Az egyház alapítása a történeti-kritikai kutatás szemével Gerhard Lohfink: Jesus und die Kirche, in Walter Kern – Hermann J. Pottmeyer – Max Seckler (Hg.): Handbuch der Fundamentaltheologie, Bd., 3, Traktat Kirche, Herder, Freiburg im Breisgau, 1986, 49–96. (Kivonatos fordítás.)
Előzetes kérdések Alapított-e Jézus egyházat? Az újskolasztikus apologetika szinte egész rendszerének szegletköve volt annak történeti bizonyítása, hogy Jézus közvetlenül egyházat alapított.1 Be kellett mutatni, amit 1910-ben az antimodernista eskü így foglalt össze: Hiszek az egyházban, a kinyilatkoztatott ige őrében és tanítójában, melyet maga az igazi és történeti Krisztus alapított, amikor közöttünk élt, közvetlen alapítással, és Péterre, az apostoli hierarchia fejére, illetve mindörökké az ő utódaira épített.2
Az ilyen „közvetlen alapítás” bizonyítása egyre nehezebbé vált a történeti-kritikai exegézis miatt. Mt 16,18 az a szövegrész, amelyre a bizonyítás leginkább támaszkodott. Ezt a szövegrészt ma mindenki joggal tartja húsvét utáni alkotásnak. Mindenekelőtt azonban az kérdőjelezi meg az egyházalapítást, hogy belátjuk Jézus működésének, fellépésének eszkatologikus jellegét. H. Conzelmann így fogalmazta meg: Jézus eszkatologikus öntudata kizárja, hogy itt egy olyan egyházra gondoljunk, mint a jelenlegi.3
Csak akkor beszélhetünk „Jézusról és az egyházról”, ha pontosan tisztázzuk, hogy ebben az összefüggésben voltaképpen mit is értünk egyház alatt. Sőt, csak akkor juthatunk történetileg helyes eredményhez, ha biblikus kategóriákban gondolkodunk, vagyis ha az egyház fogalmát nem választjuk el az Isten népe biblikus fogalmától. Viszont éppen ez történik az antimodernista esküben, valamint Conzelmannál is. Hogy elkerüljük ezt a veszélyt, a következőkben nem azonnal a Jézus-egyház kapcsolat történeti kérdését teszszük fel. Először inkább azt vizsgáljuk, hogy az újszövetségi iratok mit mondanak az egyház keletkezéséről. Ez a kérdésfeltevés nemcsak azért kínálkozik, mert az újszövetségi szerzőknek nem lebecsülendő súlyú önálló teológiájuk van, hanem mert arra is lehetőséget ad, hogy elkerüljük az anakronisztikus fogalmakat és pontosítsuk a történelmi rekonstrukció kérdését. Hogy milyen fontos ez az eljárás már nyelvészeti okokból is, ahhoz elég egy pillantást vetnünk Mt 16,18-ra. Lehetetlen ugyanis megmondani, hogy ott mit jelent az „ekklészia”, ha nem vesszük figyelembe a Máté-evangélium egész szövegének ekkleziológiáját. Ha azonban ezt látjuk, nagyon hamar világossá válik, hogy az egyházalapítás fogalma nem felel meg e koronatanúként idézett evangélium szándékának. Hogyan felelne akkor meg Jézus szándékának?
Az újszövetségi szerzők szemléletmódja A Máté-evangélium A Máté-evangélium szerzője Lukácshoz hasonlóan átfogó képet vázol fel az egyház keletkezéséről. Kiindulási helyzete ugyanakkor egészen más, mint Lukácsé. Mivel nem fűzött második könyvet evangéliumához, kénytelen volt a húsvét utáni fejleményeket mint jövendöléseket beépíteni az általa átvett evangéliumi hagyományba. Mindenesetre törekszik arra, hogy az ilyen elővételezéseket jövő idejű jelzettel lássa el. A gyermekségtörténet és Jézus működésének előkészítése (3,1–4,11) az evangélium többi részénél még erősebb elővételezéseket mutatnak. Így a 2. fejezetben már elővételezve megjelenik a pogányok beáramlása az egyházba, valamint az a tény, hogy
1 Vö. pl. F. Hettinger, Lehrbuch der Fundamentaltheologie oder Apologetik. (Freiburg 11878); A. Tanquerey, Synopsis Theologiae Dogmaticae Fundamentalis. (Paris 1896, 21927). 2 DS 3540 3 H. Conzelmann, Grundriß der Theologie des Neuen Testaments. (München 1967) 50.
1
Jeruzsálem elveti Jézust a szenvedéstörténetben. Az egyház keletkezésének eredetkutató bemutatása Jézus galileai működésével kezdődik a 4,12-ben: „Amikor meghallotta, hogy Jánost fogságba vetették, visszavonult Galileába”. Máté nagy súlyt fektet arra, hogy Jézus nyilvános fellépése során kizárólag Izraelhez fordult. Már a hegyi beszéd előkészítése is világossá teszi ezt. A néptömegek, melyek követik Jézust és azután hallgatják a hegyi beszédet, Izrael egészét képviselik: északnyugat (Galilea), északkelet (Dekapolisz), délnyugat (Júdea) és délkelet (Perea). Máté tudatosan kihagyja a pogány területeket. A hegyi beszéd a sínai Tóra kötelező messiási értelmezése Izrael egésze számára. Ahol azt meghallgatják és tettekre is váltják, ott az írástudók és farizeusok igazságával ellentétben létrejön az igaz Izrael. Jézusnak kizárólagosan Izraelhez fordulását emellett kiemeli a Tizenkettő meghívása és elküldése (10,1–42). Nekik ugyanazt kell tenniük, amit Jézus tesz, ezért „csak Izrael házának elveszett juhaihoz” mehetnek, ugyanúgy, ahogy Jézus is egyedül Izrael gyermekeihez küldetett (15,24–26). Az ország hirdetésében és hatalmas tetteiben Jézus „Izrael népe pásztorának” bizonyul (2,6). Jézus működésének ezt a jellegzetességét Máté kifejezésével élve úgy is nevezhetjük, mint Izrael összegyűjtését (23,37; vö. 12,30). Az evangélista egyáltalán nem úgy mutatja be a dolgokat, hogy Jézus fáradozása Izrael népének összegyűjtésén már eleve kudarcra lett volna ítélve. Ezt egy sor olyan szövegrész igazolja, melyben a nép érdeklődést és nyitottságot mutat Jézus iránt. Persze a nép nyitottságát és befogadását bemutató szövegrészekkel szemben van jó néhány olyan részlet is, mely Izrael egyre nagyobb mérvű ellenállását tárja fel, elsősorban a vezetők részéről. Jézusnak a kafarnaumi százados előtt már a 8,10-ben el kell ismernie: „Izraelben nem találtam ekkora hitet.” A 13,15-ben pedig Iz 6,10-zel meg kell állapítania: „Ennek a népnek megkeményedett a szíve.” A 21. fejezettől egyre szaporodnak azok a részletek, amelyek Izrael makacsságáról beszélnek. Elsősorban a gonosz szőlőmunkásokról (21,33–46), és a királyi menyegzőről szóló példabeszédben (22,1–14) tárul fel, hogy Izrael elveti Jézust. Ez a megtagadás a Pilátus előtti perben éri el tetőpontját. Máté itt – a Mk 15,6–14 rendelkezésére álló anyagával szemben – kifejezetten az egész nép ajkára adja a kiáltást: „Vére rajtunk és gyermekeinken!” (27,25). Izrael elutasítja Jézust, ennek megfelelően Isten is elutasítja Izraelt. Máté ebben egyrészt hozzá elérkező hagyományokra támaszkodhat, másrészt ő maga fogalmaz így: azoknak a galileai városoknak a sorsa, melyek Jézust elvetették, az ítélet napján rosszabb lesz, mint Tírusz, Szidon és Szodoma sorsa (11,20–24). Jeruzsálemet elpusztítják mint gyilkos várost (22,7). Ezen a gonosz és parázna nemzedéken (12,39) megbosszulnak minden ártatlan vért, melyet valaha is kiontottak a földön (23,34–36). Ezeken az ítéleteken kívül Máté azt is hangsúlyozza, hogy Izrael hűtlen része el fogja veszíteni üdvtörténeti kiválasztottságát, míg a pogányok részt kapnak az országban, „a baszileia fiai lesznek”. Ez azt jelenti, hogy azokat, akiké az ország igazából kellene hogy legyen, „kivetik a külső sötétségre” (8,11–12). Az evangélista a hűtlen Izrael üdvtörténeti szerepének megszűnését a legegyértelműbben a 21,43-ban fogalmazza meg: Mondom tehát nektek: elveszik tőlük az Isten országát, és egy olyan népnek adják, amely az ország gyümölcseit hozza.
A 21,43 versben átadott jézusi mondáshoz több megjegyzést is kell fűznünk: 1) A 16,18k alapítási szavakkal szemben, melyeket Máté mint hagyományt vesz át, a 21,43-at ő maga fogalmazza. Éppen ezért ez a vers rendkívül fontos, hogy megértsük Máté saját elképzelését az egyház megszületéséről. 2) A Mt 21,43 jövő időben áll, akárcsak a 11,22.24 és a 23,36. Az ország elvétele Izraeltől és átadása egy másik népnek tehát még nem játszódott le. Mivel Máté majd csak a Pilátus előtti jelenetet és Jézusnak ebből következő kivégzését tekinti úgy, mint Izrael végső megkeményedését, melyet Jézus követeinek az elvetése is alá kell majd hogy támasszon, az ország elvétele nem történhet meg Jézus halála előtt. Máté számára ez a zsidó háborúban és a szent város lerombolásában lesz nyilvánvaló. Ezzel azonban kizárjuk, hogy a 16,18k-ban egy már lejátszódott egyházalapításról volna szó. Ezt az is igazolja, hogy 16,18 ugyanúgy nem áll jelen időben, mint ahogy a 21,43 nem áll perfectumban. Nem úgy hangzik a vers: „ezennel erre a sziklára alapítom egyházamat”, és nem is azt olvassuk: „ezért elvették tőlük az országot”. 3) A harmadik, legfontosabb észrevétel, hogy a 21,43 nyilvánvaló összefüggést mutat Isten országa és Isten népe között. Már a 8,11k-ban is találkozunk ezzel. Máté szellemében Isten országa nyilvánvalóan rendelkezni fog egy néppel, amelyben alakot ölthet, és másra kisugározhat. 4) A negyedik kitétel, hogy a Mt 21,43-at semmiképpen nem foghatjuk fel úgy, mintha Izrael egésze elvesztené üdvtörténeti szerepét. A logion a szőlőmunkásokról szóló példabeszédet értelmezi, és ez egyértelműen a főpapoknak és az írástudóknak van címezve. Nem sokkal ezelőtt különböztette meg Máté Izrael felelős vezetőit, akik nem 2
hittek a Keresztelőnek, és a vámosokat és utcanőket, akik hittek neki. Az utóbbiak megkapják az országot, az előbbiek nem. A nép, amelynek átadják majd az Isten országát, legalábbis részben nyilván magából Izraelből kell, hogy kikerüljön. Máté ezzel feltételezi nemcsak az ország folyamatosságát, hanem Isten népe folyamatosságát is. A szakítás gondolata, mely Máténál nagy szerepet játszik, világosan mutatja, hogy így áll a helyzet. Már a Keresztelő úgy beszél Izraelről, mint Isten ültetvényéről, melyben minden fát, amely nem hoz jó gyümölcsöt, kivágnak. Egy másik képben a Keresztelő még hangsúlyosabban emeli ki a szakítás motívumát: az eljövendő Messiás megtisztítja szérűjét, vagyis Izraelt, a búzát csűrébe gyűjti, a konkolyt pedig tűzre veti. Máté az előbbi képet, Jézus ajkára adva közvetlenül alkalmazza: „Minden növényt, melyet nem mennyei Atyám ültetett, kitépnek majd.” Szakítás történik tehát az Isten népének ültetvényén belül. Amikor Jézus tizenkét tanítványa bejárja Izraelt és hirdeti az országot, lesznek olyan házak és városok, melyek méltónak bizonyulnak az üzenetre. Ezekre leszáll az Isten országának békéje. Más házak és városok nem fognak méltónak bizonyulni. Belőlük eltűnik a végidők békéje, melyet Jézus követei adnak hírül, és a por lerázásának jelszerű cselekvése által átadatnak Isten ítéletének. Máté abban a részletben beszél a legvilágosabban az Isten népén belül bekövetkező szakadásról, amely Jézus példabeszédeinek célját fejti ki (13,10–17). Iz 6,9k nyomán itt megmondja: Izraelben megkeményedett az emberek szíve. Néznek, és mégsem látnak, hallgatnak, de valójában nem értenek semmit. Az evangélista szerkesztése éles ellentétbe helyezi a megátalkodott népet a boldognak mondott tanítványokkal. „Ezek látják és hallják, amit sok próféta és igaz ember látni és hallani akart, és nem láthatta és nem hallhatta.” Sőt, nemcsak hogy látnak és hallanak, de értenek is. Ezzel nyilvánvalóvá válik: nem az egész nép makacsolta meg magát, Izraelnek nem az egésze vesztette el üdvtörténeti szerepét, hanem Izraelen belül vannak olyanok, akik Jézus szavát hallják és követik, s így megteszik az Atya akaratát. Ezek Jézus tanítványai, a kicsinyek és ártatlanok, akiknek Isten kinyilvánítja az országot a bölcsekkel és okosakkal szemben, s ezzel magát az országot adja át nekik. Máté kezdettől fogva világosan megmondja, hogy egész Izrael erre a tanítványságra kapott meghívást. A hegyi beszédben a tanítványok egy belső kört alkotnak Jézus körül, elsősorban nekik szól a Máté-evangélium első nagy beszédkompozíciója. A hegyi beszéd ugyanis a Tóra tökéletes, vagyis mindenre kiterjedő beteljesítését követeli meg. A Tóra beteljesítése azonban azt jelenti, hogy Jézust tanítványként követjük. A hegyi beszédet mégis az egész néphez intézi Jézus. Ez csak azt jelentheti: egész Izrael meghívást kapott Jézus követésére, illetve a radikális tanítványságra. Hogy Máténak valóban ez a véleménye, azt a 28,19-ből olvashatjuk ki. Itt a tizenegy megbízást kap, hogy minden népet tegyen tanítvánnyá. A Feltámadott végső útmutatásának gondos megfogalmazása a 28,18–20-ban egyértelműen jelzi, hogy Máté számára Isten népének lenni és tanítványnak lenni ugyanaz. A végidők igaz Izraele csak ott létezik, ahol Jézus tanítását követik, és a tanítványságot radikális követésben életre váltják. Az erről a tanítványságról szóló tanítást Máté hét nagy beszédkompozíciójában bontja ki, melyek közül az első és legfontosabb a hegyi beszéd. Ezekkel a beszédkompozíciókkal egyúttal feltárja az igaz Izrael szerkezetét is. Igaz Izraelről csak ott lehet szó, ahol a törvény tökéletes betöltése a követés formájában életté válik. Mindenesetre Máté elég világosan kimondja, hogy az ilyen tanítványság csak Jézus szabadító és elénk siető cselekvése nyomán lehetséges. Az igaz Izrael a fent leírt értelemben többé nem kötődik nemzeti keretekhez. Máté ezért mondja egész evangéliumában, hogy Isten népe a végidőkben megnyílik a pogányok befogadására. A népek odaáramlása már a bölcsek látogatásában is megmutatkozik, a 8,11-ben a népek zarándoklata motívumcsoport segítségével pedig kifejezetten is: „Sokan jönnek keletről és nyugatról, és asztalhoz ülnek a mennyek országában Ábrahám, Izsák és Jákob mellett.” A következő utalást az Iz 42,1–4 idézése jelenti a 12,18–20-ban, ahol végül ezt olvassuk: „Az ő nevében bíznak majd a nemzetek.” A 22,9–24,14 és 26,13 szerint tehát a 28,19k a pogánymisszióra szóló ünnepélyes megbízást jelenti az evangélium záró mozzanataként. Ennek során Máté gondosan ügyel arra, hogy pogányok bevonása mindig mint jövőbeli esemény szerepeljen. Az evangéliumi elbeszélés menete számára megmarad Jézus és a Tizenkettő kizárólag Izraelhez szóló küldetése. Majd csak Jézus halála és feltámadása nyitja meg a lehetőséget a pogány misszióra. Az ok kézenfekvő: a régi Izrael előjogát tiszteletben kellett tartani. Amikor azután Isten népének nagyobb része elutasította Jézust, s ezt Pilátus előtt ratifikálta, új helyzet állt elő, amely ahhoz vezetett, hogy ettől kezdve Isten országát egy „másik népnek” (21,43) adták át. Izraelből pedig – ahogy a 28,15 mutatja – lettek a „zsidók”. Most kell feltennünk azt a naiv kérdést, hogy Máté szerint mikor is jön létre az egyház. Teljes értelemben nem jöhet létre azelőtt, hogy Izrael nagy része meg ne keményítette volna szívét. E megtagadással összefüggésben napvilágra kerül az igaz Izrael, amely megteszi az Atya akaratát, s e megtagadás alapján az igaz Izrael megnyílhat a pogány népek előtt, s egyáltalán csak ezáltal éri el a maga teljes szélességét és egyetemességét. Mivel Izrael 3
nagy részének végső megátalkodása Jézus halálában válik ténnyé, a Mt 16,18k az evangélium egész szövegének összefüggésében teljesen helyénvaló módon áll jövő időben: „Te Péter vagy, és erre a sziklára fogom építeni ekklésziámat.” Mindezek után az ekklészia ezen a helyen Máté felfogása szerint csak a következőt jelentheti: az ekklészia a végidők igaz Izraele, vagyis az az Izrael, amely hallgatja és követi Jézus szavát, így egészében megtartja a Tórát, s egy olyan tanítványi állapotra jut el, amely nyitva áll a pogány népek előtt is. Ebben az értelemben az ekklészia kezdetében már megalakult, amikor Jézus az első tanítványokat követésére hívta, teljes alakját azonban csak Jézus halála után veheti fel. Amikor Jézus azt mondja, hogy ő maga fogja építeni egyházát, akkor ez Máté szerint a megdicsőült Krisztus folyamatos műve a húsvéti megjelenésektől kezdve a világ végéig. Az oikodomein ige Jer 31,4.27k; 33,7; 42,10 alapján értelmezendő. Itt arról van szó, hogy Isten helyreállítja az ő népét, miután lerombolta és elpusztította. Izrael végidőbeli megújításáról van tehát szó. Az oikodomein-ből is nyilvánvaló, hogy Mt 16,18 nem lehet „alapító szó”. Itt nem egy új valóság megalapításáról van szó, amelyet egyháznak neveznek, hanem Izraelnek, az üdvösség régi népének bevezetéséről az igazi követésnek és tanítványságnak abba az eszkatologikus formájába, amely Isten akaratának megfelel. Semmiképpen sem felel meg tehát Máté szándékának, ha arról beszélünk, hogy Izraelt felváltja az egyház. A régi és új közötti dialektika, mely az alapítást és felváltást helytelen, de legalábbis félreérthető kategóriákká teszi Máténál, már az 1,21-ben nagyon szép nyelvi kifejezést nyer. Itt Jézus születésének hírüladásánál ezt halljuk: „Ő fogja megváltani népét bűneitől.” Ki ez a nép? Nem lehet meggondolatlanul egyszerűen csak Isten régi népének mondani, hiszen ez Máté szerint túlnyomó többségében visszautasította Messiását. Tehát az evangélista már itt a Jézust elismerő igaz Izraelről beszélne? Ez az értelem, ez a jelentés ugyan szerepet játszik, mégsem lehet egyszerűen és minden megkülönböztetés nélkül erről a népről beszélni, mely az evangélium megírása idején már régóta létezik. Ezt a népet, az egyházat, nem megalapítani, nem felváltani, hanem megváltani kell.
A két lukácsi mű A két lukácsi mű szerzője egy üdvtörténeti vázlatot rajzol elénk, amely még Máténál is kifejezettebb, s amelyben még inkább arról van szó, hogy az egyház Izraelből születik meg. Lukács sokban egyezik Mátéval, főleg abban, hogy az egyházat ő is úgy akarja bemutatni, mint az igaz Izraelt. Mátéval ellentétben azonban nem használja az ekklészia szót evangéliumában. Ez nyilván azzal áll összefüggésben, hogy ő hozzáfűzött egy második könyvet is evangéliumához, melynek megfelelő pontján elkezdi használni ezt a szót. E második könyv révén Lukács már abban a helyzetben van, hogy az egyháznak Izraelben való megszületését differenciáltabban ábrázolhatja, mint Máté: egyrészt bemutatja, hogy az összegyűjtési mozgalom, melyet Jézus megkezdett, az apostolok által húsvét után sikeresen folytatódik, úgyhogy Isten régi népéből fokozatosan kialakul az igaz Izrael; másrészt egy második szakaszban, Jézus halála után is leírhatja a hitetlen Izrael tagadását, amit István diakónus meggyilkolásával indít el. Lukács számára tehát az egyház alapítása sok szakaszból és lépcsőből álló út. 1. Ez az út már az Ószövetségben elkezdődik. Izrael összegyűjtésének és az Izraelben végbemenő szakadásnak története itt indul el. Az ApCsel 7,2–53-ban István beszédéből többek között az is kiderül, hogy Isten népe nem először veti el Isten követeit. Izrael mindig is elvetette Isten üdvözítő tervét. „Ti keménynyakúak, ti, akik szíveteket és fületeket mindig bezárjátok a Szentlélek előtt! Már atyáitok is így tettek, és most ti is!” (ApCsel 7,51). Ugyanígy igaz azonban, hogy mindig is voltak Izraelben emberek, akik megtették Isten akaratát. Ezt szemlélteti a gyermekségtörténet, ahol még elénk tárul az Ószövetség egy darabja. Ennek nem utolsó sorban az a funkciója, hogy bemutassa a hívő és a megváltást váró Izraelt. A 2,25-ben egy olyan Simeonról van szó, „aki igaz volt, jámbor, és várta Izrael vigasztalását”. 2. A Keresztelő ébredési és összegyűjtési mozgalma. Hogy milyen fontos ez Lukács számára, azt mutatja az a tény, hogy már az apostoli igehirdetésben összeköti János és Jézus fellépését. „Ennek a Dávidnak a törzséből támasztotta Isten az ígéret szerint Jézust megváltónak Izrael számára, miután János Jézus fellépése előtt a bűnbánat keresztségét hirdette Izrael egész népe számára.” (ApCsel 13,23k; vö. 10,37). Lukács gondosan kidolgozza, hogy János tevékenysége egész Izraelre kiterjed. Az Izraelre való összpontosításban a Keresztelő Jézusra hasonlít, bár ő „mint utolsó próféta, még az üdvtörténet Krisztus előtti korában foglal helyet”. Nem sokkal ezután Jézusnak is csak a nép veszi komolyan prédikációját; a nép vezetői elutasítóak maradnak. 3. Jézus nyilvános működése. Jézus esetében is hangsúlyozza, hogy működése egész Izraelt érinti. A Lk 12,1 megszámlálhatatlan sokaságról beszél, amely feléje tódul. A Lk 24,19-ben visszatekint Jézus működésére: „Ha4
talmas volt tettben és szóban Isten és az egész nép előtt.” A nép összegyűjtése (Lk 13,34) Jézusnak csak a tanítványi közösségben sikerül. Az igaz Izrael képviselője lesz tehát, és egyúttal a jövendő egyház előzetes megalkotása. Izrael összegyűjtése kezdettől fogva sikertelen a nép vezetői körében, akik elutasítják Jézust és az ő üzenetét. Ők az Izrael feletti ítélet jelévé válnak, és elővételezik a jövendő zsidóságot, amely ApCsel 28,24–28 szerint elveszítette kiválasztottságát, hogy Isten népe legyen. A tanítványi közösség és a zsidó vezetők között ott van a nép. Lukács egészében véve nyitottnak és befogadónak írja le: „dicséri Jézust” (Lk 4,15), „örül tetteinek, melyeket végbevisz” (Lk 13,17), „csüggnek az ajkán” (Lk 19,47), vagyis a nép inkább Jézus oldalán áll, mint a vezetők oldalán. A tömegek jelenlétében pedig a hegyről lejövet mondott beszédben és a tanítványok egyéb oktatásai alkalmával már úgy ábrázolja a nép tanítványi közösséggé való összegyűjtését, mintha a pünkösd utáni időt elővételezné. Egyháztanilag fontos Jézus földi élete. Azért is, mert tizenkét apostolt választott ki tanítványi közösségnek, és elküldte őket, hogy gyógyítsanak és hirdessék Isten országát. Küldetésük egész Izraelhez szól, és nem feladatuk, hogy Izrael mellett vagy azon belül egy külön hitközösséget hozzanak létre. A tanítványok elküldésében tehát nincs szó kifejezett hivatalátruházásról egy jövendő egyház számára. 4. A Feltámadott megjelenései. Húsvétkor kiderül, hogy az apostolok küldetését mélyebben kell megragadnunk, mint az Jézus halála és feltámadása előtt lehetséges volt. Az igaz Izrael, melyhez küldetést kapnak, magában kell, hogy foglalja a pogány népeket is, és az Isten országának üzenetéhez, mely továbbra is az igehirdetés tárgya, kapcsolódnia kell a Jézusról szóló tanúságtételnek is. Mindenesetre a Lk 24,47 és az ApCsel 1,8 még nagyon visszafogottan beszél a pogányok közti misszióról, még semmiképpen nem beszélnek annak a közvetlen kezdetéről. Mint az Ám 9,11k idézése az ApCsel 15,16k-ban mutatja, Lukács felfogása szerint először Dávid, vagyis Izrael elpusztult sátrát kell ismét felállítani, és csak ez után az újjáépítés után és ebből kiindulva kereshetik a pogányok az Urat. 5. Pünkösd. A tanítványok közössége megkapja a Szentlelket. Figyeljünk fel arra, hogy Lukácsnál a Lélek nemcsak a Jézusról szóló tanúságtételre tesz képessé: Izrael, melyet a tanítványi közösség jelképez, Isten végidőkre szóló ígéreteként fogadja be a Lelket. Ebben a Lélekben kezdődik pünkösd napján Izrael összegyűjtésének egy újabb szakasza – nevezetesen éppen az, amit az ApCsel 15,16k Dávid lerombolt sátrai helyreállításának nevez. Itt folytatódik az, amit Jézus elindított. A néptömeg, amely az első könyvben Jézushoz pozitív módon viszonyult, most gyorsan és folyamatosan az apostolok körül gyűlik össze. Pünkösd napján körülbelül háromezer ember „csatlakozott” az apostolok közösségéhez. Nem sokkal lejjebb ezt olvassuk: „És az Úr naponta vezetett hozzájuk olyanokat, akiknek meg kellett menekülniük” (2,47). A férfiak száma a közösségben csakhamar eléri az ötezret. A számbeli növekedésről találunk még adatokat az ApCsel 5,14; 6,1 és 6,7-ben. Izrael e húsvét utáni összegyűjtésének ábrázolása lényegében István történetéig tart. Itt változik az előjel. Ettől fogva a jeruzsálemi nép hitetlen vezetőinek oldalára áll, ábrázolása alapvetően negatív. Egyre inkább a „zsidók” kifejezés használatos rá vonatkozóan, melynek megfelelően István halálától fogva Lukács a tanítványok közösségét mind gyakrabban nevezi ekklésziának. Az ilyen nyelvi megkülönböztetések nem lehetnek a véletlen művei. A nyelvi szint az Izraelben bekövetkezett szakadást tárja fel nekünk. A hívő Izrael egyházzá válik, a hitetlen pedig zsidósággá. Kettős művének végén Lukács az Iz 6,9k megátalkodást jelző kijelentésével végleg kimondja, hogy a Jézusban nem hívő zsidók maguk helyezik magukat Izraelen kívülre. 6. A pogányok felvétele az egyházba. Ezt Lukács nagyon jól összeköti az István halála utáni következetesen és részletesen ábrázolt fejlődéssel, melynek során Izrael hitetlen része megkeményíti szívét az apostoli igehirdetés előtt. Ezt az összekapcsolást szinte programszerűen fogalmazza meg a 13,46-ban: Nektek (= az izraelitáknak) kellett először hirdetni az Isten igéjét. Mivel azonban elvetettétek azt és méltatlanoknak bizonyultatok az örök életre, most a pogányokhoz fordulunk.
Valójában az ApCsel 13,46 után is folytatódik a próbálkozás, hogy egész Izraelt megnyerjék. Most azonban nagyrészt sikertelennek bizonyul, a pogánymisszió viszont megdöbbentő sikereket ér el. Hogy Lukács számára a pogánymisszió is még az Izrael-témához tartozik, az ApCsel 15,16k Ámosz-idézete mutatja: Izrael értelme akkor valósul meg, amikor a pogány népek is Izrael Istenét keresik, és létrejön egy laosz eksz ethnón (14. v.). Dávid lerombolt sátrainak helyreállítása a jeruzsálemi egyházban előfeltétele volt annak, hogy meginduljon a pogánymisszió. Miután széles látókörűen és okosan próbálja bemutatni és értelmezni a kezdet eredményeit, Lukács végül még egy teológiai visszapillantást tesz, amely Jézus halálát úgy értelmezi, mint az egyház létrejöttének árát. Itt jelenik meg hangsúlyozottan és ünnepélyesen első ízben a kettős lukácsi műben ez a teljes kifejezés: hé ekklészia tu theu.
5
Arról a búcsúbeszédről van szó, melyet Pál intézett az efezusi egyház presbitereihez (ApCsel 20,18–35). Ebben a beszédben, amely az egyetlen keresztényeknek szóló beszéd az ApCselben, ezt olvassuk: Ügyeljetek magatokra és az egész nyájra, melybe a Szentlélek, mint felügyelőt helyezett benneteket, hogy legeltessétek Isten egyházát, melyet ő saját vére árán szerzett meg magának. (28. v.)
Lukács csak ezzel a mondattal érte el igazán a célját. Bemutatta Isten útját és feltárta, hogy mi is az egyház: a végső döntés elé állított Izrael, amely ebben a döntésben nem tagadta meg Istent, hanem Jézus, illetve az apostolok köré gyűlt; az az Izrael, amelyet Jézus vére árán szerzett meg, amely a Lelket, mint az utolsó idők ajándékát kapta meg, amely megnyílt a pogányok előtt, s így Isten zsidókból és pogányokból álló nemzetek közti népévé vált. Lukács felfogása szerint tehát Jézus alapította-e az ekklészia tu theu-t? Ha komolyan vesszük a lukácsi bemutatás gondosan megrajzolt vonalait, akkor erre a kérdésre csak nemmel válaszolhatunk, annak ellenére, hogy Lukácsnál is döntő a jelentősége Jézusnak az egyház létrejöttében. Ha az egyház alatt egy új hitközösséget értünk Izrael mellett vagy Izraelben, akkor ez a nemleges válasz azonnal érthető, hiszen Jézus Lukács szerint nem akart újabb hitközösséget alapítani, hanem Izraelt akarta összegyűjteni, és mivel abban a pillanatban, ahogy az egyház látszólag új hitközösséget alkot, nem Izrael mellett vagy Izraelben áll, hanem azonos az igaz Izraellel. Ha viszont az egyház alatt az igaz Izraelt értjük, pontosabban: a Messiás által a világba betörő baszileiára tekintettel összegyűjtött Izraelt, akkor már inkább lehetne beszélni az egyháznak Jézus által történő alapításáról. Lukács azonban ilyen összefüggésben még nem alkalmazza az egyház szót, már csak azért sem, mert Jézus a maga szándéka szerint nem fejezte be Izrael eszkatologikus összegyűjtését, bár elkezdte. Lukács szerint Jézus ugyan egészen döntő részt vállalt az egyház létrejöttében, az evangélistának mégis a későbbi egyház van a szeme előtt, azt pedig ő nem alapította meg. A Lukács-evangéliumban egyszerűen nem találunk olyan szövegrészt, amelyet mint alapítási aktust dolgozott volna ki. Sem az apostolok kiválasztása, sem az ő elküldésük, sem Jézus kereszthalála, sem a Feltámadott húsvét utáni szavai nem rendelkeznek Lukácsnál ezzel a funkcióval. Azt mondhatjuk tehát, hogy Lukács szerint Jézus nem alapította az egyházat; azonban mértékadó szerepet játszott abban a folyamatban, amely az egyházhoz vezetett. Ennek a folyamatnak tulajdonképpeni szerzője és vezetője Lukács szerint maga Isten, aki az egyházat alapítja. Lukácsnak nincs is arra szüksége, hogy Jézust úgy mutassa be, mint az egyház alapítóját, hiszen az ő egyháztana istenközpontú. Már az előtörténetben valójában cselekvőként mutatja be Istent: elfogadta Izraelt, az ő szolgáját; meglátogatta az ő népét és megváltást készített elő neki; megemlékezett Ábrahámmal való szent szövetségéről; Jézust állította oda Izraelben sokak bukására és feltámadására. Figyelemre méltó, hogy Lukács egyháztanának ezt az istenközpontúságát az ApCsel-ben tovább építi. Ott is Isten az egyház tulajdonképpeni szerzője, ő az, aki Izraelt elviszi a végső döntésig, és aki a pogányok befogadása által létrehozza az igaz Izraelt, mint az ő nagy „eszkatologikus művét”. Amennyiben Lukács az egyházat ebben a beállításban mutatja be, voltaképp jelzi azt, hogy nagyon is tudatában van az új teremtés kategóriájának, amely nélkül az egyházat nem lehet elgondolni. Csak éppen világos számára, hogy Isten népének ezt a végidőbeli új teremtését is megjövendölte már az Írás. Ennyiben maga az új kategóriája belül marad azon a kereten, amit az ő elképzelése jelent Isten egyetlen népéről. Isten nem új népet szerez magának, hanem a már egyszer kiválasztott népet létezésének egy új, eszkatologikus szakaszába vezeti be.
Római levél 9–11. fejezetek A kettős lukácsi mű szerzője számára magától értetődő volt, hogy az egyház fogalma Izrael nélkül elképzelhetetlen, sőt hogy az egyház maga az igaz Izrael. Hogy ez vajon azok számára is ilyen magától értetődő volt-e, akiknek művét írta, az már egészen más kérdés. Ő azt a teológiai célt állította maga elé, hogy a saját korának egyházát a kezdettel, az arkhé-val, azaz Jézussal, az ősegyházzal és Izraellel való folyamatosságában mutassa be. Lukács számára nyilvánvalóan igen sürgető igény volt, hogy pogány-keresztény olvasói előtt kimutassa ezt a folyamatosságot. Biztos, hogy már Lukács előtt problémák adódtak a pogány-keresztény közösségekben azzal kapcsolatban, hogy az egyház Izraelből ered. A pogány egyház kialakította a maga súlypontjait és a maga vívmányait, s ennek során elfelejtette azt a talajt, amelyből gyökerezett. Voltak helyek, ahol már nem látták világosan, vagy tudatosan tagadták a feloldhatatlan kapcsolódást Izraelhez. Valószínűleg már Pál is ilyen tendenciákkal veszi fel a harcot a Róm 9–11. fejezeteiben. Mindenesetre a 11,13–32-ben a pogány-keresztényekhez beszél, akik félő, hogy gőgössé válnak, és elfelejtik üdvtörténeti eredetüket. Ennek a veszélynek az elkerülésére Pál felvázol egy teológiát Izrael 6
és az egyház kapcsolatáról, ami példátlan az Újszövetségben. Ezzel a teológiával Izrael számára tisztázza és pontosítja a maga eddigi álláspontját. Ők izraeliták, övék a fiúság, a dicsőség, a szövetségek, nekik adatott a törvény, az istentisztelet és az ígéretek, övéik az atyák, és test szerint belőlük származik a Messiás. (9,4)
A 9. fejezet elején felsorolja Izrael üdvtörténeti előnyeit. Ez a felsorolás már előremutat a népek zarándoklatának gondolatára. Mindezzel ugyanis a zsidóknak a világ világosságává kellett volna válniuk. Övéik az ígéretek, például az is, hogy Ábrahám ivadéka áldás lesz a föld minden népe számára. Övék a dicsőség, és ennek az egész világot be kell ragyognia. Övék a Messiás, s így voltaképpen a zsidóktól kellene kiindulnia az egész világ messiási átalakításának. A valóságban mindez egészen másként fest. Bár ők Izrael, amihez Pál ragaszkodik, de „nem mindenki, aki Izraelből származik, (igaz) Izrael” (9,6). Övék ugyan a fiúság, de „a test nem minden gyermeke Isten gyermeke, és csak az ígéret gyermekeit ismerik el utódoknak” (9,8). Övék ugyan a törvény, de valójában elhibázták a törvényt, „hiszen nem vetették alá magukat Isten igazságosságának”, hanem „saját igazságosságukat keresték” (10,3). Mindenekelőtt azonban: tőlük jön a Messiás, de nem hittek benne. Azt jelentené-e mindez, hogy Izrael elveszítette kiválasztottságát? A bevezető gondolatok után a 11. fejezet elején Pál felteszi ezt a döntő kérdést: „Hát elvetette Isten az ő népét?” (11,1). Figyelembe kell venni, hogy ennél a kérdésnél nemcsak arról van szó, hogy Izrael részesül-e a végső üdvösségből, hanem pontosan arról, hogy közvetíti-e az üdvösséget a világ számára? „Elvette-e Isten az ő népétől az üdvtörténetben játszott szerepét?” Pál részéről a válasz csak egyféleképpen hangozhat: semmi esetre sem (11,1). Inkább egy szakadás játszódott le Izraelen belül. Ezt a szakadást maga a Messiás váltotta ki, akit Isten a Sionon botránykőként támasztott, a botránkozás sziklájaként. Izrael nagy része ugyanis ellenszegült és megtagadta a Messiást, de nem mindenki volt engedetlen Izraelben ővele szemben. Létezik egy maradék, amelyet Isten választott ki, s amely hitt az evangéliumban. Ez a maradék, melyhez Pál is számítja magát, csak a zsidó-keresztény egyház lehet. Ebben a szent maradékban vált Izrael azzá, ami meg volt határozva az ő számára. Ez az igaz Izrael. Már csak azért sem lehetne azt mondani, hogy Isten elvetette az ő népét, mert létezik ez a maradék. Isten azonban azért sem vette el az üdvösség közvetítésének szerepét Izraeltől, mert éppen az Isten népének kudarca által érkezik el a pogányokhoz az üdvösség. Isten nem hagyja, hogy tervét emberek áthúzzák. Hogyha Izrael nem tudta az üdvösséget a maga hitén keresztül közvetíteni, akkor hitetlenségén keresztül fogja. Izrael Isten ellensége lett a pogányok kedvéért. Kudarca gazdagította a világot, engedetlensége irgalom lett a pogányok számára, elvetése kiengesztelődést hozott a világnak. Újabb és újabb megfogalmazásokban értelmezi Pál az őskeresztény misszionáriusok tapasztalatát, hogy éppen ott, ahol Izrael kudarcot vallott, a pogányok befogadták az evangéliumot. Izrael tehát valóban üdvösség lett a népek számára. A pogányokat bevették az ő kiválasztásának történetébe. A hit által elismerték őket, mint Ábrahám ivadékait. Az „élő Isten fiai” lettek. Nem kedvesből kedvesek lettek, nem népből Isten népe lettek. A népeknek ez a felvételét Izrael kiválasztásának történetébe Pál a 11,13–24-ben egy igen szemléletes allegória segítségével állítja szemünk elé: a pogány-keresztények a hitük által beoltódtak Izrael nemes olajfájába. Ennek az olajfának a szent gyökerei fogják hordozni a pogány népeket, s ezzel részesülnek az életnedvből. Szigorú értelemben a gyökér voltaképpen a zsidó-keresztény egyházat kellene hogy jelentse, mert a pogány-keresztények ebbe testesültek bele a hit és a keresztség által. Pál azonban egyáltalán nem tesz ilyen különbséget. Ezt mutatja az ő megállapítása is, amely szerint a hitetlen zsidókat Isten letöri az olajfáról. Természetesen nem a zsidó-keresztény egyháztól szakadnak el, hanem az atyák Izraelétől, Ábrahám ivadékaitól, az igaz Izraeltől. Éppen ebben lesz azonban érthető, hogy Pál a zsidó-keresztény egyházat, melybe bekapcsolódtak a pogány-keresztények, tökéletes egységben látja Izrael szent gyökerével. Hiszen éppen ebből a gyökérből szakadt le Izrael, és ide oltódtak be a pogányok. Pál megkérdezte a 11,1-ben: „Hát elvetette Isten az ő népét?” A válasza, hogy semmi esetre sem. Ezt kétszeresen indokolja meg: 1) Izraelből maradt egy szent maradék. – 2) Paradox módon Izrael éppen hitetlensége által hajtja végre az üdvösség közvetítésének funkcióját a népek számára. Pál azonban még egy harmadik indokot is hoz: Egyszer majd „egész Izrael megmenekül” a 11,5-ben említett maradékon túl. Hogy fog ez történni? Nem egy saját üdv-úton, egy „külön úton” Izrael számára, amely független volna az evangéliumtól és az egyháztól, hanem azáltal, hogy Izrael „féltékeny” lesz arra a pogányokból összeállt népre, amely nem volt nép, most azonban Isten népe lett.
7
Isten tehát – így kell értelmeznünk Pál szavait – nemcsak a pogányok kedvéért adta meg az üdvösséget a pogányoknak, hanem azért is, hogy Izraelt csalogassa. Ezzel azonban megfordul a népek zarándoklatának iránya, és szerepcsere játszódik le: Igazából az Izraelben felragyogó világosság kellene a népeket Isten népébe vonzania (vö. Iz 2. és 6. fej.), most azonban Isten, mivel Izrael nem hitt, a messiási üdvösséget a pogányegyházban ragyogtatta fel, és a nem népet tette néppé. Az üdvösség teljessége, amely most a Krisztusban való hit által alakot ölt a pogányegyházban, kell majd, hogy Izraelt csalogassa és vágyat ébresszen benne. Pál meg van győződve arról, hogy Istennek ez a terve sikeres lesz népe számára. Amint a messiási üdvösség a népek között eléri azt a „kritikus mértéket”, amit egyedül Isten ismer – Pál a pléróma tón ethnón-ról beszél –, egész Izrael megmenekül, mert a pogányegyház messiási ragyogása alapján tud majd hinni Jézusban mint Messiásban. Így talál majd irgalmat a vak és megátalkodott Izrael, és lesz szintén igaz Izraellé. Így kerül elő ismét a népek zarándoklatának sémája, ezúttal eredeti irányában: abban az eszkatologikus órában, amikor a pogányegyház messiási vonzása által egész Izrael eljut a hitre, beláthatatlan lesz ennek a kihatása az addig hitetlen pogány társadalomra: „Ha már most vétkük gazdagítja a világot, és megfogyatkozásuk nyereség a pogányok számára, mennyivel inkább az lesz majd teljes számuk” (11,12). „Mert ha már elvetésük megbékélése a világnak, mi más felvételük, ha nem élet a halálból?” (11,15). Izrael tehát kiválasztott maradt a maga egészében, és nemcsak mint maradék. Meghívása visszavonhatatlan. Izrael az atyák miatt kedves Isten előtt. Még hitetlenségét is felhasználja Isten, hogy a népeket a hitre vezesse. Ez a rendíthetetlen ragaszkodás Izrael kiválasztottságához azt mutatja, hogy Pál milyen mélyen az üdvtörténet keretében gondolkodik, és hogy a Róm 9–11. fejezetekben állandóan Izraelből indul ki. Ezt mutatja elsősorban a Róm 9–11. fejezetben a népek zarándoklatának mindenütt a háttérben meghúzódó témája. Amikor Pál a 11,25-ben úgy fogalmaz, hogy a pogányok teljessége bejön, akkor ez azt jelenti, hogy a pogány népek bevonulnak a végidők üdvközösségébe, Izraelbe, amennyiben a keresztény missziók során eljutnak a hitre. Így az, hogy a pogányok elfogadják az evangéliumot és belépnek az egyházba, egyenlő lesz azzal, hogy a népek Sionhoz vonulnak. Ez viszont azt jelenti, hogy Izrael kezdettől fogva mindvégig az üdvösség voltaképpeni tere marad az isteni kiválasztás történetében. A pogányok nem ők maguk az olajfa, hanem beoltják őket a nemes olajfába (11,18). Bár Pál a Róm 9–11. fejezetében egyáltalán nem foglalkozik azzal a kérdéssel, mely minket most foglalkoztat, végül mégis azt mondhatjuk, hogy abban az üdvtörténeti vázlatban, melyet ő Izrael felől vázol fel, nincs hely egyházalapítás számára Krisztus által. Ez túlságosan pontszerű, pillanatnyi, mozzanatos dolog lenne, és nem illik bele sem az olajfa képébe, sem abba a képbe, hogy a népek odazarándokolnak Sionhoz. Ez egy diszkontinuitást feltételezne Izrael és az egyház között, amelyet ezek a képek tulajdonképpen kizárnak. Pál egészen másképp gondolkodik. Az ő számára Krisztus cselekvése része Isten átfogó üdvrendjének, az egyház pedig egyik vetülete Izrael történetének: Isten Krisztust Izraelben, mint a botrány kövét állítja fel, aki szakadást idéz elő a népen belül. Isten megkeményíti Izrael nagyobb részének a szívét. Isten meghagy egy maradékot Izraelben. Isten elvezeti a pogányokat ehhez a maradékhoz, és ezzel bevonja őket Izrael kiválasztásának történetébe. Isten a vonzás által, amely az igaz Izraelből – mely zsidókból és pogányokból áll – kiárad, megtérésre vezeti a hitetlen Izraelt, s így egész Izraelt megmenti. Izrael teljes száma által azonban az egész világot megmenti. Ez a kijelentéssor végérvényesen kimutatja, hogy Szent Pál egyháztana számára az egyházalapítás nem ideillő kategória. Páltól kiindulva csak egy pogány-egyház használhatná az „egyházalapítás” kifejezést, amely elfelejti, hogy az olajfába oltódott bele, mely már régen megvolt, s egy olyan egyház, amely nem gondol arra, hogy nem ő hordozza a gyökereket, hanem a gyökerek hordozzák őt (11,18).
Eredmények Eredményként leszögezhetjük: az Újszövetség szerzőinek egyháztanából hiányzik az a gondolat, hogy Jézus az egyházat „megalapította” volna. Az egyházról úgy beszélnek, mint a végidők igaz Izraeléről, amely a Jézus által döntésre vitt Isten népéből gyűlik össze. Ez a koncepció nem képzelhető el az eszkatologikus szakadás fogalma nélkül, amely Isten népében játszódik le, és amely az igaz Izraelt – mely Isten akarata szerint él – elkülöníti a test szerinti Izraeltől. Elképzelhető azonban az egyházalapítás fogalma nélkül, sőt, azt kell mondanunk, hogy ez a fogalom az Újszövetségben az egyház felfogásával nehezen egyeztethető össze. Az Újszövetség hiszi az egyházat mint Isten művét, hiszi, hogy Istennek ez a műve Jézusra, az ő működésére, az ő halálig való odaadására épül, azonban e koncepcióhoz nincs szükség az egyházalapítás kategóriájára. Kérdés persze, hogy a fundamentális teológia, amikor történetileg érvel, megelégszik-e ezzel az újszövetségi koncepcióval. Főleg az jelent nehézséget, hogy – legalábbis Mt és Lk szerint – az egyház létrejötte egy hosszabb 8
folyamat, amely feltételezi Izrael megkeményedését, illetve azzal párhuzamosan bontakozik ki. Olyan mértékben, ahogyan Izrael megtagadja a Messiást, úgy válik az igaz Izrael, melynek összegyűjtését Jézus indította el, egyházzá. De mikor vall kudarcot Izrael, és hogyan? A fundamentális teológia ott, ahol történetileg érvel, pontosan körülhatárolható történeti tényeket kell hogy felmutasson, mégpedig nem akárhol, hanem Jézus cselekvésében. Így tehát fel kell tennie a kérdést: mit mondott, mit tett és mit akart Jézus? Létezik-e ebben az értelemben történetileg fogható, megragadható módon egyházalapítási akarat Jézus esetében? Valójában ez kell, hogy a kérdésünk legyen.
A történeti Jézus és Izrael Jézus Izraelre való összpontosítása Akárcsak a Keresztelőnél, Jézusnál is a közeli és sürgető vég várása jellemzi az üzenetet és az élet gyakorlatát: a helyzet egyre élesedik; nincs már idő; végső döntés kell. A Keresztelővel ellentétben azonban nem az ítélet köszönt be, hanem az üdvösség. Isten baszileiája elközelgett, mégpedig úgy, hogy jelenné válik. Az eszkaton jelen idejűsége újabb különbség a Keresztelőhöz képest. Az üdvösség jelenléte ugyan nem szünteti meg, hogy egyszersmind közeledik is, tehát még nincs itt. Ezért nemcsak a Keresztelőnél, hanem Jézusnál is cselekvésre buzdít az eszkatologikus helyzet: Izraelnek Isten igaz népévé kell összegyűlnie, mert a kairosz eljött. Tevékenységét Jézus a zsidó területre összpontosította; Názáret, Naim, Kafarnaum, Kána, Korozain és Betszaida régi zsidó lakossággal rendelkeznek. Nincsen egyetlen támpontunk sem arra nézve, hogy Jézus a zsidó területet elhagyta volna azért, hogy pogányoknak tanítson. Amikor elhagyta, akkor arról lehetett valójában szó, hogy a határvidékeken élő, peremre szorult zsidó csoportokat keresse fel. A vonatkozó szövegek tüntető módon semmit nem mondanak arról, hogy Jézus Gerazába, Tiruszba vagy Fülöp Cezáreájába ment volna, hanem mindig a falusi vidékről beszélnek, melyek az antik városállamokat körülveszik. Persze Jézus mindenütt, még a tiszta zsidó területen is találkozhatott pogányokkal. Ilyen találkozások során többször is meggyógyított pogányokat. Az ilyen eseteket a szinoptikus hagyomány azonban kifejezetten kivételként említi. A kafarnaumi százados történetében (Lk 7,1–10), valamint a szír-föníciai asszony esetében (Mk 7,24– 30), Jézus kimondottan is utal Izraelre: „még Izraelben sem találtam ekkora hitet” (Lk 7,9), illetve: „nem helyes, hogy a gyermekektől elvegyük a kenyeret” (Mk 7,27). Ebben az összefüggésben nem mehetünk el amellett, hogy Jézus működési helyeihez nagyon közel jó néhány hellenista típusú város feküdt, többségében pogány lakossággal, vagy legalábbis erős pogány csoportokkal, mint például Szeforisz, Szkitopolisz, Gabbai, Hipposz, Gadara, Geraza, Fülöp Cezárea, Tibériás. Úgy néz ki, hogy Jézus e városok egyikében sem működött. Nyilvános működése során talán tudatosan is kerülte ezeket. Ehelyett Jeruzsálembe megy, amely Izrael szimbóluma, oda, ahol Izrael szinte „koncentráltan” van jelen. Aki egész Izraelhez akart szólni, annak ezt Jeruzsálemben kellett tennie. Mindez nem véletlen, hanem azt mutatja, hogy Jézus tudatosan csak Izraelben működött. A pogányok közötti fellépésének semmi akadálya nem lett volna, és talán rendkívüli sikereket is elért volna. Ehelyett mégis Izraelre koncentrál, mert neki az elközelgő baszileia miatt Isten népét kell összegyűjteni. Ezt mutatja még nyilvánvalóbban a következő jelképes cselekvés.
A Tizenkettő elküldése Jézus tizenkét tanítványt választott ki egy valószínűleg nagyobb tanítványi körből, és azokat párosával elküldte. „Tizenkettőt alkotott, hogy vele legyenek, és hogy elküldje őket hatalommal a démonok kiűzésére” (Mk 3,14; vö. 6,7; Mt 10,6). Az aorisztosz igeidőben álló epoiészen („alkotott, csinált, teremtett”) egyszeri eseményre utal, mely meghatározott helyen, meghatározott időben játszódott le. Jézus egy feltűnő, maradandó jelentőségű gesztussal alapítja a tizenkét tanítványnak ezt a körét. A tizenkettes szám csakis Izrael tizenkét törzsére vonatkozhat. A tizenkét törzszsel azonban Izrael eszkatologikus reményének központi gondolatát pendítette meg. Mert jóllehet a tizenkét törzsnek a rendszere már régóta nem létezett (a korabeli felfogás szerint csak két és fél törzs létezik: Júda, Benjámin és Lévi fele), az eszkatologikus üdvösség idejére azonban várták a tizenkét törzs teljes helyreállítását. Már Ezekiel könyvének vége is szélesen kiépített programban ábrázolja, hogy a végidőkben hogyan támad ismét életre a tizenkét törzs és kapja meg végső részét az országból. Ha látjuk ezt az eleven reményt a háttérben, akkor a tizenkét 9
tanítvány kiválasztása Jézus részéről csak tudatos „eszkatologikus beteljesedésjelként” fogható fel. A tizenkettő már számában is szemlélteti, hogy Jézus most megkezdi Izrael megújítását és összegyűjtését, a végidők népe tizenkét törzsének helyreállítását; de magától értetődő módon azáltal is, hogy nem sokkal ezután egész Izraelbe elküldi őket. A Tizenkettő „megalkotása” és szétküldése azonban Jézusnak nemcsak azt az akaratát szemlélteti, hogy összegyűjtse a végidők Izraelét. Ez a szimbolikus cselekvés az ő baszileia-üzenetének összefüggésében is szemlélendő. A Tizenkettőnek kell ugyanis Isten országát hirdetnie és a démonok kiűzése által jelenvalóvá tennie. Sőt, még tovább kell mennünk, hisz nemcsak tevékenységük, de ők maguk, küldött-mivoltuk is jele a felragyogó baszileiának. Létezésük és tevékenységük által szemléltetik Isten egész Izraelre vonatkozó igényét, mégpedig egy olyan Izraelre, mely az ő uralmának teljesen aláveti magát. Valószínűleg igencsak alábecsülnénk egy ilyen szimbolikus cselekvés mély dimenzióit, ha csak szemléltetésnek és demonstrációnak vennénk. Természetesen ezekről is szó van, de sokkal inkább az eljövendő valóság megkezdéséről, amely prófétai módon végrehajtott jelekkel már elővételezve megvalósul, és az eljövendő valóságot kezdeményében már felrajzolja. A Tizenkettő kiválasztásával, valamint azzal, hogy ők hirdetik Isten országát, már elkezd létezni a végidők Izraele, melyben Isten uralma tökéletesen megvalósul. A Tizenkettő megalkotásában megmutatkozik Isten országának és Isten népének az az összefüggése, mely nélkül Jézust nem lehet megérteni. A baszileiához szükség van egy népre, melyben érvényesülhet és felragyoghat, egyébként csupán elvont fogalom maradna. Ha tehát Jézus esetében beszélhetünk alapításról, akkor azt mindenekelőtt a Tizenkettő kiválasztásáról vagy megalkotásáról mondhatjuk. Amennyiben ez a szimbolikus cselekvés Jézus igényét fejezi ki, annyiban még jogi oldala is van. Csakhogy: nem egy újonnan alapított egyházra vonatkozik, hanem az összegyűjtendő Izraelre.
A lakomáról szóló példabeszéd A lakomáról szóló példabeszéd (Mt 22,1–14 és Lk 14,15–24) még inkább alátámasztja az előbbi gondolatmenetet, sőt, ki is élezi azt. Itt is Istennek a végidőkben végbevitt művéről van szó, melynek tulajdonképpeni színtere maga Isten népe. A lakomát az akkori zsidó hallgatók biztos, hogy úgy értették, mint a végső nagy lakomát, melyet Isten rendez. Hogyha vannak olyanok, akiket külön meghívtak erre a lakomára, akkor itt csak Isten népének egészéről lehet szó, nem pedig annak egy szűk csoportjáról. Három példaként felhozott eset kapcsán írja le a parabola, hogy végül minden meghívott kimenti magát és távol marad. Amint a Mk 4,39 magvetése, úgy a Lk 14,16–24 lakomája is látszólag kudarcot vall. A példabeszéd utolsó része hozza meg a fordulatot: a ház ura a szegényeket és a kívülállókat hívja meg, „hogy háza tele legyen” (23.v.). Ez utóbbi kifejezés a teljesség motívuma, melyhez hasonló a magvetőről szóló példabeszédben is szerepel. Az ősegyházban mindemellett kínálkozott e példabeszédnek a pogánymisszió irányában történő kifejtése is. Jézus azonban ebben a parabolában még nagyon indirekt módon fogalmaz: csupán annyit mond, a baszileia lakomájára minden körülmények között sor kerül. Ha a meghívottak nem akarják, akkor Isten másokat hív. Nem halasztja el a lakomát, és nem engedi, hogy bárki is akadályozza őt terve kivitelezésében. Itt is kézenfekvő Isten országa és Isten népe kapcsolata: egy lakomához emberekre van szükség, Isten országához egy népre.
Jézus tanítványai Az Izraelhez intézett fenyegető szavak világosan megjelölik Jézus működésének egy új szakaszát. Mi lett a folytatás? Vajon Jézus, látva a nép közömbösségét, megváltoztatta volna működésének irányultságát, és attól fogva kizárólag a tanítványi körre koncentrált volna, hogy azt egy későbbi egyház magjává tegye? A tanítványi kör funkciójának ilyen átfogalmazása exegetikailag nem mutatható ki. Megtörténhetett ugyan, hogy Jézus a vége felé több időt szentelt a tanítványok tanításának, ezzel azonban a tanítványi kör lényege és feladata semmiképpen nem változott meg. Miben is állt ez? A legjobb választ a Lk 10,2 adja meg: „Az aratnivaló sok, a munkás azonban kevés. Kérjétek tehát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratásba.” Az aratás ura természetesen Isten. Az aratás az ítéletről szóló ősi bibliai kép, de az eszkatologikus üdvösség idejére is utal. A termés begyűjtése bizonyosan azt jelenti, hogy Izraelt összegyűjtik Isten népévé a végső időben. Nem lehet elég embert találni ahhoz – mondja Jézus – hogy segítsenek az összegyűjtés mozgalmában. Az idő ugyanis sürget, akárcsak aratás idején. Jézus ezért tanítványokat állít munkába 10
az eszkatologikus aratásban (Mk 1,17), és elküldi azokat. Ők Jézus munkatársai Izrael összegyűjtésében a közeli baszileia miatt. Mindezen túl a tanítványi körnek kezdettől fogva van egy másik feladata is, mely természetesen szorosan öszszefügg az előbbivel. A tanítványoknak a maguk létében – mind egyénileg, mind közösségileg – jelszerűen be kell mutatniuk, minek kell történni egész Izraelben: Teljes odaadás Isten országának evangéliuma iránt, gyökeres megtérés egy új életmódhoz, lemondás erőszakról és uralomról, kommunikáció, összegyülekezés egy testvéri közösségbe. Alapjában véve itt ki kellene fejtenünk mindazt a tanítást, amit Jézus tanítványainak adott, ezt azonban most nem tehetjük meg. Csak a következőket szögezzük le: Az a követés, amely jellemzi a tanítványi kört s amely meghatározza létét, nem csupán egyeseknek van fenntartva. Az új létmód radikalitása ugyanis Izraelben mindenkivel szemben követelmény, még Jézus otthon maradó követőitől is. Ennek a radikalitásnak csupán a konkrét formái különböznek, az egyes élethelyzeteknek megfelelően. Jézus nem hívott meg mindenkit tanítványának Izraelben, de mindenkit meghívott az Isten országának való tökéletes önátadásra. A tanítványi kör tehát alapjában véve nem a radikalitásban különbözik Izrael többi részétől, hanem csupán a követés sajátos formájában, illetve abban, hogy az Isten országa iránti önátadásba, melyre egész Izrael meghívást kapott, már most belépett. Ilyen értelemben is nyitott Izraelre, és mindig Izrael egészére irányul. Ezzel egy dolog világossá vált. A tanítványi kör nem Izrael szent maradéka és nem is csak egy új közösség Isten népén belül vagy kívül, melyet Jézus, amint egyre nagyobb ellenállással találja magát szembe, Izrael helyettesítésére vagy felváltására rendelt volna. Ezzel szemben az egész Izraelre irányuló maradandó jelentősége felől kell ezt a kört meghatározni, mint amelynek előre ábrázolnia kell Isten végidőbeli népét. Jelszerűen be kell mutatnia, mivé kell válnia Izrael egészének: Isten uralma alatti eszkatologikus létét már most el kell kezdenie. Ennyiben jele a közeli baszileiának.
Az utolsó vacsora Milyen összefüggésben van Jézus utolsó vacsorája azzal a kísérlettel, hogy Izrael minden tagját összegyűjtse a baszileia közeledő megvalósítása végett? Megmaradt-e Jézus ennek az étkezésnek a során abban az Izraelhez való fordulásban, mely jellemezte őt; elmélyítette-e azt, megerősítette-e, vagy pedig halálának közeledtével elfordult-e Izraeltől és az eucharisztia alapításával valami újat alapított? Először is az tűnik fel, hogy a közeledő halál ellenére Jézus megmarad Isten országának várásában. Ezt mutatja a Mk 14,25 (ph. Lk 22,16.18) eszkatologikus kitekintése. A rövidebb márki fogalmazásban ez így hangzik: „Ámen, mondom nektek, nem iszom többé a szőlőtő terméséből addig a napig, míg az újat nem iszom Isten országában.” Jézus tehát kitart amellett, hogy a beteljesedett baszileiának az a lakomája, amelyről a Mt 8,11k és a Lk 14,16–24 beszélt, létrejön majd. A Mk 14,25 eszkatologikus kitekintése nemcsak a halál megjövendölése, hanem mindannak a megerősítése, amit Jézus a baszileia eljöveteléről hirdetett. A kérdés csupán az, hogy milyen néppel ünneplik majd meg Isten országának lakomáját. Ennek a megválaszolásához döntő jelentőségű a Mk 14,17-ben áthagyományozott híradás, miszerint Jézus az utolsó vacsorát, meta tón dódeka (a Tizenkettővel) ünnepelte. A Tizenkettő az összegyűjtendő eszkatologikus Izrael reálszimbólumául rendeltetett. Hogyha az utolsó vacsora keretében ünnepélyes gesztussal nekik kínálja a kenyeret és a bort, akkor Izrael képviselete a Tizenkettő által nyilván a leglényegesebb pontját éri el. Nem mint magánembereknek, hanem mint egész Izrael reálszimbólumának jár ki nekik a halálba menő Jézustól a kenyér és a bor átnyújtása, mint az üdvösség adománya. Nem csupán a Tizenkettő asztalközösségül történő feltűnő kiválasztása mutatja, hogy milyen határozottan egész Izraelre irányul Jézus cselekedete az utolsó vacsorán. Ugyanilyen fontos támpontot jelent az, hogy halálát „sokakért” ajánlja fel, amint azt a bornak saját véreként való átnyújtásakor, mondja. Ezzel a hüper pollón szóval Jézus Iz 53,11k fényében engesztelő halálként értelmezi közelgő halálát. De kiket jelent ez a „sokak”, akikért mint engesztelő üdvösséges adományt felajánlja halálát? A válasz többnyire így hangzik: minden emberért! Ez az elképzelés a polloi-ból, valamint a kenyérről szóló jánosi megfogalmazásból indulhat ki. Szól mellette néhány érv, és végül is lehet, hogy igaz. Átugrik azonban egy közbenső lépcsőfokot. Jézus egész létezése mindenekelőtt Izraelért való létezés volt, és csak ezen keresztül volt a népekért való létezés. A népek csak akkor találhatják meg az üdvösséget, ha egész Izrael megtalálja az üdvösséget. Ebből a szemszögből nézve ki van zárva, hogy Jézus az utolsó vacsora órájában népét, melyhez egész küldetése szólt, elfelejtette volna, és Izraelt megkerülve a népek üdvösségéről beszélt volna. Hiszen hogyan jutna el egyáltalán az üdvösség a népekhez, és mi történne Izraellel? Amit ugyanis eddig Izraelre vonatkozóan láttunk, 11
annak csak az felel meg, ha a „sokak”-kal először is Izraelt jelöli meg, és Izrael közvetítésével minden népet. Jézus ebben az esetben engesztelésként értelmezte volna életének odaadását, mégpedig engesztelésként azért az Izraelért, mely megkeményítette szívét az ő üzenete előtt és most poroszlóit küldi, hogy megölje őt. Jézus számára a baszileia közelsége nem mindig és mindenütt fennálló időtlen közelség. A baszileia egyszeri, most megragadandó, nem tetszőlegesen megismételhető, eszkatologikus ajánlata Istennek. Amikor Jeruzsálemben Izrael képviselői nem fogadják el Jézust, akkor Izrael végérvényesen lemond a baszileiáról. Amikor azonban Izrael lemond a baszileiáról és elutasítja azt, akkor a saját létezésének értelmét véti el, eljátssza a maga és a népek üdvösségét, és Isten kiválasztó cselekvését ad absurdum viszi. Csak így magyarázható azoknak a szavaknak a félelmetes komolysága, melyeket Jézus nyilvános működése végén kimond. Abban a pillanatban, hogy Izrael Jézus elutasításával végképp megtagadja a baszileia elfogadását, egészen más helyzet áll elő, mint ami kezdetben Galileában volt, és a Mk 1,15 („eljött az Isten országa”) már nem ismételhető meg minden további nélkül. A kairosz elmúlt, a lehetőséget elhibázták. Ebben a helyzetben Istennek csak egy olyan üdvösségre vezető közbelépése segít, mely Izrael megkeményedése láttán újból és ingyenesen megnyitja az élet terét. A Szentírás viszont éppen ezt nevezi „engesztelésnek”. Az engesztelés gondolata nem áll ellentmondásban Jézusnak a baszileiáról szóló üzenetével, hanem a baszileia, mint történetileg eljövendő és egy nép elfogadására ráutalt üdvösség, az elutasítás esetében egyetlen megoldásként éppen az engesztelést követeli meg. Mondhatjuk tehát, hogy Jézus még a biztos halál láttán is Izraelhez fordul, sőt ebben a helyzetben még mélyebben és még gyökeresebben bizonyítja Izraelhez való elkötelezettségét, mint bármikor előtte. Ezzel újra igazolódik az is, hogy az „e nemzedék” ellen mondott ítélő szavak végletes nyelvi próbálkozások voltak a nép megnyerésére. Amikor már ezek a próbálkozások is kudarcot vallottak, nem maradt más út, mint a mások bűnét hordozó szenvedő szolga útja. Amikor Izrael megkeményíti szívét, Jézus nem bújik ki küldetése alól Izraeltől független egyház alapításában keresve kiutat – ennek semmilyen nyomát nem mutatják az utolsó vacsora szavai –, hanem megmarad Izraelnél, sőt, most fordul csak igazán hozzá.
Végkövetkeztetések A kifejezett egyházalapítás sem Jézus gondolkodásához, sem az ószövetségi teológiához nem illik. Ahogy láttuk, nemcsak a Mt 16,18k-ban nem szerepel – legalábbis a szerkesztési értelem szintjén, melyet Máté ennek a szövegnek adott. Azt a hagyományt, amelyet ő a 16,18k-ban feldolgozott, itt nem kell tárgyalnunk, mivel az a döntő ponton, ahol az ekklészia építéséről szól, aligha nyúlhat vissza közvetlenül a történeti Jézusra. Ellene szól már csak a mu tén ekklészián kifejezés is, mely a régebbi, szintén húsvét utáni ekklészia tu theu-hoz képest másodlagos jelentőségű. Mt 16,18 történeti hitelessége ellen szól azonban az a megfigyelés is, hogy Péter a jeruzsálemi őskeresztény közösségben nem mint sziklaszilárd alap, hanem mint az ekklészia eszkatologikus temploma három oszlopának egyike szerepel. Lehetséges, hogy a Mt 16,18 mélyén rejlő hagyomány egyáltalán először az antiochiai konfliktussal kapcsolatban keletkezett. Mindenesetre olyan sok minden szól az ellen, hogy a Mt 16,18-at a történeti Jézus működésében helyezzük el, hogy ezt a hagyományt nem idézhetjük Jézusnak az egyházra vonatkozó szándéka tisztázására. Ha azonban – mindezen jelzések ellenére – a Mt 16,18 lényegi magját tekintve autentikus, az ekklészia, illetve a qahal akkor is csak az igaz Izrael eszkatologikus üdvösségi közösségét jelentheti, amelyet a baszileiába összegyűjtenek. Ebben az esetben sincs létjogosultsága egyházalapításról beszélni. Befejezésül meg kell próbálnunk a kapott eredményt fundamentális teológiai szempontból értékelni. Alapvető felismerés, hogy Jézus Izraelt össze akarta gyűjteni Isten végidőbeli népévé. Jézusnak ez az akarata nemcsak összhangban van a baszileiáról szóló üzenetével, de az üzenet nyomán mintegy szükségszerűségként is jelentkezik. Isten ugyanis csak olyan mértékben tudja megalapítani az ő országát, amilyen mértékben egy konkrét népet alakít hozzá. Elszakíthatatlanul összetartozik tehát az Isten országának eljövetele és Izrael újjáteremtése a végső időkben. Ugyanúgy, ahogy Jézus nem adta fel az ország hirdetését, ugyanúgy nem adta fel Izrael összegyűjtését sem. Ilyen alapon nem helytállóak mindazok a történeti konstrukciók, amelyek abból indulnak ki, hogy Jézus Izrael egészének megkeményedése láttán alapított egyházat, vagy legalábbis elhatározta annak alapítását. Az ilyen jellegű hipotézisek a harmonizálást szolgálják: egyrészt szeretnék megtartani, hogy Jézus szerette volna összegyűjteni Izraelt, másrészt azonban magára Jézusra akarják visszavezetni a kibontakozó, húsvét utáni egyházat, melyet ebben az esetben új Izraelként fognak fel. Hogy a kettő megférjen egymással, feltételeznek egy olyan fordulatot, miszerint Jézus feladta Izrael egészére vonatkozó erőfeszítéseit, és ehelyett egyházat alapított. Egy ilyen konstrukcióban az egyház nemcsak hogy pótléka vagy helyettese lesz Izraelnek, hanem eltűnik a döntő tény: Jézus 12
éppen abban a kritikus pillanatban, amikor a biztos halál előtt állt, melyet értelmeznie kellett, akkor ragadta meg leginkább Izraelt. Az előbb felvázolt megoldási kísérletnek egy gyakori változata az egyház eredetét nem a földi Jézus életében, hanem kizárólag a feltámadott Jézus küldő szavaiban, illetve a tanítványok húsvéti tapasztalatában helyezi el. Itt is arról van szó, hogy egyensúlyba akarják hozni Jézusnak az Izraelre vonatkozó akaratát és egy látszólag új valóságot, az egyházat. Itt azonban – számolva az egyház kezdeteit illető történeti rekonstrukció nagy nehézségeivel – nem a földi Jézus életére, hanem feltámadása utáni szavaira vezetik azt vissza. Azonban ez a jelenleg többek által elfogadott megoldás sem kielégítő. Nem feltétlenül az szól ellene, hogy kihúzza a talajt az egyháznak a földi Jézus akaratában keresett fundamentális teológiai megalapozása alól. Ettől még el kellene fogadnunk. Elfogadhatatlan azonban a feltámadásnak az a felfogása, amelyet ez a magyarázat implikál, magában rejt. Jézus feltámadása ugyanis véglegesen és egyértelműen feltárja azt, ami Jézus Isten előtt mindig is volt, nem hoz létre viszont újabb tényeket, melyek diszkontinuitásban állnak az ő földi működésével. Nem lehet módszer az, hogy a Feltámadott megjelenéseinek segítségével teológiailag kiegészítsük azt a földi Jézusról alkotott képünket, ami történetileg csak hiányosan igazolható. A vázolt megoldási kísérlet egy másik változata szeretne kibújni a történeti nehézségek alól, amennyiben úgy fogalmaz, hogy Jézus az egyházat nem kifejezett formális aktussal alapította meg, hanem ún. egyházreleváns aktusokat tett. Az ilyen megfogalmazások félreérthetők, ameddig nem teszik hozzá, hogy ezek az „egyházreleváns” aktusok szándékuk szerint egyértelműen Izraelre és nem egy Izraeltől elszakított „egyházra” irányulnak. A fenti gondolkodásmódok és megfogalmazások közül a fundamentális teológia számára valójában egyik sem kielégítő. Ha az történetileg becsületes és teológiailag megfogható módon akarja megállapítani Jézus és az egyház összefüggését, akkor csak egyetlen lehetőség áll rendelkezésére: Jézusnak abból az akaratából kell kiindulnia, mely történetileg valóban kimutatható, tehát Izrael összegyűjtésének szándékából. A következőkben mondanunk kell néhány dolgot e kiindulópont előnyeiről és határairól. Először is: mik az előnyei? Egy fontos előnyt már megfogalmaztunk: rendelkezésünkre áll egy történetileg megragadható, egyértelmű szándék, mely kihat Jézus egész életgyakorlatára, és világos összefüggésben áll a baszileiáról szóló üzenettel. Jézusnak ez az akarata egy hatásos szimbolikus cselekményben fejeződött ki, mely belenyúlik a jogi szférába: a Tizenkettő megalkotásába és szétküldésébe. Jézus ezzel a szimbolikus cselekedetével világossá tette, hogy Isten baszileiája egy konkrét és világosan meghatározott népet igényel, melyben érvényesülhet. Ezzel már megneveztünk egy második aspektust, amely fontos a fundamentális teológia számára: Az Isten országa nem jámbor egyénekre épül, akik szabad kezdeményezés alapján közösségekbe, testvériségekbe vagy társulatokba verődnek össze, hogy a baszileia feltételei között éljenek. Isten országának inkább egy konkrét nép felel meg, mely ősidők óta kiválasztott és amely Isten kezdeményezéséből származik, s amely a Tórában már rendelkezik egy átfogó társadalmi renddel, melyet maga Isten ajándékozott neki. Ezen az Istentől régóta kiválasztott és a Tóra által nevelt Izraelen belül helyezendő el Jézusnak a baszileiára vonatkozó akarata. Ilyen alapon tarthatatlannak bizonyulnak azok a kongregacionalista egyházfelfogások, melyek elsősorban a XIX. századi liberális protestáns teológiában terjedtek el. De tarthatatlannak, a lényeg szempontjából mellékesnek bizonyul az az állandóan hangoztatott állítás is, hogy Jézus az ő követőinek körét semmiféle szervezettel, semmiféle alkotmánnyal, szilárd struktúrával nem látta el. Ez a meggondolás ugyanis csak egy nagyon-nagyon elvont szinten igaz. Azonnal értelmetlenné válik, hogyha felfigyelünk arra, hogy Jézus tanítványai egészen Izraelt képviselik, mely már régóta egy mindent átfogó társadalmi rendet birtokol; másfelől pedig, hogy Jézus étoszában, különösen a tanítványok oktatásában ennek a társadalmi rendnek ad új eszkatologikus töltést, mely mindenestül Izrael társadalmi átalakítására irányul. Végül egy harmadik gondolat is szól amellett, hogy Izrael összegyűjtésében helyezzük el a fundamentális teológiai kiindulópontot, s ez kapcsolódik az előbb elmondottakhoz. Jézus az ősi tizenkét törzsből álló népet nemcsak helyre akarta állítani, hanem azt az eseményt, amelyet nyilvános működésével elkezdett, úgy tekintette, mint amelyben Isten a végidőkben újjáteremti Izraelt. Ebben az összefüggésben van a helye például az erőszakról és uralomról való lemondásnak, melyet ő a néptől követel, valamint a szeretet abszolút elsőbbségének. Jézus újraértelmezi Izrael társadalmi rendjét ott, ahol kell, illetve újra igazi középpontja felé irányítja. Ezért teljesen hamis volna elvitatni tőle a társadalmi szándékot. Jézusnak a társadalmi szándéka ugyan nem általában az egész emberi társadalomra vonatkozik, hanem egyedül Isten népére. Ennek a prófétáktól megígért társadalommá kell válnia, egészen Isten uralma alatt és az emberek uralma nélkül (vö. Mk 10,42–45). Amikor Jézus azt követeli meg tanítványaitól, hogy mondjanak le az uralkodásról és erőszakról, akkor itt Izraelnek éppen arról az új társadalmi for13
májáról van szó, mely megfelel Isten uralmának. Ha komolyan vesszük Jézusnak azt a szándékát, hogy Izrael régi, üdvösségre rendelt népét létezésének eszkatologikus formájába vezesse be, akkor nem látható be, hogy a teológiának a kinyilatkoztatásban szüksége volna még egy lépésre, mellyel Jézusnak a végidőbeli Izraelre vonatkozó szándékát az egyházra vonatkozó szándékká alakítja. Jézusnak az egyházra vonatkozó szándéka sem lépné túl azt az erkölcsi radikalitást, sem azt az eszkatologikus sürgetést, azt a társadalmi konkrétságot, mellyel Jézus Isten népét meg akarja változtatni az Isten országa fényében. A fundamentális teológia tehát jól teszi, hogyha az ekkleziológiai kiindulópontot Jézusnak abban a szándékában (és nem másutt) helyezi el, hogy a végidőkben öszszegyűjtse Izraelt. Az előnyök után szólnunk kell e kiindulópont határairól is. Ezalatt nemcsak azt kell érteni, hogy az egyház nem azonos azzal az Izraellel, amelyet Jézus összegyűjteni és megújítani akart. Mennyiben nem azonos? Itt semmiképpen nem az eszkatologikus összetevő okozza a nehézségeket. Aki azt állítja, hogy Jézus eszkatologikus tudata kizárná a jelenlegi egyház gondolatát, vagy éppen kijelenti, hogy Jézus felfogása szerint Isten végidőbeli népe majd csak az eszkatologikus beteljesüléskor nyilvánul majd ki, az sem Jézus eszkatológiájának jelenre vonatkozó dimenzióját nem veszi komolyan, sem az Isten népe és Isten országa közötti mélyreható összefüggést nem fogta fel. Mivel Isten országa már most eljön, az Istennek a végidőbeli népe már most nyilvánvalóvá kell hogy váljon. Ez még mindig nem az itt javasolt kiindulópont nehézsége. Az inkább abban áll, hogy Jézus Isten egész népére irányította tevékenységét, nem egy szent maradékot vagy egy külön közösséget akart alapítani mint igaz Izraelt. Még a tanítványi kört sem úgy fogta fel, mint ilyen külön közösség kezdetét, ennek is inkább a teljes eszkatologikus Izrael előképének kellett lennie. Ahogy azonban a dolgok húsvét után alakultak, az egyház mégiscsak Izrael egy része lett. Joggal értelmezte magát a végidők igaz Izraeleként. Történetileg mégiscsak azzá vált, amivé vált, mivel Izrael nagyobb része nem hitt. Az a hitetlenség és elutasítás, mellyel a Jézusban hívők Izraelben szembesültek, szinte kikényszerítette, hogy az Izraelben bekövetkező szakadást most már rögzítsék, és jogilag és szervezetileg világosan meghúzzák a határvonalakat. Az ilyen irányú fejlődés azonban egyáltalán nem volt Jézus szándéka. Ezért beszélhetünk Jézus szándékáról, amely az eszkatologikus Isten népére irányul, de ugyanabban az értelemben és ugyanazon a szinten nem beszélhetünk az egyházra vonatkozó szándékáról. Ezt a határt a fundamentális teológiának gondosan figyelembe kell vennie. Érvelhet történetileg, ahogyan ebben a fejezetben történt, Jézus akaratából kiindulva – de csak ha elég világosan kimondja, hogy az egyház, ahogy az tényszerűen húsvét után előttünk áll, még nem az egész Izrael, melyre Jézus szándéka irányul. A fundamentális teológiának el kellene jutnia oda, hogy az egyházat egészen Izraelből határozza meg; de nem csak úgy, mint a végidők igaz Izraelét, mely hitt Krisztusban, hanem egyúttal mint olyan töredéket, mely a történelem szükségszerűségéből született, s amely legbelső lényege szerint továbbra is egész Izrael felé irányul. Ha a fundamentális teológia kitart az egyháznak egész Izraelre való vonatkozása mellett, akkor az egyházat közvetlenül vonatkoztathatja Krisztusra. Mégpedig nem csak abban a tág értelemben, hogy Jézus üzenetének belső dinamikája hozta létre az egyházat, hanem abban a precíz és a fundamentális teológia számára egyedül elégséges értelemben, hogy Jézusnak Isten eszkatologikus népére vonatkozó szándéka a maga teljességében és összességében magában foglalja az egyházat is.
14
