Edgar Rice Burroughs TARZAN, A VADEMBER Edgar Rice Burroughs: Tarzan the Untamed © Edgar Rice Burroughs, 1920 Fordította: Erős László
1. Öldöklés és fosztogatás
Fritz Schneider kapitány fáradtan vonszolta magát előre a sötét erdő komor boltívei alatt. A kerek fején legördülő izzadságcseppek megültek kiugró pofacsontján, vaskos bikanyakán. Hadnagya mellette menetelt. Von Goss alhadnagy alkotta a hátvédet egy maroknyi askarik és a fáradt, szinte teljesen elcsigázott teherhordókkal, akiket a fekete katonák, fehér tisztjük példáját követve, bajonettjeik hegyével és puskáik fémveretű végével noszogattak. Egyetlen teherhordó sem volt elérhető közelségben Schneiderhez, így aztán a porosz tiszt a közelében levő askarikon töltötte ki rosszkedvét, persze csak módjával, minthogy ezeknél töltött fegyver volt – és a három fehér ember egyedül állt velük Afrika szívében. A csapat egyik fele a kapitány előtt, a másik fele meg mögötte menetelt – így aztán a barbár dzsungel veszedelmei a minimálisra zsugorodtak a német kapitány számára. A menetoszlop élén – a nyakuk egymáshoz láncolva – két meztelen vadember támolygott. Bennszülött vezetők voltak, akiknek nyomorultul helybenhagyott teste iszonyú sebekkel és zúzódásokkal volt tele. Való igaz, hogy a vezetők tévútra irányították a csapatot, de ez bizony gyakran megesik a legtöbb afrikai vezetővel. Az sem számított, hogy inkább a tudatlanságuk, mintsem rosszindulatuk volt a kudarc oka. Fritz Schneider kapitány számára elég volt az a tudat, hogy eltévedt az afrikai vadonban, és, hogy nála gyengébb emberi lények vannak a hatalmában, akiket kedvére kínozhat. Hogy rögvest nem ölte meg őket, az részben annak a halvány reménynek volt köszönhető, hogy hátha végül mégiscsak általuk sikerül majd kiszabadulnia szorult helyzetéből, részben pedig annak, hogy amíg éltek, tovább gyötörhette őket. A szerencsétlen párák abban bizakodva, hogy a véletlen folytán rátalálnak a jó ösvényre, kitartottak amellett, hogy tudják az utat, így aztán tovább vezették a csapatot a sötét erdőn át egy kanyargós és mély vadcsapáson, amelyet a vad dzsungellakók számtalan generációjának lába taposott ki előttük. Tantor, az elefánt rótta itt az utat, ha a porban hentergőzés után a vízhez tartott. Buto, az orrszarvú botladozott itt vaksin méltóságos magányában, éjszakánként pedig az óriásmacskák lépdeltek párnás talpukon a sűrű lombú fák lelógó baldachinja alatt az odébb nyíló tágas síkság felé, ahol mindig a legjobb vadászat esett. Ennek a síkságnak a széle hirtelen és váratlanul tűnt fel a vezetők szeme előtt, s a megújult reménytől szomorú szívük sebesebben kezdett verni. Itt végre a kapitány is nagyot sóhajtott megkönnyebbülésében. A szinte áthatolhatatlan dzsungelben való több napi reménytelen vándorlás után ez a kinyíló táj, a szélen ringatózó füves tér, amelyet itt is, ott is ligetszerű, ritkás erdőcskék tarkítottak, messze távolban pedig egy zöld bozótos, folyót sejtető kanyargós vonala húzódott, az európai számára valóságos
mennyországnak tűnt. A kapitány megkönnyebbülten elmosolyodott, néhány vidám szót váltott hadnagyával, aztán távcsövével fürkészni kezdte a tágas síkságot. Tekintete fel-alá pásztázott a ringó tájon, míg végül a térség közepe felé állapodott meg egy ponton, a folyó zöld szegélyű körvonalainak közelében. – Szerencsénk van – mondta Schneider a társainak. – Látják? A hadnagy, aki maga is távcsövén át kémlelt, tekintetével végül azon a ponton állapodott meg, amely felettese figyelmét magára vonta. – Igen – mondta –, egy angol farm. A Greystoke farm kell, hogy legyen, minthogy Brit Kelet-Afrikának ezen a részén nincsen másik. Isten velünk van, kapitány úr. – Jóval azelőtt toppanunk be az angol gazemberhez, hogy értesülhetett volna arról, miszerint országunk hadban áll az övével – felelte Schneider. – Legyen ő az első, akit országunk vasmarka megszorongat. – Reménykedjünk, hogy otthon van – mondta a hadnagy –, és magunkkal vihetjük, amikor majd Nairobiban jelentést teszünk Krautnak. Igazán jó színben fogja majd feltüntetni Fritz Schneider kapitány urat, ha Tarzant, a dzsungel fiát hadifogolyként állítja elő. Schneider elmosolyodott, és kidüllesztette a mellét. – Igaza van, barátom – mondta –, ez mindkettőnknek jól fog jönni. De sokat kell utaznom még, ha el akarom csípni Kraut generálist még mielőtt Mombasába ér. Ezekkel az angol disznókkal, a maguk hitvány hadseregével nem lesz sétagalopp ez az út az Indiai-óceánig. A kis különítmény jókedvűen vágott neki a nyílt terepnek, ahol John Clayton, Greystoke lordjának takaros, szépen gondozott farmjának épületei álltak. Ám a sors csalódást tartogatott a számukra, mivel sem Tarzan, a majomember, sem a fia nem volt otthon. Lady Jane, mit sem tudva arról, hogy Nagy-Britannia és Németország hadiállapotban van egymással, nagy vendégszeretettel fogadta a tiszteket, és hű wazirijai útján utasítást adott, hogy készítsenek lakomát katonáik számára. Messze keletre Tarzan, a dzsungel fia nagy iramban haladt Nairobiból a farm felé. Nairobiban hírét vette a világháború kitörésének, és azonnali német inváziótól tartva Brit Kelet-Afrikában, igyekezett haza, hogy feleségét biztonságosabb helyre menekítse. Ébenfekete harcosai közül vagy kéttucatnyi volt vele, ám a majomember ezeket a gyakorlott és edzett őserdőbelieket nagyon lassúaknak találta. Ha a szükség megkívánta, Tarzan, a dzsungel fia levetette magáról a civilizáció vékony burkát, és vele együtt annak külső jegyét, a mozgást gátló ruházatot is. A választékos angol úriember egy pillanat alatt átvedlett meztelen majomemberré. A párja veszélyben van, most ez a gondolat mindennél jobban foglalkoztatta. Nem Lady Jane Greystoke-ként gondolt rá, sokkal inkább úgy, mint arra a nőstényre, akit acélos izmainak erejével szerzett meg, és, akit ugyanennek a hatékony fegyverzetnek a latba vetésével kell megtartania és védelmeznie.
Nem a Lordok Házának a tagja volt az, aki sebesen és bősz elszántsággal lendült ágról ágra a szövevényes őserdőben, vagy ügetett elernyedhetetlen izmaival a nyílt síkság tágas térségein, hanem egy óriás hímmajom rohant ott egyetlen céltól vezérelve, amely cél a fáradtságnak vagy a veszélynek még a gondolatát is száműzte agyából. Tovahaladtában felfigyelt rá a faágak legfelső teraszán fecsegő-csacsogó kis Manu, az aprómajom. Rég volt már az, amikor utoljára látta az óriás Tarmanganit meztelenül, egyedül száguldani a dzsungelen keresztül. Megszakállasodott és megőszült Manu, az aprómajom, és gyengülő öreg szemében fény gyulladt azoknak a napoknak az emlékére, amikor még Tarzan, a dzsungel fia, az őserdő királya, egyeduralkodója volt annak a milliárdnyi élőlénynek, akik a faóriások törzsei között tenyésző kusza növényzetben kószáltak, vagy az erdő lombos rejtekén szálltak, suhantak vagy másztak fel a faágak égbenyúló teraszainak legmagasabbika felé. És Numa, az oroszlán is, aki az elmúlt éjszaka sikeres vadászata után nappalra kényelmesen elnyúlt zsákmánya közelében, hunyorogni kezdett sárgászöld szemével és a farkával csapdosott, amikor megérezte ősi ellensége szagnyomát. Tarzan érzékeit sem kerülte el Numának, Manunak vagy a sok-sok dzsungelbeli állat bármelyikének jelenléte, akik mellett sebesen elrohant nyugat felé. Felületes belekóstolása az angol társadalom életébe szemernyit sem rontott érzékszerveinek bámulatos élességén. Orra már akkor jelezte Numa, az oroszlán közelségét, amikor az állatok méltóságteljes királya még észre sem vette, hogy arra jár. Meghallotta a kis Manu zajongását, sőt a szétváló bozót halk susogását is Sita lépte nyomán. De akármilyen élesek voltak is a majomember érzékszervei, bármilyen gyorsan közeledett is választott vad hazájában, akármilyen hatalmas izmok röpítették is tova, azért csak halandó ember volt. Az idő és a távolság kérlelhetetlenül korlátot szabott számára, és ennek az igazságnak éppen Tarzan volt leginkább tudatában. Bosszankodott és dühöngött, amiatt, hogy nem képes oly gyorsan haladni, mint a gondolat, és, hogy az előtte álló hosszú, unalmas mérföldek szükségképpen sok-sok órai lankadatlan erőfeszítést követelnek tőle, míg a nyílt síkság szélén, ahonnan már látja célját, leugrik az erdő utolsó fájának ágáról. Napok teltek el, pedig éjszakánként csupán néhány órát pihent. A véletlenre bízta azt is, hogy az ösvényen milyen eledelt talál. Ha éhes volt és történetesen Wappi, az antilop vagy Harta, a vaddisznó akadt útjába, csak annyi időre állt meg, míg elejtette zsákmányát, és lekanyarított magának egy jókora darabot. Aztán a hosszú út mégis a végéhez közeledett. Tarzannak már csak azon a rengeteg erdőn kellett átverekednie magát, amely birtokát kelet felől határolta. Hamarosan ott állt a síkság peremén, és kiterjedt földjein végignézve otthona felé tekintett. Az elébe táruló látványtól összeszűkült a szeme, izmai pedig megfeszültek. Még ekkora távolságról is látta, hogy valami baj van. A nyári laktól jobbra, ahol valamikor a pajták álltak, vékony, tekergőző füstcsík szállt fel. A pajták nem voltak már sehol, a nyári lak kéménye fölött pedig, ahol füstnek kellett volna felszállnia, nem látszott semmi.
Tarzan, a dzsungel fia ismét nekilódult, ezúttal még sebesebben, mint eddig, mert most már valami megnevezhetetlen félelem ösztökélte, megérzés inkább, semmint tudatos gondolkodás. A vadon élő állatokhoz hasonlóan Tarzan, a dzsungel fia is mintha rendelkezett volna egy hatodik érzékkel. Már jóval azelőtt, hogy elért a nyári lakhoz, szinte pontosan maga előtt látta azt a jelenetet, amely végül valóban a szeme elé tárult. Csendes és néptelen volt a kúszó növényekkel befuttatott kunyhó. Izzó zsarátnok jelezte csupán a hatalmas pajták helyét. Semmivé lettek keménykötésű csatlósainak zsúpfedelű kunyhói, elárvultak a földek, a legelők, a karámok. Keselyűk szálltak fel és köröztek itt is, ott is, emberek és állatok holttestei fölött. Soha nem tapasztalt, szinte már a rettegéssel határos érzés fogta el a majomembert, amikor végül kényszerítette magát, hogy belépjen otthonába. Attól, amit elsőként megpillantott, a vérszomjas gyűlölet vörös függönye ereszkedett le szemére, mert a nappali szoba falán keresztre feszítve Wasimbu, a hűséges Muviro óriás termetű fia, több mint egy éve már Lady Jane személyes testőre csüngött. A helyiség foltjai, a véres kéznyomok a falakon és a faborításon, némi ízelítőt adtak abból a rettenetes küzdelemből, amely a lakosztály szűk falai között zajlott le. A pianínón egy másik fekete harcos hullája feküdt, Lady Jane budoárjának ajtaja előtt pedig a Greystoke-család hűséges szolgái közül újabb háromnak a holtteste hevert. Ennek a szobának az ajtaja zárva volt. Tarzan lógó vállal és üveges szemmel állt ott. Némán bámulta az érzéketlen falakat, és még gondolni sem mert arra, hogy miféle rettenetes titok rejtőzhet mögötte. Mintha ólomlábakon járna, lassan közeledett az ajtó felé. Előre nyújtott kezével megfogta a kilincset. Egy újabb hosszú percen keresztül állt ott, aztán hirtelen mozdulattal egyszer csak kiegyenesítette óriás testét, hátrafeszítette hatalmas vállát, és fejét félelmet nem ismerőn felvetve belökte az ajtót. Belépett abba a szobába, amelyhez életének legdrágább emlékei kötődtek. Arckifejezése mit sem változott. Elszánt, kemény vonásai meg sem rezdültek, míg keresztüllépdelt a helyiségen. Végül megállt a kis heverőn arccal lefelé fekvő, élettelen test mellett. Ama néma, mozdulatlan lény mellett, aki valamikor telve volt élettel, fiatalsággal és szeretettel. Egyetlen könnycsepp sem homályosította el a majomember szemét, de csak a mindenható Isten volt a megmondhatója, miféle gondolatok cikáztak még mindig félvad agyában. Hosszú ideig csak állt és bámult a felismerhetetlenségig elszenesedett holttestre, aztán lehajolt, és a karjába vette. Amikor megfordította a tetemet, és meglátta, milyen rettenetes halált kellett halnia, mélységesen mély fájdalom, iszonyat és gyűlölet töltötte el a szívét. És nem is volt szüksége a külső szobában levő kettétört puska, a földön heverő szakadozott, vérfoltos egyensapka tanúságára ahhoz, hogy megállapítsa, kik voltak eme rettenetes és értelmetlen bűntény elkövetői. Egy percig a józan ész ellenére abban reménykedett, hogy nem a párjáé a megfeketedett holttest, ám, amikor megtalálta és felismerte az ujján levő gyűrűket, az
utolsó halvány reménysugár is kihunyt lelkében. A kis rózsakertben, amely valamikor Jane Clayton dédelgetett büszkesége volt, csendben, tisztelettel és szeretettel elhantolta a szegény elszenesedett testet, és mellé temette a hatalmas termetű fekete harcosokat, akik, ha hiábavalóan is, életüket áldozták úrnőjük védelmében. A ház egyik oldalánál Tarzan néhány friss sírt talált, és ezekben keresett végső bizonyságot azoknak a kilétére, akik a távollétében itt elkövetett rémtettek tényleges véghezvivői voltak. Egy tucat német askari holttestét hantolta ki, és egyenruhájukon megtalálta annak a századnak és ezrednek a jelzéseit, amelyhez tartoztak. Ennyi elég volt a majomembernek. Fehér tisztek parancsoltak ezeknek a katonáknak, és nem is ígérkezett nehéz feladatnak kideríteni, kik voltak. Visszatérve a rózsakertbe, a barbár lábbal letiprott virágok és bokrok között megállt halottja sírjánál – lehorgasztott fővel, némán vett végső búcsút tőle. Amikor a nap fokozatosan lehanyatlott a nyugat felé húzódó erdő mögött, lassan megfordult, és elindult a Fritz Schneider és csapata által hátrahagyott, de még mindig világosan kivehető nyomon. A beszélni nem tudó állat módján szenvedett. Sajgó fájdalom gyötörte. A nagy szomorúság, a súlyos csapás kezdetben megbénította elméjének minden más képességét. Egyetlen dologra tudott csak gondolni: Meghalt! Meghalt! Meghalt! Ez a szó dübörgött konok egyhangúsággal a fejében – s nyomában a tompa, lüktető fájdalom. A lába gépiesen követte a gyilkos nyomát, miközben tudat alatt minden érzékszervével éberen figyelt a dzsungelben örökké jelenlevő veszélyekre. A mélységes fájdalom ereje fokról fokra egy másik érzést is életre hívott, méghozzá oly valóságosan, annyira kézzel foghatóan, mintha társa lett volna, aki ott lépdel az oldalán. A gyűlölet volt az, mely egyben némi vigaszt és enyhülést is jelentett számára. A nemes gyűlölet, amely felmagasztosít, miként ezreket magasztosított fel azóta. Amikor ez a gondolat szilárdan meggyökeresedett agyában, megállt, és arcát Goro, a hold felé fordítva felemelt kézzel átkozta meg ama égbekiáltó gaztett elkövetőit, amely az egykor oly békés nyári lakban történt. Megátkozta őseiket, ivadékaikat, és közben megesküdött magában, hogy könyörtelenül, harcolni fog ellenük, amíg csak a halál le nem győzi. Szinte rögtön ezután elégedettséget érzett, mert jövője, amely korábban a legjobb esetben is csupán üresnek tetszett, most lehetőségekkel telt meg, és ezeknek számbavétele, ha boldogságot nem is, legalább enyhülést hozott mérhetetlen fájdalmára, mert nagy feladat állt előtte, amely kitölti majd idejét. Tarzan nem csupán a civilizáció külső jegyeit vetette le magáról, hanem erkölcsileg és szellemileg is visszaváltozott azzá a vadállattá, akivé nevelték. Civilizáltsága sohasem volt több buroknál, amelyet a szeretett lény kedvéért öltött magára, mert úgy gondolta, ő jobb szereti ilyennek látni. Valójában az úgynevezett kultúra külső jegyeit mindig is mélyen megvetette. A civilizáció Tarzan, a dzsungel fia számára minden tekintetben a szabadság megnyirbálását jelentette.
Viszolygott a ruháktól – ezektől a kényelmetlen, förtelmes, gúzsba kötő holmiktól, amelyek – úgy érezte – valamiként a Párizsban és Londonban látott szegény nyomorultak életéhez kötik az övét. A ruhadarabok szemében annak a képmutatásnak a jelképei voltak, amit a civilizáció képvisel. Viselői úgy tesznek, mintha szégyellnék, amit a ruha elfed, az emberi testet, amelyet Isten a maga hasonlatosságára teremtett. Tarzan tudta, milyen idétlen és szánalmas látványt nyújtanak a civilizált ember ruháiba bújtatott alacsonyabb rendű állatok. Számos így felöltöztetett nyomorult párát látott különböző európai vándorcirkuszokban. Idétlennek és szánalmasnak látta magát az embert is bennük, mivel élete első húsz évében csakis önmagához hasonló, meztelen vadembereket látott. A majomember őszinte bámulattal adózott minden fejlett izomzatú, arányos testnek, az oroszlánénak, az antilopénak vagy az emberének, ám sohasem volt képes felérni ésszel, hogyan tarthatja bárki szebbnek a ruhát a hibátlan, ellenálló, egészséges bőrnél, vagy a kabátot, a nadrágot csinosabbnak az állatok ruganyos bundája alatt játszó telt izmok finom ívelésénél. A civilizált világban Tarzan összehasonlíthatatlanul több kapzsiságot, önzést és kegyetlenséget tapasztalt, mint amennyihez a számára ismerős vad dzsungelben hozzászokott. Bár a civilizált világnak köszönhette párját és számos barátját, akiket szeretett és csodált, sohasem jutott el eme világ elfogadásáig, mint a kedves olvasók vagy én, akik semmit vagy csak igen keveset tudunk e másfajta életről. Ezért aztán megkönnyebbülést érzett, hogy most végképp szakított mindezzel, és ismét ágyékkötőjében, fegyvereivel vághat neki a dzsungelnek. Apja vadászkését viselte a csípőjén, íját és tegezét a hátán hordta, míg mellén – vállán és hóna alatt keresztbe átvetve – összetekert fűkötelét vitte magával, amely nélkül olyan meztelennek érezte magát, mint, ahogy a kedves olvasó is érezné, ha hirtelenjében egy forgalmas főúton találná magát, és nem volna rajta más, csak egy kezeslábas. Fegyverzetét végül egy súlyos harci lándzsa egészítette ki, amelyet hol a kezében vitt, hol egy bőrszíjon a nyakába akasztva, a hátán viselt. Egyedül az apja és az anyja képét rejtő, gyémántokkal kirakott medálion nem volt meg, amelyet mindig magával hordott, legmélyebb hódolata jeléül, míg házasságuk előtt oda nem adta Jane Claytonnak. Az asszony azóta mindig a nyakában viselte, de, amikor Tarzan holtan talált rá budoárjában, a medalion nem volt sehol, így aztán most már nemcsak a bosszú lehetőségét kereste, hanem az ellopott ékszert is. Éjfél felé Tarzan érezni kezdte a hosszú órák óta tartó úton lét fizikai fáradalmait, és megértette, hogy még az övéhez hasonló izmok ereje is véges. Nem mondhatni, hogy a gyilkosok nyomát követve kivételesen gyorsan haladt volna. Sokkal inkább lelkiállapotának megfelelően, erre pedig az a konok elhatározás nyomta rá a bélyegét, hogy a bűnösöktől többet akar majd, mint egyszerűen szemet szemért, fogat fogért, ám az időnek mint tényezőnek csupán csekély szerepet-szánt számításaiban. Tarzan külsőleg-belsőleg egyaránt visszaalakult vadállattá, és az állatok életében az időnek mint mérhető dimenziónak nincs jelentősége. Az állatot igazából csakis a most érdekli, és mivel mindig most van és lesz is, az idők végtelenségéig ráér a dolgok véghezvitelével. A majomembernek természetesen
némiképp több érzéke volt az idő véges volta iránt, de ha a szükség nem késztette gyors cselekvésre, a vadállatok módján, méltóságteljes megfontoltsággal mozgott. Mivel élete céljául a bosszút jelölte meg, a bosszú vált természetes állapotává, és mivel ily módon semmi nem volt sürgős, ráérősen folytatta az üldözést. Hogy korábban nem pihent meg, annak az volt az oka, hogy nem érezte a kimerültséget, mivel elméjét lefoglalta a bánat és a visszavágás gondolata. Most ráébredt, hogy elfáradt, ezért aztán egy dzsungelbeli faóriást keresett, amely jó pár éjszakán nyújtott már számára menedéket az őserdőben. Sebesen tovaszálló sötét fellegek takarták el újra meg újra az égen Goro, a hold fényes arcát, és figyelmeztették a majomembert a közelgő viharra. A dzsungel mélyén a felhők fekete árnyékától olyan sűrű sötétség támadt, hogy szinte tapintani lehetett. Olyan sötét, hogy a kedves olvasó vagy én bizonyára megborzadtunk volna, hallván a lombok susogását, a gallyak recsegését-ropogását vagy közben-közben a még ijesztőbb teljes csendet, amelyben végzetes ugrásra készülő ragadozók képe rajzolódik elénk. Tarzan azonban közönyösen, igaz, éber figyelemmel haladt tovább. Hirtelen könnyedén fellendült a fák lelógó ágainak alsó teraszára, mert valamilyen titokzatos megérzés figyelmeztette, hogy pont az útjában, Numa fekszik a földön zsákmánya mellett. Aztán ismét csak könnyedén félreugrott, amikor Buto, az orrszarvú dübörgött feléje a keskeny, mély csapáson, mert a majomember, aki mindig készen állt a harcra, kerülte a fölösleges csetepatékat. Amikor aztán végül fellendült a keresett fára, a holdat nehéz felleg takarta el, és a fák csúcsa vadul himbálózott az egyre erősödő szélben, amelynek zúgása teljesen elnyomta a dzsungel egyéb zajait. Tarzan felfelé tartott egy masszív, villás elágazáshoz, amelyre valamikor régen ágakból kis teraszféleséget rakott ki és rögzített. Nagyon sötét volt immár, sötétebb, mint az imént, mert szinte az egész mennyboltot sűrű, fekete felhők borították. A vadember kisvártatva megállt. Érzékeny orrlyukai kitágultak, miközben körülszaglászott. Aztán olyan ügyesen és sebesen, mint egy macska, messzire kifutott az egyik himbálózó ágon, nagyot ugrott a sötétben, elkapott egy ágat, fellendült rá, majd ugyanígy egy még magasabban levő másikra. Vajon mi lehetett az oka annak, hogy míg idáig kézenfekvő módon, a fa törzsén mászott felfelé, most egyszeriben gyors és óvatos kitérőt tett az ágak között? A kedves olvasó vagy én nem láttunk volna semmit – még a kis teraszfélét sem, amely az imént még pont a majomember feje fölött volt, most pedig éppen a lába alá került. Legfeljebb rosszat sejtető morgást hallottunk volna, aztán pedig, minthogy a hold egy pillanatra előbukkant, homályosan láttuk volna a teraszt, a rajta elnyúló sötét testet, amelyben Sita, a párduc alakja rajzolódott ki. Válaszul az óriásmacska morgására halk és ugyanolyan félelmetes morgás tört elő a majomember mellkasának mélyéről – figyelmeztető morgás, amely tudatta a párduccal, hogy másnak a pihenőhelyét bitorolja. Sita viszont nem engedte, hogy kiebrudalják. Magasba emelt, vicsorgó pofával bámult fel a barna bőrű Tarmanganira.
A majomember lassan, egészen lassan befelé húzódott az ágon, egészen addig, míg pontosan a párduc fölé nem került. Kezében rég meghalt apja vadászkését tartotta – azt a fegyvert, amelynek segítségével először kerekedett valóban a dzsungel fenevadjai fölé. Azt remélte, hogy nem lesz kénytelen használni, tudván, hogy a dzsungelbeli nézeteltérések nagyobb részét inkább ijesztő morgással intézik el, mintsem valóságos összecsapásokkal. A blöff ugyanolyan hatásos visszatartó erő a dzsungelben, mint bárhol másutt – csak szerelmi és a táplálékkal kapcsolatos ügyekben esnek az óriás fenevadak rendszerint foggalkörömmel egymásnak. Tarzan nekitámaszkodott a fa törzsének, és közelebb hajolt Sitához. – Pimasz betolakodó! – kiáltotta. A párduc ülő helyzetbe emelkedett, és vicsorgó fogaival mindössze néhány lábnyira került a majomember csúfondáros arcától. Tarzan rémisztően morgott, és késével a nagymacska pofája felé csapott. – Tarzan vagyok, az óriásmajmok népéből – mennydörögte. – Ez Tarzan pihenőhelye. Menj el innen, mert különben megöllek. – Bár a dzsungelbeli óriásmajmok nyelvén beszélt, Sita aligha értette a szavait. Persze azért tudta jól, hogy a szőrtelen majom el akarja kergetni őt gondosan kiválasztott leshelyéről, amelynek közelében várhatóan ehető állatok haladnak majd el valamikor az éjszaka során. Mint a villám, úgy ágaskodott fel a nagymacska, és egy akkorát csapott oda gonoszul kimeresztett, hatalmas karmaival kínzója felé, hogy könnyen letéphette volna a majomember fejét, ha az ütés talál. De nem talált, mert Tarzan még Sitánál is gyorsabb volt. Amikor a párduc ismét négy lábra ereszkedett a kis teraszon, Tarzan levette a válláról nehéz lándzsáját, az állat vicsorgó pofája felé döfött vele, és miközben Sita elhárította a szúrásokat, tovább zengett kettejük vérfagyasztó üvöltőmorgó duettje. Az őrjöngésig feldühített nagymacska hamarosan elszánta magát, hogy felpattanjon és utána menjen nyugalma háborítójának, de ahányszor csak megpróbált átugrani arra az ágra, amelyen Tarzan állt, mindig a lándzsa hegyes végét találta a pofája előtt. Akárhányszor visszahuppant a helyére, mindig gonosz döfés érte valamelyik érzékeny testrészét. Végezetül a harag a józan belátás fölébe kerekedett, és a fa durva törzsén felmászott arra az ágra, amelyen Tarzan állt. Most már azonos feltételekkel néztek farkasszemet egymással. Sita úgy gondolta, hogy gyors bosszút állhat, sőt, egy füst alatt mindjárt megszerezheti a vacsoráját is. Ez a szőrtelen majomféle a maga apró fogaival és semmi karmaival nem fog tudni megállni előtte. A vaskos ág meghajolt a két fenevad súlya alatt, amikor Sita óvatosan előrekúszott rajta. Tarzan pedig morogva, lassan hátrált előle. A szél időközben olyan viharos erejűvé fokozódott, hogy még az erdő legnagyobb faóriásai is nyögve hajoltak meg előtte, és az az ág, amelyen a két ellenfél szemben állt egymással, úgy emelkedett és süllyedt, mint egy viharban hánykolódó hajó fedélzete. Goro immár végképp eltűnt, de rövid időközönként ragyogó villámok felvillanó fénye világította meg a dzsungelt, és tette láthatóvá a primitív szenvedélyek vezérelte ádáz jelenetet a himbálódzó ágon.
Tarzan egyre hátrált, ezzel Sitát a fa törzsétől kicsalta az egyre keskenyedő ágra, ahol egyre bizonytalanabbul állt már a lábán. A lándzsa ejtette fájdalmas sebektől megdühödött nagymacska kezdett megfeledkezni az óvatosság parancsáról. Máris olyan helyen állt, ahol azonkívül, hogy megpróbált szilárdan megmaradni a lábán, nem sokat tehetett. Tarzan ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy támadásba lendüljön. Rémisztő üvöltés kíséretében, amely elvegyült az odafentről morajló mennydörgés hangjával, a párduc felé ugrott, aki csak egyik hatalmas mancsával tudott – nem sok eredménnyel – maga előtt kaszálni, a másikkal az ágba kapaszkodott. A majomember azonban nem ment e veszedelmes köríven belülre. Ehelyett felugrott a fenyegető karmok és a csattogó fogak fölé. A levegőben úszva megfordult, rávetette magát Sita hátára, és a leérkezés pillanatában kése mélyen belefúródott az állat sárgásbarna oldalába. Sita a fájdalomtól, a gyűlölettől, a haragtól és a természet legeslegelső parancsának szavára egyszeriben őrjöngeni kezdett. Üvöltve és mancsával csapkodva megpróbált szembefordulni a hátán csimpaszkodó majomfélével. Egy pillanatra megbillent az immár vadul köröző ágon, görcsösen próbált kapaszkodni, hogy fenntartsa magát, aztán zuhanni kezdett lefelé a sötétségbe, a még mindig ott csimpaszkodó Tarzannal a nyakában. Gallyakat törve, zúzva zuhant a mélybe a két test. A majomembernek egy pillanatig sem jutott az eszébe, hogy kiengedje a halálos szorításból ellenfelét. Fellépett az élethalálharc küzdőterére, és tudta, hogy a vadállatok ősi ösztönei szerint – a dzsungel íratlan törvényeinek megfelelően – a viadal akkor ér véget, ha valamelyikőjük vagy mindkettőjük meghal. Sita macska módra, szétterpesztett négy lábán ért talajt. A majomember súlya a földre döntötte, és a hosszú kés ismét megült az oldalában. A párduc egyszer még kétségbeesetten megpróbált felemelkedni, de aztán újra lerogyott. Tarzan érezte, hogy a hatalmas izmok elernyednek alatta. Sita kimúlt. A majomember felállt, egyik lábát rátette legyőzött ellenfele testére, arcát a dörgő mennyboltra emelte, és, amikor nagyot villámlott, majd zuhogni kezdett, beleüvöltötte a világba a hím majom vad diadalordítását. Miután célját elérte, és ellenségét elűzte pihenőhelyéről, Tarzan egy nyaláb nagy páfránylevelet szedett és felmászott velük nedves fekhelyére. Néhány páfrányt a rudakra szórt, majd lefeküdt, a többi levéllel betakarózott az eső ellen, és a fütyülő szél meg a robajló mennydörgés ellenére azonnal elaludt.
2. Az oroszlán barlangjában
Az eső huszonnégy órán át esett, és javarészt úgy, mintha dézsából öntötték volna. Amikor elállt, az ösvény, amelyen Tarzan idáig jött, úgyszólván teljesen eltűnt. Hideg, kellemetlen idő volt. A nyirkos dzsungel útvesztőjében egy egészen elvadult Tarzan furakodott előre. A reszkető és csacsogó Manu, az aprómajom perlekedve menekült közeledtére a nedves faágakon. Még a párducok és oroszlánok is háborítatlanul engedték útjára a morgó Tarmanganit. Amikor aztán a második napon újra kisütött a nap, és egy széles, fátlan síkságon Kudu minden melege rázúdult a majomember meggémberedett barna testére, Tarzan jobb kedvre derült. De még mindig egy mogorva, komor vadállat volt, aki kitartóan haladt tovább dél felé, ahol reményei szerint ismét rá kellett bukkannia a németek nyomára. Immár Német Kelet-Afrikában járt. Az volt a szándéka, hogy a Kilimandzsárótól keletre levő hegyek lábánál megy tovább, minthogy a zordon csúcsokat szíves-örömest nagy ívben elkerülte. Abban bízott, hogy a hegyvonulat déli pereménél keletnek fordulva eljut a Tanga felé tartó vasútvonalhoz, mert az emberek között szerzett tapasztalatai azt sugallták, hogy a német csapatok valószínűleg e felé a cél felé igyekeznek. Két nappal később a Kilimandzsáró déli lejtőin járva, messze kelet felől, ágyúdörgést hallott. Aznap délután borús, felhős volt az ég, és, amint Tarzan egy szűk hasadékon haladt keresztül, néhány kövér esőcsepp kezdett hullani meztelen vállára. A majomember megrázta a fejét, és rosszkedvűen felmordult. Szemét körbejártatta, valamilyen menedéket keresve, mert éppen elege volt már a hidegből és a nedvességből. Sietni akart tovább a morajló hang irányába, mert tudta, hogy ott a németek harcolnak az angolok ellen. Egy pillanatra dagadni kezdett a keble a büszkeségtől, amikor arra gondolt, hogy ő angol, de aztán újra gonoszul megrázta a fejét. – Nem! – motyogta – Tarzan, a dzsungel fia nem angol, mert az angolok emberek, Tarzan pedig Tarmangani. Ám a szomorúság és az emberi nem iránti általános elszánt gyűlölet ellenére sem állhatta meg, hogy szíve meg ne melegedjen arra a gondolatra: az angolok azok, akik a németek ellen harcolnak. Csak azt sajnálta, hogy az angolok emberi lények, nem pedig nagy fehér majmok, aminek ő magát ismét tekintette. – Holnap – gondolta – arrafelé megyek majd tovább, és megtalálom a németeket. – Azzal ama sürgős feladatnak szentelte figyelmét, hogy menedéket keressen a vihar elől. Kisvártatva észrevett a hasadék északi oldalát alkotó sziklák tövében egy alacsony és szűk nyílást, amely szemlátomást egy barlang bejárata volt. Kését előhúzta és óvatosan közelített a helyhez, mert tudta, hogy ha valóban barlang, akkor bizonyára valamelyik másik vadállat búvóhelye. A bejárat előtt számos, különböző nagyságú
szikladarab látszott, amelyekhez hasonlókból több is hevert szétszórva a szikla tövében. Tarzan azt forgatta a fejében, hogy ha a barlangot üresen találja, el fogja barikádozni a bejáratát, és ily módon békés, háborítatlan éjszakai nyugalmat biztosít magának az üreg védett belsejében. Hadd dühöngjön odakinn a vihar – Tarzan kényelmes és száraz helyen várja meg, míg el nem áll. A nyíláson kifelé egy kis hideg vizű patakocska csörgedezett. A barlang közelében Tarzan letérdelt, és megszagolta a talajt. Halk morgás szakadt ki belőle, felső ajkát pedig felhúzta kivillantva veszedelmes fogait. „Numa” – motyogta maga elé, de nem állt meg. Hátha Numa nincs is itthon – majd a végére jár a dolognak. A bejárat annyira alacsony volt, hogy a majomember kénytelen volt négykézlábra ereszkedni, és csak úgy tudta bedugni a fejét a nyíláson. Ám előbb mindenfelé körülnézett, hallgatózott és szaglászott a háta mögé – nehogy meglepetés érje abból az irányból. Első pillantásra egy szűk alagutat fedezett fel a barlangban, amelynek túlsó végén nappali világosság uralkodott. Az alagút belseje nem volt annyira sötét, hogy a majomember ne láthatta volna azonnal: pillanatnyilag nem tartózkodik ott senki. Óvatosan lopakodva közelített a túlsó nyílás felé. Tökéletesen tisztában volt azzal, mit jelentene, ha Numa hirtelen szemből feltűnne az alagútban. De Numa nem jelent meg, és a majomember kijutott a szabadba. Egy sziklaszurdokban találta magát, amelynek meredek falai szinte függőlegesen emelkedtek a magasba. A hasadékból induló alagút tehát átvezetett a szikla túloldalára, és a kinti világból átjárót képezett egy meredek sziklafalak által teljesen körülzárt nagyobb katlanba vagy bemélyedésbe. A hasadékból idevezető szűk átjárótól eltekintve semmilyen más bejárata nem volt a katlannak, amely úgy száz láb hosszú és nagyjából ötven láb széles lehetett, és amelyet láthatóan a lezúduló víz vájt bele a kősziklába hosszú-hosszú idők során. A Kilimandzsáró örök hósipkájából még most is kis patak csörgedezett le a sziklafal peremén. A katlan túlsó végében, a szikla aljában, apró tavacskát képezett, amelyből kanyargó ér indult le az alagút felé, ki a hasadékba. Egyet len jókora fa virult a katlan közepén, míg a sziklák közét és a kavicsos talajt itt is, ott is csomókban növő szívós fű tarkította. Számos nagyobb állat csontjai hevertek szerteszét, és köztük jó néhány emberi koponya is akadt. Tarzan felhúzta a szemöldökét. „Emberevő oroszlán”, mormogta, és a jelekből ítélve hosszú ideje uralkodik már itt. Ezen az éjszakán Tarzan foglalja majd el az emberevő búvóhelyét, és Numa odakint bömbölhet és üvöltözhet. Míg szemügyre vette a környéket, a majomember jócskán behatolt a katlan belsejébe, és most ott állt a fa közelében. Megnyugodva, hogy az alagút száraz és nyugodt éjszakai menedékhelye lesz, megfordult, és indult volna vissza a folyosó külső vége felé, hogy kőtömbökkel torlaszolja el az utat a visszatérő Numa elől. Épp, hogy eszébe jutott a dolog, amikor érzékeny orrlyukaival olyasmire figyelt fel, amitől szemét az alagút bejáratára szegezve szoborszerű mozdulatlanságba merevedett. A következő pillanatban egy hatalmas oroszlán dús, fekete sörénnyel keretezett feje jelent meg a
nyílásban. A kerekre nyílt sárgászöld szemek rezzenéstelenül egyenesen a birtokháborító Tarmanganira meredtek. Mély morgás tört elő az állat mellkasának mélyéről, és ajkát felhúzva kivicsorította hatalmas tépőfogait. – Dango testvére! – kiáltotta Tarzan, feldühödve azon, hogy visszatértének időzítésével Numa meghiúsította a kényelmes éjszakai pihenésről szőtt terveit. – Tarzan vagyok, az óriásmajmok népéből, a dzsungel ura. Ma éjszaka én alszom itt, eredj innen! Numa azonban nem ment el. Ehelyett fenyegető bömbölést hallatott, és Tarzanhoz közelített. A majomember felkapott egy követ és az állat acsarkodó pofája felé hajította. Oroszlánoknál soha nem tudhatja az ember! Lehet, hogy ez is behúzza a farkát és elinal a támadó szándék első jelére. Annak idején Tarzan sokukat megugrasztott ezzel a csellel – de ezúttal nem járt sikerrel. A kő pont az orrán – a macskafélék anatómiailag oly érzékeny részén – találta el Numát, és ahelyett, hogy menekülésre késztette volna, felbőszült, dühödt, pusztító fúriává változtatta. Farkát mereven felcsapta az égre, és rémisztő bömbölés sorozat kíséretében egy expresszvonat sebességével rontott rá a Tarmanganira. Tarzan a legeslegutolsó pillanatban érte el a fát. Fellendült az ágak közé, lekuporodott és vaskos sértéseket vagdosott az állatok királyának fejéhez. Numa haragjában morogva, bömbölve járt körbe-körbe alatta. Most már végleg eleredt az eső, amitől a majomember még kényelmetlenebbül még csalódottabbnak érezte magát. Nagyon mérges volt, de csupán a kényszer indíthatta arra, hogy életre-halálra összecsapjon egy oroszlánnal Tudván tudta, hogy csak a szerencséjét és az ügyességét szegezheti szembe az ellenség izomzatban, testsúlyban, tépőfogakban és karmokban meglevő iszonyatos fölényével. Most sem fordult meg a fejében, hogy lemásszon, és egyenlőtlen és értelmetlen párviadalba bocsátkozzék. Így aztán letelepedett, és csak ült a fán, miközben az eső kiadósan ömlött. Az oroszlán odalent körbe-körbe járkált, és lépésenként vészjósló tekintetett vetett fel rá. Tarzan a menekülés útját keresve fürkész szemmel nézte végig a meredek falakat, amelyeknek láttán a hétköznapi ember visszariadt volna. A mászásban jártas majomember azonban számos olyan helyet látott, ahol megvethette a lábát. A lehetőség kockázatos volt ugyan, de elfogadható biztosítékot nyújtott a menekülésre, amennyiben Numa hajlandó volt kis időre elvonulni a katlan túlsó végébe. Numa azonban, dacolva az esővel, semmi jelét nem adta annak, hogy távozni kíván helyéről. Így aztán Tarzan végül komolyan kezdte fontolgatni, nem kellene-e mégis inkább megkockáztatnia a küzdelmet, semmint, hogy ázva, fázva és megalázottan továbbra is ott üldögéljen a fán. Ám éppen akkor, amikor ez a gondolat felmerült agyában, Numa egyszer csak megfordult, és méltóságteljesen az alagút felé lépdelt anélkül, hogy akár csak vissza is pillantott volna. Mihelyt eltűnt, Tarzan könnyedén lehuppant a fa túlsó oldalán a földre. Teljes sebességgel rohanni kezdett a sziklák felé. Az oroszlán – amint beért az alagútba – tüstént visszanézett, és villámsebesen megpördülve a katlanon átrohanva
menekülő majomember után vetette magát. Tarzan előnye igen nagy volt – látszott, hogy ha kezével-lábával meg tud kapaszkodni a meredek falon, biztonságban van, ha viszont lecsúszik a nedves szikláról, sorsa megpecsételődött, mivel egyenesen Numa karmai közé került volna, és azokkal szemben még a nagy Tarmangani is tehetetlen volt. Tarzan addig meg sem állt, míg egy macska ügyességével úgy harminc láb magasra fel nem kúszott a sziklán. Miután biztos támaszt talált a lábának, megpihent, és lenézett Numára, aki vadul ugrándozva hasztalan próbált meg feljutni a sziklafalon zsákmányához. Úgy tizenöt, húsz láb magasra tudta felküzdeni magát a talajtól, hogy aztán megszégyenülten zuhanjon ismét vissza. Tarzan egy percig figyelmesen szemlélte, majd lassan és óvatosan kúszni kezdett a fal teteje felé. Számos alkalommal csak nagy nehézségek árán sikerült kapaszkodót találnia, de végül felhúzódzkodott a szikla peremére, kiegyenesedett, felvett egy meglazult szikladarabot, Numa felé hajította, aztán lassan továbblépdelt. Egy alkalmas helyen könnyűszerrel leereszkedett a hasadékba. Már éppen folytatni akarta útját a még mindig hallatszó ágyúdörgés irányába, amikor egy hirtelen támadt ötlet hatására egyszer csak megállt. Ajkán halvány mosoly játszott. Megfordult, és gyorsan visszaügetett Numa alagútjának külső nyílásához. Amikor egészen közel ért hozzá, egy pillanatig hallgatózott, majd sebesen jókora sziklatömböket kezdett összeszedni és begörgetni a bejáraton belülre. Már csaknem teljesen betömte a nyílást, amikor belülről megjelent az oroszlán – egy rettentően vérszomjas és haragos oroszlán. Mancsával csapkodta, karmaival kaparászta a sziklákat, és akkorákat bömbölt, hogy a föld beleremegett. A bömbölés nem riasztotta meg Tarzant, a dzsungel fiát. Még kisgyermek korában Kala szőrös mellén számtalanszor hunyta le a szemét, és aludt el éjszakánként ugyanígy, bömbölő oroszlánok kórusára. Alig múlt el nap vagy éjszaka úgy dzsungelbeli élete folyamán – márpedig gyakorlatilag egész életét a dzsungelben élte le –, hogy ne hallotta volna éhes vagy dühös, vagy szerelem gyötörte oroszlánok bömbölését. Az ilyen hangok Tarzanra körülbelül akkora hatással voltak, mint a kedves olvasóra az autódudálás – ha az automobil útjában van, figyelmezteti, hogy álljon félre, de ha nincs az útjában, nem is nagyon ügyel rá. Képletesen szólva: Tarzan nem volt az autó útjában – Numa nem érhette el, és ezt Tarzan tudta. Ezért aztán teljes lelki nyugalommal folytatta, a bejárat eltorlaszolását mindaddig, míg végképp lehetetlenné nem vált, hogy Numa valamiképp kijuthasson. Amikor végzett, gúnyos képet vágott az elbarikádozott oroszlán felé, és folytatta útját keletnek. „Íme, egy emberevő, aki nem eszik többé embert”, mormogta magában. Azon az éjszakán Tarzan egy kiugró sziklapárkány alatt húzódott meg. Másnap reggel folytatta az útját, és csak annyi időre állt meg, míg zsákmányt ejtett, és csillapította éhét. A vadon többi fenevadja evés után rendszerint leheveredik, ám Tarzan sohasem hagyta, hogy a hasa befolyásolja terveit. Ez volt az egyik legnagyobb különbség a majomember, meg a dzsungelekben és erdőségekben élő társai között. A szemből hallatszó tüzérségi tűz a nap folyamán hol erősödött, hol gyengült.
Megállapította, hogy a leghevesebb hajnalban és közvetlenül napszállta után volt, éjszaka pedig szinte teljesen megszűnt. A második nap késő délutánján a front felé vonuló csapatokra bukkant. Portyázó különítményeknek látszottak. Kecskéket és teheneket hajtottak maguk előtt, valamint gabonával és egyéb élelmiszerrel megrakodott bennszülött teherhordók is voltak velük. Látta, hogy ezeket a bennszülötteket mind a nyakuknál láncolták össze, és azt is látta, hogy a csapatok német egyenruhába öltöztetett bennszülött katonákból állnak. A tisztek fehér emberek voltak. Egyikük sem vette észre Tarzant, ő viszont két órán át hol itt, hol ott bújt meg mellettük, közöttük. Szemügyre vette az egyenruhájukon levő jelzéseket, és megállapította, hogy nem ugyanolyanok, mint, amilyeneket a nyári laknál leszedett az egyik halott katonáról. Elhagyva őket anélkül, hogy észrevették volna, eltűnt a sűrű bozótban. Nem feledhette ugyanis, hogy életének legfontosabb célkitűzése: meg kell keresnie azt a bizonyos valakit, aki meggyilkolta a párját. Ahogy közeledett az arcvonalhoz, egyre nagyobb számú katonasággal találkozott. Teherautókat, ökrös szekereket, meg málhás fogatot látott. És mindvégig sebesülteket, akik gyalogosan vonultak hátrafelé, vagy vitték őket. Valamivel korábban már keresztezte a vasútvonalat, és úgy ítélte meg, hogy a sebesülteket oda gyűjtik, hogy aztán továbbszállítsák valamelyik támaszpont kórházába vagy esetleg egészen Tangáig, a tengerpartra. Szürkületkor érkezett el egy nagy táborhoz, amely a Pare-hegység lábánál bújt meg. Hátulról közelítette meg. Megállapította, hogy alig-alig őrzik, s az őrszemek, ha vannak is, nem éppen éberek. Így aztán könnyű feladat volt számára sötétedés után óvatosan bejutni a sátrak végénél, hátha talál valamit, ami párja gyilkosának nyomára vezeti. Amint megállt az egyik sátor mellett, amely előtt számos bennszülött katona üldögélt, a bennszülöttek nyelvén folyó beszélgetésből néhány olyan szót kapott el, hogy azon nyomban feszülten figyelni kezdett: – A wazirik úgy harcoltak, mint az ördögök, de mi vitézebb harcosok vagyunk, és mindet megöltük. Amikor befejeztük, odajött a kapitány, és megölte az asszonyt. Odakint maradt, és nagyon nagy hangon ordibált, míg minden férfi meg nem halt. Von Goss alhadnagy bátrabb – ő bejött, és az ajtó mellett állva üvöltött velünk. Ő is nagyon nagy hangon, és megparancsolta nekünk, hogy az egyik wazirit, aki megsebesült, szegezzük fel a falra, aztán hangosan nevetett, mert az szenvedett. Mindnyájan nevettünk. Nagyon mulatságos volt. Tarzan úgy lapult meg a sátor melletti árnyékban, mint egy ragadozó fenevad. Miféle gondolatok futottak át agyán? Ki tudná azt megmondani? Szép metszésű arcán a szenvedélynek semmilyen külső jele nem látszott. Hideg, szürke szeme csupán feszült figyelemről tanúskodott. Kisvártatva aztán az a katona, akit az imént Tarzan beszélni hallott, felállt, elbúcsúzott a többiektől és távozott. Talán ha tíz láb távolságra haladt el a majomember mellett, majd folytatta útját a tábor hátulsó része felé. Tarzan a nyomába szegődött, és egy bokorcsoport árnyékában utolérte. Egyetlen hang sem hallatszott, amikor a vadember rávetette magát zsákmánya hátára, és a földre döntötte. Acélos ujjak tapadtak a katona torkára, és a szó szoros értelmében belefojtottak a
kiáltást. Tarzan a nyakánál fogva bevonszolta áldozatát a bokrok fedezékébe. – Ne zajongj – figyelmeztette a fickót a saját törzsi nyelvén, amikor elvette kezét a másik torkáról. A fickó levegő után kapkodott, és szemét rémülten forgatva nézett fel, hogy megtudja, miféle-fajta lény az, aki a hatalmába kerítette. A sötétben csupán egy föléje hajló meztelen barna testet látott, de nagyon jól agyába rögződött, micsoda rettentő erő rejlik a hatalmas izmokban, amelyek elszorították légcsövét, és oly könnyedén rántották be a bozótba, mintha csak egy aprócska gyermek volna. Ha megfordult is korábban a fejében az ellenállás gondolata, nyilván egyszeriben elállt tőle, mert kísérletet sem tett a szökésre. – Mi a neve annak a tisztnek, aki a nyári laknál, ahol a wazirikkal harcoltatok, megölte az asszonyt? – kérdezte Tarzan. – Schneider kapitány – válaszolta a fekete, amikor újra ura lett saját hangjának. – Hol van? – tudakolta a majomember. – Itt van. Lehet, hogy éppen a főhadiszálláson. Esténként sok tiszt megy oda parancshirdetésre. – Vezess oda – parancsolta Tarzan –, de ha észrevesz valaki, azon nyomban megöllek. Kelj fel! A fekete felállt, és kerülőt téve mutatta az utat a majomembernek a táboron át. Számos alkalommal kénytelenek voltak elrejtőzni, míg az arra járó katonák eltávoztak. Végül elérkeztek egy bálázott szénából rakott nagy kazalhoz, amelynek sarka mögül a fekete egy kétszintes épület felé mutatott a távolba. – A főhadiszállás – mondta. – Tovább nem lehet észrevétlenül eljutni. Sok katona van körös-körül. Tarzan megértette, hogy nem folytathatja útját a fekete társaságában. Megfordult, és egy percig a fickóra bámult, mint, aki azon tűnődik, miként határozzon a sorsáról. – Te segítettél keresztre feszíteni a waziri Wasimbut – mondta halk, de attól még nem kevésbé ijesztő, vádló hangon. A fekete reszketett, térdei megroggyantak: – Ő parancsolta így – mondta könyörgő hangon. – Ki parancsolta ezt nektek? – kérdezte Tarzan. – Von Goss alhadnagy – felelte a katona. – Ő is itt van. – Meg fogom találni – vágta rá Tarzan ádázul. – Te segítettél megfeszíteni a waziri Wasimbut, és míg ő szenvedett, nevettél. A fickó megtántorodott. Olybá tűnt, mintha a vádból egyben halálos ítéletét is kiolvasta volna. Tarzan egy szót sem szólt többé, hanem ismét megragadta a férfi nyakát. Ahogy az imént, most sem hallatszott egyetlen hang sem. A hatalmas izmok megfeszültek. A majomember karjai hirtelen fellendültek a magasba, és velük emelkedett a fekete katona is, aki segített megfeszíteni a waziri Wasimbut. A test teljes kört írt le a levegőben – egyszer, kétszer, háromszor –, aztán Tarzan egyszerűen félrehajította, és elindult Kraut tábornok főhadiszállása felé.
Az épület háta mögött csak egyetlen őrszem állta útját. Tarzan hasával a földhöz lapulva kúszott, s közben tökéletesen fedezte magát, amire csak a dzsungelben született ragadozó állatok képesek. Ha az őrszem tekintete feléje fordult, Tarzan kővé meredve a földhöz tapadt. Amikor az másfelé nézett, sebesen továbbkúszott. Hamarosan annyira a közelébe férkőzött, hogy támadásba lendülhetett. Megvárta, míg a fickó ismét hátat fordít neki, aztán felpattant, és nesztelenül rárontott. Ezúttal sem hallatszott egyetlen hang sem, miközben a holttestet magával hurcolta az épület felé. A földszint világos volt, az emelet sötét. Az ablakokon bepillantva Tarzan egy tágas előszobát, mögötte egy kisebb helyiséget látott. Az előbbiben sok tiszt gyűlt össze. Egyesek ide-oda járkáltak, beszélgettek egymással, mások tábori asztalok mellett ültek és írtak. Az ablakok nyitva voltak, így Tarzan sok mindent hallott a társalgásból, de nem erre volt kíváncsi. Leginkább a németek afrikai sikereit taglalták, és azt találgatták, hogy az európai német hadsereg mikor jut el Párizsba. Egyesek azt bizonygatták, hogy a császár már bizonyára ott is van, és mindenfelől nagy hangon szidták Belgiumot. A kisebbik hátsó szobában egy asztal mögött nagydarab, vörös képű férfi ült, tőle távolabb meg néhány tiszt. Ketten vigyázzban álltak a tábornok előtt, aki kérdéseket intézett hozzájuk. Beszéd közben a tábornok egy olajlámpással játszott, amely ott állt előtte az asztalon. Kisvártatva kopogtattak az ajtón, és egy segédtiszt lépett be a szobába. Tisztelgett, aztán jelentést tett: – Tábornok úr, Kircher kisasszony megérkezett. – Kéretem – mondta a tábornok, aztán a két tiszt felé biccentve fejével, elbocsátotta őket. Távoztukban az ajtónál találkoztak a belépő kisasszonnyal. A szobában levő tisztek felállva tisztelegtek, a kisasszony pedig főhajtással és halvány mosollyal nyugtázta a tiszteletadást. Nagyon csinos lány volt. Még a durva, piszkos lovaglóöltözék és az arcára száradt úti por sem rejthette el fiatalságát. Nem lehetett több tizenkilenc évesnél. Odament az asztalhoz, amely mögött a tábornok állt, majd kabátjának belső zsebéből összehajtogatott papírost húzott elő, és átnyújtotta neki. – Foglaljon helyet, kisasszony – mondta a férfi. Az egyik tiszt széket hozott a lánynak. Senki sem szólalt meg, míg a tábornok a papír tartalmát olvasta. Tarzan sorra szemügyre vette a szobában tartózkodó különböző személyeket. Találgatta, hogy köztük van-e Schneider kapitány, mert ketten is ezt a rangot viselték. A lányt a hírszerzés emberének – kémnek ítélte. Szépsége nem gyakorolt rá semmilyen hatást. – Jól van – mondta a lánynak, majd egyik segédtisztjéhez fordult.
– Küldje be Schneider őrnagyot. Schneider őrnagyot! Tarzan érezte, hogy a tarkóján felborzolódnak a piheszőrök. Már elő léptették a vadállatot, aki meggyilkolta a párját – és bizonyára pontosan ezért a gaztettért léptették elő. A segédtiszt távozott a szobából, a többiek pedig valamennyien élénk társalgásba kezdtek. Ebből Tarzan számára világossá vált, hogy a kelet-afrikai német erők jókora létszámfölényben vannak az angolokkal szemben, és, hogy az utóbbiak súlyos veszteségeket szenvedtek. A majomember úgy helyezkedett el egy bokorcsoportban, hogy szemmel tarthatta a szoba belsejét, őt viszont odabentről nem láthatták. Sőt, rejtve volt azok szeme elől is, akik netán az általa megölt őrszem szolgálati körzetébe tévedtek. Számított rá, hogy minden pillanatban feltűnhet egy járőr vagy a váltás, és felfedezi, hogy az őr eltűnt. Tudta, hogy ez azonnali és alapos vizsgálatot von magával. Türelmetlenül várta az érkeztét annak, akit annyira keresett, és nem is hiába, mert végül újra megjelent a segédtiszt, akit az őrnagyért menesztettek, egy tiszt társaságában. Középtermetű férfi volt, és mérgesen az égre meredő bajuszt viselt. A jövevény nagy léptekkel az asztalhoz ment, majd megállt, tisztelgett, jelentett. A tábornok viszonozta a tisztelgést, aztán a lányhoz fordult. – Kircher kisasszony – mondta –, engedje meg, hogy bemutassam Schneider őrnagyot... Tarzan ennél többet nem is akart hallani: egyik tenyerével az ablakpárkányon megtámaszkodva beugrott a szobába, az elképedt gyülekezet kellős közepébe. Egyetlen szökkenéssel az asztalnál termett, majd kezével végigsöpörve az asztalon, nekihajította a csörömpölve darabokra hulló lámpást a tábornok kövér hasának. A tiszt vadul kalimpálva próbált megmenekülni az élve hamvasztástól, és a nagy igyekezettől székestől, mindenestül hanyatt a földre zuhant. A segédtisztek közül kettő a majomember felé ugrott. Tarzan az egyiket a másik képébe vágta. A lány felpattant székéről, úgy lapult a falhoz. A többi tiszt hangosan kiáltozott őrségért és segítségért. Tarzan figyelme egyvalakire irányult, akit egy percig sem vesztett szem elől. Amikor egy pillanatra megszabadult támadóitól, megragadta Schneider őrnagyot, feldobta a vállára, és olyan sebesen távozott az ablakon át, hogy az elképedt kompániának alig volt ideje felfogni, mi is történt. A majomember egyetlen pillantással felmérte, hogy az őrszem helye még mindig ugyanolyan elárvult, és a következő percben terhével együtt máris a szénarakás árnyékában volt. Schneider őrnagy nem kiabált, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem kapott levegőt. Most végre Tarzan annyit lazított ujjainak szorításán, hogy a férfi lélegzethez jusson. – Ha megmukkan, újra fojtogatni fogom – mondta. Tarzan óvatosan és végtelen türelemmel kerülgette az őröket, amíg túl nem jutott a legutolsó előretolt álláson is. Foglyát kényszerítette, hogy előtte menjen, és továbbsietett nyugat felé. Késő éjszaka újra keresztezte a vasútvonalat, és akkor végre okkal érezhette úgy, hogy nem kell a felfedeztetéstől tartania. A német átkozódott és
morgolódott, fenyegetőzött és kérdezgetett, de válaszul mindig csupán egy-egy újabb döfést kapott Tarzan hegyes végű harci lándzsájától. A majomember úgy terelte maga előtt, ahogyan egy kutyát vezetett volna, azzal a különbséggel, hogy a kutyát többre becsülte, és ezért jobban kímélte volna. A bosszú részletes eltervezésére Tarzan eddig nem sok gondot fordított. Most tűnődni kezdett azon, hogy a büntetésnek mi legyen a pontos formája. Egy dologban volt csak biztos – hogy halállal kell végződnie. Az igazi férfiak és a bátor vadállatok módjára a kínzásban nemigen – sőt egyáltalán nem – lelte kedvét. Itt eddig még nem tapasztalt esettel volt dolga. A vele született igazságérzet azt diktálta: szemet szemért, fogat fogért, ám nemrégiben tett fogadalma ennél is többet követelt. Igen, ennek a féregnek ugyanúgy kell szenvednie, ahogyan Jane Claytonnak. Tarzan abban nem is reménykedett, hogy a saját szenvedéseiért is büntetheti a fickót, mivel a fizikai fájdalom még csak nyomába sem ér a lelki gyötrelmek okozta kínnak. A majomember egész álló éjszaka űzte-hajszolta a kimerült és most már megrémült embert. Fogva tartójának ijesztő némasága megviselte a német idegeit. Csak mondana már végre valamit! Schneider újra meg újra megpróbált legalább egyetlen szót kikényszeríteni vagy kicsalni belőle, de az eredmény mindig ugyanaz volt – makacs némaság meg egy fájdalmasan gonosz döfés a lándzsa hegyével. Schneider vérzett, sebei fájtak. Annyira elcsigázott volt, hogy minden lépésnél megtántorodott, sőt gyakran el is esett. Ám a rettenetes és könyörtelen lándzsa ösztökélésére újra meg újra kénytelen volt felkelni. Tarzan reggelre elhatározásra jutott, de akkor olyan hirtelen döntött, mintha felsőbb sugallatra cselekedne. Halvány mosoly jelent meg az ajkán, majd haladéktalanul leheveredésre és pihenésre alkalmas hely után nézett. Foglyát jó erőben akarta látni. Egy vízfolyás volt előttük, amelyen Tarzan előző nap kelt át. Tudott egy ivóhelynek alkalmas gázlót, ahol valószínűnek látszott, hogy könnyen zsákmányt ejthet. A németet egy kézmozdulattal teljes csendre intette, majd mindketten nesztelenül közelítettek a patak felé. A vadcsapás végében Tarzan egy őzet látott, amelyik éppen távozni készült a víztől. Betuszkolta Schneidert az oldalt húzódó bozótba, majd maga is mellé kuporodott és várakozott. A német rémült tekintettel figyelte a néma óriást. Most, az új nap hajnalán volt először alkalma jobban szemügyre venni foglyul ejtőjét, és bár eddig is zavarodott, mi több rémült volt, mindeme érzései eltörpültek amellett, amiben most része lett. Ki és mi lehet ez a majdnem teljesen meztelen, fehér vadember? Csupán egyetlen egyszer hallotta beszélni – amikor csendre intette. Akkor kitűnő németséggel és jól érthető kulturált hangon szólt hozzá. Úgy bámult rá, ahogyan a megbűvölt varangyos béka a kígyóra, amelyik mindjárt bekapja. Látta, miként dermednek egy márványszoborhoz hasonlatosan mozdulatlanná a férfi tökéletes formájú tagjai, egész arányos teste, míg meglapul a sűrű lombú növényzet takarásában. Egyetlen izma, egyetlen idege sem rezdült. Látta, hogy az őz lassan, szélirányból mit sem sejtve ballag el előttük – öreg bak volt –, aztán egy fiatal, kigömbölyödött
közeledett szemből a lesben állá óriás felé. Schneider szeme kitágult, kis híján rémült kiáltás hagyta el ajkát, amikor azt látta, hogy a mellette levő fürge fenevad felpattanva egyenest nekiugrik a fiatal bak torkának, és emberi ajkairól egy vadállat ordítása száll fel. A bak lerogyott, Tarzannak és foglyának pedig, volt mit ennie. A majomember nyersen ette a húst, de megengedte a németnek, hogy tüzet rakjon, és megsüsse a maga részét. Késő délután indultak csak tovább annak az útnak, amely – mivel célját nem ismerte – olyannyira rémisztő volt Schneider számára, hogy időnként már térden csúszva kért Tarzantól magyarázatot és könyörületet. De a majomember csak némán ment tovább, bele-beledöfve a lándzsáját a lankadó németbe, ahányszor csak az akadékoskodott. A harmadik napon délre járt az idő, amikor végre elértek céljukhoz. Egy meredek kapaszkodó, majd némi gyaloglás után egyszer csak megálltak egy hirtelen leszakadó szikla szélén, és Schneider lepillantott a szűk katlanba, amelyben egy kis patakocska mellett csupán egyetlen fa állt. A köves talajt ritkás fű borította. Tarzan intett neki, hogy induljon előre, de a német rémülten hőkölt vissza. A majomember megragadta, és kemény marokkal a sziklaperem felé tolta. – Lefelé – mondta. Ez volt a második alkalom a három nap alatt, hogy megszólalt, és makacs, önmagában is vészjósló hallgatása talán még nagyobb rémületet keltett a férfi szívében, mint örökké készenlétben tartott lándzsájának hegye. Schneider ijedten pislogott át a sziklaperemen túlra. Már éppen megpróbálkozott volna a leereszkedéssel, amikor Tarzan megállította. – Lord Greystoke vagyok – mondta. – Az én feleségem volt az, akit megölt a wazirik országában. Most már érti, hogy miért jöttem maga után. Gyerünk. A német térdre vetette magát. – Én nem öltem meg a feleségét – kiáltotta. – Könyörüljön! Nem öltem meg a feleségét. Nem tudok semmit róla... – Lefelé! – mordult rá Tarzan, és feléje fordította lándzsája hegyét. Tudta, hogy a férfi hazudik, és nem is lepte meg a dolog. Az, aki minden ok nélkül öl, kevesebbért is képes hazudni. Schneider még mindig tétovázott és könyörgött. A majomember feléje szúrt a lándzsájával, mire Schneider rémülten átcsúszott a szikla tetején, és mászni kezdett lefelé a nyaktörő falon. Tarzan mellette ment, és segített neki a legveszedelmesebb helyeken, míg végül már csak néhány lábnyira voltak a katlan aljától. – Most maradjon csöndben – figyelmeztette társát a majomember. A katlan túlsó végén levő, barlangbejáratnak látszó nyílás felé mutatott. – Egy éhes oroszlán van ott. Ha eléri a fát, még mielőtt ő fölfedezi magát, akkor még van néhány napja, hogy élvezze az életet, aztán pedig – ha már túl gyenge lesz ahhoz, hogy megkapaszkodjon a fa ágain, Numa, az emberevő még egyszer, utoljára jóllakhat. – A sziklapárkányról, ahol lábával megkapaszkodott, letolta Schneidert a földre. – Most pedig rohanjon – mondta. A félelemtől reszkető német elindult a fa felé. Már majdnem elérte, amikor rémisztő bömbölés tört elő a barlang szájából, és szinte ugyanabban a pillanatban egy
lefogyott, az éhségtől őrjöngő oroszlán ugrott ki a napfényben fürdő katlanba. Schneidernek már csak néhány lépést kellett megtennie. Az oroszlán szinte a föld fölött úszva rohant, hogy utolérje, Tarzan pedig halvány félmosollyal az ajkán figyelte a versenyfutást. Schneider egészen kis különbséggel győzött, és miközben Tarzan a sziklán mászott fel a csúcs felé, hallotta, hogy a felsült óriásmacska bömbölésébe egy zagyván makogó emberi hang vegyül, amely ugyanakkor bestiálisabb, mint a fenevadé. A szikla szélén a majomember megfordult, és visszanézett a katlanba. A német görcsösen kapaszkodott az egyik ágba, amelyre testével felhúzódzkodott. Numa pedig odalent állt és várt. A majomember Kudu, a nap felé fordította arcát, és hatalmas mellkasából a hím majom vad diadalordítása tört elő.
3. A németek állásai között
Tarzan bosszúja nem volt teljes. Még nem kapott elégtételt a hatalmas veszteségért, amely őt érte. Míg a németek Pare-hegységbeli táborában volt, amely a Német és Brit Kelet-Afrika között húzódó határvonaltól éppen keletre helyezkedett el, Tarzan sok mindent hallott, ami arra utalt, hogy a britek szénája a lehető legrosszabbul áll az afrikai háborúban. Eleinte nem sokat törte a fejét a dolgon, mivel azóta, hogy meghalt a felesége, aki az egyetlen szoros köteléket jelentette számára a civilizált világhoz, hátat fordított az emberi nemnek, és többé nem embernek, hanem majomnak tekintette magát. Megnyugodva afelől, hogy amennyire tőle telt, méltóképp leszámolt Schneiderrel, megkerülte a Kilimandzsárót, és a minden hegyek leghatalmasabbikának északi lábánál vadászgatott, mert azt tapasztalta, hogy a hadseregek környékén egyáltalán nincs mire vadászni. Időről időre kedvtelve gondolt a németre, akit a meredek sziklakatlan aljában levő magányos fa ágai között hagyott összezárva – az éhes oroszlánnal. Elképzelte milyen lelki kínokat áll ki a fickó, amikor az éhségtől elgyengülve és a szomjúságtól félőrülten rádöbben, hogy előbb vagy utóbb végképp elcsigázva le fog csúszni a fáról, ahol a kiéhezett emberevő vár rá. Tarzan eltűnődött, hogy Schneidernek vajon van-e bátorsága leereszkedni a kis patakocskához vízért, ha Numa a katlanból visszavonul a barlangba. Aztán elképzelte, azt is, milyen eszeveszett igyekezettel mászik vissza a fára, amikor az oroszlán nekilódul, hogy elkapja. Biztosra vette, hogy ez történik, hiszen az ügyetlen ember aligha lehetett képes anélkül lemászni a vízhez, hogy legalább valami halk neszt ne csapjon, amivel felhívja magára Numa figyelmét. De aztán a majomember erre a mulatságra is ráunt, és azon kapta magát, hogy mind gyakrabban gondol az angol katonákra, akik nagy létszámfölényben levő ellenség ellen harcolnak. Leszegte a fejét és felmordult, ha eszébe jutott a dolog, de nem aggasztotta túlzottan. Talán egy kicsit azért, mert nehéz volt elfelejtenie, hogy angol, hiába kívánt csupán majom lenni. És végül elérkezett az idő, amikor nem tudta többé elviselni a gondolatát annak, hogy a németek angolokat ölnek, miközben ő mindössze egy napi járóföldre nyugodtan vadászgat. Miután megérlelődött benne az elhatározás, minden pontosabb terv nélkül felkerekedett a német tábor felé. Az elképzelése az volt, hogy ha egyszer a hadműveleti területre ér, szerét ejti majd annak – azt tudta jól, mi módon –, hogy megkeserítse a német parancsnokság életét. Útja a hasadékon vitt keresztül, a katlan közelében, ahol Schneidert hagyta. Kíváncsiságának engedve felkapaszkodott a sziklákon, és a katlan pereme felé irányította lépteit. A fa üres volt, és Numának, az oroszlánnak sem látszott nyoma. Tarzan felvett és lehajított a katlanba egy szikladarabot, amely egészen a barlang
bejáratáig gurult el. Az oroszlán nyomban megjelent a nyílásban, de ez egy teljesen megváltozott külsejű oroszlán volt ahhoz a hatalmas, fényes szőrű fenevadhoz képest, akit Tarzan két héttel korábban kelepcébe ejtett. Sovány volt, csonttá-bőrré fogyott, járás közben meg-megtántorodott. – Hol a német? – kiáltotta Tarzan. – Jó eledel volt, vagy csak egy csonthalmaz, amint lecsúszott a fáról és a földre hullott? Numa morgott. – Éhesnek látszol, Numa – folytatta a majomember. – Nagyon sokat koplalhattál, minden füvet lelegeltél a búvóhelyeden, még a fa kérgét is lerágtad, ameddig felértél. Szeretnél megint egy embert? – azzal mosolyogva odébbállt. Pár perccel később egyszer csak Bara, az őz került az útjába, aki egy fa alatt aludt. Tarzan éhes volt, gyorsan zsákmányul ejtette, majd lekuporodott mellé és elkezdte telerakni a hasát. Éppen az utolsó falatokat rágta le az egyik csontról, amikor éles fülével párnás talpak lopakodó lépteit hallotta a háta mögött. Amikor megfordult, a feléje osonó Dangót, a hiénát pillantotta meg. A majomember felmordult, felkapott egy letört ágat, és a lopakodó állat felé hajította. – Takarodj innen, dögevő! – kiáltotta. Dangónak korgott a gyomra, és mivel nagy erős állat volt, csak járkált lassan körbe, fogait vicsorítva, mint, aki az alkalmat lesi, hogy mikor támadhat. Tarzan, a dzsungel fia jobban ismerte bangót, mint Dango saját magát. Tudta, hogy az éhségtől megvadult állat bátorságot gyűjt a támadáshoz. Ismeri már az embert, ezért jószerivel nem is fél tőle, ezért aztán levette válláról nehéz lándzsáját és letette maga mellé, a keze ügyébe. Közben folytatta az evést, de egész idő alatt rajta tartotta vigyázó szemét a hiénán. Nem érzett félelmet, hiszen régi jó ismerősök voltak már. Megszokta, hogy bármi történt, ugyanúgy a mindennapi élet részének kell tekintenie ezeket, mint ahogyan a kedves olvasó is annak fogadja el a mezőn, a vadászterületen vagy éppen a zsúfolt nagyvárosban rá leselkedő ismerős, de nem kevésbé valóságos veszélyeket. A dzsungel szülötteként az óvatosság szokásos mértékéig kész volt megvédeni zsákmányát minden jövevénnyel szemben. Kedvező körülmények között Tarzan szembeszállt akár magával Numával, s ha arra kényszerült, hogy a futásban keressen menedéket, azt is megtette mindenféle szégyenérzet nélkül. Nem kóborolt ama vad őserdőkben nála bátrabb lény, ugyanakkor bölcsebb sem – e két dolognak köszönhette, hogy életben tudott maradni. Dango talán már támadásba lendült volna, ha nem tartja vissza a majomember ádáz morgása – amely, hogy emberi lény ajkáról hallatszott, kételyeket és félelmet keltett a hiéna szívében. Megtámadott már asszonyokat és gyerekeket a bennszülöttek földjein, és ráijesztett éjszakánként a tűz köré telepedett férfiakra. Ám soha életében nem tapasztalta, hogy emberállat ilyen hangot hallatott volna, amelyik inkább a haragos Numára, semmint ijedt emberre vallott. Amikor Tarzan befejezte a lakmározást, már-már azon volt, hogy feláll, hozzávág egy simára lerágott csontot az állathoz, mielőtt útnak indul, aztán otthagyja zsákmánya maradékát bangónak. De aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve megállt, felvette a
földről az őz tetemét, a vállára dobta, és a katlan fölé indult. Dango néhány méter távolságból követte, dühösen morgott, majd, amikor rájött, hogy ha ez így megy tovább, a végén még bele sem kóstolhat abba a finom húsba, sutba vetett minden józan meggondolást, és támadásba lendült. Tarzan egy szempillantás alatt, mintha a természet jóvoltából a tarkóján is lett volna szeme, megérezte a fenyegető veszélyt. Ledobta Barát a földre, és lándzsáját felemelve megfordult. Barna karja hátralendült, majd mint a villám, előre, és ebben a mozdulatban benne volt hatalmas izmainak minden ereje, testének, csontjainak teljes súlya. A pont jókor elröpített lándzsa telibe találta bangót, a nyaka és a vállai találkozásánál kapta el az állatot, és keresztülfúrta a testét. Amikor Tarzan kihúzta fegyverét a hiénából, mindkét tetemet a vállára dobta, majd folytatta útját a katlan felé. Odalent Numa a magányos fa árnyékában hevert. A majomember kiáltására lassan feltápászkodott, és akármilyen gyönge volt is, vadul morgott, sőt még valami üvöltésfélével is megpróbálkozott ellensége láttán. Tarzan leszánkáztatta a két hullát a sziklafalon. – Egyél, Numa! – kiáltotta. – Lehet, hogy még szükségem lesz rád. – Látta, hogy az oroszlán, aki az élelem láttán új erőre kapott, miként veti rá magát az őz testére, majd, amikor tépni-szaggatni kezdte a húst, és hatalmas darabokat gyömöszölt üres bendőjébe, magára hagyta. A rá következő napon, Tarzan látótávolságon belülre jutott a német vonalakhoz. Egy erdő borította hegyláncról szemügyre vette az ellenség balszárnyát – és azon túl a britek állásait. Itt madártávlatból megfigyelhette a csatateret, és éles szemével sok olyan apróságot is észrevett, amely a hétköznapi ember számára, akinek kevésbé gyakorlott érzékszervei nem jutottak el a tökélynek ama fokára, mint a majomemberéi, nem lett volna kivehető. Megfigyelte a géppuskafészkeket, amelyeket a németek álcázva rejtettek el a britek tekintete elől, látta a figyelőállásokat jócskán bent a senki földjén. Amint kíváncsi tekintete az egyik érdekes ponttól a másikig vándorolt, az ágyúdörgés és a puskaropogás közepette a hegy oldalában egy egymagában lődözgető puskára figyelt fel. Érdeklődése azonnal arra terelődött, mivel tudta, hogy egy orvlövésznek kell ott rejtőznie. Türelmesen várt a következő lövésig, hogy biztosabban megállapíthassa a lesipuskás pontos helyét, és, amikor az eldördült, olyan nesztelenül és lopva kezdett leereszkedni a meredek hegyoldalon, mint egy párduc. Látszólag nem is ügyelt arra, hogy hová lép, mégsem mozdított ki a helyéről egyetlen szabadon álló követ, egyetlen ág sem reccsent meg a talpa alatt, mintha a lábával is látott volna. Egy bokorcsoporton áthaladva rövidesen egy alacsony szikla felső végéhez érkezett. Ennek peremén, úgy tizenöt lábnyira a lába alatt, egy katonát pillantott meg, aki lehasalva lapult egy sziklatömbökből és lombos ágakból emelt mellvéd mögött, amely elrejtette őt a brit állásokból figyelő tekintetek elől. A fickó nyilván kitűnő céllövő volt, mert jócskán a német vonalak mögött helyezkedett el, és társainak feje fölött lődözött.
Messzire hordó távcsöves puskája mellett még egy katonai látcső is volt nála. Amikor Tarzan rábukkant, éppen ezt tartotta a szeme előtt, vagy azért, hogy utolsó lövésének hatásáról győződjék meg, vagy, hogy új célpontot keressen magának. Tarzan gyorsan a brit állások felé pillantott, arra a részre, amelyet a német láthatóan éppen szemügyre vett. Számos kitűnő célpontot talált az ilyen magasan a futóárkok fölött elhelyezkedő lövész számára. A katona, aki szemmel láthatóan elégedett volt vizsgálódásainak eredményével, félretette a látcsövet, ismét a fegyvert vette kézbe. Beigazította a puska tusát a vállgödrébe, és gondosan célzott. Ugyanebben a pillanatban egy barna test lendült a feje fölé a sziklafal tetejéről. Egyetlen hang sem hallatszott, és a németnek egyáltalán fogalma se volt, miféle teremtmény az, aki teljes súlyával rávetette magát, mert a majomember izmos ujjai a leérkezés pillanatában már át is fogták a torkát. Egy percig tartott a reménytelen küzdelem, majd nyilvánvalóvá vált a vég – az orvlövész kiszenvedett. A sziklákból és ágakból készített fedezék mögé lehasalva Tarzan szemügyre vette az odalent zajló eseményeket. Egészen közel, szinte karnyújtásnyira voltak a német lövészárkok. Látta, hogy tisztek és katonák járkálnak ott ide-oda, és majdnem pontosan maga előtt egy jól álcázott géppuskát vett észre. A fegyver a senki földjén ferde lőállásban olyan szögből lőtte a brit állásokat, hogy nehéz volt bemérni a helyzetét. Tarzan figyelt, és közben szórakozottan elnézegette a halott katona puskáját. Kisvártatva vizsgálgatni kezdte a fegyver szerkezetét. Ismét a német lövészárkok felé pillantott, állított az irányzékon, majd vállához emelte a puskát és célzott. Tarzan kitűnő céllövő volt. Civilizált barátai társaságában civilizált fegyverekkel annak idején gyakran vadászott nagyvadra. Mulattatta az is, ha a levegőbe feldobott élettelen célpontokra tüzelhetett, és ily módon anélkül, hogy észrevette volna, tökéletesen megtanult bánni a lőfegyverekkel. Most aztán valóban nagyvadra ment. Halvány mosoly játszott az ajkán, amikor ujja lassan meghúzta a ravaszt. A puska eldörrent, és egy német géppuskás összerogyott fegyvere mögött. Tarzan három perc leforgása alatt leszedte a lőállás teljes személyzetét. Aztán egy tisztet szemelt ki, aki éppen a fedezékből bukkant elő, meg a három katonát, aki vele volt a lövészárok bemélyedésében. Tarzan ügyelt arra, hogy senki ne maradjon áldozata közvetlen közelében, aki megkérdezhetné, miként lehetséges az, hogy németeket német lövészárkokban lőnek le, ahol teljesen rejtve vannak az ellenség szeme elől. Ismét állított az irányzékon, és ezúttal messzire lőtt, egy újabb géppuska személyzetére a távolban, jobb kéz felé. Nagy lelki nyugalommal mind egy szálig elcsendesítette őket. Most már két gépfegyver hallgatott el. Látta, hogy katonák kezdenek rohanni a lövészárkokban, és közülük is leszedett jó néhányat. Addigra már a németek is rájöttek, hogy valami baj van – hogy egy rejtélyes orvlövész olyan előnyös tüzelőállást talált magának, ahonnan jól belátja a lövészárkoknak ezt a szakaszát. Először azt hitték, hogy a senki földjén kell keresniük, ám, amikor az egyik tisztet, aki periszkópon keresztül kémlelt ki a mellvéden túlra, a tarkóján találta el a puskagolyó, rájöttek, hogy a hátfedezék mögött, nem pedig a mellvéd előtt kell keresgélniük.
Az egyik katona felvette a tisztje életét kioltó lövedéket, és akkor támadt csak valóban nagy izgalom ott a fedezékben, mert nyilvánvalóvá vált, hogy a lövedék német gyártmány. A hátfedezékhez lapulva futárok vitték meg a hírt mindkét irányba, és hamarosan periszkópok jelentek meg a hátfedezékek fölött, és vizsla tekintetek keresgélték az árulót. Nem kellett hosszú idő ahhoz, hogy megállapítsák a rejtőző orvlövész helyét, és Tarzan egyszer csak azt látta, hogy egy géppuskát irányítanak feléje. Még mielőtt működni kezdhetett volna, a kezelőszemélyzet tagjai máris holtan hevertek körülötte, de újabbak foglalták el a helyüket. Hirtelen még két géppuska fordult a majomember felé. Tarzan belátta, hogy a játéknak immár vége, ezért még egy búcsúlövést eresztett meg, majd letette a puskát, és eltűnt a mögötte emelkedő hegyoldalban. Hosszú perceken keresztül hallotta még, miként szórnak a géppuskák össztüzet arra a helyre, ahonnan az imént távozott, és mosolyogva gondolt arra, hogy a németek mennyi lőszert pocsékolnak el hiába. – Kamatostul megfizettek a waziri Wasimbuért, akit keresztre feszítettek, és legyilkolt társaiért – tűnődött magában –, de Jane haláláért soha nem fizethetnek meg méltóképp, még akkor sem, ha mindnyájukat megölném. Azon az éjszakán megkerülte mindkét hadsereg szárnyát, és a brit előőrsök között behatolt a britek állásai közé. Senki nem figyelt fel jöttére. Senki nem vette észre, hogy ott van. A Második Rhodesiai Hadsereg jól védett helyen ütötte fel a főhadiszállását. Elég biztonságos távolságra volt az arcvonaltól ahhoz, hogy az ellenség ne tarthassa megfigyelés alatt. Még a lámpagyújtást is engedélyezték, és Capell ezredes éppen egy tábori asztalra kiterített katonai térkép előtt ült, és néhány tisztjével beszélgetett. Egy terebélyes fa borult föléjük, lámpa szórta halvány fényét az asztalra, a földön pedig, karnyújtásnyira, kis tűz lobogott. Az ellenségnek nem voltak repülőgépei, másfajta megfigyelők pedig nem vehették észre a fényeket. A tisztek arról tárgyaltak, hogy az ellenség milyen számbeli fölényben van, és, hogy a britek erejéből nem futja többre jelenlegi állásaik megtartásánál. Előrenyomulásra képtelenek voltak. Már eddig is súlyos veszteségeket szenvedtek minden támadáskor, és a túlerőben levő ellenség mindig visszaszorította őket. A rejtett géppuskák is komoly gondot okoztak az ezredesnek, amit az is bizonyított, hogy a beszélgetés során többször vissza-visszatért hozzájuk. – Ma délután valamitől egy időre elhallgattak – mondta az egyik fiatalabb tiszt. – Éppen figyelőszolgálatban voltam abban az időben, és nem tudtam rájönni, mi az a nagy hűhó, de egy ideig mintha nagy fölfordulás lett volna a lövészárkaik egyik szakaszán, a balszárnyon. Volt, amikor meg mertem volna esküdni, hogy hátba támadták őket – jelentettem is önnek, uram, talán emlékszik rá – jól odapörköltek a hátuk mögé arra a meredek hegyoldalra, csak úgy röpült a föld mindenfelé. Nem tudom, mi lehetett az.
A lombok halkan susogni kezdtek fölöttük, és ugyanebben a pillanatban egy ruganyos barna test huppant le a társaság kellős közepébe. A kezek gyorsan pisztolymarkolat után nyúltak, de máskülönben semmilyen mozgolódás nem támadt a tisztek között. Előbb csodálkozva néztek az előttük álló, majdnem teljesen meztelen fehér férfira, akinek dagadó izmai meg-megvillantak a tűz lobogó fényében, végigmérték primitív öltözékét és ugyanolyan primitív fegyverzetét, aztán minden szem az ezredes felé fordult. – Ki az ördög ön, uram? – reccsent a majomemberre a tiszt. – Tarzan, a dzsungel fia – felelte a jövevény. – Ó, Greystoke! – kiáltotta az egyik őrnagy, és kezét nyújtva előrelépett. – Preswick – mondta Tarzan, kézszorítással üdvözölve az ismerőst. – Először nem ismertem meg – szabadkozott az őrnagy. – Amikor utoljára láttam Londonban, szmokingban volt. Már megbocsásson az őszinte szóért, de el kell ismernie, hogy alaposan megváltozott. Tarzan elmosolyodott, és az őrnagyhoz fordult. – Kihallgattam a beszélgetésüket – mondta. – Egyenesen a német vonalak mögül jövök. Esetleg a segítségükre lehetnék. Az ezredes kérdőn tekintett Preswick őrnagy felé, aki azonnal feltalálta magát, és bemutatta a majomembert parancsnokának és tiszttársainak. Tarzan röviden vázolta előttük, mi célból indult el egymaga az ellenség üldözésére. – És most azért jött ide, hogy csatlakozzék hozzánk? – kérdezte az ezredes. Tarzan megrázta a fejét. – Nem tényleges katonaként – felelte. – Nekem a magam módján kell harcolnom, de segíthetek önöknek. Ha akarok, bármikor bejuthatok a német állások közé. Capell elmosolyodott, és megrázta a fejét. – Az nem olyan könnyű, mint gondolja – mondta. – A múlt héten két jó tisztem is megpróbálkozott vele, és rajtavesztett – márpedig ők képzett katonák voltak, az egész hírszerzésben nem volt náluk különb. – Nehezebb oda bejutni, mint a brit állások közé? – kérdezte Tarzan. Az ezredes már éppen válaszra nyitotta száját, amikor szemlátomást szöget ütött a fejében valami, és hirtelen gyanakvóan nézett a majomemberre. – Ki vezette önt ide? – kérdezte. – Ki engedte át az előőrseinken? – A német vonalakon meg az önökén át jöttem el idáig, aztán pedig keresztülvágtam ezen a táboron is – felelte Tarzan. – Kérdeztesse meg, ha biztosítékot akar, hogy látott-e valaki. – De ki volt a társa? – erősködött Cape. – Egyedül jöttem – válaszolta Tarzan, majd teljes magasságában kihúzta magát, így folytatta: – Maguk civilizált emberek, ha a dzsungelbe jönnek, olyanok, mint a halottak az elevenek között. Manu, az aprómajom valóságos bölcs magukhoz képest. Csodálom, hogy egyáltalán életben maradnak – csakis nagy létszámuk, a fegyvereik és szellemi képességeik oltalmazzák meg önöket. Ha magam mögött tudnék néhány száz, a maguk szellemi képességeivel rendelkező óriásmajmot, rég belekergetném a németeket az
óceánba, mire szétszórt maradékaik elérnének a tengerpartra. Az a maguk szerencséje, hogy a néma állatok nem tudnak kombinálni. Ha tudnának, Afrika mindörökre ember nem lakta hely maradna. De ki vele, akarja, hogy segítsek? Szeretnék tudni, hol vannak elrejtve a németek géppuskafészkei? Az ezredes biztosította róla, hogy kíváncsiak rá, és a következő pillanatban Tarzan megjelölte három olyannak a helyét a térképen, amelyik fejfájást okozott az angoloknak. – Ez itt egy gyönge pont – mondta, ujját a térképre helyezve. – Feketék vannak az állásokban, de a géppuskák kezelőszemélyzete kint a fronton fehérekből áll. Ha viszont – várjunk csak! Van egy tervem. Abban a lövészárokban maguk a saját embereiket helyezhetnék el, és akkor a tőle jobbra levő árkokat hosszában végiglőhetnék az ellenség saját géppuskáival. Capell ezredes mosolygott és a fejét rázta. – Ez roppant könnyűnek tűnik – mondta. – Könnyű is nekem – felelte a majomember. Én az ároknak azt a szakaszát egyetlen lövés nélkül ki tudom üríteni. A dzsungelben nőttem fel – ismerem a dzsungel népét, a Gomanganikat ugyanúgy, mint a többieket. Készüljenek fel a látogatásomra a második éjszakán – azzal megfordult, és távozni készült. – Várjon – mondta az ezredes. – Adok maga mellé egy tisztet, aki átvezeti a vonalainkon. Tarzan mosolygott és elindult. Már éppen maga mögött hagyta a főhadiszállás körül összegyűlt kis csoportot, amikor egy nehéz tiszti köpenybe burkolózott törékeny alak haladt el mellette. Gallérját felhajtotta, katonai sapkájának ellenzőjét pedig mélyen a szemébe húzta. Amikor a majomember elhaladt mellette, a tűz fénye egy pillanatra megvilágította a jövevény vonásait, és Tarzannak valahogy ismerősnek tűnt az arca. Biztosan valamelyik tiszt, akivel Londonban találkozott, vélte, és ment tovább az útján, átvágva a brit táboron és a brit vonalakon anélkül, hogy az előretolt állások éber őrei észrevették volna. Úgyszólván egész éjszaka a Kilimandzsáró hegység lábánál kóborolt. Ösztönösen egy ismeretlen utat választott, mert úgy sejtette, hogy, amit keres, azt valamelyik erdő borította hegyoldalban fogja megtalálni, nagyobb magasságban, mint, amilyenen megérkezett ebbe a számára kevéssé ismert országba. Virradat előtt három órával érzékeny orrlyukai jelezték, hogy valahol a környéken meg fogja találni, amit akar, így aztán felmászott egy magas fára, és kényelmes helyet keresett magának egy pár órás alváshoz.
4. Amikor az oroszlán jóllakik
Kudu, a nap jól fennjárt már az égen, amikor Tarzan felébredt. A majomember kinyújtóztatta hatalmas végtagjait, ujjaival végigszántott sűrű haján, és könnyedén leereszkedett a földre. Azonnal újra követni kezdte azt a nyomot, amelynek a keresésére indult. A szagok egy mély vízmosásba vezették. Most már óvatosan haladt, mert az orra jelezte, hogy a zsákmány karnyújtásnyi közelségben van, és egy lelógó ágról hamarosan meg is pillantotta Hortát, a vaddisznót számos társával egyetemben. Tarzan levette válláról az íjat, kiválasztott egy nyilat, s a vesszőt a helyére illesztve és jól hátrahúzva gondosan megcélozta a megtermett disznók legnagyobbikát. További néhány nyilat a majomember a foga közé vett, és alighogy az elsőt elröpítette, máris íjára illesztette és kilőtte a következőt. Egy pillanat alatt óriási kavarodás támadt a disznók között, mert nem tudták, honnan fenyegeti őket a veszély. Előbb csak álltak ostobán a helyükön, majd körbe-körbe kezdtek forgolódni, míg hatan közülük holtan vagy halálra sebzetten nem hevertek szerteszét a földön. Erre aztán nagy röfögés és visítozás közepette vad futásnak eredtek és gyorsan eltűntek a sűrű aljnövényzetben. Akkor Tarzan lemászott a fáról, megadta a kegyelemdöfést azoknak, akikben még életet talált, aztán nekilátott az állatok megnyúzásának. Miközben gyorsan és nagy szakértelemmel végezte a munkáját, sem nem dúdolgatott, sem nem fütyörészett, ahogy egy közönséges civilizált ember tette volna. Számos apró dolog volt, miként ez is, amiben talán gyerekkorának dzsungelbeli tapasztalatai miatt, különbözött más emberektől. Ő a dzsungel fenevadjai között nevelkedett fel, akik, míg felnőtté nem válnak, játékosak, azután azonban csak ritkán. Majomtársai, különösen a hímek, ahogy idősebbek lettek, ádáz, mogorva állatokká váltak. Az életet komolyan kellett venni az ínséges időkben – mindenkinek harcban kellett biztosítania a maga részét az élelemből, és az egyszer kialakult szokás aztán egy életre megmaradt. Az élelemért való vadászat a dzsungellakók élethivatása volt, márpedig az élethivatás nem olyan dolog, amelyet könnyedén, félvállról lehet venni vagy csinálni. Így aztán Tarzan minden munkát komolyan végzett, igaz, azért megőrzött magában valamit, amit a többi állat felnőve elveszített – a humorérzékét, amelyet, ha kedve úgy diktálta, szabadjára eresztett. Gonosz és néha hátborzongató humor volt ez, de Tarzannak megfelelt. Ha énekelgetett és fütyörészett volna, míg dolgozott, képtelen lett volna a figyelmét összpontosítani. Tarzannak megvolt az a képessége, hogy öt érzékszerve mindegyikével külön-külön tudott összpontosítani a megfelelő területre. Most éppen a hat disznó nyúzásával foglalatoskodott, és közben szeme és keze úgy dolgozott, mintha a világon nem létezne más ezenkívül a hat tetemen kívül. Ám füle és orra ugyanilyen buzgón munkálkodott más irányban – az előbbi körös-körül megfigyelés alatt tartotta az egész erdőt, az utóbbi pedig bele-beleszagolt minden egyes arra lengedező szellő be.
Az orra elsőként jelezte Sabor, a nőstény oroszlán közeledtét, amikor a szélirány egy pillanatra megfordult. Tarzan pontosan tudta, még mielőtt szemével látta volna, hogy az oroszlán megérezte a frissen elejtett disznók szagát, és most a hátszélben feléjük tart. A szagnyom erősségéből és a szél sebességéből megállapította a távolságot, és, hogy az állat hátulról közeledik. Éppen végzett az utolsó disznóval, de egyáltalán nem sietett. Az öt lenyúzott bőr ott volt a keze ügyében – ügyelt arra, hogy egy helyen legyenek, mégpedig a közelben –, az egyik terebélyes fa alacsony ágai pedig ott lengedeztek a feje fölött. Még a fejét sem fordította hátra, mert tudta, hogy az oroszlán még nem látszik, csak a fülét hegyezte kicsit jobban, hogy a közelebbről hallatszó neszezést azonnal meghallja. Amikor az utolsó bőrt is lenyúzta, felegyenesedett. Most már hallotta, hogy Sabor a háta mögötti bozótban van, de még nem túl közel. Ráérősen felszedte a földről a hat bőrt és az egyik tetemet. Amikor a nőstény oroszlán két fa törzse közül előbukkant, fellendült a fölötte levő ágra. Odafönt felakasztotta a bőröket az egyik gallyra, hátával a fa törzsének támaszkodva kényelmesen leült egy másik ágra, levágta a magával vitt disznó egyik sonkáját, és nekilátott éhe csillapításának. Sabor morogva osont elő a bokorból, gyanakvó pillantást vetett a fán ülő majomember felé, és aztán nekiesett a legközelebbi tetemnek. Tarzan vigyorogva tekintett le rá, mert eszébe jutott, hogy egyszer vitába keveredett egy híres vadásszal, aki kijelentette, hogy az állatok királya csakis azt eszi meg, amit maga ejtett el. Tarzan tudta, hogy ez nem igaz, mert látta már Numát is, Sabort is dögre fanyalodni. Miután a hasát telerakta, a majomember munkába vette a nagy és erős bőröket. Először is úgy nagyjából fél hüvelyk széles csíkokat vágott le belőlük. Amikor elegendő számú ilyen csíkja volt, két bőrt összefűzött egymással, majd három-négy hüvelyenként lyukakat fúrt beléjük, végig a szélek mentén. Egy másik szíjat a lyukakba fűzve egy nagy zsákot nyert, amelynek a száját össze lehetett húzni. Ugyanezzel a módszerrel készített még négy hasonló, csak kisebb zsákot a többi négy bőrből, és egy csomó szíja még maradt is. Amikor mindezzel megvolt, búcsúzóul megdobta Sabort egy nagy, lédús gyümölccsel, a maradék disznóhúst elrejtette a fa egyik ágvillájában, és az öt zsákot magához véve útnak indult délnyugat felé a faágak középső teraszán. Egyenesen annak a katlannak a pereméhez tartott, ahol Numát, a hím oroszlánt tartotta rabságban. Nagyon óvatosan közeledett a szikla széléhez, majd lekémlelt. Numa nem látszott. Tarzan szaglászott és hallgatózott. Semmit sem hallott, mégis tudta, hogy Numának a barlang belsejében kell lennie. Remélte, hogy alszik, mert sok múlott azon, hogy Numa fel ne fedezze idő előtt. Óvatosan átmászott a szikla peremén, és a lehető legnesztelenebbül elkezdett leereszkedni a katlanba. Gyakran meg-megállt, és éles szemével, fülével a barlang száját figyelte, amely a katlan túlsó végében, úgy száz méterre volt tőle. A szikla
lábához közeledvén a veszély nagymértékben növekedett. Ha sikerül leereszkednie, és meg tudja tenni a fele távolságot a fáig, amely a katlan közepén áll, viszonylag biztonságban érezheti magát. Ha Numa feltűnik is, kereket tud oldani előle, vagy a sziklára, vagy a fára. Ám ha az első harminc lábat a sziklán felfelé úgy akarja megtenni, hogy a felugró fenevad ne érhesse el, ahhoz legalább húszlábnyi nekifutásra van szüksége, mert a szikla aljának közelében nem voltak a kéz és a láb számára alkalmas kapaszkodók. Vagyis úgy kell felmásznia legalább húsz láb magasra a fán, mint egy mókusnak, ahogy már egy másik alkalommal is ily módon sikerült megmenekülnie a megdühödött Numa elől. Nem volt kedve újabb versenyfutáshoz, hacsak a feltételek nem egyformán kedvezőek mindkettejük számára. Már az előző alkalommal is pár hüvelyken múlt csak, hogy elkerülte Numa utána kapó karmait. Végre aztán ott állt a katlan aljában. Halkan, mint egy testetlen kísértet, közeledett a fa felé. Már félúton járt, és Numa még mindig nem adott jelt magáról. Elérkezett a felszaggatott fatörzshöz, amelyről a kiéhezett oroszlán lerágta a kérget, de még magából a fából is nagy darabokat tépett ki – és Numa még mindig nem jelent meg. Amikor felhúzódzkodott az alsó ágak közé, már azon kezdett tűnődni, hogy Numa ezek után egyáltalán a barlangban van-e. Lehetséges volna, hogy ki tudta nyomni a sziklatorlaszt, amellyel Tarzan elzárta az átjáró túlsó végét, amely a külvilágba, a szabadba nyílik? Vagy Numa meghalt volna? A majomembernek kételyei voltak ez utóbbi lehetőség valószínűségét illetően, hiszen mindössze pár nappal korábban etette meg az oroszlánt egy őz és egy hiéna teljes tetemével, ilyen rövid idő alatt nem halhatott éhen, a katlanon keresztülfolydogáló kis patakocska pedig bőségesen ellátta vízzel. Tarzan már éppen mászott volna le, hogy átkutassa az üreget, amikor eszébe jutott, hogy megspórolhatja a fáradságot, ha inkább előcsalja Numát. A gondolatot tett követte, halkan felmordult. Azon nyomban mozgolódás zaja jelezte az ötlet helyességét a barlang belsejéből. A következő pillanatban egy vad tekintetű, beesett horpaszú oroszlán rontott elő, készen arra, hogy magával az ördöggel is szembeszálljon, ha ehető. Amikor Numa megpillantotta a fán üldögélő, jó húsban, jó erőben levő Tarzant, egyszeriben maga lett a megtestesült őrjöngő düh. Szeme és orra jelezte, hogy ennek a lénynek köszönheti nyomorúságos helyzetét, valamint, hogy ez a lényalkalmas tápláléknak. Az oroszlán őrjöngve próbált meg felkapaszkodni a fa törzsén. Kétszer is sikerült elég magasra felugrania ahhoz, hogy mancsával elkapja a legalsó ágakat, de mindkétszer visszazuhant a földre. És minden alkalommal még jobban megdühödött. Pillanatnyi szünet nélkül rémisztő mód morgott és bömbölt. Tarzan egész idő alatt csak ült a helyén, levigyorgott rá, válogatott dzsungelbéli kifejezésekkel csúfolta, amiért nem képes feljutni hozzá, magában pedig örült, hogy Numa egyre csak fecsérli amúgy is fogyó erejét. Végül aztán a majomember felállt. Elővette és bal kezében gondosan elrendezgette feltekert kötelét, jobbjára vette a hurkot. Úgy helyezkedett el, hogy mindkét lábát egyegy nagyjában azonos síkban levő-ágon vetette meg. A hátát jól nekitámasztotta a fa
törzsének. Így állt ott, s közben vaskos sértéseket vagdosott Numa fejéhez, s ezzel a fenevadat ismét annyira felhergelte, hogy az utána ugrott. Amikor Numa a levegőbe emelkedett, a hurok hirtelen átrepült a fején, majd megült a nyakán. Tarzan kezének gyors mozdulatától a kötél megszorult, és, amikor Numa visszacsúszott a földre, már csak hátsó lábával ért le, mert a majomember a nyakánál fogva felemelve tartotta. A két ágon lassan kifelé haladva Tarzan odébb táncoltatta Numát annyira, hogy csapkodó mancsával ne érhesse el a fa törzsét, majd miután egészen felhúzta a földről az oroszlánt, rögzítette a kötelet. Az öt disznóbőr zsákot ledobta a földre, és maga is utánuk ugrott, Numa kétségbeesetten kapkodott mellső mancsával a fűkötél felé. Bármelyik pillanatban megtörténhetett, hogy eltépi, ezért aztán Tarzannak gyorsan kellett cselekednie. Előbb a nagyobb zsákot ráhúzta Numa fejére, és a szíjjal rögzítette a nyakánál. Nem kis erőfeszítések árán érte ezt el, mert az állat hatalmas karmaival védekezett. Végül sikerült gúzsba kötnie Numát oly módon, hogy egymáshoz húzta mind a négy lábát, és ebben a helyzetben rögzítette a disznóbőrökből levágott szíjakkal. Ekkorra az oroszlán szinte teljesen felhagyott a kapálódzással. Nyilvánvaló volt, hogy hamarosan megfullad, és minthogy ez egyáltalán nem vágott egybe a Tarmangani elképzelésével, ismét fellendült a fára, eloldozta odafent a kötelet, és leeresztette az oroszlánt a földre, majd haladéktalanul maga is követte, és meglazította a hurkot Numa nyakán. Aztán előhúzta vadászkését, és két kerek lyukat vágott az oroszlán fején levő zsákon a szeménél azzal a kettős céllal, hogy kiláthasson rajta, és, hogy elég levegőt kapjon. Miután ezzel elkészült, Tarzan a többi zsák felhelyezésével kezdett foglalatoskodni. Numa mindegyik, félelmetes fegyverzetű mancsára tett egyet-egyet. A hátsó lábára kerülők nem csak a zsák nyakán lévő szíj meghúzásával rögzítette, hanem afféle harisnyatartóval is, amelyet jól meghúzott az állat lábának csonkja fölött. A mellső lábára fölrakott zsákokat hasonló módon rögzítette a helyükre az oroszlán térde fölött. Numa, az oroszlán így már olyan ártalmatlan állattá vált, mint Bara az őz. Addigra Numán a visszatérő élet jelei kezdtek mutatkozni. Levegő után kapkodott, és kapálózni próbált, de a disznóbőrből készült szívós szíj, amely összefogta négy lábát, szívósnak bizonyult. Tarzan figyelt, és biztosra vette, hogy a szíjak tartani fognak, ám Numa hatalmas izomzatú, ezért aztán állandóan fennforgott annak lehetősége, hogy esetleg addig erőlködik, míg mégiscsak kiszabadul kötelékeiből, és ettől kezdve már minden Tarzan zsákjain és az őket rögzítő szíjaknak a hatékonyságán múlott volna. Amikor Numa ismét normálisan lélegzett, képes volt világgá bömbölni felháborodását és haragját, erőfeszítései is gigászi méretűvé fokozódtak. Ám az oroszlán kitartása egyáltalán nincs arányban méreteivel, erejével, és hamarosan elfáradt. Attól fogva csendben feküdt a földön. Újabb morgások és újabb hiábavaló szabadulási kísérletek közepette Numa végül kénytelen volt elszenvedni azt a további megaláztatást is, hogy a majomember kötelet kössön a nyakára. Azonban nem csúszó hurkot, amely megszorulva megfojthatja, hanem sima, rögzítő csomót, amely húzásra nem csúszik összébb, nem szorul meg.
A kötél másik végét Tarzan a fa törzséhez kötötte, aztán elvágta a Numa lábát fogva tartó szíjakat, és gyorsan félreugrott, amikor a fenevad talpra szökött. Az oroszlán egy percig szétterpesztett lábakkal állt a helyén, aztán előbb az egyik, majd a másik lábát emelte fel és rázta meg energikusan, megpróbálva lerúgni a különös lábbelit, amelyet Tarzan húzott rájuk. Végül a fején levő zsákot kísérelte meg leszedni a mancsával. A majomember lándzsáját készenlétben tartva állt ott, és éberen figyelte Numa igyekezetét. Fennmarad a zsák? Nagyon remélte, hogy igen. Vagy minden munkálkodása céltalannak bizonyul? Numa őrjöngeni kezdett, amikor a lábára és a fejére tapadó micsodákat minden igyekezete ellenére sem tudta levetni magáról. A földön hempergett, kapálódzott, harapott, karmolt és üvöltött, talpra szökött és felugrott a levegőbe, nekirohant Tarzannak, hogy a következő pillanatban, amikor a kötél, amellyel a fához volt kötve, kifeszült, hirtelen megtorpanni kényszerüljön. Akkor Tarzan közbelépett, a lándzsájának nyelével rákoppintott egyet a fejére. Numa felágaskodott a hátsó lábára, és a majomember felé csapott, válaszul kapott egy olyan ütést, hogy megtántorodott. Újabb támadása végén megint csak a hasán feküdt. Negyedik kísérlet után végre, mintha derengeni kezdett volna az állatok királyának, hogy ezúttal emberére akadt, behúzta fülét-farkát és, amikor Tarzan közeledett felé, morogva bár, de meghátrált. Tarzan otthagyta Numát a fához kikötve maga pedig bement az alagútba, és eltávolította a torlaszt a túlsó végéről. Ezután visszatér a katlanba, és egyenesen odalépdelt a fához. Amikor Tarzan közeledett, Numa fenyegetően morogni kezdett. A majomember félretaszította, és eloldozta a fáról a kötelet. Ezután félórás, elszántan végigvitt küzdelem következett. Tarzan ugyanis megpróbálta maga előtt behajtani Numát az alagútba. Numa pedig konokul ellenszegült ennek. Végül aztán, hegyes lándzsája szapora használatának köszönhetően, mégiscsak sikerült a majomembernek rákényszerítenie az oroszlánt arra, hogy elinduljon előtte. Szerencsésen be is terelte az átjáróba. Mihelyt odabent voltak, a probléma leegyszerűsödött, mivel Tarzan szorosan Numa nyomában maradt hegyes végű lándzsájával, amely folyamatos ösztönző erőt jelentett az oroszlán számára. Ha Numa tétovázott, annak döfés lett a vége. Ha hátrálni próbált, a következmény különösen fájdalmas volt, így aztán, mivel bölcs oroszlán volt és gyorsan tanult, úgy döntött, hogy inkább megállás nélkül megy tovább. Az alagút végén, amikor megpillantotta a külvilágot és megérezte a szabadság ízét, felcsapta fejét és farkát, majd rohanvást nekilódult. Tarzan, aki négykézláb mászott a kijárat felé, erre nem számított. S ennek az lett a következménye, hogy a hirtelen rántástól orra bukott, vagy száz yardnyit szánkázott a köves talajon a hasán, mire Numát meg tudta állítani. Össze-vissza horzsolt és nagyon dühös Tarzan volt az, aki végül feltápászkodott a földről. Először nagy kísértést érzett, hogy megbüntesse Numát, de a majomember ritkán engedte, hogy indulatai az értelem jóváhagyása nélkül bármerre elragadják, ezért elállt szándékától.
Miután így megtanította Numát a pórázon járás alapszabályaira, szaporán ösztökélte előre, és ezzel oly különös vándorút vette kezdetét, amelyre a dzsungel fel nem jegyzett történelmében még nem volt példa. A nap hátralevő része mind Tarzan, mind Numa számára bővelkedett eseményekben. Az oroszlán végigjárta a kezdeti lázadás, a makacs ellenszegülés, a kelletlen engedelmesség fokozatait egészen a végső megadásig. Nagyon fáradt, éhes és szomjas oroszlán volt már, mire utolérte őket az éjszaka, de sem aznap, sem másnap nem lehetett szó számára evésről. Tarzan nem merte megkockáztatni, hogy levegye Numa fejéről a zsákot. Igaz, azért vágott rá még egy nyílást, amelyen keresztül az oroszlán sötétedés után szomját olthatta. Később az állatok királyát kikötötte egy fához, ő maga élelmet keresett, majd foglyának feje fölött néhány órai alvásért elnyúlt az ágakon. Másnap kora reggel folytatták útjukat a Kilimandzsárótól délre mélyen lefutó elő nyúlványokat megkerülve kelet felé. A dzsungel azon fenevadjai, akik látták őket, csak odapillantanak, és máris menekültek. Numa szagnyoma már egymagában is elég lett volna ahhoz, hogy menekülésre késztessen sok alsóbb rendű állatot, ám a különös jelenség látványa, amely szagra oroszlán volt, külsőre viszont nem hasonlított egyetlen valaha látott élőlényre sem, s amelyet egy óriás Tarmangani vezetett a dzsungelen keresztül, még a vadon félelmetesebb lakóinak is sok volt. Sabor, a nőstény oroszlán, amikor a távolból felismerte ura és parancsolója szagát, amely egy Tarmanganiéval és a vaddisznó Hortával elvegyülve jutott el hozzá az erdő boltíves folyosóin, arrafelé fordult, hogy végére járjon a dolognak. Tarzan és Numa hallotta, hogy jön, mert panaszosan és kérdőn felnyüszített, a meghökkentő szagkeverék egyszerre kíváncsiságot és félelmet keltett benne. Bármennyire ijesztők ugyanis az oroszlánok külsőre, gyakran bátortalan állatok. Sabor pedig, minthogy a gyengébb nem képviselője volt, természetesen – ahogy ez már lenni szokott – igencsak kíváncsi volt. Tarzan kézbe kapta a lándzsáját, mert tudta, könnyen lehet, hogy most harcban kell megvédelmeznie zsákmányát. Numa megállt, és meggyalázott fejét a közeledő nőstény felé fordította. Mély torokhangon morgott, majdhogynem dorombolt. Tarzan már éppen ott tartott, hogy újra beledöf egyet, amikor Sabor feltűnt a színen, és, amit mögötte látott a majomember, attól egy pillanat alatt megtorpant – a nőstény oroszlán nyomában ugyanis négy kifejlett hím oroszlán lépdelt. Ha most az ösztökéléssel aktív ellenállást vált ki Numából, akkor igen könnyen az egész csapatot maga ellen fordíthatta volna, ezért aztán Tarzan inkább várt, hogy kitapasztalja, miként viselkednek az állatok. Esze ágában sem volt harc nélkül szabadon engedni oroszlánját. Jól ismerte az oroszlánokat, s tudta, semmi garancia nincs arra, hogy a jövevények miként fognak cselekedni. Tarzan még sohasem látott ilyen szép oroszlánokat: a nőstény fiatal, jól táplált példány, a négy hím ereje teljében levő állat volt. Három hímnek a sörénye kissé gyér volt, ám a negyediké, aki legelöl jött, feketén, pompásan, puhán hullámzott a szélben, amint az állat méltóságteljesen lépdelt előre. A nőstény úgy száz lábra közelítette meg Tarzant, a hímek viszont elébe vonultak, és néhány méterrel közelebb álltak meg.
Fülük hegyesen állt, szemük tele volt kíváncsisággal. Tarzannak sejtelme sem volt, mi a szándékuk. A mellette levő oroszlán csendben és figyelmesen szemtől-szemben állt velük. A nőstény hirtelen újra halkan felnyüszített, amire Tarzan oroszlánja rémisztő üvöltést hallatott és előreugrott. Egyenest neki a fekete sörényű fenevadnak. A különös pofájú, ijesztő lény látványa, aki még Tarzant is maga után rántotta, sok volt a hímnek: felhorkantott, megfordult, és társaival meg a nősténnyel a nyomában elmenekült. Numa megpróbálta követni őket, de Tarzan kemény kézzel tartotta a pórázt. Amikor az állat dühösen nekitámadt, könyörtelenül a fejére csapott a lándzsájával. Az oroszlán morgott, rázta a fejét, de végül mégiscsak elindult a kívánt irányba. Igaz, egy órába telt, mire abba hagyta a duzzogást. Nagyon éhes volt – majd éhen halt már –, következésképp igen rossz kedvében leledzett. Tarzan heroikus oroszlánszelídítő módszereivel mégis olyannyira uralkodott rajta, hogy kisvártatva már úgy lépkedett a majomember mellett, mint egy óriás bernáthegyi. Sötét volt már, amikor a két vándor megközelítette a britek jobb szárnyát, némi késedelemmel, előbb ugyanis még ki kellett térniük egy német őrjárat útjából. Nem messze a britek előretolt őrszemeitől Tarzan kikötötte Numát egy fához, és egyedül folytatta útját. Kikerült egy őrt, átvágott az előretolt és kiépített állásokon, majd nagy kacskaringók után ismét megérkezett Capell ezredes főhadiszállására. Úgy bukkant fel az ott összegyűlt tisztek előtt, mint valami testetlen szellem, aki a semmiből egyszer csak hús-vér alakot öltött. Amikor rájöttek, hogy ki az, aki így, minden bejelentés nélkül toppan be, elmosolyodtak. Az ezredes zavartan vakargatta a fejét. – Valakit ezért főbe kellene lőni – mondta. – Ennyi erővel akár ne is állítsak előőrsöket, ha bárki emberfia akkor szivárog át rajtuk, amikor óhajt. Tarzan mosolygott. – Ne hibáztassa őket – mondta –, én ugyanis nem ember vagyok, hanem Tarmangani. Bármelyik Mangani, akinek kedve szottyan, úgyszólván akkor jön be a táborába, amikor akar, ha viszont őrnek állítaná őket, senki nem léphetne be ide a tudtuk nélkül. – Mifélék azok a Manganik? – kérdezte az ezredes. – De jó lenne egy csomó ilyen remek fickót besorozni. Tarzan a fejét rázta. – A Manganik az óriásmajmok – magyarázta. – Az én népem, de nemigen tudná hasznukat venni. Nem tudnak hosszabb ideig egyvalamire figyelni. Ha megemlíteném nekik a dolgot, nagyon érdekelné őket kis ideig – néhányuk érdeklődését talán még addig is ébren tudnám tartani, míg elmagyarázom nekik a követelményeket. Ám hamarosan ráunnának, és, amikor a legnagyobb szükség volna rájuk, esetleg éppen az erdőben bóklásznának bogarak után kutatva ahelyett, hogy az őrhelyüket vigyáznák. Szellemileg olyanok, mint a kisgyerekek – ezért is maradnak azok, akik. – Manganinak mondja őket, saját magát pedig Tarmanganinak. Mi a különbség? – kérdezte Preswick őrnagy.
– Tar azt jelenti, hogy fehér – válaszolta Tarzan. – Mangani pedig azt, hogy óriásmajom. Az én nevem – amelyet Kercsak törzsében kaptam –, annyit tesz, mint fehér bőrű. Amikor még kis balu voltam, a bőröm, gondolom, feltűnően fehér lehetett nevelőanyám, Kala gyönyörű fekete szőrzete mellett, és ezért lett a nevem Tarzan, a Tarmangani. Egyébként önt is Tarmanganinak hívnák – mondta végezetül mosolyogva. Capell is elmosolyodott. – Nem teszek önnek szemrehányást, Greystoke – mondta –, de istenemre mondom, igazán kiváló képességek jele volna, ha valamelyikünk el tudná játszani ezt a szerepet. De mi a helyzet a tervével? Még mindig úgy véli, hogy ki tudja söpörni a mi szakaszunkkal szembeni állásokat? – Még mindig Gomanganik vannak bennük? – kérdezte Tarzan. – Kicsodák azok a Gomanganik? – tudakolta az ezredes. – Még mindig bennszülött katonák harcolnak ott, ha erre gondol. – Erre – felelte a majomember. – A Gomanganik a fekete óriásmajmok. – Mit szándékozik tenni, és mi az, amit nekünk kellene tennünk? – kérdezte Capell. Tarzan odament az asztalhoz, és rátette az ujját a térképre. – Itt van egy figyelőhely – mondta. – Géppuskafészket helyeztek el benne. Alagút köti össze a futóárokkal ezen a ponton. – Míg beszélt, ujjával jelezte a helyeket a térképen. – Adjanak nekem egy kézigránátot, és, amikor meghallják a robbanás hangját a megfigyelőhely felől, indítsák el lassan az embereiket a senki földjén keresztül. Nemsokára azt fogják hallani, hogy nagy a kavarodás az ellenség árkaiban. De nem szükséges sietniük, és bármit tesznek is, gondoskodjanak róla, hogy csendben jöjjenek. Jó lenne, ha arra is figyelmeztetné őket, hogy esetleg ott leszek a futóárokban, és nem örülnék, ha rám lőnének vagy bajonettel döfnének át. – Ez minden? – kérdezte Capell, miután utasította egyik tisztjét, hogy adjon Tarzannak egy kézigránátot. – És egyedül ki fogja üríteni számunkra a futóárkot? – Nem éppen egyedül – válaszolta Tarzan zord mosollyal –, de ki fogom üríteni, és most jut eszembe, az emberei, ha jónak látja, jöhetnek az alagúton keresztül. Úgy fél óra múlva, ezredes úr – azzal megfordult, és magukra hagyta őket. Amint keresztülhaladt a táboron, hirtelen, bizonyára attól, hogy eszébe jutott a főhadiszálláson tett korábbi látogatása, emlékezetének képernyőjén élesen rajzolódott ki annak a tisztnek az alakja, akivel az ezredestől távozásban találkozott. Ezzel egyidejűleg belehasított a felismerés is. Emlékezett rá, hogy az arcát már látta egy pillanatra a tűz fényében, igen kétkedve rázta meg a fejét. Nem, az nem lehet, mondta magában, de hiába, tudta, hogy a fiatal tiszt arcvonásai megegyeztek a Kircher kisasszonynak szólított német kémnőjével, akit a német főhadiszálláson látott azon az éjszakán, amikor a német generális és törzse orra elől elrabolta Schneider őrnagyot. Az őrszemek utolsó vonalán túljutva Tarzan Numa, az oroszlán felé sietett. Míg Tarzan közeledett, a fenevad a földön feküdt, de, amikor odaért mellé, felállt. A szájkosár mögül halk nyüszítés hagyta el ajkát. Tarzan elmosolyodott, mert ez az új hang már-már esdekléssel volt egyenlő. Inkább emlékeztetett egy ennivalóért
kuncsorgó kutya vinnyogására, mintsem az állatok büszke királyának hangjára. – Mindjárt zsákmányt ejthetsz és ehetsz – mormogta az óriásmajmok nyelvén. Leoldozta a fa köré erősített kötelet, és Numát szorosan maga mellett vezetve beosont a senki földjére. Szórványos puskalövések hallatszottak, és csupán egy-egy gránát robaj tanúskodott a tüzérség jelenlétéről a szemben álló felek vonalai mögött. Mivel a gránátok mindkét oldalon jóval a lövészárkok mögé csapódtak be, nem jelentettek veszélyt Tarzan számára. A robbanások és a puskalövések zaja viszont annál inkább hatott Numára, aki remegve lapult meg a Tarmangani mellett, mintha védelmet kérne tőle. A két fenevad óvatosan haladt előre a németek figyelőállása felé. Egyik kezében Tarzan azt a kézigránátot tartotta, amit az angolok adtak neki, a másikban azt a feltekert kötelet, amellyel az oroszlánt vezette. Pár yardnyira Tarzan maga előtt megpillantotta az állást. Éles szemével még az őrt álló katona fejét és vállát is látta. A majomember jobb kezével jól megmarkolta a kézigránátot. Szemével méricskélte a távolságot, és közben ugrásra készen maga elé húzta a lábát. Egyetlen mozdulattal felpattant, eldobta a kézigránátot, hogy aztán azonnal hasra vesse magát, és lelapuljon a földre. Öt másodperccel később borzalmas robbanás hallatszott az őrhely felől. Numa idegesen összerezzent, és szökni próbált. Tarzan visszatartotta, majd talpra ugrott, és Numát maga után vonszolva előre rohant. Az állás széléről lepillantva nem sok bizonyságát látta annak, hogy egyáltalán volt benne korábban személyzet. Az egyetlen épségben maradt dolog jószerivel egy géppuska volt, amelyet homokzsákok védelmeztek. Tarzan tudta, hogy egy pillanat vesztegetni való ideje sincs. Lehet, hogy az erősítés máris kúszva közeledik az összekötő alagúton keresztül. A lövészárkokban levő őrszemek számára bizonyára nyilvánvaló, hogy a figyelőállást lerombolták. Numa nemigen akarta követni Tarzant a gödörbe, a majomember azonban, akinek most nem volt kedve a huzavonához, durván lerángatta a mélyedés aljára. Előttük kezdődött az alagút, amely a senki földjéről visszavezetett a német futóárkokig. Tarzan Numát előretuszkolta a nyílásban, amikor, mintha valami más jutott volna az eszébe, gyorsan megfordult, és a mellvédről leemelve a géppuskát, letette jól elérhető helyen a gödör aljába. Ezután ismét visszament Numához, és késével gyorsan átvágta a tartószíjakat, amelyek a mellső mancsán levő zsákokat rögzítették. Még mielőtt az oroszlán feleszmélhetett volna, hogy félelmetes fegyverzetének egy része ismét szabaddá és használhatóvá vált, Tarzan levágta a kötelet a nyakáról, meg a zsákot a fejéről, aztán hátul megragadva az állatot, félig belökte az alagút szájába. Numa ellenállt, mire Tarzan hegyes késének jóvoltából fájdalmas szúrást kapott a hátsó felébe. Egyre tovább ösztökélve az oroszlánt, a majomembernek sikerült annyira belökdösnie őt az alagútba, hogy nem maradt más lehetősége, minthogy vagy elindul előre, vagy szántszándékkal beletolat a hátulról fenyegető hegyes pengébe. Akkor Tarzan levágta a zsákokat hatalmas hátsó mancsairól, vállát és késének hegyét
nekitámasztotta Numa hátsó fertályának, lábfejét jól belevájta a bomba robbanásakor leomlott laza földbe, és tolni kezdte az állatot. Numa először csak hüvelykről hüvelykre haladt előre. Morgott, majd hamarosan üvölteni kezdett. Aztán hirtelen előreugrott, és Tarzan tudta, hogy szemből hús szaga ütötte meg az orrát. A gépfegyvert maga mellett húzva a majomember gyorsan követte az oroszlánt. A bömbölésbe jól kivehetően rémült emberek félreismerhetetlen ordítozása vegyült. A vadember ajkán újra csak gonosz mosoly suhant át. – Megölték a wazirijaimat – motyogta. – Megfeszítették Wasimbut, Muviro fiát. Tarzan az alagútból előbukkanva elért a futóárokhoz. Nem látszott senki sem abban fedezékben, sem a következőben, sem az azután következőben. A negyedikben aztán azt látta, hogy a keresztirányban kimélyített árok sarkában a túlsó oldalon egy tucatnyi férfi zsúfolódott össze. A végsőkig kiéhezett Numa pedig mint maga a megtestesült vérszomjas kegyetlenség rájuk veti magát, és karmaival, fogaival marcangolja őket. Semmi se tarthatta volna vissza az embereket, akik immár egymást eszeveszetten letaposva igyekeztek elmenekülni ez elől a rettegett lény elől, aki gyerekkoruktól fogva félelemmel töltötte el őket. Néhányan a hátfedezéken másztak át, többen a mellvéden. Inkább választva a senki földjén rájuk váró veszélyeket, semmint ezt a lélekdermesztő veszedelmet. Amikor a britek lassan a német állások közelébe értek, először is rémült feketékkel találkoztak, akik egyenest a karjaikba futottak és ezer örömmel adták meg magukat. Hogy maga a pokol szabadult el a lövészárkokban, de nem csupán a dezertőrök feltűnéséből volt nyilvánvaló, hanem az üvöltöző, káromkodó férfihangokból is. Ám még egy másféle hang is hallatszott, amelytől igencsak meghökkentek, mert az nem másra emlékeztette őket, mint egy dühös oroszlán bőszült morgására. És, amikor aztán elérkeztek a lövészárokig, azok, akik a közeledő brit lánc baloldalának legszélén haladtak, hirtelen egy felugató géppuska hangját hallották maguk előtt. Látni pedig azt látták, hogy egy hatalmas oroszlán ugrik át a németek hátfedezékén, pofájában egy üvöltő katonával, és eltűnik az éjszaka sötétjében. Balra tőlük az egyik kereszttartón Tarzan, a dzsungel fia ül, előtte egy géppuska, amely hosszában lövi a lövészárkokat. A legelöl haladó katonák látták, hogy egy jól megtermett német tiszt bukkan fel éppen a majomember háta mögött. Látták, hogy felkap egy feltűzött szuronyú, félredobott puskát, a láthatóan mit sem sejtő Tarzan felé lopakodik. Előrerohantak, és ordítva figyelmeztették, de a lövészárokban dúló zűrzavar és a géppuska ugatása közepette hangjuk nem érhetett célba. A német felugrott Tarzan mögött a mellvédre, a kövér kezek magasra emelték a puskatusát, hogy a következő pillanatban gyáván lesújtsanak a majomember meztelen hátára. Ám Tarzan, a dzsungel fia megfordult, mégpedig oly sebesen, mint Ara, a villám. Nem ember volt az, hanem vadállat, aki előrelendülve rávetette magát a tisztre. A bajonettet úgy lökte félre, ahogyan az ember egy szalmaszálat ver ki egy csecsemő kezéből. Ádáz ajkáról vadállati ordítás hangzott fel, mert, amikor az a különös érzék, amellyel Tarzan vad hazája többi dzsungellakójával egyetemben rendelkezett,
figyelmeztette, hogy van mögötte valaki, és megpördült, hogy szembeszálljon támadójával, meglátta a másik zubbonyán ezredének és alakulatának jelzését – azt a jelzést, amelyet feleségének és embereinek gyilkosai, otthonának és boldogságának feldúlói viseltek. Egy vadállat volt az, akinek fogai belemartak vállába – egy vadállat volt az, akinek karmai kövér nyakát keresték. És aztán a második ezred katonái olyasmit láttak, ami mindörökre elevenen megmaradt emlékezetükben. Azt látták, hogy az óriás termetű majomember úgy kapja fel a földről és rázza meg a nehéz németet, mint ahogyan a terrier a patkányt – mint ahogyan Sabor, a nőstény oroszlán rázza meg néha zsákmányát. Látták, hogy a katona szeme kiguvad a rémülettől, miközben kezével hasztalan csapkodja ellenfele robusztus mellkasát és fejét. Tarzan hirtelen megperdítette a fickót, majd miután térdét háta közepébe támasztotta, karjával megragadta a nyakát. Válla közben lassan hátrafelé mozdult. A német lába megrogyott, térdre esett. Az iszonyatos erő egyre jobban hátrafeszítette testét. Egy pillanatra felüvöltött fájdalmában – aztán megroppant valami, és Tarzan már félre is lökte a magatehetetlen, élettelen bábut. A rhodesiaiak előrerohantak, ajkukon üdvrivalgás formálódott – de ez az üdvrivalgás sohasem harsant fel, hanem a torkukra forrt, mert a következő pillanatban Tarzan rátette egyik lábát meggyilkolt ellensége tetemére, és arcát az égre emelve a hím majom hátborzongató és rémisztő diadalordítását hallatta. Von Goss alhadnagy halott volt. Tarzan pedig – anélkül, hogy akár csak visszapillantott volna a rémülettől megdermedt katonákra – kiugrott a lövészárokból, és már el is tűnt.
5. Az arany medalion
A Kelet-Afrikában levő kis brit hadsereg, miután súlyos vereségeket szenvedett a jókora létszámfölényben levő német katonai erőtől, kezdett magára találni. A német offenzíva kifulladt. Lassan, szívósan vonultak vissza a vasút mentén Tanga irányában. A német arcvonal összeroppanása azután következett be, hogy Tarzan és Numa, az oroszlán, kisöpörte a szárny egy szakaszának állásaiból a bennszülött katonákat azon az emlékezetes éjszakán, amikor a majomember beszabadította a teljesen kiéhezett emberevő állatot a babonásan holtra rémült feketék közé. A második rhodesiai ezred azonnal birtokba vette a kiürült lövészárkokat, és az új pozícióból oldaltűzzel végigpásztázta a német arcvonal szomszédos szektorait. Ez a hadmozdulat volt az alapja annak, hogy a többi brit erő sikeres éjszakai rajtaütést hajthatott végre. Hetek teltek el. A németek szívósan megküzdöttek a víz nélküli, tüskés bozóttal borított föld minden egyes mérföldjéért, és kétségbeesetten védelmezték pozícióikat a vasút mentén. A második rhodesiai ezred tisztjei nyomát sem látták Tarzannak, a dzsungel fiának azóta, hogy megölte von Goss alhadnagyot, és eltűnt a német hadállások központja felé. Egyesek közülük úgy vélték, hogy bizonyára életét vesztette az ellenséges vonalak között. – Lehet, hogy megölték – vélte maga Capell ezredes is –, azt viszont nem tudom elképzelni, hogy élve elfogták. Se el nem fogták, sem meg nem ölték. Tarzan a közben eltelt heteket kellemesen és hasznosan töltötte el. Alapos, sokoldalú ismereteket szerzett a német csapatok elhelyezkedéséről és erejéről, harcmodoráról, és annak módozatairól, hogy egy magányos Tarmangani miként árthat egy hadseregnek, hogyan gyengítheti harci morálját. Jelenleg éppen különleges vágy hajtotta. Egy bizonyos német kémet kívánt élve elfogni és elvinni a britekhez. Amikor először látogatott el a német főhadiszállásra, látta, hogy egy fiatal nő valamilyen papírt ad át a német tábornoknak. Később ugyanezt a fiatal nőt a brit vonalak között látta viszont brit tiszti egyenruhában. A következtetés nyilvánvaló volt – a nő kém. Ezért aztán Tarzan éjszakánként számos alkalommal kereste fel a német parancsnokságokat. Azt remélte, hogy ismét láthatja a nőt, de legalább valamilyen útbaigazítást hall hollétét illetően. Eközben ezerféle cselfogást alkalmazott, hogy félelmet keltsen a németek szívében. Ezt igencsak sikeresen tette, amiről meggyőződhetett a német táborokban ólálkodva egy-egy elkapott beszélgetésfoszlányból. Egyik éjszaka, amikor az ezredparancsnokság közvetlen közelében lapult, több tiszt beszélgetését hallgatta ki. Egyikük felidézte azokat a történeteket, amelyeket a bennszülött katonák meséltek a jó néhány héttel korábbi esettel kapcsolatban, amikor egy oroszlán szórta szét őket és ugyanebben az időben
egy meztelen fehér óriás jelent meg a lövészárkaikban, aki egészen biztosan csakis valamilyen dzsungelbeli gonosz szellem lehetett. – Nyilván ugyanarról a fickóról van szó, aki beszökött a tábornok főhadiszállására, és elvitte Schneidert – jelentette ki az egyik. – Nem is tudom, mi lehetett az oka, hogy éppen a szegény őrnagyot szemelte ki magának. Azt mondják, senki más nem érdekelte, csak Schneider. Von Kelter is ott volt, könnyűszerrel elvihette volna magát a tábornokot, de Schneideren kívül senkiről nem vett tudomást. Őt üldözte végig a szobán, aztán megragadta és kihurcolta az éjszakába. Az isten a megmondhatója csak, mi lett a sorsa. – Fritz Schneider kapitánynak van egy elmélete – mondta egy másik. – Talán egy héttel ezelőtt mondta nekem. Úgy gondolja, hogy egyszerűen személycseréről van szó, ezért vitték el helyette a bátyját. Nem volt biztos benne mindaddig, míg von Gosst meg nem ölte nyilvánvalóan ugyanaz a valaki azon az éjszakán, amikor az oroszlán bejutott a lövészárkokba. Von Goss Schneider századában szolgált. Schneider egyik emberét kitekert nyakkal találták meg azon az éjszakán, amikor az őrnagy eltűnt, és Schneider azt gondolja, hogy a pokolfajzat őrá és a parancsnoksága alatt lévőkre vetette ki a hálóját – hogy érte jött azon az éjszakán és tévedésből vitte el a bátyját. Azt mondja, Kraut elmesélte neki, hogy éppen bemutatta az őrnagyot Bertha Kircher kisasszonynak, és alighogy kimondta az elöljáró nevét, ez a vadember beugrott az ablakon, és rávetette magát. A kis csoport hirtelen megmerevedett – és hallgatózni kezdett. – Mi volt ez? – szólalt meg ingerülten egyikük a bokrok felé meresztve a szemét, ahonnan fojtott horkantás hallatszott. Tarzan, a dzsungel fia most tudta meg, hogy tévedése folytán a nyári laknál elkövetett rettenetes bűntény elkövetője még mindig él – hogy felesége gyilkosa még nem nyerte el büntetését. A tisztek egy hosszú percen át álltak ott feszült idegekkel, szemüket a bokrokra szegezték, ahonnan a baljóslatú hang hallatszott. Mindegyiküknek emlékezetébe idéződtek a rejtélyes eltünedezések az utóbbi időben a különböző táborok kellős közepéről, vagy épp a magányos előretolt állásokból. Mindegyikük a saját szemével látott, elnémult holtakra gondolt, akiket úgyszólván társaik szeme láttára gyilkolt meg valamilyen láthatatlan lény. A halottak torkán maradt nyomokra gondoltak, amelyek vagy karmoktól vagy hatalmas ujjaktól származtak. Senki se tudta volna megmondani, valójában mitől. No, meg a vállakra és nyaki ütőerekre, amelyekbe erős fogak martak. Most pisztolyaikat előhúzva várakoztak. A bokrok egyszer csak szinte észrevétlenül megmoccantak, és a következő pillanatban az egyik tiszt minden figyelmeztetés nélkül közéjük tüzelt. Ám Tarzan, a dzsungel fia már nem volt ott. A bokrok megrezdülése és a lövés eldörrenése közötti idő alatt beleveszett az éjszakába. Tíz perccel később már kinn settenkedett a tábor külső körének azon a részén, ahol a Fritz Schneider kapitány parancsnoksága alatt álló bennszülött csapat fekete katonáit helyezték el éjszakára.
Az emberek mindenfelé sátor nélkül, a szabadban nyúltak el a földön. A tisztek számára viszont sátrakat vertek. Tarzan ezek felé osont. Időt igénylő és kockázatos vállalkozás volt ez, mert a németek most már nagyon ügyeltek a titokzatos ellenségre, aki éjszakánként lopódzott be táborukba, hogy megtizedelje soraikat. De a majomember kikerülte őreiket, kijátszotta a belső őrség éberségét, és végül odalopakodott a tiszti sátrak vonala mögé. A legközelebb eső sátor mögött lelapult a földre és hallgatózott. Odabentről egyetlen egy ember – egy alvó férfi – szabályos lélegzése hallatszott. Tarzannak éppen ez kellett. Késével átvágta a sátor hátsó lapjának rögzítő köteleit, és belépett. Nem ütött zajt. Szélcsendes időben a fáról puhán, ringatózva lehulló falevél sem ér nesztelenebbül földet. Odament az alvó férfi mellé, és egészen közel hajolt hozzá. Természetesen nem tudhatta, hogy Schneider-e, vagy valaki más, hiszen sohasem látta Schneidert, de meg akarta tudni, sőt tudni akart még mást is. Puhán megfogta és megrázta a férfi vállát. A fickó heves mozdulattal megfordult, és vastag torokhangon röffentett egyet. – Csend! – figyelmeztette a majomember halkan suttogva. – Maradjon csöndben – mert megölöm. Az alvó kinyitotta a szemét. A derengő fényben azt látta, hogy óriás termetű alak hajol fölébe. Erős kéz ragadta meg a vállát, a másik pedig a torkát. – Ne merjen kiabálni – parancsolt rá Tarzan. – Válaszoljon suttogva a kérdéseimre. Mi a neve? – Luberg – felelte a tiszt. Reszketett. A meztelen óriás titokzatos megjelenése rettegéssel töltötte el. Neki is eszébe jutottak a táborokban éjnek évadján rejtélyes módon meggyilkolt emberek. – Mit akar? – Hol van Schneider kapitány? – kérdezte Tarzan. – Melyik a sátra? – Ő nincs itt – válaszolta Luberg. – Tegnap Wilhelmstalba küldték. – Rendben, most nem ölöm meg – mondta a majomember. – Előbb utánajárok, hogy igazat mond-e, de ha hazudik, a halála a legrettenetesebb halál lesz. Tudja, hogyan halt meg Schneider őrnagy? Luberg tagadólag rázta a fejét. – Én igen – folytatta Tarzan –, és mondhatom, nagyon nem szép halála volt. Forduljon meg, arccal lefelé, és takarja el a szemét. Ne moccanjon, és ne üssön zajt! A férfi azt tette, amit mondott, és abban a pillanatban, amikor elfordította tekintetét, Tarzan kisurrant a sátorból. Egy órával később már kívül volt a német táboron, útban Wilhelmstal, a kis hegyi városka, Német Kelet-Afrika nyári kormányzati székhelye felé. Bertha Kircher eltévedt. Szégyellte magát és dühös volt – nagy sokára ismerte csak el, hogy ő, aki oly nagyra volt tájékozódó képességével, eltévedt a Pangani folyó és a tangai vasútvonal közötti tenyérnyi kis országrészben. Tudta, hogy Wilhelmstal tőle délkeletre, úgy ötven mérföldre terül el. Egyszer csak azon kapta magát, hogy a körülmények Szerencsétlen összejátszása folytán, képtelen meghatározni a délkeleti irányt.
A német főhadiszállásról egy jól kitaposott és katonák által használt úton indult el, és minden oka megvolt azt hinni, hogy ezen végighaladva Wilhelmstalba fog jutni. Később letért az útról, mert figyelmeztető hírek érkeztek, hogy erős brit járőrcsapat indult el lefelé a Pangani nyugati partján. Ez az egység átkelést hajtott végre délebbre, és éppen Tondánál nyomul előre, a vasút mentén. Az útról letérve sűrű bozótban találta magát és minthogy az ég erősen beborult, hamarosan az iránytűjére kellett volna hagyatkoznia, ám döbbenten állapította meg: nincs nála a műszer. Ennek ellenére annyira megbízott tájékozódó képességében, hogy folytatta útját a nyugatinak gondolt irányba mindaddig, míg úgy nem érezte, már megtett akkora távolságot, hogy ha most délnek fordul, baj nélkül elhalad a brit járőregység háta mögött. Nem is támadtak kétségei csak azután, hogy – mint gondolta – jócskán a járőrtől délre ismét keletnek fordult. Késő délután volt – már régen ki kellett volna bukkannia újra az útra a Tondától délre, de semmilyen utat nem talált, és kezdtek komoly aggályai támadni. Lova egész nap nem evett, nem ivott, közeledett az éjszaka, és vele az a felismerés, hogy eltévedt a vad és úttalan vidéken, amely mindenekelőtt a cecelegyekről és a vérengző fenevadakról híres. Őrjítő érzés támadt benne annak tudatára, hogy halvány fogalma sincs, merre halad s míg kitartóan utat tör magának, esetleg egyre távolabbra kerül a vasúttól, mind mélyebben nyomul be a barátságtalan és fenyegető országrész belsejébe, Pangani felé. De megállni se volt tanácsos, tovább kellett mennie előre. Bertha Kircher sok mindennek volt nevezhető, de gyávának nem. Ám, ahogy a sötétség kezdett sűrűsödni körötte, csak nem tudta megállni, hogy ne gondoljon egyre többet a hosszú-hosszú, rémségekkel teli órákra, amelyek rá várnak, míg a felkelő nap szétoszlatja majd a túlvilági sötétet. Félve gondolt a rettenetes dzsungelbeli éjszakára, amely az összes ólálkodó, zsákmányra leső, ragadozó vadállatot előcsalja rejtekhelyéről. Alkonyat előtt egy nyílt, rétszerű tisztásra talált a véget érni nem akaró bozótosban. A közepén kis facsoport állt, és Bertha Kircher úgy határozott, hogy ott fog letáborozni. Sűrű, magas fű nőtt a tisztáson, bőséges táplálékot kínált a lovának, neki puha derékaljat. Száraz ágból is hevert a fák körül annyi, vagy a kelleténél még több is, hogy egész éjszakára jól égő tüzet rakhatott. A nyerget és a kantárt levette lováról és az egyik fa tövébe rakta, majd a fához egész közel kipányvázta az állatot. Aztán a tűzifa összeszedésével kezdett foglalatoskodni. Mire a sötétség leszállt, szépen lobogott a tűz, és elég fát gyűjtött ahhoz, hogy tartson reggelig. A nyeregtáskájából hideg élelmet vett elő, a tábori kulacsából egy korty vizet ivott rá. Nem engedélyezett magának egyetlen kis kortynál többet, hiszen nem tudhatta, mennyi időbe telik, mire újból vizet talál. Elszomorította, hogy szegény lova szomjan maradt. Közben besötétedett. Sem a hold, sem a csillagok nem ragyogtak, és fényével a tűz még jobban kiemelte az odébb kezdődő sötétséget. A tűz fénykörén túl nem lehetett
látni semmit. De körös-körül jól látszott a fű, a fák törzse, amelyek élesen váltak el a háttér tömör, áthatolhatatlan feketeségétől. A dzsungel vészjóslóan nyugodtnak mutatkozott. Bertha Kircher a messzi távolból nagy kaliberű ágyúk dörgését hallotta, de az irányt nem tudta meghatározni. Idegei lassan felmondták a szolgálatot. Feszülten hallgatózott, de akkor sem tudta megállapítani, honnan hallatszik a zaj. Pedig ezt igen fontos lett volna tudnia, mert az arcvonal tőle északra húzódott, és, ha sikerült volna meghatároznia a lövöldözés irányát, tudta volna, hogy reggel merrefelé induljon el. Reggel! Egyáltalán életben lesz-e még, megéri-e a másnap reggelt? De aztán kihúzta a vállát, összeszedte magát. El kell hessentenie az ilyen gondolatokat – nem megy velük semmire. Erőt véve magán dudorászni kezdett. Nyergét hosszú szálú fűvel bélelte ki, nyeregtakarójával leterítette, s a tűz közelében helyezte el. Így kényelmes ülőhelyet alakított ki magának. Lecsatolta a nyereg hátsó kápájáról és felvette vastag katonai köpenyét, mert a levegő már csípősen hideg lett. Úgy helyezkedett el a takarón, hogy hátát nekitámaszthassa a nyeregnek. Felkészült arra, hogy álmatlanul fogja átvirrasztani az éjszakát. Vagy egy órán át a csendet csupán a távoli ágyúdörgés és a legelésző ló halk neszezése törte meg. Talán egy mérföldnyi távolságból oroszlán mennydörgésszerű bömbölése hallatszott. A lány felriadt, és rátette kezét a maga mellé készenlétbe helyezett puskára. Apró reszketés futott végig karcsú alakján, és érezte, hogy egész teste libabőrös lesz. Az ijesztő hang újra meg újra megismétlődött, és a lány minden alkalommal biztosan érezte, hogy egyre közeledik. Ha az ágyúdörgést nem is, de ennek a hangnak az irányát meg tudta állapítani, mivel forrása jóval közelebb volt. A szél az oroszlánnal szemben fújt, így az állat még nem érezhette a szagát, viszont elképzelhető volt, hogy azért jön, mert a tűz fénye, amely nyilvánvalóan igen messzire ellátszik, felkeltette érdeklődését. A lány újabb félelemmel teli órát töltött el. Feszülten hallgatózott, szemét a fény szigeten túli fekete semmibe meresztette. Az oroszlánt egész idő alatt egyetlen egyszer sem lehetett újból hallani, de a lánynak állandóan az volt az érzése, hogy az állat feléje lopakodik. Összeösszerezzent, megfordult és belekémlelt a fákon túl, a háta mögötti sötétbe, mert megviselt idegei miatt újra meg újra párnás talpak lopakodó lépteit vélte hallani. A térdén keresztbe vetve készenlétben tartotta a puskáját, és egész testében reszketett. Újabb rémséges óra telt el. Lova hirtelen felkapta a fejét, horkantott, mire a lány rémületében felsikoltott és talpra ugrott. Az állat megfordult, feléje lépdelt, míg a kipányvázó kötél megálljt nem parancsolt neki. Akkor megfordult, és fülét hegyezve belebámult az éjszakába. A lány azonban nem látott, hallott semmit. Időről időre jól megrakta a tüzet. Azon kapta magát, hogy mind jobban elálmosodik. Elnehezülő pillái le-lecsukódtak, de nem mert elaludni. Attól félt, hogy a benne bujkáló álmosság végül elhatalmasodik rajta. Felállt, szaporán fel-alá járkált, újabb adag fát vetett a tűzre, odasétált a lovához, megsimogatta a pofáját, aztán visszament a helyére.
Nekitámaszkodott a nyeregnek, és megpróbálta elméjét azzal lekötni, hogy terveket szőtt másnapra, de valószínűleg elszunyókálhatott. Ijedten rezzent fel. Fényes nappal volt már, a förtelmes éjszaka minden leírhatatlan rémségével együtt tovatűnt. Alig akart hinni érzékszerveinek. Órákon át aludt, a tűz leégett, és mégis: ő is, lova is élt, semmi baja nem volt, és nyoma sem látszott semmiféle ádáz fenevadnak. És, ami szintén nagyon fontos volt, kisütött a nap, és pontosan mutatta a kelet felé vezető utat. A lány sietve evett néhány falatot becses élelmiszerkészletéből, korty vizet ivott rá. Ezzel meg is reggelizett. Felnyergelte a lovát, felült rá, s máris biztonságban érezte magát, mintha megérkezett volna Wilhelmstalba. Elhamarkodott következtetése valószínűleg megváltozott volna, ha látja azt a két szempárt, amely a bozót különböző pontjairól feszülten figyelte minden mozdulatát. A lány felszabadultan és mit sem sejtve lovagolt végig a tisztáson a bozót felé. Közvetlenül előtte két kitágult, rettenetes, sárgászöld szem villogott, egy sárgásbarna farok verdeste idegesen a földet, és a csillogó has alá behúzott hatalmas, párnás mancsok az elsöprő erejű ugrásra készültek. A ló már majdnem a bozótos széléhez ért, amikor Numa, az oroszlán a levegőben úszva előreugrott. Abban a pillanatban érte el az állat jobb vállát, amikor az rémülten felágaskodott, hogy megfordulva elmeneküljön. A lökés ereje, a lovat háttal a földre döntötte, mégpedig olyan gyorsan, hogy a lánynak nem volt ideje kiszabadulni a kengyelből. Lovával együtt a földre esett, és bal lába beszorult annak teste alá. Dermedten látta, hogy az állatok királya miként tátja el hatalmas pofáját, és ragadja meg a visító ló marját. A két hatalmas fogsor összezár, a ló egy pillanatig még kapálódzott, aztán Numa megrázta a zsákmányát. A lány hallotta, hogyan ropognak az állat csigolyái, míg az oroszlán hatalmas fogaival átharapta. Aztán hűséges barátjának izmai elernyedtek, a ló kiszenvedett. Numa lekuporodott prédája mellé. Rémisztő szemei a lány arcára meredtek, aki az arcán érezte forró lélegzetét, és a hányinger környékezte a bűzös párától. A lány számára végtelenségnek tűnő ideig feküdtek ott egymást bámulva, aztán az oroszlán fenyegetően felmordult. Bertha Kircher soha életében nem rémült meg még ennyire – és soha nem volt még ennyi oka félni. A csípőjénél egy pisztoly lapult – veszedelmes fegyver, ha emberrel szemben használják, ám igencsak hasznavehetetlen semmi az előtte fekvő hatalmas fenevad ellenében. Tudta, hogy legföljebb felbőszíthetné vele az oroszlánt, és mégis úgy gondolta, hogy nem adja olcsón az életét, mert, hogy meg kell halnia, azt biztosan érezte. Nincs olyan emberi erő, amely segíthetne rajta, még ha cselekvésre készen a közelben volna is. Egy pillanatra levette tekintetét az állat rettenetes pofájának hipnotizáló látványáról, és egy végső imát mormolt istenéhez. Nem könyörgött segítségért, mert érezte, hogy rajta már az isteni akarat sem segíthet – csak azt kér te, hogy a vég gyors legyen, és a lehető legkevesebb szenvedéssel járjon. Nincs ember, aki megmondhatná, miként cselekszik az oroszlán egy-egy váratlan helyzetben. A történetünkben szereplő fenevad egy percig bámult és morgott a lányra,
aztán nekilátott enni a döglött ló húsából. Kircher kisasszony egy pillanatra meglepődött, aztán megpróbálta óvatosan kihúzni a lábát hátasának teste alól, de megmozdítani sem tudta. Nagyobb erővel próbálta meg újra, mire Numa abbahagyta az evést, felnézett, és újra rámorgott. A lány felhagyott a dologgal. Azt remélte, hogy az állat, miután jóllakott, elmegy, hogy leheveredjék valahol, de valójában tudta, hogy őt aligha hagyja életben. Bizonyára be fogja rángatni zsákmányának maradékát a bozótba, hogy elrejtse, és mivel minden bizonnyal őt is a préda részének tekinti, nyilván vissza fog jönni érte. Persze az is lehet, hogy előbb őt fogja elvonszolni és megölni. Numa ismét nekilátott az evésnek. A lány idegei pattanásig feszültek. Csodálta, hogy a rettegés és a megrázkódtatás hatására nem ájult el. Eszébe jutott, hányszor szerette volna közelről látni, milyen az, amikor az oroszlán zsákmányt ejt, és lakmározik belőle. Úristen! – milyen élethűen teljesült ez a kívánsága. Ismét eszébe jutott a pisztolya. Amikor a földre esett, a fegyvertáskája körbecsúszott az övén, úgyhogy most rajta feküdt a pisztolyon. Nagyon lassan érte nyúlt, de ehhez kénytelen volt testével felemelkedni a földről. Az oroszlán egy szempillantás alatt felfigyelt. Villámgyorsan, mint egy macska, átnyúlt a ló teste fölött, és nehéz, karmos mancsát a lány testére tette, visszalökte a földre. Közben mindvégig ijesztően vicsorgott és morgott. Pont olyan volt, mint egy festmény, amely a rémisztő dühöt ábrázolja. Egy pillanatig egyikük sem mozdult, és akkor a lány a háta mögül egyszer csak embertől származó vadállati hangokat hallott. Numa a lány arcáról hirtelen felemelte a tekintetét a mögötte levő lényre. Morgása, bömbölése fokozódott. Ahogy húzódott vissza, hosszú körmeivel csaknem teljesen letépte a ruhát a lány testéről. Kilátszott fehér keble, amely valamilyen csodás véletlen folytán a hatalmas karmok nem érintettek. Tarzan, a dzsungel fia szemtanúja volt az egész jelenetnek, attól a pillanattól kezdve, hogy Numa rávetette magát zsákmányára. Egy ideje szemmel tartotta már a lányt, és, amint az oroszlán megtámadta, először az járt az eszében, hogy hagyja Numát, tegyen vele, amit akar. Hisz csupán egy kémről van szó. Látta őt Kraut tábornok főhadiszállásán a német vezérkarral tárgyalni, és aztán brit tisztnek beöltözve, a brit állások között látta viszont. Ez utóbbi gondolat volt az, ami közbelépésre késztette, hiszen Jan Smuts tábornok bizonyára örülne neki, ha találkozhatna vele és kihallgathatná. Hátha ki lehetne szedni belőle értékes információkat a brit főparancsnok számára, mielőtt Jan Smuts főbe löveti. Tarzan nemcsak a lányt, hanem az oroszlánt is megismerte. Az én szememben vagy a kedves olvasó szemében valószínűleg minden oroszlán egyforma. De nem így azok szemében, akik a dzsungelben közelről ismerik őket. Mindegyiküknek egyéni jellegzetes arca, alakja és mozgása van, amely ugyanolyan jellemző rájuk, mint az emberi családok tagjait egymástól megkülönböztető ismertetőjegyek. Ráadásul ezeknek a dzsungellakóknak van egy további, igen megbízható azonosító módszerük – a szaglás. Mindegyikünknek, embernek, állatnak egyaránt megvan a maga saját, különleges
szaga és a dzsungelben élő vadállatok, akiket bámulatos szaglóérzékkel ruházott fel a természet, leggyakrabban ennek révén ismerik fel egymást. Ez a végső bizonyság. A kedves olvasó is bizonyára ezerszer látta már a gyakorlatban – a kutya megismeri a gazdája hangját, megismeri az arcát és az alakját is, ránéz. Tehát minden rendben, semmi kétség nem lehet afelől, hogy valóban ő az, de vajon a kutyát kielégíti ez? Nem, – a kutya oda akar menni a gazdájához, hogy megszagolja. Minden egyéb érzékszerve megcsalhatja, csak a szaglószerve nem – ezért aztán a végső azonosító módszer segítségével akar bizonyságot szerezni. Tarzan Numában azt az oroszlánt ismerte fel, akire Horta, a vaddisznó bőréből tett szájkosarat, akit két napon át kötélre kötve vezetgetett, akit végül a német arcvonal futóárkában engedett szabadon. Tudta, hogy Numa is meg fogja ismerni, hogy emlékezni fog a hegyes lándzsára, amely meghódolásra és engedelmességre kényszerítette, és Tarzan remélte, hogy az oroszlánban megmaradt a kapott lecke emléke. Közeledett hát, és az óriásmajmok nyelvén szólt Numához – próbálta elkergetni a lánytól. Nyitott kérdés persze, hogy Numa, az oroszlán megértette-e. De biztosan megértette, hogy a súlyos lándzsa, amelyet a Tarmangani barna jobb kezébe fogva készenlétben tartott, őt fenyegeti, így aztán morogva, szűk agyában azt fontolgatva, hogy támadjon-e vagy meneküljön, végül is visszavonult. A majomember csak ment, ment, pillanatnyi megállás nélkül, egyenesen az oroszlán felé. – Menj el, Numa – kiáltotta –, különben Tarzan újra meg fog kötni, és korgó gyomorral fog vezetgetni a dzsungelben. Nézz a lándzsámra! Emlékszel még, hogyan döftem beléd a hegyét, és, hogyan csaptam a nyelével a fejedre? Menj el, Numa! Én vagyok az, Tarzan, a dzsungel fia! Numa pofáján a bőr mély barázdákba gyűrődött, a szeme szinte teljesen eltűnt közöttük. Morgott, ordított, vicsorgott és újra morgott. Amikor a lándzsa hegye egészen közel került hozzá, haragosan odacsapott veszedelmes mancsával, de visszavonult. Tarzan átlépett a döglött lovon. A lány, aki a háta mögött feküdt a földön, a döbbenettől kerekre nyílt szemmel bámult a pompás testű férfira, aki lám, szépen, nyugodtan elkerget egy dühös oroszlánt a zsákmánya mellől. Amikor Numa néhány yardnyit hátrált, a majomember tökéletes németséggel visszaszólt a lánynak: – Van valami súlyos sérülése? – Nem hiszem – felelte az –, de nem tudom kiszabadítani a lábam a lovam alól. – Próbálja meg újra – parancsolt rá Tarzan. – Nem tudom, mennyi ideig leszek képes Numát sakkban tartani. A lány küszködve, erejét megfeszítve próbálkozott, de végül visszahanyatlott a könyökére. – Képtelen vagyok – szólt oda a férfinak. Az lassan megindult hátrafelé, míg újra oda nem ért a ló mellé.
Akkor lenyúlt, és megragadta a még sértetlen hevedert, majd félkézzel felemelte a tetemet a földről. A lány kiszabadította a lábát és felállt. – Tud menni? – kérdezte Tarzan. – Igen – mondta a lány. – Elzsibbadt a lábam, de úgy látszik, nincs semmi baja. – Jól van – nyugtázta a hírt a majomember. – Induljon el lassan hátrafelé a hátam mögött, de tartózkodjon minden hirtelen mozdulattól. Azt hiszem, nem fog támadni. Sietség nélkül, kimért léptekkel hátráltak mindketten a bozót felé. Numa egy percig morogva állt a helyén, aztán lassan követni kezdte őket. Tarzan azt találgatta magában, hogy zsákmányához érve továbbmegy-e, vagy megáll mellette. Ha tovább követi őket, akkor támadással kell számolniuk, és ha Numa támad, akkor nagyon valószínű, hogy egyiküket elkapja. Tarzan most várt, és figyelte, hogy mit cselekszik az oroszlán. Amikor az oroszlán odaért a ló teteméhez, azt tette, amire a majomember számított. A fenevad egy percig bámult rájuk, dühödten vicsorgott, majd lenézett a csábító eledelre. Nemsokára már ott kuporgott zsákmánya mellett, és folytatta az evést. A lány nagyot sóhajtott a megkönnyebbüléstől, és a majomember újra folytathatta a lassú visszavonulást úgy, hogy az oroszlán most már csak egyszer-egyszer pillantott fel rájuk. Amikor a bozóthoz értek, megfordultak és beléptek a sűrűbe. A lányon hirtelen olyan erős szédülés vett erőt, hogy megtántorodott, talán elvágódott volna, ha Tarzan el nem kapja. De egy pillanat múlva ismét ura volt önmagának. – Nem tehetek róla – mondta már-már bocsánatkérően. – Oly közel voltam a halálhoz, ahhoz az iszonyú halálhoz, hogy egy pillanatra kiszállt belőlem az erő, de most már nincs semmi bajom. Hogyan fejezhetném ki a hálámat? Olyan csodálatos volt – úgy látszik, hogy egy cseppet sem fél attól a rettenetes állattól, ő viszont félt magától. Ki maga? – Azért fél tőlem – felelte gonosz hangsúllyal Tarzan –, mert már ismer. Ott állt szemtől szemben a lánnyal, és most első alkalommal volt alkalma közvetlenül és alaposan szemügyre venni. Tagadhatatlanul nagyon szép lány volt, de szépségéről Tarzan csak tudat alatt vett tudomást. A szépsége csupán a felszínen látszott, a lelke, amely bizonyára olyan sötét volt, mint a bűn, nem lett tőle tisztább. Kém volt. Gyűlölte, és nem volt más vágya, minthogy elősegítse pusztulását. De ennek azt a módját akarta választani, amellyel a legfájóbb kárt okozhatja az ellenségnek. A lány meztelen melle kilátszott a ruhából, ahol Numa letépte róla, és Tarzan tekintete a puha, fehér bőrön hirtelen egy himbálódzó kis tárgyon akadt meg, olyasmin, amitől egyszeriben a meglepetés és a harag ült ki arcára: a gyémántokkal kirakott, arany medalion volt az, ifjúkorának emléke, szerelmének jelképe, amelyet párjának nyakából rabolt el a vandál Schneider. A lány látta haragvó tekintetét, de nem tudta mire vélni. Tarzan durván megragadta a karját. – Honnan szerezte ezt? – förmedt rá, miközben letépte nyakából az ékszert. A lány kihúzta magát.
– Vegye le rólam a kezét – mondta erélyesen, ám a majomember nem figyelt a szavára, hanem csak még erősebben szorította a karját. – Feleljen – reccsent rá. – Honnan szerezte ezt? – Miért érdekli ez magát? – kérdezett vissza a lány. – Mert az enyém – felelte a majomember. – Mondja meg, hogy ki adta magának, mert különben visszahajítom Numa elé. – Képes lenne rá? – kérdezte a lány. – Miért ne? – vágta rá Tarzan. – Maga kém, és ha a kémeket elfogják, halál vár rájuk. – Szóval az a szándéka, hogy megöl? – Az volt a szándékom, hogy elviszem főhadiszállásra. Azok ott majd rendelkeznek sorsáról, de Numa ugyanolyan hatékonyan elintézheti. Melyiket választja? – Fritz Schneider kapitány adta nekem – mondta a lány. – Tehát akkor a főhadiszállás – mondta Tarzan. – Jöjjön! A lány ott haladt mellette a bozótosban, az agya közben sebesen forgott. Keletnek tartottak, ez neki megfelelt. Úgy gondolta, hogy mindaddig, míg kelet felé mennek, kapóra jön a hatalmas fehér vadember oltalma. Pisztoly még mindig ott lapult az oldalán, ez is elgondolkoztatta. Teljesen őrült ez a fickó, hogy nem vette el tőle. – Miből gondolja, hogy kém vagyok? – kérdezte hosszú hallgatás után. – Láttam magát a német főhadiszálláson – válaszolta a férfi –, és aztán a britek állása között is. Nem, nem engedheti, hogy visszavigye azokhoz, gondolta a lány. Azonnal el kell jutnia Wilhelmstalba. Elhatározta, hogy mindenképpen odamegy, még ha a pisztolyát kell is használnia. Oldalvást rápillantott a magas termetű alakra. Micsoda nagyszerű férfi! De hiába, mégiscsak otromba fráter, aki meg akarja ölni vagy öletni, ha ő maga nem végez vele. És a medalion! Azt vissza kell szereznie – el kell juttatnia Wilhelmstalba. Tarzan most, mivel az ösvény nagyon összeszűkült, egy-két lábnyival előtte haladt. A lány óvatosan előhúzta a pisztolyát. Egyetlen lövés elegendő, és a férfi olyan közel van, hogy képtelenség nem eltalálni. Miközben mindezt végiggondolta, tekintete ott nyugodott a férfi barna bőre alatt szemet gyönyörködtetően hullámzó izmokon, tökéletes végtagjain, fején, fejedelmi tartásán, amelyet a régi korok büszke királyai is megirigyelhettek volna. Hirtelen heves ellenérzés támadt benne tervezett cselekedete iránt. Nem, ezt nem teheti – de akkor is, ki kell szabadulnia és vissza kell szereznie a medaliont. Hirtelen, úgyszólván oda sem nézve, meglóbálta a fegyvert, és nagyot csapott markolatával Tarzan tarkójára. A férfi, mint valami letaglózott ökör, nyomban összerogyott.
6. Bosszú és irgalom
Egy órával később történt, hogy Sita, a párduc vadászútján egyszer csak felpillantott a kék égre. Figyelmét Ska, a keselyű vonta magára, aki egy mérföldre szélirányban lassan körözött a bozótos fölött. Sárga szemével egy hosszú percen át figyelmesen bámulta a rettenetes madarat. Látta, hogy Ska alászáll, majd ismét felemelkedik, hogy folytassa a baljós körözést, mindeme manőverekből a dzsungel törvényének ismeretében sok olyan dolgot olvasott ki, ami a kedves olvasó előtt vagy én előttem rejtve maradt volna, de teljesen nyilvánvaló volt Sita számára. A vadászó nagymacska sejtette, hogy lent a földön, Ska alatt valamilyen ehető hús található – vagy frissen ejtett zsákmány, amelyből egy ragadozó lakmározik, vagy egy haldokló állat, amelyet Ska még nem mer megtámadni. Sitát mindkét eshetőség táplálékkal kecsegtette. Ezért aztán az elővigyázatos, macskatermészetű állat kerülő utat választva lopakodott előre puha, párnás mancsain, amelyek semmi zajt nem ütöttek egészen addig, míg a szél a köröző dögkeselyű és reménybeli prédája felé nem fújt. Akkor Sita, a párduc, bele-beleszaglászva minden kis szélfuvallatba, óvatosan előreosont, és nem is kellett nagyobb távolságot megtennie, hogy fáradozásait siker koronázza, mert érzékeny orrlyukai hamarosan ember – egy Tarmangani – szagát szimatolták meg. Sita megállt. Nem szokott emberre vadászni. Fiatal, ereje teljében levő állat volt, de ezidáig mindig elkerülte a gyűlölt lények közelségét. Az utóbbi időben jobban megszokta őket, mert sok katona vonult át ősi vadászterületén, és mivel a katonák elriasztották azokat a vadakat, amelyek közül Sita zsákmányt szokott ejteni, szűkös napok köszöntöttek rá. Nagyon éhes volt. A köröző Ska azt sugallta, hogy ez a Tarmangani magatehetetlen, és a halálán van, mert különben Ska aligha tanúsítana érdeklődést iránta, vagyis könnyű préda Sita számára. E gondolattól vezérelve a nagymacska tovább osont előre. Hamarosan kibukkant a sűrű bozót szélén, és sárgászöld szemei mohón tapadtak rá a majdnem teljesen meztelen Tarmangani testére, aki arccal lefelé feküdt a szűk vadcsapáson. Közben Numa jóllakottan felállt Bertha Kircher lovának teteme mellől, s nyakánál fogva megragadta a félig felfalt dögöt, majd bevonszolta a bozótba. Aztán elindult keletnek, búvóhelye felé, ahol párját hagyta. Minthogy a kelleténél jobban teleette magát, az álmosság kerülgette, és éppenséggel nem volt harcias kedvében. Lassan, méltóságteljesen lépdelt, eszébe sem jutott, hogy nesztelenül járjon vagy rejtőzködjék. A király vonult a maga útján, senkitől sem tartva. Egy keskeny vadcsapáson haladt előre, időnként fejedelmi pillantást vetve jobbrabalra, míg aztán az egyik kanyarban a szeme elé táruló látvány hirtelen megállásra nem készteti – Sitát, a párducot pillantotta meg, amint éppen lelapulva lopakodott egy csaknem teljesen meztelen testű Tarmangani felé, aki arccal lefelé hevert az ösvény mély porában. Numa mereven bámulta a földön fekvő testet.
Lassan felismerte. Az ő Tarmanganija volt az. Halk, figyelmeztető morgás dörrent elő torkából, mikor Sita, aki egyik mancsát már Tarzan hátára tette, megállt, és hirtelen megfordult, hogy megnézze, ki háborgatja. Hogy mi játszódott le a két vadállat agyában? Ki tudná megmondani? A párduc, mintha ama bölcsességet vallotta volna, hogy ragaszkodj ahhoz, ami a tied – rémisztőt morgott, mint, aki el akarja kergetni Numát a zsákmánytól. Na és Numa? Az ő gondolatát is a tulajdonhoz való jog eszméje uralta? Tarmangani az övé, avagy ő a Tarmanganié? Hiszen a nagy fehér majom volt az, aki engedelmességre kényszerítette, legyőzte, de, aki enni is adott neki. Numának eszébe jutott, milyen félelmet keltett benne ez az emberféle kegyetlen lándzsája. De a vadállatok agyában a félelem nagyobb valószínűséggel keltett tiszteletet, mint gyűlöletet, így aztán Numa azt állapíthatta meg, hogy tiszteli azt, aki legyőzte és engedelmességre kényszerítette. Azt látta, hogy Sita, akit lenézett, háborgatni merészeli az oroszlán parancsolóját. A féltékenység és a kapzsiság már önmagában is elég ok lett volna Numának, hogy elűzze Sitát, jóllehet az oroszlán nem volt olyan éhes, hogy enni akarjon a húsból, amelyet így eloroz a kisebb macska elől. De a busa fejben megbúvó kis agytekervényekben ott motoszkált a ragaszkodás érzése is, és talán ez volt az, amitől Numa morogva, sebesen előrerontott a prüszkölő Sita felé. A párduc egy pillanatig felpúpozott háttal és acsarkodó pofával kitartott a helyén, szakasztott úgy, mint egy nagy cirmos cica. Numa nem volt verekedős kedvében, de látva, hogy Sita kétségbe meri vonni előjogait, vérszomjas agyában hirtelen lángot vetett a harag szikrája. Szeme kitágult a dühtől, lengedező farkát mereven felvágta, és rémisztő bömbölés közepette nekirontott elszemtelenedett vazallusának. A támadás olyan hirtelen jött és olyan közelről, hogy Sitának nem volt alkalma megfordulni és elmenekülni. Karmait kimeresztve és fogait vicsorgatva szállt szembe Numával. Ám a győzelemre nem sok esélye volt. Ellenfelének eleve nagyobbak voltak a tépőfogai, hatalmasabb az állkapcsa, és ehhez jött még óriás mancsa, testsúlybeli fölénye. Sitát már az első összecsapás a földre döntötte, és bár tudatosan a hátára fordult, és felhúzott erős hátsó lábait nekivetette Numa hasának, hogy kitépje belső részeit, ám az oroszlán megelőzte, és ugyanabban a pillanatban rettenetes fogai már bele is martak Sita torkába. A többi már pillanatok műve volt. Numa felkelt a földről, megrázta magát, és megállt, ellenfele tépett, szétmarcangolt teste fölött. Sita fényes bundája is felhasadt, a piros vér lassan csorgott le a véknyán. Kisebb sérülés volt csak, de bosszantotta. Lebámult a halott párducra, majd hirtelen dührohamában megragadta és ide-oda rángatta a tetemét, hogy aztán egy perccel később ismét ledobja, leszegje a fejét, még egy rémisztő üvöltést hallasson és odaforduljon a majomember felé. Amikor odaért a mozdulatlan testhez, fejétől a talpáig végigszaglászta. Aztán rátette egyik hatalmas mancsát, és a hátára fordította. Újra körbeszagolta a testet, és végül érdes nyelvével megnyalta Tarzan arcát. Ez volt az a pillanat, amikor Tarzan kinyitotta a szemét.
Ott tornyosult fölötte az óriás oroszlán, érezte forró leheletét, arcán pedig érdes nyelvét. A majomember gyakran volt már közel a halálhoz, de úgy gondolta, hogy ilyen közel még soha. Meg volt győződve arról, hogy a vége már másodpercek kérdése. Agya az ütéstől még mindig tompa volt, ezért aztán egy-két percig nem jött rá, hogy a mellette álló oroszlán ugyanaz, akivel nemrégiben hozta össze a jó sorsa. Hamarosan mégiscsak kezdte felfogni, hogy Numa láthatólag nem azért hajol fölébe, mert fel akarja falni – legalábbis nem azonnal. Helyzete igen kényes volt. Az oroszlán két mellső mancsával közrefogta Tarzant. A majomember ennek következtében nem tudott felkelni anélkül, hogy félre ne tolja az oroszlánt, és nyitott kérdés volt, hogy Numa eltűri-e a tologatást. Azzal is számolni kellett, hogy a fenevad esetleg már halottnak véli, és a legkisebb mozdulat, amely arra utal, hogy a valóság ennek ellenkezője, minden valószínűség szerint felkelti az emberevő fenevad gyilkos ösztöneit. Tarzan kezdte unni a helyzetet. Semmi kedve nem volt mindörökre ott feküdni a földön, különösképp, amikor az jutott az eszébe, hogy a kémnő, aki ki akarta loccsantani az agyvelejét, ezekben a percekben minden bizonnyal menekül, ahogy csak tud. Numa most egyenesen belenézett a szemébe, és nyilvánvalóan tudatában volt annak, hogy él. Kisvártatva az oroszlán oldalt fordította a fejét, és nyüszített. Tarzan ismerte ezt a hangot, tudta, hogy nem haragot vagy éhséget jelez. A halk nyüszítésen felbátorodva elhatározta, hogy mindent egy lapra tesz fel. – Félre, Numa! – parancsolt rá az állatra és tenyerét sárgásbarna vállára téve félretolta az oroszlánt. Aztán felkelt, megfogta vadászkését, így várta, hogy mi lesz. Most vette észre Sita felszaggatott testét. A halott nagymacskáról felnézett az elevenre, észrevette az utóbbin is az összecsapás nyomait, és egy pillanat alatt megértette a lényegét annak, ami történt – Numa megmentette a párductól! Hihetetlennek tűnt a dolog, de hát a jelek kristálytisztán erre vallottak. Az oroszlán felé fordult, immár félelem nélkül odament hozzá, és megvizsgálta sebeit, amelyekről megállapította, hogy nem mélyek. Numa, amikor Tarzan letérdelt mellé, viszkető fülével nekidörgölődzött a majomember meztelen, barna vállának. Tarzan megsimogatta az állat busa fejét, felvette a földről lándzsáját, és körbekémlelt a lány nyomai után. Hamarosan megállapította, hogy keletre vezetnek, és, amikor követni kezdte őket, valami arra késztette, hogy megtapogassa a medaliont, amelyet annak idején a nyakába akasztott. Az ékszer nem volt meg! A haragnak semmi jele nem látszott a majomember arcán azonkívül, hogy kissé összeszorította a fogát. Bánatosan tarkójára tette a kezét, ahol egy dudor jelezte a lány ütésének helyét, és a következő pillanatban mosolyféle suhant át az ajkán. Akár tetszett, akár nem, el kellett ismernie, hogy a lány jól rászedte, s, hogy nem kis hidegvér kellett ahhoz, amit tett. Egy szál pisztollyal felfegyverkezve neki mert vágni az úttalan vidéknek a vasútig és aztán tovább a hegyek felé, amelyek között Wilhelmstal fekszik. Tarzan nagyra becsülte a bátorságot. Elég erős volt ahhoz, hogy megengedhesse
magának és elismerje még egy német kém bátorságát is. Rájött arra is, hogy ebben az esetben bátorsága folytán az illető még veszélyesebb, ezért égetően szükséges eltávolítani őt az útból. Remélte, hogy még utolérheti, mielőtt eljut Wilhelmstalba, ezért azonnal útra kelt abban a lendületes futólépésben, amelyet órákon át tudott tartani egyvégtében a fáradtság látható jele nélkül. Valószínűtlennek tűnt, hogy a lány két napnál rövidebb idő alatt eljut a városba, mert harminc mérföldet kellett megtennie, s egy részét hegyes vidéken. Pont abban a pillanatban, amikor ez végigfutott az agyán, Tarzan mozdonyfüttyöt hallott. Ebből megtudta, hogy vasúti közlekedés jó néhány napos üzemszünet után ismét megindult. Amennyiben a vonat délnek tart, a lány le fogja állítani, ha addigra elért a sínpárig. Éles fülével a majomember hallotta, miként csikorognak a kerekekre szoruló féktuskók, és néhány perccel később az indulást jelző sípszót. A vonat megállt, majd újra elindult, és, amikor lendületbe jött, és jól halhatóan eltávolodott, a hang irányából Tarzan meg tudta állapítani, hogy délnek tart. A majomember követte a nyomokat a vasútig, ahol a pálya nyugati oldalán hirtelen végük szakadt. Jól gondolta, a lány felszállt a vonatra. Nem volt más hátra, mint tovább menni Wilhelmstalba, ahol úgy remélte, megtalálja majd Fritz Schneider kapitányt, valamint a lányt is, és visszaszerzi a gyémántokkal kirakott medaliont. Sötét volt már, amikor Tarzan elért a kis hegyi városba, Wilhelmstalba. Kinn őgyelgett a szélső házak körül, felmérte a terepet, és közben megpróbálta kitalálni, hogyan kutathatná át egy csaknem meztelen fehér ember a települést anélkül, hogy gyanút keltene. Sok katona mozgott mindenfelé. Világos volt, hogy a várost őrzik, mert alig százyardnyira egy magányos őrszemet látott fel-alá lépdelni. Ezt az egyet elkerülni nem tűnt nehéznek, de olyan öltözékben, mint az övé, gyakorlatilag lehetetlen lett volna behatolni a településre. Óvatosan, minden lehetséges fedezéket felhasználva osont előre. Lelapult, mozdulatlanná dermedt, amikor az őrszem arccal feléje fordult. Végül eljutott még a városhatáron belül egy szélső ház oltalmat nyújtó árnyékába. Innen épülettől épületig lopakodott tovább, míg végül az egyik nyári lak végében felfedezte egy nagy kutya. Az állat lassan, morogva közeledett felé. Tarzan mozdulatlanul állt egy fa mellett. Látta, hogy fény van a nyári lakban, hogy egyenruhás férfiak járkálnak odabent ide-oda. Azt remélte, hogy a kutya nem fog ugatni. Nem is ugatott, de egyre ádázabbul morgott, és éppen abban a pillanatban, amikor a nyári lak hátsó ajtaja kinyílt, és egy férfi lépett ki rajta, támadásba lendült. Nagy kutya volt, akkora, mint Dango, a hiéna, és Numa, az oroszlán minden gonosz elszántságával támadott. Közeledtére Tarzan letérdelt, és a kutya a levegőben úszva ugrott neki a torkának. De ezúttal nem emberrel került szembe, és azt tapasztalta, hogy gyorsaság dolgában a Tarmangani nem csak, hogy felveszi vele a versenyt, hanem fölötte is áll. Fogával nem érte el ellenfelének lágy húsát – erős ujjak, acélos ujjak ragadták meg a nyakát. Ijedten egyet vakkantott, és, amikor karmaival az előtte térdelő alak meztelen melle felé kapott – már tehetetlen volt. A hatalmas ujjak rá tapadtak a
torkára. A férfi felállt, rántott egyet a kapálódzó testen, aztán félrehajította. Ugyanebben a pillanatban a nyári lak nyitott ajtaja felől egy hang azt kiáltotta: Simba! Választ nem kapott. A férfi tovább kiáltozva lejött a lépcsőn, és közeledett a fához. Az ajtónyíláson át kiszűrődő fényben Tarzan látta, hogy magas, széles vállú, német tiszti egyenruhát viselő férfi. A majomember visszahúzódott a fa törzsének árnyékába. A férfi közelebb jött, még mindig a kutyát szólongatta – nem látta az immár az árnyékban meglapuló, reá várakozó ádáz fenevadat. Amikor már csak tíz láb távolságra volt a Tarmanganitól, Tarzan nekiugrott. Úgy vetette rá magát, mint Sabor a prédájára. Lendületével és testének súlyával a földre döntötte a németet, akit rettentő erejű ujjak akadályoztak meg abban, hogy kiáltson, s bár a tiszt kétségbeesetten küzdött, helyzete kilátástalan volt. Egy pillanattal később már holtan hevert a kutya teteme mellett. Amint Tarzan egy pillanatra felegyenesedve megállt, lenézett áldozatára, és nagyon sajnálta, hogy ezúttal nem hallathatja kedvenc diadalordítását. Az egyenruha láttán eszébe jutott, hogy mi módon tudna Wilhelmstal utcáin járkálni úgy, hogy a leleplezés veszélye minimális legyen. Tíz perccel később egy magas, széles vállú tiszt távozott a nyári lak kertjéből, egy kutya és egy meztelen férfi tetemét hátrahagyva. Határozott léptekkel haladt előre a kis utcán, és, akik elmentek mellette, nem is sejtették, hogy a császári Németország egyenruhája alatt egy engesztelhetetlen ádáz szív dobog. Tarzan első dolga az volt, hogy megkeresse a szállodát, mert gyanította, hogy ott fog rátalálni a lányra, és a lánnyal együtt bizonyára Fritz Schneiderre is, aki vagy a cinkosa vagy a szeretője, vagy mindkettő. És ott lesz majd Tarzan becses medalionja is. Végül megtalálta a szállodát, amely alacsony, egyemeletes, verandás épület volt. Mindkét szintjén égtek a lámpák, és odabent sok ember, többnyire tiszt látszott. A majomember fontolóra vette, hogy bemenjen-e érdeklődni azok után, akiket keres, de józan esze azt súgta, hogy előbb derítse fel a helyet. Körbejárta az épületet, benézett a földszint minden kivilágított szobájába, és mivel azok közül, akik miatt jött, nem látott senkit, könnyedén fellendült a veranda tetejére, és az emelet ablakain keresztül folytatta a kutatást. A szálloda sarkán levő egyik hátsó szobában a függöny be volt ugyan húzva, de hangokat lehetett hallani. Egy pillanatra a függönyre kirajzolódó alak körvonalait is látta. Női alaknak tűnt, de olyan rövid ideig látta, hogy nem lehetett biztos a dologban. Tarzan közelebb lopódzott az ablakhoz és hallgatózott. Igen, egy nő és egy férfi van odabenn. Tisztán hallotta a hangjukat, bár egy szót sem tudott kivenni abból, amit mondtak, mivel suttogva beszéltek. A szomszédos szobában sötét volt. Tarzan kitapogatta az ablak szélét, és megállapította, hogy nincs bereteszelve. Odabent teljes csend honolt. Megemelte a tolóablakot, és újra hallgatózott – még mindig semmi zaj. Egyik lábát feltette a párkányra, becsusszant, és sietve körülpillantott. A szoba üres volt. Odament az ajtóhoz, kinyitotta, és kinézett az előtérbe. Ott sem látott senkit, erre kilépett a szobából, és a szomszédos szoba ajtajához ment, amely mögött a férfi és a nő
beszélgetett. Odalapult az ajtóhoz és hallgatózott. Most már ki tudta venni a szavaikat, mert azok ketten időközben felemelték a hangjukat. Úgy tűnt, vitatkoznak. A nő beszélt éppen. – Elhoztam a medaliont – mondta – a maga és Kraut tábornok közötti megállapodás értelmében a magam kilétének bizonyítására. Nincs nálam más igazoló irat. Arról volt szó, hogy ennyi elég. Magának nincs más dolga, mint, hogy ideadja nekem a papírokat, és utamra engedjen. A férfi olyan halk hangon válaszolt, hogy Tarzan nem értette a szavait. Majd újra a nő szólalt meg – hangjában árnyalatnyi gúny és talán némi félelem érződött. – Ezt maga nem meri megtenni, Schneider – mondta. Majd kisvártatva. – Ne érjen hozzám! Vegye el a kezét! – Ez volt az a pillanat, amikor Tarzan, a dzsungel fia kinyitotta az ajtót, és belépett a szobába. Egy jól megtermett német tisztet pillantott meg, aki egyik karjával átölelte Bertha Kircher derekát, másik kezét pedig a homlokára szorítva hátranyomta a fejét, és közben megpróbálta szájon csókolni. A lány derekasan küzdött a nagydarab, brutális alakkal, de minden igyekezete hiábavaló volt. A férfi lassan közelebb nyomult ajkával az övéhez, és közben lassan, lépésről lépésre szorította hátrafelé. Schneider meghallotta a háta mögött kinyíló, majd becsukódó ajtó zaját, és megfordult. Az idegen tiszt láttán elengedte a lányt, majd felegyenesedett. – Hogy képzeli, hogy csak úgy betör ide, hadnagy? – csattant fel, a másik váll-lapjára pillantva. – Azonnal távozzék a szobából. Tarzan semmilyen artikulált választ nem adott. Azok ketten csak azt hallották, hogy halk morgás tör elő határozott vonalú ajkairól – és ettől a morgástól a hideg futott végig a lány testén. A férfi vörös arca elsápadt, keze pisztolyáért nyúlt, ám alighogy előhúzta fegyverét, a betolakodó máris kicsavarta a kezéből, és a függönyön, ablakon át kihajította az udvarra. Akkor Tarzan visszahátrált az ajtóhoz, és lassan levetette egyenruhájának kabátját. – Maga Schneider kapitány – mondta a németnek. – És ha az vagyok? – mordult fel a másik. – Az én nevem Tarzan, a dzsungel fia – válaszolta a majomember. – Most már tudja, miért törtem be ide. Meztelen teste kivillant a kabát alól, amelyet ledobott a padlóra, majd gyorsan kibújt a nadrágból is, és egy szál ágyékkötőben állt meg előttük. Addigra már a lány is felismerte. – Ne nyúlkáljon a pisztolya után – figyelmeztette Tarzan a lányt. Az leeresztette a kezét. – Úgy, és most jöjjön ide. Kircher kisasszony odament hozzá, Tarzan pedig elvette a fegyvert, és kidobta a másik után. Amikor kimondta a nevét, Tarzan észrevette, hogy a tiszt vonásain beteges sápadtság ömlik el. Végre meglelte hát az emberét. Végre, legalább részben, bosszút áll feleségéért – hiszen az elégtétel sohasem lesz teljes. Ahhoz az élet túl rövid. – Mit akar tőlem? – tudakolta Schneider. – Meg fog fizetni azért, amit abban a kis nyári lakban tett, ott a wazirik országában, –
felelte a majomember. Schneider ágálni és fenyegetőzni kezdett. Tarzan megfordította a kulcsot az ajtózárban, és az ablakon át kihajította a pisztolyok után. Aztán a lányhoz fordult. – Álljon félre. Tarzan, a dzsungel fia ölni fog. A férfi abbahagyta az ágálást, és könyörögni kezdett. – Feleségem, gyerekeim vannak otthon, – kiáltotta. – Én nem csináltam semmit! Én... – Tettéhez méltó módon fog meghalni – mondta Tarzan –, vérrel a kezén és hazugsággal az ajkán. – Elindult a szobán keresztül a tagbaszakadt kapitány felé. Schneider megtermett, nagy erejű férfi volt – körülbelül olyan magas, mint a majomember, csak sokkal súlyosabb. Látta, hogy sem a fenyegetés, sem a könyörgés nem használ, ezért felkészült, hogy harcolni fog. Ahogyan a sarokba szorított patkány harcol az életéért, azzal az őrjöngő dühvel, ravaszsággal és elszántsággal, amellyel a természet legelső törvénye sok vadállatot felruház. Bikafejét leszegve nekirontott a majomembernek, és a szoba közepén ölre mentek egymással. Itt egy pillanatra összeakaszkodva, imbolyogva megálltak, majd végül Tarzannak sikerült ellenfelét visszaszorítania, majd átlöknie egy asztalon, amely a földre zuhant, és darabokra tört a két nehéz test súlya alatt. A lány kerekre nyílt szemmel figyelte a küzdelmet. Látta, hogyan hempereg a két férfi ide-oda a padlón, és rémülten hallotta a halk morgást, amely a meztelen óriás ajkáról tört elő. Schneider megpróbált ujjaival ellenfele torkához férkőzni, míg a másik, ó borzalmak borzalma, Bertha Kircher szeme láttára fogaival közelített a német nyaki ütőeréhez! Schneider láthatólag ugyancsak észrevette ellenfele szándékát, mert kettőzött erővel igyekezett megszabadulni, végül sikerült is meghemperedve a majomember fölébe kerekednie, és kitépnie magát szorításából. Talpra ugorva az ablak felé rohant, de a majomember sokkal gyorsabb volt nála, és még mielőtt kiugorhatott volna a tolóablakon, egy súlyos kéz ragadta meg a vállát. Visszarántotta, a szobán keresztül a szemközti falnak penderítette. Tarzan követte, újra csak összeakaszkodtak. Rettenetes ütéseket osztogatva egymásnak, míg végül Schneider fültépő hangon felordított: – Segítség! Tarzan megragadta a fickó torkát, és előhúzta vadászkését. Schneider háttal a falhoz szorult. Bár térde rogyadozott, a majomember egyenesen tartotta. Tarzan a kés éles hegyét odatartotta a német hasának alsó feléhez. – Így gyilkolta meg a páromat – sziszegte rémisztő hangon. – Így fog meghalni maga is. A lány előretámolygott. – Jaj, istenem, ne! – kiáltotta. – Ne tegye! Maga olyan bátor – nem lehet ilyen vadállat. Tarzan feléje fordult. – Igaza van – mondta. – én ezt nem tehetem – azzal magasba emelte pengéjének
hegyét, és mélyen belemártotta Fritz Schneider hitvány szívébe, vérrel fojtva bele a vandálba utolsó kiáltását: – Én nem csináltam semmit. Ó nem... – Aztán Tarzan a lányhoz fordult, és elébe tartotta a tenyerét. – Adja ide a medalionomat – mondta. A lány a halott tisztre mutatott. – Nála van. Tarzan átkutatta a ruháját, és megtalálta az ékszert. – Most akkor ideadhatja a papírokat – mondta a lánynak, az pedig egyetlen szó nélkül átnyújtott neki egy összehajtott iratot. – Maga miatt is jöttem – mondta. – Nehéz lenne innen elvinnem, ezért az volt a szándékom, hogy megölöm. Megesküdtem, hogy bosszút állok, de igaza volt, amikor azt mondta, hogy nem vagyok olyan vadállat, mint ez az asszonygyilkos. Nem tudtam úgy megölni, ahogyan ő gyilkolta le a feleségemet, és nem tudom magát sem megölni, mert nő. Átvágott a szobán, felemelte a tolóablakot, és egy pillanat alatt kilépett rajta, majd beleveszett az éjszakába. És akkor Bertha Kircher gyorsan odalépett a padlón fekvő hullához, becsúsztatta kezét a zubbonya alá, kis köteg papírt húzott elő onnan, amelyet begyömöszölt ruhája derekába, majd az ablakhoz ment és segítségért kiáltott.
7. A vér nem válik vízzé
Tarzan, a dzsungel fia rosszkedvű volt. A markában volt a német kémnő, Bertha Kircher, és ő mégis sértetlenül futni hagyta. Igaz, hogy leszámolt Fritz Schneiderrel, von Goss alhadnaggyal, és jócskán bosszút állt annak a német századnak az emberein, akik gyilkoltak, fosztogattak, erőszakoskodtak Tarzan nyári lakánál a wazirik országában. Még egy tiszttel volt számadása, de neki nem akadt nyomára. Obergatz hadnagy volt az, akit még keresett, de mindhiába. Végül megtudta, hogy az illetőt valamilyen különleges megbízatással elküldték valahová Afrikába, vagy vissza Európába. Tarzan informátora vagy nem tudta, vagy nem akarta elárulni. De az a tény, hogy érzései lefoghatták a kezét, amikor oly könnyűszerrel eltávolíthatta volna az útból Bertha Kirchert a wilhelmstali szállodában azon az éjszakán, nem hagyta nyugodni a majomembert. Szégyellte gyöngeségét, és, amikor a lánytól szerzett papírt átadta a brit vezérkari főnöknek, és az így nyert információ lehetővé tette, hogy meghiúsítsanak egy német támadást, még inkább elégedetlen volt magával. Elégedetlensége abból fakadt, hogy rádöbbent, ha ismét hasonló alkalom nyílna előtte, megint ugyanúgy képtelen lenne megölni egy nőt, ahogy Wilhelmstalban azon az éjszakán. Tarzan ezért a gyöngeségért, ahogyan magában nevezte, a civilizációval való kapcsolatát, annak elpuhító hatásait kárhoztatta. Ádáz szíve mélyén megvetette mind a civilizációt, mind pedig annak képviselőit – a világ civilizált országaiban élő férfiakat és nőket. Magában örökké összehasonlította gyengeségüket, vétkeiket, képmutatásukat és kicsinyes hiúságukat vad dzsungelbeli társainak nyílt, primitív viselkedésével. Szívében ezért állandó csata dúlt eme erők és egy másik hatalmas erő között – ez pedig Tarzan szeretete és hűsége volt civilizált világbeli barátai iránt. A majomember, aki vadállatok között, vadállatok útmutatásai szerint nevelkedett, nehezen barátkozott össze bárkivel. Ismerősei száz szám voltak, barátai azonban kevesen. Eme kevesekért az életét is odaadta volna, mint ahogyan ők is bizonyára feláldozták volna érte az életüket. De közülük most egy sem harcolt itt a brit seregben Kelet-Afrikában, ezért aztán Tarzan, aki megcsömörlött és undorodott a kegyetlen és embertelen háborút viselő emberek látványától, elhatározta, hogy hallgat ifjúkora távoli dzsungelének hívó szavára. A kelet-afrikai háború vége oly közel volt, hogy belátta, további szolgálatainak igen csekély haszna volna. Minthogy sohasem esküdött fel szabályszerűen a király szolgálatára, most, hogy erkölcsi kötelezettsége megszűnt, semmi nem marasztalta. Így történt, hogy ugyanolyan rejtélyesen tűnt el a brit táborból, mint ahogyan néhány hónappal korábban felbukkant. Tarzan nemegyszer alakult már vissza primitív lénnyé, hogy aztán – párja iránti
szerelme miatt – ismét csak megtérjen a civilizált világba. Ám most, hogy ő nem volt többé, a majomember úgy érezte, ezúttal végképp és mindörökre elhagy minden emberlakta helyet, és úgy fog élni és meghalni vadállatként, vadállatok között, ahogyan csecsemőkorától felnőtté válásáig élt. Céljáig úttalan vadonon, érintetlen, civilizálatlan tájakon kellett átvágnia. Tudta, hogy bizonyára sok helyen megfordul majd, ahol az övé lesz az első emberi láb, amely az ősföldet tapossa. Ezek a kilátások cseppet sem riasztották vissza a Tarmanganit – inkább serkentették és sürgették, mert ereiben gazdagon áramlott az a nemes vér, amelynek köszönhető, hogy a föld felszínének legnagyobb része lakhatóvá vált az ember számára. Az élelem és a víz kérdése, amely egy hasonló utat fontolgató hétköznapi ember elméjében a legeslegelső lett volna, nemigen foglalkoztatta Tarzant. Természetes környezete volt a vadon, az őserdőben való létezés tudománya pedig éppoly magától értetődő volt számára, mint a lélegzés. A többi dzsungelbeli állathoz hasonlóan nagy távolságról megérezte a víz szagát, és ahol a kedves olvasó vagy én biztosan szomjan halnánk, a majomember tévedhetetlenül meg tudta állapítani azt a helyet, ahol a víz található. Tarzan napokon keresztül vadban és vízfolyásokban gazdag vidéken vágott át. Csak lassan haladt előre, vadászgatott és halászott, közben összebarátkozott vagy éppen veszekedett a dzsungel többi vad lakójával. Így akadt össze Manuval, a kis aprómajommal is, aki csacsogott és zsémbelt az erős Tarmangani láttán, majd a következő lélegzetvételre már figyelmeztette is, hogy Hisztah, a kígyó ott hever előtte összetekeredve a magas fűben. Tarzan Manutól az óriásmajmok – a Manganik – felől érdeklődött. Megtudta, hogy a dzsungelnek ezen a részén kevesen laknak, és ebben az évszakban azok is fenn, északabbra vadásznak. – De Bolgani itt van – mondta Manu. – Akarsz Bolganival találkozni? Manu hangjából gúny csendült ki, és Tarzan tudta, hogy a kis Manu azért csúfolódik, mert azt hiszi, minden teremtmény fél a hatalmas Bolganitól, a gorillától. Tarzan ökölbe szorított kezével megdöngette kidüllesztett, nagy, boltozatos mellkasát. – Én Tarzan vagyok – kiáltotta. – Tarzan még balu volt, amikor már végzett egy Bolganival. Tarzan a Manganikat keresi, akik a testvérei, de a Bolganikat nem, ezért a Bolganik tisztuljanak Tarzan útjából. A kis Manu, az aprómajom, nagyon megilletődött, mert a dzsungelben természetes dolog, hogy valaki dicsekszik és hisznek is neki. Ez volt az a pillanat, amikor kegyesen úgy döntött, elárul még mást is Tarzannak a Manganikról. – Arra, meg arra, meg arra járnak – mondta, és barna kezével széles ívben körbemutatott előbb északra, majd nyugatra, végül délre. – Mert arrafelé – mutatott nyugatra – jó vadászmező van, de közbül van egy nagy terület, ahol nincs sem ennivaló, sem víz, ezért kell így menniük – és kezével ismét széles félkört írt le, azt magyarázva Tarzannak, hogy az óriásmajmok mekkora kitérőt tesznek, ha el akarnak jutni a nyugat felé elterülő vadászterületeikre. Ez jellemző a Manganikra, gondolta Tarzan, akik lusták, és nem szeretnek gyorsan
vándorolni. Az ő számára viszont az egyenes út lesz a legjobb. Átvág a száraz vidéken, és harmadannyi idő alatt eljut a jó vadászmezőkre, mintha felmenne északra, és úgy fordulna ismét vissza. Így történt, hogy útját nyugat felé folytatta. Egy alacsony hegyláncon átkelve egyszer csak széles, sziklákkal teleszórt kietlen síkságot pillantott meg. Messze a távolban egy másik hegyvonulatot látott, és úgy gondolta, hogy amögött kell elterülnie a Manganik vadászterületének. Odaérve csatlakozik majd hozzájuk, és egy ideig velük marad, mielőtt folytatná útját a tengerparti kis kunyhó felé, amelyet apja épített a dzsungel szélén, egy, a szárazföldbe benyúló öböl mellett. Tarzan tele volt tervekkel. Újjá fogja építeni és kibővíti a kunyhót, amelyben született: raktárépületeket fog emelni, amelyekbe a majmokkal összehordatja az élelmet, amikor bővében vannak, a szűkös időkre – ilyesmi egyetlen majomnak sem jutna eszébe még álmában sem. És a törzs állandóan egy helyben marad, ő pedig újra a királyuk lesz, mint már volt a múltban. Megpróbál megtanítani nekik néhányat azok közül a hasznosabb dolgok közül, amelyeket az emberektől tanult, bár, ahogy a majmok eszét ismerte, és Tarzan aztán igazán ismerte, attól tartott, hogy munkálkodása hiábavaló lesz. A majomember megállapította, hogy a vidék, ahol jár, rettenetesen zord, a legzordabb táj, ahol valaha megfordult. A fennsíkot újra meg újra kanyonok szabdalták fel, és ezeken átjutni gyakran órákon át tartó fáradsággal járt. A ritka növényzet valami halványbarna színben játszott, amitől az egész tájnak rendkívül nyomasztó hatása volt. Óriás sziklák tarkították a vidéket mindenfelé, ameddig a szem ellátott, részben beleágyazódva az igen apró szemű homokba, amely Tarzan minden léptére felhőkben szálldosott. A nap könyörtelenül tűzött le a felhőtlen égből. Tarzan egy álló napon át menetelt kínkeservesen előre az immár gyűlöletes tájon. Amikor a nap lenyugodott, a távoli hegyek nyugaton semmivel sem látszottak közelebb kerülni, mint voltak reggel. Egyetlen élőlénynek nem látta nyomát a majomember Skan, a baljóslatú madáron kívül, aki fáradhatatlanul követte azóta, hogy nekivágott ennek a tikkasztó pusztaságnak. A számára ehető bogarak közül a legkisebb sem tanúskodott arról, hogy bármiféle élet létezne itt. Tarzan éhes és szomjas volt, amikor végre este pihenőre tért. Úgy döntött, hogy az éjszaka hűvösét felhasználva folytatja útját. Belátta, hogy még a hatalmas Tarzan sem lépheti át a maga korlátait, és ahol nincs étele, ott az embernek nincs mit enni, és ahol nincs víz, ott úgy ismerheti valaki a vadont, mint a tenyerét, akkor sem talál vizet. Teljesen új dolog volt Tarzan számára, hogy kedves hazájának, Afrikának ilyen terméketlen, ijesztő vidéke is létezik. Még a Szaharában is vannak oázisok, de ezen a rettenetes tájon semmi jel nem utalt arra, hogy akár csak egy négyzetméternyi barátságos része volna valahol. Mindazonáltal semmi kételye nem volt afelől, hogy el fog jutni a csodaországba, amelyről a kis Manu beszélt neki, bár tisztában volt azzal, hogy alaposan kitikkadva és üres hassal fog megérkezni. Így aztán egészen pirkadatig küzdötte magát előre, amikor ismét úgy érezte, hogy pihennie kell. Immár nyolc kanyonon kelt át, s most egy újabb
rettenetes szélére ért, amelynek meredeken leszakadó falai egy pihent, ételből, vízből bőséges energiát merítő férfi erejét is a végsőkig próbára tették volna. Amikor lepillantott a tátongó mélységbe, aztán pedig a túloldalt megmászandó falra, első alkalommal támadtak balsejtelmek elméjében. Nem félt a haláltól – meggyilkolt párjának emlékezete oly eleven volt a szívében, hogy nem is bánta volna, ha meghal, de mindennél erősebben munkált benne a legfőbb ösztön, az önfenntartás, az életért való harc ösztöne. Ez arra serkentette, hogy cselekvőn szálljon szembe a nagy kaszással mindaddig, míg utolsó leheletéig vitézül küzdve le nem győzi a nála is erősebb hatalom. Egy árny suhant el mellette lassan a földön. Amikor a majomember feltekintett, azt látta, hogy Ska, a keselyű köröz nagy ívben fölötte. A pusztulás gonosz és állhatatos előhírnökének láttán Tarzan ismét eltökélte magát a cselekvésre. Felállt, odament a kanyon szélére, majd megfordult, és arcát a magasban köröző ragadozó madár felé fordítva, ajkáról a hím majom kihívó harci ordítása tört elő. – Tarzan vagyok – ordította –, az óriásmajmok népéből. Tarzan, a dzsungel ura sohasem lesz a dögevő Ska martaléka. Menj vissza Dango rejtekhelyéhez, és edd azt, amit a hiénák meghagynak. Abban nem lesz részed, hogy Tarzan csontjairól tépd le a húst a halálnak ebben a néptelen pusztaságában. De még le sem ért a kanyon aljába, amikor kénytelen volt elismerni, hogy hatalmas ereje fogytán van. Kimerülten lehuppant a szikla aljába, és, amikor meglátta maga előtt a szemközti falat, amelyet meg kell másznia, kivicsorította szemfogait és dühösen morgott. Egy órán át feküdt és pihent a szikla lábánál a hűvös árnyékban. Körös-körül mindenütt a legteljesebb csend – a sír csendje – honolt. Sem madárszárnyak csapkodása, sem bogarak döngicsélése, sem surranó kis hüllők neszezése nem törte meg a halált idéző csöndet. Ez valóban a halál völgye volt. Tarzan érezte, hogy a rettenetes hely nyomasztó hangulata miként telepszik rá, de azért feltápászkodott, megrázta magát, mint egy hatalmas oroszlán, hiszen akárhogy is, azért ő még mindig a hatalmas Tarzan, a dzsungel fia. Igen, és meg is marad hatalmas Tarzannak mindaddig, míg ádáz szíve utolsót nem dobban. Ahogy átvágott a kanyon mélyén, megpillantott valamit, ami ott hevert egészen közel az oldalfal tövénél. Elindult feléje. Élesen elütött a környezetétől, mégis olyannyira a sivár szín szerves és elválaszthatatlan részének látszott, mint a színész egy jól megtervezett színpadkép díszletei között. A lángoló Kudu ebben a pillanatban felhágott a keleti szikla csúcsára és könyörtelen sugarai, mint valami óriás reflektor fénye rávetődtek a nyugati fal lábánál heverő tárgyra. Tarzan közelebb ment, és egy emberi lény kifehéredett koponyáját és csontjait látta. Körülötte ruhamaradványokat és olyanfajta felszerelési tárgyakat talált, amelyek, amint megvizsgálta őket, rendkívüli kíváncsiságot ébresztettek benne, olyannyira, hogy egy időre meg is feledkezett saját sanyarú helyzetéről, míg eltűnődött a furcsa histórián, amelyet a messze távoli múltban lezajlott tragédia eme néma tanújelei tártak elé. A csontok jól konzervált állapotban voltak, és érintetlen voltuk arra utalt, hogy mivel
egyiküket sem törték el, a húst valószínűleg a keselyűk tépték le róluk. A felszerelés részei pedig alátámasztották azt a feltételezést, hogy igen régiek. Ezen a védett helyen, ahol soha nem fagyott, és nyilvánvalóan ritkán esett az eső, a csontok időtlen idők óta heverhettek háborítatlanul, mivel semmilyen más erő nem létezett, amely szétszórta vagy megbolygatta volna őket. A csontváz közelében egy sárgarézből kalapált sisak és egy acélból készült, rozsdás mellvért hevert. Mellette hosszú, egyenes kard a tokjában és egy ősrégi szakállas puska. A csontok egy férfi csontjai voltak, és Tarzan tudta, hogy az illetőnek bámulatos testiés életerővel kellett rendelkeznie, ha ilyen mélyen képes volt benyomulni minden veszély ellenére Afrika belsejébe ezzel a súlyos, mindamellett hasznavehetetlen fegyverzettel. A majomember mélységes bámulattal adózott a régmúlt idők eme névtelen kalandorának. Micsoda rettenthetetlen férfi lehetett, a dicsteljes harci tettek minő legendáinak és a forgandó szerencse miféle sanyarú tapasztalatainak a tudója ez a kifehéredett koponya! Tarzan lehajolt, és szemügyre vette a ruha foszlányait, amelyek még mindig ott hevertek a csontok körül. Ami bőrből készült, minden eltűnt, nyilván Ska falta fel. Nem maradtak meg a férfi csizmái, ha ugyan egyáltalán viselt csizmát, de számos szétszóródott csat utalt arra, hogy sok bőrszíj tartozott felszereléséhez. Közvetlenül az egyik kéz csontjai alatt egy körülbelül nyolc hüvelyk hosszú és két hüvelyk átmérőjű fémhenger hevert. Amikor felvette a földről, Tarzan látta, hogy vastag lakkréteggel van bevonva, és igen jól ellenállt az idő vasfogának. Jószerivel ugyanolyan állapotban volt, mint lehetett akkor, amikor tulajdonosa talán évszázadokkal korábban örök álomba merült. Ahogy Tarzan közelebbről megvizsgálta, észrevette, hogy a henger egyik vége kúposan megszoruló fedéllel záródik, amelyet kis csavaró mozdulattal hamarosan meg tudott lazítani, és levett a helyéről. A belsejéből egy pergamentekercs került elő, amit a majomember szétgöngyölt. Az időtől megsárgult lapokat talált benne. Gyakorlott kéz sűrűn teleírta mindegyiket valamilyen nyelven, amelyről Tarzan úgy gondolta, hogy spanyol lehet, de nem tudta elolvasni. Az utolsó lapon egy hevenyészett térképvázlat volt sok-sok bejelölt tájékozódási ponttal. Ám ezek mind nem mondtak semmit Tarzannak, aki rövid szemrevételezés után visszadugta a papírokat fémtokjukba. Helyére tette a fedelet, és már-már azon volt, hogy visszahajítja a kis hengert a földre egykori tulajdonosának néma maradványai mellé, de aztán a kielégületlen kíváncsiság pillanatnyi szeszélyétől hajtva hirtelen mégiscsak becsúsztatta tegezébe a nyilak mellé. Ezt azzal a keserű gondolattal tette, hogy esetleg ismét évszázadoknak kell mostantól eltelniük addig, míg ismét emberi szem pillantja meg a hengert az ő megfehéredett csontjai mellett. Még egy búcsúpillantást vetett a réges-régi csontvázra, s aztán figyelme a következő feladat, a kanyon nyugati falának megmászása felé fordult. Lassan, gyakorta megmegpihenve vonszolta egyre feljebb gyengülő testét. A teljes kimerültségtől újra meg újra visszacsúszott, és csupán a véletlenen múlott, hogy nem zuhant le a kanyon
aljába. Nem tudta volna megmondani, mennyi időbe telt, mire megmászta a rettenetes falat. Amikor végre felhúzódzkodott a tetejére, csak feküdt elgyengülve és levegő után kapkodva. Túlságosan kimerült ahhoz, hogy felálljon vagy akár csak néhány hüvelyknyivel is odébb húzódjon a tátongó űr veszedelmes peremétől. Végül aztán nagyon lassan megmozdult, és láthatóan nem kis erőfeszítések árán előbb csak feltérdelt, majd nagy nehezen sikerült lábra állnia. Legyőzhetetlen akaratáról tanúskodott, hogy hirtelen kihúzta a vállát, elszántan megrázta a fejét, s aztán bizonytalan léptekkel, támolyogva megindult előre, vitézül folytatva a küzdelmet az életben maradásért. Előretekintve a kietlen tájon azt kémlelte, hogy mutatkozik-e valamilyen jele újabb kanyonnak, amely, tudta, elkerülhetetlenül – a végzetét jelentené. A hegyek nyugatra most közelebbinek, ugyanakkor kísértetiesen valószerűtlennek látszottak. Úgy tűnt, táncolnak a napfényben, mintha közelségükkel gúnyolni akarnák éppen akkor, amikor a kimerültség miatt mindörökre elérhetetlenné válnak a számára. Biztos volt benne, hogy a hegyeken túl kell lenniük a gazdag vadászterületeknek, amelyekről Manu beszélt. Még ha nincs is közbül újabb kanyon, nagyon halvány az esélye arra, hogy akár csak alacsonyabb dombokon is átküzdje magát, ha netán szerencsésen eljutna odáig. Ám ha újabb kanyon állja útját, kihunyt számára a remény. Ska még mindig odafent körözött, és a majomembernek olybá tűnt, mintha a baljóslatú madár egyre alacsonyabban szállna, mint, aki rogyadozó lépteiből azt olvassa ki, hogy közeledik a vég. Tarzan cserepes ajkai közül vad, kihívó morgás tört elő. Hatalmas akaratereje révén Tarzan, a dzsungel fia lassacskán egyik mérföldet a másik után hagyta maga mögött olyan helyzetben, amikor mindenki más már régen lefeküdt volna a földre, hogy meghaljon és mindörökre megpihentesse fáradt izmait, amelyeket megmozdítani is kínkeserves erőfeszítést igényelt. Gépiessé vált járással csak támolygott előre, és zsibbadt agyáig csupán egyetlen tompa parancs jutott el – tovább, tovább, tovább! A hegyek most már csupán homályos, elmosódott foltoknak látszottak. Időnként el is felejtette, hogy hegyek, és tétován azon tűnődött, miért is kell a kínok kínját kiállva mennie előre, azon igyekezve, hogy utolérje őket – ezeket a hátráló, csalóka hegyeket. Nemsokára gyűlölni kezdte őket, és félig öntudatlan agyában az a kényszerképzet alakult ki, hogy a hegyek ölték meg a számára drága lényt, és ezen már nem képes változtatni, és azért üldözi őket, hogy végezzen velük. Ez az egyre izmosodó képzet mintha erőt adott volna neki – a céltól új életre kelt –, úgy, hogy egy ideig még az imbolygást is abbahagyta, és csak lépkedett előre kitartóan, felemelt fejjel. Aztán egyszer csak megbotlott és elesett, és, amikor megpróbált felkelni, rájött, hogy nem tud, ereje olyannyira elhagyta, hogy már csak négykézláb tudott odébb vánszorogni, aztán újra lerogyott pihenni. A végső kimerültség eme gyakori periódusainak egyikében történt, hogy egyszer csak a feje fölött gyászos szárnyak csattogását hallotta. Maradék erejét összeszedve a hátára fordult, és Skat pillantotta meg, aki gyorsan
ismét felrebbent. A látványtól Tarzan elméje kis időre kitisztult. – Hát ennyire közel a vég? – morfondírozott magában. – Ska már tudja, hogy az utolsókat rúgom, ezért mert ennyire közel merészkedni? – És a majomember duzzadt ajkain csak azért is gonosz mosoly suhant át, amint hirtelen mentőötlet futott végig az agyán – a sarokba szorított vadállat fortélyos ötlete. Alkarját oltalmazótag lehunyt szeme elé emelte Ska erős csőre ellen, aztán mozdulatlanul nyúlt el a földön és várt. A napot időközben felhők takarták el. Tarzan nagyon fáradt volt, s pihentető volt így a fekvés. Félt, hogy el talál aludni, és valami azt súgta neki, hogy ha elalszik, soha többé nem fog felébredni, ezért aztán minden maradék erejével arra összpontosított, hogy ébren tudjon maradni. Egyetlen izma sem rezdült – az odafent köröző Ska számára nyilvánvalóvá vált, hogy bekövetkezett a vég, hogy végre-valahára elnyeri kitartó ébersége jutalmát. Lassan körözve egyre alacsonyabbra ereszkedett a haldokló férfi fölé. Miért nem mozdult meg Tarzan? A kimerültségtől valóban erőt vett rajta az álom, vagy Skanak lett igaza – a halál végül mégiscsak magának követelte a majomember erős testét? Nagy, ádáz szíve mindörökre megszűnt volna dobogni? Nem, az lehetetlen. A gyanakvással teli Ska óvatosan körözött tovább. Kétszer már-már le is szállt a férfi széles, meztelen mellkasára, de aztán hirtelen elrepült. Végül harmadjára karmai megérintették a majomember barna bőrét. És az érintéstől mintha egy elektromos áramkör záródott volna, amely egy szempillantás alatt életre keltette a hosszú ideje ernyedten heverő, mozdulatlan testet. Tarzan barna keze levágódott a homlokáról, és mire Ska egyet csaphatott volna a szárnyával, hogy elmeneküljön, már kiszemelt áldozata markában volt. Ska küzdött, de még a haldokló Tarzannak sem volt méltó ellenfele, és egy perc múlva a majomember fogai belemélyedtek a dögevő madár testébe. A húsa inas, rágós volt, kellemetlen szagú és rossz ízű, de mégis ennivaló, a vére pedig ital, végső soron Tarzan is csupán majom volt, ráadásul haldokló, az éhségtől, szomjúságtól haldokló majom. Bármennyire legyengült is szellemileg a majomember, azért még uralkodni tudott az étvágyán, ezért csak módjával evett. A maradékot félre tette, majd pedig, mivel érezte, hogy most már baj nélkül megteheti, oldalára fordult és álomba merült. Esőre, testét verdeső sűrű esőre ébredt. Felült, és tenyerét begörbítve felfogta, majd tikkadt szájába csorgatta a drága cseppeket. Az a néhány falat, amit Ska húsából evett, a vér az esővízzel együtt, meg az alvás sokkal élénkebbé tette és új erővel töltötte el fáradt izmait. Újra látta immár egészen közel a hegyeket, és bár a nap nem sütött, a világ mégis ragyogó és vidám volt, mert Tarzan most már tudta, hogy megmenekült. Az, hogy ehetett a madárból, amely őt akarta felfalni, és az égiek kegyéből eleredt eső éppen akkor mentette meg az életét, amikor a halál kikerülhetetlennek látszott. Miután ismét magához vett néhány falatot Ska, a keselyű undorító maradványából, a majomember visszanyert valamit régi erejéből, Felállt, és egyenletes léptekkel elindult
az ígéret hegye felé, amely csábítóan emelkedett előtte. Leszállt a sötétség, mire odaért, de csak ment tovább mindaddig, mígnem érezte, hogy a talaj meredeken emelkedni kezd, ami azt jelezte, hogy megérkezett a hegy lábához. Akkor végre lefeküdt. Arra várt, hogy a hajnali világosságnál megtalálja a hegyen túli vidékre vezető legegyszerűbb utat. Az eső elállt, de az ég még mindig borús volt, úgyhogy még az ő éles szeme sem volt képes pár lábnál nagyobb távolságra áthatolni a sötétségen. Miután megette immár mindazt, ami Skaból maradt, csak aludt és aludt, mindaddig, míg a reggeli nap, új erővel, kellemes közérzettel eltöltve őt, fel nem ébresztette. A halál völgyéből indulva átjutott a hegyen egy szép, ligetszerű, vadban gazdag vidékre. Lába alatt mély völgy húzódott, amelynek közepén sűrű dzsungelnövényzet jelezte egy folyó vonalát. Azon túl mérföldeken keresztül őserdő terült el, amelynek csak a távolban égbe nyúló, hósipkás hegyek lábánál szakadt vége. Olyan táj volt ez, amelyet Tarzan korábban még sohasem látott, és nem is volt valószínű, hogy valaha fehér ember rajta kívül betette ide a lábát – hacsak az a vándor, akinek fehérlő csontjaira a kanyonban rábukkant, nem járt erre valamikor, egy réges-rég elmúlt napon.
8. Tarzan és az óriásmajmok
A majomember három napot szánt arra, hogy pihenjen és visszanyerje erejét. Gyümölcsöt, dióféléket, apró állatokat evett, amelyeket a legkönnyebb volt leterítenie. Aztán a negyedik napon felkerekedett, hogy felderítse a völgyet, és megkeresse az óriásmajmokat. Az élet egyenletében az idő elhanyagolható tényezőnek számított – teljesen mindegy volt Tarzannak, hogy egy hónap, egy év vagy három év alatt ér el a nyugati tengerpartra. Minden idejével és egész Afrikával szabadon rendelkezett. A legteljesebb szabadságot élvezte – elszakadt az utolsó kötelék is, amely a civilizált világhoz és szokásaihoz kapcsolta. Egyedül volt, de nem magányos életének nagyobb részét így élte le, és bár nem volt senki mellette a saját fajtájából, a dzsungel népei egész idő alatt körülvették. Akik érdekelték, azokkal könnyen összebarátkozott. És ott voltak született ellenségei, akiknek feltűnése adta életének a savát-borsát, amely máskülönben érdektelenné és egyhangúvá válhatott volna. A negyedik napon felkerekedett, hogy felderítse a völgyet, és megkeresse majomtársait. Kis ideig délnek tartott, és akkor orrlyukait egyszer csak emberek, Gomanganik, vagyis fekete emberek szaga csapta meg. Sokan voltak, és szagukba valaki másnak – egy nőstény Tarmanganinak – a szaga is elvegyült. A fák ágain Tarzan közelebb ment e zavaró szagok kibocsátóihoz. – óvatosan, oldalról közelített, de a szélirányra ügyet sem vetett, mert tudta, hogy az ember, amilyen eltompultak az érzékszervei, csakis szemével vagy fülével tudná észrevenni, és akkor is csak viszonylag közelről. Ha Numát vagy Sitát cserkészte volna be, nagy kört írt volna le egészen addig, míg a szél a prédája felől nem fúj. Ily módon, gyakorlatilag minden előnyt a maga oldalán tudhatott volna addig a pillanatig, míg látó- vagy hallótávolságon belülre nem ér, de most, hogy az embert, ezt az eltompult lényt cserkészte be, szinte megvető nemtörődömséggel közeledett. Körös-körül az egész dzsungel tudomást szerzett jöttéről – kivéve az embereket, akik felé osont. Egy terebélyes fa sűrű lombjai mögül figyelte az elvonuló feketéket. Egyesek a német kelet-afrikai katonák egyenruháját viselték, mások ugyanennek az uniformisnak csupán egy-egy darabját, sokan pedig visszatértek őseik egyszerű viseletéhez – a nagyjából teljes meztelenséghez. Sok nevetgélő és beszélgető fekete asszony is volt a csapatban, ott lépkedtek a férfiakkal együtt, akik mindannyian német puskákkal, német hevederekkel és lőszerrel voltak felfegyverkezve. Nem voltak velük fehér tisztek, de attól még ugyanolyan világos volt Tarzan számára, hogy ezek a katonák valamelyik német alakulattól valók, és úgy sejtette, hogy végeztek tisztjeikkel és bevették magukat a dzsungelbe asszonyaikkal együtt, vagy elrabolták őket azokból a falvakból, amelyeken útjuk során keresztülhaladtak. Nyilvánvalónak tűnt, hogy igyekeznek minél messzebbre kerülni a tengerparttól, és minden bizonnyal a tágas belső térségeken keresnek valamilyen megközelíthetetlen búvóhelyet. Portyázással, fosztogatással és nőrablással gazdagon megszedhetik magukat a
javakból és asszonyokból annak a vidéknek a rovására, amelynek a nyakára telepedtek. Két fekete asszony között egy törékeny fehér lány lépdelt. Kalapja nem volt, és valamilyen zilált, szakadozott ruhát viselt, amelyről nyilvánvaló volt, hogy valaha ápolt lovaglóöltözék lehetett. Kabátja elveszett, és a derekánál jókora szakadás látszott. Időnként hol az egyik, hol a másik asszony minden különösebb ok nélkül durván rávágott vagy taszított egyet rajta. Tarzan szemét félig lehunyva figyelt. Előbb ösztönösen közéjük akart ugrani, hogy kiszedje a lányt kegyetlen karmaik közül, ám a felismerés visszatartotta. Hát Tarzanra, a dzsungel fiára tartozik talán, hogy milyen sors vár az ellenséges kémre? Lelkéből fakadó gyöngesége miatt, amely meggátolta abban, hogy kezet emeljen egy nőre, képtelen volt saját maga megölni őt. De ennek természetesen semmi köze ahhoz, hogy mások mit tesznek vele. A sorsa így összehasonlíthatatlanul rettenetesebb lesz, mint a gyors és fájdalom nélküli halál lett volna, amelyet a majomember szánt neki. Tarzan hagyta, hogy hadd menjenek útjukra a feketék, és velük együtt Bertha Kircher is. Jobban mondva csak addig hagyta annyiban a dolgot, míg az utolsó csellengő harcos láttán fel nem támadt a humora – azoknak az ugratásoknak és mulatságoknak az emléke, amelyekben sokkal gyakorlottabb lett azóta a rég elmúlt nap óta, amikor Kulonga, a törzsfőnök Mbonga fia eltalálta lándzsájával Kalát, a majomember nevelőanyját. Az utolsó ember, aki valamilyen oknál fogva valahol nyilván megállt, jó negyed mérföldre maradt le a csapat végétől. Éppen igyekezett felzárkózni, amikor Tarzan meglátta. Amint elhaladt a fa alatt, amelyen a majomember kuporgott, egy mesteri kézzel elhajított nesztelen hurok ült meg a nyakán. A csapat zöme még mindig jócskán látótávolságon belül volt, és, amikor az ijedt fickó rémületében fültépő hangon felvisított, társai visszafordultak. Azt látták, hogy a test, mintha mágikus erő emelné, nyílegyenest felrepül a levegőbe, és odafent eltűnik a sűrű lombok között. A csapat tagjainak a meghökkenéstől és a félelemtől egy percig földbe gyökerezett a lába, de a tagbaszakadt őrmester, Usanga, aki a vezérük volt, hamarosan rohant visszafelé az ösvényen, és odakiáltotta a többieknek, hogy kövessék. Puskáikat menet közben megtöltötték, úgy rohantak társuk megsegítésére. Usanga parancsára ritka csatárláncba fejlődtek, és kisvártatva teljesen körülvették azt a fát, amelynek ágai között társuk eltűnt a szemük elől. Usanga kiáltozott, de választ nem kapott. Puskáját lövésre készen tartva, óvatosan felkémlelt a fára és közelebb ment. Senkit, semmit sem látott. A gyűrű összébb húzódott, és végül már ötven harcos vizsgálódott éles szemével a fa ágai között. Mi történhetett a társukkal? Látták, hogy felemelkedik a fára, és azóta rengeteg szempár szegeződik oda, még sincs nyoma sem. Egyikük, akibe több vállalkozó kedv szorult társainál, önként felajánlotta, hogy felmászik a fára, és körülnéz. Csak egy-két percig volt odafönt, és, amikor ismét lehuppant a földre, megesküdött, hogy semmilyen élőlénynek nincs nyoma a fán.
A feketék megzavarodva és immár kissé borzongató félelemmel, lassan elszéledtek a helyszínről. Kevesebbet nevetgélve, gyakran hátra-hátrapillantgatva folytatták útjukat, míg aztán úgy egy mérföldnyire attól a ponttól, ahol társuk eltűnt, az élen haladók azt látták, hogy keresett társuk pont ott van szemben velük, az ösvény egyik oldalán, és leskelődik egy fa mögül. Odaordítottak társaiknak, hogy megtalálták, majd előre rohantak. Ám azok, akik legelőbb érték el a fát, hirtelen megálltak és visszahőköltek, majd rémülten forgatták szemüket hol erre, hol arra, mintha azt várták volna, hogy mikor veti rájuk magát valamilyen ismeretlen szörny. És rémületük nem is volt alaptalan. Halott társuk feje ugyanis egy letört ág végére tűzve úgy volt odatámasztva a fa mögé, hogy azt a látszatot keltse, mintha a fatörzs túloldaláról kukucskálna ki rájuk. Ezt látva többen kijelentették, hogy vissza kívánnak fordulni, és azzal érveltek, hogy bizonyára megsértették az erdő egyik szellemét, akinek a felségterületét háborgatják. Usanga azonban nem volt hajlandó rájuk hallgatni, és biztosította őket, hogy kikerülhetetlen sorsuk a megkínzatás és a halál lesz, ha visszafordulnak és ismét kegyetlen feletteseik kezébe kerülnek. Érvelésével végül felülkerekedett, és elérte azt, hogy az igen lesújtott és rémült csapat ezentúl zárt tömegben vonult tovább a völgyben mint egy birkanyáj, és senki nem maradozott le. A fekete emberek Szerencsés, a gyerekekkel közös jellemvonása, hogy a jókedvük gyorsan visszatér, mihelyt a nyomott hangulatot kiváltó közvetlen ok megszűnik. Így történt, hogy Usanga csapata egy fél óra múlva már kezdett legalább külsőleg visszazökkenni korábbi könnyed gondtalanságába. A félelem súlyos felhői már-már szétoszlóban voltak, amikor az ösvény egyik kanyarulatában hirtelen egykori társuk fej nélküli testét pillantották meg. Ismét elárasztotta őket a félelem és a gyászos előérzet. Oly tökéletesen megmagyarázhatatlan és rejtélyes volt az egész eset, hogy egy sem volt közöttük, aki képes lett volna valami vigasztaló jelet felfedezni az egészben, hogy kiderítse vele a baljós előjelű esemény gyászos sötétségét. Mindenki úgy okoskodott, hogy, ami egyvalakivel megtörtént, az pontosan ugyanúgy vele is megeshet. Ha fényes nappal ilyesmi megtörténhet, miféle iszonyú dolgok juthatnak osztályrészükül, ha majd az éj betakarja őket sötét palástjával. Már előre reszkettek a gondolatra. A közöttük levő fehér lányt ugyanúgy megzavarta, de sokkal kevésbé kavarta fel az ügy, mint őket, minthogy a gyors halál immár a legkönyörületesebb sors lett volna számára, amelyre vágyakozhatott. Ez ideig még rosszabb dolog nem történt vele annál, hogy az asszonyok kicsinyes gonoszságának volt kiszolgáltatva. Az is igaz, hogy kizárólag az asszonyok jelenléte volt az, ami megmentette őt a férfiak némelyike – nevezetesen a brutális őrmester, Usanga – részéről fenyegető sokkal rosszabb bánásmódtól. Ott volt a csapatban a felesége is – egy valóságos női óriás, terebélyes, durva boszorkány –, és szemmel láthatóan ő volt az egyetlen a világon, aki iránt Usanga félelemmel vegyes tiszteletet érzett. Bár a nő különösen kegyetlen volt a fiatal lánnyal, az úgy vélte, hogy ő jelenti számára az egyedüli védelmet a primitív fekete zsarnokkal szemben. Késő délután a csapat egy zsúpfedeles kunyhókból álló, cölöpkerítéssel védett kis
faluhoz érkezett, amely a dzsungel közepén fekvő tisztáson, egy csendes vizű folyó közelében állt. Közeledtükre a falusiak kiözönlöttek, Usanga pedig két harcostársával egyetemben előrement, hogy tárgyalásokat folytasson a törzsfőnökkel. A napközben tapasztaltak annyira megviselték a fekete őrmester idegeit, hogy kész volt alkudozni ezekkel az emberekkel, nem pedig a fegyverek erejével elfoglalni a falujukat, amit rendes körülmények között előszeretettel tett volna meg. Most viszont az a homályos meggyőződés befolyásolta, hogy a dzsungelnek ezt a részét egy hatalmas démon tartja szemmel, aki gonosz, természetfeletti erővel sújt le azokra, akik megsértik. Usanga előbb ki akarta tapasztalni, hogy a falu lakói milyen viszonyban vannak ezzel az ádáz istennel, mert úgy gondolta, hogy ha jó szívvel van irántuk, akkor Usangának nagyon ügyelnie kell arra, hogy kedvesen és tisztelettel bánjon velük. A tárgyalás során kiderült, hogy a falu törzsfőnökének van élelme, kecskéje és szárnyasa, amelyből szívesen bocsát a jövevények rendelkezésére megfelelő ellenszolgáltatás fejében. Ám mivel az ellenszolgáltatás azt jelentette volna, hogy meg kell válniuk becses puskáiktól és lőszerüktől vagy pedig a ruháiktól, Usanga kezdte úgy látni a dolgot, hogy végül mégiscsak kénytelen lesz háborút indítani, ha élelmet akar szerezni. Aztán egyik emberének javaslatára sikerült megoldást találni: a Katonák a rá következő nap kivonulnak vadászni a falubeliek számára, és sok-sok friss húst hoznak nekik vendégszeretetük fejében. Ebbe a törzsfőnök is belement, miután kikötötte, hogy a vadakból milyen fajtát és mennyiséget kér, amelyet a jövevényeknek fizetniük kell a lisztért, kecskékért és szárnyasokért, valamint a meghatározott számú kunyhóért, amelyet átengednek a látogatóknak. A részletek egy jó óra vagy még hosszabb idő elteltével tisztázódtak. A szenvedélyes alkudozás után, amelyet a bennszülött afrikaiak olyannyira szeretnek, a jövevények bevonultak a faluba, és megkapták kunyhóikat. Bertha Kircher azt vette észre, hogy egyedül van egy kunyhóban a cölöpkerítés mellett, a falu utcájának túlsó végén. Nem kötözték ugyan meg, nem őrizték, de Usanga biztosította, hogy ha szökni próbálna a faluból, a szinte biztos halálba rohanna a dzsungelben, amely, miként arról a falubeliek biztosították őket, hemzseg a különösen nagy és vérszomjas oroszlánoktól. – Légy jó Usangához – mondta végezetül –, és nem lesz semmi bajod. Majd újra meglátogatlak, miután a többiek elaludtak. Legyünk jó barátok. Amikor a brutális alak távozott, a lány testén görcsös reszketés futott végig. Leroskadt a kunyhó földjére, és kezébe temette az arcát. Most értette meg, miért nem hagyták ott az asszonyokat, hogy őrizzék. Tehát a ravasz Usanga keze van a dologban, de vajon a felesége se sejt semmit a szándékaiból? Nem ostoba nő, és mivel ráadásul eszeveszett féltékenység él a szívében, lépten-nyomon azt szaglássza, nem forgat-e ébenfekete ura valami bűnös tettet a fejében. Bertha Kircher érezte, hogy egyedül ő mentheti meg, és, hogy meg is fogja menteni, ha fülébe jut valahogy a dolog. De hogyan? Mivel az elmúlt éjszaka óta most maradt először egyedül foglyul ejtőinek szeme elöl, a lány azonnal kihasználta az alkalmat, hogy megbizonyosodjék, azok a papírok,
amelyeket a halott Fritz Schneidertől vett el, még mindig sértetlenül ott vannak-e bevarrva alsóneműjének belsejében. Milyen kár! Miféle hasznuk lehetne már ezeknek a papíroknak szeretett hazája számára? Mégis, a megszokás és a hűség olyan erős volt a szívében, hogy még mindig elszántan reménykedett, végül csak alkalma lesz átadni a kis csomagot főnökének. Úgy látszott, hogy a bennszülöttek meg is feledkeztek a létezéséről – egyikük sem jött a kunyhó közelébe, még azért sem, hogy enni hozzon neki. Hallotta, hogy a falu másik végében hahotáznak és kurjongatnak. Tudta, hogy ünnepi lakomát ülnek, esznek és isszák a bennszülöttek sörét – és aggodalma ettől csak fokozódott. Fehér nőként fogolynak lenni egy bennszülött faluban Közép-Afrika egyik feltáratlan térségében, egy csapatra való részeg férfi között – megborzadt a gondolatra. Ám valamelyest biztató volt, hogy eddig nem háborgatták. Reménykedett, hogy valóban megfeledkeztek róla, és hamarosan oly alaposan berúgnak, hogy ártalmatlanná válnak. Leszállt a sötétség, és még mindig nem jött senki. A lány azt latolgatta, hogy kimerészkedjen-e megkeresni Naratut, Usanga asszonyát, mert hátha Usanga nem felejti el, hogy azt ígérte, visszajön. Senki nem volt a közelben, amikor kilépett a kunyhóból. Elindult arra, amerre a mulatozók egy tűz körül vigadtak. Amint közeledett, látta, hogy a falubeliek és vendégeik tágas kört alkotva kuporognak a tűz körül, amely előtt fél tucat meztelen harcos valamilyen groteszk táncot lejtve ugrál, hajladozik és dobog. Edényben étel és kivájt tökhéjban ital járt kézről kézre a közönség körében. Koszos kezek nyúlkáltak bele az ételes edénybe, és tulajdonosaik a megkaparintott adagot olyan mohón habzsolták be, hogy az ember azt hihette volna, mindannyian az éhhalál szélén vannak. A tökhéjat addig tartották ajkukhoz, míg a sör már az állukon csorgott le, és az edényt mohó szomszédjaik ki nem tépték a kezükből. Az ital immár kezdett szemmel látható hatást gyakorolni legtöbbjükre, ami abban nyilvánult meg, hogy a legteljesebb féktelen szabadosság kezdett eluralkodni közöttük. A lány mindvégig a kunyhók árnyékában maradt. Miközben Naratut kereste és a tömeghez közeledett, hirtelen észrevette valaki – egy jól megtermett asszony, aki egyszer csak felállt, és hangosan visítozva feléje indult. A látvány után ítélve a lány azt hitte, hogy az asszony szó szerint darabokra akarja szaggatni. A támadás indokolatlan és ok nélküli volt, ezért a lányt teljesen váratlanul érte. Hogy mi történt volna, ha az egyik harcos közbe nem avatkozik, azt még elképzelni is rossz. Erre aztán Usanga, aki felfigyelt a közjátékra, támolyogva odajött, és megkérdezte: – Mit akarsz? Enni, inni? Gyere velem! – azzal derékon ragadta a lányt, és a kör felé vonszolta. – Nem! – kiáltotta Bertha Kircher. – Naratut keresem. Hol van Naratu? Ez egy pillanat alatt kijózanította a férfit, aki mintha megfeledkezett volna e rövid időre élete párjáról. Gyorsan, ijedten körbepislogott, majd miután szemmel láthatóan meggyőződött arról, hogy Naratu nem vett észre semmit, megparancsolta a harcosnak,
aki még mindig a felbőszült fekete asszonyt próbálta távol tartani a fehér lánytól, hogy vezesse vissza a foglyot a kunyhójába, maradjon ott, és őrizze. A harcos előbb kisajátított magának egy sörrel teli tökhéjat, majd intett a lánynak, hogy induljon, így aztán, őrizet mellett, Bertha Kircher visszatért a kunyhójába, a fickó pedig a bejárat előtt lekuporodott a földre, és egy időre a tökhéjnak szentelte figyelmét. A lány leült a kunyhó túlsó végében, és várta közelgő végzetét, amelyről nem tudta, mi lesz. Nem tudott elaludni, oly lázasan kergették egymást agyában a vadabbnál vadabb szökési tervek, bár egyiket a másik után kellett elvetnie mint használhatatlant. Fél óra telt el, hogy a harcos visszahozta börtönébe. Most felállt, belépett az ajtónyíláson, és megpróbált beszédbe elegyedni vele. Végigtapogatózott a kunyhó belsején, nekitámasztotta rövid lándzsáját a falnak, majd leült a lány mellé. Beszéd közben egyre közelebb és közelebb húzódott hozzá míg végül kinyújtott kezével elérte. Bertha Kircher összekuporodott és arrébb ült. – Ne nyúljon hozzám! – kiáltotta. – Ha nem hagy békén, szólok Usangának, és akkor megnézheti magát. A fickó részegen nevetett, majd a kezét kinyújtva megragadta a lány karját, és maga felé rángatta. A lány nem hagyta magát, hangosan kiáltozott Usanga után, és abban a pillanatban a bejárat elsötétült, és az ajtónyílásban egy férfialak jelent meg. – Mi a baj? – ordította a jövevény mély hangon, amelyről a lány megállapította, hogy a fekete őrmestertől származik. Idejött hát, de a kérdés az, hogy ez jó-e neki. A lány tudta, hogy nem, hacsak nem tudja Usangának az asszonyától való félelmét a javára fordítani. Amikor Usanga felfogta, hogy mi történt, kirúgta a harcost a kunyhóból, és ráparancsolt, hogy takarodjék. A fickó morogva, zsémbelődve eltűnt, az őrmester pedig a fehér lány felé indult. Nagyon részeg volt, annyira részeg, hogy Bertha Kirchernek többször is sikerült félresiklania előle, sőt, kétszer olyan hevesen taszította el magától, hogy a férfi megtántorodott és elesett. Végül aztán a fickó megdühödött, rárontott a lányra, és átnyalábolta hosszú, majomszerű karjaival. A nő öklével az arcába csapott, próbált védekezni és elűzni a férfit. Naratu haragjával fenyegetőzött, mire Usanga is taktikát változtatott: alkudozott, kérlelni kezdte a lányt, sértetlenséget és később szabadságot ígért neki. A kirúgott harcos tántorgó léptekkel, Naratuval az oldalán már útban volt a kunyhó felé. Usanga, aki belátta, hogy a könyörgés és ígérgetés ugyanolyan hatástalan, mint a fenyegetődzés, végül elvesztette türelmét is, fejét is. Durván megragadta a lányt. Ám ugyanebben a pillanatban a féltékenység őrjöngő démona viharzott be a kunyhóba. Naratu érkezett meg. Rúgott, karmolt, harapott, ütött, és harcmodorával rövid úton elintézte a rémült Usangát. Figyelmét annyira lekötötte a vágy, hogy megfenyítse hűtlen urát és parancsolóját, hogy teljesen megfeledkezett a hűtlenség okozójáról. Bertha Kircher hallotta, hogy Naratu miként visítozza végig a falu utcáját Usanga
sarkában, és reszketett, amikor arra gondolt, mi vár rá, legkésőbb másnap, mindkét fél részéről. Naratu minden féltékeny dühe rászabadul majd, miután első haragját kitöltötte Usangán. Mindössze néhány perc telt el, hogy azok ketten távoztak, amikor az őr visszatért. Bepillantott a kunyhóba, majd bement. – Most már senki nem fog utamba állni, fehér asszony – morogta, miközben gyors léptekkel a lány felé tartott. Tarzan, a dzsungel fia, miután jól belakott Bara, az őz lédús hátsó combjából, kénytelen volt megállapítani, hogy a lelke mélyén valami nem hagyja nyugodni. Minden oka megvolt, hogy megbékéljen önmagával és az egész világgal, hiszen természetes közegében élt, bőségesen volt a környéken vad, és bármikor gyorsan telerakhatta a hasát olyan hússal, amilyet a legjobban szeretett. Ám Tarzan, a dzsungel fia előtt újra meg újra megjelent egy törékeny fiatal lány képe, akit goromba asszonyok taszigálnak és vernek, és lelki szemeivel fogolyként látta egy táborban e civilizálatlan vidéken. De hát miért oly nehéz azzal nyugtatnia magát, hogy a lány egyszerűen egy német kém? Miért nyomakodik tudatába újra meg újra az a tény, hogy egy fehér nő. Gyűlöli, mint a többieket is, akik vétkeztek ellene, és az a sors, amely minden bizonnyal osztályrészéül jut, semmivel sem rettenetesebb annál, mint, amit minden honfitársával együtt megérdemel. Tarzan ezzel a dolgot le is zárta, és más dolgok felé terelte gondolatait. Ám a kép nem hunyt ki – ismét részletesen megjelent előtte, és nem hagyta nyugodni. Azon tűnődött, hogy vajon mit csinálnak vele, és hová viszik. Nagyon szégyellte magát, ugyanúgy, mint a wilhelmstali eset után, amikor gyöngesége miatt megkímélte ennek a kémnőnek az életét. Ugyanolyan gyönge volna most is? Nem! Leszállt az éj, és a majomember egy terebélyes fán kényelembe helyezkedett, hogy reggelig pihenjen, de nem jött álom a szemére. Megjelent viszont a szeme előtt a lány képe, amint az asszonyok ütlegelik, aztán ugyanez a lány, kiszolgáltatva a harcosok kénye-kedvére a sötét és fenyegető dzsungelben. Tarzan mérges volt, és megvetette önmagát. Nagyot mordult, felkelt, megrázta magát, átugrott a fáról a következőre, és az ágak alsó teraszán elindult a fölött az ösvény fölött, amelyen Usanga csapata haladt végig még a délután folyamán. Nem volt nehéz dolga, mert a csapat egy jól kitaposott csapáson vonult. Éjfél felé bennszülött falu bűze csapta meg érzékeny orrlyukait, már sejtette, hogy nem jár messze céljától, és hamarosan meg fogja találni azt, akit keres. Tarzan oly nesztelenül járta körül a cölöpkerítést, mint Numa, az oroszlán, amikor éberen prédára les. Fülelt és szimatolt. A falu végében észrevett egy fát, amelynek ágai benyúltak a kerítés fölé. Egy perc múlva már könnyedén le is huppant a cölöpökön túl. Kunyhóról kunyhóra járt, érzékeny fülével és orrával igazoló tanúságát kereste annak, hogy a lány itt van. Végül az egyik kis kunyhó körül megérezte az elmosódott finom páraként lengedező illatot, amelyet majdnem teljesen elnyomott a Gomanganik
szaga. A falu mostanra elcsendesedett, mert a sör és az étel elfogyott, és a feketék kábulatba merülve feküdtek kunyhóikban. Tarzan még akkora zajt se csapott, amekkorát egy józan, éberen figyelő ember meghallhatott volna. Körbejárt a kunyhó bejárata előtt és hallgatózott. Odabentről lélegzetvételnyi hang se hallatszott. A majomember azonban biztos volt abban, hogy a lány odabent volt, és talán még most is ott van, ezért aztán oly csendesen, mint egy test nélküli szellem, besurrant a kunyhóba. Egy percig mozdulatlanul állt, közvetlenül a bejáratnál, és hallgatózott. Biztos volt benne, hogy nincs bent, akit keres, de körül akart nézni. Amikor a szeme hozzászokott a kunyhón belüli nagyobb sötétséghez, egy test rajzolódott ki előtte, amelyről hamarosan kiderült, hogy emberi test, és hanyatt fekszik a földön. Tarzan közelebb lépett hozzá, és fölébe hajolt, hogy szemügyre vegye. Egy meztelen harcos holtteste hevert ott, akinek melléből rövid lándzsa állt ki. A majomember gondosan végigvizsgálta a kunyhó földpadlójának többi részét, majd visszament a holttesthez, lehajolt, és megszagolta a nyelét annak a fegyvernek, amely a fekete halálát okozta. Enyhe mosoly futott át az ajkán, amit egy apró biccentés követett, jelezve, hogy mindent ért. A falu gyors átkutatásával meggyőződött arról, hogy a lány baj nélkül megszökött, és ettől megkönnyebbült. Az, hogy a lány élete ugyanúgy veszélyben van a vad dzsungelben is, ahová menekülnie kellett, nem okozott számára akkora fejtörést, mint amekkorát a kedves olvasónak vagy nekem okozott volna. Tarzan szemében a dzsungel nem számított veszedelmes helynek – úgy vélte, hogy az ember ott nagyobb biztonságban van, mint az éjszakai Párizsban vagy Londonban. Ismét felszökött a fa ágai közé, és már a cölöpkerítésen kívül járt, amikor messziről régi, ismerős hang jutott el a füléhez. Egy imbolygó ágon egyensúlyozva, mint valami kecses erdei istenszobor megállt, és feszült figyelemmel hallgatózott. Egy percig állt ott, aztán ajkáról társát hívó majom kitartó hátborzongató ordítása tört elő. A következő pillanatban már száguldott is a dzsungelen át az emberszabású majmok döngő dobszava irányába. Háta mögött hagyta a rémülten meglapuló feketék felriasztott faluját, akik ettől fogva mindörökre összefüggést láttak ama titokzatos ordítás, meg fehér foglyuk eltűnése és társuk halála között. Bertha Kircher egy jól kitaposott vadcsapáson haladt előre a dzsungelben. Közben az az egyetlen gondolat foglalkoztatta, hogy mire feljön a nap, minél messzebbre eltávolodjék a falutól, mielőtt üldözői a nyomába szegődhetnek. Nem tudta, merre megy, de a dolognak nem is tulajdonított jelentőséget, mert biztosra vette, hogy előbb vagy utóbb úgyis meg kell halnia. A szerencse rámosolygott azon az éjszakán, mert a haja szála sem görbült meg a vad, oroszlán járta vidéken. Egész Afrikában nincs még egy ilyen hely, amelyet a fehér ember még nem fedezett fel, ahol az őzeket, antilopokat és zebrákat, zsiráfokat és elefántokat, bölényeket és orrszarvúakat és Közép-Afrika bőséggel tenyésző egyéb fűevő állatait csupán természetes ellenségeik, az óriásmacskák háborgatják. Ezeket vonzza a könnyű zsákmány és az, hogy védve vannak a nagyvadra menő vadászok puskáitól, ezért aztán valósággal elözönlik a környéket.
Talán egy-két órája lehetett úton, amikor egészen közel maga előtt ide-oda járkáló, makogó és morgó állatok hangjára lett figyelmes. Biztosra vette, hogy jókora távolságot megtett már, így reggel tetemes előnnyel vághat neki az útnak, mielőtt a feketék a nyomába erednek. Félt ezektől a nem tudni, miféle lényektől, ezért aztán felmászott egy nagy fára azzal a szándékkal, hogy ott tölti majd az éjszaka hátralevő részét. Alighogy elhelyezkedett az egyik biztonságos és kényelmes ágon, észrevette, hogy a fa egy kis tisztás szélén áll, amit a földön a sűrű aljnövényzet elrejtett előle. Ugyanebben a pillanatban felfedezte azt is, miféle állatok hangját hallotta. A tisztás közepén a ragyogó holdfényben jól kivehetően húsz hatalmas, emberszerű majmot – nagy testű, szőrös alakokat – pillantott meg. Ezek a hátsó lábukon jártak úgy, hogy közben alig-alig vették igénybe begörbített kezük segítségét. Csillogó bundájuk ragyogott a holdsugárban, hosszú szürke végű fedőszőrük bársonyos fénye pedig mármár tetszetős külsőt kölcsönzött a rémséges teremtményeknek. A lány talán egy-két perce figyelhette őket, amikor a kis csapathoz újabb majmok csatlakoztak. Végül vagy ötven óriás vadállat gyűlt össze a holdfényben. Voltak közöttük fiatal majmok is, meg nagy számban kölykök, akik szorosan átölelték anyjuk csimbókos vállát. A csoport kisvártatva szétszóródott és kört alkotott egy kis lelapított tetejű földhányásnak látszó valami körül, a tisztás közepén. A halomhoz egészen közel három öreg nőstény kuporgott rövid, súlyos husángokkal felszerelkezve. Ezekkel püfölni kezdték a földhányás lelapított tetejét. A husángok tompán dübörgő hangokat csaltak elő a dobból, és a többi majom szinte azonnal nyugtalanul mozgolódni kezdett. Céltalanul fel-alá járkáltak, azt a képzetet keltették, hogy egy csomó hatalmas, fekete, izgő-mozgó hernyó tekergőzik egy rakáson. A dob eleinte lassan, ütem nélkül, rendszertelenül puffogott, de hamarosan feszes ritmusra váltott, amit a majmok átvettek, ütemesen lépkedtek és himbálták testüket. A tömeg lassanként két körre vált szét. A külsőt nőstények és az egészen fiatalok alkották, a belsőt pedig a kifejlett hímek. Az előbbiek abbahagyták a járkálást, és lekuporodtak a földre, a hímek pedig immár lassan körbe-körbejártak a dob körül, valamennyien egy irányban. Ez volt az a pillanat, amikor a lány füléhez a nemrég odahagyott falu irányából elmosódottan egy rejtélyes üvöltés jutott el. A majmokra a hangnak varázsütésszerű hatása volt. Beszüntettek mindenféle mozgást, és egy ideig meredten figyeltek. Egyikük, aki termetesebb volt társainál, az égre emelte arcát, és valami olyan hangon, amelynek hallatán a hideg futott végig a lány törékeny testén, válaszolt a távoli ordításra. A dobosok újra munkálkodni kezdtek, és a lassú tánc folytatódott. Volt valami megigéző a barbár ceremóniában, ami elbűvölte a lányt. Mivel igen kicsi volt a valószínűsége annak, hogy felfedezhetik, úgy gondolta, akár az éjszaka teljes hátralevő részét ott töltheti a fán, hogy aztán napvilágnál, viszonylag nagyobb biztonságban meneküljön tovább. Miután megbizonyosodott arról, hogy a kis papírcsomag a helyén van, megpróbálta
kiválasztani a lehető legkényelmesebb helyet az ágak között, ahonnan jól figyelemmel kísérhette a tisztáson folyó rejtélyes eseményeket. Fél óra telt el. A dobolás üteme fokozatosan felgyorsult. Egyszer csak a hatalmas hím, aki az imént válaszolt a távoli kiáltásra, kivált a belső körből, és egyedül kezdett el táncolni a dobosok és a többi hím közötti térben. Felugrott, majd lekushadt és újra a levegőbe ugrott, aztán ugatott és morgott, végül megállt, förtelmes arcát Goróra, a holdra emelte, miközben szőrös mellkasát döngetve fültépő üvöltést hallatott – a hím majom kihívó harci ordítását, csak a lány ezt nem tudta. Ott állt mozdulatlanul a ragyogó telihold fényében, miután beleharsogta a világba hátborzongató harci üvöltését. A barbár dzsungel díszleteitől és a körbe-körbejáró majmoktól körülvéve olyan volt, mint a primitív vadság és erő eleven festménye, mint az idők kezdetéről itt maradt hatalmas izomzatú Herkules. Egyszer csak a lány közvetlenül a háta mögül válaszüvöltést hallott, és a következő pillanatban azt látta, hogy egy majdnem teljesen meztelen fehér férfi ugrik le egy közeli fáról a tisztásra. A majomcsapat egy szempillantás alatt dühödt fenevadak ordító, acsarkodó hordájává alakult át. Bertha Kircher visszafojtotta a lélegzetét. Miféle megszállott őrült az, aki saját tanyájukon merészkedik eme félelmetes teremtmények közelébe, egyedül ötven ellenében? Látta, hogy a holdfényben fürdő, barna bőrű alak egyenesen az acsarkodó banda felé lépdel. Látta, milyen szimmetrikus, milyen tökéletesen szép a teste, milyen kecses, mennyire erőtől duzzadó a mozgása – és akkor hirtelen felismerte. Ugyanaz a férfi, aki a szeme láttára vitte el Schneider őrnagyot Kraut tábornok főhadiszállásáról, aki megmentette őt Numától, az oroszlántól, ugyanaz, akit ő pisztolyának markolatával leütött, és, aki elől megszökött, amikor vissza akarta vinni ellenségeihez, ugyanaz, aki végzett Fritz Schneiderrel, és megkímélte az életét azon az éjszakán Wilhelmstalban. A lány félelemtől dermedten és megigézve figyelte a majmokhoz közeledő férfit. Hallotta, hogy hangok törnek elő a torkából, ugyanolyan hangok, mint, amilyeneket a majmok hallattak, és bár nem akart hinni a fülének, mégis megállapította, hogy az istenhez hasonlatos lény a saját nyelvükön beszél a fenevadakhoz. Tarzan már majdnem odaért a külső körben levő nőstényekhez, majd megállt. – Tarzan vagyok, a majmok népéből! – kiáltotta. – Nem ismertek engem, mert másik törzshöz tartozom. Tarzan békés szándékkal jön, vagy azért, hogy ha kell, harcoljon – mi legyen hát? Tarzan beszélni fog a királyotokkal. – S e szavak után egyenes léptekkel átvágott a nőstények és a fiatal állatok között, akik immár félrehúzódtak, keskeny utat nyitottak számára, amelyen továbbhaladt a belső kör felé. A nőstények és a baluk morogtak és felborzolták a szőrüket, amikor közelebb ment hozzájuk, de egyikük sem állta útját, így akadálytalanul eljutott a hímek alkotta belső körig. Itt fenyegetően kivicsorított metszőfogak, és acsarkodó, rémisztően eltorzult pofák fogadták. – Tarzan vagyok – ismételte el a férfi. – Tarzan azért jön, hogy eltáncolja a dum-
dumot testvéreivel. Hol van a királyotok? – Ismét előrefurakodott, és a fán ülő lány a szája elé kapta a kezét, miközben kerekre nyílt szemmel bámulta a halálba rohanó őrültet. Még egy pillanat, s rávetik magukat, aztán addig karmolják, marcangolják, míg cafatokra tépik szét azt a tökéletes testet. De a kör ismét szétnyílt, bár a majmok üvöltöttek és fenyegették a férfit, nem támadták meg: így aztán végül ott állt a belső körön belül, a dob közelében, szembefordult a majmok hatalmas királyával. Újra ő szólalt meg. – Tarzan vagyok, a majmok népéből – kiáltotta. – Tarzan azért jön, hogy együtt éljen a testvéreivel. Békességgel jön, és békében akar élni. Itt van, és itt is marad, vagy ölni fog! Mi legyen – táncolja el Tarzan békében a dum-dum-ot testvéreivel, vagy öljön Tarzan előbb? – Go-lat vagyok, a majmok királya – üvöltötte az óriás hím. – Én fogok ölni! Én! Én! – azzal haragos ordítás kíséretében rárontott a Tarmanganira. A lány úgy látta, hogy a majomembert teljesen felkészületlenül érte a támadás. Arra számított, hogy ellenfele az első rohammal maga alá gyűri a férfit, és végez vele. A hatalmas hím kitárta karjait, hogy megragadja a másikat, és már majdnem elérte, amikor Tarzan megmozdult, de ez a mozdulat olyan gyors volt, hogy láttára Ara, a villám is elbújhatott volna szégyenében. Ahogyan Hisztah, a kígyó feje vágódik előre, úgy lódult meg a vadember bal keze és kapta el ellenfele bal csuklóját. Egy gyors pördülés, és máris befogta ellensége jobb karját a saját jobb karja alá egy olyan dzsiudzsicu fogással, amelyet Tarzan a civilizált emberek között tanult. Ezzel könnyedén el is törhette volna az állat erős csontját. A majom magatehetetlenül vergődött. – Tarzan vagyok a majmok népéből! – kiáltotta a majomember. – Táncoljon Tarzan békében, vagy öljön? – Én ölök! Én! Én! – rikácsolta Go-lat. Tarzan egy macska gyorsaságával dobta át a majmok királyát a csípőjén, aki kiterülve nyúlt el a földön. – Tarzan vagyok, minden majmok királya! – ordította. – Legyen végre békesség? A felbőszült Go-lat talpra szökött, újra támadott, s közben harci ordítását harsogta: – Én ölök! Én! Én! Tarzan pedig újra csak egy váratlan fogással várta, amelyet az ostoba hím, mivel nem ismerte, el sem háríthatott. A fogást egy olyan dobás követte, amely elragadtatott üdvrivalgást váltott ki az érdeklődő közönségből, és hirtelen kételyeket támasztott Bertha Kircherben a férfi őrültségét illetően. Nyilvánvaló volt, hogy meglehetős biztonsággal mozog a majmok között. A lánynak aztán azt kellett látnia, hogy egyszer csak hátára kapja Golat-ot, és átrepíti a vállán. A majmok királya a fejére esett, és azon túl nem moccant. – Tarzan vagyok, a majmok népéből! – kiáltotta a majomember. – Azért jöttem, hogy eltáncoljam a dum-dum-ot testvéreimmel – azzal intett a dobosoknak, és azok haladéktalanul döngették tovább a tánc ritmusát, amellyel azért álltak le, hogy lássák, miként bánik el királyuk a bolond Tarmanganival.
Ez volt az a pillanat, amikor Go-lat felemelte a fejét, majd lassan feltápászkodott a földről. Tarzan közelebb lépett hozzá. – Tarzan vagyok, a majmok népéből – kiáltotta. – Táncolja el Tarzan a dum-dum-ot testvéreivel, vagy öljön előbb? Go-lat a Tarmangani arcára emelte véreres szemét. – Ka-goda! – kiáltotta. – Tarzan, a majmok népéből táncolja el a dum-dum-ot testvéreivel, és Go-lat is vele táncol! És a lány a fán azt látta, hogy a vadember a vad majmokkal együtt ugrál, hajladozik és dobog a dum-dum ősi ritmusa szerint. Ahogy bömböl és morog, az vadállatibb, mint a vadállatok hangja. Szép arcát ádáz vadság torzítja el. Széles mellkasát csapkodva kihívó üvöltést hallat, miközben sima barna bőrével társai csimbókos szőrét súrolja. Hátborzongató, csodálatos, gyönyörű volt ez az ádáz vadság, ez a különös jelenet, amely a szeme előtt zajlott, amelyhez foghatónak talán sohasem volt még emberi lény a szemtanúja. És mégis, ennek ellenére is, rettenetes volt! Míg megigézve bámult a tisztásra, a háta mögül hallatszó óvatos nesz arra késztette, hogy megforduljon. A hold fényében két, nagy sárgászöld szem csillogott. Sita, a párduc fedezte fel a rejtekhelyét. A fenevad olyan közel volt hozzá, hogy nagy, karmos mancsával elérhette volna. Nem volt idő gondolkodni, nem volt idő esélyeket latolgatni vagy lehetőségek között választani. A rémület szülte ösztönös mozdulat vezette a lányt, amikor hangos sikoltás kíséretében leugrott a fáról a tisztásra. A tánc és a holdfény hatásától feltüzelt majmok egy szempillantás alatt odafordultak, hogy megtudják, mi ez a zavaró közjáték. Meglátták a magányos és védtelen nőstény Tarmanganit, és rohanvást feléje indultak. Sita, a párduc, aki jól tudta, hogy még maga Numa, az oroszlán sem meri az óriásmajmokat megzavarni dum-dum-ünnepük közben, hacsak az éhségtől eszét nem veszti, nesztelenül beleveszett az éjszakába, és másutt nézett vacsora után. Tarzan, aki a többi majommal együtt arrafelé fordult, hogy megnézze, ki háborgatja őket, észrevette a lányt. Felismerte, és felismerte azt is, mekkora veszedelemben forog. Íme, ismét mások kezétől halhatna meg, de ezen még gondolkodnia sem érdemes! Tudta, hogy nem tudná elnézni a meggyilkolását, és bár szégyenkezett a felismerés miatt, be kellett látnia, hogy a dolog így áll. Az élen haladó nőstények már majdnem odaértek a lányhoz, amikor Tarzan közéjük ugrott, és kemény ökölcsapásokkal jobbra-balra szórta szét őket. Amikor a hímek, akik azt hitték, hogy ez a majomféle lény zsákmányt készül ejteni, úgyszintén odagyűltek, hogy követeljék a maguk részét, még mielőtt ellopná és magának tartaná meg az egész húst, azt látták, hogy Tarzan szembefordul velük, és karjával mintegy védelmezően átöleli a jövevényt. – Ő Tarzan nősténye – mondta. – Ne bántsátok. – Ez volt az egyedüli módja annak, hogy értésükre adja, nem szabad megölniük a lányt. Örült, hogy Bertha Kircher nem érti szavait. Hisz épp elég megalázó volt már az is, hogy a vad majmok előtt ilyen kijelentést kellett tennie eme gyűlölt ellenségével kapcsolatban.
Így aztán Tarzan, a dzsungel fia ismét csak kénytelen volt megvédelmezni a német lányt. Morózus hangulatban motyogta maga elé, mintegy mentségként: – Ő nő, vagyis nem tehetek másként!
9. Az égből pottyant angol
Harold Percy Smith-Oldwick, a Királyi Légierő hadnagya felderítő úton volt. Az a hír – vagy talán helyesebb volna azt mondani, szóbeszéd – jutott el a brit főhadiszállásra Német Kelet-Afrikában, hogy az ellenség a nyugati parton csapatokat tett szárazföldre, és ezek a fekete földrész belseje felé menetelnek, hogy ott levő hadseregük segítségére siessenek. Az új seregtest – a feltételezések szerint – nem lehetett messzebb tíztizenkét napi járóföldre nyugat felé. A dolog természetesen nevetséges, sőt képtelenség volt, de a háborúban gyakran esnek meg képtelen dolgok. És különben is, egy jó tábornok nem engedheti meg magának, hogy ne járjon a végére az ellenség tevékenységéről szóló legbizonytalanabb szóbeszédnek is. Ezért aztán Harold Percy Smith-Oldwick hadnagy gépével alacsonyan repült nyugat felé, és éber szemmel figyelt, nem látja-e az ellenséges seregek nyomát. Kiterjedt erdőségek felett repült, amelyekben egy egész német seregtest rejtőzhetett volna el, olyan sűrű volt a hatalmas fák összehajló lombja. Hegyvidék, füves síkság és sivatag úszott el odalent szemet gyönyörködtető látványt nyújtva, de a fiatal hadnagy embert egyetlen egyszer sem látott. Abban reménykedett, hogy talán felfedezi az ellenség vonulásának valamilyen nyomát – egy sorsára hagyott teherautót, egy kettétört ágyútalpat vagy egy régi táborhelyet. Egyre tovább és tovább folytatta útját nyugat felé egészen késő délutánig. Egy facsoportokkal tarkított síkság fölött, amelynek közepén folyó kanyargott, elhatározta, hogy megfordul, és visszaindul a táborba. Tudta, hogy teljes sebességgel, nyílegyenesen kell repülnie, hogy még sötétedés előtt megtehesse az előtte álló távolságot. Mivel megbízható repülőgépe volt, és bőven maradt benne üzemanyag, meg sem fordult a fejében az, hogy esetleg nem ér el céljáig. És ebben a pillanatban a gép motorja leállt. Túl alacsonyan repült ahhoz, hogy a leszálláson kívül bármi mást tehetett volna. Azzal is igyekezni kellett, míg nyíltabb terep állt rendelkezésére, mert pont keletre tőle egy kiterjedt erdőség terült el, és ha leállt motorjával annak repül neki, biztos, hogy súlyos sérüléseket szenved, vagy esetleg meg is hal. Ezért aztán a réten-ereszkedett le, a kanyargó folyó közelében, és nekiállt babrálni a motorjával. Munka közben egy dallamot dúdolgatott, valamilyen kávéházi dalocskát, amely igen kedvelt volt Londonban egy évvel korábban. Ha valaki figyelte, azt hihette volna, hogy valamelyik biztonságos angol repülőtéren dolgozgat számtalan bajtársától körülvéve, nem pedig egyes egyedül a feltáratlan afrikai vadon kellős közepén. Jellemző volt a fickóra, hogy teljes nemtörődömséget tanúsított környezete iránt, pedig külseje egyáltalán nem arra engedett következtetni, hogy valami különösen hősies vér csörgedez ereiben. Harold Percy Smith-Oldwick hadnagy szőke hajú, kék szemű, vékonydongájú fiatalember volt, rózsás gyerekképpel. Egyéniségének kialakításában sokkal inkább a
fényűző, hányaveti, gondtalan életmód játszott szerepet, mint az élet árnyékos oldala a maga embert próbáló követelményeivel. És nemcsak kifelé látszott úgy, hogy a fiatal hadnagyot cseppet sem izgatja a közvetlen jövő, az itteni környezet, hanem valóban nem érdekelte. Az, hogy e vidéken számtalan ellenség leshet rá, láthatólag egy pillanatig sem fordult meg a fejében. Nagy szorgalmasan nekilátott a szabályozó beállításának, amelynek hibája a motor leállását okozta, de anélkül, hogy akár csak körbepillantott volna a tájon. A tőle keletre kezdődő erdőben vagy a távolabbi dzsungelben, amelynek határát a kanyargó folyó képezte, egy egész seregnyi vérszomjas vadember lapulhatott meg. Smith-Oldwick hadnagyból semmi nem váltott ki egy szikrányi érdeklődést sem. Persze ha figyel, akkor se biztos, hogy észreveszi azt a húsz alakot, akik az erdő szélén az aljnövényzet takarásában rejtőzködtek. Vannak, akikről úgy tudják, hogy rendelkeznek egy bizonyos, hetedik érzéknek nevezett valamivel – azzal a különleges ösztönnel, amely jelzi számukra a láthatatlan veszély közelségét. Az ilyen emberekből az, ha valaki erősen figyeli őket, ideges nyugtalanságot, fokozott éberséget vált ki. Harold Percy Smith-Oldwick hadnagyra viszont hiába szegeződött állhatatosan húsz ádáz szempár, az ő szelíd lelkében a közelgő veszélynek semmiféle előérzete nem alakult ki. Békésen dúdolgatott, majd miután rendbe hozta a szabályozót, egy-két percig járatta a motort, aztán leállította. Lemászott a földre azzal a szándékkal, hogy kinyújtóztassa kissé a lábait, és elszívjon egy cigarettát, mielőtt folytatja légi útját vissza, a tábor felé. Most először vett tudomást környezetéről, és azonnal nagy hatást gyakorolt rá a vidék vadsága is, szépsége is. A fákkal tarkított szavanna bizonyos szempontból a parkszerű angol erdőkre emlékeztette. Az, hogy eme békés tájhoz esetleg ádáz fenevadak és primitív vademberek is tartozhatnak, fel sem merült benne. A repülőgéptől kicsit távolabb szépre fogékony szeme egy pazar színekben pompázó, virágzó bokron akadt meg. Miközben nagyokat szívott cigarettájából, odasétált, hogy közelebbről is megtekintse a virágokat. Ekkor vagy százyardnyira lehetett repülőgépétől. Épp a virágok fölé hajolt, amikor Numabo, a wamabók törzsfőnöke a pillanatot kihasználva előugrott rejtekhelyéről, és hirtelen rohammal a fehér ember ellen vezette harcosait. Az ifjú angol úgy szerzett tudomást a veszélyről, hogy az erdőből, a háta mögül ádázul üvöltöző hangok kórusa harsant fel. Amikor megfordult, azt látta, hogy húsz meztelen fekete harcos közeledik feléje. Zárt csoportban rohantak, és, ahogy közelebb értek, futásuk sebessége észrevehetően csökkent. Smith-Oldwick hadnagy egy gyors pillantással felmérte, hogy a vademberek közeledésének iránya, valamint közelségük kizárja annak a lehetőségét, hogy a repülőgép felé visszavonuljon. Azt is megértette, hogy viselkedésük teljes egészében fenyegető és harcias szándékra vall. Látta, hogy lándzsával, valamint nyíllal és íjjal vannak felfegyverkezve. Azzal is tisztában volt, hogy bár az ő fegyverzete egy pisztoly, az első rohammal fölébe kerekedhetnek. Amit nem tudott támadóinak taktikájáról, az
az volt, hogy az ellenállás legkisebb jelére a bennszülött négerek szokása szerint először visszavonulnak, aztán számos előrenyomulás és visszavonulás után, amelyek során sok-sok üvöltözés, ugrabugrálás és tánc révén eljutnak az őrjöngő düh állapotába, végre rászánják magukat a mindent eldöntő rohamra. Numabo haladt az élen, és ez a tény, valamint a társainál jóval nagyobb termete és harciasabb külseje természetes célponttá jelölte ki őt. Ezért aztán az angol az első lövésnél Numabót vette célba. Szerencsétlenségére elhibázta, mert hiszen ha a főnök elesik, a többiek véglegesen szétszóródtak volna. A golyó elsüvített Numabo mellett, és a mögötte levő harcos mellében akadt meg. Amikor a fickó nagyot ordítva elvágódott, a többiek megfordultak és visszavonultak, ám a hadnagy sajnálatára a repülőgép felé rohantak ahelyett, hogy visszamentek volna az erdőbe. Ezzel továbbra is elvágták az angol menekülésének lehetőségét. Kisvártatva megálltak, majd újra szembefordultak vele. Hangosan, nagy taglejtésekkel beszéltek, aztán egy perc elteltével egyikük felugrott a levegőbe, lándzsáját lóbálta, és ádáz harci ordításokat hallatott, ami hamarosan megtette a hatását társaira is. Nem sok időbe telt, és valamennyien bekapcsolódtak a vad magamutogatásba, amely előcsalta inukba szállt bátorságukat, s hamarosan újabb támadásra sarkallta őket. A második rohammal közelebb jutottak az angolhoz, és bár az megint lepuffantott egyet közülük, addigra már két-három lándzsát is feléje hajítottak. Már csak öt tölténye maradt, és még mindig tizennyolc harcossal kellett volna leszámolnia, ezért nyilvánvaló volt, ha nem sikerül elriasztania őket, sorsa megpecsételődik. Az, hogy minden alkalommal az egyik fenevad az életével fizet, megtette a maga hatását, mert most már hosszabb időbe telt, mire új rohamra szánták el magukat. Akkor aztán okosabban is csinálták, mint az előző alkalommal. Három csapatra oszlottak szét, és ezek majdnem teljesen bekerítették az angolt. Aztán egyszerre indultak el feléje más-más irányból, és így – bár az igen hatásosan lőtt – végül egészen a közelébe értek. Úgy látszott, mintha tudnák, hogy elfogyott a lőszere, mert körbe-körbe jártak nem messze tőle azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy élve fogják el, hiszen hegyes lándzsáikkal könnyen szitává lyuggathatták volna saját testi épségük kockáztatása nélkül. Két-három percig járkáltak így, míg aztán Numabo vezényszavára egyszerre rohantak rá. Bár a vékonydongájú ifjú hadnagy jobbra-balra csapkodott, létszámfölényben levő ellenségei hamarosan legyőzték, és barna kezükbe fogott lándzsáik nyelével a földre küldték. Hajszálon múlott, hogy elvesztette az eszméletét, amikor talpra rángatták, aztán kezét összekötözték a háta mögött, és durván taszigálni kezdték maguk előtt a dzsungel felé. Miközben egy őr a szűk ösvényen hegyes lándzsájával ösztökélte előre, SmithOldwick hadnagy nem győzött csodálkozni azon, hogy mindenáron élve akarták
elfogni. Tudta, sokkal messzebb jár bent a szárazföld belsejében annál, hogy sem egyenruhája bármit is jelenthetne ennek a bennszülött törzsnek, amelyhez a világháborúnak talán még a híre sem jutott el. Csak arra tudott gondolni, hogy valamilyen barbár hatalmasság harcosainak keze közé került, és az ő királyi szeszélyétől függ majd a sorsa. Talán fél órája menetelhettek, amikor az angol a folyó partján, egy kis tisztáson, kezdetleges, de erős cölöpkerítést, és fölötte bennszülött kunyhók zsúpfedeles tetejét pillantotta meg. Hamarosan betessékelték a falu utcájára, ahol azonnal asszonyok, gyerekek és harcosok sokasága vette körül. Pillanatokon belül izgatott csőcselék középpontjába került, amelynek láthatólag az volt a szándéka, hogy mielőbb agyonverje. Az asszonyok még megveszekedettebbek voltak, mint a férfiak. Ütötték, karmolták, ha csak hozzáfértek, míg végül Numabo, a törzsfőnök kénytelen volt közbeavatkozni és megmenteni a foglyot. A harcosok visszaszorították a tömeget, és utat nyitottak, amelyen a fehér férfit egy kunyhó felé vezették. Smith-Oldwick hadnagy a falu túlsó vége felől német egyenruha szedett-vedett darabjaiba öltözött négerek csapatát látta közeledni. Alaposan elcsodálkozott a dolgon, és első gondolata az volt, hogy végül mégiscsak kapcsolatba került annak a seregnek valamelyik részével, amely a szóbeszéd szerint a nyugati part felől nyomul előre, és amelynek nyomait egész idő alatt kereste. Szomorú mosoly suhant át ajkán, miközben arra gondolt, hogy micsoda szerencsétlen körülmények közepette sikerült eme ismeret birtokába jutnia. Bár távolról sem adott fel minden reményt, belátta, hogy csupán a vakszerencse révén sikerülhet megszöknie ezektől az emberektől, és visszajutnia gépéhez. A félig-meddig egyenruhába öltözött feketék között volt egy őrmesteri zubbonyt viselő megtermett fickó. Amikor észrevette a brit tisztet, hangos örömujjongás röppent fel ajkáról. Kísérői úgyszintén ujjongani kezdtek és előrenyomakodtak, hogy kínozzák a foglyot. – Hol szerezted ezt az angolt? – kérdezte Usanga, a fekete őrmester Numabótól, a törzsfőnöktől. – Voltak többen is vele? – Az égből jött le – felelte a bennszülött főnök – valamilyen furcsa micsodában, amelyik repül, mint a madár, és amelyik eleinte nagyon megijesztett bennünket. Sokáig figyeltünk, és láttuk, hogy nem olyan, mintha élne. Amikor ez a fehér ember elment tőle, rátámadunk. Bár megölte néhány harcosomat, mégis elfogtuk, mert a wamabók bátor férfiak és remek harcosok. Usanga szeme kerekre nyílt. – Az égből repült ide? – kérdezte. – Igen – mondta Numabo. – Egy nagy micsodában szállt le az égből, amelyik madárra hasonlít. Az a micsoda még mindig ott van, ahol leszállt, a négy fa közelében, nem messze a folyó második kanyarulatától. Azért hagytuk ott, mert nem tudtuk, micsoda, féltünk hozzányúlni. Még mindig ott van, ha azóta nem repült el. – Ha ez az ember nincs benne – mondta Usanga – nem tud repülni.
Rettenetes dolog ám, amely rémülettel töltötte el katonáink szívét, mert éjszakánként a táboraink fölé repült, és bombákat dobott le ránk. Jól tettétek, hogy elfogtátok ezt a fehér férfit, Numabo, mert ha óriás madarával ma éjszaka a falutok fölé repül, mindenkit megölt volna. Ezek az angolok nagyon gonosz fehér emberek. – Többé nem fog repülni – mondta Numabo. – Ki hallott még olyat, hogy az ember repüljön a levegőben. Az ilyesmi csak gonosz szellemek szokása, és Numabónak, a törzsfőnöknek gondja lesz rá, hogy ez a fehér ember ne tehessen többé ilyet. – Szavai végeztével durván meglódította a fiatal tisztet a falu közepén álló kunyhó felé, ahol két tagbaszakadt harcos őrizetére bízta. Egy jó óráig sorsára hagyták a foglyot, aki szüntelenül és hiábavalóan azon fáradozott, hogy valahogy leoldozza a csuklóját megbénító köteléket. A fekete őrmester, Usanga megjelenése vetett véget próbálkozásának. Usanga belépett a kunyhóba, és odament hozzá. – Mit akarnak tenni velem? – kérdezte az angol. – Az én országom semmilyen formában sem visel hadat ezek ellen az emberek ellen. Maga beszél a nyelvükön. Mondja meg nekik, hogy én nem vagyok ellenségük, hogy az én népem barátja a feketék népének, és, hogy engedjenek békében utamra. Usanga nevetett. – Angol vagy német, az nekik egyre megy – válaszolta. – Nem érdekli az őket, hogy maga kicsoda, azon túl, hogy maga fehér ember és biztosan ellenség. – Akkor meg miért fogtak el élve? – kérdezte a hadnagy. – Jöjjön – mondta Usanga, és a kunyhó bejáratához vezette az angolt. – Nézze – bökött fekete mutatóujjával a falu utcájának vége felé, ahol a kunyhók között hagyott tágasabb térség egyfajta közteret képezett. Harold Percy Smith-Oldwick hadnagy odapillantva azt látta, hogy asszonyok egy csoportja szorgosan rőzsenyalábokat helyez el egy cölöp köré, és tüzeket rak jó néhány nagy főzőedény alatt. A baljós készülődés célja nagyon is nyilvánvaló volt. Usanga egészen közelről figyelte a fehér férfit, ám ha azt remélte, hogy a félelem bármiféle jelében gyönyörködhet, keservesen csalódnia kellett. A fiatal hadnagy mindössze vállat vont, és odafordult hozzá: – Mondja, ennek a nyavalyás népségnek tényleg az a szándéka, hogy megesz engem? – Az enyéimnek nem – válaszolta Usanga. – Mi nem eszünk emberhúst, de a wamabók igen. Ők lesznek azok, akik megeszik, de mi fogjuk megölni a lakomához! Az angol ott maradt a kunyhó bejáratánál, és úgy tűnt, mintha érdeklődéssel figyelné annak az eljövendő orgiának az előkészületeit, amely földi pályafutásának iszonytató végét jelenti. Aligha hihető, hogy nem félt, ám ha igen, félelmét tökéletesen elrejtette a rendíthetetlen hidegvér álarca mögé. Még a brutális Usangára is nagy hatással volt áldozata bátorsága, mert bár azért jött, hogy ócsárolja és esetleg kínozza a védtelen foglyot, most egyikkel sem próbálkozott, hanem beérte azzal, hogy az angolokat gyalázza, amiért a brit repülők akkora rettegésben tartották Németország bennszülött
zsoldosait Kelet-Afrikában. – A maga, nagy madara – mondta végezetül – soha többé nem fog a mi embereink fölé repülni és halált szórni közéjük az égből, Usangának gondja lesz rá. – Azzal hirtelen elindult a cölöp közelében összeverődött fegyvereseinek egyik kis csoportja felé. Nevetgélt és tréfálkozott az asszonyokkal. Néhány perc múlva az angol azt látta, hogy kivonulnak a falu kapuján, és gondolatai ismét a legkülönfélébb hasznavehetetlen szökési tervek körül kezdtek forogni. A falutól jó néhány mérföldre, északra, egy folyó közelében, ahol a dzsungel egy dombocska lábánál megtorpanva néhány hektárnyi, fával gyéren benőtt, füves térségnek adott helyet, egy férfi és egy lány azzal foglalatoskodott, hogy egy kis bomát létesítsen, amelynek közepén már ott állt a zsúpfedeles kunyhó. Csaknem teljes csendben dolgoztak, csupán néha hangzott el közöttük egy-egy kérdés vagy utasítás. Egy szál ágyékkötőjétől eltekintve a férfi meztelen volt. Sima bőre a nap és a szél hatására sötétbarnára cserződött. Egy dzsungelbéli óriásmacska kecses könnyedségével mozgott. Amikor nagy súlyokat emelt fel, annyira nem látszott rajta az erőlködés, mintha üres kezét emelte volna a magasba. Ritkán fordult elő, hogy a másikra nézett. A lány tekintetével a férfit kereste. Arckifejezése töprengő volt, mintha a másik olyan rejtély volna számára, amelyet nem tud megfejteni. Ami a férfi iránti érzéseit illeti, azok nem voltak híján a tisztelettel vegyes félelemnek. Együttlétük rövid ideje alatt azt állapította meg, hogy ebben a szép külsejű, istenhez hasonlatos óriásban egyszerre, egy mással összekeveredve lelhetők fel mind az ember, mind pedig az ádáz fenevad jellemzői. Először mindössze az az ok nélküli női rettegés töltötte el, amely természetszerűleg fakadt szerencsétlen helyzetéből. Már önmagában az is elég riasztó volt, hogy ott van egyedül Közép-Afrika feltáratlan őserdejének egy ádáz vademberével. Ezt tetézte az az érzés, hogy a férfi esküdt ellensége. Ha ehhez még hozzávette, hogy társa joggal haragszik rá egy korábbi eset miatt, amikor megtámadta, szemernyi reménye sem lehetett arra, hogy a férfi akár csak a legcsekélyebb mértékben is előzékenységet fog tanúsítani iránta. Hónapokkal korábban látta őt először, amikor behatolt a kelet-afrikai német főparancsnokság épületébe, és elhurcolta a szerencsétlen Schneider őrnagyot, akinek sorsáról soha semmilyen hír nem jutott el a német tisztekhez. Aztán akkor látta őt újra, amikor a férfi ki mentette az oroszlán karmai közül, és miután elmondta neki, hogy felismerte a brit táborban, foglyul ejtette. Ekkor történt az, hogy leütötte őt pisztolyának markolatával, és megszökött. Annak, hogy a férfi ezért a tettért nem kíván rajta bosszút állni, tanújelét adta Wilhelmstalban azon az éjszakán, amikor megölte Fritz Schneider kapitányt, de őt, Bertha Kirchert nem bántotta. Nem, képtelen volt eligazodni rajta. Ez a férfi gyűlöli őt, és ugyanakkor mégis védelmébe veszi. Erről ismét meggyőzte, amikor nem engedte, hogy az óriásmajmok darabokra tépjék, miután elmenekült a wamabók falujából, ahová Usanga, a fekete
őrmester fogolyként magával hurcolta. De miért mentette meg az életét? Miféle sötét szándék vezethette ellenségét, amikor megvédte a kegyetlen dzsungel többi lakójától? Megpróbálta elűzni magától a nagy valószínűséggel rá váró sors képét, de az makacsul visszatért, befurakodott gondolatai közé. Bár újra meg újra kénytelen volt elismerni, hogy a férfi viselkedésében semmi olyan nincs, ami félelmeit megalapozná. Talán az a baj, hogy a más férfiaknál tapasztalt mérce szerint ítéli meg őt, és mivel barbár vadembernek tekinti, azért érzi úgy, hogy nem várhat tőle több lovagiasságot, mint amennyi az általa ismert civilizált férfiak lelkében fellelhető. Fraulein Bertha Kircher természeténél fogva társaságot kedvelő és vidám teremtés volt. Nem szívesen töprengett baljós előérzeteken, és főként mindennél jobban vágyott az övéi társaságára, a gondolatok kölcsönös megosztására, amely az egyik legjellegzetesebb választóvonal az emberek és az alacsonyabb rendű lények, az állatok között. Tarzan viszont jól megvolt önmagában. A hosszú évek, amelyeket féligmeddig magányosan élt le olyan élőlények között, akiknek szóbeli kifejező készsége rendkívül korlátozott, megtanították arra, hogy szórakozás dolgában csakis önmagára hagyatkozhat. Tevékeny elméje sohasem tétlenkedett, de, minthogy dzsungelbeli társai sem követni, sem felfogni nem voltak képesek azokat a pergő gondolatsorokat, amelyeket emberi agya produkált, réges-rég megtanulta már, hogy jobb, ha ezeket megtartja magának. Így aztán nem érezte szükségét annak, hogy gondolataiba bárkit beavasson. Ez a tény, megtetézve a lány iránt érzett ellenszenvével elegendő ok volt, hogy a legszükségesebb közölnivalókon kívül ne sokat beszélgessen vele. Ezért aztán meglehetős csendben dolgoztak egymás mellett. Bertha Kircher viszont, akiről mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy nem nőies teremtés, hamarosan úgy érezte, igen fonák dolog, hogy ott van valaki, akihez szólhatna, de az nem kíván beszélgetni vele. Félelme a férfitól fokról fokra csökkent, másfelől viszont ezernyi megválaszolatlan kérdés piszkálta a kíváncsiságát a férfi terveivel kapcsolatban, ami az ő, Bertha Kircher jövőjére vonatkozott. De érdekelték a férfi közelebbi, személyes ügyei is, hiszen teljesen rejtélyes volt számára egész előélete, különös és magányos léte a dzsungelben, valamint baráti érintkezése a vad majmokkal, akik között viszontlátta. Félelme elmúltával elegendő bátorságot érzett magában ahhoz, hogy kérdéseket tegyen fel neki, így aztán megkérdezte, hogy mit szándékozik tenni, ha majd a kunyhó és a bonra elkészül. – El fogok menni a nyugati partra, ahol születtem – válaszolta Tarzan. – Nem tudom, hogy mikor. Az egész élet előttem van, és a dzsungelben nincs miért sietni. Mi nem rohangálunk örökké, önmagunkkal versenyezve, egyik helyről a másikra, mint maguk abban a másik világban. Ha már eleget voltam itt, odébb állok, elmegyek nyugat felé. Ám előbb gondoskodnom kell arról, hogy maga valamilyen biztonságos helyen alhasson, és, hogy megtanulja, miként kell megszereznie, amire szüksége van. Ez
időbe fog telni. – Itt akar hagyni egyedül? – kiáltotta a lány és hangjából még a gondolatra is félelem csendült. – Itt akar hagyni egyedül ebben a rettenetes dzsungelben, a ragadozó vadállatok és a barbár vademberek martalékául, több száz mérföldre a legközelebbi fehér településtől, egy olyan vidéken, amelyen semmi jel nem utal arra, hogy a földjét valaha is civilizált ember lába taposta volna? – Miért ne? – kérdezte Tarzan. – Nem én hoztam ide. A maga honfitársai talán jobb bánásmódban részesítenének egy ellenséges országbéli nőt? – Igen – szakadt ki a kiáltás a lányból. – Egészen biztosan. A mi fajtánk nem olyan. Egyetlen férfi sem hagyna magára egy védtelen nőt ezen a rettenetes helyen. Tarzan megrántotta széles vállát. A vita nem volt ínyére, s terméketlennek ígérkezett. Arra gondolt, hogy talán angolul szívesebben beszélne a lánnyal. Eszébe jutott, hogy mivel korábban látta őt álruhában, a brit táborban, amint német kémként teljesítette aljas feladatát, hátha tud angolul. Meg is kérdezte tőle. – Persze, hogy beszélek angolul – kiáltotta a lány –, csak nem tudtam, hogy maga tud-e. Tarzan csodálkozva nézett rá, de szólni nem szólt semmit. Azon csodálkozott, hogy a lánynak miként lehetnek kételyei afelől, hogy egy angol tud-e angolul. Hirtelen eszébe jutott, hogy a nő egyszerűen őserdei fenevadnak nézi őt, aki véletlenül megtanulta a német nyelvet, mivel gyakran megfordult a Németország által gyarmatosított vidéken. Hiszen csak azon a környéken láthatta, így fogalma sem lehet arról, hogy ő született angol, és, hogy az otthona Brit Kelet-Afrikában van. Jobb is, gondolta Tarzan, ha ilyen keveset tud rólam. Minél kevesebbet tud ő, annál több mindent szedhetek ki belőle a németek javára folytatott tevékenységéről és a németek hírszerző rendszeréről, amelynek ő az egyik képviselője. Ezért aztán úgy határozott, meg fogja hagyni a lányt abban a hitében, hogy ő az, aminek látszik – a vad dzsungel vad lakója, aki semmilyen fajhoz és semmilyen országhoz nem tartozik, és, aki kivétel nélkül minden fehér embert gyűlöl. És, ami azt illeti, a lány valóban ezt is gondolta róla. Ez a kép tökéletes magyarázattal szolgált arra, hogy miért támadta meg Schneider őrnagyot és az őrnagy testvérét, Fritz kapitányt. Némán dolgoztak tovább a bomán, amely immár csaknem teljesen elkészült. A lány, amennyire szerény képességeiből telt, igyekezett a férfi segítségére lenni. Tarzan akarata ellenére kénytelen volt elismerően nyugtázni segítőkészségét, amely abban nyilvánult meg, hogy zokszó nélkül vállalta a tüskés bokrok összegyűjtésének és elrendezésének gyakorta fájdalmas munkáját. Ezek a bokrok időleges védelmet nyújtottak a kóbor ragadozók ellen. A nő kezén és karján itt is, ott is, véres nyomok árulkodtak arról, hogy a számtalan hegyes végű tüske minduntalan felhasította puha bőrét. Tarzan önkéntelenül is lelkiismeret furdalást érzett, amiért megengedte, hogy részt vegyen ebben a munkában, és végül szólt is neki, hogy hagyja abba. – De hát miért? – kérdezte a lány. – én sem szenvedek tőle jobban, mint maga, és mivel egyes-egyedül az én védelmemre készül ez a bonra, semmi sem indokolja, hogy én ne vegyem ki a munkából a magam részét.
– Maga nő – válaszolta Tarzan. – Ez pedig nem női munka. Ha csinálni akar valamit, fogja meg azokat a tökhéjakat, amelyeket ma reggel hoztunk és töltse meg vízzel a folyónál. Szüksége lehet rá, míg távol leszek. – Amíg távol lesz... – mondta a lány. – Hát el akar menni? – Ha a bonra elkészül, elmegyek húst szerezni – felelte a férfi. – Holnap újra megyek, és viszem magát is, hogy megmutassam, miként ejthet zsákmányt magának, ha már nem leszek itt. A lány egyetlen szó nélkül vette a tökhéjakat, és elindult a folyó felé. Miközben telemerítette őket, keserves előérzetek gyötörték a jövőjét illetően. Tudta, hogy Tarzan halálos ítéletet szabott ki rá, és abban a pillanatban, amikor magára hagyja, az ő sorsa megpecsételődik, mert csupán idő – mégpedig nagyon rövid idő – kérdése, hogy a könyörtelen dzsungel mikor sújt le rá. Hogyan is remélhetné egy magányos nő, hogy sikerrel megbirkózik azokkal a vad, pusztító erejű lényekkel, amelyek a dzsungel élővilágának oly tetemes részét képezik? Elméjét annyira lefoglalták a gyászos jövő előrevetített képei, hogy mit sem látott, hallott abból, ami körülötte történt. Gépies mozdulatokkal megtöltötte a tökhéjakat, majd elindult velük a bonra felé. Ám a következő pillanatban fojtott hangon felsikított, és rémülten hőkölt vissza az útját álló fenyegető alak elől, aki elzárta a kunyhóhoz való visszatérés lehetőségét. Go-lat, a majmok királya kissé távolabb vadászgatott a törzsétől. Észrevette a vízért induló nőt, és ő volt az, aki elébe állt, amikor a lány a teli tökhéjakkal a kezében megfordult. Go-lat nem volt valami szemrevaló teremtmény a civilizált ember mércéjével mérve, jóllehet törzsének minden nősténye, és maga Golat is a rendkívüli szépség megnyilvánulásának tekintette ezüstbe játszó fényes, fekete bundáját, hosszú, térdénél kalimpáló karját és hatalmas válla között megbúvó golyófejét. Gonosz, véreres szeme és széles orra, hatalmas szája és nagy tépőfoga mind, mind csak megerősítette ezt az erdei Adoniszt abban a hitében, hogy joggal tarthat igényt a nőstények csodálatára. Apró, primitív agyában nyilvánvalóan az a szilárd meggyőződés alakult ki, hogy ez a különös nőstény, aki a Tarmanganihoz tartozik, minden bizonnyal bámulattal adózik egy olyan szemrevaló lénynek, mint, amilyen ő. Hiszen senki számára nem lehet kétséges, hogy bán-mit képzel is magáról ez a szőrtelen fehér majom, szépség dolgában mindenképpen elbújhat Go-lat mögött. Bertha Kircher azonban csak egy csúf fenevadat, egy ádáz és rémséges emberi karikatúrát látott maga előtt. Ha Go-lat tudta volna, mi fut át a lány agyán, rettenetesen bosszankodott volna, bár az is lehet, hogy egyszerűen a jó ízlés hiányának tudta volna be a dolgot. Tarzan meghallotta Bertha Kircher kiáltását, és észrevette mitől rémült meg. Könnyedén átugrott a bomán, és sebesen feléje iramodott épp akkor, amikor Go-lat kacsázó léptekkel közeledett a lányhoz, és előadta érzéseit azon a mély torokhangon, amely részéről a legbehízelgőbb közeledési kísérlet megnyilvánulása volt. A lány számára azonban úgy hangzott, mint egy megdühödött fenevad morgása.
Amikor Tarzan közelebb ért, hangosan odakiáltott a majomnak, és a lány most egy ember ajkáról hallotta előtörni ugyanazokat a hangokat, amelyek az imént az emberszabású majom szájából hangzottak fel. – Nem akarom bántani a nőstényedet – kiáltotta Go-lat Tarzannak. – Én tudom – válaszolta a majomember –, de ő nem Olyan ő, mint Numa és Sita, akik nem értik a mi beszédünket. Azt hiszi, hogy azért jöttél, mert bántani akarod. Mire ezt kimondta, Tarzan már ott volt a lány mellett. – Nem akarja bántani – mondta neki. – Ne féljen. Ez a majom okult a leckéből. Megtanulta, hogy Tarzan a dzsungel ura. Nem nyúl ahhoz, ami Tarzané. A lány gyors pillantást vetett a férfi arcára. Világosan látszott, hogy szavainak maga sem tulajdonít jelentőséget, és azzal, hogy őt a tulajdonának nyilvánítja, mindössze – a bomához hasonlóan – újabb eszközt alkalmaz a védelmére. – De én félek tőle – mondta a lány. – Nem szabad kimutatnia a félelmét. Gyakran lesz olyan helyzetben, hogy ezek a majmok veszik majd körül. Ilyenkor lesz a legnagyobb biztonságban. Mielőtt magára hagyom, meg fogom tanítani, hogy mi módon védheti meg magát tőlük, ha egyikük véletlenül mégis maga ellen fordulna. A maga helyében én keresném a társaságukat. Kevés olyan állat van a dzsungelben, amelyik meg meri támadni az óriásmajmokat, ha sokan vannak együtt. Ha értésükre adja, hogy fél tőlük, azzal vissza fognak élni, és örökké veszélyben lesz az élete. Különösen a nőstények akarják majd megtámadni. Én értésükre fogom adni, hogy magának megvannak az eszközei, amelyekkel meg tudja védeni magát, és meg tudja ölni őket. Ha szükséges, meg fogom mutatni hogyan, és akkor tisztelni fogják, és félni fognak magától. – Megpróbálom – mondta a lány –, de attól tartok, hogy nehéz lesz. Ilyen rémisztő lényt, még nem láttam életemben. Tarzan elmosolyodott. – Ő bizonyára ugyanezt gondolja magáról – mondta. Időközben a többi majom is odaért a tisztásra, és ők hárman egy jókora csoport közepén találták magukat. A jövevények között volt jó néhány hím, egy pár fiatal nőstény, néhány anya a kis balukkal, akik a hátukon kapaszkodtak, vagy a lábuk között futkároztak. Bár már látták a lányt a dum-dum éjszakáján, amikor Sita arra kényszerítette, hogy leugorjék rejtekhelyéről az arénába, ahol a majmok táncoltak, mégis nagy érdeklődést tanúsítottak iránta. A nőstények közül egyesek egészen közel mentek hozzá, megráncigálták a ruháját és különös nyelvükön megjegyzéseket fűztek hozzá egymás között. A lánynak minden akaraterejére szüksége volt, hogy kiállja a próbát. Egy pillanatra sem látszott rajta, mekkora irtózatot és félelmet érez. Tarzan közelről, halvány mosollyal az arcán figyelte. Kapcsolata a civilizált emberekkel még nem halványult el benne annyira, hogy ne tudta volna felfogni, micsoda kínokat áll ki a lány. Különösebb szánalmat nem érzett a kegyetlen ellenség képviselője iránt, aki minden bizonnyal rászolgált a legnagyobb gyötrelmekre is, amelyekben valaha része
lehet, mégis, minden ellenszenve, akarata ellenére is csodálta bátor viselkedéséért. Hirtelen odafordult a majmokhoz. – Tarzan elmegy vadászni magának és nőstényének – mondta. – A nőstény ott fog maradni – azzal a kunyhó felé bökött. – Figyeljetek rá, hogy a törzs egyetlen-tagja se bántsa őt. Megértettétek? – A majmok bólintottak. – Nem fogjuk bántani – mondta Go-lat. – Ne is – mondta Tarzan. – Eszetekbe ne jusson. Mert ha mégis, Tarzan megöl titeket. – Majd a lányhoz fordult. – Jöjjön – mondta –, én most elmegyek vadászni. Az lesz a legjobb, ha maga a kunyhóban marad. A majmok megígérték, hogy nem fogják bántani. Itt hagyom magának a lándzsámat. Ez lesz most a lehető legjobb fegyver arra az esetre, ha védekeznie kell, de kétlem, hogy bármiféle veszedelembe kerülne az alatt a rövid idő alatt, míg én távol vagyok. Bekísérte a lányt a bomába, tüskés ágakkal elzárta a nyílást, majd megfordult és elindult az erdő felé. A lány szemmel kísérte őt, míg átvágott a tisztáson, ismét megállapította, mennyire macskaszerűen puha a járása, milyen kecses minden mozdulata, s mennyire harmonizál mindez hibátlan, arányos alakjával. Látta, hogy az erdő szélén könnyedén fellendül az egyik fára, majd eltűnik a szeme elől. És akkor, mivel nő volt, levetette magát a földre, és elkezdett sírni.
10. A vademberek karmai között
Tarzan Barát, az őzet vagy Hortát, a vaddisznót kereste, mert nemigen hitte, hogy a fehér nő a dzsungel összes állata közül bármelyiknek a húsát az övéknél ízletesebbnek találná. Bár érzékeny orrlyukaival szorgosan szimatolt, nagy utat járt be anélkül, hogy igyekezete jutalmául a keresett vadnak akár csak a legelmosódottabb szagnyomára bukkant volna. A folyó közelében maradt, mert azt remélte, hogy az ivóhelyre menet vagy onnan jövet majd csak rátalál Barára vagy Hortára. Végül a wamabók falujának átható szaga ütötte meg az orrát. Mivel örökké készen állt arra, hogy hívatlan látogatóként megjelenjen született ellenségei, a Gomanganik között, kerülőt tett, és hátulról közelítette meg a falut. Egy fáról, amely belógott a cölöpkerítés fölé, lenézett az utcára. Tapasztalatai alapján az ott látható sürgés-forgásból megállapította, hogy ama iszonyatos lakomák egyikének az előkészületei folynak, amelyeknek fő fogása az emberhús. Tarzan egyik legfőbb mulatsága a feketék életének megkeserítése volt. Nagyobb örömét lelte bosszantásukban és riogatásukban, mint a zord dzsungel nyújtotta bármely más szórakozási lehetőségben. Az, ha megzavarhatta lakomáikat, mégpedig oly módon, hogy közben rémületet keltett a szívükben, mindig a legnagyobb élvezet volt a számára. Ezért aztán alaposabban szemügyre vette a falut, a fogoly hollétére utaló jelet keresve. A fa, amelyen ült, sűrű lombjával korlátozta a kilátásban, ezért aztán, hogy jobban körülnézhessen, magasabbra mászott fel, és óvatosan lépdelt kifelé az egyik vékony ágon. A majmok között felnőtt Tarzan már-már elképesztő biztonsággal mozgott az őserdőben, de még Tarzan bámulatos érzékszervei sem voltak csalhatatlanok. Ez az ág semmivel sem volt vékonyabb, mint sok hasonló, amely már számtalanszor elbírta a súlyát. Kívülről erősnek és egészségesnek látszott, dús lombok borították, és Tarzan nem tudhatta, hogy a törzs közelében egy magának odút vájó bogár félig elrágta a kéreg alatt az ág testét. Így aztán, amikor elért egy bizonyos pontig az ág végén, az a törzs közelében minden figyelmeztető jel nélkül egyszer csak letört. Alatta nem voltak vastagabb ágak, amelyekbe megkapaszkodhatott volna, és míg lefelé zuhant, lába beleakadt egy tekergő indába, így aztán teste teljes fordulatot írt le, és hanyatt ért földet a falu utcájának közepén. Az ág reccsenésére és a gallyakat tördelve lezuhanó test zajára a megriasztott feketék szétfutottak a kunyhóikba, a fegyvereikért. Amikor a bátrabbak előmerészkedtek, azt látták, hogy a csaknem teljesen meztelen fehér férfi még mindig ott fekszik mozdulatlanul, ahová esett. Felbátorodva attól, hogy nem moccan, közelebb nyomultak, és, amikor a fára tekintve megállapították, hogy társainak nyoma sincs, előrerontottak. Vagy tucatnyi harcos állt körülötte készenlétben tartott lándzsával. Először azt hitték, hogy az eséstől meghalt, de, amikor közelebbről megvizsgálták, látták, hogy csupán elkábult. Az egyik harcos át akarta döfni a szívét
lándzsájával, de Numabo, a törzsfőnök ezt nem engedte. – Kötözzétek meg – mondta. – Jót fogunk enni ma este. Így aztán bélből sodort kötéllel megkötözték kezét, lábát és bevitték a kunyhóba, ahol Harold Percy Smith-Oldwick hadnagy várta sorsa beteljesülését. Addigra már az angolt is megkötözték, mert attól féltek, hogy az utolsó pillanatban meg talál szökni, és megfosztja őket a lakomától. Nagy tömeg bennszülött gyűlt össze a kunyhó körül, és legalább egy futó pillantást próbált vetni az új fogolyra. Numabo – attól tartva, hogy valaki a törzsből túláradó vérszomjas kedvében még megfosztja a többieket az áldozatok megölését megelőző haláltánc örömeitől, megkettőzte az őrséget. A fiatal angol hallotta a zajt, amelyet Tarzan csapott, amikor a fáról lebukfencezve a földre zuhant, majd a lármás mozgolódást is, amely ezt közvetlenül követte. Szánalommal vette szemügyre rabtársát, akit a feketék behoztak a kunyhóba, és lefektettek a földre. Megállapította, hogy az eszméletlenül előtte heverő alak az emberi faj legtökéletesebb példánya, akit valaha látott, és eltűnődött azon, hogy miféle szomorú körülmények összejátszása folytán eshetett a férfi fogságba. Nyilvánvaló volt, hogy az új rab maga is ugyanolyan vadember, mint foglyul ejtői, amennyire ezt külseje és fegyverzete alapján meg lehetett ítélni, de az is nyilvánvaló volt, hogy fehér ember, szép formájú feje és arcvonásainak szabályos volta pedig arról tanúskodott, hogy nem azok közé a szerencsétlen féleszűek közé tartozik, akik oly gyakran térnek vissza a barbár életformához még a civilizált közösségekben is. Figyelte a férfit, és hamarosan észrevette, hogy a szemhéja mozog. Lassan kinyitotta szürke szemét, és kábán körülnézett. Ahogy az öntudata visszatért, kitisztult a tekintete, szeméből ismét rendkívüli értelem sugárzott. Egy perccel később némi erőlködés árán az oldalára fordult, majd ülő helyzetbe tornászta fel magát. Szemben volt az angollal, és, amikor tekintete végigfutott a másik összekötözött bokáján és szorosan hátracsavart karján, csendes mosoly derítette fel vonásait. – Ma éjszaka jól tele fogják rakni a hasukat – mondta. Az angol elvigyorodott. – A nagy felhajtásból ítélve – válaszolta – rettentő éhesek lehetnek a nyavalyások. Legszívesebben elevenen faltak volna fel, amikor behoztak. Magát, hogyan kapták el? Tarzan szomorúan rázta meg a fejét. – Az én hibám volt – felelte. – Megérdemlem, hogy megegyenek. Kimentem egy ág végére, amelyik nem bírta el a súlyomat, és, amikor az letört ahelyett, hogy talpra estem volna, beleakadtam a lábammal egy kúszónövénybe, és a fejemre zuhantam. Máskülönben soha nem fogtak volna el – elevenen. – Nem lehet megszökni? – kérdezte az angol. – Én már megszöktem tőlük – válaszolta Tarzan –, és láttam másokat is, akik megszöktek. Egy férfit például, aki a kínzócölöpről szabadult, miután vagy tucatnyi lándzsadöfés érte a testét, és a tüzet már meggyújtották a lába alatt. Smith-Oldwick hadnagy megborzongott. – Úristen! – kiáltott fel. – Remélem, ezt nekem nem kell végigszenvednem. Azt
hiszem, mindent el tudok viselni, csak a tűz gondolatát nem. Utálnám, minta bűnt, ha ezek a pokolfajzatok látnák rajtam a halálfélelmet az utolsó pillanatban. – Ne aggódjék – mondta Tarzan. – Nem tart sokáig, és nem fog annyira félni. Igazából fele annyira sem rettenetes a dolog, mint, amilyennek tűnik. Csak egy rövidke gyötrelmes időszakról van szó, amíg el nem veszti az eszméletét. Sokszor láttam már. Nem jobb és nem rosszabb halálnem, mint bármi más. Egyszer úgyis meg kell halnunk. Olyan mindegy, hogy ma este, holnap este, vagy mához egy évre. – Attól függ, ki, hogyan élt – márpedig én éltem! Lehet, hogy a filozófiája igaz, maga bölcsek bölcse – mondta a fiatal hadnagy, – De nem állíthatnám, hogy valami nagyon megnyugtatott volna. Tarzan elnevette magát. – Guruljon ide – mondta –, olyan közel, hogy a fogammal elérjem a kötelékeit. Az angol úgy tett, ahogy Tarzan mondta. A majomember nekilátott erős, fehér fogaival a sodrott bélnek. Érezte, hogy igyekezetét lassan siker koronázza. Még egy perc, és elszakad a kötél. Aztán már viszonylag egyszerű dolog lesz az angol számára leszedni a többi köteléket róla és magáról. Ám ebben a pillanatban az egyik őr belépett a kunyhóba. Egy szempillantás alatt észrevette, hogy mit csinál az új fogoly, és lándzsáját felemelve, dühösen nagyot csapott nyelével a majomember fejére. Aztán behívta a többi őrt is, és együttes erővel estek neki a szerencsétlen Tarzannak, Könyörtelenül ütötték, rúgták, majd az angolt még jobban megkötözték, mint az előbb, és mindkettejüket kikötötték a kunyhó szemközt levő falához. Amikor kimentek, Tarzan csúnyán helybenhagyva nézett át társára. – Amíg az ember él, mindig van remény – mondta, de kínosan vigyorgott, míg felidézte a régi közhelyt. Harold Percy Smith-Oldwick hadnagy visszamosolygott rá. – Azt hiszem – mondta –, hogy mind élet, mind remény dolgában elég rosszul állunk. Nagyon közel lehet már a vacsoraidő. Zu-tag, az óriásmajom egyedül, jó messze vadászgatott Go-lat törzsének többi tagjától. Zu-tag, a Vastag nyakú, fiatal hím volt, csak nemrég vált felnőtté. Nagy termetű, erős, ádáz természetű állat volt, ugyanakkor intelligencia dolgában messze fajtájának átlaga fölött állt, amit magasabb és kevésbé hátrahajló homloka is elárult. Go-lat ebben a fiatal majomban egyikét látta azoknak, akik veszélyeztethetik királyi dicsőségét. Ezért a féltékeny öreg hím rossz szemmel nézett Zu-tag-ra. Talán ez volt az oka, talán más, hogy Zu-tag olyan gyakran vadászott egyedül. Félelmet nem ismerő bátorságának köszönhette, hogy messzire el-elkóborolt, és nem igényelte a védelmet, amellyel az óriásmajmok a csapatban rendelkeztek. E szokásának köszönhette, hogy találékonysága egyre nőtt, ami értelmi képességeinek és megfigyelő készségének állandó gyarapodását hozta magával. Aznap délen vadászgatott. Visszatérőben a folyó menti ösvényen haladt, amit gyakran használt, mert a Gomanganik faluja mellett vitt el, és érdeklődését és kíváncsiságát felkeltették a feketék különös és majd, hogy nem majomszerű
cselekedetei, furcsa szokásai. Ahogy máskor is tette, helyet foglalt az egyik fán, ahonnan jól belátott a falu utcájára, és megfigyelhette a feketéket foglalatosságaik közben. Zu-tag épp, hogy csak elhelyezkedett a fán, amikor – a feketékkel együtt – arra riadt fel, hogy Tarzan, egy másik dzsungelbeli óriásfa ágai közül nagy recsegés-ropogás közepette lezuhan a földre a cölöpkerítésen belül. Látta, hogy a négerek összegyűlnek a kiterült test körül, majd beviszik a kunyhóba. A barna bőrű Tarmanganiban felismerte azt a különös fehér majmot, aki egy-két napja jött közéjük éjszaka a dum-dum kellős közepén, és, aki oly könnyedén legyőzte a legerősebbet is közülük. Ezzel kivívta eme ádáz fiatal hím vadállati tiszteletét és csodálatát. Fel is egyenesedett az ágon, ahol addig üldögélt, és arcát az égre emelte, hogy tiltakozása és haragja jeléül vadul felordítson. Ám Zu-tag bőszült indulatát fékezte egyfajta vele született ravaszság és óvatosság. Még mielőtt tiltakozásának hangot adott volna, megfogalmazódott agyában az a gondolat, hogy szeretné megmenteni ezt a csodálatra méltó fehér majmot közös ellenségüktől, a Gomanganiktól. Ezért aztán nem hallatta kihívó harci üvöltését, mert bölcsen belátta, hogy titokban és lopva többet érhet el, mint izmainak és fogainak erejével. Először arra gondolt, hogy egyedül megy be a faluba, és elhozza a Tarmanganit, de, amikor látta, hogy milyen sokan vannak a harcosok, és, hogy jó néhányan ott ülnek közvetlenül annak a háznak a bejárata előtt, ahová a foglyot vitték, arra gondolt, hogy ez nem egyvalakinek, hanem többeknek való feladat. Ezért aztán olyan nesztelenül, ahogyan jött, eltűnt a lombok között észak felé. A törzs még mindig ott lebzselt a tisztás környékén, amelyen a Tarzan és Bertha Kircher által épített kunyhó állt. Néhányan ráérősen élelmet keresgéltek az erdő legszélén, mások meg a tisztáson belül, a fák árnyékában üldögéltek. A lány, akinek időközben felszáradtak a könnyei, előbújt a kunyhóból, és aggódva kémlelte déli irányban a dzsungelt, azon a helyen, ahol Tarzan eltűnt. Időről időre gyanakvó pillantásokat vetett a körötte ténfergő, csimbókos szőrű emberszabású majmok irányába. Mennyire nem állna semmiből ama hatalmas fenevadak bármelyike számára bejutni a bomába, és megölni őt. Ismét felmérhette, hogy mennyire védtelenül áll itt, még a lándzsa ellenére is, amelyet a fehér férfi hagyott ott számára, amikor immár ezredszer is szemügyre vette széles vállaikat, bika nyakukat, és csillogó bundájuk alatt hullámzó hatalmas izmaikat, Még soha életében – futott át az agyán – nem látta a brutális erőt ilyen tisztán testet ölteni, mint a hatalmas hímek esetében. Erős kezükkel ezek úgy törnék el mihaszna lándzsáját, ahogyan ő egy gyufaszálat tör ketté, és rögvest elvesztené eszméletét vagy meg is halna, ha csak meglegyintenék. Éppen ezek a nyomasztó gondolatok foglalkoztatták, amikor a fák közül hirtelen dél felől egy erős fiatal hím ugrott le a tisztásra. Akkoriban még minden majom egyformának tűnt Bertha Kircher számára, és időbe telt, mire észrevette, hogy egyéni arcvonásai és alakja révén mindegyik ugyanúgy különbözik a többitől, mint az emberi faj egyedei.
Ám még így is elismeréssel nyugtázta ennek a hatalmas állatnak a csodálatra méltó erejét és ügyességét, és, amint egyre közeledett, azon kapta magát, hogy megcsodálja még sűrű, fekete ezüstbe játszó bundáját is. Viselkedéséből, testtartásából nyilvánvaló volt, hogy a jövevény csupa visszafojtott izgalom. Ezt nem csak a lány vette észre, hanem a többiek is. Ahogy közeledett, a majmok közül többen felálltak és szőrüket felborzolva, morogva elébe indultak. Go-lat is közöttük volt. Mereven lépdelt előre, nyakán, gerincén felborzolta a szőrét, halkan morgott és kivicsorította tépőfogait, hiszen honnan tudhatta, hogy Zu-tag békés vagy másféle szándékkal érkezett. Az öreg király annak idején látott már olyan fiatal majmokat, akik ugyanígy érkeztek azzal a hirtelen elszántsággal, hogy elragadják a királyi címet főnöküktől. Látott már ámokfutó hímeket, akik a dzsungelből ugyanilyen hirtelen előbukkanva rárontottak a törzs többi tagjára. És Go-lat semmit nem akart kockáztatni. Ha Zu-tag ráérősen, menet közben eszegetve érkezett volna, nyugodtan elvegyülhetett volna a törzs tagjai között anélkül, hogy feltűnést vagy gyanút keltett volna, de ha ilyen hanyatt-homlok jön, láthatóan valamilyen rendkívüli érzéstől túlfűtötten, jobb, ha minden majom résen van. Körözgetés, morgás, szaglászgatás, szőrök felborzolása és mereven lépkedő lábak – jó ideig eltartott a puhatolódzás, mire mindkét fél rájött, hogy a másiknak nincs szándékában támadást kezdeményezni. Akkor végre Zu-tag elmondta Go-latnak, mit látott a Gomanganik barlangjai között. Go-lat rosszkedvűen röffentett egyet, és elfordult. – Vigyázzon magára a fehér majom – mondta. – Ő hatalmas majom – mondta Zu-tag. – Azért jött, hogy békében éljen Go-lat törzsével. Mentsük ki a Gomanganik közül. Go-lat újra röffentett, és elindult, hogy otthagyja társát. – Zu-tag elmegy egyedül, és elhozza őt – kiáltotta a fiatal majom –, ha Go-lat fél a Gomanganiktól. A majmok királya dühösen sarkon fordult, hangosan morgott, és a mellére csapott. – Go-lat nem fél – süvöltötte –, de nem megy, mert a fehér majom nem az ő törzséből való. Eredj, egyedül, és vidd magaddal a Tarmangani nőstényét is, ha annyira meg akarod menteni a fehér majmot. – Zu-tag igenis elmegy – válaszolta az ifjabb hím –, és elviszi a Tarmangani nőstényét, és minden olyan hímet Go-lat törzséből, aki nem gyáva. – Szavai végeztével fürkészőn nézett végig a többi majmon. – Ki jön el Zu-taggal harcolni a Gomanganik ellen, és elhozni a testvérünket? – kérdezte nyomatékosan. Nyolc fiatal, életereje teljében levő hím ugrott előre Zu-tag mellé, az öreg hímek azonban, akiknek hosszú évek konzervativizmusa és elővigyázatossága nehezedett ősz vállára, megrázták fejüket, és kacsázó léptekkel elindultak Go-lat után. – Jól van – kiáltotta Zu-tag. – Nem akarjuk, hogy öreg nőstények jöjjenek velünk és harcoljanak a Gomanganik ellen, mert ez a törzs harcosainak a dolga. Az öreg harcosok nem szenteltek figyelmet kérkedő szavainak, azt a nyolcat viszont, aki önként vállalta, hogy vele tart, majd szétvetette a büszkeség. Körbe álltak,
hencegve csapkodták a mellüket, kivicsorították a fogukat, förtelmes, kihívó üvöltéseket hallattak, míg végül már csak úgy zengett a dzsungel a rémisztő lármától. Bertha Kircher egész idő alatt kerekre nyílt szemmel, rémülten figyelte a jelenetet, amely – azt hitte – csakis valamilyen rettenetes összecsapásba torkollhat ezek között a rémséges fenevadak között. Amikor Zu-tag és nyolc társa elkezdte beleüvölteni a világba iszonyú harci ordítását, a lány azt vette észre, hogy reszket rémületében. Ugyanis a dzsungel összes hangja közül egy sem oly félelmet keltő, mint a hím óriásmajomé, amikor harci üvöltését vagy diadalordítását hallatja. Eddig is félt, ám szinte megbénult a rémülettől, amikor azt látta, hogy Zu-tag és a többi majom a bonra felé fordul, és elindul feléje. Zu-tag egy macska ügyességével ugrotta át az egész védfalat, és megállt előtte. A lány vitézül maga elé tartotta lándzsáját, és hegyét az állat mellének szegezte. Zu-tag makogni és gesztikulálni kezdett, és bár a lánynak gyér ismeretei voltak az emberszabású majmok viselkedéséről, azt azért megértette, hogy ez nem fenyegeti. Nem vicsorította a fogait, vagy csak alig, és egész lényével, magatartásával azt akarta kifejezni, hogy egy bonyolult problémát igyekszik elmagyarázni, Végül nyilván elvesztette a türelmét, mert mancsának egyetlen csapásával kiütötte a lándzsát a lány kezéből, és közelebb lépett. Megfogta, igaz, nem durván Bertha Kircher karját, aki rémülten hőkölt hátra. Ennek ellenére a lelke mélyén mintha azt súgta volna valami, hogy nem fenyegeti veszély ennek a hatalmas fenevadnak a részéről. Zu-tag hangosan makogott tovább, és újra meg újra délre, a dzsungel felé mutogatott, miközben a bonra felé indult, és húzta maga után a lányt. Már-már őrjöngő igyekezettel próbált elmagyarázni valamit neki. A bomára mutatott, aztán a lányra, majd az erdőre, és végül, mintha hirtelen jött sugallat hatására tenné, lehajolt, megfogta a lándzsát, és újra meg újra megérintette a mutatóujjával, aztán ismét délre mutatott. Hirtelen derengeni kezdett a lánynak, hogy az, amit a majom próbál elmagyarázni neki, valamilyen módon összefüggésben van a fehér emberrel, akit az ő tulajdonosának hisznek. Lehet, hogy zord védelmezője bajban van. Mihelyt ez a gondolat megfogalmazódott benne, felhagyott az ellenszegüléssel, és elindult előre, mint, aki csatlakozni kíván a fiatal majomhoz. A bomának azon a részén, ahol Tarzan eltorlaszolta a bejáratot, elkezdte félrehúzgálni a tüskés gallyakat. Amikor Zu-tag látta, hogy mit csinál, ő is nekiállt segíteni. Hamarosan rést nyitottak a bomán, és a lány kisétálhatott az óriásmajom társaságában. Zu-tag és a többi nyolc majom sebesen megindult a dzsungel felé, olyan gyorsan, hogy Bertha Kirchernek teljes erejéből rohannia kellett, hogy lépést tarthasson velük. Ez teljes képtelenség volt, így aztán lemaradt – Zu-tag nagy-nagy bosszúságára, aki állandóan vissza visszarohangált, és nagyobb tempóra biztatta. Egyszer megfogta a karját, és megpróbálta magával húzni. Tiltakozásának nem volt semmi foganatja, mivel az állat nem tudhatta, hogy tiltakozásnak szánja, és nem is állt el szándékától, míg a lány, akinek beleakadt a lába
egy összegabalyodott fűcsomóba, el nem esett. Zu-tag most aztán tényleg nagyon dühös lett, és csúful morgott. A többi majom az erdő szélén várt rá, hogy vezesse őket. Hirtelen megértette, hogy ez a szegény, gyönge nőstény nem tud lépést tartani velük, és ha viszont az ő lassú tempójában haladnak, későn érkezhetnek ahhoz, hogy segítséget nyújtsanak a Tarmanganinak. Ezért aztán az óriás emberszabású majom nem sokat teketóriázott, hanem felkapta Bertha Kirchert a földről, és a vállára dobta. A lány karjait a nyaka köré vette, egyik nagy mancsával megragadta a csuklóját, hogy ne eshessen le, majd nagy iramban nekilódult, hogy utolérje társait. A lányon nem libegő-lobogó szoknya volt, amely beleakadhatott volna útközben a bokrokba, hanem lovaglónadrág, s rájött arra is, hogy jó szorosan megkapaszkodhat az erős hím hátán. Egy perccel később az óriásmajom felkapott a fák alsó ágaira. A nő rémülten lehunyta a szemét, és görcsösen kapaszkodott, nehogy leessen a földre. Ez a kirándulás az őserdőben a kilenc óriásmajommal mindörökre olyan kristálytisztán bevésődött Bertha Kircher emlékezetébe, mint ahogyan akkor átélte. A félelem első, mindent elborító hullámának elültével képes volt kinyitni a szemét. Növekvő érdeklődéssel figyelte a környezetet, és a lassanként elmúló rémület helyébe a viszonylagos biztonság érzése lépett. Látta, milyen könnyedén és magabiztosan mozognak ezek a hatalmas fenevadak a fák ágain. Bámulata a fiatal hím iránt később csak fokozódott, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy még őt is cipelve gyorsabban halad a fáradtság minden különösebb jele nélkül, mint terhet nem vivő társai. Zu-tag egyetlen egyszer sem állt meg pihenni, míg el nem érték a bennszülött falutól nem messze álló fa ágait. Hallották a cölöpkerítésen belüli zajokat, a négerek nevetgélését és kiáltozását, a kutyák ugatását. A lány előtt a lombok között fel-feltűnt egy pillanatra az a falu, amelyből nem is olyan régen menekült el. Megborzongott arra a gondolatra, hogy netán vissza kell térnie ide, és, hogy esetleg újra elfoghatják. Azon törte a fejét, hogy Zu-tag vajon miért hozhatta ide. A majmok most újra, méghozzá nagyon óvatosan elindultak. Olyan nesztelenül mozogtak az ágak között, mint a mókusok, míg végül elértek egy helyre, ahonnan jól átláthattak a cölöpkerítés fölött, és szemügyre vehették odalent a falu utcáját. Zu-tag letelepedett a fa törzsének közelébe egy vastag ágon, a lánynak a nyaka köré fonódó karját eleresztve jelezte, hogy ő is keressen biztos helyet a lábának. Aztán odafordult hozzá, és újra meg újra egy kunyhó nyitott bejárata felé mutogatott az alattuk húzódó utca túlsó felén. Különböző kézmozdulatokkal láthatóan valamit próbált megmagyarázni. A lány végül megértette a dolog lényegét –, hogy a fehér ember ott van bebörtönözve. Alattuk egy kunyhó teteje volt. A lány látta, hogy arra könnyűszerrel le tudna ugrani, de, hogy mit tehetne azután, hogy bejutott a faluba, arról fogalma sem volt. Már kezdett besötétedni, és a főzőedények alatt meggyújtották a tüzeket. A lány észrevette a falu utcáján a cölöpöt, meg körötte a rőzsenyalábokat. Hirtelen rémülten értette meg, hogy ezek az irtóztató előkészületek minek vetítik előre baljós árnyékát. Ó, ha legalább valami olyan fegyvere volna, ami némi reménysugarat jelenthetne, egy
kevés kis előnyt a feketékkel szemben! Bizony egy pillanatig sem tétovázva, bemerészkedne a faluba, és megpróbálná kiszabadítani azt a férfit, aki három különböző alkalommal mentette meg az ő életét. Tudta, hogy a férfi gyűlöli őt, a lelkében mégis hevesen izzott a lekötelezettség érzése. Képtelen volt eligazodni rajta. Soha életében nem látott még egy férfit, aki ilyen ellentmondásos és ugyanakkor ilyen megbízható lett volna. Sok tekintetben vadabb volt, mint azok az állatok, akikkel együtt élt, másfelől viszont olyan gálánsan viselkedett, mint egy régi vágású lovag. Jó néhány napja élt vele már a dzsungelben, teljesen kiszolgáltatva kényére, kedvére, és mostanra mégis oly fenntartás nélkül megbízott a tisztességében, hogy mindenféle vele kapcsolatos félelme egycsapásra megszűnt. Hogy másfelől viszont iszonyúan kegyetlen is tud lenni, az kitűnt számára abból, hogy azt tervezte, otthagyja egyedül a rettenetes veszélyek közepette, amelyek éjjelnappal lesnek rá. Zu-tag nyilvánvalóan a sötétség leszálltát várta, hogy végrehajthassa ádáz kis agyában kiérlelt – csak ő tudta, milyen – tervét. Társaival együtt csendben körülülték a lányt, és figyelték a feketék készülődését. Kisvártatva szemmel látható volt, hogy valamilyen civakodás támadt a négerek között, mert vagy húszan, vagy, még többen is, összegyűltek egyvalaki körül, aki a törzsfőnök lehetett. Valamennyien hevesen magyaráztak és gesztikuláltak. A vita úgy öt-tíz percig tartott, amikor is a kis csoport hirtelen szétoszlott, és két harcos elrohant a falu túlsó végébe. Hamarosan egy vaskos cölöppel tértek vissza, és gyorsan felállították a másik, már a helyén lévő mellett. A lány törte a fejét, hogy a második cölöpnek vajon mi lehet a rendeltetése, és nem is kellett sokáig várnia a magyarázatra. Már teljesen besötétedett, a falut a sok tűz fel-felvillanó fénye világította meg. Egyszer csak a lány azt látta, hogy számos harcos közeledik a kunyhó felé, amelyet Zutag figyel, majd eltűnnek odabent. Egy perc múlva újra előbukkantak, két foglyot vonszoltak. Az egyikben a lány azonnal felismerte védelmezőjét, a másikról pedig megállapította, hogy egy repülős egyenruhát viselő angol. Ez hát a magyarázata a két cölöpnek. Gyorsan felállt, rátette a kezét Zu-tag vállára, és lemutatott a faluba. – Gyere – mondta, mintha a saját fajának valamelyik képviselőjéhez szólt volna, és azzal lendületet véve könnyedén leereszkedett az alatta levő kunyhó tetejére. Innen a földig már csak egy kis ugrás kellett. A következő pillanatban már el is indult a kunyhónak a tűztől legtávolabbi oldala felé. Az árnyékban maradt, ahol kis valószínűsége volt annak, hogy felfedezhetik. Egyszer közben megfordult, hogy megnézze, Zu-tag szorosan a nyomában jön-e, és látta, hogy testének hatalmas tömege ott magasodik a sötétben. Mögötte egy újabb majom látszott nyolc társa közül. Ezek szerint mindannyian követik, állapította meg, és ez a tény akkora biztonságérzettel és reménnyel töltötte el, amilyet korábban soha nem tapasztalt. Az utcához közeledve megállt a kunyhó oldalánál, és óvatosan kikémlelt a sarok mögül. Pár lépésre volt tőle az építmény nyitott bejárata. Távolabb a falu utcáján, a
feketék gyülekeztek a foglyok körül, akiket közben már odakötöztek a cölöpökhöz. Minden szem az áldozatokra szegeződött. Igen csekély volt annak az esélye, hogy a lopakodó nőt társaival együtt felfedezik, mielőtt egészen közel érnek a feketékhez. Mindazonáltal szeretett volna valamilyen fegyvert szerezni, – hogy azzal álljon a támadás élére, mert hiszen nem tudhatta biztosan, hogy az óriásmajmok követik-e vagy sem. Abban reménykedve, hogy hátha talál valamit a kunyhó belsejében, előlépett a sarok mögül, és gyorsan besurrant a bejáraton. Mögötte szépen ott sorjázott a kilenc majom. Gyorsan átkutatta a kunyhót, és hamarosan talált is egy lándzsát. Ezzel felfegyverkezve ismét elindult a bejárat felé. Tarzan, a dzsungel fia és Harold Percy Smith-Oldwick hadnagy ott állt szorosan kikötve a maga külön cölöpjéhez. Egy ideig egyikük sem szólt semmit. Az angol úgy fordult, hogy láthassa társát a bajban. Tarzan egyenesen állt, nekitámaszkodott a cölöpnek. Arcáról semmiféle érzelem nem volt leolvasható, már, ami a félelmet vagy a haragot illeti. Vonásai unott közönyt tükröztek, jóllehet mindkét férfi tudta, hogy kínzásnak néz elébe. – Isten önnel, bölcsek bölcse – suttogta a fiatal hadnagy. Tarzan a társa felé fordította a szemét, és elmosolyodott. – Isten önnel – mondta. – Ha gyorsan túl akar esni a nehezén, próbálja olyan sietve beszívni a füstöt és a lángokat, ahogy csak tudja. – Köszönöm – válaszolta a repülős, és bár nagyon elkámpicsorodott képet vágott, azért egyenesen tartotta magát, és hátrahúzta a vállát. Az asszonyok és a gyerekek tágas kört alkotva letelepedtek az áldozatok köré. Az ijesztően kifestett harcosok lassan kezdtek összeállni a haláltánchoz. Tarzan ismét odafordult társához. – Ha el akarja rontani a szórakozásukat, akárhogy szenved is, ne adja hangos jelét. Ha kibírja végig anélkül, hogy az arckifejezése megváltozna, vagy egyetlen szót szólna, megfosztja őket minden örömtől, amit a mulatságnak ez a része jelent. Még egyszer, Isten önnel, és sok szerencsét. A fiatal angol nem válaszolt, de abból, ahogyan összeszorította a fogát, nyilvánvaló volt, hogy a négereknek nem sok örömük lesz benne. A harcosok immár körben jártak. Numabo lesz az első, aki hamarosan vért fakaszt majd lándzsája hegyével. Ez lesz egyben a jel a kínzás megkezdésére. Nem sokkal ezután meg fogják gyújtani a rőzsét az áldozatok lába körül. A rémséges törzsfőnök tánc közben egyre közelebb került a cölöpökhöz. Sárga, hegyesre reszelt fogai a tűz fényében elő-elővillantak vastag, vörös ajkai közül. Hol kétrét görnyedt, hol dühösen dobbantott a földön, hol felugrott a levegőbe, és közben minden egyes lépéssel szűkebbre vonta a tánc körvonalait, amelynek láthatólag hamarosan lándzsával elérhető közelségbe kellett vinnie őt a várva várt lakoma célpontjaihoz. A lándzsa végre kinyúlt, megérintette a majomember mellét, és, amikor visszahúzódott, kis vérpatakocska kezdett lefelé csörgedezni Tarzan sima, barna bőrén. Szinte ugyanebben a pillanatban a várakozás teli közönség külső körén túlról egy női
sikoly hangzott fel, amely mintha csak jeladás lett volna, mert azonnal rémisztő üvöltözés, morgás és ugatás, valamint nagy fölfordulás kezdődött a körnek azon a részén. Az áldozatok nem láthatták a kavarodás okát, de Tarzannak nem is kellett látnia, mert a majmok hangjából azonnal megállapította, kik a rendzavarók. Csak azt nem tudta, hogy mi szél hozta őket ide, és mi a céljuk a támadással, mert azt el sem tudta képzelni, hogy őt akarják kiszabadítani. A táncosok köre hamar felbomlott, és Numabo meg a harcosai szeme előtt a rémülten visongató asszonyok sorain keresztül feléjük nyomulva ugyanaz a fehér lány jelent meg, aki néhány éjszakával korábban megszökött. Mögötte, meglepetésükben úgy látták, egy egész hordányi óriás termetű, szőrös erdei ember, akik iránt ők nagynagy félelemmel vegyes tiszteletet éreztek. Zu-tag, a fiatal hím, súlyos öklével jobbra-balra csapkodott, nagy fogaival hol ide, hol oda kapott. A sarkában, példáját követve özönlött a többi rémséges majom. Gyorsan túljutottak az öreg férfiakon, az asszonyokon és a gyerekeken, mert a lány egyenest Numabo és harcosai felé vezette őket. Ez volt az a perc, amikor Tarzan megpillantotta őket. A majomember meglepetése óriási volt, amikor látta, ki vezeti a megmentésére érkezett majmokat. Odakiáltott Zu-tagnak: – Támadjatok rá a nagy hímekre, míg a nőstény eloldoz engem innen. – Aztán Bertha Kirchernek szólt. – Gyorsan! Vágja el a kötelékeimet. A majmoknak gondjuk lesz a feketékre. A lány futás közben-irányt változtatott és ott termett mellette. Nem volt kése, és a köteleket jó szorosan megcsomózták, de gyorsan, hideg fejjel dolgozott. Míg Zu-tag és a többi majom összecsapott a harcosokkal, sikerült annyira meglazítania Tarzan kötelékeit, hogy az ki tudta húzni belőlük a kezét. Most már egy percen belül szabad volt. – Oldozza el az angolt – kiáltotta, és hatalmas ugrással előrerontott, hogy csatlakozzék a feketékkel csatázó Zu-taghoz és társaihoz. Numabo és a többi harcos addigra felismerte, hogy a velük szemben álló majmok viszonylag kevesen vannak, ezért elszántan küzdöttek és lándzsáikkal, egyéb fegyvereikkel igyekeztek felülkerekedni a betolakodókon. Mire Tarzan odaért, három majom már holtan vagy holtra sebzetten kidőlt. A majomember látta, hogy a csata a majmok vereségével fog végződni, hacsak nem találja meg a módját annak, hogy megtörje a feketék erkölcsi erejét. Valami alkalmatos eszköz után nézett, amely segítségére lehet. A szeme hirtelen jó néhány olyan fegyveren akadt meg, amelyről tudta, hogy eredményt fog hozni. Gonosz mosoly játszott az ajkán, amikor lekapta az egyik edényt a tűzről, és a forró vizet a harcosok képébe zúdította. Az ijedtségtől és a fájdalomtól üvöltve hátráltak meg, pedig Numabo épp arra ösztökélte őket, hogy rohanjanak előre. Alighogy az első forró vizes üst tartalma elárasztotta őket, Tarzan máris újabbat öntött rájuk. A harmadikra már nem is volt szükség, addigra már üvöltve futottak biztonságos kunyhóikba. Tarzan magához vette a saját fegyvereit. A lány kiszabadította a fiatal angolt, és a
három európai a megmaradt hat majommal együtt lassan a falu kapuja felé nyomult. A repülős közben felfegyverezte magát a leforrázott harcosok egyikének elhajított lándzsájával. Numabo képtelen volt összeszedni az immár teljesen megrémült és fájdalmasan összeégetett harcosokat. Így aztán a megmentők és a megmentettek minden további háborgatás nélkül távoztak a faluból, és bevonultak a sötét dzsungelbe. Tarzan némán lépkedett előre az őserdőben. Mellette Zu-tag, a hatalmas erejű majom haladt, mögöttük az életben maradt emberszabású majmok, őket Fraulein Bertha Kircher meg a teljesen elképedt és megzavarodott angol, Harold Percy SmithOldwick követte. Tarzan, a dzsungel fia egész életében csupán néhány alkalommal volt kénytelen elismerni, hogy lekötelezettjévé vált valakinek. A barbár világban, ahol élt, saját izmainak erejével, felülmúlhatatlanul tökéletes öt érzékszervével és isteni adományként kapott szellemi képességeivel érvényesült. Ezen az éjszakán az elképzelhető legnagyobb dolog miatt lett a lekötelezettje valakinek – az illető az életét mentette meg, és Tarzan a fejét rázta és morgott, mert az mentette meg, akit mindenki másnál jobban gyűlölt.
11. Repülőgép-keresőben
Tarzan, a dzsungel fia sikeres vadászatról tért vissza. Széles, barna vállán Bara, az őz himbálózott. A tisztás szélénél az egyik óriásfa ágai között megállt, és bánatosan figyelte a két alakot, akik nem messze tőle a folyótól a bomával körülvett kunyhó felé haladtak. A majomember megrázta zilált sörényét, és felsóhajtott. Tekintetét nyugat felé szegezte. Gondolatban messze járt, a szárazföld mélyén benyúló öbölnél, a kunyhónál, a nagy víz partján, ahol gyermekkori otthona, réges-rég halott apja kunyhója állt. Ide vonzották boldog gyermekkora emlékei. Mióta elvesztette párját, nagy-nagy vágyat érzett, hogy visszatérjen ifjúsága színterére, az érintetlen dzsungelbe, ahol sokáig úgy élt, ahogy szeretett, míg az emberbe nem tolakodott vad szülőföldje tájaira. Azt remélte, hogy ha ott újra folytathatja életét a régi körülmények között, az enyhülést hoz bánatára, és valamennyire segít felejtenie is. A szárazföldbe benyúló öbölnél levő kis kunyhóig több napig tartó hosszú és fárasztó út vezetett. Akadályt jelentett az is, hogy úgy érezte, felelősséggel tartozik az iránt a két alak iránt, akik ott lépkedtek előtte a tisztáson. Egyikük egy fiatalember volt, aki a Brit Királyi Légierő rongyos, elnyűtt egyenruháját viselte, másikuk pedig egy fiatal nő, egy valamikor kifogástalan lovaglóöltözék még ennél is siralmasabb maradványaiban. A sors szeszélye sodorta egymáshoz ezt a három gyökeresen különböző típusú embert Egy ádáz, majdnem teljesen meztelen vadembert, egy angol katonatisztet, és egy nőt, akit a majomember német kémként ismert meg. Tarzan el nem tudta képzelni, miként szabadulhatna meg tőlük, hacsak nem járja végig velük együtt a keleti partig tartó fárasztó utat. Ez azt jelentette volna, hogy visszafelé még egyszer meg kell tennie azt a távolságot, amelyet már nem kis fáradság árán leküzdött célja felé menet. De hát mi egyebet tehetett volna? Ennek a két fehér embernek sem elegendő ereje, sem kitartása, sem dzsungelismerete nem volt ahhoz, hogy ezen a vidéken keresztülvágva vele tarthasson nyugat felé, és nem is örült volna nekik. A férfit még csak-csak elviselte, de, hogy a lány ott éljen abban a távoli kunyhóban, amely a hozzá fűződő emlékek folytán bizonyos szempontból szent hely volt a számára, arra még gondolni sem tudott úgy, hogy dühödt morgás ne törjön elő az ajkáról. Így aztán csakis egy megoldás maradt, hisz mégsem hagyhatta faképnél őket. Vállalnia kell a lassú és fáradságos gyaloglást vissza a keleti partig vagy legalábbis az első fehér településig. Igaz, korábban arra gondolt, hogy sorsára hagyja a lányt, de az még azelőtt volt, hogy Bertha Kircher közreműködött élete megmentésében a fekete wamabók falujában. Bosszantotta, hogy a lány lekötelezettjévé vált, de elismeréssel is adózott neki. Ahogy kettejüket figyelte, bánatos arcán mosoly jelent meg, amikor arra gondolt, mennyire védtelenek. Micsoda satnya teremtés is az ember! Mennyire nem rendelkezik semmilyen eszközzel, hogy felvehesse a harcot a
természet és a természet által létrehozott dzsungel vad erőivel. Hiszen még egy apró balunak is, Go-lat, az óriás majom törzséből, több esélye van az életben maradásra, mint ezeknek itt. A balu legalább el tud menekülni a számtalan állat elől, amely a létét fenyegeti, míg talán Kota, a teknősbéka kivételével senki sem mozog oly lassan, mint a magatehetetlen és puhány ember. Nélküle ezek ketten minden bizonnyal éhen halnának a bőség birodalmának kellős közepén, ha valamilyen csoda folytán sikerülne is elkerülniük a többi pusztító erőt, amely egyfolytában fenyegeti őket. Aznap reggel Tarzan vitt már nekik gyümölcsöt, diót és banánt, most pedig megosztja velük zsákmánya húsát, míg a legtöbb, amire ők képesek, az, hogy vizet hoznak a folyóról. És míg a tisztáson a bonra felé haladtak, most sem volt sejtelmük arról, hogy Tarzan ott van a közelben. Mit sem tudtak arról, hogy éles szemével figyeli őket, mint, ahogy arról sem, hogy egy másik, kevésbé barátságos szempár is bámul rájuk egy bokorcsoport mögül a bonra bejáratához egészen közel. Ők erről nem tudtak, de Tarzan igen. Náluk többet ő sem látott a lombok takarásában meglapuló élőlényből. Olyan pontosan tudta azonban, hogy ott van, mik a szándékai, mintha kinn feküdt volna a nyílt réten. Az ághegyen egyetlen levél apró rezdülése már jel volt számára, az ág tövére ható nyomás, amelytől a levelek egészen másféleképpen mozognak, mint, amikor a szél fúj át közöttük. Ezzel mindenki tisztában van, aki egész életét a dzsungelben élte le. És ugyanaz a szél, amely a bokor lombjai között fújdogált, a majomember érzékeny orrlyukaiba sodorta annak bizonyítékát is, hogy Sita, a párduc várakozik a folyótól visszatérőkre. A fele távolságot tették meg a bonra bejáratáig, amikor Tarzan rájuk kiáltott, hogy álljanak meg. Meglepetten néztek abba az irányba, ahonnan a hangja hallatszott, és azt látták, hogy éppen akkor ugrik le könnyedén a földre, majd elindul feléjük. – Jöjjenek lassan erre – kiáltott oda nekik. – Ne rohanjanak, mert akkor Sita támadni fog. Értetlen és csodálkozó arccal ugyan, de azt tették, amit mondott. – Hogy értette ezt? – kérdezte a fiatal angol. – Ki az a Sita? Ám válasz helyett a majomember hirtelen ledobta a válláról a földre Bara, az őz tetemét, és miközben feszülten figyelt valamit, a hátuk mögött, gyorsan feléjük iramodott. Ekkor végre mindketten megfordultak, és megtanulták, hogy ki az a Sita, mert a hátuk mögött egy sátáni ábrázatú óriásmacska rohant feléjük. Sita növekvő dühvel és gyanakvással szemlélte, hogy a majomember leugrik a fáról, és a zsákmány felé tart. Ösztöne, amelyet élettapasztalata is támogatott, azt súgta neki, hogy a Tarmangani el akarja rabolni a zsákmányát, és mivel Sita éhes volt, nem törődött bele olyan könnyen, hogy csak úgy elorozzák előle a húst, amelyet már magáénak tekintett. A lány a szájára tette a kezét, úgy fojtotta el a torkából önkéntelenül feltörő sikolyt, amikor meglátta, milyen közel van a feléjük rontó, ádázul vicsorgó fenevad. Szorosan a férfi mellé húzódott, és belekapaszkodott. Az angol, bármennyire fegyvertelen és védtelen volt is, maga mögé tolta a lányt, testével védte a támadó párduc ellen. Tarzan észrevette a mozdulatot, és bár elég bátor cselekedetnek volt már szemtanúja
életében, jóleső érzés futott át rajta a férfi bátor, ám reménytelen, sőt hiábavaló tette láttán. A párduc sebesen futott. A távolság, amelyet a búvóhelyéül szolgáló bokortól az áhított zsákmányig meg kellett tennie, nem volt nagy. Annyi idő alatt, míg valaki jól érthetően felolvas tíz-tizenkét szót, az izmos lábú óriásmacska képes lett volna leküzdeni az egész távolságot, és elejteni zsákmányát. Ám hiába volt gyors Sita, ha Tarzan is az volt. Az angol hadnagy azt látta, hogy a majomember szélvészként száguld el mellette. A párduc rohanás közben irányt változtat, mintha ki akarná kerülni a meztelen vadembert, aki azért ront előre, hogy szembeszálljon vele. Sita szándéka nyilvánvalóan az volt, hogy mielőbb biztosítsa magának a zsákmányt, amelyet aztán majd megpróbál megvédeni Tarzannal szemben. Smith-Oldwick hadnagy növekvő csodálattal látta mindezt, meg azt is, hogy a majomember megperdül, és úgy ugrik rá a foltos nagymacskára, ahogy a futballkapus vetődik a labdára. Látta, hogy erős, barna karjaival átfogja a ragadozó testét, bal karjával az állat bal válla előtt, jobb karjával pedig jobb mellső lába mögött, és az ugrás lendületétől mindketten meghemperednek a füvön. Hallotta a bestiális küzdelmet kísérő morgást és acsarkodást, és nem kis rémületére azt állapította meg, hogy a csatázó ember torkából előtörő hangokat alig tudja megkülönböztetni a párducéitól. A rémület okozta pillanatnyi dermedtség elmúltával a lány visszahúzta az angol karját szorító kezét. – Nem tudnánk tenni valamit? – kérdezte. – Nem segíthetnénk neki, még mielőtt ez a fenevad megöli? Az angol körbepillantott a földön valamilyen hajítófegyvert keresve, amellyel rátámadhatna a párducra, és akkor a lány hirtelen felkiáltott és rohanvást elindult a kunyhó felé. – Megyek a lándzsáért, amelyet itt hagyott nekem. Smith-Oldwick látta, hogy a párduc éles karmaival miként próbálja elérni az ember testét, és, hogy az ember, hogyan feszíti meg minden erejét. Karján a barna bőr alatt csomóba álltak össze az izmok. Nyakán és homlokán kidagadtak az erek, amint egyre nagyobb erővel igyekezett kiszorítani a lelket az óriásmacskából. A majomember fogai belemélyedtek Sita tarkójába, és immár sikerült lábaival is átfogni a fenevad testét úgy, hogy a nagymacska hasa alatt kulcsolta össze őket. Sita hörögve és fel-felugorva igyekezett kiszabadulni a majomember szorításából. Levetette magát a földre, és újra meg újra meghemperedett. Felágaskodott hátsó lábára, és hanyatt vetette magát, de a hátán csimpaszkodó ádáz lény makacsul kapaszkodott belé. A hatalmas erejű barna karok egyre jobban és jobban szorították a mellkasát. A lány lihegve érkezett meg a rövid lándzsával, amelyet Tarzan hagyott ott neki önmaga védelmére. Nem várt addig sem, míg odaadhatta volna az angolnak, aki máris rohant érte, hanem elfutott a férfi mellett, és odaugrott egészen közel az egymásba gabalyodott, acsarkodó és hánykolódó, sárga bundájú és sima, barna bőrű
két testhez. Többször is megpróbálta beledöfni a lándzsa hegyét a nagymacska testébe, de minden alkalommal visszakozott attól való félelmében, hogy a majomembert találja el. Végül aztán a két küzdő egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, mert a ragadozó kis időre megpihent a hatalmas erőkifejtést igénylő viadal közben, és ez volt az a pillanat, amikor Bertha Kircher belevágta a lándzsa hegyét az állat sárgásbarna oldalába, és átdöfte vele szívét. Tarzan lemászott a kimúlt Sita teteméről, felállt, és úgy rázta meg magát, mint az állatok, akiknek egész testét szőr borítja. Sok jellegzetes mozdulatához és szokásához hasonlóan ez is a környezet hatásának eredménye volt, nem pedig valamilyen öröklött vagy atavisztikus mozdulat. És mivel Tarzan kifelé teljesen olyan volt, mint egy ember, az angolra és a lányra is nagy hatással volt tettének e természetes volta. Mintha csak Numa rázta volna meg magát a küzdelem után, hogy rendbe szedje csapzott sörényét és bundáját, és mégis volt valami kísérteties a dologban, mint ahogyan hátborzongató volt már a morgást és a rémséges horkantásokat is hallani szabályos metszésű ajkáról. Tarzan különös arckifejezéssel nézett a lányra. Bertha Kircher ismét a lekötelezettjévé tette, és Tarzan, a dzsungel fia nem kívánt egy német kém lekötelezettjévé válni. Ám igazságos szíve mélyén önkéntelenül is elismeréssel adózott bátorságának, annak a jellemvonásnak, amelyet a majomember, aki maga volt a megtestesült bátorság, mindig igen nagyra becsült. – Itt van a zsákmány – mondta, miközben felvette Bara tetemét a földről. – Maguk, feltételezem, meg akarják sütni a saját részüket, de Tarzan nem teszi tönkre a húst tűzzel. Követték őt a bomába, ahol számos húsdarabot vágott le részükre a tetemből, magának pedig egy darab bélszínt tartott meg. A fiatal hadnagy tüzet rakott, és a lány kézbe vette az egyszerű étel primitív konyhaművészeti teendőinek ellátását. A hadnagy és a majomember figyelte őt, amint tőlük kissé távolabb dolgozott. – Gyönyörű lány. Nem igaz? – mormogta Smith-Oldwick. – Német kém – válaszolta Tarzan. Az angol azonnal nekitámadt. – Ezt meg, hogy érti? – kiáltotta. – Úgy értem, ahogy mondom – felelte a majomember. – Német, és ráadásul kém. – Azt én nem hiszem! – csattant fel a repülős. – Akkor ne higgye – hagyta rá Tarzan. – Engem nem érdekel, hogy maga mit hisz. Láttam tanácskozni őt a németek tábornokával és vezérkarával a Taveta melletti táborban. Valamennyien ismerték, a nevén szólították, ő pedig egy papírt adott át neki. Amikor legközelebb láttam, a brit állások között volt, álruhában, és aztán újra láttam, amint üzenetet adott át egy német tisztnek Wilhelmstalban. Német, és kém, de egyszersmind nő is, ezért nem ölhetem meg. – Maga tényleg azt hiszi, hogy mindez igaz? – kérdezte a fiatal hadnagy. – Úristen! Nem tudom elhinni. Olyan drága, bátor és jó teremtés. A majomember vállat vont. – Igaz, hogy bátor – mondta –, de hát még Pambának, a patkánynak is kell, hogy
legyen valamilyen jó tulajdonsága, ő viszont az, aminek mondtam, ezért én gyűlölöm, és magának is gyűlölnie kell. Harold Percy Smith-Oldwick hadnagy tenyerébe temette az arcát. – Isten bocsássa meg nekem – mondta végül –, de nem tudom gyűlölni. A majomember megvető pillantást vetett társára, és felállt. – Tarzan újra elmegy vadászni – mondta. – Az élelmük kitart két napig. Addigra Tarzan visszajön. A másik kettő figyelte őt, míg el nem tűnt a fák lombjai között a tisztás túlsó végén. A lányt valami bizonytalan rossz érzés kerítette hatalmába, amelyet soha nem tapasztalt Tarzan jelenlétében. A láthatatlan veszélyek, amelyek a zord dzsungelben leselkedtek rájuk, sokkal valóságosabbaknak és közelebbieknek tűntek most, hogy a majomember nem volt már a közelben. Míg ott tartózkodott és beszélgetett velük, a kis zsúpfedeles kunyhó és az azt körülvevő tüskés bonra olyan biztonságos helynek látszott, amilyen nincs még egy a világon. Bár velük maradt volna, hiszen ha bele gondolt, örökkévalóságnak tűnt a két nap –, az örökös rettegést jelentő két nap, két olyan nap, amelynek minden perce veszélyekkel lesz teli. Odafordult társához: – Bárcsak itt maradt volna – mondta. – Mindig sokkal nagyobb biztonságban érzem magam, ha a közelben van. Nagyon ijesztő és mégis biztonságosabb érzés vele lenni, mint bárki mással, akit valaha ismertem. Úgy látom, hogy nem szeret engem, és mégis tudom, nem engedné, hogy bajom essék. Képtelen vagyok megérteni őt. – Én sem értem – válaszolta az angol –, de jól ismerem ezt a helyzetet. Az, hogy mi itt vagyunk, megzavarta a terveit. Szeretne megszabadulni tőlünk. Már-már arra gondolok, hogy nem is bánná, ha mire visszatér, halálunkat lelnénk a sok veszély közepette, amely ebben a barbár országban örökké les ránk. Azt hiszem, meg kellene próbálnunk visszatérni a fehér településekre. Ez az ember nem kíván minket itt látni, és nemigen van okunk azt feltételezni, hogy sokáig életben tudunk maradni ebben a veszedelmes vadonban. Én sok helyütt utazgattam és vadásztam már Afrikában, de nem láttam és nem is hallottam még egyetlen olyan vidékről sem, amelyet ennyire elözönlöttek volna az ádáz fenevadak és a veszedelmes vademberek. Ha most azonnal útnak indulunk a keleti part felé, alig tesszük ki magunkat nagyobb veszélynek, mint itt. Ha egy napi gyaloglást sikerül élve megúsznunk, azt hiszem, megtaláljuk a módját annak, hogy pár órán belül eljussunk a tengerpartra. A repülőgépem nyilván még mindig ugyanott van, ahol leszálltam vele, mielőtt a feketék elfogtak. Természetesen nincs itt a környéken senki, aki vezetni tudná, és nem is látom semmi okát annak, hogy miért tették volna tönkre. Sőt, azt hiszem, a bennszülöttek akkora félelemmel és gyanakvással viseltetnek egy ilyen különös és felfoghatatlan micsoda iránt, hogy minden valószínűség szerint a közelébe se mernek menni. Igen, ott kell lennie, ahol hagytam, készen arra, hogy épségben elvigyen minket egy lakott helyre. – De hát nem mehetünk el addig – mondta a lány –, míg ő vissza nem jön. Nem távozhatunk csak úgy anélkül, hogy köszönetet mondanánk neki és elbúcsúznánk tőle. Annál sokkal több hálával tartozunk neki. A férfi egy percig némán nézett rá. Azon tűnődött, hogy a lány tudja-e, mit érez
iránta Tarzan. Maga is töprengeni kezdett azon, hogy mi az igazság a majomember vádjaiból. Minél tovább nézte a lányt, annál nehezebb volt elviselni azt a gondolatot, hogy ellenséges kém. Már-már azon a ponton volt, hogy kerek-perec megkérdezi tőle, de aztán mégsem tudta rászánni magát. Végül úgy döntött, hogy kivárja, míg az idő és a tartósabb ismeretség révén kiderül, igaz vagy hamis-e a vád. – Azt hiszem – mondta, mintha a beszélgetésben nem is állt volna be szünet –, hogy visszatértekor kifejezetten örülni fog, ha azt látja, hogy elmentünk. Nem szükséges még két napig kockáztatni az életünket csak azért, hogy köszönetet mondhassunk neki, bármennyire nagyra értékeljük is azt, amit értünk tett. Maga bőségesen kiegyenlítette már tartozását vele szemben, és annak alapján, amit mondott nekem, úgy érzem, hogy végképp jobban tenné, ha nem maradna itt tovább. A lány meglepetten nézett fel rá. – Mire gondol? – kérdezte. – Nem szívesen mondom meg – válaszolta az angol, és idegesen turkálta a füvet egy bot végével –, de a szavamat adom, hogy jobb szeretné, ha maga nem volna itt. – Árulja el, hogy mit mondott – makacskodott a lány. – Jogom van tudni. Smith-Oldwick hadnagy kihúzta a vállát, és belenézett a lány szemébe. – Azt mondta, hogy gyűlöli magát – bökte ki. – Hogy csupán a kötelességérzettől vezérelve segítette, mert maga nő. A lány elsápadt, majd elpirult. – Egy perc – mondta –, és máris indulhatunk. Jobb, ha magunkkal viszünk valamennyit ebből a húsból. Ki tudja, mikor jutunk hozzá újra. Így a két vándor útra kelt a folyó mentén dél felé. A férfi vitte a kezében a rövid lándzsát, amelyet Tarzan hagyott ott a lánynak. Bertha Kircher teljesen fegyvertelen volt, eltekintve attól a bottól, amelyet a kunyhóépítés után megmaradtak közül választott ki magának. Ragaszkodott hozzá, hogy távozás előtt a férfi írjon egy levelet Tarzannak, amelyben megköszöni, hogy gondjukat viselte, és elbúcsúzik tőle. Ezt egy hegyes fadarabbal feltűzték a kunyhó belső falára. Menet közben állandóan résen kellett lenniük. Nem tudhatták, kivel találkoznak a kígyózó dzsungelösvény következő kanyarulatában vagy ki lapul meg rejtekhelyén a szövevényes bozótban az út mentén. Számolniuk kellett azzal az örökké jelenlevő veszéllyel is, hogy összefutnak Numabo fekete harcosaival. A falu pontosan abban az irányban volt, amerre meneteltek, ezért nagy kitérőt kellett tenniük, hogy elkerüljék a veszélyes helyet, és nehogy felfedezzék őket. – Én nem is annyira a bennszülött feketéktől félek – mondta a lány –, hanem inkább Usangától és az embereitől. Ő és a csapata egy német ezredhez tartozott. Engem ők hoztak magukkal vagy azzal a szándékkal, hogy váltságdíjat követeljenek értem, vagy, hogy eladjanak északra valamelyik fekete szultán háremébe. Usangától sokkal inkább kell tartanunk, mint Numabótól, mert ő rendelkezik azzal az előnnyel, hogy európai
katonai kiképzést kapott, és többé-kevésbé modern fegyvere és lőszere van. – Az a szerencsém – jegyezte meg az angol –, hogy a tudatlan Numabo talált rám és ejtett foglyul, nem pedig a kitanult Usanga. Ő kevésbé félt volna az óriás repülő szerkezettől, és nagyon is tudta volna, hogyan teheti tönkre. – Imádkozzunk, hogy a fekete őrmester ne fedezze fel – mondta a lány. Eljutottak egy pontig, amelyről úgy sejtették, hogy körülbelül egy mérföldre lehet a falu fölött. Aztán keletnek fordulva nekivágtak az érintetlen, szövevényes aljnövényzetnek. A zöld bozót helyenként annyira sűrű volt, hogy csak a legnagyobb nehézségek árán sikerült utat vágni maguknak. Gyakran négykézláb kellett kúszniuk, és az élő ágakat át- meg átszőtték a szívós, kötélszerű liánok, amelyek kusza hálóként zárták el útjukat. Délre tőlük, egy nyílt mezőn fekete harcosok csoportja gyűlt össze egy bizonyos tárgy körül, amely sok-sok ámuldozó megjegyzésnek volt kiváltó oka. A feketék egy német alakulat egyenruhájának maradványait viselték. Nagyon visszatetsző csapat volt, és a hatalmaskodásban is, meg az undorító külső dolgában is a fekete őrmester, Usanga járt az élen. Kíváncsiságuk tárgya egy brit repülőgép volt. Miután az angolt behurcolták Numabo falujába, Usanga azonnal a repülő keresésére indult. Részben a kíváncsiság hajtotta, részben a rombolás vágya. Amikor megtalálta a gépet, valami más jutott az eszébe, ami visszatartotta tervének végrehajtásától. Jól tudta, hogy a repülő igen jelentős értéket képvisel, és arra gondolt, hogy meg kellene próbálnia valamilyen módon hasznosítani a zsákmányt. Minden nap ellátogatott a géphez, és míg eleinte jókora adag tisztelettel vegyes félelmet érzett iránta, utóbb már a tulajdonos otthonos tekintetével kezdte méregetni. Bemászott a törzsébe, és odáig jutott, hogy szerette volna megtanulni miként kell vezetni. Micsoda nagy tett volna, ha úgy repülne, mint a madár a legmagasabb fák csúcsa fölött! Mekkora szent borzongással és bámulattal töltené ez el kevésbé kiváltságos társait! Ha Usanga repülni tudna, akkora tekintélye lenne a szárazföld belsejében szétszórt falvak törzsei előtt, hogy majdnem úgy néznének fel rá, mint egy istenre. Usanga a tenyerét dörzsölte, és csettintett a nyelvével. Akkor aztán igazán gazdag ember lesz, mert az összes falu sarcot fog neki fizetni, és nem kevesebb, mint egy tucat felesége lesz. E gondolatra mindenesetre megjelent lelki szemei előtt a fekete házisárkány, Naratu képe, aki vaskézzel uralkodott rajta. Usanga savanyú képet vágott, és megpróbálta elfelejteni a tucatnyi újabb feleséget, de a gondolat annyira csábítónak tűnt, és akkora vonzerőt jelentett a számára, hogy kisvártatva már felettébb logikusan úgy okoskodott, hogy egy isten nem is igazán érdemli meg az isten nevet, ha nincs legalább huszonnégy felesége. Végigtapogatta a műszereket és a működtető berendezéseket. Reménykedett is, félt is, hogy rátalál arra a kombinációra, amelytől a gép repülni kezd. Gyakran volt alkalma megfigyelni a német állások felett szálldosó brit repülő embereket, és a dolog oly egyszerűnek tűnt. Biztosra vette, hogy ő maga is képes lenne rá, ha valaki csak egyszer is megmutatná neki, hogyan kell csinálni. Persze állandóan reménykedett abban is, hogy a fehér ember, aki a géppel jött, és, aki megszökött
Numabo falujából, végül az ő, Usanga markába kerül, és akkor aztán tényleg meg fogja tanulni, hogyan kell repülni. Ez a reménység volt az oka annak, hogy Usanga oly sok időt töltött a repülőgép környékén. Arra számított, hogy a fehér férfi a gépet keresve egyszer csak vissza fog térni a helyszínre. És végül meg is lett a jutalma kitartásának. Éppen ezen a napon, miután eltávozott a géptől és harcosaival együtt bevonult a dzsungelbe, észak felől hangokat hallott. Ő és emberei elrejtőztek az ösvény mellett kétoldalt a sűrű bozótban. Usangát kisvártatva ujjongó öröm töltötte el, látván, hogy az ösvényen a brit tiszt tűnik fel meg az a fehér lány, aki után a fekete őrmester annyira áhítozott, és, aki megszökött tőle. A fekete képű alig tudta megállni, hogy örömében nagyot ne rikkantson, hiszen nem is remélte, hogy a sors jóvoltából egyszerre kerítheti hatalmába azt a két embert, aki után leginkább vágyott. A két vándor a fenyegető veszélyről mit sem tudva közeledett az ösvényen. A férfi éppen azt magyarázta, hogy most már nagyon közel kell lenniük ahhoz a helyhez, ahol repülőgépével leszállt. Minden pillanatban azt várták, hogy kiérnek a rétre, így figyelmüket teljes egészében az előttük kanyargó ösvény kötötte le. Biztosak voltak abban, hogy ott megpillantják majd a repülőt, amely számukra az életet és a szabadságot jelenti. Az ösvény széles volt, egymás mellett lépkedtek, így aztán egy éles kanyar után a parkszerű tisztás és vele együtt a keresett gép teste egyszerre tárult fel szemük előtt. Megkönnyebbült és boldog kiáltás szállt fel ajkukról, és ugyanabban a pillanatban Usanga és fekete harcosai kiléptek a bozótból.
12. A repülő fekete
A lány az ijedtségtől és a csalódottságtól kis híján összeroskadt. Már-már biztonságban tudta magukat, aztán a sors kegyetlen rendelése folytán egycsapásra minden remény odalett. Mindez elviselhetetlennek tűnt. Csalódott volt a férfi is, de elsősorban dühös. Észrevette az egyenruha foszlányait a feketéken, és azonnal azt akarta megtudni, hogy hol vannak a tisztjeik. – Nem értik, hogy mit mond – szólt neki a lány, és azon a korcs nyelven, amely az érintkezés eszköze a németek és a gyarmatukon élő feketék között, megismételte a fehér férfi kérdését. Usanga elvigyorodott. – Maga nagyon jól tudja, hogy hol vannak, fehér asszony – válaszolta. – Mind halottak, és ha ez a fehér férfi nem teszi azt, amit mondok neki, ő is halott lesz. – Mit akar tőle? – kérdezte a lány. – Azt akarom, hogy megtanítson úgy repülni, mint a madár – felelte Usanga. Bertha Kircher elképedve nézett rá, de elismételte kívánságát a hadnagynak. Az angol egy percig tűnődött. – Szóval meg akar tanulni repülni, ugye? – ismételte el Usanga szavait. – Kérdezze meg tőle, hogy hajlandó-e visszaadni a szabadságunkat, ha megtanítom repülni. A lány tolmácsolta a kérdést Usangának, aki, amilyen aljas, agyafúrt és teljesen becstelen volt, mindig a legnagyobb készséggel ígért meg bármit, akár szándékában állt teljesíteni ígéretét, akár nem. Így aztán azon nyomban ráállt az alkura. – Tanítson meg a fehér férfi repülni engem – mondta –, én pedig elviszem magukat a fehér települések közelébe. De ennek fejében megtartom magamnak a nagy madarat – azzal a gép felé intett fekete kezével. Amikor Bertha Kircher elismételte Usanga javaslatát a repülősnek, az megvonta a vállát, és savanyú képpel ugyan, de végül beleegyezett. – Azt hiszem, nincs más kiút számunkra – mondta. – A gép így is, úgy is elveszett a brit kormány számára. Ha visszautasítom a kérését, kétség sem fér hozzá, hogy rövid úton végez velem, aminek az lesz az eredménye, hogy a gép itt fog állni, míg a rozsda meg nem eszi. Ha elfogadom az ajánlatát, azzal legalább azt elérem, hogy maga épségben visszatérhet a civilizált világba. Ez – tette hozzá – többet ér nekem, mint a Brit Légierő összes repülőgépe együttvéve. A lány gyors pillantást vetett rá. Ezek voltak a férfi első olyan szavai, amelyek arra utaltak, hogy, amit iránta érez, az nem csupán a közös balsorsból fakad, hanem több annál. Nem örült annak, amit mondott, és a férfi is szinte azonnal megbánta, amikor látta a lány elboruló arcát. Rájött, hogy akaratlanul is tovább súlyosbította amúgy is szinte elviselhetetlen helyzetét. – Bocsásson meg – mondta gyorsan. – Felejtse el kérem, amire ez a megjegyzés
utal. Ha ezzel megbántottam, ígérem, többé nem teszem, s remélem, mindketten épségben kikerülünk a csávából. A lány elmosolyodott, és köszönetet mondott neki, ám, ami kimondatott, azt nem lehetett többé kimondatlanná tenni. Bertha Kircher biztosabban tudta, hogy a fiatal angol tiszt szereti, mintha térdre hullva, ünnepélyesen biztosította volna soha el nem múló hódolatáról. Usanga azonnal neki akart vágni az első repülőleckének. Az angol megpróbálta lebeszélni róla, ám a fekete rögvest fenyegetően, durván lépett fel, mivel megszokta, hogy örökké valami turpisságot gyanítson a másik szándékai mögött, ha azok nem vágnak tökéletesen egybe az ő óhajaival. – Rendben van, bölcsek bölcse – motyogta az angol –, egész életre szóló leckében lesz része. – Aztán a lányhoz fordult. – Beszélje rá, hogy maga is velünk jöhessen. Félek itt hagyni magát ezekkel az elvetemült gazemberekkel. – Ám, amikor a lány továbbította az indítványt Usangának, a fekete azonnal valami olyan tervre gyanakodott, amellyel ki akarják játszani, s esetleg akarata ellenére vissza akarják vinni német uraihoz, akiktől hitszegő módon megszökött. Ezért aztán félelmetesem meredt a lányra, és nem volt hajlandó belemenni a javaslatba. – A fehér asszony itt fog maradni az embereimmel – mondta. – Nem fogják bántani, ha épségben visszahoz engem. – Közölje vele – mondta az angol –, ha maga nem áll itt a réten, úgy, hogy láthassam, amikor visszatérek, nem fogok leszállni, hanem elviszem Usangát a brit táborba és felköttetem. Usanga megígérte, hogy a lány jól látható helyen lesz visszatértükkor, és haladéktalanul lépéseket tett, hogy beleverje harcosai fejébe, halállal bűnhődik, aki bántani merészeli. Aztán csapata többi tagjának kíséretében elindult a tisztáson az angollal együtt a repülőgép felé. Mihelyt helyet foglalt az immár saját tulajdonának tekintett szerkezetben, inába szállt a bátorsága. Amikor a motor elindult, és a légcsavar forogni kezdett, rikácsolva szólt az angolnak, hogy állítsa le, és engedje kiszállni. Ám a repülős a propeller meg a motor zajától nem hallotta, nem is értette volna a fekete szavait. A gép már gurult a földön, Usanga pedig odáig jutott, hogy ki akart ugrani, és meg is tette volna, ha le tudta volna csatolni a hevedert a derekáról. A gép felemelkedett a földről, és a következő pillanatban széles kört írva le kecsesen felszállt a fák csúcsának magasságáig. A fekete őrmester valósággal összecsuklott a félelemtől. Úgy érezte, a föld kiesik alóla. Látta a fákat és a folyót, a távolban pedig a kis tisztást Numabo falujának zsúpfedeles kunyhóival. Keményen igyekezett nem gondolni arra, milyen következményekkel járna, ha hirtelen lezuhanna a sebesen távolodó földre. Megpróbálta gondolatait a huszonnégy feleségre összpontosítani, akiket ennek a nagy madárnak a jóvoltából minden bizonnyal magáénak mondhat majd. A gép egyre magasabbra és magasabbra emelkedett. Nagy kört írt le az erdő, a folyó és a rét fölött,
és Usanga kisvártatva legnagyobb csodálkozására azt vette észre, hogy félelme egyszer csak semmivé foszlott. Kis idő múlva már a legnagyobb biztonságérzet uralkodott el rajta, és ez volt az a perc, amikortól kezdve elkezdte figyelni, hogy a fehér ember mi módon vezeti és irányítja a repülőt. Félórai szakavatott manőverezgetés után az angol gyorsan nagy magasságba emelkedett, és aztán mindenféle figyelmeztetés nélkül hirtelen bukfencezett egyet a géppel, és néhány másodpercig fejjel lefelé repült. – Megmondtam, hogy életre szóló leckét adok ennek a nyavalyásnak – mormogta, amikor meghallotta a rémült embernek még a légcsavar zúgását is túlharsogó visítozását. A következő pillanatban Smith-Oldwick ismét visszafordította a gépet, és sebesen süllyedni kezdett a föld felé. Néhányszor lassan körberepült a rét fölött, míg meg nem győződött, hogy Bertha Kircher ott van, és szemlátomást semmi baja. Puhán letette a gépet a földre, úgy, hogy az nem messzire állt meg attól a helytől, ahol a lány várt rájuk a harcosokkal. Egy remegő és hamuszürke arcú Usanga támolygott ki a repülő törzséből, akinek idegei a bukfenc vérfagyasztó élménye következtében még mindig vitustáncot jártak. Ám, ahogy ismét szilárd talajt érzett a lába alatt, gyorsan összeszedte magát. Látványosan pöffeszkedve, peckes kérkedő léptekkel járt körbe, azt fitogtatva embereinek, hogy mennyire semmiség számára az olyasfajta csip-csup ügy, mint repülni madár módjára több ezer yard magasan a dzsungel felett. Jóllehet hosszú időbe telt, mire az önszuggesztió módszerével sikerült bebeszélnie magának, hogy minden egyes pillanatát élvezte a repülésnek, és máris nagyot haladt előre a repülés művészetének elsajátításában. Annyira féltékeny volt újonnan szerzett játékszerére, hogy nem volt hajlandó visszatérni Numabo falujába, hanem ragaszkodott ahhoz, hogy verjenek tábort a gép közelében, nehogy valamilyen elképzelhetetlen úton-módon ellopják tőle. Két napig táboroztak ott, és a nappali órák alatt Usanga állandóan arra kényszerítette az angolt, hogy vezesse be a repülés művészetébe. Smith-Oldwick, miközben felidézte magában azt a hosszú hónapokon át tartó, fáradságos kiképzést, amelyet neki magának kellett végigcsinálnia, mire tudását elegendőnek ítélték ahhoz, hogy kész repülősnek nyilvánítsák, csak mosolygott a tudatlan afrikai önhittségén, aki máris azt követelte, hogy egyedül repülhessen egyet. – Ha ez nem járna a gép elvesztésével – magyarázta az angol a lánynak –, hagynám, hogy a bolond felszálljon, és kitörje a nyakát, mert, hogy két percen belül úgyis ez történne. Végül aztán mégiscsak megpróbálta rábeszélni Usangát, hogy várja ki, míg a dolognak eljön az ideje. Szánjon rá még néhány napot a tanulásra. Ám a fekete gyanakvó agyában egyre inkább az a meggyőződés alakult ki, hogy a fehér ember tanácsa mögött valamilyen hátsó szándék húzódik meg. Nyilván abban reménykedik, hogy az éj leple alatt ő maga szökhet meg a géppel, és ezért nem hajlandó elismerni, hogy Usanga immár teljes egészében képes egyedül kezelni a repülőt. Úgy döntött, hogy semmiféle további segítségre vagy oktatásra nincs szüksége.
Agyában megfogant az elhatározás, hogy túljár a fehér ember eszén. A huszonnégy csábos feleség vonzereje már önmagában is elegendő indítéknak bizonyult, és ehhez járult még a fehér lány utáni vágyakozása, akit már rég feltett szándéka volt megszerezni magának. Ezek a gondolatok forogtak Usanga agyában, amikor a második nap estéjén lefeküdt aludni. Mindazonáltal újra meg újra gondolatai közé furakodott a vehemens Naratu, és ezzel üröm vegyült az édes képzelődésbe. Bár megszabadulhatna tőle! Mihelyt a gondolat megfogant, gyökeret is vert fejében. De ugyanakkor az volt az igazság, hogy az őrmester tulajdonképpen félt asszonyától, méghozzá annyira félt tőle, hogy nem merte volna eltávolítani őt az útból, legfeljebb teljes titokban és álmában. A heves vágy egyik tervet a másik után szülte, s végül Usanga elhatározásra jutott. Amikor másnap megvirradt, alig várta már az alkalmat, hogy elképzelését valóra válthassa. Abban a pillanatban, hogy befejezte az evést, félrehívta néhány harcosát, és pár percig beszélt hozzájuk. Az angol, aki egyik szemét rendszerint rajta tartotta, látta, hogy aprólékosan elmagyarázgat valamit a harcosainak, és kézmozdulataiból és viselkedéséből kitűnt, hogy egy új terv elfogadására beszéli rá őket. Utasításokat osztogat nekik, hogy mit kell tenniük. Azt is látta, hogy a feketék szeme számos alkalommal feléje fordul, majd egy esetben egyszerre villan rá a lányra. A dolog önmagában jelentéktelen apróságnak tűnt, ám a körülötte csapott nagy hűhó miatt egyre határozottabb aggodalom támadt az angol szívében, hogy olyasmi készülődik, ami nem sok jót ígér sem neki, sem a lánynak. Nem tudott szabadulni balsejtelmétől, ezért még éberebben figyelte a feketéket. Kénytelen volt önmaga előtt is elismerni, hogy bármit tartogat is számukra a sors, nincsenek eszközei az elhárítására. Még a lándzsát is elvették tőle, amikor foglyul ejtették, így aztán most ott állt fegyvertelenül, teljesen kiszolgáltatva a fekete őrmester és társai kénye-kedvére. Harold Percy Smith-Oldwick hadnagynak nem kellett sokáig várnia, hogy megtudjon valamit Usanga tervének mibenlétéről. Rögtön azután, hogy az őrmester végzett utasításainak kiosztásával, a harcosok egy csoportja elindult az angol felé, három másik pedig egyenesen a lányt célozta meg. A harcosok szó nélkül megragadták a fiatal tisztet, és arccal lefelé a földre dobták. Egy ideig vitézül próbált kiszabadulni, és sikerült is néhány kemény ökölcsapást szétosztania támadói között, de azok számbeli fölényben voltak, így eleve csak abban reménykedhetett, hogy késlelteti szándékuk véghezvitelét, ami kezének-lábának megkötözése volt. Amikor jó szorosan összekötözték, oldalára fordították, és akkor meggyőződött arról, hogy Bertha Kircherrel ugyanez történt. Smith-Oldwick olyan helyzetben feküdt a földön, hogy jól látta csaknem az egész tágas mezőt és a nem messze levő repülőgépet. Usanga a lánnyal beszélt, aki hevesen, tagadólag rázta a fejét. – Mit mond? – kiáltott oda az angol. – El akar vinni a gépen – kiáltott vissza a lány. – Tovább akar vinni a szárazföld
belsejébe, egy másik országba. Azt mondja, ott ő lesz a király, én pedig az egyik felesége – majd az angol meglepetésére mosolygó arccal fordult feléje. – De nincs semmi veszély – folytatta –, mert néhány percen belül mindketten meghalunk – annyi ideig tart csak az egész, míg elindítja a gépet, és ha fel tud szállni száz láb magasba a földtől, soha többé nem kell majd félnem tőle. – Úristen! – kiáltott fel a férfi. – Nem tudja valamiképp lebeszélni a dologról? Ígérjen neki bármit. Bármit, amit csak akar. Nekem van pénzem, méghozzá bőven, ez a szerencsétlen bolond el sem tudja képzelni, hogy mennyi. Azon bármit vehet, ami pénzért kapható, szép ruhákat, ennivalót és asszonyokat, annyi asszonyt, amennyit csak akar. Mondja meg ezt neki, és mondja meg azt is, hogy ha hajlandó itt hagyni magát, szavamat adom, hogy minden pénzemet elhozom neki. A lány megrázta a fejét. – Nincs semmi értelme – mondta. – Nem értené meg, és még ha megértené is, nem bízna meg magában. Az itt élők el sem tudják képzelni, hogy valakiben létezhet tisztesség, becsület és hasonlók. Ezek a feketék meg különösen bizalmatlanok az angolokkal szemben, mert a németek azt hitették el velük, hogy azok a leghitszegőbb és legaljasabb emberek. Nem, jobb ez így. Sajnálom, hogy nem tud velünk jönni, mert ha elég magasra fog felszállni, nekem sokkal könnyebb halálom lesz, mint, ami valószínűleg magára vár. Usanga egyfolytában igyekezett félbeszakítani a rövid beszélgetést, és arra akarta kényszeríteni a lányt, hogy fordítson neki, mert attól tartott, hogy valamilyen tervet főztek ki számításainak keresztülhúzására. A lány azért, hogy megnyugtassa és lecsillapítsa, azt mondta neki, az angol csupán elbúcsúzott tőle, és sok szerencsét kívánt neki. Hirtelen odafordult a feketéhez. – Megtenne valamit a kedvemért, ha önként magával tartok? – És mit akar? – tudakolta Usanga. – Mondja meg az embereinek, hogy engedjék szabadon a fehér férfit, miután mi elmentünk. Úgysem találna ránk soha. Ennyit kérek csupán. Ha megkíméli az életét, és visszaadja a szabadságát, önként magával megyek. – Maga így is, úgy is velem jön – morogta Usanga. – Az nekem mindegy, hogy önként-e vagy sem. Nagy király leszek, és maga azt fogja tenni, amit mondok. A fickónak az járt az agyában, hogy már a kezdet kezdetén megfelelően kell bánni ezzel az asszonnyal. Ne ismétlődhessék meg az a rettenet, amit Naratu mellett átélt. Ezt az asszonyt és a többi huszonnégyet is gondosan meg kell válogatni és rendre kell szoktatni. Usanga végre úr lesz a saját házában. Bertha Kircher látta, hogy nincs értelme kérlelni a durva frátert, ezért elhallgatott. Szomorúság töltötte el, amikor arra gondolt, milyen sors vár a fiatal, kamasznál alig idősebb tisztre, aki oly szenvedélyesen nyilvánította ki szerelmét iránta. Usanga parancsára az egyik fekete felemelte a lányt a földről, és a repülőhöz vitte. Miután Usanga felmászott a gép fedélzetére, a feketék felemelték Bertha Kirchert, ő
pedig lenyúlt, és behúzta a repülő törzsébe. Levetette a kötelet a csuklójáról, beszíjazta az ülésébe, és végül maga is helyet foglalt közvetlenül előtte. A lány az angolt kereste tekintetével. Nagyon sápadt volt, de bátran mosolygott. – Isten önnel! – kiáltotta. – Isten önnel! Az ég oltalmazza meg! – kiáltott vissza a férfi egy egészen kicsit fátyolos hangon. Majd újra ő szólalt meg. – Azt, amit mondani akartam, megmondhatom most, hogy mindkettőnk számára oly közel a vég? A lány ajka mozgott, de, hogy biztatás vagy visszautasítás volt-e, amit mondott, azt a férfi nem tudta meg, mert szavait elnyelte a légcsavar zúgása. A fekete elég jól megtanulta a leckét, és a motort különösebb ügyetlenkedés nélkül el tudta indítani. A gép hamarosan gurulni kezdett a réten. Kétségbeesett sóhaj szállt fel az angol ajkáról, míg figyelte, hogyan viszi Usanga a szinte biztos halálba azt, akit szeret. Látta, hogy a repülő megbillen, és a gép felemelkedik a földről. Jó volt a felszállás – Harold Percy Smith-Oldwick hadnagy maga sem csinálhatta volna jobban, de azzal is tisztában volt, hogy ez a véletlennek köszönhető. A gép bármelyik pillanatban lezuhanhat a földre, és még ha valamilyen csodás véletlen folytán a feketének sikerülne is felemelkedni a fák csúcsa fölé, és semmi baj nem történik repülés közben, egy a százezerhez az esélye annak, hogy valaha is újra le tud szállni anélkül, hogy szépséges foglyának és önmagának ne okozná halálát. De mi volt ez? Elállt a szívverése.
13. Usanga jutalma
Tarzan, a dzsungel fia két napig ráérősen vadászgatott északon. Nagy kerülővel tért vissza, annak a tisztásnak a közelébe, ahol Bertha Kirchert és a fiatal hadnagyot hagyta. Az éjszakát a tisztáshoz egészen közel, egy nagy fán töltötte. A fa ágai benyúltak a folyó fölé. Kora reggel Tarzan a víz szélén lapult és az alkalomra várt, hogy elkaphassa Pisah-t, a halat. Arra gondolt, hogy elviszi majd a kunyhóba, és a lány megsütheti magának és a társának. A furfangos majomember olyan mozdulatlanná dermedt, mint egy bronzszobor, mert nagyon jól tudta, milyen elővigyázatos Piszah, a hal. A legapróbb mozdulat is elriasztaná, és különben is csak végtelen türelem árán lehet megfogni. Tarzan saját gyorsaságában és a támadás rajtaütésszerű váratlanságában bízott, mert sem csalija, sem horga nem volt. Jól ismerte a víz lakóinak szokásait, innen tudta, hol kell Pisahra várnia. Lehet, hogy egy perc, lehet, hogy egy óra telik el, mire a hal beúszik abba a kis mélyedésbe, amely fölött ő lesben áll, de előbb vagy utóbb jönni fog. Ebben a majomember biztos volt, így aztán a ragadozó állatok türelmével várt a zsákmányra. Végre fényes pikkelyek villantak meg a vízben. Piszah közeledett. Még egy pillanat, és elérhető távolságban lesz. Akkor majd a két barna kéz villámsebesen alámerül a vízbe és megragadja. Ám éppen akkor, amikor a hal mármár elérhető közelségbe került, hangos csörtetés hallatszott az aljnövényzetben a majomember mögött. Piszah egy pillanat alatt eltűnt, Tarzan pedig morogva fordult meg, hogy bárki fenyegeti is, szembenézzen vele. És, ahogy megfordult, azt látta, hogy Zu-tag az, aki háborgatja. – Mit akar Zu-tag? – kérdezte a majomember. – Zu-tag inni jött a vízhez – válaszolta a majom. – Hol a törzs? – kérdezte Tarzan. – Banánt és kókuszdiót keresnek beljebb az erdőben – felelte Zu-tag. – És a Tarmangani nőstény meg a hím – kérdezte Tarzan –, nekik nincs semmi bajuk? – Elmentek – mondta Zu-tag. – Kudu kétszer bújt elő az odújából mióta távoztak. – A törzs űzte el őket? – Nem – válaszolta a majom. – Nem láttuk, mikor mentek el. Nem tudjuk, miért távoztak. Tarzan a fák ágain a tisztás felé igyekezett. A kunyhó és a bonra olyan volt, mint, amikor elment, de sem a férfinak, sem a nőnek nyomát nem látta. Átvágott a tisztáson, bement a bomába, majd a kunyhóba. Egyikben sem volt senki, és gyakorlott orrával megállapította, hogy már legalább két napja annak, hogy elmentek. Éppen távozni készült a kunyhóból, amikor a falra tűzött papírt észrevette. Levette, és olvasni kezdte.
„Azok után, amit Kircher kisasszonyról mondott, és tudva azt, hogy nem szereti őt, úgy érzem, sem neki, sem Önnek nem jó az, ha továbbra is a terhére vagyunk. Tudom, hogy a mi jelenlétünk miatt nem tudja folytatni útját a nyugati part felé, ezért úgy döntöttem, jobb ha megpróbálunk haladéktalanul eljutni a fehér települések valamelyikére anélkül, hogy továbbra is a terhére lennénk. Mindketten köszönjük a kedvességét és a védelmet. Ha valamilyen módon kifejezésre juttathatomaz Ön iránt érzett hálámat, bármikor szíves-örömest megteszem.” A levelet Harold Percy Smith-Oldwick hadnagy írta alá. Tarzan vállat vont, összegyűrte a papírt és félredobta. Bizonyos megkönnyebbülést érzett megszabadulva a felelősségtől, s annak is örült, hogy kivették az ügyet a kezéből. Elmentek, és el fogják felejteni. De ő valamiért nem tudta elfelejteni őket. Kisétált a bomába, majd a tisztásra. Kellemetlenül nyugtalannak érezte magát. Egyszer csak egy hirtelen jött elhatározással, hogy folytatja útját a nyugati part felé, elindult északra. Úgy gondolta, hogy a kanyargó folyót fogja követni, néhány mérföldön át, amíg az nyugatnak nem fordul. Aztán tovább halad a forrás felé az erdős fennsíkon át a hegyek lábáig, majd be a hegyek közé. A hegylánc túloldalán keres egy vízfolyást, amely a nyugati part felé indul, és így, a folyókat követve, biztos, hogy mindig bőségesen talál majd vadat és vizet. Nem jutott még messzire, – amikor hirtelen megállt. – Az egyikük angol – motyogta –, a másik meg nő. Soha nem jutnak el a fehér településekig a segítségem nélkül. Nem tudtam megölni a lányt a saját kezemmel, amikor megpróbáltam, és ha most hagyom, hogy egyedül menjenek tovább, ugyanolyan bizonyosan megölöm, mintha a szívébe döftem volna a késemet. Nem – és újra megrázta a fejét. – Tarzan, a dzsungel fia bolond, gyönge öregasszony lett – azzal visszafordult délnek. Két nappal korábban Manu, az aprómajom látta a két Tarmanganit arra járni. Mindent elcsacsogott-fecsegett róluk Tarzannak. A gomanganik faluja felé mentek, ezt Manu a saját szemével látta. A majomember a fák ágain lendült tovább dél felé, és bár semmilyen különösebb erőfeszítést nem tett, hogy pontosan kövesse azok nyomát, akiket keresett, számos jelét látta annak, hogy merre haladtak el. Szagnyomuk foszlányai elmosódottan még ott lengtek egy-egy levélen, ágon vagy fatörzsön, amelyet egyikük vagy másikuk megérintett, s ott volt az ösvényen, amelyet lábuk taposott, amikor betértek a párás őserdő komor sűrűjébe, cipőjük lenyomata helyenként megmaradt még az utat betakaró rothadó növényzet nyirkos szövetében is. Tarzant valamilyen megmagyarázhatatlan kényszer egyre nagyobb sebességre sarkallta. Ugyanaz a halk, csendes hang, amely a szemére hányta, hogy elhanyagolta őket, mintha állandóan azt súgta volna neki, hogy most égetően szükségük van rá. Lelkiismeretének szava zavarta Tarzant, ami annak a ténynek volt tulajdonítható, hogy gyönge öregasszonyhoz hasonlónak érezte magát, hiszen ő, aki vadságban nőtt fel, hozzáedződött a megpróbáltatásokhoz meg a kegyetlenséghez, nem szívesen ismerte el önmaga előtt finomabb jellemvonásainak meglétét. Pedig ezek valójában öröklött tulajdonságai voltak.
A nyomok azt mutatták, hogy a két fehér kelet felé megkerülte a wamabók faluját, majd visszatért a folyóhoz közel húzódó széles elefántcsapásra, amely jó néhány mérföldön át déli irányban folytatódott. A majomember fülét végül különös, zúgó, berregő hang ütötte meg. Egy pillanatra megállt, és feszülten hallgatózott. – Repülőgép! – suttogta, és fokozott iramban folytatta útját. Amikor Tarzan, a dzsungel fia kiért annak a rétnek a szélére, ahol annak idején Smith-Oldwick repülőgépe leszállt, egyetlen gyors pillantással átlátta a helyzetet és felmérte, hogy mi történik. Ám alig akart hinni a szemének. A rét szélén az angol tiszt megkötözve, magatehetetlenül feküdt, és a német alakulattól dezertált feketék egy csoportja vette körül. Tarzan már korábban látta ezeket a fickókat, tudta, hogy kicsodák. A mezőn egy repülőgép közeledett feléje, amelyet a fekete Usanga vezetett. A pilóta mögötti helyen a fehér lány, Bertha Kircher ült. Miként esett, hogy a tudatlan vadember képes vezetni a repülőt, arról Tarzannak sejtelme sem volt, de nem is ért rá töprengeni a dolgon. Elég volt az, amit Usangáról tudott, s, amit a réten látott. Egyértelmű volt számára, hogy az őrmester megpróbálja elvinni a lányt. Tarzan nem értette, hogy ennek mi értelme, amikor a fekete úgyis a markában tartja a nőt, azt meg, aki segíthetne neki, ártalmatlanná tette. Persze Tarzan nem tudhatott Usanga megálmodott huszonnégy feleségéről, meg arról, mennyire fél Naratu, jelenlegi párja rettenetes természetétől. Azt sem tudhatta, hogy Usanga úgy határozott, elrepül a fehér lánnyal, hogy soha vissza ne térjen, és olyan messzire menekül Naratu elől, hogy az soha többé ne találhassa meg. Minderről még a saját harcosainak sem volt sejtelme. Azt mondta nekik, hogy a foglyot elviszi északra az egyik szultánnak, akitől jó árat kap érte, és ha visszatér, ők is kapnak majd valamennyit a zsákmányból. Tarzan csak annyit tudott, amennyit látott: egy embert, aki megpróbál elrepülni a lánnyal. A gép már lassan kezdett felemelkedni a földről. Még egy pillanat, és sebesen, utolérhetetlenül eltávolodik tőle. Tarzan először arra gondolt, hogy egy nyilat illeszt íjára, és lelövi Usangát, de ugyanolyan gyorsan el is vetette az ötletet, mert tudta, hogy ha a pilóta meghal, a vadul száguldó gépben a lány halálra zúzná magát a fák között. Csak egyetlen módja látszott annak, hogy a segítségére siessen – oly módja, mely ha nem sikerül, az számára az azonnali halált jelenti, mégsem habozott, hanem megpróbálta a lehetőséget valóra váltani. Usanga, akinek figyelmét túlságosan lekötötték a szokatlan pilótai teendők, nem vette észre a majomembert. Ám a rét túloldalán levő feketék észrevették, és hangos, ádáz ordítások közepette, puskáikkal fenyegetőzve rohantak előre, hogy elfogják. Látták ugyanis, hogy egy óriás termetű fehér férfi ugrik le az egyik fa ágai közül a fűre, és sebesen rohan a repülőgép felé. Futás közben levesz a válláról egy hosszú fűkötelet, és a hurok hullámzó kört ír le a feje fölött. Látták, hogy a gépben ülő fehér lány lepillant, és észreveszi őt. A repülőgép húsz láb magasan szállt el a rohanó majomember fölött. A nyitott hurok
meglódult, felszállt a magasba, a lány pedig félig-meddig megsejtve a majomember szándékát, kinyúlt, elkapta a hurkot. Testét kifeszítette, mindkét kezével szorosan megmarkolta a kötelet. Ugyanebben a pillanatban Tarzan felemelkedett a földről, és a repülőgép a váratlan rántástól oldalt billent. Usanga vadul markolta a magassági kormányt, és a gép meredek szögben tört a magasba. A majomember inga módjára himbálódzott a levegőben a kötél végén. A gúzsba kötött angol mindeme történéseknek szemtanúja volt. Elállt a szívverése, amikor azt látta, hogy Tarzan teste a levegőben a fák csúcsa felé vágódik, ahol, úgy tűnt, menthetetlenül össze fog zúzódni. A gép gyors ütemben emelkedett tovább, így a vadember elsiklott a legmagasabb ágak fölött is. Aztán lassan, egyik kezével a másik elé fogva felhúzódzkodott a gép törzse felé. A lány, aki kétségbeesetten kapaszkodott a hurokba, minden izmát megfeszítve próbálta megtartani a kötél alsó végén himbálódzó óriási súlyt. Usanga, akinek sejtelme sem volt, mi történik mögötte, egyre nagyobb magasságba emelte a gépet. Tarzan lepillantott. Alatta sebesen tűnt tova a fák csúcsa, a folyó, és csupán egy vékony fűkötélen, meg egy törékeny lány izmain múlt, hogy nem zuhant le a több ezer láb mélységbe, a halál tátongó torkába. Bertha Kircher úgy érezte, hogy keze, ujja egyszerűen elhalt. A zsibbadás rohamosan kúszott fel a karján a könyökéig. Sejtelme sem volt, mennyi ideig képes még megtartani a kifeszülő kötelet. Érezte, hogy élettelen ujjai bármelyik pillanatban elernyedhetnek. Amikor már-már feladta a reményt, meglátta, hogy egy barna kéz nyúl fel, és megragadja a gép törzsének szélét. A kötél húzása egy szempillantás alatt megszűnt, és a következő pillanatban Tarzan, a dzsungel fia felhúzódzkodott a gép oldalához, és egyik lábát átvetette rajta. Usangára pillantott, s szájával egészen közel hajolva a lány füléhez, azt kiáltotta: – Vezetett már valaha repülőt? – A lány gyors bólintással jelezte, hogy igen. – Meg meri tenni, hogy átmászik oda a fekete mellé, és irányítja a gépet, míg én elintézem a fickót? A lány Usanga felé nézett, és megborzongott. – Igen – válaszolta –, de a lábam össze van kötözve. Tarzan előhúzta tokjából a vadászkését, majd lehajolva elvágta a lány bokáját fogva tartó szíjakat. Aztán a lány lecsatolta magáról az övet, amellyel le volt kötve az üléshez. Tarzan egyik kezével megfogta a lány karját, és megtámasztotta, míg kúszva megtették azt a néhány méteres távolságot, amely a két ülést elválasztotta egymástól. Ha a gép csak egyszer is megbillen, mindketten átrepültek volna a másvilágra. Tarzan tisztában volt azzal, hogy csak valamilyen csodás véletlen folytán sikerülhet eljutniuk Usangához és végrehajtaniuk a pilótacserét. Mégis vállalniuk kellett a kockázatot, mert az azóta eltelt rövid idő alatt, hogy először látta meg a repülőt, már megállapította, hogy a feketének pilótaként úgyszólván semmi gyakorlata nincs. Így is, úgy is a halál vár rájuk, ha az őrmester vezeti tovább a gépet. Az első jel, amelyből Usanga rájött, hogy nincs minden rendben körülötte, az volt,
hogy a lány egyszer csak melléje csusszant, és megragadta a botkormányt. Ugyanabban a pillanatban acélos ujjak ragadták meg a torkát. Egy barna kéz, és benne egy éles penge vágódott le mellette, mely levágta a derekáról az övet, aztán hatalmas izmok emelték ki az ülésből Usanga visított és kapálódzott, de olyan tehetetlen volt, mint egy csecsemő. Lent a réten a figyelő tekintetek azt látták, hogy a repülőgép előrebukik az égen, hirtelen zuhanni kezd, aztán újra siklórepülésbe megy át, kis kört ír le, és visszatérőben van feléjük. De ez olyan magasan fölöttük történt, és a nap annyira erősen sütött, hogy semmit sem láttak abból, ami a gép törzsében játszódott le. Smith-Oldwick hadnagy azonban kisvártatva döbbenten nyögött fel, mert azt látta, hogy egy emberi test esik ki a gépből. A levegőben pörgő-forgó alak egyre gyorsulva zuhant lefelé, és az angol lélegzetvisszafojtva figyelte miként vágódik le a földre. Tompa puffanással ért le a fűre a rét közepe táján. Amikor az angol végre összeszedte annyira a bátorságát, hogy újra oda mert nézni, buzgó hálaimát rebegett, mert a füvön heverő alaktalan tömeg bőre ébenfekete volt. Usanga elnyerte méltó jutalmát. A repülő egyre újabb és újabb kört tett meg a rét fölött. A feketék, akiket először megdöbbentett vezérük halála, most már őrjöngtek a dühtől, és el voltak szánva, hogy bosszút állnak. A lány és a majomember látta, hogy egy kupacba gyűlnek össze halott törzsfőnökük teteme körül. A rét fölött körözve kivehették azt is, hogy öklüket rázzák feléjük, és fenyegetően lóbálják puskáikat. Tarzan még mindig a gép oldalába kapaszkodott, közvetlenül a pilótaülés mögött. Arca egészen közel volt Bertha Kircheréhez, – és a légcsavar, a motor és a kipufogó zaját túlharsogva, teljes hangerővel néhány szót kiabált a fülébe. Amikor a lány felfogta a szavak jelentését, elsápadt, de keményen összeszorította a száját és szemében az eltökéltség lángja lobbant fel. A földtől pár láb magasságra ereszkedett le a géppel, a feketékkel szemben, s teljes sebességgel nekirontott a vadembereknek. A repülő olyan sebesen közeledett, hogy Usanga embereinek nem volt idejük elmenekülni azután sem, hogy felismerték a veszélyt. Amikor a gép földet ért, már közéjük is vágódott, és mint egy pusztító istenség végigkaszált rajtuk. Az erdő szélén végre megállt. A majomember gyorsan leugrott a földre, és rohanni kezdett a fiatal hadnagy felé. Futás közben arra a helyre pillantott, ahol az imént a harcosok álltak, s felkészült arra, hogy védekezzék, ha szükséges, de senki nem volt, aki szembeszállt volna vele. Ott hevertek szétszórva, holtan vagy halálra sebzetten a füvön. Mire Tarzan kiszabadította az angolt, a lány is odaért hozzájuk. Megpróbálta szavakba önteni háláját a majomembernek, de az egy kézmozdulattal rendre intette. – Saját magát mentette meg – bizonygatta –, mert ha nem tudta volna elvezetni a repülőt, én nem tudtam volna segíteni. Most pedig – folytatta – itt van az eszköz, amellyel mindketten visszatérhetnek a fehérek településeire. Hosszú még a mai nap.
Könnyedén megtehetik a távolságot odáig, ha van elegendő benzinjük. – Kérdőn nézett a repülős felé. Smith-Oldwick bólintott. – Van bőven – válaszolta. – Akkor menjenek máris – mondta a majomember. – Nem való egyikőjük sem a dzsungelbe. – Míg ezt mondta, halvány mosoly futott át az ajkán. A lány és az angol is elmosolyodott. – Ez a dzsungel valóban nem nekünk való hely – mondta Smith-Oldwick –, de nem való egyetlen más fehér embernek sem. Miért nem jön vissza velünk a civilizált világba? Tarzan a fejét rázta. – Én jobban szeretek a dzsungelben – mondta. A repülős a földet kapirgálta cipője orrával, és lefelé bámulva, hirtelen kibökte azt, amit láthatóan nehezére esett kimondani. – Ha a megélhetéséről van szó, bölcsek bölcse – mondta –, izé, pénzről, izé, tudja... Tarzan nevetett. – Nem – mondta. – Tudom, hogy mit akar mondani. Nem erről van szó. Én a dzsungelben születtem. Egész életemet a dzsungelben éltem le, és a dzsungelben is fogok meghalni. Nem kívánok másutt élni, se máshol meghalni. A másik kettő a fejét rázta. Sehogyan sem tudták megérteni. – Menjenek – mondta a majomember. – Minél előbb indulnak, annál előbb lesznek biztonságban. Mindhárman odasétáltak a repülőhöz. Smith-Oldwick megszorította a majomember kezét, és felmászott a pilótaülésbe. – Isten áldja – mondta a lány, miközben kezet nyújtott Tarzannak. – Mielőtt elmegyek, szeretném azt hallani, hogy már nem gyűlöl. Tarzan arca elborult. Egy szót sem szólt, csak felkapta a lányt a földről, és feltette a helyére az angol mögé. Bertha Kircher arca fájdalmasan eltorzult. A motor felbúgott, és a következő pillanatban a repülő sebesen elindult velük kelet felé. A majomember a rét közepén állva figyelte őket. – Nagy baj, hogy német kém – mondta –, mert nagyon nehéz gyűlölni őt.
14. A fekete oroszlán
Numa, az oroszlán éhes volt. A sivatagos vidékről jött ide keletre, a bőség országába, és bár fiatal, erős állat volt, az óvatos fűevőknek mindig sikerült kisiklaniuk hatalmas karmai közül, ahányszor csak megpróbált zsákmányt ejteni közülük. Numa, az oroszlán az éhségtől nagyon vad volt. Két napja nem evett már, és a lehető legádázabb kedvében járt zsákmány után. Nem bömbölte bele a világba mennydörgő, kihívó ordítását, hanem inkább nesztelenül és eltökélten, puha léptekkel haladt előre, nehogy egy reccsenő ágacska elárulja jelenlétét a vágyva vágyott, éles fülű áldozatnak. Bara szagnyoma, amit Numa megszimatolt, egészen friss volt, azt követte a jól kitaposott vadcsapáson. Egy órája sem lehetett annak, hogy az őz erre járt. Az idő inkább percekben volt mérhető, ezért aztán a hatalmas oroszlán kettőzött óvatossággal, lelapulva lopakodott zsákmánya után. Enyhe szél fújdogált a dzsungel fái között, és egyszer csak Bara erős testszagát sodorta a türelmetlen ragadozó orrlyukaiba, amivel csak fokozódott mardosó éhsége. Numa mégsem hagyta, hogy vágyai elhamarkodott rohamra serkentsék, mint legutóbb, amikor emiatt esett el Pacco, a zebra zamatos húsától. Épp csak egy kicsit gyorsabb ügetésbe csapott át, így követte a girbe-gurba ösvény kanyarulatait. Hirtelen, épp az orra előtt, ahol az út egy hatalmas faóriás törzsét kerülte meg, egy fiatal bakot látott. Éles szemével, amelyek most két rettenetes sárga fényfoltként villogtak vicsorgó, ráncosra torzult pofájában, Numa felmérte a távolságot. Rendben lesz – ezúttal biztos volt a dolgában. Egyetlen iszonyú üvöltés, amitől az előtte levő szerencsétlen pára egy pillanatra cselekvésképtelenné bénul, ezzel egy időben egy villámgyors támadás, és Numa, az oroszlán máris ehet. A fenevad tekergőző, kígyózó, bojtos végű farka hirtelen mereven felvágódott. Ez volt a támadás jele, és az oroszlán hangképző szervei már készültek kibocsátani a mennydörgésszerű üvöltést, amikor, mint derült égből a villámcsapás, Sita, a párduc ugrott le az ösvényre Numa és az őz közé. Nagyon ügyetlenül támadott Sita, mert foltos teste nagy zajjal repült le a lombok közül az ösvényre, és Bara az első hangra felriadt, hátrapillantott, és már ott sem volt. Az üvöltés, amelynek az lett volna a rendeltetése, hogy megbénítsa az őzbakot, rémisztő hangerővel tört elő az óriásmacska torkának mélyéről. Ez a haragvó, dühödt ordítás immár a közbekotnyeleskedő Sitának szólt, aki megfosztotta Numát zsákmányától. Így a támadás, amelynek célja Bara volt, most a párduc ellen irányult. Numát azonban csalódás érte, mert Sita a rémisztő bömbölés első hangjára rugalmasan értelmezte a vitézség fogalmát, és felugrott egy közeli fára. Fél órával később a teljesen felbőszült Numa váratlanul emberszagot szimatolt meg. Eleddig az őserdő ura megvetette a lenézett emberállat ízetlen húsát. Szemében ez
az eledel az öregeknek, a fogatlanoknak és a legyengülteknek való volt, akik nem tudnak zsákmányt ejteni a könnyű lábú fűevők közül. A fiatalok, az erősek és az ügyesek táplálékának Bara, az őz, Horta, a vaddisznó ízlett, míg a legfinomabb Pacco, a zebra húsa volt. De Numa éhes volt – olyan éhes, mint még soha életének rövid öt éve alatt. Törődött is ő most azzal, hogy fiatal, erős, okos és ádáz fenevadnak tudja magát! A nagy egyenlőségtevővel, az éhséggel szemben most ugyanolyan volt, mint az öregek, a fogatlanok és a legyengültek. A gyomra hangosat, fájdalmasat kordult, pofájából csurgott a nyál a hús után. Zebra, őz vagy ember, mit számított ez most, csak a meleg húsról volt szó, amelyből csepeg az élet vörös, forró leve. Még a dögevő Dango, a hiéna is csemegének tűnt volna abban a pillanatban Numa számára. A hatalmas oroszlán tisztában volt az ember szokásaival és gyengeségével, bár korábban soha nem vadászott emberre, mint eledelre. Úgy ismerte a megvetett Gomanganit, mint, aki a leglassúbb, legbutább és legvédtelenebb minden élőlény között. Az embervadászathoz nem szükséges ravaszság, az erdő ismerete, nem kell óvatosan lopakodni, és Numának nem is volt kedve sem késlekedni, sem csendben maradni. Haragja immár csaknem ugyanolyan féktelen indulattá fokozódott, mint éhsége. Most, hogy érzékeny orrlyukai friss emberszagot jeleztek, leszegte fejét, és mennydörgő hangon felüvöltött. Sebes léptekkel, mit sem törődve azzal, hogy mekkora zajt csap, követni kezdte reménybeli zsákmánya nyomát. Az állatok királya méltóságteljesen és félelmetesen, környezetére fejedelmien fittyet hányva lépdelt a kitaposott ösvényen. Teljesen elhagyta az a természetes elővigyázatosság, amely az összes vadonbéli állat veleszületett tulajdonsága. Mitől féljen ő, a dzsungel ura, és mi szükség van arra, hogy óvatos legyen, hiszen csupán emberre vadászik? És így aztán sem a szeme, sem az orra nem figyelmeztette arra, amire egy elővigyázatosabb Numa könnyen felfigyelhetett volna. Ágak recsegése és a beomló föld dübörgése közepette belezuhant egy ravaszul kiagyalt verembe, amelyet a fortélyos wamabók épp ebből a célból ástak az ösvény közepén. Tarzan, a dzsungel fia ott állt a tisztás közepén és a keleti égbolton a lassan apró játékszer nagyságúvá zsugorodó repülőgépet figyelte. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor az imént azt látta, hogy a gép rendben felszáll a brit repülőssel és Fraulein Bertha Kircherrel. Heteken át kötöttség volt a számára a sorsukért érzett felelősség ebben az ádáz vadonban, ahol teljes védtelenségük folytán könnyű prédáivá váltak volna a ragadozóknak vagy a kegyetlen wamabóknak. Tarzan, a dzsungel fia szerette a korlátlan szabadságot, és most, hogy ezek ketten épségben kikerültek szárnyai alól, úgy érezte, hogy folytathatja útját a nyugati tengerpart és halott apja régóta lakatlanul álló kunyhója felé. És mégis, amint ott állt, és az aprócska pontot figyelte keleten, újabb sóhaj szakadt fel széles mellkasából. Ez nem megkönnyebbült sóhaj volt, hanem egy olyan érzésből
fakadt, amelyről Tarzan nem hitte, hogy valaha újra része lesz benne, s amelynek létezését még önmaga előtt sem szívesen ismerte el. Lehetetlennek tartotta, hogy ő, a dzsungel gyermeke, aki mindörökre megtagadta az emberek társadalmát és visszatért a vadon kedves állatai közé, valami sajnálathoz hasonlót érezhessen e két fehér távozásakor, vagy, hogy a legkisebb mértékben is magányos lehessen most, hogy elmentek. Harold Percy Smith-Oldwick hadnagyot Tarzan megkedvelte. A nőt, akit német kémnek tudott, gyűlölte ugyan, de soha nem vitte rá a lélek, hogy végezzen vele. Eme gyengeségét annak tulajdonította, hogy Bertha Kircher nő, jóllehet egyre inkább zavarta iránta érzett gyűlöletének nyilvánvalóan állhatatlan volta, és az, hogy többször is védelmébe vette, amikor veszély fenyegette a lányt. Ingerült fejrándítással hirtelen nyugatnak fordult, mintha azzal, hogy háttal áll az égbolton gyors ütemben eltűnő gépnek, kiűzhette volna emlékezetéből az utasaihoz szálló gondolatait. A tisztás szélén megállt. Egy faóriás magasodott közvetlenül előtte, és Tarzan egy hirtelen támadt, ellenállhatatlan kényszernek engedelmeskedve felugrott az ágak közé. Egy majom ügyességével felmászott olyan magasra, ameddig a gallyak még megbírták a súlyát. Itt egy himbálódzó ágon egyensúlyozva a keleti égbolton keresni kezdte az apró ponttá zsugorodott brit repülőgépet, amely elvitte a két fehér embert, fajtájának minden valószínűség szerint utolsóként látott képviselőit. Éles szemével végre felfedezte a gépet, amely tekintélyes magasságban repült kelet felé. Néhány másodpercig azt látta, hogy a repülő egyenletesen száll az égen, majd rémülten vette észre, hogy az apró pont hirtelen előrebukik. Úgy látszott, hogy a zuhanásnak nem akar vége szakadni, és Tarzan most fogta csak fel, mekkora magasságban kellett lennie a gépnek, mielőtt süllyedni kezdett. Még mielőtt eltűnt volna a szeme elől, úgy látszott, hogy a zuhanás sebessége hirtelen csökken, de továbbra is meredek szögben, sebesen ereszkedett lefelé, amikor a távoli hegyek mögött végleg eltűnt Tarzan tekintete elől. A majomember egy fél percig még állt ott, aztán jellegzetes terepalakulatokat próbált felidézni a távolban, amelyeknek becslése szerint a lezuhant gép közelében kellett lenniük. Mihelyt világossá vált a számára, hogy ezek az emberek már megint bajban vannak, saját fajtája iránti mélyről fakadó kötelességérzete azt diktálta, hogy ismét elálljon tervétől, és a segítségükre siessen. Annak alapján, amennyire a gép eltűnésének helyét meg tudta becsülni, a majomember attól tartott, hogy a repülő a kiszáradt vidék szinte áthághatatlan akadályt jelentő kanyonjai közé, a keletre húzódó hegyek határolta termékeny medencén túl zuhant le. Ő maga is áthaladt a halál ama sivár és kietlen birodalmán, és saját tapasztalatából tudta, milyen kevesen múlott, hogy nem esett a könyörtelen és kegyetlen vidék áldozatául. Onnan nála keményebb embernek se lehetett reménye épségben kijutni. Elevenen éltek emlékezetében a réges-rég halott harcos megfehéredett csontjai annak a meredek falú kanyonnak az aljában, amely kis híján az ő számára is csapdának bizonyult.
Maga előtt látta a rézből kalapált sisakot, az acélból készült rozsdás mellvértet, a hosszú, egyenes kardot, az ősrégi szakállas puskát – néma tanújeleit annak, mekkora fizikai erő és harci kedv lakozott abban, aki ily fölöslegesen felvértezve és nyomorultul felfegyverkezve valami módon képes volt behatolni egy réges-régi korban a barbár Afrika szívébe. Maga előtt látta a vékonydongájú angol fiatalembert, meg a törékeny alkatú lányt, akiket a sors sebesülten, tört csonttal, ha éppen nem holtan vetett oda, ugyanabba a végzetes csapdába, amelyből a régi kor óriása is képtelen volt kijutni. Józan esze azt súgta, hogy a lehetőségek közül valószínűleg a legutóbbi az igaz, mégis látszott némi esély arra, hogy a gépben utazók végzetes sérülések nélkül értek földet. Tarzan eme sovány eshetőségre számítva nekivágott annak az útnak, amelyről tudta, hogy fáradságos, sok-sok nélkülözéssel és elmondhatatlan veszélyekkel teli, hogy megpróbálja megmenteni őket, amennyiben még életben vannak. Talán egy mérföldet tehetett meg, amikor éles fülével sebes rohanás zaját hallotta meg maga előtt a vadcsapáson. Az egyre erősödő zaj arról tanúskodott, hogy akárkitől származik is, az illető feléje tart, mégpedig gyors iramban. Nem sok idő múltán gyakorlott érzékszervei már jelezték, hogy a sebesen száguldó Bara lábának dobogását hallja. Tarzan jellemében szétválaszthatatlanul összefonódtak az ember és a vadállat tulajdonságai. Hosszú évek tapasztalatai megtanították, hogy az tud a legjobban küzdeni, az lehet a leggyorsabb, aki a legjobban táplált. Ezért néhány kivételtől eltekintve Tarzan a legsürgősebb tennivalóit is képes volt későbbre halasztani, hogy a kínálkozó alkalmat megragadva zsákmányt ejtsen és egyék. Ez volt talán a legfontosabb állati tulajdonsága. Elég volt egy pillanat, hogy a felettébb emberbaráti indítéktól vezérelt angol úriember vadállattá alakuljon át, aki egy sűrű bozót rejtekében lapul meg, készen arra, hogy rávesse magát közeledő prédájára. Bara Numa és Sita karmai elől menekült, így az ijedtség és a sietség kizárta annak lehetőségét, hogy érzékei jelezzék, újabb, ugyanolyan félelmetes ellenség les rá. Amikor az őz a majomemberrel egy vonalba ért, hirtelen egy világosbarna test vágódott ki a rejtekhelyet nyújtó bokor zöld lombja mögül. Erős karok nyalábolták át a fiatal bak csillogó nyakát, és erős fogak mélyedtek bele puha húsába. A két test együtt hemperedett meg az ösvényen, és a következő pillanatban a majomember már fel is kelt, lábát zsákmányának testére téve a hím majom diadalordítását hallatta. Válaszul a kihívó üvöltésre a majomember fülét hirtelen mennydörgésszerű oroszlánbömbölés ütötte meg. Rémséges, dühödt ordítás volt ez, amelyből Tarzan meglepetést és rémületet olvasott ki. A dzsungel vad élőlényeinek az emberi fajhoz hasonló gyakori jellemvonása a kíváncsiság. Ez alól Tarzan sem volt kivétel. Az a különös hang született ellensége ordításában vágyat ébresztett benne, hogy végére járjon a dolognak. Bara, az őz tetemét a vállára vetve a majomember felugrott a faágak alsó teraszára, majd gyorsan elindult arrafelé, ahonnan a hang hallatszott, és amerre az ösvény amúgy is vezetett. Ahogy a távolság csökkent, a bömbölés egyre hangosabb lett, ami arra utalt, hogy Tarzan egy nagyon haragos oroszlán felé közeledett. Kisvártatva ott, ahol egy
dzsungelbéli faóriás ágai behajoltak a széles vadcsapás fölé, amelyet sok-sok ezer patás és párnás talp koptatott és taposott mély bevágássá talán az idők kezdete óta, megpillantotta maga alatt a wamabók oroszlánvermét és annak ugráló, hasztalanul szabadulni igyekvő foglyát, egy olyan oroszlánt, amilyet még maga Tarzan, a dzsungel fia sem látott korábban. Hatalmas állat bámult fel a majomemberre – nagy testű, erős, fiatal, dús fekete sörényű. A szőre is sokkal sötétebb volt, mint bármelyik más oroszláné, amilyet Tarzan valaha látott, olyannyira, hogy a verem mélyén majdhogy nem feketének látszott. Egy fekete oroszlán! Tarzan, aki már gúnyolta, becsmérelte volna fogságba esett ellenségét, hirtelen nyíltan csodálni kezdte a pazar állat szépségét. Micsoda pompás példány! Mennyire jelentéktelen senki hozzá képest egy közönséges erdei oroszlán! Ez aztán valóban megérdemli az állatok királya címet. Amikor először pillantotta meg az óriásmacskát, a majomember már tudta, hogy nem ijedtség volt az, amit a legelső bömbölésből kihallani vélt, meglepetés, az igen, ám a hatalmas torokban megbúvó hangszalagok sohasem zenghették a félelem érzését. A növekvő csodálattal együtt gyorsan feltámadt Tarzanban a szánalom érzése is a szorult helyzetű hatalmas állat iránt, aki a Gomanganik mesterkedése folytán tehetetlenné és kiszolgáltatottá vált. Ellenségnek ellenség volt a fenevad, de kevésbé az a majomember szemében, mint azok a feketék, akik csapdába ejtették, mert bár Tarzannak, a dzsungel fiának sok igazi hűséges barátja volt az afrikai bennszülöttek bizonyos törzseinek tagjai között, a legmélyebb utálattal tekintett azokra, akik Numabo, a főnök emberevő törzséhez tartoztak. Numa, az oroszlán egy percig bőszült tekintettel bámult a feje fölött, az ágon ülő meztelen emberállatra. Sárgászöld szemei elszántan belefúródtak a majomember tiszta tekintetébe, majd érzékeny orrlyukai hirtelen megérezték Bara friss vérének szagát. Tekintete továbbvándorolt a majomember barna vállán lógó tetemre, és a fenevad ádáz torkának öblös mélyéről egyszer csak halk vinnyogás hallatszott. Tarzan, a dzsungel fia elmosolyodott. Mintha egy emberi hang szólalt volna meg, az oroszlán olyan félreérthetetlenül közölte vele, hogy „éhes vagyok, sőt több mint éhes, majd éhen halok”. A majomember pedig lenézett az alatta álló oroszlánra, és lassan, ingerkedve elmosolyodott. A válláról letette a tetemet az előtte levő ágra, és előhúzva a hosszú kést, amely valamikor apjáé volt, gyakorlott kézzel lekanyarította Bara egyik hátsó combját. Megtörölte a véres pengét az őz sima szőrébe, és visszadugta a tokjába. Numa nyáladzó pofával nézett fel a csábító húsra, és újra vinnyogott. A majomember csendben mosolygott, majd erős barna kezébe véve a combot, belemélyesztette fogait a puha, lédús húsba. Numa, az oroszlán immár harmadszorra is halk, könyörgő vinnyogást hallatott, mire Tarzan, a dzsungel fia szomorkásan és kedvetlenül megrázta a fejét, majd felemelte Bara, az őz tetemének maradékát, és lehajította a kiéhezett fenevadnak. Vénasszony, motyogta a majomember. Tarzanból gyönge vénasszony lett. Még a
végén könnyeket fog hullatni, mert megölte Barát, az őzet. Nem tudja elnézni, hogy az ellensége, Numa éhezzen, mert Tarzan szíve teljesen meglágyult a civilizált világ puha, gyönge teremtményeivel való érintkezés során. De azért mosolygott, és igazán nem is sajnálta, hogy engedett jótékony szívének. Míg Tarzan a húst szaggatta le fogával a zsákmánynak arról a darabjáról, amelyet megtartott magának, szemével nyomon követte az odalent lezajló jelenet minden részletét. Látta, hogy milyen mohón esik neki Numa az őznek. Növekvő csodálattal fedezett fel újabb szépségeket a fenevadon, és azt is észrevette, hogy milyen ravaszul képezték ki a csapdát. A szokványos oroszlánverem, amelyet Tarzan ismert, úgy készül, hogy az aljába cölöpöket ásnak be, amelyeknek hegyes vége felnyársalja a boldogtalan oroszlánt, de ez a verem nem ilyen volt. Itt a rövid cölöpök nagyjából egy láb távolságra egymástól a gödör falában, a csapda tetejéhez közel helyezkedtek el, hegyes végük ferdén lefelé állt, úgy, hogy az oroszlán sértetlenül esett bele a verembe. Kiugrani nem tudott belőle, mert ahányszor csak megpróbálta, fejével nekiütközött a fölötte levő cölöp hegyes végének. A wamabók célja tehát nyilvánvalóan az volt, hogy élve fogjanak el egy oroszlánt. Mivel a törzsnek Tarzan tudomása szerint semmiféle kapcsolata nem volt fehér emberekkel, csakis az a vágy vezethette őket, hogy halálra kínozzák az állatot, és fenékig kiélvezhessék haláltusáját. Miután megetette az oroszlánt, Tarzannak hamarosan eszébe jutott, hogy ez a cselekedete teljesen hiábavaló, ha itt hagyja az állatot kiszolgáltatva a feketék kényekedvére. Az is eszébe jutott, hogy sokkal nagyobb öröme származik abból, ha a feketék hoppon maradnak, mintha sorsára hagyja Numát. De miként szabadíthatná ki? Két cölöp eltávolításával bőségesen elegendő hely nyílna ahhoz, hogy az oroszlán kiugorhasson a veremből, amely nem volt különösebben mély. Ám miféle biztosítéka lehetett Tarzannak arra, hogy ha Numa kiugrik a szabadba, nem éri-e el a majomembert mielőtt felszökhetne a biztonságot jelentő faágak közé? Függetlenül attól a ténytől, hogy Tarzan nem érzett akkora félelmet az oroszlánoktól, amekkorát a kedves olvasó és én éreznék hasonló körülmények között, azért a majomemberben örökké ott munkált az elővigyázatosság, amelyre a vadon minden teremtményének szüksége van, ha életben akar maradni. Ha a szükség úgy hozza, Tarzan harcba szállt volna Numával, bár nem volt olyan öntelt, hogy azt higgye, képes volna legyőzni egy kifejlett oroszlánt egy életre-halálra menő küzdelemben másként, mint a véletlen segítségével vagy felsőbbrendű emberi értelme fortélyosságának kihasználásával. Azt, hogy őt magát terhelje a felelősség saját életének hiábavaló kockáztatásáért ugyanúgy helytelenítette, mintha elmulasztotta volna elkerülni a veszélyt, amikor a szükség úgy hozta. De ha Tarzan úgy határozott, hogy megtesz valamit, rendszerint megtalálta a megoldás módját is. Most eltökélte magát, hogy kiszabadítja Numát, s ha egyszer így döntött, akkor végre fogja hajtani tervét, még ha személyére nézve kockázattal jár is. Biztosra vette, hogy az oroszlánt egy ideig az evés lefoglalja, de jól ismerte Numát, s tudta, hogy kétszeresen is rossz néven veszi, ha evés közben háborgatják. Ezért elővigyázatosan
látott munkához. A verem oldalánál leereszkedett a földre, majd szemügyre vette a cölöpöket. Közben meglepetten tapasztalta, hogy közeledtére Numa a haragnak semmilyen jelét nem mutatta. Egyszer egy percig a fejét oldalt fordítva fürkészőn bámult a majomemberre, aztán visszatért Bara húsához. Tarzan megtapogatta a cölöpöket, és teljes súlyával rájuk nehezedve kipróbálta, hogy szilárdan állnak-e. Izmos karjainak erejével húzni próbálta őket, és hamarosan rájött, hogy ha előre-hátra mozgatja, meg tudja lazítani azokat. Ettől új ötlete támadt, és késével azonnal munkához is látott. Ásni kezdett a fölött a hely fölött, ahol az egyik cölöp be volt illesztve az oldalfalba. Az agyag puha és könnyen kikaparható volt, így Tarzannak nem tartott sokáig. Majdnem hosszában kiásta az egyik cölöpnek a verem falába beágyazott részét. Csupán annyi földet hagyott rajta, amennyi – megakadályozta, hogy a cölöp beessen a gödörbe. Aztán a mellette levő cölöpnek szentelte figyelmét, és nemsokára azt is hasonlóképpen meglazította. Ezután fűkötelének hurkát átvetette a két cölöpvégen, és gyorsan fellendült a feje fölött levő faágra. Felérve feszesre húzta a kötelet, és a fa törzsének támaszkodva erőteljesen húzni kezdte. A cölöpök lassan kiemelkedtek helyükből, és minél magasabbra emelkedtek, annál inkább nőtt Numa gyanakvása. Mi ez már megint? Tán csak nem megint jogait, a szabadságát akarják korlátozni? Numa zavart volt, s mivel, mint minden oroszlán, gyorsan kifogyott a béketűrésből, ingerültsége nőttön nőtt. Azzal még nemigen törődött, hogy a Tarmangani a verem szélén ült, mert hiszen ez adott neki enni. De most valami más készülődött, és a vadállatban feltámadt a gyanakvás. Figyelő szemével Numa látta, hogy a cölöpök lassan függőleges helyzetbe emelkednek, egymáshoz csapódnak, majd távolodnak tőle, és aztán hallotta, amint a szeme elől eltűnve ledőlnek odafent a földre. Az oroszlán egy szempillantás alatt felfogta, miféle lehetőséget kínál az új helyzet, és talán azt is megérezte, hogy az ember-állat szántszándékkal nyitotta meg előtte a menekülés útját. Numa Bara maradványait hatalmas pofájába kapta, és fürgén kiugrott a wamabók verméből. Tarzan, a dzsungel fia pedig keleti irányban eltűnt a dzsungelben. A talaj felszínén, a fák himbálódzó ágai között a majomember úgy olvasott az emberek vagy állatok nyomaiból, mint a könyvből. Ám még az ő kiváló érzékszervei számára is megoldhatatlan feladat volt a nyomot nem hagyó, repülőgépet követni. Hisz miképpen volna használható a szem, a fül, a szaglószerv valami olyannak a követésére, amelynek útja a kavargó levegőn át vezet több ezer lábnyira a fák csúcsa fölött? Tarzan a lezuhant gép keresésekor csakis tájékozódó érzékére hagyatkozhatott. Még azt sem tudta pontosan felbecsülni, mekkora távolságra lehet tőle. Azt tudta csak, hogy attól a pillanattól kezdve, amikor eltűnt a hegyek mögött, a gép még tekintélyes távolságot tehetett meg eredeti irányától – akár derékszögben eltérve –, mielőtt a földre zuhant. Ha utasai meghaltak vagy súlyosan megsebesültek, a majomember jó ideig keresheti őket, mire rájuk talál.
Egyetlen egy dolgot tehetett, mégpedig azt, hogy igyekszik minél jobban megközelíteni azt a pontot, ahol becslése szerint a gép földet ért. Ezt követően egyre táguló köröket leírva bejárja a területet, míg rá nem bukkan szagnyomukra. És Tarzan ezt is tette. Mielőtt a háta mögött hagyta a bőség völgyét, számos zsákmányt ejtett, és válogatottan finom húsdarabokat vitt magával. A felesleges súlyt jelentő csontokat mind ott hagyta. A sűrű dzsungelnövényzet a nyugati lejtők lábánál véget ért, és egyre gyérebb vegetáció váltotta fel, ahogy Tarzan közeledett a csúcs felé, amely mögött már csak satnya cserjék csenevész tenyészete látszott, meg napégette fű, és itt-ott egyegy göcsörtös, szívós fa. Ezek próbáltak ellenállni a szinte teljesen csapadékmentes időjárás viszontagságainak. A hegyek tetejéről Tarzan éles szeme végigpásztázta az előtte elterülő puszta vidéket. A távolban felfedezte a szakadozott, tekergőző vonalakat, a rettenetes kanyonok nyomvonalait, amelyek egymástól bizonyos távolságra szabdalták fel a széles síkság felszínét. Iszonyú kanyonok, amelyek kis híján az életét követelték vakmerőségéért, azért, mert megpróbált behatolni ősi magányuk szentélyébe. Tarzan két napon keresztül hasztalan keresgélt bármilyen jelet, amely a gép utasai hollétére utalt volna. Különböző pontokon elrejtette zsákmányának egy-egy darabját, és jelként kőhalmokat emelt föléjük. Átkelt az első mély kanyonon, messze túl is jutott rajta. Időről időre megállt, hangosan kiáltozott, majd fülelt, hogy hall-e választ. Ám mindenfelől csönd vette körül – baljós csend, amelyet kiáltásai csak még jobban felnagyítottak. A második napon késő este elért az emlékezetes kanyonhoz, amelyben a régi idők kalandorának csupasz csontjai hevertek. Ska, a keselyű most első alkalommal szegődött a nyomába. – Ezúttal nincs szerencséd, Ska – kiáltotta a majomember gúnyos hangon, – mert Tarzan most valóban Tarzan. A múltkor egy Tarmangani gyászos csontvázát követted, és mégis rajtavesztettél. Ne vesztegesd az idődet Tarzanra, a dzsungel fiára, amikor ereje teljében van. Ska, a keselyű azonban továbbra is ott körözött, szálldosott fölötte. A majomemberen minden hencegő kijelentés ellenére borzongó balsejtelem futott végig. Egy makacs és szomorú dallam szólt az agyában, amelyhez szövegként önkéntelenül két szót társított és ismételgetett újra meg újra rémisztő egyhangúsággal: – Ska tudja! Ska tudja! – Végre aztán dühösen megrázta magát, felkapott egy követ, és az állhatatos dögevő felé hajította. Tarzan félig négykézláb mászva, félig hason csúszva leereszkedett a kanyon meredek falán. Így érte el a völgy homokos alját. Majdnem pontosan ugyanazon a helyen ért el a kanyonhoz, ahol hetekkel korábban kimászott belőle. Ismét megpillantotta – pontosan úgy, ahogyan ott hagyta, ahogyan minden bizonnyal már évszázadok óta hever t a helyén – a hatalmas csontvázat és a hatalmas testre méretezett fegyverzetet. Amint ott állt és bámulta a gyászos csontokat, amelyek arra figyelmeztették, hogy
egy másik nagy erejű férfi már áldozatul esett a sivatag kegyetlen hatalmának, hirtelen egy tűzfegyver dörrenése riasztotta fel. A hang a kanyon mélyéről, dél felől jött, és messzire visszhangzott a szűk völgy meredek falain.
15. Rejtélyes lábnyomok
Amikor a Harold Percy Smith-Oldwick hadnagy vezette brit repülőgép felszállt a dzsungel vadon fölé – ahol Bertha Kircher élete már oly gyakran forgott végveszélyben –, majd sebesen kelet felé repült, a lány azt érezte, hogy hirtelen összeszorul a torka. Különösnek tűnt a számára, hogy sajnálja maga mögött hagyni azokat a rémséges veszedelmeket, és mégis tisztában volt vele, hogy erről van szó, mert a rá leső veszélyek mellett ott hagyott még valamit – egy különös alakot, aki belépett az életébe, és, aki iránt valami megmagyarázhatatlan vonzalmat érzett. Előtte a pilótaülésen egy angol tiszt, egy úriember ült, akiről tudta, hogy szereti, de mégis, az ő társaságában is be merte vallani – magának, hogy sajnálatot érez, amiért elhagyja egy vadállat életének színterét! Smith-Oldwick hadnagy a maga részéről örömmámorban úszott. Újra az övé volt kedves repülőgépe, sebesen repült bajtársai és szolgálati teendői felé, és vele volt az a nő, akit szeretett. Az örömbe – Tarzan vádjai miatt – némi üröm is vegyült. Azt állította róla, hogy német kém. Az angol tiszt ettől úgy érezte, a hetedik mennyországból pottyan le, és időről időre a kétségbeesés szakadékába zuhan, amikor az elkerülhetetlenre gondol, amennyiben a majomember vádjai igaznak bizonyulnak. Azon kapta magát, hogy a szerelem és a becsület között vívódik. Egyik pillanatban úgy érezte, hogy nem szolgáltathatja ki a szeretett nőt a biztos végzetnek, amely rá vár, ha valóban ellenséges kém, a másikban viszont ugyanolyan képtelenség volt, hogy ő, mint angol és katonatiszt segítséget nyújtson neki és megvédelmezze. A fiatalember így aztán azzal nyugtatta magát, hogy gondolatban újra meg újra kétségbe vonta a lány bűnösségét. Megpróbálta meggyőzni magát, hogy Tarzan tévedett, és, amikor emlékezetének képernyőjére varázsolta a mögötte ülő lány arcát, kétszeresen is biztos volt abban, hogy, akinek ilyen édesen nőies és egyenes jellemre valló arcvonásai vannak, és ilyen tiszta és őszinte a szeme, az nem tartozhat az ellenséghez. Így repültek egyre tovább kelet felé, mindketten saját gondolataikba burkolózva. Látták, hogy odalenn a dzsungel sűrű vegetációját a hegyoldalon gyérebb növényzet váltja fel, és aztán már a kiterjedt, száraz pusztaság terül el alattuk. A tájat mélyen bevágódott, szűk kanyonok tették jellegzetessé. Ezeket a régi kiszáradt folyók vájták maguknak egy – azóta már elfeledett korban. Nem sokkal azután, hogy a csúcson túljutva maguk mögött hagyták a hegyláncot, amely a sivatag és a termékeny országrész közötti határvonal volt, a nagy magasságban fészke felé szálldogáló Ska, a keselyű, megpillantott egy hatalmas méretű, különös, újfajta madarat, aki megsértette felségterületét. Akár az volt a szándéka, hogy megküzd a betolakodóval, akár csupán a kíváncsiság űzte, tény, hogy Ska hirtelen felemelkedett a magasba, hogy szembenézzen a repülővel. Nyilvánvalóan rosszul becsülte fel a jövevény sebességét, de lehet, hogy más volt az
oka, mindenesetre a légcsavar fából készült lapátjának vége elkapta. Aztán ezzel egyidejűleg már több dolog történt. Ska felszakított, vérző, élettelen teste, mint egy darab ólom zuhant le a földre. Egy levált fenyőfaszilánk hátrasüvített, és homlokon találta a pilótát. A gépen rángás és remegés futott végig, és, amikor Harold Percy Smith-Oldwick hadnagy egy pillanatra eszméletét vesztve előrebukott, a repülő orral lefelé zuhanni kezdett a föld irányába. A pilóta csak egy pillanatig volt eszméletlen, de ez a pillanat kis híján a vesztüket okozta. Amikor magához tért és rádöbbent, mekkora veszélyben vannak, egyszersmind azt is megállapította, hogy a motor leállt. A gép ijesztően felgyorsult, a föld túlságosan közelinek tűnt ahhoz, hogy reménye lehessen idejében átvinni siklórepülésbe, és biztonságosan letenni a földre. Közvetlenül alattuk mély bevágás látszott a fennsíkon, egy szűk kanyon, amelynek alja viszonylag simának és homokosnak tűnt. A rövidke másodperc alatt, míg a pilótának döntésre kellett jutnia, az látszott a legjobb megoldásnak, ha a kanyonban próbál meg leszállni. Ezt is tette, bár közben a gép elég komolyan megsérült, s alaposan összerázta a pilótát és utasát. Szerencsére egyikük sem sérült meg, de a helyzetük immár tényleg kilátástalannak látszott. A nagy kérdés az volt, hogy a férfi meg tudja-e javítani a repülőgépet, hogy azzal folytassák útjukat. Ugyanilyen kétségesnek látszott az is, hogy vajon gyalog képesek lesznek-e továbbmenni a tengerpart felé, vagy visszatérni arra a vidékre, amelyet az imént hagytak a hátuk mögött. A férfi biztosra vette, hogy kilátástalan vállalkozás lenne étlenszomjan gyalog átvágni kelet felé a sivatagos tájon. Mögöttük, a bőség völgyében, csaknem ugyanekkora veszélyek lestek rájuk a ragadozó állatok és a harcias bennszülöttek képében. Amikor a gép veszedelmes hirtelenséggel végre megállt, Smith-Oldwick gyorsan hátrafordult, hogy megnézze, nem történt-e valami baja a lánynak a baleset következtében. Azt látta, hogy sápadt, de mosolyog, és aztán jó néhány másodpercen keresztül csak ültek szótlanul, és nézték egymást. – Ez a vég? – kérdezte a lány. Az angol a fejét rázta. – Az első futóműnek mindenesetre igen – válaszolta. – Nem is reménykedik abban, hogy azt meg tudja javítani? – kérdezte bizonytalanul. – Ha valami nagyobb dologról van szó, nem – mondta a férfi –, de talán össze tudom valahogyan foltozni. Meg kell előbb egy kicsit alaposabban néznem. Reménykedjünk, hogy nincs semmi komoly baj. Nagyon, nagyon hosszú még az út a tangani vasútig. – Nem jutnánk messzire – mondta a lány, és a hangjából némi reménytelenség csendült ki. – Teljesen fegyvertelenül, ahogyan mi itt állunk, valóságos csoda lenne, ha a teljes útnak akár csak egy kis töredékét képesek volnánk megtenni. – Dehogy vagyunk fegyvertelenek – válaszolta a férfi. – Itt a tartalék pisztolyom, amelyet ezek a nyavalyások nem vettek észre – azzal az egyik rekesz fedelét lehajtva
előhúzott egy automata revolvert. Bertha Kircher hátradőlt az ülésen, és hangos, hisztérikus, örömtelen nevetésben tört ki: – Ezt a dugóspuskát nevezi fegyvernek? – kiáltott fel. – Ennek aztán semmi hasznát nem veszi az égvilágon, legfeljebb arra jó, hogy felbőszítsen vele egy ragadozó fenevadat, ha történetesen sikerül eltalálnia vele. Smith-Oldwick elszontyolodott képet vágott. – De hát mégiscsak fegyver – mondta. – Ezt azért el kell ismernie, és én igenis meg tudnék ölni vele egy embert. – Persze, hogy meg tudna, ha sikerülne eltalálnia – mondta a lány –, vagy ha ez a vacak nem mondana éppen csütörtököt. Nekem tényleg nincs sok bizodalmam az automata pisztolyokban. Magam is használtam őket. – Egy gyorstüzelő puska – mondta a férfi ironikusan – természetesen jobb lenne, hiszen ki tudja, hátha egy elefánttal találkozunk itt, a sivatagban. A lány látta, hogy társa megsértődött és már sajnálta a dolgot, mert tisztában volt vele, hogy nincs olyan, amit a férfi meg ne tenne az ő érdekében és védelmére. Belátta, hogy nem az ő hibája, ha ilyen gyengécskén van felfegyverkezve. A hadnagy nyilván ugyanolyan jól tudja, mint ő, hogy mennyire nem ér semmit a fegyvere, s csak azért hívta fel rá a figyelmét, hogy megnyugtassa, csillapítsa aggodalmát. – Bocsásson meg – mondta –, nem akartam undok lenni, de ez a baleset volt az a bizonyos utolsó csepp a pohárban. Úgy érzem, hogy ennél többet már nem tudok elviselni. Igaz, hogy önként hajlandó lettem volna életemet adni a hazámért, de sohasem gondoltam, hogy ilyen hosszúra nyúlik majd haldoklásom. Úgy tűnik ugyanis, hogy immár hetek óta a halálomon vagyok. – Hogy érti ezt? – kiáltott fel a férfi. – Hogy érti ezt az egészet? Egyáltalán nincsen a halálán. Nincs semmi baja. – Ó, nem – mondta a lány –, nem erre gondolok. Arra gondolok, hogy abban a percben, amikor Usanga, a fekete őrmester és katonái elfogtak, aztán elindultak velem a szárazföld belsejébe, egyben kimondatott rám a halálos ítéletem. Néha azt gondoltam, hogy reménykedhetem a felfüggesztésében. Néha azt reméltem, hogy már-már a teljes megbocsátásig sikerült eljutnom, de a szívem mélyén valójában mindig is jól tudtam, hogy soha nem fogok élve visszajutni a civilizált világba. Amit tudtam, megtettem a hazámért, és bár ez nem volt sok, legalább azzal nyugtathatom magam, hogy ennyi volt, ami tőlem telt. Most már csak abban reménykedhetem, csak azért könyöröghetek, hogy gyorsan hajtsák végre rajtam a halálos ítéletet. Nem kívánok azért tovább tengődni, hogy örökös félelmek és aggodalmak közepette teljenek napjaim. Még a testi kínzást is szívesebben vállalnám, mint, amin idáig átmentem. Nincs kétségem afelől, hogy maga engem bátor nőnek tart, de valójában mindig is határtalanul féltem. A ragadozók üvöltözése éjszakánként olyan mértékű rettegéssel tölt el, hogy az már szó szerint fáj. Érzem, hogy hatalmas karmok vájnak bele a húsomba, hogy kegyetlen fogak ropogtatják a csontjaimat. Mindezt olyan valóságosan érzem, mintha tényleg eme rettenetes halál kínjait élném át. Nem
hiszem, hogy meg tudja érteni ezt – a férfiak annyira mások. – De igen – mondta a hadnagy. – Azt hiszem, meg tudom érteni, és mivel megértem, nem is gondolja, milyen nagyra becsülöm hősiességét, amellyel elviselte mindazt, amin keresztül ment. Nem nevezhető bátornak az, aki nem fél. Egy gyerek is besétálhat az oroszlán barlangjába, de az igazán bátor férfi az, aki utána siet, hogy megmentse. – Köszönöm – mondta a lány –, de én egyáltalán nem vagyok bátor, és most nagyon szégyellem magam, amiért annyira nem voltam tekintettel a maga érzéseire. Igyekezni fogok újra erőt venni magamon, és azt mondom, reméljük mindketten a legjobbakat. Segíteni fogok, amiben tudok, csak mondja meg, mit tegyek. – A legelső dolog most az – felelte a férfi –, hogy kiderítsük, milyen súlyosan sérült meg a gép. Aztán majd meglátjuk, mit tehetünk, hogy valahogyan rendbe hozzuk. Smith-Oldwick két álló napon át szívósan dolgozott a sérült repülőgépen – annak ellenére, hogy kezdettől fogva tudta, a helyzet reménytelen. És végül meg is mondta a lánynak: – Tudtam – mondta a lány –, de gondolom, én is ugyanazt éreztem, amit bizonyára maga, hogy bármennyire hiábavaló is minden erőfeszítésünk, pontosan ugyanilyen végzetes volna, ha megpróbálnánk visszatérni a dzsungelbe, amelyből nemrég jöttünk el, vagy ha továbbmennénk a tengerpart felé. Maga is tudja, én is tudom, hogy gyalog nem tudnánk eljutni a tangani vasútig. Éhen és szomjan halnánk, még mielőtt a távolság felét megtennénk. Ha visszatérnénk a dzsungelbe, feltéve, hogy valóban képesek lennénk eljutni odáig, az csupán annyit jelentene, hogy ugyanolyan biztosan, legfeljebb másként hívnánk ki magunk ellen a végzetet. – Szóval ennyi erővel akár le is ülhetnénk és várhatnánk a halált ahelyett, hogy fölöslegesen pocsékoljuk az energiánkat olyasmire, amiről tudjuk, hogy hiábavaló próbálkozás? – kérdezte a férfi. – Nem – felelte a lány –, soha nem adnám meg magam így a végzetnek. Csak arra gondoltam, hogy értelmetlen volna, ha megpróbálnánk eljutni a két hely bármelyikére, ahol tudomásunk szerint bőségesen van ennivaló és víz. Egy másik irányban kell szerencsét próbálnunk. Hátha van valahol víz ebben a pusztaságban, és ha van, a legnagyobb valószínűséggel úgy találhatjuk meg, ha lefelé indulunk a kanyonban. Ha jól beosztjuk, néhány napra elegendő élelmünk és vizünk még van. Ez alatt az idő alatt esetleg rábukkanhatunk egy forrásra, vagy talán eljuthatunk a termékeny vidékre, amely tudomásom szerint délre van. Amikor Usanga a tengerpartról a wamabók országába hozott, dél felé tett kitérőt, és útközben rendszerint bőségesen találtunk vizet és vadat. Míg nem közeledtünk célunkhoz, addig nem hemzsegett annyi ragadozó a környéken. Tehát reményünk van arra, hogyha eljutunk a délre eső termékeny vidékre, sikerül átvágni magunkat a tengerpartig. A férfi bizonytalanul rázta meg a fejét. – Megpróbálhatjuk – mondta. – Én személy szerint el nem tudom képzelni, hogy itt üljek, és várjam a halált. Smith-Oldwick a repülőnek támaszkodott, és leverten bámulta maga előtt a földet. A
lány szeme a kanyont fürkészte dél felé, abban az egyetlen lehetséges irányban, ahol még némi esélyük lehetett az életben maradásra. Hirtelen megérintette a férfi karját. – Nézze! – suttogta. Smith-Oldwick arra tekintett, amerre a lány mutatta. Egy busa fejű, hatalmas oroszlánt pillantott meg, amelyik a kanyon legközelebbi kanyarulatánál egy kiugró szikla mögül figyelte őket. – Püff neki! – kiáltott fel. – Ezek a nyavalyások mindenütt ott vannak. – De nem távolodnak el messzire a víztől, ugye? – kérdezte a lány reménykedve. – Úgy gondolom, hogy nem – felelte a férfi. – Az oroszlán nem rendelkezik különösebben nagy tűrőképességgel. – Akkor ő a remény hordozója – kiáltott fel Bertha Kircher. A férfi nevetett. – Szép kis hírhozó! – mondta. – Olyan, mint, amikor egy fecske akar nyarat csinálni. A lány gyors pillantást vetett felé. – Most mit szamárkodik? Bánom is én, ha kinevet, engem akkor is reménnyel tölt el. – Alighanem kölcsönös a dolog – válaszolta Smith-Oldwick –, mivel minden bizonnyal mi is reménnyel töltjük el őt. Az oroszlán nyilván időközben megbizonyosodott, hogy milyen élőlények vannak előtte, és lassan közeledni kezdett feléjük. – Jöjjön – mondta a férfi –, másszunk be a repülőbe. – Aztán segített a lánynak bejutni a gép törzsébe. – Ide nem tud bejönni? – kérdezte Bertha Kircher. – De, azt hiszem, igen – mondta a férfi. – Nagyon megnyugtató – válaszolta a lány. – Én nem úgy gondolom. – Azzal Smith-Oldwick előhúzta a pisztolyát. – Az isten szerelmére – kiáltotta a lány –, rá ne lőjön azzal a vacakkal. Még a végén eltalálja. – Nincs szándékomban rálőni, de hátha sikerül elriasztanom vele, ha megpróbál elérni minket. Nem látta még soha, hogyan dolgozik az idomár az oroszlánokkal? Egy nevetséges kis játék pisztolya van, abban is csak vaktöltény. És azzal a pisztollyal meg egy konyhaszékkel uralkodik a legvérszomjasabb fenevadakon. – De magának nincs konyhaszéke – vetette közbe a lány. – Tényleg nincs – válaszolta a férfi. – A kormány mindig mindent rosszul csinál. Világ életemben állítottam, hogy a repülőgépeket fel kell szerelni konyhaszékkel. Bertha Kircher annyira szívből és annyira mindenféle hisztéria nélkül kacagott fel, mintha társa a délutáni tea melletti kellemes csevegés közben nevettette volna meg. Numa, az oroszlán kitartóan lépdelt feléjük, Magatartása inkább kíváncsiságot, mint harcias szándékot árult el. A gép széléhez közel megállt, és felbámult rájuk. – Pompás példány, nem igaz? – kiáltott fel a férfi. – Sohasem láttam még ennél szebb állatot – válaszolta a lány –, sem olyat, amelyiknek ilyen sötét szőre lett volna. Hiszen majdnem teljesen fekete. Hangos beszélgetésük láthatóan nem tetszett a dzsungel urának, mert hirtelen sok-
sok ráncba gyűrődött hatalmas pofája, amint ajkát felhúzva kivicsorította tépőfogait. Aztán haragosan felmordult. Szinte ugyanebben a pillanatban már le is lapult ugrásra készen, és Smith-Oldwick azon nyomban az oroszlán elé lőtt a földbe pisztolyával. A dörrenés hatására Numa csak még jobban feldühödni látszott, és rémisztő bömbölés kíséretében rá akarta vetni magát arra, aki ezzel az ismeretlen és nyugtalanító zajjal merényletet követett el a füle ellen. Ugyanebben a pillanatban Harold Percy Smith-Oldwick hadnagy fürgén kiugrott a pilótaülésből a gép túlsó oldalára, és odakiáltott a lánynak, hogy kövesse a példáját. A lány, felmérve, hogy teljesen hiába való leugrania a földre, az egyetlen még megmaradt lehetőséget választotta: kimászott a felső szárnyra. Numa számára felettébb szokatlan volt a különös felépítésű repülőgép, s bár időközben előrejutott a pilótaülésig, csak nézte, hogyan mászik ki mancsai hatóköréből a lány. Nem is próbálta ebben megakadályozni. Miután birtokba vette a repülőgépet, haragja hirtelen mintha elpárolgott volna. Nem is mozdult azonnal, hogy kövesse Smith-Oldwickot. A lány felismerte, hogy a helyzete viszonylag biztonságosnak mondható, kimászott egészen a szárny legvégébe, és éppen odakiáltott a férfinak, hogy próbáljon meg felkapaszkodni és eljutni a felső szárny túlsó oldalára. Ez volt az a jelenet, amelyet Tarzan, a dzsungel fia megpillantott, amikor előbukkant a kanyonnak a repülőgép fölötti kanyarulatából, miután felfigyelt a pisztolylövésre. A lány annyira feszülten figyelte, hogy az angolnak sikerül-e biztonságos helyre jutnia, az utóbbinak pedig annyira lekötötték a figyelmét erre irányuló erőfeszítései, hogy egyikük sem vette észre a nesztelenül közeledő majomembert. Numa szerzett először tudomást a betolakodóról. Az oroszlán azonnal kifejezésre juttatta nemtetszését, amennyiben feléje fordította acsarkodó pofáját, és figyelmeztető morgások sorozatát hallatta. Ezzel sikerült felhívni a felső szárnyon kuporgók figyelmét a jövevényre, és egy fojtott „istennek legyen hála” kiáltást kiváltania a lányból, aki szinte hinni se merte, hogy jól lát, s valóban az a vadember érkezett meg gondviselésszerűen éppen a legjobb pillanatban, akinek jelenléte mindeddig a biztonságot jelentette számára. Aztán a következő pillanatban mindketten rémülten vették észre, hogy Numa leugrik a pilótaülésről, és elindul Tarzan felé. A majomember, készenlétben tartva masszív lándzsáját, sietség nélkül lépkedett tovább, szemben a ragadozóval. Felismerte benne a wamabók verméből kiszabadított oroszlánt. Abból, ahogyan Numa közeledett feléje, megállapította – amit sem Bertha Kircher, sem Smith-Oldwick nem tudhatott –, hogy az állatot inkább a kíváncsiság, semmint a harci kedv vezeti, és azon tűnődött, hogy busa fejében él-e valami hálához hasonlatos érzés azért a szívességért, amelyet Tarzan tett neki. Tarzan számára nem volt kétséges, hogy Numa felismerte. Elég jól ismerte dzsungelbeli társait ahhoz, hogy tudja, gyakorta gyorsabban felednek el bizonyos érzelmeket, mint az emberek, és van úgy, évekig képesek emlékezni. Egy tisztán azonosítható – szagnyomot egy fenevad sohasem felejt el, ha szokatlan körülmények
között találkozott először vele, ezért aztán Tarzan biztosra vette, hogy Numát az orra már emlékeztette rövid ideig tartó kapcsolatuk körülményeire. Az értelmes kockázatvállalás veleszületett tulajdonsága az angolszász embernek, és nem is annyira Tarzan, a dzsungel fia, mint inkább John Clayton, Greystoke lordja volt az, aki mosolyogva vállalta a helyénvaló kockázatot, hogy megtudja, meddig terjed Numa hálája. Smith-Oldwick és a lány azt látta, hogy azok ketten közelednek egymáshoz. Az előbbi halkan suttogva fohászkodott maga elé, és közben idegesen tapogatta az oldalán függő nevetséges fegyvert. A lány az arcára szorította tenyerét, előredőlt, és üveges szemmel, a rémülettől félholtan figyelt. Bár teljes egészében megbízott a rettenthetetlen, istenhez hasonlatos lényben, aki ily hetykén szembe mert nézni az állatok királyával, semmiféle hamis hitbe nem ringatta magát a tekintetben, hogy mi fog történni, ha majd találkoznak. Korábban látta már Tarzant Sitával, a párduccal küzdeni, és megértette, hogy bármilyen hatalmas erejű is a férfi, azért csakis az ügyesség, a fortélyosság és a szerencse segítette abban, hogy megközelítőleg egyenlő eséllyel felvehette a harcot ellenségével. Azt is tudta, hogy a mellette szóló három tényező közül a szerencse volt a legjelentősebb. Most látta, amint a férfi és az oroszlán, egymástól egy yardnál nem nagyobb távolságra egyszerre megáll. Közben a fenevad farka ide-oda lengett, és öblös mellkasából mély hangú morgás tört fel, de a lány sem a csapkodó farok mozgását, sem a morgás hangszínét nem volt képes helyesen értelmezni. Az ő szemében mindkettő a bestiális harag jele volt, míg Tarzannak, a dzsungel fiának békülékenységről tanúskodott, és a lehető legmegnyugtatóbb jel volt. Aztán a lány azt látta, hogy Numa ismét előrelép, míg orrával el nem éri a férfi meztelen lábszárát, és akkor lehunyta és tenyerével eltakarta a szemét. Örökkévalóságnak tűnt az idő, míg azt várta, hogy mikor hangzik fel a rémisztő zaj, amely az elkerülhetetlen összecsapást jelzi, de csupán azt hallotta, hogy Smith-Oldwickből megkönnyebbült sóhaj szakad ki, majd egy félig hisztérikus kiáltás: – A mindenségit! Ez hihetetlen! Feltekintett, és látta, hogy a hatalmas oroszlán a férfi csípőjéhez dörgölődzik bozontos fejével, Tarzan szabad keze pedig beletúr fekete sörényébe és megvakargatja Numa, az oroszlán hátracsapott fülének tövét. Gyakran szövődnek különös barátságok különböző fajhoz tartozó alacsonyabb rendű állatok között, viszont sokkal kevésbé gyakran emberek és vadon élő macskafélék között. Az előbbiekben ugyanis öröklött félelem él az óriásmacskák iránt. Így aztán végső soron az a barátság, amely a vad oroszlán és a vadember között hirtelen kialakult, egyáltalán nem megmagyarázhatatlan. Míg Tarzan közeledett a géphez, Numa ott lépdelt az oldalán, és, amikor Tarzan megállt, majd felnézett a lányra és a férfira, Numa is megállt. – Már-már feladtam a reményt, hogy valaha is megtalálom magukat – mondta a majomember –, és úgy látom, hogy éppen idejében sikerült magukra bukkannom. – De honnan tudta, hogy bajban vagyunk – kérdezte az angol tiszt.
– Láttam, amint lezuhant a gépük – válaszolta Tarzan. – Egy fáról figyeltem magukat a tisztás mellől, ahonnan felszálltak. A helyzetük meghatározásához a fő irányon kívül nem sok minden állt rendelkezésemre, úgy látszik, jókora távolságot tettek meg siklórepülésben dél felé azután, hogy eltűntek a szemem elől a hegyek mögött. Feljebb, északra kerestem idáig magukat. Már éppen azon gondolkodtam, hogy visszafordulok, amikor meghallottam a pisztolya dörrenését. Nem lehet megjavítani a gépet? – Nem – felelte Smith-Oldwick. – Reménytelen a dolog. – Akkor hát mik a terveik? Mit kívánnak tenni? – Tarzan a lányhoz intézte kérdéseit. – El akarunk jutni a tengerpartra – felelte Bertha Kircher –, de ez most már lehetetlennek látszik. – Nemrégen még én is azt hittem volna – válaszolta a majomember. – De ha Numa itt van, akkor elfogadható távolságra innen víznek kell lennie. Ezzel az oroszlánnal két napja találkoztam a wamabók országában. Kiszabadítottam az egyik vermükből. Ahhoz, hogy eljuthasson ide egy számomra ismeretlen ösvényen kellett jönnie – én legalábbis nem kereszteztem egyetlen vadcsapást és egyetlen állatnyomot sem, mióta a hegyeken átkelve elhagytam a termékeny vidéket. Melyik irányból érkezett ide magukhoz? – Dél felől – felelte a lány. – Mi is arra gondoltunk, hogy abban az irányban víznek kell lennie. – Hát akkor járjunk utána – mondta Tarzan. – És mi a helyzet az oroszlánnal? – kérdezte Smith-Oldwick. – Azt még ki kell puhatolnunk – válaszolta a majomember –, és ezt csak úgy tehetjük meg, hogyha lejön onnan a kakasülőről. A tiszt vállat vont. A lány feléje fordította a tekintetét, hogy lássa, milyen hatást tett rá Tarzan javaslata. Az angol hirtelen nagyon elfehéredett, de mosoly játszott az ajkán, míg egyetlen szó nélkül kicsúszott a szárny szélére, és Tarzan mögött lemászott a földre. Bertha Kircher megértette, hogy a férfi fél, és nem is hibáztatta emiatt, ugyanakkor látta azt is, milyen nagy bátorságról tett tanúbizonyságot azzal, hogy szembenézett a számára nagyon is valóságos veszéllyel. Numa, ott állt szorosan Tarzan mellett, felemelte a fejét, és rábámult a fiatal angolra, mordult egyet, majd felnézett a majomemberre. Tarzan továbbra is a markában tartotta az állat sörényét, és az óriásmajmok nyelvén beszélt hozzá. A lány és Smith-Oldwick fülének felettébb rejtélyesek voltak az emberi ajakról felhangzó, morgásszerű torokhangok. Ám Numára, akár értette őket, akár nem, láthatólag a kívánt hatást tették, mert abbahagyta a morgást, és, amikor Tarzan odalépett Smith-Oldwick mellé, Numa is vele tartott, s nem is próbálta bántani a tisztet. – Mit mondott neki? – kérdezte a lány. Tarzan elmosolyodott. – Azt mondtam neki – válaszolta –, hogy én Tarzan vagyok a majmok népéből, félelmetes vadász, híres vadölő, a dzsungel ura, és, hogy maguk a barátaim. Sohasem
voltam biztos benne, hogy az összes többi állat vajon érti-e a Manganik nyelvét. Tudtam, hogy Manu, az aprómajom többé-kevésbé ugyanezt a nyelvet beszéli, és biztos vagyok benne, hogy Tantor, az elefánt is mindent megért, amit mondok neki. Mi, dzsungelbeliek valamennyien nagy kérkedők vagyunk. A szavainkban, a járásunkban, viselkedésünk minden részletében kifejezésre kell juttatnunk a többiek számára fizikai erőnket és rettenthetetlenségünket. Ez az oka annak, hogy rámorgunk ellenségeinkre. Azt mondjuk nekik, hogy óvakodjanak tőlünk, mert különben nekik esünk és darabokra tépjük őket. Numa talán nem érti a szavakat, amelyeket használtam, de azt hiszem, hogy a hanghordozásom és a magatartásom kiváltja benne azt a hatást, amelyet el kívántam érni. Most pedig maga is lejöhet, hogy bemutassam. Bertha Kirchernek minden bátorságát össze kellett szednie ahhoz, hogy le merjen ereszkedni a földre ott, ahol a meg nem szelídített őserdei fenevad bármikor elérhette karmaival és fogaival, de megtette. És Numa nem is csinált mást, mint, hogy kivicsorította a fogait és morgott egy kicsit, amikor a lány a majomember közelébe ment. – Azt hiszem, most már biztonságban vannak tőle mindaddig, amíg én is itt vagyok – mondta a majomember. – A legjobb, amit tehetnek az, ha egyszerűen nem vesznek róla tudomást. Ne közeledjenek hozzá, de ügyeljenek arra, hogy ne mutassák ki a félelmüket. Ha lehetséges, mindig úgy helyezkedjenek el, hogy én maguk és az oroszlán között legyek. Biztosra veszem, hogy hamarosan el fog menni, és nagy a valószínűsége annak, hogy soha többé nem fogjuk látni. Tarzan javaslatára Smith-Oldwick lehozta a gépről a maradék vizet és élelmet, majd miután elosztották a terhet egymás között, útnak indultak dél felé. Numa nem követte őket, hanem csak állt a repülő mellett, és figyelt, míg a kanyon egyik kanyarulatában végleg el nem tűntek a szeme elől. Tarzan Numa nyomain indult el, mert hitt abban, hogy ha déli irányban követi azokat, eljutnak a vízhez. A kanyon alját beborító homokban a lábnyomok tisztán látszottak, és könnyen követhetők voltak. A nap folyamán először csak Numa friss nyomait lehetett látni, de később a majomember más oroszlánok régebbi lábnyomait is felfedezte. Nem sokkal sötétedés előtt aztán hirtelen meglepetten megállt. Két társa értetlenül nézett rá, és a ki nem mondott kérdésre válaszul a majomember lemutatott közvetlenül maga elé a földre. – Nézzék meg ezeket – kiáltott fel. Először sem Smith-Oldwick, sem a lány nem látott egyebet párnás talpak kuszán összekeveredett lenyomatainál, de a lány kisvártatva meglátta azt, amit Tarzan felfedezett, és meglepett kiáltás szállt fel ajkáról. – Emberi lábak nyoma! Tarzan bólintott. – Viszont nem látszanak a lábujjaik – állapította meg a lány. – A lábakon puha szandál volt – magyarázta Tarzan. – Akkor egy bennszülött falunak kell lennie valahol a környéken – mondta Smith-
Oldwick. – Igen – felelte a majomember –, de nem olyan fajta bennszülötteké, akiknek a felbukkanását Afrikának ezen a részén várnánk, ahol mindenki más mezítláb jár, Usanga néhány renegát bennszülött katonájának kivételével, akik német katonai bakancsot viselnek. Nem tudom, észrevették-e, de számomra nyilvánvaló, hogy a szandálba bújtatott láb, amely ezeket a lenyomatokat hagyta itt, nem fekete ember lába volt. Ha gondosan megvizsgálják a nyomokat, észrevehetik, hogy a sarok, valamint a lábujjak és a talpív közötti párna még a szandál talpán keresztül is tisztán kirajzolódik. A feketéknek a súlypontja közelebb esik a lábnyom közepéhez. – Akkor úgy gondolja, hogy ezek a nyomok fehér embertől származnak? – Úgy látszik – felelte Tarzan, és hirtelen, a lány és Smith-Oldwick osztatlan meglepetésére négykézlábra ereszkedett és megszagolta a nyomokat. Ismét vadállat volt, aki a vadállat nyomolvasó tudományát használta. Jókora területet szaglászott végig érzékeny orrlyukaival, hogy kiderítse a nyomok hátrahagyóinak kilétét. Végül felállt. – Nem Gomanganik nyomai – mondta –, de nem is egészen olyanok, mint a fehér emberekéi. Három férfi volt, de, hogy melyik fajhoz tartoznak, azt nem tudom. A kanyon jellegében semmilyen szembetűnő változás nem állt be, eltekintve attól, hogy folyamatosan mélyült, amint egyre tovább haladtak lefelé. A sziklás és meredek oldalfalak már egészen magasra nyúltak fel fölöttük. Eltérő magasságokban különböző pontokon természetes barlangok látszottak az oldalfalakban, amelyeket láthatólag a víz vájt ki valamikor az elfeledett ősidőkben. A talaj szintjén nyílt egy ilyen barlangképződmény – egy boltíves üreg, amelynek alját fehér homok borította. Tarzan egy kézmozdulattal odamutatott. – Ide fogunk bevackolni éjszakára – mondta, majd ritka, csendes mosolyának egyikével az ajkán kijavította magát. – Itt fogunk letáborozni éjszakára. Miután elfogyasztották szerény vacsorájukat, Tarzan megkérte a lányt, hogy menjen be a barlangba. – Maga bent fog aludni – mondta. – A hadnagy úr és én a bejárat előtt fekszünk le.
16. Az éjszakai támadás
Amikor a lány jó éjszakát kívánt a férfiaknak, úgy tűnt neki, mintha egy alak árnyékát látta volna mozogni odakünn a sötétben, és szinte ugyanabban a pillanatban már egészen biztos volt abban, hogy lopakodó mozgás zaját hallja ugyanabból az irányból. – Mi az ott? – suttogta. – Valami van ott kinn a sötétben. – Igen – válaszolta Tarzan. – Egy oroszlán. Már egy ideje ott van. Nem vette még észre? – Ó – kiáltott fel a lány, és nagyot sóhajtott megkönnyebbülésében –, a mi oroszlánunk? – Nem – mondta Tarzan –, nem a mi oroszlánunk, ez egy másik oroszlán, és ez vadászik. – Minket akar becserkészni? – kérdezte a lány. – Minket – válaszolta a majomember. Smith-Oldwick megtapogatta pisztolyának markolatát. Tarzan észrevette az önkéntelen mozdulatot, és megrázta a fejét. – Hagyja ott azt a micsodát, ahol van, hadnagy úr – mondta. A tiszt idegesen nevetett. – Nem tehetek róla, öreg harcos, tudja, hogy van ez – mondta. – Az önvédelem ösztöne meg a többi ilyesmi. – Ezúttal az önpusztítás ösztönének bizonyulhatna – mondta Tarzan. – Legalább három zsákmányt kereső oroszlán figyel odakintről minket. Ha tüzet gyújtottunk volna, vagy ha a hold világítana, tisztán láthatná a szemüket. Lehet, hogy hamarosan utánunk jönnek, de az is lehet, hogy nem. Ha nagyon szeretné, hogy jöjjenek, lőjön a pisztolyával, találja el egyiküket. – És mi lesz, ha támadnak? – kérdezte a lány. – Nem tudunk sehová sem menekülni. – Hát akkor fel kell vennünk velük a harcot – válaszolta Tarzan. – Mennyi esélyünk lehet így hármasban ellenük? – kérdezte a lány. A majomember vállat vont. – Az embernek valamikor úgyis meg kell halnia – mondta. – A maguk szemében az ilyen halál lehet, hogy rettenetes valami, de Tarzan, a dzsungel fia mindig is számított rá, hogy hasonló módon fog kimúlni. Nálunk a dzsungelben kevesen halnak meg öreg korukban, és én sem bánom, ha így halok meg. Egy nap elintéz majd Numa vagy Sita, vagy egy fekete harcos. Vagy ezek az oroszlánok vagy másikak. Mit számít az, hogy melyikük vagy, hogy ma éjjel következik be a vég vagy jövőre, vagy tíz év múlva? Ha egyszer megtörtént, olyan mindegy már. A lány megborzongott. – Igen – mondta tompa, reménytelen hangon –, ha egyszer megtörtént, olyan
mindegy már. Azzal bement a barlangba, és lefeküdt a homokra. Smith-Oldwick a bejáratnál ült, és nekitámaszkodott a sziklának. Tarzan a szemközti oldalon kuporodott le. – Rágyújthatok? – kérdezte a tiszt Tarzantól. – Van még egy néhány cigarettányi készletem, és ha nem vonzom ide vele azokat az erőszakos frátereket odakint, szeretnék még utoljára füstölni egyet, mielőtt beadom a kulcsot. Nem tart velem? – azzal megkínálta cigarettával a majomembert. – Nem, köszönöm – mondta Tarzan –, de abból nem lesz semmi baj, ha rágyújt. Egyetlen vadon élő állat sem szereti különösebben a dohányfüstöt, úgyhogy ezzel bizonyosan nem fogja közelebb csalogatni őket. Smith-Oldwick meggyújtotta a cigarettáját, és lassan fújdogálta a füstöt. Megkínálta a lányt is, de ő sem kért. Így aztán csak ültek csendben, az éjszaka csendjében, amelyet csak néha-néha zavart meg a párnás talpak alatt megcsikorduló puha homok. Smith-Oldwick volt az, aki végül megtörte a csendet. – Az oroszlánok nem csöndes állatok? – kérdezte. – Nem – válaszolta a majomember. – Az az oroszlán, amelyik telebömböli a dzsungelt, nem azért ordít, hogy magához vonzza a zsákmányát. Nagyon csöndesek tudnak lenni, ha préda után járnak. – Bárcsak bömbölnének – mondta a tiszt. – Bárcsak csinálnának már valamit, akár támadnának is. Tudni, hogy ott vannak, néha valami árnyfélét látni a sötétben, és hallani ezeket a tőlük jövő neszeket, ez lassan az idegeimre megy. De azért remélem – mondta –, hogy nem támad mind a három egyszerre. – Három? – kérdezte Tarzan. – Most már heten vannak odakint. – Jóságos Isten! – kiáltott fel Smith-Oldwick. – Nem tudnánk tüzet gyújtani – kérdezte a lány –, hogy elriasszuk őket? – Nem tudom, hogy mennénk-e vele valamire – mondta Tarzan –, mert az az érzésem, hogy ezek az oroszlánok kicsit másmilyenek, mint azok, amilyeneket mi ismerünk. Emlékezzenek csak, milyen engedelmes volt az ember jelenlétében az az oroszlán, amelyikkel ma találkoztunk. Most is van egy ember az oroszlánokkal odakint. – Az lehetetlen! – kiáltott fel Smith-Oldwick. – Egy pillanat alatt ízekre szaggatnák. – Miből gondolja, hogy egy ember is van ott? – kérdezte a lány. Tarzan mosolygott, és megrázta a fejét. – Attól tartok, úgysem értenék – felelte. – Nehéz olyasmit megérteni, ami meghaladja az ember képességeit. – Ezt meg, hogy érti? – kérdezte a tiszt. – Nos, hát – mondta Tarzan –, ha szem nélkül született volna, nem volna képes felfogni azokat az érzéki benyomásokat, amelyeket – mások esetében a szem közvetít az agyba. Maguk mindketten szaglóérzék nélkül születtek, s ezért attól tartok, hogy nem képesek megérteni, honnan tudom én, hogy egy ember van ott. – Úgy érti, hogy érzi az ember szagát? – kérdezte a lány. Tarzan igenlően bólintott. – És ugyanilyen módon állapítja meg, hogy hányan vannak az oroszlánok? –
kérdezte a férfi. – Igen – mondta Tarzan. – Nincs két egyforma oroszlán, és nincs két egyforma szagú oroszlán. A fiatal angol a fejét rázta. – Nem, ezt nem értem. – Kétlem, hogy ez a sok oroszlán vagy az ember feltétlenül azzal a szándékkal jött volna ide, hogy bántson minket – mondta Tarzan –, mert ha ezt akarnák, már jó ideje semmi sem akadályozhatná meg őket ebben. Van egy elméletem, de az teljes képtelenség. – Mi volna az? – kérdezte a lány. – Azt hiszem – válaszolta Tarzan –, a jelenlétükkel csak utunkat állják, mert nem akarják, hogy eljussunk valahová. Más szóval, megfigyelés alatt állunk, és lehet, hogy amíg nem megyünk oda, ahová ők nem akarják, nem fognak háborgatni. – De honnan tudhatnánk, hogy hová nem szabad mennünk? – kérdezte SmithOldwick. – Azt nem tudhatjuk – válaszolta Tarzan –, de valószínűleg éppen oda nem akarják, hogy betegyük a lábunkat, ahová igyekszünk. – A vízre gondol? – kérdezte a lány. – Igen – felelte Tarzan. Ültek a csöndben, amit néha-néha megtört a kintről jövő mozgolódás zaja. Egy órával később aztán a majomember csendben felállt, és kihúzta hosszú pengéjű kését a tokjából. Smith-Oldwick a barlang bejáratának sziklafalához támaszkodva szunyókált, a lány pedig, akit teljesen kimerítettek a nap izgalmai és fáradalmai, mély álomba merült. Egy pillanattal azután, hogy Tarzan felállt, Smith-Oldwick és a lány kórusban felhangzó mennydörgésszerű bömbölésre és a feléjük rohanó párnás talpak zajára riadt fel. Tarzan, a dzsungel fia késével a kezében közvetlenül a barlang bejárata előtt állt, és várta a támadást. A majomember nem számított arra, hogy azok, akik idáig szemmel tartották őket, ilyen összehangolt akciót indítanak, mint, amilyenre most elszánták magukat. Egy ideje már tudta, hogy újabb férfiak csatlakoztak azokhoz, akik az éjszaka folyamán már korábban kinn voltak az oroszlánokkal. Azért állt fel, mert tudta, hogy az oroszlánok és az emberek óvatosan közelebb nyomulnak hozzá és társaihoz. Könnyűszerrel kitérhetett volna előlük, mert már korábban észrevette, hogy a barlang bejárata fölött emelkedő sziklát ő meg tudná mászni. Lehet, hogy bölcsebb dolog lett volna, ha megkísérli a szökést. Jól tudta, hogy ekkora túlerővel szemben még ő is tehetetlen, mégis kitartott a helyén, s ő sem tudta volna megmondani, miért. Semmiféle kötelességérzet vagy barátság nem kötötte a barlangban alvó lányhoz, és nem is lehetett többé oltalmára sem neki, sem társának. Mégis, bármennyire hiábavaló önfeláldozás volt is ez, valami a helyén tartotta. A hatalmas termetű Tarmanganinak még az az elégtétele sem volt meg, hogy egykét hatalmas ökölcsapást oszthasson ki önmaga védelmében. Az ádáz fenevadak lavina módjára valósággal elsöpörték, úgy, hogy teljes hosszában elvágódott. Esés
közben bevágta fejét a kemény felületű sziklába, elájult. Világos nappal volt, amikor visszanyerte eszméletét. Az első tompa inger, amely a külvilágból eljutott ébredező agyáig, szörnyű hangok egymásba mosódó egyvelege volt. Aztán fokról fokra oroszlánok morgását hallotta, és apránként felidéződött emlékezetében mindaz, ami a fejét ért ütést megelőzte. Orrában érezte Numa, az oroszlán erős szagát, és egyik meztelen lábához valamilyen állat bundája ért hozzá. Tarzan lassan kinyitotta a szemét. Az oldalán feküdt, és, amint tekintete végigfutott saját testén, látta, hogy egy óriás oroszlán áll fölötte szétvetett lábbal. Az óriási oroszlán rémisztően morog valamire, amit Tarzan nem látott. Érzékszervei rövidesen megint tökéletesen működtek, és orra tudatta Tarzannal, hogy a fölötte álló fenevad a wamabók verméből kiszabadított Numa. Ez megnyugtatta a majomembert. Néhány szót szólt az oroszlánhoz, egyszersmind megmozdult, mint, aki fel akar kelni. Numa azon nyomban ellépett fölüle. Tarzan felemelte a fejét és megállapította, hogy az előtt a sziklaüreg előtt fekszik, ahol elájult. Numa a sziklafalhoz behátrálva szemmel láthatóan őt védelmezi két másik oroszlánnal szemben, melyek ott lépkedtek fel-alá, nem messzire kiszemelt áldozatuktól. Tarzan bepillantott a barlangba, és észrevette, hogy a lány és Smith-Oldwick eltűnt. Erőfeszítései tehát hiábavalóak voltak. A majomember dühösen rántott egyet a fején, és a két oroszlán felé fordult. Azok továbbra is fel-alá járkáltak pár méterre tőle. Az oroszlánverembeli Numa barátságos pillantást vetett Tarzanra, nekidörgölődzött fejével a majomember oldalának, aztán acsarkodó pofáját a két prédaleső irányába fordította. – Azt hiszem – mondta Tarzan Numának –, hogy te meg én nagyon le tudnánk törni a szarvát ezeknek a fenevadaknak. – Angolul beszélt, és Numa természetesen egy szót sem értett belőle, de valami biztatónak kellett lennie a hanghordozásában, mert Numa kérőn nyüszített, és türelmetlenül fel-alá járkált ellenfeleikkel párhuzamosan. – Gyere – mondta hirtelen Tarzan, és baljával megmarkolva az oroszlán sörényét, elindult a két másik oroszlán felé. Társa az oldalán lépkedett. Közeledtükre a két másik oroszlán lassan hátrált, majd végül elváltak egymástól, és jobbra-balra félrehúzódtak. Tarzan és Numa közöttük haladt el, de sem a hatalmas fekete sörényű oroszlán, sem a majomember nem mulasztotta el rajta tartani a szemét a hozzá közelebbi vadállaton. Így nem érte őket meglepetés, amikor mintha valamilyen előre megbeszélt jelre tenné, a két óriásmacska egyszerre lendült támadásba ellentétes irányból. A majomember ugyanazzal a harcmodorral szállt szembe támadó ellenfelével, amelyet Numával és Sitával korábban is alkalmazott. Ha megpróbálta volna szemből fogadni a teljes súlyával előre lendülő oroszlánt, az még a hatalmas termetű Tarmangani számára is az öngyilkossággal lett volna egyenlő. Helyette fortélyosságát és fürgeségét vetette be, mert akármilyen gyorsak is az óriásmacskák, Tarzan, a dzsungel fia még náluk is gyorsabb volt. Numa kimeresztett karmait előrenyújtva, tépőfogait kivicsorítva ugrott neki a
majomember meztelen mellének. Tarzan a bal karját felkapva – ahogyan az ökölvívó hárítja el az ütést – hatalmas ökölcsapást vitt be az oroszlán bal mellső lába alatt. Közben vállával beférkőzött az állat teste alá, és ugyanebben a pillanatban a válla mögött belevágta kését a fenevad sárgásbarna bundájába. Numa fájdalmas bömbölés kíséretében, mint maga a testet öltött bestiális düh, gyorsan megfordult. Látszott rajta az elszánás, hogy most aztán tényleg elpusztítja ezt az elbizakodott ember-állatot, aki addig merészkedett, hogy szembeszegüljön az állatok királyával. Amikor megfordult, vele fordult a zsákmány is. Barna ujjak tapadtak bele izmos nyakán dús sörényébe, és a penge újra mélyen belemerült az oldalába. Ez volt az a pillanat, amikor Numa a gyűlölettől és a fájdalomtól eszét vesztette. Ebben a pillanatban a majomember felugrott a hátára. Korábban Tarzan mindig könnyűszerrel össze tudta kulcsolni a lábát az oroszlán hasa alatt, és hosszú sörényében megkapaszkodva addig döfte bele kését a testébe, míg a hegyével el nem találta a szívét. Korábban ez könnyű dolog volt, s most erősen bosszankodott, amiért ezúttal nem sikerült. Az oroszlán ugyanis gyors mozdulatával megakadályozta ebben. Kisvártatva, amikor az oroszlán felugrott, és őt is magával rántotta, döbbenten állapította meg, hogy feltartóztathatatlanul repül be az iszonyatos karmok alá. Egy végső kétségbeesett erőfeszítéssel levetette magát Numa hátáról, és gyorsaságát kihasználva megpróbált a pillanat tört része alatt kitérni a felbőszült fenevad elől, hogy ismét talpra állhasson, és jobb eséllyel szállhasson szembe az állattal. Ám ezúttal Numa nagyon gyors volt. Tarzannak csak részben sikerült felkelnie, amikor a fenevad hatalmas mancsa oldalról eltalálta a fejét, és a földre döntötte. Esés közben azt látta, hogy egy fekete árny röpül el a feje fölött, és egy másik oroszlán akaszkodik össze ellenfelével. A két harcoló oroszlán alól kihemperedve Tarzan ismét felállt. Szédült és támolygott a kapott rettenetes ütés erejétől. Közben látta, hogy a háta mögött a homokon egy felszaggatott testű, vérző oroszlán teteme fekszik, előtte pedig a verembéli Numa ádázul marcangolja a második oroszlánt. A fekete szőrű erő, valamint harciasság dolgában is fölényben volt ellenfelével szemben. A küzdő fenevadak néhány színlelt támadással, csellel ijesztgették egymást. Aztán a nagyobb fogaival elkapta a másik torkát és minta macska az egeret, a nagyobb oroszlán megrázta a kisebbet. Amikor a haldokló ellenfél megpróbált a hasa alá hemperedni, hogy hátsó lábaival feltépje legyőzője lágyékát, az erősebb saját cselét fordította ellene. Hatalmas karmai belemélyedtek ellenfele húsába a mellkasa alatt, és, amikor a rettenetes erejű hátsó lábak végigszántották a testét, a küzdelem véget ért. Numa felállt második áldozata mellől, és megrázta magát. Tarzan önkéntelenül is újra megcsodálta az állat testének gyönyörű tagolását és szimmetriáját. A legyőzött oroszlánok is pompás példányok voltak. Tarzan észrevette azt is, hogy ezek szőrében is volt valami abból a feketeségből, amely megkülönböztette a verembeli Numát a többitől. A sörényük épp csak egy leheletnyivel volt sötétebb, mint egy normális fekete sörényű oroszláné, és, szőrzetük többi részén a sárgásbarna árnyalat dominált. Mindazonáltal a majomember
megállapította, hogy más fajták, mint az eddigiek. Mintha az általa ismert erdei oroszlánnak és annak a fajtának a keverékei lettek volna, amelynek mintapéldánya a verembeli Numa volt. Miután a közvetlen akadály elhárult, Tarzan indulni készült, hogy megkeresse a lány és Smith-Oldwick nyomát. Tudni akarta, mi lett a sorsuk. Hirtelen azt vette észre, hogy rettenetesen éhes. Miközben a kanyon homokos talaján lépdelt, s a megszámlálhatatlan kusza lábnyom között védencei nyomait kereste, ajkáról önkéntelenül az éhes állat vinnyogása tört elő. A verembeli Numa rögvest a fülét hegyezte, és egy percig állhatatosan figyelte a majomembert. Válaszolt is az éhséget jelző hangra, majd szaporán elindult dél felé. Közben meg-megállt, hogy megnézze, Tarzan követi-e. A majomember megértette, hogy az állat ennivalóhoz vezeti, ezért nyomába szegődött. Míg követte, éles szemével és érzékeny orrlyukaival keresett arra utaló jelet, hogy a férfi és a lány milyen irányban távozott. A sok oroszlán-lábnyom között Tarzan kisvártatva felfedezett számos szandálos lábnyomot is, és megérezte a különös faj tagjainak szagnyomát, akik már előző este is ott voltak az oroszlánokkal. Rábukkant a lány és valamivel később Smith-Oldwick elmosódott szagnyomára is. A nyomok kisvártatva megritkultak, és ettől kezdve a lányéi és az angoléi jól kivehetők lettek. Kitűnt, hogy egymás mellett lépdeltek, és, hogy jobbról-balról emberek és oroszlánok vonultak mellettük, előttük és mögöttük. A majomember tanácstalanul állt. A nyomok és korábbi tapasztalatai alapján nem tudott kielégítő magyarázatot találni arra, amit észlelt. A kanyon képe nem sokat változott. Továbbra is szeszélyesen kanyargott ide-oda a meredek sziklák között. Időnként kiszélesedett, majd ismét egészen összeszűkült, s minél tovább haladtak dél felé, annál mélyebb lett. A kanyon alja kisvártatva meredekebb lett. Itt is, ott is valamikori zuhatagokra és vízesésekre utaló jelek látszottak. A voltaképpen jól követhető ösvényen nehezebben lehetett járni. Látszott rajta, hogy nagyon régi, s, hogy helyenként emberi kéz munkálta. Tarzan félháromnegyed mérföldet tehetett meg, amikor a kanyon egyik kanyarulatában a földkéregbe mélyen benyúló szűk völgyet pillantott meg. Ezt dél felől magasba nyúló hegyláncok határolták. Hogy keletre és nyugatra meddig terjedt, azt nem látta, de észak-déli irányban láthatólag nem volt hosszabb három-négy mérföldnél. Vízben bővelkedő völgy volt, ezt az északi sziklafaltól egészen a déli hegységig húzódó dús növényzet jelezte. A majomember a sziklák tetejéről tekintette át a völgyet. Egy kőbe vájt út vezetett le a fal aljába. Tarzan az oroszlán mögött lépdelt, majd leereszkedett a völgybe, amelyet ezen a helyen nagy szálfaerdő borított. Az ösvény tovább kanyargott a völgy közepe felé. Rikácsoló hangú, színpompás tollú madarak harsogtak az ágak között, a feje fölött pedig számtalan aprómajom csacsogott és pörölt.
Az erdőben nyüzsgő élet folyt, és mégis valami kimondhatatlan magány telepedett a majomemberre. Olyan érzés, amelyet soha nem tapasztalt még szeretett dzsungelében. Minden, ami körülvette, valahogy valószerűtlen volt – már maga a völgy is, amely ott húzódott meg elrejtőzve és elfeledve a terméketlen pusztaságnak látszó táj szívében. Aztán a madarak és az aprómajmok, amelyek külsőre hasonlítottak ugyan sok általa ismert fajtára, de mégsem olyanok voltak. A növényzet is más volt, megvoltak a maga különös jellegzetességei. Az egész olyannak tűnt, mintha hirtelen egy másik világba csöppent volna. Szokatlan nyugtalanságot érzett, s ezt nyugodtan nevezhetnénk a veszély előérzetének. Gyümölcs termett a fákon, és Tarzan látta, hogy Manu, az aprómajom eszik némelyikből. Mivel éhes volt, fellendült az alsó ágak közé, és az aprómajmok hangos makogása közepette nekiállt belakni azokból a gyümölcsökből, amelyekről látta, hogy az aprómajmok is nyugodtan eszik. Miután így részben elverte éhségét – hiszen teljesen csak hússal tudta volna –, kereste a verembeli Numát, s látta, hogy az oroszlán eltűnt.
17. A fallal körülvett város
Tarzan leugrott a földre. Újra kereste a lány és fogva tartói nyomát, amely könnyedén követhető volt a jól kitaposott ösvényen. Nemsokára kis vízfolyáshoz érkezett, ahol csillapította szomját. Észrevette, hogy az út a délnyugatnak tartó vízfolyás irányával párhuzamosan folytatódik. Itt is, ott is ösvények keresztezték az utat, mások becsatlakoztak a széles csapásba, és mindegyiken felfedezhető volt az óriásmacskák – Numa, az oroszlán és Sita, a párduc – lábnyoma és szaga. Néhány apró rágcsálótól eltekintve úgy tetszett, nincsenek vadon élő állatok a völgyben. Nyoma sem látszott Barának, az őznek, Hortának, a vaddisznónak, Gorgónak, a bölénynek, Butónak, Tantornak vagy Durónak. Hisztah, a kígyó volt a környéken. Tarzan oly sok Hisztahot látott a fákon, amennyit még soha, és egy helyütt, egy nádas, kiöblösödő medence mellett olyan szagot érzett, amely csakis Gimláé, a krokodilé lehetett, de a Tarmangani egyikőjük húsából sem kívánt enni. Így aztán, mivel nagyon vágyott húsra, figyelme a feje fölött röpdöső madarak felé fordult. Előző éjszakai támadói nem vették el a fegyvereit. Vagy az történt, hogy a sötétben, a támadó oroszlánok tülekedése közepette emberellenségei nem vették észre, vagy pedig halottnak hitték. Akármint volt is, lényeg az, hogy megmaradtak a fegyverei – lándzsája, hosszú kése, íja és nyílvesszői, meg fűkötele. Tarzan kifeszítette íját, és a kedvező alkalmat várta, hogy egy nagyobb madár a hegyére kerüljön. – Amikor a pillanat elérkezett, a vessző pontosan célba talált. Amint a rikító tollazatú madár szárnyaival verdesve a földre hullt, társai és az apró majmocskák kórusban valamilyen egészen riasztó jajveszékelésbe és rikácsoló tiltakozásba csaptak. Az erdőben bábeli zűrzavar támadt a kiáltozásoktól, a fültépő visongásoktól. Tarzant az nem lepte volna meg, ha a közvetlen közelében egy-egy menekülő madár zajongani kezd, de a dzsungel egész társadalmának ilyen kísérteties hangú tiltakozása nagyon nem tetszett neki. Haragos arccal fordult az aprómajmok és a madarak felé. Arra támadt kedve, hogy kifejezésre juttassa nemtetszését és válaszoljon arra, amit harci jelként értelmezett. Így történt, hogy ebben a dzsungelben első alkalommal harsant fel Tarzan vérfagyasztó, diadalmas és kihívó ordítása. Az üvöltés egy pillanat alatt megtette a maga hatását. Ahol az imént még reszketett a levegő a rémisztő hangzavartól, most egyszerre teljes csend lett. A majomember egyedül maradt szegényes zsákmányával. A hangorkánt követő hirtelen csend nyomasztó érzést váltott ki a majomemberből, és ez tovább fokozta haragját. Odament, ahová a madár zuhant, felvette a földről, majd kihúzta testéből a nyílvesszőt, és visszadugta tegezébe. Késével gyors, gyakorlott mozdulatokkal a bőrével együtt megszabadította a madarat tollaitól. Dühösen evett, s közben úgy morgott, mintha valamilyen ellenség a közelben valóságosan is fenyegette
volna. Morgását részben az váltotta ki, hogy nem ízlett neki a madár húsa. A semminél ez is jobb volt, főként, hogy érzékszervei tudatták vele: a környéken nincs olyan hús, amilyenhez hozzászokott, és amelyet a legjobban szeretett. Mekkora öröme telt volna Pacco, a zebra zamatos combjában, vagy egy nagy darab pecsenyében Gorgo, a bölény lágy részeiből! Már a gondolatra összefutott a nyál a szájában, és nőtt benne a bosszúság emiatt a természetellenes őserdő miatt, amely nem ad otthont ilyen ízletes zsákmánynak. A madárnak még csak egy részét fogyasztotta el, amikor mozgolódást hallott a tőle nem messze levő bozótban. A következő pillanatban orrlyukai Numa, az oroszlán szagát észlelték az ellenkező oldalról. Mindkét irányból párnás talpak lépte és lombos ágakhoz dörgölődző testek zaja hallatszott. A majomember elmosolyodott. Miféle ostoba teremtménynek vélik ezek őt, azt hiszik, ilyen ügyetlen cserkészők is rajtaüthetnek? A hangok és a szagok fokozatosan erősödve azt jelezték, hogy minden irányból oroszlánok közelednek felé. A fenevadak egy folyamatosan szűkülő kör közepére szorították be. Nyilvánvalóan annyira biztosak voltak a dolgukban, hogy nem is igyekeztek lopva közeledni prédájukhoz. Tarzan hallotta, hogy gallyak recsegnek a lábuk alatt, testükkel nagy zajt csapva fúrják előre magukat a növényzetben. Tűnődni kezdett, hogy mi szél hozhatta ide őket. Azt nem tartotta valószínűnek, hogy a madarak és az aprómajmok visongatása csalta őket a közelébe, ám ha nem, akkor felettébb különös dologgal állt szemben. Józan esze azt súgta, hogy egyetlen madár halála aligha lehetett elég magyarázat arra, ami bekövetkezett. Meg kellett állapítania, hogy az egész ügy rejtély a számára. Az ösvény közepén állt és várta a közeledő oroszlánokat. Magában azt találgatta, hogy milyen módszerrel fognak támadni, vagy, hogy egyáltalán támadni fognak-e. Kisvártatva egy sörényes oroszlán bukkant fel előtte. A majomembert megpillantva a fenevad megállt. Hasonlított a korábbi támadókra, alig volt nagyobb és sötétebb szőrű, mint szülőföldje dzsungelének oroszlánjai. De nem volt akkora, sem olyan fekete, mint a verembeli Numa. A majomember kisvártatva újabb oroszlánok körvonalait fedezte fel a bozótban, a fák között. Mihelyt megpillantották őt, mindegyikük megállt, és csendben figyelt. Tarzan kíváncsi volt, mennyi idő telik még el így, mire támadásba lendülnek. Míg várakozott, folytatta az evést. Közben minden idegszálával feszülten figyelt. Az oroszlánok sorban lefeküdtek a földre, de pofájukkal feléje fordultak, és a szemüket nem vették le róla. Szó sem volt haragos morgásról vagy bömbölésről – egyszerűen csak csendben kört vontak köréje. Ez teljesen más viselkedés volt, mint, amihez hozzászokott. Bosszantotta is a majomembert, és alighogy befejezte az evést, elkezdett sértő jelzőket vagdosni előbb az egyik, majd sorban a többi oroszlán fejéhez, úgy, ahogy azt gyermekkorában az óriásmajmoktól tanulta. Aztán a sértések sértéseként Dangónak, dögevőnek nevezte őket, Hisztahhoz, a kígyóhoz, a legundorítóbb és legvisszataszítóbb dzsungelbeli állathoz hasonlította őket. Végül homokrögöket és letört ágakat hajigált
feléjük, amire az oroszlánok morogni kezdtek, és kivicsorították fogukat, de egyikük sem közelített. – Gyávák – csúfolta őket Tarzan. – Micsoda Numa az, akinek Bara, az őz szíve dobog a mellében! – Elmondta nekik, hogy ő kicsoda, és aztán a dzsungel népének szokása szerint nagy hangon közölte, hogy micsoda rettenetes dolgokat fog művelni velük, de az oroszlánok csak feküdtek a földön és figyelték. Talán egy fél óra telhetett el megérkezésük óta, amikor Tarzan közeledő lépéseket hallott. A zaj két lábon járó élőlénytől származott, bár Tarzan abból az irányból nem érzett semmilyen szagot, tudta, hogy egy ember közeledik. Nem is kellett sokáig várnia, hogy megállapítása beigazolódjék, mert hamarosan egy férfi tűnt fel az ösvényen. Megállt közvetlenül a mögött az oroszlán mögött, amelyiket Tarzan elsőként látott meg. A jövevényt megpillantva a majomember rá jött, hogy azok közül való, akiktől az előző éjszaka észlelt ismeretlen testszag származott. Azt is látta, hogy a férfi nem csupán szag dolgában különbözik minden más emberi lénytől, akit idáig ismert. Erős testalkatú fickó volt, bőre olyan, mint egy múmiáé. Három-négy centi hosszú szénfekete haja kefeszerűen meredezett a fején. Közelülő szemének bogara egészen fekete és nagyon kicsi volt. Szemgolyójának fehérje szinte világított. Arca, eltekintve az állán és a felső ajkán árválkodó néhány szál szőrtől, csupasz volt. Horgas orra finom ívben hajlott, de mélyen a homlokába lenőtt haja nagyon alantas és brutális embert sejtetett. Felső ajka rövid és finom metszésű, az alsó viszont súlyos és elnagyolt, már-már lelógó volt. Az álla is ugyanilyen fejletlennek tűnt. Összességében az arc egy valamikor tetszetős ábrázat benyomását keltette, amely azonban az erőszakos természet vagy az elcsökevényesedett szokások hatására teljesen megváltozott. A férfi karjai hosszúak voltak, de nem abnormálisan hosszúak, lábai rövidek, de egyenesek. Testhez simuló nadrágot és bő, ujjatlan tunikát viselt, amely épp, hogy eltakarta a csípőjét. A lábán puha talpú szandált hordott, amelynek körbetekert szíjai lábszárközépig értek, hasonlóan a modern katonai lábszárvédőhöz. Rövid, nehéz lándzsát tartott a kezében, az oldalán pedig egy olyan fegyver lógott, amelynek láttán a majomember teljesen meghökkent. Először nem is akart hinni a szemének – egy nehéz szablya, bőrrel borított hüvelyben. A tunika anyaga nem bőrből volt, szövőszéken készült, míg a lábbelihez rágcsálók bőrét használták fel. Tarzannak feltűnt, hogy a férfi teljes nemtörődömséggel közeledik az oroszlánokhoz, és azok is közönyösen fogadják. A fickó – mintha alaposan szemügyre akarta volna venni Tarzant – egy pillanatra megállt. Amikor újra elindult az ösvényen, az oroszlánok mellett haladt el, s közben súrolta sárgásbarna bundájukat. Pár méterre Tarzantól a férfi megállt, és beszélni kezdett a majomemberhez. A Tarmangani egyetlen szót sem értett belőle. Taglejtéseiből az derült ki, hogy többször is a körben elhelyezkedő oroszlánokat emlegette. Egy alkalommal bal kezének mutatóujjával megérintette lándzsáját, és
kétszer is rácsapott az oldalán függő szablyára. Míg beszélt, Tarzan alaposan megfigyelte. Egyre inkább meggyőződött arról, hogy a férfi, aki hozzá szól, nem nevezhető másnak, mint mániákus elmebetegnek. Ahogy ez a gondolat átfutott a majomember agyán, önkéntelenül is elmosolyodott. A férfi arcvonásainak, testtartásának és fejformájának tüzetesebb szemügyre vétele azt bizonyította, hogy nem épeszű, de hanghordozása és gesztikulálása értelmes halandóéra emlékeztetett. A férfi kisvártatva befejezte mondókáját, és kérdő tekintettel, láthatóan választ várva nézett Tarzanra. A majomember először az óriásmajmok nyelvén szólt a másikhoz, de hamarosan látnia kellett, hogy szavai semmilyen hatást nem tesznek hallgatójára. Majd számos bennszülött dialektussal próbálkozott, de mindhiába, a férfi egyikre sem válaszolt. Tarzan kezdte elveszíteni a türelmét. Elég sok időt pocsékolt már útközben, és mivel különben sem a szavakra szokta bízni, ha el akarta érni célját, felemelte a lándzsáját és elindult a másik felé. Ez úgy tűnt, mindkettejük számára érthető nyelv volt, mert a fickó rögvest felemelte a saját fegyverét. Ezzel egyidejűleg halk kiáltás szállt fel ajkáról, amely kiáltás egy szempillantás alatt cselekvésre indította az eddig csendesen ülő oroszlánokat. Valóságos kórusként robbantak bele az erdő csendjébe, és ugyanebben a pillanatban mindenfelől sebesen zsákmányuk felé száguldó oroszlánok tűntek fel a színen. A férfi, aki hívta őket, hátralépett, zord vigyor ült ki arcára, és kivillantotta fogait. Tarzannak ebben a pillanatban tűnt fel először, hogy a fickó felső szemfogai szokatlanul hosszúak és felettébb hegyesek. Csak egy futó pillantást vetett rájuk, mert közben fürgén felugrott a földről egy fára. Az oroszlánok és gazdájuk megdöbbenésére eltűnt az alsó ágak teraszának lombjai között, majd míg sebesen tovaszáguldott, a válla fölött még visszakiáltotta: – Tarzan vagyok, a majmok népéből, rettegett vadász és rettegett harcos! Az egész dzsungelben nincs senki, aki olyan hatalmas és olyan fortélyos volna, mint Tarzan! Nem túl messzire Tarzan ismét leereszkedett az ösvényre, és kutatni kezdett Bertha Kircher és Smith-Oldwick hadnagy nyoma után. Gyorsan megtalálta, és újra kettejük keresésére indult. A nyomok újabb fél mérföldön keresztül az ösvényen folytatódtak. Egyszer csak az út hirtelen kibukkant az erdőből a nyílt terepre, és a majomember szeme előtt egy fallal körülvett város kupolái és minaretjei tárultak fel. Tarzan közvetlenül maga előtt egy alacsony, boltíves kaput látott, amelyhez jól kitaposott út vezetett attól az ösvénytől, amelyen idáig haladt. Az erdő és a városfal közötti szabad térségen rengeteg kerti növény zöldellt, míg pont a lába előtt, egy nyitott, ember keze által ásott csatornában víz folydogált! A kerti növényeket szabályos távközökre és szimmetrikus sorokba ültették, és láthatólag nagy gonddal és hozzáértéssel ápolták. A lába előtt levő főcsatornából apró patakocskák ágaztak el a sorok között, és jobb kéz felé emberek látszottak, akik a földeken dolgoztak. A városfal körülbelül harminc láb magasnak tűnt. Vakolt felületét csak itt-ott törte meg egy-egy ablakmélyedés. A falon túl számtalan építmény kupolája emelkedett a
magasba, és a város sziluettjét jó néhány minaret csipkézte. A legnagyobb a központi kupola aranyozottnak tűnt, a többi vörös, kék vagy sárga színben pompázott. Maga a fal végtelenül egyszerű, dísztelen építmény volt. Szinte sárgásfehérbe játszott, és mintha vakolat és festékréteg fedte volna. Tövénél gondozott bokorsor húzódott, és kicsivel odébb, a keleti vége felé egészen a tetejéig futónövények borították. Tarzan, amint ott állt az árnyékos ösvényen, és éles szemével végigpásztázta az elébe táruló kép minden egyes részletét, egyszer csak arra figyelt fel, hogy a háta mögött egy csapat közeledik. A szél annak a férfinak és azoknak az oroszlánoknak a szagát sodorta feléje, akik elől az imént oly könnyedén szökött meg. Tarzan az ágak közé felszökve kicsit nyugat felé húzódott, és miután talált magának az erdő szélén egy kényelmes ágelágazást, ahonnan jól szemmel tarthatta a kertek között a városkapu felé vezető ösvényt, várta, hogy feltűnjenek hazafelé tartó, felsült üldözői. Hamarosan meg is érkeztek – elöl a különös férfi, nyomában pedig a hatalmas oroszlánok csapata. Mint a kutyák, úgy követték a kertek közötti ösvényen a kapu felé. Odaérve a férfi lándzsájának végével rávágott egyet a fából készült kapura. Amikor az a jelzésre feltárult, bevonult oroszlánjaival. Távoli megfigyelő helyéről Tarzan a nyitott kapun át csupán egy futó pillanat erejéig láthatta a városon belüli életet, épp csak meggyőződhetett róla, hogy más emberi lények is laknak ott, és az ajtó máris bezárult. Mindenesetre megtudta, hogy a lányt és a férfit, akiknek a segítségére kívánt sietni, bevitték a városba. Hogy miféle sors vár rájuk, vagy jutott máris osztályrészükül, azt még csak nem is sejtette, és azt sem tudhatta, hogy a megálljt parancsoló falon belül hol vannak bebörtönözve. Egy valamiben volt csak biztos: hogyha segíteni akar rajtuk, ezt a falon kívülről nem teheti. Mindenekelőtt meg kell találnia a módját, hogy bejusson a városba. Nem volt kételye afelől, hogy ha egyszer odabent lesz, érzékszervei segítségével meg tudja állapítani hollétüket. A lebukó nap hosszú árnyékokat vetett a kertekben, amikor Tarzan látta, hogy a munkások hazatérnek a keletre fekvő földekről. Egy férfi jött elől, aki menet közben kis zsilipkapukat engedett le a vizet szállító nagy csatorna szélén. Ezzel elzárta a növénysorok között csordogáló patakocskák utánpótlását. Őt további férfiak követték, akik nagy fonott kosarakban friss zöldséget cipeltek a vállukon. Tarzan eddig észre sem vette, hogy ilyen sokan dolgoztak kint a földeken. Most, hogy ott ült a helyén, látta, hogy a munka befejeztével kelet felől valóságos menet indul el a városba szerszámokkal és terményekkel. A majomember, hogy jobban lásson, felmászott egy magas fa legfelső ágára, ahonnan átlátott a fal túloldalára. Erről a jó kilátóhelyről egy hosszan elnyúló, egészen keskeny várost látott, amelynek külső falai tökéletes négyszöget alkotnak. Az utcák kanyargósak. A város közepe táján egy alacsony, fehér épület látszott, amely körül a város nagyobb épületei álltak. A rohamosan fogyatkozó világosságnál Tarzan a két épület között mintha vizet látott volna csillogni, de ebben nem volt egészen biztos. Tapasztalatai alapján, amelyeket a civilizált világ városközpontjaiban szerzett,
természetesen hajlott arra a feltételezésre, hogy ez a központi terület egy köztér. Ezért csoportosították köré a nagyobb épületeket, és ez az a hely, ahol először célszerű Bertha Kirchert és társát keresnie. A nap lement, és gyorsan sötétség ereszkedett a városra. A majomember számára a sötétséget még jobban hangsúlyozták a mesterséges fények, amelyek azonnal kigyulladtak az ablakokban. Tarzannak feltűnt, hogy a legtöbb épület lapos tetejű, és a néhány kivételt azok képezték, amelyekről úgy vélte, hogy nyilván hivalkodóbb középületek. Hogy miként jöhetett létre ez a város a feltáratlan Afrikának ezen az elfeledett részén, arról a majomembernek fogalma sem volt, pedig ő bizonyos megfejtetlen rejtélyekről többet tudott bárki másnál a Nagy Fekete Földrészen, amelynek hatalmas területeire civilizált ember még sohasem tette be a lábát. Azt azonban még ő sem hitte volna, hogy egy ilyen nagy és láthatóan jól megtervezett település létezhet itt. Nemzedékek sora élhetett itt anélkül, hogy bármiféle kapcsolata lett volna a külvilággal. Tarzan már tudta, hogy úttalan sivatag veszi körül, mégis elképzelhetetlennek tartotta, hogy egyik nemzedék a másik után születhetett és halhatott meg úgy, hogy valaha is megpróbálta volna megfejteni a kis völgy határain túli világ rejtelmeit. Mégis, előtte volt a város, a megművelt földekkel, sok-sok emberrel. A dzsungelből éjszaka innen is, onnan is felhangzottak az óriásmacskák ordításai. Numa hangja Sitáéval vegyült, és a hatalmas hímek bömbölése úgy visszhangzott az erdőben, hogy végül már a föld is reszketett belé. Válaszul a városon belülről is oroszlánok ordítása hangzott fel. Tarzannak hirtelen egyszerű ötlete támadt arra, miként tudna bejutni a városba. A sötétség leszálltával nekilátott terve megvalósításához. A siker teljes egészében attól függött, hogy mennyire erősek a keleti falra felfutó kúszónövények. Ebben az irányban indult útnak, miközben az erdőből körös-körül egyre hangosabban és vérszomjasabban zengtek a húsevő állatok ordításai. Negyed mérföld választotta el egymástól az erdőt és a városfalat – negyedmérföldnyi megművelt föld, amelyen egyetlen árva fa sem nőtt. Tarzan, a dzsungel fia tisztában volt azzal, hogy a biztos halált jelenti számára, ha valamelyik hatalmas erdei fekete oroszlán rajta üt e szabad térségen. A majomember csakis ügyességében, gyorsaságában bízhatott, valamint a szerencséjében, hogy a kúszónövény elbírja a súlyát. Az ágak középső teraszán indult el, ahol mindig a legkönnyebb a járás. Elérte a kúszónövényekkel befutott fal szélét. Itt megállt, hallgatózott és szimatolt, mert meg akart győződni arról, hogy a közvetlen közelében nincs egyetlen Numa sem, vagy legalábbis olyan, amelyik őrá vadászik. Amikor teljesen biztosra vette, hogy nincs oroszlán sem a közeli erdőben, sem pedig a közte és a fal közötti térségen, könnyedén leugrott a földre, és kilopódzott a nyílt mezőre. A felkelő hold, amely éppen ekkor emelkedett a kelet felé néző sziklák fölé, ragyogó sugaraival elárasztotta a fal előtt hosszan elnyúló kerteket. Tisztán kirajzolta a fa
nélküli térségen haladó óriás termetű majomember alakját is. Az már valóban a véletlen műve volt, hogy egy hatalmas oroszlán az erdő szélén vadászgatva megpillantotta az erdő és a fal között félúton járó emberi alakot. Tarzan fülét hirtelen fenyegető hang ütötte meg. Nem az éhes oroszlán bömbölése volt az, hanem a haragos oroszláné, és, amikor visszapillantott a hang irányába, azt látta, hogy egy hatalmas fenevad bukkan elő az erdő árnyai közül és elindul feléje. Tarzan még a hold fényénél és a távolság ellenére is látta, hogy az oroszlán hatalmas termetű. A fekete sörényű rettenetes fenevadak közül való, mint a verembeli Numa is. Egy másodpercig erős vágyat érzett, hogy megforduljon és elmeneküljön, ám ezzel egyidejűleg átcikázott az agyán az a gondolat is, hogy a kiszolgáltatott lány ott raboskodik a városban. Tarzan, a dzsungel fia pillanatnyi habozás nélkül máris megfordult, és rohanni kezdett a fal felé. Numa erre támadásba lendült. Az oroszlán rövidtávon szélsebesen képes száguldani, de hiányzik belőle a kitartás. Az alatt az idő alatt, ameddig egy normális támadás tart, sebesebben küzdi le a távolságot, mint talán bármely más élőlény a földön. Tarzan viszont hosszú távon is sebesen tudott rohanni, bár sohasem volt olyan gyors, mint a támadó Numa. Sorsa ily módon attól függött, hogy előnye birtokában néhány másodpercig képes-e valamekkora távolságot megőrizni önmaga és Numa között, és ha igen, lesz-e az oroszlánban annyi kitartás, hogy lassúbb iramban is követi őt a falig hátralevő távon. Talán még soha sehol nem zajlott le a világon ilyen lélegzetelállító verseny. Ennek is csupán a hold és a csillagok voltak szemtanúi. A két fenevad csendben rohant a hold sütötte mezőn. Numa rémisztő sebességgel dolgozta le hátrányát a menekülő ember mögött, ám Tarzan minden egyes lépéssel közelebb jutott a növénnyel befutott falhoz. A majomember egyszer hátrapillantott. Numa annyira a sarkában volt, hogy úgy látszott, a következő ugrással menthetetlenül lerántja a földre. Annyira közel volt, hogy a majomember rohanás közben előhúzta a kését, mert nem akarta olcsón adni az életét, még ha pillanatokig tart is. Numa azonban elérkezett gyorsaságának és kitartásának határára. Fokozatosan lemaradt, de nem hagyta abba az üldözést. Tarzan most értette meg, hogy milyen sok múlik a ki nem próbált indák erején. A verseny kezdetén csak Goro és a csillagok figyelték a küzdőket, de a befutásnál már nem ez volt a helyzet. A fal tetejéhez közel, az ablakmélyedésből egy közelülő szempár kémlelte kettejüket. Tarzan előnye jó tíz méter volt, amikor elérte a falat. Nem volt idő megállni és vaskos indákat, biztos kapaszkodót keresgélni. Sorsa a véletlenen múlott, és mivel ezt jól tudta, a végén még beleerősített. Macskamód felrohant a falon az indákba kapaszkodva, és közben kezével keresett valamit, ami biztosan megtartja a súlyát. Közben Numa is felugrott a levegőbe.
18. Az eszelősök között
Bertha Kircher visszahátrált a barlangba, amikor látta, hogy az oroszlánok lerohanták védelmezőit. Kis időre valósággal megbénította a rémület, amihez jelenlegi helyzetén kívül talán a mostanában átélt sok-soknapi rettenetes idegfeszültség is hozzájárult. Az oroszlánok bömbölésébe emberi hangok vegyültek. A zűrzavar és kavarodás közepette kisvártatva megérezte, hogy egy emberi lény van a közelében. A kezek kinyúltak utána és megragadták. A sötétben alig látott valamit, és az angol tisztnek meg a majomembernek nyoma se látszott. A férfi, aki megragadta, távol tartotta tőle az oroszlánokat. Valami vaslándzsának látszó rúd volt a kezében, azzal hessegette el a fenevadakat. Kivonszolta a nőt a barlangból, és közben időnként ráripakodott az oroszlánokra. Amikor kiértek a kanyon alját borító világos homokra, a tárgyak kivehetőbbé váltak. A lány észrevette, hogy a csapatban még több ember is van. Ketten félig vezetnek, félig cipelnek egy harmadikat, akiről úgy sejtette, hogy Smith-Oldwick lehet. Az oroszlánok egy ideig őrjöngve próbáltak a két fogoly közelébe férkőzni, de az emberek lándzsáikkal elkergették őket. A fickókon látszott, hogy egyáltalán nem félnek a körülöttük ugráló, acsarkodó fenevadaktól, sőt, inkább úgy bántak velük, mint ahogyan az ember egy csapat rakoncátlan kutyával. A kanyon aljában, a valamikori vízfolyás medrében indultak el, Amikor a keleti égbolton feltűnő első halvány fénysugár a virradat közeledtét jövendölte, egy percre megálltak egy meredek lejtő szélén. A lánynak ez a visszavonulóban levő éjszaka különös fényviszonyai között hatalmas, feneketlen veremnek tűnt. Ám, amikor fogva tartói folytatták útjukat, és a felkelő nap fénye erősebb lett, látta, hogy egy sűrű erdő felé tartanak. Mihelyt a föléjük boruló fák közé értek, ismét szuroksötét lett. A gyászos feketeség nem is enyhült mindaddig, míg a nap végül fel nem emelkedett a keleti sziklák fölé. Ekkor a lány észrevette, hogy széles és jól kitaposott vadcsapásnak látszó ösvényen haladnak. A talaj más afrikai erdőkhöz képest szokatlanul száraz volt, és az aljnövényzet, bár dúsan lombosodott, közel sem volt olyan buja és áthatolhatatlan, mint, amihez Bertha Kircher már hozzászokott. Mintha a fák és bokrok valamelyik vízszegény országban nőttek volna, és nem volt nyoma a rothadó növényzet dohos szagának vagy a milliárdnyi apró, párás helyeken mindenütt megtalálható rovaroknak sem. Ahogy folytatták útjukat, a nap is egyre magasabbra emelkedett. A dzsungel felső régióiból körös-körül kellemetlen lárma és hangos makogás jelezte, hogy az erdőben megindult az élet. Számtalan majom perelt, cserfeskedett fölöttük az ágakon, a pompás tollazatú, rikácsoló hangú madarak pedig ide-oda röpködtek. A lánynak kisvártatva feltűnt, hogy fogva tartói gyakran pillantgatnak aggódó szemmel a madarak irányába, és számos alkalommal, mintha beszéltek volna az erdő szárnyas lakóihoz. Az egyik eset mély nyomot hagyott benne.
Egy keménykötésű férfi haladt előtte. Egyszer csak egy színpompás papagáj a levegőből hirtelen lecsapott feléje. A férfi térdre vetette magát, és arcát karjával eltakarva előrehajolt egészen addig, míg a feje a földet nem érintette. A többiek közül néhányan ránéztek, és idegesen nevettek. A férfi kisvártatva felpillantott, és látva, hogy a madár elrepült, felállt és újra elindult az ösvényen. E rövid megállás alatt történt, hogy Smith-Oldwickot a lány mellé vitték azok az emberek, akik idáig támogatták. Az egyik oroszlán elég csúnyán összeharapdálta, de most már egyedül is tudott menni, bár a megrázkódtatástól és a vérveszteségtől rendkívül gyenge volt. – Jól nézek ki, mi? – jegyezte meg kényszeredett mosollyal az arcán, és véres, zilált öltözékére mutatott. – Ez rettenetes – mondta a lány. – Remélem, nem szenved. – Nem annyira, mint hittem volna – felelte a férfi –, de olyan gyönge vagyok, mint a harmat. Egyébként miféle szerzetek ezek a nyavalyások? – Nem tudom – válaszolta a lány. – Van valami iszonytatóan hátborzongató a külsejükben. A férfi egy percre egészen közelről szemügyre vette egyik foglyul ejtőjüket, aztán a lányhoz fordulva megkérdezte: – Járt már valaha bolondokházában? Bertha Kircher, mint, akibe most hasított bele a felismerés, rémült szemmel pillantott fel rá. – Ez az! – kiáltotta. – Minden ismertető jel megvan rajtuk mondta a hadnagy. – A szemük fehérje, amint körbefutja a szembogarat, a sörteszerűen égnek meredő hajuk, amely lenő a homlokukba, meg a viselkedésük és a testtartásuk is pontosan olyan, mint az eszelősöké. A lány megborzongott. – Aztán az is teljesen abnormális dolognak tűnik – folytatta az angol –, hogy rettegnek a papagájoktól, viszont egyáltalán nem félnek az oroszlánoktól. – Igen – mondta a lány. – És észrevette, hogy a madarak, mintha egyáltalán nem félnének tőlük, mintha valósággal lenéznék őket? Van valami elképzelése, hogy milyen nyelven beszélhetnek? – Nincs – mondta a férfi. – Pedig jó ideje töröm rajta a fejem. Nem hasonlít arra a néhány bennszülött tájszólásra, amelyről némi fogalmam van. – Egyáltalán nem úgy hangzik, mint valami bennszülött nyelv – mondta a lány –, sőt inkább ismerősnek tűnik. Tudja, újra meg újra az az érzésem, hogy már értem, amit mondanak, vagy legalábbis valahol hallottam már a nyelvüket, de végül mégis képtelen vagyok megérteni. – Kétlem, hogy valaha is hallhatta másutt beszélni a nyelvüket – mondta a férfi. – Ezek az emberek minden bizonnyal időtlen idők óta laknak már itt, ebben a világtól távol eső völgyben, és még ha változtatás nélkül megőrizték is őseik eredeti nyelvét, amit alig hiszek, biztos, hogy olyan nyelvről van szó, amelyet a világ más részén már
nem beszélnek. Egy helyütt, ahol a vízfolyás keresztezte az ösvényt, a csapat megállt. Az oroszlánok és az emberek ittak. Intettek a foglyoknak, hogy ők is igyanak, és Bertha Kircher meg Smith-Oldwick a földre lehasalva inni kezdett a patak tiszta, hideg vízéből. Hirtelen mennydörgésszerű oroszlánüvöltésre riadtak fel, amely nem messze tőlük, szemből hallatszott. A csapathoz tartozó oroszlánok nem késtek a rémisztő válasszal. Fel-alá jártak, szemüket állandóan arrafelé fordították, ahonnan a bömbölés jött, vagy gazdáikra függesztették. A férfiak meg igazították tokban pihenő szablyájukat, azt a fegyvert, amely Smith-Oldwick érdeklődését ugyanúgy felkeltette, mint Tarzanét, és keményebben markolták meg lándzsájukat. Nyilvánvaló volt, hogy oroszlánok és oroszlánok között számukra is különbség van, és míg semmi jelét nem adták annak, hogy félnének a velük levő fenevadaktól, egyértelmű volt, hogy a jövevény hangja egészen más hatást gyakorol rájuk. Az emberek kevésbé látszottak riadtnak, mint az oroszlánok, és senki sem mutatott hajlandóságot a menekülésre, ellenkezőleg, az egész csapat tovább vonult az ösvényen, a fenyegető hangok irányába. Az út közepén kisvártatva megjelent egy óriás termetű oroszlán. Olyan, amelyik a repülőgépnél rájuk támadott, és amelyiktől Tarzan megmentette őket. De ez nem a verembeli Numa volt, csak nagyon hasonlított rá. A fekete fenevad pontosan az ösvény közepén állt, a farkával csapkodott, és fenyegetően morgott a közeledő csapatra. Az emberek nógatták saját állataikat. Azok morogtak, vinnyogtak, de vonakodtak támadni. A betolakodó elvesztette türelmét, és teljes tudatában volt hatalmának, mert hirtelen mereven felvágta a farkát, és előrelódult. Az embereket védő oroszlánok közül néhányan tétova kísérletet tettek a feltartóztatására, de ennyi erővel akár egy expresszvonatnak is megpróbálhatták volna útját állni. A hatalmas fenevad félresodorta őket, és egyenesen az egyik emberre vetette magát. Tucatnyi lándzsa repült feléje, tucatnyi szablya röpült ki a hüvelyéből, melyek mind borotvaéles fegyverek voltak, de ebben a pillanatban hatástalannak bizonyultak a rettenetes sebességgel támadó fenevaddal szemben. A két lándzsa, amely belefúródott a testébe csak arra volt jó, hogy még jobban feldühítse. Démoni üvöltések közepette vetette rá magát a boldogtalan emberre, akit prédájául szemelt ki. Szinte meg sem állt rohanás közben, hanem csak megragadta a vállánál a zsákmányt, majd egy derékszögű fordulattal bevetette magát az ösvényt övező lombos aljnövényzetbe. Az egész esemény olyan gyorsan ment végbe, hogy a kis csapat vonulási rendje szinte meg sem változott. Nem volt lehetőség a menekülésre, még ha valakinek eszébe is jutott. Amikor az oroszlán eliramodott társukkal, az emberek meg se mozdultak, hogy kövessék. Csak annyi ideig álltak ott, amíg visszahívták a két-három oroszlánt, aztán máris újra elindultak az ösvényen.
– Mindennapos esemény lehet, legalábbis abból ítélve, hogy milyen hatást tett rájuk –, jegyezte meg Smith-Oldwick a lányhoz fordulva. – Igen – mondta a lány. – Úgy látszott, hogy sem meg nem lepődtek, sem zavarba nem jöttek, és nyilván teljesen biztosak abban, hogy az oroszlán, miután megkapta, amiért jött, nem fogja többé háborgatni őket. – Idáig azt hittem – mondta az angol –, hogy a wamabók országában élő oroszlánok a létező legveszedelmesebb fenevadak. De hát azok ártalmatlan cirmos cicák ezekhez a hatalmas fekete bestiákhoz képest. Látott már olyat, hogy valakiben ennyire ne legyen semmiféle félelem, vagy, hogy ilyen ijesztően feltartóztathatatlan lenne, amikor támad? Egy ideig, amint ott lépdeltek egymás oldalán, gondolatban és szóban is visszavisszatértek legutóbbi tapasztalatukhoz, míg aztán az ösvény egyszer csak kikanyarodott az erdőből. Egy fallal körülvett város és előtte megművelt földterület tárult fel a szemük előtt. Egyikük sem tudta megállni, hogy fel ne kiáltson meglepetésében. – De hiszen ez a fal komoly mérnöki teljesítmény! – szakadt ki a kiáltás SmithOldwickból. – És nézze meg mögötte a város kupoláit és minaretjeit – kiáltotta a lány. – A mögött a fal mögött civilizált népnek kell lennie. Lehet, hogy szerencsések vagyunk, amiért a kezükbe kerültünk. Smith-Oldwick vállat vont. – Remélem – mondta –, bár nincs valami sok bizodalmam olyan emberekben, akik oroszlánokkal sétafikálnak és félnek a papagájoktól. Valami biztosan nincs rendben velük. A csapat a földek között vezető ösvényen eljutott egy boltíves bejárathoz. Egyik őrzőjük lándzsájával rávágott a súlyos fakapura, s az megnyílt előttük. Odabent, a kapu mögött egy szűk utca kezdődött, amely mintha egyszerűen a folytatása lett volna az erdőből kivezető dzsungelösvénynek. A falhoz mindkét oldalon épületek csatlakoztak. Közöttük kanyargott a szűk utca, amelyen csak kis távolságra lehetett előrelátni. A házak kétszintes építmények voltak, az emeleti homlokzat kiért az utca vonaláig, míg a földszint alapfala úgy tíz méterrel távolabb húzódott. Dísztelen oszlopok és boltívek tartották az emelet homlokfalát, egyszersmind árkádsort képezve a szűk közlekedési út mindkét oldalán. Az utca közepén húzódó kocsiút kövezetlen volt, míg az árkádok alatti járdát különböző alakúra és méretűre faragott, kötőanyag nélkül gondosan egymáshoz illesztett kövek borították. A járda láthatóan ősrégi időkből származott, a központ felé haladva határozottan megsüllyedni látszott, mintha megszámlálhatatlan szandálos láb az évszázadok során lekoptatta volna a köveket. Kevesen voltak még talpon e korai órán, és ezek külsőre megegyeztek fogva tartóikkal. Először csak férfiakat láttak, de, ahogy haladtak tovább a város belseje felé, találkoztak néhány meztelen, a kocsiút puha porában játszadozó gyerekkel is. A szembejövők közül többen igen meglepődtek és nagyon kíváncsiak lettek a foglyok
láttán. Gyakran kérdezősködtek az őröktől, amiből a lány és a hadnagy arra gondolt, hogy felőlük érdeklődnek. Mások viszont, mintha egyáltalán tudomást sem vettek volna róluk. – Bárcsak értenénk ezt az istenverte nyelvet – kiáltott fel Smith-Oldwick. – Bizony – mondta a lány. – Szeretném megkérdezni tőlük, hogy mi a szándékuk velünk. – Hát azt valóban jó lenne tudni – mondta a férfi. – Én magam már jó ideje töröm rajta a fejem. – Nem tetszik nekem, hogy a szemfogaik meg vannak reszelve – mondta a lány. – Túlságosan is azokra a kannibálokra emlékeztetnek, akiket alkalmam volt látni. – De azért nem gondolja komolyan, hogy emberevők, ugye? – kérdezte a férfi. – Milyen emberek lehetnek? – kérdezte a lány. – Nehéz eldönteni – válaszolta a férfi. – A bőrük inkább sárga, mint fehér. E pillanatban először volt alkalmuk bennszülött asszonyt látni. Sok tekintetben hasonlított a férfiakra, de vékonyabb termetű volt, és az alakja szimmetrikusabb. Az arca visszataszítóbbnak tűnt, mint a férfiaké, talán azon egyszerű oknál fogva, hogy nő volt, ami szembetűnőbbé tette szemének, lefittyedt ajkának, kihegyezett agyarainak és hosszú, merev szálú hajának riasztó jellegzetességeit. Haja hosszabb volt, mint a férfiaké, és sokkal súlyosabb. A válláig ért, és valamilyen színes, csipkés textildarabbal volt összefogva. Ruházata abból az áttetsző kendőből állt, amelyet meztelen keble alatt szorosan a testére csavart, és alul valami módon a bokája közelében tűzött össze. Fényes, aranyra hasonlító fémdarabok ékesítették mind a szoknyáját, mind a haját. Ezenkívül az asszony egyáltalán nem viselt semmilyen ékszert. Meztelen karja karcsú volt és formás, keze és lába pedig arányos és szimmetrikus. Ahogy elhaladtak mellette, odajött a csapat közelébe, és karattyolt valamit az őröknek, akik ügyet sem vetettek rá. Minthogy kis ideig egészen közel ment el mellettük, a foglyoknak alkalmuk nyílt alaposabban szemügyre venni. – Egy szépséges alak és egy gyengeelméjű arc együtt – jegyezte meg SmithOldwick. Az utcát, amelyen haladtak, szabálytalan közönként keresztutcák tagolták, amelyekbe bepillantva látszott, hogy ugyanolyan girbegurbák, mint amelyiken őket vezetik. A házak külseje csak igen kis eltéréseket mutatott. Itt-ott némi festés látszott rajtuk, vagy valamilyen más építészeti díszítés. A nyitott ablakokon és ajtókon benézve megállapították, hogy a házak fala nagyon vastag, és, hogy minden nyílás igen kicsi, mintha ezzel az építésmóddal az emberek a rendkívüli hőség ellen védekeztek volna, ami, mint rájöttek, nagyon is szükséges lehetett itt, az afrikai sivatagban megbúvó mély völgyben. Egy-egy futó pillantás erejéig nagyobb építményeket is láttak, és, amint közeledtek hozzájuk, egy városrészbe érkeztek, amely szemlátomást az üzleti negyed volt. Számos kis üzlet és bazár volt a lakóházak között, és ezek ajtajai fölött festett cégtáblák függtek olyan jelekkel, amelyek igen erősen emlékeztettek a görög betűkre, de az angol is és a
lány is tudta, hogy nem görög írásjelek. Smith-Oldwicknak nagyon fájtak a sebei, következésképp igen gyengének érezte magát, amihez nagyban hozzájárult a vérveszteség is. Időnként meg-megtántorodott, és a lány, látva nyomorult helyzetét, felajánlotta, hogy kapaszkodjék a karjába. – Nem – szabadkozott a férfi –, épp elég az magának, amin keresztülment, nem hiányzik most még egy újabb teher. – De bár vitézül igyekezett lépést tartani fogva tartóikkal, csak le-lemaradozott, és az egyik ilyen alkalommal az őrökön első ízben mutatkozott meg brutalitásra való hajlam. Egy tagbaszakadt fickó lépdelt Smith-Oldwick balján. Számos alkalommal fogta meg az angol karját, és nem durván, de előre tolta. Ám, amikor a fogoly újra meg újra hátramaradt, a fickón hirtelen tökéletes őrjöngési roham lett úrrá. Nekiugrott a sebesült férfinak, gonoszul püfölte az öklével, majd miután leteperte a földre, a bal kezével megragadta a torkát, jobbjával pedig előhúzta hosszú, éles szablyáját. Rémisztően üvöltött, és közben a feje fölött hadonászott. A többiek megálltak, és visszafordultak, hogy megnézzék az összecsapást, de különösebb érdeklődés nem látszott rajtuk. Olyan volt az egész, mintha a csapat valamelyik tagja azért állt volna meg, hogy megigazítsa a szandálját, és a többiek most arra várnának, hogy végezzen és indulhassanak tovább. Ha lomha fogva tartóik közönyösek voltak is, Bertha Kircher egyáltalán nem volt az. A közelülő, izzó szemek, az acsarkodó arcból elővillanó fogak és a szörnyű üvöltések rémülettel töltötték el. A brutális és indokolatlan támadás a sebesült férfi ellen azt a minden nővel veleszületett érzést váltotta ki belőle, hogy a gyengébbet meg kell védeni. Megfeledkezett mindenről, és csak azt látta, hogy egy gyenge, védtelen embert brutális módon meg akarnak ölni a szeme láttára. Sutba vágott minden józan megfontolást és rohant Smith-Oldwick segítségére. Megragadta az üvöltöző alak kezét. Kétségbeesetten belekapaszkodott a fickóba, teljes súlyával és minden erejét összeszedve rángatta a karját. A fickó megtántorodott, és hanyatt elterült a járdán. Esés közben kicsúszott a markából szablyája, és, amikor a fegyver a földre esett, a lány máris felkapta. Bertha Kircher felegyenesedett a földön fekvő angol tiszt mellett, keményen megmarkolta a borotvaéles szablyát, és szembefordult foglyul ejtőikkel. Szép teremtés volt, még összepiszkolódott, szakadozott lovaglóruhája és kócos haja sem rontott semmit a külsején. A fickó, akit a földre küldött, gyorsan talpra szökött, és ebben a pillanatban teljesen megváltozott az egész magatartása. Az eszeveszett düh után most egyszeriben görcsös, hisztérikus nevetésben tört ki, bár a lány nem is nagyon tudta eldönteni, hogy a kettő közül melyik az ijesztőbb. A többiek bárgyú vigyorral az arcukon csak bámultak, míg az, akitől a lány megszerezte a fegyvert, föl-le ugrándozott és visongva nevetett. Bertha Kircher a férfi viselkedése láttán már biztos volt abban, hogy szellemi fogyatékos emberek kezébe kerültek. A hirtelen kitörő féktelen düh, majd pedig az ugyanolyan fékezhetetlen, örömtelen nevetés még nyomatékosabbá tette az elmebaj
külső ismertetőjegyeit. A lány hirtelen felfogta, hogy milyen reménytelen helyzetben lenne, ha a férfiak valamelyikének eszébe jutna szembeszállni vele. Hirtelen már-már a hányingerrel határos undor fogta el, lehajította a fegyvert az eszelősen nevetgélő lábához, majd megfordult, és letérdelt az angol mellé. – Csodálatos volt, amit tett – mondta a férfi –, de nem lett volna szabad. Ne ellenkezzen velük: azt hiszem, hogy valamennyien őrültek, és tudja, hogy azt szokták mondani, az őrülteknek kedvébe kell járni. A lány a fejét rázta. – Nem nézhettem, hogy megölje magát – mondta. A férfi szemében hirtelen fény gyulladt, amint kezét előrenyújtva megragadta a lány ujjait. – Számítok most már egy kicsit magának? – kérdezte. – Mondja, hogy igen, hacsak egy kicsit is. A lány nem húzta ki a kezét a férfiéból, de szomorúan ingatta a fejét. – Ne kérjen ilyet – mondta. – Sajnálom, de csak azt mondhatom, hogy maga nagyon rokonszenves. A fény kihunyt az angol szemében, kezével pedig elengedte a lány ujjait. – Bocsásson meg, kérem – motyogta. – Az volt a szándékom, hogy várok a kérdéssel, míg kikerülünk ebből a csávából, és maga épségben visszajut a fehér emberek közé. Bizonyára a bátorsága meg a megrázkódtatás vagy valami hasonló okozhatta, hogy megfeledkeztem magamról. Akárhogy is, nem tehetek róla, és, ami azt illeti, nincs is különösebb jelentősége annak, amit most mondtam, nem igaz? – Mire céloz? – kérdezte gyorsan a lány. Smith-Oldwick vállat vont, és szomorúan elmosolyodott. – Soha nem fogok élve kijutni ebből a városból – mondta. – Nem akartam ezt említeni, míg úgy nem éreztem, hogy magának is tudnia kell. Az az oroszlán csúnyán helyben hagyott, és a fickó az imént alighanem végleg elintézett. Volna még némi remény, ha civilizált emberek között lennénk, de miféle ápolást várhatnánk ezektől a rémséges alakoktól, még ha barátságosak lennének is? Bertha Kircher tudta, hogy a férfi igazat szól, és mégsem volt képes lélekben elismerni, hogy Smith-Oldwick meg fog halni. Megkedvelte a férfit, és tulajdonképpen igazán sajnálta, hogy nem szereti, de tudta, hogy így van. Úgy gondolta, hogy nincs olyan lány, aki ne szerethetne bele bármikor Harold Percy Smith-Oldwick hadnagyba – hiszen angol tiszt és úriember, régi család sarja, maga is tehetős ember, fiatal, jóképű, megnyerő modorú. Mit kívánhat még egy lány, ha ilyen férfi szereti, mert hisz afelől, hogy Smith-Oldwick szerelme az övé, Bertha Kirchernek nem volt kétsége. Sóhajtott, majd kezét önkéntelenül a férfi homlokára téve azt suttogta: – Azért ne adja fel a reményt. Próbáljon meg a kedvemért és a maga kedvéért élni, és én megpróbálom szeretni. Mintha hirtelen új életet fecskendeztek volna a férfi ereibe. Az arca egy pillanat alatt
felderült, összeszedte minden erejét, és lassan, ámbátor bizonytalanul, de lábra állt. A lány segített neki, és miután felállt, támogatta. Egy percre tökéletesen megfeledkeztek környezetükről. Amint a lány fogva tartóikra nézett, látta, hogy ismét visszazökkentek már-már megszokottan egykedvű, közönyös viselkedésükbe. Egyikük intésére a menet folytatta útját, mintha semmiféle kellemetlen közjátékra nem került volna sor. Bertha Kircher azt érezte, hogy a pillanatnyi lelkesültségben tett ígéretéből hirtelen kijózanodik. Tudta, hogy sokkal inkább a férfi érdekében, semmint a magáéban mondta a biztató szavakat, s mint, ahogy előtte, most még inkább tisztában volt azzal, hogy sohasem fog úgy érezni a férfi iránt, ahogyan az szeretné. De hát mit ígért neki? Mindössze annyit, hogy megpróbálja szeretni. – És most? – kérdezte önmagától. Jól tudta, hogy kevés reményük van a visszatérésre a civilizált világba. Ha ezek az emberek barátian viselkednének és hajlandók lennének békében útjukra engedni őket, akkor se találnák meg a tengerpartra visszavezető utat. Most, hogy Tarzan meghalt – és szilárdan hitte, hogy ez történt, hiszen látta élettelenül heverő testét a barlang bejáratánál, amikor foglyul ejtői kivonszolták – nem állt mellettük többé olyan erő, amely épségben visszakalauzolhatta volna őket. Foglyul ejtésük óta alig esett szó közöttük a majomemberről, mivel mindketten tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy elvesztése mit jelent számukra. Ki-ki elmesélte a másiknak megfigyeléseit a végső roham és a fogságba esés néhány izgalmas pillanatával kapcsolatban, és a véleményük megegyezett. Smith-Oldwick még az oroszlánt is látta, amelyik abban a pillanatban ugrott rá Tarzanra, amikor a majomember felébredt a támadó fenevad bömbölésére. Bár az éjszaka sötét volt, azt is megfigyelte, hogy a majomember teste nem mozdult többé attól a pillanattól kezdve, hogy a fenevad fellökte. Ha a legutóbbi néhány hét során Bertha Kircher úgy érezte, hogy a helyzete kilátástalan, most készséggel elismerte, hogy végképp kihunyt számára minden remény. A különös város utcáit kezdték benépesíteni a különös férfiak és nők. Időnként egy-egy arra járó felfigyelt rájuk, és nagy érdeklődést tanúsított irántuk, mások viszont üres tekintettel haladtak el mellettük, s láthatólag fogalmuk sem volt, mi történik a közvetlen környezetükben. A figyelemnek semmi jelét nem mutatták a foglyok iránt. Egy alkalommal rettenetes üvöltözést hallottak az egyik mellékutcából. Odapillantva egy férfit láttak, akin eszeveszett dühroham tört ki, ahhoz hasonló, amelynek a Smith-Oldwick elleni nemrégiben történt támadás alkalmával szemtanúi voltak. Ez a rémisztő teremtmény egy gyereken töltötte ki tébolyult haragját. Ütötteverte, és csak annyi időre hagyta abba, míg újra meg újra hangosan felüvöltött. Amikor elvesztették a szemük elől, a férfi felemelte a gyerek élettelen testét és teljes erejéből levágta a járdára, majd sarkon fordult, és hangosan üvöltve, ahogy a torkán kifért,
megiramodott felfelé a kanyargós utcán. Két asszony és számos férfi állt a rettenetes eset közvetlen közelében. Túlságosan messzire voltak az európaiaktól ahhoz, hogy azok megállapíthatták volna, arckifejezésük vajon szánalmat vagy haragot tükrözött-e, de akármint volt is, egyikük sem próbált meg közbeavatkozni. Odébb az egyik emeleti ablakból egy förtelmes boszorkány hajolt ki, és ha valaki arra ment, ránevetett, karattyolt hozzá, rémséges grimaszokat vágott feléje. Mások ugyanolyan nyugodtan jártak, ki tudja miféle dolguk után, mint bármely civilizált közösség tagjai. – Úristen – motyogta Smith-Oldwick –, micsoda rémisztő hely! A lány hirtelen odafordult hozzá. – Megvan még a pisztolya? – kérdezte. – Igen – válaszolta a férfi. – Bedugtam az ingem alá. Nem motoztak meg, és túl sötét volt ahhoz, hogy lássák, van-e valamilyen fegyverem. Elrejtettem abban a reményben, hogy hátha nem veszik észre. A lány közelebb húzódott hozzá, és megfogta a kezét. – Őrizzen meg egy töltényt az én számomra – kérte. Smith-Oldwick lenézett rá, és szaporán pislogni kezdett. Valami szokatlan és zavaró módon egy könnycsepp szökött a szemébe. Természetesen tisztában volt vele, milyen rettenetes helyzetben vannak, de mindeddig úgy érezte, hogy ez csak őt érinti. Képtelenségnek tűnt számára, hogy bárki képes volna bántani ezt a gyönyörű és drága lányt. Az pedig, hogy meg kelljen halnia – ráadásul az ő kezétől! Ez iszonytató volt: elképzelhetetlen, lehetetlen! Ha idáig telve volt aggodalommal, most kétszeresen zaklatottnak érezte magát. – Nem hiszem, hogy meg tudnám tenni, Bertha – mondta. – Akkor sem, ha ezzel valami rosszabbtól ment meg? – kérdezte a lány. A férfi bánatosan rázta meg a fejét. – Sohasem volnék rá képes – válaszolta. Az utca, amelyen haladtak, hirtelen széles sugárúttá tágult. Egy nagy kiterjedésű, gyönyörű tó tárult fel a szemük előtt. Sima felszínén tisztán tükröződött az ég kékje. Az őket körülvevő látvány mindenben megváltozott. Az épületek magasabbak voltak, formájukat, díszítésüket tekintve is hivalkodóbbak. Maga az út primitív, de meghökkentően szép mintájú mozaikkal volt kirakva. Az épületek díszítőelemeit gyakran színesre festették, és nagy mennyiségben borították be aranynak látszó fémmel. Díszítőmotívumként mindenütt változatos formában használták a papagáj hagyományos ábrázolását, valamivel kisebb mértékben az oroszlán- és majomfigurákat. Őrzőik egy kis darabon a tó mellett vezették őket, majd egy boltíves kapubejárón át befordultak a sugárútra néző egyik épületbe. Masszív padokkal és asztalokkal volt berendezve, amelyek közül sokat aprólékos kézi faragású minták díszítettek.
Elmaradhatatlan volt a figurák közül a papagáj, az oroszlán, a majom, de mindenütt a papagáj dominált. Az egyik asztal mögött egy férfi ült, aki semmiben sem különbözött a kísérőiktől. A csapat megállt a férfi előtt, és – az egyik azok közül, akik idehozták őket, mintha szóbeli jelentést tett volna neki. Hogy bíró, katonatiszt vagy polgári tisztségviselő előtt állnak-e, nem tudhatták. Ám az nyilvánvaló volt, hogy az illető valamilyen hatalmasság. Miután végighallgatta a ki tudja, miféle beszámolót, amely alatt alaposan végigmustrálta a két foglyot, mindössze egyetlen hiábavaló kísérletet tett, hogy szót értsen velük, majd néhány kurta parancsszót vetett oda annak, aki jelentett. Úgyszólván ugyanebben a pillanatban a férfiak közül ketten elindultak Bertha Kircher felé, és intettek neki, hogy kövesse őket. Smith-Oldwick is elindult a lány nyomában, de az egyik őr visszatartotta. A lány erre megállt és visszafordult. Ránézett az asztalnál ülő férfira, és kézmozdulatokkal jelezte, már amennyire tudta, hogy azt szeretné, ha Smith-Oldwick vele maradna. A fickó tagadólag a fejét rázta, és intett az őröknek, hogy vigyék el. Az angol újra megpróbálta követni, de útját állták. Túlságosan gyönge és kiszolgáltatott volt, meg sem kísérelhette hát, hogy erővel szerezzen érvényt akaratának. Eszébe jutott az inge alatt levő pisztoly, de aztán rádöbbent, hogy semmire nem menne, ha megpróbálná a megmaradt néhány tölténnyel legyőzni az egész várost. Eddig – leszámítva azt az esetet, amikor rátámadtak – nem volt oka azt feltételezni, hogy fogva tartóik nem kívánják őket tisztességes bánásmódban részesíteni. Most úgy okoskodott, hogy bölcsebb dolog nem ellenkezni velük mindaddig, míg egyértelműen meg nem győződött arról, hogy a szándékaik ellenségesek. Látta, hogy a lányt kivezetik az épületből. Mielőtt eltűnt volna a szeme elől, még visszafordult, és a kezével intett. – Sok szerencsét! – kiáltotta, és azzal továbbment. Az oroszlánokat, amelyek a csapattal együtt bevonultak az épületbe, arra az időre, míg az asztalnál ülő férfi megszemlélte kettejüket, a háta mögött levő ajtón keresztül kikergették a teremből. Két férfi most e felé az ajtó felé vezette Smith-Oldwickot. Egy hosszú folyosón találta magát, amelyről jobbra-balra újabb ajtók nyíltak, feltehetőleg az épület további termeibe. A folyosó túlsó végén erős rácsot látott, ami mögött belső udvarféle tűnt fel. A foglyot ide vezették. Amikor a két őr kíséretében belépett, egy nyitott térségen találta magát, amelyet az épület belső falai határoltak. Kert formájú udvar volt, amelyen számos fa és virágzó bokor nőtt. A fák alatt sok helyütt padok álltak, és volt egy pad a déli fal mellett is. Elsősorban az izgatta az angolt, hogy az oroszlánok, akik segítettek kézre kerítésükben, és, akik a városba való visszatéréskor mindvégig velük voltak, ott feküdtek a földön elnyúlva, vagy nyugtalanul fel-alá járkáltak. Közvetlenül a kapu mögött az őrök megálltak. A két férfi néhány szót váltott egymással, majd megfordult, és visszament a folyosóra. Az angol megdermedt a rémülettől, amikor fáradt agyával végre teljes egészében felfogta rettenetes helyzetét. Megfordult, és megragadva a rácsot megpróbálta kinyitni,
hogy visszamehessen a biztonságos folyosóra, de azt állapította meg, hogy hiába minden erőfeszítés, jól be van zárva. Erre hangosan az odabent távolodó két alak után kiáltott, de csupán egy fejhangú, zord nevetés volt a válasz. A két őr bement a folyosó túlsó végén levő ajtón, és ő ott maradt egyedül az oroszlánokkal.
19. A királynő története
Bertha Kirchert a főtéren végigvezetve az azt körülvevő épületek legnagyobbika és leghivalkodóbbika felé vitték. Az építmény a főtér egyik végének teljes szélességét elfoglalta. Sok emelet magas volt, főbejáratát széles lépcsősoron lehetett megközelíteni, amelynek alját irdatlan kőoroszlánok vigyázták. A bejáratot két, azzal azonos magasságú piedesztál fogta közre, amelynek mindegyikén egy-egy nagy, kőből faragott papagáj látszott. Ahogy a lány közeledett ezekhez a szobrokhoz, azt látta, hogy mindkét oszlopfő emberi koponya formájára van kialakítva, és a papagájok ezen ülnek. A boltíves kapubejárat fölött, valamint az épület falain további papagáj-, oroszlán- és majomábrázolások látszottak. Némelyek ezek közül féldomborművek voltak, mások mozaikképek, és megint mások falra festett ábrázolásoknak tűntek. Ez utóbbiak színei az idők folyamán szemmel láthatóan jócskán megfakultak, ami azt eredményezte, hogy összességében lágy és kellemes benyomást tettek a szemlélőre. A szobrászati és a mozaikalkotások is míves kivitelűek voltak, magas fokú művészi tudást mutattak. Eltérően az első épülettől az, amely felé most vezették a lányt, masszív ajtóval záródott. A boltívet tartó oszlopok közeiben és a kőpapagájok oszloptalapzatának lábánál, a széles lépcsőfeljáró különböző helyein vagy kéttucatnyi fegyveres lebzselt. Ezek tunikája élénksárga színű volt, és mindegyikük mellén, hálán egy-egy hímzett papagájfigura látszott. Amint a lányt felfelé vezették a lépcsőn, az egyik ezek közül a sárga öltözetű harcosok közül elébük ment, és a lépcső tetején megállította a kísérőit. Néhány szót váltottak egymással. Amíg beszélgettek, a lány megállapította, hogy ezek itt, ha lehet, szellemileg még alacsonyabb rendűek, mint, akik foglyul ejtették őket. Durva szálú, sörte hajuk olyan mélyen lenőtt a homlokukba, hogy némelyiküknél mármár összeért a szemöldökükkel. Szembogaruk is olyan kicsi volt, hogy szinte elveszett a szemgolyó fehérjében. Rövid tanácskozás után a kapuőrség parancsnoka, mert úgy tűnt, ez a tiszte, megfordult, és lándzsája végével rávágott az ajtóra. Közben többeket magához szólított, akik parancsának engedelmeskedve elindultak feléje. A nagy ajtószárnyak lassan, nyikorogva nyíltak ki, és nem sokkal később, amikor teljesen szétváltak, a lány megpillantotta azt a mozgató erőt, amely a vaskos ajtószárnyakat működtette – fél tucat meztelen négert az ajtószárnyak mindegyike mögött. A bejárattól a két őrt visszaküldték, és féltucatnyi sárga köntösű katona állt a helyükre. Ezek átvezették a lányt a kapun, amelyet a feketék egy súlyos láncnak nekifeszülve bezártak mögöttük. Amint a lány jobban megfigyelte őket, iszonyattal állapította meg, hogy a nyomorultak a nyakuknál fogva az ajtóhoz vannak láncolva. Előtte tágas, előcsarnokszerű folyosó nyílt. Közepén egy tiszta vizű kis medence
csillogott. A padlón és a falakon itt is örökké változó kombinációkban ismétlődtek meg a papagáj, majom- és oroszlánábrázolások. A lány meg volt győződve arról, hogy a díszítések nagy része aranyból készült. A folyosó falát egymásba érő nyitott boltívek képezték, amelyek mögött mindkét oldalon újabb tágas termek látszottak. Itt semmiféle bútorzat nem volt, a jobbra-balra nyíló helyiségekben viszont padok és asztalok álltak. – Ahogy a lány be-bepillantott némelyikbe, azt látta, hogy a falakat valamilyen színes textíliából készült kárpit borítja, míg a padlót primitív mintázatú, vastag szőnyegekkel, fekete oroszlánok és szépen pöttyözött leopárdok bőrével fedték be. A bejárattól jobbra nyíló helyiség is olyan ruhába öltözött férfiakkal volt tele, mint új őrei. A falakon számos lándzsa és szablya függött. A folyosó túlsó végén egy lapos kis lépcsősor újabb zárt ajtóhoz vezetett. Az őröket itt ismét megállították. Az ajtónállók egyike, miután végighallgatta a kísérő jelentését, intett, hogy maradjanak kinn, maga pedig bement az ajtón. Teljes tizenöt percbe telt, mire visszajött, ekkor az őröket újra lecserélték, és a lányt bevezették az ajtó mögötti helyiségbe. Újabb három helyiségen haladtak tovább, mindig újabb ajtókon át, ahol az őrséget rendre lecserélték. Végre egy viszonylag kis szobába kísérték. Ebben egy férfi járkált felalá. Bíborvörös tunikát viselt, amelynek elejére és hátára egy-egy irdatlan nagy papagáj volt hímezve. A fején barbár fejdíszt viselt, amelynek tetején kitömött papagáj trónolt. Ennek a szobának a falait teljesen elrejtették a függönykárpitok, amelyeket százával, sőt ezrével leptek el a hímzett papagájok. A padlót aranyberakásos papagájok díszítették. A mennyezeten élénk színekkel sűrűn egymás mellé festett papagájok látszottak, kiterjesztett szárnnyal, mintha repülnének. A férfi termetére nézve nagyobb volt, mint bárki, akit a lány idáig a városban látott. Pergamenszerű bőrét ráncossá tette a kor, és sokkal kövérebb volt, mint a fajtájából bárki. Csupasz karjai nagy testi erőről tanúskodtak, és a járása sem vallott öreg emberre. Arckifejezése úgyszólván teljes gyengeelméjűségről árulkodott. Bertha Kircher számára a legvisszataszítóbb lény volt, akit egész életében látott. Miután a lányt a színe elé vezették, a férfi jó néhány percen át tudomást sem vett róla, továbbra is nyugtalanul fel-alá járkált. Aztán hirtelen, mindenféle figyelmeztető jel nélkül, a szoba túlsó végében sarkon fordult, és eszeveszetten a lánynak rontott. Az önkéntelenül hátrahőkölt, és nyitott tenyerét a rémséges alak felé tartotta, mintha így akarná távol tartani magától. Ám az a két férfi, aki a szobába vezette, mellette állt és megragadta. A férfi ugyan vadul rohant felé, mégis úgy állt meg a lány előtt, hogy nem ért hozzá. Iszonyatos, fehéren keretezett szemével egy percig fürkészően bámult az arcába, majd minden átmenet nélkül eszelős nevetésben tört ki. Két-három percen keresztül teljesen átadta magát a nagy vígságnak, majd ugyanolyan hirtelen, ahogyan elkezdte, abba is hagyta a nevetést. Nekilátott megvizsgálni a foglyot. Megtapogatta a haját, a bőrét, a rajta levő ruha anyagát, és jelbeszéddel utasította, hogy nyissa ki a száját. Ez utóbbi nagyon érdekelte, még az egyik őr figyelmét is felhívta a lány szemfogaira. Aztán kivicsorította
a saját éles fogait a fogolynak, hogy nézze meg. Kisvártatva újra elkezdett fel-alá járkálni a szobában. Vagy tizenöt percbe telt, mire újra hajlandó volt tudomást venni a fogolyról. Kurta parancsokat osztogatott az őröknek, akik haladéktalanul kivitték a lányt a szobából. Egy sor folyosón és termen áthaladva az őrök egy szűk kőlépcsőhöz vezették Bertha Kirchert. Ez a felső szintre vezetett. Itt megálltak egy kis ajtó előtt, ahol egy lándzsával felfegyverzett meztelen néger őrködött. Az egyik őr mondott valamit neki, mire az kinyitotta az ajtót. A kis csapat bevonult egy alacsony mennyezetű terembe, amelynek ablakai azonnal magukra vonták a lány figyelmét azzal, hogy vastag rács volt rajtuk. A szoba bútorzata az eddig látottakhoz hasonló volt. Ugyanolyan faragott asztalok, padok, szőnyegek, tolldíszítések, bár az egész helyiség minden tekintetben egyszerűbb volt, mint az alsó szinten látottak bármelyike. Az egyik sarokban egy alacsony pamlag állt, olyan szőnyeggel leterítve, mint a padló, azzal a különbséggel, hogy könnyebb anyagból készült. A pamlagon egy asszony ült. Amikor Bertha Kircher megpillantotta a szoba lakóját, az ámulattól egy percre elállt a lélegzete. Azonnal tudta, hogy, akit lát, az sokkal közelebb áll az ő fajtájához, mint bárki más, akivel a város falain belül idáig találkozott. Egy ráncos öregasszony nézett rá, fogatlan arcába mélyen besüllyedt fénytelen kék szeme. Ám a szem épelméjű, értelmes lény szeme volt, és a ráncos arc egy fehér asszony arca. A lány láttán felállt, és elindult feléje. Olyan tétován és bizonytalanul járt, hogy kénytelen volt egy hosszú botra támaszkodni, amelyet két kézzel szorongatott. Az egyik őr néhány szót mondott neki, majd a férfiak megfordultak, és távoztak a szobából. A lány ott állt közvetlenül az ajtó előtt, és várta, hogy most mi fog történni vele. Az öregasszony végigment a szobán, megállt előtte, és ráemelte gyönge, vizenyős szemét a jövevény üde, fiatal arcára. Aztán tetőtől talpig végigmérte, és öreg szeme végül visszatért a lány arcához. Bertha Kircher a maga részéről ugyanilyen leplezetlenül vette szemügyre a kis öregasszonyt. Az utóbbi szólalt meg először. Vékony, sipító hangon beszélt, tétován, dadogva, mint, aki idegen nyelven beszél, és kevéssé ismert szavakat használ. – Maga a külső világból való? – kérdezte angolul. – Adná Isten, hogy megértse és beszélje ezt a nyelvet. – Az angolt? – kiáltott fel a lány. – Hát persze, hogy tudok angolul. – Istennek legyen hála! – kiáltotta a kis öregasszony. – Nem voltam biztos benne, hogy, amit mondok, más megérti-e. Hatvan éven keresztül csak ezen az átkozott zagyva nyelven beszéltem. Hatvan éven keresztül egyetlen szót nem hallottam a saját nyelvemen. Szegény teremtés! Szegény teremtés! – motyogta. – Miféle átkozott balvégzet sodorta a karmaik közé? – Maga angol? – kérdezte Bertha Kircher. – Jól értettem? Maga valóban angol asszony, és hatvan éve itt van? Az öregasszony igenlően bólintott. – Hatvan éve egyszer sem hagytam el ezt a palotát. Jöjjön – mondta, és csontos
kezét nyújtotta. – Nagyon öreg vagyok már, nem tudok sokáig állni. Jöjjön, üljön le mellém a pamlagra. A lány megfogta a feléje nyújtott kezet, és segített az idős hölgynek visszamenni a szoba túlsó végébe. Amikor leült, ő is helyet foglalt mellette. – Szegény gyermek! Szegény gyermek! – sóhajtotta az öregasszony. – Sokkal jobban járt volna, ha meghal, mint így, hogy ide hozták. Én először még végezhettem volna magammal, de mindig élt bennem a remény, hogy egyszer majd jönni fog valaki, aki elvisz innen, de nem jött soha senki. Mesélje el, hogyan fogták el. A lány igen röviden beszámolt a főbb eseményekről, amelyek oda vezettek, hogy a város néhány lakójának kezébe került. – Szóval akkor egy férfi is van magával a városban? – kérdezte az öregasszony. – Igen – mondta a lány –, de nem tudom, hogy hol, és azt sem, hogy mik a szándékaik vele. Ami azt illeti, azt sem tudom, hogy velem mik a szándékaik. – Azt az ember sohasem tudhatja – mondta az öregasszony. – Ők maguk sem tudják, hogy mik lesznek a szándékaik a következő pillanatban. De azt hiszem, bele kell nyugodnia abba, szegény gyermekem, hogy soha többé nem fogja látni a barátját. – De hát önt sem ölték meg – emlékeztette az öregasszonyt a lány –, pedig, ahogy mondja, hatvan évig a foglyuk volt. – Nem – volt a válasz –, nem öltek meg, és magát sem fogják megölni, bár Isten tudja, nem fog-e könyörögni nekik, hogy inkább öljék meg, ha valamennyi időt eltölt ezen a rettenetes helyen. – Kik ezek... – kérdezte Bertha Kircher –, miféle emberek? Minden más néptől különböznek, akiket eddig láttam. És mesélje el azt is, hogy miként került ide. – Az nagyon régen volt – mondta az öregasszony, és közben előre-hátra himbálta magát a pamlagon. – Nagyon régen volt. Ó, de nagyon régen! Húsz éves voltam mindössze. Gondoljon bele, gyermekem! Nézzen rám. Nincs más tükröm, csak a fürdővizem, nem tudom, milyen vagyok, mert a szemem öreg, de az ujjammal ki tudom tapogatni öreg és ráncos arcomat, beesett szememet, fogatlan ínyemre tapadó, petyhüdt ajkamat. Öreg vagyok, görbe hátú és csúf, de akkoriban még fiatal voltam, és azt mondták, hogy szép. Illetve, nem akarok álszenteskedni: szép voltam. A tükröm ezt mutatta. Az apám misszionárius volt a szárazföld belsejében. Egyik nap egy csapat arab rabló érkezett a kis bennszülött faluba, ahol apám dolgozott, és összefogdosták a férfiakat, nőket rabszolgának. Engem is elfogtak. Nem nagyon ismerték az országnak azt a részét, és ezért kénytelenek voltak a falunk férfiaira hagyatkozni, akiket azért fogtak el, hogy vezessék őket. Elmondták nekem, hogy korábban sohasem jártak még ennyire lent délen, és, hogy azt hallották, nyugatra tőlünk van egy elefántcsontban és rabszolgákban gazdag ország. Oda akartak eljutni. Észak felé indultak velünk, ahol engem valamelyik fekete szultán háremébe akartak eladni. Gyakran tárgyalták, hogy milyen árat kapnak majd értem, és, hogy ez az ár ne csökkenjen, féltékenyen őriztek egymás ellen, így az utazás számomra a lehető
legkevesebb viszontagsággal járt. Mindig a létező legjobb falatokat kaptam, és nem bántottak. Kis idő múlva azonban túljutottunk annak az országnak a határán, ahol még a falunk férfiai jól kiismerték magukat, és egy kietlen, száraz, sivatagos pusztaságra értünk. Az arabok rájöttek, hogy eltévedtek. Ennek ellenére továbbmentek nyugat felé. Rettenetes kanyonokon át vezetett az út az izzó homokban, a könyörtelenül tűző nap sugarai alatt. Az elfogott szerencsétlen rabszolgákat – persze kényszerítették, hogy cipeljék a tábori felszerelést és a zsákmányt, és így aztán a nehéz terhek alatt görnyedve, kiéhezve és víz nélkül hamarosan elkezdtek hullani, mint a legyek. Nem sok ideje voltunk a sivatagban, amikor az arabok már kénytelenek voltak leölni a lovaikat, hogy élelemhez jussanak. Amikor elérkeztünk az első kanyonhoz, amelyen képtelenség lett volna átvinni az állatokat, a többit is lemészárolták, és a húst a még életben maradt, szerencsétlen, rogyadozó feketékkel vitették. Így mentünk tovább még két napig, és most már egy maroknyi fekete kivételével minden rabszolga halott volt. Sőt, maguk az arabok is kezdtek elpusztulni az éhségtől, a szomjúságtól és a perzselő sivatagi hőségtől. Visszafelé, ameddig a szem ellátott, köröző keselyűk jelezték utunkat az égen, meg a halottak tetemei, akik az úttalan sivatagban lefeküdvén sohasem keltek fel többé. Ahogy a feketék fogytak, az elefántagyarakat egyenként sorsukra hagyták, és a halál ösvényét száz ember szétszórt tábori felszerelése, lószerszáma övezte. Az arab törzsfőnök valamilyen oknál fogva a végsőkig megtartott a kegyeiben engem, talán az járhatott a fejében, hogy az összes kincse közül én vagyok a legkönnyebben szállítható. Fiatal voltam és erős, és miután a lovakat leölték, gyalog mentem tovább. Lépést tudtam tartani a legszívósabb férfiakkal is. Mi angolok, tudja, nagy gyaloglók vagyunk, míg ezek az arabok egy lépést sem tesznek meg gyalog, mihelyt elég nagyok ahhoz, hogy lóra ülhessenek. Nem tudom megmondani magának, mennyi ideig mentünk még, de aztán végül, amikor már csaknem elfogyott minden erőnk, egy maroknyian elértünk egy mély kanyon aljára. Hogy a túlsó falon felmásszunk, az szóba sem jöhetett. Ezért a völgy homokos, réges-régen kiszáradt folyómedrében folytattuk utunkat, míg végül eljutottunk egy helyre, ahonnan gyönyörű völgyet pillantottunk meg. Biztosak voltunk benne, hogy ott bőségesen találunk majd vadat. Addigra már csak ketten maradtunk – a törzsfőnök és én. Fölösleges elmondanom, hogy a völgy mi volt, hiszen maga is igen hasonló módon talált rá. Olyan gyorsan ejtettek minket foglyul, hogy úgy tűnt, mintha vártak volna ránk. Később megtudtam, hogy így is volt, mint ahogyan magukat is várták. Idejövet az erdőben látniuk kellett a majmokat és a papagájokat, és mióta belépett ebbe a palotába, nyilván észrevette, hogy állandóan ezeknek az állatoknak és az oroszlánoknak az ábrázolásait használják díszítőelemként. Otthonról mindannyian jól ismerjük a beszélő papagájokat, akik el tudják ismételni, amire megtanították őket. Ezek a papagájok abban különböznek tőlük, hogy ugyanazt a nyelvet beszélik, mint a
város lakói. Azt mondják, hogy a majmok tudnak beszélni a papagájokkal, és a papagájok iderepülnek a városba, és közlik az emberekkel, hogy a majmok mit mondtak. És, bár ezt nehéz elhinni, én tapasztaltam, hogy valóban így van, mert hatvan éve élek közöttük a király palotájában. Ahogyan magát, engem is egyenesen idehoztak a palotába. Az arab törzsfőnököt máshová vitték. Sohasem tudtam meg, mi lett vele. Akkoriban XXV. Ago volt a király. Sok királyt láttam azóta a nap óta. Rettenetes ember volt, de hát mindannyian rettenetesek. – Mi a bajuk? – kérdezte a lány. – Ez egy elmebeteg faj – válaszolta az öregasszony. – Nem jött még rá? Vannak közöttük kiváló kézművesek, jó földművelők, és van közrend is, olyan, amilyen. Minden madarat tisztelnek, de a papagáj a fő istenségük. Egyet itt is tartanak a palota egyik gyönyörű lakosztályában. Ő számukra az istenek istene. Nagyon öreg madár. Ha igaz, amit Ago mondott nekem, akkor időközben majd háromszáz éves lett. Vallásos rítusaik rendkívül visszataszítóak. Azt hiszem, hogy ezeknek a rítusoknak az időtlen idők óta való gyakorlása eredményezte azt, hogy az egész faj az elmebetegség jelenlegi állapotába került. De, amint mondottam, vannak ezt ellensúlyozó tulajdonságaik is. A legenda szerint elődeik – egy maroknyi férfi és nő – valahonnan északról jöttek ide. Eltévedtek KözépAfrika terméketlen, puszta vadonjában. Ezen a helyen, én magam is tudom, hogy eső ritkán vagy soha nem esik, és mégis, kiterjedt erdőt láthatott, valamint buja növényzetet a városon kívül és idebent is. Ez a csoda a természetes forrásoknak a hasznosításával jött létre, amit őseik kezdtek el, és, amit oly mértékben tökéletesítettek, hogy az egész völgy állandóan megfelelő mennyiségű vizet kap. Ago azt mondta nekem, hogy sok-sok nemzedékkel az ő ideje előtt az erdőt úgy öntözték, hogy elterelték a medrükből azokat a vízfolyásokat, amelyek a városba vitték a források vizét. Amikor a fák már leértek gyökerükkel a talaj természetes vízrétegeibe, és további öntözésre nem volt szükség, a vízfolyás medrét ismét megváltoztatták, és újabb fákat ültettek el. Így nőtt-növögetett az erdő, és ma már beborítja a völgy szinte teljes felszínét, kivéve azt a nyílt területet, ahol a város áll. Nem tudom, hogy ez igaz-e. Lehet, hogy az erdő mindig is itt volt, de hát ez az egyik legendájuk, és az a tény az alapja, hogy errefelé nincs elegendő eső bármiféle növényzet megmaradásához. Sok szempontból sajátságos emberek, nem Csupán vallásos hitüket és rítusaikat tekintve, hanem abban is, hogy még más népek szarvasmarhát tenyésztenek, ők oroszlánokat. Láthatta, hogyan használják ezen oroszlánok némelyikét, ám a többségüket meghizlalják és megeszik. Eleinte, úgy képzelem, vallási szertartásaik részeként ettek oroszlánhúst, de, ahogy a nemzedékek váltották egymást, Lassanként megszerették, és manapság gyakorlatilag már ez az egyetlen fajta hús, amit esznek. Természetesen inkább meghalnának, mint, hogy egy madár húsát megegyék, és majmot sem ennének, semmi kincsért. A növényevő állatokat viszont csupán a tejükért, a bőrükért és az oroszlánok etetésére tenyésztik. A város déli részén vannak a legelők és karámok, ahol a növényevő állatokat
tartják. A vaddisznót, őzet és antilopot az oroszlánokkal etetik meg, míg a kecskét a tejéért tartják a város Lakói számára. – És ön úgy élt itt ez alatt a sok-sok év alatt – kiáltott fel a lány –, hogy sohasem találkozott magafajtájával? Az öregasszony igenlően bólintott. – Hatvan éve él itt – folytatta Bertha Kircher –, és nem bántották! – Nem azt mondtam, hogy nem bántottak – mondta az öregasszony, – csak azt mondtam, hogy nem öltek meg. – Mi volt... – a lány habozott –, mi volt, – folytatta végül mégis – a szerepe itt közöttük? Bocsásson meg – tette hozzá gyorsan –, azt hiszem, tudom a választ, de az ön szájából szeretném hallani, mert, ami az ön szerepe volt, bizonyára az lesz az enyém is. Az öregasszony bólintott. – Igen – mondta – bizonyára. Amennyiben távol tudják tartani magát az asszonyoktól. – Mire gondol? – kérdezte a lány. – Hatvan év alatt sohasem engedték meg, hogy egy nő közelébe menjek. Megölnének, még most is, ha a kezük közé kaparinthatnának. A férfiak rettenetesek, Isten a tanúm, hogy tényleg rettenetesek. De az ég óvja meg magát a nőktől! – Úgy érti – kérdezte a lány –, hogy a férfiak nem fognak bántani? – XXV. Ago a királynőjévé tett – mondta az öregasszony. – De sok más királynője volt még, és nem is mindegyik emberi lény. Tíz évvel azután, hogy én idekerültem, megölték Agot. A következő király vett magához, és ez mindig így ment tovább. Most én vagyok a legöregebb királynő, Az asszonyaik közül kevesen élnek meg magas kort. Nemcsak, hogy állandóan ki vannak téve a meggyilkolás veszélyének, de mivel nem épelméjűek, gyakran tör rájuk a depresszió, és ilyenkor nagy az eshetősége annak, hogy végeznek önmagukkal. Hirtelen megfordult, és a rácsos ablakokra mutatott. – Látja ezt a szobát, a néger eunuchhal odakint? – kérdezte. – Ahol ilyet lát, ott biztos lehet benne, hogy nők vannak, mert néhány kivételtől eltekintve örökké fogságban tartják őket. Úgy tartják, hogy erőszakosabbak, mint a férfiak, és azok is. Néhány percig mindketten csendben ültek, majd a fiatalabb nő odafordult az idősebbhez. – Nem lehet valahogyan megszökni? – kérdezte. Az öregasszony ismét a rácsos ablakra mutatott, aztán az ajtóra, és azt mondta: – És ott van a fegyveres eunuch is. De még, ha rajta túljutna is, hogy érne el az utcáig? És, ha kinn volna az utcán, hogyan juthatna el a városon keresztül a külső falig? De még ha valamilyen csoda folytán elérne is a külső falig, és ha egy újabb csoda folytán kiengednék a kapun, reménykedhetne-e abban, hogy átjut az erdőn, amelyben ott kóborolnak a nagy fekete emberevő oroszlánok. Nem! – válaszolt hangos kiáltással a saját kérdésére. – Nincs menekvés, mert ha az embernek sikerülne kiszöknie a palotából, a városból és az erdőből, akkor is csak a halált hívná ki maga ellen ebben
az iszonyatos sivatagban. Hatvan év alatt maga az első, aki idetalált ebbe az elrejtőzött városba. Ezer év alatt a völgy egyetlen lakója sem távozott el innen, és emberemlékezet óta, még a legendáik szerint sem talált rájuk az én idejövetelem előtt senki. Egyetlen egy, katona külsejű óriásról tudnak, akinek története apáról fiúra száll. A leírás alapján azt hiszem, hogy spanyol lehetett. Óriás termetű férfi, pajzzsal és sisakban. Keresztülverekedte magát a rettenetes erdőn, egészen a városkapuig. Nekitámadt azoknak, akiket azért küldtek, hogy elfogják, és hatalmas kardjával megölte őket. És miután evett a kertekben termett zöldségből és a fák gyümölcséből, és ivott a patak vizéből, visszafordult. Ismét keresztülverekedte magát az erdőn, és eljutott a kanyon torkolatáig. De hiába dacolt a várossal és az erdővel, a sivataggal nem dacolhatott. Mert a legenda úgy tartja, hogy a király, aki attól félt, hogy társakat gyűjt maga köré, és megtámadja a várost, csapatot küldött utána, hogy öljék meg. Három héten át keresték, de nem találták, mert rossz felé mentek. Végül ráleltek a keselyűk által lecsupaszított csontjaira egy napi járóföldre ugyanabban a kanyonban, amelyen keresztül jöttem én is, meg maga is a völgybe. Nem tudom – folytatta az öregasszony –, hogy ez igaz-e. De a sok legendájuk közül ez az egyik. – Igen – mondta a lány –, ez igaz. Biztos vagyok benne, hogy igaz, mert láttam a hatalmas óriás csontvázát és rozsdás fegyverét. Ebben a pillanatban az ajtó minden kopogtatás nélkül egyszer csak kivágódott. Egy férfi lépett be két lapos edénnyel a kezében, amelyekben több kisebb tál volt. Kirakta őket a nők közelében az egyik asztalra, majd egyetlen szó nélkül megfordult és távozott. A tálakból főtt étel pompás illata kezdett terjengeni. Ez eszébe juttatta a lánynak, hogy nagyon éhes. Az öregasszony biztatására odasétált az asztalhoz, hogy szemügyre vegye az étkeket. A nagyobb tálak cserépedények voltak, míg a bennük levők kisebbeket aranyból kalapálták ki. A lány nagy-nagy meglepetésére a kisebb edények között egy kanalat és egy villát talált. Ezek bár különös formájúak voltak, ugyanúgy lehetett használni, mint bármelyik civilizáltabb helyről valókat. A villa ágai szemmel láthatóan vasból, míg a nyele, valamint a kanál aranyból készült. Az egyik tálban erősen fűszerezett párolt hús volt zöldséggel, gyümölcstál tartozott hozzá és egy köcsög tej, mellette pedig egy kis korsóban lekvárra emlékeztető valami. Annyira mardosta az éhség a lány gyomrát, hogy meg sem várta, míg társa odaér az asztalhoz. Megkóstolta az ételt, meg mert volna esküdni, hogy soha életében nem evett még ilyen ízletes falatot. Az öregasszony lassan odament az asztalhoz, leült vele szemben az egyik padra. Míg kivette a kisebb edényeket a nagyobból, és elrendezte őket maga előtt az asztalon, csúfondáros mosollyal az ajkán figyelte, milyen jó étvággyal eszik a fiatal nő. – Az éhség nagy úr – mondta nevetve. – Hogy érti ezt? – kérdezte a lány. – Megkockáztatom a kijelentést, hogy pár héttel ezelőtt undor fogta volna el a
gondolatra, hogy macskát kell ennie. – Macskát? – kiáltott fel a lány. – Igen – mondta az öregasszony. – Mi a különbség? Az oroszlán is csak macska. – Úgy érti, hogy oroszlánt eszem? – Igen – mondta az öregasszony –, és ahogyan ők készítik el, nagyon ízletes a húsa. Nagyon meg fogja szeretni. Bertha Kircher némiképp bizonytalanul mosolygott. – Meg nem tudnám különböztetni – mondta – a bárány- vagy borjúhústól. – Nem is lehet – mondta az öregasszony –, nekem is ugyanúgy ízlik. Ezeket az oroszlánokat nagyon nagy gonddal tartják és etetik, a húst pedig úgy fűszerezik és készítik el, hogy az íze alapján bármi lehetne. Így aztán Bertha Kircher jól belakott a különös gyümölcsökből, az oroszlánhúsból és a kecsketejből. Alighogy befejezte az étkezést, az ajtó újra kinyílt. Egy sárga köntösű katona lépett be. Mondott valamit az öregasszonynak. – A király – tolmácsolta az a szavait – úgy rendelkezett, hogy készüljön fel, mert hozzá fogják vinni. Ezt a lakosztályt fogja megosztani velem. A király tudja, hogy én nem olyan vagyok, mint a többi asszony. Sohasem merte volna magát összezárni velük. XVI. Herognak vannak néha világos pillanatai. Úgy látszik, ezek egyike alatt hozták ide magát. Miként mindenki más, ő is azt hiszi, hogy az egész közösségből ő az egyedüli épelméjű. Én nemegyszer jutottam már arra a megállapításra, hogy a különböző férfiak, akikkel kapcsolatba kerültem, beleértve magukat a királyokat is, legalábbis kevésbé őrültnek tekintenek engem, mint a többieket. Hogy ezek alatt a hosszú évek alatt miként sikerült épeszű embernek maradnom, azt igazán nem is tudom. – Hogyan érti azt, hogy készüljek fel? – kérdezte Bertha Kircher. – Azt mondta, a király úgy rendelkezett, hogy készüljek fel, mert hozzá fognak vinni. – Meg fog fürdeni, és kap egy ugyanolyan ruhát, mint, amilyen rajtam van. – Nincs menekvés? – kérdezte a lány. – Nincs legalább arra lehetőség, hogy megöljem magam? Az asszony odaadta neki a villát. – Ez az egyetlen lehetőség – mondta –, de láthatja, hogy az ágai nagyon rövidek és tompák. A lány megborzongott, az öregasszony pedig gyöngéden a vállára tette a kezét. – Lehet, hogy csak meg fogja nézni, és aztán elküldi – mondta. – XXV. Ago egyszer értem küldött, megpróbált szóba elegyedni velem, rájött, hogy nem értem, és ő sem ért engem, erre megparancsolta, hogy tanítsanak meg a népe nyelvére, és aztán egy évig nyilván megfeledkezett rólam. Néha hosszú ideig nem látom a királyt. Volt egy király, aki öt évig uralkodott – őt sohasem láttam. Mindig van remény. Még én is, akinek pedig bizonyára már az emlékét is elfeledték ezen a palotán kívül, reménykedem, pedig nálam jobban senki nem tudja, hogy mennyire hiábavaló. Az öregasszony egy szomszédos helyiségbe vezette Bertha Kirchert, amelynek
aljában egy medence volt. A lány megfürdött, ezután társa odavitt neki egy olyan testhez tapadó ruhát, amilyet a bennszülött asszonyok viseltek, és ráigazította az alakjára. A ruha anyaga fátyolszerű textília volt, ami jól érvényre juttatta a lány idomainak gömbölyded szépségét. – Így ni – mondta az öregasszony, miközben utoljára még megigazította a ruha egyik redőjét –, most már olyan, mint egy igazi királynő! A lány rémülten pillantott le meztelen keblére és alig-alig elfedett végtagjaira. – Így, félig csupaszon akarnak férfiak elé vezetni? Az öregasszony ismét csúfondárosan mosolygott. – Semmiség az egész – mondta. – Meg fogja szokni, ahogyan én is megszoktam, pedig én egy lelkész otthonában nőttem fel. Ott már az is csaknem bűncselekménynek számított, ha egy nő a harisnyás bokáját mutogatta. Ahhoz képest, amit minden bizonnyal látni fog, és azokhoz a dolgokhoz képest, amelyeket esetleg el kell majd viselnie, ez igazán csekélység. A lány fel-alá járkált a szobában, és zaklatott állapotában úgy érezte, órák óta vár már arra, hogy az őrült király végérvényesen a színe elé rendelje. Leszállt a sötétség, Az olajmécseseket már régen meggyújtották a palotában, amikor két küldönc jelent meg azzal az üzenettel, hogy Herog azonnal látni óhajtja. Az öregasszony, akit ők Xanilának neveztek, kísérje el. A lány némi kis megkönnyebbülést érzett, amikor megtudta, hogy egy barátja is ott lesz legalább, bármennyire is nem áll az öregasszonynak módjában segítségére lenni. A küldöncök az épület alsó szintjén egy kis szobába kalauzolták őket. Xanila elmagyarázta, hogy ez az egyik előszoba, amelyik a fő trónterembe nyílik. A király ebben szokott udvart tartani teljes kíséretével együtt. A szobában sárga tunikás harcosok üldögéltek, Legtöbbjük a padlóra szögezte a szemét, és magatartásuk letört egykedvűségről tanúskodott. Amikor a két nő belépett, néhányan közönyösen rájuk néztek, de a többség oda se figyelt. Míg az előszobában várakoztak egy másik helyiségből fiatal férfi lépett be. Ugyanolyan egyenruhát viselt, mint a többiek, azzal a különbséggel, hogy a fején aranyból készült pánt volt. A homloka fölött egyetlen egy papagájtoll meredt az égre. Amikor belépett, a szobában levő katonák talpra ugrottak. – Ez Metak, a király egyik fia – súgta oda a lánynak Xanila. A herceg a szobán keresztülhaladva a fogadóterem felé tartott, amikor pillantása Bertha Kircherre tévedt. Nyomban megállt, és egy teljes percen át csak bámulta egyetlen szó nélkül. A lány elpirult, mert kínosan érezte magát a férfi szemtelen tekintetétől és a maga hiányos öltözéke miatt. Szemét lesütötte és elfordult. Metak hirtelen a feje búbjától a talpáig reszketni kezdett. Minden figyelmeztető jel nélkül hangos, rekedt üvöltés közepette előreugrott, és karjába kapta a lányt. Pillanatok alatt iszonyú kavarodás keletkezett. A küldöncök, akiket azzal a feladattal bíztak meg, hogy vezessék a király színe elé a lányt, hangosan visítozva ott toporogtak
a herceg körül. A karjukkal hadonásztak, és vadul gesztikuláltak, mintha kényszeríteni akarnák, hogy engedje el a lányt. Ugyanakkor nem mertek kezet emelni a királyi sarjra. A többi őr, mintha együtt érzett volna a herceggel az őrültségben, visítozva és szablyáját lóbálva rohant előre. A lány igyekezett kiszabadítani magát az eszelős iszonyú öleléséből, de a férfi olyan könnyedén tartotta átölelve bal karjával, mint egy csecsemőt, miközben szabad kezével előhúzta a szablyáját, és dühödten a legközelebb állók felé suhintott. Az egyik küldönc volt az, aki először kóstolta meg Metak kardjának éles pengéjét. A herceg egyetlen gonosz suhintással a kulcscsontjától a derekáig végighasította a fickó mellét. A nyomorult fültépő hangon felvisított és a padlóra esett. Vérző sebbel megpróbált talpra állni, de összecsuklott és meghalt. Időközben Metak, aki továbbra is görcsösen szorította magához a lányt, a túloldali ajtó felé hátrált. A vér láttán az őrök közül ketten, mintha hirtelen őrjöngő roham lett volna úrrá rajtuk, ledobták a szablyájukat, és foggal-körömmel egymásnak estek. Mások a herceget igyekeztek elfogni, megint mások a védelmére keltek. Az egyik őr a szoba sarkában ült, és harsányan röhögött. Pont abban a pillanatban, amikor Metaknak sikerült elérni az ajtót és áthurcolni rajta a lányt, az mintha úgy látta volna, hogy egy másik férfi ráveti magát a hullára, és belemélyeszti a fogát a húsába. A tébolyult orgia közepette Xanila mindvégig a lány közelében maradt, de a szoba ajtajában Metak egyszer csak észrevette, hirtelen megfordult, és gonoszul feléje vágott. Xanila szerencséjére, addigra már félig az ajtónyílásban állt, így Metak pengéje az ajtó kőboltívén csattant. Xanila, nyilván hatvan év hasonló tapasztalatainak bölcsességétől sarkallva, amilyen gyorsan csak öreg, ingatag lábaitól telt, kimenekült a folyosóra. Metak, mihelyt túljutott az ajtón, visszadugta hüvelyébe a szablyáját, és felkapta a földről a lányt. Elindult vele ellenkező irányba, mint amerre Xanila menekült.
20. Tarzan megérkezik
Aznap este, még éppen sötétedés előtt, egy elcsigázott repülős lépett be a Második Rhodesiai Hadsereg főhadiszállásán Capell ezredes szobájába, és tisztelgett. – Nos, Thompson – kérdezte –, szerencsével járt? A többiek már mind visszajöttek. Nyomát sem látták sehol Oldwicknak meg a gépének. Azt hiszem, fel kell hagynunk a kereséssel, hacsak maga nem volt sikeresebb. – Én sikerrel jártam – válaszolta a fiatal tiszt. – Megtaláltam a gépet. – Ne mondja! – szakadt ki a kiáltás Capell ezredesből. – Hol van? Oldwicknak is látta nyomát? – Jó messze, a szárazföldön egy szűk kanyonban tisztán láttam a gépet, de nem tudtam a közelébe menni. Egy valóságos pokolfajzat, egy oroszlán mászkált állandóan körülötte. Leszálltam és le akartam mászni, hogy közelebbről megnézzem a gépet. De ez a dög egy jó órán át vagy még tovább is ott téblábolt, úgyhogy végül el kellett jönnöm. – Úgy gondolja, hogy az oroszlánok elkapták Oldwickot? – kérdezte az ezredes. – Azt kétlem – válaszolta Thompson hadnagy –, mégpedig azért, mert semmi jele nem volt annak, hogy az oroszlán a gép közelében evett volna. Amikor rájöttem, hogy képtelen vagyok lejutnia géphez, felszálltam, és oda-vissza végigrepültem a kanyonon. Sok mérfölddel lejjebb, dél felé találtam egy erdős kis völgyet, amelynek a közepén – kérem, ezredes úr, ne gondolja, hogy megbolondultam – egy szabályos város áll: utcák, házak, a közepén egy főtér, mesterséges tóval, jókora épületek kupolákkal, tornyokkal meg minden ilyesmivel. Az idősebb tiszt együtt érző tekintettel nézett a fiatalabbra. – Maga nagyon kimerült, Thompson – mondta. – Menjen, és aludja jól ki magát. Most már jó ideje foglalkozik ezzel a feladattal, nyilván az idegeire ment egy kicsit. A fiatalember ingerülten rázta a fejét. – Bocsásson meg, ezredes úr – mondta –, de az igazságot mondom. Nem tévedek. Jó néhányszor körberepültem a helyet. Lehet, hogy Oldwick eljutott odáig – vagy, hogy ezek az emberek foglyul ejtették. – Vannak emberek a városban? – kérdezte az ezredes. – Igen. Láttam őket az utcákon. – Gondolja, hogy lovasság el tudna jutni a völgybe? – kérdezte az ezredes. – Nem – válaszolta Thompson. – A vidéket keresztül-kasul felszabdalják ezek a mély kanyonok. Még a gyalogság is pokoli hosszú idő alatt érne oda, és a környéken kétnapi járóföldre semmiféle vizet nem voltam képes felfedezni. Idáig jutottak a beszélgetésben, amikor egy nagy Vauxhall gördült a Második Rhodesiai Hadsereg főhadiszállása elé. A következő pillanatban Smuts tábornok kiszállt, majd a szobába sietett. Capell ezredes felállt székéről, tisztelgett, a fiatal hadnagy vigyázzba állt és szalutált.
– Erre jártam – mondta a tábornok –, és gondoltam, benézek egy kis csevegésre. Igaz is, meddig jutottak Smith-Oldwick felkutatásában. Látom, itt van Thompson. Ha jól emlékszem, egyike azoknak, akik a keresésére indultak. – Igen – mondta Capell – ő volt az egyik. És ő jött vissza utolsóként. Megtalálta a hadnagy repülőgépét – azzal elismételte, amit Thompson hadnagy jelentett neki. A tábornok Capell ezredessel együtt leült az asztalhoz. A két tiszt, a repülős segítségével meghatározta a hozzávetőleges helyét annak a városnak, amelynek felfedezését Thompson jelentette. – Roppant sivár vidék – jegyezte meg Smuts –, de nem nyugodhatunk, míg minden követ meg nem mozgattunk annak érdekében, hogy megtaláljuk azt a fiút. Egy kis különítményt fogunk kiküldeni. A kicsinek nagyobb esélye van a sikerre, mint egy nagynak. Egy századot, ezredes úr, vagy mondjuk kettőt, megfelelő számú teherautóval az élelem és a víz szállításához. Állítson az élére parancsnokként egy jó katonát. Mondja meg neki, hogy létesítsen bázist nyugati irányban a legtávolabbi ponton egészen addig, amíg a teherautók el tudnak menni. Az egyik század maradjon itt, a másikat pedig küldje tovább. Azt hiszem, jól gondolom, hogy a bázis a várostól számított egy napi járóföldön belül települhet. Ha ez így van, annak a különítménynek, amelyet előre küld, nem fog gondot okozni a víz hiánya, mert a völgyben, ahol a város fekszik, kell víznek lennie. Felderítés céljára rendeljen ki melléjük egy pár repülőgépet, és létesítsen híradó szolgálatot, hogy a bázis mindvégig tarthassa a kapcsolatot az előreküldött csapattal. Mikor tud a különítmény útnak indulni? – Ma este fel tudunk rakodni a teherautókra – válaszolta Capell –, és éjjel egy óra tájban elindulhat a menet. – Helyes – mondta a tábornok – folyamatos tájékoztatást kérek –, azzal a másik két tiszt tisztelgését viszonozva távozott. Amikor Tarzan felugrott a kúszónövényre, tisztában volt azzal, hogy az oroszlán szorosan a sarkában van, és, hogy élete attól függ, milyen erősek a városfalról lecsüngő liánok, ám hatalmas megkönnyebbülésére azt tapasztalta, hogy a növény törzse nagyjából férfikar vastagságú, és a falon felfutó indák szilárdan tapadtak. Így testének a törzsre nehezedő súlya nem volt túl nagy. Hallotta, hogy Numa csalódottan bömböl egyet, visszacsúszik a földre, miután hasztalan igyekezett megkapaszkodni a lombos liánokban. Tarzan pedig tanítómesterei, a majmok ügyességével fürgén felszökkent a fal tetejére. Alatta a falhoz szorosan épített ház lapos teteje látszott. Miközben leugrott rá, háttal fordult a fal bemélyedése felé, ahol az ablak volt, így nem láthatta a sötétben feléje lopakodó alakot. Ha nem is látta, azért nem tartott sokáig, míg tudomást szerzett róla. Alighogy a lába megérintette a tetőt, egy súlyos test vetette rá magát hátulról, és izmos karok ragadták meg a derekát.
A majomember hátrányos helyzetbe került, és mivel a másik felemelte a földről, egy ideig teljesen tehetetlen volt. Nem tudta, ki az, aki megfogta, de az biztos volt, hogy határozott tervet forgat a fejében, mert egyenesen a tető széle felé haladt, amiből Tarzan számára nyilvánvalóvá vált, hogy le akarja hajítani a járdára – ami igen hatékony módja egy betolakodó megsemmisítésének. A majomember tisztában volt azzal, hogy, akit itt lehajítanak, az az eséstől vagy nyomorékká válik, vagy halálra zúzza magát, ám esze ágában sem volt beletörődni abba, hogy támadója rajta hajtsa végre a tervét. Tarzan karja és lába szabad volt, de ő maga olyan kedvezőtlen helyzetbe került, hogy nemigen tudta végtagjait használni. Csakis akkor lehetett valami esélye, ha sikerül kibillenteni ellenfelét az egyensúlyából. Ezért aztán testét kiegyenesítette amennyire csak tudta, hátravetette magát fogva tartója felé, majd hirtelen előredőlt. Az eredmény pontosan az volt, amire számított. A hatalmas súlyú majomember függőleges helyzetéből hirtelen előrevetette magát, és így a másik is nagy lendülettel előre zuhant. Hogy esés közben letehesse a kezét, önkéntelenül elengedte Tarzant. Alighogy leesett a tetőre, a majomember egy macska ügyességével máris talpra szökött és megfordult. Egy csaknem ugyanakkora termetű férfival találta magát szemközt, mint ő maga. A fickó szablyával volt felfegyverkezve, amelyet máris kirántott hüvelyéből. Tarzannak azonban nem állt szándékában hagyni, hogy a másik használhassa veszedelmes fegyverét, ezért aztán a neki szánt lendületes oldalvágás elől levetette magát a földre, és nekiugrott a másik lábának. Mint, amikor egy támadó rögbi játékost próbál szerelni a hátvéd, Tarzan felkapta ellenfelét, néhány méterrel hátrébb vitte, és hanyatt levágta a tetőre. A fickó elterült, és a majomember máris a mellén térdelt. Egyik izmos kezével a kardot tartó kéz csuklóját kereste és ragadta meg, a másikkal pedig a sárga tunikás őr torkát. A fickó eddig csendben küzdött, ám pont, amikor Tarzan ujjai elérték a torkát, fültépő üvöltést hallatott, amelyet a barna ujjak azonmód belefojtottak. Küszködött, hogy valamiképp kiszabaduljon a mellén térdelő meztelen óriás szorításából, de ugyanolyan hasztalanul, mintha Numa, az oroszlán karmai közül próbálta volna kitépni magát. Erőfeszítései fokozatosan lankadtak, tűhegynyi pupillájú szeme iszonyúan kiguvadt és felakadt. Habfoltos szájából kilógott duzzadt nyelve, és nem mozdult többé. Akkor Tarzan felállt, lábát rátéve már-már a világba akarta üvölteni diadalordítását, amikor eszébe jutott, hogy az előtte álló feladat a legnagyobb elővigyázatosságot követeli meg, ezért inkább lakatot tett a szájára. Kisétált a tető szélére, és lenézett az odalent kanyargó szűk utcára. Láthatólag minden útkereszteződésben egy-egy gyér fényű olajmécses pislogott a falba épített tartókon. A kanyargós utcák legnagyobbrészt sűrű sötétségbe burkolóztak, és még a mécsesek közvetlen környezetében sem volt a világítás ragyogónak mondható. Azon a behatárolt területen, a szűk sikátorokban, amelyet a tetőről belátott, még mindig járkáltak néhányan a város különös lakói közül. Tarzan tudta: ahhoz, hogy folytathassa a fiatal tiszt és a lány keresését, a lehető
legszabadabban kell mozognia a városban. Ám így, ágyékkötőjétől eltekintve teljesen meztelenül, szembeszökően különbözik a város lakóitól, és ha elhalad valamelyik utcasarki mécses alatt lelepleződhet. Míg ezek a gondolatok jártak az agyában, valami használható terven is törte a fejét. Tekintete a tőle nem messze heverő testre esett, és azon nyomban rájött, az álcázás legjobb lehetősége, ha magára ölti legyőzött ellensége ruháit. A majomembernek csupán néhány pillanat kellett ahhoz, hogy beöltözzék a halott katona szíjas szandáljába és papagájhímzéses sárga tunikájába. Oldalára csatolta a szablyát, de a tunikája alatt továbbra is ott viselte halott apja vadászkését. Többi fegyverét sem tudta egykönnyen félredobni, ezért abban a reményben, hogy hátha később szüksége lesz rájuk, a fal tetején ledobta a futónövény lombjai közé. Kötelétől azonban az utolsó pillanatban mégsem volt szíve megválni, hiszen késével együtt ez volt legjobban kezéhez idomuló fegyvere. Rájött, hogy ha lecsatolja a szablya szíját, a kötelet a tunikája alatt rátekerheti a derekára, és ha visszacsatolja a szíjat, a kötelet még véletlenül sem veheti észre senki. Külsejét kellőképpen elváltoztatta, még fekete haját is megrázta, hogy még jobban hasonlítson a város lakóihoz. Aztán körülnézett, hogy mi módon juthatna le az utcára. Bár meg merte volna kockáztatni, hogy az eresz széléről leugorjon, mégsem tette ezt, nehogy magára vonja az arra járók figyelmét és esetleg lelepleződjék. Az épületek magassága változó volt, de mivel mindegyik kis dőlésű tetővel készült, Tarzan rájött, hogy könnyen továbbhaladhat a tetők gerincén. Egy darabon így jutott előre, majd hirtelen azt látta, hogy az egyik ház tetején, pont az útjában, néhány alak heverészik. Észrevette, hogy mindegyik tetőn van egy nyílás. Nyilvánvaló volt, hogy ezen át lehet a lenti lakásokba bejutni. Az előtte heverők pont továbbhaladásának útját vágták el, s ezért úgy döntött, megpróbálja, hátha sikerül lejutnia az utcára valamelyik épület belsején keresztül. Odament az egyik nyíláshoz, a sötét üreg fölé hajolt, és figyelt, nem hallja-e az életnek valamilyen jelét az alatta levő lakásból. Sem a füle, sem az orra nem jelezte, hogy élőlény lenne a közelben. A majomember nem sokat tétovázott, leeresztette testét a nyíláson, és már éppen készült leugrani, amikor lábával egyszer csak egy létrát sikerült kitapogatnia, Annak fokain lépdelt le a szobába. Odalent szinte mindenütt teljes sötétség fogadta. Az épület belsejének sötétjét némiképp enyhítette egy távoli utcai mécses visszatükröződő fénye, amely hol gyengébben, hol erősebben szűrődött be a keskeny ablakon. Miután meggyőződött arról, hogy a lakásban nem tartózkodik senki, Tarzan keresni kezdett egy lépcsőt, amelyen lejuthat a földszintre. A szobából nyíló előtérben talált egy keskeny lejáratot az utca felé. A szerencse a kegyeibe fogadta, és így sikerült kijutnia az árkádsor árnyékába anélkül, hogy a ház lakói közül bárkivel találkozott volna. Az utcán nem kellett sokat törnie a fejét azon, hogy merre induljon, hiszen gyakorlatilag a kapuig követte a két európai nyomát, és biztosra vette, hogy ők azon keresztül jutottak be a városba. Kitűnő tájékozódó és irányérzéke folytán a városon belül meg tudta határozni azt a helyet, ahol úgy vélte, hogy rábukkan a keresett személyek nyomára.
Első dolga az volt, hogy keressen egy utcát, amely párhuzamos az északi fallal, és amelyen eljuthat az erdőből látott kapuhoz. Rájött, hogy leginkább akkor lehet reménye a sikerre, ha vakmerően cselekszik. Ezért egyenesen a legközelebbi utcai mécses irányába indult. Nem rejtőzködött, de azért az árkádsor árnyékában maradt. Ezzel hívta fel legkevésbé magára a figyelmet. A járókelők, akik mellett elhaladt, ügyet sem vetettek rá. Már majdnem eljutott a legközelebbi útkereszteződéshez, amikor néhány férfit pillantott meg. Ezek is ugyanolyan sárga tunikát viseltek, mint, amilyet áldozatától elvett. Egyenesen feléje tartottak. A majomember látta, hogy éppen a két utca kereszteződésében fognak találkozni, ahol a mécses fénye a legerősebb. Első gondolata az volt, hogy folytatja útját, hiszen személy szerint semmi kifogása nem volt egy kis csetepaté ellen, ám hirtelen eszébe jutott a lány, aki talán éppen ezeknek az embereknek a markában van, ezért aztán egy kevésbé kockázatos megoldáson kezdte törni a fejét. Már majdnem elhagyta az árkádsor árnyékát, a közeledő férfiak már egészen közel voltak hozzá, amikor hirtelen letérdelt, és úgy tett, mintha a szandálját igazgatná. A szandál szíjait, amelyeket – ha már itt tartunk – egyáltalán nem biztos, hogy úgy tekert a lábára, ahogyan azt készítője elgondolta. A kövön térdelt, amikor a katonák egy vonalba értek vele. A korábbiakhoz hasonlóan ezek sem figyeltek fel rá, így abban a pillanatban, amikor elhaladtak, a két utca kereszteződésében jobbra fordulva máris folytatta útját. Az utca olyan kanyargós volt, hogy szinte semmit sem élvezett a sarki mécsesek áldásaiból. A majomember így kénytelen volt tapogatózva lépkedni az árkádok sűrű árnyékában. Az utca egy egyenes szakaszán, épp a következő mécses fényénél, megpillantotta egy oroszlán körvonalait. A fenevad lassan közeledett Tarzan felé. Közvetlenül az állat előtt egy asszony ment át az út túloldalára. Ügyet sem vetettek egymásra. A következő pillanatban egy gyerek rohant az asszony után, nem figyelve az oroszlánra. Hogy a fenevad elkerülje az összeütközést az aprósággal, kénytelen volt egy lépésnyit visszahúzódni. A majomember elvigyorodott, és gyorsan átment az utca túlsó oldalára. Kifinomult érzékszervei jelezték, hogy ha a fenevad elhalad előtte, rájöhet, hogy ő idegen. Tarzanba elég dzsungelbölcsesség szorult ahhoz, hogy tisztában legyen vele: az ember vagy az állat szemét még becsaphatja, ám egy óriásmacska orrlyukaival nem tudja elhitetni, hogy a Numa számára egyedül ismert emberfajhoz, a város lakóihoz tartozik. Szagáról az óriásmacska rájönne, hogy ő itt idegen, következésképpen ellenség, és Tarzannak nem volt ínyére az összecsapás, mely hátráltatná útját. A csel tökéletesen bevált, az oroszlán úgy haladt el mellette, hogy mindössze egy oldalpillantást vetett feléje. Nagyjából azon a helyen járt már, ahol megítélése szerint el kellett érnie a városkaputól befelé vezető utat. A két utca kereszteződésében orrlyukaival megszimatolta a lány szagnyomát. A majomember különböző testszagok egyvelegéből is, ki tudta választani Bertha Kircher ismerős szagát, majd egy másodperccel később
Smith-Oldwickot is. Ám ehhez kénytelen volt minden egyes útkereszteződésben mélyen lehajolva ismételten szandáljának szentelni figyelmét, hogy orrlyukai így a lehető legközelebb kerüljenek a járdához. Feltűnt neki, mint, ahogy korábban két társának is, hogy az utca épületei más formájúak. A lakóházak körzetéből átjutott az üzletek és bazárok negyedébe. Itt nemcsak az útkereszteződésekben voltak mécsesek, hanem a közbülső szakaszokon is. Az utcán sok ember volt. Az üzletek most tartottak nyitva, mert naplemente után az izzó hőséget ilyenkorra kellemes hűvösség váltotta fel. Az utakon, utcákon a szabadon kóborló oroszlánok száma is megnövekedett. Tarzan most figyelt fel, az emberek egyéni sajátosságaira. Egyszer majdnem feldöntötte egy meztelen férfi, aki sebesen rohant végig az utcán, és közben torkaszakadtából ordított. Máskor meg kis híján orra bukott egy asszonyban, aki az egyik árkád árnyékában négykézláb igyekezett előre. A majomember először azt hitte, hogy leejtett valamit, és azt keresi, de, amikor félrehúzódva figyelni kezdte, látta, hogy nem a lábán, hanem a kezén és a térdén kíván járni. Egy másik utcaszakaszon azt látta, hogy két fickó birkózik a szomszédos ház tetején. Egyiküknek sikerült kiszabadulnia a másik fogásából, aztán nagyot taszított ellenfelén, aki lezuhant a tetőről, és mozdulatlanul terült el az út porában. Egy pillanatra messze visszhangzó vad visítás tört elő a győztes torkából, majd a fickó tétovázás nélkül fejjel előre levetette magát az utcára, áldozatának teste mellé. Egy oroszlán sompolygott elő az egyik kapualj sötét árnyékából, és odament az előtte fekvő két véres, élettelen alakhoz. Tarzan kíváncsi volt, hogy a vérszagnak milyen hatása van a fenevadra, és meglepve látta, hogy az állat csupán megszaglászta a holttesteket és a meleg, piros vért, majd leheveredett a két halott férfi mellé. Nem sokkal ezután figyelme egy férfi alakjára terelődött, aki serényen mászott lefelé az egyik épület tetejéről az utca keleti oldalán. Tarzan kíváncsian közelebb ment.
21. Az alkóvban
Amikor Smith-Oldwick rádöbbent, hogy ott áll egyedül és gyakorlatilag védtelenül egy zárt udvaron, amely hatalmas oroszlánokkal van teli, legyengült állapotában mármár a hisztérikus rémület lett rajta úrrá. Megkapaszkodott a rácsban, hogy le ne rogyjon, és nem is merte fejét a mögötte levő fenevadak felé fordítani. Érezte, hogy a térde a gyengeségtől megroggyan. Agya egyre sebesebben zakatolt. Rettenetesen szédült, felfordult a gyomra, majd hirtelen minden elsötétedett a szeme előtt: teste tehetetlen zsákként dőlt el a rács tövében. Hogy mennyi ideig feküdt ott eszméletlenül, azt sohasem tudta meg, ám, amikor félig öntudatlan állapotában lassan ismét visszaköltözött agyába az értelem, megállapította, hogy hűvös ágyban fekszik, vakító fehér lepedőn egy világos és barátságos szobában. Egészen közel hozzá a nyitott ablak finom függönyét meg-meglebegteti a lágy nyári szellő, amely egy napsütötte kert felől érett gyümölcsillatot sodor felé. Ha kinézett, látta is az ősi gyümölcsöskertet, ahol zöld fű nőtt a roskadozó fák között, és a nap sugarai átszűrődtek a lombokon. A nyírott pázsiton apró gyerek játszott egy pajkos kölyökkutyával. Úristen! – gondolta a férfi –, micsoda rettenetes rémálmot láttam! Aztán érezte, hogy egy kéz végigsimítja a homlokát és az arcát – egy hűvös, gyengéd kéz, amely elhessenti zűrzavaros emlékeit. Smith-Oldwick egy hosszú percen át angyali békességben és elégedetten feküdt. Aztán érzékei fokozatosan kénytelenek voltak tudomásul venni a tényt, hogy a kéz már nem gyengéd, hanem durva, nem hűvös, hanem meleg és nedves. Hirtelen kinyitotta a szemét, és egy hatalmas oroszlán nézett vissza rá. Harold Percy Smith-Oldwick hadnagy nem csupán nevében volt angol úriember és katonatiszt, hanem valóban az is volt – bátor férfi. Ám, amikor rájött, hogy a kép, amelyet idáig látni vélt, csalóka álom csupán, és valójában még mindig ott fekszik a rács tövében, ahová leesett, és egy oroszlán magasodik fölébe, az nyalogatja az arcát, könny szökött a szemébe. Úgy érezte, a gonosz sors még sohasem játszott ilyen kegyetlen játékot emberi lénnyel. Egy ideig nem mozdult, halottnak tettette magát. Az oroszlán abbahagyta a nyalogatást, és körbeszaglászta a testét. Van néhány dolog, aminél még a halál is kívánatosabb. Az angol úgy határozott, hogy a gyors halál is jobb, mint itt feküdni ebben a rettenetes helyzetben, míg beleroppan az idegfeszültségbe és megőrül. A rácsba kapaszkodva szépen, megfontoltan, minden sietség nélkül felkelt a földről. Legelső mozdulatára az oroszlán felmordult, de aztán nem sokat törődött a férfival, hanem közönyösen odébbállt. Ez volt az a pillanat, amikor a férfi rászánta magát, hogy megforduljon és végigtekintsen az udvaron. A hatalmas fenevadak, elnyúlva a fák árnyékában, a déli fal mentén álló padon
pihentek. Kettő-három nyugtalanul járkált körbe. A férfi ezektől félt igazán, de, amikor kettő elhaladt előtte, kezdte biztonságban érezni magát, hiszen eszébe jutott, hogy hozzá vannak szokva az ember közelségéhez. De azért, egyelőre nem mert elmozdulni a rácstól. Alaposabban szemügyre vette a környéket, és észrevette, hogy a túlsó fal közelében az egyik fa ágai elérnek egy nyitva hagyott ablakig. Ha el tudna jutni a fáig – gondolta – és volna elég ereje, akkor az ágon könnyűszerrel kimászhatna, és legalább az oroszlános udvarból megszökhetne. Ahhoz, hogy eljusson a fáig – melynek a tövében két oroszlán szunyókált – teljes hosszában át kell vágnia az udvaron. A férfi jó fél órán keresztül vágyakozva bámulta a menekülés kínálkozó útját, majd halkan szitkokat szórt a foga között, kiegyenesedett, dacosan hátravetette a vállát, és lassan, nyugodtan elindult az udvar közepén. Az egyik kószáló oroszlán megfordult az oldalfalnál, és visszaindulva éppen a férfi útját készült keresztezni, de Smith-Oldwick kitartott amellett, amit ha csak átmeneti megmenekülés szempontjából is, egyetlen esélyének tartott, ezért aztán csak ment tovább, és nem vett tudomást a fenevad jelenlétéről. Az oroszlán lomhán odament mellé, megszagolta, majd morogva rávicsorította a fogait. Smith-Oldwick előhúzta ingéből a pisztolyát. – Arra az esetre – gondolta –, ha úgy döntene, hogy megöl. Végtére is nem tudom, van-e különbség aközött, hogy feldühítem, és aközött, hogy nem. Megölni mindig meg tud, akármilyen hangulatban van is. Ám a férfi azon mozdulatára, amellyel előhúzta fegyverét az ingéből, az oroszlán viselkedése hirtelen megváltozott, Bár tovább morgott, egyszer csak megfordult, és elment. Az angol továbbment, és majdnem ott állt már annak a fának a tövében, amely a célja volt, de közte és a szabadulás ígérete között egy alvó oroszlán terpeszkedett. A feje fölött egy ág nyúlt ki, amelyet normális körülmények között könnyedén elért volna, de a sebektől és a vérveszteségtől legyengülve kételyei voltak, hogy képes volna-e most akkorát ugrani. Kérdéses volt még az is, hogy egyáltalán fel tud-e mászni a fára. Egyetlen lehetőség kínálkozott csupán: a legalacsonyabb ág a fa törzséből nőtt ki úgy, hogy a földről állva egy férfi könnyedén elérhette. Ám ahhoz, hogy eljusson a törzsig és hozzáférkőzzön az ághoz, keresztül kellett lépnie egy oroszlán testén. Nagy lélegzetet véve egyik lábával belépett a fenevad kinyújtott lábai közé, és óvatosan felemelte a másikat, hogy a sárgásbarna test túloldalán tegye le a földre. – Mi lenne – gondolta –, ha ez a dög éppen most ébredne fel? – A lehetőségtől borzongás futott végig a testén, de nem tétovázott, és nem húzta vissza a lábát, hanem óvatosan átlépte az oroszlánt. A fenevad nem ébredt fel. Smith-Oldwick gyenge volt a vérveszteségtől és az átélt viszontagságoktól, ám új helyzetének felismerése olyan látványosan fürge és energikus mozgásra ösztönözte, amilyenre normális erejének birtokában is aligha lett volna képes. Tudván, hogy élete függ erőfeszítéseinek sikerétől, sebesen fellendült a fa alsó ágai közé, majd tovább
mászott olyan magasra, hogy az oroszlánok már ne érhessék el. A hirtelen mozdulatokkal zajt csapott, s fölébresztette az oroszlánokat. A két állat felemelte a fejét, egy percig kérdőn bámult, majd visszafeküdt, hogy folytassa a félbehagyott szunyókálást. Az angolnak olyan könnyedén sikerült idáig eljutnia, hogy hirtelen nem is tudta eldönteni, valóságos veszélyben forgott-e egyáltalán. Hiszen tudta, hogy az oroszlánok hozzá vannak szokva az emberek jelenlétéhez, de azért mégiscsak oroszlánok. SmithOldwick készségesen elismerte, hogy könnyebben lélegzik, mióta biztonságban tudhatja magát karmaiktól. Ott volt előtte a nyitott ablak, amelyet lentről már észrevett. Most éppen egy magasságban volt vele. Úgy látta, hogy a szobában nincs senki, ezért aztán elindult egy vastag ágon, amely az ablak alatt ringatózott. Nem volt különösebben nehéz dolog eljutnia a nyílásig, és a következő pillanatban már fel is húzódzkodott az ablakpárkányra, majd beugrott a szobába. Egy elég tágas helyiségben találta magát, amelynek padlóját primitív mintájú szőnyegek borították. A néhány bútordarab hasonló formájú volt, mint, amilyeneket a földszinti teremben látott, ahová Bertha Kircherrel együtt menetelésük utolsó állomásaként betessékelték őket. A szoba egyik végében valami elfüggönyözött hálófülke lehetett, amelynek belsejét a súlyos kárpitok teljesen elrejtették a tekintet elől. Az ablakkal szemközti falban, a hálófülke közelében egy bezárt ajtó volt, láthatólag egyedül ezen keresztül lehetett távozni a szobából. A gyérülő világosságból megállapította, hogy az este rohamosan közeledik. Nem tudta eldönteni, hogy mit volna tanácsos tennie: megvárni, míg leszáll a sötétség, vagy azonnal kijutni az épületből és a városból. Végül egy döntött, hogy az semmiképpen sem árt, ha körülnéz egy kicsit a szobán túl is. Elindult az ajtó felé, ám alig tett néhány lépést, amikor a hálófülke függönyei szétváltak, és a nyílásban egy nő jelent meg. Fiatal volt és szép, a keble alatt rátekert kendőszerű ruhadarab arányos testének egyetlen részletét sem rejtette el, ám az arca egy gyengeelméjű arca volt. Amikor Smith-Oldwick megpillantotta, megállt. Arra számított, hogy feltűnése a nőből bármelyik pillanatban segélykiáltásokat válthat ki. Ám éppen az ellenkezője történt, mosolyogva közeledett felé, és, amikor odaért hozzá, karcsú, formás ujjaival úgy érintette meg szakadt zubbonyának ujját, ahogyan a kíváncsi gyerek új játékát. Ugyanazzal a mosollyal az arcán tetőtől talpig végigmérte, gyermeki csodálkozással megszemlélte öltözékének minden egyes darabját. Kisvártatva megszólította. Hangja lágy és dallamos volt, ami éles ellentétben állt arcának jellegével. A hang és a lányos alak tökéletes harmóniában volt egymással, összetartozónak tűnt, míg a lány feje és arca mintha egy másik emberé lett volna. Smith-Oldwick egy szót sem értett abból, amit a nő mondott, ennek ellenére beszélni kezdett hozzá a maga kulturált hangján. Ezzel kedvező hatással volt a nőre, mert még mielőtt a férfi rájött volna, hogy mi lehet a szándéka és megakadályozhatta volna
benne, mindkét karját a nyaka köré fonta, és féktelenül csókolgatni kezdte. Smith-Oldwick megpróbálta elhárítani a nő felettébb meglepő figyelmességét, de erre az még jobban magához szorította. A férfinak eszébe jutott, hogy mindig azt hallotta, engedni kell a szellemi fogyatékosnak, és azt is végiggondolta, hátha segítségére lehet a nő a szökésben, ezért hirtelen lehunyta a szemét, és viszonozta az ölelést. Ez volt az a kritikus pillanat, amikor kinyílt az ajtó, és egy férfi lépett be rajta. A kilincs moccanásának első zajára Smith-Oldwick kinyitotta a szemét, és megpróbált kibontakozni az ölelésből, bár rájött, hogy a jövevény szemtanúja volt a meglehetősen kompromittáló helyzetnek. A lány háttal volt az ajtónak, és először mintha nem vette volna észre, hogy valaki bejött, de, amikor tudomására jutott, gyorsan megfordult. Amikor tekintete a férfira esett, akinek rettenetes arca eltorzult az iszonyú dühtől, visítva sarkon fordult, és a hálófülke felé menekült. Az angol vörös arccal, feszengve állt. Tudatában volt annak, hogy hiábavaló volna bármit is megmagyarázni, sőt azt is felismerte, hogy a férfi fenyegetőn közeledik. Rájött, hogy nem más, mint az a hivatalos személyiség, aki érkezésükkor odalent fogadta őket. A fickó ábrázata hamuszürke volt a tébolyult haragtól és a féltékenységtől. Ijesztően rángatózott, ami még jobban kiemelte szokásos eszelős arckifejezését. Egy pillanatra mintha megbénította volna a düh, aztán hangos üvöltéssel, amely hátborzongató nyögésbe ment át, kirántotta görbe szablyáját, és az angol felé ugrott. Smith-Oldwicknak semmi reménye nem lehetett arra, hogy elkerülje a találkozást az őrjöngő férfi kezében levő borotvaéles fegyverrel. Ezért, bár biztosra vette, hogy tettével az ugyanolyan gyors és esetleg még rettenetesebb halált hívja ki maga ellen, az egyetlen dolgot cselekedte, amit lehetett – előhúzta a pisztolyát, és egyenesen a közeledő férfi szívének szegezte a fegyvert. A fickó még csak fel sem nyögött, hanem hangtalanul zuhant Smith-Oldwick lábához – a golyó, amely a szívébe fúródott, egy szempillantás alatt végzett vele. A szobában jó néhány másodpercig síri csend uralkodott. Az angol a holttest mellett állt, fegyverét készenlétben tartotta, és az ajtót figyelte. Minden pillanatban azt várta, hogy felhangzik a rohanó lábak dobogása, mert biztosra vette, hogy a pisztolydörrenést azonnali vizsgálat fogja követni. Ám odalentről semmiféle zaj nem hallatszott, ami jelezte volna, hogy bárki is hallotta ott a dörrenést. Kisvártatva a férfi figyelme az ajtótól a hálófülke felé fordult, amelynek függönyei között megjelent a lány arca. Szeme egészen kitágult, álla pedig leesett a csodálkozástól és a rémülettől. Tekintete a földön fekvő alakra szegeződött. Óvatosan besurrant a szobába, és lábujjhegyen odament a holttesthez. Látszott rajta, állandóan készen áll arra, hogy elmeneküljön, és, amikor két-három méterre megközelítette a hullát, megállt, majd Smith-Oldwickra pillantva kérdezett valamit, amit az természetesen nem értett. Aztán egészen közel ment a halott férfihoz, és a padlóra letérdelve óvatosan megérintette a testét. Nem sokkal később rázni kezdte a hulla vállát, majd karcsú, lányos termetére rácáfoló testi erőről téve tanúbizonyságot, a hátára fordította a tetemet. Ha idáig kételyei voltak,
most egyetlen pillantás elég volt az eltorzult arcvonásokra, hogy meggyőződjék: az élet kiszállt a férfiból. A felismerést hangos, tébolyult, eszelős hahotázás követte, miközben apró kezével csapkodta a halott férfi arcát és a mellét. Iszonytató jelenet volt, amelynek láttán az angol önkéntelenül is hátrahőkölt, borzalmas, undorító jelenet, amilyenhez foghatót, mint megállapította, nemigen láthatni másutt, mint a bolondokházában vagy ebben a rettenetes városban. A férfi halála miatti kitörő öröm közepette, mert hiszen Smith-Oldwick nem tudta a dolgot másnak tulajdonítani, a nő hirtelen felhagyott az érzéketlen test elleni értelmetlen támadással, talpra ugrott, gyorsan odaszaladt az ajtóhoz, és egy nagy faretesszel bezárta, hogy kívülről ne zavarhassák meg őket. Visszament a szoba közepére, sebesen beszélni kezdett az angolhoz, miközben a meggyilkolt férfi holttestére mutogatott. Mivel a férfi nem értette, hamarosan dühbe gurult, és hisztérikus tébolyában egyszer csak rárontott az angolra, mint, aki meg akarja verni. Smith-Oldwick néhány lépést hátrált és ráfogta pisztolyát. Bármennyire őrült volt is a nő, annyira azért láthatóan mégsem volt az, hogy ne tudja egymáshoz kötni magában a hangos dörrenést, az aprócska fegyvert és a ház urának halálát. Egy szempillantás alatt megtorpant, és a gyilkos indulat, amilyen hirtelen rátört, ugyanolyan hirtelen el is párolgott belőle. Ismét bárgyún, ostobán mosolygott. A rikácsolást abbahagyva megint lágy, dallamos hangon kezdett beszélni. Most már mutogatással próbálta jelezni, hogy mi a kívánsága. Intett Smith-Oldwicknak, hogy kövesse, majd odament a hálófülkéhez, és a függönyöket széthúzva feltárta a belsejét. Nem is illett rá igazán a hálófülke szó, minthogy szép nagy szoba volt, telezsúfolva szőnyegekkel, függönyökkel és puha, párnás pamlagokkal. A bejáratnál a lány megfordult, a külső szoba padlóján heverő holttestre mutatott, majd bement a hálófülkébe. Felemelt néhány takarót az egyik pamlagon, és egy üreget tett láthatóvá a bútordarab alatt. Rámutatott az üregre, majd a hullára, világosan jelezve az angolnak azt a kívánságát, hogy a holttestet oda rejtsék el. Ám ha még mindig kétségei lettek volna, úgy próbálta szétoszlatni őket, hogy megragadta a férfi ruhájának ujját, és a hulla felé rángatta. Aztán egyesült erővel felemelték, és a padlón vonszolva átvitték, nagy nehezen begyömöszölték a szűk kis helyre, amelyet a lány erre a célra kiválasztott. Smith-Oldwickot ismét megrázta a nő iszonyú brutalitása. A szoba közepén levő vérfoltos szőnyeget a lány gyorsan felszedte, és úgy takarta le vele az egyik bútordarabot, hogy a folt ne látszódjék. Eligazgatta a többi szőnyeget is, majd hozott egy másikat. A szobában úgy rendezett el mindent, hogy a nemrég lezajlott tragédiának semmilyen látható jele ne maradjon. Miután ezt mind elintézte, úgy igazgatta el a pamlagot beborító takarókat, hogy elrejtsék a szem elől a rémséges hullát. Aztán a lány ismét az angol nyaka köré fonta a karját, és húzni kezdte a halott férfi fölött kiterített puha és kényelmes párnák felé. Smith-Oldwick teljesen tisztában volt azzal, hogy milyen iszonyú helyzetben van. Utálat és iszonyat töltötte el, ugyanakkor hevesen lobogott benne az életben
maradás vágya. Úgy érezte, jogosult szinte bármi áron megvásárolni az életét, ám volt egy pont, amelyhez elérkezve nemesebbik énje fellázadt. Egyszer csak hangosan kopogtattak a külső szoba ajtaján. A lány felugrott a pamlagról, megragadta a férfi karját, és odahúzta a pamlag mögötti falhoz. Félrehúzta az egyik függönyt, amely mögött egy kis beugró tárult fel. Betuszkolta oda az angolt, és visszaengedte a függönyt. Ily módon mindkét szoba felől nézve a férfi tökéletesen rejtve volt. Hallotta, hogy a lány a hálón keresztül odamegy a külső szoba ajtajához, félrehúzza a reteszt, majd felváltva hol egy férfi hangját hallotta, hol a lányét. Normális hanglejtéssel beszéltek, mintha valamilyen idegen nyelven folyó társalgás lett volna. Ám az angol, a nap folyamán szerzett hátborzongató tapasztalatokkal a háta mögött felkészült arra, hogy bármelyik pillanatban tébolyult dühkitörés következhet be a függöny túloldalán. A hangokból megállapította, hogy azok ketten bejöttek a hálóba. A vágytól ösztökélve, hogy megtudja, miféle férfival kell esetleg legközelebb megküzdenie, kissé széthúzta a súlyos függönyöket, amelyek elrejtették előle a két alakot. Látta, hogy egymást átkarolva a pamlagon ülnek, és a lány arcán ugyanaz a bárgyú mosoly ül, amellyel az előbb őt tüntette ki. Rájött, hogy ha ügyesen rendezi el a függönyöket, akkor egy igen keskeny résen keresztül szemmel tarthatja őket anélkül, hogy ő maga láthatóvá válnék vagy lelepleződne. Látta, hogy a lány elborítja csókjaival a jövevényt, egy sokkal fiatalabb férfit, mint, akit Smith-Oldwick megölt. Aztán kisvártatva, mintha hirtelen emlékezetébe idéződött volna valami, kibontakozott szeretője öleléséből összehúzta a szemöldökét, mint, aki erősen gondolkodik, és ijedt arccal hátrapillantott a rejtett kis beugró felé, ahol az angol állt. Majd suttogó hangon gyorsan beszélni kezdett társához, közben a beugró irányába intett a fejével. Számos alkalommal elismételgetett egy bizonyos mozdulatot a kezével és mutatóujjával, amiből Smith-Oldwick számára félreérthetetlenül kiderült, hogy a pisztolyt és annak használatát próbálja meg leírni. Egyértelmű volt, hogy a lány elárulta, ezért aztán nem sokat késlekedett, hanem hátat fordított a függönynek, és nekilátott búvóhelye felderítésének. A férfi és a nő sugdolózott, majd a férfi óvatosan, nesztelenül felállt, kihúzta görbe szablyáját. Lábujjhegyen közeledett a függönyökhöz, a lány pedig ott lopakodott mellette. Egyikük sem beszélt, a szobában teljes csend volt. Aztán a lány előreugrott, és kinyújtott karjával megjelölt egy helyet a függönyön körülbelül a férfi mellének magasságában. A nő félrelépett, társa pedig hirtelen előrerontott, és testének, jobb karjának minden erejével markolatig beledöfte hegyes szablyáját a függönybe és a mögötte levő beugróba. Amikor Bertha Kircher rájött, hogy hiába küszködik, és felmérte, hogy jobban teszi, ha egy kedvező szökési alkalomra tartalékolja az erejét, nem igyekezett többé kiszabadulni Metak herceg markából, aki a palota gyéren megvilágított folyosóin futott vele. A herceg számtalan termen rohant keresztül, s a lány számára ebből nyilvánvalóvá vált, hogy bár elrablója a király fia, azért még elfoghatják és
megbüntethetik tettéért, hiszen máskülönben nem igyekezne ennyire, és nem félne cselekedetének következményeitől. Abból a tényből, hogy a férfi állandóan ijedt szemmel pillantgatott maga mögé, és, hogy gyanakvó tekintettel nézett be minden útjukba eső zugba és sarokba, a lány azt gyanította, hogy a hercegre, ha elfognák, gyors és rettenetes büntetés várna. Időközben teljesen elvesztette minden tájékozódó képességét, de azt megállapította, hogy már többször végigmentek ugyanazokon a termeken. Azt viszont nem tudta, hogy a herceg ugyanúgy összezavarodott, mint ő, és tulajdonképpen céltalanul rohangál felalá abban a reményben, hogy végül majd csak talál egy helyet, ahol menedékre lel. Nincs is semmi csodálni való abban, hogy az eszelősöknek ez a sarja nehezen ismerte ki magát egy olyan palotának zegzugos útvesztőjében, amelyet eszelősök terveztek egy eszelős király számára. Az egyik folyosó fokozatosan, szinte észrevétlenül kanyarodott egészen más irányba, a másik meg hurokban fordult vissza és keresztezte önmagát. Az egyik helyen a folyosó lassan emelkedve felvezetett az épület következő emeletére, ahol egy csigalépcsőhöz értek, amelyen az őrült herceg szédítő iramban rohant le terhével. Hogy a palotának hányadik emeletén vagy melyik részében vannak, azt maga Metak sem tudta volna megmondani. Egyszer csak minden átmenet nélkül megállt, és egy zárt ajtót belökve egy ragyogóan kivilágított helyiségbe lépett. A terem tele volt harcosokkal, és a végében, hatalmas trónusán ott ült a király. A lány meglepetten fedezett fel egy másik trónust is, amelyen egy óriás termetű nőstény oroszlán foglalt helyet. A lánynak egyszeriben eszébe jutottak Xanila szavai, amelyeknek akkor nem tulajdonított jelentőséget: – De sok más királynője volt, és nem is mindegyik emberi lény. Metakot és a lányt megpillantva a király felkelt trónjáról. Az eszelős, féktelen indulattól a fenséges magatartásnak még a látszata is nyomban lehámlott róla. Elindult a termen át, és menet közben torkaszakadtából üvöltözve utasításokat és parancsokat osztogatott. Metak, aki rájött, hogy vigyázatlan tettével, az ajtó kinyitásával darázsfészekbe nyúlt, azonnal visszahátrált, majd megfordult, és elrohant ismét egy másik irányba. De most már száz hahotázó, sikoltozó és talán káromkodó férfi volt a sarkában. Hol erre, hol arra letérve hosszú perceken át sikerült egérutat nyernie, míg aztán végül egy hosszú, csatornaszerű folyosó aljában amely egy felsőbb szintről indulva meredeken tartott lefelé, berontott egy számtalan mécses által megvilágított föld alatti helyiségbe. A terem közepén egy jókora méretű medence volt, és a víz néhány centi híján felért egészen a padlóig. A menekülő herceg és a foglya nyomában érkezők még épp idejében léptek be a terembe, hogy láthassák, amint Metak a lánnyal együtt beugrik a vízbe, és eltűnik a mélyben. Bár izgatottan várakoztak a medence széle körül, egyiküket sem látták újra felbukkanni. Amikor Smith-Oldwick megfordult, hogy átkutassa rejtekhelyét, a hátsó falon azonnal egy ajtó lapját tapogatta ki. Ugyanolyan retesszel volt bezárva, mint, amilyennel a külső szoba ajtaja. A fa rudat érzéssel, csöndesen hátrahúzva óvatosan tolni kezdte az
ajtó lapját, és azt tapasztalta, hogy az könnyen és nesztelenül kinyílik. Szuroksötét volt odabent. Az angol elővigyázatosan, a lábával tapogatózva távozott a beugróból, és becsukta maga mögött az ajtót. Körbetapogatózott, és megállapította, hogy egy szűk folyosóra jutott ki. Óvatosan elindult, de alig tett meg néhány métert, amikor hirtelen nekiütközött valaminek, ami hirtelenjében a falhoz támasztott létrának tűnt. Kezével gondosan végigtapogatta az útjában álló akadályt, míg végül megbizonyosodott róla, hogy valóban létra, ami mögött tömör fal húzódik. Mivel továbbmenni nem tudott, visszamenni nem kívánt, nem volt más választása, mint felfelé mászni. Pisztolyát készenlétbe helyezte zubbonyának oldalzsebében. Két-három fokot mászott felfelé, amikor a fejét fájdalmasan beverte egy fölötte levő kemény felületbe. Egyik kezével a feje fölött körbetapogatózva megállapította, hogy az újabb akadály valószínűleg a mennyezetbe vágott szellőztetőnyílás fedele. Némi erőfeszítés árán sikerült pár centire felemelnie. A résen át a tiszta afrikai égbolt csillagait pillantotta meg. Megkönnyebbülten felsóhajtott, majd lankadatlan elővigyázatossággal, csendesen félrecsúsztatta a fedelet annyira, hogy szemével kiláthasson a tetőre. Meggyőződött arról, hogy senki nincs a közelben, aki felfigyelhetne mesterkedésére, és a környéken valóban nem is volt senki. Gyorsan kimászott a nyíláson, helyére tette a fedelet, és megpróbált tájékozódni. Délre tőle az alacsony tető, amelyen állt, az épületnek egy sokkal impozánsabb részéhez csatlakozott, amely több emelet magasan emelkedett a feje fölé. Nyugat felé pár méterre az egyik kanyargós utca pislákoló fényű mécsesei látszottak, ezért arrafelé indult. A tető széléről szemügyre vette az őrült város éjszakai életét. Férfiakat és nőket, gyerekeket és oroszlánokat látott. Teljesen nyilvánvaló volt számára, hogy mindazok közül, akiket lát, csupán az oroszlánok ép eszűek. A csillagok segítségével könnyedén meghatározta az égtájakat. Gondolatban végigjárta azokat a lépcsőfokokat, amelyeken a városba és végül erre a tetőre jutott. Rájött, hogy az az utca amely a lába alatt húzódik, ugyanaz, amelyiken Bertha Kircherrel együtt korábban végigvezették. Ha le tudna jutni, az árkádok árnyékában talán észrevétlenül sikerülne elmennie a városkapuig. Mint lehetetlent, elvetette azt a gondolatot, hogy megkeresse a lányt, és megpróbáljon a segítségére lenni. Tudta, hogy egyedül, a megmaradt néhány tölténnyel semmit sem tehet egy fegyveres férfiakkal teli város ellen. Az is kétséges volt, hogy élve eljuthat-e a városon túli, oroszlánoktól hemzsegő erdőig. Tudta azt is, hogy ha valami csoda folytán sikerül sértetlenül átvágnia az erdőn és elérnie a sivatagot, sorsa akkor is bizonyosan megpecsételődne. Ám most egyetlen vágy vezérelte: az, hogy a lehető legmesszebbre kerüljön az eszelősöknek ettől a rettenetes városától. Látta, hogy tetők sora húzódik végig északi irányban egészen a következő útkereszteződésig. Közvetlenül alatta egy mécses világított.
Hogy biztonságosan lejuthasson a járdára, meg kellett találnia az utca lehető legsötétebb szakaszát. A tetők szélén végighaladva keresni kezdte azt a helyet, ahol viszonylag rejtve maradhat a tekintetek elől. Nem messze, ahol az utca hirtelen keletnek fordult, felfedezett egy helyet, amely nagyjából kedvére való volt. De még itt is várnia kellett, míg elérkezett a kedvező pillanat a leereszkedéshez, amit az árkádsor egyik oszlopán akart végrehajtani. Ahányszor csak nekikészülődött, hogy átmászik a tető szélén, mindig visszatartotta az egyik vagy a másik irányból közeledő lépések zaja. Már azt hitte, hogy meg kell várnia, míg az egész város nyugovóra tér, s csak aztán folytathatja útját, de végül mégis elérkezett az alkalmas pillanat. Befelé kicsit hideglelősen, kifelé viszont hidegvérrel elkezdett lemászni az utcára. Amikor végre ott állt az árkádok alatt, és éppen gratulált magának a sikerhez, amely erőfeszítéseit koronázta, a háta mögött halk neszt hallott. Megfordulva azt látta, hogy egy magas, a harcosok sárga tunikáját viselő alak áll szemben vele.
22. A beugró mélyén
Numa, a felsült oroszlán tehetetlenül morgott haragjában, miközben visszacsúszott a fal tövében a földre anélkül, hogy sikerült volna lerántania a menekülő majomembert. Már éppen nekikészülődött az újabb kísérletnek, amikor kiszemelt zsákmánya szagnyomában megérzett valamit, ami idáig elkerülte a figyelmét. Végigszaglászta a talajt azon a helyen, ahol Tarzan lába az imént érintette, és Numa morgása azon mód halk vinnyogásba váltott át, mert rájött, hogy ez annak az emberállatnak a szaga, aki kiszabadította a wamabók verméből. Ki tudná megmondani, miféle gondolatok kavarogtak az állat busa fejében? A felsült haragnak mindenesetre nyoma sem látszott rajta. A hatalmas oroszlán megfordult, és a fal mentén méltóságteljesen elindult kelet felé. A város keleti végén délnek fordult, és folytatta útját a fal déli oldala mellett. Itt voltak azok az istállók és karámok, amelyekben a növényevő állatok csordáit hizlalták a városon belül élő szelídített oroszlánok számára. A hatalmas termetű, fekete erdei oroszlánok úgyszólván egyforma arányban táplálkoztak a fűevők és az emberek húsával. A verembeli Numához hasonlatosan át-átrándultak a sivatagon a wamabók termékeny völgyébe, de azért alapvetően Herog, az őrült király fallal körülvett városának csordáit tizedelték, vagy a király valamelyik boldogtalan alattvalójára csaptak le. A verembeli Numa bizonyos tekintetben kivétel volt a szabály alól, amely az erdőben élő társaira vonatkozott. Kölyök korában csapdába ejtették és a városba vitték. Tenyésztési célból tartották ott, míg végül kétéves korában megszökött. Az eszelősök városában megpróbálták megtanítani arra, hogy nem szabad emberhúst ennie, és az oktatás eredménye az lett, hogy csakis akkor támadott meg embert, ha megharagudott rá, vagy ha a mardosó éhség folytán rákényszerült. Az eszelősök állatkarámjait kívülről cölöpkerítés védte. Ez függőleges oszlopokból állt, amelyeknek alsó végét beásták a földbe, magukat a cölöpöket pedig a lehető legszorosabban illesztették egymáshoz és vesszőfonattal rögzítették. Bizonyos távolságra kapukat hagytak, a nyájakat napközben ezeken keresztül hajtották ki a várostól délre levő legelőre. Ilyenkor szedték az erdei fekete oroszlánok a legnagyobb sarcot a nyájakból, és nemigen fordult elő, hogy egy oroszlán éjszaka próbáljon meg bejutni a karámokba. A verembeli Numa azonban, miután megérezte jótevőjének szagát, feltette magában, hogy ismét bemegy a fallal körülvett városba. Ez a gondolat forgott ravasz agyában, míg lopva végigosont a cölöpkerítés külső oldalán. Párnás mancsával végigpróbálta valamennyi kaput, míg végül talált egyet, amely nyithatónak tűnt. Leszegte busa fejét, majd hatalmas teste teljes súlyával és irtózatos izmai minden erejével tolni kezdte a kaput – egyetlen hatalmas nekiveselkedés, és Numa máris a karámon belül volt. A körülkerített térségben egy kecskenyáj volt.
A ragadozó feltűnésére az állatok felriadtak és fejveszetten rohantak a karám túlsó végébe, amelyet a városfal déli fele határolt. Numa járt már korábban olyan karámban, mint ez, így tudta, hogy valahol a falban lennie kell egy kis ajtónak, amelyen keresztül a kecskepásztor kijöhet a városból a nyájhoz. E felé az ajtó felé indult, hogy tudatosan-e vagy véletlenül, nehéz volna megmondani, bár az utóbb bekövetkezett események fényénél lehetségesnek látszik, hogy az előbbi feltételezés az igaz. Ahhoz, hogy eljusson a kapuhoz, keresztül kellett volna vágnia a nyájon. A kecskék rémületükben összeverődtek a nyílás közelében, így ismét fergetegesen rohanó paták robaja verte fel a csendet, miközben Numa a kijárat felé igyekezett. Ha Numa számított a következményekre, jól számított, mert alig foglalta el helyét, máris kinyílt az ajtó, és az egyik pásztor feje jelent meg a nyílásban. A fickó nyilván arra keresett magyarázatot, hogy mi ez a nagy mozgolódás az állatok között. Lehet, hogy rájött a rohangálás okára, de ez elég kétséges, mert sötét volt, és az a hatalmas, karmos mancs, amely kinyúlva akkorát csapott a nyakára, hogy majdnem letépte a fejét a testéről, olyan gyorsan és nesztelenül mozdult, hogy a férfi a másodperc törtrészével azután, hogy kinyitotta az ajtót, máris halott volt. Aztán Numa, aki jól ismerte az utat, a falon át besétált a város gyéren megvilágított utcáira. Amikor a katonák sárga tunikáját viselő alak odalépett hozzá, Smith-Oldwick első gondolata az volt, hogy lelövi a férfit, és aztán lábainak gyorsaságában meg a gyéren megvilágított, kanyargós utcákban bízva megpróbál kereket oldani. Tudta, ha a fickó megszólítja, az egyet jelent azzal, hogy ismét foglyul ejtik, hisz nincs olyan lakója ennek a kísérteties városnak, aki ne ismerné fel benne az idegent. Úgy gondolta, nem lesz nehéz dolog a zsebéből rálőni a férfira anélkül, hogy előhúzná fegyverét. Amikor az angol becsúsztatta a kezét zubbonya oldalzsebébe, a mozdulat pillanatában egy erős kéz ragadta meg a csuklóját, és egy suttogó hang szólalt meg a füle mellett: – Hadnagy úr, én vagyok az, Tarzan, a dzsungel fia. Smith-Oldwick oly hosszú ideje élt már e rettentő idegfeszültségben, hogy a megkönnyebbüléstől most hirtelen úgy elgyengült, mint egy csecsemő. Kénytelen volt megkapaszkodni a majomember karjában, hogy el ne essék. Amikor aztán végre meg tudott szólalni, egyre csak azt ismételgette: – Maga? Maga? Azt hittem, hogy maga meghalt. – Nem, nem haltam meg – válaszolta Tarzan –, és, amint látom, maga sem. – De mi van a lánnyal? – Nem láttam azóta, hogy idehoztak minket – felelte az angol. – Egy épületbe vittek be mindkettőnket a főtéren, nem messze ide, és ott elválasztottak egymástól. Őt az őrök elvezették, engem meg bedugtak az oroszlánok közé. Azóta nem láttam. – Hogyan szökött meg? – kérdezte a majomember. – Az oroszlánok nem sokat törődtek velem. Úgy sikerült kikeverednem onnan, hogy felmásztam egy fára, onnan pedig az egyik ablakon keresztül bejutottam az első emelet egyik szobájába. Volt egy kis csetepatém ott egy fickóval. Az egyik nő elbújtatott egy falmélyedésben. Az az őrült perszóna később elárult egy másik otromba
fráternek, de találtam egy folyosót, amelyen el tudtam szökni. Kijutottam a tetőre, ahol jó ideje vártam már az alkalomra, hogy észrevétlenül lemászhassak az utcára. Ez minden, amit tudok, de halvány fogalmam sincs, merre kellene keresnünk Miss Kirchert. – És most hová indult? – kérdezte Tarzan. Smith-Oldwick tétovázott. – Én... szóval én egyedül úgysem tudtam volna mit csinálni, és úgy gondoltam, megpróbálok kiszökni a városból, eljutni valahogyan a brit hadsereghez kelet felé, és aztán segítséget hozni. – Nem sikerült volna – mondta Tarzan. – Még ha élve túljutott volna is az erdőn, sohasem ért volna el a sivatag végére élelem és víz nélkül. – Hát akkor most mit csináljunk? – kérdezte az angol. – Megnézzük, hátha megtaláljuk a lányt – válaszolta a majomember. Majd mintha megfeledkezett volna arról, hogy az angol ott van, jószerivel önmagát igyekezett meggyőzni. – Lehet, hogy német, és, hogy kém, de nő, fehér nő, és én nem hagyhatom itt. – De, hogyan akarjuk megtalálni? – kérdezte az angol. – Idáig sikerült követnem a nyomát – válaszolta Tarzan –, és ha nem csalódom, követni tudom tovább is. – De ha én így, ebben a ruhában magával megyek, mindkettőnket kiteszem annak a veszélynek, hogy lelepleznek és elfognak – érvelt Smith-Oldwick. – Hát akkor szerezni fogunk magának másik ruhát – mondta Tarzan. – Hogyan? – kérdezte az angol. – Menjen fel a városfal mellett az egyik tetőre, és kérdezze meg azt a meztelen halottat ott, honnan szereztem az álruhámat – válaszolta a majomember gonosz mosollyal az ajkán. Smith-Oldwick gyorsan társára pillantott. – Értem már – kiáltott fel. – Ami azt illeti, én is tudok egy fickót, akinek nincs többé szüksége a ruháira. Ha visszamásznánk erre a tetőre, azt hiszem, meg tudnánk találni és nagyobb ellenállás nélkül elhozhatnánk az öltözéket. Csak egy lány és egy fiatal fickó van ott, akiket könnyűszerrel meglephetünk és legyőzhetünk. – Hogy érti ezt? – kérdezte Tarzan. – Honnan tudja, hogy az illetőnek nincs többé szüksége a ruháira? – Onnan tudom – válaszolta az angol –, hogy megöltem. – Aha! – kiáltott fel a majomember. – Vagy úgy! Azt hiszem, az lesz a könnyebb út, mert ha itt az utcán kapjuk el az egyik fickót, nagyobb az esélye annak, hogy megzavarnak. – De mindezek után, hogyan jutunk vissza a tetőre – tudakolta Smith-Oldwick. – Úgy, ahogy lejött – válaszolta Tarzan. – Ez a tető alacsony, és minden egyes oszlopfőnek egy kis pereme van. Megfigyeltem, amikor lemászott onnan. Van itt néhány olyan épület, amelyikkel nem boldogulnánk ilyen könnyen. Smith-Oldwick felpillantott az alacsony tető eresze felé.
– Tényleg nem nagyon magas – mondta –, de mivel egy oroszlán összemart, az őrök megvertek, és ráadásul tegnap óta nem ettem, attól tartok, nem fog sikerülni. Tarzan egy percig elgondolkodott. – Velem kell jönnie – mondta végül. – Nem hagyhatom itt. Csakis úgy lehet esélye a szökésre, ha segítek, én viszont nem mehetek magával, míg meg nem találtuk a lányt. – Szívesen magával tartok – válaszolta Smith-Oldwick. – Nem, mintha most sok hasznomat vehetné, de velem együtt hátha többre megy, mint egyedül. – Rendben van – mondta Tarzan. – Gyerünk – azzal még mielőtt az angol felfogta volna, hogy a másik mit forgat a fejében, Tarzan máris felkapta a földről és a vállára vetette. – Most pedig kapaszkodjon – suttogta a majomember, azzal rövid nekifutás után mint egy majom, úgy kapaszkodott fel az alacsony árkádsor homlokzatán. Oly gyorsan és könnyedén tette mindezt, hogy az angolnak alig volt ideje felfogni, mi történik, és társa épségben tette le a tetőre. – Úgy, ni – mondta Tarzan. – Most pedig vezessen el arra a helyre, amelyről beszélt. Smith-Oldwicknak nem okozott nehézséget megtalálni azt a tetőablakot, amelyen keresztül megszökött. A majomember levette a fedelet, majd mélyen behajolva hallgatózni és szimatolni kezdett. – Gyerünk – mondta rövid vizsgálódás után, és a nyíláson át leereszkedett a folyosóra. Smith-Oldwick követte, és most már együtt lopóztak előre a sötétben annak a beugrónak az ajtajához, ahol a lány elrejtette az angolt. Félig nyitva találták az ajtót, és, amikor Tarzan kitárta, azt látta, hogy keskeny fénycsík szűrődik át a beugrót a hálófülkétől elválasztó függönyök között. A réshez hajolva látta, hogy a lány és a fiatal férfi, akiről az angol beszélt, egymással szemben ül egy ennivalóval telerakott alacsony asztalnál. Egy óriási termetű néger szolgálta ki őket. A majomember alaposan szemügyre vette. Mivel a fekete földrész tekintélyes részén jól ismerte az afrikai népek törzsi jellegzetességeit, a Tarmangani szinte bizonyos volt abban, hogy tudja, ez a rabszolga Afrika melyik vidékéről származik, és milyen nyelvet beszél a népe. Fennforgott persze az a lehetőség is, hogy a fickót gyerekkorában ejtették fogságba, és mivel hosszú évek óta nem használta, elfelejtette az anyanyelvét, de minthogy Tarzan életében szinte minden eseménynek volt egy olyan mozzanata, amely a véletlenhez kapcsolódott, türelmesen várt, míg kötelezettségeinek teljesítése közben a fekete férfi oda nem ment egy kis asztalhoz, amely a Tarzan és az angol búvóhelyéül szolgáló beugró közelében állt. Amikor a rabszolga az asztalon levő egyik tál fölé hajolt, füle egészen közel került ahhoz a réshez, amelyen Tarzan bekémlelt. Mivel a néger nem tudott a beugró létéről, azt hitte, hogy a falból szólt hozzá saját népének nyelvén egy suttogó hang: – Ha vissza akarsz térni a wamabók földjére, ne szólj semmit, csak tedd azt, amit mondok. A fekete rémülten forgatta szemét a mellette levő függönyök felé. A majomember látta, hogy reszket, és egy pillanatig attól félt, hogy ijedtségében elárulja őket.
– Ne félj – suttogta –, a barátaid vagyunk. A néger megszólalt. Egészen halkan suttogott, még az éles fülű majomember is alig tudta kivenni, hogy mit mond. – Mit tehet szegény Otobu, a hatalmas istenért, aki a falból szól hozzá? – kérdezte. – Megmondom – válaszolta Tarzan. – Ketten fogunk bejönni ebbe a szobába. Segíts megakadályozni, hogy a férfi és a nő elszökjön vagy a többieknek segítségért kiabáljon. – Segíteni fogok – felelte a néger –, hogy itt tartsuk őket ebben a szobában, de nem félek attól, hogy a kiabálásukkal idehívhatnak másokat. Ezek a falak úgy vannak megépítve, hogy semmilyen hang nem hallatszik ki, és különben is, kit érdekelne ez ebben a faluban, amely állandóan visszhangzik az őrültek visítozásától. Ne félj tőle, ha kiabálnak. Senki nem fog figyelni rá. Megyek, és úgy teszek, ahogy mondottad. Tarzan látta, hogy a fekete végigmegy a szobán, odalép az asztalhoz, és egy újabb tálat tesz a lakomázók elé. Majd megállt a férfi mögött, és közben tekintetét a falnak arra a pontjára emelte, ahonnan a majomember hangja szólt hozzá. Mintha azt mondaná: – Uram, én készen állok. Tarzan késedelem nélkül félrerántotta a függönyöket, és belépett a szobába. A fiatal férfi felállt az asztaltól, de a fekete rabszolga abban a pillanatban megragadta. A lány, aki háttal ült a majomembernek és társának, először nem vette észre, hogy ott vannak, csak azt látta, hogy a rabszolga megtámadja a szeretőjét. Hangos sikítással előreugrott, hogy a férfi segítségére siessen. Tarzan odaugrott és súlyos kezével megragadta, még mielőtt megzavarhatta volna Otobut a fiatal férfival kapcsolatos szándékai megvalósításában. Amikor a lány a majomember felé fordult, arcán először tébolyult düh tükröződött, de a haragot egy pillanat alatt az a bamba mosoly váltotta fel, amelyet Smith-Oldwick már jól ismert. Ujjaival máris elkezdte puhán végigtapogatni az új jövevényt. Nem sokkal később felfedezte Smith-Oldwickot is, de láttára se meglepetés, se harag nem jelent meg az ábrázatán. A szerencsétlen őrült teremtés láthatóan csupán két alapvető kedélyállapotot ismert, és villámsebesen képes volt egyikből a másikba átcsapni. – Tartsa szemmel egy pillanatra – mondta Tarzan az angolnak –, míg lefegyverzem a fickót. – Azzal odalépett a fiatal férfi mellé, akinek féken tartása Otobunak nem kis nehézséget okozott, és elvette tőle a szablyáját. – Mondd meg nekik – szólt oda a négernek –, ha beszélsz a nyelvükön, hogy nem esik bántódásuk, amennyiben nem avatkoznak a dolgunkba, és hagynak békében elmenni. A fekete már hosszú ideje kerekre nyílt szemmel bámult Tarzanra. Nyilvánvalóan sehogyan sem volt képes felfogni. Hogy egy isten miként jelenhet meg ilyen testet öltött formában, hogyan beszélhet hozzá egy fehér bwana hangján, miközben ama város harcosainak egyenruháját viseli, amelyhez egyértelműen semmi köze nincs. Mindazonáltal a hangba vetett bizodalma, amely szabadságot ígért neki, nem csökkent, ezért aztán azt tette, amit Tarzan mondott neki.
– Azt akarják tudni, hogy mit akarsz tőlük – mondta Otobu, miután szót váltott a férfival és a lánnyal. – Mondd meg neki, hogy először is ennivalót akarunk – mondta Tarzan. – Aztán pedig még valamit, amit mi majd megtalálunk ebben a szobában. Vedd magadhoz a fickó lándzsáját, Otobu. Látom, oda van támasztva a falhoz a szoba sarkában. Maga pedig, hadnagy úr, fogja ezt a szablyát. – Majd ismét Otobuhoz fordult. – Én majd szemmel tartom a fickót, míg te odamész, és elhozod azt, ami a falnál a pamlag alatt van. Otobu, aki hozzászokott az engedelmességhez, tette a dolgát. A férfi és a lány a tekintetével követte. Amikor felemelte a takarókat, és előhúzta a férfi hulláját, akit Smith-Oldwick lőtt le, a lány szeretője hangosan felüvöltött, és megpróbált odaugrani a tetem elé. Tarzan azonban megragadta, mire a fickó foggal-körömmel neki esett. Tarzannak nem kis nehézségek árán sikerült csak legyűrnie a férfit. Otobu lehúzta a holttestről a ruháját. Tarzan megkérte a feketét, kérdezze meg a fiatalembert, miért jött oly látható izgalomba a hulla láttán. – Megmondhatom én is, bwana – válaszolta Otobu. – Ez az ember az apja volt. – És mit mond a lánynak? – kérdezte Tarzan. – Azt kérdezi, tudott-e arról, hogy az apja holtteste ott van a pamlag alatt. Ő pedig azt mondja, hogy nem tudta. Tarzan elismételte a kérdést és a feleletet Smith-Oldwicknak, aki csak mosolygott. – Ha a fickó látta volna, amikor a lány eltüntetett minden bűnjelet, és úgy igazgatta el a takarókat a pamlagon, hogy elfedjék a hullát, miután segített nekem a szoba közepéről odavonszolni, nemigen volnának kétségei az iránt, hogy volt-e tudomása az esetről. Azt a szőnyeget ott a sarokban, a padon, úgy rendezte el, hogy a vérfolt ne látszódjék – ezek végső soron nem is olyan őrültek. A fekete időközben leszedte a halott férfiról ruhadarabjait, és Smith-Oldwick sietve felvette őket. – Most pedig – mondta Tarzan – leülünk és enni fogunk. Az ember nem sokra jut üres hassal. – Evés közben a majomember Otobu segítségével megpróbált szóba elegyedni a két bennszülöttel. Megtudta, hogy a palota, ahol vannak, azé a halott férfié volt, aki mellettük fekszik a földön. Valamilyen hivatali tisztséget töltött be, és családjával együtt az uralkodó osztályhoz tartozott, de nem volt tagja az udvarnak. Amikor Tarzan Bertha Kircherről kérdezte őket, a fiatal férfi azt mondta, hogy a lányt a király palotájába vitték. Arra a kérdésre, hogy miért, az volt a válasza: – Természetesen a király számára. A beszélgetés során mind a férfi, mind a nő teljesen normálisnak tűnt, feltettek néhány kérdést, még azzal az országgal kapcsolatban is, ahonnan hívatlan vendégeik érkeztek. Nagyon meglepődtek, amikor megtudták, hogy a saját völgyükön túl nem csupán víztelen sivatagok léteznek. Amikor Otobu, Tarzan kérésére, megkérdezte a férfitól, hogy ismerős-e a király palotájában, azt válaszolta, hogy igen. Ő Metak hercegnek, a király egyik fiának
barátja, gyakran megfordul a palotában, és, hogy Metak is sokszor ellátogat hozzájuk. Tarzan evés közben egyre azon törte a fejét, hogy, hogyan használhatná fel a fiatal férfi helyismeretét ahhoz, hogy bejuthasson a palotába. Ám semmi olyat nem tudott kitalálni, amit megvalósíthatónak ítélt volna. Egyszer csak hangosan kopogtattak a külső ajtón. Egy pillanatig egyikük sem válaszolt, majd a fiatalember szólalt meg. Hangosan mondott valamit az odakintieknek. Otobu azon nyomban odaugrott a fickóhoz, és tenyerét a szájára szorítva megpróbálta belefojtani a szót. – Mit mondott? – kérdezte Tarzan. – Azt, hogy törjék be az ajtót, és mentsék ki őt és a lányt két idegen markából, akik bejöttek ide, és foglyul ejtették őket. Ha bejutnak, mindannyiunkat meg fognak ölni. – Mondd meg neki – mondta Tarzan –, hogy maradjon nyugton, mert különben végzek vele. Otobu azt tette, amire a majomember utasította, és erre az eszelős fiatalember mogorva hallgatásba süllyedt. Tarzan a hálón átvágva kiment a külső szobába, hogy megnézze, mennyire állja az ajtó a rohamokat. Smith-Oldwick pár lépésnyire lemaradva követte. A foglyok őrzését Otobura hagyták. A majomember látta, hogy az ajtó nem fog sokáig ellenállni. – Fel akartam valamiképpen használni ezt a fickót, ott a másik szobában – mondta Smith-Oldwicknak –, de attól tartok ugyanazon az úton kell távoznunk innen, ahogy bejöttünk. Semmire nem megyünk azzal, ha itt várakozunk, és szembeszállunk ezekkel az alakokkal. A hangok után ítélve lehetnek, egy tucatnyian. Gyerünk – mondta –, menjen előre, és majd én is követem. Amikor visszatértek a hálóba, teljesen más kép fogadta őket, mint, amilyet egy-két pillanattal korábban a hátuk mögött hagytak. A fekete rabszolga élettelenül nyúlt el a földön, a két fogoly pedig nyomtalanul eltűnt.
23. Menekülés Xujából
Miközben Metak a medence széle felé hurcolta Bertha Kirchert, a lánynak először fogalma sem volt, hogy mire készül. Amikor a herceg a víz széléhez közeledve sem lassított, sejteni kezdte a rémisztő valót. Amikor pedig Metak vele együtt fejjel beugrott a vízbe, lehunyta a szemét, és halk imát mormolt el magában. Biztosra vette, hogy az eszelősnek semmi más célja nincs, mint, hogy őt is, és önmagát is belefojtsa a vízbe. Ám a természet legelső parancsa annyival hatalmasabb mindennél, hogy valamiképp kiszabadítsa magát a tébolyult férfi erős markából, visszatartotta lélegzetét, és felkészült a legvégső pillanatra, amikor majd a víz elkerülhetetlenül elárasztja a tüdejét. A rettenetes pillanatok alatt tökéletesen ura maradt érzékeinek, így az alámerüléskor rögtön észrevette, hogy a férfi úszik vele a víz alatt. Talán egy tucatnyi tempót tehetett meg a medencét határoló falig, majd fellökte magát a víz színére. A lány érezte, hogy a feje ismét a víz fölött van. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy egy folyosón vannak, amelybe a mennyezeten levő rácsokon keresztül gyér világosság szűrődik be. Egy víz alatti kanyargófolyosón voltak. A férfi könnyed, erőteljes csapásokkal úszott előre, és ügyelt arra, hogy a lány álla a víz fölött legyen. Tíz percen keresztül úszott megállás nélkül. A lány hallotta, hogy beszél hozzá, de nem értette, hogy mit mond. A férfi maga is rájött erre, mert a víz tetején lebegve másképpen fogta meg a lányt, és a másik kezének ujjaival meg tudta érinteni annak orrát és száját. Bertha Kircher felfogta, hogy mit magyaráz, és azonnal mély lélegzetet vett. A férfi a lányt magával húzva gyorsan lebukott a víz felszíne alá és jó tíz tempót megint csak így, teljesen alámerülve úszott tovább. Amikor újra felbukkantak, Bertha Kircher látta, hogy egy nagy mesterséges tóban vannak. A csillagok fényében élesen kirajzolódtak a kupolás és tornyos épületek körvonalai. Metak gyorsan a mesterséges tó északi vége felé úszott, ahol egy létra segítségével mindketten kimásztak a partra. A főtéren mások is voltak, de ügyet sem vetettek a két csatakos ruhájú alakra. Metak sebesen húzta a járdán a lányt és Bertha Kircher csak találgatni tudott, hogy mi lehet a férfi szándéka. Semmi lehetőséget nem látott a szökésre, így aztán engedelmesen ment vele. A józan ész ellenére abban reménykedett, hogy valamilyen szerencsés fordulat állhat be, amelynek révén megnyílik előtte a várva várt lehetőség szabadsága visszaszerzésére és élete megmentésére. Metak egy épület felé vezette. Amikor beléptek, a lány felismerte, hogy ez ugyanaz a palota, amelyikbe őt és Smith-Oldwick hadnagyot annak idején vitték. Ezúttal nem ült ott a férfi a faragott asztal mögött, de a teremben szanaszét vagy egy tucatnyi harcos volt. Annak a háznak a jellegzetes tunikáját viselték, amelynek szolgálatában álltak. Fehér
tunikájuk elején és a hátán egy-egy jelvény- vagy emblémaszerű kis oroszlán látszott. Amikor Metak belépett, a férfiak megismerték, és felálltak. Kérdezett valamit, amire a többiek a helyiség végében levő boltíves ajtó felé mutattak. Metak arra vezette a lányt, majd mintha hirtelen valami gyanúja támadt volna, ravaszul összehúzta a szemét. A katonáknak parancsot adott, és azok valamennyien elindultak előtte a keskeny ajtón át, majd kicsivel odébb egy lépcsőn felfelé. A lépcsőt és a fenti folyosót kis mécsesek világították meg. Fényükben számos ajtó látszott az emeleti közlekedőút falában. A férfiak ezek egyikéhez vezették a herceget. Bertha Kircher látta, hogy bezörgetnek, és hallotta, hogy a vastag ajtón keresztül egy elmosódott hang válaszol a kopogtatásra. A válaszra a körötte állók egyszeriben felvillanyozódtak. Pillanatok alatt nagy izgalom támadt, és a királyfi parancsára a katonák püfölni kezdték az ajtót, majd testükkel feszültek neki, és szablyáikkal próbálták meg széthasogatni. A lánynak sejtelme sem volt, mi az oka ennek az izgatottságnak. Látta, hogy az ajtó az újabb és újabb rohamok nyomán engedni kezd. Nem látta azonban azt a két férfialakot, akik megmenthették volna, és éppen besurrantak a szomszédos háló függönyei közé, és eltűntek egy sötét folyosón. Amikor az ajtó bedőlt, és a harcosok berontottak a szobába, a herceg nyomban dühödten vette tudomásul, hogy hoppon maradt. A helyiségekben nem volt senki, eltekintve a palota tulajdonosának hullájától, és Otobu, a rabszolga mozdulatlanul heverő testétől. A herceg sorban odarohant minden ablakhoz, és kinézett, de a lakosztályból csak a ráccsal elzárt oroszlános udvarra nyílt kilátás. A herceg tudta, hogy arrafelé nem lehet elmenekülni, ezért tanácstalansága tovább fokozódott. Végigkutatta a szobát, hátha talál valami nyomot, hogy hová lehettek, akik az imént még itt voltak, de a függönyök mögötti beugrót nem találta meg. Hirtelen rátört az elmebetegek állhatatlansága, egyszeriben ráunt a keresgélésre, és a kísérő katonákat elküldte. Miután a betört ajtót úgy, ahogy a helyére rakták, a fickók távoztak a lakosztályból. Amikor kettesben maradtak, Metak odafordult a lányhoz. Ahogy közeledett a nőhöz, arca eltorzult a förtelmes kéjvágytól, vonásai görcsösen meg-megvonaglottak. A lány, aki a háló bejáratánál állt, visszahőkölt előle. Arcára kiült az iszonyat. Lépésről lépésre hátrált, miközben az ugrásra kész eszelős lassan osont utána. Karomszerű ujjait begörbítve arra a pillanatra várva, mikor vetheti rá magát a lányra. Bertha Kircher a néger holtteste mellett hátrálva valami akadályba ütközött, és, ahogy lepillantott, észrevette azt a lándzsát, amellyel Otobunak kellett volna sakkban tartania a foglyokat. Egy szempillantás alatt lehajolt, felkapta a földről a fegyvert, és hegyes végét nekiszegezte a tébolyult testének. A mozdulatnak frenetikus hatása volt Metakra. A csendben lopakodó férfi egyszeriben harsány hahotázásban tört ki. Kihúzta szablyáját, és ide-oda táncolt a lány előtt, ám akármerre ugrándozott, a lándzsa hegye állandóan fenyegetően meredt rá.
A lány észrevette, hogy az eszelősen visítozó alak hangszíne fokozatosan megváltozik, amit förtelmes arckifejezése is hűen tükrözött. A hisztérikus röhögésből apránként dühödt üvöltözésbe csapott át, miközben bamba arcán az elszánt düh jelent meg. Ajkai széthúzódtak, és előbukkantak hegyes fogai. Ahogy előrerontott, kis híján beleszaladt a lándzsa hegyes végébe, majd visszatáncolt, pár lépést oldalt lépett, és újra megpróbált a lány közelébe férkőzni. Közben olyan eszeveszetten ütötte-vágta a feléje meredő lándzsát, hogy a lány alig tudta maga előtt tartani a fegyvert, és kénytelen volt hátrálni. Végül a szoba falánál elhelyezett pamlag előtt megállt. Ekkor Metak egy hihetetlen gyors mozdulattal lehajolt, megragadott egy alacsony zsámolyt és a lány fejéhez vágta. Bertha Kircher felemelte ugyan lándzsáját, hogy elhárítsa a feléje repülő súlyos tárgyat, de ez nem sikerült teljesen, és az ütés erejétől hanyatt a pamlagra zuhant. Metak abban a pillanatban rávetette magát. Tarzan és Smith-Oldwick nem sokat törődött azzal, hogy hová lett a szobából a két bennszülött. Ha elmentek, hát elmentek, gondolták, felőlük akár vissza se jöjjenek. Tarzan egyedüli óhaja az volt, hogy újra kijussanak az utcára. Most már mindketten álruhában voltak, így jóval nagyobb biztonságban folytathatták útjukat a palota felé, hogy a lányt felkutassák. A folyosón Smith-Oldwick Tarzan előtt ment, és, amikor odaértek a létrához, felmászott, hogy leemelje a szellőzőablak tetejét. Kis ideig matatott odafent, aztán megfordult, és odaszólt Tarzannak: – Visszatettük a helyére az ablak tetejét, amikor lejöttünk? Én úgy emlékszem, hogy nem. – Nem is – mondta Tarzan. – Nyitva hagytuk. – Szerintem is – mondta Smith-Oldwick –, de most a helyén van és be van zárva. Nem tudom kinyitni. Próbálja meg maga – azzal lemászott a létrán. Ám Tarzan sem ért el mást rettentő erejével, mint, hogy letört alatta az a létrafok, amelyről nekiveselkedett az ablaknak, és kis híján lezuhant a földre. Egy pillanatra erőt gyűjtött az újabb próbálkozáshoz. Amint ott állt, fülével egész közel az ablak fedeléhez, világosan kivehető hangokat hallott a tetőről. Leugrott Oldwick mellé, és elmondta neki, hogy mit hallott. – Jobb lesz, ha valami más kijáratot keresünk – tette hozzá, és azzal mindketten visszaindultak a háló felé. Amikor Tarzan kinyitotta a sötét beugróba nyíló ajtót, meghökkenve hallotta, amint egy rémült női hang közvetlenül a függöny mögött azt mondja: – Uram, irgalmazz. Itt most nem volt idő óvatos vizsgálódásra, és Tarzan még azzal sem vesződött, hogy megtalálja a két függöny közötti rést, hanem barna kezének egyetlen mozdulatával lerántotta, és a beugróból előrontva benn termett az alkóvban. Jöttének zajára az őrült herceg felnézett. Első pillanatban csupán azt látta, hogy olyan valaki érkezett, aki apja katonáinak egyenruháját viseli, mire dühösen, valami parancsot rikácsolt neki. De másodszorra már a jövevény arcára is felfigyelt. A fickó
felugrott dermedten fekvő áldozatáról, és szemmel láthatóan megfeledkezve szablyájáról, amelyet akkor dobott le a padlóra a pamlag mellé, amikor a lány után ugrott, hogy legyűrje, puszta kézzel esett neki ellenfelének, és éles fogával próbált a másik torkához hozzáférni. Herog fia, Metak nem volt vékonydongájú férfi. Erejét még tovább fokozta eszelős dühkitörési rohamainak egyike, így aztán nem volt lebecsülhető ellenfél még a hatalmas erejű majomember számára sem. Hozzájárult mindehhez az is, hogy szinte mindjárt a küzdelem kezdetén előnyös helyzetbe került. Tarzan ugyanis, miközben hátralépett, sarkával nekiütközött a SmithOldwick által megölt férfi holttestének, és a belekapaszkodó Metakkal együtt hanyatt a padlóra zuhant. A tébolyult egy macska gyorsaságával próbálta meg elérni fogaival Tarzan nyaki ütőerét, ám az utóbbi egyik gyors mozdulata azt eredményezte, hogy csupán a Tarmangani vállába tudott belemarni. Ott kapaszkodott meg fogaival, miközben keze Tarzan torkát kereste. Ez volt az a pillanat, amikor a majomember – a vereség lehetőségével számolva – odakiáltotta Smith-Oldwicknak, hogy vigye magával a lányt, és próbáljanak megszökni. Az angol kérdőn nézett Bertha Kircherre, aki meg-megrázkódva és remegve közben felkelt a pamlagról. A lány kiolvasta szeméből a kérdést, és erőt véve magán, hirtelen teljes magasságában felegyenesedett. – Nem – kiáltotta. – Ha meghal, én is itt fogok meghalni vele együtt. Menjen, ha akar. Maga itt úgysem tud semmit tenni, de én – én nem tudok elmenni. Tarzannak időközben sikerült felállnia, de az eszelős őrült még mindig görcsösen kapaszkodott belé. A lány hirtelen odafordult Smith-Oldwickhoz. – Hol a pisztolya? – kiáltotta. – Miért nem lövi már le? A férfi előhúzta zsebéből a fegyvert, és közelebb lépett a küzdőkhöz, de azok villámsebesen forogtak körbe, így lehetetlenség volt úgy lőni, hogy a másik is ne került volna veszélybe. Közben Bertha Kircher is ott forgott már körülöttük a herceg szablyájával, de ő sem talált alkalmat a közbeavatkozásra. A két férfi újra meg újra a padlóra zuhant, míg végül Tarzannak sikerült az, ami ellen Metak mindvégig küzdött: megragadta a másik torkát, és hatalmas ujjai lassan, egyre jobban ráfonódtak. Ellenfele arca hamuszürkére vált, tébolyult szemei kiguvadtak, állkapcsa kinyílt, és elengedte fogával Tarzan vállát. A majomemberen hirtelen az undor és a düh mindennél erősebb hulláma söpört végig. Magasan a feje fölé emelte a herceg testét, és izmos karjainak minden erejét összeszedve a szoba közepéről kihajította az ablakon az oroszlánok udvarába, ahol tompa puffanással zuhant le a földre. Amikor Tarzan ismét társai felé fordult, a lány még mindig a szablyával a kezében állt ott, és arcán olyan lelkiállapot tükröződött, amilyet a majomember korábban még sohasem látott rajta. Szeme kerekre nyílt és elhomályosult a kitörni készülő könnyektől. Érzékeny ajka reszketett, és azon a ponton volt, hogy kinyilvánítja érzelmeit, melyeken hevesen emelkedő és süllyedő keblének tanúsága szerint minden erővel
megpróbált úrrá lenni. – Ha ki akarunk jutni innen – mondta a majomember –, nincs vesztegetni való időnk. Most már legalább együtt vagyunk, és semmit nem nyerünk azzal, ha késlekedünk. A kérdés most az, hogy merre jutunk ki legkönnyebben. A férfi és a nő, aki megszökött tőlünk, nyilvánvalóan a tetőn keresztül távozott. A szellőzőablakot őrzik, így arra nem mehetünk. Milyenek az esélyeink, ha lefelé indulunk? Maga ott jött be – fordult a lányhoz. – A lépcső aljában egy terembe jutnánk, amelyik tele van fegyveresekkel – mondta az. – Kétlem, hogy arrafelé ki tudnánk törni. Ez volt az a pillanat, amikor Otobu ülő helyzetbe emelkedett. – Nocsak, hát te nem haltál meg – szakadt ki a kiáltás a majomemberből. – Lássuk, mennyire súlyos a sérülésed! A néger óvatosan lábra állt, megmozgatta a karját, lábát és megtapogatta a fejét. – Úgy látszik, bwana, Otobu egyáltalán nem sérült meg – válaszolta –, csak nagy fájdalom van a fejében. – Jól van – mondta a majomember. – Vissza akarsz térni a wamabók országába? – Igen, bwana. – Akkor vezess ki bennünket a városból a legbiztonságosabb úton. – Nincs biztonságos út – válaszolta a fekete –, és még ha el is jutunk a kapuig, ott is harcolnunk kell. Az épületből ki tudlak vezetni titeket egy mellékutcára, ott kisebb a veszély, de onnan kezdve a véletlenre kell bíznunk magunkat. Mindannyian olyan ruhát viseltek, mint, amilyet ennek a gonosz városnak a lakói, ezért lehet, hogy útközben nem fognak felfigyelni ránk, de a kapunál egészen más lesz a helyzet, mert éjszaka senki nem hagyhatja el a várost. – Rendben van – válaszolta a majomember. – Akkor hát indulás. Otobu a külső szoba betört ajtaján kivezette őket a folyosóra, majd nem sokkal odébb, jobb kéz felé, ismét betért egy lakószobába. Ezen áthaladva, ismét egy folyosóra jutottak ki, és végül, számos termen és folyosón át egy lépcsőhöz. A lépcső aljában egy ajtó volt, amely közvetlenül a palota mögött húzódó mellékutcára nyílt. Két férfi, egy nő és egy fekete rabszolga nem számított olyan rendkívüli látványnak a város utcáin, ami bármiféle megjegyzést váltott volna ki az emberekből. A mécsesek alatt elhaladva a három európai mindig gondosan ügyelt arra, hogy a véletlenül arra tévedt járókelők ne láthassák meg az arcukat. Az árnyékos árkádokban pedig nem fenyegette őket a lelepleződés veszélye. A kapuhoz vezető út nagyobbik felét minden kellemetlenség nélkül megtették, amikor a város központi része felől nagy mozgolódás zaja ütötte meg a fülüket. – Ez meg mit jelent? – kérdezte Tarzan Otobutól, aki hevesen reszketni kezdett. – Uram – válaszolta az –, rájöttek, hogy mi történt Vezának, a város polgármesterének palotájában. A fia és a lány megszökött, és odahívta a katonákat, és azok nyilván felfedezték Veza holttestét. – Kíváncsi vagyok – mondta Tarzan –, felfedezték-e azt az alakot is, akit kihajítottam
az ablakon. Bertha Kircher, aki eléggé jól értette a bennszülött nyelvet ahhoz, hogy követni tudja a beszélgetést, megkérdezte Tarzantól, tudja-e, hogy a férfi, akit kidobott az ablakon, a király fia volt. A majomember nevetett. – Nem – mondta –, nem tudtam. Ez némiképp bonyolítja a dolgokat – legalábbis akkor, ha megtalálták. A mögöttük hallatszó hangos ricsajt hirtelen tisztán kivehető kürtszó harsogta túl. Otobu meggyorsította lépteit. – Siessünk, uram – kiáltotta –, nagyobb a baj, mint gondoltam. – Hogy érted ezt? – kérdezte Tarzan. – Valamiért riadóztatják a királyi gárdát és a királyi oroszlánokat. Attól félek, ó bwana, hogy nem tudunk elszökni előlük. De, hogy miért szólították harcba őket, azt nem tudom. Ám, ha Otobu nem is tudta, Tarzan azért sejtette, hogy alighanem megtalálták a király fiának hulláját. A kürtszó ismét hangosan és tisztán hallatszott az éjszakában. – Újabb oroszlánokat riadóztatnak? – kérdezte Tarzan. – Nem, uram – felelte Otobu. – Most a papagájokat hívják össze. Néhány percig sebes léptekkel, csendben haladtak, amikor egyszer csak madárszárnyak csattogására figyeltek fel. A fejük fölött egy papagáj körözött. – Megjöttek a papagájok, Otobu – mondta Tarzan elvigyorodva. – Úgy gondolják, hogy papagájokkal fognak megöletni minket? A néger feljajdult, amikor a madár hirtelen sebesen elrepült előttük a városfal irányába. – Most már tényleg elvesztünk, uram – kiáltotta a fekete. – Ez a madár, amelyik megtalált minket, odarepült a kapuhoz, hogy figyelmeztesse az őrséget. – Ugyan már, Otobu, miket beszélsz? – kiáltott fel ingerülten Tarzan. – Olyan sokat éltél ezek között az elmebajosok között, hogy magad is megbolondultál? – Nem, uram – felelte Otobu. – Nem vagyok őrült. Te nem ismered őket. Ezek a rettenetes madarak olyanok, mint a szívtelen és lelketlen emberek. Beszélnek a Xuja városában élő emberek nyelvén. Valóságos ördögök ezek, uram, és ha elegendő számban összegyűlnek, meg is támadhatnak és megölhetnek minket. – Milyen messze vagyunk a kaputól – kérdezte Tarzan. – Nem vagyunk már messze – válaszolta a néger. – Ott a következő kanyaron túl már látni fogjuk, néhány lépésre lesz csak. De a madár már előttünk odaért, és mostanra fellármázta az őrséget. – És szavait az azonnal felharsogó számos emberi hang igazolta. Hátuk mögött az üldözők közeledését a fokozódó zaj, az oroszlánok üvöltése és bömbölése tanúsította. Néhány lépéssel előttük szűk sikátor torkolódott abba az utcába, amelyen haladtak. Amikor közelebb értek, a sötét árnyékból egy hatalmas oroszlán alakja bukkant elő. Otobu nyomban megtorpant, és nekihátrált Tarzannak. – Nézd, uram – vinnyogta –, egy nagy erdei fekete oroszlán. Tarzan kihúzta szablyáját.
– Vissza nem mehetünk – mondta. – Oroszlánok, papagájok vagy emberek, nekünk most már egyre megy – azzal elszántan tovább lépdelt a kapu felé. A gyenge szél a város utcáján Tarzantól az oroszlán felé fújt. Amikor a majomember néhány méterre megközelítette a fenevadat, a várt üvöltés helyett halk nyüszítés tört elő az állat torkából. A majomembernek nagy kő esett le a szívéről. – Ez a verembeli Numa – kiáltotta vissza társainak, majd odaszólt Otobuhoz: – Ne félj, ez az oroszlán nem fog bántani minket. Numa odament a majomemberhez, beállt mellé és együtt folytatták útjukat a szűk utcán. A következő kanyarból megpillantották a kaput. A mécsesek fényében a harcosok legalább húszfős csapata készen állt arra, hogy elfogja őket, Az ellenkező irányból az üldöző oroszlánok egyre közelibb bömbölése hallatszott. Mindehhez társult még a fejük fölött köröző papagájok rikácsolása. Tarzan megállt, és odafordult a fiatal repülőshöz. – Hány tölténye maradt még? – kérdezte. – Hét van a pisztolyomban – válaszolta Smith-Oldwick –, és talán még egy tucat a zubbonyom zsebében. – Meg fogjuk rohamozni őket – mondta Tarzan. – Otobu, te ott maradsz a nő mellett. Oldwick, maga meg én előremegyünk, maradjon a bal oldalamon. Azt hiszem, Numának nem kell megmondanunk, hogy mi a dolga – tette hozzá. Az óriás termetű oroszlán a fogát vicsorította és bőszülten morgott az őrök felé, akik szemlátomást rosszul érezték magukat a fenevad láttán. Tőle jobban féltek, mint bárki mástól. – Oldwick, amikor közelebb érünk, adjon le egy lövést – mondta a majomember. – Hátha elkergetjük vele őket. De aztán már csak akkor tüzeljen, ha muszáj. Mindenki felkészült? Hát akkor gyerünk! – azzal elindult a kapu felé. Ugyanebben a pillanatban Smith-Oldwick elsütötte a fegyverét. Egy sárga tunikás harcos összegörnyedve felüvöltött, és arccal előre a földre zuhant. A többieken egy pillanatig a pánik jelei mutatkoztak, de egyikük, aki valami tisztnek látszott, felrázta őket. – Most akkor – mondta Tarzan –, mindenki előre! – azzal rohanvást megindult a kapu felé. Ugyanebben a pillanatban az oroszlán – megszimatolta a Tarmangani szándékát – teljes lendülettel nekirontott az őrségnek. Az ismeretlen fegyver dörrenése annyira megrázta az őröket, hogy soraik már az óriás fenevad dühödt rohama előtt felbomlottak. A tiszt, féktelen és eszeveszett dührohamában egyik parancsot a másik után adta ki, de az őrök a természet legelső parancsának engedelmeskedtek. Az erdő fekete szörnyétől való félelmükben jobbrabalra igyekeztek kitérni a fenevad útjából. Numa bőszült morgás kíséretében jobbra fordult és kimeresztett karmaival szétcsapott a maroknyi rémült őr között. Azok megpróbáltak kitérni előle, de abban a pillanatban Tarzan és Smith-Oldwick is összecsapott velük. Egy percig a csapatot vezető tiszt látszott a legveszedelmesebb ellenfelüknek.
Tarzannal szembeszállva úgy forgatta görbe szablyáját, mint egy képzett vívó. A majomember felettébb idegenül bánt a kezében levő hasonló fegyverrel, és SmithOldwick sem tudott lőni, mert attól félt, hogy társát találja el. Az angol döbbenten látta, hogy a xujai harcos egy ügyes mozdulattal kiüti ellenfele kezéből a fegyvert, amely messzire repül Tarzan markából. A fickó nagyot ordítva felemelte szablyáját, és a végső vágásra készült, amely véget vetett volna Tarzan, a dzsungel fia földi pályafutásának, amikor a majomember és Smith-Oldwick egyszer csak meghökkenve azt látta, hogy a tiszt teste megmered, a fegyver kiesik felemelt kezének elerőtlenedő ujjai közül, tébolyult szeme felakad, és hab veri ki szája szélét. Aztán a fickó levegő után kapkodva, mint, akinek összeszorult a torka, arccal Tarzan lábához zuhant. Tarzan lehajolt, és felvette a halott férfi fegyverét. Mosoly játszott az ajkán, amikor megfordult és a fiatal angol felé pillantott. – A fickó epilepsziás – mondta Smith-Oldwick. – Azt hiszem, sok nyavalyatörős van közöttük. Ezek szerint előnye is van az idegbajuknak – egy normális bizony elbánt volna magával. Az őröket láthatóan teljesen demoralizálta parancsnokuk elvesztése. Az utca túlsó felén, a kapu bal oldalán összeverődtek és torkuk szakadtából üvöltöttek. Egyre csak arra tekintgettek, ahonnan a segédcsapatok hangja hallatszott, mintha sürgetnék az amúgy is túlságosan közel járó embereket és oroszlánokat. Hat őr továbbra is ott állt a kapunál. Fegyvereik meg-megvillantak a mécsesek fényében, pergamenszerű arcuk a haragtól és a rémülettől ijesztő grimaszba torzult. Numa két menekülő harcost kergetett a fallal párhuzamos utcán. A majomember odafordult Smith-Oldwickhoz. – Most ismét használni kell majd a pisztolyát – mondta –, gyorsan túl kell jutnunk ezeken a fickókon. – Amikor a fiatal angol tüzelt, Tarzan előrerontva közelharcba bocsátkozott az őrökkel, mintha nem lett volna alkalma tapasztalni, hogy kardforgatásban nem veheti fel a versenyt ezekkel a gyakorlott vívókkal. Smith-Oldwick első két lövésére két harcos elterült. A következő lövést azonban elhibázta, mire a négy megmaradt őrből kettő a repülősre vetette magát, kettő pedig Tarzanra. A majomember előrerohanva csapott össze egyik ellenfelével, Smith-Oldwick egy golyóval terítette le támadóját. Rálőtt a másikra is, ám a kakas üresen kattant. Elfogyott a pisztolyában levő lőszer, és a másik harcos, kezében az éles, villogó szablyával egészen közel volt hozzá. Tarzan mindössze egyszer emelte fel a maga fegyverét, és akkor is csak azért, hogy elhárítson egy fejre célzott veszedelmes vágást. Aztán máris nekiugrott egyik támadójának, és még mielőtt a fickó a vágás lendülete után visszanyerhette volna egyensúlyát, a majomember megragadta a nyakánál és a derekánál. Tarzan másik ellenfele közben olyan helyet keresett ahonnan használhatná fegyverét. Amikor felemelte pengéjét, hogy hátulról lesújtson a Tarmangani tarkójára, Tarzan magasba emelte ellenfelét, így az ütés teljes ereje annak testét érte. A penge mélyen belehasított a harcos testébe, aki rémisztő sikoltást hallatott, majd
Tarzan utolsó ellenfele képébe hajította a haldokló férfit. A szorongatott helyzetben levő és immár teljesen védtelen Smith-Oldwick abban a pillanatban felhagyott minden reménnyel, amikor észrevette, hogy a fegyvere üres, ám ekkor balról mint valami eleven mennykőcsapás egy ádáz, fekete sörényű test süvített el mellette, egyenest neki ellenfele mellének. A verembeli Numa hatalmas állkapcsa egyet csattant, és a xujai harcos fej nélkül terült el a földön. A történtekhez mindössze néhány másodperc kellett, és ezalatt Otobu odahúzta Bertha Kirchert a kapuhoz. Kinyitotta és szélesre tárta, hogy a kis csapat az utolsó őr legyőzése után kivonulhasson az eszelősök városából, Xujából. Ebben a pillanatban fél tucat oroszlán bukkant elő a főtérre vezető utcáról. Láttukra a verembeli Numa megfordult, és támadásba lendült. A városi oroszlánok egy pillanatig még kitartottak a helyükön, de csakis egy pillanatig, mert még mielőtt a fekete fenevad odaért volna hozzájuk, megfordultak és elmenekültek. Ezalatt Tarzan és csapata sietve haladt tovább a sötét erdő felé. – Követni fognak a városon túl is? – kérdezte Tarzan Otobutól. – Éjszaka nem – válaszolta a fekete. – Öt évig voltam itt rabszolga, de sohasem hallottam, hogy ezek az emberek éjszaka elhagyták volna a várost. Ha napközben valahová az erdőn túlra mennek, rendszerint megvárják a következő nap reggelét, és csak aztán térnek vissza. Sötétedés után félnek keresztülmenni a fekete oroszlánok országán. Nem, uram, azt hiszem, ma éjszaka már nem fognak követni, de holnap igen és, ó bwana, akkor el is fognak csípni minket, vagyis azokat, akik megmaradnak közülünk. Mert valaki biztosan a fekete oroszlánok áldozatául fog esni, amikor átmegyünk az erdőn. Míg a kertek között haladtak, Smith-Oldwick kicserélte a pisztolytárat, és csőre töltötte fegyverét. A lány csendben haladt Tarzan és a repülős között. A majomember hirtelen megállt, és a város felé fordult. Herog katonaságának sárga tunikájában izmos teste ott tornyosult a többiek előtt a csillagok fényében. Látták, hogy felemeli a fejét, és hallották, amint ajkáról a társait hívó oroszlán panaszos vonítása tör elő. SmithOldwicknak a hideg futkosott a hátán, a meglepett Otobu pedig rémülten villogtatta szeme fehérjét, és reszketve letérdelt a földre. A lány viszont kellemesen megborzongott, valami különös, ujjongó érzés kerítette hatalmába, amelytől hevesebben dobogott a szíve. Egyre közelebb húzódott a vademberhez, míg végül vállával megérintette a férfi karját. Önkéntelen volt a mozdulat, és egy pillanatig a lány szinte észre sem vette, hogy mit tett, de aztán csendben hátralépett. Pír öntötte el az arcát, és nagyon hálás volt, hogy a csillagok fényénél ezt társai nem vették észre. Nem az érzést szégyellte, ami a mozdulatot kiváltotta, mint inkább a tettet, mert biztosra vette, hogy Tarzan ellenszenvesnek találta volna. Válaszként az eszelősök városának nyitott kapuja felől oroszlánüvöltés hallatszott. A kis csapat megállt és várakozott, míg nemsokára megpillantották az ösvényen feléjük közeledő, fejedelmi termetű fekete oroszlánt. Amikor az állat odaért hozzájuk, Tarzan
egyik kezének ujjaival belemarkolt fekete sörényébe, és újra elindult az erdő felé. Hátulról, a város felől rémisztő hangok kavalkádja csapott fel. Oroszlánok bömbölése, papagájok rekedt rikácsolása és eszelősök tébolyult ordítozása hallatszott. Az erdő sötétjében a lány önkéntelenül ismét közelebb húzódott a majomemberhez, és Tarzan ezúttal felfigyelt az érintésre. Ő maga nem félt, de ösztönösen érezte, hogy a lány nagyon meg lehet rémülve. Hirtelen megesett rajta a szíve, megkereste és megfogta a kezét. Így mentek tovább, óvatosan tapogatózva a sötét ösvényen. Kétszer is egészen közel jöttek hozzájuk az erdei oroszlánok, de a verembeli Numa mély, morgó hangja mindkét alkalommal elriasztotta támadóikat. Több esetben is kénytelenek voltak megpihenni, mert Smith-Oldwick a teljes, kimerültség határán volt. Reggel felé Tarzan már nem tehetett mást, mint, hogy a vállán felvitte őt a völgy aljából kivezető meredek kaptatón.
24. Derék brit bakák
Nem sokkal azután, hogy kijutottak a kanyonba, kivilágosodott. Bármennyire fáradtak voltak is – leszámítva Tarzant – tudták, hogy mindenáron tovább kell menniük, míg nem találnak egy olyan helyet, ahol a kanyon meredek falát megmászva feljutnak a fennsíkra. Tarzan és Otobu biztosra vette, hogy a xujaiak nem fogják követni őket a kanyonon túl. Az átjutáshoz végigvizsgálták a zord sziklák szinte minden tenyérnyi darabját, és délre járt már, de még mindig nem látták sem jobbra, sem balra a menekülés útját. Voltak olyan helyek, ahol a majomember egyedül meg tudott volna birkózni a sziklafallal, de olyan egy sem, ahol a többieknek is reményük lehetett arra, hogy sikeresen fel tudják küzdeni magukat a fennsíkra. Sőt olyan rész sem akadt, ahol Tarzan, bármennyire erős és ügyes volt is, vállalkozni mert volna arra, hogy épségben felviszi őket. A majomember fél napja már vagy vitte, vagy támogatta Smith-Oldwickot, és most csalódottan vette észre, hogy a lány is alig támolyog. Tisztában volt vele, hogy sok mindent kellett elviselnie, és az utolsó hetek nélkülözései, veszélyei, viszontagságai mennyire kimerítették életerejét. Látta, hogy a lány derekasan igyekszik lépést tartani vele, és ennek ellenére gyakran megbotlik és megtántorodik. Csak küszködve vonszolja magát a kanyon homokos, kavicsos talaján. A majomembert önkéntelenül is bámulattal töltötte el ez az akaraterő, ahogyan zokszó nélkül, minden erejét összeszedve igyekezett továbbmenni. Az angol is észrevette, hogy milyen állapotban van a lány, mert nem sokkal dél után hirtelen megállt, és leült a homokba. – Hiába, nem megy – mondta Tarzannak. – Nem bírom tovább. Miss Kircher is rohamosan gyöngül. Nélkülem kell továbbmenniük. – Nem – mondta a lány –, arról szó sem lehet. Annyi mindent végigszenvedtünk együtt, és az esélyünk a megmenekülésre még mindig oly csekély, hogy akármi vár is ránk, együtt kell maradnunk. Hacsak – és Tarzanra nézett – ön, aki oly sokat tett már értünk, nem akar továbbmenni nélkülünk. Én a magam részéről szeretném, ha így tenne. Az ön számára ugyanolyan nyilvánvaló, mint számomra, hogy nem tud megmenteni minket, mert bár sikerült elvergődnie velünk idáig az ösvénytől, amelyen üldözőink jönnek, de még az ön hatalmas ereje és kitartása sem elegendő ahhoz, hogy akár csak egyikünket is átvigye a kietlen pusztaságon, amely köztünk és a legközelebbi termékeny vidék között terül el. A majomember mosollyal válaszolt a lány komoly tekintetére. – Még egyikünk sem halt meg – mondta neki –, sem maga, sem a hadnagy úr, sem Otobu, sem én. Az ember vagy eleven, vagy halott, és míg meg nem halunk, hinnünk kell abban, hogy életben maradunk. Nem tudom mindhármójukat elvinni a wamabók földjére, a legközelebbi helyre, ahol számíthatunk arra, hogy vadat és vizet találunk,
de attól még nem szabad megadnunk magunkat a sorsnak. Idáig még mindig találtunk valami megoldást. Fogadjuk el a dolgokat úgy, ahogyan vannak. Pihenjünk egyet, mert magának és Smith-Oldwick hadnagy úrnak pihenésre van szüksége. Ha erőre kapnak, tovább fogunk menni. – És a xujaiak? – kérdezte a lány. – Nem lehetséges, hogy ide is követnek minket? – Dehogynem – mondta Tarzan. – Az is lehet. De addig fölösleges ezen törni a fejünket, míg nincsenek itt. – Boldog lennék – mondta a lány –, ha a maga felfogása szerint tudnék élni, de attól tartok, hogy ez nekem nem megy. – Ha maga is dzsungelben született, és a vadállatok példáján, vadállatok között nevelkedett volna, akkor ugyanúgy a dzsungel fatalizmusával szemlélné a világot, mint én. Aztán behúzódtak a kanyon oldalában egy kiugró szikla árnyékába, és lefeküdtek a forró homokba pihenni. Numa nyugtalanul járkált fel-alá. Egy percre ugyan elnyúlt a majomember mellett, de aztán felállt, elindult felfelé a kanyonban, és egy perc múlva már el is tűnt. A kis csapat egy órája pihenhetett, amikor Tarzan hirtelen felállt, és a többieket csendre intve hallgatózni kezdett. Egy percig mozdulatlanul, feszülten figyelt, érzékeny fülével felfogta a csakis a számára hallható távoli és elmosódott hangokat, miközben három társa közül egyik sem vette észre, hogy akár a legcsekélyebb nesz is megtörné a kanyon tökéletes, síri csöndjét. A majomember abbahagyta a fülelést, és odafordult hozzájuk. – Mi történt? – kérdezte a lány. – Jönnek – válaszolta Tarzan. – Még odébb vannak, de nem lehetnek túl messze, mert az emberek szandált viselő lába és az oroszlánok párnás talpa nagyon kis zajt üt a puha homokban. – Mit csináljunk? Próbáljunk meg továbbmenni? – kérdezte Smith-Oldwick. – Azt hiszem, én most már megint tudnék egy kicsit gyalogolni. Egész jól kipihentem magam. Maga, hogy van, Miss Kircher? – Ó, már sokkal erősebbnek érzem magam – mondta a lány. – Persze, felőlem is mehetünk. Tarzan tudta, hogy egyikük sem mond igazat, mert a teljes kimerültség után nem piheni ki magát ilyen gyorsan az ember, de más megoldást nem látott. Továbbra is élt benne a remény, hogy hátha a következő kanyar mögött rábukkannak a kanyonból kivezető útra. – Te a hadnagy úrnak segítesz, Otobu – mondta a feketéhez fordulva –, én pedig Miss Kirchert viszem – azzal, bár a lány tiltakozott, mondván, ne fecsérelje az erejét, könnyedén a karjába kapta, és Otobuval meg az angollal a nyomában elindult felfelé a kanyonban. Nem jutottak messzire, amikor a csapat többi tagja is hallani kezdte az üldözők zaját. Az oroszlánok most már, hogy a friss testszagot érezték orrlyukaikban, hangosan nyüszítettek. – De jó volna, ha Numa visszajönne – mondta a lány.
– Valóban – mondta Tarzan –, de nélküle is mindent meg kell tennünk, amit tudunk. Szeretnék találni egy olyan helyet, ahol minden irányban el tudjuk magunkat barikádozni a támadás ellen. Akkor lehet, hogy fel tudjuk tartóztatni őket. SmithOldwick jó céllövő, és ha nem jön túl sok ember a csapattal, lelőheti őket – feltéve, hogy egyenként támadnak. Az oroszlánok nem izgatnak annyira. Néha nagyon buták tudnak lenni, és biztos vagyok benne, hogy ezekkel – mivel annyira függenek gazdáiktól, akik felnevelték és betanították őket – könnyen elbánhatunk, miután a harcosokat elintéztük. – Szóval úgy gondolja, hogy van még remény? – kérdezte a lány. – Még élünk – volt a rövid válasz. – Megvan – mondta a majomember kisvártatva. – Azt hiszem, ez az a hely, amire emlékeztem. – Egy nagy kőtömb felé mutatott, ami szemmel láthatóan a sziklafal tetejéről vált le, és a fal tövétől néhány lábnyira feküdt a homokba beágyazva. Öles szegélyű szikladarab volt, amely körülbelül tízlábnyira emelkedett a homok felszíne fölé, és szűk átjárót hagyott önmaga és a kanyon fala között. A kőtömb felé mentek, és, amikor végre odaértek céljukhoz, azt látták, hogy nagyjából két láb széles és tíz láb hosszú a nyílás a sziklatömb és a kanyon fala között. A tömb mindkét oldalán természetesen egy-egy átjáró volt, így legalább nem lehetett minden oldalról egyszerre rájuk támadni. Alig rejtőztek el, amikor Tarzan valami zajt hallott a fejük fölött a sziklafal oldalában. Felpillantott, és az egyik kis kiugrón aprócska majmot látott üldögélni. A csúf kis majom egy percig csak nézte őket aztán eliramodott dél felé, abba az irányba, ahonnan az üldözők közeledtek. Otobu is észrevette a majmot. – Szólni fog a papagájoknak – mondta a fekete –, és a papagájok szólni fognak az őrülteknek. – Teljesen mindegy – válaszolta Tarzan –, az oroszlánok úgyis megtaláltak volna minket. Azt nem remélhettük, hogy el tudunk rejtőzni előlük. Smith-Oldwickot pisztolyával az így talált erőd északi nyílásához állította, és megmondta Otobunak, hogy lándzsájával maradjon az angol mellett. Ő a déli átjáró védelmére készült fel. A lányt kettejük között lefektette a homokba. – Itt biztonságban lesz, ha a lándzsáikat használják – mondta neki. Az ólomlábakon vánszorgó percek mindegyike örökkévalóságnak tűnt Bertha Kircher számára, míg végül, csaknem megkönnyebbülten vette tudomásul üldözőik megérkezését. Hallotta az oroszlánok bömbölését és az őrültek ordítozását. A fickók hosszú perceken keresztül igyekeztek felderíteni az erődöt, amely mögé az üldözöttek befészkelték magukat. A lány mind az északi, mind a déli oldalon hallott zajt. A földön fekve észrevette, hogy egy oroszlán az előtte álló majomemberre ront. Látta, hogy a férfi hatalmas erejű karja hátralendül a görbe szablyával, és iszonyatos gyorsan lesújt. Úgy hasítja ketté az oroszlán koponyáját, ahogyan a hentes darabol fel egy birkát. Azt is hallotta, hogy sebesen rohanó lábak közelednek Smith-Oldwick felé, majd
pisztoly dördült, üvöltés és egy földre zuhanó test zaja hallatszott. A támadók, akiknek nyilvánvalóan kedvét szegte az első roham sikertelensége, visszavonultak, de csak rövid időre. Újra közeledtek, ezúttal egy férfi vette fel a harcot Tarzannal, és egy oroszlán próbálta meg legyőzni Smith-Oldwickot. Tarzan figyelmeztette a fiatal angolt, hogy a töltényt ne az oroszlánokra vesztegesse. Így Otobu volt az, aki a xujai lándzsával szállt szembe a fenevaddal. Az állat őt is, Smith-Oldwickot is csúnyán helyben hagyta, mire sikerült legyőzniük úgy, hogy az angol a lánynál levő szablya hegyével átdöfte az állat szívét. A férfi, aki Tarzant támadta meg szablyájával, a majomember fejét vette célba, és eközben meggondolatlanul túl közel ment hozzá. Ennek az lett az eredménye, hogy holtteste a következő pillanatban már ott hevert törött nyakkal az oroszlán tetemén. Az ellenség megint csak visszavonult, de ismét csak rövid időre. Ezt követően egyszerre támadtak az oroszlánok és az emberek, úgy féltucatnyi egyikből is, másikból is. Az emberek a védők felé hajították lándzsáikat, az oroszlánok pedig felsorakoztak mögöttük a támadás jelét várva. – Ez a vég? – kérdezte a-lány. – Nem – kiáltotta a majomember –, mert még mindig élünk! Alighogy e szavak elhagyták az ajkát, a megmaradt harcosok rohamra indultak. Mindkét irányból egyszerre hajították feléjük lándzsáikat. Abbéli igyekezetében, hogy testével fedezze a lányt, Tarzan a vállába kapott egyet a hegyes végű rudakból, és a fegyver olyan erővel taszította meg, hogy hanyatt a földre zuhant. Smith-Oldwick kétszer sütötte el a pisztolyát, aztán őt is eltalálta egy lándzsa, amely a jobb combjába fúródott. Egyedül Otobu volt képes felvenni a harcot az ellenséggel, mert az angol, aki amúgy is nagyon legyengült korábbi sebesülésétől és attól, hogy az oroszlán az imént megint csúnyán megszaggatta karmaival, az újabb sebesüléstől elvesztette az eszméletét, és lerogyott a földre. Esés közben pisztolya kicsúszott az ujjai közül, és a lány, aki látta a jelenetet, gyorsan felkapta a fegyvert. Miközben Tarzan megpróbált valahogy feltápászkodni, az egyik harcos teljes erővel ráugrotta mellére. Visszalökte, majd sátáni üvöltések közepette a majomember szívének szegezte szablyája hegyét. De még mielőtt lesújthatott volna, a lány felemelte Smith-Oldwick pisztolyát, és közvetlen közelről fejbe lőtte a pokolfajzatot. Ugyanebben a pillanatban mind a támadók, mind a megtámadottak meglepetésére puskaropogás zaja hallatszott a kanyon felől. Az európaiak fülének egy égből leszállt angyal andalító szózatával ért fel, amikor ezt követően egy angol őrmester ugatópattogó vezényszavait hallották. Ez a szívderítő hang még az oroszlánok bömbölésén és az eszelősök ordibálásán keresztül is elhatolt Tarzan és a lány füléhez épp abban a pillanatban, amikor már a majomember is leszámolt minden reménnyel. Lehempergetve magáról a harcos testét, Tarzan nagy nehezen felkelt a földről, de a lándzsa még mindig ott meredezett a vállában. A lány is felállt, és, amikor Tarzan kitépte a fegyvert a saját húsából, és előlépett rejtekhelyük fedezékéből, Bertha Kircher is odaállt mellé. A rohamnak, amely
megmentette az életüket, hamar vége lett. Az oroszlánok kereket oldottak, de a xujai üldözők holtan maradtak a csatatéren. Amikor a csapat tagjai megpillantották Tarzant és a lányt, az egyik brit baka ráfogta puskáját a majomemberre. A lány, aki látta a fickó mozdulatát, és egy pillanat alatt felfogta, hogy Tarzan sárga tunikája okozza a teljesen természetes félreértést, gyorsan a majomember és a katona közé vetette magát. – Ne lőjön – kiáltotta –, mindketten jó barátok vagyunk. – Akkor tartsa csak szépen fel a kezét – mordult rá a katona Tarzanra. – Nem bízok én az ilyen sárga inges fickókban. Idáig jutottak a vitában, amikor megérkezett a brit őrmester, aki a felderítő csapat parancsnoka volt. Tarzan és a lány angolul szólította meg. Elmondták, hogy miért van rajtuk ez az álöltözet. A katona hitelt adott szavuknak, hiszen szemmel látható volt, hogy nem ahhoz a fajhoz tartoznak, amelyhez a holtan szanaszét heverő többiek. Tíz perccel később feltűnt a különítmény főcsapata. Smith-Oldwick sebeit bekötözték, mint ahogyan a majomemberéit is, és egy fél órával később már úton voltak megmentőik táborába. Még este megegyeztek abban, hogy Smith-Oldwickot és Bertha Kirchert másnap repülőgépen a tengerpart közelében levő brit főhadiszállásra szállítják, és erre a célra az expedíciós különítmény mellé kirendelt két gépet fogják igénybe venni. Tarzan és Otobu elhárította a brit kapitány ama ajánlatát, hogy a visszafelé vezető úton velük tartsanak. Tarzan elmagyarázta neki, hogy az ő hazája nyugat felé van, mint ahogyan Otobué is, és, hogy ők együtt mennek majd a wamabók országáig. – Szóval nem is jön velünk vissza? – kérdezte a lány. – Nem – válaszolta a majomember. – Az én otthonom a nyugati parton van. Arra folytatom utam. A lány esdeklő szemmel nézett rá. – Vissza akar menni abba a rettenetes dzsungelbe? – kérdezte. – Soha többé nem fogjuk látni? A férfi egy pillanatig némán nézett rá. – Soha – mondta aztán, majd egyetlen további szó nélkül megfordult, és elment. Reggel a bázis táborából megérkezett Capell ezredes a két repülőgép egyikén, amelyeknek Smith-Oldwickot és a lányt kellett keletre szállítaniuk. Tarzan kicsit távolabb állt, amikor a gép földet ért, és a tiszt kiszállt belőle. Látta, amint az ezredes üdvözli az előretolt különítmény élére kinevezett beosztottját, és aztán látta, amint odafordul Bertha Kircherhez, aki pár lépéssel a kapitány mögött állt. Tarzan szerette volna tudni, mit érez a német kém ebben a helyzetben, különösen annak tudatában, hogy itt áll valaki, aki tisztában van valódi kilétével. Látta, hogy Capell ezredes kezét nyújtja és mosolygó arccal lép oda hozzá. Bár nem hallotta üdvözlő szavait, egész magatartása barátságos, sőt bizonyos fokig szívélyes volt. Tarzan haragos arccal fordult félre, és ha bárki a közelében lett volna, hallhatta volna, hogy halk morgó hang tör elő mellkasából. Tudta, hogy országa hadban áll Németországgal, és nem csupán az apái földje iránti kötelesség, hanem személyes sérelme és az ellenséggel szembeni gyűlölete is
azt kívánja, hogy leleplezze a lány álnokságát. Mégis tétovázott, és mert tétovázott, dühösen morgott – nem a német kémre, hanem saját magára. Nem látta többé a lányt, aki beszállt az egyik gépbe, és elrepült kelet felé. Elbúcsúzott Smith-Oldwicktól, és felszálló repülőgépét mindaddig követte tekintetével, míg a gép aprócska ponttá nem zsugorodott a látóhatár fölött, és el nem tűnt a magasban, kelet felé. A bakák málhájukat és felszerelésüket vállukra véve várakoztak a menetet elrendelő parancsra. Capell ezredes, akinek kedve támadt személyesen megtekinteni az előreküldött különítmény tábora és a bázis között elterülő terepszakaszt, úgy döntött, hogy maga is együtt fog menetelni katonáival. Most, hogy minden készen állt az indulásra, odafordult Tarzanhoz. – Szeretném, ha visszajönne velünk, Greystoke – mondta –, és ha nem hallgat az én szavamra, hallgasson legalább Smith-Oldwickéra és a fiatal hölgyére, akik az imént távoztak. Ők kértek meg, hogy beszéljem rá a civilizált világba való visszatérésre. – Nem – mondta Tarzan –, én inkább a magam útját járom. Miss Kirchert és SmithOldwick hadnagyot csupán a hála érzése vezette, azért viselik annyira szívükön a sorsomat. – Miss Kircher? – kiáltott fel Capell, majd elnevette magát. – Szóval maga tudja, hogy ő Bertha Kircher, a német kém? Tarzan egy pillanatra némán bámult a másikra. Fel nem tudta fogni, hogy egy brit tiszt miként intézheti el ilyen szűkszavúan egy ellenséges kém ügyét, aki a kezében volt, és, akit futni hagyott. – Igen – válaszolta –, tudom, hogy ő Bertha Kircher, a német kém. – És csak ennyit tud róla? – kérdezte Capell. – Igen, ennyit – mondta a majomember. – No, hát az ő becsületes neve Patrícia Canby – mondta Capell –, és egyike a keletafrikai haderő kötelékében működő brit titkosszolgálat legértékesebb tagjainak. Együtt szolgáltam az apjával Indiában, és születése óta ismerem. Nézze csak, itt van ez a kis papírköteg, amelyet egy német tiszttől szerzett, és amelyet mindvégig magánál tartott minden hányattatás közepette – egyes egyedüli feladata teljesítését tartva szem előtt. Nézze csak meg! Még nem volt időm átnézni az iratokat, de, amint látja, ez egy katonai térképvázlat, ezek jelentések, ez pedig egy bizonyos Fritz Schneider kapitány naplója. – Fritz Schneider kapitány naplója! – ismételte el Tarzan, aki nehezen uralkodott a hangján. – Megnézhetném, Capell? Ő az, aki meggyilkolta Lady Greystoke-ot. Az angol szó nélkül átnyújtotta neki a kis füzetet. Tarzan gyorsan átlapozta egy bizonyos dátumot keresve – azt a dátumot, amikor az a szörnyűség történt. Amikor megtalálta, gyorsan olvasni kezdte a naplót. Hirtelen hitetlenkedő kiáltás röppent fel ajkáról. Capell kérdőn nézett rá. – Úristen! – kiáltott fel a majomember. – Ez igaz? Hallgassa! – azzal olvasni kezdett egy részletet a sűrűn teleírt lapról: „Megtréfáltam egy kicsit az egyik angol disznót. Ha hazaér, ott fogja találni a
felesége elszenesedett testét a budoárjában, és azt fogja hinni, hogy a felesége. Megparancsoltam von Gossnak, hogy egy bennszülött nő holttestét tegye oda, és égesse meg, miután az ujjára húzta Lady Greystoke gyűrűit – Lady G. sokkal értékesebb a főparancsnokság számára élve, mint holtan.” – Él! – rikkantott Tarzan. – Hála Istennek! – kiáltott fel Capell. – Akkor hát? – Természetesen magukkal megyek. Milyen rettenetes méltánytalanságot követtem el Miss Canbyval szemben, de hát honnan tudhattam volna? Még Smith-Oldwicknak is, aki szereti, azt mondtam, hogy német kém. Nemcsak azért kell visszatérnem magukkal, hogy megtaláljam a feleségemet, hanem azért is, hogy helyrehozzam ezt a hibámat. – Ez ne nagyon aggassza – mondta Capell –, Miss Canby alighanem meggyőzte a fiút, hogy nem ellenséges kémnő, mert ma reggel, indulás előtt elmondta nekem a nagy újságot: megígérte Smith-Oldwicknak, hogy hozzámegy feleségül.
TARTALOM 1. Öldöklés és fosztogatás 2. Az oroszlán barlangjában 3. A németek állásai között 4. Amikor az oroszlán jóllakik 5. Az arany medalion 6. Bosszú és irgalom 7. A vér nem válik vízzé 8. Tarzan és az óriásmajmok 9. Az égből pottyant angol 10. A vademberek karmai között 11. Repülőgép-keresőben 12. A repülő fekete 13. Usanga jutalma 14. A fekete oroszlán 15. Rejtélyes lábnyomok 16. Az éjszakai támadás 17. A fallal körülvett város 18. Az eszelősök között 19. A királynő története 20. Tarzan megérkezik 21. Az alkóvban 22. A beugró mélyén 23. Menekülés Xujából 24. Derék brit bakák
Table of Contents 1. Öldöklés és fosztogatás 2. Az oroszlán barlangjában 3. A németek állásai között 4. Amikor az oroszlán jóllakik 5. Az arany medalion 6. Bosszú és irgalom 7. A vér nem válik vízzé 8. Tarzan és az óriásmajmok 9. Az égből pottyant angol 10. A vademberek karmai között 11. Repülőgép-keresőben 12. A repülő fekete 13. Usanga jutalma 14. A fekete oroszlán 15. Rejtélyes lábnyomok 16. Az éjszakai támadás 17. A fallal körülvett város 18. Az eszelősök között 19. A királynő története 20. Tarzan megérkezik 21. Az alkóvban 22. A beugró mélyén 23. Menekülés Xujából 24. Derék brit bakák
