Az Ulysses-protokoll. A kritikai fordítás algoritmusa Kiss Gábor Zoltán Előadásomban azt a felismerést igyekszem példákkal bemutatni, hogy a nyilvánvaló szemantikai problémák mellett szintaktikai és szövegek közti navigációs problémák is nagyban befolyásolták az Ulysses újrafordítását. Az alapszöveg, az 1974-es Szentkuthy-féle fordítás eleve előrevetítette a nagyszámú segédszöveg használatát, a tényleges munka azonban minden várakozást felülmúlt a fordítás protokolláris összetettségét illetően. Navigációs problémáról van szó, a kifejezés hiperszöveg-irodalomból ismert értelmében; a felhasznált segédszövegek, a különféle szövegváltozatok, fordítások, szakkönyvek, kézikönyvek, szótárak és internetoldalak közti navigációt értve alatta, ahol a szövegek használati sorrendje és funkciója sem közömbös. A munka során kialakult a felhasznált szövegek egy sajátos rendje – ezt értem protokoll alatt –, melyhez természetesen nem minden esetben tartottuk magunkat, mégis hasznos segítségnek bizonyult a jelentésfejtés konkrét eseteiben. A szöveg a jelentésadás szemantikai munkája mellett nagyfokú szintaktikai-navigációs munkát is megkövetelt a részünkről – úgy, ahogy arról az ergodikus szövegek kapcsán a hiperszöveg-elmélet beszél. Espen Aarseth-tel úgy fogalmazhatnánk, hogy a szöveg az újrafordítás során a szemantikai ambiguitástól a szintaktikai apória felé mozdult el – apória mint „kiúttalanság”, a szó eredeti görög értelmében –, azaz a többértelműség mellett a fordításhoz felhasznált szövegek közti navigációra, a rajtuk való áthaladásra is jelentős hangsúly helyeződött. A Szentkuthy-féle alapszöveg – egy nyelvileg továbbra is fokozott esztétikai értékkel bíró szöveg – szintaktikai jelenségként is érdekessé vált, illetve egy nagyobb szövegegyüttes részeként egy szélesebb belső és külső összefüggésrendszer, hálózat középpontjává. A nyelvi-szemantikai mellett megjelent egy új, paraverbális dimenziója is – nekünk, fordítóknak pedig elsőként ezzel a dimenzióval kellett megküzdenünk. Mely szövegek tartoznak ehhez a nagyobb szövegegyütteshez, és mit értünk alapszöveg alatt? Az említett két (a ’86-os javított kiadást tekintve három) magyar szövegváltozaton túl természetesen egy angol (pontosabban két angol: a Gabler-féle kritikai és a 22-es fakszimile kiadás), illetve a Joyce által hitelesített francia fordításon alapuló kritikai igényű (Pleiade) változat jöhetett szóba alapszövegként. Magyar kiindulószövegként a ’74-es fordítás mellett szólt a legtöbb érv; a pontatlanságok és túlhabzások ellenére ez a változat kellő esztétikai értékkel bírt, és mentes volt a későbbi kiadás számos félrevezető korrekciójától. A lehetséges angol kiadások közül az 1984-es Gabler-kiadás mellett döntöttünk – a regény egy ebben a formában sohasem létező, ideális változata mellett. (Az utóbbi, Richard Ellmann által leírt meghatározás a jelen vállalkozást éppúgy jellemzi, mint a Gabler-féle szöveget; mi magunk is egy idealizált szövegváltozatot képzeltünk el, mely az újrafordított részek mellett az eddigi változatokat is magában foglalja.) Az alapszövegeink mellett a Joyce-kutatás szakmunkái, a fontosabb monográfiák és tanulmányok, az annotációs és magyarázó kötetek, a Ulysses Annotated, a New Bloomsday Book, az Allusions in Ulysses, a Ulysses – A Reference Guide, illetve a nem Gabler-féle kötetek jegyzetei szolgáltak
elsődleges fogódzóként a problémás helyeken. Számos esetben perdöntőnek bizonyultak az olyan nem szöveges források, mint a korabeli térképek, levelezőlapok, hírlapillusztrációk, tipográfia és reklámok, a tárgyi kultúra ábrázolásai, vagy a ma is létező, beazonosítható helyek fotói. A Titbits reklámjai, a joyceimages.com képei, a korabeli és mai városfotók nélkül számos mondat megmaradt volna a korábbi változatokból ismerős, homályos értelmében. A szleng-, szinonima-, idegen szavak-, etimológiai-, angol és francia szótárakkal, stilisztikai kézikönyvekkel, hivatkozott irodalmi, filozófiai stb. szövegekkel, Shakespeare- és bibliafordításokkal kapcsolatban szintén kialakult egy sajátos prioritásrendszer, amihez többnyire tartottuk is magunkat (a Károli-féle Biblia a biblikus regiszterhez, az Arany-féle Hamlet-fordítás a shakespeare-i nyelvhez köthető stb.). Az internet a szótár- és kézikönyvhasználat mellett a kifejezésváltozatok gyakoriságát illetően bizonyult hasznosnak, a Ulysses Concordance oldal szómutatói pedig állandó referenciaként szolgáltak a könyv linkjeivel kapcsolatban. A fordítás során létrejövő új szövegentitás határai folyamatos változásban voltak, a szintaktikai-navigációs dimenzió és az említett nem szöveges elemek felbontották a fordítás hagyományos nyelvi-kommunikációs képletét, illetve új elemekkel egészítették ki azt. Olvasóból felhasználókká, a protokoll létrehozóivá és alkalmazóivá váltunk, miközben egyre nyilvánvalóbbá váltak a könyvformátum korlátai és esetlegességei. A szöveg olvasás során történő létrejövése mindvégig szembenállt a regény implicit, beépített linkhálózatával, strukturális szervezettségével; a szövegben való előrehaladás rengeteg visszacsatolással, a szöveg folyamatos revíziójával járt együtt. Az alábbiakban két példával illusztrálom a szövegközi navigációt és a fordítói protokoll működését . 1) Az első példa nüansznyi ugyan, sőt linket sem tartalmaz a könyv további részeihez, viszont rögtön rávilágít a Gáspár- és Szentkuthy-féle fordítások különbségeire. A Shakespeare címerpajzsát leíró mondatra utalok a Scylla and Charybdis fejezetből, ami az angol eredetiben sem egy egyszerű mondat. Így hangzik: „Like John o'Gaunt his name is dear to him, as dear as the coat and crest he toadied for, on a bend sable a spear or steeled argent” (9.924-925). A mondat kontextusa alapjában véve érdektelen: Stephen a műveltségét fitogtatja, kiselőadást tart Shakespeare-ről, majd – mintegy mellékesen – utal a bárd által nagynehezen megszerzett nemesi címerre. A mondat második fele érdekes a számunkra, mely az általunk ajánlott változatban így hangzik: „mint a sisakforgós címer, amelyért pitizett: éjfekete harántpólyában ezüsthegyű aranydárda...” A félreértés lehetőségét elsősorban az „or” szó hordozza, amely itt strukturális homonímiát képez, helyzete alapján lehetne angol kötőszó, de valójában francia jelző, amely – a francia szórendnek megfelelően – a jelzett (angol) szó után áll. A Gáspár-féle megoldás tipikus módon szinte szóról-szóra visszaadja az eredetit; az or szót a címertani értelmében, színként (és franciául) érti: „Neve John O’Gaunt módjára kedves neki, akárcsak címerpajzsa, melyet hízelgéssel szerzett, ezüsthegyű lándzsa arany mezőben” (168). Szentkuthyt becsapja a szintaxis és választó mellérendelő kötőszóként fordítja az or-t: „Mint John O'Gaunt, nevéből szívügyet csinált, ahogy szívügye volt az a nemesi címer, melyet kinyalogatott magának, jobb harántpólyán a lándzsa vagy acélos ezüsthegy” (258). A két mondat különbsége a szintaxison és a stiláris jellemzőkön túl abban áll, hogy más-más címert írnak le. Gáspárnál arany mezőben szerepel az ezüsthegyű lándzsa,
Szentkuthynál lándzsa, vagy acélos ezüsthegy szerepel a jobb harántpólyán, és nincs szó aranymezőről. A Gáspár-féle változat szintaktikailag pontosabb, viszont elvéti a mondat címertani szintaxisát: felismeri az or szó jelentését, azonban nem a dárdához, hanem a harántpólya alapját képező mezőhöz társítja (holott Stephen erről nem beszél). Szentkuthy megoldása címertanilag hitelesebbnek tűnik, a nyelvtani félreértés viszont menthetetlenül összezavarja a jól induló képet. A helyes megoldás a két magyar változatból utólag könnyen rekonstruálható – kb. „jobb harántpólyán ezüsthegyű [arany]dárda” –, amit utóbb a segédszövegeink is igazolnak. Sorrendben haladok: a francia fordítás kizárja a vagylagosság lehetőségét az or szó kapcsán, Gifford akkurátus jegyzete viszont összezavarja a képet: a címer olyan elemeivel foglalkozik, melyekről Stephen nem beszél. A mondat címertani szintaxisára a heraldika internetes forrásai és a Joyce-szakirodalom, valamint a címer képe adnak magyarázatot. Michael J. O'Shea a mondat elliptikusságára hívja fel a figyelmet, hogy ti. Stephen kihagyja az arany mezőt a leírásból, melyen az általa megnevezett két elem szerepel (a jobb harántsáv és a dárda). Gáspár tévedése abban áll, hogy nem veszi figyelembe a leírás heraldikai kényszerrendezettségét, hogy a címeren szereplő elemek nem előzhetik meg a címer alapszínének szavát. Bár Shakespeare címerén valóban arany mezőn fut keresztül a fekete harántsáv – amint az a címer korabeli képein, vagy a Shakespeare által benyújtott hivatalos kérvényen szerepel –, Stephen mégis az utóbbival, az átlós mesteralakkal nyitja a leírást, és ezen szerepel az ominózus dárda. Részletkérdésről van szó, a probléma és a megoldás azonban tipikusnak mondható: Gáspár megoldása szemantikailag helyesebb, de fakóbb, Szentkuthyé választékosabb, viszont elvéti a kép értelmét. Ami szempontunkból érdekes és tanulságos, az a helyes megoldásra való rátalálás folyamata: a mondat értelmét a segédszövegeken és képeken keresztüli navigációval, illetve a két fordítás elemeinek kombinációjával rekonstruáltuk. A fordítás során felmerült megoldásainkkal – „sötét mezőben lándzsa, arannyal mintázott [/futtatott] ezüst” – fokozatosan jutottunk el a megfelelő kifejezések és szintaxis felismeréséig, a szokásos segédszövegeink melletti újabb szövegeket is bevonva a repertoárunkba. A rajtuk keresztüli navigáció során fontos volt, hogy a megfelelő forrásokat használjuk – a heraldika irodalmát és fogalmait, a történetileg létező Shakespeare-címer ábrázolásait –, a félrevezető forrásokat pedig kellő távolságtartással kezeljük – a meglévő fordításainkat, a Gifford-féle jegyzetet –, és hogy csakis a hasznos információt emeljük ki belőlük. 2) A második példa izgalmasabb és linket is tartalmaz. Joyce a Hamlet egyik sorát – a darab eleji őrségváltás egyik mondatát, a Francisco által az őrködésben őt felváltani érkező Bernardóhoz intézett „For this relief much thanks”-mondatot – helyezi egy pikáns és egy utalásoktól terhelt kontextusba a Nausicaa és az Oxen fejezetekben. Az első esetben Bloom elmélkedésének vagyunk tanúi, aki épp kielégülést hozó voyeur-élményét követően mereng magában; a második esetben az elbeszélő szöveg nyújt összefoglalást az előző este történéseiről és az aznapiakról. A probléma – annak ellenére, hogy a megoldás utóbb pofonegyszerűnek bizonyult – igen kényes: adott egy magyarul is létező klasszikus szöveg, melynek egy nem túlságosan jellemző részletét be kell illesztenünk két egészen különböző mondatkörnyezetbe, lehetőleg a már létező magyar fordításban. A helyzet sajátos nehézségéhez hozzájárul, hogy a mondat első megjelenése után Bloom meg is jegyzi, hogy ez
a Hamletből van, tehát a kulturális allúzió ezúttal nagyon is explicit. Fordítóként az elsődleges gondunk az volt, hogy az eredeti (az őrségváltás kontextusába illeszkedő) mondat az angol olvasó számára a nonstandard szórend miatt jelölt, s így idézetként hat, míg az Arany-féle fordítás belesimul a magyar mondatkörnyezetbe, elsikkad mint idézet és mint link. Ezen persze aligha tudunk változtatni, a mondat mindenképpen jegyzetet igényel. Másrészt az Arany által adott megoldás egyik esetben sem igazán működik, ami a Gáspár- és Szentkuthy-féle fordításból azonnal kitűnik. Érdekes, hogy míg Gáspár következetesen fordítja a két mondatot (ami ha nem is értelmetlenné, de zavarossá teszi a két helyet, illetve elveszíti a Hamlet-utalást), addig Szentkuthy az értelemért cserébe lemond a linkről és (az egyik esetben) megtartja a Hamlet-utalást. A shakespeare-i „For this relief much thanks”-mondatot (I.i.8) Arany „Köszönöm, hogy felváltasz”-ként fordítja. Gáspár megoldása – az „E könnyebbségért köszönet” – megtartja a linket, a „könnyebbség” szó azonban sem a bloomi kontextusban, sem a későbbi helyen nem állja meg a helyét. Szentkuthy észreveszi a Hamlet-utalást, sőt – helyesen – fel is használja Arany fordítását. Azonban tudja, hogy csak az első esetben hangzik értelmesen a mondat, ezért a második helyen egyszerűen újrafordítja: „Köszönöm a megkönnyebbülést”, mondatja Bloommal, és „Köszönöm, hogy felváltasz”, mondja a második esetben, immár Arany szavaival. A probléma világos: egy olyan megoldásra volt szükségünk, ami mindkét esetben értelmes és – bízva a majdani olvasó figyelmében – linkként is felismerhető. Arany verziója egyik helyen sem illeszkedik a kontextushoz, és alluzív felidéző potenciálja, jelöltsége is csekély. Mivel minden más Hamlet-idézetet Aranytól vettünk, egy darabig úgy gondoltuk, Arany fordítói modorában hamisítunk ide egy ál-idézetet, amely megfelel minden tematikus, stilisztikai és metrikai feltételnek. Ez a verzió így hangzott volna: „Nagy könnyebbség ez nékem, hála érte.” Ezt szorította ki azután a Nádasdy Ádám fordításából vett mondat, amely tömörebb, funkcionálisan éppolyan megfelelő, viszont a saját jogán (már előzetes létezése jogán is) rendelkezik némi autoritással, s így elkerülhetővé teszi a hamisítást. Nádasdy megoldása – „Köszönöm, rám fér” – a Hamlet eredeti szövegkörnyezetét alakítja át, így mentesít bennünket a joyce-i kontextus átalakításának kényszerétől is. A „rám fért” rögtön beleillik Bloom monológjába, akinek Gerty közreműködésével sikerült helyrebillentenie a reggel óta tartó rossz közérzetét: „Azért nekem határozottan jót tett. Elég hervadt voltam Kiernan kocsmája és Dignamék után. Köszönöm, rámfért.” A második hely talányosabb (nyilván vaskos jegyzetapparátust igényel), a „rámfért” megoldás azonban itt is megállja a helyét. Az új fordításban végül a következő változat szerepel az Oxenben: „A titokról lehullt a lepel. Haines a harmadik testvér. Igazi neve Childs. A fekete párduc tulajdon apjának szelleme. Kábítószerekkel él, hogy bűnét elfelejtse. Köszönöm, rámfért.” (14.1032-1034) Érdemes röviden „lefordítanunk” a személytelen elbeszélő talányos és számos linket tartalmazó megfogalmazását. A titok, amiről beszél, többértelmű: egyrészt a könyvben többször szereplő Childs-gyilkosságra – a korabeli dublini közvéleményt foglalkoztató ismert városi legendára – utal, másrészt Stephen korábbi Hamlet-értelmezésére. A Childs-gyilkosság először a Hades-fejezetben, majd az Aeolusban és az Oxenben kerül elő; feltételezett testvérgyilkosság, a vádlottat a védőügyvéd szenvedélyes védőbeszéde mentette meg. Az Oxenben gótikus rémregény-részlet idézi fel az esetet (Walpole és Le Fanu modorában),
Mulligan elbeszélésében, aki Haines személyében leplezi le a gyilkost: „Malakiás története mindnyájukban megfagyasztotta a vért. Elébük varázsolta a színt. A titkos ajtó a kandalló mellett kinyílt és a fülkében megjelent… Haines! Melyikünket ne járt volna át a borzongás? Egyik kezében mappa, tele kelta irodalommal, másik kezében fiola, felirata Méreg. Megdöbbenés, iszonyat, émely sápasztott minden arcot, miközben kísérteties vigyorával körbehordozta rajtuk tekintetét. Számítottam az efféle fogadtatásra, kezdte vérfagyasztó nevetéssel, alighanem a történelem az oka. Igen, ez az igazság. Én vagyok Samuel Childs gyilkosa.” A „titok” másik értelme Stephen Hamlet-értelmezése, amit korábban Mulligan félremagyaráz, és amely végül a Scyllában kerül kifejtésre. A Shakespeare személye, a Hamlet szerzője, és a címadó karakter körüli titkot Stephen a Scyllában úgy oldja meg, hogy a Szellemmel azonosítja Shakespeare-t (akit színészként el is játszott), amiből az következik, hogy a színész Shakespeare saját halott fia, Hamnet szellemével beszélget a felesége, Anna bűneiről. A „harmadik testvér” egyrészt a Childs-gyilkosság esetleges harmadik fivérére (a tényleges elkövetőre), másrészt a három Shakespeare-testvérre (Willre, Richardra és Edmundra) utal. A „fekete párduc” Haines előző esti rémálmának és lövöldözésének az oka; a „tulajdon apjának szelleme” egyrészt az iménti Hamlet-értelmezésre utal, másrészt Haines reggeli félreértésére, aki Mulligan beharangozó szavai után fatálisan félreérti Stephen értelmezését, harmadrészt pedig Haines apjára, akiről Mulligan a regény elején azt állítja, hogy hashajtót árult a zuluknak. A „Kábítószerekkel él, hogy bűnét elfelejtse”-mondat Mulligan rémregény-paródiájára mutat vissza, esetleg a Haines apja által árult gyanús szerekre utal. A fentieket összegezve a „Köszönöm, rámfért”-mondat egyszerre utal a a Childs-gyilkosság megfejtésére (Haines a gyilkos), és Haines megkönnyebbülésére (hogy sikerült, hacsak időlegesen is, elfelednie bűnét, vagy talán a kábítószerek révén megszabadulnia a bűntudattól) – de ugyanígy utalhat Stephen megkönnyebbülésére is a Hamlet-kiselőadás után. Az itteni példához felhasznált segédszövegeink – a Gáspár- és Szentkuthy-fordítások, illetve az Arany- és Nádasdy-féle Hamlet mellett – a Ulysses Concordance oldal szómutatói, a Joyce-szakirodalom, és az eredeti szöveg voltak. Az előző, címertani példához képest itt a hasznos források kiválasztása és értékelése mellett a szerencse is közrejátszott a megoldásban. A szemantikai tartalom felfejtését, az összefüggések értelmezését és megértését ismét a szövegek közti navigáció, egyfajta „fizikai” mozgás egészítette ki. Ez utóbbi a keresés és rátalálás, az apória és epifánia dialektikáját követte, egy nemlineáris, a szöveg egyes helyei fölött köröző mozgásként. A munka a jelfejtés, tájékozódás, tévelygés és rátalálás, a létrejövés és interakció folyamataként ment végbe. A jelen virtuális kötetben és a majdani, végső könyvváltozatban nyoma sincs – illetve nyoma sem lesz – az itt taglalt navigációs problémáknak, protokollnak, vagy paraverbális dimenziónak. A fordítás technikai körülményei annak rendje s módja szerint visszaváltoznak szemantikai problémává, és az online, vagy külön kötetben megjelenő jegyzetekbe, appendixekbe szorulnak vissza.
