Kivándorolni hazafias?

Nyíri Pál

Kivándorolni hazafias? Peking szerepe a kínai diaszpóra identitásépítésében1

A Kínai–Magyar Barátságot Előmozdító Egyesület 1995. június elején „Kollokvium a Kínai–Magyar barátságról” néven jó légkörű rendezvényt szervezett magyar tisztviselők és emberjogi aktivisták részére. Wang Iván, egy magyarországi kínai publicista írta az „Új mérföldkő” című cikkében: „Végre kijöttünk saját elzárt világunkból. […] A kínaiak hangja eljutott az ENSZ, különböző európai szervezetek, a magyar Országgyűlés, a Belügyminisztérium, a rendőrfőkapitányság, a menekültügyi hivatal, a kultuszminisztérium, a budapesti és más önkormányzatok képviselőinek füléig. A magas rangú magyar hivatalnokok meglepve észlelték: lám, a kínaiak ilyenek, teljes mértékben képesek arra, hogy kulturált, értelmes, erényes embereket állítsanak ki soraikból. A kínaiak is meglepve észlelték: lám, ilyen sok magyar hivatalnok hajlandó barátkozni a kínaiakkal, de legalábbis hajlandó megérteni őket.” A „kollokvium” sikerén felbátorodva, 1995. október 20–21-én a Magyarországi Kínai Szervezetek Együttműködési Konferenciája a Fővárosi Önkormányzat kisebbségi, emberi jogi és vallásügyi bizottságával, valamint a Menedék Egyesülettel közösen konferenciát szervezett a Városházán, „A magyarországi kínaiak és Magyarország” címmel. A legbefolyásosabb magyarországi kínai szervezet, a Magyarországi Kínaiak Egyesülete (MKE) azonban bojkottálta a konferenciát, mert vezetői nem kívántak részt venni a rivális egyesület által szervezett rendezvényen. „Nem hagyományos kisebbség” először szervezett Magyarországon ilyen jellegű, politikai érdeklődést kiváltó eseményt. A konferencián a kínai szónokok azt hangoztatták, hogy a kínai közösség pozitív szerepet játszik a magyar társadalomban és gazdaságban. A beszédek – amelyeket egy kivételével Wang Iván írt – hangsúlyozták, hogy Magyarország a kínai áruforgalom regionális központjává vált. „… a kínai boltok és a kínai áruk a magyar nép életének szerves részévé váltak”, az „olcsó, minőségileg is megbízható különféle árukat … családok százezrei vásárolják”, és a kínai cégek több ezer magyarnak adnak munkát, mert „ha csak kínaiakat alkalmaznak, a társaságok nehezebben tudják 1 Írásom a magyarországi kínaiak körében 1992 óta folytatott megfigyeléseimen és a Kínában 1999 nyarán – központi, tartományi és helyi szintű kormányzati tisztviselőkkel – készített interjúkon, valamint az új emigrációról két kínai szaklapban megjelent cikkek elemzésén alapul.

82

megoldani a lakáskérdést, a tartózkodási engedély meghosszabbítását és a nyelvtanulást”. Hu Yiren megemlítette a jótékony célú gyűjtéseket, amiért „a Mozgássérültek Szövetsége oklevelet adott nekem”. Állampolgárságon alapuló diszkriminációval vádolták az idegenrendészeti hatóságokat, mivel a kínaiaktól olyan iratokat követelnek a tartózkodási engedélyek meghosszabbításához, amilyeneket senki mástól, és hiányolták a magyar kormány érdeklődését a kínai tőke által felkínált befektetési lehetőségek iránt. Hu Yiren és Sun Ping azt javasolta, hogy a magyar társadalomba való integrálódás első lépéseként az értelmiségiek és szakemberek kapjanak lehetőséget arra, hogy a kínai gazdaságot, politikát érintő tudásukat magyar kormányhivatalok és nagyvállalatok munkatársaiként vagy tanácsadóiként használják. Egy másik előadó arról beszélt, hogyan lehetne vonzóbbá tenni Magyarországot a külföldi tőke számára. Wang, az egyik budapesti kínai nyelvű lap, az Európába Vezető Újság egyik szerkesztőségi cikkében arra figyelmeztetett: „A hazaszeretet, a nagyszerű nemzeti hagyományok és a büszkeség megőrzése természetesen erény, de túlzott fölfúvása, annyira, hogy ezen az alapon lenézzünk másokat, kétségtelenül szűk látókörű, különösen most, amikor másoktól elvárjuk, hogy ne legyenek rasszisták […] Ha hosszú távon Magyarországon akarunk élni, először ennek a társadalomnak a részévé kell tennünk magunkat, és ekként kell látnunk és kezelnünk a problémákat. Nem követelhetjük csak mástól, hogy ugyanúgy kezeljenek, mint egy helyi lakost, míg mi magunkat más státusba soroljuk. […] A különbözőség nemcsak ellentét, hanem egyfajta szépség is lehet.” Már ez a fölfogás is igencsak különbözött a Kínai Népköztársaság iránti „hazaszeretetet” előtérbe helyező és a magyar társadalom iránt lényegében közömbös MKE véleményétől, de a Magyarországi Kínai Szervezetek Együttműködési Konferenciája sajtótájékoztatóján ennél is tovább mutató vélemények hangzottak el. Egyesek azt javasolták, hogy a kínaiaknak nemzeti kisebbségi státusra kell törekedniük Magyarországon. Erre mind a magyarok, mind a kínaiak idegesen reagáltak. A magyar lapok rámutattak, hogy a törvény szerint ehhez legalább százéves magyarországi múlt és ezer magyar állampolgárságú személy ilyen kérelme kell. Ezzel szemben Wang a sajtótájékoztatón azt mondta: esélyt lát arra, hogy a kínaiak idővel meg tudnak felelni a törvény követelményeinek. A konferencia társszervezőjének, a főváros kisebbségi, emberi jogi és vallásügyi bizottság képviselőjének megtiltották a nyilatkozást, minisztériumi tisztviselők pedig kijelentették, hogy a kérdés jelenleg „nem időszerű”, és ha törvényben ismernék el kisebbségnek a kínaiakat, az „nemzetközi téren is feszültségeket okozna”. Ezt a kijelentést csak úgy lehet értelmezni, hogy a magyar hatóságok konzultáltak a Kínai Népköztársaság nagykövetségével, amely helytelenítette az MKE-nek és a követségnek a kínai közösség fölötti ellenőrzését gyengítő javaslatát. A kínai közösség nagy részét – a Wang Iván által jegyzett szervezetet támogatókat is – fölháborította a javaslat. „A kínaiak sohasem válhatnak kisebbséggé!” – mondta Wang egyik egyesületi tagtársának felesége. Ezt a reakciót egyrészt a „kisebbség” kifejezéshez fűződő negatív asszociációk okozhatták. A Kínai Népköztársaságban ugyanis a „kisebbség” fogalom – mint korábban a 83

„barbár”, az „elmaradott” – a tibetieket, az ujgurokat és más határ menti népeket jelöli. Másrészt a kisebbségi azonosságtudat elutasítása egy mozgékony, „globális többséghez” való tartozás vágyát is tükrözheti, ami fontosabb, mint egy idegen nép által lakott országban a kisebbségi pozíció megszerzésének esélye. Li Yiyuan szerint a kínai diaszpóra különböző nyelvjárásokhoz tartozó közösségeinek azonosságtudata és a külvilággal való kapcsolatrendszere háromfajta modellre épül (Li Yiyuan, 1970): • a „közvetlen modell” a csoport saját kulturális jellemzőire épül; • a „belső szemlélő modell” a csoportot más kínai közösségektől különbözteti meg; • az „ideológiai modell” a csoportot egy pánkínai kulturális közösség részeként azonosítja. Amikor a befogadó társadalom felől jövő hatás korlátozott, az ideológiai modell jelentősége csekély. Ám ha a külső hatás intenzív, akkor a különböző kínai közösségek az ideológiai modellt használják, hogy egyesítsék a kínaiakat, illetve vezető szerepet vívjanak ki maguknak a többi csoporttal szemben. A magyarországi kínai közösség azonosságtudatát az ideológiai modell szabja meg. A hagyományos qiaoxiang-migráción (a szűkebb szülőföldhöz, egy régióhoz való kötődésen) alapuló közösségek esetében – ilyen például a nyugat-európai kínai diaszpóra – ez nincs így. Annak ellenére, hogy az ideológiai modell a XX. század során többször fontos szerepet játszott Kína és a diaszpóra kapcsolatában, a hagyományos qiaoxiang-migrációban a két másik modell legalább ugyanolyan fontos. Ugyanis a qiaoxiangon, a szűkebb szülőfölddel való kapcsolaton keresztül viszonyul az anyaországhoz, és ez egyben megkülönbözteti egymástól a különböző térségekből – Kantonból, Dél-Fujianből vagy Wenzhouból – származó migránsokat. Az új kínai transznacionális közösséghez tartozás alapja egy pánkínai azonosságtudat, nem pedig a regionális vagy etnikai identitás, amely a kínai diaszpóra régebben keletkezett, Kína egészét és a hivatalos nyelvjárást gyakran gyengén ismerő közösségeket jellemzi. A legtöbb magyarországi kínai vállalkozó számára a Kínai Népköztársaság állami vállalatai jelentik a gyors és olcsó hozzáférést áruhoz, tőkéhez és piaci információhoz, a qiaoxiang-migránsok hagyományos hálózatai kevésbé fontosak. A qiaoxiang politikaigazdasági elitjével ápolt kapcsolatok ily módon ugyan gazdasági tőkévé átalakítható politikai tőkét jelentenek, de csak a nagyváros (például Wenzhou) vagy a tartomány (például Zhejiang) szintjén jelentősek. Nincs előnyük a qiaoxiangon kívüli más nagyvárosi és tartományi elitekhez fűződő kapcsolatokkal szemben, és nem versenyezhetnek a pekingi, országos elitekkel fönntartott jó viszonnyal. Az új transznacionális kínai közösség szimbolikus magja tehát nem a qiaoxiang, hanem Peking. A Kínai Népköztársaság politikai intézményei és status quója központi részét képezik a hovatartozás közös diskurzusának. A magyarországi kínai szervezetek – különösen az MKE – az ideológiai modellt használják fel a közösség egészének képviseletére irányuló ambíciójukban, az erre irányuló legitimációs és hatalmi harcban. Fő tevékenységük abban áll, hogy a Kínából érkező küldöttségek látogatásakor nyomást gyakorolnak a kínai éttermekre: rendezzenek ebédeket, vagy járuljanak hozzá pénzzel a vendéglátáshoz. De mit nyernek mindebből azok a kínaiak, akik fejenként egy-két millióval hozzájárulnak mindehhez? A követséggel való jó viszonyt nyerhetik, guanxit, vagyis nexuso84

kat. Aazok, akik tejelnek, számíthatnak rá: ha segítségre van szükségük, a követség segítőkészebb lesz velük, mint egy közönséges kínaival. Emellett ha az MKE támogatói eljutnak Pekingbe, hogy részt vegyenek a világ minden tájáról jövő kínai diaszpóraszervezetek találkozóin, talán sikerül lefényképezkedniük a legmagasabb vezetőkkel, így közelebb érezhetik magukat a hatalomhoz. Ezt igazolja az MKE korábbi elnökének példája is, aki – amellett, hogy 1998–99-ben az Európai Kínai Szervezetek Szövetségét is vezette – viszonylag magas tisztségeket visel négy kínai tartomány állami szerveiben, és rendszeres vendége a legmagasabb kínai állami szerveknek, sőt maga Jiang Zemin, a Kínai Népköztársaság államfője is fogadta. „ERŐSÍTENI AZ ÚJ KIVÁNDOROLTAK KÖRÉBEN FOLYTATOTT MUNKÁT” Miután a Kínai–Magyar Barátságot Előmozdító Egyesület nem tudott látványos támogatást és sikert fölmutatni a konferenciával, újabb presztízsveszteséget szenvedtek el a közösségben, és fenyegetve érezték magukat az MKE-től. A konferencia után Wangot fölmentették főtitkári tisztségéből, és ezt szokatlan módon a sajtóban – ráadásul nem is saját lapjukban – közölték. Fölmentését azzal indokolták, hogy pazarló volt a konferencia előkészítése során. A „nyitás” veresége azt tanúsítja, hogy – bár az erre való törekvés spontán jelentkezett a közösségben – a magyar intézmények és politika, valamint a civil társadalom értékei egyelőre nem játszanak fontos szerepet a magyarországi kínaiak közös identitásában, továbbá nem szolgálhatnak a szervezeti legitimáció forrásaként. Amikor 1996-ban egy piaci őr megvert egy kínai árust, az Európa Hangja (az MKE újságja) egész oldalon számolt be erről az esetről, csakúgy, mint később egy másik kínai elleni skinheadtámadásról, illetve egy harmadik kínai sérelmére elkövetett rablásról. Az újság minden alkalommal rámutatott, hogyan húzódozik a rendőrség az esetek érdemi földerítésétől. Azt sugallta, hogy a kínaiaknak az egyesület és a követség köré tömörülve kell megvédeniük magukat az ellenséges, előítéletekkel teli hatóságoktól körülvéve: „A tények azt mutatják, hogy a haza mindörökre a kínai diaszpóra erős támasza marad.” Valóban ezt mutatnák a tények? Mennyire mozgatják a magyarországi kínai elitet pusztán saját hatalmi és gazdasági érdekei, amikor az „ők” és a „mi” közötti, elmosódott határt igyekszik megszilárdítani (Prasenjit, 1997)? Mennyiben része ez az identitásformálás a Kínai Népköztársaság törekvéseinek? Kína történelmének nagy részében az állami diskurzus vagy nem tudott mit kezdeni a kivándorlókkal, vagy egyenesen ellenségesen kezelte őket. A Ming- és a Qing-dinasztia alatt, azaz a tizennegyedik századtól a huszadik század elejéig (papíron) végig érvényben voltak a kivándorlást megtiltó és azt szankcionáló törvények, amelyek azonban nem akadályozták meg a múlt század közepétől, Kína erőszakos nyugati megnyitása után elkezdődött tömeges emigrációt. A Kínai Köztársaság kikiáltására irányuló nacionalista szervezkedésben nagy szerepet töltött be – és ennek megfelelő megbecsüléshez, sőt politikai szerephez jutott – a diaszpóra. A kommunista hatalomátvétel után azonban nemcsak a határok zárultak le (ha nem is teljesen hermetikusan), de a külföldön élők hazai rokonaira is rájárt a rúd mint gyanús, osztályidegen elemekre és potenciális kémekre. 85

1978, de főleg 1984 után a pekingi kormány visszaállította a „kulturális forradalom” előtt létezett diaszpórával foglalkozó szerveket, illetve újabbakat állított föl. A külföldön élő kínaiak tőkéjének odavonzása érdekében a nyolcvanas évek végétől kezdve rendszeresen küldenek delegációkat a diaszpóra szervezeteihez, illetve vendégül látták őket Kínában. A külföldön élő rokonsággal rendelkező kínaiakat újból megbecsülték, sőt a kilencvenes évek eleje óta törvény védi a külföldről hazatért kínaiak, valamint a végleg külföldön letelepedett kínaiak családtagjai különleges előjogait. Ezek között ma a legfontosabb a felsőoktatási intézményekben számukra biztosított kvóta, amely a rendkívül kompetitív kínai felsőoktatásban komoly előnyt jelent. Ugyanakkor számottevővé vált az „új migráció”. Ez kezdetben a külföldön tanuló állami ösztöndíjas diákokra és a külföldön élőkhöz kiutazó kínai rokonok egy részére vonatkozott. Az 1986-ban életbe lépett kiutazási könnyítések után munkavállalóként, önköltséges diákként, turistaként, vállalkozóként migránsok újabb hulláma indult meg.2 1989-ben egy diaszpórával foglalkozó országos konferencián az illetékes hatóságok kijelentették, hogy fejleszteni kell az „új kivándorlók körében folytatott munkát”. 1995ben az Államtanács a külügyminisztériumon keresztül körlevelet intézett e tárgyban a kínai külképviseletekhez. Ezen belül a fő hangsúly az anyaországgal való kapcsolatok elősegítésén, a kínai–külföldi együttműködésben betöltött hídszerep erősítésén volt. A Fujian tartományi diaszpóra ügyeivel foglalkozó hivatal lapja 1997-ben egy olyan megyéről (Mingxi) közölt cikket, amelyből korábban nem volt kivándorlás, de az utóbbi évtizedben – a helyi hatóságok adatai szerint – a száztizenötezres lakosságból több mint kétezren Európába, elsősorban Magyarországra és Olaszországba mentek. A cikk a kivándorlókat olyan emberekként írja le, akik modernné akarnak válni („a világ felé menetelnek”) és hozzájárulnak szülőföldjük fejlődéséhez. „A Mingxi megye által biztosított befektetési kedvezmények hatására az Európába menő új migránsok napról napra növekvő serege fontos szerepet játszik a szülőföld építésében. […] Minden évben több millió jüan [több százezer dollár – Ny. P.] értékű valutát küldenek haza; Mingxinek a ma Sanming város közigazgatásához tartozó tizenkét megye, város és körzet közül a legmagasabb a valutabevétele. A városi pártbizottság találkozókat szervez a magyarországi lakosokkal, amikor azok hazatérnek a holdújévre, meglátogatja őket, meghallgatja véleményeiket és javaslataikat.” (Zhang, 1997) KEDVEZMÉNYEK ÉS DIASZPÓRAKÍNAIAK Az üzletkötésért, befektetésért külföldről hazatérő kínaiak a hatályos jogszabályok értelmében csak akkor élveznek kedvezményes elbánást, ha állandó jelleggel telepedtek le külföldön. Ám a jelentős kibocsátó térségek zömében a kedvezmények nagy részét megkapják az a jogi követelménynek meg nem felelő „új kivándorlók” is. Fujian tartomány 2 Az 1978 óta külföldön letelepedett kínaiak számáról nincs pontos adat, de a becslések néhány százezer és másfél millió között ingadoznak. Hivatalos becslések szerint egyedül a külföldön letelepedett diákok és hozzájuk csatlakozott rokonok száma meghaladja a négyszázezret (Cheng, 1999).

86

Putian megyéjében – ahol egy Magyarországon élő kínainak ezer embert foglalkoztató cipőgyára van – a külkereskedelmi hivatal elnöke úgy tájékoztatott, hogy náluk minden külföldről érkező tőke megkapja a külföldieket illető befektetési kedvezményeket. Sanghaj kormányzata 1993-ban külön rendelkezett a külföldön újonnan, esetleg jogilag még nem, de ténylegesen már letelepedett kínaiakat illető befektetési kedvezményekről (Zhu, 1995). Az „új kivándorlókat” – a diákként kiutazókat is ideértve – a hivatalos diskurzus hasznos erőforrásnak tekinti Kína gazdasági építése szempontjából, mert általuk külföldi befektetők és üzleti partnerek kerülnek az ország vonzásában. Továbbá segítségükkel a kínai diaszpóra Japánban, az Egyesült Államokban és Európában élő közösségei szorosabbra fűzhetik kapcsolatukat az anyaországgal, a kínai kultúrával. Zhao Hongying, a Hazatért Diaszpórakínaiak Országos Egyesületének és a diaszpóra történetét kutató intézet igazgatóhelyettese, valamint kutatótársa kiemeli az új migránsok „lelkesedését az anyaországuk, illetve származási országuk iránt”, tiszteletét és annak érdekei védelmét. „Közeli kapcsolataik vannak Kínával, és fontos szerepet játszanak Kína gazdasági, kulturális, tudományos-technikai fejlesztésében.” Ugyanakkor úgy vélik: „… integrálódtak a [bevándorlási ország] társadalmába, részt vesznek a helyi politikai, gazdasági és kulturális életben, miközben igyekeznek erősíteni szervezeti erejüket és védeni jogos érdekeiket. Ezt a gondolkodást tükrözi sok új kivándorló szervezet megalakulása. […] Ezeknek egyedülálló szerepük van az anyaország egységének és a világban kialakuló, kedvező Kína-kép védelmében.” Az Államtanácsnak „Az új kivándorlók körében folytatott munka erősítéséről” szóló álláspontjában a következők szerepelnek. „A reform és nyitás óta, a kínai szárazföldet a külföldi letelepedés céljából elhagyott emberek (röviden „új kivándorlók”) száma szüntelenül növekszik. Jelenleg ők a kínai diaszpóra közösségeiben fontos erőt kezdenek képviselni. A jövőben, az irányunkban baráti erők gerincévé fognak válni Amerikában és néhány más fejlett nyugati országban. […] Az új kivándorlók körében folytatott munka erősítésének fontos, valódi jelentése és mély, messzemenő jelentősége van hazánk modernizációs építésének elősegítése, az anyaország egyesítésének megvalósítása, hazánk befolyásának növelése és a bevándorlási országokkal való kapcsolatok fejlesztése szempontjából.” (Sanghaji …, é. n.). A második világháború előtt – elsősorban Délkelet-Ázsiába – kivándorló kínaiaktól a kínai kormány nem várta el ilyen magasröptű célok teljesítését. Pedig akkor is jelentős összegeket utaltak haza, sőt az utóbbi két évtizedben ők adták a Kínában befektetett tőke túlnyomó többségét. Az ő kivándorlásukat a hivatalos diskurzus semlegesen vagy elítélően fogadta, bár évtizedek – vagy akár egy nemzedék – elmúltával a szülőföldön elindított befektetésekkel, jótékonykodással kiérdemelhették a „hazafias diaszpórakínai” megjelölést. Ez érvényes azokra a hatvanas-hetvenes években Hongkongba, Amerikába vagy Európába kiutazott kínaiakra is, akik a kilencvenes évek elején tértek haza befektetőként, 87

vagy adtak pénzt iskolára, útépítésre, netán az árvízkárosultaknak. Az utóbbi évtizedben már inkább pozitív a hatóságok hozzáállása a külföldi letelepedéshez. Ez azonban azt is jelenti, hogy nagyobb nyomás nehezedik a távozókra: nem évtizedek, hanem évek múltán kell sikert elérniük külföldön, hogy segíthessenek szülőföldjüknek. Ez egyre inkább érvényes azokra is, akik menekültként maradnak külföldön. Az 1989-es Tienanmen téri leszámolás után külföldön maradt diákokat Peking egy ideig gyanakvással szemlélte, a nekik menekültstátust vagy különleges védelmet biztosító Egyesült Államokat, Kanadát, Ausztráliát pedig kritizálta. A kilencvenes években Magyarországon élő, a pekingi kormánnyal szemben kritikus kínaiaktól azt hallottam, hogy menekültstátusért azért nem folyamodnak, mert nem akarják elvágni a hazautazás lehetőségét. Ezzel szemben az utóbbi években a fenti három országban, valamint Nyugat-Európában több mint százezer illegálisan belépő kínai folyamodott menekültstátusért.3 A kínai hatóságok rendszeresen kijelentik, hogy e kérelmeknek nincs semmiféle politikai vagy vallási oka, a befogadó országok engedékenységükkel ösztönzik az embercsempészetet, amelyet egyébként Kína üldöz. Ugyanakkor a diaszpórával foglalkozó tisztviselők elismerték, hogy létezik egy „belső ajánlás” arra nézve, hogy ha egy kiutazó külföldön már tartózkodási engedélyt kapott, kiutazása körülményeit ne vizsgálják. Több kivándorló elmondása szerint, amennyiben megkapja a menekültstátust, nem számít retorziókra a Kínába való visszatérése esetén. Mindenkinek világos ugyanis, hogy az üldöztetésre való hivatkozás csak a tartózkodási engedély megszerzésére szolgál; ám ha a kérelmét elutasítják, otthon valamiféle felelősségre vonás valószínű. A Hazatért Diaszpórakínaiak Országos Szövetségének kutatója szerint a migránsok – ezt ugyan a diákokról írta – gyakran többet tudnak segíteni az országnak külföldön, mint ha otthon maradtak volna. Országos, területi (tartományi) és helyi szinten a diaszpórával legalább öt szerv: az Államtanács, a kormány diaszpóraügyi és külügyi hivatala, a párt „Egyesült Front” osztálya, a Népi Gyűlés és a Népi Politikai Tanácskozó Testület diaszpóraügyi bizottsága foglalkozik. Mindegyiknek van egy „társadalmi” megfelelője. A diaszpórával foglalkozó hivatalok tartományi szinttől lefelé igyekeznek nyomon követni a fennhatóságuk alá tartozó területről elszármazott migránsok egyesületeit, fontosabb személyiségeit; egyeseknek névleges hivatalos pozíciókat is adományoznak. Magyarországon legalább két, itt élő kínai visel tartományi szintű politikai tisztséget, ami jutalomnak fogható föl a kínai befektetésekért vagy jótékonyságért. A kapcsolatot azonban általában maguk a migránsok keresik, amikor hazalátogatnak Kínába, részben üzleti terveikkel kapcsolatos „kijárás”, részben egyszerűen megbízható üzleti partnerek felkutatása céljából.

3 Nagy-Britanniában például a BM Kutatási, Fejlesztési és Statisztikai Igazgatóságának adatai szerint 1995 és 1998 között 3880 kínai nyújtott be kérelmet. Magyarországon a Menekültügyi és Migrációs Hivatal (ma Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal) szerint 1999 előtt szinte nem nyújtottak be menekültstátus iránti kérelmet kínaiak, ám 1999 első nyolc hónapjában már 107 volt a kérelmezők száma.

88

KIVÁNDOROLNI HAZAFIAS DOLOG? A hivatalos kínai publikációk azt mutatják, hogy a migrációval foglalkozó szervek a migránsokat a kínai gazdaság és politika részének tekintik: erősítik a diaszpóra és Kína közötti kapcsolatokat, képzett szakemberekként, sikeres üzletemberekként javítják a kínaiak megítélését a letelepedés országában. Mivel e diskurzussal rendszeresen találkozik az új kivándorlók elitje (és rajtuk, valamint egyesületeiken és sajtójukon keresztül a többi kivándorló is), ez kétségtelenül hatással van a kínai diaszpóra identitásszerkezetére, gazdasági-politikai viselkedésére. Ez elősegíti a „globális többség” diskurzusát, miközben természetesen alternatív hovatartozási diskurzusokkal kell versenyeznie. A kivándorlóknak a Kínában megjelenő és a politikai elemzéseket átvevő kínai nyelvű sajtó azt üzeni, hogy ha sikerrel járnak külföldön, akkor nemcsak gazdasági kedvezményekre számíthatnak otthon, hanem hazafiként is elismerést nyernek. Az a tény, hogy a Kínát elhagyók úgy érezhetik: terveik nem sértik a kínai identitás hivatalosan elfogadott diskurzusát, mert az összhangban van vele, valószínűleg befolyásolja hovatartozási diskurzusukat és politikai viselkedésüket. Ugyanakkor mind a hivatalos szervek, mind társaik tovább fokozzák a kivándorlóval szemben a siker igényét éppúgy, mint azt, hogy sikerének gyümölcseit belátható időn belül ossza meg a szülőfölddel.

89

IRODALOM CHENG XI L. (1999): Liuxuesheng di dailiu yu Zhongguo zhengfu di duice [A külföldön tanuló diákok kinnmaradása és a kínai kormánypolitika válasza]. Overseas Chinese History Studies, 2, 63–76. o. LI YIYUAN (1970): Yi ge Yizhi di shizhen: Malaiya huaren sizhen shenghuo di diaocha yanyiu [Egy átültetett város: Kínai élet egy malájföldi városban]. Academia Sinica Néprajzi Intézete, Tajpej. PRASENJIT DUARA, L. (1997): Nationalists Among Transnationals: Overseas Chinese and the Idea of China, 1900–1911. In AIHWA ONG–DONALD NONINI (eds.): Ungrounded Empires. Routledge, New York–London, 1997, 39–60. o. Sanghaji Új Kivándorlók Kutatási Projekt Csoport: Shanghai shi xin yimin yanjiu [Kutatás Sanghaj új kivándorlóiról]. Zhongguo renkou kexue, é. n., 3, 36–41., 52. o. ZHANG ZHONGBIN (1997): Mingxi lü Ou xin yimin chengwei jiaxiang jianshe di xin sheng liliang [A mingxii új kivándorlók Európában a szülőföld építésének új hajtóerejévé válnak]. Fujian Qiaobao, 1997. december 21. ZHU HUILING (1995): Dangdai Zhongguo liu Ri xueren ji qi zuoyong [A Japánban tanuló kínai diákok és szerepük ma]. Overseas Chinese History Studies, 2, 22–31. o.

90