is messze túlszárnyalta számbelileg valamennyi többi pártot szavazataival. Enélkül is az ország legerősebb pártja lett. Nem érte meg tehát ez az akció azt a rendkívül szégyenletes politikai válságra vezető helyzetet, amibe a kékcédulákkal a párt, sőt az ország került.
2. Képek
35 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
36 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
37 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
38 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. 1947. augusztus 1.augusztus 31. Kronológia KRÓNIKA SIMON Mária 1947. augusztus 1. – augusztus 31. 1947. augusztus 1. – Megkezdődik az első átfogó népgazdasági program, a hároméves terv megvalósítása a Ganz Hajógyárban tett jelképes kapavágással. – Megjelenik a Magyar Kommunista Párt képviselőjelöltjeinek névsora. – Újsághír: a Dohányjövedék 3 éves terv elnevezéssel új cigarettát hoz forgalomba. – Kádár János javaslatára a székesfőváros törvényhatósági bizottsága hozzájárul a Beszkárt viteldíjak leszállításához. Az átszállójegy ára 70 fillér, a vonaljegyé 50, a gyerekjegyé 34 fillér. – A Nemzeti Parasztpárt választási küzdelmében bekapcsolódnak a népi kollégiumok tagjai. A Nemzeti Parasztpárt Országos Központjában Gosztonyi János, Széchy András és Nagy László vezetésével feladatokat adnak a parasztpárti népi kollégisták számára. Augusztus 2. – A római katolikus egyház nevében Beresztóczy Miklós közölte a Tervhivatal elnökével, hogy a katolikus egyház Szent István napján ünnepi istentiszteletet tart, amelyen megáldják a dolgozók szerszámait. – A stabilizáció első évfordulóján, a hároméves terv indulásakor a magyar dolgozók elküldik jókívánságaikat és üdvözletüket Rákosi Mátyás elvtársnak. – Harminc külföldi újságíró kér engedélyt a Magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottságtól, hogy szemtanúi legyenek az augusztus 31-i választásoknak. Augusztus 3. – Apróhirdetés a Szabad Népből: Nagyvállalat keres mérlegképes, adóügyekben, az adminisztráció minden ágában jártas, komoly gyakorlattal rendelkező kommunista revizort. – Miskén a cigányok megcsinálják a jobb- és baloldali zenekart. A két párt versenyt muzsikálta volna a mulatságokat, de a reakcióspárti banda nem jutott szóhoz, illetve muzsikáláshoz, a szegénypárti banda mellett. – Budafokon az MKP és Baranyai József kommunista polgármester akciójaként megkezdik a kislakásépítkezéseket a barlanglakások lakói számára. – Megalakul a Magyar Könyvbarátok Kultúregyesülete abból a célból, hogy olcsó könyvvel lássa el a tömegeket. Augusztus 5. – A Magyar–Román Társaság meghívására egy 15 főnyi román író- és művészcsoport egyhónapi tanulmányútra ma érkezik. Augusztus 6. – A Szabad Nép állásfoglalása: Nem szabad zavarni egyetlen olyan párt gyűlését sem, amely az Országos Nemzeti Bizottság döntése alapján részt vesz a választáson. – Megindul a Kispestet és Csepelt összekötő autóbuszjárat, amely az eddigi másfél órás utat 20 percre csökkenti. Augusztus 7. 39 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
– Vas Zoltán miniszter, a Gazdasági Főtanács főtitkára visszaérkezik Jugoszláviából. Az ötéves magyar– jugoszláv szerződés mindkét részről 105 millió dollárnyi szállítást irányoz elő. – Újsághír: a hivatalos brit szóvivő kijelentette: kormánya bízik a magyar választások tisztaságában. –A Nemzeti Parasztpárt felhívása: A politikai demokrácia mellett legyen gazdasági demokrácia is! Ezért dolgozunk – szavazzatok a Nemzeti Parasztpártra! – A Gazdasági Főtanács határozata: A pedagógusokat a közigazgatási fizetési fokozatoktól elkülönített státuszba sorolják, fizetésüket rendezik. – Csütörtökön hirdetik ki a kötél általi halálra ítélt Mészáros Emil banktisztviselő, a 101/52 munkásszázad gyilkos parancsnoka előtt kegyelmi kérvényének elutasítását. –A bukaresti rádió jelentése szerint a napokban Romániai Magyar Szó címmel országos jellegű magyar politikai napilap indul meg. – A debreceni nyári egyetem magyar középiskolai tanároknak orosz nyelvtanfolyamokat rendez. –A kistarcsai volt internáló tábor helyén létesült „Rajk László rendőrlaktanyát” augusztus 9 avatja fel Dinnyés Lajos miniszterelnök. – A Szociáldemokrata Párt országos pártválasztmánya elítéli Peyer Károly és társai pártbontó cselekedetét. Szakasits Árpád kijelentette: a két munkáspárt szövetsége legyen a magyar demokrácia vezetője és építője. Augusztus 8. – Több jelentés érkezett arról a Szabad Nép szerkesztőségébe, hogy az MKP plakátjait letépik. – Az Exchange Telegraph közlése szerint Marshall külügyminiszter bejelentette, hogy törölték a Magyarországnak szánt hétmillió dolláros hitelt. Augusztus 9. – Öt- és tízforintos ezüst emlékérmeket vernek az 1848/49. évi szabadságharc évfordulójának emlékére. Augusztus 10. – Újsághír: A magyar–szovjet kulturális tárgyalások alapján a leningrádi finn-ugor tanszék mellett magyar tagozat is létesül, magyar professzor vezetésével. – A moszkvai rádió rendszeresen foglalkozik az augusztus végi magyarországi választásokkal. – A Szociáldemokrata Párt választási megbízottai szombaton délben a Hősök teréről háromhetes vidéki útra indultak. – Újsághír: Anglia és az USA ellenzi, a Szovjetunió támogatja Magyarország felvételét az ENSZ-be. – A nylonharisnya bebizonyíthatóan 10–15-ször jobb, mint a viscose-harisnya, ezért a legsürgősebb teendő, hogy Magyarország berendezkedjen nylonfonal cérnázására, előkészítésére, festésére és formálására. Augusztus 11. – Elindul útjára a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének 25 egészségügyi vándorautója. Augusztus 12. – Újsághír: nyolc hónapja érkezett haza Amerikából Bartók Béla özvegye, a világhírű zongoraművésznő, és nyolc hónap óta egyik rokonát a másik után keresi fel, mert nincs lakása. – Az SZDP és az MKP vezetősége foglalkozik a Szakszervezeti Tanács határozatával a GYOSZ bérsegélybe burkolt áremelési politikájával kapcsolatban. A két munkáspárt helyesli a Szakszervezeti Tanács elutasító álláspontját.
40 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
– A két munkáspárt egyeztette képviselőjelöltjeinek listáját. Augusztus 14. – Leszállítják a mozi jegyek árát. Az elsőhetes mozikban 3–12 forintba kerül egy jegy. A Mafirt másodhetes mozijainak új helyárai: 1,50–3 Ft a régi 1,50–6 forinttal szemben. – Újsághír: a Budapesti Őszi Vásárt szeptember 5-én a városligeti Vajdahunyad-várban és a környező területeken rendezik meg. A vásárra közel 700 kiállító jelentkezett. Augusztus 17. – Újsághír: a Nemzeti Parasztpárt értesíti tagjait, hogy a Szent István napi körmenetben a Párt küldöttségileg képviselteti magát. – A 237. sz. tábor hazatérő magyar hadifoglyai levelet intéztek Sztálin generalissimushoz, akinek hazatérésük alkalmából hálájukat fejezték ki. – Újsághír: kisorsolták a választásokon induló pártok listaszámát. 1. lista: Magyar Kommunista Párt, 2. lista: Független Kisgazdapárt, 3. lista: Szociáldemokrata Párt, 4. lista: Nemzeti Parasztpárt. – A Szabad Nép közli a kommunista művészek és tudósok felhívását a magyar értelmiséghez. Az aláírók között van Alexits György, Andics Erzsébet, Déry Tibor, Ferenczy Noémi, Gellért Oszkár, Gobbi Hilda, dr. Gegesi Kis Pál, Kmetty János, dr. Lissák Kálmán, Lukács György, Major Tamás, Molnár Erik, Örkény István, Szervánszky Endre, Tersánszky Józsi Jenő, Várkonyi Zoltán, Vedres Márk, Zelk Zoltán, dr. Zsirai Miklós. – 200 külföldi újságíró vesz részt Rákosi Mátyás sajtófogadásán. – A Szociáldemokrata Párt a Hősök terén rendezi első Országos Pártnapját. – Az MNDSZ meghívására Budapestre érkezik Hewlett Johnson angol főpap, Canterbury érseki helynöke. – Újsághír: 1500 vagon vetőmagot kapnak a gazdák az aszály sújtotta vidékeken. Augusztus 19. – Minden párt vezetősége kijelentette, hogy a koalíciót a választás után is fenntartják, mert az ország helyzete ezt kívánja. Augusztus 20. – A Kerepesi temetőben felavatják a szovjet hősi halottak emlékművét. – Az MKP 300 választási gyűlést tart. Augusztus 22. – A Szabad Nép közlése: ismeretlen tettesek hamisított körlevelet küldenek a pártszervezetnek. A hamisítvány a 13/b bizalmas jelzést viseli, és arról „értesít”, hogy a választójogból kizártak számát 20%-ra kell felemelni. – Mihályfi Ernő tájékoztatásügyi miniszter a külföldi sajtó képviselői előtt válaszol azokra a híresztelésekre, amelyek külföldön terjedtek el a magyarországi választásokkal kapcsolatban. Adatokkal cáfolja meg azt az állítást, hogy egymillió állampolgártól vették el a választójogot. Az ideiglenes választójogi névjegyzékbe összesen 466 553 egyént nem vettek fel, ezek között van a 170 000 áttelepítésre kiírt sváb is. Így a névjegyzékbe fel nem vettek száma 300 000-re tehető. – Megállapodás történt a szavazólapok elkészítésének kérdésében. A szavazólapokat az Állami Nyomda készíti el szigorú elszámolással. Augusztus 26. – A Gazdasági Főtanács a népjóléti miniszter kérésére rendelkezésre bocsátotta a penicillin-behozatal biztosításához szükséges valutát. 41 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Augusztus 27. – Újsághír: szeptember végéig elkészülnek az új, demokratikus szellemű tankönyvek. – Boldizsár Iván tájékoztatásügyi államtitkár a külföldi sajtó képviselőivel közli, hogy a választásokkal kapcsolatban egyetlen letartóztatás és őrizetbe vétel sem történt. – A püspöki kar a választási hadjárat kezdetén közölte, hogy a választások során nem foglalt állást egyetlen párt mellett sem. Augusztus 29. – Újsághír: 225 350 ember vett részt a választások előkészítésében mint házmegbízott és összeíró-biztos, körzeti, ill. központi bizottsági tag, valamint segéderő. Augusztus 30. – Gallowich Tibor labdarúgó szövetségi kapitány, Novák Ilonka úszó, Kislégi Kálmán vízilabdázó, Bogács László és Papp László ökölvívók, Farkas Gizi asztaliteniszező és Németh Imre atléta válogatottak nyilatkoznak, miért tagjai a Magyar Kommunista Pártnak. Augusztus 31. – A Belügyminisztérium Sajtóosztálya közölte, hogy augusztus 27-ével lezárult a pártok választási küzdelme. 15 658 nyilvános népgyűlést tartottak. – Újsághír: 243 232 személlyel több szerepel a választási névjegyzékben, mint 1945-ben. – Országgyűlési választások Magyarországon.
42 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. HANÁK Péter HANÁK Péter A „Családi fotóalbum” pályázat eredményhirdetése Kopf hiányzik A pályázat amelynek eredményét itt hirdetjük ki, sikeres volt. Kiíráskor magunk is inkább gyanítottuk, mint tudtuk, hogy ilyen nagyarányú és élénk érdeklődés él közönségünkben a képbe zárt múlt iránt. A több száz pályázó által beküldött több ezer fénykép, a néha csak ömlesztve dobozolt anyag, többnyire azonban gondozottrendezett, albumba gyűjtött, magyarázott és értelmezett kép most már a tárgyi bizonyíték erejével támasztja alá azt az impresszionista meglátásunkat, hogy elevenen él közöttünk és bennünk a múlt; nagyapáink, őseink története, és hogy korunk embere előtt megnyílt, megszólalt a kép. Sok más jelenség is bizonyítja, hogy társadalmunk és nemcsak az idősebb, hanem a fiatal korosztályok is – finom beleéléssel, empátiával vonzódnak a nagyapák és a dédapák kora, gondjai-bajai, küzdelmei és örömei, versei, dalai, szórakozásai: az életstílusa iránt. Sokan nosztalgiának nevezik ezt a vonzalmat. Én tartózkodnék ettől az érzelgősséget felcsippentő szótól. Fiataljainktól mi sem áll távolabb, mint a romantikus érzelgősség. A múlthoz való viszonyukat is egyfajta tárgyilagos vonzalom jellemzi. És mi más fejezi ki hívebben a valósághű tárgyszerűséget és a vonzalmat, mint a fénykép? A zsűri számára roppant élvezetes és tanulságos foglalatosság volt, és ugyanakkor nehéz feladat is a több ezer kép átnézése, rangsorolása, elbírálása. A válogatás első fokán az elbírálás mércéje a kép fotótechnikai minősége és tematikai érdekessége volt. A rangsorolásnál viszont társadalomtörténeti szempontok vezettek bennünket: mennyire fejezi ki a kép egy család, vagy kisebb munkahelyi, baráti közösség sorsán keresztül társadalmunk egyes rétegeinek, csoportjainak életét a polgári korszakban és a felszabadulás utáni első években. Vezérlő szempontunk volt a beküldött kép feldolgozottsága is: mennyire ismeri, érti és értelmezi a pályázó a fényképen megőrzöttek életviszonyait? Éppen ez utóbbi feltétel csaknem teljes kielégítése segítette első helyre a „döntőbe” jutott két tucatnyi kép (sorozat) közül az első helyre javasoltakat: Kaári Sándort és Benkő Jenőt. A Kaári Sándor által beküldött kép nagyfokú történeti hitelességgel örökíti meg a tanyasi életet, családdal és cseléddel, lelencgyerekkel, állatokkal és szerszámokkal. A képhez kisebb tanulmányt mellékelt a szereplő személyekről, sorsukról, szokásaikról; használati tárgyaikról. Szakszerű néprajzi elemzés ez. Ugyancsak első díjra találtuk érdemesnek Benkő Jenő Tabánról, illetve Tiszabüdről készített albumait. Kép és szöveg itt is együtt beszél, egymást értelmezi, segíti a hajdani városrész hangulatának, megrokkant házainak és kispolgárainak, szegényparasztjainak bemutatását. Második helyre is két gyűjteményt javasoljunk, dr. Györgyi Gézáné család-, fotó- és művészettörténeti szempontból egyaránt értékes gyűjteményét, és Hobinka Ildikó ötletes válogatását, amely a századelő földbirtokosait is, parasztjait is életközelből, munka, ünneplés, szórakozás közben mutatja be. Mindkét esetben figyelembe vettük a történetileg jól használható, informatív magyarázó jegyzeteket. Nincs itt mód az összes díjazott név szerinti bemutatására. Döntésünk indokolására csak annyit jegyeznék, meg, hogy különösen méltányoltuk a szemléletes, éppen egyéniségük sajátosságaival megragadó családképeket, a munkaképeket (különösen a sárvári bazaltbánya munkásainak életéből vett összeállítást), és méltányoltuk a valós összefüggéseket kidomborító tematikus gyűjteményeket. Ehelyütt is nagy elismeréssel, dicsérhetjük meg a honismereti szakkörök szorgos gyűjtéseinek eredményét, a történelmi családi fotóalbumokat, pl. a martfűi Cipőipari Szakközépiskola, a pécsi Széchenyi Gimnázium, a kaposvári Kinizsi Pál Élelmiszeripari Szakközépiskola tanulóinak ügyes, ötletgazdag munkáját. Jelentős értéket mentettek meg azok a pályázók is, akik padlásokon porosodó vagy ládafiákban megbúvó régi albumokat ástak elő. Jó mulatság volt ez, eredményes munka, haszon a köznek is, a gyűjtőnek is. Kár lenne abbahagyni! Kérünk mindenkit, a díjazottakat, a dicséretben részesítetteket, amatőröket és szakembereket, mindazokat, akiket érdekel a múlt és a kép, folytassák – vagy kezdjék el – a gyűjtést, ne hagyják elpusztulni családjuk, kisebb közösségük, nemzetünk történetének e képes-beszédes emlékeit.
2. Képek
43 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
44 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Erdély és Magyarország uniója 1848-ban KÖZÖS DOLGAINK MISKOLCZY Ambrus Erdély és Magyarország uniója 1848-ban 1848 tavaszán és nyarán a forradalom haladó magyar erői véget vetettek a magyar korona jogán a Habsburg birodalomba betagolt Erdély tartományi különállásának. Április 11-én az uralkodó szentesítette a pozsonyi országgyűlésnek azt a törvényét, amely kimondta „a két testvérhaza” egyesítését – egykorú szóhasználat szerint az uniót. Mindezt úgy, hogy azt az időközben a május 29-re Kolozsvárra összehívott erdélyi diéta beleegyezésétől tette függővé. Attól, hogy az is ilyen értelemben törvényjavaslatot küldjön az uralkodó elé. S az nem is váratott magára. A magyar haladó erők joggal ünnepelhettek, hiszen immár több mint fél évszázados törekvést sikerült érvényesíteni. Méghozzá úgy, hogy a rendi alkotmányosság szabályai szerint törvényességéhez sem férhetett kétség, hiszen feltételeik kifejtésével a „szász nemzet” képviselői is beleegyeztek, a görög katolikus román püspök pedig nemzete nevében áldását adta rá. De ugyanakkor joggal nézhettek szorongással a jövőbe. – Nemcsak azért, mert ha az uralkodó esetleg nem erősíti meg a diéta unió-törvényjavaslatát, akkor súlyos politikai vereséget szenvednek a reakciótól, hanem főleg azért, mert kétségesnek tűnt, hogy vajon sikerül-e lecsillapítani a társadalmi forrongást és áthidalni a rendkívül mély nemzeti ellentéteket. Mert a szász és a román nemzeti közvélemény nagyobb része nemcsak hogy egyre ellenségesebben figyelte a magyar unió-törekvéseket, de több befolyásos hangadója is polgárháborúra készült, arra az esetre, ha az unióra nemzeti követeléseik teljesítése nélkül kerül sor. És 1848 őszén éppen nemzeti önrendelkezési joguk megsértésére hivatkoztak azok, akik az ellenforradalommal való – átmenetinek vélt – együttműködést választották. Az unió és a társadalmi kérdések Mit jelentett hát az unió Erdély népeinek életében? Mit vitt előre, és miben hozott további torzulásokat? A kérdést úgy is feltehetnénk, miként történhetett, hogy nem váltak valóra az erdélyi szász néphimnusz szavai – melyeket 1846-ban vetett papírra az a Leopold Max Moltke, poroszországi származású tollforgató, aki Erdélyt hazájának választotta, hogy aztán Kossuth Lajos egyik legodaadóbb tisztelőjeként karddal és tollal szolgálja a forradalom ügyét: „Erdélyország, türelem-föld, minden hitnek tábora! Óvd meg hosszú századokon át fiaidnak szabadságjogát, s légy a tiszta szó hona.” Nem szabad elfelejteni, hogy a 19. század közepe a nemzeti ébredés és a nemzeti egységtörekvések ellentmondásos korszaka volt. Az egyéni, a társadalmi és a nemzeti emancipáció magasztos eszméi mellett tért hódított az a fajta gondolkozás is, amely saját nemzete nyomorúságának okát más nemzetekben kereste. És miközben a nemzethalál víziója kísértett, nem sikerült ellenállni a nemzeti hegemónia csábításának sem. E hegemonisztikus törekvésekhez kínált a történeti jog és az etnikai elv egyaránt alkalmat és eszmei megalapozási lehetőséget. A román értelmiség népének számbeli többségére alapozva szőtte reményeit és akart részesülni a hatalomból, ha kellett, a nemzeti egyenjogúság követelményeit hangoztatva. A szászok elsősorban a rendi egyenjogúság érvényesítésével akarták biztosítani területi autonómiájukat. A magyar nemesség és a vele összefonódó értelmiség és polgárság progresszív erői a polgári átalakulás kiharcolásával akartak, a történeti jogra is hivatkozva, egységes nemzeti államot, bár Erdélyben a lakosság 28–30%-át tették ki, és egészében véve a Kárpát-medencében is csak relatív többséget alkottak. S bár a magyarosító szándékokat a leghatározottabban sikerült elvetni, mindvégig bíztak a magyarosodásban, abban, hogy a polgári szabadság nemcsak az állam iránti lojalitást szüli, hanem egyre jelentősebb méretekben részleges, s talán teljes asszimilációt indít el.
45 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Erdélynek és Magyarországnak – az európai nemzeti egység törekvések vonulatába oly szervesen illeszkedő – egyesülése hatalompolitikai, társadalmi és nemzeti kérdésként jelentkezett. Természetes tehát, hogy azt a különböző nemzeti és hatalmi törekvések hordozói eltérően ítélték meg. Az erdélyi magyar liberálisok számára ez jelentette a polgári átalakulással összefonódó nemzeti megmaradásnak egyetlen lehetőségét. A liberális reform társadalmi bázisa ugyanis Erdélyben gyengébb volt és megosztottabb, mint a Királyhágón innen. Így aztán az a Wesselényi Miklós, aki a magyar liberalizmus egyik legkiválóbb teoretikusa volt és a megyei közéletet aktivizálni tudta, szűkebb hazájában, Erdélyben taktikai megfontolásokból csak a rendi alkotmányosság visszaállításáért vívott harcot tartotta reálisnak. Az ellenzék energiáit az unió létrehozására akarta fordítani, hogy végül sort lehessen keríteni a polgári reformokra. Ahogy azt éppen a legfontosabb társadalmi kérdésről, a jobbágykérdésről, néhány kortárs mondotta: az erdélyi diétákon, elszigetelve a magyar reform-ellenzék egészétől, nincs remény a sikerre. A remény: Magyarország A reformkor történelmének erdélyi fejleményei sokat igazoltak ebből a szomorú jóslatból. Már az 1834/35-i diétát hatalmi szóval feloszlatták és az ellenzékiek közül akit lehetett, perbe fogtak. Az 1840-es évek elején újabb ellenzéki roham bontakozott ki, Bécsben azonban egyszerűen félretették a liberális szellemű erdélyi törvényjavaslatokat a jobbágykérdésről, a zsidó emancipációról, a polgárok hivatalvállalási jogáról stb. Hiába köszöntötte hát Kossuth is oly lelkesedéssel e törvényhozó munkát: „…az erdélyi nemesség igazság szeretetnek és nagylelkűségnek jeleit adá, melyekre nézve minekünk csak a követés dicsősége maradott fenn”. Így az erdélyiek körében egyre fojtogatóbb lett a lemaradás tudata és erősebb az unió-kívánata. Még idealizálták is a Királyhágón túli viszonyokat. A taktikai érzékéről híres id. Bethlen János szerint például „Magyarországon a vagyonosság és a civilisált külföldeli megkönnyített közlekedés utazókat állított elé – a sajtó és a turisták terjesztik az intelligenciát – Magyarországon a megyék élénk municipiális életet (értsd: alkotmányos politikai) élnek, és ha az általános fejlettség ezen municipiális életet kinövéseitől megtisztítja (...) és a városok is célszerűen organizáltatnak, akkor ütött a bürokrácia órája, és Magyarország alkotmányát európailag kiképezendi. Erdélynek tehát Magyarországhoz csatlakozni nem kisebb életkérdés, mint egy már süllyedő saikának egy kemény épített, a viharokkal könnyen dacoló nagy hajótól schlep vétetni”. Forradalom, ellenforradalom között A konzervatív ellentámadás azonban egymáshoz közelítette a magyar, román és szász liberálisokat és azokat is, akik radikálisabb fellépésre is hajlandók voltak. Az az Avram Iancu, akiben az erdélyi 1848/49. évi mozgalmak egyik legkiválóbb román nemzeti hősét tiszteljük, például „félistennek” nevezte a jobbágyak érdekében a diétán szavát emelő báró Kemény Dénest. Az egész román nyelvterületen nagy tekintélynek örvendő brassói román sajtó szerkesztője, George Barit pedig 1848 első hónapjában feladta programszerűen vallott „semlegességét”, és a liberális politikai vonallal vállalt szolidaritást. S „a népek tavaszán”, amikor a régi rendszer valósággal megroppant – bár új nem jött és diéta hiányában nem is jöhetett létre, mint a Királyhágón innen –‚ úgy tűnt, hogy a közeli polgári átalakulás reményében és örömében háttérbe szorulnak a nemzeti ellentétek. És éppen az Unió biztosnak tűnő kilátása miatt. Brassó városházának tornyán a piros-fehér-zöld uniótrikolort lengette a szél. A szász liberálisok pedig arról akarták meggyőzni a sajtóban is a közvéleményt, hogy az unió és a vele egybekötött polgári átalakulás messzemenően elősegíti az erdélyi szász nép német nemzeti fejlődését is. A román értelmiségi csoportok hihetetlenül gyorsan megfogalmazott és kiérlelt márciusi állásfoglalásaikban elfogadták az uniót. Ugyanakkor a jobbágyfelszabadítás mellett leghatározottabban követelték a nemzeti léthez való joguk elismerését és a közigazgatási anyanyelvhasználatot, mint az emberi méltóság és a társadalmi emelkedés elengedhetetlen zálogát. Márciusban a nagyobb tekintélynek örvendő román értelmiségiek közül egyedül a balázsfalvi teológia volt filozófia tanára, Simion Barnutiu intette a románokat a császár iránti hűségre, hangsúlyozva: „örökre átkozott legyen az a román, aki bármiféle uniót merészel kötni, mielőtt még a román nemzetet elismernék polilikai értelemben”, mert „nemzet nélkül a köztársaság is csak átkozott zsarnokság”. Májusban viszont már egyre inkább ő tett szert vezető szerepre a román értelmiség körében. Ennek a számában nem túl jelentős rétegnek (kb. 2300 pap, 400–500 világi értelmiségi) rendkívüli súlyt adott a fiatalok szervezkedése, amikor vásárról vásárra járva és szülőfalujukba térve a jobbágyfelszabadítás mellett agitálva, Balázsfalvára, a román nemzeti gyűlésbe hívták a népet. S hiába állítottak a megyék bitófát a lázongó falvak határában, arra figyelmeztetve, hogy rögtönítélő bíróság torolja meg az engedetlenséget. A nemesség a legnagyobb aggodalommal figyelhette, hogy miközben a liberálisok a jobbágyfelszabadításra készülődnek, a nép körében egyre erősebb lesz a „jó császár” illúzió, az a hit, hogy az uralkodó a nép javát akarja, s ebben csak a magyar urak akadályozzák. 46 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Sorsuk jobbra fordulásának reménye, május közepén, 40 000 jobbágyot – köztük magyarokat is – hozott Balázsfalvára. Az értelmiség könnyen meg tudta nyerni őket a nemzeti jelszavaknak, hiszen mintha csak a népmesék igazságosztó királyai jelentek volna meg a színen, királyként emlegettek jó néhány szónokot. A román vezérkar pedig úgy vélhette, hogy ilyen tömegbázis birtokában nemcsak az önrendelkezési jogát, a „nemzet függetlenségét” nyilváníthatja ki, hanem azt is követelheti, hogy a diétán „tanácskozó és határozatiszavazati joggal felruházott nemzetként” tárgyalhat az unióról. Különben „a nemzet ünnepélyesen óvást emel”. Sőt, már fegyverkezésre is szólítottak. Kétségtelen, hogy békés időkben tárgyalási, s talán megegyezési alapul is szolgálhattak volna a román követelések. Csakhogy a hangulat egyre forróbb lett. Nyílt titok volt ugyanis, hogy Bécsben az uralkodókörök jelentős része a balkáni osztrák terjeszkedés és a magyar önállósági törekvések sakkban tartása érdekében ellenzi az uniót. Amint azt állítólag egy császárhű magyar tábornok Bécsből Bethlen Jánosnak írta: az unió esetén „kényszerítve leszünk a »románok« segítségét igénybe venni, s hogy aztán ebből mi lesz, elgondolhatod.” Az erdélyi sajtó pedig arról szerzett tudomást, hogy a reakció erői a románokkal akarják kikapartatni a gesztenyét: meghiúsítani az uniót. Így lett az unió a haladó magyar közvéleményben a forradalom és ellenforradalom közötti küzdelem alapkérdésévé. A francia forradalmárok „Szabadság vagy halál” jelszavára emlékeztető „unió vagy halál” lett a jelszó. „Nemzet-, nyelv- és valláskülönbség nélkül” Mihelyt május 29-én összeülhetett s diéta, a liberálisok átütő erejű fellépésére rögtön kimondta az uniót, törvényjavaslatot terjesztett fel annak érdekében az uralkodóhoz. Ezzel a forradalom hadállásait erősítette. Az viszont súlyos hibának bizonyult, hogy a liberálisok nem hajlottak unióbarát románok közvetítő javaslataira, nem ismerték el a románt is bevett nemzetnek még formálisan sem – mint ezt több unióbarát román is kérte. A liberálisok érve: most már automatikusan megszűnik a rendi natiók rendszere. S e szándék őszinteségét talán az mutatja legjobban: hogy az uniótörvényben a lehető legvilágosabban leszögezték az egyéni szabadság követelményét: „a hazának minden lakosaira nézve nemzet-, nyelv- és valláskülönbség nélkül”. Pedig június 10. táján Szász Károly, nagyenyedi professzor, aki az unió odaadó híve volt, olyan törvényjavaslatot állított össze, amely kimondta a román negyedik nemzetként való elismerését. Sajátos vonása az 1848-as esztendő fejleményeinek, hogy a dunatáji népek nemzeti szabadságmozgalmainak vezetői nem is tekinthették át egymás törekréseinek egészét, és az esetek többségében a hegemóniát célzó szándékokon mérhették csak egymás mozgalmait. Jellemző, hogy Nicolai Bălcescunak, a havasalföldi forradalom egyik szervezőjének még márciusban Párizsban fogant a román–magyar szövetségre alapozott dunatáji kisnépeket összefogó „svájci konföderációs” tervéről Erdélyben ekkor legfeljebb néhány román tud, bár nem feltételezhető, hogy az adott erőviszonyok az évtizedes és évszázados tapasztalatokon nyugvó politikai tájékozódási készség mellett bármiféle tervezet vagy elképzelés rövid idő alatt döntő fordulatot idézhetett volna elő. A kor politikusainak többsége a nemzeti fejlődést csak a nemzeti állam keretében tudta elképzelni. Jutalmul, büntetésül Pedig óriási társadalmi változás történt az unióval. A diéta a liberálisok kezdeményezésére június 18-ára kimondta a jobbágyfelszabadítást. Igaz, a körülmények nyomására. Az erdélyi nemesség zöme úgy látta, hogy most már akkor mentheti meg a legtöbbet, ha nem ellenkezik a magyar kormány támogatását élvező liberálisokkal. A jobbágyság pedig már sok helyt gyakorlatilag sztrájkolt, és két héttel a balázsfalvi gyűlés után a székelyföldi alsócsernátoni népgyűlésen Pünkösti Gergely határőrtiszt „több nemeseikkel egyetértve (...) a robot megszüntetését kikiáltá.” A törvényhozás olyan elvet jelölt ki a paraszti tulajdonba adandó földek ügyében, hogy az erdélyi társadalomfejlődés sajátos vonásaként emlegetett kisbirtokos paraszti, réteg nem utolsósorban ezen elv érvényesítésének köszönhette létét. 1848 nyarán azonban csak labilis egyensúly alakult ki. Nem sok jót ígért, hogy a román hangadók közül sokan illegalitásba kényszerültek, néhányat pedig le is tartóztattak a megyei hatóságok. De aggasztó lehetett az is, hogy az új választótörvény 73 erdélyi képviselő közül mintegy tucatnyi románnak tette volna csak lehetővé a sikeres fellépést, s ennek csak fele jutott be a pesti népképviseleti országgyűlésre. A kibontakozás módozatai keresésének az ellenforradalom egyre nyíltabb fellépése vetett véget. Ugyanakkor ez ösztönözte a magyar kormányt arra, hogy az erdélyi sajátos viszonyokat szabályozni hivatott unióbizottmányt újabb román tagokkal egészítsék ki, akik az erdélyi liberálisokkal együtt olyan törvényjavaslatot állítottak össze, mely nemcsak leszögezte, hogy „a románok nemzetisége és nyelve elismertetik”, hanem rendkívül széleskörű nyelvhasználati jogokat is biztosított. De ez már nem került a képviselőház elé.
47 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az erdélyi román értelmiség sem érzett semmi olyan kötelezettséget, ami megakadályozta volna, hogy elfogadja a császári tisztek által ajánlott szövetséget. Népük fegyverbe szólításának célja ősszel éppen az unió legalitásának kétségbevonása volt, és a szászok is egyre inkább arra törekedtek, hogy az összbirodalmi kormány alá tartozó koronatartomány formájában területi autonómiát biztosítsanak. A románok pedig programszerűen kezdték megfogalmazni a „román Ausztria”, azaz a Habsburg birodalom keretei között élő román többségi területek közigazgatási egyesítését. Csak miután kiderült, hogy ők azt kapták jutalmul, amit a magyarok büntetésként, jutott el a két nép száműzetésbe szorított progressziója az unió kérdés felülvizsgálatára. Annak a következtetésnek levonására is: a nemzeti szabadságot csak az együtt élő népek és nemzetek megegyezése útján lehet biztosítani.
2. Képek
48 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
49 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Gyulafehérvár, 1918 SZÁSZ Zoltán Gyulafehérvár, 1918 Az osztrák–magyar dualizmus idején Erdély, mint ismeretes, Magyarország része volt. A történeti Erdélynek 1910-ben – magyar statisztikai adatok alapján – 2 658 159, Erdély, Bánság, Máramaros és a Körösök vidékének együttesen 5 265 444 lakosa volt. Ebből román anyanyelvű 53,2%, magyar anyanyelvű 32,4%, német anyanyelvű 10,6%. Erdély nemzetiségi térképét az a tény bonyolítja, hogy a különböző nemzetiségű lakosság jobbára egymással elkeveredve élt. A városok lakossága már korábban is magyar többséget mutat, a románság a városi népességnek mindössze 17,9%-át alkotta. A történelmi örökség mellett ennek okát elsősorban abban kell látnunk, hogy a magyarországi román társadalom kapitalista jellegű felbomlása csak kisebb mértékben következett be. Ha az erdélyi románokat önmagukban vizsgáljuk, akkor kitűnik, hogy a román népesség 86,3%-a földműveléssel, körülbelül 8%-a iparral foglalkozott és mindössze 1,4%-a volt értelmiségi, mely utóbbi az erdélyi intelligenciának mint egy 20%-át képezte, ráadásul ez is jórészt egyháziakból tevődött össze: az ottani ipari népességből 1914-ben kb. 27,1% volt román. A nagy- és középbirtok zöme, kb. 64%-a magyar, 28%-a román volt. Utóbbiból azonban még két tucat sem haladta meg az 1000 holdat. Az erdélyi románság élete tehát döntő részben a tipikusan kisparaszti kultúra keretei között zajlott. Ez a parasztiföldművelő struktúra a bázisa a hazai román társadalom vezérkarát szolgáltató, a századfordulón formálódó román középosztálynak. Kikből állott ez a „középosztály”? Lényegében félezernél több középbirtokosból, az 1914-ben ezret meghaladó banktisztviselőből, mintegy harmincezres hivatalnok-, pap-, tanítórétegből, pár száz ügyvéd–orvos–újságíró és más szabadfoglalkozásúból, végül ide kapcsolódott néhány száz képzettebb gazdag paraszt is. A tulajdonképpeni román középosztály túlnyomó többségében közvetlenül népi, paraszti származású volt. A román értelmiség nem találja meg nyugodt helyét a magyar társadalomban, „ahol a kurtanemesnél, biztosítóhivatalnoknál kezdődik a nagyságos cím” – fakadt ki egy elfogulatlan kortárs. Az állami hivataloktól, az emelkedés lehetőségétől nagyrészt elzárt értelmiség kénytelen szabadfoglalkozásokból megélni, így azután nem függ szorosan a magyar polgári hatalmi gépezettől érdekei nem kötik a „magyar államegységhez”, elidegenedik az államtól, s ami talán mégis odafűzi: a tradíció, az előző nemzedéktől átöröklött dinasztiahűség. A Habsburg monarchiát a századforduló nemzedéke is realitásnak fogadta el, célként annál inkább mérsékelt, semmint gyökeres reformját tekintette. Van bizonyíték arra is – főként utólagos –‚ hogy éltek vágyak egy összromán állam megteremtésére; erről azonban a világháborúig konkrét politikai elgondolás nem alakult ki. Az erdélyi román polgárság részéről nyílt irredenta programok nem fogalmazódtak meg, s ilyenekhez a román kormány odaát sem nyújthatott politikai támogatást. A két nagyhatalom közé ékelt Románia állami függetlensége veszélyeztetése nélkül nem juthatott jelentős területgyarapodáshoz. Minden románok által is lakott terület egyesítését csak a Monarchia és a cári Oroszország egyidejű összeomlása hozhatta meg. Erre azonban 1917 előtt senki sem számíthatott. A más nemzetiségűekkel szemben mintegy zárt nemzeti társadalmak szembenállásának idején egyetlen „nyitott” osztály volt, amelyben a nemzeti különbségek elhalványultak, s egymásra találtak az ország különféle nyelveket beszélő, de egysorsú elemei: a munkásosztály. A háborút megelőzően ez igen tarka nemzetiségi megoszlás mutatott, de a negyedmilliós munkásságon belül a magyarok voltak túlsúlyban. A munkásosztály, amelynek pártja megpróbálta tömöríteni a nemzetiségieket is, a háború kitörése előtt nem az egyetlen szervezett haladó erőt, hanem egyben a magyarországi – tegyük hozzá, hogy bizonyos fokig a monarchiai – népek közötti egyik reális összekötő kapcsot jelentette. A románok politikai útkeresése A kiegyezéses állam nemzetiségi politikája – melynek megismertetésében nem keveset tett történetírásunk az elmúlt évtizedekben – az „egységes magyar politikai nemzet” dogmájához való merev ragaszkodással az egyes nemzetiségek külön politikai szervezkedésének lehetőségét korlátozta, nemzeti identitástudatukat sértette. A román politikai vezető réteg ragaszkodott Erdély autonómiájának visszaállításához. Sem a 67-es rendszert, sem a „magyar politikai nemzet” eszméjét nem volt hajlandó elfogadni, s mivel a dualista paktumot kezdetben rövid életű átmeneti kísérletnek tartotta, tiltakozásul már 1869-től passzivitásba vonult. Csakhogy a kiegyezés tartósnak bizonyult, a Monarchiát megszilárdította, s ez a román passzivista politikát hosszabb távon 50 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
kilátástalanná tette. A románlakta választókerületek hamarosan a kormánypárt biztos vadászterületei lettek. A Román Nemzeti Párt vezetésén belül a kiútkeresés módozatai körül hosszú belső harc folyt, 1887-ben még a passzivitás tábora győzött, újabb emberöltőre meghatározván a fő irányvonalat. 1892-ben népes román küldöttség vitte Bécsbe a politikai, kulturális és társadalmi sérelmeiket összegező nagy emlékiratot, de még egy uralkodói audienciát sem tudtak kieszközölni, s a sikertelenségből furcsa módon a magyar bíróság segítette kilábalni a román nemzeti mozgalmat, amikor a nagyban terjesztett irat szerzőit perbe fogta. Ez volt a híres memorandum-per, ennek hatására több európai polgári közéleti személyiség lépett a román nemzeti jogok pártolóinak táborába, s ami még fontosabb volt; az erdélyi román gyűlések idehaza is megmutatták, hogy az eddigi, jelentéktelennek tartott kis politikus gárda képes jelentősebb tömeget is megmozgatni. A dualizmuskori gazdasági fellendülésből az ország peremvidékei, így a nemzetiségek is „kikapták részüket”, ha nem is olyan mértékben, mint a metropolissá növekvő Budapest. A belső fejlődés és az európai egyensúly tartóssá azután törvényszerűen alakított ki két alaptendenciát a románoknál is: a birodalomba való integrálódást éppúgy, mint egy saját belső, osztály- és nemzeti rendeződési elveken alapuló integrációt. Keserves, konfliktusokkal teli alkotó munkával a századelőre kiépítették nemzeti intézményhálózatukat: bankokat, szövetkezeteket, egyesületeket, nyomdákat; egyházaik mellett szinte román művelődésügyi minisztérium lett nagyszebeni kultúregyletük, az ASTRA. Belső integrálódásuk két távolabbi perspektívát hordozott magában: a magyar államba való szervesebb – az alárendeltséget és a különállást ötvöző – politikai beépülést, de az elszakadás elméleti lehetőségét is. A századforduló után a megerősödő román polgárság felhagy a passzivitással, elejti Erdély autonómiájára vonatkozó – már nem realizálható – követeléseit. A politikai útkeresés vezetett el román politikusokat a magyargyűlölő trónörökös, Ferenc Ferdinánd köréhez, akitől azt várta vagy félte mindenki, hogy a dualizmust felszámolja, s a nemzetiségekre fog támaszkodni. A román nemzeti párt egésze figyelt ugyan a trónörökösre, de vezetőinek nagyobb része hajlott a magyar kormánnyal való megállapodás vagy modus vivendi keresésére. 1910-től a kormány, de elsősorban az úri magyar politika spiritus rectora, Tisza István kezdett tárgyalásokat a románokkal, lassacskán Nemzeti Pártként is elismerte azokat, akiket eddig csak ‚.magánszemélyeknek” tekintettek. Az 1868. évi liberális nemzetiségi törvény betartása, iskolaügyi engedmények, a fejletlenebb területek gazdasági felkarolása, s főként a román többségű választókerületek biztosítása lett volna az az engedmény, amiben a két fél megállapodni próbált. Sokan egyengették a tárgyalások útját: magánszemélyek, bukaresti politikusok, német diplomaták, egy ideig a megfontolt I. Károly román király is. De még nagyobb volt az ellenzők tábora. A fiatalabb román értelmiségiek kevesellték; az engedményekben nem bővíthető kiindulási alapot, hanem szűkre szabott végleges keretet láttak. Valahogy így akarta értelmezni Tisza István is, akiről máig sem tudjuk, hogy saját vagy éppen magyar ellenzékének nacionalizmusa miatt nem mert többet ígérni. Tisza ösztönösen megérezte, hogy egy elkövetkező európai háborúban a történelmi magyar állam és az uralkodó osztály egészének jövője forog kockán, ezért előre csillapítani akarta a belső nemzeti feszültségeket. Ellenzékének viszont minden nemzeti engedmény sok volt, még az is, amit maga is megadott volna. Mindent a pártpolitikának alárendelő rövidlátással Tisza kísérletéből csak a reakció erőgyarapodását akarta kiolvasni. De maguk a román tárgyaló partnerek is „politikai hamletizmusban” szenvedtek: kívánták a megegyezést, de általános ellenzéki magatartásukat sem akarták feladni, különösen amikor a második Balkán-háborúban a hátvédjüket jelentő Románia óriási presztízsnövekedéshez jutott. Ebben a légkörben döntő szava volt Ferenc Ferdinándnak, aki a tárgyalások megszakítását ajánlotta a románoknak, betegesen félvén minden olyan lépéstől, amely a magyar államhatalmat is erősítené. Amikor a szarajevói lövések eldördültek, először az erdélyi románok jövője, majd az egész Erdély sorsa lett hatalmi taktikázás tárgya. Eleinte Németország sürgette a nemzeti jogok bővítését az itteni románok számára, hogy nagyobb engedményekkel Romániát sikerüljön megtartania a központi hatalmak táborában, Tisza azonban csak csekély engedményeket tett. Románia magatartását pedig az határozta meg, hogy az antant hatalmak az ottani nemzeti közvéleménynek kedvező ajánlatot tettek. 1916. augusztus 17-én a bukaresti titkos szerződésben Romániának ígérték Erdélyt s az azon inneni területeket – nagyjából a Tisza vonaláig. Egy hónap múlva Románia megtámadta az Osztrák–Magyar Monarchiát. A háború kimenetelét Románia hadba lépése egyáltalán nem döntötte el, s a Nemzeti Párt vezetői, nem akarván magukra vonni a kormány haragját, hűségnyilatkozatokat tettek. Ténynek látszik, hogy az erdélyi románok szimpátiája a román csapatokkal szemben akkor kisebb volt, mint azt a román vagy a magyar hivatalos körök várták. Ferdinánd király szerint „maguk az erdélyi románok is ellenségként fogadták”, s Iogra is megjegyezte, hogy „soraikból egyetlen köszöntő szó nem hangzott el, amikor 1916-ban a románok átlépték a határt”. Ezek persze túlzások, sokan örültek. A többség azonban tartózkodó volt. Álláspontjukat a központi hatalmak katonai 51 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
fölénye utólag igazolta, akárcsak az internálások és a „felségárulási” perek, amelyeket 1916 végén és 1911 elején több száz román személy ellen indítottak, ámbár egy részüket „a további vizsgálat megejtéséig szabadon bocsátották”. Az összeomlás és a polgári forradalom A februári, s döntően az októberi orosz forradalom győzelme egyben a kelet-európai politikai viszonyok gyökeres megváltozását jelentette. Mindaddig, amíg az itt élő népek szomszédságában létezett a cári Oroszország, addig annak Közép-Kelet-Európa irányába kifejtett előretörésével szemben a Habsburgbirodalomnak megvolt a maga történelmi küldetése. Az orosz szocialista forradalommal, Németország háborús végelgyengülésével együtt az Osztrák–Magyar Monarchia nemzetközi politikai szempontból félig-meddig feleslegessé vált. Minden antant-politikus előtt nyilvánvaló volt azonban, hogy a Monarchia helyén nem keletkezhet „légüres tér”, hanem olyan állam, vagy államok sora, amely a jövőben Németországgal és a kommunista Oroszországgal szemben egyaránt biztosítja az egyensúlyt. A megélénkülő hazai politikai életben is változások kezdődtek. A román nemzeti komité október 12-i nagyváradi gyűlésének határozatáról így nyilatkoztak: „követelni fogják a magyarországi nemzetiségi politikusoknak a királyhoz való meghívását... ki fogják nyilatkoztatni, hogy a magyarországi románságnak nincsenek elszakadási törekvései...‚ hanem csak a románság önrendelkezési jogát kívánják a wilsoni 14 pont alapján”. A komité utasítására hangzott el a magyar parlamentben az utolsó nagyobb román nemzeti párti beszéd, mely a magyarországi románok számára „teljes nemzeti szabadságot” követelt, hogy maguk dönthessenek sorsukról, s a komitét ismerjék el a román nemzet állami helyzetéről dönteni egyedül jogosult szervként. A román szociáldemokraták kezdettől támogatták a Magyarország demokratizálódásáért vívott harcot, „mert ha egyszer ebben az országban elértük nekünk járó jogokat, ezeket akkor sem veszíthetjük el, ha már más országhoz leszünk csatolva”. Ugyanakkor kimondták, hogy „nem bízhatunk a román nacionalisták jövő politikájában. Mint ismeretes, a Magyar Nemzeti Tanács a nemzetiségi kérdésben az október 26-i kiáltvány 5. pontjában kívánta az új irányvonalat megjelölni: az önrendelkezés, a wilsoni elvek értelmében késedelem nélkül megadandó a nemzetiségeknek (abban a reményben, hogy Magyarország területi integritását ezek az elemek… biztosabb alapokra helyezik). Ezen a napon alakult meg koalíciós alapon s Magyar Nemzeti Tanács Erdélyi Bizottsága is. A forradalom kibontakozásával egy időben a román szociáldemokraták, magyar elvbarátaik példáját követve, kapcsolatba léptek a Román Nemzeti Párttal, s október 31-én a budapesti Vadászkürt szállóban 6 nemzeti párti és 8 szocialista tagból megalakult a Román Nemzeti Tanács, majd az összetétel 36:6 arányban a szociáldemokraták hátrányára módosult. A polgári demokratikus forradalom egynapos késéssel átcsapott Erdélybe is. Kolozsvárt már október 31-én nagyobb tüntetések voltak; kiengedték a politikai foglyokat és megszüntették a cenzúrát. Temesvárt a Radikális Párt és a Katonatanács kikiáltotta a Bánsági Köztársaságot. November 2-án a Szebenben állomásozó katonaság fellázadt. Zsilvölgyében a munkásság magához ragadta a hatalmat és semmilyen fölöttes hatóságot nem ismert el többé. A munkástanács ellenőrzése alá vonta a bányaigazgatóságot, a szénelosztást, maximálta az árakat és a munkaidőt. Külön „közellátási biztos” ellenőrizte a bányászok élelmezését. A munkásság és katonaság mozgalma hatására a még meglevő alakulatok feloszlottak, és így a leghatásosabb elnyomó eszköz – a hadsereg – megszűnt létezni; a parancsnokságok kezében a tiszteken kívül alig maradt valamilyen tényleges erő. Amikor november elején a hazatérő katonaság az erdélyi falvakat is forradalmasította, a megmozdulások eredményeképpen a közigazgatási szervek többnyire véglegesen megbénultak. A „tulajdon negációjáról”, „bolsevizmusról” érkeztek jelentések több vidékről. A polgári történetírás a parasztmozgalmakat – az esetleges nemzeti jegyekből kiindulva – nemzeti mozgalomként tüntette fel. Ez azonban csak részben helytálló; a parasztok forradalmi megmozdulásai a nagybirtok és a jegyző, a hatóság, az uzsorások, esetleg a pap ellen irányultak. A jelentésekben rendszeresen ismétlődnek az ilyen mondatok; „román papot, jegyzőt éppúgy elűzték itt is, mint (magyart) a színtiszta magyar Alföldön” vagy „román és magyar nem egy helyt közösen pusztított”. Hogy mennyire nem kímélte a román parasztság „saját vezetőinek” birtokát sem, arra elég bizonyíték Illésfalva esete. Itt Pop Györgynek, az RNP idős elnökének 3000 holdas birtokán található minden állatot és fölszerelést szétosztottak. De megtámadták a Mocsonyiak birtokát, a nagyváradi görög katolikus püspökség gazdaságait is. A kormány és a nemzeti tanácsok magyar–román–szász közös kiáltványt bocsátottak ki, amelyben felhívták Erdély népeit, hogy „keressék egymással a kapcsolatot, a személy- és vagyonbiztonság megóvása céljából”. 52 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Hol a lakosság lecsillapítása propaganda útján kivihetetlen volt, ahol a szociális bajok a legkirívóbbak voltak, a tanácsok átmeneti gazdasági-szociális intézkedéseket hoztak. A brádi nemzeti tanácsok közélelmezési bizottsága például progresszív beszolgáltatási rendszert vezetett be, ármaximálást és kényszereladást rendelt el. A maradék állami szervek időnként megpróbálkoztak a megtorlással is. A legkirívóbb a facsádi eset volt, ahol a parasztok feltörtek néhány bezárt üzletet. A csendőrség sortüze megölt két embert, de a tömeget nem tudta szétoszlatni. Feltörték a gabonaraktárakat, a Gloria román szövetkezet üzletét, a bocskorkészítő műhelyét. Az őrs hívására Aradról repülőgép érkezett és bombákat dobott a tömegre: állítólag 104 ember vesztette életét. Arad és Krassó-Szörény megyében a polgárőrség mellett többször indított megtorló hadjáratot az ún. Acélgárda, a román nemzeti gárdák – ahol erre alkalmasak voltak – önállóan is vigyázták a nyugalmat. Pacifikálási kísérletekkel azonban nemigen lehetett visszaállítani a régi rendet. A parasztmozgalmak következtében a községekben egy szélesebb körű, „paraszti” demokrácia volt kialakulóban, kizárva az állami beavatkozás korábbi formáit. Miután a forradalom – felborítva a régi rendet – jórészt elűzte a hatalmon levőket, a Román Nemzeti Párt kezébe vette a politikai hatalmat is. A magyar társadalom további radikalizálódása – úgy tűnik – meggyorsított a román polgárság önállósodási folyamatát. „Senki se várja tőlünk, hogy kövessük a budapestiek példáját, republikánusokká, dinasztiaellenesekké; forradalmárokká váljunk; nem voltunk azok eddig, s nincs okunk a jövőben azzá lenni.” Elválunk és elindulunk a magunk útján.” – írja egyik lapjuk. Kísérlet a teljes hatalomátvételre November első hetében az Egyesült Államok is elfogadta a Román Királyság területi megnagyobbításának gondolatát, az aradi Központi Román Nemzeti Tanács pedig ultimátumban szólította fel a kormányt, hogy adja át neki a teljes szuverenitást a román etnikum által zárt országrész felett. Ez volt az első világos jelzése az elszakadásnak. Másnap két politikus küldötteket meneszt Iasiba román csapatok bevonulását sürgetni – Iorga szavaival – „a bolsevizmus megállítására”. Budapesten viszont a minisztertanács kibővített ülésén még Bethlen István is hozzájárult Jászi tervezetének elfogadásához, aki a román követelésre válaszul tárgyalást javasolt és a svájci kantonális konföderáció alapján kívánta megoldani a nemzetiségi kérdést. Jászi aradi utazása elé a magyar közvélemény várakozással tekintett, mivel a románok körében is némi bizalomnak örvendett „ez a kiváló magyar szociológus, aki számos írásában mély megértéssel tárgyalta a román ügyet. Ha ezek a tárgyalások eredményre vezethetnek, akkor elejét vehetjük Erdély Romániához csatolásának és megmenthetjük a csehekkel szemben is területi integritásunkat, megalkothatjuk egy föderatív állam kialakulásának alapját” – ez volt a kormánykörök véleménye. A tárgyalások során Jászi felajánlotta az önrendelkezési jogot mindama területekre nézve, ahol a románok kompakt tömegben élnek, vagy ahol övék az abszolút többség. Javaslatát Bokányi Dezső a szociáldemokraták nevében támogatta. Jászi tervezete persze jócskán megnyirbálta az RNT igényeit, s emellett egy bonyolult szigetrendszert akart létrehozni Erdély nemzetiségi viszonyainak megfelelően. A megoldás, mely haladó lehetett volna az események forgatagában, elvesztette realitását. Maga a tény, hogy Jászi részletes tervvel állt elő, hogy nemzetiségi szigeteket próbált körvonalazni, közös ügyeket, közös szerveket kívánt kialakítani, mindezt „csak a béketárgyalásokig” jelszóval, joggal keltette fel a román vezetők gyanúját, hogy Jászi kész tényekkel akar a béketárgyalásokra menni, ahol ezekre hivatkozhat. Másnap délután a magyar küldöttséggel közölték az elutasító választ: a provizórikus megoldások semmi biztosítékot nem nyújtanak arra vonatkozóan, hogy a végleges az adott területen a közrendet, a vagyon- és személybiztonságot garantálni lehetne. Jászi értetlenül megkérdezte: végtére is mit akarnak a románok? „Teljes elszakadást” válaszolta Maniu, a kor legmarkánsabb erdélyi román politikusa. Ezután még műszaki támogatást és pénzt kértek a szerveződő román nemzetiségek részére, amit a kormány részben ki is utalt. Az aradi tárgyalások idején Maniu egy memorandumot küldött Párizsba a belgrádi fegyverszüneti szerződésben megállapított demarkációs vonal megváltoztatásának kieszközlésére. Egyes magyar- és a belgrádi fegyverszüneti egyezményre hivatkozva a román hadsereg Marostól északra való benyomulásának engedélyezését kérte. A Iasiba érkező erdélyi küldöttek viszont inkább a „rend fenntartása” címén kérték a beavatkozást és meggyőzték a román királyt arról, hogy csapatai Erdélyben kellő mennyiségű élelmet, lábbelit és ruhaneműt találnak majd, továbbá a bevonulásnak nincsen akadálya. A katonai fellépés kérdése ezzel végleg eldőlt.
53 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az RNT november 20-án közzétette „a világ népeihez” intézett kiáltványt, amely kifejti, hogy a kormány „az elnyomó állam brutális erejével száll szembe a román nemzetet méltán megillető törekvésekkel”. Másnap újabb kiáltvány szólított fel egy gyulafehérvári nemzeti gyűlés megtartására, s ezzel egy időben proklamációt adott ki a román királyi vezérkari főnök csapatainak Erdélybe lépése alkalmából. A román nemzeti komité 1918. november 24-i bizalmas körlevelében sürgette a helyi tanácsokat, hogy okvetlenül proklamálják a feltétel nélküli csatlakozást a román királysághoz a Hohenzollern-dinasztia uralkodása alatt. A kormány ugyanakkor különvonatokat biztosított a Gyulafehérvárra utazó románok részére. Gyulafehérvár, 1918. december 1. A gyűlés a legtöbb gondot talán a román szociáldemokratáknak okozta. A párt román szekciója nem helyeselte a november 21-i nyilatkozatot, hiszen a feltétel nélküli unióban (s Romániából ezt szorgalmazták) a kivívott és kivívandó demokratikus jogok veszélyeztetését látták. Egy temesvári gyűlésen így fogalmaztak: „Egyesülni fogunk Romániával, de ennek feltételeket kell szabjunk. Haladjon a korral és űzze el a zsarnokokat, és a román nép szabad lévén, akárcsak mi most, fogjon kezet velünk és alkossunk egy nagy, szabad és demokratikus országot. Nem kell többé sem bojár, sem hatalmuk szimbóluma” (a király). Végül a jobboldali vezetés is kimondta: „A gyulafehérvári nemzetgyűlés ünnepélyesen ki kell nyilatkoztassa, hogy fenntartja a szabad Erdély autonómiáját addig, ameddig Romániában megváltoznak a jelenleg uralkodó szomorú állapotok”. Sok liberális polgár is így gondolkodott. November 30-án a polgárság és a delegált szociáldemokrata képviselők összeültek az unió elveiben megállapodni. Határozati javaslatuk hallgat a monarchiáról, s a nép hangulatának figyelembevételével rögzít fontos „alapelveket”, mint az általános és titkos választójogot, a sajtó-, gyülekezési és gondolatszabadság teljes elismerését, agrárreformot és a munkásság politikai jogainak kiterjesztését. A korábbi nemzetiségi sorsból kétségtelenül tanultak annyit, hogy a „szerepcsere” alkalmából vezetőik az erdélyi magyaroknak és szászoknak szélesebb körű jogokat ígértek annál, amit a románság a dualista államban élvezett. „Teljes nemzeti szabadság az együttlakó népek számára. Minden népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által” – mondja a rezolúció. A gyulafehérvári gyűlés 1228 delegátusa 1918. december 1-jén elfogadta az uniót azzal, hogy „sajátos intézményeink egy ideiglenes autonómia fenntartását teszik szükségessé, ami nem változtat a feltétel nélküli unió tényén”. A gyűlés 150 tagú Nagy Nemzeti Tanácsot választott, melyben 30 szociáldemokrata is helyet kapott az automatikusan tanácstaggá váló püspökök és a választott értelmiségiek, polgárok mellett. A nagy tömeggyűlés a vármezőn zajlott le, ahol a különvonatokon, szekereken és gyalog érkező parasztsággal és kisebb számú munkássággal ismertették a határozatot. Az egybegyűltek egyhangú lelkesedéssel fogadták kihirdetését. December 2-án a Nagy Nemzeti Tanács kijelölte az országrészt igazgató Kormányzótanács tagjait, hódoló táviratot és delegációt küldött Bukarestbe. December 10-én átadták Ferdinánd királynak az egyesülési határozatot, s másnap ott törvénybe iktatták, hogy „az 1918. december 1-én tartott gyulafehérvári gyűlés határozatába foglalt területek egyszer s mindenkorra egyesülnek a Román Királysággal”. A magyar kormány ezt a lépést nem fogadhatta el, Erdély új helyzetének nemzetközi jogi elismertetésére csak a Tanácsköztársaság leverése után, a trianoni békeszerződésben került sor.
2. Képek
54 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
55 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
56 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Honfoglaló õseink szállása Tatabányán ÁSATÁS VÉKONY Gábor Honfoglaló őseink szállása Folyóiratunk a kezdetektől egyik fő feladatának tartotta a tudományos kutatómunka legújabb eredményeiről tájékoztatni a széles olvasóközönséget. Célunk az, hogy a tudományos kutatást, mint munkavégző tevékenységet, mint a társadalom genezisének, mai problémáink gyökereit feltáró hivatást, minél több oldalról mutassuk be. Korai történelmünk megismeréséért, s abban éppen a mindennapok társadalmi életének rekonstruálásáért a legtöbbet kétségtelenül az anyagi kultúra emlékeinek feltárásával, s azok elemzésével tehetjük. Ezért indítja szerkesztőségünk az Ásatások c. rovatot, ahol az újabb leleteknek kíván helyet biztosítani s egyben megismertetni a régészet sokszínű „mesterségét” a széles olvasóközönséggel. (A szerk.) Árpád-kori falvaink módszeres feltárása a negyvenes évek legvégén kezdődött. Ahhoz hogy a honfoglaló magyarság településeinek kutatása fölvetődjék, történeti-régészeti szemléletváltozásra volt szükség; a sátorlakó, pásztorkodó honfoglalók képe oly erősen beleivódott a tudományos köztudatba, hogy sokáig merészségnek tűnt szállásaik keresése. Sajnos, honfoglalás- és korai Árpád-kori falvaink korának meghatározása igen nehéz feladat az előkerült leletek csekély száma vagy éppen egyedisége miatt. Nincs olyan településünk, amelyet kétség nélkül 10. századira datálhatnánk. Azt jelentené ez, hogy a honfoglaló magyarok valóban mozgó pásztorszállásokon éltek, a lakásuk a sátor, a jurta volt, amelynek nyomai ásatáson alig, vagy egyáltalán nem figyelhetők meg? Bizonyára nem. Ha voltak is mozgó szállások – főként a vezetőrétegéi lehettek ilyenek – az első királyaink okleveleiben, törvényeiben emlegetett falvak (villae) sokasága nyilván nem egy csapásra, az államalapításkor keletkezett. De még a nomád téli szállások maradványaira is rá kellene bukkannunk; jurták nyomait Kelet-Európából és Bulgáriából jól ismerjük, így honfoglalóink sátorkaróinak talajt színező foltjai nálunk sem hiányozhatnának. A kérdőjelek egy részét kiiktathatja az a Tatabányán föltárt településrészlet, amelyet az alábbiakban ismertetünk. Az egykori falu az Által-ér (a jégkorszakban még jelentős folyó) és a Galla-patak között, a két patak „szegében”, a Galla-patak torkolata közelében feküdt. Határai víztől vízig értek, sajnos jelentős részét sóder- és homokbányászással tönkretették. Az ásatás során néhány árok kisebb-nagyobb szakaszát, egy földbevájt kemencét, valamint egy földbesüllyesztett alapú ház és a hozzá tartozó kör alakú árok együttesét tártuk föl a 10. századi faluból; igen keveset tehát, hogy az egészről határozott képünk legyen. A ház A ház gödreinek ívelt sarkú, négyszögletes sötétbarna foltja szinte kiugrott a homokos talajból. Építésekor mintegy fél méter mély, 4x3 m-es gödröt ástak északkeleti-délnyugati irányban. E gödör rövidebb oldalainak közepére nagyobb, sarkaiba kisebb oszlopokat állítottak. A nagyobb ágasfákra került a tetőt összetartó, gerincen végigfutó szelemengerenda, a sarkokba ásott oszlopok pedig a falat fogták össze, utóbbi sövényfal volt: az oszlopokhoz vízszintesen faágakat erősítettek s ezek közeit vesszőkkel fonták keresztül. A ház keleti sarkán nyílott ajtó, a bejutást lépcső könnyítette meg. Ennek két „fokát” a házon kívül mélyítették földbe, a harmadik a házon belül volt, ezt később tapasztották föl, majd kiégették, hogy jobban tartson. A betérő jövevényt hazatérő gazdát arcába csapó füst fogadta: a bejárattól jobbra kőből épített kemence állott, ajtó felé néző száján – más nyílása nem lévén – dőlhetett a füst. Az épület hátsó felében mélyedt földbe a „munkagödör”, amely a használat során betemetődhetett, mert újra kiásták. Ez valójában „ülőalkalmatosság” volt, amelybe munka közben a család nőtagjai lábukat rakták, hogy kényelmesebben dolgozhassanak. A gödör alján két csonttű – női munkaeszköz – került elő. A „munkagödör” mögött, a ház végében két oszlopra támaszkodó és a hátsó falához rögzített ágy állott, a bejárattól balra eső hosszanti fal mellett helyben maradt kövek pedig pad deszkáját tarthatták egykoron. A „bútorokon”, az állandó berendezési tárgyakon kívül több edénytöredék, igen sok állatcsont került elő a házból, amelyet ma természetesen kunyhónak mondanánk. A kemence omladékairól egy feketésszürke csupor töredékeit gyűjtöttük össze – bizonyára gyakran melegítettek ételt átizzott tetején. Ugyanitt egy lapos orsókorong egy asszony vagy leány félbemaradt munkájának emlékét őrizte meg, a házban szerteszét talált állatcsontok lakomáikat juttatják eszünkbe. Juh, szárnyasok, ló és a faluszéli vízben fogott halak maradványai 57 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
azonban nemcsak étrendjükről, hanem gazdálkodásukról is tanúskodnak. A történeti állattan szakembereitől tudjuk, hogy egykorú szláv földműves településeken igen ritka a lócsont. A tatabányai településen viszont a házon kívül másutt is volt, az egyik 10. századi árokban. Például egy teljes lókoponya. A lovak mellett tartott sok juh is „nomádos” állattartásra utal. A ház feketésszürke, vörösessárga, hullámvonalakkal, körbefutó vonalakkal díszített edénytöredékei között előkerült egy aprócska, mindössze 5x3 cm-es cserépdarab, amely jelentéktelen mérete ellenére az egyik legjelentősebb leletünk. A töredék ugyanis egy „vízszintes bordákkal tagolt hengeres nyakú edény” nyak-, ill. peremrésze. Ez a ritka edényféleség honfoglalás kori sírjaink egyik jellemző tartozéka. Ismerjük a przemysli honfoglaló temetőből. Bélyen lovas sírból került elő, Ágcsernyőn lovas és fegyveres sírokat tartalmazó temető melléklete volt, amint a miskolci is; az utóbbihoz hasonló edényből származik a tatabányai töredék. Noha bordázott nyakú edények még a 10. század második felében kezdődő halimbai temetőben is előjönnek nem kétséges, hogy a tatabányai település a 10. században volt lakott, valószínűleg 960 körül, s a század hetvenes éveiig. A karám A ház mellett egy 16 m átmérőjű kör alakú árkot tártunk föl. Az árok betöltődésében, különböző mélységben, mindenütt köveket találtunk. Ezek a kövek eredetileg az árok belső oldalára fölhányt földfal, „bástya” tetejét fedték, védve azt az időjárás viszontagságai ellen. A kör alakú és szögletesen forduló árkok gyakran előkerülnek avar, magyar és kazár településeken (s másutt is, így már a kelet-európai szkítáknál), gyakran házakhoz csatlakoznak, s több esetben bizonyosra vehető, hogy a szögletesek portakerítések emlékét őrzik. A kör alakúakat viszont jurtkerítő árkoknak is gondolják. Sehol sem figyeltek meg azonban az árkokon belül olyan nyomot, amely építményre vagy bármilyen emberi lakóalkalmatosságra utalna, s túlságosan nagy területet ölelnek körül ezek az árkok egy jurthoz képest. Néprajzi és régészeti párhuzamok alapján pedig valószínű, hogy a körbefutó földfal, s a hozzá csatlakozó árok állatok összetartására, karámként szolgált. Szarvasmarhát, lovat persze nem hajtottak ilyen karámba, juhokat (másutt sertést) viszont igen. A tatabányai karám 700 négyzetméternyi területet ölelt körül. 250–300 juhot tarthattak tehát benne, s bizonyára nem is tartottak sokkal kevesebbet. Ez pedig igen nagy vagyon volt akkoriban: a tatabányai ház (és a falu) lakói nem lehettek akárkik. Kik éltek a 10. századi faluban? A tatabányai falu közelében nincs olyan temető, amelyből 10. századi lakóira vonatkozóan többet megtudhatnánk. A honfoglaló telep Bánhida területén fekszik, ezt pedig csak 1288-ban említi Kun László egyik oklevele. Bánhida és környéke a 13. században királyi birtok. A 10. században azonban más volt a helyzet. Anonymus elmondja, hogy Árpád Ketelnek, a Katapán nemzetség ősének földet adott a Duna mellett, amelyen aztán fia, Alaptolma Komárom várát építette. Györffy György mutatta ki ennek alapján, hogy a későbbi Komárom vármegye a 10. században a Katapán nemzetség birtokában volt. A névtelen tatabányai falu is birtokaik közé tartozhatott, sőt talán a nemzetség egyik szállása volt. A Bánhida közelében fekvő Vértestolna (a középkorban Tolma) Alaptolma helyét is őrizheti. A tatabányai házban előkerült bordázott nyakú edény párhuzamait pedig kutatóink (Kiss Attila, Mesterházy Károly) a kazároktól elszakadt, a honfoglalókhoz csatlakozott kabarok régészeti hagyatékának tartják. Ketelt Anonymus a csatlakozott kun vezérek között sorolja föl, s Anonymus kunjaiban – közfelfogás szerint – a kabarokat kell látnunk. Ha tehát a régészeti adatok alapján a tatabányai 10. századi telepet (vagy annak legalább egy részét) kabar lakhelynek tarthatjuk, akkor ezek a kabarok nem mások, mint Ketel és Alaptolma nemzetségének tagjai vagy közvetlen kíséretük. Hasonló következtetést sugall az a körülmény, hogy a településen még a 10. században megszűnik az élet: lakói akkor hagyhatták el, amikor az államszervezéskor – ennek kezdetei Géza fejedelem idejére tehetők – a Katapán nemzetség birtokainak kétharmadát kisajátították. Ha a tatabányai falu csupán a nemzetség birtoka, lakói aligha hagyják el, ha viszont a nemzetség tagjai laktak, akkor természetes, hogy a kisajátításkor megmaradt birtokukra költöznek át. Az elmondottakkal talán sikerült érzékeltetnünk, hogyan válik egy kisebb régészeti ásatás a történeti kutatás forrásává. Pedig a szorosabban vett régészeti vonatkozásokat nem is vizsgáltuk. Csak remélhető, hogy Tatabányán lehetőség lesz a további ásatásra, ezzel a honfoglalók életének teljesebb megismerésére is.
58 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2. Képek
59 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
60 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. A Lenin-mauzóleum ÍGY ÉPÜLT LENGYEL István A Lenin-mauzóleum Szerte a világon százmilliók ismerik Moszkva főterén az egyszerű vonalú, méreteiben nem nagy, de nemes aranyai miatt monumentálisnak ható építményt, amely Vlagyimir Iljics koporsóját őrzi. Az épület jelenlegi formájában csak évekkel Lenin halála után jött létre. Búcsú Lenintől Lenin 1924. január 21-én este 6.50-kor hunyt el. Még az éjszaka folyamán ülésezett a bolsevik párt központi bizottsága, majd az Össz-szövetségi Központi Végrehajtó Bizottság (kollektív államfői testület, a mai Legfelső Tanács elődje – a szerk.). Megválasztják a temetés megszervezésének bizottságát, amely Dzserzsinszkij elnökletével tevékenykedett. A bizottság megbízta Boncs-Brujevicsot és Szafronovot, hogy a Vörös téren válasszanak ki megfelelő helyet Lenin sírjának. Boncs-Brojevics visszaemlékezéseiben leírja: kimentek a térre és úgy találták megfelelőnek, hogy ahol Szverdlov sírja van, akit Lenin annyira szeretett, s ahonnan jobbra és balra az Októberi Forradalom mártírjainak tömegsírjai húzódnak ott, valamivel előttük – de köztük – legyen Lenin végső nyughelye. Itt, a szenátusi bástyatorony előtt áll az a tribün, ahonnan életében beszédeit mondta ünnepi alkalmakkor. Lenin koporsója január 23-án érkezett Gorkiból Moszkvába; ahol a Szakszervezetek Házának oszlopcsarnokában ravatalozták fel. Megindult a búcsúzók áradata, a koporsó előtt három nap és három éjjel kb. egymillió ember vonult el. A díszőrségek megszervezését, a búcsúzó menet folyamatosságát egy külön bizottság irányította, amelynek tagja volt Kun Béla is. Közben, január 23. és 25. között több ezer távirat és levél érkezett a Szovjetunió minden részéből a párt és állami szervekhez. Ezek egy részében távolról jövő küldöttségek kérték, várjanak a temetéssel, amíg megérkeznek és leróhatják kegyeletüket, a nagyobb részük viszont már egy új gondolatot vetett fel. A Putyilovgyáriak pl. ezt írták:„ Iljics fizikailag velünk kell, hogy maradjon, hogy láthassák őt a munkások hatalmas tömegei.” Egy másik levél szerint a munkásság vezetőjét nem szabad átadni a földnek. Azt javasolták, hogy helyezzék el egy hermetikusan lezárt üvegkoporsóba, amely megőrzi évszázadokon keresztül. Az első sírbolt Január 24-én az Össz-szövetségi Központi Végrehajtó Bizottság határozatot hozott, amely kimondta: tekintettel arra, hogy sok küldöttség nem tud megérkezni Moszkvába a temetésig, és így nem búcsúzhatna el a szeretett vezetőtől, Lenin koporsóját meg kell őrizni egy sírboltban, amelyet látogathatóvá kell építeni. A sírbolt a Kreml fala mellett építendő fel, a Vörös téren, az Októberi Forradalom harcosainak tömegsírjai között. Ezt a határozatot jóváhagyta a II. Össz-szövetségi Szovjetkongresszus is. A végrehajtásra bizottságot jelöltek ki Boncs-Brujevics vezetésével. A sírbolt tervének elkészítésével az egyik legkiválóbb építészt, a régi orosz építőművészet kitűnő ismerőjét, Scsuszev akadémikust bízták meg, aki 1922ben a Moszkvai Építészeti Társulat elnöke volt. (Jelenleg az ő nevét viseli a Moszkvai Építészettörténeti Múzeum.) A munkára nem sok idő maradt. A megbízatást már január 23-án éjjel, a hivatalos határozat meghozatala előtt megkapta, 24-én reggel el kellett kezdeni a földmunkákat, mert a temetés 26-án délutánra volt kitűzve. Lassan haladtak. A 30 fokos hidegben megfagyott talajt tüzekkel melegítették, robbantásokkal szaggatták fel. Néhol magas feszültségű villamosvezetékbe ütköztek, régi fal- és épületmaradványok kerültek elő. A földmunkákkal csak 26-án reggelre lettek kész, ezután kezdődött a sírboltrész és a felépítmény összeállítása. A temetést el kellett halasztani egy nappal, január 27-re. Az al- és felépítmény fagerendákból készült, amelyeket deszkával fedtek be. A gerendák és a deszkaborítás közötti részeket szigetelőanyaggal töltötték ki. Az építésben oroszok mellett különböző nemzetiségű munkások vettek részt, először magyarok, Kun Béla vezetésével, majd osztrákok, lengyelek, finnek, mongolok. Az ideiglenes mauzóleum nem volt nagy építmény. A föld feletti épület kb. 7x5,5 méteres, 3–3,5 méter magas volt, ez alatt volt a kb. 3 méter mély kripta. Az épülethez jobb és bal oldalt le- és feljárati rész csatlakozott, 61 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
amelyeket folyosó kötött össze a központi résszel. A mauzóleum tetejét hármas, lépcsőzetes, piramis-szerű elem zárta le, amelyen az eredeti tervek szerint egy oszlop állt volna, de ez nem készült el. A sírboltot árammal fűtötték. Jó időben az ablakokat ki lehetett nyitni, és ez feleslegessé tette a világítást. Belül a terem közepén egy másfél méter magas emelvény állt, erre helyezték a koporsót. Az épületet kívül sötétszürkére festették, a homlokzati részre fekete betűkkel volt felírva: LENIN. A koporsót január 27-én 9 óra 20 perckor vitték ki a Vörös térre, a mauzóleum előtti emelvényre, és 3 óra 55 percig vonult a búcsúzók menete. 4 órakor 5 percre leálltak a vonatok, a gépek, a munkagépek az egész országban. A koporsót Lenin harcostársai a gyárak szirénáinak zúgása közepette bevitték a mauzóleumba. 1924. január 27-én délután 4 óra előtt néhány perccel Mészáros János felvezető felállította Lenin koporsójának lábánál az őrséget, Akszentyij Kaskin és Grigorij Koblov tisztiiskolásokat (mindhárman az össz-szövetségi Végrehajtó Bizottságról elnevezett Egyesített Parancsnoki Iskola hallgatói voltak). A koporsó fejénél két csekista állt. Mikor a koporsót szirénák zúgása és ágyúdörgés közepette bevitték a mauzóleumba, a két tisztiiskolás megállt a bejáratnál és szembefordult egymással. Azóta létezik a Szovjetunió 1. sz őrhelye. 1924-től 1935-ig az őrséget az Egyesített Parancsnoki Iskola hallgatói adták, 1935-től ezt a megtisztelő feladatot a Kreml őrségének katonái látják el. Mivel az idő rövidsége miatt a szükséges munkálatokat nem tudták befejezni, a temetési bizottság megbízta Kraszint az építészeti megmunkálás befejezésének, a szarkofág elkészítésének és a végleges balzsamozásnak az irányításával. 1924. február 26-án megbíztak egy orvoscsoportot a balzsamozás elvégzésével. Magában a mauzóleumban, hosszú, gondos munkával sikerült előállítani a megfelelő összetételű balzsamot, amely megakadályozta a szövetek kiszáradását és a bőr színének elváltozását. A módszer akkor még egyedülálló volt, és a munka négy hónapig tartott. Közben elkészült a szarkofág, amely biztosította a megfelelő hőmérsékletet és páratartalmat. Az átépítés Hamarosan országos vita bontakozott ki a végleges mauzóleum felépítéséről. A vitát Kraszinnak az Izvesztyijában megjelent cikke indította el, amely részletesen tárgyalta a Leninhez méltó emlékmű megalkotásának problémáit. Rövid idő múlva már folyt a vita a művészeti és építészszervezetekben, a szakszervezetekben, vállalatoknál, intézményekben, a sajtóban. Ehhez hozzá kell számítani azt, hogy ezekben az években az egész művészeti élet az új művészet kialakítása körüli viták lázában égett. E viták eredményeként néha hallatlanul újszerű, időnként mai szemmel nézve is modern megoldások születtek, de mint minden hasonló forrongó korszaknak, ennek is megvoltak a vadhajtásai, túlzásai is. Így nem lehet csodálkozni azon, hogy a vita folyamán Lenin emlékének megörökítésével kapcsolatban is százával születtek a néha fantasztikus javaslatok. Csupán kettőt említünk meg példaként az előbbi kategóriából. Az egyik népbiztosság munkatársa, abból kiindulva, hogy az emlékmű nem az embert, hanem az eszmét kell, hogy megtestesítse, azt javasolta, hogy Lenin sírja fölé építsenek egy, az Eiffel-toronynál is hatalmasabb tornyot. A torony tetején egy földgömb forogna, az aljában pedig hatalmas lendítőkerekek imitálnák a gyárak és üzemek zaját. A toronyba egy rádióadó-berendezést építenének be, amely az egész világgal kapcsolatot tudna tartani. Volt olyan javaslat is, hogy Moszkvától nem messze 80–100 emeletes felhőkarcolókból építsenek egy teljesen új várost. Addig is, amíg a mauzóleum végleges formája kialakul, a temetés megszervezésére alakult bizottság 1924 februárjában megbízta Scsuszevet a mauzóleum megnagyobbításával, a fa változat végleges formájának kialakításával. Ez a munka részint a méretei miatt, részint pedig, mert már hosszabb időre készült, komoly problémákat okozott a kiváló építésznek. A térnek ez a része a 15. század végén emelt fallal és bástyákkal, a Vaszilij Blazsennij-templommal az orosz építészet csodálatosan szép történeti együttesét alkotja. Avatott mester ezt semmiképpen sem bonthatta meg, annál is kevésbé, mert a tér egészének képét már úgyis elrontotta a jelenlegi GUM áruháznak az 1890-es években épült, a történeti együttesbe nem illő épülete. Scsuszev többek közt a következőket írja gondjairól: „A piramis formát nem találtam megfelelőnek a Vörös térre. Lenin meghalt, de eszméje számomra úgy tűnt, ez az a gondolat, amit a mauzóleum architektúrájában ki kellett fejezni. Ebből kiindulva, egy lépcsőzetes emlékmű kompozíciót dolgoztam ki.” Az átépítés folyamán új földmunkák váltak szükségessé. A Szenátusi bástyában helyezték el a klímaberendezést, amelyet vezetékekkel kapcsoltak a szarkofághoz. Átalakították magát a gyásztermet, s így küldöttségek számára is lehetővé tették a látogatást.
62 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az átépítés folyamán a mauzóleum egy külső, deszkával borított gerendavázat kapott. A felső lépcsős rész öt, egyre kisebbedő téglalapból állt. A borítás függőleges díszítésű elrendezése bizonyos fokig oldotta az épület súlyos jellegét. Az egész építmény tetején 12 oszlopocska tartott egy háromlapos elemet. Mivel az új változat egyesítette a sírboltot, a le- és feljárót, a bejárat középre került. Ekkor jelentek meg a bejárat fölött kétoldalt a tribünök, ahonnan a forradalmi ünnepek, felvonulások alkalmából a párt vezetői szóltak a néphez. Az átépítés folyamán az épület több mint kétszeresére nőtt (homlokzatának szélessége 18 m, magassága 9 m volt), kompozíciója szigorúbbá, lakonikusabbá vált. A mauzóleumot 1924. augusztus 1-jén nyitották meg. Ekkor helyezték el a teremben egy speciális üvegtokban a párizsi kommünárok zászlaját, amelyet a francia kommunisták adtak át a moszkvai pártbizottságnak. A mai mauzóleum 1924 decemberében Lunacsarszkij elnökletével létrejött egy bizottság a végleges mauzóleum tervének kidolgozására, egy kiírandó pályázat feltételeinek kidolgozására. 1927-ben 117 pályázati tervet vizsgáltak meg és bíráltak el. Az első értékelés után 25 pályázatot bocsátottak további zsűrizésre, de ezek között sem akadt egy sem, amelyet maradéktalanul el lehetett volna fogadni. Közben múlt az idő. Öt év telt el 1929 májusáig, a fából készült mauzóleum formája bevésődött az emberek tudatába, képe fényképek, illusztrációk stb. közvetítésével sokmilliós példányban terjedt el az egész világon. Nehéz volt a Kreml falánál más építményt elképzelni, mint ami 1924 gyászos napjaiban összekötődött Lenin nevével. Ezért a párt és a kormány határozatot hozott: ne változtassák meg a fa mauzóleum építészeti kompozícióját, hanem ezt vegyék alapul a végleges építményhez. A tervezést és az építést irányító állami bizottságot Vorosilov vezette, a tervezéssel Scsuszevet bízták meg. A munka nem volt egyszerű, hiszen egy bizonyos anyagra kidolgozott formát nem lehet egyszerűen átvinni más anyagba. A határozat szerint a mauzóleumot hazai anyagokból kellett felépíteni. Az időjárási viszonyok miatt a márvány nem látszott megfelelő építőanyagnak, ezért a gránitot választották. A terv több változatban készült el, egyeseknek felépítették a makettjét a helyszínen, és így választották ki a helyhez leginkább megfelelő méretet és színeket. Ennek alapján az építéshez vörös, szürke és fekete gránitot használtak fel. Ezek közül a vörös porfir a világon egyedül Karéliában található. Az átépítés folyamán, bár a kompozíció nem változott meg lényegesen, a mauzóleum mintegy 3 méterrel lett magasabb, kb. ennyivel nőtt a szélessége és hossza is. Ennek következtében jelentősen nőtt a tömege, 1300 m3ről 5800 m3-re, a belső tér 200 m3-ről 2400 m3-re nőtt. A gránittömböket 1–10 tonnás monolitokban szállították a helyszínre, de a koporsót tartó fekete labradorkő 25, a feliratot magába foglaló porfir pedig 60 tonna súlyú volt. Ezek odavitele az akkori körülmények között komoly problémát jelentett. Az utóbbit például csak azzal a speciális vasúti kocsival tudták Moszkvába szállítani, amelyen a háború idején tengeralattjárókat juttattak át a Balti-tengerről a Fekete-tengerre. Az új, megnagyobbított, de a két korábbihoz hasonló 10x10x10 méteres belső terem közepén állt az 1923–30 folyamán készült új szarkofág. A mauzóleum építésével egy időben sor került a tér végleges rendezésére is. Kiépítették a forradalom mártírjainak sírkeretét, a mauzóleum két oldalán betontribünök épültek 10 ezer ember számára. A téren megszüntették a villamosforgalmat, a Vaszilij Blazsennij-templom közelébe helyezték át Pozsarszkij és Minyin szobrát. A mauzóleum 1930 októberében készült el és november 10-én nyitották meg a látogatók számára. A mauzóleumom 1945-ben részleges rekonstrukciót hajtottak végre, akkor alakult ki véglegesen a mai formája. Ekkor alakították ki az elején végighúzódó összefüggő tribünt és az oldalról felvezető lépcsőket. Ugyancsak 1945-ben készült kristályüvegből a jelenlegi szarkofág, amely kiküszöböl minden tükröződést. A mauzóleumot éjjel a GUM tetejéről reflektorok világítják meg. 1979-ig a mauzóleumot kb. 90 millió ember látogatta meg.
2. Képek
63 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
64 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
65 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Parlamentáris demokrácia és népi szervek Magyarországon 194546-ban TÖRTÉNELEM AZ ISKOLÁBAN BALOGH Sándor Parlamentáris demokrácia és népi szervek Magyarországon 1945–1946-ban Az 1945. november 1-i nemzetgyűlési választások a parlamentáris demokrácia szabályai szerint tisztázták a politikai erőviszonyokat Magyarországon – a pártok a reájuk adott szavazatok arányában részesedtek a törvényhozó testület mandátumaiból. A hazai és külföldi polgári sajtó, ill. memoár-irodalom ezt a tényt „a” demokrácia megnyilvánulásaként értékelte, és emlegeti napjainkban is. De ugyanezen polgári közirodalom a Tildy-kormány megalakulását, s főleg az összetételét már olymódon fogja fel, hogy a győztes többség a szovjet hadsereg jelenléte miatt a demokráciát csorbító engedményeket tett a kisebbségnek. Az 1946. évi tavaszi baloldali tömegmozgalmakat pedig a polgári publicisztikai művek és emlékiratok általában „szabálytalan cselekményekként”, végső soron a demokrácia törvényes rendje elleni „kilengéseknek” ábrázolják. Mindez egyik oka lehet annak, hogy a szóban forgó eseményekkel és tényekkel kapcsolatosan a mai magyar közvéleményben is fellelhetők bizonyos félreértések, egyoldalú értelmezések. A népi demokratikus korszak történetének legújabb marxista irodalma hiteles és megbízható tájékoztatást nyújt a magyarországi népi demokratikus hatalom keletkezéséről, osztálytartalmáról, jellegéről és céljairól. Viszont a magyar népi demokrácia hatalomgyakorlásának a módjával és formáival – talán a nemzeti bizottságokat és a földigénylő bizottságokat kivéve – a történeti kutatás nemigen foglalkozott még behatóbban. A felszabadulás után években Lukács György szentelt még viszonylag legtöbb figyelmet ennek a témakörnek irodalompolitikai tanulmányaiban, amelyekben részletesebben taglalta a demokrácia problematikáját: a „formális”, a „közvetett” és a „közvetlen” demokrácia kérdéseit. S ő mutatott rá arra is, hogy a népi demokrácia, ellentétben a polgári demokráciával, igényli és biztosítja a néptömegeknek a hatalom gyakorlásában való közvetlen részvételét, vagyis: megvalósítja a „közvetlen” demokráciát is. Ezt azért fontos aláhúzni, mert a népi demokráciában, bár kétségtelenül jelen vannak, de egyáltalán nem kizárólagosak a polgári demokratikus formák. A népi bizottságok A felszabadulás első heteiben, sőt hónapjaiban Magyarországon még nem volt olyan felelős központi – állami vagy társadalmi – szerv, amely a lakosság képviselőjének tekinthette magát, s annak nevében intézkedhetett volna. Ezért a szovjet hadsereg a régi közigazgatást igyekezett talpraállítani. Ez az elképzelés azonban, legalábbis kezdetben, nem sok sikerrel járt, mert a hivatali gépezet a háborús események folytán erősen szétzilálódott, és a lakosság bizalma sem övezte tevékenységét. A felszabadított országrészben a lakosság a legtöbb városban és községben azokra a népi bizottságokra bízta ügyeinek intézését, amelyeket önmaga hozott létre, felsőbb utasításra nem váró kezdeményezéssel, gyorsan kibontakozó öntevékenységgel. Ezeket a népi bizottságokat az adott helységben baloldalinak, haladó gondolkodásúnak ismert személyiségek, s különösen a munkásmozgalmi, szakszervezeti múlttal rendelkező emberek, és nem utolsósorban az 1919-es direktóriumi tagok – függetlenül a pártoktól – alkották. A népi bizottságok a lakosság dolgozó rétegeinek, a népnek a közvetlen összefogását testesítették meg; az új államszervezet kiépüléséig az ő kezükben összpontosult helyileg minden hatalom és egyben ők végezték a helyi közigazgatási munka oroszlánrészét is. A népi bizottságoknak döntő szerepük volt abban is, hogy a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front – 1944. december 2-án történt megalakulása után – olyan tényezővé vált, amely nélkül nem lehetett lerakni az új állam alapjait. A népi bizottságok a Függetlenségi Frontnak nem csupán a szilárd, társadalmi bázisát alkották, hanem egyúttal a szervezeti keretét is, hiszen kiegészülve az időközben megalakult vagy újjászerveződött pártok megbízottaival, egységesen a nemzeti bizottság nevet vették fel, és a továbbiakban az MNFF helyi szerveiként működtek. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés és az Ideiglenes Nemzeti Kormány megalakulása után a nemzeti bizottságok nem épültek be Magyarországon a népi demokratikus állam szervezetébe, hanem társadalmi-tömegmozgalmi funkciót kaptak. (Az 1945. január 20-i magyar fegyverszüneti megállapodás is a régi közigazgatás visszaállítását írta elő.) Azt várták tőlük, hogy „alulról” gyakoroljanak nyomást az állam központi és helyi szerveire, mindenekelőtt a közigazgatásra. Ennek az igénynek azonban csak részben tudtak megfelelni. A nemzeti 66 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
bizottságok politikai összetételét fokozatosan a koalíciós pártok helyi erőviszonyai alakították. Ily módon jellegük elkerülhetetlenül módosult: a népi bizottságokból mindjobban koalíciós bizottságok váltak. A később felszabadult területeken, főleg a Dunántúlon pedig – eltérően az első népi bizottságoktól – már eleve a koalíciós szempontok határozták meg létrejöttüket és működésüket. A munkásság és szegényparasztság azonban nem elégedett meg azzal, hogy kizárólag a politikai képviseletét ellátó pártok révén vegyen részt az államéletben, hanem közvetlenül is részt követelt a hatalom gyakorlásából. A munkásság közvetlen hatalmi igényei, az újjáépítésért érzett felelősségtudata, valamint a tőkés nélkül maradt üzemek és gyárak vezetésének szükségessége az alapvető indítékai az üzemi bizottságok létrejöttének 1945 elején. Az üzemi bizottságok szorgalmazták a termelés megindítását és folyamatosságát, de ezen túlmenően létrehozták a termelés munkásellenőrzését, továbbá elősegítették a munkásegység megerősítését az üzemekben és a gyárakban. Az üzemi bizottságok ezzel nagymértékben hozzájárultak az egységes szakszervezeti mozgalom létrehozásához, annál is inkább, mert e bizottságokban a két munkáspárt úgyszólván kizárólagos befolyással rendelkezett. A szakszervezetekben a koalíciós formának az igénye komolyan fel sem merülhetett. 1945. február végén–március elején a nincstelen agrárproletárok és a szegényparasztok, különösen a számottevő agrár-plebejus forradalmi hagyományokkal rendelkező Tiszántúlon, községi földigénylő bizottságokat alakítottak, és megkezdték az elhagyott nagybirtokok felosztását. Ezzel is ösztönözték a Függetlenségi Frontot és az ideiglenes kormányt, hogy mielőbb rendelettel szabályozzák a földosztással kapcsolatos kérdéseket, beleértve a földigénylő bizottságok jogállását. A 600/1945-ös kormányrendelet értelmében a földosztást közvetlenül a helyi földigénylő bizottságok hajtották végre az egész országban. Mégpedig oly módon, hogy több helyen radikálisan túllépték a kormányrendelet előírásait, és ezzel érvényesítették az agrárszegénység közvetlen érdekeit is. A földigénylő bizottságok formailag erősen koalíciós színezetű összetétele a földosztás során többnyire nem érvényesült, mivel mind a baloldali pártokhoz, mind a kisgazdapárthoz tartozó parasztok elsősorban földigénylők voltak. Így a földigénylő bizottságok a kérdésben a baloldali politika támogatói lettek. Igaz, a felsőbb állami szervekkel és a hatóságokkal folytatott vitáik során a földigénylők általában szintén csak a baloldali pártokra támaszkodhattak. Az érdekek ilyen találkozása még hosszú időre helyet biztosított a földigénylő bizottságoknak a társadalmi politikai életben. Az 1945-ös választások A szövetséges nagyhatalmak valamennyien egyetértettek abban – és ennek közös nyilatkozataikban hangot is adtak –‚ hogy a fasiszta blokk államainak népei az életbevágóan fontos társadalmi, politikai, gazdasági és államhatalmi kérdéseket demokratikus úton oldják meg. Ezzel összhangban azt ajánlották, sőt lényegében előírták, hogy az említett országokban a lakosság összes demokratikus elemeit képviselő ideiglenes kormányokat kell alakítani, amelyek előkészítik az illető nép akaratának megfelelő törvényhozó és végrehajtó hatalom létrehozását szabad választások útján. A történelmi előzmények és hagyományok mellett tehát a nemzetközi helyzet szabta feltételek is befolyásolták a magyar népi demokráciában a hatalom gyakorlásának módját és formáit. Az 1945. november 4-ére kitűzött nemzetgyűlési választásokon mintegy 5 millió állampolgár rendelkezett szavazati joggal. A választójogi törvény, szelleme és betűje szerint, nemzetközi viszonylatban is kiemelkedően demokratikus jogalkotás volt. Legfeljebb abban a vonatkozásban nem járt el demokratikusan, hogy kirekesztette a választójogból azokat, akik a felszabadulás előtt német nemzetiségűnek vallották magukat. 1945. október 16-án a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökének közreműködésével tárgyalások kezdődtek a Függetlenségi Front pártjai között a belpolitikai helyzet normalizálására és a túlfeszített választási küzdelem higgadtabb mederbe terelésére. A pártközi tárgyaláson szóba került, hogy a Front pártjai közös listával vegyenek részt a nemzetgyűlési választásokon. A közös listát és a mandátumok előzetes elosztásának a gondolatát a résztvevők – bár nem utasították el – elég vegyes érzelmekkel fogadták. A választási szövetség meghiúsulásának azonban végül is nem belpolitikai, hanem külpolitikai okai voltak: mégpedig a nyugati nagyhatalmak beavatkozása. Az USA és Nagy-Britannia ugyanis a közös listáról való lemondástól tette függővé a kilátásba helyezett diplomáciai elismerést, a Magyarországgal megkötendő béke egyik alapvető feltételét. Ilyen körülmények között született meg azután egy olyan közös nyilatkozat terve, amelyben a pártok kifejezi választások utáni kormányzásban közösen vállalt felelősségüket és körvonalazzák a létrehozandó koalíciós kormán programját is. A Függetlenségi Front pártjainak választási kiáltványa október 25-én jelent meg. A Kisgazdapárt vezetőinek magatartásától függetlenül a párt képviselőjelöltjei, s főleg a klérus emberei, változatlan tartalmú és jellegű agitációt folytattak. Ezzel biztosították a kisgazdapárti választási propaganda folytonosságát és a jobboldal felsorakozását a párt mögött. Mindszenty hercegprímás 1945. október 18-i i levele pedig csak betetőzte, 67 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
véglegesítette a jobboldal egységének a létrejöttét. A pásztorlevél lényegében egyenlőségi jelet tett a népi demokrácia és a fasizmus közé, s egyenesen a népi demokráciával és ezen belül a baloldallal szembeni fellépésre hívta fel katolikus hívőket. A pásztorlevelet az ország legtöbb katolikus templomában már a választások előtti héten felolvasták, sőt olykor nem is egy alkalommal. De a papság sokhelyütt gondoskodott az irat november 4-én történő felolvasásáról is. Ezek után már nem volt meglepő, hogy a hívők – az ország számos helyén – egyenesen a templomból járultak a szavazóurnákhoz úgy, ahogy Lentikápolnán: itt „négyes sorokban mentek az emberek, mint a katonák szavazni”. A 4 774 653 érvényes szavazat pártonkénti megoszlása a következőképpen alakult: Nemzeti Parasztpárt (6,81%), Magyar Radikális Párt (0,12%), Polgári Demokrata Párt (1,62%), Magyar Kommunista Párt (16,95%), Független Kisgazdapárt (57,03%), Szociáldemokrata Párt (17,41%). A nemzetgyűlési választásokon a „polgári tábor” szinte egyöntetű támogatását élvező kisgazdapárt megszerezte tehát a szavazatok abszolút többségét. A kommunisták-szociáldemokraták-parasztpártiak együttes, 41,23%-os szavazati aránya arról tanúskodott, hogy a baloldal az új nemzetgyűlésben is jelentős erőt képvisel. Kisebbségként, de mégis oly erőként került ki a választásokból, amelyet a rendkívül súlyos gazdasági helyzetben és a korabeli nemzetközi viszonyok mellett – az ország sorsa feletti döntések meghozatalánál – nem lehetett mellőzni. A baloldal súlyát növelte az is, hogy a kisgazdapárton belül elhelyezkedett egy olyan balszárny, amely ezután is vállalta a baloldali pártokkal megvalósított együttműködést. Amennyiben tehát a Függetlenségi Fronton belül a baloldal egységesen lépett fel, döntő tényezőként szabályozhatta az ország politikai életét. Ez magyarázza, hogy Magyarországon a választások után is csak koalíciós kormányt lehetett alakítani, kizárt dolog volt hogy a többségi párt egyedül vállalhassa a kormányzás felelősségét. A kompromisszum létrejötte Ezt a helyzetet azonban sokan külföldön és itthon is – a „polgári tábor”-ban – nehezen vették tudomásul. Sőt, a Kisgazdapárt jobbszárnyán elhelyezkedő nemzetgyűlési képviselők egyenesen követelték egy „tiszta” kisgazdapárti kormány megalakítását. A párt centrumának vezetői (Nagy Ferenc, Kovács Béla és Varga Béla) mégis megmaradtak a koalíció további fenntartása mellett, ők tisztában voltak ugyanis azzal, hogy a munkásság hallatlan erőfeszítések és áldozatok árán teljesíti az újjáépítésben reá háruló feladatokat, nyomorral küszködve próbálja helyreállítani az ország gazdasági vérkeringését. Nem lehetett kétséges, hagy a szervezett munkásság országos méretű tiltakozással válaszolt volna a hatalomból való kiszorításra, a tőke ellenőrzésének korlátozására vagy netán a megszüntetésére. Ez az újjáépítés folytatását és a „tiszta” kisgazdapárti kormány létét kérdőjelezte volna meg. Különösen azok után, hogy a polgári kormányzatnak lényegében sem külföldi kölcsön, sem egyéb eszköz nem állt rendelkezésére a munkásság leszerelésére. A baloldali pártok esetleges ellenzékbe kényszerítése, s nyílt politikai összeütközése a Kisgazdapárttal feltétlenül aktivizálta volna az egész polgári jobboldalt, amelyet viszont aligha elégítettek volna ki a Kisgazdapárt jelszavai és követelései. Erre egyébként bőséges bizonyítékkal szolgáltak azok a népidemokrácia-ellenes tüntetések, amelyek 1945. október 7-én, 8-án – a törvényhatósági választásokat követően – zajlottak le a fővárosban. Mindezen túl a polgári jobboldal nyílt fellépése, leplezetlen demokráciaellenes magatartása előbb-utóbb a SZEB közbeavatkozását váltotta volna ki, ami a „tiszta” kisgazdapárti kormány nemzetközi elszigetelődését jelentette volna. Ezzel természetesen a baloldali pártok is tisztában voltak. S éppen ezért kötötték feltételekhez a koalícióban való további részvételüket. A Tildy-kormány létrejötte (1945. november) tehát a baloldali pártok és a Kisgazdapárt kompromisszumának az eredménye. A baloldali pártok a miniszteri tárcák felének megszerzésével és a Gazdasági Főtanács felállításának kikényszerítésével nemcsak megőrizték, hanem meg is erősítették pozícióikat a végrehajtó hatalomban. Ezzel bizonyos értelemben „korrigálták” a választások eredményeit. A kisgazdapárti vezetők többsége azonban a koalíciós együttműködést csak ideiglenesnek tekintette, s az „átmeneti” időszakban is igen nagy aktivitást fejtettek ki annak érdekében, hogy kierőszakolják az államhatalmi és államigazgatási pozíciók újrafelosztását a nemzetgyűlési választásokon elért eredmények alapján. Mindenekelőtt a rendőrségnél és a közigazgatásban próbálták a fontos tisztségek többségét megszerezni. Az „arányosítási” küzdelem 1945–1946 fordulóján már nem korlátozódott a hatalmi pozíciók gyarapítására, hanem nyitánya lett egy általános kommunista- és baloldalellenes hullámnak, amely lényegében kiterjedt a társadalmi és a politikai élet egész területére. Így a földosztás – a népi demokrácia addig kétségtelenül legnagyobb vívmánya – is a jobboldali támadások célpontjává vált. A Kisgazdapárt kezdettől fogva a földosztás végrehajtását sérelmezők oldalára állt. A párt ilyen magatartása nagyrészt azzal függött össze, hogy a „sértettek” többségükben tagjai voltak. 68 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A tömegek mozgósítása 1946 januárjában–februárjában a pártközi értekezleteken és a polgári demokrácia hagyományos fórumain (parlament, kormány, törvényhatóság stb.) lezajlott viták, ellentétek tapasztalatai nyilvánvalóvá tették, hogy a baloldal egymagában, „felülről”, képtelen a kormányprogram végrehajtását biztosítani, még kevésbé a jobboldali hullámot visszaszorítani. A kiosztott földek megvédését célzó paraszti megmozdulások, valamint a nyomorgó és jobboldali politikai törekvésekkel szembeszegülő munkásság tiltakozásai ugyanakkor kézenfekvővé tették a baloldal számára a dolgozók tömegerejének igénybevételét a népi demokratikus vívmányok megőrzése érdekében. Az 1946. március 7-én Budapesten többszázezer fős tömegtüntetés támasztotta alá politikailag és szervezetileg a Magyar Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt, a Nemzeti parasztpárt és a szakszervezetek azon összefogását, amely a Baloldali Blokkban öltött testet. Március 7-e után a Kisgazdapárt – más választása nem lévén – a baloldali pártokkal való egyezkedés útjára lépett. A Kisgazdapárt megegyezési készségének tulajdonképpen ezúttal is a kényszer volt a legfőbb indoka. A Kisgazdapárt ugyanis a városokban képtelen volt a munkássággal szemben szervezett erőt felvonultatni, falun pedig eléggé kétes kimenetelű politikai vállalkozásnak tűnt számára a parasztság egyik részét a másik ellen harcba vinni. De nem számíthatott komolyan az erőszak alkalmazására sem, hiszen az egyetlen tényleges erőt képviselő fegyveres szervezet, a rendőrség, a kommunista belügyminiszter felügyelte alatt állott, és a baloldali pártok itt egyébként is döntő befolyással rendelkeztek. Arról már nem is szólva, hogy a moszkvai látogatásra készülő kisgazdapárti miniszterelnöknek – aki az ország békekilátásait remélte javítani – egyáltalán nem lett volna jó „ajánlólevél” a Kisgazdapárt és a polgári baloldal által előidézett polgárháborús állapot. 1946. március 11-én a koalíció tagjai ismét megegyeztek, de ismét a többségi párt kényszerült nagyobb engedményre. A Kisgazdapárt hozzájárulásával fogadta el a nemzetgyűlés a demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről, a földreform befejezéséről és a szénbányák államosításáról szóló törvényjavaslatokat, valamint a B-lista alkalmazásáról szóló kormányrendeletet a közigazgatás demokratizálása és a köztisztviselők létszámának csökkentése érdekében. Az elért eredmények 1946 tavaszán alapjában véve még kielégítették a munkásokat és a dolgozó parasztokat. Ezért a baloldali pártok sem léphettek fel további követelésekkel a Kisgazdapárttal szemben. Ugyanakkor a fentebbiek azt is megerősítették, hogy a népi demokrácia viszonyai között a kommunista párt és a baloldal a néptömegek cselekvő részvételével, a közvetlen demokrácia eszközével kiegyenlítheti, sőt esetenként meg is változtathatja a parlamentarista demokrácia által teremtett politikai erőviszonyokat.
2. Képek
69 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
70 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Szükségpénzek 19181919-ben GYARAPODÓ KÖZGYŰJTEMÉNYEINK NAGY László G. Szükségpénzek 1918–19-ben A Magyar Munkásmozgalmi Múzeum numizmatikai gyűjteménye nemrég igen értékes anyaggal gyarapodott: Ambrus Bélának, pénztörténetünk közelmúltban elhunyt kutatójának több ezer eredeti darabot tartalmazó hagyatékával. A városi és gyári utalványok, világháborús hadifogoly-tábori pénzek politikai vagy kereskedelmi propagandát szolgáló bankjegyutánzatok stb. együtteséből mind numizmatikai értéktől, mind teljességüknél fogva kiemelkednek az 1918–19-es időszak szükségpénzei. Az I. világháború egyik következményeként egyre gyorsuló infláció sújtotta az országot; 1918-ban már komoly zavarok keletkeztek a pénzforgalomban. A polgári demokratikus kormány kölcsönt vett föl az állami kiadások fedezésére ennek alapján új, ideiglenes bankjegyek kerültek forgalomba. Ezek az ún. „fehér pénzek” azonban csak tovább fokozták az inflációt. A fehér pénzekkel kapcsolatban egyébként érdekes tévhit tartja magát történeti irodalmunkban. Eszerint a pénzkibocsátó monopóliummal rendelkező Osztrák–Magyar Bank bécsi fiókja nem adta ki a Károlyi-kormánynak a pénznyomató lemezek másik felét. Ezzel szemben az újabb kutatások alapján – részben az itt jelzett Ambrus Béla eredményei nyomán – kétségtelenné vált: a fehér pénzeket nem a bécsi bank miatt nyomták csak az egyik oldalra, hanem az infláció sürgette a gyors előállítású, ofszet technikával nyomott bankjegyek kibocsátását. Vagyis az infláció gyorsabb volt, mint a nyomdaipar... Így a Tanácsköztársaság győzelme után a Forradalmi Kormányzó tanácsnak – mely amúgy is nyomasztó gazdasági helyzetet örökölt – súlyos pénzügyi problémákkal keltett szembenéznie. A legnagyobb pénzügyi gondot az aprópénzhiány okozta. Az Osztrák–Magyar Bank ugyanis még 1916-ban bevonta a nemesfém, nikkel és réz érméket; vas-, ill. papírpénzekkel való felváltásuk azonban lassan haladt, majd a forradalmak következtében végleg abbamaradt. A kialakult helyzet súlyosságát mutatják a központi szervekhez küldött jelentések, sürgető táviratok. Közülük az Athenaeum Rt. vezetőinek – múzeumunkban található – 1919 májusi leveléből idézünk: „Ezer munkást foglalkoztató nyomdai intézetünk a kis bankópénz hiánya miatt képtelen a munkásokat szombaton kifizetni... szíveskedjenek valamely úton-módon intézkedni, hogy aprópénzhez juthassunk, mert ha munkásainkat szombaton kifizetni nem tudjuk... ez esetben az intézet további működése veszélyeztetve van...“ Ilyen körülmények között – kivétel nélkül helyi kezdeményezésre – születtek meg az elsősorban kis címletű (filléres, 1–2–5 koronás) szükségpénzek. E két esztendő alatt több mint 100 városi hatóság, üzem, sőt magánszemélyek kiadásában, közel 300 címlet jelent meg. Közös jellemzőjük a viszonylag kevés példányszám, valamint a térben és időben korlátozott használat. Szövegük feltünteti, hogy mely törvényhatóságnál vagy üzemben kerültek forgalomba, és megjelöli a törvényes fizetőeszközre való visszaváltás határnapját is, mivel általában egy-egy banknál letett fedezettel bírtak. Kézzel írottak is akadtak köztük. Ezért kiadóik számozással, aláírással, sokszor felülbélyegzéssel védekeztek a hamisítás ellen. A rajzos bónokon hol az illető város címere, hol egy-egy nevezetes épülete, vagy éppen a kibocsátó takarékpénztár látható. Ekkor jelenik meg rajtuk először a dolgozó embernek és több közismert mozgalmi jelképnek az ábrázolata. A vidéki pénzhelyettesítő jegyeken inkább a földművelésre, a mezőgazdaságra utaló motívumokkal találkozhatunk. Közülük időrendben Soproné az első, ahol a helyi művészek részvételével lezajlott pályázat eredményeként jelent meg 1918. V. 1-i keltezéssel az itt bemutatott, Ágoston Ernő tervezte, valóban megkapó szépségű 50 filléres. A budapesti, gyári szükségpénzeket elsősorban munkásmozgalmi motívumok a proletariátus hatalmának, a teremtő munkának a szimbólumai díszítik. Végül külön kell szólnunk a Soroksári úti Fegyver- és Gépgyár utalványairól. A négy értékből álló sorozat darabjai fehér, vízjel nélküli papíron, piros, kék, ill. barna egyszínnyomással készültek. Számozott oldalukon a sarlóval búzakévét átfogó nő és a fegyvereket ölelő férfi között egy ötágú csillagban van az értékjelzés; jobbra a rajzoló szignója. Másik oldalukon „Világ proletárjai, egyesüljenek! 1919” feliratból képzett, lángsugaras hátterű keretben Marx szembenéző portréja látható. E kifejező rajz adja a sorozat művelődéstörténeti értékét is: eddigi 71 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ismereteink szerint ugyanis ez a világ első pénzjegye, melyen a tudományos szocializmus megalkotóját, a munkásmozgalom kiemelkedő vezetőjét ábrázolták!
2. Képek
72 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
73 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. FITZ Jenő FITZ Jenő Gorsium – Herculia A Sárvíz partján fekvő római várost, Gorsiumot, három évtizede még senki sem ismerte. 1962-ben Simonyi Dezső, a pormániai topográfia kitűnő ismerője még azt is kétségesnek tartotta, hogy az Itinerarium Antonini című Kr. u. 300 körül készült útikönyvben említett útállomás – Gorsium, azaz Herculia – azonosítható-e egyáltalán a táci határban feltárt, akkoriban vitlatelepülésnek tartott romokkal. Mindaz, amit ma erről a csaknem három négyzetkilométer nagyságú várasról tudunk, elsősorban régészeti megfigyelésekből, elemzésekből, a hatalmas leletanyag vizsgálatának eredményeiből tevődött össze. 1934 és 1939 között, majd 1954-ben végzett kisebb ásatások után a település rendszeres ásatása 1958-fiban indult meg. A 22 éve tartó feltárások eredményeképpen Gorsium ma az egyik legjobban ismert ókori városunk Pannóniában. A város kialakulása A település alapjait azok a római lovas katonák – az ala 1 Scubulorum egységei – vetették meg, akik 46 és 49 között megszállták a Sárvíz fontos átkelőhelyét. Az Itália felől a dunai átkelőhelyhez, a későbbi Aquincumhoz vezető út itt keresztezte a Barikán felől északnak tartó nem kevésbé fontos utat. A katonai szabványok szerint felépített palánktábor stratégia) jelentőségű volt: még a Duna menti erődláncolat, a limes megépítésének idején is egy ideig, a 2. század első éveiig fennállott. Az erődítést körülvevő árokban a legújabb ásatások a legio X Gemina téglabélyegét hozták a felszínre. Ez a légió 104 táján érkezett Aquincumba. A légió építő-alakulatai számolták fel a gorsiumi katonai erősséget és ugyanők vetették meg a tábor helyén ekkor kialakított város alapjait. Ekkor épült a tábor északi kapuja (porta decumana) helyén templom, a templom mellett, a korábbi parancsnoki épület helyén a forum. A templomot oszlopcsarnok vette körül, három cellára oszlott és nyugati oldalához áldozati hely csatlakozott. Alaprajza és egy fehér márvány szakállas férfifej alapján, amely a középső cella közelében került elő, valószínűnek látszik, hogy a templomot Jupiternek, Dunának és Minervának szentelték. Azaz a templom Gorsium capitóliumi temploma volt. A fórum és a capitóliumi templom felépítése nyomban a katonai tábor felszámolása után nem hagy kétséget a római kormányzat szándéka felől: az elhagyott erődítés területén várost kívánt létrehozni. A fórum oszlopokkal övezett terét, mint a birodalom számtalan városában, három oldalról üzletek vették körül, míg a negyedik oldalt a városi tanács helyiségei foglalták el: a basilica, ahol a két polgármester a peres ügyekkel foglalkozott, a curia, a nagyterem, ahol a tanács összeült és végül a magistratus helyiségei. Az első virágkor A dák háborúk győzelmes befejezése után Traianus császár átszervezte a dunai provinciákat: ekkor került sor Pannónia kettéosztására is. Pannonia Inferiorban helytartó, aki egyúttal a légió parancsnoka is volt, az aquincumi katonavárosba költözött. Ugyanekkor jelölték ki a császárkultusz és a tartománygyűlés helyét is. Másutt ez egybeeshetett a helytartói székhellyel. A Duna-vidéken azonban, ahol a császári legatusok nem városi rangú településeken rendezkedtek be, más várost jelöltek ki e feladatra: így lett Felső-Pannóniában Savaria a tartománygyűlés helyszíne. Alsó-Pannóniában a két város, Cirmium és Garsium közül az utóbbira esett a választás. A provincia szentélykerületének építése nem sokkal később, mindenesetre Traianus császár adutt, megindult. A tágas csarnokok, amelyek minden, évben a császárkultusz szertartásainak színteréül szolgáltak, kisebb dombon emelkedtek. Előttük nagyobb tér nyílt, erről három helyen lépcső vezetett fel az oszlopokkal díszített porcicusba, a lépcsők között egy-egy díszkút, nympheum magasodott. A domb közepét elfoglaló ötrészes csarnokban gyülekeztek a szertartáson részit vevő városi küldöttek. A kis pódiumra, amelyen a provincia főoltára áldott, három lépcsőfakor lehetett feljutni. Az oltár mögötti téren épült fel a meghalt és istenné nyilvánított császárok temploma. A nympheumokkal díszített térről a nyugati oldalon felvezető lépcsőn át egy 60 méter hosszú, hatalmas csarnokba lehetett lép--i, amelyet északi oldalán apszis zárt le, az apszisban égett gabonamagvakkal leborított oltár állott. A curia volt ez, a tartománygyűlés tere, ahol a városi küldöttek az áldozati szertartás után tanácskozásra gyűltek egybe. A szentélyterület keleti oldalát reprezentatív jellegű épület foglalta el, falait színes stukkók, erdőt utánzó freskók, Pompeji-vörös falmezők díszítették. Itt szállt meg a főpap, amikor Gorsiumban tartózkodott és itt végezték munkájukat a tartománygyűlés tisztviselői. 74 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A volt katonai tábor területér- kialakult városközpontot minden oldalon lakónegyedek vették körül. Ezek közüled_ dig csak a déli város-észben folytak kutatások. Itt kis méretű kunyhók, vályogból készült, részben földbe mélyített putrik kerültek elő. A falusias jellegű településhez kiterjedt fazekastelep tartozott, ahol sárga és szürke házi kerámia mellett pecsételt díszű szürke díszedényeket is gyártottak. A 2. század második felében a helyi fazekasok a római ízlés megerősödése idején terra sigillata gyártásával is megpróbálkoztak. Indás-leveles, makkot, nyulat ábrázoló formatálak darabjai kerültek elő műhelyeik maradványai között. A hosszan élő kelta hagyományok az edényeken kívül elsősorban a sárköveken követhetők nyomon. A korai kőemlékeken az asszonyok minden esetben népviseletben jelentek meg, turbánszerű, fátyollal leborított fejkendőt hordtak, nyakukban torquest, (284–305) vállukon nagy, lapos fibulákat, csuklójukon különböző bronz karpereceket. A történelem viharaiban A markomann–quad háborúk (169–180) során Gorsiumot – valószínűleg a háború utolsó szakaszában – súlyos támadás érte. Nemcsak a nádtetős külvárosi házak égtek porig, de megrongálódtak, illetve összeomlottak a fórum és a szentélykerület épületei is. A háború utáni újjáépítés során a megölt, elhurcolt, eltűnt lakosak helyébe bevándorlók költöztek, köztük thrákok, szírek, zsidók. A vályoghónaikat mindenütt kőépületek váltották fel. A 3. század eleji fellendülés időszakában a középületeket és a jómódú polgárok lakóházait falfreskókkal díszítették, a házakat padló alatti fűtéssel látták el. Az új korszak legszebb pillanatait 202-ben a császárlátogatás jelentette. Septimius Severus családjával és hadseregének nyugati alakulataival ez év tavaszán tért vissza hosszas keleti tartózkodás után Rómába. Az út során végigjárta a dunai provinciák katonai táborait, Pannóniát, amelynek légiói élén kezdte meg 193-ban győzelmes háborúit a császári hatalomért. Gorsiumban ekkor, a császárok jelenlétében avatták fel a consecrált, szentté nyilvánított császárok újjáépített templomát. A költségeket a két császár adományozta. Az uralkodókat köszöntő nagy tábla Victoria alakokkal évszázadokon át a székesfehérvári Budai kapuba falazva fogadta a városba érkező királyokat. A várost 3. század közepén újabb katasztrófa érte. 260-ban a szarmata roxolánok rohanták meg Pannóniát, s megsemmisítvén a római hadakat, rabolva, dúlva elárasztották a védelem nélkül maradt provinciát. Gyújtogatásaik, öldökléseik következtében Gorsium teljesen megsemmisült. A lakónegyedek mellett a városközpont is romhalmazzá vált. A katasztrófa a birodalom súlyos politikai, katonai és gazdasági válsága idején szakadt Gorsium lakóira. Így évtizedeken át kísérlet sem történhetett a város újjáépítésére. Az új város: Herculia A város megújulása csak a 3. század utolsó évtizedében kezdődött. A romokat elegyengették, a még álló falcsonkokat lebontották és a semmivé vált régi helyén ~a mérnökök új várost mértek ki. A consecrált császárok templomának alapfalain kívül az új város semmit sem örökölt szerencsétlen sorsú elődjétől. Nevét sem: a széles utcákkal, hatalmas középületekkel felépülő várost, Herculiát, Maximianus Herculiusról, a tetrarchia (negyedes fejedelemség) nyugati uralkodójáról nevezték el. A nagyszabású építkezések arra a korszakra estek, amikor a régi városi önkormányzat birodalomszerte lehanyatlott, a hajdani virágzó városok java egyre nehezebb körülmények között tengődött. E viszonylatban Herculia új elnevezése, közpénzekből történő építkezése, nagyléptékű középületei, a város kiterjedése a korábbi perifériákra mind arra engednek következtetni, hogy a város az új érában megkülönböztetett szerepet töltött be. A város e különleges helyzetét mutatja a decumanus maximustól északra felépített nagy, reprezentatív palota. Lehetséges, hogy a 65x50 méter nagyságú épület, északi oldalán hatalmas fogadóhelyiségekkel, a provinciában meg-megforduló császárok elszállásolására szolgált. Lehetséges az is, hogy a Diocletianus leányáról elnevezett új provincia; Valeria adminisztrációjában töltött be szerepet – esetleg a polgári kormányzó, a praeses székhelye volt. A palota mellett az új városban az ókereszténység basilicái foglalták el a központi helyet. A hajdani fórum fölölt a cardo maximust észak felé meghosszabbították. Ennek két oldalán, bejáratukkal a decumanus maximusra tekintve két basilica állott. Közülük a keleti oldalon emelkedő volt a korábbi. Építését a 4. század első negyedére keltezik. A másik templom alighanem a század közepén, esetleg annak második felében készült el. Később bizonyosan ez volt a rangosabb templom. Már az 5. század elején keletkezett fennmaradt oltára, fehér márvány oltárkorlátja Krisztus-monogrammal, szimbolikus állat- és növénydíszítéssel. Valeria provincia legszebb, a maga nemében egyedülálló ókeresztény emléke ez. Ugyanekkor a templom északkeleti sarkához téglából keresztelőmedencét építettek. Az utóbbi alapján nem lehetetlen, hogy ez időben Herculia falai között püspök székelt.
75 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A consecrált császárok egykori templomának helyén nagyobb porcicusos épület emelkedett. A császárkultusz, mint afrikai feliratok bizonyítják, a 4. században sem halt el: lehetséges, hogy az egykori templom helyén tovább ápolták az uralkodók tiszteletét. A városban a 4. században már élénk gazdasági élet folyt. A felszínre hozott hatalmas leletanyagból zöldmázas edények, kék pettyekkel díszített üvegek, változatos csonttárgyak tömegét sikerült az Aquincumból és máshonnan hozott cikkektől elkülöníteni. A nagy középületek közelében műhelyek kerültek elő félkész árukkal, rontott darabokkal. A déli városrészben feltárt 4'. századi lakóház padlóin, fűtőcsatornáiban talált nagy tömegű pénz a kereskedelmi élet élénkségére utal. A város virágzása feltételezhetően a hadrianopolisi csatavesztésig (378) tartott. Úgy látszik, hogy a déli városnegyedet már korábban, Valentinianus alatt (364–375) feladták lakói és a fallal körülvett belső városba költöztek, ahol az építkezések ebben az időben még nem csökkenő erővel folytak. A város életére vonatkozó adatok 378 után egyre gyérebbek, bár a főutcákat még az 5. század elején is megújították. Középkori utóélet Herculiát sehol sem fedték le égési rétegek, amelyek dúlásról, erőszakos végről tanúskodtak volna. A város lassan halódott a római kormányzat megszűnése után. A nyugat-keleti és az észak-déli főutcák kereszteződésében az élet a későbbiekben sem szűnt meg. Az összezsugorodott telep fennmaradását a keresztelőmedencével ellátott basilica körül a fontos útcsomópontnak köszönhette. A basilica körül a 6. századtól a temető alakult ki, amelybe germán, majd avar kori népesség temetkezett. A kis telep megérte a honfoglalást, a népvándorlás kori sírok fölött sűrűn egymás fölé temetve középkori férfiak, nők, gyermekek csontvázai kerültek elő. A 13. században a temető közepét kis templom foglalta el, amelyet a tatárjárás pusztításainak áldozatul esett basilica pótlására emeltek. A kis temetőt az egykori decumanus maximus és cardo maximus délnyugati szögletében kerítés vette körül. Az utolsó halottakat a törökkor kezdetén hantolták el: Föveny – az oklevelek e néven jelölték Gorsium Herculia középkori utódát – a 16. század háborúiban pusztult el. De ezt a megsemmisülést már nem követte újjáépítés, csupán régészeti feltárás a 20. században.
2. Képek
76 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
77 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
78 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
79 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
80 Created by XMLmind XSL-FO Converter.