26. Jogász Vándorgyőlés Szeged, 2007. október 12.
Vagyongazdálkodási koncepciók /Dr. Kovács Árpád, az Állami Számvevıszék elnöke)
Figyelemmel a konferencia más, nagyrabecsült elıadóinak gondolataira, magam részérıl eltekinthetek a szabályozások, intézmények tételes ismertetésétıl és az egészségügy területére is csak annyiban merészkedem, amire az ÁSZ tapasztalatai felbátorítanak. Mindössze két kérdésrıl szeretnék beszélni: • •
az államnak a gazdasági szerepérıl, a magánosítás folyamatának és a közösségi vagyon hasznosításának néhány számomra fontos, elvi kérdésérıl, és végül mindennek kontextusában az állami szerepvállalás újragondolásáról.
Elıször az állam gazdasági szerepérıl. A hosszú távú gazdaságpolitikai célok akkor valósak, ha a nemzetgazdaság korszakos modernizációs, alkalmazkodási folyamatát nem pusztán passzívan szolgálják, hanem aktívan alakítják is. E gondolat igazságát mindnyájan elfogadjuk, de ez az egyetértés alighanem azonnal megszőnik, ha az alkalmazkodás egyik eszközérıl, a közösségi vagyon hasznosításáról beszélünk. Leopold Rankét és Szekfő Gyulát követve, elmondhatjuk: „nehéz olyan tárgyba fogni, amelyre nézve az emberek már pártokra szakadtak”. Bele kell tehát nyugodnunk, hogy ez témánkat érintıen is így van. Látjuk, hogy a közvagyon hasznosítását illetıen is a politikai elitek mindinkább saját politikai-hatalmi pozícióik, retorikájuk fogjaivá váltak, s ebbıl nagyon nehezen tudnak kitörni. Mindezt azért említem meg, mert meggyızıdésem, hogy a modernizáció e területen sem csak egyszerően a rövidtávú gazdasági racionalitás követése, hanem távlatokat átívelı "gondolkodási attitőd” a szellemi és az anyagi erıforrások minél teljesebb, kreatívabb igénybevételére: módszert, találékonyságot és alkalmazkodást jelent. A „gondolkodási attitőd” motivációkban tükrözıdik. A közép és hosszú távú motivációk dominanciája, nagy súlya pedig a környezet stabilitására és a kormányzás beágyazottságára, a determinációk felismerésére utal. Mindennek tükörképe megjelenik az állam gazdasági szerepvállalásában, s ezen belül a tulajdonszerkezet alakításában, így a magánosításban és vagyongazdálkodásban is. A motivációk érdekekké, célokká artikulálásában, majd a kapcsolódó döntések elıkészítésében és végrehajtásában meghatározó szerep jut a politikának, az annak akaratát szolgaian vagy alkotóan végrehajtó, azt stimuláló közigazgatásnak, szélesebb értelemben a kormányzati menedzsmentnek.
Az államot – némi, s talán megbocsátható leegyszerősítéssel – szélesebb értelemben határozom meg. Ide értem a központi és a helyi akaratot, sıt a mindinkább befolyásoló civil szféra egy részét is. Állami feladatnak pedig olyan közszolgáltatások nyújtását tartom, amelyek adó- és járulékbefizetéseink forrásait jól hasznosítva közösségi hasznot hoznak, és amelyek szervezését és teljesítését nem tudjuk egyénileg felvállalni, függetlenül attól, hogy technikailag a feladat megoldása köz- vagy magántulajdonú gazdálkodó szervezeteken keresztül valósul meg. A közös vagyon hasznosításának mélyebb mozgatói is – elméletileg - a modern, demokratikus államnak a gazdasági szerepéhez kapcsolhatók, amelyek a társadalom mőködésének komplex érdekeihez főzıdve a következı területeken valósulnak meg:
az állam mint a gazdaság szabályozója,
az állam mint tulajdonos,
az állam, mint a közös társadalmi célok és feladatok megvalósítója, szervezıje, a többségi akarat érvényesítıje. Valójában nem a cselekvési szabadságot növelte, hanem korlátot jelentett, hogy jellemzıen a rendszerváltás óta hatalmon levı kormányok nevezetes gazdaságpolitikai programjait nem tárgyalta a parlament, s a szakmai viták is csak utóbb, merev szemléleti, beállítódottsági törésvonalak mentén gerjedtek fel. Az ÁSZ által többször kifogásolt gumiszabályok és a különbözı – versenyt korlátozó és szakmapolitikai meggondolásokból, csoportérdekekbıl született – szaktörvények, a különleges eljárást lehetıvé tevı speciális törvények, pl. „lex”autópálya, „lex”-kórház, továbbá a nemzeti fejlesztési terv parlamenti vitájának elmaradása ma méginkább a kormányzati mozgástér nyitása szándékát mutatja. Mindez jelzi, hogy egyelıre nincs esély a konszenzusos, parlamenti többségi támogatásra támaszkodó, a „hátszéllel” megvalósuló gazdaságpolitika megvalósítására. A társadalmi támogatás hiány pedig elıre nem tervezett kompromisszumokra, a könnyebb megoldások vállalására ösztönöz. Sajátos gazdaságpolitikai és államháztartás-politikai torzók jönnek létre. A parlamenti választásokat megelızı élénkítı, erıltetetten antiinflációs, s mindezek hatására egyensúlyvesztı gazdaságpolitikát a választások után rendszerint kényszerő kiigazítás követ. A privatizációnak is – az 1999. és 2001. éveket kivéve – ehhez igazodó ciklikussága volt. A választások elıtti költséges konfliktuskezelést, s ezzel a privatizáció lelassulását a választások után a veszteségforrások elzárása, a privatizációs bevételekre való ráutaltság, valamint a gazdaság és gazdaságpolitika nemzetközi megítélésének javítása érdekében a privatizációs folyamat gyorsulása követte. A választási idıszakokhoz köthetı privatizációs ciklus – bizonyos késleltetésekkel – jól érzékelhetı a privatizációs bevételek - ezen belül különösen a devizabevételek és –kiadások, valamint a reorganizációs kiadások - alakulásában. Az, hogy a magánosítás és a gazdaságpolitika szoros kölcsönhatásban állnak egymással, nem pusztán annyit jelent, hogy a magánosítás folyamatában az adott kormány érvényesít-e sajátos gazdaságpolitikai célokat. Hanem azt is, hogy a magántulajdon döntıvé válása a tıkés módon mőködı, mi több, egyre inkább a globalizált tıke uralma alá kerülı piacgazdaság kialakulását hozza, és ez lényegesen visszahat a gazdaságpolitika mozgásterére. Nem nehéz belátni, hogy miközben a globális biztonságból elınyök is származnak, korlátozza a nemzeti állami keretekben megvalósuló, individuális gazdaságpolitika mozgásterét, hiszen az ún. közvetlen gazdaságpolitikai (beavatkozási) eszközök eleve elesnek. De ezen túlmenıen jelen-
2
tısen korlátozza a jövedelmek költségvetésen keresztül megvalósuló újraelosztását is, például az adórendszer, az adóbevételek átstrukturálásával. Másodszor a privatizációról, a közösségi vagyon hasznosításáról A tulajdon hasznosításának és persze tulajdonszerkezeti átalakításának három fı feltétele van: az elérendı célt és az eljutási gyakorlatot egyértelmően és következetesen, hosszabb távú érdekeket tükröztetıen szabályozó törvényes keret; a gazdaságpolitika hosszabb és rövidebb céljai által meghatározott elképzeléseket megvalósítani képes intézményrendszer és nem utolsó sorban – ha nem szétosztásról vagy visszaadásról van szó – az értékesítendı vagyonrészek iránti fizetıképes kereslet, érdeklıdés. A tulajdonváltás ütemét, a vagyon hasznosításának eredményeit ezek közül mindig a kölcsönhatások és az ezek által determinált „szők keresztmetszetek” határozzák meg. Ennek megfelelıen abból a nézıpontból indulhatunk ki, hogy az államot és annak gazdasági vetületét, így az államháztartást, a tulajdonosi jogokat és felelısséget bizony érdekeken nyugvó, azokat megjelenítı, rövid, közép -és hosszú távú megfontolások motiválják, mőködtetik. Ahol a sikeresség mindezeknek a szerepeknek, artikulációs képességeknek az eredıje. A privatizációt is úgy foghatjuk fel, mint a tulajdon hasznosításának hatékonyabbá tételét. A privatizáció során – ha jól végezzük dolgunkat – a társadalom tárgyi vagyonából pénzvagyon lesz. Ha ezt feléljük, akkor értéket számolunk föl. Tartalmilag a privatizációs folyamat – az állam vállalkozásokban mőködı vagyonának magánkézbe adása – a rendszerváltoztató országokban a politikai intézményrendszer megváltoztatásának termelési, gazdasági feltételét jelentette. Hiszen, míg Nyugat-Európában a vállalkozásokban mőködı állami tulajdon a tıkés piacgazdaság keretei között kisebb vagy nagyobb mértékben, sokszor az ún. jóléti állam ideáljához kapcsolódóan létezett és részben még létezik, addig térségünkben ez a gazdaságszerkezet mindent meghatározó alapját jelentette. Ebbıl következıen a poszt-szocialista országokban a magá-nosítási folyamat nem mehetett végbe az átalakuló, modellváltást vállaló állam közremőködése nélkül, hiszen annak a tulajdonát kellett magántulajdonná „varázsolni”. Valójában itt a politikai rendszer megváltoztatásáról, a gazdaságban is a demokrácia visszaállításáról – egy sajátos társadalmi, „de jure” állami tulajdonnak a lebontásáról - mint célról volt és van szó. Ez – elvileg - az érintett országokban lényegében társadalmi egyetértéssel találkozott és találkozik. De csak addig, amíg a társadalom széles rétegei számára egyértelmővé nem vált és válik, hogy a folyamat egyben a szociális ellátásnak, a szociális biztonság paternalista állam által nyújtott adományainak a megszőnését is eredményezi. Ez fájdalmasabb kiábrándulást jelent, mivel a nyugati, a modern értelemben vett valóságos jóléti állam térségünk egyetlen országában sem létezett. Így ebbıl nem volt és nincs mit engedni. Sajátossága a honi privatizációnak, hogy tıkeszegény és gyenge hatékonyságú cégeket adtunk el, nyilván nagy veszteséggel ahhoz képest, mintha feltıkésítettük és szerkezetileg is modernizáltuk volna a céget és így privatizáltuk volna. További kényszerítı körülmény volt a magánosítás eddigi folyamatában – mert elmaradt a szolgáltatások modernizációja –, hogy a költségvetés étvágya sok mindent meghatározott. Ha az látszik, hogy valaki alapvetıen abban érdekelt, hogy értékei eladásából tartsa fenn magát, akkor a vevıi érdekek dominálhatnak, s nem a gazdasági szerkezetváltás, a piacvédelem, a technológiai és menedzselési képességbeli elınyök. Azt pedig igen nehéz elfogadtatni – ehhez is közbizalom kell -, hogy az
3
a vagyon, amelyiket nagy erıfeszítéssel, társadalmi ráfordításokkal létrehoztunk, ebben az új világban, régi formájában nem kell. Annak az elfogadása, hogy a világpiacon valaminek annyi az értéke, amennyit adnak érte, legyen az repülıtér vagy gyár, azok számára, akik azt az értéket létrehozták, szinte befogadhatatlan. Ennek az érzésvilágnak a lebecsülése vagy figyelmen kívül hagyása a társadalmi kohéziót rontó hiba, megnehezíti a vagyonkezelésben, vagyonhasznosításban a társadalmilag is elfogadható lépések érvényrejutatását. A szélesebb értelemben vett technikáknak, a gyakorlatnak a megítélésében, a hoszszú és rövidtávú érdekek, preferenciák elfogadtatásában sem az egymást váltó uralkodó (kormányzó) elitek, sem a társadalmi közvélemény egyetlen rendszerváltoztató országban nem juthatott egységre. Igaz, ez nem hiba és nem is elvárható. A közös az, hogy a vezénylés mindenkori vezénylıinek mozgásterét az éppen oppozícióban ülık és a társadalom sokkal szélesebbnek tartotta, mint az valójában volt. Így a tett lépéseket, bár kényszerően, mindenkor, a jogbiztonságra és az adott ország hosszú távú érdekeire hivatkozva végül tudomásul vették, de a folyamatot végig a korrupció, és az „elkótyavetyélés” bizalomromboló érzésvilága kísérte, és kíséri, és nem csak nálunk. Erre annál inkább az adott és ad lehetıséget, hogy a valóságos, hosszabb távú hatások, eredmények vagy hibák csak közvetve, szinergikus hatásaikkal együtt, esetenként csak évekkel késıbb jelentkeznek, miközben a rövidtávú, sokszor csak magában a változásban rejlı bizonytalanságok – a foglalkoztatás vagy állás-vesztés, az új, menedzseri, tulajdonosi pozíció hozta jólét – közvetlenül hatnak és irritálnak. A magánosítás sokkal többnek és nagyobb feladatnak bizonyult, mint szabályok teremtése, megvalósító szervezeti keret-szervezés és értékesítés: egyszerre volt nálunk is a társadalomra, az érzelmekre, a gazdaságra visszaható feltétel, miközben öngerjesztı módon maga is annak az egyik következményét jelentette. A gazdasági kényszer politikai kényszereket is teremtett, és fordítva: a társadalmi béke megırzése a lépések „vállalhatóságának” politikai korlátjaként mőködött és mőködik. A magyar privatizáció fı vonala a piaci módszerek alkalmazása, a piacgazdaság megteremtése volt. Ennek megfelelıen – mivel az osztogatásos módszerek nem éltek - zömmel "tıkés" fejjel gondolkodó és tıkével is rendelkezı tulajdonosok jöttek létre. Olyan öngerjesztı folyamat alakult ki, amely átgondolt részdöntések nélkül – ha rövidtávú politikai és fiskális érdekek hozta visszaesésekkel és kitérıkkel is – alapvetıen a piac, illetve a tıke által vezéreltté, a nyugati intézményi struktúrákhoz közelítıvé, illetve abba integrálttá tette a hazai vállalkozások és az állami önkormányzati menedzselés rendszerét. Kialakult a piacgazdaságnak és a versenynek az a foka, amely a megtorpanások ellenére tartóssá, már visszafordíthatatlanná tette a folyamatokat. Mindezek alapján a magyar gazdaságra és gazdaságpolitikára, s ezen belül a privatizációs és közvagyon menedzselési folyamatokra nem csak a ciklikus együttmozgás, hanem egy határozott fejlıdési trend is jellemzı. Ugyanakkor a mozgástér sajátos korlátjait mutatja, hogy a legutóbbi idıszakig az elıteremthetı államháztartási forrásokhoz és a gazdaság fejlettségéhez képest - kormányoktól függetlenül - aránytalan ráfordításokkal, erıfeszítések történtek annak érdekében, hogy a jóléti ellátó rendszerek mőködésében megközelítıen fennmaradjanak a korábbi, a paternalista állam által nyújtott szintek. Ezek a törekvések azonban a megmerevedett struktúrákban források, gazdasági háttér nélkül, egyre kevésbé lehettek sikeresek. Mivel nincs mibıl visszalépni, így itt - az EU tagság diktálta összehasonlítások miatt is – az az igen nehéz, szinte egymást kizáró feltételek feloldásával járó, lényegében csak teljes társadalmi-politikai konszenzussal megoldható feladat megoldása került elıtérbe, hogy tulajdonszerkezeti reformmal, a privatizációval együtt az ellátás uniós jóléti szintje közelébe emelkedjünk. A ma4
gánosításnak ez fejezete még elıttünk áll, s az egészségügy reformjára hivatkozó lépések nehézségei mutatják a feladat méreteit. A hazai és nemzetközi tapasztalatok egyaránt arra utalnak, hogy a szélesebb értelemben vett kormányzat és a háttérben álló ideológiai és gazdasági érdekcsoportok magánosítás melletti elkötelezettsége fontosabb, mint, hogy milyen módszert választ a privatizációra. Az értékesítések sikeressége döntıen azon múlt, hogy a privatizáció a versenygazdaság kiépítését célzó, rendszerjellegő változtatások része volt-e, vagy pedig csak elszigetelt, szőkebb érdekeket megtestesítı lépés maradt. Hangsúlyozni kell ugyanakkor, hogy a régió országai által követett privatizációs politikát az egyes országok politikai, társadalmi, és gazdasági fejlettségének színvonala, a rendszerváltás idıszakáig megvalósított reformok, történelmük sajátosságai stb. lényegében determinálták. Az alapvetı különbség abban volt, hogy alkalmazták-e a vagyonszétosztás és reprivatizálás technikáját és/vagy milyen erıt és arányt képviselt a korábbi állampárt reprezentánsai politikai hatalmának átmentése gazdasági hatalommá. A vagyon hasznosítása – mint láttuk - nem választható el az állam gazdaság- és társadalomszervezı funkciójától, vagyis a közszféra mőködésének hatékonyságától. Elkerülhetetlenül szólnom kell itt magyarországi gazdasági-politikai átmenet néhány következményérıl. Adottságnak kell tekinteni, hogy hazánkban a politika mind a közszférára, mind a társadalom más szegmenseire mindinkább rátelepedett. Ennek sok oka van, de a legalapvetıbb az, hogy a rendszerváltás jellege, természete miatt a politikai szerepvállalás egyben létmeghatározói, gazdasági erıforrás-szerzési, az érdekkörbe tartozók közötti elosztási funkcióvá is vált, aminek jelenléte annál nyíltabb lett, ahogy a külföldi tulajdonú vagy befektetıi hátterő cégek gazdasági potenciálja, befolyása, versenyképességi elınye mind dominánsabb lett. Az üzleti szféra privatizációs folyamatának lezárulta után a reálgazdaságban rajtuk kívül igen kevés olyan hazai vállalkozói csoport van, amely meghatározó külföldi befektetéseivel, tıkeerejével, versenyképességével többé-kevésbé függetleníteni tudja magát a honi viszonyoktól. A politikai erık hátterében markánsan jelenlévı hazai támogatók, különbözı gazdasági erıt képviselı szervezıdések – a nem mindig stabil kötıdéső klientúra – számára szőkültek a honi reálgazdaságban megszerezhetı pozíciók. „Megoldásként” az adókban, vállalkozói kedvezményekben megnyilvánuló, meglehetısen cikk-cakkos sorsú, az újabb politikai kurzus által hatáselemzés nélkül lerombolt kezdeményezések mellett (helyett), olyan új lehetıségek nyújtása merült fel, ami a közszféra szolgáltatásainak, az állami funkciók ellátásának „piacosításához” (magánkézbe adásához) köthetı. Következményként, a közpolitikai döntésekben, a modernizációs, szolgáltatás korszerősítési lépésekben olyan közvetlen faktorok is megjelennek, amelyek mint pénzügyigazdasági konstrukciók nemcsak újak és ismeretlenek, szabályozásuk hiányos, menedzselésük gyakorlatlan, hanem nyíltan vállalt és rejtett érdekkötıdések által befolyásoltak. Amilyen kezdeti egyetértés volt két évtizede a rendszerváltó politikai elit tagjaiban a fordulat szükségességében, annak elindításában, napjainkra éppoly erıteljes szembeállás alakult ki közöttük a politikai-gazdasági hatalom megszerzéséért, illetve annak birtoklásáért folytatott küzdelemben, végletekig túlzott ígéretlicitet vállalva, elszakítva a rövidtávú politikai haszonmaximálási gondolkodás síkját a racionális szakmai megközelítéstıl. Következésképpen abból kell kiindulnunk, hogy a közösségi vagyonnal való gazdálkodás sokkal inkább politikai, mint szakmai, menedzselési kérdéssé vált napjainkra. Hiányzik a kontinuitás, közös kiindulási alap, a „minimum”, a megtartandó társadalmi értékek, vagyontárgyak és a szükséges változások szelektív meghatározásában. Az állam vállalkozói vagyonára nézve a kormányzati vezénylés folyamatát – idıben változó mértékben és intenzitással - az informális döntési mechanizmusok jellemezték, így a valóságos jogi felelısséget viselık arra voltak 5
kárhoztatva, hogy a gazdaságpolitikailag legfontosabb – és néha nem is csak legfontosabb ügyekben – a politikai döntéshozók akaratát közvetítsék – néha legjobb meggyızıdésük ellenére -, miközben a polgári- és büntetıjogi felelısség a tett lépésekért ıket terhelte. Hölgyeim és Uraim! A közszféra, így a közigazgatás hatékonyabbá, versenyképesebbé tétele 20 éve van napirenden a fejlett országokban, így Magyarországon is. Az „üzleti minták”, a „korszerő irányítás tudományos módszereinek” követése - illetve a rá való ismétlıdı, szlogenszerő hivatkozás - a közösségi feladatok szervezésében önmagában is mind hangsúlyosabb modernizációs szerepet kap. Hazánkra nézve azonban az átalakítási folyamatot a közvetlen modernizációs szükségleteken túl további körülmények is befolyásolták. Mindenekelıtt az ún. „szocialista” állammodell világmérető összeomlása, a politikai-társadalmi gazdasági rendszer megváltoztatása. Elméletileg egy új modell kialakítása, a paternalizmus meghaladása nemcsak az állam gazdálkodói és tulajdonosi funkcióinak a radikális mérséklését igényelte, hanem szükség lett volna az állami célrendszer, szolgáltatói-ellátói szerepvállalás, gazdaságszervezés -és szabályozás teljes és harmonizált, trendekbe rendezıdı újragondolására is. Utóbbi azonban a mai napig nem történt meg. Ezt a hiányt nem pótolhatta, hogy a „gondoskodó állam” leépítésének hivatkozási keretéül szolgálva, különös, túlértékelt szerep jutott (és jut) annak a nemzetközi tendenciának („fıáramlatnak”), miszerint az 1970-1980-as években – elsısorban az angolszász országokban, de másutt is – megindult az ún. jóléti állam leépítése, a közfunkciók magánosítása, a magántıke behatolása a közszférába. Ugyanakkor nem tekinthetünk el attól, hogy e trend egyenetlen. Politikai kurzusoktól függıen, vagy inkább az államháztartási finanszírozás problémáinak oldását remélve különbözı elszántságú kísérleteket és visszarendezıdıseket láttunk eddig. Ha pedig az Európai Unió által használt szociális állam meghatározást vesszük érvényes alapnak, akkor zavarban vagyunk, hogy ennek jóléti tartalma mit jelent, milyen társadalmi vállalások feladásáról és megtartásáról van valójában szó. Ugyanis az sem csak hazánkra igaz, hogy az államháztartás változásaiban, az államháztartási gazdálkodás üzemgazdasági-hatékonysági kezdeményezéseiben nem tudatos modernizációs programok, hanem sokkal inkább a közszolgáltatások – elsısorban a jóléti-szociálisak és az egészségügyiek – finanszírozhatóságának mind kézzelfoghatóbb kényszerei, a forrásproblémák domináltak. A finanszírozási gondok – nagy leegyszerősítésekkel – egyrészt annak tulajdoníthatók, hogy a technikai–technológiai fejlıdés eredményeinek, mindenekelıtt az információs technika, gyógyítás-technológia vívmányainak hasznosítása önmagában is óriási költségekkel (árfelhajtó hatással) járt. Másrészt pedig a technikailag szinte korlátlanná váló lehetıség-teremtés, és magának az elırehaladásnak köszönhetıen a világ fejlettebb régióiban növekvı átlagos élethossz pedig olyan új mennyiségi és minıségi igényeket teremtett, amelyek társadalmi mérető finanszírozása a csak korlátozottan növelhetı államháztartási bevételekbıl mind kevésbé volt teljesíthetı. Meg kell itt említenünk még azt is, hogy bár ennek technikai feltételei adottak, a hosszabb élet még a legfejlettebb és leggazdagabb országokban sem jár együtt az életminıség-megtartásának kiterjedt biztosításával, ami pedig minden bizonnyal új, eddig ismeretlen társadalmi gondokat fog generálni. A számítások szerint ennek oldásához egy nagyságrenddel nagyobb, ezermilliárd dollárokban mérhetı ráfordítás kellene. Választható „megoldásként” a társadalmi ellátásban az elérhetıségi polarizálódás tudomásulvétele és a mennyiségi szőkítés – a jóléti szolgáltatások megkurtítása – került kényszerően elıtérbe, nem kis társadalmi feszültségeket kiváltva. Látható azonban, ez igen kevés ahhoz, hogy az új technológiák alkalmazásának innovációs és napi rutinköltségeit, valamint a mennyiségileg és minıségileg növekvı igényeket kiegyenlítsék. Világtendencia, hogy a jóléti 6
kiadások aránya a nemzeti GDP-khez viszonyítva még ilyen visszalépések, belsı egyenetlenségek ellenére sem csökkent, sıt! A költségek drasztikus emelkedése egyúttal azt is nyilvánvalóvá tette, hogy az igénybeveendı szolgáltatások közül választó ún. „öngondoskodás” (és az ezzel járó magántıke bevonás) sem oldja fel a finanszírozási gondokat. Ugyanis, ha csak a korábbi társadalmi-hozzájutási és minıségi feltételeket akarjuk tartani, akkor a mindenki számára elérhetı és színvonalas „öngondoskodáshoz” olyan kereseteket kell biztosítani, amelyek lényegében forrásoldalon elıteremthetetlenek, miközben versenyképtelen bérköltségeket eredményeznek. Nyilvánvalóvá vált, hogy a szociális szféra teljes piacosítása társadalmi (államháztartási) finanszírozási szempontból csak úgy oldható meg, ha az egyes ellátási formák és minıségek igénybevétele – a meghirdetett ígéretekkel szemben – társadalmi szinten valójában nem a kínálatból való választás útján, hanem az általános szolgáltatási színvonal csökkentésével és a hozzájutás szőkítésével történik. Kézenfekvı, csendesen megvalósítható megoldásnak látszik, hogy az állam megpróbálja áthárítani (megosztani) a változások felelısségét a magánszférával, amit technikailag az e területen mőködtetett vagyon értékesítésével, tıkebevonással old meg. Felelıssége azonban – mint erre utaltam - valójában nem változik. A társadalom összetartozásának, szociális kohéziójának megırzésérıl az állam nem mondhat le akkor, ha a fejlıdést nemzeti keretekben képzeli el. Megemlítem, hogy vannak olyan elképzelések, amelyek a nemzetállami versenyképesség, a nemzetállam, a közös nemzeti jövıkép igényét elvetik, illetve a globalizációs körülmények között értelmezhetetlennek minısítik. Egy azonban biztos, a vázlatosan említett tendenciák, a kihívásokra adott válaszok közfinanszírozási következményei a maguk konkrétságában, egy adott ország életkörülményeire, szociális összetartására (kohéziójára) s természetesen a nemzetgazdaság versenyképességére visszahatva jelentkeznek. Ma sehol a világban nem beszélhetünk „tiszta” ideológiai alapú politikai megközelítésrıl. Igen óvatosnak kell lennünk abban, hogy itt mit nevezünk szociáldemokrata vagy konzervatív útnak. Sıt, talán még azt is megjegyezhetjük, hogy még az egyéni gondoskodást leginkább hangsúlyozó neoliberális vagy éppen populista gazdaság- és államfelfogás kormányzati szerephez jutása vagy éppen kiszorulása sem attól függ, hogy a magát liberálisnak meghatározó párt nyílt koalíciós partner vagy sem, hanem attól, hogy e gondolkodásnak majd minden pártban megtalálható markáns képviselıi adott pillanatban gazdasági-terápiakészítı, elképzeléseiket érvényesítı szerephez (pozícióhoz) jutnak vagy sem. A privatizáció általánosan elfogadott gazdaságfilozófiai magyarázata, vagy inkább végletesen leegyszerősítı szlogenje az, hogy az állam „rossz” tulajdonos, tulajdonhasznosítása nem gazdaságos, racionális, az állami tulajdonú struktúrák kevésbé versenyképesek, mint a magánkézben lévık, stb. Ez azonban csak a felszín, s nem is egészen igaz. Ha a közösségi tulajdonú cégek menedzsmentjétıl nem kívánnánk többet, mint a cég profiérdekek mentén való eredményes mőködtetését, akkor ezt bizonyára teljesíteni tudnák. A hatékonyságnak nem feltétele a magántulajdonban való mőködtetés. Nem azért hatékony ugyanis az adott közszolgáltatás, mert magántulajdonban van, hanem azért, mert a fogyasztók – a szolgáltatók között válogatva és egyet kiválasztva – megfizetik a szolgáltató tényleges költségeit és tisztes hasznát. A mai megoldás képmutató. Nyilvánvaló, az állami, önkormányzati tulajdonos saját vagyona vállalkozói hatékonyságuk rontásával kíván addicionális lakossági juttatásokat biztosítani (lásd a postahivatal, mint kulturális végpont), vagy veszteségeik útján biztosítani a gazdaság egészének hatékony mőködéséhez való hozzájárulást (például
7
olyan tarifa, ami a munkábajárást olcsóvá teszi). Az elmúlt évek e körben végzett számvevıszéki tapasztalatai meggyıztek arról, hogy nincsenek e vállalatokban olyan üzemgazdasági tartalékok, amelyek ilyen feltételek mellett jövedelmezı vállalati gazdálkodást tennének lehetıvé. (Lásd MÁV, BKV, Volánok) Nem lehet ilyen hatékonyságjavító intézkedésekkel áthidalni, hogy a szolgáltatásért az állam nem fizetteti meg az igénybevevıkkel a felmerült kiadásokat, így végül a közszolgáltatót kell támogatnia a kiesett bevétel erejéig, biztosítva ezáltal a cég hatékonyságát. Jó példa erre a villamosenergia ágazat, ahol a háztartások a hatósági árban nem fizetik meg a valós költségeket, így az állam a Magyar Villamos Mővek Zrt. veszteségét pótolni kénytelen. Nyilvánvaló így az is, hogy a magánkézbe adás és szükséges vállalkozói profit biztosítása sem jelent valós megoldást, hiszen ha a szintet tartani akarjuk, akkor ezeket az állami feladatokat – a közösségi jövedelmekbıl visszajutatott támogatásokkal, vagy akár a fizetésekben érvényesített módon – így vagy úgy meg kell fizetni. Ezért az infrastrukturális szektorban a profitabilitás nem értelmezhetı a versenyszférához hasonló, mechanikus módon. Az állami, az önkormányzati és a magánszféra közötti felelısségi, mőködtetési feladatmegosztások, az intézményi szerepek meghatározása még érzékenyebb a szociális szektorban, az egészségügyben és az oktatásban. Láttuk, számos más kérdést kell figyelembe venni, ami közvetve járul hozzá a fenntartható fejlıdéshez, a versenyképesség erısítéséhez. A szolgáltatásokba a magántıke-bevonás intenzitása a gazdaság emelkedı, stagnáló vagy visszaesı ciklusaitól függ, annak komplementereként, kísérıjeként, hatásai kiegyensúlyozójaként is – mint gazdaságpolitikai eszköz – jelen van. Fellendüléskor kevés szó esik a privatizációról, vagy újabban a public-private partnership-ról. Dekonjunktúra, válság esetén pedig ennek ellenkezıjét tapasztaljuk, ekkor legalábbis szavakban általános gyógyírt látnak a közösségi tulajdontól való megszabadulásban, a magántıke államháztartás mőködtetésébe való bevonásában, s hallgatás van arról, hogy ennek profitját, kamatait közösségi forrásokból kell – igaz esetenként halasztott fizetéssel – fedezni, és eszközként ezzel is a gazdasági viszszaesés magántıkét súlytó hatásait mérsékelni, vagy annak új, közösségi-szolgáltatási piacokat teremtve a fellendülés motorjait beindítani. A gazdasági növekedés 2007. évi igen erıs mérséklıdésében messze benne van az állami megrendeléseknek, a közösségi szolgáltatások visszaesésének hatása is. Hiszen – például a vizitdíj bevezetése nyomán csökkent betegforgalom azokat a vállalkozásokat, azt a magántıke-bevonást is súlyosan érinti (és ezzel persze azokat az állami adóbevételeket is), amelyek az egészségügy ún. funkcionális privatizációjában (a mőszerüzemeltetés, a diagnosztika, a takarítás, az étkeztetés kiszervezése, stb.) már eddig is szerepet vállaltak, elgondolkoztatva ıket további befektetéseik távlati jövedelmezıségérıl. Tisztelt Konferencia! A vagyonhasznosítás gondjai a társadalmi szolgáltatások területén árnyaltabbak és távlatosak mint az, hogy ki éppen a tulajdonos. Arról van inkább szó, hogy szándék az állam szerepének szabályozási és szervezési funkciókra való mérséklésére, s ezen belül törekvés arra, hogy ezzel összhangban a köz –és magánszféra közti határok átjárhatóvá váljanak. Az állam gazdasági szerepvállalásának új dimenziókba helyezésére számos kísérletet látunk ma, de a tendencia semmiképpen sem arra utal, hogy a végcél az állam felelısségének leépítése lenne, sıt…! Ma már elmondhatjuk, hogy nincs privatizációs kényszer. Ha megnézzük ugyanis az unió átlagát, azt látjuk, hogy Magyarországon az állami tulajdon aránya máris kisebb annál. Talán sikerült bizonyítanom, hogy a vagyonkezelés, vagyonhasznosítás, a privatizációs lépések így ma már nem tekinthetık csak szőkebb értelemben vett gazdasági és profit-
8
kérdésnek, hanem legalább annyira politikai-hatalomgyakorlási, társadalompolitikainak is, s tegyük hozzá szakmai, menedzselési feladatnak.
9