.E. T. A. HOFFMANN.
.A kihalt ház. Fordította: Bán Zoltán András
E
gyetértettek abban, hogy a valóságos jelenségek az életben gyakran sokkal csodálatosabb alakot öltenek, mint bármi, amit a legélénkebbb képzel√er√ törekedne kifundálni. „Úgy vélem”, mondta Lelio, „hogy a történelem elegend√ bizonyítékot szolgáltat erre, és hogy éppen ezért oly ízléstelenek és visszataszítóak az úgynevezett historikus regények, melyekben a szerz√ arra vállalkozik, hogy tétlen szellemének nyomorúságos tüzén kikotyvasztott gyerekségeit az örök, a mindenségben uralkodó hatalom tetteivel elegyítse.” „Van mély igazság”, vette át a szót Franz, „a kifürkészhetetlen titkokban, melyek körülvesznek, melyek er√szakkal hatalmukba kerítenek, és amelyeken felismerjük a sorsunkat meghatározó, a fölöttünk uralkodó szellemet.” „Jaj”, folytatta Lelio, „hogy a megismerést emlegeted! Jaj, hiszen a b∫nbeesés óta éppen ez a legszörny∫bb következménye elfajzottságunknak, hogy hiányzik a számunkra a megismerés!” „Sokan”, szakította félbe Franz, „sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak. Hát nem hiszed, hogy a megismerés olyan, mint valami különleges érzék, mely életünk csodáinak szebb sejtelmeként adatott meg egyeseknek? Ám hogy a sötét, tévutakkal teli régióból rögtön der∫sebb területre ugorjunk, felvázolok nektek egy bohókás hasonlatot: azok az emberek, kik rendelkeznek a csodálatos felismerésének látnoki tehetségével, számomra olybá t∫nnek, mint a denevérek, melyeknél a tudós anatómus Spalanzani felfedezett egy igen fejlett hatodik érzéket, ez akár egy pajkos hivatalsegéd, nemcsak egyedül képes elintézni mindent, de sokkal többet is, mint az összes többi érzék együttvéve.” „Hohó”, kiáltotta Lelio nevetve, „így hát a denevérek lennének a született, a természetes alvajárók! De most inkább az általad említett der∫s régióban vetném meg a lábam, és hozzáteszem, hogy ama bizonyos csodálatra méltó hatodik érzék képes rá, hogy minden jelenségben, legyen az személy, cselekedet vagy esemény, rögtön meglássa azt az excentrikus tüneményt, melynek a magunk megszokott hétköznapi életében nem találjuk párját, és amelyet ezért csodálatosnak nevezünk. De hát micsoda is a hétköznapi élet? Jaj, egy helyben keringés egy sz∫kösre kimért körben, melybe folyvást beleütközik az orrunk, és mi mégis courbette-tel próbálkozunk a hétköznapi élet ütemre szabott poroszkálásában! Ismerek valakit, kire különösen jellemz√ ama látnoki képesség, amelyr√l éppen beszélünk. Ezért, hogy gyakran napokon át lohol ismeretlen emberek után, kiknek járásában, öltözködésében, beszédmodorában vagy tekintetében van valami meghökkent√ elem, hogy könnyedén el√adott tetteket vagy eseményeket, melyeknek más a legcsekélyebb figyelmet sem szentelné, √ képes mélyértelm∫vé változtatni, hogy ellentétes dolgokat társít össze, és kapcsolatokat fantáziál ott is, ahol senki más nem gondolná.” Franz felkiáltott: „Állj csak meg!, hiszen ez a mi Theodorunk, akinek, úgy látszik, valami nagyon különös járhat a fejében, mert meglehet√sen furcsán bámul a semmibe.” „Valóban”, kezdte Theodor, aki idáig hallgatott, „valóban furcsa lehetett a tekintetem, míg egy tényleg különös esemény megjelent lelki szemeim el√tt. Egy nemrég átélt kalandom emléke…” — „Meséld el, meséld el”, szakították félbe a barátai. „Szeretném is elmesélni”, folytatta Theodor, „de legel√bb meg kell mondanom, kedves Lelio, hogy meglehet√sen rosszul választottad a példákat látnoki képességeim ábrázolására. Eberhard Szinonimatanából tudhatnád, hogy különösnek neveztetik a megismerés és a vágy
3
E. T. A. Hoffmann
minden jelensége, mely semmiféle ésszer∫ okkal nem igazolható, csodálatosnak hívják ellenben mindazt, mit az ember lehetetlennek, felfoghatatlannak tart, mely túlszárnyalja a természet ismert er√it, vagy, ezt már én f∫zöm hozzá, amely ellenkezik megszokott menetével. Ebb√l megértheted, hogy az el√bb, állítólagos látnoki képességem ecsetelésekor, összecserélted a különöst a csodálatossal. Bár igaz, hogy a látszólag Különös a Csodálatosból rügyezik ki, és hogy gyakran nem látjuk a csodálatos törzset, melyb√l a virágokkal és levelekkel borított különös ágak kihajtanak. A kalandban, melyet meg akarok osztani veletek, a különös és a csodálatos összekeveredik, mégpedig, legalább nekem úgy tetszik, meglehet√sen hátborzongató alakban.” E szavakkal Theodor el√húzta zsebkönyvét, melybe, ahogy azt barátai tudták, különféle útiélményeit szokta feljegyezni, és hébe-korba belepislantva e könyvecskébe, elbeszélte az alábbi eseménysort, mely méltó a közlésre. „Tudjátok”, kezdte Theodor, „hogy tavaly az egész nyarat xxx-ben töltöttem. A seregnyi, újra megtalált régi barát és ismer√s, a szabad, kedélyes élet, a m∫vészet és a tudomány számtalan izgalma — mindez fogva tartott. Soha nem voltam der∫sebb, és szenvedélyesen átadtam magam régi kedvteléseimnek, hogy gyakran magányosan baktassak végig az utcákon, hogy megbámuljak minden kifüggesztett rézmetszetet és falragaszt, hogy szemügyre vegyem a velem szembe jöv√ alakokat s√t, hogy gondolatban egyeseknek felállítsam a horoszkópját, hisz nemcsak a kiállított m∫alkotások és a fény∫z√ ragyogás, de a számtalan pompás palota látványa is erre ösztönzött ellenállhatatlanul. Az xxx-i kapuhoz vezet√, az ilyesféle épületekkel övezett fasor a gy∫jt√helye az el√kel√bb, a rang vagy a vagyon által a kiadósabb életélvezetekre feljogosított közönségnek. A magas, tekintélyes paloták földszintjén többnyire luxuscikkeket árulnak, míg a fels√bb emeleteket az említett osztályok képvisel√i lakják. Ebben az utcában találhatók a legel√kel√bb vendégfogadók, nagyrészt külföldi követek szálláshelyei, képzelhetitek hát, miféle élénk nyüzsgés folyik itt, elevenebb, mint más részeiben a székvárosnak, mely ekképpen a valóságosnál sokkal népesebbnek mutatkozik. Ez az ideáramlás okozza, hogy sokan itt a szükségesnél kisebb lakással is beérik, így aztán egy több családtól lakott ház néha méhkashoz hasonló. Már gyakran keresztülsétáltam e fasoron, mikor egy napon váratlanul egy ház ötlött a szemembe, mely rendkívül különös módon tért el a többit√l. Képzeljetek el egy alacsony, négy ablaknyi széles, két szép, magas épület közé beszorult házat, melynek els√ emelete alig fekszik magasabban, mint a szomszédos lakás földszinti ablaka, melynek rosszul fedett padlása, részben papírral beragasztott ablakai, színehagyott falai a tulajdonos teljes nemtör√dömségér√l tanúskodnak. Gondoljátok meg, miképp festett egy efféle ház a választékos ízléssel kicicomázott luxusépületek között. Megálltam, és tüzetesebb vizsgálódás után észrevettem, hogy az ablakokat s∫r∫ függöny fedi, s√t mintha a földszinti ablakok elé falat húztak volna; hogy a kocsibejárónál, mely általában házkapuként is szolgál, hiányzik a szokásos cseng√, ráadásul a kapualjban sem lehetett semmiféle lakatot vagy kilincset fölfedezni. Biztos voltam benne, hogy a ház tökéletesen lakatlan, mivel soha, bármily gyakran és bármilyen napszakban jártam is erre, soha a nyomát sem észleltem benne emberi lénynek. Egy lakatlan ház ebben a városrészben! Rendkívüli tünemény, és a dolog tán abban leli egyszer∫en természetes magyarázatát, hogy tulajdonosa hosszabb utazásra szánta el magát, vagy távolabbi birtokain id√zve, ezt az ingatlanát sem bérbe adni, sem áruba bocsátani nem kívánja, hogy mikor visszatér, egy szempillantás alatt itt rendezhesse be szállását. — Ilyenformán okoskodtam, ám magam sem tudom, miért, de minden alkalommal meg kellett állnom, ha a kihalt ház el√tt elhaladtam, akárha megb∫völtek volna, és kénytelen-kelletlen nem csupán elmélyedtem, de bele is bonyolódtam varázslatos gondolataimba. — Hisz mindannyian tudjátok, derék pajtásai boldogult úrfikoromnak, mindannyian jól tudjátok, hogy mindig is óta szellemlátóként viselkedtem és hogy a magam számára a különös jelenségek csodás világát akartam életre kelteni, melyet ti h∫vös értelemmel eltagadtatok! — Nos hát, vágjatok csak olyan furfangos és ravaszdi képet, amilyet tetszik, örömest bevallhatom, hogy sokszor önmagamat is rettent√en misztifikáltam, és hogy a kihalt házzal csaknem ugyanígy történt, de — a végén jön a tanulság, az majd földhöz vág mindenkit, füleljetek csak! — És most a tárgyra! Egy napon, mégpedig épp abban az órában, mely a jobb körökt√l megköveteli, hogy a fasorban andalogjanak, megállok, szokás szerint mély gondolataimba süppedve, a kihalt ház el√tt. Anélkül hogy egyenest odapillantanék, hirtelen észreveszem, hogy odalép valaki, és mustrálgatni kezd. P. gróf volt, aki sok szempontból szellemi rokonomnak hírdette magát, így aztán biztosra vettem, hogy a titokzatos ház neki sem maradhatott észrevétlen. De mekkora volt a meglepetésem, hogy miután elmondtam, milyen furcsán hatott rám a kihalt ház itt, a székváros legforgalmasabb környé-
4
A kihalt ház
kén, a gróf csak gunyorosan mosolygott, és rögvest megvilágított mindent. A gróf sokkal messzebbre jutott nálamnál, elejtett megjegyzésekb√l, kombinációkból stb. kifürkészte, hogy is áll a dolog, és a tények nyomán olyan különös történet bontakozott ki, melyet csak a legelevenebb költ√i képzel√er√ kelthetett életre. Most persze úgy illenék, hogy a gróf történetét, melyet még most is tisztán és világosan √rzök emlékezetemben, megosszam veletek, de immár oly feszült vagyok mindattól, ami valójában történt, hogy megszakítás nélkül mesélnem kell tovább. De mennyire kínosan érintette a derék grófot, mikor, meséje végére érve, megtudta, hogy a kihalt ház nem mást rejt, mint a cukrász sütödéjét, kinek pompásan berendezett üzlete szorosan simult a titokzatos épület falához. Ezért falazták el az ablakokat a földszinten, hol a kemencék m∫ködtek; a napfény és a rovarok ellen ezért védte s∫r∫ függöny az emeleti szobákat, hol a süteményeket tárolták. Mikor a gróf mindezt hírül adta, átéltem, hogy mit is érezhetett: a hidegzuhany hatását, vagy legalább azt, hogy egy minden költ√iséggel hadilábon álló démon fájdalmasan és érzékenyen megcibálja az édesen álmodozó orrát. — A prózai felvilágosítás dacára, a ház még mindig mágnesként vonzotta tekintetem, mikor mellette elhaladtam, még most is enyhe borzongás járta át tagjaimat, ha a falak mögött rejtekez√ furcsa képekre gondoltam. A legkevésbé sem tudtam megbarátkozni a cukrászsütemények, marcipánok, bonbonok, torták vagy a bef√zött gyümölcsök képzetével. Valami furcsa eszmealakulat alapján úgy jelent meg számomra mindez, akár egy édesen elringató biztatás. Valahogy ekképpen: »Sose rémüldözzön, kedvesem!, mindannyian piciny gyermekcsék vagyunk, de a mennydörgés majd jó kemény habbá ver minket!« Vagy megint másként: »Valóban tébolyodott √rült vagy, hogy a leghétköznapibb jelenségben is a csodás elemeket hajhászod, hát nem joggal korholnak barátaid, mikor hóbortos szellemlátónak neveznek?!« — A ház pedig, ahogy állítólagos rendeltetése szerint az nem is történhetett másként, mit sem változott, így lassan megszoktam látványát, és a falai mögül rendszeresen el√libeg√ észbontó képek fokozatosan tovat∫ntek. Egy véletlen ébresztette fel mindazt, mi már elszunnyadni látszott. — Hogy a mesés házat továbbra sem vesztettem szem el√l, annak ellenére, hogy — ha már így kellett lennie —, alkalmazkodtam a köznapisághoz, azt nagyon is elképzelhetitek, ismerve észjárásomat, mely jámbor lovagi h∫séggel csügg a csodálatos jelenségeken. Egy napon, mikor a déli órákban megszokott sétámat végeztem a fasorban, pillantásom a kihalt ház elfüggönyözött ablakaira esett. Ekkor észrevettem, hogy az utolsó, éppen a cukrászat melletti függöny meglibben. Egy kéz, egy kar t∫nt el√. El√rántottam operai látcsövemet, így jól szemügyre vehettem egy asszonyszemély vakítóan fehér, szépségesen megformált karját, kisujján szokatlan t∫zzel csillogott egy gyémánt; drága karperec villant meg a telten gömbölyöd√ karon. A kéz egy hosszú, különleges alakú kristálypalackot állított az ablakpárkányra, aztán elt∫nt a függöny mögött. Megdermedtem, furcsa, szorongón gyönyörteli érzés elektromos hulláma viharzott át érzékeimen, merev tekinttel bámultam fel a sorsszer∫ ablakra, és egy vággyal teli sóhaj szakadhatott fel keblemb√l. Mikor felriadtam, a legkülönbféle fajtájú emberek gy∫r∫jében találtam magam; akár én, kíváncsi tekintettel kukucskáltak felfelé. Ez felbosszantott, de aztán eszembe jutott, hogy a f√városi ember már csak ilyen, csapatokba ver√dnek a házak el√tt és nem gy√znek ámulni-bámulni, ha egy hálósipka leesik a hatodik emeletr√l, anélkül, hogy egyetlen zsinórja is elszakadt volna. — Halkan odébb osontam, miközben a prózaiság démona tisztán kivehet√en susogta a fülembe, hogy az imént a tehet√s, vasárnapiasan felékszerezett cukrászfeleség volt az, aki egy üres, valaha finom rózsavízzel telt üveget vagy egyebet állított az ablakpárkányra. — Ritka eset! — hirtelen eszembe ötlött egy nagyon ésszer∫ gondolat. — Megfordultam és egyenesen beléptem a kihalt házzal szomszédos fényes kirakatú cukrászdába. — Félrefújva a csokoládé forró g√zét, könnyedén odavetettem: »Szó ami szó, Maga nagyon szépen kib√vítette az üzletét.« A cukrászmester gyorsan beledobott néhány bonbont egy kis zacskóba, átnyújtotta egy kedves, a süteményre ácsingózó lánykának, aztán rákönyökölt a kiszolgálópultra, és olyasfajta mosolygósan kérd√ pillantást vetett rám, mint aki nem egészen érti, mir√l beszélek. Megismételtem, hogy nagyon célszer∫ volt a szomszédos házat a cukrászathoz csatolni, noha a kihalt ház komoran és szomorúan elüt a vidám füzérben sorakozó többit√l. »Ejnye, uram«, szólalt meg a cukrászmester, »aztán ki mesélte be Önnek, hogy a szomszéd ház a miénk? — Sajnos minden akvizíciós próbálkozás hiábavalónak bizonyult, de végül talán jobb is így, mivel ama háznak megvan a maga története.« — Drága barátaim, elképzelhetitek, hogy a cukrász válasza mennyire felizgatott, és hogy mily sürget√en kértem, meséljen tovább. »Nos, uram«, folytatta, »valami különlegeset magam sem tudok róla, de annyi bizonyos, hogy a ház S. grófn√ tulajdona, aki jelenleg is a birtokain tölti az id√t, és már évek óta nem járt errefelé. Mikor még nem álltak az utcánkat ékesít√ luxusépületek, a szóban forgó ház, ahogy nekem mesélték, már a mostani-
5
E. T. A. Hoffmann
hoz hasonló állapotban volt, és azóta is csak arra ügyelnek, hogy össze ne roskadjon teljesen. Csupán két él√lény lakja, egy √söreg, embergy∫löl√ házmester, meg egy mogorva, életunt eb, ez utóbbi néhanapján a hátsó udvarból vonyítja a holdat. Az a mende-monda járja, hogy a kihalt házban szörny∫ kísértetjárás folyik, és tény, hogy a bátyám, az üzlet tulajdonosa, meg jómagam, vagyis mindketten, az éjszaka csendjében, kiváltképpen karácsonykor, mikor a munka itt az üzletben ébren tart, gyakran igen különös, panaszos hangokat észleltünk, melyek nyilvánvalóan a szomszédos ház falai mögül származtak. És aztán oly cudar kaparászás és ramazuri kezd√dött, hogy mindketten eliszonyodtunk rémületünkben. Nemrég éjjel pedig sajátszer∫ énekszót hallottunk, melyet nemigen tudnék leírni Önnek. Kétségkívül egy öregasszony hangja volt, de oly fényl√en tisztán csengett, a tarka kadenciák és a hosszan gyöngyöz√ trillák oly magasra hágtak, hogy hasonlót még soha életemben nem hallottam, pedig Itáliában, Franciaországban és Németföldön elég sok énekesn√ produkcióját volt szerencsém megismerni. Nekem úgy t∫nt, franciául énekel, de ezt nem tudtam pontosan megállapítani, és egyébként sem sokáig hallgatóztunk, mert mindkett√nknek égnek állt a haja. Olykor, ha már alábbhagyott az utcai zaj, mély sóhajt és tompa nevetést hallottunk a hátsó szobából, akárha a föld alól tört volna el√, de mikor a falhoz tapasztottuk a fülünket, rögtön kiderült, hogy éppenséggel a szomszédos házban sóhajtoznak és kacarásznak. — Nézze csak meg (azzal karon fogva a hátsó szobába vezetett és kimutatott az ablakon) —, nézze csak meg azt a vascsövet, mely el√ugrik a falból, ez gyakran annyira er√sen füstölög, még nyáron is, amikor nem is kelletik f∫teni, hogy a bátyám, már csak a t∫zveszély okán is, hajba kapott a házmesterrel, aki azzal védekezett, hogy csupán az ételt f√zi, melyet az kedvel, az ég tudja miféle kotyvalékot, mert valami egészen különös és jellegzetes b∫z kóválygott el√ a cs√b√l.« — Megcsörrent az üzlet üvegajtaja, a cukrász el√resietett, és odabiccentve a belép√ alaknak, sokatmondó pillantást vetett rám. — Azonnal elértettem. Hisz ki más lehetett volna a furcsa figura, mint ama fatális házfelügyel√? — Képzeljetek el egy alacsony, aszott emberkét, múmiaszín∫ arccal, hegyes orral, összehúzott ajkakkal, zöldsugarú macskaszemekkel, tébolyult nevetéssel; feje ómódian frizírozva, gazdagon púderezett, feltornyozott vendéghajjal és loknikkal, hosszan lelógó varkoccsal, akár egy postillon d`amour; kifakult, de megkímélt kávébarna ruhája frissen kefélve, szürke harisnyába bújtatott lábán nagy, kitaposott, ékköves csattal díszített cip√. Képzeljétek el, hogy ezt a kis, aszott alakot, különösen ami hosszú, er√s ujjakkal ellátott hatalmas ökleit illeti, szinte robusztusra formálta a természet. Határozottan a pulthoz lépett, aztán folytonos kacarászások közepette és a kristályüvegekben felhalmazott édességekre sandítva egy félholt hanghordozásával ekképpen nyöszörgött: »Egy porció bef√zött narancs — egy porció habcsók — egy porció cukrozott gesztenye« etc. Gondolkozzatok és íteljétek aztán: nem volt meg minden okom, hogy valami különöset orrontsak itt? A cukrász összekészítette, amiket az öreg kívánt. »Mérje le, mérje, tisztelt szomszéd uram«, nyafogott a furcsa vénség, aztán nyökögve és sóhajtozva egy kicsiny b√rzacskót húzott el√ a zsebéb√l, és fáradságosan pénz után kutatott. Észrevettem, hogy a pénz, amit el√számolt, régi, részben már a forgalomból kivont érmékb√l állott. Minden mozdulata siralmas volt, és közben ekképpen motyogott: »Édes, édes, édes — édes legyen minden —, édes a kedvemért; a Sátán tiszta mézzel kenegeti a menyasszonya száját, tiszta mézzel.« A cukrász nevetve pislantott rám, aztán odaszólt az öregnek: »Úgy fest, nincs a legjobb színben; na igen, az öregség, az öregség, lassanként hanyatlik az er√.« Anélkül, hogy arckifejezése megváltozott volna, az öreg felkiáltott: »Az öregség, mi?, az öregség? — hanyatlik az er√? — gyengeség, eltompultság? — hohó, hohó!« Azzal összecsapta az ökleit, hogy a csuklója beleroppant, és lábait éppoly hatalmasan összedurrantva felugrott a magasba, hogy az egész üzlet belenyekkent, és a poharak csörömpölve koccantak egymáshoz a szekrényben. De ebben a pillanatban rémes üvöltés hangzott fel, az öreg rálépett a mögötte besurrant kutyára, az állat szorosan egymáshoz illesztett lábakkal most ott feküdt a földön. »Átkozott bestia, sátáni pokolfajzat«, nyökögte elhalóan, kinyitotta a zacskót és egy habcsókot kínált az ebnek. A valósággal emberi könnyeket ontó állat azonnal elcsendesedett, hátsó lábaira ült, és úgy ropogtatta a habcsókot, akár egy mókus. Mindketten egyszerre készültek el, a kutya a habcsókkal, az öreg meg, hogy összecsomagolja és eldugja a süteményes zacskót. »Jó éjt, tisztelt szomszéd úr!«, mondta ekkor, kezet nyújtott, és úgy megszorította a cukrász tenyerét, hogy az hangosan felkiáltott a fájdalomtól. »Egy gyenge, elaggott aggastyán kíván Önnek jó éjszakát, legkedvesebb szomszéd uram«, szólt ismét, azzal kilépett az üzletb√l, sarkában a szája szélér√l a habcsók maradványait nyalogató fekete kutyával. Úgy látszott, engem észre sem vett, ott álltam, egészen megkövülten a meglepetést√l. »Látja«, kezdte a cukrászmester, »látja, így t∫nik fel a furcsa öreg, legalább kétszer vagy háromszor egy hónapban, de semmi mást nem le-
6
A kihalt ház
het kiszedni bel√le, mint hogy egykor S. grófnak volt a komornyikja, hogy most a házat felügyeli és minden órában (már évek óta) várja a család megérkezését, ezért sem lehet az épületet kibérelni. A bátyám egyszer nagyon megszuttyongatta az éjszakai csinndadratta miatt, de közönyösen csak ezt válaszolta: »Igen, az emberek mind azt mondják, kísértetek járnak a házban, sose higgyen nekik, ez nem igaz!« Ütött az óra, melyben a jobb társaság felkeresi az üzletet, az ajtó kinyílt, beáramlott az elegáns világ, így hát nem faggatózhattam tovább. Viszont bizonyossá vált, hogy P. gróf hírei a ház tulajdonosáról és rendeltetésér√l hamisak voltak, hogy az öreg házmester, bár tagadja, nem egyedül lakja, és hogy kétségtelenül valami titok lappang falai mögött. Ugyan miért ne teremtettem volna kapcsolatot a különös, hátborzongató ének és az ablakban felt∫n√ szépséges kar között? A kar nem volt, nem lehetett egy aszott öregasszonyé, az ének pedig, a cukrász leírása alapján, nem áradhatott egy bimbózó, fiatal lány torkából. Ám a kar ismertet√jegyei mellett döntve, könnyedén rábeszéltem magam, hogy talán csak akusztikai csalódás miatt hangzott oly öregesen és rikoltozóan a dal, és hogy a rémülett√l megzavarodott cukrász valószín∫leg félrehallotta. — Aztán eszembe jutott a füst, a különös szag, a korábban látott, furcsán formált kristálypalack, és azonnal megjelent szemeim el√tt egy gyönyör∫séges, de a rontó varázslatoktól megbabonázott teremtés képe. Rögvest boszorkánymesternek láttam az öreget, átkozott varázslónak, aki, talán az S. családtól teljesen függetlenül, a saját szakállára ∫zi elvetemült iparát a kihalt házban. Képzel√er√m dolgozni kezdett, és még aznap éjjel, nem álmomban, inkább az elalvás el√tti pillanatok delíriumában, világosan láttam a szikrázó gyémántot és a villogó karköt√t. Akárha fátyolos, szürke ködb√l, egyre csak közeledett egy bájos arc, szeme fájdalmasan esdekl√, színe a menny kékjét viseli, végül teljes, virágzó ifjúságában el√t∫nt a kecses, elb∫völ√ lányalak. Rögvest észrevettem, hogy amit ködnek véltem, az finom pára, körkörös örvényben szállt föl a kristálypalackból, melyet a jelenés tartott a kezében. — »Ó, bájos varázskép«, kiáltottam fel elb∫völten, »ó, bájos varázskép, tudasd velem, hol id√zöl, mi az, mi fogva tart? — Ah, mily bánattal és szerelemmel pillantasz rám! — Jól tudom, hogy a fekete mágia vesz körül, hogy te vagy a legboldogtalanabb rabszolgalánya ama gonosz ördögnek, ki kávébarnán és bepúderezve rohangál fel s alá a cukrászatban, és hatalmas ugrásokkal akar szétrontani mindent; ki megtapossa habcsókkkal abrakolt pokolbéli kutyáját, miután az állat levonyított egy boszorkánypolkát. — Óh, tudok mindent, te bájos, elb∫völ√ lény! — A gyémánt a bels√ szenvedély visszfénye! — ah, hisz ha nem szíved vérével táplálnád, hogyan is szikrázhatna oly er√vel, oly ezerszín∫en sugárzó, legpompázatosabb szerelmi árnyalatokban, melyeket halandó valaha láthatott?! Ám jól tudom, hogy karköt√d egy láncszem csupán, melyr√l a Kávébarna azt állítja, hogy magnetikus erej∫. Ne higgyél neki, tündökletes! — jól látom, hogy a lánc belelóg egy kékes t∫zzel izzó retortába. Feldöntöm, és te megszabadulsz! Mindent tudok, ugye mindent tudok, te kedves?! De most, drága sz∫z!, most nyisd szóra rózsaajkad, és mondd…« Ám e pillanatban egy csontos ököl nyúlt át a vállamon, megragadta a kristálypalackot, az meg ezer szilánkra törve szétporladt a légben. Egy tompán felhangzó halk jajszó és a bájos alak elt∫nt az éj sötétjében. — Hah, látom, mosolyogtok, szóval ezúttal is a szellemlátót keresitek bennem, de biztosíthatlak titeket, hogy az egész álom, ha most az egyszer ragaszkodtok e megnevezéshez, minden ízében a látomás ismertet√jegyeit viselte. De mivel prózai kétkedéstekben továbbra is mosolyogtok, inkább nem magyarázkodom, hanem sietve mesélek tovább. Alig hajnalodott, mikor nyugtalansággal és vágyakkal telve lerohantam a fasorba, és odacövekeltem magam a kihalt ház elé. — Nemcsak a bels√ függönyök voltak behúzva, de még a vastag zsalutáblákat is behajtották. Egy lélek sincs az utcán; szorosan a földszinti ablak mellé léptem, és füleltem és füleltem, de egy hang sem hallatszott, csend volt, akár a mély sírban. Aztán nappal lett, az üzem beindult, távoznom kellett. Csak untatna most, ha elmesélném, hány napon át settenkedtem a ház körül, anélkül, hogy bármit felfedeztem volna, hogy minden tudakozódás vagy kutatás hiábavalónak bizonyult, míg végtére szépséges látományom halványulni kezdett bens√mben. — Ám egyszer, mikor kés√ esti sétámról hazatérve elhaladtam a kihalt ház el√tt, észrevettem, hogy a kapu félig nyitva áll; odaléptem, a Kávébarna éppen kikukucskált. Elszántam magam. »Binder, a pénzügyi titkos tanácsos nem ebben a házban lakik?« — kérdeztem, miközben a házmestert csaknem visszaszorítva, beléptem a tompa fénnyel megvilágított el√csarnokba. Az öreg a megszokott nevetésével vizsgálgatott, aztán így szólt halkan és vontatottan: »Nem, az nem lakik itt, nem lakott itt, és nem is fog itt lakni soha, nincs is ilyen az egész utcában. — Persze azt beszélik, hogy ebben a házban szellemek járnak, de biztosíthatom uraságodat, hogy ez nem igaz, ez egy tiszta, rendes ház, holnap költö-
7
E. T. A. Hoffmann
zik vissza a nagyságos S. grófn√…, na jó éjszakát, tisztelt úr!« Azzal kikormányzott az utcára és bezárta mögöttem a kaput. Hallottam, ahogy lihegve és köhögve, kezében a zörg√ kulcscsomóval tovanyikorog a folyosón, aztán a lépcs√n, amely, úgy érzékeltem, lefelé vezetett. A rövidke id√ alatt annyit megfigyeltem, hogy a folyosót régi, tarka tapéta fedi, és hogy egy terem egészen különös, nagy, vörös damaszttal kárpitozott támlás székekkel van telerakva. Behatolásom után most aztán szilajabb lendületet vett a kaland! Képzeljétek el, képzeljétek el, amint egy másik napon, a déli órákban átsétálok a fasoron, és akaratlan pillantásommal már messzir√l a kihalt házat fürkészem, mikor a fels√ emelet utolsó ablakában mintha megcsillanna valami. Közelebb lépve észreveszem, hogy a küls√ zsalu egészen nyitva áll, a bels√ függöny pedig csak félig van elhúzva. Felszikrázik a gyémánt. Óh egek, látomásom fájdalmasan esdekl√ arca néz velem szembe. — Hogyan állhatnék meg észrevétlen a fel s alá hullámzó tömegben?! — E pillanatban szemembe ötlött egy pad, mely a fasorban andalgók számára volt felállítva, igaz, épp háttal a kihalt háznak. Gyorsan beugrottam a fák közé, és a pad támláján áthajolva zavartalanul bámulhattam a sorsszer∫ ablakot. Igen, √ volt az színr√l színre, a bájos, az elb∫völ√ lányka! Csak a tekintete t∫nt bizonytalannak. Korábban úgy véltem, egyenesen a szemembe néz, most inkább valami halálos dermedtség volt a tekintetében, hogy akár egy életh∫en megfestett képnek is tarthatta volna az ember, ha néha nem mozgatta volna a tagjait. Egészen elmerültem a varázslatos lény látványában, és ez oly furcsán felajzotta bens√met, hogy meg sem hallottam az olasz zsibárus szakadatlan karattyolását, aki valószín∫leg már régóta kínálgatta áruját. Végül megcibálta a karomat; gyorsan megfordultam, meglehet√sen keményen és dühösen utasítottam el. De még így sem hagyott fel a könyörgésekkel és panaszokkal: hogy ma még semmit sem keresett, és hogy legalább egy pár ceruzát vagy egy csomag fogpiszkálót vehetnék t√le. Majd szétrobbanva a türelmetlenségt√l a pénztárcámért nyúltam, csak hogy lerázzam végre a terhes alakot. »Akadnak itt még szép dolgok!« — kiáltotta, azzal kihúzta a kasztni alsó fiókját, és elém tartott egy kis, kerek zsebtükröcskét, mely néhány más üveggel együtt a láda mélyén hevert. — Megpillantottam benne a kihalt házat, az ablakot, látomásom angyali alakjának legélesebb, leghatározottabb vonásait. — Gyorsan megvásároltam, így kényelmesen bámulhattam az ablakot, anélkül, hogy a járókel√knek felt∫nt volna. — De minél hosszabb ideig meredtem az ablakban látható arcra, annál inkább elfogott egy különös, szinte leírhatatlan érzés, melyet leginkább éberálomnak nevezhetnék. Mintha valami furcsa bénultság telepedett volna rám, nem egész testemre és tagjaimra, csupán tekintetemre: úgy éreztem, soha többé nem tudok elfordulni a tükört√l. Szégyenkezve kell bevallanom, hogy az a dajkamese jutott eszembe, mellyel kicsiny koromban a dadám pillanatok alatt ágyba kergetett, ha esténként megálltam, és mereven bámultam az apám szobájában álló nagy tükörbe. Azt mondta az asszony, ha éjjel a gyerek belenéz a tükörbe, egy idegen, ocsmány arc tekint rá vissza, amit√l a kisfiú pillantása megdermed. Egyszer valóban úgy hittem, hogy egy rémes, izzó szempár szikrázik felém a tükörb√l; felkiáltottam, aztán ájultan rogytam össze. Hosszan tartó betegség tört rám e rohamban, de még ma is úgy érzem, akárha tényleg felém szikráztak volna azok a szemek. Szóval, mindez a gyerekkori √rült zagyvalék jutott eszembe, jeges dermedtség járta át tagjaimat — el akartam hajítani a tükröt — nem sikerült — csak a bájos arc mennyei pillantását éreztem magamon — igen, a pillantása rám szegez√dött, és sugara egészen a szívemig hatolt. Minden szorongásom messzet∫nt, az édes vágyakozás gyönyörteli fájdalma lépett helyébe, villamos melege áthevített. »Csinos kis tükre van«, szólalt meg ekkor egy hang. Felriadtam álmaimból, és nem kis megütközésemre mindenfel√l kétértelm∫en vigyorgó arcokat pillantottam meg a szomszédságomban. Már többen is helyet foglaltak a padon, és nem lehetett kétséges, hogy mereven a tükörbe bámuló tekintetem, egzaltált állapotomban vághatott furcsa grimaszaim láttán, pazar színjátékot reméltek a rovásomra. »Csinos egy tükre van«, ismételte meg a férfi, mivel nem válaszoltam, aztán egy oldalpillantással még hozzáf∫zte: »Ugyan mondja már meg, mi ez az eszel√s bámészkodás, tán szellemeket lát?« stb. Meglehet√sen koros, igen gondosan öltözött férfi volt, beszédmodora, tekintete szokatlanul jóindulatú és bizalomgerjeszt√. Fontolgatás nélkül elbeszéltem hát, hogy egy csodálatos lányt bámultam a mögöttem álló kihalt ház ablakában. — Aztán megkérdeztem, vajon látja-e √ is az elb∫völ√ arcot. »Ott fenn? — abban a régi házban — az utolsó ablakban?« kérdezgette meglehet√sen furcsálkodva. »Persze, persze«, mondtam, ekkor az öreg felkacagott és így szólt: »De hiszen ez nem más, mint elb∫völ√ érzékcsalódás — nos, öreg szemeim — Isten áldja meg öreg szemeimet. Ejnye, ejnye, uram, puszta szemmel is nagyon jól láttam a csinos arcot az ablakban, de úgy hiszem, az nem más, mint egy kit∫n√en és életh∫en megfestett olajportré.« Gyorsan megfordultam, de már semmi sem lát-
8
A kihalt ház
szott, a zsalukat behúzták. »Igen«, folytatta az öregember, »igen, uram, most már kés√, hogy minderr√l meggy√z√djék, hisz a szolga, aki, ha jól tudom a kiköltözött S. grófn√ gondnokaként egyedül lakja a házat, miután leporolta, az imént vette be a képet az ablakból és húzta be a zsalukat.« — »Biztos, hogy csak egy festmény?«, kérdeztem egészen megrökönyödve. »Bízzon a szemeimben«, felelte az öreg. »Pusztán egy festmény visszfényét látta a tükörben, az optikai csalódás által nagyon is megsokszorozva és — régen, még fiatalemberként, bizony azon lettem volna magam is, hogy egy szép fiatal lány képét, persze fantáziámtól tel√en, életre keltsem.« »De mozog a keze, mozog a karja«, jutott eszembe. »Persze, persze, mozognak, mozgolódnak«, mondta kacagva az öreg, és gyengéden megpaskolta a vállamat. Aztán hirtelen felállt, és udvariasan meghajolva otthagyott a következ√ szavak kíséretében: »Ügyeljen a zsebtükrökre, rútul hazudik mindahány. — Legalázatosabb szolgája!« — Gondolhatjátok, milyen kínosan érintett, hogy egy tébolyult fantasztaként bántak velem. Biztos voltam benne, hogy az öregnek igaza van, és a kihalt házban csak én magam hívtam életre az érzékcsalatások tébolyult színjátékát, hogy szégyenszemre oly rútul elvarázsoljam önmagam. Rosszkedv∫en, bosszúsággal telten rohantam haza, szilárdan elhatároztam, hogy tökéletesen szakítok a kihalt házzal kapcsolatos rejtelmekkel, és legalább néhány napig elkerülöm a fasort. Ehhez h∫ségesen tartottam magam, és mivel ráadásul bizonyos sürg√s munkák az íróasztalhoz kötöttek napközben, az estéket viszont szellemdús barátok vidám körében töltöttem, úgy esett, hogy alig gondoltam immár azokra a titkokra. Legfeljebb olyasmi történt, hogy néha felriadtam álmomból, akárha valami küls√ érintésre, és csak kés√bb világosodott meg, hogy a víziómban és a kihalt ház ablakában látott titokzatos lény gondolata ébresztett fel. Még munka közben, még a barátaimmal folytatott legélénkebb csevegés alatt is, teljesen indokolatlanul, néha villamos ütésként járt át ez a gondolat. Ám ezek csak gyorsan tovat∫n√ pillanatok voltak. A kis zsebtükröt, mely oly csalókán válaszolt az elb∫völ√ képre, prózai feladatokra fogtam be a háztartásban: el√tte kötöttem meg a nyakkend√met. Egyszer, mikor éppen e fontos m∫velethez készül√dtem, homályosnak találtam, ezért a szokásos módon ráleheltem, hogy aztán fényesre dörzsöljem. — Ereimben megh∫lt a vér, bens√m kéjes borzalomtól reszketett! — Igen, így kell hívnom az érzést, mely elöntött, mikor leheletem az üvegr√l letörülve, a kékes ködb√l a bájos arc tekintett rám, ama fájdalmas, szívsajdító pillantásával. — Nevettek? — Csak tessék, lökjetek el, tartsatok gyógyíthatatlan álmodozónak, de mondhattok, gondolhattok bármit, annyi bizonyos, hogy a Kedves pillantott rám, ám mihelyt a lehelet szétolvadt, elt∫nt az arc is az üveg csillámaiban. — Nem akarlak untatni benneteket, nem akarok minden mozzanatot elmesélni, melyek most sorban követték egymást. Csak annyit mondanék még, hogy felhagyhatatlan kísérleteim gyakran sikerrel jártak, és leheletemmel képes voltam el√hívni a kedves arcot a tükörb√l, néha azonban a legmakacsabb igyekezetem is hiábavalónak bizonyult. Kés√bb tébolyultként rohangáltam fel s alá a kihalt ház el√tt, mereven bámultam az ablakot, de egyetlen emberi lény sem mutatkozott. — Csak akkor éltem, ha rá gondolhattam, minden más meghalt számomra, odahagytam barátaimat, tanulmányaimat. — Olyan lélekállapotról beszélek, mely romlásba dönthetett volna, így hát ti, hitetlenek, ne kacagjatok és ne gúnyolódjatok, hallgassátok és érezzétek át szenvedéseimet. Mint mondtam, gyakran, mikor a kép teljesen elhalványult, testi rosszullét fogott el, máskor az alak oly elevenen, oly ragyogóan lépett el√, hogy úgy véltem, megragadhatom. Aztán oly rémületes érzés fogott el, mintha én magam lennék, kit körülfog és magába zár a tükör ködfellege. Sajgó mellkasi fájdalmakkal és teljes apátiával végz√dött e kínos állapot, mely minden alkalommal az utolsó porcikámig fel√rl√ kimerültségbe torkollott. Ilyenkor sikertelen volt minden kísérlet a tükörrel, de aztán er√re kaptam, a kép ismét elevenen lépett elém, és nem tagadhatom, hogy ez valami különös, habár idegenszer∫ fizikai gyönyörrel járt. Az örökös feszültség szinte szétzúzott, halottsápadtan kóvályogtam, testem megtöretett, a barátaim betegnek véltek, míg végre állandó korholásaik arra késztettek, hogy a t√lem telhet√ komolysággal eltöprengjek állapotomon. Szándékos volt avagy véletlen, hogy egy orvostanhallgató barátom nálam felejtette Reil könyvét az elmezavarokról? Olvasni kezdtem, a m∫ ellenállhatatlanul vonzott, de micsoda érzés volt, mikor a fixa ideákról mondottakat felfedeztem önmagamban! Mély borzalom töltött el, ahogy magamat a tébolydába vezet√ úton megpillantottam; feleszméltem, és úgy döntöttem, nem késlekedem tovább. Zsebre vágtam a tükrömet, és sietve felkerestem K. doktort, aki nagy hírességnek számított az √rület kezelésében és gyógyításában, és aki oly mélyre hatolt a pszichikai princípiumba, hogy képes volt testi betegségeket is el√idézni, melyeket kés√bb meggyógyított. Elbeszéltem neki mindent, nem hallgatva el a legapróbb körülményt sem, és könyörögtem, hogy mentsen meg rémületes
9
E. T. A. Hoffmann
sorsomtól, mely hitem szerint fenyeget. Nagyon higgadtan végighallgatott, de pillantásából láttam, hogy némi meglepetést okoztam számára. »A veszély«, kezdte, »a veszély korántsem oly közeli, mint uraságod hiszi, és teljes meggy√z√déssel mondhatom, hogy képes vagyok azt elhárítani. Hogy Ön pszichikailag hallatlan támadásnak van kitéve, afel√l nincs kétség, de ha tökéletesen megismeri az állapotát el√idéz√ rossz princípiumot, akkor Maga kovácsolja a fegyvert, mellyel védekezhet ellene. Hagyja nálam a tükröt, kényszerítse magát valami olyasfajta munkára, mely igénybe veszi szellemi erejét, kerülje el a fasort, dolgozzon kora reggelt√l, míg csak kitartani képes, tegyen kiadós sétákat, keresse fel régóta elkerült barátait. Egyen tápláló étkeket, igyon nehéz, er√t adó borokat. Láthatja, hogy én csupán a fixa ideát, vagyis az Önt megszédít√, a kihalt ház ablakában és a tükörben látható arc tüneményét akarom elpusztítani, továbbá más pályára terelni szellemét, meger√síteni a testét. Segítsen maga is jóravaló szándékomban.« Nehezemre esett elszakadni a tükrömt√l, ám ezt az orvos is észrevette, mikor elkérve t√lem, rálehelt, és a következ√ kérdéssel tartotta elém: »Lát valamit?« »Egyáltalán semmit«, feleltem a valóságnak megfelel√en. »Leheljen rá, most Maga«, mondta, miközben kezembe nyomta a tükröt. Végrehajtottam az utasítást, a varázskép élesebben jelent meg, mint eddig bármikor. »Itt van!«, kiáltottam. Az orvos belenézett, aztán így szólt: »Magam semmit sem látok, de nem szeretném eltitkolni, hogy mikor a tükrébe néztem, valami kellemetlen borzongás járt át, mely azonban rögtön tovat∫nt. Láthatja, hogy teljesen √szintén beszélek, vagyis úgy vélem, megszolgáltam a tökéletes bizalmát. Most ismételje meg a kísérletet!« Megtettem, az orvos átölelt, éreztem, hogy a gerincemen nyugtatja kezét. Ismét megjelent az arc, az orvos, aki velem együtt nézte, elsápadt, kivette a tükröt a kezemb√l, megint belenézett, bezárta íróasztalába, néhány másodpercig homlokára tett kézzel állt szótlanul, aztán hozzám lépett. »Kövesse«, kezdte, »kövesse pontosan az el√írásaimat. Megvallhatom, hogy azok a pillanatok, melyekben Ön, mintegy önmagán kívül kerülve, a saját Énjét fizikai fájdalmak közepette érzékeli, még meglehet√sen titokzatosak számomra, de remélem, hogy hamarosan többet tudok mondani minderr√l.« Bármennyire nehezemre is esett, szilárd, tántoríthatatlan akarattal éltem ekkoriban az orvos utasításai szerint, és bármily hamar éreztem is a másféle szellemi megterhelések és az egyebekben el√írt diéta jótékony hatását, nem sz∫ntek meg teljesen ama szörny∫ rohamok, melyek általában déli tizenkett√kor, de leghevesebben éjfélkor törtek rám. Még vidám, dalolgató, borozgató estéli társaságban is el√fordult, akárha hegyes, izzó t√r járta volt át hirtelen bens√met; minden szellemi ellenállásom kevésnek bizonyult, hogy ne rohanjak el; és csak akkor tudtam visszatérni, ha felriadtam ájulásszer∫ állapotomból. Egyszer, ismét vacsoratársaságban, a pszichikai hatásokról és befolyásokról, a magnetizmus sötét, ismeretlen területér√l folyt a szó. Többnyire egy távoli pszichikai princípium befolyásának lehet√ségét emlegették, ezt számos példával bizonyították, és legkivált egy fiatal, a magnetizmusban jártas orvos hangoztatta, hogy √, amint annyi más, mi több, minden jelent√s delejez√, képes lenne a távolból, csupán a szilárdan rögzített gondolat és akarat által egy alvajáróját befolyásolni. Egyre-másra került terítékre mindaz, amit Kluge, Schubert, Bartels és mások e tárgyról már megírtak. »A legfontosabb«, szólalt meg végül az egyik jelenlév√, egy éleselméj∫ megfigyel√ként számon tartott medikus, »a legfontosabb, mit mindebb√l lesz∫rtem, hogy úgy t∫nik, a magnetizmus számos titkot képes napvilágra hozni, melyeket mi magunk mint szokásos, egyszer∫ élettapasztalatot éppenséggel vonakodunk titokként felismerni. Csak persze óvatosan kell hozzáfognunk a dologhoz. — Hogyan lehetséges, hogy minden általunk ismert küls√ vagy bels√ ok nélkül, s√t eszméink láncszemeit széttépve, akármely személyt vagy ráadásul akármely esemény h∫ képét oly elevenen, oly egész énünket leigázó módon érzékeljük, hogy mi magunk is elcsodálkozunk rajta? Ez akkor a legfigyelemreméltóbb, ha felriadunk álmunkból. Minden álomkép már sötét szakadékba süllyedt, de most új, ama képt√l teljesen független álom lép elénk a maga élett√l duzzadó teljességében, mely távoli vidékekre visz, és látszólag tökéletesen idegenné vált személyeket vezet elénk, akik már évek óta eszünkbe sem jutottak. Mi több!, gyakran hasonló módon látunk vadidegen embereket, akiket csak sok-sok év múltán fogunk megismerni! Az ismert mondás: „Úristen, ez a férfi, ez az asszony, oly meglep√en ismer√s, mintha már láttam volna √ket valahol” talán, mivel másképp tökéletesen lehetetlen, homályos emlékezés egy-egy ilyen álomképre. Mi lenne, ha ezeket a gondolataink sorába betör√, különös er√vel magukkal ragadó idegen képeket éppenséggel valami távoli pszichikai princípium irányítaná? Mi lenne, ha bizonyos körülmények között e távoli szellem képes lenne arra, hogy a magnetikus hatást még el√készítés nélkül is úgy irányítsa, hogy ellenállás nélkül csüggenénk utasításain?« — »Akkor már csak egy aprócska lépés«, vetette közbe nevetve va-
10
A kihalt ház
laki, »és ott lennénk a boszorkányságok, varázsképek, csodatükrök és egyéb eszement fantazmagóriák már rég elavult, bárgyú korszakában.« — »Ej«, szakította félbe a medikus a hitetlenked√t, »egy korszak soha nem lehet elavult, és még sokkal kevésbé bárgyú, ha csak nem akarunk a miénkkel egyetemben minden olyan korszakot ostobának tekinteni, melyben az emberek gondolkodni merészeltek. Sajátos dolog nyíltan eltagadni valamit, mely sokszor még szigorúan jogászi úton is bizonyítható, és amilyen kevéssé osztom a véleményt, miszerint a sötét, titokteli birodalomban, szellemünk otthonában, akár egyetlen, a mi tompa látású szemünknek meglehet√sen, fényes lámpácska ég, olyannyira bizonyos, hogy a természet nem tagadta meg t√lünk a vakondok tehetségét és hajlamait. Megpróbálunk, mi elvakítottak, továbbhaladni a sötét úton. De miként a vak ember a földön a susogó lombok zúgásából, a csörgedez√ víz csobogásából megérzi az erd√ közelét, hol h∫sít√ árnyékot lelhet, felismeri a patakot, hol szomját csillapíthatja és ekképpen eléri célját, azonképpen sejtjük mi is a szellemfuvallattal érint√, ismeretlen lény surrogó szárnycsapásai hallatán, hogy zarándoklatunk a fény forrásához vezet, hol majd felnyílnak szemeink!« — Nem hallgathattam tovább. »Szóval azt állítja«, fordultam a medikushoz, »hogy létezik egy idegen, szellemi princípium befolyása, melyet az embernek ellenállás nélkül követnie kell?« — »Magam«, válaszolta, »magam, bár nem szeretnék túlozni, nemcsak ezt tartom lehetségesnek, hanem azt is, hogy a pszichikai princípiumokkal végzett m∫veletekkel teljesen egynem∫vé lehet tenni a magnetikus állapotot.« — »Így lehetséges az is«, folytattam, »hogy ezek a m∫veletek felhatalmazzák a démoni er√ket, hogy ellenségesen, pusztítóan hassanak ránk?« »Bukott kísértetek hitvány trükkjei«, válaszolta a medikus nevetve. »Nem, az ilyesmibe nem fogunk belepusztulni. És egyébként is, kérem, utalásaimat ne vegye másként, mint amik, vagyis utalásoknak, melyekhez még hozzátenném, hogy semmiképpen sem hiszek egy szellemi princípium feltétlen uralmában a többi fölött, de sokkal inkább feltételezem, hogy vagy valami függ√ségnek, az akarat bels√ gyengeségének, vagy valami cserehatásnak kell bekövetkeznie, mely teret nyit ennek az uralomnak.« »Nos«, szólalt meg most egy id√sebb férfi, aki mind ez idáig csak fülelt és figyelmesen hallgatott, »kezdek valamelyest megbarátkozni az Önök különös gondolataival a számunkra rejtélyes, titokzatos jelenségekr√l. Léteznek titokteljes tevékeny er√k, melyek fenyeget√en lépnek fel ellenünk, ám csak akkor képesek gy√zedelmesen elrabolni ellenállásunkat, ha valamiféle abnormalitás van a szellemi er√ben és a kedélyben. Egyszóval, csak a lelki betegségek — a b∫nök tesznek a démoni princípium alattvalóivá. Figyelemreméltó, hogy a legrégebbi koroktól mindmáig az ember leglelkét leginkább szétziláló kedélyhullámzás az, melyen a démoni er√k hatásukat kifejthették. A krónikákban tömegesen el√forduló szerelmi varázslatokra gondolok. A tébolyult boszorkányperekben mindig szerepel az ilyesmi, és még egy nagyon felvilágosult állam törvénykönyvében is szó esik a szerelmi bájitalokról, melyek annyiban is tisztán pszichikai hatásra szántak, mid√n nem általában keltik fel a szerelmi vágyat, hanem egy meghatározott személy megigézésére irányulnak ellenállhatatlanul. E beszélgetés egy tragikus eseményt idéz emlékezetembe, mely nemrég játszódott le a saját házamban. Mikor Bonaparte seregei elözönlötték hazánkat, egy ezredest kvártélyoztak be hozzánk az itáliai nemesi gárdából. Egyike volt az úgynevezett Grande Armée azon kevés tisztjeinek, akik kit∫ntek csendes, szerény, nobilis magatartásukkal. Halottsápadt arca, kiégett tekintete betegségr√l vagy nehéz bánatról tanúskodott. Csak néhány napja tartózkodott nálunk, mikor súlyos, különös rohama támadt. Éppen a szobájában voltam, amint egy mély sóhaj kíséretében hirtelen a mellére vagy pontosabban a gyomra helyére szorította a kezét, akárha halálos fájdalmak gyötörnék. Hangja elakadt, a szófára hanyatlott, aztán egyszerre mintha elveszítette volna a látását, sóbálvánnyá dermedt. Kés√bb vadul megrándult, mint aki álomból ébred, de a tompultságtól még jó ideig sem beszélni, sem mozogni nem tudott. Orvosomért küldettem, aki, miután más eszközök hatástalannak bizonyultak, magnetikus kezelése alá vetette, ez használni látszott; jóllehet a doktor hamarosan felhagyott vele, mivel a beteg delejezése alatt √t magát is elviselhetetlen rosszullét fogta el. Így aztán elnyerte az ezredes bizalmát, aki elbeszélte, hogy ama pillanatokban egy asszonyszemély képe közeledik hozzá, akit Pisában ismert meg; ilyenkor úgy érzi, a n√ izzó pillantása átjárja legbensejét, és elviselhetetlen fájdalmakat érez, míg bele nem zuhan az öntudatlan semmibe. Ezt az állapotot tompa fejfájás követte, és olyasfajta ernyedtség, akár a szerelmi gyönyörök élvezete után. Hogy tán bizalmasabb kapcsolatban állna az említett hölggyel, arról soha sem nyilatkozott. A csapatoknak távozniuk kellett, az ezredes kocsija felpakolva állt a kapu el√tt; éppen reggelizett, ám abban a pillanatban, mikor egy pohár madeirát emelt az ajkához, tompa kiáltással zuhant le a székr√l. Halott volt. Az orvosok szerint h∫dés érte. Néhány héttel ezután az ezredesnek címzett levelet kaptunk. Nem haboztam felnyitni, hisz talán egy közeli rokonától jött,
11
E. T. A. Hoffmann
akinek így hírt adhatok váratlan haláláról. A levél Pisából érkezett, és aláírás nélkül a következ√ szavakat tartalmazta: „Boldogtalan! Ma, vagyis hetedikén, Antonia, a te csalfa arcképedet keblére szorítva, holtan esett össze.” — Utánanéztem a naptárban, és úgy találtam, hogy az ezredes halálának órája egybeesett Antoniáéval.« — Képtelen voltam tovább hallgatni, hogy a férfi miket f∫zött még hozzá történetéhez; az iszonyat, mely elfogott, mikor az olaszországi ezredes állapotában a magaméra ismertem, oly vadul tomboló fájdalommal támaszotta fel tébolyult vágyamat az ismeretlen kép iránt, hogy azonnal felugrottam, és odarohantam a sorsszer∫ házhoz. A távolból úgy t∫nt, fény villan meg a behúzott zsaluk mögött, de mire odaértem, már minden sötét volt. A szomjas szerelmi vágytól tombolva zuhantam neki a kapunak; engedett a nyomásnak, és máris ott álltam a tompán megvilágított folyosón, a fülledt, áporodott leveg√ben. Szívem vadul zakatolt a különös szorongástól és türelmetlenségt√l, mikor egy hosszú, metsz√, asszonyi torokból el√tör√ hang járta át a házat, és magam sem tudom, hogyan, de hirtelen egy gyertyafényben úszó terembe kerültem, melynek arannyal ékített bútorzata, ritka japán edényzete ómódi pompát árasztott. Kékes ködgomolyban dúspárájú füstfellegek hullámzottak felém. »Légy üdvöz, légy üdvöz, drága v√legény, ütött az óra, a kézfogóra!« Imigyen harsogott egy n√i hang, és amiként nem tudtam, hogyan kerültem a terembe, éppoly kevéssé tudnám megmondani, hogyan világlott hirtelen el√ a ködb√l egy pompásan öltözött magas, fiatalos alak. Sivítva ismételgette: »Légy üdvöz, drága v√legény«, kitárt karral felém lépett — és ekkor egy sárga, az öregségt√l és a tébolytól rémületesre torzult arc nézett velem farkasszemet. Iszonyat járt át, hátratántorodtam; de mintha egy csörg√kígyó izzó, átható pillantása b∫völt volna el, pillantásomat képtelen voltam elszakítani a förtelmes öregasszonyról, lábam felmondta a szolgálatot. Egyre közeledett, úgy t∫nt, szörny∫ arca csak vékony fátyolból sz√tt maszk, melyen áttündökölnek ama bájos arc vonásai. Már magamon éreztem kezét, mikor hangos sikollyal elém zuhant a földre, miközben valaki ezt kiáltotta mögöttem: »Hú,hú — már megint az ördög szánkázik a nagyságos hátán — ágyba, ágyba, kegyelmes asszonyom, különben verés lesz, iszonyú verés!« — Villámgyorsan megfordultam, és megláttam az öreg házmestert, aki egy szál ingben, egy derekas korbácsot lóbálva a feje fölött éppen lesújtani készült a földön üvöltve összekuporodó öregasszonyra. A korbács után kaptam, de a házmester tovapenderített: »A fenébe, uram, a vén sátán megölte volna, ha nem lépek közbe — el innen, el, el el!« Kibotorkáltam a teremb√l, de mindhiába kerestem az ajtót a vaksötétben. És most meghallottam a korbács sziszeg√ hangját, aztán az öregasszony panaszkiáltásait. Segítségért kiáltottam volna, ám megnyílt a föld a lábam alatt, legurultam valami lépcs√n, és oly er√vel vágódtam neki egy ajtónak, hogy a zár felpattant, én pedig bezuhantam egy kicsinyke szobába. Az ágyról, melyet nemrég hagyhatott el valaki, a kávébarna kabátról, mely átvetve hevert egy széken, azonnal rájöttem, hogy a vén házmester lakásában vagyok. Hamarosan ledübörgött a lépcs√n, berobbant a szobába, és a lábaim elé vetette magát: »Az üdvösségre kérem«, rimánkodott kitárt karokkal, »az üdvösségre kérem, akárki legyen is az úr, ha már egyszer az öreg ördögboszorkány idecsábította, hallgasson kérem, ne szóljon arról, ami itt történt, különben elveszítem a kenyerem! A tébolyult kegyelmes asszony elnyerte büntetését, és lekötözve nyugszik az ágyában. Óh, aludjon maga is, tisztelt úr, legyen puha és édes az álma. — Igen, igen, tegyen így örömmel, szép, meleg a júliusi éj, bár nincs holdfény, de boldogítóan ragyognak a csillagok. — Nos hát, nyugodalmas, szép éjszakát!« Ilyesféléket beszélt az öreg, miközben felugrott, fogott egy gyertyát, kivezetett a szuterénb√l, kituszkolt az utcára, és jól elreteszelte mögöttem a kaput. Teljesen összezavarodva siettem haza, és könnyedén elgondolhatjátok, hogy mélyen megrázva a borzasztó titoktól, a legcsekélyebb összhangzást sem tudtam feltalálni az elmúlt napok eseményeiben. De annyi bizonyos, hogy az oly sokáig fogva tartó gonosz varázslat immár lehullott rólam. A fájdalmas vágyakozás a tükörbeli b∫vkép iránt a semmibe foszlott, a jelenet pedig a kihalt házban úgy hatott rám, mintha váratlanul az √rültekházába szállítottak volna. Hogy a házmestert egy el√kel√ származású megtébolyodott asszony zsarnoki felügyel√jének szemelték ki, mivel úrn√je állapotát talán így akarták eltitkolni a világ el√l, ebben nem kételkedhettem, de hogy a tükör, az észbontó varázstükör voltaképpen… de tovább, tovább! Kés√bb úgy esett, hogy egy népes társaságban P. grófba botlottam, aki félrevont, és nevetve szólított meg: »Tudja már, hogy a kihalt házunk titka hamarosan napvilágra kerül?« Felfigyeltem, de mikor a gróf folytatta volna, megnyíltak az ebédl√ szárnyasajtói, tálalva volt. Mélyen elgondolkoztam a gróftól hallott titkokon, így szinte gépiesen kínáltam karomat egy fiatal hölgynek, hogy merev szertartásossággal, nagyon lassú léptekkel az asztalhoz vezessem. Odairányítottam egy szabad helyre, és csak ezután vettem alaposabban szemügyre és — a tükörben látott kép pillantott rám, oly tökéletes hasonlósággal, hogy érzékcsa-
12
A kihalt ház
lódásról szó sem lehetett! Hogy legbens√mig megremegtem, azt nagyon is elgondolhatjátok, de biztosíthatlak benneteket, hogy ez már korántsem hasonlított ama romboló, tébolyult szerelmi vágyhoz, mely akkor fogott el, mikor leheletemmel el√hívtam a mesés lányarcot a tükörb√l. Ám a megütközés, mi több a megrettenés tisztán leolvasható volt az arcomról, a lány csodálkozva pillantott rám, így hát jónak láttam, hogy t√lem telhet√en összeszedjem magam, és a lehet√ legkönnyedebb hangon jegyezzem meg, ha nem csal emlékezetem, korábban láttam már valahol. A lány rövid magyarázata, hogy ez nemigen lehetséges, hisz életében el√ször tegnap járt xxx-ben, a szó legvalódibb értelmében elképesztett. Elnémultam. Csak az angyali pillantás, csak a lányka elb∫völ√ szeme vett rá, hogy feltaláljam magam. Tudjátok, bizonyos alkalmak megkövetelik, hogy szellemi érzékel√csápunkat el√renyújtsuk és óvatosan, nagyon óvatosan addig tapogatózzunk, míg megfelel√ válasz érkezik. Így tettem hát magam is, és hamarosan úgy véltem, hogy egy bájos, finom, ám valamiféle pszichikai túlérzékenységben szenved√ lény ül mellettem. Társalgásunkban, különösen, ha csíp√s cayenne-i borsként egy-egy bizarrabb, dévajabb szót hintettem el, minden der∫sebb hangváltás megnevettette, de valami furcsán fájdalmas módon, mint akit megtaszítottak. »Ma nem túl vidám, kisasszony, talán a reggeli látogatás…«, szólt át egy közelben ül√ tiszt a lányhoz, ám ebben a pillanatban egy szomszédja megragadta a karját, és súgott valamit a fülébe, míg egy asszony az asztal túlsó oldalán, felhevült arccal és tekintettel egy remek operáról kezdett beszélni, melyet Párizsban látott, és amelynek el√adását most meglehet√sen nagy hangon kezdte összevetni az ittenivel. — Szomszédn√mnek könnybe lábadt a szeme. »Ugye milyen buta kis jószág vagyok?« — fordult aztán felém, és hamarosan migrénjér√l panaszkodott. »Az ideges fejfájás szokásos következménye« — feleltem elfogulatlanul, »melyre nincs jobb orvosság, mint a szilaj, sziporkázó szellem, amely e költ√i ital habjából gyöngyözik el√.« E szavakkal pezsg√t töltöttem poharába, melyet el√bb elutasított, ám kés√bb mégis belekortyolt, pillantásával köszönve meg, hogy így értelmeztem az el√bb akadálytalanul feltör√ könnyeit. Szemmel láthatóan kissé felderült, és úgy t∫nt, minden jóra fordult, ám ekkor váratlanul meglöktem az el√ttem álló angol poharat, mely sivítóan metsz√ hangot hallatott. Szomszédn√m arca halálsápadtra vált, magam meg hirtelen eliszonyodtam, hiszen a hang a kihalt házban lakó tébolyult öregasszony visítására emlékeztetett. — Mikor felszolgálták a kávét, alkalmat találtam, hogy P. grófhoz közeledjek; nagyon is jól elértette, hogy miért. »Tudja, hogy asztalszomszédja Edwine von S. grófn√? Tudja, hogy a kihalt házban édesanyjának n√vére lakik, akit már évek óta gyógyíthatatlan √rültként tartanak bezárva ott? Ma reggel mindketten, anya és lánya látogatást tettek a boldogtalan öreg hölgynél. A vén házmester, az egyetlen, aki az eszel√s grófn√ kitöréseit képes kordában tartani, és akit épp ezért rendeltek mellé felvigyázónak, halálosan megbetegedett, és azt beszélik, hogy a tébolyult húga végre Doktor K.-t is beavatta a titokba, aki a végs√ eszközöket is igénybe veszi, hogy ha már meggyógyítani nem képes, legalább az olykor rémiszt√ er√vel jelentkez√ tombolásoktól megóvja a beteget. Egyel√re nem tudok többet.« — Mások is odaléptek, a beszélgetés így félbeszakadt. Namármost éppen Doktor K. volt az, akihez rejtélyes állapotomban fordultam, így aztán könnyen sejthetitek, hogy amint tehettem, elrohantam hozzá és mindent, ami az eltelt id√ben történt, híven elmeséltem neki. Felszólítottam, hogy megnyugtatásom érdekében ossza meg velem mindazt, mit a tébolyult öreg hölgyr√l tud, mire a doktor késlekedés nélkül, miután el√bb szigorú hallgatási fogadalmat tettem, a következ√ket beszélte el. »Angelika von Z. grófn√, bár túllépte harmincadik életévét, még mindig csodás szépsége teljes virágjában állott, mikor a nálánál sokkal fiatalabb S. gróf megpillantotta a xxx-i udvarnál, és oly mértékben belehabarodott, hogy még azon melegében heves ostromba kezdett a lány kezéért, mi több, mikor a grófn√ a nyári szezonra visszatért apja birtokaira, utánautazott, hogy szándékát, mely Angelika magatartása alapján korántsem t∫nt reménytelennek, az öreg grófnak is kinyilvánítsa. Ám alighogy odaérkezett, alighogy Gabrielát, Angelika testvérhúgát megpillantotta, akárha varázslatból ébredt volna. Gabriela mellett Angelika maga volt az elvirágzott jelentéktelenség; a húg szépsége és bája ellenállhatatlanul vonzotta a grófot, és így történt, hogy immár ügyet sem vetve Angelikára, Gabriela kezéért folyamodott az öreg grófnál, aki örömmel támogatta kívánságát, hiszen Gabriela is a leghevesebben vonzódott kér√je iránt. Angelika semmiféle haragot sem mutatott szerelme h∫tlensége láttán. „Azt hiszi, hogy elhagyott. A boldogtalan gyermek!, észre sem vette, hogy én játszottam vele, mikor eluntam, én hajítottam el, mint egy játékszert.” Így szólott büszke gúnyos hangon, és valóban, egész lénye arról beszélt, hogy a legkomolyabban megveti h∫tlen szerelmesét. Mindamellett Angelikát egyre ritkábban lehetett látni, attól kezdve, hogy Gabriela és a gróf eljegyzését bejelentették. Az étkezéseken nem vett részt, magányosan kóborolt régi kedvelt sétahelyén, a
13
E. T. A. Hoffmann
közeli erd√ben. — Egy különös esemény zavarta meg a kastélyban uralkodó egyhangú nyugalmat. Történt, hogy Z. gróf vadásza, nagyszámban felfogadott parasztok támogatásával elfogott egy cigánybandát, melyet a környéken újabban egyre inkább elharapózó gyújtogatással és rablással gyanúsítottak. Hosszú láncra f∫zve a férfiakat, míg összekötözve egy kocsiban a n√ket és a gyerekeket hozták a kastélyudvarra. A sok dacos alak közül, kik egy megkötözött tigris vadul szikrázó pillantásával szemtelenül jártatták körül tekintetüket, és tényleg eltökélt rablógyilkosnak látszottak, különösen kit∫nt egy magas, sovány, rémiszt√ külsej∫, vérvörös sáljába burkolózó asszony, aki a kocsiban felegyenesedve parancsoló hangon kiáltotta, hogy hagyják leszállni, amire meg is kapta az engedélyt. Z. gróf éppen ekkor érkezett az udvarra és megparancsolta, hogy a banda tagjait egymástól elkülönítve, különböz√ cellákban helyezzék el a várbörtönben, mikor kibomlott hajjal, sápadt arcán rémület és iszonyat, Angelika grófn√ rohant ki az ajtón, térdre vetette magát, és metsz√ hangon ezt üvöltötte: „Engedjétek el √ket — engedjétek el √ket — ártatlanok — Apám, engedd el √ket, ha egy csepp vérük is hullik, magam döföm e kést kebelembe!” Azzal egy tükörfény∫ t√rt csillantott meg a leveg√ben, és ájultan rogyott össze. „Ejnye, kicsiny aranybabám, szerelmetes gyermekem, jól tudom én, hogy nem szívesen tennél te ilyesmit!”- mekegte a vörös öregasszony, azzal odakuporodott a grófn√höz, és förtelemes csókokkal borította arcát meg keblét. Ám eközben fel nem hagyott a duruzsolással: „Fényes lány, fényes lány, kelj fel, kelj fel, jön már a v√legény, hej, hej, jön már a fényes v√legény.” Azzal el√húzott egy fiolát, melyben egy kis aranyhal látszott libegni fel s alá. Odatartotta a gr√fn√ szívéhez, aki egy szempillantás alatt magához tért, ám alighogy megpillantotta a cigányasszonyt, felugrott, hevesen keblére ölelte, és magával vonta a kastélyba. Z. gróf, Gabriele, a v√legény, akik ugyancsak megjelentek közben, az iszonyattól dermedten nézték végig a jelenetet. A cigányok nyugodtak és közönyösek maradtak, ekkor eloldották láncaikat, és egyenként megbilincselve a várbörtönbe vetették √ket. Másnap reggel Z. gróf összehívatta a faluközösséget, a cigányokat el√vezették, a gróf pedig kinyilvánította, hogy a környéken elkövetett összes rablásban ártatlannak találtattak, és hogy szabad elvonulást biztosított számukra a birtokai területén, mire eloldották kötelékeiket, és, mindenki ámulatára, útilevéllel ellátva szélnek eresztették √ket. A vörös asszony elt∫nt. Azt beszélték, hogy a cigányok kapitánya, akit felismertek a nyakában lógó aranyláncról és a tollbokrétáról, melyet spanyol módra lehajtott szél∫ kalpagján viselt, a gróf szobájában járt éjjel. Nem sokkal kés√bb cáfolhatatlanul bebizonyosodott, hogy a cigányoknak valóban a legcsekélyebb részük sincs a környéken történt b∫nesetekben. — Elközelgett Gabriela esküv√je, ám egy napon meglepetéssel tapasztalta, hogy több társzekér bútorokkal, ruhákkal, fehérnem∫vel, röviden egy teljes lakásberendezéssel felpakolva indul útnak a kastélyból. Másnap megtudta, hogy Angelika, S. gróf komornyikja és egy a vörös cigányasszonyhoz hasonló, elfátyolozott n√ társaságában elutazott az éjjel. Z. gróf fejtette meg a rejtélyt, mikor is elmagyarázta, bizonyos okokból úgy látta szükségesnek, hogy teljesíti Angelika kétségkívül különös kívánságát, és nem csupán az xxx-i fasorban található házát adományozza neki tulajdonul, de azt is lehet√vé teszi, hogy egészen önálló háztartást vezessen ott, elfogadva a lány feltételét, miszerint határozott engedélye nélkül a családból senki, még maga a gróf sem lépheti át a ház küszöbét. S. gróf hozzáf∫zte, hogy Angelika sürget√ óhajára át kellett számára engednie komornyikját is, aki elkísérte a grófn√t xxx-be. Megtartották az esküv√t, S. gróf D.-be utazott feleségével, ahol egy évet töltöttek zavartalan boldogságban. Ám ekkor a grófot különös betegség támadta meg. Akárha valami titkos fájdalom összes életkedvét, életerejét elrabolta volna, és hitvese minden fáradozása hiábavalónak bizonyult, hogy kiszedje bel√le e titkot, mely úgy látszott, tökéletesen szétrombolja a gróf lelkének legbensejét. Mikor pedig mély ájulásai életét veszélyeztették, az orvosokra bízta magát, és állítólag Pisába utazott. Gabriele nem tarthatott vele, mivel lebetegedése ideje elközelgett, de csak néhány hét múlva történt a szülés. Innent√l — mondta az orvos — Gabriele grófn√ tudósításai oly rapszodikusakká váltak, hogy csak egy mélyebb bepillantása volt képes feltárni az összefüggéseket. Egy szó, mint száz, gyermeke, egy kislány, felfoghatatlan módon elt∫nik a bölcs√b√l, minden kutatás hiábavalónak bizonyul, ám Gabriele vigasztalansága kétségbeesésbe fordul, mikor Z. gróf, mindezekkel csaknem egyidej∫leg, levélben tudatja vele az ijeszt√ híreket, hogy vejét, akir√l úgy tudta, Pisában van, holtan, h∫dést√l sújtottan találta Angelika xxx-i házában, hogy Angelika szörny∫séges tébolyba hullott, és hogy √ maga e siralmas eseményeket nem tudja immár elviselni. Gabriele minden erejét összeszedve, apja birtokaira siet; az álmatlanul töltött éjben holt férje és elveszett gyermekének képe lebeg szeme el√tt, úgy hiszi, halk nyöszörgést hall a hálószoba ajtaja el√l, bátran gyertyát gyújt és kitárja az ajtót. De szentséges ég! — a földön kúszva, vörös sáljába burkolózva ama cigányasszony merev, élette-
14
A kihalt ház
len szemei merednek rá — karjában egy nyomorúságosan nyöszörg√ kisgyermek — a grófn√nek torkában dobog a szíve — ez az √ gyermeke! — elveszett kislánya! Kitépi a gyermeket a cigányasszony karjaiból, ám e pillanatban a n√ eld√l, akár egy élettelen bábu. A grófn√ segélykiáltásai felverik a házat, emberek rohannak oda, az asszonyt holtan lelik a földön, nem segít rajta semmi gyógyszer; a gróf rendeletére hamarosan elföldelték. Immár csak annyi van hátra, hogy az √rült Angelikához siessenek xxx-be, talán ott fény derül a gyermek körül lappangó titokra. A házban minden megváltozott. Angelika vad kitörései az összes n√i cselédet menekülésre késztették, csak a komornyik maradt a háznál, Angelika lecsendesedett, értelme visszatért. Mikor a gróf Gabriele gyermekének titkát elmeséli neki, összecsapja a kezét, és hangosan felkacag: „Megérkezett a gyermekcse? — tényleg megérkezett? — elföldelték, elföldelték? Ujjujjuj, mi remekül rázza magát az aranyfácán, hát nem tudtok semmit a parázsló kék szem∫, zöld oroszlánról?!” A gróf iszonyattal észleli a téboly visszatértét, miközben Angelika arca egyre inkább a cigányasszonyéhoz válik hasonlatossá, és elhatározza, hogy a kamarás vonakodása ellenére, a boldogtalan lányt magával viszi birtokaira. Valóban, Angelikát oly vadul tomboló rohamokba hajszolja az √rület, hogy megteszik az el√készületeket a házból való eltávolítására. Egy világos pillanatában Angelika forró könnyek közt könyörög apjának, hagyja √t a házban meghalni, amibe a mélyen megrendült gróf bele is egyezik, jóllehet ama vallomást, mely lánya ajkát eközben elhagyta, csak az ismét feltámadó téboly hagymázos szüleményének véli. Angelika bevallja ugyanis, hogy S. gróf visszatért √hozzá, és a gyermek, akit a cigányasszony Z. gróf házába vitt, kettejük szövetségének gyümölcse. A székvárosban úgy tudták, hogy a gróf a boldogtalan kislányt magával vitte jószágaira, míg Angelika mélyen elrejtve a világ el√l a kamarás felügyeletére adatott a kihalt házban. Z. gróf nemrég meghalt, és Gabriele von S. grófn√ Edmonde társaságában ideutazott, hogy eljárjon a család ügyeiben. Nem kerülhette el, hogy meglátogassa szerencsétlen n√vérét. E látogatáskor valami rendkívüli történhetett, a grófn√ nem avatott be bizalmába, csak nagy vonalakban beszélte el, hogy szükségessé vált a vén kamarás eltávolítása a boldogtalan mell√l. Egy alkalommal, mint kiderült, rendkívül könyörtelen módon próbálta meggátolni a roham kitörését, aztán pedig, mikor Angelika azzal hitegette, hogy ért az aranycsináláshoz, egészen megszédült, és a legkülönösebb m∫veleteket készítette el√, mindenféle eszközöket beszerezve a kísérletek végrehajtásához. Teljesen felesleges volna (zárta az orvos elbeszélését), ha Ön, éppen Ön hívná fel a figyelmet e különös dolgok mélyebb összefüggéseire. Bizonyos vagyok abban, hogy Maga idézte el√ a katasztrófát, mely hamarosan az öreg hölgy gyógyulásához vagy halálához vezet. Mindamellett nem titkolhatom el, hogy miután Önnel a delejez√ kísérletet elvégeztem, én magam is láttam ama képet a tükörben. Hogy Edmonde arca volt, azt jól tudjuk mindketten. Miként az orvos hitte, ehhez valóban nem volt hozzáf∫znivalóm, mint ahogy azt is szükségtelennek véltem, hogy bármit is pletykáljak arról, miféle titokzatos kapcsolatban álltunk Angelika, Edmonde, az öreg kamarás és jómagam, és miféle misztikus kölcsönhatások ∫zték itt démoni játékaikat. Még csak annyit, hogy az események után valami nyomasztó, kínos hangulat ∫zött el a székvárosból, ám nem sokkal kés√bb ez hirtelen tovaszállt. Azt hiszem, abban a pillanatban járta át bens√met valami furcsa jóérzés, mikor az öreg hölgy meghalt.” Így végezte Theodor elbeszélését. A barátok még sokáig beszélgettek a kalandról és egyetértettek, hogy a különös és a csodálatos rendkívül hátborzongató módon elegyedik benne. Mikor elváltak, Franz megragadta Theodor kezét, és miközben finoman megrázta, így szólt csaknem fájdalmas mosollyal: — Jó éjt, te Spalanzani denevére!
15