CHRISTINA DODD KÖZEL HOZZÁD

CHRISTINA DODD KÖZEL HOZZÁD

Ki az, aki tudja az igazságot a családjáról? Ki az, aki a múltját örökre titokban akarja tartani? Caitlin Prescott kisbaba volt, amikor a szülei eltűntek. Egy jómódú texasi család fogadta örökbe, és a neve Kate Montgomery lett. Úgy nőtt fel, hogy semmiféle emléke nem volt a szüleiről, két nővéréről és bátyjáról, akik kutattak utána, próbálva jóvá tenni egy szörnyű tévedést, ami huszonkét évvel korábban, egy texasi kisvárosban történt. Ambiciózus fiatal riporterként Kate rájön, hogy nem sokkal álmai állásának elfoglalása után egy austini tv-állomásnál valaki követni kezdte. Miért próbálja meg egy autó elütni? Ki akarja őt megölni? A történet akkor kezd igazán érdekessé válni, amikor felfogad egy testőrt, aki követi a tettest. Azonban Kate nem számol Teague Ramos hűvös, pengeéles eszével, és a kettejük között sistergő vonzalommal. Amikor Teague összekapcsolja egy austini előkelőség halálát Kate gyermekkorának megválaszolatlan kérdéseivel, a lány azon kapja magát, hogy múltjának veszélyes ajtajait nyitogatja, és a hajszában csak rejtélyes testőre vigyáz rá.

ALEXANDRA 1

A sorozat kötetei: A lelkész lánya Majdnem szerelem Közel hozzád

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Christina Dodd: Close to You Pocket Books, a division of Simon & Schuster, Inc. 1230 Avenue of the Americas, New York, NY 10020 Copyright © Christina Dodd, 2005 Hungarian translation © Csengeryné Erdő Orsolya, 2006 Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy sugározni, bármely formában vagy módon, a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítóval és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került. Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2007 7630 Pécs, Üszögi–kiserdő u. l Telefon: (72) 777–000 e–mail: [email protected] www.alexandra.hu Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója A kiadványt Bocz József tördelte A borítót Kompák János tervezte ISBN 978 963 370 090 7

2

Előszó Austin, Texas Huszonhárom évvel ezelőtt Marilyn Montgomery egy egyenes hátú széken ült az örökbefogadási ügynökség irodájában, és az ajtóra meredt. Ez volt az a pillanat, amelyre egész házasélete során várt. Végre egy kisbabát – a saját kisbabáját – fogja tartani a karjában. Skeeter mellette ült, válluk összeért. A nagydarab, vidéki férfi mindenki másnál jobban ismerte, áldja meg az Isten! Tizennégy év házasság és számtalan termékenységi teszten túl Skeeter volt az, akire mindig számíthatott, aki mindig viccelődött, kedves volt, vagyis mindent összevetve, a legszeretőbb férfi volt, akivel valaha is találkozott. Most, tudva, Marilyn mennyire izgatott, megfogta a kezét és megszorította. Marilyn megpróbált rámosolyogni, de a szája túlságosan remegett. Mi lesz, ha a babának nem fog tetszeni? Mi lesz, ha ő nem fogja tudni, mit kell csinálni? Oly sok minden múlott' ezen a pillanaton. Oly sok minden... Egy újságban bukkant rá erre az örökbefogadási ügynökségre, elolvasta az ajánlóleveleket a szülőktől, akik rátaláltak a tökéletes gyermekre, levelet írt néhányuknak, és ragyogó referenciákat kapott vissza. Kitöltött számtalan kérdőívet a Skeeterhöz (az igazi neve Stephen) fűződő házasságáról, a jövedelmükről (magas), iskolázottságukról (Skeeter a Texas A&M–en, ő a Texasi Egyetemen végzett; Skeeter geológus volt egy olajtársaságnál, ő pedig pszichológus) lakóhelyükről (Indonézia, Szaúd–Arábia, Alaszka, vagy ahová éppen az olajtársaság küldte őket). Mivel ez egy egyház által működtetett örökbefogadási ügynökség volt, furcsállotta, hogy a vallásukra vonatkozóan nem voltak kérdések. Egyetlen másik egyházi ügynökség sem vette ilyen lazán a dolgot. Talán ez az egyház szokatlanul toleráns, gondolta, és valójában nem is érdekelte a dolog, mert Wright tiszteletes szinte azonnal közölte velük az örömteli hírt, hogy talált számukra egy gyermeket. Nem csecsemő volt, de ez nem számított. A fénykép egy tíz hónapos kislányt mutatott, némi piheszerű hajjal és nagy, könnyes kék szemekkel. A legjobb az volt az egészben, hogy azonnal hazavihették. Az ügynökség elégedett volt Skeeter és Marilyn igazolásaival és ajánlóleveleivel. A gyermeket az egyik templom lépcsőjén hagyták, egy cédulával a mellén, amely a nevén kívül semmi mást nem árult el. Wright tiszteletest egyáltalán nem aggasztotta a tény, hogy Skeeternek és Marilynnek a következő héten el kellett hagynia az országot. Wright tiszteletes kijelentette, szerinte a Montgomery házaspár és az imádnivaló kislány tökéletesen illenek egymáshoz. Marilyn alig várta, hogy meglássa a gyermeket. Azonban az óra a falon hihetetlenül... lassan... ketyegett. Már késő délután volt, Marilynnek kezdett melege lenni, és nagyon aggódott. – Minden rendben, drágám. – Skeeter hangja hallatán Marilyn ijedten összerezzent. – Wright tiszteletes azt mondta, mindjárt itt lesz. Áthozza a gyermekotthonból, és ideadja nekünk. A mai napon hazavisszük, és örökre a miénk lesz. Azok után, amit átéltünk a többi örökbefogadási ügynökségnél, azt mondom, ez kész csoda. – Igen. – Marilyn a fülét hegyezte, léptek zaját várva a csukott ajtón túlról. Wright tiszteletes elmagyarázta, az ügynökség most van beköltözőben ebbe az eddig üresen álló épületbe; tehát bármilyen hang csak Wright tiszteletese lehet. – Ideadta az összes papírt, igaz? Nálunk van minden? Skeeter megveregette bőr aktatáskáját. – Itt van a gyerek vadonatúj születési anyakönyvi kivonata, és az örökbefogadási dokumentumok, rajtuk Texas állam pecsétjével. 3

– Jó, rendben. – Marilyn beletörölte nyirkos tenyerét a nadrágjába. – Abban az esetben, ha alapos kutatást végeztek a szülők után. Ugyanis képtelen lennék elviselni, ha egy idő után felbukkannának a természetes szülők, és visszakövetelnék. – Nem, az nem történhet meg – vágta rá Skeeter könnyedén. – Mit mondott, mi a gyermek neve? Caitlin? Skeeter próbált beszélgetni, hátha könnyít vele Marilyn feszültségén, és az asszonynak erősen uralkodnia kellett magán, nehogy ráripakodjon. – Igen. – Megváltoztatod a nevét? Marilyn meglepetten fordult a férje felé. – Nem változtathatom meg a nevét! Ehhez már hozzászokott! – Nem szokott hozzá semmihez, hiszen csak tíz hónapos! Egy gyerek ilyenkor még olyan, mint a nyers olaj. Ez alkalommal Marilynnek sikerült egy mosolyt kipréselnie magából. – Nyers olaj? – Igen, egy nagy, ragacsos paca, amiből az lesz, amit mi akarunk. – Kezével facsaró mozdulatot tett. – Skeeter, a gyermeknek már van személyisége, ő egy személy. – Marilyn gyanakodva nézett a férjére. – Mondd, te egyet sem olvastál el azokból a babás könyvekből, amiket neked adtam? – Nem. – A férfi kinyújtotta hosszú lábát, és rávillantotta Marilynre azt a lassú, gyengéd vigyort, ami elrabolta az asszony szívét régen, azon a TE/A&M focimeccsen. – Úgy gondoltam, majd menet közben alakítom ki ezt az apa–szerepet. Apám is azt csinálta, és én is egész jól sikerültem. – Ismét megszorította Marilyn kezét. – Vagy nem? – Egész tűrhető vagy. – Könyökével oldalba bökte a férfit. – Azt hiszem. – Átkozottul határozott vagy! – Ne mondd, hogy „átkozottul”! – Marilyn sosem szerette Skeeter káromkodását, és most legalább volt indoka, hogy leszoktassa róla. – Mostantól kezdve nem beszélhetsz csúnyán, Skeeter, mert a gyerek eltanulja tőled. – Igenis, asszonyom! – vágta rá a férfi megjátszott alázattal. – Akkor most mondd el, mit tud egy tíz hónapos gyerek. – Ülni, talán járni is segítséggel, és talán már mond néhány' szót. – Marilyn figyelme visszatért az ajtóra. – A saját nevét biztosan tudja. – Caitlin – tűnődött fölötte Skeeter. – Szép név. – Valóban. – Hol van már ilyen sokáig Wright tiszteletes? – Én azonban Kate–nek fogom nevezni. – Kate–nek? – Marilyn döbbenten fordult Skeeter felé. – Miért pont Kate–nek? – Mert nekem tetszik a Kate név. Marilynnek eszébe jutott, hogy Skeeter nagymamáját, akivel ő sosem találkozott, hívták Kate–nek. Tudta, hogy Skeeter ugyanolyan kétségbeesetten vágyik erre a gyermekre, mint ő, és biztos volt benne, hogy nagyon jó apa lesz. – Azt hiszem, azzal nem zavarnánk meg túlságosan a babát. Egymásra mosolyogtak. Kinyílt az ajtó. Marilyn felállt. Wright tiszteletes, ez a harminc év körüli, szőke, magas, jóképű, ragyogó kék szemű férfi lépett be. Az a fajta volt, aki után megfordulnak a nők. Marilyn azonban meg sem látta. Minden figyelme a férfi karjában ülő, kék fodros ruhát viselő kislányra irányult. A korábban kapott fényképen nem látszott a gyermek finom bőre, sem a többórányi sírás okozta vörös foltok. Alsó ajka megremegett, és szeme megtelt könnyekkel, ahogy rájuk, összekuszált kis életében felbukkanó újabb idegenekre nézett. Marilyn szíve kinyúlt a kislányhoz, és kitárta felé a karját. 4

– Ó, én drága kisbabám! – Mamamamama. – Caitlin valósággal rávetette magát Marilynre. Marilyn azon kapta magát, hogy orrát betölti a babapúder illata; apró kezek kapaszkodtak a nyakába, és olcsó nadrágpelenka recsegett a karjában. – Mamamamama. – A baba tudott beszélni. Mamának nevezte Marilynt, fejét a nyaka és válla közé fúrta, és úgy zokogott, mintha a szíve akarna megszakadni. Miközben a kicsit babusgatta, Marilyn alig hallotta a férfiak beszélgetését. – Az az irányelvünk, hogy minden gyermekkel adunk egy autósülést és egy pelenkázótáskát a szükséges alapvető dolgokkal. – Wright tiszteletes bosszúsnak látszott, mintha a gyermek szállítása nagy megpróbáltatás lett volna számára. – Emiatt nem kell aggódnia. – Ennek ellenére Skeeter elfogadta a táskát. – Marilyn megvett mindent, amire a kis Kate–nek szüksége lesz. – Kate? – Wright tiszteletes most először mutatott érdeklődést. – így fogják nevezni? – Igen, úgy döntöttünk – válaszolta Skeeter nyugodtan. – Kate. Kate Montgomery. – Wright tiszteletes gondolkodott egy kicsit, majd bólintott. – Jól hangzik. – Örülök, hogy tetszik. – Skeeter átható pillantással figyelte Wright tiszteletest. – Alá kell írnunk még valamit? Valami olyan papírt, amin kijelentjük, hogy átvettük a kis Kate–et? Vagy olyat, amin beleegyezünk, hogy valaki néha eljöjjön és ellenőrizze a gyereket? – Nem, nem – Wright tiszteletes legyintett. – Elégedettek vagyunk az önök referenciáival, és én jó emberismerő vagyok. Caitlin... Kate nagyon jó helyen lesz önöknél. Kikísérem önöket. – Kiterelte őket az ajtón, majd végig a visszhangos folyosón. Mindkét karjával átölelve értékes csomagját, Marilyn az előcsarnok felé tartott. A baba abbahagyta a sírást, és fejét Marilyn vállán nyugtatta, aki finoman simogatta a puha arcocskát. – Eddig még meg sem kérdeztem – szólalt meg Skeeter –, melyik egyházhoz tartozik? – Kongregacionalista. – Bár legalább a tízedik alkalomnak tűnt, Wright tiszteletes viszont ismét megkérdezte: – Szóval a jövő héten kiviszik Kate–et az országból? – Ha nincs ellene kifogása – mordult rá Skeeter. Skeeter ellenséges hangja rést ütött Marilyn elégedettségén. Meglepődött és megijedt. Mi a baj Skeeterrel? Ugye nem fog most mindent elrontani? ő már most imádta a kisbabát. Muszáj volt megtartania. Gyorsan beszélni kezdett. – Nagyon fogunk vigyázni rá. ígérem, semmiféle veszélyes helyre nem visszük, és nem hagyjuk, hogy bármi baja essék. – Nagyon helyes. Örömmel hallom. – Wright tiszteletes végigvezette őket az előcsarnokon, és kinyitotta az ajtót. A texasi nyár párás melege egy szempillantás alatt beburkolta őket. A tiszteletes kezet fogott Skeeterrel, majd gyorsan az órájára pillantott. – örülök, hogy végeztünk. Már így is késésben vagyok egy másik találkozóról, ezért... – Természetesen. – Marilyn nézte, ahogy a férfi eltűnik az üres előcsarnokban, és enyhe csodálkozással megjegyezte: – El sem köszönt a kicsitől. – Úgy tűnik, nem rajong a gyermekekért. – Skeeter gyengéden végigsimított Kate pufók arcocskáján. – Érdekes munka lelkipásztorként egy örökbefogadási ügynökséget vezetni. – Előresietett, és kinyitotta az autó ajtaját. Az árnyékban parkoltak, és letakarták a babaülést egy pléddel, de még így is olyan forróság volt az autó belsejében, hogy a kicsi Kate felsírt, amikor Marilyn beszíjazta. Marilyn–nek majdnem megszakadt a szíve. – Nem gondolod, hogy foghatnám az ölemben, csak most az egyszer? – Nem. Tudod, hogy nem biztonságos. – Skeeter kinyitotta Marilyn oldalán az ajtót, megfogta a karját, és besegítette. – Hamar hazaérünk. Nem lesz semmi baja. – Megkerülte az autót, beült a kormány mögé, és beindította a motort. 5

Ahogy tolatni kezdett, a légkondicionáló bekapcsolt, a baba abbahagyta a sírást, és Marilyn is megnyugodott. Megnyugodott annyira, hogy visszagondoljon arra, ahogyan Skeeter viselkedett bent az épületben. Ellenséges volt és kérdezősködött, mintha nem tetszene neki, ami történik. – Mi bajod volt, hogy olyan furcsán beszéltél Wright tiszteletessel? – Fürkészőn nézte a férfit. – Valami nem tetszett? Skeeter nem válaszolt. Vezetett, és közben maga elé meredt; máskor mosolygós szája komor vonal volt. Tényleg valami baj volt. – Stephen, mi a baj? Mondd el! Valami Kate–tel kapcsolatban? Inkább fiút szerettél volna? – Félve tette fel azt a kérdést, amelytől a legjobban félt. – Talán meggondoltad magad? – Tessék? Nem! Nem erről van szó! – Skeeter a feleségére pillantott, majd rosszkedvűen megvonta a vállát. – Az az épület egyáltalán nem úgy nézett ki, mint ahová egy örökbefogadási ügynökség fog beköltözni. Wright tiszteletes nem szereti a gyerekeket. Nem tudom, drágám. Rossz érzésem van ezzel az egésszel kapcsolatban. Túl könnyen ment ez az örökbefogadás.

6

Egy Huszonnégy évesen Kate Montgomery tisztában volt vele, hogy a legkisebb hurrikán is óránként legalább száztíz kilométeres sebességű szél kíséretében érkezik. Tudta, hogy a felhőkből egy óra alatt tizenhárom centiméternyi eső is lehullik, veszélyes villámok csapkodnak és vad forgószelek kerekednek. De a hurrikán legnagyobb pusztítását az árhullám okozza, amely elmossa a házakat, utakat és embereket, akik elég ostobák azt hinni, hogy egy egyes kategóriájú hurrikán nem jelent veszélyt, és az útjába kerülnek. Amiért is, miközben legyalogolt a tengerpartra Galvestonban és szembefordult a kamerával, a legostobább embernek érezte magát Texasban. Valakinek azonban áldozati báránynak kellett lennie, és ahogy az operatőr elmagyarázta Houstonból idefelé, mindig a legfiatalabb és legszebb hírbeolvasó kapja ezt a vacak feladatot. Malik elárulta, hogy a nézők nagyon szeretik látni az esőtől csöpögő hajú, szél cibálta lányokat a képernyőn. Ez egy aljas, de elvitathatatlan időjárás–jelentési tény volt. – Te mivel érdemelted ezt ki? – kérdezte Kate. – A feketék sorsa az elnyomás – válaszolta a férfi gyászos hangon, ami egyáltalán nem tévesztette meg Kate–et. – Persze, ráadásul te vagy a legerősebb operatőr a tévénél és az egyetlen, aki elbírod a kamerát ebben az időben. – Kate kinézett a furgon ablakán az egyre erősödő viharba. – Igen, az is. – Végighajtott a töltésen, majd kigurult a törékeny gátszigetre, hogy csatlakozzon a többi híradóshoz és a hurrikánüldözőkhöz, akik hotelszobákat vettek ki a szigeten, hogy élvezzék a vihart. Kate most a parton állt a bokáig érő vízben. A hullámok vad erővel törtek meg mögötte, és a kamera fényében jól látszott a hab, amit minden hullámról felkapott és elrepített a szél. Sárga esőköpenye a lába körül csapkodott, és a kapucni szinte egyáltalán nem védte meg a vízszintesen vágó esőtől. Nagyon szerette volna, ha valaki közli a hírigazgatóval, hogy ha elveszít egy fiatal riportert, nagy bajba kerül. Bár az is lehet, hogy nem számít, mert legalább száz csinos, fiatal riporternő pályázik az állására, és boldogan ácsorognának a viharos tengerparton, ha azzal morzsányi esélyük lenne a hírnévre. Kate is keményen megdolgozott ezért az esélyért. Nashville–ben, a Vanderbilten végzett államtudomány és televíziós zsurnalisztika szakon. Az ügynöke szétküldte a szakmai önéletrajzát és az interjúszalagját, és végül ennél az állomásnál talált számára munkát Houstonban. Egyik sem volt könnyű, és esze ágában sem volt addig kilábalni a vízből, amíg el nem készítik a felvétek. – Készen állsz a próbára? – kiáltott oda Maliknek. A férfi feltartott hüvelykujjal igent jelzett. Biztonságos távolságban állva a vállára emelte a kamerát, és Kate felé fordította. – Három, kettő, egy – számolt vissza Kate az álla alatti mikrofonba. Emelt hangon, hogy a vihar tombolásán keresztül is hallható legyen, elkezdte. – Itt állok a Galveston–szigeten, ahol a természet ereje ismét lecsapott a partra, és ezt a máskor békés nyaralóhelyet... – Egy erőteljes hullám mindenféle figyelmeztetés nélkül lecsapott a térdhajlatára. Megtántorodott. A szíve felugrott a torkába. A homok meglódult a lába alatt. Karjával a levegőbe csapott, mint egy őrült, és éles, kislányos sikolyt hallatott. A hullám egyre emelkedett, és szinte már teljesen ellepte. Majdnem... majdnem... lerántotta a víz alá. Az utolsó pillanatban sikerült megvetnie a lábát. A víz visszahúzódott, és gyűjtötte az erőt, hogy ismét kivetődjön a partra. Egy kis hurrikán, persze. Kitámolygott a szárazra, és ekkor vette észre, hogy Malik vigyorogva filmezi. 7

– Te piszok, szemét! – Verejték csordogált Kate hátán, és remegett a keze. – Meg is halhattam volna! – Nem. A legrosszabb, ami történhetett volna, hogy eláztatod a mikrofont. – Bólintott, és már komoly volt az arca. – Butch azért nagyon haragudott volna rád. Kate–nek hirtelen felülkerekedett a humorérzéke, és elnevette magát. – Ez a felvétel mehet a baklövés tekercsre! – Igen, mindig megnyerem a legjobb baklövés felvétel díjat a karácsonyi partin. Próbáld meg újra! – mondta Malik. – És ígérem, ez alkalommal, ha jön a hullám, figyelmeztetlek. A texasi Austinban George Oberlin szenátor belépett sötét burkolatú, szarvasfejjel díszített játékszobájába, és ott találta a feleségét, aki meredten bámulta a televíziót, láthatóan lenyűgözve a híradó által. – Eléri a partokat a hurrikán? – kérdezte unottan. Ez nem volt egy nagy hurrikán, ami azt jelentette, az országos média nem fog sokat foglalkozni vele. Nem volt értelme odamenni utána a károkat szemrevételezni, ha nem látja az egész ország. – Ő az. – Evelyn sovány, gyűrűkkel teli ujjával a tévére mutatott, és közben hangosan csilingeltek a jégkockák a poharában. – Kicsoda? – Százharminc centiméter átmérőjű tévéjének képernyőre nézett, amelyen egy ostoba riportert látott sárga esőköpenyben a csapkodó hullámok között, és teli torokból próbálta túlkiabálni a szél üvöltését. Vízcseppek borították a kamera lencséjét, és a férfi összehúzott szemmel próbálta kivenni a nő vonásait. – Ismerjük? – Ez... ez Lana Prescott. – Evelyn tompán, hadarva ejtette a szavakat. Biztosan már most részeg, gondolta a férfi, pedig még fél hat sincs. – Szent ég, Evelyn, hallucinálsz? Lana Prescott meghalt. – Evelyntől még meg kellett szabadulnia, mielőtt indul az USA szenátusi választásán. George kampánymenedzsere nem akarta, hogy szóba kerüljön a válás, de még mindig jobb most, mint később. – Nem látod? Mondom, hogy Lana Prescott! – Evelyn egész sovány teste remegett, mintha öreg és Parkinson–kóros lenne, bár az évek során az ital megtette hatását. – Lana Prescott huszonhárom évvel ezelőtt meghalt. – George ezt mindenki másnál jobban tudta. – Igen, tudom. – Evelyn hátradőlt a kanapén. Nem nézett a férjére. Egyetlen pillanatra sem vette le a szemét a képernyőről, és egyedül ez tartotta a férfit. Más esetben az asszony, amikor együtt voltak, őt bámulta meredten, nagy barna szeme figyelemért könyörgött, mint egy állandóan rugdosott spánielé. Evelyn szokatlan viselkedése és kísértetlátása volt, ami elgondolkodtatta, mi mehet végbe apró, spicces agyában. Aztán az operatőr ráközelített a riporter arcára. Egy rongy jelent meg, amivel valaki letörölte a lencsét. És George is meglátta, amit Evelyn. Vállig érő göndör haj, fekete és vizes, fogta körül a bájos arcot. Sötét pillákkal keretezett nagy, kék szemek próbálták kipislogni a vizet. Világos, finom arcbőr, és természetes rózsás szín a gödröcskés orcákon. Apró orr, és az a mosoly... egy férfi elmerülne annak a mosolynak a melegében, ölni tudott volna azért a mosolyért. Lana Prescott mosolyáért. Közelebb lépett a tévéhez. Elfelejtette nyájas, zengő hangját használni, és amikor megszólalt, erős texasi hangsúllyal kérdezte: – Mi a neve? – Kate Montgomery – suttogta Evelyn. – Kate Montgomery – ismételte a férfi, és elmosolyodott. – Milyen kedves. A kis Kate Montgomery. 8

Kate tízkor leadott egy újabb jelentést, azzal a különbséggel, hogy a hurrikán közepe már elhaladt fölöttük, és a viszonylagos nyugalom lehetővé tette, hogy profinak mutatkozzon, vagy legalábbis kevésbé széltépettnek. Ezt követően Malik és ő visszamentek a szállodába, ahol az összes riporter megszállt, és egy vidám integetés kíséretében, ami továbbra is bizonyította rátermettségét – legalábbis remélte – visszavonult a szobájába. Homok csikorgott a foga alatt. Tele volt homokkal a fejbőre. Fázott és vizes volt. Zuhanyozni akart. Sokáig, forró vízzel, rengeteg samponnal és szappannal. Az asztal végén heverő mobiltelefonja azonban villogott. Ránézett a hívó telefonszámra, arra számítva, hogy az anyja volt az; helyette az ügynöke volt. Az üzenetrögzítőn rövid szöveg állt: „Mindegy, mikor érsz vissza, hívj fel!” Vik hangja nyugodt volt, mint mindig, de a férfi kizárólag munkaidőben intézte az ügyeket, és Kate most el sem tudta képzelni, mi lehet az a sürgős dolog, ami miatt vissza kell hívnia. Az anyja... nem, ez butaság. Ha valami baj lenne, arról teljesen más forrásból értesülne. Csak éppen ideges volt azok után, ami az apjával történt. Mindenesetre fogta a telefont, és amíg lerugdosta a cipőjét, benyomta a hívógombot. Vik azonnal felvette, és szokás szerint rögtön a tárgyra tért: – Állásajánlatom van számodra. – Tessék? – Egyáltalán nem keresett állást. Nem akart mást, csak zuhanyozni. – Ilyen időpontban? – Valaki Austinban látta a hurrikánriportodat, és most Brad Hasselbeck a KTTV–től állást ajánl neked a fővárosban. Azt mondja, ajánlatot akar tenni, mielőtt valami más tévéállomás elragad téged az orra elől. Kate pislogott. – Először is alig találtam munkát, most pedig valaki azért izgul, hogy licitáló háború lesz értem? – Nem kell elárulni neki, hogy senki sem licitál érted. Fogadd el az állást! Minden olyan furcsa volt, egyáltalán nem jellemző Vikre. A késői időpont, a nógatás... – Miért? Nemrég kezdtem Houstonban. Azt mondtad, nagyon jó kezdő állás. – Az is volt, de ez még jobb. – Jobb? – Kate a kád fölé hajolt, és addig folyatta a vizet, amíg forró nem lett. Zuhany. Elkeseredetten vágyott egy zuhanyra. – Mennyivel jobb? – Brad látta a hurrikános jelentésedet, és azt mondta, nagyon jól néztél ki. Tudja, hogy államtudományból és televíziós zsurnalisztikából diplomáztál, és úgy tűnik, meggyőződése, hogy te vagy a tökéletes jelölt Austin parlamentjére. – Honnan tudja ezeket? – Gondolom, előkereste a szakmai önéletrajzodat. – Kate hallotta a rosszallást Vik hangjában. – Az ajánlat nagyon jó. Kétszer akkora fizetés, mint most. Austinban leszel, amit kezdetben a legjobban szerettél volna. – Igen, közel akartam lenni anyához, de... – A férfi szavai most tudatosultak benne. – Kétszer akkora fizetés? – Igen, pontosan ezt mondtam. A mostani fizetésed dupláját kapnád. – Ez túl szép, hogy igaz legyen, és apám mindig azt mondta, ha valami túl szép, hogy igaz legyen, akkor nem is igaz. – Azonban szeretett volna komolyabb dolgokról tudósítani, mint viharokról és felvonulásokról, és az állam fővárosa nagyon kihívóan és érdekesen hangzott. Az álomállás. – Tudom. Én is ezt gondoltam, de régebben már elhelyeztem nála egy klienst, akit felhívtam. A nő már továbbment egy San Franciscó–i állomásra, így egy évig sem volt mellette, de azt mondja, jó Braddel dolgozni. Nincsenek mániái, és minden figyelmét a 9

munkának szenteli. Úgy is mondhatjuk, hogy munkaalkoholista, akinek nincs semmi másra ideje, csak az aktuális feladatra. Egyetlen mániája a munkája. Tehát Vik mindent megtett, hogy eloszlassa a saját és az ő, Kate kétségeit. – Csábító. – Több, mint csábító. Tökéletes! A városban, amit akarsz, az állás, amit akarsz, kétszeres pénzért. Kate, ha ezt visszautasítod, te vagy a legostobább egész Texasban.

10

Kettő Sörpocakjával, fogyatkozó hajával és apró barna szemével Brad Hasselbeck úgy nézett ki, mint egy álmatag, déli seriff valamelyik hetvenes évekbeli filmből. Ablakai Nyugat–Austin forgalmas utcáira néztek. Irodáját egy régi Coca–Cola automata, videokazetták és hét, különböző csatornára állított televízió díszítette. A férfi keze a távirányítók fölött lebegett, tekintete egyik képernyőről a másikra ugrott, és Kate–nek az volt a benyomása, hogy mindet nyomon követi – vele együtt. A mosolya azonban széles volt és szívélyes, és gyorsan elnyomta cigarettáját a csikkekkel teli hamutartóban, ami Texas államot formázta. – Miss Montgomery... – Kérem, szólítson Kate–nek! – Mi itt szeretjük betartani az illemszabályokat a KTTV–nél, ezért Miss Montgomerynek fogom szólítani. Engem azonban szólítson Bradnek! – nyugat–texasi kiejtése elvette a megjegyzés élét. – Isten hozta a KTTV–nél! Örülünk, hogy egy olyan kaliberű személyt üdvözölhetünk, mint maga. Sikerült könnyen idetalálnia a mi nagy városunkban? – Igen, jól ismerem Austint. – Kate pontosan tudta a megfelelő választ. – Édesanyám itt él, így bárhová küldhet nyugodtan riportot készíteni, mert mindenhová könnyen odatalálok. – Helyes! – A férfi nem nézett rá. – Akkor biztosan az anyukájával együtt lakik. – Nem, külön élünk. – Milyen különös! Miért gondolja, hogy együtt élnek? A férfi most ránézett, éles pillantással tetőtől talpig végigmérte, majd visszafordult a tévék felé. Tekintete nem volt sértő vagy szexista, sokkal inkább elemző, bíráló... mintha most először nézte volna meg igazán. Milyen különös! Ha olyan nagyon akarta riporternek, az lett volna természetes, ha rögtön szemügyre veszi. Remélte, nem gondolta meg magát. – Béreltem egy lakást a belvárosban egy átalakított raktárépületben. – Remélhetőleg biztonságos. – Azt hiszem. – Milyen furcsa megjegyzés, de Kate most már kezdte azt gondolni, hogy Brad maga is egy furcsa ember. – Anyám szerette volna, ha vele lakom, de... – Persze, persze. Szüksége van térre, bla–bla–bla. Fiatal, szabad satöbbi. A parlament lesz a magáé. A szenátus különleges ülésszakot tart, és hálaadásig, vagy amíg a kormányzó be nem jelenti a végét, nem is tartanak szünetet. – Brad felállt, barna bőröv tartotta nadrágját felhúzta a pocakjára, és a nagy üvegablak felé mutatott, amelynek túloldalán a hírszerkesztő terem volt. Minden egyes asztal és minden egyes riporter jól látszott innen – Kate fogadni mert volna, hogy Brad őket is figyeli, nemcsak a tévéket. – Linda Nguyen mellé teszem, hogy kiismerje itt a helyzetet. Jöjjön, megkeresem Lindát! – Azzal John Wayne–járással elindult kifelé az irodából. Kate követte, és közben azon tűnődött, befejezett–e már valaha valaki egy mondatot Brad mellett. Amint beléptek a hírszerkesztő terembe, síri csend támadt. Kate mosolyogva körülnézett, de senki nem viszonozta a mosolyt. Mindenki kemény pillantással, ellenségesen meredt rá. A mosoly lehervadt az arcáról. Gondosan megválogatta a ruhadarabjait az első napra. Fekete nadrág, fehér blúz, sötétkék blézer, és minden magasan záródó, egyáltalán nem kihívó. Cipője sarka hosszúnak mutatta a lábát, és annyit emelt rajta, hogy magabiztosan tudjon az emberek szemébe nézni. Sminkje visszafogott volt, vállig érő haját simára szárította, ő maga volt a megtestesült tökéletes riporter. Akkor miért néz rá úgy mindenki, mint egy szélvédőn szétplaccsant bogárra? – Ő itt Kate Montgomery, a mi új parlamenti tudósítónk. Fogadják szeretettel! – Brad körülnézett, és hangjába fenyegetés vegyült, miközben hozzátette: – Kedves austini fogadtatást kérek! 11

– Helló, Kate! – Örülök, hogy találkoztunk, Kate. – Isten hozta Austinban, Kate! Minden köszöntő szó gépies volt, a hamisságot kézzel lehetett fogni, és még Brad szúrós tekintete is csak félrefordított tekinteteket eredményezett. Kate nem értette ezt az ellenségességet. Azzal tisztában volt, hogy ez a munka tulajdonképpen egy verseny, de még sosem érezte magát ilyen esetlenül. – Itt az asztala, a telefonja, a számítógépe. – Brad egy ablak mellett álló asztalra mutatott. – Nem lesz itt túl sokat. Az események a parlamentben elég külső munkát adnak. – Örülök neki. – Különösen, ha a munkatársak ilyen undokok. – Linda, itt a gyakornoka! – Megállt egy fiatal ázsiai nő asztalánál, és ököllel megkopogtatta. – Vigye körül Miss Montgomeryt, és mutassa be a megfelelő embereknek! – Persze, ahogy kívánja. – Az apró termetű, sötét szemű, egyenes fekete hajú, izmos testű riporter, akinek állása a kinézetén és azon képességén múlott, hogy tízcentis sarkú cipőben tud–e bűnözőt üldözni, egyetlen kecses mozdulattal összerendezte az iratait, kikapcsolta a számítógépét és felállt. – Azt ajánlom, a gyakornoka a jövő hétre legyen tisztában mindennel! – Kate összerezzent, amint Brad felordított. – Az átkozott kurafi! – és az irodájában sorakozó tévék képernyőjére mutatott. – Bombariadó egy általános iskolában! – Sarkon fordult, és az irodája felé indult. – Roberts! Potter! Hozzám! Két riporter lecsapta a munkáját, és rohant a főnök után. Távozásával a hőmérséklet a helyiségben hidegről jegesre zuhant. – Jöjjön, Miss Montgomery – mondta Linda. – Már régóta várom, hogy ideérjen, és most elkések egy meghallgatásról. Mintha ez az ő hibája lenne! Anélkül, hogy egyetlen pillantást vetett volna hátra, Linda elindult a lift felé. A hírszerkesztő teremben látszólag mindenki nagyon elfoglalt volt, és senki nem szólt egy szót sem Ha kellett bizonyíték arra nézve, hogy valami nem stimmel, akkor az ez volt, ugyanis a hírszerkesztő teremben sosem volt csend. Miközben utolérte Lindát a liftnél, Kate elhatározta, hogy ennek a dolognak a végére jár. – Jöjjön a saját autójával, én is megyek az enyémmel! – Linda benyomta a hívógombot. – Biztosan korán távozik. – Mintha azzal siettethetné a liftet, ismét megnyomta a gombot. – Miért távoznék korán? – kérdezte Kate hűvösen. – Mert el nem tudom képzelni, miért akarna itt lógni azok körül, akik igazán dolgoznak. – Valóban? – Amikor Kate általános iskolába járt, az édesanyja megtanította, hogyan kell bánni a modortalan emberekkel. – Idehallgasson! Ne színészkedjünk itt! – Linda ismét megnyomta a gombot, és meglepődött, amikor az ajtó kinyílt. – Maga azok közé a riporterlányok közé tartozik, akik a kinézetükre, drága frizurájukra és koronás fogukra alapoznak. – Belépett a liftbe. Kate követte, és közben emelkedett a vérnyomása. – Én tíz évet töltöttem Chicagóban kis porviharokról és Észak–Karolinában végzős bálokról tudósítva, mielőtt kiérdemeltem a jogot Texas állam parlamentjére. – Linda megnyomta a földszint gombot, majd az ajtócsukó gombot, aztán ismét a földszintet. – Most Brad kreál egy állást magának, hogy belibeghessen és beleülhessen a készbe. Nem tudom, kit ismer, és nem tehetek semmit az ellen, hogy tanítanom kell magát. – A lift ereszkedni kezdett a földszint felé. – Örülnöm azonban nem kell neki, magát sem kell szeretnem, és nem is kell színlelnem egyiket sem. Nem ismerek senkit. De mi értelme lett volna, ha ezt kimondja? Linda úgysem hitte volna el. Itt senki sem hitte volna el.

12

– Na, most megy, és beárul Bradnél? – Amikor kinyílt az ajtó, Linda kiviharzott, és kezét csípőre vágva szembefordult Kate–tel. A kis vietnami származású amerikai olyan kék selyemkosztümöt viselt, amit Kate hirtelen megirigyelt. Kate anyja egy déli hölgy volt, finom, udvarias és elegáns. Az apja őszinte és szókimondó. Kate az anyja lánya volt – de ebben a pillanatban az apja kerekedett felül benne. – Nem, nem árulom be. Birtokba veszem a várost, kapcsolatokat építek ki, és két éven belül Austinban mindenki tudnia fogja, hogy én vagyok a legjobb riporter, aki valaha ezen a poszton dolgozott. Lindának leesett az álla. – Nem akar még valamit közölni velem? Például hová parkoljak, vagy kit kerüljek el, mert az a maga kapcsolata? Nem szeretném bármiben is akadályozni, és nagyon bántana, ha igazságtalan előnyökhöz jutnék a drága frizurám vagy a koronás fogam segítségével! – Kate szélesen elmosolyodott, kimutatva hegyes fogait, amelyeken évekig viselt fogszabályzót, de koronát nem. Linda szája becsukódott. – Különben, ha kívánja, megadom a személyi bevásárlóm nevét. – Újabb ragyogó mosoly kíséretében elindult az autója, egy sportos BMW kupé felé. Miközben belesüppedt a bőrülésbe, és becsapta az ajtót, elképzelte, mit gondolhat Linda. Gazdag, elkényeztetett, tehetségtelen. Az autó védett belsejében Kate mély levegőt vett, és hideg kezét forró arcához tapasztotta. A fenébe! Nagy reményeket fűzött ehhez az álláshoz, sokat aggódott, vajon miért kapta meg és milyen baj történhet, de ez... ennek a keserű személyes neheztelésnek a lehetősége fel sem merült benne. Valóban gazdag családból származott, és ez lehetővé tette számára, hogy válogathasson az egyetemek között. Azonban keményen tanult, hogy bejusson a Vanderbiltre, és azért is, hogy az elsők között végezzen az évfolyamában. Valóban sok embert ismert, de senkitől nem kért segítséget állás szerzéséhez, sőt... És hogy Brad az ő számára kreált volna egy helyet – ezt nem hitte el. Miért tett volna ilyet? A parlament négyemeletes vörösgránit–épülete Austin szívében állt és déli irányba nézett a Kongresszus sugárút végén. Az alagsor kapcsolatban állt egy föld alatti épülettel, amelyben a szenátus és a törvényhozó irodák székeltek, és föld alatti folyosók tovább vezettek a legfelsőbb bíróság épülete és különböző minisztériumok felé. A terület zöldellt a szépen gondozott gyeptől és a késői virágoktól. Minden szép volt és jól megtervezett – kivéve a parkolást, ami olyan volt, mint egy vicc. A küzdelem a parkolóhelyért engedélyeket, kijelölt területeket és rengeteg fehér csíkos aszfaltrészt foglalt magába. A néhány garázs a látogatóknak és a törvényhozóknak volt fenntartva – még akkor is, amikor a törvényhozó testület nem ülésezett. Kate követte Lindát egy zárt parkolóba. Miközben Linda a föld alatti folyosó bejárata felé vezette Kate–et a párás szeptemberi forróságban, megjegyezte: – Az évnek ebben a szakában általában nem sok minden történik, de a kormányzó most összehívott egy különleges ülést az oktatás finanszírozásának megtárgyalására. Szerencsénkre a vita igen heves és fanatikus. – Lefelé tartottak a lépcsőn a szenátus pénzügyi ülésterme felé. – A tisztviselőktől és a gyakornokoktól kapjuk a legjobb információink egy részét. Sose menjen be egy üres helyiségbe egy szenátorral, hacsak nem akar megküzdeni az erényeiért! Ne csináljon hülyeséget! – Linda mosolya, amit a számukra ajtót nyitó úriemberre villantott, teljes ellentétben állt éles hangjával. – Brad engem hibáztatna. – Ne felejtse el, Miss Nguyen, a mai nap után alig kell találkoznunk egymással! – A légkondicionáló által kellett levegő az arcába csapott, ami egy pillanatra belefojtotta Kate–be a levegőt. Gyorsan elindult végig a folyosón, otthagyva Lindát, hogy nyelje a port hosszú léptei után. Linda sietve utolérte, és egy rövid, ősz hajú, barna öltönyös férfi útjába terelte Kate–et. 13

– Rimmer képviselő, engedje meg, hogy bemutassam az új riporterünket, öö... – Úgy tett, mintha elfelejtette volna Kate nevét. Kate odalépett a férfihoz, és megrázta a kezét. – Rimmer képviselő úr, Kate Montgomery vagyok. – Nagyon örülök, hogy megismerhetem Miss Nguyen utódját! – jelentette ki a férfi szívélyesen. Ez az! – Nem az utódja vagyok. – Kate érezte a düh Linda felől áradó hőhullámait. – Csak körbevezet. – Valóban, de Kate–nek diplomája van államtudományból. – Linda pontosan elegendő megvetést kevert a hangjába, hogy a dicséret savanyú hangzatot kapjon. Büszkeség dagasztotta Kate mellét. És televíziós zsurnalisztikából. Ismét csak időpocsékolás lett volna megpróbálni megvédeni magát. Úgyis a szereplésének megfelelően fog felemelkedni vagy megbukni, függetlenül a végzettségétől. Miközben egy kisebb csoport gyűlt össze körülöttük, Kate tettetett ártatlansággal nagyra nyitotta a szemét. – Csak ezért tudom, mi a különbség a képviselőház és a szenátus között. Rimmer képviselő dörgő kacagásra fakadt, ami meglepően mély és hangos volt egy ilyen kis embertől. – Nagyon jó. – Egy ősz, spanyol származású asszony végighallgatta a párbeszédet, majd kezet nyújtott Kate–nek. – Meggyőződésünk, hogy a műveltség javítja a tudósítás minőségét. Kate azonnal felismerte. – Martinez szenátor, megtiszteltetés számomra, hogy megismerhetem. – Ezt komolyan is gondolta. Martinez szenátor az egyetlen női szenátor a texasi parlamentben, férje halála után átvette a helyet, és az elmúlt húsz év zűrzavarai és a választókerületek újrafelosztásának ellenére sem lépett vissza. Martmez szenátor ráérősen beszélgetett Kate–tel, ahogyan Rimmer szenátor és két törvényhozó is, akik megálltak mellettük. Úgy tűnt, a riporterek fontos fogaskereket képviselnek a kormány gépezetében, különösen a fiatal, egyedülálló riporterek, és Kate keményen igyekezett jó benyomást keltem. Egyszer felpillantott, és Lindára nézett, aki a kis csoport szélén állt, arcán feszes mosollyal, és ekkor észrevett még egy férfit. Jóképű, ötvenes éveiben járó férfi volt, sűrű, szőke haját merev Bill Clinton–stílusban hordta. Felvillant karizmatikus mosolya, és egy pillanatra kék szeme is felizzott, miközben Kate–et figyelte. Kate–et meglepte a férfi tekintetének forrósága, és nagy levegőt vett. Aztán a férfi derűsen elmosolyodott, és a perzselő jelleg eltűnt. Előrelépett, és a csoport tagjai félrehúzódtak, hogy odaengedjék. Linda hangjából tisztelet csendült ki, amikor megszólalt. – Oberlin szenátor, ez itt Kate Montgomery, a KTTV új riportere. – Kate. – A férfi hangja mély volt, kellemes, és nyoma sem volt benne texasi akcentusnak. Kate feltételezte, a férfi ugyanolyan hangtréningen vett részt, mint a riporterek. – örülök, hogy megismerkedtünk. – Kezet fogott Kate–tel, és egy kicsivel tovább tartotta a kezét, mint kellett volna. Ó, szóval egyike azoknak a férfiaknak, akik azt hiszik, hogy pozíciójuk vonzóvá teszi őket a nők szemében. Kate óvatosan kiszabadította a kezét, és a férfi által oly ügyesen fitogtatott hűvös értelemre és a tiszteletre összpontosított, amellyel mások a szenátort kezelték. – Szeretném, ha találkozna a parlament egyik legfontosabb személyiségével. – A körön kívülre mutatott. – Mr. Duarte, jöjjön és ismerkedjen meg a legújabb riporterünkkel! Mr. Duarte odasántikált. Az egyenruháján viselt névtáblán AJTÓNÁLLÓ felirat állt. Törékeny emberke volt, de távolról sem olyan idős, mint amilyennek Kate először gondolta;

14

valószínűleg a fájdalom öregítette meg. Nyomorék, ízületi gyulladásos kezét odanyújtotta Kate–nek, aki óvatosan fogta meg. – Mr. Duarte Louisianából származik – mondta Oberlin szenátor. – Cajun vagyok, vagyis francia anyanyelvű louisianai – tette hozzá Mr. Duarte büszkén, erős akcentusával alátámasztva állítását. – És a koreai háború veteránja – folytatta Oberlin szenátor. – Ha bármit tudni akar a parlamentről vagy a politikáról, tőle megkérdezheti. – Örülök, hogy megismertem, Mr. Duarte. Édesapám a vietnami háború veteránja volt. A férfi szúrós, kék szeme felmérte Kate–et. – Elveszítette? – Öt évvel ezelőtt halt meg, az óceán túlsó partján. – Kate szája megrándult. – Olajmérnök volt. – Hallotta, amint néhányan nagy levegőt vesznek. Visszaemlékeztek, és Kate sajnálta, hogy a Mr. Duarte–tal való együttérzése a vallomásához vezetett. – A maga apja volt az a Stephen Montgomery, akit elfogtak és megöltek a terroristák? – kérdezte Linda döbbenten... és zavartan. – Igen. – Kate továbbra is Mr. Duarte–on tartotta a tekintetét. – De édesanyám itt él Austinban. – Nagyon helyes. – Mr. Duarte pillantásába melegség költözött. – Tehát az édesanyja közelében marad. – A férfi körülnézett. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha visszamegyek dolgozni. A csoport többi tagja mit szól az ötlethez? Nevetés fogadta a férfi célzását, és az emberek lassan szétszéledtek. Kate figyelte Mr. Duarte–ot, ahogy elsántikál, majd Oberlin szenátorhoz fordult. – Köszönöm, hogy bemutatott neki. – Mr. Duarte segíteni fog megtalálni itt a helyét. – Oberlin szenátor egy pillanatig hallgatott, majd óvatosan hozzátette: – Nyitott vagyok egy riportra, ha gondolja. Természetesen bármelyik politikus örömmel fogadja, ha riportot készítenek vele. Mi itt mindnyájan nagyon örülünk a hírverésnek. – Észben tartom. – Igazán nagyon jóképű, nagyon kellemes modorú férfi volt. Lehet, hogy iránta érdeklődik, de az is lehet, hogy egyszerűen az a fajta ember, aki könnyedén létesít közvetlen kapcsolatot bárkivel anélkül, hogy egy szavazaton kívül bármit akarna. – A bizottsági ülés egy órán belül kezdődik. – A férfi az órájára pillantott, majd Lindára. – Nagyon örülnék, ha ott látnám önöket, hölgyeim. Jó lenne, ha a téma kapna némi nyilvánosságot. – Pontosan oda készültünk – biztosította Linda a férfit egy mosollyal. – Jöjjön, Kate! – A mosoly eltűnt Linda arcáról, ahogy elindultak végig a folyosón. – Rendben, most már ismeri Oberlin szenátort – mondta fojtott hangon. – Ötvenhat éves, Hobartból származik, ami egy tízezres kisváros, körülbelül százhatvan kilométernyire délre innen. Több mint huszonöt éve szenátor. Nem veri nagydobra, de igen nagy a befolyása. Ráadásul pénzt vett feleségül. – Gyors oldalpillantást vetett Kate–re. – Gyorsan lecsap a riporterekre, és igyekszik jó kapcsolatot kialakítani velük. – Remek! – mondta Kate őszintén. Tehát akkor jól mérte fel a férfit. – Volt némi manőverezés, hogy jelöljék az Egyesült Államok szenátusába, de azt mondogatja, nem akar elkerülni Texasból. – Hmm! – A bölcsek úgy tartották az államok politikusairól, csak akkor maradnak a helyükön, ha valami akkora disznóságot takargatnak, ami kizárja őket a szövetségi pozícióból. Linda olvasott Kate gondolataiban. – Nincs semmiféle botrány körülötte. Szerintem azt tervezi, hogy a megfelelő pillanatban valami érdekes bejelentést tesz. – Értem. – Kate visszanézett az Armani öltönyös, elegáns férfira.

15

A szenátor mozdulatlanul állt, nyitott zakója alatt csípőre tett kézzel, és őket figyelte. Kate ismét valami különös szorongást érzett, amit megpróbált elhessegetni – Emlékezni fogok rá.

16

Három Szerda volt. Kate három napja dolgozott az új helyen. A nappali órák alatt annyit mosolygott, hogy a szája teljesen begörcsölt. Éjszaka a különleges ülésszakkal kapcsolatos feljegyzéseket tanulmányozta: oktatási alap, ki mire szavaz, mit mondtak a tanárok, mit mondott a kormányzó. Rájött, hogy Lindát nem igazán kedvelik a parlamentben, nem azért, mert félreérti a tényeket, sokkal inkább, mert jól értelmezi a dolgokat, és tovább is adja a nyilvánosságnak mindenféle finomítás és a „dagályos” retorika alkalmazása nélkül. Kate úgy érezte, mintha egy teljesen más világba csöppent volna; ugyanakkor úgy gondolta, hogy hazaérkezett. Kora délután egy operatőrt kért, és Brad Cathy Stone–t adta mellé. Cathy magas, széles vállú nő volt, aki baseballsapkát viselt, és óvatos hatékonysággal kezelte a kamerát. Néma csendben figyelte, ahogy Kate felsorakoztatja interjúalanyait a parlament épületének kerengőjében. – Mit képzelsz, mit csinálsz? – sietett feléjük Linda a legmagasabb sarkú cipőben és a legszűkebb szoknyában, amit Kate valaha látott. – Hová viszed az operatőrömet? És miért? – Howell törvényhozó azt mondja, a republikánusok titkos ülést tartottak az állam iskolakörzet–szerkezetének a megváltoztatásáról. – Kate közben megmutatta Howell törvényhozónak hová álljon, miközben majd kérdéseket tesz fel neki. – Hazugság! – vágta rá Linda gépiesen, majd gyors pillantást vetett Howell törvényhozóra, és kijavította magát. – Ez túlzás! – Mr. Duarte becsempészett engem a gyűlésre. Vannak fotóim. Most pedig ha megbocsátasz. – Kate merev mosolyt villantott Lindára, és visszatért a szervezéshez. Miközben az interjúkat csinálta, végig érezte Linda forró pillantását a háta közepén, míg végül, miután minden lehetséges információt kihúzott a forrásaiból, visszafordult Linda felé. Linda ekkor azonban már nem volt ott. A helyén kis csoport gyülekezett, akiknek tagjai szerettek volna rákerülni a felvételre. Ott volt egy tágra nyílt szemű gyermek és az anyja, két japán úriember aktatáskával, egy sovány fiatal nő, motoros kerekes székben, és a háttérben egy nagydarab, spanyol származású, huszonöt év körüli férfi. Piszkos farmernadrágot viselt, ami erősen lógott vékony csípőjén. Levágott ujjú, fekete pólója széles vállakon feszült, karja napbarnított volt és izmos. Barna arcán egy fehér forradás éktelenkedett, bajusza volt, és a szeme... neki volt a leggyönyörűbb aranybarna szeme, amit Kate valaha látott. Gyönyörű – és hideg. Kegyetlen. És őt nézte. Huszonöt éves? Nem. Harminc, talán még több, és kemény fickó. Ijesztő. Túl idős, hogy bandavezér legyen. Kábítószer–kereskedő? Nem, ez a külső túl feltűnő olyasvalaki számára, aki az árnyékban akar maradni. Ekkor a férfi elmosolyodott. Kate–nek a lélegzete is elakadt. A férfi egyetlen szó nélkül szexet ajánlott. Szép szavak nélkül, bármilyen szó nélkül meztelen testük számára forró szenvedélyes összefonódást ajánlott. És Kate egyetlen szó nélkül tudta, hogy a szex ezzel – ezzel a kegyetlen emberrel egy hőhullám lenne, ami gyorsan véget érne. Kielégítő lenne. És amikor végeztek, újra csinálnák. Volt valami abban, ahogyan állt, gúnyos mosolyában, széles vállában, ami elárulta Kate–nek, hogy ez a férfi mohó és telhetetlen lenne. És vele ő maga is telhetetlen lenne. Az arca elvörösödött. Ő nem ilyen nő. Neki nem tetszenek a furcsa férfiak. Ő nem érti a durva, nyers szexualitást. Őt érintetlenül hagyja a vad szenvedély. Visszafogott, szerény... normális. Nagyon–nagyon normális. Az oldalát fordította a férfi felé, és megköszönte mindenkinek, aki hajlandó volt; nyilatkozni neki. 17

Mire ismét arra nézett, a férfi már nem volt ott. Miközben azonban Cathyvel a közvetítőkocsi felé mentek, hogy leadják az anyagot, Cathy megjegyezte: – Nem mintha több képernyőre vágyakozó idióta lett volna, mint máskor, de az az egy fickó... az téged bámult. A helyedben a következő néhány napban nyitva tartanám a szemem, és ha ismét felbukkan, szólnék a rendőrségnek. – Tehát nem csak a képzeletem játszott velem? – Kate pontosan tudta, hogy nem. – A francba, dehogy! És úgy nézett ki, mint aki egy késpárbajban is megállja a helyét. – Cathy lenézett Kate–re. – Engem is halálra rémisztett, és te sokkal kisebb vagy nálam! – Akkor hivatalosan engem is megrémített – jelentette ki Kate. Linda már ott volt a közvetítőkocsiban a saját anyagával, és Kate–nek olyan sokáig kellett várnia, amíg majdnem túl késő volt az övét leadni. De szerencsére sikerült, és elküldte a központba. Brad olyan gyorsan megadta az engedélyt, hogy Linda csaknem hangosan csikorgatta a fogait, és Kate észrevette, hogy Cathy lopva vigyorog. Ezt követően Kate visszament a parlament épületébe, leadta az élő riportot, majd visszatért a központba, és olvasgatta a beérkező e–maileket. Kicsoda az új lány? Ostobának látszik. Okosnak tűnik. Teljes átalakításra lenne szükségei Ajánlhatom a Luella Szépségszalont a Fenyő és a Harmadik utca sarkán? Kate első igazi tudósítónapja az austini állomás számára maga volt a siker. Rámosolygott az összeszorított szájú bandára a központban, majd hazaindult, azzal a tudattal, hogy jó munkát végzett. Másnap aztán ünneplés helyett nézhette, ahogy minden pokolba megy füleskosárban. Reggel Richardson szenátor elkezdett egy obstrukciót, ami tizenhárom órán keresztül tartott. Linda, aki nyilvánvalóan előre látta a dolgot, kijelentette, rosszul érzi magát, és hazament. Ahogy teltek az órák, más tévéállomások riporterei is elszivárogtak. Kate végigülte az egész borzalmas, bűzlő szónoklatsorozatot, abban reménykedve, hogy sikerül elcsípnie valami olyasmit, amit senki más nem vesz észre, és amikor végzett, egyetlen percnyi használható felvétele sem volt. Este kilenckor támolygott ki a parlament épületéből. Már majdnem sötét volt, az utcán égtek a lámpák, és az égvilágon semmi mást nem akart, csak hazamenni, belemerülni egy kád forró vízbe, és addig ázni benne, amíg szerencsétlen lába nem hasonlít Barbie baba lábára. Egyedül volt, de nem félt. Olyan sok országban élt már, olyan sok iskolába járt, és olyan sok különféle barátja volt, hogy magabiztos volt szinte minden helyzetben. Amikor azonban odaért az autójához, látta, hogy valami nincs rendben a járművel. Egy percbe is beletelt, mire rájött – defektje van. És még egy percbe, mire rájött – valaki széthasogatta a gumiját. Csak állt, és hitetlenkedve meredt a gumicafatokra, és az agya, amelyet teljesen megbénított a többórányi szöveg, összevissza ugrált és kapkodott hirtelen támadt félelmében. Egyedül volt a parkolóban. Előző nap egy férfi figyelte, egy spanyol származású férfi, olyan hideg szemekkel, hogy beleborzongott kegyetlenségükbe és szexualitásukba. Kate–et megdöbbentette az, amilyen élesen és tisztán visszaemlékezett a férfira – magasságára, érzékiségére, a belőle áradó fenyegetésre. Talán nem azzal a határozott céllal vágta szét a gumiját, hogy megtalálja és megerőszakolja, vagy meggyilkolja, de azért nem kockáztatott. Az egyre sűrűsödő sötétségben elővette mobiltelefonját felsőrésze zsebéből. Miközben tárcsázott, kotorászni 18

kezdett a táskájában a gázspray után. A rendőrséget hívta, és elhatározta, ha valaki bántani akarja, szemen lövi a disznót. – Miss Montgomery? Valami baj van? Kate túl gyorsan fordult meg, és már emelte a flakont. – Hűha! – Oberlin szenátor megtorpant, és felemelte mindkét kezét. – Nem akartam megijeszteni. – Nem. Nem ijesztett meg. Csak éppen... – Nem a hideg szemű fickó volt, bár a sötét, elhagyatott parkolóban a szenátor is elég ijesztően és fenyegetően hatott. Ahogy azonban a férfi beszélni kezdett, az illúzió szertefoszlott. – Ez az ön autója? – Megvető ccc–t hallatott. – Mondtam a törvényhozó testületnek, hogy valami védelem kellene a riportereink számára, de semmi sem történt. Azok a fickók értenek a rejtett fegyverekhez, de a józan ész túl magas nekik. Kate nekitámaszkodott az autó tetejének. Képzelete, amely nem volt túl élénknek nevezhető, most a bűnösséget Oberlin szenátorra vetítette. Oberlin szenátorra, aki kényelmetlen helyzetbe hozta kitüntető figyelmével és túl hosszúra nyújtott kézfogásával. – Jobb lenne, ha lenne itt egy őr – jegyezte meg Kate. – A parlamentnek szerződése van egy privát őrző–védő céggel. – Levette a zakóját, és nekiállt felhajtani az inge ujját. – Ez a cég civil ruhás őrökkel vigyáztatja a parlamentet, de ők csak az épületeket őrzik, és így az ön védelme rám marad. Nos, Miss Montgomery, tizenéves koromban egy benzinkútnál dolgoztam. Körülbelül harminc éve nem cseréltem kereket, de biztos vagyok benne, hogy még emlékszem, hogyan kell. Kate keze ismét a telefonjára ugrott. – Szenátor úr, kérem, engedje, hogy felhívjam a szervizt! A félhomályban a férfi szeme felcsillant. – Biztosan úgy gondolja, túl öreg vagyok az emelő használatához. – Szó sincs róla, uram! Meg sem fordult ilyesmi a fejemben! Nagyon jó formában van. – Valóban jó formában volt. Egy deka háj sem volt rajta, és csupasz alkarja duzzadt az izmoktól. – Azonban túl jól van öltözve ahhoz, hogy egy parkolóban térdeljen. A férfi felnyitotta a csomagtartót, elővette az emelőt és a pótkereket. – Vegye ezt úgy, mint egy szívességet, amelyet azzal a kifejezett céllal teszek, hogy majd egyszer viszonozza számomra. Tényleg nagyon fáradt lehet, gondolta Kate, mivel ismét az erőszak és gyilkosság képe merült fel az agyában, és Linda figyelmeztető szavai csendültek fel a fülében: Sose menj be egy üres helyiségbe egy szenátorral, hacsak nem akarsz megküzdeni az erényeidért! – Valamikor majd szükségem lesz egy tudósításra egyik törvényjavaslatommal kapcsolatban. – Letérdelt a kerék mellé, és ügyesen eltávolította a rögzítő csavarokat. Kate először megkönnyebbülést, aztán zavart érzett. – Uram, ezt nem ígérhetem meg – mondta elhaló hangon. – Akkor a legközelebbi obstrukció alkalmával hoz nekem egy hamburgert. – Leemelte a lapos kereket és feltette a jót. Ügyesen, gyorsan dolgozott, pillanatok alatt rögzítette a csavarokat. Kate megnyugodott. Az a tegnapi spanyol fickó nagyon megijesztette. Mindenhol bajt látott, még ott is, ahol pedig nem volt. – Wendysből vagy McDonaldsból? – Jobb ötletem van. A feleségem és én a jövő héten partit adunk. Esetleg eljöhetne. Szeptember tizenkilenc. A huszonötödik házassági évfordulónk, és nagy felhajtást tervezünk. – Kedves volt, szívélyes. Leengedte az emelőt, bedobta a szétvagdosott kereket a csomagtartóba, majd egy zsebkendővel megtörölgette a kezét. – Hozza magával egy barátját! Kate nem látta okát, miért ne mehetne el. Semmi rosszat nem talált abban, hogy részt vesz egy partin, ahol minden bizonnyal más riporterek is lesznek, és talán olyan kapcsolatokra is 19

szert tehet, amelyek később a segítségére lesznek. Ráadásul tényleg tartozott a férfinak. Egy porcikája sem kívánta a sötét parkolóban való várakozást az autóklubos autóra. – Örömmel elmegyek. Köszönök mindent, szenátor úr. – Nem tudom, anya. – Kate összeszedte a használt tányérokat a faragott indonéziai asztalról anyja elegáns belvárosi lakásában. – Houstonban az állomásigazgató egy féreg volt, mindenki más pedig kedves. A KTTV–nél az igazgató tűrhető, és az összes többi riporter úgy bánik velem, mintha én lennék féreg. – Helyes férfi? – kérdezte az anyja gépiesen. Fantasztikus vacsorái közül most az egyiket főzte, hogy azzal ünnepeljék meg Kate első hetét új munkahelyén, és most hagyta, hogy Kate összeszedje a tányérokat, miközben ő egy pohárka portóit iszogatott. – Kicsoda? – Az igazgató. – Brad? ööö, nem. – Kate a Brad körül terjengő átható dohányszagra gondolt, és megismételte a „nem”–et. – Kár! – Az anyja úgy reagált Kate szingli mivoltára, mint bika a vörös lepelre. – Társasági életet kellene élned. – Nem, elég sztorit kell találnom, hogy az az átkozott Linda Nguyen kénytelen legyen kedves lenni hozzám. – Kate egy kicsit túl hevesen csapta le az ezüst evőeszközöket a porcelánra. – Ne használd az „átkozott” szót! És ha így kezeled a porcelánt, inkább hagyd holnapra a bejárónőre! Várj csak! Linda Nguyen? – Anya egy kicsit későn kapcsok. – Láttam a riportjait, és kedvelem. – Nos, ő nem kedvel engem. – Kate óvatosabban pakolászta a tányérokat. – Fölébe fogsz kerekedni. – A két nő egymásra mosolygott. Marilyn Montgomery ötvennyolc éves csinos, barna hajú asszony volt, karcsú, jól fésült, aki rendszeres tornával és jótékonysági munkával tartotta formában magát. Jól végezte a munkáját, könyörtelenül szervezte a partikat, és bűbáját meg ügyességét bevetve préselte ki a pénzt a cégekből. Benne volt az Austini Szimfonikus Zenekar ügyvezető igazgatóságában és elnöke volt a Hajléktalan Gyermekek Menedékének. Az anyja mindig hitt Kate–ben, ahogyan az apja is. Hitték, hogy képes bármit véghezvinni, amit csak akar, és képes azzá lenni, aki akar. Ez volt az igazi oka, amiért Kate–nek sikeresnek kellett lennie. Be akarta váltani a hozzá fűzött reményüket – és a saját magához fűzött reményét. Lehet, hogy árva. Lehet, hogy egy megfélemlített tinédzser vagy egy prostituált lánya. De akkor is erős. És sikeres lesz. – Ha nem sikerül fölébe kerekednem, akkor is jól fogom végezni a munkámat. – Természetesen. Az apád lánya vagy. Skeeter Montgomery halálának fájdalma és tragédiája volt, ami nagyon közel hozta egymáshoz Kate–et és az anyját. Két nő nem élhetett át nagyobb kínt, mint hogy tudták, a férfi, akit szeretnek, terroristák kezébe került, talán kínozzák, talán már meg is ölték... Két hónappal később, amikor megtalálták a holtestét, szinte megkönnyebbülés volt a biztos tudat. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy a halálának megerősítése megkönnyebbülést jelentett. Amióta az apja öt éve meghalt, az anyja hajlamos volt a szorongásra. Létrehozott egy otthont kettőjük számára Nashville–ben, mialatt Kate a Vanderbiltre járt. Kate soha nem ismerte be, de az, hogy az anyja az egyetemi évei alatt olyan gondosan vigyázott rá, erősen korlátozta mindenben. Amikor Kate elfogadta a houstoni állást, az anyja döntése, miszerint visszatér szülővárosába, Austinba, nagyon nagy meglepetés volt. – Ugye most már nem fog gondot jelenteni, ha egyedül élsz, igaz drágám? – kérdezte az anyja. – Már nem félsz, igaz? 20

És Kate rádöbbent, hogy hosszú ideig valóban félt... és az anyjával eltöltött idő meggyógyította. Az édesanyja volt a legcsodálatosabb, legokosabb teremtés a világon. – Az anyám lánya is vagyok. – Kate a konyha felé indult a tányérokkal. – Ha nem tanítottál volna meg, hogyan kell mosolyogva, szavakkal eltörni valakinek a térdkalácsát, távoltól sem teljesítettem volna ilyen jól az elmúlt héten. A parlament minden, amire számítottam. – Korrupt? – Az anyja mosolyogva követte. – És lenyűgöző. – A bizottsági termek, a falon a Texas címerrel, a fel–le kanyargó széles lépcsősorok, az ülésező szenátus hivatali zsongása. – Nagyon sok emberrel találkoztam, néhányan egészen különlegesek. Megismerkedtem Martinez szenátorral. És Oberlin szenátorral. Ismered? Az anyja megrázta a fejét. – Nem, de engem untat a kormány. Fontos ember? – Linda azt mondja, jelentős hatalommal bír. – És ő aranyos? Kate a szemét forgatta. – Öreg és huszonöt éve nős. – Ó! – Az anyja visszavonult. – Ha nem találsz magadnak rövid időn belül egy kedves fiút, nekem kell kézbe vennem a dolgot. Dean Sanders nem rossz fogás. Jóképű. Ügyvéd a MacMillan és Andersonnál. Jól ismeri az austini társasági élet személyiségeit. – És? – Kate várta, hogy lekoppanjon a másik cipő is. – Elvált, de az anyja azt mondja, a felesége okozta a problémákat, és a fiú ismét készen áll randevúzni. – Ne, kérlek, ne! – Kate odalépett az anyjához, és átölelte. – Igazán, anya! Nem akarok olyasvalakit, aki most vált el. – De az anyja azt mondja... – Hazudik. Tudod, hogy hazudik. – Igen, azt hiszem – sóhajtott az anyja. – De Dean rendes ember, és olyan lányt érdemelne, mint te. – Belőlem csak egy van – mondta Kate viccesen. – Nem lehet minden férfi egyformán szerencsés. Kilenckor hazaindult. – Holnap munka van, anya. Besötétedett, mire leért az épület előtt parkoló autójához. A háta mögött valami hangot hallott. Léptek zaját, fémhez súrlódó ruha suhogását. Megfordult, arra számítva, hogy az anyja siet utána, egy adag cornwalli csirkével. Mozgásnak nyomát sem látta. Néhány parkoló autó, egy–két szabályosan nyírott bokor, pár virág... Talán egy macska. Vagy egy mókus. Valami. Ennek ellenére alaposan szemügyre vette mindkét irányban a járdát. Nem látott semmit. Megvonta a vállát, beszállt az autóba, és hazaindult. Aznap éjszaka Kate telefonja kettőkor megszólalt. Torkában dobogó szívvel, félálomban keresgélte a kagylót. Anya az? Őt is elkapták? Amikor végre sikerült felvennie a telefont, senki nem volt a vonal végén. Nem szólt bele senki a kagylóba, nem is lélegzett. Visszatette a kagylót, és felkelt. „Rejtett szám” állt a készülék kijelzőjén. Ivott egy pohár vizet, és megnézte magát a tükörben. Gyűlölte az ilyet. Egy hívás az éjszaka közepén, és az apja elrablása miatt elszenvedett minden félelem és fájdalom egy csapásra visszatért. Az emlékek egymás után vonultak végig 21

az agyán. Életre kelt rémálmok voltak, és bármennyire is próbálta, képtelen volt kitörölni őket a lelkéből. Visszafeküdt az ágyba, és egy órával később, éppen amikor ismét elaludt volna, megszólalt a mobiltelefonja. Felkelt, megnézte a telefont, de ez alkalommal nem vette fel. Ezen is a következő állt: „Rejtett szám”. Talán véletlen egybeesés. Szerencsétlen véletlen, mivel egyik szám sem szerepel a telefonkönyvben, de akkor is véletlen. Amikor a vonalas telefonja hajnali ötkor ismét megszólalt, hagyta, hogy az üzenetrögzítő válaszoljon. Egy mély, rekedt, szándékosan eltorzított hang szólt bele: – Tűnj el, szuka! Aztán halkan letette. Aznap, hogy eltakarja szeme alatt a sötét karikákat, Kate egy ráadás réteg festéket kent az arcára. Két nappal később, amikor este elhagyta a parlament épületét, az autója szélvédőjén fehér, mésszel írott felirat éktelenkedett. Reszketeg betűkkel a következőt írták rá: Tűnj el, szuka! Kate az üzenetre meredt. Szíve a torkában dobogott. A halántéka megfeszült a rémülettől. Gyorsan körülnézett, de az emberek, akik elhaladtak mellette, ügyet sem vetettek rá. Ennek ellenére kénytelen volt szembenézni az igazsággal. Valaki üldözi. Fogalma sem volt, mit tegyen. Még nem érzett elég elszántságot, hogy felhívja a rendőrséget. Annak ellenére, hogy Brad rendkívül elégedett volt a munkájával – még két újabb hír kapcsán lekörözött minden más tévéállomást Austinban –, teljesen biztos volt benne, hogy a KTTV–nél minden riporter örömmel látná a bukását. Ha bejelentené, hogy valaki üldözi, dicsekvő hólyagnak tartanák, és a háta mögötti gúnyos nevetés előbb–utóbb trombitaszóként harsogna bele az arcába. Képtelen lett volna elviselni, ha még tovább romlik a helyzet. Kate azonban ismerte a tényeket. Tudta, hogy a fanatikus üldözők nagyon szeretik a „hajadon” riportereket. Az üldözők ingatag jellemű alakok, és bár az övé még semmi erőszakos dolgot nem cselekedett, az esetek akár komoly bűntényekké – erőszakká és gyilkossággá – is fokozódhatnak. Ami pedig ennél is lényegesebb volt, állandó félelemben élt. Mindenkire gyanakodott. Az a spanyol férfi – az aztán tudta, hogyan rémítsen meg egy nőt egy pillantással. Oberlin szenátor – volt benne valami, ami miatt a találkozás első pillanatától kezdve kényelmetlenül érezte magát a társaságában, és furcsamód pont akkor jelent meg a parkolóban, amikor ő bajban volt. Talán úgy rendezte a gumi széthasogatását, hogy a segítségére siethessen. Linda – irigy volt rá és gyűlölte. Brad, Cathy, mindenki, akivel csak találkozott, minden tinédzser, aki a parlamentben nézelődött és felismerte őt mint tévés riportert, minden férfi, aki csak megnézte és flörtölni próbált vele. Most is, amikor a nap még el sem érte az ég alját, hátrafordult, és körülnézett, mielőtt átment volna az úton a parlament épülete mögött. Soha nem volt ilyen, és tudta – kinevetik vagy nem, gúnyolódni fognak rajta vagy nem –, kapcsolatba kell lépnie a rendőrséggel. Most. Egyetlen állás sem éri meg az életét kockáztatni miatta. Ahogy áthaladt az út közepén felfestett fehér vonalon, egy autó motorját hallotta felbőgni, kerekeket csikorogni. Egy szürke autó fordult be a sarkon, és egyenesen felé tartott. Kate a járda felé vetődött. Keményen megütötte magát, amint földet ért, és gyorsan tovább gördült. Pánik hasított az agyába. Tűnj el! El akar kapni!

22

Az autó azonban nem lassított. Az utca egyik oldaláról a másikra kacsázott, a vezető elvesztette uralmát a jármű fölött, és csaknem felborult. Aztán visszatért a saját oldalára, és a kerekek alól fekete füstfelhő szállt fel, ahogy elsüvített. Kate nem tudta, hogy elütötték, vagy csak megütötte magát. Nem tudta, sikerül–e visszanyernie a lélegzetét. Feküdt a járdán, egyik körme letört és véres volt, a tenyerét csúnyán lehorzsolta, nadrágja kilyukadt a térdén. Fekete pontok táncoltak a szeme előtt, és próbálta legyőzni az émelyítő hányingert. – Mi a fene...? Kate éles, türelmetlen hangot hallott, és felemelte a fejét. Linda térdelt mellette, sötét szeme szikrázott a felháborodástól. – Mi a fene történt? – Valaki megpróbált elütni. – Kate feje alatt vörös tócsa csillogott a járdán. Megérintette az állát, és a keze véres volt, amikor megnézte. – Ne légy drámai! – Linda elővette a mobiltelefonját, és miközben a 911–est tárcsázta, megjegyezte: – Bárki volt is, minden bizonnyal részeg lehetett. Nem láttam a rendszámot, de az biztos, hogy egy szürke Infiniti szedán volt, egy G35–ös, azt hiszem. A fájdalom kezdett átszivárogni Kate megrázkódtatásán. – Nem láttam a sofőrt, sötétített üvegek voltak. – A vonal túlsó végén bejelentkezhetett a központ, mert Linda azt mondta a telefonba: – Kérek egy mentőt a Tizenötödik és a San Jacmto utca sarkára. Cserbenhagyásos gázolásos baleset történt... – Nem. – Kate határozottan megrázta a fejét. – Nem. Ez nem baleset volt. Linda lassan elvette a telefont a fülétől. – Mit értesz ezalatt? – Valaki üldöz. – Kate végre hangosan is elismerte a tényt. – Egy ideje üldöz valaki.

23

Négy – A következőt fogjuk tenni. – Hétfő reggel az irodájában Brad gyorsan legépelt egy e– mailt két vaskos mutatóujjával. – Kijelölünk téged egy sztorira a város legjobb testőrcégéhez. A Ramos Biztonság látja el a parlament védelmét. Az ő testőreik vigyáznak az összes idelátogató nagykutyára, és ők kísérik az előkelő hölgyeket, ha felteszik a legnagyobb gyémántjukat. Kate a férfi asztala előtt állt, hallgatott és bólogatott. Kötések voltak mindkét kezén és térdén, és több öltés fogta össze a sebet az állán. Krémszínű garbót viselt, sötétbarna térdig érő tweedszoknyával és szolid szabású, szintén barna blézerrel. Az öltözék formalitása magabiztossággal vértezte fel, ami jól jött, mivel ez a magabiztosság erősen megcsappant. A hosszú ruhaujj és a sötét harisnya a horzsolásait volt hivatott eltakarni. A csípőjén, amit valószínűleg az autó ütött meg, egy különösen nagy lila folt volt. – Azt szeretném tudni, miért én voltam a szerencsés – jegyezte meg keserűen. – Ne aggódjon amiatt, hogy ez az üldöző pont magát választotta ki a rengeteg riporter közül. Láttam én már ilyet máskor is. Ezek a fickók, mert mindig férfiak, olyan lökött alakok, akiknek a tévések a mániáik. Abnormálisan vonzódnak a fiatal, új riporterekhez, és egy idő után kezdenek idegesítőek lenni. – Idegesítőek? – Kate lenézett bekötözött kezére. – Igen, ez kimondottan veszélyes. Viszont sosem túl éles elméjűek, így hamar elkapjuk őket. – Éles pillantást vetett Kate–re. – Különösen, ha az illető tévés hölgy elég okos, hogy felismerje a problémát, és feljelentse őket. – Azt mondanám, túl sokáig vártam az első autós incidens után. – Igen, ez az igazság. – A férfi leütötte a „küldés” gombot, majd hátradőlt a székében. – Ha néhány nappal korábban szól, nem ütötték volna el, és továbbra is elég jól nézne ki, hogy adásban legyen. Így legalább egy hetet kell várnunk, amíg visszatérhet a képernyőre. – Tudom, és sajnálom. Brad felmordult, morcosan az események alakulása miatt. Kate kinézett a hírszerkesztő terembe, ahol mindenki igazi sztorin, fontos sztorin dolgozott. – Viszont mindenki kedves volt. Furcsamód tényleg kedvesek voltak a munkatársak. Kate problémájának gyors elhessegetése nyilvánvalóan Linda aggodalmának kifejezése volt, mivel végig Kate mellett maradt az ügyeleten és a rendőrségen is. Valószínűleg a megfelelő dolgot mondta bent a tévéállomáson is, mivel mindenkit megrázott az eset, és néhányan őszintén együttérzésükről biztosították Kate–et. – Igen, rendes emberek. – Brad rágyújtott egy cigarettára. – Nos, tehát azt az embert fogja követni, akié a testőrcég, Teague Ramost. Mellette lesz egész héten, figyeli a munkáját, de ha több időre lesz szükség, amíg elfogják az üldözőjét, akkor tovább marad mellette. – Brad nyilvánvalóan nagyon hosszú időnek tartott egy hetet. – Elég információt szed össze, amiből összeállít egy riportot róla és a munkájáról – Mikor fog futni? – kérdezte Kate, a vérbeli riporter. Brad újabb éles pillantást vetett rá. – Két perc a délután öt órai időszakban, és kap tőlem hat percet a vasárnap reggel Ez itt Austin műsorban. – Rendben. – Két perc délután ötkor megfelelő volt, bár semmi sem volt hasonlítható a hatos és tízes adásokhoz, de ötkor mentek az emberi vonatkozású történetek, és egy sztori egy testőrcég tulajdonosáról kétségtelenül emberi vonatkozású. A vasárnap reggeli műsor maga volt a temető, senki nem nézte az Ez itt Austint, ezt a vidám helyi műsort, ami bemutatta a vásárt, és részletesen kielemezte a kiflikészítés módját. Ha azonban Kate ilyen rengeteg időt fog fektetni egy sztoriba, az állomásnak tennie kell valamit, amivel igazolja a kiadást. 24

– Így aztán – folytatta Brad –, amikor Teague a parlament épületébe megy dolgozni, maga is vele mehet, és úgy tehet, mintha semmi más célja nem lenne, csak hogy elkészítse vele a riportját. Ha bármilyen jó témát talál – elégedetten csettintett a nyelvével –, azonnal adhatja Lindának, és mehet a dolog adásba. Kate mély levegőt vett. Adja Lindának a jó sztorikat? – Van valami mondanivalója? – Brad Kate–re szegezte keskenyre húzott szemét. – Megteszem – mondta Kate. Mintha lett volna más választása. – De nem gondolja, hogy az emberek a parlamentben észre fogják venni, hogy egész nap együtt lógok egy fickóval? – Teague gondoskodik róla, hogy senki ne vegye észre. – Brad felnevetett. – Majd meglátja. Ne aggódjon, Teague nagyon jó abban, amit csinál. Ő a legjobb biztonsági ember, akivel valaha találkoztam, pedig ismertem néhányat. Évekig próbáltam rávenni, engedjen készíteni magáról egy riportot. Engem lepett meg a legjobban, hogy most belement. Ez le fogja lassítani egy kicsit, de ha ő áll rá, túl lesznek a dolgon, mielőtt észrevenné. – Brad figyelme a hét tévéképernyő felé fordult. – Maga pedig visszatér ahhoz, amiért fizetem. A keserű kis megjegyzés után Kate kihátrált az irodából, amilyen halkan csak tudott. Tudta, hogy nem keresi meg elképesztően magas fizetését, és nem akarta, hogy Brad elkezdjen töprengeni a dolgon. Nem olyannak ismerte meg a főnökét, aki feleslegesen szórja a pénzt anélkül, hogy ellenszolgáltatást várna a befektetéséért. A hírszerkesztő teremre néma csend borult, ahogy belépett és elindult az asztalához. Nem az az ellenséges csend, amivel korábban kellett szembenéznie, sokkal inkább olyan emberek hallgatása, akik nem tudják, mit mondjanak egy különös helyzetben. Kate ismerte ezt a csendet; nagyon sokszor szembesült vele az apja halála után. Mosolyogva körülnézett, bekapcsolta a számítógépét, és az internetes keresőprogram ablakába beírta a Ramos Biztonság nevét. Megjelent a cím a képernyőn; gyorsan leírta egy cédulára, majd megkereste a helyet a város térképén. A cégről és Teague Ramosról azonban nagyon kevés információt sikerük összeszednie. Talált róla néhány apró képet a társasági rovatban. Szmokingot viselt, és magas, sovány modelleket kísért különböző jótékonysági rendezvényekre. Egyáltalán nem hasonlított arra a képre, ami Kate–ben a testőrökről – egy izomkolosszusra számított, kopasz fejjel és kifejezéstelen arccal. Ehelyett a férfi hosszú lábú és karcsú volt, a válla széles, és vállig érő, egyenes szálú, fekete haját hátul egy szalaggal összekötve hordta. Már senki nem viselte így a haját, de Kate tudta, Ramos miért teszi. A szigorú stílus merev keretet adott élettel teli, mozgékony arcának. Napsütötte, barna bőre erős, kiálló arccsontokra feszült, és ez jellemezte az állát és az orrát is. Rámosolygott a nőre, aki belekarolt, és a nő visszamosolygott, arckifejezése mohó és büszke volt. Kate nem lepődött meg. Az a fajta férfi volt, aki még egy fényképen is nyers szexualitást sugárzott. Ha az övé lenne, ő is büszke lenne rá. Meredten nézte a képet, próbálva újabb részleteket kiszűrni. A férfi... ismerős volt. Megkísérelte kinagyítani a képet, de annyira szemcsés lett, hogy semmit sem látott. Miközben hunyorogva nézte a fotót, a szomszéd asztalnál ülő riporter a foga között átsziszegett. – Brad felállt! A riporterek Kate körül hirtelen nagyon elfoglaltak lettek, vagy felpattantak és elsiettek. Brad rontott a hírszerkesztő terembe, és teli torokból üvöltött. – Ki a fenéhez tartozik az a vonatkisiklás? A vagonok veszélyes anyagot tartalmaznak, és eddig egyetlen kocka filmet sem láttam a kiürítésről! Kate felkapta a cédulát, amin a cím volt, és futólépésben elhagyta a termet. A Ramos Biztonság egy kétemeletes házban székelt, egy szépen rendbe hozott negyedben, nem messze a kormányzó palotájától. A faragvány, ami a veranda korlátját díszítette, frissen 25

volt festve, a lépcsőket új deszkák borították, és az ajtó pirosan világított. Egy kis réztáblán a következő állt: Ramos Biztonság, Jöjjön be!, így Kate lenyomta a kilincset. Az ajtó nyikorogva kinyílt, és a recepciós, aki egy asztal mellett ült az előtérben, felemelte a fejét, és elmosolyodott. – Miss Montgomery? Jöjjön be! Ó, jaj! – Elkomorodott, amikor meglátta Kate sérüléseit. – Az a piszok jól elintézte, igaz? Nos, ne aggódjon, Mr. Ramos majd elkapja. – Köszönöm – Kate tekintete az asztalon álló névtáblára esett – Brenda. – Kicsit ijesztő volt, hogy felismerték, de egy riporternek hozzá kellett szoknia. Brenda egy elegáns fazettás üvegajtó felé mutatott. – Mr. Ramos már várja. Kate bement, és egy helyiségben találta magát, ami egykor a nappali lehetett. A kertben álló hatalmas tölgyfák erősen megszűrték a nagy ablakokon beáradó fényt, és Kate mozdulatlanul állt, várva, hogy szeme hozzászokjon a félhomályhoz. Amikor végre rendesen látott, megcsodálta a szobát, ami elegáns, színben gazdag, tökéletes klasszikus huszadik század eleji stílusú volt minden részletében. A falak a székkarfák magassága alatt sötétzöldek, fölöttük lágy aranyszínűek voltak. A magas ablakokon cseresznyefa reluxák lógtak, és a csillogó keményfa parkettát burgundivörös perzsaszőnyeg borította. Az íróasztal masszív, faragott cseresznyefa volt, és egy férfi állt mögötte – magas, karcsú, széles vállakkal, amelyek tökéletesen illettek a ropogós fehér ingbe és fekete Armani zakóba. Háttal állt a fénynek, így az arca árnyékban maradt... amíg előre nem hajolt és fel nem kapcsolta az asztali lámpáját. A fény anyagot és részleteket adott a férfinak, aki eddig csak füst és árnyék volt. Az arca egy azték harcos komor szépségét és könyörtelenséget tükrözte. Olyan névvel, mint a Ramos, csak spanyol származású lehetett. A testfelépítése azonban – magas, hosszú lábú, hosszú karú – részben angol származásra utalt. A válla akkora volt, mint egy olimpiai evezősnek, és Kate biztos volt benne, hogy a zakó alatt duzzadozik a bicepsze. Egy fehér forradás látszott az arcán, és a szeme a leggyönyörűbb aranybarna... Kate úgy nyögött fel, mint egy viktoriánus szűzlány. – Maga! Ez volt az az ember, aki végignézte, amint az első filmjét készíti a tévéállomás számára, a fekete, ujjatlan pólós férfi, akiről azt hitte, hogy ő hasogatta szét a kerekét. – Én? – kérdezett vissza gúnyosan a férfi. Nyilvánvaló volt, nagyon jól tudja, mire gondol a lány. Megkerülte az asztalt, és elindult Kate felé. – Találkoztunk már, Miss Montgomery? Ismerjük egymást? Talán látott valahol, és azt képzelte, ez a mocskos mexikói lehet az üldözője? Kate–nek megmerevedett a háta, amint a férfi szándékosan túl közel lépett hozzá, arra akarva kényszeríteni, hogy meghátráljon előle. – Azt képzeltem, hogy mocskos mexikói, egy kábítószerkereskedő vagy egy bandatag. – Egyenesen a férfi gyönyörű barna szemébe nézett, és csípős hangon megkérdezte: – Talán nem azt akarta, hogy ezt gondoljam, Mr. Ramos? A férfi kurta nevetést hallatott. – Biztosított arról, hogy megfelelően néztem ki, de nem megfelelően végeztem a dolgomat. – Mit akar ezzel mondani? – A férfi magasabb volt, mint Kate gondolta. Százkilencvenkét centijével az ő százhetvenháromához, és hogy ilyen közel állt hozzá, valami olyan elektromos energia sugárzott belőle, ami átjárta Kate egész testét a tarkójától a lábujja hegyéig. – Amikor a parlament épületében lófrálok, azt akarom, hogy az emberek rám nézzenek, aztán elfordítsák a fejüket, attól való félelmükben, hogy találkozik a pillantásuk az enyémmel. Senki nem akarja, hogy valaki, mint én, megszólítsa őket, csak azért, mert véletlenül barátságosak voltak. Ezért aztán ránézésre is névtelen vagyok. – Belenézett Kate szemébe, de a hangja kérdő volt. – Maga azonban felismert. 26

– Riporter vagyok. Én az emberek arcát nézem. – A lány óvatosan lélegzett, vigyázva, hogy a blúza, illetve a melle, hozzá ne érjen a férfi zakójához. – A legtöbb riporter egyáltalán nem törődik senki arcával, csak a sajátjával... egy televízió– képernyőn, több ezer ember előtt. Kate úgy gondolta, megmondhatja az igazságot. – Én azt is szeretem. A férfi ismét elmosolyodott, ez alkalommal lassan és ráérősen. – Őszinte és jó megfigyelő. Ez nagyban megkönnyíti a munkámat. – Megfordult, és elsétált. Kate nagy levegőt vett, és nagyon szerette volna, ha a libabőr eltűnik a karjáról. – Kérem, foglaljon helyet, Miss Montgomery! – Az egyik asztala előtt álló széket odafordította Kate–nek. – Köszönöm, Mr. Ramos. – Kate leült. A férfi fél fenékkel leereszkedett az asztal sarkára, szándékosan a lány fölé magasodva. – Nem olyan fajta nőnek látszik, aki beleegyezik egy testőr alkalmazásába. Azonban olyan fajta nő volt, aki felismerte a megfélénkítési taktikát – az ő megfélemlítési taktikáját, és tudta, hogyan reagáljon rá. Mozdulatlanul ült – egyáltalán nem mocorgott –, egyenesen a férfi arcába nézett, és ezzel kapcsolatban is megmondta az igazat. – Gyáva vagyok. – Értem. Pontosan ezt a választ vártam. Azok az emberek, akik félnek, óvatosak. – A férfi tovább mosolygott, további bizalmas közléseket várva. Kate gondosan megválogatta a szavait. – Van annyi eszem, hogy tudjam, ha megfenyegetnek, segítséget kell kérnem. – És...? Honnan tudja, hogy van egy és? – Édesanyám hallani sem hajlandó másról. – Mert...? – Mr. Ramos, nagyon kellemetlen a módszere az emberek kikérdezésére. – Lássuk, mennyire szereti az ilyen őszinteséget! – Miss Montgomery, én nem kikérdezem, hanem kihallgatom magát. – Visszakapta az őszinteséget. – És ha most elmondana mindent, sok későbbi kellemetlenségtől kímélne meg. A férfi hangja továbbra is nyugodt volt, a szája mosolygott, a viselkedése azonban feszült volt és komoly, és a lány felismerte az igazságot a kijelentésében. Lehajtotta a fejét. – Édesanyám fél... apámat elfogta és megölte egy erős Amerika–ellenes csoport a tengerentúlon. – Hol? Mikor? – Közép–Keleten, körülbelül öt éve. – Csaknem pontosan öt éve. Kate sosem felejtette el. – Véletlenül vagy szándékosan az apját? – kérdezte Teague. – Miért pont őt? – Hajlamos volt minden veszélyes helyzetbe beleütni az orrát, ha úgy gondolta, helyesen cselekszik. – Kate mosolygott, de a szája sarka megremegett, ahogy eszébe jutott az a férfi, akit annyira szeretett. – Meglátott néhány árvát és özvegyet, akiknek segítségre volt szükségük. Segített nekik. Egyes emberek nem szeretik, ha az amerikaiak jót cselekszenek, mert az összezavarja az emberekben kialakított Nagy Sátán képét. – Az édesapja remek ember lehetett. – Teague hangja természetesen csengett, és egy ráncot igazgatott a nadrágján a legnagyobb elmélyültséggel. – Valóban az volt. – Kate kényszert érzett a védekezésre, és ez nem tetszett neki. Sőt nem is értette. Miért nem hiszi el Teague, hogy az apja remek ember volt? Miért gondolja, hogy hazudik? – Anyám attól fél, hogy ugyanaz a terroristacsoport elhatározta, hogy kivégzi az egész családját. Teague füttyentett, hosszan és mélyen. 27

– Hűha, ez érdekes. Maga mit gondol? – Szerintem nem valószínű. – De nem lehetetlen. – Semmi sem lehetetlen. Szerintem azonban sokkal valószínűbb, hogy összeszedtem egy nézőt, akinek nem tetszik a vélt politikám vagy a bőröm színe. – Van valami ötlete, ki lehet az? – Teague előrehajolt, megtámaszkodott Kate székének a karfáján, és olyan közel került az arcához, hogy lehelete a lány bőrét súrolta. – Nyitott vagyok minden felvetésre, bármilyen abszurdnak is találja. Kate is előrehajolt, így csaknem összeért az orruk. – Most, hogy maga kikerült a képből... nincs. A férfi nem húzódott el. Nem is közeledett. Belenézett a lány szemébe, és Kate tarkóján ismét felálltak a pihék. Arra gondolt, hogy a férfinak ez lehet a módszere: így szedi ki az információkat a nőkből, akik idejönnek az irodájába segítséget kérni. Azonban ennek a Teague Ramos nevű fickónak valami olyan különös fellépése volt, amilyennel még sosem találkozott. Szaporán kezdte venni a levegőt, és a szemhéja elnehezült. Azt hitte, hogy a férfi mindjárt megcsókolja... és szerette volna, ha megcsókolja. A gondolatai összezavarodtak. A szája puhának tűnik. Vacsorára füstölt lazacot evett. A keze ügyes lehet. El kellett volma szopogatnia egy mentolos cukrot, mielőtt bejött. De honnan tudhatta volna, hogy még ma csókolózni fog egy férfival? Beleharapott az alsó ajkába, és a férfi úgy nézte, mintha lenyűgözte volna a mozdulat. Hirtelen felegyenesedett. – Értem. Az információk szerint, amit Brad átküldött, az autó egy Infniti volt. – Tessék? – Most, hogy kikerült a férfi varázslata alól, Kate egy kicsit összezavarodott. – Ó, szóval ezzel arra akar utalni, hogy az üldöző viszonylag jól áll anyagilag. – Vagy bérelte az Infnitit. Vagy kölcsönözte vagy lopta, bár azon a héten nem érkezett bejelentés lopott Infinitiről. Sajnos az autó márkája egyáltalán nem segít. – Nem tudtam leolvasni a rendszámtáblát. – Kate megérintette az állát. – Túlságosan lefoglaltak a sérüléseim. – Sajnálom – jegyezte meg a férfi közönyös hangon. – Azonban értesítsen, ha bármilyen furcsaságot vesz észre valakivel kapcsolatban, vagy eszébe jut valami olyan helyzet, amelyben valaki akár egy kicsit különösen viselkedett. Néha elég, ha az áldozatnak eszébe jut egy név vagy egy eset, aminek kapcsán valaki az ellenségévé lett. Kate feldühödött. – Én nem vagyok áldozat! – Gondoskodjon róla, hogy így is maradjon a helyzet. – A férfi odament kis hűtőszekrényéhez, elővett két üveg ásványvizet, és lecsavarta a kupakot mindkettőről. – Vannak ellenségei? Kate szeretett volna nemmel válaszolni, de eszébe jutott az ellenséges hangulat a KTTV– nél. – Egy egész tévéállomás tele van velük. – Elvette a vizet, amit a férfi odanyújtott neki. – De nem hiszem, hogy a többi riporter megpróbálna elütni. – Nem túlzás ellenségének nevezni őket? Miért nem kedvelik magát? – A szokásos. Szebb vagyok, mint ők. A férfi mozdulatlanná dermedt, az üveg már majdnem a szájánál, és egy hosszú, ráérős szemrevételezést tartott. Megnézte a lányt a lábujjától a feje búbjáig, és nem hagyott ki a kettő között semmit.

28

Ha Kate–nek eddig volt is némi kételye, hogy ez a férfi akármelyik nőt az ágyába tudja vinni, akit csak akar, a mellében és a lába között támadt forróság ezt azonnal eloszlatta. – Szebb mindegyiküknél? – kérdezte. – Ezt azért nem hiszem. Láttam Linda Nguyent. Mielőtt visszafoghatta volna magát, Kate–ből kirobbant a nevetés. A férfi elégedetten szemlélte. Ekkor a lány rádöbbent, hogy ez a férfi hivatásos befolyásoló. Meg akarta nevettetni, és sikerült is neki. Fel akarta hívni magára mint férfira a figyelmet, és sikerült neki. Ramos felemelte az üveget, és ivott; erős nyaka mozgott, miközben nyelt. Kate alaposan szemügyre vette a fél üveget kiürített férfit, és megjegyezte magában, ha valakitől, inkább tőle kell megvédetnie magát. Felállt, odasétált a kandallóhoz, és szemügyre vette a gyönyörű régi márványt, amelyből készült. Nem akarta, hogy pillantása találkozzon a férfiéval. – Nos, akkor foglaljuk össze a helyzetet! – Amint a férfi rátért az üzletre, a változás megdöbbentő volt rajta. A hangja élessé vált, olyan élessé, hogy Kate meglepetten felé fordult. Enyhén gúnyos mosolya eltűnt, a kedvesség eltűnt a felszínről, ami most olyan kemény volt, hogy a golyók is lepattogtak volna róla. – Lehetséges, hogy terroristákkal van dolgunk, de ez nem valószínű. Szóba jöhetnek a munkatársai, lehet, hogy egy barát, egy ismerős vagy egy idegen, aki látta magát a tévében. – Számolta a lehetőségeket az ujján. – Miss Montgomery, nagyon alaposan gondolkodjon el, ki lehet az, mert nagyon sok gyanúsítottunk van! – Gondolkodni fogok – hagyta rá Kate, és ujja hegyével végigsimított a kandallópárkányon álló rézből készült Buddhán. – A következőképpen fogjuk játszani a dolgot. Maga rólam készít egy műsort, ezért állandóan együtt leszünk. Ez nem csali volt, sokkal inkább kényszerűség. Kate tisztában volt ezzel. – Ha az üldöző ismer engem, a maga jelenléte meghátrálásra fogja kényszeríteni. – Minden napot a parlament épületében fogunk tölteni. Én a megfigyelést végzem, maga a politikával foglalkozik, az embereim és a kamerák pedig szemmel tartják. – Igen, így jó lesz. Biztosan Brad is elégedett lesz. – Futólag a sztorikra gondolt, amiket hallani fog, és amiket tovább kell majd adnia Lindának, és fájdalmasan megrándult az arca. – Ha nem kerül adásba, amíg a sebei be nem gyógyulnak, az sokat fog segíteni. – Teague az együttérzés legkisebb jele nélkül szemügyre vette Kate sérüléseit. – Ha az üldöző egy néző, a támadások szinte biztos kapcsolatban állnak a maga tévén való megjelenéseivel. Ha a támadások véget érnek, minden bizonnyal olyasvalakivel van dolgunk, aki a helyi hírekből ismeri magát, és aki úgy fogja érezni, sikerült távol tartania a képernyőtől. – És ez előnyös számunkra? – Austin lakossága hatszázötvenezer főt számlált. – Ezzel kizárhatunk egy csomó gyanúsítottat. – Teague a két tenyere között görgette az üveget, és közben úgy mosolygott, mintha olyasvalamit tudna, amit Kate nem – Van a lakásában egy ágy, amin alhatók, vagy hozzak magammal gumimatracot? – Aludni? – Kate agya a megfelelő következtetésre ugrott, de eddig erre nem gondolt... – Megpróbálom olyan helyen tartani magát, ahol az üldöző megtalálhatja – válaszolta Teague logikusan. – Ez az egyetlen módja, hogy kicsalogassuk a sűrűből. – Tehát én vagyok a csali? – Kate–nek ez egyre kevésbé tetszett. – És én vagyok a maga testőre. Vigyázok magára. – A férfi elbűvölő stílusa visszatért, teljes pompájában. – Bízzon bennem! Soha! Ha egymillió évig élnék sem! – Van egy vendégszobám, ott elalhat. És van zár a hálószobám ajtaján. – Ezt észben tartom. – A férfi halványan elmosolyodott. A következő pillanatban már azt kívánta, bárcsak ne mondta volna. Csak azt próbálta tisztázni, hogy ő nem tartozik bele a fizetségbe. Valamiképp úgy érezte, a férfi ezt az egészet

29

kihívásként fogja fel. De nem úgy értette, ahogyan hangzott. Tényleg nem, a legmélyebb, legsötétebb gondolataiban sem. – Menjünk a parlamentbe! – A férfi hirtelen felállt, átvágott a szobán, és kinyitotta az ajtót Kate előtt. – Maga a saját autójával megy, én pedig követem. Kíváncsi vagyok, nem követi–e valaki. Az épületben találkozunk. Bemutatom az embereimnek, és azzal mindent rendeztünk. – Rendben. Az előszobában Teague megállt Brenda asztalánál. – Hívjon fel, ha szüksége van rám! Máskülönben most ezen a megbízáson dolgozom. – Igen, uram. Ha lenne szíves aláírni ezeket a csekkeket, mielőtt távozik... Kate a külső ajtó felé indult. – Kate, még egy utolsó dolgot tisztáznunk kell! – szólt utána Teague élesen. – Én lépek ki elsőként! – Azzal megragadta Kate karját. Fájdalom hasított a testébe, összerándult és felnyögött. A férfi elengedte, megtámasztotta a hátát egyik kezével, és figyelmesen nézte az arcát. – Zúzódás? – Igen. – Autó? – Igen. – Fáj? – Igen. – Ne aggódjon! – Teague két szeme sötét, feneketlen tavakká változott. – És higgyen nekem, elkapom a disznót!

30

Öt – Megértettem. – Kate megdörzsölte a fájó pontot a karján. – Menjen előre! – És megbízik bennem? – Teague mozdulatlanul tartotta érintése forróságával és tekintetének erejével. – Elhiszi, hogy elkapom az üldözőjét? – Megbízom magában. – Képtelen volt többet mondani. A torka fájt a feszültségtől. Tekintetét fogva tartotta a férfi. Legszívesebben elsírta volna magát, de az ostobaság lett volna. – Rendben. Ha bármikor, bármiért kényelmetlenül érzi magát, tudassa velem! Itt lakom az emeleten. – A zsebéből elővett egy névjegykártyát. – Ezen rajta van a mobilszámom. Ha nem vagyok magával, hívjon vagy jöjjön ide, és én rendezem, ami zavarja. Rendben? – Rendben. A férfi bólintott, és elengedte Kate–et. Miközben Teague aláírta a papírokat Brenda számára, a titkárnő odafordult Kate–hez. – Nyugodtan rábízhatja az életét erre az emberre. Én is így tettem, és sosem bántam meg. Kate feszültsége engedett. – Magának is volt egy üldözője? – Nekem egy férjem volt. Semmi sem tudta meggyőzni, hogy már nem püfölhet úgy, ahogy kedve tartja. Egészen addig, amíg Teague el nem magyarázta neki a helyzetet. Azóta fel sem bukkant a közelemben. – Brenda ajánlólevele heves és meggyőző volt. – Persze, és azóta le kell ellenőriznem Brenda minden hülye fiúbarátját, mielőtt randizni megy velük. – Teague a fejét csóválta, és folytatta az aláírást. – Szerinte egy típusra hajtok – magyarázta Brenda Kate–nek. – Méghozzá nagyon rossz típusra. – Teague elsétált Kate mellett, és kilépett az ajtón. – Az életem már nem az én kezemben van – panaszkodott Brenda, de Kate látta, nem komolyan beszél. Halkabban hozzátette: – Tényleg ő a legjobb. Kate csatlakozott a férfihoz a verandán, aki az utcát fürkészte. Ránézett Kate Beemerére. – Ez a maga autója? Nagyon szép. – Köszönöm. Szeretem. A legsimább ötsebességes váltóval rendelkezik, amit valaha próbáltam, és fantasztikus simán veszi a kanyarokat. – Jaj, ez úgy hangzott, mintha egy autókereskedő mondta volna. – Adja ide a slusszkulcsot, és beindítom magának! – nyújtotta felé Teague a kezét. – Ez nem szükséges. – Higgye el, igenis az. Ez a komor testőr tényleg komolyan veszi az őt fenyegető veszélyt. Nagyon komolyan. Azt sem engedte, hogy a közelben álljon, miközben végignézte az autót, és beindította. Majd kiszállt, intett Kate–nek, és tartotta az ajtót, amíg a lány beült. – Zárja be belülről menet közben. Ne aggódjon, itt leszek maga mögött! Ne aggódjon? Valaki üldözi, és az az ember, aki védelmezi ettől az üldözőtől, egészen más módon fenyegeti. Vezetés közben újra és újra belenézett a visszapillantó tükörbe. Teague néhány autóval mögötte jött, és Kate figyelte, hogyan vezet: kapkodás, vakmerősködés nélkül, hűvös kimértséggel, ami arról árulkodott, bármikor utol tudná érni, ha úgy tartaná szükségesnek. A szélvédő sötétített üvege mögött a férfi csak egy elmosódott folt volt, Kate–nek azonban nem volt kétsége afelől, hogy a férfi mindent és mindenkit szemmel tart körülötte. Kate tudta, hogyan kell kezelni egy agresszív férfit, legalábbis annyira, mint minden más nő. A baj az volt, amikor Teague a közelében tartózkodott, meg sem fordult a fejében, mekkora ostobaság lenne kapcsolatba keveredni a férfival. Egyáltalán nem gondolkodott; reakciója ösztönös és zsigeri volt, és ennek véget kellett vetnie. A józan eszéről volt híres, és még egy adagot elő kellett bányásznia valahonnan. 31

Beállt a szokásos parkolóhelyére, majd aktatáskával a kézben megvárta, amíg Teague kiszáll az autóból, és csak azután lépett ki a saját autójából, zárta be az ajtót, és csatlakozott a férfihoz. – Látott valamit? – Nem. – Buja érdeklődéssel végignézett Kate–en. – A fene egye meg! – Ide figyeljen, Mr. Ramos! A profik nem töltik azzal az idejüket, hogy egymást bámulják sokatmondóan. – Valóban így van. – A férfi megfogta Kate karját, és elindultak a parlament felé. – Maga egyetlenegyszer sem bámult rám sokatmondóan, amióta elhagytuk az irodámat. Kate hirtelen kihúzta magát, és a férfira meredt. – Na végre, a szikra ismét megjelent a szemében. Még mindig fél, hogy megtámadják? – Úgy kérdezte, mintha tényleg érdekelné, és az érdeklődése sokkal lebilincselőbb volt, mint a flörtölése. Ezért aztán Kate elgondolkodott rajta. Komolyan fontolóra vette a kérdést. A szándék, hogy leállítsák az üldözőt, azt az érzést keltette benne, hogy bizonyos fokig irányítás alatt tartják a helyzetet. Bár Teague erőszakos volt és ellenszenves, szinte sugárzott belőle a magabiztosság, és ez megnyugtatta Kate–et. Bármennyire is utálta bevallani magának, ha vele élne, jól aludna... vagy legalábbis nem félne egy váratlan éjszakai támadástól. – Nem, sokkal jobban érzem magam. Megnyugtatott. Már nem félek annyira, mint eddig. A Déli Csarnokon keresztül mentek be a parlamentbe. – Bemegyünk a biztonsági irodába, és bemutatom az embereimnek – mondta a férfi. – Nekem inkább a szenátusi karzatra kellene felmennem, megnézni, mi történik. Ma vitatják meg a Robin Hood törvénytervezetet. Lesznek felszólalók a gazdag iskolai körzetekből, akik vesztésre állnak, és felszólalók a szegény iskolai körzetekből, akik nyerésre állnak, és persze rengeteg szónok a szenátus földszintjéről. – Megpróbálta kikerülni a férfit. Teague kinyújtott karjával megállította. – Ez nem kívánság volt. Ha itt lesz, de nem lesz velem minden percben, az embereimnek meg kell ismerniük, hogy tudják, kin tartsák rajta a szemüket. Kate meglepetten pislogott a férfira, és a puha, duzzadt száj, a kisbaba puhaságú bőr alatt Teague meglátta az elkényeztetett lányt. Megszokta, hogy ő irányítja a dolgokat. Ez a kis primadonna nagyon–nagyon el van kényeztetve, gondolta. – Jöjjön, Kate, nem tart sokáig! – mondta, úgy csábítgatva, és úgy hízelegve neki, ahogyan az összes túlfizetett, öntelt nőnek hízelgett, akikkel csak randevúzott. – A szenátus kibírja még néhány percig maga nélkül. A lány olyan méltósággal adta meg magát, ami meglepte a férfit. – Hát persze. Végül is az a sztori Lindáé. – Nevetve megvonta a vállát, és Teague–gel együtt elindult a biztonsági központ felé. – Én magával készítek interjút, ugye nem bánja? – Ha bánnám, nem egyeztem volna bele. Valójában azért egyezett bele, mert ő volt a riporter, akinek veszélyben forgott az élete. Az első alkalommal, amikor megpillantotta, tetszett neki a lány kiállása, stílusa, erős hangja. Ott lézengett a tömegben, olyan külsővel, amilyennek az emberek egy bandavezért elképzelnek, és várta, hogy találkozzon a tekintetük. A szikra, amely kipattant kettejük között, még őt magát is meglepte. És most valami piszok alak megfosztotta a lányt önbizalma egy részétől. De nem az egésztől. Ahhoz egy üldözőnél több kellene, hogy kitörölje belőle a pénz és biztonság nyújtotta magabiztosságot. Ha valaki másról lenne szó, azt mondaná, pontosan erre a kis félelemre volt szüksége. Ő azonban olyannak kedvelte a lányt, amilyen volt. Olyannak akarta, amilyen volt. És most, a fene egye meg, még jobban akarta – pedig a lány az ügyfele. Ezt észben kellett tartania. A lány az ügyfele! Kate elővette a jegyzetfüzetét és felcsapta. Tollal a kézben megkérdezte: – Hol van a biztonsági központ? Teague rátette a kezét a lányéra. 32

– Vannak dolgok, amiket nem említünk meg a televízióban. Hagyjuk, hogy a terroristák legalább megdolgozzanak az információikért. – Rendben. – Kate eltette a jegyzetfüzetet, és csatlakozott a férfihoz a liftben, amely a második emeletre szállította őket. – Ne aggódjon, az információ visszatartása még érdekesebbé tesz egy riportot a közönség számára. Ha végzek magával, biztosan nagy sikere lesz. A férfi lenézett a lányra. Már a nyelve hegyén volt, hogy egyáltalán nem érdekli, de akkor a lány megkérdezte volna, miért csinálja ezt az egészet, és azt esze ágában sem volt beismerni, hogy ez alkalommal hagyta, hogy a hormonjai vegyék át az irányítást az agya fölött. A nők, valamilyen okból, nem értik meg az ilyesmit. – Én vagyok a parlament biztonsági vezetője. Maga a parlament riportere. Mivel ez jót tesz a cégemnek, a maga kezébe helyezem magamat. A lány elmosolyodott. Úgy tűnt, ez tetszik neki Teague arra gondolt, hogy ez minden bizonnyal a hatalom illúzióját nyújtotta neki az élete fölött, amely hirtelen kisiklott kerékvágásából. Teague számára Kate olyan volt, mint egy tizenéves fiú Hófehérke változata, fehér bababőr, bársonyos, érzéki száj és fekete haj, amely az arca körül repked. Nem hivalkodott a testével, nem bújtatta a komor színű ruhákba, amelyek elrejtették karcsú alakját. Azokhoz a költséges nőkhöz hasonlítva, akikkel általában randevúzott, és akik élvezték egy veszélyes férfival való találkozgatás kihívását, Kate csendes, visszafogott és szerény volt. Kate azonban nagyon csinos is volt; a melle pontosan belefért volna a tenyerébe, dereka karcsú, csípője pedig finoman ringott, amikor lépkedett. Formás lába felkeltette a vágyat a férfiban, hogy többet lásson belőle. Nem volt semmi mesterkéltség a járásában; nem próbált meg minden mozdulatával csábítani, az azonban, hogy nem volt tudatában tiszta, sima mozgásának, nem jelentette azt, hogy nem volt szexis. – Itt vagyunk. – Teague megállt egy megerősített fémajtó előtt. Egyik kezét az elektronikus tenyérleolvasóra helyezte, azonosította magát, beírta a kódszámát, mire a zár kipattant. Miközben beléptek, megjegyezte: – Egy kis izgalmat hoztam unalmas életetekbe. Négy ember fordult feléjük, három férfi és egy nő, valamint egy csomó monitor és villogó apró lámpa látszott a helyiségben. Kate tétovázás nélkül besétált. – Hogy vannak? Kate Montgomery vagyok a KTTV–től. Azért vagyok itt, hogy riportot készítsek a főnökükkel. – Hé, hé, hé! A főnökből sztár lesz! – Chun volt Teague csapatvezetője Kaliforniából, egy huszonnyolc éves ázsiai–amerikai, aki gyorsan beszélt és szerette emlékeztetni az embereket, hogy summa cum laude diplomázott a Stanfordon. Teague szerette emlékeztetni, hogy fő szakja a művészet volt. – Már hallom is a főcímet! „A szuper biztonsági ember szuper biztonságban tartja a szenátorokat!” – Rolf Teague technikusa volt, egy nagydarab német férfi Észak–Dakotából. Nagy Bob egy ötvennégy éves, csontja velejéig texasi férfi, boldog házasságban, három gyerekkel és két unokával. Most felnevetett, és legyintett. – Klassz kis cím, Rolf! Neked főcímeket kellene írnod! Gemma egy kis termetű szépség volt, gyönyörű fekete bőrrel. – Létezik egy számítógépprogram főcímek kitalálására. Én írtam. – Rolf vigyorgott. Gemma unottan forgatta őzikeszemét. A harsány jókedv és viccelődés egy kicsit meglepte Kate–et, de annál kevésbé Teague–et. Ebben a szakmában a nagyravágyást könyörtelenül kigúnyolták, és az emberei nem voltak elájulva tőle. Általában nem is várta el tőlük... bár ez a kitörés azt bizonyította, hogy némi tiszteletadás azért nem ártana. Amikor a zaj elhalt, Teague odafordult Kate–hez. 33

– Ezek az úgynevezett biztonsági szakértők sorban váltják egymást az ügyeletben. A folyosókon járőröző embereknek is be fogom mutatni. Ha nem vagyok a közelében, és úgy érzi, valami baj van, bármelyikőjüknek szólhat, és ők gondoskodnak magáról. Mindenki kapcsolatban áll mindenkivel. – Az ajtó mellett kis kampókon lógó tucatnyi apró fülhallgatóra és mikrofonra mutatott. – Mielőtt bárki kilép innen, felszerelkezik egy ilyennel. – Ez adó–vevő vagy mobiltelefon? – Adó–vevő készülék. Körülbelül három kilométernyi területet tudunk lefedni ezzel a parlament körül. Ha ennél többre van szükség, átallunk a mobiltelefonra. – Az embereihez így szólt: – Miközben Kate engem figyel és kérdezget, és bármelyik emberemet, akit érdekesnek talál, mi elkapjuk az üldözőjét. – Óóó, egy televíziós interjú – jegyezte meg Chun. – Pfuj, egy üldöző! – mondta Nagy Bob. Nagy Bob összefoglalta a dolgok lényegét. Teague félreállt, és figyelte az embereit, akik Kate körül nyüzsögtek. Három férfi, egy nő, mindnyájan próbálva sorra kerülni a kérdezésben... vagy csak a lány figyelmét igyekezve felhívni magukra. – Látja, ez itt a biztonsági rendszer szíve – mutatott Chun a számítógépekre és kamerákra. Chun jól boldogult a nőkkel, és most minden idegszálával Kate–re összpontosított. A lány úgy tett, mintha nem venné észre a férfi érdeklődését. – Szóval azt mondja, Mr. Chun, hogy ebből a helyiségből képes szemmel tartani a parlament épületének minden zugát? – Nagyjából – felelte Chun. – Nem. – Nagy Bob lassú nyugat–texasi kiejtése elnyomta Chun tolakodó, nyers, nyugati parti beszédét. – Ez itt áttekintést ad, de minden szárnynak megvannak a saját kamerái és saját megfigyelőszobái. Kate figyelme Nagy Bobra összpontosult, aki a monitorok előtt ült, és szeme egyikről a másikra ugrált. – Minden ilyen megfigyelő helyiségben van valaki? – Nem... – Nagy Bob ránézett a lányra, látta, milyen áthatóan figyeli, és a középkorú férfi lassan elvörösödött. Teague szeretett volna hangosan felnevetni, de visszafogta magát. Kate bátorítóan rámosolygott Nagy Bobra. – Valaki rendszeresen ellenőrzi ezeket a helyiségeket? – Tizenöt percenként. – Nagy Bob arca, ha lehet, még vörösebb lett. Kate kedvesen megfogta a férfi vállát. Teague figyelte, ahogy a lány észrevétlenül eloszlatja embere zavarát. Elképesztő nyugalmat árasztott, amikor a kamerák elhelyezéséről faggatta Nagy Bobot, majd a megfigyelőszobákkal kapcsolatos részleteket is kihúzta belőle. Miközben feljegyzéseket készített. Nagy Bob odalépett hozzá. – Főnök, Juanita betelefonált, hogy beteg. – Tényleg? – Teague érezte, ahogy feltámad benne az ismerős aggodalom. – Nem mondta, mi baja? – Csak annyit mondott, hogy ez is egy amolyan nehéz női nap. Tudja, szokott neki ilyesmi lenni. – Igen. – Teague tárcsázta Juanita számát, és amikor a nő nem vette fel, elkomorodott. Rövid üzenetet hagyott a készülékén: „Hívj fel! Tudod, ki vagyok. Aggódom!” És valóban aggódott. Fogalma sem volt, hogyan kellene felhagyni a Juanita miatti aggódással. Most azonban Kate védelmére kellett koncentrálnia. Igenis vigyázni fog a lányra. Képtelen lenne elviselni, ha valaki, aki a védelme alatt áll, megsérülne... ismét. Teague előrelépett.

34

– Körülviszem Kate–et az épületben. A monitorokon keresztül rajta tarthatjátok a szemeteket. Amikor itt van, állandóan figyelnetek kell. Erről egy pillanatra se feledkezzetek meg! – Miss Montgomeryt szemmel tartani nagyon kellemes feladat lesz – jelentette ki Chun, némileg eltúlzott lelkesedéssel. Teague fogta a fél fülbe illeszthető fülhallgatót, az adó dobozkáját a zakója zsebébe csúsztatta, majd úgy rendezte el a drótokat, hogy ne nagyon látszódjanak. Amikor ezt viselte, úgy nézett ki, mintha mobiltelefonon beszélne. Kitárta az ajtót Kate előtt. A lány mosolygott és búcsút intett a bent ülőknek. – Mindent köszönök! Nagyon várom, hogy együtt dolgozhassunk. – Amint Teague becsukta a nehéz ajtót, megjegyezte: – Gemmát és Rolfot felismertem. Láttam őket többször az épületben, bár azt hittem, valamelyik szenátornak dolgoznak. – Jó szeme van. – Valóban az volt. Mély benyomást tett Teague–re, milyen ügyesen megfigyelte a részleteket. – Ha valaha úgy dönt, hogy felhagy a riporterkedéssel, szívesen alkalmazom. – Köszönöm. – Ahogy elhaladtak a déli kijárat előtt, a kongresszusi szárny felé tartva, a lány éles kanyart vett, és az ajtó felé indult. – Hová megyünk? – kérdezte a férfi meglepetten. – A Piperkőcbe. Itt az ideje a dupla tejszínes frappuccinómnak. – Piperkőc! – mondta Teague undorral. – Az irodámban is van kávé. – Én a frappuccinómat akarom! A férfi úgy találta, nem okozhat bajt, ha kimennek az épületből. Kate–nek normálisan kell viselkednie. Ennek ellenére megvetést vegyített a hangjába, amikor megjegyezte: – Lányos ital. Kate vidáman rámosolygott. – Én lány vagyok. Kétségtelenül az volt. Egy lány, aki nem sokban különbözött a többi lánytól, mégis volt benne valami, ami ellenállhatatlanul vonzotta a férfit. Nemcsak a külseje tette. Amikor a közelében volt, az illata olyan... egészséges és tiszta volt. A legtöbb ember azt mondaná, hogy az egészségnek nincs illata, de Teague ezt másképpen gondolta. Az egészséges a pontos ellentéte volt minden szagnak gyermekkorában. A határhoz közeli kisvárosban, ahol felnőtt, semminek nem volt egészséges szaga, sem az utcáknak, sem a rothadó szemétnek, sem a párás levegőnek. Ezért aztán pontosan az ellentéte volt Kate Montgomerynek. A lány tiszta és egészséges, ő pedig... nem. A lány gazdagságból származik. Valószínűleg egy társadalmi életre nevelő leányiskolába járt. Valószínűleg tagja volt az egyetemi diákegyesületnek. Valószínűleg soha nem tett semmit, ami miatt bűntudatot kellene éreznie, és nem cseng a fülébe egy éles hang, amint azt üvölti: Hé, te kis piszok! Muszáj szem előtt tartania, hogy Kate az ügyfele. Ha ugyanis elfelejtené, azzal nem hidalná át a kettejük közötti óriási távolságot, és nem nyerne vele mást, mint átmeneti megkönnyebbülést a múlttól, ami még mindig kísérti. És kísérteni is fogja... örökké. Az ősz első hideg frontja telepedett rá Austinra, kisöpörve a városból az áporodott párásságot, a tél első hűvös leheletével helyettesítve azt. Kate széttárta a karját, és hatalmasat szippantott a levegőből. – Hát nem csodálatos? Imádom a telet Texasban. – Gondolom, sok más helyen látott már telet. – Teague megpróbált beszélgetést kezdeményezni, hátha sikerül valami olyasmire bukkannia, ami utalhat az üldöző kilétére.

35

Egy korábbi szerető? Egy régi barát? Érdekelte. Túlságosan érdekelte... túlságosan lenyűgözték az ősz aranyló fényei a lány finom vonású arcán. Gépiesen figyelte az embereket az utcán, a fény esetleges villanását egy fegyveren, és közben lépést tartott Kate–tel. – Valóban, de a legtöbb telet Nashville–ben töltöttem. – A lány könnyedén belement a beszélgetésbe. – Akkor is ott voltunk, amikor hosszú évek óta a legnagyobb hó leesett. Senki nem tudta, hogyan kell hóban vezetni. Mindenki belehajtott az árokba. – „Voltunk”? – Teague feltételezte, hogy a lány arról a bizonyos volt szeretőről beszél. – Édesanyám és én. – Kate kihívóan rámosolygott. – Ki más? – Az édesanyja. Persze. Most hol van az édesanyja? – Itt él Austinban. – Tehát közel élnek egymáshoz. – Túl közel. A világ szürke árnyékba borult, és a fejében a férfi hallotta azt az éles hangot. Az anyjáét. Teague, te kis szemét, ne legyél ilyen átkozottul ostoba! Te egy hülye kis félvér gringó vagy, és ha megkéselnek, senkit nem fog érdekelni. Engem legalábbis biztos nem! – Apám halála után alakultak így a dolgok. – Kate mereven elmosolyodott. – Hogyan? Ó, igen. – Szem előtt kell tartania a körülményt, ami összehozta Kate–et és az anyját... szeretik egymást. A legtöbb anya és a gyereke szeretik egymást. – Ha el akarjuk kapni az üldözőjét, szükségem lesz egy listára a helyekről, ahová jár. A zöldséges, a tornaterem, partik, hol randevúzik a legújabb szerelmével... – Nem randevúzom. Teague nem hitt a lánynak. – Miért nem? – Nem találkoztam senkivel. Nincsenek barátaim. – A lány torkából mély, búgó, szexis nevetés tört fel. – Hú, ez szívfacsaróan hangzott! Úgy értem, teljesen lefoglal a munkám, és eddig még nem volt időm barátokat szerezni. Mármint Austinban. Még nem. – Mondja el, egy átlagos napon hová megy? – A zöldségeshez, a tornaterembe – visszhangozta a lány Teague szavait. – Összeállítok majd egy listát. Anyámhoz gyakran elmegyek. – Hirtelen felderült az arca. – Meghívást kaptam egy partira jövő csütörtök estére. – Óriási! – Ez ígéretesen hangzott. – És hová? – Oberlin szenátor meghívott a házassági évfordulója alkalmából rendezett partira. – Oberlin... szenátor? – Teague nem hitt a saját undok szerencséjének, és szeretett volna hangosan felnevetni. – Hú, az aztán átkozottul kellemes este lesz! – Miért, mire számított? – Kate hangjába némi ingerültség vegyült. – Kábítószerre és vetkőzős táncosokra? – Azon a helyen biztosan nem lesz részünk ilyesmiben. George Oberlin ismert az előkelő rendezvényeiről, ahol a megfelelő emberek a megfelelő dolgokat mondják. – Belépett a Piperkőcbe Kate mögött. – Szóval sosem volt még ilyen partin? – kérdezte a lány hamiskás hangon. – Csak mint testőr. – Ó! – Kate láthatóan nem akart többet beszélni a témáról. Sajnos. A pult mögött álló lány odaszólt. – Szia, Kate! A szokásosat? – Igen, légy szíves – válaszolta Kate. – Én egy fánkot kérek. – Teague komoran állt. – És egy kávét, feketén. Miközben a középiskolás korú fiatalok előkészítették a rendelést, Teague a pultnak támaszkodott, és hűvös pillantással méregette Kate–et. – Egyes embereknek átkozottul nagy gyémántjaik varrnak, amit őriztetni akarnak, és néha a nők élvezik, ha veszélyes kinézetű fickók követik őket, mint egy pórázon tartott dobermann. Szóval a válaszom igen, voltam már jó néhány ilyen partin. 36

– Nos, sikerült egészen felizgatnia! Már alig várom! – jelentette ki Kate vidáman. – Persze, képzelem! – Teague egy vagyont fizetett a két kávéért, majd egy, a fal mellett álló asztal felé indult. Kihúzta az egyik széket Kate–nek, ő maga pedig úgy helyezkedett, hogy kilásson az ablakon, és lásson mindenkit, aki belép. Kate olyasvalaki átélésével kortyolt egyet ostoba, komolytalan italából, mint akinek időnként nagy szüksége van a koffeinre. Majd elővette a jegyzetfüzetét és tollát, és rátért a feladatra. – Mondja, Teague, hány alkalmazottja van? – Nyolc teljes idős alkalmazott. – A férfi két falatra elnyelte a fánk felét. – De van másik huszonöt szerződéses alkalmazottam, akiket bármikor be tudok hívni, ha szükségem van rájuk. Főleg őrzéssel és megfigyeléssel foglalkozom, így bárkit használni tudok, akinek éles a szeme és kifinomultak az érzékei. – Betanítja őket? – Kate újabbat kortyolt az italból. – Az emberek, akik más embereket figyelnek egyszerű, természetesen viselkedő emberek. Próbára teszem őket. Ha felfigyelnek a megfelelő jelekre, alkalmazom őket, ellátom őket tanácsokkal és figyelmeztetésekkel, és ráállítom a feladatra. Nagyon tetszik nekik, hogy azért kapnak fizetést, amit spontán módon tesznek. A testőrök mások. Általában leszerelt katonák, akik értenek a fegyverekhez és a közelharchoz. A legjobbak dolgoznak nekem. – Ez egyszerre volt büszke ajánlás és egyszerű tényközlés. – Hogyan talált rájuk? – A legtöbbjükkel együtt voltam a seregben. – A férfi látta, hogy a lány tolla megáll a levegőben. A csend hosszan és sűrűn beburkolta őket. A legtöbb nő... minden nő, akit ismert, megragadná a lehetőséget, hogy személyes kérdéseket tegyen fel. Kate, akinek minden oka megvolt, hogy kérdezzen, tétovázott. Kate, akinek a feladata az volt, hogy kipuhatolja a férfi hátterét, képtelen volt összeszedni a bátorságot, hogy végezze a feladatát. És vajon miért? Teague tudta. A lány ugyanazt a visszatartó erőt érezte, mint ő. Maga előtt is tagadta, de ahogy beleásta magát a magánéletébe, ahogy kezdte megismerni, megkockáztatta a nem fizikai, hanem a mentális és érzelmi közvetlenség kialakulását. Kate nő. A nők – mármint az ő női – a szexet tartották elsődleges dolognak, de mellette imádták a közvetlenséget. Lehet, hogy Kate–nek egy idő múlva soha többé nem kell találkoznia vele. Várta, hogy a lány mit fog tenni, és egyszerre meglepődött, ugyanakkor majdnem felnevetett, amikor Kate odatolta elé a csészéjét. – Kóstolja meg! – Egy feltétellel. – Teague a lány felé tolta a fánkot. Kölcsönös sarokba szorítás; két ultracivilizált ételharcba bonyolódott ember. A férfi nem akarta megkóstolni a lány frappuccinóját, a lány nem akarta megkóstolni a férfi fánkját. Kate lenyűgözve figyelte, ahogy Teague a szájához emeli a csészét és belekortyol, közben sötét szeme szúrósan, kihívóan nézi. Fészkelődni kezdett a székén. A férfi el tudta érni, hogy azonnal kényelmetlenül érezze magát. Cserébe azonban ő is tud valamit. Olyan nő volt, aki sokat látott a világból, és ismert néhány trükköt. Letört egy darabot a fánkból, lassú mozdulattal a szájához emelte, és bekapta. – Ízlik? – kérdezte Kate rekedtes hangon. – És magának ízlik? – A férfi egyetlen pillanatra sem vette le a szemét a lány szájáról – A frappuccinó? – Igen, ízlik. – Teague visszatolta a csészét a lány elé. – Igyon még egyet, és kérdezze meg tőlem, amit meg kell kérdeznie! Vagy mondjam inkább azt: amit meg mer kérdezni tőlem? Kate tudta, miért olyan jó a férfi a munkájában. Túl sokat látott. Minden apróságot észrevett. Nem akart a magánélete felől kérdezősködni. Az a közvetlenség magasabb szintjére 37

emelte volna őket, miközben ő profi akart maradni... ha azonban profi akar maradni, többé nem szabad reagálnia a férfi kihívásaira. – Szolgált a hadseregben. Mikor lépett be? Milyen szakaszban szolgált? Mennyi ideig? – Tizennyolc éves koromban léptem be. Később egyetemre akartam menni, de középiskolás koromban elvesztettem anyámat, és túl sokat vacakoltam az ösztöndíj megszerzésével. Azt gondoltam, négy év a haditengerészetnél aztán egyetem, majd egy jó kis öltönyös, aktatáskás állás. – Felnevetett, mintha mulatna fiatalkori elképzelésein. – Nyolc évig szolgáltam a seregnél Beosztottak a Különleges Haderőhöz, kiképeztek keménynek, és kiderült, hogy egész jó vagyok vezetésben és szervezésben. Amikor leszereltem, már egyáltalán nem akartam aktatáskát, öt évvel ezelőtt beindítottam egy testőrcéget, két évvel ezelőtt pedig szerződést kötöttek velem a parlament biztonságának felügyeletére. És ezzel el is érkeztünk ide. – Igen. – A férfi beszédessége meglepte Kate–et. Sok emberrel készített már interjút, és míg a legtöbbnek hízelgett a lehetőség, hogy magukról beszélhetnek, Teague azt a benyomást keltette benne, hogy meglehetősen szűkszavú saját magával kapcsolatban. Persze az is lehet, hogy hazudik. Szemügyre vette a férfi arcát... de ha igen, nagyon ügyesen csinálja. – Hol nőtt fel? – Egy kis határ menti városban, a vonal nem megfelelő oldalán. Apám lelépett, amikor még egészen kicsi voltam, és soha többé nem láttuk. Nagyon szegényesen éltünk. Úgy tűnt, egyáltalán nem nyomasztja szerencsétlen sorsa. – Van családja? – kérdezte Kate. – Nincs. Nincs senkim. – Senkije? Akkor kivel eszi meg a hálaadás–napi vacsorát? – Az emberekkel a kamionpihenőben. – A férfi szélesen elmosolyodott. – Nagyon kedvesek. – Igen. – Kate a szája szélét rágcsálta. – Biztos vagyok benne. – Ha nem is kedvesek, a férfi nem akart róla beszélni, ezt egyértelművé tette. – A testőrködés elég különös foglalkozás. Mi indította ebbe az irányba? – A seregnél hallottam néhány fickóról, akik ezt csinálták. Jól megfizették őket és jól bántak velük azért, mert csak ácsorogtak a megfelelő helyen, és veszélyesnek látszottak. A Különleges Haderő után jólesett volna egy kis könnyen szerzett pénz. A testőrködés azonban nagyon hamar unalmassá vált, és rájöttem, hogy némi szervezéssel egy nagy céget lehet létrehozni. Sosem volt még akkora igény a biztonságra, mint most, és nagyon jó lehetőségek adódnak valakinek, aki hajlandó vállalni a kockázatot. – Minden idejét lefoglalja a papírmunka, vagy továbbra is kimegy terepre? – Én vagyok a főnök. Csak azokat a munkákat vállalom el, amiket kedvem tartja. – Ismét felvillantotta egyikét azoknak a lassú, perzselő mosolyainak. Hát persze. Egy futó pillanatig Kate jól érezte magát, biztonságban, mint akit nem követnek. Azért, mert a férfi vigyázott rá. Teague benyúlt a zakója belső zsebébe, előhúzta a rezgő mobiltelefonját, és rápillantott a kijelzőre. – Bocsánat – mondta Kate–nek, majd kinyitotta a telefont, és gyengéd hangon beleszólt. – Hogy vagy, querida? Hallgatta a beszélőt, és arca Kate szeme láttára elkomorodott. Rápillantott Kate–re, de érdeklődésnek a halvány szikrája sem csillant a szemében. Eddig tanúsított minden figyelmét hívójának szentelte. – Persze, azonnal jövök – mondta. Ismét hallgatott. – Ne butáskodj, tudod jól, hogy nálad fontosabb nincs számomra.

38

Vajon kivel beszélhet? Biztosan nem egy szerető. Ilyen határozott, hízelgő hangon nem beszél senki a szeretőjével. Talán családtag? Azt mondta, nincs senkije. Egy másik ügy? Egy másik üldözött? Egy másik veszélyben forgó nő, akinek hízeleg, és akit védelmez? – Mindent elintézek itt bent, és már indulok is hozzád. – Eltette a telefont, majd felállt, és az ajtó felé intett. Kate követte a férfit, akinek tekintete az ablakon keresztül «z utcát fürkészte. Lehet, hogy más dolog foglalkoztatja, de nem feledkezik meg az ő biztonságáról. – Kate, visszaviszem magát a parlamentbe, és átadom az embereimnek. – Kilépett az utcára, és elindult a parlament felé. – Szeretném megkérni, hogy maradjon ott, amíg valamelyikünk haza nem tudja kísérni. Kate erős idegességet érzett. Körülnézett, fenyegetést látva a nevető szenátusi kifutófiúkban, akik a sarkon gyülekezve a buszra vártak, de a parlament felé tartó turistacsoportban is. Teague itthagyja, és már nem érezte magát biztonságban a városban, amit ismert és szeretett. – De nekem magával kell maradnom – szállt vitába a férfival. – Riportot készíteni az életéről. – Ez magánjellegű ügy. – A férfi tökéletesen udvarias volt, tökéletesen profi és tökéletesen távolságtartó, minden figyelmét a járókelőknek és a mellettük elhaladó autóknak szentelve. – Magánjellegű? – Kate nem bírta lenyelni a kérdést. – És ezt egy olyan ember mondja, aki egy kamionpihenőben eszi a hálaadásnapi vacsorát? A férfi szája megrándult, tekintete melegebbé vált. – Füllentettem. A hálaadásnapi vacsorát a barátaimmal együtt eszem. – Tyűha! – Kate megjátszott megkönnyebbüléssel megtörölte a homlokát. – Már komolyan aggódtam, hogy alkalmazkodási zavarokkal küzd. A férfi futó mosolya egy szempillantás alatt eltűnt, és amikor megszólalt, hangjába olyan él és keserűség vegyült, amit Kate még nem hallott tőle. – Az életemmel kapcsolatban minden olyan hétköznapi és normális, hogy én lehetnék az amerikai életmód reklámja. – Beszélni kezdett a füle mögül előkunkorodó kis mikrofonba, és Kate felügyeletét átadta nekik. Amikor végzett, Kate azt mondta: – Ha a magánügyeiről is beszámolnánk, az egy olyan dimenziót adna a riportnak, amit imádnának a nézők. – Szeretnek vagy nem szeretnek. Egyáltalán nem számít. – Beterelte a lányt a parlament hatalmas ajtaján. – Most már felügyelet alatt áll. Menjen és nézze meg, hátha elő tud bányászni néhány sztorit a törvényhozókról. Biztos vagyok benne, hogy hadakoznak valami fölött. Arra ügyeljen, hogy ne kerüljön a tévébe, és ne hagyja el az épületet egyedül! Megpróbálok visszaérni, mire haza akarna indulni. Kate a férfi után nézett, és vadul kívánta, bárcsak visszatérne az élete a normális kerékvágásba. Szerette volna úgy felvenni a telefont, hogy ne kelljen aggódnia a másik végén hallatszó csenddel, vagy ami még rosszabb a Tűnj el, szuka! beszólással kapcsolatban. Szeretett volna végigsétálni az utcán anélkül, hogy rettegve kelljen figyelnie az autókat. Tudta, soha többé nem fogja biztonságban érezni magát... kivéve, ha Teague Ramos ott áll mellette. És ez csaknem annyira aggasztotta, mint az üldözője miatti szorongás. Teague Ramos a saját kulcsával kinyitotta egy Austin központjában található kis lakás ajtaját, majd becsukta maga mögött. Bement a hálószobába, odasietett az ágyhoz, fölé hajolt, és megcsókolta az ott fekvő nőt. Amennyi szeretetet csak képes volt, belesűrített egy mosolyba. – Querida, a hívásod volt a legjobb dolog, ami ezen a héten történt velem. 39

Hat Kate zaklatottan ült az autójában a parkolóhelyén, és a szélvédőn keresztül nézte a belvárosi épületet, ahol az otthonát berendezte. Alig ötéves ház volt, egy régi raktárépület újramintázott változata, hatalmas ablakokkal és egy nyikorgó teherlifttel, ami megfelelő hangulatot adott a helynek. A parkoló szélén nagy hulladékgyűjtő állt, és zöld fűcsíkok törték meg a könyörtelen szürke betont. Magas utcai lámpák világították meg a parkolót, és biztonsági kamerák ültek az oszlopokon. A környék még mindig átalakítás alatt állt belvárosi nyomornegyedből divatos lakókörnyékké, de Kate–nek tetszett – mostanáig. Jópofa volt, modern, a régi raktárépületek körzetében – és Kate csak ült a belülről bezárt ajtajú autóban, miközben Teague megállt a vendégparkolóban és elindult felé. Követte a férfi utasításait. Keményen szorította a sötétkék bőrbevonatú kormányt, és a fonott minta már teljesen beleette magát a tenyerébe. Aggodalmát az a tény alapozta meg, hogy jobban aggódott Teague reakciója miatt, ha nem engedelmeskedik neki, mint egy lehetséges, árnyékban settenkedő üldöző miatt. Még soha életében nem aggasztotta ennyire semmi, mint az előtte álló éjszaka, és a gyomra valóságos reszkető görccsé zsugorodott. Micsoda ostobaság Teague–re gondolni a biztonsága helyett! A nap folyamán követte a munkáját végző férfit, jegyzeteket készített a tevékenységéről és hallgatta mély hangját, miközben a folyamatokat magyarázta; a jelenléte mintha egész nap a bőrét horzsolgatta volna, míg végül teljesen felhevült a tudattól, hogy aznap este a férfi vele megy haza. Majd, ami ennél is rosszabb, a férfi magára hagyta négy órára – négy szörnyű órára! –, és a tudat ellenére, hogy biztonsága jó kezekben van, képtelen volt összpontosítani a munkára, amit máskülönben imádott. Alig várta, hogy meghallja a hangját, érezze a jelenléte nyújtotta biztonságot. Milyen átkozottul borzalmas helyzetben találta magát! Így felzaklatja egy férfi, akinek nincs más feladata, mint hogy vigyázzon rá! Amikor Teague megkocogtatta mellette az ablakot, Kate ugrott egyet. Elég nagyot, hogy az egész autó meginogjon tőle, és amikor ránézett a férfira, az elmosolyodott, lassan, simán és szexisen. Intett, hogy kiszállhat. Kitárta az ajtót mellette, és a karja alá csúsztatta a kezét. – Hányadik emeleten lakik? – Az ötödiken. – Kate kitette a lábát. Déli neveltetésű anyja gondoskodott róla, hogy megtanulja, hogyan kell illendően kiszállni egy alacsony autóból, de egy gyors pillantás a férfi szemében elárulta, hogy semmiféle elővigyázatosság nem elegendő, hogy elaltassa a férfi vadászösztönét. – Hogyan talált rá erre a helyre? – Teague Kate mellett ment, lépteit a lányéhoz igazítva, kezében egy katonazsákkal. Tekintete a lány és a környezetük között ugrált. – Anyám legjobb barátjának a gyereke az építési fővállalkozó, és amikor az egyik lakót kilakoltatták, megvettem a lakást. – Kilakoltatták? Miért? – Beléptek az előcsarnokba, és Teague körülnézett. A betonpadló és a magas mennyezet elárulta, hogy az épület raktárnak indult, de a belsőépítész meleg, kavargó narancsos színekre festett mindent, és sárgás fényű bronzlámpákkal világította meg a teret. – Anyagilag szűkös helyzetbe került, nem tudta fizetni a részleteket. – Az elkövetkező néhány napban Teague itt fog lakni vele. Sajnos, vonzotta a férfi. Ez ellen nem tehetett semmit, de úgy gondolta, nem kell kapirgálni a viszkető foltot. – Tudja a nevét? 40

– Nem, de valószínűleg ki tudom deríteni. – Kate felnőtt, nem egy szűz leányka. Egy nő erős akarattal és erős ösztönökkel. – Majd én kiderítem. Teague hangsúlya kizökkentette ábrándozásából. Ahogyan a férfi körülnézett, ahogyan mindig egy lépéssel mögötte lépkedett... már megint elfelejtette, miért van itt. Vele ellentétben a férfi nem felejtette el. Kinyitotta a mobiltelefonját, tárcsázott egy számot, és beszélni kezdett. – Nagy Bob, derítsd ki, ki lakott ezen a címen, és próbálj meg beszélni vele! Lehet, hogy érdekel minket a fickó. Amikor Teague becsukta a telefont, Kate megkérdezte: – Gondolja, hogy ő az üldöző? – Lehetséges. Haragudhat, amiért elfoglalta az otthonát. Kate beleborzongott a gondolatba, hogy valaki jobban ismerheti a lakását, mint ő maga. És ez teljesen új színezetet adott Teague ittlétének. Szinte látta maga előtt Teague–et, ahogy egy behatolóval harcol, legyőzi, megkötözi, majd zihálva, verejtékezve felé fordul, várva a fizetségére... – Ez az egyetlen bejárata az épületnek? – kérdezte a férfi. – Hogyan? – Kate–nek ismét gátat kellett szabnia képzeletének. – Nem, van egy hátsó ajtó is. – És ott is vannak megfigyelő kamerák? – Igen. – Előre látta a következő kérdést. – Minden kamera működik. A tulajdonosok szövetkezete fizet a Cleopatra Biztonsági Szolgálatnak, hogy szemmel tartsa a környéket. Teague mordult egyet, se nem boldogan, se nem bosszúsan. – Elég megbízhatóak. Beszélek velük, és elkérem tőlük a szalagokat. – Elvigyorodott, miközben megnyomta a lift hívógombját. – Az anyja legjobb barátjának a gyereke, igaz? Jóképű fiatalember? – Nagyon szép lány. És jól bánik a kalapáccsal. – A teherlift nagy ajtaja kinyílt, és Kate belépett. – Szeretné, ha bemutatnám neki? – Nem, most e nélkül is van elég bajom. – A férfi követte Kate–et. Kate már majdnem felcsattant, hogy ő nem „baj”, de visszafogta magát. Ez egy olyan visszavágás lett volna, ami több kellemetlenséget okoz, mint amit kezelni tudott volna. Ugyanakkor egy apró kísértésszilánk fúródott be az agyába... mi baj származhatna abból, ha megadná magát Teague vonzerejének, és lefeküdne vele? Az nem ugyanaz, mintha beleszeretne. Gyors oldalpillantást vetett a férfira. Nagyon tetszett neki. Mély levegőt vett. A lift zárt terében a férfi illata is nagyon kellemes volt: meleg, tiszta, enyhe szantállal. Az ajtó kinyílt, és feltárult az ötödik emeleti előtér, szintén narancsszínű, bronzlámpákkal díszített. Ha nem figyeli, a férfi viselkedése fel sem tűnt volna neki, olyan simán és nyugodtan mozgott. Kilépett a liftből, gyorsan felmért minden sarkot, a biztonsági kamerákat és a velük szemben lévő három zárt ajtót. Amikor megbizonyosodott róla, hogy a folyosó biztonságos, tartotta a liftajtót, amíg Kate kilépett. Teljesen nyugodtnak látszott, pedig nem volt az. Védelmezte. Egyfolytában, szüntelenül védelmezte. Kate odament a lakása ajtajához, bedugta a kulcsot a zárba, majd félreállt – és nagyot nyelt, amíg figyelte a lakást átkutató férfit. Lehetne annál vonzóbb gondolat, mint hogy a férfi az életével védelmezi őt? A józan ész hangja hidegen és tisztán csengett a fülében. Mert ez a munkája, Kate. Mert szinte az összes macsóságot befekteti munkájának sikerébe, és a kevés fennmaradó részt bőven kielégíti egy gyors menet és egy még gyorsabb távozás. Gyűlölte ezt az ostoba hangot a fejében.

41

Teague átnézte az alsó szintet. A nappali két emelet magas volt. Hatalmas szőnyeg borította a csempés padlót, amelyen mintha színes festék lett volna szétfröcskölve aszimmetrikus formában. A görög szigetek tiszta kékjének és fehérjének színében pompázó konyha és étkező a nappaliból nyílt. Rézserpenyői és lábasai egy rácsról lógtak a mennyezetről, mellettük pedig láncra akasztott indonéziai füstölő. A férfi hátrafordult, és ránézett. – Észrevett valami szokatlant? – Nem. – Az ajtóból minden átkozottul normálisnak és viszonylag tisztának tűnt, hála a takarítónőjének, aki péntekenként járt nála. A fal mellett csigalépcső állt, amely a nyitott galériára vezetett. – Ott mi van? – kérdezte Teague. – A hálószobám. – Jöjjön be! Én körülnézek. Addig nekiláthat a vacsorának. A férfi viselkedése felbosszantotta Kate–et. – Mit szeret a pizzáján? A férfi szemöldöke felugrott a homlokára. – Nem úgy néz ki, mint egy olyan lány, aki gyakran pizzát eszik. – Riporter vagyok. Pizzán élek. – Sokkal többször evett pizzát, mint ahányszor kedve lett volna, különösen munkaidőben. – Pedig ez nem egy tipikus riporteri lakás. – A férfi a krémszín és barna bőr ülőgarnitúra és az afrikai termékenységi isteneket ábrázoló szobrok gyűjteménye felé bökött. – Ilyen az, ha valahol van pénz. – Kate már várta a gúnyos megjegyzéseket, amiben már nemegyszer volt része a hírszerkesztői teremben is, vagy esetleg újabb kérdéseket, amelyek arra utaltak volna, hogy a vagyona miatt üldözik, és ez, természetesen, az ő hibája. A férfi ehelyett ennyit mondott: – Mindent. – Tessék? – Mindent szeretek a pizzámon. – Azzal elindult felfelé a lépcsőn. Kate a férfi után nézett, aki eltűnt a hálószobájában. Leolvasta Papa Jerry telefonszámát a hűtőmágnesről, és megrendelte kettejük vacsoráját. Aztán csak állt és feszülten nézte a lépcsőt, közben azon tűnődve, vajon mit gondol a férfi a borostyán meleg színeivel tágasán berendezett hálószobájáról, amelynek falait bekeretezett indiai selyemképek díszítették. Aztán azon gondolkodott, miért is érdekli őt ez egyáltalán. Sajnos, pontosan tudta miért, és azt is tudta, hogy abba kell hagynia az arról való ábrándozást, hogy lefekszik Teague–gel. Mikor vált olyan nővé, akinek az olyan férfiak tetszenek, akik szinte biztos, hogy fájdalmat okoznak neki? Eddig több esze volt, mintsem hogy egy jóképű seggfej után vágyakozzon, és tessék, próbál megokolni magának egy éjszakát – vagy többet – Teague–gel! Mihez fog vele kezdeni? Itt lesz, amíg csak meg nem találja az üldözőjét. Volt egy vendégszobája az étkező mellett, de több óra volt még lefekvésig, és a férfi egyik pillanatról a másikra belepottyant a magánéletébe. Kitett két alátétet a márvány konyhaasztalra, aztán levette, és bevitte a nappaliba. A dohányzóasztal ugyanolyan zöld márványból készült, mint a konyhai, a kanapé puha volt és kényelmes, és ami a legfontosabb, szemben vele állt a tévéje. Általában a KTTV–t nézte, de a lehető legnagyobb kábelcsomagra fizetett elő, így minden elképzelhető sportcsatornát be tudott fogni. Valamelyik majd leköti Teague–et, és egyetlen szót sem kell szólniuk egymáshoz. Azon gondolkodott, hogyan kellene ülniük. Mindketten szemben lehetnének a tévével, ha a kanapéra ülnek, de a vállak összeérése és egymásnak ütközése egy meztelen összecsapáshoz vezetne a kanapén – na tessék, már megint elszabadult a fantáziája! – és ha tartani akarja magát, ki kell dolgoznia valami haditervet. 42

Az egyik alátétet a kanapétól kilencven fokban álló fotel elé tette. Ő majd odaül. Elhelyezte a villákat és szalvétákat, majd hosszasan tétovázott az üvegek fölött a hűtőben, azon tűnődve, vajon a férfi nem inkább egy Budot inna az ő különleges sörei helyett. Gondolatban vállat vont, és úgy döntött, azt iszik, amit kap. Fogott két üveg Kék Rénszarvas sört, és a nappali felé indult. – Szép lakás – állapította meg a férfi, amint leért a lépcsőn. Kate a kezébe adta az üveget. – Az előző tulajdonos csináltatta ilyenre, és nekem is tetszett. – Vagyis nem változtatott rajta semmit? – A bútort. A tévé mögötti falat lefestettem krémszínűre. A szőnyeg is az enyém. Gondoltam, ehetnénk itt bent. – A kanapé felé terelte a férfit. – Nézhet egy kis focit. – Addig kapcsolgatott a csatornák között, amíg talált egyet, amin Texas csapata játszott a Cowboyokkal. Majdnem teljesen lehalkította, majd a távirányítót a saját tányéralátétjére tette. – Jól hangzik. – Ennek ellenére Teague a könyvespolc felé indult. – Mit olvas? A kérdés teljesen ártalmatlan volt. Kate tisztában volt ezzel. Ahogyan azzal is, hogy túlreagálja a dolgot. Mégis... miért akarja tudni? Semmi szüksége nem volt rá, hogy a férfi beleüsse az orrát abba, amit olvas, ahogyan berendezi a lakását. – Krimiket, romantikus és fantasztikus regényeket, sci–fit. – Romantikus regényeket? – Hát persze, hogy ezen akadt fenn. – Miért olvas romantikus regényeket? – Mert ez az egyetlen alternatíva az olyan férfiakkal szemben, mint maga! – csattant fel Kate. Teague hátravetett fejjel harsányan felnevetett. – A romantika az ostoba embereknek való. Olyanoknak, akik félnek szembenézni a való élettel. Gúnyolódik vele. Kate–nek kétsége sem volt efelől. Ennek ellenére képtelen volt nem bekapni a horgot. – Riporter vagyok. Minden áldott nap szembe kell néznem a való élettel. Tudom, milyen az... tetszett magának a legutóbbi James Bond film? – Magának fogalma sincs a való életről. – Teague gyorsan, könnyedén beszélt. Mosolygott, mintha viccelődne, de valahogy túlságosan is komolynak tűnt Kate számára. – Nos, akkor mondja el, Mr. Evilági, miről szól az igazi élet! – Megszólalt az ajtócsengő, és Kate indulni akart, hogy átvegye a pizzát. Amikor a kilincsért nyúlt volna, Teague elkapta a csuklóját. – A való életbe nem tartozik bele, hogy az ember ajtót nyit anélkül, hogy először kinézne. – Tudom. – Kate elhúzta a kezét, és a férfi elengedte... egy hosszú pillanat múlva. A lány visszament a dohányzóasztalhoz, és a villákat igazgatta. Teague kinézett a kémlelőnyíláson. Elégedett lévén az eredménnyel, kinyitotta az ajtót, átvette a pizzát, kifizette a küldöncöt, és visszatért az asztalhoz. Rámosolygott az alátétekre, szalvétákra, villákra. – Nagyon szép. Mi az Teague–gel kapcsolatban, ami így felzaklatja? Kevesebb, mint tizenkét óra alatt sikerült szexuálisan jobban felizgatnia minden más férfinál, és mindezt egyszerűen a létezésével. Szinte félelmetes volt, ahogyan a teste reagált rá. – Megvolt az első gól – mondta Kate. – A texasiak biztosan elveszítik ezt a meccset. – Nem, ma jól mozognak. Fogadni mernék, hogy győznek. – Fogadjunk? – A texasiak ebben az évadban még semmit sem mutattak. Persze a Cowboyok sem, de ők huszonegy ponttal előbbre voltak. – Tehát maga szerint győznek? Teague bólintott. – Mennyibe? – Tíz? 43

A férfi átnyújtotta a kezét az asztal fölött. Kate megfogta. Jó kézfogása volt Teague–nek; erős, de nem agresszív. – Hol tanult meg ilyen sok mindent a futballal kapcsolatban? – kérdezte a férfi. – Apám valóságos sportrajongó volt. – Kate elmosolyodott a kellemes emlék hatására. – A térdére ültetett már egyéves koromban, és elmagyarázta a különbséget a kitörés és öklelés között. Még hároméves sem voltam, de már fel tudtam sorolni a középhátvédeket az NFC– ben. Tizenegy éves koromban focizás közben eltörtem a sípcsontomat, és azzal véget ért ígéretes góllövő karrierem. Apám ki volt borulva. Anyám megkönnyebbült. – Tehát érzékenyen fogja érinteni, ha elveszíti ezt a fogadást? A versenyszellem megmozdult a lányban. – Nem fogom elveszíteni. – Valóban? – A férfi a tévére mutatott. A texasiak gólt lőttek. – Még nagyon messze vannak a győzelemtől – tájékoztatta Kate. Harapott egyet a pizzából, és az ízek betöltötték az egész száját. Szalámi, paradicsom, érett sajt, gomba, hagyma, paprika és az egész alatt a fokhagyma csodálatos zamata. Ez a pizza nem romantikázáshoz készült, és talán ezért is rendelte. Ha ugyanis nem teszi meg a megfelelő lépéseket vonzalma legyőzésére, hamarosan az ágyban találja magát Teague–gel, mert ő egy olyan férfi – hirtelen megdermedt a gondolatra –, akit szeretni tudna. Vakon meredt maga elé, megfeledkezve pizzáról, meccsről, mindenről. Ha nem vigyáz, ha nem fogja vissza magát, ez a férfi lesz, aki összetöri a szívét. Szent ég! Tizenkét óra. Tizenkét óra alatt ide jutott? – Mi az, hirtelen arra a szörnyűséges felismerésre jutott, hogy kézzel eszi a pizzát? – Teague heccelődő hangja áthatolt Kate merengésén. Rájött, hogy mozdulatlanul ül, egy szelet pizzával félúton a kitátott szája felé. Gyorsan visszatette a pizzát a tányérjára. Ránézett a férfira, aki kérdőn felvonta egyik szemöldökét, és akinek sötét, szép arca olyan vonzó volt számára, hogy szinte képtelen volt ellenállni neki. – Hisz maga a végzetben? Teague másik szemöldöke is felszaladt a homlokára. – Természetesen. Spanyol vagyok. Azték vagyok. A végzet beírta magát a lelkembe. – Maga egyáltalán nem spanyol és nem azték. – Valóban nem. Apám olyan angol volt, mint egy almás pite. – Teague könnyedén elmosolyodott. – De egyáltalán nem emlékszem rá. Miért, maga hisz a végzetben? – Jaj, dehogy! – A képernyőn történtek megragadták a figyelmét, és megvárta az ismétlést. A texasiak gólt lőttek, és ezzel pontot kaptak. – A szüleim metodisták. – Nos, az természetesen eleve kizár minden más hiedelmet. – Akkor most ki gúnyolódik? – Újabb találat! – jegyezte meg a férfi. Egy pillanatig Kate erős elégedettséget érzett, amiért a férfi elismerte eszességet. Aztán rádöbbent, hogy Teague a fociról beszél. – Tessék? A texasiak most lőttek gólt! – A Cowboyok elveszítették a labdát, és a texasiak gólt lőttek. Ismét. – A texasiak már csak négy ponttal voltak lemaradva, és még egy egész negyed előttük állt. – Még sosem láttam a végzet bizonyítékát. – Bár ha erről a játékról volt szó, már nem volt benne olyan biztos. – Isten létezésének bizonyítékát látta már? – Igen – vágta rá Kate ingerülten. – Ez olyan bizonyíték volt, amelyhez kétség sem férhetett? – Teague felnevetett a lány arckifejezése láttán. – Maga cinikus. Nem hisz sem Istenben, sem a végzetben. Miért nem? A férfi kortyolt egyet a söréből. 44

– A fordulópontok az életemben azért következtek be, mert én úgy döntöttem, hogy változtatni akarok. Én döntöttem úgy, hogy beállok a haditengerészethez. Én határoztam el, hogy testőr leszek. A végzet sosem tette ki elém a lábát, hogy orra bukjak benne. – Elém sem. – Kate nagyon remélte, hogy ez igaz, bár ahogy Teague ott ült nem messze tőle, feromonokat eregetve felé, már nem volt olyan biztos benne. Egy kép villant fel a képernyőn, egy kép, amit Kate mintha már látott volna. Csúnya felismerés villant át az agyán. – Ez a meccs ismétlés! – Igen, a tavalyi szezon előtti meccs a Cowboyok és a Texasiak között. – Teague vigyorogva figyelte a lányt, aki rájött, hogy becsapták. – Szeretné tudni, mennyi lett a végeredmény? – Mintha magamtól nem jönnék rá. – Megszólalt a telefon, és Kate felállt, hogy felvegye, miközben továbbra is a tévét nézte. Tudhatta volna, de annyira lefoglalta Teague jelenléte, hogy észre sem vette. Most szegényebb lett tíz dollárral. Hú, de utált veszíteni! Megnyomta a kihangosítót a telefonon, és mogorván beleszólt. – Halló! – Drágám, mi a baj? – Anya! Hogy vagy? – Kate felvette a kagylót, és gyorsan, lélegzetvisszafojtva beszélt. Bűnös! Akár ezt is odakiálthatta volna az anyjának. Bűnös vagyok! Nem tudtam bizonyítani Isten létezését, nem vettem észre, hogy egy tavalyi focimeccset nézek, és egyfolytában azt forgatom a fejemben, hogy lefekszem egy férfival, semmi más okból, mint hogy valósággal füstölgők a közelében, és nem cigarettától. – Én jól vagyok, és te? Olyan ijedt a hangod, Kate. – Anyja hangja suttogássá halkult. – Valaki van ott veled? Talán az üldöző? Hívjam a rendőrséget? – Nem! Úgy értem, ne hívd a rendőrséget! – Azok közül a dolgok közül, amit Kate nem szeretett volna, ez állt az első helyen. – Itt van velem a testőr. Biztonságban vagyok. Kate szinte hallotta, ahogy anyja agya feldolgozza az információt. – A testőr? Ott alszik veled? Ő aranyos? Jaj ne, anya! – Mit akarsz tudni? – Tudod, drágám, ahányszor megkérdezem valakiről, hogy aranyos–e, te azt válaszolod, hogy kövér vagy öreg, vagy szaga van. – Anya hangja éles volt és türelmetlen. – Ez a férfi kövér, öreg vagy szaga van? Kate a nagy szobán keresztül Teague–re pillantott, a kemény, izmos, fiatal Teague–re, és... suttogássá halkította a hangját. – Szaga van. – Az anyja megvetően szusszantott. – Egzotikus és férfias. Állati. Ez a szag nem más, mint tiszta, desztillált szex. Teague felemelte a fejét, és Kate egy pillanatig attól félt, hogy a férfi valamiképp meghallotta, amit mondott. De nem, ismét lehajtotta a fejét. Kate megkönnyebbülten felsóhajtott. – Ez ígéretesen hangzik – jegyezte meg az anyja. – Na, és aranyos? – Az anyja túlságosan jól ismerte Kate–et. – Jóképű? Férfias? Ellenállhatatlan? – Mindez egyszerre, és teljes mértékben elérhetetlen. – Úgy érted, nős? – Anyja hangja rémülten csengett. – Nem. Egyáltalán nem. – Tehát buzi. – Anya elégedett volt a következtetésével. Kate meglepett nevetésre fakadt. – N–nem! Távolról sem! – Semmi sem lehetett ennél nevetségesebb. Teague felállt a kanapéról, összeszedte a tányérokat, és betette a mosogatógépbe. Talán arról akarja őt meggyőzni, hogy házias? Mert ha igen, nem fog működni. Lehalkította a hangját. 45

– Csak azt akartam mondani, hogy az illető nem akar belekeveredni semmibe. – Mutass egy férfit, aki akar! – mondta az anyja. – Mit akar? – kérdezte Kate szórakozottan. Teague tényleg jól nézett ki házias tevékenység közepette. – Aki bele akarna keveredni bármibe. Ha nem nős, igenis elérhető és megfogható. – Az anyja egy olyan asszony tökéletes magabiztosságával beszélt, aki tisztában van észbeli képességeivel – Rövid idő alatt magadba bolondíthatod. – Nem. – Rossz ötlet. Ne kísérts! – Nem tehetem. – Miért? Csinos vagy, szép és okos. Kate hátat fordított Teague–nek, és a fal felé beszélt, ha lehet, még jobban lehalkítva a hangját. – Vannak férfiak, akik nem szeretik az okos nőket. – Édesem, az a titka az egésznek, hogy nem kell elárulni nekik. – Anya határozottan beszélt, mint bármelyik déli asszony, aki egy csökönyös, ellenszegülő férfival találja szemben magát. – Ezzel egy kicsit már elkéstem. Ráadásul nem akarok ilyen férfit. Olyat akarok, aki olyannak fogad el és értékel amilyen vagyok. – Drágám, ha nem akarod ezt a férfit, akkor mondd meg nyíltan! Nem akarlak rákényszeríteni, hogy ragadd meg az első hímneműt, aki nem bűzlik. – Az anyja hangja elkeseredett volt. – Nem arról van szó, csak... – Egy férfikéz jelent meg hátulról egy kis pohár konyakot tartva elé. Kate rámeredt az ujjakra, a széles kézfejre és a sötét szőrre, ami borította. A férfi csuklója vastag volt az izmoktól – Drágám? – Mennem kell, anya. – Kate elvette a poharat, próbálva nem hozzáérni a kézhez. – Kaptam egy italt. – Nagyon jó. Jól jönne neked egy kis éjszakai élet. – De hiszen be vagyok zárva a lakásomba egy testőrrel. – Aki nem büdös – tette hozzá anyja vidáman. – Nem tudom, azt kívánjam–e, hogy gyorsan fogja el az üldöződet, vagy azt, hogy minél több időt töltsetek együtt. Jó éjszakát! Kate a telefonra meredt, és hallgatta a tárcsahangot, majd tanakodva Teague felé fordult. Biztos volt benne, hogy el kell magyaráznia egyes dolgokat, amiket semmi kedve nem volt elmagyarázni. Ehelyett a férfi azt mondta: – Egy hétig mindenhová követnie kellene, figyelni, mit teszek. Az a helyzet, hogy én mindennap járok edzeni. Van valami problémája az edzőtermekkel? – Gúnyosan felvonta a szemöldökét. – Esetleg nem szereti a szagukat? Kate úgy tett, mintha nem tudná, miről beszél a férfi. – Én is járok edzeni, méghozzá ide, nem messze. Magának megfelel? – Jól hangzik. – Nem az a fajta volt, aki akadékoskodik a jó erőnlét megtartásával kapcsolatban. Ez volt a munkája, és panaszkodás nélkül hajlandó volt futni, biciklizni vagy zsákot püfölni, ha úgy alakult. A baj az volt, hogy amikor Kate elképzelte, amint a férfi ezeket a dolgokat csinálja, hirtelen úgy érezte, nagyon meleg lett a szobában. Elgondolkodva nézett a konyakra. – Azt hiszem, szükségem van egy üveg vízre. – Jó ötlet. – A férfi mobiltelefonja a Carment kezdte játszani furcsa bádoghangon. – Hozzon nekem is egyet! Rendben. Teague rendbe tette a konyhát, és töltött neki italt. Igazán hozhat neki egy üveg vizet anélkül hogy fel kellene adnia bármit is nőiességéből Kivett két műanyag palack , vizet a hűtőből, és egyet odavitt a férfinak. Teague szórakozott biccentéssel átvette. 46

– Ez gyors volt – mondta a telefonba, majd odament az ablakhoz, és kinézett. – Nem szereti, ha ellenőrzik, igaz? – Kicsoda? – kérdezte Kate. Teague kinyomta a telefont, és az ajtóhoz ment. – Az a fickó, aki az előbb bejött a házba a főbejáraton, a lakása előző tulajdonosa, egy bizonyos Winston Porter. Amikor Nagy Bob nemrég felhívta, Winston irtó ideges lett. Magát fenyegette. Azt mondta, azért jött, hogy megleckéztesse, amiért beleüti az orrát az ő dolgába. – Szent ég! Akkor ez azt jelenti, hogy ő az üldöző? – Lehetséges. Valaki megverte az ajtót, mire Kate szíve majdnem kiugrott a mellkasából. A horzsolások, amelyekkel egy ideje nem foglalkozott, ismét sajogni kezdtek, és lelki szemei előtt felvillant annak az autónak a képe, ami el akarta gázolni. Rosszul nézhetett ki, mert Teague megnyugtató hangon azt mondta: – Jobban örülnék, ha nem lenne itt. Menjen be a hálószobába vagy a fürdőszobába! – Nem kellene hívnunk a rendőrséget? – Nem ártana. Menjen és telefonáljon! – Megfogta Kate karját, és a földszinti hálószoba felé vezette. – És maradjon bent, amíg nem szólok! Kate egy darabig bámulta az ajtót, amit a férfi becsukott az orra előtt, majd rávetette magát a telefonra. És ha a fickónak fegyvere van? Reszkető kézzel tárcsázta a 911–et, és miközben jelentette a behatolót, hallgatózott a másik szoba felé. Férfihangok mormolását hallotta a nappaliból. Nem tűntek indulatosnak, sem durvának. A központos megígérte, hogy azonnal küld egy járőrkocsit. Kate kezdeti rémülete kissé alábbhagyott. Ostobának és gyávának érezte magát, amiért elbújt a hálószobában. Teltek a percek, és végül meggyőzte magát, hogy itt az ideje kikukkantani. Nagy levegőt vett, és résnyire kinyitotta az ajtót. A két férfi a bejárati ajtónál állt, egymással szemben. Azonnal rájött, hogy fojtott hangjuk indulatokat takar, legalábbis az egyik oldalról. Winston magas volt, majdnem két méter, fiatal – és sápadt. Jól szabott Armani öltönyt és nyitott gallérú keményített fehér inget viselt. Szögletes állkapcsát sötét borosta fedte. Hatalmas ökle ritmikusan nyílt és csukódott, miközben beszélt, és úgy magasodott Teague fölé, mint valaki, aki hozzá van szokva, hogy megnyerjen minden harcot. – Mit képzel, ki maga? Nincs joga zaklatni! Van néhány problémám, na és? Ki az, aki nem iszik túl sokat és néha nem szív be egy csíkot? – Brit akcentusa egyre erősödött, és a hangja minden szóval emelkedett. Vele éles ellentétben Teague hűvös és határozott volt. – Csak azért hívtuk fel, hogy feltegyünk néhány kérdést. – Tudja, hány ember hív fel engem? Elegem van belőle! Elegem van a körülöttem keringő keselyűkből, mintha egy dög lennék, amit tisztára kell csipegetni! Kate rájött, hogy Winston részeg, vagy be van lőve. Ismét fel akarta hívni a 911–et, hogy megsürgesse azt a járőrkocsit. Ujja megrándult a gombon. – Fizetek, ha megkapom a pénzt – kiáltotta Winston. – Már mondtam! – Ez az első alkalom, hogy egymással beszélünk. – Teague mozdulatlanul állt, tekintetét Winston kezére szegezve. – Ez az én házam! Az én lakásom! – Winston kivágta oldalra a karját, és leverte a vázát Kate előszobai asztalkájáról. A váza apró darabokra tört a padlón. A hang, az erőszak megnyilvánulása az ő saját kis szentélyében, nagyon felzaklatta Kate– et. Valami megváltozott Teague viselkedésében. Már nem várakozott. Siettette a jelenet végét. 47

– Megváltoztatta! – dühöngött tovább Winston. – Az a szuka megváltoztatta! – Ez a lakás most már az övé. – Pimasz hangon beszélt, és az arcát egészen közel tolta Winstonéhoz. – Maga egy vesztes. Most már mindenki tudja. Winston úgy ugrott Teague–nek, mint egy elszabadult kamion. Teague félreállt, és elkapta Winston csuklóját. Egy gyors, sima mozdulattal a padlóra küldte a fiatal férfit, majd lábát a gerincére tette, és hátracsavarta a karját. Kate felnyögött; ez volt az első hang, amit kiadott, de gyorsan el is takarta a száját. Teague tekintete az ajtónyílásra ugrott, ahol a lány állt, és Kate egy hosszú pillanatig egy ragadozó kérlelhetetlen, lélektelen szemébe nézett.

48

Hét Teague felvette súlyemelő kesztyűjét, és néhányszor behajlította az ujjait. Az edzőterem túlsó végében, amilyen messze csak lehetett tőle, Kate kickbox órán vett részt. Teague a két helyiséget elválasztó üvegen keresztül szemmel tartotta a lányt. Kate felemelte a lábát, és egymás után többször belerúgott a zsákba. Ujjatlan, kék pólót, hozzáillő kék biciklisnadrágot viselt, és nagyokat nyögött az erőlködéstől. Pillanatnyilag arra sem emlékezett, hogy ő a világon van. Vagy legalábbis nem akart emlékezni. Előző este egy átkozott, óvatlan pillantással megijesztette és elővigyázatossá tette. És miért? Lehet, hogy az a Winston fickó drogon él, de olyan alibije volt, mint a kőszikla – előző héten végig börtönben volt kábítószer–használat és – birtoklás miatt, és csak két nappal korábban fizette ki az óvadékot. Tehát ő már nem volt gyanúsított. Teague beállította a súlyt a tricepszgépen, és lassan, kitartóan emelgetni kezdte. Nemegyszer sikerült már megfélemlítenie embereket az indulatosságával. Először tizenöt éves korában. Az anyja részeg volt. Egészen kicsi kora óta a hátán viselte bőrszíjának nyomait. A múltban az anyja számtalanszor úgy vágta pofon, hogy olcsó gyűrűi felhasították az arcát. Akkor is nekirontott, és körmével felsebezte az arcát. Ekkor azonban betelt a pohár. Megragadta az anyja mindkét kezét: tényleg ennyi volt, csak megragadta a kezét, és ránézett. És az anyja rikácsoló boszorkányból egyszerre dadogó ideggörccsé változott. Fizikailag soha többé nem bántalmazta. Teague nem igazán értette, mi történt aznap, de lassan megvilágosodott előtte, hogy erő van a tekintetében. Amikor időnként a seregnél bedühödött, az emberek elhúzódtak tőle, amikor harcolt... nos, amikor magával ragadta az indulat, nemegyszer látott katonákat rémülten elmenekülni a másik oldalról. Rolf dühödt viking harcosnak nevezte. Teague nevetett, és rámutatott, miszerint egyetlen csepp viking vér sem folyik az ereiben. Bár... ki tudja? Ő biztos nem. Csak Juanita nem félt tőle sohasem. Juanita volt az egyetlen, aki valaha szerette. És tessék, mit csinált Juanitával? Az izmok Teague karja hátulján felsikoltottak, és az arca megrándult, ahogy leengedte a súlyokat. Jobban teszi, ha figyel arra, amit csinál – nem engedhet meg magának egy izomszakadást. Törődnie kell Kate–tel. Nos, nem törődni vele, inkább gondoskodni róla, hogy biztonságban legyen. Átment a következő géphez, és elkezdte bicepsze edzését. Előző este Kate nagyon udvarias volt a rendőrökkel, amikor megérkeztek, hogy letartóztassák Winstont. Pontos beszámolót tartott nekik a történtekről, és adott egy autogramot az egyik rendőr lányának. Megmutatta Teague–nek a hálószobáját, készített ki számára törülközőt, pótplédet, tisztálkodó szereket, majd visszafogott mosollyal kifizette a tízdolláros nyereményét. Azonban a szexuális feszültség, ami addig a levegőben lebegett közöttük, megszűnt, és amikor megérintette a lány könyökét, az úgy húzódott el tőle, mintha valami démon lenne. Nem mintha bánta volna, ha a lány némi félelemmel vegyes tisztelettel tekint rá, de ha veszély fenyegeti, felé kellett, hogy szaladjon, nem pedig el tőle. És az igazat megvallva, egy kicsit sajgott az egója. Mit mondott a lány az anyjának előző este a telefonba? Azt, hogy olyan a szaga, mint a tiszta, desztillált szexnek. Tekintete az üvegre ugrott, amely mögött Kate a levegőt püfölte. Most... most képtelen elviselni, ha hozzáér. El kell altatnia a lány félelmét, beszélnie kell hozzá, megérinteni, anélkül, hogy összerándulna az érintésétől. De tulajdonképpen miért is lepődött meg a lány reakcióján? Pontosan tudta, ki ő, és mit tett. 49

A múlt szürke árnyai körülzárták, és hallotta a fejében anyja éles, megvető hangját: A fene egye meg, Teague, te kis szemét, nem viheted bele azt a kölyköt egy bandaháborúba. Ne legyél ilyen átkozottul ostoba! Te egy kis hülye félvér gringó vagy, és ha megkéselnek, senkit sem fog érdekelni. Engem legalábbis biztos nem! De az a kölyök... Teague leállította a hangot. Nem kell többé hallgatnia. Meghalt. Az anyja halott. A múlt lezárult. Bármennyire is szerette volna vagy harcolt érte, nem változtathatott rajta semmit. Az ajtó előtt várakozott, amikor a kickboxóra véget ért. Látta Kate–et bent, ahogy a többi nő között várakozik, hogy kijusson az ajtón. Mosolygott és beszélgetett, levette a kesztyűjét, ivott a vizesüvegéből, törülközőjével megtörölte a homlokát. Az ajtón elsőként kilépő nők megtorpantak Teague láttán, majd továbbmentek, és mindegyik bizalmas mosolyt villantott rá. Teague viszonozta a mosolyt. Mindegyikük megerősítette a tényt, hogy fekete, ujjatlan edzőpólója és rövidnadrágja csodákat tesz a női libidóval, és ez tökéletesen beleillett Teague tervébe. Meg akarta mutatni, hogy olyan ártalmatlan, mint egy kedves játék mackó, kissé féltékennyé akarta tenni Kate–et, és ismét kapcsolatba akart kerülni vele. A dugó miatt a nők egymásnak ütköztek és némi lökdösődés támadt. Amikor Teague rámosolygott Kate–re, a lány minden irányból könyököket kapott az oldalába. Kate a szemét forgatta, és élesen odaszólt neki: – Teague, le kell zuhanyoznom és összeszedni magam. Ha még akar egy kicsit edzeni... – Nem. – Teague Kate elé lépett, aki olyan hirtelen torpant meg, hogy hátulról a sor nekitolta a férfi mellkasának. A lány villámgyorsan hátrahúzódott. – Tulajdonképpen vissza akartam vinni oda – Teague az edzőterem felé intett –, és megmutatni néhány dolgot a bokszolással kapcsolatban. – Tessék? – Kate féloldalra döntötte a fejét, mintha nem hallana rendesen. – Erőtlenül, nőiesen üt, mint egy anyámasszony katonája. Bele kell vinni az ütésbe az egész testét! Engedje, hogy megmutassam! – Meg akarta fogni Kate karját, hogy visszaterelje a terembe. A lány elsiklott előle, és behúzódott a többiek közé. – És mi a baj azzal, ha valaki úgy üt, mint egy anyámasszony katonája? Teague egy pillantást küldött felé, ami egyértelműen elárulta, mit gondol Kate buta kérdéséről. Az egyik idősebb nő, aki nem is rejtette véka alá tetszését, megkérdezte: – Tényleg meg tudna tanítani minket rendesen ütni? Az az idióta Steve vezette az órákat, de sosem tanított meg minket a megfelelő mozdulatokra. Ez tökéletes volt. Egy nagyobb csoport lehetőséget adhat Teague–nek, hogy ismét kapcsolatba kerüljön Kate–tel, anélkül, hogy a lány megfélemlítve érezné magát. Bár abban az egy futó másodpercben, amikor testük összeért, a lány illata – izzadt, csípős, nőies – ismét felkeltette Teague vágyát. A jelenlévők közül senki más nem érdekelte, pedig voltak itt Kate– nél szebb nők is. Szemét az élet! – Mi történt Steve–vel? – Teague visszaterelte a csoportot a terembe. – Eltűnt körülbelül egy hónappal ezelőtt. Azóta mindig valamelyikünk vezeti az órát. – A nő lebiggyesztette a száját. – Rosszul. – Bobbie Jo, szerintem én nagyon jól szoktam vezetni az órát! – tiltakozott az egyik nő. – Persze, jól és nőiesen! – vágott vissza Bobbie Jo. – Gyerünk, lányok, tanuljuk meg, hogyan kell kirúgni a szart egy rablóból! – Közelebb lépett Teague–hez. – Mert ugye ezt tanítja meg nekünk? – Igen, asszonyom. Teague Ramos vagyok, és specialitásom a szar kirúgása a rablókból. – Teague elfoglalta helyét a terem végében. – Rendben, sorakozó! 50

A nők nevettek, de ettől függetlenül rendezetlen sorokba rendeződtek, és várakozón néztek rá. Elképesztő, milyen hatékonyak ezek a katonai parancsok a civilek esetében is! Kate a csoport közepén állt, és gyanakodva szemlélte Teague–et. Hát persze. Látta a vadállatot, és még mindig félt, pedig Kate Montgomery nem ijed meg egykönnyen. Néha, a ritka és hosszú éjszakákon, amiket egyedül töltött, egy kérdés kísértette Teague–et: ö tényleg egy vadállat? Egyetlen pillantással képes volt halálra rémíteni kemény, harcedzett katonákat. Megölt embereket – akiket meg kellett ölni –, és soha nem álmodott a holttestükkel. Az egyetlen dolog, ami valaha kísértette, az utcák emléke volt, a szagok, az éles nevetés... a tehetetlenség. Különösen a tehetetlenség. Gyűlölte kiskorának az emlékét, a nagyobb emberekét, tanárokét, nevelőkét, anyjáét, akik ide–oda lökdöstek, kinevették vágyait, megfosztották méltóságától. Gyűlölte annak az emlékét, ami vele történt, és gyűlölte annak a gondolatát, hogy ugyanez megtörténhet Kate–tel, vagy bármelyikkel ezek közül az arany nyakláncos, csinos tornaruhás, szépen kisminkelt hölgyekkel. Élvezni fogja, hogy taníthatja őket. – Először is – mondta –, maguknak, hölgyeim, nincs akkora izomtömegük, hogy megfelelően tudjanak ütni vagy rúgni, hacsak nem adják bele a teljes súlyukat. Tehát ne a karjukkal, hanem a vállukkal üssenek! Látják? – Bemutatott egy ütést, amitől előrelendült a válla. – Ez sokkal nagyobb lendületet ad. Próbálják meg! – Teague fel–alá járkált a sorok között, igazított a testtartásokon, megfogta a csuklókat, és megmutatta, hogyan lendítsék a karokat a testükkel együtt. Kate pontosan követte az utasításait, nézte magát a tükörben, és olyan összpontosítással gyakorolt, ami igen kedvezőtlen előjel volt üldözője számára. Ez tökéletesen érthető volt. Kate kiváltságos helyzetben lévő, finom lány volt, de kétség sem fért hozzá, hogy valami belső erő arra ösztönzi, hogy mindig mindenben a legjobb legyen. És Teague tudta, látta a lány szemében, mennyire utálja, hogy mindenkire úgy kell tekintenie, mint egy lehetséges üldözőre. Ez neki sem tetszett. Nem szerette „mellékesen” kikérdezni a lány összes edzőjét az edzőteremben, és gyilkos indulatokat tapasztalni, amikor egyikük csodálattal telt hangon nyilatkozott Kate–ről. Nem szerette észrevenni az apró részleteket, például hogy milyen rövidre vágja a lány a körmét és mennyire szereti a helyi híreket – az összes helyi híradót – és hány órán keresztül képes nézni ezeket. Amikor ezzel a munkával végez, természetesen le tudná venni a lábáról a lányt, aztán többé nem is gondolna rá, de valahogy... Kate vonzereje más volt. Különlegesebb. Intenzívebb. Egy, az ő hátterével rendelkező férfinak nincs jövője egy olyan nővel mint Kate. Nem is akarta... de a fenébe is, gyűlölte, hogy esélye sincs. Ő már elkötelezett, béklyóba kötötte a múltja, amin nem lehet változtatni Teague visszament a terem végébe. – Hol kell megütni valakit egy ilyen ütéssel? – Egy sötét sikátorban? – kérdezte Bobbie Jo. – Nagyon vicces. – Rávigyorgott a nőre. Kate csodálta, milyen ügyesen kezeli a férfi a csoportot – és milyen okosan irányítja őt. Meg akarta tanítani neki az önvédelem alapjait, ezért fondorlatosan átvette az irányítást a csoport fölött. A nők mindegyike nagyon igyekezett, hogy elégedett legyen a férfi – de egyikük sem nézett a szemébe és látta a benne gomolygó sötétséget. Az az egyetlen pillantás a férfi lelke mélyén lakozó sivárságba megrémítette Kate–et. Ennek a férfinak a külső megjelenése olyan... normálisnak tűnt. De ugyan kit akar becsapni? Kétségtelenül nem hétköznapi Különleges. Tehetséges, vonzó és magabiztos. Ugyanakkor mintha semmiféle érzelem: szeretet, gyűlölet, együttérzés, kétségbeesés, boldogság... semmi nem ék volna benne. Ha létezik pokol, ő személyesül meg. 51

– Kate! – A férfi hangja riasztotta fel merengéséből. – Jöjjön ide, és segítsen bemutatni a mozdulatokat! Ne legyen szégyellős! Kate, aki két és fél éves kora óta nem volt szégyellős, mérgesen meredt a férfira. Aztán Bobbie Jo a háta közepére tette a tenyerét, és jókorát lökött rajta. Kate előrebillent, és továbbment. Mi értelme lenne az ellenállásnak? Ez alkalommal a férfi fogja nyerni a csatát, de mindet biztosan nem nyeri meg. Megállt Teague előtt, és feszülten várakozott. Nem számított, hogy előző nap a puszta jelenlétével megnyugtatta. Este belenézett a szemébe, és ma, amikor megérintette, érezte a férfi ürességének hidegét. Most azonban összezavarta hivatalosságával és kimértségével, és amikor a férfi megfogta a kezét, az érintése személytelen és majdnem... nos... normális volt. Szétterpesztette Kate ujjait, és a csoport felé fordította a kezét. – A következő a probléma a csontokkal, különösen az olyan finom csontokkal, mint ezek. Eltörnek. Keményen ökölbe kell szorítani az ujjakat – Kate hüvelykujját a többire zárta kívülről –, és a váll súlyát beleadva ütni. A két legjobb célpont az orr, az orr még az ujjaknál is könnyebben eltörik... és a torok. A száj sem rossz, de egy kirepedt száj nem fog a földre küldeni egy felnőtt embert. A szem... kinyújtjuk az ujjunkat és kinyomjuk a támadó szemét. – Óóó! – Az egyik nő, egy finom, szelíd teremtés, a gyomrára szorította a kezét. – Nem. – Minden figyelmét a nőre összpontosította. – Ne legyen rosszul! Legyen dühös! Mi a neve? – Sandra vagyok. – A nő összerándult, láthatóan zavartan. – Nézzen rám! – Teague magára, majd Kate–re mutatott. – Legalább harminc kilóval több vagyok, mint Kate, és lehet, hogy nem vették észre, de férfi vagyok. A csoport tagjai kuncogtak. – A férfiak szeretnek bokszot nézni. Szeretnek focit nézni. Szeretnek verekedni, és némelyek szeretnek gyilkolni. Szemtanúja voltam bandák közötti háborúknak, amelyeknek semmi más oka nem volt, csak az, hogy egyesek bizonyítanák vagányságukat. Láttam kisfiúkat és kislányokat, akiket eltévedt puskagolyók tettek nyomorékká, hallottam a mentőautó jajgatását, éreztem a vér szagát. – Most nem mutatott ütéseket. Az arca merev volt és szürke; a tekintete üres és hideg. Kate megborzongott. – Egy elkényeztetett kinézetű nő olyan, mintha céltáblát viselne a hátán. – Puha léptekkel járkált a csoport előtt, mint valami ragadozó. – Nem ígérhetem, hogy amit tőlem megtanulnak, megmenti az életüket... ha valaki elég elszánt, biztosan leteríti magukat, de azt megígérhetem, hogy egy egyszerű, szemét támadó üvöltve fog menekülni. Ne féljenek fájdalmat okozni egy embernek, aki fájdalmat okoz maguknak. Talán sikerül elzavarniuk, és még egy napot leélhetnek a férjükkel vagy a gyerekeikkel, vagy bárkivel, akit szeretnek. A teremben bólogató fejek látszottak. Még Sandrának, a finom, szelíd Sandrának is elszánt kifejezés ült az arcán. A férfi őszintesége és hevessége elképesztette Kate–et. Alig tíz perc alatt harcossá változtatott egy csapat külvárosi háziasszonyt és karrierista nőt. Tapasztalatainak egyszerű, erőteljes megfogalmazásával felismertette velük kiszolgáltatott helyzetüket. Teague visszatért a kurta vezényszavakhoz és parancsoló hanghoz. – Kerüljék az arc csontos részeit, például az állat és a kétoldali arccsontot. Nos. – Ismét Kate–hez fordult. – Térjünk át a rúgásra! Kate, támadójának mely testrészét illetné rúgással? A lány jelentőségteljes pillantást vetett a férfira. – A heréjét. A teremben harsány kacagás robbant ki, és egyúttal enyhük a feszültség. Teague megvárta, amíg elül a vidámság. – És még? Kate alaposan végignézte a férfit. – A térdét. 52

– Helyes! – Teague visszafordult a csoporthoz. – Minden ízület sérülékeny, és több okból is kedvelem a térdet. Egy jól irányzott rúgással, ami oldalra vagy hátra töri a térdet, egy nagydarab férfit is a földre küldhetnek. A támadójuk keze nincs a közelben, így nem tudja megfogni a lábukat. – Akarja, hogy bemutassam magán? – ajánlotta fel Kate. A nők nevettek, és Kate most már nekik színészkedett. – Nagyon kedves – gúnyolódott Teague. – Most beszéljünk a rúgási technikájáról, ami nem túl jó. Mérje be a térdével a célt! – mondta. – Úgy érti, a lábfejemmel – helyesbített Kate. – Nem, a térdével – ingatta a fejét a férfi. – A térd határozza meg, hová megy a lábfej, és hol fog landolni a rúgás. Ez logikusan hangzott, és Kate bólintott. – Aztán elfordítja a csípőjét és egyetlen sima mozdulattal fellendíti a lábát. – Bemutatta a rúgást, majd intett, hogy Kate is próbálja meg. A lánnyal mozdult, ahogy az rúgott, igazított a lába ívén, több erőt sűrítve a mozdulatba. Közben tovább magyarázott: – Ha lapos cipőt viselnek, és remélem, azt fognak, a talpuk lábujj alatti részét használják! Garantáltan hatékony! Ha pedig magas sarkú cipőben vannak – elvigyorodott –, fúrják bele a cipő sarkát a lábába! Egy cipősarok nagyon jó fegyver. – Lazán elengedte Kate–et. – Az azonban teljesen más technikát igényel. Kate a tükör felé fordította a fejét, és addig gyakorolta a mozdulatot, amíg tökéletesen nem ment. Meglepte, mennyivel magabiztosabbnak érzi magát most, hogy tudja, hogyan védekezzen. Az apja halála óta nem érzett ilyet, és ezért a lelki békéért hálás volt Teague–nek. Teague csípőre tett kézzel állt, és figyelte Bobbie Jo rúgásait. A nő összeszorította a száját, szeme elkeskenyedett, és addig nem eresztette el a férfit, amíg az halálosnak nem nyilvánította őt. Bobbie Jo megkérdezte: – Teague, eljönne és beszélne a kézimunkacsoportommal? Van egy asszony, akit megvert a férje. Kétszer. Jól jönne valaki, aki elmondaná, hogyan védjük meg magunkat. Teague felnevetett, és a hosszas, mély nevetés hallatán Kate–nek libabőrös lett a háta. Majd, hangjában olyan mértékű kedvességgel, amit Kate sosem feltételezett volna róla, így válaszolt: – Hogyne. Boldogan. Mondja meg, melyik este és hánykor! Amúgy mellékesen megemlítem, egy kötőtűvel nagyon sok kárt lehet okozni. Miközben Kate figyelte, arra gondolt, hogy talán valahol érmek a szépséges buroknak a mélyén igenis lakik valahol egy lélek. Talán csak túl vastag közönyréteg rakódott rá a sok fájdalom láttán és kiáltás hallatán. Nagyon érdekes kérdés volt: képes–e egy nő visszahozni az életbe egy férfit, aki elhatározta, hogy soha többé nem fogja hagyni, hogy bármilyen érzelem megérintse?

53

Nyolc – Ott megy! Ott megy! – Gyerünk, baby, fordulj meg, hadd lássam a popsidat! – Hűha! Ott megy! Teague kis időre beugrott a biztonsági központba. A fiúk az egyik monitor körül gyülekeztek, hanyagolva a munkájukat, és olyan hangokat adva ki, mint egy építési brigád, ha egy csinos nő elmegy mellettük az utcán. Teague–et nem érdekelte. Néha előfordult az ilyesmi – a férfiak férfiak maradnak, és a megfigyelés unalmas munka, amely során ártatlan embereket kell szemmel tartani, és megpróbálta eldönteni, bűnösök lehetnek–e valamiben. Csak annyit várt el az embereitől, hogy amikor a nőnemű alkalmazottak is jelen vannak, fogják vissza magukat, és gondoskodjanak róla, hogy valaki szemmel tartsa a biztonsági kamerák képernyőit, amíg ők a felhozatalt vizsgálgatják. – Ez aztán szép kis darab... Teague hangos kattanással becsukta az ajtót maga mögött. – Valami olyasmit néztek, amit nekem is látnom kell? A megjegyzések és a nevetés elhalt, és a férfiak meghökkent arckifejezése felkeltette Teague kíváncsiságát. Befúrta magát a kis csoportba – és meglátta őt. Ott, a képernyőn, ott ment Kate. Szoknyát viselt, egy tapadós, rózsaszín szoknyát, az alján fodorral, ami csábosán flörtölt a térdével, és egy férfi tekintetét feljebb csábította a lány szép és gömbölyű fenekéig... amin minden bizonnyal a világ legkisebb tangáját viselte. Teague legalábbis remélte, hogy visel valamit, mert nyomát semminek sem látta. Egy olyan lány azonban, mint Kate, nem járkál alsónemű nélkül. Valóban? Kate feneke szemmel láthatólag csupasz volt a szoknya alatt, és ez egy szempillantás alatt lángra lobbantotta Teague fantáziáját. – Nézze, főnök! – Nagy Bob a képernyőre mutatott. – Juanita megállította. – A francba! – Teague figyelte, ahogy Juanita bemutatkozik. Juanita sosem hagyta, hogy a kerekes széke egy pillanatra is lelassítsa. Rövid, barna hajával és kényelmes ruházatában folyamatosan járőrözött a parlament folyosóin, ártatlan arccal figyelte a beszélgetéseket, rebegtette hosszú, barna szempilláit az együtt érzőkre, akik segítettek neki, és kihallgatta azokat, akik megpróbálták figyelmen kívül hagyni. – Juanita fülébe is eljuthatott a szóbeszéd magáról és Miss Montgomeryről – jegyezte meg Nagy Bob. – Ez a Juanita... ő a legjobb a környéken. Semmi sem kerüli el a figyelmét. – Igen. – Teague meglazította a nyakkendőjét. – Tudom. –, Pillanatnyilag azonban azt kívánta, bárcsak lennének dolgok, amik elkerülnék Juanita figyelmét. Kate kezet fogott Juanitával, mosolygott, és beszélgetni kezdett vele. Miért nem lehet az élet egyszerű? Miért kell mindennek összegabalyodni a szerelemben, bűntudatban és szexben és... nos, a szexszel nincs semmi baj. A szex jó dolog. Azonban a többi nyavalyás érzelem hatására az ember csak bukdácsol a sötétben, próbálva kitalálni, mivel teheti boldoggá a nőket, és azon tűnődik, vajon miért érez egyszerre örömöt és rémületet, amikor együtt látja Juanitát és Kate–et. – Ellenkező irányba mennek! – Helyes. – Mivel így Teague ismét Kate–re, a szoknyájára és arra a bugyira, vagy annak hiányára összpontosíthatott. Persze a lány ugyanezt az öltözéket viselte reggel is, amikor elhagyták a lakását, de akkor esett az eső, a texasi ősz első hűvös esője, és akkor magára kapott egy esőkabátot. Amikor 54

beértek a parlamentbe, Kate elindult keresni egy operatőrt – ha talált egyet, azonnal elkapta, és felvetetett vele egy–egy kis részt a róla készülő dokumentumfilmhez. Szent ég! Teague a nyakkendőjét rángatta. Mi a fene van vele? Egyszerűen képtelen volt levenni tekintetét a lányról, egyszerű, sárgásbarna blúzáról, ami olyan volt, mint egy riporter képernyőn látott öltözéke, és magas sarkú, keresztpántos szandáljáról, ami még egy arasszal megnyújtotta hosszú, karcsú lábát. Láthatóan Oberlin szenátor is észrevette mindezt. Teague figyelte, ahogy a férfi ott ácsorog a folyosón, Kate–re várva, majd meglepetést és örömöt színlel, amiért „véletlenül” összeakadt vele. Teague gyilkos dühöt érzett, látva, hogy a szenátor atyai mozdulattal átöleli a lány vállát, amikor valójában csak be akart kukkantani a blúzába. Kate–nek szerencsére volt annyi esze, hogy kicsusszant Oberlin öleléséből, és kimentve magát, folytatta útját. Oberlin csak állt és nézett utána. – Meg kell hagyni, az öregnek jó ízlése van. – Chun tekintete a képernyőre tapadt; orra alig néhány centire volt a monitortól. – Gyönyörű lábak, és amihez azok a gyönyörű lábak kapcsolódnak... Teague megragadta az ingje gallérját, és a falhoz nyomta, mielőtt Chun észbe kaphatott volna. – Mit mondtál? – A francba, uram! Elfelejtettem, hogy itt van! – Chun szeme kidülledt az üregéből – Nem akartam tiszteletlen lenni, uram. Sosem bámulnám a nőjét. Teague ismét a falhoz vágta. – Nem az én nőm, hanem egy ügyfél. – Tekintetét körbehordozta a többi férfin, akik megszeppenve, zavartan ácsorogtak. – Miközben a hölgy különböző testrészeit szemlélgetik, uraim, remélem, a környezetében lévő személyek gyanús viselkedésére is figyelnek. – Igen, hogyne, uram! – Nagy Bob tisztelgett, mintha Teague a parancsnoka lenne. – Nincs gyanúsított a hölgy közelében, uram! Ne aggódjon, egy pillanatra sem tévesztjük szem elől, uram! Minden tőlünk telhetőt megteszünk! Teague lazított Chun gallérjának a szorításán. – Rendben, térjetek vissza a munkához! Nem Miss Montgomery az egyetlen ügyfelünk! – Igen, de őt a legszórakoztatóbb figyelni. – Nagy Bob alattomosan elvigyorodott. – Természetesen nem hibáztathatjuk, amiért maga akarja végezni a megfigyelést. Ha a hölgy az enyém lenne, én is megverném azokat a fickókat, akik ránéznek. – Miss Montgomery nem az enyém, és én nem verek meg senkit miatta – mondta Teague élesen. Chun fuldokló hangot hallatott, és a nyakát dörzsölgette. – Nem bántottalak! – Látva a homlokokra ugró szemöldököket, Teague–et elöntötte a harag. – Nem azért fizetlek titeket, hogy itt lopjátok a napot! Indulás, keressétek meg a rossz fiúkat! – Igen, uram. – Igen, Teague. Motyogásokat hallott, és sunyi félmosolyokat látott, ahogy a férfiak eloldalogtak mellette. Amikor megfordult, és ránézett Nagy Bobra, a férfi a képernyőre mutatott, és megjegyezte: – A következő egy órában nekem kell figyelnem a hölgyet. Nekem ez a munkám. – Így van. – Teague bezárta maga mögött az ajtót, és elindult a keleti szárny földszintje felé. Volt némi megbeszélnivalója Miss Bugyinélkülivel. Kate és ő különös fegyverszünetet kötöttek. Teague a lány lakásában lakott, minden második este ő rendelt vacsorát, elhordta a szennyesét mosatni és vitatkozott Kate–tel a távkapcsoló birtoklásáért. Az első két nap alatt a lány sokszor bizalmatlanul nézett rá, mintha arra számítana, hogy azzal a pillantással néz rá, és ismét halálra rémíti. Teague azonban igyekezett fesztelenül és normálisan viselkedni – annak ellenére, hogy az ő számára egyáltalán nem volt normális egy nő lakásában, és nem az ágyában tölteni az idejét. 55

Ezt azonban nem árulta el Kate–nek. Nem csókolta meg, csak mellékesen érintette meg – bár gondoskodott róla, hogy ez elég gyakori legyen és megkapta érte a jutalmát. A lány ismét elengedte magát, és hagyta, hogy vigyázzon rá, ő pedig erősen koncentrált, hogy ez spontán és könnyed legyen, és így megóvhassa a lányt az üldözőjétől. Úgy tűnt, sikerrel jár, és furcsamód élvezte a lánnyal való együttélést... még így, szex nélkül is. Nem mintha ezt az emberei orrára akarta volna kötni. Eltűnődött egy pillanatra, visszagondolva arra az esetre, amikor a lány szörnyen felbosszantotta, mivel megnyert egy vitát, amit az oktatási költségvetésről folytattak. Teague sosem volt jó vesztes, bár annyira ostoba sem, hogy azt higgye, ezt a menetet megnyerte. Egy perccel később azonban kis, görbe mosoly jelent meg a szája sarkában. Talán ha Kate–ről van szó, jó vesztessé válhat. A lány egyenesen bevitatkozhatja az ágyba. Miután utánajártak Teague testőri képzettségének, Kate edzőterme megengedte, hogy átvegye a kick–boxórákat. így aztán minden reggel a kis csoport önvédelmi képességeit csiszolgatta – és szerette csinálni. Még sosem volt dolga amerikai nőkkel a természetes közegükben. Látta őket Brownsville utcáin. Vigyázott rájuk, amikor a legszebb gyémántjukat viselték. Randevúzott velük, amikor rövid kirándulást akartak tenni az élet vad oldalán. De sosem volt velük elég hosszú ideig, hogy hallja, amint a gyerekeikkel dicsekednek, a férjükre és az állásukra panaszkodnak, és biztosítják egymást, milyen jól néznek ki azzal a plusz három kilóval. Igazán kedves emberek voltak, és Kate nagyon jól illett közéjük. Kate tulajdonképpen mindenhová jól illett. Megvolt a képessége az alkalmazkodásra, aminek köszönhetően mindenütt szívesen fogadták, és mindenkivel együtt tudott érezni, amiért mindenki kedvelte. Úgy tűnt, még Linda Nguyen is elviselte, pedig Linda személyisége olyan volt, mint egy Uzi. Teague befordult a sarkon, és megpillantotta Kate–et. Tehát mialatt házasdit játszott a lánnyal, láthatóan sikerült meggyőznie, hogy olyan ártalmatlan, mint egy vén kandúrmacska, hiszen itt sétálgat a texasi parlament folyosóin anélkül, hogy a szoknyája alatt bugyit viselne. – Kate! A lány megfordult Teague hangja hallatán, és elmosolyodott. Úgy mosolygott, mintha örülne neki. Teague is átkozottul örült, hogy látja. Túlságosan is, és nagyon megkönnyebbült, hogy a lány nem menti ki magát. – Jöjjön velem! Kate mellé lépett, és követte a legkisebb megfigyelőszobába. Menet közben halkan megkérdezte: – Látott valamit? – Igen, láttam. – Az üldözővel kapcsolatos? Vagyis véget ért az egész? A férfi megtorpant az ajtó előtt, és zavartan nézett a lányra. Kate a mellkasára tapasztotta a tenyerét, mintha erősen megkönnyebbült volna. Mintha örülnie, hogy az együtt töltött idő véget ért. – Sajnos, nem erről van szó. – Teague a kártyájával kinyitotta az ajtót. Az emberei látják, ahogy bemennek. Tudni fogják, mit csinál. Nevetni fognak és egymást bökdösik. Teague–et nem érdekelte. Egy nap biztosan fogja, de most meg kellett tudnia, Kate mit visel a szoknya alatt. Minden vonzotta Kate–tel kapcsolatban, látnia, éreznie, tudnia kellett... Haragudott magára az önuralom hiánya miatt, ugyanakkor egész testét emésztette a vágy. Gyorsan beterelte a lányt a kis szobába. Bent a monitorokon a folyosók képe látszott, a számítógépek zümmögtek, és Kate végignézte mindet, miközben ujjait az aktatáskája fülén hajlítgatta.

56

Teague becsukta az ajtót mögötte; a megerősített ajtó határozott bumm–mal csapódott neki a fémkeretnek. A lány megfordult, fejét oldalra hajtotta, mintha megérzett volna valamit a férfi zaklatottságából. A szemében azonban kérdés ült, igazából nem értette az egészet. A férfi hátát az ajtónak támasztotta, mellkasa emelkedett és süllyedt, miközben bámulta a lányt... és vágyott rá. Három éjszakával korábban a lány meglátta a benne lakozó gyilkost. Ma nyilvánvalóan valami másfajta vadállatot láthatott meg benne, mert hirtelen elvörösödött. Lesütötte a szemét. A férfi nézte, és rájött, ez az a pillanat, amikor kiderül, mennyire rémítette meg a lányt. Ez lesz a végső bizonyíték – vajon megengedi–e, hogy bizalmasan megérintse? Nem fél attól, hogy fájdalmat okoz neki? Kate ajkán tétova mosoly remegett. Amikor ismét felemelte a fejét, szempillái nehezek voltak, tekintete álmatag. – Valami újsággal szolgál nekem? Vagy valami... másról van szó? Nem félt tőle. A lány is kívánta őt. A férfi olyan hirtelen közeledett hozzá, hogy a lánynak nem volt ideje elhúzódni. Helye sem volt elhúzódni. Nekitolta a csupasz falnak, testét testével odaszorította. A lány arcát két kezébe fogta, és megcsókolta. Azonnal behatolt a szájába a nyelvével, anélkül, hogy előkészítette volna ajka gyengéd érintésével vagy imádó szavakat suttogott volna. A férfi sem értette saját magát. Ha a lánnyal volt, kiveszett belőle minden finomság, és vágytól félőrült primitív lénnyé változott. Talán ez volt, amit az emberei láttak rajta. Kate azonban úgy reagált, mintha ugyanezt az őrültséget érezné. Szája megnyílt a férfinak. Megragadta a fejét, ujjai belesiklottak a hajába, és ugyanolyan mozdulatlanul tartotta, mint a férfi őt. És csókolták egymást. De még hogy csókolták egymást! A férfi nyelve valósággal dúlta a lány száját, és a lány olyan szenvedéllyel szívta, mintha azt szeretné, hogy olyan vadul vegyék birtokba, ahogyan a férfi szerette volna megtenni. A lány íze betöltötte a férfi minden érzékét, és mint egy kábítószeres, még többet akart belőle. A lány teste szappan, ámbra és levendula illatát árasztotta, tiszta volt, meleg és drága. A férfi hosszasan kóstolgatta a lány alsó ajkát, majd nyelvét végigcsúsztatta fogsorának sima hajlatán. Csukott szemmel végigízlelte a bőrt a lány arcán, szempilláján, és miközben ajka rásimult a szemöldökére, keze lecsúszott a vállára, majd megállapodott a mellén. Imádta a melleket, mindenféle méretűt és formájút, bármelyik nőn és minden nőn. De Kate melle... ahogy tenyere rájuk zárult, megmérte őket, azt a két csodálatos, gömbölyű halmot, úgy érezte, ilyen lenyűgöző mellekkel még sosem találkozott. A lány melltartót viselt. .. mi az ördögért visel melltartót, amikor olyan apró bugyi van rajta, vagy egyáltalán nincs rajta semmiféle bugyi? Azonban nem is próbálta megérteni a nőket, különösen ezt a nőt, magas intelligenciájával és éles eszével. A lány hátrahajtotta a fejét, és nekitámasztotta a falnak, felhívva a férfi figyelmét karcsú nyakára, aki végigcsókolta az egészet, majd belemélyesztette fogát a legpuhább részbe. A lány heves sóhaja végigvibrált a férfin, és erősen nekinyomta a lánynak a csípőjét, próbálva enyhíteni az ágyékát feszítő érzésen. Azt azonban semmi sem enyhíthette, csak ha megkapja a lányt. A lány felnyögött, mintha az eksztázis szélén imbolyogna. Ajka lágyan szétnyílt, szeme lecsukódott. Úgy nézett ki, mint egy nő az orgazmus szélén. Az hang, az illat, a látvány arra késztette a férfit, hogy kielégítse kíváncsiságát, ami ide behajtotta. Gyengéden, nagyon gyengéden tenyerébe fogta a lány fenekét. A szoknya anyaga lágyan csúszkált az ujjai alatt. Olyan puha... olyan nőies. – Fájdalmat okozok neked? – A férfi hangja rekedt suttogás volt. – Nem. – A lány szeme kinyílt. A belőle áradó csodálatos kék vágy szinte megperzselte a férfit. – Nem, egyáltalán nem okozol fájdalmat. 57

Teague gyengéd is tud lenni. Az... övé is tud lenni. A férfi ismét megcsókolta. Vagy megkóstolta, a lány maga sem tudta, melyik. Ez egyfajta kivizsgálás volt, kérdezés, mintha azt akarná tudni, hogy... mindenféle dolgot. Például hogy viszonozni akarja–e a csókot, hogyan olvad össze a testük, és hogy ők ketten képesek–e függőleges helyzetben maradni, amikor a legnagyobb mágnes a világon megpróbálja leteríteni őket a lábukról, és bedönteni az ágyba. A válasz igen volt, minden kérdésre, illetve nagyon remélte. Mert ahogy a testük összetapadt, szétvált, majd ismét összetapadt, és szájuk összeért, és elfordult, és ismét összeért, a lány semmit sem szeretett volna jobban, mint ledönteni a férfit a padlóra, leszaggatni róla a ruháját, és megerőszakolni. Az ajánlat, amit a férfi tett, amikor először látta – hogy magával sodorja a szex tornádójába és a kéj olyan magaslatát járatja be vele, amibe beleszédül –, most hirtelen életre kelt forrón, perzselőn, csodálatosan. Szent ég! Mintha nem lenne elég bonyodalom az életében, ennek is most kellett felbukkannia. Majdnem elnevette magát a szójátékon, mert hirtelen felbukkant valami a hasánál, keményen nekinyomódott, és amikor nekidörzsölte a csípőjét, Teague felemelte lábujjhegyre, ujjai felfedezőútra indultak a szoknyája alatt, és hamarosan rábukkantak tangája pántjára. Rekedten felnevetett. Úgy tűnt, mintha magához beszélne, amikor azt mondta: – Nem tudtad? – Mit? – kérdezte a lány bágyadtan, és a férfira nézett félig leeresztett szempillái alól, amelyeket alig tudott nyitva tartani. – Azt, hogy te mindig egy hölgy leszel. – Megfogta a lány állát; hangja rekedt suttogás volt. – Ha akarsz engem, ha készen állsz megadni magad nekem, nem kell mást tenned, mint nem venni fel bugyit. És mondd el, tudasd velem, drágám, hogy mit tettél! Ha elmondod, a tiéd leszek, ameddig csak akarsz engem. Mindig jóképű férfi volt, de most, nedves szájával és felvillanó mosolyával, egy szerető arcát viselte. Ugyanakkor könyörtelen volt. A lány még akkor is levegő után kapkodott, amikor a férfi közölte vele az ultimátumot. Egy olyan fajta ultimátumot, amelyhez működő agysejtekre volt szükség, azonban Teague és az ő varázscsókjai tönkretettek minden kognitív funkciót. Kate a férfira meredt, és megpróbált gondolkodni, reakciója azonban inkább ösztönös, mintsem értelmes volt. Nem számított, hogy úgy tűnt, Teague beleillik az életébe. Ez csak illúzió. Nem számított, hogy olyan súlyos elvakultságtól szenvedett, ami már szinte szerelem. A férfi veszélyes. Érezte a csontjaiban, ahogyan azt is, hogy a férfi kívánja őt. Látta az arcán. Azt is tudta, ha beadja a derekát, bedől a férfi ágyába, élvezetet lel az érintésében, kettejük közül ő fog sérülni, amikor a férfi elhagyja. És el fogja hagyni. Az a fajta, aki elhagy minden nőt, minden alkalommal. A férfi rezzenéstelenül figyelte Kate–et. Látta a pillanatot, amikor a lány ellene döntött, és azt mondta: – Talán igazad van. Amatőr voltam. Soha nem lett volna szabad hozzád érnem. Az üldöződ elfogása munka, és én nem szoktam lefeküdni az ügyfeleimmel De azért jól megleszünk együtt. – Hangja forró suttogássá halkult. – Nagyon jól megleszünk együtt. Kate tökéletesen tudatában volt a kameráknak, és a minden irányból rászegeződő szempároknak, miközben végigment a folyosón. Arca piros volt, keze remegett, de sikerült megőriznie a méhóságát egészen addig a pillanatig, amíg belépett a női mosdóba. Hála az égnek, üres volt, mert a térde megrogyott, és meg kellett támaszkodnia a mosdókagylóban. A nőnek, akit a tükörben látott, duzzadt volt a szája, piros az arca, és lázas fény csillogott a szemében. Ez a nő úgy nézett ki mint aki az orgazmus szélén áll. És talán így is volt. 58

Pedig csak egy csók volt. Vagy kettő. Teague Ramostól. Kate halkan felnyögött. Eddig kizárólag közép– vagy felsőosztálybeli fehér férfiakkal volt dolga, mert ezeket ismerte, és ezekkel voltak közös dolgai. Háttér, iskola, vallás. Semmi közös nem volt bennük Teague Ramosszal. Ismét megnézte magát a tükörben, megnedvesített egy papírtörülközőt, és borogatni kezdte vele az arcát. A drága ruhák tökéletesen illettek a férfira, és úgy viselte őket, mintha ezekben született volna. Hangja mély volt, hűvös és sima, mint a jégkockára töltött whisky, és beszéd közben pontosan használta a szavakat. A keze... a keze maga volt a csábítás: széles tenyerű, hosszú ujjú, sima, tiszta körmű. Olyan kéz, amilyenről egy nő álmodhatott, hogy minden bizalmas érintésével eksztázist ajándékoz. A víz egyáltalán nem hűtötte le gondolatait. Valójában azon csodálkozott, hogy gőz nem homályosította el a tükröt. Pedig nem bánta volna. Azt kívánta, bárcsak ne kellene látnia magát és tudnia... tudnia, hogy majdnem leteperte a férfit ott, a kis megfigyelőszobában, nem törődve a kényelemmel, fogamzásgátlással vagy biztonsággal. Nyilvánvalóan elvesztette az eszét. Teague nem született bele a gazdagságba, a kiváltságba vagy a tisztaságba. Ha akarta, úgy nézett ki, mint egy csavargó, és ezt olyan jól csinálta, hogy még őt, Kate–et is becsapta. Mert életének egy szakaszában az volt. Ez volt a probléma. Azok a férfiak, akikkel Kate lefeküdt – akiket ismert –, nem tudták, hogyan kell rossznak lenni. Egyikükből sem sugárzott olyan mértékű szexualitás, hogy egy nő be akarja azt lélegezni és el akarjon felejteni mindent, amit valaha tudott, mert amit a férfi mutat neki, az sokkal jobb lesz, sokkal... beteljesítőbb. Ha lefeküdt volna Teague–gel, soha nem találna kielégülést más férfi mellett. Hirtelen egy vad mozdulattal belevágta a papírtörülközőt a kukába. Igen, valaki üldözi, de ma este van Oberlin szenátor évfordulós partija. Austinban mindenki tudni fogja, hogy ő tudósítja az eseményt. Információkkal fogják tömni, vagy megpróbálnak majd dolgokat elhallgatni előle. A legjobb formáját kell hoznia. Semmi szüksége nem volt arra a konfliktusra, ami Teague–gel kialakult közöttük. Magabiztosnak kell lennie, és megmutatnia az egész világnak, és az összes szkeptikusnak, de legfőképpen Teague Ramosnak, hogy ő egy riporter a siker szélén. A siker pedig nem jön, ha ő Teague–nek szenteli minden gondolatát, függetlenül attól, milyen jóképű és ellenállhatatlan a fickó. Lépnie kell! Előkapta a mobiltelefonját, beütötte az anyja számát, majd amikor az anyja jelentkezett, azt mondta: – Ma estére kísérőre van szükségem. Gondolod, hogy Dean Sanders ráérne?

59

Kilenc Kate a füle mögé és a csuklójára pöttyintett egy keveset a Jo Malone ámbra– és levendulaillatú parfümből, majd könnyedén összeborzolta a haját. Frufruját feltűzte egy arany flitterekkel borított csattal, és nagy gonddal kisminkelte magát. Pánt nélküli melltartót viselt és hozzáillő tangát, amit aznap vásárolt. A vékony, rózsaszín selyemből készük melltartó finom, sima vonalat adott melleinek, míg a tanga annyira apró volt, hogy szinte kár volt viselni... Ennek ellenére felvette. Igenis felvette. Hiszen ma este volt Oberlin szenátor estélye, és ez lesz az első alkalom, amikor Teague valami másban is látja, mint tornaruhában és az alapvető riporteri öltözékben – bármilyen blúzban, ami jól mutat a képernyőn, a deréktól lefelé viselt darab pedig nem számít. Éppen ez okozta ma a bajt. Úgy tűnt, Teague jobban értékelte a fodros, rózsaszín szoknyáját, mint arra számított. Természetesen tudta, hogy jól néz ki benne, és talán azért is vette fel, hogy provoltálja a férfit, de álmában sem mert volna gondolni azokra a csókokra a megfigyelőszobában. Azon kapta magát, hogy az emlék hatására behunyt szemmel áll hálószobája közepén, és kezét a szívére szorítva próbálja visszanyerni a lélegzetét. Teague könyörtelen volt az örömszerzésben, ő pedig mohón és telhetetlenül követelte tőle, és ilyen még soha nem történt vele eddigi életében. Fogalma sem volt, hogy képes ilyen vággyal reagálni, a zavar legkisebb jele és a következményekre való tekintet nélkül. Az azonban biztos, hogy megfelelően cselekedett. Elhajolt a lövedék elől. Kísérővel megy a ma esti rendezvényre, határozottan a helyére téve Teague–et mint testőrt. Gyors, ideges mozdulatokkal betette gyémánt fülbevalóit. Igaz, még nem mondta meg Teague–nek... A tény, hogy egyáltalán megfordult a fejében, engedelmeskedik a férfinak, és nem veszi fel a tangáját... nos, ez mutatta, milyen nagy hatással volt rá a férfi. Befolyásolta, de egyáltalán nem jó irányba. Főiskolai évei alatt mindenki úgy ismerte, mint felelősségteljes és józan gondolkodású lányt, és ezért is jártak hozzá a barátnői elsírni bánatukat a fickóról, aki éppen kitolt velük. Most a hormonok és az önmegtartóztatás különös keveréke egy olyan személyiséget eredményezett nála, amire alig ismert rá mint sajátjára. Miközben belebújt egyszerű vonalú, bokáig érő, piros selyemruhájába, éppen csak hogy sikerült megőriznie józanságát. Nem fog úgy odamenni, hogy semmit sem visel a ruhája alatt. Felvette lapos sarkú, aranypántos szandálját, kezébe fogta Mary Francis retiküljét, és megnézte magát a tükörben. A selyem könnyedén követte az alakját, a mellére és csípőjére kicsit jobban rátapadva. Mindkét oldalon térdig fel volt hasítva, és amikor viselője lépkedett, lábszára ingerlőén kivillant a ruha alól, felkeltve a férfiak érdeklődését. Egész testét takarta ugyan, de sokat ígért; az a fajta ruha volt, amit az anyja is ajánlott. Kate jól nézett ki – még így is, hogy bugyit viselt. Elégedett mosolyt villantott tükörképére, elhagyta a szobát, és elindult lefelé a lépcsőn – majd megtorpant. Ha ő jól nézett ki, akkor Teague egyszerűen lenyűgöző volt. Ott állt európai szabású fekete öltönyében, ami úgy simult karcsú testére és széles vállára, hogy csak tervező tervezhette és profi szabó varrhatta. Keményített fehér inge világított, piros nyakkendője erőről és magabiztosságról árulkodott. Egyszerűen ő volt a legcsinosabb férfi, akivel Kate valaha is találkozott, és ez a mostani látvány annyira felhevítette, hogy a kemence forrósága semmi volt hozzá képest. Amikor a férfi meglátta Kate–et, az arca mozdulatlanná vált. Aranybarna szeme kitágult, majd elkeskenyedett. Olyan volt, mintha rá akarná vetni magát. Kate esküdni mert volna, 60

hogy a férfi nem lélegzett – sőt, egészen biztos volt benne. Fogalma sem volt, mit mondott volna, milyen idétlenség csúszik ki a száján, ha meg nem szólal az ajtócsengő. Kate ugrott egyet. Teague az ajtóra nézett, és mintha nem vette volna észre, hogyan reagált a lány, megkérdezte: – Szerinted ki lehet az? – A kísérőm. – Az arca megrándult saját hangja mesterkélt, vidám tónusától. – Ó! – Teague szemügyre vette a lányt. Azonnal átlátott az előkelő álarcon, és látta a saját szexualitásával, és az iránta érzett vonzalmával küszködő nőt. – Akkor az lesz a legjobb, ha beengedem. – Majd én! – Kate az előszoba felé indult, aztán megtorpant. – Azt hiszem, ez a te feladatod. – Szerintem is. Kate figyelte a férfit, és azt kívánta, bárcsak ezt egy kicsit jobban kitervelte voltia. Teague úgy nyitott ajtót, mint egy apa. Nem egy morcos apa; arca semmiféle érzelmet nem árult el. Azonban Dean Sanders semmiképpen nem rá számított. Dean Sanders magas, szőke, kék szemű férfi volt, és valami különös, meghatározhatatlan módon úgy nézett ki, mint egy ügyvéd. – Jó estét! – Hátrahőkölt, és ismét megnézte a névtáblát az ajtón. – Azt hittem... vagyis... szóval Kate Montgomeryt keresem. Kate szegény Dean megmentésére sietett. – Itt vagyok! Teague félrehúzódott, helyet adva Kate–nek. – Ő Teague Ramos, a testőröm. – Kezét Teague karjára tette, mintegy ezzel bizonyítva, hogy a férfi ártalmatlan. Teague nem mozdult. Az arca sem rándult. Reakcióját tekintve Kate akár a falat is fogdoshatta volna. – A... testőröd? – Dean úgy pislogott, mintha a kontaktlencséje félrecsúszott volna. – úgy látom, édesanyád nem avatott be a részletekbe – mondta Kate. Olyan volt, mintha Teague lenne a nap, a lány nem mert egyenesen ránézni, attól való félelmében, hogy megégeti a pillantásával. – Gyere be, és elmondunk mindent! – Elmondunk? – Dean egyikükről a másikukra nézett. Micsoda nyelvbotlás! Freud büszke lenne. – Arra gondoltam, érdekel, hogyan végzi egy testőr a munkáját. A legtöbb férfit lenyűgözi. Gyere be, amíg felveszem a köpenyemet! – Hogyne! – Dean nyílt lelkesedéssel nyújtotta kezét Teague–nek. – Dean Sanders, örülök, hogy megismerhetem. Miért van szüksége Kate–nek testőrre? Kate elindult megkeresni a retiküljét, Teague pedig közben beszámolt Deannek Kate üldözőjéről és az általa tett óvintézkedésekről. Teague hangja természetesen csengett; profi volt, aki a munkáját végzi. Ez így jó is volt. Azt akarta, hogy a férfi közömbös legyen. Vagyis inkább – hogy ő legyen közömbös a férfi iránt. Egy kicsit ácsorgott a szekrény előtt, és hallgatta Teague–et. – Tudom, bízhatom magában, hogy nem fog senkinek beszélni az üldözőről. Megpróbáljuk csapdába csalni az illetőt, és ha a nyilvánosságra kerül az ügy, biztosan nem fog sikerülni. – Hogyne, természetesen, megértem! Köszönöm, hogy a bizalmába avatott. Biztosíthatom, senkinek nem fogom elárulni! – Dean szívfacsaróan őszintének tűnt. Kate hirtelen erős bűntudatot érzett. Deant paravánként használja maga és Teague között. Egyáltalán nem érdekelte Dean, de a férfi már láthatóan erősen érdeklődött iránta. Az pedig kész katasztrófa.

61

– Ha Kate esténként elmegy itthonról, én vezetek – mondta Teague. – Tudom, hogy ez árnyékot vet a randevújukra, de ezek a szabályok. Szabályok? Mióta? – Maga is velünk jön? – játszotta tovább Teague a közömbös testőr szerepét. – Ó! – Dean a szája szélét rágcsálta. – Az olyan idétlen lenne. – Kate–nek egy kis Beemere van – tájékoztatta Teague. – Ami kényelmetlen is. Most az egyszer mi lenne, ha követném magukat? – Dean úgy beszélt, mint egy jó katona. Kate visszatért a férfiakhoz, és úgy tett, mintha egy szót sem hallott volna. – Kate, tudom, hogy tapintatlan vagyok, de majdnem örülök neki, hogy ez történt veled. Mindig csodáltalak a tévében, és zaklattam anyámat, hogy hozzon össze veled, és fogadni mernék, az egyetlen ok, amiért beleegyeztél ebbe az estébe az, hogy nagyon eleged van a szigorú felügyeletből! – vágta ki Dean győzedelmesen. Kate rámeredt. Tudatosult benne, hogy Dean jóképű férfi, aki talán még kedves is, és hogy kettejükben biztosan nagyon sok közös vonás van. És közben azt kívánta, bárcsak valahol máshol lenne, mindegy hol, csak ne itt. – Dean, te hízelegsz! – mondta. – Azonban Teague viszonylag elviselhetővé tette a helyzetet. – Azt látom – mosolygott Dean Teague–re. – Igazad van, tényleg figyelemre méhó személyiség. Normális esetben nem örülnék egy kísérőnek a randevúmon, de ez alkalommal megértem. – Aha! – Kate most először összeszedte minden bátorságát, és Teague–re nézett. A férfi egyenesen, hátrafeszített vállal állt. Fekete haját összefogta hátul. Aranybarna szeme nem pislogott, miközben nézte a lányt, és Kate valósággal belezuhant a tekintetébe, képtelen lévén legyűrni a kettőjüket összekapcsoló vágyat. A levegő felforrósodott és füstös lett. Teague nem szólt egy szót sem, de Kate még sosem látott senkit, aki ilyen ékesszólóan hallgatott volna. Úgy tűnt, Dean semmit sem vesz észre az egészből. Megigazította a nyakkendőjét, és megkérdezte: – Nos, mehetünk? – Egy pillanat. – Kate hangja nagyon furcsa volt, olyan, mintha a ködbe beszélt volna bele. – Elfelejtettem valamit. Visszasietett a hálószobájába, és levette a bugyiját. George az órájára pillantott. Hol lehet? Minden vendég megérkezett, kivéve azt, akinek a kedvéért ezt a partit adja. Kate Montgomery még mindig nincs sehol. Evelyn és ő ott álltak elegáns és modern otthonuk tágas előterében, pillanatnyilag nem foglalkozva a szomszédos terem nagyságú szobával, ahol hatvanöt nagyon befolyásos ember pezsgőt kortyolgatott, és cseverészett. Egy öttagú zenekar könnyed jazzt játszott, ami hipnek hangzott, de azért felismerhető volt benne a dallam. George sokat költött a kandalló fölötti új gyújtópontra – egy eredeti Gilford Blumfield olajfestmény lógott ezen a helyen –, mert Kate előkelő neveltetésű ifjú hölgy volt, aki értékelte a művészetet. Minden úgy volt, ahogy eltervezte. Minden tökéletes volt. A lánynak el kell jönnie. Azt mondta, eljön. Evelyn megrángatta szmokingja ujját. – Nem kellene bemennünk? George meg is feledkezett róla, hogy nincs egyedül, összerezzent, és majdnem ráordított az asszonyra, majdnem megeresztette a profanitás madzagját, amit az apja is használt, amikor ököllel belevágott a falba és a szegénységét átkozta. 62

George Oberlin szenátor azonban nem káromkodott. A káromkodás nem tett volna jót a tisztességes, törvénytisztelő, templomba járó emberként kialakított imázsának. Ráadásul azoknak a közönséges szavaknak az emléke arra figyelmeztette George–ot, hogy uralkodnia kell magán. Kate Montgomery biztosan nem akar egy olyan férfit, aki úgy szitkozódik, mint egy ostoba teherautó–sofőr. – Azonnal bemegyünk. – George szíve valósággal belesajdult a reménybe, ahogy brit inasuk kinyitotta az ajtót. – Talán ez... ő lesz. Igen, itt van. Kate Montgomery megérkezett. Az arca olyan volt, mint az anyjáé, csak fiatalabb, határozottabb, távolról sem olyan kedves és bizakodó. Piros selyemruhát viselt. Úgy mozgott, mint maga az élő csábítás, és – a férfi megdermedt – úgy nézett ki, mintha a ruha alatt nem viselne semmit. Ez távolról sem volt helyénvaló. Ha majd az övé lesz, meg kell változnia. Hallotta, hogy Evelyn felnyög mellette. – Kate! – Kinyújtott karral indult a lány felé, akit a sors ismét hozzá sodort. Teague Ramos a lány mellé lépett. George–nak arcára fagyott a mosoly. Nem hitt a szemének. A feje lüktetett. Teague Ramos. Itt, az ő házában, Kate Montgomeryvel. Ez egyszerűen lehetetlen! – Oberlin szenátor. – Kate rámosolygott, de ez a mosoly nem a személyének szólt. – Nagyon köszönöm, hogy meghívott a házassági évfordulója alkalmából rendezett estélyre. Bemutathatom Teague Ramost? George a férfira meredt, aki tizenöt centivel fölé magasodott, húsz évvel fiatalabb volt, és jól megérdemelten a szívtelen hírében állt. Ramos gyönyörű nőkkel hált, és sosem érdekelte, ha ezek a nők beleszerettek. Megtartotta saját és mindenki más titkait. Ha szavát adta valamire, azt be is tartotta. És majdnem, majdnem, annyira veszélyes volt, mint George maga. Majd még egy férfi lépett Kate mellé. Szőke volt, magas, arcán könnyed mosoly játszott, és magabiztos mozgása elárulta, hogy a legkiválóbb iskolákat végezte és a lehető legjobb családi háttérrel rendelkezik. George felismerte. Dean Sanders, az ügyvéd, akinek saját cége van és olyan politikai ambíciói, amelyek egy nap kétségtelenül beteljesednek. – Örülök, hogy látom, Oberlin szenátor. – Kézfogása határozott és magabiztos volt. – Remélem, nem bánja, hogy itt vagyok, különösen mivel a mai est leggyönyörűbb hölgyét kísértem el az ön házába. Ramos hátrahúzódott. – Nagyon örülök! – George–nak nem kellett színlelnie a zavart, amikor megkérdezte: – Szóval Miss Montgomerynek ma este két kísérője van? – Teague–ről dokumentumfilmet készítek mostanában. – Kate keze nem pihent Ramos karján. Nem mosolygott rá, mintha szeretők lennének. Hogy... dokumentumfilmet készít? Lehetséges, de akkor is szexuális feszültség sistergett kettejük között. Ezt minden bolond láthatta, és George nem volt bolond. Vagy talán mégis az volt, hiszen itt állt, fogadva elveszett szerelme kísértetét, és rá kellett döbbennie, hogy a történelem megismétli önmagát. Pillanatnyilag azonban, bármennyire is szerette volna, nem vitethette ki és verethette össze Ramost. Stílusos otthona Austin legelőkelőbb negyedében tele volt vendégekkel – elegáns, befolyásos, gazdag vendégekkel. A férfiak szmokingot, a nők tervezők keze alól kikerült ruhakölteményeket viseltek, sétálgattak és pletykálgattak, és egyáltalán nem hiányzott, hogy róla... és Kate–ről pletykáljanak. Így aztán egy kissé eltúlzott szívélyességgel rázta meg Ramos kezét. – Újra és újra meglepődöm, milyen kicsi ez a világ. – Kate–hez fordulva így szólt: – Én ajánlottam Ramos cégét a nagy texasi parlamentben felszabadult munkára. 63

– Valóban? – Ramos kifürkészhetetlen pillantással viszonozta a kézfogást. – Nem is tudtam. George elve akkor a következő volt: A fickó a kisebbséghez tartozik, és veterán. Jó benyomást fog tenni a közvéleményre. – Isten hozta önöket az otthonomban! Mind... a... hármukat! Annyira örülök, hogy itt, Austinban telepedett le, Kate! – George félig hátat fordított Ramosnak, és Kate–ről Deanre nézett. – Mióta járnak együtt? – Ez az első randevúnk – válaszolta Kate. – De remélhetőleg nem az utolsó – tette hozzá Dean. Kate a fiatalemberre mosolygott. – Biztos vagyok benne, hogy édesanyáink el tudják intézni. Dean felnevetett, és átölelte Kate vállát. – Most már megvan a telefonszámod. George–ot egyáltalán nem érdekelte, hogy ez a tésztaképű ügyvéd kísérgeti Kate–et. Sanders az a fajta fickó volt, akihez a nők feleségül mennek – egyenes, tiszteletreméltó és unalmas. George–ra nézve egyáltalán nem jelentett veszélyt. Annál inkább Ramos, aki képes volt belerángatni egy nőt egy forró kapcsolatba. Egy ilyen kapcsolat aztán megbélyegezte a nőt egy életre, és amíg élt, a vad oldal után vágyakozott. Azonban látva Ramos elkeskenyedett szemét, George esküdni mert volna rá, hogy a mexikóinak egyáltalán nem tetszik ez a bajtársiasság Kate és Sanders között. Helyes. Erre építhet. – Tehát, Kate, Dean, édesanyáik ismerik egymást. Sok közös vonás van kettejükben. – Különös, hogy eddig még nem találkoztunk. – Úgy tűnt, Dean nem vette észre, Kate mikor csusszant ki az öleléséből. – Én itt élek Austinban, de Kate–nek a családja is itt él. A nővérem szintén a Vanderbiltre járt, és ugyanannak a főiskolai diákegyesületnek voltak a tagjai. Ráadásul ugyanabba az edzőterembe járunk mindketten! – Csodálatos! – George megjegyzése a Ramos arcán megjelenő undornak szólt, nem pedig Dean és Kate közös dolgainak. Evelyn megérintette a férfi karját, emlékeztetve kötelességére. Ezért aztán George bemutatta őket a remegő kupac lötyögős bőrnek és reszkető csontnak, ami élete párja volt. – Ez itt a feleségem, Evelyn, szerelmem és az ok, amiért olyan szerencsés vagyok, hogy ezt az évfordulós partit tarthatom ma este. – Evelyn felé fordulva meglátta a rémült döbbenetet az asszony arcán, ahogy Kate–re meredt, mire keményen és figyelmeztetően megszorította a kezét. – Örülök, ho... hogy megismerhetem önöket – dadogta. – Mr... Mr. Ramos, Mr. Sanders. – Szólítson Deannek! – mondta Sanders szívélyesen. – Igen. Köszönöm, Dean. – Evelyn Kate felé fordult. – Isten hozta... Miss Montgomery. – Mintegy álomban, felemelte a kezét, és ujja hegyével végigsimított Kate arcán. – Sokszor láttam már a tévében. Elképesztő, mennyire hasonlít az édesanyjára. Mintha... – George könyöke hirtelen kapcsolatba került Evelyn oldalával, mire elharapta a mondatot, majd a szavak egyetlen lélegzetvétellel szakadtak ki belőle. – Nagyon köszönjük, hogy megtisztelte estélyünket a jelenlétével. Házassági évfordulójuk nem most volt, de ezt nem tudta senki George–on és Evelynen kívül. Nagyon sok csillogó ajándékot kaptak, annak ellenére, hogy a meghívókon ez állt: Kérjük, ajándékot ne hozzanak!, és George nem akarta, hogy el kelljen magyarázni, miszerint a felesége alkoholista, és nem is emlékszik a házassági évfordulójuk valódi időpontjára. Különösen, amikor riporterek is voltak a vendégek között. George benézett a másik szobába. Linda Nguyenre a KTTV–től és Maxwell Estevezre a KTRQ–tól, akik hajlamosak voltak minden melléfogásnak és nyelvbotlásnak alaposan utánajárni, és egyáltalán nem lett volna nehéz kideríteni házasságkötésük igazi időpontját.

64

Bár – és George figyelme most Brad Hasselbeckre irányult – annál a tévéállomásnál ő biztosítva volt. Brad Hasselbeck nagyon igyekezett George kedvében járni, így mindig azt tette, amit mondott neki. Pillanatnyilag George nagyon elégedett volt, amiért Brad ilyen gyorsan átvette Kate–et. Brad jobban is teszi, ha végrehajtja az utasításait. – Huszonötödik évfordulójuk! – mondta Kate. – Milyen csodálatos dolog ilyen hosszú ideig házasságban élni! Gratulálok, Mrs. Oberlin. Ilyen hosszú ideig? George és Evelyn valójában harminckét éve voltak házasok, egész pontosan azóta, hogy George rájött: a csúnya, tizennyolc éves lány családjának birtokai vannak Hobart megyében, nagy vagyonnal rendelkezik, és sikerült meggyőznie, hogy szökjön meg vele. Azért mondott huszonöt évet Kate–nek, mert azt hitte, attól fiatalabbnak tűnik, de egy Kate korú lánynak még ez is túl sok. Azt kellett volna mondania, hogy... most már mindegy. A lány fiatal. Ő egy érett férfi. A Kate korú lányok nagyon gyakran mennek hozzá olyan korú férfiakhoz, mint ő. – Ezüstlakodalom! Ez nagyszerű! – Dean szélesen mosolygott, és Kate–hez fordult. – A szüleim nemrég ünnepelték a harmincötödik házassági évfordulójukat. – Elképesztő – motyogta Kate. A lány arra a mexikói Ramosra függesztette tekintetét, aki Evelyn remegő keze fölé hajolt, és megcsókolta. – Huszonöt év valóban ok az ünneplésre. Gratulálok, Mrs. Oberlin! – A férfi George–ra nézett. – És önnek is, szenátor. Evelyn délies természete csatát nyert az évei fölött; előkelően elmosolyodott, és az ajtó felé mutatott, amely a galériába nyílt. – Kérem, fáradjanak be, és csatlakozzanak a többi vendéghez! Ó, Freddy! – szólt a felbukkanó inasnak. – Kérem, kínálja meg Miss Montgomeryt, Mr. Sanderst és Mr. Ramost pezsgővel! Amint Freddy bekísérte Ramost, Sanderst és Kate–et a galériába, Evelyn megroggyant, mintha a térdei felmondták volna a szolgálatot. Nevetséges volt, mennyire félt a férjétől. George soha nem emelt rá kezet, de menet közben szép lassan ilyen remegő kocsonyává vált – vodkával vegyített kocsonyává. – Állj fel! – mondta George, és megragadta az asszony karját. – Mosolyogj! Tudtad, hogy jönni fog! – Én nem... nem tudtam. – Evelyn úgy nézett ki, mint aki haldoklik. – Nem mondtad. Az inas kézbesítette a meghívókat, és George valóban nem mondta meg neki, de ez nem változtatott a lényegen. – Igenis mondtam. Biztosan részeg voltál. Mint mindig. – Nem mondtad. – Az asszony elrántotta a karját, ami láthatóan megfájdult George szorításától. – Erre biztosan emlékeznék. Nem mondtad. – Hátat fordított a férfinak, és bizonytalan léptekkel elindult. – Evelyn! – szólt utána George jéghideg, parancsoló hangon. Az asszony megállt. Nem fordult meg, de megállt; karcsú alakja szinte világított fehér bársonyruhájában. – Ne felejtsd el, ma este nincs ivás! – Gondoskodott róla, hogy hangja csak az asszonyt érje el. – Különben megbánod! Evelyn megfordult, ránézett a férjére, szeméből szinte sütött a kín. – Már így is a pokolban fogok égni. Figyelmeztetlek, George, ezt nem fogod megúszni szárazon! George őszinte vidámsággal nevetett fel. – Ó, drágám, reszketek a félelemtől! – Mintha az asszony bármiben is keresztbe tehetne neki! 65

Aztán rájött, hogy Evelyn nem volt olyan óvatos a hangjával, és a vendégek meghallották. Döbbenten meredtek rájuk. Aztán gyorsan elfordították a fejüket, és a bátrabbak vagy ostobábbak fojtottan nevettek. Kate Deannel társalgott, és úgy tűnt, nem vett észre semmit, Ramos azonban odafordította a fejét, figyelt, és mozdulatlanságában mintha minden egyes szót mérlegelt volna. George fortyogott a dühtől. Túlságosan sokat dolgozott azon, hogy ennek a rétegnek a tagja lehessen, mintsem hagyja, hogy alkoholista, pszichopata felesége megszégyenítse. Bátor, fájdalmas mosolyt erőltetett az arcára, mintegy feláldozva a boldog házasságban élő ember imázsát. Úgysem lesz már Evelyn sokáig a felesége. Az ügyvédjével, és ami ennél is fontosabb, a kampánymenedzserével is beszélt a válásról. Bement a terembe és ivott egy pohár vizet, hadd lássa mindenki, hogy ő nem iszik alkoholt. Mosolygott, beszélgetett, és a vendégek között lassan Kate felé araszolt. Beszélni akart a lánnyal, be akart állni közé és Ramos közé, hogy lássa, vajon csak képzelte azt a bizonyos szexuális vonzalmat, vagy tényleg létezik. Nem képzelte. Tudta, mit érzett, mit látott. Ennek ellenére meg kellett bizonyosodnia róla. Az nem számított, hogy Kate–nek volt egy kísérője, aki egyetlen percre sem hagyta magára. Ramos úgy figyelte Kate–et, mintha a lány gyémánt lenne, ő pedig egy tolvaj, és ez a hasonlat sokkal helytállóbb volt, mint abba George hajlandó volt belegondolni. Észrevéve lehetőségét egy kis információszerzésre, George észrevétlenül odalépett Brad Hasselbeck mellé. – Érdekes párocska... Teague Ramos és a maga új riportere. Brad akkorát ugrott, mintha George rájött volna a legféltettebb titkára – ami, egy véletlen folytán, így is volt. George–nak hajlama volt felfedezni más emberek titkait. Rájött, hogy ez hajlékonnyá és könnyen befolyásolhatóvá teszi őket, és egy rendőrfőnök, egy törvényhozó vagy egy tévéállomás vezetőjének esetében ez a befolyás többet ért, mint az illető súlya aranyban. – Oberlin szenátor! Nem hallottam! – Brad kipréselt magából egy elhaló mosolyt. – Csodálatos parti. Nagyon sok potenciális új sztorit látok. – Menjen és szimatoljon! – George nagyvonalúan intett. – Talán tudna nekem egy kis felvilágosítást adni Kate Montgomeryről. Brad hallhatóan nyelt egyet. – Uram? – Hogyan jött össze Ramosszal? – George mosolygott, kivillantva összes fogát és agyarát. – Kate? – Brad a riporterére pillantott. – Azt hittem, Dean Sandersszel jár. – Sanders. – George egy legyintéssel elintézte Sanderst. – Igen, de Ramos is elkísérte. Miért? – Kate... ó, nem arról van szó, amire gondol! – Brad kuncogott. George nem osztozott vidámságában. Brad gyorsan elkomolyodott. – Azt akartam mondani... szóval Kate–et üldözi valaki. Ramos a testőre. – Egy üldöző. – George mélyen belenézett Brad szemébe. – Mit ért azalatt, hogy üldöző? – Látta a... öö... vágást az állán? Az egész teste tele van horzsolásokkal. Valaki széthasogatta az autója gumijait, aztán pedig megpróbálták elütni. – Izzadtság gyöngyözött Brad homlokán. – Igen, uram, kétségtelenül egy üldöző. George a terem sarka felé, a padlótól plafonig érő kandalló mellé terelte Bradet. – És maga miért nem tájékoztatott engem? – Azok után, hogy annyi követ megmozgatott, hogy felvetesse Kate–et? – A város legjobb testőrét szegődtettem mellé, uram, és okot találtam az együttlétükre. Kate dokumentumfilmet készít Ramosról. – Brad ragyogott az elégedettségtől. – Ez nagyon jó ötlet volt. – Én nem jó ötleteket akarok, hanem azt, hogy Miss Montgomery biztonságban legyen! – Ramos nem szokta elveszíteni az ügyfeleit. 66

– Helyes. – Ramos valóban nem szokta elveszíteni az ügyfeleit, és ezt George is tudta. – És én felelősséggel tartozom a KTTV részvényeseinek a nyereséget illetően. Bradnek ebben is igaza volt. Azzal nem használna George–nak, ha kirúgatná magát. – Rendben. Folyamatosan tájékoztasson! Tudni akarom, ki ez a gazfickó! – Az, aki üldözi Kate–et? – Brad okoskodónak, önelégültnek hangzott, majdnem mintha nevetne George–on. George jeges pillantást vetett rá. Brad arcáról azonnal lehervadt a mosoly. – Igen, uram. Az, aki üldözi Kate–et. George elkapta Ramos tekintetét, aki a jelenetet derűvel, szánalommal és... érdeklődéssel figyelte. George nem akarta, hogy Ramos beleüsse az orrát a dolgaiba. A testőr alapos és okos ember hírében állt, és lehet, hogy gerincre akarja vágni Kate–et, de ez nem csökkentette George érdeklődését a lány iránt. Sőt... Ez az ő lehetősége. Az utolsó lehetősége. És ez alkalommal minden másképp lesz.

67

Tíz Teague a falnál állt, figyelte az eseményeket, és arra gondolt, hogy minden bizonnyal Oberlin a legnagyobb hal a tóban. Ott volt a rendőrfőnök, a megyei seriff és a Texasi Legfelsőbb Bíróság bírái. A szenátorok a sarokban gyülekeztek, és suttogva beszélgettek. A legrosszabb azonban az volt az egészben, hogy Dean Sanders éppen felé tartott, kezében pezsgőspohárral, arcán szívélyes mosollyal. Teague elfojtott egy nyögést. Rendben. Tehát Kate fél a kettejük közötti szenvedélytől, ezért beszerzett egy palimadarat. De muszáj volt pont ennek a nyílt tekintetű, kedves, gyanútlan Dean Sandersnek lennie, a maga felsőbb osztálybeli, texasi családi hátterével, szuper állásával egy jólmenő ügyvédi irodában és hétvégi mellékállásával, amikor ingyen jogi tanácsokat osztogat nőnemű bevándorlóknak, akiket bántalmaz a férjük? Teague–nek utálnia kellett volna a férfit, de Deant lehetetlen volt utálni. El tudta képzelni, hogy összeül Deannel egy sportbárban, és megnéznek együtt egy meccset. Nagyon ritka volt az ilyen igazán, őszintén kedves fickó. – Hé, Teague, száraznak látszik! Nem kér egy italt? – Dean meghimbálta pezsgőspoharát. – Nem, köszönöm. Munka közben sosem iszom. – Ó, értem. Értem. – Dean bűntudatosan körülpillantott. – Elfelejtettem, hogy maga dolgozik. – Igen. – Teague összekulcsolta a kezét a háta mögött, fizetett izomember benyomását keltve. – Nekem sem lenne szabad innom. Még haza kell vezetnem. – Dean letette félig telt poharát egy arra járó felszolgáló tálcájára. – Gondolja, hogy Kate jöhetne velem, az én autómban? Ő vigye haza Kate–et? Szó sem lehet róla. – Jobban örülnék, ha én vinném haza. – Dean arckifejezése láttán Teague hozzátette: – De követjük és elkísérjük hazáig. Dean kifeszítette a vállát. – Tényleg nem bánja, ha Kate másvalakivel randevúzik? – Kate Montgomery számomra munka. – Teague pillantása Kate–et kereste a tömegben, és amikor nem találta, addig helyezkedett, amíg meg nem látta. Eddig mindig képes volt egyszerre védelmezni az ügyfelét, vigyázni magára és társasági életet élni. Itt azonban semmi más nem érdekelte, csakis Kate. Úgy mozgott a lány az emberek között, mint egy piros selyemláng, és ha nem tudná, azt hinné, nem visel semmit a ruhája alatt. De tudta, hogy nem így van. A fenébe! A csat Kate göndör, sötét hajában megcsillant, és csaknem olyan fényesen ragyogott, mint a lány kék szeme, a gyémántok a fülében felhívták a figyelmet hosszú nyakára... és ettől a férfi legszívesebben megcsókolta volna az álla alatt, lassan haladva lefelé... Kate ügyet sem vetett rá. – Kate gyönyörű, de nem nagyon foglalkozik velem. – Dean gyorsan hozzátette: – Nem panaszképpen mondom, de az első randevún azért az ember egy kicsit több figyelmet várna. Tehát Kate Deannel sem törődik. Ennek ellenére a féltékenység összeszorította Teague gyomrát. A lány szégyenlős lelkesedéssel mosolygott, őszinte érdeklődéssel figyelt az emberekre, és ragyogott valami különös belső szépségtől. A férfi szerette volna, ha mindez a lelkesedés, érdeklődés és szépség rá, és csakis rá sugárzik. – Biztosan egy új sztorihoz gyűjti az anyagot. – De mi az ördögért vigasztalja ő Kate kísérőjét? 68

– Hát persze! Magamtól is rájöhettem volna! – Dean elvett egy pohár Perriert, és belekortyolt. – Különben is mit tudok én a randevúzásról? Tíz év óta, amióta a feleségemmel megismerkedtem, ez az első. Rajta azonban már túl vagyok, és készen állok egy olyan nőre, mint Kate. Igencsak próbára tette Teague önuralmát, hogy egy jó nagyot bele ne rúgjon Deanbe, és azt is csak azért, mert Dean egyáltalán nem állt készen egy olyan nőre, mint Kate. A lány átrobogna rajta, és Dean kivételezettnek érezhetné magát, amiért része lehet az aszfaltnak. – Hé, Ramos! – Brad Hasselbeck lépett oda hozzá, kezében egy konyakkal és kólával, és dőlt belőle a teraszon elszívott cigaretták bűze. Fél szemét Deanen tartva, megkérdezte: – Hogy halad a sztori? Kate közel jár már – Deanre nézett, és jelentőségteljesen lehalkította a hangját – a végéhez? – A hölgy kísérője tud az üldözőről, Hasselbeck. – Egy léleknek sem beszélek róla. – Dean a szívére tette a kezét. – Akkor jó. – Hasselbeck vállat vont. – És maga mikor végez ezzel az üggyel, Ramos? – Nem Kate biztonsága felől kellene érdeklődnie? – kérdezte Teague kimérten a hírigazgatót. – Szent ég, mindenkit Kate biztonsága érdekel? – robbant ki Hasselbeck türelmetlenül. – Nekem komoly munkám van, és egyáltalán nem könnyű elmagyarázni a főnökeimnek Floridában, hogy az új lány, akit felvettem, használhatatlan, mert öltések vannak az állában! Teague karon fogta a férfit. – Megbocsát nekünk? – kérdezte Deantől, majd gyorsan a sarokba húzta Hasselbecket. – Ki más kérdezősködött Kate felől? – Ez nem költői kérdés volt, tényleg tudni akarta, kit érdekek a lány és miért. – Mindenki tudja, hogy ő az új riporter – válaszolta Hasselbeck. – Szeretik Kate híradásait, és tudni akarják, hogyan sérült meg. Mást sem csináltam az este során, csak a Kate Montgomeryvel kapcsolatos kérdésekre válaszoltam. – Megpróbálom megtalálni Kate üldözőjét, hogy visszamehessen dolgozni, de maga nem sokat segít nekem. – Teague szeme Kate–et kereste, aki a legfelsőbb osztálybeli Winona Acevedóval beszélgetett, mindketten nevettek, és... ó, a pokolba! Őt nézték. Normális esetben nem érdekeke, ha korábbi szeretője találkozott azzal a nővel, akit éppen megpróbált befűzni, de most szeretett volna odamenni, megragadni Kate csuklóját, és elrángatni. – Szóval mi a helyzet a sztorival? – kérdezte Hasselbeck. – Feljegyzéseket készített és filmezett az elmúlt három napban. Azt mondja, elég anyaga van három dokumentumfilmhez is. Én azonban nem értek hozzá! – Így is van! – Hasselbeck arca felderült. – Egy dolog van, amihez egyáltalán nem ért, és az a tévézés. – Pontosan. – Nem számított, hogy nem sikerült ágyba vinnie a lányt. Nem lenne szabad most hajtania rá, amíg Kate az ügyfele, és veszély fenyegeti. Minél hamarabb végeznie kell ezzel a feladattal, hogy eltűnhessen Kate közeléből, mielőtt még jobban belegabalyodik a hálójába. – Azt mondom, ha a holnapi napon nem sikerül az üldöző nyomára bukkanunk, hagynunk kellene, hogy leadja a filmjét, és akkor meglátjuk, hogy a támadások kapcsolatban állnak–e a tévés szerepléseivel. – Jó ötlet! – Hasselbeck ragyogott. – Hacsak nem történik valami katasztrófa, ami külön adásidőt igényel, péntekre beteszem a filmjét. Essünk túl ezen az egészen! – Igen. – Teague szeme Kate–et kereste. A lány mintha megérezte volna magán a férfi tekintetét; tekintetük találkozott. Kate lesütötte a szemét. Mosolya olyan nyíltan hívogató volt, hogy Teague önkéntelenül is tett egy lépést felé. Aztán gyorsan megállt, és visszaszólt Hasselbecknek: – Igen, essünk túl a dolgon! 69

A munkájára kell összpontosítania. Nem szabad elfelejtenie, honnan jött és mit csinált. A múlt szürke árnyai kezdték körülfonni, és most először életében nem bánta... A fejében megszólalt az anyja hangja: A fenébe, Teague, te kis disznó... Ekkor Kate valami olyasmit tett, amire Teague gondolni sem mert volna. Végigsimított a csípőjén, és a piros selyem ráfeszült a bőrére. A férfi teste felforrósodott, a régi emlékek lángra lobbantak és elégtek. – Hé, nézze csak! – Hasselbeck poharával az ajtó felé intett. – Grant kormányzó! – Tessék? – Teague Kate–et bámulta, és megpróbálta visszanyerni önuralmát. – Ez az Oberlin aztán nem semmi – mondta Hasselbeck elismerően. – Ha ő partit ad, mindenki ott van, aki számít! – Ühüm. – Teague fittyet hányt Texas kormányzójára, a feleségére és az ajtóban gyülekező talpnyalókra. Kate úgy nézett ki... olyan volt, mintha... de nem. Az lehetetlen. Sosem tenné meg azt, amit kért tőle. Nem lenne bugyi nélkül. Egész biztosan nem közölné vele a dolgot egy parti közepén, amikor semmit sem tehet a dologgal kapcsolatban. Túlságosan kegyetlen bosszú lenne az ultimátumáért cserébe. Kate szempillája megrebbent, ránézett, és szeméből sütött a csábítás. Szája a következő szavakat formálta: nincs bugyi. Ettől kezdve semmi sem tarthatta távol Teague–et a lánytól. Randevú vagy nem, kísérő vagy nem, egyetlen pillanatra sem mozdult mellőle a hosszú, unalmas este hátralévő részében. – Evelynnel az oldalán George példamutató szenátornak bizonyult, zavaros időszakokon vezetve át Texast és segítve felvirágoztatásában. – Grant kormányzó a zenekari emelvényen állt, oldalán George–dzsal és Evelynnel. – De nem csupán a politika nyert George és Evelyn házasságával. Evelyn életcéljaként tűzte ki az állam legfiatalabb és legszegényebb polgárainak oktatását, és George adománygyűjtő támogatásának köszönhetően beindította a Kis Texasiak Beiskolázás Előtti Programját, nagyon sokat segítve az állam hátrányos helyzetű gyermekeinek. George lelkesen mosolygott és úgy tett, mintha érdekelné, mit hord össze ez a kormányzónak nevezett hólyag. Pedig egyáltalán nem érdekeke. Azt szerette volna, ha mindenki hazamegy. Ezt az egész partit azért szervezte, hogy alkalma nyíljon beszélgetni Kate–tel, körülvezesse az otthonában, kérkedjen művészeti ismeretével és előkelőségével. Azt tervezte, hogy ez az este majd megadja a diadalmas kezdőrúgást házassági hadjáratának, de az egész rémálommá változott. – Eljött körünkbe, hogy áldozatos munkájáért egy emlékplakettet adjon át az Oberlin házaspárnak a Kis Texasiak elnöke, Carol Murphy! – A kormányzó félrehúzódott, odaengedve az emelvényre Carolt. – Oberlin szenátor, államunk komoly problémájának megoldásába vetett hitéért és kapcsolatai pénzszerzésre való felhasználásáért, valamint saját forrásból való nagylelkű támogatásáért, továbbá Mrs. Oberlin gyakorlati részvételéért a gyermekek iskola előtti neveléseiben, szeretnénk átadni ezt a... Carolnak végre sikerült bonyolult mondata végére érnie és átadni a plakettet. George és Evelyn mosolyogva pózoltak Carollal együtt a fényképész előtt, majd George csendre intette a társaságot. – Huszonöt évvel ezelőtt nagyon büszke voltam, hogy én lehetek az a férfi, aki az oltár elé vezeti Evelynt, és most még büszkébb vagyok, hogy magaménak tudhatom szeretetét és törődését. Igyunk mindnyájan csodálatos feleségem, Evelyn Oberlin egészségére! – Magasra emelte poharát, és látta az asszony szempilláin csillogó könnyeket.

70

Mert Evelyn tényleg hitt a szegény gyerekek oktatásában, és tényleg hálás volt neki, amiért pénzt szerzett a programhoz. Miért ne tette volna? A közvélemény átkozottul szerette az ilyesmit. Grant kormányzó felemelte poharát. – Az Oberlin házaspárra! És kívánom, hogy újabb huszonöt évet éljenek le együtt boldog házasságban! A partin mindenki felemelte a poharát és ivott, majd udvariasan tapsok, miközben Grant kormányzó elhagyta az emelvényt, és elindult keresztül a tömegen, kezet fogva és beszélgetve az emberekkel. Ha George–nak bizonyítékra volt szüksége saját fontosságát illetően, most megkapta – az elmúlt tizenkét év legnépszerűbb kormányzója keresi a kegyeit. Remek, Kate is észrevette. De a fenébe Ramost! Olyan kifejezés ült az arcán, amit csak akkor látni, ha valakit teljesen elvakít a vágy. George általában szerette ezt a kifejezést látni mások arcán, mert a férfiakat könnyedén lehetett vezetni a farkuknál fogva, és szerelmi ügyeikkel megzsarolni őket. Annak azonban nem örült, hogy egy mexikói néz így az ő édes Kate–jére. Valójában az ő édes kis Kate–je mintha megpróbált volna minél távolabb kerülni Ramostól. Többször eltűnt, Ramos pedig követte, mint egy szeméttelepi kutya. A lány a törvényhozók között sétálgatott, beszélgetésbe elegyedett Martmez szenátorral... azonban míg Ramos az oldalához csapódott modellekkel társalgott, nem flörtölt velük, és egyetlen pillanatra sem vette le a szemét Kate–ről. Egyetlen pillanatra sem. Ez elég volt, hogy kihozza George–ot a sodrából – és ez eddig csak egyszer fordult elő vele. Egyetlenegyszer. – Szenátor. – Grant kormányzó fogott vele kezet. – Gratulálok! A feleségem és én most átmegyünk egy másik társasági rendezvényre. Nagyon köszönjük a vendéglátást. George hosszú házassága alatt már nagyon sok gratulációt fogadott. Olyan sokat mosolygott, hogy ha vége lesz ennek az estének, bátran indulhat az Academy Díjért, és mindeközben úgy, hogy gyűlöli Teague Ramost és vágyakozik Kate Montgomery után. – Bocsásson meg, uram! – Az inas sima, brit angolsága szakította félbe töprengését. – Jason Urbano van itt. Bevezettem az irodájába. – Urbano? – George gyorsan kivonult az előtérbe. – Itt és most? – Azt mondja, tárgyalni akar – válaszolta Freddy rezzenéstelen arccal. – Urbano... – George elgondolkodott az emberen, akit oly nagy gonddal zsarolt meg és használt. – Mondja meg neki, hogy fogadom! – Igen, uram. – Freddy meghajolt és távozott. Freddy immár több mint egy éve szolgált George–nál. A jelentkezési lapján azt állította, hogy hetvenéves, de George szerint legalább nyolcvannak nézett ki. George–ot azonban nem érdekeke. Freddy kifogástalan ajánlólevelekkel rendelkezett; brit akcentussal beszélt, a feje kopasz volt, tizenkilencedik századi elképzelései voltak egy háztartás vezetéséről, és megfelelő tekintéllyel rendelkezett elvárásai betartatásához. Ráadásul olyan tiszteletreméltó jelleget kölcsönzött az egész háznak, amiért egész Austin irigyelte, de George úgy találta, a magas fizetés, amit az öreg kap, pontosan elegendő cserébe azért, amit Freddy nyújt. George rendelt még egy kör pezsgőt – a pezsgő segített a vendégeknek eltekinteni a házigazda jelenlététől –, és elindult a dolgozószobája felé. Miután belépett, becsukta maga mögött az ajtót. – Urbano, örülök, hogy látom. Köszönöm, hogy elfogadta a meghívásomat. Urbano felemelte a fejét. George hangosan felnevetett, látva a férfi ádáz arckifejezését, majd elkomolyodott, és hűvösen megjegyezte: – Feltételezem, valami fontos hírrel érkezett, máskülönben nem jelent volna meg a partimon. 71

Urbano nagydarab, széles vállú, negyvenöt év körüli férfi volt, aki régebben hokizott. Orrlyuka kitágult, szemöldöke leereszkedett. Olyan volt, mint egy dühöngő pitbullt tartani láncon, és figyelni, ahogy megfojtja saját magát a nyakörvével. A hatalom érzését, amit George–nak a lánc végének kézben tartása jelentett, semmihez sem lehetett hasonlítani. – Nos? – kérdezte. – Igen. Hírem van. Zack Givens nagyobbik lánya most töltötte be a nyolc évet, és egyfajta – Urbano idézőjelet mutatott ujjával a levegőben – személyiségzavarral küzd. Ezért Hope–pal beszéltem. – A drága kis Hope. – A legidősebb Prescott lány, aki szálka volt George szemében attól a naptól kezdve, hogy feleségül ment Zack Givenshez. Tizenhat éves volt a lány, amikor a szülei meghaltak. A szeme láttára vitték el nyolcéves húgát, Peppert árvaházba. Látta, amint mostohabátyját, Gabrielt, őrizetbe veszik. És keservesen sírt, amikor csecsemő húgát, Caitlint, elvették tőle. George sejtette, hogy Hope problémát fog jelenteni, de azt hitte – naiv módon, most már tudta –, ha elküldi az ország tá–volt végébe, Bostonba, ahol minden idegen, ahol a lánynak nincs pénze, családja, iskolai végzettsége, azzal semlegesítheti. Azonban semmi sem állíthatta meg azt a kis szukát. Felülkerekedett minden akadályon, hozzáment egy Givenshez, és nem is akármelyik Givenshez. Zack Givens volt az illető, fia és unokája a New England–i gyárosoknak. Agyafúrt hadműveletbe kezdett, felcserélve egy lelkész lányának szüzességét egy férfira, aki segíthetett neki megtalálni szeretteit. George–nak fogalma sem volt, milyen varázslat rejtőzhet a nő lába között, de úgy lenyűgözte vele Givenst, hogy az olyan lelkesedéssel kutatta felesége családját, mintha a sajátja lenne. Hope szinte azonnal rábukkant Gabrielre, de a másik kettővel már nem volt ilyen szerencséje. Hát persze. Pepper egy vad, lázadó gyermek volt, ráadásul még csúnya is. George őt Seattle–be küldte, az ország ellenkező végébe, és a lány egy idő után eltűnt a föld színéről George nagyon remélte, hogy meghalt. Hope megérdemelte volna. Hope megpróbált a törvényszéki épületben tárolt iratok alapján szerettei nyomára bukkanni, de egy alkalmas időben kiütő tűz elpusztított minden papírt. A nő nyomozókat küldött Hobartba, hogy beszéljenek azokkal az emberekkel, akik emlékeztek Prescottékra. George azonban nagy befolyással bírt a város irányítására, és senki sem mert keresztbe tenni neki. Senki nem beszélt. A legtöbben nem is tudták, mi történt valójában. Tulajdonképpen senki sem tudta biztosan, még Evelyn sem. Hope azonban tökéletesen tisztában volt vele. Ha a nyilvánosság elé vinné gyanúit... nos, nincs annyi befolyás és zsarolás a világon, amivel őt lebuktathatná. George éppen azon törte a fejét, mivel terelhetné el a figyelmüket, amikor Hope–ék elkövettek egy nagy hibát. Elküldték Jason Urbanót, hogy végezzen körülötte némi nyomozást. George számtalan kapcsolata révén szinte azonnal értesült a szimatolásról, és felfogadott egy embert, hogy nézzen utána Urbano múltjának. George páncélszekrényben tartotta Urbano dossziéját, mint a világ egyik legfontosabb dokumentumát, amely értékben felér a Gutenberg Bibliával vagy az Egyesült Államok Alkotmányával. Kiderült, hogy Urbano jogi tanácsadóként működik a Givens Vállalatnál, amióta elvégezte a jogot. Jó barátja volt Zack Givensnek, és Givens nagyon sokat adott a hűségre. Ha megtudta volna, hogy Urbano csaknem azóta síkkaszt pénzeket a vállalattól, amióta ott dolgozik, Givens fellógatta volna kurta nyakánál fogva. Ráadásul Urbanónak számos házasságon kívüli kapcsolata is volt, és a felesége meglehetősen robbanékony természettel bírt. Persze haragját sosem szellőztette a nyilvánosság előtt, de ha valakinek volt elég pénze, befolyása és a

72

megfelelő nyomozó dolgozott neki, minden információt megszerezhetett, amire csak szüksége volt. Ami nagyon jó volt, mert George már elég régen szenvedett a bostoni kapcsolatától. George hidegen nézett Urbanóra. – Nos, halljam, mit mondott Hope a lánya személyiségzavaráról! – Azt mondta, hogy Európába viszik Lanát. – Lana? – szólt közbe George. – A gyerek neve Lana? – Igen, miért? George töltött magának egy adag whiskyt, és egy hajtásra legurította. Hope anyját hívták Lanának. – Szóval Európába viszik? – Hope ragaszkodik hozzá, hogy Zack is velük menjen. – Urbano lehalkította a hangját, mintha attól félne, hogy valaki meghallja. – Zack az én kezemben hagyja a céget. – Tehát erről van szó. – George lassan Urbano felé fordult. – Igen, erről. – Urbano nagyot nyelt, és a nyakkendőjét húzgálta. – A megfelelő fülekbe belesuttogott célzásokkal és a könyvelés jogi manipulációjával az egész Givens–bkodalmat romba lehetne dönteni. – De csak akkor, amikor szólok – mondta George hidegen. – Addig semmit sem tesz, amíg én nem szólok. Az óra éjfélt ütött. A zaj a partin elért egy bizonyos szintet, és ott is maradt. A vendégek táncoltak és nevettek. Egy utolsó szemrevételezés után Teague úgy döntött, Kate üldözője nincs ezek között az emberek között. Ahogy ittak, egyre kevésbé érdekelte őket a lány, és egyre többet foglalkoztak magukkal. Ami érthető is volt, hiszen politikusok voltak. Kate, aki mellette állt, most belekapaszkodott a karjába, levette először az egyik, majd a másik szandálját. Ott állt mezítláb a hideg márványpadlón. – Hű, de jólesik! – sóhajtotta. Hajából finom illat áradt. Teague közel hajók, nagyot szippantott, és elképzelte, ahogy ez az illat összekeveredik az övével, miközben szeretkeznek. Kate kezének melege átsejlett öltönye ujján, és szinte látta, ahogy a lány lehunyja a szemét a gyönyörtől, miközben ő behatol a testébe. Odahajolt Kate füléhez, és a körülöttük tomboló kakofónia ellenére is tudta, a lány hallja minden szavát. – Tűnjünk el innen! Keressünk egy helyet, ahol kettesben lehetünk! És ahogy várta, a lány tiltakozás nélkül követte.

73

Tizenegy Jason Urbano keresztülvágott a szállodai szobáján, menet közben ledobta a zakóját, meglazította a nyakkendőjét, és a szemét dörzsölte, mintha erősen kimerült volna az Oberlinnel való szembesüléstől. Szitkozódva előhúzta a mobiltelefonját, és a felesége számát tárcsázta. – Szia, drágám! – duruzsolta, arckifejezése azonban teljesen meghazudtolta hangsúlyát. – Hogy vannak a gyerekek? –A szemét forgatta, miközben úgy tett, mintha figyelne. – Aha, értem, szóval minden rendben van. Hamarosan otthon leszek. Igen, drágám, tényleg. Nincs semmi baj. Minden nagyszerűen alakul! Tökéletesen alakította a hazug férjet a tükör mögött elrejtett kamera számára. A kamera számára, amelyről elméletileg semmit sem tudott. Oberlin nagy hatalommal bírt, és senki sem állíthatta meg, ha egy megfigyelő kamerát akart elhelyezni egy szállodai szobában. Másrészt azonban senki és semmi sem állíthatta meg Zack Givenst, ha úgy döntött, keresztülhúzza Oberlin számításait. Ellépve a kamera elől Jason folytatta a beszélgetést, olyan megnyugtató ostobaságokat motyogva, amivel egy csaló férj ostoba kis feleségét etetné. Jason szerencsére nem a feleségéhez beszélt. A vonal le volt zárva; felnyitotta laptopját, létrehozta a zsinór nélküli kapcsolatot, és várt, amíg Gabriel arca megjelent a monitoron. Gabriel a szomszéd szobában volt, és a gombok villámgyors nyomogatásával belépett Oberlin rendszerébe, egy olyan ember profizmusával, akit az állandó bosszúvágy segített a szakma elsajátításában; Gabriel Prescotték mostohafia volt. Gabriel betett egy szalagot, amely a tükör mögötti kamerába beadott egy előre felvett kis filmet, majd hüvelykujját feltartva jelzett Jasonnek. A képen, amit most Oberlin látott, Jason járkált fel–alá a szobában, füléhez szorított telefonnal, és a feleségével beszélt. A valóságban Jason elindította a programot, ami élő video–kapcsolatot hozott létre Zack dolgozószobájával a Massachusetts állambeli Cambridge–ben álló Givens–házban. Elsőként Zack arca jelent meg. Jason felesége azt mondta, Zack túlságosan jóképű, és ezzel Jason is egyetértett. Fekete hajával, amelybe már ezüst szálak keveredtek, és szúrós fekete szemével a Givens Vállalat minden alkalmazottjára a frászt hozta... kivéve azokat, akik rájöttek, hogy a Hope–pal leélt tizenhat év alatt némi kedvesség is beköltözött a szívébe. – Hogy ment a dolog? – kérdezte kurtán. – Bevette a szöveget – válaszolta Jason. Hope arca jelent meg Zacké mellett. Barna hajában mostanában szőke tincsek jelentek meg, az új, állig érő frizura annyira kiemelte arccsontját, hogy ha egy férfi ránézett, hajlamos volt megfeledkezni az asszony gyönyörű kék szeméből sütő értelemről. Zack utálta ezt a frizurát. Hope közölte vele, pedig jobb lesz, ha hozzászokik, mert ugyan nagyra tartja a férje véleményét, ám nem női frizurák tekintetében. Jason tizenhat éve ismerte az asszonyt, de még mindig vigyoroghatnékja támadt, ahányszor Zacket és Hope–ot együtt látta – a konzervatív, zárkózott vállalatvezető és a liberális, erős akaratú művész. – Hogyan lehet annyira ostoba, hogy azt hiszi, ennyi év után hajlandó vagy elárulni Zacket? – kérdezte Hope hitetlenkedve. – Mert nagyon gondosan összeállítottunk Jason korábbi sikkasztásairól és csalásairól egy hamis nyomot, mind szakmai, mind személyes vonalon – emlékeztette feleségét Zack. – És mivel George Oberlin ilyen ember, azt hiszi, amerre néz, mindenütt ilyen embereket lát. – Pepper Graham, Hope húgának hangja hangzott fel, ahogy belépett a kamera hatósugarába.

74

Hosszú, fekete, hullámos haj keretezte az arcát, és mosolyát zöld szeme is tükrözte. Látszott rajta, hogy sokkal több utcai bölcsességet sikerült magába szívnia, mint Hope–nak, és az is, hogy hajlik felismerni és elfogadni az emberi természet sötét oldalát. Ez persze nem volt meglepő, hiszen nyolcéves korában elszakították szeretteitől, és különböző árvaházakban nevelkedett. Bár Pepper sosem beszélt erről az időszakról, Jasonnak volt egy olyan érzése, hogy egyes helyeken rosszul bántak Pepperrel, és ő nagyon magányos volt. Mire Hope rábukkant, a huszonhárom éves Pepper már túl sokat látott az élet sötét oldalából. Most, nyolc évvel később, egy farmon ék Idahóban férjével, Dan Grahammel, három gyermekükkel, legalább ezer szarvasmarhával, és egy igen sikeres kertészeti holmikkal foglalkozó csomagküldő szolgálattal. A városi születésű Jason szemében ez maga volt a pokol, de Pepper boldognak tűnt. Nagyon boldognak. Amikor a család összejött, hogy kisüssenek valami jó módszert, hogy Oberlin seggéből perecet csináljanak, Pepper volt az, aki előállt azzal a tervvel, amit végül mindnyájan elfogadtak. Jason nagyon kedveke Peppert. – A te véleményed szerint Oberlin tisztában van azzal, hogy ha megbuktatná a Givens Vállalatot, az legalább olyan káros lenne az ország és a befektetők számára, mint az Enron– összeomlás? – Jason tudta, Zack tökéletesen tisztában akar lenni az üggyel, mert Zack számára a gondolat, hogy valaki képes elárulni az országát és annak népét, maga volt az iszonyat. – A helyedben én utánanéznék, nem vett–e konkurens részvényeket! – tanácsolta Jason. – Már úgyis tudod a választ, Zack – mondta Pepper. – Oberlin egy tolvaj... sőt még rosszabb. Egy pillanatra mindenki elhallgatott. Nagyon közel voltak már ahhoz, hogy elégtételt vegyenek a régen esett sérelemért. Huszonhárom évvel ezelőtt Bennett Prescott volt a texasi Hobart lelkésze. Ő és a felesége, Lana eltűntek, és összetört autójukban találtak rájuk holtan, látszólag útban Mexikó felé, miután látszólag elhagyták gyermekeiket. Napokon belül az egyháztanács felfedezte, hogy a kassza velük együtt eltűnt. Prescottékat kikiáltották bűnözőnek, és a gyerekeik, három lányuk és a mostohafiuk eltűnt Hobartból. Az évek során Hope, Pepper és Gabriel ugyan sokat szenvedtek, de végül ismét egymásra találtak. Kishúguk, Caitlin, azonban eltűnt. Senki sem tudta, hová lett. Az újra egyesült Prescott család minden erőfeszítése ellenére sem sikerült a nyomára bukkanni. Minden szál egyetlen emberhez vezetett. George Oberlin az egyháztanács tagja volt, amikor Bennett és Lana Prescott eltűnt. Nem sokkal később Oberlin megpályázta a Texasi Állami Szenátus tagságát, méghozzá hatalmas pénzes kampánnyal, és bár dokumentált támogatókkal rendelkezett, egy gyors Givens–vizsgálat kiderítette, hogy hazudott a pénzügyi adományok forrásait illetően. Keresztapja, egy mogorva, tüzes szemű farmer, Oberlin nevének említésére is olyan szitkozódásba fogott, hogy az égbolt is majdnem leszakadt. Pedig a kampánydokumentumok szerint a kampányra költött összeg felét ő adta. Griswald, a Givens család inasa, Gabriel és Jason bizonyítékokat találtak, miszerint George Oberlin lopta el az egyházi kasszát, és ő választatta el egymástól a gyerekeket. Sejtették, hogy ő gyújttatta fel a törvényszéki épületet, hogy elpusztuljanak az iratok. És megvoltak a módszerei, hogy mindenkinek befogja a száját Hobartban. Zack és Hope, Pepper és Dan, valamint Gabriel célja az utolsó gyermek, Caitlin megtalálása volt. A kutatás azonban mindig George Oberlinnél ért véget, és George Oberlin nem volt hajlandó együttműködni, mivel azzal elismerte volna bűnösségét. 75

Így aztán Jasonnek, a Givens Vállalat fő jogi tanácsadójának a segítségével kiötlöttek egy tervet, amely a maga egyszerűségében briliánsnak volt nevezhető. Elhitették Oberlinnel, hogy megzsarolhatja Jasont, ráveheti, hogy teljesítse a parancsait, és tönkreteheti a Givens Vállalatot. Oberlint hajtotta valami. El kellett rejtenie kegyetlenségét, mert ha nem tette, sosem indulhat az Egyesült Államok Szenátusának tagságáért. Mint minden ember, aki hagyja, hogy a kapzsiság és gonoszság uralja az életét, Oberlin sem látott a nyilvánvaló mögé. Nem jött rá, hogy nem csak ő manipulálhat, hanem őt is manipulálhatják, zsarolhatják és tönkretehetik. Ha sikerül csapdába csalniuk, felajánlanak neki egy egyezséget – elárulja nekik Caitlin hollétét, vagy pedig akkora botrányt robbantanak ki körülötte, hogy esélye sem lesz az országos tisztség elnyerésére. – Annyira szeretném, ha börtönbe juttathatnánk! – motyogta Hope. Jason keserűen felnevetett. – Az az ember egy polip. Mindenhová elérnek a csápjai. Nagyon sokan vannak, akik boldogan látnák a bukását, de nincs elég bátorságuk, hogy szembenézzenek a következményekkel, ha segítenek nekünk. – Egyetlen bírát sem találnánk Texasban, aki hajlandó lenne elítélni – mondta Zack. – De drágám, ha megtudjuk, hogy Caitlin él és boldog, azzal mindnyájan megnyugszunk. – Pepper megsimogatta Hope hátát. Jason látta, hogy Hope arca felragyog. – És ha végre megint együtt lehetnénk... – Hope nagyot nyelt. Ez a család olyan régen várja, hogy ismét egyesülhessen. Túlságosan régen. Jason már alig bírta elviselni bizonytalanságuk fájdalmát. Miközben a nők érzelmeikkel küszködtek, Gabriel arca jelent meg a képernyőkön. – Két perc – figyelmeztette őket. – Be kell fejeznünk! – mondta Zack. – Bárcsak ott lehetnénk! – robbant ki Pepperből. – Annyira szörnyű itt ücsörögni Bostonban, miközben ti, férfiak végzitek az összes munkát! Hope nagy nehezen visszanyelte a könnyek. – Ha viszont odamennénk, és Oberlin meglátna, felismerne... – Tudom – visszakozott Pepper keserűen. – Tönkretenné az egész tervünket. – Amikor készen állunk bezárni a csapdát, mindnyájan odarepülünk – ígérte Zack. – Már nem tart sokáig. – Egy perc! – szólt Gabriel figyelmeztető hangja. – Egy utolsó kérdés: Griswald hogy van? – kérdezte Hope. – Freddy? – Jason szomorúan csóválta a fejét. – Freddy Griswald? Szegény öreg Freddy? – Mondtam Zacknek, ez a feladat túl nagy megpróbáltatást jelent neki! – Hope kihúzta magát. – Hiszen már majdnem kilencvenéves! Zack, aki az együtt töltött egyetemi éveknek köszönhetően nyilvánvalóan felismerte a kifejezést Jason arcán, türelmesen megkérdezte: – Mi a baj? – Azt mondta, most döbbent rá, hogy elvesztegette az életét az inaskodással – válaszolta Jason. – Valóban? – Zack felvonta a szemöldökét. – És vajon miért gondolja ezt? – Azt mondja, inkább kémnek kellett volna mennie. – Jason elvigyorodott. – Azt mondja, nagyon sok bajtól megkímélhette volna Angliát a II. világháborúban. Zack és Pepper felnevetett. Hope arcán egymást váltogatták a különböző kifejezések, míg végül megállapodott a sértettség mellett. – Rendben – morogta durcásan. – Tehát nagyon jól érzi magát. Hibáztathat valaki, amiért aggódom egy öregember miatt? 76

– Nem is várunk tőled mást, drágám. – Zack megölelte az asszony vállát, aki egy másodpercnyi merevség után a férfi vállára hajtotta a fejét. Mielőtt Jason csókot utánzó, cuppanós hangokat hallathatott volna – gyerekes dolog, igaz, de szinte kötelező, amikor két ember ilyen régen ismeri egymást –, a videó kikapcsolt. Gabriel megszakította a kapcsolatot Bostonnal. Miközben Jason lefekvéshez készülődött George Oberlin szenátor talpnyalóinak szeme előtt, igyekezett aggodalmas képet vágni, de miután lekapcsolta a lámpát, semmi sem állíthatta meg vigyorgását. Griswaldnak igaza volt. Ez a fajta igazságszolgáltatás igazán jó szórakozás, különösen, ha segítségével még a Prescott családot is sikerül végre egyesíteni. Jason egy titkos álmot dédelgetett, mert bár mindenki tudta az igazságot, senki nem beszélt róla. A megváltoztathatatlan tény az volt, hogy valaki meggyilkolta Bennett és Lana Prescottot, és annak az embernek bíróság előtt kell felelnie tettéért. George Oberlinnek felelnie kell tettéért.

77

Tizenkettő Ez csak egy átkozott, idétlen csók. Éjjel két óra volt. Teague Dean háza előtt ük az autóban, a fényszórót Kate–re és Deanre irányítva, miközben Dean megpróbált egy arcra adott puszinál többet kisajtolni randevúpartneréből. Teague–nek semmi kedve nem volt látni, amint Dean Sanders ráteszi a kezét Kate–re, és felfedezi, mit rejteget a lány a ruha alatt. Jaj ne! Semmit. Semmit nem visel a ruha alatt! Teague a kilincsre tette a kezét, készen, hogy közbelépjen, és kiszabadítsa a lányt Dean öleléséből. Kate azonban eltolta magától Deant, Teague felé mutatott, és megrázta a fejét. – Jó kislány – suttogta magának Teague. Figyelte a lányt, ahogy óvatosan visszalépked az autóhoz. Kinyitotta neki az ajtót, és nézte, ahogy beül mellé. – Újabb randevút beszéltél meg vele? – kérdezte durván. – Menjünk haza! – Kate végigcsúsztatta kezét a combján, mintha a ráncokat akarná kisimítani finom selyemruháján. Teague azonban képtelen volt levenni róla a szemét. – Tudod, egy rendes lányhoz képest nagyon jól tudod kínozni az embert. – Egyesbe kapcsolt, és kikanyarodott a járdaszegély mellől. A sötét utcák egymás után suhantak el mellettük. – Szóval megbeszéltél vele egy újabb randevút? – Nem. Lassíts egy kicsit! Semmi szükségünk rá, hogy megállítson egy rendőr. – Ismerem őket egytől egyig. – Ennek ellenére visszavett a sebességből, és nyugodtan gurult Kate lakásáig, mert tényleg nem akarta, hogy megállítsák a rendőrök. Nem akarta arra pazarolni az idejét, hogy bebizonyítsa, józan. Nem akarta az igazolványát mutogatni és azt magyarázni, hogy mit csinál Kate mellett. Nem akart mást, csak otthon lenni Kate lakásában, Kate ágyában, és csak Kate testével foglalkozni. Leparkolt az autóval a lány számára kijelölt helyen. Szemügyre vette a kivilágított járdákat, a keskeny fűcsíkot, kókadozó virággal teli ládát a bejárat mellett. Tekintete elidőzött a szemeteskukán, az egyetlen tárgyon, amely mögött elbújhatott valaki. Semmi sem mozdult. Pillanatnyilag biztonságban voltak. Azonban míg Kate biztonsága elsődleges volt számára, a saját biztonságával egyáltalán nem foglalkozott. Nem érdekeke a szakmai etika. Egész egyszerűen meg kellett kapnia a lányt. A halvány, derengő fény olyanná varázsolta a lányt, mint egy klasszikus festményt. Nagy szeme őt figyelte, arckifejezése azonban nem látszott. Zaklatottság? Izgalom? Diadal? Nem tudta. Fogalma sem volt. Csak annyit tudott, hogy a lány egész este őt hergelte karcsú, tiszta testének mozdulataival, nevetésével, levendulaillatú parfümje leheletével. Ez a lány megtestesítette minden álmát, amiket sosem engedett meg magának... és ráadásul beleegyezett a feltételeibe. Felajánlotta magát neki. Hosszú órákon keresztül uralkodott magán. Most azért egy mély nyögés kíséretében átnyúlt a lányért, és a karjába rántotta. A kézifék ott volt közöttük; nem érdekelte, ahogyan testhelyzetük kényelmetlensége sem. Muszáj volt megérintenie a lányt. Két kezét a nyakára simította. A lány szíve vadul dobogott az ujjai alatt, szaporán szedte a levegőt. Megcsókolta, és a lány viszonozta a csókot, mindent adva, semmit sem tartva vissza. Hajlékony volt, rugalmas, teljes felsőtestével nekidőlt, keze a férfi hajában kalandozott, ujjai valami belső ritmusra lüktettek, amely nagyon hasonló volt a férfiéhez. Nyelve pulzált a férfi szájában; egyszerre volt agresszív és behódoló. A lassú, nedves csók próbára tette a férfi állóképességét. Egész este a lányt figyelte, és amikor rájött, hogy meztelen a ruha alatt, a lány által tett minden lépés kínszenvedés volt számára. Elképzelte, amint megérinti selyemruháját, majd meztelen vállának még selymesebb bőrét, lecsúsztatja a vékony pántot, és kiszabadítja az egyik feszes mellet. 78

Most szemét félig lehunyva tenyerét a lány hátára simította. Ujja hegye végigsiklott a lány lapockáján, majd a gerincén, megcsodálva hátának erős izmait és feszes inait. Minden érintéssel egyre fokozódott benne a várakozás okozta kínszenvedés. Ezzel ugyanígy volt a lány is, mert hirtelen kiszabadította magát. Hangja, amikor megszólalt, rekedt volt és fenyegető. – Itt fogunk szeretkezni? Mert ha igen, én leszek felül. Ez a sebességváltó maga a borzalom. – Nevetett, de egyszerre komoly is volt. – Itt akarsz szeretkezni az autóban? – A férfinak szinte csorgott a nyála, amikor elképzelte az azonnal fizetséget a többórányi szenvedésért cserébe. – Nem tudom... nem tudom, hogy képes vagyok–e még várni. A lány beismerése hatására a férfi mély levegőt vett. Tehát a lány is ugyanúgy akarja őt, ahogyan ő akarja a lányt. Ugyanúgy mindenre elszánt, mint ő... és ez erőt adott neki, hogy kiszakítsa magát a bűvöletből, amely eddig gúzsba kötötte. – Gyere! – mondta rekedten. – Be kell mennünk. Egész éjszaka szeretkezni akarok veled, és az itt lehetetlen. Ráadásul nem is biztonságos. Kate üldözője még mindig szabadon volt. Amióta Teague elvállalta a feladatot, a fickó egyáltalán nem adott jelt magáról, és Teague ettől különösen éber lett. Mielőtt lefekszik Kate–tel, valami olyan helyen kell lennie, amit zárak és lakatok védenek, mert ha egyszer belefeledkezik a lány testébe, vak és süket lesz minden fenyegetésre. Egész életében vonzotta a veszély. Kísértette a halált, gúnyolódott vele, és nem érdekelte, hogy a sötétség elnyeli vagy sem. De most... élni akart, méghozzá olyan elszántsággal, amely majdnem felperzselte a lelkét. Meg kell kapnia ezt a lehetőséget Kate–tel! Meg kell ízlelnie a lányt, mielőtt meghal! És ha szerencsés, sikerülni fog. Ismét szemügyre vette a parkolót. Semmi nem változott. Semmi nem mozdult. – Gyere! – mondta ismét, és elkezdte kinyitni az ajtót. Kate utánanyúlt, megragadta mellén az inget, visszarántotta és megcsókolta. Szent ég, hogy csókolta! Nyelve szétválasztotta a férfi ajkát, és egy briliáns, túlhevült villám mennydörgésével vette birtokba a száját. Hosszú másodperceken keresztül nem létezett más a világon, csak Kate Montgomery és az, ahogyan megbélyegezte a férfit a vágyával és a szenvedélyével. Teague hirtelen elhúzódott, és kiugrott az autóból. A szexuális vágy súlya úgy nehezedett rá, hogy csaknem megtántorodott, miközben átkerült az autó túloldalára, hogy kisegítse a lányt. Kate hagyta, hogy megfogja a karját; kicsúsztatta két lábát, majd egyetlen kecses mozdulattal felállt. Elindult a bejárat felé, egyetlenegyszer sem pillantva vissza. Méltóságteljes volt és kimért, de a férfi tudta, hogy az izgalom hajtja. Miközben a lányt nézte, a valóság szinte fejbe kólintotta – bele fogja nyomni a matracba, a magáévá teszi, és ha túl lesznek rajta... az egész élete megváltozik. Nem akarta ezt a változást, tudta, hogy számára ez szenvedéssel fog járni, de a fenébe, akkor sem fog ellenállni neki! Teague sietett utolérni Kate–et, finom érintésekkel terelgetve az ajtó felé. A lány nekidőlt, teljesen megadva magát. Lélegzetvétele, testének melege, szépsége teljesen hatalmába kerítette a férfit. Ugyanakkor... az ösztönei sosem kapcsoltak ki teljesen. Ahogy elhaladtak a kuka mellett, hirtelen éberré vált. Valami mozgás hívta fel magára a figyelmét. Egy penge villant a félhomályban. Valaki nekik rontott. Kate–nek. Ez az. Az üldöző. A szexuális csalódottság haraggá változott. Teague félrelökte Kate–et az útból. Megpördült, a támadó elé ugrott, félreütve a kést tartó kezet, és egy hátvéd ugrásával ledöntötte lábáról a közeledő testet.

79

Azonnal megérezte egy nő finom, vékony csontjait. Már képtelen volt visszafogni a lendületét, de nem törte el a csuklóját, ahogy akarta, csupán lefogta, miközben végigvágódtak a füvön. A nő sikoltott, éles, vékony hangon, amely egy pillanatra megszakadt, amikor Teague súlya rázuhant. A támadónak finom parfüm, bársony és vodka szaga volt. Teague a hasára fordította, karját a háta mögé csavarva. – Ki az? – kérdezte Kate. Majd: – Mrs. Oberlin! Hát persze. A szánalmas, könnyes Evelyn Oberlint szorította a földre. A szenátor felesége hevesen zokogni kezdett, és szeméből úgy folytak a könnyek, mintha valamiféle gát szakadt volna át a lelkében. – Sa–sa–sajnálom! – Kocogott a foga, egész teste remegett. – Na–na–nagyon sajnálom. – Én is, asszonyom. Teague komoran végigfuttatta a kezét az asszony testén, újabb fegyvereket keresve. Nem talált nála semmit, csak egy finom kis selyemtáskát, amely zsinóron lógott a nyakában. Leakasztotta, és odanyújtotta Kate–nek. – Mi van benne? Kate belenézett. – Gyógyszer. Egy csomó gyógyszer. – Aha. – Az asszony olyan sovány volt, hogy szinte az éhen–halás szélén állt. Megállíthatatlanul reszketett, és Teague fogadni mert volna, hogy nemegyszer volt elvonókúrán. – Ne–nem akartam bántani. – Mrs. Oberlin szabad kezével Kate felé nyúlt. – Csak... csak nem akartam, hogy ismét meggyilkolja. Teague jelentőségteljes pillantást váltott Kate–tel. Ez az asszony alkohol– és drogfüggő, és most is valamelyik vagy mindkettő hatása alatt áll. – Ezért próbálta meg elütni Kate–et az autójával? – kérdezte a férfi. – Néhány horzsolás még mindig jobb, mint a halál! – Mrs. Oberlin szájából ez egész logikusan hangzott. – Szent ég – nyögte Kate. – Nem hiszem el, hogy azt ő tette! – Láttad a kést? – kérdezte Teague. – Nem virágcsokrot tartott a kezében. – Maga ezt nem érti. – Mrs. Oberlin könnyei felszáradtak. Hangja rikoltássá élesedett, megpróbált feltápászkodni. – Mit nem ért Teague? – Nem törődve drága, szexis ruhájával, Kate letérdelt Mrs. Oberlin mellé. – Kérem, mondja el! – Kate, egyáltalán nem alkalmas az időpont egy átkozott interjúhoz! – Teague olyan dühös volt, hogy alig tudott beszélni. Szerette volna beletaposni Mrs. Oberlint a betonba, amiért halálra rémítette Kate–et. Ha nem nő és nincs ilyen vacak egészségi állapotban, biztosan meg is teszi. Így csak annyit mondott: – Hívd ki a rendőrséget! – Azonnal. – Kate továbbra is az asszony mellett térdelt, és a hangja olyan kedves volt, hogy Mrs. Oberlin abbahagyta a küzdelmet, és letette a fejét a fűre. – Mit nem ért Teague? – Megint meg akarta ölni magát! Egyszer már megtette! – Mrs. Oberlin fájdalmas tisztasággal ejtett ki minden szót. – Én csak el akartam kergetni magát, máskülönben megint megölné! – A francba, Kate! – Teague az öltönye zsebében kotorászott a mobiltelefonja után. – Nem maga az egyetlen, tudja? – Mrs. Oberlin egy pillanatra sem vette le a szemét Kate– ről. A lágyszívű Kate–ről, aki úgy figyelt, mintha képes lenne kihámozni valamit ebből a habogásból. Teague tárcsázta a 911–et, és kérte a központost, hogy azonnal küldjön egy járőrkocsit.

80

– Mrs. Blackthorn jött rá először. Már előttem. Azt gondolta... – Mrs. Oberlin úgy lihegett, mintha nem kapna levegőt rendesen, de gyorsan összeszedte magát. – Az öregasszony sebezhetetlennek hitte magát, de amikor hazamentem, ott volt a... a... a... – Lélegezzen nagyokat! – Kate hátrasimította Mrs. Oberlin haját a homlokából, és megvárta, amíg az asszony engedelmeskedik. Akkor megkérdezte: – Hol volt Mrs. Blackthorn? – A lépcső aljában. Kitört a sovány nyaka. Azt mondták... a seriff azt mondta... azt mondta, whiskyszaga volt, és hogy zugivó volt. Pedig ez nem igaz. Aztán amikor én ezt megmondtam, a seriff azt mondta... – Mrs. Oberlin elhallgatott, és felnyögött, mintha valami fájdalmas emlékkel küzdene –, azt mondta, talán én löktem le a lépcsőn. Pedig ez nem igaz! Otthon sem voltam! – Hiszek magának – nyugtatgatta Kate. Teague képtelen volt eldönteni, hogy Mrs. Oberlin tényleg tud valamit, vagy csak túl élénk a fantáziája. Végül aztán úgy döntött, hogy nem érdekli. Ez az átkozott, eszement Evelyn Oberlin tönkretette az éjszakáját Kate–tel. – Ö pedig azt mondta, hogy nem volt ott, amikor Mrs. Blackthorn meghalt. – Mrs. Oberlin körülnézett, mintha attól félne, hogy valaki meghallja, és súgva folytatta: – Pedig ott volt. – Oberlin szenátor? – kérdezte Kate. Mrs. Oberlin úgy felrikoltott, hogy Kate majdnem hanyatt esett ijedtében. – Persze, hogy Oberlin szenátor! Teague megszorította az asszony csuklóját, aki egy kicsit ellenkezett, de aztán megadta magát. És mintha egyáltalán nem hangoskodott volna az előbb, fojtott hangon folytatta: – Akkor... akkor... kezdtem félni... és tudtam, hogy az én hibám. – Mi a maga hibája? – Kate intett Teague–nek, hogy engedje az idős hölgyet felállni. A férfi azonban határozottan megrázta a fejét. Látott már ilyen eseteket. Az ilyen feldühödött és begyógyszerezett emberek teljesen kiszámíthatatlanok, és az egyik pillanatról a másikra képesek megvadulni. Ez az asszony beismerte, hogy ő üldözte és zaklatta Kate–et – Kate szerencséjére, persze. Most a férjét hibáztatja – aki Teague szerint egy beképzelt majom, de botránynak a gyanúja sem tapad a nevéhez – a problémáiért, és arról beszél itt összevissza, hogyan mentette meg Kate–et attól, hogy a férje ismét meggyilkolja. – Az az én hibám, hogy megölte magát. Tudhattam volna! – Mrs. Oberlin lehunyta a szemét, mintha szenvedne. – Meg kellett volna mondanom nekik, de szeretem a férjemet. – Ismét elkezdett mindenfélét összehordani, és most már annyira összefolytak a szavak, hogy Teague alig értett valamit. – Nagyon szeretem. Ezért megpróbálok nem gondolni rá, de a kísértetek mindig ott vannak, engem bámulnak, a húsuk cafatokban lóg... a szemük üres... Lana, nagyon sajnálom. Kérlek... annyira sajnálom. Mrs. Oberlin a levegőbe bámult, mintha most is egy kísértetet látna, és olyan meredten, guvadt szemmel tette, hogy Teague–nek felállt a hátán a szőr. Képtelen volt megállni, hogy oda ne nézzen ő is. Semmi nem volt ott. Kate is odapillantott, és megcsóválta a fejét. Kísérteties. A távolból sziréna hangja hallatszott. – Meg fog ölni. Gyűlöli, amikor én... én... – Mrs. Oberlin rángatózni kezdett, és Teague végül elengedte. Kate és ő komoran figyelték, ahogy az asszony a fűre hány. – Menj fel! – Teague nem nézett a lányra. – Vegyél fel egy farmert, főzz kávét, a zsaruk biztosan kérnek. Én majd gondoskodom róla. – Mi fog történni? – suttogta Kate. – Kórházba kerül elvonókúrára. Óriási botrány lesz. Oberlin hagyja, hogy elüljön a dolog, aztán elválik tőle. – Teague cinizmusa most a felszínre tört. – Nem tesz jót a pozíciójának.

81

– Meggyőződése, hogy a férje egy gyilkos. – Kate sajnálkozva nézte az asszonyt. – Gondolod...? – A francba, Kate, azt hiszi, hogy a férje megölt téged! A te érdekedben üldözött téged! – Teague most éppen nem akarta megérinteni Kate–et, de meg kellett fognia a kezét. A lány ujjai remegtek és jéghidegek voltak. – Drágám, az asszony őrült, a férje pedig finnyás. Nem tudom, miért éppen téged fogott ki, de biztos, hogy csak képzelődik. Te is láttad. Azt hitte, kísértetet lát. – Teague a háta mögé mutatott. – Tudod, hogy így van. Menj fel, öltözz át kényelmes ruhába, és készülj fel egy hosszú ostromra, mert a rendőrök biztosan hosszasan fognak faggatni. – Rendben. – Kate ennek ellenére nem mozdult, és a hangja bűntudatos és bizonytalan volt, amikor megszólalt. – Fel kell hívnom Bradet. Ez ugyan egy tragédia, ugyanakkor jó sztori is. Apró darabokra fog szaggatni, ha nem szólok neki. – Tedd, amit tenned kell! A lány felkapta a fejét a férfi különös hangsúlyára, és látta, amint félig elfordul tőle. – Ezzel vége, igaz? Teague nem áltatta. – Igen. Jó, hogy ez történt, mert te meg én együtt... ez hülyeség. – Szerintem nem hülyeség. – Nincs semmi közös bennünk. – Mióta vagy te a logika szószólója? – kérdezte Kate keserűen. A férfi megpróbált válaszolni, mondani valami jót, valami megnyugtatót, a lány azonban egy mozdulattal belefojtotta a szót. – Te és én a legjobb dolog lenne, ami valaha történt. Most úgy tett, mintha nem tudná, miről beszél a lány. – A jelentések nyilvánvalóan túloznak. Annyira azért nem vagyok jó az ágyban. A lány ugyanis nem a szexről beszélt, hanem az őket összekötő szálakról, és hogy a szeretkezés hogyan erősítette volna meg ezeket a szálakat. – Aha. Persze. – Kate el akarta húzni a kezét. Teague egy másodperccel tovább tartotta, mint kellett volna. – Menj és hívd fel anyádat! Mondd meg neki, hogy jól vagy! Ekkor engedte el a kezét. Figyelte, ahogy a lány távolodik, majd figyelmét a szirénázó rendőrautókra fordította, amelyek bevágódtak a parkolóba. A lány is boldogabb lesz, ő is boldogabb lesz. Így lesz a legjobb. Hallotta, amint Mrs. Oberlin halkan azt mondja: – Lana, nagyon sajnálom. Nagyon–nagyon sajnálom – Hozza az autómat! – George Oberlin finoman, nagyon finoman letette a telefont, és Freddyhez fordult. – El kell mennem. – Értem, uram. – Ahogy George megpróbálta magára rángatni ledobott szmokingját, Freddy megfogta a ruhadarab hajtókáját, és segített neki. – Remélem, nem valami sürgős dologról van szó. – Ne legyen nevetséges! – mordult rá George mérgesen. – Máskülönben miért mennék el itthonról ilyenkor? Éjjel fél három volt. A vendégek mind hazamentek. Az ellátásról gondoskodó cég alkalmazottai még mindig takarítottak és hordták kifelé a holmit a furgonjukhoz. A felszolgálók a kilöttyent bortócsákat törölgették, és most közelebb húzódtak, hogy fültanúi lehessenek az elhangzottaknak. És George halálsápadt volt. Az az ostoba szuka, akit feleségül vett, most aztán tényleg jól megcsinálta. – Valamiben nem tudnék segíteni, uram? – kérdezte Freddy.

82

George legszívesebben megütötte volna az öreget. Azonban az a hír járta róla, hogy krízishelyzetben is képes megőrizni a nyugalmát. Ez egy olyan tulajdonság volt, aminek nagyon jó hasznát vette a nyilvánosság előtti szereplések alkalmával. – Nem, köszönöm, Freddy. Ez valami olyasmi, amit nekem magamnak kell elintéznem. Szólok, ha segítségre lesz szükségem Az ajtó felé indult, és valamiképp Freddy már előtte odaért, hogy kinyissa. Ez az udvariasság annyira bosszantotta George–ot, hogy alig kapott levegőt. Aztán Freddy követte George–ot le az autóhoz, azt az ajtót is kinyitotta számára, és George ettől hajszál híján kiborult. De valójában nem Freddy volt, aki George–ot idegesítette, hanem Evelyn. A zsaruk elmondása szerint megpróbálta késsel megtámadni Kate Montgomeryt. Ami ennél is rosszabb, nem ez volt az első alkalom, amikor támadást követett el a lány ellen. Kate egy ideje veszélyben érezte az életét. Valaki üldözte, és Teague Ramos volt a testőre... George lehajolt, hogy beszálljon az autóba, de most lassan felegyenesedett. Hát persze! Most, hogy elfogták a lány üldözőjét, hogy elfogták Evelynt, Kate–nek többé nem lesz dolga Ramosszal. – Szenátor? – Freddy ott toporgott az ajtó mellett, nem tudva, mit tegyen a levegőbe bámuló George–dzsal. – Elfeledkezett valamiről? – Nem. Utasítsa a sofőrt, hogy vigyen a rendőrkapitányságra, és siessen! A feleségemet... – George–nak sikerült egy elcsukló hangot kipréselnie magából, miközben hangosan kiszivárogtatta az információt, amiről szerette volna, ha az egész város értesül – letartóztatták erőszakos viselkedésért, alkohol– és drogfogyasztásért. Ismét tennem kell vele kapcsolatban valamit, és én mondom Freddy – kezét súlyosan az öreg inas vállára ejtette – egyszerűen megszakad a szívem! – Igen, szenátor úr. Látom. – Freddy mereven állt George érintése alatt. George megkockáztatott egy gyors pillantást körbe. Az alkalmazottak a teraszon ácsorogtak, a szállítók a furgon mellett gyülekeztek, és tátott szájjal bámulták. George beült az autóba. Freddy becsukta az ajtót. Amint a sofőr indított, George elmosolyodott. – Itt vagyok a Ramos Biztonság irodájában, ahonnan Teague Ramos, az az ember, aki a texasi parlament biztonságáról gondoskodik, irányítja cégének tevékenységét. – Alig huszonnégy órával később Kate ránézett a kamerára, majd Teague–hez fordult. – Mr. Ramos, egy haditengerészeti veterán tapasztalatával és a Különleges Haderőnél szolgált katona szakértelmével rendelkező ember számára ez a feladat megfelelő kihívást jelent? Teague belenézett a szemébe, de Kate nem látott benne semmiféle érzelmet. Sem érdeklődést, sem megbánást. Mintha sosem csókolóztak, sosem vágyakoztak volna egymás után. – A texasi parlament védelméről gondoskodni olyan munka, amilyenről minden biztonsági ember álmodik. Kate intett Cathynek, hogy kapcsolja ki a kamerát, és beindult a biztonsági szalag. A KTTV szerkesztőjének segítségével Kate összerakta a Teague–ről készített dokumentumfilmet. Készített egy hosszabbat a vasárnap reggeli műsorba. Tudta, ha ezzel az interjúval készen lesz, Teague–gel is végzett. Miközben várták, hogy véget érjen a film, Teague viccelődött Cathyvel, és beszélgetett a titkárnőjével, Brendával, aki áhítattal figyelte az eseményeket. Ez a kétperces rész egy örökkévalóságnak tűnt, ahogy Kate ott állt Teague mellett, és úgy tett, mintha egyáltalán nem zavarná, hogy nyíltan felajánlotta magát neki – és a férfi visszautasította.

83

Megalázottnak érezte magát, és félt, hogy az arca pirossága elárulja ezt. Azok a sebek azonban még mindig ott voltak az állán, ezért a gondosan felkent alapozónak köszönhetően a legtöbb néző valószínűleg nem fogja észrevenni, hogy valami nincs rendben a lelkiállapotával. Biztos volt benne, hogy idővel felül fog kerekedni a megaláztatás érzésén, de abban már nem volt olyan biztos, hogy képes lesz elviselni a tudatot, hogy sosem tapasztalhatja meg, milyen eggyé válni Teague–gel. Ha elhagyja, az maga lett volna a pokol; sosem kapni meg ennél is rosszabb. Megkapta a jelet, hogy ismét kezdheti a felvétek. Belenézett a kamerába, és befejezte a részt. – Teague Ramos különleges ember, aki közöttünk, az Egyesült Államok egyszerű állampolgárai és az anarchia között áll. Ezért legközelebb, ha a texasi parlamentben járnak, mosolyogjanak és integessenek a biztonsági kamerákba. A mögöttük ülő emberek vigyáznak ránk mindennap. A piros lámpa a kamerán kialudt. Kate levette a mikrofont a blézeréről. Odafordult Teague–hez, hogy segítsen neki, de a férfi már megszabadult a saját mikrofonjától, mielőtt megérinthette volna. – Köszönöm, Kate, amiért ilyen nagyszerű riportot állított össze. – Teague a kezét nyújtotta. – Biztosan nagy sikerem lesz. – Amire mindig is vágyott, ugye? Nem ráztak kezet. Mindketten nézték egymásra simuló ujjaikat. Aztán Kate elfordult. És elhagyta Teague irodáját... utoljára.

84

Tizenhárom Fél füllel Kate a tízórás híreket hallgatta, ugyanakkor azon töprengett, milyen szánalmas is a társasági élete, ha péntek este a lakását takarítja. Pedig randevúzhatna is. Dean Sanders állandóan hívogatja. De ő nem akarja Deant. Ő Teague–et akarja, azt a patkányt. Három hete nem látta, az ötórás hírek óta, amikor teljesen belemerült a férfiról szóló filmbe, és úgy érezte, megszakad a szíve. Látta az embereket a parlamentben. Mosolyogtak rá, integettek, leálltak beszélgetni vele. A férfi azonban az ostoba monitorait használta, hogy elkerülje őt, mintha azzal a vágyakozását is megszüntethetné. Vagy talán – Kate felderült – azért igyekszik elkerülni, mert ha találkozna vele, képtelen lenne megállni, hogy felkapja és elvigye valami integető pálmákkal teli lakatlan szigetre. A karjába venné és megtenne vele mindent, amit elképzelt, ahelyett, hogy kerüli, csak mert megzavarta őket valaki, aki meg akarta őt ölni... Szegény Mrs. Oberlin! Olyan helyre került, ahol felgyógyulhat „idegösszeomlás”–ából. Oberlin szenátor megállította Kate–et a parlament folyosóján, és elnézést kért a felesége okozta megpróbáltatásokért. Mentségeket keresett Evelyn számára, amelyek hallatán majd megszakadt Kate szíve. Minden jel szerint imádta a feleségét, bár a partin érződött a feszültség kettejük között. És az újságban miért nem történt említés a kuka mellett történtekről? Amikor Kate ezt a kérdést feltette Bradnek, a férfi vállat vont és azt válaszolta, a szenátorok feleségeinek mindig van valami problémájuk. Amikor Kate közölte vele, hogy egy probléma azért egy kicsit más, amikor lehetséges gyilkossági kísérletről van szó, Brad kijelentette, ő ehhez nem ért, és büntetésből egy hétre megkapta a társasági híreket. Oberlin szenátornak nem tette fel ezt a kérdést. Tudta, a férfi nem akarja nagydobra verni felesége szomorú, botrányos viselkedését. Az azonban nem számított, hogy látta Mrs. Oberlint a fűbe hányni, hogy látta nála a rengeteg gyógyszert és érezte az ital szagát. Azok a dolgok, amelyeket Evelyn mondott, megerősítették Kate meggyőződését, miszerint nem szabad bíznia Oberlinben. Kate próbálta legyőzni zavart nyugtalanságát Oberlin társaságában, aki mindennap megkereste. Célzásokat tett arra, hogy mi történik a szenátusban, beszélt a törvényjavaslatokról, és neki köszönhetően Kate vette át a vezetést a KTTV–nél a versenyben. Linda Nguyen megint megutálta Kate–et. Kate nagyon boldog lett volna, hogy ilyen gyorsan elérte a célját... ha nincs benne az állandó fájdalom Teague visszautasítása miatt. Most hirtelen, amikor a tévében hallott név eljutott a tudatáig, Kate hátrapördült. – ...Mrs. Oberlint a lépcső aljában találta. Az orvos szakértői vizsgálat kiderítette, miszerint az asszony a nyakát szegte. További vizsgálatok várhatók alkohol és kábítószer használatának kérdésében. Mrs. Oberlin nemrég tért haza negyedik gyógykezeléséről egy előkelő rehabilitációs intézetből. – Ezzel a mindent megmagyarázó megjegyzéssel a műsorvezető a meteorológushoz fordult. – Nos, Marissá, mi az igazság azokkal a híresztelésekkel kapcsolatban, hogy ma estére erős vihar várható? Kate a tévé előtt állt, tágra nyílt szemmel, karja ernyedten lógott az oldala mellett. Mrs. Oberlin meghalt? Lezuhant a lépcsőn és kitörte a nyakát? A rendőrség lehetséges alkoholos befolyásoltság ügyében nyomoz? – Szent ég! – Kate felkapta a dzsekijét, kirohant a házból az esőbe, és Teague lakása felé indult.

85

Teague hallotta az ajtócsengőt. Anélkül, hogy kinézett volna, tudta ki az. Látta a híradót. Tudta, miért jött a lány. Mielőtt azonban elhagyta volna a dolgozószobáját, ellenőrizte az utcafronti kamerát. Ott állt Kate Montgomery, mogorván meredve a kamera lencséjébe. Így a lépcső tetején lévő kapcsoló elfordításával Teague kinyitotta a bejárati ajtót. Kate benyitott, és besétált a férfi otthonába. Felnézett Teague–re. A férfi lenézett rá. Kint villám lobbant, majd némi késéssel hatalmasat mennydörgött. – Közeledik – jegyezte meg a lány. A viharra gondolt. Vagy mégsem? Három teljes hete nem látta. De még így, kopott farmerban, fehér pólóban és valami kis ostoba, rózsaszín cipőben is gyönyörű volt. Az esőcseppek úgy csillogtak sötét hajában, mint a gyémántok az éjszakai égen. Az arca... számtalanszor látta az arcát álmaiban, de az azok nem vetekedhettek a lány gyönyörű szemével, állának makacs vonalával, azzal, hogy olyan élő volt, olyan igazi... Kate szó nélkül kibújt vizes dzsekijéből és felakasztotta a fogasra. Megrázta a fejét. Csak repültek mindenfelé a vízcseppek, és haja is életre kelt. Kezét a korlátra tette, és elindult felfelé a lépcsőn. Volt valami elkerülhetetlen ebben a találkozásban. Teague három hétig megpróbálta kerülni a lányt, az azonban egyszer sem jutott eszébe, hogy együtt töltött idejük véget ért. Kate egyszer megkérdezte, hisz–e a végzetben. Nos, igen, hitt a végzetben, és most, ahogy a lány közeledett hozzá, rádöbbent, hogy ez itt a bizonyíték. – Gondolom, láttad a híreket – jegyezte meg. – Ő ölte meg? – Kate érzéki szája megremegett, kék szeme nagy volt és szomorú. – Nem tudom. – Alig tudta leplezni önmaga iránt érzett megvetését. Hallotta Mrs. Oberlin alkoholos és gyógyszeres handabandázását, és mivel mérges volt, amiért az asszony hülyét csinált belőle Kate életének veszélyeztetésével, azt hitte, hallucinál. Teague utánajárt az asszony férjét illető vádjainak, de csupán egy nem megfizetett parkolócédulát talált – amit azóta rendezett Oberlin. Teague átnézte az austini előkelőségek névjegyzékét, megtalálta a Blackthorn családot, és kapcsolatba lépett velük, hogy kérdéseket tegyen fel egy családtagjukkal kapcsolatban, aki leesett a lépcsőn. A család úgy tett, mintha Teague bolond lenne. Ami ennél is érdekesebb, a rendőrségi nyilvántartásban sem szerepelt feljegyzés ilyen jellegű balesetről. Ezért aztán Teague arra a következtetésre jutott, hogy abból, amit Mrs. Oberlin mondott, semmi sem igaz. Általában nem szokott ilyen felületes lenni. De máskor soha nem ennyire... érzelmes. Csapdába esett, és próbált kiszabadulni belőle. – Arra azonban fogadni mernék, hogy nem véletlenül esett le a lépcsőn. Vagy öngyilkos lett, vagy a férje ölte meg. Kate felért a lépcső tetejére, megállt a férfi mellett, és kinyújtotta a kezét. Teague elfogadta, és egyfajta megkönnyebbülést érzett, mintha a lány bekötözte volna sebzett, vérző szívét. Ugyanúgy, mint az elválásuk előtti pillanatokban, most is összefonódott kezüket nézték. Ez szimbolikus volt, a bezáruló kör érzése. És most újabb lépést tesznek a feneketlen mélységbe, amit Teague nem értett. – Gyere hátra! Az én lakrészem ott van. – Továbbra is fogta a lány kezét, most, hogy megérintette, képtelen volt elengedni, és a dolgozószobája felé vezette. A lépcső fehérre volt festve, és fekete–fehér, díszes ruhákba öltözött nőket és mereven pózoló, magas galléros férfiakat ábrázoló bekeretezett fotók díszítették. A férfi magánlakrészébe vezető folyosó teljesen más volt: lágy arany és piros színek jellemezték. Kate követte Teague–et a dolgozószobájába, körülnézett, és a férfi tudta, mit gondol. Nem ilyen helyet képzelt el számára.

86

Teague a lenti konyhát használta, de az idő nagyrészében az emeleten tartózkodott, távol a papírmunkától és az irodájától. Lebontatta a falat a két legnagyobb hálószoba között, átalakíttatta a mellette lévő fürdőszobát, és végigrakta a dolgozószoba falait könyvespolcokkal. A berendezés egy nagy, puha fotelból, lábtartóból, egy hosszú, kényelmes kanapéból és egy párnafotelból állt a tévé előtt. A keményfa padlót átszíneztette sötét burgundivörösre, és keleti szőnyegekkel borította be, amelyek a drágakövek színében pompáztak. Szerette idegen országokból származó, apróságokból álló gyűjteményét – ami egy tevenyereg és indiai selyemfestményekből állt. A lánynak hasonló gyűjteménye volt a hálószobájában. Teague azon tűnődött, vajon Kate észreveszi–e, és szinte biztos volt benne, hogy igen. A súlyos aranyfüggönyök kizárták az éjszakát. A szoba egy barlang volt, ahol olvashatott, tévét nézhetett, és ahol merenghetett – ez valami olyasmi volt, amit mostanában elég sokat művelt. – Érezd magad otthon! – A kanapé felé mutatott, ő maga pedig elindult a fürdőszoba irányába. Becsukta maga mögött az ajtót, két kézzel a mosdókagylóra támaszkodott, és a tükörképére meredt. Sötét, elkeseredett szempár nézett vissza rá. Felismerte ezt a Teague–et. Ez az a Teague, aki tinédzserként volt, a csalódott Teague, aki mérges, mert az élet igazságtalan, és aki elhatározta, hogy minden lehetségest megragad, függetlenül attól, mibe kerül. Azt remélte, sosem fogja többé látni ezt a szempárt. Azonban Kate eljött. Kint villámlott és mennydörgött. Mindent az irányítása alatt tartott. Azt hitte, sosem fogja többé látni Kate–et, és ha látja is, akkor mi van? Szerez magának még egy modellt. Tucatnyi nőt fog az ágyába vinni. Érdeklődés nélkül Kate–re mosolyog, és úgy fog rá tekinteni, mint egy múló eltévelyedésre, amelyet egy gettóban felnőtt fiúra rákényszerített túl sok finomkodás okozott. Nem fog törődni vele, hogy három hete nem látta a lányt, és azóta nem is randevúzott senkivel. Nem fog törődni vele, hogy az éjszaka sötét óráiban, ahol azelőtt csupán korábbi élete démonai kísértettek, állandóan a lány jár a fejében. Csak egy kis időre van szüksége, bár hogy mihez van szüksége időre, nem merte magától megkérdezni. És most itt van. Felismerte az őt fenyegető veszélyt, és futva jött hozzá. Eljött az odújába, eljött a segítségét kérni, mintha tudná, senki más nem tud úgy vigyázni rá, mint ő. Igaza volt. Szent ég, mennyire igaza volt! A férfi mereven felegyenesedett. Egy olyan ember lassú mozdulataival, aki fejet hajt a végzet előtt, azt tette, amit egy férfi tesz, ha felkészíti magát – bármire. Kate szemügyre vette a könyvespolcot, és amit ott látott, egyáltalán nem lepte meg. Teague papírkötésű krimiket és háborús történeteket olvasott, férfias könyveket, amilyeneket a férfias férfiak olvasnak – csak éppen Teague értette is, miről szólnak ezek a könyvek. Olyan, mintha ő maga is szerepelt volna bennük. Kate megérintette a könyvek kopott, rongyos gerincét. Teague nem kímélte a könyveket, és kedvencei állapota alapján többször is kiolvasta őket. Kate a lehalkított tévére nézett. Jay Leno kezet fogott izgatott közönségéből néhány emberrel, majd belekezdett monológjába. Kate még mindig nem értette a ma este hallott hírt. Mrs. Oberlin lezuhant a lépcsőn. Talán túlreagálta a dolgot azzal, hogy idejött? Hogyan lenne lehetséges, hogy Oberlin szenátor meggyilkolja a feleségét... és más embereket? De még ha igaz is... miért rohant azonnal Teague–hez? Miért érzi biztonságban magát a férfi mellett? Teague hangja megijesztette. – Ha megtalálod a józanságomat azokon a polcokon, kérlek, szólj! 87

A lány megpróbált nem mosolyogni az örömtől, hogy láthatja magas alakját, széles vállát, aranybarna szemét. Sötét haja nedves volt és kócos. Sötétkék farmert és kék pólót viselt, ami megfeszült a mellkasán és a bicepszén. Tudhatta, hogy jön, mert úgy öltözött, amitől az ő, Kate térde garantáltan elgyengül. Mezítláb volt... Kate könnyű préda volt egy mezítlábas férfi számára. Miért érzi biztonságban magát mellette? Azért, mert a kétség leghalványabb nyoma nélkül tudta, hogy a férfi képes vigyázni rá. – Miért, elvesztetted a józanságodat? – kérdezte. Bent a szobában, a függönyökön keresztül alig látszottak a villámok. A mennydörgés azonban behallatszott. Semmiképpen nem tudták kizárni a közeledő vihart. – Talán. Legalábbis egy kicsit kibillentem az egyensúlyomból Te talán nem? Kate jókedve egy csapásra elhalványult. – Szerencsétlen teremtés. – Igen, és nem szeretném, ha az emberek ugyanezt mondanák rólad. – Teague odament a könyvespolcba beépített kis hűtőszekrényhez. – Kérsz egy italt? – Igen. Chardonnay–t, ha van. – Ez nem chardonnay. – A férfi kiemelt egy üveg pezsgőt a hűtőből. Különleges alkalom? Lenyelte a kérdést. Nem merte megkérdezni, mit gondol a férfi. Itt van, a férfi lakásán, és ismét összeköti őket a veszély. A levegő kettejük között súlyos volt a szexuális kielégítetlenségtől. Vagy legalábbis... ő ezt érezte. A vágyai egyáltalán nem halványultak el az elmúlt három hét során. Most az is felhevítette a testét, hogy együtt lehet a férfival. Teague kihúzta a dugót az üvegből, és megtöltött két talpas poharat az aranyló, buborékos itallal. Átkelt a szobán, és az egyiket Kate kezébe nyomta. A pohár hideg volt. A férfi tekintete perzselő. – Milyen? Kate a szájához emelte a poharat és kortyolt egyet az italból. – Hmm... nagyon finom. – Igen. – Teague finoman hozzákoccintotta poharát a lányéhoz, figyelte, ahogy az még egy kortyot iszik, majd maga is megkóstolta. – Csodálatos. Kate rámosolygott a lassan emelkedő buborékokra. A férfi a pezsgőtöltést is képes volt úgy végezni, hogy az olyan volt, mint az előjáték. – Miért érdeklődik irántad annyira Oberlin szenátor? – szegezte neki a kérdést Teague. Kate ráismert a taktikára. Nyugtasd meg az áldozatot, majd hirtelen szedd ki belőle az igazságot, ö maga is alkalmazta a módszert, ezért nem hagyta, hogy a férfi megingassa. – Gondolom, a szokásos. – Szex? – Igen. – Kate–nek eszébe jutott a lapos kerék. Azt hitte, az üldöző tette... de talán nem. Talán Oberlin szenátor intézte úgy a dolgot, hogy megmenthesse. – Igen. Kétségtelenül. – Mrs. Oberlin azt mondta, korábban már meggyilkolt téged a férje. – Tudom. – Kate fájdalmiasan elmosolyodott. – Ezért gondoltam. .. ezért nem néztem utána semminek, amit mondott. – Az az én dolgom lett volna. Elmulasztottam. – Riporter vagyok. Én mulasztottam el. – Kate belenézett a férfi szemébe, szája egyenes, konok vonal volt, mint aki ragaszkodik hozzá, hogy magára vállalja a felelősséget. Máskor a veszéllyel nem törődve utánajárt a sztoriknak. Az igazság az volt, ha kellett volna, a dühöngő Mexikói–áramlatba is hajlandó lett volna beúszni egy hurrikán során. Ez volt a munkája, és most fizetni fog azért, mert nem végezte rendesen. Evelyn Oberlin is megfizetett. 88

– Mrs. Oberlin olyan zavartnak tűnt azon az éjszakán. Azt hittem, mindig ilyen zavart. – Egy kicsit biztosan az volt, de talán nem annyira, mint gondoltuk. – Teague sajnálkozása szinte kézzel fogható volt. A kényelmes fotelra mutatott. Kate leült. Jay Leno újságfőcímeket mutatott a kamerának, komolyságot színlelve. Teague odahúzta a zsámolyt, és leült Kate mellé. Mintha nem tudná megállni, hogy hozzá ne érjen a lányhoz, kisujjával a keze fejét simogatta. – Közeli kapcsolatban vagy a családoddal? – Igen. – Kate gyors oldalpillantást vetett rá. – Nincs valami megoldatlan gyilkossági ügy a családodban? – A tévé képernyőjét nézte, de mintha nem is látta volna. – Csontvázak a családi szekrényben? – Nem tudok semmi ilyesmiről. – Kate gyorsan kortyolt egyet a pezsgőből, majd még egyet, élvezve a buborékokat és a csípős ízt. – Hasonlítasz rég elvesztett nagynénédre, Gertrude Blackstone–ra? – Kire? Ja, Blackthornra. gondolsz! Mrs. Oberlin Mrs. Blackthornnak nevezte. A másik személy, akit Oberlin szenátor... lelökött a lépcsőn. – Kate ritkán érzett bizonytalanságot családi hátterével kapcsolatban, de most határozottan így érzett. – Lehet, hogy hasonlítok valakire. Nem tudom örökbe fogadtak. – Valóban? – Úgy tűnt, Teague–re nem tett mély benyomást az értesülés. Pókerarc, gondolta a lány. De őt nem tudja becsapni. Érdekli a dolog. Nagyon is érdekli. – Mit tudsz a vérrokonaidról? – Semmit. Én... semmit. Még a születésem pontos dátumát sem tudom. A férfi lassan felé fordította a fejét. Aranybarna szemének pillantása Kate vonásait fürkészte. – Nem szokatlan ez manapság? A legtöbb ember azért egy kicsivel többet tud a vér szerinti szüleiről. – Soha nem jártam utána. Csak annyit tudok, hogy körülbelül tíz hónapos voltam, amikor a szüleim megkaptak, és ők csodálatos szülők voltak. – Nem is próbáltad lenyomozni az igazi hátteredet? – Tinédzserként el akartam szökni otthonról, mert olyan igazságtalanul bántak velem – Keserűen elmosolyodott, visszaemlékezve nevetséges melodrámájára. – De itt nincs semmi Zsákutca. Az örökbefogadásommal kapcsolatos minden irat elveszett valami iktatási hiba folytán. Lenyűgözve figyelte, ahogy Teague a pezsgőjét kortyolgatta. Hosszú ujjai a pohár talpát simogatták. Hogyan lenne képes egy lehetséges gyilkosságra összpontosítani, amikor Teague itt ül tőle karnyújtásnyira? Kellemes illat csapta meg az orrát, és közelebb hajolt, hogy szippantson belőle. Gyógynövényes sampon és meleg, tiszta bőr. A férfi olyan hirtelen fordult meg, hogy Kate–nek nem volt ideje elhúzódni. Az orra a férfi vallanak ütközött. – Találkozol Oberlinnel? – Találkozom? – Kate felháborodva kihúzta magát. – Úgy érted... randevúzom vele? – Nem, úgy értem a parlamentben. Sokszor összetalálkozol vele? – Igen. – Kínos volt beismerni. – Nagyon gyakran. Olyan, mintha... – Mintha üldözne? – Igen. A fenébe! – Utálta kimondani a szót. – Üldöz. Teague felvonta a szemöldökét. – Igen, ez az igazság – mondta Kate undorodva. – Két üldöző két hónapon belül. A legtöbb embernek egy sem adódik egész élete során. – Figyelni szoktam a monitoron. Vár rád.

89

– Jaj, ne! – Kate nem akarta elhinni. Nem akarta, hogy ez az egész dolog újra kezdődjön. És ez alkalommal úgy, hogy ismeri az üldözőt, akiről gyanítja, hogy megölte a feleségét... – Miért pont én? – Jó kérdés. Miért pont te? Ez az, amit ki kell derítenünk. – Teague az ujja hegyével végigsimított Kate arcán. – Rendben, figyelj! Nem hiszek a véletlenekben, és itt túl sok a véletlen, mintsem hogy jól érezzem magam. Problémád van. Bajban vagy. Már nem vagyok a testőröd, de nem hagylak ismét magadra. – De mit fogunk mondani az embereknek, ha megkérdezik, miért vagyunk együtt? – Kate kérdése úgy lebegett a levegőben fölöttük, mint egy kihívás, és mennydörgés robbant a túltöltött levegőben. Teague hosszú, lassú kortyokban kiitta a pezsgőjét. Letette a poharát, majd elvette a lányét, és mellé tette. – Megmondjuk nekik az igazságot. – Ujjai a lány csuklójára fonódtak. – Megmondjuk nekik, hogy szeretők vagyunk.

90

Tizennégy A lány szíve mintha nekicsapódott volna a bordáinak, majd vad dübörgésben állandósult a ritmusa. Ez volt az a perc, amelyről álmodott, amelyet elképzelt, amelyre vágyott, és most váratlanul itt volt. – Azt hitted, átlépheted az otthonom küszöbét, és ép bőrrel megmenekülhetsz? – Teague suttogása rekedt volt. – Többet vártam rád, mint bármelyik nőre életem során, és most meg is foglak kapni. Kate alig kapott levegőt, de amikor a férfi a csuklójánál fogva húzni kezdte maga után, engedelmesen követte. Az ajtón keresztül beléptek Teague hálószobájába. A férfi megnyomott egy gombot, mire felgyulladt az ágy melletti kis–lámpa, megvilágítva egy aranyszínű barlangot, amelyet hatalmas, oszlopos rózsafa ágy uralt. Ebben a szobában zümmögött a légkondicionáló, és kellemes volt a hőmérséklet. Kint azonban vihar söpört végig Austinon, hullámokban szakadt a városra az eső, vad szél cibálta le a fákról az őszi leveleket. A régimódi szárnyas ablakok zörögtek a szélben, és a rolók mögött a villámok őrült fekete–fehér állóképeket villantottak fel a tomboló égboltra meredő faágakkal. Ebből a vadságból és erőszakosságból valamennyi beszivárgott a hálószobába Kate–tel és Teague–gel együtt. Ők maguk hozták. Bennük volt. A férfi becsukta az ajtót maguk mögött, és ráfordította a kulcsot, mintha támadótól félne, pedig egyedül voltak a házban. A lány arra gondolt, talán az ő szökését akarja ezzel megakadályozni. Megérintette a férfi arcát, ujja hegyével végigsimított határozott állán. Nem akart elmenekülni. Félt – melyik nő nem félne, amikor ott áll a szakadék szélén? –, de esze ágában sem volt elszökni. A férfi elkapta a lány kezét és csókot nyomott a tenyerébe. A férfi illata betöltötte a lány tüdejét, és tudta, ezt az illatot mindig Teague–gel fogja összekapcsolni – tiszta, meleg bőr, halvány szantálillat. Tiszta, desztillált szex. A csend közöttük olyan könnyű volt, mint a selyem, ugyanakkor szorosan összekötötte őket, és a férfi komor figyelemmel nézte a lányt, mintha keresne... valamit. A hajlandóság jelét? Kate a másik kezét felcsúsztatta a férfi karján a válláig, mintegy megnyitva előtte a testét. Teague lenézett rá, a farmerjére, a pólójára, a cipőjére, és az arckifejezése semmivel sem volt kevésbé mohó, mint amikor estélyi ruhát és magas sarkú cipőt viselt. Nézése hízelgett, ugyanakkor megrémítette. Megtestesített mindent, ami domináns volt egy férfiban, és nem hagyott kétséget afelől, hogy őt is uralni akarja. Ugyanakkor óvatosan mozgott, finoman nekitámasztotta a lányt az ajtónak, és egész testével hozzátapadt, hogy minden porcikája érezze az ő minden porcikáját. Végigsimított a halvány rózsaszín hegen a lány állán, ahol az öltések voltak. – Minden sebed begyógyult? – Igen. Jól vagyok – válaszolta a lány suttogva. – Tetőtől talpig. Forróság áradt a férfiból, folyékony arannyá változtatva a lányt. Mellbimbói megfeszültek. Lába majdnem összecsuklott alatta, de nem is kellett tartania magát; a férfi súlya tartotta. A férfi lehajolt, megcsókolta a lány száját, arcát, érintésével lesimította szemhéját. Most, hogy a látvány már nem vonta el a figyelmét, a lány élvezte a férfi minden lélegzetvételét, szájának minden érintését. Elképzelte, hogy a férfi szeme is csukva van, ahogy felfedezi a fülét, az állát, a nyakát, majd visszatér a szájához és csókolja... csókolja. A férfi ráérős kis kortyokban kóstolgatta a lányt, aki többet akart, mint a férfi gyengédségét. A tüzét akarta. Teste nyugtalanul vonaglott. Ujjait végigcsúsztatta a férfi tarkóján és beletúrt a hajába. Fogaival elkapta a férfi alsó ajkát, és eljátszott vele. A férfi teste megdermedt, mintha a lány merészsége a szakadék szélére sodorta volna, a lány mellé. A mozdulatlanságnak ebben a 91

másodpercében a lány érezte mellkasán a férfi szívének dübörgését, minden hosszú lélegzetvételét, ahogy levegőt szívott a tüdejébe... és erekcióját, ahogy keményen nekifeszül a hasának. – Szeress! – suttogta. Lágyan hozzányomta száját a férfiéhoz, majd hirtelen bedugta a nyelvét a szájába. A lány apró provoltációja olyan vágyat keltett, ami fellobbant közöttük... nem, az ég dördült meg. Villám ragyogott fel az égen újra és újra, ahogy a vihar ott dühöngött a fejük fölött és a szenvedély ott dühöngött közöttük. A férfi nyelvével behatolt a lány szájába, kéjt kényszerítve rá és kéjt szerezve önmagának. A férfi íze berobbant a lány érzékeibe, Teague és... és... menta? Fogkrém? Éppen kávét ivott, amikor megjött. Mikor mosott fogat? Nem sokkal azután, hogy ő ideért. Elnézést kért, bement a fürdőszobába, és azt tette, amit az emberek olyankor tesznek, amikor tudják, hogy szexelni fognak. A lány tiltakozik akart, azt mondani, hogy ez nem igazságos, de a férfi fogta a fejét, hüvelykujját az álla alá csúsztatta, és ragaszkodott hozzá, hogy teljes figyelmét neki szentelje. Ragaszkodott hozzá a nyelvével, a fogával és a szájával, hozzá nyomódó csípőjének lüktetésével. Annyira elárasztotta, míg végül semmi más gondolata nem volt, csak hogy eggyé akar olvadni vele. Itt akart az övé lenni, hátát a falnak támasztva. Lábát a férfi dereka köré akarta fonni, hogy belehatoljon, és együtt mozogjanak egy primitív táncban. Azonban úgy tűnt, Teague nem akar mást, mint elmerülni a csókban. Nyelve simogatta a lány ajkát, fogát, és a végtelen megszállottság dalát dalolta. A lány megpróbált hasonlóképpen válaszolni, de a férfi rákényszerítette akaratát, és ő túlságosan őrült volt a vágytól és kéjtől, hogy harcoljon. Harcolni? A francba, miért harcolna, amikor ez a perc, ez a most volt a legelsöprőbb szenvedély, amit valaha is érzett? Amikor a férfi felemelte a fejét, a lány részeg volt a sóvárgástól és szédült a gerjedelemtől. Amikor vakon megindult az ágy felé, a férfi megfogta a vállát, és megállította. – Várj! Előbb ezt akarom! – Mindkét kezét becsúsztatta a lány pólója alá, tenyere megpihent a hasán, és a szemébe mosolygott. Nem boldog vagy akár diadalmas mosoly volt. A férfi mosolyában a lány szenvedést és megtagadott vágyat látott. – Erről álmodtam – mondta. – Szinte a rögeszmémmé vált. – Nem szereted az álmaidat? – Nem. – És a beismerő vallomásodat? – Azt sem. – Akkor állj bosszút! – suttogta a lány, merészen belenézve a férfi sötét szemébe. A férfi lélegzete elakadt, és a szemében parázsló tűz kíméletlenné változott. – Vagy nagyon bátor vagy, vagy rendkívül ostoba. – Vagy pedig bízom benned. – Utánozta a férfit. Kihúzta a pólóját a nadrágból, és tenyerét a férfi hasára simította. – Bízom benned. A lány ismét belepillanthatott egy ragadozó sötét lelkébe. Ez alkalommal azonban a ragadozó őrá vadászott, és nem volt semmi kegyetlen a tekintetében. Olyan lángolóan akarta a lányt, hogy ez a tűz megbélyegezte a lány szívét és megperzselte mindenütt, ahol érintkezett a testük. A férfi lelke mélyén látott magány majdnem könnyekre fakasztotta, és egészen a csontjáig megégette. Nem félt. A férfi meg fogja változtatni. A mai este után soha többé nem lesz ugyanolyan. Bántani azonban nem fogja. Fizikailag biztos nem. Soha.

92

A férfi keze megkereste a hátán a melltartó kapcsát és kinyitotta. Megfogta az egyik pántot, lehúzta a póló ujja alatt és kiakasztotta belőle a lány karját. Simán, mint egy varázsló – vagy egy túlságosan nagy tapasztalattal rendelkező férfi – a póló másik ujján át kihúzta a melltartót. Leejtette a padlóra. Lángoló szemmel meredt a lány mellére, amelyre rásimult a szűk póló, és úgy kiadta kemény mellbimbóit, mintha nem lenne rajta semmi. A férfi arcára pír lopózott, és a lány azt hitte, vágya kényszeríteni fogja, hogy megsimogassa, szájába vegye a mellét. Mellbimbói szinte fájtak a várakozástól, keze ökölbe szorult. Elfojtott egy nyüszítést. A férfi azonban nem érintette meg. Nem ott. Ehelyett kigombolta a nadrágját és lehúzta a cipzárt. A fém recsegése hangosnak tűnt a néma szobában. A lány úgy érezte magát, mintha meztelenül állna a törvényszék előtt, amely ítéletet hoz és büntetést szab ki, mert a férfi továbbra sem mondott semmit. És nem is érintette meg. Őrá azonban nem vonatkozott a korlát, amit a férfi magára erőltetett. Kinyújtotta az ujjait. Keze elkalandozott, végigsimított a férfi mellbimbóján, majd a szőrcsíkon, amely a sliccéhez vezetett. Megpróbálta kikapcsolni az övét – még soha egyetlen férfi sem bírta visszafogni magát addig, amíg levetkőzteti, ezért nem volt túl nagy gyakorlata a dologban. A gomb már könnyebben ment – a nadrágja bő volt, mintha az elmúlt pár hétben fogyott volna. És amikor lehúzta a cipzárt, hagyta, hogy behajlított ujjai hozzádörzsölődjenek a férfi erekciójához. A férfi összerándult. – Fájdalmat okoztam? – suttogta. – Igen, a fenébe! Fájdalmat okoztál. – Talán azért, mert annyira fel vagy izgulva, hogy minden simogatás kínszenvedés, és a várakozás a következő simogatásra még nagyobb kínszenvedés – suttogta a lány fojtottan. Ujjai rázárultak a férfira, és figyelte az érzelmek változását az arcán. – A vér minden egyes lüktetése az ereidben egy újabb vágy feltámadása. A levegő a tüdődben éget, mert semmi más nem elégíthet ki, csak az, ha... bennem vagy. A férfi olyan gyorsan mozdult, hogy mielőtt a lány újabb szót ejthetett volna ki vagy bármit tehetett volna, keze becsúszott a farmerje elejébe, és a markába fogta. A lány duzzadt volt, feszes, kiéhezett... orgazmus söpört át a testén, egy villám gyorsaságával kerítve hatalmába minden érzékét. A vágy, ami a belsejét rágta már oly régen, kirúgta alóla a lábát, és ő elmerült a perzselő forróságban, amely oly erőteljes volt, hogy színek szikráztak lehunyt szemhéjai mögött és tüdeje égett a levegő hiányától. Ez volt minden, amit akart... és semmi. Nem volt elég, soha nem lehetett elég, és ő a férfi kezének nyomta magát, próbálva még többet kicsikarni belőle. A férfi nevetett, halkan és izgatottan, és elhúzta a kezét. – Már ki is elégültél, drágám? Most hazamész, azzal a tudattal, hogy mindent megkaptál tőlem, amit csak lehetett? – Nem. – Talán azzal fenyegeti, hogy így hagyja? – Dehogy! – Vagy ez csak az előétel volt, amitől még éhesebben várod a főfogást? – A férfi sötét szemében arany szikrák csillogtak. Izgatta, azt akarta, hogy még többet akarjon, és ezt nyíltan be is ismerje. – Kérlek! – A lány hangosan vette a levegőt. – Mindent akarok. Téged akarlak. A férfi bólintott, fájdalmas mosoly jelent meg az arcán, és a lány nadrágját letolta a bokájára. A légkondicionáló hűvös fuvallata érzékien simított végig a lány bőrén, és amint a férfi a karjába kapta, kinyitotta a szemét. A cipő, a nadrág lehullott a padlóra, és csak a póló és a létező legkisebb bugyija maradt rajta – mindennap ilyen izgató kis bugyikat viselt, amire semmi más oka nem volt, csak a remény, hogy talán, talán aznap csaknem meztelenül Teague karjában találja magát. Remélte, a férfi nem sejti, mire gondol. Saját magát úgysem tudta becsapni. 93

A férfi félrehúzta az ágy függönyét, letette a lányt a matracra, majd hátrált egy lépést, és hosszan nézte az ágyon fekvő alakot. Ó, amikor így nézett rá, mint egy drágakőre, amit megszerez és örökre megtart, alig kapott levegőt a reménytől és... szerelemtől. Szerelem. Miféle őrültség kerítette hatalmába, hogy beleszeressen egy veszélyes férfiba, aki puszta kézzel harcol a halállal, és félelmetes szakértelemmel kezeli a fegyvereket? Ő fogalmazta meg a dolgot aznap éjjel, amikor elküldte őt – nincs bennük semmi közös. Kivéve a humort és az élénk kíváncsiságot. És tudnak együtt élni; ez fontos. Rá tudja venni a férfit, hogy új ételeket próbáljon ki, igyekszik úgy edzeni, ahogyan ő mondja... és élvezettel fürdőzik a tekintetében, amikor nézi. Biztonságban érzi magát a férfi mellett, ő pedig otthon érzi magát mellette. Nem hasonlítanak egymásra, és... mégis. Az agyuk ugyanúgy működik, és ő szerette a férfi olyan éles, forró szenvedéllyel, aminek létezéséről eddig álmodni sem mert. A férfi levette a pólóját, és a lány ismét meglátta hasának kockás izmait, széles mellkasát, izmos karját és a sima, bronzbarna bőrt. Az edzőteremben pózolt, de most egyáltalán nem akarta csodáltatni magát. Nem érdekeke semmi más, csak hogy minél hamarabb levetkőzzön. Ledobta a nadrágját és alsóját a padlóra, és a lány egy pillanatra nem kapott levegőt. Keskeny csípője be fog illeni a lába közé, izmos combja végtelen ritmusban fogja mozgatni... de a férfiassága biztosan nem fog beférni a testébe. Vagy a két másik volt satnya, akivel eddig dolga volt, vagy Teague volt túl nagy szerszámmal megáldva. – Minden rendben lesz. – Ilyenkor biztosan más nőket is meg kellett nyugtatnia, mivel fél térddel leereszkedett az ágyra a lány mellett, és megveregette a karját. Fogta a kezét, megcsókoka az ujjak, majd megfordította és a csuklójára is adott egy csókot. Ajka elidőzött a lány pulzusán. – Téged nekem teremtettek, és annyira fogod élvezni, hogy könyörögni fogsz – huncut mosoly jelent meg az arcán, mintha tudná, hogy politikailag inkorrekt, de képtelen ellenállni –, hogy tegyelek magamévá. Igen. Politikailag inkorrekt... és talán igaz. A lány tekintete végigsiklott a férfi testén, ahogy az fölé emelkedett az ágyon. Kétségtelenül igaz. A lány teste már készülődött egy újabb velőtrázó orgazmusra, pedig a férfi nem tett mást, mint levetkőzött és mosolygott. – Tudod, miért nem vettem le a pólódat és a bugyidat? – Hüvelykujjával lassan körözött az egyik mellbimbó körül, és a lány szemébe nézett. Nem. Szája formálta a szót, de hang nem jött ki rajta. – Olyan hosszúra akarom ezt nyújtani, amennyire csak lehetséges. Azt akarom, hogy olyan forró és édes legyen, mint a kávéd. El akarom lopni a józanságodat – lehajolt és a szájába beszélt – olyan hosszú időre, hogy ha szerelemre gondolsz, rám gondolj! – Szerelem? – Csak nem olvas a gondolataiban? – Két ember még soha nem szeretkezett úgy, ahogyan mi fogunk. Szeretkezés. Szerelem. Ó, hát persze! A lány lehunyta a szemét a férfi forró tekintete alatt, mert nem akarta, hogy olvasson a gondolataiban vagy megérezze nyughatatlan vágyódását. Egy olyan férfi, mint ő, határtalan kéjt ad. De nem szerelmet. Ezt jó lesz, ha észben tartja. A férfi a kezébe fogta a melleit, mintha méregetné a súlyukat, majd szája rátapadt az egyik pólóval borított bimbóra, és erősen szívni kezdte. A lány belevájta sarkát a matracba, teste ívbe feszült. Hirtelen felemelkedett és ráfújt a nedves anyagra, a hűvös levegő olyan volt, mint maga a megtestesült bűn. Amikor levette a lányról a pólót, hosszan és lassan szívta be a levegőt, és a lány azon kapta magát, hogy kiles a szemhéja alól. Ahogy a melleit nézte, a férfi kemény arca nem árult el semmit. Aztán belenézett a szemébe, és a lány meglátta – a vad diadalmámort, amitől egyszerre érezte magát büszkének

94

és rémültnek. Ha a férfi átadja magát ennek a vadságnak, úgy fog vele bánni, mint egy kalóz a foglyával. És ő élvezni fogja. Kint tombolt a vihar, mintha mindent el akarna söpörni, ami az útjába kerül. Bent a férfi kezébe fogta a lány melleit, és kóstolgatta őket, egyiket a másik után, nedves szája rátapadt meztelen bőrére, amíg a vihar a lány testében olyan erővel tombolt, hogy nem bírta tovább; felkiáltott és megpróbált elhúzódni. A férfi nem engedte. A karjában tartotta, és azt tett vele, amihez kedve volt: szívta, csókolta, simogatta, majd amikor végzett, egyik térdét a lába közé tolta, és betelepedett közé. Megfogta a combját és szélesre tárta a lábát. Súlya belenyomta a lányt a matracba, aki tehetetlen volt... csak a kezét tudta használni, ami önző módon kalandozott a férfi törzsén. Önző módon, mert nem a férfinak akart örömöt okozni vele, hanem saját magának. Nem tudta, hogy küzdjön vagy megadja magát, egy dologban azonban biztos volt. – Ahhoz, hogy ez működjön, nekem is meztelennek kell lennem. A férfi péniszének vége keresgélte a megfelelő helyet, a fészket a lány lába között. – Még nem. – Hangja rekedt csábítás volt. – Azt akarom, hogy teljesen elveszítsd az eszed a vágytól, és amikor beléd hatolok, nedves és nyitott legyél, és ahányszor kihúzom belőled, a tested sikoltson utánam... Még nem? A férfi szavai éles késekként fúródtak a testébe. Ezt ő is tudta. Minden mozdulata, minden szava előre kiszámított volt, és a lány vágyát volt hivatott még feljebb korbácsolni. A lány szerette volna megadni magát teljesen; a férfi többet akart, mint megadás, örült türelmetlenséget, kétségbeesett lázat akart. Pénisze ismét próbálkozott, határozottan ráfeszítve a bugyi anyagát a lány klitoriszára, és ő próbálta magát minél közelebb préselni. Magába csábítani a férfit. Már nem érdekelte, hogy a férfi túl nagy. Bármiféle kényelmetlenségre hajlandó volt, csak hogy végre egyesülhessen Teague–gel... a lelke mélyén azonban tudta, hogy nem lesz semmiféle kényelmetlenség, mert Teague úgy fog tenni, ahogyan megígérte. Amivel fenyegette. Nem fog belehatolni, csak amikor már őrült lesz a vágytól, puha lesz és formálható... addig a pillanatig, amíg az orgazmus görcsei körülfonják. Nem ilyennek képzelte a szexet Teague–gel. Azt hitte, gyors lesz és tüzes. Ehelyett a férfi húzta az időt, és ráérősen izgatta, míg végül a csalódottság könnyei folytak végig a lány arcán. Nem tudott elhúzódni, a férfi súlya az ágyhoz szögezte. A férfi csókolta, és csókjai olyan élvezetet okoztak, hogy bejárta a sötét kéj minden érzéki alagútját. Megcsókolta a mélyedést a nyakán, duzzadt mellét, karja hajlatának finom bőrét. Pénisze újra és újra hozzáért, és amikor a lány teste az orgazmus felé nyújtózott, gyorsan elhúzódott. A lány nyögött és sóhajtozott a vágytól. Az idő elveszett a szenvedély dagálya alatt. Nem érezte a perceket, amelyek negyed–, majd félórákká nyúltak. – Kérlek! – ismételte újra és újra önkéntelenül. Simogatta a férfi vállát, karját, mellkasát, hátát, élvezve az izmok fölött nyújtózó sima bőrt. – Kérlek, Teague. Fájdalmat okozol nekem – Mivel okozok fájdalmat, drágám? – A férfi végigcsúsztatta tenyerét a lány combján és hüvelykujjával dörzsölgetni kezdte a lába között. Ismét a csúcs szélére sodorta, mégpedig annyira közel, hogy egész teste remegni kezdett, és képtelen volt megszólalni. Ekkor abbahagyta, mint egy szörnyeteg, aki a szexuális kínzásra szakosodott. – Gyere belém! – A lány átölelte a férfit, és maga felé húzta a csípőjét. – Hogyan vagy képes ilyen sokáig várni? Talán nem kívánsz? – Méghogy nem kívánlak? – A férfi felnevetett, rövid, keserű nevetéssel. – Éjszakákat töltöttem ébren, amikor mást sem tettem, csak kívántalak. Fel–alá járkáltam a házban, és előre elképzeltem minden pillanatot. – Beleakasztotta ujját a lány bugyijának pántjába, lehúzta, és félredobta. – Most nem siettethetsz! Úgy csinálom, hogy örökké tartson. Ez úgy hangzott, mint egy fogadalom, amit egy szerelmes nő kíván. A lány sóhajtott és megsimogatta az arcát. 95

– Örökké. A férfinak arcizma sem rándult a szó hallatán. Ehelyett szája mosolyra húzódott – nem kedves, inkább cinikus mosolyra –, de mielőtt a lány bármit kérdezhetett volna, felnyúlt, és lekapcsolta a lámpát. A vihar, amelyet eddig elfojtott a fény, birtokba vette a szobát. Villámok hasítottak bele a sötétbe, megfosztva a férfi arcát minden lágyságtól, megvilágítva sötét lelkét. Diadalmas mennydörgés reccsent, és úgy tűnt, Teague ugyanúgy uralja az elemeket, ahogyan őt. Láthatóan élvezte a tombolást; miközben felvett egy óvszert, csillogott a foga és sárgásbarna szemében mintha villámok cikáztak volna. A vihar kegyetlensége azonban rá nem ragadt át; gyengéden érintette meg a lányt, ismételten, megkeresve a helyet, ahol majd behatol. Ujja becsusszant a nyíláson, körbejárt benne, és a lány rájött, a fullasztó várakozás ellenére, hogy síkosítóval előkészítette őt. Tehát a férfi is számított méretbeli különbségükre. Ahogyan ígérte, szavakkal, mosolyokkal és pillantásokkal, csodálatossá akarta tenni számára. Aztán elkezdett nyomulni befelé. Az érzés alátámasztotta a lány sejtését. A férfi... nagyon nagy volt. Feszítette. A lány felnyögött, és a kellemetlenség határán billegett. Ahogy azonban a férfi is mondta, túlságosan akarta őt, mintsem hogy elhúzódjon. Először a síkosító segítette a férfi behatolását, majd a csoda, hogy végre eggyé válhat Teague Ramosszal. Teste felpuhult, nedves lett. Amikor a férfi visszahúzódott, a lány a csípőjével utána nyúlt, megpróbálva bent tartani. Ő azonban elhagyta őt... otthagyta egyedül és üresen. Amikor ismét becsúszott, a teltség érzése enyhített kétségbeesésén. .. és kiélezte minden ösztönét. A lány megfeszítette a lábát, és belemart a férfi mellkasába... Az apró fájdalom hatására a férfi felnyögött, és mélyebbre nyomult. Aztán észbe kapott, és megállt. A lány is felnyögött. Tekintetük összekapcsolódott. A villám fénye beragyogta őket, a mennydörgés hangja olyan volt, mint egy élő szörnyeteg üvöltése. És végül Teague tövig belehatolt. Az érzés, hogy birtokba vették, minden józan gondolatot félresöpört. A férfi olyan ritmust diktált, amitől a lány teste megfeszült alatta, keresve azt az ősi kéjt, amit ez a csodálatos lény ígért neki azzal, ahogyan járt, minden pillantásával és minden érintésével. A lány tele volt; nem volt helye a magányra, fájdalomra vagy emlékekre. A férfi parancsolt a testének, az agyának, érzelmeinek... és a lelkének. A férfi szinte az ágyhoz szegezte, szabályozta a lány mozdulatait, fojtott bátorításokat suttogott a fülébe, és újra és újra kitöltötte a testét, amíg szinte fájt mindene a vágytól. A lány a férfi vállát szorította, halkan nyüszített, csaknem őrülten a kielégítetlenség érzésétől. – Ne félj! – A férfi lágyan megcsókolta. Lehelete finoman legyezte a bőrét. – Nem félek – sikerült válaszolnia. Tényleg nem félt. Része volt a villámlásnak és a mennydörgésnek, része a vihar dicsőségének és része... Teague–nek. Orrát belefúrta a férfi mellkasába, nagyot szippantva illatából, és ahogy kiengedte a levegőt, régóta kínzott teste végre enyhülést talált. Kint a természet ostromolta a világot zajjal és fénnyel. Bent Kate sikoltozott az extázistól és orgazmustól. A szex Teague–gel erotikus volt, érzéki, és annyira erőteljes, hogy teljesen fölébe kerekedett mind az öt érzékének, és még valamivel megajándékozta. Szorította a férfit karjával, lábával, teste ívbe feszült alatta, egyszerre követelt mozgással, hanggal és sóvárgással. A férfi megadott mindent, amit követelt, és a lány orgazmusának csúcsán elengedte magát, és egy kiáltással csatlakozott hozzá. Csípője az élet ritmusára mozgott, megadva mindent, amit ígért – a kéj minden morzsáját, a szenvedély minden hosszú percét, és az intimitást, ami eggyé forrasztotta őket – egy lénnyé, egy lélekké. Eközben kint a vihar nyögéssé halkult... és erőt gyűjtött egy új támadáshoz. 96

Teague lenézett a csukott szemű Kate–re, akin az orgazmus utolsó hullámai söpörtek át. Verejtékcseppek csillogtak a lány homlokán. Mellkasa zihált, teste reszketett. És rájött, hogy nem tévedett. A magáévá tette. Uralkodott fölötte. Belé engedte a magját. És nem volt elég. Sosem lesz elég. Kate–tel nem. Ezért nem szexelt eddig a lánnyal, mert ez az aktus nem szex volt, hanem sokkal több, valami, amit maga sem értett. Ekkor a lány kinyitotta a szemét, ránézett, és ajkán lassú, meleg, érzéki mosoly ragyogott fel. – Mondd, ezt eddig miért nem csináltuk? Minden józan gondolat eltűnt a férfi agyából, elfelejtette a félelmet, elfelejtette a zaklatottságot, mindent elfelejtett a vágyban, hogy ismét fölébe kerekedjen. Megcsókolta, élvezve a lány leheletének frissességét, nyelvének meleg rugalmasságát az övén. Szent ég, már az is majdnem kielégíti, hogy csókolhatja a lányt. Majdnem. Megsimogatta a lány mellét, csodálva a halvány pírt, ami megjelent sápadt bőrén, és azt, ahogyan mellbimbójának elpihent barackszíne málnapirossá változik. A lány félárbocra engedett szempillák alól figyelte, és ajkán elégedett mosoly játszadozott. Kielégítette. Akkor ő maga miért nem érez teljes kielégülést? Miért érzi szükségét, hogy ilyen hamar ismét a magáévá tegye? Mikor lett ennyire rabja ennek az egy nőnek? Mit jelenthet ez? Biztos volt benne, hogy a lány bajban van. Méghozzá nagy bajban George Oberlinnel. Teague általában kiszagolta a veszélyt, megérezte a csontjaiban. Rendelkezett egy különleges ösztönnel a rossz emberekkel kapcsolatban, és amit érzett, az egy veszélyes ember elégedetlensége volt saját tetteivel. Akkor miért nem figyelt fel az Oberlin jelentette fenyegetésre? Erre csak egy magyarázat lehet. Oberlinnek nincs lelkiismerete, nem tesz különbséget helyes és helytelen között, nem törődik semmivel a saját kívánságain kívül. Már korábban is gyilkolt, nem is egyszer, és soha nem bukott le. Valamiképp sikerült eltüntetnie a nyomokat. Ha Kate–et akarja, minden fegyvert be fog vetni jelentős arzenáljából – hírnév, pénz, befolyás –, hogy eltávolítsa Teague–et és megszerezze magának a lányt. És ha Kate tiltakozik... vajon őt is megöli? – Mire gondolsz? – Kate kisimította a hajat Teague homlokából – Olyan komor az arcod. – Azon tűnődöm, kölcsön tudom–e kérni az egyik barátom magánrepülőjét. – Miért? – A lány mosolygott, mintha olvasna a gondolataiban. – Van egy kis birtokom Mexikóban, amihez egy darab tengerpart is tartozik. Van rajta egy kunyhó. Nem nagy és nem szép, és akkora csótányok vannak benne, mint egy egér, de... – Mire várunk? – Kate felült; meztelen volt, felszabadult és gyönyörű. – A hétvégém szabad. Menjünk! A francba! A lány olvas a gondolataiban. – Azért ne siessünk annyira! – A hátára döntötte a lányt. Sokszor áhnodott róla, ahogy sötét haja szétterül a párnáján és kék szeme csillogva néz rá. Most itt volt a karjában, és rájött, az, hogy itt van, nem elég. Többet akar. Végzet. A lány a végzete. Megpróbálta elkerülni, és a Végzet kinevette. Most Kate–hez láncolja a nemi vágy és a... nem. Nem a szerelem. Szemtanúja volt a szerelem legsötétebb oldalának – otthon, amikor egy szemétláda verte az anyját, és a seregnél, amikor egy szakítólevél teljesen tönkretett egy férfit. Ennek ellenére ő maga is vágyott a szerelemre. Vágyott, szenvedett érte... de nem eléggé. Soha nem lesz elég a szenvedése.

97

Ha tudná, hogyan kell szeretni, ha sikerülne megtanulnia, szeretné Kate–et. Azonban túlságosan felsebezték annak a szörnyű napnak az eseményei, hogy most megtudhassa. Mert ha egészen véletlenül rájönne, arra is rá kellene jönnie, hogyan ér véget egy szerelem Halállal, fájdalommal és sebekkel, amelyek sosem hegednek be. Ezért azzal áltatta magát, hogy soha eszébe sem jutott a szó. Kint a vihar ismét feltámadt. Újra kezdődött a villámlás és a mennydörgés, és Teague rámosolygott a lányra. – Mielőtt ugyanis bármit is tennénk, újra csókolnom kell téged... tetőtől talpig. A lány szeme tágra nyílt, és egy pillanatig mintha bizonytalanság csillant volna benne. Aztán nagy levegőt vett. Az a mindig jelenlévő vágyszikra ismét életre kelt közöttük. A lány hosszan, érzékien nyújtózott egyet. – Ha azt akarod, az egész éjszakánk rá fog menni. – Úgyis túl erős a vihar, hogy repülőre üljünk. – A férfi lehajolt hozzá. – Majd reggel megyünk.

98

Tizenöt – Szenátor úr, sajnálom, hogy meg kell zavarnom gyászában, de két FBI–ügynök várakozik az előtérben. – Freddy George dolgozószobájának ajtajában állt. – Az FBI? George színlelt lelkinyugalommal letette malátawhiskyvel teli poharát. A kimért mozdulat alatt igyekezett legyőzni magában az ösztönös rémületet. Senki nem látta, amint belekényszeríti Evelynbe a gyógyszereket és leöblítteti alkohollal, az azonban lehetséges, hogy valaki szemtanúja volt, amint ad egy lökést neki a lépcső tetején... De még ha így is lenne, nem az FBI foglalkozna az esettel. Egy ilyen ügy az austini rendőrség hatáskörébe tartozik, és George erőteljes nyomására nagyon gyorsan elvégezték a vizsgálatot, és a megfelelő eredményre jutottak: Evelyn halálát baleset okozta, esetleg öngyilkosság, amelyet nyugtató– és alkoholfüggőség okozott. – Mit akarnak? – Kérdeztem őket, de csak felmutatták az igazolványukat, és kijelentették, hogy csak önnel hajlandóak beszélni. – Freddy feketébe volt öltözve, ahogyan az egy olyan ház inasához illik, amely az úrnőjét gyászolja. Neki kellett megnyugtatnia a szobalányt, aki megtalálta Evelyn holttestét a lépcső aljában; a lány hisztériás rohamot kapott, sikoltozására mindenki futva érkezett a helyszínre, és így George–nak volt közönsége, akik látták döbbenetét és fájdalmát. Freddy bebizonyította hatékonyságát, amikor elrendelte, hogy vonják be a házat fekete kreppel – egy kicsit ugyan túlzás volt, de jól nézett ki –, azonnal nekilátott megszervezni a temetést, ami a mai napon sikeresen lezajlott, és távol tartotta a látogatók özönét, akik részvétüket jöttek kifejezni, csak a legfontosabb embereket és azokat engedve be, akikre várhatóan nagy hatást gyakorolt George mélységes gyásza. Igen, az elmúlt napokban Freddy tényleg bebizonyította, milyen sokat ér. Azonban már vasárnap délután volt, és George semmit sem hallott Kate Montgomeryről. A többi riporter már mind járt nála, de Kate még nem. És amikor óvatosan megkérdezte Linda Nguyent, hogy Kate is várható–e hamarosan, a nő rámeredt azzal a gonosz, fekete, vágott szemével, és azt mondta: – Nem tudom, szenátor. A közhiedelemmel ellentétben a héten nem figyeltem Kate–et. Az a sovány szuka soha többé nem kap tőle segítséget. Kate talán nincs is a városban. Ha nem tud a fájdalmáról, részvétet nyilvánítani sem tud. – Szenátor? – szólalt meg Freddy. – Megpróbáltam elküldeni őket, de nem hajlandók távozni. – Az FBI–ügynökök, hát persze! Fogadom őket. Kísérje be az urakat, csak egy percet kérek, hogy egy kicsit rendbehozzam magamat! – George megvárta, amíg Freddy távozik, aztán be–gomboka az ingét, lehajtotta az ujját, újrakötötte a nyakkendőjét és felvette a zakóját. Mindig igyekezett megfelelő külsővel mutatkozni az ügynökségek emberei előtt, akik máskülönben hajlamosak voltak megfeledkezni az ő fontosságáról Freddy kopogott az ajtón, benyitott, és ahogy a két FBI–ügynök belépett, közöké velük: – Oberlin szenátor két nappal ezelőtt vesztette el a feleségét tragikus balesetben. Kérem, legyenek rövidek! – Tudjuk. – Azonnal a lényegre térünk. Magas, hajlékony hangjuk hallatán George alig mert hinni a szerencséjének. Az FBI nem egy, de két női ügynököt küldött. Mindketten fiatalok voltak – persze, hiszen nem sok nő volt az FBI–nál, mivel sokáig nem látták őket szívesen –, és bármennyire is próbálták a hölgyek megkeményíteni a szívüket, biztos volt benne, hogy együtt éreznek egy frissen megözvegyült férfival. De mi a pokolért vannak itt? Mi után nyomoznak? 99

A magasabb, kevésbé csinos lány a kezét nyújtotta, majd az igazolványát. – Rhonda de Lascaux ügynök vagyok, ő pedig a társam, Johanna Umansky ügynök. A kis termetű szőke is felmutatta az igazolványát. George kezet fogott velük, és szemügyre vette az igazolványukat. Látott már néhányat a maga idejében, és ezek eredetinek tűntek, a rossz minőségű fotóval együtt. – Gondolom, ismeri Mr. Howellt az austini irodánkban – mondta Johanna. – Silvester Howell küldött minket. – Kérem, foglaljanak helyet! – George az asztala előtt álló székekre mutatott. – Elnézést, hogy ilyen alkalmatlan időben zavarjuk – szabadkozott a csúnyábbik –, de érkezett hozzánk egy bejelentés, amit tisztáznunk kell. – Persze, természetesen, csak végezzék a dolgukat... bár elképzelni sem tudom, miről lehet szó... tudják, fáradt vagyok, nem aludtam túl jól... nos, miben segíthetek? – Úgy gondolta, jól alakította a lesújtott és gyászoló férjet. Ezért nagyon meglepte, amikor a két nő kifejezéstelen arccal bólintott, anélkül, hogy kifejezték volna részvétüket. Micsoda két szuka! Beült az asztal mögé a foteljába, pozíciójának erejével próbálva benyomást tenni rájuk. Johanna elővett egy zsebszámítógépet, megnézett benne valamit, majd becsukta. – Mr. Oberlin, ismer ön egy bizonyos Mrs. Cunninghamet a texasi Hobartból? George megfeszült, előrehajolt. Mit csinálhatott Gloria Cunningham? – Ismerem, és a férjét is. Évekkel ezelőtt együtt dolgoztam vele az egyháztanácsban. – Próbált úgy tenni, mint akit ugyan érdekel a dolog, de nem jelent sokat számára a nő neve. – Talán történt vele valami? – Meghalt. – A kis szőke tárgyilagos hangon közölte vele a hírt. – Rákban. – Sajnálattal hallom – mondta George, és közben az agya szinte zúgott a vad találgatástól. Gloria nem tudott semmiről, és soha jelét sem adta, hogy a nyilvánvaló dolgok mögé akarna látni. Olthatatlan haragot érzett Bennett és Lana Prescott, valamint a gyerekeik iránt. A lelkész és a családja szegényebb volt, mint Gloria, de annak ellenére, hogy Gloria férje orvos volt, Prescotték fontosabb tagjai voltak a közösségnek. Gloria ezt sosem tudta nekik megbocsátani. Ráadásul a lánya, Melissa, sosem volt olyan tehetséges, mint Hope Prescott, és Melissa meglehetősen nehezen tűrte a másodhegedűs szerepét. Gloria nagyon boldog volt, amikor Prescotték eltűntek, és összeszorított szájjal, elégedetten figyelte, amint a család szétszakadt, és a gyerekeket elküldték. Soha nem kérdezte, mi történt velük. Akkor miért értesítik őt FBI–ügynökök az asszony haláláról? – Hatvanéves volt, amikor meghalt, a houstoni M. D. Anderson Rákközpontban. – Rhonda is konzultált a zsebszámítógépével. – Halála előtt vallomást kívánt tenni, ami meg is történt... először a lelkészének, aztán pedig a rendőrségnek. A vallomás önt is érinti, Oberlin szenátor. – Rhonda jelentőségteljes pillantást vetett George–ra szemüvege fölött. – Sejti, miről van szó? – Sajnálom, de nem. – George maga elé nyújtotta a kezét, és elégedetten látta, hogy nem remeg. – Időnként ugyan ellátogatok Hobartba, az én körzetemhez tartozik, és van ott egy házam is, de attól tartok, nekünk, és itt a feleségemről és magamról beszélek, nem sok közös vonásunk volt Cunninghamékkel. – George–nak tetszett, ahogy sikerült beleszőnie Evelynt a társalgásba, mintha még mindig nem hinné el, hogy meghalt az asszony. – Mrs. Cunningham azt állította, hogy huszonhárom évvel ezelőtt, miután a lelkészük és a felesége – Johanna a zsebszámítógépére pillantott –, Mr. és Mrs. Prescott meghalt, ön megszervezte, hogy gyermekeik ne egy családhoz kerüljenek, hanem elválasszák őket egymástól. – Miért lenne nekem bármilyen közöm azoknak a gyerekeknek az elhelyezéséhez? – George összefonta ujjait az asztal fölött, és felháborodottan előrehajolt. – Akkoriban kezdtem el a Texasi Szenátusba való bejutásomra irányuló kampányomat, és a közhiedelemmel 100

ellentétben meglehetősen nehéz elérni, hogy beválasszák az embert. Azt hiszem, valaki más intézte az örökbefogadásokat. – Megdörzsölte a homlokát, mintha erősen gondolkodna. – Valami lelkész egy másik városból... egy John Wagner nevű lelkész? Nem, Wright volt. Wright tiszteletes. Johanna az íróvesszővel rögzítette az információt. – Hol tartózkodik Wright tiszteletes pillanatnyilag? – kérdezte Rhonda. – Fogalmam sincs. Mondom, beszéltem a lelkésszel a Prescott gyerekekről, átadtam az egész ügyet neki, és elhagytam a várost, hogy elkezdjem a kampányomat. – Ami óriási hazugság volt, mert Wright tiszteletes neve ugyan szerepek a hivatalos dokumentumokon, de sosem volt több egy névnél. George volt, aki gondoskodott róla, hogy azok a kölykök szétszóródjanak, mint homok a szélben. Valamiképp mintha tudta volna, hogy még bajt fognak okozni neki Nagyon jó volt, hogy éppen készült a Givens Vállalatot összerombolni, mert ha Hope Prescott Givens értésük volna Mrs. Cunninghamről, az asszony kellemetlen bűnbánatáról és vallomásáról, biztosan nem adta volna fel, amíg... ugyanarra a sorsa nem jutott volna, mint a szülei. – Tehát azt állítja, hogy Mrs. Cunningham vádja teljesen alaptalan? – kérdezte Johanna. – Igen, kétségtelenül. – Állítása határozott és magabiztos volt. Nem sokan voltak Hobartban, akik tudtak a dologról, erről gondoskodott. És ezek közül már sokan nem éltek. Erről is gondoskodott. Igen, a gyülekezet tagjai közül voltak néhányan, akik megpróbálták kideríteni, mi történik Prescottékkal és a gyerekeikkel, de ennek nem volt jelentősége. Szegény hívek, akiket könnyedén el lehetett hallgattatni egy kis fenyegetéssel vagy zsarolással. Így vagy úgy mindegyiknek betömte a száját, és mire végzett, Hobart és lakossága teljesen a kezében volt. – Miért nyomoznak egy ilyen régi örökbefogadási ügyben? Mindig ilyen nagy figyelmet fordítanak egy nyilvánvalóan nagyon beteg asszony fantáziálására? – Arra fordítunk figyelmet, amire a szövetségi kormány utasítást ad. Tehát, igen. – Rhonda feljegyzett valamit a zsebszámítógépébe. – Oberlin szenátor, Mrs. Cunningham azt mondta nekünk, hogy sejtése szerint valami nem volt tiszta a megyei törvényszéki épület tűzesete körül, és mivel fontos városi, állami és szövetségi iratok semmisültek meg, és a tűz gyanúsként lett bejegyezve, nagy érdeklődéssel hallgattuk a hölgy vádjait. – A tüzet gyanúsként jegyezték be? – Ez lehetetlen. Gondoskodott róla, hogy ne így legyen. – Tudomásom szerint hibás elektromos vezetékek miatt gyulladt ki az épület. Rhonda és Johanna érdeklődve vonták fel a szemöldöküket, méghozzá egyszerre. George azonnal tudta, hogy hibát követett el. Tudatlanságot kellett volna színlelnie mind a tűzzel, mind az okával kapcsolatban. – Van még valami? – kérdezte élesen. – Bármi, amivel Mrs. Cunningham valóban gyanúba kevert, vagy ez az egész csupán spekuláció? A két nő egyszerre csukta be zsebszámítógépe fedelét. Felálltak. – Sajnáljuk, hogy zavartuk, szenátor – mondta Rhonda. George is felállt, és viszonylag nyugodtnak érezte magát. – Nem probléma. Tudom, hogy csak a munkájukat végzik. – Az ajtó felé terelte a két nőt. – Valójában Mrs. Cunningham története olyan hihetetlen, hogy nem is jöttünk volna önhöz. – Johanna egy pillanatra megtorpant az ajtóban. – Ha nincs ez a különös egybeesés. – Rhonda kedvesen rámosolygott. – Miféle különös egybeesés? – kérdezte George. – Ugyan, Rhonda, ne zavarjuk Oberlin szenátort ezzel! – Johanna megrángatta Rhonda karját. – Névtelen bejelentést kaptunk Mrs. Oberlin halálának módjával kapcsolatban. – Rhonda tétován összevonta a szemöldökét. – Hátborzongató és tragikus hasonlóságról van szó. 101

A névtelen bejelentés szavak hallatán jeges borzongás futott végig George hátán. – Nem értem. – Ez valami olyasmi, amitől a törvényvégrehajtó tisztek felkapják a fejüket és felfigyelnek rá – magyarázta Rhonda. – Tudja, szenátor, elég ritka, hogy valaki leesik a lépcsőn és kitöri a nyakát, és az ön otthonában kétszer is előfordult ilyen eset, amikor ön a közelben volt. Egyszer Hobartban, másodszor Austinban. Különös véletlen. Hátborzongató hasonlóság. Nem gondolja, szenátor? Freddy kiengedte az FBI–ügynököket. A dolgozószoba felől porcelán csörömpölése hallatszott. Úgy tűnt, Oberlin szenátor elveszítette sokat emlegetett önuralmát. Milyen szörnyű! Úgy tűnt, a nyomás hatására kezd összezavarodni. Freddy Griswald elmosolyodott. Kate fellépkedett a Teague kis házának verandájára vezető lépcsőn a mexikói tengerparton. Mi tart ilyen sokáig? A tenger felől fújó szél a lány haját borzolta és romantikát lehet végig a parton, és ő azt akarta, hogy Teague itt legyen vele. A férfi hangja hallatán megtorpant. Vajon kivel beszél? Egyedül voltak ezen a helyen, annyira elszigetelten, amennyire csak két ember lehet... – Querida, te túl okos vagy hozzám, de erről nem mondok neked semmit. Vannak dolgok, amiket az ember nem szokott megbeszélni másokkal. – Nevetett, és olyan... laza volt. Szeretetteljes. – Nem, azt sem mondom meg. Most mennem kell, de holnap este, ha hazaértem, beszélünk. A héten valamelyik este majd együtt vacsorázunk, jó? Telefonál! Miért? Méghozzá egy nővel beszél, de ki lehet az? – Egész héten elfoglalt vagy? Nem hiszem el, hogy lerázol! – Ismét nevetett. – Rendben, hétfőn találkozunk. Adios! Kate belépett a házba, látta, ahogy a férfi becsukja a telefonját, és azon tűnődött, a napfény, a nevetés és szex napján miért érzi szükségét a férfi, hogy felhívjon... valakit. – Nem hiszem el, hogy itt is van térerő. – Műholdas – mondta a férfi tömören, és eltette a telefont az utazótáskájába. – Csak bejelentkeztem. A ragyogó napfényről belépve Kate nem látta tisztán a férfi vonásait, de felismerte a sötét gondolatokat valaki arcán, és Teague–nek most ilyenek jártak a fejében. – Bejelentkeztél az embereidnél? – Igen, az embereimnél. – Minden rendben van Austinban? – Mindent kézben tartanak. – A férfi hátrabillentette a székét, és nekitámasztotta a falnak. Szemügyre vette a lányt. Szája mosolyra húzódott. – így, hogy mögötted van a napfény, átlátok a strandkendődön, és olyan, mintha szivárvány lenne a lábad között. Kate lenézett magára, a vékony, színes kendőre a derekán és a hozzáillő, egyrészes fürdőruhára, ami testének minden lényeges részét eltakarta... ugyanakkor imádnivaló finomsággal kiadta. Majd ismét a férfira nézett. Mezítláb volt, félmeztelenül, csak egy kopott farmert viselt, ami lazán lógott keskeny csípőjén. A másfél nap alatt, amióta megérkeztek a tengerpartra egy lerobbant dzsippel, Teague gyönyörűen lebarnult. Nyakába lógó sötét hajával és borostás állával úgy nézett ki, mint egy kalóz – egy kalóz, aki buja tekintettel bámulja őt. Teague–ben nem volt semmi finomság. Kate úgy döntött, az emberek túlértékelik a finomságot. Hirtelen feltámadt benne a vágy, ami abszurd volt, mert amióta itt voltak, mást sem tettek, csak szeretkeztek – az ágyban, a homokban... még a vízben is kipróbálták, majd úgy döntöttek, hogy az lehetetlen. Így aztán megint a parton csinálták. 102

Mindketten szokatlan helyeken is lebarnultak. Kate azonban hallotta Teague beszélgetését, és az biztosan nem az egyik alkalmazottja volt. Személyes társalgás volt, meghitt és fontos, máskülönben nem hívta volna azt a valakit, ismerve a műholdas telefonálás díjazását. Azt nem bánta, ha a férfinak van magánélete, az azonban rosszul esett neki, hogy hazudott vele kapcsolatban. Teague most felállt, ráérősen nyújtózott egyet. – Ne aggódj, Kate! Hidd el, vigyázok rád. – Elhiszem, de... – Annak a hívásnak semmi köze sincs hozzád. – Egy lépést tett a lány felé, szeme csillogott a jókedvtől és... a vágytól. Milyen könnyen felismeri a vágyat! A szíve nagyot dobbant, majd felgyorsult. Lassan hátrált egy lépést. – Te üldözöl engem? – Szerinted? – A férfi ismét elindult felé, meztelen talpa nem ütött zajt a nyikorgó padlón. – Szerintem megpróbálod elvonni a figyelmemet. – Kate addig hátrált, keresztül a verandán, amíg neki nem ütközött az egyik oszlopnak. Teague tovább közeledett, laza léptekkel – És működik? A férfi tudta, hogy meg tudná fogni. A lány is tudta, de a menekülési ösztön túl erős volt, hogy ellen tudjon állni neki. Végigaraszolt a korlát mentén. – Úgy tűnik. Mihelyt elérte a lépcsőt, megfordult és rohanni kezdett a tengerpart felé. Hallotta a férfi lépteinek dobogását a verandán. Az öböl felé futott, a sarka minden egyes lépésnél belesüppedt a homokba. Butaság volt, hiszen nem volt hová menekülnie. A part egy kis hófehér félhold volt a szikrázó azúrkék öböl szélén, mindkét oldalán sziklákkal és mögötte a dzsungellel. Az apró légikikötővel rendelkező városka ötmérföldnyire volt a poros földút mellett, és a rozsdás, öreg dzsip, amivel idejöttek, nem csupán lassú volt, de a vezetékekkel is csinálni kellett valamit, hogy beinduljon. Ennek ellenére a lány továbbfutott, nevetett és a hűvös szél kellemesen hűsítette forró arcát. A derekára kötött strandkendő kioldódott és elrepült. – Mindjárt utolérlek! – kiáltotta a férfi A lány gyorsított; hallotta maga mögött a férfi lépteit. Majd, amikor a szíve már majdnem szétrobbant a várakozástól, két erős kar fonódott a derekára. A férfi lerántotta a homokra, és fölébe kerekedett. Elkapta a csuklóit. A lány küzdött, de a férfi a feje fölé szögezte a karját. Ez játék volt, az a fajta csodálatos, szabad, nagyszerű játék, amilyenben gyermekkora óta nem volt része. Bár így, a férfi alatt, mindennek érezte magát, csak gyermeknek nem. A férfi lenézett a lány nevető arcára. – Most meg kell fizetned a bírságot! – Nem! – A lány megpróbált vonaglással kiszabadulni alóla. A férfi a lány két térde közé nyomta a sajátját, a homokhoz szögezve. – Nem akarod tudni, mi a bírság? – Nem, mert neked kell bírságot fizetned nekem. – Kifulladva nevetett, látva a férfi arckifejezését. – Te döntöttél le engem a lábamról. – Nem te vagy a bátrabb? – Úgy vigyorgott, mint egy csavargó egy régi színdarabban, és megfeszítette izmait a mellkasán. – Sajnos, esélyed sincs az én erőmmel szemben. – Ó, valóban? Akkor most figyelj! – A lány felemelte a fejét, és fogai közé kapta a férfi alsó ajkát. Lassan leengedte a fejét a homokba, és nyelvével behatok a férfi szájába. Olyan íze volt, mint a boldogságnak, mint a lédús mangónak, és mint a vágynak.

103

A lány elmélyítette a csókját, élvezve a férfi kezdeti tétovázását, majd megadását, ahogy hagyta, hogy szívja a nyelvét és odaadja neki az övét. A férfi hajlamos volt fölébe kerekedni. Mindig ő akart irányítani. Úgy uralkodott rajta, amitől rögtön kicsúszott lába alól a talaj, néha azonban élvezte, ha ő lehet fölül és ő határozhatja meg a ritmust és a sebességet. Úgy tűnt, a férfi nem tudja, hogyan engedje irányítani, és ez meglepte a lányt. Aki ilyen nőfaló hírében áll, attól elvárható lett volna, hogy tisztában legyen a szex minden finom formájával. Azzal a gondolattal nyugtatgatta magát, hogy majd megtanulja, és élvezte a férfi testének súlyát az övén. Szinte elvesztette az eszét a kéjtől, és tudta, hogy ez ritka és csodálatos ajándék. Ahogy csókolta, orrában érezte a meleg férfibőr és a sós tenger illatát. Amikor végül elengedte, a férfi felemelte a fejét. – Látod? A büntetés, amiért ledöntöttél a lábamról, ugyanaz, mint a te büntetésed azért, amiért elkaptalak. – Nem teljesen ugyanaz. – A férfi elkeskenyedő szemmel nézett le a lányra. A lány mintha ismét valami szomorúság halvány nyomát vélte volna felfedezni az arcán, mintha valami nagyon fontos dolgot készülne elmondani. A férfi nadrágjának gombja azonban belenyomódott a hasába, és a slicc alatt a lány érezte forróságát és keménységét – ígéretet a jövőre nézve. – Mit forgatsz a fejedben? – Hívogatóan megmozgatta a csípőjét. – Könnyűbúvárkodást. – Ó! – A lány örömének buborékja azonnal kipukkadt. – Ugyan már! Tetszeni fog, ígérem! – A férfi felállt, a kezét nyújtotta, és talpra segítette a lányt. – De mi lesz...? – Kate a férfi nadrágja elején feszülő nagy dudorra mutatott. Teague azonban nem válaszolt; megfogta a lány csuklóját, és a pálmafa árnyékában heverő búvárfelszerelés felé húzta. – Megígérted, hogy kipróbálod. – Nem gondoltam komolyan. – Bejárta a világot, de mindig sikerük a víz felszíne fölött tartania a fejét, erre most beleegyezett, hogy lemerül megnézni egy cápákkal benépesített korallszirtet. Elment a józan esze, de a klausztrofóbiája biztosan nem, hiszen nem lesz képes rendesen lélegezni. Nem, tényleg megőrült. – Csak itt, az öbölben merülünk le. Olyan nyugodt a tenger, mintha halott lenne. A hullámok sem magasak. Látod? – Karját Kate dereka köré csúsztatta, és kimutatott a vízre, amely majdnem a lábuknál csobogott. – Kate, odanézz! Nem gyönyörű? A lány gyanakodva szemléke szeretőjét. – Azt mondtad, olyan nyugodt, mintha halott lenne. Az azt jelenti, hogy egyáltalán nem lenne szabad hullámoknak lenniük. Én azonban látom az itt hömpölygő Golf–áramlatot. És miért mondtad azt, mintha halott lenne? Ez engem megrémít. Teague nem törődött a buta kérdésekkel és a tiltakozással. – A hullámok nem fognak belecsapni a légzőpipádba, és tudod, milyen tiszta a víz. Ott leszek veled. Korallokat és színes halakat fogsz látni. – Elmosolyodott; fehér fogai ragyogtak napsütötte arcában. – Tudok egy helyet, ahol mantaráját láthatsz. Vagy talán nem akarsz mantaráját látni? Kate a meleg homokba fúrta a lábát, és morcosan bámult le rá. – Ezért szoktam a National Geographic csatorna filmjeit nézni. Teague felnevetett, mintha a lány viccelt volna. – Mondtam már, mennyire tetszik a fürdőruhád? – Nem. – A lila, kék, piros, sárga, narancssárga és zöld csíkok körbefonták a lány testét. – Legtöbbször nem akarod, hogy viseljem. 104

– Mert jobban szeretem azt, ami alatta van. – Ha az volt a szándéka, hogy elvonja figyelmét a félelméről, nagyon ügyes munkát végzett. Végigsimított a lány combján és fenekén. – Nagyon fogok rád vigyázni Gyere! Segítek felvenni a békatalpat. Ahogy letérdelt előtte a férfi, Kate azon tűnődött, vajon hogyan sikerült erre az őrültségre rávennie. Teague felegyenesedett, letolta a farmerját, ami alatt fürdőnadrágot viselt. Aha, ez az. Szóval azzal vette el az eszét, hogy a legkisebb fekete fürdőnadrág volt rajta, amit Kate valaha látott. A lehetőségért, hogy hozzásimulhasson a férfi testéhez, bármire képes lett volna, legyen az akármilyen őrültség. – Nem hagynám, ha nem bíznék meg tökéletesen az úszóképességedben – nyugtatgatta a férfi – Sosem találkoztam eddig senkivel, aki csak az oldalán úszik, de te nagyon erős vagy. – Csak szédítesz. – És kábítasz is. – Valóban? – Teague megpróbált ártatlan képet vágni, ami nevetséges volt, mert csak veszélyesnek tudott kinézni – Próbálod elfeledtetni velem a félelmemet. Megtanultam a trükköt a tévénél: ha a személy, akivel interjút készítesz, ideges, beszélj hozzá és ne mondd meg neki, mikor kezdesz filmezni! – Nálam nincs kamera. – Teague felállt, széttárta a karját, és hagyta, hogy a lány szemügyre vegye a testét. – Látod? – Látom. – Amit látott, jobban elvonta a figyelmét, mint a szavak valaha is tudták volna. Ez magyarázta, hogyan sikerült Teague–nek végül bevinnie a vízbe. * Aznap éjszaka visszarepültek, és az éjszakát Teague lakásán töltötték, mert képtelenek voltak elszakadni egymástól. Hétfőn reggel Teague megölelte Kate–et, és azt mondta: – Ma este elmegyünk a ruháidért. Addig maradj itt nálam, amíg ezt a helyzetet nem rendeztük Oberlinnel. Kate tétovázott. Maradjon Teague–nél? Éljen vele? De hiszen ő szereti az otthonát. És – hirtelen bűntudatot érzett – mit fog mondani az anyjának? Anya azt szeretné, ha a házasság szent kötelékében élnie. Nagyon nem örülnie, ha meghallaná, hogy bűnös kapcsolatban él valakivel, akivel esély sincs a házasságra és kilátás unokák születésére. Látva Kate bizonytalanságát, Teague elébevágott tiltakozásának. – Én is odamehetnék hozzád, de tudja, hogy te hol laksz, és az én lakásom biztonságosabb. – Tudom. – Kate beadta a derekát. – Rendben. Itt maradok. .. egy időre. Teague tudomásul vette győzelmét és erre épített. – Kerüld el ma Oberlint! Tégy meg mindent, hogy távol tartsd magad attól a piszoktól! Kate örült a gondolatnak, hogy az Oberlin szenátor–problémát átadhatja Teague–nek. Szórakozottan úgy döntött, hogy lustasága két dolog kombinációjának köszönhető: a szörnyű undornak, amit a tudat miatt érzett, hogy egy olyan ember, mint Oberlin érdeklődik iránta, és a Teague–gel való szeretkezéseknek, ami ellágyulttá és érzelgőssé tette – és mélyen, borzalmasan, letaglózóan szerelmessé. Ostobán szerelmessé.

105

Tizenhat Teague egész hétfőn a parlament központi biztonsági helyiségében ült, miközben emberei – Chun, Nagy Bob és Gemma – jöttek–mentek. Utánanézett Oberlinnek az interneten, figyelte, ahogy Kate eleget tesz az utasításának, és komor elégedettséggel nyugtázta, hogy irányítás alatt tartja a lányt. Bárcsak ilyen befolyással bírna George Oberlinre is! Oberlin a folyosókat járta és Kate–et kereste. Kikérdezte a lány munkatársait. Többször telefonált a televízióállomásra. Meglátott egy nőt, aki hátulról úgy nézett ki, mint Kate, és utána eredt. Elkapta a nő karját, és amikor az dühösen megfordult és szitkozódni kezdett, a férfi feje sötétvörös lett és ökle a levegőbe emelkedett. Az igazat megvallva, Teague azt szerette volna, ha Oberlin megüti a nőt. Biztos volt benne, hogy a nőt azonnal kimentik Oberlin kezei közül, és egy ilyen nyilvános hibát, amit videofelvétel is bizonyít, nagyon nehéz lett volna megpróbálni eltussolni. A seregnél Teague nagyon jól tudta, hogyan kell elbánni az ellenséges katonákkal. A biztonsági szolgálatnál tudta, hogyan kell a bűnözők ellen vádat emelni. De egy szenátor? Egy szenátor, aki gyilkosságot követett el? Többszörös gyilkosságot? Aki megúszta anélkül, hogy a gyanú árnyéka rávetült volna? Teague sajnos tisztában volt saját sebezhetőségével is. Félig spanyol, félig angol származásúként, család és befolyás nélkül, egy jelzáloggal terhelt házzal és jelentős kölcsönnel, amit azért vett fel, hogy bővíthesse a vállalkozását... Abban azonban biztos volt, hogy kitalál valamit Kate védelmére, méghozzá nagyon hamar, mert Oberlin, aki továbbra sem találta a lányt, egyre ingerültebb lett. Késő délután Nagy Bob hirtelen áthajolt Teague válla fölött, a monitorra meredt, és megszólalt. – Mi történt Oberlin szenátorral? Úgy néz ki, mint aki bedörzsölte a seggét mézzel, aztán meg beleült egy tűzhangya–bolyba. Ideje volt a helyzetet ismertetni az embereivel, így Teague megfordult. – Zaklatja Kate Montgomeryt, és a hölgy megkért, hogy segítsek neki elkerülni. – Azt hittem, nem érdekli, mi történik Kate Montgomeryvel. – Nagy Bob beleakasztotta hüvelykujját az övébe, hintázni kezdett a sarkán és vigyorgott. – Azt mondta, ha egyszer elkapta az üldözőjét, nem foglalkozik vele. – Már nem vagyok benne biztos – mondta Teague halkan –, hogy az igazi üldözőt fogtuk el. Bejelentése úgy robbant a szobában, mint egy puskalövés. Az emberei tágranyílt szemmel meredtek rá. – Oberlint vádolja? – kérdezte Chun hitetlenkedve. – Csak hülyít minket, Teague. – Nagy Bob a monitorra meredt, ahol Oberlin állt összefont karral, arcán viharos kifejezéssel. – Az az ember egy fehér bőrű, istenfélő, befolyásos szarházi, és ha tényleg üldözi Miss Kate Montgomeryt, jobban teszi ha hagyja, hogy a hölgy maga intézze el a dolgot, máskülönben olyan gyorsan fel fogja bontani a biztonsági szerződésünket, hogy pislogni se lesz ideje! Nagy Bob csaknem teljesen lekötötte Teague figyelmét, de azt azért észrevette, hogy Oberlin megint elindul valamerre. – Miért mondasz ilyet? Úgy hallottam, Oberlinnek ugyan nagy a hatalma, de igazságos és becsületes. – Igen. Itt. – mondta Nagy Bob. – A nagynéném azonban a fickó körzetében él, két kisvárosnyira Hobarttól, ahonnan Oberlin származik, és ott egyáltalán nem a becsületéről híres. A nagynéném azt mondja, régen igen csúnya pletykák keringtek Oberlinről, amelyek még mostanra sem haltak el igazán. 106

Teague még sosem látta Nagy Bobot ilyen határozottnak. – Milyen pletykák? – Olyan pletykák, amik azt sugallják, nagyon nem jó a fickónak az útjába állni, különben egy teli betonkeverő teherautóval hajt át az emberen, aztán még vissza is tolat, csak hogy megbizonyosodjon, jó munkát végzett. – Nagy Bob olyan komoly volt, mint egy temetés. Teague hirtelen rájött, hogy Oberlin hamarosan összetalálkozik Kate–tel, és gyorsan beleszólt a mikrofonba. – Juanita, látod Kate Montgomeryt, aki Mr. Duarte–tal beszélget? A monitoron látta, ahogy Juanita bólint. – Igen? Menj és mondd meg neki, hogy induljon el kelet felé, hagyja el az épületet, kerülje meg, és a föld alatti bejáraton jöjjön be! Igen, pontosan. Köszönöm, Juanita. – Teague visszafordult Nagy Bobhoz. – És ezt miért nem mondtad el nekem soha? – Mert eddig nem számított – felelte Nagy Bob. – Eddig nem próbálta keresztezni az útját! – Szóval inkább hagyjuk, hogy áthajtson Kate Montgomeryn egy betonkeverővel, csak hogy mentsük a saját seggünket? – kérdezte Teague. Érdekes volt látni emberei dilemmával küszködő arcát – mentsék az állásukat, vagy a helyes dolgot tegyék? Teague azonban nem azért alkalmazta Nagy Bobot, Chunt vagy Gemmát, mert az egyszerű megoldásokat választották. A tisztességük miatt alkalmazta őket, és most sem okoztak neki csalódást. – Szemét disznó – motyogta Chun, miközben Oberlint nézte. – Mindig a hideg rázott tőle. – Gemma megborzongott. – Nos – Nagy Bob megpaskolgatta a hasát –, úgyis túl sokat ettem mostanában. – Tudtam, hogy számíthatok rátok. – Teague felállt, és az ajtó felé indult. – Este hazaviszi Kate–et, főnök? – kérdezte Chun sunyi képpel. Teague megtorpant. – Persze, hogy hazaviszi – kuncogott Gemma. – Gondoskodik róla, hogy éjjel és nappal egyformán biztonságban legyen. – És mi baj van ezzel? – csattant fel Teague. – Semmi. – Nagy Bob ismét hintázni kezdett a sarkán, és megint elvigyorodott. – Az égvilágon semmi. De a maga helyében én vigyáznék, főnök, mert hamarosan mindig maga fogja vezetni azt a karcsú kis sportkocsit! Teague kívülről rácsapta az ajtót a vidámságukra. Ő született agglegény volt. A jó szexen kívül semmit sem tudott adni egy nőnek. Némely nők – a rendesek, mint Kate – idővel olyan dolgokra vágytak, mint szerelem és meghittség. Párkapcsolatra vágytak. Gyermekkorában, olyan alkalmakkor, amikor megpróbálta kimutatni szeretetét, az anyja egy durva nevetéssel vagy pofonnal adta tudtára, hogy ölelését és kedves szavait visszataszítónak tartja. Nem merte szeretni Kate–et – ha a lány kinevetné, teljesen összeomlana, és nem maradna a belsejében semmi, csak üresség és fájdalom. Nem, a fene egye meg! Nagy Bob téved. Esély sincs rá, hogy Kate és ő együtt maradjanak. Amikor Kate majd többet akar, mint amennyit ő hajlandó adni, a tudtára adja, hogy tiszteletben kell tartania az ő személyes terét, és kihátrál a kapcsolatból. Sajnos, a lány éppen ezt a pillanatot választotta, hogy beforduljon a sarkon a Szenátusi Kamara épületénél. Ráadásul úgy mosolygott, mintha örülnie, hogy látja. A nők szégyentelenek. Teague nem viszonozta a lány mosolyát. – Gyere! – Megfogta a kezét, és az autók felé húzta. Kate kuncogott. Kuncogott! Tényleg azt hitte, hogy irányítása alatt tartja? A lány vezette őt az orránál – pontosabban a farkánál – fogva.

107

Korai északi szél sepert végig Austinon, alig egy óra alatt tíz fokkal csökkentve a hőmérsékletet. A hideg átjárta a zakóját. Kate összefonta karját a mellkasán és lehajtotta a fejét, így próbálva védekezni a hideg széllel szemben, miközben az autója felé tartottak. Teague azonban nem húzta magához. Ha az, amit Oberlinből látott, bármit is bizonyít, akkor egy megszállottal állnak szemben. Kár, hogy Mrs. Oberlin halálára volt szükség, hogy Teague felfigyeljen a jelekre. Mrs. Oberlin meggyilkolására. Micsoda átkozott zűrzavar! Teague gyors oldalpillantást vetett Kate–re. A lány elkapta a tekintetét és rámosolygott. A férfi képtelen volt ellenállni. Visszamosolygott, mintha a világon semmi gondja nem lenne. Remek, hogy senki nem fecseg Oberlinnek arról, hogy ő és Kate együtt távoztak. Nem lehetett tudni, mit csinálna a szenátor. Elszállna az agya. Jobb lett volna, ha külön hagyják el az épületet, de nem merte megkockáztatni, hogy Oberlin megtalálja Kate–et. És Teague–nek most volt szüksége a lányra, most... Kate odanyújtotta a kocsikulcsot Teague–nek. Teague kinyitotta az ajtót, beindította a motort, és amikor mindent rendben talált, kiugrott és beültette Kate–et. – Hajts a házamhoz! – Azt hittem, hozzám megyünk a holmijaimért. – Felnézett Teague–re, és meglepetten pislogott. Mintha nem tudta volna, pontosan mit akar. – Később. – Teague becsapta az ajtót, tenyerét az autó hűvös fémborítására fektette. Lelkében kavargott az aggodalom, vágy, agresszió és szerelem... nem Arról szó sem lehet. Szerelem nem. Követte a lányt végig Austin utcáin, ő volt az egyetlen, aki követte, efelől megbizonyosodott, és amikor odaértek a házához, gyorsan bekísérte. Olyan volt, mintha a szeretkezés, az úszás és a beszélgetés idilli hétvégéje meg sem történt volna. Úgy érezte, elemészti a vágy. Meg kellett kapnia a lányt. Most azonnal. Az asztala mögött ülő Brenda láttán mindketten megtorpantak. – Hello, Kate, helló, Teague, hogy vagytok? – kérdezte Brenda vidáman. – Túlórázol? – kérdezte Kate, de mintha nem nagyon érdekelte volna a válasz. Teague legszívesebben rámordult volna. Olyan erekciója volt, hogy a lány ráakaszthatta volna a kabátját, ő pedig leáll csevegni a titkárnőjével! – Azt terveztem, hogy bepótolom az elmaradt papírmunkát – Brenda elcsípte Teague gyilkos pillantását – holnap. – Felállt, és gyorsan összerendezte a papírokat. – Holnap reggel találkozunk. Vagy... ööö... nem tudom. Jó éjszakát! – Lekapta kabátját a fogasról és kisietett a szeles estébe. Kate nekidőlt a falnak. Félmosollyal nézte, amint Teague bezárja az ajtót és bekapcsolja a riasztót. Majd, olyan hévvel, ami meglepte a férfit, rátapadt és megcsókolta. Felajzott volt a szenvedélytől, mohó a vágytól. Átölelte a férfit, egyik lábát köré fonta, és a férfi egy hosszú percig hagyta, hogy átvegye az irányítást. Aztán eszébe jutott – ha eljön az idő, amikor a lány meghittséget követel, lemond róla. Szakít vele. Felkapta a lányt és bevitte a nappaliba. Letette a szőnyegre, és vadul és gyorsan szeretkeztek, miközben a merev, tizenkilencedik századi fekete–fehér képek lenéztek rájuk a falról.. Kate vele maradt. Alkalmazkodott a ritmusához, hevességéhez. Öntudatlanul világgá kiáltotta gyönyörét, és a férfi egy percre, egyetlen percre elfelejtette, hogy neki uralnia kell a lányt, és csak egyszerűen... élt. Úgy élt, mint azelőtt még soha. Később ott feküdt kiterülve a szőnyegen és a plafont bámulta. Mellkasa vadul emelkedett és süllyedt, amint megpróbálta visszanyerni lélegzetét, higgadtságát, önuralmát. Saját magát. Kate átfordult, és félkönyékre emelkedve Teague–re nézett. – Itt az ideje, hogy meglátogassuk az anyámat. 108

Teague teste megfeszült, de nem nyitotta ki a szemét. – Miért? – Mert ennek a dolognak Oberlin szenátorral köze lehet az igazi szüleimhez, és anya esetleg tudhat valamit. Kate–nek igaza volt. De nem csak erről volt szó. Valami mást is forgatott a fejében. – És mi most együtt vagyunk – folytatta. – Biztosan szeretne megismerni téged. Pontosan ez volt az oka, amiért Teague nem akarta megismerni Mrs. Montgomeryt. Soha nem ismerkedett meg egyetlen nő anyjával sem, akit éppen kefélt, és most sem akart változtatni a szokásán. – Miből fog rájönni, hogy együtt vagyunk? – Logikus kérdés. Kate logikus választ adott rá, miközben úgy helyezkedett, hogy mellei az ő mellkasán pihenjenek. – Mindenkinek azt fogjuk mondani, hogy együtt vagyunk, ezzel terelve el a figyelmet az Oberlin szenátor utáni nyomozásomról. Anya kedvelt társasági személy, és jó kapcsolatai vannak. Ha én nem mondom meg neki, majd valaki más megteszi. – Kate mutatóujjával a férfi bordáit simogatta. – Szeretem az anyámat, és nem akarok fájdalmat okozni neki. Teague felnyögött, és azt kívánta, bárcsak Kate mellbimbói ne nyomódnának bele a bőrébe. Sokkal nagyobb ellenállást tudna kifejteni, ha az agyát nem felhősítené el a vágy. – Biztosan megérted. Neked is volt édesanyád és szeretted őt. Hiányzik neked. – Nem – mondta a férfi minden udvariasság vagy mellébeszélés nélkül. Teague, te kis szemét! Ne legyél ilyen átkozottul ostoba! Te egy hülye kis félvér gringó vagy, és ha megkéselnek, senkit sem fog érdekelni. Engem legalábbis biztos nem! De az a kölyök... – Teague, miért nézel így? – Kate végigsimított a férfi mellkasán, és érezte szívének szabálytalan dobogását. Teague, te kis szemét, nem viheted bele azt a kölyköt egy bandaháborúba! Ha téged megkéselnek, senkit sem fog érdekelni. Engem legalábbis biztos nem. De az a kölyök csak tizennégy éves. ő az unokahúgod! Ha valami történik vele... – Szegény drágám! – Kate sajnálkozása teljesen őszinte volt. – Tudom, azt mondtad, egészen fiatal voltál, amikor elvesztetted az apádat, de én azt hittem... azt hittem, édesanyáddal közeli kapcsolatban voltál. Mi történt közöttetek? Ha Kate azt hiszi, az, hogy lefekszenek egymással, felhatalmazza, hogy beleüsse az orrát az ő magánéletébe, kérdéseket tegyen fel és megpróbálja kihúzni belőle az igazságot, sajnálja, akkor nagyon nagyot téved. De az a kölyök csak tizennégy éves. ő az unokahúgod, a franc egye meg! Teague összehúzott szemmel meredt Kate–re. Kate riporter. Tudósított bűntényekről, hurrikánokról, szenátusi meghallgatásokról. Arról azonban fogalma sem volt, milyen az igazi élet. Fogadni mert volna, ha megkérdezi, a lány azt válaszolta volna, hogy az emberek alapvetően jók, és ettől legszívesebben hangosan felnevetett volna. Vagy üvöltött volna tehetetlen dühében. Mert amikor eszébe jutott az anyja... megragadta Kate kezét, és a mellkasához nyomta. Leleményességét használva, amelynek segítségével az eddigi évek során sikerük titkait magában tartania, azt mondta: – Rendben, elmegyek veled édesanyádhoz, de azt ajánlom, megérje! Kate másik keze lesiklott a férfi csípőjére, és megsimogatta a csupasz, szőrtelen részt, ahol a hasa találkozott a csípőjével. Elég közel a célponthoz, hogy majd kiugorjon a szíve, de elég messze, hogy ismét rátörjön a vad vágy. A lány mosolya melegen és részegítően ragyogott, mint a tequila. – Ejnye, Mr. Ramos, mit forgat a fejében? – Anya, itthon vagy? – Kate ledobta a kulcsát az előtérben álló asztalkára. – Itt vagyok, drágám – kiáltott vissza az anyja. – A varrószobában! 109

Teague láthatóan zavarban volt, ami meglepte Kate–et, mert Oberlin szenátor partiján nagyon magabiztosan viselkedett, a parlamentben pedig komolyan és hivatalosan. Most egyik lábáról a másikra állt, mintha legszívesebben elszaladna. Kate megfogta a kezét, és bevezette a hálószobába, amelyből a varrószoba nyílt. A helyiséget elborította a krémszínű selyem és az aranyzsinór. A jó minőségű varrógép az ablak előtt állt, ahol fényt kapott. A káosz közepén ült az anyja, egy hosszú asztal előtt, kezében hatalmas szabóollóval, szájában két gombostűvel. – Hűha! – nyögte Teague az orra alatt. Kate vigyorgott, ő már hozzászokott az anyja műveihez, bár hogy hogyan lett a káoszból kész darab, az még Kate számára is rejtély maradt. Teague ezt minden bizonnyal lehetetlennek találta. – Most min dolgozol? – kérdezte Kate. Anya kivette szájából a gombostűket, és beleszúrta a csuklóján viselt tűpárnába. – Carol nagynéni hálószobájának ablakára varrok függönyt, de mondhatom, a selyem, amit Carol kiválasztott, az ördög műve. – Szerintem az ördög inkább a varrógépben lakik. – Kate nekitámaszkodott az ajtókeretnek és mosolygott. Kate, az anyja erőfeszítései ellenére sem tudott megtanulni varrni. Ahányszor megpróbálta, a cérna elszakadt vagy összegubancolódott az anyag hátulján vagy titokzatos olajfoltok jelentek meg az anyagon. Kate ezért nagyon undorodott az egésztől – de most, amikor Teague–re nézett, kirobbant belőle a nevetés. Ha ő undort érzett, a férfi pánikot. Világosbarna szeme tágranyílt, állkapcsa megfeszült. Kate úgy gondolta, jobban teszi, ha bemutatja, mielőtt a férfi sarkon fordul és elmenekül. Teague karjára tette a kezét, és így szólt: – Anya, ő itt Teague Ramos, korábbi testőröm és új barátom. Nem fél semmitől, de azt hiszem, a varrószobádban megtudta, mi a félelem. Abba tudnád hagyni egy kis időre és teáznál velünk? – kérdezte Kate. – Hogyne, drágám, boldogan beszélgetnék Mr. Ramosszal. – Anya felállt, és óvatosan addig lebegtette a több vég anyagot, amíg egy kis utacskát készített magának. Kilépett a szobából, tekintetét egy pillanatra sem véve le Teague–ről. Ha lehet, Teague még rémültebbnek látszott, és Kate esküdni mert volna rá, hogy a homlokán verejték csillog. Milyen vicces! Anya megállt Teague előtt, olyan magabiztosan az ajtóhoz szorítva, ahogyan a férfi tette Kate–tel az első alkalommal, amikor találkoztak. – Mr. Ramos. – Kezet nyújtott a férfinak. – Örülök, hogy végre megismerhetem. Nagyon sokat hallottam magáról! – Kate–től? – Teague úgy fogta meg az asszony kezét, mintha az apró és törékeny lenne, pedig egyáltalán nem volt az. – Nem, a legtöbb pletyka a barátaimtól származik. És egyik sem az a fajta pletyka volt, amitől egy anya jól érzi magát. – Bűbájos mosolyt villantott a férfira. – Teague... szólíthatom Teague–nek? – Hogyne, asszonyom, én kérem rá! – Mint egy egér, ami megpróbál megmenekülni a köröző sólyom elől, a férfi mozdulatlanul állt. – Szeretném tisztázni a dolgokat. Jól teszi, ha nagyon jól bánik az én kislányommal, mert különben a legnagyobb szeletelőkésemmel fogom lemetszeni a koronaékszereit! – Anya! – Látva Teague sértett döbbenetét, Kate elnevette magát. – Anya, Teague csodálatosan bánik velem. – Pontosan úgy, ahogyan kell. Most pedig, Teague – anyja belekarolt a férfiba, és a konyha felé vezette –, maga olyan embernek tűnik, aki értékelni tudja a jó kenyeret. Jöjjön és mondja el, mit gondol a legújabb karácsonyi kísérletemről.

110

Kate követte őket, és közben úgy vigyorgott, hogy azt hitte, szétreped az arca. Persze nem tudta, hogy az anyja meg fogja fenyegetni Teague–et, de egyáltalán nem lepte meg. Az anyja templomba járó metodista volt, és kétségtelenül nem az a fajta asszony, aki helyesli az alkalmi szexet, különösen akkor nem, ha a lánya az, aki részt vesz az aktusban. – Ez egy jófajta búzakenyér, amit megbolondítottam egy kis fahéjjal, krémsajttal, pekándióval és datolyával. – Anyja leültette Teague–et a reggelizőasztalhoz. Kate–nek jólesett őket együtt látni: karcsú, méltóságteljes anyját, gyönyörű, kedves barna szemével, és jóképű szeretőjét, akinek durvaságát alig fedte be egy vékony réteg civilizáció. Anyja a konyhapulton hűlő kenyérhez ment, és elővette rémesen hosszú kenyérvágó kését. Teague összerezzent. Kate anyja is minden bizonnyal észrevette. – Ez nem a szeletelőkésem. – Odamutatta a kés fűrészes élét. – Ahhoz nagyon nyugodtan kellene állnia, hogy ezt használni tudjam. Ez – előhúzott egy hosszú, széles, csillogó pengét a tartóból – a szeletelőkésem. Mély benyomást tesz az emberre, igaz? – Anya! – Kate lerogyott a reggelizőasztal mellé. – Úgy beszélsz, mint apa! – Nem akarom, hogy Teague azt higgye, tehetetlen nők vagyunk – mondta az asszony. – Eszem ágában sincs ilyet gondolni – jegyezte meg Teague szárazon. Kate különös aggodalmat érzett. Egyes társadalmi törtetők és férfiak kivételével, akik kutyákat és kisgyerekeket rugdostak, mindenki szerette az anyját. Teague azonban igyekezett távol tartani magát a vidám kedvességtől, ami áthatotta az anyja házát. Úgy tűnt, nem mer lazítani, mert attól fél, hogy azzal elárul valamit. És Kate sejtette, hogy őt hibáztatja feszélyezettségéért. Kate nem értette a dolgot, és nem is tetszett neki; miközben beszélgettek, figyelte a két embert, akit szeretett – és próbálta őket megérteni. Az anyja levágott két szeletet a kenyérből, papírszalvétára tette, és átnyújtotta nekik. – Nos, akkor áruljátok el, mikor kezdtetek el együtt járni? Kate odacsúsztatta székét Teague–é mellé és térdét a férfiéhoz nyomta. Teague gyors oldalpillantást vetett rá, és Kate mintha ismét megpillantotta volna szemében azt az ürességet. Bár ez alkalommal több volt, mint üresség; egy villanásnyi fájdalmas magányt látott. Aztán harapott egyet a kenyérből, és igazi férfihoz méltón az ennivalón kívül minden más iránt elvesztette érdeklődését. – Ez csodálatos! – Egy percig, egyetlen percig, megfeledkezni látszott minden bajáról, és megengedte magának, hogy kedvelje az anyját. – Köszönöm – mondta az asszony. – Honnan származik, Teague? Hoppá! Anyának természetesen alaposan ki kell kérdeznie Teague–et, ahogyan az egy rendes anyához illik, és olyan kérdéseket feltenni, amit Kate, riporterként nem mert megkockáztatni. – Bronsville–ből, a mexikói határ közeléből. – Teague válasza mogorva volt. – Kik a szülei? – Anyja egy nagy poharat megtöltött tejjel, és odatette a férfi elé. Teague ivott, mielőtt válaszok volna. – Anyám meghalt. Nem volt férjnél. Apám elhagyta, mielőtt én megszülettem volna. Kate–ben bennakadt a lélegzet. Fel sem tételezte róla, hogy hazudott neki. – De nekem azt mondtad, hogy apád akkor ment el, amikor kicsi voltál. – Egy kicsit szépítettem a dolgon. – A férfi komor arca még jobban elsötétült. Kate egyszerűen nem értette Teague–et ma este. Goromba volt, majdnem agresszív – és fájdalmat okozott neki. Tudnia kellett, hogy fájdalmat okoz neki. – Tehát most úgy döntöttél, hogy az én anyámnak meg kell tudnia az igazságot. – Szerintem inkább úgy döntött, hogy neked kell megtudnod az igazságot. – Anya megpróbálta megfogni Teague kezét. – Sajnálom. Biztosan nehéz gyermekkora volt. A férfi elhúzta a kezét, elutasítva ezzel az asszony együttérzését. – Olyasvalaki, mint én, nem méltó rá, hogy megérintse a lányát.

111

– Teague, itt ülök melletted, és egyáltalán nem tetszik a viselkedésed – sziszegte Kate dühösen. A férfi egyetlen pillanatra sem vette le a szemét az asszonyról, Kate–ről pedig tudomást sem vett. – Szerintem nem létezik olyan férfi, aki méltó lenne megérinteni a lányomat. – Kate anyja rémisztő mosolyt villantott a férfira. – Azt azonban sértőnek találom, hogy ennyire sznobnak tart. – Az apák bűnéért a fiúk bűnhődnek. Legalábbis így hallottam. – Teague mosolya legalább annyira kellemetlen volt, mint az asszonyé. – Én egy semmirekellő alak vagyok. – Én pedig vallásos asszony vagyok, Teague, és azt nézem, valaki mit tesz másokért. Nem haragszom gyerekekre, mert a szüleik egykor ostobaságokat követtek el. – Anyja mosolya ismét kedves volt. – Maradt élő családtagja? – Nem. Nincs senkim. – Ami megmagyarázza, miért van magában és Kate–ben oly sok közös vonás. Tudja, mi őt örökbe fogadtuk. Mindig teljes jogú családtagként kezeltük, de gyanítom, hogy a szíve mélyén érezte a különbséget. – Az anyja kinyújtotta a kezét Kate felé. Kate megfogta és nem engedte el. Anyja családja és az apja családja Kate családja volt, de nem tagadhatta, hogy időnként feltámadt benne a vágy, hogy megismerje a saját vérrokonait. Erről csupán zaklatott tinédzserkorában beszélt az anyjának, mert ez még egy gyermek vágya volt, ami mesékből és melodrámából tevődött össze. – Megyek és hozom a fotóalbumot. – Anya megfogta Teague kezét is, és mielőtt a férfi elhúzhatta volna, megszorította. – Biztosan szeretné látni Kate kiskori fényképeit. Ahogy az anyja kiviharzott a konyhából, Kate felsóhajtott. – Attól tartok, most végig kell nézned a képeket és elragadtatott óóóókat és áááákat nyögnöd. – Azon tűnődött, Teague vajon kibírja–e még ezt a próbatételt. – Képes vagyok rá. – Mintha képtelen lenne uralkodni magán, hagyta, hogy tekintete végigjárja a lány testét, belülről felmelegítve őt. – Fogadni mernék, hogy gyönyörű kisbaba voltál. – Újabb közös vonás. – Nem tudom. – Teague mereven kihúzta magát. – Nekem nincsenek kiskori fényképeim. Valósággal kibuggyant belőle az igazság, és Kate szíve belesajdult az ellenségességbe, amit tanúsított. Bár ez az ellenségesség is jobb volt, mint az a sötét felejteni vágyás, amit egyszer pillantott meg benne, ezért megkérdezte: – Nincsenek meg az iskolai képeid? Kezdve egy aranyos ötéves, aranybarna szemű kisfiúval, akinek sötét, nagyon sötét a haja, és elöl hiányzik két foga? A lány szeretetteljes leírása hatására az elutasító merevség egy kicsit megrepedezett, és a férfi elmosolyodott. – Igen pontos személyleírást adtál rólam. – És aztán egy–egy fotó minden évből, egészen addig, amíg végeztél a középiskolában? – Mihelyt felső tagozatos lettem, igyekeztem kihagyni a fényképezkedést. – Mintha tesztelni akarná a lány tűréshatárát, hozzátette: – Van egy képem tizenöt éves koromból, amikor félig leszakadt a fülem és betört az orrom. Azt a napot szerettem volna megörökíttetni. Az anyja ebben a pillanatban jelent meg az ajtóban, és ahogy összehúzott szemmel Teague–re nézett, nyilvánvaló volt, hogy hallotta a férfi vallomását. – Kíváncsi vagyok, ehhez mit szól! – mondta, majd letette az albumot Teague elé és kinyitotta. – Bocsássatok meg! – Kate felállt. – Amíg ti ketten a képeimen nevetgéltek, addig betelefonálok a munkahelyemre és megkérdezem, mit tudnak a parlamentben történtekről. Ma délután érdekes dolgok voltak folyamatban, és gyötör a kíváncsiság. Amikor visszanézett, az anyja azon a széken ült, ahonnan Kate felállt, és azt mondta: 112

– Kate itt két és fél éves. A gyermekkórusban énekelt karácsonykor. Abban az évben jött rá, milyen jó dolog kiállni az emberek elé és hagyni, hogy imádják. Azóta nagyon szeret a középpontban lenni.

113

Tizenhét Hol van Kate? George egész nap a lányt kereste. Tudta, hogy Kate bent volt aznap a parlamentben. Amikor érdeklődött, az emberek ilyeneket mondtak: „Igen, most beszéltem vele az előbb” vagy „Az előbb itt volt. Azt mondta, ki kell mennie a mosdóba”. És „Szent ég, Oberlin, mit csinál maga itt? Most temette el a feleségét. Magának otthon kellene lennie!” „Közeledik a szavazás – válaszolta George mindenkinek. – Evelyn sem akarná, hogy elhanyagoljam a kötelességemet. A szívén viselte a gyermekek sorsát, ő is azt akarná, hogy szavazzak az oktatás támogatásának kérdésében.” Hét órakor aznap este, amikor szinte már minden fontos ember elhagyta a parlament épületét, George ott állt az üres körfolyosón, és mellkasa vadul zihált a csalódottságtól. Kate talán szándékosan kerüli? Nem, az lehetetlen. Még a részvétét sem fejezte ki. A lánynak most sajnálnia kellene őt. Mind a kampánymenedzsere, mind az ügyvédje felhívta Evelyn balesetével kapcsolatban. Aggasztotta őket az asszony halála. Megkérdezték George–tól, beszélt–e valakinek arról, hogy el akar válni. George az igazságnak megfelelően megnyugtatta őket, hogy senkinek egy szót sem szólt a dologról. Nyomatékosan közölte az ügyvédjével, ha esetleg valamiféle szóbeszéd kelne szárnyra válási szándékát illetően, egyértelműen tudni fogja, kitől származik. Ugyanezt mondta a kampánymenedzserének is. Nem az a fajta ember volt, aki az ilyen dolgokat a véletlenre bízza. Nem szerette a meglepetéseket. Az FBI–ügynökök látogatása viszont meglepte. George agyának hátuljában állandóan ott motoszkált az aggodalom. Valaki névtelen bejelentést tett Mrs. Blackthornnal kapcsolatban. Az asszony balesete húsz évvel ezelőtt és több kilométernyire történt, mégis valaki még mindig emlékezett rá – és gyanította az igazságot. De ki lehet az? Mielőtt meghalt, Gloria beszélhetett az FBI–nak a gyanújáról, de feldobta a talpát, mielőtt összefüggésbe hozhatta volna Evelyn és Mrs. Blackthorn halálát. Vajon dr. Cunningham végül összeszedte a bátorságát, hogy gyanakodjon? Nem valószínű, mert míg a jó doktor gyáva volt, mint a nyúl, ugyanakkor okos is volt, és tudta, ha elkezd vádaskodni, George a falhoz szegezi a seggét. Elmosolyodott a gondolatra. Ez volt az első őszinte mosolya aznap. Az élete pillanatnyilag tele volt lehetőségekkel. A Givens Vállalat összeomlásával olyan temérdek pénzhez fog jutni, hogy ő lesz az Egyesült Államok egyik leggazdagabb embere. A pénztárcája megrándult a gondolatra, milyen közel áll ahhoz, hogy beseperje a pénzt. Ilyen anyagi háttérrel teljesen átugorhatja az Egyesült Államok Szenátusát, és egyenesen indulhat az elnöki tisztségért. És Kate lesz az ő first ladyje. Nem olyan first lady, mint Clinton zsarnoki felesége, hanem egy igazi first lady, mint Jackie Kennedy, akit mindenki irigyel tartásáért és jó ízléséért. Azonban Kate–nek előbb tanulnia kell egy kis jó modort. A lány nem kereste meg őt. Még egy üzenetet sem küldött. Nem kapott tőle virágot. Majd ha már házasok lesznek, megtanítja a lányt, hogyan kell viselkedni. Megtanítja őket. Megmutatja a lánynak. Holnap megszavaztatja az oktatási alapot. Kate riporter. Holnap ott lesz, és látni fogja az egészet. – Oberlin szenátor, mit csinál itt? – Mr. Duarte közeledett, kezében felmosóval, kerekes vödrét maga után húzva. – Késő van. – Nem látta véletlenül Kate Montgomeryt? – George képtelen volt lenyelni a kérdést. – Itt van még valahol? – Ó, szenátor, annyira sajnálom. Most veszítette el a feleségét, és az a fiatal hölgy is eltűnt az udvarlójával. De ne szomorkodjon miatta! Tudom, hogy a szárnyai alá vette, amikor senki 114

más nem segített neki repülni, és Isten áldja meg kedvességéért, de a kismadár most egyedül szárnyal a magasban. George csak egy szót hallott meg az egészből. – Udvarlójával? – nyögte. – Milyen udvarlójával? – Azzal a kedves fiatalemberrel, aki a biztonságért felel. – Duarte csettintett a nyelvével. – Hirtelen nem jut eszembe a neve... – Ramos? Teague Ramos? – Igen, ő az. – Duarte bólintott; barna szeme csipásan csillogott. – Nagyon kedves fiatalember, és eleget láttam, hogy felismerjem, ha egy férfi szerelmes. – Sze... szerelmes. – George szédült. Majd gyorsan összeszedte magát. Ő szerelmes. Természetes, hogy Ramos szerelmes Kate–be. – Igen, uram, szenátor! – mondta Duarte egy született romantikus lélek lelkesedésével. – A fiú szerelmes. És tudja, mit? A lány is szerelmes. Mindketten szerelmesek. Szerelmesek egymásba. – Duarte dallamos hangja hosszan csengett. Újabb árulás. Árulás, ami ugyanolyan mélyre hasít a lelkébe, mint az első. Duarte ostoba, ráncos arca ott úszkált George szeme előtt, és ő csak annyira volt képes, hogy emlékeztette magát a biztonsági kamerákra, mert legszívesebben megfojtotta volna az öregembert. George nem volt ilyen dühös, amióta... amióta saját kezével megölte a lelkészt és a feleségét. Miközben Duarte tovább beszélt, George megfordult és otthagyta. Elhagyta a parlamentet, és egy telefon, az autója és a bosszú felé tartott. A sarkon odament egy nyilvános telefonhoz. Bedobott ötven centet, és figyelmesen tárcsázta Jason Urbano számát Bostonban. Amikor Urbano beleszólt a telefonba, George azt mondta: – Emlékszik a feladatra, amivel megbíztam? Azt akarom, hogy most végezze el! – Szenátor? Oberlin szenátor? Kérem, ne kényszerítsen erre! – Urbano hangja remegett, mint egy kislányé. – Tegye meg, különben nagyon jól tudja, mi fog történni! – George büszke volt arra, hogy nyugodt és vidám tudott maradni még akkor is, ha fenyegetett valakit. Ez alkalommal azonban képtelen volt ilyen színjátékra, és hangja szinte recsegett a dühtől. – Rendben. Ahhoz, hogy mindent megfelelően elvégezzek, két napra lesz szükségem. Holnapután a Givens Vállalat nem lesz más, csak egy romhalmaz. – Urbano, mélyet, fájdalmasat sóhajtott. – De ugye megígéri, hogy fedezni fog engem? Amikor a szövetségiek nekilátnak a vizsgálatnak, gondoskodik róla, hogy engem ne érhessen semmiféle vád? – Igen. Megmentem a seggét. Most pedig csinálja! – George letette a telefont, és zihálva állt, kezét továbbra is a kagylón tartva. A térde annyira remegett, hogy azt hitte, azonnal összeesik. A szeme bedagadt a dühtől. A hang, amit a saját szájából hallott kijönni, az apja hangja volt. Talán George Oberlin elveszti az eszét? Nagy levegőt vett, és elindult az autója felé. Nem, ő aztán nem. Ennek ellenére a harag szinte tombolt az agyában, és fülében ott csengett Duarte hangja: A fiú szerelmes... A lány is szerelmes... Szerelmesek egymásba. Kate–nek fogalma sem volt róla, micsoda erőket szabadított el. Miután letette az anyja telefonját, Kate egy ideig csak ült és nézte. A hívás a KTTV–hez felkavarta. Furcsán érezte magát, amiért nincs a dolgok közepében. Politikai riporterként dolgozott, aki sztorikat ás elő és közelgő események után szimatol. Szerette a munkáját. Tökéletesen megértette, miért akarja Teague, hogy elkerülje Oberlint. Ostobaság lett volna – figyelembe véve, mit feltételeznek róla – megkockáztatni a szenátorral való találkozást. Szent ég, hiszen attól féltek, hogy a férfi egy mániákus–kényszeres gyilkos, aki abnormálisan vonzódik hozzá. 115

Eddig azonban soha nem fordított hátat semminek, és soha nem menekült el egyetlen helyzetből sem. Soha nem hanyagolta el a munkáját, csak azért, mert félt valamitől. És most, amikor alig néhány órát töltött távol az eseményektől, már úgy érzi, kicsúszik kezéből a lehetőség. Pedig ez ostobaság. A politika olyan lassan mozog, mint egy gleccser. Ezen a héten semmi sem fog történni, a jövő héten pedig Teague... mit fog tenni? Ez a dolog Oberlinnel sokkal félelmetesebb, mint bármi, amivel eddig találkozott, azóta, hogy a terroristák elrabolták az apját. Ugyanolyan tehetetlennek érezte magát, és égett a vágytól, hogy saját kezébe vegye a dolgok irányítását. Bízott Teague–ben. Meggyőződése volt, hogy a férfi a legjobb biztonsági szakember az országban – de mit tehetne? Ez a dolog nagyon nagy. Hatalmas. Ez több, mint amivel bármelyikük eddig valaha találkozott, és együtt kell szembenézniük vele. Valamiképp egymásból kell erőt meríteniük... Kate azon kapta magát, hogy ostobán vigyorog a levegőbe. Őrülten szerelmes egy férfiba, aki szinte szikrázott az ellenségességtől, amikor az anyja a családja felől érdeklődött. Talán az anyja kése ébresztette fel benne ezt az ellenérzést. Kate gyorsan felpattant és a konyha felé vette az irányt. Az anyja egy Dumbo formájú porcelán teáskannával foglalatoskodott. Kate a pultra könyökölt. – Szép teáskannád van, anya. – Carol nagynénéd hozta nekem Disneylandből. – Az asszony felemelte, és belenézett a kiselefánt szürke, szeretnivaló arcába. – Ha szabad ilyet mondanom, pontosan úgy néz ki, mint ő. Kate hangosan felnevetett, majd Teague–hez fordult. – Carol nagynéninek nagy, gömbölyű hasa van, hatalmas füle és orra – dorgáló pillantást vetett az anyjára –, anyának pedig csípős humora. – Igen, emiatt egész biztos a pokolban fogok égni. Máskülönben remélem, ti ketten nem azért jártok együtt, mert megint üldözi valaki Kate–et. – Az anyja azzal a hűvös, szúrós pillantásával fürkészte az arcukat, amitől Kate régen mindig kihúzta magát és nekilátott a matek házinak. Kérdése meglepetésként érte Kate–et, aki lesütötte a szemét. – Jaj ne! – Anyja nehézkesen lehuppant egy székre. – Azt akartam hallani, hogy együtt jártok. – Igenis együtt járunk – mondta Kate. – Azt akartam hallani, hogy ez a tiétek egy rendes párkapcsolat. – Igen, ez egy rendes párkapcsolat. – Azt akartam hallani, hogy eljegyeztétek egymást. Teague közbelépett, mielőtt Kate belebonyolódott volna a válaszba. – Ami az üldözőt illeti, van néhány véletlen egybeesés, ami egy kicsit nyugtalanít minket. – Véletlen egybeesés. – Az asszony szigorú anya–pillantással nézett a férfira. – Meséljen róluk! – Biztos vagy benne, hogy nem ismered Oberlin szenátort? – kérdezte Kate. Anyja egy hosszú percig gondolkodott. – Biztos. Arra azonban emlékszem, azt mondtad, hogy Mrs. Oberlin volt az, aki zaklatott téged. – Teague–ről Kate–re, majd ismét Teague–re nézett. – Vagy talán mégsem? – De igen, ő volt az. A baj az, hogy Evelyn Oberlin múlt pénteken meghalt. – Teague úgy fürkészte az asszony arcát, ahogyan korábban az fürkészte őt. – Szent Isten! – Anyja a szája elé kapta a kezét. – Hogyan? – Részeg volt – felelte Teague. – Leesett a lépcsőn a házában. – Ezt sajnálattal hallom, de ha részeg volt... – Az asszony tűnődve összevonta a szemöldökét. 116

– Akkor is részeg volt, amikor elkaptam Kate lakása előtt. – Teague szája komor vonallá préselődött. – Fecsegett valamit Kate–ről, meg hogy azért üldözte, hogy elmenjen innen, és így vigyázzon rá. – Bolond volt. – A vízforraló fütyülni kezdett, és anya beleöntötte a forró vizet a teáskannába. – De mennyire bolond? – kérdezte Kate. – Miközben beszélt, bocsánatot kért Lanától. Ismerünk mi egy bizonyos Lanát? – Nem. – De az anyja gyanakvó pillantást vetett Kate–re. – Azt mondta, Kate úgy néz ki, mint az anyja. – Teague figyelte az asszonyt. Anya rózsás arca elsápadt. – Azt mondta, Kate–nek el kell innen mennie, mielőtt ő ismét megöli. – Teague kíméletlenül feszítette a húrt, próbálva valamit kiszedni anyából. – Sokkal nyugodtabb leszek, ha azt mondja, hogy többet tud Kate örökbefogadásáról, mint Kate. Anya elfordította a fejét, mintha bűntudata lenne. Felemelte a teáskannát és töltött belőle egy csészébe. – Még nincs kész – mondta, azzal a csésze tartalmát beleborította a mosogatóba. Kate riporteri ösztönei életre keltek és beindultak. – Tudod, anya, azon gondolkodtam, nincs–e Oberlin szenátornak valami köze az örökbefogadásomhoz. – Nem. Nincs. Az örökbefogadásod egyházi vonalon történt. – Az anyja nagyon határozottan és magabiztosan válaszolt. – Melyik egyház volt az? – kérdezte Teague nyugodtan. – Hol találhatjuk meg Kate iratait? – Az az adoptációs ügynökség már nem létezik. – De a dokumentumoknak meg kell lenniük valahol – nyomult tovább Teague. – Amikor visszamentünk... ez két évvel azelőtt volt, hogy visszatértünk volna az Államokba. Üzleti ügyek tartottak távol. – Anya ismét töltött a teából, és ez alkalommal elégedett lehetett vele, mivel mindhárom csészét teletöltötte és kiosztotta, egy cukortartóval együtt. – Szóval mire visszajöttünk, az ügynökség eltűnt. – De az örökbefogadási ügynökségek nem szoktak csak úgy egyszerűen eltűnni. – Kate az anyja felé hajolt. Ez fontos lehet, és az anyjának ennél többet kell tudnia. – Nos, ez eltűnt – vágta rá az anyja éles hangon. – Biztosan megpróbálták őket megkeresni, hogy megszerezzék tőlük Kate papírjait – találgatott Teague. – Igen, próbáltuk, de egyszerűen nem találtuk. – Anya hangja egyre hangosabb és élesebb lett. – Akkor azt mondtam a férjemnek, hogy Kate–et valószínűleg a templom lépcsőjén találták. Milyen iratokat adhatott volna az ügynökség? Teague mondani akart valamit, de Kate megszorította a combját. Méghozzá erősen. A férfi becsukta a száját. Anya pillantása Kate kezére esett, aztán ismét az arcukra nézett. – Egy születési anyakönyvi kivonatom van, amit az állam állított ki részére. A születés dátuma hozzávetőleges. A születés helyét üresen hagyták. És megvannak Kate örökbefogadási papírjai. De miért fontos ez? – Azon tűnődünk, annak, amiért Oberlin szenátor felesége üldözött, amiért lezuhant a lépcsőn és meghalt, nincs–e valami köze a másik családomhoz. A vérrokonaimhoz. – Hogyan... hogyan találhattak rád? – Anya hangja megremegett. – Nem biztos, hogy erről van szó. Az is lehet, hogy Oberlin időnként kifog magának egy lányt, akibe belebolondul – mondta Teague. – És akit megöl? – Anya megragadta Kate vállát. – Nem mehetsz vissza a parlamentbe dolgozni! Távol kell tartanod magad attól az embertől! – Anya, dolgoznom kell. Teague segít nekem elkerülni a szenátort. – Kate jelentőségteljesen nézett Teague–re. – Ugye? 117

– Mrs. Montgomerynek igaza van – válaszolta a férfi. – Én is jobban érezném magam, ha néhány napig nem mennél be dolgozni. – Néhány napig? – A megalkuvó disznó az anyja mellé állt! – A törvényhozók az oktatási alapon nyavalyognak. Mi érdekes történhet néhány napon belül? – kérdezte Teague a lehető legmegnyugtatóbb hangján. – Már így is elég sokat hiányoztam az üldöző miatt. – Kate nagyon haragudott mindkettőjükre. – Ha újabb néhány napot kérek Bradtől, ki fog rúgni. Ti is tudjátok, hogy ez lesz! Anya megfogta a kezét. – Kérlek, drágám! Tedd meg a kedvemért! Ha az az Oberlin már korábban is gyilkolt... Teague közbevágott: – Nem biztos, hogy ez a szándéka. Ez egy speciális eset lehet, mert abból, amit Evelyn Oberlin mondott, Kate nagyon hasonlít valakire. Talán valakire Kate biológiai családjából. – Drágám, nagyon óvatosnak kell lenned. – Anya szája megremegett. – Ígérd meg nekem, hogy nem mész dolgozni a héten! Kate megadta magát. Hogyan is tehetett volna másképpen anyja mély és őszinte aggodalma láttán? – Rendben van. Otthon maradok. – Morcos pillantást vetett Teague–re. – De nagyon nem örülök neki. – Jobb durcásnak lenni, mint halottnak. – Teague felállt, és magával húzta Kate–et is. – Megígérem, hogy nagyon vigyázok rá, de kérem, Mrs. Montgomery, ha eszébe jut bármi, amit tudnunk kellene, kérem, értesítse valamelyikünket! – Letett egy névjegykártyát a konyhapultra. – Lehet, hogy ettől függ Kate élete.

118

Tizennyolc – Hol voltál tegnap? – Szerdán reggel, miközben a lift a hírszerkesztő terem felé tartott, Linda megragadta Kate karját és dühösen meredt a szemébe. – Két hónap vacakolás után a szenátus végre megszavazza az oktatási alapot, és te sehol sem vagy? Brad először azért üvöltött velem, amiért hagytam elúszni a sztorit, utána meg azért, mert fogalmam sem volt, merre vagy! – Sajnálom. – Kate lefejtette Linda karmait a karjáról. Amióta Austinba került, híreket kergetett, amelyek egyetlen nagy sztorira mutattak, az oktatási alap megszavazására. És ő elszalasztottá, csak azért, mert azt tette, amit Teague mondott – otthon maradt, hogy elkerülje Oberlint. Egyetlen átkozott napig! – Mindenki, és értsd szó szerint: mindenki, azt hiszi, hogy nekem nyomon kell téged követnem. Brad, Cathy, Oberlin... mindnyájan azt kérdezgetik, hol vagy, és úgy viselkednek, mintha a kötelességemet mulasztanám el azzal, hogy nem tudom. Nos, hadd mondjam meg neked, Kate Montgomery – ahogy kinyílt az ajtó, Linda hangja rikácsolássá élesedett –, engem nem érdekel, mit csinálsz, mindaddig, amíg elvégzed a dolgodat! Kate lehajtott fejjel sietett a hírszerkesztő terem felé. Pontosan úgy érezte magát, mint az első napon, amikor senki sem szerette, mert azt hitték, befolyással és pénzzel szerezte az állását. Látta a kritikát minden szempárban, és rájött, hogy most is pontosan ezt gondolják. Az elkényeztetett, gazdag lány belefáradt a munkába, és bemondta az unalmast, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá. Ismét nulláról kell kezdenie az emberek tiszteletének kivívását, de ez alkalommal sokkal tovább fog tartani. – Miss Montgomery! – Brad ordított ki az irodájából – Lenne szíves befáradni? Kate bevonszolta magát, mint egy rossz gyerek, aki büntetésre számít. – Nagyon örülök és büszke vagyok, hogy sikerült befáradnia a mai napon! – Brad fel–alá járkált az irodájában, kövér hasa minden lépésére vadul hullámzott. – Több hónapnyi szarakodás után végre megtörténik a szavazás, erre maga beteget jelent! – A múlt héten én hoztam a legjobb sztorikat – mondta Kate erőtlenül. Érvelése teljesen felesleges volt. A múlt hét meghalt és elmúlt. Egy riportert az aznap hozott hírek alapján ítéltek meg; ezen a héten kerülte Oberlint és ezzel együtt elkerülte a híreket is. – Linda azt mondja, látta magát és Teague Ramost meghitten vacsorázni egy étteremben! A fenébe is, Miss Montgomery! Én azt akarom, hogy a riportereim a várost járják, híreket hajkurászva, nem pedig azt, hogy egy átkozott biztonsági emberrel smároljanak! Kate csaknem elsüllyedt szégyenében. Ki más láthatta Kate–et és Teague–et együtt, mint Linda, és ki más rohanhatott Bradhez az információval, mint Linda? Linda mindig kiszagolt mindent, amit az emberek nem szerettek volna nyilvánosságra hozni, és ráadásul haragudott is Kate–re. – Igen, uram. Nem fog többé megtörténni, uram. Nem létezett olyan magyarázat, amit Brad elfogadott volna. Azt meg aztán biztosan nem, hogy Kate–et ismét üldözi valaki – méghozzá egy közismert szenátor. Tudta, bejelentését hitetlenkedés fogadná. És Bradet az sem érdekelné, ha igaz a dolog. Kate riporter. Például egy hurrikán közepén kénytelen volt bemenni a tomboló tengerbe. Még ha halál fenyegeti, vagy a legjelentéktelenebb esetben is PMS gyötri, akkor is meg kell szereznie a sztorit. Ha kénytelen belenézni Oberlin szemébe, és úgy tenni, mintha semmit sem tudna a múltjáról bűntényeiről és különös rögeszméiről azt is megteszi. – Ma rajta leszek a dolgokon – ígérte. – Ajánlom is. – Brad felhúzta a nadrágját a pocakján. – Mert ha nem, tudni fogom az okát.

119

– Nézzetek rá! – Teague a monitorra mutatott a parlament biztonsági központjában. – Ahányszor meglátja Kate–et, úgy illegeti magát, mint egy kakas. Nagy Bob áthajolt a monitoron. – Egy ronda, pocakos sólyom. – Állandóan hülyíti a lányt a híreivel – Az az átkozott Oberlin valamiféle különös politikai udvarlótáncot járt, amivel a fészkéhez próbálta csábítani az általa kiválasztott nőstényt, és Teague úgy érezte, képtelen tovább elviselni a látványt. Tudta, hogy Kate bajban van, amiért előző nap elmulasztotta a nagy sztorit, de muszáj ennyire lelkesnek lennie? Riporterként Kate jól végezte a dolgát, miért nem elégszik meg ennyivel? – Főnök, hallom, hogy csikorog a foga! – jegyezte meg Rolf. – Tudja, hogy Oberlin csak rá vár. Tudja, hogy a fickó egy pszichopata, de a munkája miatt képes veszélynek kitenni magát! – Azért nem mondanám, hogy annyira veszélyes – mutatott rá Gemma. – Kate nem hagyja el a parlament épületét, Oberlin pedig itt semmit sem tud vele tenni. Teague megpördült és a nőre meredt, majd visszafordult a monitorhoz. Kate a feladatának megfelelően öltözött. Feszes fekete szoknyát, fekete bőrdzsekit, piros selyemblúzt és olyan magas sarkú cipőt viselt, amitől jóval magasabbnak látszott és riszálta a fenekét, ahogy ment... a parlamentben nem volt olyan férfi, aki ne lett volna hajlandó interjút adni neki, ha megkéri. A francba, még Teague is adott volna egy újabb interjút, ha Kate akarja. De ma a lány nem vele akart beszélni, hanem Oberlinnel és a többi fontos fickóval, és elkészíteni a nap nagy sztoriját. Gemma megnyugtató hangon így szólt: – Teague, itt az ideje Kate kávéjának. Most éppen egyedül van. Kilométerekre sehol egy Oberlin. Miért nem viszi át a Piperkőcbe? – Nem tehetem. Itt kell maradnom, amíg ki nem derítem, miben sántikál Oberlin. – Teague a számítógépre mutatott, amit a kutatáshoz használni akart, ha Kate is együttműködik, rendesen viselkedik és nem vonja el a figyelmét. – Én utána tudok nézni Oberlinnek. – Rolf az ujjait ropogtatta, mintha alig várná, hogy hozzáfoghasson. – Én biztosan kiderítem, mit takargat. Teague szemügyre vette Rolf–ot. Rolf egy számítógépzseni volt, és jól mondta – ha valaki, ő elég mélyre tud ásni, hogy kiderítse, mit takargat Oberlin. – Rendben. – Teague felállt. – Lemegyek a földszintre. De ha találkozom Oberlinnel... – Udvariasan bólint, és nem árulja el magát! – mondta Nagy Bob komoran. – Aha. – Teague felvett egy apró fülhallgatót, amelyhez mikrofon csatlakozott, a kis dobozát betette a zsebébe, és az ajtó felé indult. – De nem fog tetszeni. Arra ment, amerre legutóbb Kate–et látta, és a parlament déli szárnyában találkozott össze a lánnyal. Most először, amióta elkezdtek együtt járni, Kate nem örült, hogy láthatja Teague– et. Nos, az ő baja. Megállt a lány előtt a mellkasán összefont karral. – Nem akarsz inni egy frappuccinót? – Nem, frappuccinóhoz egy kicsit hideg van, de egy forró tejeskávét szívesen innék. Köszönöm, hogy megkérdezted. – Olyan fennhéjázó kifejezés ült az arcán, mintha megsértette volna. Pedig csak egyszerűen meghívta egy kávéra. Teague nem értette a nőket, és tudta, soha nem is fogja megérteni őket. – Rendben, gyere! Elhagyták a parlament épületét és a Piperkőc felé indultak. – Láttam, hogy jó sok embert kikérdeztél. Szóval jó napod volt? – Teague rájött, kérdése úgy hangzott, mintha gúnyolódna a lánnyal.

120

– Nem, nem volt jó napom. Mivel rajta vagyok mindenki utálatlistáján, amiért tegnap cserben hagytam őket, ezért ma egész nap utólagos sztorikat hajkurászhattam. – Kate éles hangja erősen borzolta Teague idegeit. – Nem hiszem, hogy az én hibám lenne, mert megkértelek, kerüld el a bajt. – Egy szóval sem mondtam ilyet. Bármelyik külső szemlélő számára egyértelmű volt, hogy haragban vannak. A lány a papírokkal megtömött aktatáskáját a melléhez szorította. A férfi az oldala mellett lógatta a kezét – ha az utcára lépett, mindig így ment, készen bármilyen jellegű támadásra –, a mozgása azonban olyan volt, mintha nem érezné jól magát a saját bőrében. Mereven lépkedett, távolságot tartva közte és a lány között. – Nem hibáztathatsz azért, mert aggódom érted, amikor úgy néz rád, mintha te lennél az utolsó esélye az üdvözülésre – robbant ki Teague–ből. – Az utolsó esélye az üdvözülésre? – Kate megdörzsölte a homlokát, mintha fájna, és a hangja rémült volt, mint egy gyermeké, ha valami számára érthetetlennel kerül szembe. –Igen, pontosan így van. Olyan... olyan normális, amikor más is van velünk, de mihelyt egyedül maradunk, úgy viselkedik, mintha biztos lenne benne, hogy megértem. Kifejeztem részvétemet a felesége halála miatt... – Az isten szerelmére, miért tetted? – kérdezte Teague. – Mert az emberek ezt teszik, amikor találkoznak valakivel aki most vesztette el a házastársát! – Kate azt a bosszús hangot használta, amit egy nő akkor alkalmazott, amikor úgy gondolta, a férfi teljesen logikátlan dolgokat kérdez. – Megpróbáltam normálisan viselkedni! – Rendben. Ne kapd fel a vizet ostobaságokon! – Teague mély levegőt vett. – Mit mondott, amikor részvétet nyilvánítottál? – Azt mondta, én vagyok az ő Jackie Kennedyje. Ez szerinted mit jelent? – Azt jelenti, hogy már ki is választotta a második feleségét, és ez te vagy. – A Piperkőc még mindig egysaroknyira volt. A parlament környéke csendes volt; hidegfront tört be a városba, és a szél pirosra csípte Teague orrát. Három öltönyös fickó ácsorgott közöttük és a forró tejeskávé között. Három igazán nagydarab fickó. – És indulni akar az elnöki székért. – Ez borzalmas! – Teague ilyen távolságból is látta, hogy ezek nem egyszerű öltönyös fickók; csupa izom mindhárom. Úgy ácsorogtak az út szélén, mintha várnának valakit. Teague vészjelzője a piros mezőbe ért. Kate? Talán azt az utasítást kapták, hogy rabolják el Kate–et? Ez az őrültségnek egy olyan szintjére utalna, amit eddig nem feltételezett Oberlinről, a felesége halálával azonban mintha a férfi maradék józan esze is teljesen elment volna. Vagy talán Kate megjelenése az életében billentette át normálisból őrültbe? Kate mindennap ugyanabban az időben jött kávézni, ezért nem lett volna nehéz megszervezni az elrablását... Halkan odaszólt a lánynak: – Menj vissza a parlamentbe! – Miért? – Kate szembefordult Teague–gel a járdán. – Talán mert nem akarod megtárgyalni velem ezt a helyzetet? Tudod, nem csupán riporter vagyok, hanem személyesen is érint a dolog, ezért tudnom kell, mit tudsz Oberlinről. – Tudom, hogy riporter vagy. – A három izomagy még mindig ott állt, próbálva úgy tenni, mintha taxira várnának. Teague feszültsége tovább fokozódott. – Állandóan az orrom alá dörgölöd a munkádat. Próbállak megvédeni, te azonban ragaszkodsz hozzá, hogy egész nap őrültekkel és idiótákkal tárgyalj, amikor pedig sokkal könnyebb lenne megvédeni, ha otthon maradnál. – A francba! Túl sokat mondott. – Maradjak... otthon? Teague most először látta Kate–et zavartnak. Sajnos, nem tartott sokáig. 121

– És az melyik otthon lenne? Az enyém? A tiéd? Viseljek gyöngysort és port törölgessek, miközben főzöm a vacsorádat és hazavárlak? – Leejtette az aktatáskáját, ami hangos puffanással ért földet. – Ugyan, Teague, térj már magadhoz! Nem vagyunk házasok. Nekem is van állásom, neked is van állásod... vagy a tiéd fontosabb, mint az enyém? – Igen. – A három fickó elhagyta eddigi őrhelyét, és megindultak Kate és Teague felé. – Most az. – A férfi elfordult, és halkan beleszólt a mikrofonba. – Helyzet van a Kongresszus sugárúton, féltömbnyire a Piperkőctől. – Visszafordult Kate–hez. – Most pedig visszamennél a parlamentbe, kérlek? – Hogyne! Persze! Azonnal visszamegyek a parlamentbe. –A lány szeme kék szikrákat szórt. – Ahol dolgozni fogok. Ahol interjúkat fogok készíteni szenátorokkal és más válogatott őrültekkel! – Mutatóujjával belebökött a férfi mellkasába. – Te pedig jobban teszed, ha hozzászoktatod magadat a gondolathoz! – Felkapta az aktatáskáját, és elviharzott. Hála az égnek! Teague már azt hitte, sosem megy el. Megfordult, tekintetét az élen közeledő fickóra szegezte, és elélépett, hogy elállja az útját. Mosoly nélkül biccentett, és megkérdezte: – Mi a helyzet? Ahogy az öltönyösök körülvették, rájött, hogy fatális hibát követett el. Nem Kate volt a célpontjuk, hanem ő. Kate végigsietett a Kongresszus sugárúton a parlament főbejárata felé. Micsoda szörnyű alak! Hogyan képzelhette valaha is, hogy szerelmes belé? Panaszkodik az ő, Kate munkája miatt! Panaszkodik a viselkedése miatt! Meghívta egy kávéra, aztán visszaküldte mindenféle magyarázat nélkül... Helyzet van a Kongresszus sugárúton, féltömbnyire a Piperkőctől. Kate megtorpant. Helyzet? Mit értett azalatt, hogy helyzet? Miért...? Hirtelen világosság lobbant az agyába. Azok a férfiak. .. Teague... bajban van! Sarkon fordult és futni kezdett visszafelé. Teague–et azonban nem látta. Eltűnt. Ő pedig nemhogy futni, de még menni is alig tudott ebben a lehetetlen Jimmy Choo cipőben. Megállt, lekapta őket, az egyiket a járdára ejtette, a másikat megtartotta. Emlékezett rá, mit mondott Teague: A cipősarok nagyszerű fegyver! Teljes erejéből futásnak eredt. Hol lehet? Hol lehet Teague? Vadul forgatta a fejét; nejlonharisnyája teljesen szétszakadt a talpán. Dzsekijéből előkapta a mobilját, hogy felhívja a rendőrséget. Milyen messzire juthattak? Vagy betuszkolták egy furgonba, és elvitték, hogy megöljék? Soha többé nem fogja látni, csak a megcsonkított testéről készült fényképeket? – Gyerünk, gyerünk, gyerünk, gyerünk... – motyogta, miközben futott. A szíve majdnem kiugrott a mellkasából. Hányingere volt az idegességtől. – Hol vagy? Egy sikátorban, egy szelektív hulladékgyűjtő és egy kupac szemét mellett mintha mozgást látott volna. Elkezdett futni arrafelé. Négy férfi. Ők voltak azok. Ostobaság volt megkönnyebbülést érezni, de akkor is azt érzett. Megtalálta Teague–et. Tárcsázta a 911–et. – Utcai rablótámadás a Kongresszus és a Tizedik sugárút sarkától egytömbnyire lévő sikátorban – hadarta a telefonba, majd gyorsan zsebrevágta. Tompa puffanást hallott, és az egyik férfi egy jól irányzott rúgástól messzire repült. A szemétkupac tetején ért földet, szétszórva maga körül a hulladékot. Kate rávetette magát, és közben akkorát sikított, amekkorát csak bírt. Két férfi valami szerencsétlen, földön fekvő alak fölé hajolt. Teague. A két fickó Teague–et püfölte. Kate felemelte a cipőjét, és az egyik fickót tarkón csapta vele. Vér spriccelt mindenfelé. A támadó megpördült. Kate meglendítette az aktatáskáját, és teljes erőből képen vágta. 122

A férfi eldőlt, mint egy zsák. Kate ismét sikoltott, hosszan és hangosan. Valaki csak meghallja. Valaki csak jön segíteni. A másik támadó, aki eddig Teague fölé hajolt, most a lányra vetette magát – és Teague a másodpercek alatt földön fekvő tehetetlen alakból vad bikává változott. Ráugrott a húshegyre, és lerántotta a földre. Az első támadó feltápászkodott a szemétből, és rájuk rohant. Nem törődött Kate–tel, csak Teague–et akarta. Kate megragadott egy teli szemeteskukát, és a férfi felé lódította. Igaz, nem tudta magasra emelni, de amikor nekicsapódott a fickó lábának, kiütötte alóla, és az arccal a földre zuhant. Az ütközés teljesen kicsavarta a lány ujjait, lehorzsolva bőrt és húst, és a válla is félig kiugrott a helyéből. Megpördült, Teague–et keresve... Ekkor vette észre, hogy emberek rohannak feléjük kiabálva. Egy pillanatig kétségbeesetten gondolkodott, hogyan tudná megvédeni Teague–et. Aztán rájött, hogy ezek Teague emberei: Gemma, Rolf, Chun, akik mindnyájan megnyugtatóan hozzáértőnek – és nagyon dühösnek tűntek. Támadásba lendültek, és pillanatokon belül lefogták a három izomagyút. Kate szirénák hangját hallotta. Villogó piros és kék fényeket, és rendőrautókat látott. Teague talpra kecmergett. Teague biztonságban volt. Mindketten biztonságban voltak. Fájt a lába. Fájt a keze. A tüdeje zihált a megerőltetéstől és a pániktól. Az aktatáskájából szétszóródott iratok beborították az egész sikátort. A cipője... fogalma sem volt, hol van a cipője. Rendőregyenruhák kavarogtak a sikátorban. Kate a tömegben Teague–et kereste. Teague mozdulatlanul állt, és őt nézte. Vér szivárgott felhasadt szájából, és egyik szeme csaknem teljesen eltűnt a körülötte vészesen terjedő duzzanatban. Kate még soha életében nem látott ilyen gyönyörűt. A férfi elindult felé. A lány elindult a férfi felé. Félúton találkoztak. – Miért nem menekültél el? – kérdezte Teague. – Miért jöttél vissza? Nem vagy önvédelmi szakértő. Te is őrült vagy? Kate tátott szájjal meredt rá, és legalább annyira gyűlölte, mint amennyire szerette. – Szívesen, seggfej! Megfordult, és mezítláb elindult az egyik rendőrtiszt felé, hogy megtegye vallomását.

123

Tizenkilenc Aznap este Teague konyhájának lámpafényében és melegében Kate elővett egy narancsízű jégkrémet a mélyhűtőből és odaadta a férfinak. – Tessék. Ez majd leviszi a duzzanatot. Teague egy fájdalmakkal küszködő férfi óvatosságával a szájába dugta a jégkrémet. Arckifejezése a szenvedés és a megkönnyebbülés között ingadozott. – Ez jó. Most már sokkal jobb. – Úgy ült az asztal mellett, mint aki karót nyelt; megrepedt bordáit bekötözték, hogy enyhítsék a lélegzetvétel okozta fájdalmat. – Ezt kitől tanultad? – Anyámtól. – Kate a sokrekeszes, újra használható jegeszacskókkal megtömött hűtőszekrény, a turmixot gyártó masina és a mosogató között ingázott, ahol gyümölcsöt hámozott. A sav erősen csípte a sérüléseket a kezén – egy ápolónő a kórházban kitisztította a sebeit, amíg Teague–re várt, akit megröntgeneztek, összevarrtak és bekötöztek. – És anyád honnan tudta? – Onnét, hogy ő egy anya. – Micsoda érzéketlen válasz! Kate dühösen belevágta a szemetet a kukába. Teague–nek is volt anyja, csak éppen az anyja annyira sem törődött vele, hogy jégkrémet adjon neki, ha megsérült. Kate sajnálta. Legalábbis tudta, hogy sajnálnia kellene. Teague azonban hazudott neki a családi hátterével kapcsolatban. Hazudott, és Kate most már nem tudta, mi igaz és mi nem. – Apa és én sokszor játszottunk labdafogást, és eleinte általában az arcommal fogtam el a labdát, de ettől mindig jobban lettem. – Látom. Az arcod nagyon szép. – Teague megpróbált mosolyogni, békülékeny arcot vágni. Vér szivárgott felrepedt szájából. Nos, Kate–nek pedig fájt a talpa a betonon, kavicsokon és szeméten való rohanástól, és a bal nagylábujján volt egy akkora vágás, ami hidrogén–peroxidozást, kötözést és tetanusz oltást igényelt. Fájdalmai nem javítottak a hangulatán. – Ne mosolyogj! – szólt a férfira mogorván. – A mosolygástól te nem nézel ki jobban. – Mi a baj? – Teague letette a jégkrémet. Elkapta Kate kezét, és megcsókolta sebes tenyerét. – Olyan zaklatott vagy. – Ki ne lenne zaklatott, ha a barátját összeverik? – Kiszabadította a kezét. – A szemed borzalmasan néz ki. – Ez igaz volt. Öltések voltak a férfi szemöldöke alatt, és az orvos azt mondta, szerencse, hogy a csont nem tört el. – Hozok egy újabb zacskó jeget. – Hagyd csak, majd én! – Teague felállt, de nem ment a hűtőhöz. – Te rám haragszol. Kate tétovázott. Nem mindegy? Egyszerűen nem akarta, hogy megérintse. Ezt akár közölheti is vele. – Nem haragszom rád. Megőrülök a dühtől! Teague tisztában volt vele. Kate látta ezt az arcán. Nos, egy férfinak, ha nem hülye, tudnia kell, ha baklövést követ el. És Teague Ramos minden, csak nem hülye. Kate addig püfölte a kék jegeszacskót, amíg a jégből kása lett, akkor belecsavarta egy konyharuhába, és odaadta a férfinak. – Figyelj, sajnálom a cipődet – szólalt meg. – Veszek neked egy újat. Tévedett. Igenis hülye. – Négyszáz dollárt fizettem érte New Yorkban! Teague eddig sem nézett ki túl jól, de most úgy tűnt, rögtön elájul. – Sosem értettem, a nők hogyan képesek ennyi pénzt kiadni egy pár idétlen... Kate közbevágott, mielőtt a férfi másik szeme is bedagadt volna. – Tessék? Nem hallottam tisztán. Csak motyogsz az orrod alatt. 124

– Azt mondtam, sajnálom, hogy hülyeségeket beszéltem a karrieredről. – Visszaült a székre, és óvatosan a szeméhez nyomta a jeget. – Nem tudom, honnan jött. Gondolom, az ötvenes évekből. Nem gondoltam komolyan. – De igen, komolyan gondoltad. Nem ismerek olyan férfit, aki ne akarna a világegyetem középpontja lenni. Hozzá vagy szokva, hogy te vagy a legvagányabb fickó közel és távol. Amikor a munkádról beszélsz az embereknek, akkor te vagy a figyelem középpontja, és neked nem tetszik, amikor én vagyok az. – Kate látta, hogy Teague utálja hallani az igazságot. Nagyon helyes. – De ezzel még elboldogulnék. A baj az, hogy az ambícióimra vonatkozó panaszkodásod csupán a jéghegy csúcsa. Amikor a Piperkőc felé tartottunk, miért nem mondtad nekem, hogy azokat a fickókat gyanúsnak tartod? Teague leengedte a jegeszacskót, ránézett az ép szemével és a majdnem teljesen összecsukódott rossz szemével. – Mert azt hittem, azt az utasítást kapták, hogy raboljanak el téged. Emberrablás. A szó hallatán Kate–nek végigfutott a hideg a hátán. Az apját is elrabolták. Ő nem akar ilyen véget érni. Most azonban nem erről volt szó, és nem akarta, hogy Teague elterelje a figyelmét. – Ezért visszaparancsoltál a parlamentbe, minden magyarázat nélkül, pedig ha csak annyit mondtál volna „Kate, ezek rossz fiúk, menj innen!” biztosan elszaladok. – Nem, nem szaladtál volna el. – Teague hitetlenkedve felhorkant. – Pontosan azt tetted volna, amit így is tettél, vagyis beleugrasz a verekedés közepébe. – Ha te ragaszkodtál volna hozzá, hogy szembeszállsz velük, akkor igen, ottmaradok a magas sarkammal, amíg a felmentő sereg meg nem érkezik. – Te nem tanultál harcolni. – Ahhoz képest elég jó munkát végeztem. Ami azt illeti – kritikus szemmel végignézett a férfin –, sokkal jobb állapotban vagyok, mint te. Teague hátravágta magát a széken és felcsattant. – Túlerőben voltak! Kate látta, sikerült belegázolnia Teague férfiúi önérzetébe, és ez nagy megelégedéssel töltötte el. – Segítségre volt szükséged, és megkaptad... tőlem. – Nyilvánvaló volt, hogy hamarabb fog befagyni a pokol, mint hogy Teague megköszönje ezt a segítséget. – Ha közlöd velem az igazságot, legalább tudtam volna, mi történik. Felkészültem volna, ahelyett, hogy meglepetésként ér a dolog. Nem éreztem volna úgy magam, mint... – ó jaj, megremegett a hangja –, mint valami semmirekellő nőcske a karodon. – Mint minden más haszontalan nőszemély, akivel a férfi eddig járt. Mint egy a sokból. – Vannak ennél rosszabb dolgok is. – Teague visszatette a jeget a szemére. – Mint semmirekellő nőcskének lenni? – A harag átlendítette Kate–et pillanatnyi pityergős hangulatán. – Nem, annál nincs rosszabb! – Halott is lehetnél! – Nem engem akartak megölni, hanem téged. – Mutatóujjával majdnem megbökte a férfi orrát. – Te pedig kiabáltál velem, amiért nem hagytam, hogy megöljenek. – Az én feladatom, hogy megvédjelek. Úgy tűnt, Teague valami kizárólag férfiakat megtámadó süketségben szenved, ezért Kate megismételte magát. – Kiabáltál velem, amiért nem hagytam, hogy megöljenek. Teague is megismételte magát. – Az én feladatom, hogy megvédjelek. Úgy tűnt, Kate tévedett. Nem süketségről, hanem kizárólag férfiakat megtámadó gyengeelméjűségről volt szó.

125

– Nekem ez már sok. Megtanultam a leckét. Hagytam, hogy a szerelem levegyen a lábamról és elvegye a józan eszemet, de a mai nap megmutatta tévedésemet. Először Brad üvöltözik velem, amiért nem végzem a munkámat. Aztán háromszor kell beszélnem azzal a féreg Oberlinnel. – Három ujját mutatta Teague–nek. – Aztán te ordibálsz velem, amiért nem rohantam el sikoltozva, mint azok a buta libák, akikkel le szoktál feküdni. Rendben. Kiderítem, mi van Oberlin körül, bepereltetem egy vagy ki tudja még hány gyilkosságért, aztán megpróbálom visszaterelni az életemet a rendes kerékvágásba. – Rendes kerékvágásba? – Próbálva visszafogni a benne tomboló indulatot, Teague belevágta a jeget a mosogatóba. – Tudod te, milyen ostobán hangzik ez? Az életed sosem kerül vissza a rendes kerékvágásba, mert halott leszel, mint Evelyn Oberlin. Mint Lana Akárki, akit Oberlin meggyilkolt. Mint a többi ember, akiktől minden bizonnyal megszabadult. Eddig még nem mondtuk ki, de felfogtad egyáltalán, hogy egy sorozatgyilkosról beszélünk? Olyanról, akinek pénze és befolyása van, bűntudata viszont nincs? – Egy sorozatgyilkosról, aki most rád vadászik. – Ez elhallgattatta a férfit... öt másodpercre. – Nem én vagyok a célpont. Engem csak el akar távolítani az útból, hogy könnyebben hozzád férhessen. – Fantasztikusan briliáns elmém erre magától is rájött. Sajnos nem számít, te vagy–e az igazi célpont vagy sem, ugyanúgy halott leszel. – Oberlin ma a frászt hozta rá. Az, ahogyan ránézett, ahogyan okokat keresett, hogy hozzáérhessen... és nem mondta el Teague–nek, de Oberlin mondott is dolgokat. Olyan dolgokat, amelyek ártalmatlanul hangzottak, de nem voltak azok. – Kate, az első pillanattól kezdve, hogy megláttam, tudtam, hogy maga az egyetlen nő, aki átsegíthet engem a feleségem halála okozta megrázkódtatáson. – De szenátor, amikor először találkoztunk, a felesége még élt. Oberlin vidáman felnevetett. – Ó, Kate, hogy maga milyen okos... és gyönyörű is! Gondoskodnom kell magáról. Hiszen maga az én saját, külön bejáratú riporterem. Ezt nem mondhatta el Teague–nek, mert a férfi azonnal bevadulna, őt megpróbálná valami elefántcsonttoronyba zárni, ő maga pedig, veszéllyel nem törődve, indulna Oberlin ellen. Hízelgett neki, hogy Teague ennyire aggódik érte – sőt, ha lehet, még jobban beleszeretett –, azt azonban nem hagyhatta, hogy a saját élete árán védelmezze meg az övét. Az apját már elvesztette, méghozzá szörnyű körülmények között. Teague–et nem veszíthette el. Azt képtelen lett volna ezt elviselni. – Átkozottul jó riporter vagyok – mondta –, és azt teszem, amihez a legjobban értek. Elkezdek kutatni, összegyűjtöm a tényeket... – Erre már ráállítottam egy embert. Rolf utánanézett az interneten, és Oberlin olyan tiszta, mint a frissen hullott hó. – Az lehetetlen. Olyan nincs, hogy egy szenátornak ne legyenek ellenségei. – A harag és félelem vörös ködje már kezdett egy kicsit oszladozni az agyában, és az agya kattogva munkához látott. – A demokraták, a republikánusok, a konzervatívolt, a liberálisok... valaki biztosan haragszik rá. – Úgy tűnik, senki nem engedheti meg magának, hogy nyilvánosan hangot adjon a véleményének. Kate elismerően füttyentett. – Ez elképesztő. Le kell ásnom a dolgok forrásáig. – Miről beszélsz? – A férfi tagoltan és lassan ejtett ki minden egyes szót.

126

– El kell mennem Hobartba. – Gondolatban elégedetten dörzsölte a kezét. Ki fog deríteni valami rejtett dolgot, ami nagyon megérett arra, hogy nyilvánosságra hozzák. Ez aztán a sztori! – Nem. – Teague a fejét rázta, mintha pontosan tudná, mi a teendő. – Nem kell elmenned Hobartba. – Ne légy ostoba! Oberlin onnan származik. Mrs. Oberlin is onnan származott. Biztosan élnek ott még családtagjaik. – Hacsak Oberlin ki nem irtotta mindet. – Ne túlozz! Szent ég, nehogy azt hidd, hogy odarohanok, bejelentem, hogy Oberlin szenátor és az ő korábbi gyilkosságai után nyomozok, és hagyom, hogy az ő helyi verőemberei elkapjanak. – Kate megpróbált uralkodni indulatain, próbált logikusan érvelni egy férfinak, aki nem logikusan gondolkodik. – Hobart csak egy város, Teague, egy kisváros, ötezer lakossal, négy közlekedési lámpával és egy rodeópályával a város határán kívül. – Már le is nyomoztad a helyet! – kiáltotta a férfi döbbenten. – Mikor tetted? – Mihelyt rájöttem, hogy Oberlin a nyomomban van. Felhívtam a városi tanácsot a statisztikákért. – Nem. – Teague tenyérrel az asztalra csapott. – Nem mész sehová! – Nem? Megtiltod nekem? – Kate tenyere viszketett, hogy ő is odacsapjon... a férfi feldagadt, fensőbbséges, okoskodó képére. – Te nem vagy a főnököm. Nem vagy a férjem. Csak a szeretőm vagy, és ma egyértelműen kifejezésre juttattad, mi ketten mennyire másképpen látjuk a kapcsolatunkat. – A világot látjuk másképpen. Téged a pénz védelmezett. Szüleid voltak, akik óvtak. Te egy kiváltságos helyzetben lévő nő vagy. Azt hiszed, a jó elnyeri a jutalmát, a gonosz pedig a büntetését, de ez egy óriási marhaság! Én az egész világot bejártam, amikor a haditengerészetnél szolgáltam, és elhiheted, mindenütt a gonosz győzedelmeskedik. – Tehát te azt hiszed, hogy ilyen vagyok? – Hogyan lehet, hogy együtt éltek, beszélgettek, és mégis ennyire félreismerte? – Valami mesebeli hercegkisasszony, aki a jót látja mindenkiben? Egy gyermek, akit meg kell védeni az élettől? – Ezzel a tervvel bebizonyítottad, hogy valóban az vagy. – Te pedig bebizonyítottad, hogy egyáltalán nem ismersz engem! – A férfi a véleményével és szavaival teljesen beledöngölte őt a földbe, és kimutatta, kevesebbnek tartja, mint ő saját magát. Halkan azt mondta: – Éltem olyan országokban, ahol a nőket kevesebbre tartják, mint a lovat, ahol a nem kívánt csecsemőket kiteszik, hogy az elemek elpusztítsák őket. Láttam felpuffadt hasú, kiálló csontú éhező gyerekeket; nem tudtuk elég gyorsan táplálni őket, hogy életben maradjanak. Láttam nőket, akiket megerőszakolt egy egész banda, és láttam falvakat elpusztulni a háborúban. – A képek sorra vonultak el lelki szemei előtt. – És igen, a szüleim óvtak és védtek, amikor gyermek voltam, de azt akarták, hogy megismerjem a világot, amelyben élek. Azt akarták, hogy olyan felnőtté váljak, aki az emberiség többi tagját a testvérének nevezi. Ezért amikor elég idős lettem, mindent láttam. Apám, anyám és én menekülttáborokban és kórházakban dolgoztunk. Segítettünk. Kate úgy nézhetett ki, mint aki azonnal felrobban, mert a férfi teljes erőből visszakozni kezdett. – Rendben van. Tévedtem. Láttad a világot. Én csak azt akartam mondani... – Ismerem a brutalitást. Az értelmetlen halált. – Kate–et egyáltalán nem érdekelte, Teague mit akart mondani. – Tudtad te azt, hogy amikor apám meghalt, a kormány azt javasolta anyámnak és nekem, hogy inkább ne nézzük meg a holttestét? Ugyanis brutális gyilkosság áldozata lett. – Hangja suttogássá halkult, mert úgy érezte, ha nem fogja vissza magát, azonnal sikoltozni kezd. Sikoltozni a fájdalomtól, ahogyan régen tette. – Ezért azok, akik azt tették vele... fotókat küldtek nekünk az interneten. Fotókat küldtek a... kínzásról. Fotókat küldtek... Apa megcsonkított testéről 127

– Szent ég, Kate... – Teague elindult a lány felé, arcán a borzalom kifejezésével. Kate elhúzódott. Csak most döbbent rá, hogy sír. Könnyek potyogtak a szeméből. A torka fájt a visszafojtott zokogástól. – Neked sosem volt senkid, akit szerettél, ezért nem is veszítettél el senkit... akit szerettél – A hangja elcsuklott, és reszketve átölelte magát. – Ezért ne mondd nekem... hogy én gyenge vagyok, te pedig erős, hogy te szembe tudsz nézni a démonokkal... én pedig nem, mert neked... nem kellett kiállni a lehető legnagyobb próbát. Neked nem szakadt meg a szíved. .. hogy másnap felébredj, és ismét belehalj a fájdalomba. A lány a lépcső felé indult, de a férfi megelőzte, és elállta az útját a konyhaajtóban. Átölelte és magához húzta. A lány megpróbált kiszabadulni, de képtelen volt rávenni magát, hogy megüsse a férfit, és ettől még jobban zokogott. Jól nevelt, kiváltságos helyzetben lévő nő volt, de most szeretett volna egy kőszívű, érzéketlen ribanc lenni. – Sajnálom. Nem tudtam. Pontosabban tudtam, de azt nem, hogy... nagyon bátor vagy. – Az egyik karjával ölelte, a másik kezével a lány haját simogatta. – Amikor apám elrablói először elküldték azokat a képeket anyámnak és nekem, állandóan azokat láttam. – Megremegett Teague karjában. – Akármerre néztem, éjjel és nappal, csak vért és sebeket láttam. Képtelen voltam másra gondolni. Apám felnevelt. Szeretett. Sportokra tanított, magabiztosságra, humorra. Megtanított helyesen cselekedni. És megkínozták. – Kate fájdalmasan felsóhajtott. – Megnyúzták. Csak arra tudtam gondolni, milyen iszonyatos kínok között halt meg. Anya azt mondta, az emlékek elhalványulnak. – Kate megrázta a fejét. – De ő is szenvedett. Hallottam, hogy egész éjszakákon át zokogott. Teague némán simogatta a lány hátát. – Igaza volt. Az emlékek lassan valóban elhalványultak. Időnként még most is látom őket... éjszaka, az álmaimban, és néha nappal is, ha olyan esetről tudósítok, amiben gyermekeket bántalmaztak, vagy tömegkarambolról. – Kate szíve nagyon fájt. Felismerte az érzést. Az apja halálát követő hónapokban pontosan ezt érezte. Most a Teague–gel való harc felszakította a sebeket, és megint szörnyű fájdalmat érzett. – Gyű... gyűlöllek! Hazudott. Nem Teague–et gyűlölte, hanem az emlékeket. – Tudom. Igazad van. Szemét alak vagyok. – A férfi a konyhaasztal felé terelte a lányt. Leült egy székre, az ölébe húzta, és addig simogatta gyengéden, amíg az abbahagyta a sírást. – Mihelyt végeztünk Oberlinnel, töröld belém a lábadat, és menj el! – A–azt fogom tenni. – Sajnos, a gondolatra, ha lehet, még rosszabbul érezte magát. A sírástól volt. Azt is tudta, hogy borzalmasan néz ki. Ez is a sírástól volt. Úgy tűnt, Teague észre sem veszi. Úgy bámult rá, mintha ő lenne a világon a legszebb teremtmény. Nem igazságos. – Nem lett volna szabad azt a marhaságot mondanom. Te is akarsz tudni rólam valamit? Valami rosszat? – Megcsókolta a lány homlokát. – Elmondom. Irigylem tőled a szüléidet. Ez nem egy szép érzés, sokkal inkább valami csontig ható, ronda irigység, amiért neked van valamid, ami nekem sohasem lesz. – Kate akarata ellenére sajnálatot érzett. Küzdött az érzés ellen. – Kellene egy papír zsebkendő. – Anyám utált és lenézett. – Teague egy darab konyhai papírtörlőt nyomott a kezébe. – Apám elhagyta, még mielőtt rájött volna, hogy várandós. Nagyapám, amikor megtudta, hogy terhes, kidobta a házából. A bátyja éppen csak hogy elviselte. Kihívóan viselkedett, és nagyon sértődékeny volt. Attól a naptól kezdve, hogy megszülettem, gyűlölt, és csak púp voltam a hátán. Kate a papírtörlőre meredt, majd vállat vont és megtörölte a szemét. 128

– Erre soha még csak utalást sem tettél. Elmondtad te valaha valamivel kapcsolatban a teljes igazságot? – Most elmondom. Akarod hallani vagy nem? Persze, hogy akarta. Mindent tudni akart Teague–ről, amit csak lehetett. Lehunyta a szemét, de egy újabb könnycsepp gördült ki belőle. Nem akart így szeretni. Ez túlságosan fájdalmas volt. – Hallgatlak. – Az anyám mindig azt mondta: „Azt hiszed, olyan okos vagy? Sosem leszel több, mint mocsok a csatornában. Vagy több nálam. Az vagy, aki vagy, egyike a nagy fattyú sok kis fattyának, és itt fogsz meghalni, mint mi mindannyian.” Kate nem akart együttérezni Teague–gel, de képtelen volt ellenállni az érzésnek. A férfi tárgyilagos hangon beszélt gyermekkora magányáról, de az igazság az volt, hogy – szenvedett. Ugyanúgy szenvedett, mint ő, csak lassabban. A magány és a szeretetlenség fájdalma jellemezte egész gyermek–és később felnőttkorát is. – Azt mondta... azt mondta: „Teague, te kis szemét, te egy hülye félvér gringó vagy, és ha megkéselnek, senkit nem fog érdekelni. Engem legalábbis biztos nem! De az a... az a kölyök... – Hirtelen elhallgatott; szaporán szedte a levegőt. Kate azt akarta, hogy fájjon neki. Most teljesült a vágya. Minden egyes szó tőrként fúródott a férfi szívébe. – Nyugodj meg! – Kate óvatosan átölelte, vigyázva a férfi törött bordáira. – Nem gondolta komolyan. – Tessék? – A férfi úgy meredt rá, mintha elfeledkezett volna róla, hogy a lány ott ül az ölében. – Anyád nem gondolta komolyan, amikor azt mondta, nem érdekli, ha megölnek. – De igen. Komolyan gondolta. A dolgok iróniája: ő halt meg aznap. Bandaháború tombolt. Én voltam az egyik nagyfőnök. Nem akarta... nem akarta, hogy odamenjek, de én nem hallgattam rá. És amikor a harcnak vége volt, anyám kiment az utcára, és eltalálta egy eltévedt golyó. És ami ennél is rosszabb – mélyen, reszelősen felsóhajtott –, ennél is rosszabb... – Úgy nézett Kate–re, mintha mondani akarna valamit, de nem jönne ki hang a torkán. Kate visszatartotta a lélegzetét, várva a vallomásra, ami bebizonyította volna, hogy ha nem is szereti, legalább megbízik benne. Végül a férfi megrázta a fejét, és hátradőlt a széken. – Rendben – hagyta rá Kate csalódottan. – Először is, nem te ölted meg az anyádat. Gondolom, úgy érzed, mivel azért ment ki az utcára, hogy téged hazavigyen. Teague felmordult. – Nem, Kate. Nem engem akart hazavinni. – Akkor kit? A férfi vállat vont és elfordult. Kate elhatározásra jutott. Ha ez a mostani helyzet megoldódik, félreteszi elveit, és lenyomozza Teague–et. Kideríti, mi az, amit rejteget, ami felemészti a férfit – és a kapcsolatukat. – De amit mondott, hogy nem vagy több, mint mocsok a csatornában... abban tévedett. – Kate efelől teljesen biztos volt. – Okos vagy, ambiciózus és nagyon tehetséges. Útban vagy a csúcs felé, és ebben senki sem állíthat meg. – Köszönöm. – Teague kihúzta magát. – Általában én is így gondolom, de aztán meghallom a hangját a fejemben, és eszembe jutnak annak a napnak a hangjai és... ezért irigyellek, és ez még tovább rontja ezt az egészet. A te anyád minden, amilyennek én egy anyát képzeltem és álmodtam. Süt, varr, vicces, és... szeret téged. Nagyon szeret. Olyan, mint egy Kodak reklám... annyira szeret téged. Kate rájött, hová akar a férfi kilyukadni ezzel, de nem látott belőle kiutat. 129

– Megesküdtem neki, hogy vigyázok rád. Hagynod kell, hogy megpróbáljam, ha nem magadért vagy értem, akkor őérte. Anyád jó asszony, és többet érdemel, mint egy gyereket a koporsóban. Ahhoz képest, hogy nem volt anyja, aki tanítsa, nagyon ügyesen tudott bűntudatot ébreszteni Kate lelkében. – Igen, és éppen ezért képtelen vagyok egy helyben ülni és várni a bajt. A tehetetlenség napjaira emlékeztet, amikor nem tudtam, mi fog történni apával, és semmit sem tehettem, hogy segítsek neki. Ő sem ügyetlen bűntudatkeltésben. A férfi komolyan nézett rá. – Megértelek. Rendben, kössünk kompromisszumot! Ha adsz nekem három napot, hogy terepszemlét tartsak Oberlin körül, nem fogok beleavatkozni a munkádba. Kate nem hitt a fülének. Az anyja azt mondta, tanítani lehet egy férfit, de nem fog sokat megtanulni. Teague bebizonyította, hogy az anyja tévedett. Megértette az aggodalmait; hajlandó volt tárgyalni. – Nem fogsz állandóan követni? – Nem, de csak ha megígéred, hogy pár óránként lejelentkezel. – Négyóránként. És nem is küldesz utánam senkit, hogy kövessen? – Szörnyen gyanakvó vagy. Kate összefonta karját a mellén. – Nem foglak követni, nem követtetlek senkivel mindaddig, amíg megmondod, merre jársz, és... – Négyóránként lejelentkezem – fejezte be a lány helyette. – Bízz bennem, még akkor is, ha Oberlinnel kell tárgyalnom, és tájékoztass mindenről, amit megtudsz! Kate látta a férfi arcán, hogy ebbe már nem akar beleegyezni. Első összecsapásukat azonban már túlélték. Ez egy olyan harc volt, ami túl sok mindent hozott a felszínre és túl hamar, és olyan érzelmeket mutatott meg, hogy Kate sajnálta magát is és Teague–et is. Felállt a férfi öléből. – Gyerünk, képes vagy rá! Nem élhetek a biztonság börtönében. Teague lehunyta a szemét. Úgy tűnt, a megfelelő szavakat keresi a megfelelő érzelmekhez. Kate látta rajta, hogy erőlködik. – Igenis börtönben tartanálak, ha tehetném. Bármit megtennék, hogy biztonságban tudjalak. A férfi szeme kinyílt; sötét volt, de nem üres. Tekintete meleg volt, élő és átható. – De van egy bizonyos pont – mondta –, amikor el kell hogy engedjelek. Ez egy klasszikus és méltóságteljes visszavonulás volt, gondolta Kate. – Felnőtt vagyok. Huszonnégy év alatt többet éltem meg, mint más nők száz év alatt. – Mindent meg fogok termi, hogy ne kelljen újabb tapasztalatokra szert tenned, amitől százévesnek éreznéd magad. – Teague is felállt. – Tele vagyok horzsolásokkal, több bordám eltört, az arcom tovább dagad, és a szám olyan, mint egy hamburger. – Keserveset sóhajtott. – De néhány héten belül jobb leszek, mint újkoromban. – Értem. – Kate a kezét nyújtotta a férfinak. – Akarod, hogy felmenjünk és ápolgassam a sebeidet? Teague elfogadta a lány kezét, és hagyta, hogy vezesse. – Igen, szeretném. * Gabriel, sötét hajával, zöld szemével és maja szoborra emlékeztető arcformájával, volt a Prescott család fogadott gyermeke. Egész életében árva volt, és gyermekkorában megtanulta nagyon óvatosan kezelni a gyengéd érzelmeket. Élete első éveiben a szeretet vagy trükk volt, amivel megpróbálták rendes viselkedésre bírni, vagy bevezető egy pofonhoz. Ezért amikor 130

tizenegy éves lett és Prescotték magukhoz vették, az első évben bizalmatlan és zárkózott volt. Nem okozott galibát, de nem is vett részt a családi ünneplésben vagy csoportos ölelkezésben. Eljárt templomba, mert Mr. Prescott volt a lelkész. Segített a gyülekezetben, mert Mrs. Prescott volt a lelkész felesége. Udvarias volt a legidősebb lánnyal, Hope–pal, mert ő jó volt mindenben – sportokban, művészetekben, felelősségteljes viselkedésben, huncutságban –, és tudta, ha durva lenne vele, a lány még jobban próbálkozna, hogy megnyerje magának. Azt pedig képtelen lett volna elviselni. Iskolába járt és jó jegyeket szerzett, mert a családnak elég baja volt Pepperrel, aki utált a lelkész középső gyereke lenni, és nem volt szükségük még több problémára. Segített a kisbaba, Caitlin körül, mert... nos, mert szerette a kisbabákat, mindig is szerette, és Caitlin a fekete pihe hajával és kék szemével nagyon aranyos volt. Olyan volt, mint az ő, Caitlin anyja kiskori fényképein. Végül a Prescott család levette a lábáról. Pepper az első naptól kezdve azt hitte, ő is lázadó természet, ezért hozzá szaladt a problémáival, és Gabriel azon kapta magát, hogy a lány felháborító viselkedését magyarázza a szülőknek, és néha még a büntetéstől is sikerült megmentenie. Amikor elkezdett iskolába járni Hobartban, néhány fiú kifogta magának. Hope közbelépett, és ami máskülönben egy csendes új–gyerek–náspángolás lett volna, óriási verekedéssé fajult, benne a feldühödött Hope–pal, aki előítéleteikért és keresztényekhez nem méltó viselkedésükért nagyon elverte a támadókat. Az igazgató irodájába tett látogatás ellenére, hogy Hope–ot és Gabrielt kihúzzák a bajból, Prescotték kijelentették, miszerint nagyon büszkék gyermekeikre – és ebben Gabriel is benne volt. Prescott anya minden este megölelte, mielőtt lefeküdt, és minden reggel, mielőtt iskolába indult. Prescott apa kirángatta magával a műhelybe, hogy megtanuljon barkácsolni, mert mint mondta, egy nőkkel teli házban lennie kell egy helynek, ahová a férfiak elvonulhatnak. És öthetes korában Caitlin Gabrielt ajándékozta meg első mosolyával. Ezért történt, hogy a második Prescottékkal töltött karácsonyon úgy köszönte meg az ajándékot, hogy anyának és apának szólította új szüleit. Egy pillanatra a karácsonyi hangzavar elcsendesedett. Apa rámosolygott és bólintott. Anya szeme megtelt könnyekkel, és megölelte. Gabriel számára ez nagyon fontos pillanat volt, egyike annak a kettőnek, ami élete hátralévő részét meghatározta. A másik szülei meggyilkolása és családja széthullása volt. Mostanra majdnem minden szerette mellette volt: Hope, Zack és a gyerekeik. Pepper, Dan és a gyerekeik. Azt viszont nem tudta, hol lehet Caitlin. A kisbaba elvesztése miatt mindenkiben hiányérzet volt. Hope, Pepper és Zack útban voltak Bostonból, hogy csatlakozzanak Danhez, Gabrielhez, Jason Urbanóhoz és Griswald–hoz Austinban. Az egész család és barátaik is látni akarták a csapda–hadművelet befejezését és sikerét. Mindenki ott akart lenni, amikor George Oberlin besétál a csapdába. Mindnyájan hallani akarták, amint bevallja szüleik meggyilkolását; kényszeríteni fogják magukat, hogy beérjék a Caitlinre vonatkozó információval. Aztán, ha minden jól megy, megkeresik a lányt. Ez volt a csúcspontja huszonhárom év fájdalomnak, szenvedésnek és tervezgetésnek. A család a kés élén egyensúlyozott. Nem fogják hagyni, hogy bármi az útjukba álljon. Senki nem veheti el tőlük ezt a lehetőséget. Ezért történt, hogy amikor Gabriel számítógépének a riasztója megszólalt, elolvasta a villogó üzenetet és felvette a telefont. – Hé, Dan! Tudunk valamit egy bizonyos Ramos Biztonságról? Mert valaki tőlük George Oberlin szenátor körül szimatol.

131

Húsz Másnap reggel az volt az első, hogy Brad behívatta Kate–et az irodájába. – Hogy néz ki a szemem? – kérdezte. Kate megnézte; a férfi szeme vérhálós és vizenyős volt. – Jól? – kockáztatta meg. – Úgy néz ki, mint két pisalyuk a hóban! – Fenyegetően az asztala fölé hajolt. – Igaz? – Igaz, uram. – Mert pontosan ilyennek is érzem! Tudja, maga – Kate–re meredt –, mekkora nyűg maga nekem? – Vannak sejtelmeim. – Talán még mindig az oktatási alap szavazása miatt dühös? – Nem. Fogakna sincs, mennyi bajt okozott nekem! – Kinyitotta az íróasztal fiókját, és egy félig tele konyakosüveget kapott elő. – Először a jó szenátor, majd az átkozott barátja miatt! Egyszerre csak egy dolgot. – Jó szenátor? – Ő akarta, hogy maga megkapja ezt az állást. Mondhatnánk, erősen ragaszkodott hozzá. – Ragaszkodott hozzá. – Kate agya erősen dolgozott, hogy kihámozza Brad szavainak értelmét. – George Oberlin szenátor akarta, hogy megkapjam ezt az állást? Ezt az állást? – A fenébe is, igen! Egyik éjszaka felhívott, én pedig mint mindig, azt tettem, amit mondtak. Oberlin ilyen hatással van az emberekre. – A konyak émelyítő szaga betöltötte az irodát, ahogy Brad teletöltött egy műanyag poharat. – Miért? Miért akarta, hogy maga nekem adja ezt az állást? – Nem tudom. – Brad talpra kecmergett. – Nem vagyok rajta azoknak az embereknek a listáján, akik személyes kérdéseket tehetnek fel neki. Túl mélyen vagyok hozzá képest a társadalmi ranglétrán. Gyógyszert szedek a... – Brad észbe kapott. – Oberlin nem szokott a bizalmába avatni. Kate hűvös és kimért lett. – Más riportereket is fel kellett vennie az utasítására? – Nem, ez volt az első alkalom. – Brad határozottan megrázta a fejét. Brad részeg volt. És lehet, hogy több mint részeg. Kokain? Nyugtató? Kate nem tudta, mi baja Bradnek, miért kell gyógyszert szednie, de nem is érdekelte. A férfi beszélt, ő pedig hallgatta. – Azt nem vette bele a riportba, hogy Oberlin felesége megpróbált megkéselni engem. Ez az oka? Mert mindig azt kell tennie, amit Oberlin mond? – Hogy maga milyen okos! – vicsorított Brad. – Valóságos Einstein a riporterek tengerében! De ahhoz képest, hogy itt illegeti magát, és azt hiszi, hogy mindent tud, elég sokan egyengetik az útját a színfalak mögül! – Ki még? – Kate–et hőhullám öntötte el. – Egy másik barátja. Nem lenne szabad követnem az utasításokat, de mi mást tehetek? Nem fogom magam összeveretni a kis Miss Montgomery miatt! – Teague Ramosról beszél? Teague adott magának utasításokat? – Kate szeme réssé keskenyedett. Ha Brad nincs ilyen vacak állapotban, tőle félt volna. Pillanatnyilag azonban annyi fogékonyság sem volt benne, mint egy kígyóban. – Teague azt akarja, hogy állítsam rá valamire, ami lefoglalja, és távol tartja a bajtól. – Brad nagyot kortyolt a poharából. – Ezért elküldöm, hogy interjúvoljon meg néhány általános iskolai tanárt az oktatási alappal és azzal kapcsolatban, hogyan fogja ez befolyásolni a munkájukat. – Ez jó téma. – Kate tudta, hogy a hangja természetesen csengett, csak az volt a baj, hogy olyan erősen szorította ökölbe a kezét, hogy már zsibbadt. – Milyen bajba keveredhetne egy általános iskolában? 132

– Tökéletesen igaza van! Milyen bajba keveredhetnék a munkám végzése közben? – Teague azt mondta, bízni fog benne. Azt mondta, nem fogja beleütni az orrát a dolgaiba. Hazudott – bár Teague biztosan nem sejtette, hogy Bradnek eljár a szája, amikor részeg. Annyira dühös volt, hogy alig kapott levegőt. – Legalább három tanárral beszélnem kell. – Legalább. – Brad nem is adhatta volna világosabban tudtára közönyét. – Talán egy Austinban, egy New Braunfels és egy... valahol vidéken. – Kate tétovázott. – Mit szólna mondjuk a texasi Hobarthoz? – Persze. Ha Texasban van egy Hobart, akkor menjen oda és kérdezzen ki egy tanárt. Vissza ne jöjjön, amíg kész nincs! Ugyanis, akár hiszi, akár nem, én elfoglalt ember vagyok, és fontosabb dolgaim is vannak, mint hogy pátyolgassak minden riportert, aki nekem dolgozik. – Brad meglebegtette az ujjait. – Viszlát! Kate csak állt, elárulva és megfosztva büszkeségétől. – Akkor Hobart lesz. Köszönöm, Brad. Sokat segített. – Hogy van ma, Oberlin? – kérdezte Teague, ahogy belépett a központi biztonsági helyiségbe. – Annyira talán nem zizi, mint tegnap – válaszolta Gemma, tekintetét a monitorra szegezve. – Bár már kezdi a kérdezősködést Kate után. Nézze! – A monitorra mutatott. – Most beszélt Linda Nguyennel, aki majdnem leharapta a fejét. – Az a lány jobban teszi, ha vigyáz. – Nagy Bob hátradőlt a székében és lehunyta a szemét. – Úgy tűnik, a mi barátunk maga is nagy művésze a fejek leharapásának. – Vagy legalábbis beveretésének. – Rolf a számítógép előtt ült. Egy gyors pillantással felmérte Teague–et. – Borzalmasan néz ki! – Jól vagyok. – Teague egy legyintéssel elintézte különböző sérüléseit, de azért tudta, ha az emberei nem mentik meg, a verőlegények leteperték volna, és jó esetben is belső vérzés és nagyobb csontok törése lett volna az eredmény... már persze ha túléli egyáltalán. Oberlin valószínűleg nem akarta megöletni, mert akkor most a hullaházban feküdne, egy golyóval a mellében. Ezzel csak figyelmeztetni akarta Teague–et, vagy megbüntetni, amiért tilosban járt, vagy mindkettő. Vagy annyira összeveretni, hogy Kate ne szeresse többé... nos, ez nem jött be. – Igen, jól van – mondta Nagy Bob. – Vele különben sem foglalkozik senki. Kate hogy van? – Jól, köszönöm. – Ahhoz képest, hogy lány, jól verekszik. – Nagy Bob meghúzta Gemma egyik hajfürtjét. Teague halkan felnevetett. Az édes kis Kate–je belevetette magát a verekedés kellős közepébe, a cipőjét és az aktatáskáját lóbálva, és kiütött két profi verőembert. Persze a fickók valószínűleg azt az utasítást kapták, hogy ne bántsák, de akkor is sikerült jelentős kárt okoznia. – A fickók, akik megtámadták... börtönben vannak, súlyos testi sértésért. A rendőrök azt mondják, az ürgéknek fogalma sincs, ki bérelte fel őket. Egy hang volt a telefonban és egy érvényes Visa–kártya. – Gemma komor volt. – Amit egy mexikói címre számláznak ki. – Érdekes. – Előző este Kate több mint lelkes volt a gyengéd csókokban, horzsolásainak simogatásában, és úgy szeretkezett vele, mint egy szerelmes asszony. Tulajdonképpen ki is mondta... a veszekedés közepén, egy mondat közepén volt, és mintha Kate észre sem vette volna. .. de azt mondta, szereti. Nos, nem pontosan így. A mondat a következőképpen hangzott: Hagytam, hogy a szerelem levegyen a lábamról és elvegye a józan eszemet.

133

Nem reagált rá, de ez nem jelentette azt, hogy nem vette észre. Ezért hanyatt feküdt az ágyon, és legyőzve primitív uralkodási ösztönét, hagyta, hogy a lány kedve szerint szeretkezzen vele. Nem volt könnyű, de megérte! – Főnök? – Rolf intett neki. – Találtam valamit magának. Felocsúdva merengéséből Teague odasietett. – Oberlinről? – Érdekes fickó. – Rolf Teague–re függesztette skandináv kék szemét. – Ha megjegyezhetem, nem volt könnyű dolgom, amíg ezt előástam. – Ha megjegyezhetem, pontosan ezért fizetek neked nagy pénzeket. – Odahúzott egy széket, és óvatosan leült. A törött bordák nagyon alattomosak tudtak lenni. – Ha megjegyezhetem, lehet, hogy ki kell hoznia a börtönből, mert ezt szövetségi gépekből kalózkodtam ki. – Ne aggódj, haver! – Teague megveregette Rolf vállát. – Minden látogatási napon ott leszek. – Akkor minden rendben. – Rolf számítógépének a képernyőjére mutatott. – Egy asszony Houstonban... egy bizonyos Gloria Cunningham, beszélt a rendőrségnek és az FBI–nak a jó szenátorról, gyakorlatilag sikkasztással és gyilkossággal vádolva meg. Az asszony a texasi Hobartba való, ahonnan Oberlin is származik. Az FBI ráharapott a dologra. A szövetségieket zavarta egy bizonyos törvényszéki épület leégése, amely jó néhány éve történt. Egy csomó hivatalos irat égett porrá a tűzben. Ez arra késztette őket, hogy nagyon figyelmesen meghallgassák Mrs. Cunningham mondanivalóját. Most más ügyeket is vizsgálnak Hobartban. Bűneseteket, amiket a helyi rendőrség túl könnyen megoldott, és tisztázatlan haláleseteket. Kiküldtek két ügynököt Oberlinhez, és az ügynökök jelentése nem volt kedvező. – Rolf elfordult a képernyőtől. – Az a véleményük, hogy Oberlin beleillik egy lehetséges sorozatgyilkos profiljába. – Igen. – Teague hátratolta a székét. Sorozatgyilkos. Tegnap este először mondta ki a szót Kate előtt. Az FBI volt a második. – Nem szórakozásból gyilkol, csak azokat az embereket öli meg, akik az útjába állnak – mondta Rolf. – És egy pillantást vetve a maga összevert arcára, megkockáztatom, hogy maga is az útjában áll. – Tudom – bólintott Teague. – Ennek ellenére nem akarok félreállni az útjából. Ha ugyanis megtenném, nem lenne senki és semmi közötte és Kate között. – És a lány úgy érzi... azt mondta, szereti. Nem mintha nem védelmezne bárki mást ugyanolyan odaadással, de valami különös történt, amikor Kate kimondta azt a szót. Szerelem. Először Nagy Bob és a többiek figyelmeztették, hogy a lány gúzsba köti. Aztán Kate szavai: Hagytam, hogy a szerelem levegyen a lábamról és elvegye a józan eszemet. Ha lenne esze, kiverné a fejéből, és soha többé nem gondolna rá. Ha az a könyörtelen szemét lenne, aki régen volt, kihasználná a lány érzelmeit, amíg meg nem kapott tőle mindent, amit akar, és akkor szépen kihátrálna az életéből. De ezek a mocorgások... érzelmi felindulások... képtelen volt pontosan meghatározni őket, de abból, amit az emberek beszéltek és amit a filmekben látott, attól fék, hogy ezek esetleg... – Hol van Kate? – kérdezte Gemma. – Biztonságos helyen. – Legalábbis remélte. Remeke, hogy Brad követi az utasításait és lefoglalta valamivel a lányt. Teague tulajdonképpen szívességet tett Kate–nek azzal, hogy eltávolította a parlament épületéből. A hidegfront elvonult; gyönyörű őszi nap volt. Austin valószínűleg tele volt érdekes eseményekkel, amikről Kate tudósíthatott. Ráadásul biztonságban is volt. Teague–nek szüksége volt rá, hogy tudja, Kate biztonságban van. A lány szereti őt. Olyan ostoba, hogy beleszeretett. És ő... 134

– Mihez fog ezzel kezdeni? – Rolf az FBI–jelentésre mutatott. – Elmegyek hozzájuk az én információimmal – válaszolta Teague. – Védelmet kérek Kate számára. – És a saját maga számára – toldotta meg Nagy Bob. – A saját magam számára is. Először arra gondoltam, hogy az austini rendőrségre megyek, de Oberlinnek túl nagy a hatalma. Ha azonban az FBI már vizsgálatot folytat vele kapcsolatban, komolyan fogják venni a bejelentésemet. – Megszólalt Teague mobiltelefonja. – Megoldjuk ezt a problémát, mielőtt Kate valami hülyeséget csinál. – Ja, például azt, hogy lefekszik magával – jegyezte meg Gemma. Teague elővette a telefont, és a kijelzőre nézett. Mrs. Montgomery. Kate anyja. Aggodalom suhant át az agyán. Talán azt fogja mondani az asszony, hogy igen, igaza volt, és tényleg nem érdemli meg, hogy megérintse a lányát? Vagy követelni fogja az igazságot, a teljes igazságot a családi hátterével kapcsolatban? Esetleg van valami információja, ami segíthet neki megoldani Oberlin különös megszállottságát? Kinyitotta a telefont. Mrs. Montgomery kedves, ízes texasi hangja üdvözölte. – Teague, milyen jó ismét beszélni magával! Teague tudta, nem azért hívta, hogy ezt közölje. – Jól van? – Csak nem küldött Oberlin hozzá is valakit? – Egyedül van? – Igen. Igen, jól vagyok. Nincs itt senki. – Hangja hirtelen megváltozott, erőltetett lett. – El tud jönni? Most azonnal? – Indulok. – Röviden közölte az embereivel, hová megy, és kisietett az ajtón. A folyosón találkozott Juanitával, akinek halkan zúgott motoros kerekes széke, de az üdvözlés elhalt az ajkán, amikor Teague a tenyerébe fogta a lány arcát és belenézett barna szemébe. Azt mondta Kate–nek, hogy hisz a végzetben. Itt volt a bizonyíték létezésére és itt volt Juanita, élő emlékeztetőként arra, mi történhet, ha saját nyughatatlan lelkére hallgat. – Mi a baj, querido. – suttogta a lány. – Semmi. – Hüvelykujjával megsimogatta Juanita arcát. – Még semmi. Az autóban ülve kényelmetlen érzés kerítette hatalmába. Kate még nem jelentkezett le. Persze még nem volt itt az ideje. Déli tizenkettő előtt nem fog telefonálni, de minél többet gondok rá, annál jobban aggódott a Braddel kötött megállapodás miatt. Ha Kate rájön, lehet, hogy... nem, teljesen biztos, hogy felrobban a dühtől. Talán még valami ostobaságra is képes lesz. A fene egye meg Teague, nem vihetsz magaddal egy kölyköt a bandaháborúba. Ne legyél ilyen átkozottul ostoba! Te egy kis hülye félvér gringó vagy, és ha megkéselnek, senkit nem fog érdekelni. Engem legalábbis biztos nem! De az a kölyök csak tizennégy éves. Ha valami történik vele, az apja meg fog ölni téged. Nézd meg mit csinált velem is! Hitvány testvér és hitvány apa, de nem hagyja, hogy bárki is bántson engem, és ha valaki bántani fogja azt a kölyköt, az ő maga lesz. jobban teszed, ha nem viszed magaddal! Jobban teszed! A francba, Madre! Ha jönni akar, hadd jöjjön. Nem lesz semmi baja. Nem hagyom, hogy bármi történjen vele. Lehet, hogy ismét a legjobb szándékkal csinált valamit... és tönkretett még egy életet. Az a Mrs. Montgomery, aki beengedte, nem ugyanaz a Mrs. Montgomery volt, akivel korábban találkozott. Barna nadrágot viselt kék selyemblúzzal, amelyet egy nagy masni fogott össze a nyakán. Kontyba tűzött haja méltóságteljes külsőt kölcsönzött neki. Egy arcizma sem rándult, amikor megpillantotta Teague összevert képét. A nappali felé mutatott. – Jöjjön be! Kér valamit inni? – A megfelelő dolgokat mondta, de az arca nyúzott volt. Már nem egyszerűen Kate anyja volt, hanem egy rettegő asszony, és Teague úgy viselkedett, mint máskor, ha ilyen helyzetbe került. Megfogta az asszony kezét, és a kanapé felé vezette. 135

– Üljünk le, és mesélje el, mi miatt aggódik! Az asszony leült, tekintetét Teague–re, összevert arcára szegezte. – Megkérdezhetem... mi történt magával? – Belefutottam néhány fickóba, akiknek nem tetszett az arcom. – Fájt mosolyogni, de azért megpróbálkozott vele. –A lánya kiütötte az egyiket a cipője sarkával. – Szent ég! – Mrs. Montgomery nem viszonozta a mosolyt. – Ez azért történt... gondolja, hogy ennek köze van ahhoz a dologhoz, amiről a múltkor beszéltünk? – Csaknem teljesen biztos vagyok benne. Tud valamit, ami segíthet kideríteni, mi történik? – Tudom, azt gondolja, tudok valamit az örökbefogadásról, amit nem mondtam el, de ez nem igaz. Pontosabban nem volt igaz. – Az asszony lesütötte a szemét. – Sok évvel ezelőtt, amikor aláírtuk a papírokat, Skeeter azt mondta, szerinte itt valami furcsa történik. Azt hiszem... azt hiszem, én is éreztem, de Kate az én kisbabám volt. Caitlin. Megváltoztattuk a nevét, de ez volt az eredeti neve. Caitlin. Szerintem nem volt rossz csere. Maga mit gondol? – Egyáltalán nem volt rossz csere. Lehet, hogy amúgy is a Kate–et választotta volna becenévnek. – Én is erre gondoltam. – Mrs. Montgomery arcába visszatért egy kis szín. – Attól a pillanattól kezdve, hogy megláttam a fényképét, akartam őt. Amikor a karomban tartottam... annyira megszerettem, és neki szüksége volt rám. Olyan boldogtalan volt. Képzelje, az első szó, amit nekem mondott, az volt „mama”. – Fogadni mernék, hogy minden kisbaba imádja magát. – De nem úgy, mint Kate. Ő különleges volt, én pedig nagyon féltem. Féltem visszajönni, és megtudni, hogy Skeeter–nek igaza van. Azt, hogy valami furcsa történik. Ezért maradtunk távol az Államoktól két évig. Végül a nagymamám százéves lett, és nekünk haza kellett jönnünk a nagy ünnepségre. És Skeeter... tudtam, hogy Skeeter ragaszkodni fog hozzá, hogy menjünk vissza az örökbefogadási ügynökségre, és valóban így történt. – Az asszony kényelmetlenül fészkelődött Teague mellett. – Eltűnt. Nem hazudok. Eltűnt! Nyoma sem volt! Skeeter utánanézett... azon a helyen soha nem működött örökbefogadási ügynökség. Teague figyelme iszonyatos feszültséggé változott. – Mit tettek? – Ellenőriztük... ellenőriztük, hogy Kate örökbefogadását megfelelően bejegyezték–e. – Bejegyezték. – Igen. Könyörögtem Skeeternek, könyörögtem neki, hogy hagyja abba a nyomozást. Tudja, ő is nagyon szerette Kate–et, és állása volt a tengeren túl. Elutaztunk, és soha többé nem kerestük a férfit. – Férfit? – Teague utálta ezt az egész történetet. Tudta, hogy rossz vége lesz. – A férfit... a lelkészt, aki átadta Kate–et nekünk. Wright tiszteletest. Szőke volt, nagyon magas és jóképű. – Mrs.Montgomery felemelte könnyben úszó barna szemét Teague–re. – Ma délután tévét néztem, és láttam egy interjút Oberlin szenátorral, aki az oktatási alapról beszélt. Úgy néz ki... teljesen úgy néz ki, mint Wright tiszteletes, az az ember, aki az egyházi örökbefogadási ügynökséget vezette. Teague teljesen megfeledkezett az illendő viselkedésről. – Hű, a fenébe! – Igen. – Az asszony sírva fakadt. – George Oberlin szenátor adta nekünk Kate–et. Teague elővette a mobiltelefonját és ellenőrizte az időt. Miért nem jelentkezik Kate? Még nincs dél, de... Biztosan Brad kavart össze mindent! Miközben Kate számát tárcsázta, Mrs. Montgomery megkérdezte: – Ez a dolog Oberlin szenátorral, aki tiszteletesnek adta ki magát, rosszat jelent, igaz? – Nem fogok hazudni, és azt mondani, hogy tetszik a dolog. – Teague gyűlölte az egészet. – Egy ember kizárólag egy Halloween partin adhatja ki magát valaki másnak, és Oberlin esetében ez csak Drakula gróf lehetne. Mrs. Montgomery arca eltorzult. 136

– Az én hibám. Tudtam, lehetséges, hogy Kate–et elrabolták az igazi szüleitől, de nem tettem semmit. Teague hallgatta, ahogy Kate telefonja kicseng. A lány nem vette fel. Teague ehette a telefont. Megfogta Mrs. Montgomery kezét, megszorította, és mélyen a szemébe nézett. – Nem, ez egyáltalán nem a maga hibája. Ez annak a hibája, aki elrabolta Kate–et, már ha valóban ez történt. Amit Oberlinről tudok, ez lenne a legkisebb bűne. Az asszony megremegett. – És most... meg fogja ölni a lányomat? – Férje szörnyű halála láthatóan mély nyomokat hagyott az asszonyban is. – Az én feladatom ezt megakadályozni. Mrs. Montgomery, ha felvenne egy kabátot, és velem jönne, elmennénk az FBI–hoz, és elmondhatná nekik a történetét. Utána én is elmondanám, mit tudok és mit gyanítok. Börtönbe... és remélhetőleg pokolra juttatjuk Oberlint. Az asszony a szekrényhez sietett, elővett egy barna blézert, ami illett a nadrágjához, és felkapott egy barna táskát, ami jól ment az egész öltözékéhez. – Ez az egész Isten büntetése, amiért nem megfelelően cselekedtem. – Mrs. Montgomery, hacsak nincs valami olyan kapcsolata, amiről nem tudok, határozottan mondhatom, nem tudhatjuk, mi Isten szándéka. – Felsegítette az asszonyra a blézert és kitárta előtte az ajtót. – Talán azért került ide, hogy jóra fordítson valami nagyon rossz dolgot. – Már a múlkor is azt gondoltam, hogy maga egy kedves fiatalember, de most már biztos vagyok benne. – Kisietett Teague–gel együtt a napfénybe. – Szólítson Marilynnek! – Köszönöm, Marilyn. Úgy lesz. – Teague autója felé indultak, és menet közben Teague újra tárcsázta Kate számát. Amikor a lány továbbra sem vette fel, rábeszélt a hangpostára: „Hívj fel, Kate! Híreim vannak. Haladunk a nyomozással.” Eltette a telefont, és azt kívánta, bárcsak tudná, miért nem válaszol a lány. Talán éppen egy interjút készít? Liftben vagy pincében van, ahol nincs térerő? Oberlin elrabolta és megölte? Mindkét keze ökölbe szorult. Elővette a telefonját és felhívta az embereit a parlamentben. – Gemma? Kate ott van valahol? Nem? És Oberlinnel mi a helyzet? – Gemma közöké vele, hogy Kate–et ugyan nem látja, de Oberlin ott bolyong a folyosókon, mintha keresne valakit – talán Kate–et. Tehát pillanatnyilag biztonságban van a lány, legalábbis Oberlintől. Ha Oberlin adta át Kate–et a Montgomery házaspárnak, akkor Oberlin biztosan ismerte a lány igazi anyját. Talán őt is megölte? Erről beszélhetett Evelyn Oberlin, amikor azt mondta, hogy a férje ismét megöli Kate–et. Teague erősen összpontosított, próbálva megérteni Oberlin agyának kanyargós alagútjait és rothadó ösvények. Képtelen volt rá, és amikor valaki meglepetten és örömteli hangon a nevén szólította, felkapta a fejét. – Teague? Teague Ramos? Két férfi tartott felé a járdán. Az, amelyik megszólalt, a szőke, ismerősnek tűnt. Nem az arca, hanem ahogyan lépkedett és ahogy beszélt. Katona vagy volt katona, döntötte el Teague, valaki, akivel az évek során találkozott. A fickó nevére azonban nem emlékezett, és egy kicsit gyanús volt, hogy pont most bukkan fel, amikor Teague–et előző nap már alaposan elverték. – Igen? – Azt hittem, felismertelek. – A férfi kézfogásra nyújtotta a kezét. – Ismerlek? – Teague Marilyn és a férfiak közé lépett. – Nem, de beszélnünk kell. – A másik... sötét hajú, zöld szemű férfi nagyon komoly és feszült volt. – Van egy közös ismerősünk. – És ki az? – kérdezte Teague hűvösen.

137

– George Oberlin. – Az első férfi visszahúzta a kezét, de túlságosan közel állt, hogy Teague jól érezze magát. Marilyn vékony hangon közbeszólt: – Hacsak maga nem egy FBI–ügynök, nincs időnk beszélgetni magával! Pontosan oda tartunk, hogy börtönbe juttassuk! Ó, a francba! Teague felemelte a kezét, készülve a verekedésre. – Ezt nem engedhetjük meg. Az első férfi elkapta Teague–et a mellkasánál és törött bordáinál fogva. Teague a fájdalom ködén keresztül megragadta a csuklóját és erősen megcsavarta. A másik férfi egy tűt szúrt Teague nyakába. Teague Marilyn Montgomery sikolyaitól kísérve elvesztette az eszméletét. A mai nap volt George életének legjobb napja. Várta a telefonhívást, ami majd értesíti, hogy a Givens Vállalat darabokra szakadt és olyan mélyre süllyedt, mint a Titanic, és ő, George Oberlin szenátor, a konkurens részvények tulajdonosa, milliárdos. Ma egyértelműen közli Kate–tel szándékait, beszámol neki a vagyonáról és hatalmáról, és sokévnyi csalódottság és keserűség után a lány végre az övé lesz. És ma, vágyai beteljesülése mellett látni akarta Teague Ramost. A fickók, akiket felbérelt, börtönben voltak, de fogalmuk sem volt, ki fogadta fel őket. És amint azt a kórháztól megtudta, Ramost alaposan helybenhagyták. Nem annyira, mint azt George parancsolta, de azért szerette volna látni a képét. George olyan ember volt, aki szerette látni, miért fizet. Végignézte a szokásos helyeket: a körfolyosót, a Legfelsőbb Bíróság épületét, a keleti folyosót. Végigkérdezte szokásos forrásait: az idegenvezetőt, Mr. Duarte–ot, az ajtónállót. Senki nem látta Ramost. Csak nem jelentett beteget az a disznó? Néhány repedt borda és egy feldagadt száj miatt? Nevetséges! Texas állam kormánya jó pénzt fizetett Ramosnak a munkájáért, és úgy tűnt, kénytelen lesz hivatalos panaszt emelni a fickó ellen. Aztán borzalmas gondolat ütött szöget George fejében. Ma még nem látta Kate–et. Csak nem maradt otthon Ramosszal, hogy valami nem helyénvaló együttérzésből ápolgassa a sérüléseit? – Na ne! – George tárcsázta a televíziós állomást. – Nem, ezt nem úszod meg! A KTTV–nél bejelentkezett a központos, és George azt mondta: – Itt Oberlin szenátor. Brad Hasselbeckkel akarok beszélni. – Igen, szenátor. Kérem, várjon! Amikor Brad beleszólt a kagylóba, George azonnal tudta, hogy Braddel nem stimmel valami. Úgy beszélt – hadarva, tettetett vidámsággal –, mint aki megzavarodott. – Szenátor! Kate Montgomery szeretője! Gondolom, Miss Montgomery miatt hív, de elkésett! Kiküldtem munkára! – Nem vagyok a szeretője, és ne merészeljen ilyenekkel gyanúsítani! – Oberlin elvörösödött és melege lett. Pont erre van szüksége! Egy tévéállomás igazgatója, aki arról fecseg, hogy Oberlin szerelmes Kate–be. Hogy Brad egész biztosan megértse, George hozzátette: – Fogja be a száját, Hasselbeck! – Persze, szenátor. Miről akar beszélgetni? – Brad hangja olyan volt, mintha reggel óta vedelne. Nagyon jó.. – Hol van Kate Montgomery? – Ssshh! – sziszegett Brad megjátszott rémülettel. – Nem szabad aggodalmat tanúsítania, különben elindulnak a pletykák! Maga nem a szeretője! – Maga idióta! – csattant fel George.

138

– Igen, ebben kénytelen vagyok egyetérteni magával. Valóban idióta vagyok. Felvettem a lányt, mert maga azt mondta, és most el fogom veszíteni az állásomat, mert túlfizetek egy riportert, aki nem végzi rendesen a munkáját. Ezért kétségtelenül idióta vagyok. De nem annyira, mint egy előkelő, öregedő szenátor, aki egy fiatal szépség után rohan, és akivel ez a szépség egyáltalán nem törődik. – Miről beszél? – suttogta George. Ő George Oberlin volt, a texasi törvényhozás szenátora, és nemsokára az Egyesült Államok szenátora lesz. Aztán pedig az elnök! Brad vidámsága tovább fokozódott. – Vén bolondnak nincs párja a világon. Miért foglalkozna Kate magával, az unalmas partijaival és a ráncos, vén testével? Ott van neki Teague Ramos! Teague Ramos! – Nem igaz! Nem kell neki a fickó! – vágta rá George durcásan. – Mindenki tudja, hogy lefekszik Teague–gel! – Ez nem igaz. – George fontos ember. Kate nem csalná meg egy mexikóival. Egy senkivel. – Micsoda? Az nem igaz, hogy mindenki tudja, vagy az, hogy együtt csinálják? – Brad lehalkította a hangját és szinte duruzsolta a telefonba. – Fogadni mernék, hogy a lány mindennap kiröhögi magát. Fogadni mernék, hogy Teague–gel szétkefélik az agyukat minden éjszaka, aztán együtt röhögnek magán, amiért azt meri képzelni, hogy akár egy gondolatot pazarol egy ilyen vénemberre, mint maga! – Fogja be! – A pletyka szerint szerelmesek. – Brad durván felnevetett. – A szemüket sem tudják levenni egymásról. Igen. Ő is látta, hogyan néztek egymásra. A partiján azt gondolta... de aztán megtudta, hogy Teague a lány testőre. Csak a testőre. Azt követően, hogy Teague elfogta Evelynt, egyáltalán nem látta őket együtt, ezért azt felzételezte... – Kefélnek, mint a nyulak, ahol csak tudnak. És röhögnek magán! – Brad hangja nagyon elégedett volt. Tehát Kate hazudott neki. Először sírni szeretett volna. Aztán. .. fellobbant a tűz. Huszonhárom éve nem érezte. – Hol van most? – préseke ki magából a szavakat. – Azt kérdezi, hol van Kate? Teague Ramos telefonált ma reggel korán, és azt akarta, adjak neki valami olyan feladatot, ami távol tartja a parlamenttől, ezért elküldtem, hogy interjúvoljon meg tanárokat! – Tudni akarom, hogy pontosan hol van! A pontos helyét! – George mellkasa fájt a lelkében tomboló harag tüzétől. Haragudott Ramosra. Bradre. Lanára. Lana lányára, amiért ugyanazt teszi, amit az anyja – nem a megfelelő embert szereti. Brad, aki már hozzászokott George dühéhez, azt mondta: – Megkérdez egy tanárt Austinban. Aztán átmegy New Braunfelsbe, majd valahová vidékre. – Valahová vidékre? – George nem hitt a fülének. – Hová? – Egy helyre, amitől még sosem hallottam. Ööö... – George hallotta, ahogy Brad csettintget az ujjával. – Hogert? Heggler? – Hobart? – Minden úgy lesz, ahogy lennie kell, egyértelmű jele annak, hogy ismét győzedelmeskedni fog. – Ez az! Hobart, Texas! Miss Montgomery elment... George nem várta meg a mondat végét. Megszakította a kapcsolatot, és az autójához indult.

139

Huszonegy – Hölgyem, megnézhetném a biztosítási kártyáját és a vezetői engedélyét? – Természetesen. – Kate mogorván kotorászott előbb a táskájában, majd a kesztyűtartóban, amíg megtalálta a két kívánt iratot, majd kinyújtotta őket a lehúzott ablakon. Autók suhantak el mellettük a dél felé vezető sztrádán, a Dombvidéknek nevezett tájon. A vezetők kíváncsian nézték az út szélén, a sport BMW mögött parkoló fekete–fehér texasi rendőrautót, villogó piros–kék lámpájával. Kate utált bajban lenni. Úgy érezte, mintha mindenki felismerné. A legszívesebben belesüllyedt volna az ülésbe. Nem, valójában legszívesebben jól seggbe rúgta volna Teague– et az üres ígéreteivel együtt. – Leellenőrzöm az iratait. Azonnal visszajövök. A rendőrtisztet, ezt a középkorú, komor arcú nőt, nem látszott, hogy érdekelné Kate zavara, vagy az, hogy az autója tiszta, ő maga rendes ruhát visel és még a frizurája is tűrhető. Ráadásul, amikor visszajött, még komorabb volt, mint előtte. Visszaadta Kate jogosítványát és biztosítási kártyáját, és megkérdezte: – Hölgyem, tudja ön, milyen gyorsan ment? Kate pontosan tudta, milyen gyorsan ment. Azt is pontosan tudta, miért. Mert az a patkány, akit szeretett, hazudott neki. Nem bízott benne. Ezért aztán dühében rálépett a gázpedálra és olyan gyorsan száguldott Hobart felé, ahogy csak tudott. – Százhatvannal – mondta Kate. – Százhatvannal mentem. – Egész pontosan százhetvenkettővel. – A rendőrnő elővett egy tömböt és írni kezdett. – Tudja, mennyi a sebességhatár? – Száz. – Pontosan. Hölgyem, ön súlyos szabálysértést követett el. – A rendőrnő leszakított egy cédulát a tömbről. – Az a szerencséje, hogy ez az első alkalom. Kate–nek megszólalt a mobiltelefonja. Ránézett és látta a kijelzőn a hívó nevét. Valósággal fortyogott benne a düh. Teague. Egyáltalán nem volt ideje most rá. A férfi hibája, hogy megbüntették. Az ő hibája, hogy nem ér oda Hobartba délre. Ráadásul még éhes is volt, a fene egye meg! Kikapcsolta a telefont, a pohártartóba dobta, és visszafordult a rendőrnő felé. – Még sosem tettem ilyet. – Ezt örömmel hallom. Százhetven nem biztonságos sebesség ezen az úton. – Átadta Kate– nek a cédulát. – Kérem, fogja vissza magát! Nem szeretném ismét megállítani. Kate megvárta, amíg a rendőrnő visszamegy az autójához, és csak akkor ismételte meg csúfolódó hangon. – Nem szeretném ismét megállítani! Teague hibája, hogy megbüntették, és Teague hibája, hogy kicsúfolt egy rendőrtisztet. Az az ember undok törvényszegővé tette Kate–et. Beindította az autóját és óvatosan besorolt a forgalomba. A járőrkocsi beállt mögé. Kate lassan felgyorsított százra. A járőrkocsi is százzal ment mögötte. Kate beállította sebességtartó automatikáját, és komoran folytatta útját Hobart felé. A rendőr egészen New Braunfelsig a nyomában volt. Ha sikerülne visszaérnie, mielőtt bezár az iskola, még a mai napon elkészíthetné az interjút. Aznap reggel tizenöt perc alatt elintézte az austini általános iskolai tanárt. Mert ugyan mennyi időbe telik egy szerencsétlen alulfizetett tanárnak elmondani, hogy szerinte csúnyán meglopták Texas állam gyermekeit? Ez nem sztori. Ez egy bohózat. Egy bohózat, amit Teague Ramos, ez a hazug disznó gyártott, akire ráfér egy alapos leckéztetés. Kate a mobiltelefonjára pillantott. Teague hadd főjön még egy kicsit a saját levében, de... Kate feltette a fejhallgatóját és az anyja otthoni számát tárcsázta. 140

A telefon kicsöngött, de senki nem válaszolt. Kate eltűnődött, nem kellene–e felhívnia Carol nénit, hátha ott van az anyja, és azt magyarázza a lakberendezőnek, hogyan kell feltenni a függönyöket – de ha Carol néni egyszer elkezd beszélni, soha nem szabadul meg tőle. És már csak tizenöt percnyire volt Hobarttól. Ha nincs otthon az anyja, legalább Teague sem tud beszélni vele, nem tudja megkérdezni, hová ment Kate, és nem ijesztheti halálra. Ebéd után majd újra hívja az anyját. És bár semmi kedve nem volt, arra gondolt, hogy Teague–et is felhívja. Biztos volt benne, hogy a férfi aggódik érte. Ez azonban most annyira sem érdekelte, mint Teague–et az ígérete betartása. Fél egykor BMW–je maga mögött hagyta a lakott terület sebességkorlátozó tábláját és a kiírást: HOBART, A HARCOS FARMEREK VÁROSA, LAKOSOK SZÁMA: 4802. Hobart pontosan beleillett a texasi mezőgazdasági kisvárosokról alkotott elképzelésébe. Az út mellett álló WallMart, Dairy Queen és Subway egy bevásárlóközpontot alkotott. Hobart négy közelekedési lámpáinak egyike ebben a kereszteződésben volt. A városközpont hat tömb hosszú és két tömb széles volt. Itt volt egy bútorbolt, öt presszó, három étterem, egy biliárdterem és egy karateklub. Az épületek meglehetősen kopottak voltak: a harmincas, negyvenes és ötvenes évek építészete képviseltette magát, amelyekre erősen ráfért volna egy átvakolás. A Fő utca egyik végén állt az új törvényszéki épület és a városháza; ezek jól néztek ki. Szemben vele a város parkja, tele sárga és piros műanyag játszótéri játékokkal, és egy régi, mohával benőtt, üres szökőkúttal. Kate kétszer végighajtott a Fő utcán, majd a RoeAnn Diner étterem mellett döntött. Tisztának tűnt, nagy volt a forgalom, a nagy ablakok az utcára néztek, és a festmény az egyik ablakon egy hatalmas tejturmixot reklámozott. Általában nem foglalkozott a tejturmixokkal, sem kicsikkel, sem nagyokkal, de azzal, hogy ideért Hobartba, a hangulata is javult valamelyest. Amikor Teague–re és arra gondolt, hogyan próbálta meg a férfi manipulálni, még mindig haragudott, de a harag alatt az elégedettség érzése lappangott: sikerült kézbe vennie a dolgok irányítását. Amikor eszébe jutott Teague feldagadt arca és törött bordái, émelygett. Valakinek ki kell derítenie, mi rejtőzik Oberlin viselkedése mögött, és hogy miért nem bukott le soha. És valakinek meg kell állítani, mielőtt megöli őt, Teague–et, vagy mindkettőjüket. Teague képes megállítani, de előbb ő megszerzi az összes lehetséges információt. Elég nagy figyelmet keltett, miközben beállt egy, a járdával párhuzamos parkolóhelyre. A BMW–k nyilvánvalóan ritkák voltak Hobartban. Legalább ekkora figyelmet keltett ő maga is, amikor kiszállt az autóból, és nagyon örült, hogy visszafogott öltözéket visel: fekete nadrág, fekete pulóver és zöld kabát volt rajta. Valójában egy lehetséges verekedéshez öltözött – az előző nap megtanította, milyen kényelmetlen szoknyában birkózni. Cipője kényelmes, lapos sarkú volt – még mindig fájt a talpa, és amíg Oberlin börtönbe nem kerül, tudnia kell futni, ha szükséges. Bent a RoeAnn az ötvenes évek hangulatát árasztotta. Piros műanyag és krómszékek, hozzáillő asztalokkal, és egy hosszú pult, előtte magas bárszékek. A rózsaszín és zöld fényekkel villogó zenegép Elvis–dalokat játszott. Minden tiszta volt, és nagyszerű hamburger– és piteillat töltötte be a levegőt. Csaknem minden asztalnál ültek, és minden fej feléje fordult, amikor belépett. Kate mosolygott; beszélnie kellett az itteni emberekkel, és az emberek ösztönösen nyíltabbak voltak valakivel, aki mosolygott. Néhány fiatal visszamosolygott. Az idősebbek közül néhányan láthatóan meglepődtek, és elfordították a fejüket. Az egyik pincérnő tágranyílt szemmel bámult rá, és amikor Kate megkérdezte: Leülhetek valahová? – sarkon fordult és elszaladt. Kate arra gondolt, hogy az étterem minden bizonnyal szellemileg visszamaradottakat is foglalkoztat, ami nagyon szép dolog, ha az ember nem idegen és nem akar enni. A másik pincérnő azonban a ceruzájával egy üres boxra mutatott. Kate bólintott, és becsusszant. 141

Miközben ott ücsörgött, átgondolta a helyzetet Teague–gel, aki azt mondta, nem fog beleavatkozni a munkájába. Mennyire haragudott a férfira, amiért hazudott... és hogy azt ígérte neki, időnként felhívja. Több mint négy óra telt el, amióta elváltak. Teague megpróbálta felhívni egyszer, ő azonban kikapcsolta a telefonját. Remélte, hogy a férfi aggódik érte... móresre akarta tanítani. Azonban azzal is tisztában volt, hogy kíméletlenül viselkedik, hiszen egy gyilkos jár a nyomában. George Oberlin Austinban várja, hogy megérinthesse, hogy borzalmas szavakat mondhasson neki, mint aki biztos benne, hogy ő, Kate eladja a lelkét Oberlin pénzéért és befolyásáért. Nem csupán gyilkos hajlama miatt igyekezett megfélemlíteni, hanem mert meggyőződése volt, hogy ő egy ellenállhatatlan férfi. Teague–nek minden oka megvolt rá, hogy ideges legyen a hallgatása miatt, ezért Kate morcosan elővette a telefonját és felhívta. A férfi nem válaszolt, és hangpostájának szövege recsegve ki–kihagyott. Kate a kijelzőre pillantott. Nagyon gyenge volt a térerő; ez a város egy fekete lyuk volt, ahol a rádióhullámok nyom nélkül eltűntek. Ennek ellenére hagyott egy üzenetet neki; legalább nem mondhatja, hogy nem hívta „Teague, itt Kate. Hobartban vagyok. Nyomozok. Jól vagyok. Estére visszamegyek Austinba. – Nagy levegőt vett és folytatta: – Tudom, mit mondtál Bradnek. Soha többé ne próbálj korlátozni, mert esküszöm, hogy elhagylak, és soha többé vissza se nézek!” Lenyomta a megszakító gombot, a kezében tartott telefonra meredt, és rájött, hogy fordult a kocka. Abban reménykedett, hogy Teague aggódni fog érte, de most ő aggódott Teague–ért. Újra hívta Teague–et. A férfi most sem vette fel; miután meghallgatta a hangposta szövegét, azt mondta: „Hívj vissza, és mondd, hogy jól vagy! Ööö... aggódom érted.” A szomszédos asztalnál a világ legsoványabb öreg hölgye ült. Megroggyant válla és ősz haja mutatta korának súlyát, ébenfekete arca tele volt ráncokkal, ennek ellenére vidáman mosolygott Kate–re. Kate viszonozta a mosolyt. Az öregasszony társaságában lévő nő megfordult, megnézte Kate–et magának, majd megrázta a fejét. Kate végignézte az étlapot, majd úgy döntött, inkább valami ismert és alapvető dolgot rendel a tejturmixához. A pincérnő, aki megmutatta ezt a boxot Kate–nek, és egy CATHY feliratú névtáblát viselt, megállt mellette, és megkérdezte: – Mit hozhatok? – Egy francia mártásos szendvicset sült krumplival és egy csokiturmixot. – Az a turmix az ablakban vonzza az embereket. – Cathy szélesen mosolygott, miközben lefirkálta a rendelést. – Tudja, Bluebell fagylalttal készül. – Akár egyenesen a combomra is kenhetném – mondta Kate –, úgyis ott köt ki a végén. – Jobb lenne, ha föntre rakódna. – Cathy kacsintott. Az öreg hölgy továbbra is mosolygott, és amikor Kate ránézett, integetett. Kate visszaintett. Az öreg hölgy, ha lehet, még szélesebben mosolygott. A pincérnő odanézett. – Az ott Mrs. Parker. Aranyos, de hiányzik néhány kerék a fejéből, ha érti, mire gondolok. A lánya Kaliforniában élt. Visszajött, hogy otthon gondozza Mrs. Parkért, de Maureen sem mai csirke. Nem tudom, mi lesz velük. – Cathy a fejét csóválta. – Szörnyű, amikor az embernek először az esze megy el. – Boldognak tűnik – jegyezte meg Kate. – Ő volt a második osztályos tanító nénim. Rossz érzés... amikor nem ismeri meg az embert. – Cathy félrehajtott fejjel alaposabban megnézte Kate–et. – Maga is ismerősnek tűnik nekem. Kate látta, hogy Mrs. Parker feláll, és a járókeretéért nyúl. 142

– A KTTV adása Austinból ilyen messzire elér? – kérdezte Kate. – Ott vagyok riporter. – Nem, a legtöbb adást San Antonióból sugározzák, de talán mégis erről van szó. Tavaly voltam Austinban a házassági évfordulónkon. – Mielőtt Kate elmagyarázhatta volna, hogy tavaly még nem volt ott, Cathy elment, hogy leadja a rendelést és rákiabáljon a másik pincérnőre, aki csak ácsorgott. Maureen tehetetlen, bocsánatkérő pillantást vetett Kate–re, és segített az anyjának. Amikor odaértek Kate asztalához, azt mondta: – Mama egy kicsit zavart a mai napon. Azt hiszi, hogy ismeri magát. – Igenis ismerem. – Az öreg hölgy leült Kate–tel szemben, törékeny, elnyomorodott ujjai közé fogta Kate kezét, és megkérdezte: – Hol volt ilyen sokáig? Nagyon hiányzott. – Én is örülök, hogy találkoztunk. – Mrs. Parker ártalmatlan hibát követett el, és Kate nem próbálta meg kijavítani. – Hogy vannak a gyerekek? Legutóbb, amikor Hope–ot láttam, már olyan nagy volt! Emlékszem, amikor még kicsi volt, és a legtüneményesebb kisbaba, akit valaha láttam. És jó kislány! Nem olyan, mint az a rosszcsont Pepper! Kate belement a játékba. – Nem, egyáltalán nem olyan, mint Pepper. – Ugye figyelmeztettem, hogy veszélyes dolog egy gyereket Peppernek, vagyis borsnak nevezni? Vág az esze, mint a borotva, de sokkal szívesebben szaladgál és beszélget a barátaival, mint hogy a számtannal foglalkozzon! – Mrs. Parker hosszan, tisztán nevetett. – Már nem emlékszem pontosan. Mennyi idősek a lányok? Kate nem tudta, mit válaszoljon. Amíg gondolkodott, Mrs. Parker arcáról eltűnt a vidámság, és könnyek futották el a szemét. – Ki gondolta volna, hogy azok a gyerekek így eltűnnek? Egyik pillanatban még itt voltak, a következőben pedig sehol, és utána minden megváltozott Hobartban. – Ó, anya! – Maureen egy zsebkendőt adott az anyjának. A turmixgép zúgásától eltekintve az étterem szokatlanul csendes volt. Kate körülnézett. Mindenki őket nézte. – Még az örökbefogadott fiú is eltűnt, pedig maga mennyire szerette! – Egy könnycsepp pottyant le Mrs. Parker ráncos arcáról. – A lányok viszont jól vannak. – Kate gyengéden megszorította Mrs. Parker kezét. – Tényleg? Nos, ennek örülök. Elárulom magának, nagyon aggódtam értük. – Mrs. Parker megtörölte a szemét a zsebkendővel. A másik – furcsa, rémült – pincérnő előmerészkedett a konyhából, beállt a pult mögé, elkezdett kávéscsészéket töltögetni, és úgy nézett Kate–re, mintha egy második fejet növesztett volna. Kate kezdte úgy érezni magát, mintha az Alkonyati Zónába csöppent volna. – Volt magának egy kisbabája is. Mi is volt a gyerek neve? Caitlin. Caitlin Prescott. Nagyon szép gyermek volt. Mindig azt mondtam, ha felnő, olyan lesz, mint maga. – Mrs. Parker alaposan szemügyre vette Kate–et. – Szent ég, nem tudom, hogyan csinálja, de mintha minden nappal fiatalabb lenne. Ugye nem azért ment el, hogy felvarrassa az arcát? Ostobaság beleavatkozni Isten művébe. De nem, maga a lelkész felesége. Biztosan nem tenne ilyet. – Mama, itt jön Cathy a hölgy ebédjével. – Maureen megérintette az anyja vállát. – Jobban tesszük, ha visszamegyünk az asztalunkhoz és hagyjuk nyugodtan enni. – Persze. – Járókerete segítségével Mrs. Parker nagy nehezen talpra kecmergett. – Azért ne érezze magát idegennek! Olyan magányos vagyok, amióta nem dolgozom. Jöjjön el, látogasson meg! Sütök magának egy körtés lepényt. Hiszen tudja, Lana, maga mindig is szerette a körtés lepényemet. Lana. – Köszönöm – dadogta Kate. – Én is nagyon örülök, hogy találkoztunk. Lana. Evelyn Oberlin a távolba meredt, a Lana nevet mondta, és azt, hogy nagyon sajnálja... 143

Amint az anya és a lánya magára hagyta, Kate beletörölte hirtelen megizzadt tenyerét a szalvétába. Mrs. Parker részletekkel és nevekkel szolgált. Azt hitte, hogy Kate Lana, egy lelkésznek a felesége... és hirtelen nagyon elszomorodott. Mit is mondott? Ki gondolta volna, hogy azok a gyerekek így eltűnnek... Cathy letett elé egy hatalmas tányért a szendviccsel és sült krumplival, majd visszatért egy turmixszal teli pohárral és egy fémtartállyal, amiben a többi turmix volt. – Pont olyan finom, mint amilyen jól néz ki – mondta, majd odalépett a következő asztalhoz, hogy kávét töltsön. Kigondolta volna, hogy azok a gyerekek így eltűnnek... Kate az ennivalóra meredt, majd körülnézett. Az emberek mind a tányérjaik fölé hajoltak, és csak a szemük sarkából méregették Kate–et. Ki gondolta volna, hogy azok a gyerekek így eltűnnek... Szent Isten! Kate egész élete megváltozott a mai napon. Ebben a percben. Most. Fogta a telefonját és Teague–et hívta. – A francba! – suttogta, amikor a férfi nem válaszolt. A térerő többször is elment, ezért háromszor is meghagyta ugyanazt az üzenetet. – Megtaláltam a családomat! Megtaláltam a családomat! Megtaláltam a családomat! Gyere Hobartba, Teague! Azt hiszem, mindnyájukat megölte! Valaki odalépett az asztalhoz. – Nem ölte meg mindnyájukat. Kate felnézett. Egy negyven év körüli nő állt az asztala mellett. Olyan alakja volt, mint egy homokóra, egy kicsit túl sok homokkal az alsó részben, a haja lángvörösre volt festve. Hawaii mintás inget, rózsaszín rövidnadrágot és edzőcipőt viselt zokni nélkül. – Nem? – Mit tegyen? Üljön be az autójába és tűnjön el innen, amilyen gyorsan csak tud, vagy maradjon és próbálja meg kideríteni, ki ő és mi történt? Hogyan futhatna el a múltja elől, amikor csak most találta meg? – Melissa Cunningham vagyok. – A nő mosolygott és a kezét nyújtotta. – Kíváncsi voltam, mikor fog valamelyikük visszajönni. Kate kezet fogott vele. – Felismert engem? – Természetesen. – Melissa áthajolt az asztalon, és belenézett Kate szemébe. – Maga egyike a lelkész gyerekeinek. Lana Prescott legkisebbik lánya.

144

Huszonkettő Ahogy Hobart felé hajtott, a telefon megszólalt George autójában. Ránézett a kijelzőre. Jason Urbano. A mai napon végre bosszút áll, megkapja a pénzét... és amikor odaér Hobartba, megkapja az asszonyát is. Vagy így, vagy úgy, de az övé lesz Kate. Teljes magabiztossággal lenyomta a gombot. – Éppen ideje. – Oberlin szenátor? – Egy női hang volt, kiejtésében halvány texasi árnyalattal. George elkomorodott. Urbanónak nem lenne szabad a titkárnőjével felhívatnia őt. – Igen? – Itt Hope Givens. Hope Givens? George döbbenten meredt a dombok között kanyargó, előtte futó országútra. A vér hangosan dobolt a fejében. – Hope Prescott Givens – tette hozzá a nő segítőkészen. Urbano átverte? Urbano kicseszett vele? – Szenátor, ott van? – Pontosan olyan volt a hangja, mint huszonhárom éve: pimasz, magabiztos, a lelkész lánya. Nos, majdnem mindig ilyen volt, kivéve, amikor megtudta, hogy a szülei tolvajok, és senki nem akarja őt és a testvéreit. Akkor kiabált és sírt. Szegény, szerencsétlen, érzelgős gyermek. – Itt vagyok. – Az a szerencsétlen gyermek felnőttként George számára valóságos istencsapása volt. Nem úgy, mint az ő kedves kis Kate–je. Kate, aki olyasmibe üti az orrát, amibe nem kellene. – Helyes. Most már nem szeretném elveszíteni. – Hope a legegyszerűbb szavakat is úgy használta, hogy azok fenyegetésnek hatottak. A nő fenyegeti őt, George Oberlin szenátort! – Miért hívott? – Úgy érti, miért én hívtam Jason Urbano helyett? – Miről beszél? – George erősen szorította a kormányt. – Arról beszélek, Jason hívását várta, aki közölte volna magával, hogy a Givens Vállalat összeomlott, hogy a befektetései a versenytársainknál egy vagyont hoztak, és hogy én soha többé nem fogom zavarni magát. George hallotta a saját lélegzetvételét. Honnan tudja? Urbano mondta el neki. Biztosan Urbano mondta el. – Abban az esetben, ha nem tervezi nyilvánosságra hozni azokat az információkat, amiket Jasonről összegyűjtött, valóban nem fogom zavarni. Ugyanis mind hamis, és csak bolondot csinálna magából. – Nyomatékosan hozzátette: – Még nagyobb bolondot. A felismerés úgy vágta fejbe George–ot, mint egy jól irányzott baseball–labda. Oda sem kellett figyelnie, hogy tudja, mit fog mondani a nő ezután. Ennek ellenére figyelt. Nagyon figyelt. Tudnia kellett, hány emberen kell bosszút állnia. – Több mint egy évvel ezelőtt a férjem és én tervet készítettünk. Úgy döntöttünk, ha másképpen nem tudjuk rávenni, hogy elmondja, mi történt a húgommal, Caitlinnel, akkor majd együttműködésre bírjuk – úgy tett, mintha gondolkodna –, mi is a helyes szó? George egy férfi ropogós, bostoni hangját hallotta a vonalban. – Zsarolás. – Igen, ez az. Zsarolással bírjuk rá az együttműködésre. Csapdát állítottunk magának, amelyben Griswald... maga Freddyként ismeri, is szerepet vállalt. – Jelen – hallatszott Freddy brit akcentusával. – És Jason Urbano. 145

– Hello, szenátor! – Urbano hangja nagyon elégedett, nagyon fensőbbséges volt. – Gabriel is segített nekünk. Emlékszik Gabrielre, szenátor? A fogadott testvéremre? – Hope Oberlin orra alá dörgölte kudarcát. – Az erő és izom a csoportunkban Dan Graham, a sógorom. – Sógora? – George nem hitt a fülének. – A húgom férje. – Kate lassan ejtette a szavakat, hogy megértse. – Igen, így van. Én is itt vagyok – mondta egy másik női hang határozott, semmi– mellébeszélés hangon, ami annyira emlékeztette George–ot Lanára, hogy kirázta a hideg. – Emlékszik rám? Én vagyok a középső lány, Pepper. – Majdnem együtt a család. – Elképzelte őket, ahogy ott állnak a mikrofon előtt és kárörvendően vigyorognak. Aztán szörnyű gondolata támadt. – Hol vannak? – Mindnyájan eljöttünk Austinba, hogy közel legyünk magához – válaszolta Hope. – Azért nincsenek olyan közel hozzám. – Hála az égnek, hogy nem Hobartban vannak. Még ha ki is derítik, hová megy, akkor is két óra előnye lesz velük szemben. Két órával közelebb van Kate–hez, mint ők. – Maga intelligens ember, szenátor. Pontosan tudja, miért hívtuk. – Ismét Pepper hangja hallatszott, az a komoly, parancsoló hang, ami teljesen úgy hangzott, mint Lanáé, amikor a vasárnapi iskolát vezette. – Nem igaz, hogy a Givens Vállalat összeomlik, de az igaz, hogy hiteles hangfelvételünk van arról, hogy maga ipari szabotázs elkövetésére készül. – Hope egy pillanatnyi szünetet tartott. – Bármikor tönkre tudjuk tenni. Ahogy George rádöbbent a csapda méretére, félrekapta a kormányt. A jobb kerekek lecsúsztak az útról, de sikerült egyenesbe hoznia az autót, mielőtt megpördülhetett volna. Mindig is jó vezető volt. Uralkodott magán. – A hangfelvételeket hamisítani is lehet. – Igaz, de óriási befektetései a versenytársak részvényeibe egyértelműen bizonyítja szándékát a vállalat tönkretételére és a részvényesek megkárosítására. – A piszok kis szuka hozzátette: – Azt hiszem, a pénzügyi kereteit is jócskán túllépte. Természetesen eladhatja az értékpapírjait, de nem hiszem, hogy visszaszerezheti azt az összeget, amit befektetett. Látja, mi magunk is tudjuk, hogyan kell a piacon játszani. Azt a pénzt sosem fogja visszakapni, amit kifizetett a részvényekért. Az elmúlt évek során George rendőrtiszteket csalt csapdába, törvényhozókat zsarolt meg, és erre most egy egyszerű lelkész lánya őt akarja megzsarolni és madzagon rángatni! – Itt van, szenátor? – Igen. – Igen, és Hope ezt még nagyon meg fogja bánni. Mindnyájan nagyon meg fogják bármi. – Mit akar? – Mintha nem tudná. A nő megnyugtató hangon válaszolt. – Nem kérem, hogy ismerje be bűnösségét az ellopott egyházi pénz ügyében. Nem kérem, hogy vállalja a felelősséget a szüleim halála miatt. Csak azt akarom tudni, mit csinált Caitlinnel. Szenátor, mondja meg, mit csinált a húgommal! – Hope Prescott Givens, én pontosan tudom, hol van a húga. Hangos sóhajt hallott több személytől is. – Megölte? – Amikor kisbaba volt? Ne legyen nevetséges! Él. Nem öltem meg. – A düh vérvörös hullámként indult el a gyomrából és elborította az agyát. – Még nem. – Nem. Várjon! Szenátor! Mogorva elégedettséggel lenyomta a hívás vége gombot, rálépett a gázra, és tovább száguldott Hobart felé.

146

Teague kiabálásra, lökdösődésre, ajtócsapkodásra tért magához… egy álló járműben volt. A feje fájt, a bordái fájtak, az arca fájt. Pokolian érezte magát. Két fickó megragadta, tűt döftek a nyakába, és... – Marilyn! Olyan hirtelen ült fel, hogy hányingere támadt. – Feküdjön vissza! – Egy férfi aggodalmas hangja, miközben visszanyomta Teague–et a hátára. – Máskülönben biztosan kijön magából, amit megevett. – Hol a pokolban vagyok? – Teague az arcához nyomta a kezét. – Mit csináltak Mrs. Montgomeryvel? – Itt vagyok, drágám. – Az asszony meleg, kedves hangja valahonnan a feje fölül jött. – Kitesznek minket az FBI–nál. – Viccel! – Teague körülnézett. Egy ipari méretű furgon szőnyeggel borított padlóján feküdt. Mindkét oldalon padok álltak a falak mellett, a nyílásokban sötétített üveg volt. Az egyik oldalon két nő ült, akiket még sosem látott. Mindketten szépek voltak – az egyik barna, hajában világosabb tincsekkel, a másik fekete, mint Teague. Egymás kezét szorították, őt nézték, de nem igazán látták. Mindkettőjük szemében valami különös, feszült, erőltetett kifejezés ült. Marilyn Montgomery velük szemben, a másik oldali padon ült. Izgatott volt, de összeszedett. – Mindnyájan nagyon kedvesek voltak velem, de most nagyon sietnek a repülőtérre. – Ennek az egésznek nincs semmi értelme – mondta Teague. – Miért tesznek ki minket az FBI–nál? Először is, miért raboltak el minket? Kik ezek? – Azért raboltuk el, mert George Oberlin szenátor után nyomoz, és a hölgy azt mondta, éppen az FBI–hoz készültek, hogy vallomást tegyenek. – A katona, aki beledöfte a tűt Teague nyakába, egy fogantyúba kapaszkodva, lábát kitámasztva állt. Látszott rajta, hogy kemény fickó. – És mi vagyunk azok az emberek, akik túlságosan régen vagyunk Oberlin nyomában, hogy most elszalasszuk amiatt, mert valaki bizalmasan figyelmezteti. – És? – nézett fel rá Teague. – Nem hajlandó együttműködni – mondta a férfi kurtán. – örült. – Ne mondja! – Teague megpróbált némi hitetlenkedést csempészni a hangjába. – Gondolja? – Dan Graham vagyok. – Dan a kezét nyújtotta. – Elnézést kérek a tűért. Teague fontolgatta a kézfogást, de aztán arra jutott, hogy Dan igazat mond. Ha ezek az emberek meg akarták volna ölni őt és Marilynt, már megtették volna. Kezet szorított Dannel. – Teague Ramos. Dan szemügyre vette Teague arcát. – Valaki alaposan megdolgozta az arcát. – Igen, egyik nap megyek az utcán, és összevernek. Másnap tűt döfnek a nyakamba, hogy elkábítsanak. Már alig várom, hogy megtudjam, mit hoz a holnap – mondta Teague gúnyosan. Felzúgott a motor, és a furgon elindult. A sofőr teljesen idegen volt... vagy mégsem? Teague mintha már látta volna valahol. A moziban? Az újságban? Az anyósülésen ülő férfi az volt, aki lefogta Teague–et az injekcióhoz. Teague elégedetten látta, hogy kötést visel a csuklóján. Láthatóan sikerült némi kárt okoznia, mielőtt elvesztette az eszméletét. Nem számít. Jelenlegi állapotában, repedt bordáival, összevert arcával és szaggató fejfájásával esze ágában sem volt megtámadni sem a sofőrt, sem a másik kettőt. A három férfiból szinte áradt a magabiztosság, amely óvatosságra intette az embereket velük kapcsolatban. A nők mások voltak, mint a férfiak. Intelligensek, szépek, elbűvölőek, de egyáltalán nem kemények. Olyasfajta nők voltak, akik miatt a férfiak elvesztik a fejüket. Nők, akik uralják a 147

világot. Nők... mint Kate. Lassan, óvatosan próbálgatva az egyensúlyérzékét, Teague felült. Ezek a nők nem igazán hasonlítottak Kate–re, mégis volt bennük valami közös. Valami parancsoló. Nők... előhalászta a telefonját. Az üzenetjel pirosan villogott. Dan keze az övére zárult. – Mit csinál? – Meg kell védenem Kate Montgomeryt Oberlintől. Beszélek vele, és megkérdezem, jól van–e. – Mereven, kihívóan nézett Dan szemébe. – Biztos vagyok benne, hogy semmi baja. Oberlin most más dolgokkal van elfoglalva – mondta Dan. – Akkor meg igazán nem számít, ha felhívom. – Teague látta a pillantást, amit Dan váltott az egyik nővel: bizalmas és aggodalmas volt. Teague tovább verte a vasat. – Maga a véletlenre hagyna egy ilyen dolgot a barátnőjével? Dan elengedte a kezét. – Hívja fel! Ha Oberlin közelében van, mondja meg neki, hogy tűnjön el onnan. A fickó most jött rá, mekkora bajban van. Teague hívta Kate számát. A telefon kicsengett. Marilyn előredőlt és feszülten figyelte Teague arcát. – Gyerünk, Kate! – suttogta az asszony. Kate üzenetrögzítője jelentkezett. – Nem értem el, de nincs semmi baj – nyugtatgatta a férfi. – Üzenetem érkezett. Megígérte, hogy jelentkezik. Biztos vagyok benne, hogy tőle van az üzenet. – Megnyomta a hangpostája gombját. – Nem tudják, miért üldözi Oberlin a maguk Kate–jét? – kérdezte a sötét hajú nő. A géphang végigmondta a szokásos szöveget. – Önnek négy új üzenete érkezett. Az első üzenet... Nagy Bob hangja dörrent Teague fülében. – Hé, főnök! Gondoltam, tudni szeretné, hogy Oberlin nagyon korán elment ebédelni. – Oberlin korán elindult ebédelni. – Ami ugyan érdekes volt, de Teague Kate–ről akart hallani. – Kate hasonlít valakire, akit Oberlin régen ismert. – Marilyn egy pillanatra sem vette le a szemét Teague–ről. – Valaki. .. nos, úgy gondoljuk, Oberlin megölte ezt a másik nőt. – Megölte... ha megöli... – A barna hajú nő felzokogott. – Legutóbb, amikor láttam, még kisbaba volt és most... A másik nő átölelte a vállát és ringatni kezdte. – Minden rendben, Hope. Nem adhatjuk fel – Megölt valakit, akit ismernek? – Marilyn egyikről a másikra nézett. – Még nem. – A sofőr ropogós bostoni kiejtéssel beszélt. – És nem is fog, ha rajtunk múlik. Ahhoz nekünk is lesz egy–két szavunk. A második üzenet: Teague Kate hangját hallotta. Hüvelykujját feltartva jelzett Marilynnek. – Teague, itt Ka... – A lány hangja elhalt, majd: – ... Hobart–ban. Teague megborzongott. – Hobart? – mondta hangosan. Mindkét nő felkapta a fejét. Egyszerre kiáltottak fel: Hobart! A furgont vezető férfi villámgyorsan hátrafordult. – Mi van Hobarttal? Teague türelmetlenül leintette őket. – Nyomozok... jól vagyok... estére visszamegyek Austinba. Tudom, mit... Bradnek. Az az átkozott Brad. Elárulta Kate–nek. – Soha többé ne próbálj... esküszöm... elhagylak, és... vissza se nézek! Teague nem törődött a hölgyek esetleges érzékenységével. 148

– A büdös franc egye meg! – Hobart? Mi van Hobarttal? – kérdezte Dan. – Sshhh! – pisszegte le Teague. A harmadik üzenet: ismét Kate hangja. – Hívj vissza... mondd... jól vagy... aggódom érted! – Nos... jó. Ez jó. Ez igazán jó. Teague hátrébb csúszott és hátát nekitámasztotta a padnak. Kivéve, hogy miért aggódik érte a lány? Teague köröző mozdulatot tett a kezével, mintha siettetni próbálná a hangpostát. Negyedik üzenet: – Megtaláltam... családomat! Meg... családomat! Gyere... Teague... azt hiszem, megölte mindnyájukat. Teague szíve a torkában dobogott. Kate elkezdte az átkozott nyomozását, és már bajba is került. Kinyomta a telefont, majd tömören azt mondta: – El kell jutnom Hobartba. Most. Dan megragadta a vállát. – Miért pont Hobartba? – Hol van Hobart? – kérdezte Marilyn. – San Antoniótól délre – válaszolta Teague. – Háromórányira innen. A furgonban mindenki egyszerre üvöltött rá: Miért pont Hobartba? Mi bajuk van ezeknek az embereknek? ő az, akinek problémája van. – Kate Hobartban van. Azt mondja, megtalálta a családját, és Oberlin megölte mindnyájukat. Marilyn rémülten felnyögött. – Kate? – Hope, a barna hajú, Teague–re meredt. – Azt akarja mondani, hogy Kate a húgom, Caitlin? Teague elcsodálkozott, milyen gyorsan felül lehet kerekedni minden nehézségen, amikor a pénz nem jelent akadályt. A helikopterutazás Austinból Hobartba fél órát vett igénybe. Az információcserét Teague, Marilyn, Hope, Zack, Pepper, Dan és Gabriel között elnyomta a rotorok zaja, de amint elkezdték a leszállást, Dan fegyvereket osztott ki. Hope, Pepper és Gabriel is kapott. Természetesen, hiszen ők lesznek Oberlin fő célpontjai. Zack Teague–re mutatott, amikor Dan egy 9 mm–es Berettát ajánlott fel neki, és Teague komoran elfogadta. Azt tervezte, ha meglátja Kate–et, közli vele, hogy pontosan az ilyen fajta incidens miatt nem akarta, hogy Hobartba jöjjön. Kíméletlenül az arcába vágja: „Én megmondtam!” Miközben a helikopter egyre lejjebb ereszkedett, és a feszültség is egyre nőtt benne, velős válaszokkal készült a lány visszavágásaira. Átkozottul jól teszi, ha életben marad, hogy végighallgathassa. Ismét megpróbálta felhívni. A hívás egyenesen az üzenetrögzítőre ment; vagy ki volt kapcsolva a telefonja, vagy olyan helyen tartózkodott, ahol nem volt térerő. Egy luxusfurgon várta őket. Zack vezetett, Dan ült az anyósülésen... a terv az volt, hogy a Prescott gyerekek a sötétített üvegek mögött maradnak, amíg meg nem bizonyosodnak róla, hogy biztonságban vannak. Gabriel és Teague a második sor ülésen foglalt helyett, Hope, Pepper és Marilyn pedig hátul. Amikor Teague hátrapillantott, azt látta, hogy Marilyn a könnyeit törölgeti, miközben Hope és Pepper felváltva ölelgetik. Kate–nek igazán kedves nővérei vannak. Meg kell ismernie őket. Ismét hívta a lányt. Ez alkalommal egyszer kicsengett, aztán megszakadt. Izgatott csendbe burkolózva hajtottak be Hobartba. A feszültség a kerekek minden egyes fordulatával egyre nőtt.

149

Hope és Pepper a fejüket forgatták, de nem kiáltoztak, ahogyan az emberek gyakran tették, amikor hazatértek szülővárosukba. Hallgatásukból Teague arra következtetett, hogy számukra minden ismerős – és fájdalmas. Zack befordult a Fő utcára és lassított. Tucatnyian ácsorogtak az út szélén, karjukat összefonva a mellükön beszélgettek, és közben a nyakukat nyújtogatták, próbálva átlátni a tömegen. Többen futva közeledtek. A RoeAnn étterem előtt egy villogó rendőr– és egy mentőautó állt. A távolból közeledő szirénák hangja hallatszott. A vér vadul lüktetett Teague agyában. Dan leengedte az ablakot, és megszólított egy bámészkodót, egy jó kiállású idősebb férfit, kopott cowboykalapban. – Elnézést! Mi történt? – Lelőttek egy nőt! Mielőtt a furgon teljesen megállhatott volna, Teague kiugrott és átfurakodott a tömegen. Közben méltatlankodó megjegyzések ütötték meg a fülét. – Ilyen sosem történt még itt. – Hová tart a világ? Majd hitetlenkedő hangsúllyal: – Oberlin szenátor? Biztos vagy benne, hogy Oberlin szenátor volt? Teague odaért a rendőrségi kordonhoz, ami két kék egyenruhás rendőrből állt, akik folyamatosan kiabáltak. – Húzódjanak hátrébb! Nem kap levegőt! – Nem halt meg. – Dan állt meg Teague mellett. A mentősök azonban kapkodva dolgoztak a járdán fekvő, mozdulatlan alakon. Teague vérfoltokat látott a betonon. Megpróbált elmenni a rendőr mellett, de az elkapta a karját. Teague villámgyorsan előkapta a texasi parlament biztonsági azonosító kártyáját, és felmutatta. – Engedjen át! Teague hangsúlya és a kártya láttán a rendőr elengedte. – Ő Teague Ramos, a texasi parlament biztonsági főnöke – mondta Dan. – Azt beszélik, hogy az egyik szenátorunk tette. – Igen, azt mondják. – A rendőrtiszt homlokát az aggodalom mély ráncai árkolták. Teague fél füllel hallotta, amint Dan megkérdezi: – Tudja, ki az áldozat? Teague–nek ekkor azonban már sikerült egy pillantást vetnie a mozdulatlan alakra. Nem Kate volt. Az azonnali megkönnyebbülés és a nem enyhülő aggodalom ködén keresztül alig hallotta a rendőr válaszát: – A neve Melissa Cunningham. Oberlin szenátor megjelent a városban, és az asszony vitatkozott vele. A szenátor hasba lőtte. – Gyorsan hozzátette: – Legalábbis a szemtanúk ezt állítják. Teague odafordult a rendőrhöz. – Most hol van Oberlin? Embereket kell küldenie utána. – Teague sejtette, hogy az a kifejezés tükröződik a szemében, ami megijesztette Kate–et és felnőtt embereket menekülésre késztetett, és örült neki. Muszáj volt megszereznie ezt az információt. – Mi nem... küldtünk... nincs elég... emberünk – dadogta a rendőr. – Melissa élete az elsődleges... – Fontosabb, mint egy őrült szenátor pisztollyal? – kiáltotta Teague. – Fiatalember! Ne kiabáljon a biztos úrral! Nem illik! Teague szeretett volna ráordítani a járókeretes, hajlott hátú öregasszonyra is. – Tudnom kell, hová ment Oberlin!

150

– A temetőbe. A régi úton menjen; nyolc kilométerre van a várostól – Az öreg, fekete asszony pontosan és érthetően magyarázott, és barna szeme élénken csillogott. – A fiatal hölgy után ment, aki úgy néz ki, mint Lana, és ha valaki nem tesz valamit, őt is meg fogja ölni. – Mrs. Parker, ez csak feltételezés, és értékelném, ha abbahagyná! – mordult rá a rendőr. – John Jeremy Wringle! Én arra tanítottalak, hogy tiszteletet tanúsíts az idősekkel szemben! – vágott vissza Mrs. Parker. Teague gyengéden megfogta az öregasszony karját. – Mikor távozott innen? – Harminc perce. – Mrs. Parker a mellette álló nő, talán a lánya felé fordult. – Másodikban tanítottam George Oberlint, és már akkor tudtam, hogy valami nincs rendben vele. Teague a furgon felé indult. Dan mellette lépkedett. A tömeg szétnyílt előttük, senki nem akart összetűzésbe keveredni ezekkel a komor, kemény harcosokkal. Teague a villogó rendőrautóra szegezte a tekintetét, amely most a furgonjuk mögött parkolt. – Én a rendőrautóval megyek. Szükségem lenne egy kis figyelemelterelésre. – Azzal bármikor szolgálhatunk – mondta Dan vigyorogva. A rendőr autója nyitott ajtajában állt. A motor járt. A vállán lévő adóvevőbe beszélt. Láthatóan bosszantották a továbbra is gyülekező bámészkodók által feltett kérdések – és kísérletet sem tett, hogy közelebb menjen a tett színhelyéhez. Tehát ez Hobart. Ez Oberlin városa, és a rendőrök nem tudják, hogy utána menjenek, kockára téve az állásukat, vagy megkockáztassanak egy újabb lövöldözést. Teague megkerülte az autót és a rendőr mögé állt. Dan valamit mondott Zacknek a furgonban. Az ajtók kinyíltak. Hope, Pepper és Gabriel szálltak ki. – Bocsássanak meg! – mondta Hope tiszta, csengő hangon. Fejek fordultak felé. Teague csodálkozó arcokat látott. Közelebb húzódott az autóhoz. Hope folytatta: – Ha jól tudom, George Oberlin követte el ezt a bűntényt. Ez nem az első alkalom, hogy törvénysértést követ el. Emlékeznek a Prescott családra? Emlékeznek, mi történt velük? – Hope! – kiáltotta egy asszony. – Emlékszem rád! Emlékszem... Pepper... és Gabriel? – Azt mondják, itt járt Caitlin, de én nem hittem el. – Egy középkorú cowboy csodálkozva csóválta a fejét. – Hogy megértem ezt a napot! Teague helyzetben volt. – Pedig higgye el! – Hope a rendőrhöz fordult. – Emlékszem magára. Bili Browning. Maga segített elhurcolni a testvéreimet. Browning hurukkolt, mint egy pulykakas. – Azt is hagyni fogja, hogy George Oberlin megölje a húgomat? – kérdezte Pepper dühösen. Browning be akarta csapni az ajtót, hogy odamenjen Hope–hoz. Teague elkapta az ajtót, mielőtt becsukódhatott volna, és gyorsan beült. A rendőr megfordult. Teague hátramenetbe kapcsolt, és tövig nyomta a gázpedált. Csikorgó kerekekkel tolatott végig az utcán. Látta, amint Browning rendőr a pisztolyáért nyúl, Dan pedig kicsavarja a kezéből. Aztán Teague bekapcsolta a szirénát, megfordította az autót, és a temető felé indult. Kate felé. A nő felé, akit szeretett.

151

Huszonhárom A hobarti temető csendjének megnyugtatónak kellett volna lennie. A hűvös szellő megérintette Kate arcát. Madarak csiripeltek az öreg tölgyfák lehajló ágain. A füvet levágták, de a sírkövek körül nagy pamacsok zöldelltek. Kate zaklatottan meredt az egyszerű feliratra: Bennett Prescott. Lana Prescott. A szülei. A vér szerinti szülei. Szerencsés volt. Kiskora óta volt anyja és apja, akik szerették, akik vigyáztak rá. A tudat azonban, hogy otthagyták a templom lépcsőjén, egész életében kísértette. Apa és anya megmagyarázták: Kate édesanyja képtelen volt felnevelni őt, ezért olyan helyre tette Kate–et, ahol tudta, hogy biztonságban lesz. Ahogy Kate nőtt, rájött, hogy az örökbe adás a megfelelő módja annak, hogy valaki megszabaduljon egy nemkívánatos gyermektől. Úgy tűnt, az anyja egy kétségbeesett tinédzser – vagy egy szerencsétlen prostituált lehetett. Melissa Cunningham azonban elmondta, hogy az anyja nem tette le a templom lépcsőjére és nem hagyta ott. A szülei házasok voltak, egy lelkész és a felesége. Autóbalesetben haltak meg. Sikkasztással vádolták őket, de senki nem járt utána a tényeknek. A hobarti rendőrök elhitték az egyházi pénztáros állítását, aki egész véletlenül... George Oberlin volt. Most Kate szülei a temető parkolóhoz közeli részében nyugodtak, a szegények részében. A következő fasor alatt súlyos, angyalszobrokkal díszített sírkövek sorakoztak, rajtuk hosszú versekkel. A szülei fölött álló kő azonban a lehető legegyszerűbb volt, rajta a felirat: Bennett Prescott. Lana Prescott. Semmi több. Valaki azonban virágot helyezett a sírra; a napszítta arany és piros szirmok ott maradtak. Melissa elmondta, hogy a maga részéről nem hisz Prescotték tettében, és hogy az anyja magát hibáztatja a család felbomlásáért és George Oberlint a halálukért. Mrs. Parker szavaiból kiderült, hogy ő Lana Prescott kedves barátja volt. Lana Kate anyja volt. Bennett az apja. Valahol kint a világban Kate–nek családja van: két nővér és egy fogadott báty, akik azért tűntek el, mert valaki gondoskodott róla, hogy elválasszák őket egymástól. És ez a valaki. .. George Oberlin volt. A benne rejtőző riporter felismerte, hogy ez egy hatalmas sztori, ami megalapozhatja országos karrierjét. Az emberi lény a lelkében úgy sírt, mint egy kisbaba, a tudat miatt, hogy egyetlen ember képes tönkretenni ilyen sok életet. Az átkozott mobiltelefonja továbbra sem működött. Melissa átvette a telefonszámokat, amiket Kate adott neki – Teague–ét, Kate anyjáét, az FBI–ét és a KTTV–ét. Megígérte, hogy hazamegy, és egyenként felhívja az összes számot, és idehív mindenkit. Kate azt hitte, egyedül is meg tudja oldani ezt a helyzetet; csatába hívta a lovasságot! Elfordult a síroktól, és nézte, ahogy egy drapp színű Lincoln közeledik az úton és bekanyarodik a parkolóba. Az ő autója mellett állt meg, amely egyetlen jármű volt közel és távol. George Oberlin lépett ki belőle. Hát persze. 152

Hogyan lehetett olyan ostoba, hogy azt higgye, észrevétlenül ki tud surrannia Hobartból? Mint egy hatalmas tintahalnak, a férfi csápjai mindenhová elérnek. Oberlin elindult Kate felé. Látva a férfi magas alakját, szőke haját, határozott lépteit, a lány szíve összeszorult. Ez a szemét megölte a szüleit. Valami beteg rögeszme miatt megölte az anyját és az apját, tőle pedig megszabadult, mint valami szeméttől. George Oberlin gyilkos. Sorozatgyilkos. Egy kíméletlen, erkölcstelen alak. Gyűlölet perzselte a lány szívét. Érez félelmet? Igen, természetesen. De tudni akarta, tudnia kellett, hogyan irtotta ki a családját ez a szörnyeteg. A szülei sírja mellett állva a közeledő férfi felé fordult, akinek tudnia kellett, hogy tisztában van az igazsággal, ennek ellenére tovább pózolt – megnyerő mosoly, magasra emelt fej –, próbálva jó benyomást tenni rá. Oberlin megállt Kate előtt, és végignézett az egyszerű sírkövön. – Mit mondott magának az a nő? – Melissa Cunninghamre gondol? – Kate–ből sütött az ellenségesség. – Azt mondta, maga megölte a szüleimet. – Feltételezés. Merő feltételezés – vágta rá a férfi. – Amit maga azért egyáltalán nem tagad. – Kate felvette a riporter álarcát. – Nem gondolja, hogy ha valakit gyilkossággal vádolnak meg, amit nem követett el, az illető megdöbben, és azonnal visszautasítja a vádakat? – Kedvesem – mondta a férfi, és olyan arcot vágott, mint akinek nagyon rosszulesik a lány rágalma és bizalmatlansága. – Azt hittem, azonnal tudni fogja, hogy ez lehetetlen és nevetséges. – Nem vagyok a maga... – Kate nagy levegőt vett. Nem lenne szabad itt lennie a férfival, de mindenképpen meg akarta tudni az igazságot, és ha ki akarja szedni belőle, higgadtan kell viselkednie. Érdeklődést kell mutatnia. – A feleségét viszont megölte, és megölte Mrs. Blackthornt is. Ezért bizton állíthatom, hogy a szüleimet is megölte. – Azt tettem, amit tennem kellett. Amit az emberek rám kényszerítettek. Szegénységben nőttem fel. Szegénységben! – Oberlin felvette szenátori stílusát. Kihúzta magát, hangja egy szónok nyomatékával zengett. – Apám teherautó–sofőr volt. Káromkodott. Ivott. Köpködött. Bűzlött. És az anyám... jó és kedves asszony volt, aki félelemben élt apám mellett. Félt, hogy ismét összeveri őt... vagy engem. – Az apja egy szörnyeteg volt. – Önkéntelenül is összehasonlította Teague gyermekkorát Oberlinével. Mitől válik az egyik ember szörnyeteggé, a másik pedig emberek védelmezőjévé? – Azonban nem értem, miért ölte meg a szüleimet. Azért mert az apja rossz volt, az anyja pedig jó? A szenátor arca eltorzult. Sötétvörös szín kúszott fel a gallérja mögül az arcára, a fülére. – Ha hajlandó lenne meghallgatni – nagy levegőt vett, és a vörösség lassan elhalványult –, mindent megmagyaráznék. – Kérem, tegye! – Kate a sírkő felé intett. – Amikor ötéves voltam, apám megölte anyámat. – Oberlin hangja nyugodt volt, de nehézkesen szedte a levegőt. – Látott már valakit, akit halálra vertek? Mondhatom, borzalmas. – El tudom képzelni. – Sajnos, valóban el tudta képzelni. Az apjáról készült fényképek nagyon is sokat segítettek ebben, és semmiféle szánalmat nem érzett egy ember iránt, aki gyermekkori tragédiáját ürügyként használta a későbbi könyörtelen gyilkoláshoz. – Így ölte meg az én szüleimet is? A férfi arca ismét eltorzult az indulattól, és Kate felé lendült.

153

A lány beugrott egy sírkő mögé. Oberlin széles vállú, erős csontú férfi volt, és legalább tizenöt centivel magasabb nála. Nem olyan magas, mint Teague, de Teague magassága védelmezte, Oberliné pedig fenyegette. – Nem figyel rám. Elzárkózik a magyarázatom elől. – Oberlin hangja élesen csengett. – Azt hittem, riporterként fog hallgatni. A férfi viselkedése csalóka volt. Az álarc alatt szinte fortyogott benne a düh és a csalódottság, amit alig tudott magába fojtani. Kate emlékeztette magát, jobban teszi, ha erről nem feledkezik meg. – Igaza van. Nem voltam igazságos. Kérem, értesse meg velem! – Kate–nek hallania kellett, mivel igazolja a kimondhatatlant azzal szemben, akit olyan iszonyatosan megkárosított. És mert... Kate egyedül volt itt kint. Oberlin megerőszakolhatja. Megölheti. – Mi történt az apjával? – kérdezte. – Semmi. A vizsgálatra kirendelt megbízott a markát tartotta, és anyám halálát balesetnek nyilvánították. Apám folytatta a sofőrködést, ivást, kábítózást, nőket hozott haza, akiket verhetett... és amikor tizenhét éves voltam, meghalt. Leesett, és széthasadt a koponyája. Leesett a lépcsőn? Kate erősen összeszorította a száját, nehogy kicsússzon rajta a kérdés. – Amikor apa meghalt, már tudtam, mit akarok csinálni. Olyan fickókat akartam elkapni, mint aki az apámmal együtt röhögött anyám véres holtteste fölött, és alaposan megbüntetni őket. Azért vettem feleségül Evelynt, mert a családjának volt pénze. Nem szerettem. Esküszöm, hogy sosem szerettem. Kate alig bírta visszafojtani az undorát. Azt hiszi, a tudat, hogy sosem szerette azt a nőt, akivel leélt huszonöt évet, elfogadhatóbbá teszi a történetet? – Az apja azonban nem kedvelt engem. Nem hitt bennem, az álmaimban. Egy ostoba, mocskos farmer volt, aki nem volt hajlandó anyagilag támogatni. Ezért aztán kénytelen voltam egy kis pénzt kölcsönvenni az egyházközségtől. – A hitetlenkedő megvetés kiülhetett Kate arcára, mert Oberlin sietve folytatta: – Természetesen vissza akartam tenni! Azt terveztem, hogy mihelyt beválasztanak a Texasi Szenátusba, visszacsempészem azt a pénzt, és még teszek is hozzá. Végeredményben mindenki jól járt volna. – De? – Beleszerettem a maga anyjába. – Tessék? – Kate majdnem megtántorodott a férfi szavai hallatán. Oberlin szerelmes volt az ő anyjába? Azt merészeli állítani, hogy szerette az anyját? – Nem tehettem róla. – A férfi letérdelt a sírkő mellé, és áhítatosan végigsimított rajta az ujja hegyével. Ez alkalommal nem játszotta meg magát. Az arcára őszinte fájdalom ült ki. – Nem ő volt a legszebb asszony, akit valaha láttam. Szép volt, de nem annyira, mint maga. Idősebb volt nálam, és csípőben kissé széles, ami érthető volt, hiszen három gyermeket szült. – Esdeklő tekintettel nézett fel Kate–re, mintha megértést várna a lánytól. – Nem tudom. – Kate nehezen vette a levegőt. – Sosem láttam róla fényképet. – Én tudok képeket mutatni. Nálam vannak a fényképalbumaik. Megnézheti, milyen volt az anyja! – Úgy beszélt, mint aki egyáltalán nem talál abban semmi rosszat, hogy ellopja egy család emlékeit. – Azonban meg fogja látni. Nem a külseje vonzott engem, hanem a... lelke. Úgy ragyogta körül, mint a tiszta fény. Mindenki szerette Lanát. Nagyon kedves volt. Ragyogott a kedvességtől, az anyai szeretettől. Igazi Madonna volt. – Apám szerette? – Ez sokkal fontosabb volt, mint Oberlin obszcén imádata. – Igen, és Lana is szerette a maga apját. – Oberlin lassan állt fel, mintha fájna a térde. – Ami ezután következett, az én hibám volt. Soha nem lett volna szabad szerelmet vallanom neki. De most képzelje el! Egy jóképű fiatalember, aki iránt érdeklődnek a nők, de aki maga sosem volt szerelmes. Elborított a szenvedély, és bevallottam neki... Lana a karjában tartotta és etette magát, és mindketten olyan gyönyörűek voltak! Elmondtam neki mindent. Mit 154

akarok, mit szeretnék, hogyan fogom gazdaggá tenni, hogyan fogom isteníteni... Erre ő azt válaszolta, hogy... hogy... ő férjnél van! Kate az ajkába harapott, nehogy kirobbanjon belőle valami gúnyos megjegyzés. – Nagyon kedves volt. Kedvesen viselkedett velem is, ugyanúgy, mint más emberekkel. A szegényekkel, akiknek jótékonyságra volt szükségük. Mintha én is közéjük tartoznék. – Megvetően elmosolyodott az emlék hatására. Hosszan nézte a sírkövet, és Kate rájött, hogy most először megfeledkezett róla. Egy rég letűnt világban járt, és soha el nem múló érzelmek tartották fogva. – Én azonban erős voltam. Úgy tettem, mintha tévedtem volna, és nem is gondoltam volna komolyan az egészet. Tudtam, hogy nem hisz nekem, de legalább azt hittem, díjazza a bizalmamat. Kate elővette a telefonját és ránézett. Továbbra sem volt térerő. És Oberlin már majdnem a története végén járt. Kate szíve gyorsabban kezdett verni; óvatosan tett néhány lépést a parkoló felé. Oberlin annyira elmerült az emlékeiben, hogy észre sem vette. – Körülbelül egy héttel később a lelkész áthívott és bevitt a műhelyébe, ahol éppen valami ostoba dolgot barkácsolt. Egy asztalt a hálószobába. Lanának. És ahogy ezt mondta, az a szánakozó kifejezés az arcán... azonnal tudtam, hogy Lana elárult. Elmondta a férjének, hogy szerelmes vagyok belé. – Oberlin hangja élesre váltott. – Kinevetett a hátam mögött! – Ha olyan kedves volt, mint ahogy mondja, biztosan nem nevette ki a háta mögött! – Kate felháborodva az anyja védelmére kelt, akire nem is emlékezett. – Akkor miért mondta el neki? – Oberlin Kate felé lendült. – Mert a férje volt. Ha ők is olyanok voltak, mint a szüleim, az örökbe fogadó szüleim, akkor semmit sem hallgattak el egymás elől! Így van az, ha az emberek szeretik egymást! – Titok volt. – Oberlin egyre közeledett. – A mi titkunk volt. – Úgy tűnik, mégsem! – csattant fel Kate, de a következő pillanatban legszívesebben visszaszívta volna a szavakat. Oberlin őrültsége azonban annyira idegesítő és gyermekded volt, hogy már egyszerűen nem volt türelme hozzá. Legszívesebben pofon vágta volna a férfit, mondván, térjen már magához! Azonban figyelmeztette magát, hogy egy olyan gyilkost, mint Oberlin, nem lehet meggyőzni semmiről, ezért visszavonult. A kulcsokkal matatott a zsebében. Lakáskulcs. Postaládakulcs. Slusszkulcs. Megnyomta a rajta lévő gombot. A lámpák felvillantak, a zár kikattant. Oberlin merev léptekkel, megbántottan továbbra is Kate felé tartott. – Prescott tiszteletes közölte velem, hogy észrevette a hiányt a kasszában, és azonnal tegyem vissza a pénzt. Megpróbáltam elmagyarázni neki a tervemet, hogy amikor szenátor leszek, az egyházközség is gazdag lesz, de nem volt hajlandó végighallgatni Meg akart fosztani a megélhetésemtől. – A megélhetésétől? – Kate nem értette Oberlin vakmerőségét. – Úgy hangzik, mintha nem is lett volna megélhetése. – Pontosan úgy beszél, mint ő... az apja. – Oberlin kinyújtotta a kezét, mintha kétségbeesetten próbálná megragadni a magyarázatot. – Anélkül a pénz nélkül nem lehettem szenátor. Utáltam láthatatlan lenni, utáltam, ahogy apósom folyton piszkál. Szenátornak kellett lennem, és Bennet Prescott nem akart hagyni! Kate megállt. – Tehát megölte. – Felkaptam azt az ostoba fadarabot és fejbevágtam vele. Kate egy hosszú pillanatra behunyta a szemét. Oberlin megölt egy embert – megölte négy gyermek apját, egy lelkészt és jó embert, az ő apját –, mert nem hagyta, hogy Oberlin pénzt lopjon az egyház kasszájából. Amikor Oberlin ismét megszólalt, fél méterre állt Kate–től. – Meg kell értenie. Muszáj volt.

155

Kate kinyitotta a szemét, és a férfira meredt. A férfi fontos és szomorú arcot vágott, mint egy politikus, aki kénytelen beleegyezni egy bűnöző kivégzésébe. – És az anyám? – Kate szája merev volt. – Azt a dolgot még mindig nagyon sajnálom. Csak úgy jött. Nem számítottam rá. – Persze, gondoltam. – A hűvös szellő csípőssé változott, marni kezdte Kate bőrét, tüdejét. – Azt azonban tudta, hogy ott vagyok a műhelyben, és így a lehető legjobban alakult a helyzet. – Egy gyilkos logikája. – Ugyanazzal a fadarabbal verte agyon? Az ajándékkal, amit apám a születésnapjára készített? – Nem tudta... azt hitte, a férje elesett... Leguggolt mellé... az utolsó pillanatban azonban megfordult és meglátott engem, és én... – Könyörgöm ne! – Kate feltartotta a kezét, belefojtva a férfiba a szót. A gyomra nem bírt el többet. Oberlin megragadta a lány kezét. – Kate, értse meg! Muszáj volt! Kate kétségbeesetten megpróbálta kiszabadítani a kezét. – Egyszerűen muszáj volt. – Szorította a lány kezét, nem törődve vele, hogy ujjai összetapadnak, ízületei megfeszültek. – Amikor magát megláttam, amikor felismertem, tudtam, hogy kaptam egy második lehetőséget. Magát nekem küldték az égiek. – Nem, nem igaz! – Kate egy csavarással kiszabadította a kezét. Gyorsan belenyúlt a zsebébe, elővette a telefont, és kinyitotta, mintha telefonálni akarna. – Ne! – Oberlin kikapta a kezéből a telefont, és hozzávágta az egyik sírkőhöz. Kate visszahőkölt. A szája kiszáradt, az agya megdermedt. Itt van a férfival egyedül. És megtagadta. Nemet mondott neki. – Nem teheti meg! – A férfi szemében hajszálerek pattantak el, arca lila volt. – Nem hívhatja fel őt! A távolból sziréna hangja hallatszott. Végre. Hála Istennek! Végre jön valaki. Kate agya ismét elkezdett dolgozni. Kulcsok voltak a zsebében. A kulcsokat fegyverként is lehet használni. Mielőtt azonban a zsebébe nyúlhatott volna, Oberlin megragadta a csuklóját. – Megcsalt engem vele? Tessék? – Nem csaltam meg. – Kate mozdulatlanul állt és mereven nézett a férfi szemébe. – Nem vagyok a magáé. – Az az olcsó nőfaló! Ramos nem más, csak egy ribanc fattya. Kate összerándult a szavak hallatán. Oberlin látta reakcióját, és gyorsan kihasználta a lány döbbenetét. – Ezt nem tudta, igaz? Ezt nem mondta el! Senki nem tudja, ki volt az apja. Egy az ezerből. A millióból. A sziréna jajgatása erősödött. – Fájdalmat okoz – mondta Kate. Oberlin lenézett a markára, amiben vadul szorította a lány csuklóját. Arcán a meglepetés és döbbenet kifejezésével elengedte. – Bocsánat. Nem lett volna szabad... de meg kell hallgatnia. Maga nekem született, nem neki. Úgy fog ragyogni a karomon, mint egy drágakő. – Nekem megvannak a saját drágaköveim és a saját karom. – Kate a csuklóját dörzsölve hátralépett. Lassan benyúlt a zsebébe, minden ujja közé becsúsztatott egy kulcsot, majd ökölbe szorította a kezét a kulcskarika körül. Udvarias hangon megjegyezte: – De azért köszönöm. – Azt hiszi, hogy szerelmes Ramosba, de az nem lehet. Az az ember hazudik! – Oberlin mellkasa zihált és kinyújtott karral követte a lányt. – Azt mondja a lányoknak, hogy csodálatos szerető, de ez nem igaz! 156

Kate nem akarta. Ostobaság volt, de tisztában volt az igazsággal, ezért felnevetett. Oberlin önuralma egy szempillantás alatt szertefoszlott és átadta helyét az őrületnek. – Szuka! – Megütötte Kate–et, a kézfejével és gyorsan. A lány feje oldalra csapódott és könnyek szöktek a szemébe. Oberlin ismét felemelte a kezét, hogy megüsse. Kate egyik felemelt karjával kivédte az ütést, a másik kezét előkapta a zsebéből, és belevágott a férfi arcába. A kulcsok belehasítottak Oberlin húsába, két hosszú sebet ejtve. A férfi hátratántorodott és az arcához kapott, majd véres tenyerére meredt. Egy rendőrautó vágódott be a parkolóba szirénázva, villogva. Oberlin a lány felé vetődött. Kate megfordult és a parkoló felé futott. Mielőtt három lépést tehetett volna, Oberlin utánanyúlt és elkapta a vállát. Kate megpördült és ismét felé sújtott, de a férfi hosszú karjával távol tartotta magától. – Ne merészeljen hozzám érni! – kiáltotta Kate. – Soha ne merészeljen hozzám érni! Nem fog megölni, ahogy megölte az anyámat! A rendőrautó dudája élesen felrikoltott. A sofőr megfordította az autót, megcélozta őket és felugratott a betonról Feléjük tartott, keresztül a gondozott gyepen, a lapos sírköveken. Oberlin odanézett, de pánik helyett Kate halálos elégedettséget látott az arcán. – Ő az – mondta. Teague! Már Kate is látta. Teague egyenesen feléjük tartott. Oberlin benyúlt a zakója belső zsebébe, és előhúzott egy pisztolyt. Terpeszállásba állt és célzott. Kate velőtrázó sikollyal rávetette magát. Oberlin oldalra zuhant. A lövés betörte az üveget. Az autó éles kanyart vett, megpördült, felszaggatva a füvet maga alatt. Nekicsapódott egy sírkőnek és megállt. Kate odarohant a vezetői oldalra, és felrántotta az ajtót. Teague eldőlt, és vér folyt a fejéből – Teague! – Kate behajolt az autóba. A sziréna vijjogott, a parkolóból újabb fékek csikorgása, emberek kiabálása hallatszott. Nem törődött vele. – Teague. Teague, kérlek! A férfi nehézkesen felemelte a karját, és eltalálta vele a lányt. Kate hátratántorodott. Teague kivetette magát az autóból; mozgása szaggatott, esetlen volt. De életben volt. Kate örült. Megsebesült. Halálra rémült. George Oberlin nevetett, és pisztolyát Teague–re szegezte. Férfiak és nők rohantak feléjük a füvön keresztül, de Kate tudta, hogy nem érnek oda időben. Teague kitámolygott a nyílt területre, távolabb az autótól. Kate felé fordította a fejét, és ránézett. Sápadt arca véres volt, szeme duzzadt. A dereka felé nyúlt, és előhúzta a pisztolyát. Oberlin felé fordult és felemelte. Képtelen volt célozni. Kate tudta ezt, ahogyan Oberlin is. Felajánlotta magát Oberlinnek célpontul. Kate a szenátorra nézett. A férfi ismét terpeszbe állt és lőni készült. Teague meg fog halni. A rendőrautóban. Puska. Kate behajolt, lekapta a fegyvert a tartóról, és kibiztosította. Oberlin követte Teague–et pisztolya csövével. Kate látta, amint elkeskenyedik a szeme. A puskát a vállához emelte. Oberlin a szeme sarkából észrevette a mozdulatot. Kate felé fordult. Szája elnyílt. – Lana, ne! – üvöltötte. Kate lőtt. 157

Huszonnégy George nem látta, Kate lövése hogyan téveszthetett célt – de így történt. Ott állt és Kate–et nézte. Az egész borzalmas Prescott csapat és a házastársaik feléjük rohantak, kezükben pisztollyal. Buta Kate. Nem tudja, hogyan kell puskával lőni. Milyen ostoba! Azt hitte, hogy megölheti őt! Elmosolyodott. Megöli őket, ahányan csak vannak. Eltünteti az összes Prescottot a föld színéről! Felemelte a pisztolyát... de nem volt sehol. Lenézett a kezére. Üres volt. Talán ijedtében elejtette? Ráadásul Prescotték nem őt nézték, hanem a földet a lábánál Hope – Hope–ot felismerte – a szája elé kapta a kezét. Pepper – Peppert is felismerte – láthatóan hányingerrel küszködött. Csak Kate állt szálegyenesen. – Riporter vagyok. Nemegyszer volt részem ilyen látványban – mondta halkan –, de még sosem örültem neki – Kate. – Ramos imbolyogva állt, és kitárta a karját. A lány odament. A férfi átölelte, állát a lány feje búbjára támasztotta. Milyen látványban? Miről beszél Kate? George lenézett a földre, hogy lássa, mit néznek a többiek. Egy férfi teste feküdt ott, mellkasán hatalmas, véres sebbel. Egy pisztoly, George pisztolya, hevert a keze mellett. Karja, hasa, álla, mindene véres volt. – Mi...? – George reszkető ujjal mutatott rá. – Mi...? – A saját arca volt a testen. Az ő teste feküdt a zöld füvön. Úgy feküdt ott, mintha... halott lenne. Halott! Nem, az lehetetlen. Rámutatott a testre. – Ki ez? – Felnézett a Prescott testvérekre. Nem válaszoltak. Úgy tettek, mintha nem hallanák. Teague és Kate körül gyülekeztek, és úgy viselkedtek, mintha sokévnyi szenvedés és keserűség után ismét egymásra találtak volna. Mintha George nem lenne ott, és nem lenne veszélyes. – Ki ez? – Hangosabban beszélt, és a szenátor–a–sajtó–nak–nyilatkozik hangot használta. Aztán rájött, hogy két ember hozta össze a Prescott gyerekeket. Olyan feszülten nézte őket, hogy majdnem átlátott rajtuk, és egész testében megborzongott, amikor felismerte őket. Huszonhárom éve nem találkozott velük. Bennett és Lana Prescott, és olyanok voltak, mintha élnének. Egyszerűen voltak öltözve, ahogyan máskor is, és mindketten őt nézték. Szemükből értelem és figyelem sugárzott, mint régen, amikor még fiatalabb volt, és nem olyan... gyorsan félbeszakította a gondolatot. Nem, ő nem gonosz. Ez egy régimódi felfogás, úgy, mint a mennyország és pokol, bűn és megváltás. Ha hinne ebben a dologban, akkor abban is hinnie kellene, hogy amikor meghal, a pokolban fog égni. Ostobaság! Nevetséges marhaság, ami arra való, hogy pénzt húzzon ki az emberek zsebéből, és betegye az egyházközség kasszájába. Miért vannak itt? – Ki ez? – George ismét a testre mutatott. A Prescott gyerekek azonban nem foglalkoztak vele. – Szerinted ki lehet az, George? – Lana hangja ugyanúgy hangzott, mint régen: tiszta volt, nyugodt, némi texasi akcentussal színesítve. – Olyan, mintha én lennék – mondta. – De az lehetetlen. Én itt vagyok. – Valóban itt vagy – mondta Bennett. – Azon az egyetlen helyen, ahol sosem szerettél volna lenni. – Úgy beszélsz, mint egy pap – vicsorított George. – Mit gondolsz, hol vagy, George? – Bennett hangja nem volt olyan kedves, mint Lanáé. Úgy tűnt, ő nem bocsátotta meg George bűneit. Az összes átkozott pap egyforma. Bort isznak, vizet prédikálnak. 158

– Nézz körül, George! – biztatta Lana. – A gyerekeink nem látnak téged. Elfordulnak. Egymást ölelik. – Az asszony mosolyogva figyelte a kis csapatot. – ölelik a férjeiket, a szeretteiket. Hallgasd csak, George! Hallgasd, mit beszélnek! Nem akarta, de kénytelen volt. Olyan volt, mintha semmi mást nem hallana. – Nem hiszem el... végre vége van! Nem hiszem el... – Hope Zack mellkasára simította a tenyerét és elsírta magát. A többiek köréjük gyűltek. – Annyi évig... – Pepper hangja megremegett. Hátával Dannek támaszkodott, aki átölelte, és közben Pepper Hope haját simogatta. – Éveken keresztül azt hittem, hogy anya és apa elhagytak minket. Éveken keresztül gyűlöltem őket, és ők... – Ha apa és anya – Kate megköszörülte a torkát, mintha zavarban lenne –, szóval ha olyan jó emberek voltak, ahogy mondjátok, akkor biztosan megbocsátanak neked mindent, amit gondoltál. Biztosan megértik. George Bennettre és Lanára nézett, akik bólogattak. Csillogó szemmel nézték gyermekeiket, kezük a szeretet auráját simogatta körülöttük, amitől az megerősödött és arany fénnyel kezdett lüktetni. És Kate... Kate ott állt a család közepén. Azok az átkozott Prescottok! Mindegyikük mosolygott a lányra, ölelgették, becézgették. Kate láthatóan zavarban volt és kényelmetlenül érezte magát, mintha nem tudná, hogyan bánjon ezekkel az idegenekkel. Sokkal boldogabb lenne vele. George–dzsal. Kate az övé. Beimett mintha olvasott volna az agyában. – Nem a tiéd, George. Majdnem az övé. Mint Lana. Majdnem az övé. Kate igenis az övé lett volna, ha nem jön az a piszok Ramos. A lány ölelte a fickót, szerelmes szavakat suttogott neki, és próbálta megnézni a sérülését. Úgy tűnt, egyáltalán nem érez lelkiismeret–furdalást, amiért gyilkosságot követett el. Meggyilkolta George–ot. – Nem lehetek halott – mondta George hangosan, mintha azzal, hogy kimondja, valóra válthatja. – Lehetetlen. – Nézz körül, George! – Evelyn hangja hallatszott a háta mögül. George megpördült, és ránézett a feleségére. Távoltól sem volt olyan nyugodt, mint Bennett és Lana Prescott. Szeme vad volt és hideg, és egyfolytában tördelte a kezét, mintha semmi nem könnyíthetne szorongásán és fájdalmán. Sebek voltak a lábán és a karján. Véres hasadás éktelenkedett az arcán, és a feje furcsa szögben ült a testén. Kitörte a nyakát. – Már vártalak, George. – A dupla sírköves sírjára mutatott, amit George oly nagy szeretettel feliratoztatott. Kötelességtudó gyermek Szeretett feleség Drága társ A kő másik fele üres volt, egy másik névre várva. – Megvetted a mellettem lévő sírhelyet. Középre állítattad a sírkövet, ahogyan illik. De eszed ágában sem volt használni. Azt tervezted, hogy majd az új feleséged mellett helyeznek nyugalomra. Azonban a tested ide kerül mellém. A sír nyitva volt. Az ő sírja volt nyitva. Olyan volt, mintha valaki egy koporsó méretű téglalapot helyezett volna a zöld fűre, egy fekete téglalapot, ami elnyelt minden színt és fényt. – Menj és nézd meg, George! – parancsolta Evelyn. 159

Az asszony feje úgy lógott a nyakán, mint egy törött szárú virág. A sebek szélén visszakunkorodott a bőr. Továbbra is őt nézte, könyörtelen szemmel, és közben a kezét tördelte. – Nézd, George! George Prescottékra pillantott. Ramos a földön feküdt, mindenki körülötte nyüzsgött, igyekezve elsősegélyben részesíteni. George azonban alig hallotta őket. Valamiképp távolinak tűntek, mintha elhúzódtak volna tőle. A férfi teste is távolabb került. Kisebbnek látszott. Egy légy szállt rá a nyílt sebre és... George arca megrándult, és gyorsan elfordult. A sír még mindig nyitva volt, a legfeketébb fekete gödör, amit valaha látott. Természetesen lehetetlen volt, de úgy tűnt, mintha levezetne a... semmibe. George egy lépést tett felé. Visszafordult. Különös. Továbbra is tisztán látta Bennettet és Lanát. Lana őt nézte. Könnyek csillogtak a szemében, és olyan volt, mintha őt sajnálná. Sajnálta George Oberlint, a szenátort, Texas egyik leggazdagabb emberét! Bennett komor volt és szigorú, mint a Mindenható szolgálatában álló lelkész, aki valóban hisz Istenben, valóban hisz a parancsolataiban, valóban hisz az örök kárhozatban – és várja, hogy beteljesedjen. Most. – Menj és nézd meg, George! – Evelyn elindult felé. A seb az arcán szétnyílt. Hátborzongató volt. És halott. És bosszúszomjas. – Nézz bele a sírodba! George nem akart engedelmeskedni, de azt sem akarta, hogy Evelyn a közelébe kerüljön. Nem akarta, hogy az asszony megtudja, mennyire fél, és valamilyen okból meg kellett tudnia, miért van ott az a fekete téglalap. Közelebb ment a mozdulatlan, várakozó sötétséghez. A szélétől egylépésnyire megállt. – Nézd! – mondta Evelyn. George közelebb araszok. Nem volt ott lent semmi. Egyszerűen csak... fekete volt. Nem volt szaga, nem áradt belőle sem hideg, sem meleg, és amikor fölé hajolt, nem látott... semmit. Olyan volt, mint a világegyetem mélyébe pillantani, ahol nincsen csillag, és nap sem ad meleget és kek ki életet. Űr volt. Üresség. Semmi. – Az igazság mindig győzedelmeskedik. – Evelyn hangja közvetlenül a fülében szólt. George megpördült és ránézett. Az asszony teljesen ép volt és elégedett. Ez meg hogyan lehet? George szerette volna megütni. – Megöltelek. Megöltem őket. Csaltam és hazudtam. Megzsaroltam a környék legmagasabb rangú embereit. Igazság? – Nevetett, és egy csodálatos pillanatig ismét úgy érezte magát, mint régen. Mint George Oberlin, a leghatalmasabb ember Texasban. – Nincs igazság a világon. – Te nem abban a világban vagy. – Evelyn hangja boldog volt. Túlságosan boldog. Valami megragadta George lábát. Lenézett. A feketeség egy szelete rácsavarodott a bokájára, és elnyelte a lába fejét. Megpróbált kiszabadulni, de mozdulni sem bírt. – Néha az igazsághoz kell némi idő – mondta Evelyn. A feketeség ujjai kúsztak felfelé a lábszárán, tekergőztek, mint a kígyók. – Nem! – George megpróbálta lerázni őket. Feltartóztathatatlanul siklottak egyre feljebb, átalakultak, szétváltak több ágra... George már nem látta a térdét. Nem érezte a combját. Egyes részei már... nem voltak ott. És végül megértette. A feketeség elnyeli. Őt, George Oberlint. Meghalt. Nem számít, hogy hatalmas volt, pénze volt. Halott.

160

Ez az ő teste. Ez az ő sírja. Találkozott néhány emberrel, akit megölt. És most elnyeli a sötétség. Üvöltött. A sötétség hirtelen rántott rajta egyet. George széttárta a karját. Elesett. Újra üvöltött. Az arca belefúródott a földbe. Bele akart kapaszkodni a fűbe, de nem érezte. Kitátotta a száját, hogy újra üvöltsön, de nem volt szája, és az sem számított volna, ha van. Nem jött ki hang a torkán. Nem volt hang. Minden eltűnt. Minden fény, minden nyelv. Minden álom, minden gondolat. Minden érzék... elpárolgott. Ő maga is. A lelke is. Eloszlott. George Oberlin beleolvadt az örök éjszakába.

161

Huszonöt Teague a mentőautó szirénájára és egyetlen gondolatra ébredt. Vajon jól van? Kate jól van? Halvány emlékképek kavarogtak a fejében Oberlinről, pisztollyal a kezében, Kate–ről, ahogy lelövi Oberlint, és egy temetőről, ami tele volt emberekkel... Kate családtagjaival. Vajon Kate jól van? Erőlködve próbált visszaemlékezni a történtekre, és ettől majdnem széthasadt a feje. A mentőautó minden rezdülésére zörögtek a csontjai, és egy kék kezeslábast viselő férfi hajolt fölé, aki tűt szúrt a karjába. Teague akcióba lendült. – Nem fog bekábítózni, maga szemét! Engedjen el, meg kell őt mentenem! – Mielőtt valaki lelövi. Mielőtt szembesülnie kell saját alkalmatlanságával. Ostobaságával. Éveken keresztül... annyi éven keresztül, és ez alkalommal még rosszabb lenne. Sokkal–sokkal rosszabb. – Teague, azonnal hagyd abba! – Egy arc jelent meg fölötte. – Kate? Igen, Kate volt az. Gyönyörű volt, és teljesen egészségesnek látszott. Arca komoly volt. – Megsérültél, és ezek az emberek megpróbálnak segíteni rajtad. Megyünk a helikopterhez, ami San Antonióba szállít, de most nyugton kell maradnod. Egy tű fúródott a karjába. Még mindig érezte a fájdalmat, de mintha már valaki másé lett volna. A legcsodálatosabb érzés járta át a szívét. – Kate, szeretlek! – Sshh. – A lány Teague forró arcára tette hűvös kezét. – Mindjárt jobb lesz! Szereti Kate–et. Milyen bolond volt, hogy hamarabb nem jött rá! Mit mondjon még neki? Ó! Már tudta. – Hozzám jössz feleségül? A lány szája mozgott, de most, bár hallotta a szavakat, nem értette jelentésüket. Egy dolgot azonban megértett. Csak most talált rá a testvéreire, és mégis vele maradt. Elkísérte a kórházba. Teague elengedte magát, és hagyta, hogy a mentősök kötésekkel és tűkkel kínozzák. Mert megmentette Kate–et. A lány ép és sértetlen volt. Életében most az egyszer megállította a golyót és megmentette a nőt, akit szeret. Kate egyedül ácsorgott a kórházi váróban, a karját dörzsölte, és azt kívánta, bárcsak valaki, akárki kijönne azon az ajtón, és közölné, hogy Teague rendben lesz. Tudta, hogy a férfi életben van, de még soha életében nem látott ennyi vért. Hirtelen émelygés tört rá, és odatámolygott az ivókúthoz. Lehajolt, arcát a vízsugár alá tartotta, és remélte, a többi várakozó közül senki nem vette észre. Ahogy a halvány rosszullét elmúlt, Kate tenyerét a falnak támasztotta, és a lábára bámult. Teague nagyon furcsán viselkedett a mentőautóban; megpróbálta megütni a mentősöket és kiabált. Sikerült annyira megnyugtatnia, hogy gyógyszert tudjanak beadni neki, de szent ég! Mennyi vér volt! És akkor... Az anyját akarta. Kate erősen megdörzsölte a homlokát. Az anyját akarta, és az egész családját meg fogja kapni. Nagyon kedvesek voltak ott a temetőben, bemutatkoztak, és úgy veregették a hátát és simogatták, mintha egy rég elveszett és megkerült kutya lenne. Kate azonban nem ismerte őket. Hope és Pepper, Dan és Zack, Gabriel... 162

Kik ők valójában? Egyikőjükre sem emlékezett. Pillanatnyilag semmivel sem tudnák jobban megvigasztalni, mint az idegenek, akik itt ülnek a váróban, vagy a bejelentkező pult mögött ülő görnyedt önkéntes nővér, vagy az ápolónő, aki időnként felbukkant. Kate az anyját akarta. – Drágám! – A szeretett, ismerős hang az ajtó felől jött. – Olyan gyorsan jöttünk, ahogy csak tudtunk. Kate felkapta a fejét. – Anya! Az anyja berohant a váróba, és magához öleké Kate–et. – Hogy van? Mi a helyzet? – Nem tudom. – Kate az anyja vállára ejtette a fejét. – Ó, anya! – Kate–ből kitört a zokogás. – Nagyon félek, hogy meg fog halni, mert megmentett! Gyengéd kezek ragadták meg Kate–et és az anyját, és mindkettőjüket a fal mellett álló kanapé felé vezették. – A golyó felhasította a fejbőrét – mondta egy férfihang. – Remélhetőleg nem komoly. Mindenki ott volt. Kate egész családja. Körülvették őt és az anyját. Kate a férfira nézett, aki az előbb beszélt. Sötét szeme volt, szőke haja, arca napbarnított volt és keménység sugárzott róla. Rokonságban áll vele. Hirtelen nem jutott eszébe a férfi neve. – Ő Dan, a férjem. Földműves, korábban terroristákra vadászott. – Kate nővére felismerni látszott Kate zavarát. Pepper felismerte Kate zavarát. Fekete, göndör haj, zöld szem, és egy arc, ami a gyermekkori évek alatt biztosan sok huncutságba belevitte volna Kate–et. – Remélhetőleg? – nyögte Kate. – Dan nem orvos, de nagyon sok sebet látott. – Hope beszélt, Kate másik nővére. Barna haj, kék szem, és egy arc, amitől Kate úgy érezte, végre hazaérkezett. – Küzdött... velük. – Könnyek gyűltek Kate szemébe. Türelmetlenül letörölte őket. A könnyeken keresztül nem látott, és neki most látnia kellett, hallania kellett, és készen kellett állnia arra az esetre, ha az orvos végre kijön azon az ajtón. –A mentősökkel. Verekedett velük. Sikerült megnyugtatnom. Adtak neki fájdalomcsillapítót, és hirtelen a szeme felakadt és el... elvesztette az eszméletét. Anyja továbbra is ölelte Kate vállát. – Nagyon sok golyó ütötte sebet láttam, sőt nekem is volt pár, de az eszméletlenség nem feltétlenül rossz dolog – vigasztalta Dan. – A mentősök szerint viszont az volt. Ráugrottak, elkezdtek oxigént adni neki és... fogalmam sincs, mit tettek vele. – Kate hosszú, reszketeg lélegzetet vett. Hope a férjéhez fordult. – Zack, nem próbálnád meg kideríteni, mi történik? Zack – fekete hajába ezüst csíkok keveredtek, szeme sötét volt, arca előkelő – bólintott, megveregette Kate vállát, és elindult a pult felé, ahol Godzilla, a Szörnynővér ült, és megvető, unott arccal figyelte őket. – Ne aggódj, Caitlin, az emberek elmondják Zacknek, amit tudni akar. – Gabriel beszélt. Kate fogadott testvére. Sötét haj, zöld szem. Jóképű férfi volt. – Nekem nem mondott semmit. – Kate hangja még mindig el–elcsuklott, és egy pillanatra sem vette le a szemét Zackről. – Szóba sem állt velem. Zack mondott valamit Godzillának, és amikor a nő mogorván válaszolt, letámaszkodott a pultra, áthajolt és ismét mondott valamit. Godzilla felegyenesedett. Szemét Zackre függesztve felvette a telefonkagylót és tárcsázott. írt valamit egy papírra, majd átnyújtotta Zacknek, magyarázott valamit, és nézte, ahogy a férfi visszatér a várakozó családhoz. – Ezt meg hogyan csinálta? – suttogta Kate. 163

– Látnod kellett volna, hogyan szerzett helikoptert, hogy utánad jöhessünk – mondta Marilyn áhítattal. – Úgy szólítja meg az embereket, hogy azok rögtön erős vágyat éreznek, hogy segítsenek neki. – Ez annak köszönhető, hogy egész életében rengeteg pénze volt – jegyezte meg Hope. Zack odaért hozzájuk. – A golyó felhasította Teague fejbőrét és felhorzsolta a koponyáját. Sokkos állapotban van. Agyrázkódást szenvedett, azért eszméletlen. – És meggyógyul? – kérdezte Kate. – A hölgy erről nem volt hajlandó semmit mondani, de mintha bólintott volna, és feltételezem, az előrejelzés jó. Vagy legalábbis nem rossz. – Zack is elégedetten bólintott. A megkönnyebbülés olyan erővel tört Kate–re, hogy visszatette a fejét az anyja vállára. – Hála Istennek! – Hope részéről ez több volt, mint felkiáltás; imádság volt. – Igen, hála Istennek! – Anyja Kate hátát simogatta anyai gyengédséggel, ami annyira megnyugtatta a lányt. – Teague az intenzív osztályon van – mondta Zack. – Kate, te bemehetsz hozzá. Mindjárt jön az orvos, aki felkísér. Kate azonnal felállt. Az anyja ülve maradt, továbbra is fogta Kate kezét. – Az a nővér azt mondta, csak rokonok mehetnek be. – Kate le nem vette szemét az ajtóról. – Mondtam neki, hogy nincsenek rokonai, erre azt válaszolta, akkor látogatói sem lesznek. Mindenki elképedve meredt a nővérre. Zack arcán egyetlen izom sem mozdult. – Én más módon győztem meg. Ebben a pillanatban Kate rádöbbent, milyen sokat jelent a család. Az ő családja. Négy órával ezelőttig Kate tíz hónapos kora óta nem hallotta a nevüket. Most itt voltak. Aggódtak – Kate, az ő kistestvérük miatt. Furcsa volt, csodálatos és... szóval furcsa. Azonban nem volt ideje ezen gondolkodni, mert egy fehér köpenyes, fáradt kinézetű nő lépett be a váróba. – Miss Montgomery? Kate odasietett hozzá. – Üdvözlöm, dr. Kahn vagyok. – Az orvosnő kezet fogott Kate–tel. – Bemehet Mr. Ramoshoz, de figyelmeztetem, nagyon nyugodt és nagyon sápadt. Útban az intenzív osztály felé dr. Kahn biztosította Kate–et, hogy a golyó alig súrolta Teague koponyáját, azonban bármilyen kapcsolat egy lövedék és a fej között veszélyes lehet. Ennek ellenére úgy gondolja, hogy meg fog gyógyulni, eltekintve eleinte a szörnyű fejfájásoktól. Figyelmeztette Kate–et, hogy a baleset és a golyó okozta sérülések csúnyábbnak néznek ki, mint amennyire veszélyesek. Odavezette Kate–et az ágyhoz, amelyen Teague feküdt monitorokhoz, csövekhez és nyomtatókhoz kapcsolva, amelyek érthetetlen zagyvaságokat köptek magukból – Tíz perc – mondta a doktornő. A férfi mozdulatlansága úgy érte Kate–et, mint egy arculcsapás. Hozzá volt szokva, hogy mindig élettől duzzadónak, mozgékonynak és fürgének látja. Most sápadt volt, lila sérülései átderengtek a fejét borító fehér kötésen. – Ó, Teague – suttogta. Óvatosan megfogta a férfi kezét, ami ernyedten hevert a tenyerében. – Teague, figyelj! Szeretlek. Szeretném, ha magadhoz térnél, hogy ezt megmondjam neked. Teague, szeretlek! A férfi megszorította Kate ujjait. Csupán egy nagyon gyenge nyomás volt. És az egyik monitor jelzett. Dr. Kahn és egy nővér sietve érkeztek az ágyhoz. Dr. Kahn ránézett a kijelzőre, majd felemelte Teague szemhéját, és lámpájával rávilágított a pupillájára. Elmosolyodott. – Nos, jó. – Eszméletén van? – kérdezte Kate. 164

– Nem, de nem marad örökre eszméletlen. Az elégedettség dr. Kahn hangjában arra késztette Kate–et, hogy felegyenesedjen. – Miért, erre is van lehetőség? – A modern orvostudományról és az emberi agyról beszélünk. Bármi megtörténhet. – Dr. Kahn ehette a lámpáját. – öt perc, és addig beszéljen hozzá! Amikor Kate visszatért a váróba, a család, az ő családja, nekiesett a számtalan kérdéssel – Hogy nézett ki? – Mit mondott az orvos? – Jobban érzed magad? Kate elmondta nekik az egész történetet, és amikor végzett, a családtagok boldogan ünnepelni kezdtek. A következő pillanatban hűvös hangon rájuk szólt Godzilla nővér. – Más családok is vannak itt, és figyelembe kell venni az ő kevésbé szerencsés körülményeiket is. – Igaza van. – Gabriel az ajtó felé terelte a társaságot. – Gyertek, találtam ezen az emeleten egy erkélyt, ahová a betegek és a látogatók is kimehetnek. Godzilla pillantása hatására úgy érezték magukat, mint bűntudatos iskolagyerekek. Menekülés közben Pepper fojtott horkantást hallatott, Hope kuncogott. Hamarosan az egész csapat rázkódott a bűntudatos, visszafojtott nevetéstől, miközben a fedett erkélyre vezető üvegajtó felé tartottak. Halvány fény vetült kint néhány kemény földű növényre, amelyek erősen hajladoztak a hűvös szélben. Dan és Gabriel tartották az ajtót, amíg Kate és a lány két nővére kilépett az erkélyre. Ekkor kirobbant belőlük a vidámság. Együtt kacagtak, és ilyeneket mondtak: – Láttad a nővért? – Azt hittem, tüzet fog fújni, mint egy sárkány! Csuklással abbahagyták a nevetést, és egymásra néztek. Család. Az igazság kezdte beleenni magát Kate lelkébe. Ezek itt a nővérei. Van családja. – Nagyon hasonlít anyára – suttogta Pepper áhítatos hangon. – Idővel úgyis megtaláltuk volna. – Hope remegő ujjakkal kisimította a hajat Kate arcából. – Országos riporter lett volna, és amikor látjuk, biztos megismerjük. – Köszönöm, amiért... – Kate nem igazán tudta, mit mondjon. Emlékeztek rá. Ő nem emlékezett rájuk, és fogalma sem volt, hogyan bánjon a láthatóan szívfacsaró érzelmekkel amivel a nővérei harcoltak. Zavartnak és kicsit lerobbantnak érezte magát. Folytatta: – Köszönöm, amiért kerestetek. Amiért sosem adtátok fel a kutatást. Amikor erre a sok évre gondolok, egyszerűen hihetetlen. Nagyon erősek vagytok. – Kisbaba voltál még. Meg kellett találnunk téged – mondta Hope. Kate a három férfira pillantott, akik még mindig nem jöttek ki. Együtt ácsorogtak, az ajtót tartották, komolynak és zavartnak látszottak – férfiak, akik két, egymással ellentétes érzelemhullám közé kerültek, és mindkettőben kényelmetlenül érezték magukat. – Hol van anya? Hol van anyám? – Kate benézett, ahol az anyja állt, Kate–et nézte a nővéreivel, és némán törölgette arcáról a könnyeket. – Anya? – Kate befelé indult. – Ó, ne! – mondta Hope. – Megfeledkeztünk anyádról! – De rondák vagyunk! Örülünk egymásnak, és vele nem törődünk! – Pepper hangja megvetően csengett. Kate megölelte az anyját. – Mi a baj? Miért sírsz? – Olyan szö–szörnyen érzem ma–magam. – Anya alig tudott beszélni. – Évekig megfosztottalak téged e–ettől a cso–csodá–latos családtól, és őket tőled. Az egész az én hi– hibám! Hope követte Kate–et, és most félretolta.

165

– Még hogy a maga hibája? Az elmúlt évek során nagyon sokat izgultunk Caitlen–ért. Attól féltünk, hogy nem bántak vele jól vagy eladták rabszolgának. – Hope hangja elcsuklott. Nem tudott tovább beszélni, csak a fejét rázta. Pepper átvette a szót a nővérétől: – Attól féltünk, hogy meghalt. Most rájövünk, hogy ez a gyönyörű, csodálatos teremtés a mi húgunk, aki boldog életet él. Nagyon megkönnyebbültünk és nagyon boldogok vagyunk. Tehát igen, a maga hibája, hogy boldogan nőtt fel, és szeretjük magát érte. Most már maga is a családunkhoz tartozik. Kate szerette volna mindkettőjüket megcsókolni. Anya még mindig sírt, de már közben mosolygott. Kitárta a karját. – Megtiszteltetés számomra, hogy a családhoz tartozom. Kate nem tudta, hogyan kell testvérnek lenni. Senkihez, sem ezekhez a nőkhöz, sem ezekhez a férfiakhoz viszonyulni. De ebben a pillanatban Hope és Pepper megölelték anyát, Kate pedig megölelte az egész családot. Prescotték ismét családdá váltak. Hat nappal később Teague nézte, ahogy Kate belép a kórházi szobába. Látva a férfi bőrdzsekijét, farmernadrágját és sportcipőjét, Kate szeme elkerekedett. Széles mosoly jelent meg az arcán, és nagyon boldogan nézett rá. A lány farmert, hosszú ujjú fehér pólót, és egy különös barna, kék és narancssárga mintás, combig érő kötött kardigánt viselt, amit Teague nem adott volna oda a szegényeknek. Kate... gyönyörű volt. Teague levegő után kapkodott, és a lüktető fejfájás – amelyről hallgatott – tovább erősödött. – Felöltöztél! – állapította meg a lány. – És indulásra készen állok. – Teague felkapta a bőröndjét, és az ajtó felé indult. – Alig várom, hogy eltűnjünk innen. – Nem lehet csak úgy kisétálni innen! – Kate elkapta Teague karját. – A nővér hoz egy kerekes széket. A lány érintése olyan volt, mintha villám csapott volna belé. Nem tudja...? Nem érti...? Ahányszor a lány megcsókolta, vagy a karját a válla alá csúsztatta, a férfi egész teste lángolni kezdett a vágytól. Előző héten gondosan megpróbált közönybe burkolózni. Az üresség fájdalomcsillapítóként fog működni a kín ellen, amit érezni fog... mihelyt elmondja Kate–nek az igazat. Azonban ahányszor megérintette a lány, az elektromosság elsöpörte a sötétséget, megvilágította lelkének sötét sarkait, és akarata ellenére életre keltette a férfit. Összeszedte magát, és közönyös hangon megjegyezte: – Nincs szükségem kerekes székre. Kate türelmesen, mosolyogva válaszolt: – A kórházat nem érdekli, szükséged van–e rá, vagy sem. Nem akarják, hogy kifelé menet elessél és bepereld őket. Nagyon jó. Kate türelmesen próbálja meggyőzni. Talán nem érzi hiányát annak, hogy egy egész hete nem szeretkeztek. Láthatóan jól kezelte új családja felbukkanását. Sokkal ügyesebben, mint ő. Prescotték mindennap eljöttek őt meglátogatni, és elárasztották érzelmeikkel. Megmentette a húguk életét. Fenntartás nélkül szerették őt, Teague–et. Amikor nem voltak itt, Kate róluk beszélt. Beszámolt mindegyikük különböző vérmérsékletéről, merre jártak, és mit ettek. Bevallotta vegyes érzelmeit egy hirtelen örökölt családdal kapcsolatban, és elmesélte, milyen furcsán érezte magát, amikor megölt egy másik emberi lényt – bár Oberlin nem igazán illett bele a meghatározásba. Teague elmondta Kate–nek, ő hogyan kezelte az érzéknek különös keverékét, amit akkor érzett a hadseregben, amikor ölnie kellett. Amikor végzett, Kate bólintott, és megjegyezte, hogy Dan is ugyanezt mondta. 166

Kate–nek nem volt többé szüksége rá. Oberlinnek egy dologgal kapcsolatban igaza volt: nem illik bele a lány életébe. – Nem akarok kerekes széket – ismételte Teague makacsul. – Te közlöd vele. – Kate megjátszott félelemmel tágra nyitotta a szemét. – Godzilla van szolgálatban. – A francba! – A sebhely a koponyáján erősen lüktetett. Kezét a homlokához nyomta. Az ajtó kivágódott, és megjelent Godzilla, a Szörnyetegnővér, egy kerekes széket tolva maga előtt. Kate megdörzsölte Teague karját, majd félreállt, hogy Godzilla odaférjen hozzá a székkel. Mire Teague magához tért, már gurult végig a kórház folyosóm, mint egy öregember, aki menni sem tud. A mellette elhaladó nővérek vidáman köszöntek neki, és ketten közülük úgy mosolyogtak, ami emlékeztette, nem egy tehetetlen öregember, hanem értékes randevúanyag. Kate is észrevehette, mert közelebb húzódott, és kezét Teague vállára tette. A villám ismét átjárta Teague testét. Nem lett volna szabad a viharban szeretkeznie a lánnyal. A feszültség még mindig ott lebegett a levegőben, fokozva a vágyát és összezavarva gondolatait. Elveszítette az eszét... és a szívét. A kórház bejáratának közelében Kate átvette Teague bőröndjét, majd elment az autóért. Teague komoran várakozott, miközben Godzilla beleszuszogott a nyakába, de amikor Kate odakanyarodott hozzájuk, nem tarthatta vissza. Teague felállt és egyedül szállt be az autóba. Godzilla úgy vágta rá az ajtót, mintha örülne, hogy végre megszabadulhat tőle. – Tűnjünk innen! – Teague Kate–re nézett. A lány sebességbe tette az autót, elindult, és közben vigyorgott. Volt bátorsága boldognak látszani! – Mi az? – csattant fel Teague. – Egy héttel ezelőtt azt hittem, meghaltál. – Ezt is jókedvűen mondta. – Most pedig hazaviszlek. – Nem, nem viszel haza. Meglátogatjuk... szóval meglátogatunk valakit. – Mogorván nyakon ragadta a Végzetet, és tekert rajta egyet. – Itt fordulj balra! Kate felvonta a szemöldökét, de engedelmeskedett. – Megtudhatom, kihez megyünk látogatóba? – Juanitához. – Juanitához a Ramos Biztonságtól? – Igen. – Teague nagy levegőt vett. – Az ő neve Juanita Ramos. Kate megfeszült, – Ő a te...? – Unokatestvérem. Juanita az én unokatestvérem. – Értem. – Kate megnyugodott, könnyedén kezelve az erőteljes kis autót. – Van valami oka, amiért most látogatjuk meg, amikor otthon kellene pihenned? Úgy értem, később is beszélgethetek a rokonaiddal. – Nem. Nincs később. – Ezt nem halogathatta. Félt ettől a pillanattól azóta, hogy magához tért az intenzív osztályon, és rájött, hogy életében először latin lelkének teljes tüzével és szenvedélyével szeret valakit. És a szerelem... a szerelemhez létfontosságú az igazság. Nincs nő, aki szeretné, miután megtudta az igazságot. Kate legalábbis biztosan nem, a maga protestáns erkölcsiségével és egyenes jellemével Persze sajnálni fogja. Kedves lesz hozzá... és a lány kedvességének gondolatára megcsikordultak a fogai. Kate lelassított a ház előtt, amelyben Juanita lakott, és leparkolt a látogatóknak fenntartott részben. A parkoló kopott volt, ráfért volna a festés, és Teague azon kapta magát, hogy magyarázkodik. – Nem engedi, hogy segítsek. A saját fizetéséből él és az ő állapota magas költséget igényel... – Hirtelen elhallgatott. Nem kellene mentegetőznie. – Gyere! 167

Kiszálltak. Kate az autó elejénél csatlakozott Teague–hez, aki mutatta az utat. Úgy tűnt, Kate nem érti, miért akarja a férfi, hogy ő menjen elöl, és inkább megfogta Teague kezét. – Vár minket? – Igen. – Teague–nek beszélnie sem volt kedve, annyira feszült volt. – Rajta kívül vannak még rokonaid? – Nem tudok róla. – Akkor ez most olyan, mintha a szüleidnek mutatnál be? – Kate megszorította a férfi kezét. Teague legszívesebben egy mozdulattal megszabadult volna Kate kezétől. Szerette volna megcsókolni az ujjait. Szeretett volna felszívódni a lány vérében, vele látni, vele hallani, vele lélegezni. Lassú, fájdalmas halállal haldoklott, és a lány még csak nem is tudott a fájdalmáról. – Nem. – Teague megállt Juanita ajtaja előtt. Bekopogott. – Nem. Egyáltalán nem olyan. A pillantás, amit Kate vetett rá, elárulta, hogy annyira nem gyanútlan, mint amennyire mutatni szeretné magát. Tudta, hogy valami történik... Persze, hogy tudta. Szándékosan nem érintette meg a lányt hat napja, amióta magához tért. És nagyon szerette volna még egyszer, utoljára megcsókolni. Úgy tűnt, Kate tudja, mi jár a fejében. Nekidőlt Teague–nek, teste hozzátapadt. Arcát felé fordította, lehunyta a szemét. Teague ellenállása semmi sem volt Kate megadásához képest. Juanita kinyitotta az ajtót. – Hűha! – A nő barna szeme élénken csillogott. – Akarjátok, hogy visszamenjek? – Nem. – Teague lerázta magáról Kate–et. Kate sértődötten a földre szegezte tekintetét és a száját harapdálta. De jobb egy kis fájdalom most, mint a hosszú évek lassú, mindent felőrlő kiábrándulása. Juanita félregurult az útból kerekes székével. – Gyertek be! Már vártalak! – Otthon általában kényelmes, laza öltözéket és papucsot viselt, ami melegen tartotta a lábát. Ma azonban úgy volt öltözve, mint egy parti háziasszonya: piros blúz, ami nagyon jól kiemelte fekete haját, világos szoknya, ami egy fiestán is megállta volna a helyét, és lapos sarkú cipő, ami kényelmesnek tűnt. – Valaminek nagyon jó illata van. – Kate követte Juanitát a pici lakáson keresztül az étkezőbe. – Tudtam, hogy Teague farkaséhes lesz a kórházi koszt után. Sajnos, én is ismerős vagyok a kórházban, ezért készítettem egy kis garnélás enchiládát és pirított babot. Teague nem hitt a szemének, amikor meglátta a kerek asztalt, rajta az ünnepi térkővel, a teli tűzálló edényt, a cseréptálat és a csillogó evőeszközöket. – És nézzétek csak! – Juanita felemelt egy konyharuhát, hogy megmutasson nekik egy nagy halom tortillát. – Te magad készítetted? – kérdezte Kate. – Nem, de én magam vettem a Tortilla Bárban. – Juanita szélesen mosolygott. – Margarita? – Csak egyet. Teague–nek nem szabad vezetnie. – Kate viszonozta a mosolyt. – Fogadni mernék, hogy vacakul érzi magát miatta. – Juanita ügyesen mozgott a konyhájában, az utolsó simításokat végezve a salátán. – Teague, töltenél, amíg én hozom a tányérokat? – Igenis tudok vezetni. – Teague alig tudta magába fojtani bosszúságát, miközben Kate– nek töltött egy margaritát a behűtött kiöntőből. Ez a találkozás egyáltalán nem úgy kezdődött, ahogyan gondolta. Egy gyors látogatásnak képzelte, amely során megmutatja Kate–nek Juanita állapotának valóságát, majd egy gyors beszélgetés és egy gyors szakítás, amit többévnyi magány követ.

168

Kate azonban azt mondta, most találkozik az ő rokonaival, és úgy viselkedett, mintha ez sokat jelentene. Juanita is pontosan így állította be ezt a látogatást. Mi van ezekkel a nőkkel? Miért kell ezeknek mindenből olyan nagy dolgot csinálni? És miért kell nekik alaptalan feltételezéseket tenniük? Mit fog csinálni Kate nélkül? Tudta a választ. Életében párszor már látta a poklot. Nem egyszer át is kelt rajta. Számára pokol volt a sötétség, a fénytelenség, az érzéketlenség és a lélektelenség. És ha Kate elmegy, örökre a pokolban fog égni. – Nagyon szép az otthonod. – Kate kortyok az italából – Te magad rendezted be? – Igen, köszönöm! Igyekeztem otthonossá varázsolni. Teague talán elmondta, hogy ugyanabban a kis határ menti városban nőttem fel, ahol ő. – Nem. Azt is csak ma mondta, hogy az unokahúga vagy. – Kate tárgyilagos hangon beszélt Teague–ről, mintha a férfi ott sem lenne. – Azt hittem, olyan egyedül van a világban, mint a kisujjam. – Nem szokta elmondani az embereknek, hogy rokonok vagyunk. – Juanita hangja ugyanolyan tárgyilagos volt, mint Kate–é. – Igyekszik segíteni nekem, mert az én állapotomban nagyon nehéz munkát találni. Így aztán vagy neki dolgozom, vagy elfogadok egy kevesebbet fizető állást. Teague utálta ezt hallani, de valóban ez volt az igazság. – Juanita a legjobb biztonsági őr, aki csak nekem dolgozik. A jelentései alapján tavaly több mint egy tucat letartóztatás történt. – Sokkal tartozom Texas államnak – mondta Juanita. – A houstoni Szentély Kórházban ingyen műtötték meg. Annak köszönhetően tudok ilyen jól mozogni, és tudom védelmezni a parlamentet. – Én is a parlamentben dolgoztam. – Kate megkóstolta a babot. – Nagyon finom! Majd elkérem tőled a receptjét. – Hogy érted azt, hogy a parlamentben dolgoztál? – Teague tudta, hogy nem fog tetszeni neki a válasz. – Kirúgtak. – Kate szája kicsit merev volt. – Brad azt mondja, valóságos pénzpocsékolás voltam, amíg ott dolgoztam. – A disznó! – Teague nem hitt a fülének. – Nem tudja, min mentél keresztül? – Nem érdekli. Nem saját jószántából vett fel, és most már nem kell ott tartania. – Kate igyekezett felszabadultan viselkedni Teague azonban tudta, fáj neki a dolog, hiszen imádja a munkáját. – Beszélek vele. – Nem, nem akarom. Egy ember már így is beleszólt az életembe. – Kate szeme haragosan villogott. – Nem akarom, hogy még valaki bekavarjon. – Szerintem együnk! – Juanita kis tálkákban tejfölt és pico de gallót tett az asztalra, és halvány mosoly játszott a szája sarkában. Amikor Teague és Kate leültek, Juanita a saját helyére gurult, és mindkettőjüknek megfogta a kezét. – Minden étkezésnél megköszönöm Istennek az élet következő napját. Ma a ti életeteket is köszönöm az Úrnak.

169

Huszonhat Mire Teague és Kate két órával később elhagyták Juanita lakását, Kate számtalan történetet hallott Teague tinédzserkorából humoros változatban. Juanita nem mondott el mindent – a nagy dologról például nem beszélt –, de alapos képet festett a laza, kemény fickóról, aki bárkivel szembeszállt, hogy megvédelmezze kis unokahúgát az iskolaudvaron, majd nyüszített, amikor levágták a haját. Teague figyelte Kate–et, aki a megfelelő helyeken nevetett, és a lány vidámsága úgy hatott rá, mintha tőrt forgatnának a szívében. Ahogy azonban az autó felé tartottak, Kate már csendes volt és elgondolkodó. Biztosan kikövetkeztetett dolgokat, és rájött az igazságra. Tudta, a következő óra nehéz lesz, de rosszabb órákat is átélt már, és ha túl lesz rajta – nos, akkor vége lesz az egésznek. Figyelte az elsuhanó utcákat, és egyszer csak megszólalt: – Kate, nem jó helyen fordultál be. – Nem haza viszlek. – A lány ismét kanyarodott. – Nem akarok a te lakásodba menni. – Nem is oda viszlek – mondta Kate határozottan. Teague várt, de a lány nem folytatta. – Hová megyünk? – kérdezte. – A parkba a tó mellé. Ami ugyan szép park volt és szép tó, de Teague szeretett volna már túlesni ezen az egészen, és semmi kedve nem volt piknikezni. – Miért megyünk oda? – Az évnek ez nagyon szép időszaka. – Ez persze nem volt válasz a kérdésre, de nem mondott többet. Kate megállt a csaknem teljesen üres parkolóban. A fű még szép zöld volt – persze, hiszen Texasban voltak és még alig köszöntött be a november –, a levelek azonban már kezdtek színesedni. Az ágak között áttetszett a sima vizű, kék tó. Egy pár ült az egyik asztalnál, rajtuk kívül közel s távol nem volt senki. Kate Teague–hez fordult. – Sétálunk egyet? – Persze. – Teague–nek még mindig fájt a feje, de úgy gondolta, biztosan megszűnik, ha végre közli a lánnyal, amit el kell mondania. – Különben is beszélnünk kell. – Tudom. – Kate kinyitotta az ajtót. – Menjünk és sétáljunk! Aha, tehát ezért jöttek ide. A lány is akar beszélni vele, méghozzá semleges helyen. Egymás mellett lépkedtek a tó felé, de ez alkalommal Kate nem fogta meg Teague kezét. Egyáltalán nem ért hozzá. Hűvös volt, körülbelül tíz fok, és Teague még bőrdzsekiben is fázott. Arra gondolt, talán azért, mert most jött ki a kórházból, pedig tudta, hogy a kettejük közötti távolság okozza. A távolság, amihez jobb lesz, ha hozzászokik. Kate nem messze a víztől leült a fűre, felhajtotta a gallérját és zsebre dugta a kezét. A közöttük feszülő csend kezdett először kényelmetlenné, majd kínossá válni, de Kate kísérletet sem tett a megszüntetésére. Ha valakinek, hát neki kell elkezdenie a beszélgetést. Teague örült, hogy a lány fölött áll. Így legalább rázúdíthatja az igazságot, amit meg kell tudnia. – Az én hibám, hogy Juanita kerekes székbe kényszerült. – Tessék! Az igazság szinte kibukott belőle, de legalább túl volt rajta – Sejtettem. – Kate még feljebb húzta a gallérját, és várt. – Juanita... amikor Juanita rólam beszél, olyan ártatlannak tűnök. Nem voltam az. – Isten áldja Juanitát. Szereti őt, és megpróbálja jobb színben feltüntetni, mint amilyen valójában. – 170

Bandavezér voltam, az utcákon éltem. Ittam és kábítóztam. Ott haltam volna meg a csatornában, ahogy anyám megjósolta, azonban... – Kaptál egy ébresztő hívást. – Kate a tó vizét nézte. – Igen, így is nevezhetjük. Anyám... sosem fogom elfelejteni, amit anyám azon a reggelen mondott. „Teague, te kis szemét, ne legyél ilyen átkozottul ostoba! Te egy hülye kis félvér gringó vagy, és ha megkéselnek, senkit sem fog érdekelni. Engem legalábbis biztos nem! De az a kölyök csak tizennégy éves. Nem viheted magaddal a bandaháborúba. Az apja a legkegyetlenebb szemétláda, akit valaha láttam, pedig láttam már néhányat. Ha valami történik a kölyökkel, az apja megfog ölni téged. Ráadásul ő okos és kedves kölyök. Nem olyan, mint te.” – Anyád kedves asszony lehetett. – Kate nem nézett Teague szemébe. A sötét üresség lassan körülfonta őket. – Egy rossz anya nem mentség arra, amit tettem. – Igen, ebben igazad van. – Kate ezt túl könnyen elfogadta. – Tehát magaddal vitted Juanitát a bandaháborúba. – Egészen kiskorától kezdve jött utánam. Imádott engem, én pedig vigyáztam rá. Erősnek éreztem magam tőle. Jónak és rendesnek. – Keserűen hozzátette: – Nevetséges. – Úgy tűnik, most is szeret. Ha nem tudnám, azt hinném, hogy megpróbált rád beszélni engem. Juanita valóban el akarta adni őt Kate–nek. – Szeretné, ha megnősülnék. – Teljesen érthető. És miért ne nősülnél meg? – Én... – Mert nem a megfelelő nővel találkoztam. Ezt azonban képtelen volt kimondani. Ugyanis maga sem hitte. És a Kate szemében hirtelen fellobbanó szikra azt mutatta, a lány nem is fogadná el ezt a választ. – Fejezd be a történetet! – mondta a lány. – „Az a gyerek csak tizennégy éves. A pokolba is követne téged... és így is történt. Juanita velem akart tartani, hogy megnézze, milyen egy bandaháború, és én elvittem. Itt először érzett vérszagot, érezte át a késsel való harc és a győzelem izgalmát. Ablakokat törtünk be. Fosztogattunk. Hadat viseltünk egymás ellen, és a rendőrség képtelen volt lépést tartani velünk. – Még most is emlékezett az utcákon szálló porra, a kiáltásokra, a verejtékre. A feje egyre jobban lüktetett. – Aztán valaki megszegte a szabályokat, és szerzett egy pisztolyt. – A szavak oly könnyűek voltak, szavak, amelyeket egész héten gyakorolt, a szörnyű események egyszerű elmondása. Most azonban minden eltűnt, és csak egy emlék maradt. Egyetlen lövés hangja. Azóta nagyon sok lövést hallott, de ennek az egynek a hangja még mindig ott csengett a fülében. Eltávolodott az emlékektől és Kate–től, de nem tudott távol maradni. Be kellett fejeznie a történetet. Visszajött, és ismét azt mondta magának, hogy egy órán belül mindenen túl lesz. Egy órán keresztül pedig bármit kibír. – Egy golyó. A golyó átszakította Juanita gerincvelőjét. Majdnem meghalt. – A lány odazuhant a lábához, de eszméletén volt, és felnézett rá. – Nekem kellett volna meghalnom. – De nem haltál meg. – Kate válasza nagyon furcsa volt; nem ilyet várt tőle. – Isten vagy a Végzet vagy bármi, amiben hiszel, úgy döntött, hogy maradnod kell. – Igen. És szembenézni azzal, amit tettem. – Újra és újra. – Aznap este, amikor hazamentem... ott találtam a zsarukat. – Le akartak tartóztatni?

171

– Nem. Azért jöttek, hogy közöljék velem, anyám részegen és még ki tudja, hogyan, kiment az utcára, sértéseket üvöltözött a rendőröknek... és valahogy meghalt. – A sötétség és a hideg teljesen beburkolta. – Pokoli nap volt. – Tehát az anyádat is te ölted meg. Kate kegyetlen szavaira, a remény utolsó, leghalványabb morzsája, ami eddig nem tudatosult benne, is szertefoszlott. – Nem, ezért nem vállalom a felelősséget. Anyám, amikor olyanja volt, prostituáltként dolgozott. Ha szerzett egy kis pénzt, villámgyorsan elszórta. Kicsinyes volt részegen, és kicsinyes volt józanul is, és nem azért ment ki aznap, hogy megmentse Juanitát. Azért nem akarta, hogy magammal vigyem Juanitát, mert félt a bátyjától. Azért ment ki aznap... mert imádta a felfordulást, és akkor valóban nagy volt a felfordulás. – Tudom. – Kate belenézett Teague szemébe. – Juanita elmondta. Teague most döbbent csak rá, hogy a háta mögött összejátszott. És ahogy Kate felállt, leporolta a fenekét, az az érzése támadt, hogy tovább játszanak vele. – Mit mondott még Juanita? – Miután meglőttek, halálra izgulta magát miattad. Elég sokat beszélgettünk. Nagyjából azokat a dolgokat mondta el, amit te, de még hozzátett néhány részletet. – Kate hátrarázta a haját, ugyanúgy, mint interjúkészítéskor szokta. – Azt mondta, a baleset előtt az apja nagyon sokat verte, és te szembeszálltál az apjával emiatt. Már akkor is, amikor csak fele akkora voltál, mint az apja, megtámadtad az apját, elvontad a figyelmét és felfogtad helyette az ütéseket. – Fontosnak éreztem magam ezáltal. – Azzal, hogy valakinek a hőse lehettél? Biztosan, de azért elég sok fájdalmat kellett kiállnod ezért a fontosságért. – Kate lesétált a tó partjára, felvett egy kavicsot és behajította a vízbe. – Juanita elmondta, hogy amíg ő ott feküdt vérezve az utcán, őrt álltál fölötte, megvédted a tombolóktól, és vele tartottál a mentőautóban. Azt mondja, az apja megpróbált megölni téged a váróban. – Igen, azt akarta, hogy csak ő lehessen az, aki fájdalmat okoz a lányának. – Milyen csodás családból származik! – Azt mondta, elzavart a városból, mire te fogtad magad és beálltál a hadseregbe. – Kate újabb kavicsot dobott a vízbe. – Azt mondta, amikor hazaengedték a kórházból, az apja hagyta ott rohadni az ágyban, te pedig beosontál hozzá, amikor eltávozáson voltál. A legveszélyesebb küldetéseket is elvállaltad, hogy több pénzt kapj, és mihelyt sikerült eleget összegyűjtened, leszereltél, megszervezted a Szentély Kórházban a műtétjét, aztán amikor meggyógyult, munkát adtál neki a Ramos Biztonságnál. – Tartoztam neki. – Igen, valóban. – Kate megfordult és elindult Teague felé, egyenesen felé, tekintetét az övébe mélyesztette, és Teague most már látta benne az elszántságot. – De megfizetted a tartozásodat Juanita nem ostoba nő, nem valami kerekes székhez kötött szent, aki csak a legjobbat látja benned. – Kate valósággal ostorozta. – Tudja, mi történt. Tudja, mivel tartoztál neki. Azt mondja, már sokkal többet kapott tőled, mint amivel tartoztál. És szeret téged. Ilyen kevésre értékeled a szeretetét, hogy azt hiszed magadról, nem érsz semmit? – Te ezt nem érted. Ez nem olyan egyszerű. – Teague teljes akaraterejére szüksége volt, hogy ne hátráljon meg Kate elől. – De igen. Borzalmas, ostoba dolgot tettél. Ahogyan mindenki abban a bandában akkoriban. Azt azonban kétlem, hogy bármelyikük ilyen drágán megfizetett volna érte. Megbüntettek, mert túl gyorsan hajtottam, de nem hajtottam le az útról és nem okoztam balesetet. – Nem egészen ugyanaz a kettő.

172

– Rosszabb is lehetett volna, de szerencsém volt. És én okos nő vagyok, de aznap nagyon haragudtam rád, amiért hazudtál nekem, ezért elmentem Hobartba, hogy egy egyszerű kis nyomozást végezzek. Nézd meg, mi történt! Oberlin lelőtt téged és Melissa Cunninghamet, és én magam is ennyire voltam – Kate két ujját egy centire tartotta egymástól – a haláltól. Mivel tartozom Melissának? Mivel tartozom neked? – Semmivel. – Nem akarta, hogy Kate azt gondolja, bármivel is tartozik neki. – Ez nem ugyanaz. – Nos, nagy kár, mert elsőszülött lányomat Melissa után fogom elnevezni, téged pedig amíg élek, szeretni foglak! – Kate hangja elcsuklott. Egész testében megremegett az elfojtott könnyektől. – És az égvilágon semmit nem tehetsz ez ellen, Teague Ramos, ezért meg se próbálj megállítani! Teague a lányra meredt. Ragyogó kék szemére, amely csillogott a könnyektől. Puha bőrére, hosszú nyakára és szájára, amely remegett az érzelmektől. A szerelem erejétől. És ekkor Teague belsejében valami eltört. A sötétség, amely egész életében kísértette, összeomlott és elúszott. Szabadnak, könnyűnek érezte magát. Lebegtette a szerelem. Kate szerelme. Hangja rekedt volt, amikor megszólalt. – Nem tartozol nekem semmivel, de ha akarsz nekem adni valamit, egyetlen dolog van, amit valaha is kérhetek tőled... és az a szerelmed. – Nos, rendben. – Kate a zsebében kotorászott, és amikor talált egy papír zsebkendőt, hangosan kifújta az orrát. – Igen, rendben. – Teague arcán ostoba mosoly ült. – Ez az elmúlt hét maga volt a pokol. – Tudom. – Kate az arcát is megtörölte. – Egy férfinak nem illik megkérni egy nő kezét, aztán elájulni. – Tessék? – Vajon komolyan beszél? Úgy néz ki. – Mikor...? – Az emlék úgy hullott rá, mint egy zongora az égből. Eszébe jutott. A fájdalom, a pánik, az öröm, amit érzett a lány hangja hallatán. – A mentőautóban. Megkértem a kezed és azt mondtam... – Szent ég! Azt mondta neki, hogy szereti. És megkérte a kezét! Még soha életében nem volt ilyen zavarban. Elfordult a lánytól, kibámult a tóra, beletúrt a hajába. – Figyelj, én akkor nem voltam magamnál! – Tehát csak akkor mondod azt, hogy szeretsz, amikor meglőnek? – Végigcsúsztatta a kezét a férfi válláig. Az az átkozott villám ismét végiglobbant a testén. – Nem úgy értettem. – Bár szívesen meglőlek, hogy halljam a szerelmi vallomásodat, egyszer véletlenül eltalállak, és tényleg súlyosan megsebesítelek. Teague nevetett. Belefordult a lány ölelésébe, és lenézett az arcára. Kate–ben óriási energia volt. Erő a mosolyában. Mint az anyja, ő is parancsolni tudott a fénynek, és fényt hozott az ő sötét lelkébe. Ezért teljesen öntudatánál volt, és viszonylag tudatában a szavainak, amikor letérdelt a lány elé. – Szeretlek, Kate Montgomery. Nem én vagyok a megfelelő férfi számodra. Jobbat érdemelsz, mint egy, a múltja által megátkozott embert, aki sosem fog teljesen megszabadulni a démonjaitól – Megfogta Kate kezét és lágyan simogatta. – De Kate, sosem fogsz valakit találni, aki nálam jobban szeretne. – Én nem is kérek többet. – Hozzám jössz feleségül? – Igen, Teague Ramos. – Kate megsimította a férfi haját. – Örömmel. * 173

Melissa Cunningham odahajolt Hope–hoz, és hangos suttogással megkérdezte: – Gondolod, hogy Caitlin és a vőlegénye kiszaladtak egy gyors menetre? – Nem, Melissa. Nem szaladtak ki egy gyors menetre. – Eltelt fél óra, és nyomuk sincs. – Melissa körülnézett a templomban, hallotta az egyre fokozódó suttogásokat és fészkelődéseket, majd hozzátette: – Az a kvartett, amit meghívtál, már biztosan kezd fáradni. Biztosan több pénzt fognak kérni. Hope arra gondok, azért, hogy minden álma valóra váljon, igen sokkal tartozik – örökre adósa lesz Melissa Cunninghamnek, amiért szembeszállt George Oberlinnel, kapott egy golyót a Prescott család miatt, és elég sokáig feltartotta Oberlint, hogy Teague még éppen odaérjen megmenteni Kate–et. Sajnos Melissa és Hope egyidősek voltak, és most Melissa Hope legjobb barátnőjének tartotta magát. Hope mellett ült a templomban, és szerinte humoros megjegyzéseket tett, miközben a többi családtag Hope–on nevetett. – Tudod, amikor tinédzserek voltunk, nem kedveltelek – jegyezte meg Melissa elgondolkodva. – Mindig úgy tűnt, hogy mindenben jobb vagy nálam. Azonban megváltoztál. Zack, aki Hope másik oldalán ült, egész testében rázkódott a visszafojtott nevetéstől. Pepper átnézett Zack feje fölött, és gúnyosan meregette a szemét. Hope örült, hogy Gabriel Marilynnel áll a templom hátuljában, várva, hogy végigkísérje Caitlint a sorok között – már persze ha valaha előbukkan –, máskülönben élete végéig hallgathatta volna a gúnyolódását. Végül is Hope, Pepper és Gabriel nagyon örültek az egymásra találásnak, de ők valóban szerették egymásnak. – Én azt hittem, hogy Caitlin a nővéreit fogja felkérni koszorúslánynak. – Melissa piros– lila ruhában pompázott, lábán pedig szürke edzőcipőt viselt, zokni nélkül. Érdekes párosítás. – Kate–nek sok barátnője van, akiket évek óta ismer, őket kérte fel koszorúslánynak. Szüksége volt valakire, aki az első sorban ül és a családját alkotja. – És, az igazat megvallva, Hope és Pepper ülni szerettek volna a szertartás alatt. Sok éven keresztül mindketten nagyon sokat kínlódtak és küszködtek azért a percért, amikor ismét együtt lesz a család, épen és egészségesen, és ez volt sikerük hivatalos ünnepe. De hol van a menyasszony? A Prescott család hazajött Hobartba, apa templomába. A vörös téglából épült épületbe csak háromszáz ember fért be, és most tele volt. Az egész Givens család itt volt, ahogyan a nagyszámú Graham–klán, valamint Pepper legjobb barátnője, Rita és az ő családja is. Griswald hátul állt, és irányította az egész esküvőt, és Hope el sem tudta képzelni, az öreg mit gondolhat Caitlin eltűnéséről. Abban azonban biztos volt, hogy ha ennek egyszer vége lesz, közli vele. A Montgomeryk is itt voltak, valamint Marilyn családja, amely – Hope szerint – fél Texas lakossága volt. Jason Urbano, a felesége és a gyerekei a Givens család mögött ültek. Ami üres hely maradt, azt a városlakók töltötték be. Persze nem volt itt az összes. A rendőrök – pontosabban a volt rendőrök – nem voltak itt. A megyei bírót elmozdították állásából, ezért ő is távol maradt. Hobart nagy része azonban, azok, akiknek semmi köze nem volt Oberlin bűntetteihez, és akiknek sikerült meghívót szereznie, itt volt. Akinek pedig nem volt meghívója, kint ácsorgott. Múlt héten, miután Hope és Pepper eljött Hobartba, hogy megszervezzék az esküvőt, lépten–nyomon megállították őket az emberek, és elmondták, mennyire örülnek, hogy előkerültek. És ha némelyek elfordították a fejüket vagy lesütötték a szemüket, az is rendben volt. Nem tettek semmit, hogy megmentsék a Prescott családot, de Hope tudta, csak megpróbálták élni az életüket, és nem letapostatni a tank által, ami George Oberlin volt. 174

Ahogyan Lana, Hope nyolcéves lánya mondta: „Trallala, meghalt a banya!” Erre Russell, Pepper hatéves fia rávágta: „A banyák lányok, te hülye!” Mire Lana hanyatt lökte. A család ezt a két unokatestvért igyekezett távol tartani egymástól Ahogy Zack mondta, azzal a gyakori kórházi ügyeleti látogatásoktól kímélik meg magukat. – Még ha Kate nem is megy hozzá ahhoz a fickóhoz, a templom akkor is gyönyörű. – Melissa büszkén nézett körül. – De igen, hozzámegy, és a templom tényleg szép. – Hope Melissát bízta meg az öregedő templom rendbehozatalával, és a nő valóban nagyszerű munkát végzett. A friss fehér festék csillogott a padokon, a színes üvegablakok ragyogtak, és az oltáron csodálatos, hófehér terítő díszelgett, amit maga Melissa hímzett, méghozzá olyan finom színekkel, aminek láttán Hope azt gondolta, talán Melissának van valami rejtett oldala. Hope szeme sarkából Melissára pillantott, aki éppen a zsebkendőjére köpött és egy foltot kezdett dörzsölni a ruháján. Nem. Melissának egyetlen finom csont sincs a testében. – Hallok valamit hátulról. – Melissa megfordult és a nyakát nyújtogatta. – Itt van Teague unokatestvére. Kíváncsi vagyok, mit fog mondani! Juanita végiggurult a sorok között és megállt a Prescott testvérek mellett. Hope és Pepper – valamint Melissa – előrehajoltak, hogy hallják, mit mond. – Egy kicsit igazítanom kellett Kate ruháján. Feljebb kellett emelnem a turnűrt, hogy eltakarja a nyitott gombokat. – Tessék? – Hope csodálkozva pislogott. – Miről beszélsz? A ruha két héttel ezelőtt még tökéletesen illett rá. – Azóta egy kicsit megvastagodott deréktájon. – Juanita mosolygott tátott szájú döbbenetükön. – Szent ég, gyereket vár! – mondta Melissa. Hope és Pepper egyszerre sziszegtek rá: Ssshh! A templomon visszafojtott kuncogás söpört végig. – Négy hónapos terhes – közölte Juanita. – De akkor sem nőhetett a hasa két hét alatt annyit! – tiltakozott Pepper. – A nagynéném is így járt – mondta Melissa. – Ikrei születtek. – Mindenki rá figyelt, és még többet is mondott volna, de ekkor a kvartett belekezdett a nyitányba. Juanita odagurult, ahol majd a vőlegénynek kell állnia. – Nézzétek! – kiáltotta Melissa. – Itt a menyasszony! Mégis lesz esküvő! Kinyílt az oltár mögötti kisajtó, és Teague lépett be, nyomában hat vőféllyel. A vigyorgó Nagy Bob jó egy fejjel kilógott a csapatból. Elkapva Hope pillantását, Teague bólintott, majd a templom hátulja felé nézett. Olyan jóképű volt, és annyira szerette Caitlint! Hope torka összeszorult a meghatottságtól. Jaj, ne! Már kezdődik? A rózsaszín szaténba öltözött koszorúslányok kettesével vonultak végig a sorok között, nyomukban Pepper hároméves ikreivel, Courtney–val és Matthew–val. Nagyon aranyosak voltak pici ruhájukban. És eltekintve a félúton történt apró incidenstől, amikor Matthew rózsaszirmokat akart szórni, és Courtney rákiáltott: Nem! Te fogod a gyűrűket! – nem történt semmi baj. Hope szemében könnyek csillogtak. Aztán az orgonista belekezdett a nászindulóba, és megjelent Caitlin. Marilyn állt az egyik oldalán, ez az élénk, kedves asszony, aki Hope kicsi húgából magabiztos felnőttet nevelt. Gabriel állt a másik oldalán, ez az elképesztő férfi, aki minden akadályon felülkerekedve egyesítette családjukat. És Caitlin. Egyszerű, sima, fehér, a vállat szabadon hagyó ruhát viselt, gyöngyökkel kivarrt felsőrésszel és rövid uszállyal. A fátylat beletűzték sötét hajába. Pepper is ezt viselte, mire Lana kijelentette, ő is ebben megy férjhez. 175

A magasra fésült frizura még hosszabbnak mutatta Caitlin karcsú nyakát. A fülében gyémántok csillogtak. Mint minden menyasszony, ő is gyönyörű volt. Hope azonban annak láttán fakadt sírva, ahogyan a húga Teague–re nézett. Caitlin úgy nézte Teague–et, mintha ő lenne az egyetlen férfi a világon, aki őt boldoggá teheti. Hope felismerte ezt a tekintetet. Pepper ugyanígy nézett Danre, és tudta, ő maga is így tekint Zackre. Ahogy a menyasszony elindult végig a sorok között, a gyülekezet felállt. Hope Zack zsebkendőjét találta a markában. Pepper helyet cserélt a férfival, és ő is sírt. Majd odasúgta a nővérének: – Bárcsak anya és apa is itt lennének, hogy láthassák! Hope bólintott. Melissa vidám bizonyossággal odaszólt nekik: – Ó, drága lányok! Ne aggódjatok, itt vannak!

VÉGE

176