Paár Ádám
Hazafias asszimiláció A menekültválság kapcsán ismét fellángolt a vita Európában a multikulturális társadalomról, és az Egyesült Államok sokak számára ideális mintát kínál. Közben a mindössze negyven éves amerikai multikulturális modell heves támadások kereszttűzébe került az óceán túloldalán. A multikulturális modellel szembeni kritika lényege, hogy az ellentmond az egyenlő jogok elvének, és bőrszín, kultúra szerint résztársadalmak kialakulásához vezet. Alexander Hamilton, az Egyesült Államok első, mindmáig széles körben tisztelt és gyűlölt pénzügyminisztere, aki a függetlenségi háború idején George Washington, a Kontinentális Hadsereg fővezérének titkáraként szolgált, és egyebek között a nemzeti bank megalapításával tette nevét ellenszenvessé, egyszer azt írta:
„A köztársaság biztonsága lényegesen függ a közös nemzeti érzés erejétől; az elvek és szokások egységétől, a külföldiek előítéleteitől való mentességtől; és attól, hogy az ország szeretete csaknem összekapcsol a születéssel, az oktatással és a családdal.” A királypárti Hamilton mélyen sajnálta, hogy az Egyesült Államok nem válhat monarchiává. Nem önmagáért a királyi felségért, hanem mert a korona jelenthetné az egyesítő erőt a sokszálú amerikai nemzet minden tagja között, származástól, etnikumtól és felekezettől függetlenül. Ha már így alakult, akkor, vélte, a szokások és az életmód egységessége lehet az, amelyre felépülhet a köztársaság. Hamilton és a többi alapító atya koruk gyermekeként abban a meggyőződésben éltek, hogy a köztársaság a kis területű államokban valósulhat meg (itt hivatkoztak Athén, Velence, Svájc és Korzika példájára), amelynek polgárai nagyjából, egy vékony alsó és fölső rétegtől eltekintve egyforma jövedelműek (egyformán jómódúak vagy egyformán szegények), és nyelvük, kultúrájuk és életmódjuk többé-kevésbé megegyező. Hamilton számára egy erős, központosított nagyhatalmat kívánt, amely képes
-1-
politikai és gazdasági érdekeit érvényesíteni a világban. Politikai ellenfele, Thomas Jefferson viszont a kicsi és bezárkózó köztársaság pártján állt, amelynek alapja a szabad farmerek és kézművesek szövetkezése és, Rousseau nyomán, egy egalitárius társadalomeszmény. Ám egy dologban mindketten egyetértettek: az Újvilágot meg kell őrizni angol kulturális dominanciájú államnak, elkerülve az etnikai konfliktusokat, és olyan integrációs elveket és intézményeket kell teremteni, amelyek az újonnan jött fehér bevándorlók számára vonzóvá teszik az alkalmazkodást az angol-amerikai kultúrához (a rend kedvéért tegyük hozzá: az alapító atyák koruk gyermekeként elfogadták a nem fehérek kirekesztését a társadalomból, így ők ekkor még nem jelentettek számukra integrációs kihívást). Mivel a telepesek sokfélék voltak vallásilag, de dominánsan angol ajkúak, magától adódott két elv: az állam és egyház szétválasztása, megakadályozandó egy, az anglikán vagy római katolikus egyházhoz hasonló államegyház létét, amely mindig is szálka volt az újvilági protestáns ún. nonkonformista vallási mozgalmak szemében (ezeket nevezték szektáknak), és
az angol
nyelv
és
normák
elfogadásának
követelménye. A vallás átszőtte és átszövi mindmáig az amerikai közéletet, hiszen ez az egyik legfontosabb egyesítő erő a társadalomban. Az állam garantálta minden felekezet egyenjogúságát és egyenrangúságát, cserében elvárta a lojalitást, valamint az angol nyelv megtanulását, a gyermekek taníttatását és a puritán munkaerkölcs átvételét. Mindez azt is jelentette, hogy az állam nagy hangsúlyt helyezett az újonnan érkezett bevándorlók szocializációjára és az oktatásra. Egy olyan modell valósult meg, amelyet „hazafias asszimilációnak” (patriotic assimilation) neveztek. A Heritage Foundation kutatója, Mike Gonzalez úgy fogalmazott tanulmányában, hogy „a hazafias asszimiláció volt az a kötelék, amely képessé teszi Amerikát, hogy bevándorlók nemzete legyen.” Ez az elv összefűzte
-2-
Hamiltont, Jeffersont, Lincolnt, Woodrow Wilsont és a Franklin Rooseveltet, tehát azt mondhatjuk Gonzalez nyomán, hogy az alapítástól kezdve ez volt az amerikai társadalomszerveződés fő elve. Az 1970-es években azonban egy fordulat állt be. Ettől
kezdve,
Gonzalez
szerint,
az
elitek
elmozdultak
a
multikulturális
társadalommodell felé. A továbbiakban ismertetjük, hogyan járult hozzá a hazafias asszimiláció az amerikai kohézió erősödéséhez, és milyen kihívás érte a multikulturalizmus felől. Bevándorlás és hazafias asszimiláció Amerikában Az 1880-as években egy wisconsini szenátor, a Poroszországban született Richard Guenther kijelentette államának német születésű telepesei nevében: „Soha többé nem vagyunk németek; amerikaiak vagyunk.” Guenther nem állt egyedül büszke szavaival. Felmerül a kérdés: mi késztetett arra egy külföldi születésű személyt, hogy 15 évvel partra szállása után amerikainak vallja magát? Nem csoda volt ez, hanem egy tudatos, 19. századi nevelés következménye. Mike Gonzalez szerint az amerikai elit a 18. század végétől a 20. század utolsó harmadáig
különböző
mechanizmusokon
keresztül
próbálta
beleplántálni
a
bevándorlók és leszármazottaik tudatába: ti amerikaiak vagytok! Nem „kötőjeles” amerikaiak, hanem csak amerikaiak! Gonzalez végigvezet bennünket a hazafias asszimiláció állomásain, amely mögött az a filozófia húzódott meg, hogy Amerikában nincsenek kiváltságok, csak egyenlő jogok. Azok a bevándorlók, akik a 19. század elején hátrahagyták az Óhazát, túlnyomórészt a szabadságot keresték, és örömmel azonosultak a fogadó társadalommal, cserében az új haza által nyújtott jogokért. Az amerikai állam elvileg mindenki előtt nyitva állt, de leginkább fiatal, nőtlen férfiakat vártak, akik munkabírók. Az amerikai politikusok és értelmiségiek azt kívánták, hogy a fiatal bevándorlók mielőbb alkalmazkodjanak, vagyis álljanak munkába, vegyenek feleségül egy angol nyelvű nőt, hogy gyermekeik az angol nyelvet hallják már a bölcsőben is.
-3-
A hazafias asszimiláció három pillére az iskola, az egyleti élet és a sajtó volt – közös mindháromban az angol nyelvűség. Charles Glenn amerikai iskolatörténész az általános iskolát az „amerikai társadalom alapintézményének” nevezte. Gonzales szerint pedig az amerikai karakter az osztálytermekben kovácsolódott ki. A vallási gyülekezetek szintén angol nyelvűek voltak, hiszen a protestáns egyházak kisszámú hollandtól és némettől eltekintve angol ajkúakat tömörítettek. Az első amerikai bevándorlók között túlnyomó többségben voltak a protestánsok, akik egy hasonló kultúrába érkezve nem jelentettek kulturális kihívást a fogadó társadalom számára. A 19. század közepén, az Írországból történő nagy ír exodusszal (1845-1852) az a helyzet állt elő, hogy az Egyesült Államok keleti partján tömegesen
jelent
meg
egy római
katolikus
népcsoport,
amely az
angol
katolikusüldözések hosszú történetének hatására ellenszenvvel viseltetett a fogadó társadalom angolszász és protestáns értékrendje iránt. Egyúttal ez volt az első szociális célzatú bevándorlás amerikai földön, amelynek során a bevándorlókat nem egyszerűen a szabadság ígérete vonzotta, hanem a jobb élet reménye is. E három okból (tömegesség, kulturális elkülönülés és katolicizmus) az íreket jobban sújtotta a diszkrimináció, és az első idegenellenes titkos szövetség (a Nem tudom mozgalom) velük szemben szerveződött meg. Végül az írek is beilleszkedtek, nem utolsósorban azért, mert a katolikus papok maguk is az amerikaivá válást szorgalmazták, és megindult a katolikus papok amerikai képzése. A 19. század utolsó évtizedében és a 20. század elején tetőzött a bevándorlás. Ekkor már a dél- és kelet-európaiak tették ki a bevándorlók túlnyomó többségét, és az érkezők 90%-a katolikus vagy ortodox volt. Az új bevándorlók már a telítettség állapotában találták Amerikát, és többségük a keleti parti proletariátus sorait bővítette.
Az idegenellenesség,
olykor
rasszizmussal
és antiszemitizmussal
keverten, jelent meg, elöntötte a keleti parti városokat is. Még a reformer mozgalmakon belül is teret nyert az idegenellenes hisztéria, és erős bevándorlásellenes lobby indult a dél- és kelet-európai migránsok áramlásának leállítására, amely elérte 1924-ben a bevándorlási kvóta drasztikus csökkentését.
-4-
Az I. világháború idején tetőzött az indulat az ún. „kötőjeles” amerikaiakkal szemben, vagyis azokkal szemben, akik magukat nem egyszerűen amerikainak, hanem német, olasz-, zsidó- stb. amerikainak nevezték. Sokan osztották Woodrow Wilson amerikai elnök indulatos véleményét, miszerint:
„Nem mondhatom elég gyakran: mindazok, akik kötőjellel jelzik származásukat, egy lándzsát hordanak, melyet készek belemártani a Köztársaság szívébe, amikor csak lehetőségük nyílik rá. Ha ebben a nagy harcban elkapok egy kötőjeles ember, tudni fogom, hogy a Köztársaság ellensége került kezeim közé.” Magyarán: a bevándorlóktól az amerikai életformához, identitáshoz való kritikátlan azonosulást várták el. Ám gyakorlatban egyre kevésbé lehetett útját állni az egy tömbben letelepült bevándorlók elkülönülésének. A multikulturalizmus kihívása 1966-ban Kalifornia ír származású republikánus kormányzójelöltje, Ronald Reagan kijelentette: „Ami engem illet, nincsenek kisebbségi csoportok. Mi mindannyian amerikaiak vagyunk.” A jelölt ellenszenvvel nyilatkozott azokról, akik a „kötőjeles” (félig amerikai) identitást erőltetik: „Meg vagyok győződve, hogy az ellenfeleink a kötőjelezéssel szavazóblokkokat kreálnak, politikai célból.” Reagan sokak érzelmét fejezte ki, de korántsem mindenkiét. A kötőjeles (ír-amerikai, lengyel-amerikai, olaszamerikai stb.) identitás egyre inkább utat tört magának az amerikai társadalomban. A 20. század közepén az angol ajkú és protestáns fehérek, létszámukat tekintve, jelentősen visszaszorultak a más nyelvű és vallású fehérek mögött. Az ír, olasz, zsidó és egyéb lobbi egyre erősebbé vált, és nagyobb méltányosságot, a még meglévő diszkrimináció visszaszorítását, kulturális örökségének fokozott védelmét követelte. De az igazán nagy változást a nem fehérek polgárjogi mozgalma jelentette az 1950–60-as években. Az afroamerikai, indián és (a nem fehérek közé sorolt) spanyol ajkúak, azaz hispanók sokszálú polgárjogi mozgalma sokként érte az amerikai fehér középosztályt. Ráadásul a radikalizmus teret nyert a polgárjogi
-5-
mozgalmakban is, válaszul a fehér többségi társadalom előítéleteire, és az integráció mellett megjelent az elkülönülés szándéka, amelynek a földrajzi koncentráció is alapot adott. A fekete sovinizmus, a marxizmus és az iszlám egyszerre jelentkezett a fekete közösségekben, ami kezelhetetlennek tűnt a fehér közvélemény számára, sőt a polgárjogi mozgalom békés szárnya és a fekete liberális értelmiség is nyugtalankodott a Martin Luther King-i jelszavakon és jogos követeléseken túlcsapó indulat miatt. A nagyvárosok leromlott részén élő fekete szegény fiatalok egyre kevésbé tűrték a kisstílű rendőri erőszakot, amelyben a hatóságok nap mint nap részeltették őket, és készek voltak ezzel szembeszállni: akár marxista (Fekete Párducok), akár muszlim (Fekete Muszlimok), akár nacionalista (Fekete Hatalom) jelszavakkal. Vagy egyszerűen csak az afrikai történelem, irodalom, zene, tánc és képzőművészet hagyományainak ápolásával és újjáélesztésével, vagy a fekete büszkeség és szexuális vonzerő demonstrálásával. 1973-ban indián polgárjogi aktivisták elfoglalták Wounded Knee-t, a 83 évvel korábbi mészárlás színhelyét, és az amerikai polgárok pukkasztására fejjel lefelé tűzték ki a csillagsávos lobogót, jelezve: nem kívánnak az amerikai állam polgárai lenni. Mindezen jelenségek rémülettel töltötték el a fehér polgárokat, és világos volt a józanul gondolkodók számára: ami 150, 100 vagy akár 80 évvel korábban szükséges volt (a hazafias asszimiláció), azon kicsit változtatni kell. Meg kell reformálni az amerikai identitáspolitikát, hogy az amerikai identitásból ne rekesztődjenek ki az afroamerikai és indián lakosok széles csoportjai, amelyek a többségitől részben különböző szociális és kulturális követelésekkel léptek fel. Az 1960-as években a Demokrata Párt nyitott a nem fehér kisebbségi csoportok felé, és a Kennedy- meg a Johnson-kormányok
megpróbáltak
segíteni
helyzetükön
az
antiszegregációs
intézkedéseikkel, a pozitív diszkrimináció bevezetésével. Az amerikai társadalom véleménye nem volt egyöntetűen pozitív sem a bőrszín szerinti pozitív diszkriminációval, sem pedig a kisebbségi csoportok kulturális törekvéseinek kormányzati támogatásával kapcsolatban. A hazafias asszimiláció
-6-
hívei úgy ítélték meg, hogy ez a tendencia elvezet az amerikai „színvak” társadalom aláásásához. Másik oldalról egyre terjedt a világban a multikulturalizmus. A Kanadából elterjedt, Pierre Elliot Trudeau liberális párti miniszterelnök nevéhez kötődő fogalmat sokszor leegyszerűsítik a különböző kultúrák egymás mellett élésére. Valójában a kifejezés ennél többet takar: nem egyszerűen egymás elfogadásáról van szó egy „szeressük egymást, gyerekek” elv jegyében, hanem arról, hogy a kormányzat maga is úgy tekint a társadalomra, mint kulturális csoportok sokaságára, és a kormány védelmezi, illetve minden intézkedésével érvényre juttatja a kulturális diverzitást. Az 1970-es évektől mindinkább ez a nézet vált uralkodóvá az amerikai elitben és értelmiségben, a hazafias asszimiláció rovására. Mike Gonzalez szerint a multikulturalizmus az etnikai identitások támogatásával különálló csoportérdekeket hoz létre, melyek rövidtávú szociális előnyökhöz kapcsolódnak. A kutató értelmezésében a multikulturalizmus a visszájára fordítja a 200 éves asszimilációt, és egy disszimilációs folyamatot erőltet, amely nem egy alulról jövő csoportnyomás terméke, hanem egy értelmiségi, jogvédő program. Gonzalez különösen nagy fontosságot tulajdonít a pozitív diszkriminációnak a munkaerőpiacon, de ez szerinte elvétette eredeti célját. Ennek elvileg az lett volna a feladata, hogy elvezessen egy „színvak” foglalkoztatottsághoz. Ehelyett fordítva történt: a bőrszín szerinti megkülönböztetés nem tűnt el, csak átalakult, és a fekete szín immár kiváltsággá vált. A kivételezés pedig összeférhetetlen az egyenlő jogokkal, amelyen az amerikai értékrend alapul. A bőrszín szerinti kivételezés elterjedt minden társadalmi szférában. Gonzalez szerint a politikai döntéshozók a multikulturalizmus elfogadásával, a „szivárványnemzet” értelmiségiek sugallta jelszavának jegyében szétroncsolták a társadalmat, felosztva azt bőrszín szerinti kollektivitásokra. A fekete, indián, spanyol ajkú és egyéb polgárjogi mozgalmak retorikájában szembekerült egymással a „kisebbség” (az összes nem fehér csoport), amelynek nevében és érdekében a reformok történtek, és a „többség” (a fehérek, származástól, etnikai és kulturális
-7-
háttértől függetlenül). A politikai döntéshozók és a szellemi elit tagjainak jelentős része a „többség” és „kisebbség” közötti ellentétet vizionálta, és retorikájuk szerint a „többség” elnyomja a „kisebbséget”. Ez Gonzalezt az osztályharcra emlékezteti, amely felosztja a társadalmat „kizsákmányolókra” és „kizsákmányoltakra”. Ebben a felfogásban minden védendő, ami nem fehér, és minden elítélendő, ami a „fehér férfi” világához tartozik. A multikulturalizmussal szemben tehát Gonzalez az alábbi kifogások katalógusát állítja fel:
a multikulturalizmus a disszimilációs folyamatot erősíti, ezért szemben áll az amerikai értékrenddel és a kétszáz éves amerikai nemzetfejlődéssel
széttöredezi a társadalmat etnikai csoportokra, és a nemzetet úgy értelmezi, mint etnikai csoportok sokaságát
kiélezi az etnikai konfliktusokat, vagyis éppen az eredeti elvvel ellentétes hatást éri el
az
emberjogi
aktivista
bürokraták
határozták
el
a
multikulturális
társadalommodell kialakítását, a társadalom véleményezése és vita nélkül
az egész multikulturalizmus az elitek kreálmánya és játékszere, amely mögött nincs valódi tömegnyomás, a kisebbségek valós érdeke pedig a „színvak” integráció lenne
a multikulturalizmus a kisebbségeket hozza előnyös helyzetbe, és bűntudatot próbál kelteni a fehérekben, akiket egyébként származásra való tekintet nélkül (függetlenül attól, ki angol, ír, lengyel, szlovák, olasz stb. eredetű) egybevon
Gonzalez azért látja értékesnek és megőrzendőnek az amerikai hazafias asszimilációt, mert az megakadályozta, hogy az Egyesült Államok etnikai csoportok zagyvalékává süllyedjen, egy homogén kultúra és értékrend nélkül – vagy olyan nemzetté, amely nem látta szívesen a bevándorlókat. A multikulturalizmus viszont nem megoldotta, hanem elmélyítette a társadalmon belüli ellentéteket.
-8-
Gonzalez tanulmányának végkicsengése, hogy politikai vitára van szükség az asszimilációról és a multikulturalizmusról. A vitának tartalmaznia kell:
az etnikai származás nyilvántartásának kérdését. A nyilvántartás kizárólag arra szolgálhat, hogy demográfiai információkat közöljön a társadalomról, és nem szabad felhasználni az adatokat a törésvonalak mélyítésére.
Gonzalez szerint szükség van egy vitára arról, milyen módon valósulhat meg az indoktrináció az oktatásban, és véget kell vetni az amerikai történelem ócsárlásának, mert büszke társadalom nem létezhet, ha az iskolában torzképet közölnek a történelemről.
Iskolareformra van szükség, a kisebbségi gyerekek tanulási lehetőségeinek előmozdítása érdekében. Úgy véli, a reformra eddig azért nem került sor, mert a politikusok túlságosan függnek a tanári szervezetektől.
A kormányzati szakpolitikák ne a családi formációk és az egyház sérelmére valósuljanak meg. Az angol nyelvű iskola mellett a család és az egyházi gyülekezet volt a 19. századtól a hazafias nevelés színtere. Gonzalez felmérésekre hivatkozik, amely szerint azok a gyerekek, akik egy egyházi közösség
tagjai,
jobban
teljesítenek
az
iskolában,
és
hajlandóbbak
asszimilálódni az amerikai értékekhez. Vagyis az aktív gyülekezeti tagság amerikaiakat nevel. A Gonzalez által ajánlott néhány vitatéma Magyarországon is aktuális. Persze, Magyarországon nem kell a multikulturális modellel hadakozni, hiszen az – ellentétben a mítoszokkal – nem létezik, és jelenleg a magyar lakosság oly egységes nyelvileg, kulturálisan és mentalitásban, mint kevés nemzet Európában. Viszont a kisebbségi
gyerekek
gyengébb
teljesítménye
az
iskolarendszerben,
iskolai
leszakadásuk, valamint az állampolgári nevelés hiányosságai miatt érdemes figyelemmel lenni, merre haladnak a tengerentúli viták. Ki cáfolná az állampolgári nevelés fontosságát a magyar iskolarendszerben? Ki állítaná, hogy lehet sikeres,
-9-
magabiztos nemzetet nevelni, ha az oktatás nem közvetít pozitív, de hiteles képet a közösség történelméről, és nem fektet hangsúlyt az állampolgári szocializációra? Gonzales szerint ezekről az elnökjelölteknek is vitatkozniuk kellene. Mi a magunk részéről szintén szívesen látnánk egy olyan vitát a pártok vezetői között, amely arra adna választ, hogyan képzelik el a sikeres állampolgári nevelést. Nemkülönben üdvös lenne, ha a pártok oktatáspolitikusai nem csak önmagában tárgyalnák az oktatásügyet, hanem kontextusba helyezve: milyen feltételek szükségesek az oktatásban az állampolgári szocializációhoz? Bár ha hihetünk Gonzaleznek, akkor még az Egyesült Államok is előtte áll ezeknek a kemény vitáknak.
- 10 -
