Christina Dodd A lelkész lánya
Ez a regény a fantázia szülötte. A benne szereplő nevek, személyek, helyek és események a szerző fantáziájának termékei, és nem utalnak a valóságra. Bármilyen eseménnyel, hellyel, szervezettel vagy élő, esetleg halott személlyel való hasonlóság kizárólag a véletlen műve lehet. A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Christina Dodd: Just the Way You Are Pocket Books, a division of Simon and Schuster, Inc. 1230 Avenue of the Americas, New York, NY 10020 Copyright © Christina Dodd, 2003 Hungárián translation © Csengeriné Erdő Orsolya, 2006 Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy sugározni, bármely formában vagy módon, a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítóval és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került. Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2007 7630 Pécs, Üszögi-kiserdő u. 1. Telefon: (72) 777-000 e-mail:
[email protected] www.alexandra.hu Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója A kiadványt Bocz József tördelte A borítót Kompák János tervezte ISBN 978 963 370 056 3
Olvasóimnak, akik már oly régóta kérték tőlem ezt a regényt. Köszönöm!
Köszönetnyilvánítás Köszönet Maggie Crawfordnak a bölcs tanácsokért ehhez a hatalmas lépéshez. Köszönet barátaimnak, Susan Sizemore-nak, Susan Mallery-nek, Connie Brockwaynek, Geralyn Dawsonnak és Heather MacAllisternek. És mint mindig, hálás köszönet a kritikusaimnak, Barbara Dawson Smithnek, Betty Gyenesnek és Joyce Bellnek.
Előszó Hobart, Texas Egy meleg júniusi este A tizenhat éves Hope Prescott a parókia verandáján kuporgott, a falnak dőlve. A kicsi Caitlin a karjában aludt, kimerülten az édesanyja utáni sírástól. Pepper, fejét lehajtva, két kezét a fülére tapasztva, Hope mellett guggolt, egy nyolcéves gyermek kétségbeesettségével próbálva kizárni a világot. Hope tizennégy éves öccse, Gabriel, csípőre tett kézzel a veranda sarkában ácsorgott, arccal a hátsó udvar felé, igyekezve minél messzebb kerülni a nyitott, félrehúzhatós üvegajtótól anélkül, hogy igazából magára hagyná Hope-ot, hogy egyedül nézzen szembe ezzel a borzalommal. Azonban semmi, amit tettek, nem zárhatta ki a hangokat, azokat a szörnyű, könyörtelen hangokat, amelyek a nappaliból szűrődtek ki. A ház nappalijából, ahol Hope eddigi élete nagy részét leélte. Amikor belesett, látta Mr. Oberlint, aki a kandalló előtt állt, és az egész találkozót irányította. – A jelek szerint évek óta loptak a gyülekezettől. Mindig egy keveset, lefölözve a bevételeket, hogy fizetni tudják saját számláikat. – Számláikat? – Mrs. Cunningham hangja olyan magasságokba csapott, hogy Hope összerándult. – Milyen számlái lehetnek egy lelkésznek és a feleségének, amit nem tudnak rendezni a fizetésükből? Ráadásul, szeretném megemlíteni, nagyon szép fizetést kaptak! Mi nem vagyunk egy szegény gyülekezet, és több mint nagylelkűek voltunk azokkal... azokkal... a viperákkal! – Ugyan, Gloria! – Ez dr. Cunningham hangja volt, aki mindig nagyon józanul beszélt. – Nem szeretném, ha felizgatnád magad. Tudod, hogy nem tesz jót az idegeidnek. – Különben sem szép dolog így beszélni a holtakról – jegyezte meg Mr. Oberlin. Hope képtelen volt elhinni. Képtelen volt elhinni, hogy a szülei meghaltak. És ezek az emberek azt állítják, hogy apa és anya tolvajok. Pepper felnyüszített, és közelebb húzódott Hope-hoz, aki átvette a kisbabát másik sajgó karjába, hogy Peppert is magához tudja ölelni. Kétségbeesett pillantást vetett a mozdulatlan Gabrielre, de a fiú nem fordult hátra, hogy segítsen. Hope arra gondolt, hogy Gabriel már most elhatárolja magát a családtól, készülve az elválásra, ami szerinte elkerülhetetlen. – Nem érdekel. Egyszerűen nem érdekel – jelentette ki Mrs. Cunningham ingerülten. – Házat adtunk nekik. A keblünkre vontuk őket. Úgy bántunk velük, mint a saját családunkkal. Segítettünk nekik nevelni a gyermekeiket... – Ugyan, ugyan! – Ismét dr. Cunningham szólalt meg, bár most nem a józanság hangján. Úgy hangzott, mintha túlságosan félne a feleségétől, hogy megpróbáljon megálljt parancsolni indulatának.
– Ezzel nem jutunk sehová – Mrs. Blackthorn lágy, texasi kiejtése hasított a párás melegbe. – Most már kétség sem férhet hozzá, hogy Mr. és Mrs. Prescott tisztességtelen emberek voltak. – Vajon mit csináltak azzal a pénzzel? – kérdezte Mrs. Cunningham. – Nem tudjuk. Talán sosem fogjuk megtudni. – Mr. Oberlin nagyot sóhajtott. – Magamat hibáztatom az egészért. – Ne butáskodj, George, drágám! Mindnyájunkat megtévesztettek. – Mrs. Oberlin ritkán szólalt meg, és amikor mégis, olyankor is a férjét nyugtatgatta. Anya azt mondta, nem ártana Mrs. Oberlinnek, ha gerincet növesztene. Anya azt mondta... Hope felsóhajtott, próbálva visszafojtani a fájdalmat, ami a gyomrát csavargatta és egész lényét széthullással fenyegette. – Tudjuk, hogy végleg elhagyták a várost – folytatta Mrs. Blackthorn könyörtelenül, ahogyan az az egyházi tanács elnökéhez illik. – Tudjuk, hogy gyorsan hajtottak, és nem messze a mexikói határtól történt a baleset. Egy szúnyog zümmögött Hope füle mellett. A kabócák megnyugtató reszelő hangja betöltötte az esti levegőt. Minden olyan megszokottnak tűnt, de Hope tudta, most már semmi sem lesz olyan, mint régen. Mrs. Blacthorn folytatta: – Azért vagyunk itt, hogy megoldást találjunk a problémákra, amelyeket saját bizalmunknak köszönhetünk. Hogyan fogunk lelkipásztort találni, amikor már gyűjtést rendeztünk egy új osztályterem építésére, és a pénznek lába kelt? – Nem hiszem el. Még mindig képtelen vagyok elhinni – sopánkodott Mr. Oberlin. – Hogyan verhettek át így minket? Olyan rendes emberek voltak. – Igen, azok voltak – suttogta Hope. – Azok voltak. Pepper felnézett a nővérére. Halk hangon, ami szokatlan volt a féktelen kislánytól, megkérdezte: – Miért ilyen gonoszak? – shhh – intette csendre Hope. Nem akarta felhívni magukra a bent tanácskozók figyelmét, azonkívül hallani akarta, mit beszélnek. – Mihez kezdünk a kölykeikkel? – Mrs. Cunningham hangjából csak úgy sütött a gyűlölet. – A nyolcéves nem valami szép gyerek. Ebben a pillanatban Gabriel megpördült. Mindig is ő volt Pepper védelmezője, és most is kitárta karját a kislány felé. Pepper odaszaladt hozzá, és ahogy megölelte bátyját, a fiú Hope-ra nézett. A szobából kiszűrődő halvány fényben is látszott, hogy a fiú zöld szeme megtörten csillog, haja a homlokára tapad, és arcának merev kifejezése szinte belemart Hope szívébe. – Hope pedig szörnyen felvágós. Mindenütt ő akar lenni az első: a kézilabdacsapatban, a tanulmányi és a zenekari versenyen is. Mrs. Cunningham tizenhat éves lánya, Melissa, semmiben sem volt olyan kiemelkedő, mint Hope, de az asszony eddig sosem panaszkodott. Akkor nem,
amikor Hope apja volt a lelkész. Hope a fülét hegyezte, hátha meghallja, amint valaki a védelmébe veszi. Ehelyett szörnyű csend volt a szobában. Aztán az a gonosz hang folytatta: – Az örökbe fogadott fiú mehet vissza az árvaházba, vagy ahová az ilyen gyerekeket teszik. Hope összerezzent. Gabriel figyelmeztette. Mondta, hogy ezt fogják tenni, ő azonban nem hitt neki. Most döbbenten meredt az öccsére. A fiúra, aki három évvel ezelőtt vonakodva csatlakozott a családjukhoz és csak nemrég döntött úgy a szíve mélyén, hogy valóban hozzájuk tartozik. Hogyan történhet meg ez az egész? – Nem értettem egyet Prescottékkal, amikor magukhoz vették. Ki tudja, kik voltak a szülei? Lehet, hogy kábítószeresek. – Mrs. Cunningham sóhajtott. – Azt hiszem, a kisbabával nem lesz gond. Mindig akad valaki, aki örökbe fogad egy ilyen kislányt. Hope figyelt, hallgatózott, hátha azt mondja valaki, gondoskodik róla, hogy a család együtt maradjon. Hátha valaki befogadja őket. Ehelyett ezek a gazdag emberek, akik eddig azt színlelték, hogy a szülei barátai, nem mondtak semmit. Az égvilágon semmit. Hope karja remegni kezdett. Az egész teste remegett. Felállt, és Caitlint óvatosan lefektette a verandán álló padra. Gabriel elélépett. – Hope, ne! Nem érsz el vele semmit! – Muszáj! Nem látod? Egyszerűen muszáj! – Hope megragadta az üvegajtó fogantyúját, félrerántotta az ajtót, majd berontott a nappaliba. Az álszent, képmutató felnőttek mind felé fordultak, tekintetük rátapadt, szemük elkerekedett, szájuk tátva maradt a döbbenettől. Hope végignézett rajtuk. Ott volt a sovány Mrs. Blackthorn, aki a legközelebb állt egy arisztokrata hölgyhöz ebben a kisvárosban. Dr. Cunningham, a kedves vidéki orvos, aki sosem nézett senki szemébe. A kellemesen dundi Mrs. Cunningham – ahogyan mások jellemezték. A mindig nyájas Mr. Oberlin, a társaság legfiatalabb tagja és a felesége, a magas, gömbölyű vállú Mrs. Oberlin, aki rémült szemmel tekintett a világba. Mindnyájan hihetetlenül kegyetlenek voltak. – Hogyan tehetik ezt? Hogy képesek rá? Mrs. Oberlin, édesanyám végig ott volt magával, amikor szült. Dr. Cunningham, apám segített Melissának középiskolát választani. – Hope-ból reszketeg sóhaj szakadt ki. – Apám és anyám jó emberek voltak. Nem loptak el semmit. Soha nem loptak volna el semmit. -A temetés óta most először sírta el magát. Összegörnyedt, próbálva visszatartani fájdalmát, és gyorsan letörölte arcáról a patakzó könnyeket. – Hazudnak! Maguk mind hazudnak! Mrs. Blackthorn tért magához elsőként. – Valaki vigye ki innen a gyereket! Dr. Cunningham felállt, és elindult Hope felé. Hope többször egymás után nagy levegőt vett, és hátrálni kezdett. – Képesek lennének elszakítani minket egymástól? Elvenni a kisbabát? Gabrielt árvaházba akarják küldeni? Fájdalmat okozni Peppernek és nekem, csak mert... mert
azt hiszik, hogy a szüleink... az egész hazugság, de még ha igaz is lenne, hogyan képesek ilyesmire? – szemét ismét elöntötték a könnyek. Dr. Cunningham átölelte Hope vállát. – Ugyan, ugyan – motyogta, nem odaillően, ahogyan máskor is. Hope megpróbálta kiszabadítani magát, de az orvos keze megfeszült a vállán, és a lépcső felé kezdte rángatni. Hope küzdött, harcolt, majd visszaüvöltötte az undok kis csoportnak: – Kedvesek voltak hozzánk, most pedig nem segítenek? Maguk szerint ki az, akit becsaptak? Ki az, akit becsaptak?
Egy Boston, Massachusetts Egy hideg februári napon Hét évvel később Meredith Spencer arra gondolt, hogy egy ötvenhét éves asszonynak nem kellene harisnyanadrágot viselnie, ellátnia három unokáját, vagy ideiglenes titkárnőként visszatérnie dolgozni. Ennek ellenére ott állt, hátát a falnak támasztva Zachariah Givens, a Givens Vállalat elnökének és vezérigazgatójának tetőtéri luxusirodájában, és Gerald Sabrinski hőzöngését és dühöngését hallgatta. – Maga egy szívtelen csirkefogó, és remélem, egyszer a saját szememmel látom, hogy megkapja, amit megérdemel! – A kopasz és vörös képű Mr. Sabrinski áthajolt az asztalon, és egy befolyásos ellenfél minden lehetséges dühével meredt Mr. Givensre. Egy befolyásos, legyőzött ellenfél dühével. Mr. Givens arisztokratikus bostoni kiejtéssel beszélt, hangjában azonban nyoma sem volt indulatnak. – A Sabrinski Electronicsot meggyengítette a gazdasági visszaesés, és az a kölcsön, amit a fiának adott, volt az utolsó szalmaszál. Mr. Sabrinski vörös arca még jobban elvörösödött. – A fiamnak szüksége volt a pénzre. – Efelől kétségem sincs. – Mr. Givens szája sarka megvetően lebiggyedt. Meredith régi barátnője, Constance Farrell, ott állt Meredith mellett, és halkan magyarázott: – Mr. Givens évek óta ismeri Mr. Sabrinski fiát. Ronnie-nak az a szokása, hogy pénzt csikar ki az apjából. – Értem. – Meredith a mellkasához szorította jegyzetfüzetét és tollát, és feszülten figyelte az előtte zajló jelenetet. Constance halkan folytatta: – Mr. Givens kezdi elveszíteni a türelmét. Perceken belül szólni fog, hogy vezessük ki Mr. Sabrinskit az irodából. Meredith Mr. Givensre meredt, aki fekete bőrfoteljában ült, és azon tűnődött, vajon Constance honnan tudja, hogy türelmetlen, amikor ő még azt is nehezen hitte el, hogy ez az ember valaha valamit is érzett. – Mr. Urbano segíteni fog nekünk – suttogta Constance. -Mr. Urbano régebben jégkorongozott, és senki nem jelent számára problémát. Meredith egy gyors pillantást vetett Jason Urbanóra, a Givens Vállalat jogi tanácsadójára. Mr. Urbano tagbaszakadt, jóképű férfi volt, harmincas évei elején, ahogyan Mr. Givens is. Más körülmények között a volt jégkorongjátékos minden nő figyelmét magára vonta volna, de Mr. Givens mellett ülve szinte láthatatlan volt.
Mr. Givens ellenállhatatlanul vonzotta a tekinteteket. Ő volt a legszebb férfi, akit Meredith valaha látott. Fekete haja erős volt és egyenes. Napbarnított bőre határozott arcvonásokat adó csontokra feszült: makacs áll, arisztokratikus orr, magas arccsont, széles homlok. És a teste... nos, csak mert Meredith ötvenhét éves volt és özvegy, nem jelentette, hogy halott vagy vak, és ennek a férfinak a magassága és teste valósággal lenyűgözte. Ez az átkozottul jó kinézet nagyon pozitív első benyomást tett rá. Aztán Meredith belenézett a férfi szemébe és... nem látott semmit. A férfit nem érdekelte sem ő, sem – már amennyire meg tudta állapítani – senki más. Úgy mozgott, mint egy cápa a vízben, előkelően, simán, és szinte tapintható fenyegetés áradt belőle. Hideg volt, szenvtelen és közönyös. Meredith egész délelőtt és a délután nagyrészében az irodai tennivalókat figyelte, szorgalmasan jegyzetelt, arra készülve, hogy ellássa Constance teendőit, amíg barátnője szabadságon van, Mr. Givens ezalatt Mr. Sabrinski cégének villámgyors beolvasztását hajtotta végre és most Mr. Sabrinski szitkozódását hallgatta. Meredjth a folyamat során egyetlenegyszer sem látta Mr. Givenst mosolyogni, elkomorulni, öröm, kíváncsiság vagy bosszankodás jelét mutatni. Sötét szemét Mr. Sabrinskire szegezve Mr. Givens megjegyezte: – Ha sikerült volna visszaszereznie a fiától a készpénz egy részét, az sokat segített volna; a kölcsön azonban meggyengítette a céget, és lehetővé tette a beolvasztást. Sabrinski arcából kifutott a vér, a férfi elsápadt; szája körül elkékült a bőr. Mr. Givens kíméletlenül folytatta: – Nem panaszkodhat a bánásmódom miatt. Amikor nyilvánosságra kerül a beolvasztás híre, az ön részvényeinek értéke meg fog nőni, ezáltal visszavonulhat, és élete hátralévő részében kényelmesen élhet. Sabrinski ismét elvörösödött és a hangja is átment élesbe. – Nem akarok visszavonulni! A cégemet akarom vezetni! – Ezt nem teheti – mondta Mr. Givens, a nyomaték végett kis szünetet tartva a szavai között. Kicsúszott az irányítás a kezéből. Meredith súgva kérdezte Constance-tól: -Nem hagyhatna, hogy Sabrinski maradjon az igazgató? Constance hitetlenkedő pillantást vetett Meredithre. – Szó sem lehet ilyesmiről. Mr. Givens nem alkalmaz olyan embert, aki gondatlanság folytán veszítette el a cégét. Milyen példát mutatna ezzel? Szép példát? Nem, ez butaság. Ez üzlet. Meredith ezzel tisztában volt. Csak azt nem értette, miért kell Mr. Givensnek ilyen érzéketlennek lennie. – A semmiből építettem fel ezt a céget, vért izzadtam érte. Ezért éltem. És most azt akarja, hogy visszavonuljak? – Sabrinski hangja egyre emelkedett, és a végén már kiabált. Ezzel szemben Mr. Givens, ha lehet, még nyugodtabban és halkabban beszélt.
– Nem hiszem, hogy sok választási lehetősége lenne. A cég irányítását Matt Murdochra, az egyik ügyvezető igazgatóhelyettesemre bíztam, aki biztosan jó munkát fog végezni. – Ó, jaj! Mr. Givens kétségtelenül bosszús. – Constance meredten figyelte a jelenetet. – Végre! Mr. Urbano felállt. – Constance előrelendült és átvette a szót. – Mr. Sabrinski, bár ez a helyzet biztosan kellemetlen most az ön számára, biztos vagyok benne, hogy a felesége nagyon fog örülni, hogy több időt tölthet együtt önnel. – Biccentett Mr. Urbanónak, aki odalépett Mr. Sabrinski mellé. – A feleségem már csomagol és készül elhagyni. – Sabrinski remegő ujjal Mr. Givensre mutatott. – Amivel ő tökéletesen tisztában van. Meredith-t megdöbbentette a vád. De ami még jobban meglepte, az a Mr. Givens arcán megjelenő érzelem volt. A férfi csodálkozni látszott. – Csak nem azt akarja mondani, hogy nekem bármilyen közöm van ehhez? Szinte nem is ismerem a feleségét... és ha mondhatok ilyet, egyáltalán nem érdekel a hölgy. – Janelle-nek egyetlen dolog miatt kellettem. – Mr. Sabrinski mellkasa vadul emelkedett és süllyedt, ahogy próbált levegőhöz jutni. – A befolyásom miatt. A társadalmi helyzetem miatt. És most magának köszönhetően, Givens, mindkettőt elvesztettem. Na, ehhez mit szól? – Azt, hogy elsőként a feleségét kellett volna megtartania – válaszolta Mr. Givens, szókimondásával a kegyetlenség határát súrolva. – Nagy árat fizet ezért a középkorúakat sújtó válságért. Sabrinski hangosat szusszantott. – Ha lenne felesége... – De nincs. És nem is volt soha. Meredith ennyit tudott Mr. Zachariah Givensről. Annak ellenére, hogy gyakran fényképezték gyönyörű nőkkel az oldalán, és gyakran keringtek pletykák futó kalandjairól, soha nem lehetett arról hallani, hogy komolyabb kapcsolatba bonyolódott volna. Constance sosem pletykált a főnökéről, csak annyit mondott, hogy a férfi meglehetősen válogatós, és hajlamos a kritikára. Mr. Givens felállt, jelezve, itt az ideje, hogy kikísérjék Sabrinskit az irodából. – A megbeszélésnek vége. Sabrinski, a pénzt már átutaltam a bankjába. Semmi szükség rá, hogy visszatérjen az irodájába. – Úgy érti, ha megpróbálom, már az előcsarnokban feltartóztatnak? – Ismét egészségtelen vörösség szivárgott fel Sabrinski gallérja alól és elöntötte az arcát. Mr. Givens lehajtotta a fejét. – A személyes holmijait elküldettem az otthonába. A legjobbat kívánom önnek a jövőben, és ne aggódjon, cége hozzáértő kezekben van. – Hozzáértő kezekben? Maga szemét! Maga aljas – Sabrinski előrelendült. Mr. Urbano megragadta a karját, Sabrinski hiába próbálta meg lerázni. – Engedjen el, maga gorilla! Beperelem, amiért mocskos mancsát rám merészelte tenni!
Constance igyekezett megfogni Mr. Sabrinski másik karját. – Kérem, Mr. Sabrinski, ennek az egésznek már vége, és ezzel nem ér el semmit! Meredith egész testében megrázkódott a harag és erőszak láttán. Mr. Givens azonban jelét sem adta semmiféle érzelemnek. – Sabrinski, hülyét csinál magából! – Hülyét? – Mr. Sabrinski egész feje pecsenyevörös volt. – Engem merészel maga hülyének... – elakadt a lélegzete. A szín kifutott az arcából, bőre furcsa szürkévé változott. – Maga kis mitugrász, maga merészel engem... – Verejték ütött ki a homlokán és a cseppek végiggördültek az arcán. – Mr. Sabrinski, jól érzi magát? – Constance megérintette a férfi vállát. Mr. Sabrinski ott esett össze, ahol állt. Kemény puffanással ért földet. – Szent ég! – Meredith egy hangot hallott, és sejtette, a sajátja volt. Mr. Givens kilépett az asztala mögül, és villámgyorsan ott termett Mr. Sabrinski mellett. – Mrs. Farrell, hívja azonnal a mentőket! Constance odasietett az asztalhoz és felkapta a telefont. Mr. Givens a hátára fordította Mr. Sabrinskit. Meredith hátát görcsösen a falhoz szorította. Mr. Sabrinski arca fehér volt, szeme fennakadt. Mr. Givens próbálta kitapintani a pulzusát, majd ledobta Armani zakóját. – Jason, segíts újraéleszteni! – Gazember! – Mr. Urbano levette a zakóját és letérdelt a földre. – A fene egyen meg, Zack! Ez a te hibád! Mr. Givens arcán néhány percen belül másodszor is érzelem mutatkozott. Ismét csodálkozni látszott. Aztán a két férfi munkához látott, az egyik Sabrinski mellkasát nyomkodta, a másik szájból szájba lélegeztette, majd cseréltek, olyan összeszokottan, mintha rendszeresen kellett volna újraéleszteniük embereket, akik dühroham következtében összeestek Mr. Givens irodájában. Mire a mentősök megérkeztek, Mr. Sabrinski már önállóan lélegzett, és az orvos közölte Mr. Givensszel, miszerint egyértelműen gyors beavatkozása mentette meg Mr. Sabrinski életét. Dicséretük nem hatotta meg Mr. Givenst. Amint a csapat elhagyta az irodáját, a férfi beletörölte kezét hófehér zsebkendőjébe. – A mai napra végeztünk a drámákkal? – Remélem. – Mr. Urbano is megtörölte a kezét, de Meredith észrevette, hogy az övé remeg. – Istenemre esküszöm, Zack, kezded túlságosan megszeretni a munkának ezt a részét. Neked köszönhetően kapott az öreg Sabrinski szívrohamot! Meredith megdermedt. Constance hápogott. Mr. Givens felvonta a szemöldökét, pontosan annyi érzelmet mutatva, mint Mr. Spock dr. McCoy egyik kitörésekor. – Sabrinski magának köszönheti a szívrohamot. Kiabált. – Persze, hogy kiabált! Imádta a cégét, és most elveszítette, egy olyan ember miatt, akit egyáltalán nem érdekel az egész! Akkor is jobban érezte volna magát, ha örvendezel egy kicsit a győzelmed fölött, ahelyett, hogy előadod neki a jégembert!
Mr. Givens furcsa pillantással méregette Mr. Urbanót, miközben az felvette a zakóját. – Nem tudom, miről beszélsz. Mr. Urbano megdörzsölte merev arcát, és lassan azt mondta: – Arról beszélek, hogy az öregnek igaza volt. Igenis egy szívtelen gazember lett belőled. Fogadni mernék, hogy egy hetet sem bírnál ki anélkül, hogy meg ne ríkass vagy ki ne rúgj valakit, vagy csak úgy egyszerűen seggfejként ne viselkedj minden emberrel, akivel csak találkozol. Meredith hallotta, amint Constance maga elé motyogja: Bizony, ez így van. Meredith azonban annyi időre sem tudta szeme elől téveszteni a jelenetet, hogy barátnőjére pillantson. Mr. Givens arcán zárkózott kifejezés jelent meg. – Kedves vagyok mindenkivel... aki megérdemli. – Mindenki megérdemel némi egyszerű kedvességet! Úgy mérlegeled a kedves szavaidat, mintha aranyat érnének, és nagyon fukaron osztogatod őket. A rokonaidnak, a barátaidnak... akik közül az egyik most meghív, hogy vele együtt nézd meg a jégkorongmérkőzést vasárnaphoz egy hétre az új nagyképernyős tévéjén. – Köszönöm, de nem érek rá. Dolgozom. – Talán azért vagy ilyen seggfej, mert állandóan dolgozol. -Mr. Urbano csípőre tette a kezét. – Rendben, akkor hívd fel a feleségemet, és mondd meg neki, hogy kibújsz a meghívás alól... ismét. Ríkasd meg, ahogy mindenki mással teszed! – Azért biztosan nem fog sírni, ha nem megyek el – morogta Mr. Givens. – Az asszony terhes! Még a Kodak-reklámok láttán is sír! Meredith mély megkönnyebbülést érzett, amikor rájött, hogy Mr. Urbano és Mr. Givens barátok, közeli barátok. Mr. Givens visszaült az íróasztala mögé. – Ha olyan kellemetlen alak vagyok, nem tudom, miért szeretnél a házadban vendégül látni. – Azért, mert a barátod vagyok, bár pillanatnyilag nem emlékszem, miért. Meredith gyors pillantást vetett Constance-ra, aki nyílt érdeklődéssel figyelte a beszélgetést. Aztán Meredith Mr. Givensre nézett, és rájött, miért. Mr. Givenst egyáltalán nem érdekelte, hogy a két idősebb nő szem– és fültanúja a jelenetnek. Abban a pillanatban nem volt szükség a titkárnőkre, és ez olyan volt, mintha ott sem lennének a szobában. Meredith erősen összeszorította a száját. Mr. Givens tényleg egy kiállhatatlan ember. – Nem értem – folytatta a férfi miért kellene azzal foglalkoznom, hogy valaki sír, vagy alkalmatlansága miatt elveszíti az állását. Persze, hogy nem érted! Éppen erről van szó! Azt sem érted, miért kellene azzal foglalkoznod, hogy valaki meghal az irodád padlóján szívrohamban! – Sabrinski életben van. Segítettem neki életben maradni – mutatott rá Mr. Givens. – Rendben, túloztam. – Mr. Urbano elindult az asztal felé. -Az érdekel, ha meghalnak... de szerintem csak azért, mert nem akarod, hogy összemocskolják a szőnyegedet!
Mr. Givens csak pislogott Mr. Urbano indulata láttán. – Ez egy nagyon értékes szőnyeg. Valóban az volt. Az irodában minden értékes és drága volt: a padlótól a mennyezetig érő ablakok, a fekete bőr ülőgarnitúra, a festmény a falon, ami közelről úgy nézett ki, mint néhány piros és kék festékpaca, távolról azonban virágokat formázott, és a hatalmas és gyönyörűen faragott mahagóni íróasztal, ami még egy múzeumnak is díszére vált volna. – Tudod, mi a te problémád? – kérdezte Mr. Urbano. – Az, hogy mindig eléred, amit akarsz. – És ez miért jelentene problémát? – Mr. Urbano dühös horkantása hallatán Mr. Givens majdnem... majdnem!... elmosolyodott. – Jason, az én életem tökéletes, amit nem csúfítanak el csalfa remények vagy hamis barátságok. – Nyomorúságos, boldogtalan, magányos emberként fogsz meghalni. – Szóval beszéltél Cecily nagynénémmel. Jason felmordult. Mr. Givens gondosan megválogatta a szavait: – Ha néha magányosan ébredek, nos, vannak nős barátaim, akik azt mondják, szintén magányosan ébrednek, és kétségtelenül jobb egyedül és magányosan élni, mint hozzábilincselve egy feleséghez és úgy lenni magányosnak. Mr. Givens éleslátása meglepte Meredith-t; ám azzal magyarázta, hogy Mr. Givens rendkívül intelligens ember. – Én nem vagyok magányos. – Mr. Urbano arcán érzelgős mosoly jelent meg. – Ott van nekem Selena. – Ő már foglalt, ezért nem lehet az enyém – viccelődött Mr. Givens. – Nem is kellenél neki. Ö maga mondta. – Mr. Urbano áthajolt az asztalon Mr. Givenshez. – Száz dollárban... nem, inkább egy dollárban, fogadok veled, hogy képtelen vagy kedves lenni, és ez azt jelenti, hogy senkit nem ríkatsz meg és senkit nem rúgsz ki, egészen addig a napig, amíg eljössz hozzánk meccset nézni. – Egy dollár vagy száz dollár? – Nem számít. Neked a kettő ugyanaz, de mindent megtennél, csak hogy megnyerj egy fogadást. – Akkor legyen száz dollár. Rendben. – Mr. Givens szeme egy pillanatra mintha felcsillant volna. – Mindaddig, amíg rá nem teszed Baxtert azoknak a listájára, akikhez kedvesnek kell lennem. – Rendben, vele kivételt teszek. – Helyes! Colin Baxter cége a következő a beolvasztandók listáján, de az előkészületekhez kelleni fog néhány hét. – Mr. Givens arcán most jelent meg először valódi, mély érzelem: vad várakozás. Meredith mélyen együtt érzett az ismeretlen Colin Baxter-rel, és minden cég tulajdonosával, amire csak Mr. Givens szemet vetett. A férfi pillantása Constance-on állapodott meg. – Mire visszajön, Mrs. Farrell, Baxter már a miénk lesz. Constance válasza megdöbbentette Meredith-t.
– Szinte sajnálom, hogy lemaradok a dologról, uram. Mr. Givens hideg szeme Meredithre szegeződött. – Tapasztalatszerzésnek kiváló lesz a maga számára, Mrs. Spencer. Meredith egyáltalán nem így gondolta. Ha olyan lesz, mint ez a mai, akkor biztos nem. Ennek ellenére, így válaszolt: – Igen, Mr. Givens. Mindent az ön kívánalmainak megfelelően fogok végezni. – A maga idejében Meredith sikeres adminisztrációs asszisztens volt, és még ha nem is kedvelte a férfit, kezelni azért tudta. Kénytelen volt. Mr. Urbano a kezét dörzsölte. – Ez lesz a legkönnyebben szerzett száz dollárom. – Nem értem, miért mondod ezt – jegyezte meg Mr. Givens. – Sosem akartam mást, csak hogy ugyanúgy viszonyuljanak hozzám az emberek, mint mindenki máshoz. Mr. Urbano felnevetett, majd hirtelen elkomorodott. – Vigyázz, mit kívánsz, mert a végén még megkapod! Mr. Givens ismét csodálkozni látszott. – Nem tudom, miről beszélsz. – Nem, persze hogy nem. És ez a szomorú az egészben. -Mr. Urbano arca ismét felderült, és hozzátette: – Szóval vasárnaphoz egy hétre várunk. Mr. Givens felemelte a fejét, és a barátjára meredt. Constance megrángatta Meredith blúza ujját, és a két nő diszkréten elhagyta az irodát. Constance asztala, számítógépe és dossziéi egy ízlésesen megtervezett, vastag szőnyegekkel, zöld növényekkel teli szobában álltak. Meredith arra gondolt, a titkárnők jól beleillenek ebbe a környezetbe: két idősebb nő, nem túl magas sarkú cipőben, elegáns gyapjúkosztümben, amelynek szoknyája térdig ér. – Nem jut eszembe semmi más, amit el kellene mondanom neked. – Constance szemüvege fölött Meredithre pillantott. – Esetleg annyi, hogy Mr. Urbano és Mr. Givens egyetem óta jó barátok. Mr. Urbano profi jégkorongozó volt egészen az egyetem végéig. Ha ő kér valamit, azt mindig teljesíteni kell. Meredith felcsapta a jegyzetfüzetét, és felírta a jó tanácsot, bár biztos volt benne, hogy nem felejti el. Constance homlokán egy kis sötét folt éktelenkedett; őszülő haja tövét befestette, készülve a pihenésre Hawaiion, és Meredith azon kapta magát, hogy őszintén irigyli barátnőjének biztos állását. Aztán Mr. Givens irodájának ajtajára nézett. De micsoda árat fizet Constance ezért a biztos állásért! Minden áldott nap ennek az embernek dolgozni! – Ami Colin Baxtert illeti... – Constance tétovázott. -Baxter speciális eset. Egyszer pénzt csikart ki Mr. Givensből, aki ezt nagyon rossz néven vette. Meredith kelletlenül nevetett. – Ki ne venne ilyet rossz néven? – Igen, de Baxterrel a múltban barátok voltak. Tudod, Mr. Givens a vagyona miatt a szélhámosok céltáblája, ezért a hűséget mindennél többre becsüli.
– A hatékonyságnál is többre? – kérdezte Meredith, hangjában némi éllel. Constance elkomorodott. – Igen. Tudom, hogy nem kedveled Mr. Givenst, de kénytelen leszel jobban uralkodni az arcizmaidon. Nagyon éles a szeme, mindent észrevesz, és látta, milyen mély hatást gyakorolt rád a benti jelenet. – Miatta kapott az az ember szívrohamot! – Azért a szándékosság alól felmenthetjük Mr. Givenst. – Túlságosan nyers volt. – Mr. Givens nem szokott semmit cukormázzal bevonni. -Constance erősen megnyomta a semmit. – Húsz évig dolgoztam az apjának és kilenc évig Zack Givensnek. Az idősebb Mr. Givens könyörtelen volt és durva, de úgy tűnik, a fia még rajta is túltesz. Ne bosszantsd fel Mr. Givenst! Szükséged van az állásra, és én... ajánlottalak. – Ha nem válok be, ki fog rúgni téged? – kérdezte Meredith rémülten. – Nem, természetesen nem. – Constance az iratokat rendezte, és nem nézett Meredith szemébe. – De tudom, meglehetősen heves természetű vagy. – Nyugodtan elutazhatsz, nem kell aggódnod – biztosította Meredith a barátnőjét. – Amióta az anyjuk lelépett, én gondoskodom a három unokámról, és ez kordában tartja heves természetemet. Mr. Urbano lépett ki Mr. Givens irodájából. – Érezze jól magát Hawaiion, Farrell! – szólt oda Constance-nak. – Mikor jön vissza? Constance a férfira mosolygott. – Három hét múlva. – Rendben. – Halkabban hozzátette: – Mrs. Spencer, ha Zack kellemetlenkedik, értesítsen! Tudja, fogadtunk. – Hüvelykujját a levegőbe bökte, majd elhagyta a szobát. – Gyere! – Constance ismét Mr. Givens irodája felé indult. -Mr. Givens gyűlöli a technikát, ezért te fogsz végezni minden faxolást, fénymásolást és minden számítógépes munkát. Meredith feljegyezte a hallottakat. – Magam is így gondoltam. – Természetesen. Ő azonban hozzáérni sem hajlandó egy számítógéphez, ezért minden e-mailt ki kell nyomtatnod és bevinni neki. – Constance bekopogott. – Mr. Givens, megfelelő az időpont? A férfi felnézett a munkájából; szeme ugyanaz a mozdulatlan, sötét tó volt, amitől Meredithnek a hideg szaladgált a hátán. – Természetesen, Mrs. Farrell. Gondolom, távozni szeretne. – Igen, uram, de Mrs. Spencer itt van, és átveszi a munkámat. – Igen.
A férfi szemügyre vette Meredith-t, és úgy tűnt, pontosan tudja, mit mondott és mit gondol róla az asszony. Mrs. Farrell odament a férfi íróasztalához, Meredith pedig követte. – Tudom, hogy gyűlöli az üzenetrögzítőket, ezért találtam önnek egy üzenetközvetítő szolgálatot. – Üzenetközvetítő szolgálat? – Mr. Givens felvonta a szemöldökét. – Ugye csak viccel? – Madam Nianci üzenetközvetítő szolgálata az egyetlen, ami Bostonban még működik, méghozzá negyven éve. – Üzenetközvetítő szolgálat. – Mr. Givens a homlokát ráncolta. – Milyen érdekes! Hogyan sikerült talpon maradniuk? – Olyan emberek számára nyújtanak szolgáltatást, akik szeretnének egy másik emberi lénnyel elbeszélgetni, kis cégeknek, akik azt a látszatot akarják kelteni, hogy titkárnővel rendelkeznek, és az olyan technofóboknak, mint ön, uram. – Constance a férfi asztalán álló egyszerű, kétvonalas telefonra mutatott. – Az egyetlen szerkezet, amit kezelnie kell, az ez. Beprogramoztam a szolgálat számát a szülei elé és a vészjelző után. Nincs más dolga, mint megnyomni a kettes gombot és várni. Constance, miközben beszélt, meg is tette. A kihangosítón hallották a tárcsahangot, a kattanást, majd egy női hangot. – Üzenetközvetítő szolgálat – mondta, és a hang hallatán Meredith azonnal megkedvelte a tulajdonost. – Helló, Hope, itt Mrs. Farrell. – Mrs. Farrell, még nem utazott el? – Meredith mintha némi délies ízt érzett volna Hope beszédén, bár az is lehet, csak azért, mert lassan beszélt, mintha élvezné a társalgást. – Most mutatom meg Mr. Givensnek, hogyan juthat hozzá az üzeneteihez – mondta Constance. – Értem. – Hope beszéde ropogóssá és céltudatossá vált. -Eddig még nem érkezett üzenet. Tehetek önért vagy Mr. Givensért még valamit? – Mrs. Spencer is itt van – mondta Constance. – Ő Mr. Givens ideiglenes titkárnője, vele is fog majd beszélni. – Helló, Mrs. Spencer! – Hope meleg, szívélyes hangja visszatért. – Már várom, hogy beszélgethessünk. Meredith azon kapta magát, hogy mosolyog a telefonra. – Biztosan nagyon kellemes lesz. – Kellemes pihenést, Mrs. Farrell, és ígérje meg, hogy hoz egy keveset az ottani melegből! – kérte Hope. – ígérje meg! – Megígérem. – Constance bontotta a vonalat, és ő is mosolygott. Mr. Givens azonban nem. Azzal a rejtélyes nyugalommal meredt a telefonra, amitől Meredith-t kirázta a hideg. – Ennyi az egész, Mr. Givens. Nagyon egyszerű – mondta Constance. – Megkértem Griswaldot, hogy az otthoni telefonján is programozza be ezt a számot.
– Velem nagyon kurtán beszélt – mondta Mr. Givens. – Eldöntötte, hogy nem kedvel, még mielőtt beszélt volna velem. – Általában egy kicsit többet szoktak várni – jegyezte meg Constance szárazon. – Hope elbűvölő és nagyon közvetlen teremtés. – Hirtelen észrevette magát. – Rendkívül hatékonyan végzi a munkáját. Biztosan elégedett lesz vele. Hívja fel ma este, ha hazaért! – Felhívom. – A férfi bólintott. – Hope.
Kettő Zack bedobta a kabátját Mercedes limuzinjának hátsó ülésére. – Helló, Coldfell, milyen volt a napja? – Nagyon jó, uram. – Sofőrje tartotta az ajtót, amíg beszállt. – Köszönöm, uram. Zack észrevette, hogy Coldfell tartózkodó vele szemben, mintha nem ismerné, pedig a nő már több mint tíz éve vezette az autóját, és Jason szavai hirtelen felcsendültek a fülében. Szívtelen gazember lettél. Zack el is raktározta volna a megjegyzést a Lényegtelen mentális cím alá, ha nem Jason szájából hangzik el. Egyetem óta ismerték egymást, és Jason most annyira komolyan beszélt – és ráadásul fogadtak is. Ostoba fogadás volt, de egy fogadást sosem lehet figyelmen kívül hagyni. Nos, rendben. Coldfell lesz Zack első bizonyítéka arra nézve, hogy nem szívtelen, és képes kedves lenni az emberekhez. Miközben beszállt az autóba, könyveket pillantott meg az első ülésen. – Mit olvas, Coldfell? Coldfell úgy nézett rá, mintha a férfi valami más nyelven beszélne. – Uram? – Mit olvas? -Az igazi férfiak, és miért nem hajlandók elkötelezni magukat:' Coldfell becsapta az ajtót, megkerülte az autót és beszállt a kormány mögé. A negyvenéves, alacsony és karcsú, kínai/mexikói származású nő egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy sofőr. Bár testőrre sem hasonlított, mégis az volt. Sofőr és testőr egyben, akit arra tanítottak, hogy vezessen, megvédje az utasát és öljön, ha szükséges. Zack tökéletes biztonságban érezte magát mellette, és most egy gombnyomással leengedte az őket elválasztó üveget. – Azt hittem, férjnél van. Ügy emlékszem, még nászajándékot is küldtem. – Igen, férjnél voltam, és a mártásoscsészék nagyon szépek voltak. Ez nyolc évvel ezelőtt volt. Azóta elváltam. – És ez mikor történt? A visszapillantó tükörben Coldfell olyan bősz, összes fogát kivillantó mosolyt küldött hátra, hogy Zack megdöbbent. – Tizenhárom hónappal és öt nappal ezelőtt. – Sajnálom – mondta Zack. Valóban sajnálta. Kedvelte Coldfellt, már amikor észrevette. – Olvasni szokott, amíg rám vár? A nőt meglepte a kérdése, mintha még sosem beszélgetett volna vele, pedig ez már több alkalommal is előfordult. Miközben hátramenetbe kapcsolt és tolatni kezdett, így válaszolt: – Igen, uram. Unalmas itt lent.
A Boston belvárosában álló hetvenhét emeletes Givens-épület alatti fűtött garázs olyan volt, mint bármelyik föld alatti garázs a világon – szürke betongerendák, szürke betonoszlopok, szürke betonpadló. Biztonsági okokból Zacknek saját zárt része volt. Az automata ajtó kitárult, és ők kihajtottak az utcára. Esett a puha, vizes hó, nagy pelyheivel beborítva a szélvédőt, csendbe burkolva a várost. – Biztosan unalmas lehet. És megtudott valamit a könyvéből? – Igen. – Coldfell szomorúan csóválta a fejét. – A férfiak fejében hatalmas a zűrzavar. Zack meglepődött. – Zűrzavar? – A férfiak azért nem hajlandók elkötelezni magukat egy kapcsolatban, mert gyávák. – Én nem vagyok gyáva. Zack óvatos volt. És az óvatosság meg a gyávaság egyáltalán nem ugyanaz. A nők csak a pénzéért akartak feleségül menni hozzá. Ezt elfogadta. De addig nem volt hajlandó nősülni, amíg meg nem bizonyosodott afelől, hogy az általa választott nő tökéletes kiegészítőjeként áll majd mellette, különleges képességekkel rendelkezik mint a ház asszonya, és megfelelő anya lesz gyermekei számára. Továbbá sosem fog elkalandozni. Hűségét és kötelességeit szoros házassági szerződés biztosítja majd, amely minden eshetőségre kiterjed. Minden eshetőségre. – Biztosan úgy van, uram. – Coldfell hangsúlya kétséget hagyott Zackben a nő meggyőződését illetően. Várt, amíg megálltak a következő piros lámpánál. – Talán nekünk kettőnknek kapcsolatot kellene létesítenünk. Élvezettel figyelte, amint Coldfellnek az álla is leesik döbbenetében. Duda harsant fel mögöttük. Látva a zöld lámpát, a nő elmormolt egy szitkot a foga között, átsuhant a kereszteződésen, sávot váltott és hazafelé vette az irányt. Amikor maguk mögött hagyták a forgalmas városrészt, Coldfell megjegyezte: – Éppen erre lenne szükségem. Elváltam egy éretlen férfitól, akit még arra is figyelmeztetni kellett, hogy gombolja be a nadrágját. Miért jönnék össze egy olyannal, aki érzelmileg rendkívül távolságtartó? Érzelmileg távolságtartó? Mi a fenét akar ez jelenteni? – A könyvei segítségével biztosan ki tudna kezelni a bajomból. – Lehetetlen. – A nő megnyomta a gombot, mire az üvegablak felemelkedett. Zack mosolygott, és úgy érezte, bebizonyította, hogy Jason tévedett. Igenis képes kedvesen viselkedni az emberekkel. Coldfellel is kedves volt, és most már tud néhány dolgot a nő életéről. Egy napra ennyi közvetlenség pontosan elegendő. Iratokat vett elő az aktatáskájából, kiterítette az ölében, és dolgozott, miközben Coldfell a tekervényes utcákon a Beacon Hillen álló családi otthon felé tartott. A föderalista stílusú, lenyűgöző méretű, fehér palota pontosan az a fajta épület volt, amit a felmenői szerettek. Négy emelet magas volt, az alagsorban a felújított konyhával, ahol egy szakács és egy kukta tevékenykedett. Az ablakok mind
vízszintesen, mind függőlegesen egy vonalban sorakoztak. A lapos tetőt oszlopos korlát szegélyezte, a magas, karcsú kémények összegyűjtötték az ólomszürke égből ömlő vizes havat. A felhajtó a ház végében álló, nagyméretű nyitott oszlopos előcsarnokhoz vezetett, amely egyszerre védte mind a bejáratot, mind az alagsor szintjén lévő személyzeti ajtót. Coldfell behajtott a tető védelme alá, kiszállt, és kinyitotta az autó ajtaját. A hatalmas főbejárat mindkét oldalán lépcső kanyarodott fel a teraszra, amely végigfutott a ház teljes hosszán. Fazettált üveg keretezte a nagy mahagóni ajtót, amit az inasa tárt szélesre. – Jöjjön be, uram, különben halálra fagy. Zack ezt nem értette. Egy multinacionális vállalatot vezetett, nyereséget termelt, boldogította a részvényeseket és járta a világot. Családja pénzügyi profilját elég magas szintre emelte, hogy a nővére kampányt folytasson egy helyért a szenátusban, és könnyedén nyerhessen, az inasa azonban még mindig azt hiszi róla, hogy képtelen nélküle boldogulni, és a sofőrje érzelmileg távolságtartónak tartja. Sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy Griswald fog halálra fagyni. Az idős férfi elmúlt hetvenöt éves, szemöldöke olyan bozontos volt, mint Mrs. Farrellé, feje pedig kopaszon csillogott, mint egy olajozott paszuly. Annak ellenére, hogy Griswald negyven éve dolgozott a Givens családnál és velük együtt élt, bariton hangját még mindig némi visszafogott brit kiejtés ízesítette. Zack besietett a házba, kalapját, kabátját és kesztyűjét Griswald kezébe adta. A pompás, krémszínűre festett, zafírkék díszítésekkel ellátott előcsarnok két emelet magasságban emelkedett fölé. A szőnyeg antik kínai darab volt, barack-, krém– és zafírszín mintákkal. A keményfából készült lépcső méltóságteljesen nyújtózott a második emelet felé. A ház szórakoztatásra épült, amit a családja nagyon jól és gyakran végzett. – Kér egy italt vacsora előtt? – kérdezte Griswald. – Igen, de majd én töltök magamnak. – Irodája az előcsarnokból nyílt, és Zack megállt a küszöbön. – Ellenőriznem kell az üzeneteimet az új szolgáltatás segítségével. – Igen, uram. – Griswald egyik szemöldöke úgy ugrált, mint a kutya farka. – Beállítottam az automatatárcsázást a vészhívó és a szülei közé. – Köszönöm, Griswald. Tudom, Griswald – mondta Zack nyomatékos türelemmel. Miközben ledobta aktatáskáját a barna bőrkanapéra, arra gondolt, hogy mindig uralkodik az érzelmein. Tizennégy éves kora óta egyszer sem fordult elő, hogy elveszítette volna az önuralmát. Szinte már nem is emlékezett rá, milyen érzés indulatosnak lenni, kiabálni mérgében vagy örömében, nem Zachariah Givensnek lenni. És örült ennek. Lehetősége volt átadni magát a fiatalság őrületének, és azóta a bizonyos nyár óta szépen sikerült felnőnie. Ha az élet az állandó adófizetés, fogselyem-használat, edzőterem-látogatás, üzleti emlékeztetők megválaszolása és kávéivás körforgásából látszik is állni – nos, néha mindenki beleun az életébe. Jobb, mint a másik lehetőség – a heves érzelmek és véletlenszerűen bekövetkező bajok, amelyeknek élét nem veszi el a pénz.
Miután töltött magának egy whiskyt jéggel, odament a cseresznyefából faragott íróasztalán álló telefonhoz. Ivott egy kortyot, és a következő lépést fontolgatta. Furcsamód szeretett volna egyedül lenni, amikor újra hallja annak a nőnek a hangját. Hope hangját. Délután, amikor meghallotta, arra gondolt, hogy ez a hang meleg és szenvedélyes, mint a trópusi szigetek illatos éjszakái, mint egy pazar gyöngysor egy sima, hófehér női nyakon... mint egy nő a kéj csúcsán. Amikor meghallotta azt a hangot, borzongás futott végig a gerincén, és... Ostobaság. Olyasvalakiről képzelődik, aki egy üzenetközvetítő szolgálatnál dolgozik. Biztosan nőre van szüksége. Később fel fogja hívni Robyn Bennettet. Robyn karcsú, ápolt, gyönyörű és könnyűvérű nő, és ha már egy hang után vágyakozik, akkor kétségtelenül nőre van szüksége. Igen, fel fogja hívni Robynt... de előbb... Áthajolt az asztalon, és benyomta az üzenetközvetítő szolgálat számát. – Itt Hope, Madam Nianci üzenetközvetítő szolgálatától. Mr. Givens üzeneteinek ügyében telefonál? Micsoda hang! Barátságos, fátyolos és izgató! A férfi mély levegőt vett, próbálva lelassítani hirtelen felgyorsult szíve dübörgését. Miközben saját magán, egy ismeretlen nő iránt támadt elragadtatásán szórakozott, megpróbálta elképzelni a hang tulajdonosát. Hope talán annyi idős lehet, mint Mrs. Farrell. Bűzlik a cigarettától, és csípője széles a sok szüléstől. Hosszú, ősz haját kontyba tűzve viseli, és amikor nem dolgozik, spagettit főz a férjének és légiónyi unokájának. Zacknek tetszett ez a Hope-ról kialakított kép. Némi józanságot csempészett máskülönben teljesen nevetséges rajongásába. – Igen, Mr. Givens üzeneteiért telefonálok. – Tartsa, kérem! Próbálom hívni Mrs. Monahant, de nem veszi fel. Attól tartok, kiment eltakarítani a havat a járdáról. -Hope hangja elkomolyodott, mintha Zacknek tudnia kellene, hogy ő miről beszél, és valamit tennie kellene ez ügyben. Zack leereszkedett hatalmas, tartozékokkal felszerelt bőrfoteljába.
különböző,
az
izmok
lazítására
szolgáló
A szobában máskülönben minden az izmok lazítását és a feszültség oldását volt hivatott szolgálni. A szoba maga ódivatú volt. A falat mögötte cseresznyefa könyvespolcok borították, egészen a három méter magas kazettás mennyezetig, és ha a legfelső polcról akart levenni valamit, ahhoz már létrára volt szüksége. Finom fafaragás díszítette a magas ablakokat, és a keményfa padló finoman nyikorgott a léptei alatt. Azonban a barna és krémszín csíkos függöny tiszta selyemből volt. A barna kanapé és a hozzáillő fotel puha volt és kényelmes, magas karfával és acélkék díszpárnákkal. A szőnyegek geometriai formái kellemesen pihentették a szemét, és ha valahol, itt tényleg képes volt ellazulni. – Nem akarok mást, csak az üzeneteket – mondta. – Tartsa, kérem! Hope egy szempillantás alatt eltűnt. Zack még zenét sem kapott a várakozás idejére, csak egy időnkénti sípolás jelezte, hogy továbbra is vonalban van. Felkapott egy ceruzát és türelmetlenül kopogni kezdett vele az asztalon. Már nem volt annyira elragadtatva a nőtől.
Sőt, mondhatni bosszús volt. A mai nap maga volt a pokol. Ott volt az összecsapás Sabrinskivel, ami nem ment olyan simán, mint remélte. Mrs. Farrell elment vakációra, Meredith-t hagyva a helyén, aki mindentől megdöbbent és halálra rémült. Remélte, az asszony nem kényes, ugyanis ezen a területen naponta adódtak összetűzések. Olyan titkárnőre volt szüksége, aki képes megfélemlíteni, nem pedig olyanra, aki maga is megfélemlített. Aztán ott volt Jason, azzal a szöveggel, ami úgy ömlött belőle, mintha számtalan alkalommal visszafojtotta és lenyelte volna. Szívtelen gazembernek nevezte, azt mondta rá, hogy magányos, és hogy Selena, Jason gyönyörű és kedves felesége nem fogadná el őt, Zacket, a férjének. Zack természetesen tudta, hogy vannak nők, akiket bizonyos okokból ő nem érdekelne, de Selena nem tartozhat ezek közé. Az a nő biztosan nem, aki oly méltóságteljes könnyedséggel fogadta őt az otthonában. Aztán ott volt az az ostoba fogadás. Biztosan meg fogja bánni, hogy belement. A pokolba, már most megbánta, mert meg volt kötve a keze. Hope ismét vonalban volt. – Nem veszi fel. Nincs ott. – Én viszont itt vagyok – mondta Zack jelentőségteljes hangsúllyal. – Igen, de magának nincsenek komoly problémái, ellentétben Mrs. Monahannel. Zack felegyenesedett és a fekete telefonra bámult. – Honnan tudja, hogy nekem nincsenek komoly problémáim? – Biztonságban van, melegben van, van munkája, és pontosan tudja, ha megéhezik, lesz mit ennie. – A lány rövid szünetet tartott, hogy a férfi felfogja szavait. – Vagy nem így van? – De igen. – Vagyis maga jól van, nem? Ki ez a nő, hogy ítélkezzen? – Az élet többről szól, mint az alapvető szükségletek. – Jól szolgál az egészsége? Zack kezdett ingerült lenni. – Igen. – Nos, Mrs. Monahannek nem. Zacket nem érdekelték Mrs. Monahan problémái, ráadásul abban is biztos volt, nem azért fizeti az üzenetközvetítő szolgálatot, hogy bizonyos ügyfeleket előnyben részesítsenek másokkal szemben. Kétségtelenül nem egy Mrs. Monahant vele szemben. Hope folytatta: – Csípőprotézisre lenne szüksége, azonban ezt nem engedheti meg magának, így ragaszkodik olyan dolgok elvégzéséhez, amelyek halálra rémítenek.
Zack tétovázott. Nem érdekelte a dolog. Nem érdekelte egy öregasszony, akivel csupán egy, az öregek iránti túlzott felelősségérzettel rendelkező nő kötötte össze. Azonban mint egy fájós fog, a Jasonnel kötött fogadás udvariasságra kényszerítette. – Csípőprotézis? – Tudja, az ízületi gyulladása. – A hang a vonal másik végén aggodalmassá vált, és Hope úgy beszélt hozzá, mint egy rokonhoz. – Botra támaszkodva bukdácsol. Járókeret kellene neki, de nem engedi meg, hogy vegyek neki egyet. Pedig használtat szinte ingyen tudnék neki szerezni. – Értem. – Zack a torkát köszörülte. Mit tud ő a használt járókeretekről? – És mi a helyzet a hölgy családjával? Nem nekik kellene ezek miatt a dolgok miatt aggódniuk, hogy maga át tudja adni nekem az üzeneteimet? -Nincs családja. Nagyon sok idős embernek nincs családja. Na, ez olyasvalami volt, amit el sem tudott képzelni. Az anyja kéretlenül is tanácsokkal látta el a cég vezetését illetően. Az apja nem kívánatos ötletekkel szolgált arra nézve, hogyan találhat feleséget magának. A nővére valóságos istencsapása volt. Cecily nagynéni állandóan a rózsáit szagoltatta vele. De ők voltak a családja, és mindig ott voltak neki... akár akarta, akár nem. – Ismerek egy hölgyet, akinek két hónappal ezelőtt csípőprotézist ültettek be. – Kedvenc nagynénjéről, apja legfiatalabb húgáról volt szó. Az üzenetközvetítő szolgálat alkalmazottjával Cecily nagynénjéről beszélget. Jason büszke lenne rá! Hope hangjából aggodalom csendült. – Hogy érzi magát? Tehát Hope nem csak az ügyfelek, hanem mindenki iránt együtt érez, akiről csak hall. Ez az üzenetközvetítő szolgálat egy csődtömeg. Ha üzenetrögzítője lenne, már régen megkapta volna az üzeneteit. Persze az elektromos berendezések azonnal elromlottak, ha ő a közelükbe ért. – Még mindig problémája van a járással. Ez már a második csípőműtétje volt – mondta Zack, udvariasságra és türelemre kényszerítve magát. – Ó, jaj! Az első műtét nem sikerült? – Nem, úgy értem... ez már a másik csípője volt. Reumaszerű ízületi gyulladás. Ettől eltekintve nagyon mozgékony és tevékeny. Kivételes asszony. – Vajon miért mondja ezeket a dolgokat egy idegennek? Hirtelen igyekezett hangját komolyra fordítani. – Ha lehet, most már kérném azokat az üzeneteket! Hope úgy válaszolt, ahogyan már az első pillanatban kellett volna. – Természetesen, uram... várjon egy percet! Itt van Mrs. Monahan! Zacket ismét várakozásra kapcsolták. Hallgatta azt a kellemetlen sípolást, és arra gondolt, hogy Mrs. Farrellnek teljesen elment az esze. Ez a nő az üzenetközvetítő szolgálatnál egyáltalán nem tetszett neki. Rendkívül eredménytelenül dolgozott, a minimális illemszabályok betartása nélkül, és jelét sem adta, hogy tisztában lenne az ő fontosságával. A következő pillanatban Hope megkönnyebbült hangon közölte:
– Mrs. Monahan jól van, de tudtam! Valóban a járdát takarította a ház előtt. Azt mondja, nem tesz jót az ízületi gyulladásának, ha egész nap csak ücsörög, de én mondtam neki, hogy ha elesik, szerencsés esetben kórházba kerül, ha pedig nincs szerencséje, ott fagy meg a hóban. Zacket meglepte ez a női szókimondás. – Maga aztán Miss Mary Napsütés! – Valakinek meg kell mondani neki az igazságot! Olyan kedves öreg hölgy, és még sosem történtek vele ilyen dolgok. Teringettét, hiszen nyolcvanéves! Teringettét. Évek óta nem hallotta ezt a kifejezést. Tehát Hope valóban idős lehet, és nem egy érzéki fiatal nő, ahogyan azt a hangja sugallja. Zack megkönnyebbült. De tényleg. – Az tényleg sok. Nagymamám hetvennyolc, anyukám pedig ötvenkilenc. – Ravaszul megkérdezte: – A maga édesanyja mennyi idős? – Maga Mr. Griswald? – kérdezte Hope. – Tessék? – Mr. Griswald. Maga Mr. Givens inasa, igaz? – A hangját átjárta a jókedv. – Egész biztosan az. Nem hiszem, hogy a vén trotty titkárt tart otthon. Zack elképzelése Hope-ról mint szakácsnő és háziasszony elúszott, hogy átadja helyét egy magas amazonnak. Egy amazonnak, aki nem válaszol személyes kérdésekre, de időről időre szúrós megjegyzéseket tesz. Hope folytatta: – Gondolom, Mr. Givens, amikor csak teheti, hosszú lábú, miniszoknyás nőkkel veszi körül magát. – Nem beszélt Mrs. Farrellel? – Lehet, hogy beszélt vele, de biztosan nem látta Mrs. Farrellt. – Telefonon beszéltünk. Fogadni mernék, hogy műkörme van, és olyan sarkú cipőkben tipeg, mint egy lándzsa. Igaz? Zackből majdnem kipukkadt a nevetés. Mrs. Farrellnek bozontos szemöldöke volt, halvány bajuszkája és pengeéles nyelve, de valami ösztönös huncutságból így válaszolt: – Nos, igen. Igaza van. – Nagyon jó a megérzésem az emberekkel kapcsolatban -biztosította Hope önelégült hangon. – Hoppá, itt van Mr. Cselló. Kérem, tartsa! Mr. Cselló? Csaknem azonnal visszatért a vonalba. Híreket vár a tanulmányi kölcsönével kapcsolatban, és néha némi bátorításra van szüksége. Rendkívül tehetséges, de nincs egy fillérje sem. Az apja nem támogatja törekvéseit, és ha nem kap ösztöndíjat és kölcsönt, ismét várnia kell egy szemesztert. Zack azt kívánta, bárcsak mindent értene, amiről a nő beszél. – Valóban Cselló a neve?
– Nem, az a hangszer, amin játszik. – Hope-nak hallhatóan nagyon jó kedve volt. – Becenevet adok minden ügyfelemnek. Van például egy Miss Sziámi. – Politikailag helytelen elnevezés. – Igen, ha róla beszélnék, de a macskájáról van szó, ami végig nyávog, amíg telefonon beszélünk. – Ó. – Politikailag helytelen? Ez aztán megdöbbentő. A nőnek nem kellene ilyen sokat tudnia az ügyfeleiről, és nem kellene ilyen sok mindent elmondania róluk neki, bár valódi neveket nem mondott. Egyáltalán nem kellene ennyit foglalkoznia velük. – Aztán ott van szegény Mrs. Sakk. Kisbabája van, a férje lelépett, és segélyből él, mert ha elmenne dolgozni, nem tudná fizetni a felvigyázót, és éhen halna. – Miért hívja Mrs. Sakknak? – Zack ugyan megpróbálta, de képtelen volt kitalálni. – Mert telefonon keresztül sakkozni szoktunk. Tudja, nagyon magányos. – Hope hangjából szomorkás vágyódás csendült ki, mintha ő maga lenne magányos. – Ezzel egy kicsit szórakoztatom. Zackben feltámadt az érdeklődés. – És a hölgy hogyan fizet az üzenetközvetítői szolgáltatásért? – Az olyan emberektől, mint a maga Mr. Givense, többet kérünk, hogy az olyanok, mint ő, kevesebbet fizethessenek. – Ez törvénytelen – jegyezte meg Zack hűvösen. – Törvénytelen a jótékonykodás? Nem hiszem, Mr. Griswald. – A nő hangja ugyanolyan hűvös volt, mint Zacké, csak éppen mély meggyőződéstől áthatott. – Törvénytelen az egyik embertől többet kérni ugyanazért a szolgáltatásért. – Mr. Givens szélesebb körű szolgáltatásban részesül. Naplót vezetek minden részére beérkező hívásról... és a hívások számából ítélve, amelyek azóta futottak be, hogy elhagyta az irodát, igen sokat kap, hogy átadjam Mrs. Farrellnek, ha hazajön. Ráadásul figyelemmel kell kísérnem Mr. Givens találkozóit, és finoman figyelmeztetni a fogorvosi időpontjára, keddhez egy hétre. Mrs. Farrell szerint szándékosan megpróbálja majd elfelejteni... és a kamarazene koncertre, amire a jövő csütörtökön megy a családjával. Aztán ott van a... Zack lehunyta a szemét. – Nem kell folytatnia. Hope hallható élvezettel folytatta: – Ráadásul virágot és ékszert kell küldenem, ha Mr. Givens úgy dönt, hogy elcsábít egy hölgyet. – Szent ég! – Mrs. Farrell erre nézve is utasítást adott? – Valakinek gondoskodnia kell a nagy ember kapcsolatairól. Nem várhatjuk el tőle, hogy ő maga intézzen mindent. Hope őt... Zack Givenst gúnyolta, mind szóval, mind hangsúllyal. És vajon miért? – Úgy tűnik, nincs valami nagy véleménnyel Mr. Givensről. Mit ártott magának?
– Semmit. – Hope halkan kuncogott. – Egyszerűen gazdag. Beleszületett, és abban nevelkedett. Az ilyen emberek sosem érnek túl sokat. Amikor az emberi kedvesség tejéről van szó, csak tehenek, amiknek elapadt a teje. Zack még sosem hallotta, hogy úgy beszéltek volna róla, mint elapadt tejű tehénről, és egy hosszú percig megszólalni sem tudott. Aztán azon kapta magát, hogy megkérdezi: – Maga texasi? – Azonnal rájött, hogy ez egy olyan kérdés volt, amit az ember nem tehet fel az alkalmazottjának. – Elnézést kérek – mondta. – Ez szemtelenség volt tőlem, és természetesen nem kell válaszolnia... hacsak nem akar. – Semmi baj. – Ennek ellenére a hangja tartózkodó volt, mintha óvakodna túl sok személyes információt adni magáról. – Igen, Texasból származom, de már régen eljöttem onnan. Miből jött rá? A kiejtésemből? – Nem is annyira a texasi kiejtéséből, mint a bostoni kiejtés hiányából. – Valami miatt az, hogy megtudott valami személyes dolgot róla, jókedvre derítette Zacket. – Valamint abból, hogy mi itt a mindennapi életben nem nagyon beszélünk a tehenekről. – Ezt észben fogom tartani. Zack biztos volt benne. Feltételezte, a nő nem bízik meg az ügyfeleiben, és ezzel teljes mértékben egyetértett. Azonban... azonban ő mindenképpen szeretett volna többet megtudni róla. Hope megpróbálta rövidre zárni a beszélgetést. – Túlságosan sokáig untattam. Jaj, dehogy! – Nem, egyáltalán nem untatott. – Milyen kedves ember maga! Régen dolgozik inasként? Zack tétovázott. Mondja meg a nőnek az igazat? Biztos nagyon zavarba jönne. Attól félne, hogy elveszíti az állását. Azonban értékes lecke lenne számára. Hope hangja megváltozott: – Ó, nem! Elevenen meg fogja nyúzni a nagy ember, amiért ilyen soká tart megkapni az üzeneteit, igaz? Maga viszont túl udvarias, mintsem rám szóljon, hogy ne fecsegjek annyit. Várjon egy pillanatot, itt van az összes üzenet. Átadhatom őket most, vagy átfaxolhatok mindegyikből egy példányt, hátha attól jobban alakulnak a dolgok. – Nem. – Átfaxolni? Nem, a lehető legtovább akart beszélgetni a nővel, ráadásul az az átkozott faxgép mindig bekapta a papírt. – Nem, inkább adja át nekem az üzeneteket! – Rendben, de ha Mr. Givens undokul viselkedik, mondja meg neki, hogy hívjon fel engem, és majd közlöm vele: az én hibám, hogy ilyen sokáig tartott a dolog. – Köszönöm, de nem szükséges. Nem fogja bánni. – Zack kísérletet tett a dolgok helyreigazítására. – Igazán nagyszerű munkáltató. – Maga pedig egy nagyszerű és hűséges alkalmazott -mondta a nő meleg hangon. – Most pedig jönnek az üzenetek.
Hope tárgyilagos hangon olvasta a szöveget: – Cecily nagynéni emlékezteti Mr. Givenst, miszerint ő egy hálátlan alak, és azt szeretné, ha Mr. Givens elmenne hozzá vacsorázni holnap este. Vigye magával a kalapácsát; be kell verni egy képszöget. – Jaj, nem! – Cecily néni festményei mindig hatalmasak voltak, széles kerettel, és csupán sokadik nekifutásra sikerült a néni megelégedésére fellógatni őket a falra. – Fel kell fogadnom valakit. – Azért, hogy megvacsorázzon a nagynénivel? – Hope nem várt választ. – A nővére, Janna telefonált Washingtonból, és azt üzente, hogy Nottingham képviselő kikezdett vele, és így most már hivatalosan is a szenátus tagja. – Azt nem mondta, hogy az asztalra döntötte-e a fickót? Hope nevetett, hosszan, mélyen, amitől Zacknek felállt a szőr a nyakán és úgy érezte, ő a legviccesebb ember egész Bostonban. – Nem, ezt nem mondta. Kellett volna? – Nézze meg a híradót ma este – tanácsolta Zack. – Robyn Bennett azt üzente, minden barátja úgy gondolja, hogy ő és Mr. Givens igazi álompárt alkotnak, és szívesen adna vacsorát Mr. Givens tiszteletére, a lehető legközelebbi időpontban, amikor neki megfelel. – Persze, aztán a költségeket lepasszolná – jegyezte meg Zack cinikusan. – A meghívás kifulladt, ziháló hangon hangzott el. Úgy gondolom, ez vagy a vágyakozás jele, vagy az illető hölgy egy Marilyn Monroe utánzat. Zack elvigyorodott. Robyn mindig úgy beszélt, mintha az orgazmus szélén állna. – Colin Baxter azt szeretné tudni, a részvényesei miért kaptak tanácsot arra nézve, hogyan szavazzanak... te piszok disznó, és Mr. Givens azonnal hívja vissza. Zack felvonta a szemöldökét Baxter sértésének Hope általi szó szerinti tolmácsolása hallatán, és remélte, a nő ennél többet is képes elviselni, mivel nem állt szándékában visszahívni Baxtert. Ahhoz már túl késő volt. Hope felolvasott fél tucat újabb üzenetet, egyik sem volt nagyon fontos, de ő nagyon biztosnak tűnt abban, hogy mindent pontosan jegyzett fel. Zack úgy érezte, elhamarkodottan ítélte meg Hope-ot. Végül is hatékony munkaerőnek tűnt. És a beszélgetés, bár bosszantó volt, nem változtatta meg a véleményét Hope hangját illetően. Ő volt a legszexisebb hangú nő, akivel valaha beszélt. – Ennyi üzenet volt, Mr. Griswald. – Hope nyújtotta a szavakat, úgy ízlelgetve minden szótagot, mintha mézes cukorka lenne. Zack lehunyta a szemét, hallgatta, és közben elképzelte, milyen érzés lenne, ha az a nyelv végigsiklana a... felpattant a szeme. Ennyi. Teljesen megőrült. Arról álmodozik, milyen lenne, ha leszopná egy nő, akivel sosem találkozott, és aki talán kétszer annyi idős, mint ő, háromszor olyan súlyos és négyszer annyi szőrzet van az arcán, mint neki. – Köszönöm az üzeneteket. – Gyorsan feljegyzést készített, hogy felhívja Robynt, és másnap estére találkozót beszéljen meg vele. Nem, az nem jó. Holnap este
képszöget kell bevernie. De a holnapután biztosan jó lesz. Nyilvánvalóan némi megkönnyebbülésre van szüksége. – És Hope? – Tessék! Zack a kagylót a füle és a válla között szorongatta. – Holnap mikor dolgozik? – Déltől este kilencig. – Jelentkezem. Hope tétovázott, mint aki nem tudja, hogyan válaszoljon, végül szégyenlősen így szólt: – Várom a hívását.
Három Mr. Griswald letette a telefont, és Hope egy ideig csak ült a régimódi, jelzőlámpákkal és dugókkal teli kapcsolótábla előtt, és tűnődött. Nagyon tetszett neki a férfi. Ropogós bostoni kiejtésével és munkaadója iránti hűségével rendkívül vonzónak tűnt. Hope kíváncsi volt, mennyi idős lehet, és hogy nézhet ki. Aztán megszidta magát, mert az ilyesmi nem igazán számít. Iskola, munka és tanulás mellett még levegőt venni sem volt ideje, nemhogy randevúzni – Madam Nianci nagy bánatára. Ugyanakkor jó volt egy olyan férfival beszélgetni, aki nem árasztotta el rögtön a problémáival. Elfintorodott és megigazította a fülhallgatóját. Mindenki a problémáiról beszélt neki. Ez biztosan valamiféle jellemhiba lehetett nála. Egy hűvös légáramlattal és mindent elnyomó Giorgio parfümfelhőjével együtt Madam Nianci érkezett és megkérdezte: – Ki volt az? – Választ sem várva arcát Hope-éhoz nyomta. – Kint szakad a hó, hagyd ki a ma esti órákat, és maradj itt vacsorára! Ilyen időben őrültség kimenni. Az üzenetközvetítő szolgálat Madam Nianci tulajdona volt, mindig is az ő tulajdona volt, és az asszony itt élt alagsori lakás/irodájában, a város közepén, és minden elképzelhető etnikumú és szexuális irányultságú szomszédság jellemezte. Madam Nianci beszéde, erőteljes kelet-európai kiejtésének köszönhetően, úgy hangzott, mint egy rajzfilmbéli orosz kémé, és annak ellenére, hogy korát nem volt hajlandó elárulni, Hope hatvannak saccolta. Egy hatvanéves asszony, aki keményen harcol, hogy harmincnak nézzen ki. Műszőrme bundát viselt, vállán fekete-arany mintás selyemsállal, apró képekkel – zongorabillentyűzet, madarak, hegyek – díszített műkörmei voltak, és fülében érmékhez hasonló lapocskák csilingeltek. Hope imádta. – Ma este nem lóghatok el az iskolából – mondta. – Problémám támadt a grafikával, és segítségre van szükségem Shelley Drawatertől. Madam Nianci leemelte fejéről a rózsaszín, bolyhos kalapot, majd odalépett a tükörhöz, és megigazította frissen festett szőke haját. – Ő a professzorod? – Nem, ez a lány szintén diák. A professzor nem valami jó a grafikában. Ez volt a fő probléma az esti iskolával. A tanárok nemhogy nem voltak szakértői területüknek, de gyakran még igazi tanárok sem voltak. A felszerelés elavult, az órarendet pedig szinte lehetetlen betartani. Hope leánykori álmai azonban, fájdalmában és zavarodottságában, semmivé foszlottak egy kihalt texasi úton tizenhatodik életévének nyarán, és a gimnázium legnépszerűbb és legokosabb diákjából magányos számkivetetté vált egy különös városban. Most azért harcolt, hogy megadja magának azokat a lehetőségeket, amelyek egykor teljesen biztosnak tűntek – és néha, de csak néha, úgy tűnt, sikerrel jár. Madam Nianci azzal segített, hogy munkát adott neki, amikor még nem volt tapasztalata, és anyai szeretetet, amikor a világ túl kíméletlennek és magányosnak tűnt.
Madam Nianci most csípőre tette a kezét és kijelentette: – Az utcákon hegyekben áll a hó, az autók összevissza csúszkálnak, a buszok késnek. Arra még nem gondoltál, hogy az iskolában ma elmaradnak az órák? – Ebben az esetben itt maradok – mondta Hope engedelmesen. Madam Nianci gyűlölte Hope péntek esti óráit, és mindent megtett, hogy távol tartsa a lányt az iskolától, Hope azonban, bár mindenben igyekezett munkaadója kedvében járni, ebben az egyben kérlelhetetlen volt. Addig fog esti iskolába járni, amíg nem sikerül bejutnia a Bostoni Egyetemre és diplomát szereznie számítástechnikából. Akkor aztán majd talál egy jól fizető állást ezen a jól jövedelmező területen. És ha még addig sem sikerül családja nyomára bukkannia... nos, akkor felfogad egy magánnyomozót, hogy keresse meg őket. Valahol kint a világban él két lánytestvére – Pepper, aki azóta már tinédzser, Caitlin, aki nyolcéves, és mostohaöccse, Gabriel. Hét hosszú éve már, hogy elszakították őket egymástól. Egyetlen családsegítő szolgálatnál sem sikerült megtudnia semmit, és a volt szomszédaik azonnal lecsapták a telefont, ha felhívta őket. És miközben a testvérei hiánya miatt érzett fájdalom némileg enyhült, az elszántság, hogy megtalálja őket, tovább erősödött. Nem engedte magának, hogy kétségei támadjanak. Kitűzte maga elé a célt, és a tanulmányaihoz szüksége volt minden figyelmére, összpontosítására és csaknem az összes idejére. – Hívd fel! Hívd fel az iskolát! – Madam Nianci a kapcsolótábla felé terelgette Hope-ot. A telefon azonban megszólalt. Hope a hívóazonosítóra nézett, és azonnal válaszolt: – Hogy van, dr. Curtis? Curtis doktornő lecsúszott az útról, bele egy nagy hókupacba – ismét. Hope kikereste számára a vontató telefonszámát, és felszólította, hogy telefonáljon, amikor hazaért. Az üzenetközvetítő szolgálatnak negyvenhét előfizetője volt, és úgy tűnt, mindegyiknek hóval kapcsolatos problémái vannak. Becket atyának két tucat menekültje volt az episzkopális menedékotthonban, akiknek plédre volt szüksége. Hope talált a közelben egy raktáráruházat, amely hajlandó volt nekik adományozni a plédeket, és megszervezte a szállítást is – remélte, sikerrel. Mr. Shepard az irodájában ragadt, várandós felesége otthon volt egyedül, és bármelyik pillanatban beindulhatott a szülés. Hope az egyik szomszédjukat megkérte, hogy menjen át az asszonyhoz, és megígérte, hogy mindennap felhívja, amíg a baba meg nem születik. Hope addig nem tette le a munkát, amíg meg nem bizonyosodott i óla, hogy Mrs. Monahan biztonságban bent van a házban. Serpenyők és fazekak csörömpölése hallatszott Madam Nianci apró konyhájából, és alig tizenöt perc múlva bárányhús és fokhagyma illata töltötte be a levegőt. A konyha régimódi volt, ugyanolyan régimódi, mint a kapcsolótábla, ötvenéves gáztűzhellyel, amely nem volt hajlandó felmondani a szolgálatot, egy tizenhat éves, legömbölyített sarkú, miniatűr fagyasztóval ellátott hűtőszekrénnyel, lepattogzott zománcú mosogatóval és narancssárga műanyaglappal borított konyhapulttal. Az apró fürdőszobában egyetlen centiméter felesleges hely sem volt; a vécét, a mosdókagylót és a fürdőkádat egy ruhásszekrény méretű helyre préselték be. Madam Nianci a hálószobáját és a nappaliját igen érdekesen rendezte be: a kanapé
és a fotel kopott részeit aranyszegélyű lila terítőkkel takarta le, a linóleumpadlón nagy virágmintás, rojtos szőnyegek nyújtóztak, a járdára néző nagy ablakokon aranyszegélyű függönyök lógtak. A kis asztalka, mellette az állólámpával egy nosztalgia jegyében berendezett boltkirakatban esetleg jól nézett volna ki, a dohányzóasztalon pedig mindig ott díszelgett egy felállított sakktábla. A kapcsolótábla előtti íróasztalt műanyag lap borította. Az ebédlőasztal a konyha és a kapcsolótábla között helyezkedett el, hogy Madam Nianci felpattanhasson, és könnyedén válaszolhasson, amikor a telefon evés közben megszólal. A hely bohém kopottsága ellenére magába szívta Madam Nianci személyiségét, sugárzott belőle a meleg és a kedvesség, és Hope sokkal inkább otthon érezte magát, mint az üres lakásban, ahol lakott. Miután lebonyolított néhány újabb hívást, és megtudta, hogy az órák valóban elmaradnak, kiment a konyhába, és elhúzta a rózsaszín virágos függönyt. – Sarah ma este nem tud jönni dolgozni. A barátja házában ragadt. Madam Nianci csettintett a nyelvével. – Mit csinál ott? Ügyesen bonyolítja az üzeneteket, bár nem annyira ügyesen, mint te, és a szabad idejét ott tölti azzal a zöldséges fiúval. Hope-nak nem volt kedve Sarah erkölcseiről tárgyalni. Jó barátnője volt, alig két évvel idősebb nála, egészséges étvággyal a férfiak iránt. Sarah nagyon komolyan vette felelősségét mint idősebb barátnő. Hope Sarah irányítása alatt használtruhaboltokban vásárolt olcsón csinos ruhákat, és megtanulta, hogy egy csepp vaníliaaroma nagyon jó parfüm helyett. Sarah időnként elment Hope-pal a dolláros mozikba, és elképesztő nyíltsággal és őszinteséggel beszélt a férfiakról, szexről és kapcsolatokról. Ráadásul hajlandó volt összevissza dolgozni, hogy Hope iskolába járhasson. – Ha maradok, vacsora után tanulnom kell. – Persze! Természetesen! – Madam Nianci kedvesen megcsípte Hope arcát. – Én a legjobbat akarom neked, Hope. A válásod végleges, és magányos vagy. – Tudom. – Ez már Madam Nianci második válása volt, amióta Hope nála dolgozott három éve, és a hatodik, amit bevallott. – Elvégezted a munkát, amit találtam neked? – kérdezte Madam Nianci. – Igen, létrehoztam egy új website-ot a száraztiszítóknak, és ők fizettek érte. – Hope szeretettel Madam Niancira mosolygott, aki gyakran hozott munkát Hope-nak, amit szabad idejében elvégezhetett, és ami néhány értékes dollárt hozott számára. – Köszönöm, hogy hozzám irányította őket. Jól jött a pénz. – Szerzek én még neked munkát. Olyat, ami nem nehéz, de pénzt azt hoz. – Az nagyon jó lesz. Madam Nianci nem akarta, hogy Hope észrevegye, mindvégig figyeli a kedves gyermeket, amíg Hope összeszedi az evőeszközöket és a tányérokat, hogy megterítse az asztalt. Hope rendes, kedves lány volt, akit valaki megtanított arra, hogy segítsen, amikor csak lehetséges. És Hope segített. Mindenkinek segített. Minden előfizető imádta őt, és ha látják, még jobban imádták volna.
Ugyanis Hope szép volt, majdnem szebb, mint Madam Nianci volt füttycsali korában. Hope azonban... az ő esetében mindenki elsőként a szemét vette észre. A nagy, türkizkék szemek valósággal uralták a lány arcát. És az arca rendkívül különleges volt – vékony, hegyes áll, sima bőr, fitos orr és szép száj. Egy kicsit túl nagy, de formás. Bárcsak néha kirúzsozná! Most, hogy eszébe jutott állandó bosszúsága, Madam Nianci odalépett az asztalhoz és csípőre tett kézzel figyelte Hope-ot, ahogy összehajtja a szalvétákat és kiteszi az evőeszközöket. Miért nem sminkelsz néha? Hogyan akarsz férfit találni magadnak, ha soha még csak erőfeszítést sem teszel, hogy szép legyél? Hope Madam Niancira függesztette nagy, kék szemét, és a jókedv szikrái csillogtak benne. – Az a bizonyos férfi át fog látni az én kopott ruháimon és festetlen arcomon, és az eszemért fog szeretni. Madam Nianci felhorkant. – Ezért szeretik a férfiak jobban a szép lányokat az okosoknál! A férfiak látása jobb, mint a gondolkodása. – Odalépett a tűzhelyhez, megkavarta a bárányhúst, majd visszament az asztalhoz. – És a hajad. Állandóan lófarokba kötve viseled, egyszerű csatokat tűzöl bele, magad vágod a frufrudat, és attól nem egyenes. Hope megvonta a vállát. – Az ollóm nem a legjobb. – Ha leeresztve hordanád a hajad... Hosszú, hullámos és szép a színe. A férfiaknak tetszene. – A hajam barna – jelentette ki Hope prózai hangon. – És zavar, ha a szemembe lóg. Van valami salátának való? Összevágom. – Ott van a hűtőszekrényben. – Hope smink nélkül és szorosan hátrafésült hajjal is valami olyan hatást gyakorolt az emberekre, hogy a nők beszélgetni akartak vele, a férfiak pedig szerették volna ágyba vinni. Hope mindenkivel szívesen elbeszélgetett. Lefeküdni azonban nem feküdt le senkivel – Madam Nianci sejtése szerint még soha nem tette meg. Hope túlságosan sovány volt. Madam Nianci megpróbálta felhizlalni, de mit lehet egy lánnyal tenni, aki állandóan a könyvei fölött görnyed, és úgy tanul, mintha az élete múlna rajta? Hope minden pénzét iskolákra és tanfolyamokra költötte, és közben egy csótánnyal teli, egyszobás lakásban lakott a Mission Hillen. Madam Niancit kirázta a hideg, amikor arra gondolt, hogy a lány egyedül megy haza a sötét utcákon az esti iskola után. Próbálta rávenni Hope-ot, hogy költözzön oda hozzá, de a lány kitartóan ellenállt. Azt mondta, nem akarja megzavarni Madam Nianci életét, és azt állította, soha senki nem zaklatta az utcán. És ez igaz is volt. Mintha maguk az angyalok vigyáztak volna rá. Az ég a tanúja, Madam Nianci minden este imádkozott a Mindenhatóhoz, hogy továbbra is őrködjön a lány fölött. Madam Nianci úgy érezte, Hope egy falat húzott fel maga és a külvilág között, és azon nem enged át senkit. Kétségtelenül sosem beszélt a gyermekkoráról, akármilyen furfangosan próbált is Madam Nianci kihúzni valamit belőle. Csak annyit
tudott Hope múltjáról, hogy a lány szülei meghaltak és Hope egy ideig egy közeli árvaházban élt. És azon néhány alkalommal, amikor a hóesés miatt Hope ottmaradt nála éjszakára, mindig sikoltozva ébredt rémálmából. Valahol, valamikor valami szörnyű dolog történt Hope-pal. Madam Nianci óvatosan megkeverte a gombát, majd ráöntött egy doboz zellerkrémlevest. Hope-ban Madam Nianci rokonlelket látott, mert Hope gyönyörű szeme öreg volt, szomorú és magányos. Madam Nianci száműzött volt, és tudta, valamiképp Hope is az. – Ma megismerkedtem egy kedves fiatalemberrel – jegyezte meg Madam Nianci. Hope helyeslően bólintott. – Nagyon jó! Akkor megint lesz kivel randevúznia! – Nem, neked! Hope néma nyögést hallatott. Madam Nianci állandóan férfit keresett számára, és ahányszor talált egyet, Hope számára biztosítva volt néhány borzalmas perc. – Tudok én magamnak férfit találni. – De nem keresel! – Madam Nianci Hope-ra függesztette enyhén dülledt szürke szemét. – Gondolnod kell a jövődre! – Egyfolytában azt teszem, és nincs szükségem férfira! – Nem tudod, mit jelent a magány. De igen. Hope azonban nem mondott semmit, csak leszűrte a nudlit. – De legalább nem vagy olyan rossz lány, aki... tudod, azt csinálja... egy férfival az esküvő előtt. Hope tudta, és alig bírta visszafojtani mosolyát. – Minden barátnőm azt csinálta... tudja... és azt mondják, nem éri meg. Madam Nianci kihúzta széles vállát, és kijelentette: – Mert nem a megfelelő személlyel csinálták! Hope-ból kirobbant a nevetés. Madam Nianci sértődött képet vágott. – Nincs családod, és bíznod kellene bennem. A legjobbat akarom neked. Néhány hiábavaló kísérlet után Hope-nak sikerült elfojtania vidámságát. – Igen, Madam Nianci. – A házasság az, ami... azt a bizonyos dolgot... csodálatos élménnyé varázsolja. Amikor férjnél vagy, nem valami elsietett, lyuk-a-falban esemény. Hope ismét kacagni kezdett. Madam Nianci a konyhapultra támaszkodott, és megvárta, amíg Hope abbahagyja. – Emlékezz arra, amit mindig mondok – bütykös mutatóujját meglengette. – Először a gyűrű, aztán a sűrű. Te egy erkölcsös lány vagy, és ezzel te is tisztában vagy. – Én egy fáradt lány vagyok. Nincs időm sem a gyűrűvel, sem a „sűrű"-vei foglalkozni.
– Tudom, és ezzel el is érkeztünk Mr. Joneshoz. Hope lassan és érthetően ejtette a szavakat. – Nincs időm randevúzni senkivel, és a legutóbbi férfi, akivel össze akart hozni, hatvankét éves volt, és ugyanolyan széles, amilyen magas. – Nem is volt nagyon kövér. – Ez igaz. – A férfi Hope álláig ért. Madam Nianci szemügyre vette Hope karcsú alakját. – Te vagy magas. – Ezt azelőtt is tudta, mielőtt leszervezte a randevút. – Hosszú a lábad. – Madam Nianci elfelezte a nudlit, kitöltötte két tányérba és megrakta a vegyes raguval. – Nem is könnyű farmert találni magamra. – A csípőd viszont keskeny. A melled formás. Többet ki kéne hoznod belőle öltözködéssel. Hope a gőzölgő tányérokat odatette az asztalra. – Csak kettő van. Madam Nianci homlokráncolva próbálta megérteni a megjegyzést, majd elkomorult. – Viccelsz velem, pedig ez egy nagyon helyes fiatalember. – Leült, és megvárta, amíg Hope válaszol a telefonhívásra. Mrs. Sakk volt, aki azt mondta: – Ló az F6-ra. – Rendben, visszahívom. – Hope odament a sakktáblához, lépett, majd visszatért az ebédlőasztalhoz. Madam Nianci tovább beszélt, mintha semmi sem zavarta volna meg. – Van állása. Van háza. Van egy macskája. – Nem. – Az alma, amit Hope reggelire evett, már régen feledésbe merült, és az étel csodálatos volt. – Tessék? Hiszen nem hajléktalan, nem beteg. Miért nem adsz neki egy lehetőséget? – Madam Nianci a kapcsolótábla felé bökött. – Az előfizetőinknek mást sem kell tenniük, csak előadni neked a problémáikat, és te azonnal segítesz rajtuk. És mindegyiknek van valami baja. – Nem érdekel. Nincs időm ismerkedni. Madam Nianci látható élvezettel evett. – Találkoznod kellene Jake-kel. Jake Jones. Jóképű, sötét hajú, barna bőrű, egy kicsit talán fiatalabb, mint te, és saját vállalkozása van. Valamiket csinál a hajózási társaságoknak. – Valamiket? Madam Nianci vállat vont, és befejezte a vacsorát.
– Magyarázta, de nem értettem. Addig azonban nem foglak békén hagyni, amíg bele nem egyezel egy randevúba ezzel az emberrel. Kanalát az üres tányérba ejtve, Hope-nak hirtelen jó ötlete támadt. – Rendben! Megmondom az igazat. Randim van jövő szombatra. – Hope vadul kotorászott az agyában, és diadalmasan kivágott egy nevet, amit Madam Nianci nem ismert. – Mr. Griswalddal. – Mr. Griswald? – Madam Nianci láthatóan gyanakodott. – Ki az a Mr. Griswald? – Mr. Givens inasa. Ma este beszéltem vele, és olyan... – Hope felállt, és elkezdte leszedni az asztalt. – Olyan humoros. Először kicsit mogorvának tűnt, de azt hiszem, segít nekem egy használt járókeretet találni Mrs. Monahannek. Madam Nianci követte a lányt a konyhába. – És ez a Mr. Griswald elhívott randevúzni az első beszélgetés után? – Aha. – Hope vigyázott, hogy ne kelljen Madam Nianci szemébe nézni. – És te beleegyeztél? – Szimpatikusnak tűnt – mondta Hope egyszerűen. Lehetett valami a mosolyában, ami meggyőzte Madam Niancit. – Nem is láttad azt az embert. Lehet, hogy egy gnóm. – Vagy egy bakkecske, de a külső nem számít – Hope teleengedte a mosogatót vízzel, és belerakta a tányérokat – egy tökéletes világban. Madam Nianci azonban nem hagyta magát. – Ha kiderül, hogy borzalmas, hajlandó leszel találkozni Mr. Jonesszal? Hope megadta magát. – Ha borzalmas, hajlandó leszek találkozni a maga Mr. Jonesszával. Azonban biztosan nem lesz borzalmas, mivel nincs ideje egy valódi randevúra, sosem fog találkozni Mr. Griswalddal, és majd kitalál egy leírást a férfiról, ami kielégíti Madam Niancit... bár hazudozásban nem volt túl jó, mert bárhová ment, bármit tett, mindig egy lelkész lánya maradt.
Négy Másnap este Zack hátratolta székét az étkezőasztaltól, és megveregette teli hasát. – A vacsora csodálatos volt, mint mindig, Cecily néni. Hogy van a csípője? Cecily néni mindentudó mosollyal nézett rá. – A csípőm jól van. Hogy van Gladys? Zack ennél bővebb válaszra nem is számíthatott. Cecily néni sosem beszélt az egészségi állapotáról, és megvetette azokat, akik megpróbáltak részleteket kihúzni belőle. Ez persze anyja kívánságát – Tudod, hogy Cecily téged szeret a legjobban, drágám, ezért igyekezz megtudni, hogy érzi magát valójában! – nagyban megnehezítette. – Anya jól van – válaszolta Zack. Cecily nénivel kapcsolatban azonban minden nehéz volt. Ha az ember nem látta vékony és elgörbült ujjait, és az állandóan jelenlévő járókeretét, nem gondolta volna, hogy ötvenes éveinek második felében jár, és harmincegy éves kora óta gyötri a reumás ízületi gyulladás. Hófehér haját tüskésre vágatva viselte, amitől úgy nézett ki, mint egy sovány, kíváncsi, tarajos madár. Volt egy plasztikai műtétje, ami kihangsúlyozta szemének huncut vágását. Azt mondta: „Ha már kés alá fekszem, hogy kicseréljék az egyik legnagyobb ízületet a testemben, akkor egyúttal már rendbe hozatom az arcomat is." Divatos ruhákat viselt karcsú alakján, amit kemény edzéssel tartott karban. Az asszony megnyomta a tányérja melletti gombot, mire az ajtóban megjelent a harmincéves Adonisz, aki egyszerre volt személyi edző, inas, szakács, lakáj, és némán várta úrnője utasításait. Sven, ez nagyon finom volt. Az unokaöcsémnek is ízlett. Lenne szíves leszedni a tányérokat, és hozni nekünk egy pohár portóit? Sven biccentett, és letakarította az asztalt. Zack figyelte, ahogy a férfi eltűnt a konyhába vezető lengőajtón keresztül. – Beszélni is tud? – Be nem áll a szája. Főleg amikor a lépcsőzőgépen edzek. – Elmélyítette a hangját, és svéd akcentussal utánozni kezdte a férfit. – „Meg tudja csinálni, Cecily. Maga nagyon erős, Cecily. Már csak öt perc van hátra, Cecily." Gyűlölöm az egészet. És őt is gyűlölöm. Zack bólintott. Ezt már máskor is hallotta. – Rúgja ki! – Sosem találnék egy edzőt, aki így tud főzni. – Sven visszatért, és az asszony mogorván nézte. – Ráadásul csinos segge van. Sven úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a megjegyzést, miközben kitöltötte a portóit. – Aha, szóval serkentőnek használja a seggét. – Zack átvette és megköszönte a bort. – Máskülönben tudom, hogy egyetlen napot sem hajlandó lazítani.
– Az edzés az egyetlen dolog, ami mozgásban tart. – Az asszony szemében acélos fény csillant. – Az a nap, amikor nem edzek, a halálom napja lesz. – Elhiszem – mondta Zack. Hogyan szedjen ki belőle információt az egészségével kapcsolatban? Hirtelen jó ötlete támadt. -Az a helyzet, ismerek valakit, akinek csípőprotézisre lenne szüksége, és szerettem volna bővebben hallani a dologról. – Ismersz valakit? És? Miért érdekel téged ilyesmi? – Nincs elég pénze a műtétre. – Ismersz valakit, akinek nincs elég pénze valamire? Zack türelemre intette magát. – Nos, nem ismerem személyesen, csak hallottam róla. Az üzenetközvetítő szolgálatomon keresztül. Cecily néni hátradőlt a Frank Lloyd Wright stílusú, masszív karosszékében, és vigyorgott. – Azt elhiszem, hogy befizettél egy ilyen szolgálathoz, de azt még mindig nem értem, hogyan ismerhetsz valakit, akinek csípőprotézisre lenne szüksége, az üzenetközvetítő szolgálaton keresztül. – Az a nő, aki rögzíti az én üzeneteimet, azzal az asszonnyal is kapcsolatban áll, akinek erre a műtétre lenne szüksége, és ő mesélt nekem róla. Ez persze így elképzelhetetlenül bonyolultnak tűnt, de Cecily néni persze arra a részletre harapott rá, amit Zack a legkevésbé szeretett volna, ha észrevesz. – Szóval egy fiatal nő dolgozik az üzenetközvetítő szolgálatnál. – Nem tudom, hogy fiatal vagy sem, de kétségtelenül nő, és azt szeretné, ha segítenék neki találni egy használt járókeretet. Cecily néni szeme, ami ugyanolyan sötét és titokzatos volt, mint Zacké, elkeskenyedett. – Szívességet teszel egy nőnek, akit sosem láttál? Nagynénje hitetlenkedése felbosszantotta Zacket. – Nem mondtam, hogy szívességet teszek bárkinek. Azt mondtam, azért akartam megtudni, hogy van a csípője, hogy megnyugtathassam a nőt a műtétet illetően. – A fiatal nőt az üzenetközvetítő szolgálatnál vagy az ügyfelét? Cecily néni gyanakvási hányadosa igen magas volt. – Mindkettőt. Cecily néni láthatott valamit Zack arcán, ami megnyugtatta, mert így válaszolt: – Pont most vettem egy új járókeretet. A régi jó állapotban van, és odaadom a csípőbetegnek. Mondd meg a címet, és odaküldetem. Cecily nagynéni egészségi állapotáról az égvilágon semmit sem sikerült megtudnia. – Madam Nianci üzenetközvetítő szolgálata. Cecily néni ismét elvigyorodott. Zack túl vidámnak találta ma este.
Szóval szerelmes vagy valakibe, akit Madam Niancinak hívnak? Mit is mondott Jason? Úgy mérlegeled a kedves szavaidat, mintha aranyat érnének, és nagyon fukarul osztogatod őket. De legalább elszórakoztatta a nagynénjét, és ez szép dolog, hiszen ő is a családhoz tartozik. – Nem vagyok szerelmes senkibe – mondta nyugodtan. – Kár. Pedig pont egy olyan nőt szeretnék melléd, aki fel tudja ébreszteni benned az embertársaid iránti érdeklődést. Nem olyat, mint Robyn Bennett, aki olyan sekélyes, hogy egy gyermekmedencébe is belefulladna. Több ilyen jótékonysági munkát kellene vállalnod. Zack már ezt is hallotta máskor. – Milyen az az ilyen? – Az a fajta tevékenység, amely során téged senki sem vesz észre, és cserébe nem kapsz mást, csak jó érzést. – Komolyan jótékonykodom. – Egy nagy összegre kitöltött csekk elküldése egy dúsgazdag adománygyűjtőnek nem jótékonysági munka, hanem lelkiismeret-megnyugtató adócsökkentés. Sosem fogod megérteni, milyen a valódi szükség, amíg ki nem mész, és meg nem érzed az élet szagát. – Pontosan eleget érzek az élet szagából, amikor átmegyek az utca túloldalára, hogy elkerüljem a részegeket. – Pontosan úgy beszélsz, mint az apád. És az én apám. – Apa jó ember. Nagyapa pedig... – Zack erőltette az agyát, hogy valami pozitívat mondjon a komor arcú öregemberről, akire alig emlékezett – sikeres volt. Cecily néni mintha meg sem hallotta volna. – Az iszákosoknak is szükségük van segítségre, de ha túlságosan kifinomult vagy hozzájuk, akkor ott vannak azok az emberek, akik a Wal-Martban dolgoznak, két gyerekük van, és ahhoz sem keresnek eleget, hogy megéljenek belőle, de ahhoz túl sokat keresnek, hogy élelmiszerjegyet kapjanak. Ezek általában nők. Nem halnál bele, ha egyszer az életben önzetlen és lovagias lennél. Zack összehúzott szemmel nézte nagynénjét. – Tudja, ahhoz képest, hogy egy kis öreg hölgy, nagyon idegesítő tud lenni. – Valakinek idegesítenie is kell téged. Olyan önelégült vagy, hogy az már majdnem visszataszító. – Nem vagyok önelégült – Jason legalább ezzel nem vádolta. – Igazad van. Nem ez a helyes szó. Zárkózott. Ha egy nő hozzád megy feleségül, meg kell majd elégednie egy férjjel, aki olyan vastag kagylóhéjjal veszi körül magát, hogy soha még csak egy pillantást sem vethet majd a belül rejtőző személyre – Cecily néni megveregette Zack karját -, aki, drágám, időnként meglehetősen elgondolkodtató. – Ha egy nő hozzám jön feleségül, az elégedett lesz, pont. – Hmm! Értem.
Lágy hangon, ami kedvezőtlen előjel volt a bőbeszédű nagynéni számára, megkérdezte: – És ezt hol hallotta? – Nyilvános vécékben. Zack erre úgy döntött, hogy elveti a pletykát. – A falra volt írva? – Női fecsegés. Szóval mesélj nekem erről a fiatal nőről az üzenetközvetítő szolgálatnál! Cecily néni olyan volt, mint egy kutya, ha csontot talál. A világért sem engedte volna el. – Mondtam már. Sosem találkoztam vele, nem tudom, fiatal vagy öreg. Csupán háromszor beszéltem vele. – Háromszor, és már mindent tudsz a többi ügyfeléről? – Cecily néni elkomorodott. – Nem szeretem az olyan embereket, akik azt hiszik, kihasználhatnak téged, csak mert Zachariah Givens vagy. – Ő nem olyan. Cecily néni a fejét csóválta, mintha nem hinné, amit hall. – Dehogynem! Biztosan olyan! – Nem tudja, hogy Zachariah Givens vagyok. Azt hiszi, én vagyok Griswald. – Zack élvezte a dicsőséges pillanatot, amikor nagynénje egy ideig szóhoz sem jut, Sven pedig fülig érő szájjal vigyorog. Sajnos, a pillanat rövid volt. – Griswald? – Az asszony hangja átcsapott élesbe. – Miért hiszi azt, hogy te Griswald vagy? – Mert meggyőződése, hogy Zack Givens túlságosan felvágós, hogy személyesen telefonáljon az üzeneteiért. – Kényszeredetten belemosolygott borospoharába. – Nem tartja túl sokra a gazdagokat. – Én sem. Társadalmi rétegként egy csomó érzéketlen disznó vagyunk, de te... te nem vagy sznob. – Sven egy kis, rugalmas labdát tett a keze ügyébe. Az asszony csúnya pillantást vetett rá, majd felkapta és elkezdte nyomogatni. – Te mindenkit egyforma közönnyel kezelsz. Jason hangja suttogott a fejében. Szívtelen gazfickó. Zack .hajolt az asztalon, megfogta Cecily néni másik kezét, szétválasztotta a deformált ujjakat és masszírozni kezdte őket. – Valóban? – Jó, engem nem – ismerte el az asszony. – De nagyon sokat adnék azért, ha láthatnálak fülig szerelmesen. – Ugyanolyan sokat adnék, ha magát látnám fülig szerelmesen Az asszony lágyan mosolygott. A mosoly és a csend meglepte Zacket, és megkérdezte: – Mondja csak, Cecily néni, kapcsolata van valakivel?
– Az én koromban? Az én állapotomban? Micsoda ostobaság! – Az asszony kiszabadította a kezét, és szemüvegét kezdte pörgetni a száránál fogva. – Nem is tudtam, hogy van még működő üzenetközvetítő szolgálat. Ami azt jelentette, nem fog válaszolni Zack kérdésére. – Talán csak ez az egy. A fiatal nő neve, aki válaszol a hívásokra, Hope 1. – Illik hozzá a név, de azt hittem, nem tudod biztosan, hogy egy fiatal nőről van szó. Ha Cecily néni tud rejtélyes lenni, akkor ő is tud. – Nem is tudom. – Zack felállt. – Hol van az a kép, amit fel kellene akasztanom? – A társalgóban. Miért nem kérdezed meg, hány éves? – Mert a nők egy bizonyos kor fölött nem szeretik közzétenni ezt az információt. – Zack lehajolt és belenézett nagynénje szemébe. – Nem igaz, Cecily néni? – Pimasz kölyök! – Olyan erősen megpöckölte Zack homlokát, hogy a helyén vörös folt maradt. – Megmondhatod anyádnak, a rehabilitáció maga volt a pokol, de az új csípő sokkal jobb, mint a régi volt. – Köszönöm – mondta Zack őszinte hálával. Az asszony odahúzta magához a járókeretet, és körülményesen felállt. Zack várt, tudva, hogy csak szidást kapna, ha megpróbálna segíteni. Mikor az asszony végül beállt irányba és elindult a társalgó felé, megjegyezte: – Valójában két képről lenne szó. Zack a nagynénje mellé lépett. – Két nagy képről? – Nem, drágám, ez alkalommal két kicsiről. Gyere, megmutatom, hová szeretném feltetetni őket! Mr. Givens azt hitte, két kis képpel könnyebb lesz boldogulni, mint egy naggyal, de a nagynéninek végig kellett próbálnia az összes falat a szobában, mire végül kikötöttek az eredetinél, és Mr. Givens hét lyukat ütött a falba, amíg a nagynéni végre elégedett volt a képek helyével. Hope hangosan kacagott. Griswald úgy tudta elmesélni a történeteket, hogy Hope a legszívesebben mindenki mást kihúzott volna a kapcsolótáblán, és csak őt hallgatta volna. A hangja is nagyon kellemes volt, erősen bostoni, ugyanakkor mély és árnyalt, pontosan, amilyennek egy inas hangjának lennie kell. Elképzelte, amint a férfi vendégeket jelent be. „A tiszteletreméltó Mel Gibson – mondja. – A tekintélyes Earl hercege". Azt is elképzelte, hogyan nézhet ki. Az első alkalommal, amikor beszélt vele, a férfi megpróbálta megfélemlíteni, de ő nem ijedt meg könnyen, és három nap után Griswald is sokkal kötetlenebbül viselkedett. – Mit szólt Mr. Givens édesanyja Cecily nagynéni kapcsolatához? – kérdezte Hope. – Azt mondta, semmiféle kapcsolatról nem hallott, de ha én, vagy Mr. Givens kiderítjük, hogy igaz, azonnal jelentenünk kell neki. Nagyon felborzolta az idegeit a hír. 1
A „hope” szó jelentése: remény.
Felborzolta az idegeit. Hope némán nevetett. Nagyon ritkán hallotta ezt a kifejezést használni, és a férfi szájából mégis olyan könnyedén röppent ki. Senkihez sem hasonlított az ügyfelei közül... – Van magának egyáltalán valami problémája? – kérdezte Hope. Hosszú csend követte érdeklődését, majd egy sima, ugyanakkor visszafogott válasz következett. – Van néhány, de egyikkel sem szándékozom egy alulfizetett, túldolgoztatott kapcsolótábla-kezelő vállát terhelni. – Nagyon kedves – mondta Hope, de nem gondolta komolyan. A férfinak mintha meggyőződése lett volna, hogy ő teljesen bolond, amiért másokkal foglalkozik... – Nekem nem kerül semmibe meghallgatni. – És mennyibe kerül foglalkozni az emberekkel? – kérdezte ti férfi, meglehetősen éles hangon. – Megpróbálom beilleszteni a dolgot a munka és a tanulás közé – válaszolta Hope hűvösen. Kinyílt a külső ajtó, és hűvös levegő söpört végig a szobán. – Szervusz, drágám, nézd csak kit hoztam neked! – rikkantott Madam Nianci. – Bocsásson meg, társaságot kaptam – mondta Hope. – Ki az? – kérdezte Griswald, mintha joga lenne tudni. – A főnököm. – Hope élvezettel bontotta a vonalat, és az ajtó felé fordult, ahol Madam Nianci és egy különös ember éppen a kabátját vette le. Ha ez volt a Madam Nianci által Hope számára kiválasztott férfi, Hope már az első pillantás után elvetette a dolgot. A férfi feje búbja Hope orráig ért. Látszott, hogy vasalt öltönye méret után készült sovány alakjára. Barna haja egyöntetű sötét volt, minden színátmenet nélkül, és sötétbarna bajusza rálógott felső ajkára -nyilvánvaló volt, hogy az illető komolyan veszi a férfiak hajfestéséről szóló reklámokat. Ennek ellenére szürke szőrszálak nőttek a szemöldökében és vadul tekergőztek világoskék szeme fölött. – Hope, reméltem, hogy itt leszel. – Madam Nianci előkelő mozdulattal a férfira mutatott. – Ez itt Stanford Wealaworth. Könyvelő. A férfi előrelépett és kezét nyújtotta Hope-nak. – Tehát ő az a fiatal hölgy, akiről oly sok jót hallottam. – Mr. Wealaworth hangja barátságos volt és tiszta, és nyoma sem volt benne annak a sötét varázslatnak, amely Griswaldét oly izgalmassá tette. – Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Wealaworth. – Hope kezet fogott a férfival, majd Madam Niancira nézett és kérdőn felvonta a szemöldökét. – Az úr nagyon fontos könyvelő lesz – magyarázta Madam Nianci. – Sok nagy embernek dolgozik, de a bérleti díjak rendkívül magasak itt a belvárosban, ezért kibérel egy kis helyet az asztalának itt a szoba sarkában – Madam Nianci a sötét sarok felé mutatott, ahol az állólámpa meredezett -, és ajánlata van számodra. – Hope. – Mr. Wealaworth felvonta bozontos szemöldökét. – Szólíthatom Hopenak?
A lány bólintott. – Tehát Hope, ahogy Madam Nianci oly kedvesen mondta, én könyvelő vagyok, akinek sikerült beszereznie néhány nagyon fontos ügyfelet. Az egyik például Mr. Janek. Szóval szeretnék tőkét kovácsolni a sikeremből, de annyi pénzem még nincs, hogy saját irodát nyissak. – A férfi leült a Madam Nianci ebédlőasztala melletti egyik székre, előrehajolt és térdére könyökölt. – Ugye megérti? Hope azon tűnődött, hogy lehet, hogy egy ilyen korú férfi eddig még nem ért el sikereket a szakterületén. – Fontos szeretne lenni, de nincs elég pénze, hogy fontosnak látsszon. A férfi hátradőlt. – Pontosan! És a könyvelésben, ahogyan minden másban is, a látszat a legfontosabb. Tehát Madam Nianci ad nekem... pontosabban megengedi, hogy kibéreljek egy helyet a kapcsolótábláján. – Széles mosolyt villantott Madam Niancira. – Megyek és készítek valami vacsorát – jelentette be Madam Nianci, és a konyha felé indult. – Maga túl jószívű egy magányos férfival! – szólt utána Mr. Wealaworth, majd visszafordult Hope-hoz, és halkabban folytatta. – Különleges asszony, igaz? Olyan kedves és nagylelkű! Fogalmam sem volt, mit tegyek, amikor megkaptam azt az óriási összegről szóló számlát. Madam Nianci észrevette kétségbeesésemet, és a szárnya alá vett. Hope egy kicsit barátságosabban nézett a férfira. – Ő már csak ilyen. Segít a szerencsétleneken. – Hirtelen rájött, hogy a férfinak talán nem tetszik a jelző, ezért gyorsan hozzátette: – Amilyen én vagyok. – És én is – tette hozzá Mr. Wealaworth, és hangjában nyoma sem volt neheztelésnek. – Szóval amint mondtam, ha ezt a címet megadhatom, mint az irodámét és a kapcsolótáblának köszönhetően úgy fog hangzani, mintha titkárnőm lenne, százszázalékosan jobb helyzetben leszek, mint előtte. Azonban amit Madam Nianci javasolt, és amit én magam is szeretnék, ha lenne egy társam. Egy cégtárssal tényleg olyan benyomást keltenék, mint egy nagyobb vállalkozás, és ezáltal több ügyfelet szerezhetnék, akik újabb ügyfeleket hoznának... nos, biztosan érti. – Igen... – Hope bizonytalanul méregette a férfit. – Azt hiszem. És honnan szerez magának cégtársat? – Madam Nianci magácskát javasolta. Az ötlet úgy érte Hope-ot, mint egy ökölcsapás. – Engem? A világon semmit sem tudok a könyvelésről! – Nem is kell tudnia. Szükségem van valakire, aki aláírja a csomagokat, és ellenjegyzi az iratokat. Csendestárs lenne. Túl szép volt, hogy igaz legyen, és Hope eddigi tapasztalatai szerint ez azt is jelentette. – Miért nem kéri fel Madam Niancit? Ő maga végzi a könyvelését, és még ért is hozzá valamennyire.
– Én is javasoltam neki, de azt mondta, kérdezzem meg magát. Ugyanis fizetést adnék a csendestársamnak. – Fizetést. – Hope ízlelgette a szót. – Mennyit? – Ötszáz dollárt havonta. Hope-nak egy pillanatra a lélegzete is elállt. A férfi felemelte a kezét, mielőtt Hope megszólalhatott volna. – Tudom, hogy nem sok, de pillanatnyilag csak ennyit engedhetek meg magamnak. Később talán följebb is mehetek, előbb azonban rendeznem kell a felgyülemlett számláimat. Ötszáz dollár egy hónapra? Ez több volt, mint amennyit remélni mert. Havi ötszáz dollár mellett négy hónap alatt összegyűjthetné a pénzt a kapható legjobb laptopra, és még az internetet is beköttethetné a lakásába. Szabadidejében kutathatna a családja után, nem kellene a könyvtárba járnia, hogy az ottani elavult számítógépet használja. Az év végére egyiküket talán sikerülne is megtalálnia. Vagy akár mindnyájukat. És akkor, hét év óta először, pihenhetne egy kicsit. Ennek ellenére óvatosan azt mondta: – Még gondolkodom a dolgon. – Persze, természetesen. Biztosan látni szeretné az ajánlóleveleimet. Azt kívánom, bárcsak az elmúlt öt évnél régebbiek is lennének, de csak negyvenévesen szereztem meg a végzettségemet. Kemény harc volt, de végül megérte. – Én is tanulok. A férfi Hope könyveire pillantott, mintha most látná őket először. – Tanfolyamra jár? De hiszen maga fiatal. Persze azért magának is nehéz, igaz? – Nagyon nehéz. – Hope tétovázott, majd hozzátette: – Számítástechnikát tanulok. Ha szeretné, hogy kezeljem a könyvelői programját... – Nem! – A férfi észrevette magát. – Úgy értem, nem, köszönöm. Tudja, ez az én kis paranoiám. Nem bízom senkiben, ha számok beírásáról van szó. – Elmosolyodott. – Túl keményen küzdöttem eddig, hogysem megengedhessek magamnak hibákat. Biztos vagyok benne, hogy megérti. – Megértem. – Hope nagyon is átérezte a férfi óvatosságát, és hirtelen döntött. – És köszönöm. Elfogadom az állást.
Öt Colin Baxter hangja trombitaszóként harsogott Zack fülében. – Szóltam neked, hogy vegyél a részvényemből, amivel egy kicsivel több nyereségre tehetsz szert, bár a franc se tudja, miért van rá szükséged, és ez érte a köszönet? Átcseszel a saját részvényeseimmel? Zack azt kívánta, bárcsak tudná, hogyan kell kihangosítani a telefont. A beszélgetés kevésbé lenne kellemetlen a fülének, ha a vérnyomásának nem is. – Csalárd fondorlattal vettél rá a részvényvásárlásra. – Hideg, tiszta hangon beszélt, egyenletes hangsúllyal, ahogyan mindig is, ha dühös volt. És ha rájött, hogy átverték. – Hazudtál az éves beszámolódban. Úgy állítottad be a dolgot, mintha a céged nyereséget termelne. – Valóban nyereséget termelt. – Meghamisítottad a könyvelést. – Zack megdörzsölte a homlokát. Meg volt fázva. Fájt a feje, fájt a torka. És egyáltalán miért hallgatja Baxter hőbörgését? Pedig határozottan megmondta Meredithnek, hogy ezt a hívást nem fogadja. – A francba is! – Baxter hallhatóan nehezen szedte a levegőt. – Mindenki hamisítja a könyvelését! – Én nem. – Zacknek sok hibája volt, legalábbis a nővére szerint, de a becstelenség nem tartozott ezek közé. – Persze, te nem. Az átkozott szentéletű Zachariah Givens nem hamisítja a könyvelését. Anélkül szerez nyereséget, hogy a kisujját megmozdítaná! A cége szilárd alapokon áll, és dugig van pénzzel! – Baxter gúnyolódása hirtelen átment nyafogásba. – Nos, vagyunk néhányan, akiknek nincs hatalmas vagyona a háttérben, és... Zack utálta a nyavalygást. – Baxter, együtt nőttünk fel, emlékszel? Egy egész szekrényre való ezüst evőeszközzel a szádban jöttél a világra. – Te gazdagabb vagy – vágta rá Baxter duzzogva. Mint mindig, itt is ez volt probléma. Amikor valakinek egyik felmenője egy rablóbáró volt a tizenkilencedik században, és azóta is minden Givens kiváló pénzszerzési képességgel jött a világra, az ember vagyonnal a háta mögött indult neki az életnek, és azt meg is tartotta. Minden barát tudta, milyen gazdag, és néhány kivételével boldogan elárulták. Minden nő, akivel csak találkozott, egyetlen okból akarta. És minden árulás jogos volt, mert Zack gazdag volt. Ez a dolog Baxterrel és a cégével ismét bebizonyította Zack naivságát – és Zack elővigyázatosságát. Pénzt akart befektetni Baxter cégébe Baxter ajánlása alapján, de mihelyt észrevett egy bizonyos ellentmondást az éves jelentésben, elkészítette saját elemzését, még épp időben, hogy megmentse a céget egy jó kis régimódi bekebelezéssel, ami kiveszi Baxter kezéből az irányítást. Sajnos ezzel együtt az emberiségbe vetett hitének újabb darabját is elvesztette.
– Engem senki sem verhet át, Baxter. Nem tudom, miből gondoltad, hogy neked sikerül. – Bontotta a vonalat, és lassan lefejtette ujjait a kagylóról. Megnyomta a belső telefon gombját, és beleszólt. – Meredith, kérem, jöjjön be! Az asszony olyan gyorsan robogott be az ajtón, hogy Zack tudta, várta a hívását. Láthatóan remegett és szürke volt az idegességtől. A titkárnőire általában ilyen hatással volt. – Nem azt az utasítást adtam magának, hogy soha ne kapcsolja be Colin Baxtert? – Igen, uram, de Mr. Baxter azt mondta... – Nem érdekel, mit mondott. Maga nekem dolgozik. Meredith csökönyösen folytatta: – Az elmúlt három napban naponta kétszer is telefonált. Zack, akit még mindig bántott Baxter kétszínűsége és saját hiszékenysége, komoran megjegyezte: – Nem értem, Mrs. Farrell hogyan választhatta magát helyetteséül. Meredith hangja most először csapott át élesbe. – Mr. Givens, pontosan tudom, hogyan végezzem a munkámat, és maga... – Nem fejeztem ki érthetően magamat? – Nem. – Az asszony kihúzta magát, és hűvösen csengő hangon kijelentette: – Önfejűt akartam mondani. – Jegyzetfüzetét lecsapta az asztalra. – Igaz, hogy jól fizet, de annyit nem, hogy eltűrjem a zsarnokoskodását. Maga egy durva, követelőző, türelmetlen ember, és kétlem, hogy akár lépésről lépésre instrukciók segítségével is képes lenne megtanulni kitölteni magának egy csésze kávét. Zack a fogai között szűrte a szavakat. – Az nem zsarnokoskodás, ha az ember elvárja, hogy megfelelően végezze a dolgát. – A hatást azonban elrontotta a három nagy zsebkendőbe tüsszentés. Meredith az együttérzés legkisebb jele nélkül nézte a férfit. – Csak mert beteg, nem jelenti azt, hogy rajtam töltheti ki a rosszkedvét. A reszkető kisegérből micsoda kemény nő lesz, ha ideges, gondolta Zack. – Nem azért van rossz kedvem, mert beteg vagyok, hanem azért, mert... – Ismét tüsszentett, nem tudva befejezni tiltakozását. – Tudom én, miért van rossz kedve. Mr. Urbanónak igaza volt. Maga egy elkényeztetett alak. Keressen magának egy másik titkárnőt, már ha talál! Ragadjon ki egy szerencsétlent a titkárnői masszából, és azt kínozza! – Az asszony felvetette a fejét, és kiviharzott az irodából. A nyitott ajtón keresztül Zack látta, amint felveszi a kabátját, nyakába dobja a sálját és felkapja a táskáját. Visszaereszkedett a székébe, és tenyerébe temette sajgó homlokát. Mrs. Farrell nem fog örülni a dolognak. Zack kihúzott egy papír zsebkendőt az asztalon álló dobozból, és kifújta az orrát. De mégis mit gondolt? Itthagyja egy ilyen gyengeelméjűvel! Az előbbi egy nagyon
csúnya beszélgetés volt Baxterrel, és a titkárnőjének az lenne a feladata, hogy a főnökét óvja a kellemetlenségektől. Persze – a külső ajtó úgy vágódott be, hogy Zacknek még a fogai is összekoccantak – most egyáltalán nincs titkárnője. És valami megfázás elleni gyógyszerre is szüksége lenne. Vajon hol tarthatja Mrs. Farrell az ilyesmit? Utált beteg lenni. Szinte soha nem volt beteg. Most itt van ez a rohadt megfázás, valaki, akit egykor a barátjának hitt, becsapta, és senki nem törődik vele. Hirtelen felegyenesedett. A fenébe is, Jason odalesz a gyönyörűségtől, hiszen elveszítette a fogadást, hacsak... ujjával hangosan dobolt az asztalon. Felvette a telefont és hívta a földszinti recepcióst. Kedves és nagyon türelmes hangon így szólt: – Most azonnal küldjön fel egy titkárnőt! – Végighallgatta a recepciós kérdését, majd felcsattant. – Persze, hogy itt Mr. Givens! Ki más használná a telefonját? – Lecsapta a kagylót, és dühösen meredt a pimasz készülékre. Egyetlen egy személy maradt, akit felhívhat. Ismét tárcsázott. Színtelen női hang válaszolt. – Itt Madam Nianci üzenetközvetítő szolgálata. Hope vagyok. Miben segíthetek, Mr. Givens? – Azzal, hogy az igazi hangján beszél – mordult fel Zack. – Griswald? – Hope hangja azonnal lággyá és barátságossá vált. Ezt hallva, Zack megint azt a különös bizsergést érezte a tarkóján, ami végigfutott a gerincén, le oda, ahol a legtöbbet használt. Kész pazarlás Hope-ot egy üzenetközvetítő szolgálatnál dolgoztatni. Telefonszexet kellene előadnia, huszonöt dollárért percenként. Szívesen megfizetné a tarifát. De abban is biztos volt, hogy ezt nem fogja javasolni neki – teljesen magának akarta. Magának, és Madam Nianci szolgálata közel ötven más ügyfelének. M ilyen szánalmas arra gondolni, hogy Hope után vágyakozik, egy nő után, akit sosem látott, és aki talán harminc évvel idősebb nála. Elő kell keresnie a telefonszámait, és felhívni Robynt. Fogalma sem volt, miért nem tette meg eddig. – Mit csinál Mr. Givens irodájában? – kérdezte Hope. A hívóazonosító alapján Hope tudta, hol van. Tehát itt az idő megmondani az igazságot. Megmondani az igazságot. Hope szemtelenül megkérdezte: – Csak nem azt akarja a vén segg, hogy az irodája ajtaját is nyitogassa? Hope arcátlansága Zacknek a torkára forrasztotta a szót. Megmondani neki az igazságot? A fenét! Inkább kirúgja! Hope megérezhetett valamit a férfi bennakadt lélegzete alapján, mert gyorsan azt mondta: – Sajnálom, hogy ilyen durva voltam. Maga hűséges Mr. Givenshez, és nekem nem lenne szabad próbára tennem a hűségét. Szeretné hallani Mr. Givens üzeneteit?
Zack morcosan rádöbbent, hogy nem rúghatja ki, hiszen pillanatnyilag Hope az egyetlen barátja. – Nem. – Akkor miben segíthetek? Szomorú hangon bevallotta: – Meg vagyok fázva. – Szegénykém! A nő hangja megremegett a visszafojtott vidámságtól, de a mélyén érződött az igazi sajnálkozás is. Zack jólesően fürdőzött melegségében. – És a titkárnőm is felmondott. – Magának van titkárnője? Hope meglepetése észre térítette Zacket. A nő azt hiszi, hogy ő Griswald. – Az inasi állás rengeteg felelősséggel jár. – Biztosan. – Hallhatóan lenyűgözte a nőt. – És miért mondott fel? – Eredménytelenül dolgozott. – A morcosság visszatért Zack hangjába. – Hmm, úgy tűnik maga aztán nyűgös ember. – Persze, hogy nyűgös vagyok! – Hirtelen rájött, hogy ezzel a szóval a kisbabákat szokták jellemezni. Hope gúnyolódik vele. – Ha kiadok egy utasítást, elvárom, hogy betartsák! – A francba, ez a nő most nagyon idegesíti! – A titkárnői munka egyáltalán nem nehéz. Felveszi a telefont, rendezi az iratokat, megszervezi a találkozókat... – Csalódtam magában, Griswald – szólt közbe Hope éles hangon. – Magának kellene a legjobban tudnia, mennyire alábecsült és fontos a kiszolgálói személyzet munkája! A titkárnője fontos, máskülönben nem lenne rá szüksége. Ha ez alkalommal valamit elrontott, nos, biztosan oka volt rá, és vannak enyhítő körülmények. – Engem nem érdekelnek az enyhítő körülmények! Azért fizetem, hogy elvégezzen egy bizonyos munkát, és elvárom tőle, hogy meg is tegye. Hope elengedte a füle mellett a férfi kitörését, mint egy gyermek hisztijét. Nyugodt hangon megkérdezte: – Egyértelműen elmagyarázta neki, mit kíván tőle? Új volt, és még nem szokta meg a körülményeket? Netán gyermekei vannak, és azok szükségletei körül forogtak a gondolatai? – Unokái vannak, de ez nem tartozik rám. – Mint főnökre, mint inasra valóban nem. – Hope hangja feszültté vált. – Tudta, hogy a Givens Vállalat egyike a legalacsonyabb besorolást kapott cégeknek alkalmazottai érdekeit tekintve? Nem fizet szülési szabadságot, nincs gyermekgondozási segély, a lehető legkevesebb személyt alkalmazza a fogyatékosok és kisebbségek közül, és állandóan a beperelés szélén imbolyog, mert nem nevez ki nőket vezető pozíciókba.
– A nők teherbe esnek. – Döbbenten pislogott, amikor meghallotta a szavakat kibukni saját száján Az apja mondott ilyeneket. – Fantasztikus, Sherlock! – mondta Hope gúnyosan. – Ne aggódjon, biztosan talál másik titkárnőt. A nők boldogan vállalnak minden alulfizetett munkát! – Az én titkárnőm nem volt alulfizetett! – Persze. Csak mert a maga Mr. Givense gazdagabb, mint Rockefeller, nem jelenti, hogy kedve szerint állapítja meg a fizetéseket. Igaz? – Mr. Givens azért fizet, amit kap. – Már megint az apja. Mikor vette át apa a teste fölött az irányítást? – Pontosan. – Hope hangja elégedett volt, majd taktikát váltott. – Ha jól sejtem, egy kicsit keményen bánt a titkárnőjével, igaz? – Nos... igen... talán. – Zack morcos volt. – De borzalmas ez a megfázás. Hope hangja ellágyult. – Maga fontos ember. Hány ember dolgozik a keze alatt? – Nem tudom. – Gondolatban megpróbálta összeszámolni, hány szolgát látott kóborolni a házban. – Azt sem tudja, hány beosztottja van? – Hope őszintén megdöbbent. Több ezer. – Nyolc – vágta rá gyorsan. – Griswald, nem élheti ki a rosszkedvét az alkalmazottain. Az nem igazságos velük... és saját magával szemben sem. – Nekem igazságosnak tűnik – morogta Zack. – Tudja, ha a hangulata szerint bánik az embereivel, elégedetlenné válnak, és nem fognak megfelelően dolgozni. Senki nem szeret dolgozni, ha nem becsülik meg a munkáját. Maga okos ember, és tisztában van ezzel. Zack a szemét forgatta. – Vége van a leckének? Hope melegen felnevetett. – Igen. Tényleg annyira rosszul dolgozott a titkárnője? Utálta bevallani, de talán Meredith volt a leghatékonyabb helyettes, akit Mrs. Farrell valaha talált számára. – Tűrhető volt. – Akkor adjon neki egy napot, hogy lehiggadjon, aztán hívja fel, és kérjen bocsánatot... – Szó sem lehet róla! – kiáltotta Zack méltatlankodva. – A munkanélküliség szörnyű következményekkel járhat. – Hope hangja ismét komoly volt. – Micsoda érző szív! A legtöbb ember, akit Zack ismert, ezt rémülten tagadta volna. De nem Hope.
– Igen, az vagyok – ismerte be nyugodtan. – Hol tanulta meg így manipulálni az embereket? Hope nevetett. – Úgy érti, elmagyarázni a megfelelő tennivalót? – Valahogy úgy. Hope sokáig hallgatott, és Zack rájött, hogy készül elárulni valamit magával kapcsolatban – ilyet még sosem tett, annak ellenére, hogy Zack időnként próbálkozott. Hangja, amikor megszólalt, mély volt és alig hallható. – Édesapám lelkész volt. – Volt? – kérdezte Zack, hirtelen felélénkülve. – Kilépett az egyházból? Mereven, mindenféle mellébeszélés vagy ellágyulás nélkül Hope így válaszolt: – Meghalt. A szüleim halottak. – Én... nagyon sajnálom. – Elégtelen szavak egy ilyen nagy veszteséghez. – Köszönöm – Sokkal normálisabb hangon hozzátette: – A saját lelkésze is ugyanazt mondaná, amit én tanácsoltam A lelkészének álmában sem jutna eszébe, hogy kellemetlen tanácsokkal megkockáztassa a gyülekezet legnagyobb adományozójának elvesztését. – Ugye nem akar olyan emberré válni, mint Mr. Givens? Sosem tudhatja, milyen bajt okoz a nemtörődömségével, és sosem látja a jót, amit egy kis kedvességgel tesz. Most menjen, és feküdjön le! Holnap jobban fogja érezni magát. Telefoncsörgést hallott a háttérben, és kétségbeesetten törte a fejét, mivel tarthatná vissza a nőt. – Köhögök is. – A hatás kedvéért harákolt néhányat. – Szedjen köhögéscsillapítót! Hívás a másik vonalon. Bye-bye! Ezzel a szívtelen kis tanáccsal Hope bontotta a vonalat. Az ő – IV. Zachariah Givens – vonalát! Zack csak ült és kábultan nézte a telefont. Bye-bye? Azt hitte, ez a köszönés babáknak és stewardesseknek van fenntartva. És Hope egy istenhívő, liberális gondolkodású nő. A lehető legmesszebb kell kerülnie ettől a nőtől, máskülönben hamarosan ő is úgy fog gondolkodni, mint Hope és Cecily néni. Elképzelte apja arckifejezését, amint elkezdi neki magyarázni, hogy a boldog alkalmazott egyben hűséges is... a kezében tartott telefon megszólalt. Zack lenyomta az egyik gombot. – Halló? Halló? Azt nyomta meg, amelyik világított. – Halló! – hangzott fel Hope hangja a fülében. – Este órám van, de azt akartam mondani... – Órája? – Tanfolyamra járok, de azt akartam mondani... – Tanfolyamra? Miért? A Hope hangjából áradó gúny szinte karmolta a telefonkagylót.
– Mert nagy vágyam, hogy telefonkezelő legyek, már teljesült. Befogná végre a száját? – Zack befogta, mire Hope nagy levegőt vett. – Azt akartam mondani, lehet, hogy a beosztottjairól keményen beszél, de a szíve mélyén azért jó ember. Tényleg meg kellene mondania neki az igazságot, hogy ki is valójában. – Hope... – Igen? Zack a háttérben ismét hallotta azt az átkozott csengést, ami azt jelentette, hogy a nőnek válaszolnia kell a hívásra. – Hope... – Hogyan mondja meg? – Tudom. Most zavarban van. Pedig maga igenis jó ember. Most mennem kell. Este beszélünk. – Hope bontotta a vonalat. Tíz percen belül másodjára. Ez biztosan rekordnak számít a Givens család tagjai között. Zack lassan helyére tette a kagylót. Egy lelkész lánya. Ez sok mindent megmagyaráz. Ugyanakkor miért olyan zárkózott? A nő egy rejtély volt, amit szeretett volna megfejteni. Nem olyan öreg, mint először gondolta, mert tanul. Nincs férje és nincsenek gyerekei. És neki teljesen elment az esze, mert nagyon jól tudta, hogy Hope egy józan gondolkodású, mindenkinek segíteni próbáló nő. Abba kell hagynia a róla való fantáziálást. Nem fog elmenni, hogy megnézze. Felhívja Robynt és megbeszél vele egy találkozót. Mihelyt sikerült kilábalnia ebből a megfázásból... és valamiképp ki kell keverednie ebből a félreértésből is, mielőtt Jason értesül róla, és követelni fogja a pénzét. – A jégkorongmérkőzésig még van időm – mondta Zack hangosan, majd beütötte az egyik házon belüli számot a telefonba. – Itt Cheryl a Humán Erőforrástól – mondta egy derűs hang. – Kit kapcsolhatok? Ez alkalommal nem is próbált finomítani a hangján, csak egyszerűen felcsattant. – Itt Mr. Givens. Van nekünk napközi otthonunk a cégnél? Kérdését tétova csönd követte. – Nem uram, nincs – válaszolta végül Cheryl. – Ki a felelős ott lent? – Mr. Lewis, uram. – Megvizsgálta Mr. Lewis egy napközi otthon létesítésének lehetőségeit? Cheryl halkan felmordult. – Persze. Ki van ott? Mark, te vagy? Nekem nincs időm ilyen hülyeségekre. Éppen azt próbálom eldönteni, bepereljem-e az öreg Lewist szexuális zaklatásért. Bár Zack utálta beismerni, Hope-nak igaza volt. Cége egyáltalán nem volt alkalmazottbarát, és valamit tennie kellett ez ügyben.
Hat Uram, ma meglehetősen hamar hazaért. – Griswald gyorsan felvette a zakóját és megigazította a gallérját. Zack Griswald karjára hajította télikabátját, és a dolgozószobája felé indult. – Ma este szabad. – Uram? – Griswald hangja döbbenetről árulkodott. Zack megállt. – Kérem, Griswald, fogadjon el ma estére egy kis kimenőt! – De uram... – Hallgasson ide! – Zack szembefordult az inasával. – Korán hazajöttem, átkozottul meg vagyok fázva, és gondolkodnom kell. Ma este nincs szükségem magára, és szeretnék egyedül lenni. Griswald méltóságteljesen kihúzta magát. – Biztosíthatom, uram, hogy ha egyedül szeretné eltölteni az idejét, anélkül is távol tudom tartani magamat öntől, hogy elhagynám a házat. – Szent ég, ember, maga sosem szeretné kigombolni a mellényét, és elmenni táncolni, vagy valami mást csinálni? Griswald sértett horkantást hallatott. – Uram! Heti két szabad estével rendelkezem, és sokkal értékesebb tevékenységgel töltöm ezeket az estéket, mint a tánc. Zack arra gondolt, itt a lehetőség, hogy ismét bebizonyítsa a távollévő Hope-nak – és fogadást kezdeményező barátjának, Jasonnek –, miszerint ő egy kedves, figyelmes emberi lény. – Valóban? És mi az? – A Bostoni Genealógiai Társaság működése sokban függ a közreműködésemtől. – Akkor menjen oda! Gondolkodni próbálok, és távollétével segítene nekem. – Ahogy kívánja, uram. Távozom a házból. Kívánja uram, hogy valaki más szolgálja fel a vacsorát... – Uram – fejezte be Zack az öreg helyett. – Majd keresek valamit magamnak. Minden rendben lesz, Griswald. Griswald úgy nézett munkaadójára, mintha valami olyasmit látna, ami meglepi, majd méltóságteljesen bólintott. – A másodinas, egy háziszolga és egy szobalány a házban tartózkodik ma este. Ha bármire szüksége lenne, vagy meggondolná magát a vacsorával kapcsolatban, örömmel teljesítik óhajait. Erről eszébe jutott Zacknek valamit. – Különben hány alkalmazott dolgozik a házban?
– Két teljes munkaidejű háziszolga, két szobalány, takarítószolgálat emberei, akik mindennap jönnek, és jómagam.
egy
szakács,
a
– Tehát tévedtem – mondta Zack hangosan. – Na és? – Uram? – Semmi. Holnap találkozunk. – Zack bement a dolgozószobájába, és becsukta maga mögött az ajtót. Miközben levette a zakóját és meglazította a nyakkendőjét, kihívóan szemlélte a telefont. Felforgatja az életét? Felébreszti a lelkiismeretét? Nagyon jó kis életet alakított ki magának. Egyike volt a pénzügyi világ vezetőinek, ahogyan előtte az apja is, az apja előtt a nagyapja, és azelőtt a dédapja... Hope-nak nem volt joga leküldeni őt a Humán Erőforrás irodába, pont akkor, amikor a vén Lewis megpróbálta átverni az utolsó fizetését felvenni akaró Meredith-t. A francba, holnap ki kell rúgnia Lewist, visszahívni Meredith-t, és utasítani a Humán Erőforrás igazgatóhelyettesét – egy nőt, aki nyilvánvalóan ellenséges érzésekkel viseltetik iránta –, hogy kezdeményezzen vizsgálatot egy napközi otthon létesítésének költségeit illetően. Feltételezte, hogy ennek a nőnek kell adnia Lewis állását is, annak ellenére, hogy gyermekszülő korban van, és majd valószínűleg terhességgel és szoptatással fogja meghálálni jóindulatát. Odament a telefonhoz, felvette a kagylót, és beütötte Madam Nianci üzenetközvetítő szolgálatának betáplált számát. Egy különös kiejtésű nő válaszolt, aki mintha egy James Bond-filmből lépett volna ki. – Miben segíthetek, Mr. Givens? Zack szeme elkeskenyedett. Miféle trükk ez? – Hol van Hope? – Ma este szabad. Madam Nianci vagyok. Örömmel átadom az üzeneteit. – Nem! – Zack lecsapta a kagylót. Aztán benyomta az újratárcsázó gombot, és amikor Madam Nianci jelentkezett, megkérdezte: – Mikor lesz bent Hope? – Holnap este. – Madam Niancinak is kellemes, fiatalos hangja volt, bár pillanatnyilag haragudott Zackre. Őt azonban nem érdekelte. – Hol van? – Iskolába jár, de ma este nem oda ment. Ma van a szabad estéje. Mondtam, hogy maradjon, de nem akart. Azt mondta, valami más dolga van. Kérdem, mi? Nem árulta el, de sosem pihen. Ezért most lehet, hogy pihen. Zack kezdte megkedvelni Madam Niancit. – Maga értelmes asszonynak tűnik. Tudja, milyen veszélyes környék az, ahol az esti iskola épülete van? – Mindig mondom neki, de nem hallgat rám. Nagyon makacs. Elhatározta, hogy diplomát szerez, és sok pénzt keres. – Pénzt akar keresni? – Zack képtelen volt összeegyeztetni egy pénzsóvár nő képét azzal a Hope-pal, akit ismert. – Mindennél jobban. – Miért?
– Nem mondja meg. Sosem beszél a céljairól. – Madam Nianci felnevetett. – Magukat, ügyfeleket azonban egytől egyig magába bolondítja, nem igaz? Zacknek nem tetszett a gondolat, hogy egy kalap alá veszik a többi ügyféllel, akik Hope jóindulatától függenek. – Nem vagyok belebolondulva. Elégedetlen vagyok. – Hope-pal? – Madam Nianci hangja tárgyilagossá vált. -Kérem, uram, én vagyok ennek a vállalkozásnak a tulajdonosa – mit tett Hope, amivel kivívta az ügyfél elégedetlenségét? – Okosabb, mint kellene! Zack ismét lecsapta a kagylót, majd ujjaival dobolni kezdett az asztalon. Hopenak nem volt szabad estéje, amióta csak elkezdte hívogatni a szolgálatot. Azt hitte, mindig ott van. Most mit fog tenni egész este a nő meleg, csábító hangja nélkül? Hogyan fogja túlélni ezt az estét, miközben szörnyen érzi magát? Megszólalt a bejárati csengő. Zack nem törődött vele; majd valaki más kinyitja az ajtót. Végül is, mindig valaki más nyitotta ki az ajtót. A csengő azonban újra és újra megszólalt, míg végül eszébe jutott, hogy Griswaldot elküldte itthonról. Mindegy, majd valamelyik szolga kimegy. A negyedik csengetés után Zack felállt és elindult kifelé. Az előcsarnok üres volt, így Zack olyat tett, amit soha máskor. Személyesen nyitotta ki háza ajtaját. A küszöbön egy nő állt. Százhetven centi magas lehetett, kopott kabátot, kesztyűt és sálat viselt, kinyújtott kezében lezárt műanyag dobozt tartott, mintha ő lenne az új szomszédot köszöntő bizottság vezetője. A sál beborította a fejét és körben a nyakát, és csak sovány, sápadt arca látszott ki belőle. És micsoda arc volt ez! Arccsontja magas, álla pikáns, szája széles, mosolygós és érzéki. Szemöldöke fölfelé ívelt, és a szeme... ez volt a legnagyobb, legkékebb, legkifejezőbb szempár, amit Zack életében látott. – Tessék? – Hangja rekedt volt, és gyorsan megköszörülte a torkát. – Miben segíthetek? – Griswald? – kérdezte a nő bizonytalanul. – Maga az? Ez a hang. Meleg, fátyolos, eleven. Felismerte. Hope volt, és hirtelen – hosszú ideje először – reménykedni kezdett.
Hét Griswald(szerintem Zack) úgy meredt Hope-ra, mintha nem hinne a szemének – a szemének, ami a kinti lámpa sápadt fényében annyira sötét volt, hogy már-már feketének látszott. Ha azonban a férfi meglepett volt, Hope valósággal megrendült. A férfi olyan... olyan... egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy inas. Nem úgy nézett ki, mint Griswald. Hope határozott képet alakított ki magában Griswaldról. Öreg, kopasz, minden ruhadarabja keményített és minden mozdulata visszafogott. Ez a férfi azonban... tyűha! Ő volt a mesebeli királyfi, ostoba királyfi öltözék nélkül. Ben Affleck volt valódi személyiséggel. Ö volt minden kamaszkori álmának megtestesítője. Hallotta a hitetlenkedést saját hangjában. – Mr. Griswald? – Hope? Hope felismerte a férfi hangját, aki legalább annyira hitetlenkedni látszott, mint ő, és ennek a hangnak a hatása ezzel a fizikai csomagolással erősen megdübörögtette Hope szívét. – Én vagyok. Vagyis... igen. Idióta vagyok. – Hope. Nem gondoltam volna, hogy ilyen... szép. – Nyilvánvalóan nem fogta fel igazán, mit lát, különben nem mondott volna valamit, ami ennyire nem illik egy inashoz. Hope úgy tett, mintha a térde nem remegne, mint egy citromos-répás zselésaláta egy júliusi pikniken, és felöltötte legszemtelenebb mosolyát. – Egy lánynak minden bókot meg kell becsülnie. A férfi nem válaszolt. Úgy tűnt, észre sem vette saját tapintatlanságát, és Hope fogadni mert volna, hogy ilyesmi nem gyakran fordul elő vele. Volt benne valami szertartásosság, amit Hope elvárt egy inastól, arra azonban egyáltalán nem számított, hogy ilyen magas. Simán megvolt száznyolcvan centi, és fiatal, nem volt több harmincötnél, és... jóképű. Vagyis összességében jóképű. Az ő ízléséhez képest ferde arccsontjával, széles állával kicsit szigorú volt, és szeme, sötét szemöldöke alatt, nem tűnt kedvesnek. Sokkal inkább olyan volt, mint aki már sokat látott az életből, és nem igazán tetszett neki, amit látott. Most azonban nem számított, hogy egy módosult valósággal kellett szembenéznie. Fázott Mr. Givens hatalmas bejárati ajtaja előtt turkálóból származó kabátjában, ezért lépett egyet előre. – Bemehetek? – Be? – A férfi meglepődött, mintha csak most döbbent volna rá, hogy úgy áll ott az ajtóban, mint Monty Python, aki a Szent Grált őrzi. – Ó, hogyne! Kérem, jöjjön be! – Félrelépett, és régimódi mozdulattal beljebb invitálta Hope-ot. Hope elmosolyodott, és átvitorlázott a küszöbön. – Most már látom, hogy valóban inas.
– Mit akar ezzel mondani? – A férfi mély, csodálatos, árnyalt hangja úgy hatott Hope-ra, mint egy forró, tejszínhabos csokoládé. – Érződik magán ez a szép, ropogós formalitás, ami minden porcikáját áthatja. A férfi sértett arcot vágott, mire Hope szeretett volna felnevetni. Azonban Griswald az előcsarnok fényében még jobban nézett ki, mint a kinti derengésben. A szeme koromfekete volt, olyan sűrű, sötét szempillákkal, hogy bármelyik nő megirigyelhette volna. Ezzel Hope is így volt. A haja is fekete volt, sima és fényes, frizurája lépcsőzetes, üzletemberes. A haj, az arccsont, a bőrszín láttán Hope arra gondolt, hogy a férfiban talán van egy kis amerikai bennszülött vér. Vagy talán szláv, vagy... fogalma sem volt. Csak annyit tudott, hogy a férfiból olyan fölény árad, amit még senkinél sem érzett. A haja azonban úgy nézett ki, mintha korábban tíz ujjal turkált volna benne, széles homlokán a ránc belemélyedt a bőrébe, egyenes, hosszú orra piros és kidörzsölt volt, arca sápadt. – Szegény Griswald! – Hope felemelte a kezét, és végigsimított a férfi borostás arcán. – Nagyon rosszul néz ki. A férfi elhúzódott. – Azért jött, hogy ezt elmondja? Még mindig nyűgös volt, de ez nem lepte meg a lányt. Láthatóan nem az a fajta volt, aki belenyugvással elfogadja a gyengeséget. – Nem, ezt hoztam magának. – A műanyag dobozt a férfi kezébe nyomta. – Tyúkhúsleves. – Miközben a férfi úgy meredt a dobozra, mintha még sosem látott volna ilyet, Hope levette a kesztyűjét és a sálját. – Hová tehetem ezeket? A férfi döbbent tekintete találkozott Hope-éval. – Tyúkhúslevest hozott nekem? – Nagyon jó megfázásra. A dobozt majd ne felejtse el visszaadni, mert szükségem lesz rá a holnapi ebédemhez. – Megpillantva a fogast, Hope felakasztotta a sálját, kesztyűjét beledugta a zsebébe, kigombolta a kabátját, és azt is felakasztotta, közben arra gondolt, hogy az elegáns előcsarnok valószínűleg sosem látott ilyen kopott holmikat. – Gyönyörű a ház. Szerencsés, hogy ilyen helyen dolgozhat. A férfi pillantása megakadt Hope pulóverén. A pulóver nem turkálóból származott. Madam Nianci kötötte, és az asszony gyönyörűen tudott kötni. Sárga, barna és piros színek keverékéből állt, és csodálatosan kiemelte Hope barna hajának érdekes árnyalatait. Griswald azonban nem ezt nézte. Amikor a férfi a pulóverére bámult, mintha a színeket csodálná, Hope pontosan tudta, hogy a mellét nézi – ami csinosan kidomborította a kötött anyagot. Nem mintha érdekelné, hogy Griswald mit gondol róla... halkan sóhajtott. Ez nem igaz. Igenis érdekli, hogy Griswald mit gondol róla. Már azelőtt is érdekelte, hogy ideért volna, és most... hűha! Lehet, hogy az arca érdektelen, de a teste teljes mértékben lenyűgözte Hope-ot. Magas volt, és olyan erő áradt karcsú testéből, ami nagyon tetszett neki. Válla az a széles fajta volt, amire egy nő jólesően támaszkodhatott, már ha Hope-pal ellentétben hajlamos volt az ilyesmire, és hófehér inget viselt fekete-piros nyakkendővel. Fekete nadrágja nagyon drágának tűnt, és
minden bizonnyal az is volt. Mr. Givens biztosan nem akarta, hogy bármi is a fényűző házán kívüli valós világ nehézségeire emlékeztesse. Hope-nak azonban el kellett ismernie, hogy ebben az esetben tetszik neki Mr. Givens hozzáállása. Senki nem lehetett méltányosabb azzal a nadrággal, mint Griswald. – Hol van a zakója? – kérdezte Hope. – Tessék? Hope levette a csizmáját, és gondosan egymás mellé állítva a fogas alá helyezte. Fehér zokni volt a lábán, jól mosható pamut, semmi különös, de lyukak sem voltak a lábujján. Ezt anélkül is tudta, hogy ránézett volna. Figyelt rá, hogy a legújabb párat vegye fel. – Azt hittem, Mr. Givens ragaszkodik hozzá, hogy az inasa zakót viseljen. – Ja! Mára szabad estét kaptam. – Griswald rászegezte sötét pillantását, és Hope-nak olyan melege támadt, amilyen augusztus óta nem volt. – A megfázásom miatt. – Attól fél, hogy rátüsszent? – Hope a hátsó zsebébe akasztotta a hüvelykujját, szemtelenül hintázott a sarkán és vigyorgott. A férfi nem viszonozta a vigyort. Merev arca, ha lehet, még jobban megnyúlt, szeme élesen csillant. Hope összerezzent, és rájött, nem szeretné ezt az embert az ellenségének. Griswald-dal nem lehet komolytalankodni. – Mr. Givens nem olyan gazember, mint képzeli. – Griswald hangja nem tűrt ellentmondást. – Ha maga kedveli, akkor én is. – Szándékosan nem vett tudomást a férfi mogorvaságáról, ami nem volt könnyű, hiszen vele együtt járt a környezet, és körülnézett. – Merre van a konyha? Megmelegítem a levest magának. A férfi egy hosszú percig nézte; olyan sokáig, hogy Hope legszívesebben elbújt volna. Átnézett a pulóveren. Az évnek ebben a szakában általában hosszú alsót viselt kopottas farmerja alatt, ma este azonban túl – ó, be kell ismernie – túl hiú volt, hogy nyári farmerjén kívül mást is felvegyen, ami úgy simult a fenekére, mint egy második bőr. Annak ellenére, hogy meggyőzte magát, Griswald egy öreg inas, bariton hangját hallotta a fülében csengeni. Emlékeztette a melegre, az otthonra, a párás, szentjánosbogarakkal teli nyári éjszakákra. Fogalma sem volt, miért. Talán, mert úgy tűnt, oly sok közös van bennük. Griswald az élet által megedzett ember nyíltságával engedélyezett magának egy hosszú pillantást, mielőtt ismét Hope arcára nézett volna. Valamit hiányolt belőle? Ilyesmivel általában nem foglalkozott; kemény leckék árán sikerült megtanulnia az önbecsülést, és érzéketlennek tartotta magát mindenféle kritikával szemben, de a férfi nem tűnt barátságosnak. Megrendültnek és... agresszíven érdeklődőnek látszott. Iránta. A férfiak nem figyeltek fel Hope-ra. Rendben, Sarah szerint igenis felfigyeltek rá, de Hope sosem tanúsított érdeklődést irántuk, és egy idő múlva elbátortalanodtak és eloldalogtak. Griswald azonban határozottan érdeklődött iránta, és ezt Hope is észrevette, és bármennyire is próbálta, képtelen volt figyelmen kívül hagyni érdeklődését, ahogyan a többi férfival tette. Azt sem tudta elképzelni, hogy Griswaldot valaha is elbátortalanította
valami. Ha úgy döntött volna, hogy üldözni kezdi, semmi sem tarthatta volna vissza célja elérésétől. Ilyesmitől azonban nem kellett tartania. A férfi elegáns volt, jól nevelt, nyilvánvalóan tanult, és idősebb is nála. Valószínűleg a nők üldözték őt. Tehát Hope egyetlen célja a normális viselkedés volt, mintha a férfi semmiféle hatást nem gyakorolna rá. Így is volt. Majdnem. – Megmelegítem a levest, hacsak nincs valami más dolga -mondta Hope. – Tessék? – A férfi meglepettnek tűnt, hogy a lány félbeszakította gondos tanulmányozását. – Nem, nincs semmi dolgom. Griswald arcán mohó, éhes kifejezés ült, és úgy nézett Hope-ra, mint az ezüsttálcán feltálalt vacsorára. – Talán nem kellett volna bejönnöm. – Hope egy lépést tett a fogas felé. A férfi azonban elkapta a csuklóját. – Ez a legszebb dolog, amit valaki valaha értem tett – mondta olyan hangon, amitől Hope meleg bizsergést érzett a gerincében. Pulzusa felgyorsult a férfi érintése alatt, és mivel kényelmetlen volt az érzés, megpróbálta elhúzni a kezét. A férfi, mintha megérezte volna, erősített a fogáson. Annyira nem, hogy fájdalmat okozzon, de ahhoz eléggé, hogy magához bilincselje a lányt. Jelen esetben a gúnyolódás biztos reakciónak tűnt, ezért Hope megkérdezte: – Valóban? – Anélkül, hogy bármit is várt volna cserébe. – De én is várok valamit cserébe. A férfi hidegen meredt rá. Szóval Mr. Griswalddal nem könnyű boldogulni, és Hope erős szánalmat érzett a beosztottai iránt. Nem csoda, hogy a titkárnője felmondott! Hope másik kezével megfogta a férfi karját, és azt mondta: – Nincs elég barátom. Szeretném, ha a barátomnak tudhatnám. Bár a férfi arcán semmi sem mozdult, Hope a tenyere alatt enyhe lazulást érzett, mire ő is megnyugodott. Egy pillanatig azt hitte... nos, maga sem tudta, mit hitt. Talán azt, hogy a férfi megragadja a tarkójánál fogva, és kihajítja az ajtón. Ehelyett Griswald megfogta Hope kezét, megfordította, és szemügyre vette a keskeny tenyeret és a hosszú, karcsú ujjakat. Ujjával végigsimított a lány tenyerén, és közben az arcát fürkészte, mintha azt próbálná kideríteni, milyen hatással van rá. A férfiból áradó forróság szinte égette Hope-ot. Remélte, a férfi nem veszi észre, hogy felgyorsult szívverése enyhe pírt csempészett az arcára, és azt, hogy pillantása valósággal rabul ejtette. Hope felismerte saját reakcióját. Lehet, hogy tapasztalatlan, lehet, hogy közönyös, de sok romantikus könyvet olvasott és mozifilmet látott, és a lányok is eleget beszéltek a dologról. Ez a furcsa görcs az altestében szexuális vonzalom volt. Ami azt bizonyította, hogy egészséges, de nagyon új és ijesztő érzés volt. Azt kívánta, bárcsak felhagyna a férfi ezzel a bámulással, amíg sikerül visszanyernie az önuralmát. Mert ugye sikerülne visszanyernie az önuralmát?
A férfi halkan, ami csak Hope füléig jutott el, megjegyezte: – Abból, amit az üzenetközvetítő szolgálatnál mond, azt feltételezném, hogy rengeteg barátja van. Elképesztő volt, hogyan tudott a hangjával bizalmas légkört teremteni. Olyan volt, mintha az előcsarnok falai közelebb csúsztak volna hozzájuk. A férfi túl sokat elszívott a levegőből, és Hope úgy érezte, menten megfullad. Ennek ellenére ugyanúgy válaszolt, mintha attól félne, hogy valaki kihallgatja őket. – Az embernek sosem lehet elég barátja. – Magának lehet. Kihasználják magát. Hope sértetten elrántotta a kezét. – Engem senki sem használ ki! – Valóban? – A férfi nem húzódott el, magasságát azonban felhasználta, hogy komoran meredjen le rá. – Maga mindent megtesz értük, ők pedig semmit sem tesznek magáért. – Nem akarok senkitől semmit. A férfi lenézett Hope farmerjére, hároméves csizmájára, és felvonta a szemöldökét. – A maga semmije nagyban különbözik az enyémtől. – Lehet, hogy az én semmim helyes, a magáé pedig helytelen – vágta rá Hope ingerülten. – Lehet. – Látszott, hogy nem sikerült meggyőznie a férfit. – Errefelé van a konyha. Várjon egy percet! – A leveses dobozt Hope kezébe nyomta. – Megbizonyosodom róla, hogy üres a konyha. – Eltűnt az egyik ajtó mögött. Nos, a férfi teljesen másfajta életet él, mint ő, de azt hitte, hogy alárendelt pozíciója némileg féken tartja arroganciáját. Szemmel láthatóan tévedett. Le kellene tenni a leveses dobozt, felvenni a kabátját, és távozni... de ott van a férfi láza. A keze túl melegnek tűnt, amikor megérintette. Levesre, aszpirinre és az ágyára van szüksége, ebben a sorrendben, és ha nem sikerül rábeszélnie, nem fog gondoskodni magáról. Végül is ő egy férfi, és ahogy az anyja mindig mondta, a férfiak olyan makacsok, mint a hatlábú öszvérek. A lehető legkisebb zajt ütve araszolt néhány lépést, és belesett az elegáns szobába, ahol a férfi eltűnt. Griswald egy masszív asztal mellett állt és telefonált. A házban minden gyönyörű volt, értékes és gondosan megválogatott. A lépcső fölött még egy Monet is lógott, és Hope fogadni mert volna, hogy valódi. A pompa hatására úgy érezte magát, mint egy paraszt, aki ellátogat a királyhoz, és egyáltalán nem tetszett neki ez az érzés. Amikor a férfi visszatért, így szólt: – Menjünk! A konyhában sokkal jobban fogom magam érezni. Griswald ismét átvette a levest, és intett Hope-nak, hogy menjen előre. – Miért?
-Ez a hely olyan, mint egy múzeum. – Visszanézett a férfira. Furcsamód olyan érzése volt, mintha terelnék. Mintha egy nagy oroszlán követné, ami nem akarja engedni, hogy megszökjön. – Attól félek, hogy eltörök valamit. A férfi vállat vont. – A tárgyak pótolhatók. – Valóban? Tehát egyetlen műtárgy sem eredeti? – Hope megfordult, és tett néhány lépést visszafelé, csak hogy megszabaduljon a különös érzéstől, hogy üldözik. – De, néhány az. A visszafordulás nem enyhített a nyomasztó érzésen. – És ha eltörnék egy antik tárgyat, életem végéig mosogatnék, hogy megfizessem a kárt? – Ez nem egy étterem. Nem számoljuk fel vendégeinknek az okozott kárt. – Griswald hirtelen megragadta Hope karját, és oldalazva maga felé húzta. – Ha azonban ilyesmi miatt aggódik, akkor jobban teszi, ha egy kicsit odafigyel. Hope egy asztalkát látott, rajta egy fúvottüveg-vázával, amit majdnem felborított. Griswald szorosan maga mellett tartotta, karjával átölelve a derekát. – Nem fogok nekimenni semminek – biztosította Hope. – Tudom. – Nem kell rám tapadnia. A férfi félig leeresztett szempillával lenézett rá. – Szeretem, ha közel van hozzám. -Ó! Ó, jaj! Ez pedig valóban probléma volt, mert Hope is szeretett közel lenni a férfihoz. Telefonbeszélgetéseik alapján erősnek és határozottnak ismerte meg a férfit. Most, hogy látta is... most, hogy a férfi meg is érintette, olyan vágyakozást ébresztett benne, ami egyszerre elvarázsolta, és aminek hatására a lehető legmesszebbre és a leggyorsabban elfutott volna. Ha lenne egy csepp esze, tényleg elfutna. Nyilvánvalóan teljesen elment az esze. És a beszédkészsége is, ugyanis egyetlen szót sem tudott kinyögni, ahogy egymás mellett, mint a szerelmesek, a konyha felé tartottak. Hope egy másodpercre behunyta a szemét. Nem gondolkodhat így. Kétségtelenül nem egy olyan férfiról, akivel csak most találkozott... és aki szemmel láthatóan beteg. Akarata ellenére is észrevette a mellette lépkedő férfi testéből sugárzó meleget. – Magának láza van. – Nem. Nekem sosincs lázam. – De most igen. – Hope megállt. – Hadd nézzem a homlokát! Griswald megállt és Hope felé hajolt. Hope a kezét nyújtotta.
A férfi elhúzódott. – Anyám mindig azt mondta, az embernek csak az ajkával lehet megállapítani a lázat. A fenébe! Az ő anyja is mindig ezt mondta. Megjátszott közönnyel bólintott. – Rendben. – Kezét a férfi tarkójára csúsztatta, magához húzta a fejét, és száját a homlokához nyomta. Hűvös. Meglepetten megpróbált egy másik, majd még egy másik helyet. Tényleg nem volt láza. Tenyerével végigsimított a férfi arcán, a vállán és a karján. – De hiszen olyan meleg! – És gyorsan tovább melegszem. – Lassan elmosolyodott. Ez volt a férfi első mosolya. Még az is lehet, hogy élete első mosolya. És ez a mosoly rádöbbentette Hope-ot, hogy simogatja a férfit. Simogatja, mintha egy nagy macska lenne, ő pedig egy oroszlánidomár – pedig jól tudta, hogy nem az. Ilyen oroszlánnal és ilyen férfival szemben biztos nem.
Nyolc Zack örömmel látta Hope kék szemét elkerekedni. Helyes. Tehát vágyat érez. Úgy tesz, mintha közönyös lenne, de ez nem igaz. A lány elkapta a kezét. – Nem, nincs láza – mondta élesen, majd megfordult, és folytatta útját a konyha felé. Zack, akit valósággal lenyűgözött a lány csinos hátsójának mozgása, közvetlenül mögötte haladt, szinte a sarkára lépett. A nők mindig azt mondták, hogy meleg a teste, és az ágyban szerettek hozzábújni. Néhány szeretője még azt is megemlítette, hogy amikor bennük van, belülről melegíti őket. Kellemes bók talán, de valami olyasmi, aminek igazáról Hope sosem fog meggyőződni. Ugyanis, amikor a lány hozzáért, kívülről is szinte égetett. A lány kényelmetlenül érezhette magát a tudattól, hogy közvetlenül mögötte van, mert kísérletet tett figyelmének elterelésére. – Megbocsátott a titkárnőjének? Zack szája elkeskenyedett, amikor visszaemlékezett, hogyan reagált Meredith, amikor megkérte, hogy folytassa a munkát az irodájában. Az asszony első dühe ekkorra már elmúlt, és rájött, hogy teljes mértékben elvágta a szálat az egyetlen fizetési csekkhez a háztartásában. Hálás könnyekre fakadt, és ő kért bocsánatot tőle. Az ilyen szabadjára engedett érzelem-megnyilvánulás pontosan elég volt, hogy egy férfi soha többé ne engedjen egy jóravaló sugallatnak. – Visszaadtam az állását. – A fenébe is, a titkárnője munkájához hozzátartozott érzelmeinek féken tartása. Nem érdekelte, ha az illető hölgy sír, mindaddig, amíg ezt tőle távol teszi, és később eltünteti a nyomait. Ma este azonban nem kell az irodai felfordulásra gondolnia. Ma este itt van neki Hope. – Le a lépcsőn! – utasította a lányt, és élvezte Hope lófarkának ide-oda hintázását, amint a lány lefelé lépkedett a konyhába vezető lépcsőn. Az általa ismert nők mind rövidre vágatták a hajukat vagy olyan divatos frizurákat hordtak, amelyeket rejtett hajtűk és vastag réteg hajlakk tartott a helyén, és minden fürt művészi módon melírozott volt. Ők nem hagyták természetes fényű barna hajukat rugózni és hintázni, ahogyan az szeretett volna. – Itt vagyunk. – A lépcső a fényesen kivilágított konyhában ért véget, amely néhány perce ürült ki Zack parancsára. A tévé be volt kapcsolva, a hírmondó dörmögős hangja tompa háttérzajt biztosított. Mihelyt kitágult a tér, Hope gyorsan eltávolodott Zacktől. Zack nem követte. A konyhában úgysem szeretkezhetnek. Valamelyik szolga véletlenül beeshet, és Zack nem akarta Hope-ot kínos helyzetbe hozni. Maga a ház is nyomasztóan hatott rá, annak ellenére, hogy ügyesen leplezte, ő pedig... nos, az ő közelségétől pedig kimondottan ideges volt, amit leplezni sem tudott. Megtanítja lazítani, elfogadni a közelségét, válaszolni az érintésére. Akkor aztán... ó, akkor élvezni fogja minden lehetséges módon, ahogyan csak egy férfi élvezhet egy nőt. Hope elismerő pillantással nézett körül. – Csodálatos ez a konyha. Biztosan nagyon szeret itt dolgozni. Mint minden a Givens-házban, a konyha is tökéletes volt. Nagy volt,
középen egy kerek asztallal, a falak mellett cseresznyefa szekrényekkel, rajtuk az összes legújabb felszereléssel. Zack eddig szinte észre sem vette. Most, miután körülnézett, magában megállapította, hogy a konyha valóban kellemes hely. Nem töltök itt túl sok időt. Gondoltam. Az inas, ideje nagy részében vendégeket jelent be, igaz? Az inas... mit is csinál az inas? Az inas felügyeli a háztartást. Volt egy házvezetőnőnk, Minikor azonban nyugdíjba ment, Griswald magára vállalta az 6 feladatait is. Hope gyors mosolyt villantott Zackre. – Imádom, ahogyan ezt a királyi többest használja, és harmadik személyben beszél saját magáról. Hűha, erre vigyáznia kell. – Üljön le, elkészítem a vacsoráját! – mondta Hope. Zack leereszkedett egy székre az asztal mellett, és figyelte a lányt, ahogy körüljár, döbbenten felkiált a tűzhely mérete láttán, megkeresi az edényeket, és kideríti, hogyan működik minden. Anélkül, hogy tudatosult volna benne, mit tesz, ez a nő belépett a barlangjába – és ő megéhezett. Valósággal haldoklott az éhségtől, pedig amíg Hope meg nem jelent a ház küszöbén, ez el sem jutott a tudatáig. Robyn kénytelen lesz nélkülözni a társaságát, legalábbis ma este. Miközben kigombolta inge nyakát, az általa érzett vonzalmon tűnődött. Ugyanis Hope nem volt az esete. Orrnyergén volt egy csúnya dudor, mintha valamikor eltört volna. Túl sovány volt. Olcsó fehér zoknit viselt, gyenge gumírozással, ami alig állt meg a bokáján. Iszonyú szegény volt – ezt nem is próbálta titkolni -, és angyalian kedves. A szája azonban bűnös élvezeteket juttatott egy férfiember eszébe. Nagyon szerette volna megkóstolni azt a szájat. Eldöntötte, hogy meg is fogja tenni. És mielőtt végez, az a száj is meg fogja kóstolni őt. Zack elmosolyodott. – Amikor mosolyog, olyan, mint egy cápa, amelyik dühösen készül rávetni magát zsákmányára – jegyezte meg Hope. – Valóban? És miért? – Soha senki nem mondott még neki ilyen nyers és őszinte dolgot, és ez is része volt a vonzódásnak. A lány úgy kezelte, mintha egyáltalán nem lenne különleges személy, ugyanakkor mintha ő lenne a legfontosabb ember a világon. Azt mondta, a barátja, és talán semmi más célja nem volt vele. A kapcsolatokban azonban, ahogyan az üzletben is, az ő célja számított, és ő mindent akart. A nyíltságát. A vidámságát. Mindent saját magának. Végig fogja csókolni azzal az aprólékossággal, amit minden üzletkötésében alkalmazott, felöltözteti, megkönnyíti az életét, és amikor véget vet a kapcsolatuknak, a lánynak nem lesz mit bánnia. – Tessék! – Hope elé tette a levest, és mint egy gyereknek, ujjait a kanálra hajlította. – Kitisztítja a fejét, és ma éjszaka jól fog aludni. – Amúgy is jól aludnék. – Mindig jól aludt, ha kitűzött célja volt. – Maga főzte?
– Igen, de ne legyen nagyon lenyűgözve. Nagyon könnyű. -A saját tányérját Zacktől egy karnyújtásnyira tette le az asztalra. Tehát nem akar túl közel ülni hozzá. Változás az előcsarnokban tanúsított felszabadult közvetlenség után. – Némi megmaradt főtt csirkehús, valami zöldség, amit otthon találok és nudli. Mindet bele a fazékba, és voilá! Készen van a húsleves. – Hope kirázta a szalvétáját. – Jó lenne hozzá egy kis sós keksz. Hol tartják? Zack zavartan megrázta a fejét. – Tényleg nem sokat lehet a konyhában, ha még azt sem tudja, mi hol van. – Azzal felállt, eltűnt az éléskamrában, és egy zöld, egy sárga és egy piros dobozzal tért vissza. – Ez óriási! Mindenféléből van itt. Miközben Hope kiöntötte a kekszet egy tányérra, Zack szemügyre vette a lány sovány csuklóját, vékony kézfejét. – Hozzon ki annyi dobozzal, ahánnyal csak akar – biztatta. – Van ott, ahonnan ez jön. – Hű, maga aztán nagylelkűen bánik a gazdája kekszével! -A lány visszaült az asztalhoz. Zack azt hitte, hogy Hope biztosan megeszik néhány kekszet, de a lány hozzá sem nyúlt. Különös teremtés, gondolta, olyan fajta, amelynek létezéséről nem is tudott. Az alkalmazottak elhordták a ceruzákat – és néha mást is. A szolgák dézsmálták az éléskamrát – és néha még mást is. Nem érdekelte; időpocsékolás lett volna ezzel foglalkozni. De amikor olyasvalakivel került szembe, aki visszautasította a kínálást, csak mert az nem az övé... Hope más. Lenyűgöző. Különleges. Hirtelen ráébredt, hogy éhes. A leves illatától telefutott a szája nyállal. Merített és óvatosan bekapta az első kanál levest. Végül is hozzá volt szokva, hogy szakács főz a konyhájában. Azonban meglepetésére különleges telt, gazdag íz ömlött szét a szájában, olyan aromával, amit nem igazán tudott hová tenni. – Mi ez? – Megkavarta a levest, és úgy bámult a tányérba, mintha azáltal kideríthetné a titkát. – Mi ez az... íz? Olyan, mint a... föld, vagy... – Gaz? – Hope felnevetett. Zack jobban élvezte a lány vidámságának fátyolos hangját, mint a leves meleg ízét. – Talán a petrezselyem. Szeretem a petrezselymet, ezért mindenbe sokat teszek. – Hope jó étvággyal evett. – Madam Nianci nekem adta a csomagja felét, tehát ez friss. Egy ideje a könyvelővel jár, így kevesebb ideje van főzni, ami nagy kár, mert nagyon jó szakács. Zack nem akart Madam Nianciról beszélni. Hope-ról, magáról és a levesről akart beszélni. – Tényleg nagyon finom a leves. – Elég lesz? – kérdezte a lány. – Vagy kér még egy adagot? Zack nagyon szeretett volna még egy adagot, de a lánynak nagyobb szüksége volt rá. Színlelt kimerültséggel tenyerébe támasztotta a fejét.
– Nem, csak folytassa nyugodtan! Az étvágyam nem az igazi. – Ugye nem a levesem az oka? – A lány komoran szemlélte Zacket. – Nem csak színleli az étvágytalanságot, hogy ne kelljen többet ennie? Zack elkapta a lány kezét, maga felé húzta, és hódolattal megcsókolta az ujjait. – Szó sincs róla! Ez a legfinomabb leves, amit valaha ettem! A legfinomabb! Imádom a levesét. Az igazat megvallva, annyira ízlett, hogy bűntudatot érzek, és kérem, engedje meg, hogy cserébe meghívjam vacsorázni! Holnap este. Holnap este már biztosan jobban leszek. A lány azonban ügyet sem vetett rá. Tekintete a televízióra tapadt. Zack nem volt hozzászokva a másodhegedűs szerephez, különösen nem a hírekkel szemben. – Mit néz? – Megfordult a székén. A helyi bemondó egy válás és hűtlen elhagyás miatt szétszakadt és harminc év után újra egyesült családról számolt be. A képernyőn felvillanó képek negyvenes és ötvenes éveikben járó embereket mutattak, akik sírva ölelték és csókolták egymást. Hope türelmetlenül kirántotta a kezét Zackéből, felpattant, odasietett a tévéhez, és egy gyors mozdulattal kikapcsolta. – Micsoda marhaság! Zack szemöldöke a magasba szaladt, miközben az asztalhoz visszatérő lányt szemlélte. Hope arca és homloka vörösen lángolt, szép szája feszes volt és keserű. – Miért lenne marhaság? Annak a családnak legalábbis biztosan nem az. – Az örökbefogadási ügynökség segített nekik megtalálni egymást. Ez a marhaság. – De néha történnek ilyen dolgok. – Egy tökéletes világban. – A lány szinte köpte a szavakat. Egy ilyen kedves és gyengéd nőtől ez a viselkedés nagyon. .. különös volt. – Nem látta ezt még a hírekben? – Nincs televízióm. – Hope felállt, és tányérját beletette a mosogatóba. – Szívesen maradnék, de ma este még tanulnom kell, és megígértem magamnak, bármennyire is kedvelni fogom magát, amikor személyesen találkozunk – rámosolygott Zackre, és a feszültségnek már csak egy sápadt vonal formájában volt nyoma az arcán a szája körül -, hazamegyek és folytatom a harcot azokkal az átkozott fizikapéldákkal. Zack szerette volna megállítani, kideríteni a lány hirtelen ellenségességének okát. Hope azonban tovább beszélt, egy kicsit túl gyorsan, túl szélesen mosolygott hozzá, és úgy tűnt, a legkisebb provokációra is kész kiröppenni az ajtón. – Van olyan ember egyáltalán, aki szereti a fizikát? – kérdezte. – És ha igen, kik azok, és melyik bolygóról jöttek? Zack nem értette, mi történt, de tudta, nagyon óvatosnak kell lennie. A lány egy teljesen új fajta teremtés volt számára: gondoskodó, nagylelkű, és mégis tele titkokkal és rejtett mélységekkel. Realistának tűnt, ugyanakkor túlvilági rejtélyessége hatására Zack elhatározta, hogy kicsomagolja, mint egy ajándékot, megérinti a testét és kideríti titkait. Furcsamód a Hope-ot jellemző karcsú izmok és puha bőr együttese
olyan izgató hatást gyakorolt rá, amilyet nő még soha. Elhatározta, hogy még mielőtt a lány elhagyja a házat, olyan mélyen befészkeli magát az agyába, hogy semmi másról nem fog álmodni egész éjjel, és reggel, ha felébred, ő lesz az első gondolata. Felállt. Saját házában először fogta a tányérját és odavitte a mosogatóhoz. Lassan lépkedett, nehogy megijessze ezt a hirtelen ijedőssé vált teremtést. – Én szeretem a fizikát. Mi a baj vele? – Maga szereti a fizikát? Azt kérdezi, mi a baj vele? Ugye, most viccel? A fizika nagyon nehéz; belefájdul a fejem. A lány olyan megkönnyebbültnek látszott, hogy Zack tudta, jól döntött. Meleg, barátságos hangon megkérdezte: – Akkor miért tanulja? – Mert szükségem van rá a számítástechnika diplomámhoz. – Számítástechnika? – Zack nekitámaszkodott a konyhapultnak, kinyújtotta hosszú lábát, szándékosan úgy helyezkedve, hogy a lány végignézhessen rajta. – Utálom a számítógépeket. Miért pont számítástechnika? – Mert amikor végzek, sok pénzt fogok vele keresni. – Hope pillantása végigfutott a férfin egyszer, majd még egyszer, és nyugtalanul mocorogni kezdett. Ennek ellenére próbált a szemébe nézni. – Válogathatok a munkahelyek között, és ott fogok dolgozni, ahol akarok. Ez az ártatlan teremtés fel sem fogja, hogy becserkeli, anélkül, hogy megmozdulna. – És hol akarna dolgozni? – Ott, ahol a legtöbbet keresek. – Egy meggyőződéses pénzsóvár ember hűvös pillantásával nézett Zackre. – Ilyen fontos a maga számára a pénz? – Madam Nianci megmondta, de ő nem hitte igazán, amíg a saját szemével nem látta és saját fülével nem hallotta. – A pénz a legfontosabb dolog a világon. Magának van valamennyi, ezért nem tudja, hogy pénz nélkül az ember olyan, mint szemét az utcán. Pénz nélkül mások jóindulatától függ, és abból nincs sok ezen a világon. Mi történhetett, ami miatt ennyire elveszítette a lány hitét az emberi kedvességben? – Ez rendkívül cinikus álláspont egy olyan nőtől, aki törődik egy öreg hölggyel, akinek csípőprotézisre lenne szüksége. – Ha Mrs. Monahannek lenne pénze, nem szüksége lenne arra a műtétre, hanem megcsináltatná. – Hope beletúrt ujjaival a frufrujába, és a tincsek, amelyek amúgy is girbegurbán voltak levágva, immár kócosak is voltak. – Most már tényleg mennem kell. A tanulás... Amint azonban elindult volna fölfelé a lépcsőn, Zack megfogta a csuklóját. Hope a férfi kezére meredt, mintha azon tűnődne, hogy félreüsse-e vagy sem. Zack csak állt és várta mi történik. Az más irányba fordítaná a kapcsolatukat. – Segíthetek a fizikában. Hope nagy levegőt vett, és ismét azzá változott, akit Zack ismert.
– Komolyan mondja? Tényleg jó a fizikában? – Négy ponttal végeztem az egyetemen. A lány látható érdeklődéssel szemlélte Zacket, amibe némi óvatosság is vegyült. – Tehát... jó fizikában. És hajlandó lenne... korrepetálni? – Igen, ezt akartam mondani. – Még sosem udvarolt úgy egy nőnek, hogy az igyekezett volna elhúzódni tőle. Soha! És kétségtelenül sosem kellett csaliként alkalmaznia a fizikát, hogy egy nő több időt töltsön vele. – Előbb azonban elviszem vacsorázni. – Nem, nem viheti el vacsorázni, mert az emberek... a pincérek, ügyfelek, felismernék, mint Zack Givenst. Hope azonban már a fejét rázta. – Gondolom, nem egy gyorsétkezdére gondolt, és nekem nincs mit felvennem. – Akkor itt főzök magának vacsorát. – Majd rendel valamit. – Elmagyarázom a fizikát. Az segítene? – Igen, de... – Hope lábujjával az asztal lábát bökdöste. -Nem szeretek semmit jótékonyságból elfogadni. – Pillantása hirtelen felrebbent Zack arcára. – Maga nem tudja, hogyan kell használni a számítógépeket, igaz? Zack azonnal látta a csapdát, de már nem kerülhette el. – Nincs szükségem számítógépre. Semmihez. Hope oldalra billentette a csípőjét, és kacér mosolyt villantott rá. – Ha maga fizikát tanít nekem, én számítógép-használatot tanítok magának. – Nem szeretem a számítógépeket. – Zack látta, hogy a lány nem figyel, ezért gondosan megválogatta a szavait és parancsoló hangját használta. – Nem szeretem a technikát. Hope tudta, hogy a férfi horogra akadt. – Én pedig utálom a fizikát. – De magának szüksége van a fizikára a diplomához. – Magának pedig itt van ez a ház, ami tele van számítógépekkel. – Az egyik pulton álló monitorra mutatott. Ez valóban igaz volt. Griswald mindent automatizált a házban. Zack beleegyezett a költségbe; a pokolba is, nem érdekelte, hogy más mit csinál, mindaddig, amíg neki nem kell hozzáérnie egyik masinához sem. – Ostobának érzem magam mellettük. – Tökéletesen megértem az érzését – mondta a lány nyomatékos hangsúllyal. – Tehát megállapodtunk. Én számítástechnikát tanítok magának, maga fizikát tanít nekem. – Nem. – Nem akarta, és Zack Givens sosem csinált olyasmit, amit nem akart. – A főnöke miatt? Attól fél, hogy ellenezni fogja? – A lány szemében hirtelen ő lett az elnyomott, megfélemlített inas mintaképe. – Nem, nem fogja ellenezni. Soha nem ellenzi, ha valaki fejleszteni akarja magát. Mr. Givens nagylelkű, adakozó munkáltató.
– Akkor ezt megbeszéltük. Eljövök... lássuk csak! – Hope gondolatban végigszaladt az időbeosztásán. – Kedd esténként, és tanítjuk egymást. Rendben? – Zack olyan képet vágott, mint aki megint tiltakozni fog, és Hope sejtette, hogy határozott is tud lenni. Sőt, még annál is határozottabb. Neki azonban korrepetálásra volt szüksége, és nem engedhette, hogy a férfi viszonzás nélkül tegye. Megveregette a férfi torkát az ádámcsutka alatt, ahol a kulcscsontok U alakú mélyedésben futottak össze. – Tegyen meleg törülközőt a nyakára. Érintése sikerrel elvonta a férfi figyelmét a témáról... sőt. Zack elkapta a kezét, mielőtt visszahúzhatta volna. Ott tartotta a nyakán, kihúzta magát, olyan közel lépett, hogy érezte fűszeres parfümjének illatát, és szándékosan, ebben Hope biztos volt, föléje tornyosult. Ezt vajon hogyan csinálta? Hogyan változott egy szempillantás alatt bosszús és kimért inasból érzéki férfivá, akinek ő az egyetlen gondolata? Az ő simogatása. A teste. – Meleg törülközőt? Azért, hogy eloszlassa a torkomban a vérbőséget? – Nem, azért, hogy megfojthassam vele. A lány fenyegetése hallatán a férfinak sötét, vidám fény villant a szemében. Hope lassan visszahúzta a kezét. – Persze hogy a vérbőség eloszlatására. Ez az ember sosem fél? Mindig megkapja azt, amit akar? Túlságosan jóképű, túl erős csontú és izmos. Árad belőle a magabiztosság, és mindez így együtt óvatossá tette a lányt. Valamiképp érezte, hogy ez a férfi a saját szabályai szerint élte és éli az életét. Soha nem érintette meg sem a társadalom kegyetlensége, sem a kedvessége. Ez az ember nem tudja, hogyan kell kiegyezni, és amikor úgy nézte őt, mintha egy morzsa lenne a tányérján, Hope rádöbbent az őt fenyegető veszélyre. Most azonnal le kellene mondania a korrepetálást. Soha többé nem lenne szabad találkoznia vele. Azonban... félig már bele is bolondult, és egyszerűen képtelen volt visszakozni. – Tudja, milyen régen nem láttam nőt ilyen frizurával? -kérdezte a férfi, és meglibbentette Hope copfját. – Mintha érdekelne. – A lány szeme elkeskenyedett. – Milyen régen? – Általános iskola negyedik osztálya óta. Hogy is hívják? Szamár farok? – Lófarok – javította ki Hope. – Szamárfarok – ismételte lágyan a férfi, és egy szerető bűbájával mosolygott rá. Ez nem olyan kép volt, amin Hope-nak most ideje lett volna eltűnődni. – Ebben a párosban nem én vagyok a szamár. A férfi hátravetette a fejét és harsányan felkacagott. Hope nézte, élvezve erős nyakának, az állát árnyékoló borostának, a nyitott ingnyakból kivillanó sima, izmos mellkasának a látványát. Majd nyelt egyet és lesütötte a szemét. Rendkívül vonzó férfi, gondolta, és teste, amiről oly hosszú ideig próbált nem venni tudomást, szinte pezsegni kezdett a felismeréstől. Néhány – csuklóját, haját ért – érintéssel a férfinak sikerült régi álmokat felkelteni, és új vágyakat ébreszteni. Már a látványa és nevetése is felhevítette a vérét, és ahogy ott
állt, érezte a testéből áradó meleget, belélegezte az illatát, semmit sem akart jobban, mint lábujjhegyre állni és megcsókolni. Ahogy nézte a férfi, sajogni kezdett a melle. Most már egészen biztos, hogy elment az esze. Amikor észrevette, hogy a férfi abbahagyta a nevetést, rémülten felpillantott. Csak nem érezte meg a gondolatait? Zack még mindig a haját babrálta, és halkan így szólt: – Azt kívánom, bárcsak megcsókolhatnám. Ó jaj! Igenis megérezte a gondolatait. És... – És a csókolózás talán ellenkezik egy inas meggyőződésével? – robbant ki Hope-ból akaratlanul. A férfi keze megmozdult, lesiklott a lány vállára, és finoman masszírozni kezdte a feszülő izmot. – Igen, amikor az inas beteg. Rendkívül lovagiatlan lenne részemről átadni a bacilusaimat, amikor maga olyan kedves volt, és húslevest hozott nekem. – Hát persze! A megfázás! – Hope nem csapott a homlokára a tenyerével, de legszívesebben azt tette volna. Tulajdonképpen a férfi tudtára adta, szeretné, ha megcsókolná. Ennyit a nehezen megkaphatóság eljátszásáról! Vagy egyáltalán a játékról. Neki erre nincs ideje. Neki diplomát kell szereznie. Neki családja van, amelynek tagjait meg kell találnia. Neki a céljaira kell összpontosítania, máskülönben feladhatja az összes álmát, ami életben tartotta ez alatt a hét borzalmas év alatt. – Nos, mennem kell. A férfi finoman megrántotta Hope lófarkát, amitől a lány a karjába dőlt. A mellkasához szorította, és úgy tartotta, hogy hallja a szívdobogását. Arcát a lány fejére hajtotta, és azt mondta: – Legyen nyugodt, sosem betegeskedem sokáig. – Hangja ragadozói suttogássá halkult. – Különösen, amikor ilyen jó okom van a gyógyulásra.
Kilenc Ez egy régi, ismerős álom volt, amit Hope már sokszor látott. Otthon volt a texasi Hobartban, a konyhaasztalnál ült, és Caitlint etette Cheeriosszal a dobozból. A baba tenyérrel püfölte az etetőszék tálcáját, tátotta a száját, mint egy kismadár, és behunyta a szemét minden falatnál. Hope meleg, vidám hangot hallott. – Nagyon szereti a Cheeriost. Hope a tűzhely felé fordult. Az anyja állt ott, és mosolyogva nézett rá. Olyan magas volt, mint Hope, pufók, mint egy párna, és kedves. Annyira kedves! Hope nem akart mást, csak odamenni hozzá, átölelni, és azt hallani a szájából, hogy minden rendben lesz. Caitlin azonban azt kiáltotta: – Még! – mire anya megjegyezte: – Nem bánnám, ha más szót is megtanulna már. Mindjárt kész a vacsora. – A tűzhelyen rotyogó fazekak felé intett. – Megyek, hívom apátokat. – Azzal elindult a dolgozószoba felé. Hope szeretett volna rákiáltani, hogy nem jó felé megy. Apa kint van a műhelyében, és anyának itt kellene maradnia. Nem lehetnek mind együtt, csak ha anya itt marad. Ez a különös álom-bénultság azonban fogva tartotta Hope-ot, és egyetlen szót sem tudott kinyögni, miközben az anyja kilépett a konyhából. Ehelyett Hope kitett egy marék Cheeriost a tálcára, és figyelte a fekete, göndör hajú, kék szemű Caitlint, amint óvatosan felcsippent egyet duci ujjával és a szájába teszi. Aztán a nyolcéves Pepper jelent meg az ajtóban, térdén kötéssel, frufruja hullámosra, fekete, göndör haja rövidre vágva. Anya szerette volna megnöveszteni, mert az olyan aranyos, de akárhányszor megpróbálkoztak vele, Pepper fogott egy ollót és lenyiszálta. Szemét a Cheeriosra szegezve megjegyezte: – Én is éhes vagyok. Nekem miért nem adsz? – Ha apa bejön, ehetünk. – Hope most már tudott beszélni, de valami szörnyű tehetetlenség-érzés mardosta a belsejét. Képtelen volt felállni a székről, körüljárni a házat, és összeszedni a családját. Csalhatatlan álom-logikával tudta, hogy ha mindnyájan bejönnének és leülnének az asztalhoz, a szörnyű hiányérzet végre elmúlna. – Maradj! – parancsolt rá Pepperre. Pepper azonban nevetett, és eltűnt. Apa lépett be a szúnyoghálóajtón. Ritkuló, barna haja égnek állt, mintha ujjaival beletúrt volna, szemöldökére fűrészpor rakódott. Már megint kint volt a műhelyében, és fából barkácsolt valamit. Sosem látták, sosem tudták, mit csinál, de anya azt mondta, nincs elég ideje, hogy elkészítse, amit szeretne, ezért nem szabad viccelődni rajta. Ennek ellenére sokat cukkolták. -Minden rendben, hercegnő? – Most is rámosolygott, mint mindig, mintha Hope látása is örömöt okozott volna neki. – Készen van a vacsora – mondta Hope. – De hol van a baba? – kérdezte az apja.
Az etetőszék üres volt. Caitlin eltűnt. Aztán apa is eltűnt. – Nincs semmi értelme. – Gabriel hajolt át a konyhapulton, és azon a mély, vibráló hangon beszélt, amit akkor alkalmazott, ha meg akarta Hope-ot győzni valamiről. – Szétszóródtak. – És nekem még egy képem sincs róluk – kiáltotta Hope. A csengés hallatán felkapta a fejét az asztalról, és kábultan pislogott a kapcsolótáblára. Igenis van fényképe. Ez volt a legértékesebb tulajdona, amely ezüstkeretben az ágya mellett állt. Minden este és minden reggel megnézte. Anya és apa átölelték egymást rajta, és körülöttük ott volt a négy gyerekük. Ahányszor ránézett, mindig érezte családjának kísérteties hiányát, és néha, amikor túl sokat dolgozott és túl keveset aludt, eljöttek meglátogatni a tudatalattiját. A kapcsolótábla ismét megszólalt. Hope megdörzsölte a szemét, megigazította a fülhallgatóját, és megnyomta a gombot. – Wealaworth és Társa, kit kapcsolhatok? Mr. King Janek reszelős hangja válaszolt. – Wealaworthszel akarok beszélni. – Legközelebb reggel lesz bent az irodában. – Végül is este hét óra van, és szinte minden iroda bezár ötkor. Ránézett Mr. Wealaworth asztalára, amely a sarokban állt, és úgy nézett ki, mintha a Wal-Mart finom bútorrészlegéből származna, majd imádattal szemügyre vette a rajta trónoló számítógépet. Tollal a kezében megkérdezte: – Hagy neki üzenetet? – És a társa? Az a valaki, aki a fejlécen van? Az a Prescott? Ő bent van? Hope döbbenten ébredt rá, hogy Mr. Janek róla beszél. Nem csinált mást, csak aláírt néhány küldeményt, és most Mr. Wealaworth legfontosabb ügyfele azt hiszi, hogy ő a társ. – Miss Prescottnak ma szabadnapja van. – Engedélyezett magának egy kis vigyort. Milyen kellemes, ha fontos emberek keresik. – A francba, úgy érti, Wealaworth társa egy nő? – mordult fel Janek. – Beszélnem kell a fickóval. Hamarosan a csaj akarja aláírni a csekkeket, és mihelyt az ember hagyja, hogy egy nő tegye ezt, azt hiszi, ő a főnök. – Ő is főnök, Mr. Janek – mondta Hope élesen. – Ő a társ a Wealaworth és Társánál. – Persze, persze. – A férfi hangja megváltozott, valamivel barátságosabb lett. – És maga? Maga még mindig bent van? – Be kell fejeznem egy munkát. – Házi feladata volt, és ő fogadta a hívásokat tízig, amíg Sarah megérkezik. Madam Niancinak randevúja volt, és csak az ég tudta, mikor fog hazaérni. Csendes este volt, tökéletes alkalom a tanulásra. – Milyen lelkiismeretes! – jegyezte meg Janek. – Én is nagy hasznát venném ilyesvalakinek a cégemnél! Nos, mit szól hozzá?
Hope nem tudta, hogy nevessen vagy megsértődjön. Janek egyértelművé tette, hogy nem üzenetközvetítési feladatokról beszél, de olyan nyíltan előállt vele, hogy Hope képtelen volt megsértődni. Kimért hangon válaszolt. – Tökéletesen elégedett vagyok a munkahelyemmel, de azért köszönöm. – Kár. Egy nő, akinek ilyen hangja van, sokra vihetné. Hope nem értette, de nem is akarta érteni, mit akar ezzel mondani a férfi. – Van még valami, Mr. Janek? Nagy megkönnyebbülésére a válasz „nem" volt, és Janek letette a kagylót. Aminek köszönhetően a kapcsolótábla elnémult. Hope meredten nézte a számítástechnika könyvet, de akárhogy erőlködött, gondolatai újra és újra visszaugrottak Griswaldra. Húslevest vitt neki. Nem nagy dolog. Más emberekkel is megtette már. És némi bűntudata is volt, amiért olyan keményen kiosztotta. A bűntudat vitte abba a hatalmas házba a Beacon Hillen. A bűntudat... és a kíváncsiság. Tudni akarta, hogy néz ki. Szüksége volt egy arcra, amit ahhoz a hanghoz kapcsolhat. Hallotta beszélni a férfit álmában, és a megnyugvás, amit a hangjában talált, segített neki megújult optimizmussal ébredni. Az optimizmus tapasztalatai szerint veszélyes érzés volt, mert mindig csalódáshoz és fájdalomhoz vezetett. Ezért aztán arra gondolt, hogy ha sikerül kiűznie a hangot a képzeletéből, bebizonyítja magának, hogy Griswald olyan öreg és aszott, ahogy elképzelte, legyőzi magában ezt az elragadtatást, és ismét a családjára összpontosíthat. Az események normális menetében ez egy jó terv lett volna. Sajnos azonban Griswald nem működött együtt. Kiderült róla, hogy... jóképű. Nagyon is jóképű. Elképesztően, lenyűgözően bámulatos. Egy nyögés kíséretében hagyta fejét visszahanyatlani a tenyerébe. Nem múltak el a Griswalddal kapcsolatos álmai. Sőt, tegnap éjszakai álmai fekete-fehérből átmentek színesbe, megnyugtatóból és kellemesből forróba és zaklatottba. Egy olyan nőhöz képest, akinek nincsenek személyes tapasztalatai a szexszel kapcsolatban, tudatalattija igencsak részletes és érdekes képekkel állt elő. Mindez a férfi bűne volt. Mindent sikerült volna a helyére tennie, kivéve azt az ölelést. Hope a gyomrára tette a kezét. Amikor a férfi megérintette, olyan érzés áradt szét benne, mint amikor a hullámvasút átgördül a csúcson és elkezd a föld felé száguldani. Egyszerre volt félelmetes, borzalmas és felemelő. Egy érintés, egy ölelés, ilyen hosszú idő után -felfogta egyáltalán mit jelent ez neki? Nem, dehogy, honnan is tudhatná? Nem érezte magán senkinek a karját azóta, hogy utoljára látta Peppert, és Pepper sikoltozott, amikor elrángatták tőle. Bárcsak tudná, hol vannak most, Pepper és Gabriel és a baba... a gyomrára simított tenyere ökölbe szorult. Szerette volna, ha mindhárman jól volnának, és boldogok lennének. Hope nagyot nyelt, azonban a könnyek, amelyek a szeme mögött parázslottak, nem gördültek ki. Minden könnyét elsírta évekkel ezelőtt. Ha tudná, hol és hogy vannak a testvérei... Felzúgott az egyik vonal. Hope felkapta a fejét és a villogó fényre meredt. Mr. Givens vonala. Griswald... igen, jobb Griswaldra gondolni, mint a családjára. A kudarcára.
A Griswalddal kapcsolatos gondolatai azonban visszarepítették az előző éjszaka álmaihoz, amelyek a nagy ház meleg, fényes konyhájában játszódtak és tele voltak nevetéssel. Aztán szenvedéllyel. És még több szenvedéllyel... Vajon Griswald tudja? Természetesen nem. Olyan képességekkel ruházta fel a férfit, amilyenekkel élő ember nem rendelkezhet. Griswald nem tudhatta, hogy ő olyan aktív szexuális életet él álmában, mint egy felizgult kamaszfiú. Egy gyakorlott telefonközpontos gyors mozdulatával életre keltette a vonalat – nem szabad erre gondolnia! – és hivatalos hangon beleszólt a fejhallgatóba: – Miben segíthetek, uram? Griswald meleg, mély, ráérős hangja áradt szét a fejében, amitől azonnal elgyengültek az ujjai. – Hope. Hogy mennek a dolgok, Hope? – Jól. – Hope a jegyzetfüzete szélét kapirgálta. – Mr. Cselló hívott. Úgy tűnik, sikerült szereznie egy ösztöndíjat. – Örülök. De én úgy gondoltam... maga hogy van? – Én? – Hope végignézett magán, a szokásos kopott farmerjén és kinyúlt hosszú ujjú pólóján. – Jól vagyok. – Ez csodálatos. – A férfi mély hangja úgy hangzott, mintha Hope hogyléte elsődleges fontosságú volna számára. -Aggódtam magáért, amiért egyedül ment haza. – Fogalmam sincs, miért. Így is ragaszkodott hozzá, hogy autóval elvigyen a buszmegállóig. – Szívesen hazavittem volna. – A férfi hangja most kimérten hangzott. – Szükségtelen volt. – A világ minden kincséért sem hagyta volna, hogy Mr. Givens egyik Mercedesével vigye őt haza. Kirabolták volna, mielőtt lefékez a ház előtt. Az a meleg, rábeszélő jelleg visszatért a férfi hangjába. – Különben elfelejtettem megkérdezni... hol is lakik? Hope felnevetett. Vagy legalábbis megpróbált nevetni, de sokkal inkább ideges kis kuncogásnak hangzott. Azt képzeli, hogy megmondja neki, hol lakik? Amikor megszólalt, nagyon büszke volt hivatalos hangsúlyára. – Sajnálom, uram, de ez személyes információ, és nem áll módomban kiadni. – Ugyan már, Hope, tudja, hogy bennem megbízhat! – Hangja azonban kicsit meglepett volt, mintha még soha senki nem kérdőjelezte volna meg megbízhatóságát. Nem mintha valójában kételkedett volna a férfiban, de azért tudta, hol a határ. – Madam Nianci nagyon komolyan veszi ezt a szabályt, és én nem akarom felbosszantani. – Na, most már elég legyen, Hope! – mondta a férfi olyan hangon, amit Hope még nem hallott tőle, és amit minden bizonnyal az engedetlen szolgák esetében használt. – Tudni akarom, hol lakik, maga pedig most azonnal megmondja!
Hope gerince egy szempillantás alatt felkiáltójellé merevüli. Micsoda arrogáns alak! A hangja azonban szelíd volt, mikor válaszolt. – Rendben, megmondom. – Na, így már jobb. Lehet, hogy fantasztikusan jóképű, de azért nem ártana neki egy jó kis rendreutasítás. Egy hosszú percig hallgatott; hagyta várakozni a férfit. – Gondoljon arra a helyre, ahol maga lakik. Most képzelje el annak a teljes ellentétét. Nos, ott élek én. – Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, kihúzta a dugót az aljzatból, és rámosolygott a kapcsolótáblára. – Ezt kapja ki, Mr. Griswald! A külső ajtón kopogtattak. Bostonban volt, tél volt, éjszaka, és a környéket, bár valamivel jobbnak számított, mint az övé, távolról sem lehetett biztonságosnak nevezni. Sarahnak van kulcsa, ahogy Madam Niancinak is. De akkor ki kopogtathat egy ilyen késői órán? Hope odament az ajtóhoz, kilesett a kukucskálón – és csaknem fenékre ült a döbbenettől. Kint egy izmos fiatalember állt, karjában egy ősz, összevissza hajú, éles pillantású hölggyel. Hope egy kicsit tovább matatott a kulccsal, mint kellett volna, majd kitárta az ajtót, beengedve kintről a hideget és a két idegent. – Segíthetek? – Igen, köszönöm. Nagyon hideg van kint. – A hölgy közelebb húzódott a fiatalember széles mellkasához. – Egyedül nem tudok lejönni a lépcsőn, ezért le kellett hoznia. Hope csak most vette észre a hölgy elnyomorodott ujjait, és azt, hogy a fejét kicsit oldalasan tartja. – Hát persze! Gondoltam. – Megszólalt Griswald vonala, de Hope nem törődött vele. A hölgy csalódott arcot vágott. – Kár. Azt reméltem, azt hiszi, hogy a szeretőm. – Teljes mértékben. A hölgy hangosan, fejét hátravetve felnevetett, majd mikor abbahagyta, megkérdezte: – Maga Hope? Hope igenlő bólintását látva a hölgy az ég felé fordította a tekintetét, és Hope, aki meglehetősen sok imádkozó embert látott, megesküdött volna rá, hogy Istennel beszél. Ez bosszantotta Hope-ot, mert nem értette az egészet. – Cecily nagynéni vagyok. – A hölgy szája sarkában még mindig játszadozott egy halvány mosoly. – Zack nem figyelmeztette velem kapcsolatban? – Zack? – Hope zavart színlelt. – Ó, Mr. Givens! Nem, eddig még nem volt szerencsém személyesen beszélni az unokaöccsével. Cecily néni a fejét csóválta. – Micsoda idióta! – motyogta.
Hope nem sértődött meg. Cecily néni nyilvánvalóan az unokaöccséről beszélt. – Nem akarna leülni? – De, köszönöm. – A nagydarab, néma, izmos férfi óvatosan leengedte Cecily nénit egy háttámlás székre. Kezét a férfi karján nyugtatva Cecily néni bemutatta. – Ez itt Sven. – Maga viccel! – szaladt ki Hope száján. – Valakit Svennek is kell nevezni. – Cecily néni a férfihoz fordult. – Kedvesem, menj és hozd be a járókeretet az autóból! A férfi udvariasan biccentett Hope-nak, majd kiment. Hope utánanézett. Még így, télikabátban is látszott rajta, hogy rendkívül izmos és férfias. Hope alig tudta levenni róla a szemét. – Igen – mondta Cecily néni, mintha Hope mondott volna valamit, és barna szemében vidám szikrák csillogtak. – Azt mondom neki, azért tartom, mert jól főz. – És elhiszi? – Nem valószínű, de igazából nem tudom eldönteni. Nem sokat beszél. – A tökéletes férfi nem beszél sokat. – Pontosan. – Cecily néni lehámozta a kesztyűit és meglazította a sálját. – Zack megkért, hogy a régi járókeretemet adjam oda az egyik ügyfelének, ezért gondoltam, elhozom személyesen. – Járókeret? Mrs. Monahannek? – Hope valójában nem számított rá, hogy finom utalásainak bármilyen eredménye lesz, és most csodálkozva csapta össze a kezét. – Ez nagyon kedves magától! – Zack ötlete volt. Igen, persze. – Azt hiszem, inkább Griswaldé. Cecily néni nagy levegőt vett, mintha mondani akarna valamit. Majd ismét levegőt vett, aztán lassan kiengedte. – Az unokaöcsém érdekes fazon. Megszólalt Mrs. Shepard vonala. – Elnézést kérek – motyogta Hope. Miközben Mrs. Shepard panaszkodását hallgatta, miszerint még mindig nem indult be a szülés, a bokája hatalmasra van dagadva, és ez a gyerek soha nem fog már megszületni, hallotta, amint Cecily néni megjegyzi: – Szerencséje van. Ez a hívás mentette meg. Hope csodálkozott. Miért akar Cecily néni vele Mr. Givensről beszélni? Nem ismeri és nem is érdekli. Hope bontotta a vonalat. – Miért nem kedveli az unokaöcsémet? – kérdezte Cecily néni. – Nincsenek vele kapcsolatban negatív érzéseim – válaszolta Hope, de érezte, hogy megmerevedik a teste. – Sohasem beszéltem vele.
– Ha a pénze miatt, akkor be kell vallanom, nekem is van pénzem. – Tudom. – Cecily néni ropogós bostoni hanghordozása olyan volt, mint amikor a frissen nyomott dollárokat pergetik. – Tehát engem is utál? – Én nem utálok senkit. Hope azonban elfordította az arcát. Tudta, hogy nem jó dolog utálni, és egész szívével hitt benne. Azonban amikor eszébe jutott, mi történt a családjával... amikor visszaemlékezett az elválás fájdalmára és a sehová nem tartozás magányára... és az előző esti történetre, amelyben az ötvenes éveikben járó emberek egymásra találtak... Mi lesz, ha nem jár sikerrel? Mi lesz, ha csak akkor talál rá a szeretteire, amikor már ötvenévesek is elmúltak? Mi lesz, ha egyáltalán nem találja meg őket? Megpróbált megbocsátani azoknak az embereknek Hobart-ban. Néha úgy érezte, sikerült. Aztán az éjszaka sötétjében ismét megrohanták a kétségek, és képtelen volt megbocsátani. Egyszerűen képtelen volt. Két éve lenyomozta a beképzelt Melissa Cunninghamet egy előkelő, bentlakásos iskolában, Georgiában. Küldött neki e-mailt, de nem kapott választ, ezért aztán kemény munkával megkeresett dollárjait használta a telefonálásra. Melissa először azt mondta, nem beszél bűnözőkkel, majd amikor Hope könyörögni kezdett – ha a családjáról volt szó, nem volt benne semmi szégyenérzet -, Melissa közölte vele, hogy soha többé nem hajlandó beszélni vele. Végül fojtott hangon azt suttogta: „Felejtsd el Hobartot! Felejtsd el a családodat! Ne kérdezz semmit! Ne nyúlj bele újra abba a darázsfészekbe!" Azzal letette a kagylót, és soha többé nem volt hajlandó beszélni Hope-pal. Amikor Hope felidézte magában azokat az embereket, akik elszakították tőle a testvéreit, és kitaszítottá tették ebben a Bostonnak nevezett idegen világban, eszébe jutott, hogy mindnyájan gazdagok voltak. Emberek, akik kedvességet és testvéri szeretetet színleltek, de belül üresek voltak. Mint Melissa és a szülei is. És miattuk Hope is csak ürességet érzett. Ürességet, fájdalmat, és nagy elszántságot. Az ajtó ismét kinyílt, és egy hideg légáramlattal együtt Sven érkezett, majd óvatosan, ahogyan a nagydarab emberek kezelik a finom dolgokat, szétnyitotta az összehajtott járókeretet és letette a földre. – Ó! – nyögte Hope, miközben körüljárta a segédeszközt, megcsodálva fényes krómját és kerekeit. – Ez tökéletes! -Odalépett Cecily nénihez és megfogta a kezét. – Nagyon köszönöm. – Zack ötlete volt – ismételte Cecily néni. Hope bólintott, és bár egy szót sem hitt el belőle, megértette, hogy a szerető rokonoknak néha pozitívan kell gondolniuk családtagjaikra. A kapcsolótábla felzúgott. Hope egy pillantással azonosította a hívót. Mrs. Sakk volt. Hope bedugta a dugót, és azt mondta: Királynő a négyesre – azzal bontotta a vonalat. Amikor megfordult, látta, hogy Cecily néni arcán furcsálló kifejezés ül, és végre eszébe jutott, hogy nem ártana adni az udvariasságra. – Nem inna egy teát vagy kávét?
– Az nagyon jólesne, kedvesem. És közben tudnék mesélni magának az unokaöcsémről. – Annak nagyon örülnék. – Hope magában felnyögött. De talán sikerül némi információt kihúznia Cecily néniből az arrogáns, őrjítő, szexis Griswaldról is.
Tíz – Drágám, megszerveztem neked egy randevút az én Mr. Jonesommal. Miközben megpördült a sarkán, Hope elejtette a ceruzáját, aminek kitört a hegye, de Hope észre sem vette. – Tessék? Madam Nianci kiviharzott apró hálószobájából, menet közben illesztve fülébe csingilingizős fülbevalóit. – Megígérted, hogy találkozol az én Mr. Jonesommal, és most... – Megígértem, hogy találkozom vele, ha Mr. Griswald nem tetszik. – Hope hagyta, hogy egy igazi mosoly bontakozzon ki az arcán. – És tetszik. Nagyon is tetszik. – Te... te tényleg találkoztál vele? – Madam Nianci meglepetésében és hitetlenkedésében törni kezdte az angolt. – Nem egy vén kecske? – Nem! Egyáltalán nem! Nagyon is jóképű! – Fiatal? – Nem túl fiatal. – Szóval öreg. – Harmincvalahány lehet, azt hiszem. – Hope a fehér flanelinget viselte, amit az egyik ügyfél küldött neki karácsonyra, és most egy láthatatlan foltot porolgatott az ing ujján. Egy atlétával alatta, viszonylag meleg volt, és amikor begyűrte a farmerbe az alját és övet tett a derekára, egészen jól nézett ki. Bár igen sokáig állt a tükör előtt, míg erről megbizonyosodott. – Ő Mr. Givens inasa, emlékszik? Jó állása van, és kedves férfi. Tényleg nagyon... kedves. – Ugye nem hazudsz? – kérdezte Madam Nianci gyanakodva. – Madam Nianci! – Hope döbbenetet színlelt. – Ilyet feltételez rólam?! – Igen, ilyet feltételezek, de azt is meg tudom állapítani, hogy hazudsz vagy igazat mondasz, mert nem tudsz jól hazudni. Most azonban – Madam Nianci megfogta Hope állát és szemügyre vette az arcát – azt hiszem, igazat mondtál. Hope elfordította a fejét, és elkezdte bepakolni a könyveit a hátizsákjába. – Ma este iskola után találkozom vele. – Ma este? Nem jön ide érted? – Madam Nianci pirosra feslett szája elnyílt a döbbenettől. – Meg kellene adnia a tiszteletet egy olyan lánynak, mint te vagy. Hálás lehetne, amiért hajlandó vagy találkozni vele. – Nem megyünk sehová. Segít megcsinálni a fizika házi feladatomat. – De hiszen ez nem randevú! Hope visszafojtotta a lélegzetét és várt Madam Nianci véleményére. – Ez... ez jobb, mint egy randevú! Segít a fizikával? Igen, ez valódi áldozat. Nagyon helyes! – Madam Nianci eltúlzott gesztussal a levegőbe nyújtotta a karját. – Megmondom Mr. Jonesnak, hogy elkésett, legalábbis pillanatnyilag. De szólj, ha
bármi problémád van a románcoddal kapcsolatban. Nekem rengeteg tapasztalatom van ilyen téren. Biztosan tudok neked segíteni. – Rendben, Madam Nianci. – Hope nem tett megjegyzést a tényre, hogy Madam Nianci tapasztalatai tönkrement kapcsolatokra vonatkoznak. – Maga is randevúzik ma este? – Igen, megengedtem Stanfordnak, hogy elvigyen valahová. Hope szemügyre vette a nyitott, vibráló Madam Niancit, majd a fiatalabb, sovány és hallgatag Mr. Wealaworthre gondolt, aki olyan volt, mint egy kifakult fénykép. – Komoly a kapcsolatuk? – Egyáltalán nem! Örül, ha találkozom vele, és szeretem azt a görög éttermet, amit javasolt. De ő olyan... mi is az a szó... túl ideges hozzám. Mindig aggódik valami miatt. – Kicsapódott az ajtó és betódult rajta a hideg. – És itt a mi Sarah-nk, hogy átvegye a kapcsolótábla előtti helyet! – Madam Nianci szigorúan nézett rá. – Késtél! Sarah színpadias, sietős mozdulattal a padlóra dobta a kabátját. – Azért késtem, mert ezt hoztam. – Az örökmozgó lány barna szeme úgy villant, mint egy cirkuszi porondmesteré, amint egy hosszú sálat előhúzott a táskájából. – Nem gyönyörű? Tényleg gyönyörű volt. Meleg, barna alapon türkizkék virágok pompáztak, és a két végén krémszínű rojt csillogott. – Nagyon szép! – Hope megtapogatta a puha kelmét. -Honnan vetted? – Joe ismer egy iparművészt, aki ezeket a holmikat csinálja tűrhető áron – válaszolta Sarah. – És ezt neked vette Joe? – kérdezte Hope irigyen. – Nem, te idióta, én vetettem vele neked! – Sarah felrántotta Hope-ot, és a nyakába vetette a sálat. – Ó... – Hope végigfuttatta ujjait a csodálatos kelmén. -Ezt nem fogadhatom el. Ez túl... – Nem mondhatsz nemet – vágott a szavába Madam Nianci. – Sarah megsértődik. Igaz, Sarah? – Bizony! – vágta rá Sarah vidáman. – Viselned kell, miközben tanulod a... fizikát. – Az utolsó szónál nagyot kacsintott Madam Niancira. Madam Nianci szusszantott egyet, mint aki megsértődött. – Te tudtál az inasáról? – Nem akart beszélni róla, de el akartam hívni ma este vacsorázni és beszélgetni – válaszolta Sarah -, és így sarokba szorítottam. – Mindketten túl nagy ügyet csináltok ebből az estéből -mondta Hope, de közben elpirult, és a két nő felnevetett. – Látom, Hope – cukkolta Madam Nianci –, te aztán blazírt nő vagy! – Megszólalt a csengő, mire az asszony a hullámzó csípőjére kötött kendő skarlátvörös és borostyánsárga rojtjainak kavargása közepette az ajtó felé sietett. – Mr. Wealaworth, jöjjön be! Milyen volt az ebédje?
– Finom. – A férfi, kalapjával a kezében belépett, és félénken megállt a nők között. – Jó estét, hölgyeim! – Odafordult Hope-hoz. – Minden rendben van a mi kis üzletünkkel? – Minden a legnagyobb rendben. – Hope figyelte Mr. Wealaworth-t, ahogy odamegy az asztalához és leül dolgozni. Kedvelte a férfit. Rendkívül precíznek tűnt. Rábízta az érkezett küldemények aláírását; rátette a nevét a fejlécre. Egyszer Hope társ aláíróként szerepelt egy elszámoláson, és a férfi elmagyarázott neki mindent. Türelmesen és érthetően beszélt. Hope úgy érezte, szinte mindent megértett, és ezzel meg is elégedett. Végül is nem akart könyvelő lenni, de egy nap majd szüksége lesz egy könyvelőre, aki a pénzét kezeli, és Mr. Wealaworth segítségével már lesz némi gyakorlata. Gyakorlata, ami az apjának nem volt. Mert míg a könyvelést nem értette, azzal tisztában volt, hogy ha a pénz hiányzott a hobarti egyházi kasszából, akkor azt valaki ellopta, és az a valaki nem Prescott tiszteletes volt. Ezt már akkor is tudta, és ebben azóta is biztos volt. Felidézte magában azt a jelenetet – ahogy ott állt a verandán, hallgatta, ahogy az egyházközség tagjai a szüleit gyalázzák, és egyszerűen nem értette, hogyan lehetnek ilyen kegyetlenek, és hogyan tévedhetnek ekkorát. Szeretett volna keserű lenni – néha ez sikerült is de amikor a legsötétebb idők jártak, az apja hangját hallotta a fejében. Hope, higgy Istenben, mert Ő mindig a tenyerén hordoz téged. El kellett hinnie. Az édesapjából nem maradt más, csak a hite. Ahogy nőtt és egyre több kegyetlenséggel és igazságtalansággal találkozott, erősödött benne a meggyőződés, hogy valaki azok közül az emberek közül követte el a sikkasztást – és a gyilkosságot is. A szülei meggyilkolását. Azt azonban nem tudta, hogy ki, és választania kellett az igazság keresése és a testvérei keresése között. Végül úgy döntött, hogy mindenáron megtalálja Gabrielt, Peppert és Caitlint. Addig a napig csak a barátai voltak mellette – és ők igazán jó barátok voltak. – Köszönöm a sálat, Sarah. És magának is Madam Nianci, amiért mindig itt van nekem. Talán gyakrabban kellene mondanom, de maguk ketten sokkal jobbá tették az életemet. – Mindennap hálás vagyok, amiért... – Hope hangja hirtelen elcsuklott, és a szemét elfutották a könnyek. – Ó, Hope, mi ugyanígy érzünk veled kapcsolatban. -Sarah egyik karjával átölelte Hope-ot, a másikat Madam Nianci felé nyújtotta. – Csoportos ölelés! Hárman összeborultak, élvezve a közelség pillanatát. Madam Nianci festett műkörmös ujjaival megcsipkedte a lányok arcát. – Jó gyerekek vagytok. Kedves gyerekek. Tudom, hogy hamarosan jó dolgok jönnek az életetekbe. – Mr. Wealaworth felé biccentett, aki görnyedt háttal ült az asztalánál, szándékosan kerülve tekintetével a női érzelgősség ezen megnyilvánulását. – Ami havi ötszáz dollárral kezdődött, igaz Hope? – Ó, igen! – vágta rá Hope lelkesen. Felzúgott a kapcsolótábla. Madam Nianci a villogó lámpára nézett. – Mrs. Monahan az.
– Nagyon jó! Úgyis beszélni akartam vele iskola előtt. -Hope szeretetteljes mosollyal kiszabadította magát barátai karjai közül, és feltette a fejhallgatót. – Jó napot, Mrs. Monahan! Hogy van ezen a szép napon? Kint hét ágra sütött a nap és kék volt az ég, és aki kinézett, azt hihette, meleg van. De ahogyan Bostonban gyakran, ez csak illúzió volt. A nappali csúcshőmérséklet mínusz tíz fok körül volt, és éjszakára mínusz húszat jeleztek. Hope számára, aki szeretettel emlékezett vissza az enyhe texasi telekre, ez maga volt az obszcenitás. Mrs. Monahan kedves öregasszonyos, ír kiejtésével így válaszolt: – Ó, drágaságom, nagyon jól vagyok, és el akartam mondani magának, hogy a járókeret csodálatosan működik. Elmentem ma a zöldségeshez, és a kosárba minden belefért, amit vettem. – Elment a boltba? – Hope szeme előtt megjelent a kép, ahogy az apró termetű, ősz hajú öregasszony a jeges járdán biceg a bolt felé. – De hiszen nagyon hideg van! Mrs. Monahan elégedetten kuncogott. – Tényleg hideg van, de én egy szívós vén tyúk vagyok! – Ha megengedné, hogy szóljak a szociális gondozónak... – Nem, nem akarok senkinek a terhére lenni! – Ha akarta, Mrs. Monahan hangja úgy csattant, mint az ostor. – Inkább arról beszéljen, drágám, hogy sikerült a fizikadolgozat! – Ismét visszaváltozott a kedves öreg hölggyé, akinek Hope hitte. Hope gondterhelten felsóhajtott. – Nyolcvannyolc százalékot kaptam. Eddig az átlagom még ötös, de több dolgozatot nem tolhatok el. – Hope aggodalmasan lebiggyesztette a száját. – Év végén kerek négy ponttal kell végeznem. Mrs. Monahan lágy hangon megjegyezte: – Azt hiszem, ezek a tudományok nem a maga asztala. – Az én asztalom? – Hope elvigyorodott. – Szerintem magának pszichológiát, történelmet vagy művészeteket kellene tanulnia. Valami lágyabbat, ami jobban illik a személyiségéhez. Hope lehunyta a szemét, és egy szúrósan édes pillanatig arra gondolt, mennyire szerette a művészetórákat. Az anyja minden kedden elvitte a gimnáziumi rajztanárnőhöz. Miss Campbell szigorú volt és sokat követelt, de nagy ritkán meg is dicsérte Hope-ot, amitől aztán napokig ragyogott. Hope hallotta, amint az anyja tehetségesnek nevezi, és szóba került a megfelelő képzőművészeti főiskola kiválasztása is. Az élet akkoriban egyszerű volt és édes, és a világ ott hevert Hope tenyerén. Mrs. Monahannek azt mondta: – A művészetben nincs pénz. – A pénz nem minden, drágám. Hope eltűnődött, egy olyan szegény öregasszony, mint Mrs. Monahan, hogyan hihet ilyet. – Az a legrosszabb dolog a világon, ha az embernek nincs pénze.
– Az a legrosszabb dolog a világon, ha az ember nem szabad – helyesbített Mrs. Monahan. – Akkor a pénzhiány a második legrosszabb dolog. Mindenképpen kipréselek egy ötöst a fizikából. – Ez az egyetlen ok, amiért elfogadta Griswald segítségét. Igen. Az egyetlen. – Ennél többet nem tanulhat! Már most sincs ideje magára. – Majd lesz időm magamra, ha végeztem. – Persze ez sem volt teljesen igaz, mert ha végzett az előkészítővel, egyetemre megy. És ha megkapta a diplomáját, megszerzi a legtöbbet fizető állást, és szabadidejében az internetet fogja böngészni, a testvérei után kutatva. Bár most is azt csinálta, gyötörve a nyikorgó vén számítógépeket a könyvtárban, de eddig egyiknek sem bukkant a nyomára. – Ne aggódjon, drágám! Megkapja az ötöst fizikából, és bekerül az egyetemre. Gyújtok egy gyertyát magáért. Vigyázzon magára ebben a gonosz városban! – Vigyázok. – Hope megvárta, amíg Mrs. Monahan leteszi a telefont, és akkor kihúzta a dugót a kapcsolótáblából. Lenézett a könyvére. Számítástechnika. Számítástechnikát kell tanulnia. Mrs. Monahan sürgetése ellenére nem lázadhat fel, és állhat át hirtelen a művészetre, mert akkor fel kellene hagynia a testvérei keresésével. És nem mert Griswaldra sem gondolni. Nincs joga a tanulmányain kívül másra gondolni. És kétségtelenül nincs joga közös jövőt elképzelni az inassal csak azért, mert a férfi jóképű, okos, és kedvelni látszik őt. Észben kell tartania, mi történt legutóbb is, amikor valakinek beszélt a szüleiről és a testvéreiről. Hangosan felnevetett, és még őt is meglepte nevetése keserűsége. Madam Nianci kidugta a fejét a konyhából. – Valami baj van, Hope? – Nem, nincs – válaszolta Hope. Madam Nianci visszahúzódott a konyhába, magára hagyva Hope-ot saját komor eszmefuttatásával. Legutóbb? A fenébe is, mindig. Sosem volt egy gyorsan tanuló fajta, de most már tudta. Nem beszélhet senkinek a múltjáról, mert minden baráti kapcsolata keserűséggel és megaláztatással ér véget. Griswald pedig csak egy göröngy az úton.
Tizenegy A göröngy az úton az irodájában ült, komoran intézte Colin Baxter cégének felszámolását, és utoljára beszélt egykori barátjával. – A fenébe, ember, lazíts egy kicsit a nyakamon feszülő kötélen! – Baxter most már félt, próbálva kitörni a sarokból, ahová ő maga szorította be magát. – Barátok vagyunk. – Nem, nem vagyunk. – Zack kíméletlen gazfickónak tartotta Baxtert. Ami nem is lett volna probléma, hiszen Jason szerint Zack maga is egy kíméletlen gazfickó képét borotválta minden reggel. Baxter azonban ráadásul egy egoista alak is volt, aki azt hitte, bármit megtehet, nem törődve az igazgatói testület felszólításaival és részvényesei iránti kötelezettségével. – Ez csak üzlet volt – könyörgött Baxter. – Nem, ez nem üzlet volt, hanem hülyeség. – És a hülyeségnél jobban semmi sem tudta felbosszantani Zacket. Baxter elveszítette a türelmét. Ami nem volt meglepő. Ha valamiben kudarcot vallott, mindig elöntötte az indulat. – Ez bosszú! Bosszú, mert nem mentem át valamiféle hűségvizsgán a nagyon fontos Zachariah Givensnél! Elárulom neked Zack, senki nem fog kedved szerint megfelelni azon a vizsgán. Mindenki a saját érdekét nézi, és akár fel is hagyhatsz az igazi kapcsolat keresésével, mert soha senki nem fog téged annyira szeretni, ahogyan te szereted saját magadat! – Na, most már elég! – mondta Zack élesen. – Sokszor hallgattam a nyavalygásodat arról, hogy mindenki másképpen bánik veled, mert te gazdag vagy, pedig hidd el, a francot sem érdekli! Ennek ellenére meghallgattalak és bólogattam, és úgy tettem, mintha érdekelne... – Viszlát, Baxter! – Le ne tedd! Zack csendesen a helyére illesztette a telefonkagylót. Odament a bárpult melletti kis mosogatóhoz, vizet locsolt az arcára, és amikor megfordult, Meredith állt az ajtóban. – Mi az? – csattant fel. Meredith nem ijedt meg. Már nem. Egy minden korábbi dühkitörését megtapasztalt személy nyugalmával válaszolt. – Cecily nagynénje van a vonalban. Azt mondja, ha nem veszi fel a kagylót, elmegy, és újabb képeket vásárol, amit majd magának kell felakasztania a falra. – Rendben, kapcsolja be! – Odament a telefonhoz, és még odaszólt Meredithnek. – Mielőtt elmegy, tanácsot szeretnék kérni. Meredith nyitotta a száját, hogy megkérdezze, mi az, majd becsukta, bólintott, kiment és behúzta maga mögött az ajtót. Zack felkapta a kagylót, és belemordult.
– Miről van szó, Cecily néni? – így üdvözlöd szegény öregedő, arthritiszes nagynénikédet? – Hangja mesterkélten vidám volt. Zack azonnal gyanút fogott, és megjátszott aggodalommal folytatta: – Jaj, de jó, hogy hallom a hangját, Cecily néni! Hogy van az öregedő, arthritiszes teste? Az asszony felnevetett. – Tűrhetően, de három hét múlva biztosan jobban leszek, amikor a Karib-tenger partján fogok üldögélni egy napernyő alatt. Zack kíváncsisága felébredt. – Vakációra megy? Egyedül? – Olyan tapintatos vagy, mint egy pöröly. De ami azt illeti, valóban vakációra megyek, és nem egyedül. Ennyi kielégíti a kíváncsiságodat? – Nem egészen. – Az anyjának igaza van. Cecily néninek van valakije. – Pedig ennél többet nem mondok. – Cecily néni vidáman témát váltott. – Találd ki, mit csináltam tegnap este! Zack lassan hátradőlt nagy igazgatói bőrszékében. – Ha maga nem válaszol az én kérdéseimre, én miért válaszolnék a magáéira? – Milyen goromba vagy! Ez rendkívül előnytelen tulajdonság egy olyan fontos ember esetében, amilyen te vagy. Elmentem feliratkozni egy üzenetközvetítő szolgálathoz. Na, erre nem számított. Villámgyorsan kiegyenesedett. – Madam Niancihoz? Elment Madam Niancihoz? – Miért, hány üzenetközvetítő szolgálat van Bostonban? Persze, hogy Madam Niancihoz mentem. Zack visszasüppedt a széke mélyébe, és úgy meredt a telefonra, mintha valami csoda folytán a nagynénje arcát látná. – Találkozott vele? Találkozott Hope-pal? Cecily néni kuncogott. – Igen. Zack homloka gyöngyözni kezdett. – Szent ég, mit mondott neki rólam? – Az igazat. – Nem. – Cecily néni elárulta? – De igen. Azt mondtam, hogy Zack Givens az unokaöcsém. – Néhány percig hagyta főni Zacket a saját levében, majd gúnyosan folytatta: – Hope-ot azonban nem érdekelte Zack Givens, csak az inasa, Griswald. – Óóhhh. – Zack csaknem elájult megkönnyebbülésében. -Maga az én kedvenc nagynéném.
– A hízelgés azonban nem fog kihúzni a bajból ez alkalommal. Mondd el a lánynak az igazságot! – Igen, tényleg el kellene mondanom. – Zacknek azonban nagyon tetszett a mód, ahogyan Hope kezelte. Mintha egyszerű ember lenne, nem pedig egy két lábon járó hitelkártya. – Nem tudok sokat az ügyeidről, fiam, és nem is akarok tudni róluk, de javíts ki, ha tévedek... a lány még nem a tiéd. – Még... nem. – Zachariah Givens, mit képzelsz te? – Cecily néni felháborodott, magasba ívelő hangja elcsuklott. – Azt hiszed, hogy lesöpörhetsz a lábáról egy kedves, bájos fiatal hölgyet, aki olyan sokat szenvedett a sorstól... Zack azonnal éber lett. – Mi történt vele? – Nem mondta el, de árva és szegény, és te be akarod dönteni az ágyadba, utána pedig azt mondani: „Különben nem is az vagyok, akinek kiadtam magam"? Zack megnyugodott. – Különben kedves, igaz? – Igen, elbűvölő, de nem válaszoltál a kérdésemre. – Válaszolok a kérdésére, ha maga is válaszol az enyémre. Ki megy a Karibtengerhez magával? Cecily néni úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a kérdést. – Hope nem csak hogy sokkal zűrösebb, mint amilyen problémák megoldásához te hozzá vagy szokva, de lényegesen kedvesebb is, mint azok, akikkel le szoktál feküdni. Hagyd őt békén! Hagyja békén Hope-ot? Legalább annyira nem tudja békén hagyni Hope-ot, mint amennyire nem képes elhanyagolni a kötelezettségeit a Givens Vállalatnál. A vállalat valósággal része a lényének, és Hope... nos, ő nem része. Egyetlen nő sem része. De kétségtelenül felkeltette az érdeklődését, és ez pontosan elegendő. – Meredith azt mondja, keresnek a másik vonalon. – Ez nem volt igaz, de képtelen volt tovább beszélni Hope-ról Cecily nénivel. – Elmondom anyának, hogy a Karib-tengerhez utazik. Egy férfival. Számíthat egy kihallgatásra. – Letette a telefont, nem törődve nagynénje tiltakozásával, majd felhívta az orvosát, és néhány rövid mondatban, amelyek közül a legtöbb a hitelkártyája számára vonatkozott, megszervezte Mrs. Monahan csípőműtétjét. Na, tessék! Ezzel sikerült elaltatnia a lelkiismeret-furdalást, amit Cecily néni ébresztett benne. Saját háza számát tárcsázta. – Givens rezidencia – szólt bele Griswald a kagylóba, mint egy királyi kikiáltó. Zack elhatározta, hogy sokkal méltóságteljesebb lesz, ha Hope-pal beszél. – Griswald, most vakációra küldöm magát. – Mr... Givens? – Griswald hangja tétova volt. – Ön az? Jól van?
– Persze, hogy jól vagyok! – vágta rá Zack bosszúsan. – Úgy viselkedik, mintha magának nem járna egy kis vakáció. – Természetesen jár, uram, de ön nem nagyon szereti, ha én elutazom. Nem szeret semmiféle változást. Zack utálatos mosolyt villantott a telefonra. – Kezdek megváltozni. Griswald másfajta taktikával próbálkozott. – Ha én elutazom, Leonard veszi át a helyemet, és tudja uram, hogy nem kedveli Leonardot. Zack elfintorodott. Ez tényleg igaz volt. Valóban nem kedvelte Griswald helyettesét, az ideges, alázatos fickót, aki sosem nézett Zack szemébe. – Túlélem. Menjen el valahová! Végezzen valami genealógiai kutatást vagy valamit... Ma este már ne legyen otthon! – Ma este! – Griswald alig tudott beszélni a felháborodástól. – Uram, ez elképesztő! – Fizetek érte. – Mennyi ideig legyek távol? – kérdezte Griswald kimérten. – Két hét elegendő lesz. – Mire letelik a két hét, addigra Hope a házában, az ágyában lesz, ő túl lesz a valódi kilétére vonatkozó vallomáson, és a lány megbocsát neki. Griswald felsóhajtott. – Meghagyom a mobilszámomat, és amikor uram kigyógyult ebből a szeszélyből, felhívhat! – Jó ötlet. Köszönöm, Griswald. Találkozunk, ha visszaérkezett. – Igen, uram. És uram? Miss Hope idetelefonált, és... engem keresett. – Griswald hosszú szüneteket hagyott a szavak között, nyomatékosan kifejezve erős rosszallását. – Azt mondtam, nem vagyok itthon. – Hűha! – Zack pontosan ezt a zűrzavart szerette volna elkerülni. Arra azonban nem volt kíváncsi, Griswald hogyan jött rá a csalásra. Az alkalmazottak mindig mindent tudtak, és Griswald még ennél is többet tudott. Ráadásul Griswald olyan régen volt Zack mellett, hogy biztosan alaposan megdorgálta volna, és Zacknek semmi kedve nem volt azt hallgatni, micsoda tisztességtelen alak. Ezért elbocsátó hangon így szólt: – Köszönöm, Griswald. Visszahívom a hölgyet. Gyorsan letette a kagylót, mielőtt Griswald bármit mondhatott volna, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Ceruzával a kezében kihúzta Griswaldot a listájáról. A következő a sorban Meredith volt. Becsengette. A konzervatív öltözékű titkárnő azonnal megjelent, jegyzettömbbel a kezében, leült az íróasztal előtti székre, és várt. – Ma este vacsorát főzök – jelentette be Zack. – Egy nőnek. Meredith hitetlenkedve féloldalra döntötte a fejét.
– Jó, rendben. Rendelek vacsorát, és a kihordós dobozokat eldugom. Mert azzal biztosan sikerül átejtenie. Ha nem lett volna szüksége Meredith segítségére, ismét kirúgta volna. Azonban már csak tíz nap volt hátra Mrs. Farrell visszatértéig, és nem akart új titkárnőt betörni erre a kis időre. Ráadásul Hope azt mondaná, örüljön, hogy Meredith annyira elengedte magát, hogy gúnyos megjegyzéseket mer tenni. – Főzök – gyorsan helyesbített -, rendelek lasagnét és vörösbort akarok hozzá adni. Nem gyenge minőségűt, de jóval gazdaságosabbat, mint amilyet általában az asztalomnál felszolgálnak. Azt reméltem, hogy talán tud nekem segíteni. Meredith elmosolyodott. – Igen, tudok. Jó ízű vörösbor? Mennyit akar rá költeni? Megpróbált visszaemlékezni, milyen borok voltak a pincéjében, és mennyit költött ezekre. – Azt hiszem, nem többet, mint ötven dollárt. – Türelmesen megvárta, amíg az asszony befejezi a kuncogást és megtörli a szemét. – Miért, maga mit javasolna? – Vannak nagyon finom borok tíz dollár alatt is. – Tétovázott, mintha félne többet mondani. – Folytassa! – bátorította Zack. – Az igazat megvallva, ha néha bort engedek meg magamnak, Citrát szoktam inni. Asztali vörösbor, a fűszeresnél lehet kapni, és finom. – Citra. – Zack leírta. Meredith kényelmetlenül fészkelődött. – Figyeljen, Mr. Givens! Ez rossz javaslat volt. Próbáljon meg inkább valami mást! – Mi a baj a Citrával? Az asszony arckifejezése... nem bűntudatos volt, inkább zavart. – Nagy üvegben árulják. – Mennyire nagy? Négyliteres palackban? – Nem, annál kisebb valamivel. És – Meredith arca megrándult – csak hét dollárba kerül. – De maga szereti. Rendben. Köszönöm. – Citra lesz. Ránézett a papírjára. – Lesz saláta és kovászos kenyér mártogatós olajjal, és rakott zöldbab. Maga szerint szükség van még valamire? – Desszert? – Zabaglione áfonyával. – Várta, hogy az asszony felkiáltson az elragadtatástól. Ehelyett Meredith úgy meredt rá, mintha még sosem hallott volna erről az édességről. – Tudja, tojás, cukor, Marsala összekeverve, behűtve... -Az asszony arcán őszinte zavar tükröződött, mire Zack felmordult. – Miért, maga mit adna? – Uram, remélem, hogy megbocsát, de én is beszéltem azzal a szegény lánnyal az üzenetközvetítő szolgálattól, és azt hiszem, tudom, kivel fog randevúzni, és szerintem nem lenne szabad megtennie, de ha már mindenáron ilyen aljas akar lenni, akkor adjon annak a szegény lánynak csokoládét!
Zack nem tudta eldönteni, a kétszínűségére vonatkozó kritikára vagy a vacsoratervére vonatkozó kritikára válaszoljon. Meredith azonban nem várta meg egyiket sem. – Úgy értem, kínálja zabaglione-nal. Vannak nők, akik nem szeretik a csokoládét, de a legtöbben rajongunk érte. – Milyen fajta csokoládéra gondol? – Csokoládéhab, csokoládés pite, csokoládétorta... – Meredith szeme félig lecsukódott, mintha most is átélné az eksztázist. – Amikor a férjemmel randevúztam, nagyon finom vacsorát rendelt nekem, és a végén csokoládétorta volt csokoládéhab töltelékkel és a tetején olvasztott csokoládéval. Majdnem elájultam a gyönyörűségtől. – Az asszony felállt. – Ne feledkezzen meg a virágról! – Igen, a virág. – Gyors feljegyzést készített. – Mi ez a virág-dolog a nőknél? – Mi, nők, nem részesülünk elég szépségben életünk során. Van még valami? – Ennyi elegendő lesz. – A telefonért nyúlt, és a fejében szinte hallotta Hope dorgáló hangját, méghozzá olyan tisztán, hogy csaknem körülnézett, a lányt keresve. – Köszönöm a segítséget, Meredith. – Nagyon szívesen, de... továbbra is az a véleményem, hogy nagyon aljas dolog magától, hogy nem mondja meg a lánynak az igazságot. Zack jelentőségteljes pillantást vetett az asszonyra. – Meredith! A titkárnő levegő után kapkodott, és elmenekült. Zack utána bámult. Tudta, valóban aljas dolog tőle, hogy nem mondja el Hopenak az igazságot, és minél tovább húzza a dolgot, annál nehezebb lesz a vallomás. Azonban előre eltervezte a pillanatot. Megvárja, amíg a lány ott lesz meztelenül a karjában. Majd akkor árulja el neki, amikor képlékeny és kielégült lesz a szeretkezésüktől, és ezzel biztosítja, hogy egyetlen hang nélkül megbocsásson neki. Szinte már látta a jelenetet... – Hé, haver! – Jason Urbano nagyot csapott az ajtókeretre, amint belépett. – Mostanában kinek okoztál szívrohamot? Zack összerándult és barátjára meredt, kábultan az álmodozástól és annak hirtelen durva végétől. Biztos volt benne, hogy buja gondolatai az arcára vannak írva. – Tessék? Senkinek! – Akkor hol jár az eszed? Olyan bűntudatos képet vágsz, mint a fene! – Á, semmi, csak gondolkodtam. – Zack zavartan rendezgette asztalán a papírokat, és igyekezett komoly lenni. Ami senkit sem tévesztett meg, mert Jason leült a Zack asztala előtt álló székre, és némi fészkelődéssel kényelmesen elhelyezkedett. – Talán a ma... estére gondoltál? – kérdezte huncutul. -Vagy a... szerelemre? – Olyan botrányosan vigyorgott, hogy Zack azonnal tudta, lebukott. – A munkára gondoltam – válaszolta Zack megjátszott sértettséggel. – Persze, persze! – Jason áthajolt az asztalon. – Amikor fogadtam veled, hogy úgysem tudsz tisztességesen viselkedni tíz napig, nem gondoltam volna, hogy olyan
komolyan veszed a dolgot, hogy összekavarsz valami csinos nőcivel az üzenetközvetítő szolgálattól. – Ő nem valami kis csinos nőci. Pontosabban csinos, de... -Zack felhagyott a próbálkozással, hogy leírja Hope-ot vigyorgó barátjának. – Meredith ezért még felelni fog. – Semmi köze a dologhoz. Itt hallgatóztam az ajtónál. – Jason próbálta utánozni Meredith hangját. – Ne feledkezzen meg a virágról! Jason gúnyolódása minden őszinte gondolatot kisepert Zack fejéből. – Száz dollárral fogsz jönni nekem, haver! Jason elvigyorodott. – Szeretnéd, mi? Hallottam, hogy néhány nappal ezelőtt kirúgtad Mrs. Spencert. – Visszavettem – vágta rá Zack gőgösen. – Vagyis kíméletlen voltál. Én fogok győzni. Zack kivágta az ütőkártyáját. – Bocsánatot kértem. Jason színlelt döbbenettel hápogott és kezét a mellkasára szorította. – Te? Bocsánatot kértél? Ez elképesztő! Tényleg mindenre képes vagy, csak hogy megnyerj egy fogadást. Rendben. Ezt az egy dolgot elnézem neked, de csak ezt az egyet, mert a vasárnapi hokimeccsig, amire hozzánk jössz, emlékszel?, ki kell bírnod, hogy ne tedd tönkre senkinek az életét. – Gúnyosan vigyorgott. – Úgysem leszel képes rá. – De igen. – Lehetetlen. – Majd meglátod! – erősködött Zack. Amíg Hope-pal van, semmi baj nem lehet.
Tizenkettő Hope a Givens-ház hatalmas ajtaja előtt állt, és a sálját igazgatta. Most, hogy elfogadta azt az állást Mr. Wealaworth mellett, vehet magának néhány új ruhadarabot... Határozottan megnyomta a csengőt. Nem szabad ilyen haszontalan dolgokkal foglalkoznia. Minden fillérjére szüksége van a testvérei kereséséhez. A megjelenése nem számít. Ráadásul – Griswald kinyitotta az ajtót, és elismerően nézett végig rajta – úgy tűnt, a férfinak úgy tetszik, ahogy van. A férfi hallgatása ugyanúgy köszöntötte, mint más hangos üdvözlése, ugyanis a szeme csillogott, és komor szája sarkában mosoly játszadozott. Ma este Griswald a formális nadrágot és keményített inget puha, testhezálló farmerre és fehér pólóra cserélte. Hope agya leghátsó sarkában arra gondolt, talán azért tette, hogy ő fesztelenebbül érezze magát. Ha így volt, nem jött be, ugyanis a póló rátapadt a férfi izmos mellkasára és bicepszére, és az izmok úgy hullámzottak és áramlottak a bőre alatt, mint a láva, miközben megfogta Hope kezét és beljebb húzta az ajtón. Igen. Kétségtelenül súlyzózik. És az a farmer... észre sem vette, hogy ilyen hosszú a lába. Pedig látnia kellett volna, hiszen ugyanilyen hosszú volt legutóbb is, amikor itt járt. Volt azonban valami a kifakult kék anyagban, ami arra késztette a szemét, hogy a férfi barna bőrcipős lábától egészen kidudorodó sliccéig végigfusson rajta. Hosszú láb. Hosszú dudor. Lehunyta a szemét, bízva benne, hogy a férfi tovább húzza maga után, és közben megpróbálta elhessegetni buja gondolatait. – Mi a baj? – kérdezte Griswald. Nagyon éles a szeme; mindent észrevesz. Ezt nem szabad elfelejtenie. – Lelkész lánya vagyok. – Igen, ezt már mondta. – A férfi lehúzta Hope kesztyűjét és megdörzsölte fagyos ujjait. – Tudja, hogy ez az egyetlen személyes információ, amit magáról adott? Hope megpróbált nem törődni a kéjes érzéssel, amit a férfi érintése okozott. Saját magát is meglepte, hogy ez a kedves gesztus csaknem könnyeket csalt a szemébe. Gyorsan, próbálva leplezni pillanatnyi elgyengülését, kijelentette: – Legyen erős! Újabb személyes részletet készülök közölni. Elhatároztam, hogy nem zavarom össze az életemet egy férfival. Ha Griswald meg is lepődött, nem mutatta. – Érdekes döntés. – Józan döntés. – Férfi egy szál se! – Bólintott. – Soha? – Amíg meg nem kapom a diplomámat.
– Értem. – Lenyűgöző mosoly terült szét az arcán. – Már attól féltem, hogy apácának akar állni. – Nem vagyok katolikus. – Hope egy pillanatig hallgatott. -Különben mit tenne, ha apácának akarnék állni? – Mindent megtennék, hogy lebeszéljem róla. – Én is erre gondoltam. – Kezdte kiismerni a férfit. Ez az ember nem hagyja, hogy bármi az útjába álljon. Igen, kezdte megismerni a személyiségét, és ez szintén rossz volt. Nem akarta megismerni a személyiségét, és kétségtelenül nem akarta megismerni a céljait. Különösen mivel sejtette, hogy az egyik rá vonatkozik. – Szóval maga egy lelkész lánya... – próbálta folytatásra ösztönözni a férfi. Hope rádöbbent, hogy másodpercek óta szótlanul mered a férfira. – Ó, igen! És eldöntöttem, hogy nem zavarom össze az életemet egy férfival. A férfiak olyan dolgokat követelnek meg egy nőtől, mint a figyelem és a szex, és én csak – nagyot nyelt – négy év múlva fogok végezni a tanulmányaimmal, és azt is csak akkor, ha minden rendben megy. Tehát szeretném, ha tisztességesen viselkedne, és segítene nekem. A férfinak volt képe meglepetést színlelni. – De hiszen én csak a kezét dörzsölgetem. – És ezt a nadrágot viseli! Griswald úgy nézett Hope-ra, mintha az arca tanulmányozása segítene neki megérteni a lány gondolatmenetét. – Akarja, hogy levegyem? – Nagyon vicces. – De a bőre bizseregni kezdett a gondolatra. – Azt szeretném, ha valami kevésbé... – kezével végigmulatott a férfi testén. Griswald is végignézett magán. – Valami kevésbé...? – Igen. És ez a póló. Kit akar megtéveszteni? Maga egyáltalán nem egy pólós típus. Griswald megbántott arcot vágott. – Igenis az vagyok, amikor nem dolgozom. – Galléros póló. Biztos vagyok benne, hogy galléros pólót visel. Aminek olyan kis krokodil van a zsebén. Az olyanok bővek, és még ha fehér is a színe, az anyag elég vastag, hogy ne tapadjon így... – ismét végigmutatott Griswaldon. – Nem könnyű dolog az önmegtartóztatás, de rájöttem, hogy ha elfoglalom magam, nem gondolok rá, és távol tartom magam a kísértéstől, egészen jól elvagyok. Nagyra értékelném, ha együttműködne ezen törekvésemben. – Tessék. Közölte vele. És figyelmeztette is. Az előcsarnok melege körülölelte, és ez alkalommal kevesebb áhítattal és több elismeréssel nézett körül. – Tetszik ez a ház. Barátságos. Pedig az utcáról egyáltalán nem látszik annak. – Elkezdte letekerni a sálat a nyakáról.
Griswald félretolta a lány kezét, és folytatta helyette. – Örülök, hogy tetszik. Hope szemében ismét gyülekeztek a könnyek. A férfi gesztusának gyengédsége, és az, hogy valaki egy teljes percig törődik vele, tönkretehette az éveken keresztül tanult önellátást. Griswald veszélyes ember. Nagyon veszélyes ember. Hope szívott egyet az orrán. A férfi belenyúlt farmerje zsebébe – Hope szégyellte magának bevallani, hogy túl figyelmesen nézi –, és előhúzott egy puha, fehér zsebkendőt. Köszönömöt motyogva elvette a férfitól és megtörölte vele az orrát. – Ha hidegről belépek a melegre, mindig elkezd csorogni az orrom. – Semmi szükség nem volt a magyarázatra, de még így is jobb volt, mintha azt hinné, hogy sír. – Nincsenek galléros pólóim – tájékoztatta Griswald. Hope hitetlenkedő pillantást vetett rá. A férfi azonban teljesen őszintének tűnt. Rendben. Tehát szereti a pólókat. Akkor kénytelen lesz elviselni rajta a pólót. A lány felnézett a csiszolt üvegcsillárra, a falon csillogó falikarokra és csiszolt üveg dísztárgyakra. – Nem tudom, miért, de azt hittem, Mr. Givens házában minden sarokban szolgák ácsorognak. Griswald szétnyitotta a lány kabátját, rácsodálkozva a többféle gombra. – Ma estére kimenőt adtam nekik. – Mr. Givensnek is kimenőt adott? Griswald lenézett Hope-ra, mintha mérlegelné a szavait. – Én egy nagy hatalommal rendelkező ember vagyok. Hope megsimogatta a férfi karját, és mindent megtett, hogy egy turbékoló, szépségversenyen induló nőcske benyomását keltse. Dorombolt. Rebegtette a szempilláit. – A hatalomtól mindig beindulok. Úgy gondolta, sikerült egy kicsit feldobni a hangulatot. Griswald nem mosolygott. Ehelyett lesegítette Hope kabátját és felakasztotta, majd ráakasztotta a sálját, sapkáját és kesztyűjét. A lányt zavarba ejtette a férfi merev arcú válasza. Olyan volt, mint egy színpadi humorista, akit kifütyültek a színpadon. Az arcába és fülébe áramló vér csaknem fájdalmat okozott. Vajon elijesztette a férfit a figyelmeztetésével? Vajon csak azért volt kedves, hogy az ágyába döntse? Az emberek általában saját magáért szerették, de azok az emberek nem jóképű férfiak voltak. Jóképű, erős férfiak. És ha ez így volt, ha csak a szex miatt akart vele lenni, akkor jobb is lesz neki nélküle... ismét szipogott és megtörölte az orrát. Ennek ellenére kedvelte a férfit. Szeretett beszélgetni vele, szeretett vele lenni. Szeretett... ránézni. Még a formális öltözékében is szerette látni. Látványától a vér vadul száguldozott az ereiben, az agya szikrázott az izgalomtól. Életre keltette a képzeletét, és igen, képzelete a tudata legmélyén lapult eltemetve, ahonnan sosem engedhette ki, pedig tudta, hogy ott van.
Griswalddal az élet visszanyerte a zamatát, és erről nagyon nem szeretett volna lemondani. A férfi most visszatért Hope-hoz, megragadta a kezét, és azt mondta: – A maga húslevesének köszönhetően... elmúlt a megfázásom. A megfázása elmúlt, az alkalmazottak kimenőt kaptak... és Hope sejtette, ezzel most azt akarja mondani, hogy szeretné megcsókolni. – Óh! – Szája formálta a szót, de hang nem jött ki rajta. Tehát nem ijesztette el teljesen. Még mindig kedveli őt. Hope szíve rémülten dobogott. Hát persze – szegény szíve hét hosszú esztendőn keresztül nem érzett mást, csak fájdalmat. – Ez gyönyörű. – A férfi végigsimított a selyemsálon, de nem azt, hanem Hope-ot nézte. – Úgy néz ki, mint aki rögtön elájul. – Nos, ezelőtt egyetlen srác csókolt meg, amikor tizenöt éves voltam. – Hope nagy levegőt vett. – Sketer Braxton végzős volt, én pedig másodikos középiskolás, és ő futballozott. A futball nagyon fontos dolog Texasban, ezért Sketer nagy szám volt, és én mindig dadogni kezdtem, ahányszor némi figyelmet szentelt nekem. – Hope lélegzetvételnyi szünetet tartott. – Úgy tűnik, ebben semmit sem változtam. Griswald figyelmesen hallgatta vallomását. – Én sosem futballoztam, inkább a baseballt kedveltem. – Az is fontos sport Texasban. – Hope képtelen volt visszaemlékezni a hobarti fiú arcára, különösen így, hogy Griswaldot nézte. Aztán hirtelen szörnyű gondolata támadt. – Amikor azt mondta, hogy elmúlt a megfázása, ugye azt akarta mondani, hogy szeretne megcsókolni? Griswald a lány kezét a saját szájához emelte, majd a mellkasára fektette a szíve fölött. Átkarolta a derekát és magához húzta. – Pontosan ezt akartam mondani. Ahogyan korábban is, a férfi testének melege beborította, egészen a csontjáig hatolt. Szappanának illata felszállt a bőréről, és a lány élvezettel itta be a babérmeggy és fűszerek aromáját. Szinte a szájában érezte az ízét... elpirult a gondolatra. A férfi szája, arcbőre, a teste... Ez már túl sok volt. A férfi túl sok volt neki. – Hope, nézz rám! – Mély, vibráló hangja egyszerre kérte és hízelgett neki. A félénkség azonban nem hagyta, hogy ránézzen. Ő, aki egyedül járta Boston utcáit, aki mindenütt barátokra lelt, aki életét a saját kezébe vette és olyan formára alakította, amilyenre akarta. Megijedt ettől a férfitól. Szerette volna megcsókolni, de képtelen volt rá. Csak bámulta a nyakát és szorította a karját. A férfi az álla alá nyúlt, felemelte a fejét, és Hope végre azon kapta magát, hogy a szemébe néz. Azt hitte, Griswald mosolyogni fog, jót szórakozva a szemérmességén. De a férfi nem mosolygott. Tekintete az arcát fürkészte, mintha keresne rajta... valamit. Az érzelmeit? Vajon látja az érzelmeit? És ha igen – mik azok? Ő maga sem tudta.
A lány szeme a férfi erős, éles vonású arcára tapadt, élvezetet találva a szerzetesi szigorúság és a fülledt érzékiség keveredésében. Lehet, hogy meg akarja csókolni. Lehet, hogy még ennél is többet akar. Fegyelmezettsége azonban olyan tempóhoz fogja tartani, amit ő is képes felvenni. Nem fog gyorsabban haladni, mint ami számára is megfelelő. Elengedte magát, kezét végigfuttatta a férfi karján, fel a válláig. – Szeretném, ha megcsókolna. A férfi orrlyuka kitágult, és egy szemvillanásig olyan kíméletlen elszántság tükröződött az arcán, hogy Hope szinte megbánta őszinteségét. De ez csak egyetlen másodperc volt, és ahogy a férfi szája találkozott az övével, és Hope szeme lecsukódott, azzal nyugtatta magát, hogy biztosan tévedett. Ugyanis a férfi olyan gyengéden csókolta, szájával kitapintva az övének körvonalait, hogy szinte hozzá sem ért. A lány minden idegszálával érezte a férfit; ajka bizsergett és duzzadozott, és ösztönösen követte a férfi száját, próbálva minél többet megkapni abból, amit a lágy érintés ígért. A férfi hagyta, hogy utolérje, és ajkát az övéhez nyomja. A szája... legalább olyan csodálatos volt az érintése, mint ahogyan kinézett, és sima volt, mint a bársony. A testében parázsló hő most a szájából sugárzott, összeforrasztva ajkukat. A lány arra gondolt – már ha egy ilyen kósza villanást lehet gondolatnak nevezni –, hogy képes lenne az idők végezetéig itt állni és csókolózni. A férfi azonban, mint az ördög, további kísértésekkel bombázta. Amíg a lány kábultan csókolta, fokozatosan kinyitotta a száját, és Hope követte. Minden olyan csodálatos volt. Hope egész teste zsongott az élvezettől. Valamikor a csók közben minden bizonnyal magasabbra nőtt, mivel a bőre feszült és mintha elvékonyodott volna. Melle megduzzadt, merev volt, és az egyetlen módja, hogy enyhítsen a nyomáson az volt, ha a férfi mellkasához nyomja. Hirtelen magával ragadta a fiatalság és az egészség, teste elárulta, és a vadul áramló hormonok lehúzták a mélybe. Síkossá vált a lába között, és hosszú ideje először, vagy inkább életében most először értette meg, milyen csodálatos dolog nőnek lenni. A csoda és kéj közepette egy gondolat robbant az agyába – a férfi elszívta a lélegzetét, és a sajátjával helyettesítette, oly módon uralkodva a teste fölött, amit eddig elképzelni sem tudott. Hirtelen kiszakította magát a férfi karjából és mozdulatlanul meredt rá. A férfi viszonozta pillantását, nyugodtan és figyelmesen. Nem kérdezte, miért szakította félbe a csókot; úgy tűnt, tudja. Lassan visszahúzta, és ismét megcsókolta. A második csók megmutatta, mennyire visszafogta magát a férfi az elsőnél. Ez alkalommal jelét adta vágyának nyelve lassú, határozott nyomulásával, azzal, ahogyan szívta a lány nyelvét és a saját szájába kényszerítette. A lány ellenállt – egy pillanatig. De csak annyi ideig, amíg a férfi megragadta és magával vitte a szenvedély és birtoklás sötét világába. A lánynak fogalma sem volt, hogy hová tartanak, de a férfi szájával az övén és a hozzátapadt testével eltűnt az előcsarnok, Boston, az egész világ, és csak Griswald és az ő döbbenetes vágya létezett. Amikor aztán a lány már lázban égett, az egész teste hullámzott és a kéj várakozása zümmögött az ereiben... a férfi elhúzódott. Nem durván. Nem hirtelen.
De határozottan. Először becsukta a száját, és miközben még puszilgatta, lazított a szorításán. A lány nehezen szedte a levegőt, próbálva visszatérni a való világba, ahol az éjszaka hideg és egyedül is boldogul, segítség nélkül. A visszatérés azonban nagyon nehéz volt, amikor a férfi még a karjában tartotta, és teste ugyanolyan biztosan sugározta a szenvedélyt, ahogyan a meleget. Egyetlen sima, táncos mozdulattal megfordította a lányt, hogy most már csípőjük simult egymáshoz, és a konyhába vezető ajtó felé néztek. A lány szinte szédült az erőlködéstől, ahogy próbált visszatérni a valóságba. Csókolóztak. Nem volt más, csak egy csók. Még akkor sem tulajdonított ilyen nagy jelentőséget egy csóknak, amikor tinédzserként megcsókolta Sketer Braxtont, pedig akkor egy ostoba csitri volt. Ráadásul Griswald annyival könnyebben és nyugodtabban élte meg egymástól való eltávolodásukat, hogy Hope nevetségesen tapasztalatlannak és műveletlennek érezte magát. Szinte kibuktak belőle a szavak. – Te ezt... te... élvezted? – A csókot? – A férfi lenézett rá, és szemében olyan forróság csillogott, amit lehetetlen volt félreértelmezni. Megfogta Hope kezét és nadrágja elejére nyomta. A lány elkapta a kezét, de így is érezte a férfi keménységét és hosszúságát – és ha azt gondolta, hogy a férfi teste szinte perzsel, most felfedezte a forróság forrását. A férfi kívánta őt. Akarta őt. Nem volt tőle biztonságban. És mintha nem a legfelháborítóbb dolgot cselekedte volna, amit Hope valaha tapasztalt, megjegyezte: – Teljesen egyedül vacsorát készítettem. Gyere, éljünk veszélyesen. .. és menjünk enni!
Tizenhárom Zack újratöltötte Hope poharát borral. – Cecily néninek kétségtelenül viszonya van valakivel. – Miért kell azt viszonynak nevezni? – Hope könyökét az asztalra tette, állával a tenyerébe támaszkodott, és kihívóan nézett Zackre. – Miért ne lehetne románc? Hope annyira elengedte magát, hogy Zack arra gyanakodott, becsípett. Elhatározta, hogy másnap fizetésemelést ad Meredithnek. – Mi a különbség? – A viszonyban a test a szereplő, a románcban az agy és a szív. – Az agy és a szív nagyon kedves dolgok, de semmi sem hasonlítható a jó forró, lepedőgyűrő szexhez. Hope elpirult. A francba, elpirult! Mint egy kislány, aki még sosem hallotta a szex szót hangosan kimondva, mint egy szűz... Zack közelebb húzta székét a lányéhoz, mélyen belenézett a szemébe, és megkérdezte: – Tudod, mi az a szex? Hope hátradőlt, mintha a férfi közelsége megrémítette volna. – Persze, hogy tudom. De románc is van a világon, és igaz szerelem is. Ha Cecily néni románcot szeretne, akkor hagyd békén, és ne bosszantsd fel trágár gondolataiddal! – Trágár... gondolatok? Úgy beszélsz, mintha egy hatvanas évekbeli filmből léptél volna ki. – Hope úgy beszél, mint egy szűz. Úgy csókol, mint egy szűz. A férfi szemügyre vette tiszta, nyugodt, őszinte arcát. Valószínűleg szűz. – Cecily néni egy kedves hölgy, és megérdemli a tiszteletet. Annyira rendes volt, hogy elhozta azt a járókeretet Mrs. Monahannek, amivel rendkívül boldoggá tett egy idős hölgyet. Köszönöm neked. Szűz. Nem is gondolta, hogy egyáltalán vannak még szüzek Hope korában. Nem törődött a lány köszönő szavaival. Teljesen lefoglalta ez az új, döbbenetes gondolat. Ami teljes mértékben megváltoztatta közeledésének módját. Valamivel több ravaszságot és sokkal több türelmet kell alkalmaznia. És nem megfeledkezni arról, amit Meredith mondott... – Kérsz még egy kis csokoládéhabos tortát? – Bárcsak belém férne! – Hope megpaskolgatta lapos hasát. – Szólnod kellett volna erről a tortáról, mielőtt beettem a lasagnéből. És a salátából és a kenyérből. – Kezével legyezett néhányat a szája előtt. – Tyű! Jó sok fokhagyma volt a mártogatós olajban. Zack jelentőségteljesen elmélyítette a hangját. – Semmi gond; én is ettem belőle. Hope megigézetten meredt rá, mellkasa alig emelkedett és süllyedt. Majd gyorsan lerázta magáról a varázslatot. – Szóval... mennyi időbe telt megrendelni... ööö... elkészíteni a lasagnét?
– A francba! – Akkorát csapott tenyérrel az asztalra, hogy a piros, fehér és rózsaszín szegfűk nagyot ugrottak. – Honnan tudtad? – Vigyázz! – Hope elhúzta a vázát Zack közeléből és beleszagolt a virágokba. – Mármint honnan tudtam, hogy nem te készítetted a vacsorát? Azt sem tudtad, hol tartják a kekszet. Arra gondoltam, vagy rendelted a lasagnét, vagy a szakáccsal készíttetted, de ez az utóbbi olyan... nem is tudom... nyilvánvaló lett volna. – Gyermeki kárörömmel megcsípte a férfi arcát. – Nézz szembe a dologgal! Nekem nem hazudhatsz. Túl okos vagyok hozzád. Micsoda naiv teremtés! – Valóban. – Ezt úgy mondtad, mintha kérdeznéd. – Hope elmosolyodott, és a férfi felé hajolt. – Micsoda fickó vagy! – Leellenőriztem. – Kanos fickó, akinek minden vágya, hogy elérje a célját. – Apám és az öcsém figyelmeztettek a fiúkkal kapcsolatban, anyám pedig ijesztően nyílt és őszinte volt. Halálra rémített a tanácsaival és történeteivel, de ragaszkodott hozzá, hogy meghallgassam, és most már örülök neki. Volt néhány alkalom, amikor... – Talán észrevette mondatainak jelentőségét, amelyek kibuktak a száján. Talán felfigyelt mozdulatlanságára, ahogy a férfi feszülten figyel, szorgalmasan gyűjtögetve minden apró információt Hope hátteréről. Mindenesetre határozottan becsukta a száját. Vajon milyen titkokat rejtegethet, hogy ennyire félti múltjának részleteit? Zack felállt, megkerülte az asztalt, és megállt a lány mögött. Hope megpróbált megfordulni; Zack a vállára tette a kezét és visszafordította. A lány mereven, egyenes háttal ült. – Mit csinálsz? – Túl sokat dolgozol. Madam Nianci is azt mondja, és én egyetértek vele. – Hüvelykujját belenyomta a lány vállának merev izmaiba. – Nagyon jól tudok masszírozni. Csak engedd el magad, és hagyd, hogy... megdolgozzalak! Hope fojtott, döbbent sóhajt hallatott. A férfi érezte, ahogy a keze alatt a lány tiltakozni készül, ezért a lehető legártalmatlanabb hangon megjegyezte: – Szóval a lasagnével rajtakaptál. De én magam rendeltem. – Persze, és te tapostad a bort, személyesen. – A lány hangja majdnem normálisan csengett. Zack úgy használta az ujjait, ahogyan a masszőrje, simított és nyomogatott, amíg a görcsök teljesen feloldódtak. Hope hangja, amikor megszólalt, egy kicsit kásásán hangzott. – Minden csodálatos volt. – Még a bor is. Hajolj előre! Tedd le a fejed az asztalra! – Látva a lány tétovázását, hozzátette: – A fizika törvényei öt perc múlva is ugyanazok lesznek. – Fizika! – nyögte Hope, majd karját az asztalra fektette és ráejtette a fejét. Zack természetesen tudta, Hope nem azért áll ellen, mert alig várja a korrepetálást, hanem mert érzi, mennyire felengedett a feszültsége vele szemben, és
attól tart, Zack kihasználja ezt. Okos lány. Tényleg arra készült, hogy kihasználja a lányt. A ravaszságát azonban alábecsülte. Minden alkalommal, amikor a lány elhúzódott, ő elengedte, majd még közelebb vonta magához, mint korábban. Most ott ült az asztalnál, kinyújtózva, és hagyta, hogy Zack dörzsölje és simogassa, hozzászoktatva az érintéséhez, és nem is gondolta, mennyire szeretné felhúzni a pulóverét és megnézni sima, bársonyos bőrét, gerincének kis dudorait, derekának karcsúságát. Szerette volna maga felé fordítani a karjában és megkóstolni, és a lány még csak nem is sejtette. A lány az ártatlanság csodája volt. Zack tudta, micsoda ritkaságnak számít ez, és nagyon nagyra tartotta ezt a csodát. És az ártatlanság nagyban megkönnyítette a csábítást. Amikor a lány annyira ellazult, hogy majdnem elaludt, közel hajolt a füléhez. – Drágám... Hope szempillája megrezdült; szégyellős mosoly jelent meg a szája sarkában. – Hmm? Zack hátrasimította a haját az arcából. – Ideje felkelni – suttogta. Hope szeme felpattant és Zackre meredt. – Le kell szednem az asztalt. – Lágyan megcsókolta a lány homlokát. – Tanulnunk kell! A lány sajnálkozó – és zavart arcot vágott. Zack pontosan ezt akarta. Ki kellett billentenie az egyensúlyából, hogy bizonytalan legyen az ő következő lépését illetően, állandóan őt figyelje, állandóan rá gondoljon. Minél több időt töltött Hope-pal, annál jobban szeretett volna belesni a lány álarca alá, kideríteni, miért haltak meg a szülei, hová lettek a testvérei... miért áll olyan egyedül a világban. Hope egy igazi rejtély volt, amit meg akart oldani. – Mesélj a családodról! Zack azt hitte, hangja közönyös és egyszerűen csak érdeklődő, anélkül, hogy tolakodó lenne. A lány azonban, mozdulatlanságával és némaságával, megtagadta a kérését. – Most már tényleg munkához kell látnunk! – mondta Hope, némi hallgatás után. Igenis ki fogja deríteni, miért ilyen konok, ilyen bizalmatlan, és miért vonakodik elfogadni bármilyen segítséget. De még nem most. – Kérsz még egy pohár bort? – Ha fizikát kell tanulnom, akkor nem. És te sem ihatsz többet! Neked is van tanulnivalód! – Nem szeretem a számítógépeket – jegyezte meg Zack óvatosan. A lány ugyanilyen óvatosan válaszolt. – Úgy viselkedsz, mint akinek sosem kellett olyasmit tennie, amihez nincs kedve. – Csak ritkán. – Jobb, ha nem mond többet. Neki is van titka, amit őriznie kell, bár a titoktartás sokkal könnyebbnek bizonyult, mint gondolta.
Elkezdte egymásra rakni a tányérokat, de az evőeszközök ott voltak az első tányéron, és a két tányér veszedelmesen billegett. – Nem jól csinálod. – Hope kihúzta az evőeszközöket. -Tessék! Tedd be a mosogatóba! Én majd hozom a poharakat. Zack a vállánál fogva gyengéden visszanyomta a helyére. – Én hívtalak meg vacsorára, én pakolok el. – Először arra gondolt, hogy a poharakat ráteszi a tányérokra, de aztán rájött, hogy nagyon könnyen leeshetnek az olasz márványpadlóra, ezért inkább otthagyta az asztalon. Hope figyelte a szokatlan feladattal küszködő férfit. – Nem kaptál valamiféle konyhalányképzést, mielőtt inas lettél? – Nem. A bölcsőből egyenesen mentem az inasiskolába, onnan pedig idejöttem dolgozni. – Griswald életéről beszélt, úgy, ahogy ő tudta. Zack visszatért a desszertes tányérokért. – A maradékokat be kellene tenni a hűtőszekrénybe – jegyezte meg Hope. – Aha... – És valamivel biztosan le kellene takarni, igaz? Bizonytalan léptekkel betért a kamrába. – A celofán itt van kint! – szólt utána a lány. – Az egyik fiókban. Akkor láttam, amikor legutóbb az evőeszközöket kerestem. Hope egy hosszúkás, sárga dobozt nyújtott felé, amikor előjött a kamrából. – Köszönöm. – A baj az volt, hogy évek óta nem csinált semmit a konyhában, és az az évekkel ezelőtti konyha sem ez volt. – Mr. Givensnek nagyobb tapasztalata van ebben, mint nekem. Tizennégy éves korában egy cserkésztáborban volt Montanában. – Miközben letakarta az ennivalót és eltette, tudatosan információkkal szolgált saját magával kapcsolatban. – Volt némi félreértés a nevével kapcsolatban, így senki sem tudta, kicsoda is valójában. – Fogadni mernék, hogy gyorsan helyretett mindenkit. – Nem. Nos, először megpróbálta, de aztán gyorsan rájött, hogy Montanában még senki sem hallott a Givens Vállalatról, és különben sem számít. – Sikerült a tányérokat baj nélkül a mosogatóba szállítania, és most visszatért a poharakért. -Azt mondja, nagyon jó nyár volt. Életében először senki nem tudta, kicsoda, és senkit nem is érdekelt. Másfél kilométert kellett úsznia a jeges tóban, hogy megkapja az úszásért járó jelvényt, kenuval evezni az egyik mólótól a másikig, és baltával gyújtóst aprítani. Egyszer kint járt az erdőben az egyik sráccal, még a nevére is emlékszem, John Bingham, egy iránytűs túrán. John nagyon idétlen gyerek volt, és mindig történt vele valami. Ezen a túrán is belelépett egy nyúlüregbe és eltört a lába. Hope borzadva felnyögött. – Bizony – bólogatott Zack. – Szörnyű volt. Johnnak borzalmas fájdalmai voltak. Mr. Givens rögzítette a lábát, mielőtt elment segítséget hívni. A táborvezető azt mondta, Mr. Givens nagyon ügyesen oldotta meg a problémát, és Mr. Givens kitüntetést kapott. – Amit Zack az emeleten, az ékszeres dobozában tartogatott. Micsoda ostobaság! Már régen ki kellett volna dobnia, de egyszerűen képtelen volt rá. – Az volt életének legjobb nyara, és abból, hogy nem volt más, csak egy a sok
gyerek közül, megmutatta számára, milyen ritka az őszinte, igaz barátság. – Hope szinte itta Zack szavait. – Amikor gazdag valaki. – Ti barátok vagytok Mr. Givensszel. – Meglepettnek látszol. – Ha te kedveled... nos, akkor én is többre tartom. Hope odament a mosogatóhoz és leöblítette a tányérokat. Ügyesen sikerült jó benyomást tenni a lányra, miközben hazudott. – Amikor aztán visszajött Bostonba, arra gondolt, hogy minden barátsággal kapcsolatos tudását felhasználja. Mr. Givens akkoriban még kicsit nyers volt, és úgy jött el Montanából, hogy telítve volt a cserkészet szabályaival. Ha barátot akarsz, légy barát! Nem a külső számít, hanem a belső szépség. Minden, ami elrothad. Hope gyors oldalpillantást vetett rá. – így aztán elmasírozott az iskolába... – Egy nagyon előkelő iskolába. – Természetesen. És igyekezett barátságos, nyitott és nagylelkű lenni, és találd ki, mi történt! – Megverték? – Nem. Az előkelő bostoni iskolákban nem vernek meg senkit. – Csak az államiakban. – Igen, valószínűleg. – Amikor telefonon beszéltek, Hope többször letette a kagylót, most, személyesen, a szavába vágott. Mindkettő olyasmi volt, amit eddig csak a családtagjai mertek megtenni vele. – Akarod hallani a történetet, vagy sem? – Ó, igen, igen! – vágta rá a lány, de közben szélesen mosolygott, egyáltalán nem törődve bosszankodásával. Ez volt az, amit akart. Őszinte reakciókat, amelyek figyelmen kívül hagyják befolyását és vagyonát. Most megkapta, és egyáltalán nem volt benne biztos, hogy tetszik neki. Mit is mondott Jason? Vigyázz, mit kívánsz, mert a végén még megkapod! Zack majdnem félbeszakította a mesélést. Teljes mértékben ellenkezett neveltetésével megbízni Hope-ban annyira, hogy személyes vonatkozású dolgokat áruljon el magáról. Azonban szerette volna, ha a lány bizonyos fokig megismeri, hogy majd később, amikor bevallja, ki is valójában, amikor már szeretők lesznek, amikor eljön az ideje, hogy szakítsanak, megértse őt. – Folytasd! – kérte Hope, belekarolva a férfiba. – Csak bosszantottalak. Mit tett Mr. Givens? – Nem az a fontos, hogy ő mit tett, hanem hogy vele mit tettek. Ez a lány, aki két évvel volt idősebb nála, rájött, hogy vonzódik Mr. Givenshez. – Óóó! – Hope elhúzta a száját. – Ilyesmi ritkán történik. – Valóban, de Mr. Givens nagyon sokat nőtt azon a nyáron, és megerősödött, és azt hitte...
– Nem szép dolog szórakozni egy ifjú lelkével. – Hope őszintén felháborodottnak látszott. – Volt egy lány az én iskolámban is, aki... Ne haragudj! Mr. Givensről volt szó. Zack szerette volna hallani Hope történetét. Mindent szeretett volna hallani, amit a lány önként mond el magáról. Hope-ot azonban csak az érdekelte, amit ő mesélt. – Mit csinált ez a női vámpír? Pénzt kért kölcsön? Egyszerre csak egy dolgot. – És Mr. Givens autóját használta egy kis kábítószer-kereskedelemhez. – Micsoda pofátlanság! – Én is így gondoltam – Zack még időben észbekapott –, amikor Mr. Givens elmondta. Ő azonban csak akkor ébredt rá, mennyire kihasználták, amikor a sofőr tetten érte a leányzót. Milyen iszonyatosan megalázó érzés... lehetett. Még emlékezett, hogyan lángolt az arca, hogyan sértegette, gúnyolta Megan Micheals, mélyen belegázolva ifjúi lelkébe. És ami még ennél is rosszabb volt, rá kellett döbbennie, hogy apjának igaza volt. Egy Givensnek bölcsen kell megválasztania a barátait, és soha, de soha nem szabad igazán megbíznia senkiben. – Amikor valaki egy ideig azt hiszi, hogy ő a világ közepe, aztán kiderül, hogy még csak nem is egyike a műholdaknak. ... – Hope félretolta homlokából a hajfürtöket. – Igen, elhiszem, hogy megalázó volt. – Szerencsére Mr. Givens csak azon a nyáron tanult meg bízni az emberekben, és nem volt nehéz elfelejteni a leckét. A személyisége nem szenvedett végzetes csorbát, csupán az önbizalma. – Ennek köszönhetően tanulta meg sakkban tartani a világot? És szerinted a személyisége nem szenvedett sérülést? – A lány hangja hitetlenkedő magasságokba ívelt. – Szerintem igenis ez történt. Ugye nem nős? – Nem. – Soha nem is volt nős? – Nem. – Szeret valakit? Szeretett valaha valakit teljes szívével, lelkével, eszével? – Nem. Biztos, hogy nem. – És nem is tervezett szeretni senkit. Nem ez volt az oka, amiért elmondta a lánynak a történetet, és egyáltalán nem tetszett neki a fordulat. – Talán még nem találkozott a megfelelő nővel. – Talán. Vagy talán már találkozott vele, de annyira vigyázott, hogy az illető hölgy nehogy kihasználja, hogy nem ismerte fel. Zack lassan ejtette a szavakat, igyekezve elfojtani indulatait. –Te talán annyira nyílt és bizalommal teli vagy, hogy kritizálni mered Mr. Givenst? – Ó, én bárkit merek kritizálni. – Hope bepakolta a tányérokat a mosogatógépbe. – Az, hogy jogom van-e ilyesmihez, teljesen más dolog.
Zacknek tetszett a lány nyíltsága, őszinte önértékelése – annak ellenére, hogy magáról nem mondott semmit. Zack várt, mivel tudta, a nők általában megszólalnak, ha a csend túl hosszúra nyúlik. Azonban úgy tűnt, Hope-ot nem zavarja a beszélgetésben beállt szünet, Zack pedig nem mert sokáig hallgatni. Attól tartott, a lány esetleg elkezd tűnődni, miért tud az inas ilyen sokat Mr. Givensről, és miért mondott el neki ilyen sok mindent. Pedig a magyarázat nagyon egyszerű volt. Azért árult el ennyi mindent magáról, mert nem akarta, hogy majd, amikor már sikerült levennie a lábáról, amikor bevitte az ágyába és a magáévá tette, úgy érezze, egy idegennek adta oda magát. Azt akarta, hogy többet tudjon róla minden más nőnél a világon, mert tudta, ő az egyetlen nő, akiben megbízhat. Furcsamód, egyben ő volt az az egyetlen nő, akit le akart nyűgözni. Folytatta a beszámolót: – Annak a nyárnak az emléke miatt Mr. Givens támogatja a cserkészfiúkat. – Úgy érted, adományokkal? – Hope elfintorodott, és Zack azonnal tudta, a lenyűgözésre még igen sok időt és energiát kell fordítania. – A cserkészlányoknak sokkal nagyobb szükségük lenne a támogatásra. – Közlöm vele. Küldeni fog nekik egy csekket. – Holnap. – Hűha! Jó lehet, amikor valakinek ilyesmire is van pénze. – Nagyon jó. Ugyanakkor rossz is. Mr. Givens pénze mindig úgy változik, ahogy az emberek néznek rá. A pénze a megkopasztás, elcsábítás vagy hízelgés tárgyává teszi. Egyik sem kellemes. – Zack nekidőlt a konyhapultnak. – Kivéve az elcsábítást. Hope nevetett, de elgondolkodónak tűnt, mintha a férfi olyan dolgokról beszélne, amelyek sosem történtek meg vele. – Gondolom, Mr. Givens egy kicsit gyanakvó az emberekkel szemben. – Egy kicsit. – Griswald, tudod, mit szeretnék? – Hope ravaszkásan mosolygott. – Rólad szeretnék történeteket hallani. – Igen, de én is szeretnék történeteket hallani rólad. A lánynak hirtelen nagyon sok dolga akadt; kezdte bepakolni az evőeszközöket a mosogatógépbe. – Gondoltam, hogy így lesz – jegyezte meg Zack. Elhatározta, hogy a lány addig nem kap több információt, amíg ő nem nyújt semmit. – Ugye képtelen vagy elnézni, hogy én tegyek rendet? Ennek az az oka, hogy férfi vagyok, vagy az, hogy nem bírod elviselni, ha valaki valamit rosszul csinál? Hope a szemét forgatta. – Lelkész lánya vagyok. – Mindig neked kellett elpakolnod? – Mindig. Nyári ebéd a szabadban. Karácsonyi vacsorák a szegényeknek. Egyházi adománygyűjtés. Arra neveltek, hogy segítsek. Én mindig is lelkész lánya leszek, ugyanúgy, ahogy te... – Hirtelen elhallgatott, lenyelve a Griswald, az inas, családjára és neveltetésére vonatkozó kérdést.
Zack látta meghátrálni, ugyanis a lány tudta, ha kérdez, a férfinak is joga lesz kérdezni, és ezt nem akarta. A rendes bostoniak nem találnának ebben semmi kivetnivalót. Nem így Zack. Mindenképpen szeretett volna betekintést nyerni a lány gondolataiba, és kideríteni, ki is ő valójában. Nem, ez így nem jó. Azt akarta, hogy maga a lány mondja el neki, ki is ő, megossza vele legtitkosabb gondolatait, félelmeit, reményeit. Hope Prescott kezdett a rögeszméjévé válni, és nem csupán szexuális téren. – Gyere! Menjünk át a lakrészembe, és lássunk neki a fizikának! – Azonban nem csupán a gondolatai felderítésére vonatkozó tervei voltak. A lány nyakában viselt sál selymes volt, és a finom barna szín olyan meleg árnyalatot kölcsönzött bőrének, amit Zack személyesen is meg akart tapasztalni. A türkizkék virágok, Hope-hoz hasonlóan, vérlázító élénkséggel pompáztak a sálon, nem törődve a kint tomboló hideg téllel, és Zack meg akarta érinteni őket. Megérinteni a lányt. Megfogta a sál végét, maga felé húzta Hope-ot, és lehajolt, hogy megcsókolja. A lány elhúzódott. – Itt a konyhában is tanulhatunk fizikát. Zack felegyenesedett és a lányra meredt. Hope szempillája rebegett, telt ajka remegett. Tehát ideges lett a gondolattól, hogy belépjen a hálószobájába, és kettesben legyen vele. Nagyon helyes. – Nem akarod megmutatni, hogyan kell használni a számítógépet? – kérdezte a férfi. – De igen. – A számítógép a szobámban van. Csapda. Hope csapdába esett, mert így kénytelen volt vele tartani a dolgozószobájába, és ami ennél is rosszabb – élvezte a csapdát. Élvezte, ahogy a férfi megfogta a karját és a cselédlépcső felé vezette, és nem kellett aggódnia az erkölcsi következmények miatt, mivel nem volt más választása. Jólesett csapdában lenni – ugyanakkor halálra rémítette. Ő rémítette halálra – és izgatta fel. Azon tűnődött, nem unja-e a férfi a barátságuk részéről történő óvatos elfogadását. Nem mintha elégedetlennek tűnne – szeme sarkából gyors pillantást vetett rá -, de meglehetősen elszántnak látszott összevont sötét szemöldökével és szögletes állkapcsával. Még most is furcsa volt, hogy egy férfi szobája felé tart. Különösen ennek a férfinak a szobája felé. Végül is, akármilyen messzire kerül is Hobarttól, ő akkor is a lelkész lánya marad. Bár – belépett az ajtón – ez nem az a kopár manzárdszoba volt, amilyennek egy inas lakóhelyét elképzelte. Sőt, nem is csak egy szoba. Griswald lakosztálya nagyobb volt, mint az ő lakása. Sokkal nagyobb. A férfinak a Givens-ház földszintjén volt a nappalija egy kanapéval, fotellel, és kis étkezőrésszel. A helyiséget meleg fény világította meg, a súlyos aranybarna függönyök teljesen kizárták az éjszakát és a hideget. – Itt lakom – mondta a férfi, és széles mozdulattal körbemutatott. Hope lassan megfordult. Az étkezőasztalon vázában egy csokor liliom és fátyolvirág illatozott. Minden finom volt és elegáns, ennek ellenére a lánynak
borsózott a háta. Ma este csókolózott ezzel a férfival, és most – egyszerűen hihetetlen! – sikerült őt becsábítania a lakosztályába. Jó, nem becsábítania, hiszen teljesen logikus oka volt, amiért itt voltak. Hope azonban a nyitott ajtón keresztül belátott Griswald hálószobájába, ahol a hatalmas franciaágy valósággal uralta a képet – sőt, nemcsak a képet, hanem a gondolatait is. Hope idegesen mozgatta lábujjait a zoknijában. Griswald, ő és egy ágy. Az anyja hangját hallotta a fejében. Biztos recept a katasztrófához. Azonban az volt a baj, hogy Hope teste teljesen rá volt hangolódva Griswaldéra, a férfiból pedig szinte sütött a magabiztosság. És ez már magában rendkívül vonzó volt. – Nagyon szép – jegyezte meg kimérten. A berendezés stílusa meglepte – precízen hivatalos volt -, egyáltalán nem olyan, amilyet Griswaldtól várt volna. A férfi átvezette a másik szobába. – Ez a hálószobám. Az az ajtó a fürdőszobába vezet, ha esetleg fel akarod frissíteni magad. – Köszönöm. – Az ágyon kívül a tágas szobában volt egy ablakmélyedés ülőkével, egy hosszú, faragott íróasztal lámpával, rajta egy fizikakönyv, egy spirálfüzet, egy kis csokor sárga rózsa – és egy nagy sebességű Pentium, valamint egy ötven centiméter átmérőjű lapos képernyő és egy osztott billentyűzet. Hope odasétált, és sikerült megállnia, hogy ne csorgassa rá a nyálát a karcsú, matt fényű, fekete számítógépre. Hirtelen megfordult, és vádlón nézett a férfira. – Azt mondtad, hogy nem ismered a számítógépeket. – így igaz. – Válasza elég határozottan hangzott, hogy meggyőzze Hope-ot. – Ez a többi alkalmazottnak van, ha használni szeretnék. – A férfi a fizikakönyvet közelebb tolta Hope-hoz. – Viszont jó vagyok fizikából. A lány ezt legalább olyan határozottan elengedte a füle mellett, amilyen határozottan a férfi elutasította a technikát. – Nem lenne kényelmesebb, ha a számítógép valahol máshol lenne? – De igen, csak akkor nem tudnám ellenőrizni, mennyi időt töltenek az interneten. – Ó! – Hope gyors pillantást vetett rá. – Van benne valami. Nem sok, de éppen elég. A férfi nem az volt, akire számított. Egyáltalán nem az, akire számított. Amikor még csak egy hang volt a telefonban, nem volt érdekes, hogy néz ki. Alacsony, magas, jóképű vagy ronda – semmi nem lepte volna meg. Mindenesetre úgy képzelte, hogy egy inas külsőben is illeszkedik munkájához. Alázatos, ugyanakkor méltóságteljes. Visszafogott, de segítőkész. Egy inasnak nem lenne szabad hűvösséggel határos tekintélyt, hatalmat és arroganciát sugároznia. Griswaldot azonban ezek a tulajdonságok jellemezték, és ő... kívánta. Hope gyorsan bement a fürdőszobába, ahol zöld törülközők lógtak és egy vízzel teli tálban gardéniafejek úszkáltak, és gyorsan becsukta maga mögött az ajtót. Nekidőlt a mosdókagylónak, kipirult arcát és izgalomtól csillogó szemét nézte a tükörben. Megpróbálta lehűteni magát egy kis hideg vízzel, hátha attól észhez tér.
Megtörülközött, és ismét megnézte az arcát. Semmi sem változott. Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint az előbb, és továbbra is akarta a férfit. Nem azzal a gyengéd szeretettel, amit a szülei tanúsítottak egymás iránt, hanem kétségbeesetten, vadul, nem törődve a szerelemmel, a helyes magatartás szabályaival vagy a holnappal. Egyszerűen... vágyott rá. És ennek véget kellett vetnie. Lehajolt, és ismét „felfrissítette magát". Igen, abba kell hagynia ezt a vágyakozást. Bárcsak tudná, hogyan! Óvatosságra intve magát visszatért a hálószobába. A férfi még mindig ott volt, még mindig lenyűgöző volt, túl széles, túl magas, túl sok... mint egy Rolls Royce a káposztaföldön. Ha ilyen Mr. Givens inasa... – Hogy néz ki Mr. Givens? – bukott ki belőle a kérdés. – Hmm? – Griswald sötét pillantása végigsöpört rajta, megborzongatva egész testét. Nem válaszolt, csak nézte rezzenéstelenül, mintha meg akarná félemlíteni. Úgy gondolja, hogy kíváncsiskodik? Ez arra késztette, hogy megismételje a kérdést. – Milyen Mr. Givens? – Jóképű ördög. – Griswald nem mosolygott, de a szemében mintha vidámság csillant volna. És ez még jobban felbosszantotta Hope-ot. – Amúgy is ördög? Griswald tovább nézte, végül megmozdult, mintha döntésre jutott volna. – Milyen tekintetben lehet egy férfi ördög? Mr. Givens példás életet él. Csak ritkán iszik, akkor is csak egyetlen pohár italt, nem dohányzik, a saját társadalmi rétegéhez tartozó nőkkel randevúzik, és visszafogott a hálószobai tevékenységét illetően. – Visszafogott a hálószobai tevékenységét illetően? – Hope ajka megremegett, mintha egy mosolyt próbálna elfojtani. – Ti, bostoniak, néha olyan furcsán fejezitek ki magatokat! – Miért, te ezt hogy mondanád? – kérdezte a férfi lágyan. – Nem fekszik le mindenkivel. – Nyíltan válaszolt, de közben elpirult. A férfi ismét hagyta pillantását elidőzni a lányon, tudatosítva benne, hogy színváltozásának minden fázisát észlelte. – Talán nem is ezt akartam mondani. Talán arra gondoltam, hogy nem a perverzitásáról híres. Hope megdermedt. Az álla leesett. Ostobán állt, Griswaldra meredve, és azon tűnődött, vajon miféle ostoba önfejűségnek köszönhetően hitte azt, hogy nyíltan szembeszállhat ezzel a kifinomult, városi férfival, aki a világ oly sok nagy emberével találkozott már, és győzhet. – Egyáltalán nem perverz. Kedveli a nőket, és a nők azt mondják, elég jó az ágyban. – Pillanatnyi szünetet tartott, mintha várná a lány megjegyzését. Hope azonban képtelen volt megszólalni. Képtelen volt megmozdulni.
Griswald folytatta: – Mr. Givens olyan ember, aki ha csinál valamit, azt szereti jól végezni. Mr. Givens azzal érvel, hogy megéri profi módon szeretkezni, ezért amikor tizenhat évesen felfedezte a lányokat, fontosnak tartotta, hogy utánanézzen a nők szexuális igényeinek az ilyen témájú könyvekben. Hope becsukta a száját, majd rekedten megkérdezte: – Az apja biztosított számára egy szobalányt, akin gyakorolhatott? – Túl sok regényt olvastál. Griswald nem győzte meg. Egyáltalán nem győzte meg. -Nos? – Igen – ismerte be Griswald, de mielőtt Hope megszólalhatott, folytatta: – Azonban nem szobalány volt, hanem egy gyakorlott könnyűvérű hölgy, aki szívesen segített egy fiatalembernek kitanulni a... mondjuk így, szeretkezés sarkalatos pontjait. Hope annyira zavarban volt, hogy képtelen volt a férfi szemébe nézni. – Te kérdezted – emlékeztette Griswald lágyan. – Nos, már meg is bántam. – Soha többé nem fog semmi intim dolgot kérdezni. Hirtelen összecsapta a tenyerét, mintha a varázslatot akarná megtörni. – Először jöjjön a számítógép! – mondta. – Először a fizika. Hope a fejét rázta. – Szó sem lehet róla! Kénytelen vagyok foglalkozni a fizikával, ezért tudom, hogy azt mindenképpen elővesszük, de nem vagyok hajlandó felrúgni a megállapodásunkat, és amikor számítógépekről van szó, te csak egy nyafogós gyerek vagy.
Tizennégy Ma este. Ma este elcsábítja a lányt. Amikor Hope ott lesz az ágyában, amikor puha és meleg lesz a szeretkezésüktől, akkor véget ér a szerepjátszás. Megmondja neki, ki is ő valójában. A lány megbocsát, és ő jobbá teszi az életét. Abba a hibába azonban nem esett bele, hogy a tanóra előtt próbálja meg levenni a lábáról. Sosem jutna célba – és ő sosem vallott kudarcot semmivel. Fél órát számítógépeztek, majd másfelet fizikát tanultak. Hope ekkor hátratolta a székét, nyújtózott egyet, és kimondottan elégedettnek és megkönnyebbültnek látszott. – Köszönöm. A professzorom kiváló, de sokkal könnyebben megértem, ahogy te magyarázod. – Hope kihúzta a gumit a hajából. Az egyenes, barna fürtök leomlottak a vállára. Ujjával kifésülte a gumi okozta hullámokat, majd elkezdte ismét összefogni lófarokba. Zack is hátratolta a székét, elvette a lánytól a hajgumit, és zsebre tette. – Miért könnyebb megérteni, ahogy én magyarázom? – Jólesett néznie a lány vállára omló lágy, barna fürtjeit, amelyek itt-ott arany fénnyel csillantak meg. Hope ránézett a férfi zsebére, majd a szemébe nézett, és úgy döntött, nem erőlteti a dolgot. – Romániából jött, és csak minden második szavát értem. – Tehát jövő héten is eljössz hozzám? – Jó illata volt a lánynak: vanília, szappan és meleg női test illata, és már két órája egyfolytában ezt érezte. – Ha megígéred, számítógépedet.
hogy
mindennap
legalább
egyszer
bekapcsolod
a
– Rendben – vágta rá Zack. Hazudott. – És írsz nekem egy e-mailt, amivel bizonyítod, hogy megtetted. – Tudtam, hogy csapda! A mai este nagyon sok minden kiderült a lányról. Értelmes, gyors és meggondolt. Elszánt, de ezt már amúgy is tudta. Kívánatos. .. melege volt, és levette a flanelingjét, és Zack életében először izzadt le egy ujjatlan fehér pólós nő látványától. Karja karcsú volt és izmos, nem mintha súlyokat emelgetne, hanem mintha mindenhová magával cipelné a könyveit. A vékony anyagon keresztül átsejlett a lány melltartója, és korábban Zack még sosem irigyelt egy olcsó, fehér melltartót. – Emlékszel, mit tanítottam neked? – kérdezte Hope. Zack belenézett a jegyzeteibe. – Igen. – Jó fiú. – Hope szélesen elmosolyodott, és sétálgatni kezdett a szobában, szemügyre véve a Griswald üveges szekrényében kiállított tubákosszelencegyűjteményét és a polcán sorakozó értéktelen porcelánfigurákat. – Különben miért várnánk jövő hétig? – Zack ülve maradt a székén. – Gyere vissza holnap este!
Hope nem nézett fel. Láthatóan nem gyakorolt rá mély hatást királyi parancsa. – Nem lehet. Tanulnom kell. – Itt is tanulhatsz. – Amikor először látta a lányt, azt hitte, nem az ő esete, de a mosolya és borzongató hangja vágyakat ébresztett benne. Most, hogy több időt töltött vele, megváltozott a véleménye, mert Hope valósággal lenyűgözte. Haragudott kopott ruháira, de csak azért, mert eltakarták előle a testet, amit annyira szeretett volna látni. A lány magas, karcsú alakja olyan hajlékonysággal és kecsességgel mozgott, ami folyamatosan kísértette álmaiban. – Nem csupán fizikát. Számítástechnikát. Szociológiát. Spanyolt. – Beszélek spanyolul, és készíthetek neked vacsorát. – Nem. A francba! Valószínűleg megérezte az izgalmát, és most menekülni próbál. Nem hagyhatja; akarja a lányt, és meg is fogja kapni. Méghozzá ma este. Felállt és elindult a lány felé, az ágy irányába próbálva terelni. Hope kikerülte, és az ágy közelében álló asztal mellett találta magát. Ott megállt, és gyengéden megérintette a vázában vöröslő rózsákat. – Olyan sok virág van nálad. Nagyon szépek. Zack közelebb araszolt. – Az érzékenységemet mutatják. Hope elnevette magát. – Ugyan már, ne ugrass! Zack nem nevetett; megpróbálta a hangjával és hangsúlyával meggyőzni a lányt. – Igenis érzékeny vagyok. Rád vagyok érzékeny. Még sosem néztem úgy egy nőre, ahogyan rád. Állandóan te jársz az eszemben. Még a munkámtól is elvonod a figyelmemet. – Ööö... nos, holnap este nem jöhetek el. – A lány úgy tett, mintha nem venné észre, hogy közeledik hozzá, de Zack látta, amint teste megfeszül, és szaporábban veszi a levegőt. -Dolgozom, aztán pedig egy maratoni tanulást kell tartanom a saját lakásomban, ahol nem zavar senki. Zack odalépett a lány háta mögé, és megfogta a karját. – Én nem foglak zavarni. – De igen. Zavarsz. – Miért mondod ezt? – Mert mindig zavarsz. – Hope beharapta a szája szélét, mintha megbánta volna őszinteségét. Zack arcán apró, elégedett mosoly jelent meg. – Akkor kvittek vagyunk! – Ujjait lassan följebb csúsztatta a lány karján, majd két tenyerébe fogta az arcát, és lehajolt.
Hope teste olyan merev volt, mintha azonnal el akarna pattanni. Gyorsan elhúzódott, és kijelentette: – Nem csókolhatlak meg. – Egyszer már megcsókoltál. – Zack szája a lány arcának és nyakának puha bőrét simogatta. – Most miért nem lehet? – Mert ez itt a hálószobád. Nem lenne szabad a hálószobádban lennem. – Megpróbált kiszabadulni. – Mennem kell. Zack elkapta. – Csak egy csókot! Aztán ha akarsz, mehetsz! Hope összehúzott szemmel nézte, mintha valami csapdát sejtene – ami valójában volt, de a kis báránynak fogalma sem volt a szenvedély hatalmáról, ha azt a megfelelő, gyakorlott kezek mozgatják. – Rendben. Zack megfogta a lány kezét és a saját nyakára tette. – Ha csak egy csókot kapok – mondta, teljesen normális hangon -, akkor azt akarom, hogy ölelj is meg! Mindent, ami hozzá tartozik! A lány egy kicsit elengedte magát, és nekidőlt a férfinak. – Egy csók. Zack átölelte, lábujjhegyre emelve, élvezve mellének domborulatát a mellkasán. És megcsókolta. Azonnal kiderült, hogy a lány komolyan megpróbálta félrevezetni. Nem volt tudatában a kettejük közötti vonzalomnak, mivel az ajka könnyedén megnyílt az övé alatt. A férfi úgy kóstolgatta, ízlelgette, lakomázott rajta, mint egy éhező. A lány bebizonyította, emlékszik rá, mit tanított neki a férfi korábban. Hozzátette saját újítását – elkapta ajkával a férfi nyelvét és ügyesen szívni kezdte. Közben halkan zümmögött, és ez a kéjes kis hang csaknem a férfi vesztét okozta. Lassú csábítás? Ha nem vigyáz, elveszti a fejét – és most ezt nem engedhette meg magának. Ehelyett végigsimított a lány hátán, felemelte a fejét, lenézett rá, és rábeszélő hangon kérte. – Még egyet! A lány lassan felnézett; kék szeme tágra nyílt a szenvedélytől. – Igen, légy szíves! A férfi nem engedte a diadalt tükröződni az arcán. Leereszkedett az ágyra, magával húzta a lányt, és újra megcsókolta. Vigyázott, nehogy túl gyorsan mozduljon; csak ültek ott, egymást átölelve, élvezve ajkuk, fogaik és nyelvük találkozását. És tulajdonképpen... ő is élvezte. A legtöbb nővel a csókolózás szükséges rossz volt, egy előzetes, ami ügyességet igényelt, de figyelmet nem. Hope esetében élvezte a lány ízét, azt, ahogyan remegett, és meglepetését e csodálatos új élmény fölött. Lassan, miközben a következő csók újabba, majd még újabba csapott át, Zack leengedte magát az ágyra, ügyesen elhelyezkedett és a lányt maga alá húzta.
Úgy tűnt, a lány nem vette észre. Ahogyan számította is, magával ragadta a kéj örvénye, amelyből nem volt menekülés. Teste az övé alatt karcsú volt és hosszú, és a férfi igyekezett kissé távolabb tartani magát tőle, nehogy összenyomja... ugyanakkor szerette volna összenyomni, birtokba venni, élvezetet nyújtani és élvezetet lelni benne. Csípőjét a lányéhoz nyomta, ösztönösen próbálva enyhíteni erekciója feszítő érzésén. A lány egész testében összerándult a meglepetéstől. Bármelyik másik nő azonnal köré fonta volna a lábát, kihasználva a helyzetet. Hope azonban nem. Hope megpróbálta kiszabadítani csuklóját a férfi markából. Zack, miközben biztos volt benne, hogy eltaszítja magától, azonnal elengedte, és tudta, el kell engednie. Akkor aztán majd meg kell nyugtatnia, beszélnie kell hozzá, és ismét elölről kezdeni ezt az egész idegőrlő, hosszúra nyúló udvarlást. Egy szűz? Tényleg boldog, hogy a lány szűz? Nem lehetett magánál, hiszen a szüzek időt és türelmet igényelnek, és ő Zachariah Givens... lenézett az ágyon csábos pózban fekvő lányra. Igen, ő Zachariah Givens, és igenis rá fogja szánni az időt, ami ahhoz szükséges, hogy ez egy csodálatos emlék maradjon számára, mivel pillanatnyilag képtelen volt elfojtani a vágyát, és azt akarta, hogy a lány örökké kívánja őt. Ekkor a lány megérintette az arcát. Egyik karjával átölelte a nyakát, és maga felé húzta. A férfi belenézett a szemébe, amelyben meggondolatlan várakozást és megindító bizalmat látott. Szerette volna ismét megcsókolni. Szerette volna felemelni a fejét, és felüvölteni a lelkéből feltörő diadalérzéstől. Azokat a dolgokat, amelyek más nőknél természetesek voltak, úgy kellett kicsalogatnia Hope-ból, és ő élvezte a lány ártatlanságának és ébredésének minden pillanatát. Egész teste lángolt érte. Talán a lány nem érezte a forróságot, de ő akkor is lángolt érte. Ujjaival beletúrt a lány hajába, csókolta, masszírozta a fejbőrét, nyakának izmait, lenyelte halk nyögéseit és lélegzetként adta vissza. A masszázs úgy működött, ahogyan remélte, feloldva a lány testének feszültségét, és végül szétnyílt a lába, és ő közé siklott. Ma éjjel birtokba veszi. Magáévá teszi... Nyitott szája a lány nyakára simult, és ott csemegézett a puha bőrön. Az illata olyan volt, mint a vanília, az íze, mint a mennyországé. A lány mocorgott alatta, próbálva közelebb simulni. Szeme csukva volt, feje engedelmesen felé fordult. Telt ajka nyirkos és kissé nyitott volt, és elhaló sóhajok törtek fel belőle. Gyönyörű pír színezte az arcát, és úgy nézett ki, mint egy nő az orgazmus küszöbén. Pedig még csak a közelében sem járt. Egyszerűen tapasztalatlan volt. A férfi meglepetten vette észre, hogy remeg a keze. Ez az egyszerű csábítás sokat jelentett számára. Túl sokat. Azonban képtelen volt visszavonulni. Kezét a lány pólója alá csúsztatta, simogatta a hasát, és megállíthatatlanul siklott egyre feljebb. Célja a lány melle volt, és hogy megmutassa, egy egyszerű érintés milyen csodálatos érzéseket válthat ki. A lány a simogatás hatására nyugtalanul fészkelődni kezdett, lába mozgott a csípője körül, és a férfi még erősebben hozzányomta magát, hogy fokozza a lány vágyát... és könnyítsen saját kínján. A lány ujjai belevájtak a férfi vállába, egymásra találtak és egyszerre kezdtek mozogni. A férfi tenyere rásimult a lány mellére, élvezve annak súlyát, formáját... és
gyűlölte a vékony melltartót, ami közéjük állt. Aztán hüvelykujja rátalált a kemény és hegyes mellbimbóra, és körkörösen simogatni kezdte. Arra számított, hogy a lány hangosan felnyög. Ehelyett felpattant a szeme, és úgy meredt rá, mintha még sosem látta volna. Döbbenten szívta be a levegőt, és rekedten rákiáltott. -Ne! Túl gyors volt. Sokkal lassúbb, mint bármelyik másik nővel lett volna, de túl gyors Hope számára. Szerette volna simogatni, mélyebbre vezetni a sötét kéj világába. De nem tehette. Elölről kell kezdenie mindent. A lány ellökte a kezét, és megpróbált kicsúszni alóla. – Hagyd abba! – Rendben. – Óvatosan, attól tartva, hogy még jobban megijeszti, kihúzta kezét a pólója alól. – Drágám... – Nem! – A lány kétségbeesetten igyekezett kiszabadulni alóla. – Haza kell mennem! A férfi most döbbent rá, hogy nem győzhet. Még nem. Ma még biztos nem. Elengedte a lányt, és felült. – Hope, hallgass ide, ez... A lány leugrott az ágyról. – Tudom, mi volt ez, és én nem tehetek ilyet! – Felkapta a blúzát és belebújt, majd elkezdte bedobálni a papírjait és könyveit a táskájába. – Én lelkész lánya vagyok. Nekem nincs időm ilyesmire. – Gyötrelmes pillantást vetett a férfira. -Nincs időm rád. A francba! Ilyen még sosem történt vele. És mégis, ma este megtörtént. Egyszerűen nem hitte el. Ez biztosan csak egy átmeneti visszaesés. Ha a megfelelő dolgokat mondaná, a megfelelő dolgokat tenné, biztosan visszacsalogathatná magához. Úgy tett, mintha méltóságteljesen elfogadná a vereséget, és felállt... remélte, izgalma nem túl feltűnő. – Kikísérlek. A lány ránézett, és tekintete természetesen az erekcióján állapodott meg. – Nem, egyedül is kitalálok. Zack elindult felé. A lány hátrált, majd kevésbé kétségbeesett hangon hozzátette: – Nem. Tényleg. Egyszerűen... nem.
Tizenöt – Gratulálok! – Hope szélesen a kapcsolótáblára mosolygott, mintha látná Mr. Cselló arcát. – Tudtam, hogy sikerül ösztöndíjat találnia! Most már befejezheti az iskolát, és híres csellista válhat magából! – Első fellépésemet a Carnegie Hallban magának fogom ajánlani. Hope-nak, aki mindig hitt bennem. – Mr. Cselló mély hangja kissé megremegett. – Amikor már azt hittem, feladom, maga volt, aki tartotta bennem a lelket. Hope a szívére tette a kezét. Jó érzés volt, hogy erőfeszítéseit értékelik. – Mivel ünnepli meg a nagy eseményt? – Elmegyünk valahová a barátaimmal. – A háttérből hangok hallatszottak, amelyek Mr. Csellót éltették. – Már itt is vannak, de ezt el kellett mondanom magának. Hoppá! – A telefon nekikoppant valaminek; a férfi elejtette, és amikor ismét felvette, nevetett. – A levegőbe emeltek! Később beszélünk! – Rendben – válaszolta Hope, de a vonal végén már nem volt senki. Nos, ez csodálatos. Mr. Cselló megkapta az ösztöndíjat. Egy pont a jó fiúknak. Madam Nianci a hálószobájában matatott, majd kitárta az ajtót, és beviharzott a szobába. Kék nadrágot, kék-piros kockás blézert és piros sálat viselt, és amikor meglátta, Hope pislogni kezdett, annyira vibrált az egész jelenés. – Ma egy kicsit elaludtam – mondta, de aztán dudorászni kezdett és mosolygott. Jó volt Madam Niancit ilyen boldognak látni. – Mr. Wealaworthszel volt az este valahol? – Nem, drágám. Tegnap este Gregorral voltam táncolni. – Gregor? – Ki az a Gregor? Mi történt Mr. Wealaworthszel? Hope a férfi üres asztalára pillantott. Mi történt Mr. Wealaworthszel? Ma még nem volt bent. – Tegnap ismerkedtem meg Gregorral a zöldségesnél. -Madam Nianci a fogashoz sietett, és nekilátott kinti ruházata felöltésének hosszadalmas folyamatához. – Nagyon kedves férfi, és udvarias. Meghívott teázni a Görög Teaszalonba, és baklavát is ettünk, ami nagyon finom volt, aztán elmentünk a klubba és táncoltunk. – Ez csodálatosan hangzik. – Hope zavart volt. – És mi a helyzet Mr. Wealaworthszel? – Ő is kedves férfi. – Madam Nianci vállat vont. – Az élet szép. Két férfival kétszer könnyebb randevúzni. Hope nevetett. Madam Nianci aztán megtalálja az utat a boldogsághoz. – Most el kell mennem a zöldségeshez! – Madam Nianci széles mozdulattal átlendítette vállán lila, rojtos sálját, és az ajtó felé-indult. – De hiszen tegnap is járt a zöldségesnél! – Igen, de elfelejtettem vásárolni. Hope megint felnevetett, miközben Madam Nianci magabiztosan kiviharzott az ajtón, majd visszafordult a fizikához. Most már értette a feladatokat, de egyik
nehezebb volt, mint a másik, és amikor a lap aljára ért, rövid pihenőt tartott, fáradtan dörzsölgetve nyaka feszes izmait. Bárcsak itt lenne Griswald, hogy segítsen! Bár, amennyire bosszús volt tegnap este, biztosan nem lenne hozzá semmi kedve. Gépiesen leengedte a haját, ujjaival átfésülte és ismét össze akarta fogni lófarokba. Ekkor azonban eszébe jutott, hogyan nézett rá Griswald, amikor a haja ki volt bontva, és inkább úgy hagyta. Persze a férfi sokkal többet akart, mint hogy a haja le legyen engedve. Mert lehet, hogy tapasztalatlan, de azért nem bolond. A férfi ágyán feküdtek, ő teljesen átadta magát a csókolózásnak... és fokozatosan ráébredt, hogy a férfi többet akar, mint csókolózni. Végigsimogatta meztelen bőrének minden négyzetcentiméterét; a karját, a nyakát. Majd mielőtt számíthatott volna rá, becsúsztatta a kezét a pólója alá és megfogta a mellét. Ekkor döbbent rá. Tudta, hogy azonnal el kell hagynia a házat, mielőtt túl késő lenne. Nem volt könnyű. A férfi nem akarta abbahagyni, és ő sem akarta, hogy a férfi abbahagyja. Most, ahogy visszagondolt rá, végigsimított a karján, mintha még mindig érezné Griswald érintését. A férfi túlságosan magabiztos, ő pedig túlságosan sebezhető, és ha nem vigyáz, Griswald ágyában találja magát. Griswald szeretőjévé lesz. Neki erre nincs ideje. Ügy ismételgette a mondatot, mint egy mantrát. Ma este házi feladata van, holnap este is házi feladata lesz, örökké házi feladata lesz. Ha Griswald szeretője lenne, a férfi azt akarná, hogy rendszeresen egyen, rendszeresen aludjon, és mindennap vele legyen. Nem az a fajta férfi, aki hagyná, hogy úgy dolgozzon, ahogyan eddig is tette. Nem! Neki erre nincs ideje! Ugyanakkor milyen közel kerültek egymáshoz! A férfi testének melege megtöltötte lelkének hideg, üres zugait, és szeretett volna... A kapcsolótábla felzúgott. Reménykedve odanézett... majd felsóhajtott. Nem Griswald. Ma még nem hívta. Mrs. Sziámi volt, aki az üzeneteire volt kíváncsi. Hope átadta őket, miközben a háttérben egyfolytában nyávogott a macska. Ez is egyike volt azoknak a napoknak, amikor mindenki betelefonált az üzeneteiért, beszélgetni vagy szívességet kérni. Nem mintha Hope-nak ellenére lettek volna ezek a dolgok, csak éppen most végre megértette a fizikát, és szeretett volna elmélyülni benne, mielőtt a tudás lepereg teflonbevonatú agyáról. Ráadásul, amikor ideje lett volna tanulni, akkor is nehéz volt figyelni, mert folyton Griswald járt a fejében. Miért nem telefonált? Annyira más volt, mint bármelyik másik férfi, akit eddig ismert. Ő is a megélhetéséért dolgozott, igen, de sosem esett a körülmények csapdájába. Mindig a saját kezében volt az élete irányítása, és kedve szerint formálta. A megfelelő körülmények között az a férfi, az az inas képes lett volna meggyőzni, hogy egy bankot vagy egy vállalatot vezet. Miután előző este leállította, még egyszer megpróbálta rávenni, hogy ma este is meglátogassa, és egyáltalán nem fogadta méltóságteljesen a visszautasítást. Határozottan dühös volt, és ha ő egy szolgálólány lett volna, egész biztosan érvényesítette volna nagyúri előjogait. Ő azonban nem szolgálólány, és a férfinak nem voltak előjogai, ami jó dolog volt, mert ki sem látszott a házi feladatból.
Hope megigazította a fülhallgatóját, kézbe vette a ceruzáját – és a kapcsolótábla ismét felzúgott. Még mindig nem Griswald. Ennek ellenére igyekezett vidámra igazítani a hangját, amint azt mondta: – Jó napot, Mrs. Monahan! Hogy van ezen a gyönyörű... Mrs. Monahan félbeszakította, mielőtt befejezhette volna szokásos üdvözlését. – Hope, mondtam magának, hogy ne beszéljen senkinek a műtétemről. – A műtétjéről? – Mrs. Monahan még sosem használt ilyen hangot vele szemben. Mintha Mrs. Monahan már kevésbé lett volna egy kedves idős hölgy, sokkal inkább egy merev nevelőnő. – A csípőműtétjéről? Én nem... – Ne hazudjon nekem! Most hívtak fel dr. O’Donnell irodájából. Holnap háromkor várnak konzultációra. – Majd olyan hangon, ami azt sugallta, hogy ez a legfelháborítóbb dolog a világon, Mrs. Monahan hozzátette: – Autót küldenek értem. Hope hirtelen nem tudta, tagadja-e, hogy bármilyen része van a dologban vagy örüljön, hogy valamilyen csoda folytán Mrs. Monahant mégis megműtik. – Én nem tettem semmit, esküszöm. Mrs. Monahan hangosan szedte a levegőt, mintha haragját próbálná visszafojtani. – Mrs. Monahan, én nem csináltam semmit. Esküszöm a... anyám sírjára esküszöm! Mrs. Monahan felsóhajtott. – Rendben, drágám. Valójában nem is hittem, hogy maga szervezkedett a hátam mögött, de nem tudok senki mást, aki ezt elintézhette. – Most már sokkal nyugodtabb volt az idős hölgy hangja. – Biztosan nem az állam. Ez az autóküldés egyértelműen elárulta. Hope keményen törte a fejét, magyarázatot keresve. – Néhány embernek beszéltem a dologról. Talán elterjedt a hír, és mindenki adott bele valamennyit... vagy valami ilyesmi. – Ez elég idétlenül hangzott, még a saját fülének is. – Elég sokat kellett volna adnia bele mindenkinek – jegyez te meg Mrs. Monahan komoran. – A műtét több mint húszezer dollárba kerül. – Tudom. De azért aláveti magát, nem? – Ó, ha már valakinek ilyen kényszere van, hogy segítsen, hálátlanság lenne tőlem, ha nem hagynám. Ez kész csoda volt, bizonyítéka annak, hogy vannak még jó emberek a világon, és a hír balzsamként hatott Hope zaklatott szívére. – Fogadni mernék, hogy tudom, ki szervezte meg ezt az egészet. Biztos vagyok benne, hogy Griswald volt. – Kicsoda? – Mr. Givens inasa. Tudja, a Givens Vállalattól. – Az az ember, aki a járókeretet találta nekem? – Pontosan. Nagyon rendes ember, és biztosan tudja, kikkel kell beszélni ilyen esetben...
– Drágám, sajnálom, hogy félbe kell szakítanom, de a lányok most érkeztek meg a bridzspartira. El akarom mondani nekik, hová megyek holnap. Szeretem magát, drágám. – Én is szeretem, Mrs. Monahan. – Hope gombócot érzett a torkában, miközben bontotta a vonalat. Úgy látszik, ez a jó hírek napja. Annyira örült Mrs. Monahan műtétjének, hogy majdnem felhívta Griswaldot, hogy megkérdezze, mit tud a dologról. A férfi azonban nem telefonált. Általában többször is jelentkezett egy nap, vagyis ez valószínűleg azt jelenti, hogy haragszik rá. Vagy pedig... nem találta élvezetesnek a vele való csókolózást. Talán elfoglalt. De mi van, ha... nem. Biztosan elfoglalt. És mi van, ha felhívja, és a férfi ismét arra kéri, hogy menjen el hozzá? Szinte biztos volt benne, hogy nem lenne elég lelki(teje, hogy ismét megtagadja a férfi kérését. És ha ma este találkoznának, még az is lehet, hogy megadná neki, amire vágyik. Azt pedig nem teheti. Egyszerűen nem teheti. Az apja tanításai és az anyja intelmei túl mélyen belevésődtek a lelkébe. A bűn azonban még sosem volt ilyen csábító. A férfi biztosan abban is jó lenne... megdörzsölte a száját, felidézve, ahogyan simogatta, tanítgatta... Talán mégis fel kellene hívni. Eltervezhetné, mit mondjon, aztán – ekkor felzúgott a kapcsolótábla. Hope a táblára meredt, és rájött, Griswald nagyon rossz hatással van rá. Korábban mindig örült, ha valamelyik ügyfél telefonált, most pedig úgy érezte, megzavarják a vele kapcsolatos gondolatait. Mr. Janek volt. – Segíthetek? – kérdezte. A férfi hangja belehasított a fülébe. – Hol a pokolban van az az átkozott Wealaworth? Hope megdöbbent a férfi durvaságán és a hangjából sütő dühön. – Sajnálom, Mr. Janek, pillanatnyilag nincs bent. – Fogadni mertem volna. – Hope szinte látta, hogy vicsorog. – És mi a helyzet azzal a ribanccal, akivel együtt dolgozik? Az a Prescott nőszemély? – Miss Prescott? – Hope megremegett a neve hallatán. – Ő sincs bent. – Adja át az üzenetemet annak a két seggfejnek! – Mr. Janek már ordított. – Mondja meg nekik, hogy jobban teszik, ha kapcsolatba lépnek velem, és elárulják, mi a fene folyik itt, különben személyesen gondoskodom róla, hogy nagyon megbánják! – Mr. Janek, tehetek valamit... A férfi lecsapta a kagylót, mielőtt Hope befejezhette volna a mondatot. Megdörzsölte a homlokát, és ránézett Mr. Wealaworth üres asztalára. Hol lehet a férfi? Mi folyik itt? Meg kell próbálnia megtalálni, és beszámolni neki Mr. Janek fenyegetéséről. Felállt, és elindult Mr. Wealaworth asztala felé, amikor megszólalt a kapcsolótábla.
Most sem Griswald volt. A kijelző azt mutatta, hogy a hívó Mrs. Shepard. Az asszony a nap folyamán később szokott telefonálni, de a szülés kürt időpontja már elmúlt. Talán – remélhetőleg – beindult a szülés. – Mrs. Shepard, hogy érzi magát ezen a... Mr. Shepard hangja robbant bele a fülébe. – Hope, Shelley szülni fog! – Így van jól – mondta Hope a lehető legmegnyugtatóbb hangján. – Tudta, hogy előbb vagy utóbb be fog következni. – Nem. Most! Itthon fogja megszülni a babát! Most ment el a magzatvize, és azonnal jelentkeztek a fájások! – A férfi alig kapott levegőt az izgalomtól. – És most... és most... Hope szeme tágra nyílt. Lekapta Madam Nianci vészhelyzetben használatos információs füzetét a polcról a háta mögül, és közben levert egy nagy kupac könyvet. – Hívta a 911-et? – Nem beteg, hanem szülni fog! És Mr. Shepardnek támaszra van szüksége. – Tartsa! Majd én hívom a 911-et, és ők küldenek egy mentőautót. Maradjon vonalban! Mindjárt visszajövök és segítek, de Shelley érdekében meg kell őriznie a nyugalmát! – Rendben. – Hope utasításai, hangja némileg lecsillapította a férfit. Hope beszélt a krízisközponttal, majd visszatért a vonalba. – Mr. Shepard, nekem van itt egy könyvem. – Egy könyv. Jó ötlet. – Egy pillanatra elhallgatott, majd elkeseredve felkiáltott. – Itt vagyok egy asszonnyal, akiből mindjárt kibújik a baba! Egyáltalán nem vagyok olvasós kedvemben! Hope türelemre intette magát. – A könyv elmagyarázza, mit kell tennünk ilyen helyzetben. Először is, hol van Mrs. Shepard? – Az ágyon fekszik. – Helyes. Ha benéz a lába közé, látja a baba fejét? – Hope izgatottan ökölbe szorította a kezét. – Nem. – Hangjából már megkönnyebbülten felsóhajtott.
nem
pánik,
hanem
rémület
áradt.
Hope
– Csodálatos! Ez azt jelenti, van időnk, hogy a mentősök odaérjenek. Most azt szeretném, ha tiszta lepedőt tenne Mrs. Shepard alá. – De valami izé folyik kifelé belőle. Ez nem lesz könnyű. Hope homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek. – Mr. Shepard, látott már olyan filmet a tévében, amelyben gyerek születik? – Ó, igen!
– Tiszta lepedőkre van szükségünk. Amíg azokat megkeresi, tegyen fel egy fazék vizet forrni, majd nyissa ki a bejárati ajtót, hogy a mentősök be tudjanak menni. – Lepedők. Víz. Kinyitni. Rendben. – Hadd beszéljek Mrs. Sheparddel! A férfi a felesége felé tolta a telefont, és Hope hallotta, amint odaszól neki: – Veled akar beszélni. – Rendben. – Mrs. Shepard hangja meglepően nyugodtnak tűnt. Megvárta, amíg Mr. Shepard kiment a szobából vagy éppen görcse volt, mert egy percig nem szólt semmit. Majd: – Helló, Hope! Sajnálom, hogy zavarjuk, de nem fogunk beérni a kórházba. A fájások között... alig... egy perc... van. Hope hallotta Mrs. Shepard lihegését, és gyorsan olvasni kezdte az előtte kinyitva heverő könyvet. A gyomra összeszorult. A leírás szerint már nem sok idejük volt. Amikor Mrs. Shepard ismét vonalban volt, azt mondta: – Nem hagyom magára, amíg a mentősök meg nem érkeznek. – Köszönöm. Hope szeme a szöveget pásztázta. – Nyomnia kell? – A baba már jön... most. Nyomnom kell! – Mrs. Shepard ingerültnek tűnt. Ezzel nincs is semmi gond. Joga van ingerültnek lenni. Neki pedig segítenie kell az asszony rémült férjének a gyerek születéséhez. – Itt van Mike... a lepedőkkel – mondta Mrs. Shepard. – Jól vagy, drágám? Olyan... sápadtnak tűnsz. – Adja vissza a férjét! – parancsolta Hope, majd komoran így szólt a férfihoz: – Idehallgasson, Mike! Nem ájulhat el. Telefonon keresztül nem tudok segíteni a feleségének a szülésben. Magának kell elvégeznie a munkát! – Tudom. – A férfinak még a hangja is sápadtnak tűnt. – El ne ájuljon! Próbálja meg a lepedőt a felesége csípője alá teríteni! Fel tudja tenni Mrs. Shepard lábát az ágy végére? – Rendben. És... igen. Ööö, Hope? Hope olyan gyorsan olvasott, ahogy csak tudott. – Tessék? – Látok valamit, és azt hiszem, a baba feje az. – Nagyon remélem. – Mert ha a baba farfekvésű, akkor nagy bajban vannak. Bátorító hangon azt mondta: – Ez aztán gyorsan történik, igaz, Mr. Shepard? De maga ügyesen helytáll. – Shelley nincs valami jól. Hope hallotta Shelley fájdalmas nyögéseit. – Minden rendben lesz. – Imádkozott, hogy úgy legyen. – A babának arccal lefelé kell kijönnie.
– Igen, úgy jön. Hope szíve olyan vadul dobogott, hogy fel kellett állnia. – Fogja gyengéden a tenyerébe! Most... – Várjon! A háttérből Hope sziréna hangját hallotta. – Megjöttek a mentősök! – kiáltotta a férfi izgatottan. – Ez nagyon jó hír, de magának nem szabad elengednie a babát és... Túl késő. Mr. Shepard elejtette a telefont, de Hope remélte, hogy a babát nem engedte el. Hallotta a férfi kiabálását, hangokat, amelyek válaszoltak, és keményen szorította az asztal szélét, miközben megpróbálta követni az eseményeket. – Ez az, Mrs. Shepard – mondta egy női hang. – Már majdnem megszülte ezt a babát. Minden rendben van. A legnehezebb részét egyedül csinálta. Még egyetlen nyomás... Hope hallotta, amint vékony hangon felnyekereg egy csecsemő, és egy hosszú percig csend volt. Aztán Mr. Shepard izgatott, boldog kiáltása hallatszott, a mentősök utasításokat kiabáltak, majd a háttérből Mrs. Shepard boldog, megnyugtató duruzsolását lehetett hallani. Hope csupán néhány szót tudott kivenni a hangzavarból, amely körülbelül két percig tartott... aztán hirtelen véget ért a kakofónia. Az emberek csendben beszéltek, a baba tovább sírt, és Hope rájött, hogy... távoznak. Elmentek. És annyi sem jutott eszébe senkinek, hogy elárulja neki, fiú született vagy kislány. Most, hogy túl volt az egészen, Hope tenyere nyirkos volt, a szíve még mindig vadul dobogott, a térde elgyengült. Visszarogyott a székére és felkiáltott. – Várjanak! Minden rendben? Senki nem válaszolt. – Valakinek eszébe jutott kikapcsolni a tűzhelyet? – kérdezte kétségbeesetten. Hope leszállt a buszról, és elindult a lakása felé. A kapualjakban koszos hókupacok szürkéllettek, az ablakkeretekről pergett a felkunkorodó festék. A több mint hat emelet magas épületek mintha összehajoltak volna az utca fölött, és a tégla, amiből épültek, málladozott. A Beacon Hill-i házhoz viszonyítva ez a környék egy romhalmaz volt, és Hope észrevette, hogy megremeg a keze, miközben egy csepp megfagyott érzelmet törölt le az arcáról. Nem mintha le lett volna törve. Neki nincs ideje letörtnek lenni. Ma azonban segített egy kisbabának megszületni, és még azt sem közölték vele, hogy mi lett. Fiú vagy lány, nem számított, mindaddig, amíg egészséges... de akkor is szerette volna tudni! Hallotta az újszülött nyivákolását. Fontos szerepe volt a szülésben, de a végére teljesen megfeledkeztek róla. Ostobaság megsértődni, de nem tehetett róla, rosszulesett. Felhívta a 911-et, de nem árultak el neki semmit, még azt sem, melyik kórházba vitték Shepardékat, ezért csak annyit mondott, küldjenek vissza valakit kikapcsolni a tűzhelyet, aztán letette a telefont. – Hé, hé, hölgyem! Hé! – Egy nyurga, borostás képű tinédzser ugrott elé az egyik földszinti erkélyről.
Hope megtorpant, hátratántorodott. A szíve hevesen kezdett verni. Szent ég! Ki akarja rabolni! Meg akarja erőszakolni! A tenyere izzadni kezdett a kesztyűje alatt. A fickó követte, széles vigyorral a képén. – Hé, hölgyem! Mit csinál? He? – Megyek haza. – Igyekezett nyugodtan válaszolni, de közben magát szidta. Amikor először ment végig ezen az utcán, egy pillanatra sem lankadt a figyelme. Azonban soha semmi nem történt, és valamikor az elmúlt két év során kihunyt az ébersége, ami segített neki életben maradni. Most egy új fiúval találta magát szemben, akit még sosem látott a sarkokban csapatosan ácsorgó, kábítószerező vagy kábítószert áruló naplopók között. – Hölgyem, maga sírt? – A fickó az arca felé nyúlt. Hope elrántotta a fejét, és megpróbált visszaemlékezni a középiskolában verekedéssel és önvédelemmel kapcsolatban tanultakra. Sajnos a legfontosabb szabály, ami eszébe jutott a ne kerülj bajba volt, és ezzel már elkésett. – Mi az? Nem akarja, hogy megérintsem? Pedig igazán kedves fiú vagyok. – A szeme fényesen csillogott, mint minden kábítószeresnek. – Nekem adhatná a cuccokat a hátizsákjából. – Könyvek vannak benne. – Szeretem a könyveket. – Csupasz ujját, ami kilógott a levágott ujjú kesztyűből, beleakasztotta a hátizsák szíjába. – Pénze is van? A pénzt is szeretem. A könyvei használtan is egy heti fizetésébe kerültek. Tudta, hogy oda kellene adnia őket; nem értek annyit, hogy az életét kockáztassa miattuk. A mai azonban egy borzalmas nap volt egy borzalmas életben. Dühös volt és zaklatott, és nem akarta hagyni, hogy még egy ember kihasználja. Hagyta a teli hátizsákot teljes súlyával a fickó karjára hullani, és amikor támadója megtántorodott, elkapta a másik szíjat. Meglendítette a hátizsákot és halántékon csapta vele. A fiatal férfi térdre esett. Hope hátizsákkal a kezében rohanni kezdett az épület felé, amelyben lakott. Szinte azonnal meghallotta maga mögött a futó léptek zaját, amelyek egyre közeledtek. Hope minden erejét beleadta, felrohant a lépcsőn az ajtóig, és már majdnem elérte... Amikor a férfi lerántotta. A lába kicsúszott alóla és ő hanyatt esett. A fickó dühös arca jelent meg fölötte. Kést markolt a jobb kezében, hegyével fölfelé. Hope nem látott mást, csak a kés pengéjét, amely fényesen csillogott a naplemente utolsó sugaraiban. Nem érzett mást, csak támadója testének szúrós bűzét és a marihuána édeskés szagát. Nem hallott mást, csak a dühösen morgó hangot. – Ostoba liba! Ezt még megbánod! Már megbánta. Nem akart így meghalni. Nem most. Nem itt. A háttérből – az utca túloldaláról? Távolabbról? – kiáltást hallott. A kés azonban meg sem rezdült; egyenletesen közelített az arcához. A hegye hozzáért a bal halántékához. Belenézett a férfi szemébe, és a halálát látta benne.
Újabb kiáltás, ez alkalommal közelebbről, a lépcső aljából. – Hé, te marha, ő a Mama védelme alatt áll! Hope támadója egy gyors, dühös pillantást vetett oldalra. – Nem érdekel! – Majd fog, amikor Mama letépi a tökeidet és kiszögezi az ajtajára! – Léptek zaja a lépcsőn. Egy másik fickó, ugyanolyan koszos és büdös, jelent meg mellettük. – Mondom, ez a ribanc Mama védelme alatt áll. Tűnj el, mielőtt Mama meghallja, mit tettél! Hope a szeme sarkából látta, amint a kést tartó kéz megremeg a gyilkolási vágytól – és milyen könnyű lett volna! Lassan felemelte a lábát. Térden fogja rúgni – ha lesz rá lehetősége. Ekkor a kéz visszarándult, a kés eltűnt a kabátja ujjában. A két alak lerohant a lépcsőn, és egy szempillantás alatt eltűnt a félhomályban. Hope döbbenten ült. Majdnem meghalt. Vacak nap vagy sem. Vacak élet vagy sem. Azért ezt nem akarta. Addig ült ott, míg végül elég szürke hó olvadt meg a feneke alatt, hogy eláztassa a farmerjét és hosszú alsóját. Lassan, óvatosan feltápászkodott, majd megvizsgálta a kezét, lábát és fenekét, sérülést keresve. Jól volt. Eltekintve keze remegésétől és gyomra kavargásától. És a ténytől, hogy el is vérezhetett volna a saját ajtaja előtt egy kábítószeres áldozataként, aki a zsákmányolt könyveket bedobta volna a következő kukába, és senkit nem érdekelt volna az egész. Döntött. Felkapta a hátizsákját, leszaladt a lépcsőn, és nagy léptekkel elindult a buszmegálló felé.
Tizenhat – Itt van egy fiatal hölgy, és Mr. Griswaldot keresi. – Leonard, a másodinas, állt Zack dolgozószobájának ajtajában. – Fiatal hölgy? – Zack felnézett az irataiból. Azonnal Hope-ra gondolt, de a lány azt mondta, hogy tanulnia kell. Vagy talán nem bírt az iránta érzett vágyával? Nem. Hope nem olyan. Hope ugyanolyan erős akaratú és önfejű, mint a nők az ő családjában. Zack arra gondolt, milyen szerencsétlen is ő. Leonard egyik lábáról a másikra állt. Magas, csontsovány férfi volt, a bőre sápadt, mint egy hulláé, a szeme gúvadt, és a belőle áradó szorongás nagyon idegesítette Zacket. – Uram, nem mondta meg a nevét, de úgy gondoltam... azt hiszem, ő az a fiatal hölgy, akit uraságod szórakoztatott a múlt héten. Tehát mégis Hope az... és mikor leste meg Leonard Hope-ot? Ami azonban ennél is fontosabb, miért van itt, amikor olyan határozottan állította, hogy nem fog eljönni? Zack felpattant, és az ajtó felé indult. – Köszönöm, Leonard. Ha szükségem lesz magára, szólok. Leonard éppen időben húzódott félre az útjából. Zack arra számított, hogy a megszokott ragyogó Hope-mosoly fogadja. Ehelyett a lány úgy állt ott az előcsarnokban, mint egy árva gyerek, kabátban, sapkában, kesztyűben, karjával átölelve saját magát. Olyan volt, mintha minden energiájára szüksége lett volna, hogy ideérjen, és most már ahhoz sem lenne ereje, hogy megmozduljon. Zack felé sietett. – Mi történt? A lány nem mozdult. – Hope, mi a baj? – Zack fölé hajolt, és belenézett az arcába. Felemelte a fejét, mintha most vette volna észre a férfit, nagy, kék szeme elkerekedett, és édes mosoly bontakozott ki az ajkán. – Griswald? Borzalmas napom volt. Arcán vörös maszat éktelenkedett, és amikor Zack követte az ujjával, látta, hogy a kötött sapka alól ered. Gyengéden levette fejéről a sapkát, és a lány halántékán egy vágás volt. Nem mély, de hosszú, és vér szivárgott belőle. Az a vágás láthatóan nem baleset eredménye volt. Egy éles késpenge, vagy talán egy borotva okozhatta. A férfi hideg dühöt érzett a gyomrából felkúszni az agyáig. Valaki szándékosan megsebesítette Hope-ot. A földre ejtette a sapkát, megsimogatta a lány arcát, és lágy hangon, amely éles ellentétben állt dühével, megkérdezte: – Ki tette ezt veled? – Mit? A lány bőre hideg volt és nyirkos.
– Ki vágott meg? Hope lesütötte a szemét. – Nem vágott meg – motyogta. – Ostoba félreértés volt. És most már én is tudom, hogy nem járkálhatok figyelmetlenül a lakásom környékén. – Megvonta a vállát, majd oldalra tántorodott, mintha kibillent volna az egyensúlyából. Mintha a teste nem működne rendesen. Sokk. A lány sokkos állapotban van. Fel kellett volna ismernie a tüneteket azonnal. A karjába kapta, és elindult vele a lépcső felé. – Hová megyünk? – kérdezte a lány a csuklóját szorítva. -Nem vihetsz az emeletre! – Ne butáskodj! Oda viszlek, ahová akarlak! Nincs olyan, amit ne tehetnék meg. Hope a férfi vállának támasztotta a fejét, és felmosolygott rá. – Én hősöm. Próbált normálisan viselkedni, viccelődni, de elhaló hangja és szomorú arckifejezése láttán Zacknek majdnem megszakadt a szíve. Fázott vékony kabátjában és kopott farmerjében, és lassan Zack ingét is átitatta a nedvesség, ami a ruháiból szivárgott. Ahogy elhaladt a konyhába vezető folyosó előtt, észrevette Leonardot, aki kétségtelenül azért ácsorgott ott, hogy némi pletykálnivalót gyűjtsön. Nos, most biztosan többet fog neki nyújtani, mint amennyivel az intelligenciahányadosa megbirkózik. Elhaladtában parancsoló hangon odaszólt neki: – Küldjön föl egy tálcát, amilyet anyának szokott, amikor látogatóba jön! Leonard, aki már éppen rajtakapottan el akart menekülni, nyelt egyet és bólintott. – Igen, uram. Azonnal, uram. – És virágot! Rengeteg virágot! – Értettem, uram! Zack arra gondolt, hogy beszélnie kellene Griswalddal Leonardról, majd a következő pillanatban elfelejtette az egészet. Nagy léptekkel a hálószobája felé igyekezett. Miközben a festményekkel díszített, boltíves folyosón haladtak, Zack megnyugtató hangon beszélt a lányhoz. – Hope, az első és legfontosabb dolog most, hogy átmelegedj. – Te finom meleg vagy. – Közelebb húzódott Zackhez, és hirtelen egész testén remegés futott végig. Zack folytatta, ha lehet, még lágyabb hangon: – Most pedig mondd el! Megerőszakoltak? Hívjam a rendőrséget? – Tessék? Nem! – Hope felháborodott, mintha Zack valami őrültséget kérdezett volna. – Csak megpróbált kirabolni. – Csak. – Zack hálószobájának ajtaja nyitva állt; a férfi besietett, és az ágy melletti lámpák automatikusan felkapcsoltak. – Amikor nem voltam hajlandó odaadni neki a könyveimet, utánam rohant és megfenyegetett. – Egy késsel.
A lány láthatóan még mindig nem fogta fel, hogy megsérült. – Nos... igen. – Felemelte a kezét, mintha meg akarná érinteni a halántékát, aztán inkább gyorsan leengedte. – De az a másik azt mondta neki, hogy én a Mama védelme alatt állok, aztán együtt elrohantak. Szerinted ez mit jelent? – Azt jelenti, hogy nem maradhatsz tovább azon a környéken. – Ne légy nevetséges! Hol lakhatnék máshol? – Hope körülnézett az elegánsan bebútorozott, méretes szobában, amelyben egy óriási ágy terpeszkedett. – Talán itt? – Nem is rossz ötlet. – Nem lenne szabad itt lennünk. Nem törődve a lány kételyeivel, Zack belépett a fürdőszobába. A fények itt is felkapcsolódtak, és ő a könyökével bekapcsolta a hősugárzót. – Itt sem lenne szabad lennünk – jegyezte meg Hope. – Dehogynem! – Leengedte a lány lábát a padlóra, de továbbra is erősen tartotta. Nem volt benne biztos, hogy képes megállni a saját lábán, attól pedig nagyon félt, hogy összecsuklik. – Ez a legnagyobb fürdőkád a házban. – Az ő kádja volt, fekete márványból, jakuzzi-befúvókkal, tucatnyi zuhanyrózsával, és csúszó üvegajtóval, amelyek három oldalról vették körül. Bedugta a dugót, kinyitotta a vizet és fürdősót szórt a vízbe. Miközben citrusillatú gőz szállt fel a kádból, megjegyezte: – Le kell feküdnöd, és át kell melegedned. – Levette Hope-ról a kabátját, és a szánalmas rongyot az ajtó elé dobta. A fenébe a lány büszkeségével! Soha többé nem veheti fel! A pulóvere viszonylag vastag volt, de rejtélyes csíkok látszottak rajta és tele volt azokkal a kis szöszökkel, ami a túl sok mosás eredménye. – Emeld fel a karodat! Hope engedelmeskedett, Zack pedig áthúzta a fején a pulóvert, ami csatlakozott a földön heverő kabáthoz. Hope megköszörülte a torkát. – Ööö, nem hiszem, hogy neked kellene engem levetkőztetned. Zack a lány hosszú ujjú pólójára pillantott; szinte átlátszóvá kopott – és alatta nem volt melltartó. – Nem vagy elég erős, hogy egyedül levetkőzz. A lány melle kicsi volt, kemény, gyönyörű formájú, és mellbimbói csaknem átszúrták a vékony anyagot. Zack homlokán verejtékcseppek jelentek meg. – Ugye? – Úgy értem... egyáltalán nem lenne szabad előtted levetkőznöm. – A lány arca vörös volt. – Én nem... Zack, akit nagyon felbosszantott a lány zavara, dühösen kifakadt. – Nem érdekel, mit akarsz! Megtámadtak. Sokkos állapotban vagy. Idejöttél hozzám, hogy segítsek neked, és én segíteni is fogok. – Kigombolta a lány farmerjét, és egy határozott mozdulattal lerántotta a csípőjéről. A nadrággal együtt azonban jött a bugyi is. Először úgy gondolta, hagy a lánynak némi időt, hogy hozzászokjon meztelenségéhez, de ez nem jött be. Hope nyüszítve próbálta eltakarni magát a kezével.
– Nem vagyok az a fajta férfi, aki izgalomba jön egy halálra rémült, beteg fiatal nő láttán! – Persze, hanem az a fajta férfi, aki a pokolban fog égni a hazugságaiért. – De nem fogom hagyni, hogy még jobban megbetegedj valami ostoba erkölcsösség miatt. – Hope az övé és meg fogja védeni, akár tetszik neki, akár nem. – Rúgd le a csizmádat! Hope engedelmeskedett. – Nem vagyok beteg. – Akkor felhagyhatsz az aggodalmaskodással! – Megpróbált nem odanézni, de képtelen volt rá. A rengeteg gyaloglástól a lány teste karcsú volt és izmos, mint egy versenyzőé. Csípője keskeny, hasa lapos, és a szőr a lábai között sötétbarna és göndör. Undorító disznó volt, de semmit sem szeretett volna jobban, mint letérdelni a lány elé, feltárni, és addig izgatni a szájával, amíg a végén sikoltozni kezd. Felnézett Hope-ra. A lány csukott szemmel állt, és úgy imbolygott, mintha a következő pillanatban össze akarna esni. Ezért aztán Zack legyőzte vágyát, letérdelt elé, és segített neki egyensúlyozni, amíg lehúzta először az egyik, majd a másik lábáról a nadrágot. Gőz kavargott a fürdőkád fölött és buborékok pattogtak a víz felszínén. Zack lerúgta a cipőjét, a karjába vette a lányt, és vele együtt belépett a kádba. – A ruhád! – nyögte Hope. – A pokolba a ruhámmal! – Zack belemerült a vízbe, mellkasán a lánnyal. – Fel kell melegedned! – Bekapcsolta a jakuzzit, megfordította Hope-ot, hogy a lány háttal rajta feküdjön, és olyan mélyre merült a meleg vízbe, amennyire csak tudott, anélkül, hogy a feje a vízbe került volna. Lábát feltette a második lépcsőre, rajta a lány lábával. – Nem túl forró? – Pont jó. – Még mindig elhaló volt a hangja, de most már mintha a meglepetés okozta volna. – Nagyon kellemes. Zack tartotta a lányt, hagyva, hogy a víz átmelegítse és megnyugtassa. Teltek a percek, majd Hope hirtelen megkérdezte: – Biztos vagy benne, hogy nem fogsz emiatt bajba kerülni Mr. Givensnél? – Egészen biztos. – Ujját a lány nyaki verőerére tette. Szívverése még mindig gyors és szabálytalan volt, de ahogy várt egy kicsit, már érezte a lassulást. – Elengedheted magad. Nem hagyom, hogy elsüllyedj. – Tudom. Azért jöttem ide, mert látni akartalak. – Nagy levegőt vett. – Biztonságban érzem magam melletted. Amikor a lány ilyeneket mondott, Zack legszívesebben verni kezdte volna a mellét és üvölteni, mint Tarzan. Ha eszébe jutott, hogy valami fickó megtámadta és megsebesítette annak a háznak a kapujában, ahol lakott, szeretett volna a nyomába eredni és megölni a támadót. Kíméletlenül megölni; egy ilyen alak nem érdemel kíméletet. Halálra rémítette az ő asszonyát, megérdemli a halált. Holnap ki fogja kérdezni Hope-ot. Megtudja tőle a részleteket, és kézre keríti az útonállót. Most azonban... – Nem kell hánynod?
– Tudod, Griswald, te aztán tudsz bánni a szavakkal! Lenézett a mellkasán heverő fejre. – Nem kell? – Nem. Jobban vagyok, tényleg. Csak fáradt vagyok. – Halkan hozzátette: – Kezdem azt hinni, hogy ez a te Mr. Givensed nem is létezik. – Tényleg? – A francba. – Miért? Bár talán mindkettőjüknek jobb lenne, ha a lány rájönne az igazságra. Az is lehet, hogy végig tudta. Zack lenézett rá. Talán tudta... de nem. Hope sosem hazudna. Sosem lopna. És bármennyire is szorult helyzetben lenne, sosem használná ki őt. – Még sosem láttam, és úgy tűnik, te azt tehetsz ebben a házban, amit csak akarsz. – Halk, bugyborékoló nevetést hallatott. – Bár azt hiszem, ez a ház és a belvárosban álló hatalmas Givens-épület elég bizonyíték a létezésére. Annak ellenére, hogy Zack biztos volt Hope jellemét illetően, azon kapta magát, hogy megkönnyebbülten felsóhajt, és még szorosabban öleli magához a lányt. – Hidd el, létezik, de nem fog minket zavarni. – Ma este Hope azt gondol, amit akar; ő pedig holnap ráér mindent bevallani. Ma este itt tartja a karjában a lányt, aki szinte semmit sem visel, és most a sérülése miatt aggódott. Nos. Főként a sérülése miatt. Úgy tűnt, a lány nem vette észre a férfi erekcióját, amely a fenekét nyomta, és talán valóban így volt. Végül is Hope egy lelkész lánya. Ugyanakkor soha nem olvassa a Cosmót? Kigúnyolta magát következetlenségéért. Tetszett neki, hogy a lány érintetlen, de ezzel egy időben szerette volna, ha tudatában van az ő testének. Hihetetlen méretű és keménységű erekciójának. A teste nem volt mindig ilyen követelőző. Más nőkkel nem. És ilyen hosszú távon még soha. Hope kihozta belőle a vadállatot, és büszke volt fantasztikus erekciójára. Amit teljes mértékben kontroll alatt tartott. A francba! Igen, ma este ura volt magának... nem úgy, mint előző este. Zack óvatosan letolta magáról Hope-ot, bele a vízbe. Most először látta az arcát azóta, hogy behozta ide. A lány arcszíne normális volt, szeme álmos, és már nem szorította össze fogait a hidegtől és a rémülettől. Hope bízott benne, és Zack hirtelen óriási elégedettséget érzett. Mielőtt a végére érnek a dolgoknak, a lány neki fog adni mindent. A bizalmát, kedvességét... szerelmét. Meglepte, hogy mindenestül akarja a lányt. Eddigi kapcsolataiban a nőknek csak egyetlen testrésze érdekelte. Hope esetében akarta a testét, de vágyott az agyára és a szívére is. – Mosolyogsz – jegyezte meg a lány, miközben kiemelte egyik kezét a vízből, és végigsimított a férfi alsó ajkán. – Miért mosolyogsz? Zack érezte, ahogy a habos vízcsepp végigfolyik az állán. – Csak arra gondoltam... hogy még sosem fürdettem nőt.
– Ennek nagyon örülök. – Nyilvánvalóan fogalma gondolatmenetéről, vagy hogy vallomása milyen hatással volt rá.
sem
volt
Zack
Ez nem a megfelelő alkalom kimutatni érzéseit, intette magát ismét. Zack azonban nem volt hozzászokva a korlátokhoz. Ha ő akart egy nőt, a nő tett róla, hogy megkapja. Gyűlölte a korlátokat, és azt még jobban gyűlölte, hogy ő maga állította fel ezeket a korlátokat. A samponért nyúlt. – Milyen erősen dörzsölhetem? A lány megpróbált felülni, de Zack gyengéden visszanyomta. – Engedd, hogy én tegyem. – Karja hajlatába illesztette a lány fejét, és addig engedte a vízbe, amíg már csak az arca volt kint. Mindenütt megnedvesítette a haját, majd egy kicsit kiemelte a fejét, hogy besamponozhassa. Eleinte Hope próbált ellenállni a fejbőrét masszírozó ujjak okozta kéjes érzésnek, de aztán lecsukódott a szeme és ismét elengedte magát. – Finom illata van – motyogta. – Mandarin? – Igen, azt hiszem. – Hagyni kell, hogy a nő vegyen észre ilyesmit most. Most, amikor a karjában tartja, és nem visel mást, csak egy átkozott, vizes pólót, aminek úgyis le kell kerülnie róla, hogy rendesen meg tudja mosdatni. Egy józan hang szólalt meg a fejében, ami azt mondta, hogy nem kell megmosdatnia a lányt, elég, ha kiveszi a kádból, ráadja az egyik meleg pulóverét és ágyba dugja, anélkül, hogy beszappanozná az egész testét. Próbálta nem meghallani a hangot. Egész életét a józanság határozta meg, és elege volt a józanságból. Hope itt van, és Hope az övé. Ápolásra van szüksége – és ő meg akarja érinteni. Most, amikor megtámadták, nem szeretkezhet vele, de azt elérheti, hogy még jobban érezze magát. Ezzel magának is szerezhet némi örömet, és meg is fogja tenni. Ismét megnyitotta a vizet, a kézi zuhannyal leöblítette a sampont a lány hajáról, majd bedörzsölte hajbalzsammal, és azt is leöblítette. Egy mosdókesztyűt benedvesített, és – különös gonddal a seb környékére – letörölgette az arcát. Egyre erősödött benne a csalódottság és a tehetetlenség érzése. – Új otthonra van szükséged. Gyere és lakj itt! Hope felnevetett, és kinyitotta a szemét. – Még ha Mr. Givens olyan kedves is, mint ahogy mondod, nem hiszem, hogy örülne, ha albérlőket fogadnál a házába. Két évig nem történt semmi bajom azon a környéken. Ezután sem fog. Zack megpróbált állítani a zuhanyrózsán, de véletlenül a lány szemébe spriccelte a vizet. Hope köpködött, prüszkölt, és vádló hangon azt mondta: – Ezt szándékosan tetted! Nem szándékos volt, sokkal inkább a hozzá nem értés okozta, de azért megkérdezte:
– Miért tettem volna szándékosan? Mert nem vagy hajlandó hallgatni a jó szóra? Ha nem akarsz ideköltözni, akkor kerítek neked egy másik lakást, valami biztonságos környéken. A lány még csak nem is válaszolt a javaslatra, egy angol főúr megvetésével hagyva figyelmen kívül. – Szükségem volt egy figyelmeztetésre. Nos, most megkaptam. – Te vagy a legmakacsabb nő, akivel valaha találkoztam. Ráadásul fogalma sem volt, mivel manipulálhatná. Nem volt mézesmadzag, amit az orra előtt húzgálhatott volna. Nem volt semmije, amire a lánynak szüksége lett volna. – De kettőnk közül én vagyok a józanabb. – Lustán megmozdult, és mélyebbre merült a meleg vízbe. A hab eltűnt a felszínről, és Zack így láthatta végig a lábát. A pólója felcsúszott, csípője, hasa és még a dereka is kilátszott. Zack erekciója nekifeszült a sliccének; annyira kemény és duzzadt volt, hogy még az alsónadrág érintése is fájdalmat okozott. Szerette volna leszaggatni magáról a ruhát... ezért gyorsan felült és levette a lányról az övét. Hope szeme tágra nyílt, amint a férfi áthúzta a fején a pólót. Most már nem takarta semmi, csak a víz felszínén elszórtan úszkáló buborékok. – Nem... lenne... szabad... – nyögte, és a póló után kapott. – Egy kicsit elkéstél azzal, hogy megmondd, mit szabad és mit nem szabad tennem. Zack dühös mozdulattal kirántotta a kád dugóját. Miközben a víz gurgulázva megindult lefelé a lefolyón, behúzta az átlátszó üvegajtókat, és megnyitotta a zuhanyt. Finom pára töltötte be a levegőt, trópusi esőerdővé változtatva a fülkét. A víz szinte megállíthatatlanul apadt. Hope hiába igyekezett elrejtőzni benne, és amikor látta, hogy ez nem megy, a mosdókesztyűvel próbálkozott. Megpróbált elrejtőzni előle. Talán nem tudja, hogy most már joga van az egész testéhez? – Ezzel is elkéstél. Nem te vagy az első meztelen nő, akit van szerencsém látni. Úgy tűnt, a lánynak visszatért a csípős pimaszsága, mivel rávágta: – Az lehet, de te vagy az első férfi, akinek van szerencséje engem meztelenül látni! Tehát így állunk. Hope megerősítette Zack minden gyanúját. Erekciója olyan méreteket öltött, hogy szinte hallotta követelését a könnyítésre. Nagy nehezen kigombolta vizes ingét, levette és félredobta. Hope egyre növekvő rémülettel figyelte ténykedését. – És nem vágyom rá, hogy meztelenül lássalak. – Valóban? – Zack belenézett a lány szemébe. – Valóban nem vágysz rá? Hope nem válaszolt, inkább elfordult. Zack elégedettséget érzett. A lány igenis kívánja őt, és képtelen leplezni vágyát. – Nekünk... – dadogta Hope. – Mennem kellene.
– Gondolni se merészelj ilyesmire! – Zack levette a zokniját. -Biztonságban vagy. Nem fogok veled szeretkezni... legalábbis most nem. Gazember lennék, ha csak gondolni is mernék rá -a gondolataim persze azt bizonyítják, hogy gazember vagyok. Ugyanakkor azt is bizonyítják, hogy olyan önuralommal rendelkezem, mint egy buddhista szerzetes. Az öve... nos, mindegy. Van másik bőröve. Nem merte levenni, attól való félelmében, hogy a víz súlya lehúzza róla a nadrágot. Vele tartana az alsónadrágja is, és bár tökéletesen biztos volt benne, hogy a dereka alatt valamivel mindkettő fennakadna, abban is biztos volt, hogy Hope nincs felkészülve egy újabb sokkra. Már a mellkasa látványától is majdnem elájult. Zack lehajolt és talpra segítette a lányt. Kezét a vállán tartva belenézett a szemébe. – Félelem– és izzadságszagod volt. Szeme sarkából látta, amint a lány melle megemelkedik egy gyors lélegzetvétellel. A tudat, hogy ilyen közel van a melle, ami bársonyosan sima, a bimbók keményen fölfelé merednek, az őrület határára sodorta. Tulajdonképpen az őrület mindent megmagyarázott. A Hope-pal, a hangjával, a biztonságával, egész lényével kapcsolatos rögeszméjét. Nem szabad megfeledkeznie arról, hogy becsapta a lányt. Igen, Hope az őrületbe kergeti. Hangjában alig hallható remegéssel biztosította a lányt: – Esküszöm, hogy nem foglak bántani. Látta, hogy a lány hangulata egy csapásra megváltozik; szája egyik sarka dühösen felhúzódott és felcsattant. – Ez nem a bizalomról, hanem a meztelenkedésről szól! – Nem egészen. – Nem tudom, hogyan lehetnék ennél... ó. – Hirtelen elmosolyodott, azzal az őszinte vidámsággal, ami oly gyakran elbűvölte Zacket. – A te meztelenkedésedről. – Tekintete végigpásztázta a férfit egyszer, kétszer. – Szerintem elég meztelen vagy. – Ezzel vitatkozhatnék. Hope tenyerét Zack mellkasára simította, érezve a férfi szívének vad dobogását. – Tudod, miért jöttem ide ma? – Mert megtámadtak? – Mert egyedül voltam. Mindenkinek, akit ismerek, van valakije. Az üzenetközvetítő szolgálat ügyfelei mindnyájan boldogok voltak. Felhívtak, és megosztották velem az örömüket. – Nehéz sóhaja halk nevetésbe váltott. – Segítettem ma egy babának megszületni, és amikor a mentősök megérkeztek, mindenki megfeledkezett rólam. Zack nem talált szavakat, amivel megvigasztalhatná. – De mindnyájan szeretnek téged – mondta esetlenül, amiért elátkozta magát. – Nem is tudom. Igen, talán. A maguk módján. De én nem tartozom hozzájuk. Ha azonban veled vagyok – megsimogatta a férfi sötét szőrrel borított mellkasát -, úgy érzem, tartozom valakihez. A lány a megfelelő dolgot mondta. Beismerte, hogy hozzá tartozik.
Zack mellkasa hevesen megemelkedett a lány tenyere alatt. Elérzékenyült. Dühös volt. Hope segített azoknak az embereknek, beszélgetett velük, azok pedig hagyták, hogy egyedül menjen haza. Hogy megtámadják. És ő sem jobb semmivel. Teljesen más dolgok járnak a fejében. Más cégek bekebelezése. A nagynénje. És ezenfelül összeesküvést sző Hope ellen. Tudta, hogy a lány tapasztalatlan, és mégis bevetette teljes szexualitását, minden ravaszságát, hogy elcsábítsa. Nem hívta telefonon, mert tudta, hogy a lányt foglalkoztatni fogja a hallgatása. Azon fog tűnődni, vajon ő élvezte-e a csókolózásukat, vajon nem haragszik-e, amiért előző este nem adta oda magát. A víz kitartóan permetezett rájuk. Zack beszappanozta a kezét, majd a lány haja alá, a nyakára csúsztatta. – Nem hagylak egyedül ma éjszaka. – Csak ennyit akarok. Csak ennyit? – Nem akarsz túl sokat. Azt kellene akarnia, amit minden nőnek: hogy a felesége lehessen. A lány ugyan azt hiszi, hogy ő egy inas, de saját jóképűsége felől nem voltak kétségei. Azt is tudta, hogy van pénze, vagy legalábbis több pénze, mint neki. Akkor meg miért nem akarta örökre megkapni? Zack arra gondolt... úgy tűnt... Hope talán megkaphatja. Örökre.
Tizenhét Hope életében először történt, hogy egy férfi nézte a meztelen testét – és mogorva képet vágott. Nem tudott sokat a férfiakról, és az ilyen helyzetben való viselkedésükről, de sejtette, hogy ez rosszat jelent. – Szerinted... nem gondolod...? – Mi az? – csattant fel Griswald. Hope most már tudta, hogy baj van. Némi türelmetlenséggel a hangjában rászólt a férfira: – Figyelj, egyedül is meg tudok mosakodni. Griswald felmordult. – Drágám, lehet, hogy tapasztalatlan vagyok, de ígérem, mindketten örülni fogunk, ha végzek. – Ügy viselkedsz, mint aki nem normális. – Furcsamód sokkal jobban érezte magát most, hogy mérges volt. A férfi a lányra nézett, és a komor álarc széttöredezett. – Valóban nem vagyok normális. Nem rád haragudtam. – Pedig esküdni mertem volna – motyogta Hope. Bár ahogy visszagondolt, a férfi mogorvasága sokkal inkább zavarnak, mint bosszúságnak tűnt. Valami baj van valamelyik testrészével? Végignézett magán. Neki minden rendben lévőnek tűnt. – Én csak... gondolkodtam – mondta Griswald. – Én pedig arra gondoltam, hogy ha te gondolkodsz, amikor meztelen nőt látsz, az azt jelenti, hogy túl sok meztelen nőt láttál életedben. – Hope összehúzott szemmel meredt a férfira. – Egyikük sem számított... amíg veled nem találkoztam. Hope kissé oldalra döntötte a fejét. – Folytasd! – Amióta megismertelek, minden este elképzeltelek meztelenül. A fenét! Már jóval azelőtt is. A hangodtól a telefonban is felizgultam. Hope elvörösödött. – Mindig rekedt a hangom. – Fátyolos – javította ki a férfi. – A hangod fátyolos, mintha az éjszakát a karomban töltötted volna nyögdécseléssel. Hope elhatározta, hogy soha többé nem szól hozzá. – Amikor először megláttalak, tudtam, hogy túl sovány vagy, kilátszik a kulcscsontod és kilátszanak a bordáid, és a hasad horpadt. Sorra megmosta az említett testrészeket, és a férfi ujjainak érintése nyomán Hope legszívesebben tetőtől talpig elvörösödött volna. Ugyanakkor élvezte is. Túlságosan élvezte, mivel a vér az ereiben vadul száguldott, és apró, szaggatott kortyokban szedte a levegőt.
– Tudtam, hogy a melled kicsi, és sejtettem, hogy tökéletes. Hope kérdőn nézett a férfi szemébe. Griswald viszonozta a pillantást, és simogatni kezdte a mellét szappanos kezével. – Valóban az. Hirtelen támadt vakmerőségtől vezérelve Hope kezét a férfiéra tette, és megmutatta neki, mit szeret. A kis köröket. A nagy simításokat. Ez jobb volt, mint a barátság. Ez maga volt a mennyei boldogság egy zuhanykabinban. Lenyűgözve figyelte a férfit, aki őt figyelte, és az arcán váltakozó szenvedély és élvezet láttán szerette volna az egész testét a férfiéhoz dörgölni. Griswald úgy nézett rá, mintha valamiféle csoda lenne, és ő, akinek semmi köze nem volt a csodához, kéjesen fürdőzött a férfi figyelmében. Amikor a férfi hirtelen elhúzta a kezét, a fehér szappanhab kis ideig még beburkolta a testét, de aztán a vízpermet ismét lemeztelenítette. Griswald megfordította, és a hátát kezdte szappanozni. – Neked van a legszebb, legfinomabb bőröd, amit valaha láttam. A színe és a tapintása mint a tejszín, és szeretném... Hope visszatartotta a lélegzetét, várva, mit szeretne a férfi. Griswald hangja megkeményedett. – De nem kaphatom meg. Megsérültél, és sokkos állapotban voltál. – Tűnődő hangon hozzátette: – Bár most már sokkal jobban nézel ki. A kettős mosdókagyló fölött hatalmas tükör függött, és amikor Hope a párás üvegen keresztül belenézett, összerezzent. Ha most jobban néz ki, hogy nézhetett ki korábban? A haja ázottan lógott az arca körül, ami vékony és sápadt volt, szemhéja duzzadt. – Jól vagyok. – Igen, valóban. – A férfi csupasz kezével mosta meg a lány gömbölyű fenekét. Hope tudta, ha most lejjebb csúsztatná a kezét, és benyúlna a lába közé, a mennyországban érezné magát. Már maga a gondolat is majdnem oda repítette. Nekitántorodott a férfinak, és azt suttogta: – Griswald! Ez egy szempillantás alatt magához térítette Zacket. A lány Griswaldnak nevezte. Ő nem Griswald, nem inas, és a lány nincs olyan állapotban, hogy megtudja az igazat. Hope-nak ágyba kell feküdnie, neki pedig nincs szüksége feleségre, különösen olyanra, akiről gondoskodni kell, de ezt nem hajlandó beismerni. Vissza fog térni az első tervéhez. Elcsábítja a lányt, megtartja addig, amíg rá nem unnak egymásra, és amikor elválnak útjaik, a lánynak meglesz mindene, amit csak adhatott neki. Azonban most először gondolkodott el rajta, hogy a lány vajon... elfogadja azt, amit ajánl neki és hajlandó lesz üzletnek tekinteni? Letérdelt elé, és megmosta a lábát, a talpát. Ő egy elfoglalt férfi, rengeteg felelősséggel a nyakában. Olyan nőre van szüksége, aki megérti, hogy neki segítőtárs kell, aki egyben a ház asszonya. Aki olyan számára, mint egy segédeszköz, mint egy nyakkendőtű, vagy egy laptop, vagy egy pár jó cipő. Nem pedig olyanra, akinek céljai vannak és saját napirendje.
Nem fogja azért átszervezni az életét, hogy a feleségéét megkönnyítse. Felül kell vizsgálnia a tervét. Még a lányról való teljes lemondást is meg kell fontolnia. De ha egyszer akarja Hope-ot! És Zack Givens mindig megkapja, amit akar. Felemelkedett, háttal magához húzta a lányt, és két karja közé zárta. Már csak egy helyet kellett megmosni. Hallotta a pánik remegését Hope hangjában. – Hagyd csak, majd én elintézem! – Dehogyis! – Zack ismét beszappanozta a kezét. – A többit is én csináltam. Nem fogod a legjobbat elvenni tőlem! A lány összeszedte magát, mintha támadásra számítana. Lehet, hogy arrogáns, de nem ostoba. Lassú, apró mozdulatokkal mosni kezdte a lány hasa alján sötétlő háromszöget. Egy parányit mintha ellazult volna, bár a lábát erősen összeszorította. A férfi egy ujjal megtalálta a nyílást és óvatosan bedugta. A lány egész testében megmerevedett, mire a férfi halkan suttogni kezdett a fülébe. – Ssshhh! Nyugodj meg! Bízz bennem! – Ahogy ujjával mélyebbre hatolt, megtalálta a lány csiklóját, és inkább érezte, mintsem hallotta a lány lélegzetét. Halkan és lassan a fülébe súgta: – Egy kicsit nyisd szét a lábad, drágám! A lány tétovázott, majd úgy tett, ahogy a férfi kérte. – Csak megmosdatlak. Úgy tett, ahogy mondta. Mosdatta. Nem hatolt be a testébe, bár szívesen megtette volna. Egyszerűen mosdatta, az egész testét, és közben hallgatta a lánytól származó apró, furcsa hangokat. Mi okozhatta? Zavar? Kétségtelenül. Vágy? Ó, igen. Amikor hozzáért, a lány csípője ösztönösen mozogni kezdett. Bátorítólag megcsókolta a nyakát, és amikor végzett a mosdatással, egyik karját a dereka köré fonta, és ráérősen simogatni kezdte azt a bizonyos legérzékenyebb részt. A lány meglepődött, majd nekifeszült, próbálva elhúzódni, de a férfi erősen tartotta. Tudta, hogy most nem teheti magáévá. Lehet, hogy úgy tűnik, mintha jól lenne a lány, de még mindig nem tért teljesen magához, és ő... kihasználja ezt az átmeneti gyengeséget, hogy hozzászoktassa az érintéséhez. – Minden rendben van, drágám – mondta, továbbra is halk, megnyugtató hangon. – Mellettem biztonságban vagy. Vigyázok rád... engedd el magad! A lány megremegett az ölelésében, harcolva a kéj újszerű érzése ellen, de esélye sem volt a férfival szemben, aki pontosan tudta, mit csinál. Az ujjai éppen elég erővel simogattak, dörzsöltek, megtaláltak minden idegvégződést, és a lánynak egyszerűen nem volt ereje tiltakozni. Tehetetlen nyögés kíséretében összerándult, altestét a férfi kezéhez nyomta és a csípője mozgásával kért és követelt. A férfi megadta neki azt, amit akart, bátorította, amikor ellenállt volna, és amikor túl volt rajta, a karjába vette és dédelgette. Olyan nehéz természetű, olyan pimasz és olyan érzékeny volt, hogy szerette volna megtartani, és mindent megmutatni neki. Az érzéki világ minden örömét. – El sem hiszem... – A lány arcát a férfi mellkasába fúrta, és megremegett a karjában. – El sem hiszem, hogy ilyet tettem.
Zack, miközben kilépett a kádból, azt mondta: – Nem te tetted. Mi tettük. Hope felemelte a fejét és döbbenten nézett Zackre. – Mi tettük? A férfi felnevetett, kurtán, rekedten; nevetését a kielégítetlenség keserítette. – Én nem élveztem el, ha erre gondolsz. Úgy értem... segítettem neked. Nem egyedül értél el a csúcsra. – Ó! – A lány érezhetően elgyengült, és ismét pír festette vörösre az arcát. Zack finomabban folytatta: – Szeretlek ölelni. Kielégülést nyújtani neked. Nem tettem volna, ha nem így lenne. – Hízelgő hangon megkérdezte: -De azért élvezted, igaz? – Igen, élveztem. – Halvány mosoly villant fel a lány arcán, majd el is tűnt. Nem nézett a férfira; félrefordította a fejét. Sokkal inkább zavarban volt az elhangzottak, mintsem amiatt, amit a férfi tett vagy ahogyan ő reagált erre. – Mindent élvezek veled kapcsolatban. Minden, amit tettél... csodálatos volt. Én... köszönöm neked. A férfi nem válaszolt. Mozdulatlanul állt a márványpultnál, és végül Hope összeszedte a bátorságát, és ránézett. Vallomása, köszönete nem tetszett neki. Látta azon, ahogy összevonta sűrű szemöldökét, ahogy összeszorította szép ívű száját, ahogyan megfeszült az ő dereka köré font karja. – Én nem csináltam az égvilágon semmit. – De igen. Te... A férfi a szavába vágott: – Meg tudsz állni a lábadon? – Természetesen! – Griswald nyilvánvalóan nem szereti, ha köszönetet mondanak neki. – Nincs semmiféle természetesen! Nagy megrázkódtatás ért. Alig álltál a lábadon. – Megtámasztotta a lány derekát, és amikor biztos volt benne, hogy minden rendben, leakasztott egy vastag, fehér frottírköntöst az ajtón lévő kampóról, és ráterítette. A köntös óriási volt, leért a padlóig. Hope végighúzta az ujját a hajtókáján. – Ez Mr. Givensé? – Az enyém – vágta rá Griswald mogorván. – Fejezd be az aggodalmaskodást! Minden az enyém. Aminek nem volt semmi értelme, de Hope túl fáradt volt, hogysem leálljon vitatkozni a férfival. Most, hogy egyedül állt, rájött, mennyire gyenge a térde, és egy pillanatra még meg is szédült. A férfi odament a polchoz, felnyalábolt jó néhány törülközőt, és visszatért a lányhoz. – Mikor ettél utoljára? – Délben. – Sejtettem. – Az egyik törülközőt Hope fejére terítette. -Nem vigyázol magadra!
– De igenis vigyázok! – A törülköző meleg volt, és Hope felsóhajtott, élvezve a melegített törülközőtartó polc luxusát, majd összeszedte magát egy kicsit, hogy képes legyen vitába szállni Griswalddal. – Útban voltam a lakásom felé, ahol vacsorázni akartam. – Dobozos levest? – Felemelte és a márványpultra ültette Hope-ot, majd megfordult, és matatni kezdett a fiókban. – Nagyon tápláló. – És borzalmas íze van. – A férfi elfordította a lány fejét, hogy lássa a halántékát. Időközben Griswald egy nagy törülközőt terített saját csupasz vállára, ami meztelen bőrének nagy részét eltakarta. Hope-nak örülnie kellett volna, de semmi ilyesmit nem érzett. Zavartan megjegyezte: – A paradicsom krémleves egészen jó. Mit csinálsz? A férfi óvatosan hozzáért a halántékához, és az érintése fájt. – Azt nézem, nem kell-e összevarratni. – Varratni? – Hope is odanyúlt. – Tényleg megvágott? Látta a férfi feszülő állkapcsát, és tudta, hogy dühös. – Nem mély. Egy sebtapasz is megteszi. – A férfi gyógykenőcsöt nyomott az ujjára, majd levágott egy megfelelő darabot a levélnyi sebtapaszból. – Ezt hol tanultad? – kérdezte Hope. – Az inasiskolában? – A cserkésztáborban különpróbajelvényt kaptam elsősegélyből. – Szája furcsa kis félmosolyra húzódott. A férfi végzett a seb ellátásával, és miközben Hope nézte, megoldotta a nadrágszíját, és vizes nadrágját letolta a bokájára – Hikk! – szaladt ki Hope száján. Tényleg azt mondta, hogy hikk, mint egy egér valamelyik rajzfilmből, és úgy kellett visszafognia magát, hogy el ne takarja a szemét a kezével. A férfi elkapta a boxeralsóját, amikor megindult volna a nadrág után, és visszahúzta a helyére. Gondosan összehúzta Hope-on a köntöst, majd felnyalábolta a lányt – megint! – és bevitte a hálószobába. A férfi egyetlen szót sem fűzött erekciójához, amelynek formáját teljes mértékben kiadta a sötét, nedves anyag. Griswald nem volt zavarban, és nem is hencegett vele. Célja volt: bevinni őt a hálószobába, és semmi más nem számított. Természetesen Hope akkor is tudatában volt a férfi izgalmának, amikor a kádban ültek. Végig nyomta a fenekét, csábítva a jelenlétével, és arra késztetve saját ostoba tapasztalatlanságát, hogy valamiképp megbirkózzon a helyzettel. így aztán úgy tett, mintha nem vette volna észre, és most hangosat csuklott, amikor életében először egy igazi, élő erekciót látott. Nem értette, hogy egy olyan kifinomult és eredeti férfi miért foglalkozik egy olyan cincogó, egyszerű egérrel, mint ő. A szoba meleg volt, nagyon meleg, és az ágy két oldalán, az éjjeliszekrényeken álló lámpák lágy félhomályba burkolták. A padlót hatalmas, fekete alapon rózsapiros és palakék virágmintás perzsaszőnyeg borította, és a szőnyeg körül a parketta ugyanolyan fénnyel csillogott, mint a tiszta vonalú rózsafa bútorzat. Az ágyon hófehér
lepedő világított, és a végében összehajtva hevert a puha, steppelt kék színű paplan. A szintén palakék, súlyos sötétítőfüggönyök kizárták a szobából a hideg téli éjszakát. Minden sima felületen szegfűvel, sárga liliommal és fátyolvirággal teli vázák álltak. Amíg ők a fürdőszobában voltak, valaki bent járt a szobában, és letett egy apró szendvicsekkel és keksszel teli tálcát az ablak előtti asztalkára. A teáskanna kiöntőjéből gőz szállt fel. A szoba minden tekintetben ellentéte volt Hope hideg, kopár hálószobájának – és ez, valamint Griswald iránta tanúsított gondoskodása, emlékeztette mindarra, amit elveszített évekkel ezelőtt. A férfi letette Hope-ot az ágyra, és három párnát illesztett a háta mögé. Levette a törülközőt a fejéről, és a száraz végével megdörzsölte a haját. Hope lábát elrejtette a köntös alatt. Ezt követően felemelkedett, ellépett az ágytól, és nekilátott saját magát megszárítgatni – és ez, jött rá Hope, sokkal érdekesebb, mint amit vele művelt. A férfi megtörölte az arcát, megdörzsölte a haját, és eközben az izmok izgatóan ugráltak sima, napbarnított bőre alatt. Megfogta a törülköző két végét és miközben a hátát is megtörölte, mellkasa vadítóan hullámzott. Hasizmai kemény edzéseket láthattak, mivel klasszikus kockás formát mutattak, és kétoldalt, közvetlenül az alsónadrágja derékrésze fölött, kis mélyedést alkottak, amelyek ajkának dédelgetéséért kiáltottak. Hope pislogott. Honnan jött ez a gondolat? Minden bizonnyal megbűvölte a férfi valami ősi rituáléval... a törülközés rituáléjával. A férfi lehajolt, óvatosan, mivel az alsónadrágja elöl még mindig erősen dudorodott, és megtörölte két hosszú, formás lábát. Majd ledobta a padlóra, és rálépett, hogy a talpáról is leitassa a vizet. – Rendben. Ennyi elég lesz. Felnézett, és elkapta Hope tekintetét, mielőtt a lány elfordulhatott volna. Mintha pontosan tudta volna, mit gondol, mivel a szája halvány mosolyra húzódott, és egyik térdét feltette a matracra. A férfi súlyának köszönhetően Hope felé gördült. A férfi áttette a lány másik oldalára az egyik kezét és fölébe magasodott. – Láttál valami olyasmit, ami tetszett? Gorombaság lett volna nemet mondani, amikor a férfi olyan lelkesen dicsérte vézna testét, ezért Hope gyorsan nyelt egy nagyot, és azt mondta: – Tetszik a karod. – A karom. – A férfi fél kézzel megfogta a köntös hajtókáját és keze elindult rajta az öv felé, amely összefogta Hope-on a köntös két szárnyát. – Semmi más nem tetszik? – Tetszik a... – Mivel a férfi teljes mértékben az övre összpontosított, Hope megfigyelhette az arcát, és tekintetének intenzitása megdöbbentette. Tudta, hogy ez az ember intelligens és éles elméjű, azonban most teljes mértékben lefoglalta az ő teste, az ő egész lénye. Ez egyszerre volt hízelgő és ijesztő. A lány tétovázása felkeltette a férfi figyelmét, mivel most felnézett a szemébe. A másodperc törtrésze alatt megváltozott az arckifejezése, amibe Hope szinte beleszédült, és megkérdezte: – Nem vagy éhes?
Hope zavartan megrázta a fejét. – Tessék? A férfi, mintha sosem nézett volna rá olyan átható pillantással, odament a tálcához, és összekészített a lánynak egy tányér szendvicset, kekszet és egy csésze forró csokoládét, aminek pillecukor úszott a tetején. És ő, aki azt hitte, képtelen lerázni magáról a támadás által rávetült árnyékot, azon vette észre magát, hogy hangosan megkordul a gyomra. – Elegáns – jegyezte meg, miközben a tányérért nyúlt. A férfi azonban nem hagyta, hogy elvegye, hanem az egyik apró szendvicset a szájához tartotta. Nagyon furcsának találta, hogy Griswald etesse, de a férfi olyan parancsolóan és mereven nézett rá, ráadásul – képtelen volt udvariasan visszautasítani a kínálást. így aztán óvatosan harapott a hajszálvékony sonkával és svájci sajttal borított szendvicsből, és csaknem elájult a gyönyörűségtől, amikor a lágy, füstös íz szétáradt a szájában. Lelkesen nyitotta a száját a második falatért, mire a férfi játékosan elkapta a kezét, mintha megharapta volna. Nem érdekelte. Annyit bohóckodhat, amennyit akar, mindaddig, amíg egy újabb szendvicset tart a szájához. Ez alkalommal húsos szalonna, salátalevél és paradicsom volt a kenyéren, bazsalikomos majonézzel. Hope csaknem tényleg megharapta Griswald ujját. Miközben etette, a férfi mosolygott, mintha élvezné a lány mohóságát, és Hopenak eszébe jutott soványságára tett megjegyzése. Nos, lehet, hogy tényleg túl sovány, de ma este olyan étvággyal evett, amilyet évek óta nem érzett. Az első kettőt még két szendvics követte gyors egymásutánban. A férfi ekkor letette a tányért, és a lány kezébe nyomta a bögrét. Hope beleszagolt az italba, és az édes, forró csokoládé illata nyomán egyszerre törtek rá gyermekkori emlékei. A tej sűrű volt és krémes, a csokoládé zamatos, és a pehely-cukor édes habbá olvadt, ami beborította a felső ajkát. Elkezdte lenyalogatni, de Griswald rászólt. – Ne! – Elvette tőle a bögrét, és a szájával helyettesítette, mohón nyalogatva és szívva a lány száját. Hope egy ideig hagyta, majd eltolta magától. – Már nincs rajta semmi. A férfi még egy utolsó csókot nyomott a szájára. – De nem is azért tettem. Ezzel a lány is tökéletesen tisztában volt, mégis megdöbbentette a férfi közvetlensége. – Én... – Fáradt vagy. – Megérintette a lány homlokát. – Látom rajtad. Kérsz még valamit? – Vizet. – Nézte, ahogy Griswald hoz egy üveg ásványvizet, és arra gondolt, meg tudná szokni, hogy kiszolgálják. – És egy kekszet. A férfi lecsavarta az üveg kupakját, odaadta a lánynak, és miután kortyolt belőle, letört egy darabot a kekszből és a szájába tette.
Fahéj és vanília. Miután megette a kekszet, teljesen jóllakottnak érezte magát. Már nem volt fáradt és sírós, mint amikor megérkezett, hanem kellemesen fáradt, és sokkal nagyobb biztonságban érezte magát, mint az elmúlt hét év alatt bármikor. Még egy korty víz, és a férfi kihúzta a támasztó párnákat a feje alól. Sötét szeme maga volt a rejtély napbarnított arcában, ajka kissé szétnyílt, és ott ült mellette; csípőjük összeért. Komor arckifejezéséből ítélve Hope arra gondolt, hogy most valami bölcsességet fog mondani, vagy megszidja figyelmetlenségéért. Úgy döntött, hagyja, hiszen csodálatosan gondoskodott róla. Ráadásul úgy érezte, egyáltalán nincs most ereje felháborodni semmin. A férfi azonban a csípőjével és a kezével az ágy közepére tolta Hope-ot, majd mindenféle bejelentés vagy engedély nélkül kioldotta a köntös övét. Hope a frottírlepel után kapott. A férfi félresöpörte a kezét. – Már láttalak. Emlékszel? Igen, emlékezett, de az más volt. Akkor zaklatott volt, és félig tébolyodott a rémülettől. Most pedig már jól van és teljesen ura önmagának. Ismét a köntös után nyúlt, próbálva visszahúzni magára. A férfi megfogta a csuklóját, és a teste mellett tartotta, majd tanulmányozni kezdte. Olyan alapossággal vette szemügyre, ami valósággal lángra lobbantotta a lány testének minden négyzetcentiméterét. Melle megduzzadt és feszülni kezdett. Hasa összerándult, és magán érezve a férfi tekintetét, nagyon is jól emlékezett rá, milyen alaposan megmosta a lába között. Az igazság azonban az volt, hogy hozzásegítette az orgazmushoz. Őt, aki évekig annyira nem vett tudomást a testéről és a vágyairól, hogy soha semmi másra nem gondolt, csak a munkára és a tanulásra. Most a férfi ránézett, és a teste engedelmeskedett a ki nem mondott parancsnak. A lába köze sajgott a vágytól, hogy megérintsék. Érezte, hogy nedves lett, és csak azért imádkozott, nehogy a férfi odanyúljon, mert akkor azonnal megbizonyosodna hatalmáról – pedig már így is elég magabiztos volt. De a férfi nem érintette meg. Legalábbis nem a kezével. Ehelyett fölé hajolt, és fülét a mellkasára tapasztotta, hallgatva szíve vad dübörgését. Ez nem volt tisztességes. Hope küzdeni kezdett, hogy kiszabadítsa a kezét, de amikor a férfi végül elengedte, akkor ahelyett, hogy eltolta volna magától, simogatni kezdte a fejét. A férfi hódolatteljes gesztusa nyomán Hope lelkét elárasztotta a gyengédség. Szívdobogása lelassult és mély elégedettséget érzett. Ahogy a férfi is elpihent rajta, Hope érezte lélegzetvételét a bőrén, a mellbimbóján. Félig rajta feküdt, testének melege erőteljes és ellenállhatatlan. A lány ujjai a férfi hajában kalandoztak, majd mintha saját akarattal rendelkeznének, lesiklottak a férfi nyakára és masszírozni kezdték a görcsös izmokat a vállában. Arra gondolt, hogy él, itt van mellette a férfi, és végre minden rendben van. Amikor Zack biztos volt benne, hogy Hope mélyen alszik, óvatosan kisiklott mellőle, és a telefonhoz ment. Az órára nézett. Még csak kilenc óra volt, bár igazából nem érdekelte, milyen késő van. Ő Zachariah Givens, és ideje latba vetni befolyását. Felemelte a kagylót, és a központos kapcsolta a kért számot. Maga a polgármester vette fel – természetesen -, és Zack örömmel hallotta az idegességet a férfi sima hangjában.
– Mr. Givens, mennyire örülök, hogy hallom a hangját! Zack a szoba túlsó végébe ment. Nem akarta, hogy ez a beszélgetés felébressze Hope-ot. Lehető leghidegebb és legki-mértebb hangján azt mondta: – Tudomásomra jutott, hogy a Mission Hill nevű környék nagyon veszélyes. – Nos... természetesen... igen... valóban... – dadogta a polgármester, fogalma sem lévén, mi lehet Zack panaszának az oka. – A rendőrség figyeli a környéket, de sajnos az a városrész valóban problémát jelent, különösen, ha az emberek megfelelő védelem nélkül látogatnak oda... – És mi van akkor, ha ott laknak? A polgármester most már jobban átlátta Zack szándékát. – Van valami, amit tehetek önért, Mr. Givens? – Ami azt illeti, van.
Tizennyolc Leonard egyedül ácsorgott a hátsó teraszon, cigarettázva, ahogyan mindig is tette, és vacogott a hidegben. Utálta, hogy ki kell mennie a házból, különösen télen, de Mr. Givens hajthatatlan volt, már ami a házon belüli cigarettázási tilalmat illette, és Leonard most még örült is neki, mivel ezzel leplezhette azt, amit tenni készült. Előhúzta mobiltelefonját a zsebéből, tárcsázott, és várta, hogy bejelentkezzen az üzenetrögzítő. Ehelyett maga Colin Baxter szólt bele a telefonba. – Mi van? A nagydarab férfi kissé ingerült volt, de Leonard úgy gondolta, minden oka megvan rá. Baxter cége átkerülőben volt Mr. Givens kezébe, és az égvilágon semmit sem tehetett ellene. Ráadásul a helyi média tudomására jutott a dolog, és azt híresztelték, hogy az Értékpapír és Devizaellenőrzési Bizottság vizsgálatot rendelt el Baxter üzleti tevékenységeit illetően. Baxter azonban némi bosszúra vágyott, és Leonard szívesen elvállalta, hogy segít neki. Most már azonban nem lelkesedett annyira az ötletért. Egyáltalán nem volt benne biztos, hogy megkapja azt a nagy összeget, amit Baxter ígért, de a bevezető, buzdítónak szánt csekket már bezsebelte, és nagyon jól tudta, hogy Baxter akar is valamit cserébe a pénzéért – és Baxter az a fajta ember volt, aki akár így, akár úgy, de megkapta, amit akart. Leonard halkan így szólt: – Az a lány, akiről az alkalmazottak pletykálnak, megint megjelent ma este. Griswaldot kereste, és amikor ezt jelentettem Mr. Givensnek, felpattant és rohant az ajtóhoz. – A lány Griswaldot kereste? Miért? – Szerintem azt hiszi, hogy Mr. Givens Griswald. – Nos, ez érdekes. Miért hitetne el Givens vele ilyesmit? -Mielőtt Leonard megszólalhatott volna, Baxter fogát csikorgatva folytatta: – Mert a szegény kis gazdag fiú azt szeretné, ha saját magáért szeretnék. – Éppen elég szeretetet kap a pénzéért. – Leonard nagyon irigyelte Mr. Givenstől a gazdag nőket, akik szinte ragadtak rá. – Számára nagyon fontos a hűség meg a többi baromság -morogta Baxter. Leonard elhaló hangon nevetett. Mr. Givens valóban nagy hangsúlyt fektetett a hűségre, és ha Leonardot rajtakapta volna, amint Baxterrel beszél, karrierje azonnal véget ért volna. Leonard azonban már belefáradt abba, hogy Griswald visszavonulására és ezzel együtt az előléptetésre várjon, és Baxter rengeteg pénzt ígért. Ráadásul úgysem fog kiderülni! Hogyan is derülhetne ki? Nagyon óvatos és elővigyázatos volt. Gyors pillantást vetett a kivilágított konyhaablakra, majd ismét lehalkította a hangját. – Mr. Givens minden bizonnyal nagyon rá van izgulva a lányra. Nagyon sírós volt, amikor idejött, és Mr. Givens a karjába kapta és elindult vele az emeletre. Szólt, hogy vigyek fel tálcát és virágot. Amikor fent jártam, bent voltak a fürdőszobában együtt. Hallgatóztam az ajtónál... azt hiszem, fürdette a lányt. – Ami nagyon furcsa volt Leonard számára.
Baxter horkantott. – Fürdette? Fürdette a lányt? Mindjárt felhívom a National Enquirertl – Azt nem teheti! – Leonard visszafogta magát. – Az nem... nem lenne jó ötlet, Mr. Baxter. Ha megtenné, Mr. Givens azonnal tudná, hogy én voltam az, aki... – Csak vicceltem. – Baxter hangja szinte recsegett a bosszúságtól. – Szép a lány? – Nem, dehogy! Ma este például kimondottan vacakul nézett ki. – Ez egyre jobb. Mi a neve? – Mr. Givens „Hope"-nak szólította, és Madam Nianci üzenetközvetítő szolgálatánál dolgozik. – Rendben. – Leonard szinte hallotta, ahogy Baxter a tenyerét dörzsöli. – Innen már könnyű elkezdeni. – Ami a második részletet illeti... – Persze, persze. Átutalom, mihelyt sikerült elkapnom Givenst. – Baxter letette a kagylót. Leonard lassan megnyomta a letesz gombot, és a telefont a zsebébe süllyesztette. Újabb cigarettára gyújtott, nagyot szívott bele, próbálva enyhíteni keze remegésén, és nagyon remélte, hogy nem tett rosszat, amikor eladta a gazdáját Colin Baxternek. Hope tiszta, fehér lepedők között ébredt. Az ágy hatalmas volt, kilométerekre terült el mindkét oldalán. Az éjjeliszekrényen álló lámpák világítottak, és a függönyökön egyáltalán nem szűrődött be fény. A szobában az éjszaka súlyos csendje honolt. Griswald mellette könyökölt és őt nézte. A karja Hope feje alatt volt. Ujjával a lány haját simogatta. A köntösnek nyoma sem volt. Szeretkezni fog vele. A lány látta az elszántságot a férfi szemében, duzzadó kar-és mellizmain. Hangja azonban halk és türelmes, beszéde lassú volt, amikor megszólalt. – Szomjas vagy. Valóban az volt, de fogalma sem volt, honnan tudhatta. A férfi felültette, hátát nekitámasztva egy nagy halom párnának, mintha ő mozgásképtelen lenne. Az ágy melletti asztalról elvett egy üveg ásványvizet, lecsavarta a kupakját és az üveget Hope szájához tartotta. A lány megpróbálta elvenni tőle. A férfi némán ellenállt, mintha nagyon szeretné ezt megtenni érte, és Hope végül hagyta. Gondoskodni akart róla, és a lány ma éjszaka hagyta. Szomjasan kortyolt, a víz íze tiszta és friss volt, és amikor végzett, a férfi elvette az üveget a szájától, és megitta a maradékot. Hope csodálkozva meredt rá. Meglepte, hogy a finnyás Griswald utána iszik. Amikor a férfi visszafordult, a lány már tudta, miért tette. Tudtára adta a szándékát. Ők ketten... egyesülnek. A hangja azonban továbbra is nyugtatott és csendesített. – Nincs szükséged még valamire?
– Nincs. A férfi gondoskodása és primitív szándéka közötti ellentét megrázta a lányt. Furcsa volt, hogy úgy bánik vele, mint egy imádott, törékeny tárggyal, ugyanakkor könyörtelen birtokba vételét tervezgeti. Jellemének kettőssége lenyűgözte és megrémítette a lányt. Körülnézett a hatalmas szobában, és halkan, hogy ne zavarja meg túlságosan a finoman szitáló csendet, megkérdezte: – Biztos vagy benne, hogy szabad itt lennünk? – Igen, biztos vagyok benne. – Kihúzta az egyik párnát a lány feje alól. A mennyezet domborműves volt, árnyékok sötétítettek minden mélyedést. – Mennyi az idő? – Nem számít. Nem, valóban nem számított, mivel a férfi nem volt hajlandó tovább várni. A lány fölé hajolt, és tenyerébe fogta az arcát. A lámpa gyönyörű aranyfényűre festette napbarnított bőrét. Az izmok finoman hullámzottak a mellkasán. Sötét haján furcsamód egyáltalán nem csillant fény. Elképesztő ellentéte volt az erőnek és kedvességnek, fénynek és árnyéknak. A lány nem ismerte, de biztonságban érezte magát mellette. Utánozta a férfi mozdulatát, és ő is tenyerébe fogta az arcát, majd megsimogatta a haját, mert tudni akarta, milyen érzés megérinteni a sötétséget. Mintha ez lett volna az engedély, amire várt, a férfi fölé hajolt, eltakarva a fényt, és megcsókolta. Ez a csók egyáltalán nem olyan volt, mint az eddigiek. Ez a csók megbélyegezte a lányt, mint a férfi tulajdonát. Eddig tanúsított türelme szertefoszlott; azonnal szétválasztotta a lány ajkát és nyelvével behatolt szájába. Szinte lehetőséget sem adott a lánynak, hogy reagáljon, miközben simogatta, felfedezte, csaknem felfalta. A lány azt is tudta, miért. Akarta őt. Kedvelte őt. És ő majdnem meghalt. Végül is ezért jött ide. Felfedezni, amit még sosem tapasztalt. Megerősítse saját maga számára azt, hogy él. Mindketten élnek. A férfi vágya olyan erővel hatott rá, hogy akaratlanul is belemarkolt a hajába. Testének minden sejtje válaszolt a férfi fölényére. Másik keze felcsúszott a karján a válláig, és közelebb húzta magához. A férfi térde benyomult a lába közé, lassan, kitartóan feszítve szét. A szőr a combján dörzsölte a lány finom bőrét, és neki egy pillanatra a lélegzete is elállt az újszerű érzéstől. A férfi tudta ezt. Felemelte a fejét és rámosolygott. Hallgatása sokatmondó és mély volt, teljesen beborította, lerántotta erre a titkos helyre, ahol a szenvedély és a birtoklás keveredett. A férfi tenyere a lány nyakára simult, ujjai gyengéden megnyomták az ütőerét, kitapintva szívverését, ráébresztve a lányt sebezhetőségére. – Élsz – mondta halk, vibráló hangon. – Meg is ölhettek volna, a testedet elássák valahol, és én sosem tudtam volna meg, mi történt veled. – Ujja hegyével végigsimított a lány állán, szája vonalán, és sötét szemével úgy nézett az övébe, mint egy szerelmes férfi.
Szerelmes. A lány nagyot nyelt. Szerelmes. A férfi nem szerelmes. Soha többé nem engedi meg magának, hogy ilyet gondoljon vele kapcsolatban. – Tudod, mit jelent ez egy olyan férfinak, mint én? – Hangja egy oktávnyit mélyült. – Találtam egy nőt, amilyen te vagy, egy nőt, aki kimondja azt, amit gondol, egy nőt, aki őszinte, nem mesterkedik semmiben... aztán hirtelen rádöbbenek, hogy hajszál híján elragadták tőlem. Hope döbbenten meredt rá. A fekete hajára, éles arcvonásaira, szép ívű szájára, sötét szemére. – De hiszen nem is voltam a tiéd. – Úgyis magamévá tettelek volna. Ha ez a baj nem történik meg, akkor is... – Ismét megcsókolta a lányt. Ez is egyike volt azoknak a kétségbeesett, követelőző csókoknak, amelyek teljesen megtörték a lány ellenállását. Már ha lett volna még benne ellenállás. Sokkal inkább a büszkeség volt, ami arra késztette, hogy eltolja magától a férfit, aki végül engedett. – Nekem is voltak nehéz perceim – mondta Hope. – Eleinte tetszett a hangod. A józanságod. Hihetetlen fölényességed, amit úgy lobogtattál, mint egy zászlót. Aztán megláttalak, és... nem olyan voltál, mint amire számítottam. A férfi egyenként szétterítette a lány hajtincseit a párnán. – Valóban? – Egyáltalán nem olyan voltál. Nem akartalak akarni. Ne kérdezd, ez mikor változott meg. Amikor azonban megrémültem, hozzád jöttem. – Nagyon helyes. – A férfi keze végigsuhant a lány mellkasán, finoman megsimítva melle alját, amivel egy csapásra felébresztett minden idegvégződést. A férfi komoly figyelemmel nézte, ahogy a lány mellbimbója kihegyesedik. Hüvelykujjával körbesimította az udvarát. A lány akarta ezt. Akarta a kéjt, az élet bizonyítékát. Ugyanakkor annyira új volt ez az egész, annyira különbözött minden eddigi dologtól, hogy képtelen volt teljesen elengedni magát. A férfi ezt természetesen tudta, csak nem törődött vele. Lehajtotta a fejét, a szájába vette a lány mellbimbóját, mire az élvezet hatására a lány háta ívbe feszült, a szeme lecsukódott. A férfi erősen szívta, a zavarból átlendítve a lányt az eksztázisba. Mintha villám cikázott volna végig a hasán; a lába köze ismét nedves lett, teste egyre hevesebben válaszolt a férfi közelségére. Olyan volt, mintha ráhangolta volna az érintésére, és neki nem volt más választása, csak engedelmeskedni. Valahol az agya hátuljában tudta, hogy ellenkeznie kellene. Megnyugtatásért, támogatásért... a férfiért jött ide. Nem azért, hogy engedelmeskedjen. Választási lehetősége azonban nem volt. A férfi szája, érintése ösztönlénnyé változtatta, akinek kötelessége követni, nem a férfit, hanem a saját teste parancsait. A melle sajgott a vágytól, hogy hozzásimuljon a férfihoz, követeljen, kielégülést nyerjen, megszabaduljon ettől a mardosó vágytól és a mindig jelenlévő magánytól. Miközben a férfi nyalta és szívta, először az egyik, majd a másik mellét, a lány sípolva vette a levegőt.
A férfi szája lejjebb kúszott, a hasát, a combját csókolgatva... a lány lába akarata ellenére megmozdult, és a következő pillanatban a férfi feje már a lába között volt. A lány szíve olyan vadul dobogott, mint amikor az életéért futott, de ez alkalommal jó volt az izgalom. Élt. Egy csodálatos férfi kívánta őt, és tudta, hogy boldoggá fogja tenni. Amint korábban is, a férfi gyengéden érintette meg, ujjaival végigsimítva a göndör szőr alkotta háromszögön. – Gyönyörű – suttogta, amivel elbűvölte a lányt. A férfi finoman ráfújt, és megnyitotta a testét. A lány behunyta a szemét, és legyőzte magában a zavart. Mert lehet, hogy azt mondja, hogy gyönyörű, de sosem mert volna olyasmire gondolni, hogy egy férfi – ez a férfi – nézni fogja... ott. Aztán a férfi ráhajolt, és ő elfelejtett minden erkölcsösséget. Elfelejtette a jövőt és a múltat, csak a jelen és a férfi meleg, puha nyelve létezett. Megtanította az élvezetre, és ő lelkes tanítvány volt. Ahogy a kéj egyre fokozódott, a lány teste megremegett. Minden idegvégződése kapcsolatban lehetett egymással, mert a melle már csaknem fájt, a bőre kipirult, és mélyen a hasában a méhe összerándult. A férfi felé tolta a csípőjét; a lepedő összegyűrődött a sarka alatt, és hosszú másodpercekre elveszítette a kapcsolatot a világgal. A valóság azonban gyorsan visszatért, amikor a férfi ujja becsúszott a testébe. Szeme döbbenten felpattant. Meglepett, fojtott hangot hallatott. – Ez jó? – kérdezte a férfi halkan. Hogy jó-e? Maga sem tudta. Idegen volt az érzés bent a testében, amint lassan be– majd kisiklott. Az izmai úgy rándultak össze, mintha ki akarná zárni magából A lány a homlokára tette a kezét, próbálva elfogadni a sebezhetőség és kiszolgáltatottság gondolatát, miután évekig annyira kordában tartotta gondolatait és érzelmeit. A férfi ujja mélyen bent simogatta. Majd ismét rátapasztotta a száját, és a lány ellenállása egy szempillantás alatt megszűnt. Ahogy az ártatlanságot felváltotta a jóleső érzés, szinte elmerült a kéjben. Amikor azonban a férfi a második ujját is bedugta, kellemetlen feszülést érzett. Lábujjai begörbültek, ahogy a teste próbált alkalmazkodni, de a férfi folytatta nyelvével a simogatást és a szívást, és egy idő után már maga sem tudta, mikor múlt el a kényelmetlenség és kezdődött a kéj. A férfi minden mozdulatával egyre fokozódott a szenvedély, és hirtelen valami elmondhatatlan érzés söpört végig rajta. – Mit szeretnél, Hope? Mondd meg, mit szeretnél! – kérdezte a férfi mély, doromboló hangján. – Nem tudom. – Leginkább azt szerette volna, ha a férfi csendben marad és folytatja azt, amit eddig csinált. – Mondd meg! – Nem tudom. Tényleg nem tudta! A férfi kihúzta belőle az ujját, lassan, végigsimítva minden sajgó felületet. Felegyenesedett és ránézett.
– Nem tudok segíteni, ha nem árulod el, mit szeretnél -mondta, tettetett szemrehányással. A lány kinyitotta a szemét, és némi megvetéssel nézett rá. – Hogyan kérheted, hogy irányítsalak, amikor sosem voltam még férfival? – De azt biztosan tudod, hogy mit akarsz. – A férfi fölé emelkedett, mélyen belenézett a szemébe, és arra akarta rávenni, hogy hangot adjon vágyainak, amikor még beszélni is alig tudott. Megfogta a lány csuklóját, ráfonta hosszú ujjait, majd a szájához emelte. Megcsókolta a helyet, ahol a pulzusa lüktetett, majd gyengéden beleharapott a hüvelykujja alatti párnába. – Mondd meg! – kérlelte. A lány átölelte a vállát, és lefelé tolta. A férfi sötét szeme bepárásodott. Válla eltakarta a fényt, ahogy engedelmeskedett a lánynak. A vadság, a szabadság és a mámor illatát árasztotta, és a lány örömmel ölelte magához. A férfi ráfeküdt. A súlya ismerősnek tűnt, annak ellenére, hogy még sosem ölelt férfit, és a nemi vágy ködén keresztül azon tűnődött a lány, hogy talán egy korábbi életükben már csinálták ezt valamikor. A férfi lenyúlt a lány lába közé és szétnyitotta. Majd, ó jaj, az izmok megfeszültek a lány tenyere alatt. Arra készült, hogy a magáévá tegye. Ujja testének bejárata körül körözött, majd benyomult – azonban mindkét kezével a csípőjét fogta. Nem az ujja volt. Túl nagy volt, hogysem az ujja lehessen. A lány megmerevedett, amint a kellemetlenség fájdalommá fokozódott. Megpróbálta ledobni magáról a férfit, aki megnyugtató dünnyögés közepette visszahúzódott. A csípője felé nyomult, és egy hosszú, ráérős mozdulat végigsimított a medencéjén. Kurta lázadása a reménytelen vágy elfojtott nyögésével ért véget. A férfi feltérdelt és a lány két combját kétoldalt magára húzta. – Tarts ki! – parancsolta. – Csodálatos lesz, ígérem. Boldoggá teszlek. Olyan magabiztosságot árasztott, ami többévnyi tapasztalatban gyökerezett. Ugyanakkor a lány tudta, ez több mint magabiztosság; ez hatalom. Hatalom, ami nem tapasztalatból származik, hanem ami jellemének egyik fontos alapköve. A férfi ismét kezdett belényomulni, és ez alkalommal nem állt meg. Feszítette a csípőjét és kíméletlenül hatolt egyre beljebb. Ezzel egy időben lassan nyitotta szét a lány combját. A lány tehetetlen volt, mozdulni sem tudott alatta, egész alteste égett. Ugyanakkor... a férfi figyelte az arcát, látta minden rezdülését, és semmiképpen nem akart megálljt kiáltani vagy fájdalomra panaszkodni. A lány érezte, hogy a férfi remeg, feszülő állkapcsa és hangos lihegése elárulta, hogy szeretne mozogni, szabadon beljebb hatolni. Mindketten szenvedtek, és ez így volt helyes, így volt jó. És hamarosan... hamarosan... Azonban a lány, elszántsága ellenére, fájdalmas kiáltást hallatott, amikor átszakadt a szűzhártyája. Könnyek szöktek a szemébe, körmei belevájtak a férfi bőrébe.
– Ennyi volt. – A férfi a lány combját maga köré fonta. Tenyere ráérősen végigsimított a hasán, mellén, vállán, és megállapodott a feje mellett. – Most már csak jobb lesz. – Ennél rosszabb nem is lehet – motyogta a lány. Úgy tűnt, mintha a férfi megpróbálna mosolyogni, de nem ment. Most nem, amikor a testük a lehető legintimebb táncban fonódott össze. A férfi olyan közel hajolt a lányhoz, amennyire csak tudott, egyik kezével megfogta a vállát, másikkal kisimította a haját az arcából. Majd, mintha a szenvedély nem hajtotta volna mindkettőjüket, lassan elhagyta a lány testét. A mozdulat még mindig sajgott, de a mély fájdalom már múlóban volt, és a lány azt akarta – nem, arra volt szüksége -, hogy a férfi ismét benne legyen. Megragadta a férfi csípőjét és maga felé húzta. A férfi lelkesen mozdult, és az arcán valami vadság tükröződött, ami több volt, mint vágy. Diadal csillogott sötét szemében. A lány nem törődött vele. A teste követelőzött, és neki eleget kellett tenni követelésének. Ez alkalommal, amikor a férfi kifelé siklott, a mozdulat már könnyebb volt, és amikor visszatért, a lány felemelte csípőjét, hogy fogadja. A férfi torokhangon felhördült, és ez a hang büszkeséggel töltötte el a lányt. Aztán olyan erőteljes ritmust kezdett diktálni, ami minden addig ismert érzést kisöpört a lány agyából. Simogatta, dörzsölte testének belső részeit, és forrósága lángra lobbantotta a belsejét. Képtelen volt gondolkodni. Nem ismert magára. Arra a primitív ritmusra mozgott, amit a férfi tanított neki. Alig kapott levegőt, ugyanakkor folyamatosan nyögött őrült vágyakozásában. Mindent akart, amit csak a férfi adhatott neki, és egyszerre félt is tőle. Tudta, hogy ez a valami messzire fogja repíteni, és nem volt benne biztos, hogy utána visszatalál a valódi világhoz. Az ágy remegett, a lepedő összetekeredett, a párnák szétszóródtak a matracon. A lámpafényben tisztán látszott a férfi ijesztő és vad elszántsága. Perzselte belülről és melengette kívülről. – Veled vagyok – mondta a férfi rekedten. – Azt akarom, hogy jó legyen neked. Hope, eddig is bíztál bennem. Most is így legyen! A lány hallotta a szavakat, de inkább a hangot hallgatta. Ez az a férfi volt, akinek hangja hallatán a telefonban elképzelte, hogy süt a nap, a világ szép, ő különleges, és valaki törődik vele – és el is hitte ezt a víziót. Ez a férfi boldogsággal ajándékozta meg – és ő bízott benne. Ösztönösen, egész testével és egész lelkével. A gondolat hatására elengedte magát. A szenvedély, mint egy szökőár, úgy söpörte ki alóla a lábát és elsodorta az ismerős parttól. Felnyögött. Teste görcsösen összehúzódott a férfi körül, még mélyebbre magába vonva, mert egyszerűen muszáj volt, hogy benne legyen. – Ez az, drágám. – A férfi mély hangja biztatta... nem, kényszerítette újabb orgazmusokra. – Engedd, hogy segítsek! – Úgy mozgott, hogy méhének legmélyét érintette, hogy egyszerre simogatta kívül és belül, amíg végül a lány azt hitte, azonnal meghal a kínzó vágytól és a fokozhatatlan kéjtől. Az érzés egyre hevesebben tombolt benne. A teste mélyén az izmai erőteljesen összerándultak, minden erőt kiszívva belőle, míg végül elernyedt.
A férfi felnevetett, a nyers vágy vad, durva nevetésével, és végre elvette, amit akart. Arca eltorzult. Felhördült, mintha fájdalmat érezne. Hevesen mozgott a lányon, erőseket lökött rajta, kényszerítette, hogy teljesen befogadja, nem törődve azzal, hogy ez jó neki vagy sem A lány pontosan ezt akarta. Azt akarta, hogy a férfi pontosan olyan elveszett legyen, amilyen ő. Átölelte és élvezte a férfi féktelenségét, és amikor végre a nagy test megnyugodott és elpihent rajta, belemosolygott a vállába A lánynak mindene fájt, és boldog volt. – Fájdalmat okoztam neked? – suttogta a fülébe az a gyönyörű, mély hang. A lány megrázta a fejét. A férfi felemelkedett és ránézett. A lány majdnem felnevetett. Arca olyan komoly volt, mint egy őszinteséget követelő őrmesteré, de a mai éjszaka után a lány mindent tudott róla. Nem annyira kemény, mint amilyennek mutatja magát. Sőt, vele szemben puha, mint a vaj. Tenyerébe fogta a férfi arcát, és azt mondta: – Kellemesen sajog mindenem. – Nem fogsz félni legközelebb szeretkezni velem? Legközelebb. A lányból kibuggyant a nevetés. Már a következő alkalmat tervezi. – Soha nem fogok félni tőled. A férfi megkönnyebbülten sóhajtott, és komolysága is felengedett. – Örülök, mert úgy érzem magam melletted, mint egy tizenhat éves kamasz. Legszívesebben örökre ágyban maradnék veled. – Mielőtt a lány megszólalhatott volna, emlékeztetve a férfit másnapi óráira, az óvatosan elhagyta a testét. A lány arca megrándult. A férfi ezt természetesen látta. Hogyne látta volna, hiszen úgy figyelte minden rezdülését, mint egy sólyom. Betakarta a lányt, és így szólt: – Maradj nyugton! Mindjárt jövök. – Leszállt az ágyról. A lány félkönyékre támaszkodott, és a fürdőszoba felé tartó férfit nézte. A teste igazán gyönyörű volt, az amerikai férfiasság mintapéldánya, és Hope eltűnődött, nem maradt-e még hely a Rushmore-hegy oldalában. Biztos volt benne, ha a férfi testét kifaragnák kőből, a női népesség ott tolongana a helyszínen. A férfi visszatért, kezében egy nedves mosdókendővel, és a lány tudta, a szobrásznak nem lenne könnyű eldönteni, elölről vagy hátulról ábrázolja. – Nagyon komor vagy. Ugye nem bántad meg a dolgot? – Egyáltalán nem. – Bár amióta az ágyában volt, még gondolkodni sem volt ideje. – Örülök, mert azt nem hagynám. – Felhajtotta a paplant, széttolta a lány lábát, és gyengéden törölgetni kezdte. Hope hagyta, nem mintha nem lett volna zavarban, de tudta, a férfi úgyis véghez viszi azt, ami szerinte helyes. A hideg víz kellemesen hűsítette, és amikor végzett, a férfi a mosdókendőt a fürdőszobaajtóhoz vágta, majd, nem törődve a felfordulással, ismét a lány fölé hajolt. Tekintetéből olyan forróság és érdeklődés áradt, amit egyáltalán nem mérsékeltek a történtek. Vonakodva derékig betakarta a lányt.
– Elég meleg? – Nagyon finom. – Kérsz valamit enni? Inni? – Megérintette a sebtapaszt a lány halántékán. – Nem fáj? – Jól vagyok. – Hope élvezte, hogy törődnek vele. – Rendben. – A férfi tenyerével végigsimított a lány mellbimbóján, és megjegyezte: – A melled tökéletes méretű... és a formája! Hibátlan. – Ujja hegyével körülrajzolta az udvarát. Éjszakákat voltam ébren, elképzelve, ahogy te és én összefonódva hempergünk az ágyon, de sosem gondoltam volna, hogy ilyen jó lesz. A lány hátradőlt a párnán. – A húgom azt mondta, úgy néz ki a mellem, mint két babszem egy vasalódeszkán. Azonnal rádöbbent, hogy hibát követett el. Beharapta a szája szélét. Megemlítette a húgát. A férfi ránézett, és nyugodtan, szavak nélkül kérdezett. Hope azonban képtelen volt – nem akart – többet mondani. A férfi már így is többet tudott a családjáról, mint bárki más a világon. Ha megtudja az igazságot, kihajítja ebből a kényelmes ágyból, és attól félt, ez alkalommal nem élné túl az elutasítást. Túl gyenge volt. Túl fáradt. Túlságosan – hirtelen elállt a lélegzete – szerelmes.
Tizenkilenc Szereti. Szerelmes Griswaldba. Ezért jött ide. Mert túl közel került a halálhoz, és vele akart lenni. A felismerés a lelke mélyéig megrázta, de nem mozdult, nem mondott semmit... és úgy tűnt, a férfi sem vette észre, hogy hirtelen az egész világ kifordult sarkaiból. – Mesélj a húgodról! – kérte, bársonyos, rábeszélő hangon. Bíznia kell benne. Hinnie kell, hogy sosem fogja elárulni. Nagy levegőt vett. – Volt két húgom és egy öcsém. Ismét egy apró információ Hope-ról Olyan ritkán csúszott ki valami a lány száján, hogy Zack úgy érezte, mintha aranyat mosna, ritka és felbecsülhetetlen értékű aranyat. A lány láthatóan kényelmetlenül érezte magát, mindenfelé nézett, csak rá nem, ezért Zack fokozatosan elhúzódott, némi teret hagyva neki – Tehát két lány– és egy fiútestvéred volt. A szüleid pedig autóbalesetben haltak meg. – Amikor tizenhat éves voltam. – Arcán az emlékezés fájdalma és a harag váltogatták egymást, és a kettő közül a harag volt, amit Zack nem értett. Ezt a haragot szerette volna megérteni. – Nehéz lehetett. – Életének ez a katasztrófája lehet hihetetlen zárkózottságának az oka. – A testvéreid nem haltak meg? – Nem. Életben vannak. Legalábbis amennyire én tudom. -Hope a férfira meredt. Szeme elkeskenyedett. Zack érezte, hogy most mérlegelik. Szeretett volna nekiugrani a lánynak, és követelni, hogy azonnal mondjon el mindent, engedje be gondolatainak szentélyébe. Az üzleti életben azonban megtanulta, mennyire értékes lehet a várakozás, és ha az ember nem adja jelét mohóságának. Nyugalma valószínűleg hatott a lányra – vagy talán eldöntötte, hogy megbízik benne. Zack szerette volna az utóbbit gondolni. Hope a férfi arcát fürkészte, miközben beszélt. – Amikor a szüleim meghaltak, elhagyták a testvéreimet és engem, és a mexikói határ felé tartottak a gyülekezeti kasszával. Elhallgatott és várt. Hogy mire? A döbbenetére, az elborzadására? Zack ösztönösen reagált. – Ostobaság! Ha valami, a lány feszültsége fokozódott. – Nem ostobaság. A rendőrség ezt állította. Sokat hallotta a lány hangját jóval azelőtt, hogy személyesen találkoztak volna, és kitanult minden betűt és hangsúlyt. Lapos, kifejezéstelen hangja rengeteg fájdalmat takart.
Zack a karját nyújtotta Hope felé. A lány azonban kitért mozdulata elől, mintha ütésre számított volna. Szent Isten, mi történhetett ezzel a lánnyal? Zack felmérte a kettejük között lévő távolságot. Körülbelül hatvan centiméter lehetett. Talán ha elnyújtózna mellette, talán ha a feje alacsonyabban lenne, mint a lányé, jobban érezné magát és elmondana… mindent. Lassú mozdulatokkal lefeküdt a lány mellé. – Szerinted mi történt? – Nem tudom. – Arca merev és mozdulatlan volt, de ujjaival idegesen csavargatta a haját. – Nem tudom. Csak azt tudom, hogy a szüleim jó emberek voltak. Hittek a jóságban, a tisztességben, a testvériségben, és arra tanítottak minket, gyerekeket, hogy mi is higgyünk ezekben a dolgokban. Apám lelkipásztor volt, és a szívéből prédikált. Anyám törődött az emberekkel. Munkát vállalt az iskolákban és szegény családoknál. A negyvenedik születésnapján nagyon sokan eljöttek hozzánk... – Hope felemelte a fejét. – Nem tudom, mi történt. – A rendőrök azt állították, hogy a szüleid ellopták az egyház pénzét és elhagytak titeket? Zacknek kétsége sem volt afelől, hogy bűntény történt. De ki ellen? És miért? – Először a mostohaöcsémet vitték el. Elküldték, és nem mondták meg, hová. Aztán a kisbabát vitték el. Caitlin nagyon aranyos volt. Még éppen csak hogy totyogott. Az arca mindig felderült, amikor meglátott engem. – Hope keze remegett, ahogy a saját halántékát masszírozta. – Pepper sikoltozott, amikor elvitték. Sikoltozott és belém kapaszkodott. Úgy kellett leszakítaniuk rólam. – Hirtelen megbicsaklott a hangja, és amikor ismét összeszedte magát, már sokkal mélyebb, elkeseredett volt. – Segítettem nekik, hogy elvigyék, mert nem gondoltam... nem hittem, hogy ez örökre szól. – Kik voltak azok az ők? – Néhányan apám gyülekezetéből. Olyan emberek, akik ismertek minket. Akik a szüleim barátai voltak. Igen, kétségtelenül valami összeesküvés történt abban a kis texasi városban. – Vannak erre vonatkozó törvények. A testvéreket nem lehet elszakítani egymástól. A lány fáradtan sóhajtott. – Mégis megtehették, mert minket elszakítottak egymástól. – Nem. – Vajon Hope tisztában van azzal, milyen szokatlan dolog az, ami velük történt? – Ilyesmi nem lehetséges. A színlelt közöny kezdett lefoszlani a lányról. – Képtelen voltam elhinni, hogy bárki is ilyen kegyetlen lehet hozzánk. Hallva hangjában a kétségbeesést, Zack ismét érte nyúlt, hogy megölelje, megnyugtassa. Hope azonban eltolta magától. – Nem, nem tudok... ha megérintesz, nem tudok tovább beszélni. Ezért ne... elmondok neked mindent. Hagyd, hogy elmondjam!
Tudni akarta. Igen, nagyon szerette volna tudni. Azt azonban nem gondolta, hogy ennyire fog fájni neki, ha látja a lány fájdalmát. Még sosem tapasztalt ilyet; annyira közel állt hozzá, hogy szenvedését a sajátjának érezte. Szinte képtelen volt elviselni a lelki egyensúlyért harcoló szerencsétlen teremtés látványát. Szeretett volna agyonlőni valakit. Addig üvölteni valakire, amíg minden rendbejön. Azonban semmi sem segíthetett, így aztán hallgatott és szenvedett. Amikor végül úgy gondolta, hogy a lány képes megszólalni, azt kérdezte: – Amikor egyedül maradtál... hová kerültél? – Bostonba. Olyan messzire küldtek, amennyire csak tudtak. Ha megkérdezik, azt mondta volna, nem valami jó a képzelőereje. De most sejtette, milyen érzés lehetett a lány számára egy apró város lassú tempója után egy hatalmas metropoliszba kerülni. A dél melegéből a hideg északra. A családból a... – Nevelőotthonban voltál? – Árvaházban. – A szemében tükröződő fájdalmas hidegség a kinti éjszakához hasonlított, és miközben beszélt, minden egyes szót lassan, megfontoltan ejtve ki, egyfolytában a férfit nézte. – Akkoriban még nagyon ostoba voltam. Hittem, hogy az emberek jók, hiszen a szüleim erre tanítottak. így aztán, amikor az egyik gyerek az árvaházban megkérdezte, miért kerültem oda, elmondtam neki. Estére már mindenki tudta. -És? – És... nem voltak túl kedvesek hozzám. – Jaj, te szegény! Persze, hogy nem voltak kedvesek hozzá. Egy idegen került közéjük, sebezhető és zavarodott... és nincs a világon kegyetlenebb egy csapat kamasznál, akik új céltáblát találtak megvetésüknek. – Szörnyű jelzőkkel illettek, addig azt sem tudtam, hogy ilyen szavak léteznek. Kinevettek a kiejtésem miatt. Megkérdezték, lefeküdtem-e az öcsémmel. Sírtam... sírtam minden éjjel. Addig sírtam, amíg teljesen berekedtem és a szemem annyira bedagadt, hogy szinte ki sem tudtam nyitni. Akkor azért nevettek rajtam, mert furcsán néztem ki és a hangom is furcsa volt. – A hangod... tehát azért olyan a hangod, amilyen. Mintha egész életedben dohányoztál volna. – Sosem dohányoztam. – Elhiszem. Volt valaki az árvaházban, aki kedves volt hozzád? – Nem. Mindenki nyomorultul érezte magát, és azon töltötte ki a mérgét, akin tudta. Akkor sem lett jobb, amikor iskolába jártam. A tanárok hallottak rólam, és mindig kulcsra zárták a fiókjukat, amikor a közelben voltam. – Hope mintha most újra megdöbbent volna a történteken. – Nem is érdekelt volna a dolog, de ez egy belvárosi iskola volt. Én voltam a legkisebb problémájuk, de olyan buta és zöldfülű voltam, hogy könnyű volt velem undokoskodni. – Mennyi ideig voltál ott? – Három évig. Elvégeztem a középiskolát, éppen csak hogy sikerült átmennem a vizsgán. Minden ambíció kiveszett belőlem. Nem láttam értelmét arra vesztegetni az
időmet, hogy egy ellenem összeesküdött rendszer ellen harcoljak. – Behunyta a szemét és hátradőlt. – Bár ez így nem teljesen igaz. Eleinte megpróbáltam, de nem sokra jutottam. Olyan osztálytársaim voltak, akik olvasni sem tudtak, én pedig korábban már átrágtam magam a szüleim Enciklopédia Britannica sorozatán. Azt hittem, a tudás jó dolog, és most olyan helyen éltem, ahol a tudás semmi volt. Még a semminél is kevesebb. Csak az számított, kit ismersz, és milyen erősen tudsz ütni. Ha bárkinek, tanárnak vagy diáknak bármije hiányzott, engem vádoltak. Vertek és bezártak. Zack azt hitte, jobban már nem döbbenhet meg, de most a lélegzete is elállt. – Vertek... és bezártak? – Ne sajnálj! – csattant fel a lány. – Megtanultam, hogyan kell visszaadni. Zack a lány orrnyergén lévő, árulkodó dudorra pillantott. – Vertek. Szeretett volna megölni valakit. – Nem akartam mást, csak visszamenni Texasba, mihelyt leérettségiztem. Nekivágtam a nagyvilágnak, hogy megkeressem a testvéreimet. Egyáltalán nem volt pénzem, de azt hittem, sikerül valahogy átvergődnöm az országon. Azt hittem, az elszántság elegendő. Olyan nehéz lehet pincérnőnek lenni? Vagy a Wal-Martban dolgozni? – Kurtán, keserűen felnevetett. – Igenis nagyon nehéz. A nap végére egyetlen percig sem akarsz tovább állni, és a hónap végén annyi pénzed sincs, hogy kifizesd az albérletet és ennivalót vegyél magadnak. Ha megbetegedsz, akár meg is halhatsz, mert még egy köhögéscsillapító szirupot sem tudsz megvenni. Orvosra egyáltalán nincs pénzed, és a kutya sem törődik veled. Tehát ezért vállalt olyan sokat magára. Ezért beszélt olyan fensőbbségesen a szegénységről. Most is szegény volt, de a jelenlegi körülményeit össze sem lehetett hasonlítani a múltbéliekkel. – Egyévnyi munka és gyűjtögetés eredményeképpen sem jutottam messzebb Cincinnatinél. – Cincinnati? – Zack megpróbálta megérteni a lány kétségbeesését és igyekezetét, de képtelen volt. Az ő életében semmi sem történt, amihez ezt hasonlíthatta volna. – Az Ohióban van. – Nagyon jó. Földrajzból ötös. – Hope végigsimított a paplanon, majd hangjában erőltetett vidámsággal folytatta: – A legtöbb ember nincs tisztában vele. Az amerikaiak szánalmasan bizonytalanok a saját hazájukat illetően, a határokon túli országokról pedig szinte semmit sem tudnak. Ez nagyon nagy kár, mert nagyon sokat lehetne javítani a világ helyzetén némi együttérzéssel. – Kétségtelenül egyetértek veled. – Zack megfogta a lány kalandozó kezét, és gyengéden addig rángatta, amíg Hope felnézett rá. – Hope, hogy kerültél vissza Bostonba? – Az egy olyan Scarlett O'Hara pillanat volt. Két évig álmodoztam arról, hogy visszatérek Texasba. Cincinnatiben ott volt az az ember. Ő vezette a benzinkutat, ahol dolgoztam. Kedvesnek tűnt. Úgy tűnt, nem akar semmit tőlem. Megtanított, mit kell csinálni az autókkal, beszélgetett velem... jól éreztem magam ott. – A lány szája keserves mosolyra húzódott. – így aztán megint ostoba voltam.
– Beszéltél neki a szüléidről. – Igen. Erre ő azt mondta, le kell vele feküdnöm, különben átad a rendőrségnek azzal, hogy kiraboltam. Mintha Zack nem tudta volna a lelke mélyén, hogy ez következik. – Fejbe vágtam a teáskannával, aztán felnéztem az égre és megesküdtem, hogy egy nap leszek valaki, diplomát szerzek, megkeresem a testvéreimet, és soha többé nem válunk el egymástól. – Félelmetes lehettél. – Biztosan az voltam. Úgy tett, mintha eszméletlen lenne, miközben kinyitottam a kasszát és kivettem belőle az összeget, amennyivel tartozott nekem. Zack kurtán felnevetett. – Emlékeztess, hogy legyek egy kicsit óvatosabb, ha legközelebb birkózunk. – Bizony, vigyázz velem! Gyűlöltem Bostont, de a többi helyet még jobban gyűlöltem, ezért aztán felültem egy buszra és visszajöttem. Addig jártam az utcákat, amíg találtam néhány helyet, ahol takarítást vállaltam, takarítással tisztességes pénzt lehet keresni. Megpályáztam mindenféle ösztöndíjat és segélyt. Az volt az első változás az életemben, amikor a mosodában megismerkedtem Madam Niancival. Állást ajánlott, és nagyon kedves volt velem. Azóta is szerez nekem kis munkákat, amelyek kisegítenek. Ő a bizonyíték rá, hogy vannak még jó emberek, csak meg kell találni őket. Isten áldja meg! Nem is gondolta volna, de – hogyan él Hope? Zacknek még a sofőrjét sem kellett soha nélkülöznie, nemhogy azon töprengenie, lesz-e elég pénze másnap ennivalóra. Hope története elbizakodott lelke mélyéig megrázta – pedig nem is ez volt vele a célja. – Kétévnyi egyetemi előkészítő után, amit négypontos átlaggal kell elvégeznem, megcsinálom az alkalmassági vizsgát, és beiratkozom a U Massre, itt Bostonban. – Miért nem a Harvardra? – Mert úgysem vennének fel. A középiskola utolsó két osztálya maga volt a katasztrófa, és nekem nincsenek kapcsolataim. Nos, nekem vannak. – De Madam Nianci azért nem fizet olyan sokat. Még ha néha vannak is kis mellékjövedelmeid, hogyan élsz meg belőle? – Szerényen. – A lány elmosolyodott, és most már egy kicsit jobban hasonlított arra a Hope-ra, akit ismert. – Ne aggódj miattam! Boldogulok. Az a Hope azonban, akit ismert, álarcot viselt. A látszólagos nyíltság és vidámság alatt egy kétségbeesett nő próbált elérni egy csaknem elérhetetlen célt. Meg akarta találni a testvéreit, egyesíteni a családját. – Tisztára kellene mosnod a szüleid nevét. – Igen, de az nem olyan fontos, mint megtalálni a testvéreimet. A kicsi most nyolc-, majdnem kilencéves. Vele minden rendben van. Biztos vagyok benne, hogy ő jól van. Ahogyan Mrs. Cunningham mondta – Hope hangja megváltozott, délies kiejtésű, negédes lett, megtelt megvetéssel -: mindig akad valaki, aki örökbefogad
egy kislányt. Caitlin nem emlékszik ránk, egész biztos, hogy nem emlékszik sem anyára, sem apára, sem a testvéreire, és ez így van rendjén. Tényleg. Sokkal könnyebb így neki. – Igen, biztosan igazad van. Hope ugyan azt állította, hogy nem bántja a dolog, de ez nem volt igaz. – Pepper mindig nehéz természetű volt. Rendetlen, nagyszájú és csintalan. Anyám gyakran mondogatta, hogy egy szent türelmét is próbára tenné. Pepper most kamasz, idegenek között él vagy egy árvaházban. És ha baja esik? – Hope megragadta Zack kezét és olyan erősen szorította, mintha össze akarná roppantani. – Azt hittem, ha jól viselkedem, valamiképp összetarthatom a családomat. Pepper tudta, hogy ez lehetetlen, és a maga módján hangot is adott nemtetszésének. Nagyon remélem, hogy nem... szóval remélem, nem valami durva módon szoktatták le a hisztiről. A nevelő családok nem mindig rendesek. – Nem, de... azért olyan is akad közöttük. Hátha szerencséje volt. Hope gépiesen elmosolyodott és bólintott. Tudomásul vette Zack szavait, de csak annyi fontosságot tulajdonított nekik, amennyit megérdemeltek. – Az öcsém... akkor került hozzánk, amikor tizenkét éves volt. Tőle hallottam a nevelőotthonokról és hogy milyen rossz helyek. Gabriel rémült és gyanakvó volt, és állandóan gyűjtötte az ennivalót, mert nem hitte, hogy mindig kap enni. Anya azt mondta, olyan, mint egy kis állat, amit meg kell szelídítenünk. Mire megtanult bízni bennünk, addigra elvitték. Soha nem felejtem el a kifejezést az arcán. Éjszakánként még most is látom. – Kiszabadította a kezét, és öklét a szeméhez nyomta, mintha ki akarná passzírozni az emléket a fejéből. – Egy csőd vagyok abban a dologban, amit a legjobban szerettem volna életemben. Miután a szüleim meghaltak, az én felelősségem lett volna együtt tartani a családomat. – Ezzel ne gyötörd magad! Hiszen akkor még gyerek voltál! Nem volt más választásod. – Nem voltam gyerek. Felemelte a fejét és belenézett a szemébe, és Zack most értette meg azt a haragot és kényszert, ami hajtotta. Dühös volt magára, gyötörte a lelkiismeret, küzdött, hogy jóvátegye azt, amit meggyőződése szerint ő rontott el. – Tizenhat éves voltam. El kellett volna szöknöm velük együtt. Elmehettünk volna Houstonba... vagy Mexikóba. Valahogy boldogultunk volna, de nem. Azt hittem, a társadalom a megfelelő dolgot fogja cselekedni. Most pedig körülnézek, és azt látom, hogy a társadalom soha nem úgy cselekszik, ahogyan kell. Az emberek néha helyesen cselekednek. Néha egyetlen ember megváltoztat mindent. A civilizációnak azonban törvényei vannak, és én alaposan megtanultam mindet: soha ne legyél tehetetlen, ne legyél beteg, ne legyél szegény! – A lány Zack mögé, valahová a távolba nézett, mintha olyasmit látna, amit ő nem. – Ez az oka, amiért mindent megteszek a pénzért. Hatalmam lesz, és egyesítem a családomat. Semmi nem állíthat meg. A lány nem tudta, de pénzt és hatalmat talált – benne. Meg fogja keresni a lány testvéreit. A pokolba is! Takarókat kell vennie az Üdvhadseregnek, és szét kell osztania a saját két kezével. Az igazat megvallva, még mindig nem érdekelték az arc nélküli
szegények, de Hope nagyon fontos volt számára. Soha nem érzett ilyet egyetlen nő iránt sem. Hope kedves volt, vidám, nagylelkű, megfontolt... ugyanakkor érzéki, anyagias, a hangja borzolta az érzékeit, és fenntartás nélkül befogadta a testébe... de nem ezek miatt a dolgok miatt akarta... magára vállalni a lány problémáit. Soha nem foglalkozott a nők problémáival, de Hope teljesen kitöltötte a gondolatait, és szerette volna boldognak látni. Átkozottul furcsa érzés volt, de ő mindig megkapta, amit akart – így aztán elhatározta, hogy a lány igenis boldog lesz, akármibe kerüljön is. Hope megérintette a kezét. Zack kizökkent a gondolataiból, és azt látta, hogy a lány tenyere lassan csúszik fölfelé a karján, és feszülten figyeli saját mozdulatát. Egy pillanatig nem értette – majd, amikor felért a válláig, belenézett Zack szemébe. És akkor megértette. A lány akarta őt. Vadul, szenvedélyesen akarta, fenntartás nélkül... És most akarta. – Emlékszem rájuk... a szüleimre, a húgaimra, az öcsémre. Folyton ők járnak a fejemben. Éjszakánként róluk álmodom – Hope minden egyes szót gondosan megformált. – Néhány percre, csak néhány percre nagyon szeretnék megfeledkezni róluk. – Körmei belekarmoltak Zack mellkasszőrébe. – Te segíthetsz a felejtésben. A férfi teste egy szempillantás alatt készen állt a lány kihívására. A lány lenézett az ölébe, majd tekintetét a férfi arcára emelte. – Látod? – Keze a férfi ágyéka felé siklott. – Tudtam, hogy képes vagy másfelé terelni a gondolataimat. A férfi elkapta a csuklóját. Égett a vágytól. Ahogy most érezte magát, tudta, örökké lángolni fog érte, és ez félelmetes, ijesztő gondolat volt. Mindig. Örökké. Zack Givens büszke volt önuralmára, a vasfegyelemre, amellyel kordában tartotta saját vad érzelmeit. Jól ismerte saját magát, és tudta, ha szabadjára engedi szenvedélyét, mindenféle finomkodás nélkül leteperi a lányt és magáévá teszi, mint egy csődör – vagy egy megszállott. A vágytól rekedt hangon azt mondta: – Igen, segíthetek neked a felejtésben. De te új vagy ebben. Lassú és gyengéd leszek. A lány odahajolt és beleharapott a vállába. Keményen. A férfi összerándult, és egy pillanatra a kemény önuralom elpárolgott. Az ölébe rántotta a lányt, hogy melle a mellkasához simuljon, két lába a derekára fonódjon. – Tessék, itt vagyok. – A lány szélesen mosolygott. – Akarlak! És a férfi benne akart lenni. Most. De nem tehette. Mély levegőt vett. Egyszerűen nem tehette. A lány nem tudta, mit kér. Fel kellett készítenie csókokkal és simogatásokkal. Nem tehette magáévá, mint egy tomboló viking. Még nem. Még nem. – Lassíts! – suttogta. – Rengeteg időnk van! – Nem, nincs! Sosem elég az idő. Lehet, hogy holnap már nem leszel nekem. – Nem hagylak el.
Hogyan is gondolhat ilyet, amikor majdnem benne van a testében, és olyan, mintha még sosem szeretkeztek volna! – Sosem elég az idő – ismételte a lány. A férfi arcát két tenyerébe fogta és merészen megcsókolta. Nyitott szájával az övére tapadt, nyelve behatolt a férfi szájába, mintha fel akarná falni. Mintha magáévá akarná tenni. A férfi nagyon élvezte. Soha nő még nem volt ilyen követelőző vele. Mindig ő volt a hevesebb. Mindig vissza kellett fognia magát. De a lánnyal... kívánta őt, és egyértelműen kimutatta a vágyát. Egyik éjszaka a közeljövőben gyorsan és keményen magáévá fogja tenni – de ez nem az az éjszaka volt, és a gondolat sem segített. Férfiassága fájdalmas merevséggel lüktetett a lány lába között. Viszonozta a csókot. Nyelvük összefonódott. Végigsimított a lány fogsorának sima vonalán. Megszívta az alsó ajkát. A lány felmordult, mint egy tüzelő farkas, és ez az ösztönös, állatias hang... majdnem a csúcsra juttatta a férfit. Majdnem. A lány veszélyes volt. Robbanékony. A férfi csak nehezen tudta felidézni magában az előjáték meghatározását. A vágy vörös ködként dobolt az agyában. Kezével végigsimított a lány gerincén, minden egyes csigolyán elidőzve, élvezve bőre finomságát. Tenyerébe fogta a fenekét. – Igen – lehelte a lány. – Dugd belém az ujjadat! – így? – Ujjával hátulról kereste meg a nyílást. A lány szaggatottan szedte a levegőt, csípője nekifeszült. – Igen – mondta. – Még! – Lágyan rágcsálta a férfi ajkát. Ujjaival beletúrt a hajába. A férfi összeszorította a fogát, és emlékeztette magát a lány viszonylagos tapasztalatlanságára. A lány nem volt tisztában vele, miféle vadállatot idézett meg ezzel a viselkedéssel. Fogalma sem volt, hogy máskor kőkemény önuralma testének érintésére, a hajából áradó mandarinillatnak és fátyolos hangjának hatására veszélyesen alacsony szintre csökkent. A férfi a lány testének bejáratát simogatta, próbálva felkészíteni. A lány hüvelykujjával a férfi fülét simogatta, végigsimítva minden érzékeny hajlaton. A férfi behatolt az ujjával. A lánynak elakadt a lélegzete, lába megfeszült a férfi derekán. Felemelte a fejét és ránézett a férfira, kék szeme fátyolos volt a kétségbeeséstől. – Kérlek! Megőrjítesz! – Hangja elcsuklott. – Nem tudom, meddig vagyok képes ezt még elviselni. – Amíg úgy nem találom, hogy készen állsz. Vitatkozni akart. Látta a szemén. A hüvelykujjával azonban tovább dörzsölgette, simogatta, a csúcs felé hajszolva, és a lány hangja elhalt. Érzékeny volt. Annyira érzékeny, hogy minden érintésére egyre nedvesebb, egyre befogadóbb lett. Hála az égnek, mert férfiassága egész idő alatt lüktetett és követelt. A lány körme belevájt a férfi vállába. Háta ívbe feszült, teste az övéhez préselődött. Újabb rés támadt az önuralom falán. A lány tapasztalatlan volt – ugyanakkor mohó.
– Olyan forró vagy – suttogta a férfi fülébe. – Melegíts belülről! – Azzal beleharapott a férfi fülcimpájába. -Te! Az önuralom maradéka végképp elpárolgott. Felkapta a lányt, az ágy szélére tette, majd leszállt az ágyról, nekidőlt a matracnak, lábát megtámasztotta a padlón, és beléhatolt. Olyan volt, mint a folyékony mennyország. A lány felsikoltott, de nem a fájdalomtól. Ez orgazmus volt, azonnali, ellenállhatatlan. Hátrahajtotta a fejét, és teste ritmikusan összerándult. Ahogy egyre mélyebbre hatolt abba a befogadó, szűk forróságba, újabb és újabb orgazmust váltott ki belőle. – Elég forró már? – kérdezte kihívóan. – Még nem. – A lány letámasztotta lábát a matracra mellette, és felemelte magát. – Még nem. A férfi megragadta a csípőjét és lenyomta. A lány ismét felsikoltott, élvezetével szinte összepréselte, még mélyebbre magába rántotta a férfit, aki teljesen elveszett. Körülvette a lány, és soha többé nem akart különválni a testétől. A lány ismét felemelte magát. A férfi ismét lenyomta. Az ágy remegett. A lány harcolt vele, karmolta. A férfinak korábban is volt része szexben, de ez nem szex volt. Ez harc volt az uralomért, és mindketten nyerésre álltak. A lány szeme nyitva volt, a férfi vad, követelőző szemébe meredve. A férfi viszonozta a pillantását, mozdulataival közölve, mit kíván, kényszerítve, hogy alkalmazkodjon a követeléseihez. Ahogy mozgásuk gyorsult, a férfi heréje megfeszült. Mindkettőjükről verejték csepegett, és összekeveredett a testükön, a kihívás és szenvedély, Hope és Zack illatát alkotva. A lány sikolyai nyögéssé halkultak, támadásai gyengültek. A férfi lélegzete egyre gyorsult, csípőjének mozgása fokozódott. Minden erejét beleadta, hogy felemelje a lányt. Rákényszerítette ritmusát, újabb és újabb orgazmust erőltetve rá. Vaginája hevesen pulzált körülötte. Dereka köré font lába remegett a megerőltetéstől, összeszorította a fogát, arca kipirult és a szeme kezdett lecsukódni. – Nem. Nézz rám! – parancsolta a férfi. A lány szeme felpattant. – Mondd ki! Mondd ki az igazságot! Mondd meg, mit érzel! Látszott, hogy a lány küzd az elkerülhetetlen ellen. – Mondd ki! – Hallania kellett azokat a szavakat a lány szájából. – Szeretlek. – Újabb orgazmus szakadt rá. – Szeretlek. A férfi testét átjárta a diadalmámor. Tudta. Tudta, hogy a lány nem adta volna magát neki, ha nem szereti. Ennek így kellett lennie. – Igen. – Ismét döfött rajta egyet, vadul nekifeszült, hogy elnyújtsa élvezetét. – Igen! Most már sebesen közeledett a csúcs felé, és képtelen volt visszafogni magát. Olyan erővel élvezett el, hogy maga sem tudta, fájdalmat vagy megkönnyebbülést
érez. Csak annyit tudott, hogy szeretne beletemetkezni, egész testével benne lenni a lányban. Még soha semmit nem akart ilyen erősen, ilyen sürgetően. Tudta, örökké kívánni fogja a lányt. És Zack Givens mindig megkapta, amit akart. Tekintetével végigsimítva Hope kimerült, alvó alakján, Zack odament a telefonhoz, felvette a kagylót, és tárcsázott. Griswald dühös hangja hallatszott a kagylóból. – Tudja maga, hogy mennyi az idő? – Ideje véget vetni a vakációjának. Azt akarom, hogy utazzon el Texasba és nézzen utána néhány dolognak.
Húsz Zack reggel a hálószoba közepén állt, és maga volt a megtestesült férfias határozottság. – Nem akarom, hogy egyedül mászkálj a városban! Hope, annak ellenére, hogy teljesen meztelen volt, a zavar legkisebb jelét sem mutatta, miközben a szemébe nézett, és türelmesen azt mondta: – Mennem kell dolgozni, aztán mennem kell órára, te pedig jobb, ha józanul gondolkodsz. Hol vannak a ruháim? – Itt kellene tartanom téged bezárva pucéran, amíg jobb belátásra nem térsz. Ami viccesen hangzott volna, ha... nem vág olyan komoly képet hozzá. Fantasztikusan nézett ki. Korábban felkelt, mint ő, sötét öltönyt és nyakkendőt öltött, amit Hope egyértelműen az üzletemberekkel és temetkezési vállalkozókkal asszociált. Sötét öltözékével és éles arcvonásaival komor és kérlelhetetlen volt, mint egy evangélizációs kampány prédikátora. Magas volt, a válla széles, és Hope nagyon jól tudta, hogy ennek semmi köze a válltöméshez, kizárólag erős csontjainak és kigyúrt izmainak köszönheti. Most a férfi ruhájával és méretével szándékosan próbálta megfélemlíteni. A megfélemlítéssel azonban már régen elkésett. Ha azt akarta volna, hogy megijedjen, nem kellett volna rezzenéstelen arccal végighallgatnia a történetét, majd hagyni, hogy kihasználja, harapja, szeresse a fájdalom és szenvedés hevében. Csupán az előző éjszaka emlékének volt köszönhető, hogy nyugodtan és udvariasan tudott válaszolni. – Én, veled ellentétben, józanul gondolkodom. Most pedig kérem a... fehérneműmet! A farmeremet. Egy hosszú percig nézték egymást; a férfi sötét pillantása belemélyedt a lány makacs, kék szemébe. Végül Zack némán felvett egy melltartót és egy bugyit a sarokban álló székről, és odanyújtotta Hope-nak. – Köszönöm. – A lány ujjai között egyet morzsolt a finom pamutanyagon, majd meghúzta a gumírozását. – Ez nem az enyém. – Az övéből szinte már teljesen kiment a gumi. – Most már a tiéd. – A férfi úgy nézte, mintha attól félne, hogy kimegy, és valami őrültséget csinál, amikor az egyetlen őrültség az volt, hogy beleszeretett... és azt is csak azért, mert akaratán kívül történt. A melltartó új volt és úgy tűnt, pontosan az ő mérete. Felemelte és felvont szemöldökkel nézett a férfira. – Hol vannak az én ruháim? – A kukában a kávézacc alatt, és ott is maradnak. Ha fel akarsz öltözni, nincs más, amit felvehetsz. – A széken álló ruhakupacra mutatott. Hope látta, hogy minden darabon még rajta van az árcédula. – Honnan szerezted ezeket?
– Ma reggel korán rendeltem. Mindenből három van. Ha valami nem jó, van belőle más méret. Hope álmodni sem mert ennyi pénzről vagy ilyen hatalomról. Az inasoknak tényleg ekkora befolyásuk van? – De ezek nem az enyémek. – Most már igen. – Amikor a lány ismét tiltakozni akart, feltartott mutatóujjával belefojtotta a szót. – Akaratom ellenére elengedlek. Azt ajánlom, ne kezdj el vitatkozni néhány vacak ruhadarab miatt! Hope ránézett arra az ujjra. Ránézett a férfira. Odament a ruhakupachoz, felnyalábolta, és a fürdőszoba felé indult. Lábbal csukta be maga mögött az ajtót, ami hatalmasat döndült. Tudta, hogy igazán mérgesnek kellene lennie a férfi basáskodása miatt, de... olyan csodálatos érzés volt, hogy valaki aggódik érte. És – megsimogatta a ruhákat – olyan csodálatos lesz tetőtől talpig új ruhába öltözni, hét év óta először. Végre nem fog fázni, olyan melegben lesz, mint amikor a férfi a karjában tartotta és beléhatolt... Nekidőlt a mosdópultnak, lehunyta a szemét és felidézte a kéjt, amivel a férfi megajándékozta. Elpirult, amikor eszébe jutott, miket követelt a férfitól. Szent ég! Harapta. Karmolta. Szerelmes belé. Valószínűleg nem normális, amiért beleszeretett, de ez most nem számított. Minden szeretete, amit az ügyfelekre, Madam Niancira, Mrs. Monahanra árasztott, semmi sem volt ehhez a csodálatos, mindent elsöprő érzéshez képest, ami rabul ejtette az érzékeit. És mindez Griswald miatt történt. A férfi előrángatott belőle egy lényt, amelynek létezéséről nem is tudott, egy lényt, amely úgy követelte a kéjt, mintha minden joga meglenne hozzá. Nem igazán akart útnak indulni ma reggel. Szeretett volna visszamászni abba a hatalmas ágyba, becsábítani maga mellé a férfit, simogatni, csókolgatni, rávenni, hogy behatoljon a testébe és a lelkébe. Hirtelen kihúzta magát. De nem teheti. A szerelemnek várnia kell. Munkája van. Órái vannak. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy a férfi nem mondta. Nem mondta azt, hogy ő is szereti Vagyis nem szereti. Még nem. Talán soha nem is fogja. Az a hideg szemű férfi visszatart magának mindent, kivéve a szenvedélyt. Talán jobb is így. Lehet, hogy szereti, de nincs ideje, amit rá és a kapcsolatukra fecsérelhetne, és az anyjától tudta, hogy az igaz szerelem munkát és figyelmet igényel. Ezért aztán addig fogja élvezni, amíg tart. Nem fogja követelni a holnapot. Amikor Hope kilépett a fürdőszobából új ruháiban, Zack megkönnyebbülten felsóhajtott. Az volt rajta, amit ő vett neki, és még vigyorgott is hozzá. – Na? – kérdezte, és megpördült. Zack jó stratéga volt. Kicserélt és javított, de csak egy kicsit. A farmer új volt, világoskék és koptatott, nem túl drága, nem túl olcsó, a pulóver pedig egyszerű, sötétkék és garbónyakú. Kényszerítette a lányt, hogy elfogadja a ruhákat, mint két rossz közül a kisebbet, és közben nagyon jól tudta, hogy titokban örülni fog szívből jövő ajándékának. – Gyönyörű vagy.
Többé nem mondta, hogy szereti, és ez zavarta. Más nők minden alkalmat megragadtak, hogy ezt a tudtára adják. Azok a nők hazudtak. Hope azonban nem hazudott, és Zack azt akarta, hogy ismét szerelmet valljon neki. Szüksége volt rá, hogy ismét hallja azt a szót. – Köszönöm És köszönöm a ruhákat. Olyan jó vagy hozzám. Megajándékoztál ezekkel – végigmutatott magán -, és gondoskodtál rólam az elmúlt éjszaka. Én... köszönöm neked. Zack haragot érzett. Haragot, amiért ilyen kevés miatt is hálás a lány. Haragot, amiért az élet olyan szörnyen bánt vele, hogy egy egyszerű, olcsó öltözék ilyen örömet okoz neki. Ez az a nő, aki addig ostromolta az önuralmát, amíg semmivé foszlott, és élvezte vadságát, vágyát. Egész lényét követelte, és ő feltétel nélkül odaadta magát neki. Az elmúlt éjszaka emlékének hatására legszívesebben leteperte volna az ágyra, leszaggatta volna róla a ruhát és ismét a magáévá tette volna. Addig szeretkezett volna vele, amíg eszébe sem jut többé elhagyni a házát. Ezért és azért az őszinte szenvedélyért, amellyel elárasztotta, neki akart adni... mindent. Tervezők által megálmodott ruhákba szerette volna öltöztetni. Azonban meg kellett elégednie egy farmerrel és pulóverrel. A pulóver kékje a lány szemét a leggyönyörűbb lapis lazuli Tiffany tojás színére festette. A szeme... most először semmiféle árnyék nem lappangott a mélyén. Előző éjszaka sikerült boldoggá tennie. Az ágyban, és ami ennél is fontosabb, ahogyan végighallgatta a családjával kapcsolatos vallomását. Az éles nappali fényben a texasi Hobartban történtek túl drámainak tűntek, hogysem igazak lehessenek, de éjszaka a lány annyira zaklatott volt, hogy nem is gondolkodott ezen. Egyszerűen szerette volna megnyugtatni. Zack most zsebre dugta a kezét, és ferde mosolyra húzta a száját. – Te vagy a leggyönyörűbb nő a világon. A lány felkacagott, és ez a hang olyan volt Zack fülének, mintha csengettyűk csilingeltek volna. Hopp, ezt elrontotta. Ügyetlen volt, de nem érdekelte. – Gyere, elviszlek Madam Niancihoz. A lány nagy levegőt vett, hogy tiltakozzon. Zack elkeskenyedő szemmel nézett rá. Hope kiengedte a levegőt. – Rendben. Miközben elhagyták a hálószobát, Zack kilőtte kampányának következő sortűzét, hogy bevonja életébe a lányt. – Este találkozunk. Hope még csak nem is lassított. – Ne siettesd a dolgokat! Griswald megállt az autóval Madam Nianci háza előtt, karját az ülés mögé csúsztatta, és magához húzta Hope-ot. Olyan közel hajolt hozzá, hogy a szája csaknem az övéhez ért, és azt mondta:
– Szeretnék bemenni veled. – Megőrültél? Szabálytalanul parkolsz! – Nem érdekel. – Orrával a lány nyakát dörzsölgette. – Szabálytalanul parkolsz egy rendőrautó mellett. – Hope kuncogott és eltolta a férfi fejét. – Mennem kell dolgozni, és rendszertelen munkaidőd ellenére, neked is. – Este találkozunk? – Ha találok egy működő telefont, óra után felhívlak. – Nincs telefonod? Nem. Milyen ostoba vagyok! Persze, hogy nincs telefonod! – Benyúlt a zsebébe és előhúzta a mobilját. Hope a fejét rázta, de a férfi a tenyerébe tette a készüléket, és rázárta az ujjait. Ez nem olyan volt, mint a ruha. Ez sokkal több volt, egy telefon, drágább, mint bármi, amije volt. Egy köldökzsinór, ami összeköti Griswalddal. A férfi fogta a telefont és a lány kezét, és azt mondta: – Kérlek. Az én telefonom, amivel azt teszek, amit akarok, és azt akarom, hogy fogadd el! Bármikor felhívhatsz, éjjel és nappal, és ígérd meg, hogy meg is teszed! Komoly szeme parancsolt, álla széles volt és határozott, de a szája... enyhén nyitva volt és csaknem könyörgött. Képtelen volt megtagadni a kérését. Vonakodva eltette a telefont új kabátja belső zsebébe. – Hívj fel este, miután hazaértél! – Rendben. Érthető kérés, különösen az elmúlt éjszaka után, de Hope tudta, valahányszor enged a férfinak, szabadságának újabb darabkáját veszíti el. Griswald igyekszik aláaknázni az ő függetlenségét, és ha nem vigyáz, egy nap – mégpedig hamarosan – vele fog élni, vele fog aludni, élete részévé fog válni – és azt nem teheti. Neki más dolga van. Mintha olvasna a lány gondolataiban, Griswald megjegyezte: – Ne aggódj! Megtaláljuk a testvéreidet! Hope csak nézett rá, nem tudta, mire gondol. – Úgy értem, drágám, hogy éjszaka végre beengedtél az életedbe. – Hüvelykujjával nagyon óvatosan, finoman végigsimított a lány száján. – Azt mondtad, szeretsz. – Igen, de alig egy hete ismerjük egymást. Jó, több mint egy hete, ha a telefonos beszélgetéseket is beleszámoljuk. – Tehát... nem is szeretsz igazán? Mert nem ismerjük egymást elég hosszú ideje? – Nem, nem így értettem. De hogy magadra vállalj mindenféle nehézségeket, egy ilyen rövid ismeretség után... – Szóval szeretsz? – Igen. Mondtam.
Elmosolyodott, és ez is egyike volt azoknak a ferde, különös mosolyoknak, amelyek mintha szokatlanok lettek volna a szájának. – Akkor a te problémáid az én problémáim. Olyan forrásaim vannak, amilyenekről álmodni sem mersz. Megtaláljuk a testvéreidet. A lány maga sem tudta, mit gondoljon. Természetesen hálás volt. Bízott a férfiban, igen, de... hogy rábízza ezt, a legfontosabb küldetését... – Nagyon csendes vagy. – Griswald megsimogatta a haját. – Én semmit sem tehetek érted. Nincs semmi, amit érted tehetnék. – Zavartan nézett a férfira. – Nem tudok rólad semmit. Griswald arcán lassú, szexis mosoly terült legszívesebben rávetette volna magát.
szét,
aminek
láttán Hope
– Gyere el hozzám ma este, és elmondok néhány dolgot. – Tanulnom kell. – Elmondok mindent magamról. – Hangját suttogássá halkította. – Minden titkomat. Garantálom, hogy meg fogsz döbbenni. – Ez zsarolás. – Hope azonban majdnem nevetett. Griswald mindig eléri, amit akar. – Nem, ez kétségbeesés. Sikerült neki. Tudni akarta a titkait. – Rendben, te győztél. Elmegyek. – Felvette a hátizsákját a padlóról, és a kilincs után nyúlt. – Mennem kell. Már így is elkéstem – Várj! Elfelejtettél valamit. Hope ismét szembefordult a férfival. -Mit? – Ezt. – Egyetlen megbélyegző csókkal kapta el a lány száját. A csók mély volt és sötét, mintha meg akarná perzselni a lány érzékeit, mielőtt elválnak. A csók megerősítése volt minden előző éjszaka történt követelésnek. Szája megnyílt a lányé fölött és íze maga volt a kéj. Átölelte, fokozva elégedettségét. Hope belemerült a csodába, hogy a férfi szeretője lehet, a tudatba, hogy úgy kívánja őt és úgy van rá szüksége, mint senki másra. Mert magabiztossága ellenére a férfi magányos volt. Arra gondolt, idővel megtanítja, hogy minden tekintetben vele legyen: megossza vele a gondolatait, félelmeit, érzéseit, és biztos legyen benne, sosem fogja elárulni. Most azonban csak viszonozta a férfi ölelését és csókját, és egy hosszú percre mindkettőjüket lerántotta a mélybe a szenvedély örvénye. Amikor végül a férfi elengedte, lenézett rá, és azt mondta: ~ Az enyém vagy. Ezt sose felejtsd el! Az enyém leszel örökre! – Örökre. – A lány ujja hegyével megérintette a férfi nedves ajkát. Úgy tűnt, a férfi nem fogta fel, hogy kijelentése felhívás, és meglepődött, amikor a lány ugyanezekkel a szavakkal válaszolt. – Te pedig az enyém leszel örökre!
Félig leeresztett szemhéja alól nézte a lányt, és úgy ölelte, mintha sosem akarná elengedni – és nem mondott semmit. Hope őszintén úgy érezte, hogy most az egyszer nem tudta, mit válaszoljon. A lány szemhéja megremegett, ahogy próbálta visszanyerni lelki nyugalmát és kezdeményező képességét. – Hű, te aztán tudod, hogyan kell csókolni! A férfi lassan elengedte. Hope az autóból kilépett a csendes utcára. Szeretett volna legalább néhány percre távol kerülni a férfitól, hogy megpróbálja megérteni, mi történt előző éjszaka. A férfi úgy nézett utána, mintha megértené zaklatottságát. Az autó elindult, és Hope lassan lement a Madam Nianci ajtajához vezető lépcsőn. A szürke bostoni égbolt ma mintha világosabb lett volna, a fagyos levegő enyhébb, és ha a fülét hegyezte, szinte hallotta a tavaszi madarak első trilláit. Igen. Szereti a férfit. És ami ennél is több, tetszik neki. Nagyképű, követelőző, parancsolgató, arrogáns... Madam Nianci ajtaja feltárult, még mielőtt odaért volna. Hope hallotta Madam Nianci sikoltását. – Fuss, Hope, fuss! Érted jöttek! – Tessék? – Hope az egyenruhás rendőrre meredt, aki az ajtóban állt. – Miss Hope Prescott? – kérdezte. Ostoba módon azonnal a testvérei jutottak eszébe. Ma a csodák napja van. Talán valaki megtalálta őket? Gyorsan átlépte a küszöböt. – Igen? – Aguilar rendőrtiszt vagyok. – A Mr. Wealaworth asztalánál álló rendőrnőre mutatott. – Ő O'Donnell rendőrtiszt. Miss Prescott, velünk kell jönnie. Letartóztatási parancsom van ön ellen.
Huszonegy – Le vagyok tartóztatva? – Hope az egyik rendőrről a másikra nézett, és biztos volt benne, hogy csak valami félreértésről lehet szó. De aztán eszébe jutott, hogy legutóbb azon a borzalmas éjszakán álltak rendőrök az ajtaja előtt, amikor a szülei halálhírét hozták. Madam Nianci a kapcsolótábla előtt ácsorgott, fején a mikrofonos fülhallgatóval, és hevesen gesztikulált. – Igen, így van! Le akarják tartóztatni Hope-ot! Maga ügyvéd, Mr. Blodgett. Azonnal intézkednie kell! Ez felháborító! – Miért tartóztatnak le? – Hope az O'Donnell nevű rendőrnőhöz fordult, aki körülbelül annyi idős lehetett, mint ő. -Miért? – Mert sikkasztás gyanúja merült fel maga ellen, amit társával, Mr. Wealaworthszel együtt követett el – válaszolta a rendőrnő. Hope-nak a lélegzete is elállt. – A társammal? – suttogta. – Maga az a Hope Prescott, akinek a neve szerepelt a céges levélpapírokon? – kérdezte Aguilar. Hope bólintott. Mr. Wealaworth fiókjai nyitva voltak, minden irata dobozokban állt, a számítógépe eltűnt. – Maga vette át és írta alá az érkező küldeményeket? Maga írta alá a pénzügyi mérleget? – kérdezte O'Donnell. – De valójában én nem voltam a társa. A fáradt rendőrök nem is vághattak volna unottabb arcot. – Felolvasom a jogait. – Aguilar rendőrtiszt elnyomott egy ásítást. – Nekem nem volt pénzem a cégben. – Hope úgy érezte, mintha egy nagyon is ismerős futóhomokon állna, ahol olyasmivel vádolják, amit el sem követett. – Mr. Wealaworth két nevet akart a fejlécre, hogy fontosabbnak látsszon. Aguilar rendőrtiszt ügyet sem vetett rá; gépiesen darálta a szöveget, ami oly ismerős volt a tévéből. A rendőrnő, aki láthatóan semmiféle ellenállásra nem számított, odavezette Hope-ot a falhoz. – Meg kell motoznom, hölgyem. – Gyorsan végigfuttatta kezét Hope-on. – Felháborító! – rikoltotta Madam Nianci. Hope összerándult a még mindig érzékeny testét ért személytelen érintéstől, és amikor O'Donnell megtalálta a mobiltelefont a zsebében, úgy nézett rá, mintha még sosem látta volna. – Le kell foglalnom a telefonját, mint bizonyítékot. – Nem az enyém – mondta Hope.
O'Donnell rendőrtiszt felvonta a szemöldökét. Hope hirtelen rádöbbent, ez úgy hangzott, mintha lopta volna. – A telefon a... – Hogyan nevezze? – A barátomé. – Milyen bárgyú szó egy olyan emberre, mint Griswald. – Ennek ellenére le kell foglalnom. – O'Donnell beledobta a telefont az egyik dobozba. – De megígértem neki, hogy felhívom. – Hope fejében zsongott a megaláztatás és félelem. – Ki a barátod? – kérdezte Madam Nianci. – Griswald. – Ahogy kimondta a férfi nevét, jóleső melegség áradt szét Hope testében. – Griswald. Madam Nianci, hívja fel Griswaldot! Mondja el neki, mi történt! Ő majd mindent elrendez. Aguilar rendőrtiszt elővette a bilincset, O'Donnell pedig hordani kezdte fel a lépcsőn a dobozokat. – Hope nem csinált semmit! – kiáltotta Madam Nianci olyan hangosan, hogy Hope szinte sajnálta Mr. Blodgettet. -El akarom mondani, mi történt! Miért nem hallgat meg? Ez nem az óhaza, ez az Amerikai Egyesült Államok, ahol nem lehet ok nélkül börtönbe zárni egy embert! Aguilar rendőrtiszt rátette Hope kezére a bilincset, és a fal felé fordította. – Maradjon ott! – Madam Niancihoz fordult. – Beszéljen az ügyvéddel, asszonyom! A hölgynek szüksége lesz rá – tanácsolta. Kivezette Hope-ot az utcára. Néhány szomszéd a jeges széllel dacolva ácsorgott a járdán, mások csak kopott függönyük mögül kukucskáltak kifelé. – Hope, mit csinálsz? – kérdezte az egyik gyerek. A lány meg sem próbált válaszolni. Képtelen volt rá. Ez olyan volt, mint az egyik rémálma, amikor emberek nézik, ahogy őt letartóztatják. Rémálom, amelyben megpróbál anya és apa után futni, de valami homályos alakok lefogják, nem engedik. Ez azonban valóság volt. Az egész iszonyúan sértette a büszkeségét, és... mi van, ha nem tudja bebizonyítani az ártatlanságát? Már régen nem hitt az amerikai igazságszolgáltatásban. A családját egy olyan bűntény miatt büntették meg, amit el sem követtek. Mi van, ha börtönbe kerül? Akkor sosem fogja megtalálni a testvéreit. Jaj, nem! – Miért viszik el? – Mr. Quinteras kedvelte Hope-ot; komoran meredt a rendőrökre. – Mozogjon! – Beültették a rendőrautó hátsó ülésére, és Hope olyan mélyre süllyedt, amennyire csak tudott, anélkül, hogy lecsúszott volna a padlóra. Az ajtóknak belül nem volt kilincse, és az első ülés mögött erős rács éktelenkedett, hogy a bűnözők ne tudják megtámadni a rendőröket. Hope bűnösnek érezte magát, mint egy igazi bűnöző. Bűnös ostobaságban. Most már átlátta a dolgot. Mr. Wealaworth átverte Madam Niancit és átverte őt. Pénzt sikkasztott és most itt hagyta, hogy helyette menjen börtönbe. A két rendőr beült az autóba; O'Donnell vezetett.
Hope minden bizonnyal borzalmasan nézhetett ki, ugyanis amikor a férfi ránézett, így szólt: – Kérem, Miss Prescott, ha úgy érzi, hogy hánynia kell, szóljon! Hope bólintott, majd megkérdezte: – Mr. Wealaworth-t már letartóztatták? – Stanfordot? – Az idősebb rendőr felnevetett. – Még nem, de szerintem huszonnégy órán belül feladja magát. Tudja, van tapasztalata az ilyen dolgokban. – Nem, nem tudtam. – Annyira ostoba, hogy nem tud semmit. – Húszas és harmincas éveinek nagy részét börtönben töltötte különböző dolgok, de főleg csalás és szélhámosság miatt. – Csalás és szélhámosság. – Hope lassan felült. Aguilar szánakozó pillantást vetett a lányra. – Igen. Bent a börtönben kitanulta a könyvelést, és amióta megvan a képesítése, egyik szélhámosságot a másik után terveli ki. Ez alkalommal azonban nyakon csíptük. – Hogyan? – Hogy jön ő ehhez az egészhez? – Az egyik ügyfélnek nem tetszettek az eredmények, és felülvizsgálatot kért. Miután ez megtörtént, és kiderült, hogy Stanford lefölözte az összegeket, jelentette nekünk. – Értem. – Hope erősen koncentrált, hogy kitörölje az agyából a könyvelési leckéket, amelyeket Mr. Wealaworth tartott neki. – Stanford hamarosan hűvösre kerül – biztosította O'Donnell Hope-ot. – Az egy dolog, ha valaki becsületes üzletemberek által vezetett cégektől sikkaszt, ő azonban Janek Kingtől nyúlt le pénzt, és King rájött. – A nő felnevetett. – Úgy hallom, King nagyon dühös. – Mr. Janek? – kérdezte Hope értetlenül. O'Donnell túl gyorsan vezetett, és áthajtott a piros lámpákon is. Hope arra gondolt, ha szerencséje van, karamboloznak, mielőtt beérnek a kapitányságra. Remélte, hogy Griswald gyászolni fogja. – Miért számít az, hogy Mr. Janek dühös? – Mert Janek King az, aki Bostonban a legközelebb áll egy helyi maffiafőnökhöz. Brookline-ban él, ujját rajta tartja minden pénzbehajtási ponton a városban, és mi képtelenek vagyunk elkapni. – Aguilar rendőrtiszt együttérzőn nézett Hope-ra. – Ne aggódjon, Miss Prescott, a börtönben biztonságban lesz. Befolyásos fickó, de annyira nem, hogy bánthassa, amíg rendőrségi őrizetben van. Hope hitetlenkedve meredt Aguilarra. Előző este késsel támadtak rá, ma letartóztatják, mintha semmivel sem lenne jobb a támadójánál, most pedig biztosítják, hogy a legbiztonságosabb hely a számára a börtön. Halk nyögéssel hátradőlt az ülésen, fejét a kopott műbőrnek támasztotta, és Griswaldra gondolt, aki hamarosan jön és kiszabadítja. Meg sem fordult a fejében, hogy a férfi nem fog eljönni. – Jó reggelt, Meredith! Hogy van ezen a szép napon? Meredith csodálkozva nézett az irodája felé tartó Zackre.
– Jó reggelt, Mr. Givens! – Felállt, és követte a férfit, olvasva az üzeneteket a Palm Pilotjáról. – A nővére telefonált. Azt szeretné tudni, mit akar venni a szüleiknek karácsonyra. – Ezzel nem fog átverni. – Zack felakasztotta a kabátját a fogasra. – Az idén neki kell kitalálnia. – Baxter cégének egyik ügyvezetőségi tagja figyelmeztetni akarta, hogy Baxter megpróbál valami bajt kavarni. – Erre magamtól is rájöttem. – Coldfell telefonált. Rosszul esett neki, hogy egyedül jött dolgozni. Otthon van és várja az utasításait. Igen, a sofőrje biztosan boldogtalan volt, amiért függetlenítette magát tőle, de nem használhatta akkor, amikor Hope-ot munkába vitte. Zack leült az asztalához. – Jason Urbano szeretné, ha ott lenne a meglepetés partiján, amit a felesége rendez a születésnapjára, és nem fogad el nemleges választ. Zack elvigyorodott. – Az asszony neki rendez meglepetés partit, ő pedig tud róla? – És várja egy hívás. Egy rendkívül zaklatott asszony, az a Madam Nianci az üzenetközvetítő szolgálattól... Zack gyomrát rémület rántotta görcsbe, és Meredith felé lendült. – Mit mondott? – Majd válaszra sem várva felkapta a telefont. – Madam Nianci? Hope-ról van szó? – Letartóztatták! – rikoltotta Madam Nianci olyan éles hangon, hogy Zacknek majdnem beszakadt a dobhártyája. Zack eltartotta a fülétől a kagylót, majd óvatosan visszaillesztette. – Elnézést. Mit mondott? – Az én drága, szegény kislányomat letartóztatták. Azt mondja, maga meg fogja menteni. Azt szeretné, ha elmenne a kapitányságra és megmentené. Mondtam neki, hogy küldöm Mr. Blodgettet... – Ki az a Mr. Blodgett? – .. .de ő csak magát akarja. – Ki az a Mr. Blodgett? – Az ügyvédje. – Madam Nianci máskor dallamos hangja disszonáns volt, és a kiejtése annyira eltorzult, hogy Zack szinte egy szót sem értett abból, amit mondott. – Magát pedig, Mr. Griswald-Givens, nagyon nehéz megtalálni. Az emberek a házában, az a Leonard, azt mondta, Mr. Griswald elutazott, de én tudom, hogy ez nem igaz. Én is beszéltem magával. így aztán végül arra gondoltam, hogy felhívom Mr. Givens titkárnőjét, és majd ő odakapcsol. De először azt mondta, hogy Mr. Givens, és ezen elgondolkodtam – Madam Nianci hangja gyanakvóvá vált. Gyanú. – Miért tartóztatták le Hope-ot? – Sikkasztásért, de ő nem csinált semmi ilyesmit.
Zack megmerevedett. Sikkasztás. Mint Colin Baxter. Sikkasztás. Hope bármire képes a pénzért. Szerinte a pénz a legfontosabb dolog a világon. Pénzt akar szerezni, hogy megtalálja a testvéreit... ezt mondta előző éjszaka. A szenvedély és boldogság forrósága, amely egész reggel fűtötte, hirtelen kihűlt. Aztán eszébe jutott az, ahogyan Hope ránézett, és amit mondott. Szeretlek. Ez pedig elég ok, hogy higgyen benne. Ő nem olyan, mint a többi nő. Zack csak azt kívánta, bárcsak ne tudná, milyen kétségbeesetten szeretne a lány pénzt szerezni – és miért. – Rendben, Madam Nianci. Megyek és kihozom Hope-ot. Hope fásultan letörölte ujjáról a tintát és figyelte, ahogy a rendőrtiszt kitölti az adatlapot az imént létrehozott Hope Prescott-aktában. A rendőrkapitányság zsongott körülötte az itt megszokott élettől. Rendőrök jöttek és mentek. Letartóztatott személyekkel csinálták végig ugyanazt, amin Hope már túl volt. Lefényképezték. Felajánlották, hogy telefonálhat, de fogalma sem volt, ki segíthetne rajta, ha Griswald és Mr. Blodgett nem, így aztán udvariasan visszautasította a lehetőséget. A két óra alatt, amióta itt volt, még Mr. Wealaworth-t is látta bejönni és eltűnni az egyik ajtó mögött. A férfi is látta őt, de úgy menekült előle, mintha attól félne, hogy a lány megtámadja. Hope-ból azonban elpárolgott minden düh és indulat. Ostoba volt a férfival és a munkájával kapcsolatban, és az ostobáknak fizetniük kell. De milyen árat? Ideje nagy részét a váróban töltötte, nem messze a főpulttól. Senki nem foglalkozott vele. Arra gondolt, hogy akár ki is sétálhatna innen – csak éppen a rendőrök mind pisztolyt viseltek, és az ajtókon zárak voltak. Hol van már Griswald? Miért nem ért még ide? Nagyon várta, ugyanakkor... nagyon nem szerette volna, ha a férfi így látja. Igen, az elmúlt éjszaka olyan közel kerültek egymáshoz, amennyire csak két ember kerülhet, de alig egy hete ismerték egymást. Lehet, úgy érzi, szeretné őt az életében, de Hope zavart és megalázott volt, mint egy bűntény áldozata, aki saját magát okolja a történtekért. Nem akarta, hogy a férfi börtönben lássa. Túl korán volt még ilyen nagymértékben próbára tenni az érzelmeit. Lehunyta a szemét, és megpróbált logikusan gondolkodni. Azt is megértené, ha többé látni sem akarná. Igen, megértené. Ez nem olyan elutasítás lenne, mint amiket az iskolában elszenvedett. Ez alkalommal bűnösnek tűnt. Megkérni, hogy higgyen benne... Aztán felidézte magában a férfit, fekete szemét, amelyből sütött az iránta érzett perzselő vágy. Griswald biztosan hinni fog az ártatlanságában. Ismerte őt. Ismerte a szívével és a lelkével. A férfiból áradt a tisztesség és a becsületesség. Hitt neki, amikor a szüleiről, a múltjáról mesélt. Egy egyszerű letartóztatás miatt nem fogja megváltoztatni a véleményét. – Elnézést, Miss Prescott? Amikor kinyitotta a szemét, egy jól öltözött, Griswald korú férfit látott előtte állni. – Maga Mr. Blodgett? – Hope még sosem találkozott Mr. Blodgettel. Ügyfelei legtöbbjét nem ismerte személyesen. – Nem, én Colin Baxter vagyok. – A férfi körülnézett. – Ki az a Mr. Blodgett? – Az ügyvédem. Maga kicsoda?
– Colin Baxter. – Ismét bemutatkozott, mintha Hope-nak tudnia kellene a nevét. Pedig nem tudta. És őt magát sem ismerte, annak ellenére, hogy egy igazán jóképű, tetőtől talpig igazi amerikai, szőke, zöld szemű férfi volt. A kezét nyújtotta Hope-nak. Hope udvariasan kezet fogott vele. – Miben segíthetek? – Ami a jelen körülmények között meglehetősen nevetségesen hangzott, de valamit mondania kellett. – Valójában én segíthetek magának. – A férfi a padra mutatott Hope mellett. – Nem bánja, ha leülök? – Egyáltalán nem. Pedig egyáltalán nem örült neki. Ettől a drága pulóvert és elegáns bőrdzsekit viselő férfitól kényelmetlenül érezte magát. Egyáltalán nem olyan volt, mint Griswald, aki mindenféle ruhát egyforma eleganciával viselt. Talán a különbség az volt, hogy Baxter esetében a ruhák viselték a férfit. Griswaldnál ez fordítva volt. Baxter leült, és közepes magasságához képest rengeteg helyet foglalt el. Hope beszorult a sarokba. A férfi utána nyomult. Hope szeretett volna felpattanni és elmenekülni. Ezt azonban nem tehette. Neki azt mondták, hogy itt üljön, és ő mindig betartotta a szabályokat. Keserűen körülnézett a rendőrségi váróban. Tessék, ide kerül az, aki betartja a szabályokat! – Zack Givens barátja vagyok. – Mr. Baxter szünetet tartott, mintha Hope elragadtatott kiáltására várt volna. Hope ránézett. -És? – Úgy tudom, annál az üzenetközvetítő szolgálatnál dolgozik, amelyik az üzeneteit fogadja. – így igaz. – Hope-ot zavarta ez a kérdezősködés. – Beszélt már Zackkel? – Nem, soha. Csak az inasával, Griswalddal. Colin Baxter hátradőlt a padon. – Hihetetlen! – Ismét előrehajolt. – Személyesen találkozott Griswalddal? – Igen... tegnap este is találkoztunk. – Nagyon nem kedvelte ezt az embert. – Miért kérdezi? – így néz ki? – Mr. Baxter előhúzott egy papírt a dzsekije zsebéből, széthajtotta és odatartotta Hope elé. Vékony, fényes lap volt, mintha egy képes újságból szakították volna ki. Három oszlopban szöveg állt rajta, és a lap jobb sarkában egy kép volt, rajta Griswald frakkban, karján egy gyönyörű estélyi ruhás nővel. Hope egy hosszú percig meredten bámulta a képet. Nem kellett felnéznie Mr. Baxter arcára, hogy tudja, valami nagyon nincs rendben. – Igen, ő az. Baxter elvette hüvelykujját a kép feliratáról és odaadta Hope-nak a lapot.
Zachariah Givens és barátnője, Robyn Bennett, részt vett az éves Mellrák Gyógyításáért jótékonysági bálon... olvasta Hope. A papírlap úgy hullott ki az ujjai körül, mintha megperzselte volna. – Aha! Szóval magát is átverte, igaz? – kérdezte Baxter hamisan együttérző hangon. Nem törődve Hope döbbenetével és fájdalmával, átölelte a vállát. – Ő már csak ilyen. Nekem is azt mondta, hogy a barátom, pénzt fektetett be a cégembe, és most rátette a mancsát az egészre... < Hope kikapcsolt. Nem érdekelte Baxter cége. Az csak egy dolog. De Griswald, az az ember, akinek odaadta magát, a férfi, akit szeretett... nem Griswald. Ehelyett egy gazdag, szívtelen, hazug alak, aki elfogadta tőle a húslevest és ostoba feltételezését, miszerint ő az inas, és becsapta. Átverte és elárulta, méghozzá oly módon, amihez képest minden más átverés aprónak és jelentéktelennek tűnt. Baxter behízelgő hangja ismét eljutott Hope füléig. – Nocsak, ki gondolta volna? A nagy ember eljön a börtönbe kimenteni a barátnőjét! Egy pár fényes, fekete cipő állt meg Hope előtt. Baxter gyorsan felpattant és a lányra mutatott. – Ugye tudod, hogy ő is lopott? Senkinek sem bocsáthatod meg a lopást! Te aztán nem! Hope rájött, hogy a férfi nem hozzá, hanem a cipőhöz beszél. – Ő azonban lefeküdt veled, ezért tessék! – Baxter felhagyott a negédeskedéssel. – Esetleg nekem is meg kellett volna próbálnom a dolgot. Kár, hogy nem hajlok az ilyesmire. Talán akkor az én kis bűneimmel szemben is elnézőbb lettél volna. – Fogd be a szád, Baxter! – Griswald... nem, Mr. Givens, mély hangja volt, amiből hiányzott minden melegség, minden kedvesség. Az igazi hangja. Hope tekintete elindult fölfelé a cipőtől, végig a fekete öltönyön, piros nyakkendőn, és megállapodott azon a fekete szempáron, ami oly vádlón nézett le rá. Egy idegen fekete szeme. Nem Griswaldé. Nem a szeretőjéé. Csak azé az emberé, aki hazudott neki az elmúlt éjszaka, és most úgy meredt rá, mintha valami rosszat követett volna el. – Tehát végig tudtad, hogy én vagyok az. – Mr. Givens szája alig mozgott, és olyan halkan beszélt, hogy Hope-nak hegyeznie kellett a fülét, hogy meghallja. – Végig játszottál velem. – Hazudtál... nekem. – Hope úgy érezte, hogy az arcizmai teljesen megdermedtek. – A francba, húslevest hoztál nekem! Már akkor tudnom kellett volna! – A férfi teste, gyönyörű teste természetellenesen mozdulatlan volt, miközben szavai őt vádolták. – Nagy kék szemedet rám meresztetted, elcsábítottál az együttérzéseddel és a kedvességeddel! – Úgy hangzottak ezek a tulajdonságok, mint valami trágárságok. Baxter továbbra is beszélt, de Hope nem értette, mit mond. Nem hallott mást, csak Mr. Givens – akinek szája sarka megvetően legörbült – ostorcsapásként ható szavait.
– Fogadni mernék, hogy Mrs. Monahan is benne volt a buliban. Ő és Madam Nianci. A drága, öreg ír hölgy és a külföldi asszonyság, aki ezt a régimódi üzenetközvetítő szolgálatot működteti. – Ne! Ezt ne! – nyögte Hope remegő hangon. – Őket ne hibáztasd semmiért! Minden egyes szóval elvett egy kicsit az önuralmából, az illúzióiból, és lassan nem maradt más rajta, csak sebezhető pont. – Ami a legrosszabb az egészben, úgy tettél, mintha szűz lennél. A lánynak a lélegzete is elakadt. A férfi látta. Persze, hogy látta. Ugyanolyan figyelmesen nézte, mint máskor, de sötét szeme most szinte szikrázott a könyörtelenségtől. – Ohó! Várjunk csak! – gúnyolódott. – Valóban szűz voltál! Nekem adtad magad, és drágám, nagyon jó volt! Megérdemelsz egy kis extrát a szűzhártyádért. Mennyit kérsz érte? – Mennyit... kérek? – Mintha egy prostituált lenne? A férfi sértései úgy hasítottak bele az idegeibe, mint az acélkarmok. – Én szerettelek. – Igen, és nagyon jó volt. Ó, a francba, most jutott eszembe, hogy a pénzzel nem tudsz mit kezdeni, hiszen börtönbe mész. Hope hirtelen magához tért. Végül is pontosan ez történt vele máskor is. Hát persze! Az iskolában. Annál a benzinkútnál Cincinnatiban. Minden alkalommal, amikor elmondta valakinek, kicsoda és honnan jött. Elutasították, durván bántak vele, eldobták, mint a szemetet. Ez alkalommal még rosszabb volt, de most a férfi hazudott neki. Hazudott. Nos, már tudta, hogyan válaszoljon. Tudta, hogyan okozzon neki fájdalmat. < Belenézett a férfi szemébe, és azt mondta: – Természetesen tudtam, valójában kicsoda maga, Mr. Givens. Ha játszom, nagyban játszom. – Szent ég! – Baxter rémülten hátrált, mintha attól félne, hogy rögtön vér fog fröccsenni gusztustalan, drága pulóverére. Hope azonban tudta, Mr. Givens sosem ütné meg. Nem az a fajta férfi volt, aki fizikai erőszakot alkalmaz. Ő a szavaival okozott fájdalmat, és még ennél is rosszabbat. Hope hangja hűvös és kimért volt. – Ha ez a szerencsétlen letartóztatás nem jön közbe, az oltár elé vittem volna magát. A házában éltem, az asztalánál ettem volna, és maga boldog lett volna... és sosem tudta volna meg, hogy a háta mögött kinevetem. – Hideg, keserű elégedettséggel töltötte el, hogy a vér kiszalad Mr. Givens arcából. – Maga fél. Gyáva. Panaszkodik, hogy mindenki csak a pénzéért szereti. Talán azért van ez így, mert a bizalmatlanságát kardként, a vagyonát pedig pajzsként használja, és a bizalmatlanságnak a fényes hegyével mindenkit sakkban tart, miközben a pénze megvédi azt a szánalmas kis valamit, amit maga szívnek nevez. Baxter szinte futva menekült a kijárat felé. Hope érzéketlen, tiszta hangon még hozzátette: – Viszontlátásra, Mr. Givens! Élvezze az életet! És kívánom, hogy mindig azt kapja, amit megérdemel!
Huszonkettő Zack fél háztömbön keresztül fekete guminyomot hagyott az úttesten, ahogy elindult a rendőrkapitányság elől, és csak azt az egyet sajnálta, hogy Baxter nem lépett le valahol az autó elé. Boldogan eltaposta, visszatolatott és leparkolt volna azon a nyomorult alakon. Amikor belépett a váróba, és meglátta, hogy Baxter Hope-hoz beszél, átöleli a vállát, úgy bánik vele, mintha régi barátok lennének, fekete, mély és gyilkos harag lobbant fel benne. Ahogy visszagondolt a jelenetre, ismét olyan indulat támadt a lelkében, hogy csaknem leszakította a fekete bőrrel bevont kormánykereket. Hope elárulta. Egy pillanatra elengedte a kormányt, és megfogta a fejét. Nem, ennél is rosszabb. Olyan volt, mint mindenki más. Kezdettől fogva tudta, ki ő, és az alakításáért, amellyel meg akarta fogni őt és a vagyonát, Oscar-díjat érdemelne, ő maga mondta. Amikor már kezdett abban reménykedni, hogy mindent tagadni fog, közölte vele, hogy végig nevetett rajta. Kinevette, amiért őszinte barátokra és őszinte érzelmekre vágyik. Képes volt arra célozgatni, hogy az ő hibája, amiért nem talál szeretetet. Célozgatni? A francba, nyíltan kimondta. Zack csikorgó kerekekkel lefékezett egy városi ház előtt. Cecily nagynénje városi háza előtt. Megállt a forgalomtól elzárt területen, felrohant a lépcsőn, csengetett, majd addig rugdosta az ajtót, amíg Sven fel nem tépte, valami olyan morgás kíséretében, ami nagyon úgy hangzott, mint valami skandináv szitkozódás. – Hol van Cecily néni? – kérdezte Zack. Sven tetőtől talpig szemügyre vette, és a máskor oly nyugodt és hallgatag férfi olyan eredményre juthatott, ami egyáltalán nem volt hízelgő a látogatóra nézve. Zack ökölbe szorított kézzel lépett egyet, és félig-meddig azt remélte, hogy Sven megpróbálja kidobni, ugyanis a duzzadó izmú, kigyúrt Sven most nagyon jó ellenfél lett volna egy kis verekedéshez. Zack, aki a montanai cserkésztábor óta nem bántott senkit, nagyon szerette volna a lelket is kiverni valakiből. Közel állt hozzá, hogy ott a rendőrségen nekiugorjon a vigyorgó Baxternek, csak a legalább száz rendőr jelenléte tartotta vissza. Azonban mint minden ezen a borzalmas napon, Sven sem volt hajlandó együttműködni. Félreállt, a könyvtár felé mutatott, és követte Zacket. Méghogy ő fél! A francba! Zack nem félt a harctól. Hogy merészelte Hope gyávának nevezni? A pénze megvédi azt a szánalmas kis valamit, amit maga a szívének nevez. Úgy tűnt, a pénze nem védte meg eléggé, mert ahogy az első megrázkódtatás elmúlt, a szíve fájni kezdett. Megtört szívű. Milyen ostoba frázis. Ennek a kínnak semmi köze sem lehet a szívéhez. Ez düh. Zack beviharzott a könyvtárba és bejelentette: – Hope egy szélhámos, börtönben van, és tudja, mit mondott? Nem egy, hanem három fej fordult felé.
Zack gyilkos pillantást lövellt Sven felé. Sven halványan elmosolyodott és meghajolt. Zack arra gondolt, ha lenne egy csepp esze, most sarkon fordulna, és ahogy jött, úgy eltűnne. A visszavonulással azonban elkésett, ezért hangját igyekezett méltóságteljesre igazítani. – Ó, szervusz, apa! Szervusz, anya! Örülök, hogy látlak titeket, mint mindig. – Jó látni, hogy a pénz, amit a neveltetésedre fordítottunk, kifizetődött. – Az apja hangos csendüléssel letette a kezében tartott teáscsészét. Zack apja nyolcvanegy éves volt, sovány és magas, az öregek pergamenszerű bőrével és egy húszéves éles elméjével és csípős nyelvével. Negyven évig sikeresen irányította a Givens Vállalatot, és Zack tisztában volt vele, hogy az apjával nem feleselhet. Apja leharapta volna a fejét. Az anyja azonban pont az ellentéte volt az apjának: alacsony, puhány és kedves. Még a hatvanat sem töltötte be, és kicsi korától kezdve arra nevelték, hogy egyszer majd gazdag ember felesége legyen. Ezt a szerepet nagyszerűen betöltötte. Most gyengéden megveregette apa kezét. – Drágám, tudod jól, hogy Zachariah általában udvariasan viselkedik. Talán meg kellene kérdeznünk, nem zaklatta-e fel valami. – Én úgy látom, meglehetősen zaklatott. A haja égnek áll, és összevissza beszél – jegyezte meg Cecily néni, miközben kritikus szemmel vizsgálgatta. Zack dühösen fordult a nagynénje felé. – Nem beszélek összevissza! Hope végig tudta, hogy ki vagyok! Sven előrelépett, mintha meg akarná védeni Cecily nénit, de az asszony egy intéssel visszaküldte a helyére az ajtó mellé. – Ki az a Hope? – kérdezte apa. – A fiatal hölgy, akiről Cecily az előbb mesélt nekünk -mondta anya. – Ha végig tudta, hogy ki vagy, akkor azt kell mondanom, hogy megérdemled. – Cecily néni egy morzsányi együttérzést sem mutatott dühöngő unokaöccse iránt. – Egyszerűen nem értettem, miért nem árultad el neki már rögtön az elején. – Mert azt mondta, hogy nem szereti a gazdag embereket, és annyira lenyűgözött, hogy nem akartam erjeszteni. – Ez akkoriban jó kifogásnak tűnt, most azonban, szülei kritikus szeme előtt, nagyon ostobán hangzott. Zack odalépett a bárszekrényhez és töltött magának egy pohár whiskyt. – És durva dolgokat mondott rólam. – Ez, ha lehet, még hülyébben hangzott. – Én is durva dolgokat mondok rólad állandóan – válaszolta Cecily néni kimérten. – És a legtöbbnek van is alapja. Zack egy hajtásra lenyelte az italt. – Fiam, fiam, némi tiszteletet! – kiáltotta az apja hüledezve. – Az a whisky százéves! Zack megtörölte könnyező szemét. – Tudta, ki vagyok, és úgy tett, mintha nem tudná, csak hogy a bizalmamba férkőzzön. A családtagok jelentőségteljes pillantásokat váltottak.
– Mi volt vele a célja? – kérdezte apa. – Feleségül akarta vetetni magát! – Hope sosem említette a házasságot, az utolsó pillanatig, amikor halálosan megsértette, de állítólag része volt a tervének. És a terve majdnem bevált. Ez dühítette a legjobban Zacket. Nem a szívfájdalom, hanem a tudat, hogy agyának legtitkosabb zugában már az esküvőt fontolgatta, hiszen úgy érezte, hogy minden lehetséges módon birtokolnia kell a lányt. – Az üzenetközvetítős lány? – Apa a homlokát ráncolta, és fehér szemöldökének hosszabb szálai úgy meredtek fel, mint megannyi felkiáltójel. – Ugye most róla beszélünk? – Igen, drágám – válaszolta anya. Apa összekulcsolta a kezét lapos hasa fölött. – Amint azt a nagynénédtől hallom, hazudtál, és az inasodnak adtad ki magad, olyan okokból, amit nem teljesen értek. A lány hitt neked, húslevest vitt neked. Te udvaroltál neki. Feltételezem, sikeresen, mert általában sikeres vagy mindenben. Erre most azt állítod, hogy mindvégig tudta, valójában ki vagy, de nem árulta el neked, hogy így férkőzzön be a bizalmadba. A lányt most letartóztatták valamiért... – Sikkasztás. Hope sápadt arca jelent meg lelki szemei előtt. Mielőtt őt meglátta volna, akkor is úgy nézett ki, mint akit megvertek. Hát persze. Letartóztatták és útban volt a börtön felé. És... Zack alig tudta kipréselni magából a szavakat. – És Baxter vele volt. Baxter a cinkosa. Ahelyett, hogy a várt felháborodással és döbbenettel reagált volna, Cecily néni megjegyezte: – Zack, még sosem láttalak téged úgy beszélni, hogy előtte ne gondolkodtál volna. Ugye most sem tetted? Ugye nem vádoltad meg a lányt azzal, hogy elárult, ilyen gyenge bizonyítékok alapján? Zack kezdett émelyegni. Talán a százéves skót whisky bosszúja. Odament a teás tálcához, elvett három apró szendvicset, és az egyiket a szájába dobta. Cecily néni mindvégig vádló pillantással méregette. Zack azon kapta magát, hogy öntudatosan rágja a falatot. – Nekem ez úgy hangzik, mint egy rakás marhaság, fiam. Én is azt mondom, hogy tényleg átvertek, de nem ez a Hope. Talán a barátod, Baxter. Sosem kedveltem azt a fiút. – Apa a teájába meredt, majd intett Zacknek. – Hozzál nekem is egy whiskyt! Anyja tiltakozó, de eredménytelen mozdulatot tett. – Drágám, tudod jól, mit mondott az orvos. – Igen, azt mondta, ha nem iszom, nem dohányzom, és nem eszem jókat, örökké élhetek. De szerintem az csak örökkévalóságnak tűnne. – Határozott bólintással megismételte: – Fiam, tölts egy whiskyt! Zack odaadta a poharat az apjának, majd magának is töltött egyet.
– Baxter egy hazug csaló, aki még tolvaj is ráadásul, és nagyon haragszik rád, Zack – mondta Cecily néni határozott hangon. – Arra nem gondoltál, hogy azért ment oda a rendőrségre, hogy bajt kavarjon? – De igen, gondoltam rá! De honnan a pokolból tudna Baxter bármit is Hope-ról? Honnan tudhatta egyáltalán, hogy ott van? – Zack a kezében tartott pohárban hullámzó italt nézte. Apa göcsörtös öklével koppantott egyet az asztalon. – Ez egy olyan kérdés, aminek érdemes utánajárni. Te a látszatból vonsz le következtetéseket, Zachariah. Azt hittem, ennél azért többre vagy képes. – Igen. Ha ez a lány fontos számodra, akkor szerintem te Colin Baxter cselszövésének az áldozata lettél – mondta az anyja, majd halkan hozzátette: – Azon gyanúdról nem is beszélve, hogy szerinted a világon mindenki téged akar átverni. Zack félrenyelt egy falat vizitormát, és köhögni kezdett. Az anyja pontosan azt mondta, amitől félt. Mi a fene folyik itt? Cecily néni intésére Sven odalépett Zackhez, és néhányszor hátba veregette – méghozzá jó erősen. Apa odafordult anyához. – Hogyan sikerült ilyen bizalmatlan fiút felnevelnünk? – Drágám, mindig azt mondogattad neki, hogy egy Givensnek gondosan meg kell válogatnia a barátait, és sosem szabad teljesen megbízni senkiben. Mit gondoltál, ez mire vezet? -dorgálta a férjét anya. – Soha nem figyelt rám, bármit mondtam is neki. Honnan tudhattam, hogy erre pont odafigyel? – csattant fel apa türelmetlenül. – Zack egy sikeres üzletember kényes egyensúlyt tart fenn a munkája és a magánélete között, és te ezt nem csinálod valami jól. Sőt! – A te korodban ebben te sem voltál valami jó, Edward. -Cecily néni odaintette magához Svent és valamit súgott a fülébe. A férfi bólintott, és elhagyta a szobát. – Köszönöm, Cecily néni – mondta Zack, és magában hozzátette: udvarias szavakkal lesújtó bírálat. Apa nem díjazta Cecily néni megjegyzését. – Ez igazán kedves tőled, Cecily, de ilyen koromban én nekigyürkőztem, és csináltam két gyereket. – Nekigyürkőztél? – anya kerek arca elvörösödött. – Ezzel nem azt akartam mondani, hogy nem volt kellemes megcsinálni a gyerekeket, csak azt – apa felháborodott feleségét szemlélte -, hogy még nincsenek unokáim... Anyja összefonta mellén a karját. Apja engesztelő mosollyal odanyújtotta neki a poharát. – Egy kis whiskyt? Cecily néni felkapta mindig magánál tartott szivacslabdáját és nyomkodni kezdte.
– Átgondoltad ezt az egészet, Zack? Én találkoztam Hope Prescottal, és meg mertem volna esküdni, hogy becsületes, kedves lány, akivel nagyon mostohán bánt a sors. Utánanéztél a múltjának? Zack Griswaldra gondolt, aki útban volt Texas felé. – Folyamatban van a dolog. – Eszébe sem jutott, hogy visszahívja az inasát. – Az az érzésem, hogy a lánynak története van, és a történetek nyomokat hagynak maguk után. – Cecily néni csalódottnak látszott, és Zacknek az a kényelmetlen érzése támadt, hogy ő okozott csalódást a nagynénjének. – Ott akarod hagyni Hope-ot a börtönben? Zack a szüleire, majd a nagynénjére nézett. Erősen gyanította, miért beszélgettek Hope-ról, és nyilvánvaló volt az általuk tanúsított érdeklődés. Azt akarták, hogy megmentse a kis pimasz nőszemélyt. – Ugyan! – Apa kortyolt egyet a whiskyjéből. – Ezt sem szereti. – Persze, hogy nem! – vágta rá Zack. – Előbb fog kihűlni a pokol, mint hogy én a szerelem csapdájába esem! Cecily néni ügyet sem vetett rá. – Szerintem igenis szerelmes ebbe a lányba. – Méghogy szerelmes! – nevetett Zack gúnyosan. – Amikor befagy a pokol! – Egyszerűen csak megharagudott rá – folytatta Cecily néni, mintha Zack ott sem lenne. – Mikor fordult elő legutóbb, hogy ilyen kínos ügybe keveredett? – Igazad van. – Anya elégedett sóhajjal dőlt hátra. – Kezd kihűlni a pokol. – Anya, én nem vagyok szerelmes. Ez egy zavaros, fájdalmas, kellemetlen állapot, amitől sajog a szívem és kínlódom... – Zack összerándult, ami olyan érzés volt, mint amikor gyerekkorában rézdrótot dugott a konnektorba. A rándulás az ablak felé fordította. Vakon meredt az utcán álló fa fagyott ágaira. A következtetés, amire jutott, egyáltalán nem volt logikus, pedig ő mindig logikusan gondolkodott. A harag, amit akkor érzett, amikor meglátta Hope-ot Baxterrel... az sem volt logikus. A szorító érzés, amit a mellkasában érzett... igenis szívfájdalom volt. Ezekre nem volt más magyarázat. Szerelmes volt Hope-ba. És elüldözte magától. – Mi a baj? – kérdezte Cecily néni derűs hangon. – Valami megcsípett? – így is mondhatjuk. – A szíve, a szánalmas kis szíve úgy kezdett dobogni, mintha nem férne el a mellkasában. Visszafordult a szoba felé. – El kell mennem. Most kell elmennem. – Jó ötlet. – Cecily néni kritikus szemmel vizsgálgatta. -Nem vagy valami jól, és ittál is. Szóltam Svennek, hogy hívja ide Coldfellt. – Egyél még néhány szendvicset! – tanácsolta apa. – Ha tényleg ostoba voltál és eltoltad a dolgot, akkor ez eltarthat egy ideig, ezek a szendvicsek pedig átkozottul kicsik. Zack elvett a tálcáról még három sajtos, spanyol paprikás kenyérfalatkát. – Ha tényleg nem tudta, ki vagyok, és tényleg nem sikkasztotta el azt a pénzt, akkor... soha többé nem fog velem szóba állni.
– Alázkodj meg előtte, fiam! – mondta az apja. – A nők szeretik látni a férfiakat hason csúszni előttük. Az anyja úgy fordult a férje felé, mint egy dühös csörgőkígyó– Edward, te megérdemelted, hogy hason kelljen csúsznod! Zack olyan gyorsan hátrált ki a szobából, ahogy csak tudott. – De megtettem, nem? – kérdezte apa. – Azóta is emlegeted. Cecily néni követte Zacket az előtérbe. – Most ez lefoglalja őket egy időre. Apád sosem tudja, mikor kell befognia a száját. És úgy tűnik, ezt te is örökölted tőle. – Micsoda zűrzavar! – Zack belebújt a kabátjába és megcsókolta nagynénje felé nyújtott arcát. – Zűrzavar, amit te okoztál. – Kezét Zack karján tartva, Cecily néni hozzátette: – Kedvelem azt a lányt. Menj és szerezd vissza! – Igen, visszaszerzem. Akarom őt. És én mindig megszerzem, amit akarok. Coldfell a limuzinnal jött, és az ülések közötti ablakot leengedve hagyta. Gyakran belenézett a visszapillantóba, miközben Zack telefonálgatott. Zacket nem érdekelte, mit hall vagy mit gondol a sofőrje. Túlságosan lefoglalta annak eldöntése, hogyan küzdje vissza magát annak az egyetlen nőnek a kegyeibe, aki kizárólag saját maga miatt kedvelte – Isten tudja, miért. Először is felhívta a rendőrséget, hogy kiderítse, mi a helyzet Hope-pal, és meglepve hallotta, hogy a lányt már óvadék ellenében szabadlábra helyezték. Nem tudta, hol lakik, ezért Coldfellnek Madam Nianci címét mondta be. Felhívta a saját ügyvédjét, és megbízta, járjon el Hope ügyében, mivel biztos volt benne, hogy ha valaki, akkor Richard „Jeges" Roberts biztosan fel tudja mentetni a lányt. Zack megpróbálta elérni Griswaldot, és hagyott egy üzenetet a mobiltelefonján. Hope testvéreinek felkutatása elsődleges fontosságot nyert. Ha hason kell csúsznia előtte – és biztos volt benne, hogy sor kerül rá -, tudta, milyen ajándékot kell felajánlania alázata jeléül. A lánytestvéreit. Az öccsét. Mert most, ahogy a harag lila ködje feltisztult az agyáról, eszébe jutott Hope minden tiszta mosolya, minden huncut megjegyzése, az, ahogyan dorgálta, ahogyan nekiadta magát, a legkisebb fenntartás nélkül, teljes bizalmával és egész szívével. Azt mondta, hogy szereti, és ő nem vallott szerelmet. Igen, hason kell csúsznia előtte. Hazatelefonált és megkérdezte a szobalányt, nem telefonált-e valaki aznap reggel, Griswaldot keresve. Amikor a válasz igen volt, megkérdezte, ki volt az – Madam Nianci – és kivel beszélt – Leonarddal. Ez alkalommal egyre fokozódó bizonyossággal tette le a kagylót. Leonard. Leonard ott állt a folyosón tegnap este, és figyelte, ahogy Zack felviszi Hope-ot a karjában. Leonard vitte fel a tálcát a hálószobába, amíg Zack és Hope a fürdőszobában voltak. Leonard abban a helyzetben volt, hogy pontos jelentést adhatott Baxternek, és Leonard nagyon szerette a pénzt. Igen, megéri egy kicsit utánanézni, nem érte-e mostanában Leonardot valami váratlan szerencse.
A limuzin Boston egyik állandó közlekedési dugójában ácsorgott, amikor Coldfell megtörte a csendet. – Nos, Mr. Givens, akkor mit fog tenni, ha a lány tényleg elkövette a dolgot? – Dolgot? Milyen dolgot? – Nem mintha nem tudta volna. A whisky csak a reflexeit lassította le. – Elsikkasztotta azt a pénzt. Tudta, hogy ki maga. Átverte, minden lehetséges módon. Eleget hallottam, hogy tudjam, mi folyik itt. – Coldfell több volt, mint érdeklődő. Láthatóan lenyűgözte a téma. – Mit fog tenni, ha a lány minden vádpontban bűnös? – Igen, ez egy fontos kérdés. Szereti Hope-ot? Vagy nem? Nincs kétség. Szerelmes a lányba. Ezért akarta, hogy boldog legyen. Ezért vont le téves következtetéseket az őszinteségét illetően. Hope a kezében tartotta a szívét, és ez halálra rémítette. Zack szája megrándult, ahogy pillantása találkozott Coldfellével a tükörben. – Nem számít, hogy bűnös vagy sem. Ha sikkasztott, gondoskodom róla, elég pénze legyen, hogy soha többé ne kövessen el ilyesmit. Ha tudta, ki vagyok, megérdemeltem, amit kaptam. Ha összejátszott Baxterrel, nos... akkor sem tudnék boldog lenni nélküle. Vissza kell kapnom. – Ez biztosan nem lesz nehéz. Eleget hallottam hangoztatni, hogy maga mindig megkapja azt, amit akar. – De még sosem kevertem a kártyákat magam ellen, és még sosem volt ennyire fontos semmi. Coldfell szája megrándult, mintha egy mosolyt próbálna elfojtani. – És mindezt miért teszi meg ezért a lányért? Ennyit az érzelmi távolságtartásról. – Mert szerelmes vagyok belé. – Isten hozta az emberi faj sorai között, Mr. Givens! -Coldfell gurult egy keveset előre, majd átsorolt a szomszédos sávba. Ott is haladt egy keveset. – Egy szempillantás alatt ott leszünk Madam Niancinál. Valóban így történt, és egy jókora parkolóhelyet is talált, nem messze Madam Nianci házától, ami azt bizonyította, hogy a sofőröknek van valami titkos módszerük a manőverezésre, amit a közönséges halandók nem ismernek. – Itt várjon! Zack kiugrott a limuzinból és elindult lefelé a lépcsőn az alagsorba. Közben végig azon tépelődött, hogy kezdjen el magyarázkodni Hope-nak, akár akarja, akár nem, vagy egyszerűen kapja a karjába. Csak egyszerűen ölelje magához. Felrántotta az ajtót, belépett – és megtorpant. Egy tucat ember ült vagy állt a lila– és aranyrojtokkal díszített nappaliban. Egyikük sem Hope volt. Mindenki csalódott arcot vágott Zack láttán, ahogyan ő maga is mély csalódást érzett.
Egy nagydarab, extravagánsan öltözött asszony sietett felé, és az angolt erősen törve, azt mondta: – Madam Nianci vagyok. Maga melyik ügyfelem? Madam Nianci. Hát persze, ez Madam Nianci. Zack nagy levegőt vett. – Zack Givens vagyok. Egy kis szőke nő felállt és átlesett Madam Nianci válla fölött. – Ah, Mr. Givens! – Madam Nianci megragadta a kezét; hatalmas műkörmei belefúródtak Zack tenyerébe. – Nagyon hálás vagyok, hogy eljött. Mindnyájan Hopeot várjuk. A mi csodálatos Mr. Blodgettünk letette érte az óvadékot, és kiengedték a börtönből. A szőke nő Zack mögé kukkantott, majd felnézett rá. – Hol van Mr. Griswald? Zack óvatosan kiszabadította a kezét Madam Nianci szorításából. – Valójában... én vagyok, akit Hope Griswaldnak hisz. A szőke dühösen fújt egyet. Madam Nianci bólintott, és Zack szinte beleszédült a Giorgio parfüm illatába. – Sssh, Sarah! Kezdtem gyanítani, hogy erről van szó. Sarah csípőre vágta a kezét. – Miért csapta be Hope-ot? – Ez egy hosszú történet. – Amit nem állt szándékában megosztani ezekkel az emberekkel. Madam Niancin és Sarahn kívül azonban úgy tűnt, senkit nem is érdekel. Egy ötvenéves, episzkopális lelkészi öltözéket viselő férfi szusszant egyet és megjegyezte: – Nem értem, miért nem jön már Hope. Egy ősz hajú hölgy, Cecily néni járókeretével, az ebédlőasztal mellett üldögélt. – Igen, a drágának szörnyű napja volt, és mindnyájan szeretnénk itthon köszönteni. – És biztosítani a támogatásunkról. Zack döbbenten ismerte fel az alacsony, vörös hajú, kövérkés nőben dr. Curtist, Boston egyik leghíresebb szívsebészét. – Több mint egy órája elhagyta a rendőrkapitányságot -magyarázta Madam Nianci Zacknek. – Úgy gondoljuk, már ide kellett volna érnie. – A feleségem ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjek. – Egy fiatal, gyűrött khakiszínű nadrágot és barna pulóvert viselő férfi a kezét tördelte. – Shelley kórházban van a babával, de hallani sem akart róla, hogy Hope-ot most egyedül hagyjuk. Zack bólintott. Mr. Shepard. Milyen jó, hogy mindnyájan figyelnek Hope-ra. Egy nő állt a sakktábla mellett, és némán bámulta a figurákat.
Léptek zaja hallatszott kintről. Mintha jelre tennék, mindenki elhallgatott és az ajtó felé fordult; az arcokon várakozás ült. Egy középkorú férfi rontott be az ajtón. Csalódott sóhajok hallatszottak mindenfelől. A férfi mindenféle bevezető nélkül belevágott mondanivalójába: – Blodgett vagyok. Én tettem le az óvadékot Hope-ért, de ahogy kiléptünk a kapitányságról, egy furgon állt meg mellettünk. Megragadták, belökték a furgonba és elhajtottak vele. Döbbent nyögések hallatszottak. – Felismertem Janek King embereit. – Mr. Blodgett kihúzta magát teljes magasságában. – Emberek, a mi Hope-unk nagy bajban van.
Huszonhárom Zack nyugodtan állt, miközben körülötte tombolt a káosz. – Hívjuk a rendőrséget! – kiáltotta dr. Curtis, egy sebész parancsoló hangján. – Visszaszaladtam a kapitányságra, és jelentettem a dolgot – mondta Mr. Blodgett. – Janek a város határain kívül lakik, és mint ilyen, a dolog nem tartozik a hatáskörükbe. Azt mondták, hívjam Brookline-t. Amikor azonban megpróbáltam elmondani az ottani rendőröknek a dolgot, kinevettek. – King a zsebében tartja őket – mondta Mrs. Monahan. -Ezt mindenki tudja. – Felháborító! – Hívjuk az FBI-t! – Nem, a CIA-t! – Nem...! Miközben Zack hallgatta a kiabálást, a keze mozdulatlan volt, a szíve szabályosan vert, az agya tiszta volt, és hűvösen fontolóra vette a helyzetet minden oldalról. Madam Nianci lerogyott a kanapéjára, majd előre-hátra hintázva zokogni kezdett. – Az én hibám! Én ajánlottam neki a lehetőséget, hogy dolgozzon annak a szélhámos Wealaworthnek! Becsapta Janek Kinget, akiről mindenki tudja, hogy egy bűnöző, és az én szegény kis Hope-om most a kezében van! Sarah leült az asszony mellé, és megveregette a kezét. – Nem a maga hibája. Hope sem szeretné, ha ezt gondolná. Zack tökéletesen tisztában volt vele, hogy Hope-ot fogvatartja egy bűnöző, aki a kegyetlenségéről híres. Azonban azt is tudta, hogy a pánik nem menti meg Hope-ot. Valakinek a kezébe kellett vennie az irányítást. Mégpedig most azonnal. Egy széles kézmozdulat kíséretében, ami mindenkit összefogott, elkiáltotta magát: – Elég! A szobában csend lett. Minden arc felé fordult. – Hagyjuk a fiatalembert beszélni! – Mrs. Monahan felállt, a járókeretére támaszkodott, és a szoba közepére döcögött. Hatalmas vászonszatyra mindkét oldalon kilógott a járókeret kosarából. – Biztosan van valami terve. Zacknek valóban volt egy terve, de ez a terv meglehetősen abszurd volt, az a fajta, amihez szerencse és nagy bátorság kell, és sérülést, de akár halált is eredményezhet. Tekintete végigsöpört a felé fordított tizenkét arcon. – Felhívom Boston polgármesterét. Beindítom a kerekeket, a hivatalos eljárás azonban több órát is igénybe vehet, Hope-nak pedig nem biztos, hogy van ennyi ideje. Ezért elmegyek Janek Kinghez. Közlöm vele, hogy Hope az enyém, és ragaszkodom hozzá, hogy adja át nekem. – Megőrült? – kérdezte Mr. Blodgett hitetlenkedve. – Tudja maga, hogy ki ez a Janek? – Igen. – Zack nyugodtan nézett a férfira. – Pontosan tudom.
– Akkor... akkor azt is tudnia kell, hogy ez nem fog működni – hadarta Mr. Blodgett. – Igen, lehetséges. Ezért meg kellene félemlítenem Kinget a... bűnözőkből álló bandámmal. – Magának nincs is bandája – mutatott rá Sarah. Madam Nianci még hangosabban zokogott. – De még lehet. A kis szobában összetömörült emberek elméjében lassan fény gyulladt. Egymásra néztek, aztán gondolatban felmérték Zacket. – Nagyon veszélyes lesz mindenki számára – jegyezte meg Zack halkan. Mrs. Monahan kotkodácsolva felnevetett. – Maga aztán tökös fiú! Rám is számíthat! – Viszonozta a meglepett pillantásokat, majd hűvösen elmosolyodott. – Higgyék el, szükségük lesz rám. – Rám is – csatlakozott dr. Curtis. Mr. Shepard kihúzta magát, kifeszítette keskeny vállát. – És rám is. A kapcsolótábla felzúgott. Sarah odaugrott, hogy fogadja a hívást, de megnyúlt arcáról azonnal látszott, hogy csak egy egyszerű ügyfél az. Valaki ledübörgött a lépcsőn. Mindenki mozdulatlanná dermedt és az ajtóra meredt. A nyílásban magas, kemény kinézetű fekete férfi jelent meg, kezében egy csellótokkal. A csapat egyszerre kapott levegő után és hátrált egy lépést. Mrs. Monahan reszkető ujjal a csellótokra mutatott. – Abban mi van? A fiatalembert összezavarta és megdöbbentette az ellenségesség. – Egy... cselló. Miért, mire gondoltak? – Ahogy körülhordozta tekintetét, elkapta Zack összehúzott szemének pillantását, és ettől kezdve hozzá beszélt. – Keith Munday vagyok. Hope Mr. Csellónak nevez. A szolgálat egyik ügyfele vagyok. Azért jöttem, mert hallottam, hogy börtönben van, és szeretnék segíteni. Nézzék! – Kinyitotta a tokot, és mindenkinek megmutatta a gyönyörű hangszert. – Ó! – Mr. Blodgett megveregette a mellkasát, mintha zakatoló szívét akarná lecsendesíteni. – Mit gondoltak, mi van benne? – kérdezte Keith. – A régi időkben a gengszterek hangszertokokban hordták a fegyvereiket. – Zack elővette a mobiltelefonját. Nem volt vesztegetni való ideje. – És ezzel adott nekem egy újabb ötletet. Hope Janek King dolgozószobájában állt, szemben magával a nagy emberrel. – El kellene törnöm az összes ujját. – King alacsony, vaskos férfi volt, és úgy fújtatott, mint egy gőzmozdony. Hatalmas, bekerített területen álló házban élt, amelynek környéke tele volt fegyveres őrökkel.
Hope-ot azonban mindez nem nyűgözte le. Dühös volt. A férfi asztala fölé hajolt, belenézett nagy, barna szemébe és azt mondta: – Felfogad egy könyvelőt, akiről tudja, hogy börtönben ült csalásért, azért, hogy hamis könyvelést vezessen magának, aztán csodálkozik, hogy ellopja a pénzét? Ekkora marhaságot! – Tudod, King, a lánynak igaza van. King és Hope egyszerre nézett Mrs. Janekre, legalábbis Hope feltételezte, hogy a nő Mrs. Janek. Magas, telt idomú szépség volt. Az ablak előtt ült, ahol a nap megcsillant szőke, melírozott haján, hófehér fogsorán, egy képes újságot olvasott és néha tett egy-egy megjegyzést. – Maradj ki ebből, Nyuszi! – King alakjára szabott öltönyt viselt, hozzá illő mellénnyel és rózsaszín inggel, és amikor ujjával Hope-ra mutatott, az remegett a visszafojtott haragtól. – Ha Stanfordnak lett volna egy csepp esze, nem lopta volna el a pénzemet, és ha magának lett volna egy csepp esze, nem segített volna neki, mert Janek Kinget senki sem verheti át! – Úgy tűnik, távolról sem olyan félelmetes, amilyennek gondolja magát, mert igenis átverte magát... én viszont nem. – Szinte hihetetlen volt, hogy egy nap, ami ilyen csodálatosan kezdődött, valóságos pokollá változott. Hope-nak elege volt az egészből, a mai napból, Kingből, mindenből nyomorult életében, és ha már buknia kell, legalább méltóságteljesen tegye. – Wealaworth azt mondja, maga volt az egész hadműveletnek a kiagyalója. – Én pedig azt mondom, ha én lettem volna a hadműveletnek a kiagyalója, sosem buktunk volna le! King végigfuttatta ujjait gyérülő hajzatán. Hope karbafont kézzel meredt a férfira. Itt állt egy bűnöző dolgozószobájában, aki olyasmivel vádolja, amit el sem követett, egyedül néz szembe a halállal, és még csak nem is számíthat segítségre senkitől. Ha ez a jutalma, amiért kötelességtudó és kedves volt, akár dühöngő amazonná is változhat, így is tett. – Azt hiszi, hogy én vagyok a hadművelet agya, ezért elrabol? Mondhatom, ez aztán bölcs ötlet volt. Világos nappal, a bostoni rendőrkapitányság elől elraboltat az embereivel, akiket mindenki felismert. King ismét beletúrt a hajába. – És ha eltűnök, mindenki tudni fogja, hogy maga öletett meg és dobatta a holttestemet a folyóba! – Nem akartam megöletni – motyogta King. – Akkor mi a célja ennek az egésznek? – Hope már kiabált, és meglepetésére azt tapasztalta, hogy élvezi. – Mert elmondom magának, hogy számítástechnikát tanulok, és minden ujjamra szükségem van a gépeléshez, a Mission Hillen lakom, így minden lábujjamra szükségem van a futáshoz, és ha bármilyen más testrészemet vágatja is le – nem, most már nem fogyhat ki a szuszból -, akkor sem fogja visszakapni a pénzét, mert nincs nálam.
– Persze, hogy nincs magánál! – A férfi is kiabált, szeme kidülledt az erőlködéstől. – Mert elköltötte! – Mire? – Új ruhákat visel. Hope a férfira meredt, és hirtelen úgy érezte, azonnal összehányja a perzsaszőnyeget. Tulajdonképpen nem is bánta volna. A férfi észrevette, hogy új ruhák vannak rajta. Ruhák, amit Griswald... nem, Mr. Givens... adott neki. Nyuszi ledobta a képes újságot. – Drágám, a lány elég furcsán néz ki. – Hope-hoz fordult. -Jól vagy? Mert egy kicsit furcsán nézel ki. A hányinger sajnos elmúlt, és Hope kifejezéstelen hangon azt mondta: – Jól vagyok. A ruhákat pedig azért kaptam, mert lefeküdtem valakivel.
v
– Édesem, azért ennél többet érdemelnél – csóválta a fejét Nyuszi. – A ruhák annyira nem szépek. – Szóval most azt próbálja beadni nekem, hogy maga egy prostituált? – mordult fel King. – Ugyan már! Sokkal inkább olyan, mint egy prédikátor, aki a pokol tüzével és kárhozattal fenyegetőzik. – Nos, köszönöm, Mr. Janek. – Bár Hope apja nem volt az a pokol tüze, kárhozat típusú lelkész, azért értékelte volna a bókot. King az asztalra tette mindkét tenyerét és szétterpesztette gyűrűkkel feldíszített, vaskos ujjait. – Tehát azt mondja, hogy Stanford lopta el a pénzt. – Én nem mondok semmit – vágta rá Hope, mivel biztos volt benne, hogy King valakiről le akar vágni valamit. King ököllel nagyot csapott az asztalra. – Akkor ki fog fizetni? Hope odavágott az asztalra a férfi ökle mellé. – Maga! Sőt, maga már fizetett! Egy pillanatig azt hitte, hogy a férfi meg fogja ütni. Átrepíti a szobán. Még Nyuszi is felkiáltott. – Nyugi, King, nyugi! Ekkor megszólalt a házi telefon. A bíbor szín lassan eltűnt King arcáról. Hátradőlt, de a szemét egyetlen pillanatra sem vette le Hope-ról. Megnyomta a gombot. – Mi az? – Itt vannak néhányan, akik látni akarják magát. – Úgy hangzott, mint Frank hangja, Hope legfiatalabb és kétségtelenül leghülyébb elrablója. Lassan beszélt, mintha közben erősen gondolkodna. – Azt mondják, Hope Prescottért jöttek. Hope hallotta, hogy valaki mond valamit a háttérben.
– És senki nem akar bajt, legkevésbé ők – ismételte Frank. – Frankie. – King hangja türelmetlenül csengett. – Kik ezek? – A Givens-banda. Hope megmerevedett. King éles szeme észlelte a lány reakcióját, és minden bizonnyal tetszett is neki, mert azt mondta: – Rendben. Motozd meg és küldd be őket! – Hátradőlt nagy igazgatói bőrfoteljában, és hintázni kezdett előre-hátra. – Tud valamit erről a Givens-bandáról, Miss Prescott? – Nem. – El sem tudta képzelni, mi célja van Zachariah Givensnek azzal, hogy idejön, és az ő szabadon engedését követeli. Nyuszi éles hangja és kifejezéstelen arca mögött éles következtetési képesség rejtőzhetett, mivel hirtelen felkiáltott: – Ó, drágám, talán ez az a fickó, aki az új ruhákat vette neki! – Igen, úgy tűnik, rátapintottál! – King nagyon elégedett volt magával. Hangos kopogtatás hallatszott, mire kiszólt: -Tessék! Az ajtó feltárult. Hope felkészítette magát Zack látványára, de semmi sem készíthette fel arra, ahogyan a besétáló férfi kinézett. Még mindig a fekete öltönyét, fehér ingét és piros nyakkendőjét viselte. Arca azonban teljesen kifejezéstelen volt, haját hátrasimította, és napszemüveget viselt. Tudomást sem vett Hope jelenlétéről. Félméternyire az asztaltól megállt, lábát kissé szétvetette, kezét összekulcsolta maga előtt. Ügy nézett ki, mint akit sziklából faragtak ki, és az égvilágon semmi sem mozdíthatja el arról a helyről. Öt, egyforma fekete öltönyt, fehér inget és napszemüveget viselő ember sorakozott fel egymás mellett mögötte. Négyen idegenek voltak, egy nő és három férfi. Hangszertokok voltak náluk. Hope meglepetésére és őszinte rémületére Mrs. Monahan zárta a csapatot; járókeretének kereke nyikorgott, hatalmas szatyra kilógott a kosárból. – Hé, hé, hé! – King felállt és felemelte a kezét. – Frankie, mi a helyzet a hegedűkkel? Frank lépett be a szobába. – Ööö, csak az egyik hegedű. Van még egy cselló, egy klarinét és egy fagott. Megnéztem. – Becsukta az ajtót és megállt előtte. Látva a kételyt King arcán, megismételte. – Egy hegedű, egy cselló, egy klarinét és egy fagott. Tényleg! King Zackre nézett és előretolta az állát. – Megpróbál engem megfélemlíteni? – Azért jöttünk, hogy egy kis zenét játsszunk magának. Zack hangja olyan halk és monoton volt, hogy Hope hátán végigfutott a hideg. Sosem látta Zacket Mr. Givens, a kíméletlen vállalatvezető szerepében, de viselkedése, kifejezéstelen arca szó és gesztus nélkül is fenyegető volt.
Mozdulatlanságát, pózát bandájának minden tagja utánozta. Még Mrs. Monahan sem tűnt kedves, törékeny idős hölgynek, sokkal inkább egy kemény nevelőnő benyomását keltette, aki azért jött, hogy megbüntesse az elbizakodott Kinget. Nem mintha King ideges lett volna. Visszaült a foteljába, és nagyvonalúan intett. – Foglaljanak helyet! Hope Prescottot akarják? Biztos vagyok benne, hogy meg tudunk egyezni. Zack nem mozdult. – Nem egyezkedem. – Ő a maga barátnője, nem? Maga vette neki ezeket a szép ruhákat? Nem maga Zack Givens, a nagy pénzeszsák? Jobb cuccal is megajándékozhatta volna a barátnőjét! Üljön le! Beszélünk. Zack nem mozdult. Senki sem mozdult. Hope észrevette, hogy a bíbor árnyalat kezd visszakúszni King arcára. Zack nem jól csinálta a dolgot. Játszotta a keményfiút, amikor King üzletet akart kötni, és King kezdett nagyon ideges lenni. Valakinek baja fog esni. Valószínűleg neki. Vagy Mrs. Monahannek. Utánozva Zack testtartását, Hope kijelentette: – Nem megyek sehová ezzel az alakkal. – Hüvelykujjával Zack felé bökött, és a szíve mélyéig komolyan is gondolta. King rájött, hogy végre biztonságosan kieresztheti magából a gőzt. Ököllel az asztalra vágott, és üvölteni kezdett. – A fenébe! Maga oda megy, ahová mondják magának! Zack egy lépést tett előre. A bandája követte. – Mi ez? – King felemelte a kezét. – Nem akarja, hogy kiabáljak a nőjével? Hogy a fenébe lennék képes megállni? Ez egy igazi boszorkány! Ha ez a kövér disznó egy ujjal is hozzáér Hope-hoz, megöli, határozta el Zack. – Adja át nekem! – A nagy francot! Ellopta a pénzemet! Zack biztos volt benne, hogy King blöfföl, de ez veszélyes része volt a tárgyalásnak. King nagyon büszke ember volt, és adnia kellett a látszatra is. Ráadásul Zack sejtette, hogy a fickó pénzt akar kipréselni a gazdag Givens Vállalatból. Amiről szó sem lehetett. – Nem, nem lopta el a pénzét. Stanford Wealaworth lopta el a pénzét. A lány egyszerűen csak ostoba volt, és nem tudta, mit ír alá. Hope Zackre mutatott, de szavait Kinghez intézte. – Látja már, miért nem megyek vele sehová? – Odafordult a bandához. – Menjenek haza! Egyedül is el tudom intézni. Már egészen jól alakultak a dolgok, amikor maguk felbukkantak. Az ablakban ücsörgő nő most először szólalt meg azóta, hogy a fekete ruhás banda felsorakozott a szobában.
– Nos, édesem, ha kíváncsi vagy a véleményemre, szerintem jó úton voltál afelé, hogy szétrúgják a seggedet! Hope és King egyszerre mordult rá a nőre. – Fogd be a szád, Nyuszi! Nyuszi vállat vont, majd odaintett Mrs. Monahannek. – Helló, Mama! Örülök, hogy kiszabadultál! Mama? King tekintete az idős hölgyre ugrott. Megszemlélte az arcát, a szatyrát, majd ismét az arcát. – Igen, Mama, örülök, hogy kiengedtek, még mielőtt elpatkoltál volna. Úgy hallottam, nagyon rendesen viselkedtél az elmúlt öt évben. – Csak akkor jövök ki, ha valami igazán fontos történik. -Mrs. Monahan Hope-ra mutatott. – Tudod, ő a barátom. – Nem, nem tudtam. – King hátradőlt a fotelban, színlelve a nyugalmat, de ujjai idegesen doboltak a karfán. Zack valami zajt hallott a háta mögül. Amikor hátrafordult, Mrs. Monahant látta, aki nagy vászonszatyrának cipzárját húzta ki. A szatyor egyik végéből fekete acélcső kandikált ki. Pontosabban... egy pisztoly csöve. Egy nagyon komoly kinézetű pisztoly hosszú csöve. Az ősz, idős hölgy bocsánatkérően nézett Zackre. – Elnézést. Kicsúszott a retikülömből. Zack nem tudta eldönteni, az öregasszony megmentette vagy még nagyobb bajba sodorta őket, de gyanította, hogy sokkal jobban tudja, mit csinál, mint azt ő korábban gondolta. King majdnem felrobbant a dühtől. – A francba, Frank! Megnézted a hangszereket, de nem nézted meg a Mama szatyrát? Frank a nyakát nyújtogatta, hogy lássa, mi okozta főnöke kitörését. – De hiszen csak egy öregasszony! Visszafordulva Zack felé, King megkérdezte: – Bandájának a tagjai mind onnan valók, ahonnan Mama? – Mi Mrs. Monahannek hívjuk. – Zack időt hagyott Ringnek, hogy felfogja ennek az értelmét. – És igen, mindnyájan onnan valók vagyunk. Honnan? King csak nem a... börtönre gondol? – Maga biztos nem. – King gyérülő hajzattal fedett koponyáján verejtékcseppek csillogtak. – Magáról nem hallottam. – Talán, mert nem olyan jól informált, amilyennek lennie kellene. – Nagyon úgy tűnt, hogy Zack sem az. King körülnézett a szobában. – A franc egye meg! Az ember keményen dolgozik, nem drogozik, mindent megtesz a cégéért, soha nem akaszt bajuszt a törvénnyel, és tessék, mi történik? A
jó természetét kihasználja egy ócska szélhámos és ez a lány! – Hangja egyre élesedett. – Aztán az ember vissza akarja kapni azt, ami az övé, és mi történik? Beront a dolgozószobájába egy hangszeres banda és Mama Monahan, és elkezdik fenyegetni! – A víz az asztalán álló vázában vadul rezgett. – Nos, rendben. Ha minden, amit mondanak igaz, ha tényleg nem ez a Prescott nőszemély lopta el a pénzemet, akkor elmehet. Vigyék innen a pokolba! Fogja és vigye, Mr. Givens, és soha többé ne lássam magukat! Zack egyetlen további pillanatot sem várt. Mielőtt Hope ismét tiltakozhatott volna, odalépett hozzá, felkapta, és mint egy zsákot, a vállára dobta. Nem törődve a lány kiabálásával, kimasírozott a szobából.
Huszonnégy Hope gyűlölte az egészet. Gyűlölte megalázó helyzetét Zack vállán. Gyűlölte a férfi testének melegét, a hullámokban felszálló illatát, ami nagyon is jól emlékeztette az elmúlt éjszakára, és hogy addig lélegezte be ezt az illatot, amíg az agyának létfontosságú részévé vált, és most már elég volt, ha megérezte ezt az illatot, és már... kívánta is a férfit. Ugyanolyan volt, mint mindenki más. A legrosszabbat gondolta róla. Nem, mindenki másnál rosszabb volt. Hazudott neki. Mihelyt Zack kilépett a házból, megszólalt: – Most már letehet, Mr. Givens! Nem törődve a lánnyal Zack megfordult, King hatalmas házának, vastüskékkel végigrakott magas kőkerítésének szédítő látványával szolgálva Hope-nak. Amennyire tudta, a vastüskékben elektromos áram volt. Őrök figyelték őket a ház sarkától és a nagy távirányításos kapu mellől. A felhajtón egy fekete limuzin parkolt, nyitott ajtókkal, mellette a sofőr, egy nő, várta őket. v – Gyerünk, emberek! – sürgette Zack a csapatot, az autó felé vezetve őket. – King bármelyik pillanatban meggondolhatja magát. – Ah – nyögte Hope halkan. Hát persze! Még mindig veszélyben vannak. Ő és Zack, és... kik is ezek az emberek, akiket Zack a bandájaként mutatott be? Mrs. Monahant ismerte. A másik nő és a férfiak idegenek voltak számára, de csakis Madam Nianci ügyfelei lehettek. Vagyis az ő barátai. Zack mindenféle ceremónia nélkül behajította Hope-ot a limuzin hátsó ülésére. – Hope, húzódj beljebb! Coldfell, én majd segítek Mrs. Monahannek beszállni. Te csak vigyél ki innen minket! Hope örült, hogy lekerült a férfi válláról és alig várta, hogy minél messzebb legyenek King Janek házától, ezért hogy a többieknek helyet csináljon, átmászott a hátrafelé néző ülésre. Coldfell megkerülte az autót és beült a kormány mögé. A Givens-banda tagjai behajigálták hangszereiket középre, és gyorsan beszálltak. Mire Zack besegítette Mrs. Monahant, a járókeretét és hatalmas pisztolyát betette a hátsó ülésre, majd bepréselte magát, és középen leguggolt, Hope szíve már majdnem kiugrott a mellkasából. Az autó belsejében feszült csend volt. – Coldfell, indulás! – adta ki Zack a parancsot. Coldfell sebességbe tette a járművet és a gázra lépett. Senki nem szólt egy szót sem, miközben a kapuhoz közeledtek. Zack hátranézett, nem követik-e őket. Minden szempár rászegeződött, a férfira, aki úgy irányította a hadműveletet, mintha erre született volna. Ami, ismerte el Hope vonakodva, így is volt. Arra született, hogy mindenki őt nézze. És milyen kár, hogy ő is rajta felejtette a szemét! A Givens-banda tagjainak arcán elképedés tükröződött, majd lassan, fokozatosan felengedett a feszültség. Hirtelen valaki elrikkantotta magát. És mintha csak erre a
jelre vártak volna, mindenki nevetni kezdett. Gratuláltak egymásnak, kezet ráztak és mindenki egyszerre beszélt. – Láttátok? – Azt hittem, elájulok... – Annyira féltem... Zack levette napszemüvegét és halvány mosollyal figyelte őket. Hope Zacket nézte. Hátrafésült hajával, fekete öltönyével maga volt a megtestesült könyörtelen üzletember. Hope azon csodálkozott, hogy lehetett olyan ostoba, hogy ezt nem vette észre. A férfi észrevette, hogy a lány őt nézi. Felvonta a szemöldökét, mintha némán azt kérdezné, mit gondol. Hope elfordította a fejét. Ha ez a gesztus aggasztotta is a férfit, jól titkolta. A csellista megragadta Hope kezét. – Keith Munday vagyok, az a fickó, akinek maga segített megkapni azokat az ösztöndíjakat. Szerettem volna személyesen is megköszönni, de sosem hittem volna, hogy ilyen lesz! – Én vagyok az, akinek köszönetet kell mondania. – Hope megszorította a férfi kezét. – Mindnyájuknak – tekintetét végighordozta a társaságon. – Nem tudtam, hogy ilyen jó barátaim vannak. – Ó, drágám, mi akarjuk magának megköszönni – mondta Mrs. Monahan. – Nagyon sokat tett értünk, mindnyájunkért. Helyeslő moraj töltötte be az autót. Hope szemébe könnyek szöktek. Ma a rendőrségen, majd King házában nagyon egyedül érezte magát, de kiderült, hogy barátai vannak, igazi barátai, akik az életüket is hajlandóak kockára tenni érte. – Nagyon bátran viselkedett. – Mrs. Monahan pajkosan vigyorgott. – Nem gondoltam volna magáról, kicsi Hope! – Nem értem rá félni. – Hope elgondolkodott magán, meggondolatlan merészségén. – Minden olyan gyorsan történt, és Mr. Janek borzasztóan felbosszantott. – Ez a kiszabadítás majdnem olyan izgalmas volt, mint szólót játszani. – Keith szeme csillogott. Hope a szeme sarkából figyelte Zacket. A férfi meg sem próbált a közelébe ülni. Remélhetőleg nem akar majd beszélni hozzá, és úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Vagy, ami még rosszabb, megkísérelni kimagyarázni magát, amikor semmiféle magyarázat nem szükséges. Hope most már mindent értett. Egy másik férfi nyújtotta felé a kezét. – Mike Shepard vagyok. Shelley és én maga után nevezzük el a gyermekünket. – Mr. Shepard. – A férfi sovány volt és ideges, pont, ahogyan Hope elképzelte, és amikor megfogta a kezét, heves büszkeséget érzett. – Rólam nevezik el a babát? Ez csodálatos! – Tehát akkor kislány, akinek ő segített a világra jönni. Nagy megkönnyebbülésére Zack Mrs. Monahan mellé ült a hátsó ülésen. – Azt hiszem, nem lett volna szabad eljönnöm, hiszen most született gyermekem, meg minden, de Shelley azt mondta, hogy segítenem kell. Képzelje, amikor beértünk a kórházba és eszébe jutott, hogy még csak köszönetet sem mondtunk magának,
nagyon bedurrant az agya. – Mr. Shepard bölcsen bólintott. – Én azt mondom, sose ellenkezzenek egy asszonnyal, aki nemrég szült. Túltengenek benne a hormonok. – És teljesen indokoltan – jegyezte meg Hope. Zack a hatalmas luxusautóban szemben ült vele, ami majdnem rosszabb volt, mintha mellette ülne. Egyfolytában őt nézte, és bármerre fordult, magán érezte a férfi tekintetét. – Dr. Curtis vagyok. – A tágra nyílt szemű nő olyan közel húzódott, amennyire csak tudott. – Olyan sokszor megmentett, amikor hótorlaszba csúsztam, hogy én is szerettem volna segíteni megmenteni magát. Hope dr. Curtist magasnak, karcsúnak és idősebbnek képzelte, nem ilyen kis alacsony vörös hajúnak. – Köszönöm. Dr. Curtis tárgyilagos hangon hozzátette: – Különben is, gondoltam, jól jön az orvosi segítség, ha esetleg valakit lövés ér. – Valóban – helyeselt Hope. – Hacsak nem maga az, dr. Curtis. – A társaság legidősebb tagja elkomorult. – Mit tennék, ha maga sérülne meg? Nem tudom, honnan szereznék másik orvost a menedék számára. Hope azonnal felismerte a hangját, és elégedetten állapította meg, hogy legalább ő úgy néz ki, ahogyan egy episzkopális lelkésztől elvárható – komoly és hetvenéves. – Becket atya! Nagyon örülök, hogy megismertem! – Én is örülök, gyermekem. – Az idős férfi átnyúlt a hangszerek fölött és megfogta Hope mindkét kezét. – Isten fénye voltál kis menedékem számára. Tábori ágyakat, ennivalót szereztél, és rátaláltál dr. Curtisre. Szeretném, ha tudnád, mennyire hálás vagyok neked és mennyire hálásak azok a családok, akik a hideg elől bemenekülnek hozzám. – Köszönöm, Becket atya. Hope kezdte sejteni, hogyan szerveződött meg ez a hadművelet. Afelől sem volt kétsége, hogy Zack volt a vezetője. Fogalma sem volt, miért sietett a férfi a megmentésére. Rájött, hogy ártatlan, vagy csak nem hagyhatta, hogy megöljék? Lopva Zackre nézett, de szeme Mrs. Monahanével találkozott. Mrs. Monahanével, aki pajkosan vigyorgott rá. Valójában ki is ez az idős hölgy? – Mrs. Monahan – szólította meg Hope. – Mindig hord magánál fegyvert? – Ó, nem, drágám, azzal megszegném a feltételes szabadlábra helyezés szabályait. Hirtelen csend támadt, és minden szempár Mrs. Monahanre szegeződött. Becket atya mindentudóan mosolygott. – Mama Monahan része a város folklórjának. Vasmarokkal fogta össze és irányította a bandákat, és amikor végül börtönbe került 1958-ban, a helyét jelentéktelen bűnözők és drogkereskedők vették át. – Mama Monahan. Mama. Maga védett meg engem. – Hope el sem hitte, hogy ez eddig nem jutott eszébe. – A környékemen a rablók félnek magától.
– Igen, még van némi hatalmam – felelte Mrs. Monahan szerényen. – King Janek maga miatt engedett el minket? – kérdezte dr. Curtis. – Elbizakodott vén gengszter vagyok, de hiszem, hogy részem volt benne. Azonban a bandát a mi Mr. Givensünk állította össze. Sarah is jönni akart, de Madam Nianci nagyon zaklatott volt, és valakinek fogadnia kellett a telefonhívásokat. És Mr. Givens fantasztikusan játszotta a könyörtelen bandavezér szerepét. – Mrs. Monahan kinyújtotta a kezét, és szeretettel megveregette Zack fejét. Helyeslő mormogás hallatszott. Zack hátba veregetéseket és baráti vállba öklözéseket kapott. – Ő szerzett be mindent – tájékoztatta dr. Curtis Hope-ot. -Ezeket a fekete ruhákat, a hangszereket... még sosem láttam ilyen elszánt embert. – Igen – morogta Hope -, ha valamit elhatároz, képtelenség megállítani. Azt kívánta, bárcsak ne kellene megköszönni a férfinak, amit érte tett. Bárcsak soha többé ne kellene hozzá szólnia! Azonban tudta, hogy nem lesz ilyen szerencséje. Zack ezt tudomására adta minden egyes mozdulatával, minden pillantásával. Mrs. Monahan folytatta: – Azt hiszem, a mi Hope-unk és az ő csípős nyelve arra késztette Kinget, hogy próbáljon minél hamarabb megszabadulni tőle. – Néha eltűnődöm, hogy normális-e egyáltalán. – Zack piramist formált az ujjaiból és rezzenéstelen tekintettel nézte Hope-ot. Hope ellenségesen viszonozta a férfi tekintetét. – Néha magam is eltűnődöm rajta, de nem ugyanazon okból. Az autóban mindenki behúzta a nyakát. Becket atya gyorsan közbeavatkozott: – Hope olyan kedves a telefonban. Sosem gondoltam volna, hogy képes szembeszállni helyi maffiafőnökünkkel annak saját házában. – Én viszont igen. Hope nem fél semmitől. – Zack mély, vibráló hangja hallatán Hope megborzongott. Szavak nélkül is felidézte benne az elmúlt éjszakát, a szenvedélyt, amelyen osztoztak... a szavakat, amelyeket mondott. Emlékezett az elmúlt éjszakára, de még tisztábban a rendőrségen lejátszódott jelenetre, a megalázó felfedezésre, hogy a férfi becsapta... és arra, amit ő mondott. – Tévedsz. Igenis van, amitől félek, mégpedig az árulástól és a hazugságoktól. De nem félek egyedül lenni. Megszoktam. Szeretem a magányt. – A levegő közöttük sűrű volt az ellenségességtől... Hope ellenségességétől. Ahogy az autó lassított, Keith kényelmetlenül fészkelődni kezdett. – Nos, itt vagyunk Madam Niancinál. Izgalmas volt a találkozás, Hope. Hamarosan beszélünk! – Kinyitotta az ajtót és kiugrott, alighogy megállt az autó. Coldfell is kiszállt, odaadta Keithnek a csellóját, és mereven állt az ajtó mellett. – Igen, örülök, hogy megismertem, Hope. Jöjjön el a misszióba, amikor kedve van. Kap vacsorát! – Becket atya szinte elmenekült, anélkül, hogy hátranézett volna.
– Vigyázzon magára, drágám! Hívni fogom, ha ismét beragadtam egy hótorlaszba. – Dr. Curtis megölelte Hope-ot és kiszállt. – Valaki segítsen! – rikkantott Mrs. Monahan. Kezek nyúltak be és emelték ki az idős hölgyet, aki távoztában megjegyezte: – A patkányok elhagyják a süllyedő hajót. Zack kiadta neki a járókeretet. Hope megpróbált átcsúszni a másik ajtóhoz és kiszállni. Zack azonban kinyújtotta a karját és elzárta előtte az utat. Hope először a férfi karjára, majd a szemébe nézett. – Tűnj el az utamból! A férfi elvette a karját. – Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt, ami történt. Hope nézte a csinos, könyörtelen arcot. Korábban jó szívű, jó embernek látta. Olyan férfinak, akit tudna szeretni. Akit el tudna halmozni gondoskodásával, és ha a kapcsolatuk nem is tartana örökké, legalább szép emlékek maradnának utána. Zack lágy, meggyőző hangon azt mondta: – Amikor megláttalak Baxterrel, helytelen következtetéseket vontam le. Hope most már tudta az igazságot. Zack olyan gazdag ember volt, mint a többi. Akarta őt – egy időre. Használni akarta – egy ideig. Aztán elhagyná, és a számára okozott fájdalmat lényegtelennek tartaná, mivel csak a saját érzelmei számítanak. A szükségletei, érzései. – Ostoba voltam. Most már tudom. – Minden eszközt bevetett a meggyőzésbe. Nagy, sötét szemét, csábító, bársonyos hangját, szánalmas bocsánatkérését. Hope-nak nem volt rá szüksége. Már így is eleget szenvedett. – Szeretném, ha visszajönnél hozzám – mondta a férfi. Hope hirtelen egész testében remegni kezdett. – Hogyan merészelsz ilyet kérni? Hogyan merészeled azt gondolni, hogy elfelejtem a hazugságaidat? Azt hiszed, meghallgatom a kérésedet, aztán a karodba omlok? Nem veled voltam. Én egy Griswald nevű férfival voltam. Egy olyan férfival, aki nem is létezik. – Velem voltál. Az Isten szerelmére, Hope... – Zack a kezét nyújtotta felé. – Nem. Nem, nem, nem! – Hope gyorsan kiszállt az autóból. Semmi más nem jutott eszébe. Nem is volt rá szüksége. -Nem. Besietett Madam Niancihoz, otthagyva a férfit – utoljára.
Huszonöt Kedves Mr. Givens! Nagyon köszönöm az új számítógépet, nyomtatót és képernyőt. Bár tudom, hogy vissza kellene utasítanom, köszönettel elfogadom, mert segíteni fogják a testvéreim utáni kutatást. Természetesen már tudja, mennyire örülök az új ruháknak, amelyeket magától kaptam, de ezúton szeretnék ismét köszönetet mondani. És végül, de nem utolsósorban, köszönöm, hogy vállalta a sok kellemetlenséget, amellyel a Mr. Janek kezéből való kiszabadításom járt. Annak ellenére, hogy úgy gondolom, megfelelően kezeltem a helyzetet, lehet, hogy öntelt vagyok, és igazán értékelem az erőfeszítéseit. Tisztelettel, Hope Prescott Ui: Kérem, ne küldjön több virágot! Zack a Hallmark üdvözlőlap belsejére írt mesterkélt hangú sorokra meredt, majd dühös szitkok kíséretében bevágta az asztala mellett álló papírkosárba. Bekapcsolta a számítógépét. Válaszképpen egy csípős hangú e-mailt akart írni, abban a reményben, hogy sikerül felbosszantania a lányt, és e helyett a lapos, sértő hangú levél helyett igazi érzelmektől átszőtt választ ír. – Uram! – Meredith állt irodája ajtajában. – Maga meg mit csinál? – Miért, maga szerint mit csinálok? – morogta Zack. – E-mailt akarok írni. Ahhoz képest, hogy már nagyon jól beleszokott a munkájába, az asszony láthatóan teljesen összezavarodott. – De hiszen maga nem szereti a számítógépeket! – Minden idióta tud e-mailt írni! – Én is ezt szoktam mondani mindig. Mr. Urbano van itt, uram. – Ó, a pokolba! – Pont erre van szüksége! – Küldje be! Jason természetesen már ott volt Mrs. Spencer sarkában. – Milyen szívélyes invitálás! Igazán jólesik, hogy ilyen szívesen látsz! – Ülj le! Mit akarsz? – Itt vannak a papírok Baxter cégének átvételéhez, amit kértél. – Jason letette a dossziét Zack íróasztalának sarkára, majd leült. – Minden rendben van. Baxter nyakig ül a szarban. – Helyes! Ha rajta múlott volna, Baxter valami sokkal kellemetlenebb helyre kerül, ahol mondjuk az idők végezetéig kell csücsülnie, de pillanatnyilag a szövetségi börtönnel is megelégedett. Amikor Jason nem állt fel, hogy távozzon, Zack felnézett, és látta, hogy barátja szája remeg az elfojtott mosolytól. Mintha nem tudta volna, hogy ez következik.
-És? – Csak el akartam mondani neked, mennyire élveztük mindnyájan a társaságodat és morózus humorodat. Nem is ért volna semmit a jéghokimeccs, ha nem búslakodsz ott a sarokban. Zacket egy hajszál választotta el attól, hogy ráripakodjon Jasonre, de a fejében megszólalt Hope hangja, aki azzal vádolta, hogy pajzsként használja a gazdagságát. Ez visszafogta. Ez mindig visszafogta. – Nagyon hülyén viselkedtem? – Nem, ezt nem mondanám. – Jason megvakarta a tarkóját. -Egészen addig, amíg a meccs végeztével meg nem kérdezted Selenát, hogyan képes elviselni női mivoltát, amikor a nők mást sem tesznek, csak kitépik a férfiak szívét, és szárazra csavarják. Zack arca megrándult. – Azelőtt nem csináltál mást, csak búsultál. – Lehet, hogy túl sokat ittam – mondta Zack óvatosan. – Igen, lehet – értett egyet Jason. – Én azt a részt élveztem különösen, amikor a kezembe nyomtál egy százdollárost, mondván, egész életedben egy seggfej voltál, és megérdemelted, hogy elveszítsd a fogadást. – Most visszaadhatod a pénzt. – Virágot küldettem belőle Selenának visszaszerezned a nődet?
a te nevedben.
Sikerült
azóta
– Kicsodát? – Azt a nőt, aki miatt morcos és utálatos voltál, és erősen hajlamos az ivásra. Zacknek láthatóan nem volt semmi mondanivalója Hope-pal kapcsolatban. Viselkedése mindent elárult. – Nem. – Tyűha! – Jason a fejét csóválta. – Évekig reménykedtem benne, hogy összeakadsz egy olyan nővel, aki móresre tanít, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire megkapod a magadét. – Jó tudni, hogy a barátaim jól szórakoznak rajtam. – Az a jó, hogy eljöttél a barátaidhoz, hogy együtt szórakozhassunk. – Jason szeretettel nézett rá. – Hiányoztál, haver. – Te is hiányoztál – ismerte be Zack vonakodva. – Csak akkor döbbentem rá, amikor... – Amikor a lány elhagyott? – Csak miattad és a miatt az átkozott fogadás miatt voltam kedves vele. – Tehát az egész az én hibám? Na, ez szép! – Jason felállt és nyújtózott egyet. Nagydarab, tagbaszakadt, okoskodó csirkefogó volt, sokkal jobb barát, mint amit Zack megérdemelt. – Jössz a születésnapi meglepetés-partimra vasárnap? – A világért sem hagynám ki, hogy lássam, megint egy évvel öregebb lettél!
– Hozzál bort! Úgy hallottam, mostanában a Citra a kedvenced! Jason kiugrott az ajtón, mielőtt Zack bármit hozzávághatott volna. De aztán nagy, húsos kezével megfogta az ajtókeretet és visszalépett. – Nem vall rád, hogy hagyod elmenni. Jason már megint Hope-ról beszélt. – Nem tudom, hogyan szerezzem vissza. – Kérdezz meg egy szakértőt! Tudod... a nővéredet. Vagy anyádat. Vagy Cecily nénédet. A nők jobban értenek az ilyesmihez, mint mi, férfiak. Selenával is beszélhetnél, de ő most haragszik rád, amiért azt mondtad, hogy kitépi a férfiak szívét. – Jason elvigyorodott; fehér foga szinte világított napbarnított arcában. – Vagy talán el kell döntened, mennyire vagy kétségbeesve. – Ismét eltűnt. Zack hallotta, amint elköszön Meredithtől, és eközben végig azt gondolta: túl késő. Ez dobolt a fejében. Túl késő. Meg kellett volna mondania Hope-nak az igazságot, amíg lehetősége volt rá, nem pedig megvárni, amíg az a szemét Baxter kezébe veszi a dolgot. Baxter évekig börtönben lesz, de mi haszna a bosszúból? Hope továbbra sem az övé. Meredith rátelefonált. – Uram, Mr. Griswald van a kettesen. – Rendben. – Több, mint negyvennyolc órája nem hallott az inasáról. Amióta Griswald megérkezett Texasba. Griswald szabályos angol akcentusával bejelentette: – Uram, már nem vagyok Hobartban. – Miért nem? – Felszólítottak a távozásra. Zack kiegyenesedett. – Miért? – Először is, elmentem a helyi törvényszéki épületbe. Ez egy új épület, ami még ötéves sincs, mert a régi leégett, és minden, a Prescott családra vonatkozó irat és dokumentum megsemmisült. – Mások aktái is elégtek a tűzben? – Nem mind, de a Prescott családdal kapcsolatosak igen. A titkárnőnek utána sem kellett nézni, hogy tudja, – Griswald rövid szünetet tartott, hogy Zack felfogja az információ jelentőségét. – A hölgy szerint semmi rájuk vonatkozó adat nem maradt. – Valaki magához vette az aktákat. – Senki nem volt hajlandó megosztani velem a tudását. Amíg a törvényszéki épületben voltam, akaratomon kívül felhívtam magamra a rendőrfőnök figyelmét, aki azt tanácsolta, törődjek a saját dolgommal. Egyetértettem vele, és elhagytam az épületet. Zack szinte látta maga előtt az udvarias és rendkívül bosszús Griswaldot, aki elhatározta, hogy mindenképpen megtudja az igazságot. – Aztán?
– Aztán elmentem a középiskolába Miss Prescott adataiért. Semmiféle írott adattal nem tudtak szolgálni, de beszéltem Miss Prescott rajztanárával, Miss Campbellel. A hölgy elmondta, hogy nagyon furcsán kezelték a Prescottékkal történteket. Nem értette, miért szakították el egymástól a Prescott gyerekeket. Nem tetszett neki az, ahogyan a szülőket megvádolták a bűntény elkövetésével hivatalos vizsgálat vagy nyomozás nélkül. És azt sem akarta, hogy meglássák, amint velem beszél. – A francba! – Igen, uram. Elmondta, ő tartja el idős édesanyját, és nem engedheti meg magának, hogy elveszítse az állását. – Griswald mély, hivatalos hangja mindvégig nem változott, de Zack már ismerte annyira, hogy tudja, nagyon dühös. – Amint kiléptem az iskolából, a rendőrfőnök, aki követett, közölte velem, hogy bajt keverek, és kivezettetett a városból. Okosabbnak találtam, ha nem ellenkezem. – Ügyes volt, és köszönöm. Fogalmam sem volt, hogy érdeklődése ilyen port kavar. – Valami tényleg történt Hobart-ban, valami szörnyűség. – Van valami módja, hogy megtudjuk, hová vitték a többi gyereket? – Számítottam erre a kérdésre, uram, és jelenleg már a texasi Austinban vagyok. Laptopom és genealógiai kutatásaim során szerzett gyakorlatom segítségével sikerült kiderítenem az egyik gyermek tartózkodási helyét. Zack úgy pattant fel, hogy széke nekicsapódott a falnak. – Ki az? – Az örökbefogadott fiú. Őt visszaküldték állami gondozásba, és ezek az adatok nyilvánosak. Houstonban nőtt fel, nagyon hamar sikeressé vált, és nevét Jaké Jonesra változtatta. – Most hol van? – Pillanatnyilag Bostonban él. – Bostonban? – Meggyőződésem, hogy odáig sikerült követnie Miss Prescott nyomát, és továbbra is próbálja megtalálni.
Huszonhat Egy héttel később Madam Nianci fel-alá járkált az alagsori szobában, időnként megállt, hogy kikukkantson az ablakon, miközben Sarah a kanapén ült, és a körmét rágta. Végül Madam Nianci szusszantott egyet, mint a szagot fogott kutya, és bejelentette: – Egy limuzin állt meg a ház előtt. Hope éppen most vett át egy üzenetet Miss Sziámi számára, és nyugodt arccal nézett Madam Niancira. – Nem érdekes? Sarah bólintott. – Nagyon érdekes. Kíváncsi vagyok, ki lehet. – Nem érdekel – vetette oda Hope a szája sarkából. – Micsoda viselkedés ez egy fiatal lánytól! – Madam Nianci ismét kilesett. – Valaki kiszállt. Annak a kedves fiatalembernek a nagynénje, Miss Cecily. Hope lehunyta a szemét. Zack beveti a nagyágyúkat. Madam Nianci bánatosan felsóhajtott. – Milyen kár! Szeretne lejönni, de képtelen leereszkedni a lépcsőn. – Legutóbb a sofőrje hozta le. – Talán ma szabadnapja van – jegyezte meg Sarah. – Ja, persze. – De talán mégis. Csak mert Zack egy hazug csaló és szélhámos, még nem jelenti azt, hogy a nagynénje is az. – Megyek és beszélek vele – mondta Madam Nianci. – Közlöm vele, hogy senkivel sem óhajtasz beszélni. Még ez is jobb, mint ha hagyjuk kint ácsorogni a hóban rád várva. – Rendben. – Hope meghúzgálta pulóvere garbónyakát. Biztosan összement a mosásban. – Tegye azt! Madam Nianci felvonta egyik festett szemöldökét. – Milyen határozott vagy! Ne hagyd, hogy a bűntudat együttérzést ébresszen a szívedben! Sarah egyetértett. – Vannak elveid, és ragaszkodnod kell hozzájuk. – Megyek. – Madam Nianci eltúlzott mozdulatokkal kinyitotta az ajtót, kiment, majd behúzta maga mögött. Jéghideg levegő tódult be az asszony nyomában a szobába. Hope összefonta karját a mellén, és nem törődve Sarahval, beindította a laptopot, amit Zack küldött neki. Azt, amelyik bekapcsoláskor háttérként a férfi arcát mutatta, miközben mély, meleg hangja azt mondta: Szeretlek, Hope, kérlek, legyél a feleségem! Hope jó volt programozásban, de képtelen volt kideríteni, hogyan lehetne megváltoztatni a hátteret vagy kitörölni a hangot – pedig megpróbálta.
Madam Nianci egy újabb jeges szélroham kíséretében visszatért, és gyászos hangon bejelentette: – A nagynéni nem hajlandó távozni. Azt mondja, mindenképpen beszélni akar veled, és majd talál valakit, aki lehozza a lépcsőn. – Valaki biztosan elvezette idáig azt a limuzint! – csattant fel Hope. – Ez egy helyettes sofőr, akinek rossz a szíve. Majd keresek valakit a környéken. – Először is megyek és szórok egy kis sót a jégre, mert valóságos tragédia lenne, ha az, aki elvállalja a dolgot, valami idétlen alak, Miss Cecilyvel együtt elvágódna a lépcsőn. -Sarah felpattant és közben Hope-ot leste. – Szerencsétlen asszony az arthritiszével és csípőprotézisével. – Jó, rendben! – Hope elkeseredve a levegőbe lendítette mindkét karját. – Megyek és beszélek vele! Sarah odasietett hozzá. – Nagyon helyes! Gyere, segítek felvenni a kabátodat! – Milyen szép ez a kabát, amit Mr. Givenstől kaptál! Nagyon csinos. Vedd fel a sáladat is! Ez is új. Szintén Mr. Givenstől. Itt a csizmád! – Madam Nianci és Sarah gyorsan rádobálták Hope-ra a kinti ruhadarabjait. – Megértem, hogy nem akarsz beszélni azzal a szörnyű alakkal, annak ellenére, hogy gazdag, és senkivel a családjából, de azért sajnálom ezt a szegény hölgyet. Hope összeszorította a fogát. Úgy érezte, mostanában elég sokat teszi ezt, még álmában is. – Az a szörnyű alak és az összes családtagja egy csapat zsaroló, és ti ketten sem vagytok semmivel sem jobbak. Sarah meg sem próbálta álcázni a vigyorát. – Én? – Madam Nianci megpróbált sértett arcot vágni. – Én a te oldaladon állok. – Persze, úgy ahogyan Benedict Arnold támogatta George Washingtont. – Hope széles mozdulattal átdobta a vállán a sálja végét. – Ne aggódjon, visszajövök és ledolgozom a műszakomat. – Biztos vagyok benne – mondta Madam Nianci. Hope megpördült és gyanakvó pillantást vetett áruló barátaira. Madam Nianci ártatlan arccal széttárta a karját. – Most mi a baj? Csak azt mondtam, biztos vagyok benne. – Majd én figyelem a kapcsolótáblát! Hope kinyitotta az ajtót és felszaladt a lépcsőn, ami egyáltalán nem volt jeges. A hideg szél belekapott a kabátjába, és nehéz, szürke felhők úsztak az égen. A hatalmas limuzin ablakai olyan sötétek voltak, hogy egyáltalán nem lehetett belátni. Cecily néninek nyoma sem volt, de a limuzin ajtaja nyitva állt. Hope cinikusan eltűnődött, vajon Cecily néni egyáltalán kilépett-e az autóból, vagy az egész csak egy összeesküvés volt közte, Sarah és Madam Nianci között. Hope-nak azonban esze ágában sem volt kint ácsorogni és tűnődni, ezért becsusszant a bőrülésre, ahol megcsapta a meleg. Bent félhomály uralkodott, de Hope tisztán látta két alak körvonalait. Két női alak. Cecily néni és... ki?
– Csukja be az ajtót, drágám, hideg van kint – utasította Cecily néni. Hope becsapta az ajtót, mire a biztonsági zárak bekattantak és az autó lassan elindult. Cecily néni felkapcsolta a mennyezeti lámpát, és Hope két nagyjából egyforma korú hölgyet látott, akik egymástól különbözőbbek nem is lehettek volna. Egy valamiben hasonlítottak: úgy nézték Hope-ot, szikrázó szemmel, mint a prédáját méregető sas. Cecily néni kezében bot volt. – Hope, ő itt Mrs. Givens, Zack édesanyja. – Szólítson Gladysnek! – mondta Mrs. Givens. Hosszú haja meleg barna színűre volt festve, és kontyba tekerve viselte a tarkóján. Sminkje tökéletes, ruhája ízléses, arca kerek és puhány volt, nyaka löttyedt. Szinte áradt belőle a pénz, a régi pénz szaga, és halálra rémítette Hope-ot. – Köszönöm, asszonyom. – Hope nem nézett rájuk, miközben levette a sálját. Sikerült becsalogatniuk az autóba, most rajtuk a sor, hogy beszéljenek. Cecily néni rögtön a lényegre tért: – Gondolom, tudja, hogy az unokaöcsém rágja magát maga miatt. – Mindaddig, amíg a megfelelő bort issza hozzá, minden rendben lesz! – vágott vissza Hope. Cecily néni kivillantotta fehér fogait, de nem jókedvében. – Velem ne pimaszkodjon, kisasszony! – Ugyan, drágám! – Mrs. Givens megveregette Cecily néni kezét. – Nem szabad megrémítenünk az ifjú Hope-ot! Biztos vagyok benne, nem akarta, hogy Zack reménytelenül beleszeressen, aztán pedig magára maradjon a baj első jelére. – Reménytelenül? – nyögte Hope. – Magára maradjon? Szerelem? – Szerelem? Az meg mi? – Hazudott nekem. Hazudott nekem egy barátság legalapvetőbb alkotóelemét, a kilétét illetően. – Nos, drágám – mondta Mrs. Givens -, én úgy tudom, nem hazudott a kilétét illetően. Mivel kedves volt a telefonban, úgy gondolta, semmiképpen nem lehet Zachariah Givens, és ő e fölött érzett sértettségében meghagyta magát ebben a hitben. Nem volt szép tőle, de a maga sznob meggyőződése, miszerint a gazdag emberek undokok, sem nevezhető annak. – Sznob meggyőződés? Én nem vagyok sznob, én... – Az előítéletes jobb szó rá – szúrta közbe Cecily néni éles hangon. A megjegyzés hallatán Hope egy pillanatra elhallgatott, de esze ágában sem volt meghátrálni. – Ha előítéleteim vannak, arra jó okom van. – A legtöbb előítélet gazdájának meggyőződése, hogy jó oka van az előítéletre. – Cecily néni botja végével nagyot dobbantott a padlón. – Nekem például előítéleteim vannak az olyan emberekkel szemben, akik úgy tesznek, mintha maga az emberi kedvesség csordogálna az ereikben, utána kegyetlenséggel vádolnak engem és családtagjaimat, mert van képünk gazdagnak lenni. – Göcsörtös kezét Mrs. Givens vállára tette. – Maga szerint ez az asszony kegyetlennek látszik?
– Számomra mindketten kissé machiavellinek tűnnek -morogta Hope. Cecily néni hátradőlt az ülésen, és bár a megvilágítás halvány volt, Hope meg mert volna esküdni, hogy a két asszony egymásra vigyorgott. Mrs. Givens azonban nem hagyott Hope-nak időt a gondolkodásra. – Én, a magam részéről, nagyot csalódtam Zachariah-ban. Hope ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy hangosan felnevessen. Zachariah? Fogadni mert volna, hogy a férfi imádja, ha így szólítja az anyja. Mrs. Givens folytatta: – Egyetlen másodpercnél tovább sem lett volna szabad ezt a kilétével kapcsolatos félreértést tisztázatlanul hagynia. – Ugyan, Gladys! – szólt rá Cecily néni. – Ha valaki felhívna, és minden ok nélkül seggfejnek tartana, nem éreznél erős kísértést, hogy félrevezesd? – Én pelenkáztam azt a fiút, és elhiheted, arra tanítottam, hogy nem szabad engednie a kísértéseknek. – Mrs. Givens csalódott volt és bosszús. – És ha arra gondolok, milyen komoly dologra használta fel! Mindkét asszony kérdő pillantással fordult Hope felé. Hope a torkát köszörülte és lesütötte a szemét. – Hmm. – Cecily néni szeme elkeskenyedett. – Gladys, igazad van. Túl messzire ment. Jobban el kellett volna fenekelned, amikor kisgyerek volt. Hope lefeküdt azzal a férfival, aki ezeknek az asszonyoknak a szeme előtt nőtt fel, és most képtelen volt a szemükbe nézni. – A baj első jelére elhajított. Felhívtam a börtönből, azt gondolva, hogy ő az én lovagom fényes páncélban, ő pedig azt feltételezte rólam, hogy tolvaj vagyok. Feltételezte rólam, hogy mindig is tudtam, ki ő, és elárultam. Nagyon rosszulesett minden, amit mondott, és minden, amit tett, helytelen volt. – Igen, elmondta. De végül kiszabadította – mutatott rá Mrs. Givens. – Kiszabadítottam volna én is magamat. – Ezt is mondta – bólogatott Cecily néni. – Szeretné, ha Zack emlékezne rá, honnan jött, ugyanakkor bízna magában, de magának is emlékeznie kell, hogy ő honnan származik, és talán meghagyni az... az... – Előítéleteit? – csattant fel Hope. Cecily néni bólintott. – Az ő előítéletei is megérdemelnek némi tiszteletet. Nemegyszer előfordult, hogy az emberek kihasználták. Egy kicsit érzékeny az olyanokra, akik azt hiszik, hogy ő egy ostoba, gazdag fiú, aki apucitól kapja a pénzét és semmit sem tesz érte. Zack okos és keményen dolgozik, és egy védőburkot növesztett maga köré, amin semmi sem tudott áthatolni. Mrs. Givens előrehajolt és megfogta Hope kezét. – Mostanáig. Amíg maga nem jött. Nagyon szerelmes magába. Hope egy pillanatig erős sóvárgást érzett, de ez hamar elmúlt.
– Szerelmes belém? Nem, ezt félreértették. Azt hitte, hogy a szeretőjeként tarthat engem. – Hope érezte, hogy egyre fokozódik benne az indulat. Az első alkalommal, amikor belépett Zack házába szerény húslevesével, úgy érezte magát, mint egy paraszt, aki ajándékot visz az uraságnak. Nem volt kellemes érzés, de sikerült elfojtania magában. Végül is, az inashoz ment látogatóba. Az inassal kötött barátságot. És később az inas lett a szeretője. A lelke mélyén mindvégig azt érezte, hogy kapcsolatuk kölcsönös bizalmon és vonzalmon alapul. Azonban rájött, hogy Zack úgy kezelte, mint egy kóbor háziállatot, valakit, akit kiemelhet a nyomorból, amely az élete, ajándékokkal halmozhat el, majd miután beszedte az ezért járó ellenszolgáltatást, útjára küldhet. – Mit képzel, ki ő? Károly herceg? – Biztosíthatom, a fiam meglehetősen zsarnok természet – mondta Mrs. Givens. – Leereszkedő – tette hozzá Cecily néni. Mrs. Givens figyelmen kívül hagyta a megjegyzést. – Nagyon nagyra tartja magát, de nem szabad elfelejtenie, hogy az apja már tizenhat éves korában betette a postázóba dolgozni, és mire elvégezte a jogot... Hope megdöbbent. – Zack ügyvéd? Mi jöhet még? – Szóval mire elvégezte a jogot, már két nagyon komoly vállalati fúziót vezényelt le. Tudja, az apja jóval idősebb nálam, és szeretett volna visszavonulni, ezért Zackben igen hamar kialakult a felelősségérzet és... – Arrogancia – szólt közbe Cecily néni. Mrs. Givens megpördült. – Befognád a szádat? – Bocsáss meg! – Cecily néni behúzta a nyakát. Mrs. Givens igyekezett összeszedni a gondolatait. – Hope, nagyon jó látni, hogy magának sikerült alázatra tanítania. Már egyáltalán nem bíztam benne, hogy valaha is beenged valakit a szívébe. És akkor jött maga. Az anyját nagyon boldoggá tette. Hope nem akarta, hogy Mrs. Givens simogassa a kezét és Cecily néni esdeklően nézzen rá, vagy elgondolkodni mindazon, amit mondtak, és hogy az egész mennyire logikusan hangzik. – Gondoljon arra, milyen sokat tehetne a társadalmilag hátrányos helyzetben lévőkért Zack pénzével a háta mögött! – mondta Mrs. Givens rábeszélő hangon. – A család tényleg szemérmetlenül gazdag. Maga az első, aki megcsiklandozta Zack társadalmi lelkiismeretét. – Cecily néni láthatóan nagyon fel volt dobva. – Tudta, hogy amióta megismerte magát, egy teherautónyi takarót vásárolt az Üdvhadseregnek? – Persze nem tudták hová tenni – folytatta Mrs. Givens -, ezért szét kellett küldenie a város különböző pontjain lévő menedékhelyekre, de a drága fiú azért próbálkozik.
– Nagyon próbálkozik – morogta Hope keserűen. – Jótékonyságból nem megyek senkihez feleségül. Biztos vagyok benne, hogy ezt Mr. Zachariah Givens sem szeretné. – Mr. Zachariah Givensnek mindegy lenne, csak megkapja – vágott vissza Cecily néni. – Olyannak szereti magát, amilyen. Az autó finoman lefékezett Zack házának bejárata előtt. Mrs. Givens feltette kalapját őszülő hajára. – Beszélnie kellene Zackkel, drágám! Szeretne bocsánatot kérni magától, és én, mint az anyja, úgy gondolom, ez így lenne helyes. – Gondolja csak el, milyen gyötrelmes lesz számára! -Cecily néni megkocogtatta az üveget a sofőr és az utasok között. – Biztosan élvezni fogja. – Nem annyira, hogy megérje a megpróbáltatást – mondta Hope. Az üveg leereszkedett. – Most bemegyünk. – Mrs. Givens kinyitotta az ajtót és kiszállt. – Hope, drágám, maga maradjon itt, döntse el, maga szerint mi a helyes, és ha eldöntötte, Zack várni fogja. – Ha nem akar beszélni Zackkel – tette hozzá Cecily néni -, csak szóljon a sofőrnek, és azonnal visszaviszi Madam Niancihoz, a magányos életébe, amiben nincs más, csak egy hideg albérlet, reggeltől estig tartó munka és hangok a telefonban. Mrs. Givens elvette Cecily néni botját, majd benyúlt Cecily néniért. – Megtolna egy kicsit, Hope? – kérdezte Cecily néni. – Miért nem segít a sofőr? – Hope bentről óvatosan tolta, Mrs. Givens kintről húzta, és végül sikerült Cecily nénit talpra segíteniük. Ahogy Mrs. Givens becsukta az autó ajtaját, Sven sietett ki a házból, és odakiáltott: – Várjon, Cecily, hadd segítsek! Hope figyelte, ahogy a nagydarab férfi gyengéden a karjába kapja Cecily nénit, akinek arca felderült Sven láttán. Lehet, hogy sikerült fenntartaniuk a fiatal edző és a nyomorék úrnő látszatát, de Hope fogadni mert volna, hogy amikor kialszanak a fények, ők ketten minden lehetséges módon együtt vannak. Sven volt az a szerető, akinek kilétén Zack töprengett. Sven és Cecily néni között nem is lehetne nagyobb különbség, ugyanakkor a szerelem összekapcsolta őket. Megható volt és csodálatos, és arra emlékeztette Hope-ot, hogyan lehetett volna közte és Zack között. Ostoba könnyek vakították el Hope-ot, és amikor megtörölte a szemét és felnézett, látta, amint a sofőr leveszi a kalapját. Haja kékesfekete volt és egyenes, egy kicsit hosszú a gallérnál. Arcéle szigorú, kiugró arccsonttal, erős állkapoccsal, és sötét szemöldökkel a szeme fölött, ami – amikor Hope felé fordult -annyira sötét volt, hogy már feketének tűnt. Ugyanakkor olyan tűz égett benne, amitől Hope-ot elöntötte a forróság – és nyomában új forróság támadt. – Zack.
Huszonhét Zack jól nézett ki. Nagyon jól. És Hope tudta az arckifejezéséből, hogy csak hívnia kellene, és már ott is lenne vele. Olyan vágyakozva nézett Hope-ra, mintha csak azért a percért élne, amikor ismét eggyé lesznek. Ami azonban ennél is rosszabb volt, Hope is úgy érezte magát, mintha évekig nem találkoztak volna. Nem számítottak Mrs. Givens és Cecily néni szemrehányásai és okításai. A saját teste is áruló volt. Dühösen, amiért mindenki manipulálja, még saját maga is, a távolodó asszonyok után mutatott. – Gondolom, mindent hallottál. – Anya és Cecily néni nem engedte. – A férfi hangja halk volt és mély, és lassan beszélt, mintha Hope egy vadállat lenne, amit meg akar szelídíteni. – Azt mondták, vannak dolgok, amelyek szentek a nők között, és a bűntudat felébresztése is ezek közé tartozik. Hope felmordult. – Nagyon jól csinálják. – Tehát működött? – Még itt vagyok az autóban, nem? – Bár a férfi a kormány mögött, ő pedig a lehető legtávolabb ült tőle. – Beszélek veled, nem? – A hangsúlyodból arra következtetek, hogy nem örülsz a helyzetnek. – Valóban? – Hope a bezárt ajtókra nézett. – Ki sem tudok szállni. A férfi megnyomott egy kapcsolót, mire a zárak kinyíltak. – Nem igazságos – motyogta a lány. Nem akarta, hogy neki kelljen eldönteni, marad-e vagy sem. Zack bánatos képet vágott. – Apa figyelmeztetett, hogy lesznek olyan napok, mint ez a mai, amikor bármit teszek, nem nyerhetek. – Felkapcsolta az összes belső világítást az autóban, és szomorúan nézett Hope-ra. – Mostanában kijutott nekem az ilyen napokból. – Ó, te szegény, milyen sokat szenvedhettél! – jegyezte meg Hope gúnyosan, és közben azt kívánta, bárcsak még mindig félhomály lenne. Könnyebb volt közönyösnek lenni, amikor nem látta a férfit, visszaemlékezve, milyen volt, amikor rajta feküdt, bevezetve őt a test örömeibe. – Igen – mondta Zack egyszerűen. – A pokol kínjait szenvedtem el, amikor arra gondoltam, saját ostobaságom miatt soha többé nem tarthatlak a karomban. – Teljesen szembefordult Hope-pal, karját az ülés támláján nyugtatva. – Soha nem is tarthattál volna a karodban, ha tudom, ki vagy! – A férfival kapcsolatos minden dolog, szépen ívelt ajka, hófehér fogai, sötét szemének rejtélye, elvonta a figyelmét attól, hogy kinyilvánítsa az érzéseit, meghallgassa Zack bocsánatkérését, majd minél hamarabb eltűnjön ennek a sétáló, beszélő szívfájdalomnak a közeléből. – Anyád és a nagynénéd úgy gondolják, igazságtalan vagyok, amiért nem voltam hajlandó meghallgatni téged. – És az vagy?
– Azt hiszem. – Hope saját összekulcsolt kezét nézte. – Azt hiszem, megérdemled. – Valóban. – Zack az öklére támasztotta az állát. – Tudtam, hogy nem fogsz örülni ennek a Griswald-dolognak, és aznap este akartam neked bevallani. Hope felkapta a fejét. – Mit hittél, mit fogok tenni? Azt mondom: semmi baj, amiért hazudtál. Te gazdag vagy, neked lehet? – Igen, pontosan ezt gondoltam. – A férfi szája legörbült a komor visszaemlékezés hatására. – Azt hittem, logikusan fogsz gondolkodni. – Logikusan! Te... – Hope elharapta a mondatot, és a kilincsért nyúlt. – Ne! – Zack is a kilincs felé nyújtotta a kezét. – Kérlek, hallgass végig! Hope nem hitt a fülének. – Micsoda? Nem vagyok ugyan összezárva veled az autóban, de ha kiszállok, üldözni fogsz? – Igen, és az autóban melegebb van. Érvelése megtámadhatatlan és iszonyúan bosszantó volt. Hope undorodva lehunyta a szemét, és hátraejtette fejét az üléstámlára. Zack egyszerűen nem tudja, hogyan kell veszíteni. Nem tudja, hogyan kell veszíteni, és ő reménytelenül szerelmes belé. Micsoda átkozott kombináció! – Beismerem, különleges kiváltságokban részesülök azért, mert gazdag vagyok. – Hangja most sokkal közelebbről hallatszott. Hope meglepetten nyitotta ki a szemét. A férfi időközben átmászott az első ülésen, és most felé tartott a hatalmas limuzin belsejében. Hope feltartott kézzel próbálta megállítani. Zack nem törődött vele. Nem mozgott gyorsan, de haladt, úgy közeledve, mint egy fekete farmeres és pulóveres oroszlán. – Nem ajándékozom el az összes pénzemet, hogy boldoggá tegyelek, mert akkor én lennék boldogtalan. – Különben sem működne a dolog. – Túl gyorsan peregtek a dolgok, és semmi sem volt elintézve. – Megszoktad, hogy gazdag vagy, és ezért ismét meggazdagodnál. – Igen, valóban. – Ahogy közeledett, hangja továbbra is megnyugtatóan csengett. – Azt azonban nem gondoltam, ennyire megbántalak azzal, hogy nem bízom benned, és az is kiderült, egyáltalán nem ismerlek, ugyanis azt hittem, te is olyan vagy, mint az összes többi nő a világon, aki boldog lenne, ha egy saját, különbejáratú milliomossal rendelkezne. – Én nem akarok rendelkezni senkivel. – De én a tiéd vagyok. – Akkor sem, és abbahagynád a settenkedést? – Rendben. – A férfi egyetlen gyors, határozott mozdulattal leült Hope mellé, a karjába vonta, fejét a mellkasára fektette, állát a lány feje búbjára tette. Nagyot sóhajtott és érezhetően ellazult. – így már sokkal jobb.
Hope hatalmas stratégiai hibát követett el. Most, hogy feje a férfi mellkasán pihent, egyszerűen egyetlen jó ok sem jutott eszébe, miért kellene gyűlölnie. Csak arra tudott gondolni, hogy az illata... annyira jó. A férfi szíve ott dobogott a füle alatt. Beborította teste melegével, és úgy érezte, mintha azóta nem is lett volna melegben, hogy utoljára látta. Aztán hirtelen eszébe jutott az elmúlt hét minden fájdalma, hogyan nyílt meg előtte, és hogyan használta ki a férfi az első alkalmat, hogy megbántsa. Gyorsan ellökte magától. – Nem. Képtelen vagyok újabb esélyt adni neked. Zack ösztönösen utána kapott, de aztán mozdulatlanná dermedt. – Azért, mert megbántottalak? – Igen! – Vagy azért, mert attól félsz, ugyanolyan vagyok, mint azok az emberek ott régen Hobartban, és mert könnyebb visszahúzódni rideg bigottságoddal elbarikádozott sötét kis zugodba, mint megkockáztatni a szerelmet? Minden szó olyan volt, mint egy jól irányzott ütés, és Hope képtelen volt védekezni. – Ha azért van ez az egész, mert megbántottalak, megértem. Borzasztóan, teljes szívemből sajnálom. Vállalom a felelősséget a tetteimért, és megígérem, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy visszanyerjem a bizalmadat. Erre képes vagyok. – Hope már a hátsó ülés legtávolabbi sarkába húzódott előle. -Ha viszont azért teszed ezt, ami a múltban veled történt, akkor semmivel sem vagy jobb nálam. – Tessék? – A legkevésbé erre számított. – Eddigi életemben nem voltam hajlandó megnyílni senki előtt, mert egyszer megpróbáltam, és nagyon megbántottak. Nos, tetszik vagy nem tetszik, előtted megnyíltam, és amikor megláttalak Baxterrel, egyszerűen elvesztettem az eszemet a... a... félelemtől. Attól féltem, hogy ostoba voltam. Attól féltem, hogy kinevetsz. Attól féltem, hogy kiszakítod a szívemet – furcsa, fájdalmas mosoly jelent meg az arcán -, és szárazra facsarod. És attól féltem, hogy elkéstem Hatékony kísérletet tettem életem tönkretételére azzal, hogy elüldöztem azt az egyetlen nőt, aki boldoggá tehetne. – Hope fölé hajolt. – Ugyanezt akarod tenni? Nem adsz nekem még egy esélyt azért, mert valaki megbántott a múltban, és attól félsz, hogy megsérülhetsz? – Megint! – Igen, megint, de hinned kell, hogy a jövőben másképpen lesz közötted és közöttem! Ha hozzám jössz feleségül, veszekedni fogunk és meg fogjuk bántani egymást időnként. A házasok ezt teszik. De a nézeteltéréseink és bosszúságunk mögött én mindig szeretni foglak. – Elhúzódott Hope-tól az autó túlsó sarkába, megfosztva őt testének melegétől, illatától, egész lényétől. – Azt mondtad, pajzsként használom a vagyonomat. Igazad van, de te a múltadat használod a pajzsodként. Hope szerette volna tagadni, de minden, amit a férfi mondott, igaz volt. A fene essen belé! Hogyan lehet ilyen könyörtelen, hogy szembesíti a kemény tényekkel... saját magával kapcsolatban?
– Szeretlek. Mindig szeretni foglak, de erőszakkal nem hitethetem el veled. Nem kényszeríthetlek, hogy maradj. -Csak ült a sarokban és várt... egy sötét árnyék... az a férfi, akit szeretett. Ez rosszabb volt, mint amikor kinyitotta az ajtókat. Ez Zack volt, arra kényszerítve, hogy egy életre szóló döntést hozzon. Akárhogy is dönt, ha hibázik, nem marad más, csak a boldogtalanság. És Hope ennél többet akart. – Nem vagyok gyáva. A férfi hallgatása egyértelműen elárulta kételyeit. – Próbálok helyesen dönteni, de nem könnyű. Mert ha ismét elküldesz, az életem olyan hideg és sivár lesz, hogy azt valószínűleg nem élem túl. – A közös étkezésekre, a beszélgetésekre gondolt, arra, ahogyan a férfi nézett rá, mintha ő lenne az egyetlen nő a világon... a tényre, hogy amikor megtámadták, csak egyetlen gondolata volt: hozzá menni. – Ugyanakkor, ha nem maradok veled, életem hátralévő napjai egész biztosan nyomorúságosak lesznek. Vagyis nincs más megoldás, csak a bizalom. Azt mondod, bízol bennem, és én... nem tehetek róla, én is bízom benned. – Várta, hogy a férfi megmozduljon, a karjába kapja, és hangot adjon boldogságának. Zack azonban meg sem mozdult. Hope ekkor jött rá, micsoda ravasz szörnyeteg, mert azt várta, hogy ő tegye meg a következő lépést. Képtelen volt bármit is mondani, és a mozdulathoz is szüksége volt minden bátorságára. Feltérdelt az ülésre és négykézláb végigmászott rajta. A férfi vállára tette a két kezét és az arcába meredt. – Szeretlek, Zachariah Givens. Bármi történjék is, ha te vagy az én életemben, mindig szeretni foglak. Úgy tűnt, a megfelelő dolgot mondta, mivel a férfi magára rántotta. Feneke pontosan beleillett az ölébe, fejét a férfi vállára tette. Zack szorosan ölelte, és az egymás nélkül töltött idő minden szenvedélye benne volt a csókjában. A magányos évek minden szenvedélye. Hope tétovázás nélkül megnyitotta a száját a csók előtt, tudva, hogy végre találkozott azzal a férfival, akiben örökké megbízhat. A férfi szíve vadul dübörgött, keze remegett, ahogy végigsimított Hope karján. Zack egy kicsit hátrahúzódott, és azt mondta: – Minden az én hibám volt. Hosszú ideig bármit tettem, arról azt hittem, helyes. Meggyőztem magam, hogy nem fogsz haragudni, amiért hazudtam neked. Azt hittem, józanul fogsz gondolkodni, mint minden más nő az életemben, és mindent megbocsátasz. Hope szeme tágra nyílt. – Józanul? Zack megcsókolta az ujjai hegyét. – Józan kívánság, ha azt akarod, hogy kényelmes legyen az életed, de te... te megbecsülést és őszinteséget is akartál, és mindazokat az erényeket, amelyekről már teljesen elfeledkeztem. Hála Istennek, hogy a megbocsátás is egy erény, méghozzá olyan, amit te is ismersz és gyakorolsz. – Lelkész lánya – suttogta Hope, majd átkulcsolta a férfi nyakát és magához húzta a száját.
Bocsásson meg neki? Természetesen megbocsát. Neveltetése megkövetelte, de ami ennél is fontosabb, szinte lángolt a férfi iránt érzett szerelemtől. Testének minden sejtje kéjesen dalolt, miközben megcsókolta, ugyanolyan alaposan, ahogyan a férfi csókolta őt. Ez vágy volt, kábító és izgalmas. Sajgott a melle; méhe összerándult. A csóktól máris készen állt a férfira. Pontosabban ez nem volt igaz. Már akkor készen állt rá, amikor meglátta a profilját: fekete haját, arccsontját, erős állát. Mindene elvarázsolta, amikor inasnak gondolta. És mindene elvarázsolta most is. Kétségbeesetten csókolták egymást, a szenvedély egyre fokozódott közöttük. Hope becsúsztatta kezét a férfi pulóvere alá, és amikor keze megérintette a meztelen bőrt, mindketten felsóhajtottak, mintha ennél nagyobb élvezet nem is létezne. Imádattal simogatta hasának hullámos izmait, majd kezét felcsúsztatta a mellkasára, élvezve a sima bőr, a göndörödő szőr és a kemény mellbimbók érintését. A férfi elkapta a kezét és a melléhez szorította. – Nem szabad. Nem itt. Nem az autóban. Hope alig hallotta a tiltakozást. Éhes volt, és a lakoma előtte – és alatta volt. A férfi volt a lakoma. Erekciója olyan erővel nyomódott a fenekéhez, mintha saját életet élne. Mondhatja azt, hogy nem szabad, a teste egyértelműen kinyilvánítja kívánságát. A lány nagyon örült. Nem akarta, hogy ő legyen az egyetlen, aki így érez. Kiszabadította magát, megfogta a férfi kezét, és becsúsztatta a saját pulóvere alá. A férfi szeme félig lecsukódott, ahogy felfedezte a körvonalakat, hüvelykujjával körbejárta a meredező mellbimbót, majd egy hosszú percig a tenyerébe fogta a lány mellét. Ez pontosan elegendő idő volt ahhoz, hogy Hope lehúzza róla a fekete pulóvert, és szemügyre vegye az izmokat, amelyek annyira felizgatták. Odahajolt a férfi nyakához és mély levegőt vett. Tudta, sosem fogja elfelejteni megfoghatatlan, fűszeres illatát, amely csak az övé. Egy szippantásnyitói úgy támadt fel benne a vágy, mint virág a nyári nap sugarában. Ajkával végigsimította a kulcscsontját, megízlelte a bőrét, és mindvégig teljesen lenyűgözte a karcsú, erős férfi teste. Érezte, hogy a férfi elszántan küzd önuralma megőrzéséért. A kemény combok, a megfeszített hasizom még furfangosabb csábításokra ösztönözte a lányt. Gyengéden végigcsókolta és nyalogatta a férfi nyakát, majd lebukott a mellbimbójához, és a szájába kapta. A férfi még mindig ellenállt. Ezért aztán belemélyesztette a fogát. Egy gyors, finom harapás, de a hatás megrázó volt. Azon kapta magát, hogy hanyatt fekszik az ülésen, lába a levegőben és Zack közötte van. A férfi hangosan vette a levegőt. Arca komoly és feszült volt a vágytól. Válla árnyékba borította az autó belsejét és az egész kinti világot. A bőr üléshuzat illata körülvette, a sötét ablakok eltakarták őket, és a férfi olyan gördülő mozdulatokkal nyomta hozzá a csípőjét, amitől nem tehetett mást, mint tehetetlenül a vállába kapaszkodott és nyögött. Ez volt, amit akart: hogy Zack ugyanolyan kétségbeesetten kívánja őt, ahogyan ő kívánja Zacket. Hope megemelte csípőjét a lökésekhez, és nagyon szeretett volna megszabadulni és a férfit is megszabadítani a közéjük álló ruhadaraboktól, de túlságosan lefoglalta a szenvedély tombolása, és nem tehetett mást, mint átadta magát neki. – Most csak belekóstolhatunk – suttogta Zack mély hangján. – Annál éhesebbek leszünk... este.
Megragadta Hope csípőjét és mozdulatlanul tartotta, miközben aprókat lökött rajta, egyre magasabbra szítva a tüzet testében. A lány vonaglott alatta, próbálva kielégülést találni, örömet adni, megtenni azt, amit a teste – a testük – követel. Egyenlőtlen küzdelem volt. A férfi erősebb volt, elszántabb, jobban ismerte gyengeségeit, mint ő, és ki is használta ezeket. A lába közötti vágy már majdnem átment fájdalomba. Nyögései nyüszítéssé váltak. – Kérlek! – Szorította a férfi vállát, ujjai belevájtak az izmokba. – Kérlek! A férfi azonban folytatta, könyörtelenül követelve, míg végre a lány egész teste összerándult, és ez a csodálatos görcs felemelte az ülésről. A férfi elengedte a csípőjét, hagyva, hogy ő nyomja magát neki, újra és újra, ahogy élvezete erősödött. Magából táplálkozott, belőle, a hosszú, hideg éjszakákból, amióta legutóbb szeretkeztek, az imádatából, és a megkönnyebbüléséből, amit azért érzett, mert tudta, sikerült kilépnie a múlt árnyékából a napfénybe. Mozgott és nyögött, tehetetlenül a szenvedély szorításában, és a férfi vele mozgott, bátorítva ölelésével és suttogásával. Végül a lány mozdulatai lelassultak és megállt. Nagyot sóhajtott, és rájött, hogy... többet akar, és azt akarja, hogy a férfi is többet kapjon. Megfogta a férfi övét. – Nem lehet. – Zack elkapta a kezét és nem engedte el. -Nem lehet. Mindenki minket figyel az ablakból. Gondolkozz, Hope! Úgy akarsz találkozni az ö... – Elharapta a szót, majd folytatta: – Az apámmal, hogy végignézte az ablakból, amint rázkódik és remeg az egész autó? Hope felmordult, és hagyta a fejét hátrahanyatlani, majd durcás hangon megjegyezte: – Remélem, a józan gondolkodás nem fog az állandó rossz tulajdonságaid közé tartozni. – Ígérem, nem fog. Jaj, dehogyis! – Zack arca nyúzott volt az átélt kíntól. – De a másik dolog az, hogy ha megsejti, hogy szeretkezem veled, a galléromnál fogva fog kivonszolni az autóból. – Az apád? – Hope hangja egy oktávnyit emelkedett hitetlenkedésében. Úgy tudta, Zack apja idős ember. Zack reszketeg nevetést hallatott. – Nem. Vannak mások is a házban. Fontos emberek. Hope-ot ez nem érdekelte. – Nagyon elszánt vagyok – figyelmeztette a férfit. – És ki tudja, mire ragadtatom magam, ha nem kapok teljes kielégülést rövid időn belül. Ahogy lekászálódott a lányról, sötét pillantása elidőzött az arcán. – Hallottad már azt a kifejezést, hogy kék golyó? Hope-ból kibuggyant a nevetés. – Hmm. Igen. – Felült és kisimította a haját az arcából. Azt hitte, ezentúl csak az álmaiban fogja tapasztalni a férfi ízét, illatát, lényét. A valóság annyival jobb volt!
– Sajnálom, hogy ostoba voltam, de most nem követek el ostobaságot. – Hangja határozottan csengett. – Szeretlek, és boldoggá teszlek életed hátralévő részére. Te vagy a legjobb dolog, ami valaha történt velem. Hope rámosolygott – ez volt az első mosoly, ami hosszú ideje felszínre tört belőle. – Örülök, hogy rájöttél. – Hozzám jössz feleségül? – Teljes szívemmel. Zack megcsókolta a kezét. – Köszönöm. – Megcsókolta a tenyerét. – Köszönöm. – Azonban – Hope ezt kénytelen volt kimondani – bármennyire is szeretlek, meg kell találnom a családomat, és lesznek idők, amikor csalódott leszek vagy bosszús... Zack ismét megcsókolta, szájával belefojtva a szót. Tenyerébe fogta Hope arcát, és mélyen belenézett a szemébe. – Drágám, figyelj rám! Ez nagyon fontos. – Arca mozdulatlan, csaknem komor volt. – Nem lesznek képesek sokkal tovább bent tartani a házban. -Kit? – Találtam neked egy ajándékot. Egy nagyon különleges ajándékot. – Megfogta Hope vállát és felültette. Hope nagyot nyelt. – Mi a baj? – Nincs semmi baj. Ne aggódj! Ez jó dolog. – Arckifejezése azonban továbbra is komoly volt. Nagyon komoly. Gyorsan belebújt a pulóverébe. Elővette a mobiltelefonját – ugyanolyan volt, mint amilyet visszaküldött neki -, tárcsázott, és annyit mondott: – Készen vagyunk. Jöhet! Kinyitotta az ajtót, kisegítette Hope-ot, és szembefordította a ház bejáratával. – Mi az? – kérdezte a lány. – Mi történik itt? Zack átkarolta a lány derekát, és a fiatalemberre mutatott, aki lesietett a lépcsőn, és elindult feléjük. – Nézd, Hope! Ott! Az idegen magas, sötét bőrű, fekete hajú férfi volt, a legzöldebb szempárral, amit valaha látott. És ez a szempár rászegeződött. Miközben viszonozta a pillantást, próbálta összeszedni magát, bár maga sem tudta, miért. – Ki ez? Ügy érzem, mintha ismerném... – Hirtelen elállt a lélegzete. A szíve vadul dobogni kezdett, és hitetlenkedve kérdezte: – Gabriel? Zack megölelte, és tartotta, máskülönben a lába összecsuklott volna alatta. – Igen, drágám, ő az.
– Gabriel! – Hihetetlen örömet érzett. – Gabriel, tényleg te vagy az? – Futni kezdett az öccse felé és közben kiabált. -Hála Istennek, ez Gabriel! Gabriel megragadta a derekánál fogva és megpörgette. – Hope. Kerestelek... ó, Hope! Hope megpróbált ránézni, megnézni az arcát, de minden homályos volt a könnyektől. – Hogyan...? – Itt voltam. Bostonban. Gondoltam, hogy itt élsz valahol, de képtelen voltam rád találni, és már majdnem feladtam, amikor jött ő... Mr. Givens... Zack. Hope látta Zacket lépkedni feléjük, és úgy nézett rájuk, mintha a legnagyobb kívánsága teljesült volna. Mert az övé teljesült. Visszakapta az öccsét. És a reményt, hogy megtalálja a húgait is. És visszakapta Zacket. Kiszabadította magát Gabriel öleléséből, Zack karjába vetette magát, és ujjongva, kacagva összecsókolta. – Köszönöm neked, drága, csodálatos, tökéletes emberem! Kinyújtotta karját Gabriel felé, és őt is bevonta az ölelésbe. Ott álltak hárman összekapaszkodva, és a szívük annyira tele volt érzelemmel, hogy képtelenek voltak megszólalni. A házban Zack anyja, apja, Griswald, Cecily néni és Sven elfordultak az ablaktól. – Fejezzétek be a szemetek törölgetését! – mondta Zack apja morcosan, majd elővette a zsebkendőjét és hangosan kifújta az orrát. – Meg kell terveznünk az esküvőt!
Utószó Egy nyári estén Hét évvel később – Ne lökdöss! – Hé, most én következem! – Te már voltál! – De a baba akkor alig rúgott! Hope ránevetett duzzadó hasa körül összegyűlt barátaira és családtagjaira, akik könyökkel próbáltak utat törni maguknak a tömegben, hogy kitapintsák a baba mozgását. Sarah, Gabriel, Madam Nianci, Cecily néni, Sven, Zack szülei, Mama Monahan és mindenki az üzenetközvetítő szolgálattól, Jason és Selena Urbano... ahogy Zack mondta, amikor meghívták az ő rokonait és Hope barátait, egy kis meghitt partit tartottak, négyszáz vendéggel. Túlzott egy kicsit. De nem sokat. A vendégek a Givens-ház teraszán gyülekeztek, ettek-ittak, élvezték az este melegét és Hope friss harvardi diplomáját ünnepelték – valamint az új Givens családtag közelgő születését. – Nem kell veszekednetek. – Hope kezét a pici lábacskához nyomta, ami belülről rugdosta a hasát. – Mindenki sorra kerül. Ez a gyerek egy percig sem nyugszik. Zack hosszú, keserves sóhajt hallatott. – Különösen éjszaka. Ahányszor Hope odabújik a hátamhoz, a kölyök megpróbál engem lerúgni az ágyról. Hope a kerek asztal fölött a férjére nevetett. A nyilvánosság előtt a rugdosásról panaszkodott, de amikor egyedül voltak, úgy ragyogott, mintha egy gyerek apjának lenni ritka és nagyon nagy dolog lenne – és szerinte így is volt. Ha kettesben voltak, masszírozta a hátát és a talpát, és bár Hope hasa egyre nagyobb lett, ugyanolyan vadul kívánta. Most is olyan büszkén nézett rá, hogy Hope szemébe könnyek szöktek. Bár mostanában, a testében tomboló hormonok miatt, szinte mindenen elsírta magát. – Most már nem sokáig. – Zack apja megszorította a felesége kezét. – És végre nagyszülők leszünk. – Én pedig nagybácsi. – Gabriel rávigyorgott Madam Niancira. – Bár ha magán múlik, Hope és én másféle kapcsolatba kerültünk volna egymással. Az elegáns, szemgúvasztó zöld és arany ruhájában pompázó Madam Nianci szusszant egyet. – Soha nem talált magának férfiakat, akikkel randevúzhatott volna. Honnan tudhattam volna, hogy amikor végre talál egyet, az az utolsó is lesz egyben? – És a legjobb – tette hozzá Zack. Jason morrant egyet. Selena és Sarah nevetett. – Elég sokat vártatok ezzel a terhességgel – jegyezte meg Cecily néni.
– Ó, drágáim, mi pedig néhányan kezdünk nagyon öregnek számítani – mondta Mama Monahan. – Magát a várakozás tartja életben – viccelődött Sarah. – Igen, lehetséges – ismerte be Mama. – A várakozás meg a csípő– és térdprotézis műtét. Cecily néni megveregette a kezét. – Nekem még mindig több műtétem volt, így aztán ne panaszkodjon! Zack körbeadta a tálat, amin a csokoládéhabos torta díszelgett. – Hope először meg akarta szerezni a diplomáját, és az a sok számítástechnikai vizsga sok időt elvett tőlünk. – De azt legalább megtanultam, hogyan tanítsalak meg téged egy program betöltésére – mondta Hope -, anélkül, hogy összetörnéd a számítógépet. – Remélem, ez a gyerek örökölni fogja a te elektronikához való vonzalmadat – mondta Zack. Ez volt az első gyermekük, egy kislány, akit Lanának akartak nevezni, Hope édesanyja után. Hope néha arra gondolt, hogy inkább a Pepper nevet kellene adni neki, mert Pepperhöz hasonlóan, ez a baba sem nyugodott egy pillanatra sem. De ha megtalálják Peppert, az olyan zavaró lesz... ha végül megtalálják. Olyan sok éve történt... Zack felállt és Hope felé indult. Mindig tudta, családja kísértetei mikor támadnak rá. Ugyanis a férfi pénze és befolyása ellenére képtelenek voltak kideríteni, ki követte el a bűntényeket és ki ölte meg a szülőket. És képtelenek voltak Pepper és Caitlin nyomára bukkanni. Zack letérdelt Hope széke mellé, tenyerébe fogta az arcát, és halkan azt mondta: – A diplomaosztód alkalmából szerettelek volna megajándékozni, amire nagyon vágysz... egy lánytestvérrel.
valami
olyasmivel
Sötét szemében Hope látta a csalódottságot. Kezét a férfiéra simította. – Hét évvel ezelőtt nagyon el voltam keseredve, és te megtaláltad nekem az öcsémet. – A kezét nyújtotta Gabriel felé. – Ne szomorkodj, megtaláljuk őket. Gabriel letérdelt Zack mellé. Gabriel időnként eltűnt néhány napra vagy egy hétre, de még ő is, aki pedig igen sokat tudott az állami gondozásról, minden alkalommal elkeseredett. Olyan volt, mintha valami nagyobb erő tartaná kordában őket. Gabriel azt mondta, jobb lenne, ha ismeretlen lenne, de az üzlete az évek során kinőtte magát, és amikor kikiáltották Boston legsikeresebb agglegényének, névtelenségének végleg búcsút mondhatott. – Te nem érted – mondta. – Griswald az elmúlt két hónapot nem vakációzással töltötte. – De Zack azt mondta... A két férfi pillantásokat váltott. Zack elfintorodott.
– Hazudtunk. Griswald ezt az időt a Pepper utáni kutatással töltötte. A kinézete és stílusa olyan tekintélyes, hogy neki sikerül olyan eredményeket elérnie, amire senki más nem képes. Griswald néhány napja visszatért. Ez biztosan jó hír. Zack folytatta: – Talált egy nyomot. Hope szíve nagyot dobbant és méhében a gyermek is hatalmasat rúgott. – Életben van? – Igen. Életben van. – Gabriel zöld szeme azonban komor volt. Hope kiszáradt szájjal nézett Zackre. – Griswald megtalálta Peppert? – Esdeklően nézett Gabrielre. – Hol? Hogyan? Jól van? Itt van? Zack elkezdte masszírozni Hope vállát. – Megtudta, hogy Washingtonban dolgozik, de mielőtt kapcsolatba léphetett volna vele, a húgod eltűnt. – Eltűnt? – Hope ismerte a csalódás ízét. Nagyon sokszor érezte. De hogy ilyen közel legyenek a célhoz... Nem, ez lehetetlen. – Nyolc nappal ezelőtt repülőre ült és Denverbe utazott -mondta Zack. – Ott vett egy autót, és eltűnt a hegyek között. Azóta semmi hír felőle. Griswald most is próbál a nyomára bukkanni az interneten keresztül. Én pedig a legjobb embereimet állítottam rá az ügyre. – Összecsomagoltam és készen állok az indulásra. – Gabriel nagyon elszántnak látszott. – Ráállok a nyomra. Griswald köszörülte meg mellettük a torkát. Hope felnézett. Tudhatta volna, hogy valami történik. Az idős inas tőle megszokott kifogástalan öltözékének nyoma sem volt; zakójának több gombja is ki volt gombolva, nyakkendője félrecsúszott, fáradt szeme alatt hatalmas táskák lógtak. Hagyta, hogy egy rendezvényszervező cég bonyolítsa a partival kapcsolatos teendőket, és a házi alkalmazottak tálalják az ennivalót. Fáradt hangon azt mondta: – Bocsássanak meg, uraim, beszélhetnénk valahol néhány szót? – Ha Pepperről van szó, itt az orrom előtt is beszélhet velük – mondta Hope határozottan. – Mindent tud – biztosította Gabriel az inast. – Szóval, ami Miss Peppert illeti – Griswald a mandzsettáját igazgatta -, arra kértek, hogy azonnal szóljak, ha bármilyen további információra bukkannék. Gabriel lassan felállt. Hope megragadta Zack kezét. – Halljuk! – parancsolta Zack. Griswald akcentusa érezhetőbb volt, ha valamilyen stressz érte, és most határozottan erős volt. – Azt hiszem... találtam valamit, ami a hölgy tartózkodási helyére utalhat. Tudom, hol kezdjük a kutatást.
