AZ ARANY ÉS A KLIRING HARCA

AZ ARANY ÉS A KLIRING HARCA ALIGHOGY AZ ANGOL KORMÁNY ez év április 7-én közzétette a Fehér Könyvben a nemzetközi kliringunióra vonatkozó tervét, csakhamar napvilágot látott az amerikai valutarendezési t e r v is, s azóta a két angolszász nagyhatalom világgazdasági célkitűzései is oly élénken foglalkoztatják a hadviselő és a semleges államok közvéleményét, mint a német n a g y t é r g a z d a s á g problémája. De míg a német hivatalos fórumok a békebeli nagytérgazdaságnak csak a legfőbb körvonalait r a j z o l t á k meg, úgy hogy a részleteket illetőleg csupán egyes magán- vagy félhivatalos szakértők nem egy vonatkozásban eltérő véleményére vagyunk utalva, addig mind az angol, mind az amerikai kormány részletesen kidolgozott tervezetekkel lépett a nyilvánosság színe elé és az amerikai pénzügyminiszter m á r be is jelentette, hogy Washingtonba konferenciát f o g egybehívni a nemzetközi valutáris viszonyok háború u t á n i rendezésére. A szigetország világhírű közgazdasági és pénzügyi szakértője, Lord Keynes által javasolt nemzetközi kliringunió sokkalta inkább európai, hiszen a multilaterális kliring a világgazdaságban a német eredetű devizagazdálkodás rendszere mellett fejlődött ki. Ezzel szemben az Északamerikai Unió, amely immár több m i n t 22 és fél milliárd dollár értékű arany, vagyis a világ monetárius érckészletének 80%-a felett rendelkezik, az a r a n y v a l u t a helyreállításával világgazdasági térhódításának ú j ú t j a i t egyengeti. Az amerikai H a r r y White, a stabilizációs alap elnöke által kidolgozott amerikai programm a hitelező, a Keynes-féle javaslat pedig az adós államok testére van szabva. 1914 előtt az Egyesült Államok még az adós országok közé tartoztak. Az 1 9 1 4 – 1 8 - a s világháború n a g y hitelező állammá léptette őket elő, úgyhogy az 1920-as évek második felében Anglia és Amerika még vetekedtek a világhitelezői r a n g s o r első helyéért; ma már azonban nem f é r kétség ahhoz, hogy a második világháború után az Északamerikai Unió a világ legnagyobb hitelező, Nagy-Britannia pedig a világ legnagyobb adós állama lesz. A két egymással versengő t e r v – minden ellentét d a c á r a is – egy lényeges pontban egyetért, mégpedig abban, hogy az eljövendő békegazdaságban helyre kell állítani a nemzeti pénzek külföldi árának, a váltóárfolyamoknak az állandóságát, olyként, hogy ezeket az árfolyamokat egy létesítendő nemzetközi számolóegységhez rögzítenék. Ez az egység a W h i t e – M o r g e t h a u - f é l e terv szerint az Unitas, Keynes javaslata szerint pedig a Bancor lenne. A kettő között azonban lényeges különbség mutatkozik. Az U n i t a s ugyanis nem egyéb, mint a dollár számolóegység-funkciójának megnagyított mása, hiszen az Unitas 10 dollárral egyenlő, úgy, hogy r a j t a keresztül a dollárhoz volnának rögzítve a valutaszövetséghez tartozó államok váltóárfolyamai. Igaz, hogy az Egyesült Államok a háború kitörése óta kereken 4 dolláron rögzítették a fontsterling árfolyamát, s ezen az alapon az Unitas jelenleg 50 shillingnek felene meg, de ezt az amerikai elaborátum csak udvariasságból emeli ki, m e r t

Erdélyi Magyar Adatbank

I f j . Boér Elek

360

Anglia m á r 1931 őszén letért az aranyalapról, 1939 eleje óta pedig a devizagazdálkodás rendszerét követi, ú g y hogy a fonton á t jelenleg nem is lehetne az aranyhoz kötni a nemzetközi számolóegység sorsát. E z é r t halasztotta el Keynes későbbre a Bancor eszmei aranyt a r t a l m á n a k a megállapítását. Már m o s t mindkét számoló egység olyanszerű lenne, mint amilyen a h a m b u r g i M a r k Bankó volt, amely a színtiszta ezüstnek egy m e g h a t á r o z o t t mennyiségével, 8 1 / 3 g r a m m a l volt egyenlő értékű és bankpénz létére eszmei egység volt; b a n k - m á r k a érméket ugyanis nem verettek ki, vagyis ilyen készpénz nem került forgalomba. Ez a b a n k m á r k a , amelyet a XVII. században vezettek be, a hamburgi nagykereskedelem könyvpénze volt és az a k k o r i rendezetlen valutár i s viszonyok között egy szilárd számolóegységet teremtett. Az Unitas, illetve a Bancor hasonlóképpen hitelpénz lenne, de azzal a meszszemenő célkitűzéssel, hogy ehhez a számolóegységhez rögzíttessenek az Unióban tömörülő országok váltóárfolyamai. A VALUTASTABILIZÁLÁS

ESZMÉJE

MINTHOGY A PÉNZRENDEZÉSI PROGRAMMOK SARKPONTJA a stabilizálás eszméje, vessünk rövid visszapillantást ennek az eszmének a legújabb fejlődésére. Magának a valutastabilizálásnak az értelme is lényeges változáson ment á t az utóbbi évtizedekben: m á s t jelentett az a r a n y v a l u t a korszakában, mint manapság. A tiszta a r a n y v a l u t a k o r a egyébként nem is t a r t o t t olyan sokáig. Anglia u g y a n 1816. évi valutatörvénye alapján m á r 1821-ben á t t é r t az aranypénzrendszerre, de a mult században még a h a t v a n a s évekig f o l y t a h a r c az egyes valuta és a bimetalizmus hívei között. Csak a m i k o r az 1 8 7 0 – 7 1 . évi h á b o r ú u t á n a Német Birodalom is á t t é r t az aranypénzrendszerre, akkor dőlt el a küzdelem az angol irány j a v á r a . 1914 előtt mintegy h a t v a n állam követte az aranyvalutarendszert. Az aranypénzrendszernek ebben a négyévtízedes fénykor á b a n az egyes országok valutatörvényei korántsem voltak egységesek, de London volt a központi aranypiac és Anglia vezető világhitelezői helyzete messzemenően biztosította a pénzrendszer nemzetközi állandóságát. Az a r a n y v a l u t a legnagyobb világgazdasági teljesítménye az volt, hogy közös pénz-, illetve számolóegység nélkül is m e g t e r e m t e t t e a nemzeti pénzek sorsközösségét. Az 1914 előtti a r a n y v a l u t a korszakának a tanulságai azt bizonyítják, hogy a nemzetközi pénzegység önmagában véve másodrendű valutatechnikai kérdés, m e r t az intervalutáris árfolyamok állandóságát mesterien t u d j a biztosítani az a r a n y p a r i t á s . Minden nemzeti pénzegység ugyanis egy m e g h a t á r o z o t t mennyiségű a r a n y n a k felelt meg és így az é r m e p a r i t á s k é t nemzeti pénzben foglalt egyenlő mennyiségű aran y a t jelentett. A fontsterling és a dollár régi egyenlőségi árfolyama 4.86 dollár volt, ami egyértelmű volt azzal, hogy 4.86 dollárban volt ugyanannyi arany, m i n t 1 angol fontban. Minthogy pedig a bankjegyek mindenütt a r a n y r a voltak beválthatók, a nemzeti pénzek váltóárfolyamai az érmeparitástól csak a felső és alsó aranypontok


Az arany és a kliring harca

361

h a t á r a i között t é r h e t t e k el, e pontok n a g y s á g á t viszont az a r a n y nak az adóstól a hitelezőhöz való szállítási és átveretési költségei szabták meg. E z a szellemes aranygépezet az akkori nyugodt világpolitikai helyzetben n a g y szolgálatokat t e t t a világgazdasági viszonyok állandósítására, amidőn a váltóárfolyamók kilengéseit az aranypontok szűk, 1%-os h a t á r a i közé szorította, holott papírvalutáknál a váltóárfolyamok emelkedése elvileg a végtelenségig, a gyakorlatban azonban a gazdasági élet összeomlásáig terjedhet, – m e r t a közgazdaságtanban a m a t e m a t i k a végtelen jelének rendszerint az összeomlás felel meg. Az a r a n y v a l u t a é r á j á b a n a m á r Ricardo által felállított liberális tétel érvényesült, amely ú g y szólt, hogy t a n á csosabb a pénz sorsát az aranytermelés esélyeire, mintsem az emberi önkényre bízni. Ebben az értelemben a stabilizálás még egyet jelentett a pénz sorsának az a r a n n y a l való összekapcsolásával, vagyis az aranypénzrendszerrel. Az első világháború előtt még csak néhány szobatudós m e r t az a r a n y értékmérő szerepével szemben elégedetlenségének kifejezést adni, követelve a pénz vásárlóerejének állandósítását. Az a r a n y v a l u t a ugyanis csak bizonyos árkiegyenlítődési irányzatot biztosít a világpiacon, amely azonban sokszor csak nagy késedelemmel érvényesül, az egyes nemzetgazdaságokban párhúzamosan végbemenő áringadozások ellen pedig nem n y u j t védelmet. Ennélfogva az aranypénzrendszer bírálóinak egyik kedvenc érve az, hogy ez a pénzrendszer hibás a válságok felidézésében, mert a fennállása esetén végbemenő áringadozások fontos tényezői a gazdasági élet hullámmozgásainak. Az bizonyos, hogy a pénzértékingadozások az 1914 előtti á r k o n j u n k t u r á k során is számottevő arányokat öltöttek. Már pedig a d r á g a s á g a pénz vásárlóerejének sűlyedésével, az olcsóság ellenben a n n a k emelkedésével jár, s amenynyiben az áremelkedés a pénz szaporítására vezethető vissza, inflációval, a pénz mennyiségének csökkenése okozta áresés esetében viszont deflációval állunk szemben. Már m o s t az árstabilizálás egyik első előharcosa, Irving F i s h e r amerikai professzor m á r 1913-ban a pénz vásárlóerejének állandósítása mellett szállt síkra, az indexvaluta tervével azonban csak 1920-ban állott elő az első világhábor ú t követő pénzrontások h a t á s a a l a t t . J a v a s l a t a szerint a pénz vásárlóerejét árindex a l a p j á n kell állandósítani olyként, hogy áremelkedés esetén a pénz mennyiségének csökkentésével, áresés esetén pedig a pénzmennyiség növelésével kell kiegyensúlyozni és nyugvópontra j u t t a t n i az ármozgalmakat. 1 Fisher szellemes hasonlata sze1

Irving Fisher a m a g a sajátos indexvalutáját kompenzált dollárnak nevezi. E z e g y a r a n y r ú d v a l u t a lenne azzal, h o g y a dollár a r a n y t a r t a l m a v á l toznék a z á r m o z g a l m a k s z e r i n t : á r e m e l k e d é s esetén növelni, á r e s é s e s e t é n csökkenteni kellene. A p é n z e g y s é g a r a n y t a r t a l m á n a k emelése u g y a n i s csökk e n t i a j e g y b a n k r e n d e l k e z é s é r e álló s z a b a d a r a n y k é s z l e t e t és á r e m e l k e d é s t ellensúlyozó h i t e l m e g s z o r í t ó p o l i t i k á r a kényszeríti, m í g a k o m p e n z á l t ( g u m m i ) dollár a r a n y t a r t a l m á n a k l e s z á l l í t á s a növeli a z érckészletet, a m i h i t e l k i t e r j e s z t ő áremelő j e g y b a n k p o l i t i k á t t e s z lehetővé. F i s h e r elgondolása a p é n z e g y s é g a r a n y t a r t a l m á n a k l e s z á l l í t á s á r a v o n a t k o z ó l a g m e g v a l ó s u l t a z 1 9 3 1 – 3 7 . évi leértékelések idején.


I f j . Boér Elek

362

r i n t a vásárlóerejében ingadozó pénz egyes indián törzsek kezdetleges hosszmértékére emlékeztet. Ezek a törzsek ugyanis nem ismert é k még sem a yardot, sem a métert, hanem a mindenkori törzsfőnök deréköve volt a hosszúság mértékegysége. H a kövér volt a törzsfőnök, akkor kitágult a mértékegység, h a ellenben sovány rézbőrű került a törzsfőnöki székbe, akkor megrövidült. A hasonlatot tovább fűzve, azt mondhatnók, hogy a pénzpolitikai derékszíjat infláció idején kijebb, defláció idején pedig beljebb csatoljuk. Ezt lehetőleg kerülni kell, viszont a teljes árállandóság csak egy eszmény, m e r t az árváltozások nemcsak a pénz, hanem az á r u oldaláról is eredhetnek. A teljes árstabilizálás ezek szerint csak a gazdasági fejlődés veszélyeztetése á r á n volna elérhető. Gyakorlatilag teh á t az árállandósítás politikája nem törekedhet többre, mint a konjunkturamozgalmak szélsőséges áringadozásainak a kiküszöbölésére. E n n e k a szerényebb célkitűzésnek a megvalósítása viszont elengedhetetlen feltétele a váltóárfolyamok állandóságának. A mult világháborút követő valutáris káosz korszakában Európában a legnagyobb nyomatékkal a svéd Cassel és az angol Keynes emelték fel szavukat az árstabilizálás eszméje mellett. Cassel különösen azt hangoztatta, hogy a háborús pénzrontás u t á n az aranyvaluta helyreállítása az egyes nemzeti pénzek vásárlóerejének, a vásárlóerő-paritásnak megfelelő árfolyamokon t ö r t é n j é k . Keynes pedig ezenkívül kifejezetten az indexvaluta mellett szállt síkra, amidőn 1923-ban a pénz r e f o r m j á r ó l szóló művében világgá kürtölte a merész, ú j valutapolitikai elvet, amely ú g y szól, hogy a pénz belföldi vásárlóerejének az állandóságáért szükség esetén fel kell áldozni a pénz külföldi árának, a váltóárfolyamoknak az állandóság á t . A valutastabilizálás m a m á r ily módon nem a pénznek az aranynyal való sorsközösségét, h a n e m az árstabilizálást jelenti. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az árállandóság elvét nem kell föltétlenül olyan mereven formulázni, m i n t ahogy azt Keynes először tette. Ma m á r nem vonható kétségbe, hogy az árstabilizálás e g y a r á n t alapelve a jól szabályozott arany- és papírvalutának. H a pedig a nemzetgazdasági egyensúly a k á r befelé, a k á r kifelé meginog, akk o r m á r leginkább a devizagazdálkodás szigorú rendszere á l l í t h a t j a helyre a pénzrendszer szilárdságát és ezen á t vezet vissza az ú t egy szabadabb valutarendszer felé. Az a r a n y v a l u t á n a k a mult világháború u t á n t ö r t é n t újjászületésénél azonban az árstabilizálás elvét nem vették mindíg kellőképpen figyelembe. Különösen Anglia volt az, amely pénzügyi gőgből egy súlyos áreséssel j á r ó defláció á r á n 1 9 2 0 – 2 5 között újból kierőszakolta a dollárral szemben a régi par i t á s t . De az ú j a r a n y valutás korszak a m u l t világháború u t á n csak rövid ideig, 1925-től 1931-ig t a r t o t t . A páriskörnyéki békeparancsok a világgazdasági egyensúlyt ú g y f e l f o r g a t t á k , hogy az 1929 őszén kirobbant világválság nyomában a szigetország 1931 szeptember havában kénytelen volt feladni az aranyalapot és az előkelően szabad valutának elnevezett papírvalutára t é r t át. Ezzel sorozatos leértékelések következtek be az angolszász és a hozzájuk közel álló országokban. Válságpolitikai okokból még a dollár devalvációjára



363

is s o r került, dacára annak, hogy az amerikai szövetségi t a r t a l é k bank-rendszer a prosperitás idején, h a nem is bevallottan, de ténylegesen árstabilizációs politikát folytatott. 1937 közepén az volt a helyzet, h o g y Nagy-Británnia, az Egyesült Államok és Franciaország 4 0 – 4 2 % - o s arányban értékelték le pénzüket. Az árállandós í t á s eszméje azonban még ebben a bizonytalan pénzpolitikai korszakban sem m e n t veszendőbe, amint azt az angol szabadvalutakísérlet m u t a t j a , amely éveken á t egy pénzszaporítás nélküli pénzértékcsökkentést valósított meg. Ily módon a Szigetországban a belföldi á r a k a leértékelés ellenére úgyszólván változatlanok mar a d t a k , s ennek következtében kiviteli cikkeinek á r a i a világpiacon aranyértékben a f o n t értékcsökkenése a r á n y á b a n olcsóbbodtak. E n n e k az exportprémiumnak volt köszönhető, hogy az angol kivitel a világválság éveiben aránylag kedvezőbben alakult. A felfegyverkezési verseny megindulásával azonban Angliában is emelkedni kezdtek az árak. Az angol szabadvaluta-kísérletnél intézményesebben biztosítja az árállandóságot a devizagazdálkodás rendszere, amelyre 1931-ben a Német Birodalom 2 és az ő nyomában elsősorban a közép- és délkeleteurópai államok tértek át. Az aranygépezet letörésével valutacsoportok alakultak ki, mint a sterling-blokk, a dollár-blokk, a yenblokk és a devizagazdálkodás európai blokkja. 1939 elején azután Anglia, az ú j világháború kitörésekor pedig Franciaország is a devizagazdálkodást vezette be, úgy, hogy ez a rendszer az európai hadviselő feleknél általánosult. Már most az első világégést követő inflációk és deflációk t a pasztalatain okult a pénzpolitika és ezért t e t t é k m á r eleve közzé az angolszász nagyhatalmak háború u t á n i valutarendezési p r o g r a m m jukat, ami annál is inkább célirányosnak látszott, m e r t a német nagytérgazdasággal szemben nekik is fel kellett állítani világgazdasági terveiket. Míg a nagytér-gazdaság csak a világgazdaságnak egy körzetét fűzi szorosabban össze nemcsak valuta- és kereskedelempolitikai szempontból, hanem a termelés irányítása szempontjából is, addig az angolszász államok a világgazdaság rendezéséhez egyelőre ugyan csak a valutapolitika kesztyűs kezével nyúlnak, viszont világgazdasági hegemóniára irányuló törekvéseik messze túlterjednek egy kontinentális nagytér-gazdaságnak a körén. AZ A R A N Y U N I Ó AMERIKAI

TERVE

NÉZZÜK MEG KÖZELEBBRŐL az Unitas-Uniót, amelyet joggal „aranyuniónak” is lehetne nevezni. Az eddigi nemzetközi pénzszövetségek közül a legnevezetesebb a latin érme-unió volt, amelyet III. Napoleon első lépésnek t e k i n t e t t kedvenc pénzpolitikai utópiája, a világérme unió felé. A latin érme-unió 1865-ben alakult m e g a kettős – arany és ezüst – valuta megmentésére, de csak a f r a n k v a l u t á j ú államok egy részét, Franciaországot, Olaszországot, 2

A d e v i z a g a z d á l k o d á s t elsőnek N é m e t o r s z á g v e z e t t e be 1916-ban.


I f j . Boér Elek

364

Svájcot, Belgiumot, m a j d Görögországot t u d t a egyesíteni. A nemzetközi egyezmény legfontosabb rendelkezései abban állottak, hogy egységesítették az érmék veretését, s úgy az ezüst öt f r a n k é r t é k ű valutapénznek, m i n t a váltópénzeknek kölcsönös elfogadására kötelezték egymást. A latin pénzunió azzal az alapvető tanulsággal j á r t , h o g y egy nemzetközi érmének a veretése egyáltalában nem biztosíth a t j a a váltóárfolyamok szilárdságát, m e r t az érmeközösség csak addig állhat fenn, amíg a tagállamok fizetési mérlegeinek kiegyensúlyozottsága f o l y t á n állandók a váltóárfolyamok. Mihelyt valamely tagállamban infláció lépett fel, az illető ország érméi és váltópénzei papírpénzének disagiója folytán a többi t a g á l l a m b a áramlottak, úgy, hogy az érme-unió a pénzrontó állammal szemben t a r t h a t a t l a n n á vált. Eltekintve a skandináv államok 1872. évi érmeuniójától, amely a mult világháborúval gyakorlatilag épp ú g y megszűnt, m i n t a latin pénzunió, m á s nevezetesebb nemzetközi pénzszövetségi kísérletekkel ezideig nem találkoztunk. Az ú j angolszász tervek számolnak a latin érme-unió tanulságaival és ezért a legnagyobb súlyt helyezik a tagállamok fizetési mérlegeinek egyensúlyban t a r t á s á r a , de ez a cél csak a k k o r valósulhat meg, h a szilárd a tagállamok alapvető gazdasági szerkezete. A tervbevett angolszász pénzuniók m o s t m á r elvileg mindenek előtt abban különböznek a korábbi hasonló kísérletektől, hogy nem érme-uniók, hanem bankpénz-uniók, s így szem előtt t a r t j á k , hogy m a m á r a készpénz viszonylagos jelentősége a fizetési forgalomban erősen h á t t é r b e szorult, m e r t a nagybani forgalomban a készpénzt kímélő forgalom hódított tért, amelynek alapja a bankpénz. Utóbbiból n ő t t ki a giró-, a csekk- és legmagasabb fejlődési f o k g y a n á n t a kliringforgalom. De h a a bankkövetelések egyes vezető gazdasági államokban imm á r a pénz állagának több m i n t 70%-ára is rugnak, a lebonyolított pénzforgalomnak pedig több mint 90%-a esik a készpénzt kímélő forgalomra, mégis találó az a megállapítás, hogy a modern pénzrendszer egy f o r d í t o t t piramishoz hasonlítható, amelynek keskeny készpénzcsúcsán nyugszik a hitelpénz h a t a l m a s tömege. Az arany pedig elsősorban a készpénznek, de részben m á r a hitelpénznek a fedezete g y a n á n t őrizte meg a jelentőségét, ami különösen érvényre j u t n a az Unitas-szövetségnél. Igaz, hogy az U n i t a s csak törvényes nemzetközi számoló egység lenne, de a valóságban az U n i t a s tízedrészével egyenértékű dollár ép úgy betöltené ténylegesen a nemzetközi pénz szerepét, m i n t ahogy ezt a szerepet az angol f o n t 1914 előtt minden nemzetközi egyezmény nélkül is betöltötte. E z annál is inkább bekövetkeznék, m e r t az Unitas-követelések beválthatók a r a n y r a és fordítva, az a r a n y is á t v á l t h a t ó ilyen követelésekre. A latin pénzunió még egy liberálisabb korszakba esett és így nem volt egy olyan messzemenő felhatalmazásokkal felruházott központi szerve m i n t amilyen az Unitas-egyesülésnek nemzetközi központi b a n k j a lenne. Pedig ez a bank is még mindíg kevésbbé mélyrehatóan nyúlna bele a nemzetközi fizetések lebonyolításába, m i n t az angol kliring-bank. Az Unitas-szövetség központi bankja ugyanis lényegében csak kivételesen, a pénz állandósítása érdeké-



365

ben, vásárolna és adna el devizákat. F ő k é n t ez a körülmény az, amely a londoni Cityt kissé barátságosabb m a g a t a r t á s r a t u d t a hangolni a W h i t e - t e r w e l szemben, m e r t ennek az a l a p j á n a devizaforgalomnak nagyobb h á n y a d a bonyolódnék le a m a g á n b a n k o k útján, mint a központi kliring-bank felállítása esetén. Az Unitasegyesülés központi b a n k j a kezelné a legalább 5 milliárd dolláros valutastabilizációs alapot, amelyet a tagállamok felerészt állampapírokban, 1/4 részt aranyban, 1/4 részt pedig nemzeti devizákban t a r toznának befizetni, de befizethető az egész a r a n y b a n is. A részesedési a r á n y t az egyes országok aranykészletének, fizetési mérlegének és nemzeti jövedelmének együttes figyelembevételével állapítanák meg. Az a r a n y b a n szegény államoknál az első befizetésnél az a r a n y h á n y a d a 10%-ra csökkenthető. Az alap legfontosabb jogosítványa az, hogy a nemzeti v a l u t á k a t a d h a t j a és veheti szilárd á r a k o n a fizetési mérleg kiegyenlítésére, illetve az adósságfizetések megkönnyítésére. Valamely állam képviselőjének szavazati joga legfeljebb az összes szavazatok 25%-a erejéig terjedhet, egyébként az alapban való részesedésvállalása az irányadó. Annak ellenére, hogy ezek szerint az U. S. A. 25%-ra korlátozta szavazati jogát, mégis fontos vétójogot biztosít magának, m e r t csak 4/5 többséggel lehet a nemzeti pénzek relációit megváltoztatni. A tőkében szegényebb államok m á r a valutastabilizációs alaphoz való h o z z á j á r u l á s u k a t is valószínűleg csak amerikai kölcsönök felvételével t u d n á k befizetni, úgy, hogy a valutakiegyenlítő alap terve a semleges államokban is részben élénk visszahatást keltett. A tagállamok pénzpolitikai szuverénitásának korlátozása leginkább abban nyilvánul meg, hogy lemondanak váltóárfolyamuk megváltoztatásáról, vagyis a leértékelésről és a felértékelésről, elsősorban persze az előbbiről, m e r t ez a velej á r ó valutadömping révén a kivitel fokozásának h a t h a t ó s eszköze. Amellett az egyes államok egy olyan a l a p r a bíznák váltóárfolyamuk megváltoztatását, amelynek végrehajtóbizottságában a dolog természeténél fogva a tőkében gazdagabb államok dominálnának. De le kell szögezni, hogy a leértékelés kétes fegyveréhez a legtöbb állam a m ú g y is csak végső esetben szokott folyamodni, ilyenkor pedig alighanem számíthatnak a tagállamok belátására. Viszont el kell ismerni, hogy a felesleges leértékelések megakadályozása a valutáris viszonyok állandósításának conditio sine q u a non-ja. A m a g u n k részéről a váltóárfolyamok variálásánál is sokkalta nehezebb kérdésnek t a r t j u k a tagállamok kezdő váltóárfolyamainak a pénzszövetség megalakításakor való megállapítását. Már pedig ezzel a nehézséggel az amerikai elgondolás közelebbről nem néz szembe, hanem egyszerűen az a l a p r a bízza a váltóárfolyamok első megszabásának f e l a d a t á t . A gyakorlatban ez persze egyezményes alapon történne, legfeljebb külföldi kölcsönökkel édesítenék m e g a kisebb államokkal szemben esetleg alkalmazandó gyengéd erőszakot. De ennek ellenére a devizakorlátozások „mielőbbi eltörlése” nem fog olyan simán menni, m e r t az Egyesült Államok kivételével minden hadviselő államban szigorú devizagazdálkodás van bevezetve, úgy hogy csak a kötöttségek enyhítése, a h á b o r ú s á r ú h i á n y


I f j . Boér Elek

366

pótlása és az árszabályozás ezt követő feloldása u t á n lehetne egy szabadabb áralakulás a l a p j á n megrögzíteni a vásárlóerőparitások a t . A helyes valutastabilizációs árfolyam kipuhatolása nem olyan egyszerű feladat. Gondoljunk csak vissza a f r a n c i a f r a n k stabilizációjára, amelynél két év telt el, amíg 1928-ban 124 f r a n k = 1 f o n t rögzítési á r f o l y a m kialakult, holott a valutaállandósítási kísérlet megindításakor még 240 f r a n k volt a fontsterling árfolyama. Bizonyos átmeneti idő b e i k t a t á s á r a volna szükség, hogy az amerikai tervben előirányzott szabadabb intervalutáris viszonyok mellett kialakulhassanak azok a természetesebb árfolyamok, amelyeket azu t á n a nemzetközi valutapolitikai egyezmény megkötésekor le lehetne rögzíteni. Már csak a megfelelő átmeneti időszak hiányára való tekintettel is nehezen képzelhető el, hogy a h á b o r ú befejezése u t á n e g y h a m a r fel lehessen oldani a devizakorlátozásokat – a spekulatív tőkemozgalmak megrendszabályozásának a kivételével. A legális tőkemozgalmakat, mint amilyenek a külkereskedelemmel j á r ó tőkemozgalmak, az illegálisaktól sokszor oly nehéz megkülönböztetni, hogy méltán merült fel az a kétely: meg lehet-e gátolni a vándortőkék mozgalmát egy szabadabb intervalutáris rendszer mell e t t ? Ezek a bolygó tőkék sok zavart okoztak az első és második világháború közé eső bizonytalan világgazdasági korszakban. A prosperitás vége felé az Európából az Újvilágba áramló pénztőkék élezték ki annyira az amerikai tőzsdehosszt, hogy az amerikai valutapolitikai hatóságok nem t u d t a k megbirkózni vele, ami azután végső fokon 1929 őszén a newyorki tőzsdekrachra vezetett, ez pedig m á r a világválság á r n y é k á t vetette előre. Az angol f o n t n a k az aranyalapról való letérése u t á n pedig a valutablokkok leértékelési v e r s e n y f u t á s a idején a bolygótőkék egyenesen a valutapolitika vészm a d a r a i v á és egyben békegalambjaivá váltak: a változó esélyek szer i n t menekültek Londonból New-Yorkba és viszont. Ezek a bolygó tőkék könnyen f e l b o r í t h a t j á k a nemzetközi pénzpolitikai egyensúlyt, kérdés azonban, hogy különösen az á t m e n e t g a z d a s á g korában m e g lehet-e őket rendszabályozni devizakliring nélkül? Külkereskedelempolitikai téren az amerikai t e r v alig mond többet annál, mint hogy a stabilizáción kívül az alap céljai közé tartozik a külkereskedelem fejlesztése is. I t t főként a valutakiegyenlítő alap tagbetéteinek k é t h a r m a d rész erejéig az egyes állam o k n a k való visszafizetése és m á s hitelakciók vétetnének figyelembe. Világkereskedelmi szempontból az a r a n y r a való támaszkod á s bizonyos szabadkereskedelmi jelleget kölcsönöz a tervnek. De az a r a n y a t a szabadkereskedelemhez nem fűzik olyan eltéphetetlen és kizárólagos szálak, mint ahogy azt g y a k r a n feltételezni szokás. Akik ezen a nézeten vannak, azok egyoldalúan a hamisítatlan liberálizmus k o r s z a k á t t a r t j á k szem előtt, megfeledkezve arról, hogy a kapitalizmus m á r a múlt század hetvenes éveitől kezdve feudális korszakába lépett és ezzel erősen közeledett az irányított gazdaság felé. Tagadhatatlan, hogy a devizagazdálkodással járó totális külkereskedelmi irányítással, amelynél nem a vámok, hanem a tilalmak és engedélyek rendszerén s a külföldi fizető eszközök



367

hatósági kiutalásán van a hangsúly, az aranyvalutának semmiféle f a j t á j a , még egy félig-meddig k ö t ö t t aranypénzrendszer sem egyeztethető össze. Viszont vámpolitikai szempontból az aranyvaluta igen szépen megfér nemcsak a szabadkereskedelemmel, hanem a vámvédelmi irányzattal is, a m i n t azt éppen az amerikai példa oly meggyőzően bizonyítja. Ennélfogva a n n a k a tételnek, amelyet az angolszászok annyit hangoztatnak t. i., hogy ,,a világprosperitás osztatlan egész”, nem kell szükségszerűen szabadkereskedelmi reminiszcenciákat felidéznie. Az osztatlanság a világgazdaság irányításával nagyon jól összeegyeztethető, és az is bizonyos, hogy a h á b o r ú után jó darabig nem lehet m a g á r a hagyni a világgazdaságot. Nem tartoznak a kiegyenlítő alap feladatai közé, h a n e m különleges szervekre bízatnának a háború utáni újjáépítéshez szükséges tőkék előteremtése, a segélyakció és a legfontosabb nemzetközi nagykereskedelmi á r a k állandósítása. De éppen a h a r m a d i k különálló terv messzemenően belevág a valutastabilizálás kérdésébe, m e r t az alap pénzpolitikai árszabályozását közvetlen árszabályozással egészítené ki. A NEMZETKÖZI K L I R I N G U N I Ó ANGOL

TERVE

TÉRJÜNK MOST ÁT az angol tervre. Keynes leszögezte, hogy az ő személyes javaslata eredetileg az a r a n y a t nem vette figyelembe. Ezzel nyilván a r r a célzott, hogy ő többre t a r t j a az árállandósítást a váltóárfolyamok stabilitásánál, és minden bizonnyal az angol kormány kívánságára kellett engedményt tennie a gazdag szövetséges testvérnek, amikor a Bancort a r a n y a l a p r a helyezte. A kliringnek azonban több jelentése van. A bankkliring tudvalevőleg abban áll, hogy a kölcsönös követelések és tartozások beszámításával csak a mutatkozó csúcsokat egyenlítik ki. A harmincas évek elején azután a világválság mélypontján a devizagazdálkodás megteremtette a kétoldalú államközi kliringet, amelynek szerkezete lényegében az volt, hogy az egyes országok exportőrjeivel és importőrjeivel a megbízott szervek, rendszerint a k é t állam jegybankja, belföldi pénzben számoltak el, míg az államközi elszámolást a központi szervek időnként ejtették meg. A kétoldalú elszámolás azonban túlságosan merev és a legnagyobb nehézséget a kliringcsúcsok okozzák, amelyek a kétoldalú államközi elszámolás eredeti célkitűzése ellenére minduntalan felbukkantak és külön rendezést igényeltek. A berlini Verrechnungskasse azután megteremtette a multilaterális kliringet, amelyben m á r 1941-ben, tizenkét állam vett részt. E z az elszámolási pénztár azért nem t e t t még á t ü t ő jelentőségre szert, mert a totális h á b o r ú s erőfeszítésekre való tekintettel Németország – ép úgy mint Anglia – külföldi kölcsönöket vesz igénybe, úgy, hogy német kliring-adósságok keletkeztek. E z azonban átmeneti jelenség, m e r t biztosan számolhatunk azzal, hogy két olyan h a t a l m a s nagyipari állam, m i n t a Német Birodalom és N a g y Britannia, a háború u t á n mindent el f o g n a k követni kivitelük fokozására, hogy adósságaikat letörlesszék és újból hitelező állammá


I f j . Boér Elek

368

váljanak. Anglia eladósodása egyébként jóval nagyobbarányú. A német kliringadósságok 1942 közepén becslés szerint 7 – 8 milliárd m á r k a körül mozogtak, m í g Nagy-Britannia a kölcsön- és bérleti törvény a l a p j á n 1943 m á r c i u s elejéig 4.4 milliárd dollár kölcsönt v e t t fel. Ezek u t á n nem csodálkozhatunk azon, hogy az angol terv nagyobb mértékben felel meg az adós államok igényeinek is. Először is kisebb pénzügyi áldozatokat követel a tagállamoktól, másodszor a külkereskedelem erőteljesebb i r á n y í t á s á t javasolja, harmadszor pedig simulékonyabb, s ennélfogva alkalmasabb az átmenetgazdaság valutapolitikai problémáinak a megoldására. É r t h e t ő tehát, hogy nemcsak a semleges államokban talált kedvezőbb fogadt a t á s r a mint az amerikai terv, hanem egyes német sajtóhangok is elismerték, hogy jobban számol a tényleges viszonyokkal, m e r t ter e t h a g y nemzeti gazdaságpolitika folytatására, amellyel szemben Keynes m á r régóta m e g é r t é s t tanúsít. Az angol terv a l a p j á b a n véve kompromisszumot létesít a világgazdaság és az i r á n y í t o t t nemzetgazdaság között, a nagytérgazdaság kérdését viszont nyitva h a g y j a . A nemzetközi kliring m á r m o s t korántsem terjedne ki az összes államközi fizetésekre, hanem csak a csúcsfizetésekre, amelyek a szabadabb világgazdasági korszakban is a jegybankok arany-, deviza- vagy valutakészleteinek felhasználásával bonyolódtak le. Azok a fizetések pedig, amelyek ebben a korszakban egymást kompenzálták, továbbra is m e g m a r a d n á n a k a magánforgalom számára. A Keynes-tervnek ez az utólagos értelmezése némileg m e g n y u g t a t t a a Cityt, amely először abban a hiszemben volt, hogy a kliringbank az összes nemzetközi fizetéseket f e n n a k a r j a t a r t a n i m a g á n a k . A nemzetközi kliringegyesülés székhelye felváltva London és Washington lenne. A tagállamok kvótáit nem betétek, hanem a háború előtti évi átlagos kivitelnek és behozatalnak 75%-a alapján állapítanák meg. A kvótához igazodik a szavazati jog, a kisállamok azonban a végrehajtóbizottságba csak csoportonként küldhetnének ki egy közös főképviselőt és egy-egy további szavazatra nem jogosult delegáltat, aki s a j á t államának ügyeiben meghallgatandó. Ily módon a kliringunió is, mint minden nemzetközi egyezmény, kikerülhetetlenül a vezető gazdasági államok túlsúlyát biztosítja, s h a a tervezet ezt jogilag is leszögezi, az a tényleges helyzeten úgysem sokat változtat. Egyébként az amerikai és az angol valutapolitikai p r o g r a m m o k egybehangzóan az egyesült nemzeteket tekintik törzstagoknak, míg a semleges és m á s államok felvételére csak később kerülne sor. Ami a Bancornak az a r a n n y a l való lazább kapcsolatát illeti, az először is abban nyilvánul meg, hogy míg a r a n y é r t vásárolható Bancor, addig utóbbi nem v á l t h a t ó be a r a n y r a . Másodszor az Unitasszal szemben a Bancor a r a n y é r t é k e inkább megváltoztatható deflációs, vagy inflációs irányzatok kiküszöbölésére. Keynesnek ez az egészen újkeletű j a v a s l a t a lényegében a r r a irányul, hogy a nemzetközi számolóegység aranyértékének a változtatásával nemzetközi k o n j u n k t u r a p o l i t i k á t lehessen folytatni. Régi tétele ugyanis, mint jeleztük, ú g y szól, hogy a pénz belföldi vásárló erejének állandósága



369

fontosabb, mint a váltóárfolyamok állandósága. H a azonban van egy nemzetközi számolóegység, akkor a váltóárfolyamok stabilitás á n a k a f e n n t a r t á s a mellett tisztán a számolóegység aranyértékének a variálásával lehet árstabilizáló politikát űzni. 3 De a régi Keynes-féle valutapolitikai f e l f o g á s is szóhoz j u t akkor, amikor az egyes államok fizetési mérlegei körül mutatkozó egyensúlyzavaroknak kell véget vetni. Ilyenkor nem a nemzetközi számolóegység értékének, hanem az illető nemzeti pénz Bancorhoz viszonyított árfolyamának a megváltoztatása válik esedékessé. Az idevágó eléggé rugalmas szabályozás összefüggésben áll az egyenlegek u t á n fizetendő illetékekkel, valamint az egyesülés által n y ú j t h a t ó hitelekkel is. A kis jutalékon kívül ugyanis mind a követel, mind a tartozik Bancor-egyenleg u t á n évente illeték fizetendő, feltéve, hogy az egyenleg a t a g á l l a m k v ó t á j á n a k 1 / 4 -ét meghaladja. Az illeték kulcsa 1%, h a a csúcs a kvóta 1/4-e és 1 / 2 -e között mozog, ezenfelül pedig 2%. E z az illeték büntetéspénz jellegével bír, amennyiben a cselekvő fizetési mérlegű államokat a Bancor-követelések túlzott felhalmozásától, a szenvedő mérlegűeket pedig a túlzott eladósodástól a k a r j a elriasztani. Egyébként azonban a kliring-szövetség odahatna, hogy a hitelező államok n y u j t s a n a k Bancor-kölcsönöket az adós államok fizetési mérleghiányainak fedezésére, de csupán józan h a t á r o k között, m e r t h a a külföldi kölcsönök nem növelik annyival az adós ország termelékenységét, hogy az adósságszolgálat viseléséhez szükséges külföldi fizető eszközöket elő t u d j a teremteni, akkor a kamatok és törlesztési részletek teljesítése a fizetési mérleg m á s font o s tételeitől, mint a külföldi nyersanyagok behozatalától v o n j a el a külföldi fizető eszközöket, úgy, hogy a mérleg egyensúlya megrendülhet. Errevaló tekintettel a végrehajtóbizottság hozzájárulá3 V a l u t a t e c h n i k a i szempontból é r d e k e s p r o b l é m á k a t v e t f e l ez a n e m z e t közi k o n j u n k t u r a p o l i t i k a . Világfellendülések i d e j é n u g y a n i s a z á r e m e l k e d é s e l l e n s ú l y o z á s á r a növelni, v i l á g v á l s á g o k i d e j é n v i s z o n t a z á r e s é s m e g f é k e z é s é r e c s ö k k e n t e n i kellene a n e m z e t k ö z i s z á m o l ó e g y s é g a r a n y é r t é k é t – a pénzpolitika bevett allopatikus gyógymódja szerint. A Bancor a r a n y t a r t a l m á n a k az emelése u g y a n i s a z t jelentené, h o g y u g y a n a k k o r a m e n n y i s é g ű a r a n y a z o n t ú l kevesebb B a n c o r k ö v e t e l é s r e v á l t h a t ó át, úgy, h o g y a z á l l a m k ö z i f i z e t é s e k n e k ez a f o n t o s eszköze m e n n y i s é g i l e g csökkenne, a m i e v i l á g g a z d a s á g i f o r g a l m a t m e g s z o r í t a n á . E z z e l s z e m b e n a m á r f e n n á l l ó k l i r i n g - b a n k k ö v e t e l é s e k és - t a r t o z á s o k a r a n y é r t é k e g y a r a p o d n é k , a m i a r a n n y a l v a l ó f i z e t é s e s e t é n kedvező lenne a hitelező, ellenben h á t r á n y o s lenne a z a d ó s o r s z á g o k r a nézve. A n e m zetközi s z á m o l ó e g y s é g r e szóló k ö v e t e l é s e k a r a n y s ú l y á n a k i n g a d o z á s a i azonb a n a n n á l kevésbbé g y a k o r o l h a t n á n a k d ö n t ő ellensúlyozó h a t á s t , m e r t e g y felől a n e m z e t k ö z i s z á m o l ó e g y s é g r e szóló k ö v e t e l é s e k j ó v a l k i s e b b é r t é k ű e k lennének a v i l á g m o n e t á r i u s a r a n y k é s z l e t e i n é l , m á s f e l ő l p e d i g a n e m z e t i pénz e k n e k a B a n c o r h o z v i s z o n y í t o t t á r f o l y a m a n e m v á l t o z n é k . H a p e d i g világv á l s á g idején c s ö k k e n t i k a n e m z e t k ö z i s z á m o l ó e g y s é g a r a n y é r t é k é t , a k k o r a meglevő a r a n y k é s z l e t e k k e l t ö b b b a n k k l i r i n g - k ö v e t e l é s s z e r e z h e t ő m e g , s í g y megélénkülhet a v i l á g g a z d a s á g i f o r g a l o m és m e g á l l h a t a z á r e s é s . E b b e n a z esetben a r a n y b a n s z á m í t v a a B a n c o r - a d ó s o k j á r n á n a k jól és a hitelezők j á r n á n a k rosszul. M i n d e n t egybevetve, a B a n c o r a r a n y é r t é k é n e k v á l t o z t a t á s a a n e m z e t i v a l u t á k v á l t ó á r f o l y a m a i t n e m m ó d o s í t a n á , ú g y h o g y ez a p o l i t i k a elsősorban az aranykészletekkel rendelkező államokat érintené közvetlenül s ezek r é v é n befolyásolná a v i l á g k o n j u n k t u r á t .


I f j . Boér Elek

370

sával minden bancor-adós minden bancor-hitelezőtől kölcsönt vehet fel, de azzal, hogy az adós nem növelheti tartozik-egyenlegét évente többel, mint k v ó t á j á n a k 1 / 4 -ével. H a pedig a tartozik-egyenleg k é t éven á t a kvóta 1 / 4 -ét meghaladja, az adós t a g á l l a m fel van jogosítva arra, hogy egyoldalúan 5% erejéig leértékelje v a l u t á j á t a nemzetközi számolóegységgel szemben. Ennél nagyobb arányú devalváció azonban m á r csak a végrehajtóbizottság hozzájárulásával vihető keresztül. Az amerikai tervvel ellentétben t e h á t a leértékelés 5%-os h a t á r o n belül bizonyos feltételek f e n n f o r g á s a esetén az adós állam autonóm elhatározásán múlik. Azzal a tagállammal szemben azután, amelyiknél t a r t ó s egyensúlyzavar mutatkozik, a szövetség megtorlásokkal élhet. H a ugyanis valamely tagállam t a r t o z á s a meghaladja k v ó t á j a felét, a végrehajtóbizottság biztosítékok letétbehelyezését követelheti, tőkebehozatalát és kivitelét ellenőrizheti, valutatartalékainak átengedését k í v á n h a t j a ; h a pedig az adósság eléri a kvóta 3 /4 részét, a bizottság különleges rendszabályokhoz nyúlhat, így zár o l h a t j a hitelét, s ebben az esetben a többi tagállam a részére teljesítendő fizetéseket az Uniónak tartozik átutalni. A túlzott eladósodás mindenkor veszélyeztette az adós országok szuverénitását, különösen a kis országokét. Jobb is tehát, h a előre l á t h a t j á k a következményeket. A külföldi kölcsönök ellenőrzésének azután még egy előnye lehet. H a t. i. túlságosan derűlátón ítélnék meg valamely állam fizetési mérlegének jövőbeli fejlődését, akkor az adós állam legalább jó társaságban, egy előkelő nemzetközi f ó r u m n a k az égisze a l a t t tévedne. E z a körülmény t a l á n mégis visszatartaná a hitelező államokat attól, hogy veszélyeztetett kölcsöneik b e h a j t á s á n á l olyan könyörtelen szigorral j á r j a n a k el az adós országokkal szemben, mint 1931-ben, amikor ezeket az országokat valutatartalékaik utolsó maradványaitól is megfosztották. Az 1929 –33. évi világválság során szerzett tapasztalatok mind a hitelező, mind az adós országokat fokozott óvatosságra késztetik. E z a körültekintés még inkább indokolt lesz a második világháború után, m e r t a válság akkor robbant ki, amikor az aranygépezet csődjével a világgazdaság keserves zökkenők u t á n ú j vágányokra kezdett átsiklani. Nyilvánvaló különben, hogy mind az arany, mind a kliringunió a fizetési mérleg ellenőrzésével a k a r j a c s i r á j á b a n elfojtani olyan megrázkódtatások megismétlődésének a lehetőségét, mint amilyen az 1931. évi nemzetközi hitelkrízis volt. A világgazdaság t e h á t ebben a vonatkozásban mindenesetre nagyobb mértékben irányított lenne, m i n t azelőtt. Hogy azután milyen sikerre számíthat ez az irányítás, azt csak a jövő m u t a t h a t j a meg. Nagyon nehéz a fellendülés állandóságát, s így a külföldi hitel jogosultságát kétséget kizáró módon megállapítani. Gondoljunk csak arra, hogy az amerikai prosperitás csúcspontján milyen kevesen gondoltak a visszaesés lehetőségére. De el kell ismerni, hogy a k o n j u n k t u r a kilengéseinek megfékezése oly elsőrendű feladat, amely elől meghátrálni nem lehet, s a külföldi kölcsönök megfelelő ellenőrzése ezen a téren jótékony megelőző h a t á s t is gyakorolhat.



371

A kliringegyesülés azután bizonyos nyomást f e j t e n e ki a hitelezőkre, de hogy ez a nyomás jóval enyhébben nehezednék r á j u k , mint az adósokra, az elvégre is természetes, hiszen az adósnál vállalt kötelezettségek teljesítéséről van szó, míg a hitelezőknél inkább csak az jöhet szóba, hogy együttműködésre b í r j a őket az unió. Azok a t a g á l l a m o d ugyanis, amelyeknek a követelései legalább egy évig meghaladják k v ó t á j u k felét, meg kell, hogy vitassák a végrehajtóbizottsággal az egyensúly helyreállítására alkalmas intézkedéseket, maga a döntés azonban kizárólag az érdekelt hitelező tagállam kezébe van letéve. Alkalmas rendszabályok g y a n á n t a belföldi hitelforgalom kiterjesztése, a valuta felértékelése s a vámok és m á s behozatali korlátozások leépítése jönne figyelembe; N a g y kérdés azonban, hogy a hitelező államok mennyiben lesznek hajlandók arra, hogy a nemzetközi valutadoktorok ilyen érvágást h a j t s a n a k végre rajtuk. A hitelező államok vállain nyugodna azután azoknak a kiegészítő akcióknak a fedezése is, amelyeket az angol és az amerikai terv részben egyöntetűen irányoz elő. A Keynes-féle elgondolás a n y nyival szorosabb kapcsolatba hozza a valutáris unióval ezeket a j á rulékos terveket, hogy azok bancor-számlákon bonyolódnának le. Öt ilyen külön számla lenne a következő szervezetek részére: 1. a nemzetközi közegészségügyi szervezet, 2. a nemzetközi rendőrség, 3. a nemzetközi árupiac ellenőrző szervezete, 4. a nemzetközi tőkeberuházási hivatal (elmaradt nemzetgazdaságok fejlesztésére) és 5. a nemzetközi k o n j u n k t u r a ellenőrzésére alakítandó nemzetközi gazdasági t a n á c s számára. AZ ANGOL ÉS AZ AMERIKAI TERV végeredményben két lényeges pont körül t é r el egymástól: a külkereskedelem irányítása és az arany szerepe körül. Az angol p r o g r a m m sokkalta határozottabban előtérbe állítja a külkereskedelempolitikai vonatkozásokat, de vajjon mennyire t u d j a ezzel elérni az angol kivitel emelését? Az angol terv nyitva h a g y j a ugyanis a nagytér-gazdaság kényes kérdését, pedig az 1932. évi ottawai egyezmény, amellyel N a g y Britannia a dominiumokkal praeferenciális szerződéseket kötött, megteremtette a b r i t nagytérgazdaságot. H a az Egyesült Államoknak nem sikerülne a nagytérgazdaságok kialakulásának kedvező elsőbbségi kedvezmény elvét az a r a n y r a alapított világgazdasági hegemónia alapján h á t t é r b e szorítani, nem fog-e v a j j o n m a g a is regionális szerződéseket kötni? Nem kevésbbé vitás az a r a n y szerepe sem. Keynes kénytelen az arannyal kiegyezni abban a formában, hogy a nemzetközi kliringszövetség egy „aranyelszámolási valut á t ” vezetne be, amely bizonyos fokig az aranymag-, illetve aranydevizavalutára emlékeztetne. De a Bancor-szövetség nézetünk szerint nem egykönnyen kötheti be az a r a n y b o r j ú t a nemzetközi kliringunió istállójába. A b o r j ú t néha a legelőre is ki kell engedni és az adott esetben ez a legelő a világgazdasági t é r h ó d í t á s mezeje. Az Egyesült Államok terjeszkedését elvégre is nem lehet egy bizonyos fokon túl korlátozni. E z t minden bizonnyal Keynes t u d j a a legjob-


372

I f j . Boér Elek: Az arany és a kliring harca

ban, de legalább némi nemzetközi ellenőrzés alá a k a r j a helyezni az a r a n y f o l y a m v á r h a t ó á r a d á s a i t . Ha, tegyük fel, kellemesebb lenne a szigetország számára, hogy az Egyesült Államok inkább a középés délamerikai államokban terjeszkedjenek, mintsem m á s irányban, ahol az angol kivitel növelésére lehet számítani, erre nézve meg lehet kísérelni a megegyezést intra et e x t r a m u r o s : a k á r az unión belül, a k á r azon kívül a két érdekelt birodalom között. Az a r a n y r a mindenesetre inkább r á lehet ülni, m i n t a szúronyokra, de azért van valami rendellenes vonás az a r a n y felhalmozásában – manapság, amikor m á r nem a kincsgyüjtés, h a n e m a befektetés a szabály. A múlt világháború u t á n az Északamerikai Unió részben valóban véka alá r e j t e t t e a r a n y á t , időnként több milliárd dollárnyi a r a n y a t sterilizált a szükséges valutatartalékokon fölül, s amellett a világválság idején külföldi kölcsönein elszenvedett veszteségei egy darabig elvették a kedvét a hitelezésektől. De az 1941. március 11-i lend and lease-törvénnyel a helyzet megváltozott. Uncle Sam újból nagy a r á n y o k b a n hitelez, csakhogy nem hajlandó m é g egyszer eljátszani a j á m b o r szövetséges szerepét, aki megsegítette t á r sait, s amikor a háború u t á n a számlát benyújtotta, egy kis mélt a t l a n k o d á s á r á n eltűrte, hogy szövetségesei ne fizessenek. A második világháborúban m á r csak biztonságosabb formában n y ú j t külföldi hiteleket a kölcsön- és bérleti törvény alapján, amely lehetővé teszi, hogy bérleti szerződés f o r m á j á b a öltöztetett területi átengedésben kössön ki teljesítést. É s a r a n y á t sem f o g j a többé olyan nagy mértékben parlagon hevertetni, m e r t egyfelől hatalompolitikai eszközei annyira megsokasodtak, hogy külföldi kölcsönei b e h a j t á s á t h a t h a t ó s a b b a n t u d j a biztosítani, másfelől pedig éppen a valutastabilizálási t e r v i s jórészt annak a célnak a szolgálatában áll, hogy a világpiac megrázkódtatásainak lehető kikapcsolásával szilárd alapot teremtsen tőkefeleslegei kihelyezésére. H a a fegyveres gazdasági terjeszkedést nem lehet kizárni, hogyan lehessen kizárni a békés gazdasági terjeszkedést, amikor a politikai és a gazdasági hatalom között olyan bensőséges kapcsolatok állanak f e n n ? Machiavelli megfordulna sírjában, h a azt a követelést hallaná hangoztatni, hogy egy birodalom mondjon le gazdasági h a t a l m á n a k teljes kifejtéséről azért, hogy szövetségese régi világgazdasági szerkezetét helyreállítsa. A világgazdaság legsúlyosabb elváltozásai azok, amelyek az egyes nemzetgazdaságok elhibázott politikai és gazdasági struktur á j á r a vezethetők vissza. A világgazdaság bizonyos f o k ú irányít á s a a két, rövid megszakítással egymást követő világégés után elkerülhetetlennek látszik. Nagytérgazdaság, aranyunió és nemzetközi elszámolás mind a többé-kevésbbé irányított világgazdaság változatai. De a döntő kérdés az, hogy a nagy leszámolás után hog y a n f o g j á k felépíteni a z egyes nemzetgazdaságok szerkezetét, mert csak életképes nemzetgazdaságokon alapulhat életképes világgazdaság. IFJ. BOÉR ELEK


AZ ARANY ÉS A KLIRING HARCA

Recommend Documents