Candide vagy az optimizmus

Voltaire

Candide vagy az optimizmus Fordította: Gyergyai Albert Fordítás Ralph doktor úr eredeti német szövegéből mindazokkal a kiegészítésekkel, amelyeket a doktor úr zsebeiben találtak, amikor meghalt Mindenben, az Úr 1759. esztendejében TARTALOM Első fejezet,

3/248

mely arról szól, hogyan nevelték Candide-ot egy szép kastélyban, s hogyan űzték el ugyanonnan Második fejezet, mely arról szól, hogy mi történt Candide-dal a bolgárok között Harmadik fejezet, amely azt mondja el, mint szökött meg Candide a bolgároktól, s mi történt vele azután Negyedik fejezet, amelyben Candide találkozik egykori filozófiamesterével, Pangloss doktorral, s mi lesz ennek a következménye Ötödik fejezet Vihar, földrengés, hajótörés és mi minden történt Pangloss doktorral,

4/248

Candide-dal és Jacques-kal, az anabaptistával Hatodik fejezet Egy szép autodaféról, amellyel a földrengést szerették volna megakadályozni, azonkívül arról, hogy mint fenekelték el Candide-ot Hetedik fejezet Egy öregasszonyról: mint viselte gondját Candide-nek, s hogyan lelte meg Candide azt, akit annyira szeretett Nyolcadik fejezet Kunigunda története Kilencedik fejezet Arról, hogy mi történt Kunigundával, Candide-dal, a zsidóval meg a nagy inkvizítorral

5/248

Tizedik fejezet Arról, hogy mily siralmas helyzetben ért Kunigunda, Candide meg a vénasszony Cádizba, s mint szálltak ott hajóra mind a hárman Tizenegyedik fejezet Az öregasszony története Tizenkettedik fejezet Ez is az öregasszonyról szól és további bajairól Tizenharmadik fejezet, amely arról ad számot, mért kellett elszakadni Candide-nak a vénasszonytól és a szép Kunigundától Tizennegyedik fejezet Arról, hogy Paraguay jezsuitái mint fogadták Candide-ot s Cacambót

6/248

Tizenötödik fejezet Arról, hogy mint ölte meg Candide szeretett Kunigundája testvérét Tizenhatodik fejezet A két utas kalandjairól, két leánnyal, két majommal s azokkal a vadakkal, akiket Füleseknek hívnak Tizenhetedik fejezet Arról, hogyan érkezett meg Candide és Cacambo Eldorádóba, s hogy milyen látnivalókban volt részük Tizennyolcadik fejezet Arról, hogy mit láttak Eldorádóban Tizenkilencedik fejezet Arról, hogy mi történt Szurinamban, s mint ismerkedett meg Candide Martinnel

7/248

Huszadik fejezet Arról, hogy mi minden érte Candide-ot s Martint a tengeren Huszonegyedik fejezet Arról, hogy mit beszélt Candide Martinnel a francia partok előtt Huszonkettedik fejezet Arról, hogy mi történt Candide-dal és Martinnel Franciaországban Huszonharmadik fejezet Arról, hogy mint ért Candide Angliáig, s mit látott a parton Martinnel Huszonnegyedik fejezet Paquette-ről és fráter Giroflée-ról Huszonötödik fejezet A nemes velencei úrnál, Pococuranténál való látogatásról

8/248

Huszonhatodik fejezet Arról a bizonyos vacsoráról, amelyen Candide és Martin hat különös idegennel ült egy asztalnál, s kik is voltak azok Huszonhetedik fejezet Candide konstantinápolyi útjáról Huszonnyolcadik fejezet Arról, hogy mi történt Candide-dal, Kunigundával, Pangloss-szal, Martinnel és a többiekkel Huszonkilencedik fejezet Arról, hogy mint találta meg Candide Kunigundát az öregasszonnyal Harmincadik fejezet Mindennek a legvégéről

Első fejezet,

9/248

mely arról szól, hogyan nevelték Candide-ot egy szép kastélyban, s hogyan űzték el ugyanonnan Volt egyszer Vesztfáliában, Thunder-tenTronckh báró úr kastélyában egy fiatal legényke, akinek a természet a legszelídebb hajlamokat adományozta. Arca is tükrözte lelkét. Nyílt esze volt, de egyúttal igen jámbor észjárása; azt hiszem, ezért is hívták Candide-nak, vagyis jámbornak. A ház régi cselédei sejtették, hogy tulajdonképpen a báró úr húgának volt a fia, apja meg egy szomszédos, derék, becsületes nemesember, akihez azonban ez a hölgy sosem akart férjhez menni, mert mindössze hetvenegy őst tudott kimutatni családfáján, míg a többit megrágta az idő rozsdás vasfoga. A báró úr egyike volt a tartomány leghatalmasabb urainak, már azért is, mert kastélya ajtóval és ablakokkal is dicsekedhetett. Sőt a kastély fogadótermét még egy faliszőnyeg is

10/248

díszítette. A baromfiudvar kutyáiból vadászfalkát is formálhatott; istállószolgái, ha kellett, hajtóknak is beváltak; s a falusi plébánost kinevezte házikáplánjának. Mindnyájan nagyuramnak hívták, s ha mesélt nekik valamit, udvariasan nevettek. A méltóságos báróné körülbelül háromszázötven fontot nyomott, ami persze tetemes tekintélyt kölcsönzött neki: vendégeit mindenkor igen nagy méltósággal fogadta, ez aztán még több tekintélyt biztosított a személyének. Egyetlen leánya, Kunigunda, tizenhét esztendős volt, piros arcú, friss, kövérkés, egyszóval igen ínycsiklandó. A báró úr fia viszont mindenben az apjára ütött. Nevelője, Pangloss úr, orákuluma volt a háznak, s bölcs leckéit a kis Candide korának és jellemének teljes jóhiszeműségével hallgatta. Pangloss a metafizikával vegyes teológiát s a kozmológiával kapcsolatos kretinológiát

11/248

tanította. Remekül tudta bizonyítani, hogy nincs okozat ok nélkül, hogy ebben a lehető legeslegjobb világban a nemes báró kastélya a legeslegszebb várkastély, s hogy a nemes báróné a bárónék legjobbika. - Bizonyos - mondta - s kimutatható, hogy nem is lehetnek másképp a dolgok, mert ha már mindennek célja van, minden, ugyebár, szükségképpen a legeslegjobb célért is van. Orrunk például azért van, hogy legyen min hordani a szemüveget, s lám ezért is hordunk szemüveget. Lábunk láthatólag arra való, hogy nadrágot húzzunk rá, ezért is van nadrágunk. A kövek arra termettek, hogy szépen megfaragják őket, no meg persze, hogy kastélyokat építsenek belőlük; ezért is van őméltóságának ilyen gyönyörű kastélya; a tartomány legnagyobb ura illő, hogy a legeslegszebb házban lakjék; és mivel a hízó disznók arra valók, hogy megegyék őket, azért eszünk mi disznóhúst egész áldott esztendőben. Következőleg, akik azt állítják,

12/248

hogy minden jól van ezen a földön, ostobaságot állítanak; azt kellene mondaniok, hogy minden a legjobban van. Candide hallgatta figyelemmel, s hitt neki szíve ártatlanságában; mert ő bizony Kunigundát rendkívül szépnek találta, bár hogy ezt meg is mondja neki, arra gondolni se mert. Olyan módon okoskodott, hogy igen nagy boldogság Thunder-ten-Tronckh bárónak születni, még nagyobb boldogság lehet Kunigundának lenni, ennél is nagyobb, ha e kisasszonyt napról napra láthatja, de a legeslegnagyobb, ha hallgathatja Pangloss mestert, e tartomány s következésképp az egész föld legnagyobb filozófusát. Egy szép napon Kunigunda, ahogy a kastély közelében sétált, abban a kis erdőben, amelyet parknak kereszteltek, észrevette a csalitban a mi Pangloss doktorunkat, ahogy éppen leckét adott kísérleti fizikából a báróné szobalányának, egy igen csinos és

13/248

még inkább tanulékony kis barnának. Mivel a mi Kunigundánknak nagy kedve volt a tudományokhoz, lélegzetfojtva figyelte az előtte játszódó s többször is megismétlődő kísérleteket; igen tisztán láthatta a mester nyomós érvelését, az okokat éppen úgy, mint az okozatokat, s amikor visszatért a házba, izgatottan, merengőn, nem volt neki hőbb vágya, mint hogy ő is tudós legyen, mert akkor az ifjú Candide vele próbálhatná ki az ő nyomós érveit, amelyekre Kunigunda hasonló érvekkel válaszolna. Hazamenet találkozott Candide-dal a kastély előtt, s elpirult: Candide is piros lett. Köszönt neki elfúló hangon; és Candide is szólt hozzá, bár maga se tudta, mit mond. Másnap, mindjárt vacsora után, ahogy otthagyták az asztalt, Kunigunda is, Candide is egy spanyolfal mögé került; hogyan, hogy se, Kunigunda leejtette a zsebkendőjét, Candide meg azonnal felszedte; a kisasszony ártatlanul megszorította a fiú kezét, a fiú meg

14/248

ártatlanul megcsókolta a kisasszonyét, oly hevesen, oly érzékenyen, oly kecsesen, hogy az már sok volt; hogyan, hogy sem, ajkuk találkozott, szemük lángolt, térdük reszketett, s a kezük ide-oda tévedt. Thunder-ten-Tronckh báró úr ott ment el a spanyolfal mellett, s látva ez okot és okozatot, egyszerre kidobta Candide-ot az ő gyönyörű kastélyából, jókorát rúgva a fenekébe; Kunigunda elájult: a báróné őméltósága összevissza pofozta, mihelyt kissé magához tért; s minden csupa zűrzavar lett ebben a lehetséges legszebb s legüdítőbb kastélyban. Második fejezet, mely arról szól, hogy mi történt Candide-dal a bolgárok között Candide, miután kiűzték az ő földi paradicsomából, sokáig ment, mendegélt, anélkül, hogy tudná, hová; hol sírt, hol meg tekintetét

15/248

az ég felé emelte, hol pedig vissza-visszafordult a legeslegszebb kastély felé, amelyben a legeslegszebb bárókisasszony lakozott; mikor este lett, étlen-szomjan kinn a mezőn nyugodott le, a puszta földön, két barázda között; a hó kövér pelyhekben hullt a mezőkre és Candide-ra is. Szegény egészen átfázott, s alig tudott bevánszorogni másnap reggel a szomszéd városba, amelyet úgy hívtak, hogy Valdberg-hofftrarbk-dikdorff, s mivel nem volt egy garasa sem, majd meghalt az éhségtől és a fáradtságtól. Szomorúan álldogált egy kocsma ajtaja előtt. Két ember, mindkettő kék ruhában, hamarosan észrevette: - Pajtás - jegyezte meg az egyik -, nézd ezt a jóképű fiatalembert, a termete is megfelelő... S már mentek is Candide felé, s megkérték igen udvariasan, tartson velük ebédre.

16/248

- Uraim - felelte Candide elragadó szerénységgel -, igen megtisztelnek engem, de megvallom, egy fityingem sincs, hogy kifizethetném az ebédemet. - De uram - felelte neki az előbbi kékdolmányos -, akinek olyan formája és rangja van, mint kegyelmednek, sose fizet semmit sem: nem elég, hogy termetre hatodfél láb a magassága? - Igen, uraim, ekkora vagyok - mondta, és még bókolt is hozzá. - Ó, uram, ne teketóriázzunk, üljön velünk az asztalunkhoz, s nemcsak hogy fizetjük a költségeit, de tűrni se fogjuk soha, hogy egy ilyen fiatalember híjával lehessen a pénznek; végre is mit ér az ember, ha nem segít embertársán?

17/248

- Igaza van - felelte Candide -, ezt mondta nekem Pangloss úr is, s már látom, hogy mégiscsak minden a legjobban van e világon. Megkérték, fogadjon el pár tallért. Candide nem is ellenkezett, s mindjárt nyugtát akart adni, de az urak nem fogadták el, s mindnyájan asztalhoz ültek. - Szereti-e szívéből?... - Ó, igen - felelte Candide -, szeretem teljes szívemből Kunigunda kisasszonyt. - Nem, dehogy - szólt az egyik úr -, azt kérdeztük, szereti-e, de szívből, a bolgár királyt? - Nem én - felelte -, eszem ágában sincs, hiszen sohasem láttam! - Ugyan, ő a legjobb király, s illik, hogy igyunk az egészségére.

18/248

- Nagyon szívesen, uraim - s máris felhajtja poharát. - Elég, elég - mondták neki -, ezentúl már támasza, bástyája, védője, hőse lesz a bolgároknak; biztos lehet a szerencséjében, no meg a dicsőségében. S Candide-ot azonnal vasra verték, s máris vitték a regementbe. Ott aztán jól megtornáztatták, jobbra-balra forgatták, megtanították célozni, lőni, parádésan masírozni, még arra is, hogyan bánjon a puskatöltő vesszejével, sőt mindennek tetejébe huszonötöt is kapott a fenekére; másnap már jobban gyakorlatozott, s akkor csak húszat adtak neki; harmadnap már csak tízet kapott, s bajtársai úgy néztek rá, mint valami csodára. Candide viszont csak ámult-bámult, és nem nagyon értette, hogy lett belőle ilyen nagy hős. Egyszer egy szép tavaszi napon fejébe

19/248

vette, hogy sétálni megy, és már ment is egyenesen, abban a hitben, hogy az embernek éppúgy, mint az állatnak, megvan az az ősi joga, hogy kedvére szedegethesse a lábát. De még csak két mérföldet sem tett meg, s már ott termett négy másik hős, mindegyikük hat láb magas, ezek azután megkötözték, és vitték a börtönbe. Kérdezték tőle, törvény szerint, mi a szíve kívánsága: akarja-e, hogy megvesszőzze harminchatszor az egész regement, vagy hogy nem óhajt-e inkább egyszerre tizenkét golyót a koponyájába. Hiába mondta minderre, hogy az ember akarata szabad, s hogy ő bizony nem akarja sem az egyiket, sem a másikat, mégiscsak választania kellett, és úgy döntött Istennek azon adománya révén, amelyet szabadságnak hívnak, hogy hát inkább vesszőzze meg harminchatszor a regement; két fordulót el is tűrt. A regement pontosan kétezer emberből állott; más szóval ez négyezer vesszőcsapást jelentett, aminek az

20/248

lett az eredménye, hogy a hátán minden izma és idege kilátszott a nyakszirtjétől a fenekéig. Amikor a harmadik fordulóra készülődtek, Candide már nem bírta tovább, ezért azt a kegyelmet kérte, hogy legyenek szívesek, s ne sajnálják agyonlőni; ezt a kegyet is megadták neki; már a szemét is bekötözték, és már le is térdeltették. A bolgár király épp arra sétált, s kérdezte, mi bűnt követett el a jámbor; s mivel ennek a királynak igen-igen nagy esze volt, megértette mindabból, amit Candideról mondtak néki, hogy ez az ifjú metafizikus igen-igen tudatlan az eföldi dolgokban; s mindjárt kegyelmet is adott olyan ritka nagylelkűséggel, hogy azt minden napilap s minden század magasztalni fogja. Egy derék, jó kirurgus gyógyította meg Candide-ot, alig három hét alatt, a régiektől javasolt kenőcsökkel. Már új bőr is nőtt a hátán, s járni is kezdett valahogy, mikor a bolgárok királya megütközött az avarokéval.

21/248

Harmadik fejezet, amely azt mondja el, mint szökött meg Candide a bolgároktól, s mi történt vele azután Sose volt szebb, fényesebb, frissebb, jól rendezettebb gyülekezet, mint ez a két hadsereg. Kürtök, sípok, trombiták, dobok és még inkább az ágyúk oly összhangba olvadtak össze, amilyent a pokolban sem hallhattak még. Előbb az ágyúktól fordult fel hat-hatezer ember mindkétfelől; aztán a puskák oltottak ki vagy kilenc-tízezer gazembert, akik a világok legjobbjának szennyezték be a felszínét. A szuronyok is nyomósan érveltek, s kellő okául szolgáltak pár ezer ember halálának. Az egész emberveszteség harmincezer lélekre rúghatott. Candide remegett, mint egy filozófus, s úgy elbújt, ahogy csak tudott, e heroikus mészárlás elől. S miközben a két király tedeumot ünnepeltetett ki-ki a maga táborában, Candide jobbnak találta, ha ezentúl máshol

22/248

mélyed az okok és okozatok tanulmányába. Átlépett egy jó rakás halotton és haldoklón, és előbb a szomszéd faluig jutott; itt csak port és hamut látott, mivel ez avar falu volt, s a bolgárok felégették a nemzetközi jogszabályok szerint. Emitt megkínzott aggok nézték letiport asszonyaik haldoklását, végső perceikben is csecsemőiket szoptatták; amott elgyötört lányok hörögtek, miután egy-két bolgár hős természetes ösztöneit táplálták; megint mások, már-már csontig égve, könyörögtek, fejezzék be kínjaikat. Léptennyomon kiloccsant és véres agyvelő hevert a földön levágott karok és lábak mellett. Futott Candide, ahogy csak tudott, s meg sem állt egy újabb faluig: ez már bolgár falu volt, s az avarok bántak el vele. Candide addig járt a romok között a véres és vonagló testrészeken, míg aztán végleg ki nem került a csatamezők tájékáról; zsákjában volt még egy kis élelem, szívében meg Kunigunda képe. Mire Hollandiába ért, minden élelme

23/248

elfogyott; de mivel többször hallotta, hogy ebben az országban minden lakos jómódú s hitére nézve keresztény, biztos volt, hogy ott is majd úgy bánnak vele, mint azelőtt a báró úr kastélyában, persze mielőtt kirúgták onnan Kunigunda kisasszony szép szeméért. Így hát alamizsnát kért néhány komoly képű polgárembertől, de ezek mind azt felelték néki, hogy ha tovább is koldulni mer, becsukják egy javítóházba, ott aztán majd megtanulja, mi a móres. Akkor egy másik úrhoz fordult, aki épp aznap egy nagy gyűlésen óra hosszat prédikált a felebaráti szeretetről. Ez a szónok igen görbén nézett végig Candide-on, s így szólt hozzá: - Mit keres ebben az országban? Jó dologban jár-e, vagy sem?

24/248

- Nincs okozat ok nélkül - felelte szerényen Candide -, minden egyetlen láncot alkot, s minden a legeslegjobb rendben. Mert igenis szükség volt arra, hogy engem kirúgjanak a kastélyból, hogy otthagyjam Kunigundát, hogy megvesszőzzenek a regementben, és hogy most alamizsnát kérjek, míg megkereshetem a kenyeremet; mindez csak így történhetett és nem másképp. - Barátom - válaszolt a szónok -, mit gondol, a pápa-e az Antikrisztus? - Ezt ugyan még nem hallottam - válaszolta neki Candide -, de akár az, akár nem az, nekem nincsen kenyerem. - Ne is legyen, gazember, nem érdemelsz egy morzsát sem: takarodj, takarodj, nyomorult, s ne kerülj többé a szemem elé. A szónok hű felesége épp akkor dugta ki a fejét felettük az ablakon, s amikor meghallotta,

25/248

hogy ez az ember nem tartja Antikrisztusnak a pápát, mit nem öntött a fejére? Teli... Ó, egek, hová nem ragadja hölgyeinket a hitbuzgalom! Egy soha meg nem keresztelt ember, egy derék jó anabaptista, akit név szerint Jacques-nak hívtak, látta, milyen kegyetlenül s gyalázatosan bántak egy testvérével, egy kétlábú, tollatlan lénnyel, akinek még lelke is van; hazavitte házába, megfürösztötte, adott neki friss kenyeret, habzó sört meg két egész forintot, s tanácsolta, álljon be az ő egyik gyárába, ahol Hollandiában szőtt perzsa kelméket készítenek. Candide majdnem letérdelt előtte, s így szólt: - Jól mondta a bölcs Pangloss mester, hogy minden a legjobban van ezen a legeslegjobb világon, mert lám, százszor erősebben érzem kegyelmednek a jóságát, mint annak a feketeköpenyesnek s házastársának a szívtelenségét.

26/248

Másnap, ahogy a városban sétált, egy gennyes sebekkel borított koldusemberrel találkozott: a szeme szinte kialudt, orra csonka volt, szája ferde, a fogai feketék, mármár hörögve beszélt, keservesen köhögött, s csak úgy köpte a fogait minden egyes roham közben. Negyedik fejezet, amelyben Candide találkozik egykori filozófiamesterével, Pangloss doktorral, s mi lesz ennek a következménye Candide inkább a részvéttől, mintsem a borzadálytól indíttatva, ennek az ijesztő koldusnak adta azt a két hollandi forintot, amit a derék anabaptistától, a becsületes Jacques-tól kapott. A kísértet mereven bámult jótevőjére, könnyeket ontott, s a nyakába ugrott. Candide iszonyodva hátrált.

27/248

- Hej - mondta a nyomorult ennek a másik nyomorultnak -, hát már föl sem ismered a te kedves Panglossodat? - Mit hallok, hát kegyelmed az, kedves szeretett mesterem! s ilyen szörnyű állapotban! Micsoda nagy szerencsétlenség szakadhatott a nyakába? Miért nincs a legeslegszebb kastélyban? Mi történt Kunigunda kisasszonnyal, a szép hölgyek legszebbjével, a természet remekével? - Nem bírom tovább - mondta Pangloss. Amire Candide elvezette az anabaptista istállójába, egy kis kenyeret adott néki, s mikor Pangloss kissé magához tért, így szólt hozzá tanítványa: - Nos hát, mi van Kunigundával? - Meghalt - felelte a másik.

28/248

Candide íziben elájult; de barátja magához térítette azzal a kevés rossz ecettel, ami épp ott volt az istállóban. Candide felnyitotta a szemét: - Kunigunda halott, nem él! Ó, merre vagy, legeslegjobb világ? De hát milyen bajban halt meg? Csak nem azért, mert látta talán, hogy hajszolt engem a kastélyból apjaura, a fenekemet rugdosgatva? - Nem, nem, dehogy - mondta Pangloss -, bolgár katonák ölték meg, de előbb jól meggyalázták, ahogyan csak tehették; a báró úrnak, aki védte, egyszerűen beverték a fejét; a méltóságos bárónét darabokra vagdalták; fiukat, szegény tanítványomat éppúgy ellátták, mint a húgát; ami a kastélyt illeti, kő kövön nem maradt, se pajta, se fa, se birka, se réce; de sebaj, azért mégis megbosszultak bennünket, mert egy szomszédos birtokon az avarok se cselekedtek másképp: az meg egy bolgár báróé volt.

29/248

Ezekre a szavakra Candide még egyszer elájult; de mikor megint magához tért, s elmondta mindazt, amit illik, megkérdezte okát-fokát s nyomós indítékát annak, ami a jó Panglosst ily siralmas állapotba hozta. - Hogy mi az - felelte a másik -, mi más, hej, mint a szerelem: a szerelem, az emberi nem magasztos vigasztalója, a világ fennkölt megtartója, érzékeny lelkek öröme, igen, a gyenge szerelem. - Hajaj - válaszolta Candide -, ismertem én is a szerelmet, a szívek e zsarnokát, e lelkünkből lelkedzett lelket; mi hasznom volt belőle? Egy csók és húsz rúgás a fenekembe. Egy ily szép ok hogy szülhetett ily szörnyű okozatot kegyelmedben? Pangloss ilyen módon felelt: - Ó, kedves jó Candide-om! ismerted Paquette-et, a mi

Biztosan fennkölt

30/248

bárónénk csinos szobacicáját; az éden minden gyönyörét élveztem az ő karjaiban, s ugyancsak ennek köszönhetem e pokoli gyötrelmeket, amelyek most se hagynak nyugton; benne volt már a ragály, talán már bele is pusztult. Paquette ezt az ajándékot egy tudós szerzetestől kapta, aki végére járt a bajnak egészen a forrásáig, mert ő ezt egy vén grófnőtől, az meg egy lovaskapitánytól, az valami márkinétól, ez egy udvari apródtól, ez egy jezsuitától kapta, aki meg novícius korában egyenesen Kolumbus Kristóf egyik társától szerezte. Ami viszont engem illet, én már nemigen adom tovább, mert érzem, hogy belehalok. - Ó, Pangloss - kiáltott fel Candide -, milyen különös családfa! Nem az ördög-e a törzse? - Szó sincs róla - mondta a nagy ember -, nélkülözhetetlen volt ez a legeslegjobb világban, igen szükséges alkotórész; mert ha Kolumbus nem kapja el egy óceáni szigeten

31/248

ezt a bizonyos betegséget, amely tudvalevőleg a nemzés forrását is megmérgezi, sőt nemegyszer magát a nemzést is megakadályozza, s ezzel nyilvánvalóan vét a természet nagy célja ellen, akkor mi volna? Nem volna se csokoládénk, se bíborfestékünk; hozzáteszem, hogy mindmáig csak Európában ismerik a bajt, akár a vallási villongásokat. A törökök, indusok, perzsák, japánok és sziámiak, de még a kínaiak se tudnak róla; viszont nyomós okuk van rá, hogy egynéhány század múlva ők is megismerkedjenek vele. Addig is itt mifelénk remekül halad ez a baj, főképp a nagy armadákban, melyeknek derék, becsületes és jól nevelt zsoldosai döntenek a nemzetek sorsa felett; s nyugodt lélekkel állíthatjuk, hogy ha harminc ezred harcol, szabályosan felállítva, ugyanannyi csapattesttel szemben, mindkét oldalon legalább húszezer a vérbajos.

32/248

- Bámulatos - mondta Candide -, de meg kell gyógyulnia kegyelmednek. - Hogy tehessem - felelte Pangloss -, egy garasom sincs, kedves fiam, s ezen a szép világon se vérvételt, se beöntést nem kaphatsz fizetség nélkül, hacsak nem találsz valakit, aki fizet helyetted. Pangloss utolsó mondatára Candide máris határozott; odavetette magát a derék anabaptista lába elé, s oly meghatóan festette le szegény barátja állapotát, hogy a jó Jacques azonnal magához vette Pangloss doktort, és saját költségén gyógyíttatta. Pangloss az egész gyógykezelésben csak egy szemét s egy fülét vesztette el. Mivel jól írt, s kitűnően ismerte az aritmetikát, Jacques, az anabaptista felfogadta könyvelőnek, s mikor rövid két hónap múlva el kellett mennie Lisszabonba valami üzleti ügyben, hajóján Panglosst és Candide-ot, a mi két filozófusunkat is magával vitte. Pangloss megmagyarázta neki,

33/248

hogy minden a legjobban van ezen a legeslegjobb világon. Jacques nem osztotta a véleményét. - Úgy látszik - mondta -, hogy az emberek megrontották a természetet, mert nem születtek farkasoknak, és lám, mégis farkasok lettek. Az Úristen nem adott nékik huszonnégy fontos ágyúkat, se szuronyokat, s mégis csináltak maguknak ágyúkat és szuronyokat, csak hogy elpusztítsák egymást. Beszélhetnék a csődökről, na meg aztán a törvényszékről, amely szépen megkaparintja a csődbe jutottak vagyonát. - Mindez - felelt a félszemű doktor - szükséges, sőt nélkülözhetetlen, s az egyéni bajok szülik az általános jólétet, s mennél több az egyéni baj, annál nagyobb a közjólét. Mialatt így okoskodott, a levegő elsötétült, a szelek dühöngeni kezdtek a világnak mind a négy sarka felől, s a hajóra hirtelen a

34/248

legszörnyűbb vihar szakadt a lisszaboni kikötővel szemben. Ötödik fejezet Vihar, földrengés, hajótörés és mi minden történt Pangloss doktorral, Candide-dal és Jacques-kal, az anabaptistával A hajón az utasok annyira elgyengültek, mármár szinte haldokolva megfoghatatlan szorongásukban, melyet a hajó rengése okozott az idegeikben, s minden csepp vérük és életnedvük annyira felforrt és megzavarodott, hogy még a veszély felfogására sem maradt egy kis erejük. Mások viszont annál hangosabban ordítottak vagy imádkoztak; a vitorlák széttépve, az árbocok kettétörve, az egész hajó már-már kettéválva. Aki tudott, dolgozott, egyik se hallgatott a másikra, senki se parancsolt senkinek. Az anabaptista, ahogy tudott, segített a kormányosnak;

35/248

odaállt a kormányrúd mellé; egy dühös matróz azonban végigvágott rajta gorombán, és leterítette a fedélzetre; csakhogy az ütés lendülete őt magát is úgy megrázta, hogy kipottyant a hajóból, mégpedig fejjel lefelé. Ott is maradt, ég és víz között, mert fennakadt egy törött árbocrúdon. A derék Jacques azonnal odafutott segítségére, próbálta visszarántani, csakhogy a nagy erőfeszítéstől ő maga is a tengerbe esett, a tengerész szeme láttára, aki hagyta, hadd pusztuljon, s még csak rá se hederített. Amikor Candide is közelebb ment, látta, hogy derék jótevője felvetődött egy pillanatra, aztán örökre lebukott. Utána akart ugrani a vízbe, de Pangloss, a filozófus megakadályozta e tervében, s ott helyben bebizonyította néki, hogy Lisszabon kikötője egyenesen arra készült, hogy ez az anabaptista ott kényelmesen belefulladhasson. S miközben e tételét a priori bizonygatta, a hajó szépen kettéhasadt, s mindenki elpusztult, kivéve Panglosst,

36/248

Candide-ot és azt a goromba matrózlegényt, aki a derék anabaptistát a tengerbe fullasztotta; a gazember szerencsésen ki tudott úszni a partra, ahová Pangloss és Candide egy szál deszkán jutottak. Amikor kissé magukhoz tértek, Lisszabon felé tartottak; maradt kis pénzük, s így remélték, hogy sikerül megszabadulniuk az éhségtől, miután már úgy-ahogy megmenekültek a vihartól. De alig értek a városba, siratva jótevőjük halálát, amikor a talpuk alatt remegni érezték a földet; a tenger tajtékzó hullámzással nőtt és dagadt a kikötőben, s az ott horgonyzó hajókat egykettőre összetörte. Az utcákat s a köztereket egyszerre tűz és hamu borította, hirtelen kelt forgószelükben a házak sorra düledeztek, a háztetők leomlottak, s az alapzatok széthullottak; s a romok legalább harmincezer különböző korú és nemű lakost temettek maguk alá. A matróz

37/248

csak ennyit fütyörészve:

mondott

káromkodva

és

- No, lesz egy kis keresnivaló. - Mi e jelenség oka? - vetette fel a kérdést Pangloss. - Itt a világ utolsó napja! - kiáltott fel szegény Candide. A matróz szaladt rögvest a romok közé, dacolt a halálveszéllyel is, csak hogy valami pénzt találjon, talált is, összeszedte, becsípett, s miután legyűrte mámorát, megvette az első jöttment utcai lány kegyeit, akivel a romházak mélyén, a halottak és haldoklók közt találkozott. De Pangloss kezdte rángatni a ruhája ujjánál: - Barátom - mondta -, nem jól cselekszel, mert vétesz az egyetemes okság ellen, s rosszul bánsz az időddel.

38/248

- Hej, azt a kirelajszumát - felelte neki a matróz -, hát mit gondolsz, ki vagyok én? Batáviai tengerész; négyszer rúgtam fel a keresztet négy japáni utamon; no hiszen, bennem emberedre leltél a te egyetemes okságoddal! Pár kőszilánk annyira megsebezte Candideot, hogy elterült ott az utcán a ráhulló romok között. Azt mondta Panglossnak: - Drága mesterem, szerezz egy kis bort meg olajat, mert én úgy látom, meghalok. - Ez a földrengés nem új dolog - válaszolta neki Pangloss. - Lima város ugyanilyen rengéseket érzett tavaly, mégpedig DélAmerikában; egyforma okok, egyforma okozatok; biztosan valami kénhegylánc lesz véges-végig a föld alatt, Limától egészen Lisszabonig.

39/248

- Semmi se valószínűbb - mondta Candide -, de az isten szerelméért, adj egy kis bort meg olajat. - Hogyan hogy csak valószínű? - vágott vissza a filozófus. - Mondom, hogy a dolog régesrég be van bizonyítva. Candide elájult, amire Pangloss hozott neki egy kis vizet egy közeli közkútról. Másnap találtak egy kis élelmet, ahogy a romok közt tévelyegtek, s így valahogy sikerült erőre kapniuk egy kicsit. Aztán ők is dolgoztak, mint mások, hogy segítsenek a halálból megmenekült lakosokon. Akiken így segítettek, oly jó vacsorát adtak nékik, amilyent csak adhattak ily sok istencsapás között; igaz, a lakoma szomorú volt, a vendégek könnyeikkel öntözték a kenyerüket, de Pangloss vigasztalta őket, hogy hát mindezek a dolgok úgyse történhettek másképpen.

40/248

- Mert, ugye - mondta -, eddig minden a legeslegjobban történt; mert ha van vulkán Lisszabonban, ez a vulkán nem lehet másutt; mert hiszen teljesen lehetetlen, hogy a dolgok, ugyebár, ne ott legyenek, ahol vannak; egyszóval, minden a legjobban van. Egy fekete emberke, az inkvizíció megbízottja, aki ott ült mellette, udvariasan szót kért, és így szólt: - Uraságod, úgy látszik, nem hisz az eredendő bűnben; mert ha minden a legjobban van, nem volt se bűnbeesés, se büntetés. Ezer bocsánatot kérek alázattal kegyelmességedtől - felelte Pangloss még udvariasabban -, mert hisz a bűnbeesés és az átok igen szükségszerű része a legeslegjobb világnak. - Szóval - mondta az inkvizíciós -, uraságod nem hisz a szabadságban?

41/248

- Bocsánat, kegyelmes uram - válaszolta neki Pangloss -, a szabadság igen jól megfér a tökéletes szükségszerűséggel, mert hisz igen szükséges volt, hogy mi szabadok lehessünk, mert végre is, ugyebár, ha akaratunk eleve el volna döntve... Pangloss épp mondata közepén volt, amikor az inkvizíciós intett a kísérőjének, aki portói vagy oportói bort töltögetett a poharába. Hatodik fejezet Egy szép autodaféról, amellyel a földrengést szerették volna megakadályozni, azonkívül arról, hogy mint fenekelték el Candide-ot A földrengés Lisszabonnak háromnegyed részét lerombolta, mire az ország bölcsei nem leltek hatékonyabb módot a teljes romlás meggátlására, mint azt, hogy szép autodaféval kedveskedjenek a népnek; a coimbrai egyetem ugyanis amellett döntött,

42/248

hogy pár ember lassú tűzön s nagy ceremóniával való megégetése mindennél csalhatatlanabb gyógyszer mindennemű földrengés ellen. Fogtak is mindjárt egy biscayait, akit azzal vádoltak, hogy feleségül vette a komaasszonyát, valamint két portugált, akik a csirkét hája nélkül ették; aztán vacsora után Pangloss doktort és tanítványát, Candide-ot is megkötözték, az egyiket csak azért, mert beszélt, a másikat csak azért, mert helyeslőleg hallgatott, mind a kettőt különkülön rendkívül hűs helyiségbe vitték, ahol biztosak lehettek, hogy sose kapnak napszúrást; egy hét múlva mindegyiket sanbenitó-ba öltöztették, fejüket meg papírból való püspöksüveggel ékesítették; Candide süvegjét s sanbenitóját felfordított lángnyelvek meg kisördögök díszítették, de nem volt se farkuk, se karmuk, Pangloss ördögei viszont karmosak és farkosak voltak, s a lángnyelvek egyenesen lobogtak mind

43/248

felfelé. Így mentek szépen, processzióban, és még igen megható szentbeszédben is volt részük, szép egyházi énekkel, mégpedig hármasszólamúval. Candide-ot mindaddig fenekelték, amíg csak az ének tartott, s ugyanolyan ritmusban; a biscayait s a két másikat, akik nem akartak szalonnát enni, ott íziben megégették, Panglosst meg felakasztották, ámbár ez ellenkezett a szokással. Ugyanaznap a föld megint rengett, mégpedig rettenetes zenebonával. Candide rémülten, elképedve, eszeveszetten, reszketve s csak úgy csepegve a vértől, magában így elmélkedett: "Ha ilyen a legeslegjobb világ, milyenek a többiek? Hisz ha csak elfenekeltek volna! Ebben a bolgárok is részeltettek; de kedves jó Panglossom! a filozófusok legnagyobbja! azért látlak felakasztva, hogy még azt se tudjam, miért? Ó, kedves, jó anabaptistám, a világ legjobb embere, miért kellett

44/248

megfulladnod a kikötőben? S Kunigunda kisasszony, minden kisasszonyok gyöngye, miért is jutott arra a sorsra, hogy hasát felhasítsák?" Visszafordult, bár ugyan alig-alig vonszolta magát, kiprédikálva, elfenekelve, feloldozva és megáldva, amikor egy öregasszony került eléje, s így szólt hozzá: - Ne félj, fiam, jöjj csak utánam. Hetedik fejezet Egy öregasszonyról: mint viselte gondját Candide-nek, s hogyan lelte meg Candide azt, akit annyira szeretett Candide bizony mégis félt, de azért követte az öregasszonyt egy kicsike házikóba: ott egy tégely kenőcsöt kapott, amivel bedörzsölhette a testét, meg aztán ételt és italt; az

45/248

öregasszony egy eléggé tiszta ágyat mutatott neki; s az ágy mellett egy rend ruha is volt. - Egyél, igyál, aludjál - mondta neki az öregasszony -, s legyen veled az Atochai Szent Szűz, Páduai Szent Antallal s Compostellai Szent Jakabbal együtt; holnap megint eljövök. Candide még mindig ámult-bámult mindazon, amit eddig látott, mindazon, amit elszenvedett, s főkép az öregasszony irgalmasságán, akinek ott azonnal kezet is akart csókolni. - Ne az én kezemet csókold - mondta neki az öregasszony -, holnap megint eljövök. Dörzsöld csak meg jól a bőröd, egyél, aztán aludjál. Candide, annyi búbánat ellenére, azért csak evett, aztán elaludt. A vénasszony másnap reggel elhozta a reggelijét, megnézte Candide

46/248

sebes hátát, bedörzsölte egy másik kenőccsel; aztán ebédet is hozott; késő este megint eljött, s vacsorával is kedveskedett. Harmadnap ugyanaz a parádé. - Ki vagy hát? - mondogatta neki Candide. Ki sugallt neked ennyi jóságot? Hogyan mondjak köszönetet? A jó asszony sose felelt semmit; este megint visszajött, de már nem hozott vacsorát. - Gyere velem - mondta neki -, de aztán ne szólj egy szót se. Karon fogta Candide-ot, s vagy egy negyed mérföldet gyalogolt vele a vidéken; egy magányos házhoz értek, kertek és csatornák között. Az öregasszony kopogott egy kis ajtón; amikor ezt kinyitották, egy titkos lépcsőn szép aranyos szobába vezette Candideot, leültette egy selyemkanapéra, rácsukta az ajtót, és távozott. Candide azt hitte, álmodik;

47/248

úgy nézett egész életére, mint egy gyászos álomra, és a jelen pillanatra, mint egy kellemes álomra. A vénasszony megint megjelent; nagy nehezen támogatott egy reszketeg, fátyollal fedett, királynői termetű és ékszerektől csillogó hölgyet. - Szedd csak le róla a fátylat - mondta az öregasszony Candide-nak. A fiatalember közelebb megy; félős kézzel szedi le a fátylat. Micsoda perc! micsoda meglepetés! mintha csak Kunigundát látná! s őt is látja, mert valóban ő az. Minden ereje elhagyta, nem tudott szólni egy szót sem, s odahullt a hölgy lába elé. Kunigunda viszont a selyemkanapéra ájult. Az öregasszony mindenféle illatos vízzel locsolta őket; magukhoz tértek, beszélni kezdtek; először csak töredezett szavakat váltottak egymással, kérdéseik egyre-másra keveredtek

48/248

válaszaikkal, könnyeztek, sóhajtoztak, sikoltoztak. A vénasszony mondta is nekik, ne lármázzanak nagyon, aztán magukra hagyta őket. - Micsoda! hát kegyed az? - mondja Candide. - Egyszóval él? Itt találom meg Portugáliában! Hát akkor nem gyalázták meg? Nem metszették fel a hasát, ahogy Pangloss, a filozófus mondta? - De bizony - felelte a szép Kunigunda -, de hát az ilyen balesetek nem mindenkor halálosak. - De apját, anyját, ugye, megölték? - Bizony igen - zokogta Kunigunda. - S a testvérét? - Azt is megölték.

49/248

- S hogyan került Portugáliába? S hogy tudta, hogy én is itt vagyok? S micsoda furcsa útonmódon hozatott ide, ebbe a házba? - Elmondok mindent - felelte a hölgy -, de előbb azt mondja el, mi minden történt kegyelmeddel, ártatlan kis csókja óta, amelyet énnekem adott, meg aztán a rúgások óta, melyeket miattam kapott. Candide mély tisztelettel szót fogadott; s jóllehet nagy zavarban volt, jóllehet gyenge volt a hangja és amellett reszketeg, s jóllehet a hátgerince még most is sajgott, elmesélte a lehető legártatlanabb módon, mennyi mindenen esett át gyászos elválásuk óta. Kunigunda szép szemét egyre égnek emelte; megkönnyezte mind Pangloss, mind a jó anabaptista halálát, s azután így mesélt Candide-nak, aki minden szavát leste, őt meg csak úgy nyelte a tekintetével. Nyolcadik fejezet

50/248

Kunigunda története - Ágyamban voltam, s mélyen aludtam, mikor az ég akaratából bolgárok törtek be Thunder-ten-Tronckhba, a mi gyönyörű kastélyunkba; megölték apámat, bátyámat, s darabokra vágták jó anyámat. Egy hat láb magas rettentő bolgár, látva, hogy ennyi szörnyűségre elveszítem az eszméletem, hozzáfogott, hogy meggyalázzon, de erre már magamhoz tértem, visszanyertem az eszméletem, sikoltoztam, vergődtem, csíptem, haraptam, karmoltam, ki akartam kaparni a hatalmas bolgár szemét, mert nem tudtam, hogy ami apám kastélyában történt, akárhol s akárkivel is megtörténhet; a goromba a kését is belevágta a bal csípőmbe, ma is megvan még a nyoma. - Remélem, hogy láthatom én is - mondta sóhajtva a naiv Candide.

51/248

- Majd meglátja - mondta Kunigunda -, de hadd folytassam. - Folytassa - szólt Candide. Így aztán megint fölszedte története fonalát. - Akkor egy bolgár kapitány jött be, látta, csupa vér vagyok, de a katona nem zavartatta magát. A kapitány megmérgedt, hogy ez a goromba közkatona oly kevéssé tiszteli, s ott a testemen ledöfte. Utána bekötöztette a sebeimet, s elvitt hadifogolyként a szállására. Én mostam az ingeit, bár ugyan nem sok volt neki, s én főztem rá a konyhájában; bizony be kell vallani, hogy igen csinosnak talált engem; s a magam részéről nem tagadom, hogy jóképű férfi volt, s fehér és sima volt a bőre; egyébként igen kevés ész és még kevesebb filozófia: látszott rajta, hogy bizony nem Pangloss doktornál nevelődött. Három hónap sem múlt el, minden pénzét elvesztette, engem viszont úgy megunt, hogy eladott egy

52/248

zsidónak, bizonyos Don Issacarnak, aki Hollandiában meg Portugáliában kalmárkodott, s csak úgy ette a szép nőket. Ez a zsidó rettentően utánam vetette magát, mégsem tudott meghódítani; neki jobban ellenálltam, mint a bolgár katonának. Egy úrinőt, nem mondom, meggyalázhatnak egyszer-kétszer, de attól csak még jobban megszilárdul az erénye. A zsidó, hogy jobban megszelídítsen, idehozott ebbe a kéjlakába, ahol most mi ketten vagyunk. Addig mindig azt hittem, hogy nincs a földön szebb kastély, mint a mienk Thunder-ten-Tronckhban; de alaposan csalódtam. A főinkvizítor egyik nap észrevett a szentmisén, szemezett is soká velem, s izent, hogy mielőbb látni akar bizonyos titkos ügyek miatt. Elvittek a palotájába, elmondtam neki, ki vagyok; erre megmagyarázta, mennyire rangomon alul való, hogy egy izraelitával hagyom magam kitartani. Mindjárt ajánlatot is tettek az ő részéről Issacarnak, engedjen át

53/248

engem néki, mármint őeminenciájának. De Don Issacar, az udvar bankárja s nagy tekintélyű ember lévén, hallani sem akart a dologról. Az inkvizítor ezek után autodaféval fenyegette. Az én zsidóm megijedt, s végül is olyan vásárt kötött, hogy a ház is meg én is kettőjük közös tulajdona leszünk, s hogy a zsidó kapja hétfőt, szerdát meg az egész szombatot, míg az inkvizítornak a hét többi napja marad. Ez az egyezség hat hónapja tart. Persze veszekedések is voltak; mert sokszor eldöntetlen maradt, hogy hova is számítsák, az ószövetséghez-e vagy az újhoz, a szombatról a vasárnapra virradó egész éjszakát. Jómagam eddig, higgye el, mindkettőnek ellenálltam, s azt hiszem, hogy ezért is szeretnek még mindketten. Végül is, hogy elhárítsa a földrengések istencsapását, no meg hogy ráijesszen Issacarra, őeminenciája, az inkvizítor egy kis autodafét rendezett. Erre a szép ünnepre engem is kegyeskedett meghívni. Mondhatom,

54/248

igen jó helyet kaptam; a hölgyeknek még külön frissítőkkel is szolgáltak a mise és a kivégzések között. Megvallom, bizony elborzadtam, mikor láttam, mint égették meg azt a két zsidót, meg a jó biscayait, aki a komaasszonyát vette feleségül: de mekkora volt az ijedtségem, zavarom és meglepetésem, mikor meg olyasvalakit láttam sanbenitóban, püspöksüveggel, aki hasonlított Panglossra! Megdörzsöltem a szememet, figyelmesen odanéztem, láttam, hogyan akasztják; elájultam. Alig tértem magamhoz, akkor meg kegyelmedet láttam, mégpedig anyaszült meztelenen; ez aztán több volt a borzalomnál, ijedtségnél, fájdalomnál s a gyilkos kétségbeesésnél. Bevallom, a kegyelmed bőre még fehérebb, még frissebb, mint az én bolgár kapitányomé. Ez a látvány minden fájó, minden gyötrő érzelmemet megkettőzte. Felsikoltottam, így akartam szólni: "Megálljatok, barbárok!" - de hát elfulladt a hangom, s különben is hiába sikoltoztam

55/248

volna akármeddig. Mikor aztán kegyelmedet alaposan elfenekelték, gondolkodtam, mint lehetséges, hogy a szeretetre méltó Candide s a bölcs Pangloss itt van Lisszabonban, az egyik, hogy száz vesszőcsapást kapjon, a másik, hogy akasztófára jusson, és méghozzá őeminenciája, az inkvizítor parancsára, akinek én vagyok a kedvese? Pangloss hát becsapott kegyetlenül, amikor azt mondta nékem, hogy minden a lehető legjobb ezen a világon. Nyugtalanul, félőrülten, hol egészen magamon kívül, hol azonnal készen arra, hogy meghaljak a gyöngeségtől, szegény fejem tele volt ezerféle gondolattal, apám, anyám, testvérem gyilkos lemészárlásával, a csúf bolgár katona ungorkodásával meg késszúrásával, szolgaságommal, szakácsnéságommal, helyes bolgár kapitányommal, no meg a csúnya zsidómmal, gyalázatos inkvizítorommal, Pangloss doktor felakasztásával meg a hármas szólamú misereré-vel, miközben

56/248

kegyelmedet fenekelték, s főképpen azzal a csókkal, amelyet, ha emlékszik rá, egy spanyolfal mögött adtam kegyelmednek azon a napon, amikor utoljára láttuk egymást. Magasztaltam az Úristent, hogy annyi megpróbáltatás után visszavezérelte hozzám kegyelmedet. Az öregasszonyt megkértem, legyen gondja kegyelmedre, kísérje ide, ebbe a házba, mihelyt lehetséges lesz. Mint látja, jól végezte a dolgát; megértem hát azt a ki sem mondható nagy örömöt, hogy láthatom, hallhatom, közelemben tudhatom Candideot. De már rettentő éhes lehet; nekem is megjött az étvágyam; kezdjünk hát a vacsorához. Mindketten asztalhoz ültek, és evés után belesüppedtek a már említett kanapéba; még akkor is ott henyéltek, amikor Don Issacar, a ház egyik ura megérkezett. Épp szombat volt. Azért jött, hogy élvezze jogait, s magyarázza szíve szenvedelmét.

57/248

Kilencedik fejezet Arról, hogy mi történt Kunigundával, Candide-dal, a zsidóval meg a nagy inkvizítorral Ez az Issacar egyike volt a legharagosabb hébereknek, amilyent Izrael se látott a babiloni fogság óta. - Micsoda! - mondta. - Te galileai szuka, hát nem elég neked az inkvizítor? Még ezzel a nyomorult gazfickóval is kell osztozkodnom? S miközben így szólt, hosszú tőrt húzott elő a köntöséből, mert ez mindig vele volt, s mivel nem is gondolt arra, hogy ellenfelének is van fegyvere, rávetette magát Candide-ra; de a mi derék vesztfáliai ifjúnk a vénasszonytól nemcsak ruhát, hanem szép kardot is kapott. Ő is kivonta hát a kardját, bár igen szelíd erkölcsű volt, s egyszerre leterítette a zsidót, s az most ott feküdt holtan a szép Kunigunda lábainál.

58/248

- Szűzanyám! - kiáltott fel a hölgy. - Mi lesz velünk? Egy halott férfi, és itt nálam! Végünk van, ha idejönnek a törvényszék emberei. - Ha Panglosst - így válaszolt Candide - nem akasztották volna fel, biztosan jó tanácsot adna ebben a szorult helyzetünkben, mert ő nagy filozófus volt, bizony. De hát ha ő már nincs itt, kérdezzük meg az öregasszonyt. Ez igen értelmes asszony volt, s már belekezdett a mondókájába, amikor csak egyszerre egy másik kisajtó is megnyílt. Éjfél után egy óra volt, vagyis már kezdődött a vasárnap. Ez a nap őeminenciája, az inkvizítor úré volt. Belép a szobába, és kit lát? az elfenekelt Candide-ot, kezében a még kivont karddal, egy földön fekvő halottat, az ájuldozó Kunigundát s a tanácsadó öregasszonyt. Mármost lássuk, mi történt ekkor Candidenak a bensőjében, és hogyan is okoskodott; "Ha ez a szent ember segítséget hív, engem

59/248

biztosan megégettet; ugyanígy tehet Kunigundával; engem már megcsapatott, de kegyetlenül; vetélytársam; nem habozhatok, ha már egyszer ölni kezdtem." Candide gyorsan és tisztán okoskodott; s még időt sem engedve az inkvizítornak, hogy magához térjen, átdöfte alaposan a kardjával, utána őt is odadobta a zsidó holtteteme mellé. - No tessék, még egy - mondta Kunigunda -, erre már nem lesz bocsánat; minket ugyan kiátkoznak, itt a legutolsó óránk. De hát mondja, hogy csinálta, hisz kegyelmed olyan jámbor, és most egy-két perc alatt megölt egy zsidót meg egy főpapot? - Szép kisasszony - felelte Candide -, ha az ember szerelmes, féltékeny, s még az inkvizíció is megvesszőzi, akkor már nem tudhatni, mire képes. Az öregasszony is megszólalt, s ezt mondta a szerelmeseknek:

60/248

- Idekinn az istállóban három andalúziai ló van, nyereggel, kantárral, mindennel. A vitéz Candide majd felszereli őket; asszonyomnak ugyebár van egypár tallérja meg gyémántja: üljünk lóra, de íziben, bár én csak fél feneken tudok ülni, s menjünk mielőbb Cádizba; ott kinn gyönyörű idő van, ilyenkor öröm az utazás ebben az éjszakai frissességben. Candide máris megnyergelte mind a három paripát; Kunigunda, a vénasszony meg ő egyszerre, megállás nélkül harminc mérföldet futottak. Mialatt így messze kerültek, a szent hermandad betör a házba; őeminenciáját a város egy szép templomába temették, Issacart meg egy pöcegödörbe dobták. Candide, a vénasszony meg Kunigunda már egy Avacena nevű városkába érkeztek, a Sierra Morena hegyei közé, s így beszélgettek a kocsmában: Tizedik fejezet

61/248

Arról, hogy mily siralmas helyzetben ért Kunigunda, Candide meg a vénasszony Cádizba, s mint szálltak ott hajóra mind a hárman - Ugyan ki lophatta el a pénzemet meg a gyémántjaimat? - siránkozott Kunigunda -, és most hogy fogunk megélni? mit csinálunk? hol találok új zsidókat meg inkvizítorokat, akiktől új adományok néznének rám? - Hajjaj - mondta az öregasszony -, én egy tiszteletre méltó kapucinusra gyanakszom, aki tegnap ugyanabban a fogadóban aludt, mint mi, Badajozban; isten ments, hogy vakmerően elítélnék akárkit; de ő bizony kétszer is benyitott a szobánkba, s jóval előttünk távozott. - Fájdalom - szólt közbe Candide -, a jó Pangloss sokszor bizonygatta, hogy a mi földünk javaiban minden ember osztozkodik, s

62/248

mindenkinek egyforma a joga hozzá. De hát ha ez a kapucinus ilyen elveket követett, legalább annyit hagyott volna, hogy befejezhetnénk az utunkat. Semmije se maradt, szép Kunigundám? - Még csak egy veszekedett garasom se felelte a hölgy illendően. - Mit tegyünk, mit tegyünk? - mondta Candide. - Adjuk el az egyik lovat - indítványozta az öregasszony -, én majd a kisasszony mögé ülök, bár csak a fél fenekemen tudok ülni, és majd így elérünk Cádizba. Ugyanabban a fogadóban volt egy bencés apát is; ez vette meg jó olcsón a lovat. Candide, a vénasszony meg Kunigunda átügettek Lucenán, aztán Chillason, majd Lebrixán, s végre mégis Cádizba értek. Ott épp egy flottát szereltek fel, s csapatokat gyűjtöttek, hogy

63/248

mielőbb észre térítsék a paraguayi tisztelendő jezsuitákat, akiket azzal vádoltak, hogy fellázították egy bandájukat a spanyol meg a portugál király ellen, nem messze SanSacramento városától. Candide, aki a bolgároknál szolgált, oly szépen szalutált bolgár módra a kis sereg parancsnokának, oly ügyesen, elevenen, virgoncul és kevélyen, hogy azonnal egy egész század gyalogost rendeltek alája. Így lett belőle kapitány; s így szállt hajóra Kunigundával, a vénasszonnyal, két szolgával meg azzal a két andalúziai lóval, amelyek nemrég még Portugáliában, a főinkvizítori istállóban abrakoltak. Átkelés közben sokat elmélkedtek szegény Pangloss filozófiájáról. - Most egy másik világba érünk - mondta Candide -, az lesz a jobbik. Ott biztosan minden jó lesz: mert, valljuk meg, van mért nyögnünk azért, amit ezen a miénken testben és lélekben szenvedtünk.

64/248

- Egész szívem kegyelmedé - felelte neki Kunigunda -, de még most is borzad a lelkem attól, amit láttam meg átéltem. - Minden jó lesz - válaszolt Candide -, már ez az újvilági tenger is jobb, mint a mi európai tengereink, csendesebb, s a szelek is állandóbbak. Biztosan az új világ lesz a lehető világok legjobbika. - Adná isten! - sóhajtott Kunigunda -, de én olyan rettentő mód szerencsétlen voltam a miénkben, hogy a szívem talán már nem is tudja, mi a reménység. - Panaszkodnak? - szólt az öregasszony. Hej, látszik, hogy nem szenvedtek annyi sok bajt meg bánatot, mint én. Kunigunda majdnem elnevette magát, oly furcsának találta az öregasszony dicsekvését, hogy ő még nála is szerencsétlenebb!

65/248

- No de - mondta -, kedves, jó néném, hacsak nem gyalázta meg két bolgár, hacsak nem kapott két szúrást, jó éleset a hasába, hacsak nem gyilkolták le szeme előtt két apját, két anyját, s hacsak nem látta két kedvesét megvesszőzve egy autodafén, nem látom be, mért volna szerencsétlenebb énnálam; s ne felejtse, hogy hozzá még bárónőnek is születtem, hetvenkét őssel a családfánkon, és hogy mindezek után szakácsné voltam a bolgároknál. - Kisasszonyom - mondta az öregasszony -, nem tudja, milyen jó házból születtem; s ha megmutatnám a fenekemet, biztosan másképp beszélne, és nem ítélne elhamarkodottan. Ez a beszéd Candide-ot is, Kunigundát is igen kíváncsivá tette. Az öregasszony meg így kezdett mesélni: Tizenegyedik fejezet

66/248

Az öregasszony története - Nem mindig volt ám ilyen csipás meg ilyen vörös héjú a szemem; az orrom se lógott le valamikor az államig, s cseléd se voltam ifjúkoromban: tizedik Orbán pápának meg Palestrina hercegnőnek a lánya vagyok. Tizennégy éves koromig olyan palotában nevelkedtem, hogy ahhoz képest a maga német báróinak a kastélyai istállónak se volnának jók; s egy-egy köntösöm többet ért, mint Vesztfália minden kincse. Nőttem szépségben, bájban, tehetségben, csupa öröm, tisztelet meg reménység között: imádóim is akadtak már; mellem is szépen gömbölyödött, s micsoda mell volt! fehér, tömör, akár a Medici Vénuszé; s milyen szemem volt! mily szemhéjam! micsoda fekete szempillám! micsoda láng ragyogott az én tekintetemben! olyan, hogy, mint a helyi költők mondták, a csillagok fényét is elhomályosította! Öltöztető meg vetkőztető asszonyaim is úgy néztek rám, mint valami

67/248

csodára, elöl-hátul; s a férfiak mind szívesen vállalták volna a tisztjüket. Vőlegényem is akadt nemsokára, Massa Carrara tartomány uralkodó hercege: micsoda herceg! olyan szép, mint én, csupa kedvesség s kellemetesség, tele ragyogó szellemmel és lángoló szerelemmel; úgy szerettem, ahogyan legelőször szeretünk, hevesen, őrülten, szenvedéllyel. Már készültünk a közeli nászra: micsoda káprázatos pompa! ünnepek, lovasjátékok, vígoperák szakadatlan láncolata, s szonettekkel árasztott el Itália minden rímkovácsa, bár igaz, egyik sem volt élvezhető. Ott álltam boldogságom küszöbén, mikor egy vén márkiné, hercegem egykori szeretője, meghívta vőlegényemet egy csésze csokoládéra; két óra sem telt bele, s a herceg meghalt, szörnyű kínok között; de ez még semmi. Anyám majd az eszét vesztette, bár mégsem annyira, mint én, s el akart szakadni egy időre ekkora gyász színhelyétől. Gaetához közel szép birtoka volt: gályára

68/248

szálltunk, aranyozottra, mint Szent Péter oltára Rómában. Útközben egy saléi kalózhajó rontott ránk, s megcsáklyázta a gályánkat; katonáink védekeztek, ahogy a pápák katonái; térdre estek, elhányva fegyverüket, és in articulo mortis feloldozásért könyörögtek. Amire, akár a majmokat, meztelenre vetkőztették őket, anyámat szintén, hölgyeinket szintén és engem se máskülönben. Bámulatos, hogy ezek az urak mily remekül vetkőztetnek; de még jobban meglepett, hogy mindnyájunknak oly helyre is bedugták az ujjukat, ahová nekünk, hölgyeknek egészen mást szoktak bedugdosni. Furcsa ceremónia volt, az biztos; de hát így ítél az ember, hogyha mindig otthon ül. Hamar megtudtam, csak azért tették, hogy lássák, nem dugtunk-e oda gyémántokat; ősrégi szokás ez nagyon, tengeren járó művelt nemzeteknél. Megtudtam, hogy a máltai hitvédő lovagok se tesznek másképp,

69/248

ha törököket vagy török nőket fognak, nemzetközi törvény ez, nem is szegi meg soha senki. Nem is szaporázom hát, mily keserves egy fiatal hercegnőnek, hogyha rabnőnek viszik anyjával együtt Marokkóba; így is elképzelhetik, mit szenvedtünk a kalózhajón. Anyám még akkor igen szép volt; udvarhölgyeink, szobalányaink csinosabbak, mint Afrika valamennyi fehércselédje; én magam elragadó voltam: csupa szépség, csupa báj és amellett még szűz is; no, nem sokáig; mert azt a bimbót, amelyet Massa Carrara szép hercegének szántam, a kalózkapitány törte le; gyalázatos néger volt, s még azt hitte, meg is tisztel ezzel. Hát bizony erősnek kellett lennünk, hercegnő anyámnak meg nekem is, hogy kibírtuk, amit ki kellett bírnunk Marokkóba való érkezésünkig. De hagyjuk; oly mindennapi dolgok ezek, hogy beszélni sem érdemes róluk.

70/248

Marokkó úszott a vérben, mikor a partján kikötöttünk. A császárnak, Mulei Ismaelnek legalább ötven fia volt, s mindegyiknek külön pártja; ennek az eredménye aztán ötven polgárháború lett, feketék a feketék ellen, mulattok a mulattok ellen, meg a barnák a barnák ellen; örökösen folyt a vér, végig az egész birodalmon. Alig kötött ki a hajónk, kalózainkkal ellenséges feketepártiak jelentkeztek, hogy elszedjék a mieink zsákmányát. A gyémánt és az arany után mi voltunk a legértékesebbek. Oly harcnak lettem a tanúja, amilyent maguk sose látnak az európai éghajlat alatt. Az északi népeknek nem elég forró a vérük; meg aztán nem is vesznek úgy a nőkért, mint az afrikaiak. Az európaiaknak, úgy látszik, vér helyett tej folyik az ereikben; de az Atlasz meg a szomszéd földek lakóiban tűz és vitriol! Úgy harcoltak érettünk, mint a dühödt oroszlánok, tigrisek és óriáskígyók. Egyik mór a jobb karjánál ragadta meg az anyámat,

71/248

kapitányom hadnagya meg bal karjánál tartotta vissza; egy mór katona az egyik lábát fogta, egy kalózunk meg a másikat. Mindegyik hölgyet ugyanígy legalább négy katona ráncigálta négyfelé. Engem a kalózkapitány rejtett el idejében maga mögé; öklébe szorítva szablyáját, mindenkit lekaszabolt sorra, aki ellenállt haragjának. A végén mind anyámat, mind az olasz hölgyeket széjjeltépték, darabokra vágták, felkoncolták ezek a szörnyetegek. A foglyok a hajónkról éppúgy, mint akik elfogták őket, katonák, matrózok, feketék, barnák, fehérek, mulattok és maga a kapitány is mind elestek a küzdelemben, s egyedül maradtam félhalottan egy egész hullahegy felett. Hasonló jelenetek, mindenki tudja, másfelé is történtek, végig az egész tengerparton, háromszáz mérföldnyi terjedelemben, de azért mindenhol elmondták a napi öt imádságot Mohamed parancsa szerint.

72/248

Nagy nehezen kászolódtam csak ki annyi sok egymásra halmozott és vértől csepegő hulla közül, s a szomszédos patak partján egy terebélyes narancsfa alá húzódtam; úgy estem oda az iszonyattól, a fáradtságtól, a borzalomtól, a kétségbeeséstől és az éhségtől. Csakhamar mély álomba merültem a kimerültségtől, de ez inkább ájultság volt, mint igazi pihenés. Gyenge voltam és érzéketlen a halál és az élet között, amikor egyszerre úgy éreztem, hogy valami szorongat, s ott vonaglik a testemen; felnyitottam a szemem, s egy jóképű fehér embert láttam motoszkálni magam körül; sóhajtozott, s ily szavak törtek fel a fogai közül: Oh, che sciagura d'essere senza coglioni! Tizenkettedik fejezet Ez is az öregasszonyról szól és további bajairól

73/248

Bámulva és elbűvölten, hogy hazám nyelvét hallhatom, s nem kevésbé csodálkozva ennek az embernek a szavain, azt feleltem ott mindjárt neki, hogy sokkal nagyobb bajok is vannak, mint amiért ő panaszkodik; s el is mondtam pár szóval, mi mindent kellett elszenvednem, s azzal újabb ájulásba estem. Elvonszolt egy közeli házba, ágyba fektetett, enni adott, kiszolgált, vigasztalt, hízelkedett, kijelentette, hogy sosem látott olyan szépséget, mint én, és hogy még sosem sajnálta úgy, amit már sosem kaphat vissza. - Nápolyban születtem - mondta -, ott évente két-háromezer gyermeket is kiherélnek; vannak, akik belehalnak, mások meg a nőknél is szebb szoprán hangra tesznek szert tőle, s megint mások államfők is lesznek. Engem is megoperáltak, mégpedig teljes sikerrel, s így lettem belső muzsikusa Palestrina hercegnőnek. - Anyámnak! - kiáltottam fel.

74/248

- Anyjának! - kiáltott fel ő sírva. - Hát ön az a kis hercegnő, akit hatéves koráig neveltem, és aki már akkor is oly szépnek ígérkezett, mint ön mostan? - Én vagyok az; anyám is itt van pár száz lépésre, darabokra vágva, egy egész halom hulla alatt. Elmondtam néki, mi történt; ő is elmondta kalandjait, s megtudtam, hogy egy keresztény király küldte a marokkói fejedelemhez oly szerződés megkötésére, amely szerint ez puskaport, ágyúkat s hajókat ad néki, ha segíti más keresztények kereskedelmének a tönkretételében. - Megbízatásom sikerrel járt - mondta a becsületes eunuch -, most aztán Ceutába hajózom, s hazaviszem a kisasszonyt Olaszországba. Ma che sciagura d'essere senza coglioni!

75/248

Megköszöntem a jóságát túláradó könnyeimmel; csakhogy ő Olaszország helyett egyenesen Algírba vitt, s eladott az odavaló dej-nek. De alighogy eladott, kitört a pestis Algírban, miután végigpusztította Afrikát, Ázsiát és Európát. Földrengésben, ugye, volt már része; de kapott-e a kisasszony pestist? - Nem én - felelte a bárónő. - Ha egyszer elkapta volna - folytatta az öregasszony -, bizony, be kéne vallania, hogy az még a földrengésnél is rosszabb. Afrikában igen gyakori; én is csakhamar elkaptam. Képzelje, micsoda helyzet, a római pápa leányának, aki alig tizenöt éves, s rövid három hónap alatt megismerte a szegénységet és a rabszolgaságot, akit meg is gyaláztak, akinek szeme láttára vagdalták darabokra az anyját, aki máris átélte az éhezést, s a háborút, s akinek most pestisben kell kiszenvednie Algírban! De hát nem kellett kiszenvednem; viszont ebbe halt bele az én

76/248

eunuchom meg a dej s majdnem az egész szeráj Algírban. Mikor a pestis borzalmai úgy-ahogy mégis elmúltak, a dej rabnőit mind eladták. Engem egy kalmár vásárolt meg, s Tuniszba vitt magával; ott eladott egy másik kalmárnak, az meg Tripoliszba vitt tovább; Tripoliszból Alexandriába, Alexandriából Szmirnába, Szmirnából Konstantinápolyba hurcoltak. Végül egy janicsáragáé lettem, akit egy szép nap kirendeltek Azov várának védelmére, az ostromló oroszok ellenében. Az aga szerette a szépnemet, s egész szeráját magával vitte; minket Meótisz mocsarai mellé, egy kis várba telepített, két fekete eunuchhal és húszfőnyi katonával. Temérdek oroszt öltek meg, de azok se lustálkodtak: Azovot elébb felégették, aztán népét kardélre hányták, s nem ismertek irgalmat se nőkkel, se gyermekekkel szemben: csak a mi kis várunk maradt meg; az oroszok éhséggel

77/248

próbáltak megtörni bennünket. A húsz janicsár megesküdött, hogy sosem adja meg magát. Az éhség arra vitte őket, hogy megegyék a két eunuchot, mivel hogy ragaszkodtak az esküjükhöz. Pár nap múlva úgy döntöttek, hogy a nőket is megeszik. Volt nekünk egy igen jámbor és könyörületes imámunk, aki szép beszédet tartott, s próbálta meggyőzni őket, hogy ne öljenek meg minket egészen. - Csakis a fél fenekét vágjátok le mindegyik hölgynek, s már ezzel is jóllakhattok; ha aztán folytatni kell a dolgot, megint lesz eleségtek pár nap múlva. Az ég biztosan számon tartja ezt az irgalmas cselekedetet, s meg is fog segíteni benneteket. Mivel igen szépen beszélt, meg is fogadták a szavát: elvégezték rajtunk sorra ezt a szörnyű operációt; az imám azzal a kenőccsel gyógyítgatta sebeinket, amelyet a körülmetélt

78/248

gyermekeknek szoktak adni; mondhatom, mindannyian haldokoltunk. Alig kapták be a janicsárok a tőlünk kapott lakomát, már ott voltak az oroszok; lapos kis bárkákon jöttek; egy janicsár se maradt életben. Az oroszok nemigen nézték, milyen állapotban vagyunk. Mindenhol vannak francia sebészek; egyikük igen ügyes ember, gondozni kezdett bennünket, s így csakhamar meggyógyultunk; sose felejtem, amíg élek, hogy mikor behegedtek a sebeim, máris gáláns ajánlatot tett nékem. Egyébként igen vigasztalt mindnyájunkat; mondta, hogy az ostromolt várakban sokszor történt már ilyesmi, s hogy ez a háború törvénye. Mihelyt a hölgyek járni tudtak, mind elvitték őket Moszkvába; én egy bojárhoz jutottam, akinél kertésznő lettem, s aki minden áldott nap húsz ostorcsapást mért a hátamra; mikor aztán ezt az urat két év múlva kerékbe törték, harminc másik bojárral együtt,

79/248

valami udvari intrika miatt, felhasználtam az alkalmat, s egyszerűen megszöktem; bejártam egész Oroszországot; voltam cseléd, többek közt egy rigai kocsmában, aztán Rostockban, Weimarban, Lipcsében, Kasselben, Utrechtben, Leydenben, Hágában és Rotterdamban; megvénültem a nyomorban meg aztán a gyalázatban, éspedig fele fenekemmel, és sohase feledve, hogy egy pápa lánya vagyok; nem egyszer, de százszor is el akartam emészteni magam, de hát szerettem az életet. Ez a furcsa gyengeség talán leggyászosabb hajlandóságunk: mert hát van-e butább dolog, egyre hordanunk azt a terhet, amelyet bármikor eldobhatnánk; borzadozunk létünktől, s mégis ragaszkodunk a léthez; egyszóval simogatjuk azt a kígyót, amelyik egyre mar bennünket, mígnem aztán egy szép napon a szívünket is megeszi? Azokban az országokban, ahova sorsom elvetett, s azokban a kocsmákban, ahol

80/248

dolgoznom kellett, temérdek olyan embert láttam, akik utálták az életüket; de csak tizenkettőt olyat, aki önként vetett véget a nyomorának; három négert, négy ángliust, négy genfit és egy német tanárt, akit úgy hívtak, hogy Robek. A végén aztán szolgáló lettem Don Issacarnál, a zsidónál; amint tudja, szép kisasszony, ide osztott be maga mellé; attól fogva állandóan a maga sorsát követem, és a maga kalandjai jobban érdekelnek, mint a magaméi. Nem is beszéltem volna soha az én nyomorúságomról, ha nem érezném magamat megbántva a hiúságomban, s ha nem volna szokás a hajón, hogy unaloműzőül meséket mondjunk egymásnak. Egyszóval, kedves kisasszony, van egy kevés tapasztalásom, ismerem a világot; ha jól akar szórakozni, szólítsa fel az utasokat, mesélje el mindegyik a maga élettörténetét; s ha csak egy is akad köztük, aki nem átkozta meg az életét, s aki nincs meggyőződve arról, hogy ő

81/248

legszerencsétlenebb flótás ezen a tág világon, bedobhat engem a tengerbe, mégpedig fejjel lefelé. Tizenharmadik fejezet, amely arról ad számot, mért kellett elszakadni Candide-nak a vénasszonytól és a szép Kunigundától Mikor a szép Kunigunda végighallgatta a vénasszony históriáját, oly illendően bókolt néki, ahogy egy ilyen rangú és tisztességű személy megérdemli. Az öregasszony ajánlata igen megtetszett Kunigundának; felszólította az utasokat, mondják el élettörténetüket, és Candide is belátta, hogy a vénasszonynak igaza van. - Kár, nagy kár - mondta Candide -, hogy a bölcs Panglosst felakasztották minden szokás ellenére az autodafén; mennyi szép dolgot mondhatna most a testi meg a lelki bajokról, amelyek a földet s a tengert is elborítják; s

82/248

ma már, érzem, elég erős volnék, hogy teljes tisztelettel bár, de mégiscsak ellentmondjak egyben-másban. Miközben az utasok sorra mesélték kalandjaikat, a hajó vígan haladt tovább, s csakhamar Buenos Airesbe értek. Kunigunda, Candide kapitány s velük az öregasszony ellátogatott a kormányzóhoz, Don Fernando d'Ibaraa y Figueora y Mascarenes y Lampourdos y Souza úrhoz. Ez a nagyúr igen büszke volt; nem csoda, hisz annyi szép nevet hordott. Az emberekkel a legnagyobb megvetés hangján társalkodott, s oly fenn hordta az orrát, olyan irgalmatlanul öblösítette a hangját, oly fölényes stílusban beszélt, s oly gőgösen viselkedett, hogy akik köszöntek néki, szerették volna jól összeverni. Őrülten szerette a nőket, s Kunigundában azonnal a világ legszebb teremtését látta. Legelőször azt kérdezte, felesége-e a kapitánynak. A kérdés hangja alaposan megijesztette Candide-ot; nem

83/248

merte mondani, hogy a felesége, mert hiszen, ugye, nem volt az; nem merte mondani, hogy a húga, mert hát bizony az se volt; s bár az ily félhivatalos kis hazugság nagy divatban volt a régieknél, sőt esetleg a maiaknak is hasznára lehetett volna, Candide nagyon is tiszta lelke nem akarta megcsúfolni az igazságot. - Kunigunda kisasszony - mondta - hajlandó feleségül jönni hozzám, s kérjük kegyelmességedet, eskessen össze bennünket. Don Fernando d'Ibaraa y Figueora y Mascarenes y Lampourdos y Souza és a többi, megpödörte a bajuszát, keserűen mosolygott, s megparancsolta Candide kapitánynak, nézzen a legénysége után. Candide engedelmeskedett, s a kormányzó ily módon egyedül maradt Kunigundával. Bevallotta hő szerelmét, esküdözött, hogy másnap már megesküszik vele az oltár előtt, esetleg

84/248

másképp, már ahogy legjobban megfelel a szépségének. Kunigunda negyedóra meggondolási időt kért, hogy beszélhessen a vénasszonnyal, és hogy dönthessen sorsa felől. A vénasszony körülbelül ilyesmit mondott Kunigundának: - Kisasszonyom, ugyebár legalább hetvenkét őse van, de nincs egy tetves garasa; magától függ, s felesége lehet Dél-Amerika legnagyobb urának, akinek még amellett olyan szép bajusza is van; s higgye el, nem magának való ez a törik-szakad nagy hűség! Meggyalázták a bolgárok; egy zsidó meg egy inkvizítor egyszerre élvezte a kegyeit; és én bizony azt mondom, hogy a szerencsétlenség jogokkal jár. Ha én volnék a kisasszony helyén, bizony egy percig sem haboznék, íziben feleségül mennék ehhez a derék kormányzóhoz, s Candide kapitánynak is megcsinálnám a szerencséjét.

85/248

Miközben az öregasszony korának és tapasztaltságának egész megfontolásával beszélt, egy kis hajó siklott be a város kikötőjébe; törvényszéki embereket, egy bírót s több poroszlót hozott, s hadd mondjuk sorra, mi történt. A vénasszony jól sejtette, hogy Kunigunda értékeit csakis a nagy lebernyegű kapucinus lophatta el Badajozban, amikor a szép kisasszony sietve menekült Candide-dal. Ez a pap néhány ékkövet el akart adni egy ékszerésznek. Ez viszont azonnal ráismert a főinkvizítor ékszereire. Mielőtt még felakasztották, a kapucinus bevallotta, hogy úgy lopta el a kincseket; sőt még a tulajdonosokat s útjukat is megjelölte. Közben máris mindenütt tudtak Candide és Kunigunda szökéséről. Követték őket Cádizba; onnan pedig azonnal hajót küldtek az üldözésükre; a hajó már ott horgonyzott Buenos Aires kikötőjében. Egyszerre elterjedt a híre annak, hogy a hajó a törvényszék embereit hozta magával, s

86/248

hogy most üldözni fogják a főinkvizítor gyilkosait. Az értelmes vénasszony egyszeriben kitalálta, mit kell ilyenkor cselekedni. - Menekülnie már késő - mondta azonnal Kunigundának -, viszont ne féljen semmitől, nem maga ölte meg őeminenciáját; s a kormányzó nem azért imádja, hogy meg ne védené ezektől az emberektől; egy szó, mint száz: maradjon! Kunigunda azonnal odaszaladt Candide-hoz: - Meneküljön - mondta neki -, mert egy óra nem sok, megégetik! Nem volt veszteni való idő; de hát hogyan váljon el a szépséges Kunigundától, s merre keressen menedéket? Tizennegyedik fejezet Arról, hogy Paraguay jezsuitái mint fogadták Candide-ot s Cacambót

87/248

Candide egy derék szolgát is hozott magával Cádizból, amilyen nem egy szaladgál a spanyol partokon és gyarmatokon. Ez csak negyedrészt volt spanyol, egy kevertvérűtől származott valahol Tucumánból; volt már minden, ministráns, sekrestyés, matróz, szerzetes, ügynök, katona és lakáj. Cacambónak nevezték, és igen szerette gazdáját, mivel ez az ő gazdája igen derék ember volt. Cacambo máris felnyergelte a két andalúziai lovat. - Menjünk, gazdám, kövessük az öregasszony tanácsát, siessünk, fussunk, ne is nézzünk hátra. Candide forró könnyeket hullatott: - Ó, drága, szép Kunigundám! Éppen most kell elválnunk, amikor a kormányzó úr összeesketne bennünket! Kunigundám, mi lesz veled most, hogy ily messze kerültél hazulról?

88/248

- Majd lesz vele, ami lesz - válaszolta Cacambo -, a nőket sosem érheti baj: az isten is velük van; szaladjunk! - Hová vezetsz? Hová megyünk? Mit tegyek Kunigunda nélkül? - siránkozott tovább is Candide. - Compostellai Szent Jakabra - felelte rá Cacambo -, ugye úgy volt, hogy a jezsuiták ellen harcol? Nohát, most harcoljon ővelük; jól ismerem az utakat, elvezetem a birodalmukba, örülni fognak az oly kapitánynak, aki bolgár módra tud szalutálni; meglátja, megcsinálja a szerencséjét! Ha nincs sikerünk az óvilágban, majd csak lesz egyszer az újban. Lehet-e nagyobb öröm annál, mint új dolgokat látni és csinálni? - Szóval már voltál Paraguayban? - kérdezte tőle Candide.

89/248

- Bizony, igen - felelte Cacambo -, pedellus voltam a Mária-klastrom híres intézetében, s úgy ismerem a páterek kormányzatát, mint a tenyeremet. Csodálatos dolog ám ez a papi kormányzat! A birodalom átmérője máris több mint háromszáz mérföld; az egész harminc tartományra oszlik. A pátereké ottan minden - a népé meg nesze semmi: egyszóval az ész és az igazság remekműve. Az én szememben nincs istenibb látvány, mint ezeké a pátereké, akik itt hadba mernek szállni a spanyol meg a portugál királlyal, míg odahaza, Európában, ők gyóntatják ezeket a királyokat; itt ölik a spanyolokat, Madridban meg az égbe küldik őket; mulatságos dolog ez nagyon, de azért csak siessünk; meglátja, uram, boldog lesz, boldogabb, mint akárki. Hogy örülnek majd a páterek, ha megtudják, hogy olyan kapitány jön, aki bolgár módra szalutál! Mihelyt az első várkapuhoz értek, Cacambo szólt az előőrsnek, hogy van itt egy kapitány,

90/248

szeretne beszélni a parancsnok úrral. Mindjárt felzavarták a főőrséget. Egy paraguayi bennszülött tiszt rohant a parancsnok elé, hogy jelentse a nagy újságot. Candide-ot és Cacambót először is lefegyverezték; aztán elvették tőlük az andalúziai lovakat. A két idegent bevezették két sor katonaság között; a sor végén állt a parancsnok háromszögletű sapkával, jól felgyűrt reverendával, oldalán karddal, kezében kis lándzsával. Egyet intett, s a két idegent huszonnégy katona vette körül. Egy őrmester mondta, várniok kell, a parancsnok nem szólhat hozzájuk, s mert a tartományi főnök nem tűri, hogy spanyol ember csak a száját is kinyissa itt, legfeljebb az ő jelenlétében, és hogy három óránál tovább maradjon az országban. - És hol van - kérdezte Cacambo - a tisztelendő tartományfőnök? - A katonai parádén, ha már elvégezte a misét - válaszolta neki az őrmester -, s legfeljebb

91/248

három óra múlva csókolhatjátok meg a sarkantyúját. - De hát - így Cacambo - a kapitány úr éppen olyan éhes, akár én, amellett nem is spanyol, hanem német; nem reggelizhetnénk együtt, míg megérkezik őfőméltósága? Az őrmester be is számolt a beszélgetésről a parancsnoknak. - Hála istennek - mondta ez a nagyúr -, ha német, akkor beszélhetek vele; vezessétek csak a lugasomba. S már vitték is Candide-ot egy szép kerti hűsölőbe, amelyet zöld és aranyos márványoszlopok ékítettek, s ahol rácsos kalitkákban papagájok, kolibrik, gyöngytyúkok, pirinyó szárnyasok s más ritka madarak zsibongtak. Gyönyörű aranyedényekben kitűnő reggelit tálaltak; s miközben a paraguayiak kukoricapuliszkát faltak, azt is

92/248

kemény fatányérból, kinn a mezőn, forró napsütésben, a főtisztelendő parancsnok bevonult a lugasába. Igen szép fiatalember volt, telt fehér és rózsaszín arcú, szép vonalú szemöldökkel, eleven szemmel, lángoló füllel, korallpiros ajakkal, s duzzadva a büszkeségtől, amely nem volt se spanyol, se pedig jezsuita színezetű. Candide is, Cacambo is visszakapta a lefoglalt fegyvereket s nem kevésbé a két andalúziai lovat; Cacambo zabot hányt eléjük ott mindjárt a lugas mellett, s közben folyton rajtuk volt a szeme, mert nem szerette a meglepetéseket. Candide először megcsókolta a parancsnok reverendája szélét, aztán mindjárt asztalhoz ültek. - Szóval, uraságod német? - mondta neki a jezsuita német nyelven.

93/248

- Igen, tisztelendő atyám - felelte Candide -, az vagyok. Ahogy e szavakat kiejtették, mindkettőjüket egyszerre roppant meglepetés fogta el, egymásra néznek, s azt se tudják, hova legyenek nagy izgalmukban. - S melyik német tartományból való? kérdezi tovább a jezsuita. - Abból a ronda Vesztfáliából - felelte azonnal Candide -, ott születtem a híres-neves thunder-ten-tronckhi kastélyban. - Ó, egek! Hát lehetséges? - kiáltott fel a parancsnok. - Ilyen csodát! - kiáltott fel Candide. - Te volnál az? - mondta a parancsnok.

94/248

- Lehetetlen! - mondta Candide. Hanyatt esnek, felpattannak, aztán átölelik egymást, s szemükből könnypatakok csurdogálnak. - Micsoda! Főtisztelendő úr lenne a szép Kunigunda testvéröccse? Akit feldaraboltak azok a dühödt bolgárok! A báró úr édesfia! S most jezsuita Paraguayban! Nohát, be kell vallanom, furcsa dolog ez a világ! Ó, Pangloss, Pangloss, de örvendeznél, ha nem kötöttek volna fel Lisszabonban! A parancsnok eltávolította mind a fekete rabszolgákat, mind pedig a spanyolokat, akik kristályserlegekben szolgálták fel az italokat. Ezerszer köszönetet mondott Istennek és Szent Ignácnak; Candide-ot nem egyszer, de tízszer szorongatta a karjaiban; mindkettőjüknek az arca csak úgy fürdött a könnyekben. - Hajh, még jobban csodálkozna, még többet sírna, még inkább hüledezne - mondta a

95/248

páternek Candide -, ha megmondanám, hogy szép húga, Kunigunda kisasszony, akit, ugye, halottnak hisz, csupa élet és egészség. - De hol? - Itt a szomszédságban, a Buenos Aires-i kormányzó úrnál; én pedig azért jöttem ide, hogy maguk ellen harcoljak. E hosszú társalgás minden szava újabb csodát fakasztott. Egész lelkük a nyelvükön volt, ott figyelt a fülükben, s ott ragyogott a szemükben. Mivelhogy németek voltak, sokáig maradtak az asztalnál, miközben türelemmel várták a tartományfőnök úr érkezését; s a parancsnok így kezdett szólni az ő kedves Candide-jához: Tizenötödik fejezet Arról, hogy mint ölte meg Candide szeretett Kunigundája testvérét

96/248

- Amíg élek, sosem felejtem el azt a szörnyűséges napot, mikor saját szememmel láttam apám, anyám megöletését s testvérhúgom meggyalázását. Mikor a bolgárok elvonultak, imádott húgomat sehol sem leltük, viszont szekérre rakták szüleimet, aztán engem, két cselédlányt és három halott kisgyermeket, hogy mindnyájunkat egy közeli jezsuita kápolnába temessenek, két mérföldre őseim kastélyától. Egy jezsuita szenteltvízzel hintette meg hulláinkat, rettentő sós íze volt, pár csepp a szememet is érte; a páter mindjárt észrevette, hogy a szemhéjam megvonaglott, szívemre tette a kezét, s érezte, hogy még mindig ver; segített rajtam, megápolt, s pár hét múlva semmi sem látszott. Azt ugye tudja, kedves Candide, hogy igen csinos fiú voltam, s közben egyre csinosabb lettem; nem csoda hát, ha páter Croust, a kolostor főnöke, a legesleggyengédebb barátsággal vett körül; novíciusruhát adott rám, s nemsokára Rómába

97/248

küldött. A rend generálisának éppen nagy szüksége volt fiatal német jezsuitákra. A paraguayi urak se látják szívesen a spanyolokat, jobb szeretik az idegeneket, mert könnyebben uralkodnak rajtuk. A főtisztelendő generális engem is jónak talált arra, hogy dolgozni küldjön az Úr szőlőskertjébe. Elindultunk, egy lengyel, egy tiroli, no meg én. Amikor ideérkeztem, káplán lettem és egyben hadnagy; ma már viszont ezredes és felszentelt pap vagyok. A spanyol király csapatait erőteljes fogadásban részesítjük; s biztosítom, hogy megverjük s egyben ki is átkozzuk őket. A gondviselés kegyelmedet egyenesen a mi segítségünkre küldi. De hát igaz, hogy az én Kunigundám itt senyved a közelben, a Buenos Aires-i kormányzónál? Candide megesküdött rá, hogy ez a tiszta igazság. Könnyeik árja újból nekiindult.

98/248

A báró szinte szünet nélkül ölelte-csókolta Candide-ot, s testvérének, megmentőjének, mindenének nevezte. - Ó, ki tudja - mondta neki -, talán együtt és győztesként vonulhatunk be a városba, s akkor, ugye, kedves Candide, visszaszerezzük Kunigundát? - Én se kívánok mást - mondta Candide -, mert hisz úgy volt, hogy feleségül veszem, s remélem, hogy így is lesz. - Micsoda! Szemérmetlen fráter! - felelte a báró úr. - Volna bőr a pofádon, hogy elvedd a húgomat az ő hetvenkét ősével! Ez aztán a pimaszság, hogy ilyen nyíltan mersz beszélni ilyen vakmerő szándékról! Candide szinte megkövült ennyi ocsmány szidalomtól, s így felelt:

99/248

- Tisztelendő atyám, fütyülök a családfájára; én ragadtam ki a húgát egy zsidó meg egy inkvizítor karjaiból; csupa hálát érez irántam, s szívesen jön hozzám feleségül; Pangloss mester mindig azt hirdette, hogy az emberek egyenlők; egyszóval feleségül fogom venni. - Majd meglátjuk, gazember! - felelte a jezsuita báró, s ugyanakkor jó lapos kardcsapást mért Candide arcára. Candide is abban a pillanatban kivonta a maga kardját, s belemártotta markolatig a jezsuita báró hasába; de mikor kihúzta, s látta, mint füstölög a vértől, sírni kezdett. - Úristen - mondta -, lám, megöltem az én egykori gazdámat, barátomat, sógoromat; tele vagyok jószándékkal, s már három embert öltem meg; s e három közt is kettő a csuhás.

100/248

Cacambo, aki őrt állt a lugas előtt, azonnal odaszaladt a lármára. - Mit tegyünk? - szólt a gazdája. - Majd drágán adjuk el az életünket; s biztosan benéznek a lugasba; meghalunk, de védekezni fogunk. Cacambo annyi mindent látott, hogy most se vesztette el a fejét; fogta a báró csuháját, ráhúzta Candide testére, fejére csapta a halott háromszögletű sapkáját, s máris lóra ültette. Mindez egy pillanat alatt történt. - Siessünk, gazdám, siessünk, mindenki azt hiszi majd, hogy jezsuita, aki parancsokat visz mindenfelé az országba; s mire utánunk szaladnának, már túl leszünk a határon. - S már röpült is, miközben így szólt, és spanyolul kiabált: - Helyet, helyet, halljátok-e, a tisztelendő ezredes úrnak!

101/248

Tizenhatodik fejezet A két utas kalandjairól, két leánnyal, két majommal s azokkal a vadakkal, akiket Füleseknek hívnak Candide meg az inasa rég túl volt már a határon, s a táborban még senki sem tudott a német jezsuita haláláról. A szemfüles Cacambo jól megtömte iszákját kenyérrel, csokoládéval, sonkával, gyümölccsel, sőt borral is. Andalúziai lovaikkal ismeretlen országba hatoltak, ahol holmi országútnak még a nyomát se találták. Végre egy szép térre értek, friss patakokkal volt átszelve. A mi két utasunk először is legelni engedte a lovakat. Cacambo ajánlotta a gazdájának, hogy egyenek valamit, s mindjárt példát is mutatott. - Hogy kívánhatod - mondta Candide -, hogy egyem a sonkádból, amikor megöltem a báró fiát, és az a sors fenyeget, hogy soha többé

102/248

nem látom a szépséges Kunigundát? Mi haszna hosszabbítsam meg nyomorúságos napjaimat, ha tőle távol kell sínylődnöm a bánatban és a lelkifurdalásban? S mit regél majd minderről a Jezsuita Hírharsona? De miközben így beszélt, mégiscsak hozzáfogott az evéshez. A nap már kezdett lenyugodni. A mi két eltévedt utasunk egyszerre apró sikoltásokat hall, mintha csak nőktől származnának. Csak azt nem tudták, a fájdalom vagy az öröm sugallta-e őket; de azonnal felkeltek, azzal a különös ijedelemmel és elfogódottsággal, amely ismeretlen helyen annyira úrrá lesz az ember lelkén. Ezek a sikolyok két teljesen meztelen lánytól származtak, akik a rét szélén könnyű lábbal futottak, nyomukban két majommal, azok meg a farukat harapdálták. Candide-ot elfogta a szánalom: a bolgároknál olyan jól megtanulta a céllövést, hogy egyetlen szem mogyorót eltalált volna a mogyoróbokron, anélkül, hogy egy levélke is megpörkölődött

103/248

volna mellette. S már fogta is spanyol mívű, kétlövetű puskáját, s egykettőre lelőtte mind a két veszedelmes majmot. - No, hál'istennek, kedves Cacambóm, ugye, nagy bajból mentettem ki ezt a két szegény teremtést? És ha bűnt követtem el azzal, hogy megöltem egy inkvizítort meg egy jezsuitát, gondolom, jóvátettem azzal, hogy megmentettem e két lány életét. Talán előkelő hölgyek, s hátha ez a kalandunk nagy hasznunkra lesz e tartományban! Folytatta volna, de elállt a szava, mikor látta, hogy a két lány gyengéden csókolgatja ám a két majmot, könnyeket ont a hullájuk felett, s a rét csendjét a legfájóbb sirámokkal telíti. - Ennyi jóságot nem vártam tőlük - mondta végre Cacambónak, aki megy így felelt neki: - No, gazdám, most aztán remekelt; megölte a kisasszonyok udvarlóit.

104/248

- Udvarlóit? Lehetetlen! Cacambo, ne csúfolódj velem; hogy hihessek ilyesmit? - Kedves gazdám - így Cacambo -, maga mindenen csodálkozik; mért volna olyan különös, hogy bizonyos országokban majmokat szeressenek a hölgyek? Hisz negyedrészt emberek, ahogy én negyedrészt spanyol vagyok. - Hejh! - felelte szegény Candide -, emlékszem, mondta egyszer Pangloss mester, hogy a hajdankor többször látott ilyen baleseteket, s az ily keveredésből származtak az aegipánok, a szatírok és a faunok, akiket ókori nagyjaink saját szemükkel is láttak; de hát én ezt mindig csak afféle mesének tartottam. - Nohát - mondta Cacambo -, szemével láthatja, hogy nem mese; s figyelje, mint értelmezik azok a fehérszemélyek, akik nem részesülhettek néminemű nevelésben; csak

105/248

attól félek, hogy ezek a hölgyek még valami bajt hoznak ránk. Ezek a komoly elmélkedések arra bírták Candide-ot, hogy végleg otthagyja a rétet, s behatoljon az erdőbe. Ott vacsorázott Cacambóval, s miután jól megátkozták a portugál inkvizítort, a Buenos Aires-i kormányzót és a bárót, jó mélyen elaludtak a puszta föld lágy moháján. Ébredésükkor érezték, hogy nem tudnak mozdulni; ennek az volt az oka, hogy éjszaka a Fülesek, a tartomány lakói, akiknek a két kisasszony besúgta az ittlétüket, összevissza kötözték őket faháncsból való kötelekkel. Legalább ötven meztelen Füles vette őket körül, mindenféle nyilakkal, bunkókkal s kőbaltákkal felfegyverezve; egyesek már nagy üstben forralták szaporán a vizet; mások nyársokat faragtak, s mindannyian azt kiáltozták: "Jezsovita, Jezsovita; bosszút állunk, jót zabálunk; jezsovitát zabálunk, jezsovitát zabálunk!"

106/248

- Ugye mondtam, kedves gazdám - sóhajtott szomorúan Cacambo -, hogy az a két lány még valami csúnyaságot csinál velünk? Candide, az üst meg a nyársak láttán így kiáltott fel bánatosan: - Biztosan vagy megsütnek, vagy megfőznek bennünket. Ó, mit szólna Pangloss mester, ha látná, milyen a romlatlan természet? Minden jól van, elismerem; de bevallom, kegyetlenül fáj, hogy elveszítettem Kunigundát, és hogy most a Fülesek nyárson fognak megsütni. Cacambo még sohasem vesztette el a fejét. - Ne búsuljon - mondta a vigasztalan Candide-nak -, értek kicsit ezeknek a nyelvén; próbálok beszélni velük.

107/248

- Aztán csak jól megmondd nekik, micsoda embertelenség az emberevés, s főképp mily kevéssé keresztényi! - Uraim - kezdte Cacambo -, így hát még ma egy jezsuitát óhajtanak megenni; igazuk van; semmi sem jogosultabb, mint hogy így bánjunk ellenségeinkkel. Csakugyan, a természetjog azt tanítja, hogy öljük meg felebarátunkat, s így is cselekszik mindenki az egész földkerekségen. Ha nem élünk azzal a joggal, hogy megegyük felebarátunkat, egyesegyedül azért tesszük, mert mással is jóllakhatunk; de hát az urak, úgy látom, nem tudják kárpótolni magukat, mint mi; akkor meg jobb, sokkal jobb, ha megeszik ellenségeiket, mintsem hogy csak úgy átengedjék a hollóknak meg a kányáknak a győzelem biztos gyümölcseit. Viszont csak nem fogják megenni, uraim, a barátaikat? Azt hiszik, egy jezsuitát fognak most felnyársalni, holott védelmezőjüket, ellenségük ellenségét szándékoznak megsütni. Jómagam itt

108/248

születtem, ugyanebben az országban; ez az úr itt mellettem a gazdám, s nemhogy jezsuita volna, hanem megölt egy jezsuitát, s most is annak a csuháját hordja; ezért is a félreértés. Próbálják ellenőrizni mindazt, amit csak mondtam; fogják a csuhát, s vigyék el a páterek legközelebbi határához; kérdezzék csak meg, hogy a gazdám nem ölt-e meg egy jezsuita tisztet. Nem sok idő kell hozzá; azért még megehetnek minket, ha úgy találják, hogy hazudtam. Viszont, hogyha igazat mondtam, sokkal jobban ismerik a közjogot, a törvényeket és az erkölcsi elveket, semhogy meg ne kegyelmeznének íziben és mindkettőnknek. A Fülesek e beszédet igen értelmesnek találták; mindjárt két előkelőséget küldtek nagy sietve a határra; a követek, eszes emberek lévén, jól végezték feladatukat, s hamarosan vissza is tértek a legeslegjobb újságokkal. A Fülesek azonnal kiszabadították a két foglyot, aztán elhalmozták őket

109/248

jóindulatuk jeleivel, szép lányokkal kínálták, frissítőkkel üdítették őket, elmentek velük seregestül országuk legszélső határáig, és nagy vígan kiáltgatták: "Rendes ember, nem jezsovita!" Candide nem győzött badulása körülményein.

csodálkozni

sza-

- Micsoda nép! - mondogatta - mily erkölcsök! - milyen emberek! Ha nem döföm le szerencsémre - Kunigunda kisasszony testvérét, úgy látszik, hogy azonnal megettek volna irgalmatlanul! De hát sebaj! mégiscsak jó ez a romlatlan természet, mert hisz ezek az emberek, ahelyett, hogy megettek volna, elhalmoztak jóságuk legváltozatosabb jeleivel, mihelyt sikerült megtudniuk, hogy nem vagyok jezsuita. Tizenhetedik fejezet Arról, hogyan érkezett meg Candide és Cacambo Eldorádóba,

110/248

s hogy milyen látnivalókban volt részük Amikor a Fülesek országhatárához értek, Cacambo így szólt Candide-hoz: - Amint látja, kedves gazdám, ez a világ se jobb, mint a másik; higgye el, jobb lesz visszamennünk Európába, mégpedig minél hamarabb. - De hát - így Candide -, hogy mehetnénk vissza? És aztán mondd csak, hova mennénk? Ha áldott szülőhazámba mennék, akkor vagy a bolgárok, vagy az avarok ölnek meg; ha visszatérek Portugáliába, azon nyomban megégetnek, ha meg viszont itt maradunk, minden percben megeshet velünk, hogy bizony felnyársalnak bennünket. De hát hogyan hagyhatnám itt a világnak ezt a részét, ahol a szép Kunigunda lakik? - Menjünk akkor Cayenne-be - így Cacambo -, ott talán találunk majd franciákat, akik

111/248

sokat utaznak; azok tán segíthetnek rajtunk. Az Úristen előbb-utóbb majd csak megszán bennünket. Csakhogy nem volt ám oly könnyű egyenesen Cayenne-be menni; ők legfeljebb annyit tudtak, milyen irányban kell menniök; közben hegyekbe, folyókba, szakadékokba, útonállókba, vadakba és sok másféle szörnyű akadályokba ütköztek. Lovaik kidőltek a fáradtságtól; élelmük csakhamar elfogyott; és egy egész hónapig holmi vad gyümölcsökből éltek, míg aztán végül kókuszfákkal szegélyezett kis folyóra bukkantak; így valahogy megőrizték életüket és reménységüket. Cacambo, aki éppen olyan jó tanácsokat adott, mint az öregasszony, azt mondta most Candide-nak: - Nem bírjuk tovább, épp eleget jártunk; látok egy üres csónakot a parton; töltsük meg

112/248

kókuszdióval, ugorjunk a bárkába, s bízzuk magunkat az áramra; egy folyóvíz mindenképp csak lakott helyre visz bennünket. Ha talán nem is kellemes, de valami újféle dolgot bizonyosan találunk. - Hát akkor menjünk - mondta Candide -, bízzuk magunkat a gondviselésre. Pár mérföldet eveztek, hol virágzó, hol sivatagos, hol sima, hol meredek partok között. A folyó egyre szélesebb lett; végül is egy iszonyatos sziklaívbe torkollott, mely szinte az égig emelkedett. A mi vakmerő utasaink bizony átengedték magukat e sziklatorok habjainak. Az itt összeszűkült folyó szörnyű robajjal és sebességgel ragadta őket túl a sziklaíven. Huszonnégy óra leteltével újra napvilágot láttak; de csónakjuk összetört, ahogy a szirtekhez ütődött; szikláról sziklára vánszorogtak legalább egy mérföld hosszat; végül is roppant horizont bontakozott ki előttük, égbe nyúló hegyekkel körös-

113/248

körül. Jól megmívelt vidéket láttak, egyformán üdítőt a szemnek s gyümölcsözőt a szervezetnek; a hasznosság mindenütt keveredett a kellemetességgel; az utak telistele voltak, jobban mondva csak úgy ragyogtak vakító anyagból készült és szép formájú kocsikkal; mindegyikben szebbnél szebb hölgyek és férfiak ültek, s mindegyiket hatalmas, piros juhok húzták gyorsan, gyorsabban, mint a legsebesebb andalúziai, tetuani s méquinezi paripák. - No - mondta Candide -, ha jól látom, ez az ország többet ér Vesztfáliánál. Mindjárt az első falunál megállapodtak és megpihentek. A falu szélén néhány gyerek, aranybrokát rongyokban, holmi kavicsokkal játszadozott; a mi másik világból idetévedt utasaink azzal mulattak, hogy nézték őket; kavicsaik igen széles, kerek formájú kövek voltak, sárgák, zöldek, pirosak s igen erős fényűek. Az utasoknak kedvük támadt rá,

114/248

hogy pár darabot felszedjenek; s az egyik lám arany volt, a másik rubin, a harmadik smaragd, s a legkisebb is beillett volna a mongol császár legszebb tróndíszének. - Ezek a gyerekek - így Cacambo - biztosan királyi hercegek, és csak azért játszhatnak ilyen drága kavicsokkal. De a falusi tanító épp akkor jött közéjük, hogy visszahajtsa őket az iskolába. - No lám - mondta rá Candide -, a királyi ház nevelője. A kis koldusok azonnal abbahagyták a játékot, s a földön hagyták a kavicsokat, valamint előbbi játékszereiket. Candide mindannyit felszedte, rohant velük a nevelőhöz, s alázatosan átnyújtotta őket, jelekkel adva értésére, hogy a királyi felségek ott felejtették a földön az aranyakat és az ékköveket. A falusi tanító nevetve csapta őket

115/248

földhöz, csodálkozva nézett bele Candide arcába egy pillanatra, aztán folytatta az útját. Az utasok tovább is szedegették az aranyat, a rubinokat és a smaragdokat. - Hol vagyunk? - kiáltott fel Candide. - Úgy látszik, hogy a királyfik itt igen jó nevelést kapnak, mivel arra tanítják őket, hogy vessék meg az aranyat és az ékköveket. Cacambo éppúgy bámult, mint Candide. Végre közelebb kerültek a falu első házához; olyan volt a formája, mint egy európai palotáé. Egész tömeg sürgött-forgott az ajtónál és benn a házban; belülről szép muzsika hallatszott, s élvezetes konyhaszag áradt széjjel. Cacambo odalopódzott a bejárás közelébe, s hallotta, perui nyelven beszélnek; ez volt az ő anyanyelve; mert hisz ugye mindenki tudja, hogy Cacambo Tucumánban, egy olyan faluban született, ahol csak ezt a nyelvet ismerik.

116/248

- Majd a tolmácsa leszek - vetette oda Candide-nak -, menjünk csak be, ez itt a kocsma. A fogadóból máris két lány s két legény jött feléjük, aranyos posztóba öltözve s hajukban szalagokkal, s biztatták őket, üljenek le mindnyájuk közös asztalához. Négyféle levest szolgáltak fel, mindegyikben két papagájjal; egy jól megfőtt s legalább kétszáz fontos kondorkeselyűt; két jóízű sült majmot; háromszáz kolibrit egy tálon s hatszáz aprómadarat egy másikon; aztán remek pörkölteket s páratlan ízű süteményeket; s mindezt csupa szebbnél szebb, áttetsző kristályedényben. A felszolgálók többféle cukornádlé-itallal kedveskedtek. A vendégek legtöbbnyire kalmárok és fuvarosok voltak, mind roppantul udvariasak, s Cacambóhoz csupa finom s tapintatos kérdést intéztek; viszont az ő kérdéseire mindig kielégítően feleltek.

117/248

A vacsora végeztével Cacambo és Candide azt hitte, hogy bőségesen kifizette vendéglői tartozását, mikor a talált aranyak közül két darabot az asztalon hagyott; a fogadósék azt se tudták, hova legyenek a nevetéstől, és sokáig egyre csak a fájós oldalukat tapogatták. Végre mégis magukhoz tértek. - Uraim - szólt a fogadós -, látom, mindketten idegenek, s mi nem szoktuk meg, hogy idegeneket lássunk. Bocsássanak meg, hogy nevettünk, mikor ebéd fejében az országút kavicsait kínálták fel fizetségül. Biztosan nincs idevaló pénzük, de hát nincs is rá szükség, anélkül is ehetnek nálunk. Minden fogadót a kormány fizet, mindannyit a kereskedelem kényelmére szervezték. Itt bizony rosszul étkeztek, mert ez csak afféle szegény falu; viszont bárhol rangjukhoz méltó fogadásban lesz majd részük. Cacambo elmondta Candide-nak mindazt, amit a vendéglős mondott, s Candide éppoly

118/248

bámulattal és kábultan hallgatta, mint ahogy Cacambo tolmácsolta. - Micsoda ország - mondták mindketten -, sehol sem ismerik a földön, és az egész természet oly különböző itt a miénktől! Biztosan ez lesz az az ország, ahol minden a lehető legjobb; mert hát, mondjanak akármit, ilyennek is kell léteznie. S beszélhetett Pangloss mester, azért sokszor láttam én is, milyen rossz minden Vesztfáliában. Tizennyolcadik fejezet Arról, hogy mit láttak Eldorádóban Cacambo egész kíváncsiságát feltárta a fogadósnak; a fogadós meg azt mondta: - Én magam igen tudatlan vagyok, és eddig lám, nem haltam bele; van itt egy aggastyánunk, valaha az udvarnál élt, ő ennek a királyságnak a legbölcsebb embere s egyben a legközlékenyebb. - S már vitte is Cacambót

119/248

ehhez az öregemberhez. Candide most csak afféle másodrangú szerepet játszott, s ezúttal ő kísérte el az inasát. Igen egyszerű házba léptek, mert a kapu csak ezüstből volt, és a szobák burkolatát legfeljebb arany ékesítette, viszont a legkisebb részletek is oly sok ízlést mutattak, hogy a legdúsabb cifrázat sem versenyezhet velük sikerrel. Az előcsarnok falaiban legfeljebb rubin és smaragd csillogott, de az egész berendezés minden ily egyszerűséget jóvátett. Az aggastyán a két idegent kolibritollal párnázott díványfélén fogadta, s gyémántkupába öntetett különböző italokat; utána pedig ily szavakkal elégítette ki a kíváncsiságukat: - Százhetvenkét éves vagyok, s boldogult apámtól tudom, aki lovászmester volt a királynál, mily különös forradalmakon esett át Peru az ő életében. Ez a királyság, ahol vagyunk, az inkák ősi hazája; elhagyták nagy

120/248

oktalanul, hogy meghódítsák a világ egy részét, míg aztán ők nem pusztultak el a spanyolok kezétől. Sokkal okosabbak voltak családjuk ama hercegei, akik szülőföldjükön maradtak: ők rendezték aztán el a nemzet beleegyezésével, hogy soha egy lakos sem hagyhatja el a mi kis országunkat; ily módon őrizzük meg ártatlanságunkat és boldogságunkat. A spanyolok hallottak harangozni valamit az országunkról, s elnevezték Eldorádónak; sőt akadt egy angol lovag, Sir Raleigh-nak nevezték, aki ezelőtt száz évvel a közelünkbe is eljutott; de mivel csupa szakadék és áthághatatlan szikla közt élünk, eddig még nem volt semmi bajunk az európai nemzetek mohóságával, bár ők, nem tudom, miért, bolondulnak a mi földünk saráért és kavicsáért, s megölnének bennünket mind, csak hogy a java az övék legyen. A társalgás jó sokáig tartott; szólt a kormányformákról, az erkölcsökről, az asszonyokról, a különböző művészetekről és a nyilvános

121/248

mulatságokról. Végül Candide, aki még mindig szerette a metafizikát, megkérdeztette Cacambóval, van-e vallása az országnak. Az öreg kissé elpirult. - Micsoda? - mondta. - Hogy kételkedhetsz benne? Hálátlanoknak tartasz bennünket? Cacambo szerényen megkérdezte, milyen az eldorádóiak vallása. Az öreg megint elpirult. - Micsoda beszéd! - mondotta. - Hogy lehetne kétféle vallás? A mi vallásunk mindenki vallása; imádjuk istent este-reggel. - Csak egy istent imádtok? - kérdezte megint Cacambo, aki tovább is tolmácsul szolgált Candide kételyeinek. - Természetesen - mondta az öreg -, mert hisz nincs kettő, se három, se négy.

122/248

Bevallom, hogy annak a ti világotoknak az utazói igen furcsa kérdéseket intéznek az emberhez. De Candide csak tovább is faggatta a jó öreget; azt is szerette volna tudni, mint imádkoznak Eldorádóban. - Mi nem imádkozunk - mondta a bölcs és tiszteletre méltó aggastyán -, hiszen nincs mit kérnünk tőle; mindent megadott, ami csak kell; ezért inkább szüntelenül köszönetet mondunk néki. Candide olyan kíváncsi volt, hogy papokat is akart látni; kérdezte, hogy hol vannak. A jó öreg mosolygott: - Barátaim - felelte -, mi mindnyájan papok vagyunk; a király s minden családfő hálaadó éneket zeng minden reggel, ünnepélyesen; s legalább öt- vagy hatezer muzsikus kíséri őket.

123/248

- Micsoda? Hát itt nincsenek disputáló, tanító, kormányzó s cselszövő szerzetesek, akik meg is égetik a velük ellenkező hitűeket? - De hisz akkor őrültek volnának - felelte az aggastyán -, itt mindnyájan egy hiten vagyunk, s nem értem, hogy mit akartok mondani a szerzetesekkel. Candide egészen belekábult ebbe a bölcs beszédbe, s magában így elmélkedett: "Milyen más ez, mint Vesztfália és a báró úr kastélya; hogyha Pangloss barátunk láthatta volna Eldorádót, biztosan nem mondta volna, hogy a thunder-ten-tronckhi kastély a föld legeslegszebb kastélya; egy szó, mint száz, nem árt az utazás." E hosszú-hosszú társalgás után a jó öreg hat juhot fogatott be egy hintóba; sőt tizenkét szolgát is adott a mi utasaink mellé, hogy elkísérjék őket az udvarig.

124/248

- Bocsássatok meg - mondta nekik -, de magas korom nem engedi, hogy magam kísérjelek el benneteket. Királyunk majd biztosan igen jól fogad kettőtöket, s kérlek, legyetek elnézők oly szokásaink irányában, amelyek majd esetleg nem felelnek meg a tetszésteknek. Candide kapitány s Cacambo már be is szállt a hintóba; a hat juh valósággal repült, s alig négy rövid óra múlva a királyi vár elé értek, a főváros legszélén. A kapu legalább száz láb széles és kétszázhúsz láb magas volt; s lehetetlen volt megmondani, hogy micsoda anyagból készült. Valami sokkal magasabb rendű matéria lehetett, mint azok a csillogó kavicsok és homokszemek, amelyeket mi ékköveknek és aranynak nevezünk. Húsz gyönyörű testőrlány fogadta Candideot és Cacambót, amikor kiszálltak a hintóból; először is fürdőbe kísérték mind a kettejüket, s kolibripihéből készült köntösökbe

125/248

burkolták őket; aztán az első udvarnokok és az első udvarhölgyek bevezették őket a királyi fogadóterembe, két sor között, régi szokás szerint, mindegyik sorban ezer muzsikussal. Mikor a trónterembe léptek, Cacambo megkérdezte egy udvarnoktól, hogyan kell, azaz hogyan illik üdvözölni őfelségét? Térdre kell-e ereszkedni, vagy pedig hasra vágódni? A kezét a fejére vagy a fenekére kell-e rakni? Nem illik-e megnyalni a trónterem padlójának porát? Egyszóval, hát miben áll ennek a köszöntésnek a csínjabínja? - A szokás - így az udvarnok - csak azt kívánja, hogy megöleljük, aztán pedig jobbról-balról megcsókoljuk a királyt. Amire Candide és Cacambo őfelsége nyakába ugrott, aki szintén elragadó kedvességgel fogadta őket, sőt azonnal vacsorára marasztalta mindkettőjüket. Addig is bemutatták nekik Eldorádó fővárosát, az égbe nyúló középületeket, a sok ezer oszloppal

126/248

ékesített piactereket, a tiszta vizű, rózsavizes és cukornádleves forrásokat, amelyek állandóan folynak a nyilvános tereken, míg a terek kövezete szegfűhöz és fahéjhoz hasonló illatokat áraszt. Candide szerette volna látni a törvényszéki palotát és a legfelsőbb bíróságot; mire azt a választ kapta, hogy olyan nincs, mert itt nem pereskednek. Kérdezte, vannak-e börtönök, s azt felelték neki, hogy nincsenek. Ami legjobban meglepte, s amiben leginkább gyönyörködött, az a tudományoknak szentelt palota látványa volt: látott egy óriás, kétezer lépés hosszú termet telis-tele matematikai és fizikai műszerekkel. Miután így délután befutották a város egy ezredrészét, megint visszavezették őket a királyi palotába. Candide a király őfelsége, Cacambo és több hölgy között ült. A vacsora tüneményes volt, s őfelsége szelleme vakítóan szikrázott. Cacambo minden szójátékot megmagyarázott Candide-nak, de

127/248

még így, fordításban is élvezetesek maradtak. Candide sok mindenen ámult, de nem ezen a legkevésbé. Egy hónapot töltöttek ebben a vendégszerető palotában. Candide azért nem győzte mondogatni Cacambónak: - Hiszen igaz, belátom, az a kastély, ahol születtem, messze elmarad e mögött az ország mögött, ahol most vagyunk, de mi haszna, ha nincs itt Kunigunda, s neked meg biztosan valahol Európában van kedvesed. Ha itt maradunk, tovább is csak úgy élünk, mint a többiek, viszont, hogyha visszatérünk a mi régi világunkba, s ha csak tizenkét juhot rakunk meg eldorádói kavicsokkal, gazdagabbak leszünk, mint minden király együttvéve, nem kell félnünk az inkvizítoroktól, s könnyen visszahódíthatjuk Kunigunda kisasszonyt. Tetszett a beszéd Cacambónak; szeretünk szaladgálni, hencegni

úgy az

128/248

otthonvalók közt, dicsekedni azzal, amit utazásaink közben látunk, hogy ez a két boldog ember elhatározta, többé nem lesz az, és mielőbb búcsút mond a királynak és Eldorádónak. - Vigyázzatok, bolondul cselekesztek mondta nekik a király -, tudom, nem sokat ér az országom; de ha az ember valahol már tűrhetően érzi magát, akkor ott kell maradni. Igaz, nincs jogom erővel visszatartani két idegent, mivel ilyen zsarnokság nincs a mi erkölcseinkben, sem pedig a törvényeinkben; mindenki szabad; mehettek, amikor csak akartok, viszont nehéz ám a távozás. Igaz, hogy valami csoda révén idejutottatok a sebes folyón, de arra, a sziklaívek közt, nehéz, sőt lehetetlen a visszatérés. Királyságom határhegyei tízezer láb magasak, s egyenes mind, mint a bástyafal: szélességben mindegyik legalább tíz mérföldre terjed; s csak a szakadékokon át lehet valahogy átkelni rajtuk. De azért, ha mindenáron itt akartok

129/248

hagyni bennünket, megkérem gépészeimet, csináltassanak egy olyan gépet, amely kellő kényelemmel juttasson át benneteket a határon. Ha aztán egyszer elérkeztek a hegyek túlsó lejtőjéig, senki sem kísérhet el benneteket; alattvalóim megfogadták, hogy sose hagyják el hazájukat, és sokkal több eszük van, semhogy megszegjék fogadalmukat! Egyébként kérjetek tőlem bármit, amit szemetek-szátok megkíván. - Nem kérünk mi semmi mást felségedtől mondta Cacambo -, mint pár juhot, megrakva élelemmel, kaviccsal és a föld sarával. A király jót nevetett: - Nem tudom - mondta -, mit szeretnek a mi sárga sarunkon ezek az európaiak; miattam vihettek belőle, amennyit csak akartok, s remélem, hasznotokra válik.

130/248

Mindjárt meg is parancsolta legjobb udvari mérnökeinek, szereljenek fel egy olyan gépet, amely ezt a két furcsa embert kilendítse a királyságából. Háromezer jó tudós dolgozott rajta éjjel-nappal, két hét múlva készen is lett, s nem is került sokkal többe, mint húszmilló font sterlingbe, Eldorádó pénznemében. Candide-ot és Cacambót beültették a masinába, azonkívül beraktak még két nagy, piros, felnyergelt és felszerszámozott juhot, ezekkel kellett a hegyen túl folytatni az útjukat, valamint húsz teherhordó juhot, rogyásig rakva élelemmel, harmincat tele Eldorádó legválogatottabb kincseivel, s végül ötvenet megterhelve arannyal, ékkövekkel és gyémántokkal. Búcsúzáskor a király gyengéden megölelte mindkét vándort. Távozásuk igen szép látvány volt, nemkülönben az az elmés módszer, amellyel őket és juhaikat a hegyhátra vontatták. A tudósok elbúcsúztak tőlük, miután biztonságba

131/248

helyezték őket, s Candide-nek nem volt egyéb célja és hevesebb kívánsága, mint hogy az ő juhocskáit mielőbb bemutathassa Kunigundának. - Van pénzünk - mondta -, fizethetünk a Buenos Aires-i kormányzónak, ha ugyan lehet szó pénzről Kunigunda kisasszonnyal kapcsolatban. Menjünk, menjünk Cayenne felé, szálljunk hajóra, s majd meglátjuk, micsoda királyságot tudunk megvásárolni. Tizenkilencedik fejezet Arról, hogy mi történt Szurinamban, s mint ismerkedett meg Candide Martinnel Utasaink első napja eléggé kellemes volt. Vidultak arra a gondolatra, hogy kettőjüknek több kincse van, mint amennyit Ázsia, Afrika s Európa egybegyűjthetett. Candide, szerelmi mámorában, minden fába bevéste Kunigunda nevét. A második nap két juhuk eltévedt a mocsarak között, s el is süllyedt

132/248

terhestül; pár nap múlva két másik juh belehalt a fáradalmakba; hét vagy nyolc éhségtől pusztult el valahol a sivatagban; néhányan, megint pár nap múlva, beleestek a szakadékokba. Végül is, száznapi járás után, mindössze két juhuk maradt. Mondta is Candide Cacambónak: - Amint látod, barátom, a földi javak veszendők; semmi sem szilárd, csak az erény s a viszontlátás öröme Kunigundával. - Belátom - mondta Cacambo -, de még mindig van két juhunk, több kinccsel, mint amennyivel akár a spanyol király is rendelkezik, s már látok messziről egy várost, gondolom, hogy Szurinam, a hollandok birtoka. Végére értünk fáradalmainknak, s kezdjük ízlelni boldogságunkat. Ahogy a városhoz közeledtek, egy négert láttak a földön fekve; csak a fele öltözetében, vagyis egy kék vászon alsónadrágban;

133/248

szegénynek még a jobb keze meg a bal lába is hiányzott. - Úristen! - szólt hozzá Candide hollandusul -, mit csinálsz itt, barátom, ebben a szörnyűséges állapotban? - Várom a gazdámat, Vanderdendur urat, a hírneves kereskedőt - mondta a néger. - Vanderdendur úr bánt így veled? - faggatta tovább is Candide. - Igen, uram - mondta a néger -, errefelé ez a szokás. Félévenként minden öltözetül egyetlen vászonnadrágot kapunk. Cukorgyárakban dolgozunk, s ha a malomkő elkapja egyik ujjunkat, azonnal levágják a kezünket, ha meg el akarunk szökni, levágják a lábunkat; én mindkettőn keresztülestem. Hát bizony, ezen az áron ehetnek csak cukrot Európában. Pedig mikor szegény anyám eladott a guineai parton tíz patagón tallérért, így szólt hozzám:

134/248

"Gyermekem, áldd a fétiseinket, és imádd őket szüntelen, nekik köszönhetjük a boldogságunkat; az a kiváló tisztesség ért, hogy rabja lehetsz fehér urainknak, s ezzel boldoggá teszed apádat és anyádat." Hejh! nem tudom máig sem, csakugyan boldoggá tettem-e őket, csak azt tudom, hogy ők bizony nem tettek engem boldoggá. A kutyák, a majmok s a papagájok ezerszer boldogabbak, mint mi vagyunk: azok a holland fétisek, akik megkereszteltek engem, minden vasárnap azt mondják, hogy Ádám gyermekei vagyunk mind, fehérek és feketék. Én nem vagyok őskutató, de ha ezek a prédikálók csakugyan igazat mondanak, akkor mindnyájan rokonok, édes unokatestvérek vagyunk. Ezek után, mondja csak, lehet-e gyalázatosabban bánni a közeli rokonokkal? - Ó, Pangloss! - kiáltott fel Candide -, képzelmed sem álmodott ily szörnyűséget; hiába, látom, végül is lemondok a te optimizmusodról.

135/248

- Mi az az optimizmus? - így Cacambo. - Semmi más, sajnos - felelt Candide -, mint annak a dühös bizonygatása, hogy minden a legeslegjobb, mikor minden a legrosszabb. S könnyezni kezdett, elnézve a négert, és sírva ért Szurinamba. Először is aziránt érdeklődtek, nincs-e egy hajó a kikötőben, amelyet elküldhetnének Buenos Airesbe. Akinek szóltak, éppen egy spanyol hajónak volt a kapitánya, s ez mindjárt tisztességes alkut ajánlott a két utazónak. Candide és a hű Cacambo ott várt rá a két juhocskával. Ami Candide-nak a szívén, az egyben a száján is volt, s egykettőre elmesélte minden kalandját a spanyolnak, sőt azt is bevallotta neki, hogy meg akarja szöktetni Kunigundát.

136/248

- Akkor pedig - így a spanyol -, isten őrizz, hogy elvigyem Buenos Airesbe; az urakat éppúgy felkötnék, mint engem is; Kunigunda kisasszony a kormányzó úr kegyencnője. Candide-ot mintha villám érte volna, sokáig keservesen sírdogált; végül is félrevonta Cacambót, és így szólt hozzá: - Azt hiszem, kedves barátom, a következőképpen kell cselekedni. Mindegyikünknek legalább öt-hatmillió értékű gyémánt van a zsebében; te sokkal ügyesebb vagy, mint én; te menj el Kunigundáért Buenos Airesbe. Ha a kormányzó ellenkezik, adj neki egymilliót; ha ez sem elég, adj neki kettőt; te nem öltél inkvizítort, nem leszel gyanús senkinek. Én egy másik hajóra szállok, s Velencében foglak megvárni; szabad ország, ahol nem kell félni se bolgártól, se avartól, se zsidótól, se inkvizítortól.

137/248

Cacambo szívből helyeselte Candide e bölcs elhatározását. Igaz, rettentően fájt neki, hogy válni kellett jó gazdájától, aki közben valóságos benső jó barátja lett; de hát örült, hogy hasznára lehet, s ez enyhítette a válás fájdalmát. Megölelték egymást, és bő könnyeket hullattak; Candide figyelmeztette még, hogy gondoljon az öregasszonyra. Cacambo még aznap elindult: igen jó ember volt Cacambo. Candide egy kis ideig még ott maradt Szurinamban, s arra várt, hogy elmehessen egy másik kapitánnyal Olaszországba, persze a két megmaradt juhocskával egyetemben. Szolgákat is fogadott, és vett mindent, ami csak kellett az ily hosszú utazáshoz; végül is Vanderdendur úr, egy nagy hajó tulajdonosa jelentkezett Candide-nál. - Mennyit kér - mondta néki mindjárt -, ha elvisz a hajóján egyenesen Velencébe, engem meg a szolgáimat, málháimat s két juhomat?

138/248

A hollandus nem kevesebb, mint tízezer piasztert kért: Candide egy percig sem habozott. "Hohó - mondta magában az agyafúrt Vanderdendur -, ha ez az idegen első szóra tízezer piasztert is megad, biztosan rettentően gazdag." Ezért hát visszajött egy idő múlva, s kijelentette, nem indulhat húszezer piaszternél kevesebbért. - Rendben van, megkapja - mondta Candide. "Ejha! - így a ravasz kalmár -, ez az ember oly könnyen ad húszezer piasztert, mint tízezret." Még egyszer visszajött, s azt mondta, hogy sajnálja, de a velencei útnak harmincezer piaszter az ára. - Akkor hát kap harmincezret - válaszolta neki Candide.

139/248

"Ejnye - morfondírozott tovább a kalmárlelkű hollandus -, harmincezer piaszter mit sem jelent ennek az úrnak: a két juh minden bizonnyal roppant kincsekkel van megrakva; de most már ne licitáljunk többet; előbb csak fizesse ki a harmincezer piasztert, majd aztán meglátjuk, mi lesz." Candide eladott két kis gyémántot, s a kisebbik is többet ért, mint a hollandustól kívánt összeg. A pénzt előre kifizette. A két juhot a hajóra vitték. Maga Candide kis csónakján iparkodott utánuk, hogy maga is felszálljon a távolabb horgonyzó hajóra; ámde közben a hollandus már készült az indulásra, felvontatta a vitorlákat, kifutott a kikötőből, s még a szél is neki kedvezett. Candide ámulva s félájultan csakhamar elvesztette szem elől. - Hiába - mondta -, megint egy új fogás, megint a régi világhoz méltó.

140/248

Visszatért a kikötőbe, szédülten a nagy fájdalomtól; mert végre is annyit vesztett, amennyi húsz királynak is sok lett volna. Elment a hollandus bíróhoz; s mivel kissé izgatott volt, keményen kopogott az ajtón; belépett, elmondta, miről van szó, s kissé hangosabban beszélt, mint ahogyan illett volna. A bíró először tízezer piasztert fizettetett vele, mivel olyan nagy lármát csapott, azután meghallgatta türelemmel, megígérte, hogy megvizsgálja mielőbb az esetet, mihelyt a kalmár visszatér, újabb tízezer piasztert kérve a kihallgatás költségeiért. Ez az eljárás végképpen kétségbe ejtette Candide-ot; tulajdonképp már ezerszer fájdalmasabb bajok is érték; de a bíró hidegvére meg a zsivány kalmáré egészen feltüzelte az epéjét, s ettől valami mély és sötét melankóliába keveredett. Az emberek gonoszsága teljes csúfságában tárult elé; szomorú gondolatai felhőkként kergetőztek az

141/248

elméjében. Végül egy francia hajót talált, amely Bordeaux felé indult, s mivel már nem voltak neki gyémánttal terhelt juhai, a hajón csak egy szobácskát bérelt, azt is igen jutányos áron, a városban meg kihirdette, hogy kétezer piasztert ád, útiköltséggel és élelemmel, annak a derék embernek, aki megosztaná vele az utazás fáradalmait, de csak hogyha ez az ember mindenki másnál szerencsétlenebb, és mindenkinél jobban utálja jelenlegi helyzetét. Akkora tömeg jelentkezett, hogy egy egész hajóhad is kevés lett volna befogadásukra. Candide a legnyilvánvalóbb világgyűlölők közt akart választani, s kiszemelt közülük vagy húszat, akik mind rokonszenvesnek látszottak, s világgyűlölet dolgában mindegyikük külön-külön magának vindikálta az első helyet. Meghívta őket a kocsmába, s vacsorát hozatott mindnyájuknak, azzal az egyetlen feltétellel, hogy mindegyik megesküszik: híven mondja

142/248

el élettörténetét, viszont Candide ígérte, hogy annak adja az elsőbbséget, aki a legszánalomraméltóbb és a legelégedetlenebb köztük, a legjogosabb alapon; sőt a többiektől sem sajnál valami kis jutalmat. Hajnali négyig maradtak együtt. Candidenak, míg hallgatta változatos kalandjaikat, eszébe jutott, mit mondott tengeri útjukon az öregasszony, s mily vakmerő határozottsággal állította az utasokról, hogy egyetlenegy sincs köztük, akit ne ért volna egyszer valami nagy szerencsétlenség. Minden újabb kalandnál, amelyet elmeséltek neki, újra meg újra Panglossra gondolt. - No - mondta -, szegény mesterem, bizony nagy zavarban volnál, ha be kéne bizonyítanod a te filozófiai rendszeredet! Szeretném, ha itt volnál. Egy biztos: ha minden jól van, akkor Eldorádóban van jól, nem pedig a föld többi részén.

143/248

Végül is egy szegény tudóst választott ki a húsz közül: tíz évig az amszterdami könyvárusoknak dolgozott. S Candide szerint nincs a földön még egy olyan mesterség, amitől több joggal és jobban lehetne undorodni. Ezt a tudóst, aki egyébként igen derék, jó ember volt, a felesége kifosztotta, a fia összevissza verte, a lánya meg elhagyta, megszökött egy portugállal. Nemrég vesztette csak el azt a kis állását, amiből élt, a szurinami prédikátorok szintén csúnyán üldözték, mert szociniánusnak tartották. Szó sincs róla, a többiek legalább olyan szerencsétlenek voltak, mint ő, azonban Candide azt remélte, hogy a tudós biztosan szórakoztatni fogja útközben. A vetélytársak úgy érezték, hogy Candide igazságtalanul bánt velük, s Candide azzal próbálta csillapítani haragjukat, hogy mindegyiknek száz piasztert olvasott a kezébe.

144/248

Huszadik fejezet Arról, hogy mi minden érte Candide-ot s Martint a tengeren Így hát az öreg tudós is, akinek Martin volt a neve, hajóra szállt Candide-dal Bordeaux felé. Mind a ketten sokat láttak, és még többet szenvedtek; s ha a hajó nem Bordeauxba, hanem Japánba tartott volna Szurinamból, s azt is a Jóreménység fokán át, akkor se fogytak volna ki a szebbnél szebb témákból a testi meg lelki bajok körül. De azért volt Candide-nak egy nagy előnye Martinnel szemben: ő még mindig remélte, hogy viszontláthatja Kunigundát, Martin viszont nem remélt már semmit; amellett Candide-nak volt még bőven aranya és gyémántja, s bár elvesztett száz piros juhot, azokat is telerakva a világ legdrágább kincseivel, s bár még mindig a gyomrán feküdt a holland hajós aljassága, azért ha csak arra gondolt, ami a zsebében maradt, és ha

145/248

főképp ebéd után Kunigundáról beszélhetett, megint és újra helyeselte Pangloss filozófiáját. - De hát kegyelmed, Martin úr - mondotta a tudósnak -, mint vélekedik minderről? Mi a becses véleménye testi meg lelki bajainkról? - Uram - válaszolta Martin -, a papok azzal vádoltak, hogy szociniánus vagyok; a valóság azonban az, hogy tulajdonképpen manicheus vagyok. - Látom, csúfot űz belőlem - mondta Candide -, hisz réges-rég nincsenek már manicheusok a földön. - Itt vagyok én - felelte Martin -, bizony nem tehetek róla, de hát nem gondolkodhatom másképp. - Kegyelmedbe - így Candide - belebújhatott az ördög.

146/248

- Bizony, úgy beleüti az orrát a világ minden dolgába - mondta Martin -, hogy nem csodálnám, ha többek közt az én testemben is ott bujkálna; de megvallom, ha erre a glóbuszra, azaz globulus-ra nézek, az az érzésem, hogy Isten átengedte egy gonosztevőnek; Eldorádó persze kivétel. Én még sose láttam várost, amelyik ne kívánta volna a szomszédja romlását, se családot, amelyik nem akart kiirtani egy másikat. A gyöngébbek mindenhol gyűlölik az erőseket, de azért hason csúsznak előttük, az erősek meg úgy bánnak velük, mint valami birkanyájjal, amelynek eladták húsát-gyapját. Egymillió besorozott gyilkos szaladgál ide-oda Európában, s fegyelmezetten gyakorolja a rablást meg a mészárlást, hogy megkeresse a kenyerét, mivel nincs becsületesebb mestersége; viszont az oly városokban, amelyek, legalább látszólag, békességben éldegélnek, és ahol virágzanak a művészetek, az embereket jobban rágja az irigység, a gond és a keserű nyugtalanság,

147/248

mint egy ostromolt várat a válogatott istencsapások. A belső, titkos bánatok sokkal, de sokkal gyötrőbbek, mint a közös nyomorúságok. Egyszóval én már annyit láttam, és már annyit szenvedtem, hogy bizony manicheus lettem. - De azért jó is van, nem csak rossz válaszolta neki Candide. - Lehetséges - mondta Martin -, de én még nem találkoztam vele. E vita közben egyszerre csak ágyúdörgés hallatszott. A zaj egyre erősebb lett. Mindenki előszedte messzelátóját. Látták ám, hogy két hajó lövöldöz vígan egymásra vagy három mérföld távolságra; a szél olyan közel hozta őket a francia hajóhoz, hogy mindenki kedvére gyönyörködhetett a harcukban. Végül is az egyik hajó oly pontosan és alaposan ágyúzta a másikat, hogy aztán egykettőre a tenger fenekére süllyesztette. Candide és

148/248

Martin még jól látott vagy száz embert a süllyedő fedélzeten, mind ég felé emelte a kezét, iszonyatos kiáltozások között; aztán egy pillanat múlva a hullámok összecsaptak a fejük felett. - No látja - szólt mindjárt Martin -, így bánnak egymással az emberek. - Csakugyan - felelte Candide -, van valami ördögi ebben az egész dologban. Miközben így szólt, valami ragyogó pirosat vett észre, ott úszott a hajójuk mellett. Leengedtek egy csónakot, hogy lássák, ugyan mi lehet az; hát az ő egyik juha volt. Candide jobban megörült ennek az egy megtalált juhnak, mint amennyire szomorkodott annak a száznak az elvesztésén, amelyek mind hatalmas eldorádói gyémántokkal voltak megterhelve.

149/248

A francia kapitány csakhamar azt is észrevette, hogy a győztes hajónak spanyol volt a kapitánya, míg az elsüllyedt hajóé ugyanaz a holland kalóz, aki úgy kifosztotta Candide-ot. Az a rettentő sok kincs, amit ez a gazember összerabolt, most mind ott hevert, vele együtt, az óceán legmélyén, s mindössze egyetlen juh maradt meg. - Ugye, belátja - mondta Candide -, hogy a bűn néha megbűnhődik: ez az aljas hollandus megérdemli a sorsát. - Igaz, nem mondom - felelte Martin -, de hát miért kellett vele együtt az utasoknak is elsüllyedni? Isten büntette meg a kalózt, az ördög süllyesztette el a többieket. Közben a francia meg a spanyol hajó folytatta tovább az útját, Candide viszont folytatta örök vitáját Martinnel. Két hétig vitatkoztak szakadatlan, s két hét múlva éppen olyan okosak voltak, mint az első napon. De

150/248

hát beszéltek, eszméket cseréltek, és úgyahogy megvigasztalódtak: Candide megsimogatta elveszett és megkerült juhocskáját. - Ha már téged megleltelek - mondta -, talán még Kunigundát is meglelem. Huszonegyedik fejezet Arról, hogy mit beszélt Candide Martinnel a francia partok előtt Végül mégiscsak feltűntek Franciaország partjai. - Volt-e már Franciaországban, Martin úr? kérdezte Candide útitársától. - Igen, hogyne - felelte Martin -, több tartományát bejártam már. Van olyan, ahol a lakosságnak legalább a fele bolond, másoké túlságosan ravasz, megint másoké általában elég szelíd és elég buta; vannak olyan tartományok, ahol mindenki szellemeskedik; s

151/248

mindegyikben a legelső foglalkozás a szerelem, a második a rágalmazás, a harmadik az üres locsogás. - De, Martin úr, látta-e Párizst? - Igen, láttam Párizst is; mindegyikből kapott valamit; káosz az, sűrű rengeteg, ahol minden egyes ember csak az élvezetét keresi, s ahol senki se találja, legalábbis én így láttam. Nem sokáig éltem ott; megloptak, mihelyt megérkeztem, tolvajok vitték el a málhám a saint-germaini vásáron. Engem is tolvajnak néztek, s egy egész hétig ültem börtönben; utána egy ideig egy nyomdában dolgoztam, hogy legyen miből visszatérnem, ha gyalog is, Hollandiába. Megismertem az író-csőcseléket, a cselszövő csőcseléket, no meg a szemforgató csőcseléket. Azt mondják, finom emberek is laknak ebben a városban; ha mondják, el is kell hinnem.

152/248

- Ami engem illet - így Candide -, nem vagyok kíváncsi Franciaországra; gondolhatja, hogy az, aki egy teljes hónapot töltött Eldorádóban, nemigen kíváncsi már a földön egyébre, mint Kunigundára; Velencében várok rá, csak átutazunk Franciaországon, aztán megyünk Olaszországba; ugye, elkísér, Martin úr? - Igen, szívesen - mondta Martin -, azt mondják, hogy Velencében csak az ottani nemesek élnek jól; viszont igen jól fogadják a sokpénzű idegeneket; nekem nincs, kegyelmednek van, követem is mindenüvé. - Igaz - így Candide -, mit gondol, csakugyan tenger volt a föld, ahogy az a vastag könyv mondja, amely a kapitány tulajdona? - Egy szót sem hiszek belőle - mondta Martin -, de ebből a sok meséből sem, amivel egy idő óta etetnek bennünket.

153/248

- De hát akkor - mondta Candide - mi végből teremtették a világot? - Hogy legyen min mérgelődnünk - válaszolt azonnal Martin. - Nem lepte meg - folytatta Candide -, hogy a Fülesek országában az a két lány mennyire szerette azt a két majmot? Emlékszik, elmondtam az esetüket. - Nem bizony - válaszolta Martin -, nem lepett meg egy csöppet sem; nem látom be, miért volna furcsa ez a szerelmi szenvedély; én már annyi különöset láttam, hogy semmit se találok különösnek. - Gondolja - így Candide -, hogy az emberek mindig úgy öldökölték egymást, mint ma? Hogy mindenkor hazugok, bitangok, csalfák, hálátlanok, rablók, gyengék, állhatatlanok, gyávák, irigyek, falánkok, részegesek, fösvények, becsvágyók, vérengzők, rágalmazók,

154/248

kicsapongók, elvakultak, álszentek és ostobák voltak? - Mit gondol - felelte Martin -, ettek-e mindig karvalyok galambot, ha foghattak egyet? - Hogyne, biztosan - mondta Candide. - Hát akkor - válaszolta Martin -, ha ugye a karvalyoknak mindig egyforma volt a természetük, mért gondolja, hogy az ember megváltoztatta a magáét? - Ó - mondta Candide -, azért ez más, mert hisz a szabad akarat... S miközben így vitatkoztak, a hajó befutott Bordeaux-ba. Huszonkettedik fejezet Arról, hogy mi történt Candide-dal és Martinnel Franciaországban

155/248

Candide csak épp annyi időt akart tölteni Bordeaux-ban, míg elad pár kavicsot az Eldorádóból hozottak közül, s lefoglal egy kétüléses és kényelmes fogatot; mert most már nem tudott lemondani kedves Martinje társaságáról. Csak az bántotta, hogy el kellett válnia a juhocskától; a bordeaux-i tudományos akadémiának adományozta, amely évi pályadíját annak a tudósnak ígérte, aki meg tudja magyarázni, miért piros a juh gyapja; a díjat egy északi származású tudós kapta, aki remekül kimutatta, A plusz B-vel, mínusz C-vel és az egész törve Z-vel, hogy a juhnak pirosnak kell lenni, s kergeségben kell elpusztulni. Ahány utassal találkoztak az országúti fogadókban, mind azt mondta: "Párizsba megyünk." Ettől a nagy iparkodástól Candide-nak is megjött a kedve, hogy láthassa a fővárost; velencei útjától az úgysem térítette el túlságosan.

156/248

A Saint-Marceau külvároson keresztül jutott Párizsba, s hirtelen azt hitte, hogy Vesztfália legcsúnyább falujába érkezett. Alig szállt meg a fogadóban, máris könnyű betegséget kapott az utazás fáradalmaitól. Mivel egyik gyűrűsujján roppant gyémánt ragyogott, s fogatából hatalmas súlyú bőröndöt kellett kiemelni, még csak körül sem igen nézett, máris két orvos állt mellette hívatlanul, aztán pár bensőséges barát, aki el sem akarta hagyni, valamint két jámbor hölgy, ezek meg levest forraltak a betegnek. Mondogatta is neki Martin: - Emlékszem, én is beteg voltam első utazásomkor Párizsban; nem volt egy veszekedett garasom; nem is sürögtek körülöttem se barátok, se orvosok, sem jámbor és jótékony hölgyek, s meggyógyultam. A sok orvosság meg érvágás után Candide baja súlyosabb lett. A kerület egyik papja

157/248

azzal a gyengéd és tapintatos kérelemmel fordult hozzá, írjon neki alá egy váltót másvilágra való behajtással. De Candide nem adott neki váltót; amire a jámbor hölgyek biztosították, ez a divat. Candide erre azt felelte, hogy ő nem követi a divatot. Martin viszont a látogatót ki akarta hajítani az ablakon. A vendég erre esküdözött, hogy nem engedi Candide-ot eltemetni. Martin pedig megesküdött, hogy ha tovább is bosszantja őket, ő temeti el a tolakodót. A vita egyre hevesebb lett, Martin fogta a kérelmezőt, megragadta a vállánál, s kitette a szűrét keményen; a dologból nagy botrány lett, s jegyzőkönyvet is írtak róla. Candide végre meggyógyult; s lassú lábadozása közben előkelő társaság vacsorázott nála esténként. Evés után nagyban kártyáztak. Candide igen csodálkozott, hogy a jó kártyák sohase kerültek a kezébe; Martin viszont nem is csodálkozott.

158/248

Azok közt, akik a fővárost is meg akarták mutatni Candide-unknak, volt egy kis périgord-i abbé, az a bizonyos sürgölődő, mindig friss, mindenre kész emberfajta, amely hízelgő, hajlékony és szemtelen is egyszersmind, egyre az idegeneket lesi, elmeséli azonnal a legújabb pletykákat, s erővel belerántja őket a mulatságok forgatagába. Ez az abbé Candide-ot s Martint először is a színházba vitte. Ott aznap este valami új tragédiát játszottak. Candide néhány széplelkű színházlátogató mellé került. A jól megjátszott jelenetek ennek ellenére is megríkatták. Mellette egy szellemeskedő szólt is neki felvonásközben: - Semmi oka a sírásra, hisz ez a színésznő igen rossz, a vele játszó színész még rosszabb, s a darab maga, ha lehetséges, még a színészeknél is rosszabb; a szerző szót sem tud arabusul, holott a mű Arábiában játszódik; amellett ez az ember nem hisz a

159/248

velünk született eszmékben; holnap egész garmada röpiratot hozok ellene. - Uram - szólt Candide az abbénak -, hány színdarab van Franciaországban? Mire ez így felelt: - Öt-hatezer. - Nagyon sok - válaszolta Candide -, és hány lehet köztük a jó? - Tizenöt vagy tizenhat - válaszolta az abbé. - Nagyon sok - szólt közbe Martin is. Candide-nak tetszett a színésznő, aki egy olykor színre jutó s meglehetősen rossz darabban Erzsébet királynőt játszotta. - Milyen kedves színésznő - vallotta be Martinnek -, kicsit hasonlít Kunigundához, örülnék, ha megismerhetném.

160/248

A périgord-i abbé úr azonnal ajánlkozott a bemutatásra. Candide, az ő szigorú német nevelésével, megkérdezte, miből áll a bemutatkozás ceremóniája, és hogyan kell bánni az angol királynőkkel a franciáknál. - Ez a körülményektől függ - válaszolta az abbé úr -, vidéken a kocsmába viszik őket vacsorára, Párizsban viszont, hogyha szépek, nagy tiszteletnek örvendenek, ha azonban meghalnak, a szemétdombra vetik őket. - Királynékat a szemétdombra! - hüledezett a jámbor Candide. - Így is van - szólt közbe Martin -, az abbé úrnak igaza van; épp akkor voltam Párizsban, mikor Monima kisasszony ebből a világból, ahogy mondják, a másikba költözött; megtagadták tőle az úgynevezett "végtisztességet", vagyis hogy együtt rothadjon el a kerület koldusaival valami csúfságos temetőben; ehelyett egyedül temették el,

161/248

mindenkitől elkülönítve, a Bourgogne utca egyik sarkán, ami minden bizonnyal rettentően fájhatott neki, mivel Monima kisasszony igen nemesen gondolkodott. - Micsoda udvariatlanság - méltatlankodott Candide. - Ne csodálja - felelte Martin -, ezek az emberek már ilyenek. Képzeljen el mindent, ami ellentmondó és összeférhetetlen, és meglelheti mind együtt, e furcsa nemzet kormányában, törvényszékein, templomaiban, akárcsak fényes színpadjain. - Igaz, hogy a párizsiak folyton nevetnek? kérdezte Candide. - Igaz - felelte az abbé -, de azt is inkább dühükben teszik; mert örökké panaszkodnak, s közben nagyokat nevetnek, és nevetve viszik véghez a legaljasabb cselekedeteket.

162/248

- Ki az a csúf disznó - kérdezte Candide -, aki annyi rosszat mondott a darabról, holott én sírtam, s a színészekről, akiket meg oly örömmel hallgattam? - Faragatlan fatuskó - válaszolta az abbé úr -, azzal próbál pénzt keresni, hogy leszól minden darabot és könyvet; gyűlöl mindenkit, ha sikert ér el, mint ahogy az eunuchok gyűlölik az élvezőket; kígyó ez, irodalmi kígyó, sárral és méreggel táplálkozik; egyszóval röpiratszerző. - Kit neveznek röpiratszerzőnek? - kérdezte a naív Candide. - Azt, aki röpiratokat gyárt, mint például, mondjuk, Fréron. Így beszélgetett Candide, Martin s az abbé úr a lépcsőházban, miközben a színházból távozó közönséget nézték.

163/248

- Jóllehet szeretném már látni Kunigunda kisasszonyt - mondta Candide -, azért mégis szívesen vacsoráznék Clairon kisasszonnyal, mert remek volt, csodálatos! Az abbé úr nemigen ismerhette Clairon kisasszonyt, mert hisz ez a színésznő csak jó társaságban mutatkozott. - Ma este már nem szabad - próbálta meggyőzni Candide-ot -, de tudja mit, elkísérem egy igen előkelő hölgyhöz, akinél úgy megismeri Párizst, mintha már négy éve lakna itt. Candide, aki természeténél fogva meglehetősen kíváncsi volt, elment hát ehhez a hölgyhöz valahol a Saint-Honoré negyedben; ott épp nagyban fáraóztak; tizenkét bánatos játékos játszott együtt a bankár ellen, mindegyiknek a kezében egy kis kártyakönyvecske, eddigi balsikereiknek szamárfülekkel tűzdelt jegyzéke. Mély csend volt a teremben,

164/248

mindegyik vendég homloka sápadt, a bankáré nyugtalan; a háziasszony, aki ott ült e könyörtelen bankár mellett, hiúzszemmel figyelte a játékosok kártyáit és fogásait, akik minden duplázáskor próbálták megjelölni a lapjaikat; de ő mindig rájuk szólt, kisimíttatta a lapokat, szigorúan, éberen, udvariasan, de sosem haragosan, nehogy még elveszítse a vendégeit; ez a hölgy úgy hívatta magát, hogy Parolignac márkiné. Tizenöt éves leánya is ott volt a játékosok között, s egy-egy szempillantással jelezte a többiek csalásait, akik szegények így próbáltak a sors csapásain enyhíteni. Amikor Candide, Martin s az abbé úr belépett, senki se kelt fel, hogy üdvözölje vagy csak meg is nézze őket; mindannyit mélyen lekötötték a kártyajáték esélyei. "No - mondta magában Candide -, Thunderten-Tronckh báróné mégiscsak udvariasabb volt."

165/248

Az abbé közben odahajolt a márkiné füléhez, ez felemelkedett kissé, kedvesen mosolygott Candide-ra, míg Martinnek csak fölényes és előkelő fejbiccentés jutott; mindjárt széket és friss kártyát adott a mi Candide-unknak, aki két osztás után máris ötvenezer frankot vesztett; utána vígan vacsoráltak, s mindenki igen csodálkozott, hogy Candide-ot cseppet sem sújtotta le a vesztesége; mondták is a lakájok maguk közt, a maguk nyelvén: - Ez, fiam, valami angol lord lesz! A vacsora olyan volt, mint a párizsi vacsorák általában; először csend, aztán olyan lárma, hogy meg se igen értették egymást, majd többnyire együgyű tréfák, hamis hírek, álokoskodások, egy kevés kis politika és annál több rágalom; sőt még az új könyvek is szóba kerültek. - Látták - így az abbé úr - Gauchat-nak, a teológia doktorának a regényét?

166/248

- Igen - felelte az egyik vendég -, de nem tudtam befejezni. Van egy csomó ripők írásunk, de egyik sem olyan ripők, mint Gauchat, a teológus könyve; már annyira torkig vagyok a ránk zúduló sok rossz könyvvel, hogy dühömben mit tegyek? Fáraózásra vetemedtem. - S mit szól - kérdezte az abbé - Trublet esperes válogatott műveihez? - Ó - szólt közbe a márkiné -, micsoda unalmas halandó! Milyen furcsán közli velünk, amit úgyis tud mindenki! Milyen vaskosan bizonygatja, amit még könnyen sem kell észrevenni! Milyen szellemtelenül lopkod másoknak a szelleméből! Hogy elrontja, amit másoktól csen! Milyen undorító szerző! De többé már nem undorít; elég volt nekem az esperes úr első fejezetét elolvasnom. Volt velük az asztalnál egy tudós és jó ízlésű vendég, aki mindenben osztotta a márkiné

167/248

véleményét. Beszéltek még a tragédiákról; a háziasszony megkérdezte, miért vannak olyan tragédiák, amelyeket meg lehet nézni, de lehetetlen elolvasni? A jó ízlésű úriember mindjárt megmagyarázta néki, hogy bizonyos színdarabok érdekesek, de értéktelenek; bebizonyította néhány szóval, hogy nem elég a színpadon pár regényes helyzetet teremteni, bár az ilyen jelenetek mindig elragadják a nézőket, hanem hogy újnak kell lenni minden különösség nélkül, néha-néha felségesnek és mindenkor természetesnek, ismerni kell az emberi szívet s megfelelően beszéltetni; nagy költőnek kell lenni, de úgy, hogy a darabban senki se lássék költőnek; ismerni kell anyanyelvünket, s tisztán, tökéletesen és szakadatlan harmóniával kell beszélni, anélkül, hogy a legjobb rím is erőszakot ejtsen az értelmen. - Aki - tette még hozzá - nem marad hű e szabályokhoz, írhat egy-két sikeres tragédiát, de sohasem kerül a jó írók sorába; igen kevés a

168/248

jó tragédia: van, aki jól megírt s jól rímelő párbeszédes idilleket, más meg altató unalmú politikai vitákat visz színpadra, ijesztő dagályosságokat, félőrültek álmait, barbár stílusban, töredezetten, hosszú szavalatokkal az istenekhez, mivel persze nehezebb az emberek nyelvén beszélni, s az egészet teletűzdeli holmi álbölcsességekkel és pöffeteg közhelyekkel. Candide ezt az előadást nagy figyelemmel hallgatta, és egyre jobb véleményt kezdett táplálni a beszélőről; és mivel a márkinénak gondja volt rá, hogy új vendégét maga mellé ültesse, Candide a hölgy füléhez hajolva bátorkodott megkérdezni, ki ez a szép beszédű úriember. - Tudós ember - felelt a háziasszony -, sose vesz részt a kártyajátékban, az abbé néha elhozza a házamba vacsorára, kitűnően ismeri a könyveket és a tragédiákat, maga is írt egy tragédiát, amelyet azonban kifütyültek, s egy

169/248

könyvet, melyből a könyváruson kívül senki se látott egyetlen példányt se, kivéve azt, amelyet nekem dedikált a szerző. - Micsoda nagy ember! - mondta Candide. Valóságos Pangloss mester! Akkor mindjárt feléje fordult, s ezt kérdezte a tudóstól: - Uram, biztosan azt tartja, ugye, hogy minden a legjobban van a fizikai és szellemi világrendben, s hogy ugyebár semmi, de semmi se történhetett másképp? - Szó sincs róla - felelte a tudós -, éppenséggel nem ezt gondolom; ellenkezőleg, úgy találom, hogy nálunk fenekestül felfordult minden, hogy senki sem ismeri sem a rangját, sem a tisztjét, s kivéve a vacsorát, ahol vígság és egyetértés uralkodik, az élet javarészt hívságos civakodásokban őrlődik fel: janzenisták a molinisták ellen,

170/248

bíróság a papság ellen, udvaronc az udvaronc ellen, író a másik író ellen, bankárok a nép ellen, asszonyok a férjük ellen, rokonok a rokonok ellen: örökös a háborúság. Candide így válaszolt neki: - Én még rosszabbat is láttam; de egy bölcs, akit azóta az a baj ért, hogy felkötötték, arra tanított, hogy mindez csodálatosan jól van így; ezek csak holmi kis árnyak egy szép festmény friss színei mellett. - Uraságod akasztottja bolonddá tartotta a világot - így Martin -, mert azok a kis árnyak szörnyűséges foltok. - Ezeket a foltokat csak az emberek csinálják, s hiába, kénytelenek vele - mondta Candide. - Akkor meg nem az ő hibájuk - vágott vissza az öreg Martin.

171/248

A kártyások nem sokat értettek a beszédből, és csak ittak; Martin a tudóssal vitatkozott, Candide meg sorra elbeszélte kalandjai egy részét a háziasszonynak. Vacsora után a márkiné szobájába vezette Candide-ot, s maga mellé ültette szorosan a kanapéra. - Hát mondja - szólt neki a szép hölgy -, még mindig oly szerelmes abba a Thunder-tenTronckh kisasszonyba? - Igen, asszonyom - felelte Candide. A márkiné így folytatta, felette gyengéd mosollyal: - Úgy felel, mint egy igazi vesztfáliai fiatalember; egy francia ezt mondta volna: igaz, nagyon szerettem Kunigunda kisasszonyt, de mióta önt ismerem, félek, nem szeretem többé.

172/248

- Ó, asszonyom - sóhajtott Candide -, úgy felelek, ahogy parancsolja. - Úgy kezdődött a szerelme, ugye - folytatta a márkiné -, hogy egy ízben felszedte Kunigundája zsebkendőjét; nos hát, kérem, szedje most fel az én harisnyakötőmet. - Szívesen - felelte Candide, és azonnal felszedte. - Csatolja fel a lábamra - kacérkodott tovább a dáma; Candide ezt is megtette. - Látja, látja - így a hölgy -, pedig maga idegen; párizsi udvarlóimnak két hétig is kell sóhajtozni, míg magának, kedvesem, már első éjjel engedek, mert egy igazi francia nő nagyon jól tudja, mi a tisztje egy vesztfáliai fiatalemberrel szemben. A szép hölgy két nagy gyémántot vett észre az ifjú idegen két kezén, s addig dicsérgette

173/248

őket, mígnem Candide ujjairól a márkiné ujjaira vándoroltak. Amikor Candide hazatért a périgord-i abbéval, némi lelkifurdalást érzett, hogy hűtlen lett Kunigundájához. Az abbé úgy tett, mintha szívből osztaná a bánatát; igen kevés jutott neki Candide ötvenezer frankos veszteségéből s még kevesebb a két félig adott, félig kicsikart gyémánt értékéből. Az volt hát a szándéka, hogy még jobban kihasználja azokat az előnyöket, amelyeket a Candidedal való ismeretségéből szerezhet. Beszélt neki Kunigundájáról, s Candide többször említette, hogy ha Velencében lesznek, bocsánatot fog kérni tőle Párizsban elkövetett hűtlenségéért. Az abbé egyre figyelmesebbnek s udvariasabbnak mutatkozott, s igen kedvesen érdeklődött minden iránt, amit Candide mondott, minden iránt, amit tett vagy amit tenni szándékozott.

174/248

- Szóval, uram, ha jól értem, találkozójuk van Velencében? - Igen, abbé úr - mondta Candide -, meg kell találnom Kunigundát. S örömében, hogy szólhat szerelméről, elmesélte szokása szerint élményei egy jó részét Vesztfália e hírneves szépségével. - Azt hiszem - mondta az abbé úr -, a kisasszony igen művelt hölgy, s elragadó leveleket tud írni. - Sose kaptam tőle egyet sem - felelte bánatosan Candide -, mert képzelje, mikor kirúgtak őmiatta a kastélyukból, már csak azért sem írhattam néki, mert halálhírét költötték, utána mégis rátaláltam, aztán elvesztettem, kétezer-ötszáz mérföldre küldtem utána gyorslevelet, arra várom azóta a választ.

175/248

Az abbé nagy figyelemmel hallgatta a beszédet, s utána elmélkedni látszott. Nemsokára elbúcsúzott Candide-tól is, Martintől is, de előbb még gyengéden összevissza ölelgette őket. Másnap Candide ébredéskor ily tartalmú levelet kapott: Uram, kedves, drága szerelmem, itt fekszem betegen egy hete ebben az idegen városban; hallom, kegyelmed is itt van. Repülnék szerető karjaiba, ha csak mozdulni is tudnék. Mondták, hogy Bordeaux-ban szállt partra; én is ott hagytam Cacambót meg a derék öregasszonyt, jönnek majd utánam nemsokára. A Buenos Aires-i kormányzó mindenünkből kifosztott bennünket, de a kegyelmed szíve, ugye, tovább is az enyém marad? Jöjjön, már a jelenléte visszaadja az életemet, ha ugyan eszemet nem vesztem a viszontlátás örömében.

176/248

Ez a váratlan, ez a bűvös levél a mi jámbor Candide-unkat szinte megrészegítette az örömtől; viszont mélyen fájlalta kedves Kunigundája betegségét. Ez érzések közt hánykolódva, magához vette aranyát és gyémántjait, s elment Martinnel abba a házba, ahol Kunigunda lakott. Reszketve lép be a szobába, szíve dobog, hangja kifullad; szét akarja nyitni a mennyezetes ágy függönyét, s lámpát hozatni a szobába. - Vigyázzon, az istenért - mondja neki a szobalány -, a világosság árt neki! - S hirtelen összecsapja a függönyt. - Kunigundám, gyönyörűm - mondja Candide zokogva -, hogyan szolgál az egészsége? Ha nem láthat, legalább szóljon hozzám! - Nem szólhat - mondja a szobalány. A hölgy erre kidugta az ágyból egyik kövérkés kacsóját, amelyet Candide sokáig

177/248

forró könnyeivel öntözött, azután megtöltötte gyémántokkal, s a karszéken egy zacskót hagyott telis-teli arannyal. Ilyen áradozások közt érkezett oda egy rendőrtiszt, a périgord-i abbé úr meg néhány pandúr kíséretében. - No - mondta -, hadd lám, hol is van az a két gyanús idegen? S már le is tartóztatta őket, s parancsolta, vigyék a kettőt azonnal a börtönbe. - Hát bizony, Eldorádóban - mondta Candide - nem így bánnak az utazókkal. - Sose voltam még - így Martin - eltökéltebb manicheus. - De uram, hová visz bennünket? - szólt Candide.

178/248

- Egy sötét börtön fenekére - felelte a rendőrtiszt. Martin, aki közben már visszanyerte hidegvérét, úgy vélte, hogy az a hölgy nem Kunigunda, hanem kalandornő, az abbé hitvány kalandor, aki csúnyán visszaélt Candide ártatlanságával, a rendőrtiszt meg afféle csaló, akitől esetleg igen könnyen meg lehetne szabadulni. Így hát Candide hallgatott Martin okos tanácsára, s mivel nem akart eltévedni az igazságszolgáltatás labirintusában, amellett meg alig várta, hogy viszontláthassa az igazi Kunigundát, három apró gyémántot ajánlott a rendőrtisztnek, háromszor háromezer tallér értékűt. - Ó, uram - válaszolta neki az elefántcsontbotos ember -, nem követhet el olyan bűnt, hogy ne tartsam ezek után a világ legbecsületesebb emberének! Három gyémánt! S

179/248

mindegyik háromezer tallér értékű! Uram, az ön kedvéért inkább kettévágatom magam, semhogy börtönbe cipeljem. Igaz, minden idegent letartóztatnak most Párizsban, de bízza csak rám, van egy öcsém Dieppe-ben, Normandiában, odavezetem uraságodat; s ha neki is ad egy kis gyémántot, úgy vigyáz ő majd az úrra, mint a szeme fényére. - De hát - kérdezte Candide - miért tartóztatják le az idegeneket? Amire az abbé úr ilyen módon válaszolt: - Azért, mert egy nyomorult Artois-vidéki lakos valami csacsiságot hallott, mire rögtön valóságos apagyilkosságot követett el, nem olyant, mint a májusi királygyilkosság volt 1610-ben, hanem mint a decemberi merénylet 1594-ben s még mások, más években s hónapokban, más nyomorultak kezétől, akik szintén valami csacsiságtól foghattak tüzet.

180/248

A rendőrtiszt megmagyarázta, tulajdonképpen mit jelent mindez. - Ó, micsoda szörnyetegek - ijedezett a jámbor Candide -, micsoda! Ily iszonyú dolgok egy énekes és táncos népnél! Nem mehetnék ki azonnal ebből a szörnyű országból, ahol a majmok bosszantják a tigriseket? Szülőföldemen medvéket láttam; embereket csak Eldorádóban. Tiszt uram, az istenért, vigyen el azonnal Velencébe, ott kell megvárnom Kunigundát. - Sajnos - felelte a fogdmeg -, én csak Normandiába vihetem. S már szedte le róla a vasat, bocsánatot kért tévedéséért, hazaküldte embereit, s Dieppebe vitte Candide-ot és Martint, ahol öccsére bízta őket. A kikötőben épp akkor egy holland hajó vesztegelt. A normand úr, három új gyémánt árán, igen szolgálatkésznek mutatkozott, s Candide-ot és embereit

181/248

beajánlotta a hajóskapitánynak, aki Dieppeből Portsmouthba, Angolországba készülődött. Ez ugyan nem volt még Velence, és az útja se vitte arra, de Candide máris a pokol kínjaitól vélt szabadulni, s remélte, hogy csakhamar mégiscsak elhajózhat Velencébe. Huszonharmadik fejezet Arról, hogy mint ért Candide Angliáig, s mit látott a parton Martinnel - Ó, Pangloss, ó, Martin! Ó, szép Kunigundám! Micsoda világ a miénk? - sóhajtozott egyre Candide a holland hajó fedélzetén. - Hát bizony igen-igen őrült s igen-igen undorító - mondta Martin úr. - Amint tudja, a két nemzet háborút folytat egymás ellen néhány hold havas-jeges földért valahol messze Kanadában, s hogy erre a szép háborúra sokkal többet költenek, mint az egész kanadai tartománynak az értéke.

182/248

Ahhoz, hogy pontosan megmondhassam, melyik országban több a bolond, sajnos, nem érzem magam eléggé tájékozottnak. Csak azt tudom, hogy akik közt hamarosan ki fogunk kötni, igen epés természetűek. Ilyen beszélgetések közt kötöttek ki Portsmouthban; a parton roppant tömeg szorongott, s figyelmesen nézegetett egy kövér, erős ember felé, aki ott térdelt, bekötött szemmel, a flotta egyik hajójának fedélzetén; vele szemben négy katona állt, s mindegyik három golyót lőtt a térdelő agyába, a világ legbékésebb és legtermészetesebb módján; mire a tömeg szétoszlott, látható megelégedéssel. - Mit jelent ez? - csodálkozott Candide. - S micsoda démon ütötte fel errefelé a tanyáját? Kérdezte, ki az a kövér ember, akit oly ceremóniásan lőttek fejbe.

183/248

- Egy admirális - mondták neki. - S miért ölték meg ezt az admirálist? - Azért - mondták -, mert nem pusztított el elég ellenséges katonát; harcba szállt egy francia tengernaggyal, s megállapították róla, hogy nem ment elég közel hozzá. - De hiszen - vetette közbe Candide - a francia tengernagy is oly messze volt az angoltól, mint az angol a franciától? - Hát persze - válaszolták neki -, de hát ebben az országban nem árt, hogyha időnként meg-megölnek egy-egy admirálist, mivel ezzel a jó példával tüzelik a többieket. Candide úgy elkábult s felháborodott azon, amit látott és hallott, hogy még csak partra sem akart szállni, s megalkudott a hollandussal (nem bánta azt se, ha meglopja, mint a

184/248

szurinami kapitány), hogy vigye el, de azonnal, Velencébe. A kapitány két nap múlva készen állt az indulásra. Elhajóztak Franciaország nyugati partvidéke mellett: látták messziről Lisszabont, s Candide csak úgy reszketett. Átjutottak a szoroson, és beértek a Földközitengerbe; végtére kikötöttek Velencében. - No, hál'istennek - mondta Candide, s átölelte a jó Martint -, itt fogom hát viszontlátni a szépséges Kunigundát. Úgy számítok Cacambóra, akár saját magamra. Minden jól van, minden jóra fordul, minden a lehető legjobban van ezen a legeslegjobb világon. Huszonnegyedik fejezet Paquette-ről és fráter Giroflée-ról Mihelyt partra szállt Velencében, azonnal kerestette a jó Cacambót, minden

185/248

kocsmában, minden kávéházban, minden örömlánynál, de nem talált rá. Mindennap izent a kikötőbe, s kutatott minden új hajó s minden újan érkezett bárka után; Cacambóról senki sem tudott. - Micsoda! - mondta Martinnek -, én el tudtam kerülni Szurinamból Bordeaux-ba, aztán Bordeaux-ból Párizsba, Párizsból meg Dieppe-be, utána Dieppe-ből Portsmouthba, onnan végighajóztam a portugál meg a spanyol partok mellett, bejártam a Földközitengert, itt vagyok pár hónapja Velencében, és lám, a szép Kunigunda még máig sem ért ide! Helyette csak egy kalandornővel, meg egy périgord-i abbéval találkoztam! Kunigunda biztosan meghalt, én se tehetek egyebet. Ó, mért is nem maradtam abban az eldorádói paradicsomban, és miért is jöttem vissza ebbe az átkozott Európába! Hejh, kedves Martin, de igaza van! Minden csak balhit és nyomorúság.

186/248

Sötét melankóliába süllyedt, s egyáltalán nem volt kíváncsi sem az évad nagy operájára, sem más farsangi mulatságokra; egyetlen hölgy iránt sem érzett semmiféle kísértést. Mondta is neki a bölcs Martin: - Igazán naiv az úr, ha azt képzelte, hogy egy kevert vérű szolga, akinek a zsebében legalább öt-hatmillió van, elmegy a világ végére Kunigunda kedvéért, s mindjárt idehozza Velencébe. Megtartja inkább magának, hogyha egyszer megtalálja; ha pedig nem találja meg, kerít magának egy másikat: azt mondom, uram, felejtse el Kunigundát is meg Cacambót is. Martin nem volt vigaszos természetű, Candide búskomorsága egyre nőtt, s Martin folyton bizonygatta néki, milyen kevés erény és boldogság van a földön; kivéve talán Eldorádóban, de oda senki se tud eljutni.

187/248

Miközben így vitatkoztak erről a fontos témáról, s míg Candide egyre Kunigundát várta, észrevett a Szent Márk téren egy fiatal theatinus barátot, akinek egy lány lógott a karján. A barát frissnek, kövérnek, erőteljesnek látszott; a szeme csak úgy csillogott, magatartása fölényes volt, arca nyugodt, járása büszke. A lány csinos volt s énekelt; szerelmesen nézegette az ő theatinusát, s időnként jó nagyot csípett a barát jól táplált ábrázatán. - Vallja be - mondta Candide Martinnek -, hogy ezek legalább boldogok. Eddig az egész lakható földön, kivéve persze Eldorádót, csupa szerencsétlent találtam; de ez a lány és ez a theatinus, fogadok, igen boldogok. - Fogadok, hogy nem azok - mondta Martin. - Hívjuk meg őket ebédre - indítványozta Candide -, s majd meglátjuk, tévedtem-e vagy sem.

188/248

S már meg is szólította őket, hízelegve bókolt nekik, s megkérte mind a kettőjüket, jöjjenek a fogadójába, s egyenek vele makarónit, lombardiai foglyot, kaviárt, s igyanak hozzá lacrima christit, montepulcianói, ciprusi meg samosi bort. A kisasszony elpirult, a theatinus beleegyezett, s a lány is így tett, de útközben zavartan és meglepetve nézegette Candide-ot, sőt a szeme egyszerre könnyektől lett homályos. Alig lépett be Candide szobájába, azonnal ily szavakkal fordult hozzá: - Ejnye, Candide úr, nem ismer Paquette-re? E szavakra Candide, aki eddig nemigen ügyelt rá, mert csak Kunigundára gondolt, így kiáltott: - Szent isten, szegény kishúgom, maga volt hát, aki Panglosst abba a betegségbe ejtette?

189/248

- Én bizony, én - sóhajtott Paquette -, látom, uram, hogy mindent tud. Hallottam, én is hallottam azokról az iszonyatos csapásokról, amik a báróné házát meg a szép Kunigundát sújtották, Esküszöm, uram, higgye el, engem se kényeztetett a sorsom. Amikor engem megismert, még teljesen ártatlan voltam. Egy kapucinus, a gyóntatóm, igen könnyen elcsábított. Ez aztán szörnyű következményekkel járt; kénytelen voltam otthagyni a kastélyt, nemsokára azután, hogy a báró úr Candide urat megfenekelte s kiebrudalta őseinek hajlékából. Ha akkor egy híres orvos nem vett volna gondjaiba, már réges-rég halott volnék. Egy ideig, hálából, az orvos szeretője voltam. Felesége mindennap elvert, mert őrülten féltékeny volt rám; igazi szívtelen fúria. Maga az orvos a földkerekség egyik legcsúnyább férfia volt, én meg a legnyomorultabb a világ minden teremtménye között, mert hisz azért vertek folyton, akit nem is szerettem. Azt ugye Candide úr is

190/248

tudja, milyen nagy baj lehet abból, ha egy ilyen házsártos asszony épp egy orvosnak a felesége. Ez a bizonyos úgy felbőszült felesége gonoszkodásán, hogy egyszer kis nátha ellen marhaerős orvosságot adott néki; bele is halt két óra múlva, iszonyú vonaglások között. Az asszony családja azonnal pört indított a doktor ellen; ez persze sietve elmenekült, engem meg börtönbe dugtak. Hiába voltam ártatlan, nem ez mentett meg, hanem a csinosságom. A bíró szabadon bocsátott, de azzal a feltétellel, ha örökébe léphet a doktoromnak. Nemsokára vetélytársnőm akadt, elűztek minden jutalom nélkül, s kénytelen voltam folytatni azt a gyalázatos foglalkozást, amit maguk, férfiak, olyan mulatságosnak tartanak, holott mi nem érezzük másnak, mint feneketlen nyomorúságnak. Velencébe jöttem hát, hogy itt űzzem ezt a mesterséget. Ó, uram, el sem képzelheti, micsoda szörnyű kényszerűség, mikor bármely órában egyforma kedvvel kell simogatnunk egy vén kalmárt, egy prókátort,

191/248

egy barátot, egy gondolást vagy egy abbét; el kell tűrnünk minden sértést, mindennemű megalázást; olykor olyan koldusok vagyunk, hogy azt a szoknyát is kölcsönkérjük, amit aztán akármelyik undok férfi fellibbenthet; amit egyikkel megkeresünk, bármikor ellophatja egy másik; a hatóság emberei közben folyton zsarolnak bennünket, s amellett egyetlen kilátásunk a legszörnyűbb öregség, a kórház meg a szemétdomb; mindezek után, gondolhatja, hogy én vagyok a földkerekség egyik legszerencsétlenebb teremtése. Így tárta fel Paquette a szívét ennek a jó Candide-nak, egy külön kis teremben, a bölcs Martin jelenlétében, aki így szólt Candidehoz: - Amint látja, a fogadás egyik felét már megnyertem. Fráter Giroflée ezalatt kinn maradt az ebédlőben, s iddogált, míg az ebédet várta.

192/248

- De hát - így Candide Paquette-nek - oly vígnak látszott, olyan jókedvűnek, mikor észrevettem a téren; énekelt, és oly közvetlen kedvességgel simogatta a frátert, egyszóval olyan boldognak látszott, amilyen boldogtalannak mondja magát. - Ó, uram - felelte Paquette -, ez is a mesterség nyomorúsága. Tegnap megvert s meglopott egy tiszt, ma pedig vígnak kell látszanom, hogy kedvében járhassak egy szerzetesnek. Candide-nak ez is elég volt, s bevallotta, hogy nem neki, hanem Martinnek van igaza. Asztalhoz ültek mind a négyen Paquette-tel és a theatinusszal; az ebéd mulatságos volt, és a végén mindnyájan meghitten beszélgettek egymással. - Páter - mondta Candide a barátnak -, úgy látom, igen jó sora van, s bárki megirigyelhetné: az arca kicsattan az egészségtől, egész

193/248

külseje boldogságtól ragyog; amellett egy csinos lány gondoskodik a mulattatásáról, s úgy látom, meg van elégedve theatinusi sorsával. - Hát ami azt illeti, uram - mondta fráter Giroflée -, nem bánnám, ha minden theatinus a tenger fenekén pihenne. Már százszor is kedvem lett volna felgyújtani a kolostort s kivándorolni Törökországba. Szüleim kényszerítettek rá tizenöt éves koromban, hogy magamra húzzam ezt a gyűlöletes reverendát, csak hogy nagyobb vagyon jusson a testvérbátyámnak, vigye el az ördög! A kolostorban féltékenység, viszály és gyűlölet lakozik. Igaz, pár rossz szentbeszédet is mondtam, pár garast is kerestem velük, bár a prior ennek is el-el szokta lopni a felét, míg a többit lányokra költöm; de amikor esténként visszatérek a kolostorba, szeretném szétloccsantani a fejem a hálóterem falkövein; s minden szerzetestársamnak hasonló a hangulata.

194/248

Martin szokott egykedvűségével Candide felé fordult, és így szólt: - No, mit mondtam, ki nyerte meg ezt az egész fogadást? Candide kétezer tallért adott Paquette-nek s ezret Giroflée-nak: - Kezeskedem - mondta -, hogy ezzel a pénzzel boldogok lesznek. - Dehogyis lesznek - felelte Martin -, inkább talán ezzel a pénzzel még boldogtalanabbá teszi őket. - Hát akkor lesz, ami lesz - jelentette ki Candide. - Csak egy dolog vigasztal; látom, sokszor találkozunk azokkal, akiket elveszettnek hittünk; így hát az is megtörténhet, hogy ha már egyszer megtaláltam a piros juhot meg Paquette-et, talán majd Kunigundát is megtalálom.

195/248

- Kívánom - felelte Martin -, hogy mielőbb boldoggá tegye, bár ebben erősen kételkedem. - Miért ilyen kíméletlen? - mondta Candide. - Mert ismerem az életet - válaszolta a bölcs Martin. - Nézze a gondolásokat - így Candide -, ugye, egyre énekelnek? - De nem láthatja őket otthon asszonyaikkal és kölykeikkel - felelte a filozófus. - A dózsénak is vannak bajai, a gondolásoknak nem kevésbé. Igaz, ha jól meggondoljuk, egy gondolásnak mégiscsak jobb a sorsa, mint egy dózsénak; de hát a különbség oly csekély, hogy nem is érdemes megvizsgálni. - Hallottam - vetette közbe Candide - Pococurante szenátorról, gyönyörű palotában lakik a Brenta partján, s igen jól fogadja az

196/248

idegeneket. Azt mondják, ennek az embernek sohasem volt még fájdalma. - Szeretném látni - mondta Martin - az ilyen ritka madarat. Candide azonnal engedélyt kért e hírneves szenátortól, hogy másnap meglátogathassa. Huszonötödik fejezet A nemes velencei úrnál, Pococuranténál való látogatásról Candide és Martin gondolára ült, úgy siklott végig a Brenta vizén, s hamarosan odaértek a nemes Pococurante palotájához. A jól tervelt kerteket igen szép márványszobrok ékítették, s a palota tagoltsága minden tekintetben remek volt. A háziúr vagy hatvanéves, igen nagy vagyonú ember, udvariasan fogadta a két idegent, azonban minden buzgólkodás nélkül, ami bántotta Candide-ot, s majdnem tetszett Martinnek.

197/248

Először is két csinos és jól öltözött fiatal lány habzó csokoládéval kedveskedett a vendégeknek. Candide illőnek tartotta, hogy dicsérje szépségüket, kedvességüket és ügyességüket. - Igen - mondta a szenátor -, egész rendes kis teremtések; van idő, hogy velem is hálnak, mert már megvallom, igen unom a város előkelő hölgyeit, kacérságukat, féltékenységüket, veszekvésüket, rosszkedvüket, gőgjüket, kicsinyességüket, butaságukat és a szonetteket, amikor vagy írnom, vagy rendelnem kell a számukra; viszont ezt a két lányt is kezdem már unni, de alaposan. Reggeli után Candide egy hosszú csarnokban sétálgatott, s élvezettel szemlélte a szebbnél szebb festményeket. Kérdezte, ki festette a két elsőt?

198/248

- Raffaello - felelte a szenátor -, igen sok pénzt adtam értük, pár éve, csupa hiúságból; azt mondják, ezek a legszebb képek egész Itáliában, de nekem bizony nem tetszenek: a színek igen elbarnultak, s az alakok nem eléggé formásak és hangsúlyozottak; a kelmék redői egyáltalán nem keltenek illúziót; egyszóval mondhatnak akármit, sehogy sem találom meg bennük a természet hű utánzását. Akkor szeretek csak egy képet, ha magát a természetet vélem benne felfedezni; de olyan képet nem ismerek. Sok képem van, de rájuk se nézek. Ebéd előtt Pococurante egy kis hangversenyt rendelt. Candide a zenét egyszerűen elragadónak találta. - Ez a lárma - így a szenátor - úgy-ahogy mulattathat egy félóráig; de ha tovább tart, mindenkit kifáraszt, bár senki sem meri bevallani. A mai zene semmi más, mint a nehéz dolgok művészete; ami viszont csak

199/248

nehéz, nem tetszhetik sokáig. Jobb szeretném tán az operát, ha nem juttatták volna oda, hogy valami tűrhetetlen szörnyűséggé aljasítsák. Nézze csak meg, akinek tetszik, e rossz, zenés tragédiát, ahol a jelenetek csak arra jók, hogy úgy-ahogy sort kerítsenek két-három nevetséges énekszámra, mert csak így lehet ragyogtatni egyegy színésznő hangszálait; olvadozzon az élvezettől, aki akarja vagy teheti, ha Caesar vagy Cato szerepében lát ágálni egy heréltet, s illegni-billegni sután a világot jelentő deszkákon; én bizony rég lemondtam már ezekről az együgyűségekről, bár új dicsfényt árasztanak, ahogy látom, Olaszországra, s vannak olyan uralkodók, akik drága pénzt fizetnek értük. Candide vitatkozni mert kissé, de inkább csak tartózkodón. Martin teljesen osztotta a szenátor véleményét.

200/248

Asztalhoz ültek, kitűnően ettek, s utána benéztek a könyvtárterembe. Candide, kezébe fogva egy pompás kötésű Homéroszt, dicsérte a házigazda finom irodalmi ízlését. - Ez a könyv - mondta - kedvence volt mesteremnek, a nagy Panglossnak, Németország legelső és legjobb filozófusának. - Nekem bizony nem kedvencem - mondta hidegen Pococurante -, valaha elhitették velem, hogy szívesen olvasom; de ez a soksok csatakép, s egyik olyan, mint a másik; ezek az istenek, akik csak ágálnak, de nem döntenek; ez a Heléna, a harc oka s alig cselekvő személye; ez a folyton ostromolt, és soha el nem foglalt Trója: mindez a leghalálosabb unalommal töltött el. Tudósoktól kérdeztem olykor, őket is úgy untatta ez a könyv; az őszintébbek bevallották, hogy bizony kiesett a kezükből, de hát azért illik, hogy ott legyen a könyvtárukban, mint egy antik emlékmű s mint azok a rozsdás

201/248

érmék, amelyekkel úgysem lehet mit kezdeni a forgalomban. - Remélem - szólt közbe Candide -, hogy nem ez a véleménye kegyelmességednek Vergiliusról? - Nem mondom - így a szenátor -, az Aeneis második, negyedik és hatodik könyve elsőrangú; no de a jámbor Aeneas meg az erős Cloanthes, aztán a jó barát Achates, no meg a kis Ascanius, az együgyű Latinus király, Amata, ez a polgárasszony, és az ízetlen Lavinia - mindez éppen olyan hideg, mint amilyen kellemetlen. Én már csak jobb szeretem Tassót s Ariosto tündérmeséit. - Ha szabad kérdeznem - mondta Candide -, szereti-e, uram, Horatiust? - Vannak olyan mondásai - válaszolta Pococurante -, melyeken haszonnal elmélkedhet egy társaságbeli úriember, s amelyek

202/248

erőteljes formájukkal könnyebben is vésődnek az ember emlékezetébe. Viszont mit érdekel engem az ő brindisi utazása, meg azután valami rossz vacsora leírása, meg egy utcai civakodás egyrészt bizonyos Pupilus, másrészt bizonyos Rupilius között, akik közül az egyik szavai tele voltak gennyedéssel, a másiknak a szavai meg tele voltak ecettel? Csak undorral olvastam az ő goromba verseit a vénasszonyok meg a boszorkányok ellen; s nem tudom, miért oly nagy dolog azt mondani barátjának, Maecenasnak, hogy az ő révén jutott a lírai költők közé, s hogy fenséges homlokával a csillagokat verdesi! Bolondok csodálnak csak mindent egy közismert szerzőnél. Én magamnak olvasok; azt szeretem, ami nekem való. Candide, akit úgy neveltek, hogy a maga feje szerint semmiről se merjen ítélkezni, szerfölött csodálkozott azon, amit a szenátortól

203/248

hallott; Martin a háziúr gondolkodásmódját igen értelmesnek találta. - Nini, Cicero - mondta Candide -, gondolom, ezt a nagy embert folyton-folyvást olvassa? - Nem olvasom én azt sosem - felelte a velencei. - Mit bánom én, hogy Rabiriust vagy Cluentiust védte-e! Elég nekem az a sok pör, ahol nekem kell ítélkeznem; talán jobb szerettem volna filozófiai műveit; de amikor azt láttam, hogy mindenben kételkedik, gondoltam, annyit én is tudok, s nincs szükségem senkire, hogy tudatlan maradjak. - Ejnye - kiáltott fel Martin -, egy tudományos akadémia nyolcvankötetes gyűjteménye; no, ebben talán lesz valami jó is. - Lehetne - mondta Pococurante -, ha ennek a zagyvaléknak csak egyetlen szerzője is kitalált volna olyasmit, mint mondjuk a

204/248

tűkészítés; de ebben a sok könyvben csupa hiú rendszer van és semmi, de semmi hasznos. - Nini, mennyi színdarab - így Candide -, olasz, spanyol, francia! - Igen - mondta a szenátor -, van itt legalább háromezer legfeljebb három tucat jóval. Ami meg a szentbeszéd-gyűjteményeket illeti, amelyek együtt nem érnek fel Seneca egyetlen lapjával, meg aztán e hatalmas teológiai köteteket, gondolhatja, hogy se én, se más, egyszóval senki se nyúl hozzájuk. Martin egész polcokat könyvekkel megrakva.

látott

angol

- Azt hiszem - mondta -, egy republikánus szeretheti ezeket a szabad szellemű könyveket.

205/248

- Igen - felelte Pococurante -, szép, hogyha azt írhatjuk, amit érzünk; végre is ez az ember előjoga. A mi Itáliánkban viszont csak azt írják, amit nem éreznek; a Caesarok és Antoniusok hazájának lakói gondolkodni se mernek már papjuk engedélye nélkül. Szeretném azt a szabadságot, amely az angolokat élteti, ha a pártszellem és a pártszenvedély nem rontanák el mindazt, ami olyan értékes ebben a ritka szabadságban. Candide, észrevéve Miltont, megkérdezte, nem tartja-e nagy embernek ezt a költőt. - Kicsodát? - így Pococurante. - Azt a barbárt? Aki hosszú, tízénekes és göröngyös versű magyarázatot fűz a Genezis legelső fejezetéhez? A nagy görög költőknek ezt a goromba utánzóját, aki elcsúfítja a teremtést, s míg egyfelől Mózessel képviselteti az Örökkévalót, ahogy a szó hatalmával megalkotja a világot, a Messiással egy nagy körzőt szedet elő egy égi szekrényből, s így

206/248

vázoltatja fel a munkáját! Mit becsüljek azon, aki tökéletesen elrontotta Tasso poklát és ördögét, aki Lucifert hol varangynak, hol törpének ábrázolja, aki százszor is ugyanazt az unalmas beszédet mondatja vele, s teológiai vitákba vonja; sőt komolyan utánozza Ariosto komikus találmányát, és ágyúkat süttet el az ördögökkel fenn az égben? Itáliában senki sincs, aki őszintén élvezné ezeket a lehangoló furcsaságokat. A Bűn s a Halál házasságán, no meg a Bűntől szült kígyókon csak okádni tud az ember, ha van még egy csöpp jóízlése, s a kórház hosszú leírása legfeljebb a sírásóknak való. Ezt a homályos, furcsa és undorító költeményt már keletkezésekor is megvetették; s én se bánok vele másképp, mint ahogyan hazájában kortársai bántak vele. Egyébként kimondom, amit gondolok, s nem sokat törődöm azzal, hogy a mások véleménye egyezik-e, nem-e az enyémmel.

207/248

Candide-nak fájt ez a beszéd; ő tisztelte Homéroszt, és kicsit szerette Miltont. - Félek - mondta halkan Martinnek -, hogy ez az úr mélyen megvetheti a mi német költőinket. - No és aztán? - felelte Martin -, úgysem érdemelnek jobbat. - Ó, micsoda felsőbbrendű ember - mondta még Candide csak a fogai közt -, micsoda lángelme az a Pococurante! Semmi sincs az ínyére! S miután így végignézték a könyvtár valamennyi könyvét, kicsit andalogtak a kertben. Candide mindjárt magasztalni kezdte a kert sokféle szépségét. - Nincs ennek semmi formája - felelte a házigazda -, csupa üres cifraság itt minden! De holnap már hozzáfogok egy újabb kert

208/248

ültetéséhez, s annak már nemesebb lesz a rajza. Mikor a két őkegyelmességétől, Martinhez:

utazó Candide

elbúcsúzott így szólt

- No de erről csak elismeri, hogy a legboldogabb ember, mert hisz, ugye, felette áll mindannak, amit birtokol. - Hát nem látja - mondta Martin -, hogy utálja, amit birtokol? Platón már rég megmondta, hogy nem az a legjobb gyomor, amelyik kihány minden táplálékot. - De hát - szólt Candide - nincs-e öröm abban, hogyha mindent megbírálhatunk, s hibát érezhetünk ott, ahol más szépséget vél látni? - Vagyis - válaszolta Martin -, abban volna örömünk, hogy nincs örömünk?

209/248

- Akkor hát - felelte Candide - csakis én leszek majd boldog, ha viszontlátom Kunigundát. - A reménység sosem árt - mondta Martin. Közben múltak a napok, a hetek; Cacambo még mindig nem jött. Candide meg úgy elmélyedt fájdalmában, hogy csak fel sem tűnt neki, miért marad el Paquette meg a theatinus köszönő látogatása. Huszonhatodik fejezet Arról a bizonyos vacsoráról, amelyen Candide és Martin hat különös idegennel ült egy asztalnál, s kik is voltak azok Egy este, mikor Candide és Martin épp asztalhoz akart ülni azokkal az idegenekkel, akik velük egy szállóban laktak, egy koromfekete arcú ember odajött hozzá hátulról, s belekarolva ezt mondta néki:

210/248

- Legyen készen, velünk jön, ott legyen ám biztosan. Hátrafordul, s Cacambót látja. Kunigunda látványán kívül semmin se csodálkozhatott volna, semmit sem élvezhetett volna jobban. Már-már közel volt ahhoz, hogy megbolonduljon az örömtől. Megölelte kedves barátját. - Kunigunda is itt van? Hol van? Menjünk hozzá azonnal, hadd haljak meg örömömben vele együtt. - Kunigunda nincs velem - így Cacambo -, hanem Konstantinápolyban. - Úristen! Konstantinápolyban! De még ha Kínában volna, akkor is repülök, indulhatunk. - Majd indulunk vacsora után - válaszolta Cacambo -, most még nem mondhatok mást; rabszolga vagyok, vár a gazdám; őt kell

211/248

kiszolgálnom az asztalnál; egy szót se többet; vacsorázzon csak meg, s tartsa magát készenlétben. Candide, öröm és bánat közt hánykolódva, boldogan, hogy legalább hű szolgáját megtalálta, csodálkozva, hogy rabszolgának látja, tele azzal a gondolattal, hogy kedvesét mielőbb megkeresse, dúlt elmével s dobogó szívvel ült le az asztalhoz Martinnel s azzal a hat idegennel, aki mind farsangolni jött Velencébe. Cacambo, aki az egyik úr poharába töltögetett, a vacsora vége felé ennek a füléhez hajolt, és így szólt: - Fenség, a hajó készen áll, minden percben indulhatunk. S miután így szólt, elhagyta a termet. A vendégek némán és csodálkozva nézték

212/248

egymást, mikor egy másik szolga közelebb a gazdájához, és azt mondta:

jött

- Fenséged hintója Padovában, s a bárka már készen áll. Az úr intett, s a szolga távozott. A vendégek megint összenéztek, s a meglepetés még nagyobb lett. Most egy harmadik inas közeledett egy harmadik úrhoz, s így szólt: - Fenséged nem maradhat itt tovább, azonnal intézkedem - s már el is tűnt. Candide s Martin meg volt győződve, hogy ez csak olyan farsangi játék. Egy negyedik szolga most így szólt egy negyedik úrhoz: - Fenséged bármikor indulhat - s távozott, mint a többiek. Az ötödik inas is így szólt az ötödik úrhoz. De a hatodik inas már másképpen beszélt a

213/248

hatodik idegennel, azzal, aki Candide mellett ült; azt mondta neki: - Sajnos, fenség, egyikünknek sem hiteleznek; s lehet, hogy még ma éjjel börtönbe dugnak mindkettőnket; én a dolgaim után nézek; Isten megáldja fenségedet. Mikor a szolgák eltávoztak, a hat idegen, Candide és Martin mélységes csöndben hallgatott. Végül is Candide így szólalt meg: - Uraim, milyen furcsa tréfa; miért király itt mindenki? A magam részéről megvallom, hogy sem Martin, sem én nem vagyunk azok. Akkor Cacambo gazdája kezdett beszélni komoly hangon, s olaszul így válaszolt: - Nem tréfálok, odahaza III. Ahmednek hívnak; szultán voltam jó egynéhány évig; bátyámat én taszítottam le a trónról; engem meg jó unokaöcsém taszított le ugyanonnan;

214/248

vezéreimet mind kivégezték; hátralevő életemet a régi szerájban tengetem; unokaöcsém, a nagy Mahmud szultán, olykor engedélyt ad arra, hogy egy-egy kis utazást tegyek egészségem kedvéért; s így jöttem farsangolni Velencébe. Ahmed után a mellette ülő fiatalember szólalt meg: - Nevem Iván; valamikor Oroszország cárja voltam; már a bölcsőben megfosztottak uralkodói jogaimtól; apámat s anyámat bezárták; én a börtönben nevelkedtem; olykor utaznom is szabad őrzőim kíséretében; s így jöttem farsangolni Velencébe. A harmadik ezt mondta: - Károly Edvárd angol király vagyok; apám nekem engedte át uralkodói jogait; e jogokért harcot is folytattam; legalább nyolcszáz

215/248

párthívemnek elevenen tépték ki a szívét, és úgy, azon véresen verdesték vele az arcukat; börtönben is sínylődtem; most Rómába utazom apám, a király látogatására; s így jöttem farsangolni Velencébe. Akkor a negyedik szólalt meg: - A lengyelek királya vagyok; háborúk balvégtében vesztettem el örökös tartományaimat; apámat ugyanez a balsors érte; belenyugszom a gondviselésbe, mint Iván cár, mint Ahmed szultán és mint Károly Edvárd király, hogy az Isten éltesse őket; s így jöttem farsangolni Velencébe. Az ötödik ezt mondta: - Én is lengyel király vagyok; két ízben vesztettem el országomat; de hála a gondviselésnek, kaptam egy másik országot, ahol több jót tehettem, mint amennyit a szarmaták valamennyi királya tett együttesen,

216/248

a Visztula partján. Megnyugszom én is a gondviselésben; s így jöttem farsangolni Velencébe. Most már csak a hatodik uralkodó szavait várták. - Uraim - mondta -, nem vagyok olyan nagy úr, mint felségtek; de hát én is király voltam, éppen úgy, mint akárki. Teodor vagyok, Korzika királya, engem is felséges uramnak hívtak, most pedig jó, ha meguraznak; pénzt verettem, s nincs egy garasom; volt két államtitkárom, s most alig van egy inasom; trónon ültem, Londonban meg a börtön nedves szalmáján; félek, itt is így járok, bár éppúgy, mint felségtek, én is csak farsangolni jöttem Velencébe. Az öt király nemes részvéttel hallgatta e beszédet. Mindegyikük húsz arannyal segítette Teodor királyt, hogy valami ruhát meg fehérneműt vásárolhasson; Candide-tól meg

217/248

egy gyémántot kapott, legalább kétezer arany értékűt. - Ki lehet - mondta az öt király - ez a fiatalember, aki százszor annyit adhat és ad is, mint mindegyikünk? - Talán ön is király, uram? - Nem, uraim, s nincs is kedvem hozzá. Amikor otthagyták az asztalt, ugyanabba a szállóba négy újabb felség érkezett; ők is háború következtében vesztették el országukat, s farsangolni jöttek Velencébe. De Candide még csak rá se nézett ezekre a jövevényekre. Csak egy gondolata volt: hogy mielőbb megtalálja kedves Kunigundáját Konstantinápolyban. Huszonhetedik fejezet Candide konstantinápolyi útjáról

218/248

A hű Cacambo akkor már kijárta a török kapitánynál, aki III. Ahmed szultánt vitte vissza Sztambulba, hogy Candide-ot és Martint is vegye fel a hajójára. Mindketten hajóra szálltak, de előbb még illendően térdet-fejet hajtottak ő szánalmas felsége előtt. Mondta is útközben Candide Martinnek: - No lám, együtt vacsoráztunk hat trónjavesztett királlyal, s olyan is volt köztük, akinek alamizsnát kellett adnom. Talán még szerencsétlenebb uralkodók is vannak a földön. Én csak száz juhot vesztettem, s repülök Kunigundám karjaiba. Kedves Martin, hiába, Panglossnak volt igaza, minden jól van, minden jól ezen a legjobb világon. - Kívánom, hogy úgy legyen - válaszolt egykedvűen Martin.

219/248

- De azért - folytatta Candide - mégiscsak furcsa, s nemigen valószínű kalandunk volt Velencében. Sose látta, sose hallotta még senki, hogy hat trónjavesztett király együtt vacsorázzék egy fogadóban. - Ez se furcsább - mondta Martin -, mint a legtöbb kalandunk. Ma már nem olyan nagy ritkaság, hogy megfosztják trónjuktól a királyokat; az meg csak nem nagy tisztesség, hogy velük együtt vacsoráltunk? Ellenkezőleg, oly csekélység, hogy beszélni sem érdemes róla. Mit számít, kivel vacsorázunk? Csak a vacsora legyen jó! Alig volt Candide a hajón, hű szolgája s jó barátja, Cacambo nyakába ugrott, és így szólt: - Hát mit csinál Kunigunda? Még most is oly gyönyörű? Szeret-e még engem? Mint szolgál az egészsége? Remélem, vásároltál neki egy palotát Konstantinápolyban?

220/248

- Kedves gazdám - szólt Cacambo -, Kunigunda edényt mosogat odaát a Propontisz partján, mégpedig oly hercegnél, akinek magának sincs sok edénye; rabnő szegény egy volt uralkodónak, Rákóczinak a házában, az meg a szultán kegyelméből napi három tallérból él a menedékén; még szomorúbb, hogy a kisasszony elvesztette szépségét, s olyan csúf lett, hogy rossz ránézni. - Ó - mondta Candide -, szép-e, csúnya-e, mindegy, én úriember vagyok, s az a kötelességem, hogy halálomig szeressem. De hát hogy kerülhetett ebbe a szörnyű állapotba, mikor te öt- vagy hatmilliót vittél magaddal kettőtöknek? - Hát igen - felelte Cacambo -, de nem kellett-e odaadnom kettőt Don Fernando d'Ibaraa y Figueora y Mascarenes y Lampourdos y Souza úrnak, Buenos Aires kormányzójának, csak hogy ki tudjam váltani Kunigunda kisasszonyt? No és azután a

221/248

kalózok nem szedték-e el tőlünk a többit? Nem vitt-e el ez a kalózhajó előbb a Matapan-fokra, aztán Milóba, Nicariába, Samosba és Petrába, végül a Dardanellákba, Marmarába és Szkutariba? Kunigunda meg az öregasszony annál a fejedelemnél szolgál, én meg, amint tudja már, a trónjavesztett szultán rabja vagyok. - Mennyi iszonyatos csapás - válaszolta sóhajtva Candide -, egyetlen hosszú láncsorban! Mindegy, van még néhány gyémántom; könnyen kiválthatom Kunigundát. Csak kár, hogy úgy megcsúnyult. Majd Martinhez fordulva így szólt: - Mit gondol, melyikünk szánalomra méltóbb, Ahmed szultán, Iván cár, Károly Edvárd király vagy én? - Nem tudom - felelte Martin -, nem olvashatok a szívükben.

222/248

- Ó - mondta Candide -, ha itt volna Pangloss, az biztosan tudná és megmondaná. - Nem tudom - felelte Martin -, hogy ez a nagy Pangloss mester micsoda mérleget használt volna az emberek bajainak, fájdalmainak felmérésére. Csak annyit tudok, illetve sejtek, hogy a földön sok millió ember százszor, de százszor boldogtalanabb, mint Iván cár, mint Ahmed szultán, mint Károly Edvárd király. - Lehetséges - válaszolta Candide. Pár nap múlva már elértek a Fekete-tenger bejáratához. Candide mindjárt kiváltotta Cacambót, mégpedig elég drágán; s mivel türelmetlen volt, gályára ült társaival, hogy mielőbb odaérjen a Propontisz partjára, s megkeresse Kunigundát, akármilyen csúnya lett.

223/248

Volt az evezősök közt két nyomorult gályarab, rosszabbul eveztek, mint a többi, s a levantei kapitány időnként bikacsökkel vert mezítelen vállukra. Candide, ösztönös hajlamból, figyelmesebben nézte őket, mint a többi gályarabot, s szánalmában iparkodott közelebb kerülni hozzájuk. Jóllehet, arcuk csupa seb volt, mégis egyes vonásaik emlékeztettek Panglossra meg arra a szerencsétlen amerikai jezsuitára, arra az ifjú báróra, Kunigunda kisasszony testvérére. Ez a gondolat meghatotta s el is szomorította egyben. Még figyelmesebben nézte őket. - Csakugyan - mondta Cacambónak -, ha nem láttam volna Panglosst saját szememmel az akasztófán, s ha nem én öltem volna meg őszinte sajnálatomra a bárót, azt hinném, ők eveznek ezen a mi gályánkon. A báró és Pangloss nevére a két gályarab felkiáltott, abbahagyták a munkát, és kiejtették kezükből az evezőt. A levantei

224/248

kapitány már szaladt is feléjük, s a bikacsök még jobban csattogott a vállukon. - Megállj, megállj, kapitány! - próbálta csitítani Candide -, annyi pénzt kapsz, amennyit csak akarsz. - Nini, Candide! - mondta az egyik rab. - Nini, Candide! - mondta a másik. - Álmodom? - így Candide. - Vagy ébren vagyok? Otthon, vagy ezen a gályán? A báró úr ez, akit megöltem? S Pangloss mester, akit felkötöttek? - Mi vagyunk, mi vagyunk - felelték. - Hát itt a nagy filozófus - szólt közbe Martin is. - No, kapitány - mondta Candide -, mennyi pénz kell váltságul Thunder-ten-Tronckh báró úrért, a birodalom legelső főuráért; s

225/248

Pangloss úrért, Németország legnagyobb metafizikusáért? - Kutya keresztény - mondta a levantei -, mivel ez a két keresztény rab báró is meg metafizikus is, ami biztosan valami nagy méltóság az országukban, adj nekem a két kutyáért ötvenezer aranytallért. - Megkapod, uram, megkapod; de most aztán siess velünk, mint a villám, Konstantinápolyba, ott aztán azonnal fizetek. Azazhogy nem, vezess előbb Kunigunda kisasszonyhoz. A levantei kapitány, Candide első ajánlatára, máris a főváros felé irányította a hajóját, amelyet a gályarabok sebesebben röpítettek, mint a levegőt szelő madár. Candide százszor is megölelte a bárót és Pangloss mestert. - Hogyan hogy nem öltem meg, kedves báróm? S hogy lehet életben, drága Pangloss, mikor láttam, hogy felkötötték? És mért

226/248

vannak mind a Törökországban?

ketten

gályarabként

- Igaz-e - kérdezte a báró -, hogy szeretett húgom is itt van, ebben az országban? - Igen, itt van - felelte Cacambo. - Hát mégiscsak viszontláthatom az én kedves Candide-omat - mondta Pangloss. Candide bemutatta nekik Martint is meg Cacambót is. Összevissza ölelgették egymást, s mind egyszerre beszéltek. A gálya repült, már a kikötőben voltak. Odahívtak egy zsidót, aki Candide gyémántjáért, amely kétszer annyit ért, nagy nehezen megadta az ötvenezer aranyat, s esküdözött Ábrahámra, hogy nem adhat többet. Candide azonnal kifizette a báró és Pangloss váltságát. A filozófus jótevője lába elé vetette magát, és könnyekkel fürösztötte kezét-lábát; a báró

227/248

viszont csak fejével bókolt, és megígérte, hogy mielőbb megadja ezt az összeget. - De hát - mondta - lehetséges, hogy testvérhúgom Törökországban van? - De még mennyire - mondta Candide -, mert hisz edényt mosogat egy erdélyi fejedelemnél. Megint hívtak két zsidót; Candide megint eladott pár gyémántot; s már indultak is egy másik hajón Kunigunda kiszabadítására. Huszonnyolcadik fejezet Arról, hogy mi történt Candide-dal, Kunigundával, Pangloss-szal, Martinnel és a többiekkel - Bocsásson meg, még egyszer - mondta Candide a bárónak -, bocsássa meg, tisztelendő atyám, hogy ledöftem a kardommal.

228/248

- Hagyjuk, ne beszéljünk erről - felelte a báró úr -, bevallom, én is hibás voltam; de mivel tudni akarja, hogyan lettem gályarab, hadd mondjam el, hogy miután meggyógyított a rend patikusa, egy spanyol csapat megtámadott, elfogott bennünket, s becsukatott Buenos Airesben, épp abban az időben, mikor húgom elment onnan. Kértem a rendet, küldjön vissza Rómába, a generális mellé, ehelyett házikáplánnak neveztek ki, mégpedig Konstantinápolyba, a francia nagykövet mellé. Még egy hete sem voltam ott, mikor egy este egy jóképű fiatal ikoglannal találkoztam. Igen meleg volt; a fiatalember szeretett volna megfürödni; én is éltem az alkalommal, s mindjárt én is megfürödtem. Nem tudom, hogy micsoda főbenjáró bűn egy kereszténynél, ha meztelenül találják egy fiatal muzulmánnal. Egy kádi százat veretett rám, azazhogy a talpamra, s hozzá még gályarabságra is ítélt. Azt hiszem, sose követtek el kegyetlenebb gazságot.

229/248

Viszont mégis szeretném tudni, miért van a húgom egy erdélyi fejedelem konyháján, aki ide menekült a törökökhöz? - De hát hogy van az - mondta Candide -, hogy viszontláthatom kedves Panglossomat? - Igaz, igaz - felelte Pangloss -, hisz látta, mikor fölkötöttek; persze, úgy volt, hogy megégetnek; de emlékszik, éppen akkor esett az eső, mintha öntötték volna; a vihar olyan heves volt, hogy nem is tudtak máglyát rakni; így hát felakasztottak, mert jobbat nem tehettek velem; egy kirurgus vette meg a testem, hazavitt és felvagdalt. Először keresztvágást ejtett rajtam, a köldöktől a kulcscsontig. Úgy látszik, hogy rettentően ügyetlenül történt az akasztásom. Az inkvizíció hóhérja, aki egyébként sekrestyés volt, kitűnően értett az áldozatok megégetéséhez, de az akasztásban kontár volt: a kötél nedves volt, rosszul csúszott, még meg is kellett szorítani, egyszóval még lélegzettem; a

230/248

keresztvágásra hirtelen olyan nagyot ordítottam, hogy a kirurgus hanyatt esett, s abban a hitben, hogy magát az ördögöt vagdalja, elfutott, félholtan a félelemtől, futás közben megbotlott, s el is vágódott a lépcsőn. Felesége berohant a szomszéd szobából a zajra; látta, fekszem az asztalon azzal a keresztvágással, még jobban megijedt, mint a férje, elszaladt, s az urára esett. Amikor magukhoz tértek kissé, hallom ám a kirurgusnét, azt mondja a kirurgusnak: - Uram, hogy gondolhattál arra, hogy egy eretneket boncolj? Hát nem tudod, hogy az ördög belebújik az ilyenek irhájába? Mindjárt keresek egy papot, hadd űzze ki belőle a gonosz lelket. - Erre persze reszketni kezdtem, összeszedtem, ami kis erőm volt még, s odakiáltottam nekik: - Az istenért, irgalmazzatok!

231/248

Végül a portugál borbély valahogy nekibátorodott, s összevarrta úgy-ahogy a bőröm; felesége gondot viselt rám, s két hét múlva már talpra álltam. A borbély még állást is keresett számomra, és lakájnak ajánlott egy máltai lovag mellé, aki Velencébe készült; de mivel a gazdám a béremet se tudta kifizetni, otthagytam, s egy velencei kalmár szolgálatába álltam, akit Sztambulba is elkísértem. Egyik nap kedvem szottyant rá, hogy bemenjek egy mecsetbe; csak egy öreg imám volt ott, meg egy csinos fiatal nő, aki látható áhítattal morzsolta az imáit; a keble egészen meztelen volt, s két csecse közt szép csokor virult tulipánból, rózsából, kökörcsinből, boglárkából, jácintból s oroszlánszájból egybekötve; a csokor valahogy földre hullt, mire én felszedtem, s a helyére illesztettem, udvariasan és tisztességtudón. Csakhogy olyan nehezen és sokáig babráltam vele, hogy az imám megmérgedt, s látva, hogy keresztény vagyok, segítségért kiáltott. Átadtak a

232/248

kádinak, aki százat veretett amúgy is fájós talpamra, azonfelül a gályákra küldött. Pontosan arra a gályára s arra a padra kerültem, mint szeretett báró urunk. Volt ott még, mirajtunk kívül, négy marseille-i fiatalember, öt nápolyi tisztelendő és két korfui barát, akik mind azzal vigasztaltak, hogy az ilyen kalandok mindennaposak. A báró szerint ővele nagyobb gazság történt, mint velem; én viszont azt állítottam, hogy mégiscsak ártatlanabb egy hölgy mellcsokrával babrálgatni, mint, teszem azt, meztelenül fürödni egy ikoglannal. Állandóan vitáztunk, s naponta húsz ütést kaptunk a bikacsökkel; de végre is a világi események láncolata ide hozta kegyelmedet erre a mi gályánkra, és lám, kiváltott mindkettőnket. - Nohát - szólt Candide -, kedves, jó Pangloss, amikor így felkötötték, felboncolták, megkorbácsolták, s amikor így evezett napról napra azon a gályán, akkor is mindig azt

233/248

gondolta, hogy minden a legjobban van ezen a legjobb világon? - Csakúgy gondolkozom, mint régen válaszolta Pangloss mester -, mert végre is filozófus vagyok: nem illik, hogy megtagadjam magam; utóvégre a nagy Leibniz, ugye, mégsem tévedhetett, s nincs szebb dolog ezen a földön az eleve eldöntött harmóniánál, sem pedig a lelkes anyag és a telítettség fogalmánál. Huszonkilencedik fejezet Arról, hogy mint találta meg Candide Kunigundát az öregasszonnyal Miközben Candide, a báró, Pangloss, Martin és a hű Cacambo kalandjaikkal szórakoztak, a világnak esetleges vagy pedig nem esetleges eseményeit magyarázták, s az okról és okozatról, a fizikai és erkölcsi rosszról, a végzetről s a szabadságról meg ama vigaszokról vitatkoztak, amelyek a török gályák

234/248

légkörében lelhetők, elértek lassan a Propontisz partján az erdélyi fejedelem házához. Mindjárt első pillanatra észrevették Kunigundát meg az öregasszonyt; fehérneműt teregettek zsinegre, hogy megszáradjon. A báró elsápadt e látványra, Candide, a gyengéd szerető, mikor meglátta szép hölgyének naptól megfeketült bőrét, gyulladt szemét, lapos mellét, ráncos arcát meg vörös és felhólyagzott karjait, három lépésre hátrált a borzalomtól, s utána is csak illemből közeledett. Kunigunda megölelte Candide-ot is, bátyját is; az öregasszonynak is jutott a csókból meg az ölelésből; s Candide most őket is kiváltotta. Volt egy kis tanya a szomszédságban; az öregasszony ajánlotta Candide-nak, hogy vegye meg, s érjék be azzal mindaddig, míg mindnyájuk sorsa jobbra fordul. Kunigunda nem tudta, hogy mennyire megcsúnyult, senki se figyelmeztette rá eddig; s olyan

235/248

fennhéjázó hangon idézte Candide fogadkozásait, hogy a jó Candide egy szóval sem próbálkozott ellenkezni. Megmondta hát a bárónak, hogy feleségül veszi a húgát. - Sose tűrnék - mondta a báró - ilyen aljasságot az ő részéről, sem pedig ily vakmerőséget uraságod részéről; nem vállalhatom azt a szégyent, hogy édeshúgom gyermekeit ne fogadja be a német főnemesség! Nem, az én húgom nem mehet férjhez, hacsak egy birodalmi báróhoz nem. Kunigunda odaborult a báró úr lába elé, s csak úgy hulltak a könnyei; de a báró hajthatatlan maradt. - Őrült - mondta neki Candide -, kihoztalak a gályáról, kifizettem a váltságodat, kifizettem a húgodét; itt eddig edényt mosogatott, megcsúnyult, mégis feleségül veszem, s te még tiltakozni mersz; tudod-e, hogy megölnélek, ha csak a dühömre hallgatnék?

236/248

- Megölhetsz még egyszer - így a báró -, de míg élek, nem veheted feleségül a húgomat. Harmincadik fejezet Mindennek a legvégéről Candide-nak, szíve legmélyén, bizony nem volt nagy kedve ahhoz, hogy feleségül vegye Kunigundát; azonban a báró úr felháborító ripőksége mégiscsak rábírta e házasságra, amellett Kunigunda is olyan erősen sürgette, hogy bizony, ha akarta, ha nem, nem bújhatott ki a dolog alól. Megkérdezte Panglosst, Martint és a hűséges Cacambót. Pangloss remek védőiratot írt, amelyben bebizonyította, hogy a báró semmiféle jogot sem formálhat a húgára, s hogy a szép hölgy balkézre meg is esküdhet Candide-dal a birodalom törvényei szerint. Martin inkább azt ajánlotta, dobják a bárót a tengerbe; Cacambo viszont javasolta, adják vissza a levantei kapitánynak, s maradjon egyelőre a gályán; utána azután

237/248

elküldhetik Rómába, a generálishoz, a legelső hajóval. Ez az ötlet mindenkinek tetszett; a vénasszony is helyeselte; a báró húgának nem is szóltak; egy kis pénzzel sikerült az egész dolgot elintézni, s így megvolt az az örömük, hogy becsaphattak egy jezsuitát, s egyben meg is büntethették egy német báró pöffeszkedését. Ennyi baj és bánat után mi sem lett volna természetesebb, mint hogy Candide nejével, a filozófus Pangloss-szal, a filozófus Martinnel, a jó öregasszonnyal s az okos Cacambóval élve, amellett még zsebében az inkák földjéről hozott gyémántokkal, a világ legboldogabb és legkellemesebb életét élje; csakhogy a zsidók annyira kifosztották mindenéből, hogy a kis majorságon kívül bizony semmije se maradt; felesége mindennap csúnyább lett, fanyarabb és házsártosabb, a vénasszony beteges volt és még rosszabb kedvű, mint Kunigunda. Cacambo, aki a kertben dolgozott, s zöldséget árult

238/248

Konstantinápolyban, torkig volt már a munkájával, s egyre a sorsát átkozta. Panglosst ette a keserűség, hogy nem ragyoghat valamelyik németországi egyetemen; Martin viszont hű maradt régi meggyőződéséhez, hogy az élet sehol sem jó, s türelemmel viselte végzetét. Candide, Martin és Pangloss mester néha-néha metafizikáról és erkölcsről vitatkozott. Olykor-olykor, hogyha kinéztek a majorság ablakán, hajókat láttak, tele basákkal, kádikkal és efendikkel, akiket száműzetésbe küldtek Lémnoszba, Mütilénébe és Erzerumba; aztán láttak más basákat, más kádikat, más efendiket, akik a száműzöttek helyére jöttek, s akiket bizonyos idő múlva hasonlóképpen száműztek; láttak igen gondosan kikészített emberfőket, amelyekkel Sztambulban a Fényes Portának kedveskedtek. Ily látványok még jobban buzdították őket az elmélkedésre; s ha már nem is vitatkoztak, oly rettentően

239/248

unatkoztak, hogy a vénasszony egyik nap ezt merte a szemükbe vágni: - Szeretném tudni, mi rosszabb: az-e, ha néger kalózok százszor meggyalázzák az embert, az-e, ha levágják a fél farunkat, ha megvernek a bolgároknál, ha megvesszőznek és felkötnek bennünket egy autodafén, ha elevenen felkoncolnak, ha gályára kényszerítenek, egyszóval, ha elszenvedjük mindazt, amin keresztül mentünk, vagy pedig az-e, ha itt ülünk s nem csinálunk semmit se? - Fogas kérdés - felelte Candide. Ez a beszéd megint újabb vitákra serkentette őket, s a bölcs Martin arra a következtetésre jutott, hogy az ember vagy a nyugtalanság örökös kínjaira született, vagy pedig az unalom letargiájára. Candide nem így gondolkodott, de biztosat se mondott semmit. Pangloss viszont megvallotta, hogy mindig iszonyúan szenvedett; de mivel egyszer azt

240/248

állította, hogy minden jól van ezen a földön, ezentúl sem állított mást, bár réges-rég nem hitt már benne. Valami még jobban meggyőzte Martint gyalázatos elveinek igazáról, még kétkedőbbé tette Candide-ot s még inkább megzavarta Panglosst. Egy szép nap beállít hozzájuk Paquette és fráter Giroflée, mindketten a legszörnyűbb nyomorúságban; hamarosan felették a háromezer aranytallért, széjjelváltak, kibékültek, összevesztek, börtönbe kerültek, megszöktek, és végül is fráter Giroflée mit tehetett? azt, hogy felcsapott töröknek. Paquette közben mindenütt folytatta a mesterségét, de már mit sem keresett vele. - Jól láttam én - mondta Martin Candide felé fordulva -, hogy ez a nagy ajándék igen hamar elpazarlódik, s hogy ezek után csak még szerencsétlenebbek lesznek. Ugye, hány milliójuk volt Cacambóval, és lám, mégsem boldogabbak, mint Paquette vagy Giroflée.

241/248

- Ejh, ejh - szólt Pangloss Paquette-nek -, hát visszahozta közénk az ég, szegény, kedves gyermekem! Tudja-e, hogy maga miatt vesztettem el az orrom hegyét, no meg a fél szememet és a fél fülemet? No, maga is jól megjárta! Hejh, micsoda világ ez! S ez az újabb élményük még több vitába hajszolta őket. Élt ott a szomszédságban egy híres dervis, akit egész Törökország legjobb filozófusának tartottak; gondolták, elmennek hozzá, hogy meghallgassák a véleményét. Pangloss beszélt mindnyájuk helyett, és így szólt a dervishez: - Uram, kérünk, mondd meg nekünk, hogy mi végre teremtődött egy oly furcsa állat, mint az ember? - Mi közöd hozzá? - rivallt rá a dervis. - Mit gondolsz, ez a te dolgod?

242/248

- De hát tisztelendő atyám - szólt közbe félénken Candide -, mikor annyi rettentő baj gyötri ezt a szegény földet! - Olyan mindegy - felelte a dervis -, jól vagy rosszul élünk-e a földön! Ha a szultán őfelsége hajót küld el Egyiptomba, mit törődik az egerekkel, jól vagy rosszul élnek-e a hajón? - Hát akkor mit tegyünk? - kérdezte Pangloss. - Hallgassunk - felelte a dervis. - Azt reméltem - mondta Pangloss -, hogy kissé cseveghetek veled az okokról és okozatokról, a legeslegjobb világról, a rossz eredetéről, a lélek természetéről, no meg az előzetes harmóniáról. A dervis e szavakra már ki is tessékelte őket.

243/248

Közben, míg így beszélgettek, az a hír terjedt el náluk, hogy Sztambulban megfojtottak két vezért és egy főmuftit, sőt hogy a párthíveik közül is jó néhányat karóba húztak. Ez a szörnyűség mindenütt nagy zenebonát okozott pár órára. Pangloss, Candide és a bölcs Martin, ahogy hazatértek a majorságba, találkoztak egy jó öreggel, aki a háza előtt hűsölt, egy kis narancslugasban. Pangloss, aki éppen olyan kíváncsi volt, mint okoskodó, kérdezte tőle, hogyan hívták ezt a most megfojtott muftit. - Én bizony nem tudom - szólt az öreg -, s nem is tudtam sohasem egyetlen vezér vagy mufti nevét. Erről a históriáról is most hallok csak legelőször; azt hiszem, hogy azok, akik közügyekbe keverednek, nemegyszer igen-igen rosszul járnak, és ezt meg is érdemlik; de én sose törődöm azzal, hogy Konstantinápolyban mit csinálnak, mit se; beérem azzal,

244/248

hogy odaküldöm kertemnek a gyümölcseit eladásra. S miután így szólt, behívta az idegeneket a házába: két fia és két leánya különböző frissítőkkel kínálta a vendégeket; maguk csinálták mindegyiket, többek között olyat is, amit befőtt cédráthéj ízesített, aztán narancsot, ananászt, édes meg savanykás citromot, pisztáciát és mokkakávét, de igazit, és nem holmi batáv és indiai keveréket. Utána a két házikisasszony illatszerekkel öntözte meg Candide, Pangloss és Martin szakállát. - Ugye - szólt Candide a jó töröknek -, hatalmas nagy birtoka van? - Alig húsz hold - felelte a török -, gyermekeimmel munkálom; a munka pedig arra jó, hogy messze tartson tőlünk három nagy bajt: az unalmat, a bűnt, a szükséget.

245/248

Candide, a majorba visszatérve, soká és mélyen gondolkozott a jó török szavain. Mondta is Panglossnak és Martinnek: - Ez a jó öreg, úgy látom, jobb sorsot teremtett magának, mint az a hat uralkodó, akivel együtt vacsoráztunk Velencében. - A nagy hatalom - imígy Pangloss - igen veszélyes a filozófusok szerint. Mert ugye, Aod megölte Eglont, a moabiták királyát; Absalont három dárda járta át, s hajánál fogva is felakasztották; Nadabot, Jeroboam fiát, mint tudjuk, Baasa ölte meg; Ela királyt egy bizonyos Zambri, Ochosiast pedig Jehu, Athaliát viszont Joiada; Joachim, Jechonias és Sedecias király volt, és rabszolga lett. Azt is tudjuk, ugyebár, miként pusztult el Krőzus, Astyages, Dárius, Szürakuszai Dionüszosz, Pürrhosz, Perszeusz, Hannibal, Jugurtha, Ariovistus, Caesar, Pompeius, Néro, Otho, Vitellius, Dominitianus a rómaiaknál, II. Richárd, II. Edvárd, VI. Henrik, III.

246/248

Richárd, Stuart Mária, I. Károly, mindezek csak az angoloknál, a három Henrik a franciáknál, meg IV. Henrik király. Ugye, tudjuk, hogy... - Igen, de én azt is tudom - szakította félbe Candide -, hogy vár ám a munka a kertben. - Igaza van - mondta Pangloss -, mert mikor az Úr Ádámot Éden kertjébe helyezte, azért helyezte őt oda, ut operaretur eum, vagyis hogy ott dolgozzék; ez pedig azt bizonyítja, hogy az ember nem pihenésre termett. - Dolgozzunk, ne okoskodjunk - mondta Martin -, ez az egyetlen módja annak, hogy tűrhetővé tegyük az életünket. Az egész kis társaság e szerint az elv szerint kezdett élni; s mindenki próbálta gyakorolni a maga tudását és képességeit. A kis major szépen gyümölcsözött. Kunigunda, miért tagadjuk, határozottan csúnya volt; viszont

247/248

idővel nagyszerű süteményeket készített; Paquette hímezni tanult; a vénasszony pedig a fehérneművel vesződött. Mindnyájan dolgoztak; még fráter Giroflée is szorgoskodott; igen jó asztalos lett belőle, sőt becsületes ember is; mondta is olykor Pangloss Candidenak: - Minden esemény egyetlen láncsort alkot ezen a legeslegjobb világon; mert hisz ha nem rúgják fenéken, s nem ebrudalják ki egy szép kastélyból Kunigunda kisasszonyért, illetve szerelme miatt; ha nem gyötri meg az inkvizíció; ha nem járja be gyalog Amerikát; ha nem döfi le az ifjú bárót, és ha nem veszíti el száz eldorádói juhocskáját, bizony nem ehetne itt befőtt cédrátot és pisztáciát. - Igaz, úgy van - felelte Candide. - De vár ám a munka a kertben.

@Created by PDF to ePub