m
HADI BESZÉDEK AZ ORSZÁGOS HADSEQÉLYEZŐ BIZOTTSÁG MEGBÍZÁSÁBÓL KIADJA
A M. KIR. HONVÉDELMI MINISTERIUM HADSEOÉLYEZŐ HIVATALA
A HÁBORÚBAN ELESETT, VAQY A HÁBORÚBAN KAPOTT SEBEK AVAGY A HADI FÁRADALMAK KÖVETKEZTÉBEN ELHALT KATONÁK ÖZVEGYEI ÉS ÁRVÁI JAVÁRA.
7. K Ü Z E T . RÁKOSI JENŐNEK 1914. NOVEMBER H-ÉN TARTOTT BESZÉDE.
A HÁBORÚ ÉS AZ ESZTÉTIKA.
BUDAPEST PALLAS IRODALMI ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSASÁG 1915.
M,MUN!;ASMCZGAIM»
Tiszteli hölgyeim és araim! Bocsánatot kérek, mert úgy látszik, mintha én volnék az oka annak, hogy a barátságos teaasztaltól el kellett jönniök ide, de Ígérem, hogy nem fogok olyan dolgokat mondani, amelyek túlmennének ennek a barátságos teaestnek a keretein. Nekem Ígéretem szerint a háború és az esztétika a témám, erről kell beszélnem. De mindenkinek az ajkára tolul az a kérdés, hogy voltaképpen mi köze van a háborúnak az esztétikához. Már a régi időkben a rómaiak kimondották a nagy szót, hogy inter arma silent musae, a harci zajtól szalad a múzsa. Pedig tisztelt hölgyeim és uraim, micsoda kis szunyogdöngés volt a régi háborúnak a zaja a mostani negyvenkettesek dörgéséhez és a gépfegyverek csattogásához képest. Ha rnár régen kerülte a múzsa a háborút, akkor ma még jobban fogja kerülni. De azért az, hogy a múzsa kerüli a háborút, nem jelenti azt, hogy semmi köze sincs hozzr. Tényleg, a háború retteneteiben együtt van minden,, ami bánatot, gyászt, Ínséget, testi és lelki nyomorúságot jelent. A háború réme, mondhatnám rémes fejedelme ott ül véres fürtösen a maga trónusán és igazgatja jogarával a végzetet. Int egyet és vidékek elpusztulnak, int egyet és falvak leégnek, int és városok földulatnak, int és vagyonok pusztulnak el, int és műkincsek, évszázaVII.
2
dók munkája, évszázadok gyümölcse, évszázadok dicsősége megsemmisül egy intésére. De nemcsak falvak, vidékek, városok, dolgok vesztik értéküket, hanem az embert is kiforgatja a természetéből, az ember szinte meztelen állattá vetkőzik le, mert amitől a béke óráiban a lelke irtózik, amitől megremeg a teste, azt most keresi és özönével gyilkol. Jóformán a háborúban csak kétféle ember van: egy tömeg, amely öldököl és egy másik tömeg, amely buzgón, taláiékonyan, nagy furfangosságával mindenféle erejét, erkölcsi és anyagi erejét halomra gyűjti és hordja össze eszközül arra, hogy a másik fél annál sikeresebben gyilkolhasson és öldökölhessen. Hol lehet ebben, tisztelt hölgyeim és uraim az esztétikát keresni ? Pedig amióta a világ világ és amióta a világon civilizáció és művészet van, azóta a művészetnek legnagyobb, legremekebb és leghalhatatlanabb — ha ugyan ezt a szót fokozni lehet — művei vagy a háború által inspiráltattak, vagy a háború folytán jöttek létre. Aki igen keveset hallott a régi görög háborúkról, az is tudja Tirteusz nevét, aki a görögöket felséges verseivel, írtóztató tűzével és lelkesedésével a háborúra serkentette és egyik tényezője volt a görög vitézségnek és a görög győzelmeknek. Ki ne hallotta volna hírét az öreg vak Homérosznak, aki a bősz Akhilesz haragjáról írván, azzal kezdi, hogy: Akhilesz haragját énekli, amely a hősök sokaságának lelkét a Hádeszre vetette, testüket pedig Trója téréin a vad madaraknak prédául. Ki nem tudja, hogy a tizenhetedik században Zrínyi a maga eposzát Virgilius kezdő szavaival indította meg, aki viszont Homéroszból vette szavait, mondván: Arma virumque cano, férfit és vitézt éne-
kelek. És a világirodalom egyik leghorribilisebb alkotása: Shakespearenek a király-drámái, a legzseniálisabb, a legfenségesebb fölléptetése a színpadra, az angol piros és fehér rózsa harcainak. De nemcsak az eposzok, nemcsak a drámák, hanem dalok is tették halhatatlanná a háborút. Nem mondok többet, mint a francia köztársaság Marseillaisét, nem mondok többet, mint a német szabadságharcok hősét, aki dallal megy háborúba és a csatatéren Körner szabadságdalával küzd. És ott van a mi Tirteusunk, 1848-ban Petőfi, aki szintén dallal lelkesít és meghal a csatatéren. Ezek mind halhatatlanságukat a háborúnak köszönhetik, daluk a háború retteneteivel volt tele, telve esztétikai elemmel, eltelve fenségességgel és telve az esztétikával magával. De nemcsak a háború által inspirált költők és művészek alkotása teszik a háború esztétikai elemét. Én azt gondolom, hogy maga a háború a legnagyobb költők egyike. Maga a háború produkál oly dolgokat, amelyek magukban egy költemény értékével bírnak, egy költemény hatását teszik és épp oly elragadok, épp oly fenségesek, épp oly lélekemelők mint maga egy gyönyörű poézis. Hiszen csak azt az epizódot veszem, amelyet éppen ma egy hete itt Székesfehérvár aranyszájú püspöke a maga gyönyörű, mélységes és lendületes gondolatokkal, színekkel telt beszédében fölhozott, azt a kozákot és azt a magyar bakát, akik egymás mellett estek el és a sebesült kozák a haldokló bakát megcsókolta és homlokára a kereszt jegyét írta. Ez maga egy olyan megragadó költemény, amelyhez foghatót alig találunk a verseskötetekben. Az ember, ha egy pillanatig elmereng rajta, szinte hallja a messze távolban ehhez 2*
a szinte magasztos jelenethez egy bús özvegynek, egy kétségbeesett anyának, vagy egy elhaló árvának a zokogását. A két egyszerű vitéz közlegény, aki harcban találkozik és egymásnak adja a halálos döfést és elesik, az ott a csatatér némaságában, a csatatér pusztaságában, elhagyatottságában, mindenkitől, Istentől és embertől távol, a haldoklás pillanatában megérzi az emberiség szolidaritását s a kozák, minekutána megölte — megcsókolja a magyart és keresztet vet a homlokára. Ez oly költemény, amelyhez foghatót keveset találok. Vagy olvastak-e Önök, tisztelt hölgyeim és uraim a mai költőktől olyan balladát, mint aminőt az a húsz magyar legény vitt véghez, akik egy sötét éjszaka önként vállalkoztak arra, hogy az ármádiából elsőnek szállanak dereglyére, egy törékeny hajóra és az éj leple alatt átmennek Szabácsra, ott partra szállanak és előfutárjai, útmutatói, világítótornyai lesznek katonáinknak. De még mást is produkál a háború, mint költő. Hiszen, csak a minap hallottuk József királyi herceg flegmatikus bakájának a történetét, aki verekedett Szabács alatt, azután fölvitték Galíciába, ott is megverekedett, onnan hazahozták sebesülten, itt meggyógyult, majd visszavitték és amikor azt kérdezték tőle, hogy hová megy, azt felelte: Hát kérem, megverekedtünk már a ráccal, megvertük már a muszkát, most megyünk a németre. És nem csupa merő poézis-e, nem csupa merő költészet, — esztétika-e, ami előkelő hölgyeink munkája a háborúban, akik legyőzve elkényeztetett finomságukat, Ízlésüket, beállanak megalázkodva a kórházakba
és ott szolgálatot teszek? Én is tudom azt, amit igen sokan kicsinylően mondanak, hogy igen, — de sok hiúság is van ebben a versengésben és sok kíváncsiság is van benne. Ez is igaz. Hiszen az élet nem egyenlő szálakból van összeszőve, az élet szövete különféle szálakból szövődik és azért oly gyönyörű, oly ragyogó, oly elragadó, oly pompás szanzsán szint játszik, akármelyik oldaláról is nézi az ember. Az élet mindig más szint kap és mindig gyönyörű. Vannak ott olyanok is, akik mulatságból mennek oda, de ott vannak az igazi, a valódi, az önfeláldozó nők is, azok, akiket a háború lelkesít és a háború ragad arra, hogy leszálljanak a piedesztálról és szolgálatot tegyenek a nemzetnek és a szenvedő emberiségnek. De nemcsak azok a hölgyeink vannak ott, akik műveltségüknél, előkelőségüknél és módjuknál fogva könnyen hozhatnak ilyen áldozatot, akármilyen nehezükre is esik maga a munka, hanem ott van az öreg koldusasszonynak a története is. Egy öreg koldusasszony jelentkezett ugyanis a bizottságnál, amely a sebesültek és elhagyatottak családjai számára az adományokat átveszi és átadott két párnát és két cihát. Megkérdezte a bizottság elnöke: hát jó asszony, kicsoda maga? Én kérem — felelte — faluban koldulok. Honnan vette ezt a párnát és hogyan akar még maga ajándékozni valakinek? A koldusasszony így felelt: A párnát, meg a cihát összekoldultam, de a belevaló tollat a szérűskerteken magam szedtem össze, hogy adhassak én is valamit. Hány szérűskertet járt be ez a szegény koldusasszony, hányszor kellett lehajolnia, hogy az elhullajtott tollakat egyenként fölszedje, hogy azután megfossza és kiállítsa belőlük azt a két párnát?
Ez mind oly megható költemény, mélyen tisztelt hölgyeim és uraim ebben a háborús időben, hogy csak egy poéta kell hozzá, aki rímbe öntse azokat a szavakat, amelyeket én tökéletlenül elbeszéltem. És ily epizódok mellett ott vannak a csataterek, ahol a vitézség, a férfias elszántság, a pajtási érzés, az önfeláldozás, a hazafiúi lelkesedés csodákat tud művelni, tömegeket tud magával ragadni. S ezek mind a legköltőibb vonások és a legnagyszerűbb tulajdonságok, amelyeknek annyi esztétikai tartalmuk van, amennyi Homérosz költeményeiben és Vörösmarty zengő hegzamétereiben sincsen. De ezekkel az epizódokkal, ezekkel a jelenségekkel, amelyeket a háború produkál, még nincs kimerítve a háború esztétikája. Van annak egy felsőbbrendű esztétikai tartalma is, de hogy ezt kellően megérthessük, előbb engedelmükkel kitérek arra, hogy kissé a békéről beszéljek. A béke az Istennek a legdicsőbb adománya. A templomban is azt éneklik, hogy Glória in excelsis deo, Pax hominibus. Ami az Istennek a dicsőség, az az embernek a béke. Csakhogy az Isten dicsősége az tiszta, az makulátlan, az szeplőtlen, az örök és elmulhatatlan és egyforma mindenütt, az emberek békéje azonban esendő, múlandó, romlékony és veszendő. Az idő a békét megrontja és megtámad a békében intézményt és embert egyaránt. Megtámadja a társadalmat és osztályokra, gyűlölködő osztályokra tépi, szaggatja szét. Megtámadja a békében a politikát. A politika pártviszályokba merült és noha a politika föladata az ország és a nemzet érdeke, a közérdek szolgálata, a hosszas békében megromlott pártviszonyok a párt-
érdekeket teszik az országos érdek helyébe és a pártérdekül a közérdek trónjába. A közigazgatás különféle ágaiban a protekció és a korrupció mindenféle faja fészkeli be magát. Hiszen újságolvasó emberek vagyunk, nagyon jól tudjuk, milyen a helyzet. A kereskedést, amely becsületesen ad, vesz és kényes tiszteletre méltó mesterség, azt az uzsora, a piszkos verseny, a vakmerő kockáztatás és a szerencsejáték rontja meg. A szociológia? A szociológia, amely az egyenlőség, testvériség és szabadság nevében jött el hozzánk, a piacon nagy szájjal hirdeti szent elveit, de jaj annak, aki kényúri kedve előtt meg nem akar hajolni. Ha fölötte áll, becsületével fizet, ha közüle való, a kenyeret veszi ki a szájából és a szerszámot a kezéből. Az irodalom és művészet ? A hosszas romlandó békében az irodalom és művészet elszabadul ideáljaitól és sikerért a durvább, érzékibb, emberibb ösztönök és szenvedelmek szolgálatába áll. így fest a békében a társadalom. De nemcsak az intézményeket, nemcsak a politikát, a kereskedelmet, a közigazgatást, a művészeteket és a társadalmi törekvéseket rontja meg, hanem megrontja magát az embert is. Mert mind e jelenségek értelme, amelyeket itt festettem, csak az, hogy az emberen a hosszas tűrhetetlen békében egy falánk és ki nem elégíthető individualizmus és tülekedő önzés vesz erőt. Megszűnik az emberek között az érzelmi közösség. A nagy eszmények detronizáltatnak. Élvezet, haszonlesés, harács, ideges versenyfutás és hamis istenek ímádása tölti ki életünket. A gyönyörű halastó, amelynek friss, hasznos és szép életéhez volt hasonló az
10
életünk, megposhad, elposványosodik és immár csak a béka, a kígyó, a gyík és más csúszómászó állatok és a halálos ölelésű hínár érzi magát jól a megrothadt vízben és csak az boldogul benne, íme ezzé tud lenni az Isten szép ajándéka, a Béke az ember kezén. De egy napon üt az óra és jön a háború. És egy csapásra veszedelemben van és értékét veszti mind az, amit a békében imádtunk, aminek a békében ránk nézve látszólag nagy becse volt. A moratórium megállítja a kereskedelmet, az ágyúdörgés eíhallgattatja a ledér múzsákat. A halál és a pusztulás lehe suhan el fejünk fölött és megállítja az emberiséget a kényelmes béke vásári tolongásában. Eltűnik az osztályharc. Eltűnik a szociológus gyűlölködés. Eltűnik a pártviszály. A formátlanná vált tömegekbe visszaszáll az egység vágya, az összetartozandóság érzete, szemükről lehull a hályog, újra meglátjuk ideáljainkat,elsősorban a két legfőbbet: a hazát és a nemzetet. Egy perc, egy pillanat és a háború megtanított bennünket arra, amit már szinte teljesen elfelejtettünk: a lelkesedésre. Katonáink dallal, fölvirágozva mennek a harcba. Mi elhagyva léha mulatóhelyeinket, a templomba, Isten oltárához, a kórházba, a megalázkodás és mindenféle jótékonyság oltárához járulunk. Ez a háború etikai és esztétikai legfőbb tartalma. Felségesen szép, felségesen igaz és felségesen jó. A háború is az örök jóságnak, az örök igazságosságnak, az örök Istennek a fia, aki jön félelmetes ábrázattal, rettentő kezében korbáccsal, és kiveri a béke templomából a kufárokat És jön a háború
4 ii vihara, Összetöri a poshadt tó tükrét és megtisztítja fenékig a tó vizét. És én ott állok e látományok és képek fölött, mint az egyszeri művész a viharban a hajó fedélzetén, az árbochoz kötözteti magát, hogy gyönyörködhessék az irtózatos látványban. És amíg az edzett hajósok elsápadnak, kétségbeesnek, kapkodnak, ő megjáratván szemeit a tomboló egeken s a borzalmas tengeren, mintha Istent dicsérte volna, azt kiáltozta: — Szép, szép, rettenetes szép! Ez a háború esztétikája.
