HADI BESZEDEK %
AZ ORSZÁGOS HADSEQÉLYEZŐ BIZOTTSÁG MEGBÍZÁSÁBÓL KIADJA
A M. KIR. HONVÉDELMI MINISTERIUM HADSEGÉLYEZŐ HIVATALA
A HÁBORÚBAN
ELESETT, VAGY A
HÁBORÚBAN KAPOTT
FÁRADALMAK KÖVETKEZTÉBEN ELHALT
KATONÁK
SEBEK
ÖZVEGYEI
ÉS
AVAGY
A HADI
ÁRVÁI
JAVÁRA
22. K Ü Z K X.
RAFFAY SÁNDORNAK IQIS. FEBRUÁR 26-ÁN TARTOTT BESZÉDE.
^_/
)
AZ ERKÖLCSI ERŐK SZEREPE A HA'BORŰBAN, Kapható • Az Általános Beszerzési és Szállítási R.-t.-nál Budapest, V., Kádár-utcza 5. sz. és a dohánytőzsdékben
Egy-egy füzet ára 10 fillér. BUDAPEST PALLAS IRODALMI ÉS NYOMDAI
1915.
RÉSZVÉNYTÁRSASÁG
1914 június 28-án egy pisztolylövés dördült el Sarajevóban. A lövésre két szerető szív még egyszer összeborult s azután két nemes élet kialudt örökre! Ez a pisztolylövés egy világháború kezdetét jelzi, de csak úgy, mint ahogyan a kulisszák csengettyűje egy nagy tragédia kezdődésére figyelmeztet. Megindul a kő. Egyetlen ponton érinti csak a tó vizét, melyben elmerül. Nem is jön többé felszínre, pillanat alatt eltűnik, de gyűrűzése mind tovább terjed s felzavarja az egész tó nyugalmát. Az a pisztolylövés volt a bedobott kő. Golyója nemcsak két fejedelmi életet oltott ki, hanem az egész emberiséget is a lélek legérzékenyebb pontján találta. Dörrenésére rejtett erők egész tábora tépte le láncait s kelt öldöklő tusára egymással. A népek békéjének mesterségesen fentartott egyensúlya felbomlott, a lelki feszültség felszabadult s félrelökve a fegyveres béke terhes nyugalmát, egy világfcáíjorú tüzet bocsátotta az emberiségre. Ez a világháború régóta érett már, de egy nemzet sem merte megrázni az idők fáját, hogy róla a gyümölcs lehulljon. Erre a sarajevói pisztoly dörrenésére volt szükség. A háború kitörésének rejtett okairól dr. Kenessey Béla erdélyi református püspök azt mondja, hogy annak ((előkészítésében ép oly bűnösök voltak azok a különben önmagukban csendes könyvmolyok a maguk íróasztalaiknál, ahol a materialista világnézetet XXII.
2
fejtegették elméletileg, mint azok a bombagyártók, akik petárdákkal és gránátokkal akarták a társadalmi rendet felforgatni és az egyéni féktelenségnek jogot szerezni s uralmat biztosítani. Közrehatott itt a filozófus, aki minden eddig ismert értéknek, vallásinak, erkölcsinek, történelminek, joginak stb. teljes átértékelését fejtegette. Bűnös itt a naturalista és verista művész a maga irtózatos nuditásaival; a dráma-, a regény- vagy a novellaíró, mikor a színpadról vagy az írott szó bámulatos hatalmával igazolja a legerkölcstelenebb dolgokat és esztétikai gyönyörködtetés közben vesztegeti meg a lelkeket; avagy az operettszerző, aki még a zenét is segítségül veszi, hogy a legledérebb felfogást így lopja be. Felelős ezért a háborúért a legelső egyetemi professzortól le az utolsó falusi tanítóig mindenki, akire az ifjúság vezetése bízva volt és aki nem érezte meg, hogy neki művésznek kell lennie és lett és volt silány napszámos, aki nem templommá tette a tantermet, hanem silány műhelylyé. Felelős az egész nagy politika, amely csak hatalmi, érvényesülési és uralmi kérdéseket és törekvéseket ismer csak a legkisebb községtől fel az angol parlamentig. És felelős az a vallás, amely tanításban, nevelésben és igehirdetésben élő erők közlése helyett maga is merev mekanizmussá lett». Kemény szavak ezek, de mindenesetre kifejezik azt az igazságot, hogy a mai világháború nem esetlegesen és csekély okokból tört ki, hanem hosszú vergődés előzte azt meg. Kifejezik azt az igazságot, hogy e rettentő katasztrófát nem pusztán politikai és gazdasági körülmények egymásba kapaszkodó sorozata, hanem belső erők összeütközése, kitörése idézte elő. E háború bevilágít az erkölcsi erők birodalmába, fel-
fedi az egyes emberek és a harcoló nemzetek belső világát, lelki tulajdonait, erkölcsi erőik igazi értékét. Bennünket most csak az a kérdés érdekel, milyeneknek mutatja e világháború a magyar nemzet erkölcsi erőit s mit várhatunk e téren a világháborútól? Örömmel állapíthatjuk meg, hogy hazánk népe a maga egészében, de különösen a szinmagyarság a háborút kezdettől fogva erkölcsi nézőpontból fogta fel és ítélte meg. Valljuk meg, hogy a háború kitörésekor népünkben örvendetesen és kellemesen csalódtunk. Hazánk lakosságának összetétele nemcsak nemzetiségi tekintetben, hanem életfelfogás és szellemi irányzatok tekintetében is rendkívül heterogén. Aggódtunk a nemzetiségi vidékek magatartása miatt. Aggódtunk azért is, hátha népünk a meg nem emésztett szociális eszmék s tétován ingadozó szabados irányzatok útvesztőjében eltévelyedett s emiatt a! komoly és válságos helyzetben nem lesz képes egységes állásfoglalásra! Hátha a nemzet fellépésének, megmozdulásának módjában hiányozni fog a méltóság és az imponáló erő! Aggódtunk, mert szinte kezdett már belénk rögzeni az a hiedelem, hogy a haza iránt még a magyarság is elközönyösödött már, hogy elégületlensége sokkal nagyobb, anyagias volta sokkal erősebb, mint hogy ezek hangulatával az ősi virtus és a hagyományos honfihűség lélekben gyökerező nemes erénye diadalmasan megküzdhetne. Azt is belénk beszélték már, hogy népünk anyagi és erkölcsi teherbírása a hosszú béke langyos légkörében megroppant és megtört. A válság komoly és fájdalmas napjai azonban népünket a maga igazi mivoltában mutatták be. A sarajevói eset oly általános felháborodást keltett, hogy 2*
annak tüzében a haza összes polgárainak a lelke megacélozódott és összeforrott. És amikor fegyverre került a dolog, nem volt ennek az országnak egyetlen polgára, nem volt ennek a nemzetnek egyetlen rétege, amely ne a legnagyobb készséggel és lelkesedéssel állott volna a haza védelmére. Hogy egyénileg mindenkinek fájt az édes otthontól és az otthon kedves népétől való megválás, az természetes, hiszen amit és akit könnyen el tud hagyni az ember, azt nem is szereti igazán, de az bizonyos, hogy a világháború új hőskor hajnalát virrasztotta fel a magyar nemzetre. S ma már megbizonyosodott a világ, hogy a hagyományos magyar vitézség, az öröklött magyar hazafiság, a híven ápolt királyhűség a hosszú béke alatt sem sorvadt el e haza határai között, csak alkalomra várt, hogy fényében és erejében jelenjék meg s ejtse bámulatba a világot! S megismertük mi is, megismerhették azok is, akik a nemzetiségi széthúzásokra számítottak, hogy a vitézség, a hazafiság és a királyhűség nemcsak a szinmagyarságot jellemzi, hanem ott él a németül, a tótul, a románul beszélő honpolgárok lelkében is, akiket a haza hűséges szolgálatában és védelmében a magyarság versenyző társaivá emel. Nagy erkölcsi nyereség az nekünk, hogy a világháború e haza népeit lélekben és hazaszeretetben egységesnek mutatta be a világ előtt. De ami az általános felbuzdulásban különösen is értékes, a harci készség, a háborús elszánás, a minden áldozatra kész lelkesedés nem csupán a mindig élénk tüzű hazaszeretet kifolyása volt, hanem a magyar nemzet lelkében élő nemes erkölcsi életfelfogás megnyilatkozásának tekinthető. A mi népünk a maga egészében józan és erkölcsös, gyűlöli a gazságot, az alat-
tomos bujkálást, az önző haszonlesést. Bárhol eredjünk is beszédbe a mi népünkkel, akár a kórházak betegszobáiban, akár a kedveseiket hazaváró falvak csendes utcáin, mindenütt mélységes erkölcsi megbotránkozással beszélnek a háború okairól. S itt ki kell emelnem a magyar sajtó okos, nemes, hazafias magatartását. A magyar sajtó kezdettől fogva a komoly időkhöz méltó mérséklettel, bölcseséggel, felvilágosítani és nyugtatni törekvő higgadtsággal tárgyalta a háborúval összefüggő kérdéseket és jelenségeket. Ennek köszönhető, hogy az ország népe is nyugodtan, józanul és helyes szempontból ítéli meg a háború összes jelenségeit bajait, okait és célját egyaránt. Mindenki tudja, hogy ma nem a sarajevói gaztett megbosszulásáról van szó, hanem hazánk és nemzetünk létének és jövő fejlődésének kérdései forognak a kockán. A sajtó érdeme, hogy népünk teljes jelentőségében felismerte azt az aknamunkát, amely az előtérbe tolt szerbek háta mögött a mindenre éhes ellenséges nagyhatalmak lelki romlottságát jellemzi. Úgy, hogy népünket a mai hadjárat áldozatainak és terheinek békés elviselésére jórészt az ellenfelek alattomos és önző eljárásán érzett erkölcsi felháborodás nemes ösztöne lelkesíti. Olyan vonás, melylyel ellenfeleink egyike sem dicsekedhetik s amely népünk és nemzetünk erkölcsi életfelfogásának jellemzője s örök dicsősége marad. S milyen hatalmas erkölcsi lendülettel szerelte le köztünk a haza sorsának féltő szeretete a társadalmi ellentéteket, miként némította el a parlamenti pártok fenekedéseit! A törvényhozás egyszerre helyes mederbe zökkent; a szocialisták egyszerre elfelejtették az idegenből kölcsönzött divatos jelszót, a hazátlan kozmopolitizmust; a nemzetiségi irányzatok vezérei
hazafias nyilatkozatokban versenyeztek egymással. Új ébredés, új lelkesedés, új felbuzdulás hatotta át a sziveket, mihelyt meghordozták a véres kardot és felhangzott a vészkiáltás: ((Veszélyben a hazab — Bármint végződjék is ez a háború, bármit kívánjon is tőlünk áldozatul, mi máris nyertesek vagyunk, mert erkölcsi erőkben meggazdagodtunk! Ha ez a háború próbatüze a népeknek, akkor ebből a tűzből a mi népünk csak megtisztulva és megerősödve kerülhet ki, mert lelke aranyát, erkölcsi életfelfogása nemes ércét vitte a küzdelembe. Amely nép pedig erkölcsi alapokon állva dűl a harcnak, azt a próbák megtépdeshetik, de meg nem dönthetik, azt a veszedelmek csak edzeni tudják! Nem célom, nem is hivatásom, hogy ellenfeleink erkölcsi értékéről, harcbaszállásuk okairól s első jelenségeiről ítéletet mondjak. Egyet azonban kétségtelenül és jogosan megállapíthatunk. Azt, hogy a kultúra szemfényvesztő máza mögött nem egy ellenfelünknél a lelki kulturátlanság olyan jelenségeivel találkoztunk, amilyenekre a mi magyar népünk soha és semmiféle körülmények között képes nem volna. A belgiumi, az angol és a francia eljárás e világháború történetének s e népek lelki minémüségének örök szégyenfoltja marad. Kiábrándultunk ezekből a népekből. A kiábrándulás keserű volt, de legalább megnyitotta szemeinket nemcsak e népek, hanem saját magunk megítélésére s megismerésére is. A háború azonban nemcsak megindulásában, hanem egész folyamatában is kedvezően jellemzi népünk erkölcsi minemüségét. Népünk csodálatos önbizalommal, imponáló nyugalommal, a győzelem bizonyos hitével és igazán emberséges lelkülettel vette kezébe
a fegyvert. Nem azért, hogy öldököljön, hanem, hogy ellenségétől megszabaduljon, nem azért, hogy pusztítson, hanem hogy támadóit mielőbb lerázza. A védteleneket azonban nem bántja, a szenvedőket bekötözi, az elesettben csak a bajtársat nézi, a magát megadót testvérül fogadja, az ellenségben csakis az ellenséget igyekszik letiporni, de az embert még abban is kiméli és szereti, így csak a nagy erkölcsi erőkkel rendelkező nép szokott cselekedni. A kényszerűségből küzdő, az igazaiban kételkedő, a lelke mélyén eldurvult népnek egészen más a hangulata és az eljárása. A mi népünk e háborúban nemcsak vitézségéről, hanem lelki kulturáltságáról is tanúbizonyságot tesz a világ előtt. Sokszor találgatják, mi dönti majd el a háború sorsát? Némelyek a nyers erők tömegét, mások a gazdasági teherbírást, ismét mások a hadiszerencse esetlegességeit tartják döntő tényezőknek. Vezető egyéniségek is akadnak, akik azt hirdetik, hogy az a hadviselő fél lesz győztes, amelynek tovább tart a tölténye, vagy a pénze, a kenyere, vagy az ember* anyaga. Hát igaz, hogy mindezek csakúgy, mint a technika. vívmányai, amelyek a mértföldekre vivő mesebeli ágyúóriásokban vagy a lövészárkok rejtett villamos vezetékeiben, a titkos aknákban, a tenger alatt járó szörnyekben, vagy a levegőég gépmadaraiban rejtegetik a halálos küzdelem irtózatos eszközeit, csakugyan mind nélkülözhetetlenek a háborúban, — de mégsem ezek fogják eldönteni a háború sorsát. A fegyverek csak öldöklő szerszámok, ember, pénz, kenyér, minden, de minden csak egyszerű eszköz. A világháborút erkölcsi tényezők fogják eldönteni. Andrássy Gyula gróf egy nyilatkozata szerint «az fog
10
győzni, ki ügyének igazságában s a győzelemben erősebben és tovább tud bízni, aki erősebben tud akarni, többet tud áldozni, többet tud szenvedni». Hajdan azt tartották, hogy a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és ismét csak pénz. Ma már tudjuk, hogy a pénz magában nem elegendő. Sőt a harci eszközök tökéletesebb, a harcosoknak pedig erkölcsi erőkben gazdagabb volta minden pénznél döntőbb jelentőségű. Különben is a sokféle feltétel egymást egészíti ki. Egy azonban még itt is kidomborodik. Az, hogy az újabb idők háborúi a Dávid és Góliát bibliai történetében rejlő erkölcsi igazság örök érvényét mind jobban és jobban igazolják. A háború mérleg, melynek serpenyőjét a lelki képességek súlyegységei billentik el. Jaj annak a népnek, amely sorsát egyedül a mérleg serpenyőjébe dobott kard élére bízza, mert arról a történelem géniuszának láthatatlan keze azt írja fel ismét: «Mene, méné, tekéi ufarsin = megmérettél, de híjjával találtattál!» A háború a küzdő nemzeteknek nemcsak szolgáltató képességeit, nemcsak katonai és gazdasági erőviszonyait leplezi le, hanem erkölcsi erőit is igaz valóságukban mutatja be. Mikor a mai kor egyik legnagyobb hadvezérét: Hindenburgot a küzdő felek minéműsége és a háború sorsa dolgában megkérdezték, azt felelte: «Az oroszok jó katonák: fegyelmet tartanak és ennek a háborúnak a sorsát végtére is a fegyelem fogja eldönteni. Az orosz fegyelem azonban más valami, mint a német, az osztrák vagy a magyar. A mi hadseregeink fegyelme a lélek és az erkölcs leszűrődése, az oroszé pedig a néma és a vak engedelmessége)). Mintha csak azt mondaná, hogy az orosz fegyelemben nincsen erkölcsi tartalom, a mienk pedig telve van erkölcsi tartalommal.
11 Az erkölcsi életnek békében és háborúban egyaránt két sarkpontja van, melyek körül mozog. Egyik a kötelességtudás, másik a felelősség érzése. Amaz önfegyelmezésre és engedelmességre, emez józan megfontolásra képesíti. Amaz teszi gazdaggá és eredményessé, emez teszi széppé és értékessé az életet. Aki az élet minden teendőjét belső törvényből vezeti le és aki érzi, tudja, hogy minden tettéért felelős, csak az mondható erkölcsileg érett egyéniségnek. A kötelességek teljesítésének készsége egyesülve a felelősség tudatával alkotja meg az öntudatos, a kiforrott egyéniséget. Az embereszmény az, hogy öntudatos egyéniség tudjon engedelmeskedni s magát összes tehetségeivel együtt egy eszményi és egyetemes cél érdekében alárendelni. Tagadhatatlan, hogy a német nép gazdag az öntudatos egyéniségekben s magát a teljes felelősség tudatával rendeli alá a felsőbb céloknak. Ezért van a németeknek minden téren, szárazon és vizén, levegőben és föld alatt oly sok szép sikere. Melléje azonban méltán sorakozik a magyar nép, melynek jelleme abban tér el a németétől, hogy több benne az egyéni vonás. Ez az oka, hogy a német hadsereg több hatalmas sikert, a miénk több egyéni hősiességet mutat föl. Az a hősi vetélykedés azonban, amelyet a német és a magyar seregek egymást támogatva a közös ellenség ellen kifejtenek egyformán kivívta a világ csodálatát. Az U. 9 vagy az Emden mellé méltán sorakozik a mi Zentánk, a német sorkatonaság mellé a mi alföldi bakánk; a Taubék és Zeppelinek mellé a mi repülő gépmadaraink tábora; míg a mi vörös ördögeinknek mása talán nincs is az egész világon. A magyarság már eddig is megmutatta, hogy izig-
12
vérig katonanemzet, amely bátor kitartás, öntudatos halálmegvetés, az egymást felülmúlni s megelőzni kívánó elszánás, gyors elhatározás, megértő intelligencia, higgadt önuralom, mindent elviselő edzettség, tűrő kitartás, vitéz hősiesség, kimeríthetetlen leleményesség és meleg humor dolgában bármely nemzet fiaival összemérhető, sok tekintetben pedig merőben egyedül áll. A háború eddigi folyama meggyőzött arról mindenkit, hogy a lelki erők gazdagságából bízvást babért köthetünk katonáink számára, de e babér dicsősége népünk egészének homlokát övezi glóriával. Mert az kétségtelen, hogy országunk népei és társadalmi osztályai mind részesek a nemzet dicsőségében. A vitézség, a hazaszeretet, a kötelességben való megállás, a jellemszilárdság nincsen fajhoz és osztályhoz kötve, bár lehetnek és vannak is e téren vezető fajok és vezető osztályok. A hadjárat azonban azonos sorsot mér a színmagyarra és az idegen nyelvet beszélő honpolgárra, a gazdagra és a szegényre, az előkelőre és az alantasra egyaránt Azonos kötelességek elé is állítja, azonos elismerésben és jutalomban is részesíti őket. A lövészárkok és a menetelések törődése, a sokféle kényelmetlenség, nélkülözés és veszedelem közös tapasztalása a békében széthúzó és külön célokra törekvő társadalmi osztályok gyermekeit a legközvetlenebb demokráciába olvasztja össze. Ma a szociális forrongás korában nagy erkölcsi eredményeket várhatunk ettől a körülménytől. Néposztályok és nemzetiségi csoportosulások egyaránt megismerik és belátják ma, hogy, mint a háborúban, úgy a béke idején is a közös célokat csak válvetett, testvéries, együttes munkával lehet elérni. Megismerik, hogy a társadalom különböző
13
rétegei egészen természetes alakulások, melyek ellen zúgolódni badarság. A háborúban is van alá- és fölérendeltség, de ez oly szükséges, hogy felbomlásával a rend is felbomlik s eleve is megdül a siker. A háború megérteti az emberekkel, hogy nem állhat minden egyes ember ugyanazon a helyen, de bárhol áll is, szolgálhat és kell is szolgálnia a közös cél elérésére. A munkakörökben és az elhelyezkedésben szükségszerű a különbözőség, de a közösségben minden egyes embernek azonos a hivatása, feladata, államháztartásbeli jelentősége. A háború megtanítja azt az igazságot, hogy a hadvezérek, a vezetők csak irányítják, de a sereg maga küzdi ki a harcot, szerzi meg a diadalt és e diadal sokszor nem a hadvezér, hanem egy közönséges közkatona hűségén és éberségén fordul meg. A hűség, a kitartás, az ügyesség mindenki számára egyformán tartja készen az elis mérés, a dicsőség koszorúját. Én nem tudok letenni arról a reménységről, hogy a mai világháború tapasztalatai a mi népünket helyes szociális életfelfogásra vezetik el s a háború igazi demokratizmusa a társadalom belső egyensúlyát és az egymásra utalt osztályok és néprétegek testvériesülését eredményezi. Igaz, hogy nálunk sohasem volt olyan társadalmi osztály, amely a szegény népet vagy a nemzetiségeket lenézte és megvetette volna. Az úri osztály szívesen atyáskodott, de sohasem zsarnokoskodott a népen. Sőt a zárkózott rendiség korában is folytonosan készséggel szedte fel magába a nép és a nemzetiségek kimagasló jeleseit a nemesi osztály, s híven megosztotta velük kiváltságait, így volt ez nagyjában és egészben véve. És a mi népünk s az országban élő valamennyi nemzetiség kezdettől fogva
14
annyi jelest adott a hazának, hogy mint a földje az acélos búzának, úgy a lelke az acélos jellemeknek és a szellemi kiválóságoknak valóságos Kánaánja volt. Most a háború még több tiszteletre és figyelemre kötelez majd mindnyájunkat a nép iránt, amely a lelki erőkben és erkölcsi minéműségben oly gazdag néphadsereget neveli a haza védelmére. Viszont a háború népünk lelkében a hazaszeretet érzését fogja mélyíteni. A magyar mindig szerette hazáját, de valljuk meg, hogy sokkal szivesebben sütkérezett a multak patinás dicsőségének sugarainál, mint dolgozott és verejtékezett a jelen nagyságáért vagy a jövendő boldogságáért. Az ezeréves múltról szívesen elmerengett, de a jövendőre keleti fatalizmussal tekintett. A mi magyarságunkat a második ezerév nem igen izgatja; róla nem egyszer kétkedéssel beszél, sőt, mint ahogyan a maga haláláról szokott, a haza esetleges elmúlásáról is bizonyos megnyugvással elmélkedik. A haza veszedelme azonban felrázta a lelkét. A nagy próba most a jelen kötelességeire tereli a figyelmét, s a jövendőt követelő reménységét elemi erővel váltja ki a lelkében. A háború mindenkivel megérteti most, hogy a hazaszeretet nem az apák nagy tetteiről való méla ábrándozás, nem a régi dicsőség visszfényében való tétlen sütkérezés, hanem komoly kötelességek egész sorozata, a hazában a haza boldogságáért, jólétéért, biztosságáért való áldozatos munka, milliók szolidaritásának tettekben nyilvánuló kifejezése. Az igazi hazaszeretet nemcsak a múltba tekint, hanem és sokkal inkább a jövendőre irányítja a hazafiak szemét, szívét, lelkűk egész érzésvilágát. Én hiszem, hogy e világháború nemzetiségeinkkel is megérteti, hogy a
15
hazához való hűség nem holmi kegyes szivességtétel, hanem a legelemibb kötelesség, amit egy honpolgár kenyeret és védelmet adó hazájával szemben tanúsíthat. Én azt várom, azt reménylem, hogy e háború közös baja, vihara, nyomora és dicsősége megérteti e hazában mindenkivel, hogy amint az egyes ember, úgy a nemzet is akkor lép az elmúlás útjára, ha már csakis a múlt emlékeinek él s nem a jövendő reményei lelkesítik tettre; és hogy amint az egyes családokat, úgy a hazát is csak a beletartozók mindenikének vállvetett, őszinte, nemes és áldozatra kész hűsége teheti boldoggá és nagygyá. Én nem tudok lemondani arról a reménységről, hogy hazánk lakosságának minden rétegében megnövekedik, bölcsebb, tartalmasabb, erkölcsi erőkben gazdagabb lesz a hazaszeretet A magyar népnek mindig megvolt az a hajlandósága, hogy az állam és a haza között éles különbséget tegyen. A hazát szerette, de az állammal szemben mindig bizalmatlan, sőt sokszor ellenséges indulatú volt. Ne ítéljük meg érte, történelmi múltja van ennek a dolognak, mert a magyar nép ok nélkül sem nem szeret, sem nem gyűlöl semmit. Az állam a béke idején, sajnos, legtöbbször csak úgy jelentkezik a nép előtt, mint egy különálló, titkos utakon járó, erőszakos, alkut nem ismerő hatalom, mely mindent követel, de keveset és nehezen ad. A világháború most az államot a maga igazi jelentőségében mutatja be. Most mindenki felismerheti, hogy az állam öntudatosan nagy célok felé törő hatalom, amely fölöttünk áll, mert mindnyájunkat védi, amelynek ereje mindnyájunk biztonsága, azért is közösen támogatni kötelesség. Ma mindenki felismeri, hogy az állam azért gyűjti össze morzsánként az erő fór-
16
rásait tőlünk, hogy veszély idején védelmező szárnyait, mint áttörhetetlen paizst, mindnyájunkra kiterjeszthesse. Az állam ereje mindnyájunk erejének tömörített egysége. Az állam csak akkor nyújthat védelmet, ha mindenki szívesen, minden erejéből támogatja. Erős a hitem, hogy a háború befejeztével mint leszűrődött igazság erősödik meg minden honpolgár lelkében az a meggyőződés, hogy józan értelemmel senki sem fogadhatja el az államellenes felfogások, elméletek és törekvések jogosultságát A háború minden tudós fejtegetésnél jobban és világosabban megérteti a néppel az állam igazi jelentőségét. Az állam ma, mint élő szervezet, a maga igazi mivoltában áll előttünk. Látjuk, hogy célos élet lüktet benne s ez az élet mindnyájunk élete. A nép, melylyel azt igyekeztek elhitetni, hogy hazájában nincs egyéb szerepe, mint a közös teher egy részének türelmes viselése, ma felismeri, hogy ő is egyik fontos és nélkülözhetetlen tényezője az állam életének. De sőt felismeri azt is, hogy a haza és az állam nemcsak területében, hanem céljaiban is azonos, tere a honpolgári erények érvényesülésének és a kötelességek teljesítésének köteléke, menedéke, védelmezője, egységesítő, atyáskodó otthona a honpolgárok összességének s mint ilyen, oltalmát és védelmező gondoskodását még az ellenséges érzésű honpolgárokra is kiterjeszti. Én erősen hiszem, hogy a háború bevégződésével a hazaszeretet hűsége a magyar nemzet minden rétegében az állam tiszteletének és támogatása kötelezettségének egyetemes tudatával fog meggazdagodni. Könnyű megállapítani, hogy a háború ami társadalmunk életére sok irányban már eddig is emelőleg hatott s így erkölcsi erőben már eddig is
17
gazdagabbakká tett bennünket. Igaz, hogy még most is sokan csak sportot látnak a háborúban, melynek sokféle szokatlan jelensége és meglepő változatossága az érdekes újság ingerével hat a leiekre, de egészben véve mégis új ébredés bekövetkezését jelenti ez a világháború. Jól esik látni, hogy a léhának hirdetett úri társadalom hónapok óta milyen kitartással forgolódik a jóltevés oltárainál, mikép szorgoskodik a könyörület és felebaráti szeretet munkaterein. Úri nők áldozzák fel egyéni kényelmüket és megmutatják, hogy az éjjeleket nemcsak a báltermekben, hanem a vasúti perronokon és a kórházak kórtermeiben is át tudják virrasztani. A jóltevés sportszerűségét az igazi emberszereteten alapuló, de óvatosan józankodó testvéries együttérzés segítő készsége váltotta fel. Munkára és áldozatokra serkent az egész társadalom. Választófalak omlottak le, szívbeli kötelékek szövődtek mindenfelé. A betegágyak és a közjótékonysági intézmények sóhajai és vigasztalásai közt a különböző társadalmi osztályok megtanulták egymásban az embert és a testvért látni. Lassanként kezdjük belátni, hogy az élet az erkölcsi erők érvényesülésének és kapcsolódásának a tere. Kezdjük megtanulni, hogy egyesek és népek boldogsága nem egyedül a gazdasági és társadalmi viszonyok alakulásán, hanem első sorban a belső, a lelki erőtényezők harmonikus összehatásán fordul meg. A háború közös aggodalmai, közös kötelességei, közös bánata kezdi velünk megértetni, hogy bár nem azonos mederben folyik le mindnyájunk élete, de egymásra vagyunk utalva, egymástól függünk, s hogy az emberek életét nem pusztán önmagukban, hanem a közösséghez való viszonyában kell értékelnünk. Az altruizmusnak, a másoknak is élni
18
tudó önzetlenségnek erkölcsi törvényét vési ma be szívünk tábláira ez a háború. S mit várhatunk ezek alapján a jövőtől s mit vár tőlünk is a szebbnek óhajtott jövő? Nálunk mindenki jól tudja, hogy a mi gyermekeinket és testvéreinket nem hódító, nem hatalmi politika állította hadba, hanem a jelen és a jövő boldogságának érdeke. Mindenki tudja, részünkről hatalmas erkölcsi értékekért csordul ma ki minden csepp vér repül máéi minden sóhajtás. A mi népünk igen jól tudja hogy a mi küzdelmünk célja a gazdasági és kulturális fejlődés biztosítása. Bukásunk egy lenne az élet erkölcsi javainak bukásával, diadalunk ellenben a gazdasági kulturális és erkölcsi élet fellendülését vonja maga után Mi nem az öldöklésért, hanem a népek legértékesebb javainak megvédéséért és a béke áldásának biztosításáért harcolunk. Mert minden háborúskodás csak akkor jogosult, ha végső célja a békesség biztosítása. Talán nem is állt még soha oly világosan előttünk a harc és a béke belső erkölcsi viszonya, mint e világháborúban. Harc és küzdelem mindig volt és lesz is. mióta ember volt és míg ember lesz ezen a világon, mert maga az élet is erők mérkőzése és érvényesülése, tehát harc és küzdelem. Az emberek és a népek vetélykedése és harca elkerülhetetlen. A fát a vihar, a lélek erejét a küzdelem, az országok életrevalóságát a harcok próbálják. Ha mégis a békességet áhítjuk és várjuk még a harcoktól is, az onnét van, mert tudjuk, hogy a harc sohasem lehet Öncél, a harc mindig csak szomorú eszköz, keserves út a magasabb célok eléréséhez. Ha több volna az emberekben és a népekben a józan belátás és kevesebb az önzés, kevesebb volna és szelídebben folynék köztünk a harc.
A harcot az élet hozza magával, a békét a szív követeli. A lélek erőit a harcok edzik meg, de alkotásra, haladásra csak a békesség csendje buzdítja fel. Jól tudja ezt a mi népünk, azért viseli el csodás türelemmel a háború próbáit és keserűségeit, mert máris látja nyomában felvirradni a tartós béke óhajtott szebb korát. Népünk most a világbéke apostolainak a gondolatvilágába emelkedett. Akik nem a lehetetlent, csak az ideált akarják; akik nem a küzdelmet, nem az erők mérkőzését óhajtják az örökké mozgó életből kiküszöbölni, hanem csak arra törekszenek, hogy a küzdelem ne legyen embertelen, ne fajuljon barbár pusztítássá, a harc legyen ritkább, a mérkőzés testvérekhez méltó. Én hiszem, hogy a mai világháború a békebarátok számát és jelentőségét nagyon megnöveli s ezzel is erkölcsi erőgyarapodáshoz juttatja az emberiséget. Mert be kell látnia minden józan elmének, hogy az öldöklő háborúskodás nem méltó a kultúra embereihez, be kell látnia, hogy ha eltörölhette a haladó kor és a művelődő lélek a vérbosszú embertelenségeit, ha mederbe tudta terelni a forrongó vért és a kíméletlen önzést, hogy az ököljog mellőzésével törvény előtt, bíróságai komoly érvekkel védje igazait: akkor a népek és nemzetek összeütközéseit is nem az öldöklő fegyver, hanem a belátó értelem és gondolkodó lélek s talán még sokkal inkább az emberséges szív döntésére kell bízni. Szeretem hinni, szeretem az optimisták székéből hirdetni a háború miatt szenvedőknek, hogy ez az utolsó nagy pusztító hadjárat a népek között; szeretem hinni, hogy e roppant világháború után a civilizált népek között a fegyverek mérkőzését örök időkre az erkölcsi erők és igazságok mérkőzése fogja felváltani.
20
De erre nevelni kell az emberiséget. Mondják, hogy a hetvenes években a németek nagyszerű győzelmét a porosz iskolamesterek vívták ki. A nevelés jelentőségét egyszerűbben méltatni, szebben kiemelni aligha lehetne. Kétségtelen, hogy a mai nevelés nagyon elméleti és nagyon formáskodó. A hazának és a társadalomnak azonban emberekre van szüksége. Jellemes, öntudatos emberekre, akikben van szív és értelem is. Békességben állandóbb, megelégedésben bőségesebb, jólétben gazdagabb jövendőt csak akkor várhatunk, ha új nemzedéket állíthatunk a távozó helyébe. Különösen pedig szép magyar hazánknak olyan polgárokra van szüksége, akik otthonukban és a közéletben, a béke csendjében és a háború zajában egyforma hűséggel és buzgósággal teljesítik honpolgári kötelességeiket. Hazánk jövője, jövőnk boldogsága a magyar anyák és a magyar tanítók munkáján fordul meg. Tőlük várja el elsősorban a haza, hogy a háború viharától felszántott lelkek puha talajába ezentúl még több szeretettel, még több bölcseséggel hintegessék a jónak, a szépnek, a nemesnek magvait, tanítsák meg a jövő nemzedéket egymásért élni, emelkedett életcélokérti de mindig nemesen, emberhez méltóan küzdeni. Mert csak az a nép érdemli meg a jövendőt, amely nemcsak hisz a maga jövendőjében, hanem azért dolgozni, áldozni is tud s míg a karja erős, dereka szilárd, addig a szive gyöngéd és nemes. Ma még csak szenvedünk a jobb jövőért, de ha szenvedésünk bölcsebbekké tesz s megnöveli erőinket, akkor magvetés volt minden csepp vér és minden csepp köny, mely a szenvedés napjain kiömlött. Én erősen hiszek nemzetünk és hazánk boldogabb és szebb jövendőjében!