E. T. A. Hoffmann: Az arany virágcserép
Szereplők: Anselmus diák- fiatal fiú, szerelmes Serpentinába (néha Veronika tetszik neki) Räuerin asszony vagy Liese- a Schwarzes Tor-ról az almáskofa, boszorkány, Lindhorst levéltáros ellensége, Veronika gyerekkori dajkája (Liese) Paulmann segédtanító- Anselmus pártfogója és barátja; 2 lánya van: Veronika és Fränzchen Veronika- 16 éves, szerelmes Anselmusba, de végül az előléptetett Heerbrand irattáros felesége lesz Fränzchen- Veronika húga Heerbrand irattáros- szerelmes Veronikába, udvari tanácsosá léptetik elő, akkor feleségül veszi a lányt Lindhorst levéltáros- szalamandra- herceg, a zöld kígyótól 3 leánya született, a 3 aranykígyócska Serpentina- Lindhorst legkisebb lánya, hozománya az arany virágcserép Oster- kisasszonyok- vendégek Veronikáéknál, tőlük tudja meg Veronika a jós boszorkány, Räuerin lakhelyét (a legidősebb lány Angelika, Viktor katonatiszt jegyese) Phosporus és a tűzliliom – Lindhorst levéltáros ük-ük-ük nagyszülei
Helyszín: Drezda
ELSŐ VIGíLIA Anselmus diák balesetei – Paulmann segédtanító gyógybagója és az aranyos- zöld kígyók rezda; áldozócsütörtök napján, délután 3kor egy ifjú a Schwarzes Tor egyik árusasszonyának kosarát feldönti futtában, nagy csődület támad, a fiú az asszonynak adja - a kissé lapos- pénzeszsacskóját, és szégyenében elszalad. A kofa utánakiált: „Persze, rohanj csak… rohanj csak… rohanj csak ördögfajzat… hamarosan kristályba lesz zuhanásod… kristályba!” a rikácsoló hang olyan félelmetes, hogy elnémul a nevetés, s Anselmus (a siető fiú) is beleborzong, jobban szedi a lábát, az emberek megsajnálják. A diák megérkezik a Linke- fürdőhöz, még mindig nem mer felnézni, a rámosolygó lányok arcán is csak kárörömöt vél felfedezni (pedig csinos fiú, csak kicsit divatjamúlt az öltözete). A fürdőből kihallatszó hangok hallatán elszomorodik, itt akarta megünnepelni az áldozócsütörtököt, de így, hogy a pénzét oda kellett adnia a banyának, meghiusult a terve. Keseregve elindul, rátér az Elba-parti sétányra, arra gondol, hogy szeretett volna beülni a fürdőház szórakozóhelyiségébe, egy dupla sört inni, lányokkal ismerkedni, de ő olyan szerencsétlen, mindent elszúr, ha új ruhát vesz fel, rögtön leönti vagy kiszakítja, ha köszön egy hölgynek vagy egy tanácsos úrnak, a kalapját mindig ügyetlenül elhajítja, vagy elvágódik, sosem ér oda sehová időben, „Nem kellett-e már Halléban minden vásárkor holtbiztosan 3-4 garast kiadnom, széttaposott fazekakért, mert az ördög azt sugallta, hogy toronyiránt menjek, mint a lemmingek?” Közben leült egy bodzafa alá ez Elba-parton, pipára gyújtott egy barátjától, Paulmanntól kapott bagóval, tovább bosszankodott és kesergett a szép, meleg nyári estén, egyszer csak zizegést és sustorgást hallott meg a fűből, felkúszott valami a bodzafára, és mintha a virágok kristálycsengettyűk lennének, csodálatos hangok csendültek, amiből lassan alig kivehető szavak bontakoztak ki: „Közbe- közbe… közepébe… ágak közt, dús virágok közt lendülünk, tekeredünk, hajladozunk… testvérkéim… (stb.)” Felnéz, azt hiszi csak a szél hangja ez, de a bodza ágai közt megpillant 3 aranyos-zöld kígyócskát, először csak napsugaraknak véli őket, de „…az egyik kígyó feléje nyújtogatta fejecskéjét. Mintha elektromos ütés járta volna át valamennyi tagját, szíve mélyéig megremegett- fölfelé bámult, s csodálatos sötétkék szempár tekintett rá kimondhatatlan vágyódással, úgyhogy a legmélyebb gyönyörűség és a legmélyebb fájdalom sohasem ismert érzése szinte szétfeszítette mellkasát.” Így bámulnak egymás szemébe a kígyócskával, a nap utolsó sugara kilobbant a hegyek mögött, és hirtelen egy nyers, mély hang harsant, visszaszólítva a kígyókat, azok pedig a gyepen át becsúsztak az Elbába, eltűntek a hullámok közt, helyükön ott zöld tűz sistergett fel, és elszállt a város felé.
D
MÁSODIK VIGíLIA Anselmus diákot ittasnak és bolondnak vélik – Átkelés az Elbán – Graun karmester bravúráriája – Conradi gyomorlikőrje és a bronz almáskofa nselmus átölelve rázogatja a bodzafát, panaszosan hívja a kígyócskát, egy arra járó polgárcsaládból az asszony rászól, Anselmus felocsúdik, a családapa részegnek véli és hazaküldi,egyéb járókelők is mosolyognak rajta, ő már megint majd el süllyed (már megint beégett 8-), elrohan, Paulmann segédtanítóval találkozik, az elhívja magukkal (a két lánya, meg Heerbrand irattáros vannak ott), gondolával átkelnek az Elbán, a városból rakétákat lőnek fel (áldozócsütörtök tiszteletére), Anselmus meglátja a tüzijáték visszfényét a folyó tükrében, az aranyos-zöld kígyókra emlékeztetik a fények, be akar ugrani a vízbe, a révész rántja vissza. Bolondnak nézik, ő hallja, hogy a kígyók felé susognak a vízből: „… higgyél… higgyél bennünk.” Elkezdi mesélni a segédtanítónak az előbbi élményét, az leinti, de idősebb lánya, Veronika, kisegíti a diákot (azt mondja, biztos csak álmodott Anselmus), a fiú hálás neki. A lány szeme a kígyócskáéra emlékezteti, hazakíséri minden baklövés nélkül (az apának fel is tűnik, és bocsánatot kér). Együtt vacsorázik a társaság, utána Anselmus zongorázik, Veronika énekel, Heerbrand bókol a lánynak: „… az ön hangja olyan, mint egy
A
kristálycsengettyű.” „Na, azt már nem- csúszott ki Ansemus diák ajkán”,mindenki meghökken, de a fiú eltereli a beszélgetést, majd magába fordul, a hasonlatról eszébe jutott a kígyócska. (Heerbrand is énekel: Graun karmester egy áriáját.) Hazafelé indulás előtt Heerbrand irattáros és Paulmann segédtanító ajánl egy munkát a diáknak: egy különc, kissé bogaras tudós öregembernek, Lindhorst levéltárosnak kell bizonyos kéziratokat másolni, déltől este 6ig, és egy species (egész érétkű) tallért kapna érte. Elfogadja. Másnap reggel előszedi legjobb ceruzáit, hollótollait, kínai tustintáját, néhány korábbi munkáját, és elindul szépen felöltözve, Conradi italmérésében iszik 1-2 gyomorerősítőt, majd odamegy Lindhorst levéltáros házához, időben van, nézegeti a szépen formált bronz ajtókopogtatót, a Kereszttemplom elüti a delet, megfogja az arcot formáló kopogtatót, az hirtelen torzan rávigyorog, a múltkori almáskofa arca néz rá a kezéből, csattogtatja hegyes fogait és így szól hozzá: „Te bolond… bolond… bolond… várj csak, várj! Miért rohantál ki?! Bolond!” Anselmus elengedi, megtántorodik, ahogy hátrahőköl, a csengőzsinórba kapaszkodik, véletlenül megrántja, a csengő megszólal és egyre rikácsolóbb torz hangon cseng, visszhangja végigsikolt a házon: „Hamarosan kristályba lesz zuhanásod!” A csengőzsinór egyre lejebb ereszkedik, Anselmus odanéz: egy fehér- átlátszó óriáskígyó az, rátekeredik a karjára, az egész testére, szorítani kezdi, egyre erősebben, „úgyhogy porhanyóssá őrölt tagjai recsegve letöredztek, ereiből kifröcskölt a vér, beleömlött a kígyó átlátszó testébe, s vörösre festette. „Ölj meg! Ölj meg!” akarta kiáltani” őrülten rettegve, de csak hörgés jött ki a száján. A kígyó hegyes, hosszú ércnyelvét Anselmus mellkasának szegezte, feltépte az ütőerét, és a diák elájult. Mikor magához tért, Paulmann segédtanító hajolt fölé: „Az istenért! Micsoda őrült dolgot művel, kedves Anselmus úr?” HARMADIK VIGíLIA
Értesülések Lindhorst levéltáros családjáról – Veronika kék szeme – Heerbrand irattáros szellem pillantásával életre kelti a völgyet, a víz kiárad, növények serkennek. Most valami ragyogó fény lép a völgybe, Phosporus az, az ifjú. A tűzliliom meglátja őt és forrón belészeret, kéri, maradjon vele. Az ifjú igéri, hogy az övé lesz, de el kell a csodás virágnak hagyni szeretteit, a vágyakozása száz sugárrá hasad és kínozza majd, és a legnagyobb gyönyöre, amit az ifjú beléjevetett szikrája lobbant fel, olyan reménytelen fájdalom lesz, hogy belepusztul, de idegen alakban kifakad majd újra. „Ez a szikra a gondolat!” „Ó! – panaszkodott a liliom- Hát nem lehetek a tied ebben a perszelésben, ahogy bennem ég? Hát szerethetlek-e jobban, mint most, és nézhetek-e úgy rád, mint most, ha megsemmisítesz?” Az ifjú ekkor megcsókolta, a lilomot fény járta át, fellángolt, és egy idegen lény röppent ki belőle, elszökött a völgyből, körös-körül kóborolt, mit sem törődve szeretteivel és bánkódó szerelmével, Phosporusszal. Az ifjú mély bánatát látva az egyik szikla kettéhasadt, egy szárnyas fekete sárkány röppent ki belőle. Ez elfogta a lilomból lett lényt, a dombra vitte, szárnyaival körülfonta, az ismét liliommá változott, de a korábbi szerelme olyan siralom lett, hogy elpusztultak körülötte a virágok is. Az ifjú páncélt öltött, és megküzdött a fekete sárkánnyal, annak szárnyai keményen csattantak a páncélon, az éles hangoktól életre keltek a virágok és madarakként röpködtek a sárkány körül, Phosporus végül győzött, a sárkány lebukott és a föld mélyére rejtőzött, az ifjú pedig boldogan ölelte magához a liliomot, és a völgy dicshimnuszt zengett és hódolt a völgy királynőjének, a liliomnak. „Bocsásson meg, tisztelt levéltáros úr, de ez amolyan keleties dagályosság- szólt Heerbrand irattáros”- ők csak arra kérték, hogy meséljen valamit az életéből, ne egy mesét mondjon. Lindhorst levéltáros azt feleli, hogy a történet igaz, a liliom az ük-ük-ük nagyanyja, így ő herceg. Kinevetik. Azt feleli, hogy ha tudta volna, hogy így fognak reagálni, inkább valami másról beszélt volna, mondjuk amit a fivérétől hallott a minap. „Nocsak, hát önnek fivére is van?” Igen, de ő a sárkányok közé keveredett, a rossz oldalra, mert apjuk halálakor, 385 évvel ezelőtt, civakodtak az onix-kövön, amit Lindhorst örökölt, de apjuk ezt megelégelve felkelt a
A
halottaságyából és letaszította a másik fiát a lépcsőn, mire is az annyira megsértődött, hogy elment és a sárkányok közé állt. Mindenki nevet a kávéházban a történet hallatán, csak Anselmus nem (ő azért van ott, hogy beajálnja Paulmann és Heerbrand a levéltárosnak a másolói munkára). Be is mutatják a fiút, és közlik szándékát, a levéltáros csak annyit mond, hogy „Ez rendkívül kedvemre való.” És távozik. Anselmus különös, töprengő hangulatban van a kopogtatós eset óta, Paulmann ebből akarja kizökkenteni azzal, hogy dolgozni küldi Lindhorsthoz, mert szerinte kicsit elment a józan esze a diáknak. „…Veronika… élénken gondolt arra, hogy Anselmus diák már így is, józan ész nélkül is, igen kellemes fiatalember.” NEGYEDIK VIGíLIA Anselmus diák búskomorsága – A smaragdtükör – Miképpen esett meg, hogy Lindhorst levéltáros keselyű képében elrepült és Anselmus diák senkivel sem találkozott nselmus, mióta találkozott Lindhorst levéltárossal, álmodozó merengésbe esett, búskomor lett, vágyakozik egy megfogalmazhatatlan, magasabb lét után. Ahogy bolyong, újra a bodzabokornál találja magát., fájdalamasan hívja a kígyócskát, halálosan beleszeretett. Ezentúl minden este odament, s egyik alkalommal, mikor ott ölelgette a bokrot és jajongott, hirtelen egy magas, ösztövér, szürke köpönyeges férfi termett mellette, és megszólította: „Hé csak, hé… ki panaszkodik és nyögdécsel itt? Hé csak, hé, hiszen ez Anselmus úr, aki le akarja másolni a kézirataimat.” A diák megrettent, ez ugyanaz a hang volt, ami a kígyókat hívta vissza áldozócsütörtök estéjén. Az alak Lindhorst levéltáros, kérdőre vonja Anselmust, mit akar a bodzafától, és miért nem ment el hozzá másolni? A fiú felfedi titkát, azt, hogy látta a 3 kígyócskát, és hogy a levéltáros hangját is hallotta akkor. A levéltáros furcsán mosolyog: „Hogyan, jóakaróm?”- és pipára gyújt. Anselmus még részletesebben elmeséli az ominózus estét, bár a levéltáros furcsa mosolyából azt olvassa ki, hogy az is bolondnak tartja őt, de ő akkor is hisz abban, amit látott. A levéltáros nyugodt hangon válaszol: korántsem tartja őt őrültnek, és a 3 aranyos- zöld kígyócska az ő lányai, és a fiú beleszeretett a legfiatalabbnak, Serpentinának a kék szemébe. Lindhorst levéltáros leveszi kesztyűjét és megmutatja a gyűrűjét, egy kristálytükröt, amiben a 3 kígyót látni, azok ide-oda hajladoznak, csodálatos hangokat hallatnak, a középső kidugja a fejét, Anselmusra néz, s a sötétkék szempár így beszél: „Ismersz hát… hiszel bennem Anselmus?... Csak a hitben él a szerelem… Tudsz-e egyáltalán szeretni?” A fiú elragadtatva kiáltja a lány nevét, Lindhorst gyorsan visszaveszi kesztyűjét, mondja, hogy mostantól várja a munkára, és ott majd láthatja lányait is. Kérdi, miért nem ment el hozzá már hamarabb, erre a diák elmeséli az ajtókopogtatós esetét. Lindhorst a kofában felismeri régi ellenségét, ad egy kis üvegcsét aranysárga folyadékkal Anselmusnak, azt kell az arcra csöpögtetnie, ha az megint rémisztgetné, és elmegy, vagy inkább úgy tűnik, ellebeg. A szél belekap köpenyébe, széthajtja szárait, olyan, mintha szárnyak csapkodnának. „Amint a diák belebámult az alkonyatba, károgó rikoltással egy fehéresszürkés keselyű emelkedett fel magasra a levegőbe, és Anselmus most észrevette, hogy a fehér lebegés, amelyet még mindig a távolodó levéltárosnak vélt, már nyilván a keselyű volt- bár hirtelen sehogy sem tudta megérteni, hogy hirtelen hová tűnt a levéltáros.” Anselmus fennhangon beszél Serpentinához, „Ez gyalázatos, pogány név!”- mormogja egy mellette elhaladó járókelő. Anselmus feleszmél, hazaindul, reméli, hogy nem találkozik ismerőseivel, és szerencsésen haza is ér.
A
ÖTÖDIK VIGíLIA Anselmus udvari tanácsosné – Cicero: De officiis – Cerkófmajom és másfajta népség – Az öreg Liese – A napéjegyenlőség aulmann és Heerbrand beszélgetnek, P. semirekellűnek tartja Anselmust, H. elmondja, hogy Lindhorst nagyon dícséri a diákot, még akár udvari tanácsos is lehet, Veronika álmodozni kezd ezt hallva, képzeletben már udvari tanácsosné. Hirtelen betoppan Anselmus,
P
a leány és apja meghökkennek, hogy a diák milyen magabiztos lett, ő csak köszönni jött be, már megy is tovább Lindhorsthoz , Veronika ismét álmodozásaiba merül, „de közben úgy érezte: valami ellenséges alak lép a béjos jelenségek közé”, és gúnyosan nevetve így szól: „…Anselmusból sohasem lesz udvari tanácsos, és a te férjed sem, hiszen nem szeret téged…” A lény elborzadva felkiált, az apja épp’ Cicero-t olvas, ezt hallva bosszankodva feláll („hiszen olyan rohamaid vannak, mint Anselmusnak”) és elmegy otthonról. Veronika és Fränzchen vendégeket várnak, az Oster-kisasszonyokat, akik már mindjárt megérkezhetnek, V. elkezd megteríteni, de minden fiók, minden evőeszköz és csésze mögül egy kis manó ugrik elő, gúnyosan nevet, és „pókujjacskáival fügét mutatva kiáltott: „ Mégsem lesz a férjed!” Csak V. látja, a szoba közepére menkül, ekkor megjönnek a vendégek, V. elemséli nekik a jelenséget, először ijedeznek, azután jót nevetnek a butaságon. Az idősebbik vendég, Angelika, ma feltűnően vidám, pedig eddig szomorú volt, mert jegyeséről, a katonatiszt Viktorról egy ideig semmi hírt sem hallottak, Veronika faggatására elmondja, hogy Viktor jól van, csak sérült jobb karja miatt nem tudott írni, de holnap indul haza, és mikor beszáll a lovaskocsiba, meg fogja kapni a kapitányi kinevezését. Veronika csodálkozik, honnan tudja mindezt a lány előre, az válaszol: egy öregasszonyhoz ment el, aki kristálytükörből jósolta mindezeket. A neve Räuerin asszony, elmondja, hogy hol lakik, és hogy kedden, szerdán és pénteken este 7tőlnapkeltéig otthon van. Szerda van, Veronika elhatározza, meglátogatja a jósnőt, azt mondja a venéglányokat kíséri haza, de elmegy a kis vörös házhoz. Egy fekete macska vezeti be a szobába, ahol egy magas, szikár, sörtehajú, fekete rongyokba öltözött banyát talál, arcán két nagy égési folttal. Bennt óriási hangzavar van, az asszony az asztalra csap, ekkor a cerkófmajmok, tengerimalacok és a hollók mind elbújnak, csak a kandúr marad, akandallóban kék tűz ég, s ha a lángok meg-megnyalják a kormos falat, iszonytos üvöltés hallatszik, mindenütt kitömött állatok és ezerféle kacat, dewnevérek lógnak a plafonról, Veronika megijed, a banya belemártja seprűjét egy rézüstbe, meglocsolja a kandallót, mire a tűz elalszik és fekete füst önti el a helyiséget, nem látni semmit, az öregasszony hoz egy lámpást, a lány szétnéz, és egy egyszerű szobát lát csak! A nyanya tudja, miért jött Veronika, de hagyja Anselmust, ő gonosz ember, a szalamandra híve, beletaposott fiacskái, az almák arcába (visszagurultak a nőhöz, miután megvették őket), az ő arcára is átkozott folyadékot öntött, és a kígyót szereti, hagyja hát. Veronika nem érti, és az egészet fecsegésnek tartja, kifelé indul, de az öregasszony hirtelen felfedi, hogy ő Liese, a leány régi dajkája, hát a lány meghallgatja. A következő napéjegyenlőség éjjelén jöjjön el a lány, és a keresztútnál végzett varázslattal legyőzhetik Lindhorst-ot és a kígyócskát. Veronika megígéri, hazafelé elhatározza, hogy mindenáron kiragadja Anselmust a gonosz varázslat bűvköréből. HATODIK VIGíLIA Lindhorst levéltáros kertje és néhány gúnyolódó – Az arany virágcserép – A dőltbetűs angol írás – Hitvány ákombákom – A szellemfejedelem
A
(időben visszaugrunk, Anselmus csak most megy másodszor Lindhorst levéltároshoz)
nselmus készülődik a levéltároshoz, a korábbi csodás eseményeket csak a gyomorerősítőknek tulajdonítja, így ma nem akar inni előtte. Elindul, de meglátja a kapott üvegcsét, és újra hisz Serpentinában, és mindenben. A levéltáros házánál a kofa újra rávigyorog, de rálöttyinti a folyadékot, és az egyszerű ajtógombbá gömbölyödik. A csengő kellemes hangja szól és ő belép a kitáruló ajtón át a kellemes házba, a levéltáros egy melegházon át vezeti a laboratóriumába, az tele vanfurcsa, buja növénnyel, nincs ablak, mégis fény árasztja el az egész termet, csipkelődő madarak gúnyolják őt, elindul felé a tűzliliombokor és csendre inti a madarakat, most veszi csak észre, hogy ez a levéltáros, csak az élénk színű háziköntös tévesztette meg a fiút. További csodálatos termeken mennek át, végül egy hatalmas azúrkék falú szobába érnek, ahol hatalmas pálmák állnak. „…a szoba közepén három sötét bronzból öntött egyiptomi oroszlánon porfirlap nyugodott, rajta aranyból készült, egyszerű virágcserép állott”, Anselmus le sem tudja venni a szemét többet róla.
„Mintha ezernyi csillogó fénysugárban mindenféle alakok villódznának a ragyogó fényű aranyon”, néha Serpentinát és saját magát látta, elkezdi hívni a lányt, Lindhorst mondja neki, hogy a lány zongoraleckéket vesz és elvezeti a fiút a dolgozószobába. Lindhorst közli, hogy ez lesz a dolgozószobája, ha jól megfelel, akkor az előbbi teremben is fog másolni, de előtte megnézi, hogy meg tud-e felelni a fiú az elvárásainak. Anselmus erre felbátorodva előveszi a magával hozott munkáit, a másik férfi nézi a lapokat, furcsán mosolyog és csóválja a fejét minden egyes lapnál. A fiú megkérdi, mi baj, Lindhorst cinikusan megjegyzi, hogy szorgalam van, némi tehetsége is, de rossz eszközöket használ, Anselmus tiltakozik, erre a levéltáros odafordít felé néhány lapot, iskolás ákombákomok vannak rajta (nem ilyet adott oda a fiú), a tintát is le tudja mosni Lindhorst vízzel. Anselmus elkeseredik, Lindhorst biztatja, odaadja az arab írást, amit másolnia kell, és magára hagyja a fiút. Ebédig másol, nagy sikerrel, azután együtt eszik a levéltárossal, kedélyesen beszsélgetnek, majd visszamegy, mintha Serpentina biztató suttogását hallaná, a papíron mintha halványan már oda is lennének rajzolva a jelek, és csak át kell húznia. 6kor bejön Lindhorst, meglátva, hogy a fiú milyen munkát végzett, barátságosabbra változik az arca. Elmondja, hogy ha jól véghezviszi a munkát, hozományként megkapja az arany virágcserepet, de hosszú út vezet Serpentina kezének elnyerséhez, „de a magasabb rendű életben a boldogság csak harcból fakadhat”, ellenséges erőkkel kell megküzdenie majd, de ha kitart, mesés boldogságban élhet a lány oldalán, majd szeliden kituszkolja az ajtón a fiút, akinek a zsebében már ott lapul a species tallér. A fiú a ház előtt megállva töpreng: „Nem tudom mi lesz mindebből, de ha puszta téboly és kísértetjárás vesz is körül, lelkemben mégis él és hat a bájos Serpentina, és inkább egészben és mindenestü elpusztuluk, semhogy lemondjak róla, mert tudom, hogy bennem a gondolat örök, és semmiféle ellenséges erő nemr ombolhatja le; de vajon ez a gondolat nem Serpentina szerelme-e?” HETEDIK VIGíLIA Paulmann segédtanító kiveri a pipáját és aludni tér – Rembrandt és Pokol- Brueghel – A varázstükör és Eckstein doktor receptje egy ismeretlenbetegség ellen aulmann segédtanító kiverve pipáját, lefekvéshez készülődik, erre szólítja a lányokat is. Veronika készülődik a boszorkányhoz, szilárd meggyőződése, hogy Anselmus gonosz varázslat alatt áll, és hogy ezt feloldja, kész arra, hogy vállalva minden kockázatot, elmegy a napéjegyenlőségi varázslásra. Miután mindenki nyugovóra tér, elindul a viharban a banyához. Mikor megérkezik, az asszony ad egy kosarat, ő maga egy üstöt és lapátot hoz, és elindulnak a hatalmas dörgés és villámlás közepette a Keresztúthoz. Sikolyok hallatszanak a sötétségből, a bany felnevet: „Világíts… világíts csak, fiam!” , a kandúr pedig előttük ugrál és kék villámokat lövell magából. Mikor megérkeztek a helyre, az öregasszony tüzet gyújt az üst alatt, beleszór valamiket, nem lehet tudni, hogy füveket, virágokat, állatokat, vagy egyéb anyagokat, a leánynak pedig oda kell guggolnia, és mereven az üstbe bámulni, miközben végig Anselmusra kell gondolnia, a banya közben vas kanállal kavargatja a masszát és Veronika fejbúbjáról vágott hajtincsét, egy gyűrűjét és fémeket dob a fazékba. Ha egy utazó, vagy akár maga az olvasó véletlenül azon az úton át haladt volna szeptember 23-án, rembrandt-i, vagy Pieter van brueghel-i, festői képet pillanthatott volna meg: egy tűzkört, amitől a kocsijának lovai rémülten hőkölnek meg, a kör közepén egy üst fortyog, melybe egy szép fiatal leány bámul rémülten, kibomlott hajjal, és éjjeli öltözetben, vele szemben egy csontos öregasszony kiabálja tül a vihar zengését, és hadonászik, közben körülöttük egy fekete macska ugrál és virnyákol iszonyatosan. És ha a bátor utas, hogy mentse a lányt, odakiabál és elindul, vagy a kocsis belefúj kürtjébe, a banya belefordul volna az üstjébe, és a teret elöntő fekete füstben minden eltűnt volna és nem marad semmi, akkor Veronika megmenekült volna, s nem sikerül a varázslat. De emez napon nem tévedt arra senki, így az öregasszony befejezte a művét, a láng egyre kisebb lett, ekkor megkérdezte Veronikát, hogy mit lát az üst alján. A lány belemeredt az üstbe, ahol Anselmus alakja bontakozott ki, majd
P
lépett elő mosolyogva és karját tárva a leány felé. Az asszony ekkor felugrott és vad hadonászásban és rikácsolásban tört ki: „Sikerült a mű… Köszönöm, fiam! Jól őrködtél! Hohó, hohó… már jön… mard halálra… mard halálra!” De ekkor hirtelen egy óriási sas csapott le hatalmas szárnysuhogással: „Héha! Héha! Ti népség! Most vége! Most vége! Takarodjatok haza a fenébe! A vénasszony üvöltve leroskadt, Veronika pedig elvesztette az eszméletét.” A szobájában tért magához, a húga elmondja, hogy apjuk me nem ment be az iskolába miatta, és kihívta az orvost is, mindjárt itt lesznek. Veronika elveszi a teát, szürcsölgeti, közben rájön, hogy az egész csak álom volt, és ő már tegnap megbetegedhetett, de ekkor Fränzchen behozza az ázott kabátját, a vihar valószínűleg éjjel feltépte az ablakot, beesett az eső, és az így ázott el. A lány kiment, ő pedig remegve húzta magára a takarót, az éjszak mégis valóságos volt, ekkor valamit érzett a mellénél, odanyúlt: egy kristálytükör medalion lógott a nyakában, belenézett, Anselmus jutott eszébe, sőt meg is látta a fiút, de nem csak az arcmását, hanem őt magát, amint egy furcsa teremben másol, oda akart menni a lány hozzá, de a fiút valami fényes tűzkör vette körül, az nem engedte, de a diák ekkor észrevette, „Ó, hát ön az, kedves mademoiselle Paulmann! De hát miért méltóztatik olykor úgy viselkedni, mint egy kígyócska?” A lány erre elneveti magát, ettől felriadt, nylt az ajtó, gyorsan eldugta a tükröt. Bejött a az apja és a doktor, aki sokáig fogta az ütőerét, és csóválta a fejét „Ejnye, ejnye”, írt egy receptet, de mást nem mondott, így Paulmann nem tudta meg, mi is a baja valójában a lányának. NYOLCADIK VIGíLIA A pálmafák könyvtára – Egy boldogtalan szalamandra sorsa – Egy fekete toll egy marharépával szerelmeskedik és Heerbrand irattáros alaposan leissza magát nselmus már jónéhány napja másol, egyre jobban megismeri a boldogabb, magasabbrendű világot. Lindhorst-tal csak ebédkor találkozik, vagy akkor, ha a diák befejezte egy kézirat másolását teljesen, ekkor új iratokat és eszközöket ad neki, de mindig pont akkor toppan be, ha a fiú épp’ végzett. Egyik délben viszont a megszokott dolgozószoba helyett a csodálatos kerten át abba a terembe vezeti Lindhorst, amiben megpillantotta az arany virágcserepet. A levéltáros eddig meg van elégedve a munkájával, de most nagyon különleges, nehéz jeleket kell majd másolnia, a tekercseket nem szabad ebből a szobából elvinni, ezért másolja itt. De ha egy tintafoltot is ejt, vagy rosszul másol, azzal óriási bajba sodorja önmagát. A kitekert pergamen bonyolult jeleinek láttán Anselmusnak inába száll a bátorsága, de a levéltáros biztatja, hogy a szerelme ezen is át fogja segíteni. Egyedül maradva másolni kezd, mintha megértené a szöveget: „A szalamandra és a zöld kígyó egybekeléséről”. Megint hallja a kristálycsengettyűk földöntúli hangját, egyszercsak megjelenik Serpentina, kígyóként lecsúszik a pálma törzsén, és leány alakban a fiú mellé ül. Kitartásra biztatja őt, és elmeséli a szülei történetét. Apja a csodálatos szalamandrák nemzetségének tagja, egyszer Atlantiszban sétált, Phosporus, a szellemfejedelem legszebb kertjében. Ének hallatszott, megkereste a forrását, egy csodálatos liliom énekelt, a szalamandra közelebb hajolt, és forró lehelletére kinyíltak a liliom szirmai, és megpillantotta a liliom leányát, a gyönyörű zöld kígyót, amint a virágkehelyben szendergett. A szalamandra elrabolta a kígyóleányt, Phosporus kastélyába vitte, és kérte a szellemfejedelmet, hogy házasítsa őket össze. Az haragra gyúlt, hisz ha a szalamandra megöleli a lányt, az menten meghal a vágytól, kiszakad a leke, és elszökik. A férfi ezzel mit sem törődve, izzó vágyakozással ölelte a leányt, akinek beteljesedett végzete. A szalamandra iszonyatos fájdalmában s dühében lángot szórt és tönkretette a csodás kertet. Phosporus a föld alá akarta száműzni, de ekkor előállt a kertész, neki van a legtöbb oka a panaszra, hisz szétdúlták legfőbb mukáját, mégis arra kéri a fejedelmet, engedje el az ifjú büntetését, aki csak szerelemből cselekedett. Az megígéri, de a fiú tüze kialudt, s csak évszázadok múlva fog újra felobbani szerelme, de akkor emberré lesz, olyan korban, mikor az elkorcsosult emberi nem már nem érti meg a természet csengő szavát.
A
Egy liliombokorban ismét megleli szerelmét, s egybekelésük gyümölcseit, 3 leányt, akik az emberek előtt anyjuk alakjában mutatkozhatnak.Ahhoz, hogy visszatérhessen a szalamandra testvéreihez, mindhárom lányba bele kell szeretnie egy embernek, akiknek szerelmük kitejesedéseként meg kell érteniük a természet csodálatos harmóniáját. A földszellem a lányoknak hozományul egy-egy virágcserepet adott a legnemesebb ércből, és gyémántsugarakkal díszített, ami a csodás birodalmukat mutatja, az egybekelés pillanatában pedig egy tűzliliom fakad majd bennük. Viszont most Serpentina és Anselmus szerelmét meg akarja akadályozni egy gonosz szellem, a fekete sárkány tollából és egy marharépa szerelméből született boszorkány, Räuerin asszony. Inti Anselmust, hogy álljon ellen a gonosz ármánykodásainak, megcsókolják egymást, és a lány eltűnik. A diáknak lelkiismertefurdalása lesz, mert már 6 óra van, és még nem másolt semmit, de ahogy a lapra néz, látja, hogy tele van írva. Lindhorst elhívja a Linke- féle fürdőbe a diákot, találkoznak Heerbrand irattárossal, aki meg akarja gyújtani a pipáját, de nem talál gyufát, ekkor Lindhorst csettint egyet, és az ujja hegye lángolni kezd, azt tartja oda az irattárosnak, aki később leissza magát, és Anselmusnak kell hazakísérnie. KILENCEDIK VIGíLIA Anselmus diák jobb belátásra tér – A puncstársaság – Anselmus diák Paulmannt fülesbagolynak nevezi és a segédtanító megharagszik érte – A tintafolt és következményei ióta Anselmus Lindhorstnál másol, teljesen elszakadt a mindennapi élettől, nem találkozik barátaival, csak a déli 12 órát várja, de néha önkéntelenül is Veronikára kell gondolnia. Aznap, mikor először látta meg Serpentinát gyönyörű leány alakjában, éjjel Veronika jelent meg álmában, fájdalmasan panaszolta, hogy feláldozza Anselmus szerelméért önmagát, az álom olyan valóságosnak tűnt, hogy másnap Anselmus csak rá tudott gondolni, és délelőtt, mikor a házuk előtt kóválygott, összetalálkozott Paulmann segédtanítóval, aki meginvitálta magukhoz, a fiú pedig elfogadta a meghívást, és vele tartott. Veronika mintha már várt volna rá, üdén és kedvesen fogadta, mikor kettesben maradtak, kergetőzni kezdtek a szobában, Anselmus véletlenül leverte a lány varróládáját, amiből kiesett a kristálytükör. A fiú belepillantott, a lány a mögé állt, hozzásimult, és maga is a tükörbe nézett, a diák ekkor úgy érezte harc indul meg a bensejében, eszébe jutott Serpentina, Lindhorst, a zöld kígyó, és hirtelen mintha kitisztult volna az elméje, rájött, hogy mindig Veronikát szerette, a fantasztikus dolgokat pedig csak olvasta és leírta, milyen buta gondolat is, hogy a levéltárost szalamandarának képzelte! Veronikának megígéri, hogy feleségül veszi, ha udvari tanácsos lesz. Közben bejött a szobába Paulmann, meghívta a fiút, ebédeljen velük, jön majd Heerbrand is, Anselmus tiltakozik, másolni kell mennie, de segédtanító az órájára mutat, már rég elmúlt dél, és a fiú boldogan marad Veronika közelében. Megebédelnek, megjön az irattáros is, beesteledik, puncsot készítenek (H. hozta a hozzávalókat: rizspálinkát, citromot és cukrot), az ital a fejükbe száll, Anselmusnak újra eszébe jutnak a csodás események, és újra hinni kezd Serpentinában. Herbrand Lindhorstra tereli a szót, hogy milyen furcsa ember is ő, Anselmus közli, hogy azért, mert a levéltáros szalamandra, aki tönkretette mérgében Phosporus kertjét, mert a zöld kígyó elszállt tőle, és most az a büntetése, hogy királyi levéltárosként Drezdában kell élnie 3 lányával, akik aranyos-zöld kígyócskák. Paulmann őrültnek titulálja a fiút, erre az parókákat fésülő fülesbagolynak nevezi a segédtanítót, Heerbrand közben igazat ad Anselmusnak, a levéltáros tényleg egy átkozott szalamandra, aki tüzes szikrákat pattant az ujjaiból, Paulmann ordítozik, hogy a diák őrült, Heerbrand szerint úgyis kitekeri a nyakát majd az öregasszony, Anselmus közli, hogy nem, mert nem akkora a hatalma a banyának, mint Lindhorstnak, szidni kezdi a boszorkányt, Veronika a védelmébe veszi, de Anselmus tovább szidja, és közli, hogy Lindhorst meg fogja védeni, mert belenézett a zöld kígyócska kék szemébe, és azóta szerelmes, Veronika azt kiálltja, hogy azt úgyis ki fogja kaparni a macska. Elkezdenek dobálózni az edényekkel, Fränzchen sírva kirohan,
M
Veronika fájdalmában nyögdécselve fetreng az ágyon, ekkor nyílik az ajtó, és egy szürke ruhás kis ember lép be, közli, hogy Lindhorst üdvözletét küldi, és igaz, hogy Anselmus ma elmulasztotta a másolást, de holnap a szokott órában várják. Kifelé indul, ekkor veszik csak észre, hogy az egy szürke papagáj volt. Anselmus hazarohan, Veronikával álmodik, és csak mosolyog a tegnap esti képzelgéseken, el fogja venni feleségül Veronikát és boldog lesz, elmegy másolni, nem érti, hogy hogy tetszhetett neki ez az egyszerű lakás. Lindhorst gúnyosan kérdi, hogy ízlett a tegnapi puncs? Ő is ott volt, majdnem megsérült, mert a puncsostálban ült, és kénytelen volt Paulmann pipájának a fejébe menekülni. Jó másolást kíván, és kimegy. Anselmus nem érti, miért fecseg ilyen bolondságokat a levéltáros, a papírra néz, és kételkedni kezd, hogy le tudja-e majd másolni. Belemártja a tintába a tollát, de az nem folyékony, rázni kezdi, és egy hatalmas foltot ejt a papíron. Ekkor a pacából sistergő kék villám csapott ki, a falakból sűrű gőz tört elő, a pálmák zúgni kezdtek, mintha vihar tépné őket, a fiú körül lángok csaptak fel, a pálmatörzsek óriáskígyókká váltak, és fémes csengéssel ütögették össze rettenetes fejüket, és mindezek fölött megjelent a megkoronázott szalamandra: „Tébolyodott, most viseld el a büntetést, azért, amit arcátlan gazságodban elkövettél!” A szájából előtörő lángok körülfogták a fiút és jeges tömbbé olvadtak, Anselmus tagjai zsugorodni kezdtek, és ő elájult. Magához térve nem tudott moccani, mindnütt beleütközött valamibe, ami szorította, de semmit sem látott. „Egy jól eldugaszolt kristálypalackban ült, amely ott állott Lindhorst levéltáros könyvtárszobájának állványán.” TIZEDIK VIGíLIA Anselmus diák szenvedései az üvegpalackban – A gimnazisták és a joghallgatók boldog élete – Csata Lindhorst levéltáros könyvtárszobájában – A szalamandra győzelme és Anselmus diák kiszabadítása alackjában Anselmus iszonyú kínokat él át, kevés a levegő, ütőerei feldagadtak, szörnyű rettegés hasogatja idegszálait, gondolatai nekiütődnek az üveg falának, és fülhasogatóan csengenek. „Ó Serpnetina! Serpentina, ments meg a pokol e szenvedésétől!” Ekkor mintha sóhajokat hallott volna, és kicsit tágult az őt körülvevő tér, a fiú pedig fennhangon magát okolja, és Serpentina után vágyódik. Hang szólal meg mellette, kérdi mit jajong? Anselmus odanéz, és öt palackot lát maga mellett, bennük 3 gimnazistával és 2 joghallagtóval, akik nem értik miért kiabál a fiú; tiltakoznak: ők nincsenek palackba zárva, a bolond levéltáros jól ellátja őket a másolásért species tallérokkal, nem is dolgoznak mást, és kocsmáznak. Anselmus erősködik, hogy mind üvegpalackban vannak. „ Erre … nagyot nevettek és így kiáltottak: - A diák bolond, azt képzeli, hogy üvegpalackban ül, holott az Elba hídján áll és éppen a vízbe néz. Menjünk hát tovább!” Anselmus szomorúan töpreng tovább, majd meghal szégyenében, és kívánja, bár szabadítaná meg Serpentina a kínoktól. Ekkor a leány hangját hallotta: „Anselmus, higgy, szeress, remélj!”, és megint tágult kicsit az üveg szorítása. A fiú zörejeket hall, amik egy ócska kávéskannából eredtek, ahogy odanéz, látja, hogy egy töpörödött öregasszony csúf vonásai rajzolódnak ki, és hamarosan ott állt a polc alatt az almáskofa. Vitatkozni kezdenek, a banya már régen megjósolta, hogy a fiú kristályba fog kerülni, Anselmus visszavág, hogy a szalamandra el fogja a boszorkányt pusztítani, az azt mondja neki, hogy a fiú hiába rosszat kíván neki, ő mégis jót akar tenni vele: megkéri a felső polcról a patkány ismerősét, az elrágja a deszkát, a fiú az üvegével legurul, ő meg majd elkapja a kötényével, és elviszi Veronikához, hogy feleségül vegye. De Anselmus nem akar udvari tanácsos lenni, sem Veronika férje, ott akar maradni imádott Serpentinája közelében, vagy inkább meghal. „Akkor csak maradj itt és pusztulj el, de ideje, hogy munkához lássak, mert még másfajta elintéznivalóm is van itt!” A tintatartóból tüzet okádva előugrik a macska, Anselmus látja, hogy a kék szoba felé tartanak, hallja a madarak segélykiáltozását, és már jön is vissza a kofa, kezében az arany virágcseréppel, furcsán hadonászik és kiabál: „Sok szerencsét! Sok szerencsét, fiacskám!... Öld meg a zöld kígyót, rajta, fiacskám!” Serpentina keserves sóhaját lehetett hallani, Anselmus ekkor öklével belevágott a kristályba, és hirtelen
P
megjelent a levéltáros, rákiáltott a banyára, az magához szorította az arany virágcserepet, és dobálni kezdte a földet belőle a levéltárosra, de az mind virággá változott. Lindhorst köpenyén a liliomok izzani kezdtek, a levéltáros pedig ezeket az égő virágokat vágta hozzá a boszorkányhoz. A macska a szürke papagájjal kezd élet-halál harcot vívni, a banya ruhája lángokban áll, és hiába próbálja eloltani, elpusztult a lángok közt. A papagáj kivájja a macska szemeit, és karmaival megfojtja, majd odaviszi a levéltároshoz a tetemet: egy fekete hajszálat. Lindhorst elviteti a boszorkány maradványait, egy marharépát a madárral, aki egy kókuszdiót és egy új pápaszemet kap szolgálataiért (meg van elégedve a jutalmával). A levéltáros felemeli az arany virágcserepet és a lányát hívja. Anselmust, mivel nem ő a bűnös, hanem ellenséges erők támadták meg, és mivel megőrizte hűségét, szabadon bocsátja. Kristálycsengők hangja szólalt meg erősebben, mint valaha, Anselmus egész teste megremegett, a palack kitágult, és a fiú kiszabadulva boldogan ölelte magához kedvesét. TIZENEGYEDIK VIGíLIA Paulmann segédtanító bosszúsága a családjában kitört bolondság miatt – Heerbrand irattárosból udvari tanácsos lesz és kemény fagy idején cipőben és selyemharisnyában járkál – Veronika vallomásai – Elejegyzés a gőzölgő leveses tál mellett e mondja csak, kedves irattáros úr, hogyan szállhatott tegnap este annyira a fejünkbe az az átkozott puncs, hogyan sugallhatott nekünk mindenféle ostobaságot?” – kérdezte Paulmann segédtanító. Előző nap, mikor Anselmus kirohant az ajtón, a két férfi folytatta az ordítozást és dulakodást, amíg Fränzchen ágyba nem fektette az apját, Heerbrand pedig arra a pamlagra feküdt, amire Veronika hanyatlott, mielőtt a hálószobájába ment volna. Másnap a két férfi felidézi a történteket, megegyeznek, hogy Anselmus őrült, Heerbrand közli, hogy ő nem ok nélkül gondoskodott a vidámságról tegnap (ő hozta a puncs hozzávalóit), „… de ez az Anselmus mindent elrontott. Ön nem tudja… ó, segédtanító barátom…- felugrik, megöleli a segédtanítót, és elrohan. Paulmann , megfogadja, hogy nem engedi be a házába többet Anselmust, mert az ilyen komoly embereket is, mint Heerbrand, képes megbolondítani. Veronika búslakodik, a magányt keresi, Paulmann bosszankodik, hogy a lánya szomorúsága is Anselmus lelkén szárad, de ő be nem ereszti többet. Ezt hangosan ejti ki, a lány erre felsóhajt:” Ó, hát hogyan is jöhetne ide Anselmus? Hiszen már régen be van zárva az üvegpalackba!” Paulmann megrökönyödik, hívja az orvost, az csak mosolyog: „Ejnye, ejnye!”, és friss levegőt, szórakozást rendel a lánynak. Elmúlt néhány nap, hét és hónap, Anselmus nem mutatkozott, február negyedikén, Veronika névnapján, pedig betoppant az irattáros, elegánsan kiöltözve. Elmondta a segédtanítónak, hogy már azon az estén el akarta volna mondani neki, hogy együtt örvendezzenek, hogy kinevezik őt udvari tanácsosnak, de Anselmus mindent elrontott. Most már hivatalosan is kinevezték, de csak a segédtanító teheti teljessé a boldogságát: adja hozzá a lányát, Veronikát, feleségül. Paulmannak nincs kifogása ellene, ha a lánya is szeretné. Ekkor zavartan és sápadtan, mint mostanában mindig, betoppan a leány, Heerbrand köszönti őt a neve napján: egy illatos virágcsokrot és egy kis dobozt, amiben egy szép pár fülbevaló van. A lány felvidul, beteszi a fülbevalót a fülébe, közben az apja komoly hangon elmondja, hogy Heerbrand megkérte a kezét. Veronika azt válaszolja, hogy már régóta tudta, hogy nőül akarja őt venni az irattáros, rendben, hozzámegy, de előtte még tartozik egy vallomással neki, és apjának, mégha ki is hűl a leves, ami az előbb lett feltálalva. Elmondja, hogy szívből szerette Anselmust, és mikor Heerbrand azt mondta, hogy még udvai tanácsos is lehet a fiúból, elhatározta, hogy csak ő lesz a férje, és senki más. Ekkor úgy tűnt, hogy ellenséges, idegen lények el akarják szakítani tőle a fiút, ezért elfogadta régi dajkájának, Liese-nek a segítségét, aki napéjegyenlőségkor megidézte a pokol szellemeit a fekete kandúr segítségével, kapott egy tükröt, amibe ha belenézett, és erősen Anselmusra gondolt, befolyásolhatta a fiú érzelmeit. De a boszorkányt legyőzte Lindhorst, a marharépát pedig megette a papagáj, a tükre ekkor kettéhasadt, Anselmus pedig feleségül vehette a zöld
„D
kígyócskát, aki szebb is, gazdagabb is Veronikánál. Kívánja, hogy legyen boldog a fiú, ő pedig ezután megtagad minden sátáni bűbájosságot, és hű felesége lesz az udvari tanácsosnak. Előhozta a két kristálydarabot és a hajtincset, odaadta Heerbrandnak, hogy dobja be éjfélkor az Elba hídjáról a folyóba, a tincset pedig őrizze meg örökre. Paulmann a fejéhez kap: „Ez a lány őrült, őrült… sohasem lehet blőle udvari tanácsosné… őrült.” De Heerbrand pártját fogja a lánynak, hisz neki, Anselmust is titkos hatalmak tartják fogva és késztetik mindenféle őrült cselekedetre. A segédtanító mégjobban kétségbe esik, hogy már mindketten megőrültek, vagy már megint fejükbe szállt a puncs, vagy Anselmus tébolya hat rájuk? Reméli, hopgy csak a szerelem van ilyen hatással rájuk, és majd elmúlik, ha házasok lesznek, mert nem szeretné, hogy az utődok örököljék a szülők betegségét… Atyai áldását adja rájuk, és meg is tartották az eljegyzést, még mielőtt a leves kihűlt volna. Néhány hét múlva pedig Veronika már udvari tanácsosné volt, pont, ahogy azt korábban megálmodta. TIZENKETTEDIK VIGíLIA Híradás a lovagi birtokról, ahová Anselmus, Lindhorst levéltáros veje költözött, és arról, hogy miként él ott Serpentinával – Befejezés z író elmeséli elkeseredettségét, hogy hiába próbálja leírni, milyen boldogan él Anselmus Serpentinával, nem sikerül, mintha gonosz szellemek (talán a megölt boszorkányé) kristálytükröt tartanának elé, hogy abban meglássa saját sápadt képmását, ekkor megijedve mindig lefeküdt, hogy legalább álmodhasson a boldogságukról. Ekkor kapott egy levelet Lindhorst levéltárostól, aki értesült arról, hogy megírta 11 vigíliában legkisebb leányának és a költővé lett Anselmusnak történetét (kicsit bosszankodik is rajta, mert kellemetlenségekkel járhat a hivatalában ez a nyilvánosság, de reméli, hogy így esetleg hamarabb elkel másik két lánya is), és tudja, hogy kínlódik a 12. megírásával, ezért jöjjön el hozzá, és beszélgessenek egyet, hogy be tudja fejezni a szerzeményét. A szerző el is megy, Lindhorst már várja, bevezeti a kék szobába, ahol annak idején Anselmus is dolgozott, leülteti, és kedvenc italát, égő rizspálinkát hoz neki, némi cukorral. Ő maga leveti köntösét, hogy kedvére merülhessen el az italban, és belemászik az italoskehelybe, és eltűnik a lángokban. Hoffmann pedig írni kezdi, mit látott: Anselmus gyönyörű atlantiszi kertben sétál, a virágok, a fák, csermelyek mind beszélnek hozzá, neki susognak, ő egy templom felé igyekszik, ahonnan kijön Serpentina, kezében az arany virágcseréppel, amiben egy csodálatos liliom fakadt. A szerelem feltárta a fiú előtt a természet legmélyebb titkát, megtalálta a legnagyobb boldogságot, mindörökre szeretni fogja a leányt. Az író szerint az élő látomás, melyet megpillanthatott, a szalamandra bűbájának volt köszönhető, és ahogy a papírra nézett, ott meglátta leírva mindezeket. Ekkor elkeseredett, hogy milyen boldogság jutott osztályrészül Anselmusnak, és hogy neki magának pedig nemsokára vissza kell térnie nyomorúságos kis padlásszobájába. Ekkor Lindhorst levéltáros szelíden megveregette a vállát, és így szólt: „- Csitt, csitt! Tisztelt barátom! Ne panaszkodjék. Hát talán nem járt-e az imént Atlantiszban és nincs-e ott önnek is legalább egy csinos majorsága, lelkének költői birtoka? Vajon Anselmus boldogsága más-e, mint az élet a költészetben, amely előtt a természet legmélyebb titkaként föltárul valamennyi lény szent összhangja?”
A
Vége
