Kegyeletes érzésekkel és hazafias örömökkel

„Kegyeletes érzésekkel és hazafias örömökkel” 1848–49 emléke a kézdivásárhelyi sajtóban Ismeretes, hogy az 1848–49. évi forradalom és szabadságharc emlékének nyilvános ápolása az 1867-es kiegyezés nyomán vált lehetővé. A kegyeletápolás első lépései közé sorolható, hogy az 1860as évek elején megalakultak az első honvédegyletek, Háromszéken például a megyegyűlés 1861-ben határozott arról, hogy Gábor Áron eresztevényi nyughelyén emlékművet állítanak. A székelyföldi, ezen belül a háromszéki lakosság kegyeletápolási törekvéseire minden bizonnyal ösztönzőleg hatottak azok az országos kezdeményezések, amelyek sorában megfogalmazódott a száműzetésben élő Kossuth Lajos emlékiratai kiadása a pesti Athenaeum nyomda jóvoltából, és nyilvánvalóan az is hatott, hogy március 15-e küszöbén az elsősorban Kézdi-, illetve Csíkszék magyarságához szóló Székelyföld című lap arra buzdította a közönséget: vegyen részt a megemlékezés alkalmából tartott díszelőadásokon. A lap egyik, 1882. márciusi beszámolójából kiderül, hogy a forradalom leverését követő évtizedekben kialakult közönyt leküzdő kézdiek igen nagy érdeklődést tanúsítottak a helyi színházban rendezett évfordulós megemlékezés iránt. Az eseményre – számol be 1882. március 19-i számában a Székelyföld – „nem egy színházlátogató közönség, hanem az egész város lelkes lakossága gyűlt össze; akik pedig nem juthattak be, szinte ostromolni kezdették a színházat”; e lelkesedés láttán pedig a lap megállapította, hogy „a jelenkor közönyössége, úgy látszik, csalóka kép csupán”. A sajtó Petőfi Sándor kultuszának ápolása mellett az egyre öregedő egykori 48-as honvédek haláláról is rendszeresen megemlékezett, és hol néhány mondatnyi értesítésekkel, hol terjedelmesebb nekrológokkal a volt bajtársakat mintegy elbúcsúztatva igyekezett hírt adni, mindezzel ébren tartva, illetve élesztgetve a forradalom és szabadságharc emlékét. A közönség így szerezhetett tudomást például arról, hogy az egykori 48-as bajtársak sorából 1882 májusában elhunyt Bocskor Mihály Csík megyei ügyvéd, volt nemzetőr százados, júniusban Pap Lajos kézdivásárhelyi képviselő, honvéd alezredes, júliusban pedig Lázár Dénes Csík megyei alispán és képviselő, honvéd hadnagy. Pap Lajosról egyébiránt a lap megírta, hogy ő volt az egyike azoknak, akik az 1848. július 31-i, segesvári vesztes csata után fedezték a menekülő Bemet, Pap pedig aznap azzal a karddal harcolt, amelyet magától Petőfitől kapott, és amelyet egész életén át kegyelettel őrzött, de amelyről később kiderült, hogy tisztázatlan körülmények között eltűnt. Az erdővidékiek érzékenységét minden kétséget kizáróan külön is érintette, amikor 1887. április 26án a világosi fegyverletétel után sokáig önkéntes száműzetésben élő, és hattagú családjával csak a kiegyezés után hazatérő Balázs Ferenc honvéd hadnagy, valamint 29-én Egerbegyi Sükösd Sándor, az

Erdővidéket 55 éven át szolgáló székely huszár orvos személyében „a baróti értelmiség közül olyan két ember, a 48-as gárdából pedig olyan két hű őr dőlt ki, kiknek emléke még akkor is élni fog, mikor az idő hantjukat legyalulja”. 1887 októberében elhunyt a gyergyóditrói id. Puskás Lajos honvéd főhadnagy, novemberben pedig Kézdiszentkatolnán az öreg napjait nagy nyomorban töltő Pap Ferenc honvéd százados. A nagyközönség igen nagy valószínűséggel hálásan olvasta a Székelyföld beszámolóját arról, hogy a Petőfi Társaság hatalmas érdeklődést kiváltó 1882. május 7-i, debreceni felolvasó estjén a társaság elnöke, Jókai Mór is részt vett, a felolvasást követő fogadáson pedig kézről kézre járt Petőfi (egyik) kardja. Ekkor avattak emléktáblát azon az épületen, amelyben Petőfi 1844-ben lakott, és ahol Boldogtalan voltam című versét írta. A Kossuth-kultusz, valamint a forradalom és szabadságharc emléke ápolásához tartozott a kézdivásárhelyi függetlenségi kör bejelentése, miszerint 1882. augusztus 27-én megünnepelte Kossuth Lajos névnapját, az eseményre pedig a közönség is hivatalos volt. Az alkalomból 1882. szeptember 24-i és 28-i számaiban a Székelyföld közölte Kossuth Lajosnak a Petőfi Társasághoz intézett, 1882. augusztus 25-én, Turinban kelt, a társaság titkárához, Szana Tamáshoz intézett és az egylet szeptember 17-i gyűlésén felolvasott levelét. Ebben Kossuth köszönetet mondott, amiért a Petőfi Társaság tiszteletbeli tagjává választotta, és egyben – Szana Tamásnak a felvetésére, hogy a magyar irodalom kozmopolita jelleget öltött – kifejtette véleményét, miszerint az idegenből beáramló, kétes értékű irodalom valóban káros hatást gyakorol a magyar nemzeti tudatra, az európai nemzetek közül pedig egyetlenegy sincs, amelynél „a nemzeti érzület eleven fenntartása oly súllyal bírna, mint a magyarnál”. Kossuth viszont azt sem hallgatta el, hogy az idegen irodalom színe-javának hazai talajba ültetésétől való elzárkózás is káros volna. Levelében Kossuth tiltakozott Szana Tamás abbéli indoklása ellen, miszerint őt szónoki képességei is feljogosítják a Petőfi Társaság tiszteletbeli tagságára, és az 1848–49. évi forradalom és szabadságharcra is utalva kifejtette: „[…] bennem oly erős volt életemen által a hazafias kötelességérzet, hogy kötelességből még a szónoklástól sem riadtam vissza, pedig ez a mesterség hallgatag természeti hajlamommal merőben ellenkezik. De ha volt idő, midőn szónoklataimat némi hatás kísérte, ezt nem szónoki tehetségemnek, mellyel nem bírok, hanem azon valaminek kell tulajdonítanom, mivel akkor a levegő telítve volt, és tulajdonítanom kell annak, hogy együtt éreztem nemzetemmel, csont voltam csontjából, test testéből, tehát ajkaimról bent a hazában nemzetem óhaja, vágya, öntudata, honszeretete, künn pedig nemzetem panasza, keser-

3

ve szólt.” Az olvasóközönség 1887-ben ugyanakkor arról is tudomást szerezhetett, hogy turini száműzetésében Kossuth Lajos rengeteget dolgozik iratai kiadásán, és napirenden tájékozódik az otthoni élet történéseiről. A Székelyföld jóvoltából közzétett Kossuth-gondolatok, illetve Kossuth életével kapcsolatos adalékok minden kétséget kizáróan hozzájárultak mind a nemzettudat, mind a forradalom és szabadságharc emléke ápolásának erősítéséhez. Az előbbiekben említett Gábor Áron-emlékmű ügye azonban vitát váltott ki az egykori bajtársak és a család között. A Rikán belőli honvédegylet ugyanis indítványozta, hogy az egykori bajtársak által valósággal bálványozott Gábor Áronnak 1882. július 2-án – a kökösi csatában való elestének 33. évfordulóján – keresztényi szertartással adják meg a végtisztességet. Gábor Áron tüzér őrnagyot ugyanis 1849-ben az adott háborús körülmények között nem lehetett hazaszállítani szülőfalujába, Bereckbe, hanem útközben a Sepsiszentgyörgytől 14 kilométerre elhelyezkedő Eresztevényben egyházi szertartás nélkül temették el. A Rikán belőli honvédegyletnek a közösségi kegyeletápolás és emlékezés ébresztgetése nyilvánvaló szándékával fogant kezdeményezése kapcsán megszólalt a sajtóban Gábor Áron testvéröccse, Gábor Imre, aki akkor Bereck polgármestere volt. A megemlékezésért köszönetet mondva cáfolta, hogy bátyja nem részesült egyházi szertartásban, és a Székelyföld 1882. június 25-i számában pontosította a tényállást: „Gábor Áron iránt, ha az akkori szomorú korszakban nyugvó helyén szokott vallásos egyházi temetést celebrálni betiltva volt, azt a család ott, hol ő született s felnevelkedett, Gábor Áron eresztevényi síremléke.

4

maga rendjében elvégeztette, érte, illetőleg lelke üdvéért a családtól kitelhetőleg az engesztelő vérontás nélküli áldozat bemutatása elintéztetett”. Egyben jelezte: bár az eresztevényi temetőben nyugvó testvérbátyja tiszteletére még 1861-ben, a megye nagygyűlésén határozat született egy emlékmű felállításáról, mivel az nem készült el, időelőttinek látja a szertartást. Azt ajánlotta tehát a Rikán belőli honvédegyletnek, hogy „méltóztassanak bevárni azon intézkedést, melynek mielőbb jőnie kell, s mely az elhunyt nagy nevének, férfias dicső tetteinek méltó elismeréséül a közös nemzeti kegyelet adója lerovását fogja megörökíteni. […] Ennélfogva kérem tisztelettel ez üggyel még egy kissé várakozni, ha irányában kegyelettel viseltetni akarunk”. Gábor Imre félreérthetetlenül jelezte, hogy amennyiben az egykori bajtársakat tömörítő Rikán belőli honvédegylet mégis emlékezni szeretne Gábor Áronra, „az egyházi funkción kívül minden külső más ünnepélyességek, u. m. szónoklatok, díszebéd stb., melyek által dicső emléke s életviszonyai érintetnének, mellőztessenek, mert […] ilyesmire a honvédegylet senkitől jogosítva nincsen”. Gábor Imréből a keserűség beszélt, amiért a kökösi csatában elvesztett testvérbátyja nem kapta meg az őt megillető tiszteletet, azt ajánlotta tehát a honvédegyletnek: jobban tenné, ha gyászünnepségek helyett tisztázná: miként áll az emlékműállítás ügye, s „az annyit emlegetett »Gábor Áron-féle« emlékszobor mikor állíttatik fel”? Gábor Imre arra az 1872. március 12-én tartott megyei bizottmányi gyűlésre is emlékeztetett, amelyen jelezte, hogy „amennyiben továbbra is oly részvétlen marad a megye, testvérem hamvait hazaszállíttatom a családi sírba s az eresztevényi simplex kőre feliratom, hogy: »hic jacuit corpus Aronis Gábor, surrexit non est hic« (Itt nyugodott Gábor Áron teste, föltámadott, nincsen itt – B. L.)”. Gábor Imre fenntartásai ellenére 1882. július 2-án a Rikán belőli honvédegylet mégis megemlékezett Gábor Áron eresztevényi sírjánál. A szakadó eső ellenére 1200–1600 főnyi gyülekezet sereglett össze a gyászmisével egybekötött népünnepélyen. A honvédegylet által kezdeményezett megemlékezés mindenképpen hasznosnak bizonyult, mert „a hálás kegyelet, melyet 33 év óta e sír számára csak egyes honfikeblek őriztek meg, ma a nemzeti ünnepélyen általános kifejezést nyert”. A Székelyföld hiányként jegyezte fel, hogy bár a szervezők a megemlékezésről az egész megyét idejekorán értesítették, a megyei, valamint a kézdivásárhelyi és sepsiszentgyörgyi közigazgatás tisztikara „mintegy tüntetőleg teljesen kivonta magát az ünnepélyből”, sőt, epésen jegyezte meg, hogy „a régi honvédsipkát felváltotta a vaskalap, a kávészín honvédattilát a kétgallérú cameleonszínű köpenyeg”. Mind a Gábor Imre által megfogalmazott fenntartások, mind a Rikán belőli honvédegylet kezdeményezése jelzik, hogy másfél évtizeddel a kiegyezés után a forradalom és a szabadságharc, illetve a hősök emléke előtt a kegyeletadást illetően az utókor még mindig jócskán adós volt. Gábor Áron eresztevényi emlékművét végül 1892. július 31-én avatták fel.

1887-ben nyilvánosságot kapott az elképzelés, hogy az 1848. október 15-i, agyagfalvi székely nemzetgyűlés iránti kegyelet jeléül Berzenczey László székely nemzetbiztos fia, Berzenczey István, Maros– Torda megyei birtokos indítványára emlékkővel jelöljék meg azt a Foncsika patak mellett azonosított helyet, ahol gróf Mikó Imre elnöki emelvénye állt. A március 15-i évfordulók rendre felemelő eseményeknek bizonyultak, a szervezők pedig igyekeztek minél szélesebb körben népszerűsíteni azokat. 1887-ben a Csík megyei 1848–49-es honvédek egylete a csíkszeredai Csillag vendéglőben március 15-i évi rendes közgyűlésével kötötte egybe az évfordulós megemlékezést, Gyergyószentmiklóson pedig az iparos testület intézkedett március 15-e megünnepléséről. Gyergyószentmiklóson „a magyar nemzet öntudatra ébredésének” napján az egész város díszbe öltözött, a főbb utcákat nemzetiszínű lobogókkal ékítették, a városban a Rákócziinduló hangjai és taracklövések emelték az ünnepi hangulatot. A 9 órai szentmisét követően az ünneplők nemzeti lobogók alatt átvonultak az újonnan épült városháza nagytermébe, ahol Kossuth Lajos életnagyságú arcképe és az „1848. március 15-dike. Szabadság, Egyenlőség, Testvériség és Haza” felirat díszelgett. Az ünnepségen díszbeszédek, szavalatok és énekszámok hangzottak el, este pedig 90 terítékes díszvacsorát adtak. A kézdivásárhelyi olvasóegylet szintén szélesítette a kört, amikor például 1887ben március 15-ére időzítette megnyitóünnepélyét, hogy az esemény „ne csak ezen fontos kulturális intézmény újraébredésének örömünnepe, hanem a történelmi nevezetességű napra való kegyeletes visszaemlékezésnek is méltó kifejezése legyen”. A kezdeményezés egyszersmind azt a tévhitet is igyekezett szertefoszlatni, miszerint március 15-e megünneplése rebellis tüntetés volna, az évforduló kapcsán pedig a Székelyföld a honfiúi áldozatkészség dicső példáitól ragyogó, az utódokat örömmel, lelkesültséggel és büszkeséggel eltöltő fényes napnak, egyben a magyar történelem egyik legszebb napjának nevezte március 15-ét. A kézdivásárhelyi kettős ünnepségen Székely János református lelkész a haza és a nemzet minden drága kincse kútforrásának nevezte 1848. március 15-ét, a nemzet és a haza felemelkedését elindító napot, amelyet pártállástól függetlenül mindenkinek a legnagyobb hálával kell ünnepelnie. Ugyanott pedig elhangzott, hogy nem lenne teljes és méltó a magyar nemzeti szabadság ünnepe, azaz március 15-e a magyarság büszkeségéről, Petőfi Sándorról való megemlékezés nélkül. A kézdivásárhelyi kettős ünnepséggel szinte azonos időben, de mindenképpen ugyanabban a kegyeletápolási vonulatban zajlott Segesváron 1887. március 9-én a Petőfi-emlékegylet közgyűlése. A mintegy ötven részvevő egyértelművé tette: a már korábban létrejött társaságnak tartalommal kell feltöltenie tevékenységét, azaz a Petőfi-emlékmű létrehozása érdekében el kell kezdenie a tőkegyűjtést, ennek érdekében pedig széles körű mozgalmat kell indítania. A gyűlés részvevői abbéli reményüknek adtak hangot, hogy „az ügy többé nem fog elalud-

ni, s hogy a végrehajtó bizottság mindaddig nem szünteti meg buzgó és erélyes munkásságát, míg a fehéregyházi mezőn a nagy költő nevéhez méltó emlék nem fog emelkedni”. Akárcsak az eresztevényi Gábor Áron-emlékmű esetében, ezúttal is tíz év telt el, míg a segesvári Petőfi-emlékművet végül 1897-ben felállították. 1887. november 13-i bizottmányi nagygyűlést tartott a Rikán belőli honvédegylet. A Horváth Ignác 48-as honvéd alezredes elnökletével, nagyszámú honvéd és érdeklődő közönség jelenlétében Sepsiszentgyörgyön lezajlott gyűlésen elsősorban szociális kérdések kerültek terítékre, de a kegyeletápolás mikéntje sem maradt el. Szász Dani volt táborkari őrnagy, honvédegyleti jegyző előterjesztésében elhangzott, hogy a húsz éve működő egylet igazolt tagságának kilencven százaléka már elhunyt, következésképpen határozatban javasolták az országos honvédegyletnek: az alapszabályban rögzített 70 helyett csökkentsék 60 évre a nyugdíjazandó honvédek segélyezhetőségének alsó korhatárát. A gyűlés ugyanakkor elhatározta: felkérik a hatóságokat, hogy a rangfokozat, a születési év és a fegyvernem megjelölésével írják össze a még életben levő negyvennyolcas honvédeket, egyszóval készüljön el az egykori bajtársak háromszéki és erdővidéki katasztere. A kegyeletápolásra vonatkozóan elhangzott: a Rikán belőli honvédegylet évente négy jelentős eseményen emlékezik: március 15-én; július 2-án, azaz Gábor Áron elestének évfordulóján; augusztus 25-én, vagyis Kossuth Lajos neve napján; valamint az aradi tizenhárom vértanú kivégzésének napján, október 6-án. A bajtársak arról is határoztak, hogy 1888. január 21-én a Nagyszeben első, 1849. január 21-i ostrománál elesett gróf Mikes Kelemen halálának évfordulóján babérkoszorút helyeznek el a család zabolai sírboltján. A magyar honfoglalás ezredik évfordulója, a millenniumi év újabb kedvező hátszelet jelentett az 1848-as megemlékezéseknek. Gracza György tollából folyamatosan látott napvilágot a forradalom és szabadságharc történéseit részletesen bemutató, képes füzetsorozat, és a korábbi évekhez hasonlóan a megemlékezések során újból megerősítést nyert a forradalom és szabadságharc emléke iránti tisztelet, valamint az, hogy március 15-e a szabadság első napja, amely az egész magyar nemzetet „kegyeletes érzésekkel és hazafias örömökkel” tölti el. A millenniumi ünnepségekre való lázas készülődés nagy valószínűséggel megtette a hatását, hiszen „március 15-ét rendkívül fényesen ünnepelte meg K.[ézdi]Vásárhely város közönsége”. A várost nemzetiszínű lobogókkal díszítették fel, a tanácsháza díszterme zsúfolásig megtelt, az ünnepi műsort követő este pedig „több helyen is volt bankett, mely csendben, de hazafias érzések közt folyt le”. A szomszédos Kovásznán tartott ünnepségen egyebek mellett elhangzott: 1848. március 15-én a magyar nemzet újjászületett, ez a nap mindenkoron világítótorony marad, amely megmutatja a nemzet számára a helyes irányt.

Benkő Levente

5

Erdélyi címerek vándorúton és kötetben

6

Nehéz a dolga a válogatónak, azaz a szerzőnek, amikor félezer címer közül mindössze félszázat választhat ki könyvben való megjelenésre, valamint tárlat anyagául. Ötven címert mutat be Szálkai Tamás az Armales Transylvanorum című, az Attraktor Kiadó Scriptores rerum Hungaricarum sorozatában megjelent kötetben*, mely tulajdonképpen címerkatalógus, s végigkísérte azt a nemzetközi vándorkiállítást, melyen az erdélyi fejedelmek címeradományaiból mutattak be válogatást. A vándortárlat tervezett utolsó állomásához érkezett, de a könyv örök. Kolozsvárról indult 2009 októberében, előbb Erdélyben mutatkozott be, volt Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Nagykárolyban, majd Magyarországra érkezett, megfordult Debrecenben, Mátészalkán, Derecskén, aztán egy kis erdélyi kitérővel Nagyszalontára került, majd ismét vissza az anyaországba, hogy Hajdúszoboszlón, Berettyóújfaluban, Nyírbátorban, Nyíregyházán, végül Budapesten kössön ki. A végállomáson, idén január 19-én tematikus konferenciával fűszerezték a tárlatmegnyitót. A kiadvány elején kis címertani értekezést közöl a szerző. Elmondja, mi a címerlevél, kik az armalista nemesek, ismerteti az adományozás folyamatát, a címerlevelek tartalmát, a címerfestményt, az armálist szerzők társadalmi helyzetét. A kötet terjedelmesebb, második része a tulajdonképpeni katalógus. Megjelenik az erdélyi fejedelmek által adományo-

zott nemeslevelek válogatott címereinek színes másolata. A szerző feltüntette a kiváltságosokat, az adományozót, az oklevél keltének helyét és idejét, közli a kihirdetés helyét és időpontját, valamint azt is, hogy az adományt bejegyezték-e a Királyi Könyvekbe. Megjelenik a címernek eredeti, az armálisban szereplő latin leírása és annak magyar fordítása, valamint a címerszőnyeg teljes, szakszerű leírása. A válogatás hat magyarországi és romániai közgyűjtemény (a Magyar Országos Levéltár; a Hajdú-Bihar Megyei Levéltár, a Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtára, a Román Országos Levéltár Kolozs megyei fiókja, az Erdélyi Református Egyházkerület Levéltára és a kolozsvári Egyetemi Könyvtár) anyagából készült. Sajnálattal vesszük, hogy nem félezer, csupán félszáz címer ékesíti a kötetet, de a valóság talaján állva megértjük ezt. A kötetben szereplő ötven címer közül négy közismert, mint a nagybányai CsengeriKépíró Istváné, a halasi Fekete Péternek és hajdúinak, az Erdélyi Fejedelemség lelkészeinek adományozott címer és derzsi Petky János bárói címere. A többiek kevésbé vagy egyáltalán nem ismertek. Hiányoljuk a székelyföldi címereket. A válogatásnak mindössze tíz százalékát teszik ki (derzsi Petky, martonfalvi Tóth, bögözi Benczer, kisbaconi Benkő, makfalvi Barabás), miközben tény, hogy a székelyek igen szép számmal szereztek nemességet és címert a fejedelemség korában.

A lovas hajdúk címere

Derzsi Petky János bárói címere

A címerkatalógusnak igenis helye van a mai kiadványok sorában, hiszen hasonlóval rég nem találkozhattunk. Témájában megegyezik a csíkszentmihályi Sándor Imre által Kolozsváron kiadott Czímerlevelek című katalógussal, amely két kötetben (1910-ben és 1912-ben) jelent meg, benne jóval több, összesen 259 címerrel, de csupán fekete-fehér heraldikai rajzokkal, Keöpeczi Sebestyén József heraldikus, címerművész tolmácsolásában. Bármennyire igényesek is a rajzok, mégsem adhatják vissza teljes mértékben a festett címerek művészi jellemzőit, kiváltképp az erdélyi címerekre jellemző természethűség okán nem. A technika fejlődésének köszönhetően az Armales Transylvanorum c. könyvben az eredeti festett címerek színes másolatát láthatjuk, a kiállításon meg annak nagyított változatát csodálhattuk meg. Igazi címerkatalógus Siebmacher nagy címerkönyve, melynek erdélyi kötete 1898-ban jelent meg Nürnbergben, s közel kétezer címer heraldikai rajzát tartalmazza. Ebben a rajzok sablonosak, arra jók, hogy láthassuk, mely címer milyen címerképeket tartalmaz, az eredeti címerfestménynek nem hű ábrázolásai. Sok esetben a rajz stílusa sokkal későbbi címerre emlékeztet, mint az a címeradomány korának megfelelő lenne. A katalógus nem teljes. Erdélyi címereket láthatunk még az 1913-ban Budapesten Andrássy Gyula gróf előszavával megjelent Magyarország címeres könyvében (Liber Armorum Hungariae), ám Nagy-Magyarország nemes családai között, ábécérendbe szedve, s csupán a C betűig terjedően. A világháború megakadályozta a mű folytatását. Abban az időszakban jelent meg Pálmay József Székely nemesi családok című sorozata: elsőként Udvarhely (Székelyudvarhely, 1900), aztán Háromszék (Sepsiszentgyörgy, 1901) és Maros-Torda vármegye nemes családjai (Marosvásárhely, 1904), végül egy pótkötet (1906-ban). Ezeknek hasonmás kiadása 2000 és 2003 között jelent meg Sepsiszentgyörgyön a Charta Kiadó gondozásában. Említésre méltó ugyanakkor Nyulásziné Straub Éva Öt évszázad címerei című címergyűjteménye a Magyar Országos Levéltárban őrzött nemeslevelek címereivel. Ez a munka két kiadást ért meg (Budapest, 1987, Szekszárd, 1999). A kötetben száz kiemelt címer nagyított, színes másolata látható, valamint 1173 heraldikai rajz, Bogdán István munkái. A címerek között erdélyiek is vannak. Visszatérve Szálkai Tamás munkájához, meg kell állapítanunk, hogy nem a teljesség igényével készült munka, nem törekszik arra, hogy az erdélyi fejedelmek összes, vagy csak fellelhető címeradományát közölje, hanem csupán ízelítőt nyújt belőlük. A megszabott keretben mást nem tehet. Minden válogatás szubjektív, de a Szálkai Tamásé megítélésünk szerint arra törekszik, hogy minden fejedelemtől közöljön címert, s olyanokat, melyek lehetőleg nem hasonlítanak egymásra, hogy az erdélyi címerek minél szélesebb palettájával találkozhasson az érdeklődő.

Szálkai Tamás gróf Bethlen Anikónak dedikál Kiállítás a marosvásárhelyi Kultúrpalotában

Az erdélyi lelkészek és utódaik számára Bethlen Gábor által adományozott címer

* Szálkai Tamás: Armales Transylvanorum. Válogatás az erdélyi fejedelmek címeradományaiból, Attraktor Kiadó, Máriabesnyő–Gödöllő, 2009.

Szekeres Attila István

7

Wagner Péter mezőségi tárlata elé Február 10-én a kolozsvári és a marosvásárhelyi bemutatkozás után Nagybányán a Teleki Magyar Házban állította ki Wagner Péter nagysikerű Mezőségi útirajzok sorozatát. Az ünnepi alkalommal mutattuk be a lapunk kiadásában megjelent Mezőség. Történelem, örökség, társadalom című könyvet, amelynek borítóját szintén ő tervezte. „Három rajzalbuma és számon sem tartható kiállításainak sora után egyre erősödő érzésem az, hogy Wagner Péter hazaérkezett. Igen, otthonról haza, Budapestről Erdélybe” – mondta/írta mostani, mezőségi tárlata apropóján Muradin Jenő kolozsvári művészettörténész. Két nagybányai kiállítás után s a harmadik megnyitóján mi is elmondhatjuk: Wagner Péter hazaérkezett. Igen, otthonról haza, Budapestről Nagybányára. Talán nem lenne túlzás azt mondani, hogy ő már rég innen, Erdélyből megy látogatóba a magyar fővárosba, Itthonról az Otthont is felkeresni olykor, hiszen eredeti szakmája, az építészet, oda köti, az erdélyi élet és mindennapok, a mezőségi, szászföldi, szilágysági táj meg ide… Programszerűek már régen útjai – hívják fel a figyelmet méltatói, s vázoltam én is az életút állomásait egy évvel ezelőtt. Ha az elmúlt években Kalotaszeg, a Szilágyság, a Szászföld értékei, építészeti emlékei ragadták meg, most ismét az erdélyi Mezőséget választotta képsorozata tárgyának. Azt a legkevésbé föltárt területet járta be újra, amelyet a mostani autópályás, száguldó, rohanó világban többnyire elkerül az ember. Csak az ejti útba, aki ismeri rejtett titkait, aki képes a táj lelkével kontaktusba kerülni és vele párbeszédet folytatni – vagy akinek muszáj. Amelynek kopárságában rejlő különleges szépségére, e lassan elfogyó magyar világ szomorúságára, a fehér templomtornyok, a völgyekben megbúvó házak, tanyák, nádasok körítette tótükrök változatosságára szinte csak az találhat rá, aki véletlenül A Gesztenyefa zenekar húzta a talpalávalót.

8

Wagner Péter

csöppen a közepébe, hogy aztán soha többé ne legyen képes szabadulni a varázsától. Ahogyan Bánffy Miklós írta Megszámláltattál… című regényében: „Nem az a vadregényes táj, amit közönségesen szépnek hívnak. (…) Ó, nem! Egészen más. Furcsa, idegennek szokatlan és talán csúnya is, mert kopár. Mégis valami nagyszabású szépség tölti be. Fátlan, enyhe hajlású hegyek sorakoznak egymás mögött. Számtalan dombgerinc, ameddig a szem ellát, mindenikük majdnem azonos görbülésben. A tetővonalak kissé sötétebben íródnak egymás fölé, mind jobban, jobban kékülve, ahogy távolodnak, de közel vagy messze, mindig és mindeniknél, a láthatatlan völgyek párája elhalványítja a hegyoldalt, és csak a peremük rajzolódik tisztán. Sok, sok, sok gerinc, mondhatnám, zenei ritmusban. (…) Valami méla, de hatalmas nyugalmat hirdet minden. Minden messze van és végtelenül ugyanaz és mégis más és más, némileg más.” Wagner Péter legkorábbi erdélyi rajzai is mezőségi eredetűek voltak, láthattuk ezeket itt a Teleki Magyar Házban is. A szürke Mezőségbe színes néprajzi szigetként illeszkedő Széken készített annak idején még fekete-fehér tusrajzokat utcaképekről, házakról, hogy negyven év után úgy térjen vissza ide, a 250 falu jelentős részét bejárva, az egész tájegységről próbáljon ezúttal átvitt és valóságos értelemben is – úgy lehet, a legeslegutolsó pillanatok egyikében – képet alkotni. De ezek a mostani képek már színesek, pasztellben készültek – hívja fel a figyelmet egy árulkodó mozzanatra a művészettörténész. Annak bizonyítéka, hogy Wagner Péter a Mezőség egyhangúnak mondott Holt tengerében meglátta az élet színességét, képein fölizzította a táj – csak a látóknak föltárulkozó – koloritját. Aki innen származott el, és hazatérve látja e művek sorozatát, alighanem a honvágy az, amit fölsajogva érez – hangsúlyozza Murádin Jenő. Hiszen a honvágy – a szülőföld iránti nosztalgia – sohasem tesz különbséget látványos táj vagy kopár vidék között. Ő csak azt érzi: hazaérkezett.

És mondja, mondja ezúttal már Bartalis Jánossal, az Aranygyümölcsös Kosály költőjével együtt: Megjöttél sárguló terheddel, koszorúsan állsz. Csak most voltál rügyező ág, csupasz fa, reménykedő ígéret, és már itt állsz megrakodva, királyi pompában, beteljesedve, cézári győztesen! És Wagner Péter látja és láttatja a Mezőség nemesen csillogó ékköveit a lombok között. Látja az aranykörtéket, a pazar szilvafonatokat. Látja a kerten túl a távoli határt, a beért mezőket, a kéklő hegyoldalakat, s látja az enyhe-zöld szőlődombokat is. Látja – és a költő kezét fogva, ím, nekünk is megmutatja – az aranyló tarlót, a zizegő zabvetéseket, a zúgó kukoricásokat és a kerék nagyságú napraforgókat a vetések szélén. Látja a kereszteket a földeken, a zsendülő vetést, a szárba szökkenő hajtást, a tó tükrét. S vele együtt már mi is látjuk az egész felöltözött, megáldott és gazdag határt, ezeket a gyönyörű képeket. S csak állunk szegényen, üresen e nagy gazdagság közepette. S miközben nem értjük, miként lett a zsenge vetésből gazdag kalangya, a szem kukoricából karvastagságú cső, a finom virágból mézédes alma, nem értjük, hogyan történt,

hogy a katángkóró az út szélén, amelyen átgázolt száz szekér és állat, lám, kéken virít. Csak azt látjuk, hogy íme, az ember megalkotta a maga művét, akár a fű, a fa, meg a palánta is, s csak állunk tétován, üres kézzel Wagner Péter képei előtt. Csak mi, a nézők… Dávid Lajos

Szamosújvárnémeti

Lisztóczky László köszöntése Aki a születésnapját ünnepli, ajándékot kap. A nem mindennapi születésnapok különleges meglepetést kell hogy tartogassanak az ünnepelt számára. Ennek teljesítése a mi esetünkben még jobban megnehezedett azzal, hogy Lisztóczky László irodalomtörténészről, az egri Dsida Jenő Baráti Kör elnökéről, a Művelődés régi és hűséges munkatársáról van szó, aki emberi számítás szerint 70. életévébe lépett. „Szabad-e nékem énekelni? Kiönteni a szívemet?” Itt áll előttünk a hét évtizednyi életet és a mögötte lévő teljesítményt köszöntő emlékkönyv, remélve, hozzá méltó tisztelgésül pályafutása és fél évszázados munkálkodása előtt. Legalábbis én eddig ezt gondoltam, amíg ki nem nyitottam az ünnepi kiadványt. Akaratlanul is rátévedt a szemem az általam elküldött írásra, mellyel tisztelegni szerettem volna személye, munkássága és az alkalom előtt. Rá kellett jönnöm, mekkorát tévedtem. Hiszen nem én adtam neki, leptem meg őt, éppen ellenkezőleg, ismét ő adott ajándékot nekem. Mint a kö­szö­né­se, olyan a szíves­sé­ge is: úgy kö­szön, mint­ha mi kö­szön­töt­ tük vol­na; úgy tesz szí­ves­sé­get, mint­ha mi tennénk ne­ki szí­ves­sé­get annak el­fo­ga­dásával. Átélhettem azt a rendkívüli örömet, amikor megtisztelt azzal a felkéréssel, hogy foglalkozzam Dsida Jenővel, írjak Dsida Jenőről. Segítségével megláthattam a poeta

Lisztóczky László

9

10

Táncházmuzsikával köszöntötték az ünnepeltet.

Az ünnepelt tisztelői körében a budapesti Magyarok Házában.

angelicus addig rejtekezett, félárnyékban maradt arcélét, amelyen átsütött lelkének egyik nagyon fontos vetülete, a ferences szellemiség jelenléte. A költővel szólva nélküle „sohasem tudom meg: mit hurcoltam egy életen keresztül”. Kolozsvár városa, melyet meglátva az ember „megdöbbenten áll, megkövülten áll, elbűvölten áll: Nézz a csodára!” és a franciskánizmus, mely alapjaiban határozta meg költőnk gondolkodásmódját, a világhoz fűződő viszonyát. „Kívüled semmi sem érdekel, és arcod itt a hold és arcod itt a nap.” Erre érzett rá Lisztóczky László tanár úr, az életmű érző-értő kutatója. Egyéb címei és rangjai ellenére legtalálóbban talán ezzel a kifejezéssel illethetném és jellemezhetném őt: Tanár úr. Aki nemcsak a főiskolán, nemcsak egy kulturális egyesület elnökeként, hanem elsősorban magánemberként tanít, nevel, oktat. Nem kön�nyű megfelelni elvárásainak, nagyon magasra tette a mércét, Krisztus urunk erkölcsi-teológiai mélységeit próbálja közvetíteni és legalább ilyen szintű feleletet vár. A vizsgaeredményeket egy szerzetes némasági fogadalmával őrzi, megkímélve bennünket önmagunk leleplezésétől, de attól tartok, ha nem is mutatja, gyakran érik csalódások. „Ajkamon hűvös a lehelet. Senki mellett nem szólok már én senki ellen. Fáj a mellem. […] Ez pusztulás. Beteg világ.” Bár őt az élet hozzászoktatta a rendkívüli megpróbáltatások elviseléséhez. Anélkül, hogy az amúgy is begyógyíthatatlan sebeit ismét vérzésre késztessem, nem hallgathatom el, hogy Őt igazán szeretheti Isten, mert nem akármilyen módon próbálta meg hitét és vallásos meggyőződését. Legközelebbi hozzátartozói sorra elköszöntek tőle: „Megtettem mindent, amit megtehettem, kinek tartoztam, mindent megfizettem.” Gyermekeid elvesztésekor még nem lehettem melletted, hogy vigasztaló szavakat próbáljak mondani a megváltoztathatatlanra, de mostani megpróbáltatásod idején – ki más – Dsida Jenő súgta a megnyugvás kifejezéseit. Úgy látom, Dsidás-lelkületeddel megkaptad az egyetlen lehetséges  vigasztalást: Isten országában lévő gyermekeid Édesanyjuk felé kinyújtott karját, boldog találkozásuk látványát. Nem tudok szabadulni Dsida Jenő egyik versében szereplő képtől: Lisieux-i Szent Terézt látom, ahogy

rózsákat szór a földre. Eddig úgy sejtettem, hogy ebben csak Dsida Jenő segít neki. Most már úgy gondolom, Margó is a rózsaszórók között van, reánk, „Dsidásokra” mindenképpen jó szívvel gondolva hinti a szirmokat. Neked pedig ezt éppen a szívedben kell érezned, mert egyenesen azt célozzák: „nem borulhatsz hát karomba, rózsát adsz helyette. Hull a rózsa, hull, hull.” Mi is éppen a szívedet célozzuk, meglehetősen önző szándékkal, szeretnénk helyet kapni benne. Te már régen elfoglaltad a magadét a miénkben, példa erre a mostani és a szűkebb pátriádban elkövetkező köszöntés. Bár Te nemcsak Eger városát és környékét vallhatod a magadénak, ezért a legméltóbb helyen, a Magyarok Házában köszönthetünk. Te is fogadalmat tettél a költővel, „Hunyjon ki két szemem világa, mikor nem rád tekint, népem, te szent, te kárhozott, te drága!” Munkásságod, világlátásod révén otthonosan mozoghatsz a magyar nemzet tagjai élte területrészeken, különösen Erdélyben, ahol Dsida Jenő tiszteletbeli konzuljaként szíves fogadtatásra számíthatsz Szatmárnémetitől Kolozsvárig, majd onnan a messzi háromszéki Sepsiszentgyörgyig, versválogatás-opuszod forrásvidékéig. Szeretnélek, szeretnénk a Hozzád legméltóbb módon köszönteni, de ahhoz egy Dsida Jenő kellene, hogy „arany és kék szavakkal” tudja megfogalmazni mondanivalóját. Forduljunk inkább a korabeli kolozsvári nyelvművelő mai utódához, a szavak vándorköszörűséhez, Kányádi Sándorhoz. Hogyan is írta a Kós Károly arcképe alá című versében: „Áldjon érte Isten, áldjon érte ember; Isten s ember dolga”. A hála első részének valóra váltása meghaladja erőnket, az utóbbi tartozhat ránk, illethet meg minket. Hiszen ilyen emlékezetes napon „Nincs ma halál, / Él ma a földön / Mit csak az Isten / Élni teremtett.” Bocsássa meg a Tanár úr, hogy csak ilyen egyszerűen, a tőlem telhető módon, de szívből és lélekből jövően kívánjam, kívánjuk: Isten éltessen még nagyon sokáig, minden terved valóra váltásáig. S ezzel magát az örökkévalóságot, a transzcendenst ostromolhatjuk.

Sas Péter

Galéria

Gondolatok terpeszállásban, avagy lebbencsleves endorfin hormonnal Léphaft Pál kiállításáról Ki ő? Nos, a kérdés megválaszolásának lehető legegyszerűbb módja természetesen az, ha ezt közvetlenül tőle kérdezzük meg. Nyilván erre sort is kerítünk, annál is inkább mivel világvég körüli sűrű elfoglaltságai miatt nagyon nehezen sikerült meggyőzni, hogy karikatúra kiállítása erdélyi turnéjának – melynek főbb állomásai a székely főváros, Marosvásárhely után Kolozsvár, majd Arad és Nagyvárad – megnyitóin személyesen is megjelenjen. Legfőbb érvünk az volt, hogy a Telepi Rádió, amit politikai kabarénak álcázva újvidéki humorista barátaival talált ki, legnagyobb sajnálatunkra Erdélyben nem fogható, így személyére vonatkozóan be kellett volna érnünk azzal a nyúlfarknyi szöveggel, amit – takarékos ember lévén – egy negyed zsebkendőszélnyi cetlin önkezűleg valahogy így összegzett: „Léphaft vagyok. A gyerme­ke­ im is Léphaftok. A feleségem félig az. Újvidéken 35 éve vagyok itthon, korábban Nagybecs­kereken voltam otthon. Bak vagyok. Gyermekés ifjúkoromat fivérként szerencsésen átvészeltem. Ministráltam és atletizáltam. Vasasként bölcselkedtem, bölcsészként meg rajzoltam. Kiál­lítottam itthon, otthon és külföldön. Könyveket illusztráltam, díszletet terveztem és betonoztam. Szemüveget, bajuszt és 42-es cipőt viselek. Illúzióim elvesztek, a becsületes megtalálót kérem, a következő címre juttassa el őket: Újvidék, Szerbia, Balkán. Világ­vége.” A szöveg egészséges humorán túl van ebben a sommás bemutatkozásban valami, ami egyszerre ördögi és ugyanakkor isteni is. És ami legalább ennyire fontos: mindez, legmesszebbmenően

nem véletlen, hanem tudatosan vállalt attitűd, ami azt is mutatja, hogy érzelem és gondolat egymást átszőve, együttesen hogyan szabályozzák az egyén valósághoz való viszonyát. Mert nagyon is sajátos Léphaft Pálnak a valósághoz való viszonya. Írásban, szóban, rajzban ezen ördögi-isteni kettősség határmezsgyéjén egyensúlyoz, de úgy, hogy ne kerítse hatalmába sem az ördögi, sem az isteni kísértés. Ezek után azt gondolná az ember, hogy ez a viszonylagos egyensúlyi állapot megóvja őt minden túlzástól, de minő tévedés lenne ezt hinni, hiszen ő maga állítja nemes egyszerűséggel: „túlzás nélkül nincs objektivitás”. Hát ki érti ezt? Aztán amikor másodszor is végigolvastam-gondoltam mondatát, az előbbi kérdést, némi cinkossággal már így módosítom: hát ki nem érti ezt? Mi több, hamar rájöttem: nagyon is magaménak érzem esz-

mefuttatását, azt is amikor arra buzdít, hogy ne féljünk a túlzásoktól, legyünk objektívek, és azt is amikor épp azt fejtegeti, hogy a valóság visszatükrözésének leghatásosabb eszköze nem a simára csiszolt tükör, hanem a görbe tükör. Amihez így érvel: „a görbe tükör, vagyis a túlzás, a sarkítás, finomabban fogalmazva, a sűrítés, amely kis helyen kevés, de hatásos eszközzel, mindenki által jól olvasható nyelvezettel tudja közölni a lényeget. Ez az általunk felkínált akkord, tömör leütés, nem a lényeget helyettesíti, csupán az értelmezés partitúráját nyitja meg előttünk, amelyből ki-ki tetszés szerint leolvashatja a harmóniát, a kakofóniát vagy a csendet”. És ezen a ponton már meg lehet sejteni valamit abból is, amit Léphaft Pál karikaturista magáról a karikatúráról gondol. Hiszen nemcsak nagyszerű művelője a szakmának, hanem kiváló teoretikusa is, annak az interdiszciplináris műfajnak, mely – szerinte

11

– nemcsak a grafika és az újságírás között, hanem a határok és kultúrák fölött is terpeszállásban áll. Hogy miért éppen terpeszállásban? Léphaft szerint ez is pofonegyszerű: mert ez az a hanyag pozitúra, amely magas fokú öniróniát föltételez, sőt, követel, kivételesen szabaddá teszi a műfajt és művelőjét. Majd amikor önmagát újrafogalmazza, azt is hozzáteszi: határtalanná. Szabaddá és határtalanná. De még ez a topográfiai meghatározás sem öncélú játszadozás a szavakkal, hanem alkalmat teremt számára, hogy tételesen is kimondhassa: „A humor és a karikatúra az átlépés, a kilépés és belépés olyan lehetőségeit kínálja fel,

12

amelyet a komolynak titulált írott véleménynyilvánítás és a szónoklat nem tudhat magáénak”. Ilyen magvas gondolatok után már azon sem lepődtem meg, amikor azt olvastam, hogy Léphaft szerint a karikatúrának íze van, méghozzá keserédes, és inkább félrehúzza a szánkat, mint nevettet. Egy korábbi interjújában úgy fogalmazott: „az a jó humor, amelyen nem tudsz nevetni, amely egy pillanatra elszorítja a torkodat, nem is tudod, nevess vagy sírj”. Hitvallása szerint a rajzon, miként a fotón is, rajta kell hogy legyen nemcsak maga az ember, hanem az irhája is, amiről mindenki látja, igen, ez ő.

De hogy ez az irha mennyire változatos? Nos, egyik hatalmas nemzetközi karriert befutott karikatúráján, még a Milosevics-éra végnapjaiban, Léphaft megrajzolta a szerb diktátort – hátulról. Tüskés hajáról meg a tarkójáról mindenki megismerte, azonban meztelen volt, és az egyik kezén a békegalambot tartotta. A rajz címe: A császár új ruhája… Az effajta távolról sem öncélú pucérkodásról pedig némi öniróniával mondja, hogy ez véletlenül sem jelent destrukciót, ellenkezőleg, azzal hogy a megáporodott testrészekről lerántja a leplet, levegőhöz juttatja a fejeket, szellőztet. És Léphaft Pál – máig kön�nyed, fiatalos testalkatáért, sziporkázó szellemi frissességéért sokan nem is hiszik ezt – immár több mint harminc éve szellőzteti, ahogy ő írta „itthon, otthon és külföldön” a fejeket. Különös hangzású neve tisztességes sváb név, ami eredeti szóalakjában, Lebhaft, élénket jelent. Pali – és amikor így szólítom, ezzel azt is elárulom, hogy barátomnak tisztelhetem, de hála istennek vagyunk ezzel kismilliónyian még így, mert ő fölöttébb barátságos, barátkozó típusú, kedélyes ember – ízig-vérig bánátinak, azaz az egykori Torontál vármegyéből származónak tartja magát, ahova a németeket a török kivonulása után az 1700-as években telepítették Baden-Württembergből. Szülővárosára, Nagybecskerekre, azért is büszke, mert ott van eltemetve Lauka Gusztáv, az első magyar szatirikus lap, a CharivariDongó első szerkesztője. Farkas Adrienn a Magyar Nemzet tavaly szeptember 18-i számában Lauka kései utódját így ajánlotta olvasói figyelmébe: „Létezik egy jellegzetes délvidéki kifejezés: az benne a fazon. Így szokás a mondatot kezdeni, ha azt szeretnék elmesélni, hogy egy dolog mitől különleges vagy vicces. Nos, Újvidéken az a fazon, hogy ott él Léphaft Pál karikaturista, újságíró, fergeteges asztaltársaság, két lábon járó lexikon, könnyed világfi és megingathatatlan lokálpatrióta.” A becsületszó terhe alatt, személyes tapasztalattal súlyosbítva állíthatom: nincsen ebben egy

szemernyi túlzás. Amit még hozzá tudnék tenni a fentiekhez, hogy Pali szerint az embert igazán boldoggá a jól végzett munka tudata teszi, legyen az egy ízletes lebbencsleves főzése vagy űrutazás, az egyénnek meg kell találnia magát a munkájában. Léphaft Pál pedig az az alkotó művész, aki munkájában megtalálta önmagát. Ceruzája által sokkal többet tudunk meg alanyairól, mintha hosszan beszélgettünk volna velük. Bevezetőmben azt mondtam, hogy van ebben az emberben valami, ami egyszerre ördögi és ugyanakkor isteni. Nos, most töredelmesen bevallom, hogy még ez a gondolat sem a saját kútfejemből pattant ki, hanem Palitól kölcsönöztem, aki remekbe szabott előadásában ezeket mondta: „Ha egy rajzban, egy karikatúrában nincs valami ördögi, akkor nem lehet isteni. Ennek a látszólagos kettősségnek a mértékét megtalálni, jelenti az igazi művészetet. A mérték pedig nem más, mint a határ. A határ vonal. Sem előtte, sem utána, hanem a határvonalon egyensúlyozva érezhetjük mi, karikaturisták és a rajzokat kedvelők egyaránt, hogy a karikatúra határvonalakból épül. Könnyedén papírra vetett, de halálosan pontos vonalakból, melyek a határvonalakkal ellentétben nem elválasztanak, hanem összetartanak a rajzlapon. Az arcot, az egyéniséget tartják össze az élc erejével, és ugyanakkor a nevetés erejével szabadítanak fel. Elválaszthatatlan rokonság van határvonal és rajzvonal között, akárcsak Káin és Ábel között. A karikatúra határvonalakból épül, mégis határtalan és univerzális. A nevetés és a sírás az egyetlen, mindenki által érthető nyelv a földkerekségen. Ördögi és isteni, de lehet, hogy térrel és idővel nem is mérhető. A nevetés az egyetlen közös határunk. Haza a magasban”. Aki pedig ezek után még teljesebb választ kíván kapni arra a kérdésre, hogy ki is Léphaft Pál, kérem, nézze végig újvidéki vendégünk kiállítását. Garantálom: nem fogja megbánni!

Bögözi Attila

13

Enciklopédia

A tragikus sorsú középajtai polihisztor A nagyenyedi Bethlen Gábor Főiskola az évszázadok során számos tudóst adott Erdélynek és a magyar tudományos világnak. A kollégium szellemisége életre szóló nyomot hagyott azoknak a fiataloknak a lelkében, akik a fejedelem cipóján nőttek fel. Ezt a szellemet vitték tovább oda, ahová hivatásuk vezette őket. Egy részük a nagyenyedi alma materben vagy más iskolákban vállalt professzori állást és folytatott tudományos kutatást, mások íróként, művészként váltak híressé, legtöbben azonban a lelkipásztori pályán alkottak maradandót. Ezt tette az enciklopédikus tudású Bod Péter Magyarigenben, a matematikus–filozófus Sipos Pál Tordoson vagy a történész és botanikus Benkő József Középajtán. Míg Bodnak és Siposnak megadatott, hogy külföldi egyetemeken tanulhassanak tovább, és akadémikus címmel térjenek haza, Benkő Józsefnek itthon kellett maradnia, így autodidakta módon halmozta ismereteit, és domidoctusnak vallotta magát. Bár akadt párfogója, készült is külhonba, terve azonban családi okok miatt meghiúsult.

14

Életútja Benkő József 1740. december 20-án született az erdővidéki Bardocon, ahol édesapja, Benkő Mihály református lelkipásztorként szolgált. Édesanyja, Hermányi Dienes Judit is papi családban született. Iskoláit Benkő József Nagybaconban és Székelyudvarhelyen kezdte, majd 1758-ban iratkozott be a nagyenyedi főiskolára. Mikó Imre: Benkő József élete és munkái című, Pesten 1867-ben kiadott munkájában Benkő Ferenc, távoli rokona, így emlékezik a nagyenyedi diákra: „Nem tanult hosszason, Nagyenyeden nem várta be azon időt,

hogy az iskolai elsőbb hivatalokra kinevezzék; mégis e rövid idő alatt is annyira tökéletesítette magát, hogy elébb való és öregebb deákokat is tanított kamarába elzárkózva; becsülete is volt mind a tanuló ifjúság, mind a külső uraságok előtt; néha gyalog ment ünnepeken úgynevezett legatiókba, s lovon jött vissza”. Kedvenc tanára az ugyancsak erdővidéki filológus és történész Ajtai Abod Mihály volt, ő ajánlotta be Bod Péternek a fiatal Benkőt. Akkoriban anyai nagybátyja, a nagy tudású Hermányi Dienes Mihály is Enyeden tanított. Rokona 1763ban bekövetkezett halála után, árverésen megvásárolta híres gyűjteményét, amely későbbi gazdag könyvtárának alapját képezte. Pártfogója, bethleni Bethlen Gergely gróf támogatta volna külföldi tanulmányait, de betegeskedő édesapja kívánságára hazatért, és apja utódaként 1767 tavaszán elfoglalta a középajtai lelkészi hivatalt. Egy év múlva feleségül vette Fülei Csog Máriát, a középajtai iskolamester lányát, „kivel boldog házi életet élt, mezei gazdaságot folytatott, papi hivatalát dicséretesen viselte, szorgalmatosan olvasott, s jó híre-neve és becsülete naponkint növekedett.” A házasságból öt lány és két fiú született. Csodálója és életrajzírója, Mikó Imre szerint az 1770–1773 közötti időszak már a „szellemi virágborítkozás szakát mutatja”. Lelkészi teendői mellett „Transsilvaniáját írta, a Botanicára a füveket és virágokat folyvást gyűjtötte…, sőt 50 ívre menő Flora Transsilvanica című füvészeti könyvét már ekkor nagyjában elkészítette volt”. A középajtai éveket tekinthetjük Benkő legtermékenyebb korszakának, ugyanis ebben az erdővidéki faluban írta történel-

mi és füvészeti műveinek javát. Ezeknek csak töredékét sikerült kinyomtatni: a Transsilvania generalist (Bécs, I. kötet 1777, II. kötet 1778), a Milkoviát (teljes nevén: Milkovia, sive antiqui episcopatus Milkoviensis per terram Transsilvanicam, maxima dioeceseos suae parte olim exporrecti, explanatio. I–II. kötet, Bécs, 1781), valamint a Téli Bokrétát (Nagyszeben, 1781). 1785-ben elfogadta az erdővidéki egyházmegye esperesi tisztségét. 1787-ben báró Daniel István főgondnok meghívta a székelyudvarhelyi kollégiumba, ahol retorikát, teológiát, történelmet, földrajzot, természetismeretet tanított, vállalva a héber és görög nyelv oktatását is. Mikó szerint Udvarhelyen „híre megelőzte őt, nevéhez a tudomány dicsfénye és a hazafiak tisztelete fűződött, ez őt népszerűvé, a tanuló ifjúság kedveltjévé tette”. Az akadémikus Bodola Sámuelt zavarta a domidoctus Benkő népszerűsége, és 1789-ben koholt vádak alapján lemondatta állásáról. Benkő visszavonult középajtai birtokára, a féltő gonddal kialakított, hatszáz növényt számláló botanikus kertje közelébe. Mikó Imre a Benkő-életrajz bevezetőjében írja: „Végigkísérem e munkában és szenvedésben gazdag életfolyamot futása egész pályáján – ama szirtek között, hol mint a havasi kristály patak tisztán s vígan tovább görgedez; és ama sekélyes lapályokon át, hová sanyarú életviszonyai sodorták, melyeknek mocsárain csak alig s alig tudott áthatolni”. Az 1789-es évet a fordulat évének tekinthetjük Benkő pályafutásában: szárnyát szegték a gubernium hivatalnokai, amikor munkái kiadását és botanikai kutatásainak folytatását sem támogatták. A tanári pályán elszenvedett kudarca után

lassult a Benkőt addig jellemző lendület. A „havasi kristály patak” leért arra a Mikó Imre által emlegetett lapályra, ahol fásultan, kortársaitól eltávolodva próbálta fenntartani népes családját. Ezekben az években adta ki Bethlen Farkas Historiája folytatását, az ötödik kötetet 1789-ben, a hatodikat 1793-ban. 1791-ben megjelent a Dietae, sive rectius comitia Transsilvanica, az Imago inclitae in Transsilvania nationalis siculicae historico-politica, 1792-ben pedig A Közép-ajtai dohány, melyet nemes Erdély országgyűlése alkalmatosságával Kolozsvárra eladni küld. Ez utóbbiban fanyar humorral követi a dohány térhódítását. Ízelítőül álljon itt a következő részlet: „az asszonyi rend is, mint újságon igen kapó, hozzákezdett volt a pipához. Legjobban esett azért, hogy az ő ajakaikról is leszedették a csutorát: mert attól fogva eddig sok guzsaly szöszök gyúladoztak volna fel a pipa tüzétől. Azonkívül is pedig amint a cigányok és pipás cigánynék példájából vélhetjük, ez a füstölő szerszám, félő, hogy az asszonyokat a férfiakkal igen szoros sorban ültette volna; olyan ereje lévén a dohánynak a barátság szerzésére, hogy a nagy rendbélieket is alacsony sorsúakkal könnyen együtt eszközlökké tészi”. Egyik művéért sem kapott anyagi szolgáltatást, esetleg pár tiszteletpéldányt. A sors iróniája, hogy éppen akkor érte Benkőt a szerencse, amikor már nem számított rá. Botanikai kutatásai során rájött, hogy a kordovánbőr megmunkálására Havasalföldről importált drága szkumpia (Rhus cotinus) helyettesíthető az erdélyi kertekben is megtalálható ecetfával (Rhus coriaria). E felfedezését leírta és közölte a nagyszebeni főkormányzósággal, amely vállalta a kis könyvecske kinyomtatását és terjesztését. A Közép-Ajtai Szkumpia, vagy esmeretesebb néven etzetfa és annak Kordovány-bőr készítésére való haszna című munkája Kolozsváron jelent meg 1796-ban. „Ha e mi hazánkbeli tímárok szorgalmatosok lésznek ennek mívelésében, kevés idő múlva sok ezer forintokat tartoztatnak

meg Erdélyben Oláh Országtól” – írta Benkő. Ezért a felfedezéséért egy 20 arany értékű éremmel tüntette ki a császári udvar. Ez volt Benkő első és utolsó anyagi nyeresége, amelyet a kiadott műveinek köszönhetett. A pár oldalas gazdasági ismertetőt már Köpecen írta, ahová 1793-ban hívták meg lelkésznek. Azzal a feltétellel fogadta el, „hogy amíg magának kedve nem lesz onnan mozdulni, ki ne tétethessék. Ez állapotában hat esztendeig maradt meg”. Köpeci tartózkodása alatt lépett vele kapcsolatba Aranka György, az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság titkára, Benkő pedig értékes könyveket és kéziratokat adott ajándékba a társaságnak. Aranka ezekből hálátlanul eltulajdonított néhányat, a társaság pedig felbonttatta Benkő szerződését, amelyet Hochmeister nagyszebeni kiadóval kötött két kézirat kiadására. Köpeci papsága alatt vált az alkohol rabjává, és többször figyelmeztették a törvénytelen esketések miatt. 1798-ban kénytelen volt visszaköltözni Középajtára. Ott folytatta a tiltott esketéseket, ezért megvonták a fizetését. 1803. február 7-én kétévi fogságra ítélték, amelyet azonban pénzbírságra változtattak. 1804 és 1805 között öt újabb panasz érkezett ellene, ezért az egyház megvonta nyugdíját. 1805-ben meghalt a felesége, Benkő pedig átköltözött József nevű fiához, ahol az írás mellett gyógynövénygyűjtéssel és -eladással foglalkozott. 1812-ben ismét panaszt tettek ellene a törvénytelen esketések miatt, ezért 1813. február 28-án életfogytiglani börtönre ítélték. A főkormányszékről utasítás érkezett, hogy adják tudtára az ítéletet, de hagyjanak időt neki törvényes védelemre. Mikó szerint a bírák is sokallták az ítéletet, és figyelembe véve előrehaladott korát, számítottak arra, hogy talán nem kell bebörtönözni. Utolsó éveiben az író Zeyk János felkereste, aki az elválás pillanatáról így számolt be: „Mély sóhajtással szorítám meg a kezét az öregnek: »Tisztelendőséged forgatta a szent könyvet; ritka idő, ritka haza becsüli eléggé nagy fi-

át«. Nyomosabban megelőzve találtam magamat, mint hogy valamivel segíthettem volna, e szavaiban: »Egyszerű élelmem fiamtól napszeresen kapom. Pálinkám tőle, ki maga főzi, s ami bennem az életet tartja, van. Többre nincs szükségem…«” Mikor elkövetkezett a búcsúzás, Benkő így szólt: „»Emlékezzék reám! Mi tán nem fogjuk látni többé egymást az életben – én felső országba sietek«. Tán csak nem, ily agg korban? – kérdém hirtelen. Ő az égre mutata: »Vaj igen, a felső országba megyek nemsokára«”. 1814. december 28-án József fia szobájában a tűznél melegedve gyomorfájdalomra panaszkodott, hirtelen rosszul lett, és a fia karjaiban érte a vég. A környék papsága nem ment el a temetésére. A helyi lelkész a következő igét választotta temetési prédikációjához: „Jóllehet a lélek kész, de a test erőtlen”. Az 1927-ben felújított sírján a következő felirat olvasható: „Középajtai Benkő József, református pap és tanár, jeles hazai történetíró, a Haarlemi Tudós Társaság tagja. 1740–1814.” Gróf Mikó Imre ezekkel a szavakkal zárja Benkő életrajzát: „Némuljon el sírjánál a zaj; kortársainak, akik őt félreismerték s gyöngeségeiért nagy érdemeit elismerni vonakodtak, utódai zarándokoljanak sírjához, kérjenek engesztelő bocsánatot megbántott emlékezetétől! A sár és kő, melyeket rövidlátás és irigység rádobált; a tövis és tőr, melyeknek szúrásával végzetes balsorsa szívét kétségbeesésig vitte, váljanak az ő emlékkövévé, s őrizzék e földön emez egyszerű férfiúnak a halhatatlanság honába szállt szellemalakja emlékét, míg a nemzet gondoskodó figyelme neki is érdemlett oszlopot emelend”. Másik nagy tisztelője, Kazinczy Ferenc az Erdélyi levelekben így emlékezik róla: „Akik őt ismerték, tisztelettel szólanak felőle, s nagy dicsérete neki, hogy lelke sugallása ellen soha nem szóla… Végesztendei szomorúak valának, de dicsősége nagy láng lobbanásával aludt el”.

Dvorácsek Ágoston

15

Háromszékről indultak Benkő József (1740–1814)

16

A tanulni vágyó székely, főként háromszéki ifjak Mekkája, az erdélyi iskolázás fellegvára, a magyar művelődés tűzhelye hos�szú ideig a nagyenyedi kollégium volt, ahol – Vita Zsigmond megfogalmazása szerint – „a tudós professzorok tanításai […] a nyugat-európai gondolatok világával kötötték össze az ifjúságot”. Az „enyedi kohóban” ötvöződött nemes „szellem-érccé” a 270 éve született Benkő József és a 200 éve született Barabás Miklós is. Rájuk emlékeztek a múltjukra büszke nagyenyedi magyarok. „A századok tanúsága szerint kicsi helységeknek is ezernyi lehetőségük adódik – állapítja meg Benkő Samu Középajtától Európáig című tanulmányában –, hogy kontinentális hírre tegyenek szert […] Az erdővidéki Középajtát […] egy történettudós és botanikus tehetsége és szorgalma juttatta világhírre”. Egyik, Hollandiában megjelent műve elismeréseként Benkő Józsefet tagjai közé választotta a haarlemi Holland Tudós Társaság. A kézdimárkosfalvi Barabás Miklóst rendkívül gazdag festőművészi munkássága tette halhatatlanná. Dvorácsek Ágoston Bethlen kollégiumi tanár, a Fenichel Sámuel Önképzőkör megálmodója és azt egy évtizede irányítója, érdekfeszítő, szemelvényekkel és vetített képekkel illusztrált előadása a hallgatóság elé varázsolta Benkő József középajtai református lelkészt, akit így jellemez gróf Mikó Imre a róla írt munkájában: „Előttem Benkő ifjúságában, sőt férfikora első éveiben is mint szellemdús férfi, mint egész ember tűnt fel, de […] soha sem volt szerencséje”. Az előadásból megtudtuk, hogy Benkő József 1740. december 20-án született a Háromszék megyei Bardocon népes lelkészi

családban. Tanulmányait Nagybaconban, a székelyudvarhelyi református kollégiumban, majd 1758-tól tógás diákként Nagyenyeden folytatta. A Bethlen Könyvtárban őrzött Matricula studiosorum ezt jegyzi fel róla: „Josephus Benkő, Pastor Közép Ajtensis, senior Erdővidékensis, prof. Udvarhelyensis, pastor Köpe­tzi­ensis, historicus celeberrimus rerum patriarum”. Legneve­ zetesebb enyedi tanára a szárazajtai származású Ajtai Abod Mihály történelem professzor volt, aki ráirányította figyelmét a múlt titkainak kutatására. Kazinczy Ferenc az Erdélyi levelek 23. darabjában írja: „Nevezetes, hogy Benkő csak négy esztendős tógátus korában hagyta el Enyedet s azon igen kevés teológiai s még kevesebb filozófiai tudománnyal, amit az ily rendű ifjú szerezhet, oly helyre mene ki papnak, hol nem vala módja tanulni. De a jó fej maga oktatja magát. Beutazá Erdélyt, kérdezett, hallott, olvasott, s az uraságokat meg tudá nyerni, hogy neki archívumaikat nyitnák meg”. Habár külföldi tanulmányi útjának tervét nem valósíthatta meg, domidoctusként önszorgalommal szerzett hatalmas tudását több tudományágban hasznosította. 1767 áprilisától nagyapja és édesapja utódaként elfoglalta a kö­zépajtai lelkészi állást, később az erdővidéki református egyházmegye esperese lett. Lelkészi szolgálata mellett bámulatra méltó, sokoldalú tudományos munkát végzett, amelynek legfontosabb területei a történelem, a botanika (füvészet) és a nyelvészet. Rövid ideig a székelyudvarhelyi kollégiumban tanított, de kollégái áskálódásai miatt végképp visszavonult Középajtára, ahol tudományos munkásságát folytatva például a Szőlőskert nevű

oldalban létrehozott saját füvészkertjében több mint hatszáz növényt tartott nyilván és tanulmányozott. Benkő József használta elsőként, tehát ő gyökereztette meg a magyar tudományosságban anyanyelven az ún. Linnérendszert, vagyis a növények kettős névvel való meghatározását. 1793-ban a köpeci gyülekezet lelki gondozását is elvállalta. Ekkor érte a kitüntetés a császári udvar részéről A Közép-Ajtai Szkumpia, vagy esmeretesebb néven etzetfa és annak Kordoványbőr készítésére való haszna (Kolozsvár, 1796) című munkájáért. De Köpecen kezdődtek a nagyobb megpróbáltatások is, amelyek élete végéig elkísérték. Benkő József tudományos mun­­­­­kásságának jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint Kazinczy Ferenc véleménye, amelyet az enyedi kollégiumi könyvtár meglátogatásáról jegyzett fel az Erdélyi levelekben. „A Bod Péter és Benkő József gyűjteménye valóságos kincs […] Engem leginkább az vona magához, amit a bibliotéka Benkő Józseftől bír […] Valahol régi írásokat talála, nem lele nyugtot, míg azoknak a megtekintésökhez nem eresztetett, s mint juta azon szerencséhez, hogy az ilyet nemcsak láthassa, hanem magáévá is tegye […]” – írta Kazinczy. Sajnos, az egykori iskolája könyvtárában elhelyezett kincs az 1849-es vérengzés áldozata lett.

Fő műve, a latin nyelven írt Transsilvania sive magnus Transsilvaniae principatus, olim Dacia Mediterranea dictus… (I–II., Bécs, 1777–1778) a korabeli Erdély sokoldalú leírása. E néprajztudományi, művelődés-, család- és egyháztörténeti munka ma is nélkülözhetetlen, megbízható kútfő a kutatók számára. Kazinczy is nagyra értékelte e művet, amikor az Erdélyi levelekben így írt róla: „Én minden munkái közt, melyeket ismerek, ennek adom az elsőséget […]”. Benkő József szegényen és elhagyatottan halt meg 1814. december 29-én Középajtán. A falu lakói ma is kegyelettel őrzik emlékét. A református parókia falán 1990-ben

a gyülekezet Kubánda Gizella nyugalmazott tanítónő szorgalmazására fekete márványtáblát helyezett el a következő felirattal: „E parókia falai között élt és munkálkodott Benkő József (1740–1814) lelkész, történész, botanikus, a Haarlemi Tudós Társaság tagja. Állíttatta a hálás utókor 1990-ben”. A templom cintermében 1992. decemberében ünnepélyes keretek között avatták fel Benkő József kőből készült mellszobrát, Petrovits István sepsiszentgyörgyi szobrászművész alkotását. A szobor Pusztai Péter, szárazajtai születésű, de Középajtához kötődő, Montrealban élő grafikus adománya, hiszen ő fizette az alkotás költségeit. Benkő József nevét előbb a szülőfalu,

Bardoc, majd Középajta iskolája is felvette. Benkő tragikus sorsát gróf Mikó Imre jellemzi legtalálóbban: „Megrázó sors! Dolgozni tudni és akarni, de nem kapni gyümölcsöző munkát; izzadni s nem kapni meg verítékinek díját”. A nagyenyedi megemlékezés második részében Barabás Miklós, a festő című önképzőköri dolgozat hangzott el, amelyet Győrfi Dénes a Bethlen Könyvtárban fellelhető értékes iratok bemutatásával egészített ki. Egyebek mellett részletesen kitért a tékában őrzött egész alakos Bethlen-portré történetére is.

Józsa Miklós

A Pax corporis a fogorvos szemével Szellemi javaink négy évszázados erdélyi örökségéből egy könyvet szeretnék kiemelni és általános fogorvosi vonatkozásait bemutatni. Egy művelődés- és orvostörténeti szempontból felbecsülhetetlen értékű relikviát. Polihisztor a szó nemes értelmében, egy igazi uomo universale Pápai Páriz Ferenc 1649. május 10én született Désen és 1716. szeptember 10-én halt meg Nagyenyeden. Pápai Páriz Ferenc Pax corporisa az első nyomtatásban megjelent magyar nyelvű orvosi könyvünk, amelyet 1690-ben Kolozsvárott adtak ki. A könyv fontosságára, időszerűségére és szakmai sikerére jellemző, hogy az első kiadást követő nyolcvan esztendőben újabb hét újranyomást ért meg, amiből az első négy még a szerző életében került ki a korai tipográfiából. Salamon Henrik orvostörténész szerint Pápai Páriz Ferenc „nem volt orvos, de jeles könyve, a Pax corporis – A test békéje – az orvostudományi irodalomban is biztosít neki tisztes helyet”. Huszár György korrigál ezen a képen és „egyetemi végzettségű orvosként” emlegeti. Azokban a történelmi időkben, amikor a Pax corporis íródott, Erdély valóságos csatatér volt, miközben Európában virágzott az értéket-szépet teremtő poszt-reneszánsz és a barokk. Apja, Páriz Imre, Pápáról került Erdélybe protestáns papnak, így bővült a vezetékneve szülővárosáról Pápai Párizra. Fia, Pápai Páriz Ferenc, Apáczai Csere Jánoshoz hasonlóan, a négy szél fújta Erdélynek szülötte. Aki a három részre szakított, két pogány közt vérző Magyarországon, középkori körül-

mények közepette megpróbálta a magyar művelődést és ezen belül a medicina színvonalát európai rangra emelni. Hányatott, menekülésekkel terhelt gyermekkorában Gyulafehérváron és Nagyenyeden volt kollégista. Kiváló tanulmányi eredményei felbátorították, és 23 évesen, 1672 tavaszán elbúcsúzott az alma matertől, és mint annyi jófejű, kiváló képességű, szorgalmas, ambíciós kortársa, ő is európai peregrinációba indult. Példaképe Szenczi Molnár Albert volt, aki előtte 82 évvel, 16 évesen vágott neki a világnak. A maga szerény anyagi erejére, pártfogói ajánlóleveleire, tehetősebb ismerősei tallérjaira, valamint ösztöndíjra számítva és támaszkodva útjának első állomása Boroszló volt. A német nyelvvel birkózva vándorlása Drezdán, Lipcsén, Marburgon, Heidelbergen át Bázelig vezetett, ahol az orvosi kar hallgatójaként 1674. október 20-án orvossá avatták. Egy ideig a bázeli egyetemen Erasmus-ösztöndíjas tanársegéd volt, felvették a bázeli orvosok rendjébe, ami külföldi számára nagy megtiszteltetésnek számított. Mint megannyi erdélyi vándordiák, tanulmányai végeztével ő is hazajött, családot alapított. 1678. szeptember 20-án tanszéket, majd rektori címet kapott a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban, ahol a görög nyelv és az erkölcstan professzora lett. Apafi Mihály és Bornemisza Anna fejedelmi pár, valamint Teleki Mihály kancellár pártfogoltjaként udvari orvos lett. A 17. században a magyar orvosi irodalom komoly lemaradással pironkodhatott. Olyan művek képviselték, mint Frankovith soproni tudós bor-

17

Pápai Páriz Ferenc

18

bélynak Hasznos könyve, amelynek szerzője szinte hivalkodik azzal, hogy nem tud deákul, és mindenféle betegség ellen egy általános gyógyszert ajánl, amelyet maga főzött 123-féle fűből és olajokból. Pápai Páriz Ferenc 1690-ben megjelent Pax corporisa úttörő szerepre vállalkozott. És ha Európa dúskált az értékteremtő eseményekben, a fogászatra még a sötét középkor volt a jellemző. A foghúzás és -füstölés mint terápiás eljárás a borbélyok és a kovácsok privilégiumaként volt ismert. 1685-ben jelent meg az első angol nyelvű fogászati könyv Charles Allen tollából. 1699-ben a Francia Királyi Sebészi Akadémia tagjává választotta Pierre Fauchardot, akit a fogászat atyjaként emleget az utókor. Pápai Páriz Ferenc szellemi és közéleti tekintély, ismert gyakorló orvos volt, amikor 1680-ban a Pax animae, azaz a Lélek békésségéről és az elme gyönyörűségéről való trakta, majd 1690-ben a Pax corporis, azaz Az emberi test nyavalyáinak okairól, fészkeiről, s azoknak orvoslásának módjáról való trakta című művei nyomtatásban megjelentek. Opusa megírásánál – mint maga mondja – forrásai voltak: tanárainak előadásai, a régiek tudós írásai és saját tapasztalata, amelyet sok beteg gyógykezelése által szerzett. Pápai Párizt azonban a Pax corporis tette igazán közismertté. Ha igaznak ismerjük el Cs. Szabó László véleményét, miszerint a reneszánsz átrakodó állomás a teológiai és világi gondolkodás között, úgy a Pax corporis jogosan nevezhető a középkori dogmatikus medicina és a tapasztalati klinikum közötti átmenet klasszikus példatárának. A kötet bevezetője, az ún. Elöljáró beszéd, amelyet a

Természet titkait tanuló olvasónak címzett a szerző, és amelyben elmondja, mi az egészség, mi a betegség és a fájdalom. Szerinte az egészség a test és a lélek olyan állapota, amelyben az ember mindeniket akadály nélkül használhatja, a betegség pedig a test és a lélek összhangjának megháborítása. A fájdalom is az elme munkája, nem egyéb, mint a test sérelmének az elmében való szomorú érzése. Azokban az időkben óvatos, de nyílt előrelépésnek számított a könyv bevezetőjében írt megállapítása, miszerint: „aki csudatétel által való orvosoltatást vár akkor, amikor keze között vagy keze ügyében vagyon a rendes és szabados eszköz, vétkezik az Istentől mutatott bölcs rend ellen”. Pápai Páriz tehát mintegy megszabadította az orvostudományt a teológia béklyóitól, és elítélte azt a felfogást, hogy a beteg egyedül Istenre bízza a gyógyítást, mert „tulajdonítani kell a jó orvosnak sokat: lehet bízni tudományához, hűségéhez, jámborságához”. Számára a medicina pura a beteg ágyánál való vizsgálódást és mérlegelést jelenti, amíg a chirurgia, a kóros elváltozások metszése, drénezése, operálása, az érvágás, köpölyözés, foghúzás és piócázás a borbélymesterek, csonttörők, bábák dolga volt. Az előszóban hangsúlyozza, hogy nem a tudósoknak, hanem a házi „cselédes” (családos) gazdáknak és „igyefogyott” szegényeknek ír, akiknek nincs mindenkor „kezek ügyében értelmes orvos”, kiváltképpen falvakon „ahol hamarébb talál segédet beteg barom, mint a beteg ember”. Ennek a maga elé tűzött célnak műve valóban megfelelt: leírásainak világossága, nyelvének magyarossága, gyógyszereinek sokfélesége rendkívül népszerűvé és keresetté tették a Pax corporist. Nála, mint kortársainál abban az időben, az orvoslás főleg a gyógynövények alkalmazásából állt. Teák, tinktúrák, olajok és kenőcsök egész lajstromát sorolja fel. A kor szellemének megfelelően előszeretettel alkalmazza a hánytatást, hashajtást és az izzasztást. A betegségek megelőzésében fontosnak tartja a mértékletességet, a helyes táplálkozást, a tisztaságot és a szellőztetést. Mindezek mellett – mai szemmel paradox módon – a csillagok állása szerint írja fel a kezelési rendet és a ganajpatika szereit. A Pax corporis nyolc könyvből áll, amely 70 fejezetre oszlik és 100 betegség tüneteit, és gyógymódját tartalmazza. Példás rendszerességgel taglal minden egyes betegséget, a következő sorrendben: különbségei, a kór fészkei, okai, jelei és jelentései, valamint orvosságai. Az első könyv, A főnek nyavalyái, nyolc fejezetből áll: A főfájásról; A főszédelgésről; A reszketegségről és a kéz, láb, nyelv s egyéb tag eleséséről; A kórságról vagy nehéz-betegségről és nyavalya kirontásról; A gutaütésről; A bolond hagymázról; A nátháról és egyéb, az agyvelőről való folyásokról; A megnyomásról vagy lüdércről. A harmadik könyv: A mellynek s abban a tüdőnek és szűnek nyavalyái, hét fejezetben. A negyedik könyv: A gyomornak és béleknek nyavalyái, hét fejezetben.

Az ötödik könyv: A májnak, lépnek és veséknek nyavalyái, nyolc fejezetben. A hatodik könyv: Az asszonyi nemnek nyavalyáiról, négy fejezetben. A hetedik könyv: A hideglelésről, hat fejezetben. A nyolcadik könyv: A külső nyavalyák, tizennyolc fejezetben. Az arc, a fogak és az orális patológiával foglalkozó tanulmányaira és több évtizedes orvosi tapasztalatára támaszkodva foglalkozik a Pax corporis második könyvének V., IX., X., XI., XII. és XIII. fejezeteiben. A második könyv: A fő némely részeinek, szemnek, fülnek, orrnak, nyelvnek, fogaknak, ínynek és toroknak nyavalyáiról alcímet viseli, alfejezetei: A szemfájásról; A szem-könyvezésről; A fülzúgásról; A belső fülfájásról, melyet másképpen főben és fülben való kelésnek is hínak; A fül töve megdagadásáról; A süketségről és nehezen-hallásról; Az orr járásáról; Az orrnak egyéb nyavalyáiról; A nyelvnek békájáról és egyéb dagadásáról; A fog fájásáról; A száj büdösségéről; Az ínynek vagy fog húsának nyavalyáiról; A nyelv csapja leeséséről; A torokfájásról és torokgyíkról. Az V. fejezet a fül töve megdagadásáról értekezik, ahol a fültőmirigy betegségei közül a parotitis acutát (a mumpszot), valamint a nagy nyálmirigyben található nyirokcsomók duzzanatát (az adenitist) írja le. A gyógyításról így szól – többek között – „fejér kenyér belét téjben főzzenek meg, jó sáfránnyal, tyúkmony székivel (tojás sárgája) és székfűolajjal törjék öszve erősen, mint pépet, kenjék meleg ruhára, s azzal kössék. Azonkívül vagy székfű- vagy köményolajba gyenge tollat mártván, azzal kenegessék”. Elkülöníti az átmeneti állapotokat a parotitis abcessusától, ahol a gennyes, fluktuáló gyülemény műtéti drénezését ajánlja, „amit tisztogasson és gyógyítson az ő mestersége szerint a borbély”. A második könyv IX. fejezetében a nyelvnek békájáról és egyéb dagadásáról, mai nevén a ranuláról, a glandula sublingualis cystájáról értekezik. A figyelmes klinikus pontosságával állapítja meg, hogy a nyelv alatt az mindig a középvonaltól oldalt helyezkedik el. „A dagadás olyan formában düllyed ki, mint a békának az utóllya. Nehéz nyavalya, noha nem igen veszedelmes, kiváltképpen apró gyermekekben, serényen hozzá kell látni, hogy meg ne fullassza.” Először konzervatív kezeléssel próbálkozik. Porokat, öblögető szereket ajánl, amelyeknek alapanyagai a borban főtt gránátalma kérge, az izsóp és a timsó. Majd a továbbiakban így ír: „Ha ezeknek nem enged, és nem fakad ki, vágja ki borbély”. A következő mondatában már a gyakorló orvos tapasztalata szólal meg: „Jó nagyocska légyen a lyuk, hogy a sűrű matéria, mellyel teli, kijöhessen rajta; mind a két felén pedig hosszába hasítva a daganatot, hogy a matéria egyszersmind nyomódjék ki belőle”. Ebből a megállapításból is látszik, hogy nagyon jól ismerte az elégtelen marsupializálás hátrányát, a gyakori recidívát. A korabeli borbély-chirurgus kollégák mentségére legyen mondva, a kisgyermekek szá-

jában széles, nagy metszést ejteni, a bő vérzés miatt sem volt könnyű sebészi feladat. Napjainkban a szájfenéki mucokele – ahogy a ranulát hívják – terápiája kizárólag sebészi úton történik és a ciszta kimetszéséből áll, a teljes glandula sublingualisszal együtt. A nyelv egyéb betegségeinek, dagadásának okait „testben való bő nedvességnek eláradása és az agyvelőből oda a nyelvre való leszállásában” keresi. A nyelv gyulladásos vagy daganatos elváltozásait hashajtással, köpölyözéssel és a füvek főzetével való öblögetéssel próbálja gyógyítani. Ha nem áll be javulás, végül ismét a borbély érvágó vasára hagyatkozik, aki „megvagdalja a dagadást vagy nadályokkal megszítatja azt”. A X. fejezetben A fog fájásáról értekezik. A kórkép fészkei első részben meglepő anatómiai megállapításokkal áll elő: „A fogak egyéb minden csontoktól abban különböznek, hogy ők hártyával bé nem boríttatnak, mint egyebek, mégis mindazon által érzés vagyon bennek. Oka ez, mert ha külső részekkel érzenének, a csiklandás és fájdalom miatt vélek nem rághatnánk; hogy pedig éreznek oka az, mert belül az ő gyökerükben, mint apró erecskék és életcserjék úgy a vékony inacskák (nervusok) is beléjük hatolnak”. A fogfájás okai közül a fogban levő ideget ingerlő meleget, hideget, a sós, savanyú, édes ízeket, vagy az agyvelőből alászálló nedvességet kedvelő férgeket említi. De szól a szelek, a hideg és a meleg idő, evési és ivási túlzások, vagy a forró ételek után ivott hideg ital fogfájást okozó szerepéről is. A fogfájás kóroktanát röviden így summázza: „mely inacskákat (nervusokat) […] a fogban való rothadt nedvességekből termelt férgek keservesen érdeklik, és kibeszélhetetlenül kínozzák, amint a mindennapi példa tanítja”. A fájdalom megszüntetésére, a kor szellemének és gyógyászati eszköztárának megfelelően, számtalan csillapító megoldást ajánl. Kezdve a gyapotra cseppentett és az odvas fogra helyezett szegfű, fahéj, kámfor, puszpáng és mogyoróolajtól, a beléndek boros főztjének a fogon való tartásán át, egészen a viaszba olvasztott ópiummal kevert petrezselyemmagig. Tízfajta főzetet sorol fel, melyeket a fájdalom megszüntetésére kell használni. Aki nem akarja a fogát kihúzatni, de fél attól is, hogy erős fájdalmai visszatérnek, azoknak tejjel kevert tömjénből és keményítőből készült golyócskáknak a fog üregébe való helyezését tanácsolja. A foghúzást a borbély-chirurgusra bízza, de észrevételei ez esetben is a gyakorló orvos jó megfigyelőképességéről tanúskodnak. Arra figyelmeztet, hogy a foghúzást csak akkor szabad elvégezni, ha a fájdalom és az esetleges dagadás valamennyit csökkent. Hogy a per primam sebgyógyulás folyamatát elősegítse, azt a ma is előírt procedúrát alkalmazza, miszerint a műtét után a sebet össze kell nyomni, ha pedig a vérzés nem akar megszűnni: „tépett ruhát golyóbis formán csinálván azt, tartsd rajta az ujoddal, keményen egy óráig”. A X. fejezet végén a fogászati prevenció első magyar úttörőjét is tisztelhetjük Pápai Páriz Ferenc sze-

19

20

mélyében. Remek klinikai tapasztalata révén felismeri a szájhigiéné és a fogszuvasodás közötti összefüggéseket, és ennek értelmében fogmosási tanácsokat ad: „ha fogaidat tisztán akarod tartani, nincsen arra jobb, mint a büdöskő spiritusa (kénkő alkoholos oldata). Jó az égetett tabáknak hamva is, ha gyakran dörgölöd vele”. A száj büdösségéről szóló XI. fejezetnek már az első mondatában a tapasztalt megfigyelő precizitásával szögezi le: „nehezebb másoknak, mint magának, akin vagyon”. A kellemetlen szájszag okai között a banális fogak közötti ételpangástól egészen a gyomor eredetűig mindenre gondol. A gyógymódok között az orális gócok megszüntetését írja elő: „ha rossz a fog és ürege vagyon, vonjuk ki onnan, mert semmi hasznot ott nem tészen”. Ha a kellemetlen szájbűz gyomor eredetű, a hashajtást és aloéból készült pirulák szedését írja elő. A száj illatának feljavítására angelika gyökér, ánizs, fahéj rágcsálását ajánlja, a gazdagabb pácienseknek „akiktől kitelik, mosuz (pézsma) és ámbrával készített jó szagú rotulák (pogácsák) szüntelen legyenek nála, melyekből egyet-egyet vegyen a szájába. Akiknek egyéb nincsen, csak a citrom héja is jó, violagyökér, örménygyökér, ha rágja gyakorta. Mikor ételét végzi, hogy a gyomor száját bészorítsa, sült birsalmát vagy körtvélyt egyék”. A XII. fejezet az ínynek vagy fog húsának nyavalyáiról szól, igencsak szűkszavúan. Az íny kievődése okának itt is a testben felszaporodó bőséges sós nedvességet tartja. Az általános gyógykezelés, a Pax corporisban már sok helyen ajánlott és bevált hashajtás, mely során a szervezet „így szép gyengén tisztulván, az egész vér is megszabadul a sós évő nedvességektől, melyek így az ínyekről is visszaszívódván azok szépen helyre állnak”. A helyi kezelés leírásánál számos öblögető, kenegető és ínydörgölő főzettel, keverékkel és folyadékkal találkozunk. Álljon itt ízelítőül egy rövidke recept, amely természetes összetevői után ítélve gyulladásgátló és asztringens gyógyhatású lehetett, és talán a ma újra divatos naturista patikákban is nagy előszeretettel használják: „Asszú harangvirág levelét, zsályát, rutát, szerecsendiót, egy kevés témsót végy, törd és szitáld meg mindezeket, keverd annyi szép színmézbe, hogy

mint liktáriom (lekvár, pépes orvosság) vagy híg kenet légyen, s ezzel kenjed ottan-ottan az ínyedet”. A XIII. fejezetben a nyelv csapja leeséséről olvashatunk. Az uvula palatina hátul, a lágyszájpad középvonalában lelógó kúpos képződmény. A nyelvcsap megnagyobbodását és renyheségének fészkeit és okait így jellemzi: „lecsüng az ember torkára, mintha mindenkor valamit kellene lenyelni, az agyvelőből odaszivárgó phlegmás nedvességek miatt, melyeket puha rész, mint valami spongya, magába bészív”. Az orvosságok között számos eddig is használt anyagot találni. A leesett nyelvcsap újjal való felnyomásának hatásosságát lágy sóval, tört borssal és timsóval egészíti ki. A teljesség kedvéért meg kell említeni a nyolcadik könyvben a külső nyavalyákról szóló szöveg néhány passzusát. A 18. fejezetben az apró gyermekek külső és belső közönségesebb nyavalyáiról értekezik, és a mi szakmánkat érdeklő témákat is érint, rendkívüli pontossággal. Így kerül bemutatásra a csecsemők „ajaka-repedezés, szájfájás-rothadás, foghasadás, békája” címszó alatt a felsorolt betegségek kezelése. A Pax corporis az első nyomtatott magyar nyelvű összefoglaló orvosi könyvünk. Ha nem a mindentudók nagyképűségével lapozzuk ezt a tudományhistóriai ritkaságot, hanem kellő alázattal, arra a következtetésre jutunk, hogy a sárga lapok igazságokat, eredményeket, hibákat és tévedéseket is rejtenek, amelyek ismerete nélkül a további haladás elképzelhetetlen lett volna. Mint annyiszor Erdély ínséges esztendeinek reménytelenségében egymásra talál a humanista orvos és a segítséget váró beteg. Ennek a találkozásnak szövege a Pax corporis, ez a tudománytörténeti érték és egyben irodalmi különlegesség. Sziporkázó színeivel és megmosolyogtató árnyaival, erényeivel és hiányosságaival egy darab itt maradt erdélyi virágos reneszánsz, s miként annak minden motívuma, ez is népi kultúránk szerves és örök alkotóelemévé vált erős várunk. Hiszem és vallom, hogy ez a bibliofil gyöngyszem, a magyar orvoslás Corvinája, addig él, amíg nyelvezetével és tartalmával olvasóit táplálni képes.

Matekovits György

A legfőbb jó az európai könyvtárügyben (2.) Az Európai Unió tagországai könyvtárügyeinek jogi szabályozása A könyvtárak jogi szabályozásának nemzetközi irányzataiban lényegi változást hozott az információs társadalom jelenségeinek felerősödése, a világ fejlett részén meghatározóvá válása, valamint a könyvtárak feladatainak az új társadalmi elvárásokhoz való igazítása. Jóllehet kisebb régióban, de hasonló módosulásokat hoztak az európai egységesülési folyamatok, az Európai Unió bővülése és az ezek nyomán létrejövő európai kulturális kezdeményezések. A már korábban is említett IFLA Közművelődési Könyvtári Szekciójának – a közművelődési könyvtári ellátás nemzetközi normatíváinak kidolgozását megkezdő – 1955. évi memorandumát az 1972-ben elfogadott és az UNESCO közművelődési könyvtári kiáltványára alapozott dokumentuma váltotta fel: az UNESCO/IFLA manifesztuma. A nyilatkozatot azóta már több alkalommal módosították, aktualizálták, legutóbb 1994-ben. A dokumentum – több fontos tartalom mellett – ajánlásokat fogalmazott meg a könyvtárak törvényi szabályozására, nemzeti és helyi finanszírozására, a könyvtári stratégiai tervek elkészítésére, a könyvtári hálózatok meghatározására és támogatására, valamint a szolgáltatási szabványok megállapítására. A törvényi szabályozás szükségességét világszerte tovább erősítette a szintén az IFLA és az UNESCO újabb közös ajánlásait tartalmazó a közkönyvtárak szolgáltatásainak továbbfejlesztésére irányuló dokumentum, amely 2001-ben jelent meg. Az Európai Unió tagországainak könyvtári egységesülési folyamatait elsősorban az Európa Tanács és az EBLIDA (European Bureau of Library, Information and Documentation Associations = Könyvtári, Információs és Dokumentációs Egyesületek Európai Irodája) közös munkálkodása erősíti. Ennek fontos állomása volt, hogy 2000. január 20-án Strassburgban az Európa Tanács Kulturális Együttműködési Bizottsága, valamint az EBLIDA közzétette a könyvtári jogszabályokra és a könyvtárpolitikára vonatkozó irányelveit. A dokumentumban a két szervezet kifejezetten ajánlja, sőt támogatja a tagállamok könyvtáraira vonatkozó jogi szabályozások felülvizsgálatát. A revideálás a már meglévő jogszabályoknak az irányelvekkel való összehangolását, vagy – azokban a tagországokban, ahol nincs törvényi szabályozás – a szükséges jogszabályok elkészítését jelentheti. Az Európa Tanács és az EBLIDA közös ajánlása, az UNESCO/IFLA manifesztumához igazodva, megfogalmazta a 47 tagország könyvtári törvényeivel szemben elvárt minimális követelményeket. A könyvtárpolitikára vonatkozó irányelvek négy fő területre összpontosítanak, amelyek: a véleményés információs szabadság; a könyvtárak szerepének elismerése a nemzeti könyv- és információpolitiká-

ban; a könyvtárak és a tudásipar kapcsolata; a könyvtári örökség védelme. Az Európa Tanács és a Goethe Intézet gondozásában, 1999-ben, Münchenben rendezett nemzetközi konferencia ajánlásai (Irányelvek az európai könyvtári jogalkotáshoz és könyvtárpolitikához, 1999) fogalmazták meg azokat a szakmai minimumokat, amelyekre az érintett országokban a törvényi szabályozásnak ki kell terjednie. Ezek a következők: az állam ismerje el a könyvtárak jelentőségét az állampolgárok információ- és véleményszabadságának gyakorlásában; ebből eredően a könyvtárak működését állami finanszírozásból kell megszervezni; a könyvtárak alapszolgáltatásait az állampolgárok részére költségmentesen kell biztosítani; a könyvtárak gyűjteményeik alakításában önállóságot és függetlenséget élveznek, és e munka keretében – az információhordozó anyagától függetlenül – gyűjtik, feldolgozzák, megőrzik és a felhasználók számára rendelkezésre bocsátják az információhordozók és az információk sokféleségét. A fenti kritériumok megvalósulása esetén – várhatóan – színvonalasabb és egységesebb könyvtári szolgáltatások állnak majd a felhasználók rendelkezésére mind a tagországokban, mind pedig az Eu-

21

22

rópa Tanácshoz csatlakozó országok által alkotott régióban. Mindemellett az Európa Tanács és az EBLIDA felkészült azoknak a tényezőknek a kezelésére is, amelyek – esetlegesen, és éppen az egységesülési folyamatból, valamint a részletesebb szabályozásból adódóan – hátrányosan befolyásolhatják az egyes országok könyvtárügyének fejlődését. Az Európa Tanács és az EBLIDA kezdeményezése termékenyítően hatott azokban az országokban is, amelyekben korábban nem volt a könyvtárakra vonatkozó törvényi szabályozás. Hogy bőségesen voltak ilyen országok, azt az EBLIDA, valamint a Német Könyvtáros Egyesület (Deutscher Bibliotheksverband) közreműködésével, az Európai Unió tagországai körében készített felmérés eredményei mutatják. A felmérés és az elemzés a 21. század legelső éveinek állapotát rögzítette. A vizsgálat kimutatta, hogy a könyvtárak jogi szabályozása a 25 Európai Uniós tagállam esetében meglehetősen vegyes képet mutat. Míg egyes országokban a törvényi szabályozás csak a nyilvános könyvtárakra terjed ki, addig más országokban a könyvtárak teljes rendszerét átfogó törvények vannak hatályban, amelyek magukba foglalják a nyilvános könyvtárakon kívüli, különböző könyvtártípusok működése és a közöttük lévő koordináció jogi szabályozását is. Hasonló mértékű eltéréseket tapasztaltak a törvényi szabályozások részletességében is: egyes országokban a törvény a helyi hatóságok számára csupán a szolgáltatási szabványokat határozza meg, más országokban pedig átfogóan és részletekbe menően deklarálják a szolgáltatások típusait, minőségét, a hozzájuk tartozó normatívákkal együtt. A felmérés szerint, az Európai Unióhoz tartozó 25 tagország kétharmadában van hatályban könyvtári törvény, kilenc országban azonban nincs. Az utóbbi kategóriába tartozik: Németország, Franciaország, Írország, Luxemburg, Hollandia, Málta, Ausztria, Portugália és Ciprus. A kilenc ország tovább csoportosítható aszerint, hogy történelmük során egyáltalán volt-e valaha könyvtári törvényük, mint például Írország és Hollandia, avagy sem. E tekintetben Írország sajátos képet mutat. Azokhoz az országokhoz tartozik, ahol a könyvtári hagyományok nagy múltra tekintenek vissza, egészen az 1855-ös írországi Public Library törvényig. Ez a szabályozás élt 1994-ig, amikor a könyvtárak jogi szabályozása a helyi közigazgatásról szóló törvénybe integrálódott. Az ottani önkormányzati törvény jelenleg hatályos szövegében három szakasz foglalkozik a közkönyvtárak szolgáltatásaival. Mindemellett Írországban a könyvtárak feladatait is magukba foglaló, sőt az információs társadalom fejlesztésének középpontjába a könyvtárakat állító fejlesztési tervekben a könyvtárak jelentős állami támogatásokat kapnak. Ilyen fejlesztések voltak például a közkönyvtárak számára a Branching Out (1998), vagy a valamennyi könyvtártípus számára támogatást nyújtó Joining Forces (2000). 2000-ben további elemekkel bővült az írországi könyvtári szolgáltatások szabályozása: a közkönyvtárak számára fejlesztési irányelveket és ajánlásokat fogalmaztak meg, ame-

lyeket az ezzel a könyvtártípussal kapcsolatos kutatási program egészített ki. Hollandiában 1921 óta részesültek rendszeres állami támogatásban a könyvtárak, ám az önálló könyvtári törvény megszületésére 1975-ig kellett várni. Az ekkor hatályba lépett törvény kerettörvény típusú volt, a részletek szabályozását az úgynevezett követő jogszabályokra, rendeletekre hagyta. Az ország közigazgatásának általános decentralizációjáról szóló 1987. évi törvényi szabályozás azonban hatályon kívül helyezte a korábbi önálló könyvtári szaktörvényt. A közkönyvtárak működését a kultúráról szóló, 1993-tól hatályban lévő törvény szabályozza. Ez a jogszabályi megoldás azonban esetlegessé tette a könyvtárak működését, a folyamatos szolgáltatást, a könyvtárban őrzött értékek védelmét, de még az információkhoz való szabad hozzáférést is. A hiányosságok csökkentése érdekében a nemzeti könyvtáros egyesület 1990-ben ugyan megfogalmazott egy chartát, ám az semmiféleképpen sem helyettesítheti a könyvtárakról szóló önálló törvényt. Éppen ezért az Európai Unióban megindult jogszabályi és könyvtárpolitikai egységesítési folyamathoz kapcsolódó lobbytevékenységet kihasználva, a holland közkönyvtárakban dolgozók közreműködésével létrehoztak egy munkacsoportot, amelynek legfontosabb feladata az önálló törvényi szabályozás szorgalmazása, elindítása és katalizálása. 16 EU-tagország rendelkezik önálló könyvtári törvénnyel, amelyeknek elsöprő többségében – összesen tizenöt országban – az utóbbi években megtörtént a könyvtárakra vonatkozó jogi szabályozás felülvizsgálata és – főként az információs társadalom szélesedéséből eredő – új körülményekhez történő igazítása. Ebbe a tizenöt országból álló csoportba tartozik kilenc, egykor a keleti blokkhoz, mára pedig az Európai Unióba integrálódott ország: Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Románia, Szlovákia, Szlovénia, Csehország és Magyarország. Ezekben az országokban az 1989. évi politikai változások nyomán át kellett alakítani a törvényhozás rendszerét, könyvtárszakmai vonatkozásban pedig reagálni kellett az új követelményekre is, így szaktörvényi szabályozásukat az információs társadalom kihívásaihoz kellett igazítani. Ám nem csupán a közép-kelet-európai volt szocialista tömb országaiban kellett a társadalmi elvárások jelentős változásai miatt a könyvtári jogszabályokat módosítani, hanem Belgium, Dánia, Finnország, Görögország, Olaszország és Spanyolország esetében is időszerűvé kellett tenni azokat, hogy meg tudjanak felelni az információs társadalom által diktált követelményeknek. Így az önálló könyvtári szaktörvénnyel rendelkező 16 EU-tagország közül csupán NagyBritanniában van még napjainkban is hatályban olyan könyvtári törvény, amelyet még az 1990-es éveket megelőzően hagytak jóvá, és amelyet az európai uniós együttműködési folyamatok, valamint az információs társadalom kihívásai miatt nem módosítottak. Az Európai Unión belül sajátos képet mutat Olaszország, Spanyolország és Németország könyv-

tárügye. A föderációs szerkezet miatt ezekben az országokban nem beszélhetünk egységes nemzeti könyvtárügyről, így egységes jogi szabályozásról sem, mivel az egyes tartományok maguk alakítják azokat. Olaszországban, az 1970-es években, legelőször Lombardiában hagyták jóvá a könyvtárak működését is szabályozó kulturális és információs törvényt, amelynek hatására a többi régióban is elkészültek a törvényi szintű szabályozások. Az ekkoriban jóváhagyott tartományi jogszabályok a finanszírozás kérdéseivel, és a különleges könyvtári szolgáltatásokkal foglalkoztak. 1983-ban új tartalmú, a jogi szabályozás tekintetében egy új generációt képező törvényi szabályozást vezetett be Emilia-Romagna régió. A változások legfontosabb tartalma az volt, hogy az új generációs jogszabályok már a könyvtári szolgáltatások körének meghatározásával is foglalkoztak, mellette pedig megállapították a működés és szolgáltatás minimális szabványait. Az egyes olaszországi tartományok könyvtári törvényei ezekből az évekből származnak és – átvéve az Emilia-Romagna régió jogszabályi koncepcióját – az új generációs törvényi szabályozás tartalmi kritériumai alapján készültek. Mindemellett vannak olyan tartományok is, például Latium, amelyekben az új törvényi szabályozás most van folyamatban. A Pisa-vizsgálatok miatt világszerte közismert déltiroli könyvtáros egyesület, 1981-ben hatékony könyvtárpolitikai érdekérvényesítő tevékenységbe kezdett annak érdekében, hogy ott is önálló könyvtári szaktörvény készüljön. Két évvel később, 1983-ban hagyták jóvá a régió könyvtárügyének szerkezetét és finanszírozását szabályozó törvényt. A részletes előírásokra vonatkozó jogszabályok azonban csak 1995-ben készültek el. Olaszországhoz hasonlóan, Spanyolországban sincs nemzeti könyvtári törvény, mivel ebben az országban a helyi közigazgatásról szóló, 1989-es alaptörvényben kapott helyet a könyvtári ellátás szabályozása. E törvény szerint minden településen, ahol a lakosság lélekszáma meghaladja az ötezret, az önkormányzatok kötelessége a közkönyvtárak fenntartása. A 17 régió többsége a könyvtárak működésére vonatkozóan önálló és olyan erős jogi szabályozással rendelkezik, amely gyakorta törvényerővel bír. Ezek segítségével szabályozzák a könyvtárak fejlesztését és koordinációját, valamint a központi szolgáltatásokat. Úgy látszik azonban, hogy Spanyolország napjainkban elindul az egységes és önálló nemzeti szaktörvény létrehozása felé. E folyamat jegyeit mutatja, hogy 2007 novemberében Spanyolországban az olvasással és a könyvtárakkal kapcsolatos törvényt fogadtak el, amelynek ötödik fejezete teljes egészében a könyvtárüggyel foglalkozik. Rögzíti a könyvtárak működésének elveit, kritériumait, az ellenőrzés és az irányítás kérdéseit, valamint a közkönyvtárak alapszolgáltatásait, az állampolgárok információkhoz való szabad hozzáférésével kapcsolatos szolgáltatási kötelezettségeket, az információkhoz való ingyenes és nyílt hozzáférést. A kormány kötelezettséget vállalt arra is, hogy a könyvtárak együttműködését rendszeresen értéke-

li, a követelményeket időszerűsíti, és anyagilag is ösztönzi. Ám a FESABID (Federación Española de Sociedades de Archivistas, Biblioteconomía, Documentació y Museística = Levéltárosok, Könyvtárosok, Dokumentátorok és Muzeológusok Egyesületeinek Spanyolországi Szövetsége) a törvényi szabályozás minden pozitívuma ellenére, sem elégedett teljesen a jogi szabályozás tartalmával: kifogásolja, hogy a törvény nem határozott meg szabványokat, továbbá, hogy a funkciók meghatározása sem elég pontos. Hiányolják továbbá a könyvtárosok képzésével kapcsolatos normákat, a részletesebb állami szabályozást, az elektronikus információk szabványos közzétételének előírásait. A közelmúltban új könyvtári törvényt létrehozó országok közül Svédországban szokatlanul későn, csak 1996-ban hagyták jóvá, és 1997-ben helyezték hatályba az első önálló könyvtári törvényt, amikor a könyvtárak finanszírozása ebben az országban is kezdett kiszámíthatatlanná válni. A svéd könyvtárosok – látva a dániai és a finnországi jogi szabályozás kedvező eredményeit – éveken át kitartóan harcoltak az önálló könyvtári szaktörvény megszületéséért. A több mint tíz éve hatályban lévő könyvtári szaktörvény úgynevezett kerettörvény, amely nem akar beavatkozni a helyi hatóságok önkormányzati ügyeibe, ezért csupán a kötelező kereteket szabja meg. Például azt, hogy valamennyi településen gondoskodni kell a könyvtárak működéséről, és igen hangsúlyossá teszi a különböző könyvtártípusok (közkönyvtárak, tudományos könyvtárak) szoros együttműködését, valamint az állami támogatás szükségességét, különösen az olvasás fejlesztésére irányuló innovációk esetében. A törvény fontos részét képezi a minimális szabványok meghatározása a gyűjtemény, a személyi ellátottság, a képesítési normák és a fizetések terén. A Bundesvereinigung Bibliothek & Information Deutschland és a Bertelsmann Stiftung által támogatott, a könyvtári törvényeket és a könyvtárügyet a gyakorlati működés szempontjából vizsgáló kutatás (2004) eredménye azt mutatta, hogy Európa számára Szingapúr, az Egyesült Államok és három európai ország jogi szabályozása példaértékű. E három európai ország könyvtárügye a legkorábbi jogi szabályozással rendelkezők közé tartozik. Nagy-Britanniában 1850 óta, Dániában 1920 óta, Finnországban pedig 1928 óta folyamatosan hatályban vannak kizárólag a könyvtárak működését szabályozó szaktörvények, tehát valóban a gyakorlat által alaposan kipróbált jogi szabályozásokról van szó. A Nagy-Britanniában napjainkban is hatályban lévő törvényt 1964-ben hagyták jóvá. A jogszabály értelmében a könyvtárak fenntartói jogát az alsó fokú közigazgatási hatóságok gyakorolják és övék a fenntartás kötelezettsége is. A törvény meglehetősen az általánosságok szintjén fogalmazza meg a könyvtárak feladatait. Eszerint a könyvtáraknak átfogó, általános és hatékony szolgáltatást kell nyújtaniuk az állampolgárok – mind a felnőttek, mind a gyermekek – számára, ám mindemellett alkalmasnak kell lenniük a lakosság különleges igényeinek

23

24

kielégítésére. A törvény kimondja, hogy a könyvek kölcsönzéséért tilos költségeket felszámolni. A szaktörvény betartását Angliában, Skóciában, Wellsben és Észak-Írországban a kulturális minisztérium folyamatosan ellenőrzi. Ennek a könyvtárak feladatkörét általánosan megfogalmazó verdiktnek egyaránt vannak előnyei és hátrányai. Előnye, hogy a könyvtári hatóságok teljes szabadságot élveznek, és a szolgáltatások módjára, körülményeire javaslatokat tehetnek. Hátránya azonban, hogy az „átfogó és hatékony” kifejezéseket sokféleképpen lehet értelmezni, és a helyi hatóságoknak a könyvtárakra vonatkozó, esetlegesen előforduló alulfinanszírozását a törvény nem tudja megakadályozni. Az országban az 1980–90-es években fellépő gazdasági nehézségek komoly veszteségeket jelentettek a könyvtárak számára is. Ám e problémák meglétét csak igen nehezen, a brit könyvtáros egyesület több éves meggyőző munkájának eredményeként fogadta el a kormány. A könyvtárak további pozícióveszteségének elkerülése érdekében a hatóságok három jelentős intézkedést hoztak. Egyrészt a kulturális tárca 1999-ben bevezette, hogy a könyvtárak valamen�nyi szolgáltatásáról rendre úgynevezett éves jelentés készüljön; másrészt – az éves jelentések alapján – nyilvános rangsort állítottak fel a könyvtárak között, amely mind a könyvtárak, mind pedig a fenntartók számára erős ösztönzővé vált, az ellenőrzést pedig lényegesen megkönnyítette. A harmadik fontos intézkedés az volt, hogy – a könyvtári szolgáltatások színvonalának romlását elkerülendő – az 1964. évi törvény vonatkozó részeit 2001 áprilisában pontosították. Meghatározták a közkönyvtárak kötelező szolgáltatásait és a könyvtáros egyesülettel közösen a változásokhoz igazították a könyvtári szabványokat. Ezek a normák azonban ma még csupán iránymutatásul szolgálnak, hatályba helyezésüket elhalasztották. Így sok könyvtár még ma sem éri el az abban megfogalmazott követelményeket, de a normák bevezetése mégis fontos lépés volt, hiszen félreérthetetlenül pontosítják, mutatják, hogy mit ért a szakhatóság a korábban csupán az általánosság szintjén rögzített átfogó és hatékony kifejezéseken. A könyvtárak helyzetének további megőrzésében és fejlesztésében azonban más fontos hatósági intézkedések is születtek. 1997-ben és 1998-ban a kormány, valamint a könyvtári és információs bizottság két olyan jelentést terjesztett elő, amelyek kedvezően befolyásolták a könyvtári informatikai hálózati infrastruktúra (The People’s Network = Internetes közhálózat)) és a digitális tartalmak fejlesztését; 2003-ban pedig elkészült a kormány tíz évre szóló közkönyvtári fejlesztési stratégiája, a Framework for the Future elnevezésű program. Ezek a fejlesztést elősegítő hatósági intézkedések és programok a brit kormány könyvtárak iránti elkötelezettségét tanúsítják. A brit könyvtárak szabályozási módszerével éppen ellenkezőleg szabályoz a jelenleg hatályos dán könyvtári törvény, amely valójában csak a kiegészítő szabványokkal és a szükséges finanszírozási normák előírásaival együtt lehetne igazán hatékony,

ám azok – legalábbis egyelőre – még nem készültek el. Dániában az első könyvtári törvény 1920-ban lépett hatályba, majd ezt követte 1964-ben a második, amelyet 1983-ban és 1993-ban módosítottak. A harmadik könyvtári törvény, amely 2000 májusától hatályos, alapelvként kezeli, hogy a könyvtárak szerepe nélkülözhetetlen az információs társadalom fejlődésében. A törvényt végrehajtási rendelkezés egészíti ki. A dán könyvtárak törvényi szabályozása tehát kitér valamennyi könyvtártípusra, és tovább erősíti a hagyományosan jó és hatékony, könyvtártípustól független együttműködést. A törvény és a végrehajtási rendelkezés együttesen részletekbe menően szabályozza az önkormányzatok könyvtárfenntartási kötelezettségét, valamint az állam finanszírozási és támogatási szerepét a könyvtári rendszer együttműködésében. A dán könyvtárügy további erősségét jelenti a nemzeti elkötelezettség kinyilvánítása, a nemzeti könyvtári hatóság tevékenysége, valamint a könyvtárigazgatók és a könyvtárosok érzékelhetően meghatározó elkötelezettsége, ötletgazdagsága. Ennek a részletekbe menő könyvtári jogszabálymodellnek az az előnye, hogy magától értetődőnek tartja a sokféle média-lehetőséget, a törvény erejével biztosítja a független és szabad gyűjteményi választékot, továbbá a szakmai vitákhoz meghatározó alapot nyújt. Hátrányaként fogalmazható meg, hogy – éppen a részletes és alapos állami gondoskodás miatt – a helyi politika túlságosan az állami szubvencióra hagyatkozik. Az első finn könyvtári törvény 1928-ból származik, és valamennyi helyi hatóság számára előírta a közkönyvtár-fenntartási kötelezettséget, meghatározta az állami feladatokat, valamint az állami finanszírozás részesedésének összegét. Ezt az alaptörvényt 1961-ben és 1986-ban, valamint 1998-ban kiegészítették, majd 1999-ben végrehajtási rendelkezést adtak ki hozzá. Finnországban a könyvtári szolgáltatások biztosításáért az önkormányzatok felelősek, ám feladataik ellátásához – úgymint a könyvtárak üzemeltetési, építési és felújítási költségei – állami támogatásban részesülnek. Más országok jogi szabályozásának mintájától jelentősen eltér a finneké, mivel ebben az országban a törvény a szolgáltatásokat helyezi a középpontba, és nem a könyvtári intézményre fókuszál. A törvény 12. paragrafusa határozza meg a legfontosabb alapelveket, a szolgáltatások körét, továbbá a legfőbb fejlesztési területeket. Ezek közül a legfontosabbak: a hálózati és virtuális szolgáltatások működtetése és fejlesztése; a nemzeti és nemzetközi könyvtári rendszer részeként a könyvtárak közötti együttműködés erősítése; valamennyi szolgáltatás ingyenes használata és a kölcsönzés költségmentessége; a feladatok elvégzéséhez megfelelő számú, szakképzett munkatársak alkalmazása; a folyamatosan aktualizált információforrás-kínálat; a szolgáltatások minőségének, rendelkezésre állásának és költséghatékony működésének részletezése. A finn könyvtári törvény az első, amely minősítési kötelezettséget ír elő. Ennek nyomán a helyi hatóságoknak értékelniük kell saját könyvtári szolgáltatásaikat, a megyei

hatóságok minősítik a régiók szolgáltatásait, a minisztérium pedig a könyvtári szolgáltatások nemzeti színvonalát. A nyilvánosság kontrollját biztosítja, hogy az értékelések legfontosabb megállapításait közzé kell tenni. A finn törvényben nem határozták meg a minimum-szabványokat, ez alól egyetlen terület képez kivételt: a végrehajtási rendelkezésekben részletesen rögzítették az alkalmazottakkal szemben támasztott képesítési követelményeket. Sajátos a finn könyvtári törvény abból a szempontból is, hogy a törvénnyel kapcsolatos munkálatok nem ad hoc jellegűek, hanem állandóak. Rendszeresen tartanak a támogatói programokkal és a stratégiai tervekkel kapcsolatos szakmai egyeztetéseket, és azokat minden esetben a konkrét pénzügyi tervek összeállításai követik. A stratégiai tervek és az azokhoz kapcsolódó programok egymásra épülnek, a tervezés, a megvalósulás, valamint az értékelés szakaszai pedig átnyúlnak az egyes politikai ciklusokon. Így a könyvtárak helyzete független maradhat a pillanatnyi politikai helyzettől, és a politikai változásoktól, ami – kétségtelenül – igen kedvező a könyvtárak számára. Ennek volt köszönhető, hogy még az 1990-es évek gazdasági válsága mellett is a helyi költségvetés és az állami finanszírozás a könyvtárak veszteségeit képes volt tompítani. Az UNESCO és az IFLA kezdeményezései nyomán, valamint – az európai régióban – a 2000. évi strassburgi alapelvekből eredően, a közelmúltban, Németországban is elkezdődött a könyvtári törvényhozási folyamat. Jóllehet ezt a német könyvtáros egyesület kezdeményezte, ám az indítványt különböző politikai erők is hamarosan támogatták. Mint közismert, Németországban nem volt korábban sem szövetségi, sem pedig tartományi szinten a könyvtárügyet átfogóan szabályozó szaktörvény, hanem az egyes tartományok alkotmányainak kulturális fejezetébe épült be a könyvtárak finanszírozásának elvi kérdése. Ez egyben azt is jelentette, hogy a könyvtárak működtetése, fenntartása, feladataik megszabása tartományi és helyi feladat volt. Mindemellett szövetségi törvény szabályozta igen pontosan és részletesen a Német Nemzeti Könyvtár tevékenységét. A német könyvtárügy egységesülési folyamatának megindulásában fontos szerepet játszott, hogy már az 1990-es évek elején felmerült a könyvtárak tevékenysége törvényi szintű szabályozásának igénye, sőt az egyes tartományokban részletes könyvtári törvénytervezetek is készültek. Ám lényegi előrelépés csak 2005 márciusában történt, amikor a Bundestag Enquête Bizottsága a Kultúra Németországban program keretében részletesebben is foglalkozott a kérdéssel. A Bizottság munkájáról szóló jelentésnek és a hozzá kapcsolódó ajánlásoknak könyvtári szempontból meghatározó része, amelyben a Bizottság – hivatkozva az európai országok legjobb gyakorlatára – a szövetséget alkotó tartományok számára javasolja könyvtári törvények megalkotását. Ezt követően több tartományban – Baden-Württemberg, Mecklenburg-Előpomeránia, Hessen, Alsó-Szászország és Szász-Anhalt, Brandenburg, Türingia – megindultak a szakmai és

politikai egyeztetések, sőt, néhány tartományban már a törvénytervezet szövegének egyeztetésénél tartanak. Mostanáig azonban csupán a legutóbbiban, Türingiában készítették és fogadták el 2008. július 3-án a mindössze öt paragrafusból álló tartományi könyvtári törvényt. A jogszabályban meghatározóan érvényesülnek a nemzetközi szervezetek, valamint szakmai kollégiumok ajánlásai. A türingiai szaktörvény a könyvtárakat az információkhoz való közvetlen hozzáférés, valamint a szabad véleménynyilvánítás személyiségi jogainak gyakorlásához és kiszélesítéséhez szükséges, továbbá a tudáshoz való szabad hozzájutás intézményeként jeleníti meg. A törvény második szakaszában határozza meg a Türingiában működő könyvtártípusokat, úgymint: a nemzeti könyvtár, a tudományos könyvtárak, a közkönyvtárak és az országos szakhatósági könyvtárak, az iskolai könyvtárak, valamint a magán- és egyházi könyvtárak. A törvény 3. paragrafusa a könyvtárakat oktatási és képzési színtereknek minősíti, továbbá erőteljesen hangsúlyozza a könyvtárak és az iskolák együttműködésének fontosságát. Ezt a felfogást tükrözi az is, hogy az olvasási, az információs, valamint a médiakompetenciák közvetítését a könyvtárosok feladataként jelöli meg. A kulturális örökség védelmét szolgálja a törvény 4. paragrafusa, amennyiben külön cikkelyt szentel a türingiai könyvtárakban őrzött, a kulturális örökség részét képező régi könyvek védelmének és gondozásának. A törvény kiemelt hangsúlyt szán azok nyilvános használatának biztosítására, ennek érdekében a lehető leggyorsabban meg kívánják valósítani a teljes védett anyag digitális elérhetőségét. Az 5. paragrafus a finanszírozás kérdéseivel foglalkozik, de nincsenek megjelölve kötelezően finanszírozandó feladatok. A fenntartási kérdések lényege, hogy a közkönyvtárak szubvenciója alapvetően a helyi hatóságok által kiutalt támogatásból történik, ám ehhez, az egyes, kiemelt programok működtetésére tartományi pénzügyi alapok is társulnak. A finanszírozási kérdésekbe azonban nem épültek be kötelező minimál-szabványok. Azok meghatározását más esetekben is mellőzi a törvény. A türingiai felsőoktatási törvény változásainak nyomán, a tudományos, szakkönyvtári ellátást biztosító egyetemi könyvtárak minden esetben megkapják az illetékes szakminisztériumoktól azoknak a szolgáltatásoknak az ellenértékét, amelyek kívül esnek a felsőoktatási intézményi feladatokon. Ez a törvény módosította a türingiai sajtótörvényt is, a kötelespéldányszolgáltatást pedig az elektronikus dokumentumokra is kiterjesztette. A fentiek azt mutatják, hogy a könyvtárak működését szabályozó törvények az egész európai földrészen és egyre meghatározóbban egységes irányba fejlődnek. Az egész jogi szabályozásnak fontos összetevője, hogy a törvényi szabályozás nem csupán a könyvtárak működését, feladatait szabályozza, hanem egyben a politikai akarat és a társadalmi igények kinyilvánításának is fontos része. Számos azonosság, hasonlóság és egyben számos nemzeti

25

26

sajátosság is kimutatható e jelenségekben és törvényekben. Vannak országok, amelyek megközelítik az ideális szabályozást, és vannak olyanok is, amelyek csak bizonyos területekre kiterjedő normákat állapítanak meg, mint ahogy a vizsgált országokban több esetben nincs is könyvtári törvény. Úgy tűnhet, hogy a könyvtárakra vonatkozó jogi szabályozás esetében is a sokféleség az elfogadható európai norma. Legalábbis ezt látszik erősíteni az a sokszínűség, amelyet a fentiekben láttunk. A közelmúltban azonban ugyanazokban a szakmai körökben, amelyek még alig egy évtizede a könyvtárügy országonkénti önálló törvényi szabályozását szorgalmazták, új megközelítések jelentek meg, új szempontok merültek fel. A korábban egyértelműen elutasított közös európai könyvtárpolitika és egységes könyvtári rendszer kérdése ma már nem mint elvetendő, hanem inkább nagyon is megfontolandó kérdésként fogalmazódik meg. Azoknak a szakmai és politikai köröknek, fórumoknak a részéről, akik szorgalmazzák a kérdés újragondolását, a legfontosabb érvelése az európai könyvtárak rendkívül heterogén helyzete. Véleményük szerint ez az egyenetlenség erősen akadályozza az Európai Unió állampolgárainak egyenlő és korlátlan kulturális, oktatási és információs szabadságát, valamint a szabad véleménynyilvánítás jogának gyakorlását. Az egyenlőtlen fejlődést a nemzeti sajátosságokra, a hatalmon lévő kormányok könyvtárak iránti politikai attitűdjére, a gazdasági egyenlőtlenségekre vezetik vissza, ám a legfőbb okát mégis abban látják, hogy az európai országok mindössze kétharmada rendelkezik önálló könyvtári szaktörvénnyel. Ám jól látható az is, hogy az egyes országok szintjén történő jogi szabályozás sem oldja meg ezeket a problémákat, hiszen ahol létezik törvényi szabályozás, azok között az országok között is jelentős eltérések mutathatók ki. Úgy tűnik, hogy az Európa Tanács és az EBLIDA közel egy évtizeddel ezelőtti kezdeményezései nem voltak eléggé hatékonyak, csupán korlátozottan érték el céljukat. Többnyire azokban az országokban hoztak szakmai eredményeket, ahol korábban is megfelelő színvonalú könyvtári ellátásban részesültek az állampolgárok. Mivel átütő eredmények nem születtek, az EBLIDA újabb irányokat kíván meghatározni. Ennek legfőbb oka, hogy mind politikai, mind pedig szakmai indokokból eredeztethetően, továbbra sem várható az Európai Bizottságnak a tagországokra vonatkozó könyvtári törvényi direktíváinak megjelenése. Ezért – javaslatuk szerint – arra kellene törekedni, hogy úgynevezett „fehér könyv” jelenjen meg a könyvtáraknak az európai tudás-társadalomban betöltött szerepéről. További feladat lehet javaslatok megfogalmazása arról, hogy az egyes országok mit tegyenek könyvtáraik fejlesztése érdekében. Az új irányok és tennivalók meghatározása érdekében nemzetközi párbeszéd indult el, amelynek főbb eseményeit és eredményeit a NAPLE (National Authorities on Public Libraries in Europe) konferenciák jelzik. (Az első még a CALIMERA – Cultural Applications: Local Institutions Mediating Elect-

ronic Resource Access – program keretében, 2004ben, a legutóbbi pedig az 5. NAPLE konferencia Vilniusban, 2008. október 9-11-én). Ennek a koncepciónak a megértéséhez az EBLIDA és az Osztrák Könyvtárak Szövetsége elnökének, Gerald Leitnernek a szavait hívjuk segítségül: „Ha egyesült Európát akarunk, olyan közös európai könyvtárpolitika létrehozásában kell gondolkodnunk, amely minden európai polgár számára egyenlő és korlátlan hozzáférést biztosít az információhoz, a tanuláshoz és a kultúrához. Egy ambiciózus közös európai könyvtárpolitikához az kell, hogy a legjobb fejekben a legjobb ötletek szülessenek meg”. Egységes, európai szintű könyvtárpolitikáról napjainkban nem beszélhetünk, ám az egységesülési folyamatnak, a legjobb ötletek megvalósulásának mára már számos, elsősorban digitális formában megjelenő eredménye van. A számos, részben közvetlenül a könyvtárakra, részben pedig az úgynevezett határ- és rokonterületekre vonatkozó programok talán legfontosabb kézzelfogható eredménye az Európai Bizottságnak a virtuális könyvtárak létrehozására vonatkozó kezdeményezése. A tervek megfogalmazására 2005. szeptember 30-án Brüs�szelben került sor, amikor az Európai Bizottság közzétette az európai írott és audiovizuális örökség interneten való hozzáférhetőségének stratégiáját (Az Európai Bizottságnak az Európai Digitális Könyvtárakra vonatkozó tervei IP/05/1202). A terv magába foglalja a könyvtárak, a levéltárak és más archívumok digitalizálásának, közkinccsé tételének programját, amely egyrészt biztosítja a széles körű, földrajzi távolságoktól, épületektől, nyitvatartási időtől független hozzáférést, másrészt pedig a kulturális vagyon és közkincs megőrzésének fontos eszköze. A feladat nagyságrendjét jól mutatja, hogy csak a könyvtárakban őrzött dokumentumállomány megközelíti a két és fél milliárd nyomtatott kiadványt, ám azokon túl a program kiterjed más médiumok – filmek, fényképek, kéziratok, zenei anyagok, műsorarchívumok stb. – digitalizálására és közzétételére. Az Európai Unió valamennyi tagországára kiterjedő program első lépését jelenti az egyes nemzetek dokumentumait reprezentáló metaadatok digitális konverziója, valamint a dokumentumállományok digitalizálása. A terv az e-Content-plus és az Európai Unió kutatási programjaiba, valamint az i2010 (a European Information Society for growth and jobs) programokba illeszkedik. A tagállamok közötti koordináció a lundi cselekvési tervre épül, és a megvalósításban szoros kapcsolatot tart a nemzeti intézményekkel. Az egyes nemzetek digitális könyvtárainak továbbfejlesztését jelentette a Google Könyvtár európai riválisának is tekintett, jelenleg mintegy négymillió dokumentumot tartalmazó Európai Digitális Könyvtár (Europeana) közelmúltbeli létrejötte. A rendkívül érdekes és hasznos kezdeményezést dinamikus fejlesztési tervek viszik majd tovább, és az mára az i2010 vezető projektjévé vált: mintegy 10 millió írásos és egyéb dokumentum online hozzáférését biztosítja a virtuális kollekció. Ám az EU- tag-

országok gyűjteményeinek teljes körű online hozzáférése ma még csupán a gondolatok szintjén létezik. Az Európai Unió felmérése szerint a nagy nemzeti könyvtárak állományának mindössze egy százaléka érhető el teljes szöveggel a világhálón, és a vonatkozó digitalizálási tervek szerint ez az arány még 2012-ben is csupán a gyűjtemények négy százalékát fogja kitenni. Az Európai Digitális Könyvtár kialakítása és működtetése számos tartalmi és technikai kérdés megoldását veti fel, olyanokat, amelyek nemzetközi szintű szabályozása sok esetben a nemzeti hagyományok, szabályok ellen hat, de az integrált gyűjtemény megvalósítása érdekében meg kell találni a megoldásokat. Szükséges meghatározni a digitalizálandó mennyiségre vonatkozó terveket, és további pénzügyi forrásokat kell biztosítani a digitalizálás elvégzésére. Komoly kihívást jelent, hogy a legtöbb tagországban még nem áll rendelkezésre a digitális tartalom megőrzésének módszertana, technológiai háttere és az ahhoz szükséges szakértelem, amely elengedhetetlen lenne ahhoz, hogy a digitális tartalmak a jövő nemzedékek számára is hozzáférhetők maradjanak. Külön kezelendő problémát vet fel a kompatibilitás kérdése is: annak érdekében, hogy a különféle adatforrások és adatbázisok összeférhetők legyenek az Europeana rendszerével, illetve az utóbbi által felhasználhatók legyenek, közös normákat kell alkalmazni. Továbbá megoldást kell találni a szerzői jogi kérdésekre, mindenekelőtt a gazdátlan művek, vagyis az olyan munkák esetében,

amelyek szerzői jogának tulajdonosai nem lelhetők fel, így a művek digitalizálására vonatkozó engedélyük nem szerezhető be. Jóllehet Európában továbbra sem beszélhetünk egységes könyvtárpolitikáról, s főként nem egységes jogi szabályzásról, mégis azt látjuk, hogy az Európai Unió különböző szintű elvi deklarációi, állásfoglalásai, koncepciói, ajánlásai, javaslatai, tervei és nem utolsósorban az Europeana létrehozása, valamint fejlesztési koncepciója laza rendszerré kezdi összefűzni a tagországok könyvtárait. A rendszerré szerveződésnek ma még csupán csírái fedezhetők fel a nemzeti, illetve a nagyobb könyvtárak együttműködésében, ám a modell váza már elkészült, és a szolgáltatási tartalmak további erősödése feltétlenül a virtuális egységesülés felé viszi a könyvtárakat, és – reményeink szerint – nem csupán a könyvtári, hanem az egyéb gyűjteményeket is. A könyvtárak és más gyűjtemények virtuális egyesítése a metaadatok egységesítése a könyvtárak, a múzeumok, a levéltárak és az audiovizuális gyűjtemények az intézmények legfontosabb, központi része felől, az állomány dokumentumai, valamint az azokról készült metaadatok oldaláról közelít az integrációhoz. A legerősebb, legfontosabb intézményi részrendszerek integrációja – várhatóan – magával húzza majd ebbe a folyamatba magukat az intézményeket is.

Sipos Anna Magdolna

A heraldikus Orbán Balázs A címerek a páncélos lovagok középkori világának túlélői, a színes középkor virágai. Kezdetben – a keresztes háborúk korában – a csatákban és a lovagi tornákon a páncélos, sisakos lovagok azonosítására szolgált, majd társadalmi rangjelző szerepe volt. Tovább élnek mindennapjainkban a címerekben, zászlókon, érmeken, emblémákon, sportjelvényeken, testületek lógóin. A heraldika tudománya e társadalmi jelrendszer bonyolult nyelvét és nyelvtanát tanulmányozza. Mint a történelem segédtudománya fontos eszköz a múlt feltárásában. Orbán Balázs az 1860-as években beutazta a Székelyföldet, több mint félezer várost, falut, szórványtelepülést látogatott meg és írt le A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból című fő művében. A hatkötetes monumentális mű, amelynek természetesen voltak előzményei, másfél évszázaddal megjelenése után is a Székelyföld legjobb útikönyve maradt. Nemcsak az utazó használhatja, több tudományág kutatója is gazdagon meríthet belőle. Az orbáni életműről

megjelent írások a kétségkívül meglévő érdemeit emelik ki, köztük azt is, hogy a geológus, a geográfus, a néprajzos, a közgazdász, a történész, az erdész, a balneológus számára és sok más természetés társadalomtudomány művelőjének ma is jól használható kiinduló alap lehet. Kiemelik, hogy úttörő munkát végzett a képi illusztráció meghonosításában. Köpeczi Sebestyén József figyelt fel (Orbán Balázs és a címerek. Ki volt Orbán Balázs? Székelykeresztúr, 1929, 38–40.), hogy Orbán Balázs művében a heraldika is jelen van: „E lelkes kutató a Székelyföldről szóló nagy művében a címerekről sem feledkezett meg”, de „a címerekkel kevésbé foglalkozott, mint más emlékekkel”. Ennek ellenére több címeres emléket írt le elsőnek, olyanokat is, melyek mostanra elenyésztek, és csak leírásából ismerünk. Első tudományos közleménye címertani munka, A Lábathlan-család síremléke 1400-ból címmel a rangos Századok (1869. III. évf., 7. sz.) című folyóiratban jelent meg. Orbán Balázs rajzáról Morelli

27

28

Gusztáv készített szép fametszetet, amelyik a napjainkban is megjelenő folyóirat első illusztrációja volt. Lábathlan András – aki Mátyás király korában a székelyek ispánja is volt – gótikus síremléke a Duna északi partján a felvidéki Karva falu templomában ma is látható. A Székelyföld leírása igazolja, hogy Orbán Balázs címertani ismeretekkel is rendelkezett, „képünknek jobb oldalán (heraldicailag)” megjegyzése a heraldikai jobb és bal oldalra vonatkozik. A heraldikában oly fontos színek és fémek leírása hiányzik, de ez abból következik, hogy a leírt címereket pecséteken, sírköveken és gyámköveken találta meg, melyeken eleve nem használtak színeket. A nagy munka a székely székekre oszlik, elsőnek Udvarhelyszéket mutatja be. Mindenik szék ismertetésének bevezetésekor leírja pecsétjét és a rajta látható székcímert. „Udvarhelyszék címere és pecsétje egy négy mezőre osztott pajzs, az osztályok kettejében öt-öt apró kereszt, más kettejében három tornyos erőd, a többinél magasabb közép tornyon kereszt van. Most használt pecsétjének körirata ez: »Sigillum universitatis sedis siculicalis Udvarhely Anno 1757«”. Ezt a címert Mária Terézia királynő, az Erdélyi Nagyfejedelemség fejedelme, a székelyek ispánja (comes siculorum) adományozta a széknek. Udvarhelyszék korábban is használt egy címeres pecsétnyomót, melyet nem ismert Orbán Balázs. Pál-Antal Sándor fedezett fel egy széki okiratot a 18. század elejéről, melynek pecsétjén egy jeruzsálemi kereszt látható. A nagyobb és jelesebb városok pecsétjeit is fontosnak tartotta bemutatni. Székelyudvarhely város címere a viharos 16. század közepéről származik. „Isabella királynő adott 1557-ben igen szép kiváltságokat, melyek által mentesíti minden adótól, az egy portai adó kivételével, pallós- és önkormányzati joggal ruházza fel s bírájának királybíró czimet engedélyezve, a szék tisztsége alól kiveszi.” Ezen adománylevél kelt Kolozsvárt 1557-ben Szent András apostol napján a királynő aláírásával. Ez évben és ugyanezen királynőtől kapta Udvarhely város pecsétjét is, mely ma is címeréül szolgál. Ez páncélos kéz vítőrrel, melybe szív és medvefő van tűzve, felső terében négy csillag közt 1558, körírva: „Sigillum Oppidi Siculicalis Udvarhely”. Ezen címer a székely nemzeti címernek négy csillaggal való megtoldásával keletkezett, mert a régi székely címer egy egyenes szablyát tartó kar, a szablyába szív és medvefő van tűzve, hegyét korona tetőzi. A magyaroknak uradalmaik; mind a régi, mind a mostani időben. Tizennégy rézmetszett paisokkal Pesten és Pozsonyban 1801-ben megjelent műve 54–55. lapján Dugonits András azt mondja, hogy a székelyek ezen régi címerét Zsigmond magyar, német és cseh király, német–római császár változtatta meg 1437-ben, adván a napot és a

holdat annak jeléül, hogy a székelyek mind a törökök elleni harcokban, mind a pórlázadások alkalmával szorgalmatosan vigyáztak, miként a nap és a hold az égen. Lakatos István Siculia delineata et descripta […] című, 1702-ben megjelent munkájában meg azt mondja, hogy a székelyek nap és hold alkotta címerüket (Hunyadi) Mátyás királytól nyerték. A kiváltságos Oláhfalu, mely 1876-ig egyike volt Erdély 13 taksás városának, tulajdonképpen Szentegyházas- és Kápolnásoláhfaluból tevődött össze. Pecsétjét I. Ferenc magyar királytól (1792–1835) kapta 1803-ban. „Ezen szintén díszes kiállítású okmány megvan a község levéltárában. Az pedig egy Magyarország, Erdély-, Horvát-, Tótországok és Dalmácia címereitől körül keretelt pajzs, mely két részre van osztva. Felső osztályában három arany csillag közt szablyát tartó kar, alsó osztályában egy hegy. Ezen hegy vagy a Hargitát, vagy a két község közti Kosártető nevű dombocskát ábrázolja, két ellentétes oldalára helyezett két templom, ezen körirattal: »Sigillum privilegiatae communitatis Oláhfalviensis«”. „De Ferenc császár csak régibb pecsétjét újította meg, mert Kemény József érdekes pecsétgyűjteményében, mely igen nagybecsű gyűjtemény, a kolozsvári Múzeum levéltárában van jelenleg. Feltaláljuk Oláhfalunak a fennebb leírthoz hasonló pecsétjét e körirattal: »Sigillum privil. communitatis Oláhfalu 1503«”. Így utazásai sorrendjében bemutatja a székek és városok pecsétjeire metszett címereit. Csíkszereda címerét röviden, szabatosan írja le „Címere szívből kinőtt három nefelejcs, mellette CS, pecsétjén is ez van: »Sigilum Oppidi Csik Szereda« körirattal”. Sok székelyföldi falusi templomban látható nyomokat hagytak a nagy történelmi stílusok a romanikától a barokkig. Ezeknek mint a történelmi idők tanúinak nagy jelentőséget tulajdonít. A székelydályai templom „nem annyira építészete, mint a szentély boltozatát borító – s nem csak a Székelyföldön, hanem hazánkban is páratlan – fresco festvénye által kitűnő”. Csodálattal tekint a szentély 16. század elejéről származó indadíszek közé rejtett címerekkel díszített boltozatára. „A zöldszínbe kivitt festés, a növénydísz dús szövedékét s annak értelmes stilisátióját állítja elő, csak itt-ott van egy-egy emberi alak, mint gyöktartó belészőve, egy-egy szép női fő, mint virágbimbó alkalmazva. Legérdekesebb azonban, heraldicai becséért, azon nyolc élénk színekkel festett címerpajzs miatt, melyek a hossz-szentély bolt süvegeibe vannak két oldalon négyesleg elhelyezve”. A címerek között kiemelkedő jelentőségű „a régi székely címer (szablyát tartó kar, mely szablyába szív, korona és medve fő van tűzve) szögletében nap és hold”. A dályai székely címer eltér a későbbi ábrázolásoktól: a páncélos kar a csücsköstalpú pajzs jobb oldalán felhőből tűnik elő, az egyenes kardra

tűzött címerképek sorrendje is más: korona, szív és medvefő. Az ábrázolt égitestek pedig a fogyó hold és csillag. A címerek színeit itt sem írja le, csak megemlíti, hogy „élénk színekkel festett”. A székely címert Bögöz és Székelyderzs templomaiban gyámköveken fedezi fel. Sepsiszentgyörgy templomának leírásakor egy sírkőn fedez fel megemlítésre méltó címert. „A hossz-szentély bal oldalán sírkő van befalazva, melyen a domborművű Daczó címer (kardot tartó oroszlán) alatt e felirat olvasható: »Hic jacet G. D. Franciscus Daczó de Sepsi Szent Georgi, qui obiit in Urbe Mediensi Anno LV aetatis suae 21. jan. Anno vero Salutis 1602. Scio quod Redemtor meus vivit«”. A marosszéki Várfalván az omladozó Gáti-udvarházon fedez fel régebbi és újabb címereket: „a kastély homlokzatán állott, most a Gáti-udvarház homlokzatába befalazott, kő, melyen a Keresztes család címere van bevésve. A címert két lovag tartja, egyiknek pajzsán Magyarország címere, a másikon kétfejű sas. A címer maga 3 osztályos. Az oldalosztályok két kockára, a középosztály háromra van osztva. Ennek közép kockáján kétfejű sas, felső kockájában koronára állított kereszt, alsó kockájában pelikán. A jobboldali osztály felső kockájában szalagra illesztett három csillag, alsó osztályában kucsmás férfialak”. „Bár Orbán Balázs korában a heraldikai műnyelv még nem volt kifejlődve, a címereket művében oly egyszerűen és világosan írja le, hogy azok e leírások alapján hibátlanul – bár színezés nélkül – megszerkeszthetők, mert sajnos a címerszínek leírására nem fektetett súlyt” – értékeli címerleírásait Köpeczi Sebestyén József, aki 1911-ben a lengyelfalvi Orbán család címerét szakszerűen, hibátlanul leírta. A festett bárói címer a következő: „Kékre és vörösre vágott csücsköstalpú pajzsban, zöld hármas halom koronázott középsőjén könyökölő sínpáncélos, vaskesztyűs kar arany keresztvasú és kosarú görbe kardot markol; a kard kosarára és a kézfejre szürke gyöngyből fűzött olvasó van csavarva, melyről gyöngykereszt s alsó végén aranypénz függ. A kar és kard közt ötszirmú arany rózsa lebeg. A pajzs hét gyöngyű koronapártáján nyílt, koronás sisakjának dísze nyílt sasszárny közt a pajzsbeli kar összes járulékaival. A sisak takarói kék-arany, vörös-ezüst színűek”. A Székelyföldön kívüli területeket tanulmányozva, a városok pecsétjeit is leírja. „Brassó címere most egy koronázott fagyökér, melynek eredetéhez mindenféle regényes történeteket kötnek a szász írók, azonban úgy látszik, hogy ez a fagyökér csak később keletkezék, s Brassó címere régen egészen más volt. Cornides Brassónak – egy régi okmányon fölfedezett – pecsétén látott címert így írja le: a pajzs közepén egy liliom, felső szelemenjében csillag mellé helyezett két kisebb liliom, a pajzst két madár

tartja, fenn pedig két repülő angyal által fogott korona tetőzi. A pecsét körirata pedig ez volt: »S. Civium et provincialium de Brassó«. […] Brassónak ennél ismeretesebb s több századon át használatban volt második pecsétjén ily czimer fordul elő. Egy dicsfény környezte háromszögű paizsnak közepén nyitott korona, a körül gót minuskel betűkkel e körirat: »S. Civitatis Brassouiensis«”. Kideríti, hogy Brassó címerében a közismerten előforduló fagyökér csak Honterus tevékenysége nyomán, a 16. században került a város címerébe. A Torda nemes város történelmének leírásában is teret szentel a címerének leírására: „Torda városának lenni kellett ősi címerének, de az nem maradt reánk. Csak egy pár szakadozott régi oklevelen látható homályos lenyomatból gyanítom annak egykori lételét. E pecsét közepén háromszög van domborművel, a melynek mivoltát a lenyomatokon nem lehet megérteni; e háromszög mellett egyik felől régi idomú kulcs, másik felén faág van elhelyezve. Nagy gót (majuskel) betűkkel írt köriratából csak ennyi betűzhető ki: »Sigilum Thord. Ci. R. (Civitatis Regiae – Orbán Balázs)«”. Orbán Balázs a címertani leírásaiban is korának színvonalán teljesítette kitűzött célját, a Székelyföld tudományos felfedezését. A magyar heraldika Pápai Páriz Ferenc: Ars heraldica […] (Kolozsvár, 1695) című könyvétől, mely az első szakmunka, a 19. század közepéig fejlődésének kezdeti szakaszában volt. Nyáry Albert: A heraldika vezérfonala (Bp., 1888), Bárczay Oszkár: A heraldika kézikönyve (Bp., 1897), Áldásy Antal: Címertan (Bp., 1923) alapvető könyvei emelték a kor színvonalára a magyar címertan tudományát.

Zepeczáner Jenő

Székelykapuk Orbán Balázs szejkei sírjánál.

29

„Ne legyek közömbös az élettel szemben”

30

A kis kávézót emlékek szövik. Valamikor, nem is olyan régen, ugyanezek az asztalok, ugyanezek a székek, ugyanezek a mozdulatok voltak – s megálltak jelként az időben. Ismerős minden, a hangulat is, s az arc is velem szemben – ismerős a szakálla, a kíváncsi tekintete. Györffy Zsolt, jelenleg a BBTE Bölcsészkarának másodéves hallgatója szakít ki profán térből és időből – mi mással, ha nem tudománnyal –, s betekintést enged világértelmezésébe, tudományos szemléletébe, kutatási területeibe. – Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen elég régóta ismerlek. Tudom, hogy sokoldalúságod a tudományos érdeklődés számos területén kibontakoztattad, beleástad magad történelembe, filozófiába, politikába, nyelvészetbe. Szerinted léteznek még polihisztorok manapság? Vagy ez már egy meddő vállalkozás? – Valójában önmagadat próbálod megtalálni vagy építkezni egy belső igény szerint, különböző szempontokat találni, a körülötted levő világot úgy értelmezni, mint egy állandóan cselekvő-értelmező egyént. – Mi volt az a bizonyos szempont, amiből megvilágítottad ezeket a területeket? Voltak közös pontok, célirány, egy bizonyos látószög, amit kerestél? – Most nagyon elvont így fogalmazni, de számomra az elsődleges szempont az, hogy ne legyek közömbös az élettel szemben. Mindig újabb és újabb szempontokat próbáltam megragadni annak függvényében, hogy mit gondoltam a világról, vagyis mit tartottam egyáltalán fontosnak. – Világszemlélet-formálóként használtad ezeket a tudományokra vetített szempontokat? – Hát igen, talán egy lépcső, hogy kiigazodjak a világban, ugyanakkor nemcsak ez vezérel, hanem, hogy ne legyek közömbös a valósággal, az élettel szemben. Hogyha valamit írok, vagy elgondolok, vagy beszélek másokkal, annak legyen konkrét vagy építő jellegű vonatkozása. Sokkal nagyobb jelentősége van számomra, mintsem hogy önmagában a tudásért tanuljak valamit. Ebből a szempontból – az első kérdésedre visszatérve – azt mondom, hogy manapság nem lehet feladat szerintem polihisztornak lenni. – Szerinted hogyan lehetne emberközelibbé, egy laikus számára is elérhetőbbé tenni ezeket az elvont tudományos elméletrendszereket? – Egyszerűen kell írni, tehát meg kell próbálni a szakkifejezéseket, az elvont gondolatokat leegyszerűsíteni és közérthetővé tenni. Analitikusan levezetni és bebizonyítani azt, hogy tényleg fontosak a tudományos közösségek, a társadalom számára, de úgy kell írni vagy úgy beszélni, hogy az a villanásszerű kognitív része a tudásnak, ami annyi-

Györffy Zsolt

ra elvont, átadható legyen. Nem könnyű vállalkozás, hiszen klisék, paradigmák uralják a tudományt, a tudósok ezekkel könnyebben szocializálódnak. – Miben találtad meg leginkább magad és az élettel való kapcsolatot? – Folyamatosan átértelmezem magam. Az idő múlásával mindig mást gondolok magamról, persze annak függvényében, hogy mit tudok, hogy mi marad meg a memóriámban vagy mi foglalkoztat, ezért azt mondanám, hogy minden egyes időszaknak, szakasznak megvan a jelentősége. Ez nem azt jelenti, hogy eldobom az azelőttit, hanem, hogy nagyobb intenzitással próbálom összekapcsolni a dolgokat, és megtalálni a közös pontokat, mintsem elkülöníteni azokat. – Most melyik korszakodat éled? – Számomra eddig a természettudományos világlátás nem volt annyira fontos. Tavaly volt szerencsém találkozni egy-két olyan emberrel, aki felhívta a figyelmemet ennek az érdekességére, és akkor úgymond elkezdtem alapszinten érdeklődni, mert nem nevezném ezt módszeres érdeklődésnek. Bizonyos területek iránt természetesen fokozottabb az érdeklődésem, például etológia, biológia, ezek kapcsolódnak a jelenlegi kutatási területemhez. – Kifejtenéd az etológia fogalmát? – Az etológia nagyon hasonlít az állatok pszichológiájához. A különbség az, hogy az állati pszichológiában az állat bent van egy ketrecben, és a pszichológus nézi, hogyan viselkedik, míg az etológiában az etológus van a ketrecben, és nézi, hogy az állat hogyan viselkedik a ketrecen kívül. Tehát végül is az állatok viselkedését, viselkedésrendszerét biológiai módszerekkel leíró tudomány. – Ez nagyon érdekes. Van átfogó kutatási modell, amely szerint dolgozol? És pontosan miről szól ez a kutatás? – Találkoztam egy nagyon kedves barátommal, aki genetikával foglalkozik, és egy közös projekten kezdtünk el dolgozni tavaly. Szeretnénk az egysejtű állatoknak, például a bacilusoknak a teljes viselkedésrendszerét leírni olyan megvilágításból, ami az emberi fogalomalkotás szempontjából is fontos len-

ne. Tehát most az embernél beszélünk absztrakt, elvont, logikai fogalmakról, míg az állatoknál ezt nagyon sok szakkönyv tagadja. Az állatok is használnak absztrakciókat, ezt a jelenlegi kutatások egyre inkább megerősítik. A feladat számunkra leírni a legegyszerűbb, legprimitívebb állat viselkedésének a genetikai meghatározottságát. A kutatás során olyan kérdésekbe ütközünk, hogy ez mégis milyen elv alapján működik, ezek az elvek az emberi viselkedésben hogyan jelentkeznek, és hogy ugyanarra a modellre épülnek-e? Hogy a viselkedésmodelljükben vagy viselkedéskategóriájukban jelentkező szabályok érvényesülnek-e az embernél? Hiszen tudjuk azt, hogy genetikai szempontból az embernek és a legegyszerűbb állatnak a genómja is ugyanolyan szerveződést mutat, az egyik persze komplexebb, de ugyanolyan anyagokból épülnek fel. Egyiknek van egy nagy idegrendszere, egy neuronális viselkedést szabályozó rendszere, a másiknak csak egy sejtnedvekkel történő humuláris szabályozó rendszere, és persze ez nagy törés két ellentétes pólus között, ahol a hasonlóságokat akarod kimutatni. Még ennyire elkülönülő esetekben is nagyonnagyon módszeresen kell eljárni ahhoz, hogy ténylegesen működjön, és ne tűnjön túlzásnak vagy szenzációhajhászásnak. De a jelenlegi kutatások alapján úgy tűnik, hogy lehetséges. – Tehát ha jól értem, párhuzamot látsz egy egysejtű viselkedésmodellje és az emberi magatartás között? – Ez annyira elképzelhetetlen, de ki lehet fejteni azokat a hasonlóságokat, amelyek nagyon-nagyon alapszinten jelentkeznek az embernél és az egysejtűnél. Például ilyen a jó és a rossz kérdése. Ezek az állatok korlátolt információ-tároló képességgel rendelkeznek, és az új dolgokkal szemben védekeznek. – Némi tudatosságot feltételezhet a jó és rossz fogalmának megkülönböztetése, értelmezése? – Nem, ez a baj, hogy a nyelvünkben ez a szavunk van rá. De nincs szó tudatosságról, hanem neki olyan a biológiai felépítése, hogy azt tudja, hogy mi jó és azt, hogy ami nem jó, az rossz. – Ez hogyan működik pontosan? A rossz az, ami veszélyezteti életfeltételeit? – Igen, ez igaz, de nem így gondolja. Neki egyszerűen a rendszerébe kódolt, hogy mi a jó. Az embernél megfigyelhető, hogy ami idegen – akárcsak egy macskánál például – az alapvetően távolodást, tartózkodó magatartást vált ki, de ez egy központi idegrendszeren rengeteg szupragenetikus jellegű információval keveredik. Egy papucsállatka vagy egysejtű nem képes új dolgokat elraktározni, hiszen nincs memóriája. Teljesen más értékű a tudás egysejtűekre vonatkoztatva, még sejtmagjuk sincs, míg az evolúció fejlettebb fajainál sejtek vagy akár sejtkomplexumok szervezik az információkat. Ezeknek lehetnek arra specializálódott sejtjeik, hogy információt tároljanak. Ilyen például a mi idegrendszerünk. Ennek ellenére jelentkeznek viselkedésbeli hasonlóságok az emberek és egysejtűek esetében.

– Az emberi viselkedésmodell is a jó és a rossz dilemmájára, kérdésfeltevésére fordítható, vagy ennyire nem egyszerűsíthető le? – Tudjuk az agykutatásból, hogy az agynak vannak bizonyos funkcionális részei: R komplexum, ami inkább a humorális szint, vagy a hipocampus, ami az alvás szabályzásáért is felelős. Ezeknek az agyi részeknek a működése során sokszor állati dimenziókba süllyed az ember. Ezek a részek még hüllőknél is léteznek: gerincvelői dudorok formájában. Természetesen ennek van előzménye, ha végigtekintünk az evolúció történetén, jól látható, hogy, ha feltétlenül nincs is meg az átmenet a fajok között, a szerveződés olyan, hogy ha megjelenik egy újabb agyi rész, az kiegészíti az addigi viselkedésrendszert. Egyre komplexebb lesz, viszont megmaradnak a régi modulok, az újak ezekre épülnek. Így az embernél is fennmaradtak a legprimitívebb modulok. Például érdekesség, hogy a szexualitás és az agresszivitás az agyi részen nagyon közel állnak egymáshoz. – Gyakorlati megfigyeléseket is végzel? – Régebb a teknősbékáimat tartottam megfigyelés alatt. Egy természetfilm kapcsán jöttem rá, hogy nem is olyan nagyon emberi dolog a metafora, metonímia használata. Ha megfigyelsz állatokat, és elgondolkozol a viselkedésükön, az emberi viselkedéshez megalapozottan hasonló nagyon sok elemet vélsz felfedezni benne. Vannak ugyan speciálisan emberi viselkedés-kategóriák, de nagyon sok az azonosság vagy hasonlóság az állatokkal. Érdekes, hogy ez még a legprimitívebb állat esetében is igaz. Meg hát képzeld el, magzatként a csecsemő is átmegy a fejlődésbeli változásokon. Az elején a szemei, mint a hüllőknek, oldalt vannak, kopoltyúja van, aztán előre jönnek a szemek, a kopoltyúk eltűnnek, fülek lesznek belőlük. Már a 19. század elején megfigyelték, hogyan játszódik le az embrióban az evolúció. A tanárom szerint nem Ádámtól és Évától kell boncolgatni az emberi viselkedés kérdését, hanem jóval korábbi szakaszoktól. – Mikor fogod befejezni ezt a kutatást, vagy ez egy hosszú távra tekintő életcél? – Jelenleg ezzel foglalkozom, de még sokat kell tanulni, főleg azért, hogy kiküszöböljük a fantáziahajhász kijelentéseket, álkijelentéseket. Ezen kívül komoly természettudományos ismeretekre lesz szükség, ezért tervezem egy ennek megfelelő egyetemen való továbbtanulást Szegeden vagy Budapesten. A legújabb nyelvészeti irány a biolingvisztika, amely tényleg az emberrel kapcsolatos kérdésekkel foglalkozik. Fontosnak és hasznosnak érzem, hogy a tudományt ne úgy kezeljük, mint elérhetetlen magaslatot, hanem mint gyakorlati jellegű tudást.

Kozma Ágnes