Szabad Gondolat AZ
ANTROPOZÓFIA ,
NEVELÉSMÛVÉSZET ÉS SZOCIÁLIS ÉLET FOLYÓIRATA
Antropozófia Emil Bock: Az élet harca a halállal
A Szabad Gondolatok Háza avató ünnepsége
Világhelyzet Hans Möller: A politikai cionizmus tragédiája
Pedagógia Werner Kuhfuss: A gyermeki játék kultúrateremtõ alaptörvénye
2005. március
8/1
TARTALOMJEGYZÉK ANTROPOZÓFIA Emil Bock: Az élet harca a halállal D. N. Dunlop: Individualitás és személyiség Gereben Ágnes: Georg Kawtaradze a Szabad Gondolatok Házában Egy “renitens” gondolkodó Pétervárról Hans Möller: Vlagyimir Szolovjov és Oroszország jövõje
1 5 8 10 11
ROVATON KÍVÜL Andrej Belij: Megváltoztatni az életet. Visszaemlékezések Rudolf Steinerre
13
Frisch Mihály: Kismagyar hamis Gondolatok a Metamorfózis címû újságban megjelent cikksorozat (Rudolf Hauschka: Táplálkozás) kapcsán Ertsey Attila: A népszavazásról Franz Kafka: A törvény kapujában
16 17 23
A Szabad Gondolatok Háza avató ünnepsége Kálmán István köszöntõje Rudolf Steiner: A szellemiség-megértésérõl és a sors-átélésérõl Iren Diet: A szellemi üresség fogságában
24 25 26 31
VILÁGHELYZET Hans Möller: A politikai cionizmus tragédiája – A kezdetektõl máig Rudolf Steiner: A zsidók vágya Palesztínára
33 40
PEDAGÓGIA Werner Kuhfuss: A gyermeki játék kultúrateremtõ alaptörvénye – Szellemtudományi kutatási feladat Tóth Márk: Óvópedagógia és számítógép
42 49
OLVASÓI LEVÉL Hogyan nehezítsük meg az osztályunkban tanító kollégák dolgát?
54
HÍREK, HIRDETÉSEK
56
SZABAD GONDOLAT Az antropozófia, nevelésmûvészet és szociális élet folyóirata Szerkesztõbizottság: Buella Mónika, Ertsey Attila, Frisch Mihály, Galántai Ágnes, Kádas Ágnes, Kálmán István, Tóth Márk Kiadja: Natura-Budapest Kft. Felelõs kiadó: Tóth Márk Felelõs szerkesztõ: Buella Mónika Borító és tördelés: HÉT-fõ Bt. – eMeLA Készült: Acorn Nyomda ISSN 1418 4443 Olvasói levelek, hirdetések, információ: a szerkesztõség címére lehet beküldeni 1089 Budapest, Bláthy Ottó u. 41., Tel: 303 77 46 Honlap: www.szabadgondolat.hu E-mail:
[email protected] Beküldött írásokat nem küldünk vissza, és nem õrzünk meg. Elõfizethetõ a szerkesztõségben. Éves elõfizetési díj: 2200 Ft (postaköltséggel együtt)
ANTROPOZÓFIA ANTROPOZÓFIA Emil Bock ÉLET HARCA A HALÁLLAL
A nagyhét az élet és a halál találkozásában nyeri el tartalmát. Mit akar mondani számunkra a golgotai kereszt és az ágakból elõtörõ élet közötti ellentét? Hol áll ma a kereszt, amely 2000 évvel ezelõtt a Golgotán állt? Akkoriban az emberek keresztre feszítettek egy istent, mert nem ismerték fel. Ma az emberiség még kevésbé ismeri fel az istenit, mint akkor, ezért még inkább igaz a keresztre feszítés. De a mai emberiség nemcsak az istenit nem ismeri föl: már az élet titkát sem ismeri. Pál a korinthusiakhoz írt 2. levelében azt mondja az isteni glóriáról: „Ha ezen világ Legfelsõbbike felismerte volna ezt a Dicsõséget, akkor a Dicsõség Urát nem feszítette volna keresztre.” Manapság azt kell mondani: mivel az ember már az élet titkát sem ismeri, legfeljebb a halál keresztjére szegezi fel az életet és az élet urát. Tulajdonképpen mi az élet? Amikor a tél lassan megadja magát a tavasz melegítõ fényének, az elhalt világot elárasztó leheletfinom zöld fuvallatban már az élet varázslata nyilvánul meg. Az egyre magasabban járó nap és a tavaszi esõ alatt azután már gyorsan nõnek a rügyek, szárba szökken minden, és teremtõen létrehozzák a zöld lombok, virágzó növények és ajándékot adó gyümölcsök mérhetetlen sokaságát. Senki sem tudja megmagyarázni ezt a csodát a mai tudományosan mérvadó gondolattal. Legfeljebb körülírni tudjuk. Annyira régen megszoktuk, hogy meg nem értésünket már észre sem vesszük. Az emberiség kialakított egy olyan gondolkodásformát, amely csak a halált tudja megragadni, mert csak az anyagban tapogatózik. Sõt, az ember azt is gondolja, hogy le tudná vezetni az élet titkát az anyagból. A valóságban az anyag világába itt egy másik világ nyúlik bele. Az érzékfölötti világ legközelebbi szférája az élet, amely kiesett az emberek tudatából egészen a legfelsõbb isteni területig hatóan. Így nem csoda, hogy az ember nem tudja igazán értékelni az életet. Mivel nem ismeri, elpazarolja és elveszíti. A világ és saját életét
is az anyag keresztjére feszíti fel. Így a Golgota mindig jelenlévõen köztünk van, és hozzátartozik a modern ember valódi nagypénteki gondolatához, egy egyenleget készít az életrõl. Ha látjuk az élet egyenlegét, amellyel a földbolygónkon rendelkezünk, arra a rémisztõ megállapításra jutunk, hogy jelentõs mértékben csökkenõ mértéket mutat. Egy olyan élet-hiány elõtt állunk, amire senkinek nincs ismét fedezete. A bolygó jelentõs mértékben pusztul, és ez az emberi tett következménye. Alapjában véve az emberi szellem minden diadala egy nagy tömegpusztulást eredményez. A közelmúltban végbement tömegmegsemmisítés azonban nem egyedüli. Nem kevésbé nyugtalanító mértékben az állatvilágban és a növények birodalmában is tömeghalál megy végbe. A gépek meghódították a teret, amelyet eddig élõ lények töltöttek be. A holt apparátus kiszorította az élõt. Számtalan állatfaj halt ki. A kontinenseken óriási mértékben terjed a sivatagosodás, mert az ember úgy gondolja, hogy mechanikai módszerei, a talaj lecsapolása, a kémiailag elõállított trágyák és a halál más eszközei megfelelõek az élet számára. Ezekkel a módszerekkel még inkább csökkentjük a földön az élet összegét. Az emberi-élõ értékelése elképesztõ szintre jutott. A háború éveiben idõnként felszínre bukkant a valós helyzet. Emlékezzünk vissza azokra az borzalmas pillanatokra, amikor az iszonyat lágereiben Der Auferstastandene und Maria Magdalena.
AZ
SzG 2005/1
1
ANTROPOZÓFIA megölt holttesteket halomba dobálták, és már csak azt figyelték, kinek van aranyfog a szájában vagy aranygyûrû az ujján. És még sokkal brutálisabb volt az a minõsítés, amely az élõt már csak otromba materiális értéknek megfelelõ léptékkel mérte. Mindenféle leplek és álcák alatt sok helyen folytatódik ez a gondolkodásforma.
*
Martin Schongauer, Christus und Maria Magdalena
A látható halálhoz, amely megjelenik a modern háború tömeggyilkosságaiban, a modern tömegközlekedés számtalan áldozatában, hozzákapcsolódik az álcázott halál, amely megkezdi hódító hadjáratát az élõ emberben és az egyik lélekvidéket a másik után ragadja magához. Az embert már élete alatt holttestté akarja tenni, a világtörténés pusztuló, érzelemmentes, szeretet nélküli statisztájává, a célszerûség gépezetének egyik kerekévé. Ha ma fontossá válik, hogy megtanuljuk megkülönböztetni a szellemet, akkor nem szabad egyedül a jó és rossz szellem, tehát az angyalok és démonok megkülönböztetésére vonatkoztatni. Ennek mûvészete már az élõ és a holt megkülönböztetésénél elkezdõdik. Mindenki úgy véli, ezt magától értetõdõen meg tudná tenni. De ez veszélyes tévedés. Ha megvizsgáljuk, mi hat az emberben a szellemiségnél, akkor fel tudjuk állítani a mércét, vajon ez egy olyan szellemiség, amely az életet gyarapítja, vagy egy olyan, amely a halált. Ma egyenesen egy olyan szellem az uralkodó, amely a halál szolgálatában
2
SzG 2005/1
áll, mert sehol sem tud valami élõt létrehozni. Vajon a gondolkodás valami halott dolog? Nem az emberi szellem legcsodálatosabb diadalát mutattuk föl? – Bizonyosan, de nem arra szolgál-e a legtöbb új találmány, hogy még jobban lehessen ölni és megsemmisíteni? Ezek az „új ötletek” alapjában véve mind egy irányba mutatnak. Így volt a nagy háborús katasztrófák pillanatainak utolsó stádiumában, amelyben az ember úgy vélte: a hadvezetés most egészen új eszközöket, egészen új stratégiai ötleteket fog felhasználni. A valóságban nem voltak új ötletek, csak a már korábban is meglévõ géplogika gondolkodott tovább következetesen. Az ember ledöntötte az utolsó korlátot is, amely még létezett isten és ember felé. Már nem játszott szerepet, hogy az emberrõl volt szó. Megszületett a „totális háború”, amelyben a hadvezetést akadálytalanul gépesítették. A háborút egy nagy gépezetként akarták lefuttatni. Az emberi szellem vívmányai alapjában véve mind így néznek ki. A mai emberiség nem hoz létre életet adó, produktív, teremtõ ideát. Tud szellemes lenni és hallatlan találmányokat alkot, de nem teremtõ gondolatból teszi. Azért teszi meg, mert hagyja gondolkodni a gépet, a rendszert. Az is, amit ma az ember szervezetnek nevez, nagyrészt a rendszer törvényszerûsége, és az egész élet bürokratizálásához vezet. Az ember szeretné csökkenteni a hivatalnokok számát, de a rendszer nem hagyja, és az apparátus mértéktelenül növekszik. Ha beengedjük az élet kertjébe a mechanikai elvet, akkor nem olyan könnyen válunk ismét urává. Természetesen nem lehet értéktelenné nyilvánítani a számoló gondolkodást. amelyhez ma az élet és a munka igazodik. De be kellene látni, hogy ilyen gondolatokkal a szellem csak látszólag teremtõen nyúl bele az anyag világába. A ma szokásos gondolkodáshoz nem tartozik hozzá az ember valódi belsõ teljesítménye: ehhez sokkal inkább a túlzásba vitt külsõ aktivitás sorolandó. Csak látszólag élõ a gondolkodás, amely csupán az ember halott agykérgében játszódik le. A valóságban ott a halál gondolkodik. Életidegen halálszellemiség származik belõle. Hasznos tárgyakat, anyagokat és apparátust hozunk létre azáltal, hogy az anyagot szétszedjük és felbontjuk, majd másképp ismét összerakjuk. De ez mind a múlandóság és a halál nagy látványos mutatványa. És amikor manapság az anyag elemzése annyira elõre tör, hogy az atomenergia területéig jutunk el, akkor találunk ugyan egy szellemiséget, de ez az utolsó kibontakozásában lévõ halálszellemiség. Az igazi gonosz szellem félelmetes kísértet-nagyságban emelkedik ki a mélybõl. Ha azután egy újságban olvasunk egy
ANTROPOZÓFIA
* Mint emberiség kellett megközelítenünk a kozmikus nagypénteki stációt. Ma elérkeztünk oda. Megérkeztünk Golgotánkra, az emberi szellem koponya-helyére. Itt végzõdik minden természetes élet: a keresztet a halál jeleként állítjuk föl. És miként 2000 évvel ezelõtt a nagypénteket nagyszombat követte, amelynek titka Krisztus pokolba kerülése volt, úgy ma egyidejûleg az emberi szellem pokolba kerüléséig jutottunk el. A mélységbõl már szivárog fel a hideg démoni hatalom félelmetes hadserege, amelyet megszabadítunk bilincseitõl lélektelen gondolatainkkal. János jelenésének (kinyilatkoztatásának?) negyedik pecsétje megmutatja számunkra a mai nagypénteki képet: fakó lovon vágtat a halál, és követi õt az alvilág, Hádész, a pokol. A bibliai mondat: „A halál a bûn fizetsége”, ez a legidõszerûbb mondat, amely meg tudja világítani korunk apokaliptikus életdeficitjét. Ebben a mondatban nemcsak a bûnrõl van szó, amelyet az egyes ember elkövet, hanem a bûnrõl, mint az istentõl távolba került emberiség állapotáról. Ehhez tartozik mindenekelõtt a megismerés bûnbeesése, amely az embert egy halott gondolkodásba vezeti .A bûnnek a fizetsége csak az általános halál-kényszer lehet, amely rátelepszik a földre és az emberiségre. Amikor elmúlt a nagypénteki sötétség és földrengés, Jeruzsálemben kísérteties halott-jelenések voltak, amelyek megrémisztették az embereket. Történnie kellett valaminek a holtak birodalmában, csak nem tudták, mi az. Azután húsvét reggelén néhányan legalább utólag megtalálták a kulcsot. Felismerték, hogy valóban történt valami a halottak világában. Valaki belépett oda, aki fölött a halálnak nem volt hatalma, aki inkább mint gyõztes állt szembe a halállal. Maga az élet ura hozott be egy mozgást az elhunytak világába; hagyta, hogy a Golgota óráit a pokolba kerülés órája kövesse. – Miért van az, hogy korunkban oly sok átláthatatlan érzékfölötti sejtés és élmény lidércfénylik és villámlik át a világon? Talán most is közel van egy húsvét, amelyen keresztül világossá válik, hogy ismét maga az élet ura az, aki mozgásba hozza a halottak világát? Egykor a húsvét reggel volt az utólagos kulcs minden rejtélyes felindulásra, úgy a
damaszkuszi nézés, amely felviláglik itt és ott az emberiségben, és a feltámadás közelségét mutatja, utólagosan meg fog világítani minden hatást és korunk rejtélyét.
* Hogyan találjuk meg a Golgota és az emberi szellem pokolba kerülésébõl, amelyben benne állunk, az átmenetet az emberi szellem feltámadásához és mennybemeneteléhez? – Krisztus feltámadása nem egyszerûen csak egy pillanatnyi esemény, amely húsvét reggelén megtörtént. A „halál feletti gyõzelem” egy harc befejezése volt, amely Krisztus egész életén végigvonult. Milyen fegyverrel és milyen erõvel vezette ezt a harcot? Élt benne a belsõ élénkség és aktivitás parázzsal teli tûzhatalma. A Jordán folyónál történt keresztelés pillanatában éledt fel benne ily módon, és három éven át harcolt a halál hatalmaival. Maga az élet jelent meg egyedülállóan erõteljesen ebben a belsõ aktivitásban, és végül leküzdötte a halál hatalmát. A tûzzel rokon belsõ aktivitás az anyag fölötti szellem hatalmaként nyilatkozott meg. Akkor csak egy szót kellett mondania vagy kezét rátennie a betegre, és elárasztotta az életáramlat. Egy folyamatos papi szolgálat zajlott külsõ oltár nélkül is. Egy szakramentális esemény volt Krisztus egész emberélete. Lénye egy folyamatos ima és áldozati láng volt. Megértjük ezt a nagycsütörtöki esti órák történéseibõl is, amikor kenyeret és bor adott tanítványainak, és azt
Hans Baldung, genannt Grien, Christus als Gärtner.
feliratot: „Atomenergia – életet adó vagy halálhullám?”, itt rájött talán valaki, mirõl van szó? Csak akkor keletkezik ebben egy következetes belátás, amikor felismerjük, mi valójában az „élet”. Amíg az ember a materializmusban marad, és letagadja az érzékfölötti világot, amelynek a legalsó szférája az élõ, nem tudhatja, mi az élet.
SzG 2005/1
3
ANTROPOZÓFIA mondta: „Ez az én testem, és ez az én vérem“. Az anyag fölötti szellem átváltoztatás-hatalma nyilatkozott meg. Itt nem a halálszellem uralkodott, amely felszabadítja az anyagban az alvilág szellemeit; nem, a túlvilági élet-szellemiség szûrõdik át, és változtatja át az anyagot. Életre tudunk kelteni magunkban valamit ebbõl a belsõ aktivitásból, amely kivívja a holt és a halál fölötti gyõzelmet? Becsületesen be kell vallani magunknak, mily gyenge a lelkünk. Korunkban oly mértékben túlsúlyba került a külsõ aktivitás, hogy ezzel szemben már alig keletkezik belsõ aktivitás. A modern ember számára az élet egy filmként pereg le. Minél több igyekezetet és buzgóságot bontakoztat ki külsõ értelemben, annál kevésbé tesz igazi erõfeszítéseket, hogy hatást gyakoroljon életére. Magához sem tér, mert nem jut el a belsõ nyugalomhoz, amely minden belsõ aktivitás elõfeltétele. A belsõ legfeljebb egy súlyos sorscsapás hatására mozdul meg egyszer, és talán egy különösen boldog átéléskor is. Néha-néha megmozdul talán még a költõkben is, festõkben, szobrászokban és zenészekben: az élettartalék utolsó maradéka a halál nyomása alatt. Tulajdonképpen korunk Krisztustól való eltávolodását mutatja a belsõ aktivitás minimálszintje, amelyre az emberiség ma eljutott. Magunkat kereszténynek nevezzük; de ha nincs bennünk ez a belsõ aktivitás, akkor nem vagyunk keresztények. Aki csak a külsõ buzgóság átláthatatlan halálmágiáival dolgozik, és nem állít vele szembe valamit a belsõ élénkség tüzébõl, csak nevében tud keresztény lenni.
* Hogyan jutunk el oda, hogy ismét kifejlesszünk egy belsõ ösztönzést, amely az életszellemhez vezet el és nem a halálszellemhez? Ez elsõsorban arra vonatkozik, hogy a koponya-helyre megérkezett gondolkodásunk kiszabaduljon a keresztrefeszítés hatalmából. Ha gondolkodásunk ismét megtanul alázattal párosulni, kiszabadítja magát az agyhoz kötöttség zsarnokságából és megszünteti, hogy csupán hûvös értelem legyen. A gondolkodás ismét rokonságba kerül a hálával és áhítattal. A szívnek meg kell tanulnia együtt gondolkodni a fejjel. Akkor a gondolkodás felemelkedik a horizont fölé, – Rudolf Steiner ezt ábrázolta „A szabadság filozófiája”-ban és sok más könyvében –, amelyben ismét belsõ aktivitás van benne. A teremtõ princípium ismét fellángol az emberi szellemben; az élõ szellem fölélendül a csupán látszólagos szellemnek. Az elsõ lépés abban áll, hogy megfelelõ módon vegyük észre az élõt. Minden egyes növény nemcsak tavasszal, hanem minden idõszakban áttö4
SzG 2005/1
ri a materializmust. Az ágakból kitörõ élet titka megtanít minket másként gondolkodni. Egyedül már az a belátás, hogy a mai fejgondolkodással nem értjük meg az életet, a belsõ ember számára éltetõ levegõt teremt. És ezután válik lehetõvé a távolabbra tekintés. A világ legalsó szintje elõtt állunk, amely a Cherubimig és Seraphimig megy fel. Itt be kell kerüljön az alázat a gondolkodásunkba. Az érzékfölötti világ létezésével számoló gondolkodás már feltámadóban van. A feltámadó gondolkodás felismeri az érzékfölötti világot. Nem könnyû a gondolkodásnál kezdeni. Ugyanakkor el kell kezdenie az embernek, mint a kor emberének az istenhívés hû gyakorlatát. Kiszabadítjuk magunkat a külsõ buzgóság halálmalmából, ha legalább a nap egy bizonyos szakában tudatosan beleállítjuk magunkat a szellemi világba, hogy egy érzékfölötti világ tagjaként érezzük magunkat. A legbelsõ aktivitás élõvé válásában az lenne a kezdetek kezdete, amit „hit”-nek nevezünk. Elkezdünk hívõvé válni, mivel nem úgy gondoljuk, hogy „csak valamiben” hiszünk. A hit a bátorság ereje a lélekben. A belsõ aktivitás elhalásával az ember ma minden szempontból hagyja, hogy az élet visszaszoruljon. Nemcsak a szegénységtõl, betegségtõl és haláltól fél. Félelem és aggódás uralja életét, és az élet egy folytonos meneküléssé válik saját maga elõl. Itt egy igazi bátorság szükséges. A lélek egészen elerõtlenedik, mert nincs hite. Elkerül minden egyedüllétet. De az egyedüllét pillanatai nélkül soha nem találjuk meg a belsõ út kezdetét. Csak azáltal tanulok meg a belsõ tevékenységben bejutni a magasabb világokba, hogy azt tudom mondani: felemelem lelkemet istenhez, szeretem istent. A hit imává válik, és a lélek megszabadul félelmétõl, gyengeségétõl és gyávaságától. De ez ne legyen egoista istenhívõség. Minden egoizmus gyengévé teszi az embert. A leggyengébb lelkek a legdurvább egoisták. A csendes, önzetlen embereknek ezerszer több erejük van. Az igazi keresztény ima kezdete az odaadó-ima, a hit-ima. Belenõ a „Krisztus nevében való imába”. Krisztus alakja mint egy tûzoszlop áll elõttünk, amikor belsõ aktivitással áthevítve érezzük magunkat, amely által végül is Krisztus kivívta a halál feletti gyõzelmet. A magunkban kifejleszthetõ belsõ aktivitás csak egy vágy, hogy Krisztus tûz-lélekakarata lehessünk, egy ima, hogy részt vehessünk ebben. De minél többet megtanulunk a hit erejével kimondani: „ Nem én, hanem Krisztus énbennem”, annál jobban belefolyik isten aktivitása bensõnkbe. Kegyelemmel teli részt kapunk az istenhívõség elemébõl, amelyben nemcsak mint ember imádkozunk és áldozunk. Krisztus gyõztes-hatalma
ANTROPOZÓFIA és feltámadás-hatalma megsegíti gyengeségünket és megszabadít a haláligézet sokféle bilincsétõl. Megtapasztaljuk Krisztus szavainak igazságát: „Én élek, és ti is éljetek”. Ez a közösségben ünnepelt szentségek oltár elõtti misztériuma is. A feltámadott hat a lelkekben és maga fölé emeli azokat. A közös imádat Krisztus nevében beleépíti az élet birodalmát az elhaló földi létbe. A Golgota és az emberi szellem pokolba jutása között rátekintés nyílik az emberi szellem feltámadására és mennybe menetelére; nem egy túlvilági mennybe, hanem a szellemi kiemelkedés mennyébe, az igazi felemelkedés mennyébe, amely bennünk az anyag keresztjére szegezett valódi saját magunk felemelkedése is.
A Pál által többször idézett ótestamentumi mondat: „Az igazságos a hitének adja oda magát”, azt akarja mondani: az embernek, aki belsõleg rendbe hozta magát, a hit erejétõl van hatalma, hogy életét, élõségét kiszakítsa a halál kezébõl és felemelje. Nem gondolja, hogy külsõ életét meg tudná hosszabbítani: életerejének foka és értéke emelkedik, kiegyenlíti az élethiányt. És ezután válnak tapasztalattá Krisztus szavai: „Aki hisz bennem, annak belsejébõl élõ vizek folyói ömlenek.” (János 7,38) A fordítás alapja: Emil Bock: Der Kreis der Jahresfeste, 1999 Urachhaus GmbH, Stuttgart Fordította: Buella Mónika és Sass Manuela
D. N. Dunlop
INDIVIDUALITÁS
ÉS SZEMÉLYISÉG
D. N. Dunlop
D. N. Dunlop alábbi írása egy spirituális állatöv-kozmológiára épül, amely minden lét és keletkezés 12 princípiumát foglalja magában. A tanulmány a szerzõ Science of Immortality címû könyvének (London, 1918) részlete.
A légzés végigkíséri az életet és átjárja a formát, és a formán keresztül behúzódik a nemiségbe (involúció). A nemiségen, a vágyon és a gondolaton keresztül elvezet az individualitáshoz (evolúció). Ez a körforgás a jelenségek megjelenõ világán át vissza a láthatatlan szellemi világba. Ez a körforgás mutatja a lélek útját az ismeretlenbõl az ismerten át vissza a bensõnek és a túlviláginak végtelenjébe. A személyiség kialakulása a légzéssel kezdõdik. Ha nem sikerül az embernek a halála elõtt az Énjét avagy az individualitását megismernie, akkor még további személyiségeket kell kiformálnia mindaddig, amíg végbe nem viszi a földi lét nagy feladatát, hogy azután a sok inkarnáció tapasztalatainak köszönhetõen többé már ne kelljen részt vennie a születés és halál körforgásában. A légzéssel veszi kezdetét az involúció. Minden szent írás utal arra, hogy a fejlõdésnek ezen a fokán az ember egy „légzés-lény” (Atem-Wesen).
Ez a „légzés-lény” a légzése révén ösztönzi az élet csíráját. A nagy asztrális tengerek a légzés révén jönnek mozgásba, és késõbb láthatóan megmutatkoznak a férfi és a nõi testekben. Ez az az idõpont, amikortól az emberi alakban a vágy a szellemi légzésre reagál (anspricht), és összekapcsolódik az emberi gondolkodással. Ezzel kezdõdik az emberi felelõsség, mert „a gondolat – sors”. A gondolkodás által a légzés átváltoztatja az életet, formát, nemet és vágyat a magasabb Én, az igazi individualitás köntösévé. Az individualitás maga nem élet. Bár impulzust ad a légzéshez, amely azután az életet felébreszti, és meghatározza az élet irányát annak különféle feladataival. Az individualitás nem is forma. Mégis megalkotja minden inkarnáció számára az alakot. A tervvázlat elõírása szerint formálódik meg minden személyiség az életerõk segítségével, és nemének megfelelõen beleszületik a fizikai világba. De az individualitásnak nincs neme sem. SzG 2005/1
5
ANTROPOZÓFIA Mégis õ maga a fejlõdés kiváltója a hajdani kétnemûségbõl az egyik vagy másik nembe, és ezzel a szexualitás tüzén keresztül a Föld-erõk számára válik hasznossá (gestählt wird). Az individualitás a be- és kilélegzés váltakozása révén a nemek különféle hajlamainak megtapasztalásával megtalálhatja a kiegyenlítõdést: a nemiségben a család és a világ iránti kötelességek maradéktalan teljesítésével megtanulhatja egyensúlyba hozni és harmonizálni azt, ami különállóként jelenik meg, de a valóságban egy tökéletes egységet képez. Az individualitás mégsem vágy, jóllehet a vágyat felébreszti alvó állapotából. Felhasználja a vágyat és legyõzi annak ellenállását, amit az vele szemben tanúsít. Ezáltal megerõsödik a szellem, és a vágy átalakul akarattá. Az individualitás nem is gondolat. Mégis a légzésben való jelenlétével a vágyon keresztül létrehozza a gondolatot. Ez egy olyan folyamat, amely által az individualitás végül felemelkedik a fájdalom és az öröm, a szegénység és a gazdagság fölé, és a kísértések tûzpróbájából tisztán és halhatatlanul elõlép. Az individualitást a magasabb szellemnek nevezik, amely az „Én vagyok” elv mindannyiunkban, amelyet a személyiség beárnyékol, és amely csak részben inkarnálódik életrõl életre. Az alacsonyabb szellemben a személyiségen keresztül a magasabb szellem azon része tükrözõdik, amely minden emberrel együtt inkarnálódik. A szellemnek ez a része az, amelyet a legtöbb ember szellemként ismer. A fejlõdés jelenlegi pontján a szellem öt feladatot végez a szagláson, ízlelésen, halláson, látáson és tapintáson keresztül, vagyis általában az öt érzékszerv segítségével. A magasan fejlett embernél vannak még bizonyos szervek az agyban, amelyek lényegesen összefüggnek a gondolkodás folyamatával, nevezetesen az agyalapi mirigy (hipofízis) és a tobozmirigy (epifízis). A szellemnek e két szerv fejlõdésével lehetséges két további feladatot teljesítenie, amelyek végül a saját lényünk megismeréséhez vezetnek bennünket. E két szerv mégis csak nagyon keveseknél, valószínûleg csak a legmagasabb fokú bölcseknél mûködik. Mi mindannyian még olyannyira a vágyaink uralma alatt cselekszünk, hogy ezek a szervek elsatnyultak a nem-használásuk miatt. A magasabb szellem csak akkor képes teljesen jelen lenni, ha az individualitás képessé válik ezen szervek használatára és azokat feléleszti. Az alacsonyabb szellem vagy a magasabb szellemmel köti össze magát, vagy az érzékekkel 6
SzG 2005/1
és vágyakkal, ahogyan ez a legtöbbünkre jellemzõ. A szeretetnek például két fajtája létezik: az egyik, amit rendszerint szeretetnek nevezünk, tulajdonképpen csak vágy; a másik a magasabb szellemhez kapcsolódik, és lényege az áldozat, a saját önösségünk feladása valami érdekében, ami rendszerint csak mint absztrakt princípium jelenik meg. Az individualitásnak az a része, amelyet alacsonyabb szellemnek nevezünk, a születéskor a légzéssel beleárad a személyiségbe. Az ember a szokott módon a fizikai légzésen keresztül inkarnálódik a fizikai testbe. Az alacsonyabb szellem a légzéssel húzódik be a testbe, de nem a fizikai légzés útján, mert ez csak a szellemi légzés egy reflexe, amelyet mi alacsonyabb szellemnek nevezünk. Ez csak a magasabb szellem avagy az individualitás visszatükrözõdése, amelyet a Bibliában „Szent Pneumának”, vagy spirituális légzésnek mondanak. Ez a spirituális légzés mindaddig nem képes teljesen megvalósulni az emberben, amíg az ember meg nem újul. A megújult embernek azt nevezik, akibe a spirituális légzés egészen behúzódott. Jézus megkeresztelésének története a leereszkedõ galambbal szimbolikusan ezt az eseményt ábrázolja. Saját világát az ember a saját gondolatvilágával határolja le. Az individualitás világa gondolatok olyan szövevényébõl áll, amelyben õ maga mint valami takács dolgozik és szõ. A pók odaerõsíti selymes szálát egy tárgyhoz, majd egy másikhoz stb., és ide szövi bele a világát. Hasonló módon feszíti ki az Én a gondolatait, odarögzíti személyekhez, helyekhez, ideálokhoz, mindenféléhez, és így építi ki a világát. Minden ember világa szubjektív, univerzuma saját maga által határolt. Vonzalmai, idegenkedései, tudatlansága és tudása benne magában rejlenek; behatárolva él a saját világában, gondolatképei képezik valóságát. A pókháló megsemmisülhet, a pók azonban megmarad, hogy új hálót szõjön. Így ösztönöz az individualitás, hogy minden életben saját maga számára egy új világ teremtõdjön meg a személyiség által, aminek utóbb nem kell tudatosnak lennie, amiként a póknak is a korábbi hálói többé már nem tudatosulnak. A legtöbb ember a „személyiség” és az „individualitás” kifejezést szinonimaként használja, ezek azonban teljesen ellentétes jelentésûek. A személyiség (Persönlichkeit) fogalma a personus-ból ered, ami annyit jelent: „át-hangzik”, „keresztülzeng” (Durch-Tönen). Az individualitás szó az
ANTROPOZÓFIA individuus-ból vezethetõ le, ami nem megosztható. Ez egészen világosan megmutatja különbségüket. Az individualitás egy egészre vonatkozik, egy világra vagy egy lényre, amely az öntudat princípiumát hordozza magában. A személyiség adja a ruhát, amit az individualitás magára ölt. Az individualitás – és tulajdonképpen ez vagyunk mi – mindannyiunkban az oszthatatlan örök Én, amely a personán, a maszkon, a személyiségen keresztül gondolkodik, beszél és cselekszik, és amely valamely szereppel azonosítja magát az élet drámájában. A személyiség az életbõl, formából, nemiségbõl és vágyból képzõdik ki; ezek egymással megfelelõen összehangolódva alakítják ki az agy milyenségét, amelyben az individualitás lélegzik, és ami által gondolkodik. A személyiséget tekinthetjük egy fának, ami által az individualitás, ha azt helyes módon táplálja és gondozza, annak 12 gyümölcse összegyûjtésével és megízlelésével a tudatos és halhatatlan élethez juthat. A személyiség egy forma, amely által az individualitás láthatóvá válik, és eljátssza szerepét az idõk drámájában. A személyiség olyanféle, mint egy állat, amelyet az individualitás teremtett meg céljai számára; és ami, irányítva és tanítva, lovasát a dzsungelen át és a veszélyek közepette egy biztosabb és békésebb helyre viszi el. A személyiséget hasonlíthatjuk egy királysághoz, amelyben az individualitás a király, körülvéve minisztereivel, az érzékekkel. A szív királyi kamrájában tartja a király udvarát. Alattvalóinak, az érzékeknek a csakis jogos és használható kérelmei engedélyezése útján válik a király a káosz urává, és teremt meg egy jól vezetett királyságot, amelyben minden egyes érzék az egész test jóléte érdekében mûködik. Egy új személyiség felépítésekor és annak kidolgozásakor – az öröklési áramlat egész gazdagságával együtt, amely a születést követõen válik hatékonnyá – minden ember még megszületése elõtt törvényszerûen átéli az univerzum kialakulását és fejlõdését a kezdetektõl fogva az összes történelmi korszakon át. Az egész eddigi evolúción rövidített formában és sebesen mindannyian végighaladunk a fizikai világba való belépés elõtt. Az individualitás univerzumunk teremtõje, õrzõje és újrateremtõje, miközben a test alkímiai mûhelyében idõzünk; ez az a csodálatos mûhely, amely egy titokzatos könyvtárat tartalmaz, amelyben az emberiség történelme olvasható. Ez hordozza magában az elmúlt korszakok nyomait és a jövõ végzetét; ebben a mûhelyben találjuk
a lepárlólombikot és az olvasztótégelyt, amelyekben az individualitás a test táplálékai révén kivonhatja az élet elixírjét, az istenek nektárját. Az individualitás az alkimista, amely a mágia mûvészetével megváltoztathatja a kívánságokat, vágyódásokat és vágyakat, és amely az ilyen alacsonyabb rendû fémeket – a tûz által próbára téve a test olvasztótégelyében – képes tiszta aranynyá átváltoztatni. Itt fog azután minden idõk legrejtélyesebb mûve beteljesedni: az állat átalakulása emberré, majd végül az ember átváltozása istenné. A személyiség lényeges szerepet tölt be. Ha ez nem így lenne, akkor miért jelent volna meg egyáltalán a világban? Ha most eltörölnénk, akkor egy sötét éjszakába zuhannánk vissza, vagy foglyok maradnánk, rendelkezve egy tudással, de tehetetlenül arra, hogy azt hasznosítsuk, mint egy munkás szerszám nélkül, egy fazekas korong nélkül, egy isten az univerzuma nélkül. Ahol nincs gyümölcsfa, ott a kertész nem szedheti le a termést; megfelelõ ruházat nélkül a színész nem tudja jól eljátszani a szerepét; mint ahogy királyság nélkül nincs király sem, vagy a mágus semmilyen mágiát nem végezhetne eszközei híján. A másik oldalról nézve: ha nem lenne individualitás, takács, fazekas, isten, kertész, színész, utazó vagy király, akkor mi értelmük lenne a dolgoknak? Mi értelme lenne a kosztümnek színész nélkül? Élet a fa, alak a kosztüm, vágy az állat, ezek alkotnak meg egy nemiséget hordozó fizikai testet. A test a laboratórium, az individualitás a mágus, a gondolkodás az átalakulás folyamata; az élet az építõmunkás, a forma a tervezés, a nemiség az egyensúly, az individualitás az építész, a gondolkodás a folyamat, a vágy az erõ. A vágy sokféle hangon csendül fel, többnyire a leghangosabb a meghatározó. Az individualitásnak csak egyféle hangja van, amely a szív csendjében és nyugalmában fogható fel, és minden viszályt és hevességet megbékít. Az individualitás Isten hangjának, a bensõvé tett Krisztus, a magasabb Én hangjának nevezhetõ. Ha követjük ezt az individualitást, akkor erõt és hatalmat ad nekünk, és azt a bizonyosságot, hogy a helyeset kell tennünk. Általa békében vészeljük át az élet minden viharát, mígnem elérjük a magasabb nézõpont öntudatát, az „Én vagyok” tudatát. Ez végül eljuttat bennünket a kozmikus tudatba, amelyben az egész emberiséggel egynek érezzük magunkat és mindennel azonosulunk. Fordította: Szabó Attila
SzG 2005/1
7
ANTROPOZÓFIA
Gereben Ágnes
GEORG KAWTARADZE
A
SZABAD GONDOLATOK HÁZÁBAN
Január 21-én és 22-én Georg Kawtaradze-t látta vendégül a Szabad Gondolatok Háza. A szemináriumi sorozat keretében most elõször találkozhattunk Kelet-Európából érkezett elõadóval. Kawtaradze úr elsõsorban az orosz történelemmel, valamint kultúrtörténet kutatással foglalkozik. Ezeket a területeket azonban több évtizedes antropozófiai tanulmányok adta nézõpontból közelíti meg. Témájának „A Fekete- és a Fehér-tenger vidéke – a kelet-európai térség két pólusa” – címet adta, új nézõpontot kínálva ezzel az eddig jobbára kelet-közép-nyugat irányú tanulmányokat folytató hallgatóságnak. Elõadását, valamint a hozzá kapcsolódó beszélgetéseket Deák József fordította. A bevezetés az elõzményeket ismertette: a mai tudomány az említett két tengert semmilyen módon nem hozza kapcsolatba egymással. A tér és idõ által elválasztott különálló egységeket csak úgy kötheti össze, ha valamiféle közvetítõt talál közöttük. Ennek hiányában azonban az esetleges összefüggések észrevétlenül maradnak. Ez antropozófia azonban kitágítja megismerésünk határait. Túllép a materiálisan megtapasztalható valóság körén, és megnyitja számunkra azokat a területeket is, amelyek korábban csak a vallás számára voltak hozzáférhetõek. Kawtaradze úr évekkel ezelõtt jutott arra a gondolatra, hogy a két tenger neve valamiféle valóságos polaritásra utalhat. Ismerte Goethe színtanát, nézeteit a sötétség és a világosság folytonos küzdelmérõl, melynek eredményeként a szemünk láttára bontakozik ki a színek gazdag világa. Ezzel a látásmóddal járta a Fe-
8
SzG 2005/1
kete és a Fehér-tenger vidékét, valamint a közöttük elterülõ hatalmas térséget: Oroszországot. Ahhoz, hogy ezt a feltevését tényszerûen alátámassza, évek munkájára volt szükség. Ezen az általa végigjárt megismerési úton kalauzolta végig a hallgatóságát. Megmutatta, hogyan haladt lépésrõl lépésre kutatásai során. Ismeretei a tudomány számos részterületének anyagát fogták össze, kihasználva a különbözõ nézõpontok kínálta lehetõségeket, és minden részlettel tovább mélyítette, gazdagította a megsejtett polaritás tartalmát. A Fekete-tenger áramlásait megismerve, a természeti erõknek ilyen sajátos elrendezõdése mögött a szellemvilág egy sajátos konstellációját feltételezte: egyfajta szervet a Föld asztráltestébõl, a szimpátia- és antipátia-erõk megnyilvánulásának területét. Másfelõl a Szolovetszkijszigetek a Fehér-tengerben neolit kori építmények sorával jelzik a hely különös adottságait. A 30-40 cm magasságban rakott kõfalak keskeny, kígyózó ösvényt jelölnek ki. Ezek az
ANTROPOZÓFIA útvonalak szemmagasságból jól beláthatóak, és nem futnak zsákutcába, ennyiben különböznek a labirintusoktól. Feltehetõen az individuális gondolkodás kifejlesztését szolgáló misztériumiskola részeiként szolgáltak. Olyan asztrális erõk hatására utalnak, melyek az emberi agyban hatnak. Rögzített középpont köré tekeredett, egymással együttmûködõ, kiegyensúlyozott kígyót mintáznak ezek a rajzolatok. A szellemi világokkal való kapcsolat lehetõségét két különbözõ, egymással ellentétes irányban keresték ezeken a beavatási helyeken. A földi erõterek a Fekete-tenger térségében a múltbéli tudatállapotba való újbóli viszszajutáshoz nyújtottak segítséget. Ennek az eljárásnak az ismeretét a káldens misztériumok õrizték meg, tõlük igyekeztek egyszerezni a görögök. A messzi északon, a Fehér-tenger körzetében a misztériumok a távoli jövõre nézve készítették fel a beavatással embereiket, amikor majd egy harmonizált kultúrában fog megjelenni a szellemi. A térképen a Fehér- és Fekete-tenger vidéke két perifériát jelöl, s a közöttük fekvõ hatalmas terület átmenet a fejlõdés múltbeli lépcsõfokáról a jövõbelire. Az itt élõk se ide, se oda nem tartoznak már és még, ez a drámai helyzet hatja át életüket. Végezetül magáról az elõadás közben bejárt gondolati útról is kitûnt, hogy az ismertetett labirintushoz hasonlóan a periférián tekeregve jutottunk el a középhez: Oroszországnak és népeinek helyzetéhez. Az elõadást követõen a hallgatók kérdésein indulva jártuk körül a mindannyiunkat érdeklõ témát. Többek között megkérdeztük: - Hogyan látható ez a dramatika a két pólus között élõ népeken? - Mi hívta fel az elõadó figyelmét erre a témára, és miért éppen ezt a témát hozta Magyarországra?
- Hogyan alakult a szlávok története, és miért nem tudhatunk még úgyszólván semmit a szláv kultúráról? - Hogyan jellemezték az európai követek Szentpéterváron egy fogadáson beszélgetve az orosz nép mentalitását három szóval ( )? - Milyen az állam szerepe Oroszországban? - Van-e, volt-e orosz értelmiség? Mi jellemezte, volt-e kapcsolata a nép más rétegeivel? - Milyen az antropozófia helyzete Oroszországban, a Balti-államokban, illetve a Kaukázus térségében? - Miért nincs orosz történelem, miért a türelemnek van ott csak történelme? - Miért százszorosan nehezebb megélni az amerikai civilizációs hullámot az oroszoknak? - Milyen Szibéria helyzete, hogyan gazdálkodnak földdel, természeti kincsekkel? - Milyen erõi segítik az orosz népet a túlélésben? Ugyanakkor milyen veszélyek leselkednek fejlõdésére? - A Szovjetunió felbomlása milyen következményekkel járt, hogyan éli át az orosz nép a birodalom széthullását? - A keletre tolt szociális kísérletnek mi áll a hátterében? - Jelent-e veszélyt Kína Oroszországnak? - Milyen elnök Vlagyimir Putyin? Miért kapott bizalmat éppen õ a kormányzásra? - Milyen pusztítást okozott a lelkekben a bolsevizmus? - Milyennek látta Kawtaradze úr Gorbacsov pályáját? G. Kawtaradze Fekete- és Fehér-tengerrõl szóló elõadását a következõ számban közöljük.
A képek Szolovetszkij-szigetét mutatják.
SzG 2005/1
9
ANTROPOZÓFIA
“Minden csoda, vagy semmi sem az.” (Török Sándor) GONDOLKODÓ
PÉTERVÁRRÓL
Kawtaradze Georgij Alekszejevics antropozófus, történész, a Szentpétervári Gazdasági és Pénzügyi Állami Egyetem gazdaságtörténelem tanára. Grúzia nyugati részén, a sok nemzetiség alkotta, Fekete-tenger parti Gagra városában született, 1942-ben. Vele beszélgetett életérõl, találkozásáról az antropozófiával, az orosz antropozófiai mozgalomról Deák József.
– Kawtaradze Úr! Miként jelenik meg a Feketeés a Fehér-tenger az életében? – Nagymamám a Fehér tenger közelébõl Szentpétervárról költözött Grúziába. Egy méhészhez ment férjhez. Négy gyermekük született, szép családot teremtettek, ahol hagyománnyá vált legalább egyszer felkeresni Szentpétervárt. A déli, éltetõ, meleg Fekete-tenger gyermekéletem részévé vált. Ezt tizennyolc évesen északra, Leningrádba utazva el kellett veszítenem. Az ember feladata, hogy gyökereit átültesse az új helyre, ahová sorsa vetette. Itt az egyetemet elvégezve lettem történész, de a hideg Fehér-tengerrel egészen másfajta viszonyom alakult ki. – Mikor, hogyan találkozott az antropozófiával? – A lényeg végleges változatát akartam. De nagy kiábrándulások vártak. Neves professzoraink voltak, engem azonban nevük nem elégített ki, többet akartam tudni. Kételyeimre, gondolataimra a dialektikus materializmus tanárom hatvanas évekbeni intelme máig a fülembe cseng: “Gondolkodtak idáig eleget, sok emberöltõn át! Magának már nem kell. Csak elsajátítani, és minden a helyére kerül!” Többé nem látott elõadáson. Elkezdtem olvasni a XX. század elejének meghatározó mûvei közül sokat Nietzchsétõl. Ekkoriban találkoztam elõször a reinkarnáció fogalmával. Én is úgy gondoltam: az életnek csak akkor van értelme, ha létezik a reinkarnáció. Különös, de mihelyt áttértem erre a gondolkodásmódra, kezembe került az elsõ orosz nyelvû Steiner könyv: “Hogyan juthatunk a magasabb világok megismeréséhez?”. Egy magánházban bukkantam rá, ahová a sorsom vitt. Miközben olvastam, igazi csoda történt: nyugodt, meleg, fehér fény áramlott körém. Elég volt kinyitnom a könyvet, és máris megjelent e fényburok. Barátaim persze semmit nem észleltek, noha én azt hittem, õk is látják. De nem én voltam egyedül Oroszországban, aki ezt az érzést átélte. Huszonegy évesen világossá vált: megtaláltam, amit kerestem. 10
SzG 2005/1
Fontos lett felkutatni másokat, akik szintén ezen az úton járnak. Egyszer csak a házban, ahol a könyvet kaptam, bemutattak egy professzornak. Az egyetememen tanított építészettörténetet, de itt találkoztam vele elõször: mint antropozófussal. Éltek még köztünk öreg, Steiner írásokat õrzõ antropozófusok, de rájuk kellett bukkanni. Ez nem volt könynyû, hisz a sztálini megtorlás idõszaka õket is szétszórta. – Mennyire volt veszélyes antropozófiával foglalkozni akkor a Szovjetunióban? – Az államrendet nem fenyegettük, nem bántottak minket. De azért óvatosak, körültekintõek maradtunk. Hruscsov alatt, illetve a brezsnyevi korszakban már nem féltünk annyira. Színre léptek új, hozzám hasonló érdeklõdésû fiatalok, akikbõl hamarosan szervezõdött egy kis kör. Eljártak a nagy “öregekhez”, a nemritkán Steinert személyesen is ismerõ antropozófusokhoz, akiktõl Steiner írásokat kaptak. Ezeket írógépeken sokszorosították. Az antropozófia e második generációjának tagjai is hamarosan elkezdtek találkozni Leningrádban, majd Moszkvában. Ma már tudjuk, hogy e brezsnyevi kor volt számunkra a legkedvezõbb. Nagyon intenzív idõszakával más világ, gondolkodásmód köszöntött ránk a társadalmi életben, a mûvészetekben is. Az akkoriban születõ irodalmi alkotásokat, filmeket a korábbi rezsimmel szembeni tiltakozás ihlette. Napjainkra mindez megváltozott. Beköszöntött a szabadság, minden sekélyessé vált. – Mit lehet tudni Szentpétervár antropozó-fiai életérõl? – Oroszországban, Moszkvában mûködik az Orosz Antropozófiai Társaság, elnöke Szergej O. Prokofjev, a dornachi Goetheanumban mûködõ Általános Antropozófiai Társaság Svájcban élõ
Kawtaradze Georgij Alekszejevics
EGY “RENITENS”
ANTROPOZÓFIA vezetõségi tagja. Az õ inspirálására létrejött a moszkvai, egy szentpétervári és ogyesszai, sõt kijevi (!) tagozat. A kijevi antropozófusok válaszul saját ukrán társaságot hívtak életre. Az antropozófiát Oroszországban manapság legjobban a pravoszláv egyház támadja; pontosabban torz mását, amit kigondolt és terjeszt róla… A mi, Szófia nevû águnk független a szentpétervári tagozattól. Közvetlenül Dornachhal tartjuk a kapcsolatot. Tizenhat tagunk között van mûszaki és humán értelmiségi egyaránt, például építészmérnök, zenész, gazdasági szakember, Waldorf óvónõ. Kéthetente összejövünk, és Steiner elõadásokkal, írásokkal dolgozunk. Megbeszéljük mit mond számunkra a korábban kiválasztott, elolvasott elõadás. Ezután mindenki kijelöl belõle egy
számára különösen fontos részt, amelyet a második alkalommal mutat be. Szociális szempontból is jelentõsek ezek a beszélgetések, hisz a felmerült kérdéseket közösen beszéljük át. Ilyen beszélgetések adták az ötletet elõadásaim témáihoz is. Antropozófiai megközelítéssel kutattam egyebek közt az orosz népmesék üzenetét: azt, ki volt valójában az orosz történelem Ál-Dimitríj cárja, mire jöttem rá Gorbacsovval kapcsolatban. Az utóbbi téma a maga idejében rendkívül népszerû volt nyugaton. Elõadásokat tartani meghívtak Németország huszonöt városába, a skandináv és a balti államokba. Budapesten most járok elõször, “ A Fekete-tenger és a Fehér-tenger vidéke – a kelet-európai térség két pólusa” témájú kutatásom felfedezéseirõl fogok elõadást tartani.
Hans Möller
VLAGYIMIR SZOLOVJOV
ÉS
OROSZORSZÁG
Vlagyimir Szolovjov és Friedrich Nietzsche ugyanabban az évben haltak meg, 1900-ban, a századfordulón. Rudolf Steiner szempontjából mindkét gondolkodó jelentõs szerepet játszott. Mindketten közel kerültek az Én és a Lét rejtélyéhez. Ma, az új századfordulón e két ember gondolatai egyre aktuálisabbak. Szolovjov a Krisztus-impulzusba való betekintésével korábban ismeretlen magasságba emelkedett. Nietzschét ma mindenütt idézik, ám Szolovjov még nem szerepel teljes nagyságában és jövõbeli jelentõségében. Vlagyimir Szolovjov önemésztõ életet élt, mindig úton volt, nem volt állandó lakóhelye, és rendszertelenül táplálkozott. Már 47 éves korában meghalt. Andrej Belij a következõ benyomásaival ad számot arról, hogy Szolovjov életének utolsó évében hogyan olvasta fel “Rövid elbeszélés az Antikrisztusról” címû utolsó írását: “Szolovjov szomorúnak és fáradtnak látszott, mivel már megjelölte a halál, és attól a szédítõ belsõ nagyságtól is, amely különösen az utolsó hónapokban megfigyelhetõ volt rajta. Mintha látott volna valamit, amit senki más nem látott, és mintha nem találta volna a szavakat tapasztalatainak megosztásához. Olvasni kezdett. Amint a következõ szavakhoz ért: »János viaszfehéren felállt«, maga is olyan mozdulatot tett, mintha fel akart volna állni. Elnyúlt a támlásszékében. Az ablakon át cikázó villámokat lehetett látni. Szolovjov arca
JÖVÕJE
remegett a villámok fényében, mintha inspiráció érné. Rendkívül nagy, igézõ szürke szemei, hajlott háta, a hosszú, vékony karok, nagy szája elõreálló ajkaival, barázdált arca (…) Egy erõtlen karú óriás: hosszú lábak, sovány test, inspirált szemek (…) gyönge gyermek oroszlánsörénnyel.” Szolovjov meglepõ módon ábrázolta az Antikrisztust: nagy gondolkodónak, írónak és szociális munkásnak, meggyõzõdéses szellemiségnek, akinek tiszta felfogóképessége mindig megmutatja az igazságot – a Jót, amire az embernek gondolnia kell, Istent, a Messiást. Hitt bennük, jóllehet csak önmagát szerette. Jézusban a saját kiemelkedõ elõfutárát látta. Miután beavatást nyert a sötét szellem szolgálatába, természetfeletti gyorsasággal írta meg az “Egyenes út az egyetemes békéhez és az egyetemes fejlõdéshez” címû nagyszerû mûvét. Szolovjov legjelentõsebb filozófiai teljesítményeihez tartozott felolvasó-sorozata “Az Istenemberség”-rõl (1875). Az emberfeletti ember gondolata, mint az evolúció célja, akárcsak Nietzsche-nél, nála is világosan megmutatkozott, de a hatalom- és uralkodás-princípium minden formája nélkül. Az Istenember az eljövendõ Ember, aki újra eggyé válik a kozmikus valósággal, az isteni lényeggel, és benne az ember kettõs természete, az állati és a szellemi, a magasabb és az alacsonyabb lépésrõl lépésre egyetlen teljességbe olvad össze. SzG 2005/1
11
Manapság általános az érdeklõdés Szo-lovjov iránt. Csak most, a rendszerváltás után nyílt lehetõségük az oroszoknak legnagyobb filozófusaikat megismerni. Ez utóbbiak gondolatai ennek ellenére rányomták a bélyegüket az orosz kulturális életre a 20. század elsõ évtizedeitõl a második világháborúig. Magnus Ljunggrennek az “Antropos”-ban (Stockholm) megjelent cikke szerint az eltelt évtized Oroszországban az antropozófia évtizede volt. Általánosan kapcsolatba hozták Szolovjov gondolatait Steineréivel, és összehasonlították õket egymással. Csak most értjük meg, hogy Szolovjov milyen nagymértékben hatott a világirodalom egyik legismertebb mûvére, a Karamazov testvérekre. Dosztojevszkij 1878-ban zarándokútra ment a nála 32 évvel fiatalabb Szolovjovval a híres kolostorba, Optina Pisztinbe. Dosztojevszkij éppen akkoriban veszítette el második gyermekét, Aljosát, és vigasztalhatatlan volt. Felesége tanácsolta, hogy kérje meg az akkoriban istenes ember hírében álló filozófus Szolovjovot, hogy tegye meg vele ezt az utat. Szolovjov szívesen elkísérte õt. Dosztojevszkij regényében Amvroszi sztarec lett Zoszima elõképe, Szolovjov pedig Aljosa Karamazové. Aljosa volt a neve az elvesztett fiúnak is. Három évvel késõbb meghalt Dosztojevszkij. Szolovjov három különbözõ beszédet tartott emlékére, amelyekben rámutatott felfogásuk azonosságára a jövõre vonatkozó szellemi feladatban – eszerint keletre és nyugatra, és a különbözõ egyházakra az igaz Krisztus-impulzus révén kiegyensúlyozó és békítõ módon kell hatni, hogy az emberiség igazi egysége megvalósulhasson. Tudjuk, hogy Dosztojevszkij tervezte a Karamazov testvérek folytatását. A mû egy trilógia lett volna Aljosa fõszereplésével. Ekképp egyesült volna a filozófus Szolovjov és az író Dosztojevszkij elképzelése egy eljövendõ kereszténységgel áthatott társadalomról, amelyben az életenergia a társadalom minden területén áramolhat. Rudolf Steiner ezeket a gondolatokat a hármas tagozódású társadalom koncepciójában fej12
SzG 2005/1
tette ki, a társadalom olyan formálásában, amelyben lehetõvé válik a testvériség és a szabadság. A jelenlegi monolitikus állam antikrisztusi alapon áll, az egyházi ünnepnapokon pedig a magánvallást ápolják. De nem csak a társadalmi életet, hanem anyag-anyánkhoz való viszonyunkat is meg kellene változtatni. Ha a természetet csak élettelen gépként kezeljük, fellázad. Hogyan lehetséges ez az egyetemes változás? Szolovjov behatóan beszél a Szófiáról, az isteni bölcsességrõl, nem mint elvont elvrõl, hanem mint konkrét létezõrõl. Életében háromszor találkozott Szófiával. Elõször kilencéves gyermekként, 1862-ben Nagyboldogasszony napján, a moszkvai egyetem kápolnájában: a jelenés fényözönben, égi virággal a kezében mutatkozott meg, s teljesen betöltötte a gyermek lelkét. Gyengéden, végtelen szelídséggel mosolygott rá. Azután lassan és csendesen elenyészett. Másodszor a British Múzeumban találkoztak. Meglepõ módon itt ezt mondta a szent Szófia: “Gyere Egyiptomba”. A harmadik látomásban Szófia egy csendes sivatagi éjszakán Ízisz istennõ kendõzetlen arcát mutatta meg neki. Rudolf Steiner karácsonyi elõadásában, Az új Ízisz, az isteni Szófia k e re s é s é - b e n (GA 148) ugyanazokról a dolgokról beszél, mint Szolovjov: hogyan találhatna ismét rá az e m b e r , illetve az emberiség az Ízisz-misztérium új formájára? Fel lehet-e
Dosztojevszkij
A vallást, mûvészetet és filozófiát újra egyesíteni kell. A mi idõnkben, amikor egyre kétségessebbé válik egy jobb élet lehetõsége, Szolovjov gondolatai a megoldáshoz vezetõ utat jelentik. A saját erõfeszítésünktõl függ, hogy ismét feltámad-e Krisztus emberként a halálból. Így mondja Szolovjov.
Vlagyimir Szolovjov
ANTROPOZÓFIA
ANTROPOZÓFIA emelni a fátylat az istennõ képérõl, amelyre az van írva, hogy “vagyok, aki voltam, aki vagyok, és aki leszek”? “Halandó eddig még nem lebentette föl a fátylamat.” Most jött el a lehetõség felfedni a fátylat a Szófia-bölcsesség, az isteni bölcsesség révén, amely Szûz Máriával, az ég királynõjével áll kapcsolatban. Szolovjov “a világ õrangyalaként” ábrázolja Szófiát, aki minden létezõt befed szárnyaival, akár egy anyamadár a kicsinyeit, “hogy óvatosan vezesse õket az igazi léthez”. – “Szófia közvetítõ az isteni szellem és az embervilág között aktív és alkotó erõ.”
* Végül meg kell említenünk Szolovjovnak II. Sándor cár 1881. március 13-án történt meggyilkolása utáni kezdeményezését, amely egy hónappal követte Dosztojevszkij halálát. Elõadásában Szolovjov kinyilvánította, hogy az új cárnak meg kellene bocsátania apja gyilkosának, hogy ezzel megmutassa a keresztény
princípium realitását Oroszországban. Ez a nyilatkozat Szolovjov állami szolgálatainak teljes ellehetetlenülését vonta maga után. Szolovjov írt egy levelet is a cárnak, amelyben ugyanezt kérte. Szolovjovtól függetlenül Lev Tolsztoj is küldött egy levelet ugyanezzel a tartalommal. De a cár elhárította ezeket a javaslatokat. “Az apjára való tekintettel” nem bocsáthatott meg. Ezzel szemben egyre keményebb lett az elnyomás, és az általa kiváltott terrorizmus is, egészen a cárizmus bukásáig. Szergej Prokofjev hangsúlyozza A megbocsátás okkult jelentõsége címû könyvében, hogy a világtörténelem megváltozhatott volna, ha Oroszország vezetõi hallgattak volna akkori legnagyobb szellemiségeik tanácsaira. Ez esetben a 20. század katasztrófáinak nem kellett volna talán apokaliptikus méreteket ölteniük. Lenin nem volt természeti szükségszerûség. Marianne af Schultén német szövegébõl fordította: Tatai Mária
ROVATON KÍVÜL Andrej Belij
MEGVÁLTOZTATNI
AZ ÉLETET
„Steiner külsõ élete példa volt, felrázó példa; a megrázkódtatás két szélsõségben élte ki magát: lelkesedésben és gyûlöletben; mérsékelt érzelmeinkben alszunk; õ – ébresztett minket. Ha az alvókat ébresztik, hallják ugyan az ébresztõ hangját, de nem értik szavait, némelykor dühösen és szitkozódva másik oldalukra fordulnak. A gyûlölet, amit Steiner kiváltott – ez egy ilyen másik oldalra fordulás volt; ismerem ennek a másik-oldalra-fordulásnak a módját: a Doktornak a gyûlölködõk pont a saját hibáikat vetik a szemére. Oldalakat lehetne megtölteni a témával: „Doktor Steiner és támadói”. Ismerõsök (jó ismerõsök), sõt barátok (közeli barátok), és az õ személyes szemrehányásaik; fölöttébb érdekes téma: ki és milyen módon vet Steiner szemére valamit, ki milyen lelki defektussal rendelkezik; gondolatban gyakran foglalkoztam ezzel a témával, és a legmeghökkentõbb eredményekre jutottam: a Steiner ellen
felhozott vádak a vádlók öntudatlan lelki gesztusainak karikatúráiként leplezõdtek le. „Gyûlölet” – ezek voltak a Steiner léte által leleplezett lelki defektusok. A lelkesedés érthetõnek tûnik, de a Steinerhez való viszonyban a lelkesedés nem a helyes stílus, a lelkesedés azt a másik lehetõséget mutatta meg, hogy kész ugyan valaki a felébredésre, de a jóakarat ellenére csak a másik oldalára fordul, és azt álmodja: „felébredek”. Doktor Steiner számára a lelkesedés túl kevés volt. A gyûlölet keserûséget okozott neki: az emberek nem voltak közömbösek számára, SzG 2005/1
13
A. Belij
Visszaemlékezések Rudolf Steinerre (Részletek)
Semmi nem volt benne egy „A beavatott” címet viselõ olajnyomatból. És utalt is arra, hogy mai kultúránk feltételei mellett ez a kép romantikus kísértést és rafinált sarlatánságot jelent; az õ értelmezése szerint a tradicionális tanítók nem a „belátás”, hanem a titkos mûködés tanítói voltak, de a titkos mûködés korábbi tudatállapotoknak felelt meg. A tudatfejlõdés elõtt más út nyílt meg: a belátásé; ezen út mellett állt ki Steiner, szemben a lelkesedéssel és gyûlöletérzéssel. Az új tudás többé nem titkos közlések ballasztja, hanem egy bennünk szunnyadó szerv, a modern beavatási út problémája; egy út, ami a bennünk rejlõ, számunkra immanens megismerés/ismeretek uralásához vezet, és nemtudásunk ebben a vonatkozásban – álomittasság: a múlt felé fordulás mint lelkesedés (vallásos, misztikus, teozófikus) vagy mint gyûlölet és közömbösség.” (29-31. oldal) (…) „Ezen a ponton nagyon gyakran félreismerték, mindenek elõtt olyan emberek, akik Steiner elõadásainak „hipnotikus hatása” ellenére szívesen hangsúlyozták függetlenségüket. Steiner idõnként valóságos „mûalkotást” hozott létre: a hallgatók között ott volt egy 14
SzG 2005/1
A. Belij
a hieratikus yoga, ami a tulajdonképpeni odahallgatást kizárja, idegen volt számára; itt bizonyos gyengeségek is megmutatkoztak védekezett, polemizált –, mert az emberek nem voltak közömbösek számára, mert õ konkrétan szerette az embereket. Nem akarta a puszta egyik oldalról a másikra fordulást, „gyûlöletet” vagy „lelkesedést”, hanem az ébredést: elõrehaladást, vele együtt; szenvedett a lelkesedéstõl, amivel mint forró vízzel leöntötték, és szenvedett a gyûlölettõl. Az „egyensúlyt” nem az alvás nyugalmaként értette; felszólított a nyugalomra és a küzdelemre; a küzdelemben a nyugalomra, a tevékenységre a nyugalomból kiindulva; az egyensúlyt mint a küzdelem nyugalmát, „belátás”nak nevezte, és a konkrét belátás problémáját teljes jelentõségében állította elénk. Õ volt a „gyûlölõkkel”, „lelkesedõkkel” és „közömbösekkel” folytatott harc tüze, de a társasággal is, amit õ hívott életre, és a köröskörül tülekedõ ellenségekkel is, és barátoknak és ellenségeknek a legcsekélyebb nyugalmat sem ajándékozta.
vendég, aki normálisan a galériák madonnáinak és Beethoven zenéjének szeretett örülni. A doktorral szembeni teljes belsõ ellenállásában egy ilyen hallgató az elõadás hallgatása során tuskóvá változott, és csak arra volt képes, hogy „ideológiai sémákat” állapítson meg és utasítson el, anélkül, hogy észrevette volna, hogy ilyen sémák egyáltalán nem léteztek, hogy minden egy zenei ritmusban „áradt”, hogy a Doktor a szemére vetett „sémával” a legkevésbé értene egyet, hogy mindaz, amit õ látott és hallott, leginkább mint mûvészet lenne megérthetõ; egyáltalán nem jutott eszébe egy ilyen gondolat, és csak csodálkozott volna: Hogyan? Mûvészet? De hisz én azért jöttem, hogy egy elõadást hallgassak meg! Itt antropozófiának, nem mûvészetnek kell lennie! – Emberek, akik az ilyen pillanatokban saját elõítéleteik következtében fatuskóvá változtak, csak valaki olyannal hasonlíthatóak össze, akinek felhívják a figyelmét a lenyugvó nap fényében rózsaszínben világító földre, és erre így válaszol: nincs rózsaszínû Föld. Az ilyen bunkók láttán minden mûvész keresztet vet; az „antropozófiai ideológia” kritikusainak szerepében komoly képpel ülték végig Steiner elõadásait.
Nem mondhattuk nekik: Atyuska, felejtsd el az ideológiát, örülj egy kicsit a leskelõdés közben! – hanem hallgatnunk kellett az antropozófiával szembeni kritikátlanságunkról szóló mesét. Még a legokosabb emberek is áldozatul estek ennek az idiotizmusnak.
Árnykép A. Belijrõl
Sosem fogom elfelejteni azt a komikus jelenetet, ami Bergyajevvel esett meg, aki részt vehetett Helsingforsban Steiner kurzusán; a tíz elõadás mindegyikén kevésbé figyelt, sokkal inkább azzal foglalkozott, hogy a Steiner „mágikus kisugárzása” általi lehetséges befolyásolás ellen védekezzen, és így az egész ciklusból semmit sem fogott fel – a saját sémáján kívül, ami értelmetlen, csaknem ostoba volt; az egész teremben folyton csak az õ fújtatását, sóhajtozását és széke nyikorgását lehetett hallani, és amikor hátrafordultam efelé a fújtatás, sóhajtozás, nyikorgás felé, csak egy kilógó nyelvet láttam. Bergyajev „küzdött”. Késõbb kiderült, hogy tulajdonképpen mi is volt az, amivel küzdött: az elõadások egy bérelt teremben zajlottak, míg egy szomszédos teremben, aminek a Steiner rendezvényéhez semmi köze nem volt, valaki ugyancsak minden respekt nélkül a „Bolhakeringõt” gyakorolta zongorán. Bergyajev megszólította a barátomat: Mondja, Steiner elõadásai mindig zenei aláfestéssel zajlanak? – Ennek a kérdésnek az a vélemény volt az alapja, hogy a zenének a misztikus felvevõkészség fokozásához kell hozájárulnia. – De hát ez a Bolhakeringõ! – válaszolt a barátom. Azt gondolta: Talán csak nem azt hiszi, hogy Steinernek a Bolhakeringõre van szüksége kísérõzeneként? Bergyajev zavarba jött. A „befolyásolás” elleni küzdelem megbénította Bergyajev elementáris zenei felvevõképességét (jó ismerõje volt Szkrjabinnak).“ (173-175. old.)
(…) „Nem szenvedhette a megõrzött erények miatti önelégültséget. Gyakorta mondta: „Jobb hamisan gondolkodni, mint egyáltalán nem gondolkodni.” Ez alatt az etikára, nem a logikára gondolt: a gondolatnélküliséget minden bûnök legszörnyûbbikének tartotta: az „állvamaradt” gondolat: szokás, az állvamaradt szokás: ösztön, a meggyökeredzett ösztön maga a halál. Steiner legalább a gondolatainkat fel akarta szabadítani, hogy feltartóztassa bennünk a halált; minden állvamaradtat úgy tekintett, mint valami visszafejlõdést, egy lesüllyedést, és ez a lesüllyedés a megõrzött erények önelégült érzésével kezdõdik. Véleménye szerint néhány antropozófus „nem gondolkodik”, amikor azt hiszi, hogy az antropozófia révén minden világossá és áttekinthetõvé válik; az ilyen széplelkûség ellen Dornach-ban mindig mennydörgött: „Ez mégsem megy, állandóan ilyen megvilágosodott mosollyal járkálni, és folyton csak meditálni és meditálni és meditálni! Igazán szervezhetnének egy kört a maguk továbbképzésére! Vagy egyszerûen csak összejönnének és egy kicsit nevetgélnének és egymást kölcsönösen parodizálnák!” Õ, a szellemi vezetõ, aki meditációkat adott az embereknek, arra szólított fel, hogy ezeket a meditációkat parodizálják, nem csak úgy körülbelül; néhány hölgynél túlságosan szépen sikerültek akkoriban a meditációk, amelyekben az egyik hölgy azt tapasztalta, hogy õ lenne az újratestesült Pál apostol, egy másik maga az õsanya Éva. Az ilyen „szép” meditációk árnya egyre sûrûbbé vált: pletykákká vált, melyek mérgezték a dornachi atmoszférát. A paródiára való felszólítást az egyik „tanti” nem bírta ki – nevezetesen épp az õsanya Éva; és átéltük, ahogy egyik napról a másikra átváltozott: a nyakában viselt kereszt ellenére boszorkányként leplezõdött le, akit ki kellett zárni a társaságból; „Pál apostol” okosabban viselkedett: csöndben visszahúzódott egy sarokba, és egy egész évre visszavonult Dornachból. (Vajon megírta a paródiát saját magáról?)“ (114-115. old.) Verwandeln des Lebens, Zbinden Verlag, Dornach 2004 Fordította: Kádas Ágnes
SzG 2005/1
15
ANTROPOZÓFIA
Frisch Mihály
KISMAGYAR
HAMIS
Gondolatok a Metamorfózis címû újságban megjelent cikksorozat (Rudolf Hauschka: Táplálkozás) kapcsán
Korunk jellemzõ tünete a könyvhamisítás, amikor a szerzõ mûvét kiegészítik, lerövidítik, néhány gondolatát ellenkezõjére váltják stb. Miért is kerülné el ez az antropozófiai irodalmat, sõt úgy tûnik, itt még erõteljesebben jelentkezik ez a tendencia. Nem célom most, hogy a kérdés fenomenológiai elemzését adjam, csak megemlítek néhány példát. A leggyakrabban elõforduló hamisítás – mert ez is hamisítás – a rossz fordítás. Sajnos magyar nyelven is megjelent néhány Steiner könyv, amelyeknél nem menthetjük a fordítót és fõleg a kiadót azzal, hogy hát nehéz Steinert fordítani, mert olyan gondolatok kerültek be – nem szándékosan, de megbocsáthatatlan módon – amelyek zavarosak, érthetetlenek, vagy ami még rosszabb, félreérthetõk. A hamisítás egy egészen más mûfaja, amikor a szerzõ idéz egy mûbõl, majd hozzáteszi a saját gondolatát, de „elfelejti” kitenni az idézõjelet, sõt gyakran azt sem említi meg, hogy ez idézet. Nem kell különösen elemezni, hogy a hamisításnak ez a módja milyen alattomos és veszélyes. Az író egy tekintély gondolatait a saját gondolataival összemossa, így esetenként az olvasó az általa elfogadott és tisztelt tekintély „címkéjével” az író ettõl a forrástól sokszor teljesen eltérõ gondolatait kapja meg. Máskor pedig úgy csapódik be az olvasó, hogy mondjuk Steiner gondolatait az idézõjelet elhagyó író gondolatainak véli. Súlyos hamisításnak számít, amikor az író – sokszor bevallottan – megírja egy könyv rövidített, illetve egyszerûsített, könnyebben érthetõ változatát. Megjelent például Németországban egy waldorf szülõ tollából Steiner egyik mûve átírt formában, mondván így sokmindenki megértheti. Talán a hamisításnak ezen formájához tartozik a Metamorfózis címû lap III. évfolyam 1011-12. számában folytatásokban megjelent Rudolf Hauschka: „Táplálkozás” címû mûve. Már a címmel is baj van, hiszen az eredeti mû címe magyarul úgy hangzik: „Táplálkozástan”, és errõl tudni kell, hogy ez a szerzõ háromkötetes mûvének („Szubsztanciatan”, „Táplálkozástan”, 16
SzG 2005/1
„Gyógyítóanyagtan”) középsõ könyve. Dehát a címadás a legkisebb probléma. Ez a folytatásos cikksorozat azt a látszatot kelti, hogy az eredeti mû fordítása, bár a cikksorozatot az újság minden bevezetõ, magyarázó szöveg nélkül közölte. Kisebb nyomozás után kiderült számomra, hogy az újság a Magyar Antropozófiai Társaság könyvtárában is megtalálható, ismeretlen szerzõ ún. (a könyvtári katalógus szerint) „részletes kivonatát” közölték le. Az újság még azt is elfelejtette közölni, hogy ez a kivonat. De még ez sem a legnagyobb baj! A legnagyobb baj, hogy a közel 1/8-ra lerövidített szövegben minden valódi összefüggés elveszik, és megkapjuk – hasonlattal élve – az emberlény helyett a puszta csontvázát, de ezt is torzan. Az ismeretlen szerzõ talán könyvélményét akarta rögzíteni, így lenyomatát adta annak, amit a könyvbõl megértett, mégpedig úgy, hogy a kihagyott vagy lerövidített gondolatokat esetenként saját szövegével egészítette ki. Ha az újság legalább azt megtette volna, hogy utal arra, hogy ez egy ismeretlen szerzõ kivonata a könyvbõl, akkor csak azt mondanám, hogy nem szabadna ilyent megjelentetni, mert a kivonat nem pótolja az eredeti mûvet (Diákok kedvenc könyve a kötelezõ olvasmányok zanzásított változata, ahol a Hamlet két oldalban „megismerhetõ”. De itt legalább mindenki tudja, mirõl is van szó.) De az újság súlyos hamisítást követett el azzal, hogy még a kivonatolás tényét sem közölte. A cikk terjedelme nem engedi meg, hogy részletes elemzéssel bemutassam, hogy ez a cikksorozat az eredeti könyvhöz képest milyen tévedéseket, hamisításokat tartalmaz, itt csak két példát említenék meg. A cikk 8. fejezetében (A zsír mint táplálék) találjuk a következõket: „Ahogy a tüdõ a fehérjénél, úgy a máj játssza a legfontosabb szerepet az ember zsírháztartásában. Õ termeli az epét, ami a bélben lévõ tripsinnel együtt lebontja a zsírokat. Õ hozza létre az új emberi szubsztanciát, mikor az éterizált zsiradék átkerül a bélfal másik oldalára”. (kiemelés tõlem. F.M.)
ANTROPOZÓFIA A kivastagított mondat az eredeti könyvben így hangzik „ .... (a máj az) a szerv is, amely a szubsztanciát ismét az ember életébe betagolja, miután ezen tápanyag a bélben már teljesen halottá vált”. Nem tudom mit gondol a kivonat írója „éterizált zsír”-ként, de ezt nem írja Hauschka, és ebben az értelemben ez hamisítás, hiszen Hauschka itt Steiner nyomán arról ír, ahogy a halott anyagból varázslatos módon emberi szubsztancia keletkezik. A következõ példa igazi kismagyar hamis, több hamisítási típus is található benne. A 12. „Tej és méz” címû fejezetben a cikk kivonat így ír: „Ha nem innánk tejet idegenek maradnánk a Földtõl, nem éreznénk át földi feladatainkat”. A hamisítás ott kezdõdik, hogy a cikk-kivonat írója elfelejtette megemlíteni, hogy a könyv ezt mint Rudolf Steiner idézetet említi. A hamisítás azonban folytatódik, mert a kivonat írója az idézetet megcsonkítja és átalakítja. Az eredeti Hauschka könyvben lévõ Steiner idézet így hangzik „...A tej mint táplálék hozzásegíti az embert, hogy tetteiben a Földön teremtõvé váljék, összehozza õt a földi viszo-
nyokkal, de úgy hogy közben nem akadályozza azt, hogy az ember az egész Naprendszer polgára legyen.” Nem kell talán túl hosszú elemzés ahhoz – ha csak arra a különbségre utalok, hogy mit jelent „átérezni” a földi feladatokat, vagy „a tettekben teremtõvé válni” – hogy megállapítsuk: ez színtiszta hamisítás. Nem folytatva a példák sorát, ki kell mondanom, hogy súlyos felelõsség terheli a Metamorfózis újság szerkesztõségét, amikor ezt a cikksorozatot megjelentette, megtévesztve az olvasókat. A jelenség, amelyrõl írtam, általánosságban is nagy fájdalmat okoz nekem, de ebben a konkrét esetben még valamit megemlítenék. Alapítványunk tervezi Hauschka három könyvének a megjelentetését, mert a Steinert követõ generáció egyik alapmûvének gondoljuk ezeket. A megjelentetésnél még arra is vigyázunk, hogy az egymásra épülõ mûvek sorrendben jelenjenek meg. (Az elsõ kötet, a Szubsztanciatan 2005. márciusában jelenik meg.) Az újság által a nyilvánosság elé került ál „Táplálkozástan”, az egész Hauschka-i mûvet hamisítja meg, diszkreditálja.
Ertsey Attila
A
NÉPSZAVAZÁSRÓL
Arról, ami történt, a hazugságözönrõl, a szívszorító jelenetekrõl nincs kedvem írni. Makovecz Imre tömören és pontosan jellemezte, mi volt mindez, s mik a következményei: „…Sikerült a népszavazással az utódállamokkal tudatni, hogy bármit tehetnek, nem vagyunk már magyarok… Zsidósors a pogromok idejébõl…Életem szégyene 2004. december 5.…” A jelenség azonban rátekintést követel, mivel mindaz a pokoli történés, ami ma Magyarországon zajlik, egy tudatküszöb átlépésére való képtelenség tünete – melyet természetesen sötét hatalmi ambíciók a végletekig ki is használnak –, s ennek félreértése csak a helyzet élezõdését fokozhatja, akár tragédiáig menõen. Magyarország helyzete és sorsa centrális a világ jövõje szempontjából. Ami itt helyi drámának tûnik, az a Föld sorsát is befolyásoló esemény, melynek minden egyes ember tevõleges alakítója.
A Magyar Narancs c. hetilap 2004. decemberi száma interjút közöl az ú.n. kulturális elit egy ismert személyiségével, Nádas Péter íróval. Az interjú néhány szimptomatikus kijelentését vettem szemügyre, melyek újra és újra visszhangoznak a magukat kulturális és politikai elitként definiáló körökben, s a média által lefedett területen. Mik ezek a jellegzetes kijelentések, milyen akarat kifejezõdései, mit olvashatunk ki belõlük, s vajon érdemes-e velük foglalkoznunk?
(M.N.: „…miért lehet a nemzetfogalommal még mindig embereket manipulálni, és mitõl függ, hogy a nemzeti szólam meddig lesz ennyire hatékony?”) N.P.: „…A második világháború utáni európai történelem ezt a vitát nem tartja aktuálisnak. Trianon egy kastély…(…)
SzG 2005/1
17
ANTROPOZÓFIA Nem foglalkoznak vele.” „A szerbeket tíz éven át hagyták, szétdúlták az egykori Jugoszlávia országait. De hát maguk az európai választópolgárok nem járulhattak hozzá ahhoz, ami történt, mivel szemben állt a demokrácia alapelveivel. Etnikai alapon demokráciát csinálni nem lehet. Kénytelenek voltak bombázni.” „A népszavazás kérdései nálunk olyan ügyetlenül voltak feltéve (…)” „…Magyarország nem jelentõs hely.(…) Nincs magyar primátus, nincs extra szerepvállalás, a magyarságnak nincs a térségben küldetése.” „A nagy népeknek más a súlya, más a helyzete.” „…egy globalizált világban tilos olyasmit csinálni, ami a határon kívül nem értelmezhetõ.” „…a kötelezettségek meghatározása nem állhat etnikai alapon, mert abban a pillanatban más etnikumokat kezd sérteni.” „A magyar miniszterelnöknek, Gyurcsány Ferencnek köszönhetjük, hogy végre mondott egy világos nemet. És a kimondás kényszerétõl vezetve a népesség egy része szintén döntött az igen vagy a nem között.” „Orbán Viktor nagyon tehetséges fiatalember volt. (…) A számítása sem volt rossz. Ha liberálisként nem lehet sikere (…), akkor a jobboldalon keres magának támogatókat. (…) nagyon nagy számítási hibákat követett el. (…) Nem tudta meghatározni, (…) hol a határ a jobboldal és a fasiszták között. Miután a mai napig lebegteti, a csõcselék beáramlott abba a politikai rendszerbe, amit fölépített (…)” „…a másik irreális elképzelés, hogy Európa valami nagyszerû és fõleg finom idea lenne. Nem az. Európa egy szörnyû realitás, amelynek vannak óriási mûvészeti, tudományos, kulturális értékei. Ezek bármelyik nap szörnyet szülhetnek.”
Az egyik megállapítás, amit a szöveg alapján megtehetünk, hogy Nádasnak nincs nemzetfogalma. A nemzet és a nép minõségét elavultnak tekinti, a „tárgyalás” és a „választás” elvét helyezi az „etnikai” elv helyére, a korszerûség, a modernizáció jegyében. Ahol az „etnikai elv” 18
SzG 2005/1
megjelenik, ott rögtön veszélyt sejt, a nemzetfogalom kérdését kerüli. A magyarságnak szerinte nincs küldetése, de ugyanígy vélekedik Európáról is. Küldetést csupán a nagy népeknek tulajdonít, s néhány helyi demokratának, köztük vélhetõen önmagának. Egyfelõl jól csengõ frázisokat mond szolidaritásról és demokráciáról, másfelõl elõkelõ idegenként fogalmaz az itt élõkrõl („a magyarok”, „a népesség”), akiket szerinte irányítani, felügyelni kell, mert különben lépten-nyomon „szörnyet szülnek”, fasizálódnak, s akkor majd a felvilágosultak a demokrácia nevében kénytelenek lesznek bombázni. A nép mély lenézése olvasható ki mondataiból, s nézete szerint a rendszerváltáskor is „néhány emberre korlátozódott azoknak a száma, akiknek fogalmaik voltak arról, hogy mi a demokrácia.” Utoljára Gerõ Ernõ szájából hallhattuk a „csõcselék” jelzõt, melyet N.P. könnyedén ráakaszt azokra, akiknek nézeteivel nem ért egyet, s akiknek belsõ motívumaira nem is kíváncsi. Mi rajzolódik ki e világképbõl? Tartózkodnék N.P. megítélésétõl – aki egyébként egyike volt azon aláíróknak, akik Szerbia NATO-bombázása alatt nyílt levélben sürgették még több bomba ledobását –, mert személye egy jellegzetes gondolkodásmódot jelenít meg, inkább patológiás leírásra törekszem, a lehetõ legnagyobb tárgyilagossággal. A szöveg a XX. század történelmének mély meg nem értésérõl tanúskodik, amit azonban hiba lenne morálisan megítélnünk, mert ez a – késõbb definiálandó – tudatküszöb átlépésére való képtelenséggel magyarázható. Legyengült énje emellett olyan inspirációkat enged be tudatába, melyek nem tõle származnak. Nem nehéz a mozaikokat összerakni, mert azok koherensen az anglo-amerikai világpolitika fõ szándékait mutatják. Nádas Péter akarva-akaratlan ennek szócsövévé válik. Ehhez természetesen joga van, ahogy nekünk is jogunk van véleményt alkotni a jelenségrõl. Az amerikai évszázad Ma Amerika gazdasági és katonai eszközökkel világbirodalmat épít. Ez a folyamat a XIX. század végén kezdõdött. Európa akkor változások elõtt állt. A szociális kérdés megoldásra várt. Az Osztrák-Magyar Monarchia egyfajta unióként alkalmas volt a népek együttélésére, azonban belsõ reformokra várt. Régóta érlelõ-
ANTROPOZÓFIA dõ igény jelentkezett az itt élõ népek kulturális autonómiájának kiteljesítésére, az új társadalmi rétegek jog elõtti egyenlõségére és egy együttmûködésen alapuló gazdaságba való békés átalakulásra. Közép-Európa prosperált, hatalmas gazdasági fejlõdést valósított meg, közben görgette magával a szociális kérdés megoldatlanságát. Németország – a mai USA-hoz hasonlatosan – gazdasági expanziót hajtott végre, Oroszországba történõ hatalmas tõkekihelyezésekkel. Németország gazdasági ereje ekkor azonos volt az USA-val, ezért gazdasági konkurensévé vált. Eközben Anglia vezetõ köreiben egy eljövendõ háborúról beszéltek, mely átrajzolja a térképet és a közép-európai birodalmi rendszerek szétrombolása után köztársaságokat hoz létre. Közép-Európa vezetõ hatalmai – Németország és a Monarchia – elmulasztották, hogy a kor követelte változásokat végrehajtsák, ehelyett inkább a külsõ hatalom megszilárdítására törekedtek. Az elsõ világháború kitörése e mulasztások következménye, mely azonban lehetõséget adott az angolszász hatalmi szándékok megvalósulásának. Amerika beavatkozása következtében a szépen csengõ wilsoni elvek – a népek önrendelkezése – alapján a szétzúzott birodalmi rendszerek helyére mesterségesen létrehozott nemzetállamok kerültek – etnikai alapon meghúzott határvonalak mentén. Ezzel szemben állt az a Közép-Európai népekben élõ törekvés a hármas tagozódású szociális szervezet megformálása iránt, melyet elsõként Rudolf Steiner ismert fel és nevezett meg. A szociális organizmus belsõ követelményei szerint az egyén felszabadításának feladata elsõdleges, s a népek szabadsága csak ebbõl következhet. Wilson hatékony demagógiája valósult meg, mely az európai népek életének mély meg nem értésébõl született, s véres lakosságcseréket, mai kifejezéssel „etnikai tisztogatásokat”, kisebbségi létet teremtett egyfelõl, harcos nacionalizmust az újonnan létrejött nemzetállamokon belül másfelõl, elültetvén egy újabb háború csíráit. Ez volt Trianon. A trianoni határokat meszszemenõen az „etnikai elv” alapján húzták meg, méghozzá azok a hatalmak, akik ma is a világpolitikát alakítják. Ekkor Közép-Európa – ha darabokban is –, de még megvolt. Németország szellemileg és gazdaságilag összeomlott, átmenetileg megszûnt konkurens lenni. A két háború közt azonban megismételte és tetézte mulasztásait, óriási gazdasági fejlõdést produkált, ezzel ismét konkurenssé vált, szel-
lemi feladatát pedig ismételten elmulasztotta, sõt annak démoni ellenképét valósította meg. Az elsõ háború semmit nem oldott meg azokból a kérdésekbõl, melyek kitöréséhez hozzájárultak; a második csak elmélyítette a problémákat, egyúttal kettéosztotta Európát. Ez Közép-Európa eltûnését eredményezte, ami az anglo-amerikai céloknak tökéletesen megfelelt. Amerika mindkét háború révén óriási gazdasági potenciálra tett szert, míg Németország és a Monarchia helyén apró utódállamok romhalmaza hevert. Churchill 1946-ban az angolszász politikának a század hátralévõ részére szóló feladatát egy angolszász dominanciával rendelkezõ európai unió megvalósításában látta, mely számára egyedüli útként tûnt fel a világhatalom eléréséhez. Az 1989-es fordulat és egyesülés nem hozta el Európa önmagára eszmélését. Az Unió Churchill terveinek megfelelõen a század végére megvalósult, anglo-amerikai hegemóniával. Az új amerikai doktrína 1990 után a „Civilizációk összecsapása” lett. Huntington térképe, az „új Trianon” a világot absztrakt kulturális tömbökre tagolja, Európát pedig az „Euroamerika” nevû blokkba olvasztja. A tömbök közt permanens konfliktusokat feltételez. Természetesen Amerika szerepe „világcsendõrként” a „Divide et impera” elve alapján a peremterületeken a konfliktusok kezelése lenne. Hogy ezt betölthesse, ehhez a térképet kell hozzáigazítani, s ha nincs konfliktus, „casus belli”-t kell kreálni. A szerb háború ennek a sakkjátszmának az eredménye, és a következõ lépések fõpróbája. Bebizonyosodott, hogy a korábban évszázadokig békében együtt élni képes népeket fizetett provokátorokkal és szabadcsapatokkal – a néplélek mozgatóerõit manipulálva – össze lehet ugrasztani, s az együttéléshez való visszatérés helyett generációkra kiható tragédiákkal beléjük vésni az etnikai alapú önrendelkezés elvének elsõbbségét. A nemzetközi jogot lehet lábbal tiporni, mesterségesen gerjesztett konfliktusok ürügyén katonai agressziót végrehajtani „béketeremtés”, és hadiállapotot állandósítani „békefenntartás” címén. Ma a játéktér a glóbusz egésze. A konfliktusgerjesztés+beavatkozás régi módszerének (v.ö. Greene: A csendes amerikai c. könyvével ill. annak filmes feldolgozásával) legfrissebb példái Afganisztán és Irak. Az amerikai világpolitika szemszögébõl tehát így néz ki a helyzet. SzG 2005/1
19
ANTROPOZÓFIA
Hol a helyünk, milyen sorsra számíthat a magyarság jelen események után? A népszavazás során több dolog vált nyilvánvalóvá: – Magyarország gyarmattá vált. A kormány helytartóként mûködik, demagógiával és médiamanipulációval uralja az emberek tudatát. – Amerikának nem érdeke Közép-Európa megerõsödése, netán feltámadása. Érdeke azonban az etnikai feszültségek fenntartása és gerjesztése, mint állandó ürügy a felügyeletre és a beavatkozásra. A helytartók feladata ennek menedzselése és a gazdaság feletti uralom átjátszása a gyarmattartóknak. Amerikának nem érdeke a népek együttélése, a megértés Kelet és Nyugat, Észak és Dél közt. – Közép-Európa veszélyes, mert Amerika világhatalmi szándékaival szemben áll. Ezért minden, a gyógyulás felé tett kezdeményezést démonizálni kell: az érdekérvényesítést, magunk és a határon túli magyarok jogaiért való kiállást „hatalmi ambícióként” feltüntetni, a gazdasági talpraállás felé tett lépéseket klientúraépítésnek kell aposztrofálni. A békés nemzetegyesítés, a nyelvi-kulturális autonómia tilos. Trianon sem az egyén, sem a népek szabadságát nem hozta el. Megakadályozta viszont, hogy a Kárpát-medence népei együttélésük megfelelõ formáját maguk találják meg. Ez a feladat máig megoldatlan, s amíg így marad, addig csak fájdalom és szenvedés lesz részünk. Nádasnak egy kijelentésében igaza van: a népszavazás kérdése valóban rosszkor és roszszul lett feltéve. Mi a nép? A nép etnikai-nyelvi közösség. A Kárpát-medencében több nép élt-él, németek-szászok, tótok és más szláv népcsoportok, zsidók, és sokan mások. Vérségi értelemben vett „színmagyarok” leginkább a székelyek, de lényegében már csak a zárványokban találhatóak (pl. csángók). A népi karakter a vérségben él, az örökléssel adódik tovább. A nyelv helyhez kötõdik. A nyelv a néplelket inspiráló népszellemtõl, az arkangyaltól ered. A nemzet az önmagát megnevezõ közösség, mely kulturális karakterû, és ezért több népet is magába foglalhat. A magyarság minõsége 20
SzG 2005/1
Gyergyószentmiklós népe várja a népszavazás eredményét
Konzekvenciák
vérségtõl független. A Kárpát-medencében élõ géniusz, a népszellem köti össze mindazokat, akik ebbõl az inspirációból valamit érzékelnek. A népszellem nem soviniszta, az arkangyal nem lehet náci. Az etnikai konfliktusok okai a szellemtõl való elfordulásban és/vagy külsõ manipulációban keresendõk. A manipuláció célja éppen a népszellem sugalmazásának elfedése, visszájára fordítása. Hogyan lehetett volna a népszavazás kérdéseit helyesen föltenni? A kérdés a magyarság minõségét a vérséghez, a származáshoz kötötte. Ez egy átmeneti, adott politikai helyzetben jogos lehet, de helyes nem. A helyes kérdésnek a nyelvhez, kultúrához való viszonyra kellett volna kérdeznie, a magyarságot szabadon vállalt közösségként megragadva. Hogy ennek jogi formája mi lehet, arról további gondolkodásra van szükség. A magyarság vállalása nem mások ellenében valósul meg, de nem járhat konfliktusok nélkül. A Trianon óta eltelt idõ változásai a határrevíziót mára lehetetlenné és értelmetlenné tették. Mire lenne szükség és mi lehet a megoldás? A vámhatárok lassú feloldódása az egységes gazdaság megteremtéséhez segít hozzá. Ez alkalmat teremt az itt élõ népek közti békés gazdasági kapcsolatok kiépülésére, mely harmonizál. A jogi egyenlõség eszköze lehet a kettõs állampolgárság megadása, ha az adott politikai hatalom egyébként nem biztosítja az egyenlõ elbánást a kisebbségeknek. A kulturális autonómia (szabad nyelvhasználat a kultúra, az oktatás területein, valamint az állami intézményekben) megadása lehetõvé teszi a szabad kapcsolódást a nyelvhez és a kultúrához. Amennyiben a jogegyenlõség és a kulturális autonómia megvalósul, úgy a kultúra területén a természetes vonzódás, a szabad
ANTROPOZÓFIA konkurencia megindulhat. Konfliktusok nélkül, békésen felszínre kerülhet az államalkotó, a kultúrahordozó képesség, állami kényszerektõl és gazdasági befolyástól mentesen. A helyzetet nehezíti, hogy a külsõ hatalmak manipulációja nacionalista hatalmi ambíciókat és rossz lelkiismeretet ültetett a szomszédos népek vezetõibe. Ez csak hosszú, bizalomépítõ folyamat révén oldható. Az elrontott helyzet miatt nem megkerülhetõek a jogok érvényesítése kapcsán adódó egészséges konfliktusok, ezek azonban nem haladhatják meg a diplomáciai vita szintjét. Hogy a népszavazás katasztrofális eredménnyel járt, ez csupán azt jelenti, hogy a problémák nem oldódtak meg, tehát más úton, de továbbra is törekedni kell erre. Ha nem tesszük, még nagyobb katasztrófát elõvételezünk. A tudatküszöb Mi teszi lehetõvé azt, hogy az Európától idegen szándékok befogadásra találjanak? Leegyszerûsítés lenne csupán a kiszolgálók mûveletlenségével, immoralitásával magyarázni. Az amerikai szándék ismeri az „etnikai elv” hajtóerõit, azonban visszaél vele a konfliktusok gerjesztése során. A néplélek mozgató erõi mélyek és erõsek. Megismerésük hozzásegít a népek közti megértéshez és együttmûködéshez, de a visszaélést – nacionalizmust, rasszizmust – is lehetõvé teszi. Hogy manipulálni lehessen velük, mûködésüket homályban kell tartani. Ezért a népre-nemzetre való hivatkozást rögtön nacionalizmusnak, a népakarat keresését populizmusnak kell aposztrofálni. Németországban, ahol a nácizmus idején a legsúlyosabb manipuláció és visszaélés történt a nemzettudattal, ma már a népszellem kifejezés említése is „kódolt” nácizmusnak számít. Márpedig a néplélek, a népszellem mûködésének áttekintése nélkül nincs megoldás, s a manipulációnak nem lehet gátat szabni. A népszellemek megismerése a jelenkor tovább nem halasztható feladata. Ehhez azonban át kell törni a szellemi tapasztalás felé, mert az intellektuális tudat e megismerésre képtelen. Képtelenségét tudat alatt érzékelvén szorong és irracionális félelmeket táplál. A megismerés azonban feloldhatja e félelmeket, s a manipulációt kizárja. A néplélek, a népszellem mûködésének megértéséhez Rudolf Steinernek a János-evangéliumról szóló elõadását hívom segítségül. Az
evangéliumot beavatási ösvényként írja le, s ezt bevezetve, a kereszténység elõtti egyik beavatási útról, a perzsa Mithrász-kultuszról beszél. Ebben a tanítvány hét fokozaton át emelkedhetett fel. Az elsõ a „Holló” fokozat. A tanítvány ekkor válik képessé a fizikai világban szerzett tapasztalatait átvinni a szellemi életbe. Megkísérel felülemelkedni azon, ami csak õ maga. A második fokozat az „Okkult”. A tanítvány itt már néhány fontos okkult titok birtokába jut. Az Okkult már annyira megnemesíti énjét, hogy az eggyé válik saját közössége énjével, az õ érdekeiket magáévá teszi. A harmadik fokozat a „Harcos”. Ezek a beavatottak már képesek voltak saját magasabb énjüket átélni egy bizonyos mértékig. A Harcos a tágabb közösségért harcol. A negyedik fokozatot akkor érte el a tanítvány, amikor megszerezte a teljes belsõ harmóniát és nyugalmat, kiegyensúlyozottságot és erõt. Ezt a fokot nevezték az „Oroszlán”-nak. A beavatott olyan fejlettségre jutott, hogy az okkult tudást már nemcsak szavakban, hanem tettekkel is tudta képviselni. Az Oroszlán felemelkedett az egész törzs tudatáig, azt hordozta magában. A zsidóknál „Júda oroszlánja” az egész törzs énjét birtokolta. Az ötödik fokú beavatott olymértékben saját személyisége fölé emelkedett, hogy fel tudta venni magába a néplelket. A népszellem így õbenne élt. A perzsák az ilyen beavatottat úgy hívták: „a Perzsa”. Minden individuális eltûnt belõle, tudata eggyé vált az egésszel. Ma ez már másképp van, de a kereszténység születésekor még megvolt a jelentése.
A János-evangélium 1. fejezet 46. verse írja le Jézus találkozását Nátánáellel. „Találkozék Filep Nátánáellel, és monda néki: A ki felõl írt Mózes a törvényben és a próféták, megtaláltuk a názáreti Jézust, Józsefnek fiát. És monda néki Nátánáel: Názáretbõl támadhat-é valami jó? Monda néki Filep: Jer és lásd meg! Látá Jézus Nátánáelt õ hozzá menni, és monda õ felõle: Ímé egy igazán Izráelita, a kiben hamisság nincsen.” Nátánáelt itt mint az ötödik fokozatú beavatottat köszönti. Ez azt jelenti, hogy õ megismerte, mit jelent nekünk, embereknek az élet lényege, az Élet Fája. Életünkben elõbb a Tudás Fájának gyümölcsét kóstoljuk meg. Akkor részesül valaki a Tudás Fájának SzG 2005/1
21
gyümölcsébõl, amikor ki tudja jelenteni magáról, hogy „én”. Amikor a magasabb, a szellemi felébred az emberben, elõfordulhat, hogy Istennek meg kell védenie az embert. Jehova aggódott, hogy az ember, miután evett a Tudás Fájáról, enne az Élet Fájáról is, mielõtt még érett lenne rá. Az ötödik fokozatú beavatott megismeri, mi oldja fel ezt az aggodalmat, és mi emeli fel az embert minden halál és minden mulandó fölé. Ez a szellemi elem. Hogyan jöhet létre a szellemi elem az emberben? Aki mélyebbre hatolt már a Teozófiába, annak ez olyasvalami, ami az egész világon keresztül áramlik. Akinek a tekintete képes magasabb világokba pillantani, mindez, hogy kezdjük ezzel, az akár magasabb síkokra történõ belsõ fejlõdés egy állapota, mely kezdetben az asztrális síkon képként fejezõdik ki. Mikor egy személy elérte a beavatás ötödik fokozatát, õ mindig egy képet lát az asztrális síkon, olyat, amilyet azelõtt nem látott – egy fa képét, egy finom ágakkal dús, fehér fát. Ezt az asztrális síkon lévõ képet, melyet az ötödik fokozatú beavatott szimbólumaként kell tekintenünk, ezt hívják az Élet Fájának. Aki elérte ezt a pontot, arra mondják, hogy ült az Élet Fája alatt. Így Buddha ült a Bodhi-fa alatt és Nátánáel a fügefa alatt. Ezek kifejezések az asztrális síkon lévõ képre. Ami látható, az bensõ – akár testi értelemben belsõ-dolgok reflexiója. A Bodhi-fa nem más, mint az emberi idegrendszer asztrális tükörképe. Az, aki beavatás révén képes tekintetét befelé fordítani, látja saját belsõ életét, még testi értelemben vett belsõ életét is kivetítve, tükrözve a külsõ asztrális világba.(…) Nátánáelt úgy említik, mint aki tud. Ebbe benne rejlik, hogy „értjük egymást.” „Felele Jézus és monda néki: Mielõtt hítt téged Filep, láttalak téged, a mint a fügefa alatt voltál.” Ez azt jelenti: mi az ötödik fokozatú beavatás testvérei vagyunk. Ez az, amikor a beavatottak felismerik egymást. „Felele Nátánáel és monda néki: Rabbi, te vagy az Isten fia, te vagy az Izráel Királya!” Amint látják, a felismerés teljes. Jézus válaszolt neki és azt mondta, nem lesz kétséges, hogy õ több, mint egy ötödik fokozatú beavatott. Azt mondja: „Hogy azt mondám néked: láttalak a fügefa alatt, hiszel? Nagyobbakat látsz majd ezeknél.” 22
SzG 2005/1
A beavatás fokozatai tehát egyre nagyobb közösséget ölelnek fel – a saját maga feletti uralomtól kezdve a szûkebb, majd a tágabb közösségen át a törzs és a nép hordozásáig, s még tovább, míg az egész bolygó sorsával eggyéolvad. Az az emberi individualitás, aki a néplélek felvételére alkalmas, annak megnyilatkozik a népszellem, aki azonos a nyelvet uraló arkangyali individualitással. A néplélek élõ, emberi minõség, a népszellem pedig emberfeletti, arkangyali minõség. Mindkettõ univerzális. Amint az egyes ember is úgy tud a tágabb közösség szolgálatába állni, hogy individuális képességeit szabadon kifejleszti, majd egoizmusát átalakítva a közösség szolgálatába állítja, úgy egy nép is akkor tud az emberiség szellemi közösségébe lépni, ha sajátos karakterét szabadon kifejlesztheti. Ez pedig nem az uniformitás, hanem a szellemi szabadság, a kulturális autonómia területe. Amikor Nátánáel Krisztust Izráel királyának nevezi, nem világi uralkodót ért alatta. Mégis, Jézust hatalmi ambíciókkal vádolják. „A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt.” N.P. személye jól reprezentálja a tudatküszöb átlépésére képtelenek jelentõs számú rétegét. Mivel így maguk is a manipuláció eszközévé, de áldozatává is válnak, a helyzet észrevétlen megfordul. Az üldözöttekbõl üldözõk, a korábbi elnyomottakból elnyomók lesznek. Rudolf Steiner elõrevetíti a németség egy lehetséges jövõbeli sorsát, mely a zsidókéhoz lesz hasonlatos. Szétszóratás, hontalanság lesz osztályrészük, miközben hordozniuk kell azt, amit népszellemük rajtuk keresztül mondani akar. Ez egy lehetõség, mely, mint minden jóslat, bekövetkezhet. Oka a mulasztás. A világ ma megfordult. Gyakran tapasztaljuk, hogy annak, ami egyesek szájából elhangzik, az ellenkezõje igaz. Mi lesz Veled, Népek Krisztusa, Magyarország?
ANTROPOZÓFIA
Franz Kafka
A
TÖRVÉNY KAPUJÁBAN
A törvény kapuja elõtt áll egy õr. Ehhez az õrhöz odamegy egy vidékrõl jött ember, és engedélyt kér, hogy beléphessen a kapun. Az õr azonban azt mondja neki, hogy most nem engedélyezheti a belépést. Az ember töpreng, majd megkérdezi, hogy tehát akkor késõbb léphet majd be? – Meglehet – mondja az õr –, most azonban nem. – Minthogy azonban a törvény kapuja, mint mindig, nyitva áll, és az õr arrébb megy, az ember elõrehajol, hogy bemehessen a kapun. Amikor az õr ezt észreveszi, nevet és így szól: – Ha ennyire csábít, hát kíséreld meg, és menj be tilalmam ellenére. De jegyezd meg: hatalmas vagyok. Pedig a legutolsó vagyok az õrök sorában. Teremrõl teremre õrök állnak, egyik hatalmasabb, mint a másik. Már a harmadik látványát én magam sem bírom elviselni. – Ilyen nehézségekre nem gondolt a vidékrõl jött ember, hiszen a törvénynek mindig, mindenki számára elérhetõnek kell lennie, gondolja, de ahogy most a bundás õrt jobban szemügyre veszi, nagy, hegyes orrát, keskeny, fekete, tatár szakállát, úgy határoz, hogy inkább várakozik, amíg meg nem kapja a belépésre az engedélyt. Az õr ad neki egy zsámolyt és megengedi, hogy oldalt, a kapu közelében leülhessen. Ott ül napokig, évekig. Többször is megpróbál bejutni, és zaklatja az õrt kéréseivel. Az õr gyakran veti alá kisebb kihallgatásnak, kérdezgeti a szülõföldjérõl és sok minden másról, de ezek közömbös kérdések, amilyeneket a nagy urak tesznek fel, és végül mindig azt mondja neki, hogy még mindig nem engedheti be. Az ember, aki jól becsomagolt az útra, mindent felhasznál, legyen az bármennyire értékes is, hogy megvesztegesse az õrt. Az úgy-
szólván mindent elfogad tõle, de közben így beszél: – Csak azért fogadom el, hogy ne hidd, bármit is elmulasztottál. – Az ember hosszú éveken át szinte szakadatlanul csak az õrt figyeli. Megfeledkezik a többi õrrõl, és úgy véli, bebocsáttatásának egyetlen akadálya ez az elsõ. Átkozza a szerencsétlen véletlent, az elsõ esztendõkben gátlástalanul, hangosan, késõbb, ahogy öregszik, már csak úgy magában dörmögve. Gyermeteggé válik, és mivel az õr évekig tartó tanulmányozása közben annak prémgallérjában még a bolhákat is felfedezte, még a bolhákat is megkéri, segítsenek neki, és térítsék jobb belátásra az õrt. Végezetül látása meggyengül, nem tudja, valóban sötétedik-e körülötte, vagy csak a szeme csalja meg. Most ugyan észrevesz a sötétségben valami fényt, mely kiolthatatlanul árad a törvény kapujából. Már nem él soká. Halála elõtt az egész itt töltött idõ minden tapasztalata azzá az egyetlen kérdéssé sûrûsödik össze a fejében, amelyet eddig még nem tett fel az õrnek. Magához inti õt, mert merevülõ teste már nem tud felemelkedni. Az õrnek mélyen le kell hajolnia, mert a kettejük magasságkülönbsége ugyancsak az ember rovására változott meg. – Most még mit akarsz megtudni? – kérdi az õr. – Telhetetlen vagy. – De hát mindenki a törvény felé igyekszik – mondja az ember –, hogyan lehetséges, hogy ennyi év alatt rajtam kívül senki sem kért bebocsáttatást? – Az õr látja, hogy az ember már a végét járja, s hogy hallását elmúlóban még utolérje, ráordít: – Itt rajtad kívül senki be nem léphetett volna. Ezt a bejáratot csak a te számodra jelölték ki. Most megyek és bezárom. Fordította: Gáli József
SzG 2005/1
23
5. Ha megismered a világot, Felismered, hogy a világ eljutott A maga végpontjáig. Ez a gondolkodás. A gondolkodásban megragadod magad.
6. Õskezdet Melybõl minden kiindul, Õskezdet Melyhez minden visszatér, Õskezdet Mely bennem él – Hozzád, feléd törekszem én. Urselbst Von dem alles ausgegangen, Urselbst Zu dem alles zurückkehrt, Urselbst Das in mir lebt Zu dir strebe ich hin.
Ha megismered önmagadat, Felismered, hogy a világ Általad teremt tovább.
5 Oltár 6
3. Érzem, hogy énemet a sors formálja.
2. Ismerd meg a világot, megismered önmagad.
H
O
a világban
Az
t én
l
2 1
gyertya
tükör
N
Y
A vil
nben f az é el
ni át
3 4
ot
i íten ép
ág
4. Ismerd meg önmagad, megismered a világot
1. A világ ösztönzést ad, hogy átéljem magam.
LDLÉN
APLÉNY
Kapuõr
Kapu Hold-harang A Õskezdetben volt a gondolat, Az Istennél a gondolat, És Isten vala a gondolat. Õbenne van az élet, S ez élet, fényévé kell váljék énemnek. Bár világítana énemben az Isten-gondolat, Hogy Önnön sotétségben megragadhatná Az isteni gondolatot.
Nap-harang Im Urbeginne ist der Gedanke, Und der Gedanke ist bei Gott, Und ein göttliches ist der Gedanke. In Ihm ist Leben, Und das Leben soll werden das Licht meines Ich. Und scheinen möge der göttliche Gedanke in mein Ich, Dass die Finsternis meines Ich ergreife Den göttlichen Gedanken.
SZABAD GONDOLATOK HÁZA Avató ünnepség 2005. január 7. 2005. január 7-én avató ünnepséget tartottunk, a Szabad Gondolatok Háza avatását. Az ünnepségen az eredeti alapítókon kívül a Natura-Budapest Kft, az Ita Wegman Alapítvány és a Szabad Gondolatok Háza munkatársai és meghívott vendégek vettek részt. Az avatást követõ banketten hangzott el Kálmán István rövid beszéde, melyet most bevezetésként adunk közre. „Hét éve, 1998. január 3-án, szombaton volt a Szabad Gondolatok Háza avató ünnepsége. Az avatáson a hét alapító személyen kívül harmincnyolc meghívott vendég vett részt. Ma nemcsak a hétéves évfordulóra akartunk emlékezni, hanem a Ház megújított konstitúcióját akartuk felavatni. Az elmúlt évben a Szabad Gondolatok Háza folyamatos átalakulás után egy hármas intézménybe integrálódott, melyben a NaturaBudapest Kft, az Ita Wegman Alapítvány és a Szabad Gondolatok Háza elválaszthatatlan egységet képez. Az intézménynek ma tizenegy munkatársa van, akik közül csak hárman eredeti alapítók. Felvetõdik a kérdés, hogy miért kell a Házat újra felavatni? Mi változott meg? Mennyiben változott a világ körülöttünk, és mennyire tudatosodott számunkra az a feladat, melyet az alapítás idején megpróbáltunk megfogalmazni? Ami az elmúlt hét évben a világban és az Antropozófiai Társaságban történt, az a felnövekvõ generáció számára egyre jobban megnehezíti az antropozófia megértését, befogadását. 2001. szeptember tizenegyedikével radikális támadás indult a szabad szellemi élet ellen. Az antropozófiai mozgalmat ért külsõ támadásokat a belsõ felbomlás váltotta fel. A New age betörése a társaságba és az antropozófiai intézményekbe, a Rudolf Steinertõl való eltávolodás, mûvei-
nek elszakítása személyétõl, mindez olyannak tûnik, mintha az antropozófiai mozgalmat sikerülne pályájáról eltéríteni és egy másik világ felé orientálni. Kérdések fogalmazódnak meg: – Hogyan találja meg ma egy fiatal ember az antropozófiához vezetõ utat a tévutakon, kerülõutakon, zsákutcákon keresztül? – Hogyan tartható fenn a szellemi kontinuitás? – Hogyan végezhetõ egy praktikus (gazdasági) tevékenység úgy, hogy ne szakadjon el attól a forrástól, amelybõl származik? A feladat azért nagy, mert teljesen kimerültek azok az erõk, amelyek korábban támasz adtak feladataink elvégzésében. Ha egy feladat antropozófiai forrásból származik, akkor azt nem elég megérteni, hanem egész emberként kell magunkat átadni neki. Ez a feladat nem lehet csak egy része az életünknek. Olyan feladfatról van szó, amelyet az antropozófia szolgálatában kell elvégezni. A Szabad Gondolatok Házában szellemi megismerésre törekszünk, mely egyben kozmológia és krisztológia is. Az ég és a Föld találkozása fogalmazódik meg abban a Mihály-levélben, melyet az avató ünnepségünk szimbólikus formában megjelenített.” Kálmán István SzG 2005/1
25
Rudolf Steiner
A
SZELLEM-MEGÉRTÉSRÕL ÉS SORS-ÁTÉLÉSRÕL
Azokba a közlésekbe és szemlélõdésekbe, melyeket ezen a helyen nyújtunk a tagoknak, ez alkalommal bele kell áramolnia valaminek, ami alkalmas lehet arra, hogy a vezérelvekre vonatkozó gondolatoknak további irányt adjon. Az antropozófiai megismerés megértését segítheti, ha az emberi lelket újra és újra az ember és világ viszonyára irányítjuk. Ha az ember a figyelmét a világra irányítja, amelybe beleszületett és amelybõl kihal, akkor elõszöris az érzéki benyomások sokasága veszi körül. Gondolatokat alkot ezekrõl az érzéki benyomásokról. Amennyiben tudatossá teszi: „Gondolatokat alkotok arról, amit számomra az érzékek világként nyilatkoztatnak meg”, akkor már megkezdheti az önszemlélést (Selbstbetrachtung). Azt mondhatja magának: gondolataimban élek „én” (Ich). A világ ösztönzést ad számomra, hogy gondolatokban átéljem magamat. Megtalálom magamat a gondolataimban, amennyiben a világot szemlélem. Az utángondolásban (Nachsinnen) ily módon továbbhaladva az ember elveszíti tudatából a világot; és az Én (Ich) belép ebbe a tudatba. Az ember abbahagyja a világról való képzetalkotást; elkezdi az „én”t (Selbst) átélni. Ha megfordítva, a figyelmet a belsõre irányítja, melyben a világ tükrözõdik, akkor a tudatban életsors-események merülnek föl, melyekben az emberi én (Selbst) attól az idõponttól kezdve, ameddig az ember visszaem-
26
SzG 2005/1
lékszik, tovaáramlott. Az ember a saját létét ezeknek a sors-élményeknek a sorozatában éli át. Ha az ember ezt a tudatába emeli: „Az énemmel (Selbst) átéltem egy sorsot”, akkor elkezdheti a világ szemlélését (Weltbetrachtung). Azt mondhatja magának: A sorsomban nem voltam egyedül; ott a világ belenyúlt (eingegriffen) az átélésembe. Ezt vagy azt akartam; akaratomba a világ beleáradt (hereingeflutet). Akaratomban megtalálom a világot, ha ezt az akaratot önszemléléssel (selbstbetrachtend) élem át. Így továbbhaladva, magát a saját énjébe (Selbst) beleélve, az ember elveszíti tudatából az ént (Selbst); a világ lép be a tudatba. Az ember megszûnik a saját énjét átélni; elkezdi a világot az átérzésben észlelni/észrevenni (gewahr werden). Kifelé gondolok a világba; ott magamat találom; elmélyedek önmagamba, ott a világot találom. Ha ezt elég erõsen érzi az ember, akkor benne áll a világ- és ember-rejtélyben. Mert érezni (fühlen): az ember fáradozik a gondolkodásban, hogy a világot ragadja meg, de ebben a gondolkodásban mégiscsak benne rejlik maga is; ez adja fel az elsõ világrejtélyt. Érezni (fühlen), hogy énemben (Selbst) a sors formál, és ebben a formálásban a világtörténések áramát érezni/érzékelni (empfinden): ez második világrejtéllyé tolul. Ennek a világ- és ember-rejtélynek az átélésében csírázik ki az a lelki tartás/ állapot, melyben az ember az antropozófiával úgy
találkozhat, hogy bensõjében olyan benyomást kap róla, amely felkelti az érdeklõdését. Mert az antropozófia a következõt érvényesíti: van egy szellemi átélés, amely a gondolkodásban nem veszíti el a világot. Az ember a gondolkodásban is tud még élni. Az antropozófia a meditálásban olyan belsõ élményt ad, melyben az ember gondolkodva nem veszíti el az érzéki világot, hanem megnyeri a szellemvilágot. Ahelyett, hogy az énbe (Ich) hatolna be, amikor az érzéki világot elsüllyedni érzi, az ember behatol a szellemvilágba, amelyben énjét (Ich) megszilárdítva érzi. Az antropozófia a továbbiakban megmutatja: van a sorsnak egy olyan átélése, melyben az ember nem veszíti el az énjét (Selbst). Az ember önmagát még a sorsban is hatékonynak (wirksam) élheti át. Az antropozófia az emberi sors egoizmustól mentes (unegoistisch) szemlélésében olyan átélést ad, melyben az ember nemcsak a saját létét, hanem a világot is megtanulja szeretni. Ahelyett, hogy belemerevedne/ fásulna a világba, amely szerencsében és szerencsétlenségben az ént (Ich) a hullámain hordozza, az ember rátalál az énre (Ich), amely akarva alakítja saját sorsát. Ahelyett, hogy ütközne a világon, amelyen az én (Ich) szétzúzódna, az ember behatol az énbe (Selbst), amely én a világtörténéssel összekötve érzi magát. Az ember sorsát a világ készíti számára; érzékei megnyilatkoztatják ezt a világot. Ha a sors mûködésében (walten) saját hatékonyságára/ tevékenységére (wirksamkeit) is rátalál, akkor az énje (Selbst) lényszerûen nemcsak a saját bensejébõl fog elõlépni/kiemelkedni, hanem az érzéki világból is. Amennyiben az ember akár csak finoman is érzékeli (empfinden), ahogy az énben (Selbst) a világ mint szellemi jelenik meg, és ahogy az érzéki világban az én (Selbst) hatékonynak/mûködõnek bizonyul, úgy az ember már benne van az antropozófia biztos megértésében. Mert akkor ki fog fejleszteni egy érzéket (Sinn, ezen kívül még: lelkület, érzület is, de értelem, jelentés stb. is) az iránt, hogy az antropozófiában le lehet (szabad) írni a szellem-világot, amelyet az én (Selbst) megragadott. És ez az érzék/lelkület (Sinn) az iránt is ki fog fejleszteni egy megértést, hogy az érzéki világban az én (Selbst) más módon is megtalálható, mint a belsõbe való elmélyülés ré-
vén. Az antropozófia az ént (Selbst) megtalálja, amenynyiben rámutat, hogy az érzéki világból az ember számára nemcsak érzéki észleletek nyilatkoznak meg, hanem a földi élete elõtti létébõl és az elõzõ földi életbõl származó utóhatások is. Az ember tehát kitekinthet az érzékek világába, és azt mondhatja: itt nemcsak szín, hang, hõ van; itt a lelkeknek azok az élményei is hatnak, amelyeken ezek a lelkek a jelenlegi földi létük elõtt keresztülmentek. És beletekinthet magába, és azt mondhatja: itt nemcsak az én énem (Ich), hanem egy szellemi világ is megnyilatkozik. Egy ilyen megértésben összetalálkozhat a világ- és ember-rejtély által megérintett ember a beavatottal, aki a maga belátásai alapján a külsõ érzéki világról úgy kell, hogy beszéljen, mintha abból nemcsak az érzéki észleletek adnák hírül magukat, hanem annak a lenyomatai is, amit az emberlelkek a földi elõtti létben és az elmúlt földi életben okoztak; és a belsõ én-világról (Selbst-Welt) ki kell jelentenie, hogy az szellemi összefüggéseket nyilatkoztat meg, olyan benyomásteljesen és hatékonyan, mint amilyenek az érzéki világ észleletei. A tevékenynek lenni akaró tagoknak tudatosan annak közvetítõivé kellene tenniük magukat, amit a kérdõ emberlélek világ- és ember-rejtélynek érez, mindazzal, amit a beavatott-megismerés mond, amikor egy elmúlt világból felhoz emberi sorsokat, és amikor lelki megerõsítésbõl egy szellem-világ észlelését feltárja. Így a tevékenynek lenni akaró tagok munkájában az antropozófiai társaság a beavatási iskola valódi elõfokává válhat. A karácsonyi Gyûlés erõteljesen akart erre utalni; és aki ezt a gyûlést valóban/helyesen megérti, az ezt az utalást tovább fogja hordozni, amíg ennek
SzG 2005/1
27
28
SzG 2005/1
SzG 2005/1
29
elegendõ megértése a társaság számára új feladatokat hozhat. Ezekbõl az utalásokból áradnak a következõkben megfogalmazott vezérmondatok. További vezérmondatok, melyeket az Antropozófiai Társaságnak adunk a Goetheanumból 62. Az érzéki világ az érzékszervi észleletekben annak a lény(eg)nek csak egy részét juttatja a felszínre, melyet hullámai mélyén magában rejt. Beható, szellemhez méltó (szellemnek megfelelõ) megfigyelésnél megmutatkozik, hogy ezekben a mélységekben annak utóhatásai vannak, amit az emberlelkek régmúlt idõkben okoztak. 63. Az emberi belsõ világ a szokásos önszemlélés számára csak egy részét nyilatkoztatja meg annak, amiben maga benne áll. Megerõsített áltélésnél megmutatja, hogy egy szellem-eleven valóságban áll benne. 64. Az ember sorsában nem pusztán egy külvilág hatékonysága mutatkozik meg, hanem a saját éné (Selbst) is. 65. Az emberi lelki élményekben nem pusztán az én (Selbst) nyilatkozik meg, hanem egy szellemi világ is, melyet az én (Selbst) a szellemnek megfelelõ megismerésben a saját lényével összekapcsoltnak (összekötöttnek, összetartozónak) tudhat. További vezérmondatok, melyeket az Antropozófiai Társaságnak adunk a Goetheanumból 66. A harmadik hierarchia lényei megnyilatkoznak abban az életben, amely az emberi
30
SzG 2005/1
gondolkodásban szellemi háttérként kibontakozáshoz jut. Ez az élet rejtõzik az emberi gondolkodó tevékenységben. Ha sajátlétként (Eigensein) hatna bele (micsoda?) ebbe a tevékenységbe, akkor az ember nem juthatna el a szabadsághoz. Ahol a kozmikus gondolkodási tevékenység megszûnik, ott kezdõdik az emberi gondolkodó tevékenység. 67. A második hierarchia lényei egy emberen kívüli lelkiben nyilatkoznak meg, ami az emberi érzés számára kozmikus-lelki történésként rejtve van. Ez a kozmikus-lelki teremt az emberi érzés hátterében. Ez alakítja az emberi-lényszerût érzés-organizmussá, mielõtt ebben magában az érzés élhetne. 68. Az elsõ hierarchia lényei egy emberen kívüli szellemi teremtésben nyilatkoznak meg, amely mint kozmikus-szellemi lényvilág benne lakik az emberi akaratban. Ez a kozmikusszellemi teremtõnek éli át önmagát, amikor az ember akar. Ez alakítja az emberi-lényszerû és az emberen kívüli világ kapcsolatát/összefüggését, mielõtt az ember saját akarati organizmusa révén szabadon akaró lénnyé válik.
Rudolf Steiner: Anthroposophische Leitsätze Bibl. Nr.: 26, 1982 Rudolf Steiner Verlag Dor-nach/Schweiz, 42-47. old.
Fordította: Kádas Ágnes
Irene Diet
A
SZELLEMI ÜRESSÉG FOGSÁGÁBAN
(Gefangenschaft der Geistesleere Ignis Verlag 2003 Dübendorf/Schweiz) Részlet a könyv 90-92. oldaláról
A világmegismerés és önmegismerés közötti összefüggés Rudolf Steiner egész mûvét átszövi (durchzieht). Másképp fogalmazva: az „én” és „világ” összefüggésének gondolása teszi ki Rudolf Steiner antropozófiáját. És mégis – ahogy ezt megkíséreltük kimutatni – maga a gondolkodási aktus a kettõ egysége. A külsõ (a „világ”) a gondolkodásban belsõvé válik (az „én”), egy belsõvé, ami képes ismét egy új világgá válni. Ez azonban akkor történik meg, ha az ember megfigyelõen szembelép a gondolkodással, és a gondolkodó megfigyelésben és a megfigyelõ gondolkodásban éppenúgy benne van a dolgokban, ahogyan szemben is áll velük. Az ide vezetõ út azonban Rudolf Steiner szavain keresztül vezet, amelyeknek mindennapi tudatunk nevelõiként kell érvényesülniük: éppúgy öntudatunk, mint világtudatunk nevelõiként. Élete vége felé fejlesztett ki Rudolf Steiner - a már említett „Antropozófiai vezérelvek”ben – egy gondopolatképet, melyben a világmegismerés és önmegismerés közötti összefüggés különös módon jelenik meg. Itt világossá válik, hogy elõször egyszerûen gondolható elemek is lehetnek azok, amik a megmerevedettet ismét mozgékonnyá tudják tenni. Rudolf Steiner rámutat: a világról, a rajtam kívüli dolgokról alkotott képzetekben ismét megtalálom önmagamat, mégpedig akkor, ha tudatossá teszem, hogy „én”, amint gondolkodom, a világról alkotott gondolataimban jelenlévõ vagyok. Ez az egyik. És ha utánagondolok annak, hogy hogyan élem át önmagamat, akkor átérzem (erfühle), ahogy a „világ” az átélésemet formálja: a találkozá-
sokat az emberekkel, akik azzá tettek, akivé váltam. – Az önmagával becsületesen szembelépõ mindennapi tudat elõször tehát elveszíti a „világot” a világszemlélésben (az „én” „világ”-ról való gondolkodásának átélése közben/útján), és az „én”-t az önszemlélésben (a „világ”-nak az akaratban való átérzése közben/útján, amely akarat külsõ történésként a biográfiámat alkotja). Mert ha érzem, ahogy az akaratban, ami a „világ”-ból lép szembe velem, a saját sors-akaratom lakik, akkor újra megtalálom magamat (összetalálkozom magammal) a „világ”ban; és ha átélem,ahogy a világ a gondolkozásban újra keletkezik, akkor újra megtalálom a „világ”-ot az „én”emben: mindenesetre egy olyan világot, amely a szellem világa. Ez a világ mentes a már megformált képzetektõl; ez a világ tiszta gondolat-erõ és gondolkodási akarat, tiszta szellemi teremtés és alkotás. És így elkezdhetem átélni, ahogy az általam elképzelt belsõ világ (az én állítólagos „én”-em) valódi külvilággá válik, és az általam elképzelt külvilág (az állítólagos „világ”) valódi belsõ világgá – a szellem belsõ világává válik, ami a maga legmélyebb bensõségességében a mindent-átfogó külsõ. Ha elkezdem magamat ebbe az „én” és „világ” közötti ingalengésbe beleélni, feltámad a „másik én”, az, amelyik azután a saját lényét éppúgy, mint a világ lényét, képes megismerni és átélni: az ÉN, ami a világ. Ez azonban Rudolf Steiner megjelenésének szignatúrája. Fordította: Kádas Ágnes
SzG 2005/1
31
32
SzG 2005/1
VILÁGHELYZET VILÁGHELYZET Hans Möller*
A
POLITIKAI CIONIZMUS TRAGÉDIÁJA
A kezdetektõl máig
Theodor Herzl és a politikai cionizmus kezdetei A Közel-Kelet tragikus és bonyolult helyzete sok kérdést vet fel. Hogyan juthatott a dolog idáig? Meg kell kísérelnünk megérteni, mi van a fejlemények hátterében. Ha a konfliktust csak két népcsoport közötti viszálynak tekintjük, és azt kérdezzük, ki a vétkes közöttük, a valódi elemzés helyett csak moralizálunk. De ha a jelenlegi konfliktus valósághû megítéléséhez akarunk eljutni, akkor annak eredetét kell kutatnunk, és azt a cionizmusban találjuk meg. Ez pedig a megrögzött, és szégyenletes antiszemitizmusból keletkezett Európában és Oroszországban. Az úgynevezett keresztény Európa hozta létre a cionizmust. Theodor Herzl, ismert zsidó származású író, tanúja volt 1894-ben Párizsban a Dreyfus–pernek, amelyben a teljesen ártatlan zsidó kapitányt deportálásra ítélték az Ördög*
szigetre. Azt állították, hogy Dreyfus fontos katonai dokumentumokat adott át a német kormánynak. Herzl jelen volt a lefokozási ceremóniánál is 1895-ben. Dreyfus kardját elvették és kettétörték. Ezután leszakították egyenruhájáról a pitykéket, a vállrojtokat és a paszományokat. Egy tábornok fennhangon megfosztotta tisztségétõl, miközben a csõcselék ordítozott: „Halál a zsidókra!” – Dreyfus pedig azt kiáltotta: „esküszöm feleségem és gyerekeim életére, hogy ártatlan vagyok.” Ahogy késõbb Emile Zola a „J’accuse”-ben (Vádolom) írta: a vád
Dr. phil. Hans Möller társalapítója volt az Ellen Key-Waldorf iskolának Stockholmban. Harminc évig tanított mint felsõs- és osztálytanító történelmet és irodalmat.
SzG 2005/1
33
Theodor Herzl
2004-ben volt száz éve, hogy meghalt a pesti születésû Theodor Herzl, aki „A zsidó állam” címû mûvével a politikai cionizmus elindítója volt, és aki az elsõ cionista kongresszust is megszervezte. Herzl 1891 és 1895 között a „Neue Freie Presse” c. bécsi lap párizsi tudósítója volt. 1895-ben Párizsban, 35 éves korában volt a döntõ inspirációja, ami könyve megírásához vezetett. „A zsidó állam” 1896. februárjában jelent meg. 1897. augusztus 29-én nyitották meg a bázeli városi kaszinóban az elsõ nemzetközi cionista kongresszust. „Bázelben megalapítottam a zsidó államot” – írta a kongresszus után naplójába Herzl. Akkoriban Herzl-t sok zsidó az új Mózesnek tekintette. A kongresszus után elkezdõdött a zsidók szervezett bevándorlása Palesztinába, ami az ott élõ arab lakosság és a zsidók közötti konfliktushoz vezetett. 1947-ben az ENSZ közgyûlése Palesztinát megosztotta egy zsidó és egy arab államra. 1948. május 14-én Ben Gurion kikiáltotta Izrael államot. Hogy a politikai cionizmus a zsidóság és az emberiség számára milyen tragédiát jelentett, azt a XIX. század végén egyedül Rudolf Steiner látta világosan. Ennek bizonyítékaként most Tatai Mária fordításában közreadjuk Rudolf Steiner 1897-ben a „Magazin für Literatur” c. folyóiratban megjelent cikkét1, valamint a svéd Hans Möller tanulmányát, melyben azt vizsgálja, hogy az USA által támogatott izraeli cionista politika mennyiben felelõs a mai terrorhelyzetért2. Kálmán István
VILÁGHELYZET hamisságáról árulkodik az a tény, hogy fogházra és pénzbírságra ítélték. Európa álmélkodva látta, ahogy Franciaország hadserege, egyháza és kormánya az ítéletet antiszemita szólamokkal támasztotta alá. A hadsereg becsületében lehetetlen volt kételkedni. A hadsereg volt a nemzet gerince. Az orosz kormány által is támogatott orosz zsidók elleni szörnyû pogromok, s az antiszemitizmus, amelyet Herzl már korábban Ausztriában tapasztalt, meggyõzték õt arról, hogy az európai antiszemitizmus kiirthatatlan. Egyetlen lehetõség látszott: a zsidóknak saját nemzetállamot, saját hazát kell kapniuk, hogy biztonságban élhessenek. Herzl A zsidó állam c. könyve már 1896-ban megjelent. A mûvet sok zsidó kinyilatkoztatásnak, Herzlt pedig új Mózesnek tekintette. 1987ben ült össze Bázelben az elsõ cionista kongreszszus. Az itt elfogadott program deklarálta, hogy más népekhez hasonlóan a zsidóknak is joguk van nemzetállamra. Végül megegyeztek, hogy az államot Palesztinában, az „Ígéret földjén” kell létrehozni. Sokan álmodtak Dávid király birodalmának újbóli felállításáról (Erec Izrael). Kitalálták a jelszót: „Ország nélküli népet a nép nélküli országnak”, és a bevándorlás hamarosan megindult. De az ország nem volt lakatlan: civilizált arab lakosság élt benne, akiknek ezer éve itt volt a hazájuk.
Rudolf Steiner intelme a cionizmusról Rudolf Steiner az elsõk között ismerte fel a cionizmus programjában rejlõ végzetet. „A zsidók vágya Palesztinára” címû, 1897 szeptemberében keletkezett cikkében nagyon élesen kritizálta Herzl és Nordaus eszméit. Írását a következõ szavakkal zárta: „A cionista mozgalom a zsidóság ellensége.” Mint az antiszemitizmus meggyõzõdéses ellenzõje, Steiner 1901 õszén cikksorozatot is írt Egyesületi Közlemények az antiszemitizmus elhárítására címmel. Többek között azt írta: “Az antiszemitizmusnak egyáltalán nincsenek sem nagy eszméi, sem pedig szellemes kifejezései és jelszavai. Mindegyre ugyanazokat az elcsépelt ízetlenségeket kell hallanunk, amikor ezen »életfelfogások« hitvallói kifejezik keblük nyomasztó érzelmeit (…), azokat a sötét érzelmeket, amelyekbõl sok minden más mellett az antiszemitizmus is fakad. Ezeknek megvan az a sajátsága, hogy megrontják a vélemények egyenességét és egyszerûségét (…) Az antiszemitizmus nemcsak a zsidók számára veszélyes, hanem a nemzsidók számára is.“ (Min34
SzG 2005/1
den fent idézett cikk megtalálható a GA 31. 1989-es kiadásában). Steiner nemcsak az antiszemitizmus minden formáját ítélte el, hanem óva intette is a zsidókat a cionizmustól, amelyet szerencsétlenségnek tartott. Szerinte a zsidóknak a modern individualista fejlõdéssel kellene tartaniuk, amely szerint mindenki maga választja meg vallását és identitását. Egy másik nép költségére idõszerûtlen is lenne nemzetállamot alapítani, különösen, ha az vallási és faji alapon áll. “Minden népnek joga van saját nemzetállamra”: ez veszélyes szólam, amelyet Wilson, az USA elnöke, késõbb, az 1919-es versailles-i konferencián dobott be a köztudatba, a balkáni államok és a Közel-Kelet szerencsétlenségére. Ma is ez destabilizálja a harmadik világot, mivel az ott élõ népek nagyon különbözõek. A monolit nemzetállam, amelyik régi faji ösztönökre épít, szétrobbantja a népeket, ezért túl kell haladni rajta. Ez volt Rudolf Steiner alapelve. Késõbb Steiner kifejlesztette a “hármas tagozódású társadalomra” vonatkozó elgondolásait, amelyek értelmében az állam lemond a szellemi élet és a gazdasági élet fölötti hatalomról (az elõbbibe a vallást és az oktatást is beleértve), és kizárólag mint jogállam szerepel. Ezáltal szabad emberek mûködhetnének együtt nemzeti határoktól függetlenül, és multikulturális társadalmak létezhetnének. Több mint száz évnyi felfokozott erõszak után nekünk ma könnyebb ezt a gondolatmenetet megérteni. – Létezik-e Izrael, mint zsidó állam harminc vagy ötven év múltán? Sok izraeli kételkedik ma ebben.
George Marshall intelmei… Az USA békedíjas külügyminisztere, George Marshall (az Európát a második világháború után megmentõ Marshall-segély alapítója) egyike volt azoknak, akik Steinerhez hasonlóan nyilatkoztak. Truman elnök a legnagyobb amerikainak nevezte õt. Az érzékeny Közel-Keleten sosem lesz béke, ha ott egy zsidó államot létesítenek: ez volt Marshall nézete. Azt mondta az elnöknek, hogy a legközelebbi választáson nem akar szavazni, ha Truman valami effélét támogatna. Az, hogy azután 1948. május 14-én, néhány órával a brit mandátum lejárta elõtt Ben Gurion egyoldalúan kihirdette a zsidó államot, fájdalmas meglepetés, végzetes fait accompli volt Marshall számára. Izrael kikiáltása azonnal öt arab állam támadását vonta maga után, amely az USA és a Szovjetunió hathatós segítségének köszönhetõen arab vereséggel végzõdött. Az oroszok hirtelen
VILÁGHELYZET irányt váltottak, mivel lehetõséget láttak a közelkeleti befolyásra. A munkáscionizmus és a kibucok kommunista ideálja bizonyos reményt is keltett. Ezután még négy (de akár hatnak is tekinthetõ)háború mindegyikét elveszítették az arabok. Palesztina csaknem egész területe Izrael ellenõrzése alá került.
… és Tikva Honig Thomas Hammarberg, ismert svéd emberjogi harcos, felfigyelt egy interjúra a Palestina Nu folyóiratban, amely Tikva Honiggal készült, aki nõi elitkatona volt az államalapítás idején. Vennünk kell a bátorságot a pontos történet hamisítatlan feltárásához, és tudnunk kell becsületesen bocsánatot kérni, mondja õ. „Ha Izrael nem ismeri fel vétkességét, és nem kér bocsánatot az 1948-as eseményekért, s nem mondja el a palesztin katasztrófa valódi történetét, 418 palesztin falu földig rombolását és mintegy 800 000 ember földönfutóvá tételét, sohasem lehetünk mi izraeliként valóban szabadok.” A valódi történetet még nem írták meg. Elfojtották, nagy része ismeretlen a széles nyilvánosság elõtt. Hogyan ment végbe Izrael állam megalapítása? Ahhoz, hogy a mai helyzetet megértsük, a továbbiakban meg kell vizsgálnunk a cionizmus fejlõdését.
A cionizmus mint a kolonializmus eszköze, és az ótestamentumi szentesítés A cionizmus a 19. század végén, az imperializmus dagályán született. A nyugati fehér ember meg volt gyõzõdve fölényérõl és jogáról, sõt kötelességérõl, hogy más földrészeket gyarmatosítson és ezeket az õ állítólagos kultúrájával boldogítsa – vö. „the white man’s burden” 3. Palesztína gyarmatosítása ebben az értelemben nem volt rendkívüli. Kereken 1800 év számkivetés után a zsidók reményekkel telve kezdték meg újbóli bevándorlásukat. De már eleinte is konfliktusok adódtak. Nem fordítottak kellõ figyelmet az arabok jelenlétére, nem mutattak valódi érdeklõdést irántuk, mint emberek iránt, kultúrájuk és gondolkodásmódjuk iránt, sõt, még ma is ez a helyzet. Hiszen az országnak programjuk értelmében „nép nélkülinek” kellene lennie! Ezenkívül már a Biblia is világosan kimondta, hogy az „Ígéret földje” a kiválasztott népnek adatott. A Palesztínában élõ hét népet el kellett onnan ûzni. Sõt, Jehova népirtást parancsolt az amálekiták ellen. Sámuel el-
sõ könyvében a következõt olvashatjuk: „pusztítsátok el mindenét; és ne kedvezz néki, hanem öld meg mind a férfit, mind az asszonyt; mind a gyermeket, mind a csecsemõt; mind a tevét, mind a szamarat.” (Sámuel I. könyve, 15/3.)4 Magától értetõdik, hogy a Krisztus elõtti idõket nem ítélhetjük meg mai mércével. A veszély akkor keletkezik, ha a fundamentalizmus mai világunkba hozza a múltat. Persze a cionista tervezet eredetileg nemzeti volt, nem pedig vallási. A zsidó hit azonban az Ótestamentum bensõséges ismeretére épül, mindenütt ennek a visszhangját hallhatjuk. A vallásos ortodoxia elõször a hatnapos háborúban aratott gyõzelem után, 1967-ben vált hatalmi tényezõvé. Theodor Herzl még liberális volt: A zsidó állam az egyéneknek szabad vallásgyakorlást akart biztosítani. Csak akkor kezdõdik a tragédia, amikor ma, háromezer évvel Mózes és Józsué után, Jehova parancsa aktualizálódni akar, sõt a mai politikát irányítaná. Aki az Ószövetség világába belefeledkezik, az csakhamar valamiféle közömbösséget fog érezni az „Ígéret földjének” más népeivel szemben. Egyre gyakrabban bukkan fel a „transzfer” szó, ami etnikai tisztogatást jelent.
A Balfour-deklaráció és Nagy-Britannia szerepe Az elsõ lépés egy saját nemzetállam megalapításához az úgynevezett Balfour-deklaráció volt 1917ben, amelyet a brit külügyminiszter, Arthur Balfour fogalmazott meg, részben köszönetképpen a zsidó segítségért, de azért is, hogy barátokat próbáljon szerezni a Németország elleni döntõ harchoz, amely Angliát a legrosszabbal fenyegette a korlátlan tengeralattjáró háború idején. A deklaráció ismertette, hogy õfelsége kormánya jóakarattal tekintené a zsidó nép nemzeti otthonteremtését Palesztinában, és a legnagyobb erõfeszítéseket igyekszik tenni, hogy közbenjárjon e cél elérésében. Emellett határozottan kijelentette, hogy semmi olyat nem lehet tenni, ami sértené más, Palesztinában élõ nem-zsidó népek polgári vagy vallási jogait, vagy a zsidók jogait és politikai helyzetét egy másik országban. Egyidejûleg a palesztinoknak is ígértek a britek egy saját államot. Ezt az ígéretet a versailles-i békében nem tartották be, ami keserûséget és haragot keltett. Akadt még más tisztázatlanság is. A „zsidó nép” fogalmát vajon vallási, vérrokonsági vagy etnikai összetartozásra kellene alapozni? Izraelnek papi teokráciának vagy demokráciának, multikulturális nemzetnek vagy egységes zsidó államnak kellene lennie? Ez a tisztázatlanság belsõ feszültségeket okoz Izraelben. SzG 2005/1
35
VILÁGHELYZET
Begin és Samir betelepítési konfliktusai és terrorszövetségei A húszas és a harmincas években a Palesztinába irányuló zsidó bevándorlás erõteljessé vált, és konfliktusokat okozott a zsidók, az arabok és a britek között. Látva, hogy az arabok nem hajlandók elfogadni saját országukból való kiûzésüket, a harmincas években a britek korlátozni akarták a zsidó bevándorlást, s ez két zsidó terrorszövetség, az Irgun- és a Sternbund megalakulásához vezetett. A Fehéroroszországban született Menachem Begin 1942-ben érkezett Palesztinába, és átvette a Sternbund vezetését. Ez az a szervezet, amely erõszakkal akarta a zsidó államot létrehozni. 1945ben Begin megalapította a Herut pártot, azt a szélsõséges, vallásos törekvésû nacionalista pártot, amely igényt tartott „a Jordán folyó mindkét oldalára”. Begin 1977-tõl 1983-ig miniszterelnök volt. 1978-ban Szadat egyiptomi elnökkel együtt aláírta az elfoglalt területek jövõjére vonatkozó Camp David-i egyezményt, amiért mindkét államférfi megkapta a Nobel békedíjat. Késõbb Begin, majd Netanyahu megakadályozta az egyezmény megvalósítását, mivel egyoldalúan értelmezték. Eszerint a nyugati partnak és Gázának Izraelhez kellene tartoznia. 1982-ben Begin kormánya végzetes inváziót kezdett Libanonban Ariel Saron hadügyminiszterrel, aki egyike volt a Likud alapítóinak, s az 50-es években a 101. kommandóegységgel számos megtorlóakciót vezetett arab területre. Saron volt a felelõs a pontosan ezer áldozatot követelõ mészárlásért 1982-ben a Szabra-Satila menekülttáborban, ezért most a háborús bûnösök padjára került. Hagyta, hogy az úgynevezett keresztény SLA-milícia két nap alatt véghezvigye a vérengzést. Mint mezõgazdasági (1977-81), majd lakásügyi miniszter (1990-92), Saron siettette azt a célzott településpolitikát, amely a nyugati parton és Gázában is zsidó többséget akart létrehozni, és ezáltal akarta bekebelezni ezeket a területeket. Amikor Saron 2000. októberében egy fél rendõrhadsereggel megszállta a templomhegyet, ezzel a béke elleni tudatos provokációval a küzdõtérre szólította az al-Aksza intifádát5. De ez nem akadályozta meg Saron nagy választási gyõzelmét, amely szabad teret nyitott a katonai erõszak és a további megszállás számára. Ha egy nép fenyegetve érzi magát kívülrõl, és a félelem uralja, akkor mindig erõs politikai vezetést akar magának, ám a saját vesztére „héjákat” szerez. 36
SzG 2005/1
A Lengyelországban született Yitzhak Samir, Beginhez hasonlóan, Kelet-Európában élte át az antiszemitizmust. 1935-ben emigrált Palesztinába, és mindkét terrorszervezetnek tagja lett. A Sternbund központi bizottságának tagjaként letartóztatták a britek, késõbb pedig mint terrorista nemzetközi körözés alatt állt. 1948-ban, amikor Izrael államot kihirdették, és megszûnt a brit mandátum, Samir visszatérhetett. 1983-ban a Herut párt és a Likud szövetség vezetõje lett, majd 1980tól 86-ig külügyminiszter, 1983-tól 84-ig, 1986ban és 1992-ben pedig miniszterelnök volt. A terrorszervezetek legfeltûnõbb tette Lord Moyne, brit közel-keleti miniszter meggyilkolása volt 1944-ben, illetve a jeruzsálemi brit katonai fõhadiszállás 91 halálos áldozatot követelõ felrobbantása, ami Churchillt is felbõszítette. Nagy Britannia vétkes államnak találtatott. 1947-ben meggyilkolták Folke Bernadotte ENSZ-közvetítõt, mivel felosztási terve Jeruzsálemet nem a zsidóknak juttatta. Ezt a gyilkosságot hivatalosan sohasem derítették fel. Elhallgatták, mivel az kínos volt az USA-nak. A svédek passzívan viselkedtek. A zsidó irányítók csodálkozva látták a svédek és az ENSZ passzivitását. Felismerték az ENSZ gyengeségét, és megértették, hogy a világszervezettõl nem nagyon kell tartania annak, aki a saját szakállára tevékenykedik. Ma is éppen ez történik, azóta is élvezik az USA támogatását.
Az 1948. április 9-i vérengzés Még nagyobb szabású vérengzés történt 1948. április 9-én Deir Yasinban, a Jeruzsálem zsidó részétõl nyugatra fekvõ, stratégiai helyzetû faluban, mintegy 250 halálos áldozattal. Ahogy ez az esemény minden részletében ismertté vált, a szörnyû tett tömeges menekülést váltott ki. Kereken 800 000 arab, a népesség 2/3 része menekült el mindjárt a háború kezdetén, Izrael állam kihirdetése után, amelyet az arabok al Naqba-nak, a katasztrófának neveznek. Sokáig azt állították Izraelben, hogy ez a menekülés szabad akaratból történt, és csak az arab vezetõ erõk hazug elrettentõ propagandája okozta. Az elhagyott tulajdonokra vonatkozó 1950-es törvény azt is biztosította, hogy a zsidók birtokba vegyék a távollévõ palesztínok tulajdonát. A „visszatérés” törvénye 1950-ben, és az állampolgárságról szóló törvény 1952-ben minden zsidónak megadta a jogot a bevándorláshoz és az állampolgárság azonnali megszerzéséhez, azt a jogot, amelyet semmilyen más csoportnak nem adtak meg, még a palesztínoknak se, akik generációk óta ezen a területen éltek, aztán pedig elûzték õket.
VILÁGHELYZET
Ben Gurion igaz szava... Az arabok vonakodtak elfogadni a nekik juttatott országrészt, azt hangsúlyozták: ez a mi országunk. Amint már említettük, Ben Gurion egyoldalúan hirdette ki Izrael államot 1948. május 14-én, csak néhány órával a brit mandátum lejárta elõtt, népszavazás nélkül. Öt arab állam támadta meg azonnal Izraelt. A svéd Dagens Nyheter (2001.5.31.) egyik cikkében egy Auschwitztúlélõ, Cordelia Edvardsson szerint Ben Gurion 1949-ben egészen õszintén ezt mondta: „Miért kellene az araboknak a békét elfogadniuk? Ha én arab vezetõ lennék, sosem értenék egyet Izraellel. Ez természetes. Elvettük az országukat (...) Bizonnyal, Isten nekünk ígérte, de milyen szerepet játszanak õk ebben? A mi istenünk nem az õ istenük.” Ezt a vallomást azonban elpalástolták. Ami a konfliktust olyan megoldhatatlanná teszi, az az, hogy itt a vallást politikával, egy kiválasztott nép messianisztikus reményeivel keverték össze. Az arabokat, a szemita testvérnépet leigázták. Pedig õk is úgy tekintenek Ábrahámra, mint õsapjukra, akitõl Ismael, Magd Hagar fia révén származnak. Ha az élet értékét elveszítette, az öngyilkos bombák tûnnek megoldásnak. Az általánosan tisztelt admirális, Ami Ayalon, a Szabak biztonsági szolgálat korábbi fõnöke egy 2000. novemberében tartott beszédben kijelentette: „Izraelnek nagyon hamar elhatározásra kell jutnia: akarunk-e a továbbiakban olyanfajta demokráciát, amely az apartheiddel határos, és ellentétben áll
a zsidóság legalapvetõbb alapelveivel? Egy palesztin életének átlagos napja nekünk hosszú, borzalmas, lidérces álomnak tûnne, a megaláztatások végtelen sorának.”
...terror által teremtve Ha az ember a cionizmus történetét áttekinti, ahogy itt vázlatosan tettük, arra a következtetésre jut, hogy a mai Izraelt nacionalista ideológiai harc és valóságos terror teremtette. Most a legvégsõkig kiélezett palesztin terror gyakorol nyomást. Az emberek meg vannak félemlítve, a turisták távol maradnak, a gazdasági helyzet leromlott. A nyolc méter magas és csaknem 150 km hosszú „berlini fal” félelmetes jelkép. De Bush elnök zöld utat adott: Izraelnek az USA-val megegyezõ joga van megsemmisíteni a terrorizmust, amely továbbterjedhetne az USA-ba. Ám Palesztinában ezt egy elnyomott nép szabadságharcának tekintik. A terror fegyvere térdre kényszerítheti Izraelt, ha elég fiatal ember áll készen az áldozatra, és nem riad viszsza attól, hogy magával együtt halálba ragadjon minden izraelit, sõt külföldieket is, hiszen mindegyiküket elnyomónak tekinti. Megvalósulni látszanak Rudolf Steiner szavai, miszerint a cionizmus „a zsidóság ellensége”. Az antiszemitizmus, amit 1945 után még sikerült legyõzni, mintha sokszor új lángra kapna. A terrorizmus növekszik, és az USA közel-keleti politikája, azzal, hogy teljes mértékben támogatja Izraelt, gyûlöletet táplál, ez kulminált a szeptember 11-i támadásban. A félelmetes, fanatikus és ideologikus világterrorizmus összekeveredik az arab szabadságharccal, és mindannyiunkat fenyeget.
Sami Michael, egy arab anyanyelvû zsidó Ahelyett, hogy szimpátiákat és antipátiákat ápolnánk és két táborra hasadnánk, az lenne a fontos, hogy valódi megértéssel mindent egészben lássunk. Példaszerûen így tett Sami Michael, aki Bagdadban
Fal Jeruzsálemben napjainkban
A zsidó szövetségek terrorja, valamint a hitleri birodalom összeroppanása utáni nagy menekültáram okozta a brit protektorátus kapitulációját, amely ekkor az ENSZ-nek adta át a mandátumát. Az ENSZ közgyûlése szavazta meg, hogy Palesztina egy része Jeruzsálemmel együtt az ENSZ fennhatósága alá kerüljön, mivel világos lett, hogy lehetetlen a békés együttélés a zsidók és az arabok között. Amint általánosan ismertté vált az ún. „végsõ megoldás” irtózatos tette, a zsidók felé szimpátiahullám áramlott. Õket is megilletné már végre, hogy saját hazájuk legyen. De ki fizesse ennek a költségét? A nyugati világ érdekei nem voltak fenyegetve, mivel ez az arabok költségére történt. A cionizmus ügyét az ENSZ kimagasló szóvivõi pártolták, mint pl. Chaim Weizmann, a Balfour-deklaráció egyik aktivistája, valamint David Ben Gurion. A palesztinoknak nem voltak ilyen lobbystáik.
SzG 2005/1
37
VILÁGHELYZET
Harcok Jeruzsálemben - 1967
született 1926-ban, s akinek az anyanyelve arab. Ma már egyike a legismertebb íróknak Izraelben, ahol 1949 óta lakik, és idõközben már héberül ír. Egy 2002. április 30-án keltezett cikkben sok gyenge pontra tapint rá: „Ami miatt az izraeli baloldal a múlt õsszel, a békeprogram zátonyra futásakor olyan csalódást keltett, nem más, mint az, hogy még nem érti a közel-keleti embereket. A baloldal nagyon is naiv volt, veszélyesen naiv. Amikor hirtelen fölfedezte, hogy Arafat nem olyan békeszeretõ és demokratikus, ahogy elképzelte magának, kiszállt a levegõ a léggömbjébõl. Pedig ezt tudnia kellett volna, amíg még volt remény. Ehelyett ma csak kétségbeesést kelt az izraeliek között. A legtöbb izraeli problémája, hogy õk még mindig európai perspektívában élnek. Pedig nem lehet nyugati, demokratikus és modern paramétereket alkalmazni a Közel-Keleten. Itt más játékszabályok érvényesek. A nemzetállam valami egészen mást jelent ezen a területen. Itt a törzsi társadalom az alapszerkezet. - A Közel-Keleten a büszkeség fontosabb az életnél. Európában pedig az élet a sokkal értékesebb. A konfliktus mérges, a fájdalom nagy. Mindkét oldalon. És a politikai vezetés gyenge. Mindkét oldalon. - Ma a népek erõsebbek a vezetõiknél. Mindkét oldalon a tömegek diktatúrája uralkodik. És a tömegek szélsõségesek, tele vannak gyûlölettel, gyanakvással és bosszúszomjjal. Izrael hihetetlenül bûnös a palesztinok szemében. Izraelnek segítenie kellene, mégpedig egy demokratikus, egészséges és fejlõdõ palesztin állam létrehozásában kellene közremûködnie. Ma a palesztinok nagyon szegények. És a szomszédsági viszony sose lehet jó, ha a szomszéd túl szegény. A formális béke ezért nem igazi béke.”
38
SzG 2005/1
Feltétel nélkül belehelyezkedni a legkülönbözõbb nézõpontokba: ez az igaz emberré válás iskolázásának szociális gyakorlata.
Európa felelõssége A legfõbb ideje, hogy Európa felvállalja a felelõsségét ebben az ügyben. Évtizedekig néztük, hogyan nõnek a települések, és alig reagáltunk közben. Ma mintegy 400 000 államilag támogatott telepes van. Õk a legjobb területeken, gazdagságban élnek, folyóvíz-hálózattal rendelkeznek, mialatt a palesztinoknak gyakran messzirõl kell hozniuk a vizüket. Passzivitásunkkal az arabokat és a zsidókat is cserbenhagytuk. Jeruzsálemben, három világvallás szent városában, úgy tûnik, elszabadulnak a démonok: ez Krisztus éteri kinyilatkoztatásának az ellenképe. Apokaliptikus látomások támadnak fel. A Közel-Keleten most négy terrorszervezet mûködik: a Hamász, az Iszlám Dzsihád, az al-Aksza-mártírjainak brigádja és a Hizbollah. Ha a kisebb csoportokkal is számolunk, Iránt is beleértve, ez a szám megkétszerezõdhet. És a háttérben lesben áll az alKaida hálózata. Európában két terrorszervezet terrorizálta évtizedeken át országaikat: Írországban az IRA, Spanyolországban az ETA. Mennyire szélesedhet ki ehhez képest a terror Izraelben és mennyire terjedhet el az egész világon? De amit mi terrornak nevezünk, azt sok arab szabadságharcnak hívja. Európa és az USA a háborúban ártatlan civileket bombázott a nagyvárosokban, anélkül, hogy ezt terrornak nevezte volna. Háborúban voltunk, mondják. De most is háborúban vagyunk, ezt nem akarjuk felismerni, képmutatóak vagyunk nyugaton. Az iszlám mindig toleránsabb volt a zsidók iránt, mint a keresztény országok. A mai konfliktus Izrael megszálló politikájából származik. A konfliktus megoldhatatlannak látszik. A terrorizmus az USA-t belülrõl fenyegeti. Félelem és felforrósodott nacionalizmus terjed. Az emberi jogokat korlátozzák. A „gonosz tengelyhatalmai” ellen vívott harcban fundamentalizmus és agresszív külpolitika keletkezik, ahogy Irakban láthattuk. A háború egyik érve az Izraellel szembeni fenyegetés kiküszöbölése volt. Az USA-ban egy elnök sem mûködhet az erõs izrael-párti jobb-keresztény és zsidó csoportok ellenében. Mit tehetünk ezek után?
VILÁGHELYZET
Elmozdulás az elhamarkodott két-államelgondolástól A cionista tervet felül kell vizsgálni. A késõ 19. századi eszme, a tiszta, vérre és hitre épített nemzetállam ma teljes lehetetlenség. A kétállam-elgondolást nem lehet tovább becsülettel fenntartani. Izraelnek modern multikulturális demokráciává kell átváltoznia, egyenlõségben mindkét nép számára. Csak ez a hosszú és fájdalmas út vezethet egy közös békés Palesztina felé. Ebben az irányban kell tevékenykednünk.
Reményteli kezdeményezések Vannak reményteli és bíztató jelek Izraelben, mint pl. a „merni-visszahúzódni-mozgalom”, és kis csoportok, amelyek iskolákat és intézményeket alapítanak a két nép gyermekeinek. Häkan Blomberg, a „Munkáscsoport a vidékfejlesztésért” alapítója, az antropozófiai társaság korábbi svédországi pénztárosa, arról tudósít a Forum för Antroposofi-ban (Järna 2002. november), hogy Izraelben Jesaiah Ben Aharon és kollégája, a Harduf kibuc-beli Eyal Ziegelmann megalapította az „Izraeli Civil Társadalom” szervezetet a Nicanor Perlas-féle Hálózati szervezeten, a Globalnet 3-on belül. Antropozófiai alapon együtt akarnak mûködni a nem-antropozófus civil társadalommal egy hatékonyan mûködõ szabad szellemi élet kifejlesztése érdekében. Az ICT megpróbálja az izraeli szabad szellemi élet képviselõit összehozni egymással, hogy összehangolják a különbözõ – zsidó, moszlim, keresztény – táborokban meglévõ számos egyéni béketörekvést. 2002. márciusában Green Village-ben, Tel Aviv külvárosában kereken 250 résztvevõvel konferenciát rendeztek. Az elõadók között volt Jesaiah ben Aharon apja is, a 96 éves Yizhak ben Aharon, az izraeli szakszervezeti szövetség korábbi vezetõje. Hangsúlyozta, hogy a teljes izraeli szellemi életnek ezt az elsõ összejövetelét egy olyan, még vékony fonálnak kellene tekinteni, amely képes lehet kihúzni az országot a félelmetes krízisbõl. Ezen kívül Yizhak ben Aharon és Ariel Eliav a The National Citizens Council mûködését is irányítani fogják, amelyben olyan jelentõs személyiségeket akarnak összegyûjteni, akik az intellektuális, vallási és kulturális életben tevékenykednek. Ez lehet az elsõ hivatalos lépés a szabad szellemi élethez és a hármas tagozódású társadalomhoz vezetõ úton. Nicanor Perlas szerint „ez hatalmas lehetõségeket nyit meg Izrael jövõje számára,
különösen, ha szervesen kapcsolódhatna a korábbi, hasonló kezdeményezésekhez. Jesaiah ben Aharon írja: „Foglaljatok minket, izraeli zsidókat és arabokat és a többi közel-keleti népet is imáitokba, így erõsebben és bátrabban viselhetjük el a várható katasztrófákat.” A Green Village-i konferencia után Harduf kibucban néhány vendégnek, közöttük Häkan Blombergnek is kijelentette, hogy itt Izraelben, ahol Krisztus élt, keresztre feszíttetett, meghalt és feltámadt, ámbár az õ erõi uralkodnak, mégis minden lehetséges ellenhatalom is összegyûlik itt. Csak elkötelezett egyének által képviselt, és egyre erõsebbé váló szabad szellemi élet hozhat dinamikus változást, és törheti meg a tehetetlenség és a megbénítottság érzését.
Megjelent: Der Europäer, 8. évf. Nr. 9/10
Marianne af Schultén német szövegébõl fordította: Tatai Mária.
Jegyzetek: 1. Rudolf Steiner: Gesammelte Aufsätze zur Kultur- und Zeitgeschichte. GA 31, 1966. évi kiadás 196. oldal 2. Hans Möller: A politikai cionizmus tragédiája a kezdetektõl máig. 3. A fehér ember kötelessége (az elmaradt népekkel szemben) 4. Károli Gáspár fordítása 5. felkelést
SzG 2005/1
39
Rudolf Steiner
A
ZSIDÓK VÁGYA
PALESZTÍNÁRA
Sok okos ember haszontalannak tarthat egyetlen szót is vesztegetni arra a különös öszszejövetelre, amelyet néhány nappal ezelõtt „Cionista kongresszus” néven Bázelben tartottak. Az, hogy európaunt zsidók azért találkozzanak, hogy egy új palesztiniai birodalom létrehozásának eszméjét népszerûsítsék, és azt akarják elérni, hogy a zsidók erre az új „ígéret földjére” kivándoroljanak, mindez egy kórosan izgatott fantázia õrült elképzelésének tûnhet az okosok számára. Ebbe a véleménybe azután bele is nyugodnak. Nem beszélnek tovább a dologról. Én azonban azt hiszem, hogy az efféle ítéletek 10 évvel el vannak maradva korunktól. És a mi idõnkben, amelyben az események annyira gyorsan követik egymást, 10 év egy kis örökkévalóság. 10 évvel ezelõtt bizonyos értelemben joggal tarthatták volna félig õrültnek azt a zsidót, aki honfitársait Palesztinába akarta volna áttelepíteni. Ma csak túlérzékenynek és hiúnak vélhetjük az ilyet; de az elkövetkezõ 10 év alatt még egészen megváltozhatnak a dolgok. Én Herzl és Nordau urakban, a cionista mozgalom jelenlegi vezetõiben, mindenestre inkább becsvágyat, mint az antiszemita áramlattal szembeni fokozott érzékenységet vélek felfedezni. A banális frázisok, amelyeket Herzl a „Zsidó állam” címû röpiratában (M. Breitensteins Könyvkiadó, Lipcse és Bécs 1896) hangoztatott, és a handabandázás, amivel a szenzációéhes Nordau Bázelban a hallgatóit boldogította, biztosan nem a lelkek feldúlt mélységeibõl származik, hanem inkább a kiagyalók okos fejébõl, akik tudják, hogy mi hat a legjobban az érzékeny szívû és az önbecsülésükben erõsen fejlett zsidókra. A zsidó nép e tagjai lesznek, feltevésem szerint, Herzl és Nordau urak követõi. És ezeknek a száma bizony nem csekély. De mire jó mindez, ha gyakran azt hallani, hogy az így érzõ zsidók súlyosan tévednek? Hiszen eltekintenek a zsidó-emancipációnak az utóbbi évtizedekben bekövetkezett jelentõs elõrehaladásától, és csak azt látják, hogy még ennyi meg ennyi helyrõl ki vannak zárva, és ilyen és ilyen jogaikban meg vannak rövidítve. Ezen kívül azt is hallják, hogy az antiszemiták 40
SzG 2005/1
a legféktelenebb módon gyalázzák õket. Mindez abból fakad, hogy beteg lelkületük elhomályosítja az elméjüket. Nem veszik észre az antiszemitizmus tehetetlenségét, inkább a veszélyét és a felháborító kicsapongásait látják. Kételkedve tekintenek arra, aki azt mondja nekik: nézzétek, milyen kilátástalanok a zsidógyûlölõk mesterkedései, hiszen minden vállalkozásuk baklövéssel végzõdik. Csak azt hallják meg, aki, mint Theodor Herzl, azt mondja nekik, hogy: „Napról napra és óráról órára nõ az antiszemitizmus, és tovább is fog nõni, mivel az okok fennmaradnak és nem szüntethetõk meg. (...) A mi boldogulásunk szálka az emberek szemében, mivel a világ sok évszázada megszokta, hogy bennünk a legmegvetendõbbet lássa a szegények között. Tudatlanságból vagy szûkkeblûségbõl ugyanakkor nem veszik észre, hogy nekünk, zsidóknak már nem megy olyan jól, másságunk pedig eltûnõben van. Éppen ez a nyomás szorít minket ismét régi fajunkhoz, csak környezetünk gyûlölködése tesz minket újra idegenekké. Így akár akarjuk, akár nem, szembetûnõen felismerhetõen összetartozó történelmi csoport vagyunk és maradunk. Egy nép vagyunk – az ellenség tesz minket akaratunk nélkül azzá, ahogy az mindig is volt a történelemben.” És azok, akik között az ilyen mondatok ma a legnagyobb visszhangra találnak, nemrég még szenvedélyesen készek voltak a nyugati néptörzsekbe való beolvadásra. Nem a valóságos antiszemitizmus az oka ennek a zsidó túlérzékenységnek, hanem a hamis kép, amelyet a zsidóellenes mozgalomról a túlfeszített fantázia alkot. Akinek zsidókkal volt dolga, az tudja, milyen erõs hajlama van éppen e nép legjobbjainak az efféle hamis képek gyártására. A nemzsidókkal szembeni bizalmatlanság alaposan hatalmába kerítette a lelküket. Õk még azoknál az embereknél is, akiknél pedig nyomát sem lehet észlelni a tudatos
Rudolf Steiner a századfordulón – a cikk keletkezése idején
VILÁGHELYZET
VILÁGHELYZET antiszemitizmusnak, a lélek mélyén tudattalan, ösztönös, titkos zsidógyûlöletet gyanítanak. A legszebbnek tartom, amire az emberi hajlam törekedhet, amikor egy zsidó és egy nemzsidó között a bizalmatlanság minden fent jelzett nyoma kialszik. Az emberi természet feletti gyõzelemnek szeretném nevezni az efféle hajlandóságot. Nem zárható ki, hogy rövid idõn belül a fenti hajlamok teljesen lehetetlenné válnak. Eljöhet az idõ, amikor a zsidóságban a közhangulat annyira túlizgatott lesz, hogy a nemzsidókkal minden megértés lehetetlenné válik. És ahelyett, hogy inkább intim szálak húzódnának zsidók és nemzsidók között, hogy vonzalmak támadnának és ezer egyéb dolog, ehelyett kiagyalt viták és programok jutnak érvényre az úgynevezett zsidókérdésben. Legjobb lenne, ha minderrõl a lehetõ legkevesebb szó esne, és csakis az egyének közötti kapcsolatoknak tulajdonítanának fontosságot. Hiszen közömbös, hogy valaki zsidó vagy német: ha kedvesnek találom, akkor szeretem õt; ha pedig utálatosnak, akkor tartózkodom tõle. Ez annyira egyszerû, hogy szinte ostobaság ilyesmit mondani is. De még mekkora ostobaság az ellenkezõje! Az antiszemitákat ártalmatlan embereknek tartom. A legjobbak közöttük olyanok, mint a gyerekek. Szeretnék, ha lenne valamijük, aminek a számlájára írhatnák a bajt, amiben szenvednek. Ha egy gyerek leejt egy tányért, akkor valakit vagy valamit okozni kezd a balesetért. Nem magában keresi az okot, a vétket. Így tesznek az antiszemiták is. Sok embernek rosszul megy a dolga, keresnek hát valamit, amit okolhatnak. A körülmények hozták magukkal, hogy sokan jelenleg ezt a valamit a zsidóságban látják. Sokkal rosszabbak az antiszemitáknál az európaunt zsidók szívtelen vezetõi, Herzl és Nordau urak. Õk egy kellemetlen gyerekségbõl világtörténelmi áramlatot csinálnak; egy ártalmatlan csetepatét szörnyûséges ágyútûznek tüntetnek fel. Õk népük csábítói, kísértõi. Feláldozzák a megegyezést – amelyet minden értelmes embernek akarnia kellene – a becsvágyuknak, amely programokra szomjazik; hiszen ahol a tettek hiányoznak, ott azonnal egy program keletkezik. Ilyen veszélyes tehát az antiszemitizmus önmagában, és ilyen veszélyes lesz, ha azt a
zsidók abban a megvilágításban nézik, amelybe õket Herzl és Nordau taszítja. És mindez magától értetõdik a kísértõk – ezen urak – beszédében: „Könyörögni fogunk az imahelyeken a mû sikeréért. De a keresztény templomokban is! Ez lesz a megoldása a régi elnyomásnak, amelytõl mindannyian szenvedünk. De mindenekelõtt a fejekben kell világosságnak lennie. Az eszmének el kell jutnia a legutolsó nyomorúságos otthonig, ahol a mieink laknak. Fel fognak ébredni fásult tépelõdésükbõl. Aztán mindannyiunk élete új tartalommal telítõdik. Elég, ha mindenki csak magára gondol, és az összhatás óriási lesz. És milyen dicsõség vár az ügy önzetlen harcosaira! Ezért hiszem azt, hogy a zsidók csodálatos nemzedéke fog megszületni. A makkabeusok újra föltámadnak.” Így ír Theodor Herzl úr „a Zsidó állam” címû munkájában. Tartok tõle: eljön az az idõ, amikor a zsidók nekünk, nemzsidóknak többé nem hiszik el, amit az antiszemitizmusról mondunk, és csak zsidó csábítóikat fogják szajkózni. És mint olyan sok rászedett ember, az érzõ zsidók e csábítók üres frázisait a saját szívük szavaivá teszik. A rászedettek szenvedni fognak; a csábítók pedig a becsvágyukkal kivívott sikereikkel diadalmaskodnak. Bázelben alapvetõen döntöttek a dologról: a zsidókérdés megoldását olyan lehetetlenné tették, amennyire csak lehetséges. Hogy Herzl és Nordau urak vajon valóban hisznek-e vagy sem a palesztín birodalom felállíthatóságában, ezt nem vagyok képes eldönteni. Az intelligenciájukban bízva feltételezem, hogy nem hisznek ebben. Ha pedig a feltevésem igaz, akkor ezeknek a vezetõknek szemrehányást kell tenni, hogy õk a zsidók és nemzsidók közötti vita útjába több akadályt gördítenek, mint az antiszemita dühöngõk. A cionista mozgalom a zsidóság ellensége. A zsidók a legjobban tennék, ha azokat az embereket, akik rémképeket festenek elébük, alaposan megnéznék maguknak.
Az írás megjelent: GA 31 (1966) 196. oldal: „Die Sehnsucht der Juden nach Palestina”
Fordította: Tatai Mária
SzG 2005/1
41
PEDAGÓGIA PEDAGÓGIA Werner Kuhfuss
A
GYERMEKI JÁTÉK KULTÚRATEREMTÕ ALAPTÖRVÉNYE
Szellemtudományi kutatási feladat
Ha ugyanis kiderül, hogy a megismétlõdés törvényszerûsége az „emberi történelemre” is érvényes, akkor meg kell barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy a korai gyermekkorban az emberiség fejlõdésének hihetetlenül hosszú szakasza jelenik meg összesûrítve, míg a megismétlõdés sebessége a személyiség késõbbi fejlõdése során egyre jobban lelassul, míg a személyiség el nem éri azt az érettségi fokot, amikor már képes megtalálni a kapcsolatot a kortárs történelemhez, és képes felvenni saját kora ritmusát. Frederik Adama van Scheltema1
Idõközben bizonyíthatóvá is vált, hogy a gyermeki játékban – különösen az 1-7 éves korban – olyan törvényszerûség rejlik, amelyet leginkább kulturgenetikai vagy kultúrateremtõ alaptörvénynek nevezhetünk. Öt évtizeden át foglalkoztam elméleti, mûvészi, gyógypedagógiai és pedagógiai oktatással és kutatással a schilleri (és így Goethe-i) értelemben vett játék területén, így e cikk szerzõjeként nincs más választásom, mint hogy a következõképpen fejezzem ki a gyermeki játékban megnyilvánuló keresést: a gyermek testi, lelki és szellemi fejlõdésének kezdetétõl fogva olyan tartalmakat, folyamatokat és példaképeket keres környezetében, amelyek megerõsítik benne annak képességét, hogy alapjaiban felfogja a múltban lezajlott kulturális fejlõdést, és ezáltal megtalálja a kapcsolódási pontot a jelenkor kultúrájához. Ebben az elvont megfogalmazásban olyan szemlélet rejlik, amelynek szükségszerûen ilyen irányú továbbgondolkodáshoz és továbbkutatáshoz kell vezetnie. Annak érdekében, hogy e gondolkodás és kutatás megfeleljen saját tárgyának, nevezetesen a gyermeki 42
SzG 2005/1
játéknak, kézzelfoghatónak kell lennie, és bele kell élnie magát a gyermeki játékba. A játékot ugyanis csakis magából a játékból kiindulva lehet megérteni. Csak így érthetjük meg, hogyan lehet a játék minden kultúra forrása, csírája, gyökere. Mindaddig, amíg a játékot pszichológiai, pedagógiai vagy filozófiai szemmel, azaz kívülrõl szemléljük, addig csak a hasznát fogjuk figyelni. Maga a játék pedig egyre inkább el fog törpülni a szemünkben, míg el nem tûnik teljesen. Ahogy a gyermeki játék mai elszegényedésének ténye és a mai kor mechanikus, pedagógiai szemléletû, a játékot nem ismerõ és szóra sem méltató pszichológiája is jól megmutatja. A játékot a játékból magából kiindulva megérteni ugyanakkor annyit tesz, mint felnõttbõl újra gyermekké válni, és saját élettapasztalatainkat azzal a mércével megmérni, amit gyermekként sejtések és remények formájában saját játékunkban kifejeztünk. A gyermek játéka ugyanis mindig egyfajta életterv, mindig egy pillantás elõre, amely keresi az élet, az elõrejutás, a kutatás lehetõségeit. Ha õszintén és alaposan emlékünkbe idézzük saját játékélményeinket, akkor megértjük, hogy a gyermeki játék minden pillanata kultúrát tervez, kultúrát teremt: csak ilyenként is kell látnunk és vizsgálnunk. Ha azonban ragaszkodunk az eddigi szemlélethez, amely a játékot egyfajta megindító, aranyos, hasznos vagy akár haszontalan gyermekkori különcségnek tekinti, amelyet pedagógiai és
PEDAGÓGIA pszichológiai eszközökkel irányítani és hasznosítani lehet, vagy amely még épphogy megengedhetõ, akkor a játék el fog tûnni a világból, és vele együtt el fog tûnni az ember szabad és teremteni tudó kulturális képessége. Ha azonban megváltoztatjuk szemléletünket, és a kisgyermek játékában annak jellegétõl függetlenül megpillantjuk azt, amit a kultúra fejlõdésének korábbi, dicsõ korszakai hosszú idõ alatt kibontakoztattak, akkor olyan gyermeki kultúra kialakulásának adjuk meg a lehetõségét, amelynek segítségével felfrissíthetjük, megújíthatjuk teljes kultúrafelfogásunkat, és képesek leszünk annak jövõbeli kilátásait megvizsgálni. Kultúrateremtõ viselkedésében a gyermek ugyanis nem tesz mást, mint hogy hivatkozik arra, amit a személyisége korábbi inkarnációi során átélt, és aminek a megteremtésében õ is részt vett. Ennek a felfogásnak a gyökerei a schilleri és Goethe-i kultúraszemléletben vannak. Ha Rudolf Steinert is komolyan akarjuk venni ezen a téren, akkor meg kell szabadítanunk többek közt azoknak a pedagógusoknak a buzgó látszatkomolyságától, akik Steinert, a szellem kutatóját megfosztják a kereszténységbe beavatottak lényéhez tartozó õs-gyermeki jellegtõl. Beavatottnak lenni ugyanis nem tesz mást, mint visszatérni az emberi szellem azon õsáramaihoz, amelyekben elõször nyilvánult meg a jövõbe vetett virágzó, gyermeki reménység. Azaz nem más, mint megfiatalodni, óráról órára fiatalabbá válni annak érdekében, hogy eljussunk a Mihály szigorának is megfelelõ gyermekiességhez, amely önmagában is képes legyõzni Ahrimánnak azt a halálos komolyságát, amely ma mindent megpróbál hatalmába keríteni – gyakran az antropozófiai, illetve magát abból levezetõ pedagógiai gondolkodást és cselekvést is. A gyermeki játék kulturgenetikai, kultúrateremtõ alaptörvénye a következõket mondja ki: minden játékban a kultúra kezdetét kell látni. Ezáltal a gyermek játékos cselekvése nem más, mint a gyermekbõl magából kiinduló teremtés. És mint olyan, sokkal hatalmasabb, átfogóbb és eredetibb, mint bármely rá vonatkozni akaró értékítélet. Rudolf Steiner szabadságfilozófiája a maga szigorával és egzakt jellegével együtt is a gyermekiesség és a játék autonómiájának bizonyítása, és ennyiben annak a szemléletnek a kiteljesedése és továbbvitele, amit egy évszázaddal elõtte Schiller harangozott be a Levelek az ember esztétikai nevelésérõl címû mûvében.2 Mi pedig Steiner után száz évvel arra vagyunk hivatottak és képesek, hogy a gyermeki játékot (és a mûvészi alkotás folyamatát) az emberi létben rejlõ eredendõ szabadságvágyként fogjuk fel. Ha meg akarjuk
érteni a szabadság filozófiájának3 gondolkodásra vonatkozó szabadelvûségét, akkor áttörésre kell elszánnunk magunkat az emlékezés terén is, és fel kell idéznünk azt a szabadságot, amit gyermeki játékunkban éreztünk, és gyakoroltunk is.4 Ezzel ugyanakkor az alapelvet is megfogalmaztuk: a szabadság filozófiájában gyökerezõ neveléselméletben a gyermek nem a nevelés tárgya, hanem annak alanya. Így azonban a nevelés csak akkor lehet szakszerû és sikeres, ha már a legkisebb gyermekeknek is megadatik a lehetõség, hogy nevelendõ helyett önmagukat nevelõ személyiségek legyenek, mi pedig csak a megfelelõ környezetet és körülményeket teremtjük meg ehhez az önneveléshez. Az iskolai tantervek, különösen az 1-7 éves korra vonatkozó tantervek tehát a gyermek fõ ereje, a játék tekintetében olyan „fosztogatási programok”, amelyek avítt tervszerûségükkel pontosan azt fojtják el, ami a játékban megnyilvánuló, bõséges önnevelési akaratként és így mindig új és eredendõ kulturális kezdeményként önmagát vizsgálva a világra akar jönni. Egy kis kitérõ: A játék kulturgenetikai alaptörvényére vonatkozó elképzelés vizsgálata során csak késõn találkozott a szerzõ a néhány kulturtörténész és pedagógus által megfogalmazott „pszichogenetikai alaptörvénnyel”. Lásd ehhez a Das Goetheanumban Johannes Kiersch tájékoztató jellegû írását5, amelyet a szerzõ éppen azon a napon kapott kézhez, amelyen megküldték neki A kultúrateremtõ óvoda alapjai címû új könyvét6. A könyv megjelenésének idõpontjáig elkerülte a szerzõ figyelmét, hogy a fent említett alaptörvényen már addig is sokan gondolkodtak – szerencse, hogy elkerülte a figyelmét, mert csak megfosztotta volna elfogulatlanságától a gyermeki játék megfigyelésében. Ugyan Steiner is említést tesz errõl az alaptörvényrõl (lásd Kiersch írását), de függõben hagyja a kérdést. Az itt leírtak arra szolgálnak, hogy a szerzõ által a könyvében (és a Die Waldorf-kinderpädagogikban7) kifejtett alapelvet elhatárolja egyrészt a szakirodalomban megfogalmazott „pszichogenetikai alaptörvénytõl”, másrészt Häckel embrionális fejlõdésre vonatkozó, pusztán biológiai folyamatokat takaró „biogenetikai alaptörvényétõl”. Éppen Scheltema az, aki a „pszichogenetikai alaptörvényt” a gyermek fejlõdése és a kultúra fejlõdése közötti, szó szerint értelmezendõ párhuzamként írja le. A Waldorf tantervek kulturális korszakai is ilyen megfelelésre utalnak. A „játék kulturgenetikai alaptörvényének” gondolata ugyanakkor más alapokon nyugszik. A gyermek játékában – ha az tényleg fejlõdést mutat – mindig szabadság uralkodik, és sosem valamilyen törvényszerûség. Még csak olyan törvényszerûség sem, amely a gyermeket belülrõl arra kényszerítené, hogy az egyes kulturális fokokat egymás után lineárisan hozza SzG 2005/1
43
PEDAGÓGIA elõ magából. Ennek a gyermeki játékban rejlõ szabadságnak tehát egy „a kultúra fejlõdését leképezõ játékfejlõdésre építõ Waldorf-óvodai program” sem lenne képes sosem megfelelni. Épp ellenkezõleg: egy ilyen program csak elsorvasztaná a játékot. Fel kell hagynunk a nevelés ideológiai megközelítésével, és át kell térnünk egyfajta fenomenológiai neveléselméletre és –tudományra. A „fenomenológiai” itt azonban azt jelenti, hogy az adott pillanatban kell felismerni azokat a szükségszerûségeket, amelyekkel a gyermek keresõ játékát kívülrõl konfrontálni kell. Milyen szükségrõl van itt ugyanakkor szó? Milyen igényeket igyekszik a gyermek a játékban kielégíteni? És mi fordítja ezeket az igényeket a helyes irányba? A helyes irányt nem lehet pedagógiailag elõre megadni. Csak az adott pillanatban, megfelelõ lélekjelenléttel lehet leolvasni a konkrét, létezõ gyermek egyéni, születés elõtti vonásaiból. Ha tehát szabad, rózsakeresztes szellemiségû nevelést akarunk folytatni, akkor olyasvalaminek kell történnie, mint ami egy szonárnak, azaz annak a hajómûszernek a mûködésekor történik, amely hangokat bocsát ki, hogy a visszhang alapján megtalálja azt, amit a víz mélyén keres. A gyermeket olyan tartalmakkal és cselekvéssorokkal kell konfrontálni, amelyek kifejlesztik benne a tapogatózás (és elsõsorban a saját folytonosan alakuló és fejlõdõ igényeire irányuló vizsgálódás), és ezáltal a tapasztalás során való fejlõdés tulajdonságát. Meg kell tisztítanunk magunkat az elõre megfontolt pedagógiai szándékoktól azáltal, hogy követjük a ritmikus-zenés munka elvét, ahogy azt Rudolf Steiner is bemutatja az elsõ, tanároknak szóló konferenciáiban (1920. június 23.)8. Ez kiváltképp igaz a kisgyermekekkel szemben tanúsított viselkedésre. Csak az képes meghagyni a gyermek szabad akaratát, aki maga is ritmikus-zenés munkafolyamat, azaz kulturális folyamat része. Az elõzetes szabad akarat által életre hívott játék, mint a múltat csírájában megismétlõ, jövõbeli kulturális cselekvés csak önmagából képes – mintegy belépve az éteri ellentérbe – kibontakozni. Ezen a ponton nem szabad elmulasztanom, hogy megmutassam azokat a tartalmakat és minõségeket, amelyek megfelelnek a kulturgenetikai alapelvnek és a gyermek vágyódásainak. Az embrionális fejlõdés biogenetikai alaptörvényében a testi adottságokból következõ, örök érvényû szabályszerûségek öltenek testet. A kulturgenetikai alaptörvényben viszont már a kezdetektõl fogva a szabadság fejezõdik ki. Tehát az, ami az egyéni szabadság növényeként törvényszerûen testet akar ölteni a törekvõ kulturális munka éteri szabadterében, csakis saját magunk teremtõ figyelmétõl függ. Az 44
SzG 2005/1
utánzás pedig – a játék eszköze, hordozója az élet elsõ hét évében – nem válogat. Azt is mondhatnánk: mindenevõ. Magáévá tesz mindent, amit kínálnak neki – a szovjet bölcsõdék által kínált tartalmaktól a keresztény óvodákon és a Montessori-módszeren át a tekintélyelvet elutasító reformóvodákig, a jelenlegi Waldorf óvodai pedagógiáig. Különbség van azonban aközött, hogy értelmünk gondolati konstrukcióit vetítjük-e bele a gyermek életébe, vagy a gyermekekhez és mûvészekhez hasonlóan tapogatózva-keresve kiolvassuk a játékból azt, amire annak magának szüksége van. Az elõbbi, ideológiainak nevezhetõ eljárásmód éppúgy eredménnyel fog járni, mint a második, fenomenológiai megközelítés. A bõséges gyermeki utánzóképesség mindkét felfogás képviselõit meg fogja erõsíteni hitében: jó szolgálatot fog tenni. A kérdés csak az, hogy kinek. A gyermek születés elõtti, keresõ énjének vagy a buzgó, elõre megfontolt felnõttnek? A dolog igen egyszerû: ha a gyermek környezetében kulturális munka folyik, akkor belsõ indíttatásból utánozni fogja ezt a kulturális munkát. Ha azonban pedagogizáló környezet veszi körül, akkor késõbb az élettel szemben is pedagógusként fog fellépni – azaz olyasvalakiként, aki azt akarja, amit másoknak kellene akarniuk. Vagy olyan ember lesz, aki egész életén át azt teszi, amit mások elvárnak tõle, mert a játék során nem fejlõdött ki benne az önnevelés csírája. Az utánzás önmagában ugyanakkor még nem mutatja meg az igazságot. Ebben a szabadság bizony passzív marad: az utánzást (szinte) mindenre fel lehet használni. Annál nagyobb azonban a felelõsségünk, hogy felhagyjunk minden olyan ideológiával, amely a gyermek javát szolgáló dolgokat kínál az utánzás táplálékául, és megtanuljunk goet-heánus módon cselekedni. Ezzel elértük a hagyományos óvodai pedagógia – és egyben a Waldorf óvodai pedagógia – végét. Innen már olyan kutatómunkára van szükség, amellyel kapcsolatban az óvodáskor esetében alig van tapasztalat. Vannak azonban tapasztalatok teljesen távolinak tûnõ területeken, így a kiforgatott alakzatokkal foglalkozó, új projektív geometria területén, az áramláskutatásban és a goetheánus organikus építészetben is. Ezen a téren igencsak megszívlelendõ és tanulságos az a megközelítésmód, ahogy például Martin Wagenschein tanította a fizikát9: a szakavatott tudós még az egykori legédesebb gyermekkori tapasztalatokat és emlékeket is a fizikai kutatás történelmi, mintegy átélt elõzményének tekinti, és akként méltatja. Rudolf Steiner világosan kifejezésre juttatja, hogy a mai kor gyermeke születése elõtt beavatott volt a misztériumokba.10 Ha tehát a gyermeki játék számára,
PEDAGÓGIA amelynek körülményeit nekünk kell megteremtenünk, megfelelõ tartalmakat és irányokat akarunk találni, akkor tanulmányoznunk kell, mit tudnak az õsi misztériumok a tanításról. Ha elmélyedünk a részletekben (például abban, amit Rudolf Steiner az 1924-es húsvéti elõadásaiban mondott11), akkor közvetlenül is rábukkanunk olyan tartalmakra és minõségekre, amelyeket bárki ismerhet a saját játékélményeibõl, így például a barlangmotívumra vagy a korlátozva lenni akarás és a testet szorosan körülzáró környezetbõl kiszületni akarás motívumára. Bárhol is kezdünk, nem tévedhetünk: a misztériumok olyan õsképeket mutatnak meg, amelyek felbukkannak a játékban. A játékokban pedig a misztériumokra utaló elemek jelennek meg – épp csak akarnunk kell meglátni õket. Máshogy is hozzáfoghatunk: Ha a kisgyermekeket szembesítjük a kiforgatott geometria alakzataival (pl. Paul Schatz kockájával vagy Klaus Ernhofer pentagondodekaéderével12) vagy az áramlástan jelenségeivel vagy éppen a goetheánus építészet elemeivel (például egy látogatás alkalmával a Malsch-i Modellházban), akkor – pusztán a tárgyak mozgatása és átélése, mint cselekvõ tapasztalás folytán – olyan belülrõl, a mélybõl jövõ ujjongás fogja el a gyermekeket, amely azt mondja: végre rábukkantunk arra, amit már ismerünk! A kultúrateremtõ alaptörvény nem a történelmi múlt újbóli lineáris átélését mondja ki, hanem az idõtlen szellem koncentrikus, csíraszerû utánzását, újrateremtését, mert az hozzátartozik a világ belsõ szerkezetéhez, felépítéséhez – a Föld fejlõdéséhez. A gyermeki játékot csak az látja helyesen, aki a játék legkisebb, legszokványosabb pillanataiban is megsejti, lehetségesnek tartja, felismeri a mûvészi, matematikai, zenei, építészeti, fizikai, kémiai és mentális õselemek jelenlétét, és a külsõ megsejtés, felismerés folytán azok segítségére siet. Az utánzás nem válogat. Õt használja a bennünket körülvevõ világból származó, angyal vezérelte egyéniség, hogy mohón megragadja azt, ami a világ õselemeinek megfelel. Megismerésében semmilyen rendezõ elv nem segít. Bizonyos motívumokat azonban eltanulhatunk, bizonyos minõségek palettáját – más mûvészekhez hasonlóan – magunkévá tehetjük, ehhez azonban teljesen el kell szakadnunk az eddigi óvodai gondolkodásmódtól. Mi fog mégis vezetni bennünket, ha nincs semmilyen minta? Mi képezi az alkotói lélekjelenlét szenzóriumát? Nos, a gyakorlatszerzésre bizonyosan van tér: Arisztotelész tíz kategóriája, a Világábécé (Rudolf Steiner, 1924. április 22.).11 Ezen a ponton világossá kell tennünk, hogy a játékkal kapcsolatos fenti gondolatok nem pusztán olvasmá-
nyi élmények, amelyeket spekulatív módon alkalmazunk az életre. Esetükben a valós tények életen át tartó belsõ és külsõ megfigyelésérõl van szó, ami ugyanakkor párosul azzal is, amit az irodalomban találunk. Csak így lehetséges fogalmi megértésük, és csak így lehet õket kulturális összefüggésbe helyezni. Schiller, Goethe és Steiner az élet felé irányítanak. A gyermekek (és a bennünk lakozó örök gyermek, a személyiség is) az élet megjelenési formáit mutatják meg. Azok a perspektívák és dimenziók azonban, amelyekbe az élettapasztalatokat bele kell ágyazni, csak úgy képesek megnyílni, ha nagy elõdeinkbõl és példaképeinkbõl fogalmi téren is merítünk. A gyermek játszó korát ennek megfelelõen el kell szakítani a pusztán pszichológiai-óvónõs kötöttségtõl. Túlságosan értékes ugyanis ahhoz, hogy az óvodai pedagógus hivatásáról alkotott egyoldalú, provinciális elképzelés tárgya legyen. A játék, mint az ember átfogó értelemben vett, és lehetõségeik szabadságával felruházott képességeinek és erejének megnyilvánulása merkuriális, higanyszerû jelleggel bír, ugyanakkor van benne valami a tûz lényegébõl is. Ha meg akarjuk ragadni, úgy az a veszély fenyeget, hogy végtelen számú apró, lepergõ darabra esik szét. Vagy ellobban, szertefoszlik, mielõtt teljesen megértenénk. Így az irodalomban a játékról alkotott nézetek többnyire csak leereszkedõ gondolatok különbözõ gondolkodóktól és pedagógusoktól arról a játékról, amelyet kívülrõl figyeltek meg. Schiller, Goethe és Steiner azonban magából a játékból, az élet minden irányba szertefoszlani, ellobbanni akaró megjelenési formáiból kiindulva ír. Tekintettel a kihalástól fenyegetett gyermeki játék világméretû jelentõségére, ma senkinek sincs erkölcsi alapja a játékról írni, ha nem annak köszönheti mindennapi létét. Ez azonban legelõször is azt jelenti, hogy a játékról írónak hinnie kell abban, amit tapasztaló megérzései mutatnak. Ha a játékot megérzéseinkre alapozva tapasztaljuk meg, akkor eljutunk a minõségekhez. A gyermek ugyanis a játékban elsõsorban nem tartalmakat keres, hanem minõségi kompozíciókat. Hogy talán otrombának ható kifejezést használjak: a gyermek fürdik, mondhatni fetreng a minõségekben, mintegy szégyentelenül tobzódva az azok közötti nüánszokban. Ha a látszólag puszta érzékelésnek hiszünk, akkor a játék gátlástalanul ösztönszerûnek is tûnhet. Ha azonban részt veszünk benne, és önmagunkat átélve a játék pillanatainak részévé válunk, akkor idõvel felismerhetjük: a gyermek (és az igazi mûvész) anyagot és habitust, minõséget és mennyiséget, tettet és tûrést, teret és idõt, SzG 2005/1
45
PEDAGÓGIA állapotot és viszonyt szûr le belõle magának. A játék minden igazi pillanatában ott találjuk magunkat, ahol a misztériumokat ismerõ Arisztotelész hozzálát, hogy az õt körülvevõ jelenségekben a Világábécé nyomára bukkanjon. Mégiscsak furcsa, hogy a Waldorf óvodai pedagógia ezeket a tulajdonképpen világmegrázó eseményeket annak a központi szerepet játszó, ettõl-eddig tartó „szabad játékidõnek” a szintjére redukálva akarja látni, amely gyakran csak azért megengedett, hogy aztán a helyébe lépjen valami „fontos”, valami megtervezett. Õszinte leszek: a mai Waldorf óvodák vagy nem ismerik az igazi játékot, vagy félnek tõle. Ha megértenénk, és megragadnánk a játékot, akkor e gazdag hagyományú pedagógia akkurátus keretének egésze darabokra törne szét.13 A „ritmus és rituálé”, mint az ember által pedagógiai célzattal kitalált külsõ idõmértékek, az ember egyre elõrehaladottabb háziasításához vezetnek (H. Schulze14), mert az éteri test anyagát – a kozmosz rendjétõl elszakadva – úgy használják fel, hogy közben alakítják is. A gyermeket külsõ szándék nélkül körülvevõ, kulturális munkával eltelõ igazi életbõl adódó ritmusok ugyanakkor erõsítik az egyének akaraterejét, ami aztán az életük derekán jól jön majd nekik (Rudolf Steiner15). Amit Arisztotelész kategóriákként mutat be, amit Rudolf Steiner Világábécének nevez, vagyis ami látszólag teljesen elvont formában, mély filozófiai tartalommal bíró (és ezért érthetetlen) leírásként jelenik meg elõttünk, az megtelik élettel, és ismerõsként köszön viszsza, ha érzéseinkre hallgatunk. Figyeljük meg a játékot: a gyermek (és a fazekas és a szobrász) szereti az agyagot, a földet és ezzel a vizet. Mindenki vissza tud emlékezni ezekre az érzésekre: arra a hidegségre, néha pedig – nyáron – melegségre, ami a formátlan anyagból árad – a szilárd, szemcsés, feloldódó, elkenõdõ, saras anyagból, amely engedelmesen felveszi azt a formát, amit a mohó kezek adnak neki, vagy egyre több vízzel keverve feloldódik, folyékonnyá válik, zavarossá teszi a vizet, és számtalan örvény- és áramlási formát mutat. Néhány gyermek még mélyebben bele akar mászni, „összepiszkolja” magát, és még élvezi is. Itt alkalmunk nyílik mélyen átélni a felszíni jelenség alatti szubsztanciát, lényeget. Az, amit a gyermeki kezek tesznek és éreznek agyagozás közben – maga a tiszta filozófia: átérzik az alakítható anyag, az alumíniumoxid és a mész legfinomabb részecskéinek rejtett lényege és viselkedése, megjelenése közötti ellentétet és összefüggést: azt, ahogy egyesülni 46
SzG 2005/1
akar a vízzel, száradás közben megkeményedik, tûzben pedig feloldhatatlanná válik. A belsõ lényeget és a külsõ megjelenést egyaránt megragadó érzékelésben és játékban a gyermek ugyanakkor keresi az agyag minõségét is. Kezei megízlelik ennek az anyagnak a minõségét, ebbõl pedig kialakul a tömeg és sokaság, a mennyiség utáni vágy. Formálás közben az anyag térbeli dimenziót ölt, az idõbeli dimenzióban pedig szétfolyik, alakul: tér és idõ egyben. Alázatosan engedelmeskedik, tehát tûr, de ráragad kezünkre és lábunkra, elnehezíti cipõnket és nadrágunkat. Tûr és tesz. Ha sárröggel dobják meg fejünket, akkor az súlyával és nedvességével fájdalmassá is teszi ezt. Ami pedig az állapotot és viszonyt illeti: az anyag nyugvó állapotot keres, a földben pihen. Azáltal azonban, hogy kiássuk a földbõl, valamilyen viszonyrendszer részévé tesszük, kapcsolatba hozzunk mással, és mi magunk is sokféleképpen viszonyulunk hozzá. És éppen ez a lényeg: Az állapotok és viszonyok a játékban válnak láthatóvá. A játék a viszonyok mûvészete. A viszonyok átélését és megteremtését Rudolf Steiner a „semmibõl való teremtésnek”16 nevezte, amit fontos, sõt a tulajdonképpeni emberi képességnek tart. Azáltal, hogy a gyermek agyaggal, homokkal, építõkockákkal, hordóeszközökkel, súlyokkal, orsókkal, mérleghintával és hintával, mászókák, tornyok és fák megmászásával, fonással és csomózással, falak, mezõk és felhõk mellett elhaladva, egyszóval mindig mindennel játszik, még a szavakkal, külsõ és belsõ képekkel is – igen, még a morált is játék tárgyává teszi: nem tesz mást, minthogy viszonyokat teremt, megszünteti a dolgok állapotát, szabad viszonyokat hoz létre velük, a semmibõl teremtményeket alkot. A gyermek játszó korát évtizedeken keresztül használt keretprogramba szorítani olyan, mint oroszlánokat és sasokat a szabad természet helyett mûvi ketrecbe dugni, sõt, sokszor még ennél is rosszabb! Ebben az életkorban a gyermeknek nem pedagógiailag erõsen motivált óvónõkre van szüksége, hanem tapasztalt munkatársakra és elõmunkásokra, gyakorlatias filozófusokra, mûvészekre, kézmûvesekre, matematikusokra, építészekre, csillagászokra, kertészekre és szakácsokra – olyan emberekre, akik a maguk megszokott módján bánnak a Világábécével. A pedagógiát pedig ennek során egyszerûen el lehet felejteni! A játék kulturgenetikai, kultúrateremtõ alaptörvénye a szabadságé is egyben. Olyannyira szabad, hogy el is illan, ha nem látjuk meg. És befelé – akár a minõségi fraktálmûvészet – végtelenül sok finom részlettel gazdagodik, mint ahogy kifelé is teret nyer, ha azt teszszük, amit az a modern felnõtt tesz, aki ismeri a tudat lelkét, és az éteri lénynek teret és idõt ad, nevezetesen tevékenyen visszavonulunk. Ha nézzük, ahogy a gyermekek játszanak, akkor lelkileg-szellemileg visszavonulunk, és
PEDAGÓGIA akaratunk új tartományait nyitjuk meg, mikor a játék által lázba hozva még intenzívebben kezdünk el foglalatoskodni saját, szabadon választott munkatémánkon. Arisztotelész kategóriáihoz hasonlóan a Hét Szabad Mûvészetet is tekinthetjük kultúrábécének, és akként gyakorolhatjuk is õket. A kategóriák a maguk látszólagos elvontságával akkor kerülnek közel hozzánk, és akkor válnak érthetõvé, ha arra a tapasztalásra vonatkoztatjuk õket, amely a játékban kutatva teremt, és teremtve kutat. Az ilyen tapasztalásban gondolkozás lakozik, és világeszmék nyomára bukkan. A gyermek (akárcsak a mûvész) cselekvés közben nincs tudatában ezeknek az eszméknek és azok fogalmi tartalmának. Kísérõ felnõttként a mi feladatunk, hogy ezeket az eszméket fogalmilag is megalkossuk. Azáltal, hogy felismerjük õket, világosabbá válik a gyermek játéka, mert személyiségünk érzékfeletti módon megtapasztalja a gondolkodó dimenziót, és ezáltal annak kapcsolódását is a kultúra folyamatosan alakuló összefüggésrendszerébe. Ahogy a felnõtt ember gondolkodási folyamatában érzékelésbõl és fogalmi megértésbõl kialakul a teljesség, úgy a gyermek játéka is csak a dimenziókat felismerõ felnõtt segítségével válik azzá, amivé válni akar. A kulturgenetikai alaptörvény csak a cselekvõ gyermek és a felismerést birtokló felnõtt közötti együttmûködésben születik meg. Itt is a szabadság nyilvánul meg, aminek egyik ismérve, hogy a fenti törvényt – joggal – akár tagadhatjuk is, hiszen nélkülünk amúgy sem létezik. És ez egyre inkább így lesz, amikor igazi munkáról és így igazi kultúráról szilárd elhatározás és a gyermekekkel való szociális foglalatosság híján már nem beszélhetünk. Így a gyermek játszó kora eddigi marginalizálódása után ismét a középpontba kerül: a gyermek játékában mutatkozik meg elõször az éteribõl kialakuló, jövõbeli kultúra. Történelmi realitásként a Hét Szabad Mûvészet – látszólagos ellentétben a tíz kategóriával – ismertebb, átláthatóbb, és ezért gyakorolható. A grammatika, dialektika és retorika tríviumának és a muzika, aritmetika, geometria és asztronómia kvadríviumának szemszögébõl nézni a játékot ugyanakkor még szokatlan.17 Egy köztes gondolatjáték: a jövõ óvodája, amelyben az elapadó játék ismét szabadon áradhat, tulajdonképpen a Chartres-i Iskola kiforgatása. Míg egykoron a templomépítõ mesterek munkafolyamata olyan teret teremtett, amelyben a Hét Szabad Mûvészet útja elvezetett a Szûzzel és a kisdeddel kapcsolatos belsõ szemlélõdéshez, addig a ritmikus-zenés munkafolyamat, mint idõteremtés és a kultúra szülõanyja életre hívja a gyermeki és mûvészi játékot, amelyben a Hét Szabad Mûvészet finom eloszlásban kialakulhat, és megnyilvánulhat. A mai Waldorf óvoda olyan életérzések óvodája,
amelyeket a felnõttek vetítenek bele a gyermekekbe. A jövõ óvodája azonban olyan lesz, amelynek a gyermek akaratában, érzéseiben és gondolkozásában rejlõ kozmikus intelligenciát a földre boruló világméretû sötétség elhatározásából kell bizonyítania. Mert a gyermeki személyiségek szent mihályi küldetésének csakis a kozmikus intelligencia képessége felel meg, amit a Hét Szabad Mûvészetben és Arisztotelész kategóriáiban kipróbálva kell meglátni. Ezen a ponton ismét a tapasztalás, mint az intuíció eredendõ képessége segít tovább bennünket. Ha meditatív, tapasztalatokra nyitott módon elmélyedünk például a geometria folyamataiban (amiben az új projektív geometria különösen a segítségünkre lehet), méghozzá úgy, hogy többet érzékelünk a csillagszerûen tagolódó tevékenységbõl, mint a tárgyát képezõ tartalmakból, akkor olyan mozgásképeket láthatunk, amelyek megfelelõit a játékfolyamatokban is felfedezhetjük. Ehhez mindazonáltal a játéknak a tánc, a festészet, a zene és más mûvészetek stúdiumához fogható tanulmányozása szükséges. A játékot magából a játékból kiindulva megérteni ugyanakkor annyit is tesz, mint új fogalmakat találni, amelyek a játékot a festészet, a zene és az építészet fogalmaihoz hasonlóan átláthatóvá teszik annak számára, aki rábízza magát. Aki óvodai pedagógusként nekilát ennek, nem adja fel, és a gyermekeket saját tanárává teszi, az el fog jutni a kultúra forrásáig, ahol a kultúra – munka, azaz a megmunkálandó földanyag ellenállásával szemben kifejtett teljesítmény. És egyben azoknak az õselveknek és õsképeknek a folytonos újrateremtése, amelyek a gyermekeken keresztül meg akarják fiatalítani a világot. 2001. szeptember 11-ének fordulópontja óta a világ belsõ rendjének eddig inkább burkoltan mûködõ romboló kísérletei egyre kendõzetlenebbül tárulnak elénk. Tekintettel a bennük megnyilvánuló, gyõzelemre készülõ Gondishapur-i impulzusra, a Waldorf óvodák programjában megjelenõ, a gyermek éteri testét alakító, mûvi esztétikai-erkölcsi konstrukció semmiféle védelmet nem nyújt – nem is nyújtott soha. Az abban színlelt belátható, egészséges világ a fiktív jellege miatt kegyetlen pusztulásra lesz ítélve, vagy az általa formált embereket a valós életben arra fogja kényszeríteni, hogy magukba meneküljenek. Csak a misztériumokra vonatkozó, születés elõtti tudás személyiségben megmutatkozó igazsága, amely a játékban tapogatózva megerõsítést nyer a maga körül látott, igazi kulturális tevékenységtõl, lesz képes arra, hogy a manapság egyre növekvõ zûrzavarban megtalálja a vele született igazsághoz vezetõ utat. A gyermekek, akárcsak a növények, nyomelemekbõl merítenek életerõt. A fenti irányba tett legkisebb lépés nyomai is kitörölhetetlen orientációkat ébresztenek a gyermeki lélekben. SzG 2005/1
47
PEDAGÓGIA
8 9
10
Ha antropozófusként gondoskodnánk a gyermekek játékos nevelésérõl, amely felismeri és megerõsíti bennük a logoszt, a kozmikus individualizált intelligencia kiáradását, akkor tényleg pozitív alternatívát állíthatnánk a világot most fenyegetõ, felvilágosult torzszülöttel, a „korai neveléssel”18 szemben.
11 12
13
Irodalom 1
2
3
4
5
6
7
Frederik Adama van Scheltema: Die geistige Wiederholung [A szellemi ismétlõdésrõl]. Francke Verlag, Bern, 1954 Friedrich Schiller: Briefe über die ästhetische Erziehung des Menschen. Verlag Die Kooperative Dürnau (magyar kiadás: Friedrich Schiller: Levelek az ember esztétikai nevelésérõl. In: Friedrich Schiller válogatott esztétikai írásai, Magyar Helikon 1960) Rudolf Steiner: Die Philosophie der Freiheit. GA (Gesamtausgabe / Összegyûjtött írások) 4. Rudolf Steiner Verlag, Dornach. (magyar kiadás: Rudolf Steiner: A szabadság filozófiája. Édesvíz Kiadó, 2004) Errõl lásd még: Wolf-Ulrich Klünker: Geburt und Kindheit – Entwicklungsbedingungen des Kindes heute [Születés és gyermekkor – a gyermeki fejlõdés feltételei ma]. Eichwalde, 2002 Johannes Kiersch: Wiederholt die Entwicklung des Kindes die Bewusstseinsentwicklung der Menschheit? Ansichten Rudolf Steiners zum „psychogenetischen Grundgesetz” [Megismétlõdik-e az emberiség tudati fejlõdése a gyermek fejlõdésében? Rudolf Steiner nézetei a „pszichogenetikai alaptörvényrõl”]. Megjelent a Das Goetheanum c. hetilap 2004/15-16. számában. Werner Kuhfuss: Grundzüge eines kulturschaffenden Kindergartens [A kultúrateremtõ óvoda alapjai]. Verlag Die Kooperative Dürnau, 2004 Werner Kuhfuss: Die Waldorfkindergartenpädagogik – Eine Ermunterung, diese einmal von der 48
SzG 2005/1
14
15 16 17
18
Geisteswissenschaft her zu prüfen [A Waldorf óvodai nevelés – vizsgáljuk meg egyszer a szellemtörténet szemszögébõl is]. Verlag Möllmann, elõreláthatólag 2004. õsze. Lásd még: Werner Kuhfuss: Was ist Bildung des Kindes? Das Spiel als aktives Kraftfeld [Mi is értsünk a gyermek képzésén? A játék, mint aktív erõmezõ]. Körlevél az orvosi-pedagógiai konferencián részt vevõ, Waldorf-pedagógiával foglalkozó orvosok, nevelõk, tanárok és terapeuták részére, Stuttgart, 2004. május Rudolf Steiner: GA (Gesamtausgabe / Összegyûjtött írások) 300, a-e Martin Wagenschein pl. in: Kinder auf dem Wege zur Physik [Gyermekek úton a fizika felé]. Beltz Verlag, Weinheim und Basel, 1990 Rudolf Steiner: GA (Gesamtausgabe / Összegyûjtött írások) 203, 6. elõadás Rudolf Steiner: GA (Gesamtausgabe / Összegyûjtött írások) 233 a További információ: Kulturata e. V. / Peter Schottler: Umstülp-Zeit [Kiforgatott idõ]. edition lionardo, Wuppertal, 2004 Ebben az összefüggésben lásd Maria Luisa Nüesch gyermeki játékról szóló tanulmányát is. In: MedizinischPädagogische Konferenz [Orvosi-pedagógiai konferencia], 2004. május 29. Helmut Schulze: Der progressiv domestizierte Mensch und seine Neurosen [Az elõrehaladottan háziasított ember és neurózisai]. J. F. Lehmanns Verlag, München, 1964 Rudolf Steiner: GA (Gesamtausgabe / Összegyûjtött írások) 289, 1921. február 28. Rudolf Steiner: GA (Gesamtausgabe / Összegyûjtött írások) 107, 19. elõadás René Querido: Vision und Morgenruf in Chartres [Látomás és pirkadati kürtszó Chartres-ban]. Novalis Verlag, 1989. Frank Teichmann: Der Mensch und sein Tempel – Chartres, Schule und Kathedrale [Az ember és temploma – a Chartres-i iskola és katedrális]. Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt, 1991 Werner Kuhfuss: Früherziehung contra Spiel des Kindes. Nyílt levél. Der Europäer, 8. évf. 7. sz. (2004. május) (magyarul: Korai nevelés kontra játék a gyermeknél. Szabad Gondolat 7/3, 2004. szeptember)
Forrás: Der Europäer, 9. évf. 2/3. sz. (2004. dec./2005. jan.) Fordította: Benedicty Gergely
PEDAGÓGIA
Tóth Márk
ÓVÓPEDAGÓGIA
ÉS SZÁMÍTÓGÉP
2004. nyarán pattant ki az a politikai botrány, melyet a „kakaóbiztos számítógépek“ elnevezés fémjelzett, és amely a közvélemény figyelmét egy különös eseményre hívta fel, történetesen arra, hogy a kormány komoly pénzösszegekkel támogatta a honi óvodák számítógépekkel való felszerelését. Természetesen, amint az várható, a politikai viták szinte kizárólag a számítógépek áráról szóltak, az a kérdés fel sem merült, hogy mit is keresnek ezek az instrumentumok az óvodákban. Az már kicsit elgondolkodtató, hogy az eset miért nem váltott ki nagyobb szakmai vitát pedagógus körökben, mint amekkorát kiváltott, ám talán erre a kérdésre a válasz a továbbiakból kiderül. A botrány rövid idõ múlva elcsitult, a számítógépek pedig maradtak az óvodákban. Jelen cikkünkben arra keressük a választ, hogy mit keresnek ott. A technika fejlõdése sokfajta környezetszennyezést eredményezett. A legrosszabb környezet „A szennyezés a számítógép.“ Paul Emberson
A közös platform Bármennyire is szeretnénk elkerülni azt, hogy belemerüljünk a téma politikai vonatkozásaiba, ám az oly mértékben megkerülhetetlen, hogy amennyire csak lehetséges rövidre fogni az ilyen irányú vonatkozások taglalását, olymértékben mégis meg kell említenünk néhány ide vágó tényt. Ugyanakkor, már csak azért is érdemes néhány szót szólnunk a téma közéleti vonatkozásairól, mert annak történetébõl világosan kiderül, hogy a mai politikai életünket jellemzõ szûkebb pártérdekek, és az azokból táplálkozó ellentétek sok esetben csak és kizárólagosan a gazdasági síkon mozognak, ám a szellemi síkon az egymással látszólag kiengesztelhetetlen ellentétben álló pártok is abszolút közös platformon vannak bizonyos kérdéseket illetõen. Egy ilyen tény megvilágítása jól jellemzi a modern politika igaz arculatát. 2001. folyamán (!) az Oktatási Minisztérium megbízásából országos vizsgálatot folytattak, melynek végzését az Országos Közoktatási Értékelési és Vizsgaközpont az Országos Közoktatási Intézettel, valamint az Oktatáskutató Intézettel közösen látta el. A vizsgálati csoport a gyermeküket óvodáztató szülõk voltak, akinek egy kérdõívet adtak át. A kérdõíven szereplõ kérdések a gyermekek számítógép használatára vonatkoztak, illetve arra, hogy a szülõk miként vélekednek gyermekük és a számítógép viszonyáról. A kérdõív kitért a válaszadók társadalmi hovatartozására is, így a különbözõ társadalmi rétegekbe tartozó szülõk álláspontját elkülönítve lehetett jellemezni. A hazai óvodák 10,2 %-át vonták be a vizsgálat-
ba, és a megkérdezettek 88%-a kitöltötte a kérdõívet, így a vizsgálat eredménye reprezentatívnak számít. A vizsgálat eredményébõl kiderült, hogy az óvodába éppen bekerülõ gyermekek (3-4 éves gyermekekrõl van szó) több mint 1/3-a már használt számítógépet, valamint a válaszoló szülõk 55,2%-a helyesli a gyermekük óvodai számítógép-használatát. Tehát, ez a piackutatásnak is beillõ felmérés, a szülõi igények szondázása után megnyitotta a politikai döntéshozók elõtt az utat, hogy az óvodák számítógéppel való ellátása révén, komoly kormányzati pénzek felhasználásával, sikeres gazdasági projektbe kezdjenek. A történet legsúlyosabb politikai felhangja pedig az, hogy az elõzõ kormány által elvégzett szûrõvizsgálat eredménye alapján, az új politikai hatalmi éra vitte véghez a vélhetõen már régóta tervezett informatikai projektet. Feltehetõen ez az oka annak, hogy a közéleti viták tisztán csak gazdasági színezetûek voltak, és azok is hamar, minden következmény nélkül elcsitultak.
Az empirikus tapasztalatok hiánya Olvasva egy ilyen felmérés részleteit, óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy a hatalmi körök miért egy ilyen „piackutatási jegyzõkönyvet“ használnak fel terveik alátámasztására. Ennek egyik legfõbb oka feltehetõen az, hogy jelenleg egyetlen mérvadó, empirikus alapokra támaszkodó vizsgálati eredmény sincs a világon arra vonatkozóan, SzG 2005/1
49
PEDAGÓGIA hogy mit okoz a koragyermekkori számítógéphasználat az emberi fejlõdésben. Nem is nagyon lehet, hiszen még egyetlen generációnak sem volt alkalma úgy felnõni, hogy annak képviselõi a legkoraibb gyermekéveiktõl kezdve intenzív kapcsolatba kerüljenek a számítógéppel. Egészen rövid idõintervallumra vonatkozó vizsgálatok készültek ugyan, de az ilyen vizsgálatok nem adhatnak választ a pedagógia alapkérdésre, ti. arra, hogy milyen embereket nevelünk. Nem tudhatjuk, hogy egy ilyen, számítógépen nevelkedett generáció milyen képességekkel lépi át a felnõttkor küszöbét, milyen módon küzd meg az emberi életút felén jelentkezõ válsággal, hogyan néz szembe az emberi lét nagy kérdéseivel, milyen szociális környezetet fog létrehozni maga körül, stb. Természetesen szakmai körökben is vannak ellenzõi és támogatói az óvodai számítógép-használatnak. A két szakmai kör élesen elkülönül egymástól, ám érdekes megfigyelni, hogy mindkét kör figyelme elsõsorban a gyermeki képességek fejlõdésére fókuszálódik. További érdekesség, hogy az ellenzõk éppen ugyanazon képességeket (kreativitás, kommunikációs készség, finommotorikus képességek, figyelem, stb.) látják elsorvadni a számítógép-használó gyermekeknél, mint amelyeket az óvodai számítógép-projekt apostolai lényegesen fejlettebbnek érzékelnek ugyanazon gyermekeknél. Természetesen mindkét oldal megbízható vizsgálatokra támaszkodik, sõt, bizonyos esetekben ugyanazt a vizsgálati eredményt értékelik eltérõen. Jellemzõ példa erre a 2000-es nemzetközi Pisa vizsgálat, melynek tökéletesen megbízható statisztikai adatait két különbözõ értékelõ csoport egymásnak teljesen ellentmondóan minõsítette. Pusztán a vizsgálati csoportok egy új kategóriával (azonos társadalmi rétegbe tartozó gyermekek összehasonlítása) való kibõvítésével sikerült két kutatónak kimutatnia az azonos adatokból a hivatalos értékelés ellentétét. De egy ilyen történet már inkább a statisztika természetérõl sugall egynémely információt, mint magáról a felmérés tárgyáról. Ami jellemzõ, hogy egyik oldal sem jut el annak felismeréséig, hogy a gyermekek egy bizonyos életszakaszában történõ képességfelmérés, még ha az a legmegbízhatóbb is, nem tükrözi hûen azt, hogy a vizsgálatban résztvevõ gyermekek milyen potenciális emberi kvalitásokkal rendelkeznek, úgymond „hová tartanak“. Sajnos, az emberi minõség csak egy jóval késõbbi életkorban válik „kézzelfoghatóvá“, de számszerûen mérni akkor sem lehet, csak érzékelni. Az, ami az emberben, 50
SzG 2005/1
mint emberi kvalitás tapasztalható, mérhetetlen (uncalculable factor). Idáig elérkezve, fel kell hogy tegyük a kérdést: lehetséges-e megalapozott ítéletet hozni tehát egy olyan kérdésrõl, mint az óvodáskorú gyermekek számítógép-használata?
A számítógép fenomenológiája Miután a mai gyermekekre vonatkozó képességfelméréseket, mint hiteles vizsgálati bázist elvetettük, tekintsünk egy egészen más irányba. Vessük tekintetünket a számítógépre, mint olyan objektumra, amely egyedüliként kínálkozik arra, hogy gondolatainkat tovább tudjuk vezetni. Ha gondolkodásunkkal meg akarjuk valamennyire is közelíteni a számítógépet, ezt a rendkívül bonyolult gépet, legelõször fel kell tennünk a kérdést: mi is valójában egy gép? A gép tulajdonképpen nem más, mint valamilyen mechanizmus, amely erõt fejt ki valamely energia felhasználásával. Ma a mechanizmus kifejezést másképpen értjük, mint ahogy azt régebben értették. Régen ennek a szónak lényegesen tágabb értelme volt, mechanizmus alatt mindig valamilyen törvényszerû, szabályos mûködést, funkciót értettek. A mechanizmus kifejezést nem csak a fizikai jelenségekre, hanem a lelki, sõt szellemi mûködésekre is vonatkoztatták. Ilyen értelemben voltak mechanizmusok például a matematika szabályai, a bolygók mozgása, vagy az ember lelki mûködései is. A számok a természetben nem léteznek, a számokat az ember alkotta. Ha számolunk, akkor ehhez a tevékenységünkhöz nincsen szükség a külvilágra, a matematika törvényszerûségeit csak szellemileg tudjuk megragadni. Mondhatjuk úgy is, hogy a matematikát az ember alkotja az emberben. Egy gép is elõször mindig az ember tudatában jelenik meg. Ha egy nagyon egyszerû gépre tekintünk, például egy emelõre, akkor megállapíthatjuk, hogy annak funkciója az erõkar növelése. Az emelõvel lényegesen kisebb berõ felhasználásával tudunk súlyos tárgyakat elmozdítani az erõkar növelése révén. Az emelõt számos alakban lehet megvalósítani, akár egy mérlegrõl legyen szó, vagy akár az ember végtagjairól, ám minden megjelenésében az emelõ mechanizmusa változatlan marad. A gép, mint mechanizmus, tisztán szellemi, és ez az emberi tudatban létezik: a gép, mint mechanizmus, egyáltalán nem fizikai, hanem szellemi. A materiális gép csak mintegy kicsapódása, többé-kevésbé tökéletlen kikristályosodása ennek a szelleminek.
PEDAGÓGIA Egy egyszerû gép esetében eredetének a forrása még jól megragadható szerkezetében. A régi egyiptomiaknak még elég volt megfelelõen átélniük a saját végtagjaik a mûködését, hogy eljussanak az emelõ mechanizmusához annak érdekében, hogy azt a külvilágban is megalkossák. A bonyolultabb gépek már sokkal absztraktabbak, de közös mindben, hogy mechanizmusaik az emberi gondolkodásból származnak. Ma gépek tömege vesz körbe minket, melyeket mind, egytõl egyig az ember alkotott. Mérhetetlen szellemi erõt fektetett az emberiség egy olyan világ létrehozásába, amelynek eredete önmagában az emberben van. Ha a számítógépre tekintünk, akkor mégis valami egészen mást találunk. Ha egy számítógépet megvizsgálunk, akkor kívülrõl elõször egy monitort, klaviatúrát, gépdobozt és még sok egyéb tartozékot fedezhetünk fel. Ha szétszedjük a gépdobozt, akkor tranzisztorokból, tekercselésekbõl, nyomtatott áramkörökbõl álló bonyolult szerkezetet találunk. Jobban megismerkedve a szerkezettel, megtudhatjuk róla, hogy a lelkét egy különös alkatrész, a szilícium chip adja. A különbözõ alkatrészek mûködése nem túl bonyolult, talán még az is megkockáztatható, hogy elvük egészen egyszerûen leírható. Ám, ha a számítógép alkatrészeinek mûködési elvével mind megismerkedtünk, pontosan tudjuk a funkcióját minden legapróbb alkotójának, ekkor magának a számítógépnek a funkcióját még mindig nem ismertük meg! Mert a számítógép funkcióját valami egészen más adja. Valami, ami a lehetõ legnagyobb mértékben tér el – az összes létezõ gép viszonylatában – a gép alkatrészeinek a mûködésétõl: ez a program. Hogy egy számítógépet mûködtetni tudjunk, a fizikai szerkezetén kívül valamilyen programra is szükségünk van. A program teszi lehetõvé, hogy a számítógépnek kódolt utasításokat adjunk, melyeket a gép végrehajt. Mi is tulajdonképpen egy program? Nem más, mint elektromágneses formában rögzített, kódolt, hihetetlenül bonyolult algoritmusok hálózata. Ezekben az algoritmusokban határozódik meg a gép mûködése; ami a programban nincs kódolva, azt a gép nem tudja végrehajtani. Mondhatjuk azt is, hogy a számítógép maga a program, a különbözõ fizikai alkatrészek csak lehetõvé teszik, hogy a program mûködése megnyilvánuljon. Az elsõ programokat magas matematikai tudással bíró programozók hozták létre. Ezek az õsprogramok – mai szemmel nézve – rendkívül
primitívek voltak. Közel nem voltak képesek olyan sokrétû feladatok ellátására, mint egy manapság mindennaposnak számító program. A programozás bonyolult, magas szaktudást igénylõ, igen idõigényes folyamat volt. Az elsõ programok lassan dolgoztak, és viszonylag kevés mûveletet tudtak elvégezni. A számítógép csak egy szûk embercsoport számára volt elérhetõ. A számítástechnika forradalma akkor kezdõdött, amikor a programozók úgynevezett fejlesztõ programok kidolgozásával oldották meg az újabb és egyre bonyolultabb programok fejlesztését. Olyan programokat készítettek, amelyek képesek programokat elõállítani. Ma a közforgalomban lévõ szoftverek zöme ilyen módon készül. Ezeknek a programoknak a teljes algoritmus hálózatát (mechanizmusát) egyetlen ember már képtelen átlátni. Erre csak egy másik program képes. Ha egy ilyen bonyolult programban valamilyen hiba keletkezik, egyetlen programozó sem tudja kijavítani azt pusztán olyan módon, hogy áttekinti a program kódrendszerét. Analitikai programokkal keresik a hibát, esetleg úgy, hogy a hibás programrendszer minden alprogramjához más-más segédprogram szükségeltetik. A számítástechnika egyre inkább olyan világgá kezd válni, amelybe az ember csak érintõleges bepillantást nyerhet. Ez a tényezõ a számítógép leghangsúlyosabb jellemzõje. Míg egy egyszerû gép (zsebkés) talán csak néhány funkciót tud elvégezni, addig egyetlen program milliónyi funkciót láthat el. Egyetlen számítógépen ma már akár száz ilyen program is mûködhet. A számítógép a lehetõ legbonyolultabb gép, amely valaha is létrejött, és mára olyan géppé vált, amelynek mechanizmusát az ember már nem tudja tökéletesen felfogni, legyen szó akár a legszakavatottabb programozóról is. A számítógépben egy olyan funkció testesül meg, mely az emberi intelligencia határait lényegesen meghaladja. Minden gép mûködésében immanensen hordozza az õt megalkotó forrást, és mivel a számítógépben az emberi intelligenciánál lényegesen magasabb szellemi mûködés ölt testet, és – ha elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy gondolkodásunkkal ne álljunk meg a materializmus által kijelölt határoknál –, ez alapján kijelenthetjük, hogy a számítógép nem emberi találmány.
Vissza az óvodába Természetesen még számos oldalról megvilágíthatnánk a számítógép imént jellemzett alapvonását, ám ennyi elegendõ számunkra, hogy visszakanyarodjunk a gyermekhez, aki potenciális SzG 2005/1
51
PEDAGÓGIA felhasználójává válik ennek a hihetetlenül bonyolult gépnek az óvodában. Most már feltehetjük a kérdést: mi történik a gyermekkel, amikor játszani kezd a számítógéppel, hovatovább tanítani kezdik azon? Képzeljük magunk elé egy gyermeket, amint például ceruzával firkál egy papírlapon. Ha valami konkrét dolgot próbál rajzolni, akkor természetesen a gyermek figyelme a rajz kivitelére irányul, de lehet az is, hogy csak úgy firkál a firkálás kedvéért, mert olyan szép nyomot hagy a színes ceruza a papíron, vagy éppen azt próbálja ki, hogy milyen erõvel kell a ceruzát a papírra nyomni, hogy a nyoma még az íróasztalon is meglátsszon. Ami fontos, hogy tevékenysége közben a gyermek nem csak a saját produktumával (rajz) kerül kapcsolatba, nem csak az hat rá, hanem a ceruza is. A ceruzát sokféleképpen meg lehet fogni, ezzel lehet próbálkozni, lehet erõsen nyomni, meg finoman, és rengetegféle vonalat lehet vele húzni, attól függõen, hogyan tartják azt. Rajzolás közben a ceruza mechanizmusa egészen bensõségesen hat a gyermekre, és ennek a hatásnak a jelentõs része nem tudatosodik, tudattalan marad. De hat! Ma rendkívül kevés ember él pusztán a természetben. Gondoljuk csak végig, hogy egy egészen egyszerû találmány, mondjuk a ruha, milyen alapvetõen megváltoztatta az egész emberiség életmódját, ezen keresztül magának az embernek a konstitúcióját. Az ember gépeket, technikai eszközöket alkot, és ezek a találmányok átalakítják magát az embert is. Az ember a gépek alkotásával nem csak eszközöket hoz létre, hanem a legintimebb módon változtatja meg önmagát is. A környezet, amely körbevesz minket, egészen a fizikai konstitúciónkig formál, alakít minket. A gyermek élete elsõ hét évében még teljesen nyitott a környezetének impulzusaira, azok szinte akadálytalanul nyúlnak le alakítóan egészen a fizikai organizmusának alapjaiig. Minden benyomás, minden tárgy, a környezet egésze, amely a gyermeket körbeveszi, ebben az életkorban alapvetõ alakító erõként hat a gyermek fejlõdésére. És minden környezeti tényezõ a maga karakterének megfelelõ hatást fejt ki a gyermeki fejlõdésre, a tárgyak önmaguk lenyomatát vésik annak lelkébe. A legegyszerûbb szülõ számára is evidencia, hogy a gyermekének olyan tárgyakat tesz elérhetõvé, amelyek használata a gyermekre nem jelent veszélyt. („Kés, villa, olló nem gyerek kezébe való!“) Például, egy kés a hároméves gyermek kezében a nagy veszélyforrást jelent, mert a gyermek még képtelen felmérni a kés használatából eredõ veszélyeket, nem képes uralni a kés 52
SzG 2005/1
mechanizmusát. Elõbb el kell érnie egy bizonyos életkort, amikor éretté válik annak használatára, és miután nagyobb gond nélkül rá lehet bízni egy ilyen eszközt. A számítógépnél ez a viszony nem ilyen evidens. Amikor egy kisgyermek a számítógéppel játszik, akkor egy olyan mechanizmussal kerül a legelevenebb viszonyba, amelynek felfogása még egy felnõtt ember intellektuális képességeit is messze meghaladja. Egy egyszerû számítógépes játék látszólag ártatlan dolog, nem okoz olyan látványos behatást a gyermekre, mint egy éles kés. Amikor a gyermek a számítógépen játszik, egy olyan intelligencia behatása alá kerül, amely végtelenül messze esik a gyermek aktuális lelki képességeinek megfelelõ szinttõl. A gyermekre tudattalanul olyan befolyások özöne árad minden akadály nélkül, melyek a felnõtt ember legmagasabb lelki képességeit is meghaladják. Ez a koncentrált intellektuális behatás, habár látszólag ugyan valóban fejlesztõen hat bizonyos képességekre, ám a háttérben számos olyan képességre merevítõ, sorvasztó behatást fejt ki, amelyeknek ebben az életkorban teljesen szabadon kéne maradniuk, minden intellektuális befolyástól mentesen. A Waldorf pedagógia egyik alapvetése éppen az, hogy pedagógiai módszerében a gyermeket megóvja a túlzottan absztrakt, intellektuális benyomásoktól egészen addig az életkorig, amíg a gyermek azok felvételére éretté nem válik. Ez az életkor pedig csak a kései pubertáskor idején érkezik el. Addig minden ilyen túlzott mértékû benyomás sorvasztóan hat a gyermek azon látens lelki erõire, amelyek a felnõttkorban például az ember szociális képességeiben jelentkezik. Ebben a tekintetben teljesen mellékes, hogy a használt program milyen. Napjaink egyik legelterjedtebb óvodai programja a Logo névre hallgat. A Logo központi figurája egy teknõsbéka, amelynek mozgatásával számos dolgot lehet végrehajtani a virtuális térben. A teknõccel lehet rajzolni, írni, de a teknõc csodás átváltozásokra is képes: lehet autó, robot, repülõ, cica... A programról így nyilatkozik egy neves magyar pedagógiai szakértõ: „A program kezelése rendkívül egyszerû már a legkisebbek számára is. A tapasztalatok szerint semmi nehézséget nem okoz a gyermekeknek a képernyõteknõc mozgatása, adott útvonal bejárása. Mivel a teknõc mozgatásának igénye rendkívül motiváló, ezért bámulatos gyorsasággal szokják meg a számítógép kezelését. Közben pedig olyan nehéz és absztrakt matematikai fogalmakat is elsajátítanak, mint például a szimmetria, a tükrözés, hasonlóság, rekurzió, véletlen jelenségek, stb. Hi-
PEDAGÓGIA szen a gyermeknek nem kell mást tennie, mint a teknõc helyébe képzelnie magát és a kívánt útvonalat végigjárnia, - ha kell, a valóságban is! A saját testével, mozgásával érzi, tapasztalja az összefüggéseket, saját cselekedeteinek következményeit. Nincs az a szemléltetés, módszer, ami ennyire jól elõkészítené, megvilágítaná bizonyos fogalmak megértését!“ Ha a fenti képet megfelelõ érzékenységgel szemléljük, akkor óhatatlanul merül fel elõttünk az a gondolat, hogy tulajdonképpen a számítógép programozza a gyermeket a program használata közben. Mondanunk sem kell, hogy a számítógép is, mint minden más egyéb gép is, önmaga elvét ülteti a gyermekbe. Ez az elv szigorúan szabályszerû, a legmagasabb matematikai intelligenciával megkonstruált mechanizmus, amely komplexitásában és színvonalában messze túlmutat az emberi kvalitásokon. Írásunk kereteit meghaladná, ha megkísérelnénk rámutatni erre a forrásra, ezért ezt a kérdést nyitva hagyjuk.
Démonizálás vagy istenítés A technikai civilizációnk eredményeként elértük, hogy gépeink egyre fejlettebbé váltak. A legfejlettebb gépeink már egészen emberszerû kvalitásokat hordoznak. A számítástechnika egyre jobban áthatja a világunkat, gépeket köt össze egymással, rengeteg mûködést végez el helyettünk. A számítógép térnyerése tovább fog folytatódni. Ma milliónyi ember dolgozik egy hatalmas, integrált gép létrehozásán, mely meg fogja határozni az életünk legapróbb részleteit is. A másik oldalról pedig az ember is egyre gépszerûbbé vált, válik. A gépet felvesszük magunkba az érzékeinkkel, a gondolkodásunkkal, a táplálékunkkal, az italunkkal, sõt még közvetlenül is beépítjük a testünkbe azt, különbözõ protézisek formájában. Ennek a folyamatnak azonban még csak az elején tartunk. Ha látón tekintünk a világra, akkor a gép és az ember fokozatos egybenövését figyelhetjük meg. Ez elkerülhetetlen folyamatnak látszik. Ma sokan ringatják magukat abban az illúzióban, hogy távol tudják magukat tartani ettõl. De ez ma már csak illúzió, önáltatás. Az emberiség fejlõdéstervében a technika kezdettõl fogva benne volt. Ilyen értelemben a számítógépre sem lehet csak olyan módon tekinteni, mint a gonosz generátorára. Ám ennek a felfogásnak az ellentéte sem igaz: a számítógép és a technika fejlõdése nem fog megoldásként szolgálni alapvetõ emberi bajainkra. Ma fokozottan
az elõtt a feladat elõtt állunk, hogy a technikát megtanuljuk a maga helyén mûködtetni, mert lemondani róla nem tudunk. A modern technika démoni karakterét akkor lesz képes érvényesíteni, ha errõl a lehetõségérõl az emberiség lemond. És ekkor a technika valóban istenné fog válni az ember fölött. Egy ilyen megnyilvánulás esetén, mint a számítógép óvodai alkalmazása, az ember a technika legsötétebb mûködése elõtt tárja szélesre a kapukat. Azoknak a tetteit, akik egy ilyen mûködésben – jórészt tudattalanul – részt vesznek, többnyire anyagi érdekek, és a gõg vezérli. Ezáltal nem is várható az ilyen módon érintettektõl, hogy egy hasonló kérdés szellemi aspektusait is megvizsgálják. Így annak következményei nem is kérhetõk számon rajtuk teljes mértékben. Ám, hogy egy ilyen jelenség nem nélkülözi a neki megfelelõ szellemi háttérerõket, erre vonatkozóan elegendõ egyetlen példát említeni. A honi óvodák számítógéppel való ellátásának kormánytervét az elsõ magyar óvoda megalkotójáról, Brunszvik Terézrõl nevezték el. „Meggyõzõdésem, hogy ez a program tökéletesen egybevág Brunszvik Teréz nagyszerû kezdeményezésének szellemével, mely a maga korában azt a felismerést tükrözte, hogy a világgal való megismerkedés a kisgyermekkorban kezdõdik, s csonka az a nevelés, mely nem vesz tudomást a világ változásairól.” Ezek a mondatok az Informatikai és Hírközlési Minisztérium politikai államtitkárától származnak. Az elsõ, gróf Brunszvik Teréz által létrehozott óvoda Budán, az Attila úton állt. Helyét ma emléktábla õrzi, melynek szövege szép szavakkal illeti a grófnõ szívbéli jóságát és nemes áldozatkészségét, mellyel magát a magyar óvópedagógia ügyének szentelte. A két történet egybevetése joggal juttatja eszünkbe a régi perzsa mesében szereplõ mondást: „A Sátán Isten majma.“
Felhasznált irodalom Rudolf Steiner: Általános embertan (GA 617) Paul Emberson: From Gondhisapur To Silicon Valley (Etheric Dimensions Press, Scotland and Switzerland, 2000) Török Balázs: Számítógép-használat óvodáskorban – Az országos szülõvizsgálat eredményei alapján (www.oki.hu) Kõrösné dr. Mikis Márta: Dörzspapír és számítógép; Pillantás az informatika kisgyermekkori alkalmazásaira (Országos Közoktatási Intézet)
SzG 2005/1
53
OLVASÓI LEVÉL HOGYAN
NEHEZÍTSÜK MEG
AZ OSZTÁLYUNKBAN TANÍTÓ KOLLÉGÁK DOLGÁT?
1. Az osztályra mindig úgy hivatkozz, mint „saját osztályodra”, és másokat is arra buzdíts, hogy az osztályt ne „9.” hanem „Z” tanár úr/nõ osztályaként nevezze meg. 2. Gyakran hangsúlyozd a gyerekeknek, hogy õk milyen különlegesek, legfõképpen azért, mert a te osztályodba járhatnak. Ismételten tudasd velük, hogy te vagy számukra a megfelelõ és alkalmas tanár. Közben nem árt, ha gyakran célzol kollégáidnak arra, hogy valójában csak te tudod a gyerekeket kezelni (kordában tartani). 3. Amikor azt hallod, hogy pl. a német tanárnõnek nehézségei vannak, akkor két hatásos tanácsot adhatsz. Mondd az illetékes tanárnak, hogy: „számomra a diákok nem jelentenek problémát”, majd az osztálynak, hogy: ”Gyerekek, tudom, hogy mennyire nehéz Frau Schmidt óráján viselkedni, de én azt szeretném, hogy nagyon jók legyetek, csak az én kedvemért, jó?”. 4. A tábla lehetõ legtöbb részét töltsd ki a mûvésziességed elemeivel és gondoskodj arról, hogy az osztályod határozottan képviseljen téged, és megakadályozza a szaktanárt a múlt heti emlékeztetõ letörlésében. Természetesen egy négyzetméternyi helyet lehet adni használatra. A „különleges kréta” kizárólagosan a te használatodra van. Az osztály ennek a „szabálynak” az alkalmazását nagyon fogja élvezni. 5. Amikor ünnepre vagy hóünnepre készül az iskola, jelezd, hogy a te osztályod a legjobb ebben a „mûfajban”, és hogy ti semmilyen darabot addig nem mutattok be, amíg az nincs részletesen és többszörösen átismételve, és meg nem felel a te (és õk) magas színvonalú elvárásaidnak. (Természetesen ez másként történik az iskola többi osztályában). 6. Erõs vezetõje legyél az osztálynak, de fogadd készséggel és nyitottsággal különleges kéréseiket. Ha egyetértesz az osztállyal, akkor szimpatikus54
SzG 2005/1
nak tûnhetsz, ha azt mondod nekik, hogy konzultálnod kell más tanárokkal is. Aztán mondhatod majd az osztálynak, hogy annak ellenére, hogy te az általuk felhozott érvekkel is érveltél, a tanárok vagy a „Konferencia” nem egyezett bele. Miután „õk” nem ismerik az osztályt, az ügy, bár elõre látható volt, sajnálatosnak tekintendõ. 7. Fontos szempont különleges kapcsolatok ápolása a vezetõ egyéniségekkel az osztályban úgy, hogy te vagy az õ szövetségesük, az egyedüli felnõtt, aki érti õket. 8. Gondoskodj arról, hogy a hangadó szülõk barátként tekintsenek rád. 9. Gondoskodj arról, hogy a szülõi estek egy parti minõségét tükrözzék, mintha otthonodban tartanád. 10. Az év végi bizonyítványok, féléves értesítõk a lehetõ legszemélyesebbek legyenek, hiszen csak te ismered a gyerek lelkivilágát. Más tanár nem tud már hozzátenni semmit a te értékelésedhez. 11. A lehetõ legtöbb különleges és izgalmas tapasztalatok megszerzésére törekedj az osztály számára, ami egyedülálló számodra és számukra egyaránt. Pl. ”Ez az egyedüli osztály, amely már negyedikben lovagló táborban volt, hatodikban vitorlázni voltak és nyolcadikban pedig a bungee jumpingot (mélybe ugrást) gyakoroltuk”. Következésképpen csak egy nappal az osztálykirándulás elõtt jelezd a szaktanároknak, hogy elmentek. (De leghatásosabb, ha aznap reggel jut tudomásukra.) Zsörtölõdések és panaszok csakis a kollégák meg nem értését jelzik, pedig milyen nehéz feladatot vállaltál fel. 12. Ha az osztályodról beszélsz a konferenciákon, az a lehetõ legáltalánosabb legyen, és olyan tónussal beszélj, mint egy magas rendû pap, aki éppen egy legmélyebbrõl fakadó, szenteknél is szentebb tapasztalásra tett szert.
13. Alkalomadtán tûnjél sértõdékenynek, és ezt hangoztasd is a tanáriban. Pl. így: „Gondozom ezt a sok nehézséggel küszködõ gyereket az osztályomban, és senki nem veszi ezt a problémát komolyan“. Bármit is csinálsz, pontosan ne határozd meg ezeknek a nehézségeknek a természetét, legyél homályos, és magától értetõdõen soha ne engedd ki fõoktatásról a gyereket a gyógypedagógushoz. (Ez olyan „elszakító”). 14. Kiválasztott kollégákkal alakíts klikkeket (az osztályod ekvivalense a felnõtt közösségben), és amennyire csak lehet, bátorítsd õket, hogy javaslataidat hozzák a konferencia elé. 15. Húzd ki magad mindenféle adminisztratív feladat alól, és burkoltan célozz arra, hogy túlzottan elfoglalt vagy az osztályoddal. 16. Egyszer-egyszer, de erõteljes emocionális hangsúllyal, használd a vétójogodat (elvégre konszenzus alapján dolgozunk, nem?) azon az alapon, hogy csak egyedül te képviseled a gyerekeket. 17. Ne engedj bepillantani senkit a te ragyogó és igen fontos személyes feljegyzéseidbe a gyerekeidrõl, és óráid anyagát soha ne oszd meg, hiszen számodra ezek „mint inspirált pedagógus” szükségtelen, fölösleges dolgok. Bármi, ami esetleg arra utalna, hogy az osztály mit is tanult, el kell vesszen, még mielõtt elhagyod az iskolát. 18. A búcsú az osztályodtól legyen a lehetõ leg-
emocionálisabb, és azt is elmondhatod nekik, hogy mennyire fognak neked hiányozni, és hogy mindig fogsz rájuk gondolni. Fontos megemlíteni, hogy: „Kérlek benneteket, hogy olyan jók legyetek, mint amilyen jók velem voltatok.” (Egy kis könnycsepp nem ártana ilyenkor). Remélem kollégáim, barátaim megbocsátják nekem ennek az irománynak az ironikus hangvételét. Sok iskolában lehet találkozni azzal jelenséggel, hogy a helyettesítõ tanárnak a dolga nagyon nehéz, kínlódik. Ez elsõsorban betegség esetén történik meg, de olyan is van, hogy az osztálytanító/kísérõ elmegy. Gyakran az a helyzet, hogy tulajdonképpen a helyettesítõ tanár nem csinálja rosszul a dolgát, sõt, de valahogy a dolgok még sem mûködnek, az osztály immunrendszere elutasítja az idegen test jelenlétét. Szaktanárok nem ritkán szembesülnek ezzel a tünettel. Lényeges, hogy azoknál a tanároknál, akik az iskola fontos, tekintélyes személyiségei és önkéntesen jelentkeznek ilyen feladatra, úgy tûnik, hogy nem jelentkeznek ezek a problémák. Remélem, a tisztelt olvasónak sikerül némi pozitívumot találni a fent említett pontokban, és talán segít a tanár és a diákok közti kapcsolatokban. Szándékom volt egy olyan helyzet szélsõséges bemutatása, amikor egy osztály, legyen az alsó vagy felsõ tagozatos, túlzottan függ, alárendelt és „eltartott” egy személy által. Ez nem jó! Ez nem Waldorf pedagógia ! Ha némely gondolat esetleg meglepõen hangzik, akkor talán megbeszélésre vagy elmélkedésre is adhat lehetõséget.
Budapest, 2005. február
Kocsis András
SzG 2005/1
55
HÍREK, HIRDETÉSEK HIRDETÉSEK A Keresztény Közösség hírei • A Keresztény Közösség márciusban megtartandó szertartására ezúttal Tamásiban kerül sor. Idõpont: 2005. március 5-6. 9 ill. 10 órai kezdettel. Helyszín: 7090 Tamási, Vályi Péter szakközépiskola. • Budapesten legközelebb április 15-17-én lesz szertartás a konfirmáció alkalmával. Elõzetes tervek szerinti program: • Április 15. péntek este elõadás, beszélgetés. • Április 16. szombat délelõtt konfirmáció szertartási keretek között. • Április 16. vasárnap délelõtt gyermek és felnõtt szertartások, keresztelõ, házasságkötés (igény szerint). • Három evangéliumi kör tartja havi rendszerességgel összejöveteleit, a résztvevõkkel egyeztetett idõpontokban. • Budapest, VII.ker. Károly krt. 3/A. IV. em. lifttõl balra, ’Ügyvédi Iroda’. Érdeklõdni: Balogh Ádámnál (30) 280-5328. Következõ idõpont: 2005. március 20. • 3200 Gyöngyös, Ifjúság út 2. Vidár Általános Iskola. Érdeklõdni: Bozókiné Tengely Annánál (20) 463-4163. • 9941 Ispánk. Érdeklõdni: Strassenreiter Józsefnél (30) 444-6634. • További felvilágosítás az Alapítvány címén és telefonszámán kérhetõ. A Keresztény Közösség aktuális hírei 2005. februárjától már az interneten is megtalálhatók. • Címünk: Keresztény Közösségért Alapítvány 2112 Veresegyház, Rózsavölgyi u.18-20. Honlap: www.keresztenykozosseg.freeweb.hu E-mail:
[email protected] Tel.: (30)949-1664 (TP), (30)280-5328 (BÁ) Számlaszám: OTP Bank Rt 11713005-20380005 Budapest, 2005. február 8.
a Keresztény Közösségért Alapítvány kuratóriuma
Elõzetes a Szabad Gondolatok Háza õszi programjairól 2005. szeptember 30.-október 1. (péntek, szombat): Thomas Meyer: a téma pontosítása lapzártáig nem érkezett meg. Elõzetes beszélgetéseink alapján Graf Ludwig Polzer-Hoditz és Közép-Európa köré fog szervezõdni a hétvége. A téma pontos megjelölését júniusi számunkban adjuk közre. 2005. október 14-15. (péntek, szombat): Markus Osterrieder: Európa az „atlanti“ és az „eurázsiai impérium“ között A közvetítés kultúrát meghatározó jelentõsége az új évezred küszöbén. A 2001. szeptember 11-i események után az Európa szellemi és kulturális identitására vonatkozó kérdés sürgetõbben merül fel, mint bármikor korábban; mindenekelõtt azért, mert mind keleten, mind nyugaton az ideológia igényt tart a világtörténésben a meghatározó szerepre, és Európát mindkettõ a maga érdekszférájába akarja „betagozni“. De milyen Európa-képzet húzódik meg a mai politikai egyesítési törekvések mögött, és miben rejlik egyoldalúságuk? Milyen helyet foglalnak el ezekben a törekvésekben a népek és individuumok, különösképpen a kontinens keleti részének népei és individuumai? Van még Európának szellemi feladata a világban? És ha igen, melyek lehetnek ennek hordozó szellemi erõi?
56
SzG 2005/1
