Helmut Dubiel
Ház vagy membrán? Az újkapitalizmus kritikai elméletéhez
A „társadalomkritika” fogalmának történelmi jelentése nem teljesen egyértelmű. Nem tudjuk megmondani egyértelműen, hogy – mint például Marxnál – a termelési viszonyok forradalmi megváltoztatását, vagy pedig – mint Horkheimernél és Adornonál – a társadalomnak az instrumentális észen túlmutató utópikus imaginációját, vagy esetleg – mint Habermasnál – a kapitalizmusnak a jóléti állam és a demokrácia gyarapodásában megjelenő civilizálódását kell-e értenünk alatta (lásd Heins 1990). Azt, hogy egy konkrét korszakban mit jelent a társadalomkritika, azt két olyan perspektíva konstellációjával tudjuk megragadni, amelyet Marx a Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája (1975 [1852]) című művének egyik híres mondatában vázolt fel; eszerint az emberek ugyan maguk csinálják a történelmüket, de nem a maguk választotta, hanem a készen kapott, közvetlenül adott vagy áthagyományozott körülmények között. Egy olyan társadalomelméletnek, amely nagy hangsúlyt fektet arra, hogy kritikai legyen, a marxi követelés mindkét aspektusát szem előtt kellene tartania. Elemeznie kellene az uralmi formákat, a demokratikusan rendelkezésünkre-nem-álló társadalmi viszonyokat; ugyanakkor ezt az elemzést reflektált és cselekvésre kész szereplőknek kellene címezni, vagyis olyan embereknek, akik el vannak szánva rá, hogy történelmüket akarattal és tudattal alakítsák. Ha megvizsgáljuk a kritikai elmélet álláspontját a (demokratikus) „rendelkezésünkre-állás” és a (strukturális) „rendelkezésünkre-nem-állás” konfigurációja tekintetében, akkor egy érdekes mintához juthatunk. A liberális kapitalizmusra épülő marxizmus az állandó válságszerűséget, az irányíthatatlanságot tekintette a kapitalista gazdaság elsődleges jellegzetességének. Marx újra és újra hangsúlyozta, hogy a tőke mozgástörvényei által uralt valóság a tulajdonosok számára ugyanolyan áttekinthetetlen, mint a bérmunkások számára, akik ettől még testileg is szenvednek. Ennek a marxizmusnak a képviselői ugyanakkor meg voltak győződve arról, hogy a polgári társadalomban könnyen manipulálhatóak az akaratképzési folyamatok: az uralkodó gondolatok mindig az uralkodók gondolatai. Forrás: Gehäuse oder Membran? Zur kritischen Theorie im neuen Kapitalismus. Merkur 57/653–654 (2003. szeptember–október): Kapitalismus oder Barbarei? 861–871. Copyright © 2003 Klett-Cotta, Stuttgart. Hungarian translation © Replika.
replika - 59 (2007. november): 107–116
107
Horkheimer és Adorno klasszikus kritikai elmélete, amely kortörténetileg a totalitariánus kapitalizmus (végső soron a nemzetiszocialista rendszer gazdasági struktúrájának) tapasztalataira épült, azon feltevésen alapult, hogy a kapitalista társadalmak úrrá lehetnek a konstitucionális válságokon, még akkor is, ha ezért a jogállam és a demokrácia feláldozásával kell fizetniük. De ugyanakkor e kritikai elmélet képviselői azt is hitték – még radikálisabban, mint marxista elődeik –, hogy a totalitárius későkapitalizmus uralmi imperatívuszai szabadon alakíthatják az autonóm politikai akaratképzést. A kritikai elméletnek ebben a változatában – amelyet pl. Herbert Marcuse egészen a hetvenes évekig képviselt – nincs helye az intézményesített politikai akaratképzésnek és a demokráciának. A kritikai elmélet ezután következő változata, amelyet Jürgen Habermas neve fémjelez, a háború utáni jóléti kapitalizmust tartja szem előtt, és éppen ellentétesen viszonyul a tradicionális marxizmus álláspontjához. A klasszikus kritikai elmélet tradíciójában állva Habermas úgy gondolja, hogy a (mostani jóléti) kapitalizmus válságrezisztens. A kritikai-marxista és a klasszikus kritikai elmélettel szembeszegülve abból indul ki, hogy a demokratikus akaratképzésnek vannak olyan játékterei, amelyek képesek a kapitalizmus korlátozására. Habermas elméletének egész normatív hajtóereje arra irányul, hogy ezeket a jogállami és a demokratikus intézményeket meg kell erősíteni. Már majdnem négy évtized óta létezik egy olyan szilárd alapokkal rendelkező, új kapitalista rend, amely leváltotta a „szervezett”, a „fordista”, a „keynesiánus” és a „szociáldemokrata” kapitalizmust. Ennek az új rendnek a megnevezésére általában a „globális kapitalizmus” kifejezését használják. A „globális” kategória a világkereskedelem kiterjedtségére és intenzitására utal: a multinacionális vállalatoktól a transznacionális vállalkozásokig ívelő fejlődésre, a világszerte vándorló és a racionális termelési követelményektől elszakadt, csak a saját spekulatív logikáját követő pénztőke kifejlődésére, valamint a gazdaságpolitikák világszerte kialakuló hasonlóságára, amelyek középpontjában a mikroökonómiai értékesíthetőség feltételeinek javítása áll. A „nemzetközi gazdaság”-ból létrejön egy történelmileg újszerű „globális gazdaság”. Az említett tendenciák hatására (még akkor is, ha ezek általában nem fejlődtek ki annyira, mint ahogyan azt ideáltipikusan feltételezik) alapvetően megváltozik az állam és a (világ)kapitalizmus viszonya; és ez a változás éppolyan súlyos implikációkkal és következményekkel terhes, mint a liberális kapitalizmusból a szervezett kapitalizmusba való átmenet, amellyel jó hetven évvel ezelőtt a klasszikus kritikai társadalomelmélet annyit vívódott. A nemzetközi politikai gazdaságtanban általában a szervezett és a jelenlegi kapitalizmus fejlettségi szintje közötti különbséget a Polányi Károly által bevezetett „beágyazottság” [embeddedness] kategóriájával szokás értelmezni. Amíg a szervezett kapitalizmus történeti feltételei közepette néhány évtizeden keresztül sikerült a piacokat az államokba „beágyazni” (méghozzá a keynesiánus politika eszközrendszerével), addig az erősen nemzetköziesített kapitalizmus feltételei közepette az államok maguk „ágyazódnak be” az átfogó globális piacokba. Ha valaki a globális kapitalizmus most leírt jellegzetességeit a kritikai elmélet bevezetésként felvázolt sémájára vonatkoztatja, akkor az lehet a benyomása, hogy az új kapitalizmus nagyon sok mindenben hasonlít a Marx által leírt régi kapitalizmushoz. Ezt az intuíciót általában a „neoliberalizmus” meglehetősen elterjedt etikettjével szokás megragadni. Az új rend kritikusai és barátai most egyöntetűen azt a nézetet képviselik, hogy az államilag megszervezett kapitalizmus nem más, mint a liberális kapitalizmus némileg félrecsúszott változata, amely azonban mostanra visszatért a piac erényes (vagy bűnös) útjára, méghozzá világszerte. Aligha tagadható, hogy a jelenlegi kapitalizmus – ha az őt átalakító modernizációs erőkre te108
replika
kintünk – közeli hasonlóságot mutat a XIX. századdal. A Kommunista kiáltvány mindenféle felismerhető irónia nélkül egyszerre ünnepli ennek romboló és katalizációs erejét: „minden, ami rendi és állandó, elpárolog [...]” (Marx és Engels 1975 [1848]). Ugyanakkor egy szisztematikus összehasonlítás kimutathatná, hogy a két kapitalista korszak között több a különbség, mint a hasonlóság. Nemcsak a technológiai, a társadalmi-strukturális, a társadalmiföldrajzi, a demográfiai és nem utolsósorban a civilizatórikus keretfeltételek mutatnak éles eltérést. A liberális kapitalizmussal összevetve – az utóbbi évtizedek deregulációs politikája ellenére – az állami intervenciós potenciál még mindig összehasonlíthatatlanul magasabb. A liberális kapitalizmussal (amely Marx szemei előtt lebegett) összevetve történetileg teljesen újak a transznacionális irányítási szervek, mint a GATT, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap. Minden felnőtt polgár a szociális helyzetétől függetlenül rendelkezik egy szavazattal, és ezzel – másokkal egyesülve – bizonyos befolyást tud gyakorolni a kormányzás módjára. A nyilvános tér azonban ezen túlmenően további lehetőségeket is kínál a társadalom érdek- és véleményformáló folyamatainak alakítására. Adorno és Horkheimer A felvilágosodás dialektikájában (1990 [1947]) elfogadták Friedrich Pollocknak az „autoriter államkapitalizmusról” szóló koncepcióját, ami egyértelműen a nemzetiszocialista háborús gazdaság történeti viszonyaira volt szabva. Ebből a modellből már következik, hogy a totalitariánus kapitalizmusban a piaci jelzések helyét a parancsnoklás foglalja el. Ha a kapitalizmus valóban tisztán politikailag közvetített, akkor ebből az következik, hogy a politikai gazdaságtan bírálatát a totális uralom bírálatává kell átalakítani. A piac ilyen szó szerinti értelemben vett visszatérését, mint ami a XX. század utolsó harmadában bekövetkezett, amely a maga globális kiterjedése miatt a – mégiscsak a totális uralmak alapját képező – nemzetállamokat is aláássa, Adorno és Horkheimer nem tartották lehetségesnek. Még az a gyengébb feltételezés is, amely szerint a kapitalista modernizáció és a totális uralom kiterjedése között van egyfajta oksági összefüggés, ma szintén teljesen tarthatatlan. Végül is az a tény, hogy a világpiac kikényszerítette az autoriter államok gazdasági megnyitását, hozzájárult számos diktatórikus rezsim megbuktatásához. Ma szinte az egész világra érvényes az a megállapítás, hogy a piac újra kiszorította a parancsnoklást. Horkheimer és Adorno az általuk „későkapitalistának” nevezett társadalom politikaiuralmi berendezkedését úgy mutatták be, mint a korlátaitól megszabadult célracionalitást, mint olyan túlerőben lévő rendszert, amely képes magába olvasztani minden neki ellenálló mozzanatot. Jürgen Habermas viszont a kritikai elméletnek ezzel a változatával szemben (amely a társadalomban már csak uralmi rendszert lát) két egymástól elválasztott társadalmi szféráról beszél: „a rendszerről” és az „életvilágról”. A rendszer fogalmában könnyű felismerni az instrumentális ész démoni hatalmaktól megfosztott változatát. De Habermast már nem a minden korlátot átlépő elidegenedés diagnosztizálása foglalkoztatja. A modern világ válságát ő abban látja, hogy a „rendszer” logikája (amely a gazdaságban és a politikai bürokráciában nemcsak a tárgy követelményéből adódik, hanem a hatékonysági szempontok alapján is nélkülözhetetlen) olyan társadalmi terekre is átnyúlik, amelyek (a saját természetüknél fogva) csak a kölcsönös megértés folyamataival koordinálhatók. Ezt a feltételezett folyamatot Habermas „az életvilág kolonializációjának” híressé vált terminusával ragadja meg. Ennek a dualisztikus modellnek messze ható következményei vannak a kapitalizmuson belüli demokrácia értelmezésére nézve. A gazdaság és az állami adminisztráció komplexumai egyszerűen kicsúsznak a fundamentális demokratizálódás utópikus követelményei alól. A „demokratizálódást” A kommunikatív cselekvés elmélete [Theorie des kommunikativen Handelns, 1981] replika
109
című művében már nem lehet a társadalom aktív és átfogó politikai önmeghatározásának tekinteni. Képszerűen szólva: a „demokrácia” a gátak olyan konstrukciójában áll, amelynek feladata az, hogy megtörje a piacban és az állami igazgatásban rejlő igények hullámait. Ha a globális kapitalizmus tekintetében a „rendelkezésünkre-állás” és a „rendelkezésünkrenem-állás” viszonyára vonatkozó kérdést akarjuk tisztázni, akkor először is az új rend ontológiai státuszát kell meghatároznunk. A demokrácia kérdése ugyanis fel sem merülhetne, ha a világgazdaság törvényszerűségei a priori módon ellenállnának a politikai behatásoknak, vagy ha az óriási transznacionális csoportok akkora definíciós és manipulációs hatalommal rendelkeznének, hogy az alternatív politikai képzeteknek semmi esélyük sem lenne a nyilvánosság elérésére. A marxista és a neoliberális irodalom sok publikációjában az új világgazdasági rend a cselekvő emberek képességei felett álló erővé stilizálódik, amely így eleve kivonja magát a demokratikus uralom mindenféle ellenőrzése alól. Újra és újra emlékezetünkbe kell idézni, hogy a jelenlegi világgazdasági rend számos politikai döntés nem szándékolt következményeként jött létre; e döntések között szerepelnek tudatosak, de szerepelnek rövidlátóak és opportunisták is. Végülis egy demokratikusan legitimált végrehajtó hatalom delegáltjai voltak azok, akik (a saját kormányzatuk felkérésére, vagy más nacionális vagy transznacionális testületek döntéseire reagálva) politikai értelemben létrehozták a világszerte érvényes szabadkereskedelmi rendszert. De még ha bizonyítani is tudjuk, hogy ez a történelmi változás politikai okokra vezethető vissza, ebből még nem következik az, hogy e változás visszafordítható. Ugyan az emberek azok, akik a történelmüket csinálják, de készen talált és előzetesen adott körülmények között, vagyis olyan körülmények között, amelyeket nem tudnak szabadon alakítani. A jelenlegi társadalom rendszerjellegének kritikáját kidolgozva – nemcsak Habermas, hanem már Adorno és Horkheimer is – nem Marx, hanem inkább Max Weber elemzéseit tartották szem előtt. Weber bürokráciaelmélete, és az ennek feltartóztathatatlan expanziójára vonatkozó sötét prognózis, amely szerint elkerülhetetlen az „szolgaság házának”, egyfajta „fellah-államnak” a kialakulása, erősen befolyásolta a kritikai elmélet történetének összes kordiagnózisát. Ezért azok, akik elkötelezettek a kritikai elmélet projektje iránt, nem lehetnek közömbösek azzal szemben, hogy a gazdasági és az állami bürokráciának ez a képe a jelenkorra tekintettel radikális kritikának van kitéve. A posztmodern szervezetkutatás időközben számos bizonyítékot tudott felsorakoztatni azzal a klasszikus feltételezéssel szemben, hogy az „életvilágbeli”, azaz a komplex igazgatási és üzemi folyamatok koordinációjának kommunikatív formái fölényben vannak a hagyományos bürokratikus formákkal szemben. A posztmodern szervezetelmélet a weberi koncepcióban elsősorban a bürokratikus szervezetek mint „ház” képét bírálja. Ez a kép azt sugallja, hogy egy hivatal vagy egy cég belső és külső világát egy kvázifizikai határvonallal lehet elválasztani egymástól. Ezzel szemben a szervezetszociológia pillantása azokra a cselekvési stratégiákra irányul, amelyekkel a menedzserek, az alkalmazottak és az üzletfelek ezt a belső és a külső közötti differenciát a maguk cselekedetein keresztül megkonstruálják. Ez a perspektíva társadalomelméleti és módszertani értelemben arra épül, hogy a társadalmi intézmények szervezeti formáinak elemzésekor sohasem szabad eltekinteni a cselekvő egyének motivációitól, önértelmezéseitől és köznapi szokásaitól. Ezen kívül a látszólag rendszerszerűen működő bürokratikus struktúrák mindig a korábbi társadalmi és politikai konfliktusok megmerevedett eredményei. Az, hogy számunkra úgy mutatkoznak meg, mint önálló dologszerűséggel rendelkezők, abból a történetileg akkumulált súlyból és abból az általában tudatelőtti mélységből következik, amellyel a cselekedeteinket befolyásolják, de ez még nem jelenti azt, 110
replika
hogy ne állnának rendelkezésünkre. A szervezetekre és a cégekre irányuló ilyen pillantásból az következik, hogy a belső és külső közötti határvonal leírásakor inkább a membrán, mint a ház képét kell használnunk. De nem azt akarom állítani, hogy a kapitalizmus egész történetének összes üzeme tekintetében a ház metaforáját a membrán metaforájával kellene helyettesítenünk. Az egyelőre csak gyéren rendelkezésre álló empirikus példák mindenesetre arra utalnak, hogy bizonyos ökológiai, társadalmi és jogi innovációk hátterében ez a minta áll. Ha empirikus elemzésnek vetnénk alá az innovációk olyan eseteit, amelyek nem magyarázhatók egyedül a menedzsment felvilágosult önérdekei alapján, akkor azt látnánk, hogy a membrán (amely a külső és a belső között közvetít) végső soron az aktivisták, a liberális menedzserek, a média képviselői, a jogi tanácsadók és a helyi politikusok konfliktussal teli hálózatában jön létre. Ezek az innovációs folyamatok természetesen számos előfeltétellel rendelkeznek. Nem működhetnének funkcionáló jogállam, élő-eleven politikai nyilvánosság, felvilágosult menedzsment és olyan individuumok nélkül, akik fogyasztóként vagy az üzem tagjaiként demokratikus értelemben aktív polgárok. A diskurzusra nyitott posztmateriális fogyasztói magatartás, a fogyasztók globális összefonódása, a transznacionális vállalkozások decentralizált, kevésbé hierarchikus struktúrája és a rugalmas racionalizálás következtében kialakuló participatórikus üzemi klíma mindannyian egy ilyen módon értelmezett demokratizálódás felé mutatnak. A következőkben kifejtésre kerülő gondolatokkal csak azt szeretném alátámasztani, hogy a globális kapitalizmus menedzserei történetileg teljesen új mértékben vannak ráutalva az ügyfelek és a munkatársak belátásaira és felvilágosult önérdekeire. Négy olyan empirikus aspektust lehet felvázolni, amelyek arra utalnak, hogy az új gazdasági rendet a „szervezett kapitalizmustól” nemcsak a demokratikus rendelkezésünkre-nem-állás magasabb szintje különbözteti meg, hanem a társadalommal szembeni magasabb fokú felelősség is. A felelősség kényszere, vagy az önkéntes konszenzusra való ráutaltság azonban még nem jelenti azt, hogy a cégek és a munkatársak (illetve az üzletfelek) közötti strukturális aszimmetria elsimítódott volna. Ami megváltozik, az mindenekelőtt a hatalomkifejtés formája: vagyis a végső soron fizikai kényszerre épülő uralmi forma (Horkheimer az „éhség korbácsáról” beszél) olyan uralommá alakul át, amelyet inkább a motivációk és a propaganda manipulálásával, valamint a kommunikáció blokkolásával fejtenek ki. Minden magasan fejlett nyugati társadalomban megfigyelhető egy olyan fogyasztói magatartás kialakulása, amely csak másodlagosan figyel az árakra, elsődlegesen viszont a javak és a szolgáltatások hasznosságáról, ártalmasságáról és az egészséggel való összeegyeztethetőségéről szóló diskurzusokat tartja szem előtt. A mezőgazdasági, élelmiszeripari és gyógyszeripari termékek fogyasztása és előállítása az individuális költségkalkuláció horizontjából a nyilvános akarat- és véleményképzés arénájába terelődik át. A magasan fejlett gazdaságnak ez az újfajta ráutaltsága a fogyasztói elismerésre igazi politikai súlyt csak a globális piacok kiterjedésével kap. A nyitottság a profiton kívüli faktorokkal szemben a rugalmas kapitalizmusra jellemző decentralizált vállalkozói struktúrából is adódhatna. Az autó- és az elektromos ipar nagy cégnevei mögött a „profit center”-ek kiterjedt hálózata húzódik meg: különböző beszállítók, közvetítő kereskedők, koncessziók és licenc-vállalkozások, amelyek megint csak más hálózatokhoz kapcsolódnak. Robert Reich – aki a The Work of Nations (1991) című könyvében kidolgozta ennek az új vállalkozói struktúrának a politikai következményeit – azt állítja, hogy e vállalkozások esetében már nem lehet beszélni a belsőt és a külsőt világosan elválasztó határvonalról. Egy fogyasztói sztrájk, egy a médiában lefolytatott vita a minőség-gareplika
111
ranciáról vagy egy transznacionális tiltakozás az úgynevezett sweatshopok1 munkafeltételei ellen már nem verődik vissza a magas fokúan centralizált konszernek homlokzatáról, hanem egy porózus és sokféleképpen áteresztő felszínbe ütközik, ami a menedzsment számára nagyon megnehezíti az ügyfelek tiltakozásának egyszerű ignorálását. A cégek konszenzusra való ráutaltságának (eddig tárgyalt) formáiban az a közös, hogy mindannyian a kifelé irányuló társadalmi erőket tartják szem előtt. Ezt kiegészítendő, most a belső viszonyokban fellépő konszenzusszükségletről kell beszélnünk. A mikroelektronika által lehetővé tett technológiai innovációk következtében a munka világának számos szférájában megfigyelhető, hogy decentralizált és „leegyszerűsített” ellenőrzési formák léptek a piramis formájú ellenőrzések helyébe. Az új participációs formák azonban nem értelmezhetők az együttműködés jogaiként, amelyeket a szakszervezet vagy a személyzet kényszeríttet volna ki, hanem inkább egy olyan irányítási eszközről van szó, amelyet a menedzsment tudatosan tervez és vet be. Azt mindenesetre kimondhatjuk, hogy a modern termelési folyamatok komplexitásának a konszenzusorientált vezetési formák jobban megfelelnek, mint a klasszikus autoriter módszerek. Ez a stratégiai kontextus azonban megtiltja, hogy ezeket az új participációs formákat „demokratikusnak” nevezzük. Természetesen nem lehet kizárni az átbillenési effektusokat. Egy participatórikus munkaklíma több éves tapasztalata öntudatosabb munkásokat hozhatna létre; habár csak mint individuumok lehetnek öntudatosabbak, kollektív tudatról már aligha beszélhetünk. Azzal a sejtéssel szemben, hogy a globalizált kommunikáció és a fogyasztók (a decentralizált vállalkozási struktúrán keresztül) megnövekedett hatalma demokratizálódási potenciálokat hív életre, megfogalmazható egy klasszikus ellenvetés. Mégpedig az, hogy a globális kapitalizmus feltételei közepette a cégek továbbra is magántulajdonban vannak, ennek effektív hasznosítása végső soron a részvényesek és a menedzsereik kezében van. Továbbra is igaz, hogy a használati értékek termelése a csere-elven keresztül történik. A cégek és az államok szubsztanciálisan eltérő intézmények. A fogyasztási döntések nem helyettesíthetik a szavazócédulát. Ez az utóbbi lehetővé teszi a politikusok felelősségre vonását; ehhez fogható eszköz nincs a fogyasztók birtokában. A kérdés csak az, hogy e negatív érv mellett vannak-e más nézőpontok is, amelyek a még fel nem tárt demokratizálódási potenciál mellett szólnak? Annak következtében, hogy a nemzeti gazdaságpolitikákat kívülről vezérlik a globális gazdaság-társadalom kényszerei, újra felszínre kerül a liberális demokrácia kulcskérdése, vagyis a piaci erők politikai és szociális civilizálódásának kényszere, amely a jóléti és a beruházó állam feltételei közepette részben már megoldottnak tűnt. A legtöbb társadalomtudós és politológus számára, akik csak a nemzetállami demokráciák intézményesített házát tartják szem előtt, a diagnózis már eleve eldőlt. A gazdasági globalizáció aláássa a nemzetállamot, és mivel a számunkra ismert történelemben ez adta meg a társadalom demokratikus berendezkedésének kereteit, ezért az új kapitalizmus a demokráciát is legyengíti. Ezért a kapitalizmus demokratikus és jóléti korlátozásának szükségszerű előfeltevéseit a háború utáni Európában például a nemzetállamok határaik feletti őrködése biztosította. A szociáldemokrata konszenzus is csak olyan keretek között működhetett, amelyben az állam – minden nemzetközi összefonódás ellenére – még uralkodni tudott a saját házában. Az államnak és a gazdaságnak 1 A sweatshop (magyarul leginkább az izzasztóműhely kifejezés használatos) azoknak a főként a harmadik világban működő üzemeknek az elnevezése, ahol a munkások embertelen körülmények között, nagyon alacsony munkabérért dolgoznak, többnyire nyugati cégek megrendelésére illetve nyugatra irányuló exportra. (A ford.)
112
replika
ez a konfliktusokban viszonylag szegény viszonya azonban széttörik a tőkepiac internacionalizálódása, a transznacionális konszernek kialakulása és a termelési és információs rendszerek mikroelektronikai modernizációja következtében. Nyilvánvalóan létrejött egy olyan politikai-gazdasági forgatókönyv, amelyben a polgárok demokratikus akaratképzése kisebb hatást gyakorol az államok gazdaságpolitikai döntéseire, mint a világméretű konkurencia imperatívuszai. A „szabályozatlan interdependencia” globális rendszere (Adorno valószínűleg „negatív totalitásról” beszélt volna) tendenciáját tekintve a parlamentek hatalmának csökkenéséhez vezet, miközben megerősíti a végrehajtó hatalmat, amely a tőkével már nem mint egy demokratikusan legitimizált autoritás hordozója vagy egy korporatív konszenzus menedzsere lép szembe, hanem inkább mint kérések megfogalmazója, amely a tőke szimpátiáját a díjazás csábításával és ígéretével próbálja megvásárolni. Az új kapitalista rend legtöbb kritikusa a spekulatív finánctőkét tekinti a globális kapitalizmus motorjának és idegközpontjának. Mind a liberális, mind a szervezett kapitalizmus körülményei között a finánctőkének az volt a funkciója, hogy a bővülő ipar számára, ha a célok átlépték a saját lehetőségeket, a hitelek folyósításán keresztül tervezési játékteret biztosítson. A pénzügyi szektor ezen klasszikus szerepe ma már csak a tevékenységének kis részét fogja át. Az egybillió dollárnak, amely naponta megkerüli a glóbuszt, már csak egy töredéke irányul közvetlen produktív szolgáltatásokra a reálgazdaságban. Ennek a hatalmas összegnek a maradéka az elsődlegesen spekulatív motiváltságú, rövid távú tőkemozgásokban merül ki. A spekulatív operációk nemcsak az individuális befektetők „mohósága” miatt jönnek létre, hanem a vállalkozók és a pénzintézetek ama defenzív kísérlete miatt is, hogy rövid távon megvédjék magukat a kamat- és a valutaingadozásoktól. A jelenlegi – a politikai, sőt a demokratikus imperatívuszokról leválasztott – szituáció, a globálisan vándorló pénzügyi tőke világa nem lett volna lehetséges a pénz- és hitelforgalom információtechnikai forradalmasítása nélkül. E digitális tranzakciók gyorsasága, komplexitása és helynélkülisége lehetetlenné tették a nemzetállamok és ezek felügyeleti és adóhatóságai számára az ellenőrzést. A globális kapitalizmusban megjelenő demokratikus potenciálok rövid felvázolása nem vezetett egyértelmű eredményre. Az említett tényállásokat nem lehet egyszerűen összeszámolni, mert teljesen különböző síkokon helyezkednek el. És ezen túlmenően azért is összemérhetetlenek, mert azon faktorok esetében, amelyek egy erősebb „lehetőség” mellett szólnak, az intézményesedés kérdése még teljesen nyitva áll. Ezzel szemben a „rendelkezésünkre-nem-állás” esetében az áthagyományozott demokratikus és jóléti intézmények eróziójáról van szó. A politikai hatalom növekedését, amelyre a transznacionális konszernek a maguk gazdasági súlyának növekedése révén tesznek szert, nem egyenlíti ki a jogi értelemben vett demokratikus elszámoltatás megnövekedése. Ugyanakkor a demokratizálódás – különösen a fogyasztás és a munkaszervezet szférájában megjelenő – új potenciáljai intézményelméleti, jogi és szervezeti értelemben még teljesen feltáratlanok. A nemzetállami demokráciák intézményes formáit elhalmozó eróziós jelenségek, valamint a diffúz ellenállási potenciál növekedése, amelyet maga a gazdasági globalizáció hoz létre, még nem ragadható meg egy végső elméleti formulával. Ebben a feszültségteli komplexitásban már láthatóvá válnak a hatalom megváltozásának paradox fejleményei. A hatalom ma már nem a puskacsövekből indul ki: elsődlegesen nem a fizikai kényszer- és erőszakpotenciálban mutatkozik meg (amely fölött egy állam vagy egy társadalmi csoport rendkívüli állapotban rendelkezhet), hanem a diszkurzív folyamatok befolyásolásának esélyeiben, amin keresztül az emberek képet alakítanak ki maguknak a saját társadalmukról és az ebben bereplika
113
töltött helyükről. A hatalom klasszikus definíciója, mint annak esélye, hogy a parancsra mások engedelmességgel válaszoljanak, modern körülmények között már nem működik; ilyen körülmények között az érdekek könnyebb kommunikálhatósága miatt a hatalom képlékeny potenciállá alakul át, amelynek mindenkori allokációja már nem egy változatlan struktúra erővonalait követi. Ugyanakkor a klasszikus hatalmi apparátusok és nagy szervezetek tettei olyan sok paradox másodlagos hatással rendelkeznek, hogy a jelenlegi konfliktusokban néha már nagyon-nagyon nehéz megkülönböztetni egymástól Dávidot és Góliátot. A cselekvők mindenhol és mindenkor más szereplők múltbeli cselekedeteinek következményeire építenek, és ugyanakkor lehetővé teszik, de be is korlátozzák azokat a feltételeket, amelyekre támaszkodva mások cselekedhetnek. A politikai filozófiában hipotetikusan megkonstruált társadalmi és időbeli nullszituáció, az „ideális beszédhelyzet” vagy a „tudatlanság fátyla” a maga radikális valótlanságában megerősíti ezt a kiinduló sejtést. Mivel azonban az egyes szereplők különböző erőforrásokkal rendelkeznek, és egyenlőtlen kiindulási feltételek akadályozzák vagy mozdítják elő őket, ezért abból kell kiindulnunk, hogy van néhány olyan szereplő, akik cselekvési stratégiája másokénál inkább rögzíti a többiek cselekedeteinek alapjául szolgáló feltételeket és következményeket. Ha korábban az erőszakos eszközök bevetése vagy a velük való fenyegetés volt az, amin keresztül az uralkodók a nekik alávetettekre rákényszerítették a maguk akaratát, akkor a lapos hierarchiák és a rugalmas racionalizáció korszakában a szituációk, a szabályok és a kontextusok definiálására vonatkozó esélyek teremtik meg a vállalatok vezetősége számára a konformitás, a lojalitás, az engedelmesség és a vásárlási hajlandóság alakításának lehetőségeit. A cselekvők szabályok meghatározására való képességeit, a társadalmi struktúrák és viszonyok meghatározó módon való befolyásolására vonatkozó képességét és az egymással való érintkezés grammatikájának rögzítésére vonatkozó lehetőséget Peter Hall a metahatalom terminusával próbálta megragadni (1997). A metahatalom egyúttal azt a módszert is leírja, amely az újkapitalizmusban megjelenő gazdaságpolitikai orientációval kapcsolatos konfliktusok kihordását szabályozza. Ha a politikai grammatikára vonatkozó feszültség a konszolidált demokrácia keretei között kerül kihordásra, akkor a hatalom nem rendelkezik többé az erőszak egydimenziós kvalitásával, hanem nyitva áll egy diszkurzív módon értelmezett „befolyással” szemben. Ez természetesen még nem jelenti azt, hogy a fizikai erőszak – kötődjön az államhoz vagy politikai terroristákhoz – teljesen eltűnt volna a politikai összecsapásokból. A tapasztalat ennek az ellenkezőjére tanít. De manapság az erőszakos eszközök minden fenntartás nélküli bevetése inkább az állam gyengeségét mutatja, és felér a politikai csőd bejelentésével. A metahatalom koncepciója ugyanakkor egy bizonyos fejlődés dinamikáját is leírja: a gyengék már régen nekiláttak az erősek gyenge pontjainak feltérképezéséhez. Ezért nem teljesek azok a leírások, amelyek azt állítják, hogy a demokráciát megfojtja a globális gazdaság-társadalom szorítása. Ebbe a képbe be kell vonnunk a globális „civil társadalom” úttörőit is. Az ENSZ stratégiai tervezéssel foglalkozó szervei kezdték egyre gyakrabban használni a „globális civil társadalom” fogalmát, amely minden hiányossága ellenére az önszabályozó, határokon átnyúló, az államtól távoli és viszonylag erőszakmentes szervezetek, kezdeményezések és kampányok egyre sűrűbbé váló hálózatát jelenti. A „civil társadalomnak” (az államtól eltérően) nincs a társadalmi térben kijelölhető határa. Ha a társadalmak egységét és határait a társadalmi cselekvések összefonódásának reálisan meglévő folyamatával definiáljuk, akkor semmiféle alapunk nincs arra, hogy ennek érvényességi körét az országhatárokhoz kössük. Az elmúlt két évszázadban ugyan a nemzetállam 114
replika
nyújtotta e folyamat kibontakozásának kereteit. De még mielőtt a „globalizáció” szó forgalomba kerülhetett volna, a világtársadalom gazdasági, tudományos-technikai infrastruktúrája mentén már kialakultak azok a határokat átlépő kezdeményezések és szervezetek, amelyek sajátos hatást fejtettek ki mindenkori transznacionális összefüggésekre is. Az elméletileg és politikailag is döntő váltóállítás mármost abban áll, hogy a nagy kereskedelmi, globális hatalommal rendelkező vállalkozásokat a globális civil társadalom részeként értelmezzük-e, vagy pedig a „totális államhoz” hasonlóan mint per definitionem a civil szférán túl elhelyezkedő szféraként határozzuk-e meg. A széleskörűen elterjedt felfogás szerint a civil szféra a piacon és az államon túl helyezkedik el. A piac és az állami bürokrácia romantikus motívumokkal átitatott démonizálása távoli rokonságot mutat a „rendszer” és az „életvilág” fentiekben megvitatott dualisztikus modelljével. Ehhez a modellhez hasonlóan a „civil társadalom” mint harmadik szektor koncepciója (már az analitikus síkon) is eltekint a transznacionális vállalkozások és a transznacionális bürokráciák demokratikus ellenőrzésének és megreformálásának lehetőségétől. A „globális civil társadalom” címszava alatt összefoglalt csoportok semmiképpen sem tekinthetők a proletariátus örököseinek. A transznacionális konszernek, a nemzetállamok politikai reprezentánsai, valamint a nemzetközi hivatalok nem tekinthetők valamiféle homogén hatalmi blokknak. Az a beszéd, amely egy világméretekben uniformizált össztőkéről szól, amely az államokat is egyfajta ügyvezető szervvé teszi, puszta absztrakció. Ezzel együtt az állam és a társadalom klasszikus diszpozíciója, amelyet a demokrácia minden elméletében fel kell tételezünk, szintén elavulttá vált. Hol van a globális civil társadalom „állama”? Lehetséges, hogy a jelenkor globális csapásait és katasztrófáit csak a puszta absztrakció árán tudjuk elhelyezni egy egységes elmélet keretei között. Az elmúlt évszázad népirtásai, a politikailag motivált tömeggyilkosságok, az úgynevezett etnikai tisztogatások, az anyagi nyomorral tudatosan kikényszerített migráció, az AIDS terjedése Afrikában, a globális drogkereskedelem, a szervkereskedelem és a biokalózkodás, az ózonréteg elvékonyodása, a trópusi erdők felszámolása, a klitoriszcsonkítások, a kínzások és a terrorizmus – mindez szinte parancsolóan kiált politikai megoldásért. Az igazi kérdés a következő: vajon egy (az alapfogalmak tekintetében) egységes és zárt elmélet közelebb juttat-e a globális csapások okainak megismeréséhez, és felkészít-e az ellenük vívott küzdelemre? A nyolcvan évvel ezelőtt megfogalmazott kritikai elmélet kétségtelenül történelmi fenomén. Abban a mértékben, ahogy a kategóriái kudarcot vallanak az új kapitalizmus leírásakor, az előadott meggondolások ennek kritikájaként is értelmezhetők. De az a kísérlet, hogy elméleti eszközökkel számot adjunk a XXI. század elejének társadalmi változásairól, még akkor is hű marad a kritikai elmélethez, ha egyébként szembefordul vele. Ha igaz is, hogy ennek számos perspektívája, alapfogalmai és módszere ma már nem áll összhangban a valósággal, akkor az még mindig nem jelenti az elmélet cáfolatát. Ez a társadalomelmélet egy olyan reflexív tradícióban áll, amelyet a legjobban Hegel meghatározásával jellemezhetünk: a filozófia „saját kora gondolatokban megragadva” (1983 [1821]: 21). Ez a reflexív impulzus arra kényszeríti az elmélet örököseit, hogy a fundamentálisan megváltozott konstellációt újabb és újabb kategóriákkal próbálják megragadni. Ebben az értelemben a kritikai elméletet csak a túlbuzgó követők sodorhatják veszélybe: a dogmatikus belecsimpaszkodás az elmélet áthagyományozott alakjába. Fordította Weiss János replika
115
Hivatkozott irodalom Habermas, Jürgen (1981): Theorie des kommunikativen Handelns. Frankfurt am Main: Suhrkamp. Részletek magyarul (1985): A kommunikatív cselekvés elmélete. Budapest: ELTE. Hall, Peter (1997): Meta Power, Social Organization and the Shaping of Social Action. Symbolic Interaction 20(4): 397–418.. Hegel, Georg Wilhelm Friedrich (1983 [1821]): A jogfilozófia alapvonalai. Budapest: Akadémiai Kiadó. Horkheimer, Max és Theodor W. Adorno (1990 [1947]): A felvilágosodás dialektikája. Budapest: Gondolat–Atlantisz. Marx, Karl (1975): Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája. In MEVM 1. köt. Budapest: Kossuth, 405–485. Marx, Karl és Friedrich Engels (1975): A kommunista párt kiáltványa. In MEVM 1. köt. Budapest: Kossuth: 137–164. Reich, Robert: (1991): The Work of Nations: Preparing Ourselves for 21st-Century Capitalism. New York: Alfred A. Knopf. Volker, Heins (1990): Strategien der Legitimation. Münster: Westphälisches Dampfboot.
116
replika
