1. Miskolc és környéke ipari örökségének jellege, állapota
Ipari örökségről beszélve célszerűnek tűnik az ipar fogalmát kissé átértelmezve, kibővítve meghatározni. Iparnak nevezhetünk minden olyan emberi tevékenységet, mely nem az életfunkciók fenntartását szolgálja (pl. halászat, vadászat, gyűjtögetés, földművelés, kereskedelem, egészségügy), nem az ember szellemi igényeinek kielégítésére irányul (szellemi kultúra: zene, művészet, vallás, közművelődés) és nem tartozik az emberi társadalmakat formáló tevékenységek közé (pl. államigazgatás, politika, hadviselés, oktatás) de ezekkel az emberi tevékenységekkel szoros kapcsolatban áll, biztosítja a szükséges eszközöket és eljárásokat, innovációival támogatja azok fenntartását és fejlesztését. Ennek megfelelően az ember a legelső eszköz használatától fogva ipari jellegű tevékenységet folytat, formálja környezetét. Ipar nélkül nem lett volna képes felül kerekedni a természeti környezet akadályain, sem pedig megalapozni a ma működő társadalmi formákat. Miskolc és az északkelet-magyarországi régió a Kárpát-medence központi jellege miatt a paleolitikumtól kezdve napjainkig az európai emberi kultúra fejlődésének egyik fontos helyszíne volt. A régészeti leletek tanúsága szerint az őskori ember jól ismerte és kihasználta a hegyvidék és síkvidék találkozásából fakadó előnyöket, a nyersanyagok és a termékek cseréjének lehetőségét, a természeti környezet nyújtotta erőforrásokat. Az évezredek során alig változó közlekedési útvonalaknak köszönhetően kultúrák és innovációk találkozásának és cseréjének helyszíne volt e táj, bár a békés munkát gyakran megzavarta a háború zaja. A pusztulások és újrakezdések ellenére az egymást követő kultúrák ugyanazokra a helyi adottságokra épültek, csak az egyes korokban a hangsúlyok máshová helyeződtek, az ipari tevékenység azonban mindig fontos szerepet játszott a térség lakóinak életében. Időben nagy távolság választja el a kőkori kovakőbányászatot és eszközkészítést a számítógép vezérelte szerszámgépgyártástól, de a térbeli távolság alig néhány kilométer. Miskolc és környéke, valamint az északkeletmagyarországi régió kiváló lehetőséget kínál egy szédítő időutazásra, hiszen a különböző korok emberi tevékenységének számos emléke megtalálható a térségben. Az emberősök által lakott és látogatott bükki barlangok, a közelmúltban felfedezett avasi kovakőbánya, az egyes korok régészeti leletei, a települések és temetők, a középkori és újkori épületek, az erdei mesterségek nyomai és napjainkig fennmaradt hagyományai, a kézműves, majd gyáripari műhelyekből kikerült termékek, hazánk egyetlen fennmaradt nagyolvasztója Újmassán, a Hámori-tó, a szén-, kő- és ércbányászat, kohászat, gépipar, papíripar, malomipar, textilipar, üveg-kerámiaipar megmaradt, vagy dokumentált épületei és berendezései, az építőipar remekei – részben eredeti helyükön, részben múzeumokban, levéltárakban, magángyűjteményekben – a 1
térség gazdag ipari örökségét alkotják. A csak felsorolásszerűen is impozáns ipari múltra méltán lehet büszke a ma élő nemzedék, megőrzése és igazi örökségként való kezelése erkölcsi felelőssége. Az elmúlt évtizedek gazdasági-társadalmi változásai nem kedveztek az ipari örökség megőrzésének. Az átalakuló országban a kulturális örökség gondozása a háttérbe szorult, a gazdasági nehézségek következtében a térségben számos ipari tevékenység intenzitása csökkent, vagy megszűnt. Miskolc és térsége ezer szálon kötődött az iparhoz, a helyi társadalom felépítésében meghatározó szerepet játszottak az ipari dolgozók. A társadalmi változások veszteseit, a felszámolt gyárak, üzemek munkanélkülivé vált dolgozóit fájdalmasan érintette egykori munkahelyük eróziója vagy fizikai megsemmisülése. A depressziós térséggé kikiáltott régióban az ipari múlt megbecsülésének hiánya emberek ezreit tette gyökértelenné. Az Európai Unióhoz való csatlakozásunk folyamata során azonban örvendetesen hangsúlyt kapott a kulturális örökség, ezen belül az ipari örökség megfelelő gondozásának kialakítása. A műszaki szakmák megbecsülésének növekedésével, az ipari örökség fenntartására, gondozására és hasznosítására irányuló törekvésekkel mélyreható társadalmi változások indultak el. Az ipari múltat nem szégyellő, hanem értékeit felvállaló törekvések hitet és tartást adnak az iparhoz kötődő embereknek, s bár ennek pozitív hatásai csak hosszabb távon mutatkozhatnak meg, szükségesek a térség fejlődéséhez. Az ipari örökség értékeit számba véve markáns különbségeket állapíthatunk meg a védett, műemlékként kezelt, vagy működő létesítmények és az egyéb emlékek között. Az ősemberbarlangok régészetileg jórészt feltártak, tudományos igénnyel feldolgozottak, de hasznosításuk intenzitása alacsony, ki vannak téve a környezeti és emberi romboló erőknek. Egyes épített és egyéb tárgyi emlékek állami, önkormányzati kezelésben működnek, védett műemlékek, vagy műtárgyak, pl. az újmassai nagyolvasztó („őskohó”), Massa Múzeum, Központi Kohászati Múzeum, Herman Ottó Múzeum, a Miskolci Egyetem Egyetemtörténeti Gyűjteménye, Ózdi Városi Múzeum, Mezőgazdasági Gépmúzeum, Érc-és Ásványbányászati Múzeum gyűjteményei. Fenntartásukat költségvetési források biztosítják, melyek azonban csak az alapvető működési költségeket fedezik. Megfelelő marketinglehetőségek nélkül az ismertségük, látogatottságuk, közönségkapcsolati rendszerük eltérő intenzitású. A régi ipari létesítmények és berendezéseik zömmel rossz állapotban vannak, kevés kivételt a még prosperáló vállalatok által üzemeltetett gyáregységek jelentenek. Az egységes megjelenésű, nagy kiterjedésű ipari létesítmények, mint a diósgyőri, perecesi, ózdi gyárak, bányák és lakótelepek védelme szinte lehetetlen, az épületek állaga többnyire romlik, a területeket rossz állapotú infrastruktúra és kusza tulajdonviszonyok jellemzik. Az épületek és berendezések a külső érdeklődők számára nem elérhetőek, hatósági védelmük nehézkes, hasznosításuk nem megoldott, így mind a társadalmi támogatottságuk, mind a hasznosításukra irányuló befektetői érdeklődés alacsony. 2
Az ipari örökség tudományos feldolgozottsága megfelelő szintűnek nevezhető. A régészeti leleteket, egyes iparágakat, üzemek történetét illetően számos publikáció született, hasonlóképpen a műszaki szakképzés története, egyes műemlékek és a tárgyi-szellemi kultúra bizonyos szegmenseinek tudományos feldolgozása is megtörtént. Jórészt hiányzik azonban ezek ismeretterjesztő, szélesebb közönségnek szánt publikálása, valamint csak a közelmúltban kezdődött meg az ismeretek idegenforgalmi célú felhasználása. Az ismeretek széles körű terjesztésének hiánya hátráltatja az ipari örökség megismerését, és nem teszi lehetővé az oktatás és közművelődés eszközeinek segítségével e javakhoz való hozzájutást. Az ipari örökség állapotának SWOT-analízise ERŐSSÉGEK – a múlt, a történelem iránti érdeklődés, gyökerek keresése, nosztalgia – ipari kultúra hagyományai – szellemi kapacitás, humán erőforrások – növekvő idegenforgalom – múzeumok állami fenntartása, finanszírozása – partnerség erősödése – EU-s támogatások az örökség védelmére – vaskohászati kulturális út szerveződése: Európai Vaskultúra Útja (Europäische Eisenstrasse) mozgalom
GYENGESÉGEK – kevés pályázati tapasztalat – pusztuló ipari emlékek – kihaló kohász generáció – társadalmi támogatottság alacsony – műszaki múzeumok látogatottsága, presztízse alacsony – anyagi háttér korlátozott – alacsony szponzori érdeklődés a műszaki emlékek iránt – átfedő hatáskörök, rivalizálás az állami szervek, hatóságok között – gyenge reklám, marketing – közönségkapcsolatok korlátozottak
LEHETŐSÉGEK – EU-s pályázatok jobb kihasználása – hazai és nemzetközi partnerség, tapasztalatcsere – ipari épített örökség védelme és újrahasznosítása tőkebevonással – szellemi és anyagi kultúra gyűjtése, megmentése – alapítvány, kht., baráti kör előnyei – hálózatszervezés az Európai Vaskultúra Útjára alapozva – új típusú múzeumok létrehozása
VESZÉLYEK – társadalmi támogatottság nem nő – múzeumok kommercializálódása – alacsony tőkevonzóerő miatt valósulnak meg a fejlesztések – ipari épített örökség tönkremegy
3
nem
2. Az ipari örökséggel foglalkozó múzeumok, gyűjtemények és kapcsolódási lehetőségeik a Nemzeti Technikatörténeti Emlékparkhoz 2/1. Herman Ottó Múzeum A miskolci Herman Ottó Múzeum a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Önkormányzat által fenntartott 7 tájmúzeumból, 3 szakgyűjteményből, 3 emlékhelyből és 5 kiállítóhelyből álló megyei múzeumi szervezet központja. 1899-ben alakult meg Borsod-Miskolczi Múzeum néven. 1914-ig az alapító civil szervezet, a Borsod-Miskolczi Múzeum és Közművelődési Egyesület tartotta fenn, ezt követően 1949-ig, az államosításig Borsod vármegye és Miskolc városa finanszírozta tevékenységét. Az intézmény 1953-ban vette fel a sokoldalú tudós, Herman Ottó nevét, 1963-ban pedig a megalakuló megyei múzeumi szervezet központja lett Borsod-Abaúj-Zemplén megyére kiterjedő gyűjtőterülettel. A Herman Ottó Múzeum raktáraiban közel félmillió, egyedileg nyilvántartott műtárgy található, melyek közül számos kapcsolható az ipari kulturális örökséghez. A legnagyobb és az egyik legrégibb gyűjtemény a régészeti, amely a térség őskőkorának első tárgyi emlékein, szerszámain kívül a neolitikum bükki és bodrogkeresztúri kultúrájától a középkorig ívelő évezredek leleteit őrzi. A múzeum ásványtára őrzi a Kárpát-medence legteljesebb hazai kőzet- és ásványkollekcióját, így a hazánkban fellelhető ércek és ásványi anyagok kitermelésének és feldolgozásának bemutatásához kiváló lehetőséget nyújt. A képzőművészeti gyűjtemény – azon túl, hogy a magyar nemzeti festészet valamennyi kiemelkedő művészétől származó remekeket mutathat fel – témájának az ipart választó képzőművészeti alkotásokban is gazdag. A történeti gyűjtemény és hozzá csatlakozó közel félmillió lap terjedelmű adattár a 14. századtól napjainkig terjedő írásos emlékekkel szintén jelentős ipartörténeti anyagot tartalmaz. Elsősorban a céhes kézművesipar emlékei alkotják az ipari kulturális örökséghez sorolható kollekció gerincét, de a kohászat és főként a bányászat tárgyai és dokumentumai is egyre gyarapodó számban gyűlnek a raktárak polcain. A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Önkormányzat támogatásával a Herman Ottó Múzeum az elmúlt években különösen hangsúlyt helyezett a megyében megszűnő mélyművelésű szénbányászat emlékeinek begyűjtésére, megőrzésére és bemutatására. A gyűjtési kampány eredményeiből 2005. szeptemberében nyitottak időszaki tárlatot, hosszabb távon azonban tervezik egy önálló bányászattörténeti kiállítóhely kialakítását MiskolcPerecesen. A Herman Ottó Múzeumot 1985-ben nyilvánította tudományos kutatóhellyé a kulturális kormányzat. A Miskolci Egyetemen 1992-ben indult bölcsészképzésben több szakalkalmazottja részt vesz, az intézmény pedig teret 4
biztosít az elméleti és gyakorlati oktatásnak. A mintegy 40 tudományos szakalkalmazott és az intézményhez kötődő kutatók kutatási eredményeinek közzétételét több rendszeresen megjelenő periodika biztosítja. A Herman Ottó Múzeum 1999-ben az Év Múzeuma lett Magyarországon, és Miskolc város önkormányzata Pro Urbe díjjal jutalmazta az intézményben folyó sokoldalú és magas színvonalú szakmai tevékenységet. A Herman Ottó Múzeum mind gyűjteményeivel, mind a felhalmozott szellemi tudással sokat segíthet a tervezetben szereplő Nemzeti Technikatörténeti Emlékpark létrehozásában, tartalmi elemeinek kidolgozásában és megvalósításában, így az ipari örökséggel (is) foglalkozó muzeális intézmények közül a legfontosabb partner a térségben. A múzeum egyik legégetőbb problémája a helyhiány, ugyanis a többszöri bővítés ellenére az intézmény raktározási és kiállítási kapacitása nem megfelelő. A partnerség a Herman Ottó Múzeum szempontjából több, elsősorban helyigényes gyűjtemény megfelelő elhelyezését, illetve régóta tervezett kiállító tér kialakítását eredményezheti (pl. itt kaphatna helyet az állandó várostörténeti kiállítás hiányzó 20. századi része, hiszen a nehézipar Miskolc fejlődésének meghatározó eleme volt ebben az időszakban).
2/2. Országos Műszaki Múzeum Kohászati Múzeuma (2005-ig Központi Kohászati Múzeum néven működött) Önálló kohászati múzeum létrehozásának gondolatát Diósgyőrben vetették fel először. Az 1950-es évek elején Herczeg Ferenc gyárigazgató kezdeményezésére kezdődött meg a gyár történetének kutatása, majd az újmassai kohórom felújítása. A Kiszely Gyula, Soós Imre és Korompai Győző vezetésével végzett gyűjtőmunka kiterjedt a hazai kohászat történetének forrásaira is. A gyár vezetése kezdeményezte egy önálló kohászati múzeum létrehozását, mivel a dokumentumok mellett a gyár történetének számos tárgyi emlékét is sikerült összegyűjteni. A Kohó- és Gépipari Minisztérium 1956-ban hozzájárult egy országos gyűjtőkörű múzeum megalapításához, anyagilag is támogatta megvalósítását. Ugyanebben az évben létrejött a Kohászati Történeti Bizottság, tagjai külföldi levéltári kutatásokkal, ásatásokkal gyarapították a múzeum gyűjteményét. Valkó Márton vezérigazgató a gyári vendégházban biztosított helyet a múzeumnak, az épület adottságainak figyelembevételével megkezdődött a kiállítás szervezése, az anyag válogatása, diorámák, modellek készítése. A közreműködők lelkes munkája eredményeként 1960. szeptember 25-én megnyílt a közönség előtt a Központi Kohászati Múzeum kiállítása. A múzeum elhelyezésére szolgáló helyiségek szűkössége már a kiállítás szervezésekor lehetetlenné tette a gazdag gyűjtemény teljes körű bemutatását. 5
Több tervváltozat is készült egy új múzeumépület felépítéséhez, a minisztérium azonban – ígéreteivel ellentétben – nem tudta biztosítani a szükséges anyagi forrásokat, a gyárnak saját erejéből kellett megoldani a problémát. A munkásszállónak használt felsőhámori egykori hivatali épület, a „Kancellária” falai között 1970. július 28-án, a diósgyőri kohászat fennállásának 200. évfordulóján nyitotta meg kapuit a múzeum. Az 1778-79-ben épült háromszintes épületben 1871-ig működött a vasgyár igazgatósága. Az egykori vasipar egyik legjelentősebb emlékeként fennmaradt épület, mely 1985 óta műemléki védettség alatt áll, egy évszázad elteltével kapott újra méltó funkciót. Az 1970-80-as években a múzeum dokumentum és műszaki rajz gyűjteményei a tudományos kutatásoknak köszönhetően jelentősen gyarapodtak, a tárgyi gyűjtemény a kohászati technológiák változásainak során lecserélt eszközök révén bővült. A növekvő gyűjtemények egyrészt az újmassai létesítményekben kaptak helyet, másrészt betöltötték a múzeum központi épületének meglévő helyiségeit. Az 1980-as évek közepétől a lassan válságba kerülő diósgyőri kohászati üzem az intézmény gazdájaként egyre kevesebb forrást tudott a működésre biztosítani. Az 1990-es évek elejére az intézmény helyzete egyre kilátástalanabbá vált, a szakmai munka feltételeit már nem tudta a fenntartó biztosítani. A felszámolásra került gyártól 1994-ben az Országos Műszaki Múzeum vette át a Központi Kohászati Múzeumot, a Massa Múzeumot, és az 1969-ben Budapesten megnyitott Öntödei Múzeumot. A múzeum történetének utolsó évtizede elsősorban az értékmentésről szólt: a felszámolásra és nem egy esetben megsemmisülésre ítélt kohászati üzemegységekből gépeket, felszereléseket, műszereket, műszaki dokumentumokat, szakkönyveket sikerült kimenteni. A Kohászati Múzeum dolgozóinak törekvései ellenére nagyon sok érték ment veszendőbe az elmúlt években, de a kohászati iparág folyamatos hanyatlásával párhuzamosan továbbra is a múzeum elsőrendű feladata a még megmenthető ipari emlékek felmérése és összegyűjtése. A Kohászati Múzeum országos gyűjtőkörű intézmény, gyűjteményeiben azonban az egész Kárpát-medence területéről származó tárgyak és dokumentumok is találhatók. A dokumentumgyűjtemény részben eredeti, elsősorban a diósgyőri kohászat történetével kapcsolatos iratokat őriz, részben hazai és külföldi levéltári gyűjtések eredményeit foglalja magába, utóbbiak számos határainkon belüli és azon kívül eső felvidéki, erdélyi kohászati üzem működésével kapcsolatos adatokat tartalmaznak. A műszaki rajzok és iratok gyűjteményében főként a borsodi kohászati üzemek tervrajzai, technológiai ábrái, műszaki dokumentációi és térképek találhatók. A fotó és fotónegatívtár a 19. század végétől kezdve őriz számos eredeti fotót és fotómásolatot az ország minden részéből. A könyvtár elsősorban kohászati szakkönyvekből és szakfolyóiratokból áll, közöttük számos idegen nyelvű művel. A tárgyi gyűjtemény nagyon heterogén: régészeti ásatások leletei, gépek, berendezések, műszerek, modellek és makettek, eszközök, öntödék és hámorok 6
termékei, numizmatikai emlékek, kisplasztikák, festmények és más művészeti alkotások egyaránt megtalálhatók benne. A gazdag kollekció kiemelkedő darabjai között említhetjük a középkori, „in situ” kiemelt bucakemencéket, az Al-Duna szabályozásánál használt, Diósgyőrben készült sziklavésőt, valamint a modelleket és diorámákat. A Kohászati Múzeum széles körű hazai és nemzetközi kapcsolatrendszert alakított ki az ipari örökséget gondozó szervezetekkel és intézményekkel. Az ipari örökség megőrzésének egyik leghatékonyabb módszere az idegenforgalmi célú hasznosítás. Ezt felismerve a múzeum az elsők között csatlakozott az „Európai Vaskultúra Útja” kulturális turisztikai útvonal magyarországi kiépítését célzó civil kezdeményezéshez. Mint az ipari kulturális örökség szempontjából kiemelt fontosságú, bár a nagyközönség részéről műszaki múzeumként kevésbé becsült intézmény, az idegenforgalom érdeklődésének felkeltése révén lehetőséget lát a továbbfejlődésre és tevékenységének hatékonyabbá tételére. A Nemzeti Technikatörténeti Emlékpark – mely a múzeum törekvéseinek irányával egyező célokat fogalmazott meg – számos ponton kapcsolódhat a Kohászati Múzeum tevékenységéhez, ezekről részletesebben a múzeum fejlesztési irányaival foglalkozó fejezetben szólunk.
2/3. Országos Műszaki Múzeum Massa Múzeuma A Bükk-hegység festői völgyeiben megbúvó települések (Alsó- és Felsőhámor, Ómassa és Újmassa) a 18. század utolsó harmadában megindult ipartelepítésnek köszönhetik létüket. A würzburgi születésű, 1758-tól Egerben élő lakatosmester, Fazola Henrik nyersanyag-lelőhelyeket keresve kőszenet, vasércet és színesérceket talált a Bükk és a Mátra hegyei között, melyekre bányanyitási engedélyt kapott. A vasgyártmányok iránti kereslet felfutása, valamint a diósgyőri koronauradalom területén található nyersanyag (vasérc, faszén) és energia (vízenergia) kihasználása iránti szándék eredményeképp Fazola uralkodói engedéllyel vasművet építtetett. A nagyolvasztót a Garadnapatak völgyében, a mai Ómassa területén építették fel, a kovácsoló műhelyek (hámorok) és a hivatali épület a Szinva-völgybe települtek. Az elsősorban felvidéki származású munkások számára az üzemek közelében építettek házakat, iskolákat, templomot, így jöttek létre az említett települések. A hámorok egyenletes vízellátása érdekében Fazola Henrik fia, Frigyes irányításával 1811re felépítették a hámori tógátat, majd hasonló okokból a nagyolvasztót 1813-ban áthelyezték Újmassára. 1831-32-ben a kohótestet lépcsőzetes formára építették át és korszerűsítették. Több jobb és rosszabb időszakot átvészelve a kohó és a hámorok a diósgyőri vasgyár felépítéséig folyamatosan működtek. Az 1870-es évektől a műhelyeket leszerelték, az épületeket lebontották, átalakították, de a 7
települések nem szűntek meg, lakóik a diósgyőri gyárban, vagy az erdőgazdaságban, bányákban találtak munkát. A Hámori-tó környékének szépsége vonzotta a látogatókat, a mellette az 1930-as évek elején épített lillafüredi Palotaszálló festőivé varázsolta a völgy arculatát. Az ipari létesítményekből mára csak a tó, az újmassai kohó romja és a felsőhámori egykori hivatalház maradt meg, mely múzeumával és az itt élők emlékezetével együtt őrzi az ipari kultúra emlékeit. Az újmassai nagyolvasztó a diósgyőri nagyolvasztó felépítéséig üzemelt. 1871 után az elhagyott kohó építőanyagának egy részét elhordták a környékbeli építkezésekhez, a gazdátlan épület leromlott, a környéke is elvadult. 1937-ben Köves János nyugalmazott erdőfőtanácsos műszaki felmérést készített a kohóról és környezetéről, költségvetést és javaslatot készített műemléki parkká való kiépítéséről, kezdeményezése azonban nem valósult meg. Az 1950-es évek elején Bordás Géza és Korompai Győző kezdeményezésére, a gyár támogatásával elkezdődött a kohórom feltárása, 1952-re levéltári kutatások alapján Gerő László irányításával elkészült a rekonstruált nagyolvasztó. A kohó mellett található az 1963-ban alapított Massa Múzeum, mely a Kohászati Múzeum kiállítóhelyeként működik, önálló gyűjteménnyel nem rendelkezik. Állandó kiállítása a Diósgyőr-hámori Vasmű százéves történetének (1770-1870) főbb mozzanatait, eredeti dokumentumait, valamint az ott használt és készített korabeli szerszámokat, illetve gyártmányokat mutatja be. Az eredeti vasgyártelepet és a technológiai berendezéseket működő modell, illetve makettek segítségével ismerhetik meg a látogatók. A vasverőben (hámor), melyet 1979-ben XVIII. századi rajzok alapján építettek, egy vízikerékkel meghajtott farkaskalapács és fújtató, valamint egy izzítókemence idézi fel a korabeli képlékenyalakítási eljárás helyszínéül szolgáló műhely hangulatát. A negyedik létesítmény az 1982-ben telepített skanzen, ahol a termelésből kivont nagyobb méretű vasgyári berendezések, gépek, valamint a 2004-ben végleg bezárt lyukóbányai bányaüzemben használt gépek tekinthetők meg. Az 1990-es évek végétől folyamatosan zajlik a múzeum épületeinek és berendezéseinek modernizálása. 2004-ben felújították a rossz állapotba került nagyolvasztót és a múzeumépületet, de még sok beruházásra lenne szükség a látogatóbarát vendégfogadás megvalósításához, amit elsősorban pályázati úton kívánnak megvalósítani. Mint hazánk elsőként ipari műemlékké nyilvánított, egyedülálló technikatörténeti értékű épülete, az újmassai nagyolvasztó az „Európai Vaskultúra Útja” kulturális turisztikai útvonal egyik legjelentősebb magyarországi állomása. A Nemzeti Technikatörténeti Emlékpark centrumától kissé távolabb esik ugyan, viszont a diósgyőri kohászat bölcsőjeként mindenképpen javasolható, hogy a Centrumpark részének tekintsék, akárcsak a Kohászati Múzeumot. A vaskohászat történetének Ómassától Újdiósgyőrig számos emléke megmaradt, illetve szakmai kutatások alapján rekonstruálható, így tematikájában a Centrumparkhoz kapcsolva külön programcsomag építhető
8
fel a kohászat emlékeinek útjára a Garadna és a Szinva patakok völgyeinek mentén. Ennek kialakításában fontos partner lehet a Bükki Nemzeti Park mellett a Lillafüredi Állami Erdei Vasutak is. A Bükk-hegységben kitermelt faanyag szállítására keskeny nyomtávú, gőzmozdony vontatású erdei vasutat építettek Diósgyőr és Garadna között 1919-20-ban. A később több szárnyvonallal és személyszállítással is kiegészült erdei vasútvonal, megváltozott funkcióval napjainkban fontos szerepet játszik a térség idegenforgalmában. Több ipartörténeti szempontból is érdekes létesítménye van, pl. a lillafüredi állomásépület, az alagutak, az alsó-hámori viadukt, az ívhíd a Hámori-tó mellett. Garadnai végállomásánál kapott helyet a helyi vasúti szállítás történetét is bemutató erdészeti kiállítás, megállóhelyeitől elérhető szinte minden környékbeli nevezetesség.
2/4. Diósgyőri Papírgyár Rt. Papíripari Múzeuma A magyar papírgyártás emlékeinek megőrzésében fontos szerepet játszik a Diósgyőri Papírgyár fennállásának 200. évfordulóján, 1982-ben megnyitott kiállítóhely. A Diósgyőri Papírgyár, mint fenntartó korán felismerte, hogy egyrészt felelőssége létrehozni és támogatni a szakma történetét dokumentáló, értékeit megőrző intézményt, másrészt jól felfogott érdeke, hogy a gyűjtemény komoly szerepet kapjon a gyár arculatának formálásában, termékei népszerűsítésében. A gyűjtemény életében fontos események történtek 2002ben, hiszen ekkor kapott új, látogatóbarát elhelyezést a gyár fogadóépületében, újrarendezték a kiállítást, valamint berendeztek egy korhű, 18. századi papírkészítő műhelyt, ahol a látogatók szakmai vezetéssel megismerhetik és kipróbálhatják a papírmerítést. A szakgyűjtemény tárgyi eszközök, dokumentumok, makettek segítségével mutatja be a papírgyártás történetét a kezdetektől a 20. század végéig, valamint a diósgyőri papírgyártás küzdelmes évszázadait a merített papírtól a biztonsági elemekkel ellátott bankjegykészítésig. Időben kissé korlátozott nyitva tartása ellenére Miskolcon és környékén sokan ismerik és látogatják a múzeumot, mely a Diósgyőrt és a Bükk nevezetességeit összekötő közlekedési folyosóban található, így könnyen felfűzhető bármilyen ipartörténeti túraútvonalra. Sajátos szakmai anyagával gazdagítja a város elsősorban nehézipari jellegű ipari kulturális örökségét. A papíripar Diósgyőrben egyidős a kohászattal, egyazon kincstári uradalom kebelén alakultak ki és fejlődtek, bár mindkét iparág megtelepedéséhez szükség volt magánemberek vállalkozó szellemére. A Diósgyőri Papírgyár és gyűjteménye a Nemzeti Technikatörténeti Emlékparkhoz partnerként kapcsolódva kiegészíthetné annak jórészt nehézipari örökségre épülő 9
tematikáját, elsősorban az interaktív technikatörténeti bemutatót gazdagíthatná számos, a papírgyárhoz köthető elemmel (pl. a pénz- és egyéb biztonsági papírok ötletes bemutatása, a vízjelek története, stb., amihez a jelenlegi kiállítótérben nincs lehetőség).
2/5. Miskolci Egyetem A borsodi iparvidék központjában 1949-ben létrehozott műszaki egyetem bányamérnöki és kohómérnöki kara révén több, mint két és fél évszázados múltra tekinthet vissza. A két kar elődje 1919-ig Selmecbányán, majd 1949-ig Sopronban működött. Selmecbányán 1735-ben a bécsi udvari kamara azzal a céllal létesített bányászati-kohászati iskolát, hogy a kincstár – európai viszonylatban is jelentős szerepet játszó – magyarországi nemesfém- és réztermelésének föllendítéséhez szakembereket képezzenek ki. A világon elsőként Selmecbányán indult meg a felsőfokú bányászati-kohászati szakemberképzés. Az iskola 1762 és 1770 között három tanszék létesítésével fokozatosan, az egész Habsburg Birodalom számára szakembereket képző bányászati-kohászati akadémiává fejlődött. Az akadémia működése a XIX. század első felében tovább bővült. A kincstári bányászat 1808-ban alapított erdészeti tanintézetét 1846-ban, felsőfokú intézetté szervezve az akadémiához csatolták. Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezéssel az akadémia magyar állami intézmény lett, Magyar Kir. Bányászati és Erdészeti Akadémia néven, majd 1904-től Bányászati és Erdészeti Főiskolaként működött. 1919-ben – miután Selmecbánya a megalakuló Csehszlovákiához került – a főiskola Sopronba települt át. 1934-ben a főiskola az újonnan megszervezett országos jellegű József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem bánya-, kohó- és erdőmérnök kara lett. A bánya- és kohómérnöki osztály ebben a szervezeti keretben működött 1949-ig, amikor az új alapítású Nehézipari Műszaki Egyetem bányamérnöki és kohómérnöki karává alakult át, a tanszékek 1949-1959 között fokozatosan települtek át Miskolcra. Az időközben jogi, gazdasági, bölcsészettudományi, egészségügyi és zeneművészeti képzéssel bővült egyetem napjainkig erősen kötődik a gazdag selmeci és soproni hagyományaihoz. A hagyományok ápolásához az egyetem levéltára és muzeális gyűjteménye is jelentősen hozzájárul. A Selmeci Műemlékkönyvtár az egyetem ősének, a selmeci Bányászati és Erdészeti Akadémiának szinte hiánytalanul megmaradt könyvtári állományát tartalmazza az 1735 és 1918 közötti időszakból. A könyvtár egyidős fönntartó intézményével, műszaki és természettudományos állománya egyedülálló volt a korabeli hazai nagykönyvtárak között, ugyanakkor nemzetközi viszonylatban is 10
kiemelkedőnek számít. A mintegy 45 ezres állomány háromnegyed része Miskolcon, egynegyed része pedig a másik utódintézmény, a soproni Erdészeti és Faipari Egyetem könyvtárában található. A Selmeci Műemlékkönyvtár – mint hazánk legelső és egyetlen, épségben fönnmaradt műszaki szakkönyvtára – muzeális védettséget élvez. Ez a fokozott védelem és gondoskodás nyilvánult meg az egyetemi könyvtár épületének tervezésénél és építésénél is 1969-ben. Korszerű állományvédelmi elveknek megfelelő, különálló múzeumtermet alakítottak ki a gyűjtemény részére. Ebben a 132 négyzetméter alapterületű, külső behatásoktól elszigetelt légkondicionált teremben tekinthető meg a gyűjtemény közel hét és fél ezer egysége, olyan szisztematikus fölállításban, ahogyan az a selmeci akadémián volt 1862-ben. Az állomány többi részét a raktárépület elkülönített szintjén őrzik. Az egyetemtörténeti gyűjteményen kívül a műszaki tanszékeken számos értékes berendezés és szemléltető modell található, melyek egy része a képzési profil változása során kikerül a mindennapos használatból. A Miskolci Egyetemnek az ipari örökség megőrzésében való részvétele új elemmel bővülhet a tervezett „Science Museum” megvalósításával. A tanulmány készítésekor tervezési fázisban levő projekt (mely kiemelt szerepet kapott Miskolc európai kulturális fővárosi cím elnyeréséért készített pályázatában) olyan interaktív, nem a hagyományos értelemben vett múzeumot létesítene az egyetem használaton kívüli egykori fűtőműi épületében, mely a múlt bemutatása mellett hangsúlyosan a jövő technikai fejlődési lehetőségeit kívánja látogatói elé tárni. A projekt, bár látszólag a Nemzeti Technikatörténeti Emlékparknak teremtene versenytársat, jól összehangolva kiválóan megférhetne azzal (akár az egyetemen, akár a Park területén a vasgyárban), kiegészíthetné, gazdagíthatná a Parkot, illetve a város ipari kulturális örökségét. A múlt és a lehetséges jövő bemutatása többszörösére emelhetné mindkét intézmény potenciális látogatóinak számát. A fizikailag elkülönített megvalósulás sem jelenthetne problémát, hiszen a két terület közötti távolság csekély, mind közúton, mind a vasúton könnyen kapcsolatot lehet teremteni a két helyszín között.
2/6. Üvegmúzeum Bükkszentkereszt A Bükk-hegységben az erdei mesterségek mellett a 18. századtól honosodtak meg az üvegkészítő üzemek. A hutákhoz telepedő népesség településeket alapított, így jött létre a mai Bükkszentlászló, Bükkszentkereszt, és Répáshuta. A híres bükki üveggyártás dokumentumaiból és tárgyi emlékeiből alakították ki Bükkszentkereszten az Üvegmúzeumot. Tárlóiban 18-20. századi üvegtermékek és a készítésükhöz használt eszközök láthatók.
11
Három település – Bükkszentkereszt, Kisgyőr, Répáshuta – határán fekszik az itteni régészeti feltárás során elkészült gyertyánvölgyi üveghutarekonstrukció és szabadtéri kiállítás. A történeti kutatások szerint az egykori faluban működött az utolsó bükki üveghuta. A XX. század elején is lakott ezen a helyen néhány ember, mára viszont teljesen kihalt a település. A Budapesti Történeti Múzeum és a bükkszentkereszti önkormányzat összefogásának köszönhetően a 2001-ben megkezdődött régészeti feltárás során felszínre került három épület, illetve egy üvegfúvó-kemence is. A szabadtéri kiállításon elhelyezett tablók segítségével megismerhető a település múltja és az üvegkészítés munkafolyamata. Az üvegipar kapcsolódása a Nemzeti Technikatörténeti Emlékpark koncepciójához a gyáripart megelőző időszak szélesebb körű bemutatását tehetné lehetővé, és ráirányítaná a figyelmet a Bükk vidékének ezekre a kevésbé ismert értékeire. A huták történetét ismertető tanösvény, gyalogos és kerékpáros túraútvonalak kialakításával, a bükki kohászati-bányászati emlékhelyek hálózatához kapcsolva új turisztikai és egyben az ipari örökséget is feltáró és megőrző vonzerők születhetnek.
2/7. Mezőgazdasági Gépmúzeum Mezőkövesd A Mezőgazdasági Gépmúzeum az országban egyedülálló gyűjteménnyel rendelkezik. Célja a paraszti gazdálkodásban egykor használatos gépek, járművek és munkaeszközök együttes bemutatása. A gyűjtemény alapjait Hajdú Ráfis János és felesége Bakos Mária vetette meg. A mezőkövesdi házaspár közel félszáz erőgépet és félezer díszes kovácsoltvas munkát ajánlott fel az államnak azzal a feltétellel, hogy a kibontakozó múzeum gazdái lehessenek. A mezőgazdasági gépgyűjtemény 1979 óta múzeummá fejlődött, a megyei múzeumi hálózat részeként B-A-Z. Megye Önkormányzata a fenntartója. A gyűjtemény törzsanyagát 160 gőzüzemű és robbanómotoros erőgép, 100 mezőgazdasági gép, 50 gazdasági eszköz és számos gépalkatrész, kovácsoltvas tárgy alkotja. A kiállításnak helyet adó mezőkövesdi portán a gépi eszközök megismerésén kívül a látogatók betekintést nyerhetnek a hagyományos paraszti gazdálkodásba is. Mint a megye délnyugati részének egyetlen műszaki jellegű gyűjteménye, a Mezőgazdasági Gépmúzeum a Nemzeti Technikatörténeti Emlékpark partnereként továbbra is sokat tehet az ipari kulturális örökség megismertetéséért. A tárlat egyik vonzerejét a működő gépmatuzsálemek beindítása jelenti, ezáltal a látogatók életre szóló élményt szerezhetnek a technikatörténeti értékekről. Az élmény nyújtása mellett a nagyfokú szakmai alázat és gondosság jelenthet a Park kialakítása során követendő példát. A 12
mezőgazdasági gépgyártásnak Miskolcon is komoly múltja van, ezért fontos lenne a Parkban valamilyen formában ezt is bemutatni.
2/8. Városi Múzeum Ózd Ózdon 1971-ben hozták létre a Gyártörténeti Múzeumot azért, hogy őrizze és bemutassa a nagy múltú ózdi vasgyártás történeti emlékeit, a munkások életkörülményeit. 1994-től a város önkormányzata vette át a múzeum fenntartását, ekkortól szerepköre helytörténeti kutatásokkal egészült ki. A gyűjtemény az 1895-ben épített volt Gyári Iskola épületében tekinthető meg. Állandó kiállításai segítségével a látogatók megismerhetik a vasérc feldolgozásának fejlődését, az ózdi kohászat és a település történetét. A tárlaton a műszaki rajzok, fotók és egyéb dokumentumok mellett működő makettek, késztermékek, a gyári munka és a mindennapi élet tárgyai láthatók. A múzeumhoz tartozik az Ipari Szakiskola parkjában kialakított szabadtéri gépkiállítás, ahol számos régi ipari berendezés tekinthető meg. A múzeumi gyűjteményeket jelentős szakkönyvtár, adattár és fotógyűjtemény egészíti ki. Az intézmény a Nemzeti Technikatörténeti Emlékpark partnereként elsősorban az ózdi kohászat történetének bemutatásával, a RimamuránySalgótarján Rt. mai határokon átnyúló tevékenységének szemléltetésével a felvidéki ipartörténeti emlékek és azokat gondozó intézmények felé tágíthatná a Park látókörét, hiszen a mai Északkelet-Magyarország és Kelet-Szlovákia között egykor ezer szállal összefűzött gazdasági kapcsolatrendszer és annak ipari kulturális öröksége hangsúlyosan szerepet kell, hogy kapjon a regionális szerepet vállaló Park kialakításakor. Az „Európai Vaskultúra Útja” egyik fontos állomásaként egyébként is a Felvidék felé kapcsolódó ózdi múzeum számára a Parkkal való partnerség hatékonyabb marketingmunkát, több látogatót és ezáltal jobb lehetőségeket eredményezhet a fenntartás és továbbfejlesztés szempontjából, hozzájárulhatna a még meglévő gyári épületek és lakótelepek arculatának megőrzéséhez.
2/9. Érc- és Ásványbányászati Múzeum Rudabánya és Ipartörténeti Gyűjteménye Telkibánya A múzeum története 1956-tól datálható, ám 1964-ig csupán helytörténeti gyűjteménynek adott helyet, s a Magyar Nemzeti Múzeum leletmentő feltárásainak kiállítóhelyeként működött. 1965. szeptember 22-én nyitotta meg 13
kapuit a nagyközönség előtt Rudabánya városalapításának 600. évfordulóján. 1969-től a magyar érc- és ásványbányászat körében országos gyűjtőkörű múzeum lett, mára Magyarország egyik legjelentősebb bányászattörténeti gyűjteményévé fejlődött (többek között átvette a megszüntetett Borsodi Szénbányák anyagát, valamint a Pécsi Bányászattörténeti Gyűjtemény egy részét is). „A magyarországi érc- és ásványbányászat története a legrégibb időktől napjainkig” című állandó kiállítás négy termet foglal el. Megismerhetik a látogatók a bányászat kezdeteit, a közép- és a koraújkor bányászati és kohászati emlékeit (pl. 14-16. századi bányászszerszámokat, a korabeli technológiát szemléltető modelleket, az eredeti ácsolat darabjaiból összeállított rudabányai vágatrészletet), a bányászviselet fejlődését, a rudabányai bányásztársadalom hajdani tagolódását, a bányászat művészeti emlékeit (pl. képző és iparművészeti alkotásokat, türelemüvegeket), a bányászati felsőoktatás fejlődését, valamint a 20. századi magyarországi érc és ásványbányászatot. A múzeum udvarán 1980ban épült fel a neves geológus professzorról, Földvári Aladárról elnevezett kiállító terem. Több száz hazai és külföldi ásvány látható itt, hegységenként, illetve bányavidékenként csoportosítva. A híres rudabányai ősmajom-leletek néhány fontos darabjának másolata is itt tekinthető meg egyéb ősmaradványok társaságában. A múzeum kertjében, 1969-ben épített 15 m hosszú táró a hazai érc- és ásványbányászatban 30 évvel ezelőtt alkalmazott művelési technológiákat mutatja be. Ugyanitt látható egy teljesen felszerelt kovácsműhely is. A 14-15. századi hazai nemesfémbányászat egyik központja volt az „aranygombos” Telkibánya. Környékén máig számos emléke látható a több évszázada felhagyott arany- és ezüstbányászatnak. Az Ipartörténeti Gyűjtemény bemutatására szolgáló épület maga is az ipari örökség része, hiszen abban működött az egyik első hazai keménycserépgyár. Az állandó kiállítás a település gazdag ipartörténetét, a bányászat és a keménycserépgyártás emlékeit mutatja be a látogatók számára. A sokrétű, régészeti, ipartörténeti, numizmatikai, képző- és iparművészeti vonatkozású tárgyi gyűjteményen kívül közel 1000 darabból álló ásványgyűjteményével, fénykép-, film- és hangarchívumával az Érc- és Ásványbányászati Múzeum fontos szerepet játszik a térség ipari örökségének megőrzésében. A múzeum jelene és jövője szorosan összefügg a hazai bányászat és ipar sorsával. Az ércbányák bezárása óta például ásványgyűjteményének gyarapítására alig van lehetőség, s igen nehéz anyagi körülmények között kell a gyűjteményt fenntartani. Az intézményt az Érc- és Ásványbányászati Múzeum Alapítvány Kuratóriuma működteti, azonban a hazai bányászat helyzetéből fakadóan az alapítvány támogatása nem biztosítja hosszabb távon a múzeum fenntartását, ezért valamelyik nagyobb múzeumhoz, vagy a megyei múzeumi szervezethez való csatlakozás jelentheti a legvalószínűbb megoldásként. Az Ércés Ásványbányászati Múzeum gazdag gyűjteménye, az őstörténeti leletek, a 14
rudabányai vasércbányászat és a telkibányai aranybányászat múltja okán komoly érdeklődésre tarthat számot, amit fokozhat a Nemzeti Technikatörténeti Emlékparkban való megjelenés, illetve a Park marketingmunkája.
2/10. Cukormúzeum Szerencs A Szerencsi Cukorgyár Rt. Üzemtörténeti Kiállítása és Nemzetközi Cukorminta Gyűjteménye 1989-ben nyílt meg a gyár centenáriuma alkalmából a volt pénzügyőri laktanya épületében. A gyűjtemény állandó kiállítása egyrészt a cukorgyártás és a szerencsi gyár történetét tárja látogatói elé, másrészt a világ számos országából származó cukormintákat és a cukorcsomagolási kultúra fejlődését mutatja be. A térség legjelentősebb élelmiszeripari üzemének gyűjteménye sajátos színfoltként kapcsolódhat a Nemzeti Technikatörténeti Emlékpark koncepciójához, hiszen a zempléni tájakon a ma is működő ásványbányászati üzemek mellett elsősorban a kézművesiparnak illetve a mezőgazdasághoz sorolt borászatnak vannak hagyományai, kevés az ipartörténeti emlék.
2/11. Porcelán Múzeum Hollóháza A Porcelán Múzeum 1981-ben, a hollóházi kerámiaipari tevékenység kezdetének 150. évfordulóján nyílt meg. A kétszintes múzeumépületben láthatóak az 1777-ben alapított üveghutában készített üvegedények, az 1831-es átállást követő kőedénykorszak, a paraszti és polgári kultúra igényeinek megfelelő kőedény tárgyak, az 1892-ben létesített kályharészleg termékei, melyek magukon viselik az adott kor művészeti irányzatainak stílusjegyeit. Az 1948-as államosítást követően 1954-ig villamos szigetelőket állított elő a gyár, majd 1956 végétől fokozatosan áttért a művészi porcelánok gyártására. A földszinti tárlókban az elmúlt fél évszázad munkájának eredményei láthatók. A hátsó falon lévő tárlókban Szász Endre festőművész porcelánalkotásai tekinthetők meg. A Hollóházi Porcelángyár által fenntartott gyűjtemény több más üzemtörténeti kiállításhoz hasonlóan az arculat formálásában is komoly szerepet játszik. A Nemzeti Technikatörténeti Emlékparkban számos lehetőség kínálkozik a porcelángyűjtemény és fenntartója számára a szakma és az üzem megismertetésére (pl. a porcelángyártás bemutatása interaktív elemek segítségével, ajándéktárgyak készítése, forgalmazása, stb.). 15
3. Az ipari kulturális örökség turisztikai hasznosítása és várható eredményei A múlt iránti érdeklődés a legtöbb ember számára nem csupán nosztalgiát jelent, hanem eszközt arra, hogy saját élete alakításában tevékenyen részt vegyen. Az értékeket öröklő és továbbító, a múltbeli hibákból tanuló ember több lesz, ha jobban megismeri elődei életét, tevékenységét, maga is gazdagítani tudja örökségét. A kultúra részeként elismert ipari kultúra és a hozzá kapcsolódó épített, tárgyi és szellemi örökség részben a társadalmi kapcsolatrendszeren, elsősorban a családon, részben a közművelődés, oktatás eszközein, részben az idegenforgalom tevékenységén keresztül ismerhető meg. Az emberi kapcsolatok csatornája elsősorban egyéni tapasztalatokat, másrészt a többi csatornán keresztül korábban megszerzett ismereteket közvetít. Az oktatás és részben a közművelődés jórészt csak a fiatalabb generációkat tudja megszólítani, bár ezek a legfogékonyabbak az ismeretek megszerzése és az örökséghez való viszony kialakítása szempontjából. A közművelődés, mint a kultúraközvetítés csatornája, a közgyűjteményeket és az írott forrásokat is ide értve, leginkább a már kialakult érdeklődésű társadalmi csoportok számára jelent ismeretszerzési lehetőséget, eszközeinek korlátozottsága miatt nem gyakorol nagyobb hatást a társadalom többi részére. Az idegenforgalom, mint az egyik leggyorsabban fejlődő „iparág” széles eszközrendszerrel rendelkezik a társadalom jelentős részének mozgósítására, szerepe elsősorban az információk terjesztésén alapszik, viszont a többi kultúraközvetítő csatorna hatékonyságát nagy mértékben növelheti. Fejlesztése ezért kiemelkedően fontos az ipari kultúra megismertetése és hasznosítása szempontjából. Az idegenforgalom összekapcsolása a többi csatornával megsokszorozza azok társadalmi hatását, szélesebb körben lehetővé teszi a kulturális javak hozzáférhetőségét, hozzájárul az ipari örökség megőrzéséhez és hasznosításához. Az ipari kulturális javakat azonban – értéküket megőrizve – megfelelő turisztikai termékké kell formálni, hiszen nélkülük az idegenforgalom sem tud fejlődni. Miskolc az Európai Unió keleti határán nem rendelkezik olyan idegenforgalmi vonzerőkkel, mint a mediterrán országok, viszont természeti és kulturális értékei, benne az ipari örökséggel olyan sajátos arculat kialakítását teszik lehetővé, aminek révén a térség egyik meghatározó vonzerejévé válhat. Az ipari épített örökség hasznosítása a város és térsége egyik problémája már évtizedek óta, igaz megoldást azonban eddig még nem sikerült találni. Az idegenforgalmi hasznosítás lehetőséget kínál a teherré vált örökség felújítására, új funkciók kialakítására, munkahelyek teremtésére és az itt élők identitásának erősítésére is. Miskolcról kiindulva Kassa, Kazincbarcika-Ózd-Rozsnyó, Tiszaújváros, vagy Gyöngyös-Hatvan-Salgótarján felé egyaránt számos nyomát találhatjuk az egykori vagy mai ipari tevékenységnek. Idegenforgalmi szempontból hasznos 16
lenne a múlt megmaradt örökségének felújítása és megőrzése, részben rekonstruálása, a működő üzemekben pedig, ahol lehetséges, látogatóközpontok kialakítása, ahol az érdeklődők betekintést nyerhetnek az egykori és mai ipari tevékenységekbe. A mai társadalom jelentős része nem az iparhoz kötődik, ezért érdekes, tanulságos lehet a látogatók számára más jellegű emberi tevékenységek megismerése. Nem a hagyományos értelemben vett múzeumok alapítása a cél, hanem az interaktív, az érdeklődést felkeltő és fenntartó helyszínek kialakítása, ahol szinte észrevétlenül sajátítják el a látogatók az ismereteket. Igyekezni kell persze a megfelelő arányok kialakítására, tehát nem válhat sem a könnyed felszínesség, sem az üzleti szempontok áldozatává az ipari örökség. Be kell mutatni az egyes örökségi helyszínek társadalmi-gazdasági jelentőségét, az emberek életére gyakorolt hatását, európai kitekintéssel. A korszerű informatikai és multimédiás eszközök használata segíti az elmélyülést, az ismeretszerzést, de nem pótolja a személyes tapasztalatszerzést, ezért a világháló nem fogja lehetetlenné tenni a jövőben sem az ipari örökség helyszíni bemutatását. Miskolc szűkebb környezetébe visszatérve a helyi ipari örökség hasznosításának számos lehetősége kínálkozik. Az időben a paleolitikumtól napjainkig, térben Ómassától Felsőzsolcáig számos örökségi helyszín és téma található, melyeket többféleképp lehet csoportosítani. Az egyik lehetőség az emlékeknek a város hosszanti tengelyére, a Garadna-Szinva-Sajó vonalra való felfűzése, mely térben és időben is találó, metaforikus jelentőségű lehet. Az ipari emlékek térbeli elhelyezkedése azonban lehetőséget kínál más, tematikus központok és vonzáskörzetek kialakítására is. A kohászat, mint Miskolc történetében a legjelentősebb és legtöbb épített és tárgyi emléket hagyó iparág valóban felfűzhető lehet a Garadna-Szinva vonalra, egyik központja az Újmassai nagyolvasztó látogatóközpontja a Massa Múzeummal és a Kohászati Múzeummal, a kialakítandó hámor-ösvénnyel, Fazola-túraútvonallal; másik központja a diósgyőri vasgyár területén kialakítandó Technikatörténeti Emlékpark a gyári létesítményekkel, a gyártörténeti kiállítással, a kolóniával és a Digéppel, de szorosan együttműködve, egyfajta kettős központként az egyetem kari gyűjteményeivel, a Selmeci Műemlékkönyvtárral és a Science Múzeummal, melyek számos ponton kapcsolódnak az Emlékpark koncepciójához is. A bányászat bemutatása kisebb részt az egyetemen, annak tanbányája segítségével, nagyrészt a perecesi-lyukói területen kialakítandó bányászati emlékhelyen lenne megvalósítható. A Miskolcon hagyományos iparágak közül a papíriparnak jelenleg is van bemutató helye, ami továbbfejleszthető, az üvegiparnak, elsősorban a hutaüveg készítésnek Bükkszentkereszten alakult ki emlékhelye, de az üveggyár, a drótgyár, a fonoda és a malomipar értékeinek hasznosítására is célszerű lenne megfelelő lehetőséget találni. A régészeti emlékek, elsősorban az avasi kovabányászat, valamint a kézművesipar bemutatása az Avason és a Herman Ottó Múzeumban valósulna meg. A modern ipart a Miskolcon és a felsőzsolcai ipari parkban működő üzemek látogatóközpontjaiban ismerhetnék
17
meg az érdeklődők. A látnivalókat természetesen megfelelő turisztikai termékké kell fejleszteni, tematikus útvonalakba rendezni, és megfelelően kiajánlani. A felsorolt ipari emlékek hasznosítása természetesen nem tucatnyi műszaki múzeum létrehozását jelentené. Az épületek jelentős részben más, kulturális, sport-szabadidő, kereskedelmi, vendéglátó-ipari funkciót kaphatnak, amivel magántőkét lehetne bevonni megőrzésükre és felújításukra. Új városi szolgáltatások alakulhatnak ki olyan elhanyagolt peremkerületi városrészekben, melyek eddig nem voltak vonzók a beruházók számára. Olyan holt állami, önkormányzati, részben magán ingatlantőkét lehetne gyümölcsözővé tenni, melyek hasznosítására eddig nem kínálkozott megfelelő lehetőség. Új munkahelyek alakulhatnak, csökkenhetne a térség munkanélkülisége, az idegenforgalom növekedésével viszont emelkedhetnek a bevételek. Főként a vasgyári városrészben megindulhatna a projekt hatására a rehabilitáció, bekerülne a gyár és a kolónia a város vérkeringésébe. Új feltáró utak, kerékpárutak építésével javítható lenne a diósgyőri városrész megközelíthetősége, a vasgyári vasútvonalat be lehetne vonni a városi tömegközlekedésbe. Részben eltűnne a város térképéről a vasgyár jelenleg szégyellnivaló területe, melyet rendezett körülmények váltanának fel. Látogatóközpontok, modern, interaktív élményeket nyújtó helyek születnek, melyek segítenek kialakítani a kulturális örökség iránti ragaszkodást, segítik az oktatást és a közművelődést, maguk is a kultúraközvetítés helyszíneivé válnak. Segítené a projekt a város és a régió arculatának átalakítását, példaértékű lehetne itthon és Európában a hasonló gondokkal küzdő térségek számára. Nem utolsó sorban segítené az ipari örökség megmentését és megőrzését, rangjának megfelelő társadalmi támogatottság kialakítását.
18
4. Az Országos Műszaki Múzeum Kohászati Múzeuma és a kohászati emlékek fejlesztési lehetőségei Az Országos Műszaki Múzeum Kohászati Múzeuma a legtöbb hazai műszaki múzeumhoz hasonlóan arra törekszik, hogy a műszaki muzeológia és a műszaki értékek megfelelő szakmai és társadalmi támogatást kapjanak. A régészeti leletek, vagy a képzőművészeti alkotások magasabb szakmai presztízse ellenére a műszaki emlékek megfelelő feltárás és bemutatás esetén hasonló vonzerőt tudnak gyakorolni a közönségre, hiszen az emberiség fejlődését előbbre vivő műszaki innovációk mindig is érdekelni fogják az embereket. Az elhagyott, romos ipari emlékek, a poros múzeumi tárgyak „megszólaltatása”, élővé tétele nagyon nehéz szakmai feladat, de a megfelelő körülmények megteremtése esetén kibontakozhatnak értékeik. A múzeumi szféra sohasem jutott és jut annyi állami, közösségi forráshoz, ami lehetővé tenné a műszaki emlékek megfelelő szintű megőrzését az utókor számára, ezért is ment már oly sok érték veszendőbe. Nagyobb beruházásokra, épületek, kiállítások felújítására, fejlesztésekre elsősorban támogatók segítségével és pályázatok útján nyílhatna lehetőség, azonban mindkét oldalról nehéz forrásokat szerezni a műszaki múzeumok számára. Meg kell tehát találni azokat a lehetőségeket, amelyek segítségével el lehet kelteni a befektetők érdeklődését a műszaki értékek iránt. A turisztikai, szolgáltató célú hasznosítás, bár nem hoz rövid távú megtérülést, mégis biztos befektetésnek tűnik, hiszen a szolgáltatások és az idegenforgalom fejlődése a következő évtizedek gazdasági húzóerejét jelenthetik. A nemzetközi muzeológiában régebben, hazánkban még csupán néhány éve terjedő gyakorlat a múzeumok látogatóbarát átalakítása: vagyis a korszerű infrastruktúra kialakítása, interaktív kiállítások rendezése, múzeumi szolgáltatások fejlesztése a látogatók elégedettségének növelése érdekében. Ezekkel együtt olyan új szolgáltatások jelenhetnek meg a múzeumokban (pl. múzeumi kávézó, internetes szolgáltatások, múzeumi boltok, szálláshely szolgáltatás, stb.) melyek kialakítását és üzemeltetését vagy eleve nem engedélyezi a múzeumi törvény az intézmények számára, vagy magánkézben hatékonyabban működnek, mint az intézmény irányításával. Számos idegenforgalomhoz kötődő szolgáltatás részére fontos lehet a múzeum, vagy egyéb örökségi helyszín idegenforgalma (pl. szálláshelyek, vendéglátó egységek, utazási irodák, ajándékboltok), ily módon a magántőkét is érdekeltté lehet tenni a műszaki múzeumok fejlesztésében, az ipari örökség megőrzésében. Több nyugat-európai példát is fel lehetne sorolni a használaton kívüli nehézipari üzemek kulturális, sport, vagy szolgáltató célú hasznosításával kapcsolatban, melyek zömmel magántőkéből, kisebb részt Európai Uniós forrásokból valósultak meg. Az Országos Műszaki Múzeum Kohászati Múzeuma kezeli az újmassai nagyolvasztót és a felsőhámori egykori irodaépületet, mindkettő kiemelten 19
fontos ipari műemlék épület. A múzeumot fenntartó kohászati üzemek stagnálása majd hanyatlása következtében a létesítmények fejlesztése szóba sem került az 1980-es évek közepétől, állagmegóvásra is alig jutott forrás. Az Országos Műszaki Múzeum az épületek és a kiállítások fenntartásán túl (ami lehetővé tette a gyűjtemény fennmaradását!) csupán a sürgős állagmegóvási munkákra tudott forrásokat szerezni. Az állandó kiállítások felújításra és korszerűsítésre szorulnak, akárcsak az épületek. Az 1950-es években részlegesen felújított nagyolvasztó részben leomlott falszerkezetét 2004-ben a Kincstári Vagyonigazgatóság támogatásával sikerült helyreállítani, de a támfalak továbbra is veszélyben vannak. A nagyolvasztó és a Massa Múzeum környezetében a látogatók fogadásának az alapvető higiéniai feltételei is hiányoznak, nem szólva a szolgáltatások hiányáról. A központi épületben, Felsőhámorban a falak nedvesedése állandóan visszatérő problémát jelent, a gyűjtemények számára kevés a hely, nincsenek korszerű műtárgykörnyezeti feltételek. 2005 tavaszán pályázati támogatással sikerült a földszinti és az 1. emeleti helyiségeket akadálymentesen megközelíthetővé tenni, tervek készülnek a nedvesedés kiküszöbölésére és az állandó kiállítás megújítására. Jelen tanulmány készítésének időszakában döntenek arról a pályázatról, amit hazai és szlovák partnerekkel közösen nyújtott be a múzeum az újmassai nagyolvasztó fejlesztésének első lépéseként. A „Fazola álmai…” – Az Újmassai Őskohó és környezetének turisztikai célú fejlesztéséhez szükséges, I. ütemként történő előkészítés, tervezés című pályázatot az Európai Unió Interreg III/A. intézkedésének Magyarország – Szlovákia – Ukrajna 2004 – 2006 Szomszédsági Programja keretében nyújtotta be a múzeum. Általános célja a magyar–szlovák határmenti térség gazdasági helyzetének javítása, a társadalmi-, gazdasági fejlettségben tapasztalható területi különbségek mérséklése, nemzetközi szinten is versenyképes, egységes gazdasági tér kialakítása. Konkrét célja az Észak-Magyarországi Régió, valamint a szomszédos szlovákiai területek bányászati és kohászati ipartörténeti örökségi értékeinek látogathatóvá tétele és bekapcsolása „Az Európai Vaskultúra Útjába”, a magyar- és szlovák oldali ipartörténeti turisztikai hálózati rendszer kialakítása, első lépcsőként az Újmassai Őskohó és Massa Múzeum műemléki épületegyüttes és a Skanzen Ipartörténeti Emlékparkká történő fejlesztésének előkészítése. A régió mind magyarországi, mind szlovákiai területei kivételesen gazdagok ipartörténeti emlékekben. Ezen emlékek többsége még bemutatható, ill. megmenthető állapotban van. Védettségük biztosításával, funkcióváltással párosuló helyreállításukkal a társadalmi-, gazdasági szempontból kedvezőtlen mutatókkal bíró régió, egyedülálló idegenforgalmi vonzerővel gazdagodhat, megtörténhet egy pozitív irányú szerkezetváltás mindkét oldalon. Az ipartörténeti látványosságok iránt világszerte erősödő érdeklődés – melyre az Unió " The International Committee for the Conservation of the Industrial Heritage” szervezete és a Miskolci Egyetem 1999. szeptemberében megrendezett konferenciája is felhívta a figyelmet – jó alapot jelent egy ilyen 20
típusú turisztikai hálózati rendszer kialakításához és működtetéséhez. A határ mindkét oldalán szükséges a továbblépés megalapozása, az ipartörténeti emlékek útvonalának körültekintő fejlesztése, mely jelentősen javíthatja a térség társadalmi-, gazdasági potenciálját, versenyképességének javítását egy szinte egyedülálló turisztikai termékcsomag folyamatos bővítésével. Hozzájárulhat a szomszédos országok partnerségi együttműködéseinek erősítéséhez. A projekt már konkrét lépéseket tesz; bemutathatóságra, turisztikai hasznosíthatóságra törekszik. A megvalósíthatósági tanulmány elkészítése során nemcsak a feltérképezésre, útvonalba illesztésre koncentrál, hanem a fenntarthatóságra, a horizontális szempontok érvényesülésére is. A szlovák szakemberekkel történő közös munkára, együttgondolkodásra, egy speciális tanulási folyamat elindítására ad lehetőséget. Olyan ipartörténeti látványpark megvalósításának előkészítése valósulna meg, amely százezres tömegeket mozgathat meg világszerte, kézzelfogható segítséget nyújtva a térség társadalmigazdasági fellendüléséhez. A projekt arra ösztönzi a magyar és szlovák történészeket, muzeológusokat, turisztikai szakembereket, hogy partneri együttműködésükkel kialakulhasson, illetve megerősödhessen egy ipartörténeti turisztikai hálózat, melyben összeköthetők a határ két oldalán fellelhető objektumok. A közös munka során felmutathatók a fejlődés közös elemei, párhuzamai és kicserélhetők az eddig szerzett tapasztalatok, melyek most, különleges szakterületeken (projekt menedzsment, tenderezés, EU alapelvek érvényesítése, stb.) tovább bővíthetők. A multiplikátor hatás úgy érvényesül, hogy a fentebb említett program(ok) elemeként az egyik első konkrét fejlesztéseket előkészítő lépés megtételével, további objektumok bemutathatóságát, turisztikai célú hasznosítását generálja. Közös tanulási folyamatot indukál, megteremti a lehetőségét egy szlovák–magyar együttgondolkodási, tapasztalatcsere folyamatnak, valamint biztosítja a határ mindkét oldalán a projekt programként történő továbbviteli lehetőségét, további ipartörténeti emlékek felfűzését az Európai Vaskultura Útjára. Újabb funkcionális partnerségi kapcsolatrendszereket eredményez. A projekt – egy legenda újjáélesztése – egy különleges ipartörténeti látványelem, az Őskohó és Múzeum műemlék épületegyüttes, a Vasverő hámor, valamint a Skanzen emlékparkká történő alakításának feltételeit teremti meg az életveszélyes kohótámfal megerősítésével, régészeti feltárással és dokumentálással, a szükséges területméret kialakításával, telekalakítással, mely részben a meglevő területek integrálásával, részben területvásárlással, részben pedig partneri területátadással valósulhat meg. A szükséges szakértői vélemények beszerzése, megvalósíthatósági tanulmány-, környezetvédelmi hatástanulmány-, valamint engedélyezési tervdokumentáció elkészíttetése egyaránt szerepel a projektben. A fenntartható fejlődés és a környezetvédelem maradéktalan betartása keretében a keletkező szennyvíz kezelése EU szabványnak megfelelően, környezetbarát módon történik majd, megvalósul a 21
szelektív hulladékgyűjtés, a meglévő zöldterületek megőrzése és természetbarát továbbfejlesztése biztosított. Nagy hangsúlyt fektet a projekt az esélyegyenlőség megvalósítására (mozgáskorlátozottak, egyéb fogyatékkal élők igényeinek szem előtt tartása, a hátrányos helyzetű rétegek /pályakezdők, nők, kisebbség/ foglalkoztatása, bevonása a projekt megvalósításába és működtetésébe). A projekt hozzájárul a térség és egyben a régió nemzetközi turisztikai versenyképességének fokozásához, a szezonalítás csökkenéséhez, a vendégelégedettség növekedéséhez és a munkanélküliség csökkentéséhez. A tervezést követő megvalósítási projekt során az Újmassai nagyolvasztó teljesen újjáépülne az 1831-es, utolsó átépítésének tervei alapján, megújulna a vasverő hámor és a Massa Múzeum. Látogatóközpont épülne ki a megfelelő turisztikai infrastruktúrával, új interaktív elemekkel egészülne ki a kiállítás, mely a jelenlegi állapotokhoz képest télen is látogatható lesz. Levéltári kutatások alapján javaslat készül a Fazola-túraútvonal létrehozására, mely az egykori nyersanyagszállító útvonalakat követi, tanösvényként kiépítve a bükki kohászat kezdeteit és Fazola Henrik életét mutathatná be elsősorban a bakancsos turisták számára. Levéltári kutatások alapján Alsó-hámortól a Hámori-tóig hámor-ösvényt terveznek kialakítani, mely bemutatná az egykori ipari tevékenységet, illetve megjelölné a hámorok helyét a mai település képében. A Kohászati Múzeum több mint 30 éves állandó kiállítása megújulna a fenti elvek alapján, tematikáját újrafogalmazva múzeumi kávézó, látogatóközpont alakítható ki az épületben és környezetében. A vasgyár területén, a Nemzeti Technikatörténeti Emlékparkban bemutathatóvá válna a diósgyőri kohászat gyáriparrá fejlődése és története napjainkig, beleértve a hanyatló periódusokat is. Itt önálló kiállítás, esetleg látogatható látványraktár készülhetne, ami megoldaná a múzeum raktározási problémáit is. A gyár területén a hámorihoz hasonló tematikus útvonal alakítható ki, ahol végigjárhatják az érdeklődők a legfontosabb gyáregységeket, vagy azok helyét. A kolónia területén alakítható ki az életmód-kiállítás, ahol több berendezett házban ismertetik meg a látogatókat az egyes korok életkörülményeivel és lakáskultúrájával.
22
