Christina Dodd Az elcserélt hercegnő
Ez a regény a fantázia terméke. A benne megjelenő nevek, személyek, helyek és események a szerző fantáziájának szüleményei és nem utalnak a valóságra. Bármilyen eseménnyel, hellyel, szervezettel vagy élő, esetleg halott személlyel való hasonlóság kizárólag csak a véletlen műve lehet. A fordítás az alábbi kiadvány alapján történt: Christina Dodd: One Kiss From You Avon Books An Imprint of HarperCollins Publishers, 2003 10 East 53rd Street New York, New York 10022-5299 Copyright © Christina Dodd, 2003 Hungarian translation © Csengeriné Erdő Orsolya, 2007 Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni, vagy sugározni bármely formában vagy módon, a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítóval és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került. Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2007 7630 Pécs, Üszögi-kiserdő u. 1. Telefon: (72) 777-000 E-mail:
[email protected] www.alexandra.hu Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója A kiadványt Bocz József tördelte A borítót Kompak János tervezte Nyomta a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető Bördős János igazgató Megjelent 15,44 (A/5) ív terjedelemben ISBN 978 963 370 324 3
1. fejezet London, 1806 Magnus hercegnőjének hintója megállt egy magas ház előtt a Berkley téren, és egy szélhámos szállt ki belőle. A szélhámos hosszú köpenye egyszerű, sötét, szerény utazóruhát takart. A hercegnőhöz hasonlóan a szélhámos is magas volt és csinos, a hercegnő arisztokratikus kiejtésével beszélt, és mint a hercegnő, ő is hátrafésülve viselte fekete haját. A jó megfigyelőnek azonban a különbségek nyilvánvalóak voltak. A szélhámos arca kedvesebb, kerekebb volt, amelyet nagy, nyugodt, kék szemek uraltak. Hangja fátyolos volt, meleg és kellemes. Keze nyugodtan pihent a derekánál, és mozdulataira a higgadt méltóság volt jellemző, nem pedig a hercegnő magabiztos gyorsasága. Lassan mosolygott, lassan komolyodott el, és soha nem nevetett felszabadultan. Tulajdonképpen úgy tűnt, mintha minden érzelmet mérlegelne, mielőtt szabadjára engedi, mintha a múltban valamikor minden csepp ösztönösséget kipréseltek volna belőle. Mogorvának nem volt nevezhető, inkább higgadt és csendes volt, és mindent alaposan megfigyelt. Igen, egy beavatott személy kétségtelenül észrevette volna a különbségeket a hercegnő és a szélhámos között. Miss Eleanor Madeline Anne Elizabeth de Lacy szerencséjére azonban nem volt ilyen személy Londonban szobalánya, kocsisa és inasa kivételével, akik mindhárman őszintén ragaszkodtak mind unokatestvéréhez, az igazi hercegnőhöz, mind Eleanorhoz, a hercegnő társalkodónőjéhez. Soha nem beszéltek volna senkinek Eleanor küldetéséről. Soha nem árulták volna el Mr. Remington Knightnak az igazságot. Eleanor szíve elszorult, amint Mr. Remington Knight komor képű inasa bejelentette nevét a nagy, visszhangos előcsarnokban. - Őfőméltósága, Magnus hercegnője! A hivatalos bejelentés hallatán Eleanor erős késztetést érzett, hogy körülnézzen az unokatestvérét keresve. Bárcsak itt lenne Madeline! Bárcsak ne adta volna fel ezt a küldetést egy sokkal fontosabb feladat teljesítése kedvéért! És bárcsak Eleanor ne egyezett volna bele, hogy megszemélyesíti! Az előcsarnok túlsó végében libériás lakáj állt, aki most meghajolt, majd eltűnt egy nyitott ajtó mögött. Amikor egy perccel később visszatért, biccentett az inasnak. Az inas Eleanorhoz fordult és bejelentette: - Az úr pillanatnyilag elfoglalt, de hamarosan fogadja önt. Én Bridgeport vagyok. Elvehetem a köpenyét és a kalapját? Bár dél már elmúlt, a kint szitáló köd a napfényt szürke de-rengéssé fakította. A gyertyák fénye képtelen volt Mr. Knight háza hatalmas előcsarnokának minden sarkát megvilágítani, amely előcsarnok a lehető legérthetőbb módon a tulajdonos gazdagságát volt hivatott közzétenni. Eleanor orrcimpája megremegett a megvetéstől. Bridgeport összerezzent, mintha arra számítana, hogy gazdája helyett neki támad a vendég. Ez a ház természetesen Mr. Knighté; mindenkivel tudatni akarta, hogy szinte fuldoklik a vagyonban. Tulajdonképpen nem volt más, mint egy felkapaszkodott amerikai, aki arról álmodott, hogy feleségül vesz egy címet.
A bejáratot ugyanakkor örökzöld növény és arany bársony-függöny díszítette, és a csiszolt üveggel és a fazettált tükrökkel elképesztően jó ízlésről árulkodott. Eleanor azzal nyugtatta magát, hogy Mr. Knight ebben az állapotban vásárolta a házat, és most készül elcsúfítani és kínai stílusban bearanyoztatni mindent, amely pontosan olyan közönséges - Eleanor szája sarka mosolyra rándult -, ahogyan maga a walesi herceg szereti. Bridgeport lazított, és ismét felöltötte egykedvű álarcát. Azonban mintha túl figyelmesen nézné. Vajon azért, mert azt hiszi, hogy ő a hercegnő? Vagy mert a gazdája ezt az utasítást adta neki? Eleanor levette a kalapját, lehúzta a kesztyűjét, beletette a sötét színű kalapba, és az idegesség legkisebb jele nélkül átadta az inasnak. Végül is mi értelme idegeskedni? Csak újabb bizonyítéka lenne, hogy bár Eleanor átutazta a háború dúlta Európát mint a hercegnő társalkodónője, nem sikerült elsajátítania a lendületet és magabiztosságot, amely Madeline minden mozdulatát jellemezte. Ez nem a megpróbáltatások hiányából eredt; a két nő útja során számtalan próbatételnek volt kitéve. Sokkal inkább mert - Eleanor nagyot sóhajtott, miközben hagyta, hogy az inas elvegye a köpenyét - ő félénknek született. Egyetlen olyan alkalomra sem emlékezett, amikor apja kiabálása meg ne bénította volna, vagy mostohaanyja összehúzott szemű szúrós pillantása ne változtatta volna egy tál remegő kocsonyává. Eleanor ezért igyekezett kifelé mindig higgadtnak és nyugodtnak mutatkozni - lehet, hogy gyáva, de nem látta okát, hogy ezt nyilvánosságra is hozza. - Ha őfőméltósága lenne szíves követni a fogadószobába, hozatnék frissítőt - ajánlotta Bridgeport. - Biztosan fáradt lehet a hosszú út után. - Nem volt olyan nagyon hosszú. - Eleanor követte az inast a bal kéz felőli nagy ajtó felé. Éjszaka a Vörösbegy fogadóban aludtam, és ma délelőtt csak négy órát utaztam. Az inas arcáról lehullott az egykedvűség álarca, hogy egy pillanatra a rémületnek adja át a helyét. - Ha javasolhatok valamit méltóságodnak, amikor Mr. Knighttal beszél, jobban teszi, ha nem árulja el, hogy nem követte az utasításait minden pontban. Eleanor, aki eddig az elegánsan kijelölt szobát fürkészte, most az inas felé fordult, unokatestvérét utánozva felvonta a szemöldökét, és hűvös némasággal meredt az inasra. A gesztus működhetett, mert Bridgeport meghajolt. - Bocsásson meg méltóságod! Teáért küldetek. - Köszönöm - mondta Eleanor kimérten. - És valami tartalmasabb is legyen a frissítő mellett! - Sejtette ugyanis, hogy Mr. Knight alaposan meg fogja váratni, és már öt óra telt el a reggeli óta. Bridgeport magára hagyta Eleanort, aki nekilátott alaposabban szemügyre venni grandiózus börtönét. Magas ablakok engedték be kintről a derengő fényt, és a gyertyák kellemesen aranyos színbe vonták a falakat. Az egyik falat könyvespolc borította padlótól a három és fél méter magas mennyezetig, és a bútorokat egyszerű és ízléses vörös és krémszínű csíkok díszítették. A keleti szőnyegen krémszín alapon kristálykék és vörös virágok pompáztak, és a magas, kék-fehér keleti vázákban vörös rózsák bólogattak. A levegőt betöltötte a könyvek bőrkötésének, friss szegfűknek és olajozott bútoroknak az ismerős illata, amely Eleanor számára egyedülállóan brit illatnak tűnt. Ezt a szobát úgy rendezték be, hogy a vendég jól érezze magát benne. Eleanor azonban képtelen volt ellazulni. Nem lett volna bölcs dolog hagyni elszunnyadni óvatosságát, és különben is, amikor a Mr. Knighttal való találkozásra gondolt, a gyomra azonnal görcsbe rándult. Azonban semmiképpen nem fog úgy táncolni, ahogyan Mr. Knight fütyül. A férfi kétségtelenül azt hitte, minél tovább váratja, annál idegesebb lesz. Ami persze így igaz, de Mr. Knight ez sohasem fogja megtudni.
Nyugodtan odasétált a könyvespolchoz, és nézegetni kezdte a kötetek címeit. Rábukkant az Íliászra és az Odüsszeiára, mire megvetően szusszant egyet. Mr. Knight egy barbár a gyarmatokról, és ennélfogva iskolázatlan is. Valószínűleg a könyveket is az előző tulajdonos hagyhatta itt. Vagy talán Mr. Knight azért vette ezeket, hogy érezze bőrkötésük szagát. Hirtelen azonban egy kopott kötet címe ragadta meg a figyelmét. Dániel Defoe könyve, a Robinson Crusoe régi barátja volt, és gyorsan felnyúlt, hogy levegye a polcról a feje fölül. De nem érte el, ezért körülnézett, és meglátott egy könyvtári zsámolyt. Odahozta, fellépett rá, és diadalmasan kezébe vette a könyvet. Ezt a könyvet számtalanszor kiolvashatták, mivel kopott volt, és szinte magától kinyílt annál az oldalnál, ahol Robinson megtalálta Pénteket. Eleanornak is ez volt a kedvenc része, és képtelen volt megállni, hogy el ne olvassa az első néhány sort. Majd az utána következőt. És a következőt. Maga sem tudta, mi rángatta vissza a lakatlan szigetről, ahol Robinson éldegélt, felhagyva minden reménnyel. Nem hallott semmit, de hirtelen mintha egy meleg érintés simított volna végig a gerincén. Lassan, a ragadozó pillantása előtti zsákmány óvatosságával hátrafordította a fejét - és tekintete egy, az ajtóban álló elegáns úriemberével találkozott. Utazásai során sok feltűnő és elragadó férfit látott már, de egyik sem volt olyan jóképű, mint ez - és mind elragadóbb volt. Ez a férfi merev fekete-fehérbe öltözött szobor volt, durva gránitból és fiatalkori álmokból kifaragva. Az arca nem volt csinosnak nevezhető; orra keskeny volt és kampós, szemhéja súlyos, pofacsontja széles, arca merev és beesett. Azonban valami olyan erőt és hajthatatlanságot sugárzott, amitől Eleanor legszívesebben kis, reszkető gombóccá zsugorodott volna össze. Ekkor azonban a férfi elmosolyodott, és Eleanornak a lélegzete is elállt. A szája... gyönyörű vonalú, érzéki száj. Ajka vastag volt. Fogai hófehérek, tiszták és erősek, mint egy farkasnak. Olyan embernek tűnt, akit nem igazán szórakoztat az élet, de most a látvány mosolyra késztette, és a lány elszörnyedve döbbent rá, hogy percekkel ezelőtt állva maradt a zsámolyon a férfi egyik könyvét olvasva, és teljesen megfeledkezett különös helyzetéről. A helyzetről, amely elárulja, hogy ő egy szélhámos, akit azért küldtek, hogy megpuhítsa a férfit, amíg az igazi hercegnő megérkezik. Megpuhítani? Ezt az embert? Nem valószínű. Ezt az embert semmi sem tudja megpuhítani. Semmi, kivéve... esetleg az, amit akar. És Eleanor annyira nem volt buta, hogy azt higgye, tudja, mit akar a férfi. A pillanatnyi valóság az volt, hogy valamiképpen le kellett lépnie a zsámolyról a padlóra, ezzel feltárva bokáját a férfi tekintete előtt. Abban nem is reménykedhetett, hogy nem fog odanézni. A férfi már most elismerően méregette az alakját, amely finom arányossága miatt láthatóan mély benyomást tett rá. A férfi tekintete végigsiklott a gerince és a tompora mentén, le a lábára oly erős összpontosítással, hogy a lánynak az a benyomása támadt, pontosan tudja, hogy nézhet ki, amikor csak fehérnemű van rajta - és ez meglehetősen megrendítő érzés volt. Nos. Nem maradhat örökké itt állva. Eleanor becsapta a könyvet, majd olyan hangon, amelyről remélte, hogy nyugodtnak hat, azt mondta: - Mr. Knight, átadtam magam terjedelmes könyvtára vizsgálgatásának. - Nagyon nyugodt. Rendkívül kiművelt. Egyik kezével a polc felé intett. - Nagyon sok kötete van. - Semmit-mondó. A férfi még mindig nem szólt. Sem szóval, sem gesztussal nem reagált Eleanor társalkodási kísérletére. A férfi hallgatása arra késztette Eleanort, hogy védekezőn felvonja egyik vállát. Ha az a célja, hogy megfélemlítse, elsőrangú munkát végez, gondolta. Éppen amikor ismét mondani akart valamit - maga sem tudta mit, de valamit, amivel csapást mér erre a vadállatra és elbizakodottságára -, a férfi elindult felé.
Eleanor rögtön rájött, hogy helyes elnevezéssel illette magában. Valóban egy vadállat. Úgy mozgott, mint egy vadászó párduc, simán és nyurgán - és úgy közeledett, mintha rá akarná vetni magát. Minél közelebb ért, annál nagyobbnak látszott, magasnak és széles vállúnak. Olyan volt, mint a természet egy része, egy nagy hegy, erőtől sugárzó tenger - vagy egy vadállat, egy hatalmas, könyörtelen vadállat, amely elrejti karmait addig, amíg nem akarja használni. A szélhámos fején kétségbeesett gondolat suhant át: Szent ég, Madeline, mibe kevertél?! A férfi már ott volt mellette. Eleanor lenézett az arcába, amelyet olyan világos haj keretezett, ami szinte glóriának tűnt durva, napbarnította vonásai körül, és azon tűnődött, vajon most használni fogja-e a karmait rajta. A férfi lassan felnyúlt, és nagy kezei a lány dereka köré zárultak. Érintése olyan volt, mint a tűz forrósága a tél hosszú dermedtsége után. Soha férfi még nem ért hozzá. Legalábbis ilyen epikus külsejű, könyörtelen vadállat biztos nem, aki azt képzeli, hogy megvásárolhatja belépőjét az angol társadalom szorosra zárt felső rétegébe. A férfi azonban igenis megérintette, kezével szorosan átfogva a derekát, mintha azt méregetné, hogy megfelel-e, és arckifejezéséből ítélve annak találta. Több mint megfelelőnek, élvezetesnek. És a lány... érzékei olyan mohósággal szívták be a férfit, amitől zavart, ugyanakkor örömet érzett. Azon kapta magát, hogy óvatosan lélegzik, mintha attól félne, hogy egy nagy sóhajtól spontán meggyullad. A férfi illata fokozta kényelmetlenségét. Olyan illata volt, mint... ó, mint a friss, tiszta, mozdulatlan levegőnek az Alpok csúcsán. Mint egy cédrusligetnek Libanonban. Mint egy férfinak, aki képes örömet adni... de ezt honnan tudja? Olyan tiszta volt, mint a frissen hullott hó, és úgy tűnt, ilyen is marad élete végéig. A férfiak nem szoktak huszonnégy éves társalkodónőket feleségül venni, akiknek nincs hozományuk, és nincs is esélyük hozomány szerzésére. Mr. Knight keze megfeszült a lány derekán, és leemelte a zsámolyról. Eleanor döbbenetében elejtette a könyvet. Utána-kapott, mire majdnem elvesztette az egyensúlyát. A könyv hangos puffanással ért földet. A férfi magához húzta Eleanort. A lány megszédült, és ösztönösen megragadta a vállát. A vállat, amely olyan megingathatatlan és szilárd volt, mint sziklatömb a viharban. A férfi lassan és fokozatosan hagyta leereszkedni magán, mintha ő egy csúszda, a lány pedig tehetetlen gyermek volna. Eleanor azonban nem gyermeknek érezte magát, hanem... hanem összezavarodott felnőtt nőnek, aki abszurd vágyat érez egy férfi iránt, akit most lát először életében. Egy férfi iránt, akiről tudja, hogy egy rnindenre elszánt himpellér. ő, aki eddig oly gondosan igyekezett távol tartani magától minden ilyen jellegű érzést! Mielőtt azonban a lány lába a padlóhoz ért volna, a férfi megállította a csúszást, és belenézett az arcába. Szeme világoskék volt, mint a hideg égbolt, nyíltságával zavarba hozta a lányt, és tekintetével bókokkal illette, anélkül, hogy egyetlen szó elhagyta volna a száját. Eleanor elpirult. Tisztában volt vele, hogy fehér bőre azonnal megmutatja a pírt, és most olyan piros lehet, mint a pipacs. Érezte, hogy még soha életében nem volt olyan veszélyben, mint most, és kábultan azt próbálta kitalálni, a hercegnő mit tenne ebben a pillanatban. A hercegnő azonban határozott, parancsoló természetével soha nem kerülne ilyen méltatlan helyzetbe. - Méltóságos hercegnő, Isten hozta otthonomban - szólalt meg a férfi egy veterán csábító fojtott, reszelős hangján. Leengedte a lányt a földre, és várt, mintha arra számítana, hogy elszalad. Ehelyett Eleanor egy igazi hercegnő hidegvérével hátrált egy lépést. A férfi keze egy pillanatig még a derekán pihent, mielőtt elvette volna, és ez alkalommal,
amikor megszólalt, hangjában borotvaéles fenyegetés lapult. - Nagyon-nagyon régen vártam ezt a napot.
2. fejezet Ha érzett is némi zavart Eleanor, amikor meglátta Mr. Knightot, egy pillanat alatt elpárolgott. A férfi megvetette őt... nem, inkább Madeline-t... és Madeline nem adott neki semmiféle támpontot, hogyan bánjon vele. Madeline csak annyit mondott, hogy helyet kell cserélniük, Eleanornak a hercegnőnek kell kiadnia magát, és addig játszania a szerepét, amíg Madeline meg nem érkezik és rendbe nem teszi ezt a pokoli zűrzavart, amit az apja, a herceg okozott. Akkor Eleanor ostoba ötletnek találta a dolgot. Most már egész biztosan tudta, hogy ostoba ötlet volt, mert halvány fogalma sem volt, hogyan kezelje Mr. Knightot. A férfi felvette a földről a könyvet, és megnézte a címét. - Robinson Crusoe. Nekem is az egyik kedvenc könyvem. És ez az én példányom. - Ujját végigfuttatta a kötet bőrkötéses gerincén. - Jó tudni, hogy van bennünk valami közös. Eleanor nem akarta, hogy bármi közös vonása legyen ezzel a férfival. Attól tartott, hogy ezt a férfi is tudja, ugyanis különös, hűvös, higgadt tekintettel méregette. Végül összekulcsolta a kezét maga előtt, próbálva nem ropogtatni az ujjait idegességében. - Nem hiszem, hogy olyan régen várta volna a velem való találkozást. Egy hónappal ezelőtt még a létezésemről sem tudott. - De igen. Több mint nyolc éve van tudomásom az ön létezéséről, amióta az egyik emberem visszatért Bostonba Angliából, és elmesélte, hogy Magnus hercegnek van egy lánya. Méghozzá gyönyörű lánya. - Visszatette a könyvet a polcra, és neki nem volt szüksége a zsámolyra. - És mondhatom, az emberem nem túlzott. - Nos... köszönöm - dadogta Eleanor zavartan. Bár a férfi Madeline-ről beszélt, őt nézte. Beképzeltség nélkül is tudta, hogy szép. Egy tiszteletre nem méltó angol úriember, aki lehetőséget látott egy csinos lány elcsábítására, azt mondta neki, hogy szebb, mint az unokatestvére. Most azonban, amikor Mr. Knight nézte, az az apró láng, amit érintése gyújtott benne, szétáradt az ereiben. Az a láng, és a vele járó melegség, rossz dolgok. Nagyon rossz dolgok. Ekkor a férfi megfogta a karját, és könyörtelenül a kis szó-fa felé vezette. Hogy lehet, hogy egy ilyen apró érintéstől az a benyomása támadt, mintha ez a férfi képes lenne mindent eltaposni az útjában, ha meg akarná őt szerezni? A férfi leültette, és amint elvette a kezét, Eleanor megkönnyebbült - és aggodalmat érzett. Ugyanis ha Mr. Knight olyan könyörtelen, amilyennek tűnik, Madeline-nek esélye sincs vele szemben. Madeline azonban némi tanáccsal mégis ellátta. Azt mondta: Ha kétségeid támadnak, gondolj arra: „Madeline mit tenne ebben a helyzetben?" És tedd azt! Madeline megpróbálná átvenni az irányítást. Eleanor is ezzel próbálkozott. - Miért érdekelte önt a családom? - Mert szükségem van egy feleségre. Tehát erről van szó. A dolog bökkenője, az ok, amiért Madeline-nek Londonba kellett jönnie. Az apja, Magnus hercege, egy megrögzött szerencsejátékos, meggondolatlan és elbűvölő, Madeline kezét feltette tétként Mr. Knight vagyonával szemben, és a herceg vesztett. - Gondolom, meglepődött, amikor az édesapjától értesült az eljegyzéséről. - Mr. Knight úgy körözött a szófa körül, mint egy ölni készülő gepárd. - A velem való eljegyzéséről. Eleanor gondosan mérlegelte a szavait. - Nem készültem semmiféle eljegyzésre.
- Miért nem? - Mr. Knight úgy dorombolt, mint az áldozatával játszadozó nagymacska. - Ön gazdag, fiatal nő, magas ranggal. Biztosan megfordult a fejében, hogy valamikor férjhez kell mennie. - Egy hercegnőnek nem kell férjhez mennie - jelentette ki Eleanor, hangjában Madeline gőgjével. - Egy hercegnő maga hozza meg a döntéseit. - Nem minden esetben. - A férfi ajkán olyan mosoly játszadozott, amitől úgy nézett ki, mint egy sötét angyal. - Most már én hozom meg a döntéseket a hercegnő helyett. Nem. Ez a párosítás nem fog működni. Ez az ember boldogtalanná tenné Madeline-t hűvös fensőbbségével és szavai mögött húzódó dölyfösségével. Eleanor ráadásul tudta, hogy Madeline mást szeret, Mr. Knight nem viselné el ezt a más személyre pazarolt érzelmet. - El tudom képzelni, hogyan érzi magát, amiért ilyen körülmények között kellett a házamba érkeznie. - Mr. Knight tekintete körbevillant a szobában. - Azt hittem, az édesapja elkíséri. - Nem, a hercegnek más elintéznivalói vannak. - Legalábbis Eleanor feltételezte. És ha az elintéznivalók között a lánya öröksége utolsó értékes morzsáinak eljátszása is szerepel, mit érdekli az? Magnus hercege könnyelmű ember, akit nem érdekel a lánya egészsége és jóléte - és ezért találta itt magát most Eleanor, Mr. Knight tulajdonában, másvalakinek adva ki magát. Felpillantott a szófa körül járkáló Mr. Knightra, és úgy érezte, bárhol szívesebben lenne, mint itt. Amikor Európában utazgatott Madeline-nel, előfordult, hogy nehéz helyzetekben találták magukat. Francia katonák fenyegették őket. Majdnem maga alá temette őket egy lavina az Alpokban. De a legrosszabb az a török hárem volt, ahol fogságban tartották őket eunuchokkal és ágyasokkal együtt, és maguk sem remélték, hogy sikerül megszökniük. Azonban ennél is ügyesebbek voltak; Madeline olyan sok bajt okozott, hogy végül kiutasítottak őket az országból. De egyik helyzet sem tartogatott annyi borzalmat Eleanor számára, mint a Mr. Knighttal való együttlét. - Miért a... hercegnő? - kérdezte a lány. - Miért pont ez a család? Mit forgatott a fejében? - A hercegnőnek birtokai vannak egész Nagy-Britanniában, és hatalmas személyes vagyona. Mit forgattam a fejemben? Azt forgattam a fejemben, hogy megnyerem magamnak. Feleségül veszem. Az én kezembe kerül a vagyona, és én leszek az apja nemesi származású gyermekeinek. - Mr. Knight mosolygott, de csak a szája mozdult, a tekintetében nyoma sem volt melegségnek. Ki ne irigyelné Anglia leggazdagabb asszonyának a férjét? Magyarázata teljesen logikusan hangzott, és a férfiak természetesen ezért akarták feleségül venni Madeline-t. Mr. Knightban azonban volt valami... a csillogás a szemében, a pökhendi testtartása, a halvány félmosolya... amitől Eleanornak az az érzése támadt, hogy hazudik. - Azonban meg kell kérdeznem - folytatta a férfi gúnyos hangon -, hogy miért beszélünk a hercegnőről harmadik személyben, mintha ön itt sem lenne. Eleanor nagyot nyelt. Együgyűségében már el is árulta az igazat? Ha azonban így is volt, a férfi nem adta jelét. Az ajtó felől kopogtatás hallatszott. - Úgy hiszem, Bridgeport meghozta a teánkat - mondta. Az inas, nyomában egy szobalánnyal, belépett, ugyanolyan tapintatosan és visszafogottan, mint korábban. A tálcát elhelyezte Eleanor előtt. - Köszönöm, Bridgeport - motyogta Eleanor. A szobalány letette a süteménnyel és szendviccsel megrakott tálcát a tea mellé. - Köszönöm - mondta Eleanor ismét. A lány fiatal volt és új a házban, és nagyon szerette volna tudni, hogy néz ki Mr. Knight jövendőbelije, ezért úgy fürkészte Eleanort, mintha még soha életében nem látott volna arisztokratát. Eleanor szemtanúja volt már máskor is ilyen nyílt vizsgálódásnak, de ennek tárgya mindig Madeline volt. Eleanor a sarokba húzódva állt, mint a láthatatlan társalkodónő.
Bridgeport már éppen rá akart szólni, amikor Mr. Knight valósággal rádörrent. - Milly, elég lesz! A szobalány összerezzent, rémült pillantást vetett a férfira, pukedlizett és kirohant a szobából. Bridgeport meghajolt, majd kimért léptekkel elhagyta a szobát, és becsukta maga után az ajtót, összezárta Eleanort Mr. Knighttal. Eleanor tekintete elidőzött az ajtón. - Nem kellett volna halálra rémítenie a lányt. A férfi a szőnyeg szélén állt, egy magas, széles vállú úriember, aki az erőlködés legkisebb jele nélkül uralta az egész szobát. - Kényelmetlenül érezte magát miatta. Ez meglepte Eleanort. Természetesen igaz volt, de hogyan látott be a férfi nyugodt álarca mögé? És ami ennél is fontosabb, miért vette a fáradságot, hogy benézzen mögé? - Én csak cukorral iszom, tejszín nélkül - jegyezte meg Mr. Knight. Eleanor szemügyre vette a pohos, kék virágokkal díszített porcelán teáskannát, amelynek a kiöntőjén halvány gőz szivárgott kifelé. A kanna mellé két hozzáillő csészét helyeztek alátéttel. A tálcán minden civilizált és normális volt. Ráadásul ő gyakran is töltött teát. Madeline nem szerette, de Eleanor megnyugvást talált az illatban, a tea melegében, a szertartás rutinjában. Most azonban, magán érezve Mr. Knight figyelmét, a feladat valóságos kínszenvedéssé vált. A kanna túl nehéznek tűnt, a csésze zörgött a csészealjon, amint a kezébe vette. Megdöntötte a kannát, a kiöntőt a csésze felé irányozta... Ebben a pillanatban Mr. Knight csalfa, tréfás hangon megjegyezte: - Tetszik, ha egy hercegnő tölti nekem a teát. Eleanornak mindkét keze megremegett. A forró ital az ujjára löttyent. Elejtette a csészét, és ahogy utánakapott, a csésze darabokra tört az asztal szélén, és egy szilánk belefúródott a tenyerébe. Elkapta a kezét és ujjai rázárultak a sebre. A férfi odasietett hozza, és letérdelt elé. - Megsérült? Megégette magát? - Nem, nem, jól vagyok. - Pedig egyáltalán nem volt jól. Zavarban volt. Oka volt, amiért megpróbált kecsesen és méltóságteljesen mozogni. Utálta felhívni magára a figyelmet... és most az idegei cserben hagyták. - Kérem, Mr. Knight, álljon fel! A férfi mintha meg sem hallotta volna. Megfogta a kezét, a fény felé fordította, és azonnal észrevette a vágást a kisujja alatt, amelyből skarlátvörös vér szivárgott. - Megvágta magát. - Csak egy kicsit. - Eleanor megpróbálta elhúzni a kezét. - Ügyetlen voltam. Eltörtem a gyönyörű csészéjét. - A pokolba a csészével! - A férfi finoman a vágásra nyomta az ujját. A lány összerezzent. - Szerencséje van. Nincs szilánk a sebben. - A férfi a sérült kezet a szájához emelte, és szívni kezdte a kis sebet. Eleanor döbbenten meredt rá. A férfi éles vonásai, ahogy a kezére hajolt, komolyak, elszántak voltak. Szája meleg volt, nedves, és az alkalmazott gyógymód... különös érzést ébresztett a lányban. Sokkal inkább állati volt, mint emberi, fájdalom és intimitás keveredett benne... soha még férfi szája nem érintette sehol és sehogyan. Hogyan juthatott ilyen rövid idő alatt, a kultúra minden lehetséges külsőségével körülötte, ilyen helyzetbe Mr. Knight házában? A férfi felpillantott, és észrevette, hogy Eleanor őt nézi. - Mi az? Megbotránkoztattam? Talán nem érti? Neki kellene elmagyaráznia a dolgot? Azt már nem! Azt nem teheti. Ezért
aztán belekapaszkodott a férfi legelhanyagolhatóbb bűnébe. - Pokol. A férfi jégkék szeme elkeskenyedett. - Tessék? - Azt mondta, pokol. „Pokolba a csészével!" Ön amerikai, és így tudatlan. Itt, Angliában nem illik vegyes társaságban szitkozódni. A férfi felnevetett. Nem volt kellemes nevetés. Sokkal inkább kelletlen, akaratlan ugatásra hasonlított. De őszinte volt, és most először a szemében is némi meleg fény csillant. - Megtanítom szitkozódni. - Nem, sir, nem fog! - Eleanor azonban maga sem tudta, hogy a férfi szavaira vagy tettére válaszolt. - Ha továbbra is szitkozódni fog társaságban, egyetlen jó családban sem fogják szívesen látni. - Nos, ebben téved. - A férfi előhúzott egy hófehér zsebkendőt, Eleanor keze köré csavarta, és jó erősen megkötötte. - Addig, amíg jól öltözött vagyok, gazdag, és Magnus jövendő hercegnője a jegyesem, mindenütt szívesen látnak. Még kapkodnak is utánam. Egy különc, eredeti alak vagyok. - Ó... nem. - Csalódottnak tűnik. Nem szeretné, ha szívesen látott lennék? Természetesen nem szerette volna, ha a férfit szívesen látják, mert tudta, hogy az angol házak asszonyai nem fognak belátni a férfi csinos álarca mögé, ahol a veszélyes ragadozó rejtőzik. Ezt azonban nem árulhatta el, ezért, anélkül, hogy a szemébe nézett volna, így felelt: - Nem erről van szó, hanem amikor a legjobb házak asszonyai kifognak maguknak valakit új, különc kedvencüknek, gyakran ugyanolyan gyorsan ejtik is. - Biztosíthatom, hogy velem ilyesmi nem fordul elő. - Mr. Knight ismét megfogta Eleanor kezét, megfordította, és csókot nyomott a keze fejére. Szörnyű volt! Szörnyű volt, ahogy flörtölt vele! És szörnyű volt, hogy még élvezte is a férfi figyelmét. - Kérem, ne... udvaroljon! Kényelmetlenül érzem magam tőle. A férfi elengedte füle mellett a lány kérését, és továbbra is ott maradt térden állva előtte. Mély, érdes hangon megjegyezte: - Nem az, akinek vártam. - Nem - suttogta a lány. - Azt hiszem, tényleg nem az vagyok. Az idő mintha lelassult és megnyúlt volna. A férfi úgy vizsgálgatta Eleanort, mint egy énekesmadarat, amit sikerült csapdába ejtenie és most már kalitkában fog tartani örökké. Ő azonban nem a hercegnő volt, hanem egy szegény rokon, aki erős akaratú unokatestvére árnyékában élt, és boldog volt ott. A férfi hangja csábító volt, szavai prózaiak. - Utasítást adtam, hogy hozzák be a csomagjait. Egy percbe is beletelt, amíg szavainak értelme eljutott Eleanor agyáig. Ekkor, mivel már alig várta, hogy eltávolodhasson a férfitól, gyorsan odébb csúszott a szófán. - Ide? Az ön házába? A férfi nem engedte el a kezét, ezért úgy tűnt, mintha Eleanor rángatta volna fel maga mellé. Persze semmi sem állt távolabb az igazságtól. Sosem tudta volna meg sem mozdítani, ha ő nem akarja. - Természetesen az én házamba. - Hangjából mintha némi meglepetés csendült volna ki. - Miért? - Szent ég, miért? Mit akar tőle? Vagy pontosabban mit akar tenni vele? - Hol máshol szállna meg?
- Én... a Chesterfield utcában van egy városi házunk. - Félreértett. Most, hogy itt van, már nem távozhat. - Közel hajolt Eleanorhoz és a fülébe súgta: - Jövendőbeli feleségem az én házamban lakik... velem.
3. fejezet Csapdába esett. Eleanor csapdába esett ennek a férfinak a házában. - Nem maradhatok itt. - Megriadt Mr. Knighttól, a vízióktól, amelyeket képviselt. A gyalázatos csábítás és a társadalmi számkivetettség vízióitól. És mindezek mögött a kétségbeejtő izgalomtól, amely - ha nem is akarta beismerni magának - ott lappangott. Ha az éjszaka sötétjében a férfi megjelenne a hálószobájában, úgy viselkedne, ahogy kell? Küzdene ellene? Hajadon vagyok - válaszolta lágy hangon. - Még igen. - Szavai, hangja, tekintete egyértelműen elárulta iránta, pontosabban menyasszonya iránti szándékait. Házasságukat nem csupán érdekből kívánta megköttetni, sokkal inkább szenvedély és kölcsönös érzelmek alapján. - Összeházasodunk. Ezt megígérem önnek. Ha elhinné, nem is küzdene a csábítás ellen. Eleanor annyira megdöbbent saját buja gondolatán, hogy a szája is elnyílt. A férfi démoni homlokráncolással nézett rá. - Csodálkozni látszik. Tudta, hogy feleségül veszem, függetlenül minden akadálytól. - Nem erről van szó. - Sokkal rosszabbról. Egy tanár tiszta, körültekintő hangján, aki a törteket magyarázza egy nyolcéves gyereknek, azt mondta: - Nem tudom, Amerikában hogyan mennek ezek a dolgok, de Angliában, ha itt maradnék önnel, megrontaná a jó hírem, függetlenül az ön jövőbeli szándékaitól. - Ha itt maradna egyedül, nem csak a jó hírét rontanám meg. - Tekintete a lány ajkára, majd mellére esett, és ott elidőzött. Eleanor nagyon jól tudta, hogy utazóruhája sötét színű, komor, és a nyakáig minden négyzetcentimétert eltakar, a férfi tekintete láttán azonban erős késztetést érzett, hogy ellenőrizze a gombjait, nem tűntek-e el valamiképp. Melle megduzzadt, mellbimbói nekifeszültek a fűzőjének. Különös érzés volt, lélegzetelállító a maga merészségében, és kétségtelenül bizonyította, hogy le kell ráznia félénkségét és követelnie szabadságát! Ehelyett azonban csak annyit tudott kinyögni: - Úgy érti... úgy érti... - Beosonnék a hálószobájába az éjszaka leple alatt és elcsábítanám? Igen, drágám, a legcsekélyebb lelkifurdalás nélkül. Már nem akarta, hogy a férfi tovább fogja a kezét. A tenyere izzadt. - Ezért hoztam önnek gardedámot. - Előrehajolt, és meg-nyomott egy csengőt, amely az asztalon állt. Megkönnyebbülés és kétségbeesés között hánykolódva Eleanor ránézett. - Egy gardedámot? Megőrült?! Nincs a világon olyan gardedám, aki elég tiszteletreméltó, hogy megóvja a jó híremet, amíg itt lakom. Az ajtóból vidám női hang csendült fel. - Dehogynem, drága unokahúgocskám! Eleanor megpördült és a szája is tátva maradt a döbbenettől. - És itt is vagyok! - Az ajtóban álló hölgy szélesre tárta a karját, mintha magához akarná ölelni az egész szobát. Alacsony volt és kövérkés, divatos levendulalila ruhát viselt, amely különös fényt kölcsönzött ősz hajának. - Első tanácsom számodra, kedves Madeline, hogy sose engedd meg Mr. Knightnak, hogy a kezedet fogja, amikor kettesben vagytok valahol. Bár amíg hajadon vagy, egyáltalán nem ajánlanám, hogy bárhol kettesben maradj vele, mert
meggyőződésem szerint párját ritkító gazember. Eleanor ujjai rázárultak a tenyerét borító zsebkendőre, és lassan felemelkedett. - Lady... Gertrude? Lady Gertrude beviharzott a szobába, és tovább csacsogott: - Szóval emlékszel rám! Pedig nagyon régen találkoztunk! Régebben, mint kellett volna, mert Lady Gertrude, Glasser grófnője, Madeline anyjának a testvére volt, és így egyáltalán nem fűzték rokoni szálak Eleanorhoz. Nem mintha a kedves hölgy megfosztotta volna Eleanort szeretetétől azon ritka alkalmakkor, amikor találkoztak. Ellenkezőleg. Lady Gertrude ugyanúgy babusgatta Eleanort, mint az unokahúgát. De most Lady Gertrude tönkre fogja tenni az egész álarcosbált, mielőtt egyáltalán a kezdetét vette volna. Lady Gertrude a hercegnő felé sietett, hogy megölelje, Remington pedig figyelte őket. Tehát ez Madeline de Lacy, Sherbourne márkinője és Magnus jövendő hercegnője. Eddigi megfigyelései alapján nem volt jellegzetes angol nemes hölgynek nevezhető. Arra készült, hogy be kell törnie, mint egy tüzes paripát, amely még sosem viselt nyerget vagy kantárt. Ehelyett, amikor ránézett, egy bátortalan nőt látott, aki nincs tisztában személye jelentőségével. Arca kerekded volt, kétoldalt és állán apró gödröcskével, ajka telt és finom vonalú. Fekete haját ódivatú kontyba tűzve viselte, és ha Remington jól ismerte a nőket - márpedig jól ismerte őket -, akkor kiengedve leért egészen a derekáig, lágy hullámokat vetve, amitől a férfiembernek kedve támadt az ujja köré csavarni a fürtöket. Testét sötét, nem feltűnő ruha fedte, de ez sem tudta elrejteni a meglehetősen nagy melleket, és amikor megfogta a derekát, érezte, milyen karcsú a gömbölyded csípő fölött. A férfi lenézett a saját kezére, és elmosolyodott. A nő érintése valósággal megégette, még ruhán keresztül is, és úgy gondolta - nem, biztos volt benne -, hogy a nő is ugyanezt érezte, mivel úgy nézett rá, mint egy vad és szilaj lóra. Ó, pedig ha tudná, milyen hideg és előre megfontolt szándék mozgatja, milyen fontos tényező a nő a terve szempontjából, nem csupán óvatos lenne, hanem halálra lenne rémülve. Persze semmit sem sejt az egészből, és nem is fogja tudomására hozni, csak majd amikor mit késő lesz mind a családja, mind az ő számára. A nő az övé. Az ő hercegnője. Lady Gertrude úgy írta le a közte és unokahúga közötti kapcsolatot, mint meghitt, meleg viszonyt, és Remington ezt el is hitte, mivel Lady Gertrude kedves, bűbájos teremtés volt, aki mindenkit ismert az angol úri társaságban. Ettől függetlenül a hercegnő meglepettnek látszott nagynénje láttán. - Drága gyermekem, annyira örülök, hogy végre visszatértél a kontinensről! Most, hogy az a szörnyű Napóleon ott vonulgat fel-alá, az undok katonái foglyul ejtik a rendes angol állampolgárokat, nagyon aggódtam érted és... - Lady Gertrude felnézett Remington hercegnőjére és felvonta a szemöldökét. - Eleanorért... Eleanor Lady Gertrude feje fölött Remingtonra pillantott, és a férfi határozottan látta, hogy nagyot nyelt. Majd gyorsan hadarni kezdett: - Eleanor ez alkalommal nem tartott velem. Meglehetősen kifárasztotta az utazgatás. - Hát persze! Természetesen! Érthető! - Lady Gertrude is gyorsan beszélt, és mintha majdnem elnevette volna magát. - Ki az, akit ne fárasztana ki négyévnyi utazgatás Európa országaiban? Azonban Eleanor távolléte miatt kért fel Mr. Knight, hogy legyek a kísérőd. - Lady Gertrude felnézett, és megveregette a férfi arcát. - Drága fiú! Az elképesztő az volt az egészben, hogy - komolyan is gondolta. Maga volt a megtestesült kedvesség, és az öt nap alatt, amióta ismerte Lady Gertrude-ot, Remington megkedvelte. Mindenkihez kedves volt, és mindenki szerette, még azok is, akik a hölgy őszinte nyelvének
rossz oldalán találták magukat - ahogyan ő is. Ugyanis bár beleegyezett, hogy a fiatal nő gardedámja legyen, és most bűbájos volt és segítőkész, első találkozásuk alkalmával egyértelműen megmondta véleményét erről a kapcsolatról. Válaszképpen Remington közölte a hölggyel, miszerint hidegen hagyja a véleménye, és így semleges területre érkeztek. Lady Gertrude megígérte, hogy nem fog beleavatkozni házassági terveibe mindaddig, amíg a férfi elfogadja az ő gardírozásának szabályait. Lady Gertrude leült, és lehúzta maga mellé Eleanort is. - Micsoda rendkívüli esemény sodort téged ebbe a helyzet be, igaz? Mi a véleményed Magnus hercegéről és legutóbbi ostobaságáról? A hercegnő ez alkalommal határozottan válaszolt: - Szerintem szégyen, hogy annyira sem képes ellenállni szerencsejáték-szenvedélyének, hogy egyetlen lányát kihagyja a dologból! A nő haragos szemvillanása meglepte Remingtont. - Tehát ennyire rossz parti vagyok? - kérdezte a férfi, és visszafojtott lélegzettel és rosszul leplezett derültséggel várta a nő rá vonatkozó véleményét. A hercegnő, továbbra is csípős hangon, így felelt: - Nem tudom, Mr. Knight. Semmit sem tudok önről. Azonban manapság a legtöbb fiatal nő ahhoz mehet feleségül, akihez akar, vagy legalábbis megismerkedhet jövendő férjével az eljegyzés bejelentése előtt. Szégyen, hogy egy hercegnőnek nem adatik meg ez a kiváltság. - Én is pontosan így gondolom! A véleményed a becsületedre válik, drágám. - Lady Gertrude gyors pillantást vetett Remingtonra. - Azt hittem, hogy Mr. Knight is szerencsejátékszenvedélyének az áldozata, de most, hogy megismertem, meggyőződésem, hogy pontosan tudta, mit cselekszik, amikor elnyerte unokahúgomat egy játékban. Remington büszke ártatlansággal vonta fel a szemöldökét. - Kedves fiú, és jó parti - fejezte be Lady Gertrude. - Kinek a számára? - csattant fel a hercegnő. Ekkor a férfi fogadni mert volna, hogy a nő beleharapott a nyelvébe és legszívesebben visszaszívta volna kérdését. - Az ön számára - válaszolta Remington. - Csakis az ön számára. - Üljön le, kedves fiam! - szólt rá Lady Gertrude. - Ideges leszek, ha itt magasodik fölöttem, mint egy nagy, hosszú lábú szörnyeteg. Miközben Remington arra gondolt, még sosem nevezték hosszú lábú szörnyetegnek, helyet foglalt egy széken, ahonnan sokkal jobban láthatta menyasszonyát. Lady Gertrude megérintette a teáskanna oldalát, és megje-gyezte: - Szívesen ittam volna egy csésze teát, de ez már kihűlt. - Elkomorodott, amint észrevette az asztalon és a padlón szétszóródott cserepeket. - Eltörtél egy csészét? Eleanor szánalmasan elvörösödött, és sérült kezét a szoknyája alá rejtette. - Igen. Lady Gertrude pislogott. - Ez annyira nem vall rád! Vagy legalábbis ahogy emlékszem rád. Nos, nincs értelme siránkozni egy darab porcelán fölött! Csengetne némi forró vízért? - Ha megengedi, Mr. Knight... - motyogta Eleanor, a csengő felé nyúlva. Remington beleegyezően bólintott. - Kérem, tegye! Szeretném, ha mostantól úgy tekintené a házamat, mint az otthonát. - Én... nem... ez lehetetlen. Nekem haza kell mennem! A férfi tekintetével igyekezett akaratát ráerőltetni. - Ha rajtam múlik, ön soha többé nem tér vissza az apja házába.
A nő elfordította a fejét, minden mozdulatával elutasítva őt. Nagyon helyes! Szerette a kihívásokat, és ez a hercegnő, félénkségével és egyszerűségével igencsak próbára tette. Figyelte, ahogy pontosan olyan hangerővel csengetett, hogy az inas futva érkezzen, és figyelte, amint az inashoz beszélt, határozottan, de halkan, mint olyasvalaki, aki megszokta, hogy eredményeket érjen el, anélkül, hogy a figyelmet felhívná magára. Remington keresztbe tette a lábát. - Lennének szívesek a hölgyek felvilágosítani, hogyan rendelkezhet a hercegnő ilyen magas ranggal, amikor még hajadon? - őfelségének, Erzsébet királynőnek köszönhetően - válaszolta Lady Gertrude, mintha ez mindent megmagyarázna. Remington várt, de amikor senki nem folytatta, megszólalt. - Attól tartok, hogy ez az egyszerű magyarázat számomra nem teljesen érthető. - Talán azért, mert amerikai. Nem mintha bármi bajom lenne az amerikaiakkal. Nem, szó sincs ilyesmiről. Üdítőnek találom őket furcsa beszédmódjukkal és laza viselkedésükkel. - Lady Gertrude szeméhez emelte lornyonját és rajta keresztül a férfira pillantott. - Bár az, hogy felügyelet nélkül az én kedves unokahúgom kezét fogja, egy kicsit túlságosan laza és szabados. - Tudomásul vettem, asszonyom. - Ez Amerikában is szabadosnak számított volna, de nem állt szándékában beismerni sem ezt, sem azt, hogy mindig a lehető leggyorsabban terelgette a dolgokat természetes befejezésük felé... és ezeket a befejezéseket ő maga határozta meg. Nem az a fajta ember volt, aki hagyta, hogy a sors Isten tudja, milyen célok felé vigye kanyargós ösvényén. Ő maga alakította a sorsát, és most már a hercegnőét is. - Egyik felmenőm Erzsébet királynő udvarhölgye volt, és egyszer megmentette őfelsége életét. Hálából őfelsége hercegnői rangot adományozott a hölgynek, amelyet természetesen mindig a legidősebb fiú örököl, már ha van, ha azonban leány az elsőszülött, akkor a rangot ő kapja. - Eleanor lassan beszélt, megválogatva szavait, mintha minden egyes betűt meggondolna, és a hangja... a hangja maga volt a szívfájdalom. De vajon miért lenne Magnus jövendő hercegnőjének bármiféle szívfájdalma? Előkelő és gazdag családba született, és Remington nagyon is jól megtanulta, hogyan bánnak az angol arisztokraták azokkal, akiket alsóbbrendűeknek tartanak. Semmi nem állt az útjukba. Nem volt erkölcs, ami visszatartotta volna őket. Gátlástalanul tönkretettek és... megöltek bárkit, ő azonban bosszút fog állni, és a végén szerencsétlen Madeline is megtudja, mi az igazi szívfájdalom. Nem hagyta, hogy gondolatai a legkisebb mértékben is tükröződjenek az arcán. Tiszteletteljes hangon megkérdezte: - Az ilyen rang elég ritka, nem? - Az én családom az egyetlen, amely meg van áldva ezzel - válaszolta Eleanor. - De senki sem mondhatott ellent Erzsébet királynőnek. - Erős asszony - jegyezte meg Remington. Nem úgy, mint ez a félénk, érzékeny lány. Eleanor furcsamód sértett pillantást vetett rá. Olyan volt, mintha olvasna a gondolataiban. Ezért aztán kissé olyan érzés volt, mint megrugdosni egy kiskutyát, de Remington folytatta: - Amíg az édesapja él, ön még nem hercegnő, és a hercegnőnek kijáró tiszteletadás még nem egészen biztosított, igaz? Lady Gertrude vette át a szót, és nyomatékos hangon azt mondta: - Unokahúgom Sherbourne márkinője és a jövendő hercegnő, és ez a rang nagy tiszteletet jelent számára az arisztokrácia köreiben. Gyakran szólítják már most is hercegnő őfőméltóságának, és megadják számára a jövendő rangjával járó összes kiváltságot. A férfi, akit alaposan rendreutasítottak, meghajtotta a fejét, mintegy elismerve méltó ellenfelét.
- Megadja-e vagy sem a hercegnőnek kijáró tiszteletet, nem számít - mondta Eleanor enyhe megvetéssel a hangjában. - Az amerikaiakra nem gyakorol mély hatást az arisztokrácia, vagy legalábbis így mondják. Azt azonban remélem, hogy Mr. Knight megfelelő udvariasságot fog tanúsítani más nőkkel szemben... az élet útjait járva. Igen, Lady Gertrude megdorgálta, de sokkal jobban fájt jövendő felesége megvetése. - Mindent meg fogok tenni, hogy ne okozzak önnek csalódást. - Igyekezzen önmagának ne okozni csalódást! - tanácsolta a hercegnő hűvös kimértséggel. Itt van Bridgeport a teánkkal. Az inas belépett, kezében egy tiszta tálcával, rajta teáskannával, mögötte pedig a szobalány friss szendvicsekkel. Ez alkalommal Milly nem követte el a hercegnőre bámulás hibáját, csak egy gyors, ideges pillantást vetett Remingtonra, majd letette a tálcát és sietve elhagyta a szobát. Eleanor szemrehányó pillantást vetett a férfira. Mit vári tőle? Talán az előbb hagynia kellett volna, hogy az a kis liba meredten bámulja? Néha egyáltalán nem értette a nőket. Ami még rosszabb, néha megértette őket. Eleanor felemelte a kannát; a keze most egyáltalán nem remegett. Töltött neki, Lady Gertrudenak és saját magának. Amikor végzett, Lady Gertrude a kezére csavart zsebkendőre mutatott. - Mit csináltál? - Csak egy apró sérülés - válaszolta Eleanor. - Semmi több. Remington felállt, mintha a teájáért indulna. Ehelyett azonban megfogta a nő kezét, levette róla a zsebkendőt, és megvizsgálta a sebet. - Óvatosnak kell lennie a házamban. Itt veszélyek leselkednek, és nem szeretném, ha valami baj érné. A nő tekintete az arcára ugrott. Ajka szétnyílt, és ismét alaposan zavarba jött. Micsoda kettősség ez a nő! Félénknek látszott, amíg ő gúnyosan beszélt a rangjáról, aztán jeges kimértséggel. Néhány perccel később, néhány szóval, amit művészien úgy rendezett el, hogy fenyegetésnek hangozzon, ismét sikerült alaposan összezavarnia. Ha nem vigyáz, ez a nő le fogja nyűgözni. Fogta a csészéjét, és visszatért a helyére. - Lady Gertrude tanácsára elfogadtam több társasági rendezvényre szóló meghívást. Eleanor felegyenesedett ültében, és keze a nyakához rebbent. - Az lehetetlen! Aha! Végül mégis kibújt belőle az a sznob viselkedés, amire számított! Nem akarja, hogy nyilvánosság előtt vele együtt lássák. Remington a teáját kavargatta. - Gondolom, azért tiltakozik, mert nem készült megfelelő ruházattal. A nő megkönnyebbült sóhajjal az életmentő öv után kapott, amit odakínált neki. - Igen! Pontosan ezért! Remington kíméletlenül kirántotta kezéből az övet. - Egy varrónő várja, hogy számos, feleségemhez illő ruhát önre igazítson. - Nem teheti... én nem... ez nem lenne illendő. Lady Gertrude komoran meredt rá. - Nem mondta, hogy vette magának a bátorságot, és ruhákat vásárolt Madeline-nek. - Gondoltam, hogy tiltakozna, és egyszerűbbnek találom a bocsánatkérést, mint az engedélyért való könyörgést. - Ez sok bűnt megmagyarázott. - A következő néhány nap estélyeken veszünk részt itt, Londonban, ahol úgy mutatnak be minket, mint a hercegnőt és a vőlegényét. - Ó! - Eleanor alig lehelte a szót. Remington meg mert volna esküdni, hogy ez az újabb fejlemény sokkal jobban megrémítette a
nőt, mint bármi, ami korábban történt. Micsoda élvezet lesz körbevonszolni a kis sznobot a karján, kényszerítve, hogy mosolyogva nézzen szembe London előkelőségeivel! Ez a hét azonban még ennél is több és nagyobb megrázkódtatást tartogatott a nő számára - kezdve most. - Majd három nap múlva mi magunk adunk estélyt itt, ebben a házban. A meghívások már szétmentek, és sorra érkeznek a visszaigazolások. - Estély. Itt. - A nő sötét szempillái kétségbeesetten verdestek, amint próbálta fenntartani a szemkontaktust. - Miért... miért van erre szükség? Remington ritkán mosolygott, de most megtette. - Muszáj estélyt adnunk. Meg kell ünnepelnünk eljegyzésünket és közelgő menyegzőnket. És azon az estélyen megajándékozom önt egy jegygyűrűvel, amit felhúzok az ujjára, mint örökké tartó szerelmünk jelképét. Azt a gyűrűt soha többé nem veszi le... amíg csak él.
4. fejezet Eleanor bosszúsan meredt a gyújtóra, amit máskor oly ügyesen kezelt. Újra próbálkozott, de nem jelent meg a várt szikra. - Biztos eltört ez az ostoba vacak - mondta hangosan. Az üres szobának beszélt, próbálva meggyőzni magát. Természetesen tudta, hogy ez nem igaz. A közelgő este elmélyítette a Mr. Knight által számára kijelölt pazar hálószoba sarkaiban lappangó árnyakat, keze azonban annyira remegett, hogy képtelen volt meggyújtani akár csak egy gyertyát. Újra próbálkozott. Ez alkalommal egy szikra kipattant a gyújtóból, de a gyertya nem gyulladt meg. - A kanóc. Biztosan nedves a kanóc. Kopogtatás hallatszott, az ajtó kinyílt, és Lady Gertrude dugta be a fejét a nyíláson. - Drágám, bejöhetek? Eleanor rémülten összerezzent, majd zavartan meredt Lady Gertrude kedves arcára. - Persze! Kérem, jöjjön be! - Maga sem tudta, mióta beszél ilyen nyomatékosan, de fogadni mert volna, hogy a kifürkészhetetlen Mr. Knight közelsége teszi vele. Elnézett Lady Gertrude válla fölött, félig-meddig arra számítva, hogy ott látja a férfit, sorára várva, hogy beléphessen a szobájába... ami, ha rajta múlik, sosem fog megtörténni. Sajnos, amióta megérkezett ebbe a házba, semmi sem rajta múlott. - Remélem, nem zavarlak a kipakolásban. - Lady Gertrude helyet foglalt a kandalló előtti egyik elegáns fotelban. Olyan alacsony volt, hogy csak a lábujjhegye ért le a földre. - Úgy hallom, nem hoztál magaddal komornát. Ez annyira nem vall rád, Madeline! Régen képtelen voltál egyedül felvenni egy ruhát vagy elkészíteni a frizurádat! Mindenben Eleanortól függtél! Szeméhez emelte lornyonját, és megnézte Eleanort. - Persze ez az a Madeline volt, akire én emlékszem. Talán az utazás zord körülményei kissé megváltoztattak. Eleanor némán meredt a nőre, és azon tűnődött, mit kellene mondania. Mennyit kellene mondania. Lady Gertrude kedves teremtés volt, üdítő hajlammal a huncutságra, ez az Eleanor és Madeline által szőtt összeesküvés azonban már erősen összeomlóban volt. Lady Gertrude tovább csacsogott: - El kell mondanom neked, miért vállaltam el a kísérő szerepét melletted, amikor tudom, hogy rendkívül boldogtalan vagy a Mr. Knighttal kötendő házasságod miatt. Mindig is azt mondtam, apád mindenki másnál jobban képes bolondot csinálni magából... bocsáss meg, drágám, tudom, hogy szereted, de ha nem rendelkezne ezzel a hercegi címmel, az emberek szemtől szembe bolondnak neveznék. Nem mintha megsértődne rajta, ahhoz túl kedves és nyájas, azonban... milyen gyönyörű ez a szoba! Az enyém is szép, de távolról sem ennyire elegáns. Eleanor körülnézett. - Igen, valóban - mondta kifejezéstelen hangon. Az égkék falak és sötétkék kárpitok a szabad tér érzését keltették az emberben, és a rengeteg virág kellemes, friss, vidékies illatot árasztott. Az elegáns mintájú perzsaszőnyeg sárga és azúrkék színben pompázott, a bútorok finomak, nőhöz illőek, könnyedek voltak... ennek ellenére Eleanor hozzátette: - Bár szerintem nyomasztó. - Kétségtelenül sötét van. Miért nem csengetsz a szobalánynak, hogy gyújtsa meg a gyertyákat és rakjon tüzet a kandallóban? Eleanor Lady Gertrude-ra bámult. Hát persze! Csengetni a szobalánynak! Olyasvalakinek, aki nyolc éven keresztül mindent magának és a hercegnőnek csinált, ilyesmi meg sem fordult a fejében. Eleanor odasietett a csengőhöz, és meghúzta a zsinórt.
- Kitűnő ötlet! Köszönöm, Lady Gertrude. - A távolból hallotta a csengő csilingelését. Szinte azonnal megjelent egy erős, fiatal lány, és gyors pukedli után lángra lobbantotta a gyertyákat az addig ellenszegülő gyújtóval. - Beth vagyok, hercegnő, az emeleti szobalány, és Mr. Knight utasítása szerint mindenben a rendelkezésére kell állom. Ha szüksége van valamire... bármire, kérem, tudassa velem! - Köszönöm. - Eleanor remélte, hogy soha többé nem lesz szüksége semmire. Utálta, ha lesik a kívánságait, és még jobban utálta, ha őfőméltóságának szólítják. Lady Gertrude azonban közbeszólt: - A hercegnő nem hozott magával komornát. Valamelyik lánynak a házban nincs véletlenül gyakorlata ruhákkal és hajjal? Beth szája széles vigyorra húzódott. - Dehogynem, asszonyom. Nekem van. Nagyon jól vasalok, sosem égetek lyukat a selyemre. És ami a legjobb, ügyesen vágok és fésülök hajat a legdivatosabb mód szerint. Én készítettem Lady Fairchild haját, amíg holdkóros nem lett és be nem kellett vonulnia a Bedlambe. Lady Gertrude elgondolkodva veregette arcát a mutatóujjával. - Lady Fairchild jól nézett ki. - Kritikus szemmel végigpillantott Eleanoron. - És, drágám, a frizurádra is ráférne egy kis frissítés. Eleanor megérintette a tarkóján lévő komor kontyot, majd végigsimított az arcát keretező fürtökön. - Én szeretem ezt. - Ez a hajviselet tökéletesen megfelelt így társalkodónő számára, és függetlenül attól, ki mit gondol ebben a házban, ő mindig is társalkodónő marad. - Ha azonban megszedném egy kicsit az arca körül... Betű az ujjával ollót utánzott. - A színe gyönyörű, és jó sűrű. - Igen. - Lady Gertrude az állát dörzsölgette. - Egy vágás teljesen megváltoztatná a külsődet. - Nem mintha szüksége lenne rá - tette hozzá Beth gyorsan -, de minden hölgy szereti a változatosságot időnként. - Én nem szeretem - ellenkezett Eleanor. - Gondolkozz el rajta! - kérte Lady Gertrude. - Miért őrült meg Lady Fairchild? - Eleanor képtelen volt magába fojtani a kérdést. Talán Lady Fairchild is egy ilyen szörnyű helyzetbe keveredett? Vagy esetleg Mr. Knight karmai közé került? - Minden Fairchild őrült, vagy így, vagy úgy - válaszolta Lady Gertrude. A szobalány hümmögése egyetértésnek hangzott. - Rendben, Beth, lehet a hercegnő komornája. - Lady Gertrude intett a lánynak, hogy távozhat, majd amikor kettesben maradtak, hozzátette: - Tudod, a Fairchildok családfája nem ágazik el. Hol is tartottunk? Már emlékszem! El akartam magyarázni, miért fogadtam el a gardedám szerepét melletted. - Nem kell magyarázkodnia előttem - mondta Eleanor, és azon tűnődött, hogy nem kellene-e valódi személyazonosságát felfednie Lady Gertrude előtt? Vagy bízzon abban, hogy Madeline bármelyik pillanatban felbukkanhat és feleslegessé teszi a vallomást? - Mennyire nem vall rád, Madeline! Mindig is annyira tudatában voltál a rangodnak és a címednek! Már kisgyermekként magyarázatot követeltél a legkisebb dologban is! - Lady Gertrude lejjebb csúszott a kemény párnán, amíg talpa el nem érte a padlót, majd karjával megpróbálta magát visszatornázni a fotelba. - Tessék, asszonyom - Eleanor fogott egy sámlit és a lába alá tette. - így biztosan jobb lesz. Lady Gertrude arca felragyogott. - Köszönöm, drágám! Milyen kedves tőled, hogy észrevetted! Olyan szörnyű dolog
alacsonynak lenni! Az ember legszívesebben lefűrészelné az összes szék lábát. - El tudom képzelni. - Valójában nem tudta elképzelni. Eleanor tizenegy éves kora óta nem volt ilyen alacsony. - Mindenképpen ki kell magyaráznom magamat és helyzetemet előtted, és biztosan azt is tudni szeretnéd, mi történt a nagybátyáddal. Brinkley bácsival, emlékszel rá? - Nem. - Eleanor sosem találkozott Lady Gertrude férjével, aki arrogáns szoknyabolond hírében állt, és még karácsonykor sem méltóztatott meglátogatni a családot. - Nos, meghalt. Eleanort annyira meglepte a nyers bejelentés, hogy mozdulatlanná dermedt, miközben le akart ülni. - Sajnálom. - Ne sajnáld! Lady Bertelot-Stoke ágyában agyonlőtte Lord Bertelot-Stoke, bár hogy őlordsága miért tett kivételt Brinkleyvel, amikor oly sokan mások is megfordultak az ágyában, sosem fogom megtudni. Mindenesetre Brinkley elment és engem itt hagyott szegényen. Szörnyű állapot. Az elmúlt két évet cifra nyomorúságban élve töltöttem. Mr. Knight ajánlata a legjobb pillanatban érkezett, ugyanis már azt fontolgattam, hogy... - Lady Gertrude körülnézett a szobában, mintha attól félne, hogy meghallja valaki - munkát vállalok. Eleanor köhögéssel próbálta leplezni félig hisztérikus nevetését. - Szent ég! - Pontosan, ugyanis a hímzésen és a pletykálkodáson kívül semmihez sem értek. Eleanor felemelte saját hímzését és rámeredt. Számára a hímzés volt a gyógymód az aggodalomra, a tétlenségre, mindenféle problémára. Ha valamiben döntenie kellett, nekilátott egy virágmintának, és a megoldás szinte magától jött. Abban azonban nem hitt, hogy pillanatnyi nehéz helyzetében magától jön a megoldás. Lady Gertrude folytatta: - Mr. Knight jól megfizet, ruhapénzt is ad, és ezért cserébe bátorítást és támogatást kell nyújtanom neked. A lány szüleinek felügyelete nélkül? Lehetetlen! Eleanor fogta a tűt, és a lehető legudvariasabb hangon így szólt: - Elnézést, Lady Gertrude, de jegyesek vagyunk vagy sem, a tény, hogy Mr. Knight és én egy fedél alatt élünk, pletykát fog szítani. - Én majd eloszlatom. Tudod, azért még van némi befolyásom. Különben a hálószobám itt van, közvetlenül a tiéd mellett. - Lady Gertrude az Eleanor által eddig észrevétlen ajtó felé mutatott. - Átjárás van a szobáink között. Ráadásul kényszerítettem Remingtont, hogy költözzön a felsőbb emeletre. Az esküvőtök napjáig, amikor is visszaköltözhet a házigazda lakosztályába, ki van tiltva erről a szintről. Én komolyan veszem a felelősséget. Tökéletes biztonságban vagy. - Örülök, hogy ilyen közel fog aludni. - Valóban örült, mert máskülönben kétsége sem volt afelől, hogy Mr. Knight a lehető leggyakorlatiasabb módon biztosítani fogja a házasságot. A férfi ugyanis, elegáns ruházata ellenére, a csontja velejéig primitív volt. Lady Gertrude előrehajolt és lehalkította a hangját. - Azonban figyelmeztetnem kell téged, drágám, meggyőződésem, miszerint Remington cselekedetei mögött valami hátsó szándék lappang, különösen azok mögött, amelyek veled kapcsolatosak. Eleanor beleborzongott, hogy saját sejtéseit Lady Gertrude szájából hallja vissza. - Azt hiszem, igaza van. - Ráadásul attól tartok, hogy ez a hátsó szándék meglehetősen sötét - tette hozzá Lady Gertrude, felhagyva a suttogással.
Eleanor szeretett volna valami gúnyos megjegyzést tenni e kijelentés nyilvánvaló voltára, de Lady Gertrude olyan komolyan bólogatott, hogy csak ennyit tudott mondani: - Óvatos leszek. - Tudom, hogy az leszel, Madeline. Mindig is megfontolt és józan teremtés voltál, te irányítottad a birtokaidat és próbáltad apádat visszafogni, és most Mr. Knighttal is nagyon okosan kell bánnod. Meggyőződésem, hogy őt csak így lehet kezelni: erős kézzel és határozottan! - Nagyon határozott meggyőződésem, hogy semmiféle társasági eseményen nem szabad részt vennem vele. - Ugyanis a több évnyi távollét és a Madeline-nel való erős hasonlóságuk ellenére is biztosan lenne valaki, aki rájönne, hogy Eleanor nem a hercegnő. Még ha Eleanornak sikerülne is áteveznie ezeken a veszélyes vizeken, amikor Madeline megjelenne, nyilvánvalóvá válna, hogy majmot csináltak Mr. Knightból. Ez pedig egyáltalán nem lenne jó ötlet. A férfi szörnyű bosszút állna rajtuk. Lady Gertrude kényelmetlenül fészkelődött a fotelban. - Nem hiszem, hogy más választásod lenne, drágám. Saját fontosságát illetően nem érzékeny, ahhoz túl sok az önbizalma, de az ellenkezésednek nem örülne. - Bosszúsan hozzátette: - Nem tudom, mit gondoltál, hogy képes voltál egyedül idejönni! Eleanor remélte, imádkozott érte, hogy Lady Gertrude rájöjjön a személycserére, de úgy tűnt, ez nem történt meg. Márpedig meg kell mondania neki. Ő biztosan tudná, mit tegyen. Eleanor reszketeg sóhaj után belevágott: - Valamit be kell vallanom. Lady Gertrude felkapta ráncos kezét. - Ne tedd! - Te... tessék? - dadogta Eleanor. - Megígértem Remingtonnak, hogy minden veled kapcsolatos dologról tájékoztatom, és neked is be kell látnod, hogy egy rendes gardedámnak ez a feladata. - Mintha ő lenne a gyámom! - Rosszabb annál, Ő a jövendő férjed. A kezében tart. Irányíthat, megbüntethet, olyan szorosra húzhatja az erszényed zsinórját, hogy este éhesen kell lefeküdnöd vagy akár elveheti tőled az egész örökséged. - Lady Gertrude-ban egyértelműen saját körülményei ötlöttek fel. És saját érdekeit tartotta szem előtt. Ám ami még ennél is rosszabb... tudta. Eleanor most már lattá az igazságot. Lady Gertrude komolysága, együtt érző tiltakozása, indokai - mind arra mutattak, hogy tudja! És nem segíthetett - vagy nem akart segíteni - Eleanornak. - Mr. Knight a munkaadóm - mondta Lady Gertrude kedves, de határozott hangon. - Az az ember, aki fizeti a kiadásaimat. Hűséggel tartozom neki. Ezért kérlek, ha titkaid vannak, tartsd meg őket magadnak!
5. fejezet Az ebédlő hosszú, polírozott asztalával, halványzöld kínai sótartójával és az egyik falon sorakozó pompás festményeivel maga volt a hivalkodás tökéletes példája. Eleanor utált volna ebben a visszhangzó teremben enni, és titokban jót nevetett volna Mr. Knight pózolásán. Szerencsére a férfi, Lady Gertrude és ő egy kis helyiségben étkeztek. A kerek asztal nem volt nagy, és mégis kényelmes távolságra ültek egymástól. A fal polírozott faborítása visszatükrözte a gyertyák meleg fényét, a nehéz függönyök felfogták a huzatot, és ami a legfontosabb, a helyiség közelebb volt a konyhai lépcsőhöz, így az étel forrón került a tányérjukra. Az ezüst evőeszközök csilingeltek, a csend egyre súlyosbodott. Lady Gertrude bátor kísérletet tett a megtörésére. - Mik a tervei a holnapi napra, Mr. Knight? - Holnap a bankban leszek, le kell bonyolítanom néhány üzleti ügyet. - Meghajtotta fejét Eleanor felé. - Elnézését kell kérnem, de mivel Amerikából érkeztem, az ilyen ügyek időnként elkerülhetetlenek. - Csak nyugodtan - jelentette ki Eleanor. - Nem zavar. - Milyen kedves öntől! - Udvarias szavai ellenére nyilvánvalóan egyáltalán nem érdekelte, mit gondol Eleanor. Mr. Knight uralta a helyiséget a méretével, de ami még ennél is fontosabb, a jelenlétével. Tovább beszélt: - Holnap estére meghívásunk van Lord és Lady Picard báljára. Tudomásom szerint ez lesz az évad legnagyobb rendezvénye. - Valóban így van, Mr. Knight! - Lady Gertrude összecsapta a kezét. - Már alig várom! Három éve nem voltam ilyen helyen! - Örülök, hogy örül. - Ismét meghajtotta a fejét, ez alkalommal Lady Gertrude felé, majd mintha Eleanor ujjongását várta volna. Ő azonban képtelen volt bármit is kinyögni, ugyanis halálra volt rémülve. Az évad legnagyobb bálja, és neki hercegnőként kell megjelennie? Szerette volna a tenyerébe temetni az arcát. Akár lebukik, mint szélhámos, akár nem, ő lesz a figyelem középpontja. Egész este reszketni fog a félelemtől. Ahogyan most is. Arra is képtelen volt, hogy a szájához emelje a kanalat, attól való félelmében, hogy leönti magát a tiszta, átlátszó ökörfarklevessel. Valahogyan ki kell szabadulnia ebből a házból. El kell menekülnie. Ismét csend ereszkedett a szobára, és meg is maradt, amíg a lakáj elvette a levesestányérjukat és eléjük tette a tenger gyümölcseiből készült fogást. Lady Gertrude felkiáltott: - Mr. Knight, az ön szakácsa egyszerűen kitűnő! Nem is emlékszem, mikor ettem ennyi finomságot, mint az elmúlt héten! - Eleanorhoz fordult, választ követelő arckifejezéssel. - Ugye, te is egyetértesz, drágám? - Igen, nekem különösen az öö... leves ízlett. - Eleanor hangja elhalt. Végül is a leves volt eddig az első és egyetlen fogás. Beszélj valami másról! Bármiről! Például az időjárásról. Gondolja, hogy a köd reggelig megmarad? - Jaj, csak erről ne! - Minden bizonnyal, hiszen Londonban vagyunk - válaszolta Mr. Knight. - Ha ez Boston lenne, azt mondanám, vihart szimatolok. Azonban attól tartok, az érzékeim nem megbízhatóak ezen az idegen földön. Eleanor gyors pillantást vetett a férfi éles, de csinos vonásaira. Bármennyire is szerette volna
utálni elbizakodottságát és arroganciáját, azon kapta magát, hogy vonzódik hozzá. Első pillanatban felfigyelt volna rá, ha Madeline-nek udvarol, és reszketett volna egyetlen pillantásától. Azonban így, hogy a férfi teljes figyelme rá irányult, abban a tudatban, hogy ő Madeline, az agyában teljes űr támadt. Képtelen volt megízlelni az ételét. Nem látott és nem érzett mást, csak Mr. Knightot, és arra vágyott, hogy őt megízlelhesse. - Biztos vagyok benne, hogy jól működnek az érzékei - jegyezte meg Eleanor. Mr. Knight és Lady Gertrude egyszerre fordultak felé. Eleanor a tányérját bámulta, amelyen a hideg, feldíszített rák integetett felé az ollóival, és mintha az is az ő banális megjegyzésén csodálkozott volna. Belegondolt, hogy mit mondott, és megroggyant ültében. Az érzékei? A férfi érzékeire tett megjegyzést? Mr. Knight mély, visszafogott hangon, amely Eleanor szerint a jókedvét palástolta, azt mondta: - Remélem, a hálószobája elnyerte a tetszését. Nem illene a hálószobájáról beszélnie. A férfi az ő... pontosabban Madeline... jegyese! Akik nem házasok, nem beszélnek hálószobáról, ágyról vagy bármilyen személyes természetű dologról. Ugyanakkor Mr. Knight a házigazdája. Érthető, ha érdeklődik. - Igen, nagyon szép... - Eleanor rájött, hogy hangja békülékenyen cseng, amikor pedig keménynek kellene lennie. Ahogy Madeline mondta: Ha bármivel kapcsolatban kétségeid támadnak, kérdezd meg magadtól: Madeline mit tenne ebben a helyzetben? És tedd azt! Eleanor kihúzta magát, és ellenségesen meredt Mr. Knightra. - A szoba azonban nem a megfelelő házban van. Nekem most apám Chesterfield utcai házában kellene lennem. A férfi viszonozta a pillantását és várt... és várt. A csend egyre mélyült, és egyre szörnyűbb lett. Mr. Knight valószínűleg tisztában volt azzal, hogy Eleanor egy idő után nem bírja tovább, és beszélni kezd: - A színek azonban nagyon tetszenek. A kémény jól szelel. Tiszta. Nagyon... tiszta. Tetszik. Igazán tetszik. - Eleanor figyelmeztette Madeline-t, hogy képtelen férfiakkal beszélgetni. Figyelmeztette, hogy félénk, és nagyon könnyű megijeszteni. Mr. Knight, mintha semmi különös nem lenne ebben a társalgásban, azt kérdezte: - És az emeleti szobalány? Mi is a neve? - Beth. Bethnek hívják. - Kitűnő ajánlólevelekkel érkezett hozzánk. Remélem, megfelel majd a komornájaként. - Igen, hogyne. - Eleanor a férfi kezét bámulta, ahogy ügyesen kiemelte a pirosas színű rákhúst a páncéljából. Kézfeje széles és erős volt, ujjai hosszúak, körmei tökéletesen manikűrözöttek. Tetszett a keze. Azt kívánta, bárcsak ne tetszene. Azt kívánta, bárcsak képes lenne olyan közönyös maradni, mint eddig minden más férfival szemben volt. Mr. Knightban azonban volt valami, ami miatt felfigyelt rá. Valami, ami követelte, hogy felfigyeljen rá. - Remélem, minden tekintetben beválik. Ha mégsem, azonnal szóljon nekem, és rendezzük a dolgot. - Nem szeretnék gondot okozni önnek. - Eleanor hangja minden egyes kiejtett szóval egyre halkult. - Ön a feleségem lesz. Semmi önnel kapcsolatos dolog nem jelent gondot számomra. - Arca őszinteséget tükrözött. Hangja őszintén csengett. És egy nő számára, akinek eddigi élete az elszenvedett mellőzésről és kárörömről szólt, ez az őszinteség maga volt a csábítás. - Ez egyszerűen csak egyfajta segítő jelenlét, amelyre élete hátralévő részében mindig számíthat. Ez vajon más számára is fenyegetően csengett? Eleanor gyors pillantást vetett Lady Gertrudera. Az asszony azonban mosolyogva bólogatott. - Tiszteletre méltó a dolgokhoz való hozzáállása, Mr. Knight. Nagyon kevés férfi tartja úgy,
hogy a feleségét babusgatni és óvni kell. A szegény, tehetetlen hímek úgy gondolják, hogy ennek pont fordítva kellene lennie. Mr. Knight az a fajta férfi volt, akit a többi férfi a képességeiért kedvelt és akitől a tekintélye, valamint a nők iránta való vonzalma miatt iszonyodott. - Az én feleségem olyan kényeztetésben fog részesülni, mint egy hercegnő az elefántcsonttoronyban. - Az elefántcsonttoronyban hideg van - motyogta Eleanor. - Azonban egy hercegnő elefántcsonttoronyban él, attól a naptól kezdve, hogy megszületik. Mindig van mellette valaki, aki gondoskodik róla. Egy férjnek csupán egy feladata van: hogy vigyázzon rá. - Mr. Knight kortyolt a borából, majd hátradőlt a székén, hogy a lakáj elvehesse a rákot, és eléje helyezhesse a báránybordát zöldbabbal. - Ja, és az elefántcsonttorony még valamire jó. Ha a feleség a toronyban van, a férj tisztában van a tartózkodási helyével. - Ez számomra a bebörtönzésre hasonlít - jegyezte meg Lady Gertrude tréfásan. - Remélem, nem ilyesmire gondol. Ahogy azonban a férfi Eleanort nézte, a lány nagyon különösnek találta arckifejezését. Olyan volt, mint egy fösvény alak, aki az aranyaiban gyönyörködik. És nem válaszolt Lady Gertrude megjegyzésére sem. Ehelyett inkább mindnyájuk poharát teletöltötte rubinvörös borral a hús mellé. - Főméltósága, megoldottam a problémát az inasával. Ez alkalommal Eleanornak volt annyi esze, hogy ne nézzen körül, Madeline-t keresve. - Dickie Driscollal? - Teljesen megfeledkezett Dickie-ről. Az éles eszű, kitartó, negyvenéves skót férfi, Dickie Driscoll, aki ügyesen bánt a lovakkal is, Madeline inasa volt, amióta Eleanor az eszét tudta. Végigutazta velük Európát széltében-hosszában, számtalanszor kihúzta őket a bajból, megvédte őket a lövöldözős banditáktól, és a hűség és tisztesség rendíthetetlen példaképének bizonyult. - Miféle probléma volt vele? - Dickie Driscoll nem volt hajlandó önt az én őrizetemre bízni, ezért a lakájt, a kocsist és a lovászt visszaküldtem az apja házába, Dickie pedig beköltözhetett az istálló fölötti szobába. Dickie tehát itt van a Berkley téren! Nem hagyta el! Nincs annyira egyedül, mint gondolta. - Micsoda megkönnyebbült arckifejezés, kedves menyasszonyom! Hogyan sikerült eddig elboldogulnia londoni társasági körökben ilyen árulkodó arccal? Persze nem mintha tiltakoznék ez ellen. - Mr. Knight Eleanor felé hajolt olyan huncut, bizalmaskodó mosollyal, amitől a lánynak egy pillanat alatt kiszáradt a szája. - Ha egy nő olyan gyönyörű, mint ön, az általában képes tökéletesen leplezni érzelmeit. Az ön esetében azonban mindig tudni fogom, mi okoz örömet az ön számára, és ez segíteni fog a kegyei keresésében. Eleanor egy hangot hallott a fejében nyüszíteni: Jaj, Madeline, mibe kevertél! Ez természetesen Eleanor saját hangja volt. Amikor az unokatestvére kitalálta ezt az őrült tervet, persze jó okból, Eleanor figyelmeztette, hogy Mr. Knight esetleg megpróbálhat flörtölni azzal a nővel, akit jövendő feleségének hisz. Nos, ebben az esetben nem tévedett, és elhatározta, hogy ezt közölni is fogja unokatestvérével legközelebb, amikor találkoznak. Ez azonban nem lesz, nem lehet elég hamar, ugyanis Eleanornak ma éjjel Mr. Knight házában kell aludnia, a férfi ágyai közül egyben, azzal a tudattal, hogy egy emelettel feljebb ott van a férfi és őrá gondol... Hirtelen rádöbbent, hogy a férfi beszél, és próbálta figyelmét visszarángatni az étkezőbe. A férfi arcáról eltűnt a mosoly, és úgy nézte, mintha tényleg képes lenne olvasni a gondolataiban. - Amióta ma délután megérkezett, egyfolytában azt várom, hogy megpróbálja elmagyarázni, mekkora képtelenség ez a mi házasságkötésünk. Eleanor nem tudta pontosan, mit akar a férfi a tudtára adni, de arckifejezése alapján sejtette,
bármi legyen is az, nem fog neki tetszeni. - Bocsásson meg, de nem értem, miről beszél, uram. Még Lady Gertrude is zavartnak tűnt. - Mit akar ezzel mondani, Mr. Knight? - Forrásaim szerint pontosan ezeket a szavakat használta azon a reggelen, amikor az édesapja közölte, hogy elvesztette önt kártyán. Azt mondta: „Elutazom Londonba, és elmagyarázom Mr. Knightnak, hogy képtelenség ez a házasság. - Mr. Knight tenyerét Eleanor kezére borította. Ugye így volt, drágám? A férfi tenyere alatt Eleanor keze ökölbe szorult. - Azt állítja, valaki elmondta önnek, hogy mit mondtam? - Pontosan. Ahogyan azt is, hogy az édesapja állította, miszerint az egyetlen megoldás a velem kötendő házasság, de ön megnyugtatta, hogy szót fog érteni velem. Magához vette hűséges társalkodónőjét és unokahúgát, Miss Eleanor de Lacyt, és késői indulás után éjszakára betértek a Vörösbegy fogadóba, ahelyett, hogy folytatták volna útjukat... hozzám. Eleanor döbbenten szabadította ki a kezét a férfiéból, aki felsorolta az elmúlt két nap eseményeit, pontosan olyan sorrendben, ahogy történtek. - Uram, továbbra sem értem. A férfi könyörtelenül folytatta: - Rendes fogadó, de egy kicsit durván bánnak azokkal a férfiakkal, akiket Mr. Rumbelow fogadott fel a házába a bál körüli segédkezésre, igaz? - kérdezte Mr. Knight, de nyilvánvaló volt, hogy tudja a választ. - Megvacsorázott Lady Tabarddal és a lányával, Thomasinnal, lefeküdt aludni, és ma reggel társalkodónőjét elengedte Mr. Rumbelow játékkal egybekötött társasági rendezvényére... ennek okát nem teljesen értettem, de arra gondoltam, hogy talán összefüggésben van az apja mohó szerencsejáték-vágyával. - Mr. Knight felvont szemöldökkel válaszra várt, majd amikor nem kapott, folytatta: - Talán később is felvilágosíthat, ön azonban ezt követően sietve London felé indult, és hamarosan megérkezett a Berkley téren álló házamba. - Ön figyelt engem - lehelte Eleanor. A férfi mindent tudott, kivéve a legfontosabb dolgot. Nem is sejtette, hogy az unokatestvérek helyet cseréltek. - Figyeltettem - javította ki a férfi. - Bármennyire is szerettem volna én tenni, attól tartok, néha dolgoznom is kell a megélhetésemért. - Mutatóujját tréfásan a szája elé illesztette, csendre intve Eleanort. - De kérem, ne mondja el senkinek előkelő körökben! Eleanor arra gondolt, hogy ha majd lesz ideje, sajnálni fogja Madeline-t, amiért azt hitte, boldogulni fog ezzel az emberrel, most azonban minden sajnálata önmagára összpontosult. Bajban volt, és ez a baj minden perccel egyre nagyobb és egyre bonyolultabb lett. - Miért kémkedett utánam? - Igyon egy kis bort, hercegnő, kicsit sápadtnak tűnik! - Várt, amíg Eleanor remegő kézzel a szájához emeli a poharát és kortyol belőle. Lady Gertrude nem kortyolt a borából, sokkal inkább nyelés nélkül leöntötte a torkán, mert ő is kissé sápadtnak látszott. - Igen, Mr. Knight, miért figyeltette Madeline-t? - Előre elnézését kérem, Lady Gertrude, de azt kell mondanom, hogy az angol arisztokrácia alattomosságát és önteltségét elképesztőnek találom - Ahogy Eleanorhoz fordult, a jeges villanás még világosabbá és fenyegetőbbé tette kék szemét. - Hercegnő, egyáltalán nem hiszem, hogy nem próbál meg elárulni engem. Mielőtt azonban megpróbálná, azt akartam, hogy tudja: lehetetlen. Tudok minden megmozdulásáról. Ezt mindig tartsa szem előtt, kedves Madeline, amikor újabb terveket próbál kieszelni, hogy kirekesszen engem az életéből!
6. fejezet Miközben Eleanor lopva kisietett Mr. Knight városi házának hátsó ajtaján, egyfolytában motyogott magában. „Az engedélyével, Mr. Knight, szeretnék beszélni Dickie Driscollal. Nem!" A fejét rázva újra próbálta. „Szeretnék beszélni Dickie-vel, ha nem bánja." Elkomorodva saját bátortalanságán, azt mondta: „Nem, ez sem jó!" Szorosabbra vonta magán a köpenyét, és egy gyors pillantást vetett a háta mögé, miközben átsurrant a kis kerten. Előző este óta, amikor Mr. Knight elmondta, hogy kémkedett utána - pontosabban Madeline után -, Eleanornak az a kellemetlen érzése volt, hogy állandóan figyelik. Máshogy nézett Bethre is, nem egy lelkes komornát látott benne, hanem egy sunyi szemű informátort. Lépteket hallott a háta mögül akkor is, ha nem volt ott senki. Éjszakára még a kilincset is feltámasztotta egy székkel, és többször felébredt, hogy hallgatózzon. Most, ahogy az istálló felé sietett a párás levegőben, azt gyakorolta, mit fog mondani, ha lebukik. Abban az esetben, ha Mr. Knight elkapja. A férfi állítólag most a bankban van, de Eleanor egyáltalán nem bízott benne. „Beszélek Dickie-vel, és megnézem, milyen körülmények között lakik. Valamivel jobb, de még mindig bátortalan. Beszélek Dickie-vel. Ez az!" Elégedetten bólintott, és megpróbált annak a magabiztos hercegnőnek látszani, akinek mindenki hitte. Pedig még sosem volt ennyire tudatában, hogy ő csak Miss Eleanor de Lacy, a koldusbotra jutott unokahúg és fonnyadó virágszál. A kertkapu hangos nyikorgással kitárult, és Eleanor a sikátor túloldalán álló istálló felé nézett. Egy gyerek sepregetett a közelben, de rajta kívül senki sem látszott. Nyugalmat erőltetett magára, miközben az istálló ajtajához ment, és belépett a félhomályos, meleg épületbe. Eddig már eljutott. Nem is olyan rossz egy gyáva alaktól. Most már csak Dickie-t kellene megtalálnia, és szinte szabad lenne. A háta közepén furcsa, szúró érzést érzett, ezért ismét kilesett az ajtón, és végignézett a sikátoron, amely most már teljesen üres volt. Egyszerűen muszáj elszöknie Mr. Knighttól Picardék bálja előtt, és erre Dickie volt az egyetlen esélye. - Segíthetek, hercegnő? Eleanor összerándult a tiszteletteljes férfihang hallatán, és amikor megfordult, a legmagasabb emberrel találta magát szemközt, akit valaha látott. Kezében vasvillát tartott, és olyan magasságban tornyosult fölé, hogy a félhomályban alig tudta kivenni az arcvonásait. Eleanor összeszorult torkához kapta a kezét, és amikor visszatért a hangja, azt mondta: - Dickie Driscollt keresem. A férfi megfordult és elüvöltötte magát: - Dickie! A hercegnő téged keres! - Majd halkabban hozzátette: - Mindjárt itt lesz, felség. - Köszönöm - dadogta Eleanor. Csoda lenne, ha Mr. Knight nem hallotta volna meg ezt a kiáltást... különben is sokkal különb képességeket tulajdonított neki, mint más embernek. Pedig csak egy bunkó. Szerencsejátékos, zavarosban halászó alak, aki nem bízik senkiben és semmiben. Nem érdemli meg Eleanort, Madeline-t pedig még annyira sem. Csizmák kopogását hallotta a fapadlón, és a félhomályból Dickie bukkant elő. A széles vállú, nagy hasú férfi gömbölyded külseje harcias természetet és makacs hűséget rejtett Made-line, és vele együtt Eleanor iránt. Gyorsan eljárt az ökle, jól bánt a pisztollyal, és bármelyik ló úgy követte, mint egy kezes bárány. Máskor is segített már Eleanornak kikeveredni bizonyos kellemetlenségekből, amelyeket persze Madeline-nek köszönhetett. Eleanor még sosem örült ennyire, hogy láthatja.
Dickie a magas férfi karjára tette a kezét, és erős skót kiejtésével azt mondta: - Köszönöm, Ives. Mr. Knight lovának ellátásával még nem végeztem teljesen. Kérlek, fejezd be helyettem! Ives bólintott, és dübörgő léptekkel távozott. Mihelyt íves hallótávolságon kívül került, Eleanor és Dickie egyszerre kezdtek beszélni. - Dickie, ki kell menekítenie innen! - Miss, el kell vinnem innen önt! - Most azonnal - tette hozzá Eleanor. Dickie úgy meredt rá, mintha a lány hevessége megdöbbentette volna. - És mi lesz a holmijával? Pontosabban a hercegnő holmijával, önök ketten csomagot cseréltek, igaz? - Figyeltet engem - mondta Eleanor tompa hangon. - Figyelteti? - Dickie gyorsan körülnézett, mintha arra számítana, hogy az istálló sarkában is lapít valaki. - Hogy érti ezt? - Valaki kémkedik utánam, vagyis Madeline után, amióta visszatértünk Angliába, és folyamatosan jelentéseket tesz Mr. Knightnak. - Jaj, ez a Mr. Knight egy szélhámos csirkefogó, ahogy azt már a hercegnőnek is megmondtam, mihelyt elmondta ostoba tervét. - Dickie beletúrt égővörös hajába, amitől minden szála égnek meredt. - Rendben. Látta valaki, hogy elhagyta a házat? - Nem. - Eleanor alig bírta megállni, hogy ne pillantson ismét a háta mögé. - Illetve nem hiszem. - Helyes. - A férfi megfogta a karját. - Akkor menjünk! Gyors léptekkel az istálló hátulja felé indultak, elhaladva az ajtóhoz közel álldogáló lovak mellett. - Hé! - mennydörögte Ives. - Hová mentek? Eleanor ugrott egyet, és egész testében megremegett. Dickie bátorítóan megszorította a karját. - A hölgy tudni akarja, hol lehel kijutni az utcára - kiáltott vissza. A füllentés nem tartozott Dickie erősségei közé. - Szeretném tudni, ki fogja kitakarítani a bokszokat? - kérdezte Ives durcás hangon. - Egy perc múlva itt vagyok - mondta Dickie, majd halkan megkérdezte: - Mi késztette szökésre, Miss Eleanor? Csak nem kezdett ki magával a gazember? - Nem. - Senki nem nevezné „kikezdésnek" azt, hogy leemelte a sámliról. Csak egy ostoba szűz fantáziál olyasmiről, hogyan simulna össze a testük. - Már tegnap este ki akartam jönni, de egyetlen pillanatra sem hagyta el a házat, én pedig nem mertem megkockáztatni az utat a sötétben. Sajnálom, Dickie, tudom, hogy Madeline megtette volna, de én féltem, hogy eltévedek a házban, vagy nem a megfelelő istállóba megyek be... - Nem jelentett gondot lépést tartania Dickie-vel. Legszívesebben futva menekült volna Mr. Knighttól és alattomos csábításától. - Igen, maga félénk, de nincs is azzal semmi gond, miss. A mi merész hercegnőnk az, aki mindig belekeveri valami veszélyes dologba. - Mr. Knight el akar vinni egy bálba ma este. - Eleanor végigmutatott magán. - Nem jelenhetek meg társaságban mint Sherbourne márkinője és Magnus jövendő hercegnője. Dickie arcán megfelelő rémület tükröződött. - Nem, ezt valóban nem teheti. Ráadásul ha Mr. Knight házában marad, hamarosan semmi másra nem fog tudni gondolni, mint hogy milyen jóképű a férfi, milyen örömökben lesz része annak a nőnek, aki hozzámegy feleségül, és milyen gyönyörűek lesznek a gyermekei, akiket a karjában tart... - Siessünk, Dickie!
Valósággal kirontottak az istállóból. Végigpillantottak az üres, macskaköves sikátoron, majd a sarok felé indultak. Elhaladtak egy nagy szemétkupac és két halcsontváz fölött verekedő macska mellett. A távolban, a házak közötti keskeny nyílásban Eleanor látta a jól öltözött gyalogosokat, hallotta a tovadübörgő kocsik és utcai árusok hangját. A lány szíve majdnem kiugrott a mellkasából. Ha odáig elérnének, elvegyülhetnének a tömeggel, és eltűnhetnének. Eltűnne, és soha többé nem látná Mr. Remington Knight csinos, hideg, érzéki vonású arcát, amíg csak él. Ennek így kell lennie, a saját lelki nyugalmáért is. Köpenyének csuklyáját a fejére húzta. - Helyes, miss - mondta Dickie elismerően. - Mindjárt ott vagyunk. Már csak néhány lépés választotta el őket a szabadulástól. Ekkor néma fenyegetésként egy feketébe öltözött alak lépett ki a sarok mögül, és hosszú, primitív faragásokkal díszített sétapálcájával elzárta előlük az utat. Eleanor megtorpant. A szíve vadul dübörgött, ujjai görcsösen markolták retiküljét. Ő volt az. Mr. Knight. Természetesen.
7. fejezet Két szolga lépett Mr. Knight mellé, megragadták Dickie Driscollt a karjánál fogva, és felemelték a földről. Eleanor az inas felé vetette magát. Mr. Knight elkapta, a derekánál fogva visszatartotta, és vicsorogva azt mondta: - Dickie, figyeljen rám! Ide többé nem jöhet vissza! Nem láthatja többé a hercegnőt. Soha többé ne próbálja meg újra elvenni tőlem! Ha megpróbálja, megölöm! Megértette? Megölöm! - Maga ezt nem érti, uram, ő nem magához való! - Mielőtt Dickie többet mondhatott volna, az egyik szolga behúzott neki egy akkorát, hogy hátracsuklott a feje. - Szabaduljatok meg tőle! - parancsolta Mr. Knight. Dickie távolodott, mert vitték. - Ne! Ne! Hová viszik? - Eleanor nézte, hogy Dickie próbál visszafordulni, hogy még egy pillantást vessen rá. - A fene essen magába, Knight, nehogy megpróbálja bántani! - ordította. Mr. Knight világoskék szemének fagyos pillantásával figyelte a jelenetet, kezében az elegáns, primitív faragásokkal díszített, súlyos aranygömbben végződő sétapálcával. Eleanor szeme előtt erőszakkal és vérrel teli jelenetek villantak fel. Megragadta a férfi kabátjának hajtókáját, és olyan erősen megrántotta, hogy a férfi villámgyorsan ránézett. - Mit csinálnak vele? Mr. Knight úgy meredt rá, mintha teljesen megfeledkezett volna róla, hogy öt a karjában tartja. - Ne bántsák! - Kidobják az utcára. - Mr. Knight továbbra is őt nézte, arcán vad, kegyetlen kifejezéssel. Eleanor nem hitt neki, és most már két kézzel rángatta a kabátját. - Ő az én alkalmazottam, ön nem bocsáthatja el! A férfi csúnya nevetést hallatott. - Már meg is tettem. Eleanor kétségbeesett pillantást vetett Dickie-re, majd ismét a férfira. - Ígérje meg, hogy nem vereti meg! - Ilyen gonosz alaknak tart? - kérdezte a férfi kifejezéstelen hangon. Igen, Eleanor gonosznak tartotta, sőt még ennél is többnek, és azzal is tisztában volt, hogy nem válaszolt neki. - Csak ígérje meg! - Nem lesz semmi baja. - Ez nem elég. - Dickie a barátja volt, és miatta került bajba. Még meg is ölhetik... miatta. Ígérje meg, hogy nem bántja! Sem ön, sem az emberei és senki más! Knight felvonta a szemöldökét, mintha meglepte volna a lány erőszakossága. Óvatosan a falnak támasztotta a sétapálcáját. Ujjai közé csippentette Eleanor állát, felemelte a fejét, és úgy tanulmányozta az arcát, ahogyan egy meglepően agresszívan viselkedő háziállatot nézett volna. - Egy feltétellel. Eleanor arra gondolt, pontosan tudja, mi ez a feltétel. Az ágyába akarja vinni. De legyen bármi az ár, megfizeti. Túl sok erőszaknak volt szemtanúja Európában. Látta a csaták következményeit: a sérülteket, a haldoklókat, a kínt. Azok közül az emberek közül egyet sem ismert. Dickie-t viszont ismerte, és nem engedhette, hogy bármi baja essék azután, hogy ilyen sokat voltak együtt. - Teljesítem. Mr. Knight fekete szemöldöke még ijesztőbbé tette vad arckifejezését, és szája gúnyos
mosolyra húzódott. Jóképű volt és dühös, mint valami pompás sötét angyal, aki azért jött, hogy az ő lelkére alkudozzon. - Ígérje meg, hogy soha többé nem próbál meg elszökni tőlem! Eleanornak egy pillanatra megállt a szíve, majd sokkal gyorsabban kezdett el dobogni. Tehát nem akarja? Ismét a férfira nézett, próbálva belelátni a fejébe. Ez azonban lehetetlen volt. A dühét kimutatta, a vágyát azonban nem, és csupán ösztönei árulták el neki, hogy a férfi veszélyes a saját önuralmára nézve is. - Most kell döntenie, Madeline! Unokatestvére neve emlékeztette Eleanort, hogy szerepet játszik, de nagyon komoly szerepet. Dickie épsége, talán még az élete is rajta múlik. Reszketeg sóhajt hallatott, és azt mondta: - Megígérem - Mit ígér meg? Mr. Knight aztán nem hagyja könnyen futni. - Megígérem, hogy nem szököm el öntől. A férfi mérlegelte a szavakat, mintha attól tartana, hogy átverik. Nem bízik benne. Rendben. Nem hibáztatta ezért, de meg kellett győznie. - Esküszöm, hogy nem megyek el, amíg ön el nem enged. A férfi ujjai Eleanor nyakára zárultak, de csak finoman, hogy érezze forróságukat és a bennük lappangó erőt. - Soha nem fogom elengedni. Dehogynem! Mihelyt megtudja, hogy ő csak egy csaló. Addig azonban magához láncolta. Ahogy belenézett a férfi hideg, világos szemébe, érezte a jövő jeges leheletét. Lassan, mintha valami ellenállhatatlan kényszernek engedelmeskedne, a férfi ujjai Eleanor hajába siklottak, meglazítva a már úgyis széthullóban lévő kontyot a tarkóján. Egészen közel hajolt hozzá, és amikor megszólalt, hangja rekedt volt a vágytól. - Imádom a haját. Olyan sűrű és selymes, mint a coboly-prém. Két hét sem fog beletelni, és a haja beteríti a párnámat. Akkor majd beletemetem az arcomat és beszívom az illatát. A hajéval fogom az ágyamhoz szögezni, miközben vergődik alattam és nyögdécsel a kéjtől. Eleanort megdöbbentette a férfi minden szava. Minden fenyegetése és minden ígérete. De ami ennél is döbbenetesebb, figyelte puha, csábító száját, ahogy beszél, és arra vágyott, hogy ez a száj az övére tapadjon. Meg fogja csókolni, itt és most, London forgalmas belvárosának egyik sikátorában. Érezte a férfi vágyának forróságát. Rettegett tőle, tudta, hogy ez a forróság elolvasztja ellenállását, és odaadja magát neki, legalábbis néhány percre. Ezt nem tehette. Nem engedhette meg. Mielőtt a férfi ajka az övéhez ért volna, megszólalt: - Most menjen és mentse meg Dickie-t! A férfi megdermedt, és egy pillanatig Eleanor azt hitte, hogy utasítása ellenére is megcsókolja. Azonban fogva tartotta a férfi tekintetét, és némán követelte, hogy engedelmeskedjen. A férfi keze lassan, centiméterről centiméterre lesiklott róla, mintha vonakodna elengedni. Eleanor gyűlölte, hogy már nem érzi testének melegét, és még jobban gyűlölte, hogy ez számít. A férfi egy gyors biccentéssel elindult az emberei után. A házak fala fekete volt a koromtól, de Eleanor nem törődött vele, megkönnyebbülten nekitámaszkodott most, hogy a veszedelem elmúlt. Kötelezte magát, hogy Mr. Knighttal marad. Nem számított, hogy Madeline-ként adta a szavát, az ő szája formálta a szavakat, és ha ő megígért valamit, azt mindig betartotta. Ezért is szenvedett oly sokat nyolc évvel ezelőtt, amikor a mostohaanyja megpróbálta elérni, hogy Eleanor meghajoljon az akarata előtt. Eleanor nem volt hajlandó a szavát adni.
- Isten hozta, Remington! Isten hozta! - Ahogy a titkára beterelte Remingtont, a bank elnöke, Mr. Clark Oxnard, felállt az asztalától. - Már vártam a látogatását. Hozott nyereséget a szállítmányunk? Remington nem vette a fáradságot, hogy válaszoljon, miközben leült a magas támlájú, párnázott székre, amelyet a titkár ráncigált ki Clark pompás irodájának egyik sarkától. Az egész helynek pénzszaga volt és úgy nézett ki, mint egy ráérő úriember dolgozószobája, Remington azonban tökéletesen tisztában volt a nagy figyelmet igénylő, lelkiismeretes munkával, amit Clark itt végzett. - Természetesen hozott nyereséget - válaszolta meg Clark a saját kérdését. - Gazdag emberré tett. - Egy gazdagabb emberré - javította ki Remington. Clark elfintorodott. - A vagyon relatív fogalom. Henry, kérem hozzon Mr. Knightnak és nekem egy kanna teát! Vagy inkább konyakot inna, Remington? - Jobb lesz a tea. Tiszta fejre van szükségem. Ma este bálba megyek. Henry elhagyta az irodát, hangtalanul becsukva maga mögött az ajtót. - Picardékhoz? Nagyon jó, akkor ott találkozunk! - Clark széles mosollyal hozzátette: Remélem, egy nap a bankom mérlege ugyanannyit fog mutatni, mint az öné. - Azonban terveim szerint azon a napon nekem már kétszer annyim lesz, mint amennyim ma van. A két férfi nagyjából egykorú volt, de ettől eltekintve semmi közös nem volt bennük. Clark angol születésű volt, egy gróf negyedik fia, aki bekerült az üzleti életbe, hogy segítse eltartani arisztokrata, de elszegényedett családját, és mindeddig nagyon jól boldogult. Azonban Clark arisztokrata kapcsolatai ellenére Remington kedvelte a köpcös, kopaszodó, előkelő úriembert. Ők ketten már jóval azelőtt leveleket váltottak, mielőtt Remington Angliába érkezett volna, és felfedezték, hogy gondolataik és céljaik gyakran hasonlóak. - Egy szívességet szeretnék kérni - mondta Remington. Clark összefonta ujjait a pocakján, és hátradőlt bőrszékében. - Csak tessék! Remington némi tartózkodást vélt Clark viselkedésében, és sietett megnyugtatni: - Semmi köze a pénzhez! Teljességgel személyes jellegű. Clark hősiesen figyelmen kívül hagyta a piszkos anyagiakra való utalást. - Bármit, ami a hatalmamban áll, kedves barátom! - Szeretném, ha ön lenne a tanúm és násznagyom a Madeline de Lacyvel, Magnus jövendő hercegnőjével kötendő házasságom alkalmával. Clark arca felragyogott. - Szent ég! Hogyne, természetesen! Micsoda megtiszteltetés, hogy engem választott! Felpattant és a kezét nyújtotta Remingtonnak. Remington is felállt, és megrázta a bankár kezét. - Nem feltétlenül olyan nagy megtiszteltetés. A hercegnő páratlan szépségéről és vagyonáról híres, és amint azt ön is tudja, vannak olyanok, akik ölni is hajlandók lennének, hogy az én helyemben lehessenek. Clark felnevetett. - Igen, persze. Ölnének, hogy a helyében lehessenek. Remington nem viszonozta a mosolyt. - Mint a régi időkben, szükségem lenne rá, hogy figyelje a hátamat.
Clark arcáról lehervadt a vidámság, és visszasüppedt a székébe. - Ön komolyan beszél. Remington is leült. - A lehető legkomolyabban. Henry érkezett, halk kopogással és a teástálcával. Töltött a két úriembernek, elkészítette, ahogy szeretik, majd halkan eltűnt. Remington kortyolt a forró italból, majd ott folytatta a társalgást, ahol abbamaradt. - A de Lacy család különösen hamis és megbízhatatlan. - A... de Lacy család? - Clark összevonta a szemöldökét. -A menyasszonyáról beszél? - Nem, nem hiszem. - Remington Madeline-re gondolt, az aznap reggel kötött megállapodásról. Természetesen tisztában volt vele, hogy a lányban nem lehet megbízni, ugyanis előző este, amikor tájékoztatta, miszerint figyelik, látta az űzött fényt a szemében. Így aztán ma reggel egyáltalán nem lepte meg, amikor bebizonyította csalárdságát azzal, hogy meg akart szökni Dickie-vel. Ugyanakkor igenis meglepte Remingtont a szolgája iránt tanúsított hűségével. Féltette Dickiet. Követelte Remingtontól, hogy eressze el. És amikor Remington biztosítékot kért, beleegyezett, anélkül, hogy tudta volna, mi lesz az. - A menyasszonyom meglehetősen őszinte, már ami az érzelmeit illeti. Clark hátradőlt a székén, és a bőr hangosan nyikorgott a súlya alatt. - így van. így van. Nem mintha jól ismerném, de a hölgy valóban az őszinteségéről híres. - Igen, sejtettem - Hamarosan ugyanolyan hűséggel fog viseltetni ifjú férje, mint lovásza iránt, mert magához fogja láncolni csókokkal, csupasz bőrét kényeztető hosszú, lassú simogatásokkal, egyesüléssel, amely kétséget sem fog hagyni a tulajdonjogát illetően. És a lány érte fog élni és halni. Az övé lesz, és minden terve teljes mértékben megvalósul. Még ma, amikor eltüntette a lány utolsó szövetségesét, sem volt teljesen biztos benne, hogy nem fog valamiképpen megszökni tőle. Hercegnő lesz; talán olyan forrásokkal rendelkezik, amelyeket ő még nem ismer. Ugyanakkor a szavát adta, és a de Lacyk mindig megtartják a szavukat - legalábbis így mondják. Nem mintha visszahívná a megfigyelőit, de a lány ígérete azért bizonyos fokú biztonságot jelentett neki. - Melyik de Lacyt tartja megbízhatatlannak? - kérdezte Clark kíváncsian. - Az apját. - Magnus hercegét? - Clark bajusza megremegett a döbbenettől. - Én magam nem ismerem, de apám igen, és sosem hallottam semmi veszélyeset vele kapcsolatban. - Lassú víz partot mos. - A tea megkeseredett Remington szájában, és letette a csészét. Hallott a herceg nővérének meggyilkolásáról? - A nővérének a meggyilkolásáról?... Ó, hogyne! Aljas, brutális gyilkosság volt. A szüleim suttogva beszéltek róla, amikor fiatal voltam. Azt mondták, Lady Pricilla korának egyik szépsége volt. - Igen, és fiatalságának virágában mészárolták le, méghozzá azon az estén, amikor az eljegyzése bejelentésre került volna. - Remington nagyon sokszor hallotta a történetet, és gondolkodás nélkül képes volt elmondani. Clark sűrű szemöldöke a homlokára ugrott. - Magnusnak ahhoz semmi köze sem volt. Valaki mást vádoltak vele, egy egyszerű közembert. - Név szerint Mr. George Marchant-t. Vádat emeltek ellene, azonban három nemes úr tanúvallomásának köszönhetően, akik megesküdtek, hogy vele voltak a gyilkosság időpontjában, nem ítélhették el. Mivel nem volt senki más, akire rákenhették a bűntényt, és mivel a gyilkosság
olyan borzalmas volt, deportálták Ausztráliába. - Talán valóban ő tette - motyogta Clark, de kerülte Remington tekintetét. - Az ön apja volt az egyik, aki megesküdött, hogy nem ő tette. Clark kezében megcsörrent a teáscsésze, ezért gyorsan letette az asztalára. - Na ne! Ön viccel! - Egyáltalán nem. Talán az ön apjának szokása hazudni? - Remington természetesen tudta a választ, de élvezte a látványt, ahogy Clark felfúvódik felháborodásában. - Soha még csak füllenteni sem hallottam, semmilyen okból. - Clark megdörzsölte nagy krumpliorrát. - Azonban még mindig nem értem, miért nem bízik Magnusban. Ő Lady Pricilla öccse volt! - Az olyan bűntényekben, mint ez, barátom, csaknem mindig családtag az elkövető. - Nem, az lehetetlen. A családtagoknak kötelességük vigyázni egymásra. Clark őszinte, tiszta meggyőződése mosolyt csalt Remington arcára. - Néha valóban így van. Máskor azonban teljes szívvel gyűlölik egymást. - Clark már nyitotta a száját, hogy vitába szálljon vele, de Remington folytatta: - Ugyan már! Önnek nincsenek olyan ismerősei, akiknek az otthonába fél elmenni, nehogy valamiféle vita vagy veszekedés törjön ki? Clark elgondolkodott a kérdésen. - De igen. Azt hiszem, igaza van. - Kérdezzen meg egy rendőrt! A gyilkosságok általában családi ügyek következményei. Remington eljátszott a gondolattal, hogy témát vált, így próbálva könnyíteni Clark látható kényelmetlenségén. Ugyanakkor nagyra tartotta Clark intelligenciáját, és mindeddig nem volt alkalma kibeszélni a bűntényt senkivel. - Valaki meggyilkolta Lady Pricillát. Nem George Marchant volt, tehát a tettest nem kapták el. - Szörnyű gondolat! - Clark rendkívül boldogtalannak látszott. Olyan ember volt, aki mindenben a rendet és az egyértelműséget szerette, ahogyan a számlakönyveiben is. - A pletyka szerint a nő meg akart szökni valakivel, egy kevésbé tiszteletreméltó férfival, mint az ő gazdag lordja. Kinek lenne kifogása egy ilyen dolog ellen, ha nem valamelyik családtagjának? - Ki volt a vőlegénye? - Fanthorpe grófja. Clark összeroskadt ültében. - Óóóó! Reakciója meglepte Remingtont. Clark nagyon ritkán mutatta ki ellenszenvét. - Nem kedveli őt. - Egy begyepesedett arisztokrata - válaszolta Clark bosszúsan. - Itt van számlája, de közvetlenül nem hajlandó beszélni velem. Én besároztam a kezem a kereskedelemmel. Remington szája megrándult a visszafojtott vidámságtól. - Bejön az irodámba, leül arra a székre - Clark Remington székére mutatott -, közli a titkárával, hogy mit akar csináltatni a számlájával, és a titkára elmondja nekem. Én persze ugyanezt teszem, csak fordítva. - A titkárával beszél, és... - Pontosan. - Ön szerint ő megölhette Lady Pricillát? Csak akkor, ha a titkárával elvégeztethette. - Clark felnevetett, majd bűntudatos képet vágott. Bocsásson meg, durva vicc volt. Őt nem gyanúsították? - De igen, ám ő is rendelkezett megfelelő alibivel. - Remington a kanalával játszadozott. -
Régebben meggyőződésem volt, hogy Magnus öreg hercege tette. - Sosem találkoztam vele. Meghalt, mielőtt még kikerültem volna Oxfordból, de ő is egy lehetőség. - Remington látta, hogy Clarkot lenyűgözte a megoldatlan bűntény. - Az a hír járta, hogy rendkívül indulatos ember volt, akinek időnként valóságos dührohamai voltak. Híres volt ezekről, és számtalan alkalommal hallották Lady Pricillával ordítozni. Megölhette, de a tanúk szerint egyáltalán nem volt véres. Bár valakit fel is bérelhetett a munka elvégzésére, a gyilkosságot láthatóan hirtelen felindulásból és dühből hajtották végre. Olyan szörnyű mészárlás történt, hogy tetőtől talpig véresnek kellett volna lennie. - Rendben, akkor nem az apja volt. - Clark mintha sajnálta volna. - És meggyőződésem, hogy nem is Magnus jelenlegi grófja. Azonban azt mondanám, hogy könnyen lehetett a testvérük, Lord Shapster. Találkozott már vele? Remington megrázta a fejét. - Nem részesültem az örömben. - Egyáltalán nem jelent örömet. Az a gazfickó olyan, mint egy hideg hal. Feleségül vette azt a szörnyű Lady Shapstert. - Mintha kellemetlen emlékek kapcsolódnának a névhez, Clark elővette a zsebkendőjét és megtörölte a homlokát. - Amikor az a nőszemély megpróbálta férjhez kényszeríteni Eleanort, a legkedvesebb lányt, akit valaha ismertem, Lord Shapster egyáltalán nem foglalkozott vele. Hagyta, hogy Lady Shapster erőszakoskodjon a lányával! Amíg nem kell abbahagynia a vadászatot, senkivel és semmivel nem törődik. Clark felkeltette Remington érdeklődését. - Nem is tudtam, hogy ismeri a családot. - Blinkingshire-ből származom, amely alig néhány kilométernyire van az ő házuktól. Eleanort egészen kislány kora óta ismerem. Persze jóval fiatalabb nálam, de kiválóan lovagol. Soha nem rendez jelenetet, soha nem szól egy szót sem, ha nem muszáj, és ez Lady Shapster bűne. - Clark végigsimított kopaszodó fején. - Tehát Lord Shapster jó gyanúsított. - Nincs elég pénze - mondta Remington sajnálkozva. - Ahhoz nincs szüksége pénzre, hogy meggyilkoljon egy nőt. - De ahhoz pénz kellett volna, hogy a távolból bosszút álljon George Marchanton. Clark szemmel láthatóan megdöbbent. - Ilyet biztos nem tett volna! Elküldeni valakit Ausztráliába, hogy megölje azt az embert, akiről tudja, hogy nem ölte meg a nővérét? Ennek semmi értelme! - George Marchant valóságos zseni volt a pénzcsinálásban, és ezt a képességét mellesleg a fia is örökölte. - Remington igyekezett közönyös arcot vágni, és nem kimutatni a torkát összeszorító dühöt. - Miután George letöltötte a büntetését, Ausztráliából visszatért Amerikába, ahol feleségül vette egy hajózási társaság örökösnőjét, született két gyermekük, özvegyen maradt, vagyont szerzett, mindezt úgy, hogy közben egyfolytában azt tervezgette, hogy visszajön Angliába és bosszút áll azon az emberen, aki megölte Lady Pricillát. - Miért foglalkozott volna George ennyit a dologgal? - kérdezte Clark, kényelmetlenül feszengve. - Ha volt pénze, családja, és tisztelték az emberek Amerikában, miért akart visszajönni ide? - Hát nem érti? - Remington felállt és odalépett az asztalhoz. Odahajolt Clarkhoz és belenézett a szemébe. - Szerette Lady Pricillát, a nő szerette őt, és aznap éjszaka akartak elszökni együtt. - Szent ég! - Clark döbbenten meredt Rerningtonra. Kezdett összeállni a kép a fejében. - Bizony! És akkortájt, amikor George Amerikában a nemes úr ellen készült, aki megölte Lady Pricillát, a házát és az irodáját felgyújtották, a lányát brutális kegyetlenséggel meggyilkolták, őt pedig majdnem halálra verték. Amikor a fia hazatért az iskolából, George még
életben volt, és elmondta a fiának, ki követte el ezt a szörnyűséget. A két férfi némán meredt egymásra Clark fényes asztala fölött. Végül Clark megkérdezte: - És ön honnan tudja mindezt? Remington az ajtóhoz ment, majd mielőtt kinyitotta volna, így válaszolt: - Mert én vagyok George fia. Magnus nem nyugszik addig, amíg az összes Marchant meg nem halt... és én nem nyugszom addig, amíg bosszút nem álltam rajta.
8. fejezet Aznap este Remington a társalgóban üldögélt, nézte az órát, és a Robinson Crusoe kopott példányát lapozgatta, de képtelen volt a történetre figyelni. A menyasszonya késett. Aznap reggel, amikor a kerten keresztül visszakísérte a lányt a házba, közölte vele, hogy hét órára lent kell lennie. És most már majdnem nyolc óra volt. Általában unott türelemmel elfogadta a szép nők gyarlóságát, és a késleltetett bevonulás minden bizonnyal a leggyakoribb vétkük volt. Az ő hercegnőjétől azonban egyáltalán nem várt volna ilyen kicsinyes bosszút - ami azt bizonyította, hogy egyáltalán nem érti a lányt. A Dickie-vel történtek után Remington azt hitte, hogy el fog ájulni. Behozta a házba, megnedvesítette a zsebkendőjét és a lány arcához nyomta ő azonban eltolta a kezét, és néma méltósággal felvonult az emeletre. Azóta nem is látta, de meggyőződése volt, hogy sikerült megfelelően megfélemlítenie a lányt, hogy a továbbiakban ne tegyen keresztbe terveinek. Egy nő, mondogatta az apja, mindig akkor okoz meglepetést a férfinak, amikor a legkevésbé számít rá. Úgy tűnt, az apjának igaza volt. A különlegesség és kedvesség szikrái, amelyeket felfedezni vélt benne, csupán egy arisztokrata színészkedésének részei voltak, aki azt hitte, hogy irányíthatja őt. Nagy csalódására azonban kiderült, hogy ő parancsol. Mindezek ellenére azonban késésben volt, és így Remingtonnak volt ideje átgondolni a bankban történteket. Clarkot megdöbbentette Remington vallomása, de válasza bizonyította lélekjelenlétét. - Ha ez igaz, és Magnus valóban az ön ellensége, akkor fegyvert viszek magammal az esküvőre, és nagyon fogok figyelni, nehogy valami merénylet történjen. - Mielőtt azonban Remington megköszönhette volna, Clark hozzátette: - Ha azonban ugyanezen az alapon ön bármikor bántani merészeli a hercegnőt, kötelességemnek fogom érezni, hogy elfogjam önt és átadjam a hatóságoknak. Remington kedvelte Clarkot - főleg bátorsága és elfogulatlansága miatt. - Nem fogom bántani. Ami az enyém, arra vigyázok, és esküszöm, nem fogja megbánni a döntését. A két férfi komolyan kezet rázott, és Remington elhagyta az irodát. Remington ismét az órára pillantott. Madeline késése kedvezőtlen előjel volt. Talán még mindig duzzog, bár Beth tudatta volna vele, ha nem lenne hajlandó öltözni. Ha a hercegnő tíz percen belül nem lesz lent - az órára pillantott -, felmegy és lehozza. Végre az emeletről női hangok távoli, kellemes csilingelését hallotta. Végre! A hercegnő úgy döntött, hogy megjelenik. Ahogy Lady Gertrude az utolsó néhány lépcsőfokon lesétált, fojtott hangon megjegyezte: - Drágám, nekem az a véleményem, hogy ez nem fog neki tetszeni. Mi nem fog neki tetszeni? Remington felállt, és kisétált az előcsarnokba. Amikor Lady Gertrude észrevette, rémület suhant át lágy vonásain. Hangja vidámra váltott. Túl vidámra. - Ó, sir, a hercegnő gyönyörű, egyszerűen csodálatos! A hercegnő az első lépcsőfokon állt, keze a korláton, tekintete a távolba veszett. Gyönyörű hajkoronájának nyoma sem volt. Rövidre vágta. Kurta tincsek keretezték az arcát és a homlokát, és néhány hosszabb lelógott a nyakába. Remington hosszú léptekkel a lépcsőhöz ment, megállt közvetlenül a lány előtt, és olyan hangon, amitől az alkalmazottainak remegni kezdett a térde, azt kérdezte:
- Mi a fenét csinált magával? A hercegnő feléje fordult, és nyugodt közönnyel ránézett. - Mr. Knight, már figyelmeztettem, hölgyek társaságában nem illik szitkozódni. Legalábbis Angliában. Rendre meri utasítani... most? Most, amikor annyira másképp néz ki? Ez a hajvágás a félénk, kedves teremtésből pimasz, pajkos leányzót csinált, és Remington vissza akarta kapni a másik menyasszonyát. - Akkor szitkozódom, amikor kedvem tartja, különösen ha ilyen gyalázattal szembesülök! Lady Gertrude kétségbeesetten tördelte a kezét. - Jaj, drágám! Mondtam, hogy nem fog neki tetszem. Remington az asszony felé fordult, és rámeredt. Lady Gertrude becsukta a száját és hátrált néhány lépést. - Mr. Knight, ne ijesztgesse a hölgyet! - parancsolta a hercegnő, majd lágyabb hangon azt mondta Lady Gertrude-nak: - Ne aggódjon, nincs szükségem Mr. Knight helyeslésére. Remington nagyon dühös lett a lány hűvös megjegyzése hallatán. - Eljön a nap, hercegnő, amikor vágyni fog a helyeslésemre. - Valóban? - búgta a lány, és Remington arra gondolt, most valóban olyan, mint egy angol arisztokrata. - Ugye nem bánja, ha addig nem tartom vissza a lélegzetemet a várakozástól? Amint ott állt a lépcsőn, majdnem egyforma magasak voltak. A férfi szeme alig hajszállal volt lejjebb, mint a lányé, és tökéletesen látta sápadt arcát és a vonásait megmerevítő mesterkélt közönyt. A férfi tenyere szinte viszketett a vágytól, hogy megragadja a lányt és megmutassa neki, milyen gyorsan képes megkívántatni magát. Azonban ki tudja, milyen dacot váltana ki belőle? Lassan beszélt, gondosan mérlegelve minden egyes szót. - Hol van a haja? - Egy adag még itt van a fejemen. - Felemelte a kezét, és ujjait végigfuttatta a rövid fürtökön, mintha még mindig csodálkozna átalakulásán. - Beth azonban a nagy részét elvitte. Egy nagy, hosszú lófarok volt. És most nincs többé. A haj, amiről elképzelte, hogy szétterül a párnáján, amit a kezére csavar, és kötélként használja, hogy összekösse ezzel a nővel... ez a haj most ott hever a szemetesben a konyhában. - Ez Beth műve? - Megkeserüli az a szobalány! - Fogtam az ollót és lenyiszáltam az egészet - tájékoztatta Eleanor. A férfi arca megrándult, amint elképzelte a jelenetet. - Azonban nagyon összevisszára sikeredett. Szegény Beth-nek kellett rendbe hoznia, már amennyire tudta, és még mindig remeg a keze attól való félelmében, hogy ön mit fog szólni a dologhoz. - Nagyon helyes. - A férfi keze ökölbe szorult. - Nem ok nélkül remeg. - Közöltem vele, hogy nincs mitől félnie, mert önre sok mindent lehet mondani, de azt, hogy igazságtalan lenne, semmiképpen. - Eleanor sötétkék szemével áthatóan nézte a férfit, és próbálta felmérni. - Vagy talán tévednék, Mr. Knight? Természetesen nem tévedett. Nem bocsátana el egy szobalányt azért, mert engedelmeskedett úrnője parancsának. Ezt azonban most esze ágában sem volt beismernie. Ehelyett különös torokhangon azt kérdezte: - Miért tette? A lány közel hajolt hozzá, elég közel, hogy a férfi érezhesse valami egzotikus virág enyhe illatát. Elég közel, hogy puha melle nekinyomódjon ruhája dekoltázsának. - Szerintem nagyon jól tudja. Igen, tudta. Azért vágta le a haját, mert azt mondta, azzal fogja legyőzni. A férfi is előrehajolt,
amíg majdnem összeért az orruk. - Ismét meg fogja növeszteni. - Ha én is úgy akarom. - Ismét meg fogja növeszteni, mégpedig nagyon gyorsan. A lány elmosolyodott, és ez a mosoly ajkának sima, elégedett kis mozdulata volt. - Megígérem önnek, Mr. Knight, akár megnövesztem, akár nem, annak semmi köze nem lesz önhöz. - Hangja magabiztosan csengett. Nem tudta miért, de a férfinak ez nagyon nem tetszett. Korábban a lány félénk volt, bátortalan, és határozottan tartott tőle. Számos alkalommal jelét adta ennek. Talán nincs tisztában vele, mennyire a hatalmában tartja? A lány arcát fürkészve magyarázatot keresett magabiztosságára Ahogy azonban találkozott a tekintetük, elveszett a szemében. Gyönyörű szempár volt, nagy, mélykék írisszel, sötét, göndör szempillákkal, amelyek enyhén rezegtek. Szinte látta a lelkét, amelybe senkinek nem engedett betekintést, és szerette volna megismerni Egészen. A gondolatait ugyanúgy, mint a testét. A férfi legnagyobb döbbenetére, ami egy dühös, vizuális vallatásnak indult, megváltozott. Lággyá lett. Ahogy nézték egymást, mindkettőjüknek eszébe jutott az a pillanat a sikátorban, amikor a férfi majdnem, majdnem megcsókolta. A délelőtti szenvedély maradványai növekedni kezdtek, és a férfi szerette volna megízlelni a lányt, itt és most... Lady Gertrude hangja egy fosztogató bandita finomságával hasított a levegőbe. - Mr. Knight, mi a véleménye Madeline ruhájáról? A férfi Lady Gertrude-ra meredt. A hercegnő hirtelen kiegyenesedett, és a saját kezét nézte, amint idegesen simogatja a szoknyát a combján. A férfi is őt nézte, képtelen lévén elszakítani tekintetét az árulkodó, önkéntelen mozdulattól. Lady Gertrude ismét alkalmatlankodott, ez alkalommal több sikerrel. - Nekem különösen az egyszerű nyakkivágása tetszik és ahogyan a kis puffos ujjak megmutatják szép, fehér karját. Remington végighallgatta Lady Gertrude-ot és szemügyre vette a ruhát. A hercegnő krémszínű muszlin estélyi ruhát viselt, amely a keblén keresztbe futott, és lent magasan szétnyílt, megmutatva az alatta lévő burgundivörös szatén alsószoknyát. A ruhát finom görög mintával díszített zöld szalag szegélyezte. Szaténcipője jól illett az alsószoknyájához, és egy vörös szalag díszítette a haját. Csuklóján krémszínű legyező lógott. A hatás lenyűgöző volt. Egyáltalán nem olyan, amit ő választott volna, de a lány magasságához és karcsú alakjához nagyon jó választásnak bizonyult. Ugyanakkor... ugyanakkor... Komoran megjegyezte: - Javítson ki, ha tévednék, de ez a ruha nem az általam vásároltak közül való! - Valóban nem. Ez az enyém. - Eleanor olyan összeszedettnek és nyugodtnak tűnt, mintha az a dolog sosem történt volna meg közöttük. - Azt mondta, nincs megfelelő ruházata. - Micsoda meglepetés! - mondta a lány unott arccal. - Találtam néhányat a bőröndömben. Nem szólt többet, bármennyire is várta Remington, így finoman szemügyre vette. - Nagyon csinos. - Egy pillanatra mintha megkönnyebbülés csillant volna a lány szemében. Ezért ultimátumot ajánlott számára. - Ennek ellenére nagyon kérem, hogy menjen és öltözzön át! Jegyesemként való első megjelenésén szeretném, ha divatosabb ruhát viselne. - Tekintete a lány hajára ugrott. - Ha már divatosabb frizurát nem hajlandó készíteni. A lány válasza a nemes dölyf tökéletes példája volt.
- Én vagyok Magnus jövendő hercegnője. Én diktálom a divatot. Remington nem tűrte az ellenkezést. - Menjen és öltözzön át! A lány nyugodtan felhúzta könyékig érő, krémszínű kesztyűjét, és azt mondta: - Attól tartok, ez lehetetlen. Minden konvenciónak ellentmond a walesi herceg után érkezni egy bálba, és mi már így is késésben vagyunk. A férfi nem tudta, ez igaz vagy sem. Az angol társasági életnek rengeteg olyan szabálya és törvénye volt, amit nem értett, a végtelen hosszú címekről és hierarchiájukról, valamint különböző megszólítási módjukról nem is beszélve. Tökéletesített egy zavart bocsánatkérést azokra az alkalmakra, amikor nem a megfelelő dolgot mondta vagy helytelenül cselekedett, valakit nem a megfelelő címen szólított, vagy nem akkor lépett be egy helyiségbe, amikor kellett volna. Mostanáig az angolok elnézték a hibáit, de a hercegükkel szembeni inzultust már biztosan nem tűrték volna el. - Szándékosan tette. Most először látott haragot fellobbanni a lány kék szemében. - Természetesen. Tényleg azt hitte, alázatosan felveszem azt a ruhát, amit beszerzett nekem, mint valami könnyűvérű szerető, akit kibérelt egy hónapra? Lady Gertrude levegő után kapkodott és a szája elé kapta a kezét. Aztán döbbent arckifejezése lassan megváltozott, és a szeme csillogni kezdett. Ekkor a férfi fejében fény gyulladt. Vesztett. Ez ugyan csak egy apró csata volt, lényegtelen a terve szempontjából, de olyan ritkán veszített, hogy ezt is nehezen viselte. Vesztett. Vesztett a csendes, félénk, makacs hercegnőjével szemben. Rendben. Észben tartja a dolgot, a jövőben nagyon jól kidolgozza a taktikáját és sosem fogja többé alábecsülni a lányt. - Sosem követnék el olyan hibát, hogy könnyűvérű szeretőként tekintsek önre, hercegnő. Sokkal inkább sakknagymesternek tartom. A lány bólintott, természetesként fogadva a bókot. Remington elvette fekete estélyi körgallérját az inastól és egy mozdulattal a vállára lendítette. Kezébe fogta hosszú, faragott sétapálcáját, lekoppantotta a földre. Minden tekintetben úgy nézett ki, mint egy előkelő brit úriember, miközben tudta, nem más, mint egy ízig-vérig amerikai barbár. Hangja, amikor megszólalt, lágy volt, mint a bársony, és kíméletlen, mint a tél. - Vigyázzon, hercegnő! A következő lépés az enyém.
9. fejezet - Micsoda népes estély! - Lady Gertrude, az izgalomtól kipirulva, lornyonján keresztül fürkészte a tömeget. - Lord és Lady Picard mindenkit, az égvilágon mindenkit meghívnak! Sokaknak nem tetszik a mód, ahogyan a lakáj bejelenti az érkezőket, mintha valami királyi fogadás lenne. A báltermük csaknem az egész földszintet elfoglalja, de a nagyravágyás igenis elfogadható olyan emberek részéről, akik öt hatalmas birtokkal rendelkeznek. - Mutatóujját figyelmeztetően megrázta Remington felé. - Én meglehetősen kendőzetlenül mutatom be önnek az angolokat, Mr. Knight. A társasági siker nem függ a vagyontól. - Ez magától értetődő, madame - mondta a férfi a bal oldalán lépkedő kis termetű asszonynak, és közben azt gondolta: De sokat segít. A bálterembe vezető boltív alól beszélgetések és zene kakofóniája áradt, miközben a hercegnő, Lady Gertrude és Mr. Knight lassan araszoltak előre a sorban, a bejelentésre várva. Körülöttük a többi vendég erősen tolakodott; mindenki első akart lenni a bálteremben. Mindenki kíváncsian bámulta kis társaságukat, és egymásnak suttogtak felemelt legyezőjük és kesztyűs kezük mögött. - Nézd, Madeline! - mondta Lady Gertrude. - Mindenki téged figyel! - Tudom. - A jövendő hercegnő következetesen előrenézett, válla merev volt, háta egyenes. Remington még sosem látott nőt, aki ennyire kényelmetlenül érezte volna magát társadalmi helyzetében. Soha nem élvezte még ennyire saját terve sikerét. Az előkelő társaság egyetlen dolgot imádott jobban a románcnál, és az a botrány volt. Ő pedig mindkettővel szolgált - és szolgálni fog. - Lehet, hogy a haja miatt - jegyezte meg halkan. Eleanor csúnya pillantást vetett rá. - Alig várják az emberek, hogy mindent megtudjanak rólad és a kedves Mr. Knightról. Lady Gertrude a férfi mögött végigmérte az unokahúgát. - Drága leányom, te leszel a bál szépe! - Ez rögtön más megvilágításba helyezi a dolgokat - jegyezte meg Eleanor. Úgy tűnt, tisztában van vele, hogy körülöttük mindenki a fülét hegyezi. Magabiztos nyájassággal, amiről biztos volt, hogy könnyít a lány feszengésén, Remington megjegyezte: - Az én menyasszonyom minden bál szépe, ahová csak beteszi a lábát. A lány alig nézett rá. Mintha meg se hallotta volna hízelgését. Ha nem tudja, azt hitte volna, hogy lámpalázas. Remington nem volt hozzászokva, hogy egy nő, bármilyen nő, semmibe vegye, és a hercegnő ma este ennél többet is tett. Szembeszállt vele, és most úgy tett, mintha itt sem lenne mellette mint a vőlegénye. Halkan a nevén szólította. - Madeline! - A lány továbbra sem figyelt rá. Remington erre megfogta a kezét, a szájához emelte, az utolsó pillanatban megfordította és megcsókolta a csuklóját. Ezzel végre sikerült felhívnia magára a figyelmét. Ránézett, a szeme tágra nyílt és döbbenet tükröződött benne, mint egy őzsutáéban, amely most látott életében először embert. Körülöttük a suttogó pletyka felerősödött. - Mr. Knight! - csattant fel Lady Gertrude helytelenítő hangon. Őt nem érdekelte, hogy meghallják vagy sem - Soha többé ne tegyen ilyet! Ez illetlenség. - Csak amíg össze nem házasodunk - tette hozzá Remington. Ő sem foglalkozott a hallgatózókkal.
- Soha! - mondta Lady Gertrude felháborodott magabiztossággal, majd hozzátette: Nyilvánosság előtt. Eleanor nem mondott semmit, de elpirulva lehajtotta a fejét, és a férfi meg mert volna esküdni, hogy könnycseppet látott a szempilláján csillogni. Egy pillanatig, de csak egyetlen pillanatig, bűntudatot érzett. A fene essen bele! Tapasztalata szerint a legtöbb nő fegyverként használja a sírást, céljai elérésére. Az ő hercegnője azonban mintha zavarba jött volna a saját könnyeitől és mintha nem akarta volna, hogy bárki is meglássa. Sem ő, sem más a tömegből. Alaposan lenyomozta ezt a nőt, mielőtt ajánlatot tett kezének elnyerésére, és mindenkitől azt hallotta, hogy felszabadultan viselkedik társaságban, merész és nyitott, tudatában van saját fontosságának, de távol áll tőle a sznobizmus. A külföldön töltött évek vajon miért változtatták meg ennyire? Vagy csak szerepet játszik, hogy együttérzést váltson ki az emberekből szorult helyzete miatt? - Szent ég! Ott van Lord Betterworth, és az nem a felesége. - Lady Gertrude köszönésképpen meglebegtette az ujjait. - Mr. Knight, képes addig rendesen viselkedni, amíg odamegyek beszélgetni egy kicsit Mrs. Ashtonhoz? Ő mindig ismeri a legújabb híreket, és tőle megtudhatok mindent, amit egy jól értesült hölgynek tudnia kell. - Magam leszek a megtestesült tökéletes angol úriember. - Vérszegény és unalmas. - Ugye nem bánod, unokahúgocskám? Eleanor láthatóan nem örült az asszony szándékának. Lady Gertrude szeme azonban fényesen csillogott, és a férfi figyelte, amint hercegnője csatát vesztett az önzés és önzetlenség között. - Menjen csak, asszonyom. Mivel sokáig távol voltam az országtól, magam is meglehetősen tudatlan vagyok társasági hírek terén, és szükségem lesz némi frissítésre. - Visszatérek, mire mi következünk a bejelentésnél. Tartsa a helyemet, Mr. Knight! - Le ne késse! - mondta a férfi parancsoló hangon. Lady Gertrude már éppen valami vicces válasszal készült, amikor meglátta a férfi komoly arcát, amiről azonnal eszébe jutott a kötelessége. - Természetesen itt leszek. Nem felejtettem el, hogy én vagyok a gardedám. - Csaknem futott, annyira szeretett volna minél hamarabb eltávolodni tőle. - Semmi szükség rá, hogy gorombáskodjon vele - jegyezte meg Madeline halkan. - Nem akar rosszat. A lány korholása meglepte. - Nem gorombáskodom vele. Alkalmazom. Jól megfizetem azért, hogy az ön jó híre ne szenvedjen csorbát a kettőnk házasság előtti együtt mutatkozása miatt. Csak emlékeztettem a kötelességére. Továbbá úgy veszem észre, jobban érzi magát a társaságomban, ha Lady Gertrude is velünk van. - Hallotta, hogy Eleanor levegő után kap. - Vagy talán nem így van? A lány elfordította a fejét, nem válaszolt. A férfi azon kapta magát, hogy lenyűgözve szemléli a sötét hajtincseket, amelyek a lány tarkójának fehér bőrére simulnak. Még az is lehet, hogy meg tudná szokni ezt az új frizurát... bár más választása amúgy sincs, nem igaz? Legalábbis, amíg a lány haja vissza nem nő. - Remington! - Clark küzdötte oda magát mellé. - Örülök, hogy ilyen hamar látom! - Én is örülök. - Remington odafordult Eleanorhoz. - Szeretném bemutatni őméltóságát, Sherbourne márkinőjét, Magnus jövendő hercegnőjét és jövendőbeli feleségemet! Őméltósága, ez itt Mr. Clark Oxnard, a Whittington Bank igazgatója, olyasvalaki, akit büszkén nevezek a barátomnak. Eleanor Clarkra meredt, és arcán dermedt döbbenet tükröződött. Clark azonban meghajolt és felnevetett. - Hercegnő, hallottam, hogy nagyon hasonlít az unokahúgára, Miss Eleanor de Lacyre, és
mondhatom, ez így igaz. Ismertem azt az ifjú hölgyet évekkel ezelőtt, mielőtt elhagyta volna Blinkingshire-t, és ha nem tudnám, azt mondanám, hogy ön az ő ikertestvére. Eleanor pukedlizett, ami sokkal inkább úgy nézett ki, mintha elvesztette volna az egyensúlyát és megbotlott volna. - Nem vagyunk ikrek. Nem, nem vagyunk. - Nem, persze, hogy nem - hagyta rá Clark nyugodtan. - Az ön vőlegénye felkért, hogy legyek a tanúja az esküvőjükön. El sem mondhatom, mekkora megtiszteltetés ez számomra. Clark megfogta Remington karját. - Az egyik legrendesebb fickó, akit valaha ismertem. Ön szerencsés, hercegnő. Természetesen ő is rendkívül szerencsés. - Valóban az vagyok - jelentette ki Remington. - Ott leszek a templomban, minden eshetőségre felkészülve. - Clark jelentőségteljesen bólintott Remingtonnak. A megnyugtatás láttán Remington szívét olyan bajtársiasság érzése öntötte el, amilyet még sosem tapasztalt. - Clark... nagyon köszönöm. Visszaadta hitemet az emberi fajban. - Szóra sem érdemes. - Clark elvigyorodott. - Eszem ágában sincs elveszíteni a bank legjövedelmezőbb ügyfelét. Remington nevetett. Eleanor úgy meredt a két férfira, mintha valami idegen nyelven beszélnének. Nem mondott semmit. Egyetlen közhelyet, egyetlen udvarias szót sem. Remington arra gondolt, hogy ha Madeline így fog viselkedni minden ismerősével szemben, kénytelen lesz hosszan elbeszélgetni vele a megfelelő viselkedés szabályairól. Clark azonban mintha semmit sem vett volna észre. - Legjobb lesz, ha visszamegyek. Mrs. Oxnard apró termetű asszony, és még a tömeg fellöki, ha nem vagyok mellette. Ha ma este már nem futnánk össze, találkozunk az esküvői szertartáson. Örömömre szolgált, hogy megismerhettem, hercegnő. - Részemről a szerencse - lehelte a lány, majd úgy bámult a férfi után, mintha lenyűgözte volna hátának a látványa. - Olyan borzalmas érzés, hogy a karomon látják? - suttogta Remington a fülébe. - Tessék? - A lány felpillantott rá és meglepetten pislogott. A kérdésén. Amiért ilyen közel látja. - Alig nézett Clarkra, nekem pedig egyetlen egyszer sem nézett a szemembe, amióta megérkeztünk. - Most a szemébe nézett. Most látta, ugyanis az ajka kissé szétnyílt és a szempillái rebegtek, amint megpróbálta fenntartani a szemkontaktust. - Zavarja, hogy velem együtt látják. - Nem, erről szó sincs! - Rendesen fel vagyok öltözve, és eltekintve a csuklójára nyomott kis csóktól viszonylag tisztességesen viselkedem, tehát valószínűleg azért aggódik, hogy jó híre mint arisztokratának csorbát szenved a velem való kapcsolata miatt. - Magnus hercegnője olyan fontos személyiség, hogy még az sem tudja tönkretenni a jó hírét, ha az ön karján érkezik egy bálba, Mr. Knight. - Beszéd közben elmosolyodott, mintha szórakoztatná saját vakmerősége. Ennek a vidámságnak a hatása alatt a bőre ragyogni, a szeme csillogni kezdett, és kedves kis gödröcskék támadtak az arcán. Milyen bájos! gondolta a férfi meglepetten. Arra számított, hogy ez a lány kihívást fog jelenteni számára, nem pedig azt, hogy lenyűgözi. Ez meglepte, és a meglepetés enyhén kellemetlen érzést ébresztett benne. Ugyanakkor csak egy lány, méghozzá egy olyan lány, akinek az apja annyira nem törődött vele, hogy képes volt kártyán eljátszani a kezét. Remingtonnak erre emlékeznie kellett. A szálakat erősen a kezében tartotta.
Fehér kesztyűs mutatóujjával a lány álla alá nyúlt és felemelte a fejét. - Túlságosan ritkán mosolyog. Kíváncsi vagyok, vajon miért. A lány arcáról eltűnt a jókedv. Két kezével végigsimított a szoknyáján, mintha izzadna a tenyere. - Nem szeretem a bálokat. - Ön ideges. - Nem mindennap fordul elő, hogy hírhedt vagyok. Remington tudta, miről beszél. Hallott a botrányról, ami elüldözte a lányt Angliából. - Azt hittem, hozzászokott. Meglehetősen sok alapot adott a pletykáknak, amikor felbontotta legutóbbi eljegyzését. Eleanor elsápadt. Madeline csúnya jelenetet rendezett, amikor szakított Campion grófjával, és Eleanor most megtudta, hogy a férfi ismeri a múltját. Azonban hamar összeszedte magát és felcsattant. - Amikor úgy érzem, hogy a múltam önre tartozik, majd tudatom önnel, sir! - Ön a feleségem lesz. - Hamis kedvességgel lemosolygott a lányra, szerepet játszva a tömegnek. - Az ön múltja már most rám tartozik. - A házasság, azt mondják, egy kölcsönös csere. Elmondom önnek a titkaimat, ha ön is elmondja az önéit. - Ugyanolyan, minden kedvességet nélkülöző mosolyt villantott a férfira, mint az őrá, és a kavargó tömegre mutatott. - Csak menjen! Ez a megfelelő hely! - Nocsak, milyen nagy szája van! - Időközben a sor elejére értek. - Nem kell attól tartania, hogy összefut Campionnal. A városon kívül van. - Helyes! - vágta rá a lány hevesen. - Nem is akarom látni! - Az sem számítana, ha akarná. - A lépcsősor tetején álltak, amely a hatalmas bálterembe vezetett. Alattuk a kék-arany mennyezetig érő fekete márványoszlopok sorakoztak. Az ablakok magasak és keskenyek voltak. A terem annyira zsúfolt volt, hogy az emberek alig tudtak mozogni. Senki sem táncolt az egyik sarokban játszó kis zenekar zenéjére, amely lopva megpróbálta dallammal elnyomni a hangzavart. A színpad készen állt. Hamarosan kezdődik a színdarab. Minden a terv szerint halad.
10. fejezet Ahogy Eleanor belenézett Mr. Knight hideg, tiszta szemébe, előre látta benne Madeline tervének bukását. Madeline arra készült, hogy eljön Londonba és lebeszéli Mr. Knightot erről a szerencsétlen házasságról. Őrültség, ugyanis Mr. Knight mindig eléri, amit akar - és ő a hercegnőt akarta feleségül venni. Szegény Madeline! Hozzámenni valakihez azért, mert az elnyerte a kezét kártyán! És szegény Eleanor, aki kénytelen lesz végignézni az egészet, aztán csendben eltűnni. - Én mindig megkapom, amit akarok - figyelmeztette a férfi. Eleanor görcsösen ökölbe szorította a kezét. A férfi őt akarja... vajon hajlandó lesz átvetíteni a vonzalmát Madeline-re? Lehet, hogy hízelgés, de nem tartotta valószínűnek. A terveik erősen kisiklottak, és fogalma sem volt, mi fog ezután történni. Lady Gertrude törte át magát a tömegen. - Itt vagyok! Itt vagyok! - Egyikükről a másikukra nézett, majd megjegyezte: - Feszültséget érzek a levegőben. Távozzak ismét? - Szó sem lehet róla! Azonnal mi következünk a bejelentéssel. - Mr. Knight megadta a kikiáltónak a nevüket. Lady Gertrude Eleanorhoz fordult, és fojtott hangon azt mondta: - Micsoda történeteket hallottam! - Kacsintott és bólintott, majd színpadias suttogással hozzátette: - Később, ha egyedül leszünk, elmondom! - Rendben, asszonyom. - Eleanor torka száraz volt, a tenyere nyirkos, a fejét könnyűnek és nyírottnak érezte. - Később. Valahonnan a távoltól érkezett hozzá a kikiáltó hangja: - Igen, Mr. Knight. Tudom, ön ki. - A zajos, zsúfolt bálterem felé fordult és hangosan bejelentette: - Őfőméltósága, Sherbourne márkinője és Magnus jövendő hercegnője! A bálteremben sok fej feléjük fordult. - Lady Gertrude, Glasser grófnője! Lassan elhalkult a beszélgetés. - És Mr. Remington Knight! Ahogy lassan haladtak lefelé a lépcsőn, a csend egyre mélyebb lett. Még a zenekar is elhallgatott. Csendes élete során még sosem figyelt egyszerre ennyi ember Eleanorra. Ami még ennél is rosszabb, nem egy arcot felismert a tömegben. Vajon ők is felismerték őt? Lehet, hogy valaki leleplezi, mint szélhámost? Lady Gertrude eközben felszabadultan csacsogott. - A bevonulásunk pontosan akkora szenzáció, ahogyan számítottam! Ugye, milyen izgalmas? Egyáltalán nem izgalmas volt, sokkal inkább borzalmas! Eleanor görcsösen szorította Mr. Knight könyökét. A lépcső végeláthatatlanul nyújtózott előtte. A rengeteg szempár... csak bámult és bámult. Eleanor úgy érezte, olyan nagyra nőtt a lába, hogy nem fér rá a lépcsőfokra. Biztos volt benne, hogy megbotlik és elesik. Igen, elesik, és még ha nem is hajítják ki, mint szélhámost, nevetség tárgyává teszi Madeline-t. Végül leértek a fényes, fekete-fehér márványpadlóra. A meredten bámuló szemek fordultak. A zsongó beszélgetés folytatódott. Eleanor ismét kapott levegőt. Lord és Lady Picard a lépcső aljában fogadták vendégeiket, a lady a ház tökéletes asszonya, a lord egy ostoba alak. Eleanor már találkozott velük Madeline első báli szezonja során négy évvel ezelőtt. Lady
Picard szinte egy pillantást sem vetett Madeline társalkodónőjére, míg Lord Picard annál többet. Gátlástalanul legeltette a szemét rajta, ahogyan minden fiatal hölggyel tette - bár az arcára rá sem nézett. Eleanor biztos volt benne, hogy nem fogják felismerni, ki ő. De vajon arra rájönnek, hogy ki nem? Felkészítette magát a leleplezésre, de Lady Picard a felismerés legkisebb jelét sem adta, amikor ránézett. - Milady, milyen kedves öntől, hogy a mi bálunkat tiszteli meg elsőként Angliába való visszatérte után! És Mr. Knight! Kedves Mr. Knight, reméltem, eljön, hogy... - megrebegtette szempilláit - teljessé tegye az estémet. A férfi meghajolt. - A világért sem hagytam volna ki. - Nem, persze, hogy nem. Az első bálja a menyasszonyával. - Lady Picard majdnem felfalta Eleanort a szemével, de láthatóan semmi különöset nem vett észre a hercegnőn. Eleanor legyőzte az első akadályt. - Az eljegyzése nagy meglepetés lehetett, amikor hazatért, igaz, hercegnő? A kérdés hallatán összecsikordultak Eleanor fogai. - Őfőméltósága, Magnus hercege, mindig a lánya érdekeit tartja szem előtt. Ez nem is annyira válasz, sokkal inkább rendreutasítás volt, amit Lady Picard feszes mosollyal vett tudomásul. - Lady Glasser, milyen jó, hogy látom! Ön az unokahúga vendége? - És a gardedámja - mondta Lady Gertrude határozottan. - Éjjel-nappal mellette vagyok. Egyetlen percre sem hagyom egyedül. Lady Picard rajongó pillantást vetett Mr. Knightra. - Nagyon helyes! Mr. Knight rendkívül veszélyes férfi. - Hogy mondhat ilyet? Magam vagyok a megtestesült ártatlanság - tiltakozott Mr. Knight. Lady Gertrude és Lady Picard egyszerre kezdett kuncogni. Eleanor azonban még egy mosolyt sem bírt kipréselni magából. Megtestesült ártatlanság. Micsoda ostobaság! A férfi egy farkas, aki még arra sem veszi a fáradságot, hogy elrejtse a fogait és a karmait - és könyörtelen természetét. Ha itt bárki megtudná, hogy a férfi házában lakik, Lady Gertrude nyomatékos kinyilatkoztatása teljesen hiábavalóvá válna, és Eleanor elbukna. Bármerre fordult, veszéllyel találta szembe magát, és minden veszélynek köze volt Mr. Knighthoz. Tovább rontott a dolgon, hogy amikor a férfira nézett, már nem egy felkapaszkodott amerikait látott. Nem számított, hogy a férfi megfenyegette, kémkedett utána, erőszakkal a házában tartotta. Ma este lélegzetelállítóan nézett ki. Fekete estélyi bricsesznadrágot és divatos szabású fekete felöltőt viselt, ahogyan minden férfi - de a legtöbb férfinak nem volt meg hozzá az alakja. Hófehér kravátliját bonyolult csomóra kötötte, selyemmellényén kék alapon arany Bourbonliliomok csillogtak, cipője egyszerű, fekete volt. Mr. Knightnak nem volt szüksége magas sarokra - így is jóval a többi férfi fölé magasodott. Eleanor szemében ő volt a férfi tökéletes példánya, és ahogy körülpillantott, látta, nem ő az egyetlen nő, aki így gondolja. Számos csábos és buja pillantás irányult Mr. Knightra. - Hercegnő, milyen volt Európa? - kérdezte Lady Picard. - Szörnyű felfordulás uralkodik mindenhol - válaszolta Eleanor. - Az a szörnyű Napóleon! - Lady Picard felhúzta pisze orrát. - Hamarosan adok egy kis estélyt nekünk, hölgyeknek, és ott mesélhet a kalandjairól. - Az csodálatos lesz. - Eleanor remélte, hogy akkor már régen messze jár. Mr. Knight a lépcső felé intett, és kérdő hangsúllyal megjegyezte: - A régensherceg kénytelen későn érkezni minden rendezvényre, máskülönben egy csomó embert elküldenének?
- Ó, jaj! - nyögött fel Lady Gertrude. Eleanor visszatartotta a lélegzetét és imádkozott, hogy Lady Picard tegyen úgy, mintha értené, miről beszél a férfi. Ehelyett a lady a homlokát ráncolva meredt Mr. Knightra. - Mit akar ezzel mondani? - Senki nem érkezhet a trónörökös után... Lady Picard elnézően kuncogott. - Nem, nem, attól tartok, félreértett valamit, Mr. Knight! Miután a régensherceg megérkezett, senki nem távozhat, amíg ő itt van. A régens utáni érkezést semmi nem szabályozza. - Ó, ismét jelét adtam amerikai tudatlanságomnak. Mr. Knight gyilkos oldalpillantást lövellt Eleanorra. - Olyan sok szabály van - Lady Picard a férfi karján nyugtatta kezét, bizalmasságot sugalló mozdulattal, amely elárulta, miért is a férfi a társaság kedvence -, és ön biztosan nagyon gyorsan megtanulja valamennyit. Mr. Knight elmosolyodott, kivillantva tökéletes, fehér fogsorát. - Nagyon jó a memóriám. Mindenre emlékszem. - Különösen, mondta szavak nélkül, Eleanor csalására. Mögöttük az emberek köhécseltek és mocorogtak. Lady Picard úgy döntött, eleget mutatkozott velük, és elengedi őket. - Nagy örömömre szolgál, hogy megtiszteltek minket ma este. A vacsorát éjfélkor tálalják. Kérem, táncoljanak és érezzék jól magukat! - Könyökével oldalba bökte a férjét, mire az nagy nehezen elszakította tekintetét Eleanor dekoltázsától. - He? Tessék? Igen, az asszony mondta is ma, hogy ha a botrányos Lady Sherbourne és az a szerencsés flótás Mr. Knight nem jön el, a bál csalódás lesz, és akár fel is akaszthatja magát. - Ó, azt nem vennénk a szívünkre - mondta Mr. Knight. - Óriási veszteség lenne az angol arisztokrácia számára. Lady Picard ragyogott. Lord Picard bólintott. Vajon egyikük sem vette észre a gúnyt Mr. Knight hangjában? Eleanor gyorsan közbelépett. - Köszönjük a meghívást. A világért sem hagytuk volna ki a szezon bálját. - Egy kis lökéssel megindította Mr. Knightot. Többen várakoztak, hogy lecsapjanak rájuk, de Mr. Knight szúrós pillantást vetett rájuk, mire visszavonultak - pillanatnyilag. - Lady Gertrude, menjen, keresse meg a barátait és pletykáljanak egy jót! - mondta a férfi meglehetősen gorombán. Lady Gertrude bizonytalannak tűnt. - De hiszen épp az előbb mondtam Lady Picardnak, hogy sosem hagyom magára Madeline-t. - Az est hátralevő részében én vigyázok a menyasszonyomra. Itt a bálteremben nem történhet semmi baja. Pedig ha tudná! Lady Gertrude Eleanorra nézett. - Menjen csak, asszonyom! Minden rendben lesz. A férfi megvárta, amíg egyedül maradnak, és akkor hideg, dühös hangon azt mondta: - Lord Picardnak nem volt joga kihívóan bámulni önt. A jövőben engedje, hogy én kezeljem az ilyen helyzeteket! - A bevonulásunk, sir, biztosítottan figyelemfelkeltő volt. Ön szervezte így. Utólag nem haragudhat, amiért működött. - Eleanor úgy gondolta, hogy a logika és a józan ész szól belőle, és meglepetten látta, hogy Mr. Knight, ha lehet, még dühösebb. - Ami Lord Picardot illeti, már most be van csípve, és éjfélre horkolni fog. - Mély levegőt vett, és felkészült a tömeggel való
szembenézésre. Mr. Knight azonban elkapta a kezét és egy mozdulattal maga felé fordította. - További okom is van mérgesnek lenni - mondta, és szóról szóra elismételte Eleanor korábbi kioktatását. - Minden konvenciónak ellentmond a walesi herceg után érkezni egy bálba? Ha nem lett volna olyan ideges és nem zavarja annyira a sok szemlélő, elmosolyodott volna kis diadalán. - Sokáig távol voltam Angliától. - Olyan sokáig, hogy a legalapvetőbb szabályokat is elfelejtette? - Nem, csak azt, hogy mindig igazat kell mondanom. A férfi arckifejezése láttán Eleanor azt kívánta, bárcsak Madeline lenne a helyében, hogy kezelje a férfit. Eleanor nyilvánvalóan képtelen volt rá. Ő csak egy szélhámos, aki ma este egészen biztosan lebukik a legkarizmatikusabb férfi karján, akivel valaha találkozott. Feleségül veszi az unokatestvérét - és a mai este után őt gyűlölni fogja. - Hercegnő! - kiáltotta egy női hang. Eleanor megkönnyebbülten megfordult, és szembe találta magát egy nővel, aki ismerősnek tűnt. Nagyon ismerősnek. - Hercegnő, nem emlékszik rám? - A nő hangja olyan magasságokba ívelt, hogy még Mr. Knight arca is megrándult. - Horatia Jakeson voltam. Horatia Jakeson ugyanabban a szezonban debütált, mint Madeline. Keskeny csípőjű, szeplős lány volt, akinek hagyományokhoz. ragaszkodó apja nem engedte, hogy lánya kozmetikumokat használjon és megkövetelte tőle a konzervatív ruhák viselését. Láthatóan kikerült az apja hatása alól, mivel arcán pirosító, száján rúzs díszelgett. Haját levágatta és széles homlokába fésülve viselte, továbbá felszedett majdnem húsz kilót, főleg a fenekére. - Horatia? - pislogott Eleanor elképedve. Horatia összecsapta gyűrűkkel megrakott kezét. - Szóval emlékszel! Horatia egyike volt azoknak a lányoknak, akik megpróbáltak befurakodni Madeline belső körébe. Igaz, nem járt sikerrel, de órákat töltött azzal, hogy terveit megossza Madeline társalkodónőjével. Eleanor biztos volt benne, hogy Horatia felismeri, de azzal vigasztalta magát, jobb már most túlesni a lelepleződésen. Várta, felemelt fejjel, terpeszállásban, hogy Horatia ránézzen, igazán ránézzen, és észrevegye, hogy ő nem a hercegnő. Ehelyett Horatia tovább csacsogott. - Egy szörnyű napon feleségül mentem Lord Huwardhoz, látnod kellett volna, hogy szakadt az eső, mindenki azt mondta, hogy ez rossz előjel, de már két fiunk van, így szerintem tévedtek, és most Lady Huward vagyok. Te és én azonban a legjobb barátnők voltunk, mielőtt elutaztál Angliából. Ugye erre emlékszel? Eleanor most már emlékezett Horatia zavaros, összefüggéstelen beszédére, és arra is, hogy aki hallotta, egy idő után legszívesebben sikított volna. Arra azonban nem emlékezett, hogy Horatia ilyen figyelmetlen. Horatia most felnézett rá, de az arca nyugodt maradt. - Európa biztosan meg volt veled elégedve. Gyönyörű vagy. Nem mintha régen nem lettél volna szép, de egy kicsit sovány voltál. Most szép kerek az arcod. Ez a frizura az új francia divat? Eleanor megdöbbent. Az elmúlt egy órában teljesen megfeledkezett a hajáról. Óvatosan megérintette a haja végét. Még nem szokta meg az új frizuráját. Valószínűleg sosem fogja megszokni. De ha ez megmenti a lebukástól, megérte feláldozni gyönyörű, derékig érő haját. A haját... egyetlen büszkeségét. Mr. Knightra pillantott. És a hajvágás alaposan felbosszantotta a
férfit. Nagy meglepetésére élvezte Mr. Knight dühét. Nem értette, miért. Normális esetben az ilyen jelenetektől megfájdult a gyomra és legszívesebben elbújt volna. Amikor azonban Mr. Knight felé viharzott, csak egyetlen dologra tudott gondolni. A férfi törődik annyira vele, hogy jelenetet rendezzen. Saját reakcióját nagyon érdekesnek találta. A férfiét ugyanakkor lenyűgözőnek. Horatia tovább beszélt. - Franciaországban azonban biztos nem jártál. Az a szörnyű Napóleon! Soha nem gondol másra saját magán kívül? Hogyan lehetséges, hogy Horatia nem látja a különbséget Madeline és Eleanor között? Négy év alatt ennyit változott volna? Vagy az évek megkoptatták Horatia emlékezetének élességét és így csak azt látja, ami az orra előtt van? Horatia gülüszeme Mr. Knightra vándorolt, és a meglepetést, amiben Eleanort nem részesítette, most a férfira zúdította. - Jó estét, nem is láttam, hogy itt áll, és hogyan lehet, hogy nem vettem észre a szezon legcsinosabb úriemberét, fogalmam sincs. Lord Huward azt mondja, a fejemet is elhagynám, ha nem lenne a nyakamhoz nőve, de én erre azt szoktam mondani, Huie... Huie-nak szólítom, Huie, ez nevetséges, mindenki feje hozzá van nőve a nyakához, mire ő azt mondja, igen, de ezen még lehet változtatni. Olyan mulatságos! Eleanor megkockáztatott egy pillantást Mr. Knightra, és amikor látta a férfi arcán a döbbenettel vegyes elszörnyedést, majdnem kirobbant belőle a nevetés. Talán a megkönnyebbülés miatt támadt hirtelen ilyen jókedve, és Mr. Knight sötét pillantása még tovább fokozta vidámságát. A férfi meghajolt, elmormogott egy „Elnézést", azzal elvezette Eleanort. - A hölgy az ön barátnője? - kérdezte. - Ugyan, ne legyen nevetséges! Inkább olyasvalaki, aki szeretné a hercegnőt a barátnőjének nevezni. - Olyasvalaki, aki szemtől szembe beszélt vele, és nem buktatta le. Eleanor pillanatnyilag majdnem kedvelte Horatiát. - Mindig harmadik személyben beszél saját magáról, mintha a királyi család tagja lenne jegyezte meg Remington. - Majdnem az vagyok - vágott vissza Eleanor. - Majdnem. Vajon mindenki arra számít, hogy Madeline megváltozott utazgatásai során? Megváltozott, úgy mint Horatia? Mert ha igen, talán még az is lehet, hogy megússza lebukás nélkül. Nagyon sokan ácsorogtak a közelben, lehetőségre várva, hogy beszélhessenek vele, és mihelyt Eleanor felnézett, az első úriember olyan sebességgel indult meg feléje, mintha egy támadást vezetne. Alacsony volt, kopasz, idegen stílusú sárga-kék felöltőt viselt, és kacifántos meghajlást mutatott be. - Hercegnő, micsoda öröm, hogy visszatért Angliába. Nagyon hiányzott nekünk a szépsége. Eleanor emlékezett rá: egy polgár volt, aki pénze segítségével furakodott be a felsőbb körökbe. Molylepkeként rebbent egyik gazdag, rangos embertől a másikig, és Eleanor biztos volt benne, hogy még akkor sem szólna, ha észrevenné, hogy szélhámos, attól való félelmében, hogy téved. - Köszönöm, Mr. Brackenridge. - Hagyta, hogy a férfi megfogja kesztyűs kezét és egy gavallér lángoló hevével hajoljon fölé. - Vigyázzon, Brackenridge! Semmi kedvem kihívni párbajra! - Mr. Knight ott állt a lány balján, egyenes háttal, mosolytalanul, mint valamiféle nőjét védelmező sárkány. Bizonyos szempontból az is volt. Sokan itt a bálteremben biztosan azt gondolták, hogy ez a házasság Anglia legelőkelőbb nője és egy amerikai üzletember között igen nagy szégyen. Azonban míg a
férfi itt magasodott mellette, senki nem vette magának a bátorságot, hogy kétségbe vonja rá vonatkozó jogát. Eleanor nem hallotta Brackenridge ideges válaszát Mr. Knight kihívására, mert már a következő úriember állt előtte. Vörös hajú volt, szeplős, és nem nézett ki többnek tizennyolc évesnél. - Hercegnő, nagyon örülök, hogy ismét láthatom. Ismét? Eleanor nem emlékezett rá. Udvariasan mosolygott, és közben kétségbeesetten kutatott elméjében az ifjú neve után. - Ne incselkedj a hercegnővel, Owain, tudod, hogy szinte észre sem vett minket legutóbb, amikor találkoztunk. - Egy lány, aki feltűnően hasonlított Owainre, kecsesen meghajolt Eleanor előtt. - Ő az ikertestvérem, és amikor találkozott velünk, még gyerekek voltunk. Én Miss Joan Hanslip vagyok, ő pedig Owain. - Ó, most már emlékszem! - Madeline és Eleanor öt éve járt Hanslipéknél, ennél a nagy és vidám családnál. - Örülök, hogy ismét láthatom, Mr. Hanslip. Ez az első báli szezonja, Miss Hanslip? - Igen, és csodálatosan szórakozom. - A lány széles mosolyt villantott a mögötte álló magas, sovány férfira. Az úriember nagyjából annyi idős lehetett, mint Mr. Knight, és Eleanor nagyon jól emlékezett rá - ahogyan abban is biztos volt, hogy a férfi is emlékszik rá. - Lord Martineau. Milyen jó újra látni önt! - Halkan beszélt és ismét felkészült a lelepleződésre. - Megtiszteltetés, hogy ismét itthon tudhatjuk, hercegnő - mondta a férfi, de láthatóan egyáltalán nem érdekelte, hogy itt van vagy a pokolban. Nem törődött senki mással, csak Miss Hanslippel. Eleanor végigpillantott a körülötte tömörülő embereken. Igyekezett felismerni minden arcot és felidézni minden nevet, annak a hercegnőnek lenni, akinek tartották. Arisztokrataként kellett viselkednie. És nem akármilyen arisztokrataként. Az egyik legelőkelőbb személyként, aki az általa kavart botrány miatt hosszú önkéntes száműzetésre ment, akit feltettek tétként kártyán, elveszítettek, és most a társaság szemében egy felkapaszkodott amerikai tulajdona. Röviden olyasvalaki, aki a bálteremben tartózkodó minden ember kíváncsiságát és érdeklődését felkeltette. - Hercegnő, kiváltság számunkra, hogy jelen lehetünk hosszú távollét utáni visszatérésén. Az úriember fűzője jól hallhatóan nyikorgott, amint meghajolt, és bozontos szőke bajusza szinte élő entitást alkotott pirospozsgás arcán. - Biztosan jóleső érzés visszatérni a civilizációba. Ilyen veszélyes, balsorsú utazást! - Örülök, hogy egy darabban visszatértem. - Az emberek nevettek, mintha valami rendkívül szellemeset mondott volna, és közben körülötte egyre növekedett az arcok száma. Eleanor hunyorítva meredt a férfira, és megpróbált visszaemlékezni a nevére, majd amikor sikerült, azt mondta: - De egyáltalán nem volt kellemetlen... Mr. Stradling. A férfi sértetten felkapta a fejét és hátrált egy lépést. - Lord Stradling. Eleanor elvörösödött. - Hát persze! Stradling vikomt. Bocsásson meg, a memóriám ideiglenesen cserbenhagyott. - Jó, hogy látom, Stradling. - Mr. Knight láthatóan jól szórakozott Eleanor melléfogásán. Hogy futott a lova a legutóbbi versenyen? Ahogy Mr. Knight félrevonta Stradlingot, egy hölgy lépett a helyébe. A szemét forgatta és a vállát vonogatta, jelezve, hogy Eleanornak nem kellene komolyan vennie a lord sértődöttségét.
- Hercegnő, biztos vagyok benne, hogy kalandjai kitöröltek minden nevet az elméjéből. Lady Codell-Fitch vagyok, és sokunkkal egyetemben szeretnék gratulálni az eljegyzéséhez. - Igen, gratulálunk! Gratulálunk! Csodálatos eljegyzés! A gratulációk őszintétlenek voltak, amelyeket sunyi pillantások kísértek, Eleanor azonban úgy tett, ahogyan Madeline is tett volna: örömöt színlelt. Megfogta Mr. Knight karját és megszorította. - Jóképű férfi a vőlegényem. - Azon kapta magát, hogy magasra emelt fejjel szembenéz a körülötte ácsorgókkal. - Bárcsak mindnyájan ilyen szerencsések lehetnének, mint én! A fényűző öltözéket viselő, tömény parfümillatot árasztó emberek szemmel láthatóan megdöbbentek. Minden bizonnyal arra számítottak, hogy a hercegnő majd szövetséget köt velük, az angol nemességgel, és egy kacsintással vagy sóhajjal jelzi, mennyire gyűlöli ezt a párosítást. Azonban még csak el sem kellett tűnődnie, hogyan viselkedne Madeline ebben a helyzetben, mert ebben a pillanatban a két unokatestvér teljesen egyformán gondolkodott. Egyikük sem hagyta volna, hogy Mr. Knightot megaláztatás érje a díszes társaság részéről. Lehet, hogy egy porcikájuk sem vágyik erre a házasságra, ám a de Lacy büszkeség nem hagyja, hogy ez bárki másnak a tudomására jusson. Mr. Knight halkan megjegyezte Eleanor fülébe: - Ügyesen csinálta, de ha azt hiszi, hogy különösebb hatást gyakorolt rám, biztosíthatom, jól emlékszem a ma reggelre, amikor megpróbált elszökni. Ma este szembeszállt velem a haja és a ruhája dolgában, és hazudott nekem, hogy elérje a célját. Szóval az örömbe némi üröm is vegyül. - Hangosan felnevetett. - Mosolyogjon, mintha szerelmes szavakat suttognék a fülébe, és ezek a hölgyek úgy fognak lefeküdni ma este, hogy egytől egyig elégedetlenek lesznek a párjukkal. Eleanor azonban nem engedelmeskedett. Egy hosszú, reménytelen pillanatig azt kívánta, bárcsak valahol máshol lehetne. Bárhol máshol. Itt állni Mr. Knight oldalán, miközben minden szempár őket fürkészi, szembenézni egy francia zászlóaljjal vagy a török hárembeli élettel gyermekjátéknak tűnt. De legalább eddig senki sem ismerte fel. Senki sem nevezte szélhámosnak. Az emberek, akikkel négy évvel ezelőtt találkozott, megváltoztak, és úgy számítottak, hogy ő - vagyis Madeline - is megváltozott. Ami ennél is fontosabb, Eleanor Madeline társalkodónője volt, olyasvalaki, akit a nemesség annyira jelentéktelennek tart, hogy szinte rá sem pillant. Ez visszahúzódó természetével és az arisztokrácia saját mindenhatóságába vetett hitével kombinálva megvédte a lebukástól. Eleanor sosem gondolta volna, hogy ilyen szerencsés lesz. Ekkor elhagyta a szerencséje. Egy rendkívül csinos, érett szépség tört utat magának felé könyökével. Arca és álla divatosan keskeny volt. Telt ajkát állandó gőgös félmosolyra húzva tartotta. Haja aranyszőke, szeme barna volt, és egzotikusan ferde vágású. Lenyűgöző volt. Kecses és előkelő. Ő volt Eleanor legrégibb rémálma.
11. fejezet Lady Shapster, Eleanor mostohaanyja, arra várt, hogy elárulja Eleanort a lehető legnyilvánosabb helyen, a lehető legmegalázóbb módon. Eleanor eddig egy kör közepén állt, ahol mindenki figyelme rá irányult, és most azon kapta magát, hogy önkéntelenül hátrálni kezd - bele Mr. Knight karjába. A férfi megfogta a derekát, segített visszanyerni az egyensúlyát... és megállította. Csapdába esett egy régi és egy új rémálom között. Eleanor kétségbeesetten megpróbált levegőt venni, legyűrni magában a kitörni készülő pánikot. Nagyon jól tudta, milyen szörnyű tud lenni Lady Shapster. Attól a perctől kezdve, amikor Eleanor tizenegy éves korában az apja hazahozta az elegáns özvegyet mint az új feleségét, Eleanor rengeteget szenvedett. Az asszony állandóan becsmérelte és szidalmazta, és minden hibáját újra és újra felemlegette. Arra már gondolni sem mert, micsoda bosszút fog állni Mr. Knight, ha kiderül, hogy átverték. Furcsa volt, ahogy teltek az órák, egyre kevésbé félt az emberektől és egyre jobban Mr. Knight megvetésétől. - Hercegnő - Lady Shapster meghajtotta a fejét és elegáns mozdulattal szétterítette csillogó kék selyemszoknyáját, mint egy tollait mutogató páva. Tehát még nem ismerte fel Eleanort. De ha majd felnéz, és rájön, micsoda tiszteletteljes köszöntésben részesítette egyszerű mostohalányát, milyen keményen meg fog fizetni érte! Mély, meleg és ó, igen művelt hangján azt mondta Lady Shapster: - Milyen jó ismét itthon látni biztonságban! Az unokabátyja gyakran érdeklődött ön felől. Nyolc év telt el azóta, hogy Eleanor elmenekült Lady Shapster uralma alól, nyolc éve látták egymást utoljára, de mint mindig, amikor a mostohaanyjával volt kénytelen szembenézni, Eleanor esetlennek és ügyetlennek érezte magát. - Az... unokabátyám? - Az apám! - Igen, az unokabátyja, Lord Shapster. A férjem. - Lady Shapster Eleanorra nézett, puszta akaraterővel megparancsolva, hogy elismerje a rokonságot. Valójában még meg sem nézte az arcot maga előtt. Ehelyett arra összpontosított, hogy ráerőltesse az akaratát arra a lányra, akiről azt hitte, a jövendő hercegnő. Azáltal, hogy Madeline-t - aki nem bírta Lady Shapstert megpróbálta rávenni rokonságuk elismerésére, mintha Madeline nemességének egy kis részét igyekezett volna kicsikarni belőle. - Emlékszem Lord Shapsterre. Emlékszem... önre is. -Eleanor azt kívánta, bárcsak el tudná felejteni, de ez az asszony rosszindulatával és könyörtelenségével mély sebeket ejtett rajta. Lady Shapster, elképzelve a győzelmet, elmosolyodott; szája a szívélyesség paródiájává torzult. Sasorra a levegőbe meredt. Lábát keményen megvetette, hogy senki ne tudja félretolni, és testtartása világosan megmutatta jellemének egyik oldalát: konok, dölyfös és céltudatos. A nemesség álarca mögött azonban ott lapult egy jégkéreg, amely sosem olvadt el. Milyen jól ismerte ezt Eleanor! Milyen sokszor fagyasztotta jéggé egy-egy pillantás! Előtte jeges pusztaság terült el. A háta mögött Mr. Knight testének forrósága áthatolt a ruháján, és ott a pokol tüze lángolt. Nem volt hová mennie, ezért, bár vonakodva, de állta a sarat. - Hol van a drága Eleanor? - Lady Shapster körülnézett, mintha alig várná, hogy láthassa mostohalányát, pedig Eleanor tudta, semmi sem áll messzebb az igazságtól. - Ugye ő is visszatért Európából önnel együtt? Szörnyű lenne azt hallani, hogy valami... végzetes baj történt vele. Szörnyű? Nem, Lady Shapster számára Eleanor halála óriási megkönnyebbülés lenne. Eleanor csupán bosszúság volt számára, amit el kell törölni.
- Eleanor jó egészségben visszatért, de nem jött Londonba. Biztosan - Eleanor csaknem megfulladt a szavaktól - nagyon fogja sajnálni, hogy elkerülte önt. - A drága leány! Igaz, félénk, és távolról sem nevezhető szépnek. Egyáltalán nem hasonlít önre, hercegnő. - Lady Shapster olyan kényeskedve beszélt, mint egy kislány. - Az édesapja és én ennek ellenére nagyon szeretjük. Hiányzott nekünk. Egy nagy, meleg kéz ereszkedett Eleanor csupasz vállára. Mr. Knight. A férfi ujjainak szorítását olyannak kellett volna éreznie, mint egy csendőrét, aki azért jött, hogy bekísérje a Newgate nevű börtönbe. Ehelyett a meleg kéz érintése valamiképp megnyugtatta. - Mutasson be! - parancsolta, és hangjának volt némi durva éle is. - Szeretném tudni, ki ez a gyönyörű hölgy! Vajon valóban szépnek találja Lady Shapstert? Nagyon sok férfi igen. Sosem vették észre azt a hűvös közönyt, amellyel az asszony figyelte és felmérte őket. Lord Shapster egészen biztosan nem vette észre, bár őt csak a saját kényelme érdekelte, és Lady Shapster gondoskodott róla, hogy azt megkapja. - Lady Shapster, ez az úr itt a vőlegényem, Mr. Remington Knight - mondta Eleanor vonakodva, majd rögtön el is átkozta magát. Miért formál jogot a férfira? Mintha sajátjának tartaná, pedig valójában semmi sem áll messzebb az igazságtól. Nem akarta a férfit. Pontosabban Madeline nem akarta. A férfi jegyese Madeline. Miért felejti ezt el folyton? - Mr... Knight. - Lady Shapster valósággal dorombolta a férfi nevét, miközben csókra nyújtotta a kezét. - Milyen öröm tudni, hogy hamarosan tagja lesz a családnak! Miért? szerette volna Eleanor megkérdezni. Miért akarja Lady Shapster Mr. Knightot a családba? A világon a legfontosabb számára a társadalmi helyzete volt. Bármire képes volt, hogy még magasabbra kapaszkodhasson. Miért örülne egy egyszerű embernek, amikor az arisztokrácia nagyon sok tagja ezt a házasságot rangon alulinak és megalázónak találja? Aztán Mr. Knight megfogta az asszony kesztyűs kezét, fölé hajolt, és Eleanor már tudta a választ. Mert a férfi jóképű volt, ráadásul tagadhatatlanul körüllengte valami megfoghatatlan érzés, amely elárulta egy nőnek, hogy a férfi tudja, hogyan kell őt kielégíteni. És Lady Shapster nagyon szerette, ha imádták, szerette provokálni azt a fajta hízelgő figyelmet, amely táplálta önteltségét. Eleanor legszívesebben eltépte volna őket egymástól és kimeresztett körmökkel közéjük állt volna. Mr. Knight elengedte Lady Shapster kezét és hátrált egy lépést. - Mily lenyűgöző megismerkedni menyasszonyom egyik családtagjával! - Megfogta Eleanor kezét és megcsókolta, azzal a fajta kizárólagos figyelemmel, amely hízelgő volt, de idegessé is tette a lányt. Mr. Knight belemosolygott Eleanor szemébe, és azt mondta, sokkal inkább neki, mintsem Lady Shapsternek: - Remélem, Lord Shapsterrel és a de Lacy család többi tagjával is rövidesen megismerkedhetem. Lady Shapster sötétre festett szempillája csábosán rebegett, és ő csak a férfihoz intézte szavait. - Én pedig nagyon várom, hogy találkozzam önnel egy másik időpontban, sokkal intimebb körülmények között. Eleanor arca megrándult, mintha pofon vágták volna. - Micsoda arcátlanság! - hallotta Eleanor Lady Codell-Fitch motyogását. - Szégyentelen! - mordult fel Lord Stradling. Ó, igen! Annak ellenére, hogy Lady Shapster arisztokratának született és elismert szépség volt, nagyon kevesen kedvelték, ám annál többen utálták. Lady Shapster hallotta a megjegyzéseket, és megmerevedett. Csupasz, sima válla és háta olyan egyenes és fehér volt,
mintha azonnal el akarna roppanni a teher alatt. Felháborodott arccal Eleanor felé fordult - és a szeme elkeskenyedett. - Hercegnő...? - Kutató pillantással pásztázta Eleanor arcát, mintha most látná először. Úgy... megváltozott. Ó,jaj! Ó, ne! Elérkezett a pillanat. Lady Shapster felismerte. Legalábbis benézett a szép ruha és divatos frizura mögé. Eleanor megfeledkezett a bátorságról. Megfeledkezett Madeline tanácsáról. Halálra rémült. Mr. Knight azonban még mindig itt volt, még mindig fogta a kezét, és túl közel állt. Olyan halkan, amiről hihetetlen volt, hogy eléri a tömeg szélét, és mégis elérte, azt mondta: - A hercegnő örömmel üdvözöl mindenkit, de egyszerre csak egy személyt. Levegőre van szüksége, én pedig már nem tudok tovább várni, hogy táncolhassak vele. A hölgyek helyeslő sóhaja majdnem ledöntötte Eleanort a lábáról. Lady Shapster azonban nem sóhajtott. Még mindig Eleanort nézte, kutatta az arcát, bizonyosságot keresett... Eleanor megkönnyebbülten megfordult a férfi karjában. - Igen, menjünk táncolni! A táncparkett kicsi volt, zsúfolt és nagyon messze helyezkedett el. Mr. Knight elvezette Eleanort imádói köréből, és amikor eltávolodtak, megjegyezte: - Ön nem kedveli azt a nőt. Eleanor igyekezett udvarias lenni. - Nem találom szimpatikusnak. - Nem kedveli - ismételte a férfi. Eleanor ezt nem mondhatta ki. Arra tanították, hogy mindig illedelmes legyen. - Lady Shapster időnként meglehetősen tapintatlan, és érzéketlenségével belegázol az emberek érzéseibe. - Nem kedveli őt. - Rendben! Nem kedvelem. - Eleanor visszatartotta a lélegzetét és várta, hogy belecsapjon a villám. Semmi sem történt. Senki sem hallotta a beismerését. Senki, kivéve Mr. Knightot, aki erre a csúnya sértésre kényszerítette Eleanort. - Azonban nem szeretném, ha miattam ellenérzéssel viseltetne iránta. - Miért ne? - kérdezte a férfi türelmetlenül. - Ön a feleségem lesz. Ki másra hallgatnék? A férfi vak hite láttán Eleanornak a lélegzete is elállt. Különösen amikor a háta közepe viszketni kezdett, és tudta, hogy Lady Shapster összehúzott szemmel bámulja. Mielőtt véget ér az estély, az a nő tönkre fogja tenni az életét - ismét. Odaértek a táncparkettre, megálltak és várták a következő formációt. - Az a nő a nagynénje - mondta Mr. Knight. - A nagybátyám második felesége, Eleanor mostohaanyja. - És mennyire gyűlölte Madeline még ezt a távoli rokonságot is! Visszatekintve a Lady Shapsterrel való találkozására, Eleanor rájött, hogy úgy kellett volna tennie, ahogyan Madeline tett volna: határozottan kellett volna kezelnie a szörnyeteget. Akkor Lady Shapster most nem körözne a táncparkett körül, vállak fölött próbálva újabb pillantást vetni Eleanor arcára. - Hideg, mint a jég - jegyezte meg Mr. Knight. A férfi éleslátása meglepte Eleanort. - Vagy tévedek? - Nem, igaza van. - Elképesztő volt, milyen könnyű illetlennek lenni, mihelyt az ember megtette az első lépést. - Azonban a legtöbb férfi csak a szépségét látja. - A szépség több mint egy boglya szőke haj és két szép... - Mr. Knight észrevette magát és
elhallgatott. Eleanor kérdőn nézett a szemébe. A férfi elmosolyodott, és mosolya ez alkalommal őszinte volt. - Úgy viselkedik, mint egy ártatlan leányka. A vőlegénye nem tanított meg önnek semmit? Madeline vőlegénye többet tanított meg Madeline-nek, mint amennyit Eleanor el mert képzelni. - Nem tudom, mire gondol - mondta összeszorított szájjal. Mr. Knight kutató pillantással nézett az arcába. - Lehetséges. Milyen érdekes! Amikor találkoztam Campionnal, meg mertem volna esküdni, hogy vörös vér folyik az ereiben. - A zene elhallgatott, a párok elhagyták a táncparkettet. A férfi megfogta Eleanor kezét, egy angol úriember megvárta volna, amíg a nő helyezi kezét az övére, az alakuló formációba vezette, majd megkérdezte: - Mit tett Lady Shapster, amivel így megutáltatta magát? - Férjhez akarta kényszeríteni Eleanort - válaszolta Eleanor olyan halkan, hogy csak a férfi hallja. Mr. Knight nem látszott meglepettnek. Felcsendült a zene. Szétváltak, körbefordultak, majd visszatértek egymáshoz. - Eleanornak nem tetszett a férfi? - Mr. Knight is halkan beszélt. - Eleanor tizenhat éves volt, Mr. Harniman hetven. Meglehetősen gusztustalan, kéjvágyó vénember, akinek fájt mindene és még büdös is volt. - Eleanor gyomra összerándult az emlék hatására, és keserűen hozzátette: - Viszont gazdag volt, egyik lábával a sírban, másikkal egy jégtáblán. Az utána örökölt vagyon jól jött volna a családi kasszába. A tánc ismét elválasztotta őket egymástól, és Eleanor végignézett a táncparkett körül tömörülő embereken. Sokan figyelték őt és Mr. Knightot; nyilvánvalóan számtalan spekuláció tárgya voltak. - Megértő az unokahúgával - jegyezte meg Mr. Knight, amikor ismét összetalálkoztak, ez alkalommal valamivel hosszabb időre. - Igen. - Madeline kimentette Eleanort a házasságból, és Eleanor ezt sosem felejtette el. Eleanor, aki esküdni mernék, hogy a legfélénkebb lány, üzent a házvezetőnőjükkel, és én azonnal odasiettem. Magam mellé vettem, és azóta vissza sem tért az apja házába. A férfi megkereste Lady Shapstert a szemével, majd ismét Eleanorra nézett. - Hogyan próbálta az a nő ráerőltetni akaratát az ön szerencsétlen unokahúgára? - A hangját használta fegyverként, és Eleanor... Eleanor képtelen volt elviselni. - A lány az emlék hatására a nyaka közé húzta a fejét. Mennyire gyűlölte azokat a jeleneteket, amikor úgy érezte, a pokol tüze záporozik a fejére! Csupán Mr. Harniman tapogatózó kezének a gondolata akadályozta meg abban, hogy beadja a derekát. - Aztán amikor ezzel sem érte el a célját, bezárta Eleanort a szobájába, és csak kenyeret és vizet adott neki. Végül aztán, amikor a hercegnő megmentette, Eleanort kitagadták. Eleanornak ettől kezdve nem volt otthona. Nem volt semmije, csak az, amit Madeline-től kapott, és bár Madeline mindig igyekezett úgy tenni, mintha Eleanor megdolgozna mindenért, tudta, sokkal tartozik a hercegnőnek. Ezért egyezett bele ebbe az őrültségbe is. És még soha nem tűnt ennél nagyobb őrültségnek, mint most, amikor a mostohaanyja Horatiának magyarázott és vádlón mutogatott felé. - Miért tartja olyan fontosnak Lady Shapster az önnel való rokonságát? Biztosan gyűlöli önt. - Ő mindenkit megvet és gyűlöl, de szeretné elfoglalni az őt illető helyet az arisztokrácia soraiban. - Eleanor gondosan tagolta a szavakat, jelezve, hogy Lady Shapstert idézi. - Nem ismerte el a rokoni kapcsolatot közöttünk, unokatestvérek között, amikor megpróbálta férjhez
adni Eleanort, és most már sajnálja akkori viselkedését, mert szívesen dicsekedne Magnus grófjához fűződő rokoni kapcsolatával és igyekezne előnyt kovácsolni a tényből, hogy a férje a herceg öccse. - Ha összeházasodtunk, az unokahúgának mindig lesz helye a házunkban. Sose féljen, kedves hercegnő, ugyanúgy fogom szeretni őt, mint ön. Eleanor elpirult. Mr. Knight jól értett hozzá, hogy mindig a megfelelő dolgot mondja és fényt gyújtson a szívében. Gyűlölni fogja, ha megtudja az igazat. Eleanor azonban nem akarta, hogy ez a sötét kilátás elrontsa az estéjét. Ma este a férfi hozzá tartozik. Ahogy együtt mozogtak, csak a férfit látta, aki valósággal átitatta a pórusait. Néha megcsapta orrát a férfi illata, ami olyan volt, mint a hideg levegő, a fűszeres fahéjkéreg... és a tiszta, fehér lepedő illatának keveréke. Ha vele van, tilos olyan dolgokra gondolnia, mint kéj és ágy. Ez ugyanis... kéjhez és ágyhoz vezethet. Ez persze lehetetlen, ugyanis a bálterem másik végében Lady Shapster befejezte a Horatiához intézett monológját és vádlón mutogatott a táncparkett felé. Döbbenetére azonban Horatia hátravetette a fejét és hangos kacagásra fakadt. Egyik barátnője odahajolt hozzá és kérdezett valamit, majd miután Horatia válaszolt, a barátnő ránézett Lady Shapsterre, majd Eleanorra, és ő is nevetni kezdett. Lassan mindenkinek a fülébe jutott a dolog, és kuncogva, vihorászva úgy néztek Lady Shapsterre, mint egy őrültre. Lady Shapster hangot adott gyanakvásának, amivel az arisztokrácia nevetségének tárgyává vált. Lady Shapster arca vörösen lángolt. Felvetette a fejét és kiviharzott a teremből. Eleanor a dicsőség és a félelem között vergődött, ugyanis bár győzelmit aratott, nagyon félt a jövőtől, hiszen Lady Shapster sosem felejtett és sosem bocsátott meg. Biztos volt benne, hogy valamikor, valahogy bosszút áll rajta. Ma este azonban talán azt kellene tennie, amit Madeline tenne: a pillanatnak élni. Ma este félreteszi félelmeit, és úgy fog viselkedni, mint bármelyik fiatal hölgy, aki első táncát táncolja az első báljában a társaság legcsinosabb férfijával. Ahogy megpillantotta a táncolók képét az egyik tükörben, csodálattal figyelte az egyik ifjú hölgyet, aki rendkívül kecsesen mozgott, különleges ruhát viselt és a frizurája kifinomult és nagyon csinos volt. Miközben Eleanor nézte, a hölgy utánozta Eleanor mozdulatait, az ő ruháját viselte. És Eleanor rádöbbent... a gyönyörű nő ő maga. Ő az, aki úgy táncol, mint az álom. Rövid haja megváltoztatta az arcát. Fiatalabbnak, vidámabbnak és nagyon divatosnak tűnt. Kevésbé hasonlított Madeline-re, sokkal inkább... inkább arra a lányra, aki Eleanor lett volna, ha a mostohaanyja nem bukkan fel az életében. Eleanor nevetett magán. Ostobaság azt gondolni, hogy egy egyszerű hajvágás képes teljesen megváltoztatni, de ahogy szemrevételezte magát rájött, hogy a külső nagyon megtévesztő lehet. Mindegy mennyire félt a lelke mélyén, senki sem láthatott a divatos külső alá. Senki, kivéve Mr. Knightot. A séta alatt megfogta a kezét és mélyen a szemébe nézett. Úgy táncolt, mintha... mintha szeretkezne. Amikor vele volt, Eleanor úgy érezte magát, mint a legjobb táncos a világon. Együtt mozogtak, és amikor a zene elhallgatott, képtelen volt visszafojtani egy mosolyt. Boldog volt. Ma este, ebben a percben boldog volt. A lépcső tetején a főudvarmester botjával nagyot koppantott a padlón és elkiáltotta magát. - Őfensége György, Wales hercege. A bálteremben mindenki arra fordult, és a lépcső tetején megjelent egy hatalmas termetű férfi, aki kegyesen mosolygott. Világosbarna, hullámos haja a homlokába lógott, nagy pocakja előtte járt egy lépéssel, ahogy elindult lefelé a lépcsőn. Fiatalkorában jóképű volt; most, negyvenes évei közepén, már nem volt annyira jóképű, de imádta a bálokat, és ez látszott is rajta, ahogy jókedvűen nevükön szólította a vendégeket. A férfiak meghajoltak előtte, a hölgyek pukedliztek. Eleanor is ezt tette, és amint felemelkedett, rájött, hogy a herceg pontosan előtte állt meg.
Ragyogó mosollyal megcsípte az arcát. - Lady Sherbourne, vagy szólítsam inkább Magnus hercegnőjének? - Nevetett, és Eleanor is. - Olyan jó látni, hogy végre visszatért szigetünkre ilyen hosszú távollét után. Nagyon hiányoltuk önt! Eleanor elképedt. A herceg ügyet sem vetett Madeline-re első bálja alkalmával. Eleanor akkor úgy tartotta, hogy a herceg tart szókimondó és eleven unokahúgától. De akkor vajon most miért választotta ki őt? - Köszönöm, fenség, örülök, hogy itthon lehetek. - El kell jönnie a Carleton-házba, hogy meglátogasson! - Odafordult Mr. Knighthoz. - És hozza el az amerikai úriemberét is! Nagyon szórakoztató vele játszani. Mr. Knight meghajolt. - Fenséged túl nagylelkű hozzám Számítunk jelenlétére az általunk rendezett bálon mához két napra. - Ott leszek! Biztosak lehetnek benne. - György herceg szélesen mosolygott. Lady Picard elkapta a pillantását, mire a herceg elindult felé. - Pompás a bál, mint mindig, milady! Amint az emberek érdeklődése másfelé terelődött, Eleanor odafordult Mr. Knighthoz. - Mi volt ez az egész? - A herceg tartozik nekem pénzzel. - Mr. Knight hűvös elégedettséggel mosolygott. - Ezért úgy hiszem, kedvesem, hogy házasságunk királyi áldásban részesült.
12. fejezet Hajnali háromkor Eleanor egy kanapén üldögélt Picardék báltermének végében, és legyezőjével igyekezett némi friss levegőt kelteni maga körül. A teremben meleg volt és Eleanor nagyon elfáradt. Előző éjszaka rosszul aludt, mivel végig Mr. Knight szándékai miatt aggódott, a nappal pedig izgatott várakozással és aggodalommal telt. Már csaknem túl volt jövendő hercegnőként való első nyilvános megjelenésén, minden jól ment, sőt a jónál is jobban, és most csaknem eszméletét vesztette a megkönnyebbüléstől és kimerültségtől. Hamarosan megkéri Mr. Knightot, hogy vigye haza... bár az ilyen jellegű kérés is veszélyeket hordozott magában. Előfordulhat, hogy Mr. Knight félreértelmezi a dolgot, és a következmények végzetesek lehetnek. Eleanor a férfi csinos alakját nézte, amint a frissítőkkel megrakott asztal felé tartott, hogy limonádét hozzon neki. Kemény ember volt, aki nem bízott senkiben és semmiben. Eleanornak kétsége sem volt afelől, hogy ő maga szervezte meg, hogy a herceg felismerje őket és áldását adja rájuk. Minden bizonnyal úgy gondolta, ez sérthetetlenné teszi kapcsolatukat az arisztokrácia szemében; de ami ennél is fontosabb, a herceg elismerése Lady Shapster gyanúját még inkább olyan fényben tüntette fel, mint egy őrült nő képzelgését. Lady Shapster a herceg után azonnal távozott. Ha más nem is, de ma estére Eleanor biztonságban volt az asszonytól. Mr. Knighttól azonban nem. Ha a férfi valamit akart, azt előbb vagy utóbb elérte, és Eleanor nagyon sajnálta azt a nőt, akit végül majd feleségül vesz. Sajnálta... és irigyelte. A háta mögött megszólalt egy mély, recsegő hang. - Azt mondják, hogy ön Magnus új hercegnője. Amikor Eleanor megfordult, egy öregembert látott ott állni, elefántcsont botjára támaszkodva. Mint sokan az idősek közül, ő is fiatalkorának divatját követte: fehér rizsporos parókát, magas sarkú, csatos cipőt, mohazöld, szatén bricsesz-nadrágot, hátul hosszú szárnyú, ezüstszínű mellényt. Magas volt, nagyon magas és sovány, olyan sovány, hogy a harisnyája szinte üresen lötyögött a lába szárán. - Ha megengedi. - Meghajolt, mélyen és elegánsan, mint egy régimódi lovag. - Lord Fanthorpe vagyok. Eleanor agya mélyén megmozdult egy emlék. Ismerte a nevet, bár hogy miért, fogalma sem volt. Csak annyit tudott, hogy az emlék nem kellemes, olyan mint beleharapni egy kukacos almába. Lord Fanthorpe azonban öreg volt és remegett álltában, ezért Eleanor maga mellé mutatott. - Nagyon örülök, hogy megismerhetem, milord. Nem foglalna helyet? Az öreg megfogta Eleanor kezét, a szájához emelte, és mélyen belenézett a szemébe. Keskeny arca olyan volt, mint egy sírkő, kemény és szögletes, az orra pedig a végén erősen legörbült. Arcbőre sápadt volt a púdertól, kétoldalt piros festékfoltok virítottak, és felső ajka fölött egy szív alakú, bársony szépségpöttyöt viselt, öreg, véreres szeme kedvesen csillogott. - Ide kellett jönnöm, hogy elmondjam, mennyire tetszik a gyönyörű legyezője. - Köszönöm. - Eleanor teljesen szétnyitotta a legyezőt, hogy jobban láthatóvá tegye a tűhegynyi pontokból összeálló jelenetet. - Én magam készítettem. Az öreg hangja távoli és visszaemlékező volt. - Igen, ön nagyon hasonlít rá. Nagyon-nagyon hasonlít rá. Eleanor összerezzent. - Rá? - Madeline-re? - Lady Pricillára. Ő is nagyon ügyesen bánt a tűvel.
- Óh! - Eleanor most már tudta, hol hallott Lord Fanthorpe-ról. Egy régi családi tragédiával kapcsolatban. Lady Pricilla a nagynénje volt, az apja nővére, és Lady Pricillát meggyilkolták egy szörnyű bűntény során. A botját és a kanapé karfáját hívva segítségül Lord Fanthorpe lassan leereszkedett Eleanor mellé. - Hallott már rólam, igaz? Meglepő, hiszen olyan régen történt. El sem hiszem, hogy több mint negyven év telt el azóta! Igen, én voltam Lady Pricilla vőlegénye. - Öreg hangja megremegett és fekete karikás szeme megtelt könnyel. - Az az ember, akit megtört szívvel maga mögött hagyott. - Nagyon sajnálom. - Nem éppen a megfelelő részvétnyilvánítás, hiszen az öreg ilyen sok év után még mindig gyászol. - Ha nem hal meg, most a nagybátyja lennék. - Igen. Lord Fanthorpe a báltermet nézte, de szeme előtt mintha teljesen más jelenet játszódott volna le. - Sosem fogom elfelejteni, ahogy ott feküdt a füvön, felismerhetetlenségig szétroncsolt arccal, és a vér még mindig szivárgott a mellkasán ütött sebekből. Ez olyan borzalmas élmény volt, amit azóta sem tudtam kiheverni. - Nagyon sajnálom - mondta Eleanor ismét. Ez nem volt éppen báltermi csevegésnek nevezhető, de Lord Fanthorpe teljesen beleveszett az emlékeibe, Eleanor pedig még sosem hallotta a teljes történetet. Olyan volt, mintha Lady Pricilla sosem élt volna, Eleanor pedig nem akart fájdalmas régi emlékeket szakítani fel azzal, hogy a szörnyű eset felől kérdezősködik. Lord Fanthorpe keze megrándult botja végén. - Az az aljas alak, az a közember, aki meggyilkolta, a karjában tartotta a holttestét. Tetőtől talpig véres volt, és úgy sírt, mintha semmi köze nem lenne a tragédiához. - Az öreg csaknem köpött egyet, ahogy mondta: - Mintha ártatlan lenne. Keserű hevessége meglepte Eleanort. - Deportálták, nem? - Ausztráliába. Mr. George Marchantnak volt alibije. - Lord Fanthorpe úgy ejtette ki a szót, mint valami fortéimét. - Három nemesember esküdött meg, hogy velük volt. Rendes emberek. Bah! Így aztán nem akasztották fel Marchantot. Ha rajtam múlik, én kerékbe törtem és felnégyeltem volna, amiért azt merte képzelni, hogy bemocskolhatja Lady Pricillát magával. - Nem értem, miről beszél. - Valóban? - Lord Fanthorpe ránézett, barna szeme üres volt. - Beleszeretett Lady Pricillába, és azt akarta, hogy elszökjön vele és hozzámenjen feleségül. Eleanor a kezével eltakarta a száját. - És amikor a lady nemet mondott, megölte? - Az alsóbb osztályok tagjaiban is ott kavarognak az érzelmek, szerelem, gyűlölet, boldogság, melankólia, és amikor túl sok lesz, erőszak formájában robban ki belőlük. Emlékszik, kedvesem, amikor a parasztok Franciaországban megrohamozták a Bastille-t? Eleanor a fejét rázta. - Akkor még gyermek voltam. - Annyira hasonlít a nagynénjére, hogy mindig elfelejtem, mennyire fiatal. A Bastille ostroma azonban bebizonyította a parasztok bestialitását és azt, hogy jogosan van a mi kezünkben a hatalom. - Ki az a mi? - Az arisztokrácia. - Legyintett hosszú, keskeny kezével. Az ujjai erősen oldalra görbültek,
mintha valami szörnyű betegség kínozná. A bütykei duzzadtak voltak, körmei azonban gondosan ápoltak. - Mi vagyunk fölül, mi tartjuk kezünkben a gyeplőt! Hála istennek, máskülönben ez az ország is olyan helyzetben lenne, mint Franciaország. A Kis Ezredes. - Hangja élessé vált. Napóleon nem más, mint egy szicíliai tuskó! Eleanor titokban tisztelte Napóleont; abban persze nem értett egyet vele, hogy neki kellene uralnia a világot, azonban csodálta az önbizalmát. Az idős lordnak ezt azonban nem mondta el. Ehelyett inkább bólogatott és mosolygott. - Nem gondoltam volna, hogy ismét látni fogom Lady Pricillát, ön azonban szinte hasonmása a ladynek. - Lord Fanthorpe kinyújtotta reszkető kezét, Eleanor álla alá nyúlt és felemelte a fejét. - Olyan gyönyörű ezzel a fekete hajával - tekintete a tincsek hevenyészve levágott végét fürkészte, mintha ez zavarba ejtené - és kék szemével. Tudja, hogy még mindig álmodom a szemével, ahogy imádattal rám függeszti? Ahogy öregszem, egyre többet és többet gondolok rá, és amikor megláttam itt ülni, a bolond vén szívem akkorát dobbant, hogy majdnem kiugrott a mellkasomból. - Nos... örülök. - Eleanor még sosem érezte magát ennyire ügyetlennek társalgásban, ugyanakkor sajnálta is az öreget, és borzalommal töltötték el a hallottak. A régen történt homályos tragédia arcot kapott, és ez az arc az övé volt. - Itt jön az ön fiatalembere. - Lord Fanthorpe éles szeme messziről észrevette Mr. Knightot, aki limonádéspohárral a kezében közeledett hozzájuk, ügyesen elkerülve az összeütközést a táncosokkal és a részegekkel. - Jóképű, de csak egy korcs. Lord Fanthorpe az angol arisztokrácia nagy részének véleményét szajkózta, de Eleanor - bár nem szerette Mr. Knight nagyra törő ambícióit - a háta mögött képtelen volt rosszat mondani róla. - Rendkívül céltudatos ember. Lord Fanthorpe ráemelte hűvös tekintetét. - Ön olyan, mint Pricilla. Lágy szívű. Ostoba. Ki ez az ember? Ki a népe? Honnan származnak? - Ráncos ajka vicsorra torzult. - Amerikából, a korcsok országából. Mindnyájan korcsok. - Mr. Knight érzései azonban meglehetősen kifinomultak. - Eleanornak az álla is leesett, amikor meghallotta saját magát, amint ostobaságokat fecseg. Mr. Knight? Kifinomult? El sem hitte, hogy ezt ő mondta. Azonban azt sem akarta, hogy ez a vén arisztokrata elvakult előítéleteivel és közbevetett sértéseivel rosszindulatúan szóljon Mr. Knighthoz. Mr. Knight visszavághat, és az öregember roppant kínos helyzetbe kerülhet. Kizárólag ez volt az oka, hogy Mr. Knightot védelmezte. - Kétlem. Úgy tudom, az ön apja vesztette el önt kártyán. Csodálom gyermeki kötelességtudatát és lojalitását. Minden nőnek ilyen rendesnek kellene lennie. - Lord Fanthorpe felállt, meghajolt Eleanor előtt, majd elbicegett, anélkül, hogy egyáltalán tudomást vett volna Mr. Knightról. Mr. Knight elfoglalta Lord Fanthorpe üresen maradt helyét. - Ki volt ez? Eleanor figyelte a távolodó öregembert, és a különös találkozáson gondolkodott. Lord Fanthorpe-ot szörnyű veszteség érte, és ezért sajnálta. Nagyon sajnálta. - A neve Lord Fanthorpe. Egykor Pricilla nagynéném vőlegénye volt. Mr. Knight legalább olyan intenzitással figyelte Lord Fanthorpe-ot, mint amilyennel az idős lord figyelmen kívül hagyta őt. - Miért nem vette feleségül a nagynénjét? - Mert meghalt. A férfi lepillantott a pohárra, amit a kezében tartott, majd Eleanorra nézett.
- Önnel ilyesmi nem történhet meg. - Letette a poharat, majd a kezét nyújtotta Eleanornak. Menjünk haza! - Ott a hintónk. - Mr. Knight levezette Eleanort és Lady Gertrude-ot a lépcsőn, miközben a londoni köd olyan végtelen, őrjítő táncban kavargott körülöttük, amin még a lámpák fénye sem tudott áthatolni. Picardék házától hosszú sorban kígyóztak a távolodó hintók, ahogy a fáradt vendégek végre hazaindultak. A lakáj besegítette Eleanort és Lady Gertrude-ot a hintó sötét belsejébe, és Mr. Knight is követte őket. Elfoglalták helyüket, a hölgyek menetiránnyal szemben, és a hintó nagy rándulással elindult. Lady Gertrude ásított és megveregette a száját. - Nagyon késő van. - Igen. - Eleanor kibámult a ködös sötétségbe. Nem látott semmit, de minden érzéke nyitott volt Mr. Knightra, aki vele szemben ült. A kis helyen a férfi térde időnként az övéhez súrlódott, és Eleanor tudta, hogy Mr. Knight komor figyelemmel nézi őt. Beszélgetése Lord Fanthorpe-pal úgy söpört át a férfin, mint valami szélvihar, kifújva belőle minden kedvességet és együttérzést, csupán jellemének durva körvonalait hagyva. Eleanor nem értette miért, de a férfit körülvevő árnyékok szorongó érzést ébresztettek benne, és úgy nézett ki az ablakon, mintha veszélyre számítana. Nem látott semmit kint. A hintón égő lámpák fénye nem hatolt át a ködön, amely valósággal elszigetelte őket a világtól. Lady Gertrude, aki semmit sem érzett meg a különös atmoszférából, fáradt hangon tovább beszélt. - A bál tökéletes volt kettejük jegyesként való első megjelenésére. Mindenki ott volt. Még az a szörnyű Lady Shapster is. Én mondom, gyerekek, az a nap, amikor Lord Shapster feleségül vette, szomorú nap volt a család számára. - Kétségtelenül. - Eleanor tudta, hogy Mr. Knight legalább annyira figyel rá, mint ő Mr. Knightra. Furcsa volt közel érezni magát egy férfihoz, aki veszélyt jelentett rá és mindenre nézve, ami ő volt. Ugyanakkor ellenállhatatlanul vonzotta. A hintó továbbgördült, elszakadt a többi hintótól, és egyre mélyebbre fúrta magát az éjszakai Londonba. Lady Gertrude elhallgatott, és a hintó sarkából halk horkolás hallatszott. Eleanor felsóhajtott és megpróbált lazítani. Hosszú nap állt mögötte és a holnapi is legalább ilyen nehéz lesz. Pihenésre volt szüksége... minden bizonnyal elszunnyadhatott, mert egy kintről felharsanó ordításra tért magához. A kocsis kiáltott és megverte a hintó tetejét. Lady Gertrude horkant egyet és felébredt. - Mi... mi történt? Mr. Knight nem mondott semmit, de Eleanor hallotta, hogy kezébe fogja a sétapálcáját. Szívverése felgyorsult, elállt a lélegzete. Kint a zaj fokozódott, és Eleanor hirtelen felismerte a hangokat. A hintó nagy rándulással megállt. - Kirabolnak - mondta Eleanor halkan. - Kirabolnak? - Lady Gertrude egyszerre volt rémült és fel-háborodott. - Még soha életemben nem raboltak ki. - Engem már igen. - Eleanor végigcsúsztatta kezét a hintó belső oldalán, a pisztolyt keresve, amit akkor vett észre, amikor a bálba tartottak.
- Valóban? - Mr. Knight hangjából érdeklődés csendült, és úgy tűnt, egyáltalán nem aggasztja a helyzet. - Az Alpokban. Az ottani banditák nagyon veszedelmesek. - A pisztoly eltűnt. Vajon a férfinál van? - Tudok harcolni, ha van fegyverem. - Igaz, még sosem harcolt, de megtette volna, ha szükséges. - Szerintem nem. - Mr. Knight Eleanor vállára tette a kezét. - Maradjon a hintóban! Mielőtt Eleanor válaszolhatott volna, a férfi nagy lendülettel kirúgta az ajtót. Kint valaki felüvöltött, ahogy az ajtó nekivágódott, Mr. Knight pedig kiugrott az utcára. Eleanor azonnal kinézett az ablakon. A hintó lámpájának halvány fényében két nagydarab fickót látott, akik Mr. Knightra vetették magukat. Eleanor félig felemelkedett. - Lady Gertrude, van önnél egy kalaptű vagy egy esernyő? Mr. Knight célzott a pisztollyal és az egyik támadóját mellkason lőtte. Ugyanebben a pillanatban hosszú botjának végét belevágta a másik fickó gyomrába. Eleanor szaporán pislogott döbbenetében és megkönnyebbülésében. Mr. Knight tudja, hogyan kell verekedni. - Nincs nálam semmi! - mondta Lady Gertrude. A lakáj leugrott a bakról, és belevetette magát a kavarodásba. Eleanor visszaült a helyére és megjegyezte: - Azt hiszem, minden rendben lesz. Három újabb támadó bukkant ki a ködből. Mielőtt figyelmeztetően felkiálthatott volna, Mr. Knight már torkon is ütötte az egyiket a sétapálcájával. A rabló fuldokolva, hörögve a földre rogyott. Eleanor ökölbe szorította a kezét az ölében, és kis, szurkáló mozdulatokat tett, mintha azzal valamiképp segíthetne. A lakáj ököllel keményen belevágott az egyik támadó arcába. A rabló feje hátracsuklott, majd felemelte a kezét, behúzott egyet a lakájnak, és a következő pillanatban a két férfi egymásnak esve a földre zuhant. A hintó vadul himbálózott a rémült lovak kapálásától. A kocsis erősen tartotta őket és bátorító szavakat kiabált. Az utolsó bandita, késsel a kezében, nekirohant Mr. Knightnak. Mr. Knight megragadta a csuklóját, maga felé rántotta, majd félrelépett, és a rablót úgy nekivágta a hintó oldalának, hogy a bent ülő Eleanor fogai összekoccantak. Lady Gertrude halkan felnyüszített. - Mr. Knight megsérült? - Még nem. - Eleanor levette a köpenyét, meglódította, és a nyitott ajtón keresztül rádobta a tántorgó bandita fejére, aki ordítva próbálta lecibálni magáról. Mr. Knight nagy lendülettel berúgta a köpenybe gabalyodott alakot a sötétbe. Újabb támadó rontott Mr. Knightra - nem, ez a második fickó volt ismét, és nagyot ütött Mr. Knight vállára. Mr. Knight oldalra tántorodott. A háta mögül meglendítette a sétapálcáját, támadója térdhajlatára sújtott vele, majd egy nagyot a fejére. A lakáj feltápászkodott a földről és leporolta a ruháját. Az utca elcsendesedett. Vége volt a támadásnak. A lakáj felmászott a helyére. Mr. Knight beugrott a hintóba és előreszólt a kocsisnak: - John, menjünk! - és a jármű elindult, mielőtt becsukta volna az ajtót. Mielőtt Eleanor megkérdezhette volna, megsérült-e vagy végigtapogathatta volna - vagy, ami
a legvalószínűbb volt, leülhetett volna a helyére a menetiránnyal szembeni ülésre, a férfi beszorította a sarokba. - Ez igazán kellemes volt. - Kellemes? - Eleanornak nem tetszett a férfi hangja, sem az, ahogyan a karját keresztben a mellkasa elé tette, mint egy vasrudat. - A rémisztő jobb szó lenne rá. - Kíváncsi lennék, ki küldte őket. - Mr. Knight túl közel ült. A testéből áradó agresszív forróság valósággal perzselte a lány bőrét. - Ki küldte őket? - Eleanor nem értette, de elfutotta a pulykaméreg. - Mit akar ezzel mondani, Mr. Knight? - kérdezte Lady Gertrude. - Gondolja, hogy ezt előre kitervelte valaki? - Nem hiszek a véletlenekben. - A férfinak izzadság- és erőszakszaga volt. Megdöbbenésére Eleanor ezt úgy lélegezte be, mint valamiféle parfümillatot. Agyának valami ősi mélységében tetszett neki a tény, hogy a férfi miatta harcolt. - A Picard-bálról távozó összes hintó közül egyedül a miénket állították meg. - Egyenesen Eleanorhoz beszélt, mintha valamivel vádolná. - Reggel kihajítom Dickie Driscollt a telkemről, és erre este rablók támadják meg a hintómat. Rablók, akik nem akarták önt elrabolni, csak nekem akartak ártani. - Azt akarja mondani, hogy Dickie Driscoll meg akarta öletni? - kérdezte Eleanor döbbenten. A férfi nem válaszolt, de Eleanor hallotta - és érezte - ziháló lélegzetvételét. - Igen, ezt akarja mondani! - Eleanor képtelen volt elhinni Mr. Knight arcátlanságát. Ezennel tudatom önnel, hogy a szolgám kedves, rendes ember, aki egy bolhának sem ártana. - Kivéve, ha az a bolha megcsípi a hercegnőjét. - Nos, természetesen szívvel-lélekkel ragaszkodik a hercegnőhöz, de... - Hirtelen rádöbbent, hogy ezzel gyanúba keverte Madeline szolgáját, pedig azt nem hagyhatta, hogy Mr. Knight Dickie ellensége legyen. Nagyon jól tudta, milyen veszélyes tud lenni Mr. Knight. - Egész életemben ismertem Dickie Driscollt, és esküszöm önnek, Mr. Knight, hogy nem ő áll a támadás mögött. - Hm! - Mr. Knight lassan visszaereszkedett a helyére. Eleanor megkönnyebbülten fellélegzett. - De akkor vajon ki lehet? - kérdezte a férfi tűnődve.
13. fejezet Az istállóban meleg volt és csend. A reggeli napfény besütött a szürke deszkák repedésein és nyílásain, és a ragyogó fénycsíkokban porszemcsék szálltak. Remington megfogta az öreg kanca kantárját, és azt mondta: - Hercegnő, ez a ló megfelelő lesz az ön számára. Józan és nyugodt. Nem fog magától futásnak eredni, és amikor kimegyünk lovagolni, minden pillanatban ön mellett leszek. Igyekezett nem megijeszteni a hercegnőt, aki gyerekkorában leesett a nyeregből és eltörte a karját. Más dologban nem ismert félelmet, de azóta csak szánalmas gebékre volt hajlandó felülni, és azt is remegve - legalábbis Remington így hallotta. A hercegnő azonban ügyet sem vetett rá, mivel a szomszédos rekeszben egy gyönyörű szürke herélt állt, és a hercegnő meg a szürke mintha valamiféle kapcsolatba léptek volna egymással. A lány lassan, óvatosan kinyújtotta a kezét. A ló lépett egyet és megszimatolta a hercegnő ujjait, mint egy kutya, amely simogatást vár. - Ó, de gyönyörű vagy! - lehelte a lány. - Bárcsak lenne nálam egy répa, amit odaadhatnék neked! Remington csalódott volt, amikor hercegnője félénkségéről hallott. Imádott lovagolni, és azt tervezte, hogy hercegi szerzeményét felülteti egy pompás lóra és végigparádézik vele egész Londonon. A hercegnő most viszont úgy viselkedett, mint valaki, aki imád lovagolni. - Annak a lónak Diriday a neve - mondta Remington -, és meglehetősen tüzes vérű. Kemény kezet igényel, és naponta egy jó hosszú vágtát. - Természetesen. - A hercegnő megsimogatta az állat orrát és gyengéden, lassan beszélt hozzá, ahogyan a tapasztalt lovászok szoktak, ha meg akarnak szelídíteni egy csődört. - Diriday. Milyen szép név! Diriday gondozást, babusgatást és irányítást igényel. Arra van szüksége, hogy... - a lány hangja suttogássá halkult - szeressék. Remington ugyanezt tartotta a jövendő hercegnőről. Amikor az előző éjszakai támadásra gondolt, hogy valaki szándékosan megállította őket, őket, és nem mást, szerette volna ismét alaposan elverni azokat az alakokat. Ha egyedül lett volna, kikérdezi őket és kideríti, hogy ki áll a támadás mögött. Azonban a hercegnővel és Lady Gertrude-dal a hintóban, kénytelen volt elengedni őket. Ki lehetett az? Madeline újra és újra megesküdött, hogy nem Dickie Driscoll volt. Rerningtonnak kétségei voltak efelől. Dickie hűségesen szolgálta a hercegnőt, és lehet, hogy aggódott a biztonságáért. Az erkölcseiért egész biztosan aggódott - és nem is alaptalanul. A lány vékony, fehér vászonruhát viselt magas alakján, egy divatos darabot, amely Remington szemében semmivel sem tűnt többnek, mint egy egyszerű hálóing, amely rátapad a lány csupasz lábára. Lábszárközépig érő csizmája puha, barna bőrből, kabátja barna bársonyból készült, és szalmakalapját kék szalagok díszítették. Vállát hátrafeszítve állt, karját kecsesen behajlította, ujjai karcsúak és hosszúak voltak. Legádázabb ellenségének a lánya volt, de ez nem számított. Olyan hevesen vágyott rá, ahogyan más nőre még sosem. Talán Magnus hercege szervezte az előző éjszakai támadást. Elveszítette a lányát a Remingtonnal való fogadásban, és fogságban tartotta a lányt a házában. Mindkettő jó ok, hogy Remington halálát kívánja, és Remington pontosan tudta, milyen veszedelmes tud lenni Magnus. És bár ez nem volt valószínű, az is lehet, hogy Magnus kiderítette Remington valódi személyazonosságát. Ha igen, egészen biztos, hogy megrendelte Remington halálát.
Persze voltak más ellenségei is. Emberek, akikkel üzleti kapcsolatban állt. Emberek, akik megvetették Reiningtont, amiért megpróbál az angol arisztokrácia tagjává válni. Remington senkit sem hagyott ki. Ezért hordott magával legalább egy fegyvert mindenhová - egy kést, aranyfejű sétapálcáját -, és gondosan megfigyelt és mérlegelt minden helyzetet. Esze ágában sem volt meghalni most, amikor ilyen közel volt a megtorláshoz. Otthagyta a kancát és lassan odasétált a hercegnőhöz, aki elmélyülten simogatta a szürkét. - Diriday nagyon rakoncátlan tud lenni, ha a kantárt tapasztalatlan kéz fogja. - Meg tudom ülni - suttogta a lány. - Informátoraim szerint... - Meg tudom ülni! Vajon a hercegnő mindig meg fogja lepni? Ez kedvezőtlen előjel volt számára a helyzet kezelését illetően, mert szerette kezében tartani a dolgokat. Ezért nyomoztatta le a lányt. Ezért figyeltette. Talán saját félelmei korlátját próbálja behatárolni annak reményében, hogy hozzájuthat egy gyors lóhoz? Azt képzeli talán, hogy megszökhet tőle? A lánynak ezeket a nagyravágyó terveit már most szerte kell foszlatnia. Körülnézett. A lovászok eltűntek abban a pillanatban, ahogy ő és a lány beléptek. Az istálló csendjét csupán a lovak nyugtalan mozdulatai zavarták meg. Ideje volt kideríteni, miből van a hercegnő. Ideje volt megtudni, vajon kék vére hideg-e, vagy meleg, piros vér folyik az ereiben. Egy katonai felderítő lopakodó lépteivel elindult a lány felé. Eleanor, aki nyugodtan simogatta Diriday-t, nem volt tudatában a rá leselkedő veszélynek. Lenyűgözte a ló. Imádott lovagolni; imádta a bensőséges kapcsolatot egy állattal, amely élvezi a szelet és a sebességet. Gyermekkori balesete miatt Madeline ritkán lovagolt, ezért Eleanor is ott üldögélt mellette a kocsikban és gyaloghintókban, miközben a többiek olyan lovak hátán ügettek el mellettük, amiket Eleanor is nagyon szeretett volna kipróbálni. - Nagyon boldoggá tett - mondta Mr. Knight. Eleanor hirtelen rádöbbent, hogy a férfi nagyon közel van. És mint mindig most is túl sok helyet foglalt el, túl sok levegőt szívott be és túlságosan beszorította. - Mivel? - Eleanor szeretett volna elhúzódni a férfitól, de Diriday-t sem akarta otthagyni. Mert ezt a lovat választottam ki először önnek. - Mr. Knight is megsimogatta a herélt orrát. A szeszélyes állat felismerte gazdáját és szeretetteljes horkantással üdvözölte. Eleanor visszahúzta a kezét és megragadta a rekesz felső korlátját. Szóval Diriday kedveli Mr. Knightot. Ez nem meglepő. Ha nem lenne ebben a zavaros helyzetben, ő is kedvelné Mr. Knightot. Mivel azonban így állt a dolog, teljes figyelmével a lovat nézte, hogy ne Mr. Knightot bámulja. Egy pillantással azonban már felmérte a férfi sötétkék lovaglóruháját, amely tökéletesen simult széles vállára, keskeny csípőjére, izmos combjára. Fekete csizmája fényesen ragyogott, és szőke haja kissé kócos volt, mintha - amikor levette a kalapját - ujjait végigfuttatta volna fürtjein. Arca egyáltalán nem árulkodott az előző éjszaka feszültségéről és izgalmairól, míg Eleanort élénken kísértették az emlékek. Haragudott magára, amiért vadul vert a szíve, miközben a férfi verekedett, haragudott magára, amiért szeretett volna kiugrani a hintóból és segíteni neki - amikor nyilvánvalóan nem volt szüksége segítségre. Erős, ügyes férfi volt, olyan háttérrel, amelyről Eleanor semmit sem tudott. Lord Fanthorpe erre határozottan rámutatott, és saját reakciója még most is megrémítette. Mr. Knightot kifinomultnak nevezte. Vajon miért? A kérdés egyfolytában kísértette. Azt mondta magának, azért, mert nem akart veszekedést a két férfi között. Mert félénk, és képtelen volt elviselni, hogy ő legyen egy kínos jelenet okozója. Biztosan nem azért, mert aggódott Mr. Knight érzései miatt. A férfi több alkalommal bebizonyította, hogy egyáltalán nincsenek érzései. Mr. Knight még mindig a lovat simogatta, de közben őt figyelte. A csend kezdett kínosan
hosszúra nyúlni közöttük, azonban a férfit láthatóan nem zavarta. Annál jobban zavarta Eleanort. Minden alkalommal, amikor a szavak elhaltak közöttük, valami ostobaságot mondott. Olyasmit, amivel majdnem elárulta magát. Ez alkalommal azonban nem. Kimért hangon megjegyezte: - Diriday tökéletesen megfelel számomra. - Jó tudni, hogy úgy fog... lovagolni... ahogyan én szeretném - mondta a férfi mély, durva hangon. Eleanor elvörösödött. Lábujjai megfeszültek, mellbimbói kemény gömbökké feszültek, amelyek sajogtak az érintésért. Hogyan csinálja? Ő a lehető legegyértelműbb dolgot mondta, a férfi pedig nyilvánvalóvá tette, hogy nem a lóról beszél. Mr. Knight lefejtette Eleanor ujjait a rekesz korlátjáról és megcsókolta a kezét. - Lady Gertrude nagyon jó gardedám - jegyezte meg a férfi. Eleanor bólintott. A férfi ajkának futó érintésétől libabőrös lett a karja, és torkára forrt a szó. Mr. Knight Eleanor kezét a saját vállára helyezte. - Olyan jó, hogy önnek és nekem eddig egyetlen percünk sem volt kettesben. - Most kettesben vagyunk. - Milyen ostobaság volt emlékeztetni rá! A férfi elégedetten felnevetett. - Valóban. - Ezért most mennünk is kellene. - Eleanor megpróbált ellépni, engedelmeskedni az ösztöneinek és elmenekülni. Mr. Knight azonban úgy fordította, hogy háta az oszlophoz nyomódott. - Szerencsére Lady Gertrude nem lovagol, és így nem látja, hogy mostani együttlétünk aggodalomra adna okot. - Ez nem igaz. - Eleanor megpróbált határozottan beszélni, de mondata vége átment kérdő hangsúlyba. - Lady Gertrude nem rendelkezik megfelelő képzelőerővel. - Az istálló félhomályában a férfi olyan éles, rezzenéstelen szemmel figyelte, mint egy sólyom a menekülő prédát. Szabad kezét lassan kinyújtotta és Eleanor derekára tette. - Sokat tűnődöm önön. Mikor fordult a helyzet veszélyesre? - Pedig könnyen érthető, egyszerű teremtés vagyok. - Ön valóságos rejtély, amit nagyon szeretnek megfejteni. Szeretném tudni, csukott... vagy nyitott szájjal szeret csókolózni. Eleanor szeme tágra nyílt. - Szereti-e, ha olyan szorosan ölelik, hogy melle hozzányomódik egy férfi mellkasához. A lány nem kapott levegőt a döbbenettől. - Miben leli leginkább élvezetét, ha egy férfi szája, az én szám, bejárja a testét? Eleanor ismét levegő után akart kapni, de az elégtétel, amit a férfi arcán látott, visszatartotta. Igen, megdöbbentette. Élvezte, ha megdöbbentheti, ő azonban gyűlölt ilyen kiszolgáltatott lenni, és ezért nagyon szerette volna, ha neki sikerül meglepnie a férfit, összeszedte minden bátorságát, és azt mondta: - Feltehet ilyen kérdéseket nekem, és ha kedvem tartja, talán még válaszolok is rájuk. De abban ne is reménykedjen, hogy személyesen derítheti ki a választ. - Kérdéseket feltenni. Milyen szokatlan ötlet! - A férfi bársonyos ajkán apró mosoly játszadozott. - Igen, válaszolhat, természetesen, de jobban szeretném magam megtenni e felfedezéseket. - Közel húzta magához a lányt, és testük valósággal egybeolvadt. Felfedezések? Mesélhetne a férfinak a felfedezésekről. Valóban szerette, ha olyan szorosan ölelik, hogy melle hozzányomódik a mellkasához; ez és a vidám szikrák a férfi szemében
pontosan elegendő okot szolgáltattak arra, hogy távozzon - most azonnal. Egy rántással kiszabadította magát és futni kezdett. A férfi utána iramodott. Két rekesszel lejjebb elkapta a derekánál fogva, nekilódította a kapunak és hozzásimult. A lány belenézett a férfi világoskék szemébe, és azt kívánta, bárcsak lenne némi tapasztalata az ilyen dolgokban, ugyanis még soha életében nem érezte magát ilyen tehetetlennek. - Nem fogom bántani. - A férfi hangjából sütött a forróság. - Nem fogom megbecsteleníteni. Csak megcsókolom. Csak? Csak? Soha életében nem csókolta még meg senki, és ha a férfi hozzáérinti tökéletes ívű ajkát az övéhez, azzal úgy megjelöli, mintha tüzes bélyeget nyomna hozzá. - Nem itt. - A lány az istálló vége, a nyitott ajtó felé nézett. Ha emlékezteti az illendőségre, biztosan eszébe jut a helyes viselkedés. Ehelyett a férfi kinyitotta a rekesz kapuját, és ugyanazzal a rafinériával, amit előző este a táncparketten alkalmazott, beperdítette a lányt a rekeszbe. - A széna tiszta, a rekesz magántulajdon. A lovászok miatt nem kell aggódnia. Senki nem fog zavarni. Eleanor egyfolytában azon törte a fejét, hogyan állítsa le a férfit, aki most úgy viselkedett, mintha ő kérte volna, hogy kettesben lehessenek. - Én nem... nem tehetjük... A férfi fehér fogai megvillantak napbarnította arcában, és olyan közel húzta magához a lányt, hogy az már lábujjhegyen állt, és az egyensúlya teljesen a férfitól függött. - El sem hiszem, hogy képes voltam ilyen sokáig várni. Hogyhogy sokáig? Hiszen csak két napja ismerik egymást. Aztán meglátta a férfi arckifejezését, ahogy lehajolt hozzá, és rájött, hogy ennek a férfinak két nap önmegtartóztatás maga az örökkévalóság. Meglát valamit, ami megtetszik neki és megszerzi - és most ő tetszett meg neki. A lány behunyta a szemét, amikor a férfi szája hozzáért az övéhez. Az első csókja. Csukott szájú, gyengéd, tapogatózó. Próbált úgy tenni, mintha nem is történne meg. Madeline nem akarja a férfit és nem akar hozzámenni, de akkor sem helyes, hogy unokatestvére vőlegényével csókolózik. Azonban a széna recsegése a talpa alatt és a lovak szaga könyörtelen realitást adott ennek a percnek. Mr. Knight kabátgombja élesen belevágott a szegycsontjába, ölelése nagy hozzáértésről árulkodott vonakodó nők kezelése terén, és úgy csókolt... mint valami érzéki hatalommal bíró állat. A szerelem művészetében járatos ajka selymesen puha volt és a legkönnyebb érintése is csodálatos érzést okozott. Még alig ért hozzá a lány szájához, és ő már azon kapta magát, hogy önkéntelenül is felemeli az arcát, keresve a férfi érintését, ahogyan a virág követi a napot. Egy első csókhoz képest nagyon kellemes volt - de egyáltalán nem kielégítő. Ez nagyon meglepte a lányt. Azt hitte, hogy Mr. Knight nagyon jól fog csókolni. Nem mintha sokat tűnődött volna ezen, de a bűnös gondolat néha átsuhant az agyán, mielőtt elhessegethette volna. Ugyanakkor igaz volt; jobbat várt Mr. Knighttól. Nem gondolta, hogy a férfi otthagyja e könnyed érintések után többre vágyakozva. Így aztán amikor a férfi el akart húzódni, a lány még erősebben a férfi szájához préselte az ajkát, halk mormolással és testének nyomásával próbálta többre serkenteni. A férfi tétovázott, mintha bizonytalan lenne, majd elmélyítette a csókot. Ajka kissé szétnyílt, és úgy tűnt, mintha ugyanerre próbálná rávenni... késztetni... Amikor ez megtörtént, a lány azon kapta magát, hogy belelélegzik a férfi szájába - a férfi pedig az övébe. Olyan érzés volt, mintha lényük egy részét kicserélték volna egymással, azt a létfontosságú részt,
ami emberré tesz egy embert. Csaknem érezte a férfi ízét a lélegzetében, és ez megrémisztette ugyanakkor kíváncsivá tette. Szerette volna megismerni az ízét, a szagát, az érintéseit. Mindent meg kellett tudnia róla... legalábbis ebben a pillanatban. Mert ez a pillanat soha többé nem fog eljönni. Soha többé nem szabad megcsókolnia a férfit. Soha egyetlen másik férfit sem szabad megcsókolnia. Olyan nagyon akarta... Akarta a férfit. A szavak élesen visszhangoztak az agyában, és egy hirtelen kattanással kijózanodott. Elhúzódott a férfitól. A falig hátrált és kezét a szívére szorította. - Biztosan azt gondolja, hogy... egy szemérmetlen perszóna vagyok. A férfi nem nevetett, de még csak el sem mosolyodott. - Nem. Azt gondolom, hogy magányos. - Tessék? – Magányos? - Nem vagyok magányos. - Kötelességei vannak. Rokonai vannak. Tevékeny életet él. - Úgy csókol, mint egy olyan nő, aki csak kívülről leskelődik be az élet ablakán. Szeretne bent lenni, de sosincs annyi bátorsága, hogy bebocsátást kérjen. - Ez nem igaz. - A fene egye meg, nagyon is igaz! A férfi nem törődött a tiltakozásával. - Ez az idő lejárt. Bármitől fél is, tőlem jobban kell félnie. Ezt nem kellett bizonygatnia, mert pontosan így volt. A férfi összevonta a szemöldökét, állkapcsa megfeszült, tekintete kemény volt. - Hallgasson ide! Mostantól kezdve mindig mellettem lesz. Nem számít, mi történik, nem számít, milyen kellemetlen élményekben lesz része, nem számít, milyen boldogtalanná teszi saját magát, a nap végén mindig velem fog hazajönni. És éjszaka... bevezetem a vágy csodáinak világába. Éjszakáink olyan szenvedélyesek és csodálatosak lesznek, amilyenről legvadabb álmainkban sem mertünk álmodni, és én újra és újra eljuttatom a csúcsra. Vonaglani fog alattam és rajtam, meg fogja érinteni a bőröm minden négyzetcentiméterét, a csókjaimért fog élni. Egészen addig, amíg egy nap felébred, és nem tud semmi másra gondolni, csak rám. A kéjre, amit tőlem kap, amikor benne vagyok a testében. Minden bánata szertefoszlik, és az enyém lesz örökre. Ahogy a lány tágra nyílt szemmel meredt a férfira, a teste lüktetett az érintésétől - és ami még rosszabb, a szavaitól. Nagyon nagy bajban volt. Meg kell mondania neki az igazságot. Nem hagyhatja, hogy ez tovább bonyolódjon. Az ördög vigye el Madeline-t és a ravasz kis tervét, és mindent, amivel tartozik neki. Ha a férfi tudná, hogy ki ő, nem beszélne így hozzá. Nem parádézna vele, mint a menyasszonyával. Hazamehetne bárhol van is most az otthona -, összegömbölyödhetne az ágyában, és megköszönhetné a szerencsecsillagának, hogy megmenekült. És a férfira gondolhatna, álmodozhatna róla és megérinthetné a saját testét, azzal áltatva magát, hogy a férfi érintését érzi. - Ön nem az, akinek mondják - szólalt meg a férfi hirtelen ingerült hangon. Eleanomak a lélegzete is elállt a rémülettel. De hiszen már tudja is! - Nem. - A hangja elcsuklott. - Nem az vagyok. A férfi ismét érte nyúlt. Magához húzta. Azonban ez alkalommal megmutatta, mennyire visszafogta magát az első alkalommal. Kezét végigcsúsztatta a lány tarkóján, ujjait beletemette a hajába és tenyerébe fogta a tarkóját. Nyitott száját a lányéra tapasztotta, nyelvével azonnal reakciót követelve, és amikor nem kapta meg, finoman beleharapott a lány alsó ajkába. A lány torkából döbbent, artikulátlan hang szakadt fel. A férfi bent volt. Első csókjuk csupán tapogatózás volt, alkalom a férfi számára, hogy megízlelje a lányt, és
lehetőség a lány számára, hogy hozzászokjon a férfihoz. A férfi nyelve ritmikusan mozgott a lány szájüregében. A lány ajka megduzzadt és érzékennyé vált a támadás alatt. Fogalma sem volt, mit gondoljon, mit tegyen... de nem is számított. A férfi átvette az irányítást. A gyengédségnek és finomságnak, ami az első csókra jellemző volt, most nyoma sem volt. Ez alkalommal a férfi kielégülést keresett, és ezt dühösen, szenvedélyesen tette. Szorosan ölelte és lenézett rá. - Teljesen más, mint akinek mondják. Semmi sem igaz, amit önről tudok. A lány megpróbált válaszolni, megmagyarázni a dolgokat, de hirtelen kiszaladt alóla a lába. Magas teremtés volt, de a férfi úgy kapta fel, mintha pihekönnyű lenne. Letérdelt és letette egy szénakupacra. Beborította a testével, ami kemény és forró volt, és a földhöz szögezte a lányt. A rekeszben meleg volt és kellemes félhomály. A széna zizegett alattuk, beborítva őket arany, száraz illatával. A férfi nekinyomta a csípőjét, és a lány érezte a keménységét. Ismét megcsókolta, szájával simogatva, nyelvével ingerelve az övét. A rátörő szenvedély hevében a lány valósággal vergődött alatta. Nem értette, egy ilyen hűvös, kimért férfi hogyan képes hirtelen ilyen vaddá és veszedelmessé válni. Sikerült megpillantania a vadállatot, amely a kulturált külső alatt lakozott, de azt sosem gondolta volna, hogy a férfi szabadjára is engedi ezt a vadállatot, hogy rajta lakmározzon. Pedig a férfi valóban ezt tette, nem törődve tapasztalatlanságával. Kezét végigcsúsztatta a lány karján, megfogta a csuklóját és a saját nyakára tette. A ruhán kívül semmi sem választotta el őket egymástól, ami teljességgel jelentéktelen volt a férfi testéből áradó forróság szempontjából. A lány meglepetésére saját szenvedélye félúton találkozott a férfiéval. Szerette volna leszaggatni az inget a férfi nyakáról, hogy rátapassza a száját, szerette volna lábát a dereka köré fonni. A férfi elvesztette az eszét a vágytól és a lányt is magával vitte az őrületbe. A lány esküdni mert volna, hogy a föld is meglódult alattuk. Vagy talán a belsejében mozdult meg valami. Valami, ami eddig a mélyben szunnyadt. Valami fontos. A férfi tenyere végigsimított a lány oldalán, derekán, csípőjén, elidőzve a hajlatokban, mintha többet szeretne tudni. Térde becsúszott a lány térde közé, majd feljebb siklott, különös lüktetést okozva, amely a lány hasától egészen a melléig terjedt. Mintha az egész teste lázban égett volna. A szíve mennydörögve dobogott, a melle mintha megduzzadt volna. A teste fájt a vágytól, és szerette volna, ha örökké tart a csók. Nem. Szerette volna, ha a csókból valami több lesz. Minden, ami csak lehet. A férfi olyan hirtelen vetette magát oldalra, hogy a lány felnyögött a csalódástól. Elterült mellette a szénán. - A fene egye meg! - Hangja elkeseredett volt. - Szeretkezni akarok önnel, és nem tehetem. Itt és most nem. A lány is szeretkezni akart a férfival. - Itt és most valóban nem. - Nem tehetem magamévá jövendő feleségemet egy istállóban - dühöngött tehetetlenül. - Ön egy előkelő fiatal hölgy, nem valamiféle szajha. - Nem, kétségtelenül nem szajha. - A lány megérintette duzzadt ajkát. Semmi sem változott. Meg kellene mondania a férfinak, ki is ő valójában. Most azonnal meg kellene mondania. De nem akarta. Szerette a csókjait. Még többet akart belőlük. - Haragszik rám. A férfi nagyot sóhajtott. - Nem önre haragszom, hanem magamra, amiért ilyen hamar ilyen messzire vittem a dolgot. Azt akartam... - Nem mondta el, mit akart, ezért megismételte: - Ön egy előkelő fiatal hölgy.
Eleanor elhatározta, elfogadja a férfi minden egyes csókját, sőt még kérni is fogja, és történjen bárhogy, elfogadja cselekedetei következményeit. Lehet, hogy bolond, ám legalább annyira de Lacy, mint bárki más a családban.
14. fejezet Hercegnője úgy lovagolt, mintha nyeregbe született volna; kecsesen együtt mozgott a lóval. Itt, a Green Park lovaglóösvényén, eltűnt róla a higgadtság sima álarca, és helyén elragadtatás tükröződött. Olyan volt, mintha az arcába fújó szél és az alatta ügető hatalmas állat hatására elfelejtette volna, ki akar lenni - és azzá lett volna, aki valójában. Remington szerette volna, ha számára is ilyenné válik. Azt akarta, hogy rajta ülve emelkedjen és zuhanjon vissza, ahogy kéjes elragadtatásban újra és újra magába fogadja... Átkozottul nehéz volt merevedéssel lovagolni. Egyfolytában figyelnie kellett menyasszonyát, arra az esetre, ha szökni próbálna, nem pedig fel-le ugráló mellét bámulni. Ugyanis olyan jól lovagolt, hogy ha akar, megszökhetett volna tőle. A Green Park közel volt a Berkley térhez, és nagyon kellemes hely volt. Egy kis faház állt egy liget közepén, és körülötte tehenek legelésztek falusias idillben. London arisztokratái ide jártak egy kis vidéki hangulatért, nézték a tehenek fejesét, csirkék etetését, és néha még ők maguk is beszálltak a munkába. A lovaglóösvények némi biztonságot nyújtottak Remingtonnak. Itt a ménjével utolérte volna a lányt, és ha nagy a tét, teljes sebességgel vágtathatott volna. London utcáin azonban, a forgalomban, biztosan el tudott volna tűnni előle valamelyik sikátorban. El is határozta, hogy a jövőben kocsival jönnek ki a parkba lovagolni, a lovásza pedig utánuk hozza a lovakat. Persze miután sikerült magához láncolnia a lányt a test béklyóival, a kezében fogja tartani - és a gondolat hatására rájött, hogy merevedése még mindig nem múlt el. Ha képes lenne kizárólag Madeline hollétére figyelni a személye helyett... a lány azonban úgy vonzotta, mint gyertyaláng a sötétség világában. Eleanor megállította a lovat, megveregette a nyakát és széles mosolyt villantott Remingtonra. - Ez csodálatos volt. Nagyon köszönöm. Ez is különös volt. Egyáltalán nem úgy viselkedett, mint egy hercegnő. Minden, amit érte tett, amit adott neki, mintha meglepte és megijesztette volna. A ló volt az első ajándék, amit fenntartás nélkül elfogadott. A legtöbb arisztokrata a kiváltságok világában élt, ahol minden óhajukat lesték. Vajon miért lepte meg ezt a hölgyet az, hogy igyekszik gondoskodni róla? És vajon mikor változott korábbi szándéka, hogy térdre kényszerít egy hercegnőt, a vággyá, hogy teljesítse ennek a magányos gyermeknek minden kívánságát? A lány mosolya elhalványult. - Talán valami baj van? - Nem. Miért? - Bárcsak ne érezte volna a magányt a lány ajkán, amely ugyanolyan magány volt, ami átjárta az ő lelkét is! - Csak mert olyan komoran néz. - A lány lepillantott Diriday-re, és ismét megveregette a nyakát. - Ugye nem történt baja a vágtától? Nem vettem észre semmi különöset, de már nagyon régen nem ültem ilyen pompás ló hátán, és előfordulhat, hogy... - A lónak semmi baja. - Bosszantotta Remingtont, hogy a lány iránta való aggodalma ilyen gyorsan áttevődött a lóra. Az istállóban váltott csókok a lelke mélyéig megrázták. A hercegnő elcsábításának tervezetét már jóval a találkozásuk előtt kidolgozta. Agresszív üldözés három napon keresztül, vágyteli pillantásokkal és buja simogatásokkal tűzdelve, hogy hozzászoktassa a lányt az érintéséhez. Az első csók a báljukon, majd egy hosszabb, mélyebb csók a vendégek távozása után. Attól a perctől kezdve a nászéjszakájukig simogatások kereszttüze, hogy feloldja ellenszenvét és előkészítse a
teljes birtokbavételt. Nem számított, hogy személyesen nem ismerte a lányt; nem félt attól, hogy problémát fog okozni a vágy. Megbízható forrásból tudta, hogy a lány szép és csinos, és ő szerette a nőket: a mosolyukat, a testüket, a csacsogásukat, a bosszankodásukat. Aztán megjelent a hercegnő, és felborította minden elképzelését. Hogy a pokolba tartsa távol magát tőle, amikor lépten-nyomon szembeszáll vele? Nem hajlandó felvenni a ruhát, amit vett neki. Levágta a haját. Válaszolt a csókjaira. És úgy tűnt, hogy minden egyes szembeszállással egy kicsit jobban kivirágzott. Ami ennél is rosszabb, Remingtonnak ez tetszett. Szerette látni, ahogy dacosan felemeli az állát, szerette hallani a csípős megjegyzéseket a szájából Arra bátorította a lányt, hogy azzal a gőggel szemlélje a világot, amely annyira bosszantotta más arisztokraták esetében. A lány mesterkéletlen furfanggal tönkretette a terveit. Remington intett a lovásznak, hogy jöjjön előre. - A hölgy és én gyalog megyünk tovább. - Értettem, uram. - A lovász átvette a kantárt. Remington leszállt a lóról, majd odament Diriday mellé és a kezét nyújtotta a lánynak. Buja gondolatai az arcán is tükröződhettek, vagy talán Eleanornak eszébe jutottak az istállóban történtek, mert egy pillanatig tétovázott, majd lassan lecsúszott a nyeregből. Remington elkapta, és engedélyezett magának egy szégyentelen pillanatot, amikor testük egymáshoz simult, majd letette a lányt a földre. A lovász a lovakkal egy közeli patak felé indult. A nap ugyan sütött, de az égbolt szürkés árnyalatú volt, és Remington arra gondolt, talán ismét fergeteg készülődik. A levegőben a vas enyhe szaga érződött, mintha a vihar kalapácsa lesújtani készülne London utcáira, hogy megmutassa az emberiség fölötti uralmát. A levegő azonban meleg volt, előttük állt a lehetőségekkel teli nap, és a férfi a kis házra mutatott. - Nézzük meg a látnivalókat? A lány előtte haladt, halványszürke lovaglóruhája csinosan tapadt a testére. Kalapján bíborvörös toll lengedezett és a nyakában ezzel egyező színű sál lebegett. Csípője minden egyes hosszú lépésére csábosán ringott. - Tudja, én már fejtem tehenet - mondta. - Itáliában jártunk, egy hegyi úton, amikor elkapott minket egy szörnyű hóvihar, és bezavart egy csűrbe, ahol öt tehén volt, de a tulajdonos sehol. Éhesek voltunk, a tehenek pedig nagyon nyomorultul érezték magukat, mivel senki sem jött, hogy megfejje őket. Dickie megmutatta, hogyan kell. Meleg tejet ittunk vacsorára. - A lány felnevetett, és egy percre láthatóan elmerült európai útja emlékeiben. Ahogy Remington pedig a saját istállójában történtek emlékeiben. A lánynak nem lett volna szabad elszöknie tőle. Saját ménjének józan eszével, amelyre hatással van egy kanca, üldözőbe vette. Üldözte és meg is hágta volna, ha nincs a józan észnek az a kis maradványa. - Rengeteg kalandban volt részem utam során. - Eleanor hátranézett rá, szempillái csábosán megremegtek. - Biztosan elképedne, ha mindet meghallaná. Vajon hogyan csinálja? Hívogatja a pillantásával, gondoskodva róla, hogy úgy kövesse, mint egy szerelmes hattyú? Két napja annyi bátorsága sem volt, hogy a szemébe nézzen. Néhány csók - néhány nagyon jó csók -, és már flörtöl vele. - Egy nap majd elmesélem - tette hozzá a lány. - Persze csak ha szépen megkér. - Egy futórózsával benőtt lugas mellett haladtak el. A lány megállt és gyengéden felemelt egy virágot. Rámosolygott, majd behunyta a szemét és mélyen beleszippantott. - Imádom a rózsát. Különösen a sárga rózsát. Annyira nem divatos, mint a vörös, de szerintem sokkal vidámabb. Ha levendulát teszünk mellé, együtt csodálatos az illatuk, és gyönyörűek is. Ha pedig egy vázában csak sárga rózsák vannak, mindenkire rámosolyognak és bólintanak, aki csak elmegy mellettük.
Egy dolog volt átugrani néhány lépcsőfokot az udvarlásban, megcsókolni Madeline-t a tervezett időpont előtt. Megint más dolog volt rávetődni a lányra, mint egy portyázó katona. Amikor azonban Remington eltervezte a hercegnő elcsábítását, két körülményt elfelejtett számba venni. Nem számított rá, hogy a lány úgy fog viselkedni, mintha ő lenne az a férfi, akit egész életében várt... és nem számolt ez iránt a nő iránt érzett saját fékezhetetlen vágyával. Anélkül, hogy hangja változott volna, a lány megkérdezte: - Mr. Knight, hajlandó lesz végre megszólalni, vagy továbbra is rejtélyes hallgatásba burkolózik, ami számomra semmit, de a minket figyelőknek mindent elárul? - Minket figyelőknek? - riadt fel a férfi tűnődéséből. - Emberek járnak az ösvényeken. Lovagolnak, sétálnak, beszélgetnek. .. és mi vagyunk érdeklődésük középpontja. Ha azt látják, hogy nem szól hozzám, kedvezőtlenül fogják magyarázni hallgatását, és a pletyka, hogy veszekszünk, egy pillanat alatt elárasztja Londont. Onnantól pedig már csak egylépésnyire van a felbontott eljegyzés és lemondott esküvő. Talán az engedelmesség megtagadására akar ezzel utalni? Megfogta Madeline karját és egy rántással megállította. - Nem lesz felbontott eljegyzés és nem lesz lemondott esküvő. Összeházasodunk, és az esküvő után az én gyűrűmet és az én ruháimat fogja viselni, és elfogadja az uralmamat. Elhallgatott, és várta, hogy a lány tiltakozzon. Ehelyett Madeline a válla fölött a lovaglóösvényre meredt. Remington nem hitt a szemének. Hozzá beszél, azt magyarázza, hogy milyen lesz az életük, és a lány nem is törődik vele. A lány szeme egyre nagyobbra nyílt. Remington megpördült, és egy közepes méretű, fekete, sovány kutyát látott bicegni az ösvény közepén egy tüzes csődör előtt. A csődör hátán ülő divatos ifjú ügyet sem vetett az állatra, és látszott, hogy mindjárt legázolja a kutyát. Eleanor felsikoltott, kitépte magát Remington szorításából és futni kezdett a kutya felé. A lovas vadul megrántotta a kantárt. Remington figyelmeztetően felkiáltott és a lány után rohant. Madeline a kutya hasa alá nyúlt, felnyalábolta a földről, majd egy könnyed mozdulattal levetette magát az ösvényről és karjában a kutyával félregurult. A ló felágaskodott, és a lovas majdnem lezuhant a hátáról. A kutya rémülten nyüszített, majd kiszabadította magát a lány karjából, félresántikált és a közelben lefeküdt a földre. Remington térdre vetette magát Madeline mellett. - Megsérült? - kérdezte. A szíve vadul vert, és szerette volna vadul megrázni a lányt. Vagy megölelni. Maga sem tudta, melyiket. - Jól vagyok. - Eleanor felült a fűben. Remington attól félt, hogy a lány mégis megsérült, és maga sem vette észre vagy csak nem akarja beismerni, ezért megpróbálta a földön tartani. A lány azonban félretolta a kezét és négykézláb a kutya felé mászott. - Megsérültél, szépségem? - duruzsolta az állatnak. Szépség? A kutya nem volt más, csak egy korcs. Körülbelül tíz kiló lehetett vagy talán egy kicsit több, és úgy nézett ki, mint egy sarki kutya, amit megmostak forró vízben, majd a rendes mérete felére zsugorítottak. Fekete-barna foltos szőre csimbókokban lógott róla, hasa beesett, és érett szemétszagot árasztott, minden bizonnyal a hulladékban való turkálástól. Ahogy a hercegnő közeledett hozzá, kivillantotta a fogait és fenyegetően morgott. A lány kinyújtotta a kezét, ujjait lefelé tartva. - Szegény, szerencsétlen pára! - Vigyázzon! - szólt rá Remington éles hangon. Micsoda egy nőszemély, egyik veszélyből a
másikba rohan! - Vigyázok. - A morgás panaszos nyüszítéssé halkult, és Madeline vakargatni kezdte a kutya állát. - Nem fog megharapni. Úgy tűnt, igaza van, mivel a korcs a hercegnőre függesztette barna szemét, és amikor a lány megsimogatta a fejét, a kutya azzal válaszolt, hogy odabújt hozzá és a nyakába temette a fejét. A lány óvatosan végigfuttatta az ujjait a kutya bal hátsó lábán, és amikor az állat nyüszített, megjegyezte: - Ez a lába megsérült. Remington nagyon szerette volna azt mondani, hogy egyáltalán nem érdekli, de nem tehette. Szerette az állatokat, de a pokolba ezzel az eggyel! A lány majdnem megölette magát miatta! A hátuk mögül Remington csizmás lábak dobogását hallotta. Az ifjú tartott feléjük, kesztyűs kezét csapkodva az ostorával. - Hölgyem! - Sápadt volt és remegett az idegességtől. - Mi az ördögöt csinált, hölgyem? Majdnem eltaposta a lovam. Remington felállt, hogy szembenézzen az ifjúval, de mielőtt megszólalhatott volna, Eleanor úgy pattant fel, mint egy dühös darázs. - Én mit csináltam? Talán ön mit csinált? Majdnem eltaposta ezt a kutyát! - Az arca és az orra hegye vörösen izzott a dühtől. Szeme szikrázott, mint egy briliáns. Az állán egy sötét piszokfolt éktelenkedett, a kalapja félrecsúszott, de ez nem számított, mivel minden szenvedélyt, amit beleadott a reggeli csókba, most a sosem látott kutya védelmébe állította. - Ez csak egy bolhás korcs - morogta az ifjú bűntudatosan, majd hirtelen mintha felfogta volna, hogy mit lát. Kihúzta magát, vállát hátrafeszítette, és elképedve bámult a lány arcába. Úgy hiszem, mi már találkoztunk, bár nem emlékszem pontosan... A lány folytatta a ledorongolást: - Erre tanították? Eltaposni védtelen állatokat? Remington hátrált egy lépést, és összefonta a karját a mellkasán. Az ifjúnak esélye sem volt. Eleanor szeme elkeskenyedett a dühtől. - Várjon csak egy percet! Ismerem önt. Ön Lord Mauger! - Igen, én... az vagyok. Mauger vikomt, alázatos szolgája. - Az ifjú lekapta a kalapját a fejéről és meghajolt, igyekezve jó benyomást tenni az előtte álló szépségre. - És ön...? Eleanorra azonban nem volt hatással az igyekezete. - Ismerem az édesanyját, és ezért egy jókora pofont kapna tőle! Mauger elvörösödött. - Kérem, ne mondja el neki! - Csak abban az esetben, ha megígéri, hogy a jövőben sokkal óvatosabb lesz. Nem leszek ott, hogy megmentsem a következő kutyát, és emlékszem, régebben milyen rendes fiú volt. Ön szereti az állatokat, és biztosan nagyon bántaná, ha figyelmetlenségből kioltaná egynek az életét. - Igen... így van. Igaza van. - Mauger könyörgő szeme nagyon hasonlított a kutyáéra. - Most vettem a lovamat, és szerettem volna egy kicsit mutogatni, de persze ez nem mentség... Miközben Mauger kisgyermekként a csizmája orrát nézte és a port rugdosta vele, Remington rájött, hogy egy mestert lát munka közben. A lány néhány perc alatt végigjáratta a fiatalemberrel az utat a haragtól a bűntudaton keresztül az elragadtatásig, és Mauger imádta ezért. - Tudom, hogy soha többé nem fog ilyet tenni - mondta a lány megnyugtató hangon. - Esküszöm, hogy nem. - Mauger megnyerően mosolygott. Remington hirtelen bosszúsan döbbent rá, hogy a fiatalember meglehetősen jóképű. - Kérem, hölgyem, nem árulná el az igazság istennőjének a nevét? - könyörgött Mauger. A lány zavartan pislogott.
- Az úr önre gondol - szólt közbe Remington szárazon, és átvállalta a feladatot. - Mauger, a hölgy Sherbourne márkinője és Magnus jövendő hercegnője. Hercegnő, az úr Mauger vikomt. - Ön Magnus hercegnője? - Mauger szemöldöke felszaladt a homlokára. - Nyolc évvel ezelőtt egy nyári napon látogatóban járt nálunk, de nem emlékeztem, hogy ilyen gyönyörű! Nem úgy hangzott, mint egy bók; ahhoz túl őszinte volt. És Eleanor összerezzent, mintha pofon ütötték volna. Remington megfogta a lány kezét és az ajkához emelte. - Minden nappal egyre szebb lesz. - Ez nyilvánvaló! - Mauger ismét meghajolt, mintha feledtetni akarná nem éppen tapintatos megjegyzését. - A hercegnő olyan gyönyörű, mint az égen ragyogó nap. Ha lehet, Eleanor még jobban zavarba jött. Imádat. Az ifjút láthatóan lenyűgözte Remington hercegnője. Ez pedig egyáltalán nem tetszett Remingtonnak. A lány az övé, és más férfiak irigyelhetik, de nem kívánhatják el tőle azt, ami az övé. Ezért meghajolt, és bemutatkozott. - Remington Knight vagyok. - Várt, de Mauger arcán semmi sem látszott. Tehát ő még nem hallotta a pletykát. - Holnap este a hercegnő és én bált adunk eljegyzésünk alkalmából. - Látta, amint Mauger leereszt, amikor rájött, hogy napistennője már nem elérhető számára. - Remélem, megtisztel minket a jelenlétével. - Köszönöm Igen. Természetesen. Örömmel. Örülök, hogy megismerkedhettem mindkettőjükkel. Uram, hölgyem - Mauger tekintete elidőzött Madeline-en, miközben fejébe nyomta a kalapját, de aztán férfias léptekkel visszament a kissé távolabb várakozó lovászához és lovához, és lassan elügetett. Eleanor egyetlen pillantást sem vetett a távozó ifjúra, és ez némi megnyugvással töltötte el Remingtont. Ehelyett ismét letérdelt a kutya mellé - és ez felzaklatta Remingtont. Leguggolt a lány mellé, az álla alá nyúlt és felemelte a fejét. - Ne törődjön a korccsal! Biztos, hogy jól van? - Igen - válaszolta a lány vidáman. - Természetesen. Remington megfogta a kezét és lehúzta róla az elrongyolódott kesztyűt. Madeline ugrás közben lehorzsolta a tenyerét és az egyik körme letört. Kétsége sem volt, hogy beverte a térdét, megrántotta a csuklóját, vagy valami más sérülés érte, amit nem vall be. Azonban most, hogy túl voltak a dolgon, szerette volna alaposan megrázni. - Egy korcsért? Kockáztatta az életét egy korcsért? A kutya hátán felborzolódott a szőr és vicsorogni kezdett Remington hangja hallatán. - Feküdj! - szólt rá Remington, és a kutya visszaereszkedett a földre, de továbbra is gyanakodva figyelte, és Remington tudta, az átkozott kutyát most már semmiképpen nem szakíthatja el Madeline-től. - Vannak, akik önt is korcsnak tartják. - A lány arcán különös kifejezés ült, mintha valaki ezt már megtette volna. Vajon őt is megvédte, ahogyan megvédte ezt a kutyát? Ő is egy kóbor kutya, amit a lány a szárnya alá vett - vagy nevetett és egyetértett a megjegyzéssel, mert a születésénél fogva alacsonyabb sorból származik, mint a lány? Nem lett volna szabad, hogy ez érdekelje - de nem tehetett róla. Minden érdekelte, ami a lánnyal volt kapcsolatos, és miért? Mert lenyűgözte a lány. Lenyűgözte... és a megszállottjává vált annak a nőnek, akit sosem lenne szabad szeretnie.
15. fejezet Eleanor kényelmetlenül feszengett Mr. Knight tekintete alatt. A férfi úgy nézett rá, mintha bele akarna látni a fejébe. Nem valószínű, hogy itt, a Green Park közepén jön rá az igazságra, igaz? Ez egyszerűen lehetetlen... vagy mégsem? Eleanor egyik lábáról a másikra állt, próbálva enyhíteni sérülései sajgását. Most, hogy a kutyamentés izgalma elmúlt, rájött, hogy csúnyán lehorzsolta a tenyerét és a térdét is alaposan megütötte. Természetesen esze ágában sem volt panaszkodni. Mr. Knight közölné vele, hogy magának köszönheti. A férfi szeme most hideg és elgondolkodó volt, és széles, buja szája keskeny vonallá préselődött. Aztán a szempillája egy pillanatra leereszkedett, és amikor ismét felnézett, már nem volt benne rosszallás - sem érdeklődés. - Fogalma sincs, milyen kutya, vagy honnan jön, egy dologban azonban Lord Maugernek kétségtelenül igaza volt: tele van bolhával. A lány ismét felháborodott. - Tehát csak a megfelelő pedigrével és higiéniával rendelkező teremtményekkel lenne szabad foglalkoznom? Köszönöm, uram, de nem. Irtózom a kegyetlenségtől, különösen a nyomorult állatokkal szembeni kegyetlenségtől, amelyek képtelenek segíteni magukon, és ha ön nem látja az értékét a szerencsétlenekkel és elhagyatottakkal való törődésnek, akkor nagyon sajnálom önt. - Igen, de nem az ön saját élete árán - mondta a férfi hűvös, kifejezéstelen hangon. Eleanor keserűen arra gondolt, hogy a férfi csak azért tartja fontosnak az életét, mert hercegnőnek hiszi, és vállat vont. - Az én életem nem olyan fontos - mondta, majd hirtelen mintha megbánta volna megjegyzését, gúnyosan hozzátette: - Ó, elfelejtettem, én vagyok az ön útlevele az arisztokrácia köreibe. A férfi láthatóan nem értékelte a cinizmust, legalábbis nem a lánytól, mivel hangjában figyelmeztetés bujkált. - Madeline... Madeline. Ő nem Madeline, ő Eleanor - az időpont azonban nem volt alkalmas a vallomásra. Eleanor a férfi mögé mutatott. - Közönségünk akadt. A közönség néhány vendégből állt Picardék báljáról, néhányukat pedig Eleanor nem ismerte, de a lehető legdrágább ruhákat viselték és kétségtelenül nemesek voltak. Mindnyájan nyílt elképedéssel meredtek a lányra, és két hölgy éles, magas hangon fel is nevetett. Megdöbbenésére Eleanor sokkal inkább bosszúságot, mintsem zavart érzett. Gyűlölte a jeleneteket, igen, de ezek az emberek nagyon ráérhettek, ha a legjobb szórakozásuk az volt, hogy egy kutya megmentése fölött nevetgélnek. - Szegény Mr. Knight - jegyezte meg halkan. - A terve, hogy lenyűgözze az arisztokráciát kifinomultságával és menyasszonyával, úgy látszik, meghiúsulóban van. A férfi azonban meglepte. Arcán őszinte mosollyal szembefordult a tömeggel. Úgy tűnt, az egyik úriember különösen megragadta a figyelmét. Az illető felettébb ápolt benyomást keltett. Hófehér inget, ropogósra keményített kravátlit és fényesre pucolt, fekete bőrcsizmát viselt. Láthatóan nagyon megdöbbentették a történtek, és Eleanor arra gondolt, Madeline-nek igen nehéz dolga lesz, ha rendbe akarja szedni a jó hírét, miután megérkezik Londonba. Eleanor azonban távolról sem sajnálta annyira a dolgot, mint kelett volna, inkább egyre fokozódó türelmetlenséget érzett. Hol van Madeline? A helyzet széthullóban volt.
- Brummel - mondta Remington. - Örülök, hogy látom. Brummel. Eleanor ismerte a nevet. Beau Brummel volt az angol arisztokrácia divatdiktátora, aki órákat töltött kravátlija megkötésével, nem törődött az arisztokratikus tekintéllyel, de annál többet a megjelenésével. Eleanor rájött, hogy az ő megjelenése még megfelelőnek sem nevezhető. Borzalmasan nézett ki, és a legkisebb lelkifurdalás nélkül arra gondolt, hogy Mr. Knight most nagy bajban van. - Mr. Knight. - Beau Brummel előrelépett, és meghajolt Eleanor felé. - Nem hiszem, hogy volt szerencsém találkozni a hölggyel. Eleanor még egyszer megvakarta a kutya nyakát, és felállt, miközben Remington elvégezte a bemutatást. Beau Brummel tekintete végigsiklott a jeleneten. - Kedveli a... kutyákat, hercegnő? Eleanor őszintén válaszolt: - Sokkal megbízhatóbbnak tartom őket, mint az embereket. - Én nem ismerek megbízható kutyát - jelentette ki Beau Brummel. - Miért, talán megbízható embert ismer? - A közelben ácsorgó kis csoportra utalt ezzel, azokra az emberekre, akik előző este körülötte zsongtak, a mostani kis kaland után pedig legszívesebben elkerülnék. Nagy meglepetésére Beau Brummel megértette - és elmosolyodott. - Hercegnő, nagyon is igaza van. - Aggályos hangon, amely elárulta igazi érdeklődését, megjegyezte: - Azonban attól tartok, tönkretette a lovaglóruháját. - Én vagyok Magnus hercegnője. Én diktálom a divatot. Holnap hölgyeket fog látni, akik szakadt kesztyűben, félrecsúszott kalapban fognak lovagolni - mondta Eleanor határozottan, és vakmerősége még saját magát is meglepte. Brummel először meglepődön, majd elnevette magát. - Nagy megtiszteltetés lenne számomra, ha sétálna velem egy kicsit. - A lovak felé. Azt hiszem, ideje rendbe szednem magam. - Ráadásul a sérülései egyre jobban fájtak. - Természetesen, a lovak felé - egyezett bele Beau Brummel. Egymás mellett sétálva a fák felé tartottak, ahol a lovász várakozott; Mr. Knight és a kutya egy lépéssel mögöttük haladt. Amikor kissé eltávolodtak a bámészkodóktól, Beau Brummel azt mondta: - Tudom, hogy hosszú ideig távol volt Londontól, hercegnő. Ha lehetek olyan vakmerő és adhatok egy tanácsot... ön sajátos stílussal rendelkezik, és ha jól sejtem, vonzza a bajt. - Ez valóban így van - szólt közbe Mr. Knight. Eleanor szúrós pillantást vetett rá, és megnézte a sántikáló kutyát is. Most még tartotta a tempót, de látszott, már nem sokáig bírja. Figyelmét ismét Beau Brummelre fordította, és úgy tett, mintha mindvégig rá figyelt volna. - Az emberek még mindig néznek? - kérdezte Beau Brummel unott hangon. - Természetesen - válaszolta Mr. Knight. - Önt mindig nézik, Brummel. Közönséges bókja meglepte Eleanort, de Beau Brummel válasza még jobban megdöbbentette. - Népszerűségem egy olyan kereszt, amit kénytelen vagyok viselni. - Hangja komolyan csengett, és ez kétséget sem hagyott önteltsége felől. - Hercegnő, semmiképpen sem javasolnék egy újabb ilyen botrányos jelenetet, mint ez volt... Ha tudná, micsoda botrány lesz, ha Madeline megérkezik! - ...de úgy kell folytatnia, ahogyan elkezdte. Ön a jövendő hercegnő. Ön fogja diktálni a divatot. Ön nagyon szép hölgy, ez nem csak az én véleményem. Csodálatra méltó a viselkedése. Soha ne kérjen elnézést a különcségeiért és a hóbortjaiért. - Egy pillantással felmérte Eleanor
viharvert lovaglóruháját. - Bár emlékezzen: a jól öltözött utazó boldog utazó. Eleanor nagyon igyekezett nem elnevetni magát, és sejtette, hogy Mr. Knight is osztozik jókedvén. Pedig a férfi nem olyan, mint ő. Ő nem olyan, mint a férfi. A gondolat, hogy szinte mindenről hasonlóképpen gondolkodnak, zavarta és nyomasztotta. Beau Brummel befejezte Eleanorhoz intézett tanácsait, és megkérdezte: - Mr. Knight, ugye jól sejtem, hogy kaptam meghívót az ön báljára? - Természetesen - biztosította Mr. Knight. - Ott leszek. - Beau Brummel keze fejét affektálva a homlokához érintette, szédülést színlelve. - Elnézést, törékeny szervezetem nem bírja a hosszú gyaloglást. Isten áldja, hercegnő! Isten áldja, Mr. Knight! Együtt nézték, ahogy kényeskedve eltipeg. - Nos. - Mr. Knight szája gyanúsan megremegett. - Ez jól ment. Eleanor elkomorodott. Nem tévedett. Mr. Knight igenis jól szórakozott Beau Brummelen. Osztoztak egy érzésen - zavaró gondolat volt, amit később akart alaposabban kielemezni, az éjszaka sötétjében, amikor felébred és óhatatlanul is Mr. Knightra gondol. - Kétségtelenül jól ment. Ugyanis én vagyok a jövendő hercegnő, és én fogom diktálni a divatot. - Lehajolt és gyengéden megsimogatta a kutyát. - Mit csinál ezzel az... állattal? Eddig nem tudta, mi az, amit csinál, de most már tudta. - Összebarátkozom vele. - Óvatosan a karjába vette a kutyát, vigyázva, hogy sérült lábához ne érjen hozzá. Ahhoz elég könnyű volt, hogy vinni tudja, de ahhoz elég nehéz, hogy akadályozza a menésben. A hóna alá fogta az állatot és folytatta útját Diriday felé. A kutya sovány lábai kimeredtek, súlya lehúzta a karját. Fájt a tenyere, sajgott a térde, és úgy tűnt, minden lépéssel egyre nő a távolság a lóig. Remington könnyed léptekkel mellette haladt, és meg sem próbált a segítségére lenni. - Ez valamiféle bosszú, amiért kényszeríteni fngom, hogy a feleségem legyen? Elérték a lovakat és beléptek a fák közé az árnyékba, ahol már nem láthatták őket a kíváncsi szemek, amelyek további botrányos jelenetre szomjaztak. A lovász diszkréten félrevonult. Eleanor lihegve letette a kutyát a földre. Az állat a lábához kuporodott, a lány pedig csípőre vágta a kezét. - Mr. Knight, tudom, hogy az ön számára nehéz ezt felfogni, de nem minden, amit teszek vagy mondok, áll kapcsolatban önnel Tudja, a világ nem ön körül forog. A hold ön nélkül is bevilágítja az éjszakai égboltot. És én nem öntől függök. Legalábbis most még. - Ismét lehajolt a kutyáért. - Hazaviszem a kutyámat és megfürdetem, anélkül, hogy bármilyen formában egyetlen gondolatot is szentelnék önnek. - Várjon! - Mr. Knight megfogta a lány karját és felhúzta. - Nem vagyok hajlandó eltűrni ezt a vakmerő viselkedést. A férfinak ismét sikerült összezavarnia. - Milyen vakmerő viselkedést? - Azt, hogy nem gondol rám. - Karját a lány dereka köré csúsztatta, és megcsókolta. Első csókjuk gyengéd volt és csábító, a második követelőző... és csábító. Ez megint más volt. A férfi gyengéden megharapta a lány alsó ajkát, kényszerítve, hogy rá gondoljon, és amikor a lány kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, valósággal lecsapott rá. A lány teljes figyelmét magának követelte, és az ő tapasztalatával pontosan tudta, hogyan érje el célját. Egyszerre csábította foggal és nyelvvel. Szája addig mozgott a lányén, amíg az érzéketlen lett a fák lombján átszűrődő napfényre, a rózsaillatú szellőre, a kutyára és Beau Brummelre, és a dilemmára, amit a férfival való együttlét okozott számára. Minden gondolata, minden érzése elmerült a férfi
ölelésében és az étvágygerjesztő kéjben, amivel táplálta. Aztán elengedte. Fél kézzel fogta a könyökét, amíg visszanyerte egyensúlyát és kissé összeszedte magát. Minél hosszabb ideje ismerte a férfit, annál kevésbé ismerte magát. A férfi felsegítette a nyeregbe és feladta neki a kutyát. A lány a hóna alá fogta állatot, megnyugtatóan motyogott neki, majd elindult Mr. Knight városi háza felé. Ijesztő volt ilyen rövid idő alatt ilyen radikálisan megváltozni egy olyan apró dologtól, mint egy csók. Vajon Madeline megismeri egyáltalán, ha felbukkan Londonban? És ő, Eleanor megismeri saját magát, amikor eljön az ideje, hogy mindent beismerjen Mr. Knightnak? Lemond a férfiról? Vagy harcolni fog érte?
16. fejezet Remington a csarnok fölötti galérián járkált fel-alá. - Ennek az átkozott kutyának mennie kell! Hercegnője a lépcsőkorláton áthajolva figyelte az ide-oda rohangáló szolgákat, akik az utolsó simításokat végezték a bál előtt: pezsgőt hűtöttek, asztalokat terítettek, és sárga rózsából álló hatalmas csokrokat helyeztek el a vázákban. A hercegnő odafordította a fejét és végignézett rajta és a mellette kocogó kutyán. Bár arca komoly maradt, látszott, hogy valami belső öröm fűti. - Az átkozott szót Angliában nem használják hölgyek társaságában. De átkozott legyen, ha a lány nem néz ki fantasztikusan türkizkék selyemruhájában, amely lélegzetelállítóan kékké varázsolta a szemét. Hajában türkizkék szalagot viselt, és gyémántok szikráztak rövid, sötét fürtjei között. Természetesen a saját ruhája volt. A saját szalagja. A saját gyémántjai. Továbbra sem volt hajlandó felvenni azt, amit ő vett neki, és bár most még nem tudja, hamarosan nem lesz más választása. A kutya eközben mindvégig követte. Remington megállt a lány mellett, és az állatra mutatott. - Nézzen rá! Fekete szőrt ragaszt a fehér harisnyámra és barnát a fekete bricsesznadrágomra! - Egyáltalán nem ilyen rossz a helyzet. - A lány egy mosolyt villantott rá és a kutyára, olyan bájos, megnyugtató mosolyt, amelytől azonnal enyhült valamennyit a feszültsége. Egy olyan mosolyt, amit nagyon ritkán engedélyezett magának. - El kell ismernie, Mr. Knight, hogy Lizzie sokkal jobban néz ki most, miután megfürdött. - Lizzie? Ki az a Lizzie? - Remington attól félt, tudja a választ. - Az ön kutyája. - Ez nem az én kutyám, és különben is ki hallott már Lizzie nevű kutyáról? - Ujjával csettintett és rászólt az ugrándozó kutyára. - Ül! A korcs azonnal engedelmeskedett, szemét imádattal függesztve rá. Fürdés után kétségtelenül jobban nézett ki, és már büdös sem volt, azonban ahelyett, hogy megmentőjének lett volna hálás, Remingtonra akaszkodott. Követte, bárhová ment, a perzsaszőnyegen aludt a hálószobájában és megugatta az inasát. A hercegnő nem sértődött meg a kutya árulásán, és láthatóan jól szórakozott Remington elkeseredésén. - Mr. Knight, nagyon jól néz ki, függetlenül attól, hogy szőrös-e a nadrágja vagy sem. - Hm. Köszönöm. - Remington megigazította fekete felöltőjét. - Bár nem tudom eldönteni, ez igazi bók volt-e. A lány ránézett, majd elfordult, mintha ezzel elrejthetné érzéki pillantását. - Az volt. Remington elmosolyodott, és azon tűnődött, vajon a lány mit fog szólni a drámai bejelentéshez, amit az est végére tervezett. Lady Gertrude viharzott el mellettük báli ruhájában és összecsapta a tenyerét. - Gyerekek, gyerekek, siessetek! A vendégek hamarosan érkeznek! - Komor pillantást vetett Lizzie-re, és hozzátette: - És a kutyát tüntessétek el! Tudjátok, hogy Lady Fendsworth irtózik a kutyáktól. Lizzie sértődötten megugatta Lady Gertrude-ot. - Sajnálom, de nem ijesztgetheted a vendégeket. - Lady Gertrude úgy beszélt a kutyához, mintha az állat értené.
Lizzie nagyot sóhajtott, mintha valóban értené. - Akkor pedig indulás! - Lady Gertrude folytatta útját a folyosón. - Rendben. Lizzie megy a ketrecébe. - A férfi a szobája felé indult, mire egy harapást érzett a csizmája sarkán. Megpördült, a kutyára meredt, amely boldogan ugrált, hogy sikerült magára vonnia a figyelmét. - Tudod, mit fog mondani az inasom erre? - Remington a karcolásra mutatott a csizmáján. Majd... majd megint megfürdet! A kutya erre olyan hevesen csóválta fekete farkát, hogy valósággal kongott a lépcsőkorlát. Remington ráadásul esküdni mert volna, hogy az ostoba jószág felmosolygott rá. Eleanor bugyborékoló, elfojtott nevetést hallatott, mint aki járatlan a jókedv művészetében. Majd, mintha képtelen lenne tovább magában tartani, harsányan kacagni kezdett. A hercegnő ritkán mosolygott, és amikor mégis, csupán udvariasságból tette. Remington még soha, de soha nem hallotta nevetni. Most ez az ostoba kutya a lógós nyelvével és bizarr vonzódásával hozzá - és a csizmájához - nevetésre késztette a lányt, és Remingtonnak nagyon tetszett ez a ritka, édes hang. A lány jókedve hallatán különös borzongás futott végig a testén, és ha ez a kutya kell ahhoz, hogy a lány jól szórakozzon, akkor ez a kutya lesz a kedvenc állata. Leguggolt az állat mellé és megsimogatta a fejét. - Jó kislány. Jó... Lizzie. Lizzie elszánt kísérlete, hogy megnyalja az arcát, ismét nevetésre késztette a hercegnőt. Miközben Remington hallgatta és közben próbálta távol tartani magától a kutyát, ráébredt új céljára. Gyakrabban fogja megnevettetni Madeline-t. A gyertyák aranyfénybe burkolták a báltermet. A színes ruhákba öltözött vendégek táncoltak, ácsorogtak vagy iszogattak. A Remington és Magnus jövendő hercegnőjének eljegyzésének alkalmából adott bál messzehangzó siker volt, csak éppen... Remington elkapta az inasát és megkérdezte: - Magnus hercege megérkezett már? - Nem, uram. - Bridgeport közelebb hajolt és a fülébe súgta. - Nincs Londonban. Tehát Magnus nincs itt. - A gazember még csak el se jött a lánya eljegyzési báljára. - Előfordulhat, uram, hogy nem képes az emberek szemébe nézni a lánya elvesztése után. - Előfordulhat. - Remington ebben erősen kételkedett. Magnus egy rideg, önző buldog volt, aki sokat ivott és lelkiismeret-furdalás nélkül szerencsejátékozott. A vidám álarc alatt pedig kegyetlen ember lakozott, aki a gyilkolástól sem rettent vissza célja elérése érdekében. Lehetséges, hogy megtudta, ki Remington valójában? Talán most is valamelyik birtokán bujkál, és újabb könyörtelen tervet forgat a fejében? Holnap kiküldi az emberét, hogy derítse ki a herceg hollétét. Aztán Remington maga megy oda, vallomásra kényszeríti az átkozott herceget, és kideríti, milyen további disznóságokon töri a fejét. Ugyanis Remington nem volt teljesen biztos benne, hogy a herceg nem akarja-e inkább eltenni láb alól a lányát, mintsem hagyja, hogy feleségül menjen egy egyszerű polgárhoz. A bál azonban nagyon jól sikerült, és gyorsan közeledett az éjfél. Éjfél... - Uram, készüljünk a köszöntőre? - kérdezte Bridgeport. - Igen, mégpedig azonnal. - Miközben a hűtött pezsgővel teli poharak ezüsttálcán megérkeztek a bálterembe, Remington beszélgetett a vendégekkel, evett a lazacból, és közben mindig úgy helyezkedett, hogy lássa Madeline-t.
A lány mozdulatlanul állt, hagyva, hogy a vendégek megközelítsék. Meghallgatott minden megjegyzést, komolyan szemügyre vett minden személyt, megérintette a karjukat vagy a kezüket, és egyre inkább úgy tűnt, a nők azért mennek oda hozzá, hogy beszélgessenek. Nem hízelegni és nem pletykálni, hanem magukról mesélni. A férfiak is elébe járultak, méghozzá csapatostul, és egytől egyig beleszerettek. Mit tehettek volna ellene? Mit is mondott az az ostoba Mauger vikomt? A hercegnő olyan gyönyörű, mint az égen ragyogó nap. Nevetséges érzelmesség, eltekintve attól, hogy igaz. Madeline szépsége egy olyan bonyodalom volt, amivel Remington nem számolt. Természetesen megértette, hogy Brummel jóváhagyásának és a lány sajátos stílusának köszönhetően a legújabb divathóbort a hercegnő iránt érzett szerelem lett. Azt is tudta, hogy a férfiak érzelmei sekélyesek, és asszonyként Madeline nem fog olyan vonzerővel bírni, mint lánykorában. Remington már nagyon várta ezt a napot, mert - bár maga is alig hitte el - minden csábító pillantás, amit a lány felé küldtek, úgy érte, mint egy apró döfés. Azon kapta magát, hogy szeretné félrevonni a lányt és elmagyarázni neki, hogy a többi férfi felületes és hazug, míg ő... távolról sem. Nem ismerné be, hogy teljesen lenyűgözte. A hercegnő törékeny keze szárazra facsarná a szívét. Ráadásul, ha az ő rajongása nem sekélyes, akkor... min alapul? Nagy, kék szemek, bizonytalan viselkedés, egy mosoly, amit szinte sosem használt, buja test, erős hit a helyes cselekvésben, gyengéd kedvesség, éles ész, amit gondosan elrejtett... A hercegnő most elnézést kért a körülötte álló kis csoporttól és elindult körbe a teremben. Amikor odaért a sarokhoz, ahol a társalkodónők, gardedámok és nevelőnők ültek, megállt és beszélni kezdett hozzájuk. A gardedámok és nevelőnők kényelmetlenül fészkelődtek, és zavartan válaszoltak. A hercegnő több tálca enni- és innivalót rendelt nekik, és otthagyta az eszegető és italaikat kortyolgató nőket, akik bizonytalanul figyelték úrnőjüket, mintha büntetéstől tartanának. Remington magához intette Bridgeportot, és utasította, hogy az est hátralévő részében a társaTkodónősarokra viseljen gondot, majd úgy helyezkedett, hogy továbbra is szemmel tarthassa Madeline-t. Szeretett volna benyúlni a saját agyába és eltávolítani onnan a lány iránt érzett rajongását. Egyszerűen nem engedhette meg magának ezt az őrültséget. Legalábbis most nem, amikor a terve kezdett beérni. Ehhez a manőverhez tiszta, hideg fejre volt szüksége, és egyáltalán nem hiányzott, hogy egy nő elvonja a figyelmét. Igaz, hogy ez egy csodálatos nő, de akkor is csak egy nő. Nem értette Madeline-t, és ez volt a probléma. A lány szép, de nincs tisztában a szépségével. Gazdag, de nem kapzsi. Félénk, de bátran lovagol, és egy nyamvadt kutyáért képes úgy bömbölni, mint egy oroszlán. A lány kedvéért hagyta a legjobb csizmáját összerágatni a korccsal. A lány kedvéért vörös helyett sárga rózsával díszíttette fel a báltermet. A lány miatt túl kevés időt töltött bosszúja újabb lépésének kitervelésével és túl sok időt töltött nászéjszakájuk megtervezésével. A nászéjszakájukkal, amelyre a selyem ágynemű, finom ételek és a gyengéd csábítás lesz a jellemző. Tehát most, végre... Remington biccentett Bridgeportnak és szemével megkereste a hercegnőt. A lány komoran figyelte, amint felé tart a báltermen keresztül. - Gyönyörű ma este - mondta. - Köszönöm, sir. Van valami kívánsága? - Jöjjön velem! Mintha ismerné a tervét, Eleanor könyörgő mozdulattal összekulcsolta a kezét. - Muszáj? Az előtte álló nő nagyon sokat változott az elmúlt pár nap alatt. Rövidre vágta a haját. Már nem félt megjelenni a nyilvánosság előtt. Fehér bőre ragyogott, mintha valami belső fény
világítaná meg. Napról napra egyre szebb lett, és Remington tudta, sosem fogja elengedni. - Már késő visszafordulni. A lány reszketeg sóhajt hallatott. - Kezdek attól félni, hogy ez az igazság. Remington a karját nyújtotta neki, és a zenekar emelvénye felé indult vele. A zenészek, látva közeledtüket, fanfarral adtak jelt. A vendégek megfordultak és mosolyogtak. Azt hitték, tudják, mit akarnak bejelenteni: az eljegyzést. Ám nem tudtak mindent. Senki nem tudott mindent, kivéve Bridgeportot, aki segített a szervezésben, és maga Remington. Remington felsegítette Eleanort a lépcsőn az emelvényre. A lány aggodalmas szorongó pillantást vetett rá, de a férfi nem törődött vele. Megállt mellette és elővett egy kis dobozt a zsebéből. A beszélgetés utolsó foszlányai is elhaltak. Remington erős, színpadias hangon, hogy a bálterem minden sarkában hallható legyen, azt mondta: - Köszönöm, hogy eljöttek ma este és velem együtt ünneplik eljegyzésemet Madeline de Lacyvel, Sherbourne márkinőjével és Magnus jövendő hercegnőjével. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy az ujjára húzhatom a gyűrűmet - felnyitotta a dobozt és körbemutatta az aranyba foglalt csodálatos zafírt -, amelyet a hölgy gyönyörű szeméhez választottam. Ahogy lehúzta a kesztyűt a lány bal kezéről, a legtöbb vendég tapsolt. Néhányan azonban nem. Annak ellenére, hogy nem kapott meghívót, Lady Shapster már az elsők között megjelent, és ideje nagy részét a hercegnő vizslatásával töltötte. Remington nem kedvelte az asszony rosszindulatú, keskeny macskaszemét, és gondoskodott róla, hogy a lány soha egyetlen pillanatig se maradjon egyedül vele. Lord Fanthorpe sem tapsolt. Ez nem lepte meg Remingtont. Remington klubjában és Picardék bálján az öregember nagyon igyekezett tudomást sem venni róla. Fanthorpe olyan volt, mint a többi férfi és nő, akik szívesen itták Remington pezsgőjét és ették az általa kínált ételeket, de nem voltak hajlandók befogadni a társaságukba. Azonban a herceg jóváhagyásával és a hercegnő kezével Remington is bekerül az arisztokráciába... és végre megbosszulja a húga szenvedését, és az apja szelleme is békében fog nyugodni Ahogy Remington felemelte a lány kezét, hogy felhúzza az ujjára a gyűrűt, érezte, amint a lány izmai egy pillanatig görcsösen megfeszülnek, ösztönösen tiltakozva a birtokbavétel ellen. Belenézett a lány szemébe, és pánikot látott benne. A valóság láthatóan megrendítette. Sötét, bizalmas hangon odasúgta neki: - Ne próbáljon ellenkezni! Mindenképpen az ujjára húzom a gyűrűmet. A lány ellenállása összeomlott. Lesütötte a szemét. Engedelmesen hagyta, hogy befejezze a mozdulatot... azonban saját elképedésére, akarata ellenére Remington is tétovázott egy pillanatig. Ennek a gyűrűnek az édesanyja gyűrűjének, a lánynak pedig az igaz szerelmének kellene lennie. Ezek az álmok azonban elhaltak húsz évvel ezelőtt egy véres tragédiában, és senki sem támaszthatja fel ezeket az álmokat - vagy a családtagjait. Csak reménykedhet benne, az, hogy feleségül veszi Magnus grófjának lányát, könnyít a fájdalmán - vagy szerez vele valakit, akivel megoszthatja a fájdalmat. Hercegnője figyelte, ahogy felhúzza a pontosan ujjára illő gyűrűt. Felemelte a lány kezét, és a zafír fényesen ragyogott a gyertyák fényében. - Köszönöm, barátaim, hogy segítenek megünnepelni ezt a pillanatot, és ünnepeljünk együtt tovább! Emeljék fel poharaikat és igyanak a boldogságunkra! A vendégek mosolyogva engedelmeskedtek.
Remington azonban még nem végzett. Továbbra is kezében tartva Eleanor kezét, mélyen a lány szemébe nézett, és bejelentette: - Ez a pillanat különösen fontos számomra. A canterbury érsek külön engedélyével holnapután a St. James-templomban megtartjuk az... esküvőnket.
17. fejezet Amikor Mr. Knight bejelentésének értelme eljutott Eleanor agyáig, a tömeg, a bálterem az összes fényével elhalványult. Eleanor azt hitte, azonnal elájul, ott az emelvényen, de furcsamód tovább hallotta a férfi hangját. - Isten áldásával a házasságunkra életünk hátralévő részét önök között fogjuk leélni. Ez nem úgy hangzott, mint egy ígéret, sokkal inkább, mint valami fenyegetés. Mr. Knight arckifejezése és testtartása is olyan volt, mint a fenyegetés. Kényszeríteni akarja a nemeseket, hogy befogadják maguk közé a saját feltételei szerint, és ő, Eleanor a belépő a köreikbe. - Lélegezzen! - parancsolta a férfi halkan. Eleanor kiengedte a tüdejében rekedt levegőt, és ekkor vette észre, hogy egy ideje nem lélegzik. - Mosolyogjon! - mondta a férfi. Eleanor reszketeg mosolyt kényszerített az arcára, de a vendégek ezt láthatóan teljesen normálisnak és az egész dolgot olyan romantikusnak találták. Úgy tűnt, nagyon kevesen törődnek azzal, hogy a házasság egy megvetendő kártyajátszma következményeként fog létrejönni. Glóriaként ragyogó szőke hajával Eleanor bukott angyala láthatóan lenyűgözte az egész társaságot. A férfi a kezét nyújtotta, hogy lesegítse Eleanort a lépcsőn. Nos, azért nem mindenkit varázsolt el a férfi. Lady Shapster a közelben állt, kezében pezsgővel teli poharával, és Eleanort nézte, mintha azt próbálná eldönteni, milyen formában tárja fel az igazságot. Rosszindulata láttán Eleanor megborzongott, ugyanakkor mégis Mr. Knight volt, aki kitöltötte a gondolatait. Lady Shapster lénye elhalványult Mr. Knight és a terve mellett. Amint Eleanor lába leért a táncparkettre, a zenekar belefogott egy menüettbe. Több pár is sietve csatlakozott hozzájuk. Mr. Knight mindent úgy szervezett meg, hogy a lehető legnagyobb hatást érje el vele, és kívülről az egész olyan volt, mint minden lány álma. Eleanor azonban még mindig szédült a férfi fondorlatos csínyétől. Nem mehet hozzá feleségül két nap múlva. És ezt meg is kell mondania neki. A férfi ugyan itt táncol vele, alig néhány centiméterre tőle, de akár a Holdon is lehetne. Álarcot visel, amely elragadó mosolyból és lelke titkait elrejtő üveges tekintetből áll. Az ellágyulás, amelyet irányában érzett, csupán illúzió volt. A közös érzések, amelyeket elképzelt, nem léteztek. A kék szemű ördög gyűrűt kényszerített az ujjára, és azonnali házassággal fenyegette. És miért? Eleanor nem értette, a férfi miért akarja feleségül venni Magnus jövendő hercegnőjét. Azt mondta, azért, mert a vagyonát és a státusát akarja, de Eleanor nem hitt neki. Volt még valami, ami ott lappangott a férfi mosolya mögött, valami mélyebb terv, amely megrémítette a lányt ellenségességével. A tánc véget ért. A férfiak Mr. Knight köré csoportosultak, veregették a hátát és melegen gratuláltak. Eleanor kihátrált a körből, és nagyon szeretett volna elszaladni, de tudta, a menekülés lehetetlen. Horatia lépett oda hozzá elsőként. - Te kis huncut! Egy szóval sem említetted közelgő esküvődet! - Valóban? - Eleanor nem titkolózott, maga sem tudott róla. Lady Picard sietett Eleanor felé, a beigazolódott pletyka túlfűtött izgalmával. - Gratulálok, hercegnő! Most biztosan nagyon boldog! - Szavakkal ki sem tudom fejezni az érzéseimet. - Eleanor gyomra görcsbe rándult. Most mit
tegyen? Madeline tanácsa villant az agyába. Ha nem tudod, mit tegyél, gondolj arra: Madeline mit tenne ebben a helyzetben? És tedd azt! Kétségtelenül ez volt a legostobább tanács, amit Eleanor valaha kapott. Egyáltalán nem segített. Egy fikarcnyit sem. Mr. Clark Oxnard tartott feléjük, nyomában kis termetű feleségével, és Clark kerek arca vörösen világított az elégedettségtől. - Amikor megkért, hogy legyek a tanúja, Remington, nem is sejtettem, hogy ilyen hamar lesz az esküvő. Gratulálok, hercegnő, tiszta szívemből gratulálok! - Igen, igaza van. - Volt értelme annak, amit mondott? Sejtette, hogy nem, de nem törődött vele. - Fogadja jókívánságaimat, hercegnő. - Mrs. Oxnard hangja meglepően mély volt egy ilyen apró nőhöz képest, és éles pillantással végigmérte Eleanort. - Egy esküvő mindig nagyon izgalmas, ugyanakkor valamiképp nyomasztó is. Talán amikor túl lesz ezen az egészen, összejöhetnénk egy teára? Olyan nyugodtnak, olyan normálisnak tűnt, hogy Eleanor szeretett volna odabújni hozzá és kisírni magát. - Az nagyon jó lenne - mondta Eleanor. – Köszönöm. Beau Brummel tipegett oda hozzá, zsebkendőjét lóbálva vágott utat magának a tömegben. - Hercegnő, micsoda csodálatos hír! Ilyen rövid időn belül férjhez megy! Mr. Knight olyasmire is képes, amire más nem! Hagyja, hogy rajongjon önért, ahogyan megérdemli! - Ezt érdemlem? Valószínűleg. - Amiért hazudtam arról, hogy ki vagyok valójában. A fiatal Lord Byron érzelmes tekintetét Eleanor arcára emelte. - Egy ilyen romantikus gesztus versírásra ösztönöz. Az is lehet, hogy szonett lesz belőle. Eleanor egy apró lépést hátrált, majd még egyet. - Mr. Knight örülni fog, biztos vagyok benne. - Pedig ennek éppen az ellenkezőjében volt biztos. - Drága kislányom! - Lady Gertrude lábujjhegyre állt és megcsókolta Eleanor arcát. - Olyan izgatott vagyok! - Eleanor füléhez hajolt, és súgva hozzátette: - Ez legalább véget vet az azzal kapcsolatos pletykáknak, hogy hol lakunk, mielőtt lábra kaphatnának. Mondhatom, nagy megkönnyebbülés. A szolgálók mindenféléket terjesztenek, és még néhány nap végzetes lehetett volna a jó híred szempontjából. Ebben tévedett, ugyanis Lady Shapster kendőzetlenül vizsgálgatta Eleanor hasát, majd azon a sima, meleg, magabiztos hangon, amivel mindig sikerült megríkatnia Eleanort, megjegyezte: - Nem vesztegetik az időt az oltár elé járuláshoz! Valami különleges okuk van a sietségre? Hallótávolságon belül mindenkinek leesett az álla. Mr. Knight úgy pördült meg, mint egy dühös forgószél. A vendégek egy emberként hátráltak. Lady Shapster azonban most először nem volt képes megrémíteni Eleanort. Talán időközben felnőtt. Talán az elmúlt négy év, néhány nap, néhány perc megmutatta számára, milyen a valódi megpróbáltatás. Bármilyen okból történt is, a hirtelen támadt indulat elnyomta benne az idegességet. Nem volt szüksége Mr. Knightra, hogy megvédje. Képes volt kiállni magáért. Széles mosollyal, amely sokkal inkább volt fenyegető, mintsem kedves, azt mondta: - Lady Shapster, alig egy hete érkeztem vissza Angliába. Ha pletykát kíván terjeszteni, találjon ki valami mást, mert ez nem állja meg a helyét. Lady Shapster úgy pislogott, mintha egy kismacska ugrott volna a bokájának és véresre karmolta volna. Aztán az a szörnyű mosoly jelent meg az arcán, és közelebb lépett Eleanorhoz.
Mielőtt azonban megszólalhatott volna, Lady Gertrude dühösen felcsattant. - Micsoda rosszindulatú megjegyzés! Nem gondolja, Lady Picard? - Nagyon is egyetértek! - Lady Picard arcán őszinte megrökönyödés tükröződött, mint valakién, akinek szűkebb körben nincs kifogása a pletyka ellen, de irtózik a nyilvános jelenetektől. - Lady Shapster - Mr. Knight karon fogta az asszonyt -, nem emlékszem, hogy rajta lenne a meghívottak listáján. Lady Shapster úgy fordult a férfi felé, mint egy sarokba szorított tigris. Aztán valamit megláthatott Mr. Knight arcán, mert hirtelen visszaszelídült úrihölggyé. - Azt hittem, csupán feledékenység volt az oka, így... - Szó sincs feledékenységről. - Mr. Knight elharapta a szó végét. - Nem kedvelem a durva, gonosz nőket, és egyetlen ilyet sem akarok látni az eljegyzési bálomon. Lady Gertrude Eleanor kezét veregette, és összefüggéstelen szavakat motyogott megnyugtatásképpen. - De pontosan ezzel kapcsolatban akarok mondani valamit önnek! - Lady Shapster hosszú ujjával Eleanorra mutatott. - Őt nem veheti feleségül! Eleanor szeretett volna nekiugrani az asszonynak és belefojtani szörnyű, vádló hangját. Mr. Knight ajka hátrahúzódott a fogáról és hangja alig volt hallható, amikor megszólalt. - Ön nekem nem mondja meg, hogy mit tegyek! Semmit sem tud rólam vagy a szándékaimról. Most pedig ön távozni akar. Az ajtóhoz kísérem. - Micsoda jelenet! - motyogta Beau Brummel. - Olyan szomorú, amikor egy közismert szépség ilyen aljasságra adja a fejét! Mr. Knight nem hallotta a megjegyzését, de Lady Shapster igen. Gyilkos pillantást vetett Eleanorra, és miközben Mr. Knight az ajtó felé húzta, még visszaszólt. - Ígérem, még meglakolsz azért, amiért így megaláztál! - A saját érdekében, hölgyem, azt tanácsolom, egyetlen további szót se szóljon! Eleanor reszketeg sóhajt hallatott. Szembesült a mostohaanyjával és ép bőrrel megúszta az egészet. Addig persze igazán nem győzhet, amíg Eleanorként nem néz szembe vele, de most tulajdonképpen hálás volt Lady Shapsternek. Lady Shapster elvonta Mi. Kiúght figyelmét, és lehetőséget adott Eleanornak, hogy elmeneküljön, ha csak egy pillanatra is, az érdeklődés fullasztó leple alól. - Bocsássanak meg, egy barátot látok, akit szeretnék üdvözölni. - Természetesen menj csak, drágám! - Lady Gertrude megveregette a kezét. - Menj és frissítsd fel magad! - Köszönöm. Úgy lesz. - Eleanor megpróbált nem sietni, mivel tudta, hogy mindenki őt figyeli. És próbált egyenes vonalban haladni, mivel azt is tudta, hogy fogalma sincs, hová tart. Csak annyit tudott, hogy ki kell jutnia innen, mielőtt rátör élete első hisztériás rohama. A kertbe nyíló ajtó friss levegőt és a sötétség leplét ígérte, ezért arra vette az irányt - és furcsa, sziszegő hangot hallott a duplaszárnyú ajtó melletti növény felől. - Psszt! Eleanor körülnézett, de nem látott senkit. - Psszt, kisasszony! Megkerülte a növényt, és egy vörös hajú férfit látott kuporogni csaknem a padlón. A kétségbeesés egy szempillantás alatt reménnyé változott a lelkében. Dickie Driscoll sosem hagyta cserben, ahogyan most sem. - Dickie, mit csinál itt? - Megmentem, kisasszony. - Dickie a növény fölött belesett a táncparkettre, ahol a párok a
menüett hangjaira gördültek tova. - Most adódott az első alkalom, hogy eljussak önhöz anélkül, hogy az a Mr. Knight vagy valamelyik embere észrevette volna. Jöjjön! - Dickie megfogta Eleanor kezét, felállt, és az ajtó felé húzta. - Menjünk! - Ó, igen! Menjünk! - Eleanor követte a férfit, és vad öröm járta át a szívét a szabadság gondolatára. - Ki akarok kerülni innen! El kell tűnnöm innen, mielőtt... szóval el kell tűnnöm innen. - Sssh! - Dickie fojtott hangon beszélt, miközben levezette Eleanort a lépcsőn. - Knight emberei mindenütt ott vannak. Nagyon nehéz volt bejutnom ide, és nem szeretném, ha megint kihajítanának. - Úgy érti... mint azon a napon, amikor elkaptak minket az istállónál? A kerti út nem volt kivilágítva, de Eleanor hallotta a komor színezetet Dickie hangjában. - Nem volt kellemes, Miss Eleanor. A lány megfeszült. - Az emberei ugye nem bántották? - Nem, Mr. Knight utasította őket, hogy tisztán tegyék, és be is tartották... nagyjából. Eleanor lassított. - Tehát Mr. Knight betartotta az ígéretét. Megígérte, hogy nem bántja Dickie-t. Eleanor pedig megígérte, hogy nem fog elszökni. Mr. Knight azt azonban nem mondta, hogy azonnal megesküsznek! - Siessünk, Miss Eleanor! - sürgette Dickie. Mi van akkor, ha Mr. Knight nem mondta el neki a teljes igazságot? Nem is kérdezte tőle. Egyszerűen megígérte, hogy nem fog elszökni. Nem kötötte feltételekhez az ígéretét. - Dickie! - Eleanor megállt. - Nem mehetek. - Hogy érti azt, hogy nem jöhet? - Dickie még erősebben húzta a kezét. - Ez nem játék, kisasszony! Hallottam, mit mondott. Bejelentette a holnaputáni esküvőjüket, a hercegnőnek pedig nyoma sincs. Fogalmam sincs, hol lehet, de azt tudom, hogy elég nagy bajban vagyunk. - Tudom. Higgye el, Dickie, magam is tisztában vagyok vele! A helyzet azonban az, hogy megígértem Mr. Knightnak, nem szököm el ismét. Eleanornak maradnia kellett. A szavát adta. Ezt Dickie is tudta. - Me... megígérte? Nem, Miss Eleanor, nem lehetett ilyen ostoba! Mondja, hogy nem volt ilyen ostoba! Eleanor megfogta Dickie karját. - Dickie, amikor az emberei elvitték magát, tudtam, hogy bántani fogják, és ezt nem engedhettem meg. Ezért aztán megígértem, hogy vele maradok, amíg azt nem mondja, hogy mehetek. - Ha nem lennék tisztességes protestáns, kisasszony, olyat mondanék, hogy ledőlne Bábel tornya! - Dickie lehajtott fejjel, mozdulatlanul állt. - Kisasszony, most mit fog tenni? Megmondja neki? - Azt, hogy ki vagyok? Nem! - Nem. Eleanor szeretett volna nagyon messze lenni, amikor a férfi rájön, ki is ő valójában. - Nem mehet hozzá egy férfihoz, aki azt hiszi, hogy ön a hercegnő. Ha kiderül az igazság, meg fogja ölni önt. - Természetesen nem is megyek hozzá. Nem tehetem. - Mert az nem lenne helyes. Persze gondolni sem mert rá, mennyire élvezi a helyzetet: London szépének lenni, gyönyörű lovakon ülni, elég merésznek lenni, hogy néha, nagyon néha, kimondja, amit gondol. Próbálta elfelejteni, mekkorát dobbant a szíve, amikor Mr. Knight úgy nézett rá világoskék szemével, hogy szinte perzselt a tekintete. Amikor elképzelte magát a férfi feleségeként, belesajdult a szíve, és tudta,
ebből a szívfájdalomból amúgy is kijut majd később bőven. - Dickie, a következőt gondoltam ki: írok egy levelet, amit maga elvisz Madeline-nek. Értesítem az esküvőről, és ő eljön a megmentésemre. - És ha nem tud? Eleanor ott állt a sötét kertben. Érezte ujján az új gyűrű hűvösét. A falevelek lágyan zizegtek a könnyű szélben. A friss levegő megtöltötte a tüdejét. Lelkében harc dúlt. Harc a régi, szerény Eleanor és a megszületni próbáló új Eleanor között. A régi Eleanor félénk volt, és egyetlen hang nélkül elfogadta, amit az élet számára kiosztott. Az új Eleanor küzdött magáért és a boldogságáért, és nem törődött a következményekkel. Madeline-nek nem kell Mr. Knight. Az új Eleanornak igen. Kétségbeesetten akarta a szívével és a testével, és ha Madeline nem érkezik meg idejében az esküvőre... Az új Eleanor szólalt meg. - Ha Madeline nem érkezik meg idejében, hogy megakadályozza az esküvőt, akkor az így rendeltetett. És most azt hiszem, megyek és iszom egy pohárral. Vagy kettővel. - Bármit, csak elhallgattassa a régi Eleanort, aki figyelmeztetéseket harsog a fejében. Dickie Driscoll borzalomtól rekedt hangon kérdezte: - Mit akar azzal mondani, kisasszony, hogy így rendeltetett? - Azt, hogy ha Madeline nem ér ide időben, hogy megállítson, feleségül megyek Mr. Knighthoz.
18. fejezet Remington egyedül köszönt el az utolsó vendégtől. A hercegnőnek nyoma sem volt. Látta eltűnni fölfelé menet a lépcsőn fél órával korábban, de vissza nem jött. Remélte, a vendégek azt hiszik, hazatért saját otthonába. Nem lett volna jó, ha megtudják, hogy nála lakik, mert még azt feltételezték volna, hogy az esküvő előtt elvette a szüzességét. Elfújt néhány pislákoló gyertyát. Semmi sem állt távolabb azonban az igazságtól. Sajnos. Néhány csókot, bár csodálatos csókok voltak, nem lehet jelentőségteljesnek nevezni Csak abban reménykedett, hogy zabolátlan teste kissé lenyugszik és elfogadja ezt a rövid várakozási időt. - Kíván még valamit, uram? - Bridgeport olyan friss és üde volt, mint reggel, ismét bizonyítva, hogy az angol inasok figyelemre méltó állóképességgel rendelkeznek. - Ennyi lesz mára, Bridgeport. Mondja meg a személyzetnek, hogy nagyon jól dolgoztak, és vasárnap külön juttatásban részesülnek. Bridgeport meghajolt, és távozott, hogy felügyelje a takarítást. Miközben Remington kikapcsolta a kézelőjét, azon tűnődött, vajon a hercegnője magához térte az afölött érzett megrázkódtatásból, hogy harminchat órán belül a felesége lesz. Egészen jól fogadta a hírt. Nem sikoltott, nem ájult el, nem tiltakozott és nem szidta az apját, pedig Remington mindenre fel volt készülve. Ehelyett tágra nyílt szemmel, némán meredt rá, mint egy mosómedve a közeledő lovas kocsira. Csaknem lelkiismeret-furdalást érzett, amiért ilyen formában tudatta a lánnyal a hírt. Madeline-nek azonban vannak kapcsolatai. Ha korábban megtudja, biztosan kitalált volna valamit, hogy megakadályozza az esküvőjüket, és ezt a kockázatot nem vállalhatta. Aztán az egyik embere jelentette, miszerint Dickie Driscoll a ház körül settenkedik, és Remington kíváncsian várta, hogy vajon megpróbál-e elszökni vele a lány. Nem tette meg, és bár maga sem tudta miért, ez örömmel töltötte el. A lány önuralma minden bizonnyal annak köszönhető, hogy a szavát adta. A de Lacy család híres volt az ígéreteiről és azok betartásáról; ezért maradt vele, nem pedig mert feleségül akart menni hozzá. Még ez az egyáltalán nem hízelgő feltételezés is megrengette eddigi meggyőződését. Az arisztokrata, aki a fedele alatt lakott, betartotta a szavát. Miközben levette a felöltőjét, elgondolkodott: vajon más erényekkel is bír a lány? Ahogy a lépcső felé menet elhaladt a könyvtár ajtaja előtt, vidám, elmosódott beszéd hangjai ütötték meg a fülét. - Mr. Knight, micsoda öröm, hogy újra láthatom! A férfi megtorpant és benézett a sötét könyvtárba. - Hercegnő? A lány kilépett a fénybe. Selyemruhája ugyanolyan lélegzetelállítóan tapadt a testére, kiemelve minden formás részletet, mint korábban, de egyik kesztyűje eltűnt, hajszalagja a fülén himbálózott, rövidre vágott haja kócosan meredezett, és úgy imbolygott, mint egy süllyedni készülő hajó. Gyönyörű volt, azonnal felébresztette a férfiban a vágyat. Arcán mosollyal, amely meglehetősen olvatag és túl vidám volt, azt mondta: - Mr. Knight, gratulálnom kell önnek. A bál, amit adott, szinte tökéletes volt ahhoz képest, hogy egyedülálló férfi szervezte. - Túl sok bort ivott? - Biztonságos következtetésnek tűnt. - Bort? Bort? - A lány hangjából sütött a felháborodott hitetlenkedés, és közben vadul rázta a
fejét. - Nem. Az nagyon nem lett volna helyénvaló a saját eljegyzési bálomon. - Elhallgatott és könnyedén megveregette a férfi mellkasát. - Ön nem így gondolja? Remington lenézett a lány karcsú kezére, amely most felhagyott a veregetéssel és félrehúzta a kravátliját. A lány részeg volt - de mikor történhetett? Egy órával ezelőtt még nyomát sem látta rajta az italnak. - Egyáltalán nem. Ha a saját eljegyzési bálján nem ihat, akkor mikor máskor? Eleanor összehúzott szemmel vizsgálgatta Remington mellkasát. - A kravátlija ferdén áll. Ön amerikai. Figyelmeztetnem kell... Brummel azt mondja, nem megengedett a ferde kravátli. - Tenyerével rácsapott a kravátlira, végleg kilapítva a szerencsétlen nyakravalót. - Az öné pedig borzalmas. - A lány megtántorodott. Remington elkapta a karját. - Magam is látom, de a bál véget ért, így már nem számít. - Talán ezzel a részegséggel reagál a lány arra, hogy ilyen hamar hozzá kell mennie? Nagyon is valószínűnek tartotta, és ez egyáltalán nem volt hízelgő rá nézve. De olyan elbűvölő, és az esküvő időpontja nagy megrázkódtatás lehetett számára. Most az egyszer megbocsát neki. - Szeretné, ha felkísérném a szobájába? A lány szája sarka mosolyra görbült, de csak az egyik. - ön egy nagyon rossz kisfiú. Normális körülmények között egyetértett volna vele, de nem használhatta ki a lány ittasságát, különösen mivel máskor egy kortynál többet sosem fogyasztott. - Mennyit ivott? - Egy apró pici pohárral. - Eleanor két ujjával mutatta a pohár méretét. - És mit? - Remington a lépcső felé vezette. - Konyakot. - A szó valósággal legördült a lány nyelvéről. - Egy apró pici pohárral, vagy több apró pici pohárral? - Talán kettő volt - válaszolta a lány engedékeny hangon, miközben erősen Remingtonra támaszkodva lépkedett fölfelé a lépcsőn. - Vagy talán hét. Az öt differenciálhányadosa volt, az biztos. Tudta, hogy nagyon jó vagyok matematikából? - Fogalmam sem volt. - Jól ismerte az utat a lány hálószobájához. Minden éjszaka ott ácsorgott az ajtó előtt, amióta a lány a házban volt, fogta a kilincset, mérlegelte a helyzetet... élvezte a várakozás izgalmát. - Bizony, nagyon jó. Matematikából és nyelvekből... ami nagyon jól jött az utazásaink során, elhiheti... És lovaglásból. Kiváló lovas vagyok. Mindenkinek ez a véleménye. - Hangja elmélyült és fátyolossá vált. - És szeretkezésben. Jó vagyok szeretkezésben. Remington olyan hirtelen torpant meg, hogy a lány majdnem hanyatt esett. - Hűha! - nyögte Eleanor. - Húzzon fel egy zászlót, mielőtt ilyen hirtelen sebességet vált, tengerész! - Ki tanította a szeretkezéssel kapcsolatos dolgokra? - kérdezte Remington lágy hangon. - Azok a nők. Remington mereven nézte a lányt, arra gondolva, hogy csak viccel vele, ugyanakkor biztos volt benne, hogy az ő állapotában képtelen lenne viccelni. A lány komolyan állta a tekintetét, majd felemelte a kezét és megveregette Remington arcát. - Tudja, milyen jóképű? Ó, igen! Ez tény! Ma este, amikor Horatia töltött nekem egy pohárral, elmesélte, hogy a hölgyek azon nevetgélnek, mennyire szeretnék kigombolni az ön nadrágját és kicsomagolni, ami benne van, mint egy korai vízkereszt előesti ajándékot. Vagy későit, már nem emlékszem
- Hízelgő. - Ki kell derítenie, mit értett a lány azon, hogy Jó vagyok szeretkezésben. Nem hitt neki. Nem hihetett neki. Hiszen a csókolózás legalapvetőbb technikájával sem volt tisztában. Karját a lány dereka köré csúsztatta, bekormányozta az egyik ablakmélyedésbe, és leültette a párnázott ablakülésre. Levett egy gyertyát a falikarról, és beletette egy üvegtálba. - Milyen nők? ismételte meg a kérdést. - Azok, akik ma este itt voltak a bálon. - Nem. Milyen nők tanították a szeretkezéssel kapcsolatos dolgokra? Remington szíve nagyon különös ritmust vett fel, ami egyáltalán nem hasonlított a megszokott, ráérős dobogásra. Gyors mozdulatokkal kioldozta és behúzta a bársonyfüggönyöket, egy kis homályos, meghitt zugot teremtve kettejük számára, ami tökéletesen megfelelt egy kihallgatáshoz. - Örülnék, ha jobban figyelne. Már mondtam. Azok a nők ott a háremben. Háremben? Háremben is élt? Feküdt már le férfival? Közvetlenül a lány előtt állva a leghatározottabb hangját használta, hogy felhívja magára a figyelmét. - Milyen háremben? Úgy tűnt, egyáltalán nincs hatással rá Remington szigorúsága. - Talán nem hallotta a történetet? - Fejét féloldalra billentve felnézett a férfira, hirtelen megingott és egyensúlyát vesztve nekidőlt a falnak. Függönyök takarták az ablakokat, kizárva a huzatot, de a londoni utcákon fütyülő szél hangja behallatszott. - Visszatekintve felettébb szórakoztató. Szórakoztató? Remington ebben erősen kételkedett. Aggodalmat érzett. Aggodalmat a lányért. - Kérem, mesélje el! - Meg akartuk nézni Konstantinápolyt, az unokatestvérem és én... valójában az én ötletem volt, és olyan rosszul sült el az egész, hogy többé nem is javasoltam semmit, de amikor odaértünk, ott volt az a férfi. Pontosabban nagyon sok férfi, és nő szinte egyáltalán nem volt. Különös hely volt. Ennek a férfinak fekete haja, fekete szeme volt, és nagyon gazdag volt. Hatalmas! - Hangját suttogássá halkította. - Egy bég volt. Azt hitte, ikrek vagyunk... tudja, testvérek, akik egyszerre születnek... A kis sarki asztalon egy váza állt, tele rózsával. Illatuk az előző napra emlékeztette Remingtont a Green Parkban: a lovaglásra, a lány vakmerőségére, milyen gyönyörű volt a napsütésben... Konstantinápolyban talán történt vele valami? Már a gondolattól is szörnyű haragot érzett, de igyekezett a hangját visszafogni. - Tudom, mik azok az ikrek. Meséljen a háremről! - Persze, hogy tudja. Hogyne tudná! - A lány Remington selyemmellényét babrálta, elidőzve a hímzésen. - Ön nagyon okos férfi. Egyáltalán nem okos, sőt inkább ostoba, hogy jólesik neki egy tágra nyílt szemű, ittas lány hízelgése. - Örülök, hogy így gondolja. - Nem értem, miért nem derítette ki már ezt az egész dolgot. Nagyon megkönnyebbülnék. Ezt az egész dolgot? Miről beszél? - Minden erőmmel azon vagyok. - Igen, sejtem, én pedig nem mondhatom el az igazságot, nemde? - Nagyvonalúan legyintett. - Pedig megtehetné. - Elkapta a lány kezét a levegőben, simogatni kezdte és közben megnyugtató hangon azt mondta: - Én leszek a férje. Bennem megbízhat. - Igen, minden bizonnyal. - Ez úgy hangzott, mintha csodálkozna. - Azzal azonban elárulnék mindent, amiben hiszek. Nem. Nem beszélhetek magamról, de ön találgathat.
A lány úgy meredt rá, mintha azt hinné, ismeri a titkait, amikor valójában nem is érdekelte a dolog. Most nem. Akkor nem, amikor azt mondta, mindent tud a szeretkezésről. - Miért érdekelte a béget, hogy önök ikrek vagy sem? - Tetszett neki a fehér bőrünk, mindkettőnket meg akart szerezni magának, ezért bezáratott a háremébe. Ilyen egyszerű. - Próbált csettinteni az ujjával. Semmi sem történt. A kezére nézett, és újra próbálkozott. Semmi. Remington, a harag és szánakozás csapdájában vergődve, megkérdezte: - És önök mit tettek? A lány rácsapott a fából készült ablakkeretre, és úgy tűnt, a mozdulat elégedettséggel töltötte el. - Próbáltunk panaszt tenni a hatóságoknál, de ott nem létezik törvény, ami erre vonatkozna. Micsoda barbárság! - Azt mesélje el, mi történt önnel! - Arról beszéljen, hogy megbecstelenítették-e, és arról, hogy mivel enyhíthetném a félelmét! - Nem akartunk ott lenni a háremben. A többi ottani nő furcsának talált minket, mert ők szerettek ott lenni. Egész nap édességet ettek, és együtt fürödtek, mindenféle szégyenérzet nélkül. Képzelheti, ezek a nők együtt mosták egymást... Remington nagyon is jól el tudta képzelni. - Egész nap csak arról beszéltek, milyen magukba fogadni a férfit, mit éreznek, és mit tehet a nő, hogy elnyújtsa az élvezetet. Meglehetősen felháborító volt, amikor az ágyasok egymáson gyakoroltak. - A lány felült, szeme elkerekedett a felidézett emlék fölötti hitetlenkedéstől. - Nem hittem, hogy ilyesmi lehetséges. - Szent ég! - Remington azt gondolta, már semmin sem tud meglepődni, de ez megdöbbentette. A lány olyan nőkkel volt összezárva, akik azért éltek, hogy kielégítsenek egy férfit, és ez a férfi... megkívánta őt. Hát persze. Egyetlen férfi sem lenne képes ellenállni neki. Végül is egy háremben élt. Tehát nem szűz. És ő nem haragszik, amiért tapasztalt a lány, hiszen csak kényszerítették. Megőrült. - Bizony! - bólogatott Eleanor. - Természetesen figyeltünk és meghallgattuk őket. Mást nem is tehettünk. El voltunk képedve! - Döbbent arckifejezése eltűnt, és kuncogni kezdett. - És kíváncsiak voltunk. Remington szeretett volna szétverni valamit. A falat. A vázát. Ehelyett gyengéden kisimított egy hajfürtöt a lány arcából. - A bég bántotta önöket? - Micsoda dolgokat mondtak az ágyasok arról, hogy a férfiak és nők miket csinálnak együtt! Tudta, hogy a férfiak szeretik az intim testrészüket a nők szájában fürdetni? - Igen, tudtam. - Ez tetszett Remingtonnak, de most nem gondolhatott bele mélyebben a dologba. - Tudta? - A lány egyenesen Remington intim testrészére szegezte a pillantását, mintha átlátna a nadrágon. - Valóban? Csinálta is már? És az is igaz, hogy az a testrészük megnő és megdagad? Mitől történik ez? Remington megragadta a lány vállát, leguggolt előtte és a szemébe nézett. - Mit csinált önnel a bég? - A bég? - A lány csodálkozva nézett rá. - Betett minket a háremébe, aztán elhagyta a várost. Remington tenyérrel a falnak támaszkodott, és egy pillanatra lehunyta a szemét megkönnyebbülésében. - Örülnék, ha figyelne - mondta a lány panaszos hangon -, ha figyelne, tudná.
Remington rezzenéstelen tekintettel nézte. - Tehát még mindig szűz. - De uram! Természetesen az vagyok! - A lány haja olyan kócos volt, mintha most bújt volna ki az ágyból. Ruhája finoman simult a dekoltázsára, középen finom árnyékot vetve, aminek láttán a férfi szerette volna megcsókolni mindkét mellét. Szempillája nehéznek tűnt az italtól és a fáradtságtól, és amióta megismerkedtek, mosolyában most először nem volt semmi visszafogottság. Puha, piros ajka kissé szétnyílt, fehér fogai csillogtak. Egész este ingerelte pontosabban az első perctől kezdve, hogy megismerte - hosszú végtagjaival, erős karjaival és nagy, kék szemével. Ártatlan volt, fejében egy kurtizán ismeretével. Tudta, hogy Remington kívánja, erről gondoskodott a férfi, de ami ennél is fontosabb - ő is kívánta a férfit, és fogalma sem volt, mihez kezdjen a vágyával. Remington erős hálót szőtt leendő felesége köré, és most rádöbbent, hogy a lány ugyanilyen erős hálót szőtt köré. Nem tudott másra gondolni, csak a nászéjszakájukra, csak arra, hogyan fogja magáévá tenni. Még a bosszú is visszaszorult a második helyre, a belsejét mardosó vágy mögé. Eleanor még mindig beszélt, és Remington figyelme hirtelen visszaugrott hozzá. - Ha most elővenné a férfiasságát és a számba tenné, azzal tulajdonképpen nem kockáztatnám az ártatlanságomat. - Megadó mozdulattal széttárta karját a háta mögött sorakozó párnákon és a homlokát ráncolva nézett fel a férfira. - Igaz? Igencsak nagy akaraterőre volt szüksége, hogy ne értsen egyet a lánnyal, ugyanis az említett hímtag akkorára nőtt a nadrágjában, hogy attól tartott, azonnal lepattannak a gombok a sliccéről. Lassan felállt, hogy könnyítsen a nyomáson. - De igen, kockáztatná. A lány a részegek házsártosságával vitába szállt vele. - De az nem ugyanaz, mintha a férfiasságát belém dugná. Remingtonnak fogalma sem volt, mit mondjon erre, de azt tudta, ha a lány nem hagyja abba az aktusról való értekezést, hamarosan megtudja az igazságot. A lány arca hirtelen megnyúlt. - Viszont... azt hiszem, igaza van. Ön igenis belém... - Igen! - Remington szörnyű kínokat állt ki. A lány felemelte a kezét, és a férfi vágytól elhomályosult tekintetével látta, hogy ismét felé nyúlt, hogy valamit igazítson a ruházatán. Ehelyett azonban hirtelen végigsimított a nadrágjában elöl dudorodó tagon. - Ez az? - A lány kuncogni kezdett. - Gondolom, igen, hacsak nem tart egy gumibotot a nadrágjában. Remington szerette volna megmondani neki, hogy egyáltalán nem illik nevetni, amikor az ő nemiszervét tartja a kezében, de annyira jólesett a lány érintése, hogy úgy döntött, nem törődik vele. Annyit nevethet, amennyit csak akar, ameddig ujjaival őt tapogatja. A lány arca elkomorodott. - Ez nagyon hosszú és vastag. Számomra úgy tűnik, hogy a férfi és nő közötti aktus egyszerűen lehetetlen. Nem értem a dolog mechanikáját. A testhelyzet olyan furcsa, és a méretek annyira eltérőek! - Higgye el, működik! - Ha a lány nem hagyja abba a simogatását, mindjárt megmutatja neki, milyen jól működik. Igyekezett felidézni az előre eltervezett stratégiát. Megfelelő ceremóniával akarta végrehajtani ezt az egészet. Elviszi hercegnőjét a templomba, majd aznap éjszaka feláldozza a szüzességét bosszúja oltárán. A lány családja tartozik az ő családjának, amiért a lány fog megfizetni. Vagy
legalábbis ő fizeti meg az első részletet. A hercegnő azonban továbbra is a gombjaival játszott, és minden érintésre a kéj - vagy talán kín? - villáma hasított a testébe. - Kivehetem? - kérdezte. - Megnézhetem? A lány kíváncsisága volt a lehető leghatékonyabb ajzószer. - Majd az esküvőnk éjszakáján. A lány duzzogva lebiggyesztette telt alsó ajkát. - Nem. Nem akkor. Most. - Elkezdte kigombolni a férfi nadrágját. A férfi rátette a kezét a lányéra és lefogta. - Ha ezt megteszi, esetleg több is történhet, mint amennyi... illendő lenne. Talán mégsem volt annyira becsípve, mint látszott, mert nevetni kezdett. - Nem hinném, hogy bármi ezek közül illendő lenne. Még Amerikában sem. - Megpróbálta kiszabadítani a kezét, hogy újra a férfiért nyúlhasson. - Nem lenne szabad itt lennünk kettesben. Nem lenne szabad az ön házában laknom. Így aztán miért ne... - Mert képtelen lennék - Uralkodni magamon. Nem, ezt nem ismerheti be a lánynak. Azonban fordíthat a kockán. Megnyugtató, lágy hangon azt mondta: - Egy férfi is a szájába veheti egy nő intim testrészét. A lány szeme tágra nyílt, és mintha egy kicsit el is homályosult volna. - Valóban? - Valóban. - Biztos benne? - kérdezte gyanakvó hangon. - Az ágyasok ezt sosem említették. - Ez olyasvalami, amit a férfi tesz a nőért, ha meg akarja tanítani a vágy érzésére. - Persze ez több mint vágy. A férfi ezt akkor teszi, ha kielégülést akar adni a nőnek, de az ő hercegnőjének nem kell tudnia mindent. Jobb, ha egyes dolgok meglepetésként érik. - De ez nagyon... - Nagyon? A lány gondosan választotta meg a szót. - Ilyesmit megengedni egy férfinak nagyon nagy bizalmat kíván a nő részéről. - Valóban. De ha a férfi megfelelően végzi a dolgot, csodálatos érzés... legalábbis így hallottam. A férfi szája felfedez és megcsókol minden részt, megkóstol és megnyal, gyengéden szív... A lány összeszorította a két térdét, és az elhaló hang, amit hallatott, nem felháborodás, hanem nyögés volt. A férfi ledobta az egyik párnát a földre, rátérdelt és arcát a lányéhoz közelítette. - Most megcsókolom. Korábban már csókolóztunk, emlékszik? - Hangja mélyen és csábítóan csengett. - Tetszett önnek, igaz? - Nagyon. - A lány hangja elcsuklott. Milyen bizakodó! Milyen átkozottul, elképesztően őszinte! - Nyelvemet az ön szájába tettem, felfedeztem és megízleltem, így, mint most. - A férfi ajkával végigsimított a lány száján. Tetszett neki a kis hang, amint a lélegzet a lány torkán akadt, élvezte a konyak ízét és azt, hogy a lány akaratlanul is átölelte a vállát, és ujjait a hajába fúrta. Az alkohol feloldotta a gátlásait; nyelvével megérintette a férfiét, majd amikor a férfi visszahúzta a nyelvét, követte, felfedezőútra indult a szájában, megérintette a fogait, simogatta az ajkát. Bátortalan külseje egy ritka erővel és bátorsággal bíró szirént rejtegetett, és a férfi meg akart mutatni neki mindent, amit a lány ösztönei csak sejtettek. Gyengéden szívni kezdte a lány nyelvét, a végét a sajátjával dörzsölgetve. Amikor a lány kifulladva hátrahanyatlott, kezdte lefejteni karjáról hosszú szárú kesztyűjét.
- El tudja képzelni, milyen lenne, ha ugyanezt... ott lent csinálnám? - Nagyon finoman megcsókolta a lány könyökhajlatának lágy, fehér bőrét. - El tudja képzelni? - Igen - lehelte a lány elhaló hangon. A férfi lehúzta a kesztyűt, megcsókolta a lány ujjait, majd a tenyerét. - Ez a házasság nem az ön választása volt. Félelmei közül csupán néhányat tudok eloszlatni, de megígérhetem, hogy minden titkos vágyát kielégítem... még mielőtt rájönne, mi az. Megbízik bennem? - Nem - felelte a lány pillanatnyi gondolkodás nélkül. Amikor a férfi felnézett rá, szemében rémületet látott. A szája remegett, arca vörösen lángolt. Visszatartott lélegzete elárulta, mennyire kínozza a kísértés. Ha nem lett volna ittas, sikoltozva elszalad, azonban rejtett, tétova vágyai formálható, lágy agyaggá tették a férfi kezében. A férfi megfogta a lány kezét és mellé tette a párnára. - Én vagyok az a férfi, akire egész életében várt. - Tenyerét a lány combjára simította. A lány összerezzent. A férfi finoman fel-le mozgatta a kezét, felmelegítve a lány bőrét érintése alatt... és lopva befelé haladt. - Bízzon bennem, meglátja csodálatos lesz! - Megfogta a ruha alját és egy mozdulattal felemelte a csúszós selymet a lány derekáig. A lány rémülten meglökte a vállát és próbálta összezárni a lábát. A férfi azonban ott térdelt előtte, és még ebben a halvány fényben is látott... mindent. A lány lába hosszú volt és formás. Fehér harisnyát viselt, amit térdénél harisnyakötő tartott. Combja fehér volt és erős, az a fajta, amellyel meg tud ülni egy lovat vagy egy férfit, és irányítani minden mozdulatot. A szőr a lába között fekete volt és göndör, és alatta rózsaszín nyílás derengett hívogatóan. - Tökéletes. - A férfi felnézett. - Gyönyörű. A lány merev, megbotránkozott arccal meredt rá, ugyanakkor. .. szemében remény és izgalom szikrái csillogtak. Akarta őt. Vágyott a tudásra. Meg akarta tapasztalni ezt az illetlen kéjt. A férfi pedig meg akarta adni neki. Utána a lány nem fog emlékezni másra, csak rá és arra, amit tanított neki. A lány térdének fehér bőrén horzsolás éktelenkedett. A férfi gyengéden végigsimított rajta a hüvelykujjával. - Szegény térde! Hogyan történt? - Amikor... megmentettem Lizzie-t, elestem. - Meg kell ígérnie, hogy soha többé nem tesz ilyen őrültséget! - Megcsókolta a horzsolást. Szegény térde. Megígéri? - Nem tehetem. - A lány lábujjai görcsösen begörbültek. - Még önnek sem. - Micsoda makacs teremtés! - Nem ilyen voltam, hanem... könnyen befolyásolható. A férfi felnevetett. - A szemem előtt változik. Ha azonban még egyszer utoljára könnyen befolyásolható lenne, és hátratenné a kezét a párnára, azért nagyon hálás lennék. A lány nagyot nyelt. - Nem hiszem, hogy... - Nem lökhet el magától. Nem is akar. Tegye hátra a kezét, és lazítson! A lány lassan, fokozatosan kinyújtotta a karját a párnán és hátradőlt. - De én szerettem volna örömet okozni... önnek. A lány teljesen nyitott volt vele szemben. Bízott benne, máskülönben szűz létére sosem adta volna át magát neki. Elbűvölő mosolyt villantott rá, és közben a lány belső combját simogatta.
- Ma nem. A ma este az öné. - Tekintetét fogva tartotta a sajátjával, igyekezve megnyugtatni, miközben lassan közeledett a céljához. Minél közelebb ért, annál forróbb volt a lány, testének hője szinte beburkolta a férfit. Ahogy teltek a pillanatok, ahogy egyre erősödött a szívverése, a férfi is megrészegült, de a szenvedélytől... és a hatalomtól. - Házasságkötésünk éjszakáján, amikor végre behatolok a testébe, mindketten hamuvá fogunk égni. A lány felegyenesedett ültében. - Kérem... nem lenne szabad... A férfi annyira felajzott állapotban volt, hogy úgy érezte, azonnal lepattannak a gombok a sliccéről. Ugyanakkor a helyzet izgalmas volta, hogy egy ablakmélyedésben megbújva fogva tartja a jegyesét, arra késztette, hogy ne törődjön saját állapotával és csak a lányra összpontosítson. Tenyerével gyengéden végigsimított a sötét háromszögön a lány lába között. - Dőljön hátra! Ígérem, ma éjjel nem teszem a magamévá. - Nem erről van szó. Egyáltalán nem lenne szabad ilyesmit tennünk. - Ez benne az elbűvölő. - Egy ujjával óvatosan hozzáért a nyíláshoz, és látta, hogy a lány szeme felizzik. - Dőljön hátra! Megteszem, amit akarok, és ön élvezni fogja. - Nem lenne szabad. A férfi felnevetett, és nyájas hangon azt mondta: - Ha ellenáll, a függönyszalaggal fogom megkötözni, és azt teszek önnel, amit akarok. Hallva a lány döbbent sóhaját, ujjával belehatolt. Forró és nedves volt belül a vágytól, és most hirtelen meg merevedett, nem az elutasítástól, hanem a szavakból és tettekből szőtt vágytól. - Akarja, hogy megkötözzem? - kérdezte a férfi. - Akkor igazán nem kell okolnia magát semmiért. Mondhatja, hogy nem volt más választása, rákényszerítettem az akaratomat. Úgy tűnt, a lány oda sem figyel, ennek ellenére a férfi tudta, hogy hallja. Behunyta a szemét, fejét hátravetette, és egy párnát ölelt a melléhez, ahogyan majd őt fogja ölelni, ha eljön az ideje. Miközben a férfi a hüvelykujját fölfelé csúsztatta, a kis dudort keresve, azt mondta: - Rengeteg időnk lesz kipróbálni minden testhelyzetet, amiről csak hallott a háremben, amit én ismerek, és amit együtt ki tudunk találni. A lány most már köré fonta a lábát és megpróbálta közelebb húzni magához, anélkül, hogy tudta volna, mit tesz. Átadta magát az ösztöneinek, és a férfi örült ennek, örült a tudatnak, hogy ez a lágy és finom nő képes egyetlen érintéstől lángra lobbanni. És ő többet fog adni neki... egyetlen érintésnél. Lehajtotta a fejét és beszívta a lány illatát. - Drágám, ez az első az ezeregyéjszakából, ezt ne felejtsd el! Emlékezz rá! Magamévá teszlek minden módon, ahogyan csak egy férfi a magáévá tehet egy nőt, és még többért fogsz könyörögni. A lány szeme felpattant, mintha tiltakozni akarna. Mielőtt azonban megszólalhatott volna, a férfi a lába közére tapasztotta a száját és a mennyekbe repítette.
19. fejezet Délután kettőkor hatalmas mennydörgés rázta meg a házat. Eleanor szeme felpattant, és a félhomályos hálószoba mennyezetére meredt. Hallgatta az ablakot csapkodó eső hangját. Pislogott, amikor a villám elvakította. És eszébe jutott minden. Előző este részeg volt. Némelyek semmire sem emlékeznek, ha isznak, de ő nem volt ilyen szerencsés. Eltakarta az arcát a tenyerével, és zavarában összegömbölyödött az ágyban. Emlékezett... mindenre. Minden egyes zavarba ejtő, csodálatos pillanatra. Mr. Knight olyan dolgokat csinált vele, amit még elképzelni sem mert volna. Csak mert nem volt hajlandó csatlakozni Dickie Driscollhoz, és elszalasztotta az utolsó esélyt, hogy elmeneküljön Mr. Knighttól, mert szenvedett a bűntudattól, hogy a sorsra hagyja, hogy feleségül veszi-e Mr. Knight, az italban keresett menekülést. És a férfi pontosan azt tette, amire minden általa ismert nő figyelmeztette, kihasználta a helyzetet. Azonban mert az italban keresett menekülést, még nem jelenti azt, hogy Mr. Knightnak kötelező volt kihasználnia az állapotát. Bárcsak ne mesélt volna a férfinak a háremről... Eleanor felnyögött kínjában. Micsoda idióta volt! Mr. Knight így megtudta, hogy olyan dolgokat is ismer, amiről a legtöbb angol nő még csak nem is hallott... és gyorsan megkapta az első leckéjét kéjből. A lepedőt felrántotta a fejére, mintha ezzel valamiképp kizárhatná az előző este emlékeit. Így azonban megpillantotta meztelen teste halvány körvonalait, és erről eszébe jutott, hogyan került ágyba, erről pedig a... Az ágyasok azt mesélték, hogy a férfi érintése ott belül maga az eksztázis. Azt azonban nem mondták, hogy micsoda megrázkódtatást jelent már egyetlen ujj is. Valósággal megbélyegzi. Még most is, ahogy ott feküdt az ágyában a gyűrött ágyneműk között, érezte a férfi érintését a teste belsejében. Elkezdte nyomkodni a halántékát, hátha azzal kiűzheti az emléket a fejéből. Ugyanakkor lassan felhúzta és széttárta a térdét, mintha a férfinak készítene helyet. Ugyanis függetlenül attól, mennyire elrettentette saját előző esti viselkedése és milyen erősen bizonygatta magának, hogy a férfi kihasználta kapatosságát... továbbra is kívánta. Képtelen volt másra gondolni. Már ennyivel is erkölcstelenné tette, ugyanis a lány keze lassan siklott lefelé a lepedő alatt, végig a hasán és be a lába közötti szőrzet közé. Itt megállt, megremegett, de akaratereje semmi sem volt az emlékeihez képest. Ujja továbbhaladt a nyílásban, és megérintette magát. Minden ugyanolyannak tűnt, és mégis más volt. Semmi, amit az ágyasok mondtak, nem készítette fel arra a durva érzésre, amit a férfi nyelve okozott a lába között. Azt hitte, azonnal elájul a férfi szájának, leheletének melegétől. Az ablakmélyedés félhomályos, zárt világa egyetlen gombos-tűhegynyi tudattá szűkült össze. Minden érzéke a lába között és méhe mélyén összpontosult. Még most, a férfi emlékének hatására is csúszóssá vált az ujja és csiklója megduzzadt. A férfi szájának, ajkának, nyelvének emléke... ahogyan használta őket, szenvedélyt ébresztve ott, ahol korábban csak szkepticizmus lakozott. Az érzés a buja élvezetből fokozatosan elviselhetetlen kéjjé fokozódott. Bőrének minden négyzetcentimétere izzott a vágytól. Mellbimbói keményen dörzsölődtek a ruhájához, egész belseje megfeszült, mintha egyetlen, mindent meghatározó pillanatra várna.
Amikor a férfi gyengéden szívni kezdte a csiklóját, hangosan felnyögött a kíntól. Az eksztázistól, önkéntelenül megemelkedett, görcsösen nekifeszülve a férfi szájának, ő pedig, mintha tudta volna, hogy mi fog történni, folytatta a szívást, az eksztázis egyik csúcsáról a másikra repítve. És amikor végre megpihent volna, egész testében reszketve a kimerültségtől, a férfi ismét becsúsztatta a testébe az ujját, még az elsőnél is nagyobb kéjt okozva. Végül az utolsó is elmúlt. Nem mintha nem tudta volna folytatni tovább, hanem mert a férfi abbahagyta. Ekkor Eleanor visszahanyatlott a párnára, valósággal megbénulva a fáradtságtól. A férfi felnevetett. Nevetése egyszerre volt ördögi és elégedett. A karjába kapta és behozta a szobájába. Beth itt várta, hogy segítsen neki lefeküdni. Mr. Knight azonban elküldte a lányt, letette Eleanort az ágyra, és ő maga vetkőztette le. Bárcsak el tudná felejteni a férfi arckifejezését, amikor lehúzta róla a ruhát! Bárcsak el tudná nyomni magában az örömöt, amiért látszott, teljesen hatalmába kerítette a vágy! A szeme szinte perzselt, ahogy ránézett, amint ott feküdt az ágyon, könnyű, selyem alsóingben és harisnyában. A férfi mellkasa vadul emelkedett és süllyedt, és női ösztönével érezte, kívánja őt. Élvezte a férfi vágyát, és akarta őt, ott abban a pillanatban. A konyaktól minden kristálytiszta volt. Tudta, a házasság talán meghiúsul, és ez az egyetlen lehetősége, hogy odaadja magát a férfinak. Ezért aztán hagyta, hogy alaposan megnézze. Amikor a férfi nem tett egyetlen mozdulatot sem, hogy csatlakozzon hozzá az ágyban, meglazította ingét a nyakánál, lassan lecsúsztatta a válláról és szabaddá tette a mellét. A hálószoba csendjében csupán a férfi ziháló lélegzetvételét lehetett hallani. Feszülten meredt rá, és figyelme hatására erősen megnőtt Eleanor önbizalma. Teljesen kibújt az ingből, erotikus, vonagló táncot járva fekvő helyzetben az ágyon. A férfi ajka szétnyílt, arcát elöntötte a pír. Tekintete végigsiklott a testén, hogy bepillantson a lába közé. Már látott ugyan mindent, de ez nem változtatott a lényegen. Amint Eleanor felemelte a másik lábát, a férfi elkapta és megtartotta a bokáját. Határozott mozdulattal kioldotta a harisnyakötőt és félredobta. Lehúzta a harisnyát, azt is elhajította. Eleanor most már teljesen meztelen volt. A férfi fölé hajolt, megtámaszkodott feje két oldalán, és megcsókolta, röviden és keményen, majd mélyen a szemébe nézett. - Csak az esküvő után. Ez nem elutasítás volt, sokkal inkább fenyegetés, mivel tekintete perzselt, és a keze ökölbe szorult. Nem érintette meg, mert ha megteszi, képtelen lett volna abbahagyni. Ezt mindketten tudták. Ez egyfajta győzelem volt, és miután a férfi elhagyta a szobát, Eleanor diadalérzéssel a szívében aludt el. Még most is, amikor úgy érezte, soha, de soha nem lesz képes a férfi szemébe nézni, semmit nem szeretett volna jobban, mint a karjai közt feküdni és szeretkezni vele. Alig ismert magára. A régi, félénk Eleanor szinte teljes vereséget szenvedett, és sok minden volt, ami ehhez hozzájárult: Madeline társasága és a tőle tanultak, a külföldön eltöltött évek tapasztalata, és ami a legfontosabb, a Mr. Knighttal való megismerkedés. Amilyen bolond, beleszeretett Mr. Knightba. Szereti a férfit... az új Eleanor eltűnődött ezen az érzésen. Szerelem. Megváltoztatott mindent, a világot szivárvánnyá varázsolta, elűzte a félelmet. Előző este még Lady Shapsterrel is képes volt szembenézni - és győzött. Az élete változóban volt. Eleanor változóban volt. Eleanor szerelmes volt.
Amikor leszállt az ágyról, Eleanor megtalálta a ruháját, felvette, majd csengetett Bethért. A komorna azonnal megjelent, arcán ragyogó mosollyal. Lady Gertrude egy lépéssel mögötte érkezett. - Végre! Mr. Knight megparancsolta, hogy hagyjunk aludni, de olyan sok tennivalónk van, hogy felkészítsünk a holnapi esküvőre, hogy azt sem tudom, hogyan fogunk mindent elvégezni. Férfiak! Soha nem gondolkodnak előre, csak kiadják a parancsot! - Felnevetett. - És mi, nők, mindent megteszünk nekik. Ugye, milyen bolondok vagyunk? Eleanor megigazította a ruháját. - Mi az, ami olyan fontos? - A menyasszonyi ruhád, drágám. - Lady Gertrude várakozásteljes izgalommal kulcsolta össze a kezét. - Mr. Knight egy gyönyörű ruhát választott számodra, és itt van a varrónő, hogy az alakodhoz igazítsa. Eleanor dacosan felemelte a fejét. - Nem helyénvaló, hogy Mr. Knight vegye meg a menyasszonyi ruhámat. - Eleanor hirtelen rádöbbent, milyen nevetségesen viselkedik. Ha hozzámegy Mr. Knighthoz, azt csalárd fondorlattal teszi, és teljesen felesleges a ruhája miatt akadékoskodni. - Úgy helyénvaló, hogy mindent tőle kapj, attól a pillanattól kezdve, hogy megtetted a házassági fogadalmat addig a pillanatig, amíg a halál elválaszt titeket egymástól - mondta Lady Gertrude komolyan. Eleanor gyomra görcsösen összerándult. Úgy tűnt, Lady Gertrude semmire sem emlékszik azzal kapcsolatban, hogy Eleanor valójában nem Madeline. Talán félreértette az asszonyt? Tényleg nem tudja az igazságot? Eleanor feszültsége a hangján is hallatszott, amikor megszólalt. - De helyénvaló, hogy hozzámegyek feleségül? Lady Gertrude éles pillantással végignézett rajta, kócos hajától meztelen lábujjáig. - Gyönyörű vagy, előkelő vagy és nagyon okos. Mr. Knight a földkerekségen nem találna megfelelőbb feleséget magának. Eleanor döbbenten meredt Lady Gertrude-ra. - Tehát valóban úgy gondolja, hogy hozzá kellene mennem? - Igen, úgy gondolom. Minden házasságban vannak kisebb nehézségek az elején, és biztos vagyok benne, a tiéd esetében sem lesz ez másképpen. - Lady Gertrude leszedett egy szöszt a ruhája ujjáról. - Kisebb nehézség, nagyobb nehézség, ki tudja megmondani előre? De ti ketten együtt gyönyörű párt alkottok, és... bocsánat, amiért nyíltan kimondom, kétségbeesetten kívánjátok egymást. Ha Mr. Knight tegnap nem jelenti be az esküvőt, ártatlanságod nagy veszélyben forogna. Ha Lady Gertrude tudná! - Különben is, szerinted ki jönne a megmentésedre? - Lady Gertrude sokatmondóan nézett az esőverte ablakra. - Ha ez így marad, jó, ha holnap eljutunk a templomig. Az utakat elárasztotta a víz Londonban, de egész Angliában is. Beth azt mondja, Cheapside-ban a szél ledöntött egy templomtornyot. - Bizony, asszonyom, arrafelé szörnyű a helyzet - bólogatott Beth. - Tehát, amint látod, kedvesem, nem sok választásod van. Sőt, egyáltalán nincs más választásod. - Lady Gertrude filozofikusan megvonta a vállát. - És nem mindig így van ez az esküvőkkel? A lánynak nincs más választása, kénytelen azt tenni, amire kényszerítik, a férfi pedig keservesen panaszkodik, amíg meg nem édesítik az életét az ágyban. Lady Gertrude igenis tudja, kicsoda Eleanor valójában, és mégis úgy gondolja, hogy hozzá
kell mennie Mr. Knighthoz. Nos, rendben. Eleanor is így gondolta. - Mr. Knight elment a bankba, üzleti ügyben - mondta Lady Gertrude -, de azt üzente, holnap délelőtt tízkor találkoztok a templomban. - Ma nem fogom látni? - Egyáltalán nem! Balszerencsét hoz látni a vőlegényt az esküvő előtt. - Lady Gertrude szomorúan elmosolyodott. - És ez az esküvő már így is elég veszélyes. Eleanor lelkében a csalódottság és a megkönnyebbülés vívott harcot egymással. Csalódottság, mert úgy érezte, mindennap látnia kell Mr. Knightot. Megkönnyebbülés, mert legalább ma nem kell a szemébe nézni... a tegnap éjszaka után. Miközben egy sámlin állt a szobájában, hagyva, hogy a varrónő hozzá igazítsa a gyönyörű ruhát, amit Mr. Knight választott számára, és az ablakon keresztül a szakadó esőt nézte, azon tűnődött, vajon Madeline ideér-e időben, hogy megakadályozza az esküvőt?
20. fejezet Másnap délelőtt Remington a St. James-templom lépcsőjén állt és hallgatta a tíz órát jelző harangok szavát. Késett. A hercegnője késett. - Mint minden nő - jegyezte meg Clark. - Még a saját esküvőjéről is elkésik. Remingtonnak általában tetszett Clark vidámsága, de a férfi jókedvű hangja most az agyára ment. - Hamarosan itt lesz. - Végignézett az utcán, fülét hegyezve, hátha meghallja a hintók kerekének zörgését. Az nem lehet, hogy valamiképpen megszökött tőle. Az eljegyzési bált követő éjszaka után meg se próbálta volna. A szenvedély mámorában neki akarta adni magát - és ő, ostoba módon, nem használta ki a lehetőséget. Azt akarta, hogy a lány tudja, mit csinál, amikor szeretkeznek. Tartotta magát a saját maga által felállított ütemtervhez, és remélte, a lány örülni fog önmérsékletének. A saját vágya azonban nem törődött az ütemtervével. Ráadásul előfordulhat, hogy a lány nem értékelte tiszteletre méltó szándékát, és ellenszegülését visszautasításként értelmezte. És az azóta eltelt harminc óra során a poklok kínját állta ki tiszteletre méltó szándéka miatt. Az órákat félig felizgatott állapotban töltötte - kivéve azokat a perceket, amikor teljes merevedése volt. Semmi sem nyújtott enyhülést, még a nyereségről való értekezés sem, és az a nap, amikor egy nő elvonta a figyelmét az üzlettől, a szemében fekete napnak számított. De ez nem csak egy nő volt. Az ő hercegnője volt. Olyan volt, mint maga a mennyország, és ösztönös hévvel reagált az érintésére. Ha végre sikerül fölébe kerekednie, órákig, napokig nem fogja kiengedni onnan... Amikor végre sikerül fölébe kerekednie. Túl kell lenniük az esküvőn, majd az esküvői reggelin, majd a vacsorán, majd... szent ég, már megint min jár az esze? Öt percig sem bírja ki, hogy ne arra gondoljon, hogyan fog az eszméletlenségig szeretkezni vele. És még órákig kell várnia? Clark előre-hátra hintázott a sarkán, és közben kényelmetlenül érezte magát Remington hallgatása és Madeline késlekedése miatt. - Rosszabb is lehetett volna az időjárás. Ha még mindig tombolna a vihar, az valóságos katasztrófa lenne. - Igen, valóban. Az utcán tócsák csillogtak. A napot felhők takarták el. A szél vadul nyargalászott a házak között és hangosan süvöltött az utcasarkokon - és Remington hercegnője továbbra sem volt sehol. - Fél éjszaka zuhogott. - Clark felnézett az égen tornyosuló felhőkre. - Azt hittem, sosem fog elállni. Azt hittem, itt fogunk állni és ernyőt tartunk a menyasszonya feje fölé, hogy be tudjon menni a... mi ez? Remington is hallotta a kerekek zörgését. Remington hintója méltóságteljes lassúsággal fordult be a sarkon, majd megállt a templom lépcsője előtt. - Tessék, itt vannak! - jelentette ki Clark megkönnyebbülten. - Itt a hercegnője! Mégis önhöz megy feleségül. Micsoda szerencsés alak, nem is érdemel meg egy ilyen szépséget! - De igen. - Remington egy pillanatra sem vette le szemét a lányról, ahogy az odanyújtotta kezét a lakájnak és lelépett a hintóról - és lelke mélyén a nyugtalanság görcse mintha feloldódott volna. A lány a tőle kapott ruhát viselte. Végre úgy öltözött fel, ahogy ő akarta.
A ruha fehér bársonyból készült, és egy szerető gyengédségével simult az elegánsan karcsú alakra. Köpenye madonnakék selyemből volt, olyan tökéletesen kiemelve a lány dekoltázsát, hogy Remington szája kiszáradt a vágytól, amikor ránézett. Fehér bőrcipőt, és ugyanolyan kék kalapot viselt, mint a köpeny, amely bájosan keretezte az arcát. Menyasszonyi csokra természetesen sárga rózsákból készült. Remington először fehér rózsát tervezett, mert Madeline az ő elképzelése szerint - így lett volna tökéletes menyasszony. Azonban régi elképzelése a tökéletességről szertefoszlott, megváltozott, és nem látott senkit, csak a hercegnőjét. Semmit, csak a hercegnőjét. És amit a hercegnő kívánt, azt megkapta. Úgy nézett ki, mint egy angyal - és csak ő tudta, mennyire ember. Csak ő tudta, milyen a zamata, meleg és asszonyi. Csak ő tudta, milyen ruha nélkül. Csupasz és sima, magasan álló, kemény mellekkel, sápadt rózsaszín mellbimbókkal. Dereka és csípője íve, a nyílás a combja között... semmit sem akart jobban, mint a menyasszonyi ruhájában látni. Most pedig alig várta, hogy leszaggathassa róla és megnézze a csipkés alsóban, amit visel... mert viseli, igaz? Az esküvőjük napjára vette neki, és remélhetőleg nem hanyagolta el... Lady Gertrude-tól persze nem kérdezheti meg. Az asszony minden bizonnyal tiltakozna a lány alsóneműjének kitárgyalása ellen. Valahogy mégis meg kellett tudnia. Apró verejtékcsepp jelent meg a homlokán, miközben azon töprengett, mennyit kell még várnia, amíg kideríti. Míg azonban Remington képtelen volt másra nézni, csak a hercegnőjére, a lány mindenfelé nézett, csak rá nem. Arcát halvány pír színezte, és feszengett, mintha attól tartana, hogy Remington megvádolja valamivel - erkölcstelenséggel vagy kéjvággyal. Beszélnie kell vele. El kell magyaráznia neki, hogy egy olyan férfi, mint ő, nem gondol rosszat egy nőről, amiért élvezi, amit tanított neki. Ahogy azonban elindult Eleanor felé, a kocsis leugrott a bakról és Remington elé állt. - Igen, John? - Uram, elnézését kérem, amiért késtünk - mondta John jó hangosan -, de egy kis probléma adódott az Old Bond utcán. Valami bolond lőtt egyet és megijesztette a lovakat. Remington megtorpant, fejében vadul kergették egymást a gondolatok. - Lőtt egyet? Clark is csatlakozott hozzájuk, és megismételte a kérdést. - Lőtt egyet? John halkabban folytatta: - Nem tudom, urak, de esküdni mernék, hogy egyenesen a lovakra célzott. Remingtonban iszonyú harag támadt, régi harag, amely Magnus hercegére irányult, és annál veszélyesebb volt, mivel hosszú ideje magába fojtotta. - A fene egye meg! - Remington tekintete Lady Gertrude-ra és Eleanorra ugrott. Lady Gertrude a lány ruháját igazgatta, Eleanor pedig igyekezett minél mélyebbre húzni kalapját a szemébe, mintha próbálna elbújni a karima mögé. - Úgy tűnik, a hölgyeknek semmi baja - jegyezte meg Clark. - Így igaz, uram - mondta John. - Lady Gertrude sikoltozott egy kicsit, de a hercegnő nagyon bátran viselkedett. - Az a szerencse. - Clark a fejét csóválta. - Ha babonás lennék, azt mondanám, ez rossz előjel. - Előjel? A fenébe is, ez nem előjel! Ez szándékos támadás volt! - Remington dühében szinte szűrte a szavakat a foga közül. Clark döbbenten meredt rá. - Mit akar ezzel mondani? - Alig egy hét alatt második alkalommal támadják meg a hintómat - dühöngött Remington.
- Azt gondolja?... - kérdezte Clark elképedve. - Ön szerint ennek köze van mindahhoz, amit elmondott nekem? - Kétségtelenül - felelte Remington. - Lehet, hogy többen is vannak, akik szeretnének engem holtan látni, de csak kevesen tudnak ilyen halálos erőket mozgósítani. - Remington Johnhoz fordult. - Látta a fegyveres támadót? - Nem, uram, egy teremtett lelket sem láttam, de egy ideig nem is nagyon tudtam nézelődni. Szegény Roderick... a bal oldali szürke, uram, fülét felhorzsolta a lövedék. Valósággal megbokrosodott, és a hölgyek ide-oda borultak a hintóban, mielőtt sikerült lecsendesítenem. John elővett egy zsebkendőt és megtörölte verejtékes homlokát. Arca szürke volt, a keze remegett. - Nem akarok dicsekedni, uram, de egy kevésbé hozzáértő kocsis erre képtelen lett volna. Az egyik lakáj közelebb oldalgott hozzájuk. Egyik karját a másikkal tartotta, mintha megsérült volna. - Valóban, Mr. Knight, uram. Én lerepültem a bakról, és azt hittem, hogy a hintó is fel fog borulni, de Kocsis John megnyugtatta a lovakat. Ez volt a legnagyobb mutatvány, amit valaha láttam! Remington alkalmazottai kiválasztásánál igyekezett szemmel tartani az ügyességet, hűséget és kitartást. Az elmúlt hét során két emberéről is beigazolódott, hogy jól választott. Elégedett lehetett volna magával, de erre most képtelen volt gondolni. Amikor lenézett, azt látta, hogy keze önkéntelenül is ökölbe szorult. Lakást, ételt és ruhát biztosított a hercegnője számára. Ezzel a szertartással teljesen az ő hatáskörébe kerül, tőle fog függeni - és most veszélybe sodorta. Igen, ő, Remington a célpontja ezeknek a támadásoknak, de a lány is megsérülhet, sőt akár meg is halhat. Ő, aki bosszújának minden apró részletét oly gondosan kitervelte, erre nem gondolt. Vagy az is lehet, hogy amíg nem ismerte a lányt, nem törődött vele. - Talán valaki haragszik a hercegnőre? - kérdezte John. - Nem valószínű - felelte Clark. - A menyasszonyok általában nem a vőlegény hintójában mennek a templomba, ezért szerintem inkább Remington volt a célpont. A férfiak aggodalmasan szemlélték a környező épületeket. - Igen, tudom - mondta Remington. - Nem kellemes a tudat, hogy olyasvalakinek dolgozik, akire lövöldöznek. Ennek ellenére meg kell kérnem, hogy várjon meg és vigyen minket haza. Innen már nem megyünk máshová. John idősebb, jól nevelt férfi volt, és komolyan bólintott. A lakáj azonban képtelen volt a tapintatra, és sikertelenül próbált elnyomni egy vigyort. - Ha visszaértünk a Berkley térre, menjen kocsmába az én számlámra! Sőt, menjen el több kocsmába! Adjon hangot elégedetlenségének munkáltatójával szemben! Hátha hall valami pletykát velem kapcsolatban. Valaki megpróbál bajt kavarni. - Remington nagyon jól tudta, ki az, de tudni akarta, milyen további veszélyekkel kell számolnia. - A háborgó szolgák termékeny talajt jelentenek a pletyka számára, és talán később valaki megkeresi. John bólintott, de a lakáj az ügyessége, nem pedig észbeli képességei miatt került alkalmazásra, így azt mondta: - De mi nem vagyunk elégedetlenek, uram. Mi nagyon is elégedettek vagyunk! John megfogta a karját és magával húzta. - Gyere! Majd mindent elmagyarázok! Clark megérintette Remington vállát. - Lady Gertrude furcsának találja, hogy nem ment oda köszönteni a menyasszonyát. Remington hátán végigfutott a hideg. A hercegnője talán itt, a templom lépcsőjén állva is
veszélyben van? Elindult a lány felé. - Jöjjön! - szólt hátra Clarknak. - Kísérje be Lady Gertrude-ot! - Aki szintén veszélyben forgott. A hercegnő rémültnek látszott, ahogy Remington közeledett hozzá, de a férfi nem törődött vele. Minél gyorsabban biztos helyen akarta tudni. A lány elfulladó hangon megszólította: - Mr. Knight, valamit el kell mondanom önnek! Remington megfogta a kezét. - Majd elmondja a szertartás után. - De uram, dühös lesz, ha meghallja. Miközben áthaladtak a súlyos, nyitott ajtókon, Remington a lány felé fordult. - Már most is dühös vagyok. - Ezt sajnálattal hallom, uram - A lány reszkető kézzel szorongatta a menyasszonyi csokrát. Elárulná az okát? A lány egyszerű udvariasságból tette fel ezt a kérdést; nem úgy hangzott, mintha érdekelné, és Remington a templom előcsarnokának viszonylagos biztonságában kicsit megnyugodott. - Remélem, nem sérült meg útközben. - Tessék? Nem, köszönöm, jól vagyok, bár Lady Gertrude azt mondja, az ön hintójában utazni igencsak eseménydús élmény. - Eleanor lenézett a kezében tartott csokorra, majd az ajtón keresztül az égen tornyosuló felhőkre, mintha választ keresne. Majd a nyakát nyújtogatva végigpillantott az utcán, mint aki arra vár, hogy megpillantja lóháton közeledő megmentőjét. Tényleg el kell mondanom önnek valamit. Remington félrehúzta a lányt az ajtóból. - Tudom, hogy szégyell a szemembe nézni. A lány összerezzent és felemelte a tekintetét. A bájos, szorongó arc láttán Remington elhatározása megerősödött. Véghez kell vinnie tervét. Meg kell óvnia a lányt minden bajtól. Függetlenül a veszélytől, a körülményektől és a környezettől a vágy, hogy a magáénak tudja, még erősebben hajtotta. Rá kellett húznia a gyűrűt az ujjára, hogy minden férfi tudja: a lány elkelt. És a lány is tudja, hogy elkelt. Azt akarta, hogy minden egyes lélegzetvétele, minden mozdulata rá emlékeztesse. Az ő tulajdonjogára. Nővel kapcsolatban még sosem volt ennyire bizonytalan, és ennek nem Madeline arisztokratikus kapcsolatai voltak az okai, vagy hogy kártyán nyerte. Maga a lány volt különös és megfoghatatlan. Állandóan úgy érezte, hogy kisiklik a kezéből és semmivel sem tudja magához láncolni. Halk hangon, amit csak Eleanore hallhatott, azt mondta: - Nehogy azt higgye, kevesebbnek tartom, csak mert megmutatta a legédesebb szenvedélyt, amit valaha szerencsém volt látni. - Olyan közel állt hozzá, hogy birtokba vegye, hogy megkapja. A lány kétségbeesetten felnyögött és Lady Gertrude-ra és Clarkra nézett. - Nem hallanak minket. Szándékosan nem figyelnek. - Ez valóban így volt. Az asszony és a férfi távolabb húzódtak, hogy kis időre kettesben hagyják őket. - Ígérem, ugyanilyen őrült szenvedélyt fogok mutatni önnek... bár az nem lesz olyan édes. De ne féljen tőlem! Soha nem bántottam egy nőt, és ön... ön ráadásul különleges. Ön a feleségem lesz. - Gyengéden végigsimított a lány ajkán. - Ígérem, boldoggá teszem. Ugye, hisz nekem? Meglepetésére szavai hallatán egyáltalán nem múlt el a félelem a lány arcáról. Talán valamivel kevésbé volt feszélyezett, de arca elkínzottnak tűnt. Vágyakozva nézett az ajtó felé, mintha valakit várna. - Igen, hiszek önnek. Csak arról van szó... Mr. Knight, kérem, hallgasson meg!
A férfi kesztyűs kezét a lány szájára tapasztotta. - Az esküvő után. Eleanor Remingtonra meredt, de úgy tűnt, nem látja. Mintha magába nézett volna, menekülést keresve. - Senki sem fogja megmenteni - mondta Remington halkan. - Ahhoz már késő van. A lány arcán hirtelen erős elszántság jelent meg. Állát felvetette, határozottan bólintott, és azt mondta: - Tudom. Úgy kell cselekednem, ahogy azt eldöntöttem. - És hogyan döntött? - Önhöz megyek feleségül. Remington határtalan diadalt érzett. Pontosan erre várt. Nem lesz ingadozás, tétovázás utolsó pillanatban az oltár előtt. A lány kimondja az eskü szavait, és most már semmi baj nem történhet.
21. fejezet Akkor jöjjön! - Mr. Knight a karját nyújtotta és bevezette Eleanort a főhajóba. - Ideje... már nagyon ideje, hogy összeházasodjunk. Eleanor pislogott, ahogy szeme alkalmazkodni próbált a félhomályhoz. A templom mennyezete a magasba veszett. Néhányan ültek a hátsó sorokban, arcukat árnyék takarta. Talán egy-két kíváncsiskodó vagy jóakaró, aki hallotta Mr. Knight bejelentését. Senki nem állt fel és szólította nevén, és Madeline nevén sem. Hála istennek, mivel Eleanor azt akarta, hogy ez az esküvő megtörténjen. Bűn vagy nem bűn, Mr. Knight felesége akart lenni. Előttük magasodott az oltár. Gyertyák égtek a hatalmas aranykandeláberekben, lángjuk csupán apró fénypöttynek látszott. A pap teljes díszben várakozott az oltár előtt, a sekrestyés kissé távolabb, oldalt állt. A templom hatalmas volt és visszhangos, de a sorok közötti utacska mégis nagyon rövidnek tűnt. Független nőként eltöltött utolsó percei nagyon gyorsan teltek. Odaértek az oltárhoz. Eleanor méhviasz, por, idő és szentség szagát érezte a levegőben. Clark és Lady Gertrude, a tanúik, mellettük álltak. A pap öreg volt, szemüveges, ami az orra hegyén ült, és kék eres, reszkető kezében kopott, barna bőrkötéses Bibliát tartott. Kedvesen Eleanorra mosolygott, amitől az arcát elborította a ráncok pókhálója. - Mr. Gilbert vagyok, kedvesem, és engem ért a megtiszteltetés, hogy megeskethetem önöket. - Az öreg pap szigorú pillantást vetett Mr. Knightra. - Szeretem ismerni a fiatalokat, akiket összeadok, és ezért kértem, hogy jöjjenek el hozzám tanácsadásra, de az ön vőlegénye nem akarta ilyesmire vesztegetni az időt. Nagyon elfoglaltak ezek a mai fiatalemberek. .. - Igen, pontosan - mondta Lady Gertrude. - Pedig az ember sosem tudhatja, mi történik, ha a dolgokat nem megfelelően intézik. - Mr. Gilbert! - tört ki Eleanorból váratlanul. - Megnézhetem az adatokat, amiket rólam kapott? Valaki a hátsó sorban köhögni kezdett. - Micsoda? - nézett rá Mr. Knight. - Azt hiszi, hibát követnék el? Ilyen helyzetben? Eleanor idegesen köszörülte a torkát. - Én... ööö... szeretnék megbizonyosodni, hogy minden rendben van, mielőtt folytatjuk. - Ha az a szándéka, hogy botrányt okoz... - kezdte Mr. Knight figyelmeztető hangon. Mr. Gilbert fehér, bozontos szemöldöke a homlokára ugrott Mr. Knight fenyegető hangja hallatán. Átölelte Eleanor vállát, és azt mondta: - Ha gondolja, kedvesem, beszélgethetünk az irodámban. - Én is jövök - jelentette ki Lady Gertrude, majd Mr. Knighthoz fordult. - Azt akarjuk, hogy ez a házasság teljesen szabályos legyen. Eleanor háta közepe bizsergett, miközben Mr. Gilbert irodája felé haladtak, és tudta, Mr. Knight szúrós szemmel bámulja, azt próbálva eldönteni, mi a célja ezzel az egésszel. A férfi gyanakvó és bizalmatlan, ő pedig teljesen megőrült, hogy ezt teszi. Hagyta, hogy a sors döntsön helyette. Hacsak valami közbe nem jön - Madeline, Dickie vagy a herceg itt nem terem -, feleségül megy Mr. Knighthoz. Eleanor becsukta az ajtót maguk mögött, és röviden azt mondta: - Hadd lássam a személyes adatokat! - Látva Mr. Gilbert meglepetését, hozzátette: - Kérem, uram, a személyes adatokat! - Meglepetten vette észre, hogy ez úgy hangzott, mintha Madeline
mondta volna, amikor rajta volt a hercegnői hangulat, de legalább ez a hang mindig hatásos volt. Ahogyan most is. Mr. Gilbert kinyitotta imádságoskönyvét és kivett egy kis papírlapot, rajta a nevekkel. - Még sosem láttam senkit ennyire aggódni ilyen egyszerű dolog miatt. - Megfogta Eleanor kezét és megkérdezte: - Biztos benne, hogy nem valami másról akar beszélni? Tanácsot kérni, hogy hogyan kezelje a férjét? Igencsak domináns típusnak tűnik, és ez néha ijesztő lehet egy fiatalasszony számára. - Valóban domináns típus. - Eleanor szinte oda sem figyelt arra, amit mondott. - De én nem félek. - Látva Mr. Gilbert meglepetését, sietve folytatta: - Lady Gertrude kiokított, hogyan legyek jó feleség. Lady Gertrude összekulcsolta a kezét, és jámboran bólintott. - Aha! - Az öreg pap szemüvege fölött Lady Gertrude-ra nézett. - Nagyon helyes! Jó tudni, hogy áll ön mellett valaki, aki anyaként vezeti át a viharos új vizeken. Eleanor a papírra nézett, egy cec-t hallatott, majd Mr. Gilberthez fordult: - Ez az, amitől tartottam. Itt az áll, hogy Madeline Elizabeth Eleanor Jane de Lacy. Én Eleanor Madeline Anne Elizabeth de Lacy vagyok. Mind a Madeline, mind az Eleanor családi név nálunk, de Lacyknél, és az én drága Mr. Knightom az enyémet összekeverte az unokatestvéremével. - Ó, jaj! - nyögte Mr. Gilbert rémülten. - Nem lenne jó, ha a fogadalmamban nem helyesen hangzana el a nevem, igaz? - kérdezte Eleanor. A legkevésbé sem. - Mr. Gilbert odament az asztalához, és reszkető kézzel átírta a nevet. - Az szabálytalan és helytelen lenne. - Azt pedig nem engedhetjük meg. - Eleanor az ajtó felé mutatott. - Most, hogy minden rendben van, talán folytathatnánk. - Igen, de... biztos benne, hogy nem nyomja semmi más a lelkét? - kérdezte az öreg pap. Pokolra kerülhet az ember lánya, amiért valaki másnak adja ki magát? Ennek a kérdésnek a megfogalmazására azonban nem volt mód, és megfelelő választ sem remélhetett rá, így aztán Eleanor megrázta a fejét és kivitorlázott az ajtón. Amint visszaért Mr. Knight mellé, a férfi visszatette Eleanor kezét a saját karjára, és másik kezével letakarta, mintha még most is attól tartana, hogy a lány valamiképp megszökik tőle. Eleanor lopva a férfira sandított. Mr. Knight ingerültnek látszott a késlekedés miatt, és... előző nap egyáltalán nem látta, és már ilyen rövid idő alatt is elfelejtette, milyen jóképű. Magas volt, széles válla teljesen kitöltötte a fekete felöltőt, és hosszú, izmos lába láttán istenkáromló gondolatok törtek rá még itt, a templomban is. Szőke haja úgy csillogott, mint az arany. Eleanor szerette volna ujjával körülrajzolni zord arcát és erős állát. És a szája... nem akart mást a férfi szájától, csak érezni magán valahol, bárhol. Szeme világoskék volt és hideg, kivéve, amikor rá nézett. Mert ilyenkor az izzó szén forróságával és szépségével lángolt, és Eleanor tudta, hogy képes felmelegíteni, de akár hamuvá égetni is. Ha akarta volna, a férfi bármelyik nőt megkaphatta volna az arisztokráciából. Lehet, hogy nem követte volna az előírt szabályokat, de Eleanor tudta, képes lett volna behízelegni magát a házassági piacra, és miután döntött egy lány mellett, a lány meggyőzte volna a szüleit és mindenkit, hogy elfogadják. Eleanor végignézett magán. Csalárd fondorlattal megy feleségül a férfihoz, valamint a csalódás és fájdalom ígéretével a nem túl távoli jövőben. Azonban annyira akarta a férfit, hogy még saját elveit is képes volt feladni, csak hogy megkaphassa, vállalva a következményeket, bármik legyenek is azok.
- A házasság szent köteléke tiszteletre méltó állapot... - A pap hozzákezdett a szertartáshoz, zengő hangja betöltötte a templomot. Eleanor összeszorított foggal hallgatta, amint arra figyelmezteti őket, hogy „egymás iránti tisztelettel, körültekintően, józanul és istenfélelemmel" lépjenek be a házasságba. Azon tűnődött, vajon nem fogja-e a tetőn keresztül villám sújtani a csalásért. Várta a pillanatot, amelyről tudta, azonnal elérkezik. - Forduljatok egymás felé! - parancsolta Mr. Gilbert. Eleanor vadul dobogó szívvel fordult a férfi felé, és azt látta, hogy Mr. Knight kíváncsian fürkészi az arcát. - Ismételjétek utánam! - mondta a pap. - Én, Eleanor Madeline Anne Elizabeth de Lacy esküszöm, hogy engedelmeskedem és szolgálom... Mr. Knight összevonta a szemöldökét, de Eleanor nem hagyott neki időt, hogy elgondolkodjon. Tisztán csengő hangon ismételni kezdte a szavakat: - Én, Eleanor Madeline Anne Elizabeth de Lacy esküszöm, hogy engedelmeskedem és szolgálom... - A templom mélyén mintha valami mozgolódás támadt volna, és a távolból őrült nevetés harsant, amire Mr. Gilbert is felkapta a fejét. Eleanor nem törődött vele. Ahogyan Mr. Knight sem. A férfi minden figyelme Eleanor-ra irányult. Olyan volt, mintha akaratával próbálná kényszeríteni, hogy a gondjaira bízza magát, és Eleanor meg is tette, azzal a tudattal, hogy most már remény sincs a jóvátételre. A férfi hangja, ahogy elismételte a fogadalom szavait, betöltötte az egész templomot. Senki nem mondhatta, hogy nem hallotta vagy nem értette tisztán. Végül Mr. Gilbert azt mondta: - Ezennel férjnek és feleségnek nyilvánítalak benneteket. Eleanor valósággal elkábult a szavak hallatán. Megtette. Megszerezte, amit akart - akit akart -, nem törődve azzal, mi helyes és mi nem, és szembe kell néznie a következményekkel. De nem most. Még nem. Talán holnap, vagy a jövő héten. Valamikor, amikor már megbabonázta Mr. Knightot, megmutatta neki a szerelmét, és talán megtanította a férfit, hogy viszont szeresse. Pillanatnyilag egy férfival nézett szembe, akinek ragadozó mosoly játszadozott az ajkán, és aki úgy nézett rá, ahogyan egy éhező néz egy kiadós tányér ételre. Megfogta Eleanor kezét, lehajolt és tiszteletteljes csókot nyomott rá, de ebben a csókban sokkal többnek az ígérete volt. - Ugyan, ugyan, erre majd ráérnek később! Gratulálok mindkettőjüknek! - mondta Clark, majd Eleanorhoz fordult. - Kiváló férjet kapott. - Tudom. - Valóban tudta, és most már mindenben tőle függött. Mr. Knight éles pillantást vetett Eleanorra. Lady Gertrude a szemét törölgette. - Az esküvőkön mindig sírnom kell. Mr. Knight, legyen jó az unokahúgomhoz! Jobbat érdemel, mint amiben eddig része volt. Mr. Gilbert beterelte őket a sekrestyébe, ahol aláírták a házassági anyakönyvet. Eleanor jól olvasható betűkkel írta nevét a férjéé alá. Majd köszönetet mondtak Mr. Gilbertnek, lementek a lépcsőn, és a sorok között elindultak kifelé a templomból. Mr. Gilbert követte őket. - Nézzék csak! - mutatott ki az ajtón. - Előbújt a nap. Ez nagyon jó előjel a házasságuk számára. Rendkívül jó előjel! - Először felhők, aztán napsütés - tette hozzá Lady Gertrude. Az ajtó előtt, a halvány napsütésben egy női alak körvonalai rajzolódtak ki. Eleanor látta, hogy nem Madeline az, de úgy tűnt, rájuk vár. Volt valami a testtartásában, ami ismerősnek tűnt...
Amint megpillantotta a nő arcát, Eleanornak elállt a lélegzete és megtorpant. Lady Shapster. Szent ég! Ez Lady Shapster! Eleanor ismerte ezt a gonosz, elégedett mosolyt, az asszony macskaszerű, ferde vágású szemét. Lady Shapster azért jött, hogy bajt kavarjon. Eleanor minden bátorsága elszállt. Hogyan is képzelhette, hogy nem derül ki? - Mr. Knight - dorombolta Lady Shapster, elállva a templomból kifelé vezető utat. - Nagyon csinos vőlegényi pompájában. - Asszonyom. - Mr. Knight biccentett, és megpróbálta kikerülni az asszonyt. Lady Shapster azonban ismét eléjük lépett. - Kizárólag azért jöttem, hogy lássam, amint megnősül, és mondhatom, boldog lehet. Ilyen kevés vendég. Barát sehol. -A rosszul öltözött alakra mutatott, aki valamit körmölt egy papírra. Csupán néhány újságíró... Újságíró. A helyzet minden pillanattal egyre borzalmasabbá vált. - Kérem, ne tegye! - nyögte Eleanor. Ez azonban túl nagy kérés volt. Lady Shapster összeszorított szájjal elmosolyodott és lassan megrázta a fejét. Mr. Knight egyikükről a másikukra nézett. Nem értette, mi történik, de bármi volt is, nem tetszett neki, mivel Eleanor elé lépett, mintha meg akarná védelmezni a világ legkegyetlenebb nőszemélyének rosszindulatától. Rideg, tiszta hangon, aminek hallatán Eleanor megborzongott, azt mondta: - Lady Shapster, önt nem hívtam meg, és arra az esetre, ha legutóbb nem fogalmaztam volna elég érthetően, soha nem is áll szándékomban semmire meghívni. Az, hogy részt vett az esküvőmön, példátlan arcátlanság az ön részéről, és felszólítom, hogy a jövőben hagyjon békét a feleségemnek és nekem! - Tenyerét védelmezőén Eleanor hátára simította, és Lady Shapstert megkerülve kilépett a templom ajtaján. - Mr. Knight! Hogy bánhat ilyen udvariatlanul egy családtaggal? Ez nagyfokú neveletlenségre vall, és biztosan nem akarja, hogy ennek híre menjen. Végül is - Lady Shapster kárörvendő vigyort villantott Eleanorra -, most már én vagyok az ön mostohaanyósa. Mr. Knight futó pillantást vetett Lady Shapsterre, mintha különösebben nem érdekelné az asszony mondanivalója. Ehelyett Eleanorhoz fordult. - Mit akar ez jelenteni? Eleanor szeretett volna elfutni, de tudta, semmi értelme nem lenne. Lady Shapster elgáncsolná. Szétkürtölné az utcán az igazságot. Most már nem menekülhet el a büntetés elől. Bűnhődnie kell. Képtelen volt levegőt venni, és lélegzete utolsó maradékával azt mondta: - Azt, hogy... hogy én nem Madeline vagyok. Nem vagyok Magnus jövendő hercegnője. Én Madeline unokahúga és társalkodónője vagyok. - Nagyon fájt, amikor kimondta az igazságot. Az én nevem Eleanor. A férfi döbbenten meredt rá, és lassan megértett mindent. Olyan volt, mintha egy rejtvényt próbált volna megoldani, és most került volna a helyére az utolsó, hiányzó darab. - Félbeszakíthattam volna a szertartást, Mr. Knight - szólt közbe Lady Shapster. Megmenthettem volna ettől a szörnyű baklövéstől, de ön úgy gondolta, több nálam. Nem hívott meg a báljára. Nem hívott meg az esküvői reggelijére. Most aztán örökre hozzá lesz láncolva az ostoba kis Eleanorhoz. - Fogja be a száját! - csattant fel Lady Gertrude. - Hogy merészel így beszélni velem? - Lady Shapster dühében valósággal felfújta magát. Ön tudta! Ne mondja nekem, hogy nem tudta! Ön egy... - Fogja be a száját! - Lady Gertrude, mint egy kis kecske, leszegte a fejét és nekirohant Lady Shapsternek, ledöntve az asszonyt a lábáról.
Mr. Gilbert kétségbeesetten tördelte a kezét. Clark rémülten kiabált. A szájuk ugyan mozgott, de Eleanor alig hallotta őket. A karjukkal ugyan kalimpáltak, de alig látta őket. Figyelmének perifériáján álltak. Eleanor teljes lényével Mr. Knightra összpontosított. A férfi világoskék szemében keserű hidegség ült. Úgy nézett rá, mintha arra sem lenne érdemes, hogy a cipősarkával eltapossa. A keze lassan felemelkedett és megérintette Eleanor arcát. - Azt hittem, te vagy az igazi. - Suttogása vibrált az érzelmektől. - Azt hittem, igazi vagy. Tudhattam volna. - Ujjai lassan ráfonódtak a lány nyakára. - A te családodban senkiben nem lehet megbízni. Eleanor enyhe nyomást érzett a nyakán. Fenyegetés volt, alig érzékelhető, de mégis fenyegetés. A férfi közel hajolt hozzá, és halkan, hogy csak ő hallja, azt súgta: - Soha többé nem fogom ezt a hibát újra elkövetni.
22. fejezet Ülj le, drágám! - Lady Gertrude a kanapén pihent, a konyakját szürcsölgette, és Eleanort figyelte, aki fel-alá járkált a könyvtárban, nyomában Lizzie-vel. - Mr. Knight haza fog jönni, ha készen áll rá, és neked ugyanannak a kedves, derűs teremtésnek kell lenned, aki mindig is voltál. Eleanor széthúzta a függönyöket, és kinézett a sötétbe. Sem köd, sem eső nem lágyította az éjszaka feketeségét, de a szél olyan vadul zörgette az ablakkereteket, hogy Eleanor beleborzongott. Délelőtt a templomban, miután Mr. Knight felsegítette őt és Lady Gertrude-ot a hintóba, felült a lovára és hazakísérte őket városi házához. Eleanor rettegve azon törte a fejét, hogyan magyarázza meg a férfinak azt, amit tett. Mr. Knight azonban megvárta, amíg belépnek az ajtón, majd anélkül, hogy hátrapillantott volna, ellovagolt. Eleanor azóta egyfolytában leste, de eddig még nem tért haza. - Mi értelme lenne olyannak lennem, amilyen voltam, ha Mr. Knight mást akar? Lady Gertrude végigsimított a térdére terített vörös kasmírtakarón. - Figyeltelek titeket, amikor együtt voltatok. Lehet, hogy egy hercegnőt szeretne birtokolni, de téged akar lefektetni. Eleanor megpördült és Lady Gertrude-ra meredt. - A férjem elhagyott az esküvőnk napján. Úgy gondolom, ez nem sok jót ígér a házasságunknak. - Tisztában volt vele, hogy úgy viselkedik, mint egy Cheltenham tragédia szereplője, de ha a mai nap eseményei után nem lehet drámai, akkor mikor legyen? - Ugyan! - Lady Gertrude egy legyintéssel elintézte Eleanor aggodalmaskodását. - Hidd el, visszajön! Eleanor folytatta a járkálást a szobában. Átöltözött az esküvői ebédjéhez, amit Clarkkal és Lady Gertrude-dal fogyasztott el, és közben borzalmasan érezte magát. Szívélyesen csevegtek különböző témákról, és az egyetlen alkalom, amikor mindnyájan zavarba jöttek, az volt, amikor Clark megjegyezte, mennyire fogja sajnálni a felesége, hogy kihagyta ezt a különleges alkalmat. Az étkezés végeztével a férfi azonnal elmenekült, és Eleanor a hosszú délutánt fel-alá járkálással - és emlékezéssel töltötte. Amikor elérkezett az idő, átöltözött vacsorához, abban reménykedve, hogy Mr. Knight hazatér. A férfi azonban továbbra sem bukkant fel, és Eleanorban mostanra lassan kihunyt a remény. Figyelte, amint Bridgeport belép egy újabb pohár konyakkal és hideg vizes borogatással Lady Gertrude számára. A különös rituálé láttán Eleanorban megmozdult valami halvány emlék. Mintha látta volna Lady Gertrude-ot a földön fekvő Lady Shapster fölött állni. - Asszonyom, jól emlékszem? Tényleg feldöntötte Lady Shapstert? Bridge igyekezett nem vigyorogni. - Fejjel nekimentem. Tudod, amikor valaki olyan kicsi, mint én, olyan eszközöket használ, amelyek a rendelkezésére állnak. - Lady Gertrude megdörzsölte a feje búbját. - Különben örülök, hogy megtettem. Utálatos, undok nőszemély. - Igen. Köszönöm. Ez volt a legbátrabb dolog, amit valaki valaha értem tett. - Eleanor emlékezett, ahogy Mr. Gilbert és Clark felsegítették Lady Shapstert a földről. Az asszony lerázta magáról a kezüket, leporolta a ruháját, de egyáltalán nem tűnt ijedtnek. Dühös volt és könyörtelen. Eleanornak kétsége sem volt afelől, hogy Lady Shapster őt hibáztatja a megalázó esetért. És ha így van, Lady Shapster bosszút is fog állni rajta. - Asszonyom, kér egy csésze frissítő teát? - kérdezte Bridgeport.
Eleanor rádöbbent, hogy Bridgeport hozzá beszél. Most már ő ennek a háznak az úrnője, és minden szolgáló ismeri esküvőjének körülményeit. A pletyka azóta már biztosan bejárta a személyzeti szárnyat, sőt talán már egész Londont is. - Köszönöm, Bridgeport, de nem kérek. Azt hiszem, előveszem a hímzésemet. Bridgeport görbe pillantást vetett az Eleanor lábánál hentergő Lizzie-re. - Asszonyom nem kívánja, hogy kivigyem a kutyát? - Nem. - Eleanor lehajolt és megvakarta Lizzie füle tövét. - Örülök, ha velem van. Bridgeport elnyomott egy sóhajt. - Értettem, asszonyom, de szeretném biztosítani, abban az esetben, ha Mr. Knight hazatér, magamnál tartom az állatot. Nem kell aggódnia miatta. - Köszönöm, Bridgeport. Nagyon kedves - mondta Eleanor. Bridgeport azonban láthatóan még mindig akart mondani valamit. - A hímzése itt van, asszonyom, ezen az asztalon. Mindjárt küldetek be még egy adag gyertyát. Eleanor feltételezte, hogy Lady Gertrude-hoz hasonlóan Bridgeport is azt szeretné, ha ismét visszanyerné a nyugalmát. Még a kutya is homlokráncolva meredt rá. Az önuralommal az volt a baj, hogy az emberek, de még az állatok is elvárták tőle. Megadva magát az elkerülhetetlennek, Eleanor helyet foglalt. Lizzie azonnal ott termett, és ráfeküdt a lábára. Megérkezett az inas a gyertyákkal. Bridgeport Eleanor kezébe adta a hímzését, majd diszkréten távozott. Eleanor a kezében tartott darabra meredt. Egy székvédő huzat volt a suffolki Magnus Hallba, és már négyet elkészített. Még tizenkettőt kellett volna megcsinálnia, de pillanatnyilag az sem érdekelte, ha soha nem fejezi be ezt az egyet sem. Bármennyire is próbálta, képtelen volt kizárni a fejéből Remington képét, amely újra és újra átsuhant az a fejében. A férfi diadala, amint megcsókolta a fogadalmuk után. És csalódása, amikor megtudta az igazságot. Nem hercegnőt vett feleségül. Egy senkit vett feleségül, és minden szava, amellyel azt állította, hogy kívánja őt, és csakis őt, hazugságnak bizonyult. Igen, a férfi is hazudott. Ugyanolyan bűnös, mint ő. Eleanor azonban tudta, hogy a férfi hazudik. Csupán valahol a lelke legmélyén mert álmodni arról, hogy talán valóban kívánja őt. Szerelemre gondolni sem mert. Annyira nem volt magabiztos. De talán kívánja. - Fel kell hagynod az aggodalmaskodással - szólalt meg Lady Gertrude. - Ha ezt így folytatod, belebetegszel, és azzal senkinek sem használsz. Mr. Knight is férfi. A férfiak egyszerű teremtmények, és ha mosolyogva fogadod, amikor hazatér, flörtölsz vele, rövid időn belül minden rendbejön. Eleanor beleszúrta a tűt a vászonba. - Bocsásson meg, asszonyom, nem szeretnék tapintatlan lenni, de ön is ezt tette a férjével? Meglepő módon Lady Gertrude egyáltalán nem sértődött meg a kérdésen, inkább elgondolkodott. - A különbség a férfiban rejlik. Van olyan, aki a velejéig romlott, alávaló disznó, akinek semmi sem jó, amit egy nő tesz. Például az én férjem. Mr. Knight nem ilyen. Kedvesnek nem nevezhető. Azt sosem állítanám, hogy kedves, de becsületes. Fogalmam sincs, miért akarta olyan nagyon feleségül venni Madeline-t, de továbbra is azt mondom, hogy ha elmúlik ez a nehéz időszak, rendbejön a kapcsolatotok. A kutya hirtelen felállt és dühösen meredt az ajtóra. - Hallok valamit. Lehet, hogy Mr. Knight az? - jegyezte meg Lady Gertrude. - Nem, biztosan nem ő az! - Magnus hercege rontott a szobába, bajuszos arcán komor kifejezés ült.
Bridgeport követte sértett képpel. Odalépett Eleanorhoz, és halkan megjegyezte: - Bocsánat, asszonyom. Elsietett mellettem, mielőtt bejelenthettem volna. Eleanor megveregette a komornyik karját, majd megsimogatta a kutyát. - Ne aggódjon! Magnus mindig úgy viselkedik, ahogy éppen a kedve tartja. Még akkor is, ha tudja, hogy nem helyes. - Üdvözöllek, Magnus - mondta Lady Gertrude. - Végre ideértél! - Jöttem, amilyen gyorsan csak tudtam, amikor meghallottam, hogy Knightnak és Madelinenek ma lesz az esküvője - vágta rá Magnus, bosszúsan összevont szemöldökkel. Eleanor zavartan meredt rájuk. - De... de... - Hol az a gazember? Hol van? - Magnus megállt és körül-nézett. - Eleanor, Gertrude, örülök, hogy találkoztunk, de hol van Madeline és hol az a csirkefogó, aki ilyen kutyafuttában akarja feleségül venni a lányomat? Eleanor csodálkozva nézett a hercegre. - Önnek tudnia kellene, hol van Madeline! Mr. Rumbelow-nál! - Mit csinál ott? - kérdezte Magnus. - Az egy sunyi alak, akiben nem lehet megbízni. - Ó, jaj! - nyögte Eleanor rémülten. - Amikor Madeline értesült a nagy kártyapartiról, elhatározta, odamegy és megakadályozza, hogy ön eljátssza a királynői fejdíszt. - Ezt nem tudtam - jegyezte meg Lady Gertrude. - Mert nem igaz! - Magnus a fejét rázta, mintha nem hallott volna tisztán. - Nem szándékoztam részt venni a partin. Az egész rendezvény bűzlik a csalástól, de még ha nem így lett volna sem tehettem meg. A fejdísz nem az enyém. Egy embernek, aki kártyán eljátszotta a lányát, hogyan lehetnek aggályai a történelmi de Lacy-fejdísz eljátszásával kapcsolatban? Egyáltalán nem tűnt logikusnak, de Eleanor nem kérdőjelezte meg a férfi állítását. Magnus ízig-vérig herceg volt; biztos a szívélyes fogadtatásban, hangos és szókimondó, pirospozsgás, és soha nem fogta vissza a hangját. Magas volt és pocakos, és ez a pocak fel-le ugrált járás közben. Most Lady Gertrude-hoz lépett, és belekukkantott a poharába. - Konyak. Helyes. Én is kérek egyet! - Lehuppant az egyik székre, amely méltatlankodva recsegett a súlya alatt. Csettintett Lizzie-nek, és megjegyezte: - Micsoda ostoba kinézetű kutyád van, Eleanor! - Lizzie óvatosan odament hozzá, megszaglászta a kezét, majd hagyta, hogy a férfi megsimogassa. - Jó valamire? Vadászatra? Madarászatra? Eleanor elmosolyodott. - Ebben erősen kételkedem, de nagyon kedves, és imádja Mr. Knightot. - Akkor nem lehet túl sok esze - állapította meg Magnus. Lizzie, mintha ezen megsértődött volna, visszament Eleanorhoz. - Pedig elég okos. - Eleanor megvakargatta a kutya fülét. Bridgeport átadta a konyakot Magnusnak, majd láthatóan úgy döntött, hogy Eleanorra is ráfér egy, mivel egy kristálypoharat nyújtott felé, félig tele konyakkal. Eleanor eltűnődött, tényleg ennyire elesettnek tűnik? Aztán elfogadta az italt, majd egy kézmozdulattal elbocsátotta Bridgeportot, aki becsukta az ajtót maga mögött. Magnus nagyot kortyolt az italból, majd megkérdezte: - Akkor Madeline ma tényleg férjhez ment? Mielőtt válaszolt volna, Eleanor is ivott egy kicsit. Köhögött, a torkát köszörülte, majd megszólalt: - Nem egészen, bácsikám.
- Nem egészen? Olyan nincs, hogy valaki kicsit megy férjhez. Vagy férjhez ment, vagy nem. Lady Gertrude felnevetett. - Milyen igazad van, Magnus! - Legjobb tudomásom szerint Madeline nem ment férjhez.- Eleanor megnedvesítette az ajkát. - Én mentem feleségül Mr. Knighthoz helyette. Magnus döbbenten meredt rá, majd széles mosoly ömlött szét az arcán. - Milyen kedves tőled, drágám! Tudtam, hogy vigyázol az unokatestvéredre, de fogalmam sem volt, hogy képes lennél magadra vállalni egy olyan alakot, mint Knight! - Engem is meglepett a dolog, bácsikám - jegyezte meg Eleanor szárazon. - Hogyan sikerült rávenned? - Magnus huncutul kacsintott. - Vagy inkább ne kérdezzem? - Magnus! Hogy lehetsz ilyen tapintatlan? - csattant fel Lady Gertrude dühösen. Eleanor nagy meglepetésére a herceg elvörösödött. - Nem vagyok tapintatlan. Eleanor nagyon csinos, Knight pedig nem vak. Eleanor közbeszólt, mielőtt ki tudja, hová fajult volna a beszélgetés. - Ártatlan vagyok Mr. Knight elcsábításában, olyan értelemben, ahogy azt bácsikám gondolja. Nem tudta, hogy ki vagyok. Magnus értetlenül pislogott. Eleanor hozzátette: - Azt hitte, én vagyok Madeline. Beletelt néhány percbe, de amikor Magnus megértette a helyzetet, harsány nevetésre fakadt és a térdét csapkodta. - Ez aztán a móka! Nem tudta, mi? Nem azt vette el, akit akart? Mennyire fogom élvezni ennek a történetnek a terjesztését! - Magnus, ne! - Lady Gertrude felegyenesedett. - Mr. Knight nagyon haragszik Eleanorra. Elég baj, hogy a dolog benne lesz az egyik szörnyű újságban. Ne dühítsük tovább azzal, hogy még te is gúnyolódsz rajta! - Szóval haragszik Eleanorra? Igen, ez érthető. - Magnus felhajtotta a konyakját és a poharat az asztalra tette. - Különben, még ha kísértést éreznék is, elutazom Londonból. Fontos ügyben járok, próbálom visszaszerezni a családi vagyont. Ezért tartott ilyen sokáig, amíg ideértem. Hirtelen elkomorodott. - Bár, hála a mi kis Eleanorunknak, azt hiszem, a családi vagyon még érintetlen. - Ismét felderült az arca. - A tárgyalások azonban folynak, és most nem szállhatok ki. Magnus ugyan nem avatta be őket a részletekbe, Eleanor tudta, hogy a hercegnek valami terve van Madeline megmentésére. Mivel meggyőződésük volt, hogy a herceg elkártyázza az értékes családi örökséget, az unokatestvérek úgy döntöttek, hogy Madeline inkognitóban követi az apját. Eleanor értesülései szerint Magnusnak még soha életében semmi sem sikerült, ezért megkérdezte: - Miben mesterkedik, bácsikám? - Régi ügy. Szomorú ügy, a maga módján. - Nyugtalanul fészkelődött a székén és láthatóan mélyen elgondolkodott. - Majd elmesélem, ha sikerrel járok, de akkor sincs mitől tartani, ha nem sikerül. Eleanor ebben erősen kételkedett, de most elég volt a saját gondja. - Most pedig meséljétek el, hogyan keveredtetek bele ebbe az egészbe! - mondta Magnus. Amikor Eleanor a történet végére ért, Magnus a térdére támaszkodva ült. - Az ördögbe! Bocsánat, hölgyeim! - Elképedve csóválta a fejét, majd Eleanorhoz fordult. Tehát Maddie helyett mentél feleségül Knighthoz? - Igen, bácsikám. - És az az istenverte Lady Shapster árult el? - Igen, bácsikám. - Sosem értettem, mit lát benne a bátyám. Nála kicsinyesebb, utálatosabb banyát még sosem
láttam. - Megdörzsölte az arcát, majd halkabban hozzátette: - De mit is várhatnék a bátyámtól? Egy ilyen gazembertől... - Kihúzta magát és megkérdezte: - Eleanor, tudod, miért nem tiltakoztam, amikor Madeline befogadott téged az otthonunkba? - Nem... fogalmam sincs. - Mert amikor Madeline úgy döntött, hogy segít, Eleanor azt hitte, Magnusnak nincs beleszólása a dologba. Azonban ő a herceg. Megkeseríthette volna Eleanor életét. Ehelyett néha megcsipkedte az arcát, és ugyanazzal a közönnyel kezelte, mint a saját lányát. - Mert attól féltem, hogy meghalsz, ha ott maradsz. Elsorvadsz. .. vagy leesel valahonnan. Lady Gertrude levegő után kapkodott. - Úgy gondolod, hogy Lady Shapster ennyire veszélyes? A herceg mélyen az asszony szemébe nézett. - Úgy gondolom, mind a bátyámat, mind a feleségét legjobb elkerülni, ha lehet. Mindkét szempár Eleanor felé fordult, aki kényelmetlenül feszengett ültében. - Visszatérek a szállodámba, aztán holnap megyek vissza Sussexbe. - Magnus nehézkesen feltápászkodott. - Gertrude, vigyázz Eleanorra! - Igyekszem - felelte Lady Gertrude. A kutya ugatni kezdett. Magnus Lizzie álla alá nyúlt, felemelte a fejét és a szemébe nézett. - Igen, és te is! - Felállt és megcsókolta Eleanor homlokát. - Gratulálok a házasságodhoz, drágám. Ne hagyd, hogy Knight bántson, és ne felejtsd el: nagyobb vagy, mint Lady Shapster, és egy ütéssel a földre küldheted. Eleanort meghatotta a herceg nyilvánvaló aggodalma. - Köszönöm, bácsikám, nem felejtem el - mondta.
23. fejezet Eleanor felriadt, aztán csak feküdt és magányosan nézett az éjszaka sötétjébe. Csupán a kandallóban izzó parázs világította meg halványan Remington nagy hálószobáját, amit nem osztott meg senkivel. Mindegy mit álmodott vagy mire vágyott, Remington nem tért vissza a Berkley téri házába. Nem bírva a fejében kavargó gondolatokat, felült. Az ágy magas volt, oszlopai a homályba vesztek. A sarkoknál bársonyfüggönyök lógtak, a matrac puha volt és kényelmes. Este az ágy végében egy csipkés selyem hálóing várta, amit - abban a reményben, hogy a férfi hazatér magára öltött, és a finom anyag most érzékien simult hűvös bőrére. Nos, biztos nem mindig ezt fogja viselni. A vászon sokkal kényelmesebb, télen pedig csak a flanel az, ami melegen tartja. Persze ha Mr. Knighttal osztaná meg az ágyat, nem viselne mást, csak vágyat. Ostoba álmok! Vajon mikor vesztette el a realitásérzékét és mikor esett bele a reménytelen vágyódás csapdájába? Kiszállt az ágyból és mezítláb a kandalló felé indult. Ha már ébren kell lennie, legalább hadd élvezze a vidáman ropogó tűz melegét. Letérdelt a szőnyegre, egy kis gyújtóst tett a parázsra, majd annyi fát halmozott rá, ami átsegíti a végeláthatatlan éjszaka hátralevő részén. A sárga és vörös lángokba meredve azon tűnődött, vajon hazatér-e valaha Mr. Knight. Lehet, hogy egyedül fogja leélni az életét, szűzen, férjezetten és elhagyottan. Ha a férfi mai arckifejezésére gondol, jó, ha egyáltalán sokáig élhet. Nem ismerte a férfit. Senki sem ismerte. A Lord Fanthorpe által feltett kérdések visszatértek kísérteni. Kicsoda Mr. Knight? Kik az emberei? Mintha a kedvesség nyomait vélte volna felfedezni Mr. Knightban... de az még előtte volt. Mielőtt elárulta a férfit. Hirtelen dohány, kártya és régi bőr szaga csapta meg az orrát. A tarkója figyelmeztetően bizseregni kezdett. Felemelte a fejét és a tőle jobbra álló székre nézett. Ott ült Mr. Knight, a sötétségbe vesző sötétség. Még mindig azt a ruhát viselte, amiben esküdött, de a felöltője nem volt sehol és a mellényét is kigombolta. Nyakánál nyitva volt az inge és kilátszott, napbarnított és szőrös melle. Arca mozdulatlan és komor volt, mint mindig, csak éppen most borostás. A magáról gondosan kialakított laza úriember képe egy természetesebb, kevésbé kifinomult ember - az utcák és sikátorok urának - képévé hullott szét. A férfi maga volt a megtestesült csend. Ahogy nézte Eleanort, szeme visszatükrözte a tűz aranyszínű lángját. Eleanor felállt és szembefordult vele. A férfi hanyagul elterülve ült a széken. - Régebben azt hittem, hogy az ilyen dolgokat teljesen ártatlanul teszed - szólalt meg. Itt van. Hozzá beszél. A gombóc Eleanor torkában mintha valamivel kisebb lett volna. - Milyen dolgokat? A férfi végigmutatott rajta. - Az ilyeneket. Például azt, hogy a tűz elé állsz, hogy a ruhádon keresztül lássam a tested körvonalait. Eleanor abban a pillanatban ki akart lépni a tűz fényköréből. A férfi hangja azonban megállította. - Ne! Maradj ott, ahol vagy! Nem azt mondtam, hogy nem tetszik. - Nem fogok itt állni, ha így bámul és sérteget.
- De igen, ott fogsz állni. A férjed vagyok, és látni akarom azt, amiért ilyen drágán megfizettem. - Világos szeme szinte állatias ténnyel izzott. - büszkének kellene lenned a testedre. A melled tökéletes, gömbölyű és kemény. - A férfi tovább legeltette rajta a szemét. - És imádlak hátulról nézni. Eleanor keze viszketett, hogy eltakarja magát, de melyik testrészét? A tűz hátulról, a férfi tekintete pedig elölről melegítette rajta a selyem hálóinget. - A combod... a combod tetszik a legjobban. Karcsú és mégis erős, és amikor lovagolsz, kecsesen és egyenletesen, másra sem tudok gondolni, csak hogy hogyan mozognál alattam. - Mr... Knight! - Nem éppen a megfelelő válasz. És teljességgel hatástalan. A férfi a mellette álló asztalról elvett egy félig töltött poharat, belekortyolt, majd visszatette. - Van egy különös amerikai szokás, amit szeretnék, ha elfogadnál. A férjed vagyok. Életünk hátralévő részében ugyanabban az ágyban fogunk aludni, ezért nevezz Remingtonnak, és tegeződjünk! Ezt a kérését könnyedén teljesítheti. - Nincs szükség gúnyolódásra... Remington. - Meglepetésére beleborzongott a férfi nevének kimondásába, mintha ezzel olyan intim közelségbe engedte volna magához, hogy többé már nem lehetne az, aki volt. Ahogy a vastag fadarabok lángra kaptak, már sokkal jobban látta a férfi arcát. Szemöldöke fekete volt és egyenes. Szemének jeges kékje visszatükrözte a lángokat. Szája és orra között mély vonal vésődött a bőrébe, amitől arckifejezése ördögi volt és mégis éhes. Eleanor ismét megpróbált ellépni a tűz elől. Mély hangon, ami mintha a sötétség hangja lett volna, a férfi rászólt. - Maradj! Ragaszkodom hozzá! Tetszik, ahogy az anyag a csípődre simul és a kis dudorok is, ahogy a mellbimbóid kinyomják a selymet. Halkan beszélt, mintha magának mondaná, de minden szó olyan csábító volt, mint egy érintés. Nem számított, kicsoda a férfi vagy kik az emberei. Ma este az ellenségesség helyett a vágy kerítette hatalmába. A nőknek nem lenne szabad reagálniuk az olyan közönséges dologra, mint a vágy, és kétségtelenül nem lenne szabad válaszképpen vágyat érezniük. Eleanor lába köze azonban nedvessé vált és a mellbimbói sajogtak, ő maga sajgott. Mozdulni akart, de nem el, hanem felé és vele. Azon vette észre magát, hogy úgy áll, mint egy szajha: kidüllesztett csípővel, hátrahúzott vállal, gerince kecses ívként feszült. A férfi még mindig akarta, és ösztönei azt súgták, ha szeretkezik vele, azzal bármi másnál jobban magához láncolhatja. - Kérlek, engedd, hogy megmagyarázzam, miért tettem. - Amit tettél? Mire gondolsz? Hogy feleségül jöttél hozzám? - Felnevetett, de ebben a nevetésben nyoma sem volt jókedvnek. - Nem kell magyarázkodnod. Mindent értek. A pénzemért jöttél hozzám. Eleanort mélyen megdöbbentette, hogy bárki ilyet gondolhat róla. - Nem a pénzedért mentem hozzád! - tiltakozott. - Kérlek, ne gyere nekem itt különböző mesékkel ráadásképpen más bűneidhez! Mi más okod lehetett rá, hogy hozzám gyere? Biztosan nem a szerelem volt. A szerelem miatt nem kellett volna lemondanom a szükségleteimről. A férfi gúnyolódása hallatán Eleanor egy kicsit visszarettent. Az őszinteséget és szókimondást azonban könnyű volt megszokni, ezért azt válaszolta: - Senkinek sem kell feleségül vennie egy hercegnőt, és nekem nem kellett feleségül mennem egy gazdag férfihoz. Hallotta a történetemet. Tizenhat éves koromban feleségül mehettem volna egy öreg és nagyon gazdag férfihoz. Azóta már vidám és gazdag özvegy lennék. - Tizenhat évesen az ember mindig azt hiszi, hogy jön majd egy másik. Hány éves vagy,
drágám? Kibírhatatlan alak! - Huszonnégy. - Akkor már besoroltál a vénlányokhoz. Most már mindenáron férjhez akartál menni, és micsoda lehetőséged adódott velem! Nos, drágám - megfogta Eleanor kezét és megsimogatta -, ha olyan terveket forgatsz a fejedben, hogy megölsz a vagyonomért, figyelmeztetlek! Korábban is megmenekültem már a haláltól, ami a családtagjaid részéről fenyegetett. Szóval figyelni foglak! - Haláltól? - Eleanor kirántotta kezét a férfiéból. - Megőrültél? - Talán. Ma este valóban bolond vagyok egy kicsit. - A férfi ujjai megrándultak, mintha utána akarna nyúlni és megragadni. - Üzentem az emberemnek, aki figyelt kettőtöket, téged és az unokatestvéredet, a jövendő hercegnőt. - Vagyis kémkedtél utánunk. - Kémkedtem utánatok - ismerte be Remington nyájasan. - Ügy gondoljuk, hogy Mr. Rumbelow bálján cseréltetek szerepet. A hercegnő most is ott van, igaz? - Minden bizonnyal, de már ide kellett volna érnie. Nagyon aggódom érte. - Annyira aggódsz, hogy hozzámentél a vőlegényéhez. Eleanor is tudott kegyetlen lenni. - Neki nem kellettél. - Nos, ezt elhiszem. - Megfeszült, mint egy ugrásra készülő vadállat. - Tehát azt mondod, hogy helyeselni fogja találékonyságodat. Ezt is elhiszem. Gondolom, minden nő ezt tenné. Feltételezem, az lett volna a feladatod, hogy átadj nekem egy üzenetet, miszerint az unokatestvéred késik. - Nem. Ezt az egészet ő tervelte ki, mármint, hogy őt játsszam! - Eleanor bosszúsan felsóhajtott. - Olyan határozottan parancsolta, hogy azonnal jelenjen meg, hogy attól tartottunk, szörnyű bosszút áll, ha Madeline nem engedelmeskedik. - Azért ennyire gonosz nem vagyok. - Egy férfi, aki a pikéasztalnál kerít magának feleséget, valószínűleg nem normális. - Hm. - Remington megdörzsölte az állát. - Igen. Talán túl nagy hangsúlyt fektettem a parancsaimra. - Végre egy logikus gondolat. - Majd, mivel képtelen volt elviselni egy újabb percig, hogy ne tudja, megkérdezte: - Hol voltál? - Ezt úgy mondtad, mint egy igazi feleség. - Szemhéját félig leeresztette, mint aki jól szórakozik. Eleanoron, vagy talán saját magán. - Én pedig, mint egy igazi angol férj, a klubomban voltam, kártyáztam és gondolkodtam. Tudod, mire jutottam? Eleanor nem tudta, de sejtette, hogy nem fog tetszeni. - Nem. - Összeházasodtunk. Isten és tanúk színe előtt megtettük fogadalmunkat, tehát ugyanúgy házasok vagyunk, mint bármelyik öreg házaspár Londonban. A válás évekbe, egy vagyonba és egy törvényhozó testület határozatába kerülne. Érvénytelenítésre nincs mód. Házasok vagyunk. - Tudom. Én... - Ne! - A férfi mint egy késsel, a kezével belehasított a levegőbe. - Ne sérts meg azzal, hogy azt mondod, sajnálod. Egész idő alatt manipuláltál, az ártatlan pirulásaiddal és szégyellős csodálatoddal. Azt hittem, mindent megkaptam... egy hercegnőt, akit szerethetek és az édes bosszú örömét. Ehelyett - összegyűrte képzeletbeli nyereményét - nincs semmim. Ő azért nem semmi. Ő egy de Lacy. Eleanor kihúzta magát, és méltatlankodva mondta: - Megvan mindened. Sokkal több, mint amiről sokan álmodni mernek.
- Világosíts fel, kedvesem! Mim van nekem? A férfi cinikus pillantásának hatására Eleanor agya mintha kiürült volna. - Nos... egészséges vagy. A férfi felnevetett... kurta, éles nevetéssel. - Az fontos. - Eleanor vadul törte a fejét. - Aztán ott a vagyonod. - Valóban, gondolom, nagy megkönnyebbülésedre. - Fiatal vagy, jóképű, intelligens - nagy levegőt vett és olyasmire vetemedett, amire még soha -, és itt vagyok neked én. A férfi levette a cipőjét, és egyenként hozzávágta az ajtóhoz. Eleanor minden alkalommal összerezzent, amikor a bőr nekicsapódott a fának és megrezegtette a zárat. - Ó, igen. Az én kis feleségem, aki London gúnycéltáblájává tett. Londont mondtam? Egész Anglia gúnycéltáblájává. Tudod, mit mondtak a klubban ma este? A sértések és gúnyos hízelgések mögött Eleanor képtelen volt felmérni a férfi hangulatát, de most már biztos volt benne, hogy dühös. Hát persze. - A klubban mindenki azt mondta, elég volt egy szippantásnyi angol punciszag, hogy az amerikai faszt elbűvölje. Eleanor megdöbbent. Még útjai során sem találkozott soha ilyen vulgaritással. - Ez szörnyű! Hogyan beszélhetnek így rólunk? Ilyen közönséges szavakat használva? - Férfiak. A férfiak így beszélnek. Eleanor rájött, hogy a férfi több mint dühös. Valósággal tombol. Szinte látta a forróság vibrálását, ahogy a harag hullámai legördülnek róla. Forróság... ennyi hőtől fel is melegedhetne. - Mit válaszoltál? - Nevettem. Azt mondtam, igazuk van. Azt mondtam, annyira vágytam bejutni a szoknyád alá, hogy mindenképpen elvettelek volna, bárki is vagy. Eleanor nyirkos tenyerét a hálóingébe törölte. Ez a meleg, amit érzett, több volt, mint zavar. Több volt, mint a tűz melege. - Megőrizted a hidegvéredet. Csak az igazat mondtam. - A szája, varázslatos, csodálatos szája gúnyos mosolyra húzódott. Amióta megismertelek, nem tudok másra gondolni, csak a melledre, a combodra, a... puncidra. Eleanor említett testrésze megremegett, mintha a férfi megsimogatta volna. - Ami ennél is rosszabb, folyamatosan aggódtam a hangulatod, a boldogságod és a kényelmed miatt. Nem csoda, hogy úgy vezethettél végig a templomon, hogy semmi más nem járt a fejemben. Eleanor szája kiszáradt. A férfi nyilvánvalóvá tette szándékát. Birtokba veszi, a magáévá teszi, akár akarja, akár nem. Joga van hozzá; a férje. De a jog kevés volt, amikor az ő testéről volt szó, róla, akinek szembe kellett néznie a parázsló szemű vadállattal. - Azt mondtad, azt hitted, van egy hercegnőd, akit szerethetsz. Hozzám beszéltél. Rám néztél. Engem is szerethetsz. - Nem, én csak hercegnőt tudok szeretni. A férfi válasza szíven ütötte Eleanort, és végre elszánta magát, hogy elmozduljon arról a helyről, ahol eddig állt. A férfi villámgyorsan utánanyúlt és elkapta. - De kívánlak. Ráadásul a feleségem vagy. - Fogva tartotta Eleanor tekintetét. - Bármikor megkaphatlak.
24. fejezet Eleanor szíve lassú, erős dübörgésbe kezdett. Mellkasa emelkedett és süllyedt, ahogy megpróbált levegőt vermi. Remington akarja őt. Minden joga megvan, hogy magáévá tegye, kedve szerint használja, és kétsége sincs afelől, hogy ha elfutna, a férfi a nyomába eredne. A térde azonban ahhoz is gyenge volt, hogy megmozduljon, mert... ő is akarta a férfit. Bárcsak ne érezné ezt a gyáva bizonytalanságot! A férfi veszélyes volt, de hogy miért, azt még ő maga sem értette. Veszélyes volt rá nézve. - Gyere ide! - Két éjszakával ezelőtt a férfi hangja lágyan simogatott, de most nem törődött ilyen részletekkel. - Gyere ide - ismételte, maga felé húzva -, és fizesd meg az árat a csalásodért! Eleanor tétován lépett egyet és lenézett a férfira. Miért tiltakozna? Az első pillanatban, amikor meglátta, beleesett a hálójába. Soha nem akart elmenekülni. Azonban befogadni ezt a férfit a testébe, az önmaga teljes feladása lenne, és lehet, hogy soha többé nem kapná vissza régi énjét. - Te kis buta. - Az ölébe húzta a lányt, felemelte a hálóingét, és szembefordította magával úgy, hogy csupasz lábai csípője két oldalára kerüljenek. - Most már késő meggondolni magad. Ebben teljesen igaza volt. Egy a sorsa által feldühített férfi ült alatta, akiben izzott a vágy, és az ő feladata volt megszelídíteni. A férfi azonban teljesen fel volt öltözve, ő pedig nem. Ő sebezhető volt, a férfi nem. A férfi nadrágjának anyaga durván dörzsölte a lába közötti érzékeny területet. A férfi megfogta a csípőjét és beillesztette magát a lába közé. A lány a nadrágján keresztül is érezte kemény férfiasságát, és amikor mozogni kezdett alatta, a lüktetés, amit a szája érintésekor érzett, ismét elkezdődött. A lány a férfi vállába kapaszkodott. A férfi arca ott volt közvetlenül az övé előtt, szeme rezzenéstelenül fürkészte. A lány megpróbálta elrejteni arckifejezését; nem akarta, hogy a férfi azt higgye, egyetlen érintéssel fel tudja izgatni. Pedig ez volt az igazság, ugyanis a folytonos előre-hátra mozgás hatására egyre erősebben markolta a férfi vállát. - Emlékszel, miket mondtál nekem valamelyik éjszaka? - kérdezte a férfi. Jó lett volna hazudni, nemet mondani, de a lány képtelen volt koncentrálni. - Emlékszem. - Azt mondtad, elő akarod venni a hímvesszőmet, és be akarod kapni. A lány vágya egyre fokozódott. Alig kapott levegőt, a gondolkodás pedig még nehezebben ment. Most már magától mozgott. A férfi egyik kezével most a fenekét fogta meg, mozgásra sarkallva, a másik lassan felkúszott a melléig. - Akkor nem engedtem, hogy megtedd. - Így volt. Ujja hegyével körülrajzolta a lány mellét, érintésével meghatározva a formát. - Inkább én izgattalak téged a számmal. - Igen. - Annak a kéjnek az emléke hozzáadódott ehhez a kéjhez, míg végül már azt sem tudta, hol ér véget az egyik és hol kezdődik a másik. - Beléd dugtam az ujjamat. - A férfi halkan felnevetett. - A puncidba. - Keze besiklott a hálóing selyme alá, végighaladt fenekének meleg, sötét hasadéka mentén, majd körüljárta testének bejáratát. - Akkor is nedves voltál. A lány megpróbálta összeszorítani a két térdét, de a férfi ott volt közöttük, és nem ért el vele semmit. Semmit, talán csak annyit, hogy az erőfeszítés még jobban kiélezte az érzékeit. A férfi ujja becsúszott, lassú, határozott mozdulatokkal próbálgatva a nyílást. - Nagyon szűk vagy. Amikor a hímvesszőm beléd hatol, lassan, fokozatosan fogsz magadba
engedni. És ha már egyszer bent leszek, semmivel sem tudsz onnan kimozdítani. - Lehet, hogy nem is akarlak. - A lány alig tudta megformálni a szavakat. - Szerintem igen. Te erős nő vagy, és én benned leszek, a magamévá teszlek. Erős nő. Azt hiszi, hogy ő egy erős nő. - Akarod, hogy irányítsalak, diktáljam az iramot, megtanítsalak élvezni? A lány nem akart gondolkodni, csak sodródni akart a szenvedély áradatában. - Válaszolj! - parancsolta a férfi. - Akarod az uralmamat? Akarod tudni, hogy soha többé más férfi nem birtokolhat? Akarsz engem minden éjszaka érezni magadban, amint megerősítem uralmamat, míg végül az életedet kitölti a kéj, és semmi másra nem tudsz gondolni, csak rám? Ahogyan mondta - az úgy hangzott, mint egy fenyegetés. Közben azonban az egyik kezével a mellét simogatta, a másikat pedig mozgatta benne. Mereven figyelte a lány arcának rezdüléseit, úgy csapva le a gondolataira, akár egy sólyom a prédára. - Válaszolj! - Akarlak téged. Ez volt az oka, hogy... - Mielőtt azonban befejezhette volna, elmagyarázhatta volna, miért ment hozzá feleségül, a férfi kihúzta az ujját belőle. A lány a csalódottságtól felnyögött. Majd a férfi lassan visszadugta az ujját. Ez alkalommal azonban a lány megborzongott. A behatolás érzése más volt. Erősebb. A nyomás fokozódott, és a lány mozdulni sem mert - félt a fájdalomtól. - Két ujj. Helyet készítek magamnak. - A férfi elmosolyodott, kivillantva fehér fogait. - De nekem úgy tűnik, hogy csak én dolgozom. Te miért nem? A lány visszatartotta a lélegzetét, várva, hogy mit kíván a férfi. - Csókolj meg! Csókolja meg? Milyen jelentéktelen meghittség, mégis milyen fontos! Száj a szájon, összekeveredő lélegzet... - Nagyon jól csókolsz - súgta a férfi. - Úgy csókolsz, mint egy szerelmes asszony. Eleanornak a döbbenettől elállt a lélegzete. Ezt nem tudja. Nem tudhatja. A férfi azzal vádolta, hogy a pénzéért ment hozzá feleségül, és meglepetésére ezt könnyebben el tudta fogadni, mint az igazságot - azt, hogy akarja és szereti egész ostoba szívével. Nem, ezt nem akarta elárulni a férfinak, mert ezáltal nagyon sebezhetővé vált volna. Látszott a férfin, hogy gondolkodik. Talán észrevette, hogy rátapintott az igazságra. Nem, ezt nem hagyhatja. Gyorsan belemarkolt a férfi ingébe és előrehajolt. A férfi az utolsó pillanatban lehunyta a szemét és átadta magát a szenvedélynek. A lány száját a férfiéra tapasztotta. A borosta durván karcolta a bőrét, de nem törődött vele, nyelvét a férfi szájába dugta. Menta és konyak ízét érezte, ami férfias volt, csodálatos, és csókjával megmutatta a szerelmét, amit szóban nem mert bevallani. A férfi ismét a lány feneke alá csúsztatta a kezét és felemelte. Szája mozgott az övén és azt lehelte: - Mozogj rajtam! - De az ujjad... - A férfi apró csókokkal borította az arcát, de még ezzel sem tudta elvonni a figyelmét. - Fájni fog. A férfi kicsit elhúzódott és szája mosolyra húzódott. - És fantasztikus lesz. Mozogj! A lány óvatosan felemelkedett, majd leereszkedett. Úgy tűnt, a mozdulat megfelelő, mivel a teltség okozta sajgás enyhült. Ismét felemelkedett, és érezte, amint az izgalom végigszáguld a testén. - Elég - szólalt meg a férfi. - Nincs több időnk. - Hirtelen elhúzta a kezét, magához ölelte a lányt és vele együtt felállt.
Mielőtt elfordult volna a fényből, a lány megpillantotta az arcát, és a rajta ülő kifejezés megrémítette. Minden idő, amit együtt töltöttek, hazugság volt. A férfi nem egy civilizált vadember. Egyszerűen csak vadember, aki most kedvét fogja tölteni vele. A férfi a félhomályba vesző ágy felé tartott. A lány erősen kapaszkodott, attól félve, hogy a férfi elejti, és amikor végül lefektette a hűvös lepedőre, megborzongott. - Mr. Knight... Remington, kérlek! - Fél könyékre támaszkodva nézte, ahogy a férfi leveszi az ingét. Az izmok kötélként dagadtak a vállán, a mellkasán és a hasán, és egész felsőtestét aranyszínű szőr borította. A tűz fénye lágyan nyaldosta, és a lány is legszívesebben ezt tette volna. A férfi kigombolta a nadrágját, és amikor a ruhadarab a földre hullott, a lány elfordult. - Félsz? - Hangja fátyolos volt a gúnytól. - Félhetsz is. Dühös vagyok. Haragszom rád. És mivel sosem bántok nőt, ezért újra és újra orgazmusra foglak kényszeríteni. - Talán az ágyasok a háremben nem magyaráztak el mindent. Az orgazmus kellemetlen dolog? - Miközben a kérdést feltette, a férfi arcát nézte. De bármennyire is próbált az arckifejezésére összpontosítani, tisztán látta hosszú combját, izmos hasát és... erekciójának hosszát és vastagságát. A sima bőr piroslott, a vége halványlila volt, és hosszú volt, nagyon hosszú. - Ó, jaj! A férfi felmászott az ágyra és elhelyezkedett a lány lába között. A lány keze önkéntelenül a férfi hímvesszője felé mozdult. Ujjával végigsimított rajta a hegyétől a tövéig, kitapintva az ereket és barázdákat, érezve az erőt a selymes bőr alatt. - A háremben láttam festményeket és szobrokat, de ez egyszerűen elképesztő. A férfi letámaszkodott a lány válla mellett, behunyta a szemét és karja remegett, miközben a lány tapogatta. Az ágyasok igazat mondtak. A férfiak szeretik, ha simogatják őket - és ő szerette simogatni a férfit. Amikor a férfi kinyitotta a szemét és lenézett a lányra, szemében nyoma sem volt a jeges hidegnek. A szeme izzott. Ő maga izzott. Óvatosan megfogta a lány hálóingének nyakát, és elszakította. A finom csipke ellenállt, de a selyem éles, recsegő hanggal megadta magát. Selyem és csipke, drága és gyönyörű, és úgy szakította szét, mintha ő ezt nem érdemelné meg. A lány szerette volna megütni. - Ezt miért tetted? - Útban volt. - Félrehúzta a hálóing darabjait. A férfi végignézett a testén, és látva a csillogást a szemében, a lány rájött, hogy komolyan gondolta. Azért szakította szét a hálóingét, mert az útjában volt - és ez olyan lecke volt, amit észben kellett tartania. - Még sosem voltál férfival. Fogalmad sincs, mit tudok tenni veled. Milyen érzéssel tudlak megajándékozni. Hogyan tudom visszatartani a kéjt, és hogyan tudom fokozni. - Hirtelen lehajtotta a fejét, és szívni kezdte a lány mellbimbóját. A döbbenetet felváltotta a kéj. A lány háta ívbe feszült a férfi alatt. Belemarkolt a hajába, és ott tartotta, még erősebb szívásra késztetve, ami felrepítette a mennybe. A férfi áttért a másik mellére, nyelvével körüljárta a mellbimbóját, izgatta, simogatta, majd azt súgta: - A bőröd olyan, mint a szatén, érzéki, csodálatos szatén. Vajon tudja, mit tesz vele egy ilyen egyszerű bók? A lány fölemelte a csípőjét, érezni akarván magán a férfi súlyát, és ennél is többet. A férfi ráereszkedett, és ahol bőrük összeért, ott mindenhol apró tüzek lobbantak. A lány melle a férfi mellkasszőrzetében pihent, csípőjének súlya belenyomta a matracba. Férfiassága befészkelte magát a combja közé, és most értette meg, miért használta a férfi az ujjait az izgatására. Mert
most már tudta, milyen az, tele lenni, és azt akarta, hogy ismét kitöltsék - minden lehetséges módon. Ami korábban természetes volt, az üresség, az egyedüllét, most magányosnak és fájdalmasnak tűnt. A férfihoz simult, menekülést keresve a magány elől. A férfi azonban nem hagyta magát. Két kezébe fogta a lány arcát, és mozdulatlanul tartotta. - Mondd meg, mit szeretnél, ha tennék veled? A lány felnyögött. Mondja meg? Magától nem tudja? - Hallani akarom! Megteszek bármit, amit kérsz, de előbb ki kell mondanod. Most már tudta, mit akar tőle a férfi. Azt, hogy mentálisan ugyanúgy adja meg magát neki, mint fizikailag. Azt akarta, hogy gondoljon bele, mit csinálnak és adjon engedélyt arra... amit tenni akar vele. Még soha életében nem mondott csúnyát senkire. - Te fattyú! - szaladt ki a száján. - Tévedsz. A szüleim már házasok voltak, amikor megszülettem. - Hüvelykujjai összeértek a lány álla alatt és arcát felé fordította. - Talán már akkor is, amikor megfogantam. Eleanor... Most először szólította a saját nevén, és a lány tisztában volt ennek jelentőségével. A férfi csípője ingerlőén mozgott fölötte. - Eleanor mondd ki, hogy mit akarsz! - Ismét mozdult a csípő. A lány a méhe mélyén érezte az egyre fokozódó vágyat. - Nem győzhetsz. Azt fogod tenni, amit én akarok. Add meg magad, Eleanor! Add meg magad! Igaza volt. A férfi túl sokat tudott, sokkal jobban értette a testét, mint ő maga. A lány egy sóhajjal visszavonult. - Akarlak téged... kérlek... - Lábával átkulcsolta a férfi derekát, próbálva úgy helyezkedni, hogy magába fogadhassa. A férfi keze lesiklott a mellére, beborította, simogatta. - Mit kérsz? Sikerült tökéletesítenie a kínzás művészetét. - Kérlek, Remington! - Szándékosan használta a férfi keresztnevét, hátha azzal meglágyítja. A testemben akarlak érezni. Azt akarom, hogy elrepíts... egy időre. Azt akarom, hogy tartsd be az ígéreted, és ajándékozz meg örömmel! A férfi nevetett, mélyen a mellkasából, és a lány a sajátjában érezte a dübörgést. - Szóval követeled, hogy teljesítsem be az ígéretemet? Tudtam, hogy okos lány vagy. Ezzel most ismét bebizonyítottad. Rendben. - Fél kézzel lenyúlt és férfiasságát a nyíláshoz helyezte. De nem siette el a dolgot, a csípőjét a levegőben tartotta. Csupán férfiassága végét érintette a lányhoz, és azt sem erősen. A lény úgy érezte, hogy neki viszont mozgásra, gyorsaságra, igyekezetre van szüksége ahhoz, hogy ez a sajgás enyhüljön. A férfi lassú volt és óvatos. - Siess! - könyörgött a lány. - Ó, kérlek, siess! A férfi ismét nevetett, de egyáltalán nem csinálta gyorsabban. A lány ide-oda dobálta fejét a lepedőn, majd megragadta a férfi csípőjét és maga felé húzta. - Akkor csak egy kicsit jobban! - A férfi hímvesszője erősebben nyomult, belehatolt, feszítette, nyújtotta, és ami eddig kényelmetlen érzés volt, most fájdalommá fokozódott. - Mi...? - Próbált felülni. - De hiszen azt mondtad, előkészítettél! A férfi súlyával és erejével mozdulatlanul tartotta a lány csípőjét. - Az ujjam nem elég hosszú. - Vagy vastag! - csattant fel a lány. - Azt hitted, ez könnyű lesz? - Lassan visszahúzta magát, enyhítve a lány fájdalmán. A lány kicsit ellazult és felsóhajtott. - Azt hittem, kellemes lesz.
A férfi ekkor már ismét benne volt, ez alkalommal erősebben, irgalmat nem ismerve. A lány megfeszült. A férfi úgy vette a birtokába, mintha egy legyőzött ország lenne. Függetlenül a kapott tanácsoktól, az ágyasoktól hallottaktól, nem volt felkészülve arra, hogy elfoglalják. Megszállják. A férfi nem állt meg. Nem törődött szűzies vonakodásával. Teste reszketett, ahogy mozdult, és az ágy árnyékában a tűz fellobbanó fényében a lány néha megpillantotta az arcát. Szemöldökét összevonta, száját összeszorította, a tűz fénye éles vonalakkal rajzolta ki arcát, és úgy meredt a lányra, mintha minden gondolatát látná - lázadását, bizonytalanságát, a fokozatosan szétmálló uralmat saját teste, érzelmei, gondolatai fölött. A matrac mintha imbolygott volna alatta. A férfi illata körülfogta: meleg volt és érzéki. A fájdalom egyre fokozódott, ahogy nyomult befelé, és a lány a kézfejével próbálta elfojtani nyögését. Majd amikor a kín már szinte elviselhetetlen volt, a férfi megállt és nem mozdult. Úgy tűnt, mintha valami nagy eseményre készülne. Aztán határozottan előrelendült. Valami elpattant a lány testében. Felemelkedett a matracról, készen arra, hogy akár harc árán is, de megszabaduljon. A férfi azonban már a hatalmában tartotta. Heréje hozzádörzsölődött, rövid időre nélkülözött érzést keltve benne. Ez alkalommal, amikor visszahúzódott, a lánynak a lélegzete is elállt a vágy fellobbanó szikrájától, és amikor ismét belehatolt, a szikra tűzzé lobbant. A lány úgy érezte, ez talán jó lesz, idővel talán képes lesz megszokni, de a férfi nem adott neki időt. Olyan ritmust diktált, ami parancsolt és felfedezett, és a lány azon kapta magát, hogy igyekszik tartani a tempót. Olyan volt, mint egy hajó az óceánon, egyik lökést a másik után kapva, könyörtelenül hajtva valami ismeretlen cél felé, kiszolgáltatva az elemek kényénekkedvének. Nem mintha a bensőjében érzett égő érzés nem számított volna, de a fájdalom és a kéj most már egymásba folyt, és maga sem tudta, hol végződik az egyik, és hol kezdődik a másik. Remington rákényszeríti az akaratát, és ő, aki még sosem volt férfival, most megfizet azért, mert becsapta. Egy másik világban találta magát, ahol minden különös volt; a férfi súlya, illata, ahogyan bánt vele, mintha teljesen az övé lenne, és azt tehetne vele, amit akar. Az általa diktált ritmus gyors volt, ugyanakkor egyenletes, és a lány érzékeny szövetei megnyíltak előtte minden behatolásnál, majd vonakodva engedték el. A teste tudta, amit az agya csak sejtett; ez az aktus olyan ősi, mint maga az emberiség, számukra azonban egyedi. Az, hogy a sors vagy a véletlen hozta össze őket, nem számított. Testük összeillett és egyet alkotott. Sarkával kitámasztotta magát az ágyon és csípőjét a férfi ritmusában mozgatta. Keze a férfi vállára siklott. Az ágyasok azt mondták, a nőnek kötelessége gondoskodni a férfi kielégüléséről. Eleanort egyáltalán nem érdekelte a férfi kielégülése. Most nem. Most, amikor minden lökés testének legmélyebb részét dörzsölte és a beteljesülés, amit a férfi ígért, szárnyakon száguldott felé. Átölelte a férfit, keze csúszós volt a verejtéktől, a férfiétól vagy a sajátjától, fogalma sem volt. A férfi izmai nyúltak és feszültek a mozdulataival. Sem az utazás, sem a művészet nagyszerűsége nem volt ehhez az izgalomhoz fogható, és a lány élvezte minden másodpercét. A férfi mintha minden perccel egyre nehezebb, egyre zsarnokibb lett volna. Ahogy lökéseinek sebessége fokozódott, hirtelen mély torokhangon azt mondta: - Add meg magad nekem! - Tessék? - Adja meg magát? Nem. Nem, hogyan kérheti azt tőle, hogy most gondolkodjon? Most? Ma éjszaka? Adja meg magát, hódoljon be, amikor mást sem akar, csak elérni az élvezetnek egy olyan szintjét, ahol semmi más nem létezik. A férfi a tenyerét a feje alá csúsztatta, átölelte, beburkolta. Mélyen a szemébe nézett, fogva tartotta tekintetét. Megcsókolta a nyelvével, férfiasságával olyan mélyen belehatolt, hogy megérintette a méhét. Megtöltötte a lány testét magával, és azt parancsolta: - Eleanor, add meg, amit akarok! Add meg magad nekem... most! A lány teste, mintha erre a parancsra várt volna, összerándult. Mélyen a méhében kezdődött és
forróságot lövellt az ereibe, a bőrébe, a mellébe. Karja és lába vadul ölelte a férfit, próbálva még mélyebben magába vonni - amikor ez már lehetetlen volt. Szerelem és félelem, dicsőség és szenvedély kavargott benne, míg végül nyögött és zokogott. - Remington! Remington! Ekkor a férfi is szabadjára engedte szenvedélyét. Fejét hátravetette, szeme lecsukódott, arcára mély vonásokat vésett az eksztázis. Szenvedélyes hevületük egymáséból merített erőt, édes őrületbe hajszolva őket, amely egyre csak fokozódott, egy testté, egy lélekké olvasztva őket. Őrületük egyszerre halványult el, és végül megpihentek a hálószoba hatalmas ágyán. A férfi azonban még rnindig kezében tartotta a lány fejét. Most is a szemébe nézett, mintha megadása mélységét mérlegelné. Most is kemény volt és vastag a lány testében, míg a lány... kimerült volt, kábult és legyőzött. Mindent odaadott a férfinak, minden érzékiségét, minden szerelmét. Azonban nem lett volna értelme ezt elmondani neki. Úgysem hitt volna neki, mert csak a legrosszabbat hitte el róla. De ezért még bosszút fog állni. Nem hiába töltött el két hetet egy háremben.
25. fejezet Remington kiégetten hevert az ágyon, az egyik lába lelógott a matracról, a másik Eleanor combja alatt volt, és belebámult a lány szemébe. A lány dacosan viszonozta a tekintetét, mintha nem is lenne benne a testében, olyan mélyen, amennyire csak tudott. Hogyan lehet ezt a nőt leigázni? Kimerült volt; ezt érezte. Teste remegett az övé alatt, és a szenvedély hatalmas, gördülő hullámaival élvezett el, ami őt is magával sodorta, mint egy vízfelszín alatti áramlás. Ennek ellenére már most kihívóan nézett rá, némán követelve, hogy ő is adja meg magát neki, ahogy ő tette. Ez azonban biztosan nem fog megtörténni. Eleanor nem az a feleség, akiért harcolt, és meg kell büntetnie, amiért becsapta Remington Knightot. Ezt meg is teszi, mihelyt visszanyerte az erejét. Pillanatnyilag annyi energiát is alig bírt összeszedni, hogy leszálljon a lányról, mielőtt összenyomná. Viszont nem volt semmi kedve elhagyni a testét. Ma éjjel minden tőle telhetőt megtett, hogy megbélyegezze mint sajátját, és mégis... mégis... újra kívánta. Agya józanul gondolkodó sarkában jól tudta, hogy ez lehetetlen. A lány érintetlen volt, ő pedig az előkészítés ellenére fájdalmat okozott neki; nem fogadhatja ismét magába. Ugyanakkor úgy tűnt, hogy a lány, bátortalanságával és időnkénti bátorságával, könnyen kisiklik a markából. Legalább ennyire lehetetlennek tűnt, hogy ismét képes legyen az aktusra. Olyan heves volt az orgazmusa, hogy könnyek szöktek a szemébe. Ő, aki öt alkalommal is képes volt kielégíteni egy nőt egy éjszaka, teljesen kiürült. Óvatosan elhagyta a lány testét. Végre, mintha képtelen lenne tovább nyitva tartani, a lány szeme lecsukódott, és halk nyögést hallatott, amint teste vonakodva kiengedte magából. Zihálva feküdt mellette. Be kellett takarnia, mivel a tűz ellenére hűvös volt a szobában, és hálóinge foszlányai nem jelentettek védelmet a kimerült lány számára. Végignézett a mellette fekvő testen: a hegyes melleken, a lapos hason, a szőrpamacson, amely a paradicsom bejáratát rejtette. Lábát hívogatóan kissé szétnyitotta, és combja fehér bőrén sötét folt látszott. Vér. Mindig is egy de Lacy áldozatot akart bosszúja oltárára. Most megkapta - bár nem egészen úgy, ahogy elképzelte. A lány behunyt szemmel feküdt, arca békés volt - és ez bosszantotta. Neki megrázó élményben volt része, és ennek a lányon is hagynia kellett volna valami nyomot. Szerette volna megragadni, vadul megrázni, követelni, hogy mutassa meg, milyen nagy hatással volt rá az egyesülésük! Ehelyett azon kapta magát, hogy a lány válla alá csúsztatja a karját, és fölé hajol. A lány szeme felpattant. Zavartnak és kábultnak látszott, mire az egész testét átjáró elégedettséget érzett. Igen, a lány mélyen megrendült. Először körülpillantott, majd végignézett magán, mintha megdöbbentené, hogy ilyen helyzetben találja magát. Tekintete végigsiklott a férfi testén, és minden, amit megtudott, vakító fényességgel lobbant az agyába. Ó, igen, tetszett neki amit tanult, mert a szemében érdeklődés és figyelem vibrált. Újra kívánta, ahogyan ő is kívánta a lányt. - Leveszem rólad ezt a hálóinget - mondta a férfi halkan. A lány keze gépiesen felemelkedett, hogy eltakarja a mellét. A férfi szerette volna közölni vele, hogy a szégyenlősködés ideje már régen lejárt. Ehelyett azonban csak félretolta a lány kezét és lehúzta a válláról a hálóinget. Ahogy a rongyos selyem és csipke lecsúszott a kezéről, a lány egy pillanatra megragadta, majd lassan elengedte. - Veszek neked másikat. - Méghozzá azért, hogy ismét láthassa pózolni, mögötte a tűz fényével. A lány az övé, úgy öltözteti, ahogy akarja.
A hálóing is véres lett, és a férfi letette az ágy végébe. Primitív dolog, de akkor is el fogja tenni mint bizonyítékot. A mai éjszaka nem szolgált azzal a diadallal, amit elképzelt, és mégis sokkal kielégítőbb volt, mint azt a legvadabb fantáziájában el tudta képzelni. - Kicsit feljebb mozdulunk a párnára - mondta a lánynak. Másik karját a térdhajlata alá csúsztatta, felemelte, majd letette úgy, hogy feje a párnán nyugodjon. Betakarta, és lefeküdt mellé. - Aludj! - motyogta, és az ő szeme is lecsukódott. A lány a szívére tapasztotta a tenyerét. - Máris? A férfi szeme kinyílt. A lányra meredt. Mit értett azalatt, hogy máris? A lány hangja durcás volt, tekintete huncut és kihívó. A másik oldalon leszállt az ágyról és a szoba sötét sarka felé indult. - Mit csinálsz? - A férfi látta fehér alakját mozogni, de nem tudta kivenni, miben mesterkedik. - Készülök uram és parancsolóm kényeztetésére - válaszolta a lány. Uram és parancsolóm? Hm, ez tetszett neki. - Az ágyasok azt mondták, hogy egy erős és egészséges férfi egy alkalommal több menetet is óhajthat. Aha! Most már értette. A lány a háremben tanultakat akarja kamatoztatni! - Ma éjszaka nem szükséges. Lesz bőven időnk... A lány a kandallóhoz ment, belemártott egy kendőt a tűz fölött lógó vízzel teli edénybe, majd kicsavarta. - Az ágyasok arra is megtanítottak, hogyan lehet feléleszteni egy férfi lanyhuló érdeklődését. - Az én érdeklődésem nem lanyhul! A lány lapos oldalpillantást vetett rá, amely egyszerre volt kacér és csábító. Hosszú éveknek tűnő idő óta most először érezte a férfi megmoccanni a humorérzékét. - Te kis boszorka! Az ágyasok véletlenül nem említették, hogy egy férfi képességeinek megkérdőjelezése a legjobb módszer a férfi felélesztésére? - Lehetséges - felelte a lány nyugodtan. Tette úgy csillogott, mintha a sötétség leple alatt megmosta volna magát. A férfi nézte, ahogy a mosdótállal a kezében felé tart. Alakját élesen kirajzolta a tűz fénye, csípője csábítóan ringott. Meggyőződése, miszerint ma éjjel már semmire sem képes, kezdett semmivé foszlani. A lány letette a mosdótálat az ágy melletti asztalkára. Fogott három párnát, a férfi háta mögé helyezte, majd nekidőlt a mellkasának és felverte a párnákat. Kezét a férfi vállára tette, és visszatolta. - Kényelmesen fekszel? - kérdezte. - Hozhatok valamit? Egy italt? Nem? - Olyan szégyenlősen húzta le a férfiról a takarót, mintha még sosem látta volna meztelenül. - Akkor, ha megengeded, uram, felfrissítenélek kimerítő erőkifejtésed után. - Nem várta meg az engedélyt, hanem a meleg, nedves kendővel elkezdte törölgetni a férfi nemiszervét. A férfi homlokán izzadságcseppek jelentek meg. Három párnával a háta mögött mindent látott, és a lány fehér kezének látványa az ő napbarnított bőrén furcsa volt, erotikus és csodálatos. Ujjai melegek voltak, tétován érintette a heréit és a hímvesszőjét, de már ennyitől is legszívesebben nyögött és vonaglott volna. A kendő újra és újra körülsimította, és a bőre azonnal lehűlt, ahogy a lány elvette. A férfi az élvezettől összeszorította a fogát, és a férfiassága növekedni és duzzadni kezdett, kétségtelenül bebizonyítva, hogy agyatlan lévén nincs tisztában azzal, hogy az imént az utolsó csepptől is megvált.
A lány beletette a kendőt a mosdótálba és felmászott az ágyra. Testének látványa, ahogy meztelenül, selymes bőrével ott térdelt az ő szőrös lába között, maga volt a férfi és a nő eszenciája. A férfi testét erő járta át, de amikor a lány érte nyúlt, tehetetlen volt. Kezét a térdére tette, majd lassan csúsztatni kezdte fölfelé a combja külső részén. Gyengéden megsimogatta a heréjét, mintha lenyűgözné az érintése, majd ujjai rázárultak erekciójára és hüvelykujjával körözni kezdett a végén. Egy sűrű, fehér csepp jelent meg a kis nyílásban, és heréi várakozóan megfeszültek. Ismét benne akart lenni a lányban. - Hatalmas vagy, uram. Nem csoda, hogy a testem alig tudott befogadni. - Lágy, tűnődő hangja hallatán a férfi hímvesszője még nagyobbra duzzadt. Szavai azonban eszébe juttatták... igaza volt. A fenébe is, igaza volt. Alig tudta befogadni az első alkalommal, és újra nem lesz rá képes. Valamelyiküknek kettejük közül tanúsítani kell némi felelősséget, és úgy tűnt, ez ő lesz. - Ma éjjel nem tudsz ismét befogadni - mondta, rekedten a csalódottságtól. A lány halványan elmosolyodott, és közben a saját kezét nézte, ahogy lassan szétkente a cseppet. - Van más módja is egy férfi kielégítésének - jelentette ki. Ez a nő, ez a tapasztalatlan nő sokkal több élvezettel ajándékozta meg, mint azt képzelni merte - pedig igen színes volt a képzelete. És most olyan kéjjel kecsegtette, amiről a legtöbb nő még csak nem is hallott. Egy csodálatos pillanatig erős kísértést érzett... de nem. Felelősség. Felelősséget kell tanúsítania. - Ma éjjel nem. Ha elkezdesz kínozni, a hátadra váglak, lábaddal a levegőben. A lány feltérdelt. Megfogta a férfi kezét és bevezette a lába közé. A férfi gondolkodni akart, józan maradni, de hogyan lehetett volna képes rá, amikor a lány saját maga vezette be a kezét a testébe? Nedves és csúszós volt, és ujjai egyenesen besiklottak. Az izzó vágy elhomályosította a látását. Amikor a homály eloszlott, azt látta, hogy a lány rámosolyog. - Ahogyan az ágyasok tanítottak, megmostam, majd olajjal bekentem magam, hogy megkönnyítsem a dolgodat, ha... a hátamra akarnál vágni, lábammal a levegőben. Felkészült a befogadására. A férfinak már a gondolattól is elállt a lélegzete. - Vagy talán - folytatta a lány - én lehetnék felül. Ebben az esetben irányítani tudnám a mozgásunkat, és egész biztosan nem okoznál nekem fájdalmat. Ő lenne felül? Irányítaná a mozgásukat? A lány gyengéden elhúzta a férfi kezét, ráereszkedett a mellkasára, és az arcába mosolygott. - Időközben pihenj egy kicsit, hogy összeszedd magad korábbi erőfeszítéseid után, én pedig megpróbálom feléleszteni lanyhuló érdeklődésedet. Azt hiszi, hogy vicces, gondolta a férfi. Tulajdonképpen ő is viccesnek tartotta volna, ha nem fekszik rajta, hozzápréselődött mellekkel, miközben a mellbimbóit kereste, és amikor megtalálta, a szájába vette. Megharapta. Lefelé haladva megcsókolta a hasát, a combját. Mindenhol megállt, sima szája simogatta a férfi bőrét, fokozta vágyát, míg végül a heréje a szíve ritmusát verte. Eszébe jutott, amit Eleanor két nappal korábban mondott. A férfiak szeretik intim testrészüket a nők szájában fürdetni. Vajon ezt tervezi? És ha igen, hogyan fogja túlélni az eksztázist? Még soha semmit nem kívánt ennyire életében. Azonban tudta, hogy ez hazugság, mivel valójában Eleanort kívánja. Teljesen kiütötte a gyönyör, pedig ő akarta leigázni a feleségét a gyönyör segítségével. Olyan volt, mintha ismét szűz ifjú lenne, akit elbűvöl a lehetőség, hogy megkaphat egy nőt. És micsoda nőt! Eleanor óriási bolondot csinált belőle egész Angliában, és
hamarosan, mihelyt a hajói szerteviszik a hírt, az egész világon. Ha ez valaki mással történik, csodálta volna érte a lányt. A lány megfogta a férfi csípőjét, lehajolt és a tövétől a hegyéig végighúzta nyelvét a hímvesszőjén. Az érintés hatására a férfi háta a levegőbe emelkedett. A lány, olyan álszemérmes hangon, amit fel sem tételezett róla, megkérdezte: - Talán fájdalmat okoztam neked, uram? - Nem - válaszolta a férfi rekedten. - Kérlek, folytasd! A lány óvatosan szájába vette a hímvesszője fejét és szívott rajta egyet. Úgy tűnt, tetszik neki, mivel a szájával különböző erősségű nyomásokat alkalmazott, majd újra és újra körüljárta a nyelvével, először durván, majd finomabban. - Mélyebben! - suttogta a férfi. - Erősebben! A lány felemelte a fejét és ránézett. - Uram, én sem adtam neked tanácsokat, amikor hasonló szolgáltatásban részesítettél. A férfi szeretett volna felnevetni, de az izmok nem mozogtak az arcán. - Bocsánatodért esedezem. - Majd egy másik alkalommal megkérdezem, mit szeretsz a legjobban. Pillanatnyilag azonban, ha számodra is megfelelő, szeretnék kísérletezni. - Igen. Megfelelő. Kísérletezz! - Figyelte, amint a lány ismét lehajtja a fejét, és érezte, amint a finom, nedves meleg körülfogja. A lány végigcsúsztatta száját a hímvesszője teljes hosszán, és a nyelve mindenütt körüljárta. A feszültség egyre fokozódott a férfiban, önuralma lassan semmivé foszlott. Lelki szemei előtt megjelent a lány képe, amikor a testében volt: reszketett az eksztázistól és a beteljesülés utáni vágytól. Nagyon élvezte a pillanatnyi kényeztetést, de még ennél is jobban szeretett örömet okozni neki. Hirtelen úgy érezte, hogy meg kell kapnia. Benyúlt a lány karja alá és felemelte. - Várj! - kiáltotta a lány, de már egy pillanatot sem tudott várni. Magára tette a lányt, szétnyitotta, úgy helyezkedett, hogy belé tudjon hatolni - majd, önuralma utolsó morzsáját igénybe véve, várt. A lányon ekkorra már nyoma sem volt a magabiztosságnak. Már csak egy szinte teljesen tapasztalatlan teremtés volt, aki egész testében remegett. Arca vörös volt, hogy a szégyentől vagy az izgalomtól, a férfi nem tudta eldönteni. A lány nagy levegőt vett, egyenes háttal a férfi fölé emelkedett, fejét felemelte, mintha valami ismeretlen kínzással kellene farkasszemet néznie. Nyelve hegye kibukkant a szája sarkában, fogta a férfi hímvesszőjét és lassan elkezdett ereszkedni. A férfi belehatolt és még mindig nagyon szűk volt. Nagyon-nagyon szűk. Az olaj azonban segített, és fokozatosan, lassan körülfogta a lány melege. A teste. Látszott, hogy a lány ideges. Erősen markolta a férfi karját, lába időnként megrándult, és belül megfeszült, mintha a fájdalom ismétlődésétől félne. A férfi azonban hagyta, hogy ő diktálja az iramot. Emelkedett és leereszkedett, de sosem fogadta be teljesen. Gombjai a férfi csípője mellett dolgoztak, mellei lágyan ringatóztak. Rövid haja repkedett kipirult arca körül. A férfi szerette volna átvenni az irányítást, megmutatni a lánynak, hogyan mozogjon, csípőjét dugattyúként mozgatva belefúrni magát a testébe. Az édes kín azonban még jobb volt így, mivel tudta, bármelyik percben felülkerekedhet, és mégsem teszi. A lány zaklatottsága lassan elmúlt és átadta helyét az élvezetnek. A legjobb mozdulat a férfi számára az volt, amikor a lány végre teljesen ráült és teljes hosszában befogadta őt a testébe. A férfi megragadta a csípőjét és egy hosszú pillanatig mozdulatlanul tartotta, élvezve az intimitást és a tudatot, hogy hamarosan újabb csodálatos orgazmus vár rá.
Aztán elengedte. A lány elmosolyodott. Ez igazi mosoly volt, mintha a férfival kapcsolatban minden örömet okozna számára. És ő, aki szeretett volna visszamosolyogni, képtelen volt rá. Túlságosan hatalmába kerítette az isteni kéj. A lány kísérletezett: forgatta a csípőjét, teljesen felemelkedett, míg a férfi majdnem kicsúszott belőle, majd ismét visszaült, tövig elnyelve a férfiasságát. Közben simogatta a férfi mellkasát és hasát, majd lenyúlt közéjük, és miközben emelkedett és süllyedt, még a kezével is rásegített az élvezetre. A férfi magatehetetlenül felhördült, teste beleremegett az erőfeszítésbe, hogy visszatartsa magát. És ekkor ő következett. Végigsimította a lány testét a vállától a derekáig, különös figyelmet szentelve a mell alatti érzékeny bőrnek. Mozgatta a csípőjét, külön összpontosítva arra, hogy nyomás érje az érzékeny kis dudort. A lány viselkedése megváltozott. Már nem kísérletezett; az egyszerűbb ritmusra koncentrált, úgy emelkedve a férfi fölé, mint Vénusz a habokból. Minden alkalommal, amikor elérte a lány legmélyebb pontját, a férfi figyelte, ahogy kinyílik, majd lecsukódik a szeme, pillái rebegnek, és élvezi a kéjt, hogy a testében érezheti. A férfi minden egyes lökésével kis nyögések szakadtak fel a lányból. Belül maga volt a forróság és durva selyem, túl gyors reakciót váltva ki a férfiból. Eszébe jutott hogy alig néhány perce még meggyőződése volt, hogy képtelen lenne az aktusra, most pedig alig tudta magát visszatartani. A felesége megbabonázta - és ő élvezte az átkot. - Kérlek, Remington! Kérlek! - nyögte a lány. Vajon tudja, miért könyörög? - Most - súgta a lány. - Kérlek, Remington! Most! Ó, igen! A férfi átkarolta, a hátára fordította, és erőteljesen mozogni kezdett benne. Minden egyes lökéssel fokozta a ritmust, hagyta, hogy a szenvedély mindkettőjüket felemelje, és amikor a lány a fülébe kiáltott, egész testében megrázkódott a beteljesüléstől, ő is elengedte magát - és ismét elélvezett, olyan hevesen, mintha korábban nem is szeretkeztek volna. A lány a fülébe lihegett. Reszketett a karjai közt. Olyan gyenge és tehetetlen volt, amilyennek korábban szerette volna, és a férfi rájött, hogy a haragja elmúlt, elragadtatása azonban nem. Annak ellenére, hogy a lány elárulta, még mindig folyton rá gondolt, akarta és kívánta, sokkal jobban, mint bárki mást valaha. Vajon képes lesz megbocsátani neki? Amikor halott reményeire gondolt, tudta, hogy nem. A lány karjai között azonban nem gondolt reményekre, csak az élvezetre. És ez az élvezet olyan határtalan volt, hogy az érzékein is felülkerekedett. Talán az élvezet is elegendő lesz.
26. fejezet Másnap reggel, amikor Eleanor kinyitotta a szemét, azt látta, hogy Remington fölé hajol. A férfi már fel volt öltözve és két öklére támaszkodva őt nézte. Arckifejezése egyáltalán nem hasonlított egy szeretőére. - Miért nem mondtad, hogy Magnus hercege itt járt az este? Eleanor pislogott, próbálva a férfi haragos arcára fókuszálni, de túl közel volt, ő pedig még mindig nem tért magához az éjszaka bódulata után. - Én... nekem eszembe sem jutott. - Tétován kisimított egy hajtincset az arcából. - Miért? - Nem akarom, hogy az az ember a házamban tartózkodjon, amikor én nem vagyok itthon. - Ő a nagybátyám. Nem tilthatom ki a házból! - Remington viselkedése összezavarta Eleanort. A férfi sötétkék útiruhát viselt, amely tökéletesen simult tökéletes alakjára. Szőke haja tökéletesen fésülve simult hátra tökéletesen borotvált arcából. Tökéletesen friss szappanillata volt, de világoskék szeme hideg és tartózkodó volt. Eközben ő meztelen, kócos és kábult volt. Rajta semmi sem volt tökéletes, és azon kapta magát, hogy haragszik a férfira, amiért képes volt úgy kikelni a nászágyukból, hogy ügyet sem vetett az éjszaka történtekre, miközben ő... ő még mindig szerelmes volt belé. Élesebb hangon, mint amit valaha is használt a férfival - vagy bárki mással - szemben, azt mondta: - Szeretnék rámutatni, miszerint egyáltalán nem volt időm felsorolni a vendégek nevét. Különben pedig ha Madeline-t vetted volna feleségül, Magnus elég gyakori látogató lenne a házadban. Tudod, ő az apja. - Tudom. Pontosan tudom, hogy ki ő, ahogyan azt is, hogy mi ő. A legtöbb férfi kedvelte Magnust. Szívélyes, vidám ember volt, kártyázott, ivott - vagyis minden ízében férfi. Azonban annak ellenére, hogy Remington legyőzte a kártyaasztalnál, nyilvánvalóan megvetette Magnust - és ami ennél is fontosabb, úgy viselkedett, mintha nem bízna meg benne. Előző este Remington mondott még valamit, ami szöget ütött Eleanor fejébe, de ez hamarosan elsikkadt a rájuk támadó vágy hevületében. Most megpróbálta felidézni a férfi által használt kifejezést. - Mit értettél azalatt, hogy korábban már megmenekültél a haláltól, ami a családtagjaim részéről fenyegetett? - Ó! - Remington szája sarka kis mosolyra húzódott, ami egyszerre gúnyos és bántó. - Tehát végre eljutott az agyadig? Eleanor fejben megpróbálta összeilleszteni a hallott töredékeket és darabkákat, amelyek arra utaltak, hogy a férfinak valami nagyobb szabású terve van, mint amit eddig beismert. Felemelte fejét a párnáról és a férfira nézett. - Csaltál a kártyában, amikor elnyerted Madeline kezét? - Nem - felelte a férfi színtelen hangon. - Sosem csalok. Eleanor felült, közben gondosan betakarózva. - Te magad is jó sokat feltehettél tétként a kezéért. Remington felegyenesedett, összefonta karját a mellén, és Eleanort nézte. - A hajózási társaságomat tettem fel. - Az egész céget? - Pedig nem egy megrögzött szerencsejátékos. Ezt Lady Gertrude-tól
hallotta, és Picardék bálján egyáltalán nem érdekelte a kártyaszoba. Gondosan ügyelve hangsúlyára, megkérdezte: - Miért akartad annyira a hercegnőt? Remington cinikus pillantással nézett rá. - Tudod te azt. - Pénz. Mi más oka lehetett? Pénz és hatalom. - Eleanor azonban maga sem hitte el. - Hatalom. Igen. Hatalom a legmagasabb rangú de Lacy fölött az országban. Élet és halál fölötti hatalom. Hatalom, hogy Magnus hercege úgy táncoljon, ahogy én fütyülök. Eleanor csodálkozva pislogott Remington válasza hallatán. Fejében egymást kergették a gondolatok, majd éles hangon megjegyezte: - Nagyon kevés embert érdekel a Magnus hercege fölötti hatalom, akár így, akár úgy. Ő olyan, mint egy hibás pisztoly. Sosem lehet biztosan tudni, mit fog tenni. Például eljátszotta a lányát kártyán egy véletlenül megismert idegennek. Szerinted így viselkedik egy szerető atya? Ugyanakkor biztosra veszem, hogy szereti Madeline-t. - Nem voltam véletlenül megismert idegen - mondta Remington. - Nagyon gondosan megszerveztem a találkozót. A férfi megerősítette gyanúját, és a lány megismételte: - A pénzért és a hatalomért. A férfi ijesztő volt, egyáltalán nem olyan, mint az éjszaka látott elvarázsolt szerető. - Miért érdekel ez téged? Eleanornak rosszulesett a férfi közönyös elutasítása, de büszke teremtés volt. Ha Remington tud közönyös lenni, ő is - legalábbis színlelni a közönyt. - Nagyon furcsának találom, hogy egy amerikai férfi, aki gazdag és a saját országában megbecsülésnek örvend, eljön Angliába azért, hogy bejusson az arisztokrácia köreibe és feleségül vegyen egy hercegnőt. A férfi szemhéja félig leereszkedett, elrejtve előle arckifejezését. - Ma reggel nagyon kíváncsi vagy. Miért rejtegeti előle a gondolatait? Mert valami titkolnivalója van. Hirtelen erős kiábrándulást érzett. Azt hitte, remélte, képzelte, hogy az előző éjszaka valamiféle köteléket alkotott közöttük. Nem a szerelem kötelékét, legalábbis a férfi részéről biztos nem, de a kéjét. Remington azonban most gorombán visszautasította, és Eleanorban a sajnálkozást ellenségesség váltotta fel. - Azt mondtad, törvényes házasok vagyunk, és nincs mód elmenekülni a házasság korlátai közül. Talán nem kellene, hogy érdekeljen, mit gondol a férjem? - Azt akarod tudni, mit akartam elérni a Magnus jövendő hercegnőjével kötendő házassággal? - Elmosolyodott, mosolyából az északi sark hidege áradt. - Bosszút akartam állni. Mit tett? Ami ennél is rosszabb, mit tett ő, Eleanor? Micsoda összeesküvésbe hajszolta bele az ostoba szerelme? - Hazudtál nekem. - Tessék? - Az ajtó felől kaparászó hang hallatszott. A férfi zavart pillantást vetett rá, majd elindult kinyitni az ajtót. Lizzie rontott be a szobába farkcsóválva. A kutya valósággal reszketett az örömtől, hogy mindkettőjüket láthatja, és nem törődött az ellenséges légkörrel. - Hogy érted azt, hogy hazudtam neked? - kérdezte Remington. Eleanor megveregette maga mellett az ágyat, és Lizzie egy hatalmas ugrással a matracon termett.
- Hazudtál nekem. Amikor megkérdeztem, miért akartad feleségül venni Madeline-t, azt felelted, pénzért és hatalomért. Ha megmondtad volna az igazat, ha azt feleled, hogy bosszúból, soha nem mentem volna hozzád. - Úgy érted, naivan be kellett volna vallanom, hogy bosszút akarok állni a de Lacyken? Asszony, ez a legnevetségesebb dolog, amit valaha hallottam! Eleanor elhárította a kutya reggeli nyálas üdvözlését, és inkább megvakargatta a fejét. - Azt akarom mondani, hogy legalább részben vállalnod kellene a felelősséget a házasságunkért. - Azt teszem, drágám. Hidd el, tökéletesen tisztában vagyok... - Tétovázott. Hülyeségemmel. Ezt akarta mondani. - Vétkemmel. - A férfi odalépett az ablakhoz és egy mozdulattal szétrántotta a függönyöket. Ismered Lady Pricilla és szeretője történetét? Kint sütött a nap, a felhők eltűntek az égről. Azonban bent, Remington hálószobájában sötét érzelmek homályosították el a nyilvánvalót, és Eleanor úgy érezte, mintha régi szenvedélyek és régi gyűlölködések között tapogatózna vaktában. - Hallottam a történetet... részleteiben. Milyen különös, hogy ezt most felhoztad! Évekig senki nem említette, most pedig egy héten belül kétszer is emlékeztetnek a tragédiára. Remington megpördült, és a napfény olyan kíméletlennek és komornak mutatta az arcát, amilyennek Eleanor még sosem látta. Még a kutya is nyüszítve összehúzta magát. - Ki beszélt még róla? Fogadni mernék, hogy Magnus hercege. - Egyáltalán nem. Lord Fanthorpe volt. A lady és ő jegyesek voltak. Remington szeme elkeskenyedett. - Igen, valóban. - Még most is fájdalmasan beszél róla. - Szegény ember. - Ő volt az egyik gyanúsított a gyilkosságban. Ezt tudtad? Eleanor borzongva a mellkasához húzta a térdét és átölelte a karjával. - Az a roskatag öregember? Nevetséges. A tény, hogy elképzelhetetlennek tartotta Lord Fanthorpe bűnösségét, láthatóan bosszantotta Remingtont. Elindult Eleanor felé, majd mintha félne túl közel kerülni hozzá, hirtelen elkanyarodott. - Akkor még nem volt sem roskatag, sem öreg... és a lady valaki mással akart megszökni. A helyzet minden egyes elhangzott szóval egyre különösebb és egyre nyugtalanítóbb lett. Eleanor alaposan szemügyre vette a férjét, aki ott állt, háttal a fénynek, mozdulatlanul, ijesztően. - Te ezt honnan tudod? És miért érdekel ez az egész? - Én vagyok a fia annak a valakinek, akivel a lady meg akart szökni. - Óóó! - Eleanor fejében világosság gyúlt. Nézte a férjét, próbálta feldolgozni az információt, de már az első pillanatban hitt neki. Ugyanis ha az apja is úgy nézett ki, mint ő, akkor teljesen érthető, hogy a lady, semmivel sem törődve igyekezett megkapni. Tulajdonképpen ő maga is ezt tette, nem? - Nem látszol meglepettnek - jegyezte meg Remington. - Pedig az vagyok. Én csak... kezdem megérteni a dolgokat. Nem mindent, de a darabok lassan a helyükre illeszkednek. - Remington rögeszméje már nem is tűnt olyan érthetetlennek. Be kell vallanom, Lord Fanthorpe nem így mesélte el a történetet. Azt mondta, egy egyszerű ember beleszeretett Lady Pricillába, és amikor a lady nem viszonozta az érzelmeit, megölte. Remington keserűen elmosolyodott. - Fanthorpe-nak nem tetszett, hogy a jegyese valaki mást szeret helyette. - Ez egyetlen férfinak se tetszene. - Lord Fanthorpe-ot pedig, aki mélyen megvetett
mindenkit, aki nem volt nemes, talán még az átlagnál is jobban bosszantotta. - Tehát szerinted ő ölte meg Lady Pricillát féltékenységi rohamában? - Nem volt pénze. Lady Pricilla hozományából akart meggazdagodni. - De hiszen... akkor nem ölte volna meg. - Lizzie összekucorodott Eleanor lábánál. Jó érzés volt érezni ezt az élő meleget, a kutya pedig boldogan hagyta, hogy vakargassa a fülét, örült, hogy velük lehet, és egész lénye éles ellentétben állt a levegőt betöltő régi, fenyegető emlékekkel. - Pontosan. A lady halála után Fanthorpe kénytelen volt Európába menekülni a hitelezői elől. Ott feleségül vett egy nála jóval idősebb olasz grófnőt, és a grófnő halála után visszatért Angliába az asszony vagyonával, aminek nagy részét már szintén elherdálta. - Lord Fanthorpe azt mondta, a bűnözőt Ausztráliába deportálták. - Eleanor végignézett a férfin, akinek minden pórusából áradt a magabiztosság, és arra gondolt, hogy ezt valószínűleg örökölte. - Te viszont amerikai vagy. - Amikor apám letöltötte a büntetését, Bostonba ment, ahová vagyona nagy részét is átutaltatta, és ott új életet kezdett. Eleanor szeretett volna mindent tisztázni, ezért tovább kérdezősködött. - Lord Fanthorpe azt mondta, a férfi neve George Marchant volt. A te neved azonban nem Marchant. - A gyilkos mindenáron titokban akarta tartani bűnösségét, ezért az egész családomat kiirtotta. Eleanor szörnyülködve felnyögött. - Megváltoztattam a nevemet. - Szent ég! Nagyon sajnállak a veszteséged miatt. Bárcsak. .. - Szerette volna átölelni, lesimítani a fájdalom vonásait az arcáról, de a férfi távoli volt, merengő, felidézte magában azt a szörnyű veszteséget, amelynek fájdalmát Eleanor még csak elképzelni sem tudta. - Marchant... Knight - mondta Remington tűnődve. - Kedvelem a nevek iróniáját. Ahogy ott ült az ágy szélén, amelyen oly szenvedélyesen szeretkeztek, Eleanort nem érdekelte az irónia, de még az igazságszolgáltatás sem. Szembesülve a tényekkel csak egyre tudott gondolni: Én szeretem, de ő sosem fog szeretni egy de Lacyt, különösen egy olyat, aki miatt elvesztette a reményt, hogy bosszút állhasson. Saját reményei is majdnem semmivé foszlottak. Majdnem. Ugyanakkor reménytelensége felszabadította. Végül is ha minden elveszett, akár ki is mondhatja, amit gondol. - A neveddel kapcsolatban is hazudtál nekem. - Tessék? - csattant fel a férfi. Eleanor ujjai megfeszültek a kutya szőrében. - Nem mondtam meg, ki vagyok, de ugyanúgy te sem. - Nem kell aggódnod! - mondta a férfi maró gúnnyal a hangjában. - Törvényesen Knightra változtattam a nevemet, vagyis a házasságunk érvényes. Eleanor nem hagyta magát megfélemlíteni. - Nem aggódtam. Csak arra akartam rámutatni, hogy alapjában véve nem voltál őszinte velem. - Legalapvetőbb módon, a testemmel teljesen őszinte voltam veled. - Megragadta az ágy oszlopát, hosszú ujjaival simogatta a fényes fát, világoskék szeme úgy izzott, mint a parázs. Akarlak. Akkor is akartalak volna, ha tudom, hogy ki vagy. Vallomása megdöbbentette Eleanort - és a lelke mélyéig megrendítette. Olyan hosszú ideig élt Madeline árnyékában, hogy már nem is hitte, hogy bárki észreveszi. - Nos... hasonlítok Madeline-re. - Vagy Madeline hasonlít rád. - Remington türelmetlen kézmozdulatot tett. - Egyetlen férfi
sem tartja az asszonyát felcserélhetőnek egy másikkal. Ne is képzeld, hogy még egyszer eljátszhatod velem ezt a trükköt. A szobában csend támadt. Eleanor a férfi szavait mérlegelte, és közben Lizzie-t simogatta. Azt hitte... úgy tűnt... Remington az asszonyának nevezte. Kiszámíthatatlan volt vele szemben: követelőző, gyengéd, dühös, kedves. Nagy becsben tartotta családja emlékét és el akarta pusztítani az övét. Éjszaka a mennyországba repítette, reggel pedig lehajította a pokolba. Meg kellett tudnia, mi késztette arra, hogy vagyont szerezzen és hajlandó legyen ezt a vagyont feláldozni a bosszú hajszolásában. - Mesélj még Lady Pricilla meggyilkolásáról! Lord Fanthorpe-ot ejtetted a gyanúsítottak sorából. - Igen, bárki is volt, aki kiirtotta a családomat, elég pénzének kellett lenni, hogy lenyomozza apámat Ausztráliától Amerikáig és bérgyilkosokat fogadjon, akik hajlandóak megölni egy tiszteletre méltó kereskedőt. - Remington odalépett az ágyhoz, Eleanor álla alá nyúlt, felemelte a fejét és belenézett a szemébe. - Az is felmerült bennem, hogy esetleg apád volt, de neki nincs akkora bevétele, hogy végrehajthasson egy ilyen nagyszabású tervet. Eleanor keserűséget érzett. - És nem is foglalkozna ilyesmivel. Lady Pricilla meggyilkolása különbözőképpen hatott a két fiútestvérre. Magnus felelőtlen életet él, így próbálva elmenekülni az emlékek elől, apám pedig teljesen elzárkózott az érzelmektől. Soha többé nem akar úgy szeretni nőt, ahogyan a testvérét szerette, és mondhatom, sikeres ebben. - Eleanor ugyanúgy megpróbálta elrejteni fájdalmát, ahogyan Remington. - Engem sem szeret. Remington átlátott a bátor álarcon, mivel szemében szánalommal tekintett rá. Azonban a szánalom volt az utolsó dolog, amire Eleanor vágyott. Félretolta a férfit, és teljesen meztelenül felkelt az ágyból. Nemtörődömséget színlelve, amit egyáltalán nem érzett, a köntöséért indult. Hátat fordított a férfinak, és magára öltötte a köntöst. - Ezért akartad Madeline-t. Magnus hercegének lányát az ágyadba akartad kényszeríteni. Te akartad irányítani a birtokait bosszúból apád sérelmeiért. - És Lady Pricilla meggyilkolása miatt. Igen, igazad van. A bosszúm nem csupán abból állt, hogy egy de Lacyt az ágyamba fektetek. Bár a vágy már igen égető volt. - Meghajolt, és az arckifejezéséből Eleanor tudta, hogy észrevette és értékeli meztelenségét. Ő azonban nem törődött vele, és a megalázó helyzet miatt hangjába ingerültség vegyült. - Megtiszteltetésnek kellene vennem a leereszkedésedet? - Gyors mozdulattal megkötötte a köntös övét. - Hallani akarom a többit is! Mondj el mindent! Azt sem értem, hogy egy olyan előkelő neveltetésű, finom hölgy, mint az én Pricilla nagynéném hogyan ismerkedett meg George Marchanttal, egy egyszerű polgárral. Remington szórakozottan simogatta a kutyát, miközben figyelte Eleanort, és szemében ismét megjelent az érzéki fény. - Nagyon egyszerű. Negyvenöt évvel ezelőtt a nagyapádat egy hajszál választotta el attól, hogy mindenét elveszítse. Óriási tartozásai voltak, és a birtokaiból származó bevétel nem fedezte a hitelt. George Marchant elment hozzá és üzletet ajánlott. Volt egy ötlete őfelsége haditengerészetének élelmiszerrel való ellátására, de nem ismert senkit, aki biztosítani tudta volna, hogy megkapja a szerződést. George felajánlotta a nyereség felét az öreg hercegnek, ha a herceg udvari kapcsolatai révén segít neki. Magnus beleegyezett és egy éven belül annyit keresett apámon, hogy rendezni tudta az adósságait. Kevesebb mint öt év múlva már nagy vagyonnal rendelkezett, és ami a legjobb az egészben, senki sem tudta, hogy köze van a mocskos kereskedelemhez. - Remington hangjából gúny csendült. - Nagyapád minden lépésről tudott, pedig apám végezte a piszkos munkát mint kereskedő, és
közben még nagyapád jó hírét mint értéktelen arisztokratáét is őrizte. Eleanor a kandalló előtti széken ült. A tűz régen kihunyt, és ő fázott. - Még mindig nem mondtad, hogyan találkozott apád Lady Pricillával. Remington odasétált Eleanorhoz, megállt fölötte, és komoran meredt rá. - A két férfi összebarátkozott. Apám művelt ember volt, Magnus valóságos tudós, így apám gyakori vendég lett Magnus házaiban. Így ismerkedett meg Lady Pricillával. Valóságos dicshimnuszokat zengett nekem a hölgyről. Gyönyörű, kedves, intelligens... - Lizzie leugrott az ágyról, odakocogott Remingtonhoz, megszagolta fényes csizmáját és elragadtatott pillantással nézett rá. Ostoba kutya! Ügy nézni rá, mintha benne kelne és nyugodna a nap... Eleanor csak azt remélte, hogy ő sosem nézett így a férfira. Remington folytatta: - Nem tudom, mennyi volt igaz belőle. Apám azonban szerette, és a lady is szerette, mivel képes volt szembeszállni az apjával érte. Amikor az öreg herceg hozzá akarta adni Fanthorpehoz, megbeszélt apámmal egy találkozót a kertben, és ott várt rá. Együtt el akartak szökni az éjszaka leple alatt, de amikor apám megérkezett, ott találta tetőtől talpig véresen. - Remington hangja élessé vált, olyan élessé, mintha még a fény is elhalványult volna tőle. Lizzie farkát behúzva elhátrált tőle, odament Eleanorhoz és lekuporodott a lábánál. - Apám a karjában tartotta szerelme lassan kihűlő testét, és fájdalmában üvöltött a holdra. Így találtak rá. Remington élethű leírása hallatán Eleanor karja libabőrös lett. Látta a megtört testet, a gyász sújtotta szerelmest, és elképzelte azok döbbenetét, akik rátaláltak. Letérdelt a kutya mellé és simogatni kezdte, mintha Lizzie, a nem gondolkodó, vidám Lizzie valamiképpen jobbá tehetné a dolgokat. - Amikor a bérgyilkosok felgyújtották apám vállalkozásának központját Bostonban és az otthonunkat, a húgom sikoltozva kirohant a házból. Elkapták és agyonverték. - Remington tekintete a távolba meredt, mintha olyan dolgokat látna, amelyeket jobb lenne elfelejteni. - Abbie kilencéves volt. - Abbie... - suttogta Eleanor. Elképzelt egy sovány, szőke kislányt, aki imádta a bátyját. Nem, a kötelék Remington és közte sosem erősödhet meg. Nem voltak szavak, amelyek enyhíthettek a férfi fájdalmán. Felelősnek tartja a családját, és sosem bocsátja meg nekik a gyászát. Remington mély levegőt vett és figyelmét erővel ismét Eleanor felé fordította. - Amikor apámat deportálták, Magnus vette át az üzletet. Senki észre sem vette, az embereket túlságosan lefoglalta a gyilkosság és az azt követő tárgyalás. Magnus a birtokot is megszerezte, amit apám vásárolt hiábavaló kísérletként, hogy magát elfogadhatóvá tegye. A birtok még ma is a de Lacyk tulajdona. Apám házának romjai még ma is állnak rajta. - Magnusnak nincs ilyen birtoka - mondta Eleanor. - De igen. Apám birtoka a Lacy Hall-lal szomszédos birtok, Chiswick szélén, nem messze Londontól. Nem emlékszel... - A régi rom a domboldalban. - Eleanor megborzongott, és megdörzsölte a karját. A chiswicki birtok hatalmas volt, most már tudta, hogy ez két birtok együtt, és a romos házról az a hír járta, hogy kísértetek lakják. Talán igaz is. - Nagyapád lebontatta az épületet még azelőtt, hogy apámat deportálták. Azt beszélték, fájdalmában tette. - Remington hangja rekedtté vált. - Apám szerint bűntudatból. Meggyőződése volt, hogy nagyapád ölte meg Lady Pricillát. Eleanor határozottan megrázta a fejét. - Az lehetetlen. Nagyapa a haláláig gyászolta Lady Pricillát. Utolsó éveiben gyakran
elkalandoztak a gondolatai, és sokszor beszélt hozzám. Megfogta a kezem, Pricillának nevezett, és azt mondta... azt mondta, nem George volt, aki tette. Azt mondta. .. sokkal rosszabb. Fogalmam sem volt, mire gondol. - Így már csak egy gyanúsítottunk marad. Magnus hercege. Eleanor kurtán felkacagott. - Nem. - A tragédia előtti hónapokban Magnus jelenlegi hercege embereket küldött, akik apám vállalkozása körül szimatoltak. Nem nyugszik, amíg apámat és az egész családját ki nem irtja. - Tévedsz. - Eleanor felállt és szembefordult a férfival. - Ismerem a nagybátyámat. A házában éltem. A lánya társalkodónője voltam. Gyenge akaratú, jóindulatú és szétszórt ember. Nem értek vele egyet, véleményem szerint szégyenletesen bánik Madeline-nel. Ennek ellenére kedvelem. Szinte lehetetlen nem kedvelni. Legalább annyira nem valószínű, hogy képes lenne végrehajtani egy olyan tervet, amilyet elmondtál, mint az, hogy felrepül a holdra. Szemernyi rosszindulat sincs benne, de ugyanígy szemernyi felelősség sem a családja iránt. Tévedsz ismételte. - Nem tudom, ki ölte meg a nagynénémet, ahogyan azt sem, ki ölte meg az apádat és a húgodat, de azt tudom, ki nem volt. Nem Magnus hercege volt. Remington hirtelen mintha megnőtt volna, és a hangja a dühtől fenyegetővé vált. - Egyetlen dologban tévedtem, drágám, mégpedig abban, hogy nem a megfelelő nőt vettem feleségül. Erre Eleanor agyát is elöntötte a düh. - Ugyanaz a vér folyik az ereimben, mint Madeline-nek, tehát ha házasságodnál a családom volt a kitűzött cél, boldog lehetnél. Neked azonban a hercegnő kellett. A legjobbat akartad. Szíve vadul dübörgött a mellkasában. Közelebb lépett a férfihoz és mélyen a szemébe nézett. - És engem kaptál. Én nem a családom vagyok, akit hibáztathatsz bizonyos régi bűnökért. Nyugodtan kimondhatja, amit gondol. Mit veszíthet? A férfi úgyis a legrosszabbat gondolja róla. - Én csak nemrég születtem erre a világra, és ugyanúgy jogom van boldogságra vágyni, mint bárki másnak. Nem Madeline vagyok. Nem vagyok a nagyapám. Nem vagyok a nagynéném, aki azért halt meg, mert szerette az apádat. Én én vagyok. Én nem fogok meghalni érted. De élni fogok érted. Ezért döntsd el, mit akarsz, és tudasd velem a döntésedet! Ott akarta hagyni a férfit, de az elkapta a karját. - Megrendítő szónoklat volt, de egy dolgot elfelejtesz. Nem az a fajta férfi vagyok, aki sírva fakad a kiömlött tej fölött. Te most a feleségem vagy. Találok egy másik módot, hogy bosszút álljak a nagybátyádon, és gondoskodom róla, hogy ne szólhass bele a dologba. Addig pedig, drágám - kezét becsúsztatta a köntös alá és megfogta Eleanor mellét -, kedvemet fogom tölteni veled. Újra és újra és újra. Bedöntötte és megcsókolta, és Eleanor úgy hajlott a karjában, mint nádszál a szélben. Csókjában ugyanannyi volt a harag, mint a szenvedély, és Eleanor belemarkolt a hajába és viszonozta a csókját. A férfi illata és íze kábító és pompás volt, és Eleanor vére lelkesen válaszolt hívására. A férfi felemelte a fejét és addig tartotta, amíg Eleanor vissza nem nyerte az egyensúlyát. - Most pedig öltözz fel! - parancsolta. - Nászútra viszlek. Aznap délután, mielőtt Remingtonnal a tengerpartra indult volna, Eleanor üzenetet küldött a Lacy Hall házvezetőnőjének. Lady Pricilla naplóit kérte. Tudni akarta, a nagynénje féltette-e az életét valakitől, és ha igen, kitől. Végére kellett járnia ennek a rejtélynek, mielőtt Remington bosszút áll egy ártatlan emberen, tönkretéve mindkettőjük életét - miközben a gyilkos szabadon kószál, és esetleg újra lesújt.
27. fejezet A következő héten, hazatérésük után Eleanor alig vette le a kalapját és nézte át a postát, a Lacy Hallból érkezett csomagot keresve, amikor kopogtattak a bejárati ajtón. A jól ismert hang hallatán felpattant és kisietett az előcsarnokba. Ott állt egy alak, aki nagyon hasonlított hozzá. - Madeline! - Eleanor! Az unokatestvérek egymás karjába borultak és megölelték egymást. Eleanor szemébe könnyek szöktek unokatestvére megnyugtató illata és érintése hatására. Amikor végre elengedték egymást, Eleanor megkérdezte: - Hol voltál? Egész héten vártalak az esküvő előtt, és te nem jöttél! - Tehát tényleg hozzámentél Mr. Knighthoz? - Madeline türelmetlenül Bridgeport kezébe nyomta szőrmebéléses kabátját. - Eleanor, te teljesen megőrültél? Dickie szerint ugyanis ez a helyzet. - Kérem, Bridgeport, hozzon nekünk teát! A könyvtárban fogyasztjuk el. - Eleanor belekarolt Madeline-be és húzni kezdte a könyvtár felé, ahol nyugodtabban beszélgethetnek. - Feleségül akartam menni Remingtonhoz - felvetette a fejét -, így aztán hozzámentem. Madeline tátott szájjal bámult az unokahúgára, majd lassú mosoly terült szét az arcán. - Nos, Eleanor, már nem vagy félénk. - Van benne valami, amitől... nem is tudom... amikor mellette vagyok, nem félek semmitől. Akarom, amit akarok. - Eleanor körülnézett a könyvtárban, ahol először találkozott Remingtonnal. - Erősebb lettem mellette. - Az lehetetlen. Előtte is te voltál a legerősebb teremtés, akit valaha ismertem. - Leültek a kanapéra, és Madeline csillogó szemmel tanulmányozta Eleanort. Eleanor szeretett volna felnevetni, de nem tette, mert Madeline hangja komoly volt. - Nem vagyok erős. Mindig is egy gyáva kukac voltam, egyáltalán nem olyan, mint te! - Nem. Egyáltalán nem olyan, mint én, az összes kiváltságommal és anyám emlékével, aki olyan nagyon szeretett, drága dajkámmal és kedves nevelőnőmmel és apámmal, akiről tudom, azt hiszed, hogy megbocsáthatatlanul hanyag, de a maga módján szeret engem. - Madeline levette a kesztyűjét. - Mindenféle támasz nélkül nőttél fel, apai szeretet hiányában, és még csak édesanyád szeretetére sem emlékszel. - Csodálatos nevelőnőm volt - emlékeztette Eleanor. - Tízéves korodig, amikor apád újra megnősült, és Lady Shapster elküldte a nevelőnődet! Lady Shapster egy szörnyeteg, és te valóságos oroszlán voltál, hogy szembe mertél vele szállni úgy, ahogyan tetted. Ha nekem olyan életem lett volna, mint neked, egyáltalán nem ilyen lennék, hanem még a saját árnyékomtól is félnék! - Megfogta Eleanor kezét és megszorította. - Nem, drága unokahúgom, emlékszem, micsoda lelki nyugalommal néztél szembe minden veszéllyel utazásaink során, és nem akarom azt hallani, hogy gyáva kukacnak nevezed magad. Olyan akadályokon kerekedtél felül, amire a legtöbb ember képtelen lett volna. Te vagy a legbátrabb nő, akivel valaha találkoztam, és én nagyon büszke vagyok rád. Eleanornak fogalma sem volt, mit mondjon. Soha nem gondolt így az életére. Bridgeport lépett be, kezében a teástálcával. Visszazökkenve régi szokásukba, Eleanor kitöltötte a teát, Madeline pedig kekszet és süteményt válogatott mindkettőjüknek. - Ő most itthon van? - nézett körül Madeline. - Remington? Nem, egy ideig nem voltunk itthon, és most az üzlettel kell foglalkoznia. -
Eleanor egy citromos kekszet rágcsált. - Tudod, kereskedelemmel foglalkozik. - A sznoboknak erről nem szólunk, rendben? Ha visszatérsz a társaságba és kisöpörsz magad elől mindenkit a szépségeddel és a kedvességeddel, nem akarjuk, hogy bármi is beárnyékolja a diadalodat. - Madeline kortyolt a teájából. - Amióta visszatértünk Londonba, mást sem hallunk, csak hogy milyen bájos vagy, és mennyire szeret mindenki. Ezt elmondják nekem, aztán úgy néznek rám, mintha azt mondanák: te miért nem tudsz olyan lenni, mint az unokahúgod? Eleanor kuncogott. - Madeline te csúfolódsz velem. - Sajnos nem, és kiábrándító élmény volt. De ne is törődj vele! - Madeline egy legyintéssel elintézte az arisztokrácia véleményét. - Mesélj el mindent, ami veled történt! - Nem! Először te! Hol voltál? - Eleanor hátradőlt és végignézett Madeline-en. Teljesen rendben lévőnek találta az unokatestvérét. Madeline egészségesnek tűnt, bőre rózsás volt és a mosoly egy pillanatra sem hervadt le az arcáról. - Azt mondtad, néhány nap múlva követsz Londonba. Talán megsérültél? - A férjemet meglőtték. Eleanor mozdulatlanná dermedt. - Ó, elfelejtettem elmondani! - Madeline kuncogott, láthatóan élvezve Eleanor tágra nyílt szemű döbbenetét. - Gabriel és én összeházasodtunk. - Összeházasodtatok? Összeházasodtatok? Gabriel? - Eleanor dadogni is alig tudott. Campion grófja? A te régi jegyesed? - Igen, pontosan. - Ő is ott volt Rumbelow kártyapartiján? Madeline elkomorodott. - Apám viszont nem volt ott. Örülve, hogy végre valamiről ő is informálhatja Madeline-t, azt mondta: - Nos, efelől megnyugtathatlak. Apád itt járt az esküvőm napján. Hallott a dologról... mármint hogy Remington feleségül vesz, és a segítségedre sietett. - Nocsak, az öreg szivar. - Madeline elgondolkodott. - Sosem gondoltam volna, hogy ennyire törődik velem. - Bevallom, én magam is meglepődtem. De most ne róla beszéljünk! Mondj el minden részletet Gabrielről! Meglőtték? De gondolom, már jól van, máskülönben nem ragyognál ennyire. - Rumbelow partija egy nagy csalás volt, és Gábriel csaknem belehalt abba, hogy engem védelmezett. - Madeline szemét elfutották a könnyek és Eleanor magabiztos unokatestvére megremegett. - Ezért nem tudtunk jönni, amikor megkaptuk a leveledet. Gabriel megsérült, és még ha ott is hagyhattam volna, az utakat elárasztotta a víz a hatalmas vihar miatt. - Mondj el mindent! Madeline kihúzta magát. - Először te mondj el mindent nekem! Boldog vagy? Mihelyt lehetett, jöttünk Londonba, korábban is, mint hogy Gabrielnek szabad lett volna, és erre mit hallunk? Nászútra mentetek. Eleanor letette a tányérját, és felvette elhanyagolt kézimunkáját. Rámeredt a mintára, a tűre, amibe aranycérna volt fűzve. Amióta legutóbb megérintette a hímzőrámát, egy férfit vitt az ágyába. A férjét - és néha nagyon jól ismerte. Máskor viszont teljesen idegen volt számára. Amikor reggelente felébredt, sosem tudta, kit talál maga mellett, a tűnődő férjet, a kimért idegent vagy a szenvedélyes szeretőt. De kibeszélni a férjét Madeline-nel, még ha oly közel állnak is egymáshoz, nem tűnt helyesnek, így inkább a hímzése fölé hajolt, hogy elkerülje Madeline fürkésző tekintetét. - Remington egy kis házikóba vitt a tengerparton. Kellemes, csendes hely volt. A fogadóban
csodálatos volt az étel, és jól éreztük magunkat. - Érezte, amint az arca beszéd közben egyre pirosabb lesz. - Jaj, ne! - nyögte Madeline ijedten. - Haragszik rád. Eleanor felpillantott Madeline-re. - Igen, mert ő mindenáron téged akart feleségül venni, drága hercegnőm, és jogosan dühös a csalásom miatt. - Te sokkal jobb vagy, mint amit érdemel - mondta Madeline bosszúsan -, és ha ezzel nincs tisztában, akkor nagyon ostoba. Talán kegyetlenül bánik veled? - Ügy érted, hogy ver-e? Nem. Nem hiszem, hogy képes lenne kezet emelni egy nőre. - A húga halála minden bizonnyal még most is kísérti. - Van más módja is, hogy egy férfi kegyetlen legyen a feleségével. - Madeline halkabban hozzátette: - Talán bánt... az ágyban? Eleanor nem tudta, hogyan válaszoljon. Az elmúlt hétre gondolt. A tengerparton tett sétákra, arra, ahogyan a férfi éhes pillantással nézte, ahogyan kézzel etette, az ágyban eltöltött órákra, amit egymás testének felfedezésével töltöttek. Csaknem felnevetett. Majdnem elsírta magát. Végül többszöri próbálkozás után felemelte a fejét és Madeline szemébe nézett. - Ha egy férfi az általa nyújtott élvezettel képes megölni egy nőt, akkor azt hiszem, neki ez a terve. Madeline döbbenten, rémült szemmel nézett Eleanorra. Aztán arcán a döbbenetet lassan felváltotta a vidámság, és kibuggyant belőle a nevetés. Eleanor vele nevetett, kissé zavartan és majdnem büszkén. - Én is megteszem, amit tudok. Mindent alkalmazok, amit az ágyasoktól tanultunk, és még magamtól is kitaláltam néhány dolgot. Madeline hátradőlt a kanapén, és vidáman kacagott. Nevetése volt a legkellemesebb hang, amit Eleanor hetek óta hallott. - Akkor emiatt nem aggódom. - Megtörölte szemét a szalvétájával, majd megkérdezte: Mikor ismerhetem meg ezt a te férjedet? - A ma estéhez mit szólsz? Itthon vacsorázunk. Azt mondja, fáradt vagyok az utazástól, pedig még sosem éreztem jobban magam. Madeline ismét felnevetett. Ösztönzőleg hatsz rám, drága kuzin. Eljössz Londonba egy küldetésben, amihez semmi kedved, és két héten belül már egy gazdag férfi a férjed, akit arra tanítgatsz, hogyan szeressen. Eleanor mosolya elhalványult. - Attól tartok, az utóbbi nem igaz, de remélem, egy nap talán megbocsát. - Mert te szerelmes vagy belé, igaz? - kérdezte Madeline egy újdonsült feleség bölcsességével. - Nagyon, Madeline. Jobban szeretem, mint bárki mást a világon, és még ha nem is tudja, boldog vagyok mellette. - De mivel Eleanor őszinte teremtés volt, gyorsan hozzátette: - Majdnem tökéletesen boldog. Miközben Remington egyedül üldögélt a klubban, itallal a kezében, Eleanor kételyén rágódott. A felesége teljesen biztos volt benne, hogy aki megölte a családtagjait, nem Magnus hercege. Lehetséges, hogy tévedett? De nem, Magnus emberei nyomoztak az apja cége után, és ez a nyomozás vezetett a tűzhöz és a gyilkosságokhoz. Egyértelmű bizonyíték. Azonban Remingtonnak is támadtak kételyei, amikor találkozott Magnusszal - és Eleanor
ismét eszébe juttatta ezeket a kételyeket. Magnus vagy nagyon jó színész, vagy nem ő a gyilkos. És ha nem ő a gyilkos, akkor valaki más ölte meg Lady Pricillát. De ki? Lord Shapster? Lord Fanthorpe? Magnus öreg hercege? Vagy egy idegen, aki szórakozásból ölt? Nem. Nem valószínű, hogy a lady azon az éjszakán akart elszökni az apjával, amikor megölték. Ráadásul Remingtonnak azt is el kellett döntenie, hogy a Magnusszal kapcsolatos kétségei Eleanor miatt törtek-e a felszínre. Ugyanis sokkal könnyebb volt az ágyban henteregni vele, mint felkelni és megpróbálni bosszút állni azon, aki kiirtotta a családját. A többiek a hatalmas szoba másik sarkában kártyáztak, nagy bőrfotelokban üldögéltek, politikáról és társasági hírekről pletykáltak. Remingtont, aki az ablak előtt ücsörgött, nagy ívben elkerülték az őt körülvevő fenyegető légkör miatt. Valaki odalépett hozzá és csak nézte. Remington nem törődött vele, de az idegen meg sem mozdult. Végül Remington felpillantott rá, és egy férfit látott, aki körülbelül annyi idős és olyan magas lehetett, mint ő. Karja kendővel fel volt kötve a nyakába, arca nyúzott és sápadt volt. A férfit láthatóan nem érdekelte Remington mogorva viselkedése, és Remington egyszer már találkozott vele - Gabriel Ansell, Campion grófja. Ezért aztán egy kurta biccentéssel tudomásul vette jelenlétét. - Campion. - Knight. - Gabriel a Remingtonnal szembeni könnyű székre mutatott. - Nem bánja, ha csatlakozom önhöz? - Valójában... - Úgy tudom, sógorok lettünk. Gábriel semmi mással nem tudta volna ennyire megdöbbenteni Remingtont. - Feleségül vette a hercegnőt? - Amikor ön megnyerte, de nem jött érte, úgy döntöttem, saját javamra fordítom távolmaradását. Tehát Madeline már nem hajadon. Remington amúgy sem vehette volna el, és most valami hatalmas, tudatalatti megkönnyebbülést érzett, amiért terve különben sem valósulhatott volna meg. Látva Gabriel sápadt arcát, így szólt: - Üljön le, mielőtt elájul! - Köszönöm. - Gabriel leroskadt a székre, intett az inasnak és rendelt egy konyakot. Madeline nemrég tért haza az Eleanornál tett látogatásából. Ma este önöknél vacsorázunk. - Örülök. - Nem, egyáltalán nem örül. A pokolba kíván. Ezt azonban felejtse el! Akár úgy is dönthetünk, hogy jó barátok leszünk, mert a feleségeink azok... és semmi sem választhatja el őket egymástól. Gabriel nyers és őszinte szavai hallatán Remington elvigyorodott és ellazult. - Ennél nagyobb igazságot sosem hallottam, és úgy vélem, jó barátok lehetünk. Gabriel ültében meghajolt. - Köszönöm. Azonban vannak hátrányai is annak, hogy feleségeink ilyen közel állnak egymáshoz. Például Madeline elküldött, hogy keresselek meg és beszéljek veled. - Átvette az italát. - Aggódik Eleanorért. Szerinte Eleanor nem teljesen boldog. - Nem teljesen boldog? - csattant fel Remington. - Ezt ő mondta Madeline-nek? Gabriel felhorkant. - Ennyire nem ismered Eleanort? Én még soha egyetlen zokszót sem hallottam a szájából! Természetesen nem ő mondta Madeline-nek, a feleségem következtetett rá egy arcrándulásból vagy valami más ostoba női dologból. A két férfi tökéletes egyetértésben nézett egymásra. Tudták, soha többé nem lesznek képesek
titokban tartani semmit életük hátralévő részében. - Eleanor bolondot csinált belőlem - mondta Remington. - Amikor először voltunk jegyesek, Madeline ugyanezt tette velem. - Gabriel kortyolt egyet a konyakból és fejét a támlának döntötte. - Amíg távol volt, rájöttem néhány dologra. Azok, akik az arcodba nevetnek, vagy barátok, vagy ellenségek. A barátoknak be lehet húzni egyet, ami pedig az ellenségeket illeti... nos, nem árt tudni, kik azok. Remington elgondolkodott. Ez valóban így volt. Akiket az esküvő óta megismert, akikkel együtt kártyázott, ivott, üzletelt, hangosan és hosszan nevettek ostobaságán, és még mindig viccelődtek rajta, amiért fejest ugrott a házasságba a nem megfelelő nővel. Gúnyolódásukban azonban nem volt rosszindulat. Voltak olyanok is, akik gyűlölték, mert több pénze volt, mert jóképű volt, mert túljárt az eszükön az üzletben és a kártyában, gúnyosan nevettek, durva megjegyzéseket tettek úgy, hogy ő is hallja, és ezeket az embereket megjegyezte. Volt azonban egy férfi... Remington a klubban találkozott vele. A férfi megállt előtte, hosszú ujjával rámutatott és csak nézte. Aztán felnevetett és kurta nevetéséből szinte csöpögött a diadal. De vajon miért? Remington természetesen ismerte a férfi nevét. De soha semmi közük nem volt egymáshoz. Még csak nem is beszéltek egymással. Remington Gabrielre meredt. - Érdekes - motyogta. - Nagyon érdekes. Ekkor a Clarkkal folytatott beszélgetés jutott eszébe. „Ön szerint ő megölhette Lady Pricillát?" „Csak akkor, ha a titkárával elvégeztethette." Lord Fanthorpe. Remington komoran felállt. - Bocsáss meg, Gabriel! Ma este találkozunk, de most halaszthatatlan üzleti tennivalóm van.
28. fejezet Két nappal később a bálban Remington a hercegnővel táncolta a francia négyest. Nem az ő hercegnőjével - Gabriel hercegnőjével. Remingtonnak nem volt hercegnője, és nagy meglepetésére már egyáltalán nem bánta. - Hercegnő, ez egy nagyszerű rendezvény. - Figyelte, ahogy Lady Gertrude ellejt mellettük Lord Binghammel. - Hogyan sikerült ilyen rövid idő alatt megszerveznie? - Nem én szerveztem - vallotta be Madeline. - Lady Georgianna ma este amúgy is bált akart adni, és két ilyen fontos és rövid időn belül megtartott esküvőt tekintve úgy gondolta, hogy a bált a mi tiszteletünkre adja. - Gyors pillantást vetett Eleanorra és Gábrielre, akik Lady Georgianna hatalmas báltermének másik végében táncoltak. - Mindnyájunk tiszteletére. Betartva a négyes szabályait Remington és Madeline néhány lépést más partnerrel táncoltak, majd visszatértek egymáshoz. - Miért számít fontosnak az ön unokahúgával kötött házasságom? - kérdezte Remington. Nem vagyok nemes, és a feleségem sem az. Madeline a férfira mosolygott. - Az arisztokrácia köreiben minden attól függ, hogyan tekintenek az emberre. Önt izgalmasnak tartják. Eleanort ravasznak és okosnak, mivel képes volt megfogni egy veszélyes embert, valamint első osztályú gyémántnak. Az angolok érthetetlenek voltak Remington számára. Azt hitte, ez mindig is így lesz, de ma este, a nevetés és zene közepette otthon érezte magát. És ezt az érzést Eleanornak köszönhette. Tekintetével a feleségét kereste. Eleanor arca ragyogott a zene élvezetétől, és Remington teste belesajdult a vágyba, hogy vele lehessen. Beszélgessen vele. Megölelje. Szeretkezzen vele. Ez nem elfogultság. Ez szerelem. Szerelem. Egy de Lacy iránt. Belegabalyodott Eleanor hálójába, és örült, hogy ott lehet. - Eleanor gyönyörű. - Valóban. - Madeline mosolygott. - Azonban adnék egy tanácsot: önnek most az ön partnere iránt kellene érdeklődést mutatnia. Remington a lehető legelbűvölőbb mosolyával visszafordult Madeline-hez. - Igaza van, és ezt teszem. Köszönettel tartozom továbbá, hiszen Magnus jövendő hercegnőjével és Campion grófjával való közeli kapcsolatom miatt az arisztokrácia másképpen tekint ránk. - Persze, ez is segít, de azért ne essen tévedésbe! Ha együtt nem alkotnának ilyen csodálatos párost, senki nem törődne önökkel. Így viszont önök Eleanorral London kedvencei. - Na persze azért ott van a pénzem is - jegyezte meg Remington cinikusan. Madeline melegen felnevetett. - Így van. A francia négyes figurája ismét elválasztotta őket egymástól, és Remington kihasználta a helyzetet, hogy tekintetével megkeresse Fanthorpe-ot. Az öregember a legjobb ruháját viselte, és úgy társalgott a barátaival, mint akinek a világon semmi gondja. Remington azonban tudta, hogy nem igaz. Nyomozása még nem erősítette meg Fanthorpe bűnösségét Remington családtagjai vagy Lady Pricilla meggyilkolásában, de újabb bűntényeket hozott a felszínre. Minél többet derített ki Fanthorpe-ról, annál jobban megvetette, és egyre erősödött a meggyőződése, miszerint ez az ember ölte meg az apját és a húgát, valamint Lady Pricillát. Átkozott Fanthorpe, milyen sok fájdalmat okozott gyűlölködésével, de megbosszulja!
Vizsgálódásai során ugyanis egy újabb érdekes nyomra bukkant. Fanthorpe a második vagyonának is a nyakára hágott, és tartozásai miatt rendkívül sürgetővé vált egy gyors európai utazás. Már alig tudta fenntartani a látszatot - Remington pedig szerette volna, ha mielőbb eltűnik az öreg Angliából. Ezért aztán meghúzott néhány szálat. A kereskedők lefoglalták és visszavették tulajdonaikat, és Clarkot sem volt nehéz meggyőzni, hogy beszüntesse Fanthorpe hitelét a banknál. Remington és Madeline ismét találkozott a táncban, és a hercegnő, mint olyasvalaki, aki rendszeresen megfenyeget embereket, azt mondta: - Szeretném figyelmeztetni valamire. Nem ismerem túl jól önt, de mivel Eleanor apja egyáltalán nem törődik a lányával, és ő az én legkedvesebb unokahúgom, ha valaha bántani merészeli, minden erőmet és befolyásomat fel fogom használni, hogy ártsak önnek. Remington felemelt kézzel próbálta lecsillapítani a hercegnőt. - Biztosíthatom, Eleanor a feleségem, és tőlem mindenben a lehető legjobbat kapja. Az életemet tettem fel rá. - Nos, akkor minden rendben. - Madeline szélesen elmosolyodott. - Hiszek önnek. Igazság szerint ön a legjobbat hozza ki belőle. A sok jó tulajdonságát, amit korábban csak én láttam, magabiztosan megmutatja a világnak... és ez önnek köszönhető. - A zene elhallgatott, és Madeline megölelte Remingtont. - Büszke vagyok, hogy köszönthetem a családban. Nem kisebb személyiség, mint Magnus jövendő hercegnőjének ölelésében Remington ismét Lord Fanthorpe-ra nézett, és mosolygott. Sőt, kárörvendően vigyorgott. Az előkelőségek elfogadták, ünnepelték, besorolták maguk közé, és Fanthorpe gyűlölte ezt és gyűlölte őt is. Fanthorpe szándékosan hátat fordított Remingtonnak. Ha tudná, kicsoda Remington valójában... de nem tudta. Remington még nem árulta el neki, ki az, aki elfoglalja a helyét az angol arisztokráciában. De el fogja mondani. Méghozzá holnap. Addig pedig... Remington odasétált Eleanorhoz, megfogta a kezét, és arra gondolt, sosem hitte volna, hogy egyszer még ilyen boldog lesz. A felesége füléhez hajolt és odasúgta: - Késő van, és én kívánlak. Menjünk haza! Eleanor mély, torokhangon felnevetett. - Madeline-nel és Gábriellel jöttünk. Nem távozhatunk nélkülük. Remington Gabrielre nézett. Gabriel Madeline mellett állt, és a pár úgy bámult egymásra, mintha rajtuk kívül senki más nem létezne a világon. - Nem hiszem, hogy ez problémát jelentene - morogta Remington. A két pár hosszasan hálálkodott a bál háziasszonyának, majd az ajtó felé indultak. Kint ott találták Clarkot és a feleségét a hintójukra várva. - A friss házasok korán távoznak! - jegyezte meg Clark hamiskás mosollyal. - Nekünk legalább az szolgál mentségül, hogy friss házasok vagyunk. - Remington borravalót adott az inasnak, aki elküldött egy szolgát a kabátjaikért. Mrs. Oxnard elvörösödött, Clark pedig olyan bűntudatos képet vágott, mint egy kisfiú. Gabriel elvigyorodott és tenyerét Madeline hátára simította. - A házasság csodálatos intézmény. - Igen, ha egy intézményben akarsz élni - jegyezte meg Remington. A két férfi harsányan felnevetett. - Remington! - Eleanor megpróbált komoly képet vágni, de az elmúlt pár napban egyre többet mosolygott, mintha képtelen lenne magába fojtani örömét. Most is ellágyulva mosolygott Remingtonra, mintha ő lenne a legnagyszerűbb ember a világon. Amikor a felesége így mosolygott rá, Remington valóban így is érezte magát. - Férfiak! - jegyezte meg Mrs. Oxnard szeretetteljes megvetéssel a hangjában, és a három
asszony félrehúzódott, hogy férjeikre panaszkodjanak. A férfiak utánuk néztek, majd Clark Remingtonhoz fordult. Halk, komoly hangon megkérdezte: - Hogy halad a terve megvalósítása? - Fanthorpe jegyet vett egy Itáliába tartó hajóra, ami a holnap délutáni dagállyal fut ki. - Önnek több kapcsolata van, mint bárkinek, akit eddig ismertem! - kiáltott fel Clark. Honnan tudja? - Enyém a hajó. Clark nevetett. - Szent ég, milyen okos öntől! A néhány nap alatt, amióta Remington Gabrielt ismerte, rájött, hogy a férfi józan gondolkodású, és minden tekintetben a tettek embere, ezért elmagyarázta neki a helyzetet. - Fanthorpe problémát okozott a családom számára, és igyekszem úgy intézni, hogy többé ilyesmi ne fordulhasson elő. Gabriel ajka megvetően lebiggyedt. - Egyáltalán nem csodálkozom. A vén csirkefogó előszeretettel tapos el gyermekeket a hintójával és erőszakolja meg a szolgálólányait, továbbá mindenkit mélyen lenéz, aki nem az ő fajtájából, a tétlenségre született arisztokraták közül való. Engem is megvet, amiért munkára adtam a fejem, és dolgoztam egy keveset a védelmi vonalak kiépítésében Napóleonnal szemben. - Valóban? - Remington érdeklődő pillantást vetett Gabrielre. - Ezt jó tudni. Trafalgar előtt az én néhány hajóm is részt vett az akcióban. Nem kedvelem a zsarnokokat. - Még egy ok, hogy ne kedvelje Fanthorpe-ot - jegyezte meg Clark. - Igen - értett egyet Remington. - Ha Fanthorpe Európában lesz, figyeltetni fogom, és egy kicsit nyugodtabban fogok aludni. - Tartasz tőle? - kérdezte Gabriel. Remington halkan válaszolt: - Igen. Nem tudok minden tulajdonomra egyszerre figyelni. Gabriel átlátott a szitán. - Eleanort félted? - Nem hiszem, hogy Fanthorpe árthatna neki - az elmúlt néhány napban a megszokott világa kezdett összedőlni és a lejére omlani, ezért nagyon elfoglalt volt. Remington gondoskodott róla, hogy elfoglalt legyen. - Amikor házon kívül van, Eleanor igyekszik nyilvános helyeken tartózkodni. Mindig elkíséri a komornája vagy valamelyik inas, és én nagyon komolyan elbeszélgettem velük a kötelességükről. Gabriel Eleanorra nézett, aki jókedvűen kacagott a másik két hölggyel. - Madeline azt mondja, amikor megtámadták a hintójukat, Eleanor rábeszélte a banditákat, hogy engedjék el őket. Nem mindennapi teremtés. - Aki nem mindennapi beszélőkével rendelkezik. - Remington azonban tudta, mire gondol Gabriel. Eleanor túl kedves, túl gyengéd volt, hogy megvédje magát bármilyen fenyegetéssel szemben. Irányítani és védelmezni kellett. - Elküldtem az embereimet a kocsmákba, hogy keressék meg Fanthorpe embereit és hívják meg őket egy-két italra. Az embereimnek sikerült kiderítenie, hogy Fanthorpe rendelte a támadást a hintóm ellen Picardék bálját követően és az esküvőm napján. Mennie kell! A szolgáló megérkezett egy nagy halom kabáttal és kalappal, és Eleanor visszatért Remingtonhoz. - Miről beszélgetnek az urak ilyen komoly arccal? Miközben Remington felsegítette rá a köpenyét, így felelt:
- A modern nők nem megfelelő viselkedésének sajnálatos tendenciáját tárgyaltuk éppen. A három nő úgy nézett rá, mintha elment volna az esze. - Mióta aggódik a nem megfelelő viselkedés miatt az, aki kártyán nyerte el a kezemet? kérdezte Madeline, miközben megkötötte a kalapszalagot az álla alatt. Remington elfojtott egy vigyort. - Pedig ez engem nagyon aggaszt. - Mit tett Eleanor, ami miatt ennyire aggódik? - kérdezte Mrs. Oxnard. - Semmit! - tiltakozott Eleanor. - Olyan illemtudó vagyok, hogy az már unalmas. - Egyáltalán nem vagy unalmas, drágám. - Remington sokatmondón elmélyítette a hangját. Eleanor azonban meg csak el sem pirult. Szempilláit rebegtetve nézett rá, és Remington legszívesebben elkáromkodta volna magát. A rafinált nőszemély az orránál fogva vezeti! - Ugyan már, uraim! - mondta Madeline rábeszélő hangon. - Biztosan nem ok nélkül kezdtek erről a dologról beszélni. - London veszélyes hely, és ragaszkodom hozzá, hogy Eleanor mindig magával vigye a komornáját, amikor sétálni viszi a kutyát. - Remington belebújt a kabátjába és fejébe nyomta a kalapját. - És én így is teszek - vágta rá Eleanor bosszúsan. - Nem vagyok bolond. - Én azonban azt szeretném, ha még ennél is sokkal körültekintőbb lennél. - Remington kezébe fogta a sétapálcáját. Clark - sikertelenül - igyekezett oldani a helyzetet. - Úgy hallottam, nagyon sok rablás történt mostanában a városban. A nők szkeptikus pillantásokat váltottak. - Jobb óvatosnak lenni, mint utólag sajnálkozni - tette hozzá Clark. Mrs. Oxnard belekarolt a férjébe. - Gyere, drágám, csak tovább rontod a helyzetet, és különben is megérkezett a hintónk! Clark a torkát köszörülte, de némán távozott az asszonnyal. A hercegi hintó volt a következő a sorban. A két házaspár beszállt, Madeline és Eleanor menetiránnyal szemben, a két férfi menetiránynak háttal. Ahogy a hintó elindult, Eleanor Remingtonra nézett. - Mi a baj? Mondja el neki? Eleanor kedvelte Lord Fanthorpe-ot, ugyanakkor a felesége, finom és törékeny. Őszintén érdekelte Lady Pricilla sorsa, és mélyen lesújtotta az ő vesztesége. Már így is elég nagy terhet rótt rá a történetével. Amíg nincs bizonyítéka, hogy Fanthorpe áll a gyilkosságok mögött, inkább nem mond semmit. Néhány napon belül úgyis minden kiderül. Boldog lesz, ha Lady Pricilla, az apja és a húga szelleme végre megnyugodhat. - Clark igazat mondott. Mostanában sok rablás volt a városban, és Clark, Gabriel meg én arról beszélgettünk, hogyan tudnánk titeket, nőket, legjobban megvédelmezni. Gabriel meglógta Madeline kezét. - Rumbelow-nál majdnem meghaltál. Szeretném, ha vigyáznál magadra. Nem úgy tűnt, mintha sikerült volna meggyőznie a nőket, de Remingtont ez nem érdekelte. Társalgási hangnemben azt mondta: - Hasznos magadnál tartani valamit, ami ugyan ártalmatlannak tűnik, de amit adott esetben fegyverként tudsz használni. Ilyen például a sétapálcám. - A pálca a hintó sarkába támasztva állt. - Ez egy olyan kellék, amit a férfiak hordanak magukkal. - Főként az idősebb férfiak - jegyezte meg Madeline. Remington vállat vont. - Részemről ez színlelés, és hogy más mit gondol róla, egyáltalán nem érdekel.
- Én azonban láttam, hogyan használtad. - Eleanor Madeline-hez fordult. - Látnod kellett volna! Fantasztikus volt, egyszerre öt támadót terített le. - Segítséggel - tette hozzá Remington szárazon. Eleanor olyan lelkesedést mutatott, ami meglepte Remingtont. - Tehát nem nehéz felkészültnek lenni, ha az ember valami nőieset használhat, mint például... nem is tudom... egy nehéz kő a táskában. - Az biztosan beválna. - Madeline-t is érdekelte a dolog. - Persze ilyen célra sosem használhatnád azokat a cuki kis hálóból készült táskákat. Túl gyengék. - Igen, ehhez valami erősebb anyag kellene. Talán bársony. - Új divatot hozhatnánk létre. Remington a két nő homályos körvonalát nézte. Elfogadták a javaslatát, és hozzáláttak elegánssá alakítani. Hallotta, amint Gábriel azt motyogja mellette: - Sosem fogom megérteni. - Még szerencse, hogy a mi oldalunkon állnak - súgta vissza Remington. Bár Lady Georgianna puncsán kívül nem ivott mást, Eleanor olyan jókedvű volt, mintha berúgott volna. - Ugye, milyen szórakoztató volt? Remington egy lépéssel lemaradva követte, amint belépett otthonuk ajtaján. Eleanor nagyon jól tudta, mit akar a férfi. Azt, amit minden éjszaka akart, azt, amit boldogan megadott neki. Elindult fölfelé a lépcsőn, menet közben csábosán lehúzta és elejtette a kesztyűit. - Régebben utáltam, ha az emberek felfigyeltek rám, de mindenki mosolygott, és úgy tűnt, okosnak tartanak. És tudod, mit? - Köpenyét ledobta az ablakülésre. - Amikor nem félek, valóban okos vagyok. - Észrevettem - jegyezte meg a férfi savanyúan. Eleanor visszament és megállt előtte. - Te talán unalmasnak tartasz? - Egyáltalán nem. - Olyan jóképű volt, mint még soha, szőke hajával és világoskék szemével, ami egyre őt fürkészte. - De jobban szerettem, amikor még nem volt minden férfi szerelmes beléd. - Minden férfi? - Azt hittem, miután férjhez mész, találnak egy másik hajadont, akinek csaphatják a szelet, de továbbra is úgy szaglásznak körülötted, mint a szagot fogott kutyák. - Kutyának nevezel? - Eleanor a gombjaival bajlódott. - A kacér nőszemély találóbb lenne. - A férfi egy mozdulattal elkapta a derekát, magához rántotta az asszonyt és megcsókolta. A csókja most már ismerős volt, de mint mindig, most is új kísértést jelentett. Sötét lelkének minden szenvedélyét testének imádatába öntötte, és Eleanor élvezett minden pillantást, minden érintést. Remington felemelte a fejét és felesége szemébe nézett. - Milyen különös körülmény hozott össze minket! - A sors volt - vallotta be Eleanor komoly arccal. - Eldöntöttem, hogy ha Madeline nem érkezik meg időben, hogy megállítson, hozzád megyek feleségül. Meggyőződésem, hogy a sors tartotta távol Madeline-t a templomtól. A férfi torz mosollyal mutatóujját Eleanor ajkára tette. - Drágám, mindenképpen feleségül vettelek volna, függetlenül attól, ki jelenik meg a templomban. Ha Lady Shapster korábban teszi meg bejelentését, akkor is odavonszoltalak volna az oltárhoz és elveszlek. Ennyire elvakított a vágy és a... - Elhallgatott.
Most ne hagyd abba! De úgy tűnt, nem folytatja. - És mi? - kérdezte Eleanor elfulladva. Remington átölelte és háttal tolni kezdte a hálószobájuk felé. Eleanor nevetett a férfi hevességén, a furcsa testhelyzeten és saját boldogságán. Remington berúgta az ajtót. Lizzie az ágy lábánál hevert. Fektében vakkantott egyet, majd a másik oldalára fordult és aludt tovább. - Az éber házőrző kutya - jegyezte meg Remington. - Bátrabb, mint gondolnád - tiltakozott Eleanor. - Ha úgy adódna, utolsó leheletéig védelmezne. - Ugyan, ne légy nevetséges! - A férfi Eleanor ruháját gombolta kifelé. - Nincs ebben a kutyában egy morzsányi bátorság sem. Eleanor ismét tiltakozni akart, de Remington a fejéhez nyomta az arcát. - Tetszik a hajad. - Valóban? - Szent ég, mennyire szerette ezt az embert, és akkor a legjobban, amikor igyekezett őt boldoggá tenni. - Örülök, mert nekem is tetszik. - Csak meg kellett szoknom. - Tudom, mire gondolsz. Te is tetszel nekem. Csak meg kellett szoknom téged. - Nevetett, a férfi pedig simogatta, csiklandozta az oldalát. Hirtelen Eleanor szemébe nézett és elkomolyodott. - Írtam Magnusnak. - A hercegnek? Tényleg? Miért? - Beszélni akarok vele. Kíváncsi vagyok, mit tud. Kíváncsi vagyok - egy pillanatig tétovázott -, nem akar-e megmagyarázni valamit. Az emberei igenis ott jártak Bostonban, mielőtt a családtagjaim meghaltak, és tudni akarom, miért. Azonban szeretném, ha tudnád: igazad volt. Magnus hercege nem az, akit keresek. - Ó, Remington! - Eleanor megölelte a férjét. - Biztos vagyok benne, hogy igazam van. Nem tudom, ki ölte meg Lady Pricillát, de nem Magnus volt. Amikor Eleanor másnap reggel felkelt, és lement a lépcsőn, Bridgeport azt mondta: - Mr. Knight a napot a tankban tölti, de kéri, asszonyom tartsa tiszteletben tegnap esti kívánságát. - Minden kívánságát tiszteletben tartom. - Még azokat is, amelyeknél úgy tett, mintha minden rendben volna. Nem kellett nagyon okosnak lenni ahhoz, hogy észrevegye, Remington két napja aggódik valami miatt. Mégsem mondott el neki mindent. Olyan ember volt, aki megszokta, hogy a gondjait megtartja magának. Időbe fog telni, de megérteti vele, hogy ő nem egy törékeny virágszál, akit mindentől óvni kell. Időközben továbbra is úgy fog viselkedni, ahogy eddig, és magával viszi Betht vagy valamelyik inast, bárhová is megy. Ez csupán józan ész kérdése - bár úgy tűnt, Remingtonnak meggyőződése, hogy ő nem rendelkezik ilyesmivel. - Ó, és asszonyom, csomagja érkezett a Lacy Hallból. - Bridgeport átnyújtott neki egy papírba burkolt csomagot. - Végre! - Eleanor a csomagot magával vitte a reggeliző-szobába. Leült, letépte róla a papírt, és egy kopott, összekarmolászott könyvet talált benne, mellette egy levéllel a házvezetőnőtől, aki elnézést kért, amiért ilyen sokáig tartott a napló felkutatása. Eleanor türelmetlenül kinyitotta a könyvet, amelynek lapjai tele voltak egy régen halott nő finom kézírásával. Eleanor szíve összeszorult. A szép és fiatal Lady Pricillára gondolt, aki egy új élet küszöbén állt szerelmével, és akit brutálisan meggyilkoltak... és miért? Ez a könyv választ ad mindenre. Megjelent Cook egy tálcával.
- Asszonyom, itt a reggelije. Gyönyörű napunk van! - Az ajtó felől kaparászás hallatszott. Cook sóhajtott és indult kinyitni az ajtót. Lizzie rontott a szobába, tele energiával és lelkesedéssel. - Asszonyom elviszi a kutyust sétálni? - kérdezte Cook. - Úgy tűnik, nincs más választásom - Eleanor félretette a naplót és hozzálátott a reggelihez. Mondja meg Bethnek, hogy a Green Parkba megyek. Szükségem van a kíséretére, és kérem, keresse meg a retikülömet a kézimunkámmal. Szeretek hímezgetni, amíg arra várok, hogy Lizzie kiugrálja magát.
29. fejezet - Te vagy a legszerencsésebb lány, akiről valaha hallottam! - Horatia letért az ösvényről és csatlakozott Eleanorhoz, aki mindennapi sétáját végezte a Green Parkban. Lizzie boldogan trappolt mellette, Beth rosszkedvűen baktatott mögötte, a cipőjére panaszkodva. Gyönyörű nap volt. - Ugye? Szerintem is! - Ragyogóan sütött a nap, Eleanor az egyik új ruháját viselte, amit Remington vett neki, és alig tudta elfojtani nem éppen hölgyhöz illő mosolyát. Tegnap este... a tegnap este legtitkosabb álmai megvalósulása volt. London legelőkelőbb nemesei hódoltak előtte, táncolt és fogadta a bókokat, majd éjjel kettőkor a világ legcsinosabb férfija vitte haza és szeretkezett vele - és ami ennél is fontosabb, kedvesen beszélt vele. Egyetlen fanyar szó sem hangzott el, sőt inkább az ellenkezője. Eleanor mosolyogva köszöngetett azoknak az embereknek, akikkel előző este találkozott, és még Horatiát is kedves és szórakoztató társaságnak találta. - Amikor meghallottam, hogy a hercegnő unokahúga a hercegnőnek adta ki magát, azt mondtam Huie-nak... tudod, ő a férjem, Lord Huward, Huie, mondtam, azt a lányt a felsőbb körök ki fogják vetni magukból, és a hercegnő száműzetésbe küldi. És azt mondtam, Huie, az a kéjvágyó Mr. Knight udvarolt neki, aztán feleségül vette, és most biztosan nagyon dühös. Van abban a férfiban valami veszélyes, mondtam, és egyáltalán nem lennék meglepve, ha Miss de Lacy egy nap holtan kerülne elő valahonnan. Nos, Huie egyetértett velem, de Eleanor... ugye szólíthatlak Eleanornak? Eleanor ezen el akart gondolkodni, de Horatia nem várt Eleanor beleegyezésére. - Eleanor, tegnap este bebizonyosodott, hogy Huie nagyot tévedett. A hercegnő ugyanúgy szeret, mint előtte, az emberek szeretnek, és az a kéjvágyó Mr. Knight is szeret. - Hangjából szinte csöpögött az irigység. - Hogyan csinálod? - Azt hiszem, szerencsés vagyok. - Nagyon szerencsés. A kilátótorony felé tartottak. Ott Beth elmehetett, hogy találkozzon más komornákkal, Lizzie nyulakat kergethetett, Eleanor pedig ülhetett a napon, hímezhetett és Remingtonról álmodozhatott. - Igen, valószínűleg. - Horatia lehalkította a hangját. - És mi a helyzet a mostohaanyáddal? Azzal a szörnyű Lady Shapsterrel? Ő az, aki elmondta mindenkinek, hogy te mentél hozzá Mr. Knighthoz, nem pedig a hercegnő, és szörnyű dolgokat pletykált rólad. Mihez kezdünk vele? Kezdünk? - Lady Shapster nem jelent problémát számomra - felelte Eleanor. - Persze, gondolom Lady Georgianna tegnap este azt mondta, nem bánná, ha Lady Shapster eltűnne a föld színéről, és mindenki így érez vele kapcsolatban. Mondtam is Huie-nak, hogy Lady Shapster túlment minden határon Eleanor zaklatásával, és egy nap még megkapja érte a megérdemelt büntetését. - Horatia hevesen bólogatott, dugóhúzó hajfürtjei fel-alá ugráltak. - Szerintem már megkapta. - Előző este, amikor Eleanor Remingtonnal táncolt, Lady Shapster csak állt és nézte őket. Arca az irigység és a gyűlölet megkövesedett maszkja volt. Csaknem belefulladt saját rosszindulatába, és most már semmivel sem moshatta le magáról a szégyenfoltot. Kénytelen volt visszatérni Eleanor apjához, és egy házban élni vele, saját kegyetlenségének és férje közönyének foglyaként. - Azt hiszem, igazad van - jegyezte meg Horatia. - De olyan igazságtalanság, hogy megússza ennyivel... A beszélgetést Beth hangja szakította félbe a hátuk mögött.
- Bocsásson meg, Mrs. Knight, de az a boszorkány egyenesen felénk tart, mégpedig olyan sebességgel, mint egy hajó felvont vitorlákkal. - Igen, látom, Beth. - Lady Shapster ezüst sétálóruhát és lobogó köpenyt, aranyszőke hajában pedig egy lengedező kék tollat viselt. Gyönyörű volt, ugyanakkor halálosan veszedelmes, és Eleanor bátor elszántsága hirtelen semmivé foszlott. Szeretett volna összegömbölyödni és elrejteni a fejét. Horatia megragadta Eleanor karját. - Nem akarod, hogy a másik irányba menjünk, és úgy tegyünk, mintha nem láttuk volna? - Nem. - Nem. Eleanor sok-sok évet töltött Lady Shapster elől való bujkálással. Lady Shapster most már nem fogja legyőzni. Lady Shapster lefékezett közvetlenül Eleanor előtt. Lizzie morogni kezdett. Eleanor megfogta a kutya nyakörvet. - Ül! Lady Shapster lázas tekintete nem látta sem Horatiát, sem Betht, sem a kutyát, csak Eleanort. Egyedül Eleanort. - Szóval azt hiszed, hogy mindent elértél, amit csak akartál? De biztosíthatlak, amint a társaságbeliek meghallják, hogy Mr. Knight rád hagyta minden tulajdonát, elhúzódnak, ahogy minden rendes ember tenné. Lizzie ismét morgott és megpróbált ráugrani az asszonyra. Eleanor visszatartotta. Lady Shapster apró lába előrelendült. - Tartsd távol tőlem ezt a ronda korcsot! - Ne merje megrúgni a kutyámat! - sziszegte Eleanor dühösen. - Ó, milyen bátor lettél! Azt hiszed, hogy legyőztél? Na várj csak, amíg elmondom mindenkinek, milyen is vagy valójában. Próbáltam apádat is figyelmeztetni gyilkos hajlamaidra. Ő nem hallgatott rám, de mindenki más hallgatni fog! Szégyen gyalázat! - Lady Shapster néhány lépést hátrált, mintha nem bírná elviselni Eleanor közelségét. - Megölni a férjedet, hogy megkaparinthasd a vagyonát! Horatia akkorát nyögött, hogy a fákról a madarak rémülten elrepültek. A vér egy szempillantás alatt kiszaladt Eleanor fejéből és zúgni kezdett a füle. - Miről beszél? - Mintha nem tudnád! Azt hiszed, senki sem fog gyanakodni, hogy egy elszabadult stráfkocsipont az ügyvéd irodája előtt gurult el, amikor Mr. Knight kilépett az ajtón, miután megváltoztatta a végrendeletét a te javadra? - Mr. Knight meghalt? - károgta Horatia. - Uramisten! - kiáltotta Beth. Eleanor érezte, hogy remeg a keze. Zúg a feje. Remington meghalt? Meghalt? Hiszen tegnap este szeretkezett vele. Ma reggel látta, amikor búcsúzóul megcsókolta. Az az élettel teli ember nem halhatott meg! Nem halhatott meg! Ez bizonyosan Lady Shapster hazugsága, hogy bosszút álljon rajta. - Hazudik. - Hazudok? - Lady Shapster hosszan, rekedten nevetett. - Érdekes ezt hallani, pontosan a te szádból. Nem várhattál volna a meggyilkolásával? Annyira gyűlölted az érintését, hogy képtelen voltál elviselni, hogy még egyszer meghágjon? Eleanor maga sem tudta mi történt. Az egyik pillanatban majdnem elájult. A következőben lendült a keze és ott látta saját tenyerének lenyomatát Lady Shapster arcán.
Horatia levegő után kapkodott. Lady Shapster úgy meredt Eleanorra, mintha még sosem látta volna. Lizzie, kiszabadulva Eleanor kezéből, nekiugrott Lady Shapster szoknyájának, a foga közé kapta és addig cibálta és rángatta, amíg a gyönyörű, könnyű anyag kiszakadt, közvetlenül a derékpántból. A pillanatnyi bénultság, ami megnémította Lady Shapstert, elmúlt, és az asszony felrikoltott. - Eleanor! - ugyanolyan hangon, mint a régi időkben, amikor az őrületbe kergette és könnyre fakasztotta Eleanort. Eleanor most azonban nem ijedt meg. Odalépett az asszonyhoz, olyan közel, hogy cipőjük orra összeért. - Ha kiderül, hogy hazudott, gondoskodom róla, hogy nagyon megbánja. És jobban teszi, ha hazudott. - Sarkon fordúlt, és maga mögött hagyva az, undorító jelenetet, futni kezdett. Hajtotta a vágy, hogy megtalálja Remingtont. Lizzie követte, kitartóan kocogott mellette. Beth mögöttük trappolt, egyfolytában a gazda halála és saját lába szörnyű állapota fölött sajnálkozva. Nem igaz. Hazugság. Nem lehet igaz. Eleanor valósággal kántálta a szavakat magában, mintha attól igazzá lehetnének. Remington nem lehet halott. Mielőtt ő felbukkant volna, a világ üres volt, Eleanornak nem volt senkije és nem volt otthona. Most egyetlen emberben megtalálta a szerelmet és az otthont; Isten nem lehet olyan kegyetlen, hogy elválassza őket egymástól, mielőtt akár azt megmondta volna neki, hogyan érez! Kiért az útra és vadul forgatta a fejét, egy gyaloghintót vagy egy bérkocsit keresve. Ekkor, mintha csoda történt volna, egy szép hintó állt meg előtte, amelynek mindkét lépcsőjén lakájok lógtak. A kocsis megemelte a kalapját. - Elvihetem valahová, hölgyem? Eleanor kinyitotta az ajtót és beemelte Lizzie-t. - A Berkley térre, most azonnal! - Bemászott a hintó homályos belsejébe, amelynek ablakait belülről sötét függöny takarta, leült, és várta, hogy Beth is beszálljon. Négy dolog történt egyszerre. Az ajtó becsapódott. A hintó nagy rándulással megindult. A kutya mély, fenyegető hangon morogni kezdett. És Eleanor rádöbbent, hogy nincs egyedül. - Én az ön helyében féken tartanám a kutyámat. Nem szeretném a bársonyüléseimet összemocskolni a vérével. - A magas, sovány, régimódi öltözékű úriember dölyfösen elmosolyodott. - Sajnálatos módon kedveli a korcsokat, igaz? Eleanor a vele szemben ülő férfira meredt. - Lord... Fanthorpe? - Lizzie még hangosabban morgott, és Eleanornak még sikerült az utolsó pillanatban elkapnia a nyakörvet. - Mit keres ön itt? - A férje nem halt meg, kedvesem - mondta Lord Fanthorpe. - De hamarosan meghal. Eleanor egy pillanat alatt mindent megértett, és beleborzongott. Gyors pillantást vetett az ajtó felé. Az öregember sétapálcája lecsapódott mellette az ülésre, olyan erősen, hogy Eleanor ugrott egyet ültében. - Nagyon nehezen tudtalak megszerezni. Nehogy azt hidd, hogy ilyen könnyen elengedlek! Lizzie most már egyfolytában morgott, mellkasa valósággal vibrált Eleanor keze alatt. - Tehát Remington életben van? - Nagyon is, és nagy élvezet lesz számomra, ha végzek vele. Eleanor még erősebben szorította a kutya nyakörvet, tenyere csúszós volt az izzadságtól. - Ön... ölte meg Lady Pricillát? - Visszatartotta a lélegzetét és azért imádkozott, hogy az öreg
letagadja. - Pontosan azért, amiért téged is meg foglak ölni. - Engem megölni? - Eleanor megnedvesítette a száját. A hintó kifelé tartott Londonból. - De miért? - Mert mint Pricilla, te sem vagy tisztában a konvenciókkal. Nincs benned tisztesség. Pricilla összefeküdt egy közemberrel. - A lord összedörgölte az ujjai hegyét. - Aznap éjszaka ott találtam a kertben. Felriaszthattam volna a házat, távol tarthattam volna Mr. Marchanttól, és az apja kényszerítette volna, hogy hozzám jöjjön feleségül. De nekem nem kellett. Lord Fanthorpe talán hallucinál? Beleőrült drága menyasszonya elvesztésébe? - Ön nem ölhette meg. A ruhája egyáltalán nem volt véres. Az öreg könnyedén legyintett egyet a zsebkendőjével. - Jobban szeretem a kivégzés szót... és velem voltak az embereim, ők végezték el a piszkos munkát, és mondhatom, megfelelően. Eleanor a hintó lépcsőjén lógó lakájokra gondolt, és nagyot nyelt. - Megfelelően? Mindenki, aki látta a jelenetet, azt mondta, hogy a lady szörnyen szenvedett. - Meg kellett leckéztetnem. És azt akartam, hogy jól megtanulja a leckét. Elárult minket. A nemeseket világszerte. Ahogyan te is. - Hegyes álla felemelkedett, keskeny szája vicsorra húzódott. - Pedig téged megpróbáltalak megmenteni azon az éjszakán, amikor találkoztunk. Megmenteni engem? Ó! - Már emlékezett. - A hintónkat ért támadás! - Az embereim szigorú utasítást kaptak, hogy öljék meg Knightot, téged pedig hagyjanak békén. Knight azonban valóságos ördög a botjával. - Igen. - Eleanor gondolatai szeretetteljesen elidőztek Remingtonon és a botján, amit azért hord magánál, mert ártalmatlannak tűnik. - Az esküvőm napján újra próbálkozott. - Pontosan! Általában eredményesebben szoktam tevékenykedni, de - elvörösödött - híján vagyok anyagiaknak, és a legjobb bérgyilkosok sok pénzbe kerülnek. Lizzie Eleanor mellett ült az ülésen, összehúzott szemmel figyelte Lord Fanthorpe-ot, Eleanor pedig azon tűnődött, hogy lehet, hogy a kutya azonnal megérezte gonoszságát, ő pedig nem. - Hogyan fog Remington megtalálni? - Okos fickó. Egy Marchant. - Fanthorpe előrehajolt és súgva mondta: - Látod, tudom, kicsoda valójában a férjed. Eleanor hátán hideg verejtékcsepp gördült végig. - Honnan tudja? - Az apjának sötét haja volt, köpcös és szeplős volt, de ugyanolyan szörnyű világoskék szeme volt, mint Knightnak. - Lord Fanthorpe megborzongott. - Azt hitte Knight, hogy nem veszem észre? - Miért törődött volna vele? Nem tudta, hogy ön gyilkos. Lord Fanthorpe kéjesen elvigyorodott. - Imádom ennek az egésznek az iróniáját. Igen, a te Remingtonod végül oda fog érni, ott találja a holttestedet, és ott fog vonyítani fölötte. De nem leszek olyan bolond, mint legutóbb. Nem bízom a törvényre az igazságszolgáltatást... őt is megölöm. - Saját maga akarja megölni? - Ennek az öregembernek esélye sincs Remingtonnal szemben. Lord Fanthorpe nagyot sóhajtott. - Tudom, hogy nincs saját nemesi címed, de az egyik legelőkelőbb család tagja vagy. Sose felejtsd el, egy igazi arisztokrata sosem piszkítja be a kezét alantas munkával. Eleanor Lizzie-t simogatta és gondolkodott. Ez az öregember meg akarja őt öletni. Nem, az lehetetlen. Remington eljön érte és kiszabadítja. A kutya azonban problémát jelentett. Remington nem tudja egyszerre őt is és a kutyát is
megvédeni, és Lizzie mindent meg fog tenni, hogy belevesse magát a dolgok sűrűjébe. Már most gyűlöli Lord Fanthorpe-ot. Meg fogja próbálni megharapni az öreget, Fanthorpe embereinek pedig nem jelent gondot egy kutyával végezni. Egyik kezét Lizzie nyakörvén tartva Eleanor kinyitotta a retiküljét és elővette a kézimunkáját. - Hol van az az ott? - Miközben kihúzta hosszú, hegyes tűjét a vászonból, Lord Fanthorpe-ot figyelte, öreg volt és szinte bűzlött a gonoszságtól. - Lacy Hall. Egy órán belül ott leszünk. - Fejét az ülésnek támasztotta, festett száján szörnyű, gúnyos vigyorral. - Valami közeli helyet kellett választanom, és tetszett a gondolat, hogy Marchant régi birtokán ölhetlek meg mindkettőtöket. Eleanor a fonal végét megkötötte hurokká, és a hurkot felhúzta az ujjára. - De nem Magnust fogják vádolni a gyilkosságokkal? - Lehetséges. - Lord Fanthorpe kuncogott. - Magnus idős hercege először azt hitte, Marchant a tettes. Az csodálatos volt. Minden erejét beleadta Marchant üldözésébe. Eleanor megfeszült. Erősen fogta a kutya nyakörvet. - De a mostani Magnus valamiképp meggyőzte, miszerint valaki más követte el a gyilkosságot. Eleanor felmérte a távolságot közte és az ajtó között. - Így aztán az öreg herceg megígértette Magnusszal, hogy megkeresteti George Marchant-t, és valamiképp kárpótolja a rajta esett sérelmekért. Magnus ügyesen lenyomozta Marchant-t Bostonban - mondta az öreg Lord undorítóan vidám hangon. - És az a nevetséges marha még el is mondott nekem mindent részletesen. Nem volt más dolgom, csak embereket bérelni és kivégeztetni Marchant-t és a családját. Eleanor ebben a pillanatban, minden erejét összeszedve, belevágta a tűt Fanthorpe kézfejébe. Az öreg felüvöltött fájdalmában. A fonal segítségével Eleanor kirántotta a tűt, a lord pedig visszakapta a kezét. A kutya rá akarta vetni magát, de Eleanor az ajtóhoz ugrott és felrántotta. - Menj haza! - súgta Lizzie fülébe, és kilökte az állatot az útra. Eleanor hangos nyekkenést hallott, ahogy Lizzie földet ért. Lord Fanthorpe ebben a pillanatban megragadta Eleanort és visszalökte az ülésre. Eleanor fogta a tűt, és nagy lendülettel belevágta a vénember arcába. A tű a szeme alatt hasította fel a bőrt. A lakáj kívülről becsukta az ajtót, majd kinyitotta a felső részét és megkérdezte: - Milord, álljunk meg a kutyáért? - Nem. Hadd menjen! - Lord Fanthorpe-ot mélyen megdöbbentette Eleanor támadása. Megérintette a sebet az arcán, majd ránézett a vérre az ujja hegyén. Szeme elkeskenyedett a gyűlölettől. - Ribanc! - Hangja reszketett a haragtól, és emelte a karját, hogy megüsse Eleanort. - Ne! - kiáltotta a lány. - Ez alantas munka! Az öregember lesújtott. - Veled kivételt teszek - sziszegte. - Remington, az utcán azt beszélik, hogy önt elütötte egy elszabadult stráfkocsi, és meghalt. Clark az iroda ajtajában állt, ahol Remington éppen a szállításból származó legújabb profitok listáját tanulmányozta. - Sosem éreztem magam jobban - mondta Remington. Majd hirtelen felkapta a fejét. Milyen különös, hogy pont akkor kap lábra egy ilyen pletyka, amikor Fanhtorpe el akarja hagyni Angliát.
Figyelmeztető bizsergést érzett a gerincében. - És ezt ki mondta? - Lady Huward már telekürtölte fél Londont azzal, hogy ön elment az ügyvédjéhez, megváltoztatta a végrendeletét Mrs. Knight javára, és egy órán belül halott volt. Remington egyre idegesebb lett. - Nagyon különös pletyka. Hol van Lady Huward? - A Green Parkban volt. Most otthon van, hölgyekkel körülvéve, és ájuldozik a megrázkódtatástól. - Green Park? - állt fel Remington. - Eleanor ott szokott sétálni. A pletyka arról nem szól, hol van Eleanor? - Azt hiszem, ő is ott volt. - A fenébe! - Eleanor leszidta volna káromkodásért, ha itt van. Eleanor, aki olyan kedvesen megcsókolta reggel. A szája az övére tapadt, és egy pillanatig azt hitte, azt mondja, szereti. Nos, nem mondta. De egy ilyen nő biztosan nem adná oda magát olyan lelkesen, ha nem szeretné. Talán még ő sincs vele tisztában. Talán fél kimondani a szavakat. De ez az igazság. Ennek kell lennie. - Hazamegyek - jelentette ki Remington. - Meg kell bizonyosodnom róla, hogy Eleanor biztonságban van. - Henry, rendelje ide Mr. Knight hintóját. Remington, önnel tartok. - Látva Remington felvont szemöldökét, Clark megmagyarázta. - A tanújaként megígértem, hogy vigyázni fogok önre. Remington bólintott és futólépésben a kijárat felé indult, nyomában Clarkkal. Fanthorpe el akar utazni a mai hajóval. Már ott kellene lennie a kikötőben. De mi van, ha tényleg őrült? Eleanor nagyon hasonlít Lady Pricillára. Mi van akkor, ha el akarja pusztítani Eleanort? Vagy akkor, ha nem őrült, de tudja, ki ő valójában? Megszállott tervébe, hogy kiirtsa Remington egész családját talán Eleanort is bevette? És mi van, ha már fent van a hajó fedélzetén, de valakit lefizetett, hogy végezze el helyette a munkát? Ahogy leértek a lépcsőn, a hintó akkor állt meg előttük. - Haza! - kiáltotta Remington. - Gyorsan! - El szokta kísérni valaki a feleségét a sétáira? - kérdezte Clark, amint levetették magukat az ülésre. - A komornája. Az a kutya. Nem tetszik nekem ez az egész. A pletykának egyetlen részlete sem igaz, olyan egyszerűen megcáfolható, és Horatia olyan ostoba... nem hiszem, hogy ő találta volna ki. Szerintem valaki mástól hallotta. - Remington sétapálcát tartó keze megremegett. Egy kést is tartolt elrejtve a hintóban, amit most elővett és forgatni kezdte kezében a huszonkét centiméteres pengét. Éles volt és vágásra tervezték... a tokot felcsatolta a karjára. Nem tudna John gyorsabban hajtani? - Nem gondoltam, hogy Eleanorra vadászik. - Fanthorpe - mondta Clark. - Hát persze! A hazafelé út hátralévő része néma csendben telt, megérkezésük komor volt. Beth az előcsarnokban zokogott. Bridgeport a kezét tördelte, és Remington láttán felkiáltott. - A madám eltűnt! - Lizzie-vel... - dadogta Beth. Szeme duzzadt és vörös volt a sírástól. Remington szívébe mintha egy jéghideg kéz markolt volna bele. Agya úgy kezdett dolgozni, ahogyan máskor is vészhelyzetben - hűvösen, intelligensen. - Mikor rabolták el? Beth nagyot nyelt és rekedt hangon válaszolt:
- Egy órája, uram. Ahogy ön mondta, egyre csak sikoltoztam és sikoltoztam, de a hintó olyan gyorsan elhajtott, hogy senki sem ért a nyomába. Egy óra előnye van, de hintóval. - Bridgeport, kérem a lovamat! Clark, kövessen, és hozzon segítséget! Clark bólintott. - Rendben, de hová? Remington pontosan tudta, hová kell mennie. - A Lacy Hall birtokra, a régi ház romjaihoz. És Clark, az isten szerelmére, nagyon siessen!
30. fejezet Remington lóhalálában vágtatott keresztül a forgalmas londoni utcákon. A gyalogosok felháborodva kiabáltak utána és menekültek az útjából. A kocsik megpróbáltak kitérni előle. És mégsem haladt elég gyorsan. Rémületet és iszonyatot érzett. Időben odaér Eleanorhoz? Fanthorpe már korábban is ölt; képes lesz gonosz kéjjel meggyilkolni Eleanort, csak azért, mert az ő felesége. Kiért a városból. A nyílt úton nekieresztette a lovat, ráhajolt a nyakára, és olyan gyorsan vágtatott, hogy az ellenszél könnyeket csalt a szemébe. Egy vakkantás hallatán azonban nagy nehezen megállította a lovat. Lizzie állt az út szélén, olyan kifejezéssel a pofáján, amilyet Remington még sosem látott. Szeme vörösen csillogott, fogait kivillantva egyfolytában morgott, és úgy nézett rá, mintha azt követelné tőle, hogy hozza helyre a dolgokat. - Megmentem őt, kislány - mondta Remington. - Ígérem. Továbbvágtatott, és a háta mögül sokáig hallotta a halkuló, szemrehányó ugatást. Nem vehette fel Lizzie-t, ezért a kutya követte, méghozzá olyan gyorsan, amennyire csak a lábai bírták. Eleanornak igaza volt. Lizzie bátor kiskutya, és nem lesz semmi baja. Legalábbis remélte, mert Eleanor megölné, ha bármi történne a kutyával... Megölné. Remington komoran elhaladt a Lacy Hall kapuslakása mellett, és továbblovagolt az úton, míg egy alig látható, fűvel benőtt ösvényhez nem ért, amely egykor az apja házához vezetett. Amikor Remington először Angliába jött, keserűségében ellátogatott ide. Sokáig állt a fák között, amelyek a felhajtót szegélyezték, és nézte a ház romjait. A borostyán benőtte a falakat, és madarak fészkeltek a megrogyott kéményeken. Gyűlölt minden de Lacyt, aki csak a világra született, és húga sírjára bosszút esküdött. Most pedig rohan, hogy megmentsen egy de Lacyt, azt a nőt, aki begyógyította sérült lelke sebeit. - Siess! - suttogta a lónak. - Gyerünk! - Szélsebesen vágtatott az öreg, göcsörtös fák között, követve a friss keréknyomokat a fűben. Amikor bevette az utolsó kanyart, megpillantotta a romos lépcső előtt álló hintót, amely olyan volt, mintha a halál jött volna látogatóba a házba. Látta Fanthorpe-ot ódivatú, ízléstelen öltözékében, amint a hintónak támaszkodva áll és vár. Hat férfit látott lakájruhában, de testalkatuk alapján inkább verőlegények voltak. Körben álltak... Eleanor körül. Remington időben érkezett. Eleanor gyönyörű volt a napfényben, friss és boldog, és ő annyira szerette, hogy vereségre gondolni sem mert. Két nő már meghalt Fanthorpe gonoszsága miatt, és nem fogja hagyni, hogy Eleanor legyen a harmadik. Remington már akkor lassított a lóval, mielőtt Fanthorpe rászegezte volna a pisztolyát. - Szálljon le, Mr. Marchant! - kiáltotta Fanthorpe. - Különben most azonnal lelövöm! Egy kutató pillantás megmutatta, hogy Eleanor arca felderült a férje láttán. Az őt körülvevő alakoknál ugyan furkósbot volt, de úgy tűnt, Eleanor nincs tisztában az őt fenyegető veszéllyel és csak Remingtonnal törődik. Remington felmérte a távolságot Fanthorpe és az emberei között. Talán tizenkét méter lehetett. Fanthorpe valószínűleg nem akarta, hogy vér fröccsenjen a ruhájára - és talán attól félt, hogy ezek a vadállatok, ha egyszer elkezdenek valamit, képtelenek lesznek abbahagyni.
Remington lovával odakocogott az öregember és Eleanor közé. - Mondtam, hogy eljössz értem - kiáltott oda neki Eleanor. - Figyelmeztettem őket! - Örülök, hogy ennyire bízol bennem - felelte Remington. Ő már nem volt ilyen magabiztos, amikor értesült a hírről... valójában halálra volt rémülve. Még most is halálra volt rémülve. Fanthorpe emberei veszedelmesek voltak, komorak és sebhelyesek, az utcai söpredéknek is az alja, akiknek nincs vesztenivalójuk. Furcsamód Fanthorpe-ból is kiveszett a dölyfös magabiztosság, amely máskor minden mozdulatát jellemezte. Arca betegesen sápadt volt, szeme alatt csúnya, vörös, duzzadt seb éktelenkedett. Teljes súlyával ráhajolt a botjára és a fegyvert tartó keze remegett. - Korábban ideért, mint számítottam... Marchant. A pokolba, tudja, hogy kicsoda! Remingtonnak nem tetszett Fanthorpe keserves, szorult arckifejezése. A megszorult emberek általában vadul, gondolkodás nélkül lövöldöznek, az pedig vérengzéshez vezetne. A helyzet legalább olyan veszélyes volt, mint egy lőporos hordó egy égő hajón. Nyugodt hangon azt mondta: - Milord, le fogja késni a hajót. - A kapitány megvár. Én Fanthorpe grófja vagyok. - Talán még nem hallotta. - Remington könnyed mozdulattal leugrott a nyeregből. - A dagály nem vár senkire. - Akkor majd egy másik hajóval utazom. - Fanthorpe már nem hűvös és kimért volt, sokkal inkább reszketeg és ingerült. - Marchant, magával hozta a sétapálcáját? - Nem. Miért? - Mintha Remington nem tudná. - Legutóbb, miután használta a pálcáját, új embereket kellett felbérelnem. - Fanthorpe pisztolyával a kör felé intett. - Menjen oda! Nagyon megható jelenet lesz. Szerelme karjai közt halhat meg. Remington elindult a kör felé, közben megfogta a karjára felcsatolt kést. Az egyik gonosz képű verőlegény tenyerét csapkodta a furkósbottal és élvezettel szemlélte Remingtont, majd szája sarkából megjegyezte: - Ez egy nagydarab fickó, milord. Ez újabb tíz fontjába fog kerülni. Eleanor türelmes hangon így szólt hozzá: - Már mondtam. Lord Fanthorpe-nak egyáltalán nincs pénze. Önt nem fogja senki kifizetni. Egyiküket sem fogja senki kifizetni. Remington felismerte Eleanor taktikáját. Általában kibeszélte magát a bajból, és most is ezzel próbálkozott. Távol tartotta a gazfickókat - ami ugyan jó volt, de Remington sejtette, hogy az ilyenek már magában az élvezetért is elvégzik a munkát, aztán addig verik Fanthorpe-ot, amíg meg nem kapják a pénzüket. Fanthorpe azonban elkínzottnak látszott, és dühösen rászólt Eleanorra: - Megmondtam, hogy csend legyen! Remington észrevette, hogy Eleanor arcán egy nagy véraláfutás sötétlik és duzzadt orrából vér szivárog. Ez Fanthorpe műve volt. Remington elkapta Eleanor pillantását, szemével a lova felé intett, és tekintetével némán beszélt hozzá. Ha lehetőség nyílik, menekülj! Eleanor bólintott, ugyanazzal a higgadtsággal, amit Remington annyira szeretett benne, széttárta a karját és kedvesen, rábeszélően megkérdezte az emberektől: - Mit gondolnak, miért akar ma elutazni Lord Fanthorpe? Mit gondolnak, miért akarja, hogy hallgassak? Azért, mert a hitelezői elől menekül. Fanthorpe nem bírta tovább, elszakadt a cérnája.
- Ringyó! - kiáltotta, és a pisztoly csöve Remingtonról Eleanorra ugrott. Eleanor a földre vetette magát. Remington előhúzta a kését és belevágta a tenyerét furkósbottal csapkodó gazember karjába. Ekkor elszabadult a pokol. A verőlegények Remingtonra vetették magukat a furkósbotjaikkal. A sétapálcája nélkül Remingtonnak nem sok esélye volt, ennek ellenére vitézül harcolt, és kettőt le is terített, mielőtt a túlerő felülkerekedett volna. Az egyik furkósbot berepesztette a koponyáját. A kést kicsavarták a kezéből és lefogták a karját. Mielőtt verni kezdték volna, Remington megpillantotta Eleanort, amint a ló felé rohan. - Kapják el! - kiáltotta Fanthorpe, vadul integetve a pisztollyal. Az egyik fickó kiugrott a csapatból és futni kezdett Eleanor után. Ekkor Eleanor megtorpant - és derékig felemelte a szoknyáját. A férfiak megdermedtek. Mindnyájan megdermedtek és csak bámulták Eleanor hosszú, csupasz lábát és gömbölyű fenekét, amely fehéren világított a napfényben. Remingtonnak kiszáradt a szája. Szerette volna megölni a többi férfit, de ő maga sem tudta elszakítani tekintetét a látványtól. Aztán Eleanor futni kezdett a ló felé, felugrott a nyeregbe és vágtatni kezdett, egyenesen Fanthorpe felé. Az öregember hátratántorodott és ráesett a hintó lépcsőjére. Az utolsó pillanatban Eleanor elkanyarodott és az út felé vette az irányt. Fanthorpe sántikálva tett utána néhány lépést, a hátának szegezte a pisztolyt és lőtt. - Szuka! - rikoltotta. Eleanor sértetlenül ellovagolt. A bénultságból magukhoz térő verőlegények meglendítették furkósbotjaikat. Remington érezte, amint egy bordája megreped. A levegő sípolva szaladt ki a tüdejéből. Az egyik fickót ágyékon rúgta, kiszabadította az egyik karját, felkapott egy elejtett furkósbotot és ügyesen használni kezdte. Ennek ellenére vesztésre állt. Lassú és fájdalmas halál várt rá, de arra gondolt, hogy az utolsó emléke Eleanorról az lesz, ahogy magasra emelt szoknyával szalad a ló felé. A gazemberek ismét lefogták a karját, és felváltva ököllel püfölték, közben úgy biztatták egymást, mintha bokszmeccsen lennének. Minden kiáltásnak egy újabb ütés, újabb fájdalom volt az eredménye. Érezte, hogy betörik az orra, felreped az ajka, és szájában vér ízét érezte. A kiabálás egyre hangosabb lett; ezek a gazemberek valóban élvezték, amit csináltak. Hirtelen csend támadt. Remington dübörgő hangot hallott és érezte, hogy reng a föld. Ahogy fellesett duzzadt szemhéja alól, csak azt látta, hogy a furkósbotos gazemberek megfordulnak és rémülten bámulnak valamit. Eleanor vágtatott feléjük lóhalálában, kezében egy vastag ágat lóbált, és olyan szavakat kiáltozott, amelyek jóval csúnyábbak voltak az ő egyszerű pokoljánál. A fickók elengedték Remingtont, aki hangos nyögéssel zuhant a földre, támadói pedig fedezéket keresve szétszóródtak. Eleanor úgy üldözte őket Remington hatalmas lován, mint egy bosszúálló istennő. Remington imbolyogva felállt. Fanthorpe. Mi van Fanthorpe-pal? Hová tűnt? Ahogy körülnézett, megpillantotta az öregembert, aki hintója lépcsőjén kuporgott, és egy puskát szorított a vállához. A puska csöve EÍeanorra szegeződött. Remington figyelmeztetően felkiáltott. Eleanor nem hallotta. Remington futni kezdett. Azonban hiába adta bele minden erejét a futásba, szíve hiába pumpálta a vért, amilyen erősen csak tudta, nem ért oda. Nem volt elég gyors. Nem volt elég ideje. Tudta, hogy Fanthorpe megöli a feleségét.
Amikor a lövés eldördült, Remington összerándult, mintha a lövedék őt is eltalálta volna. - Eleanor! - Szeretett volna összeroskadni a fájdalomtól. - Istenem, Eleanor! Eleanor azonban továbbra is a nyeregben ült, és arcán kérlelhetetlen mosollyal két menekülő gazembert püfölt a vastag ággal. Fanthorpe lezuhant a hintó lépcsőjéről, a mellkasán tátongó sebből vér spriccelt. Remington rémülten nézett körül, új veszélyt keresve. Az út közepén Magnus ült lova hátán, kezében füstölgő puskával. Arca ijesztő maszk volt. Ránézett Remingtonra, és azt mondta hideg hangon. - A nővéremet is ő ölte meg. Lord Eanthorpe végre megkapta jogos büntetését. Az úton most érkezett lóháton Madeline és Gabriel, mögöttük pedig Dickie Driscoll és Clark. Követve Eleanor példáját, nekiláttak elfogni Eanthorpe embereit. Remington támolyogva megállt. Sérült volt és nagyon dühös. - Eleanor! - kiáltotta. Az asszony azonnal felhagyott az üldözéssel és odalovagolt Remingtonhoz. Leugrott a nyeregből és átölelve Remington derekát, megtámasztotta. - Jaj, ne! Hogy nézel ki? - Gyönyörű szemében borzalom tükröződött, ahogy férje arcát nézte, és gyengéden simogatta lüktető homlokát. - Drága Remingtonom, mit tettek veled? - Ne törődj most ezzel! - Remington dühösen meredt rá. - Hogy képzelted, hogy megmutathatod azoknak a fickóknak a csupasz lábadat? Eleanor pislogott és úgy nézett rá, mintha ő lenne a bolond. - Miért, talán nem értetted? Megpróbáltam elterelni a figyelmüket, hogy lehetőséged legyen kiszabadulni! - Hogy a pokolba gondoltad, hogy képes leszek kiszabadulni? Túlságosan lefoglalt a feneked bámulása! - kiabálta Remington. Most már Eleanor is kiabált. - Ne mondd azt, hogy pokol, és különben máskor is láttad már! - Ha majd egyszer nem nézek oda, nyugodtan hívhatod a temetkezési vállalkozót, mert akkor már biztosan halott leszek! - Legközelebb nem fog érdekelni, ha valaki laposra ver! Mindketten teli torokból üvöltöztek. - Ez a másik! Mi a fenéért jöttél vissza? Neked el kellett volna... - Menekülni és hagyni, hogy megöljenek? Csak azért, mert te egy átkozott idióta vagy? - Ne mondd azt, hogy átkozott! - utánozta Remington gúnyosan Eleanort. - Azt mondok, amit akarok! A feleséged vagyok és szeretlek, és... és ezek bántottak téged... Eleanor haragja hirtelen elpárolgott. Lesütötte a szemét, mintha bűnös lenne, és azt motyogta: Ezt nem akartam megmondani neked. Remington már egyáltalán nem érzett fajdalmát. Karját Eleanor dereka köré fonta. - Nem akartad megmondani nekem, hogy szeretsz? - Nem hittem, hogy hinnél nekem. - Eleanor a férfi szakadt, véres kravátliját igazgatta. Úgyis azt hiszed, hogy a pénzedért mentem hozzád. - Nem, ez nem igaz. Eleanor dacosan felvetette a fejét. - Te mondtad! - Nagyon sok ostobaságot mondtam. - Remington magához szorította a feleségét, bár nem túl erősen, ugyanis az egésze teste fájt. - Amikor beleszeretek a világ legcsodálatosabb asszonyába, nem tehetek róla, sok ostobaságot mondok.
Eleanor komoly arccal nézte a férfit, és egy pillanatig Remington azt hitte, valamiféle hibát követett el. Talán létezik valamiféle szabály az angol etikettben arra, hogy az ember közölje a feleségével, hogy szereti? Talán Eleanor nem gondolta komolyan azt, amit mondott? Talán nem is szereti? Aztán mint a felkelő nap, az asszony szeme ragyogni kezdett, és arcán gyönyörű mosoly bontott virágot. - Szeretsz? Remington megkönnyebbülten felsóhajtott. - Mit gondolsz, hagynám magam laposra verni, ha nem szeretnélek? - Kisimított egy hajtincset Eleanor arcából. - Szeretlek. Veled együtt érzem magam egésznek. Eleanor Remington nyaka köré fonta a karját és megpróbálta megcsókolni. A férfi ajka azonban duzzadt volt és az egyik szemét ki sem tudta nyitni. Így hát Eleanor óvatosan a homlokára nyomott egy csókot. - Szegény drágám, téged gyorsan haza kell vinnünk. Amikor felnézett, Remington azt látta, hogy körülállják őket a lovasok, és érdeklődve szemlélik a jelenetet. Magnus, Gabriel, Madeline, Clark és Dickie lenyűgözve figyelték őket. Remington a verőlegények közelben ácsorgó szakadt és viharvert csoportjára mutatott. - Mindet elkaptátok? - Miért, hányan voltak? - kérdezte Gabriel. - Hatan - felelte Eleanor. Magnus elhúzta a száját. - Itt csak öten vannak. Dickie Driscoll erős skót akcentusával megjegyezte: - Nem hiszem, hogy a hatos számúért aggódnunk kellene. - A felhajtó felé intett. Lizzie kocogott feléjük, fogai között egy nagy darab kék szaténnel. Amikor odaért Remingtonhoz, letette a lába elé ajándékát, majd leült és farkával dobolni kezdett a földön. Eleanor vidáman felnevetett. Remington próbált nem mosolyogni - túlságosan fájdalmas volt. Pontosabban most, hogy túl voltak az izgalmakon, minden fájdalmas volt. - Jó kutya! - Fél térdre ereszkedett, és megvakarta Lizzie fülét. A kutya, mintha tudná, mire gondol, jelentőségteljesen megbökte az orrával, és felnézett Eleanorra. Remington értette a célzást, ő is felnézett Eleanorra, és szemében legalább annyi imádattal, mint a kutyáéban, megkérdezte: - Hozzám jössz feleségül? - Már hozzád mentem. - Eleanor még mindig mosolygott, nem vette komolyan a kérdést. - Szeretném, ha rendesen csinálnánk. Feleségül akarlak venni egy templomban, anyám gyűrűjével, teljes tudatában annak, kit veszek feleségül. - Sebes, véres kezét nyújtotta Eleanornak. - Hozzám jössz feleségül? Madeline felől elfojtott zokogás hangja hallatszott. Gabriel gyengéden átölelte a feleségét. - Ó, jaj! - nyögte Magnus. Eleanor ekkor döbbent rá, hogy Remington komolyan gondolja. Megfogta a kezét, letérdelt mellé, a szemébe nézett, és azt mondta: - Drága Remingtonom, megtiszteltetés lesz számomra, ha hozzád mehetek feleségül. - Köszönöm. És most... - Megpróbált megnyerő arcot vágni, amikor az egész világ forgott vele. - Attól tartok, hogy el fogok ájulni.
Epilógus - Nekem az a kedvenc részem az egészben, amikor Remington elájult, mint egy leányzó. Magnus hercege a térdét csapkodva harsányan nevetett. Gabriel a homlokához kapta a kezét, és úgy tett, mint aki mindjárt el fog ájulni, mire a többi férfi is nevetni kezdett. Remington Lizzie fejét simogatta, megvárta, míg elhal a kacagás, majd felsőbbrendű mosollyal megjegyezte: - Azért irigykedtek, mert én feküdtem hazafelé a hintóban a nők ölében. A férfiak ismét harsány nevetésre fakadtak, bólogattak és szeretettel veregették Remington hátát. Eleanor bosszúsan odafordult a Magnus sussexi házának emeleti galériáján gyülekező hölgyekhez. - Halljátok őket? Úgy nevetnek, mint a bolondok. Nem tudják, hogy Remington súlyos agyrázkódást szenvedett, és majdnem meghalt? - Ennek beismerése együttérzést tenne szükségessé. - Madeline hanyagul legyintett. - Az együttérzés pedig nem férfias. - Ezek férfiak, mit vársz tőlük? - Lady Gertrude nagyon csinos volt zöld szaténruhájában és orcája piroslott az izgalomtól. - Szerintem izgulnak. - Mrs. Oxnard szemében bölcsesség csillogott. - Nem mindennap vesznek részt két ilyen előkelő pár kettős esküvőjén. A nők elnémultak, és eltűnődtek a nagy igazságon. Magnus úgy döntött, hogy ha Eleanor és Remington megismétlik házassági fogadalmukat, szeretné ő is személyesen az oltárhoz vezetni a lányát és ott átadni. Íy a sima esküvőből kettős esküvő lett. Az esemény egy óra múlva kezdődött a birtokon álló de Lacy kápolnában. Eleanor Madeline-re nézett. Unokatestvére nagyon csinos volt világoskék muszlinruhájában, amely remekül kiemelte formás karját és dekoltázsát. Eleanor ugyanilyen ruhát viselt, csak rózsaszínben, és a szoknya rakott derékrésze eltakarta enyhén domborodó pocakját. - Gönyörű vagy - mondta Madeline, ismét bizonyítva, hogy unokatestvérével egyformán gondolkodnak. - Irigyellek. Te már túl vagy ezen a szörnyű hányingeren. - Kezét még lapos hasára simította. - Borzalmas lenne, ha a szertartás alatt rosszul lennék. Eleanor elnevette magát. - De mindenképpen emlékezetes lenne. Gyermekeik születését két hónap eltéréssel várták. Remingtonnak és Gabrielnek meggyőződése volt, hogy mindketten lányok lesznek, és - amint mondták - ugyanolyan zűrös teremtések, mint az anyjuk. A nők azonban tudták, hogy mint minden másban, ebben is tévednek. Eleanor hirtelen támadt érzelemhullámtól vezérelve megölelte Madeline-t. - Ki gondolta volna nyolc évvel ezelőtt, amikor befogadtál, hogy ide jutunk? Négy hónapba telt a Remington által indítványozott esküvő megszervezése. Négy izgalomban és felfordulásban eltöltött hónapba. Lord Fanthorpe Magnus keze általi halálának híre végigsöpört az egész arisztokrácián, és mindenkinek tátva maradt a szája a döbbenettől. Annak hallatán, hogy Fanthorpe ölte meg Magnus nővérét, az idősebbek bólintottak és kijelentették, mindig sejtették, hogy így történt. Azonban az, hogy Fanthorpe vadászott Magnus unokahúgára, elképesztő hír volt. Minden Fanthorpe-pal kapcsolatos emlék bemocskolódott.
Amikor kiderült Lady Shapster szerepe Eleanor elrablásában, mindenki megtagadta a vele való ismeretséget. Hazaoldalgott a férjéhez - aki annyira nem törődött a lányával, hogy még az esküvőjére sem jött el. Éppen fajdszezon volt, és különben is, egyszer már férjhez ment, nem? Így aztán Magnus feladata lett Eleanor átadása is, és Eleanor rájött, hogy már teljesen közömbösen fogadja apja érdektelenségét. Végül is itt van neki Remington. Gyönyörű reggel volt és sütött a nap, miközben mindenki a kápolnába indulás időpontját várta. Csak a családtagokat és a közeli barátokat hívták meg, így a vendégek száma alig érte el a kétszázat, és Eleanor nem tehetett róla, de idegességet érzett, amikor arra gondolt, hogy szembe kell néznie a rengeteg bámuló szempárral. Végül is ő még mindig Eleanor volt, a félénk, szégyenlős Eleanor - kivéve amikor valami veszély fenyegette a szeretteit. Amikor Remington már elég jól volt, hogy kiüljön egy székbe és látogatókat fogadjon, Magnus megjelent nála. Amikor Magnus kártyán elvesztette Madeline-t, rájött, hogy nincs más választása, vissza kell szereznie a családi vagyont. Megvizsgálta a régi üzletet, amely során apja felszerelést szállított őfelsége haditengerészetének. Megmozgatott néhány követ; a szerződés még mindig érvényes volt, és azt akarta, hogy Remington intézze a dolgokat a haszon fejében. Ennek az az oka, mondta a maga nyers és őszinte módján, hogy megígérte az apjának, valamiképpen kárpótolja a Marchantokat a rajtuk esett sérelem miatt. És mert nagy ajándékot kapott Remingtontól: az igazságot nővére halálával kapcsolatban. Magnusnak évekig meggyőződése volt, hogy a testvére, Lord Shapster ölte meg Lady Pricillát. Most, hogy tudja az igazságot, mondta Magnus, mind Lady Pricilla, mind Abbie békében nyugodhatnak. Remington beleegyezett az üzletbe, azzal a feltétellel, hogy a haszon bizonyos százalékáért cserébe Magnus továbbra is igénybe veszi a befolyását a kormányban. Kezet ráztak, és miután Magnus távozott, Remington ott találta a mellette álló asztalon apja régi birtokának átruházására vonatkozó okiratát. A családok közötti ellenségeskedés véget ért. Eleanor a korláthoz lépett és lenézett Remington szőke fejére. Az órák emléke, amikor a férje eszméletlenül feküdt, még mindig kísértette, a hatalmas púp a fején, feldagadt arca pedig kézzel fogható nyomai voltak a szörnyű verésnek, aminek ő is szemtanúja volt. Hetekig tartott a gyógyulás, és Eleanor ez idő alatt vadul védelmezte Remingtont a túl sok látogatótól és saját magától is, amikor a férfi túl hamar fel akart kelni az ágyból. Majdnem elveszítette. Ezt sosem fogja elfelejtem. Mintha megérezte volna felesége tekintetét, Remington felnézett és elmosolyodott. Az üvegtetőn keresztül ráhulló napfényben fényesen csillogott szőke haja, és szeme sarkánál apró ráncok látszottak. Még mindig ő volt a legszebb férfi, akit Eleanor valaha látott, és alig merte elhinni, hogy az övé - és szereti őt. Pedig így volt, és a férfi ezt minden lehetséges módon a tudtára is adta. Amikor Eleanor elmondta neki, hogy babát vár, az ölébe ültette, és úgy ölelte, mintha a felesége csodával ajándékozta volna meg. - Megjöttek a hintók! - kiáltotta Magnus. - Ó, a hintók! Lányok! - Lady Gertrude tapsolt. - Mindenki fogja a kalapját és a köpenyét! Áthajolt a korláton és leszólt. - És Remington, drágám, a kutya sajnos nem jöhet velünk a templomba! Remington nevetett és átadta Lizzie-t a kutya saját inasának. Amióta négy hónapja olyan vitézül helytállt a verekedésben, Lizzie a befogadott kóbor kutyából megbecsült családtaggá lépett elő. Kutyaszíve teljes odaadásával imádta Remingtont. És Remington, bár a világért sem vallotta volna be, szintén imádta a kutyát.
- Hallották - kérdezte Lady Gertrude súgva Mrs. Oxnardtól -, hogy Remington megkérdezte, nem vihetné-e Lizzie a jegygyűrűket? Szerintem csak viccelt, bár nem vagyok benne teljesen biztos. Madeline és Eleanor hagyták, hogy Horatia és Mrs. Oxnard öltöztesse fel őket. Átvették a csokraikat és elindultak lefelé a lépcsőn. Gabriel és Remington a lépcső aljában várta őket. Gabriel büszkén csodálta Madeline-t. Remington a karját nyújtotta Eleanor felé, mintha nem bírná kivárni, hogy ismét megérinthesse. Eleanor az utolsó lépcsőfokon állva férjének nyújtotta a kezét. A férfi az ajkához emelte, megcsókolta, és azon a sötét, veszélyes, vadállatias hangon, amit Eleanor annyira szeretett, megkérdezte: - Eleanor de Lacy, hozzám jössz feleségül és enyém maradsz örökre? Eleanor arcán boldog mosoly jelent meg. - Teljes szívemmel.
