Dewald, Jonathan
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az európai nemesség 1400-1800 Dewald, Jonathan A könyv az Oktatási Minisztérium támogatásával, a Felsőoktatási Pályázatok Irodája által lebonyolított Felsőoktatási Tankönyv- és Szakkönyv-támogatási Pályázat keretében jelent meg. Az elektronikus kiadás DocBook XML formátuma a Neumann János Digitális Könyvtár és Multimédia Központban (Neumann-ház) készült. Szerzői jog © 1996 Cambridge University Press Szerzői jog © 2002 Pannonica kiadó Szerzői jog © 2002 F. Nagy Piroska A kötet eredeti címe: The European Nobility, 1400-1800. A jogokat a Cambrigde University Press birtokolja. A magyar kiadás joga a Pannonica Kiadóé, fordítás F. Nagy Piroskáé.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Ajánlás Emmának, Nicolasnak és Elise-nek
i Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Tartalom Előszó ............................................................................................................................................... iii 1. Bevezetés Az európai nemesség mint történelmi probléma ........................................................... 1 2. 1 Természetük és létszámuk ........................................................................................................... 9 1. 1, Származás és helyzet: a társadalmi mobilitás biológiája ................................................... 9 2. 2, Mobilitási folyamatok ..................................................................................................... 11 3. 3, Számok ............................................................................................................................ 13 4. 4, Kiváltságok .................................................................................................................... 18 5. 5, Megtámadott ideológia: a nemesség bírálata .................................................................. 19 6. 6, A hivatalnoknemesség felemelkedése ............................................................................. 21 7. 7, Gazdag és szegény nemesek ........................................................................................... 23 8. 8, A nemesség városiasodása .............................................................................................. 27 9. 9, A felső középosztály modellválasztéka ........................................................................... 29 3. 2 Vagyon, kiváltság és a változással való szembesülés ................................................................ 34 1. 1, Vagyoni rangsorok .......................................................................................................... 35 2. 2, Földbirtok és földesúri hatalom ....................................................................................... 37 3. 3, Minták a változásra ........................................................................................................ 39 4. 4, Az uradalom megalapítása .............................................................................................. 44 5. 5, A birtok kezelése ............................................................................................................. 48 6. 6, A vidéki udvarház ........................................................................................................... 52 7. 7, A vagyonosodás kétféle formája ..................................................................................... 53 8. 8, Szolgálni az államot ........................................................................................................ 56 9. 9, Költekezés ....................................................................................................................... 56 4. 3 A nemesek és a politika ............................................................................................................. 61 1. 1, Regionális közösségek .................................................................................................... 62 2. 2, A regionális közösség és a politikai változás .................................................................. 64 3. 3, Forradalom a központban: királyok, hivatalnokok, alattvalók ........................................ 66 4. 4, Az udvar .......................................................................................................................... 68 5. 5, Eszmények és valóságok ................................................................................................. 71 6. 6, A lázadás problémája ...................................................................................................... 73 7. 7, Az abszolutista kompromisszum ..................................................................................... 76 5. 4 Élet és kultúra ............................................................................................................................ 81 1. 1, Kulturális forradalom ...................................................................................................... 82 2. 2, A kultúra pártolása és a kultúra alkotásai ........................................................................ 85 3. 3, Az elkülönülés lélektana ................................................................................................. 88 4. 4, A család és az egyén ....................................................................................................... 91 5. 5, A vallás problémája ......................................................................................................... 95 6. 6, A felvilágosodás hatása ................................................................................................... 99 6. Befejezés .................................................................................................................................... 102 7. Javasolt irodalom ....................................................................................................................... 110 1. 1 ÁTFOGÓ TANULMÁNYOK ....................................................................................... 110 2. 2 ELSŐDLEGES FORRÁSOK ........................................................................................ 110 3. 3 A KÖZÉPKORI HÁTTÉR ............................................................................................. 110 4. 4 NEMZETI PÉLDÁK ..................................................................................................... 110 4.1. ANGLIA ............................................................................................................... 110 4.2. FRANCIAORSZÁG ............................................................................................. 110 4.3. OLASZORSZÁG ................................................................................................. 111 4.4. SPANYOLORSZÁG ............................................................................................ 111 4.5. HOLLANDIA ....................................................................................................... 111 4.6. NÉMETORSZÁG ................................................................................................ 111 5. 5 AZ ÚJ NEMESEK ......................................................................................................... 111 6. 6 UDVAR ÉS HADSEREG .............................................................................................. 112 7. 7 KULTÚRA ÉS MINDENNAPI ÉLET .......................................................................... 112 8. 8 A FRANCIA FORRADALOM ÉS A 19. SZÁZAD ..................................................... 112 Irodalomjegyzék ............................................................................................................................. 113
ii Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Előszó Ez a könyv bonyolult összetételű csoportot vizsgál történetének egyik hosszú és zűrzavaros időszakában. Mint minden történelmi tárgyú írás esetében, a téma összetettsége itt is csak bizonyos választások nyomán ad lehetőséget az értelmezésre; a könyv egyes feladatokat el kíván végezni, míg másokat mellőz. E helyütt nem vállalom például a kora újkori nemesség minden részletre kiterjedő, átfogó vizsgálatát. 1 Nem tekintem át a törvények sokaságát, melyek a kora újkori államokban a nemességről szólnak, és nem mesélem el pontról pontra a főbb eseményeket, melyekben a nemesség részt vett; hiszen a kora újkori társadalom életében a nemesek olyan kitüntetett szerepet játszottak, hogy ez a fajta elbeszélésmód egyenlő volna a korszak politikatörténetének megismétlésével. Kimaradt sok olyasmi is, ami színesítené a róluk rajzolt képet, ami olyan "másokká" teszi őket a szemünkben. Alig ejtek szót például a fegyverzetükről, a lovagi tornáról, a címerekről, a nemesi pompáról, a lovagi szerelemről, és csak futólag említem a párbajozást és a harci játékokat. Az alapos, színes vagy szemléletes részletezés helyett inkább értelmező tanulmányt kínálok azzal a céllal, hogy megértessem, fő vonalaiban hogyan fejlődött ez az embercsoport a késő középkor és a francia forradalom közötti évszázadokban. Az olvasó megismerkedik majd fontos eseményekkel és meglepő tényekkel, melyek között, remélem, sok érdekességre fog bukkanni - de a tények és események nem annyira önmagukért kerültek a könyvbe, mint inkább a magyarázat szemléltetésére. Számos kitűnő tanulmány áll azok rendelkezésére, akik módszeresebb áttekintést igényelnek az eseményekről, a törvénykezésről és a lovagi életről. 2 Az a fajta értelmezés, amelyet itt nyújtok, nyilvánvaló kockázatokkal jár, hiszen nincs olyan történész, akinek a kisujjában volna az egész nyugat- és közép-európai nemességre vonatkozó történeti irodalom. Ilyesmit nyilvánvalóan én sem állíthatok, ezért még csak meg sem kíséreltem, hogy elemzésemet kiterjesszem kelet felé, Lengyelországra, Oroszországra és a balkáni államokra. Mindazonáltal úgy tűnt, megéri, hogy vállaljak bizonyos kockázatokat, mivel az utóbbi években jelentősen megváltozott a történészek felfogása az európai nemességről. Régi keletű igazságok dőltek meg, s emiatt át kell értékelnünk mindazt, amit a nemesség mibenlétéről és változásainak módjáról tudunk. Ennek az átértékelési folyamatnak a középpontjában maga a változás problematikája áll. A történészek egészen a közelmúltig a válság és átmenet fogalmak köré szervezték a nemesség kora újkori történetéről vallott felfogásukat. Konzervatív történészek szerint a korszakot a valaha egyesítő erejű, a világot a tisztelettel övezett vezetők és paraszti híveik közötti kötelékekkel szabályozott, a piaci számításoktól kevéssé érintett "arisztokrata világ" hanyatlása jellemzi. 3 A marxista történetírás meglepően hasonló felfogást tükröz. Eszerint a gazdasági változás szükségszerűen átrendezte a társadalom uralkodó csoportjait: a kora újkori időszakban ez a kereskedők, gyárosok és az olyan üzleti szellemű földbirtokosok fölemelkedését jelentette, akik megfelelően tudtak reagálni a mindinkább tért hódító piacgazdaság követelményeire. Egy harmadik csoport, az írásaikban a weberi szociológia hagyományait követő történészeké, szintén a - jóllehet némileg más jellegű - átmenetre tette a hangsúlyt. Ezek a történészek a "vadságnak, a gyerekes viselkedésnek és az önkontroll hiányának" levetkőzéséről beszéltek (az idézett szavakat e nézet legtekintélyesebb képviselője használta), mint ami a homéroszi időktől az 1600-as évekig volt érvényben, míg szerintük a mai élet viszonylagos önmérsékletet követel. 4 Ez a "megszelídítő folyamat" 5 részben egy újfajta gazdaság igényeinek, részben a modern állam kialakulásának, részben a vallás és kultúra új formáinak volt az eredménye. Mindez megkövetelte, hogy az egyén, ha meg akarta őrizni hatalmi és kötelezettségbeli pozícióit, elnyomja anarchikus ösztöneit. A konzervatívok szemében, legyenek azok marxisták vagy weberiániusok, az uralkodó osztályoknak bizonyos értelemben fel kellett nőniük, együtt kellett haladniuk a korral, hogy megállják a helyüket a termelés és irányítás bonyolult gépezetében.
Egy megjegyzés a terminológiához. Az angolban a "nemesség" és az "arisztokrácia" szavak közötti megkülönböztetés olyan finom, hogy gyakran el is tűnik. Így az Oxford English Dictionary úgy írja le a nemeseket, mint akik "a közösségben ahhoz az osztályhoz tartoznak, amely nemesi rangjánál fogva felsőbbrendű, mint a többi" - az arisztokráciát pedig "a nemesség kormányzó testületének, az oligarchiának" nevezi, vagy "azok kollektív testületének, akik az ország kormányzása szempontjából kiváltságos osztályt képeznek: a nemeseknek". A továbbiakban rendszerint figyelembe veszem e megkülönböztetés jelentését, és a nemesek szót az egész rendre, az arisztokráciát pedig annak legnagyobb hatalommal bíró tagjaira alkalmazom. Az OED-hez hasonlóan azonban én is egymást átfedő valóságokat jelölő megnevezésnek tartom őket. 2 A közelmúltban jelent meg például M. L. Bush: Noble Privilege /Nemesi előjogok/ (New York, 1983), valamint Rich Noble, Poor Noble /Gazdag nemes, szegény nemes/ c. műve (Manchester, 1988); és rövidesen kiadásra kerül Samuel Clark könyve is. 3 Lásd e vélemény összegzését in Rudolf Endres (szerk.): Adel in der Frühneuzeit: Ein regionaler Vergleich /Nemes a kora újkorban: regionális összehasonlítás/ (Köln, 1991), ix-xi. 4 Lawrence Stone: The Crisis of the Aristocracy, 1558-1641 /Az arisztokrácia válsága, 1558-1641/ (Oxford, 1965), 223. 5 A kifejezés Norbert Eliastól származik: The Civilizing Process /A civilizáló folyamat/ 2 köt. (New York, 1978). 1
iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Előszó
A nemesség történetének újfajta megközelítése csak abból a tényből indulhat ki, hogy a "válság" és "átmenet" szavak ma már alkalmatlannak látszanak a nemesség ezekben az esztendőkben megszerzett tapasztalatainak leírására. A szakemberek rájöttek, hogy a nemesek Európa sok régiójában meglepően rugalmas csoportot alkottak, amely a látszólag földindulásszerű társadalmi változások idején is megtartotta vagyonát és hatalmát. Ez a könyv más, a nemesség életében alapvető folytonosságokat emel ki. A késő középkorban közemberekből gyakran lettek nemesek, és ez köztudott volt a kortársak előtt. A csoport gazdasági életben szerzett jártassága már korán, tulajdonképpen a kapitalista vállalkozókétól megkülönböztethetetlenül racionális jelleget öltött. Sőt, a nemesség bírálata is nagy múltra tekinthet vissza: talán nem is létezett olyan idő, amikor elvitathatatlan ideált képviselt az európai társadalomban. Az ilyen téren nyomon követhető folytonosság nem jelenti azt, hogy a nemesség helyzetében semmi sem változott a kora újkor időszakában. Ellenkezőleg: vezető hatalmi és vagyoni állapotának megtartása szüntelen és gyakran meglepő alkalmazkodást igényelt. Ez adja meg e könyv fő célját: különválasztani azt, ami megváltozott a nemesség helyzetében, és azt, ami állandó maradt. Ez a fajta rendezés, állításom szerint, meglepetéseket tartogat. A könyv azt kívánja bemutatni, hogy milyen váratlan utakon-módokon keveredhet a változás és az állandóság egy uralkodó csoport életében. Ha az egész könyv a kontinuitás problémája köré szerveződik, úgy mindvégig három további tétel ismétlődik, és vár tisztázásra már a kezdet kezdetén. Először is alapvető hasonlóságot látok a nemesség tapasztalatait illetően Európa-szerte, legalábbis Németország keleti régióiban és Csehországban. A hasonlóságnak megvannak a maga határai. A különböző társadalmak eltérő kiváltságokat biztosítottak eltérő számú nemességüknek, az mégis Európa-szerte hasonló gazdasági, politikai és kulturális problémákkal találta szembe magát, amelyekre alapvetően hasonlóképpen válaszolt. Egy erről a témáról írt tanulmányban csak felidézni (és nem bizonyítani) lehet az ilyen hasonlóságokat Nyugat- és Közép-Európa különböző térségeiből vett párhuzamos példák bemutatásával. Az olvasó talán úgy gondolja majd, hogy e példák aránytalanul nagy számban származnak Franciaországból. E féloldalasság bizonyos mértékig a saját, Franciaország iránti tudományos érdeklődésemet, ugyanakkor a kora újkori történelem fontos realitásait is tükrözi. Franciaország - különösen ami a nemességet illeti - nem pusztán egy volt a többi társadalom között. Messze a legnagyobb európai államként minták sokaságát kínálta, melyeket más országok a politikától a kultúráig számos területen követtek. Az itt bemutatásra kerülő összehasonlítások hitem szerint bizonyos tárgykörökben e mintakövetési eljárás erejét tanúsítják; más területeken azt érzékeltetik, hogy milyen mértékben élte át Európa egésze az általános gazdasági és kulturális folyamatokat. Egy második érv a könyv által feltárt változások kiindulópontjára, a késő középkor társadalmára vonatkozik. Úgy vélem, a történészek félreértelmezték a kora újkor időszakának egyes változásait, mivel hajlamosak voltak úgy tekinteni a késő középkori Európára, mint hagyományos társadalomra, melyben a homéroszi kegyetlenség és a múlt iránti hódolatteljes tisztelet keveréke uralkodott. Más képet mutat a kora újkorban bekövetkezett változás problematikája, ha tekintetbe vesszük a korszak más jellemzőit. A késő középkori társadalom sohasem volt olyan stabil, hogy tagjai úgy nézhettek volna a múlt gyakorlatára, mint a jelen számára alkalmas útmutatásra; a nemesség sem alkotott olyan összetartó csoportot, hogy önmagát mint megkérdőjelezhetetlen uralkodó elitet lássa. Ugyanakkor a késő középkor nemességétől elvárták, hogy bonyolult kultúrával rendelkezzen, és alaposan megfontolja politikai választásait. Nem tekinthetjük a kora újkori időszakot a nemesség "modernizációjának", mivel a nemesek sok tekintetben már 1400-ban "modernek" voltak. Innen származik a mű harmadik célja: az hogy egységbe foglalva írja le azokat a legalapvetőbb változásokat, melyeken a nemesség keresztülment a kora újkor időszakában. A könyvben kifejtett véleményem szerint a nemesség úgy maradt fenn a kora újkor változásai közepette, hogy folyamatosan megszabadult rendje leggyengébb tagjaitól. A késő középkorban sok szegény nemes élt. A társadalom megbecsült helyet biztosított számukra, rendszerint a gazdagok szolgálatában, akikkel osztoztak a hadviselés tapasztalataiban és kultúrájában. A kora újkor időszakában a gazdag és szegény nemeseknek ez a találkozási pontja megszűnt. A pénznek egyre nagyobb szerepe lett abban, hogy valaki olyan életmódot folytathasson, amelyet a kortársak a nemesi ranghoz megfelelőnek ismertek el. A szegény nemesek a puszta létükkel váltak a társadalmi renden belüli ellentmondások jelképeivé. Kínosan nevetséges figurákká változtak, és mivel képtelenek voltak megőrizni státusukat, rendszerint végképp rangjukat vesztve, kihullottak osztályukból. Ennek következtében a nemesség létszámát tekintve megfogyatkozott, nagy átlagban pedig meggazdagodott - mert a szegénység egyre inkább meggátolta mindazon dolgok megszerzését és élvezését, amelyek a nemesi életmódhoz ekkorra már hozzátartoztak. E folyamat úgy is leírható, hogy a kora újkor időszakában a nemesség koherens társadalmi osztállyá vált. Egy ilyen megfogalmazás nem azonos a társadalmi osztályokról vallott marxista felfogással, mivel a nemességnek a termelőeszközökhöz fűződő kapcsolatai az idő múlásával változatosabbakká, nem pedig hasonlóbbakká váltak. iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Előszó
A késő középkor nemesei jövedelmük túlnyomó részét a földbirtokaikból nyerték; 17. és 18. századi utódaik a befektetések széles körével rendelkeztek, sőt egyesek teljesen felhagytak a földbirtoklással. Mindazonáltal ha kevésbé pontosan értelmezzük, hogy mit jelent a társadalmi osztály, van értelme az osztálykialakulás folyamatáról beszélni. Alapértelmezésben a kora újkor előrehaladtával az európai nemesek egyre inkább hasonlókká váltak egymáshoz. Jövedelmi és életmódbeli különbségeik csökkentek, tapasztalataik és elvárásaik terén mind több volt bennük a közös vonás. És még egy utolsó előzetes megjegyzés. Bármilyen erőfeszítés egy uralkodó csoport rokonszenvet tükröző elemzésére azzal a veszéllyel jár, hogy tévesen a csoport rehabilitációját vagy léte igazolását olvassák ki belőle. Különösen nagy ez a kockázat, ha a tanulmány témája az európai nemesség, amelynek kultúránkra gyakorolt hatása ma is óriási; és még nagyobb a veszély, ha az adott mű (mint ez is) a csoport kultúrájának és választásainak komplexitását hangsúlyozza. A tanulmányból ki kell derülnie, hogy én a nemeseket egyúttal erőszakos és kizsákmányoló uralkodó osztálynak tartom, amelynek jóléte nagymértékben mások elnyomásán alapult. A kora újkori arisztokrata társadalom nem a legjobbak uralkodását jelentette, legalábbis nem olyan értelemben, ahogy azt legtöbbünk helyénvalónak tartaná. 6 Ennek ellenére még kevésbé látszik helyénvalónak, ha egy ilyen könyv a csoport gyarlóságait kárhoztatná. Korlátozná ugyanis azt a képességünket, hogy megértsük a csoport gondolkodásának és cselekedeteinek belső logikáját. S ami még rosszabb, növelné a saját világunk erényei feletti elbizakodottságunkat. Megvannak a maguk erényei, de ezek talán épp e könyvben feltárt társadalmi egyenlőtlenség és hatalom dolgaiban mutatkoznak a legtörékenyebbeknek. William Beik elsőként javasolta, hogy írjam meg ezt a könyvet, és mindvégig mellettem állt bátorításával és körültekintő kritikájával. Hálás vagyok sorozatszerkesztő társainak is javaslataikért és helyesbítéseikért. Charles Stinger a rá jellemző gondossággal, beleélő képességgel és jóindulattal olvasta végig a kéziratot. A terv kidolgozását nagymértékben segítette a buffalói SUNY Társadalomtudományi Tanszék dékánjától, valamint a Princetoni Modern Tudományok Intézetétől kapott anyagi támogatás; az egyéves bentlakás abban az idilli környezetben, ahol végiggondolhattam és kidolgozhattam a könyv számos tételét. Legfőképpen Liana Vardinak tartozom hálával a sok biztatásért, bírálatért és tényanyagért, mellyel gazdagította tervezetemet. Az itt tárgyalt kérdések és anyagok közül sokkal ő ismertetett meg, továbbá alternatív értelmezéseket javasolt, és tévedéseket helyesbített. Annak ellenére, hogy néhány kérdésben eltért a véleményünk, e munka kezdettől fogva együttműködésben született - és éppen ezért nagy örömet is jelentett számomra.
6
A görögben az "arisztokrácia" szó szerint azt jelenti: "egy állam kormányzása a legjobb polgárai által" (az OED megfogalmazásában).
v Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. fejezet - Bevezetés Az európai nemesség mint történelmi probléma A kora középkortól korunk kezdetéig az európai társadalomban egy kis embercsoport töltötte be a vezető szerepet. Ők, a nemesek, a legtöbb országban a népesség egy vagy két százalékát tették ki, de ennél jóval több jutott nekik társadalmuk gazdagságából, politikai hatalmából és tiszteletéből. Igényük e kiváltságokra sok forrásból táplálkozott, de végső soron a személyiségről és személyazonosságról vallott nézeteken nyugodott. A nemesek úgy tekintettek magukra, mint akik különböznek a többi embertől. Azt állították, hogy születésüktől fogva különleges képességeket örököltek, melyeket neveltetésük tovább tökéletesített és erősített. E genetikai és kulturális örökség kombinációja, állításuk szerint, elkülönítette őket másoktól, és alkalmassá tette a mások felett való gyámkodásra és uralkodásra. Másfelől e társadalmi szerepek gazdagságuk és megbecsültségük igazolását szolgálták: uralkodó helyzetükből adódóan tiszteletet és hódolatot, valamint a közönséges emberek életét befolyásoló anyagi gondoktól való mentességet igényeltek. Azt hangoztatták, hogy a kiváltságok a hatékony irányítás előfeltételei, egyszersmind annak méltányos ellenszolgáltatása. Ezek az előjogok Európa legtöbb részén törvényerőre emelkedtek. Vaskos törvénytár határozta meg, ki a nemes, és milyen előnyöket élvez. Így a nemesek megkülönböztetett elbánásban részesültek a törvényszékeken, és birtokeladási ügyeikre is különleges kikötések vonatkoztak. E könyv ezen uralkodó csoportok történetét vázolja fel azokban az években, amikor a legszorosabban tartották kezükben az európai társadalmakat: a középkor végét jelentő 1400 körüli évektől az ipari kor kezdetéig, tehát az 1800 körüli évekig. Vizsgálja a nemesség számát és hátterét, vagyoni helyzetét és valamelyest a hétköznapi életét. Végiggondolja Európa politikai fejlődésében elfoglalt helyét, igyekszik felmérni, mivel járult hozzá az európai kultúrához, és tágabb értelemben véve hogyan hatott a társadalom többi részének életére. Az utolsó fejezet feltárja, milyen hatást gyakoroltak a nemességre az 1789-es francia forradalmat követő politikai és társadalmi változások. Mozgalmas évek voltak ezek Európa történelmében. A vizsgálatunk tárgyát képező négy évszázad alatt találkoztak első ízben Európa lakói az Újvilággal, majd megszervezték ottani, egyre több hasznot hajtó uralmukat. E találkozás hosszú távon gyökeres változásokat hozott az európai szemléletmódban és értékekben, s attól váltak különösen nagy hatóerővé, hogy egybeestek más kulturális találkozásokkal: a görög és római kultúra megismerésével a 15. században, új vallásokkal a 16. századi reformáció idején és egy új típusú tudással a 17. és 18. században. Ezzel egy időben radikális politikai és társadalmi átalakulások történtek. Az európai államok többsége hatalmasabbá, szervezettebbé és centralizáltabbá vált; a legtöbb gazdaság aktívabb és termelékenyebb lett, és mindjobban függött a monetáris kereskedelemtől. A korszak végére Európa egyes részein felismerhetőkké váltak az ipari forradalom kezdetei, és néhány nagyváros modern méreteket öltött; Londonnak már egymillió lakosa volt, és Párizs is efelé közeledett. Egy ilyen jellegű könyvnek tehát az a feladata, hogy Európa hagyományos uralkodó osztályának - mely pozícióját a múltra hivatkozva igazolta - történetét elhelyezze az őt körülvevő világban végbemenő forradalmi változások sorozatában. Természetesen egyetlen könyv sem foglalhatja össze kielégítő módon az arisztokrata társadalomra vonatkozó európai tapasztalatokat ezekben az években. Még a legegyszerűbb kérdésekben is mély ellentétek osztották meg a különböző nemzetekhez tartozó nemességet. Kelet-Európában és Spanyolországban megszokott volt a nemesi rang, míg Nyugat-Európa nagy részén sokkal kevesebben birtokolták; Lengyelországban a nemesség a népességnek legalább nyolc százalékát tette ki, Franciaországban ezzel szemben egy százalék körül mozgott. Sok eltérést mutat maga a meghatározás is, hogy ki tartozik a rendhez. Angliában mindössze pár száz családnak volt hivatalos nemesi címe, ellenben a kevésbé szigorúan meghatározott köznemességhez családok ezrei tartoztak: ehhez elég volt, ha valakinek vagyonos ősei voltak, illetve ha jó családból született. Másutt többnyire minden nemesi család élvezte a hivatalos nemesi címet, és csak kevés jogi korlát választotta el a legnagyobb hatalommal bíró hercegeket a legjelentéktelenebb falusi földesuraktól. Ezekben az országokban a nemesség egyetlen társadalmi rendet alkotott, és tagjai - akár gazdagok voltak, akár szegények - egyaránt felsőbbrendűeknek vallották magukat mindazoknál, akik nem születtek nemesnek. A városias életmódhoz való alkalmazkodásuk hasonlóképpen országonként különböző képet mutatott. A Földközi-tenger közelében élő nemesség régtől fogva városokban élt, s innen észak felé haladva mindinkább a vidéki életmód volt jellemző, a 17-18. században a nemesség csak vonakodva indult el a városok felé. Az arisztokrácia politikai hatalma ugyanilyen változatosságot mutatott. A kora újkori időszak nagy részében Kelet- és Közép-Európa nemessége olyan helyi hatalommal rendelkezett, amilyenről nyugaton nem is álmodtak; birtokhatáraikon belül uralkodásukat kevés külső beavatkozás érte. Ezzel szemben a brit nemesek a l8. századra a kezükben tartották a központosított államhatalmat, földbirtokosként azonban csekély tényleges hatalommal rendelkeztek. Az ilyen és 1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Bevezetés Az európai nemesség mint történelmi probléma ehhez hasonló eltérések kockázatossá teszik az európai minták általánosítását, különösen, mivel sok alapkutatást még csak ezután fognak elvégezni. Mégsem a különbségek alkotják magát a történetet. Ha a nemzetek közötti különbségek sokat számítottak is, ugyanilyen fontosak voltak a hasonlóságok. A nemesség egész Európában közös eszményeket vallott. Kiváltságaikat mindenütt igazolták a csoportjuk természetéről kialakított közös elképzelések és a társadalom többi része javára végzett szolgálataik. Voltak közös tapasztalataik is. Viszonylag kevés olyan csoport volt, mint az övék, amelynek valódi európai történelme volt a kora újkor időszakában. A művészekhez és az értelmiséghez hasonlóan, de sokkal nagyobb számban, műveltséget, szórakozást és hivatalt keresve szabadon mozogtak Európában. A királyi házasságkötések mindig sok nemest juttattak el távoli országokba az új királynék kíséretében és tanácsadókként. A háborúk is megtették ugyanezt a hatást, amikor hosszú időszakokra külföldön állomásoztatták a nemeseket, és (sok kora újkori hadjárat kényelmes tempója miatt) lehetővé tették, hogy jelentős mértékben kapcsolatba lépjenek a helyi lakosokkal. E népmozgás (amely elsősorban a férfiakat, de sok nőt is érintett) következtében az emberek fogékonyabbá váltak egymás iránt. Az arisztokrácia köreiben Európaszerte hasonló öltözködés- és viselkedésbeli eszmények terjedtek el, és ugyanez volt tapasztalható az emberi életről vallott alapvető ideák terén is. "Az előkelő társaságot minden országban ugyanazok a tulajdonságok jellemzik - mondta egy 18. század derekán élt angol. - Egy svéd úr legfeljebb elhanyagolható csekélységekben különbözik minden más nemzetiségű társától." 1 A nemesség története részben a nemzeti különbözőségek, de ugyanakkor az Európa-szerte uralkodó, minden nemes által követett minták története is. E könyv egyik központi mondanivalója voltaképpen nem más, mint e közös minták fontosságának hangsúlyozása. A nemesi rend lényegében ugyanazon erők hatására, ugyanazokon az átalakulásokon ment át egész Európában. Mi a tétje e férfiak és nők történetének? Bizonyos értelemben alig valami. Csekély létszámuk miatt kivételes szerepet töltöttek be az őket körülvevő társadalmakban. Látványos teljesítményeikkel sem igazolható a csoportról készített tanulmány jogossága. Való igaz, hogy Európa-szerte éltek nemesemberek, akik hatékonyan tudták hasznosítani kiváló képességeiket. Mivel Európa túlnyomó részén kisajátították a vezető politikai és katonai hivatalokat, a kora újkorban az ő soraikból került ki a katonai fővezérek és államférfiak többsége. Sok nemesember tevékeny részt vállalt Európa kulturális életében is. Sokan azzal, hogy anyagilag támogatták a tengerentúli felfedezéseket, új vállalkozásokat és műszaki fejlesztéseket, maguk is kivették részüket az európai kapitalizmus páratlanul lendületes és újító szándékú törekvéseiből. Mindezek az erőfeszítések azonban megmaradtak a nemesség egy kis töredéke művének. A többség (meg kell állapítanunk) haszontalan és élősdi életet élt, amit még a saját országának tett szolgálata sem igazolt. "Ötszázh közönséges átlagember a foglalkozásnélküliek közül véletlenszerűen kiválasztva" - így jellemezte egy ellenséges érzületű megfigyelő 1909-ben kora főnemeseit, mellesleg az európai történelem talán legtetterősebb, legiskolázottabb és leggazdagabb nemeseit. 2 E vélemény, bármennyire nélkülözte is a rokonszenvet vagy a képzelőerőt, egy vonatkozásban helytállónak mondható. Az európai nemesség egyenetlenül aknázta ki hallatlan előnyeit. Nem mondhatni, hogy különösen kiváló vagy akár csak a közérdeket szem előtt tartó uralkodó csoportot alkotott volna. Feltehetőleg többet vett el az őt körülvevő társadalomtól, mint amennyit visszaadott neki. De még a kora újkori nemesség túlnyomó többségét közepes képességű és önmagát kényeztető alaknak tartó történész is úgy gondolja, hogy e csoport alaposabb tanulmányozást igényel, olyat, amelyik nemcsak a sikeres tagokból álló kisebbségre összpontosít. Erre azért van szükség, mert a nemesség helyzete központi jelentőségűvé vált abban, hogy a történészek hogyan értelmezik a társadalmi változások folyamatait a kora újkor idején, sőt azon túl. Központi helyzetük a 2. világháború utáni nemzedékekkel foglalkozó történeti kutatás egyik nagy felfedezésének az eredménye. A nemzetek történetét vizsgáló történészek sorra-rendre rájöttek, hogy a nemesség meglepően rugalmas uralkodó osztály volt, újra meg újra felül tudott kerekedni a látszólag megsemmisítő erejű történelmi erőkön. Különösen jó példát kínál erre a 17. század közepén lezajlott angol forradalom. A történészek régebben az arisztokrácia hatalma meggyengülésének következményeként értelmezték a korabeli események sorozatát, ami lehetővé tette a polgárság számára, hogy vezető szerephez jusson az ország politikai életében, és végül teljesen eltörölje a főnemességet. A mai történészek már nem ezekben a fogalmakban gondolkodnak. Felismerték, hogy a Lordok Háza a forradalomhoz vezető egész időszak alatt mindvégig uralkodó szerepet töltött be az angol politikában, az angol nemességre pedig úgy tekintenek, mint amely hatékonyan megőrizte gazdasági felsőbbrendűségét. A történészeknek el kellett hinniük, hogy a főnemesség a legnagyobb felfordulás időszakában kezében tartotta és irányította az angol politikai életet. És ami ennél is fontosabb, a társadalomnak továbbra is a leggazdagabb csoportjaként kerültek ki a megpróbáltatásból, készen arra, hogy vállalják a politikai Idézi J. C. Clark: English Society, 1688-1832 /Az angol társadalom 1688-1832/ (Cambridge, 1985), 99. David Cannadine: The Decline and Fall of the British Aristocracy /A brit arisztokrácia hanyatlása és bukása/ (New Haven, 1991), 49. Az idézet David Lloyd George brit miniszterelnöktől származik. 1 2
2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Bevezetés Az európai nemesség mint történelmi probléma irányítást az elkövetkezendő két évszázadban. Mert a 18. és a kora 19. században az arisztokrata rugalmasságnak ugyanez a tudatossága jellemezte a gondolkodást. Az ipari forradalom csak kevéssé rendítette meg az arisztokrácia uralmát. A 19. század derekán, egy évszázadnyi iparosítás után, Anglia leggazdagabb emberei továbbra is a földbirtokos arisztokraták voltak. Politikai rendelkezések nyíltan változtatták át ezt a gazdasági hatalmat. A 19. század végi brit kormányok a legarisztokratikusabbak közé tartoztak az ország történetében. Anglia szélsőséges példát mutat Európa történelmében az arisztokrácia hatalmának folytonosságára, de azért másutt is akadtak ehhez hasonlók. A történészek kimutatták, hogy a 17. században a francia nemeseknek sikerült sok előnyt megszerezni a maguk számára az abszolutista kormánytól - egy olyan kormánytól, amelyet a saját érdekeik szempontjából ellenségesnek hittek. Még meglepőbb, hogy az 1789-es nagy francia forradalommal kapcsolatban is hasonló következtetésre jutottak. A forradalmárok sok nemesembert gyilkoltak meg, még többük vagyonában tettek kárt, retorikájuk pedig végletesen arisztokráciaellenes volt; erőfeszítéseik nyomán Franciaországban maradandóan megváltoztak a politikai gyakorlat szabályai. Mindezek ellenére a legtöbb arisztokratacsaládot és tulajdonukat a helyükön hagyták, készen arra, hogy a 19. századi társadalomban újból betöltsék vezető szerepüket; és valóban, akkor ismét illett tisztelni az előkelő származást. A történészek Franciaországban is, akárcsak Angliában, a különleges születésre és a társadalmi előjogok feltevésére alapozott ancien régime bukásának idejét későbbre, a 20. század eleji politikai kataklizmák és az utánuk következő bonyolult gazdasági változások idejére tolták ki. Az "ancien régime továbbélésének" 3 ez a Nyugat-Európára jellemző hangsúlyossága, az ottani arisztokratikus társadalmi formák tartós életereje a közép-európai problémák történeti megközelítését is átformálta. Mert Németország és a közép-európai államok történészei régtől fogva felismerték, hogy a helyi arisztokrata társadalom az 1. világháború bekövetkeztéig élő és uralkodó volt. Valójában éppen ez a kontinuitás kínálkozott egykor magyarázatul a német történelem sajátosságaira - az 1914-es harciasságára és az egy nemzedékkel későbbi totalitarianizmusára. Németország (így szólt a magyarázat) elmulasztotta kétségbe vonni az arisztokrácia uralmát és a helyében megalapozni a burzsoázia dominanciáját. A német nemesek, hogy megvédjék gazdasági érdekeiket és katonai intézményeiket, amelyeken rendjük nyugodott, készek voltak bátorítani mind külső, mind belső, destabilizálással fenyegető vállalkozásokat, és el voltak szánva, hogy tönkreteszik azokat az erőket, amelyek létrehozhattak volna egy szilárd, demokratikus közigazgatást. De az angol és francia arisztokrácia folytonosságának felismerésével a németországi helyzet kevésbé tűnt szokatlannak. A főnemesség társadalmi és politikai struktúrái mindenütt továbbéltek a 19. századi Európában; megmaradásuk nem szolgálhat magyarázatul Németország sajátos történelméhez. 4 Az a tény, hogy a történészek egyre inkább felismerik a kora újkori Európában mindenütt jelen lévő arisztokrata társadalmi formák tartós életképességét, némileg meghatározza, mi legyen egy ilyen tanulmány tartalma, és nyilvánvalóvá teszi a téma jelentőségét. A nemesek azért érdekelnek bennünket, miközben a kora újkori társadalmakat igyekszünk megérteni, mert látjuk uralmuk folytonosságát, sőt továbbélését a modern korban, egészen a 20. századig. Fel kell tennünk a kérdést, hogyan csinálták, hogyan tudtak alkalmazkodni ennyiféle történelmi változáshoz. Ezért elsősorban meg kell vizsgálnunk, hogyan szembesült a nemesség a kora újkor két uralkodó erejével: a bürokratikus állammal és a piaci kapitalizmussal. A 16. századtól kezdve mindkét erő rohamos fejlődésen ment át Európában. Mindkettő korszerűsítette az európai társadalmat azáltal, hogy megváltoztatta a társadalmi működés szabályait, azaz a vagyon és a hatalom megszerzésének és megtartásának módszereit. A gazdasági és politikai élet kora újkori együttes fejlődése új és új kihívást jelentett azon módszerekkel szemben, amelyekkel a korábbi generációk nemesei kiépítették uralmukat. A nemesség ennek ellenére ugyanúgy vagy még szilárdabban megmaradt társadalma vezető erejének e korszak végén, mint volt a kezdetén. Hogyan alakult ki ez a meglepő helyzet? Ezt is kiolvashatjuk a nemesség történetéből. Ez is egyik oka annak, hogy a történelem közvetlenül elvezet az 1900 előtti európai társadalom alapvető tényeihez. A főnemesség alkalmazkodása történetének azonban van egy másik oldala is, az alkalmazkodás kudarcainak története. A nemességnek mint csoportnak egészében véve sikerült megtartani, sőt növelni a hatalmát. De nem minden területen sikerült ez egyformán, és a nemességnek nem minden csoportja részesült egyformán e sikerből. A siker puszta ténye, amelyet oly erőteljesen hangoztat az újabb tudományos kutatás, ilyenformán legalább annyit elfed, mint amennyit feltár. Az alkalmazkodás folyamata kedvezett a nemességen belül egyes csoportoknak más csoportok rovására; igényelt bizonyos kapcsolati formákat a környező társadalmakkal, míg másokat büntetett; bátorított bizonyos irányzatokat a társadalmi környezetben, míg másokat elnyomott. Más A használatát igazoló kifejezést és hatásos érvelést lásd Arno Mayer: The Persistence of the Old Regime: Europe to the Great War /Az ancien régime továbbélése: Európa útban a nagy háború felé/ (New York, 1981). 4 Lásd a kérdés kifejtését David Blackbourn és Geoff Eley: The Peculiarities of German History: Bourgeois Society and Politics in Nineteenth-Century Germany /A német történelem sajátosságai: burzsoá társadalom és politika a 19. sz.-i Németországban/ (Oxford, 1984), 39-61, 144-145. és más helyeken is. 3
3 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Bevezetés Az európai nemesség mint történelmi probléma szóval az arisztokrácia hatalmának és gazdagságának megmaradása együtt járt a társadalomban és magában az arisztokráciában lezajlott fontos változásokkal. E könyv tehát az alkalmazkodás és a siker mellett foglalkozik a kudarc és a változás kérdéskörével is. Megpróbálja megnevezni azokat a minőségi változásokat, amelyeket a nemesség sikerei elfedhetnek a szemünk elől. Az efféle témák olyan történetírást igényelnek, amely bizonyos fokig társadalmi, azaz meg akarja érteni egy jelentős embercsoport napi létezésének valóságát. Az eszmék és ideológiák fontos részei e történetnek, de a középpontban változatlanul az áll, hogy olyan jellegzetes viselkedésmintákat tudjon felmutatni, amelyekkel szemben feltérképezhetővé válik mindaz, ami szokatlan, legyen az sikeres vagy kudarcra ítélt. A társadalomtörténeti igény idegenül csenghet az uralkodó csoportoknak szentelt történetírás esetében. És valóban, a 2. világháború utáni történettudomány fejlődése során sok elgondolásban kapott hangsúlyt, hogy el kell fordítani a figyelmet az olyan társadalmi csoportokról, mint a nemesség, amely - mint mondták - elég hosszú ideig élvezte a történészek megkülönböztetett figyelmét. Ideje, hangoztatták ezek a történészek, hogy a társadalmi elit helyett most már a parasztok és munkások kapjanak több figyelmet. A társadalomtörténeti módszerek azonban éppoly eredményesen alkalmazhatók a kiváltságosok, mint a gyengék esetében. A társadalomtörténészek fontos eredménye volt, hogy kimutatták, milyen hatást tudtak gyakorolni a dolgozó rétegek a kora újkori Európa arisztokrata köreire (mint ahogy más körökre is). Kevesebb figyelmet szenteltek annak, hogy megismerjék azokat az erőket, amelyek behatárolták a gazdagok cselekvési lehetőségeit, hogy úgy lássák a gazdagokat, mint a szegényeket: saját társadalmi osztályuk foglyaiként, akiket rajtuk kívül álló társadalmi erők mozgatnak. Az "ancien régime továbbélése" meglepte a történészeket, és érdemes feltenni a kérdést, hogy vajon miért. Az egyik ok nyilvánvalóan abban keresendő, hogy a francia forradalom óta az európai történetírás nagyrészt a középosztályok felemelkedésére és a nemesség ebből következő hanyatlására összpontosította a figyelmét. A nemesek is hozzájárultak ehhez, mivel szinte kezdettől fogva ismételten felpanaszolták hatalmuk és vagyonuk elvesztését, és hogy ezek más társadalmi csoportok birtokába jutottak. Más szóval a nemesség fogalmához a válság és a romlás képzetei társultak, méghozzá rendszerint a múlt iránti nosztalgiával párosulva, amikor helyzetük szilárdabb volt, s kevésbé volt kitéve a kétségbevonásnak és mindenféle zavarnak. Alexis de Tocqueville, a nagy francia társadalomtörténész és megfigyelő (mellesleg nemesember) a 19. század közepén a nemesség hanyatlását tartotta az európai történelem vezérfonalának. "Ha valaki a 11. századtól kezdve leltárt készít arról, hogy ötvenévenként mi történt Franciaországban, mindahányszor úgy találja, hogy kettős forradalom zajlott le a társadalmi rendben. A nemesség lejjebb csúszott a társadalmi ranglétrán, míg a polgárság feljebb került; az egyik bukása együtt jár a másik felemelkedésével. Minden fél évszázaddal közelebb kerülnek egymáshoz, és hamarosan létrejön köztük az érintkezés. És ez nem Franciaországra jellemző sajátság. Akárhová néz az ember, ugyanazt a forradalmat látja végbemenni az egész keresztény világban." 5 Azt, amit Tocqueville a társadalmi változás általános és feltartóztathatatlan folyamatának látott, más írók az őket körülvevő világ részleteiben akarták megfigyelni. "Ha volna időm - siránkozott William Cobbett, midőn 1823-ban a dél-angliai vidéket járta -, pontos felmérést végeznék egy egész grófságról, és kideríteném, hogy a régi köznemességből hányan veszítették el birtokaikat, s hányat szorítottak ki helyükről a zsidók, amióta Pitt megkezdte uralkodását. Biztos vagyok benne, hogy azt kellene megállapítanom, hogy számukat tekintve felerészben megsemmisültekh A kicsik eltűntek."6 Az ilyen Tocqueville- és Cobbett-féle éles szemű megfigyelőktől származó panaszok részben logikai, részben tapasztalati problémákat vetnek föl. Még ha volnának is bizonyítékok a nemességnek például a középosztályokhoz viszonyított hanyatlására, nehezen értjük meg, hogyan képzelhette Tocqueville, hogy egy társadalmi osztály nyolc egymást követő évszázadon keresztül állandóan csak hanyatlott. Szerintünk kellett lennie néhány derültebb pillanatnak, amely meg-megszakította e sok évszázadig tartó hanyatlást; és egyébként is, e szüntelen romlás után az ő idejére mi maradt volna e társadalmi osztályból? Tény - ámbár ez Tocqueville-t olvasva nem derül ki -, hogy a nemesség megmaradt gazdagnak, hatalmasnak és társadalmilag jól körülhatárolhatónak abban a 19. századi Franciaországban, amelyben a Tocqueville família is megkülönböztetett helyzetet élvezett; Európa más helyein még gazdagabbak voltak. Tocqueville-t a saját tapasztalatának kellett volna szkeptikusabbá tennie a maga rajzolta történelmi képpel szemben. Egy másik tény még inkább kételkedővé tehette volna. Az övéhez hasonló sirámok egészen a 16. századig, sőt a középkorig nyúlóan hosszú múltra tekintenek vissza. A nemesek még történelmük legdicsőbb pillanataiban is felpanaszolták szegénységüket és mellőzöttségüket, gyakran ettől remélve a hatalom segítségének elnyerését. "A hajdani nemesi házakh azóta kunyhókká silányodtak, és a hajdani kunyhó, ma nemesember házává lépett elő, sőt nem egy (igaz, nem is sok) hajdan beillett volna palotának is; és mégis, sem ezek, sem a tulajdonosok nem 5 6
Alexis de Tocqueville: Democracy in America /Demokrácia Amerikában/, J. P. Mayer szerk. (New York, 1969), 11. 6 William Cobbett: Rural Rides /Vidéki utazások/, George Woodstock szerk. (London, 1967), 119. (kiemelések az eredetiben).
4 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Bevezetés Az európai nemesség mint történelmi probléma voltak ismertek a község előtth hatvan évvel ezelőtt" - jegyezte meg aggódva egy másik angol szemtanú az 1720-as években.7 "A királyi hercegek és a többi főnemes annyira szegények és tekintélyüket vesztettekh mert a királyság előkelő családjainak minden jelentős birtoka és vagyona különböző időpontokban a kincstár kezére jutotth Nagyon kevés hatalmuk maradt." Így látta egy itáliai látogató 1561-ben a francia nemesség helyzetét.8 Ugyanez a megfigyelő észrevette, a kisebb nemeseknek gondot okoz, hogy választaniuk kell: vagy óriási anyagi áldozat árán az udvar szolgálatába állnak, vagy politikai hatalmukat elveszítve otthon maradnak. "A nemesek, akik rendszerint nem túl gazdagok, tönkremennek, ha feljönnek az udvarba, ahol óriási a drágaságh Ezzel szemben ha kastélyaikban maradva magánemberként egyszerű életmódot folytatnak, mindenük megvan, de nélkülözniük kell a szolgahadat, a fényűző öltözékeket, a drága lovakat, a lakomákat és minden egyebet, ami egy udvari ember életéhez kell."9 Másfél évszázaddal később La Bruyere szinte ugyanezeket a szavakat használta, jóllehet az álláspontja más volt. "Egy nemesember, ha megmarad vidéki otthonában, szabadon, de vagyontalanul él; ha az udvarban él, gondját viselik, de rab lesz." 10 Röviddel ezután Saint-Simon herceg elpanaszolta, hogy a francia kormány "az aljas burzsoázia" markában van, és elnézi a hatalmát vesztett nemesség mellőzöttségét.11 Ahogy e panaszokat Tocqueville írói működése előtt évszázadokon át minden nemzedék újra meg újra elismételte, azóta is szertartásosan ismételgetik. A 19. század utóján - a brit arisztokrácia hatalmának és gazdagságának tetőpontján - az államapparátusban dolgozók annyira a szívükre vették e gondolatokat, hogy meglepetten fogadták az arisztokrácia virágzásáról tanúskodó vizsgálatokat. 12 Az arisztokrácia hanyatlásáról szóló frázisok még ma is erősen tartják magukat. "A kontinens utolsó nagyszabású bálján készült kép - mondja [a fotográfus Richard] Avedon - egy prousti pillantás az arisztokrata Európa halálára." Ez a képaláírás szerepel a Newsweek magazin 1991-ben készült fotója alatt, amelyen szép, gazdag, fényes öltözékekben pompázó emberek láthatóan jól érzik magukat egy elegáns helyen rendezett zártkörű estélyen. 13 A panasz megfogalmazása gyakran az éles szemű és alapos megfigyelők munkája, és (majd meglátjuk) gyakran fejezett ki fontos tényeket. Mégis, mivel e nyelvezet nagy rendszerességgel ismétlődött nemzedékről nemzedékre, nemcsak arra volt képes, hogy tényszerű megfigyeléseket tükrözzön. Végtére is miközben az arisztokrácia hanyatlásáról szóló sirámok minden generációban rendre visszatértek, maguk az arisztokraták megtartották társadalmi befolyásukat és gazdagságukat. A valóság és a gondterhes kortársi megnyilatkozás között mutatkozó eltérés arra utal, hogy a hanyatlást kifejező nyelvezet valami többet hozott létre, mint a valóság megfigyelését. Egyszersmind - és talán elsődlegesen - olyan remények sorát fejezte ki, amelyek által a valóság érthetővé, sőt talán még megfogalmazhatóvá is vált. A nemességhez, úgy tűnik, hozzátapadt a nosztalgia állandósult retorikája; az, ami valaha szilárd és bizonyos volt, hangoztatják egybehangzóan a különböző korok szemtanúi, immár közel áll az összeomláshoz. Ha ez a nosztalgikus előadásmód nem magyarázható a valóság közvetlen tükrözéseként, akkor vajon miért jelent meg, és miért tartotta magát ilyen erősen az európai képzeletvilágban? Bizonyos fokig a tények egyszerű félreértése miatt. Egyes nemesek és családjuk - mint majd részleteiben is látni fogjuk - bármikor nehéz helyzetbe kerülhettek. A látvány gyakran megindító lehetett, ahogy ma is az minden pénzügyi összeomlás: nagy becsben tartott otthonokat és javakat kellett eladni, nem lehetett megfelelő házastársat keresni a hajadon lányoknak, közönséges jöttmentek kerültek az előkelő társaságban mind magasabb pozíciókba. Ezek valóságos helyzetek voltak, nem meglepő hát, ha minden korban felkeltették a társadalmi életet szemlélők érdeklődését. De az egyéni szerencsétlenségek nem jelentették az adott társadalmi csoport egészének hanyatlását. A megfigyelők túl könnyen vontak le az egyes esetekből a csoport helyzetére vonatkozó általánosító következtetéseket, különösen akkor, ha személyesen is érdekeltek voltak a dologban: például nehéz helyzetbe került nemesként szükségük volt rá, hogy helyzetüket az egyéninél tágabb keretekben értelmezzék; vagy konzervatív nézetek vallóiként megrémítették őket a fenyegető társadalmi változás jelei. A nosztalgiának azonban mélyebb forrásai is vannak azokban az értékekben, amelyeket a nyugati kultúra hajlamos volt az arisztokráciának tulajdonítani, és abban, ahogy ezen értékek tudatában gondolkodott más kérdésekről. A nemesség elsősorban biológiai stabilitást képviselt. Az európai nemesek mindig is csodált ősök leszármazottaiként tartották számon önmagukat. Rendszerint más tisztavérű nemesekkel kötött házasságokkal Idézi E. P. Thompson: Whigs and Hunters: The Origin of the Black Act /Whigek és vadászok: A Fekete Törvény eredete/ (London, 1975), 112. 8 James Bruce Ross-Mary Martin McLaughlin (szerk.): The Portable Renaissance Reader /A hordozható reneszánsz olvasókönyv/, jav. és átd. kiadás (Middlesex-New York, 1968), 316. 9 Uo., 310. 10 Franklin Ford: Robe and Sword /Díszruha és kard/ (repr. New York, 1965), vii. 11 René Pommeau és Jean Ehrard: Littérature francaise, 5: de Fénelon a Voltaire /Francia irodalom, 5: Fénelontól Voltaire-ig/ (Párizs, 1984), 252. 12 Cannadine: The Decline and Fall, 22, 54-55. 13 Newsweek, 1993. szeptember 13., 51. 7
5 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Bevezetés Az európai nemesség mint történelmi probléma igyekeztek megőrizni származásuk tisztaságát; a közvélemény-kutatások szerint a francia nemesek túlnyomó többsége ma is azt mondja, hogy az a legmegnyugtatóbb számára, ha a házastársa is nemes. Feltételezett fajtisztasága révén a nemesember mintegy összekötő kapocs volt a történelmi régmúlthoz. "Tiszteletre méltó dolog, ha egy régi kastélyt vagy épületet nem romokban heverőnek, vagy egy szép szálfát épnek és egészségesnek látunk: mennyivel nagyszerűbb látványt nyújt az a régi nemesi família, mely állva maradt, dacolva az idők viharával." A mondat a 17. század elején hangzott el, és Francis Bacontől, az angol jogtudóstól és a tudomány népszerűsítőjétől származik.14 Még erősebben tartja magát az a hit, hogy a nemesi származás valamiképpen őrzi a kapcsolatot a 19. század közepén virágzott ősi erényekkel. Így Benjamin Disraeli Sybil című regényének hősnője, akinek a 19. század közepi jelenben is sikerült folt nélkül megőriznie tiszta angolszász nemességét, bizonyságot tesz ősei hitének, állhatatosságának és bátorságának tisztaságáról - jóllehet semmit sem tud ezekről az ősökről, az őrá gyakorolt hatásuk is merőben genetikai. Disraeli regénye azt a meggyőződést fejezte ki, hogy a nemesi születés megőriz bizonyos tulajdonságokat, olyan tulajdonságokat, amelyekkel mások sokkal csekélyebb mértékben rendelkeznek: nagylelkűséget, bátorságot, a számító gondolkodással szembeni közönyt. Azok, akiknek ellenszenves a kapitalista társadalom számító volta és erkölcsi gyávasága, a nemeseket egy jobb, morálisan hősi múlt eleven emlékeiként szemlélik. A múlttal való kapcsolatnak ez a felértékelése teszi érthetővé számunkra, miért adott hangot a nemesség a fajtisztaságát fenyegető veszélyek miatti aggodalmának. Nem véletlen, hogy William Cobbett, attól való félelmében, hogy a régi angol nemesség helyébe új emberek nyomulnak be, a "zsidóktól" jövő fenyegetésként értelmezte a helyzetet. Arról a veszedelmes új gazdagságról akart beszélni, amelyet az állami pénzpolitika gerjesztett - nyelvezete azonban egyaránt utalt a nemesek köré csoportosuló faji azonosságokra is. A nemesség életben maradása e nyelvezetben a faji tisztaság képével kapcsolódott össze, a faji tisztaság pedig valamiképpen a nemzeti történelemhez kötődött. Az európai gondolkodás egy más értelemben - a nemesember sajátos, birtokát utódai számára megőrizni köteles földbirtokosi pozícióját hangsúlyozva - a természettel kapcsolta össze a nemességet. Tocqueville részletesen és nagy érzelmi töltéssel elemzi ezt a kötődést. "Azokban az országokban, ahol az örökösödési törvény az elsőszülöttségi jogon alapul, a földbirtokok általában osztatlanul kerülnek egyik nemzedék tulajdonából a másikéba. Ennélfogva a családi érzésnek a föld egyfajta fizikai kifejeződésévé válik. A család képviseli a földet, a föld pedig a családot: fenntartja a nevét, származását, dicsőségét, hatalmát és erényéth Maradandó bizonysága a múltnak, és becses záloga a jövőnekh mihelyt a föld birtokosait megfosztják a földhöz való, emlékeken és büszkeségen alapuló erős érzelmi kötődésétől, bizonyos, hogy előbb vagy utóbb eladjákh Ahol véget ér a családi érzés, a személyes önzés újra valódi hajlamaihoz tér. Amikor a család bizonytalan, meghatározatlan, homályos fogalommá válik, mindenki a saját közvetlen kényelmére összpontosít; gondolkodása csak a közvetlenül utána következő nemzedék életének megalapozásáig terjed, semmivel sem tovább." 15 Tocqueville itt világosan kifejtette azt, amit sokan mások természetesnek tartottak. Szerinte a földtulajdon tartós birtoklása önmagában megteremtette a nemességben a családiasság lélektanát és a gazdasági értékek egységét. Ezek birtokában, mondja Tocqueville, a nemesek bizonyos értelemben védve voltak a piacgazdaságra jellemző önzéstől. Hajlandók voltak föláldozni közvetlen személyes előnyüket - ami rávehette volna őket, hogy adják el a földet, és szálljanak be egy nagyobb haszonnal kecsegtető üzletbe - annak érdekében, hogy a rájuk bízott vagyont megőrizzék utódaik számára. Fontos, hogy felfigyeljünk a Tocqueville által itt idézett tulajdonságsorra. Állandóságot tükröznek: a nemesember gyökeret ereszt egy helyen, szemben a modern társadalmak változékonyságával. Van benne családias érzés, tudatában van mind a meghaltakkal, mind a még meg sem születettekkel való folytonosságnak. Van benne önfeláldozás, lemondás a pillanatnyi örömökről, és ezzel összhangban hiányzik belőle a gazdasági számítás. Tocqueville és sokan mások látnak még egy további elemet is, amely még inkább erősíti az arisztokrata identitás e szilárdságát, tudás, ízlés, világnézet e bizonyosságát. "Egy irodalom iránt érdeklődő arisztokratikus ember csakhamar áthághatatlan szabályokat fog előírni" minden művészet számára - írja. - "A szabályok szigorúak lesznek és hagyománytisztelők", úgyhogy semmiféle bizonytalanság nem merül fel a művészi ízlés tekintetében, és komoly viták sem folynak majd a szóban forgó témák kapcsán. Bizonyosak lesznek abban, amit hisznek és mondanak, mert szabadok attól a kételkedéstől, amely olyannyira jellemzőnek látszik a modern életre. 16 Edmund Wilson, amerikai kritikus hasonló véleményt hangoztatott 1931-ben, kimutatva az arisztokrataember körül kialakult képek maradandó hatását: "Könnyű volt (ti. a 16. és 17. századi angol költőnek) egyszerre közvetlenül és elegánsan kifejezni magát, lévén udvari ember, de legalábbis egy viszonylag kicsiny művelt osztály tagja, s így beszédében az egyenlő rangúak egymás közti társalgásának természetessége és nyíltsága ötvöződött az Francis Bacon: The Essay, John Pitcher (szerk.) (London, 1985), 99. Tocqueville: Democracy in America, 52-53. 16 Uo. 472. 14 15
6 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Bevezetés Az európai nemesség mint történelmi probléma előkelő társaság stílusának eleganciájával." Wilson a saját kora költője számára lehetetlennek tartja ezt a fajta - a megingathatatlan önazonosságon alapuló - magabiztosságot.17 Az arisztokrata társadalom iránt megnyilvánuló nosztalgia s a jövője miatt érzett aggodalom, úgy tűnik, összefügg a személyről, annak a társadalomban elfoglalt helyéről megszerzett mélyebb ismeretekkel, s az ezek ideális állapotát illető vágyakkal. A felidézett képek a nemest szilárd gyökerekkel és irodalmi ismeretekkel rendelkező embernek mutatják. Háttere és javai megadták számára a kulturális biztonságot, megszabadították a kételyektől és bizonytalanságoktól. Azonosságtudata a valóság alapvető tényeiből, a családdal, a földdel és a saját kasztjával kapcsolatos érzéseiből származott. Az ily módon megjelenített arisztokrata identitása autonóm volt, független a modern élet oly sok területét sújtó társadalmi nyomásoktól. Ez az azonosság sokkal inkább egy közvetlenül hasznosítható tulajdonon, a földön alapult, mint a kereskedelem kényelmetlen csereberéin, vagy a gazdasági élet más formáin. A nemesembernek valójában alig-alig volt szüksége az őt körülvevő társadalomra, mivel birtokai jóformán mindennel ellátták, amire igénye lehetett. Ez az identitás mentes volt a változásoktól, mert olyan javakra épült, amelyek védettek voltak a kihívásokkal vagy mások hatalmával szemben. Így ez a fajta, önmagában is szilárdan megálló arisztokrata azonosság képes volt rá, hogy az egyénnek megadja a tudásból, a jó ízlésből és a beszédstílusból fakadó magabiztosságot. A nemesember képe mindeme vonatkozásokban szilárd ellentéte az általunk ismert világnak, amelyre épp a változó, kétséges, bizonytalan identitások és ismeretek jellemzők. Megérthetjük, milyen vonzó tud lenni ez a fajta személyiségkép, s hogy méltán veszi körül oly sok féltő aggodalom. Mert ha a nemességről alkotott kép valójában a személyiség őseredeti, a társadalmi kölcsönhatások minden piszkától, zűrzavarától mentes képe, akkor a veszély mindenütt jelenvalónak látszik - mindenben, amely elcsúfítja az így felépült autonómia képét. Ugyanakkor ez a fajta őskép valószínűtlennek állította be, hogy a nemesek alapvetően meg tudták állni a helyüket a piaci kapitalizmus és a modern társadalom felívelő szakaszában. Ebben az elvont látomásban úgy jelentek meg, mint akiktől távol állnak a piac követelményei; e férfiakat és nőket másfajta gazdasági és társadalmi számítás vezérelte. E könyv egyik központi tétele úgy szól, hogy a nemességről szőtt efféle nosztalgikus víziók alapvetően félrevezetőek. A kora modern kori nemesség folyamatos alkalmazkodása révén Európa-szerte túlélte azokat a megrázkódtatásokat, melyekkel e korban szembesülnie kellett. A legegyszerűbb szinten ez a nemesi rendet alkotó személyek cserélődését jelentette. Az egész korszakot az újonnan jötteknek a nemességbe való folyamatos beáramlása jellemezte, részben a kihalt családok pótlására, részben mivel a korszak újrafogalmazta a nemességről szóló definíciókat. Ennek következtében a legtöbb helyen a nemességnek csak egy töredéke mutathatta fel családfájának középkorba nyúló gyökereit. Amikor Cobbett és mások elszörnyedve szemlélték, hogyan vásárolnak fel földbirtokokat újonnan jött családok, már egy régóta tartó folyamat szemtanúi voltak. A kora újkori arisztokrácia ideológiájában szereplő biológiai folytonosság egyszerűen nem létezik. Mint ahogy azok a pszichológiai minőségek sem állják ki a gondos történelmi elemzés próbáját, amelyeket a nosztalgia előszeretettel tulajdonít a nemeseknek. A nemesek korántsem mutatták fel azt a kulturális magabiztosságot vagy, ha úgy tetszik, azokat a kulturális korlátokat -, amelyet Tocqueville és mások tulajdonítottak nekik. Sőt, a 17. és 18. században az általuk és számukra létrehozott kultúrában különös erővel mutatkoznak meg a kétkedés és a szenvedélyes ellentét ismérvei. A családi viszonyok is bonyolultabbak voltak, mint gondolnánk, mert a származás megőrzésének kényszere konfliktusokat robbanthatott ki szülők és gyermekek, illetve testvérek között. Könyvünk azt állítja, hogy egyéb szempontokból is félrevezetőek az európai nemesség stabil identitásáról kialakult képzetek. Az európai történelem egészen korai szakaszától fogva a nemesség nem tudta kivonni magát a monetáris gazdaság bonyodalmai alól. 1400-ban már hatalmas területek voltak Európában, ahol a földbirtokokra többé nem lehetett úgy tekinteni, mint autonóm, nagy arányokban szabadon adható és vehető tulajdonra. 1600-ra ez a fajta nemzeti gazdasági önellátás Angliában és Franciaországban már megszűnt, és rövid időn belül Németországban is erre a sorsra jutott. A megszűnés különösen fontos jelzője volt, mint majd látni fogjuk, az a virágzó földbirtok-kereskedelem, amely olyannyira jellemezte a 15-16. századi Európa nagy részét, és amelyben a nemesség is részt vett mind eladóként, mind pedig vásárlóként. 1400-ra már az állam is komoly szerepet játszott sok nemes életében: mint pénzforrás, foglalkoztató és a szabályozók kibocsátója. A nemesi identitás közvetlenül összekapcsolódott az állami szolgálattal, s ez a viszony még szorosabb lett az elkövetkező években. Volt-e valaha olyan idő, amikor a nemesség olyan életet élt, amely független volt a birtokhatárain kívül eső világtól? Lehet, hogy volt, de 1400-ra az effajta életnek már vége szakadt.
Edmund Wilson: Axelas Castle: A Study of the Imaginative Literature of 1870-1930 /Axel várkastélya: Tanulmány 1870-1930 gazdag képzeletvilágú irodalmáról/ (repr. London, 1961; első kiadás New York, 1931), 39. 17
7 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Bevezetés Az európai nemesség mint történelmi probléma Alexis de Tocqueville abban a hitben élt, hogy az európai nemesség története a 11. századtól kezdve a saját, 19. század közepi koráig bezárólag egyetlen folyamatos hanyatlás volt. Valójában a nemesség története hosszú korszakokon át vagyona és hatalma gyarapodásáról tanúskodott. Ezekben az években is szabályosan visszatértek a romlás és a válság időszakai, ennek ellenére 1914-ben vitathatatlanul gazdagabb és erősebb volt, mint 1414ben. Ennek jele talán, hogy a nemesség még 1914-ben is központi szerepet játszott az európai képzeletvilágban. Személyük, vidéki kastélyaik és feltételezett értékeik olyan helyet tudtak elfoglalni a 20. század eleji elit- és tömegkultúrában, ami még ma is hatással van ránk. Ma is szívesen olvasunk róluk Turgenyev, Henry James, Marcel Proust és Giuseppe di Lampedusa regényeiben, Anton Csehov színdarabjaiban, vagy vidéki nemesi házakban játszódó detektívregényekben. Az ilyen fokú túlélés sem megvetendő dolog. Jelzi azt az igényünket, hogy bepillanthassunk a nemesség életébe, ugyanakkor jele annak is, hogy maguk a nemesek bonyolultabb, sokfélébb, színesebb és érdekesebb egyéniségek voltak annál, mint amit a hagyományos képek sugallnak.
8 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2. fejezet - 1 Természetük és létszámuk "Az emberiség kezdettől fogva három részre osztatott, úgymint imádkozókra, földművelőkre és háborúzókra." E szavakkal jelölte ki egy 11. század eleji francia püspök a középkor társadalmi gondolkodásának alapjait. Ő és követői felosztották a társadalmat a klérusra (melyhez személy szerint ő is tartozott), a többieket tápláló és ellátó dolgozókra és a nemességre, amely embertársai védelmének ellátásával szolgálta a közösség javát. A korai újkorban egészen a francia forradalom előestéjéig mondták fel ezt a leckét, mert hatékony előnyökkel járt. Szimmetrikus szerkezetűnek mutatta be a társadalmat, amelyben minden csoportnak megvan a maga feladata és a többiek javát szolgáló felelőssége, és átsiklott a három osztály óriási számbeli aránytalanságának ténye fölött. Ebben a társadalomképben az egy százalékot kitevő nemesség ugyanannyit számított, mint a kilencvenkilenc százaléknyi nem nemes, mivel mindegyik csoport egyformán szolgált. E képben a középkori társadalom viszonylagos egyszerűsége tükröződhetett - de biztos, hogy összhangban volt az átlátható és szilárd társadalmi rendet óhajtó emberi reményekkel. Mert ez a társadalomkép egyszerű fogalmakkal felelt arra a kérdésre, hogy ki a nemesember, és mi a társadalmi szerepe. A nemesember azért harcolt, hogy megvédjen másokat, és azáltal is védelmezte őket, hogy tanácsot és segítséget adott a királynak.1 Egyes írók és politikusok a 18. században is ezeket a korai feudális társadalomról vallott nézeteket ismételgették, holott már a 16. század elején mindenki tudta, hogy az efféle kérdéseket nem olyan könnyű megválaszolni. Ekkor már a frissen feltalált nyomtatás révén mind több, a nemességgel foglalkozó röpirat látott napvilágot, melyekben olyan kérdéseket feszegettek, hogy ki a nemes, hogyan érhető el ez a rang, és mi a haszna. Már nem érték be azzal a három renddel, amelyre a középkori elmélet alapján a társadalmat felosztották, hiszen túl sok ember lógott ki a saját kategóriájából, és az elmélet túl sok helyzetre nem adott megfelelő magyarázatot. Voltak nemesek, akik dolgoztak, s ezzel elmosták a három rend közötti egyik legfontosabb választóvonalat. Még ennél is nagyobb jelentőségű volt, hogy egyre több nemes nem harcolt. Ehelyett vidéki földesúrként élt a birtokán, vagy udvari tanácsadóként és társalgóként a királyt szolgálta, vagy a városban töltött be köztisztviselői és bírói állást. De nemcsak a társadalmi szerepek gyarapodása és sokfélesége váltotta ki a nemességről folytatott vitákat. Ugyanígy hatottak a változó - nemritkán a reneszánsz humanizmushoz kapcsolódó - eszmék. Akármi volt is az ok, ez a fajta nyilvános vita az első jelentős tény a kora újkori nemességgel kapcsolatban. A kortársak eltérő nézeteket vallottak a definíciókról és azok tartalmáról; másként vélekedhettek arról, hogy ki a nemes, és hogyan válhat valaki azzá; nem feltétlenül értettek egyet abban sem, hogy mit ér a nemesség. A nemesség fogalma többé már nem volt sem stabil, sem egyszerű.
1. 1, Származás és helyzet: a társadalmi mobilitás biológiája A nemességről folytatott viták többnyire alapvető alternatívák köré szerveződtek, jól példázva, hogy a kora újkori Európa szerette azt a fajta gondolkodásmódot, amely ellentétek mentén fejti ki álláspontját. A nemesség alapulhatott a születésen, a genetikai örökségen; vagy megszerezhető volt újonnan, kivételes értékek és teljesítmények nyilvános ellenszolgáltatásaként. Épülhetett egészen ellentétes életmódokra: katonai tevékenységre, amely összhangban volt Európa harcias középkori múltjával, vagy békés állami szolgálatra, amely a rá jellemző módon iskolázottságot és a tudomány művelését igényelte. Végül adományozhatott nemességet az állam is: ünnepélyes keretek között nemesi rangra emelhetett valakit; vagy visszatükrözhette a közösség ki nem mondott egyetértését, azt a régi keletű hitet, hogy bizonyos családok mindig is úgy viselkedtek, ami igazolta sajátos helyzetüket. Csak nagyon kevés merész író látta meg az ellentétek egyszerű feloldását, s állította azt, hogy a valódi nemességnek csak egyetlen formája létezhet. A francia Boulainvilliers herceg, aki a 18. század elején írt, meg tudta tenni ezt a lépést. Ő azt mondta, hogy a francia nemességet győztes fajnak kell tekinteni, amely az ő korára már több mint ezer éve őrizte tisztaságát. A körülötte lévő nemesség, állította Boulainvilliers, a frankoktól származik, attól a német fajtól, mely a 6-7. században meghódította Franciaországot, és attól kezdve ő adta az ország királyait. E győzelem révén formálhattak jogot a nemesek tulajdonaikra és a társadalomban betöltött vezető szerepükre. A győzelmet követő évszázadokban mindvégig megőrzött faji tisztaságukból eredően a hódítók jellemvonásai tovább éltek azokban a nemesekben, akiket Boulainvilliers maga körül látott. Vakmerőek
1
Idézi Georges Duby: The Three Orders: Feudal Society Imagined /A három rend: Az elképzelt feudális társadalom/ (Chicago, 1980), 13.
9 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1 Természetük és létszámuk
és bátrak voltak, és nem engedték alárendelni magukat a monarchikus állam zsarnokságának. A rómaiak és leszármazottaik szolgai hajlamaival ellentétben szabadságot igényeltek. Még külsőre is különböztek a többi franciától.2 Boulainvilliers olyan véleményeknek adott hangot, amelyek már két évszázad óta széles körben elterjedtek voltak. E nézetek nyilvánvalóan sok nemesre hatottak. De a kora újkori Európa mindennapi életében olyan problémákba ütköztek, amelyek elárulták, hogy teljes egészükben senki nem tudja azokat komolyan venni. Szó sem volt arról, hogy a nemesség a hódító faj zárt rendjét képviselné: a folyamatosan kihaló nemesi családok helyére szüntelenül újak nyomultak. Állandó volt a beáramlás a nemesség soraiba - és a kortársak tudtak erről. Látták, mi történik körülöttük. Néhány országban a történészek kimutatták a kihalás és feltöltődés méreteit, és ebből látható, hogy a folyamat meglepően gyors ütemű volt. A 15. századi Franciaország kisnemességében a családi nevek mintegy ötöde tűnt el nemzedékenként; egy évszázad alatt a csoport nagy részét új családok alkották. Többé-kevésbé ugyanez játszódott le Németországban is. Alsó-Szászországban 1430 és 1550 között a nemesi családoknak több mint a fele tűnt el; 1550-re a Rajna-vidék két tartományában a 15. századi nemességnek kevesebb mint egyötöde maradt fenn. Spanyolországban csak hat olyan család szerepelt az 1520-ban nyilvántartott ötvenöt nemesi família között, amely már 1300-ban is a prominens nemesi családok között foglalt helyet. Ugyanez a folyamat megfigyelhető volt Angliában is. Az 1300-ban számlált 136 főrendi családnak a fele sem érte meg férfiágon az 1400-as esztendőt, és csak tizenhat élt 1500-ban. Ezek voltak a leggazdagabbak az angol földbirtokos osztályból, akiknek a legkevésbé volt nehéz megőrizni a rangjukat. Az angol társadalmi rangsor alsóbb fokain ugyanez volt a helyzet. 1603 és 1642 között Yorkshire északi grófságának 859 dzsentricsaládja közül 102 nem tudott felmutatni férfiági leszármazottakat.3 A felmorzsolódásnak ez a foka egyszerre mutat a kora újkori élet alapvető tényeire és a kifejezetten a nemességre gyakorolt nyomásokra. Mindenkinek szembe kellett nézni a csecsemő- és gyermekkori halál valószínűségével. A vagyon csekély védelmet nyújtott az újkor kezdetén ismert betegségek ellen. A 17-18. században, amikor az életfeltételek már jelentősen javultak, továbbra is magas volt a gyermekhalandóság még a leggazdagabb európai nemesek körében is. Az angol főrendi családok gyermekeinek egyharmada halt meg húszéves kora előtt, és valamivel még magasabb volt ez az arány a német nemesi családokban. 4 A nemességnek számolnia kellett azzal a kockázattal is, hogy fiai csatában esnek el: a 15. századi angol főrendi családokban a férfiaknak közel fele erőszakos halállal halt meg. Talán még ennél is fontosabb, hogy a nemesi családok szervezetére ható gazdasági kényszerek befolyással voltak önreprodukciós esélyeikre is. A legtöbb család arra törekedett, hogy összpontosítsa erőforrásait, s ezáltal a lehető legszilárdabb alapot nyújtsa a következő, a család nevét és politikai szerepét továbbvivő nemzedék számára. Ez igen gyakran azt jelentette, hogy a fiatalabb fiak és leányok szegénységben maradtak, nem lévén kellő anyagi forrásuk, hogy megfelelő házastársat kapjanak, és újabb ágakat növesszenek a családfán; ami viszont azzal járt, hogy ha a főági örökösök többé nem tudtak utódról gondoskodni, kihalt a család. Az elszegényedett családok semmiképpen sem remélhették, hogy meg tudják tartani helyüket a nemességen belül. Birtokaik zsugorodásával és adósságaik növekedésével mind kevesebb reményük maradt megfelelő házastársra, és egyre nőtt annak a valószínűsége, hogy beleolvadnak a parasztságba. És általánosan elterjedt hit volt, hogy a nemesség el fog szegényedni, "mivel szükségszerű, hogy sok nemes vagyona idővel megcsappanjon", mondta az angol Francis Bacon. Szerinte maga a nemesi születés a vele járó előnyök miatt "lankasztja az iparkodást".5 Bacon véleménye szerint az arisztokrácia lélektana, amihez hozzáadódik a lefelé tartó társadalmi mozgás valószínűsége, gyengíti az arisztokraták képességét arra, hogy megtartsák társadalmi helyzetüket. Az ilyen irányú társadalmi mozgás tudatosulása - a régi családok kihalása és újakkal való helyettesítése mindenütt megtalálható volt Európában, akárcsak maga az eltűnés és pótlódás ténye. A Németország északnyugati részén található Paderbornban egy 15. századi felirat felsorolja azt a nyolcvan családot, amely az előző században halt ki a térségben, és hozzáteszi: "Isten segítsen bennünket a következő században, különben odalesz minden becsületünk." Nagyjából ugyanebben az időben egy kelet-angliai lovag hasonló emléket állított Boulainvilliers eszméinek legújabb ismertetését lásd Harold A. Ellis: Boulainvilliers and the French Monarchy: Aristocratic Politics in Early Eighteen-Century France /Boulainvilliers és a francia monarchia: Az arisztokrácia politikája a 18. század eleji Franciaországban/ (Ithaca, 1988). 3 Edouard Perroy: "Social Mobility among the French Noblesse in the Later Middle Ages" Past and Present, 21 (1962), 25-38; Hellmuth Rössler (szerk.): Deutscher Adel, 1450-1555 /A német nemesség, 1450-1555/ (Darmstadt, 1965), 179, 129-130; J. N. Hilgarth: The Spanish Kingdoms, 1250-1516 /A spanyol királyságok, 1250-1516/ 2 köt. (Oxford, 1978), II, 54; K. B. McFarlane: The Nobility of Later Medieval England /A késő középkori Anglia nemessége/ (Oxford, 1973), 173-174; Joan Thirsk (szerk.): The Agrarian History of England and Wales, IV: 1500-1640 /Anglia és Wales mezőgazdaságának történelme, IV: 1500-1640/ (Oxford, 1967), 298. És még egy példa, H. F. K. Van Nierop: The Nobility of Holland: From Knights to Regents, 1500-1650 (Cambridge, 1993), 51. 4 Gregory Pedlow: The Survival of the Hessian Nobility, 1770-1870 (Princeton, 1988), 53. 5 Francis Bacon: Essays, John Pitcher szerk. (London, 1985), 99, 100. 2
10 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1 Természetük és létszámuk
azoknak a családoknak, amelyek eltűntek: nyolcvanhét olyan "lord, báró, zászlósúr és lovag" nevét és címerét tüntette fel a helyi templom festett üvegablakán, "aki fiú utód nélkül halt meg Norfolkban és Suffolkban III. Edward egy évszázaddal korábbi megkoronázása óta". A 16. század elején egy magas rangú francia tisztviselő és nemesember, Claude de Seyssel külön fejezetet illesztett be a francia társadalomról készített elemzésébe ezzel a címmel: "Hogyan kerülnek az emberek a harmadik rendből a másodikba, és a másodikból az elsőbe." Seyssel úgy gondolta, hogy Franciaországban ez a fajta mobilitás "olyan könnyű, hogy nap mint nap látjuk, amint közrendűek emelkednek fel fokról fokra, némelyek a nemességbe, megszámlálhatatlanul sokan pedig a középosztályba".6 A késő középkori megfigyelők Európa-szerte tudtak a társadalmi mobilitásról, és vagy helyeselték azt, mint Seyssel, vagy rettegtek tőle, mint a névtelen német és angol emlékezők. Látva, hogy régi családok tűnnek el és újak bukkannak fel, csak a legelszántabb önámítók ragaszkodhattak ahhoz, hogy létezik egy tiszta fajú nemesi kaszt. De még e felfogás védelmezői is tudtak az alternatív értelmezésekről, és tudták, hogy a kasztmodell bizonyos fokig mítosz - alkalmanként hasznos lehet eszerint gondolkozniuk a világról, de semmi esetre sem tekinthető abszolut igazságnak.
2. 2, Mobilitási folyamatok A puszta biológia tehát egymagában is arról beszélt, hogy a nemesség sohasem volt az a fajta zárt kaszt, amelynek Boulainvilliers elképzelte. Ha nincs a nemesség soraiba újonnan belépők szüntelen áramlása, a rend egész egyszerűen eltűnt volna - és a késő középkor férfiai és asszonyai tudták, hogy ez így van. Honnan jöttek hát az új nemesek, és hogyan tagozódtak be a nemesség tömbjébe? A késő középkori állapotok kedvező körülményeket teremtettek a társadalmilag becsvágyók, a politikai kavarodás és háborúskodás előnyeit kihasználók gyors előrehaladása számára. Ezekben az évszázadokban Anglia, Franciaország, Spanyolország és Németország évekig tartó polgárháborús időket élt át. Voltak nemesek, akik csatában vesztették életüket, sokan mások a hűtlenségtől tartó királyok félelmének estek áldozatul. Kasztíliai Péter azzal érdemelte ki a "Kegyetlen" melléknevet, hogy uralkodása húsz esztendeje alatt az ország hatvan legtekintélyesebb nemesemberét végeztette ki; a francia és az angol királyok is sokszor épp ilyen embertelenek voltak. Ilyen körülmények folytán szabadultak fel helyek az arisztokrata társadalom csúcsán - és az uralkodók rendre be is töltötték e helyeket az őket hűségesen szolgálókkal. A 14-15. században látványos példáit látjuk a gyors felemelkedésnek. A 14. század elején a Mendozák vidéki kisnemesek voltak valahol Északnyugat-Spanyolországban. De részvételük a király háborús kalandozásaiban és ravasz politikai húzásaiban 1370-re már a társadalmi ranglétra legfelső fokára emelte őket; a király nagylelkűségének köszönhetően ők lettek a 15. századi Kasztília leggazdagabb nemesei. Enguerran de Marigny hasonlóképpen szegény vidéki nemesként kezdte Nyugat-Franciaországban; miután bemutatták a királynőnek, királyi szolgálatba léphetett, s ő is nagy vagyonra tett szert. Pár évvel később Robert de Lorris még jelentéktelen párizsi polgár volt; sikeres királyi szolgálata fejében egy sor földbirtokot és nemesi címet kapott, fiai pedig benősültek két nagy arisztokratacsaládba. Angliából megemlíthetjük a Boleyn-család példáját. Boleyn Anna dédapja a 15. század derekán londoni kereskedő volt; a fia az egyik legmagasabb brit főrendi méltóság, egy gróf lányát vette feleségül, s ezzel maga is földbirtokos nemessé vált. Az ő fia, Anna apja, egy még tekintélyesebb gróf lányát vette el, lovagi címet és magas kormányzati pozíciókat nyert a királytól, és (miután szemet hunyt afelett, hogy VIII. Henrik elcsábította a lányát) maga is a grófságig vitte - egészen odáig, hogy a történelem a király apósaként tartja számon.7 Az ő története a kereskedőpolgárság három nemzedék alatt megtett útját írja le az arisztokrata társadalom csúcsáig. Szokatlan, de aligha egyedi teljesítmény volt ez a 15. században és a 16. század elején.8 A társadalmi ranglétra legfelső fokára eljutott családok gyakran ilyen gyorsan tették meg az utat. Ennél persze sokkal gyakoribb volt a nem nemesek - gazdag parasztok, városi kereskedők - beáramlása a nemesség alsóbb szintjeire. A késő középkor katonai és politikai körülményei a társadalmi ranglétra alacsonyabb fokain állók körében is kedveztek a társadalmi mobilitásnak. Uralkodóknak és főnemeseknek egyaránt szükségük volt hűséges bizalmasokra, akiket aztán előszeretettel jutalmaztak nemesi címekkel. 1387ben I. János, Kasztília királya nemességet ígért minden lovasnak, aki két hónapra belép a seregébe. 15. századi utódai rendre hasonló ígéreteket tettek, s a városi hatóságok panasza szerint nem is hiába: a városok kiürültek,
Rössler (szerk.): Deutscher Adel, 165; McFarlane: The Nobility, 145-146; Claude de Seyssel: The Monarchy of France /Franciaország királysága/, Donald R. Kelley szerk. (New Haven és London, 1981), 62-63. 7 Helen Nader: The Mendoza Family in the Spanish Renaissance, 1350 to 1550 /A Mendoza-család a spanyol reneszánszban, 1350-től 1550ig/ (New Brunswick, 1979), 37-40; Marie-Thérese Caron: Noblesse et pouvoir royal en France, XIIIe-XVIe siecle /A nemesség és a királyi hatalom Franciaországban a XIII-XVI. században/ (Párizs, 1994), 60, 110; Neville Williams: Henry VIII and His Court /VIII. Henrik és udvara/ (London, 1971), 100-105. További példák a mobilitásra: Caron: Noblesse et pouvoir royal, 118-119; Angus MacKay: Spain in the Middle Ages: From Frontier to Empire, 1000-1500 /Spanyolország a középkorban: a határvidéktől a birodalomig, 1000-1500/ (New York, 1977), 174. 8 McFarlane: The Nobility 164-167. 6
11 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1 Természetük és létszámuk
miután a becsvágyó férfiak hanyatt-homlok rohantak a háborúba.9 A 15. századi Franciaországban jómódú parasztcsaládok pusztán hűbérbirtokok vásárlásával és a nagyobb hatalommal rendelkező helyi földbirtokosok szolgálatába állással maguk is nemesekké váltak. A nemesi rangra emelésnek nem voltak hivatalos ceremóniái: az új családok egyszerűen nemeseknek kezdték nevezni magukat. 10 Gyors és minden formalitástól mentes mozgás jellemezte a 15. századi Angliát is. 1450 és 1500 között a szerencsésebb londoni kereskedők fiainak mintegy harmada vált birtokos nemessé. Angliában mindkét irányban megfigyelhető volt ez a mozgás, ami a társadalmi határok átjárhatóságára utal. A vidéki nemesség éppoly buzgón adta fiait kereskedőnek, amilyen szívesen telepítették le a kereskedők fiaikat vidéken.11 Hasonló helycserék zajlottak le a nemesek, a szabad polgárok és a parasztok között Északnyugat-Németországban. Gyakori volt az egymás közti házasodás, és nem nemesek, köztük parasztok is szép számban rendelkeztek a régió hűbérbirtokainak mintegy a felével.12 A társadalmi határok még a viszonylag alacsony sorsú emberek számára is könnyen átjárhatók voltak a 14-15. században. 1500 után azonban a társadalmi előbbrejutás természete változni kezdett. Ez sokkal nyugodtabb korszak volt, így jóval kevesebb lehetőséget kínált a Mendoza-féle minden korlátozás nélkül cselekvő kalandorok számára; másrészt a hatalmon lévők is arra törekedtek, hogy mederbe tereljék és visszaszorítsák a társadalmon belüli mozgásokat. Spanyolországban és Franciaországban, ahol a nemesség nem adózott, az uralkodóknak közvetlen érdekük fűződött ehhez. Ezért a 16. század elején az új spanyol király, V. Károly visszavonta a korábban adományozott nemesi címeket, és megtiltotta újak adományozását. Valójában egyetlen kora újkori uralkodó sem tudott következetesen megfelelni e szándéknak, de annyit elértek, hogy a 16. századi Spanyolországban a nemesi rangra emelés feltűnő hanyatlást mutatott. 13 Károly ezenkívül több bonyolult rangsorolást is bevezetett a nemességen belül, és 1520-ban megalapította a legelőkelőbb családok számára rendszeresített "grand" címet - ez a fajta osztályozás alapvetően új volt a 16. század elején. Hasonló feszültségek jelentkeztek Franciaországban is, ami néhány területen azzal az igyekezettel párosult, hogy a nem nemesek elől elzárjanak bizonyos intézményeket és kiváltságokat. IV. Henrik 1600-ban nyíltan véget vetett annak, hogy katonai szolgálattal nemességet lehessen szerezni - ez egyszerre tanúskodott arról az újfajta magatartásról, amivel ezekben az években a társadalmi felemelkedéssel szemben viseltettek, és arról a könnyedségről, amely ennek előtte jellemezte a francia társadalom belső mozgását. A francia udvar az 1600-as években még drámaibb erőfeszítéseket tett, hogy korlátozza az előrejutást: tisztviselőket küldött ki a vidékre, hogy kutassák fel az álnemeseket. Azokat, akik nem tudták bizonyítani nemesi státusukat, bírságnak és nyilvános megszégyenítésnek vetették alá. Ettől kezdve a királyok maguk kívánták irányítani a társadalmi mozgásokat. 14 Az uralkodói erőfeszítések azonban nem tehetők teljes mértékben felelőssé a társadalmi mobilitás 1500 után bekövetkezett korlátozásáért. Mert ezekben az években maga a nemesség is mind nagyobb jelentőséget tulajdonított a származásnak; kevésbé tűrték meg maguk között az újonnan jötteket. A nemesembert immár érdekelte a saját családfája, és az előkelő származás a fontos pozíciók előfeltételévé vált. A német püspöki káptalanok a 16. század közepén kezdték megkövetelni a nemesi származás igazolását azoktól, akik pozíciókat igényeltek e testületekben.15 Ezek a megszorítások még általánosabbá váltak a 17-18. században. A francia udvar a nemesség nyomásának engedve 1751-ben katonai akadémiát állított fel csak nemesek számára, 1780-ban pedig elrendelte, hogy csak azok kaphatnak tiszti rangot a hadseregben, akik négy nemes őst tudnak felmutatni. Sok nemesnek még ez sem volt elég: 1789-ben a francia nemesek egy csoportja követelte, hogy minden tartományban nyissanak új iskolákat kizárólag nemesek számára. A 18. századi Poroszországban is szinte minden fontos kormányzati és katonai állást a nemességnek tartottak fenn; azoknak a közrendűeknek, akik mindezek ellenére magas rangú tisztviselőkké küzdötték fel magukat, nem volt joguk utasítást adni az olyan
Marie-Claude Gerbet: La Noblesse dans le royaume de Castille: étude sur ses structures sociales en Estrémadure de 1454 a 1516 /A nemesség a Kasztíliai Királyságban: tanulmány a társadalom szerkezetéről Estremadurában, 1454-től 1516-ig/ (Párizs, 1979), 108-109. 10 Perroy: "Social Mobility among the French Noblesse." 11 Sylvia Thrupp: The Merchant Class of Medieval London, 1300-1500 /A középkori London kereskedőosztálya, 1300-1500/ (Ann Arbor, 1948; repr. 1962), 205-222. 12 Rössler (szerk.): Deutscher Adel, 159kk; lásd még 192-193. oldalon a szász régióra vonatkozóan; Franciaországot illetően Jonathan Dewald: Pont-St-Pierre, 1398-1789: Lordship, Community, and Capitalism in Early Modern France /Pont-St-Pierre, 1398-1789: Hatalom, közösség és kapitalizmus a kora újkori Franciaországban/ (Berkeley, 1987), 93-94, 97-98. 13 Gerbet: La Noblesse dans le royaume de Castille, 109. 14 Francois Isambert: Recueil général des anciennes lois francaises /A régi francia törvények általános gyűjteménye/ (Párizs, év nélkül), XV, 226-238: "Edit portant reglement général sur les tailles, sur les usurpations du titre de noblesseh" /Rendelet az adók általános szabályozásáról, a nemesi címek jogtalan használatárólh/ 1600. március; a francia nemesség berekesztésének jobb áttekintésére lásd Jean Meyer: "Noblesse des bocages: essai de typologie daune noblesse provinciale" /A csalitok nemessége: a vidéki nemesség tipológiai vizsgálata/ in Köpeczi Béla-H. Balázs Éva (szerk.): Noblesse francaise, noblesse hongroise, XVIe-XIXe siecles /Francia nemesség, magyar nemesség a XVI-XIX. században/ (Budapest- Párizs, 1981), 54-55. Ez a vizsgálat röviden összefoglalja a Meyer nagyszabású művében - La Noblesse brétonne au XVIIIe siecle /A breton nemesség a XVIII. században/ 2 köt. (Párizs, 1966) - részletesen kifejtett témákat. 15 J. H. Elliott: Imperial Spain, 1469-1716 /A spanyol birodalom 1469-1716/ (New York, 1967), 111; Rössler (szerk.): Deutscher Adel, 168169. 9
12 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1 Természetük és létszámuk
beosztottaiknak, akik történetesen nemesek voltak.16 A kora újkor kibontakozásával a nemesség sok szempontból mind tudatosabban őrizte a kasztszellemet.
3. 3, Számok A nemesség felé áramló társadalmi mozgás szabályozására irányuló erőfeszítések hatással voltak a rend létszámának alakulására is. Az 1. táblázat néhány olyan dátumot állít egymás mellé, amelyeket a nemesség létszámát vizsgáló történészek jelöltek meg. Két fontos minta rajzolódik ki belőlük: egy térbeli és egy időbeli. Elsőként azt látjuk, hogy a kora újkori Európában vannak régiók, ahol sok nemes él, és vannak olyanok, ahol csekély létszámban fordulnak elő. Ez utóbbiak alkotják Európa szívét; Franciaország, Németország, Csehország és Itália - itt valóban kevés nemesember volt. A forradalom előtti Franciaországban mindössze huszonötezer nemesi családot tartottak számon: a népesség 0,52 százaléka; a kis nyugat-németországi Hessen-Kassel tartományban 1835-ben csak 435 felnőtt nemes élt, a teljes népesség 0,3 százaléka, nagyjából ugyanannyi százalék, mint Csehországban és Münster egyházi államában. A Habsburg Birodalomhoz tartozó, Franciaország és Nyugat-Németország között elterülő 18. századi Luxemburgban a század közepén a lakosság 0,7 százalékát tette ki a nemesség - ez a 215000 lelket számláló népességből alig ezerötszáz embert jelentett. Csehországból, Németországból, Alsó-Ausztriából és Olaszországból hasonló számokat hozhatunk. Mindezen régiókban olyan csekély volt a nemesség létszáma, hogy - legalábbis a rend gazdagabb tagjai esetében - kevés esély maradt arra, hogy valaki névtelenségbe burkolózzon. Egészen más volt a helyzet Európa nyugati és keleti határvidékein. Ezeken a területeken a kívülről jövő pogány támadások miatti állandó háborúzás - Kelet-Európában a szlávokkal és a mohamedánokkal, Spanyolországban (1492-ig) a mohamedánokkal vívott harcok - sokaknak adott alkalmat a társadalmi ranglétrán való feljebb jutásra; és a hódításokból származó zsákmány biztosította az előbbre jutás anyagi alapját is. E régiókban a harcoló katonák még a hódítások lelassulása idején is kiemelten fontos szerepet játszottak a nemzeti azonosságtudatban, az uralkodók pedig előszeretettel jutalmazták őket nemesi címekkel. Ennek eredményeképpen a 15. századi Kasztíliában a nemesség az összlakosságnak legalább a tíz százalékát tette ki, de lehet, hogy többet. Lengyelországban hasonlóan sok nemes élt: a népesség 8-10 százaléka, talán több is. Magyarországon, amely szintén határország volt, a 18. század végén a nemesség a populáció öt százalékát tette ki, és a korábbi századokban ennél is többen lehettek; számuk az ország egyes vidékein a lakosságnak akár a 16 százalékát is elérhette.17 1. táblázat A számok bizonysága 1. Csehország: 1557 - 1,834 1656 - 1,880 1600 körül - kb. a népesség 1 százaléka 2. Morvaország: 1619 - 279 3. Katalónia: 1518 - 488 a mintegy 400 000 fős össznépességből 1626 - 780 4. Spanyolország: Kasztília, 15. sz. közepe - a népesség kb. 10 százaléka R. R. Palmer: The Age of the Democratic Revolution, 1760-1800, 2 köt. (Princeton, 1959-1964), I, 73-74; Dewald: Pont-St-Pierre, 278; Hans Rosenberg: Bureaucracy, Aristocracy, and Autocracy: The Prussian Experience, 1660-1815 /Bürokrácia, arisztokrácia és autokrácia: A porosz gyakorlat, 1660-1815/ (Cambridge, MA, 1958), 163; David Bien: "The Army in the French Enlightenment: Reform, Reaction and Revolution", Past and Present, 85 (1979. november), 68-69. 17 Angus MacKay: Spain in the Middle Ages: From Frontier to Empire, 1000-1500 (New York, 1977), 2-3; Winkelbauer: "Krise?", 330; Peter Schimert: "Between the Double-Headed Eagle and the Crescent Moon" megjelenés előtt, 8-10. 16
13 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1 Természetük és létszámuk
Kasztília, 1541 - 108 358 család = a népesség kb. 10 százaléka Kasztília, 1600 körül - 650 000 = a népesség kb. 10 százaléka egész Spanyolország, 1787 - 480 589 = a népesség 4,6 százaléka egész Spanyolország, 1797 - 402 059 = a népesség 3,8 százaléka 5. Luxemburg: 1766 - kb. 1500 a 215 000 fős össznépességből (= a népesség 0,7 százaléka) 6. Szavoja: 1702 - 795 család, 3400 egyén, a 320 000 fős népességben (= 1,06 százalék) 1787 - 500 család 7. Német államok a. Hessen-Kassel: 1835 - a népesség 0,3 százaléka b. Bajorország: 1815 - a népesség 0,3 százaléka c. Münster: 1450 körül - kb. 100 család 18. sz. - 63 család, a népesség 0,4 százaléka d. Poroszország: 18. sz. - a népesség 1 százaléka e. Szászország: 1700 körül - a népesség 0,55 százaléka 8. Franciaország a. Bretagne: 1668 - 30 000 = a népesség 1,7 százaléka 1750 - 14 000 = a népesség 0,6 százaléka b. Bayeux-i választótartomány: 1463 - 211 család 1523 - 273 család 1540 - 309 család 1598 - 559 család 1624 - 520 család 1666 - 592 család = a háztartások 3,5 százaléka c. Franche-Comté tartomány: 1789 - 2000 fő = a népesség 0,3 százaléka d. egész Franciaország: 1450 körül - a népesség 1 százaléka 1789 körül - a népesség 0,52 százaléka 9. Anglia, kisnemesség és főrendek
14 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1 Természetük és létszámuk
1300 körül - 3200 család 1700 körül - 15 000 család 1800 körül - 20 000 család 10.
Itália
a. Velence: 1509 - 2570 = a népesség 2,2 százaléka 1550 - 2520, 1,6 százalék 1594 - 1970, 1,4 százalék 1620 - 2000, 1,4 százalék 1631 - 1660, 1,6 százalék 1797 - 1090, 0,8 százalék b. Nápolyi Királyság: 17. század - a népesség kb. 1 százaléka c. Siena: 1631 - 757 család 1701 - 380 1723 - 302 1743 - 250 1764 - 170 11.
Hollandia: 1500 körül - a népesség 0,4 százaléka
1550 körül - 0,3 százalék Források: Thomas Winkelbauer: "Krise der Aristokratie? Zum Strukturwandel des Adels in den böhmischen und niederösterreichischen Landern im 16. und 17. Jahrhundert" /"Az arisztokrácia válsága? A nemesség struktúraváltása a cseh és alsó-ausztriai tartományokban a 16. és 17. században"/ 331-332; J. H. Elliott: "A Provincial Aristocracy: The Catalan Ruling Class in the Sixteenth and Seventeenth Centuries," repr. in Spain and Its World: Selected Essays /"Vidéki főnemesség: A katalán uralkodó osztály a 16. és 17. században", utánnyomás in Spanyolország és világa: Válogatott tanulmányok/ (New Haven, 1989), 71-91; Angus MacKay: "Te Lesser Nobility in the Kingdom of Castile", in Michael Jones (szerk.) Gentry and Lesser Nobility in Late Medieval Europe /Kisnemesség a Kasztíliai Királyságban, in Dzsentrik és kisnemesek a késő középkori Európában/ (Gloucester-New York, 1986); Antonio Dominguez Ortiz: Las clases privilegiadas en la Espana del Antiguo Régimen /A kiváltságos osztályok a régi spanyol királyságban/ (Madrid, 1973), 26; John Lynch: The Hispanic World 1598-1700 /Válság és változás a spanyol világban 1598-1700/, 181; Richard Herr: The Eighteenth-Century Revolution in Spain /A 18. századi forradalom Spanyolországban/ (Princeton, 1958), 86, 95; Richard Herr: Rural Change and Royal Finances in Spain at the End of the Old Regime /A vidék változása és a királyi pénzügyek Spanyolországban közvetlenül a forradalom előtt/ (Berkeley, 1989), 75; Calixte HudemannSimon: La Noblesse luxembourgeoise au XVIIIe siecle /A luxemburgi nemesség a 18. században/ (Párizs, 1985), 23-24; Jean Nicolas: La Savoie au XVIIIe siecle: noblesse et bourgeoisie /Szavoja a 18. században: nemesség és polgárság/, 2 köt. (Párizs, 1978), I. 11-12, II. 767-777; Gregory Pedlow: The Survival of the Hessian Nobility, 1770-1870 /A hesseni nemesség életben maradása, 1770-1870/ (Princeton, 1988), 17; Gerhard Theuerkauf: "Der Adel in Westfalen" /"A vesztfáliai nemesség"/ in Helmut Rössler (szerk.) Deutscher Adel 1430-1555 /A német nemesség 1430-1555/ (Darmstadt, 1965), 153-176, 164; Rudolf Endres (szerk.) Adel in der Frühneuzeit, 127; Roland Mousnier: Les Institutions de la France sous la monarchie absolue /Franciaország intézményei az abszolut monarchia idején/, 2 köt. (Párizs, 1974), I. 121; Alain Croix: La Bretagne au XVIe et XVIIe siecles: la vie, la mort, la foi /Bretagne a 16. és 17. században: élet, halál, hit/, 2 köt. (Párizs, 1981), I. 150-153; James 15 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1 Természetük és létszámuk
Wood: The Nobility of the Election of Bayeux, 1463-1666: Continuity through Change /A bayeux-i választótartomány nemessége, 1463-1666: Folyamatosság a változásban/ (Princeton, 1980); Jacques Dupaquier: Statistiques démographiques du bassin parisien, 1636-1720 /A párizsi medence demográfiai statisztikái, 16361720/ (Párizs, 1977), 160-162; Claude Brelot: La Noblesse en Franche Comté de 1789 a 1808 /Franche-Comté nemessége 1789-től 1808-ig/ (Párizs, 1972), 17-18; Guy Chaussinand-Nogaret: The French Nobility in the Eighteenth Century: From Feudalism to Enlightenment /A francia nemesség a 18. században: A feudalizmustól a felvilágosodásig/ (Cambridge, 1985), 30; Chris Given-Wilson: The English Nobility in the Later Middle Ages /Az angol nemesség a késő középkorban/ (London, 1987), 13-15; G. E. Mingay: English Landed Society in the Eighteenth Century /Angol földbirtokos társadalom a 18. században/ (London, 1963), 6; James C. Davis: The Decline of the Venetian Nobility as a Ruling Class /A velencei nemesség mint uralkodó osztály hanyatlása/ (Baltimore, 1962), 58; Tomasso: The Continuity of Feudal Power: The Caracciolo di Brienza in Spanish Naples /A feudális hatalom folytonossága: Caracciolo di Brienza a spanyol Nápolyban/ (Cambridge, 1992), 17, 30. lábj.; George F. R. Baker: "Nobilita in declino: il caso di Siena sotto i Medici e gli Asburgo-Lorena", Revista storica italiana, 84, 3 (1972. szeptember), 584-616; H. F. K. Van Nierop: The Nobility of Holland: From Knights to Regents, 1500-1650 /Hollandia nemessége: a lovagoktól a helytartókig 1500-1650/ (Cambridge, 1993), 50. Anglia, jóllehet itt kevésbé volt félreérthetetlen, hogy kik alkotják a "nemességet", valahol e rangsor közepén helyezkedett el: nemessége nagyobb létszámú volt, mint Németországé vagy Franciaországé, de kisebb, mint Spanyolországé. A 14. században mintegy kétszáz főnemese volt, azok a bárók, akikből majd a Lordok Háza fog állni, és hozzávetőleg háromezer lovag és pajzshordó, azok a kisebb rangúak, akik a köznemesi osztályt fogják alkotni. E háromezerkétszáz férfi, feleségestül-gyerekestül a teljes népességnek talán ha a két százalékát tette ki. Háromszáz évvel később György király megpróbálta elemezni az angol társadalmat, és arra az eredményre jutott, hogy összesen 16500 dzsentri és lord - köz- és főnemes - él országában, azaz az összlakosságnak közel öt százalékát teszik ki.18 Itt a nemesség jelenléte nem a társadalom harcias természetét, hanem a gazdagságát tükrözte. Anglia elég gazdag volt ahhoz, hogy eltartson egy nagy létszámú dologtalan, előkelő osztályt, és gazdagsága e korszakban mindvégig csak gyarapodott - elsősorban a köznemesség hasznára. Hasonlóképpen fontos, hogy az 1. táblázat tanúsága szerint időrend van a nemesség számszerű fejlődésében. Egyes régiókban - a későbbiekben végiggondolt okok következtében - a 16. században a számuk gyarapodott. De 1600 után jóformán mindenütt drámaian csökkent a létszámuk. A 18. században legalábbis a kortársaknak nem volt kétségük afelől, hogy számuk fogyóban van. "Régente sokkal több, mintegy kétszer annyi nemes volt, mint manapság" - jelentette egy vidéki francia megfigyelő a 18. század második felében. 19 Bizonyos vidékeken a számbeli hanyatlás még rohamosabb volt: a cseh nemesség 1557 és 1656 között a felére csökkent, és a folyamat később is folytatódott.20 A hanyatlásnak bonyolult okai voltak. Azok a törvényi változások és az a sznobizmus fejeződött ki bennük, amelyek még inkább megnehezítették az újonnan jöttek betagolódását a nemesség soraiba. Tükrözték továbbá a házassággal és a családi élettel kapcsolatos attitűdváltozásokat is. A nemesség (mint sok más csoport az európai társadalomban) a 17. században korlátozni kezdte gyermekei számát; a 18. századra a nemesi családok már ténylegesen kis létszámúak voltak. Ugyanezekben az években a házasság arisztokrata felfogásában egy alapvető változás kezd kirajzolódni. Férfiak és nők egyaránt személyes beteljesülést és nagyobb személyes autonómiát vártak a házasságtól; kevésbé mutatkoztak hajlandónak pusztán a család jómódja érdekében házasodni, vagy elfogadni az előre elrendezett házasságot. Ennek következtében jelentős számban egyáltalán nem házasodtak, és azok között is egyre gyakoribb volt a vita, akik házasságra léptek. 21 Volt egy csoport azonban, amely ellenállt e zsugorodási folyamatnak. Míg a nemesség egésze egyre kisebbé vált a kora újkori Európában, az arisztokrata társadalom legrangosabb, leghangzatosabb címekkel rendelkező csoportjai mindenütt számbeli gyarapodást mutattak. Láttuk, hogy a spanyol V. Károly 1520-ban vezetett be ilyen címeket az Ibériai-félszigeten, megteremtve ezzel a nemesek egy sajátos csoportját, a spanyol grandokat. Másutt már régóta léteztek efféle címek, de számuk ez idő tájt drámaian megszaporodott. A kora újkori uralkodók felismerték, milyen politikai előnyökkel jár az új, hangzatos nemesi címek adományozása. Ezeket pénzért lehetett juttatni, ami a költségvetés egyensúlyba hozásának egy módja volt, vagy a már amúgy is nagy
Chris Given-Wilson: The English Nobility in the Later Middle Ages /Az angol nemesség a késő középkorban/ (London, 1987), 13-15; Peter Laslett: The World We Have Lost: England before the Industrial Age /A világ, melyet elveszítettünk: Anglia az ipari kor előtt/ (New York, 1965), 26,32. 19 Idézi Claude Brelot: La Noblesse en Franche Comté de 1789 a 1808 (Párizs, 1972), 17. 20 Winkelbauer: "Krise?", 331-332. 21 Lawrence Stone: The Family, Sex, and Marriage in England, 1500-1800 /Család, szex és házasság Angliában, 1500-1800/ (New York, 1977); Jean Nicholas: La Savoie au XVIIIe siecle: noblesse et bourgeoisie /Szavoja a 18. században: nemesség és polgárság/ 2 köt. (Párizs, 1978), II, 768kk. Egyéb példák a csökkenő létszámra, Roland Mousnier: Les Institutions de la France sous la monarchie absolue, 2 köt. (Párizs, 1974-80), I, 120-122; Dewald: Pont-St-Pierre, 113-114; Theuerkauf: "Der Adel in Westfalen", 164. 18
16 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1 Természetük és létszámuk
hatalommal bíró embereket elkötelezettségüket.
lehetett
megjutalmazni
vele,
biztosítva
ezzel
hálájukat
és
politikai
Mindezek eredményeképpen létrejött a kedvezményezettek egy vegyes csoportja, amelyben egyaránt voltak gazdag üzletemberek és régi nemesi családok leszármazottai, akik egyként szerezhettek maguknak és rokonaiknak fényes, új nemesi címeket. Ezért a társadalom konzervatív tagjait, akik ellenszenvvel figyelték, hogyan részesülnek új emberek a köz tiszteletében, felháborította a címek árusítása. Ez lehetett a helyzet Angliában is, ahol a királyi kapzsiság 1615 és 1628 között 56 százalékkal megnövelte a főnemesség létszámát, és még ennél is drámaibb változást idézett elő a köznemesség legfelső rétegében: Jakab király uralkodása első két esztendejében háromszorosára duzzasztotta az angol lovagi rendet. Ugyanezekben az években a spanyol III. Fülöp három új hercegi, harminc őrgrófi és harminchárom grófi címet adományozott. Franciaországban szintén ez volt a helyzet, ami közfelháborodást keltett. "A nemesi címet viselők sokasága kevesebb tiszteletet és megbecsülést élvez, mint a múltban. A régi rend megromlott" - állapítja meg egy királyi rendelet 1566-ban. Itáliában és Kelet-Európában is lejátszódik ez a folyamat. A Nápolyi Királyságban kilencvenkilenc főnemes volt a 16. század elején; a 17. század közepére számuk elérte a négyszázharmincnyolcat. Magyarországon a Habsburgok több mint száz új nemesi címet adományoztak 1606 és 1657 között, s ezzel voltaképpen megháromszorozták az ország főnemességét. "A címek inflációja" európai jelenség volt a 16. század második és a 17. század első felében.22 2. táblázat A főnemesség: a rangok inflációja 1. Anglia, a főrendek 1487: 57 1603: 55 1628: 126 1559: 62 1615: 81 1760: 204 2. Franciaország "Franciaország hercegei és főrendjei" (kivéve az egyházi méltóságokat és a királyi hercegeket) 1589: 11 1643: 28 1715: 48 1610: 17 1661: 38 1723: 52 3. Nápolyi Királyság, nemesi címet viselők 1444: 56 1613: 239 1672: 446 1528: 99 1620: 296 1750: 649 1599: 165 4. Spanyolország, nemesi címet viselők (grandes de Espana és titulos) 1520: 55 1621: 144 1700: 528 1598: 99 1665: 236 1787: 654 5. Alsó-Ausztria, nemesi címet viselők (Herrenstand) 1612-1720, 212 új tag Források: Lawrence Stone: The Crisis of Aristocracy, 1558-1641 (Oxford, 1965), 758; R. R. Palmer: The Age of the Democratic Revolution, I. /A demokratikus forradalom kora, I./ (Princeton, 1959), 45; Jean-Pierre Labatut: Les Ducs et pairs de France au XVIIe siecle /Franciaország hercegei és főrendjei a 17. században/ (Párizs, 1972), 80; Tommaso Astarita: The Continuity of Feudal Power: The Caracciolo di Brienza in Spanish Naples (Cambridge, 1992), 220; John Lynch: The Hispanic World in Crisis and Change, 1598-1700 (Oxford, 1992), 183; Richard Herr: The Eighteenth-Century Revolution in Spain (Princeton, 1958), 96; R. J. W. Evans: The Making of the Habsburg Monarchy, 1500-1700 /A Habsburg Monarchia létrehozása, 1500-1700/ (Oxford, 1979), 170. Idézi Robert Harding: The Anatomy of a Power Elite: The Provincial Governors of Early Modern France /Egy hatalmi elit anatómiája: A kora újkori Franciaország vidéki kormányzói/ (New Haven, 1978), 80-84; Schimert: "Between the Double-Headed Eagle and the Crescent Moon", 12-13. 22
17 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1 Természetük és létszámuk
Az 1. és 2. táblázatban leírt számszerű változások együttesen a nemesség legelemibb szerkezetének újjáalakulását jelentik. Összességében sokkal kevesebb, de a legmagasabb szinteken sokkal több nemes volt. A címmel is rendelkező nemesség - Angliában a peerek és baronetek, Franciaországban a hercegek, főrendek és márkik, Spanyolországban a grandok és titulosok - a rend sokkal nagyobb hányadát tette ki a 18. században, mint addig bármikor.
4. 4, Kiváltságok Ahogy bizonytalanságok övezték a nemesi származás alapjait, támadhattak zavarok a nemesi kiváltságok körül is. A privilégiumok természetesen országonként nagyon különbözőek lehettek; az egyes változatokat rendszerint a helyi politikai körülmények magyarázták. Ahol az állam erős volt, a nemesek általában a különleges pozíció kevesebb ismérvével rendelkeztek, mert ezekben az uralkodók saját hatalmuk megrövidítését látták. Így a központosító törekvések nyomására, jelentős kivételekkel ugyan, de az előjogok csökkenése figyelhető meg a kora újkor egész időszakában. A kiváltság ezzel együtt alapvetően hozzátartozott a nemesember létezéséhez. Láthatóvá tette a szakadékot közte és a társadalom többi része között, és közvetve kinyilvánította, hogy milyen fontos részét képezi a társadalomnak. Mert éppen az volt a kiváltság eszméjének a lényege, hogy megjutalmazta a nemest saját és ősei szolgálataiért. Egyes kiváltságok alapvetőek és jóformán egyetemesek voltak. Például a fegyverviselési jog, különös tekintettel a kardviselésre; ez tanúskodott a nemesek hagyományos funkciójáról, a társadalom többi részének védelmezéséről. Idetartozott bizonyos öltözködési formákhoz való jog; az uralkodók időről időre megkísérelték, hogy egyes magas társadalmi állásokhoz kössék a fényűző öltözködést és az elegancia egyéb megnyilvánulásait. Ezek azonban összetett és kényes előjogok voltak. A hatalmon lévők több gondot fordítottak arra, hogy megerősítsék a saját hivatalukból eredő, társadalmi helyzetüktől független jogukat díszes öltözékek viselésére, mint arra, hogy megvédjék a nemesség jogait; és ezek az esetek mindenkor erőszakkal jártak. A 18. század közepére olyannyira általánossá váltak a törvénysértések, hogy a bajor kormánynak csapatokkal kellett érvényt szereznie fényűzést korlátozó törvényeinek, az angol kormány pedig 1604 után már fel is hagyott a próbálkozással.23 Még erősebben tartották magukat a hivatásokhoz kötődő előjogok. A nemeseknek kizárólagos előjoguk lehetett egyes politikai és katonai tisztségekhez, és ez a monopólium az idő múlásával egyre általánosabb érvényűvé kezdett válni. A 18. századra Európa túlnyomó részén közrendűek már nagyon nehezen jutottak be a hivatalnoki testületekbe és bizonyos közigazgatási szervezetekbe. Voltak más állások is, különösen az egyházban, amelyek fölött a nemesség egyre növekvő mértékben szerzett teljes monopóliumot. A püspöki káptalanok, amelyeken az európai püspökségek területén lakó és az egyház vagyonából nagy részt élvező egyházi személyek gyűltek össze, lassan már csak a nemesség számára voltak fönntartva, különösen Németországban. Egyéb privilégiumok országonként szélesebb skálán mozoghattak. Itt volt például a nemesek törvény előtti állapota. Vonatkoztak-e rájuk sajátos örökösödési vagy birtoklási szabályok? A legtöbb régióban igen, összhangban azzal a feudális törvénnyel, hogy a birtoknak sértetlenül kell átszállnia az örökösre, hogy az illető eleget tudjon tenni rendeltetésének, amelyhez a hűbérbirtokot kapta. Követelhettek-e a nemesek különleges bíróságokon zajló törvénykezést? Rendszerint igen, és ezzel együtt igényelhették a rendjüknek kijáró büntetési formákat is; a nemeseket lefejezték, míg a közrendűeket felakasztották vagy még megalázóbb módokon végezték ki.24 Ezek a megkülönböztetések szintén a társadalmi állást tették láthatóvá a mindennapi élet gyakorlatában, ez adta meg a jelentőségüket. A politikai előjogok is különfélék voltak. Európa legtöbb részén a nemeseknek joguk volt részt venni az úgynevezett rendi gyűléseken, és jellemzően ettől vált fontossá a véleményük politikai ügyekben. Sok régióban a teljes nemesség, még a legszegényebbek is, részt vehettek a politikai hatalom ilyen formában való gyakorlásában. Ezek a rendi gyűlések is nagyon különböző hatalmat képviseltek Európa egyes országaiban. Bizonyos régiókban az ő hozzájárulásuk kellett az adók kivetéséhez; másutt gépiesen jóváhagyták az uralkodó döntéseit. De a puszta létezésükkel is jelentős haszonszerző alkalmakat kínálhattak azoknak, akik uralkodtak rajtuk. Különösen jó példát nyújtanak erre a XIV. Lajos korabeli Franciaország Languedoc tartományának rendjei. A francia királyság javarészt megfosztotta a rendeket valódi politikai önállóságuktól, rendszerint mégis konszenzusra akart jutni képviselőikkel olyan ügyekben, mint az adókivetés, és ezt olyan módszerekkel érte el, hogy egyes tagoknak komoly anyagi előnyöket kínált fel. Az udvar ily módon vonta be a nemességet politikai terveibe; megengedte például, hogy főadóbérlőkként részt vegyenek előnyös pénzügyi műveletekben. Nem minden nemes kapott ilyen kedvezményeket, de a renden belül egyeseknek igen sokat jelenthettek ezek az Neidhard Bulst: "Kleidung als sozialer Konfliktstoff: Probleme kleidergesetzlicher Normierung im sozialen Gefüge", Saeculum, 64, 1 (1993), 32-46. 24 Pedlow: The Survival, 26kk. 23
18 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1 Természetük és létszámuk
előnyök. Ugyanilyen meggondolásból a király szokatlan módon vendégül látta a bretagne-i rendek tagjait, és hízelgésével megnyerte támogatásukat pénzügyi céljai eléréséhez.25 A legtöbb nemes számára a legfontosabb kiváltság az adózással volt kapcsolatban: a nemesek mentességet kaptak az állam legsúlyosabb követelései alól. E téren is jelentős eltérések mutatkoztak országonként. Angliában nem létezett nemesi adómentesség; sőt, az angol köznemesség és az előkelők talán még magasabb adót fizettek, mint mások. Másutt, például Németország egyes részein vagy Dél-Franciaországban a földbirtok, nem pedig annak tulajdonosa élvezett kiváltságokat: a nemesinek rangsorolt birtokok (azaz amelyeket katonai szolgálat fejében adományozott jutalomnak tartottak) nem a szokott mérték szerint adóztak, bárki birtokolta is azokat, ezzel szemben még a nemeseknek is adózniuk kellett az olyan birtok után, amelyet nem nemesektől szereztek. De a 16. századi Spanyolországban, Észak-Franciaországban, Svédországban és Németország nagy részén nemesnek lenni egyet jelentett a legsúlyosabb pénzügyi terhek alóli mentességgel. Mivel a pénzügyi kiváltságok nem kizárólag a nemeseknek voltak fenntartva, így még az adómentesség sem különböztette meg őket egyértelműen az összes többi társadalmi csoporttól. Franciaországban egy sor ember ugyanilyen kivételezettséget élvezett az alapvető jövedelemadók tekintetében. Idetartoztak a királyi tisztviselők, valamint a nagyobb városok lakosságának túlnyomó része, pontosan azok a csoportok, amelyek pozíciójukat tekintve a legközelebb álltak a nemesekhez. Ráadásul kb. 1650 után az adómentességek kezdtek veszíteni erejükből, aminek következtében mélyreható változás állt be a nemesség más társadalmi csoportokhoz fűződő viszonyában. Spanyolországban a 17. század közepétől kezdve a hatalom egyre inkább a minden osztályra egyenlő mértékben kivetett indirekt adókhoz folyamodott, s ezáltal mindinkább eljelentéktelenítette a nemesi adómentesség intézményét; ezzel egy időben a spanyol kormány lefaragta a pénzügyi kiváltságokat a fennhatósága alatt álló észak-itáliai területeken.26 Franciaországban a kritikus változás 1695-ben következett be, amikor XIV. Lajos egyfajta jövedelemadót vetett ki nemességére. A következő évszázad folyamán különbözőképpen módosuló adó ugyan sohasem vált olyan súlyossá, mint amelyeket a falusi lakosság túlnyomó többségének kellett fizetnie, mindazonáltal egyre nagyobb terhet jelentett. 27 Poroszországban a 18. század elején az adófizetés egy szelídebb formájának vetették alá a nemességet, a szavojai hercegségben pedig a nemesek 1731-től kezdve ugyanazokat az adókat voltak kötelesek fizetni, mint mindenki más. A szívbe markoló tiltakozások a dolog jelképi értékét, egyszersmind gazdasági jelentőségét is érzékeltetik: "Mostantól mi lesz szent és megbízható - panaszolja egy nemes -, amikor az évszázadok alatt megszilárdult birtokjogokath egy új rendszer ássa alá?"28 Luxemburg Habsburg-fennhatóság alá tartozó részén a nemesség 1771-ben elveszítette minden adómentességét.29 Eddigre a nemesség adókedvezményei a legtöbb kormányhivatal számára inkább idejétmúlt jogtalanságnak látszottak, semmint elfogadott jognak.
5. 5, Megtámadott ideológia: a nemesség bírálata A kora újkori nemesség helyzete tehát ellentmondásosnak mondható. Jelentős kiváltságokat élvezett, ezek azonban zavaró módon átfedték számos közember kiváltságát - ráadásul a korszak előrehaladtával elkopni látszottak. A nemesek középkori hősök leszármazottainak mondták magukat, kortársaik azonban tudták, hogy állításuk sok esetben komolytalan. Ezek az ellentmondások a kora újkor időszakában a nemesi eszményről folyó nyilvános vita irányzatai miatt még kínosabbá váltak. Nincs dicsőbb dolog a nemesi státusnál, hirdették a tankönyvek, miközben 1500-tól kezdve számos megszólaló arra vetemedett, hogy gúnyt űzzön a nemesek beképzeltségéből, és hamisnak jelentse ki azokat a mítoszokat, amelyekkel a nemesek körülbástyázták magukat. Hallgassuk Erasmust, az angol és francia király, valamint a Német-római Birodalom tiszteletét élvező holland humanistát, aki talán a legnagyobb szellemi befolyással bíró ember volt a 16. század elején. Erasmus elképzelt egy párbeszédet egy bölcs öreg tanácsadó és egy csinos ifjú között, aki nemesembernek adva ki magát szeretne bejutni az előkelők világába, azt remélve, hogy így majd "tiszteletre méltó lesz a köznép szemében" - már ezzel is jelezve, hogy a nemesség bizonyos fokig színlelt érték. A két ember elveti a nemesi cím megszerzéséhez William Beik: Absolutism and Society in Seventeenth-Century France: State Power and Provincial Aristocracy in Seventeenth-Century Languedoc /Abszolutizmus és társadalom a 17. századi Franciaországban: Államhatalom és vidéki arisztokrácia a 17. századi Languedocban/ (Cambridge, 1985); James Collins: Classes, Estates, and Order in Early Modern Brittany /Osztályok, rendek és rendszer a kora újkori Bretagne-ban/ (Cambridge, 1994). E témákat a 3. fejezet fogja kimerítőbben tárgyalni. 26 Ignacio Atienza Hernández: Aristocracia, poder y riqueza en la Espana moderna: La Casa de Osuna, siglos XV-XIX (Madrid, 1987), 44; Domenico Sella: Crisis and Continuity: The Economy of Spanish Lombardy in the Seventeenth Century /Válság és folyamatosság: SpanyolLombardia gazdasága a 17. században/ (Cambridge, MA, 1979), 140-143. 27 A nemességre kivetett fontosabb adók összefoglalását lásd Marcel Marion: Dictionnaire des institutions de la France aux XVIIe et XVIIIe siecles /Franciaország 17-18. századi intézményeiről/ (Párizs, 1923; repr. New York, 1968), 69-71, 556-559; valódi súlyukra példa James Lowth Goldsmith: Les Salers et les daEscorailles: seigneurs de Haute Auvergne, 1500-1789 /A Saler-k és a daEscoraille-ok: FelsőAuvergne urai, 1500-1789/ (Clermont Ferrand, 1984), 207-208. 28 Peter Baumgart: "Der Adel Brandenburg-Preussens im Urteil der Hohenzollern der 18. Jahrhunderts", in Rudolf Endres (szerk.): Adel in der Frühneuzeit: ein regionaler Vergleich (Köln, 1991), 150-151; idézi Nicolas: La Savoie au XVIIIe siecle, II. 632-636. 29 Calixte Hudemann-Simon: La Noblesse luxembourgeoise au XVIIIe siecle, 239-246. 25
19 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1 Természetük és létszámuk
vezető jól bevált utakat: a királytól vásárolni nemesi címet (elvetik, mert a pénzen szerzett címeket nem veszik komolyan); erényes cselekedeteket végrehajtani (túl nehéz és túl hosszadalmas). Végül megállapodnak abban, hogy a fiatalember költözzön el jó messzire otthonról, vegyen fel nemesekre jellemző szokásokat, egyszóval viselkedjen úgy, mintha nemesember volna. Kezdetnek elég lesz a megfelelő öltözék, hangzik a tanács, de aztán el is kell játszania a szerepet. "Ha nem tudsz jól kockázni, tűrhetően kártyázni, tűrhetetlenül paráználkodni, kitartóan inni, merészen költekezni, kölcsönt fölhajtani és a nyakára hágni, s ha nem vagy benne a francia betegségben, nemigen fogják elhinni, hogy lovag vagy." Azután itt van a pénz problémája. A fiatalembernek erején felül adósságba kell vernie magát, "mert senki sincs jobban eladósodva, mint a hatalmas fejedelmi személyek", és nem szabad visszariadnia a lopástól, ha az országúton kereskedőkkel találkozik: "mert mi lehetne méltatlanabb annál, mint hogy a közrendhez tartozó kalmárt majd felvesse a pénz, míg a lovagnak az is hiányzik, amit szeretőjére és kockára kell költenie?"30 A dolog egyértelmű volt. Erasmus szerint a nemesek paráználkodó, felelőtlen, gyalázatos csalók. Erasmus szatírájában a társadalmi mobilitás tudatos felismerése és a nemesi státus mindenre kiterjedő kritikája keveredik egymással. Fiatalemberét úgy állítja elénk, mint akiben egy mindennapos ambíció munkál: a nemességbe való bejutással szeretné emelni saját társadalmi pozícióját. A terv végrehajtásához földrajzi mobilitás is szükségeltetik, mondja öreg tanácsadója, mert ismeretlen emberek között könnyebben adhatja az előkelőt. Erasmus valójában nem vetette el teljes egészében a nemesség eszméjét. A dialógus azokat is említi, akik erényes cselekedetekkel vagy születés révén váltak nemessé. Ezzel együtt mondanivalójának az a lényege, hogy a nemesség többsége nem formálhatna jogot a társadalmi felsőbbrendűségre. Az olvasók Európa-szerte vásárolták Erasmus könyveit, és követték eszméit. Ő a 16. században széles körben elfogadott nézetet képviselt, és az írók közül számosan visszhangozták a véleményét. Németországban Sebastian Franck azzal a megjegyzéssel zár le egy vitát, mely a nemesség hibáiról folyt, hogy "korunk nemessége jóformán teljesen barbár". Pár évvel később a költő Nikodemus Frischlin ugyancsak hitetlen istenkáromlóknak nevezi a nemeseket, és arról panaszkodik, hogy "a legtudatlanabb és legfaragatlanabb kisnemesekh valami érthetetlen dühödtséggel hivalkodnak nemesi származásukkal", és ragaszkodnak ahhoz, hogy a tanultakkal és alkalmasakkal szemben elsőbbséget kapjanak.31 Angliában Erasmus barátja, Morus Tamás beszél róluk az Utópia (1516) első részében, úgy mutatva be Európa állítólagos dicső harcos osztályát, mint útonálló haramiákat, akik semmi másra nem alkalmasak. Nagyjából ugyanebben az időben Itáliában Niccolo Machiavelli arról győzködte urát, a herceget, hogy tartsa szemmel a nemeseit, de ne vegye őket túl komolyan, mert eredendően pénzsóvárak és zsarnoki hajlamúak. "Mert minden városban találkozunk ezzel a kétfajta hajlandósággal; ez pedig abból ered, hogy a nép nem akarja, hogy az előkelők elnyomják vagy kormányozzák, az előkelők viszont uralkodni szeretnének, és felülkerekedni a népen." Nem volt kérdéses, hogy a hercegnek melyik csoportot kell támogatnia. A zavarkeltő nemeseket meg kell ölni, és újaknak kell nemességet adományozni, hogy aztán elfoglalják az előzőek helyét. "Az uralkodónak mindig egyazon néppel kell élnie hangzott a következtetés -, a nagyságokat pedig cserélheti nap mint nap, kedve szerint váltogatva őket, megvonhatja tőlük, és osztogathatja nekik kegyeit, ahogy akarja." Kritikus hozzáállása ellenére Machiavelli úgy gondolta, hogy egy uralkodónak szüksége van nemességre, mert ők kölcsönzik a méltóságának kijáró pompát és rangot, és azt tartotta, hogy a nemességben több az előrelátás, körültekintőbbek, mindig időben lépnek, hogy megvédjék érdekeiket. De teljes egészében elvetette azt az elgondolást, hogy az ősi családok sajátos minőségekkel gazdagíthatják a szerepet. Azt bárki eljátszhatja, akit a herceg kiválaszt. Ha a nemesek körültekintőbbek, mint mások, abban pusztán a vagyon és a rang tükröződik. Machiavelli Erasmushoz hasonlóan, csak pesszimistábban szemléli a társadalmára jellemző mobilitást. A nemesség soraiba való ki- és beáramlás az élet megmásíthatatlan ténye volt.32 A társadalmi állásról vallott hagyományos elképzeléseknek ebben az általános megkérdőjelezésében a nemesség hadviselő funkciójával szembeni kritika is megjelent. Machiavellinek természetesen nem voltak ilyen ellenvetései, de Erasmus és Morus Tamás erőteljesen bírálta az egész vállalkozást. Morus az Utópiában leírja a háború hatását: egyik harcias királyának alattvalói rájönnek, hogy "a pénzüket külföldre hordták, idegen dicsőségért adták oda a saját vérüket. Otthon sem éltek nagyobb békében és biztonságban. A háború megrontotta a közerkölcsöt, megrögződött bennük a rablási szenvedély, az öldöklés megnövelte a vakmerőségüket, és a törvényeket is megvetették". A könyv későbbi részében Morus a harcoló katonát a henteshez hasonlítja, mintegy a kétkezi mesterségek szintjére fokozva le azt, amit a középkor még dicső Colloquy: "The False Knight" in W. T. H. Jackson (szerk.): Essential Works of Erasmus /Erasmus fő művei/ (New York, 1965), 131-139; idézetek: 135, 136. Magyarul Rotterdami Erasmus: Beszélgetések (Magyar Helikon, 1981). Lovag - ló nélkül, Trencsényi-Waldapfel Imre ford. 121, 123. 31 Idézi és elemzi H. C. Erik Midelfort: "Adeliges Landesleben und die Legitimationskrise des deutschen Adels im 16. Jahrhundert", in Georg Schmidt (szerk.): Stande und Gesellschaft im alten Reich /Rendek és a társadalom a középkori birodalomban/ (Stuttgart, 1989), 245-264; 250-252. 32 Machiavelli: A fejedelem (Európa, 1987), Lutter Éva ford. 53-55. 30
20 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1 Természetük és létszámuk
hivatásnak tartott.33 Ez a fajta gúny tovább élt a 17. és 18. században; a művelt európaiak számára már nem volt magától értetődő, hogy a katonai pálya a legdicsőbb életcél, amit egy férfi választhat magának. Egy angol író 1600-ban arról panaszkodott, hogy az "urak, akik a háborúzásnak szokták szentelni az életüket, manapság jó férjek [birtokos gazdák], akik nagyszerűen értenek hozzá, hogyan kell növelni földjeik értékét". Itáliából és Franciaországból is származtak hasonló megfigyelések; és számos kommentátor, akár maga is nemes, szólt a katonai élet szennyes voltáról, és sok kiszolgált katona csúf jellembeli torzulásairól. 34 Ezek szélsőséges vélemények. De még akik elsősorban a katonai dicsőség eszményének szentelték magukat, ők is elismerték, hogy az előkelő pozíció megjelenhet más érvényes formákban is. A 16. század elején élt olasz Baldesar Castiglione, akinek Az udvaronc című nemzetközi sikerű művét az úri viselkedés elismert kalauzaként forgatták, a fejletlenség egy formájaként könyvelte el, hogy "a franciák csak a kard nemességét ismerik, az összes többit semmibe veszik. Ezért van, hogy nem becsülik, sőt egyenesen irtóznak a betűtől, és az íróembert mindennél alábbvalónak tartják". Még Franciaországban is, jegyezte meg Castiglione egy másik szereplője, változóban volt a felfogás.35 Sok nemes továbbra is a harcot tekintette az egyedüli illendő életformának, de az az ideológia, amely a harcost helyezte a társadalom csúcsára, elvesztette meggyőző erejét. Hasonló bizonytalanságok övezték a nemesi születés kérdését is. Castiglione ebben is ugyanolyan higgadt álláspontot képviselt, mint a nemességgel kapcsolatos sok más kérdésben: a nemesi státus személyes érdemből éppúgy megszerezhető, mint születéssel, és mindkét forma méltó az elismerésre. Mások szélsőségesebb álláspontra helyezkedtek, mondván, a nemesség egyetlen alapja a személyes kiválóság. Nem a távoli ősök, hanem az egyén cselekedeteinek kell megalapozniuk a társadalmi állást. Ahogy egy 16. század közepén élt francia mondta: "Nincs igazi nemesség, csak ami az erényből és a jó viseletből származik." 36 Tehát a nemességről alkotott eszmék már a 17. század közepére jócskán veszítettek összetartó erejükből. Gyökeresen ellentmondó elképzelések jártak körbe még azok között is, akik dicsőítették a nemességet. Mások nevetség tárgyává tették az egész eszmét. Fontos, hogy érzékeljük ezt az intellektuális zűrzavart, amikor megpróbáljuk megérteni, hogyan élt valójában a nemesség a kora újkorban. El kell tudnunk képzelni, amint az újkor kezdeti szakaszában a modernizáló társadalmi és politikai változások nyomására lassan málladozni kezd a nemesi felsőbbrendűségről alkotott szilárd ideológia - "a világ, melyet elvesztettünk" lassú pusztulásnak indul az új erők hatására. Nyilvánvalóan így látta ezt Alexis de Tocqueville a 19. század közepén. De arisztokráciaellenes eszmék felbukkantak már Európa 16. századi könyvkiadásának korai és legsikeresebb kiadványaiban is. Ha olvasóik koronként elfogadták is a létezés hosszú láncolatáról szóló elgondolásokat, amelyekbe belefért, hogy minden embernek meghatározott helye van ebben a sorban, amelyet a tisztelet, az alkalmazkodás és a kölcsönös szolgálat tart össze, ugyanakkor élénk piaci kereslet mutatkozott ezen elképzelések kifigurázása iránt is. Ez európai piac volt, ahol a hangsúlyok különbözhettek, de közös volt az élvezet, amellyel a nemesek rovására tréfálkoztak. A téma megtalálható a spanyol pikareszk regényekben, és magában a Don Quijotéban; Németországban, Franciaországban, Angliában, valamint a nemzetközi latin humanista kultúrában, melynek Erasmus és Morus Tamás egy-egy fényes csillaga volt.
6. 6, A hivatalnoknemesség felemelkedése Az 1450 utáni századokban kialakult társadalmi állapotok új repedéseket okoztak a nemesség ideológiájában, mivel jelentős mértékben átalakították a rend tagságát. Új csoportok csatlakoztak a rendhez, és megváltoztak a régi gyakorlathoz fűződő értékek. Döntő fontosságú, hogy ezekben az években létrejött egy vadonatúj társadalmi osztály, az egyetemet végzett tisztviselők osztálya. A kor egyre erősödő, egyre bonyolultabb feladatokat végző kormányainak mind több és több ilyen emberre volt igényük. A kormányok érdekeltek voltak abban, hogy hivatalnokaik képzettek legyenek, leginkább a jog területén. Amikor a középkori uralkodóknak volt ilyen emberekre szükségük, jellemző módon az egyházhoz kellett fordulniuk. De a késő középkorban az egyház és az állam zajos konfliktusainak sorozata kevésbé tette vonzóvá az egyházi embereket kormányhivatalnoki szerepkörben, az újak pedig rendszerint jogászok voltak. A kormányok busásan megfizették embereiket: az újkor kezdeti szakaszában inkább az állami szolgálat, mint a kereskedelem kínálta a legjárhatóbb utat nagy vagyonok szerzéséhez. Emellett egyre inkább különleges státust is kínált nekik. Ők, akik saját társadalmukon belül a tanult és vezető pozícióban lévő embernek kijáró tiszteletet élvezték, hovatovább egyfajta nemességhez, Morus Tamás: Utópia (Magyar Helikon, 1963), Kardos Tibor ford. 34-35. Idézi John Hale: War and Society in Renaissance Europe, 1450-1620 /Háború és társadalom a reneszánsz Európában, 1450-1620/ (Baltimore, 1985), 91; Hale leírja az átfogóbb értékfejlődést is. Lásd még Theodore K. Rabb: "Artists and Warfare: A Study of Changing Values in Seventeenth-Century Europe", Transactions of the American Philosophical Society 75 (1985), 79-106, amely úgyszintén a katonai értékekből való növekvő kiábrándulást bizonyítja. 35 Baldesar Castiglione: The Book of the Courtier /Az udvaronc könyve/ (Garden City, New York, 1959), 67, 68. 36 Idézi Ellery Schalk: From Valor to Pedigree: Ideas of Nobility in France in the Sixteenth and Seventeenth Centuries /A vitézségtől az ősi származásig: Gondolatok a nemességről a 16. és 17. századi Franciaországban/ (Princeton, 1986), 57. 33 34
21 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1 Természetük és létszámuk
egy olyan nemességhez tartozónak kezdték tekinteni magukat, amely nem harcolt, hanem állami szolgálatot látott el. Kialakulásuk legtisztábban Franciaországban volt megfigyelhető, ahol a 16. század folyamán ez a csoport hivatalosan is megalapozta igényét a nemességre: taláros nemesség néven emlegették őket, utalva a korabeli bírák és hivatalnokok szokásos viseletére, a hosszú talárra. A 14. században ez a csoport még alig-alig létezett. A király maroknyi magas rangú, laikus hivatalnokkal vette körül magát, és ott voltak az 1345-ben alapított legfelső politikai bíróság, a "Paris Parlement" tagjai, nyolcvan-egynéhány bíró, akik között mindössze 34 volt a jogász - korábban ezt a feladatot a király legnagyobb hatalmú vazallusainak változó összetételű gyűlése látta el.37 A következő két évszázad folyamán e kis csoport a sokszorosára duzzadt. A párizsihoz hasonló új semmítőszékek alakultak nyolc vezető vidéki városban, és nagyjából ugyanennyi bíróságot létesítettek a többnyire adózással kapcsolatos közigazgatási viták eldöntésére. Százával állították fel egész Franciaországban a kisebb jogszolgáltató helyeket, amelyekbe bírók ezrei kellettek, és nagy számban hoztak létre új gazdasági hivatalokat. Franciaországban 1515-ben 4700 lakosra egy királyi tisztviselő jutott; 1665-re minden 380 lakosra egy. Kiépült tehát egy új és jól látható uralkodó csoport. 38 Ezek az emberek és családjaik kezdettől fogva különleges helyet élveztek a francia társadalomban. Hatalmuk, hogy a körülöttük élők élete és javai fölött ítélkezzenek, annak elismeréséhez vezetett, hogy nem egyszerű polgárok. Az 1500-at követő években aztán ez a konszenzus egyre inkább nyíltan is kifejezésre jutott. A 18. század elejére megerősítést nyert, hogy a francia igazságszolgáltatásban az 1100 legmagasabb tisztség nemesi státusnak minősül, és sok száz másik révén kaphattak nemességet a tisztséget viselők leszármazottai. 39 Hasonló folyamatok zajlottak szerte Európában, hasonló időrendet követve: a kontinens nagy részén a 16. század volt a változás döntő időszaka, amelyben a köztisztviselői karok többszörösükre nőttek, tagjaik státusa pedig a hagyományos katonai elit rangjával vetekedett. A kormányok mindenütt növekedtek, és több köztisztviselőre volt szükségük; ezek az emberek rendszerint egyetemet végeztek, és tudatában voltak a világban betöltött fontos szerepüknek. Ha nem is olyan nyíltan, mint Franciaországban, de a legtöbb helyen a nemességhez hasonló pozíciót élveztek. Spanyolországban például a 15. század végéig viszonylag nagyon kevés állás létezett az egyetemet végzett letradosok számára, ők maguk pedig meglehetősen lenézettek voltak. Ferdinánd, Izabella és közvetlen utódaik alatt azonban ez a csoport létszámát, vagyonát és megbecsültségét tekintve gyors növekedésnek indult. Egy sor új tanács és törvényszék létesült, amelyekbe magasan képzett emberek kellettek. A legfelső szinten az ilyen állások száma a 16. században megháromszorozódott, majd a 17. században lényegében változatlan maradt - nagyjából követve a Franciaországban már látott kronológiát; az alsóbb szinteken a számbeli gyarapodás még gyorsabbnak tűnik. És amíg a 15. századi tisztviselőket, a "csak hivatalnokokat" megvetették, 16. századi utódaik gazdagok, egyes helyeken a város leggazdagabb lakói voltak. "Míg régen a grandok nagyobbak voltak, mint a letrados - írja egyikük 1641-ben -, mára a letradosból lettek a grandok." A pénzzel együtt járt a státus - a spanyol király rendszeresen főnemesi címekkel jutalmazta köztisztviselőit.40 Olykor úgy látszik, mintha Anglia kivételt képezne a bürokrataelit e 16. századi fejlődését tekintve, holott ott is lejátszódott ugyanez a történet ugyanebben az évszázadban. Ha több megtorpanással is, mint a kontinensen, azért a 16. századi Angliában éppoly drámai mértékben megnőtt a köztisztviselői réteg. A reformáció és a peres ügyek szaporodása következtében a király munkája a korábbinál sokkal bonyolultabbá vált. Az egyetemek és a törvény iskolái megteltek azokkal, akik képzettségük révén akartak hasznot húzni ebből a helyzetből; és a király még fokozottabb mértékben, mint másutt, földadományokkal és a vagyon más formáival jutalmazta leghasznosabb szolgáit - drámai módon, mert a kincstár az elkobzott kolostori birtokokból tudta bőségesen fedezni hivatali alattvalói megjutalmazását. Ezek a hivatalnokok a hálás uralkodóktól kapott földbirtokok és gyakran címek birtokában aztán gyorsan és hatékonyan beolvadtak a főnemességbe. 41 Az ilyen családok számos ponton megkérdőjelezték a nemesség hagyományos ideológiáját. Természetes, hiszen olyan nemesek voltak, akik nem harcoltak; miképpen illettek hát bele abba a képbe, amely a társadalmat Francoise Autrand: Naissance daun grand corps daEtat: les gens du Parlement de Paris, 1345-1454 /Egy fontos állami testület születése: a párizsi parlament tagjai, 1345-1454/ (Párizs, 1981), 21. 38 Roland Mousnier és mások: Le Conseil du Roi de Louis XII a la Révolution /XII. Lajos kormányzótanácsa a forradalomban/ (Párizs, 1970), 17-20. 39 Mousnier: Les Institutions de la France, II. 318; I. 122-124. 40 Richard Kagan: Students and Society in Early Modern Spain /Diákok és társadalom a kora újkori Spanyolországban/ (Baltimore, 1974), 84-87; idézet Charles Jagótól: "The aCrisis of the Aristocracya in Seventeenth-Century Castile" Past and Present, 84 (1979), 68. 41 Lawrence Stone és Jeanne Fawtier Stone: An Open Elite? England 1540-1880 /Nyitott elit? Anglia 1540-1880/ (Oxford, 1987), 197-201. Egyéb tanulmányok a terjeszkedő bürokráciáról, ideértve R. Burr Lichtfield: Emergence of a Bureaucracy: The Florentine Patricians, 15301790 /A hivatalnoki kar megjelenése: A firenzei patríciusok, 1530-1790/ (Princeton, 1986) és Rosenberg: Bureaucracy, Aristocracy, and Autocracy. 37
22 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1 Természetük és létszámuk
harcosokra, papokra és földművesekre osztotta? És ami még ennél is zavaróbb volt, létezésük a tényleges politikai hatalomnak a katonai erőhatalomtól való elválását sugallta. Ezek az emberek nem harcoltak, ennek ellenére úgy látszott, hogy valójában ők uralkodnak a társadalom felett, beleértve azokat is, akik viszont harcoltak. A köztisztviselők azokat az antimilitarista eszméket látszottak megtestesíteni, amelyeket Erasmus és Morus Tamás hangoztatott a 16. század elején. Könnyen annak a másfajta elitnek tarthatták magukat, amelyre a humanisták szerint oly nagy szükség volt: amely többre tartja az igazgatást, mint az erőszakot, és amelyet a szigorú nevelés formál. A köztisztviselők fogékonyak voltak arra az új, humanista elképzelésre, hogy hogyan kellene megszervezni a társadalmat; sok humanista nekik ajánlotta a könyveit, és némelyiket ők írták. A hivatalnoknemesség, amely a 16. és 17. században alakult ki, kihívást jelentett a társadalmi státusról alkotott hagyományos elképzelésekkel szemben is. Sokan már eleve nemesi családból jöttek, mások nem; néhányan a társadalmi hierarchia aljáról, kézműves-, sőt paraszti családból érkeztek. Ők a társadalmi mozgás lehetőségét példázták, annál is inkább, mivel ahhoz, hogy valaki ilyen pozíciót érjen el, iskolázottnak kellett lennie.
7. 7, Gazdag és szegény nemesek Arra a kérdésre tehát, hogy mi a nemesember, a 16. század zavarba ejtő új válaszokat adott. Többé már nem lehetett azt mondani, hogy a nemesember harcos vagy hogy vidéki birtokán él; minden korábbinál világosabbá vált, hogy a nemes nem feltétlenül származik ősi családból, és hogy szüntelenül új családok kerülnek be a rendbe; a legkevésbé sem volt nyilvánvaló, hogy a háborúzás - a nemesember hagyományos hozzájárulása társadalma jólétéhez - rendjén való dolog. Tovább bonyolította a nemesség mibenlétéről alkotott kora újkori elképzeléseket a magán a nemességen belül kialakult rangsor megosztó hatása. Még a régi családfával rendelkező és magát a katonáskodásnak szentelő nemességen belül is éles különbségek voltak gazdag és szegény nemesek között. 42 E különbségek hosszú múltra tekintenek vissza. A kora középkorban, úgy tűnik, nem voltak szegény nemesek, mivel a kortárs definíciók a tekintélyes családok egy kis csoportjára korlátozták a nemesi címeket. A 11-12. században azonban megváltozott a nemességnek ez az értelmezése. A tekintélyesek kíséretében lévő és velük együtt harcoló kisebb nemesek mindjobban törekedtek a magasabb pozíciót jelző kellékek megszerzésére. Az a lovag, akinek a címe eredetileg az alávetettségre és a társadalmi alsóbbrendűségre utalt, végül osztozott ura dicsőségében; főrangúak, köztük királyok is, egyre bonyolultabbá váló szertartás közepette lovaggá üttették magukat. Akik korábban a katonáskodók szolgái voltak, bekerültek a hatalmat gyakorlók csoportjába, és a lovaggá ütés ceremóniája megszilárdította e különböző helyzetű férfiak között létesült köteléket. De nem a szertartás volt a lényeg. A 1314. században (láttuk) sok férfi harcolt anélkül, hogy törődött volna a lovaggá ütés szertartásával. A nemesi státus az előkelőnek elismert családok, a pajzshordók, a dzsentrik kusza halmazára rakódott rá. A kora újkor időszakában tehát társadalmi állás tekintetében különböző gazdasági helyzetű és politikai tekintélyű emberek tartoztak együvé. Gazdasági téren óriási távolságok választhatták el őket egymástól. Ami a jövedelmet illeti, az átlagos kisnemesek és a hierarchia csúcsán elhelyezkedők között a különbség akár százszoros is lehetett; még nagyobb volt a szakadék a leggazdagabb és a legszegényebb nemesek között. Európa nemesei tehát nem alkottak egyetlen társadalmi osztályt: vagyoni hierarchiába rendeződtek. A hatalmasok mellett ott volt a jómódú középosztály és a szegények tömege, amelyben lehettek valóban nagyon szegények is, szegényebbek, mint a körülöttük élő földművesek némelyike. E jövedelmi különbségek mellett a legtöbb régióban a gazdag nemesek egyéb státusjegyekkel - különleges címekkel és jelentős törvénykezési kiváltságokkal - is rendelkeztek. A nemességen belüli egyenlőtlenség végül is több volt, mint anyagi természetű. A nyilvánvaló státuskülönbségek jelezték és hangsúlyozták a vagyoni különbségeket. Ezekben az évszázadokban a szegénység szemmel láthatóan hozzátartozott a nemesség történetéhez. Nem jelentett hanyatlást vagy zavart a nemesség állapotában - épp ellenkezőleg: szegény nemesek mindig voltak, legalábbis a 12. század óta, amikor a rend kiszélesedett, hogy befogadja az előkelők katonai kíséretét alkotó egyszerű lovagokat. Nem jeleztek ugyan társadalmi változást, de létezésük mégiscsak újabb kihívást jelentett a társadalmi rend mindent leegyszerűsítő értelmezésével szemben. Ha élt is bennük a társadalmi felsőbbrendűség iránti igény, nem biztos, hogy a leggazdagabb emberei voltak a maguk közösségének. Ha ilyen egyenlőtlenségek léteztek a renden belül, vajon milyen kényszerek tartották mégis össze, és ezek mekkora erőt képviseltek? Mennyire érezhették magukat közel egymáshoz a gazdag és a szegény nemesek? A késő 17. századig gazdagot és szegényt a patrónusi rendszer köteléke egyesített egy központ, a gazdag nemes háza körül. A középkori Európában gazdag és szegény a vazallusság és feudalizmus meghatározott
42
A 2. fejezet vizsgálja a nemesek vagyoni helyzetét.
23 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1 Természetük és létszámuk
rendszerében egyesült: szertartásos mechanizmusok révén az egyik ember függő viszonyba helyezte magát a másik embertől, és cserébe formális tulajdoni adományt kapott. Nagyjából 1400-ra e szertartások és megállapodások elvesztették erejük javát, de a közvetlenebb kapcsolatok elevenen éltek tovább. A gazdagok továbbra is pénzügyi támogatást kínáltak a kisebb nemeseknek, aminek fejében továbbra is rögtöni és hosszú távú viszontszolgálatokat fogadtak el. Ezt jelentette a pártfogó-kliens viszony, ami az európai társadalmi élet java részében központi jelentőségű maradt 1400-tól a 17. század végéig. Az alacsonyabb státusú kliens számára a kapcsolat nyilvánvaló előnyökkel járt. Anyagi támogatást kapott, gyakran helyet is gazdag pártfogója asztalánál és házában, és számíthatott előmenetelre a pályáján. Másokkal való konfliktusaiban védelemért folyamodhatott pártfogójához. A patrónus számára a viszony egyszerre járt gyakorlati, társadalmi és pszichológiai haszonnal. A kora újkori társadalomban kevesen keresték a magányt, és keveseknek volt komoly tapasztalata róla. Normális és helyénvaló dolognak számított, hogy sokan legyenek az asztal körül, de még a hálószobában is. Ugyanakkor vészhelyzetekben szükség volt a kísérők közvetlen védelmi szolgálatára, és be lehetett sorozni őket otthoni és külföldi katonai kalandozásokra; Angliában és Franciaországban a helyi patrónusi háló központi helyet foglalt el a királyi seregekben. De ennél is fontosabb, hogy a legtöbb előkelő nemes tudhatta: ahová csak megy, mindenhová nagyszámú kíséret követi, és az otthonában is emberek sokasága veszi körül.43 A 15. századi Angliában Clarence hercegének 299 fős kísérete hordta az ő libériáját, miközben jelvényük szerint a király hívei voltak. Bár ez a gyakorlat később vesztett népszerűségéből, 1571-ben Pembroke grófjának még mindig 210 libériás csatlósa volt. Sokan közülük nemesek: nem volt semmi lealacsonyító egy magát előkelő társadalmi helyzetűnek tartó férfi számára abban, ha ilyen főurak alárendeltjeként szolgált. Ugyanez volt a gyakorlat Franciaországban; még a 17. században élt Richelieu bíboros is minden alkalommal fegyveres alárendeltek sokaságától kísérve indult útnak. Nagy spanyol riválisának, Olivares grófnak, S. Lucar de Barrameda hercegének, csaknem 200 szolgája volt, de más 17. század eleji spanyol grandoknak még ennél is több: Osuna hercegnek 300, Medinaceli hercegnek 700. Csehországban Albrecht von Wallenstein nagyherceg az 1620-as években közel 900 személyes udvartartást vitt; amikor köszvényét enyhítendő Karlsbadba látogatott, hivatalnokai három hónapra kibérelték az egész várost. 44 Az ilyesfajta libériás kíséretnek mindenekelőtt népesnek és durvának kellett lennie; a hatáskeltés és az esetleges küzdelem volt a feladata. De a főurak patrónusi hálózatában másfajta emberek is helyet kaptak. A főnemeseknek szükségük volt jogi tanácsadókra, szükségük volt baráti arcokra a peres ügyeiket eldöntő törvényszékeken. Ennélfogva ügyvédek és bírák is voltak a kíséretükben.45 A korabeli írók érzelemtől fűtött hangon a teljes és kölcsönös elkötelezettség, hűség megnyilvánulásaiként szokták lefesteni e pártfogói kötelékeket, akár odáig menően, hogy a kíséret tagjának személyazonossága beolvad az úréba. Rengeteg példa van az ilyen elkötelezettségre. 1346-ban történt, hogy Csehország öreg és vak királya mindenáron részt akart venni az Anglia elleni csatában. Kíséretének néhány tagja, "mert nagy becsben tartották a király méltóságát és a maguk vitézségét", úgy segítettek rajta, hogy lovaikat az övéhez kötözve vezették be a királyt a csata sűrűjébe; "másnap, amikor rájuk találtak, ott feküdtek a vezérük körül, s a lovaik még ekkor is össze voltak kötve". Így kellett működnie az igazi hűségnek, és a nemesek még a 17. század nagy részében is ezt a fajta hűséget hirdették. Például egy német nemes - a francia IV. Henrik iránti hódolatát ecsetelve - így emlékszik vissza a jövendő királynak mondott szavaira: "Mert olyan kedves volt hozzám, hogy nem is akartam tovább gazdát keresni magamnak; ha elfogadná a szolgálatomat, halálomig neki szentelném magam." A gyermekkori élmények gyakran megerősítették ezt a hűségretorikát, hiszen sok nemes annak a főúrnak a házában töltötte gyermekkora egy részét, akinek végül a kíséretébe állt. 46 De a patrónus és kliens kapcsolata gyakrabban alapult ridegen megfontolt számításokon. Jellemző volt rá a másvalaki szolgálatába állás, és a gyakori vádpontként szereplő hűtlenség. A kisebb nemesek különösen hajlamosak voltak felpanaszolni "a közömbösséget, melyet egy herceg a szolgálatában álló nemesember iránt képes tanúsítani", hogy egy francia nemest idézzünk. A számító hozzáállás azonban kölcsönös volt; a kliensek is egy-kettőre otthagyták pártfogójukat, ha úgy látták, hogy másutt jobbak a feltételek. Ezért aztán például a 15.
A kora újkori embernek a magánytól való irtózásáról lásd Philippe Aries: Centuries of Childhood: A Social History of Family Life /A gyermekkor évszázadai: A családi élet társadalomtörténete/ (New York, 1962), 375-398; a patrónusi rendszerről általánosabban Sharon Kettering: Patrons, Brokers, and Clients in Seventeenth-Century France /Pártfogók, közvetítők és kliensek a 17. századi Franciaországban/ (Oxford, 1986). 44 Lawrence Stone: The Crisis of the Aristocracy, 1558-1641 (Oxford, 1965), 212; J. H. Elliott: Imperial Spain, 1469-1716 (New York, 1963), 311; Golo Mann: Wallenstein (New York, 1976), 222-226. 45 Arról, hogy a kard nemeseinek szükségük volt kliensekre a jogászok között is, lásd Caron: Noblesse et pouvoir, 153; Jonathan Dewald: The Formation of a Provincial Nobility: The Magistrates of the Parlement of Rouen, 1499-1610 /A vidéki nemesség kialakulása: A roueni országgyűlés békebírái, 1499-1610/ (Princeton, 1980), 87-94. 46 Jean Froissart: Chronicles /Krónikák/, Geoffrey Brereton vál., szerk. és ford. (Lon-don, 1968), 89, 90; idézi Mousnier: Les Institutions de la France, I. 185. Egy sor más műben Mousnier erőteljesen érvel e kapcsolatok mélysége és ereje mellett. 43
24 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1 Természetük és létszámuk
századi Angliában körültekintőbben szövegezték meg a szerződéseket, s benne azokat a kötelezettségeket és előnyöket, amelyeket mindkét fél e kapcsolattól remélt.47 Nyilvánvalóan mindenki a várható haszon leplezetlen reményében lépett be egy patrónusi kapcsolatba. E kapcsolatok mégis megmaradtak alapvetőnek ezekben az években a nemesi élet számára, mert a jövedelmi, műveltségi és társadalmi helyzet különbözőségén felülkerekedve egyetlen rendbe egyesítették a potenciálisan megosztott nemességet. De 1550 után - Angliában korábban, Franciaországban később - e kapcsolatok szakadozni kezdtek. Gazdag és szegény nemesek egyaránt mind kevésbé tudták egyetlen, a szolgálat és a segítés kötelékével egyesített rendhez tartozónak tekinteni magukat, és mindinkább tudatára ébredtek annak, ami megosztotta őket. Ekkor vetettek véget olyan szokásoknak, amelyek nagyon hosszú múltra tekintettek vissza az európai társadalmakban. Ebben az értelemben, nem nézve a törvényi és földbirtoklási formaságokat, a 16. és 17. század jelzi a feudalizmus végét Európában. A pártfogói kapcsolatok e nagy jelentőségű kudarcában bizonyos fokig gazdasági változások tükröződtek. Adam Smith, a liberális gazdasági elmélet 18. századi angol megalapozója úgy vélte, hogy ez a fajta patrónusi viszony a középkori Európa gazdasági elmaradottságát mutatta meg. A földbirtokosnak kevés alkalma nyílt a pénz elköltésére, vagy akár arra, hogy a földjén megtermelt áruért cserébe pénzhez jusson. Így nem maradt más választása, mint arra használni a javait, hogy vendégszeretetével támogassa kísérete tagjait. Smith szerint drámaian megváltoztatta a helyzetet a 16-17. században elérhetővé vált fogyasztási cikkek bővülő választéka, és a földbirtokokon termelt javak piacra juttatásának mind több lehetősége. A földbirtokosok ettől kezdve maguk látták hasznát birtokaik egész termésének, és már nem találták olyan vonzónak, hogy házukat nyitva tartsák népes kíséretük előtt. A gazdag nemesek megvásárolhatták fizetett hivatásosok szolgálatait, és már nem kellett a házi szolgaszemélyzetre támaszkodniuk. Városi ügyvédekkel, jószágigazgatókkal, sőt hivatásos szakácsokkal és kertészekkel tölthették be az egykori eltartott házi cselédség helyét. Az újdonságnak számító vásárlás serkentő ereje mellett számolni kellett a gazdasági kényszer, sőt az adósság negatív hatásával is. Sok nemes számára, mint majd látni fogjuk, a kora újkori gazdasági változások megnehezítették a bőkezűség gyakorlását; a nemeseknek jobban kellett vigyázniuk a kiadásaikkal, és nagyobb szigorral kellett behajtaniuk birtokaik jövedelmét. Kevesebb hely maradt a kíséretnek. Az az óhaj is megcsappant a gazdag nemesben, hogy maga körül tudja őket. Az európai ember a 16. századtól kezdve bátortalanul, majd a 17. század derekától egyre nagyobb lelkesedéssel fordult a magánélet felé. Tért hódított a bensőséges együttlétekre alkalmasabb, kisebb szobákból álló házak építése, és megjelentek az előszobák, ami lehetővé tette, hogy szakítsanak az egymás hálószobáján való átjárás középkori szokásával. Csökkent a szolgaszemélyzet száma: már azok sem kívántak sok embert látni a házukban, akik anyagilag megengedhették volna maguknak.48 Az urak tehát kevesebb hajlandóságot mutattak arra, hogy kíséretet tartsanak, de a köznemesek is így voltak a szolgálatba állással. A Lazarillo de Tormes című regényből, melynek szerzőjét nem ismerjük - vélhetőleg egy spanyol főnemes írta a 16. század közepén -, képet alkothatunk arról, hogy már akkor milyen feszültségek vették körül a rangosabb nemes szolgálatában álló szegényt. "Gyakran kértek arra - meséli egy elszegényedett nemesúr a könyv főhősének -, hogy szegődjek el egy kisnemes jobb kezének, de nagyon nehéz velük, mert attól kezdve csak egy tárgy leszel, amelyet használnak. Ha nem teszed meg, amit akarnak, isten veled, mehetsz, amerre látsz. Ha feltámad bennük a lelkiismeret, és meg akarnak jutalmazni mindazért, amit értük tettél, előhúznak a sifonérból egy ócska, pecsétes zekét vagy elnyűtt ujjast, köpenyt, és azzal fizetnek ki. De ha egy főrangú úrnál kapsz munkát, akkor is keserves sors vár rádh A gazdagokh nem szeretik a becsületes embert a házukban; sőt egyenesen gyűlölik, megvetik, ostobának, nem e világból valónak nevezik őket, és azt mondják, úriember nem tudja elengedni magát a jelenlétükben."49 Ezek a példák azt sejtetik, hogy a pártfogói rendszer azért is szenvedett kudarcot, mert a kisebb nemesek már nem vállalták az ilyen kapcsolatból fakadó alávetettséget. A Lazarillo nemesembere az éhezést választotta a szolgálat helyett, mert a szolgálat szolgasággá változott a szemében. A változás végső oka szorosan összefüggött ezzel: a rangosabb és kisebb nemesek közötti kulturális különbségek a 16. századtól kezdve növekedtek, ami hátráltatta a közös tevékenységet, ezáltal mind kevésbé találták meg a közös hangot. Az előkelő nemesek - részben a gazdasági változások miatt, amelyekre Adam Smith mutatott rá - újfajta elfoglaltságokban lelték örömüket, amelyek távol estek a patrónusi tevékenység Idézi Jonathan Dewald: Aristocratic Experience and the Origins of Modern Culture: France, 1570-1715 /Az arisztokrácia élménye és a modern kultúra eredete: Franciaország, 1570-1715/ (Berkeley, 1993), 32; K. B. McFarlane: "Bastard Feudalism" Bulletin of the Institute for Historical Research, 20, 61 (1945. május-november), 161-180; a legújabb kutatások áttekintéséhez lásd P. R. Coss: "Bastard Feudalism Revised" Past and Present, 125 (1989. november), 26-64, és David Crouch-D. A. Carpenter-P. R. Coss: "Debate: Bastard Feudalism Revised" Past and Present, 131 (1991. május), 164-203. 48 Lásd a 4. fejezetben. 49 Two Spanish Picaresque Novels /Két spanyol pikareszk regény/ (London, 1969), 63. 47
25 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1 Természetük és létszámuk
alapjául szolgáló földbirtokos uradalmaktól. Ilyen központ volt a királyi udvar, a főnemesek, hivatalnokok, szolgák és a király környezetében élő hivatásos szórakoztatók gyűjtőhelye. Ahogy részleteiben is látni fogjuk, a kora újkorban az udvarok mind méretüket, mind jelentőségüket tekintve megnőttek. Azok, akik megengedhették maguknak (mert bizony sokba kerülhetett), idejük egyre nagyobb hányadát töltötték ott, és mind kevesebbet időztek vidéki házaikban. Ez fizikai elkülönülést jelentett az otthon maradt vidéki nemességtől, de ami még ennél is fontosabb, lélektani elszakadással is járt. Mert az udvar egyrészt kulturális, de ugyanakkor hatalmi központtá is vált. Az udvarnál új stílusokkal, új dolgokkal, új élvezetekkel és új hitekkel lehetett találkozni. Ennek fényében a vidéki nemesség egyre elmaradottabbnak, tájékozatlanabbnak, nehézkesebbnek tűnt. A főnemeseknek szinte mindig volt helyük az udvarnál; az igazat megvallva vissza sem utasíthatták, ha nem akartak ingerült gyanakvást ébreszteni a királyban. Bizonyára voltak kisebb nemesek is, akiket szívesen fogadtak, de végső soron a királyi udvar felemelkedése újabb törést idézett elő a nemességen belül: a fő- és a köznemesség más-más kulturális világnak lett a lakója. Nagyjából 1700-ra e téma variációi egész Európában lejátszódtak: még a távoli Magyarországon is elidegenedett egymástól az udvari és a vidéki nemesség, mivel az ország főurainak nagy részét magához vonzotta a Habsburgok Bécsben székelő udvara. 50 Az előkelők el akartak különülni egykori alárendeltjeiktől, a kisnemesek pedig kezdték egyre megalázóbbnak érezni azt a függőséget, amely addig kielégítette őket. A pártfogói kötelékek elszakadásához vezető ilyen magántermészetű okokhoz a kora újkori állam hozzátette a társadalomból fakadó okokat. Mert az állam a közrendre veszélyesnek tartotta, ennélfogva a lázadás forrásának látta a patrónusi rendszert. Való igaz, a fejedelmek mindig is gyanakodva figyelték, mekkora hatalmuk van a főnemeseknek kíséretük felett. Különösen az nem tetszett nekik, ha a patrónusság kiterjedt az állam tisztségviselőire - ami gyakran előfordult. Még a 16. században is csak kevés európai állam tehetett valamit azért, hogy megszűnjön a pártfogói rendszer, mert ez a gyakorlat olyan politikai érdekeket szolgált, amelyeket másképp nem lehetett kielégíteni. Az állam így toborzott katonákat, és ezáltal biztosította az engedelmességet a távoli területeken is. Az uralkodók a pártfogójuknak engedelmeskedő kisnemességre támaszkodva őrizték meg a viszonylagos békét a vidéken is. Valójában kiadták alvállalkozásba a főnemeseknek a törvény és a rend helyi fenntartását. De ez a fajta kormányzási mód mindig együtt járt azzal, hogy hatalommal ruházták fel a nemeseket, és olyankor, amikor a legfőbb patrónusok elégedetlenek voltak az állam politikájával, egy-kettőre kialakult a hatalmi válság. Az államok 16-17. századi növekedésével kormányzati rendszerük kockázatmentesebben tudta ellátni ugyanezeket a funkciókat. A maga közvetlen kormányzásával egyre inkább meg tudta kerülni a főnemesi központú patrónusi hálózatot, s ezzel nyomást gyakorolt a pártfogói kapcsolatokra. Az angol királyok be akarták tiltani a libériák és jelvények viselését, amelyekkel a kísérők egy előkelő nemeshez való tartozásukat jelezték. A királyok mindenütt eltiltották a köztisztviselőket attól, hogy az előkelő nemesek szolgálatába álljanak. Arra törekedtek, hogy előkelő nemeseket ültessenek be a kormányhivatalokba, távol a birtokaiktól, hogy patrónusi kötelékeik minél kevésbé befolyásolják politikai működésüket. Erőfeszítéseik alapjául az a hiedelem szolgált, hogy a nemesi patrónusság könnyen csap át banditizmusba, s hogy az államnak a közrend érdekében ellenőrzést kell gyakorolnia felette. Egy katalán város a 17. század elején felpanaszolta, hogy "sok a munka nélküli csavargó, és mivel nincs foglalkozásuk, amiből megéljenek, a nemesek szolgálatába állnakh és eljárnak rabolni meg gyilkolni".51 Íme, a való életből vett párhuzam Morus Tamás 16. század eleji Angliában játszódó elképzelt jelenetéhez, amely a nemességet összekapcsolta az útonállással, és megkérdőjelezte a félfeudális pártfogói kötelékek erkölcsi értékét. A pártfogói kötelékek elszakadásának egyik következménye volt, hogy már nem ugyanazt jelentette szegény nemesnek lenni, mint addig. A 15. században, akárcsak a 17. és 18.-ban, sok szegény nemes volt: ők alkották a rend tagjainak nagy többségét. Csakhogy a 15. században egy-egy gazdag nemes megbecsült alárendeltjeként éltek, és akár osztozhattak is uruk anyagi jólétében és politikai hatalmában. A nagy nemesi ház részben az övék volt. 1600 után az ilyenfajta osztozkodás nehezebbé vált minden érdekelt részére, 1700 után pedig nagyjából meg is szűnt. A szegény nemes ott maradt magára utalva. Ínségén csak úgy tudott enyhíteni, ha időnként meglátogatta módosabb szomszédait. E körülmények összességükben súlyos problémává avatták a nemesember elszegényedését, mert az ilyen ember kirívó belső ellentmondást képviselt a társadalmon belül: szegénységgel párosuló magas társadalmi státust. A nemesség 16-17. századi meghatározásához hozzátartozott a szép ruha, a finom modor és az előkelő beszéd. Az iskolázottság hiánya vagy a borok és ételek terén mutatott tájékozatlanság gúny tárgya volt, márpedig a szegény nemes egyre inkább pontosan ezt az ellentmondást testesítette meg: sokan voltak, akik egyszerűen nem engedhették meg a nemesi származás igazolására szolgáló külső kellékeket, ugyanakkor nagy hangon bizonygatták nemesi születésüket. A kortársak felismerték a problémát, és voltak, akik Schimert: "Between the Double-Headed Eagle and the Crescent Moon", 52kk. Általánosabban lásd Perez Zagorin: Rebels and Rulers, 1500-1660 /Lázadók és uralkodók, 1500-1660/ 2 köt. (Cambridge, 1982), II. 138-146. 51 Idézi J. H. Elliott: The Revolt of the Catalans: A Study in the Decline of Spain, 1598-1640 /A katalánok lázadása: Spanyolország hanyatlása, 1598-1640/ (Cambridge, 1963), 64. 50
26 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1 Természetük és létszámuk
szerették volna orvosolni. Az 1650 utáni korszakban egyre-másra nyíltak meg azok az intézmények, amelyek a szegény nemesek támogatásával kívánták enyhíteni a nemesi szegénységet. Madame de Maintenon, XIV. Lajos nem hivatalos királynéja alapította az első iskolát, amelyben elszegényedett nemesek leányai tanulhattak, és készülhettek fel megbízható, szolid házasságra. A 18. században katonai iskolák is létesültek elszegényedett ifjú nemesek számára, melyek a katonai pályára képesítették őket, ugyanakkor a társadalmi helyzetüket megillető jó modort és készségeket is elsajátíthatták bennük. Az ilyen és ehhez hasonló intézmények segíthettek egyeseken, de nem szüntethették meg a szegény nemes létezésében rejlő ideológiai ellentmondást. Az előkelő arisztokrata háztól és annak pártfogói kötelékeitől megfosztva azt a szakadást mutatták meg, amely a státussal együtt járó jogcímek és a gazdasági helyzet között volt. Kétségbevonhatatlan nemességük ellenére nem rendelkeztek azokkal az attribútumokkal, amelyek ekkorra a magas társadalmi állás fontos velejáróinak látszottak. Az irodalom különös szenvedélyességgel ábrázolta a problémát. A Lazarillo nemesembere, aki olyan szegény, hogy a szolgája által összekoldult kenyéren él, ugyanakkor komikusan fennkölt eszméket vall a nemesség tiszteletéről. "Egy nemesúr Istenen és a királyon kívül senkinek nem tartozik semmivel - magyarázza -, és nem helyes, ha szemernyit is feláldoz jogos büszkeségéből." Annak ellenére mondja ezt, hogy az élethez legszükségesebb javakkal sem tudja ellátni magát. 52 A humor egy komoly kérdést volt hivatva illusztrálni. A gazdagok támogatása nélkül ezek a nemesek aligha maradhattak életben; nyilvánvalóan nem alapíthattak családot, és nem tarthatták fenn a család nevét. Eszerint hosszú távon a szegény nemesek eltűnésre voltak ítélve, de amíg éltek, fölvetettek egy ideológiai problémát: a kortárs felfogás ellenére a nemesség nem hagyatkozhatott egyedül a származásra. Szüksége volt tekintélyes vagyonra.
8. 8, A nemesség városiasodása Mind a patrónusok és kliensek közti szálak gyengülése, mind a hivatalnokok szaporodása kikényszerített egy harmadik változást: a nemesség növekvő hajlamát arra, hogy városokban lakjon. A változás első jelei DélEurópában: Spanyolországban és Itáliában mutatkoztak meg. A 16. század derekán kezdték felpanaszolni, hogy a spanyol nemesek vidékről a városokba költöznek. A 17. század elején a katalán nemességnek majdnem egynegyede a fővárosban, Barcelonában élt, és a többiek közül is sokan töltötték ott idejük javát. Itália nagy részén a nemesek mindig is többnyire a városokban időztek, de a 16. században ugrásszerűen megnőtt a városban lakás gyakorisága.53 Másutt lassabban terjedt a városi élet szokása. A francia és angol nemesek egészen a 16. század közepéig a vidéket tartották igazi otthonuknak, és idegenül mozogtak a városban. Egy itáliai utazó szerint "az angol felfogás úgy tartja, hogy nemesember számára megalázó városban lakni". 54 A következő évszázad azonban meghozta a forradalmi változást, minthogy az északi nemesek, akik ezt megengedhették maguknak, beköltöztek a városokba. 1550 és 1650 között az ingatlanspekulánsok új arisztokratanegyedeket hoztak létre Párizsban, Londonban és egy sor vidéki városban, amelyek elegáns palotáit a legelőkelőbb nemesek is vonzónak találták. Párizsban a Place Royale (a mai Place des Vosges) adta a mintát ehhez a városi építészethez: a neoklasszicista stílusra jellemző szabályos vonalú építkezés egy elegánsan elzárt területet hozott létre, melyben a lakók szabadnak érezhették magukat a város többi részének szennyétől és lármájától. A Place Royale az arisztokrataélet központjává vált, annyira, hogy itt bonyolították le a párbajokat is. Párizsban az arisztokratapaloták divatja folyamatosan terjedt, s az évek múlásával mindig más környék jött divatba. A folyamat a 18. században a Faubourg St-Germain teljes kiépülésében, majd később, de még e században, a Faubourg St-Honoré még nagyobb palotáinak felépülésében érte el tetőfokát.55 Ekkorra már a városi életmód teljes mértékben tért hódított azok között a francia nemesek között, akik megengedhették maguknak. Az angol Arthur Young az 1780-as években beutazta Franciaországot, hogy szemügyre vegye a vidéket, de ott nem talált nemeseket. Megmondták neki, mielőtt Angliából elindult, hogy "a francia vidéken csak parasztok és munkások élnek", és útjai igazolták várakozását. "Kész csoda, mennyire nincs összefüggésben a francia városok megannyi szépsége és gazdagsága a vidékkel! - írta. - A vidék elhagyatott, de ha találsz is nemesembert, csak valami szánalmas viskóban, mert így spórolja meg azt a pénzt, amit aztán egy
Two Spanish Picaresque Novels, 62. John Lynch: The Hispanic World in Crisis and Change (Oxford, 1992), 2; Elliott: The Revolt of the Catalans, 69; Astarita: The Continuity of Feudal Power, 119kk; Richard Goldthwaite: Wealth and the Demand for Art in Italy, 1300-1600 /A gazdagság és a művészet iránti igény Itáliában, 1300-1600/ (Baltimore, 1993), 43. 54 Idézi Stone-Stone: An Open Elit?, 16; a késő középkori Franciaországról lásd Bernard Chevalier: Les Bonnes Villes de la France du XIVe au XVIe siecle /Franciaország szabad városai a 14-16. században/ (Párizs, 1982), 63-64. 55 Emmanuel Le Roy Ladurie (szerk.): Histoire de la France urbaine, 3: la ville classique /A városias Franciaország története, 3: a klasszikus város/ (Párizs, 1981), 130-144, 391-408, 464-469. 52 53
27 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1 Természetük és létszámuk
városban haszontalan fényűzésekre szór el." 56 A vidék másodrendű lakóhellyé vált még olyan nemesek számára is, akik hatalmas birtokokkal rendelkeztek. Hasonló volt a helyzet messzebb, keleten is. Poroszország egyik körzetében a nemesség egyharmadának a 18. századra már semmi földje nem maradt; ezek teljes egészében városi foglalkozásokat űztek.57 Young megütközése arra enged következtetni, hogy Angliában más állapotok uralkodtak, mint Franciaországban, és ez bizonyos mértékig igaz is. Az angol nemesség jobban kötődött a vidéki élethez, amelyet az angol képzőművészet és irodalom számos műfaja ünnepelt. Költemények íródtak vidéki nemesi kúriák tiszteletére, és festmények születtek, melyeken a nemesi családok vidéki környezetükben, kutyáik, lovaik társaságában, otthoni viszonyaik közepette láthatók. Pedig az angol kisnemesség is városiasodott, ha másképp is, mint a francia. Londonban is kialakultak arisztokratanegyedek, akárcsak Párizsban, és 1600 körül tért hódított a londoni társasági élet szezonjának divatja, amely utóbb tartósnak bizonyult. A vidéki élet tisztaságának a képe, amelyet oly sok angol család akart mutatni, valójában illúzió volt, amely elrejtette a várossal való rendszerint meghitt viszonyukat. Mi vonzotta a nemeseket a városba? Részben a politikai változások. Minthogy maguk a tisztviselők és bírák egyre nagyobb számban szereztek nemesi státust, a nemesség egyik fontos csoportja a dolog természetéből adódóan vált városlakóvá. Más nemesek számára az állam fejlődése tette parancsolóan szükségessé a rendszeres utazásokat a városokba. Menniük kellett, ha abban reménykedtek, hogy a terebélyesedő közszolgálatban vagy az udvarnál alkalmazzák őket; és el is kellett időzniük ott, hogy ellenőrizzék, hogyan állnak hivatalos ügyeik, amelyekkel minden földbirtokos rendelkezett a királyi törvényszékek valamelyikén. Az előkelő nemesség soraiban is egyre jobban tudatosult a városok politikai jelentősége. Az olyan személyiségek, mint a 16. század végén élt francia De Guise herceg, nagy igyekezettel álltak ki a városi kézművesek és kereskedők mellett; és igyekezetük nem is veszett kárba, mert például Guise és családja támogatók ezreit tudta mozgósítani Párizsban és más városokban, szembeszállva magával a királlyal is. Hasonló erőfeszítések jellemezték a 17. század politikai megrázkódtatásait; és még az 1789-es francia forradalom szakaszai is megmutatták a főnemesség mindenkor jelen lévő hatását a városi politikában. Vagyonuktól és politikai ambícióiktól függetlenül 1600-ra már csak kevés igazi nemes tehette meg, hogy ne legyen rendszeres kapcsolata a városi élettel. Fontos továbbá, hogy a nemesség azért is akart egyre több időt tölteni a városban, mert itt olyan szórakozási lehetőségeket talált, amilyeneket másutt nem. Példa erre az átfogóbb folyamatra a nyugat-európai színház fejlődése. A hivatásos színészek és rendezők a 16. század közepén jelentek meg, méghozzá meglepő egyidejűséggel olyan különböző társadalmakban, mint Anglia, Spanyolország és Franciaország; 1598-ban Barcelonában megépült Spanyolország első fedett színháza. Ezt más hasonló városi intézmények követték: az első kávéházak 1650 után, opera elsőként Itáliában 1600 körül, majd innen terjedt el észak felé.58 Mind nyilvánvalóbbá vált, hogy az előkelő társaság a városban találja meg a szórakozását, és hogy mindenkit szánalmas bugrisnak tart, akinek vidéken kell élnie. "A nemesek a városokban, emberek között élnek és forgolódnak, és mind kevésbé találják fel magukat az állatok között, magányban, vagy a parasztokkal érintkezve" - fejtegeti egy 15. századi olasz humanista.59 A 18. századra egész Európa osztotta ezeket a nézeteket. James Boswell, egy jogász és lord fia jól megragadta kortársai érzéseit, amikor leírta Londonba való visszaérkezését 1762-ben: "Lázas izgalom fogott el a gondolatra, hogy végre visszatérhetek arra a helyre, amelyet oly őrülten szerettem, ésh már annyi vad tervet dolgoztam ki, hogy hogyan mehetnék vissza oda."60 Mert a leggazdagabb nemesek, bárhol éltek is Európában, könnyen és simán helyezték át székhelyüket vidékről a városba. A városi palota, jóllehet más és más stílusban építették Párizsban, Londonban, Berlinben, Barcelonában, Madridban és Bécsben, hasonló funkciót töltött be, mint a nagy vidéki udvarházak. Szilárd központja volt az arisztokrácia társasági életének, egyszersmind elkápráztató tanúbizonysága a család tekintélyének, gazdagságának. Ilyen körülmények között a feudális társadalmi helyzet zavartalanul fennmaradhatott a városban is. Ezzel szemben a városba költöző kisnemesek ugyanazokkal a kihívásokkal találták szembe magukat, mint amelyeket plebejus szomszédaik számára tartogatott a városi élet. Rájuk is, mint mindenki másra, a névtelenség, a sok-sok kényelmetlenség és a drágaság várt. Csak a nagyok engedhettek meg maguknak saját házat. A többiek Arthur Young: Travels in France during the Years 1787, 1788, and 1789 /Utazások Franciaországban 1787, 1788 és 1789-ben/, Constantia Maxwell (szerk.) (Cambridge, 1950), 5, 115-116; Young benyomásainak statisztikai megerősítését lásd Le Roy Ladurie és mások: Histoire de la France urbaine, 391kk. 57 Deborah Hertz: Jewish High Society in Old Regime Berlin /A zsidó felső tízezer a régi rendszerben, Belinben/ (New Haven és London, 1988), 31-32. 58 Elliott: The Revolt of the Catalans, 69, 6. lábj.; Le Roy Ladurie és mások: Histoire de la France urbaine, 193-198, 483-489, 520-529. 59 Idézi Goldthwaite: Wealth and the Demand for Art in Italy, 177. 60 Frederick Pottle (szerk.): Boswellas London Journal, 1762-1763 /Boswell londoni naplója, 1762-1763/ (New York, 1950), 44. 56
28 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1 Természetük és létszámuk
inkább lakásokban éltek, amit vagy a szezonra, vagy hosszabb távra béreltek. Névtelenné és mellőzötté válva egyszer csak egy rendkívüli versenyhelyzetben találták magukat. A városban ugyanis nem nemesek, hanem kívülállók határozhatták meg valakinek a rangját, társadalmi állását. Ebben a környezetben elmosódtak a társadalmi különbségek elméletileg éles határai. A 18. századi városban a középosztály és a nemesség egyformán öltözködött, egyformák voltak a szokásai és a beszédmódja.
9. 9, A felső középosztály modellválasztéka Az ilyen természetű változások - a nemesség urbanizációja, egyre markánsabban hivatalnokréteggé válása hatására fokozatosan elmosódott a különbség köztük és a társadalom más rétegei között. A 17-18. században egy sor új intézmény és eszme hatott ugyanebbe az irányba. Ezek alternatív modelleket kínáltak a társadalmi felsőbbrendűség elérésére: a tanult, elegáns úriember képét, aki a saját képességeire támaszkodik, és akinek a származása nem függ össze társadalmi helyzetével. Minden jel arra mutatott, hogy az is lehet úriember, aki nem született nemesnek, sőt nemessé sem kellett válnia ahhoz, hogy úriember lehessen. Az 1620-as években a Francia Akadémia indult el ebbe az irányba. Az Akadémia, amely hamarosan az uralkodó hatalom jóváhagyásával dönthetett a francia kultúra és nyelv ügyeiben, minden tehetséges ember számára nyitottnak nyilvánította magát, tekintet nélkül az illető társadalmi helyzetére, az akadémiai tagok pedig nemhogy aggályosan, inkább büszkén hivatkoztak erre a szabályra. Más európai akadémiák is követték a példát; a 17. század a tudományos intézmények alapításának nagy kora, s ezekben az intézményekben már nem a születés, hanem a rátermettség játszotta a főszerepet. Hasonló eszményt honosított meg az irodalmi szalon. Ez volt az értelmiség, a hivatásosok és amatőrök szórakozóhelye, itt vitatták meg az irodalom és az erkölcs kérdéseit is. Az első szalonok Párizsban nyíltak a 17. század közepén, és a 18. század közepére egész Európában követték a példájukat. Tagjaik semmibe vették a társadalmi rangokat, annyira, hogy minden rend képviseltette magát bennük. A 18. század végi Berlinben, amely sznobság tekintetében az első volt az európai fővárosok között, a szalonok látogatóinak mintegy negyven százaléka volt nemes, ami magas részvételt jelent egy ilyen éles kritikai véleménycserének szentelt társadalmi intézményben, amely ráadásul bizonyos fokig a rátermettséget vallotta eszményének. Még ennél is meglepőbb, hogy a berlini szalonok társadalmi elegyében ott voltak a gazdag zsidók is, akiket vonakodva bár, de bebocsátottak az előkelő társaságba - mígnem az újjáéledő antiszemitizmus 1812 után ismét kivetette őket. 61 A korabeli nyelv tükrözte ezt az intézményes elmozdulást. A 17-18. századi francia írók már nemcsak nemességről beszéltek, hanem egyre inkább "a derék ember", a jó ízlés, a jó modor és a műveltség képviselőjének eszméjét tűzték zászlóikra. Ez arra utalt, hogy megszűnt az eddig áthághatatlannak tűnő társadalmi korlát nemes és nem nemes között. Ehelyett a gazdag és pallérozott modorút - nemest vagy nem nemest - különböztették meg a társadalom többi részétől, beleértve a szegény nemeseket is. Az úriember ellentéte mindinkább a faragatlan vidéki uraság lett, akinek fő szórakozását a kutyái és a vadászat, egyedüli szellemi táplálékát pedig a családfa tanulmányozása jelenti. Abban a képben, amely a felső középosztályról kezdett kirajzolódni, egyre fontosabb szerepet játszottak a jellemről alkotott fogalmak: a jellemet nem pusztán az egyéni minőség, hanem az egyéni és a társadalmi normák olyan keveredése határozta meg, amely helyes ismereteket tükrözött a világról, a viselkedésről és az erkölcsről, s ehhez még hozzáadta az egyéniség csillogását. Ezt az ideált akarta kimunkálni magában a tizennyolc éves James Boswell. "Meglepően pozitív irányú változást tapasztalok magamon amióta Londonba jöttem - írja naplójában. - Független ember vagyok. Magamat éppoly jónak tartom, mint bárki mást, és mindenben a saját elveim szerint cselekszem. Azelőtt mások irányítottak. Megfogadtam mindenki tanácsáth De ma már nem beszélek a terveimről, azt teszem, amit a józan eszem diktál, melynél jobb oktatót nem is találhatnék, és elszánt következetességgel haladok az utamon."62 E vélemény szerint az úriember visszautasítja a valódi arisztokrata társadalomban elvárt hódolatot. Jane Austin ugyancsak ezzel a szemléletmóddal jellemzi fő alakjait, ugyanakkor elénk állítja azt a férfit vagy nőt is, akit egyedül csak előkelő születése fémjelez, hogy felmutassa ez utóbbi sekélyességét. Az ő világában a kereskedőkben több jellem és nemesség lehetett, mint egy születése szerint nemesemberben. Mások is érezték ezt. Nagyjából ugyanakkor, amikor Boswell Londonba indult, a nagy angol festő, Joshua Reynolds megfestette az egyik legelőkelőbb angol lady, Richmond hercegné portréját, aki nemcsak születésénél fogva volt főnemes (apja gróf volt), nemcsak házassága révén élvezett magas rangot (férje hercegi rangja a legmagasabb szintet jelentette az angol társadalomban), de gazdag is volt (saját jogán volt örökösnő). A portré,
61 62
Hertz: Jewish High Society, 114. és még más helyeken. Pottle (szerk.) Boswellas London Journal, 82.
29 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1 Természetük és létszámuk
melyet Reynoldsszal festetett magáról, annál tanulságosabb, mert egy egyszerű középosztálybeli háziasszony dísztelen ruhájában ábrázolja, amely semmivel sem jelzi az ő kiválóságát vagy gazdagságát. A festő magányos félrevonultságban, olyan tevékenység közepette láttatja a hercegnét, amelyben figyelmét teljes egészében a házias munka köti le. A hercegné fiatal volt (a portré készülésének idején húszéves körüli), csinos és társaságkedvelő. A társasághoz való egyfajta viszonyulását tükrözi, hogy így óhajtotta láttatni magát Reynolds portréján: rangja és gazdagsága ellenére egyszerű polgárasszonyként. 63 A kontinens művészei és megrendelőik hasonló eszményeket vallottak. 1748-ban a legjelentősebb francia portréfestő, Jean-Marc Nattier magát a királynét festette meg egy kényelmes, de szolid polgári öltözékben, maga mellett nyitott Bibliájával; a királyné kívánsága volt, hogy így fessék le, és a portré nagy sikert aratott, amikor közszemlére tették: a királyné választotta beállítás nem valami hóbortos szeszélyből származott.64 Egy nemzedékkel később egy másik angol másképpen, a saját példájával egészítette ki ugyanezeket az értékeket - óriási hatást gyakorolva ezzel kortársaira. George Bryan "Beau" Brummel az 1790-es években az angol elegancia utolérhetetlen vezére volt. A brit előkelő társaság öltözködés, modor, külső megjelenés dolgában jórészt őutána igazodott, s végül ő lett a legfőbb főrend, a régensherceg bizalmasa. Húsz éven keresztül (amíg 1816-ban el nem menekült Angliából a hitelezői elől) követte lelkesen az angol arisztokratatársaság Brummel útmutatásait, hogy ízlés, modor és ruházkodás tekintetében elnyerje a tetszését. Amikor egy hercegné megsértette, kijelentésével - "ki fogom üldözni őt a társaságból" - a jelenlevők értésére adta, hogy tudja, mekkora hatalma van még a legrangosabb arisztokraták fölött is. És mert maga Brummel nem volt előkelő születésű, ezzel voltaképpen kigúnyolta a születés szerinti megkülönböztetést. Igaz ugyan, hogy nemesek között tanult Etonban, mégis csak egy állami hivatalnok fia volt, sőt még az is lehet, hogy egy inas unokája; maga Brummel inkább dicsekedett vele, mintsem titkolta volna alacsony származását, amikor úgy beszélt apjáról, mint "a legkiválóbb komornyikról, [aki] egész életében megtartotta a helyét". Személyében az angol előkelő társaság egy olyan divatdiktátorra talált, akinek nemcsak hogy plebejus gyökerei voltak, de még hencegett is ezzel.65 Ugyanilyen fontos volt a Brummel diktálta stílus, amelyet sok előkelő születésű kortársa utánozott. Mert az irány, amelyet kijelölt, szinte mindig az egyszerűség felé mutatott. Kigúnyolta a hivalkodó díszítést, és különösképpen is elítélte mindazt, ami egykor éppen hogy az arisztokratikus elegancia jelképe volt - a rizsporos parókát, a szalagokat, a színes és egzotikus ruhaanyagokat, a finom illatszereket. Brummel a világoskék zubbonyok, barnássárga pantallók és fekete csizmák mellett kardoskodott, melyeket a hófehérre mosott ingek és nyakravalók még inkább kiemeltek. Egyébként is tisztaságmániás volt, beleértve a hosszadalmas fogmosásokat. Mert Brummel és követői számára az egyéni elegancia a ruha szabásában és az anyagok minőségében rejlett. Ezek lehettek méregdrágák, de erről csak a jól értesült megfigyelő tudhatott. Egy 20. század eleji író a modern férfidivat atyjaként magasztalta Brummelt, mint akinek újításai egyenes úton vezettek el a 19. századi öltönyhöz, amely végképp szakított minden korábbi, a reneszánsz óta létező divattal. Bizonyos értelemben Reynolds Richmond hercegnéje és Beau Brummel egymással ellentétes módon, mégis egyazon jelenség két oldalát képviselték: az arisztokráciáról kialakult kép 18. századi szétesését, és a rend újfajta nyitottságát az egységesnek tekintett középosztály előtt. A vagyon továbbra is számított, de a születési különbségek kevésbé voltak meghatározók. Richmond hercegné esetében az arisztokratahölgy középosztálybeli háziasszony képében festtette meg magát. Beau Brummel személyében az előkelő társaság egy agresszíven plebejus tagja kapott irányító szerepet a londoni arisztokrácia életében - és vitte el annak divatját olyan irányba, amely aláásta az arisztokrata és a közember látható különbségét. E példák különös élességét az idő és a hely adta, melyben éltek. Angliáé volt Európa leggazdagabb arisztokráciája; még kiélezettebbé tette a helyzetet, hogy Brummel divatdiktátorsága egybeesett Angliának az egyenlőség tanai ellen és az arisztokrácia elkülönülése védelmében a forradalmi Franciaországgal vívott háborúival. Mialatt Anglia a jakobinizmussal vívott keresztes háborút, azalatt odahaza az értékek változása kikezdte az arisztokratáról élő képet. A technika is segítette ezt a folyamatot. A Richmond hercegné- és Beau Brummel-féle emberek részben azért járulhattak hozzá a társadalmi rang látható ismérveinek elhomályosodásához, mert az új anyagok és színek révén csökkent a különbség az arisztokrácia és a köznép ruházkodásában. A technika is szerepet játszott ebben, mivel a 18. századi textilipar tömegméretekben dobta piacra a legdivatosabb anyagokat. A felületes szemlélő egyre kevésbé láthatta, hogy a vasárnapi ünneplőt viselő ember nemes, polgár vagy éppen munkás-e.66
Sir Joshua Reynolds (Párizs, 1985) (Kiállítási katalógus a párizsi Grand Palais-ban és a londoni Royal Academy of Artban), 180-181. Philip Conisbee: Painting in Eighteenth-Century France /18. századi francia festészet/ (Ithaca, 1981), 124. 65 Ellen Moers: The Dandy: From Brummel to Beerbohm /A dandy: Brummeltől Beerbohmig/ (London, 1960), 17-38; idézetek 26, 24. 66 Daniel Roche: The People of Paris: An Essay of Popular Culture in the Eighteenth Century /Párizs népe: A 18. századi népi kultúra vizsgálata/ (Berkeley, 1987), 168-174; Roche: La Culture des apparences: une histoire düvtement, XVIIe-XVIIIe siecle /A megjelenés kultúrája/ (Párizs, 1989), 92-246. főleg 180. és más helyeken. 63 64
30 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1 Természetük és létszámuk
Úgy tűnik, hogy a társadalom csúcsán nemesek és polgárok olyan könnyen cserélhettek helyet, hogy a különbség elmosódott köztük. A társadalmi ranglétra alsóbb fokain, a vidéki kisnemesség között nyersebb viselkedési formák uralkodtak, ami nem meglepő, mert ezeknek az embereknek a nemesi státusukon kívül semmijük sem volt, ami a társadalom többi szereplője fölébe emelhette volna őket. Szegődjünk a német író, Goethe egyik alakja, az ifjú Werther (1774) nyomába (aki bár költött alak, sőt a legismertebb 18. századi regényalak, sok mindent magába sűrít az író saját keserű tapasztalataiból), amikor megjelenik egy apró német fejedelemség nemesi társaságában. Werther, aki polgár, hivatalt vállalni megy a fejedelemségbe, ahol hamarosan az előkelő Ch gróf kitüntető szeretetébe fogadja. "Tegnap nála ebédeltem - írja Werther egy barátjának -, éppen olyan napon, amikor este össze szokott jönni nála az az előkelő férfi- és hölgytársaság; és az se jutott sohse eszembe, hogy mi, szubaltern népség, nem tartozunk belé. hés asztalbontás után fel s alá járunk a nagy teremben, én vele beszélgetek", miközben egyre másra érkeznek a gróf arisztokrata barátai. Hamarosan zavar támad, mert Werther nem illik bele az előkelő társaság e helyi csoportjába. "Nem vettem észre, hogy a terem végében a nők összedugták a fejüket, hogy a sugdolózás átcsapott a férfiakrah míg végül a gróf hozzám lépett és az egyik ablakfülkébe vont. - Ismeri - mondta - a mi furcsa viszonyainkat; a társaságnak, úgy veszem észre, nem tetszik, hogy ön itt van." Nem elég a kiutasítás fájdalma, gyorsan elterjed a városban a történtek híre, úgyhogy bárhová megy, Werthert mindenütt tüntető rokonszenv vagy gúny fogadja - mindkettő elviselhetetlen számára. Még egy ifjú nemeshölgy is, akivel Werther gyengéd románcba kezdett, helyteleníti a társaságban való megjelenését. "Az ember szeretne kést döfni a szívébe" a megaláztatás miatt, írja a barátjának; hamarosan elbocsátását kéri az udvartól, és elhagyja a várost.67 Werther megaláztatásában a 18. század végi előkelő társaság bonyolult egymásrahatásai tükröződnek. Werther barátkozhat egy nagy tekintélyű nemesemberrel, és flörtölhet egy csinos ifjú nemeshölggyel, de nem számíthat a helyi tágabb arisztokratatársaság befogadására, s arra sem számíthat, hogy arisztokrata barátai megvédik a megaláztatástól - hogy lehetséges támogatásukról az élet döntőbb területein, mint amilyen a házasság, már ne is beszéljünk. Mint említettük a 18. század végén Az ifjú Werther szenvedései a legnépszerűbb könyvek közé tartozott; olvasók ezreinek félelmeiben és reményeiben kelthetett óriási visszhangot az a keserűség, amelyet hőse az arisztokratatársaság bánásmódja miatt érzett. A nemesek és a közrendűek között emelkedő korlátok kevésbé voltak láthatók a 18. század második felében, de bizonyos fokig ez még inkább megnehezítette az átlépésüket. A Werther ugyanakkor felfedte a nemesek és nem nemesek közötti kapcsolat 18. századi felfogásának iróniáját is. Mert olyan bestseller volt ez, amely kegyetlennek, üresfejűnek és felfuvalkodottnak ábrázolta, s ezzel kigúnyolta a vidéki nemesség társadalmi nagyravágyását. A kor más sikerkönyvei ugyanezt a véleményt tükrözték. A francia filozófus, Voltaire regénye, a Candide, annak az európai vidéki nemességnek a nyomorúságos körülményein és határtalan büszkeségén gúnyolódott, amelynek annyi fogalma sem volt a világról, hogy aprócska otthonait hatalmas palotáknak vélte. Ugyanezekben az években szatirikus röpiratok jelentek meg széles körben, amelyek az udvari nemességet gyenge és romlott szexuális ragadozóknak ábrázolták, akikben legföljebb csak elfajulást eredményezett a biológiai származás tisztasága. A népszerű párizsi színdarabok bemutatták, hogyan csábítanak el erkölcstelen nemesek ártatlan középosztálybeli leányokat; az is igaz persze, hogy a színdarabírók nem egyedül a nemességet tűzték tollhegyre. 68 Az ilyen nézetek természetesen nem feltétlenül vezettek tettekhez. A 18. században élt férfiak és nők úgy tudták hallgatni a nemesek kigúnyolását, hogy nem veszítették el a társadalmi rendjükbe vetett hitüket, és a legkevésbé sem mondtak le saját kiváltságaikról. Utolsó éveiben Voltaire maga is boldogan lubickolt a vidéki nemesúr szerepében. Pályája során felhalmozott vagyonából birtokot vásárolt Kelet-Franciaországban, és rendre figyelmeztette vendégeit, hogy ne hangoztassanak felforgató eszméket a szolgái előtt; nem szeretné ugyanis, magyarázta nekik, ha az ágyában fekve gyilkolnák meg. A 18. század, akárcsak a mi korunk, egymásnak ellentmondó társadalmi ideológiák közepette is zavartalanul élt. Ezzel együtt nem szabad lebecsülni a nemességet ekkor ért kritika erejét és bomlasztó hatását. A 18. század végi Európában senki sem vehette túlságosan komolyan az arisztokrácia felsőbbrendűségéről szóló hangzatos kijelentéseket. A nemesség még komoly tényező volt, de már nem a legfontosabb vízválasztó az európai társadalomban. E változásokkal szemben keveset tehettek a nemesség számára előnyöket kínáló hivatalos rendelkezések. Legjobb esetben jelképes vigaszt nyújtottak a kisnemeseknek, akik úgy érezték, megfosztották őket egy fejlődő társadalom új anyagi és hatalomgyakorlási lehetőségétől. Legalábbis kizárólagos jogot szerettek volna olyan Johann Wolfgang von Goethe: Werther szerelme és halála. Szabó Lőrinc ford. (Az Est-lapok kiadása, Filléres Klasszikus Regények, Budapest, é.n.), 158, 159-160, 162. 68 Robert M. Isherwood: Farce and Fantasy: Popular Entertainment in Eighteenth-Century Paris /Bohózat és groteszk: Népszerű szórakoztatás a 18. századi Párizsban/ (New York, 1986), 73-76, 106-109, 173-178; Sarah Maza: Private Lives and Public Affairs: The Causes Célebres of Prerevolutionary France /Magánéletek és közügyek: Híres esetek a forradalom előtti Franciaországban/ (Berkeley, 1993); lásd még a 4. fejezetben. 67
31 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1 Természetük és létszámuk
intézményekbe való bejutáshoz, mint a katonai iskolák és a felsőbb papság. De a társadalom csúcsán már nem sok értelmük volt az ilyen követeléseknek, mivel a kortársak kevés különbséget láthattak a nemesember és a gazdag bankár élete között - láthatták viszont, milyen könnyen vegyülnek össze a szalonokban és más összejöveteleken, ahonnan a szegény nemesség gyakorlatilag ki volt rekesztve. A nemesség - ahogy ez a fejezet megpróbálta bemutatni - az európai történelem során sohasem volt társadalmilag egységes, stabil csoport. Való igaz, a társadalmi elméletek gyártói a 11. századtól kezdve próbálták biológiailag és gyakorlatilag meghatározni a nemesség fogalmát. Az ő felfogásukban konkrét társadalmi feladatok jelölhetők ki számukra - a katonai védelem és a kormányzás -, de felfoghatók sajátos fajcsoportként, Európa korai hódítóinak leszármazottaiként is, már ezért is megkülönböztetett társadalmi rangot érdemelnek. Örökbe kapták az uralkodói szerephez szükséges személyes képességeket - a bátorságot, a parancsolni tudást - és anyagi lehetőségeket. De már a középkorban is nehéz volt ezen igények jogosságát fenntartani, hiszen a kortársak jól látták a nemesség alkalmatlanságát. Az átlageurópai tudott új nemesek megjelenéséről és régiek eltűnéséről; e mozgás különösen szembetűnővé vált a 14-15. században. Ami a sajátos társadalmi funkciójukra vonatkozó jogukat illette, abban már többen hittek, mivel sok nemes valóban katonáskodott. Azonban itt is megvolt a bizonytalanság lehetősége: a késő középkor emberei jogos kételyeket tápláltak a nemesség katonai teljesítményei iránt. Tudták, hogy inkább a saját érdekükért, mint mások megvédése céljából harcolnak, és őket okolták a katonai kudarcokért.69 Ebből kiindulva állítható, hogy a nemesség helyzete két alapvető, látszólag ellentmondásos módon változott a kora újkor végéig. Egyrészt a nemesi státus meghatározása sokkal bonyolultabbá, elérése pedig sokkal nehezebbé vált. Mindkét félnek: a kormányoknak és magának a nemességnek is része volt ebben a folyamatban. Egyre idegesebben figyelték az újak beáramlását a nemességbe, és a késő középkort jellemző mozgékonyság is jócskán lelassult. Részint ennek következtében a nemesség száma csökkent, míg a címek hangzatosabbak lettek, és a számuk is nőtt. Ilyen értelemben a nemesség jobban elhatárolódott a társadalom többi részétől. A természete viszont - amely már a középkor végén bizonytalan volt - ugyanezekben a századokban egyre kevésbé körülírhatóvá, egyre cseppfolyósabbá vált. Kiváltságai, amelyek más társadalmi csoportoktól elkülönítették őket, adómentesség szempontjából drámaian, karrier és politikai jogok tekintetében egyenetlenebbül fogyatkozásnak indultak. Egy új hivatalnoki és városi nemesség 16. századi kialakulása kihúzta a szőnyeget a rend szerepértelmezése alól: olyan nemességet léptetett föl Európa színpadára, amelyik nem katonáskodott, városiasodása pedig kétségeket támasztott az iránt, hogy jogosan hangoztatja-e különleges kapcsolatát a vidéki élettel. Valamivel később gyengülni kezdtek, majd szétszakadtak a nemességen belüli kötelékek. A kezdettől fogva meglévő óriási egyenlőtlenségek mindig is elválasztották egymástól a gazdag nemeseket a szegényektől, de a 15. században életük és értékeik közösek voltak. A szegények a nagyok szolgálata révén bejutottak a nemesség soraiba; a nagyoknak minden körülmények között szükségük volt a kisebbek segítségére. Körülbelül 1600 után - a jelek szerint Angliában és Spanyolországban előbb, Franciaországban később - a kölcsönös szolgálatnak és közös életmódnak ez az értelmezése egyszer csak tarthatatlanná vált. Ez a gazdag és szegény nemesek közötti megváltozott kapcsolat messzemenő ideológiai következményekkel járt. A valaha élvezett társadalmi feladatok elvesztésével a szegény nemesek létezése megcsúfolta azt a képet, amely szerint a társadalmi rend úgy működik, ahogy annak működnie kell: benne a legmagasabb társadalmi állásúak a rangjuknak kijáró anyagi javakat élvezik. A szegény nemes léte az alkalmatlanságnak, a leszakadásnak, a társadalmi modellek hézagosságának volt a jele. Puszta létezése nyugtalanítóan hatott a többi nemesre és a kívülállókra egyaránt. Innen a szenvedély, amellyel a kortársak a szegény nemesség felkarolását sürgették, és innen a létezése képtelenségének széles körű tudatosodása a korszak végén. A kora újkort a változás két széles sávban zajló folyamata jellemezte: egyrészt a nemesség megerősödése és számbeli fogyatkozása, másrészt a növekvő elbizonytalanodás abban a kérdésben, hogy mi is pontosan a nemesség, és hol húzódnak a rend határai. A két folyamat lényeges vonatkozásokban valódi ellentmondásban volt egymással. Egyes 18. századi kormányok például kiterjesztették a nemesi kiváltságokat a hivatali előmenetel területére - épp azokban az években, amikor korlátozni akarták a nemesség adómentességeit. Ezek valódi ellentmondások voltak: nagyon kellemetlen pillanatokat szereztek azoknak, akiket személyükben érintett, ahogy Werther példája is mutatta. Ugyanakkor a mélyben voltak közöttük kapcsolódási pontok is. Mindkét folyamatban egyre erőteljesebben tükröződött az, hogy a nemesség uralkodó elit, amely alkalmas arra a sokféle formát öltő kormányzásra, amely Európa egyre bonyolultabbá váló társadalmi életét jellemezte. Ebből 69
69 Lásd pl. Caron: Noblesse et pouvoir royal, 112.
32 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1 Természetük és létszámuk
következően a rendnek meg kellett válnia legszegényebb, legfalusiasabb és a legnagyobb tömeget képviselő tagjaitól: akármennyire alkalmasak lehettek is a nemesség katonai feladatainak ellátására, nem élvezhették azt a tiszteletet, amelyet a rend egyéb hatalmi formációi immár megköveteltek maguknak. A 18. századi nemesség kevesebb tagot számlált, mint középkori elődje, nagyobb rész jutott neki kultúrából és élettapasztalatból, ugyanakkor többféle feladatot látott el. Mint ilyen, beleegyezését adhatta egy új társadalmi eszményre, amely egyre inkább eluralkodott a 18. századi Európában: az úriemberség eszményére. Olyan társadalmi eszmény volt ez, amely elválasztotta a társadalom vezetését a származástól és az örökléstől. Olykor tompítottabb formákban, máskor erőteljesebben utalt rá, hogy a nemességet jelentéktelennek, ezzel szemben a képességet, az érzéket és a törekvést magasabb értékűnek tartja. Sok 18. századi nemest ezek az új értékek inkább bátorítottak, semmint nyugtalanítottak, mert tovább erősítették nemesi pozíciójukból fakadó elittudatukat.
33 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
3. fejezet - 2 Vagyon, kiváltság és a változással való szembesülés Milyen gazdagok voltak a nemesek? Mesés nemesi vagyonra bőven akadt példa egész Európában a 16. és 18. század között. Svédországban ott volt Magnus Gabriel de la Gardie (1622-1686), akinek számos kastélya közül a legnagyobb 248 szobás volt, a jövedelme pedig egyes jó években a svéd államénak egyötödével ért fel. 1 A 16. század vége felé volt olyan előkelő spanyol nemes, mint például a spanyol armada parancsnoka, Medina Sidonia herceg, aki 90000 vazallusától húzott jövedelmet - ez is a főnemesség óriási gazdasági hatalmát példázza.2 Franciaországban ugyanez volt a helyzet. A 17. század elején élt Lesdiguieres hercegnek 49 szobás palotája volt Párizsban, és hatalmas vidéki háza Dauphinéban; Turenne vikomt négyezer négyzetkilométert kitevő kilencven falu és néhány kisváros felett gyakorolt jogokat. Ilyen vagyonok birtokában a gazdag arisztokraták uralkodtak a társadalom többi része fölött. Egy 17. századi francia hercegnek százszor akkora jövedelme lehetett, mint egy gazdag párizsi polgárnak, és ötszázszor akkora, mint egy jómódú kézművesnek.3 És akkor még nem is a leggazdagabb volt. Ez a státus a politikai hatalomhoz legközelebb állóknak, azoknak járt, akik személyes varázsuk vagy politikai éleselméjűségük révén szerezték meg a király kegyence státusát. Erre sok példa volt a 17. század elején, és az ilyen emberek óriási vagyonokra tettek szert. Richelieu bíboros, a francia király főtanácsadója szerény jövedelmű vidéki nemesként kezdte pályáját. Amikor 1641-ben meghalt, legalább húszmillió livre-re tehető vagyont hagyott hátra, ebből négymilliót készpénzben - ez a pénz négyezer köznemes évi jövedelmének felelt meg.4 Ezek a példák a kora újkori szociológia alapvető tényeit fejezik ki. A nemesek a legtöbb korabeli társadalomban legalább annyira a vagyonuk, mint a társadalmi megbecsültségük révén uralkodtak. Európa legtöbb részén vitathatatlanul ők voltak a leggazdagabb emberek, és az egyéb körülmények tovább növelték felsőbbrendűségüket. Elvárták tőlük, hogy pazarló módon bánjanak a pénzükkel, hogy mindenki láthassa és elismerhesse gazdasági fölényüket; ha pedig vidéken éltek, toronymagasan a körülöttük élők fölébe emelkedtek. Pont-Saint-Pierre bárója vagyonos, de korántsem dúsgazdag északfrancia nemesember volt. Ennek ellenére a 17. és 18. századi jövedelme egymagában meghaladta a három legnagyobb falujában élő földtulajdonosok együttes jövedelmét - pedig három kisebb nemes is volt köztük.5 Egyedül Európa néhány szögletében - Hollandiában, pár német és itáliai városban - közelítette meg a kereskedőpolgárság vagyona ezeket a szinteket. 6 Tény, hogy a kereskedők és bankárok rendszerint inkább be akartak kerülni a nemességbe, mint kilépni közülük. Mihelyt a vagyonuk megengedte, földbirtokokat vásároltak, és megszerezték nemességük hivatalos elismerését. Európa túlnyomó részén a gazdasági elsőbbségben a nemességnek csak egy vetélytársa volt: a magas rangú hivatalnokréteg; és, mint láttuk, a tisztviselőelit mindenhol maga is nemességre törekedett. Lehet, hogy a kora újkorban az arisztokrácia gazdasági elsőbbségének mértéke ingadozott, de maga a tény a 18. században is éppoly nyilvánvaló volt, mint annak idején, a 16. században. E korlátozott értelemben a polgárság "felkelése" nem 1789-re tehető. A nemesség gazdasági helyzetének egyéb elemei összetettebbek, és több véleményeltérésre adtak okot a történészek között. Világos, hogy a nemesség egésze a kora újkorban mindvégig megmaradt gazdagnak, de az már kevésbé ismert, hogy a nemességen belül a különböző csoportoknak hogy ment a soruk. A legvagyonosabbak használták-e ki a legjobban a korszak gazdasági lehetőségeit vagy a némileg alattuk állók, azok kerültek-e a legelőnyösebb helyzetbe, akik körültekintőbben vezették birtokaik ügyeit? Az ilyesfajta kérdések magától értetődő természetességgel vezetnek el az azt firtató kérdésekhez, hogy vajon a nemesek mennyire értettek a pénzhez. Mennyi előrelátással gazdálkodtak a vagyonukkal, és mennyire reagáltak jól a gazdaság változásaira? Egyszóval milyen fokon érintették a nemességet a kora újkori változások? Végső soron a nemesség gazdasági szerepléseit vizsgálva arra az átfogó problémára kell összpontosítani, hogy ez a csoport mennyire tudott alkalmazkodni egy modernizálódó világhoz. A történészek egykor magától Bernt Olsen: "Das Verhaltnis des Adels an den anderen Standen in der Literatur der Schwedischen Grossmachtzeit" in Dieter Lohmeier (szerk.): Arte et Marte: Studien zur Adelskultur des Barockzeitalters in Schweden, Danemark, und Schleswig-Holstein /Művészet és háború: A barokk kori nemesi kultúra Svédországban, Dániában és Schleswig-Holsteinben/ (Neuminster, 1978), 221. 2 J. H. Elliott: The Count-Duke of Olivaresa: The Statesman in an Age of Decline /Olivares gróf és herceg: Az államférfi egy hanyatló korban/ (New Haven, 1986), 8. 3 Jean-Pierre Labatut: Les Ducs et pairs de France au XVIIe siecle (Párizs, 1972), 302, 288. 4 Joseph Bergin: Cardinal Richelieu: Power and the Pursuit of Wealth /Richelieu bíboros: A hatalom és a meggazdagodás vágya/ (New Haven, 1985), 40, 248. 5 Jonathan Dewald: Pont-St-Pierre (Berkeley, 1987), 159-160. 6 Az itáliai városi elit kivételes gazdagságával kapcsolatban lásd Richard Goldthwaite: Wealth and the Demand for Art in Italy, 1300-1600 (Baltimore, 1993), 59-60. 1
34 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2 Vagyon, kiváltság és a változással való szembesülés értetődőnek tartották, hogy az alkalmazkodás nehézségekbe ütközött, mivel összeegyeztethetetlennek vélték a hadviseléshez és a vidéki hagyományokhoz való nemesi viszonyulást a modern kapitalizmus által megkövetelt gazdasági mozgékonysággal. De jött egy kutatói nemzedék, amely szakított ezekkel a feltevésekkel. Kiderült, hogy a nemesek szívósan és hatékonyan szereztek érvényt gazdasági érdekeiknek. Ez az elemi felfedezés azonban továbbra is nyitva hagyott fontos kérdéseket. Tisztáznunk kell, milyen gazdasági változásokkal és kihívásokkal találták szembe magukat a nemesek, és fel kell tárnunk, milyen erők és gyengeségek késztették őket a küzdelem vállalására. Ez a fejezet azt állítja, hogy a nemesség nagyszabású változásokkal szembesült, és hogy a 18. század közepére megtalálta a helyét egy új gazdasági világrendben. Sőt, hogy a nemesek (és ezt is megkíséreljük itt bemutatni) nagyrészt sikeresen alkalmazkodtak e változásokhoz.
1. 1, Vagyoni rangsorok Igaz ugyan, hogy a nemesek gazdasági fölénye egyetemes volt, de nem mindenütt egyformán áttekinthető. Nyugat-Európában, Angliában sokkal nagyobb számban voltak arisztokrata vagyonok, mint bármely más országban. Már a kora 16. században mintegy hatmilliónyi lakos közül körülbelül hatvan főrend és ugyanennyi előkelő származású nemes volt, s jóformán mindegyikük igen komoly vagyonnal rendelkezett; egy évszázaddal később számuk megkétszereződött.7 A kétszer akkora népességű Spanyolországban a 16. század elején mindössze hetvenhét címet viselő nemes élt; 1630-ra csak kétszer annyian, százötvenöten voltak, és közülük is sokan súlyosan eladósodtak.8 Franciaország népessége még nagyobb, három-négyszerese volt az angliainak, de a főnemesek mégis kevesebben voltak. A 17. század elején csak negyvenhatan viselték a "herceg és főrend" címet, és legföljebb még kétszázan dicsekedhettek az angol főnemesi címhez fogható ranggal. 9 Anglia társadalmi szerkezete tehát egyedülállóan arisztokrata színezetű volt. Dúsgazdag nemesi rétegéhez fogható sehol másutt nem létezett, amely ráadásul a népesség sokkal nagyobb százalékát tette ki, mint Európa bármely más részén. Az angol főnemesség az ország mintegy egynegyedét birtokolta; ehhez hasonló arányokat csak KözépEurópában lehetett találni. Franciaországban a földterületnek mindössze egynegyede volt az egész nemesség tulajdonában, és ebből a főnemesség csak egy kis részt mondhatott a magáénak. Nyugat-Németországban a nemesség még kevesebb földdel, a felszántható terület tíz százalékával, továbbá az erdők tizenöt százalékával rendelkezett. Luxemburgban hasonlók voltak az arányok.10 A kevés számú nemes hatalmas és szembeszökő vagyona nem jelentette azt, hogy minden vagy a legtöbb nemes gazdag volt. A legtöbben valójában csak közepes vagyonnal rendelkeztek, és sokan szegények voltak. A 3. táblázat néhány példát kínál az európai vagyoni rangsorokra, és megmutatja, milyen nagyok lehettek a távolságok e rangsorokon belül. A jövedelmek százas nagyságrendben különbözhettek; a 18. századi Luxemburgban a nemesek egynegyedének száz forint alatt volt a jövedelme, míg néhányan évente tízezer vagy még több forintot söpörhettek be. A nemesi szegénység általános volt, de szélesebb réteget foglalt magában a közepes ranggal rendelkező nemesség. Olyan családok tartoztak ide, amelyek jól éltek, de kirívó fényűzést nem engedhettek meg maguknak. A vagyoni piramis e körvonalai a kora újkor végére láthatóan megváltoztak; aligha történhetett ez másként ama óriási gazdasági változások közepette, melyeket Európa egésze élt át az új földrészek és új ipari eljárások felfedezése éveiben, amikor az országok népessége nőtt és apadt. E messzeható változások egyenetlenül és bonyolult módon hatottak a nemességre, hosszú távon azonban a változás értelme világos volt. A legtöbb helyen a középnemesség a legrangosabb nemesek rovására igyekezett gyarapítani a nemzeti vagyonból rá jutó részt. Angliában a köznemesség felemelkedésének nevezték a folyamatot, de valami hasonló (és kevésbé könnyen kifejezhető) történt másutt is. Az angol példa a legérthetőbb: a 16. és 17. században - hangzik az egyik szaktekintély megállapítása - a köznemesség egynegyedről egykettedre növelve megkétszerezte az angol földbirtokokból való részesedését, míg a főrendű arisztokrácia csak kismértékben növelte azt. 11 Hasonló tendenciára utaló jelek mutatkoznak Franciaországban, Észak-Spanyolországban12 és a Habsburgok középeurópai országaiban, jóllehet ott sokkal bonyolultabbak voltak a társadalmi viszonyok. A 16. század közepi Csehországban a legvagyonosabbak kategóriájába tartozó nemesek (akiknek kilencszáznál több jobbágyuk volt) a parasztok 41 százaléka felett rendelkeztek; egy évszázaddal később ez a részesedésük az egész tömeg Lásd az 1. fejezetet. J. H. Elliott: Imperial Spain, 1469-1716 (New York, 1967), 310. 9 Labatut: Les Ducs et pairs, 69. 10 Gregory Pedlow: The Survival of the Hessian Nobility, 1770-1870 (Princeton, 1988), 9; G. E. Mingay: English Landed Society in the Eighteenth Century (London, 1963), 19-22; Calixte Hudemann-Simon: La Noblesse luxembourgeoise au XVIIIe siecle (Párizs-Luxemburg, 1985), 313. Az efféle számítások nyilvánvalóan sok találgatást is tartalmaznak. 11 G. E. Mingay: The Gentry: The Rise and Fall of a Ruling Class /A köznemesség: Egy uralkodó osztály fölemelkedése és bukása/ (LondonNew York, 1976), 48. 12 Dewald: Pont-St-Pierre, 233-238; Ramon Villares: La propriedad de la tierra en Galicia, 1500-1936 /Földbirtoklás Galíciában, 15001936/ (Madrid, 1982), 76-80. 7 8
35 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2 Vagyon, kiváltság és a változással való szembesülés egynegyedére esett vissza. A 16. század végén az alsó-ausztriai főrendek tizennyolc százalékának volt legalább ötszáz jobbágya - 1620-ra azonban e nagyon gazdag főurak száma a teljes létszámnak már csak a tíz százalékát tette ki.13 3. táblázat A nemesi vagyonok rangsora 1. Anglia, 1760 körül: 480 család, 2000-4000 font jövedelem 640 család, 1000 font jövedelem 2400 család, 600-800 font jövedelem 14 400 család, 200-400 font jövedelem 2. Luxemburg, 1766 körül (csak földbirtokból származó jövedelmek): 2 család (0,5%), 10 000 forint feletti jövedelem 7 család (1,8%), 5000-10 000 forint jövedelem 23 család (5,9%), 2000-5000 forint jövedelem 39 család (10%), 1000-2000 forint jövedelem 72 család (18,6%), 500-1000 forint jövedelem 141 család (36,4%) 100-500 forint jövedelem 103 család (26,6%), 100 forint alatti jövedelem 3. Észak-Franciaország, 1703 körül (Rouen választótartomány, csak vidéki nemesség) 2 százalék, 15 000 livre feletti jövedelem 47 százalék, 1000-15 000 livre jövedelem 41 százalék, 1000 livre alatti jövedelem Megjegyzés: ebben a korszakban egy úgynevezett "Franciaország hercege és főrendje", beleértve a királyi család tagjait és a király kegyenceit is, 50000 és 150000 livre közötti jövedelmet húzott. 4. Szavoja, 1700 körül 21 százalék: 2000 libra fölötti birtokjövedelem 34 százalék: 500-2000 libra birtokjövedelem 45 százalék: 500 libra alatti birtokjövedelem 5. Csehország, 1656 körül 1,0 százaléknyi nemesé az alattvalók 25,2 százaléka és több mint 16 200 groschent kitevő jövedelem 1,5 százaléké 14,5 százalék, 9000-16 200 groschen Thomas Winkelbauer: "Krise der Aristokratie? Zum Strukturwandel des Adels in den böhmischen und niederösterreichischen Landern im 16. und 17. Jahrhundert," Mitteilungen des Instituts für Oesterreichische Geschichtsforschung, C, 1-4 (1992), 337-340; vö. R. J. W. Evans: The Making of the Habsburg Monarchy, 1550-1700 (Oxford, 1979), 92kk., amely egy más értelmezésben az e korszakban egyesek rendelkezésére álló nagybirtokok előnyeit hangsúlyozza. A kisnemesi birtokok érthetően kárt szenvedtek ezekben az években, miközben néhány nagy vagyon keletkezett, de a statisztikák szerint Közép-Európában, mint másutt is, a szerencse a középnemességnek kedvezett ezekben az években. 13
36 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2 Vagyon, kiváltság és a változással való szembesülés 11,1 százaléké 36,2 százalék, 1800-9000 groschen 86,7 százaléké az alattvalók 24,1 százaléka, legföljebb 1800 groschent kitevő birtokjövedelem Források: G. E. Mingay: English Landed Society in the Eighteenth Century (London, 1963), 22-23; Calixte Hudemann-Simon: La Noblesse luxembourgeoise au XVIIIe siecle (Párizs-Luxemburg, 1985), 342; Jonathan Dewald: Pont-St-Pierre, 1398-1789: Lordship, Community, and Capitalism in Early Modern France (Berkeley, 1987), 115; Jean-Pierre Labatut: Les Ducs et pairs de France au XVIIe siecle (Párizs, 1972), 262-270; Jean Nicolas: La Savoie au XVIIIe siecle: noblesse et bourgeoisie (Párizs, 1978), I. 277; Thomas Winkelbauer: "Krise der Aristokratie? Zum Strukturwandel des Adels in den böhmischen und niederösterreichischen Landern im 16. und 17. Jahrhundert," Mitteilungen des Instituts für Oesterreichische Geschichtsforschung, C, 1-4 (1992), 338. Ez részint azok miatt az előnyök miatt történt, melyeket ezek a középbirtokosok élveztek a gyors gazdasági változás korszakaiban. Gondosabban tudták igazgatni birtokaikat, mint sok nagybirtokos, akinek jóval nagyobb birtokokat kellett irányítani, és akiknek figyelmét szüntelenül lekötötték más gondok. A középnemesség rendszerint hamarabb ragadott meg új lehetőségeket, és kevésbé volt rákényszerítve a pénzköltésre: egy előkelő nemestől a kortársak elvárták, hogy fényűzően költekezzen, bármennyi kárát szenvedte is esetleg mint földbirtokos. De politikai okok épp akkora súllyal estek latba, mint a gazdaságiak. A kormányzó hatalom mindenütt gyanakvással figyelte a legelőkelőbb főnemeseket, akik megkérdőjelezhették a király politikáját, sőt magáért a trónért is versenybe szállhattak. A nagy családok tehát szüntelen megfigyelés alatt tudhatták magukat, javaik pedig szabályosan ismétlődő támadásoknak voltak kitéve. A köznemesség felemelkedése összefüggésben volt a kora újkori nemesi gazdaságok második nagy változáshullámával, a közvetlen állami szolgálatban állók vagyonosodásával is. E köztisztviselők, akiknek a száma, mint láttuk, egyre nőtt, valamint az udvaroncok az újkor kezdetén szintén emelkedő társadalmi csoportot alkottak. Ők, az uralkodó környezetében élő férfiak és nők, adományokat kaptak, amiért szórakoztatták és politikai tanácsokkal látták el az uralkodót. Ezek voltak tehát azok a társadalmi csoportok, amelyeknek különböző okokból kedveztek a kora újkor gazdasági változásai.
2. 2, Földbirtok és földesúri hatalom A nemesség többségének a 18. századig a földbirtok jelentette a fő jövedelmi forrást. A földnek jelképes, ugyanakkor gyakorlati szerepe volt. Hozzátartozott a nemesség önmagáról alkotott eszményéhez, és központi jelentőséggel bírt az önmagáról mások számára nyújtani kívánt kép szempontjából is. Mint konzervatív írók hangsúlyozták, a föld azt a megbízhatóságot jelentette, amely a vagyon minden más formájából hiányzott. Összekapcsolni látszott a nemesembert nemzete múltjával, és megadta neki a családfához fogható biztos azonosságtudatot. Megbízhatósága folytán olyan erényeket foglalt magába, amelyek ellentétben álltak a város és a királyi udvar versengéssel áthatott, lármás világával. Vidéken, barátaik, családjuk és hű parasztjaik körében hangoztatták előszeretettel a nemesek - egyszerű, nyugodt, tisztességes életet élhettek. Ez tükröződött az angol nemesek híres portrésorozatain, amelyek falusi javaiktól körülvéve ábrázolták őket. E festmények ideológiai érvként is szolgáltak: lám, a nemesek szerves kapcsolatban vannak a falusi élettel és annak jámbor erkölcseivel. A költészet hasonló érveket hangoztatott. A 17. századi Hollandiában és Angliában költők egész nemzedéke dicsőítette a város zaklatottságától távol viruló erényes élet, rend és szellemi tevékenység fellegváraként az arisztokrata udvarházat.14 A 15. században a legtöbb nemesi földbirtok a középkorból származó komplex örökség volt. Ezek a tulajdonok ritkán jelentek meg a puszta földbirtok formájában; sokkal inkább egymástól elütő tulajdonjogok, jövedelmek és jogkörök összességét foglalta egy csoportba, amelyet a történészek három alapvető alkotóelemre szoktak egyszerűsíteni. A földbirtok jellegzetes része volt az uradalom, azaz a tulajdonos közvetlen irányítása alá tartozó terület, amelyet saját kedve szerint használhatott. A földterületek egy második csoportja felett a birtok tulajdonosának csak közvetlen befolyása volt, mert (legalábbis a korabeli jogászok így tálalták a dolgot) ezt a földet kiadták állandóra lekötött bérletbe parasztbérlőknek. A földművesek jogai helyenként különbözőek voltak, de normális esetben a paraszt mindaddig, amíg fizette a bérletet urának, eladhatta, örököseire hagyhatta, és szinte minden szempontból úgy kezelhette ezt a földet, mint teljes jogú tulajdonát. Végül a birtok a saját határain belül politikai hatalommal és gazdasági monopóliumokkal bírt. A tulajdonosnak joga volt törvénykezni Thomas Winkelbauer: "Krise der Aristokratie? Zum Strukturwandel des Adels in den böhmischen und niederösterreichischen Landern im 16. und 17. Jahrhundert," Mitteilungen des Instituts für Oesterreichische Geschichtsforschung, C, 1-4 (1992), 337-340; vö. R. J. W. Evans: The Making of the Habsburg Monarchy, 1550-1700 (Oxford, 1979), 92kk., amely egy más értelmezésben az e korszakban egyesek rendelkezésére álló nagybirtokok előnyeit hangsúlyozza. A kisnemesi birtokok érthetően kárt szenvedtek ezekben az években, miközben néhány nagy vagyon keletkezett, de a statisztikák szerint Közép-Európában, mint másutt is, a szerencse a középnemességnek kedvezett ezekben az években. 14
37 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2 Vagyon, kiváltság és a változással való szembesülés a birtokán élők peres ügyeiben, vagy bizonyos kategóriákba sorolható ügyekben; egyes esetekben ez a törvénykezési hatalom a főbenjáró bűnökre is kiterjedt, s a földbirtokos fölállíthatott egy akasztófát a birtokán, hogy ezzel is félelmetes hatalmára emlékeztessen mindenkit. A földtulajdonosnak joga volt továbbá viselkedési rendszabályok életbeléptetéséhez, például nyilvános ivászat és egyéb kihágások miatt megbírságolhatta a szabálysértőket. Kizárólagos joga lehetett saját malmok működtetésére is, és megkövetelhette, hogy mindazok, akik a birtokán élnek, ezekben őröltessék a lisztjüket. Jellemző módon mindezen - igazságszolgáltatási, rendfenntartói és kizárólagos jogosítványokhoz való - jogok kiterjedtek mindazokra, akik a birtok állandó haszonbérleti jogával rendelkeztek. E rendelkezések értelmében a birtok tulajdonosa egyszerre több és kevesebb is volt egy modern földbirtokosnál. Kevesebb volt, mert nem tarthatta teljes mértékben ellenőrzése alatt mindazokat a földterületeket, amelyeket a sajátjának mondott. A bérleti díjak beszedésén túl nem sok keresnivalója volt azokon a földeken, amelyeken parasztbérlők gazdálkodtak örökbérlet fejében; a haszonbérlők azt csináltak ezekkel a birtokokkal, amit csak akartak, akár el is adhatták, vagy ráhagyhatták örököseikre. Más értelemben azonban a földbirtok tulajdonosa a hatalom megszemélyesítőjeként nagyon is tisztában volt azzal, hogy mit jelentenek az ő birtokosi jogai. Nem egyszerű földesúr volt, hanem a helyi politikai és törvénykező hatalom vezéralakja, aki monopolizálta a környező gazdaságok számára létfontosságú tevékenységeket; mindenkinek az ő malmait és egyéb erőforrásait kellett használnia. Ebben az értelemben nevezik a történészek a nemesi jogok és földek összességét uradalomnak, tulajdonosát pedig inkább úrnak, mint pusztán csak földbirtokosnak; magát a tulajdonlás rendszerét feudálisnak nevezik, mivel különbözik a modern társadalmak birtoklási rendszerétől. Ez a tulajdonforma ugyanis bonyolult módon fűzte össze a helyi politikai hatalmakat a modern felfogás szerinti tulajdonnal. A 15. században élt emberek nem feltétlenül ismerték fel a különbséget politika és nagybirtok között. A tulajdonosok szemében a birtokból származó, a bűnözők és a helyi rendbontók feletti bíráskodáshoz való jog éppúgy jövedelemforrás volt, mint az összes többi. Mindenki, aki megjelent a földesúri bíróságon, fizetett ezért a kiváltságért, s a tulajdonos a tőlük befolyt összeget ugyanúgy vételezte be, mint a lábasjószágból és a szántóföldekből származó jövedelmeket. Az uraság gazdasági súlya egyszersmind közvetett politikai hatalmat is biztosított számára. Begyűjtötte a környező falvak lakóitól a járandóságát, és hogy jogait érvényesíthesse, rendszerint szüksége volt szolgákra és segítőkre. Mivel ezek jó állásoknak számítottak, a tulajdonos rajtuk keresztül laza befolyást gyakorolhatott mindazokra, akik a környezetében éltek. Biztosra vehette, hogy minden követelését komolyan veszik, és hogy vezető szerepe a helyi ügyekben elvitathatatlan. Ilyen uradalmakat lehetett találni Európa-szerte a 15. században. A falu mellett ezek képezték azokat az alapvető helyi egységeket, amelyekből az európai társadalom felépült. Mégis ritkán voltak olyan összefüggők vagy olyan könnyen definiálhatók, mint a falu, és ritkán nyújtottak olyan szilárd kereteket a helyi élet számára. Voltak hatalmas és mindössze néhány porta fölött jogot gyakorló apró uradalmak is. Némelyek egész falvakra kiterjedtek, de sokkal több volt olyan, amelyikhez csak falurészek tartoztak; így fordulhatott elő, hogy egyes falusiak két uradalom alá tartoztak attól függően, hogy hol volt öröklött földjük vagy házuk. Még az egy és ugyanazon uradalomhoz tartozó bérlői kötelezettségek is széles skálán mozoghattak, a különböző uradalmak között pedig óriásiak lehettek a különbségek. A földesúri jövedelmek állhattak csupán készpénzfizetésből, ezek azonban a 16. századra már rendszerint veszítettek súlyukból. Voltak olyan bérlők, akik meghatározott terménymennyiséget szolgáltattak be fizetségképpen, és lehettek olyanok is, akiknek a mindenkori termés meghatározott hányadát kellett odaadniuk; ilyen körülmények között a teher valóban súlyos lehetett. Egyes régiókban a bérlők a földeken végzett munkával tartoztak az uraságnak, aki mellesleg szinte mindenütt közbelépett, ha a bérlő ingatlant örökölt: vagy adózásra, vagy a szóban forgó tulajdon vásárlási jogára tartott igényt. Vagyonával és hatalmával, hogy beavatkozhassék a bérlő ügyeibe, az uraság vezető helyzetet foglalt el a helyi életben, ami házát a helyi politizálás központjává avatta. A fiatal, feltörekvő falusiak idefordultak reményeikkel, mert innen emelkedhettek ki a földműves életből, és indulhattak el a katonai vagy tisztviselői pályán. Az uraság azonban nem ezzel nyerte meg a hatalma alá vetettek ragaszkodását. Való igaz, némely történészek kiálltak az ilyen érzelmek megléte mellett, és azt állították (e vélemény egyik tekintélyes képviselőjének szavaival), hogy "paraszt és ura közötth nemcsak alá- és fölérendeltségi viszony, hanem kölcsönös hűség is létezett", amely egymás segítésében és védelmezésében nyilvánult meg.15 Csakhogy mindenütt, ahol rekonstruálni lehet a parasztok uraikkal szemben tanúsított viselkedését, az sokkal nyersebbnek bizonyult. A parasztok még a Otto Brunner: Land and Lordship: Structures of Governance in Medieval Austria /Földbirtok és földbirtokos-hatalom: Kormányzási struktúrák a középkori Ausztriában/ (Philadelphia, 1992), 215. és elszórtan. Brunnernek a földbirtokos-hatalom iránti csodálata nyilvánvalóan összefügg a 20. századi társadalommal kapcsolatos szélsőségesen konzervatív nézeteivel, melyek odáig vitték, hogy lelkesen csatlakozott a nemzetiszocializmushoz. 15
38 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2 Vagyon, kiváltság és a változással való szembesülés középkorban is megragadtak minden eszközt, hogy egészen az időnkénti nyílt lázadásig menően ellenszegüljenek uraik követeléseinek, de gyakrabban választották az ellenállásnak azt az egyszerűbb formáját, hogy lassan és rosszul hajtották végre kötelességeiket. Földesúr és paraszt paternalisztikus kapcsolata legfőképpen a nosztalgikus elméletek gyártóiban él tovább. De még ők is tudják, hogy a legtöbb nemes édeskeveset törődött a védelem eszményével. Egy 16. századi osztrák költő szerint "nemcsak hogy nem védenek, de nap mint nap látjuk, amint kifosztják azokat, akiket védeniük kellene".16 Katalónia királynője 1402-ben még keményebb szavakat használt, amikor vitatta, hogy a földbirtokosok mérsékelnék követeléseiket. Katalónia földesurai, írta, meghonosították az "igazságtalan és gyalázatos bánásmódot, szembeszegülve Istennel és az igazsággalh veszélyeztetve adószedőik lelkéth a katalán nemzet számára a gonoszság forrásává váltak". 17 A földbirtokosi hatalom nagyon változatos képet mutatott Európában. A 15. században az északfrancia területeken és Németország nyugati felében volt a legerősebb, azokban a régiókban, ahol a feudális intézmények eredete a középkorba nyúlt vissza. Másutt, mint például Dél-Franciaországban és Itáliában, a tulajdon római modelljei éltek tovább, és sok föld nem került a földbirtokrendszer fennhatósága alá. Spanyolország és KeletEurópa nagy részén is viszonylag gyenge volt a földbirtokosi hatalom, mert a föld középkori hasznosítói mindkét térségben előnyös feltételek ígéretével, például a birtoktulajdonosoknak járó adók elengedésével, próbálták vonzóvá tenni a paraszti gazdálkodást. A spanyol birodalom szívében, Kasztíliában a 16. században sem a jobbágyság, sem a kötelező robot nem létezett.18 Katalóniában még bonyolultabb volt a helyzet. Ott a földbirtokosi hatalomnak különlegesen durva formái alakultak ki a 13. században olyannyira, hogy a földesúr kénye-kedve szerint bánhatott a parasztjaival; a falvak népe földesúri engedély nélkül egy lépést sem tehetett, és egy sor megalázó hűbéradó fizetésére volt kötelezve.19 Anglia másfajta, de szintén bonyolult képletet kínált. Hódító Vilmos kierőszakolta a francia birtokminták tömeges alkalmazását, s ezzel az egész országra kiterjedően egy rendkívül szoros földbirtokosi rendszert alakított ki. Ugyanakkor Angliában már korán fejlődésnek indultak a központosított királyi intézmények, ami mérsékelte a helyi földbirtokosi hatalom politikai jelentőségét. A 12. századtól kezdve bizonyos falusi emberek peres ügyeikkel elmehettek a királyi udvarba, és ezek a jogok a középkor végén elterjedtek. A 15. század folyamán a földesúri hatalom jórészt megszűnt: áldozatul esett azoknak a gazdasági körülményeknek, amelyek megkövetelték, hogy a földbirtokosok előnyös feltételeket kínáljanak fel a paraszti munka fejében.
3. 3, Minták a változásra Íme a feudális hatalom geográfiája a 15. századi Európában: középen, Franciaországban és Németország nyugati felén erős, a széleken, Spanyolország nagy részén és az Elbától keletre, Németország középső régióiban gyenge. A következő évszázadok jelentős változást hoztak, mindenekelőtt Közép- és Kelet-Európában. A földbirtokos nemességnek ott sikerült biztosítania egy sor fontos törvényi változtatást, amelyek mindegyike a földesúri hatalom megerősödését szolgálta. A nemesek fokozatosan új és új jogokat szereztek a környezetükben élő földműves parasztok felett. Megkövetelhették a robotmunkát, akár heti három-négy napot is. Megtilthatták a parasztoknak, hogy elhagyják a birtok területét, s ezáltal valójában röghöz kötötték őket. Egyre inkább uralkodó szerepet töltöttek be a helyi közigazgatásban és igazságszolgáltatásban, s így kizárták a kárpótlás minden lehetőségét az olyan parasztok számára, akik úgy gondolták, hogy igazságtalanul bántak velük. A törvénykezésnek ez a drámai változása elsősorban azoknak az intézményeknek a gyengeségét mutatta, amelyek ellensúlyozhatták volna a földbirtokosok hatalmát. Közép-Európában az államok gyakran gyengék voltak, és minden esetben az volt az elsődleges céljuk, hogy megszerezzék a birtokos nemesség együttműködését. Ha az hűsége fejében nagyobb hatalmat követelt a parasztok felett, az illető állam kész volt eleget tenni követelésének. Errefelé Nyugat-Európával ellentétben viszonylag kevés város volt, ahová a parasztok bemenekülhettek volna, hogy egyre nehezebbé váló jogi helyzetükre így keressenek megoldást; a városok egyébként is gyakran együttműködtek a földesurakkal, és nem engedték be a menekült parasztokat. Kelet-Németországban, Lengyelországban, Dániában és Csehországban 1700-ra rendkívüli mértékben megerősödött a földesúri hatalom. E hatalom jelképe volt, hogy Kelet-Németországban, Lengyelországban és Magyarországon a földesurak eladhatták egymásnak a birtokukon élő parasztok, azaz a jobbágyaik tulajdonjogát, amit a kortársak rabszolga-kereskedelemnek minősítettek.20
Idézi Brunner: Land and Lordship, 219, 78. lábj. Paul Freedman: The Origins of Peasant Servitude in Medieval Catalonia /A parasztság leigázásának kezdete a középkori Katalóniában/ (Cambridge, 1991), 183, 16. lábj. 18 Helen Nader: Liberty in Absolutist Spain: The Habsburg Sale of Towns, 1516-1700 /Szabadság az abszolutista Spanyolországban: A Habsburg városeladások, 1516-1700/ (Baltimore, 1990), 8. 19 Freedman: The Origins of Peasant Servitude in Medieval Catalonia, 188. és elszórtan. 20 Jerome Blum: The End of the Old Order in Rural Europe /Az ancien régime vége a falusi Európában/ (Princeton, 1978), 41-42. 16 17
39 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2 Vagyon, kiváltság és a változással való szembesülés Spanyolországban is megfigyelhető volt a földesúri hatalom megerősödése a kora újkor időszakában. A teljesen eladósodott királyok a 16-17. században földesúri jogok adományozásával szereztek pénzt és jutalmazták meg főnemeseiket. Katalóniában a 17. század elejére a törvényszékek csaknem háromnegyede közvetlen földbirtokosi ellenőrzés alá került; a 18. századra egyes régiókban a területek háromnegyede földesúri birtok volt. Az udvar gyengesége monopóliumokhoz, széles körű szabályozó hatalomhoz juttatta a földbirtokosokat, és feljogosította őket arra, hogy parasztjaiktól bérleti díjakat és adókat szedjenek be - noha itt a falusiak személyes szabadságát nem fenyegették.21 Ugyanezen évek alatt Nyugat-Európa túlnyomó részén végbement a földesúri hatalom eróziója, a földbirtokos nemesség hatalmának és gazdasági jelentőségének folyamatos térvesztése. E vonatkozásban a Nyugat-Európaszerte várható fejlődés fontos előfutára Anglia volt. A földesúri hatalom hanyatlása és a tulajdon másfajta felfogásával való helyettesítése létrehozta a kora újkor egyik legfontosabb társadalmi változását, részben mert a változás éles választóvonalat húzott Európa keleti és nyugati fele között, ahol gyökeresen más és más társadalmi és jogi struktúrák épültek ki. Ez volt a feudalizmus hanyatlása, és a tulajdon lényegét tekintve modern - tág értelemben kapitalisztikusnak nevezett - formájának térhódítása. A földtulajdonosok immár az emberekre közvetlenül és közvetve gyakorolt befolyás helyett inkább csak pénzt akartak nyerni a birtokaikból. Minden olyasmi, mint a parasztok viselkedésének ellenőrzése és szabályozása vagy hűségük biztosítása, kevésbé látszott fontosnak, mint hasznot húzni a föld birtoklásából. A gazdasági számítások megkívánhatták a paraszti lojalitás feláldozását: például a földbirtokos felemelhette a bérleti díjakat, vagy kilakoltathatott régi bérlőket. És egyre gyakrabban folyamodtak ilyen lépésekhez. Azok, akik politikai hatalomra vágytak, az állami intézményekben gyakorolhatták azt. Ezt a magában a tulajdon természetében bekövetkezett változást nyomon követhetjük az egyes birtokok történetében is. Az északfrancia Pont-St-Pierre bárói birtok jellegzetes példája a Franciaország-szerte fellelhető gazdag vidéki családok kezében lévő nagybirtokoknak. 1400 körül a birtok jövedelmének kilencven százaléka feudális forrásokból származott. Tizenöt százalék folyt be jogszolgáltatásból, tizennégy az őrlési monopóliumból, hatvanhárom az állandó bérleti díjakból. Mindössze nyolc százalék származott a föld tényleges megműveléséből. Pont-St-Pierre számára a döntő változás a 16. században következett be. Az 1520-as évek elején a báróság még nagyjából ugyanúgy festett, mint 1400-ban, tehát főleg feudális jövedelmei voltak, az 1570-es évekre azonban az arányok megfordultak; ekkor a bárói birtok jövedelmeinek háromnegyede a közvetlen irányítás alatt lévő tulajdonból, a földbirtokból származott. A következő két évszázadban tovább nőtt a birtok feudális és kapitalista vonásai közötti eltérés. A francia forradalom előestéjén, 1780-ban, Pont-St-Pierre jövedelmeinek mindössze tizenegy százaléka eredt feudális forrásokból, a többi 89 százalék az erdőkből és a földekből származott. 1400 óta a földbirtok e két oldalának részesedése homlokegyenest az ellenkezőjére fordult. És ahogy a 14. században, úgy a 18.-ban is Pont-St-Pierre a jellegzetes francia nagybirtokot testesítette meg: egyesek főleg feudális bevételekre támaszkodtak, a legtöbb azonban nagygazdaságokból - majorságokból - és erdőkből állt, amelyeket a feudalizmus mintegy kipótolt azokkal a mellékes dolgokkal, amelyeket a földbirtokos hasznosnak tartott, de nem nélkülözhetetlennek.22 A 4. táblázat más példákat is mutat a hanyatlás e folyamatára. Eszerint Franciaország vélhetőleg egy általános jelenség szélsőséges példáját jelenítette meg. Egyes régiókban a földbirtokosok sikerrel alakították át birtokaikat feudális hatalmuk folytonosságán alapuló piacközpontú termeléssé: így volt ez Kelet-Németországban, Csehországban és Lengyelországban. Másutt különösen rugalmasnak bizonyultak a feudális bérletek: így volt ez Délnyugat-Németországban és Dél-Itália egyes részein. De a hűbéri rendszer még ezeken a területeken is jelentős hanyatlást mutatott. 4. táblázat Feudális bevételek a birtokjövedelmek százalékában 1. Szavojai Királyság 1730 körül Savoyai tartomány: 9,2 százalék Genfi: 13,1 százalék Faucigny: 15,5 százalék
J. H. Elliott: The Revolt of the Catalans: A Study in the Decline of Spain, 1598-1640 (Cambridge, 1963), 98; John Lynch: Bourbon Spain, 1700-1808 /A Bourbonok Spanyolországa, 1700-1808/ (Oxford, 1989), 227-230. 22 Dewald: Pont-St-Pierre, 218-219. 21
40 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2 Vagyon, kiváltság és a változással való szembesülés Chablais: 25,9 százalék Maurienne: 0,03 százalék Tarentaise: 12,7 százalék 2. Stavenow, Brandenburg, 1601: 28,5 százalék 3. Luxemburg, 1766 a. Vallon területek: 31,4 százalék b. Német területek: 52,8 százalék c. Összes: 48,5 százalék 4. Franciaország a. Salers 1581-82: 45 százalék 1700 körül: 18 százalék b. Pont-St-Pierre 1398-99: 92 százalék 1521-22: 77 százalék 1570-71: 19 százalék 1740: 23 százalék 1780: 11 százalék 5. Nápolyi Királyság a. Aetna 1572: 62 százalék 1625: 50 százalék 1726: 36 százalék 1776: 13 százalék b. Brienza 1521-22: 41 százalék 1625: 45 százalék 1677: 43 százalék 1747: 46-50 százalék c. Pietrafesa 1521-22: 74 százalék 1572: 85 százalék
41 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2 Vagyon, kiváltság és a változással való szembesülés 1625: 39 százalék 1677: 37 százalék 1747: 33 százalék d. Sasso 1521-22: 56 százalék 1625: 59 százalék 1686: 67 százalék 1726: 46 százalék 1776: 53 százalék 6. Csehország (az összes földbirtokos) 1756: 18,6 százalék Források: Jean Nicolas: La Savoie au XVIIIe siecle: noblesse et bourgeoisie, 2 köt. (Párizs, 1978), II. 634; William W. Hagen: "How Mighty the Junkers? Peasant Rents and Seigneurial Profits in Sixteenth-Century Brandenburg" Past and Present, 108 (1985. augusztus), 100; Calixte Hudemann-Simon: La Noblesse luxembourgeoise au XVIIIe siecle (Párizs, 1985), 309; James Lowth Goldsmith: Les Salers et les daEscorailles: seigneurs de Haute Auvergne, 1500-1789 (Clermont Ferrand, 1984), 101, 173; Jonathan Dewald: Pont-StPierre, 1398-1789: Lordship, Community, and Capitalism in Early Modern France (Berkeley, 1987), 218-219; Tommaso Astarita: The Continuity of Feudal Power: The Caracciolo di Brienza in Spanish Naples (Cambridge, 1992), 79; P. G. M. Dickson: Finance and Government under Maria Theresia, 1740-1780 /Pénzügy és kormányzás Mária Terézia idején, 1740-1780/ 2 köt. (Oxford, 1987), II. 231. Hogyan zajlott le ez az átalakulás? Hozzájárult egy sor messze ható társadalmi változás - olyan erők, melyekhez a földbirtokos vagy alkalmazkodott, vagy félő volt, hogy elveszti javait azokkal szemben, akik hajlandók voltak e javak hatékonyabb hasznosítására. Maguk a parasztgazdák fontos szerepet játszottak ebben a folyamatban. Amikor a földbirtokosok a 14. századi Angliában és Franciaországban a birtokosi hatalmat megerősítő törvénykezési változtatásokat akartak bevezetni, erőfeszítéseik nagyban és kicsiben egyaránt lázadásokat váltottak ki. Katalóniában az éveken át tartó, gondosan megszervezett és meglepően összetett paraszti tiltakozásformák 1484-85-ben ugyancsak lázadásban csúcsosodtak ki; ez volt talán az európai történelem legsikeresebb parasztlázadása, amely számos olyan durva hatalmi megnyilvánulás megszüntetéséhez vezetett, amely a földesurak részéről érte a parasztokat.23 Németországban és Svájcban a 16. század elején kitört lázadások már nem voltak ennyire sikeresek, de ezek nyomán is érezhetően csökkent a földesurak hatalma. Talán még ezeknél az elszánt, gyakran véres parasztfelkeléseknél is több eredményre vezetett az, hogy a földművesek számtalan esetben egyénenként megtagadták az együttműködést - nem fizették meg a megállapított díjakat és kárpótlásokat, más birtokokon kerestek jobb feltételeket, nem voltak hajlandók együttműködni az uradalmi tisztviselőkkel.24 A 16. századtól kezdve a falusi emberek egy másik fegyvert is bevethettek: a pereskedést. A 16. század közepére Franciaországban parasztperek sokasága kérdőjelezte meg a földesúri hatalom követeléseit - gyakran sikertelenül, de sokszor olyan bonyolult taktikát alkalmazva, amellyel évekig el tudták húzni az ügyeket.25 Ilyen körülmények között egyre többe került a földesúri hatalom fenntartása. És egy másik változás miatt úgy látszott, meg sem éri az egész erőfeszítés. Mert a 15. és 16. században elhúzódó s végül drámainak bizonyuló áremelkedés következett be, elsősorban az uralkodók saját pénzükkel való spekulációi, másrészt a népesség és a pénzkészletek gyarapodása következtében. A parasztbérlők számára, akik
Freedman: The Origins of Peasant Servitude in Medieval Catalonia, 188kk. Lásd Robert Brenner munkáját, amelyet a Trevor Aston szerkesztésében megjelent The Brenner Debate: Agrarian Class Structure and Economic Development in Pre-Industrial Europe /A Brenner-vita: Paraszti osztályszerkezet és gazdasági fejlődés az iparosítás előtti Európában/ (Cambridge, 1985) mű ismertet és tárgyal; lásd még Peter Blicke: The Revolution of 1525 /Az 1525-ös forradalom/ (Baltimore, 1981); William Hagen: "Seventeeth-Century Crisis in Brandenburg: The Thirty Years War, the Destabilization of Serfdom, and the Rise of Absolutism" American Historical Review, 94, 2 (1989. április), 302-335. 25 Dewald: Pont-St-Pierre, 148-151; Hilton Root: "Challenging the Seigneurie: Community and Contention on the Eve of the French Revolution" Journal of Modern History, 57, 4 (1985. december), 652-681. 23 24
42 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2 Vagyon, kiváltság és a változással való szembesülés tartósan rögzített feltételekkel bérelték a földet, ez bombaüzlet volt; ahol a bérleti díjakat készpénzben határozták meg, azok eredeti értékük töredékére értéktelenedtek, és a 18. századra nagyrészt jelképes összeggé váltak. A földbirtokosok ezt sokszor katasztrófaként élték meg. Az 1400-ban még alapvető bevételi forrásnak számító bérletek 1600-ra jórészt értéküket vesztették. Csehországban a meghatározott összegű bérleti díjak a 12. és 17. század között értékük 70 százalékát veszítették el, az ottani földbirtokosok ennek ellenére viszonylag még kedvező helyzetben voltak, mert továbbra is számíthattak parasztjaik értékes robotmunkájára. Franciaország legtöbb vidékén még ennél is nagyobb volt a veszteség. Galíciában, Északnyugat-Spanyolországban a 18. század közepére a földbirtokosnak fizetendő bérletek a paraszti terhek 0,4 százalékát tették ki; az egykor jelentős összeg ekkorra bosszantó csekélységgé zsugorodott. 26 A változás utolsó forrása maga az állam volt. Franciaországban és Nyugat-Európában másutt is egyre erősebb, egyre központosítottabb, egyre szakszerűbb lett a kormányzás, és mind kevésbé viselte el a földbirtokosok magán konkurenciáját. 1439-ben a francia udvar kinyilvánította, hogy joga van a parasztok földesuruk jóváhagyása nélküli megadóztatására, és ezzel egy időben megszüntette a földesúr saját adószedési jogát. 27 A következő évszázadban ösztönözni kezdte a falvak lakóit, hogy a földesúri bíróságok döntéseit fellebbezzék meg a királyi igazságszolgáltatási rendszernél. Az eredmény egyszerre jelentett költséget a birtok tulajdonosának és veszteséget a helyi hatóságnak, mivel megbízottainak fel kellett kísérniük az ügyet a királyi udvarba. Ugyanakkor a király ragaszkodott a földesúri bíróságok magasabb színvonalra emeléséhez. Megkövetelte, hogy az ott dolgozó bírák jogi képzettséggel és tapasztalattal rendelkező hivatásosak legyenek, és ennek megfelelően emelkedett a fizetési igényük. A földesúri jogszolgáltatás, amely a 15. században bevételi forrás volt, a 16.-ban egyre nagyobb pénzügyi teherré, a nyilvánosság előtti tekintély költséges megjelenítőjévé vált. A kormányzó hatalmaknak a nagybirtokosokkal szembeni követelései nem álltak meg a jogszolgáltatás kérdésénél. Németország délnyugati államocskáiban a 16. századi fejedelmek ragaszkodni kezdtek ahhoz, hogy a lakosság szabaduljon meg minden más földesúr követeléseitől; a hercegek kinyilvánították kizárólagos hatalmukat mindenki fölött, aki a területükön él, és minden más uralmat e hatalom elfogadhatatlan bitorlójának tekintettek.28 A francia udvar a 17. században egy sor, a földbirtokosok jogait érintő vizsgálatot indított, amelyben időnként kétségbe vonta a földesúr nyilvános hatalomgyakorlása túlnyomó részének jogosságát. A királyok elméletben nem vitatták a feudalizmust, de amikor vizsgálat tárgyává tették az illető jogosultságát, és nem engedték meg az egyértelmű törvényi felhatalmazás nélküli hatalomgyakorlást, azzal kérdésessé tették az egyes földesurak jogát ahhoz a hatalomhoz, amelyet gyakoroltak.29 A feudalizmus elméletben továbbra is virult, de egyre gyakrabban volt kitéve gyakorlati kihívásoknak. A királyok számítása alapvető dolgokra épült. Amit a földbirtokosok elvettek a parasztoktól, ők nem vehették el adók formájában. És mivel a királyok 1500 után megerősödtek, a mérleg nyelvét maguk felé akarták billenteni. Rosszabb következett ezután, mert a 18. századi írók, jogászok, sőt végül maguk a királyok is a feudalizmus elméletét éppúgy kétségbe vonták, mint a gyakorlatát. Mozart operája, a Figaro házassága (egy párizsi színműíró, Beaumarchais 1784-ben írt darabja alapján készült, 1786-ban mutatták be Prágában) az egyszerű közönség számára félreérthetetlenül kimondta a lényeget. Az operában a gróf úgy jelenik meg, mint akinek ahhoz is joga van, hogy házasságra lépésük előtt meggyalázza alattvalói menyasszonyát; a mű olyan sértőnek ábrázolja ezt a jogot, hogy még maga a gróf sem tudja a védelmébe venni. E valójában képzeletbeli szituációnak - hiszen a szexuális kegy iránti jog ekkor már sehol sem létezett Európában - a drámában elfoglalt helye rávilágított, milyen ellenszenvvel viseltetett a középosztálybeli és arisztokrataközönség is a földesúri hatalom iránt még a konzervatív Közép-Európában is. Mert Beaumarchais és Mozart nyilvánvalóan hatott koruk érzelemvilágára. Egy jó szemű kortárs kritikus így írt a Beaumarchais-darab fogadtatásáról: "Soha nem vonzott még színdarab ekkora tömegeket a Théatre Francais-be; egész Párizs meg akarta nézni ezt a híres házasságot, és mihelyt kinyitották az ajtókat, a közönség szinte egy pillanat alatt megtöltötte az előteret." A kortársak hallani akarták, milyen gonoszságokat követ el a feudális hatalom, és milyen rombolást végez a tisztességes emberek életében.30 Az ügyvédek és hivatalnokok számára a földesúri hatalom bírálata nem annyira erkölcsi, mint inkább gazdasági kérdés volt. Számukra fölösleges megszorításokat, szabályozásokat, terheket és zavarokat idézett elő a Blum: The End of the Old Order, 163; Villares: La propriedad de la tierra, 32. Caron: Noblesse et pouvoir royal, 239. 28 Friedrich Lütge: Geschichte der deutschen Agrarverfassung vom frühen Mittelalter bis zum 19. Jahrhundert /A német agrárhelyzet története a kora középkortól a 19. századig/ 2. kiadás (Stuttgart, 1967), 107-108. 29 Dewald: Pont-St-Pierre, 183-187. 30 Nicholas Till: Mozart and the Enlightenment: Truth, Virtue and Beauty in Mozartas Operas /Mozart és a felvilágosodás: Igazság, erény és szépség Mozart operáiban/ (London, 1992), 145kk; idézet Francine Levy: Le Mariage de Figaro: essai dainterpretation /Figaro házassága: értelmezési kísérlet/, Studies on Voltaire and the Eighteenth Century /Tanulmányok Voltaire-ről és a 18. századról/, 173 (Oxford, 1978), 11. 26 27
43 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2 Vagyon, kiváltság és a változással való szembesülés gazdasági tevékenységben, és ezáltal jelentős akadályt gördített a gazdaság fejlődése útjába. Aggodalmuk nem puszta önzetlenségből származott. A 18. században minden ország vezetői késhegyig menő nemzetközi versennyel találták szembe magukat, és mindannyian látták, hogy ebből a gazdag országok fognak győztesen kikerülni. Anglia világhatalommá válása a 18. században mindennél meggyőzőbb leckét adott erről. A vezetők felismerték azt az egyszerű tanulságot is, hogy a földesúri hatalom követeléseitől szegény és elnyomorodott parasztság adóalanyként még az állam mindennapos működését sem tudja biztosítani. Közülük sokakra a felvilágosodás gazdasági elméletei is komolyan hatottak, és óhajtották azt a társadalmi fejlődést, amellyel ezek az elméletek kecsegtettek. A felvilágosodás korának sok írója által javasolt gazdasági szabadság fog elvezetni a nemzetek meggazdagodásához, s a jólét velejárójának, az erkölcsi erőnek a megszerzéséhez. A skót Adam Smith - a szabadpiaci gazdaság egyik legmeggyőzőbb elméletalkotója kifejtette, hogy a kormányoknak, amennyiben serkenteni akarják a gazdasági fejlődést, ellenőrzésük alá kell vonni a feudalizmust. Smith rendszeresen leleplezte "a feudális intézmények minden erőszakosságát", és eszméit Európa-szerte lelkesen visszhangozták. 1796-ban egy magas rangú spanyol hivatalnok, amúgy magánemberként köznemes, Smith-t olvasva lelkesen írta naplójában: "Mily bámulatos!" Smith olyan hatással volt rá, hogy rávette az udvart, törölje el a nagybirtokosok évszázadok óta élvezett előnyeit. 31 Franciaországban, Itáliában és Németországban hasonló volt a fogadtatás. Magas rangú tisztviselők kezdtek úgy tekinteni a feudális tulajdonra, mint a fejlődés akadályozójára, mert visszatartotta a gazdálkodókat attól, hogy növeljék földjük értékét, mivel még a rosszul gazdálkodó földesurak számára is garantálta a jövedelmet. Ez is erőteljes szemléletváltást jelzett. A 17. századi királyok, köztük XIV. Lajos is, magától értetődőnek tartották, hogy a feudális intézményekre alapvetően szükség van, és csak ott akartak változtatni, ahol a földbirtokosok jogtalanul gyakorolták a hatalmat. A 18. századi kormányzó tisztviselők már felismerték a feudális rendelkezések rendellenes hatásait, s ezeket ekkor már a gazdasági fejlődés eredendő gátjainak tartották. Ahogy egy francia teoretikus kijelentette: "A véget nem érőh pereskedések, visszaélések és igazságtalanságok előbb vagy utóbb éppoly végzetes hatással lesznek magukra a földesurakra, mint a földművesekre és az államra." 32 Ezek az eszmék Európa látszólag legeldugottabb részeibe, még oda is eljutottak, ahol a földesúri hatalom minden korábbinál erősebbnek tűnt. Ennek eredményeképpen a 18. század végén a művelt udvari tisztviselők és királyaik számos erőfeszítést tettek, hogy enyhítsenek azokon a terheken, amelyekkel a nagybirtokosok parasztjaikat sújtották. Ez elsősorban mindennek a megtámadását jelentette, ami korlátozta a parasztok gazdasági szabadságát, és alávetette őket a földesúr hatalmának: egyszóval támadást jelentett az ellen, amit a 18. század a jobbágyság intézményének nevezett. A század uralkodói egymás után iktatták törvénybe a jobbágyság teljes felszabadítását, vagy gyakorlatának szigorú korlátozását: Észak-Itáliában a szavojai királyság 1772-ben, Dániában 1701-ben, a közép-európai Habsburg Birodalomban 1767-ben és az 1780-as években, a badeni kis német fejedelemségben 1783-ban, Bajorországban pedig egy sor intézkedésen keresztül nagyjából ugyanebben az időben. A porosz királynak nem sikerült teljesen, csak a királyi birtokokon megszüntetni a jobbágyságot, de gyakorlatát mindenütt elítélte. Amikor Franciaországban a forradalom végképp felszámolta a feudalizmus maradványait, célkitűzései beépültek az egész Európán végigsöprő agrárreform-mozgalomba. De a franciaországi erőszakos események a változtatás iramának fokozására ösztönözték az uralkodókat. Poroszországban, ahol az uralkodóknak a 18. században nem sikerült befolyásuk alá vonni a jobbágyságot, 1807-ben egyszerre egy sor reformot kellett bevezetniük, amelyek hathatósan vetettek véget a jobbágyság intézményének. Ugyanez idő tájt Spanyolországban (ahol a jobbágyság nem volt kérdés) a királyok gyökeresen más törvényeket hoztak a nagybirtokok irányítására, s ettől ők is az agrárgazdaság felszabadulását, a jólét fokozását, valamint azt remélték, hogy országuk állni fogja a versenyt a fenyegetően körvonalazódó nemzetközi hadszíntéren.
4. 4, Az uradalom megalapítása A földesúri hatalom tehát a 18. század folyamán mindenütt támadásnak volt kitéve. Gazdasági életképessége Nyugat-Európában már régóta gyengült; 1600-ra a francia nemesség túlnyomó többsége számára már megszűnt döntő gazdasági erőforrás lenni, Angliából pedig gyakorlatilag már jóval korábban eltűnt. Közép- és KeletEurópában az intézmény tovább élt, de meggyengült állapotban, nagyrészt azért, mert az uralkodók ösztönözték a gazdasági fejlődést. De akár politikai, akár gazdasági okok álltak a változás hátterében, a végeredmény ugyanaz volt. Előbb Nyugat-Európában, majd keleten is mélyreható változás következett be magában a tulajdon természetében. A tulajdonjog fokozatosan elkülönült a bírói és az államhatalom nyílt gyakorlásától. A Adam Smith: The Wealth of Nations /A nemzetek gazdagsága/, Andrew Skinner szerk. (London, 1982), 512; Richard Herr: Rural Change and Royal Finances in Spain at the End of the Old Regime (Berkeley, 1989), 77. 32 Idézi J. Q. C. Mackrell: The Attack on "Feudalism" in Eighteenth-Century France /Támadás a "feudalizmus" ellen a 18. századi Franciaországban/ (London, 1973), 144. 31
44 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2 Vagyon, kiváltság és a változással való szembesülés földbirtokos elsőrendűen tulajdonossá vált, akinek a jövedelme sokkal inkább a földjei hozamától függött, mintsem hagyományosan meghatározott bérletektől. Kelet-Európában a földesurak fenntartották maguknak azt a lényegében feudális jogot, hogy a vidék parasztságától robotmunkát követeljenek, másutt azonban a munkaerő is a piac függvénye volt. Ha jelentős korlátokkal és helyi változatokban, a kapitalista tulajdon mégiscsak felváltotta a feudálist. Egyes arisztokraták számára súlyos csapást jelentett a tulajdon természetének ilyen átalakulása, mert megrendítette családjuk gazdasági helyzetét, sőt akár tönkre is tehette a családot. A legtöbben azonban rugalmasan viszonyultak a változáshoz, és egészében véve az arisztokrácia jól alkalmazkodott. Egyes családok eltűntek, s a nemességen belül bizonyos csoportok teret vesztettek mások javára. De végső soron maga a nemesség megőrizte, sőt néhol még fokozta is gazdasági fölényét a vidéken. Ennek részint a nemesség Európa majd minden részében megnyilvánuló politikai súlya volt az oka. Még a leghatalmasabb uralkodók sem törölhettek el olyan jogokat, amelyekre a nemesi birtokok tulajdonosai nemzedékek óta igényt támasztottak. Ha ellenőrzésük alá akarták vonni vagy meg akarták szüntetni a jobbágyságot, figyelembe kellett venniük a nemesség kárpótlási követeléseit. Az udvarban a király nemesek között élt, tisztelte őket, így komoly kockázatot vállalt, ha ilyen esetekben nem kellő elővigyázatossággal járt el. A dán nemesek 1772-ben például kijárták egy számukra kellemetlen főhivatalnok kivégzését.33 Az uralkodók tehát meghallgatták a nemesek panaszait. Ennek eredményeképpen amikor megszűnt a jobbágyság és a többi feudális hatalom, a nemesek rendszerint készpénz, sőt akár földbirtok formájában jókora kárpótlást kaptak. Még a francia forradalmárok is ezekben a fogalmakban gondolkodtak, amikor 1789-ben eltörölték a feudalizmus maradványait. A nemeseket kárpótolni kellett veszteségeikért - mindaddig, amíg a közfelháborodás pontot nem tett e tervek végére, és radikálisabb vezetőket nem ültetett a hatalomba. De a nemesség rugalmasságának hátterében főleg gazdasági természetű okok voltak. A nemesek előbb vagy utóbb megértették, mi zajlik körülöttük a gazdasági életben. Látva, hogy az infláció elsorvasztja bevételeiket, az állam pedig összezsugorítja feudális hatalmukat, egyre fokozottabban összpontosították figyelmüket birtokaik azon részeire, amelyek a saját közvetlen irányításuk alá tartoztak: az uradalmakra, ahol maradéktalanul megőrizték tulajdonosi jogaikat. A feudális jövedelemforrások apadása arra ösztönözte őket, hogy ebbe az irányba tekintsenek. A kor gazdasági feltételei is csábítóvá tették ezt a választást, mivel a kora újkori gazdaság nagyon is kedvezett a földtulajdonosoknak. A 16. századi infláció az élelmiszerárak minden másnál gyorsabb emelkedését hozta. A 17. században stagnáltak, majd csökkentek, de 1750 után ismét emelkedni kezdtek - ami azért nem volt meglepő, mert ez is olyan korszak volt, amikor a népesség gyors növekedésnek indult. Ugyanezek a körülmények az erdő értékét is megemelték. A növekvő népességnek szüksége volt tüzelőre, és szüksége volt építőanyagra. Az élelmiszerárakhoz hasonlóan a fa ára is gyorsan emelkedett 1500 után Angliában olyan gyorsan, hogy a földbirtokok tulajdonosait egy másik tüzelőanyag, a szén lelőhelyeinek feltárására is ösztönözte. A kora újkor leghatalmasabb gazdasági erőiből a földterületek fölött hatalommal rendelkezők húztak hasznot. Voltak szerencsés nemesek, akiknek jólétét önmagában a körülmények ilyen alakulása biztosította. Sok francia nemeshez hasonlóan Pont-St-Pierre bárói is kezdettől fogva kiterjedt erdőségek fölött rendelkeztek, ezek azonban 1450 előtt vajmi keveset értek; a bárók több pénzt láttak abból, hogy a falusiakat a makktermés begyűjtésére kötelezték, mint a fa eladásából. A helyzet gyökeresen megváltozott a következő évszázadban, amikor a népesség megnőtt, és a fa eladásával foglalkozó kereskedelmi hálózatok munkája szervezettebbé vált. A báró erdeiből, mint valami olajkútból, dőlt a pénz: az 1570-es években már ezek adták a birtok jövedelmének háromnegyedét. A báró maga keveset tett azért, hogy kiérdemelje ezt a felvirágzást, és az is tény, hogy az erdő csakhamar megsínylette a mértéktelen fakivágást. A kereslet azonban olyan magas volt, hogy az erdőből származó jövedelem a következő évszázadban tovább nőtt. Sok nemes szerzett hasonló tapasztalatokat, hiszen egész Francia- és Németországban sok nemesi birtokhoz tartoztak nagy kiterjedésű erdős területek. Az újkor kezdetén a körülmények úgy hozták, hogy ezek a földbirtokosok gyakran akkor is meggazdagodtak, ha egyébként nem voltak különösebben gondos gazdák. Nem mindenki léphetett azonban erre az útra, és még akik megtették is, rendszerint nem találtak benne maradéktalanul kielégítő magyarázatot feudális jövedelmeik csökkenésére. Ezért elengedhetetlenül szükségük volt mezőgazdasági művelésű területekre - más szóval hogy olyan földbirtokosi uradalmakat létesítsenek, ahol megtermelhetik azt az élelmiszert, amelyre a kora újkori társadalomnak oly nagy igénye volt. Európa különböző régióiban más-más iramban, de pontosan ez történt: az urak földet vásároltak. Kelet-Európában, ahol erős földbirtokosi hatalommal rendelkeztek, éppoly lelkesen, mint nyugaton. A földesúri hatalommal irányított paraszti munka rendkívül vonzóvá tette a földbirtosoknak uradalmuk vezetését. Az urak robotmunkával olcsón 33
Blum: The End of the Old Order, 220.
45 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2 Vagyon, kiváltság és a változással való szembesülés végeztethették el azokat a teendőket, amelyekre a növekvő földbirtokokon igény volt. Így Dániában, ahol erős volt a földesúri hatalom, a nemesi uradalmak összterülete 1525 és 1744 között megkétszereződött. Egész KeletNémetországban és Lengyelországban a 16. és 17. századi társadalom történetének központi kérdése a birtokos uradalmak megszervezése volt. A 18. századra a nemesség oly sikeresen gyarapította földtulajdonát, hogy a porosz király aggodalmában megkísérelte törvényen kívül helyezni a nemesek néhány kedvelt módszerét uradalmaik megnövelésére. Itáliában, Franciaországban és Angliában, ahol sokkal gyengébb volt a földesurak hatalma, hasonlóképpen megnőtt a birtokok fölötti közvetlen urasági befolyás. Spanyolország egyik régiójában a 16. és 17. század közepe között jött el az a kritikus pillanat, amikor a középnemesség előrenyomult, és számos területen túlsúlyra jutott a földbirtokos hatalomban.34 A nemeseknek nemcsak erős késztetésük, de lehetőségük is volt uradalmaik növelésére, mivel a kora újkorban nagy mennyiségű földbirtok került ki a piacra. A politika ebben is fontos szerepet játszott. Az államnak többnyire azért kellett eladnia kincstári földeket, hogy finanszírozza a király sokszor kockázatos vállalkozásait. Ausztriában a kincstár az 1575 és 1625 között eltelt mindössze ötven év alatt adta el saját földjei túlnyomó részét. A közeli Csehországban az összes királyi birtoknak mintegy a felét kobozta és adta el a kincstár, miközben az ország 1618-ban sikertelenül próbált megszabadulni a Habsburg-uralomtól; ez a földterület egy maroknyi lojális udvaronc és barátaik kezére került. De a legfontosabb, hogy a 16. században egyházi birtokok kiárusítása is folyt Európa több részén. Németország és Anglia egyes vidékein nagyarányú birtokeladások kísérték a protestáns egyházak megalapítását, minthogy az államok átvették és eladásra bocsátották a kolostori földeket. Anglia földjeinek körülbelül egynegyedét privatizálták két évtized leforgása alatt, középnemes- és arisztokratacsaládok százait juttatva ily módon uradalmakhoz. De a katolikus országok is adogattak el egyházi birtokokat, amit az uralkodók az eretnekség elleni harc költségeivel igazoltak. Franciaországban az eladások viszonylag szerény, míg Spanyolországban komolyabb mértékben folytak, beleértve a többszázezer falusi fölött gyakorolt földesúri jogokat.35 Ezekben a tulajdonátruházásokban mindenütt előnyben részesítették a nemeseket. A földeket rendszerint nagy darabokban adták el, ennélfogva csak a gazdagok tudták megvenni. És mindig a politikai kapcsolatok segítették az arisztokrácia köreiből származó vásárlójelölteket: ők ismerték, mely földek kerülnek hamarosan eladásra, és gyakran előnyös feltételekkel tudták azokat megvásárolni. Az arisztokrata vevők igazi versenytársai e téren többnyire a magas rangú hivatalnokok köréből kerültek ki, akiknek szintén volt pénzük, és megvoltak a kapcsolataik. De ezek a hivatalnokcsaládok gyorsan megtalálták a helyüket az ősi nemesi családok között, amelyek idővel teljesen maguk közé fogadták őket. Az állam által szponzorált 16. századi földeladások mind a protestáns, mind a katolikus országokban az új hivatalnok- és a régi nemesi réteg asszimilálódását és összekovácsolódását szolgálták. A régi nemesek gazdagíthatták magukat az államhatalom gyümölcseivel, az új bürokraták pedig megszerezhették azokat a földbirtokokat, amelyek révén ők és gyermekeik arisztokrata módon élhettek, és végül a két csoport közötti különbségek el is tűntek. Az ezekből a forrásokból származó földek többnyire a legjobbak voltak, amit el lehetett érni, mert hiszen a középkori adományozók annak idején gazdagon megajándékozták az egyházat. De a nemesek kevésbé értékes földeket, hatalmas területeket is megszereztek, melyeket közlegelőnek használtak, vagy ahonnan tűzifát gyűjtöttek. A folyamat Angliában volt a legdrámaibb, ahol minden rendű és rangú nemes nagy darabokat vett saját kezelésbe a közterületekből, óriási közfelháborodást keltve ezzel. De hasonló folyamat zajlott Franciaországban és Spanyolországban is. Ott is irdatlan földterületekről állították egyesek, hogy az ő tulajdonuk, amelyet nem kötelesek megosztani a falvak népével. Sőt, akár el is keríthették ezeket a maguk használatára: egyszóval a köz javát magántulajdonba vették. De a nemesek legfontosabb földtulajdonforrása, amelyből megalapították uradalmaikat, nem az európai kolostoroktól elragadott hatalmas birtokok, hanem az európai parasztság kisbirtokai voltak. 1500 után a földdel rendelkező parasztoknak Európa-szerte egyre nagyobb nehézségekkel kellett megbirkózniuk. A bérek csökkentek, az élelmiszerárak pedig nőttek - ami csak a leggazdagabb parasztok csekély kisebbségét nem Blum: The End of the Old Order, 208. Ezzel megegyező kelet-németországi fejleményekről lásd Hagen: "Seventeenth-Century Crisis" és "How Mighty the Junkers? Peasant Rents and Seigneurial Profits in Sixteenth-Century Brandenburg", Past and Present, 108 (1985. augusztus), 80-116; Hartmut Harnisch: "Grundherrschaft oder Gutsherrschaft. Zu den wirtschaftlichen Grundlagen des niederen Adels in Norddeutschland zwischen spatmittelalterlicher Agrarkrise und Dreissigjahrigem Krieg" in Rudolf Endres (szerk.): Adel in der Frühneuzeit: Ein regionaler Vergleich (Köln-Bécs, 1991), 73-98; és Herbert Knittler: "Zur Einommenstruktur niederösterreichischer Adelsherrschaften 1550-1750", uo. 99-118; Itáliára vonatkozóan Maurice Aymard: "LaEurope moderne: féodalité ou féodalités?" Annales ESC, 36, 3 (1981. május-június), 426-435; és S. J. Woolf: "Economic Problems of the Nobility in the Early Modern Period: The Example of Piedmont" Economic History Review, 2nd Series, 17, 2 (1964), 267-283. Vö. mindazonáltal Tommaso Astarita: The Continuity of Feudal Power: The Caracciolo di Brienza in Spanish Naples (Cambridge, 1992), 77-81. mint egy példát a szóban forgó régió földbirtokosi jövedelmeinek folyamatosságára. 35 Evans: The Making of the Habsburg Monarchy, 168; Golo Mann: Wallenstein (London, 1976), 181kk; Lawrence Stone és Jeanne Fawtier Stone: An Open Elite? England 1540-1880 (Oxford, 1987), 30; Nader: Liberty in Absolutist Spain, 99kk. 34
46 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2 Vagyon, kiváltság és a változással való szembesülés érintette alapvetően, mert nekik elég földjük volt, hogy ne kelljen mások számára dolgozniuk, és a piacon vásárolni élelmet maguknak. Az adók és a bérleti díjak is emelkedtek, úgyhogy a parasztok többségének minden évben tekintélyes összegű készpénzt kellett összeszednie. Már a földbirtokosnak fizetendő, gyakran jelentéktelen összeggé zsugorodott bérletek is komoly terhet jelenthettek. Mindeme kényszerűségek odavezettek, hogy a parasztok eladósodtak, és végül kénytelenek voltak eladni kis földjeiket. A vevők ugyancsak nemesek voltak - régiek és újak; a magukat teljes jogú nemesekké tenni igyekvő hivatalnokok különös előszeretettel vásároltak paraszti földeket, mert ezekkel alapot teremthettek egy majdani földbirtoknak. Egy burgundiai falu lakói a francia parasztok többségének helyzetét festették le, amikor 1667-ben így panaszkodtak: "Azelőtt jóformán mindenki a saját földjén dolgozott, most meg csak részes bérlők és napszámosok" a más birtokán. A Franciaország egész területéről származó statisztikai vizsgálatok megerősítették helyzetértékelésüket.36 Spanyolországban hasonló magyarázatok születtek: "A vidék pusztává lett, miután [a földművesek] elmenekültek a nincstelenség elől, mert már nem bírták az adósságokat és a kilakoltatásokat."37 A tulajdoni törvényekben meglévő különbségek ellenére ugyanez a minta dominált a német birtokokon is. A 16. század második felében a Fugger-család - egykor Európa legnagyobb bankárai, ám az 1550-es évekre egyre inkább a földbirtokos arisztokrácia tagjaiként alapozták meg hatalmukat - eladósodott parasztok százaitól vásárolt földeket Délnyugat-Németországban; ezek a földek képezték a család későbbi hatalmas birtokainak a magvát. Felső-Ausztriában ugyanez volt a helyzet. Az ottani nemesség már a 14. században kezdte módszeresen összevásárolni a paraszti gazdaságokat, ezeket használva birtokszerzései fő forrásául. Az 1520-as évektől 1750-ig a nemesek legalább ötven százalékkal növelték birtokaikat.38 Angliának is megvoltak a maga törvényei és sajátosságai, amelyek lehetővé tették a nemesek számára, hogy még teljesebben, mint bárhol Európában, megfosszák a parasztokat attól, hogy a föld közvetlenül az ő kezükben legyen. Meghökkentő történetek kísérték a folyamatot. Egy 17. századi faluból a földesúr egy nap alatt 340 embert űzött el; egy másikban a földesúr tizenöt gazdaságot háromba vont össze, s mindet a saját felügyelete alá helyezte. Ezek egy tudatos gazdasági stratégia elemei voltak. Az angol tanácsadó könyvek arra biztatták a földbirtokosokat és ügynökeiket, hogy tartsanak szemmel minden parasztbirtokot, ami csak megjelenik a piacon, és rámutattak, hogyan használhatja ki a földesúr törvényadta előnyeit a folyamat meggyorsítására. 39 Mint Európa leggazdagabb és legnagyobb hatalommal rendelkező elitje, az angol fő- és középnemesség messzebbre jutott birtokai újjáalakításával, mint a kontinens bármely más nemzetiségű nemessége. Sikereik annál meglepőbbek, mivel ez a mennyiségiek mellett gyakran minőségi változásokat is jelentett. Az angol földesurak egyedülálló módon arra is törekedtek, hogy átcsoportosítsák földjeiket, továbbá hogy növeljék részüket a faluközösség földterületéből. Az angol földbirtokosok magánmegállapodások és gyakran parlamenti törvényhozás révén földterületeket csereberéltek egymás között, hogy maximális hatékonysággal megművelhető, egybefüggő birtokokat szerezzenek. Ezek a cserék nemegyszer falusi házak lerombolását vonták maguk után, és az újonnan létesített gazdaságokat rendszerint drága kerítéssel és sövénnyel választották el egymástól. A bekerítések és a falvak lerombolása együttesen a legdrámaibb, egyszersmind a legnagyobb mérvű mezőgazdasági változás helyszínévé tette Angliát egész Európában. De az angol tapasztalat inkább a mértékét és nem a természetét tekintve volt más. Franciaországban, Spanyolországban, Németországban, Közép-Európában és másutt is nőttek a nemesi uradalmak, méghozzá mindenütt a parasztbirtokok rovására. A francia és német nemesi gazdaságok rendszerint kisebbek voltak, mint az angolok; a 17. századi Franciaországban egy ötvenholdas birtok nagynak számított, míg Angliában a háromszor akkorát is csak közepesnek tartották. És a kontinensen még azután is sokáig fennmaradtak a feudális tulajdon maradványai, amikor Angliából már teljesen eltűntek. Sok nemes valódi hatalmat gyakorolt a környezetében élő falusiak felett, amit hatásos jelképekkel ki is fejezett: Franciaországban és Németországban a földbirtokos hatalommal együtt járó igazságszolgáltatói hatalomra akasztófák emlékeztették a falvak lakóit. Egyes vidékeken maguk a feudális jövedelmek őrizték meg jelentőségüket; a 18. századi Luxemburg keleti
Idézi Hugues Neveux-Jean Jacquart-Emmanuel Le Roy Ladurie: Histoire de la France rurale, 2 /A falusi Franciaország története/ (Párizs, 1975), 276; a paraszti birtok kisajátításáról lásd 259-275. Lásd még Jonathan Dewald-Liana Vardi: "The Peasantries of France, 1400-1789" /"Franciaország parasztsága, 1400-1789"/ in Tom Scott (szerk.): The Peasantries of Europe /Európa parasztsága/ (London, megjelenés előtt). 37 Idézi David Vassberg: Land and Society in Golden Age Castile /Földbirtok és társadalom a virágkorát élő Kasztíliában/ (Cambridge, 1984), 205. 38 Robert Mandrou: Les Fugger propriétaires fonciers en Souable, 1560-1618 /A földbirtokos Fuggerek Souable-ban, 1560-1618/ (Párizs, 1969), 48-49; Herman Rebel: Peasant Classes: The Bureaucratization of Property and Family Relations under Early Habsburg Absolutism, 1511-1636 /Paraszti osztályok: A tulajdon elbürokratizálódása és a családi viszonyok a korai Habsburg-önkényuralom idején, 1511-1636/ (Princeton, 1983), 26-27. 39 Mingay: The Gentry, 41-44; Charles Wilson: Englandas Apprenticeship, 1603-1763 /Anglia tanulóévei, 1603-1763/ (London, 1965), 250253. 36
47 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2 Vagyon, kiváltság és a változással való szembesülés felében például érvényben maradt, hogy a földből származó jövedelem fele a nemeseké.40 Mindeme különbségek ellenére azonban a változás fő vonalai és legfontosabb eredményei azonosak voltak egész Európában. A 18. századra a legtöbb család földbirtokból származó jövedelmei zömét az uradalmi földterületekből nyerte. Ennek következtében a feudalizmus hanyatlását inkább bosszantónak, semmint gyilkos kihívásnak érzékelték. A birtok lényege immár annak hozamában rejlett, és sokkal kevésbé az emberek feletti hatalmában.
5. 5, A birtok kezelése Ezek a tények sajátos fontosságot kölcsönöztek a jószágigazgatás alapjául szolgáló magatartásnak. A középkorban a feudális birtok tulajdonosának a gazdaság vezetése dolgában kevés választási lehetősége volt: a birtokon folyó gazdasági tevékenységek vonatkozásában a hagyomány volt a mérvadó. A bérleti díjakat fix összegben állapították meg, és a többi jövedelem nagy része is olyan nélkülözhetetlen szolgáltatások monopóliumán alapult, mint például az őrlés. Az újkor korai szakaszában a legtöbb nagybirtok tulajdonosa egészen más helyzettel találta szemben magát. Piacot kellett keresnie mindarra, amit a föld megtermett, és meg kellett felelnie mind a változó igényeknek, mind pedig a termelés új feltételeinek. A tudás felértékelődött, nemkülönben a technikai újítások bevezetésének számos lehetősége. Ezekben az években talán csak a hagyományos nemesi kapzsiság maradt változatlan. Lovagi eszményeik és a kalmár számítgatások fölé emelkedés időnkénti hangoztatása ellenére a középkori nemesek többnyire mohón és számítóan közelítettek a gazdasági kérdésekhez. Az angol nemeseknek már a 13. században voltak olyan kéziratos könyveik, melyek arra intették őket, hogy tartsák szorosan kézben birtokaik vezetését, és ne bízzanak meg a gazdatisztjeikben. A 15. század közepén élt lovag, John Fastolf időnként börtönbe csukta a birtokán szolgáló tisztviselők felét, hogy ne kelljen kifizetnie a bérüket; a 16. század elején egy előkelő nemes saját kézzel írt listákat kezdett vezetni az adósairól.41 "Az Isten tiszteletére - írta a 15. század végén élt nemesasszony, Margaret Paston, az egyik fiáról - intsd őt, és hogy gondosan járjon el a kiadásai és a birtok vezetése dolgában, nehogy szégyent hozzon mindannyiunkra." 42 Margaret szemében a pénzre való odafigyelés elmulasztása nem egyszerűen sajnálatos, sokkal inkább szégyenletes dolog. Franciaországban hasonló volt a helyzet. Gaston de Foix, egy előkelő 15. századi nemesember, néhány hetenként átvizsgálta a számlakönyvét, és nagyon vigyázott a pénzére.43 Senki sem tartotta nemesemberhez méltatlannak, ha megpróbált a körülményektől függetlenül annyi pénzt szerezni, amennyit csak lehet. Semmi újdonság nem volt tehát a kora újkor gazdasági számításainak puszta tényében. Az újdonság abban volt, hogy immár mennyi mindent kellett számításba venni, és hogy hányféle körülménnyel kellett számolni. Még az újkornak ebben a korai szakaszában is nyilvánvalóan sok nemest vonzott az, hogy hagyományos válaszokat adjon a különböző gazdasági helyzetekben. Kasztília nagy területein például a középnemesek rendszerint visszahozták a földbirtokosi járadék egy formáját az általuk létrehozott uradalmakban. Hosszú lejáratú, többnyire borban és gabonában fizetendő bérleti szerződéseket kötöttek a földjeiken dolgozó parasztokkal, és csak azzal törődtek, hogy fenntartsák ezeknek az inflációbiztos bérleteknek a folyamatosságát. Ha volt egyáltalán közvetlen gazdasági szerepük, általában arra korlátozódott, hogy piacra vitték azokat a termékeket, amelyeket a bérleti szerződések révén nyertek.44 A gazdasági feltételek azonban egy sokkal merészebb megközelítést tettek lehetővé. Már láttuk, hogy a kora újkori népességnövekedés következtében milyen értékessé váltak a nemesi erdőterületek. Ugyanez a növekedés fölverte az élelmiszerárakat is, ami jövedelmezővé tette a földművelést, és különösen kedvezett a legalapvetőbb élelmiszer-féleség, a gabona termesztőinek. Még inkább igaz volt ez a városkörnyéki gazdaságok, valamint olyan területek esetében, amelyek könnyen tudtak kereskedni a városokkal. Ebben a szerencsés helyzetben voltak azok a német nemesek, akiknek a Balti-tenger és a belé torkolló folyók mentén voltak birtokaik. Ezek a porosz és pomerániai nemesek (a junkerek) és lengyel rokonaik könnyen eljuttathatták gabonájukat Hollandia virágzó városaiba; és minthogy Németalföld a 17. században kiterjesztette kereskedelmi hálózatát, a keletnémet gabona eljutott akár a Földközi-tengerre is. Az arisztokrata nagybirtok és a nemzetközi kapitalizmus itt kölcsönösen előnyös összhangban fejlődött. Ha kisebb mértékben is, de hasonló kapcsolatok mutatkoztak egész Európában. A városok terjeszkedésével felmerült az ellátóhálózat igénye, és ezek nagy területeket foglaltak magukban. 1650-ben Párizsnak már évente Hudemann-Simon: La Noblesse luxembourgeoise, 308-310. K. B. McFarlane: The Nobility of Later Medieval England (Oxford, 1973), 50. 42 Norman Davis (szerk.): The Paston Letters: A Selection in Modern Spelling /A Paston-levelek: Válogatás mai nyelven/ (London, 1963), 206. 43 Jonathan Dewald: Aristocratic Experience and the Origins of Modern Culture: France, 1570-1715 (Berkeley, 1993),151-153. 44 Villares: La propriedad de la tierra en Galicia, 76-118; Vassberg: Land and Society in Golden Age Castile, 105. 40 41
48 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2 Vagyon, kiváltság és a változással való szembesülés hárommillió véka gabonára volt szüksége, hogy ellássa lakosságát, és ezt a mennyiséget az egész északfrancia területről szerezte be; a lábasjószág még messzebb vidékekről is érkezett a város ellátására. Az akkori európai ember modern mértékkel mérve primitív szállítóeszközzel juttatta piacra az áruit, de 1600 után ezek óriási változáson mentek keresztül; új utak és csatornák épültek, és a jobb kormányzás megbízhatóbbá tette a hajózást rajtuk. A szállítás tökéletesedésével még az egykor távolinak számító birtokok nemesei is el tudták adni gabonájukat és lábasjószágukat a városi piacokon.45 Jellemző az új helyzetre, hogy az egyik leggazdagabb közép-németországi, szászországi nemes egy 1625-ben, üzleti megbízottjának írt levelében rendszeres jelentéseket kért a gabonaárakról a régió fővárosában, Erfurtban, hogy ezek ismeretében előnyösebb döntéseket tudjon hozni.46 Hosszú távon e körülmények sikerrel kecsegtették azoknak a nemesi birtokoknak a tulajdonosait, akik át tudtak váltani a feudálisból az uradalmi tulajdonba. Erre voltak különösképpen kedvező és voltak kedvezőtlenebb időszakok. A válságoktól szabdalt 15. században a népességcsökkenés megdrágította a munkát, és gyengítette az élelmiszerek keresletét. 1500 és 1660 között viszont beköszöntött a földbirtokosok aranykora, melyben a népességnövekedés olcsóvá tette a munkaerőt és jövedelmezővé az élelmiszer-termelést. Némi pangás következett be a 17. század végén és a 18. század elején, majd 1750 után visszatért a konjunktúra. A század végén a földbirtokosok jövedelme gyorsan emelkedett: Franciaországban az uradalmi bérletek az 1750-es és az 1780-as évek között általában megduplázódtak. Európa egyes részein az 1792 és 1815 közötti hosszú háborúskodásból származott további haszon.47 De a hosszú távú sikerek gyakran rövid távú aggodalmakkal, akár válságokkal is járhatnak - ezt a fajta nyugtalanságot egy középkori földbirtokos, aki nagy lelki nyugalommal begyűjtötte állandó, fix összegű bérleti díjait, el sem tudta volna képzelni. A birtok tulajdonosának bizonyos problémái a mezőgazdasági vállalkozás természetéből következtek. Rosszul sikerült aratások, túltermelés okozta árzuhanások bárhol előfordulhattak. Az újkor kezdetén Európában még sok gondot okozott a gabona raktározása, mert a tárolóhelynek száraznak és rágcsálóktól mentesnek kellett lennie, ezért a földbirtokosok nem mindig tudták visszatartani árujukat a piactól, ha az árak épp alacsonyak voltak. A kormányok igyekeztek ellenőrzésük alá vonni az élelmiszer-kereskedelmet, és korlátozhatták a földtulajdonosok távoli piacokra való eljutását, pontosan azért, hogy alacsonyan tarthassák az árakat. A szállítás korszerűsödése új piacokat tett elérhetővé, ugyanakkor ki is élezte az értük folyó versenyt, ami lenyomta az árakat. A nemesek osztoztak ezekben a gondokban a tényleges gazdálkodókkal, de további, sajátos problémákkal is szembetalálták magukat. Nemesember számára elfogadhatatlan volt a kétkezi munka, de még az üzleti ügyekben való komolyabb részvétel is; ez egyet jelentett volna nemesi rangja feladásával, ezért nemesember csak korlátozott mértékben kapcsolódott be közvetlenül a mezőgazdasági termelésbe. Sokan, elsősorban a leggazdagabbak, a birtokuktól távol, az udvarnál, a hadseregben vagy a közszolgálatban vállaltak közszereplést, így nem is lehettek jelen, hogy intézzék a birtok ügyeit. Ráadásul a sokmérföldes területeket felölelő nagybirtokokba számos falu benyúlhatott, így a termés nyomon követése sem volt egyszerű dolog. Mindezen körülmények folytán a nemesek többnyire másodlagos szerepet játszottak saját birtokaik igazgatásában. Némelyek bérmunkások alkalmazásával gyakoroltak közvetlen felügyeletet földjeiken, vagy (az Elbától keletre) robotmunkára kényszeríthették a jobbágyokat, akik aztán elvégezték az adott feladatot. AlsóAusztriában egy nemes a 17. század közepén arra hívta fel egy földbirtokos figyelmét, hogy "a jelenlétére szükség van minden szántóföldjén, szőlőskertjében, erdejébenh és mindenütt, ami csak van a birtokán; ne higgye, hogy más, bárki legyen is az, ugyanolyan hűséges tudna lennih" 48 Ugyanez a tanács hangzott el a 16. században Észak-Itáliában is: "Szükséges, hogy [a birtok tulajdonosa] mindig, vagy amilyen gyakran lehetséges, személyesen vegyen részt a majorság minden dolgában, és hogy mindent értsen, mindent lásson, mindent megfogjon, a lehető legkevésbé bízzon meg a parasztokban, akik gonosz természetük miatt uraiknak ellenségeik."49 Ez a fajta kézi vezérlés azonban leginkább a távoli területeken válhatott be, ahol kevésbé kellett folyamatosan ráhangolódni a piac változásaira, és ahol a föld termésének nagy részét helyben lehetett elfogyasztani. Másutt általánosabb volt az a gyakorlat, hogy a birtok vezetését rábízták egy vagy több mezőgazdasági vállalkozóra, Jan De Vries: The Economy of Europe in an Age of Crisis, 1600-1740 /Európa gazdasága egy válságos időszakban, 1600-1740/ (Cambridge, 1976), 159; vö. E. A. Wrigley: "A Simple Model of Londonas Importance in Changing English Society and Economy, 16501750" repr. in Wrigley és Philip Abrams (szerk.): Towns in Societies: Essays in Economic History and Historical Sociology /Városok a társadalmakban: Gazdaságtörténeti és történetszociológiai vizsgálatok/ (Cambridge, 1978), 215-243. 46 Harnisch: "Grundherrschaft oder Gutsherrschaft", 77. 47 Robert Forster: The House of Saulx-Tavanes: Versailles and Burgundy, 1700-1830 /A Saulx-Tavanes-ház: Versailles és Burgundia, 17001830/ (Baltimore, 1971), 227-229. 48 Idézi Otto Brunner: Adeliges Landesleben und Europaischer Geist: Leben und Werk Wolf Helmhards von Hohberg, 1612-1688 /Vidéki nemesi élet és európai szellem: Wolf Helmhards von Hohberg élete és munkássága, 1612-1688/ (Salzburg, 1949), 44. 49 Idézi James S. Ackerman: The Villa: Form and Ideology of Country Houses /A villa: A vidéki házak formája és ideológiája/ (Princeton, 1990), 116. 45
49 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2 Vagyon, kiváltság és a változással való szembesülés bérlőgazdára, akik vállalták a kockázatot, hogy a haszon egy része fejében intézik a birtok ügyeit. A közéleti pálya és a több birtok vezetésének bonyodalmaival elfoglalt nemesek részéről ez bölcs gazdasági döntésnek bizonyult. Az ilyen és hasonló intézkedések sokféle formát öltöttek Európa-szerte. Angliában a bérlőgazdák tekintélyes és jómódú emberek voltak, akik jókora birtokok ügyeit vitték, és ennek megfelelően képesek voltak rugalmas rendelkezéseket hozni. Komoly tőkéjük feküdt lábasjószágban, munkaeszközökben és pénzügyi háttér formájában. Széles körű befektetéseik következtében nehéz volt pótolni őket, és mind ők, mind uraik feltételezték, hogy hosszú távra kötnek bérleti szerződést, mindkettejük hasznára: mert a tartós haszonbérlet arra ösztönözte a bérlőt, hogy annak tudatában fektessen be a földbe, hogy a haszon nem egy újabb bérlőé lesz. Ezzel szemben Észak-Franciaországban a bérletek rendesen csak kilenc esztendeig voltak érvényben, s utána a tulajdonos és a bérlő újra megállapodtak a feltételekben. A francia bérlők általában nem örvendtek olyan nagy tekintélynek, mint angol kollégáik, de azért ők sem voltak teljesen kiszolgáltatva a földbirtokosnak, amikor leültek vele tárgyalni, mert ők is jelentékeny tőkét vittek be a megállapodásba lábasjószágban és eszközökben; a nemesek nem egykönnyen találtak olyan tőkével és szakértelemmel bíró embert, aki sikerrel tudott volna eligazgatni egy nagybirtokot, és így bizonyos nyomás nehezedett rájuk annak érdekében, hogy kedvező feltételekkel újítsák meg e szerződéseket. A francia bérlők azonban magasabb részesedést fizettek a tulajdonosnak a föld terméséből, mint az angolok, és őket kevesebb dolog ösztönözte arra, hogy a föld költséges trágyázásával vagy a csűrök és kerítések kijavításával befektessenek a bérbe vett birtokba, hiszen ha egyszer a szerződés lejárt, mindez a tulajdonos haszna maradt. Délen még keményebbek voltak a feltételek, és a bérlőknek még kevesebb indíttatásuk volt javításra és fejlesztésre. Dél-Franciaországban és Itáliában a feles gazdálkodás volt szokásban, ami rendszerint évenkénti megállapodást igényelt, továbbá itt a tulajdonos rendelkezett az összes mezőgazdasági tőkével, a lábasjószággal és az eszközökkel, akárcsak magával a földdel. Itt a gazda nem sokkal volt több napszámosnál, és mivel szinte üres kézzel ült le a tárgyalóasztalhoz, könnyen helyettesíthető volt másvalakivel. Ebből következően a legtöbb feles bérleti rendelkezés az egyenlőtlen alkufeltételekről tanúskodik: a föld tulajdonosa a terménynek legalább a felét, de gyakran ennél is többet kapott. E rendelkezések nagy változatossága az európai társadalmi gyakorlat néhány igen éles különbségét tükrözte, sőt maga is létrehozott más különbségeket. Angol megfigyelők a 15. századtól kezdve megdöbbenésüknek adtak hangot látva a kontinens parasztságának szegénységét, valamint a nemesek és gazdák közötti érintkezés hiányát. Arthur Young, a 18. század végén élt mezőgazdasági szakember, csodálkozott azon, hogy francia arisztokrata vendéglátói nem mutatják be őt bérlőgazdáiknak, holott az angol földbirtokos társaság gyűlésein természetes dolog volt e két réteg találkozása. E tekintetben az angol uradalmi földbérlők a felső középosztály egy csoportját testesítették meg. Másfelől a bérleti rendelkezések eltérő értelmezése következtében rendkívül különböző mezőgazdasági eredményeket lehetett elérni. Angliában a 16-17. században részben azért is fejlődött gyorsabban a mezőgazdaság, mint a kontinensen, mert az urasági földbérlők annak ismeretében fektethettek be gazdaságaikba, hogy erőfeszítéseikből személy szerint nekik mi lesz a hasznuk. Másutt a tulajdonosok kevesebb befektetésre ösztönző kedvezményt kínáltak bérlőiknek. A bérlők szerződése rövidebb időre szólt, mint Angliában, és a termés magasabb hányadát vitték el a bérleti díjak. Lehetséges, hogy a feudális földesúri hatalom maradványai is növelték a gazdákra nehezedő pénzügyi terhek és értelmetlen szabályozások súlyát. A kontinens mezőgazdasága megsínylette, hogy a földtulajdonosok túlságosan a pillanatnyi haszon megszerzésére törekedtek; e vonatkozásban a nemesek pénzsóvársága a kapitalista ésszerűség gátja volt. 50 A birtok vezetésében Európa-szerte megmutatkozó, itt felsorolt lényeges különbségek mellett voltak fontos hasonlóságok is - ezt a kontinens mezőgazdaságáról készült újabb tanulmányok egyre nyilvánvalóbbá tették. A kontinens uradalmi földbérlői a sok nehézség ellenére egyre gazdagabbak, egyre tekintélyesebbek lettek, s némelyeket szoros szálak fűztek a város kereskedelmi köreihez. A Franciaország fő gabonatermesztő vidékein élő gazdák kiállták az összehasonlítás próbáját angol társaikkal. Hatalmas pénzösszegek fordultak meg a kezükön, és gazdaságaik éppoly termelékenyek voltak, mint angol vetélytársaiké.51 Észak-Itáliában is jelentősen fejlődött a mezőgazdaság a 17. század derekán, jóllehet a térségben éveken át szörnyű háború dúlt. Az agrárkultúra változatosabbá válása mellett a hagyományos termények fejlesztése is napirenden volt: a földbirtokosok és bérlőik meghonosították a különböző szőlőfajtákat, a rizst, a lóherét, a selyemhernyótenyésztéshez szükséges eperfát, ugyanakkor növelték a szemestermény-hozamokat.52 Németország középső részén a 17. században hasonló, de még szokatlanabb vállalkozás jelent meg: Hollandiából érkező gazdák és A történészek újabban hajlamosak rá, hogy kisebbítsék a különbségeket az angol és a kontinentális mezőgazdaság között. Lásd Philip Hoffman: "Land Rents and Agricultural Productivity: The Paris Basin 1450-1789" Journal of Economic History, 51, 4 (1991. december), 771-805; vö. Dewald: Pont-St-Pierre, 74-88, a mezőgazdaság fejlődését akadályozó tényezők kiemelésére. 51 A Párizs környéki uradalmi bérlők gazdagságát, iskolázottságát és kedvező életkilátásait hangsúlyozza Jean-Marc Moriceau: Les Fermiers de laIle de France, XVe-XVIIIe siecle /Az Ile de France-i földbérlők a 15-18. században/ (Párizs, 1994), elszórtan; lásd még a francia mezőgazdaság fejlődéséről szóló irodalom összefoglalását in Dewald-Vardi: "The Peasantries of France, 1400-1800". 52 Domenico Sella: Crisis and Continuity: The Economy of Spanish Lombardy in the Seventeenth Century (Cambridge, MA, 1979), 120-123. 50
50 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2 Vagyon, kiváltság és a változással való szembesülés kereskedők béreltek birtokokat és csordákat, és a maguk számára is nagy haszonnal meghonosították a holland tejtermelési tapasztalatokat.53 A kora újkori uradalmi földbérlőt óriási befektetése és nagyszabású vállalkozása arra kényszerítette, hogy termékeit távoli piacokra vigye. Falusi vállalkozásába tehát városi módszereket és igényeket kellett bevezetnie. Ezek a komoly tőkebefektetéssel és a piac alapos feltérképezésével indító szereplők játszották a főszerepeket Európa mezőgazdasági fejlődésében. Az arisztokrata földbirtok természetében bekövetkezett változások nyomán a 18. században fellendült a kulturális és politikai tevékenység; nyilvános vitákon vált világossá, milyen drámai változáson ment át a gazdasági élet. Az 1750 körüli években francia és német fordítások hozzáférhetővé tették a mezőgazdaság fejlődésével foglalkozó angol írásokat; és a kormányok szerte a kontinensen arra törekedtek, hogy felkeltsék irántuk az érdeklődést. Megjelentek a királyi mezőgazdasági társaságok, méghozzá nemcsak a fővárosokban, például Párizsban, hanem vidéki városokban is, továbbá az olyan viszonylag elmaradott államokban, mint Spanyolország vagy Szavoja. A tagok sok helyütt időszaki kiadványokból ismerhették meg a legújabb tapasztalatokat és módszereket. Voltak nemesek, akik aktívan részt vettek ezeknek az intézményeknek a munkájában, és ők álltak annak a fiziokrata mozgalomnak az élére, amely be akarta hozni a francia mezőgazdaságba a szabadpiaci gazdasági rendszert. Akár a földművelés módszereire irányult ez, mint a mezőgazdasági társadalmakban, akár az elvont közgazdaságtanra, mint a fiziokraták között, a 18. századi nemesség olyan tanokkal ismerkedett meg, melyek a természet manipulálására és a hagyomány elvetésére ösztönözte. Tegyük hozzá, nem mindig pozitív eredménnyel, mert a javasolt újítások sokszor drágáknak és haszontalanoknak bizonyultak. "Ez a meggazdagodási mánia a szegényházba fog juttatni bennünket" panaszolta egy lelkes mezőgazdasági újító fia a 18. század végi Szavojában. Ebben a korban a rövid távú fejlesztések kevésbé voltak érdekesek, mint a nemesség új keletű, csak a saját birtoka hasznát szem előtt tartó beállítottsága.54 Az ilyen tanok legfeljebb a nemesség egy töredékére voltak komoly hatással. A legtöbb földbirtokos nemes azonban magának a birtoknak a felfogásában és kezelésében egy tágabb értelmű változás hatásának teljességét érzékelte. Mert a 18. század új technikákat hozott a földtulajdonok feltérképezésében. A terepfelvételi és térképészeti technikák óriásit fejlődtek a 17. század második felében, és a 18. századra teljes mértékben elérték a modern színvonalat. Ekkor jött divatba, sőt divathóborttá vált a birtokon végzett terepfelvétel és a róla készített térkép, és nagy népszerűségnek örvendett a földmérő szakma. Johann Wolfgang von Goethe leírja a 18. század végi hatást: "Eduard látta, amint birtokai mint egy új alkotásban, teljes pontossággal, világossággal testet öltenek a papíron" - írja Goethe földbirtokos hőséről, aki éppen birtokairól készíttetett terepfelvételt és térképet. - "Úgy vélte, most ismeri csak meg, most birtokolja igazán azt, ami az övé." 55 Ebből az újfajta látásmódból egy új tulajdonosi tudat származott; a regényben ez a tulajdonosi tudat vezet el egy új, a táj átalakítását célzó igyekezethez - más szóval a természet egy újfajta szemléletéhez. Ugyanakkor a nemesek egyre készségesebben adták-vették birtokaikat, és mind kevésbé kötődtek hozzájuk érzelmileg vagy a hagyomány révén. E szálak, meg kell mondanunk, sohasem voltak olyan erősek, mint amilyennek a 19. és 20. században beállították, amikor Európában újra nagy hangsúlyt kapott az arisztokrata tradíció és a földhöz való kötődés. De az újkor kezdetén valóban egyre gyorsabban cseréltek gazdát a birtokok, tanúsítva tulajdonosaik növekvő készségét, hogy tisztán gazdasági erőforrásnak tekintsék, amelyet megtarthatnak vagy eladhatnak, attól függően, hogy mit diktál a gazdasági érdekük. A kortársak aggódtak a következmények miatt. Egy porosz író írja 1801-ben: "A nemesi földbirtokokat árunak tekintik, amellyel kereskedni lehet, mert sokan vásárolnak birtokot, de nem azért, hogy megtartsák, hanem hogy újra eladják nagy haszonnal." "A birtokok szűnni nem akaró adásvételében - írja egy másik aggódó német 1810-ben - szétszakad az az erkölcsi kötelék, amely alattvaló és ura között az öröklés éveiben kiépült." 56 A földpiac növekvő megélénkülése és kiszélesedése további felfogásbeli változásokat eredményezett. A 18. század modern technikákat kezdett alkalmazni az ingatlanpiacon: nyomtatott reklámokon hirdették az eladó birtokok vonzó tulajdonságait, és az újságokban külön ilyen tárgyú hirdetések jelentek meg. Az új térképekhez hasonlóan az újfajta reklámozás, amely felsorolta a terület összes kiterjedését és bevételét, tudatosította a nemesekben a földtulajdon mennyiségi szemléletét, és arra bátorította őket, hogy mérlegeljék az alternatív beruházásokat. A földbirtok dologgá változott, és végképp elszakadt a személytől és a családtól.
Hermann Kellenbenz: "Die wirtschaftliche Rolle des schleswig-holsteinischen Adels in 16. und 17. Jahrhundert", in Lohmeier (szerk.): Arte et Marte, 15-32. 54 Blum: The End of the Old Order, 249-251; Jean Nicolas: La Savoie au XVIIIe siecle: noblesse et bourgeoisie, 2 köt. (Párizs, 1978), II. 807, 808-810; Richard Herr: The Eighteenth-Century Revolution in Spain (Princeton, 1958), 154-163. 55 Johann Wolfgang von Goethe: Vonzások és választások, Vas István ford. (Kriterion, Bukarest, 1974), 22. 56 Mindkét idézet Berdahl: "The Stande and the Origins of Conservatism in Prussia" 318. 53
51 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2 Vagyon, kiváltság és a változással való szembesülés
6. 6, A vidéki udvarház Még egy sor fejlemény kísérte a nemesek birtokkezelését jellemző változásokat. A 16. század elejétől az európai nemesség más szemmel kezdte nézni vidéki udvarházát. A vidéki ház jórészt elvesztette stratégiai jelentőségét, és politikai "agyközpontként" is mind súlytalanabbá vált. Cserében új feladatot kapott: úri kényelmet nyújtó menedékhellyé vált, ahová vissza lehetett vonulni a közélet nyomása elől. Az új esztétikai ideálok elterjedésével a vidéki ház kiegészítő szerepe lett megmutatni a világnak tulajdonosa jó ízlését, haladó eszmeiségét és gazdagságát. E változó értékek és változó társadalmi igények együttesen azt eredményezték, hogy a 16. és 17. században szinte mindenütt a vidéken nagyszabású építkezések folytak. Ezekben az években olyan gyökeresen megváltoztak a vidéki ház funkciójáról alkotott elképzelések, hogy csak kevés család tudta elkerülni az építkezést. Az eszményi középkori vidéki kastély védelmet és vendégszeretetet nyújtott. Biztonságot adott a középkori vidékeken gyakran eluralkodó erőszakkal szemben, és stratégiai helyzeténél fogva politikai hatalmat is kölcsönzött tulajdonosának. Ezekben a házakban senki sem igényelte a visszavonulás, az elkülönülés lehetőségét. A legtöbb középkori férfi és nő kísérőktől és szolgáktól körülvéve akart élni, s a nemesi házakban kevés félreeső hely akadt; még az ágyak is a nagy hallokban voltak felállítva, nem pedig külön e célra épített hálószobákban. A nemesek minden jel szerint magát a házat éppily kevéssé akarták elkülöníteni a szomszédságtól. A ház körüli kertek kicsik voltak, a gazdasági épületeket gyakran a házhoz építették, és a közvetlen közelben sorakoztak a falusiak házai is. Az arisztokrácia házépítési szabványai részben azért kezdtek a 16. században megváltozni, mert a vidéki udvarház fokozatosan elvesztette stratégiai rendeltetését. A folyamat lassúságát mutatja, hogy Európa talán legjobban kormányzott országában, Angliában, a vidéki kastélyok az 1550-es évek végéig megtartották védelmi szerepüket, Franciaországban pedig a megerősített vidéki kúriák a 17. század első évtizedeiig gondot jelentettek. Ezt követően azonban csökkent az erőszak a vidéken, így az építészetben már nem kapott elsődleges szerepet az erős védelem igénye. A vidéki udvarházak tervezését új esztétikai szándékok kezdték formálni. A tulajdonosok már nem a szilárdságot, hanem a szépséget, a világosságot, a meghittséget és a kényelmet tartották szem előtt, ezeket keresték az új technológiákban és az új tervtípusokban. Az üveg széles körű alkalmazást nyert az építészetben, és az üres várfalak helyére ablakok kerültek. Az ókori Róma és a korabeli Itália kínált mintákat arra, hogyan lehet elegánsan élni a vidéken. Elterjedtek a félreeső hálószobák és a folyosók, amelyek révén másokat nem háborgatva lehetett végigmenni a házon. Fontossá vált maga az építészeti divat. A családok már nem fogadták el a divatjamúlt terveket; az utolsó divat szerint akarták felépíttetni házaikat, és a 18. századi kiadványokból értesültek az új stílusokról.57 Mindezek hatására még a tekintélyes vidéki kastélyokkal rendelkező ősi nemesi családok is új építkezésekbe kezdtek. Az újaknak természetesen azért is építkezniük kellett, hogy földbirtokosi minőségükben megalapozzák jelenlétüket a vidéken; a házépítés ezt a vágyukat is beteljesítette. Egy nagy ház mindenki előtt láthatóvá tette a család sikerességét és társadalmi állását az adott helyen. A 17. században tehát építkezési mánia söpört végig Európán, amit a 18.-ban egy kisebb építkezési hullám követett. Angliában még a kisnemesek is részt vettek a folyamatban; ezt a korszakot nevezte egy történész "a vidéki Anglia újjáépítésének". A kortársak gyakran emlegettek a házépítéssel kapcsolatban túlzott lelkesedést, amely túlköltekezésre késztette az építkezőket, miáltal könnyen megfeledkezhettek egyéb kötelességeikről. Ám abban még a legbölcsebbek is egyetértettek, hogy itt egy ellenállhatatlan kényszer munkált, így megváltoztatására nem sok remény volt. A költekezésnek azzal sem lett vége, ha megépült a ház. A belső berendezés és díszítés költségei ugyanis felülmúlhatták magának az építkezésnek a költségeit, különösen mivel a kortársak úgy tartották, hogy az új házba új berendezés dukál. 58 A házépítés új felfogásával egyazon jelentőséggel bírt az az új szemlélet, hogy az épület térbelileg hogyan kapcsolódjon a többi házhoz. 1600 után a nemesek szerették tágas terekkel körülvenni házaikat, hogy fizikailag is elkülönüljenek a közönséges falusiaktól. Ez az elkülönülés ideológiai célokat szolgált. Kiemelte a rangbeli távolságot a földbirtokos és a környezetében élő egyszerű falusi emberek között, és úgy hivalkodott a tulajdonos elegánsan kényelmes életmódjával, hogy eltüntette a szeme elől a gazdaságot. A 16-17. század nemesembere "természetet" kívánt látni maga körül, nem a fárasztó földművesmunka jeleneteit. A középkorban az arisztokraták házai természetes egyszerűséggel helyezkedtek el a szükségleteiket ellátó gazdaság épületei között. A kényelem és elegancia új eszméinek megjelenésével ez a közelség mind kevésbé tűnt elfogadhatónak. A földbirtokosok szerették a zavartalan kilátást, és hogy a körülöttük lévő tágas tér háborítatlanságát biztosítsák, Stone-Stone: An Open Elite?, 379kk; erre példa Boris Ford (szerk.): The Cambridge Cultural History of Britain IV (Cambridge, 1989), 228. Az építészeti stílusok részletesebb megtárgyalását lásd a 4. fejezetben. 58 W. G. Hoskins: "The Rebuilding of Rural England, 1570-1640" Past and Present, 4 (1953. november), 44-59; Stone-Stone: An Open Elite?, 329-394. 57
52 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2 Vagyon, kiváltság és a változással való szembesülés fallal kerítették el. A vidéki udvarházak körüli "park" létesítésének szokása leginkább Angliában terjedt el. Itt egy-egy "park" többszáz holdas is lehetett. Létesítésének költsége rendszerint magában foglalta azt is, hogy értékes mezőgazdasági területeket lényegében pihenésre és szórakozásra vettek igénybe, és ehhez egyes esetekben egész falvakat romboltak le, ha ottlétük zavarta a tulajdonos elkülönülését. "Köröskörül tízmérföldes" - hangzott a büszke válasz Jane Austen regényhőse, Elizabeth kérdésére, mely azt tudakolta, hogy mekkora annak az észak-angliai háznak a parkja, ahol vendégeskedett. Másokat zavart, hogy hasznos földeket a gazdag nemesség pihenési igényei szolgálatára sajátítanak ki. Egy 18. századi angol költő szavaival: "A gőgös gazdag úr / Sok szegény elől elveszi a teret, / Hogy legyen hely a halastónak, / A lovaknak és a vadászebeknek." 59 A dolgok ritkán jutottak ilyen messzire Franciaországban, ami szintén azt mutatja, hogy a 18. századi Anglia valóban a legarisztokratikusabb ország maradt Európában. De a kontinens nemességében ugyanazok a késztetések munkáltak, mint az angolokban, és ha volt elég pénzük rá, ők is ugyanazt tették. 1660 körül XIV. Lajos első pénzügyminisztere, a dúsgazdag Nicolas Fouquet három falut távolított el, hogy legyen elég hely a Vaux le Vicomte-i háza körül fallal bekerített parknak. A 18. században élt francia nemesek is a vadon látszatát szerették volna kelteni parkjaikban, ezért magányos merengésre alkalmas műromokat és nyári lakokat építtettek. Ezek az építési elgondolások egy lépéssel továbbvitték az elkülönülés eszméjét, azt sejtetve, hogy a földbirtokos egy olyan helyet is szeretne, ahol mindenki mástól - nem csupán a falusiaktól és az alsóbb társadalmi osztályok tagjaitól, de még a vele egyenrangúaktól is elkülönülhet. Ugyanez a vágy uralkodott el a 18. századi Németországban is: Goethe Vonzások és választások című művének földbirtokos hősnője olyan kicsi pavilont terveztet a parkjába, amelybe csak két ember fér be.60 A fallal körülvett park tehát számos jelentést hordozott a 17-18. századi vidéken. Kifejezett egyfajta gőgös távolságtartást a vidéki társadalom többi részétől és az itt folyó munkától. A középkori földesurak igényelték maguk körül az alacsonyabb rendűek jelenlétét, 1600 után azonban jobban szerették, ha ezek láthatatlanná válnak, így aztán eltüntették a föld színéről a közeli falvakat, a megmaradóktól pedig megműveletlen földterülettel választották el magukat. A park megjelenítette az elkülönülés vágyát, és ezt hozzákapcsolta az osztályról vallott eszmékhez: a közönséges falusiakat ki kellett zárni a látómezőből. Ugyanakkor kifinomult természetszeretetet is jelentett: az volt a célja, hogy egy jól szabályozott természet jelenjen meg benne. A tétlen élvezet előbbrevalóságát hirdette az anyagi megtérüléssel szemben, mert hiszen sok esetben mezőgazdaságilag hasznosítható területeket áldoztak fel a parképítés oltárán. Falai ugyanakkor a tulajdon fölötti korlátlan rendelkezést, sőt a föld átalakításának képességét is hirdethették - mint ahogy maga a park is a tulajdonos kívánsága szerint lett kialakítva. Ahogy a park távolságot fejezett ki a kapitalista számítás bizonyos formáitól, láthatóvá tette azokat a megfellebbezhetetlen tulajdonosi jogokat is, melyeket a feudalizmus hanyatlása teremtett meg.61
7. 7, A vagyonosodás kétféle formája A feudalizmus hanyatlása különösen fontos volt, mert egybeesett a változás egy általánosabb folyamatával: körülbelül 1600 után a nemesek gazdasági értelemben mind kevésbé csak a földre összpontosították a figyelmüket, kezdtek bekapcsolódni a gazdasági tevékenységek más formáiba is. Természetesen már a 15. században sem minden a föld volt. A nemeseknek más tulajdonaik is voltak, és maga a földtulajdon is könnyen átmehetett a kereskedelem bizonyos formáiba. A nemeseknek voltak erdeik, bányáik, malmaik, sörfőzdéik, amelyek sorsa a föld tulajdonosától függött, ugyanakkor el is vonták őt a pusztán mezőgazdasági tevékenységektől. A 15. század nemesei hasznot reméltek a háborúból is: közvetlenül a királytól, aki fizette őket, közvetve pedig a csatatéren összeszedett zsákmány, valamint a túszokért kapott váltságdíj formájában, míg a 16. században ki nem halt ez a szokás. Kevesen gazdagodtak meg az angol John Fastolf módjára a háborúból; de szép számmal gazdagon pótolták belőle mindazt, amit a földjeiken megtermeltek. Azok a nemesek azonban, akik túlmentek a gazdasági vállalkozásoknak ezen a szintjén, a 16. századnak szinte a végéig erőteljes etikai és társadalmi tilalmakkal találták szembe magukat. Arisztotelész, görög filozófus tanította meg Európát arra, hogy gyanakvással nézzen a kereskedelemre és a bankok tevékenységére; a katolikus egyház Arisztotelész sok tanítását magáévá tette, és rendkívüli szigorral elítélte a kamatozó pénzkölcsönzést. Franciaországban és Spanyolországban azok a nemesek, akik kétkezi munkát végeztek, vagy közvetlenül részt vettek a kereskedelemben, elveszíthették nemesi címüket a vele járó adómentességgel együtt. A nemesség lényege a kortárseszmények szerint a katonai szolgálat és a társadalom vezetése volt - és ha valakinek állandóan Goldsmith: "The Deserted Village" idézi Williams: The Country and the City, 96. A tájkertszerű parkok németországi és ausztriai elterjedéséről lásd Brunner: Adeliges Landesleben, 135-137. 61 Chandra Mukerji: "Territorial Gardens: The Control of Land in Seventeenth-Century French Formal Gardens" in Thomas Haskell-Richard Teichgraeber III (szerk.): The Culture of the Market: Historical Essays /A piac kultúrája: Történelmi tanulmányok/ (Cambridge, 1993), 66101. 59 60
53 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2 Vagyon, kiváltság és a változással való szembesülés piszkos kalmárérdekeken jár az esze, akkor amazoknak nem tud megfelelni. Háromszoros veszteség érhette azt a nemest, aki a földtől elfordulva kereskedelmi tevékenységre adta magát. Lemondott arról az óriási erkölcsi értékről, amelyet a kortársai a földhöz párosítottak; kockára tette a rendje alapját képező önzetlen szolgálat eszményét, és kitette magát a számos üzleti gyakorlatot megbélyegző egyház elítélésének. Az 1600-at követő években azonban mind az eszmék, mind a gyakorlat megváltoztak. Ennek részben az volt az oka, hogy a nemesek számára egyre nagyobb területen váltak hozzáférhetővé a beruházások, és ezek azért jelentettek különösen nagy kísértést, mert az újkor kezdeti szakaszában a föld kevés hasznot hozott: a 16. században évente körülbelül négy százalék haszonnal fizette vissza a ráfordított költségeket. Ezzel szemben pénzt nyolc- vagy akár tízszázalékos nyereséggel és bizonyos mértékig biztonsággal lehetett kölcsönözni. Magánszemélyeknek, de kormányoknak még inkább készpénzre volt szükségük, mivel a háborúk költségesebbek és nagyobb szabásúak lettek. A 16. századtól kezdve a kormányok megnyerő technikákat építettek ki, hogy tőkét csaljanak ki a konzervatív befektetőktől. Még nagyobb nyereséggel kecsegtették a bennfentes kapcsolatokkal rendelkezőket, és voltak, akiket a merész pénzügyi vállalkozás is vonzott. A 17. századi bankártevékenység legalább annyira szolgálta az állam, mint a kereskedelem érdekeit, és itt a nemesek különleges előnyöket élveztek. A bankárok előszeretettel vették igénybe az ő befolyásukat - cserében részt kaptak a nyereségből. Franciaországban, ahol rosszallták az arisztokraták részvételét bármiféle kereskedelmi kalandban, a sznob "úrhatnám polgár" pedig gúnykacaj tárgya volt, a nemesek közvetett utakat találtak arra, hogy az állami banküzletbe befektessenek. Gyakran alacsony származású főadóbérlőknél helyezték el a pénzüket, és óriási, de diszkréten kezelt nyereségeket húztak. Hasonló fondorkodások jellemezték a Nápolyi Királyságot is a 17. század elején.62 Ehhez fogható különbségek álltak fönn a földbirtokból és a pénzkölcsönzésből származó haszon között az egész 18. század folyamán, jóllehet a kamatlábak csökkentek, és állandó csáberőt jelentettek a nemesek számára, hogy a meggazdagodásnak a földtől távoli formáit keressék. A század közepére mind az angol, mind a francia nemesek sokszor inkább ezekbe az állami kölcsönkötvényekbe fektették be pénzük jelentős hányadát, mint birtokvásárlásba. Ha volt tartalék készpénzük, hamar belementek az ilyen kölcsönzésekbe, és e téren a vallási megfontolások láthatóan senkit sem zavartak. "Kezdek úgy gondolkodni, mint minden gazdag ember Párizsban - írta egy vidéki nemes 1736-ban. - Egyik sem akar földet vásárolni. A legtöbbjüknek csak [tőzsdei] részvénye vagy államkötvénye van." Hasonló elmozdulás volt tapasztalható Angliában, ahol a nemesek lelkesen vásárolták a Bank of England által kínált háromszázalékos kamatozású kötvényeket. 63 A földtulajdon egy speciális formája, a városi telektulajdon egy másik lehetőséget kínált. Az 1600-as évek elején, amikor új negyedek keletkeztek a nagyvárosokban, és megszülettek a városi elegancia új mintái, fontos átalakulás ment végbe Európa városföldrajzában. Elegáns sorházak, mértanilag szimmetrikus terek, egyenes utcák, vadonatúj városnegyedek jelezték a városi fejlődést a 17. századi Madridban, Londonban, Prágában és Párizsban, valamint vidéki városok tucatjaiban. A nemesség szinte mindenütt fontos szerepet játszott a városok ilyen átalakítására irányuló erőfeszítésekben. Esetenként eredetileg is övék volt a telek, amelyen egy-egy ilyen spekulációs építkezés folyt. Gyakoribb volt, hogy a királlyal és tisztviselőivel való jó kapcsolatuknak köszönhetően megkapták a tervek fölötti rendelkezés jogát. Menedzserszerepük ellenére alaposan belevonódtak sok ilyen ingatlanvagyon kialakításába, és mindnyájan szemtanúi lehettek annak az újfajta gazdagságnak, amelyet ez a spekuláció kínált.64 A nemesek a 16. és 17. század folyamán könnyen "rámozdultak" mind a pénzkölcsönzésre, mind a városi ingatlanfejlesztésre. A kereskedelemben való részvételre már sokkal nehezebben szánták rá magukat, mígnem 1600 után az új kereskedelmi intézmények ezt a lépést is megkönnyítették számukra. Az amszterdami tőzsde 1611-es megnyitása és a nyilvános bankok megjelenése (Velencében és Amszterdamban a 17. század elején, Angliában 1694-ben) új típusú gazdasági elfoglaltságot kínált. Azok, akiknek pénzük volt, kereskedelmi jártasságuk viszont nem, elhelyezhették a pénzüket azoknál, akik kellő kereskedelmi tapasztalattal bírtak, és némi biztonságot is remélhettek a kölcsön sorsát illetően. A 18. század végére Nyugat-Európában sokfelé fellendültek a tőzsdék.65
Daniel Dessert: Argent, pouvoir, et société au Grand Siecle /Pénz, hatalom és társadalom XIV. Lajos korában/ (Párizs, 1987); Astarita: The Continuity of Feudal Power, 221-224, mindkettőnél a magas kamatozású állami kölcsönkötvények és arisztokratahálózatok a kormány pénzügyi szakértői mögött. 63 Idézi Robert Forster: "The Nobility during the French Revolution" Past and Present, 37 (1967. július), 82. lábj. 40. 64 Lawrence Stone: "The Residential Development of the West End of London in the Seventeenth Century" in Barbara Malament (szerk.): After the Reformation: Essays in Honor of. J. H. Hexter /A reformáció után: Tanulmányok J.H.H. tiszteletére/ (Philadelphia, 1980), 167212; Anthony Blunt: Art and Architecture in France, 1500-1700 /Művészet és építészet Franciaországban, 1500-1700/, 4. kiadás (London, 1980), 159-165, 367-368; David Buisseret: Sully (London, 1968). 65 De Vries: The Economy of Europe in an Age of Crisis, 226-232. 62
54 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2 Vagyon, kiváltság és a változással való szembesülés Európa egyre jövedelmezőbb gyarmatbirodalmai a földbirtokba való befektetés egy másik lehetőségét kínálták. Ebben Spanyolország adta a mintát Sevillában megalapozott gyarmatügyi rendelkezéseivel. Egy korabeli megfigyelő 1587-ben írta: "Az Indiák felfedezése olyan nagyszerű lehetőségeket kínált a meggazdagodásra, hogy Sevilla nemeseit kereskedésre csábította."66 A következő évszázadban az angol nemesek is követték példájukat. Az angol tengerentúli kereskedelembe a 17. század elején majdnem egyötöd részt a nemesek fektettek be, nem kis részben azért, mert olyan nagy volt a kockázat, hogy az elrettentette az óvatosan számoló kereskedőket. De a nagy kockázattal nagy haszon is járt. A 18. században újonnan keletkezett óriási vagyonok tették világossá a helyzetet: a Kelet- és Nyugat-Indiák az a forrás, amelyből számos arisztokratavagyon keletkezett vagy állt helyre.67 E változó szokások bizonytalan állásfoglalásokra késztettek, de a 18. század elejére a felfogás is döntően megváltozott. Ahogy mind több nemes élvezte a kereskedelem hasznát, úgy enyhültek a kalmárkodással kapcsolatos erkölcsi aggályok. A kormányok ösztönözni akarták a változást, ezért propagandájukban igyekeztek összekapcsolni a hazafiúi szolgálatot a kereskedelemmel. 1682-ben a spanyol korona hivatalos rendeletet adott ki arról, hogy a gyártulajdon a jövőben nem összeférhetetlen a nemesi státussal, 1770-ben pedig kiterjesztette engedélyét a gazdasági tevékenység minden formájára. Hasonló változás ment végbe Franciaországban. Az 1660-as évektől kezdve a francia hivatalok már amiatt aggódtak, hogy nemeseik nem hajlandók gazdasági vállalkozásokba fogni, ezért támogatni kívánták a kereskedelmi beruházásokat. A 18. században néhány röpiratíró olyan "kereskedőnemességért" emelte fel a szavát, amely tőkéjét a francia kereskedelembe fektetné be, ami által megemelné az egész társadalom vagyoni szintjét. Igyekezetük mögött hazafias érzések is meghúzódtak, mert hiszen kereskedelmi sikerek kellettek ahhoz, hogy Franciaország ne maradjon le angol és holland versenytársai mögött. És néhányan hallgattak is rájuk. A 17. századi Franciaországban a nemesek még csak titokban fektettek be olyan üzletekbe, amelyekben polgárok voltak a frontemberek, mert kereskedni megvetésre méltó tevékenységnek számított; a 18. században azonban már egy sor jól reklámozott vállalkozásban vettek részt nemesek: a cukorkereskedelemben, a vasgyártásban és tőzsdei spekulációkban.68 És bár továbbra is szűk kisebbségben maradtak, a példájuk sokat számított; revizionista etikát tanított, amely asszimilálta a kereskedelmet és a polgári státust. Olyan üzenet volt ez, amelyet a kormány erősíteni akart. "Az államok a kereskedelmet mindig erejük és hatalmuk egyik legfőbb és leggyümölcsözőbb forrásának tekintették nyilatkoztatták ki 1756-ban. - A nemzetnek tudnia kell, hogy a megbecsülést éppúgy megtalálja benne [a kereskedelemben], mint a hasznot."69 Az angolok hasonló retorikát alkalmaztak, több gyakorlati gazdasági hatékonysággal. Ott híres nemesemberek vállalkoztak fontos és nagy értékű befektetésekre a bányászatban, a csatornázásban és az útépítésben. A 18. század közepére az angol arisztokrácia rendszeresen dicshimnuszokat zengett az üzleti életről mint a nemzet gazdagságának fő forrásáról. "Kereskedelmünk - írta egyikük - holyannyira az éltető levegője nemzetünknek, hogy nem is tudnánk élni, ha hosszú időre leállna." 70 A rangos arisztokrata itt több mint elfogadó magatartást tanúsított a kereskedelmi tevékenység iránt, ami önmagában olyan etikai állásfoglalást jelentett, amely meglepő lett volna a 16. században. A nemzet életében nagyon is fontosnak, sőt hazafias kötelességnek tartotta, amely éppúgy vonatkozott a földbirtokos arisztokráciára, mint a városi kereskedőkre. Az efféle eszmék meglepő visszhangra találtak Európa más részein. "Nagyon remélem - írta egy dán nemesasszony a fiairól -, hogy hasznos és boldog emberek lesznek, bármilyen pozíciót kell is betölteniük. Én nem bánom, akármik lesznek is, de inkább szeretnék egy nagy tiszteletnek örvendő orvos, értelmiségi vagy üzletember fiút, mint egy udvari léhűtőt, vagy az emberi faj valami más haszontalan tagját." 71 Ezen a téren alapvető átalakulás ment végbe az európai kultúrában: a földbirtokos és katonanemesség tiszteletet parancsoló és fontos tevékenységként fogta fel a kereskedelem eszméjét. A változás nem volt tökéletes. Az arisztokraták kereskedelmi tevékenységének korlátozása mindig is alkalmat adott kivételek előfordulására, és a nemesek rajongása birtokaik iránt sohasem volt olyan valódi, amilyennek a propagandisták szerették volna. A nemes mindig is kész volt eladni az ősi birtokot, ha lehetősége nyílt rá. De a változás még így is valódi és Idézi Ruth Pike: Aristocrats and Traders: Sevilian Society in the Sixteenth-Century /Arisztokraták és kalmárok: A sevillai társadalom a 16. században/ (Ithaca, 1972), 22; például 22-52. 67 Mingay: The Gentry, 104-106, idézi T. K. Rabb munkáját. 68 Herr: The Eighteenth-Century Revolution in Spain, 97; Guy Richard: Noblesse daaffaires au XVIIIe siecle /Vállalkozó nemesség a 18. században/ (Párizs, 1974); hasonló itáliai változásokról Daniel Klang: "Reform and Enlightenment in Eighteenth-Century Lombardy" /Reform és felvilágosodás a 18. századi Lombardiában/, Canadian Journal of History, 19 (1984. április), 39-70. 69 Idézi Patrice Higonnet: Class, Ideology, and the Rights of Nobles During the French Revolution /Osztály, ideológia és a nemesi jogok a francia forradalom idején/ (Oxford, 1981), 47. 70 Idézi Lewis Namier: England in the Age of the American Revolution /Anglia az amerikai forradalom korában/, 2. kiadás (London, 1961), 33. 71 Idézi Dieter Lohmeier: "Der Edelman als Burger: Über die Verburgerlichung der Adelskultur im danischen Gesamtstaat" in LohmeierChristian Degn (szerk.): Staatsdienst und Menschlichkeit: Studien der Adelskultur des spaten 18. Jahrhunderts in Schleswig-Holstein und Danemark (Neuminster, 1980), 139. 66
55 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2 Vagyon, kiváltság és a változással való szembesülés jelentőségteljes volt. Bizonyos nemeseknek a kapitalista kultúrába való teljes integrációját jelentette, és azt, hogy megfelelőnek találtattak e kultúra alapelemeinek többsége számára. A folyamat minden következménye a 19. században válik majd láthatóvá, amikor a nemesek természetes módon ülnek be az iparvállalatok igazgatótanácsaiba, s éppúgy kiveszik a részüket a vezetésből, mint a kapitalizmus profitjaiból.
8. 8, Szolgálni az államot Láttuk, hogy a 17-18. század folyamán a nemesség a számára engedélyezett gazdasági tevékenységek körének szélesedését tapasztalta. Valamivel korábban megkezdődött az állami szolgálat gazdasági rendszerének változása is, amely végül ezen a területen is meghozta a gazdasági lehetőségek bővülését. Az államok egyre több jól fizetett állást kínáltak nemeseiknek a hadseregben és a közhivatalokban. A folyamat egyenetlen volt, részben mert az állam meg is szüntetett néhány gazdasági lehetőséget, miközben újakat kínált. A katonanemesek például még a 16. században is meggazdagodást remélhettek a foglyaikért követelt váltságdíjtól. De a hadviselés új feltételei mind kevesebb alkalmat kínáltak váltságdíj behajtására. A csataterek túl nagyokká és (különösen a lőfegyverek megjelenésével) túl kíméletlen hadszínterekké váltak; és az efféle magánvállalkozások az ütközetek fegyelmezettebb formái következtében hovatovább oda nem illővé, a hadvezéri tisztségbe való illetéktelen beavatkozássá lettek. A csatatéren vagy a legyőzött polgári lakosságtól továbbra is törvényes módon lehetett hadizsákmányt gyűjteni. De a 17. században már ez sem számított valódi nyereségforrásnak. Ekkorra már a háborúskodás gazdasági hasznáról vallott középkori eszmék nagyrészt érvényüket vesztették. A helyükbe azonban beléptek új és fényes haszonszerzési lehetőségek. A hadseregek gyors növekedésnek indultak a 16. és 17. században, és szinte minden nemesnek, aki igényelte, állást kínáltak. A terjeszkedő közigazgatási szervezetekben is számos álláslehetőség adódott; az is igaz, hogy sok esetben magas szintű iskolázottság kellett hozzájuk. És voltak betölthető pozíciók az udvarnál, a király személyes szolgálatában, amelyek busás adományokkal és kegydíjakkal kecsegtettek. A 17-18. századi nemesség Európa-szerte mindinkább ilyen és ehhez hasonló állásokból szerezte a jövedelmét. Ennek szélsőséges példája a 18. századi Poroszország, ahol mind a hadsereg, mind a hivatalnokszervezet sokkal nagyobb részesedést élvezett a nemzeti forrásokból, mint Európa más részein. Ez többek között azt eredményezte, hogy a fővárost, Berlint övező brandenburgi régióban a nemesség egyharmadának nem volt földbirtokból származó számottevő jövedelme, hanem teljes egészében az állami szolgálatból eredő jövedelmekre támaszkodott. Franciaországban és Angliában kevés példa akadt erre az államtól való teljes függőségre, de a francia és angol nemesek is mohón keresték az állami jövedelmeket. A 17. századi Franciaországban az állami fizetések egy gazdag földbirtokos bevételeinek akár egynegyedére is fölmehettek, a kisebb birtokosok pedig jórészt erre a fizetésre támaszkodtak. E függőségnek politikai következményei voltak, amelyeket majd a 3. fejezetben fogunk számba venni. A gazdaság szintjén a nemesek ilyen jövedelemforrásokba vetett bizalma azt jelentette, hogy csoportjuk a 18. századra már nem kizárólag földbirtokosokból állt - és bizonyos régiókban már nem is a föld számított elsődleges jövedelemforrásuknak.72
9. 9, Költekezés A nemesség jövedelmei az újkor kezdetén egész Európában általában véve szilárdak maradtak - a térségi különbözőségek, valamint az átmeneti, egyéni és kollektív válságok ellenére. Ezekben az években sok nemes mégis komoly gazdasági gondokkal küszködött. Néhány tekintélyes családnak és sok kisebbnek kellett szembenéznie vagyona teljes elvesztésével; ennél jóval többen kerültek olyan helyzetbe, hogy átmeneti nehézségeiken csak földjeik bizonyos hányadának eladásával tudtak úrrá lenni. Ezek a pénzügyi katasztrófák nagy nyilvánosságot kaptak. A 17. század eleji Spanyolországban a főrangú Sesa herceg (állítólag) belehalt "a melankóliába, mivel tönkrement, és nem kapott Őfelségétől adományokat, amikből kifizethette volna az adósságait". A 17. század közepén Franciaországban Elbeuf volt "az első herceg, akit a szegénység lealacsonyított" - mondta róla egy nemesi kortársa. Angliában ugyanez idő tájt Arundel gróf olyan reménytelenül eladósodott, hogy bujkálnia kellett a hitelezői elől: "Nem merek mutatkozni, sem azt nem engedhetem, hogy tudjanak a tartózkodási helyemről" - írta. A nehézségek nemcsak a csökkenő jövedelmekből, hanem a kiadásokból is származtak. A kora újkor egyre növekvő nyomást gyakorolt a nemesekre, hogy pénzt költsenek, és különösen megnehezítette a kiadások ellenőrzését. A legtöbb nemes ésszerűen és sikeresen
72
Lásd például Deborah Hertz: Jewish High Society in Old Regime Berlin (New Haven, 1988), 31-32; Dewald: Pont-St-Pierre, 178-181.
56 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2 Vagyon, kiváltság és a változással való szembesülés igazította birtokait a körülötte lévő változó gazdaságú világhoz. A kiadásaik intézése terén már sokkal nehezebb dolguk volt.73 Különböző erők tették megoldhatatlan problémává a pénzköltést. Szerepet játszott benne az egyéni gyengeség is; az angol Arundel gróf kora egyik legnagyobb műgyűjtőjeként keverte magát bajba. Más problémákban a nemzeti sajátosságok öltöttek testet. A legtöbb spanyol nemes magára nézve kötelezőnek tartotta, hogy nagy összegeket adjon ki a 16. és 17. században egyre összetettebbé váló vallásgyakorlásra, szerzetesrendek alapítására és bonyolult vallási szertartásokra. De a pénzköltésre irányuló nyomás általános méreteket öltött. A vidéki ház felépítése és a házat körülvevő kert kialakítása óriási kiadást jelentett. Egy tekintélyes park bekerítése hatalmas összeget tett ki. A falak felépítésével párhuzamosan számolni kellett a falusiak áthelyezésének és a termőföld feláldozásának költségeivel. Ezekhez olyan új kiadások is járulhattak, mint például amikor a tulajdonos nagy mennyiségű földet mozgatott meg azért, hogy megváltoztassa a kilátást, vagy amikor sétányokat, vízi utakat és szökőkutakat építtetett, az azokat működtető gépezetekkel együtt; James Watt első, Franciaországban elkelt gőzgépe az orleans-i herceg birtokán lévő szökőkutakat működtette. A 18. században divatos természetesebb kertépítő stílus egyáltalán nem volt olcsóbb, mert a birtokok gazdái ragaszkodtak a természet újjáalkotásához, s e célból drága pénzen áthelyeztek hatalmas mennyiségű földet és vizet. Voltak családok, amelyek tönkrementek az építkezésben, és nagyon sok család komoly anyagi terhet vállalt miatta. Az állami szolgálat ugyancsak pénzügyi terhet jelentett a nemességnek egész Európában. A 17. század közepi Spanyolországban a szorult anyagi helyzetű királyok arra kérték a főnemeseket, hogy állítsanak ki és fegyverezzenek fel egységeket a hadsereg számára; három főnemesnek kellett állnia a háromezer fős seregek irdatlan költségeit. Európa túlsó végében a cseh mágnás, Wallenstein hasonló helyzetbe került, amikor saját erejéből kellett csapatokat kiállítania a császár számára. Az ilyen rendelkezések hosszú távon nagy haszonhoz is vezethettek, de a rövid távú kiadások akkorák lehettek, hogy például Wallenstein bankára végül, amikor már nem bírta tovább a ránehezedő pénzügyi nyomást, vízbe ölte magát. 74 De a nemesek költekezésének legfőbb problémája másban, az egyre erőteljesebben a pénz által irányított társadalom követelményeiben, és abban a növekvő igényben rejlett, hogy a társadalmi státust vásárolt javakkal kell megtámogatni. A nemesek egyre inkább fogyasztóvá váltak abban a piacgazdaságban, amelyben éppen csak hogy megjelentek termelőkként. A változás elméletet és gyakorlatot egyaránt magába foglalt. A 16. század folyamán a nemesség kifejlesztette az önellátás hatékony etikáját, amely összhangban volt annak a piacnak a megsejtésével, melyről a középkori Európa Arisztotelésztől és a skolasztikus teológusok egymást követő hosszú sorától értesült. Földbirtokosokként azt állították, hogy abból kell eltartaniuk magukat, amit a birtokaik megteremnek. Bizonyos termékeket nyilvánvalóan csak a birtokon kívül lehetett beszerezni; a középkori főurak mindig is vásároltak fegyvereket, ruhaneműt és fűszereket. De a 16. század vége felé az alapvető élelmiszerek magáról a földbirtokról származtak. A parasztbérlők bérleti díjaik egy részét gabonában és baromfiban fizették, és ezek kielégítették a legtöbb főúri konyha alapvető szükségletét. A nemesi földbirtokosok szőlők telepítésével gondoskodtak saját borról, még az olyan kevéssé alkalmas vidékeken is, mint Észak-Franciaország. "Úgy tartomh szerencsés dolog, hogy a szükséges dolgokért nem kell a városba küldeni" - írta a 16. században élt itáliai Torquato Tasso tanácsokat tartalmazó könyvében, a The Householder Philosophyban [A családfő filozófiája]. - "A saját földem bőségesen ellát mindennel." És ez a "minden" nemcsak egy közönséges ember, hanem egy úr számára is bőven elegendőt jelent, mint a szövegből kiviláglik. Tasso tanácsa olyannyira helyénvalónak tűnt, hogy angolra fordítva is kiadták 1588-ban, és számos földbirtokos hivatkozott rá magántermészetű írásaiban.75 A tanácsnak gyakorlatilag is volt annyi létjogosultsága, mint erkölcsi értelemben, tekintettel a földbirtokosoktól elvárt tágan értelmezett vendégszeretetre és a házukban élő szolgák seregére; nekik mennyiségre és nem minőségre volt szükségük a termékekből. De, mint már Tasso írta, ezek az eszmények elavulóban voltak, és a 17. században elvesztették minden erkölcsi erejüket. Az újonnan épült vidéki házak inkább a magánélethez igazodtak, mint a mindenki felé nyitott vendégszeretethez. Új fogyasztási javak jelentek meg a piacon, a régi termékeket kínáló kereskedőhálózatok pedig megbízhatóbbakká és hatékonyabbakká váltak. Amit azelőtt a birtokon termeltek, most megvásárolhatták a városi üzletekben, amelyek számban és árukészletüket tekintve egyaránt gyarapodtak. Az enni- és innivalók beszerzésének története különösen jó példáját nyújtja ennek az önellátásból a piacra való átmenetnek. A 16. századi Franciaországban még szinte minden nemes a saját borát itta, és csak bizonyos bortermelő vidékek tettek szert némi hírnévre. A 17. század közepére azonban a nemesek igényesebbekké Idézi Antonio Dominguez Ortiz: Las clases privilegiadas en la Espana del Antiguo Régimen (Madrid, 1973), 106; Dewald: Aristocratic Experience, 154; Stone: Crisis, 520. 74 Dominguez Ortiz: Las clases privilegiadas, 93-94; Mann: Wallenstein, 515-517. 75 Torquato Tasso: The Householders Philosophie (London, 1588; fakszimile repr. Amszterdam-Norwood, NJ, 1975), fo. 3 v. (új helyesírás szerint); e magatartások gyakorlati példáit lásd Dewald: Pont-St-Pierre, 198-199. 73
57 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2 Vagyon, kiváltság és a változással való szembesülés váltak. A borkülönlegességeknek mind jobb áruk lett, és a 18. század elejére kialakultak a ma értékesnek tartott fő francia borfajták. Egyéb helyi finomságoknak is híre ment. Gazdag fogyasztókhoz a hús csak egy meghatározott régióból érkezhetett, a gyümölcs és zöldség megint egy másikból, és ebben a dologban a távolság nem számított. A 18. század elején Párizsba már naponta szállították a friss osztrigát, pedig a város több mint kétszáz mérföldre volt a breton partoktól, ahol begyűjtötték. A század végére az előkelő francia nemesség csak a legínyencebb konyhát ismerte el. A párizsi Saulx-Tavanes herceg Marseilles-ből hozatta konyhájára az olajbogyót, Rouenból a csirkehúspástétomot, Strassburgból a savanyú káposztát, Tours-ból az aszalt szilvát és Reimsből a fűszeres kenyeret. Ekkorra már elképzelhetetlenné vált, hogy a saját birtokáról szerezze be a helyi fogyasztásra szánt nyersanyagokat. Egyetlen birtok sem tudta előállítani a 18. századi város boltjaiban kapható áruválasztékot; még a kisvárosi boltokban is folyamatosan gazdagodott az árukínálat. A termékkülönlegességek speciális képzettségű feldolgozókat igényeltek: a herceg legjobban fizetett szolgája a szakácsa volt, akinek a pénzbeli jövedelme (noha kosztot, kvártélyt és ruhaneműt szintén a hercegtől kapott) sok vidéki nemesén túltett. Más nemesi családok a Saulx-Tavanes-ok mintájára szintén függő helyzetbe kerültek a piacgazdaságtól.76 E függés mélysége mérvadóvá vált. A Saulx-Tavanes-ok és a többi család végül már egy olyan nemzetközi piacra épített, amelynek árucikkeit könnyedén elő tudták volna maguk is állítani a saját birtokaikon. A helybeli szárnyas, hús és bor minden jel szerint tökéletesen megfelelt a 15. századi nemeseknek. A 18. század kezdetén mindez már nem volt elég jó. Sok fejlemény hozzájárult a piac előtérbe kerüléséhez. A tökéletesebb utak és járművek lehetővé, az erősebb kormányok pedig megbízhatóvá tették ezt a fajta nemzetközi piacot; a 18. századi vevők számíthattak rá, hogy az áruk biztonságban megérkeznek távoli előállítóiktól. Ám a technikai lehetőségek csak részben magyarázzák, hogy a "hazai" helyett miért vásároltak szívesen a nemesek inkább roueni csirkét vagy skót marhát, hiszen az ilyen súlyos áruféleségek szállítása drága dolog volt. A technikai lehetőségeknél fontosabbak voltak a társadalmi szükségletek, melyeket a fogyasztás kiszolgált. A vásárlás módot adott a nemesnek, hogy fitogtassa gazdagságát, valamint azt a képességét, hogy a pénzét elegánsan tudja felhasználni. A piac lehetővé tette, hogy egyértelmű határokat állítsanak fel társadalmi kapcsolataikban, és egyre több gúny érte azokat, akik nagyra voltak a rangjukkal, de nem követték az előkelő divatot - silány bort, rágós csirkét adtak az asztalra, vagy öltözködésben, berendezésben, építészeti stílusban maradtak el a divattól. Az ilyesfajta nyomások részben azért sokasodtak meg a 17. században, mert egyre inkább láthatóvá vált a verseny. A nemesek szemtanúi lehettek egymás vásárlásainak, mert találkoztak egymással a királyi udvarban, vagy a kor egyre arisztokratikusabb jelleget öltő városaiban. Olvashattak a divatról a sokasodó újságokban, sőt a 18. század végétől kezdődően akár még a divatlapokban is. A legutolsó divatnak megfelelő ételeket enni, italokat inni, ruhákat viselni sokat számított egy olyan világban, ahol (mint a 17. századi városban és udvarnál) rendszerint mások is látták, és ki is értékelték, mit visel és mit eszik valaki. A divat egy másik ok miatt is sokat számított: a 16-17. században új és új csoportok igyekeztek rangot szerezni maguknak, és a luxuskiadások ennek az igénynek az egyik oldalát jelenítették meg. Újgazdag hivatalnokok, udvaroncok, de még katonák is káprázatos új házakat építtettek maguknak, hogy így erősítsék meg beérkezésüket az előkelő társaságba. Gyönyörű ruhákba öltöztették a feleségüket, és nagyszerű vacsorákat adtak a vendégeiknek. Még a maguk társadalmi pozíciójában legbiztosabb, vitathatatlanul előkelő nemesi családoknak is válaszolniuk kellett az effajta társadalmi kihívásra, hogy fenntartsák társadalmi helyzetüket. Ennélfogva ők is egyre többet költöttek ruhákra, házakra és hasonlókra. A 18. század vége felé az ízig-vérig arisztokrata SaulxTavanes herceg évi jövedelmének mintegy egynegyedét fordította ruhákra és cicomákra; egy esetben a család tízezer livre-t - egy jómódú vidéki nemes egyévi jövedelmét - költötte egyetlen ruhára. Halmozottan ez felboríthatta a család költségvetését, és felemészthetett minden jövedelmi forrást. Így a Saulx-Tavanes család óriási jövedelme ellenére (egy megbízható vidéki nemesének tízszerese, egy jól menő kézművesének százszorosa) csak keveset tudott megtakarítani és befektetni, és jóformán semmi sem jutott jótékonykodásra; szinte minden jövedelmüket felélték. A vidéki nemesek ugyanezt művelték a Saulx-Tavanes-ékénál kevesebb elpazarolni való pénzükkel. A jómódú normandiai földbirtokos Roncherolles család a hosszú évekig tartó esztelen költekezés következtében menthetetlenül eladósodott az 1760-as években. Az angol fő- és köznemességnek jobban telt az ilyen jellegű kiadásokra, de ők is ugyanolyan lelkesen fogadták mindazt, amit a piac kínált. Jane Austen regényei, melyek a 18. század végi angol vidéken játszódnak, olyan emberként mutatják be a nemesurat, aki nem tudja visszafogni a kiadásait, és előre tudni lehet, hogy kénytelen lesz bérbe adni ősei házát, vagy más takarékossági intézkedéseket tenni. A pazarló nemesember társadalmi típussá vált. 77
Forster: The House of Saulx-Tavanes, 121, 122; Dewald: Pont-St-Pierre, 193-196. Az európai étkezések egyre bonyolultabbá válásának megtárgyalását lásd Roger Chartier (szerk.): A History of Private Life (A magánélet története), III. (Cambridge, MA, 1989), 277-307. 77 Forster: The House of Saulx-Tavanes, 125-127 és elszórtan. 76
58 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2 Vagyon, kiváltság és a változással való szembesülés Az ilyen és ehhez hasonló kísértések jelentették a legnagyobb veszélyt a családi vagyonokra, mivel egybeestek a hitelezési eljárások könnyítésével. A kora újkor időszakában a nemesek könnyen eladósodtak a fogyasztási javak mértéktelen vásárlása miatt. Az 1580-at követő évszázadban a kamatlábak a felére estek vissza, és a 18. században tovább csökkentek. Poroszországban a kormány kifejezetten a nemesekre szabott bankokat létesített, lehetővé téve számukra, hogy értékük feléig jelzáloggal terheljék meg birtokaikat. Katolikus országok reformáló kormányai hallgatólagosan aláaknázták a kamatozó kölcsönt érintő megszorításokat. A nemeseket egyre több területen fenyegette, hogy pénzügyileg kellemetlen helyzetbe kerülnek. 78 A legvészjóslóbb gazdasági átmenet, amellyel a kora újkori nemességnek szembe kellett néznie abban állt, hogy az önellátásból kilépve választania kellett a piacgazdaság kínálta, növekvő kísértést jelentő áruk között. Az árubőség sok nemesre nyugtalanítóan hatott: láthatóan nem tudtak gátat szabni költekezésüknek, és képtelenek voltak hosszú távra tervezni. Korábban a piac korlátai és a helyi készletek iránti igény megvédte a nemesi családokat, de ez a védelem a 17. század folyamán megszűnt. Sok család képtelennek bizonyult az átmenet sikeres megélésére, és látványos csőd közepette tönkrement. A látványosságot részben az okozta, hogy ezek a családok másokat is magukkal rántottak. A nemesek rendszerint hitelbe vásároltak a kereskedőktől, és sokan nagyon elmaradtak szolgáik bérével is. A legtöbb vagyonos család ennek ellenére meglepő gyorsasággal össze tudta szedni magát. Elég volt egy jó időben eladott birtok vagy fakivágási jog, ahogy az a Saulx-Tavanes család esetében történt a francia forradalom előestéjén. Más családok üzletvezetőre vagy vagyonkezelőre bízták ügyeiket, akik járadékot folyósítottak a családnak, és költségvetésileg előirányzott összegekből fizették a hitelezőket; ez volt az általános gyakorlat Angliában, és így volt ez a 17. századi Franciaországban a Condé-családnál is: a súlyosan eladósodott család átadta ügyei intézését egy ügyes bankárnak, és így alig pár éven belül tovább folytathatta költekező életmódját.79 Spanyolországban, akárcsak Angliában, a birtoktörvények ilyen esetekben a család érdekeit védték azáltal, hogy megtiltották a család legfontosabb tulajdonainak eladását. Az adósságok ugyan felhalmozódhattak, de a család átörökíthette ősi birtokait és társadalmi helyzetét a következő nemzedéknek. A gazdag nemesek meglepő rugalmasságot tanúsítottak a túlköltekezéssel szemben is, akárcsak a többi átmenettel szemben, amelyekkel meg kellett küzdeniük. A kisebb nemesek helyzete többnyire másképp, szomorúbban alakult. Ők 1660 után többfelől jövő könyörtelen nyomásoknak voltak kitéve. Az elegancia színvonala egyre emelkedett, ők tehát csak költekezés árán tudták fenntartani nemesi státusukat; de még a súlyos kiadások sem védték meg őket a náluk divatosabbak gúnyolódásától. A 17. század derekára bevett szokássá vált az udvar és a város hatásától nem érintett vidéki nemes elmaradott ízlésének kifigurázása. Az előkelő arisztokrata társadalom városiasodó köreiben kiapadhatatlan humorforrás volt a vidéki nemesek öltözködése, étkezése, bora, viselkedése, de még az olvasási szokásai is. A gazdag és szegény nemesek fogyasztási szokásai között egyre szélesedő szakadék újabb próbának vetette alá azokat a hűbéri kötelékeket, melyek valaha összetartották a nemességet. A faragatlan és tájékozatlan alakokként kezelt szegény nemesek immár kevés vendégszeretetet és támogatást kaptak a gazdagoktól. És mindezzel együtt szerény birtokaik nem bírtak el nagyobb adósságterheket. Lehetőségeik szűkössége és a helyzetük fenntartása miatti kényszerű költekezés szorításában sokkal könnyebben váltak fizetésképtelenné, mint a nagyok. Az eredményt világosan lehetett látni Franciaországban. Felső-Normandiában a 18. század folyamán a nemesség száma a felére csökkent - miközben a régió nemességének átlagjövedelme emelkedett. Egyszerűen az történt, hogy a legszegényebb nemesek elvéreztek a létért folytatott küzdelemben. 1500-ban az ilyen családok anyagilag győzték azt az életmódot, amelyet a kortársak elvártak a nemesektől, mert az elvárások csekélyek voltak, a különlegességek kevés szerepet játszottak benne. 1650 után minden téren emelkedett a színvonal, és ezt csak sok pénzzel lehetett győzni. A kisebb nemesek számára ez egyet jelentett a biztos csőddel, s végül nemesi státusuk elvesztésével.80 A kora újkor időszakában az európai nemesség egy sor gazdasági átalakulással találta szembe magát: ezeket a változásokat nagyjából úgy lehetne összefoglalni, mint a kapitalizmus teljes fegyverzetben való megérkezését az európai vidékre. 1500-ban a föld kínálta az egyetlen olyan befektetési formát, amit a többség el tudott képzelni; a 18. század közepére sokan komoly befektetésekkel vettek részt kockázatos kereskedelmi és pénzügyi vállalkozásokban, és olyan új intézmények tették viszonylag biztonságossá ezeket a lépéseket, mint az értéktőzsde és az állami bank. A 18. században Európa sok részén fogalmaztak meg a nemesek olyan ideológiákat, amelyek a kereskedelmet és a gazdasági fejlődést dicsőítették. Ekkorra a nemesség nagy tömegei már nem rendelkeztek földbirtokkal, sokan pedig úgy tekintettek a földjükre, mint fontosabb bevételi forrásaik kellemes kiegészítőjére. Berdahl: "The Stande and the Origins of Conservatism in Prussia", 316-317. Forster: The House of Saulx-Tavanes, 138; Dewald: Aristocratic Experience, 153-154. 80 81 Dewald: Pont-St-Pierre, 113-115. 78 79
59 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2 Vagyon, kiváltság és a változással való szembesülés Lényeges továbbá, hogy maga a földtulajdonlás természete is megváltozott ezekben az években. A késő középkori földbirtok (és Európa számos vidékén a tulajdonnak ez a formája jócskán érvényben volt a 16. században is) főleg jogokból és rögzített bérletekből állt. A haszon nagy része nem közvetlenül a mezőgazdasági termeléshez kapcsolódott, hanem azoknak az adójából folyt be, akik tényleges termelőmunkát folytattak. A parasztbérlők fizettek a birtokon belüli birtokrészük után, és fizettek azokért a szolgáltatásokért is, amelyekre a birtoknak monopóliuma volt, mint például az őrlés és a jogi védelem. Az esetek többségében a birtok tulajdonosa közvetlenül irányította annak egy részét, de fő jövedelme inkább az emberek és nem a dolgok fölötti hatalmából származott. A gazdasági és politikai változások áldozatául esett ilyen értelmű földesúri hatalom gyengült meg a kora újkorban, a nemesek túlnyomó többsége azonban tudott alkalmazkodni a változásokhoz. Új típusú földbirtokokat alakítottak ki maguk irányította uradalmi központtal; a folyamatot elősegítette az egyházi földek 16. századi elkobzása és az európai parasztság növekvő eladósodása. A kívülről jövő megrázkódtatásokkal szemben tanúsított rugalmasság uralkodik a nemesség történetében még akkor is, amikor az őt körülvevő gazdasági világ új módokon kezd működni. A 16. században keletkezett új birtokok újfajta igazgatást, valójában teljesen új birtokszemléletet követeltek meg. A nemeseknek rugalmasabban kellett kezelni tulajdonaikat, s úgy irányítani a gazdaságot, hogy közben fél szemmel mindig a piaci feltételeket figyeljék; ugyanakkor nagyobb távolságot kellett tartaniuk a birtokon és annak szomszédságában lakó emberektől. A birtok gazdasági kerete megszűnt elsődlegesen helyi lenni, ehelyett regionálissá, bizonyos esetekben nemzetközivé vált: Kelet-Németországban egyes földbirtokosok eladták a gabonájukat, hogy holland városokat etessenek vele, és németalföldi szakemberekre bízták tejelő tehéncsordáikat. A piacorientált földbirtok kialakulásával együtt járt a magánéletbe való visszavonulás új szokása: a ház és a birtok lehetőség szerint egy nagy kiterjedésű, fallal körülvett parkon belül elkülönült a szomszédoktól. Az utolsó változás, mellyel a nemesség szembetalálta magát, természetesen következett ebből. Ahogy a birtok termelése egyre növekvő mértékben a piac igényei szerint alakult, éppúgy a piac is mindinkább a földbirtokos igényeinek természetes kiszolgálójává vált. A nemesnek olyan termékek kellettek, amelyeket csak városi üzletekben lehetett kapni, és a helyben kapható áruk közül is a különleges és minőségi változatokhoz ragaszkodott. Ez a fogyasztói forradalom súlyos problémák elé állította, bármilyen gazdasági nívón állt is; és a győzelmet sokuk számára ismét a rugalmasság hozta meg. A fenyegető csőd ellenére sikerült kézben tartaniuk kiadásaikat, és átcsoportosítaniuk forrásaikat. De végső soron a fogyasztói forradalom a legkevésbé volt elnéző a változásokkal, amelyekkel a nemességnek szembe kellett néznie, mivel magában foglalt egy magának a csoportnak a természetében bekövetkezett változást. Egy család társadalmi helyzete immár nagyrészt azon a képességén múlt, hogy tud-e elegáns holmikat vásárolni, és a fogyasztói javak szélesedő választéka fájdalmasan nyilvánvalóvá tette a családok között fellelhető különbségeket. Itt nem pusztán pazarló életmódról volt szó, jóllehet a nemesség számos példát mutatott az olyan költekezésre, amely kizárólag a társadalmi felsőbbrendűséget volt hivatva bizonyítani. Még fontosabb volt az az egyre erősbödő felfogás, hogy az egyén jelleméről és érzékenységéről árul el fontos dolgokat az, hogy milyen javakat részesít előnyben. A gazdasági különbségek tehát sokkal többet jelentettek a 18. században, mint azt megelőzően. A 16. és a kora 17. században a szegény nemeseknek is volt társadalmi pozíciójuk, különösen vidéken mint a vagyonosak eltartottainak. Nagyjából 1660 után a gazdag nemesek kevesebb embert akartak eltartani, és az elszegényedett nemes kezdett önellentmondássá válni; olyasvalakit jelentett, aki nem tudta érvényesíteni a magas társadalmi állásra vonatkozó jogát az ezzel az állással együtt járó vásárlásokkal. A 18. század elejétől kezdve a szegényebb nemesek kezdtek kihullani a csoportból. Társadalmi csoportként a nemesek nem voltak szükségszerűen gyengébbek a változásra. Ellenkezőleg, ahogy csökkentek a renden belüli gazdasági egyenlőtlenségek, csoport-összetartozásuk talán még erősebbé is vált. Tény, hogy jobban illettek rájuk a társadalmi elithez tartozás külsőségeiről vallott 18-19. századi feltevések: kezdtek egyre inkább osztályként megjelenni, azaz olyan társadalmi csoportként, amely közös gazdasági pozícióval és közös vagyoni forrásokkal rendelkezik. E változásokkal egyidejűleg egy komoly veszteség is járt. A vidéki emberek fölött gyakorolt nemesi uralom radikálisan csökkent a kora újkor időszakában. Ez volt az ára a földesúri hatalom tulajdonnal való helyettesítésének, és ez volt az ára az egyre erősbödő elkülönülési törekvéseknek; még a kisebb nemesek hanyatlásának és eltűnésének is megvolt a maga szerepe: eltávolította a színről azokat a közvetítő figurákat, akik a helyi életben a nagy hatalmú nemesek érdekeit szolgálták.
60 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
4. fejezet - 3 A nemesek és a politika II. Henrik francia király 1559-ben látványosságok sorozatával ünnepelt meg egy fontos békekötést. Az ünnepségek középpontjában a Párizs utcáin megrendezett többnapos lovagi torna állt. Henrik - maga is bajvívó lovag - szintén részt vett a tornán, és itt érte utol a halál. Miután sikeresen megküzdött udvara néhány tagjával, utolsó ellenfelének lándzsája beszakította a sisakját, és egy szilánk a szemébe fúródott. Az ifjú udvaronc, attól félve, hogy a király halála miatt fogságra vetik, elmenekült a helyszínről, de miután a király (aki hosszan haldoklott a viadal helyszínéhez közel, egy szobában) kinyilvánította, hogy megbocsát, visszatért. Henrik halála fontos tényeket közöl a 16. század közepi Európa hatalmi és politikai helyzetéről. Megmutatja a középkori eszmények tartós hatását: a puskapor több mint száz éve jelen volt már az európai csatatereken, de a királyok és a nemesek továbbra is komolyan vették a páncélos lovagságot, a vele járó tornákkal és hadifelszerelésekkel együtt. Az eset arra is rámutat, hogy milyen szerepet játszott az erőszak a király és a nemesek életében. Az állam vezetőjéhez illőnek találták, hogy személyes küzdelemben, a nyilvánosság előtt mutassa meg erejét és fizikai ügyességét. A kortársak hite szerint a királynak személyesen részt kell vennie a hadviselésben, és ki kell tűnnie a közelharcban. Végül Henrik halála megmutatta a király és a nemesek közötti kölcsönösen baráti viszonyt, azt az elvárást, hogy a király és a nemesek versengjenek egymással, hogy közösek legyenek az eszményeik és a szórakozásaik. A bajvívó Henrik eljátszotta az ország első nemesének, a sok lovag közül egynek a szerepét, aki kész kitenni magát alattvalói ütlegelésének. Henrik lovagi tornája rendkívüli következményekkel járt: halála hozzájárult egy harmincéves polgárháború kirobbanásához, noha maga az eset korántsem volt szokatlan a 16. századi Európában. Más királyok is vívtak bajt lovagi tornákon, és olykor súlyos sérüléseket is szenvedtek. V. Károly, a Római Birodalom császára és Spanyolország királya lóháton festtette le magát, amint lándzsával a kezében nekiront egy ellenségnek, VIII. Henrik angol király pedig súlyos sebet kapott egy lovagi tornán 1536-ban.1 A királyoktól továbbra is elvárták (mint a középkorban mindvégig), hogy csapataikat ők vezessék a csatába, s maguk is vegyék ki a részüket a tábori élet veszélyeiből, kényelmetlenségeiből és izgalmaiból. 1525-ben I. Ferenc francia királyt (a szerencsétlen II. Henrik apját) elfogták egy csatában, és óriási váltságdíjat követeltek érte. Ez az eset is katasztrófát jelentett Franciaország politikai életében, de nem vette el a kedvét a későbbi királyoknak attól, hogy részt vegyenek ütközetekben. A francia királyok majd csak 1643 után hagynak fel ezzel a szokásukkal. A svéd Gusztáv Adolf csatában lelte halálát 1623-ban; az ő halála is, akárcsak II. Henriké, súlyos következményekkel járt királysága számára. De még mielőtt véget ért volna a 17. század, megváltozott az európai királyság természete és a nemeseknek a királyukkal való kapcsolata. A II. Henrik végzetes bajvívásával jelképezett értékek és gyakorlatok jórészt eltűntek az európai színpadról. Másképp gondolkodtak arról, hogy mi a király szerepe, és milyen viszonyban kell lennie alattvalóival, nemesekkel és közrendűekkel egyaránt. A királyok immár magasan alattvalóik fölébe helyezték magukat, ami eleve lehetetlenné tette azt a fajta erőszakos játékot, amely II. Henriknek az életébe került, és (ha voltak is híres kivételek) a háborúkban való személyes részvétel megszűnt a királyság normális velejárójának lenni; XIV. Lajos mindössze egyszer került közel ahhoz, hogy csapatait harcba vezesse, utódai pedig egyszer sem. Maga a hadviselés természetesen továbbra is központi jelentőséggel bírt a királyi kötelességek sorában. XIV. Lajos uralkodása nagy részét háborúban töltötte. De a királyok ekkor már főleg haditervek kidolgozóiként, nem pedig katonákként harcoltak. Személyük túl fontossá vált, hogysem csatában tegyék kockára az életüket. Az erőszak a nemesek szemében is veszített vonzerejéből, és a nemesi életmódot illetően új felfogás terjedt el. A nemesek ekkor már jórészt békés tisztviselőkként vagy vidéki uraságokként éltek; Európa leggazdagabb nemesei, az angolok, maroknyi híres kivételtől eltekintve kevés harci tapasztalatot szereztek a 17-18. század folyamán. Ez a változás is felért egy forradalommal a politikai értékek és gyakorlat terén; olyan forradalom volt ez, amely egyaránt érintette a személyes és a politikai életet. E kettős változás - a királyok igyekezete, hogy megtartsák a távolságot maguk és nemeseik között, s a nemesek lanyhuló érdeklődése az erőszak iránt - meglepő erőt kölcsönzött a kora újkori nemesi politikának. A nemesek úgy érezték, megfosztották őket a királyaikhoz fűződő hagyományosan bizalmas viszonyuktól, és új társadalmi szerepekhez kénytelenek - jól-rosszul - alkalmazkodni. Az ebből fakadó bizonytalanságérzet könnyen csapott át dühbe, esetenként akár erőszakba is. Ez a fajta düh segít megértenünk a nemesi politika körüli látszólagos ellentmondást. A nemesség egyre gyarapodó gazdagságot és fontos kiváltságokat élvező uralkodó osztályt
1
Neville Williams: Henry VIII and His Court (London, 1971), 141, 156.
61 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
3 A nemesek és a politika
alkotott - a korszak nagy részében ugyanakkor ők voltak a lázadók, akik szembeszálltak még a királyaikkal is, sőt az alsóbb osztályokat is lázadásra sarkallták.
1. 1, Regionális közösségek A legtöbb európai nemes számára a politika helyi keretekben, azokban a közösségekben kezdődött, ahol a földjei voltak, és ahol élete nagy részét leélte. Itt versengett a hatalomért és mindazon anyagi előnyökért, amelyekhez a hatalom révén lehetett hozzájutni. Itt kellett megvédenie háznépét és javait, bebiztosítania magát a fizikai és gazdasági támadások ellen. És itt vívta harcát a megbecsültségért, amely a kora újkor embere számára éppoly fontos hajtóerő volt, mint az anyagi előny keresése. A tekintélyes családok a helyi elsőbbségért küzdöttek, a kevésbé tekintélyesek a puszta tisztelet kivívásáért - de mindőjük számára a becsületbeli politizálás képviselt állandó értéket. A helyi politika így társadalmi állásból fakadó kérdéseket kapcsolt össze nyers anyagi számításból származókkal. Ebből kifolyólag egyetlen nemesi család sem zárkózhatott el a helyi politizálás elől. Túl sok minden forgott kockán. A 15. és 16. században a helyi politizálásba belefért a nyílt erőszak is. 1469-ben Margaret Paston angol nemeshölgy és földbirtokos leírta egyik fia szorult helyzetét, aki a család egyik birtokán rejtőzött el Clarence herceg emberei elől. Mint írja, a herceg "elküldetett minden bérlőjéérth és a következő csütörtökre összehívta őket Caisterbe (a Paston-birtokra), hogy ott soha nem látott nagy sokaság gyűljön össze. És eltökélt szándékuk, hogy egy nagy rohamot indítsanak, mert elküldtek puskákért Lynnbe és más tengerparti helyekre, hogy a rengeteg puska és egyéb lőfegyver láttán senki se merjen megjelenni a helyszínen" a Paston család védelmére. Szemrehányást tett a fiának, amiért nem volt elég erélyes ebben az ügyben. A kastély elvesztése, írja az anya, "a legnagyobb büntetés lenne, amit egy úr elszenvedhet, mert ebben az országban mindenki elámult azon, hogy milyen óriási veszélyben forogtál ily hosszú időn át minden segítség és minden orvoslás híján".2 Margaret Paston levele a helyi politika központi elemeit írta le úgy, ahogy azok a 15. században Európa nagy részén működtek. A legkézenfekvőbb eszköz az erőszak volt, amely az iménti esetben a tulajdonjogok feletti vita eldöntésére szolgált. Szorosan ehhez kapcsolódik, hogy könnyen elérhetők voltak a legmodernebb haditechnikák még az ilyen magántermészetű ellenségeskedések esetére is; ahogy a herceg, úgy a Pastonok is tüzérséget vetettek be, és Margaret felpanaszolja, hogy az erődben elfogyott a puskapor. Harmadszor, ott volt a hívek mozgósításának kérdése. A herceget emberekkel éppúgy ellátták a birtokai, mint jövedelemmel; ha zavar támadt, minden további nélkül "elküldethetett minden bérlőjéért" abban a biztos tudatban, hogy életüket is kockára teszik az ő perpatvaraiban. A Paston család nem tudta felvenni a versenyt a herceg híveinek sokaságával, de nekik is voltak követőik, akik közül némelyeket már megöltek a harcokban. Negyedszer, ott volt az események egész láncolatát figyelemmel kísérő nemesek közössége "ebben az országban", ahogy Margaret írta, majd később, a levél egy másik helyén: "Norfolk megye, e háborgó világ" - amelyet mi régiónak neveznénk.3 A közösség, ahogy Margaret elmagyarázta a fiának, figyelte és megítélte az eseményeket, s eközben csodálattal adózott a tisztességes viselkedésnek, és elmarasztalta a jóra való restséget. Más szavakkal a konfliktusban nemcsak az anyagi érdekeket fenyegette veszély, de kockán forgott a közösségben elfoglalt hely is. Végül van egy meglepő csend is Margaret levelében. Nem tett említést arról, hogy beavatkozást kértek volna a királytól, a hadseregtől, a bíróságtól vagy a rendőrségtől. A nemesi családok ilyen természetű viszályaiban sem döntőbíróként nem jelent meg tisztán körvonalazható közhatalom, sem közvetlenül békét nem tudott teremteni az adott helyen. A Paston család ennélfogva nem volt teljesen magára hagyatva. Margaret sürgette a fiát, hogy folytasson segítségkérő tárgyalásokat más előkelő nemesekkel és a yorki érsekkel, és arra buzdította, hogy kérjen jogi tanácsot Londonban. A nyílt összecsapás csak egy lépést jelentett a tárgyalások bonyolult sorozatában, a király azonban komolyabban nem vett részt a folyamat egyetlen szakaszában sem. A Paston család nagy hatalmú politikai szövetségeseket keresett, akik meg tudták állítani ellenségei előretörését, és nem kért védelmet a királytól. A Pastonok helyzete csekély változtatással bárhol előfordulhatott a 15., és sok helyütt még a 16. századi Európában is. Helyi csetepaték kitörhettek alapvető technikai és társadalmi okokból. A haditechnika könnyen hozzáférhető volt mindenki számára, még azután is, hogy a puskapor feltalálásával kezdett bonyolultabbá válni a hadviselés. A tekintélyes nemesek magától értetődően óriási fegyverkészletekkel rendelkeztek; az ország vezetésének még a legfejlettebb haditechnika terén sem volt monopóliuma az erőszak eszközeire. Minden nemestől elvárták, hogy jártas legyen a haditudományban - az államoknak a katonák kiképzésében sem volt kizárólagos szerepük. Az erőszak annyira elterjedt volt a Pastonok Angliájában, hogy a 14-15. században élt hercegek 46 százaléka erőszakos halált halt; de még a békésebb 16. és 17. században is így ért véget a hercegek
2 3
Norman Davis (szerk.): The Paston Letters: A Selection in Modern Spelling (London, 1963), 184. Uo. 185.
62 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
3 A nemesek és a politika
19 százalékának élete, ami jelzi, hogy a fegyverhasználat mennyire normális dolognak számított. 4 Végül a puskapor fogja felbillenteni a magán- és közhatalom között meglévő egyensúlyt. A fegyverek (és a velük szembeni védekezés megfelelő eszközei) a végén még a gazdag nemesek számára is elérhetetlenül drágának bizonyultak; és az új haditechnikák tovább növelték a távolságot a királyi és a magánhadseregek között. Európa azonban csak lassan fogadta be a háború szociológiájába a puskaport is. Körülbelül 1550-ig a gazdag nemesek az állami arzenállal vetekedő fegyverkészletet tudtak felhalmozni. A helyi konfliktusok akkor gyorsan billentek át erőszakba, egyrészt mert a nemeseknek annyira kéznél voltak az erőszak eszközei, másrészt mert hatékonyan tudták felvenni a harcot magával az államhatalommal szemben is.5 De éppily fontosak voltak a helyi konfliktus politikai és társadalmi feltételei is. A középkorban királyok és nemesek egyként természetesnek tartották a magánhadviselés jogosultságát. 1318-ban például a francia király megparancsolta nemeseinek, hogy függesszenek föl minden magánháborút - de csak átmenetileg -, hogy csatlakozhassanak az ő flandriai hadjáratához; és még e tiltó rendelkezése is elismerte, hogy "a helyi és [királyi] kiváltságok szokástörvényei" engedélyezték a magánháborút.6 A gyakorlati politizálás ugyancsak megkövetelte a harcot. A Pastonok minden valószínűség szerint a 15. századi Európa legjobban kormányzott pontján éltek, de még ők is tudták, hogy a központi kormányzat nem fogja elrendezni a Clarence hercegével támadt nézeteltérésüket: Margaret Paston arisztokrata szövetségesek felkutatását, nem pedig központi rendfenntartó erők beavatkozását szorgalmazta. Másutt a kormányzat nyilván még gyengébb volt, így tűrnie kellett, hogy egész régiók essenek hadvezérek zsákmányául. Egy krónikaíró így ecsetelte a 14. század közepi állapotokat Franciaországban: "Sir Eustace daAubrecicourt megtartotta pozícióját Champagne-ban", a Párizstól keletre fekvő virágzó tartományban; "ő volt [annak] tényleges ura. Bármikor fel tudott sorakoztatni egy napon belül hétszáz avagy ezer fegyverest", akik szinte naponta végigfosztogatták a vidéket, így gyarapítva mind Eustace, mind hívei gazdagságát.7 A törvény és a rend központjaitól távolabb lévő területeken ilyen és hasonló állapotok uralkodtak még a 16. században is. Észak-Spanyolországban a 17. század elején élt nemesek rablóbandákat tartottak fenn: egy Madridból érkezett utazó meglepetten számol be arról, hogy az egyik vidéken a nemesek az őket megvédeni hivatott "nagyszámú kísérő nélkül nem mehetnek ki a városból".8 Ahhoz, hogy ilyen formában magánhadvezérként tudjanak működni, a nemeseknek csapatokra és fegyverekre volt szükségük. Ezeket az általunk már vizsgált intézményekben találták meg. A gazdag nemeseket, mint láttuk, szolgák hada vette körül, akik közül sokan maguk is kisebb nemesek voltak. A társadalmi ranglétra alsóbb fokain álló parasztok is kaphattak felhívást annak a nemesnek a támogatására, akinek a birtokán dolgoztak; a hűtlen paraszt elveszíthette a földet, amelyet bérelt, vagy az állását. "Aki bérleti szerződést köt velem, az a szolgám lesz" - fogalmazta meg tömören egy 17. század eleji lengyel nemes európai nemestársai érzéseit. 9 A nemesek többnyire találtak híveket politikai kalandozásaikhoz. E pártfogói kapcsolatok megőrzése ugyanakkor politikai vállalkozó szellemet igényelt. Azok a vezetők, akik nem tudták kielégíteni híveik anyagi igényeit, nem számíthattak azok hűségére; a kapcsolatok még a késő középkorban is részben inkább anyagi ellenszolgáltatásokon alapultak, mint valamiféle eszmei hűségen. A pártfogó azáltal mutatta meg hatalmát, hogy megvédte követői anyagi érdekeit, és új forrásokat biztosított számukra. E tények kétszeresen is bizonytalanná tették a hűségre és szolgálatra alapuló rendszert. A kíséret ugyanis állandó mozgásban volt egyik pártfogótól a másikhoz, ami gyakran heves méltatlankodást váltott ki minden érintettből. És ott volt a vezérekre nehezedő állandó nyomás, hogy újabb és újabb források felkutatásával biztosítsák alattvalóik hűségét. Ahhoz, hogy megtartsák szolgálatukban a hívek tucatjait - sőt, az igazán tekintélyes nemeseknek akár többszáz ilyen emberről kellett gondoskodniuk -, kimeríthetetlen anyagi forrásra, valamint a segítőkészség szüntelen demonstrálására volt szükségük. A vezetőknek kellettek alárendeltek, ha hatékonyak akartak lenni, és annak kellett lenniük, ha biztosítani akarták azokat a forrásokat, amelyek révén megtarthatták azok hűségét. Éppúgy, ahogy gazdag és szegény nemes egymás iránti hűsége ellentmondásos gyakorlatot és eszméket takart, a regionális közösség is, amelyben a nemesek tevékenykedtek felvetett bizonyos ellentmondásokat. Mert a nemesek gondolkodásában a vidék, ahol éltek, a közösség, amely igazán számított, egy szűk körű, meghitten ismerős helyként szerepelt: a társadalmilag és politikailag számba jövő személyek legföljebb néhány tucatnyian lehettek, hiszen a nem nemesek tömegét (szerintük) nyugodtan ki lehetett hagyni a számításból. E szűk határokon belül mindannyian ismerték egymást, és tudtak egymás ügyeiről. Mindenki tisztában volt vele, T. H. Hollingsworth: "A Demographic Study of British Ducal Families" in D. V. Glass -D. E. C. Eversley: Population in History: Essays in Historical Demography /Népesség a történelemben: Történetdemográfiai vizsgálatok/ (London, 1965), 359. 5 Lawrence Stone: The Crisis of the Aristocracy, 1558-1641 (Oxford, 1965), 217-223. 6 Marie Thérese Caron: Noblesse et pouvoir royal en France, XIIIe-XVIe siecle (Párizs, 1994), 40. 7 Jean Froissart: Chronicles /Krónikák/, Geoffrey Brereton vál. és ford. (London, 1968), 161. 8 J. H. Elliott: The Revolt of the Catalans (Cambridge, 1963), 75. 9 Idézi Andrzej Posipech és Wojciech Tygielski: "The Social Role of the Magnatesa Courts in Poland (from the End of the 16th up to the 18th Century)" Acta Poloniae Historica, 43 (1981), 84; Stone: The Crisis of the Aristocracy, 214-216. 4
63 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
3 A nemesek és a politika
melyek a leggazdagabb és legtekintélyesebb családok; közülük kerültek ki a helyi intézmények vezető alakjai. Az angol alsóházi választásokon például még a 17. században is ezek a várakozások tükröződtek. Elméletben a jelöltek versenybe szállhattak a parlament megyei képviselőségéért, a valóságban azonban a megyék legtekintélyesebb családjainak jóformán csak ki kellett nyilvánítani azt a szándékukat, hogy a szavazók az ő utasításaikat kövessék.10 A parlamenti intézmények sehol nem voltak olyan erősek, mint Angliában, de sok régióban megtalálhatjuk ezek szerényebb megfelelőit. Franciaországban, Spanyolországban, Skandináviában és Németországban elvárták, hogy az országgyűlés, melyet rendeknek neveztek, bevezetésük előtt jóváhagyja az adókat, és javaslati joguk volt törvények becikkelyezésére is. A nemeseknek ezekben az intézményekben rendszerint saját kamarájuk volt, amelyben megkövetelték az együttműködést, és bátorították a renden belül kötött barátságokat. Egyes régiókban, mint például a nyugat-franciaországi Bretagne-ban a rendek évenkénti gyűlése az egyik legfontosabb, ünnepségek és táncok szakadatlan sorával gazdagított társadalmi eseménnyé nőtte ki magát. Ezek az intézmények azonban csak kifejeztek egy alapvető társadalmi valóságot: a nemesek politikai életük túlnyomó részét a helyi közösségben élték, amely kicsi, egyértelműen hierarchizáló, jól ellenőrizhető és tagjai által behatóan ismert közösség volt.11 Ugyanezen értékek rejtett feszültségeket vagy nyílt konfliktusokat is előidézhettek a nemesség helyi közösségében. Ők, akik közelről ismerték egymás igényeit és rangsorait, kétségtelenül versengtek egymással. A társadalmi hierarchiába vetett hit rendkívüli módon ki tudta élezni a versenyt, mert abban a hierarchikus világban, ahol minden nemesi családnak valamelyest különbözött a státusa a másikétól, az egyes ember szükségszerűen csak a másik rovására juthatott előnyhöz. A 16-17. századi nemesség ezt a világfelfogást jellemző módon az elsőbbségi jog állandó tudatosításában: a körmenetek élén haladásban, a megbecsült hivatalok és a legjobb templomi helyek elfoglalásában látta megtestesülni. Ezeken az önmagukban sokszor elképesztően jelentéktelen, de a szereplők szemében rettentően fontos dolgokon nemzedékeken át folyhatott küzdelem, egész régiókat osztva hívekre és ellenségekre, mint amikor a 17. századi Bretagne két leghatalmasabb családja küzdött a vidék birtokai feletti vezető szerepért. Akármilyen közös érdekek és tapasztalatok egyesítették a vidéket, az ilyen okokból eredő versengés nagyon ingataggá tette az egyensúlyt. Az egység felettébb törékeny volt. A nemesség egy régión belül sokkal inkább egyes alapfeltevések, mint határozott politikai választások mentén rendeződött egységbe. Egyéb körülmények tovább szűkítették a vidék egyöntetűségét. Láttuk, hogy a regionális közösségek állandóan változtak, lévén, hogy új nemesek kapcsolódtak be, és régi családok hullottak ki. Ennek következtében elkerülhetetlenül átrendeződtek a státus- és vagyoni hierarchiák, amiből fájdalmas konfliktusok származhattak. Még ennél is fontosabb, hogy valós érdekekben keletkezhettek lényeges eltérések. Nemesi családok egymástól nagyon különböző gazdasági körülmények közé kerülhettek, és a hatalmi központokhoz fűződő kapcsolataikban is hasonló eltérések adódtak.
2. 2, A regionális közösség és a politikai változás Az olyan esetek, mint a Pastonok összecsapása Clarence hercegével, jól illusztrálják a kora újkori politikai változás egyik hajtóerejét. A Pastonokhoz hasonló tekintélyes családok erősebb központi kormányzatot akartak, mivel a vidéki közösségek bizonytalanok és gyengék voltak ahhoz, hogy megnyugtatóan rendezni tudják vitás kérdéseiket. Az erőszak mindig is sokba került, még ha (mint a Pastonok és sokan mások esetében) a családok tudták, hogyan vegyítsék az erőszakot a pereskedéssel és a politikai kötélhúzással; ez a módszer különösen alkalmatlannak bizonyult, amikor a küzdelem olyan jól felfegyverzett és erősebb politikai szövetségesekkel harcba szálló ellenféllel folyt, mint Clarence hercege. Ha erőszakra került sor, a középnemeseknek sok veszteni valójuk volt, míg a konfliktusok rendezésének más módszereit, például a pereskedést anyagilag megengedhették maguknak. Az erős kormányok választóinak nem csekély hányada került ki az ilyen családokból. Egy másik érdekük is fűződött ahhoz, hogy határok közé szorítsák az erőszakot. A társadalmi ranglétra alsóbb fokain állók bűnözése különösen fenyegetővé vált a 15. században és a 16. század elején. Egy 1431-ben kelt francia királyi rendelet így ecsetelte az e téren tapasztalt félelmet: "A nemesek a többiekhez hasonlóan szintén személyes sérelmeket és pénzbeli veszteségeket szenvedtek; bérlőiket elrabolták és meggyilkolták, és már nem merik elhagyni házaikath attól félve, hogy kifosztják őket, feleségüket és lányaikat pedig megerőszakolják."12 Angliában hasonló félelmek uralkodtak el: "Küldenék pénzt - írta Margaret Paston a fiának 1471-ben -, de nem Mark Kishlansky: Parliamentary Selection: Social and Political Choice in Early Modern England /Parlamenti választás: Társadalmi és politikai választék a kora újkori Angliában/ (Cambridge, 1986), 13-14, 22-31, 54-72. 11 Példák az ilyesféle intézményekre: J. R. Major: Representative Government in Early Modern France /Képviseleti kormányzás a kora újkori Franciaországban/ (New Haven, 1980); Manfred Orlea: La Noblesse aux Etats Généraux de 1576 et de 1588 /A nemesség az 1576. és 1588. évi rendi országgyűlésen/ (Párizs, 1980); James Collins: Classes, Estates, and Order in Early Modern Brittany (Cambridge, 1994); R. J. W. Evans: The Making of the Habsburg Monarchy, 1500-1700 (Oxford, 1979), 166-167; F. L. Carsten: Princes and Parliaments in Germany from the Fifteenth to the Eighteenth Century /Hercegek és parlamentek Németországban a 15-18. században/ (Oxford, 1959). 12 Idézi Caron: Noblesse et pouvoir royal, 279-280. 10
64 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
3 A nemesek és a politika
merem megkockáztatni a sok tolvaj miatt." 13 Kevésbé gyakoriak, de még riasztóbbak voltak az alsóbb osztályok lázadásai. Drámai parasztfelkelések söpörtek végig a 14. század második felében Nyugat-Európán, a 16. század elején pedig a lutheri reformáció nyomán támadtak új mozgolódások Németország nyugati felében. A későbbi tapasztalatok csak megerősítették ezt az alsóbbrendűektől való félelmet. Franciaország számos súlyos lázadást élt át az 1590-et követő száz évben, akárcsak a Habsburgok uralta Ausztria, Csehország és Magyarország. A Pastonokhoz hasonló családoknak jó okuk volt rá, hogy erősebb kormányzó hatalmat óhajtsanak, mert csak az vonhatta ellenőrzése alá az őket fenyegető különböző erőszakforrásokat. Sok nemes továbbra is meg volt győződve arról, hogy joga van erőszakhoz folyamodni, ennek ellenére egyre fontosabbnak látszott a kormány által biztosított rend hasznossága. Végül minden más értéknél nagyobb súllyal esett a latba a nemesség igénye az erős kormányzat iránt. Az államok eleinte törvényszéki apparátusuk kiterjesztésével válaszoltak erre a politikai követelésre. A 15. század második felétől a 16. század végéig számos új bíróságot állítottak fel, és ezek személyi állománya kellő számú jogászból és ügyvédből állt. Már láttuk a franciaországi példát, ahol 1450 és 1550 között ötvenszeresére nőtt a bíróságok száma, a jogászok esetében pedig még drámaibb növekedés volt tapasztalható. És ez nemcsak az ügyvédi karok kifejlesztésének, hanem a jogszabály-gyűjtemények kidolgozásának a kora is volt. Franciaországban becikkelyezték, felülvizsgálták és közzétették a hagyományos törvényeket, és egy sor, a királytól származó nagy törvénytár törvénybe iktatott létező joggyakorlatokat. Németországban hasonló volt a helyzet. Lemásolták és kiadták a rendszerint a római jogon alapuló hivatalos törvénykönyveket, és az új bíróságok érvényt szereztek a bennük szereplő törvényeknek. 14 Az 1550-es évekre a helyi viszályok megoldásában a pereskedés kezdte felváltani az erőszakot. A valamennyire is számottevő birtokkal rendelkező nemesek számára ez szüntelen pereskedést és a jogrendszerrel való állandó kapcsolattartást jelentett. A nemeseknek a 16. és 17. században nem lehetett kétségük az állam hatalmának növekedése felől, hiszen állandó kapcsolatban kellett állniuk vele és megbízottaival; az állami bíróság döntései teljes mértékben összezilálhatták egy család gazdasági viszonyait. E potenciális hatalmat a nemesek kénytelenek voltak tisztelni, s egyes esetekben alázatosan megvárni, míg akár egy alsóbb bíróság, hivatal elbírálja ügyüket. Az egyre növekvő hatalmat képviselő bíróságokkal párhuzamosan megjelent egy velük szoros kapcsolatban álló személy, a kormánybiztos, akit a kormányok küldtek ki a helyi ügyek kivizsgálására, méghozzá az állam céljainak szem előtt tartásával. Ezek a beavatkozások kezdetben válaszként érkeztek a konfliktusok rendezését célzó kérésekre, de hamarosan önálló akciókká váltak, minthogy a kormányok maguk kutatták fel és próbáltak megoldást találni a helyi problémákra. Már láttuk, mit jelenthettek ezek az erőfeszítések a földbirtokosoknak. A nemeseknek meg kellett tapasztalniuk, hogy földesúri jogaik szigorú kormánybiztosi ellenőrzés alá kerültek azon az alapon, hogy netán királyi jogokat bitorolnak. Tudomásul kellett venniük, hogy a kormánybiztosok a parasztok jogait védelmezik, mivel a legtöbb adót a parasztok fizették az államnak. A pereskedés elterjedését egyéb fejlemények is kísérték és erősítették. Mindenekelőtt egy lassú és egyenetlen hanyatlás állt be abban a nemesi gyakorlatban, hogy vitás ügyeiket erőszak útján rendezzék. A történészek a párbajozás és az egyéb erőszakos bűncselekmények történetét nyomon követve térképezték fel a folyamatot. Franciaországban a perdöntő párviadal - amelyben törvényesnek mondták ki a két peres fél közötti fizikai összecsapást - élő gyakorlat volt még a 16. század derekán is: II. Henrik elnökölt az utolsó ilyen eseményen a francia történelemben, tizenkét évvel a halála előtt, mely egy lovagi tornán érte utol, és látta, amint az egyik peres fél egy mesterfogással megöli a másikat. Ezt követően megszűnt az állam által támogatott küzdelem a nemesek között, de ennek ellensúlyozásaképpen hamar kifejlődött a magánszemélyek vérre menő viadala. Egy történészi becslés szerint a 17. század elején évente körülbelül háromszázötven francia nemes halt meg párbajban. Az egyik legelőkelőbb francia család tagjának, gróf Montmorency-Bouteville-nak minden jel szerint más igazi célja nem volt az életben, mint a párbajozás. Tizenöt éves korától huszonnyolc éves koráig huszonkét párbajt vívott.15 Az övéhez hasonló pályafutások hozzájárultak ahhoz, hogy az ilyen értelmetlen vérontást egyre növekvő visszatetszés övezze, és végül csökkentse a párbajozás népszerűségét. 1627-ben Montmorency-Bouteville-nek egy széles körben nyilvánosságot kapott epizódban való szereplése megmutatta, hogy a kormányban lassan megszületik a hajlandóság az ilyen privát vérontások kordában tartására. Montmorency, miután megbocsátották neki korábbi gyilkosságait, figyelmeztetést kapott, hogy a továbbiakban ne tegye próbára a király türelmét. Davis: The Paston Letters, 206. A római jog elterjedésének jelentőségéről John P. Dawson: The Oracles of the Law /A törvény szentélyei/ (Ann Arbor, 1968), 176-232, 266kk; James Q. Whitman: The Legacy of Roman Law in the German Romantic Era: Historical Vision and Legal Change /A római jog öröksége a német romantika korában: Történelmi látomás és törvénymódosulás/ (Princeton, 1990), 4kk. 15 Francois Billacois: Le Duel dans la société francaise des XVIe-XVIIe siecles: essai de psychologie historique /A párbaj a 16-17. századi francia társadalomban: történetpszichológiai tanulmány/ (Párizs, 1986), 83-93, 115, 247kk. 13 14
65 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
3 A nemesek és a politika
Ennek ellenére ő és ifjú barátai párbajt vívtak Párizs egyik legelegánsabb terén, valósággal kiprovokálva a király válaszlépését. Általános meglepetésre (és nem kevésbé Montmorencyére) a király és főtanácsadója, Richelieu bíboros, elfogadta a kihívást, letartóztatták Montmorencyt, majd bíróság elé állították és lefejeztették. A kortársak szemében ez a rendkívüli esemény egyet jelentett mind a magatartással, mind az előkelő születéssel kapcsolatos hagyományos eszmék elutasításával. A király kinyilvánította a jogát a legelőkelőbb arisztokraták feletti ítélkezéshez is, valamint hogy joga van széles körben elfogadott gyakorlatokat is a saját ellenőrzése alá vonni. Ebben volt egy még átfogóbb gondolat: az, hogy az államnak monopóliuma van az erőszakra; a király dönti el, mikor lehet erőszakot gyakorolni. Montmorency-Bouteville bírósági tárgyalása egy hosszadalmas, de végül sikeres párbajellenes kampány nyitánya volt. Az 1660-as évekre a párbaj el is vesztette vonzerejének nagy részét. Ez a fajta privát erőszak társadalmi mintából, büszkén vállalt kötelességből inkább eltévelyedéssé vált. A spanyol uralkodók hasonlóképpen cselekedtek: letartóztatták a párbajozókat, és üldözték a párbajt.16 Ez idő tájt a magánerőszak egyéb formái is kiveszőben voltak. A nemesek fokozatosan elsajátították az önuralom erényét. A jó modorról szóló - többé-kevésbé Baldesar Castiglione 1528-as Az udvaronc című művét utánzó - kézikönyvek divatja ezt az üzenetet hordozta. Ugyanezt az ideált közvetítették a humanista pedagógusok is, akikre a németalföldi író, Rotterdami Erasmus hatott; az ő népszerű könyvei kifigurázták az erőszakos és faragatlan nemesembert. Az udvarnál divatba jött a romantikus szerelem eszménye, ami szintén az erőszak térvesztéséhez vezetett. Ahogy mind több nemes költözött a városokba, viselkedésük szigorúbb kontroll alá került, és egyre inkább elvárták tőlük a jó modort. Mindeme nyomás lassan fejtette ki hatását, de a 17. század második felére nyilvánvalókká váltak a következmények. "Madridtól egészen Almazanig utazhatok [itt voltak a birtokai] - írta egy spanyol nemes 1613ban - egymagam vagy egyetlen szolgám kíséretében anélkül, hogy bárkitől tartanom kellene." Spanyolországnak legalábbis ezen a vidékén jórészt megszűnt az ellenségeskedés vagy útonállás veszélye - nem ez volt a helyzet azonban a távoli vidékeken. Franciaországban hasonlókról vallanak a bűnügyi statisztikák. Angliában a 17. század elejére helyreállt a rend, és 1660-ra Ausztriából, Csehországból és Németországból is eltűnt ez a fajta magánerőszak. A kora újkori társadalmak a modern szabványok szerint maradtak meg erőszakosnak. A nemesek továbbra is fegyvert viseltek, és alkalmasint használták is ezeket. A párbajozás a 19. században még egy reneszánszot megért, de kard helyett már inkább pisztollyal vívták. A kiontott vérmennyiség azonban drámaian csökkent. A 18. századi állam okkal állíthatta magáról, hogy leküzdötte az erőszakot, és polgárai tőle várhatják érdekeik védelmét.17 Az országon belüli közösség is megváltozott. 1650 után a nemesek már nem számíthattak olyan magától értetődően szomszédaik támogatására. A változást az angol választások idején adatokkal támasztották alá: amíg 1600-ban a nemesi vezetők és főrendek számíthattak a nemesi közösség egyöntetű támogatására, mivel teljes egyetértés uralkodott a közösség természettől fogva vezető szerepéről, addig 1600 után a véleményeltérés vált normává. A választási küzdelmek közönségesebbekké és keményebbekké váltak, minthogy a nemesurak már nem fogadták el természetes vezetőjüknek a legkiemelkedőbb helyi földbirtokosokat. 18 Más szóval a társadalmi helyzet többé nem garantált híveket. Ugyanakkor, mint láttuk, a nagyoknak kevésbé volt fontos a kisebbek hűsége. Kevesebb volt a vendégszeretet a nagy házakban, így kevesebb alkalom adódott a nagy emberek környezetében végzett szolgálatra.
3. 3, Forradalom a központban: királyok, hivatalnokok, alattvalók Az állam és a kora újkori nemesség viszonyát kialakító elemek között első volt annak a rendnek az egyre erőteljesebb igénylése, amelyet a kormányzat tudott nyújtani, valamint a növekvő készség a viszályok békés rendezésének elfogadására. E kapcsolat második alkotóelemét képezte, hogy az államok mindjobban igazodni kívántak a hadviselés új feltételeihez. E változások már a 16. század közepére láthatóvá váltak, noha a II. Henrikhez hasonló királyok továbbra is előszeretettel jelentek meg a hős lovag szerepében. Ekkorra a hadviselés már bonyolult és drága mulatsággá vált. A hadseregek nagyobbak lettek, és az új lőportechnika jobb kiképzést igényelt. Az új erődítményrendszerek rengeteg pénzbe kerültek, és létrehívtak egy új szakmát, a hadmérnöki foglalkozást. Az államok nem maradhattak közömbösek e fejleményekkel szemben, hiszen Európa jelentős területein folytak háborúk az újkor kezdeti szakaszában. Azok, akik elutasították a fegyverkezést, könnyen Billacois: Le Duel, 247kk., 381; Elliott: The Revolt of the Catalans, 125-126. Elliott: The Revolt of the Catalans, 75; Ian Cameron: Crime and Repression in the Auvergne and the Guyenne, 1700-1790 /Bűnözés és elfojtása Auvergne-ben és Guyenne-ben, 1700-1790/ (Cambridge, 1981), 119, 197-203; Stone: The Crisis of the Aristocracy, 199-242; Evans: The Making of the Habsburg Monarchy, 107. 18 Kishlansky: Parliamentary Selection, különösen 225-230. 16 17
66 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
3 A nemesek és a politika
alulmaradhattak erősebb szomszédaikkal szemben. A hadseregek tehát mindenütt nőttek. A folyamat kevés megszakítással tovább tartott, jócskán belenyúlva a 18. századba. Franciaországban a hadsereg a 16. század eleji háborús időkben legföljebb 50000 katonát számlált; 1700-ra 340000 körüli volt a létszáma, és ehhez járult még az alkalmanként valamilyen fegyveres szolgálatot teljesítők 200000 fős tömege. A 18. század eleji kisebb népsűrűségű és kevésbé harcias Anglia szintén hatalmas fegyveres erőt tartott fenn: 70000 szárazföldi katonája és 50000 matróza volt.19 Mindezt természetesen meg kellett fizetni, és a fedezet megteremtésének igénye arra ösztönözte az uralkodókat, hogy két egymással kölcsönösen összefüggő politikát folytassanak. Magától értetődő, hogy szükségük volt alattvalóik olyan mértékű megadóztatására, amiről a középkori királyok álmodni sem mertek. Azt remélték, hogyha gazdagabbá tehetik alattvalóikat, ezzel kiszélesíthetik adóalapjaikat, és csökkenthetik a súlyos adók keltette feszültségeket. E két cél egyetlen kormányzati stratégiában, a társadalom anyagi eszközeinek alaposabb, figyelmesebb, gyakran gyors beavatkozásra kész kezelésében jelent meg. Ez a stratégia új hivatali apparátust igényelt mind az adók beszedésére, mind a hatékony adóbehajtáshoz szükséges adattömeg összegyűjtésére. A kincstári mohóság hathatós ösztönzésére a kormányok végre egyre pontosabb összeírásokat készítettek a népességről, a birtokokról és a gazdasági tevékenységekről. A 16-17. századi Európában a hivatalnoki karok mindenütt felduzzadtak, s ez a sokszor robbanásszerűen hirtelen növekedés megrázta a konzervatív nemességet. Meglepő példáját adta ennek Svédország, amely csak az 1620-as években szerzett magának fontos helyet az európai hatalmi politikában: kincstári és bírói hivatalai lényegében 1618 és 1634 között létesültek, megteremtve ezáltal az oszágban addig soha nem létezett pozíciók egész sorát.20 Sehol másutt nem volt ilyen gyors ez a folyamat. A svéd példa azonban egy szélesebb összefüggésben is szemlélhető. A 16. és 17. századi kormányok sokkal inkább forradalmi ugrásokkal, semmint apró lépésekben fejlődtek. Az ilyen változások annál nagyobb csapásként érték a kortársakat, mivel más erők is a kormányok terjeszkedése irányába hatottak. Több volt a pereskedés, ennélfogva több ügyvédre és bíróra volt szükség. A bővülő kereskedelem megkövetelte a maga bürokratikus formáit, hogy szabályok közé terelje a vitás ügyeket, ellenőrzése alá vonja a nemzetközi kereskedelmet, utakat és hidakat építsen. Új hivatalnokok jelentek meg mindenütt. Ezek a változások kivédhetetlen hatással voltak a király és a nemesség közötti kapcsolatokra. A királyok, akiknek sokszor égetően nagy szükségük volt az adókból befolyt jövedelmekre, nem tudták teljes mértékben tiszteletben tartani a nemesi adómentességet, elméletben bármilyen erosen tartotta is az magát. A királyok ily módon az egyes országokban sorra-rendre megemelték a nemesi adózás szintjét. A nemesek még így is kevesebb adót fizettek, mint a többi alattvaló, de a különbség már nem volt akkora, mint hajdanában. Az uralkodók nem tűrhették el tovább a képviseleti országgyűlést sem - azokat a rendi gyűléseket, ahol nemesek, polgárok és egyházi emberek jöttek össze, hogy jóváhagyják az adózást, és sérelmeiket eloadják a királynak. A királyok szemében ezek csak hátráltatták a kormány sürgeto feladatainak elvégzését. Egyes uralkodók talán türelmesebbek voltak másoknál, vagy jobban tudták palástolni türelmetlenségüket. A rendkívül népszerű svéd Gusztáv Adolf megtartotta a rendeket, ugyanakkor sikerült elfogadtatnia velük egy sor terhes adóemelést. Az uralkodásra alkalmatlan angol I. Károly nem tudta meggyozni parlamentjét, hogy hagyja jóvá kalandos vállalkozásainak bármelyikét, ennélfogva nélküle akart uralkodni - mígnem 1640-ben mégis csak össze kellett hívnia forradalmi dühben égo tagjait. A német Szászország megint egy másik lehetoségre mutatott példát: az 1690-es években a választófejedelem egy sor fontos politikai és pénzügyi döntést hozott a rendek jóváhagyása nélkül, de azzal, hogy továbbra is megadta nekik a politikába való beleszólás lehetoségét, kompromisszumot tudott kötni velük. A francia királyok erélyesebb stratégiát követtek, s ezáltal sikert arattak ott, ahol angol vetélytársaik kudarcot vallottak. 1615 után elutasították a rendek összehívását, és az ezt követő 175 évben sikerrel tudtak uralkodni nélkülük. Miután ily módon felszabadultak az alól, hogy meg kelljen egyezniük a rendekkel, a francia királyok 1695-ben jelentős adókat tudtak kivetni a nemességre. Az újkor első éveinek pénzügyi forradalma ilyenformán hatással volt Európa politikai intézményeire. Az uralkodók elvetették a nemesek adómentességét, továbbá azt a régóta fennálló jogukat, hogy jóváhagyjanak bármiféle adót, melyet fizetniük kellett.21 Ugyanilyen fontos, hogy az adott körülmények között megtapasztalták saját szerepük megváltozását is. Minthogy a háborúkban immár százezerszám, gyakran hatalmas területeken szétszóródva harcoltak katonák, a királyok feladata egyre inkább az átfogó stratégia irányítása lett az ütközetek személyes vezénylése helyett. Akármennyire vonzónak találták is a katonai vállalkozást, csak kevés király tudta összeegyeztetni uralkodói szerepét az egyszerű katona életével. A királyok ekkor már lényegében hivatalnokaik körében éltek, mindinkább John A. Lynn: "Recalculating French Army Growth during the Grand Siecle, 1610-1715" French Historical Studies, 18, 4 (1994. ősz), 881-906; William Wilcox-Walter L. Arnstein: The Age of Aristocracy, 1688-1830 /Az arisztokrácia kora, 1688-1830/ (Lexington, MA, 1992), 38-39. A katonai terjeszkedés okairól, jellegéről és következményeiről Geoffrey Parker: The Military Revolution: Military Innovation and the Rise of the West /Forradalom a hadseregben: Hadi reformok és a Nyugat felemelkedése/ (Cambridge, 1988). 20 Michael Roberts: Gustavus Adolphus, 2. kiadás (London, 1992), 76-77. 21 Lásd az 1. fejezetben a nemesek Európa-szerte szűkülő adómentességét. 19
67 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
3 A nemesek és a politika
osztozva az ő gondjaikban. A spanyol II. Fülöp már a 16. század közepén ezt a szerepet példázta. Uralkodása nagy részét háborúzással töltötte, de (apjával és francia riválisaival ellentétben) inkább a hivatalából irányította a háborút, mintsem hadserege élén állva. Ennélfogva állandó udvart tartott fenn Madridban, s itt volt ilyen irányú vállalkozásainak adminisztratív központja. Ide futottak be a jelentések birodalma minden részéből, és ő ezekre válaszolva igyekezett hadászati útmutatásokat adni számos fronton. Más szóval Fülöp elválasztotta a kormányzást és a hatalmi politikát a lovagi individualizmustól. Úgy harcolt, mint egy hivatalnok, és a többi király egyre inkább ugyanígy cselekedett. XIV. Lajos szintén vívott háborúkat hosszú uralkodása alatt, de spanyol elődjéhez, II. Fülöphöz hasonlóan egy állandó adminisztratív központból, a Párizs melletti versailles-i kastélyából irányította ezeket. Németországban már nehezebben váltak meg a királyok aktív katonai szerepüktől. A porosz II. Frigyes maga vezette csatába a csapatait, és felkészült arra is, ha netán az ellenség fogságába esne; még a dicsőnek nem mondható angol II. György is vezetett egy jelentős hadjáratot német birtokai védelmében. Az ő példájuk ellenére fontos változás következett be a király és a nemesek viszonyában. A király nem volt többé a nemesek fegyvertársa. A mind összetettebbé váló állam adminisztratív igényei tehát egyre inkább eltávolították a nemeseket királyuktól - és egyre kényelmetlenebb közelségbe vitték a közrendűekhez, akiknek pénzügyi teherviselésében mindjobban osztozniuk kellett. Helyzetüket tovább nehezítette, hogy a királyok felfogása saját hatalmukról szintén változóban volt. Ha sokféle árnyalatnyi eltéréssel is, de a kora újkor királyai azon voltak, hogy mind nagyobb fényt kölcsönözzenek a királyságnak, hogy hangsúlyozzák tevékenységük megszentelt voltát, és tudatosítsák a távolságot, amely még főrendi alattvalóiktól is elválasztja őket. XIV. Lajos nyomatékosan hangoztatta, hogy minden jutalom tőle származik, nem pedig azok érdeméből, akik azt kapják; a királyi politika megkövetelhette az arra érdemes helyett a kevésbé kiváló megjutalmazását. Ezt hangsúlyozták a király személyét övező, a nyilvánosság előtt zajló ceremóniák is. XIV. Lajos Versailles-ában a király egyedül étkezett, korláttal és szolgálókkal választva el mindenki mástól - éles ellentétben apjával, aki fesztelenül élt barátai társaságában. Az a fajta erőszakos testi érintkezés az alattvalókkal, amelyet II. Henrik annyira élvezett, immár elképzelhetetlen volt. A koronázási szertartások mindinkább hangsúlyozták azt a távolságot, amely a királyt elválasztotta más halandóktól, és aláhúzta a királyi vér különleges minőségét. A politikaelmélet is magáévá tette ezt a felfogást, és azt hirdette, hogy a király szükséglete kiszorítja alattvalóinak mindenféle jogát, bármily ésszerűnek vagy törvényesnek tűnjenek is azok. Jean Bodin indította útjára ezt a fajta gondolkodást a 16. század második felében, amikor azt állította, hogy az uralkodóknak megfellebbezhetetlenül hatalmukban áll törvényeket alkotni, és az ő eszméit fejtették ki részletesen a 17. századi teoretikusok. A 18. századtól kezdődően tehát a nemeseknek magában a királyság természetében bekövetkezett változással kellett szembesülniük. II. Henrik még úgy jelent meg, mint a többi nemes, osztozott eszméikben, és viszonylag egyenlő feltételek mellett érintkezett velük. Egy évszázad elteltével XIV. Lajos már senkinek sem engedte meg, hogy ilyesféle hasonlóságot érzékeljen. Uralkodása sokkal inkább a távolságot hangsúlyozta a király és alattvalói között, beleértve a nemeseket is.
4. 4, Az udvar A király és a nemesek közötti viszony részleteit elsősorban a korszak egyik legfontosabb intézményében, a királyi udvarban dolgozták ki. Így nevezték a király környezetében élő szolgák, szállítók, vezető tisztviselők és kiváltságos nemesek gyülekezetét. Az udvar egyrészt szórakozást és társaságot, másrészt gyakorlati szolgáltatásokat nyújtott a királynak; itt hozták meg a fontos politikai döntéseket, itt ütöttek nyélbe, gyakran az udvarban kialakult személyes kapcsolatok alapján, fontos találkozókat. Az udvar tehát jól példázta a kora újkori társadalomban általánosan tapasztalható átfedést az élet politikai és személyes szférái között. Az udvarnál a megkülönböztetés valóban elvesztette minden jelentőségét. A királyok azoktól kértek tanácsot, akik társaságában fesztelenül érezték magukat: a barátaiktól, szeretőiktől, lelkiatyjuktól és persze a hivatalnokaiktól. A királyoknak mindig is volt valamilyen udvartartásuk, mert szükségük volt szolgálatokra és szórakozásra, és volt kiadni való pénzük. Ahogy a birtokaikon élő nemesek, úgy ők sem akartak egyedül élni; szerették, ha sokaság veszi körül őket, még a mi felfogásunk szerinti intim pillanatokban is. A 14-15. század folyamán a királyi udvarok valójában kevéssé különböztek leggazdagabb alattvalóikétól; ezekben az években a legtekintélyesebb francia főnemeseknek nagyobb és kifinomultabb ízlést tükröző udvartartásuk volt, mint a királynak. De már a 16-17. században megbillent ez az egyensúly. A királyok több pénz felett rendelkeztek, s egyre inkább azon voltak, hogy bebizonyítsák hatalmukat, és hogy önmagukat a nemzeti kultúra középpontjába állítsák.22 Az udvar gyakorlatilag propagandagépezetül szolgált: hirdette a nemzet dicsőségét, és bemutatta a fejedelem uralmát legrangosabb alattvalói felett. 22
Lásd Caron: Noblesse et pouvoir royal en France, 188-190, 256-257.
68 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
3 A nemesek és a politika
Ennélfogva az első módszeres erőfeszítések, hogy politikailag minél teljesebben kiaknázzák az udvar lehetőségeit, inkább a kis és periferikus államokban voltak tapasztalhatók, mint a nagyhatalmaknál, és voltaképpen politikai gyengeségből származtak. Az olyan kis államok uralkodói, mint a 15. századi Burgundia Kelet-Franciaországból és Németalföldből kimetszett földterületek összessége - az udvar fényére alapozták tekintélyüket és legitimitásukat. A hercegek az udvari élet nyújtotta örömökkel és izgalmakkal vonzották magukhoz nemeseiket; így teremtve meg gyakorlati hatalmukat saját birtokaikon, s keltettek nemzetközi érdeklődést. Ennélfogva a hercegeket udvaruk segítette abban, hogy saját jogon foglalhassanak helyet Európa vezető államai között. Érthető módon sok pénzt áldoztak ünnepségek rendezésére, elegáns ételekre és öltözékekre, a tetteiket dicsőítő irodalom támogatására, és nagy hangsúlyt helyeztek a jó modorra. "Ami pedig a hercegi udvart illetih - írta egy angol látogató 1468-ban -, Arthur királyét leszámítva nem is hallottam hozzá foghatóról." Megjegyzése jól illusztrálta a kortársak által felismert kapcsolatot az udvari élet nagyszerűsége és egy kormány azon igénye között, hogy osztozzon Európa monarchikus hagyományaiban. A közvélekedés szerint a hatalom és a törvényesség a herceget övező pompában fejeződött ki. Hasonló törekvések jelentkeztek a 15. és kora 16. századi itáliai államocskákban, melyek ugyancsak jelentős anyagiakat áldoztak arra, hogy az udvari élet minél csillogóbb legyen, és fontos embereket vonzzon magához. 23 A burgundiai és itáliai divat a 16. században elérte a nyugat-európai nagyhatalmakat, és 1600-ra már az ottani udvarok is uralkodó szerepet töltöttek be a társadalomban. A gazdag francia nemesek még 1550-ben is vidéki otthonaikban töltötték idejük javát, és csak akkor mentek fel az udvarba, ha muszáj volt. Ugyanígy volt ez Angliában is. VIII. Henrik uralkodása kezdetén olykor felpanaszolta, hogy kevés nemes látogat el hozzá, és listákat kellett összeállítani, hogy a királynak kellő számban legyenek vacsoravendégei. 1600-ra azonban már minden nemes égett a vágytól, hogy megjelenhessen az udvarban. Időnként túl sokan is voltak, úgyhogy erővel kellett visszaküldeni őket vidékre; 1632-ben és 1634-ben az angol I. Károly egyenesen beperelte azokat a nemeseket, akik külön királyi meghívás nélkül érkeztek Londonba, méghozzá azon az alapon, hogy jelenlétük plusz költségeket és a kormányzati kötelességek elhanyagolását vonja maga után. Ám az udvari élet gyönyöreinek még a király sem tudott ellenállni, és a jogi útra terelésnek nem sok foganatja volt.24 Tulajdonképpen mit kerestek ezek az emberek az udvarnál, és miért voltak olyan szívfájdítóak az ott átélhető örömök? Részben természetesen a hatalmat keresték, és az uralkodóház még 1600-ban is volt annyira egyéni, hogy a hatalom jórészt csak a királlyal való személyes kapcsolatból származhatott. A nemesek a modern kor lobbistáihoz hasonlóan jártak fel az udvarba, hogy különböző munkákat, bírósági ügyeikben kedvező döntést, közvetlen pénzügyi segítséget járjanak ki. Egy kis töredéküknek még ennél is többet jelentett az udvarnál elért siker. A 16. és 17. század az udvari kegyencek fénykora volt: így nevezték azokat a fiatal férfiakat és nőket, akik magukra vonták az uralkodó figyelmét, és bizalmas barátaikká vagy szeretőikké váltak. A 17. század eleji Angliában ott volt például Buckingham hercege, aki elég csinos volt ahhoz, hogy felkeltse I. Jakab szexuális érdeklődését, és elég behízelgő modorú, hogy Jakab utóda, I. Károly bizalmas tanácsadójává avassa; mindkét király elhalmozta javakkal Buckinghamet, aki így az ország egyik leggazdagabb nemes urává vált. Ez a fajta érzelmi ragaszkodás királyi szokássá vált a 17. század elején, és nagyon hasonló helyzeteket teremtett Spanyolországban és Franciaországban is. A szerencsés beneficiáriusok közül sokan szerény körülmények között, kisnemesi sorban kezdték az életet, a királyi kegy azonban felemelte őket a legelőkelőbb nemesek közé. Ezt a jutalmat csak kevesen kapták meg, de a tét elég nagy volt ahhoz, hogy számos reménykedőt vonzzon az udvarba. De az udvarnak volt egy mélyebb vonzása is, mint a gazdagság és a hatalom utáni vágy. Minden jel szerint fontos kulturális és lélektani szükségleteket elégített ki azzal, hogy olyan életmintát közvetített, amelyet a kortársak rendkívül vonzónak, sőt izgalmasnak találtak. Ez a vonzás olyan erős volt, hogy népszerű könyvek egész sora ecsetelte az udvari élet eszményeit és tapasztalatait olyan lelkes olvasók számára, akik talán sohasem láthatták mindezt a saját szemükkel. Baldesar Castiglione Az udvaronc című műve 1528-ban jelent meg Itáliában; spanyol fordítása hat évvel később, egy angol változata pedig 1561-ben látott napvilágot. Francia utánzata, melynek nagy része - úgy, ahogy van - plágium, szintén megjelent hamarosan, és a 17. század elejének legtöbbször kiadott sikerkönyve lett. Az olvasók lelkesedése is jelzi, micsoda óriási hatást gyakorolt a királyi udvar a 16. század képzeletére. A fejedelmek gyakorlati megfontolásokból törekedtek arra, hogy udvaraik minél vonzóbbak és fényesebbek legyenek, de erőfeszítésük egyben megfelelt a szélesebb társadalom vágyainak.
Idézi A. G. Dickens (szerk.): The Courts of Europe: Politics, Patronage and Royalty, 1400-1800 /Európa udvarai: Politika, pártfogás és királyi hatalom, 1400-1800/ (New York, 1977), 70; a gyűjtemény remek áttekintést nyújt Európa legfontosabb királyi udvarairól és azok politikai tevékenységéről. 24 Lucien Romier: Le Royaume de Catherine de Médicis: la France a la veille des guerres de religions /Medici Katalin uralkodása: Franciaország a vallásháborúk előestéjén/, 4. kiadás, 2 kötet (Párizs, 1925), I, 160-162; G. R. Elton: The Tudor Revolution in Government: Administrative Changes in the Reign of Henry VIII /A Tudor-forradalom a kormányzásban: Hivatali változások VIII. Henrik uralkodása idején/ (Cambridge, 1952), 42-43; Stone: The Crisis of the Aristocracy, 397-398. 23
69 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
3 A nemesek és a politika
E vágyakból mi is megérthetünk valamit, ha megnézzük, milyennek látta Castiglione az udvart s annak népét. 25 Az udvaronc történelmileg hitelesnek, az itáliai Urbino fejedelmi udvarában zajló esti beszélgetések lejegyzésének mondja magát. A beszélgetés valóban részét képezte a könyv által javasolt életideálnak. Sziporkázóan szellemes társalgásban vitatták meg az udvar állandó lakói, hogy milyennek kell lennie az udvaroncnak és magának az udvarnak. A formából következett a könyv szkepticizmusa is: miközben a szereplők sorra kifejtik gondolataikat, az olvasó ráeszmél, hogy e kérdésekben nem létezik egyetlen igazság, hogy minden fontos kérdésben többféle erkölcsi értelmezés lehetséges. Az udvaronc részben azzal is hatott, amit az igazság viszonylagosságáról mondott az olvasónak. Ez a beszélgetés olyan helyen folyt, amelyet Castiglione zártként és védettként jellemzett. A fejedelem olyan jól rendezte be új palotáját, írja, "hogy nem is palotának, inkább egy palota formájú városnak tűnt".26 Az udvar tehát a megígért materiális kényelem képét jelenítette meg, sőt ennél is többet: olyan helyet, amely el volt zárva a közönséges élet gondjaitól, széttöredezettségétől és kényelmetlenségeitől - egyszóval egy öntörvényű világot. Az udvar továbbá olyan hely volt, ahol gyönyörű nők éltek, így az örökös szexuális felfűtöttség légkörében egészen különleges értelmet nyert az öröm. Castiglione asszonyai a férfiak társaságában részt vettek az udvaronc értékeiről folytatott beszélgetésekben, tréfálkoztak egymással, és újra meg újra kérdéseket tettek föl a szerelemről. Fontos, hogy felismerjük a viszonylagos szexuális egyenlőségnek és magának a szexualitás jelenlétének ezt az igenlését, mert ezek tették szinte egyedülállóvá az udvart a kora újkori életben. A nők jóformán mindenütt másutt ki voltak rekesztve a társadalmi életből és a hatalomból. Az iskolák, az egyetemek és a tudományos társaságok zárva tartották kapuikat előttük; a tudományos pályák nemcsak hogy kizárták a nőket, de tagjaikat sötét öltözékbe bújtatták, ami a papsághoz való kötődésüket és a szexuális érzés elvetését jelképezte. A kora újkori tudás e többi központjával ellentétben az udvaronc világa bebocsátotta a nőket és a szerelmet, sőt láttatja azokat a pillanatokat is, amelyekben a nők irányították a férfiakat. Castiglione világa a védelmező elzártság és a vidám, könnyed szabadság ötvözetét mutatta be. 27 Ráadásul ez a világ nyitva volt a kívülálló, akár a nem nemes előtt is. Castiglione szellemes társalgói feltételezték, hogy az udvarnál megjelenők közül sokan a saját képességeik alapján akarják megvetni a lábukat; megjelenésük elkerülhetetlen volt, lévén az udvar a hatalom és a társadalmi állás központja. Ez a tény vezette a szereplőket arra, hogy megvitassák a következő kérdést: szükséges-e, hogy az udvaronc nemesember legyen? Arra a megállapodásra jutottak, hogy kívánatos számára a nemesi születés, mert ez már kezdetben jó benyomást kelt azokban, akikkel találkozik; de azt a lehetőséget is elfogadták, hogy közember legyen, akinek más értékekre kell támaszkodnia, ha boldogulni akar. Az egyik megszólaló egyenesen a nem nemes felsőbbrendűségét hangoztatta, mondván, ő inkább a képességei, mint a születése révén érvényesül. Az udvar és az udvari élet középpontjában, Castiglione ábrázolása szerint, maga a fejedelem áll. "Azt szeretném, ha az udvaronc minden gondolatát, minden szellemi erejét elsősorban a hercegnek szentelné, akit szolgál, ha vágyai, viselkedése és modora mind azt a célt szolgálná, hogy neki tessék." 28 Az udvaroncban tehát az egyeduralkodó képe jelenik meg: az uralkodóval szemben az udvari embernek nincsenek jogai, teljes alávetettsége engedelmességet feltételez - befelé, kifelé egyaránt, mert az udvaroncnak nemcsak cselekedeteivel, hanem személyes érzéseivel is az uralkodó szolgálatára kell törekednie. A könyv az alávetettségnek ezt az ideológiáját azzal tudja árnyalni, hogy létező kapcsolatokat ír le egyes udvaroncok és az uralkodó között. Az urbinói herceget Castiglione gyenge emberként állítja elénk, akit húszéves kora óta köszvény kínoz, hogy mozdulni is alig bír. Politikai tervei jórészt megbuktak, betegsége megakadályozza, hogy részt vegyen a könyv nagy részét kitevő eleven társalgásokban. Ezek felesége lakosztályában zajlanak, miután a herceg már lefeküdt, és a hercegné minden jel szerint az impotens uralkodóról áthelyezte érdeklődését egy víg kedélyű ifjú udvaroncra. Elméletben az udvaroncnak alá kellett rendelnie a saját életét a hercegének, a gyakorlatban azonban Castiglione olyan életet ábrázol, amely mentes volt a hercegi beavatkozástól. Ez a kép is rendkívül megnyerő: vegyíti az uralkodó iránt elméletben tanúsított hódolatot az udvaronc tényleges autonómiájának, sőt felsőbbrendűségének leírásaival.29 Végül Castiglione úgy állítja elénk az udvaronc életét, mint ami tevékeny részese és elkötelezettje a világ dolgainak. Elméletben az udvaronc katona volt, ideje legjavát e szerepre készülve a hadi jártasság Az itt közölt idézeteket Baldesar Castiglione: The Book of the Courtier /Az udvaronc könyve/, szerk. és ford. Charles Singleton (Garden City, NY, 1959) kiadásából vettük. A könyv tartalmával kapcsolatban lásd Dickens: The Courts of Europe, 33-53; a könyv témáinak elmélyültebb vizsgálatához lásd Robert Hanning-David Rosand (szerk.): Castiglione: The Ideal and the Real in Renaissance Culture /Az ideális és a reális a reneszánsz kultúrában/ (New Haven, 1983). 26 Castiglione: The Book of the Courtier, 13. 27 Ehhez fűz észrevételeket Marc Fumaroli: "Le alangage de coura en France: problemes et points de repere" in August Buck et al. (szerk.): Europaische Hofkultur im 16. und 17. Jahrhundert /Európai udvari kultúra a 16. és 17. században/ II (Hamburg, 1981). 28 Castiglione: The Book of the Courtier, 110. 29 E kérdések bizonyos fokig más értelmezését lásd Thomas M. Greene: "Il Cortegiano and the Choice of A Game" in Hanning-Rosand: Castiglione, 1-15. 25
70 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
3 A nemesek és a politika
megszerzésére kellett fordítania. Egyszersmind a politika résztvevőjeként tanácsokat kellett adnia az uralkodónak, ami viszont műveltséget, továbbá kellő irodalmi tájékozottságot igényelt, hogy meggyőzően tudjon beszélni az uralkodó és a többi tanácsadó jelenlétében. De a műveltség sem volt elég, mert ha azt akarta, hogy hallgassanak rá és tanácsaira, akkor személyes vonzerővel is kellett rendelkeznie, mert csak így tudta jóelőre - még mielőtt bármiféle tanácsot adott volna - biztosítani uralkodója jóindulatát. Az udvaroncnak tehát, ha el akarta játszani a megfelelő politikai szerepet, minden cselekedetét meg kellett vizsgálnia és tudatossá kellett tennie. Továbbá kecsesen és könnyedén kellett viselkednie, vagyis semmi olyasmibe nem volt szabad belefognia, amit nem tudott kecsesen, minden erőfeszítés nélkül véghezvinni. Az udvari embernek szabályoznia kellett a viselkedését, bizonyos értelemben olyan formára alakítva át önmagát, hogy mások számára vonzóvá váljon és jó benyomást keltsen. A könyv szerint tehát az udvari élet többet nyújtott a puszta anyagi juttatásoknál és a nagyokkal való összevegyülés lehetőségénél. Castiglione udvara az eszmék erőteljes keveredésére apellált: rend uralkodott benne, ugyanakkor szabadság is, zártsága ellenére nyitott volt a tehetséges kívülállók előtt, s míg a férfias tettek mezejének számított, jellemző volt rá az asszonyok jelenléte és a szexualitás. Miután ennyi látszólag egymásnak ellentmondó minőség találkozott, cseppet sem meglepő, hogy magához vonzotta mindazokat, akiknek igényük lehetett arra, hogy részt vegyenek benne. A többiek a korabeli életről kaptak belőle színpompás leírást. Azok többsége, akik olvasták Castiglionét és utánzóit, nem is álmodhattak arról, hogy a valóságban részesei lehetnek azoknak az ünnepségeknek; ahogy azok nagy része sem ismerte közvetlenül az udvari életet, akik Shakespeare és Racine gyakran fejedelmi udvarokban játszódó darabjait nézték. A színdarabírók azért helyezték udvari környezetbe drámáikat, mert innen merítettek nagy horderejű gondolatokat az emberi élettel kapcsolatban.
5. 5, Eszmények és valóságok Az, ahogy Castiglione az udvari életet ábrázolta, Európa-szerte elnyerte az olvasók tetszését, mert a politikai környezetben kiviruló személyiség képét mutatta meg. Az uralkodóknak nem kellett az ilyennek elképzelt udvari díszletek közé odaparancsolniuk a nemeseket; ellenkezőleg, az előkelő viselkedésnek óriási vonzereje volt. De persze más, kevésbé elragadó elképzelések is keringtek az udvarról. Shakespeare 1600 körül írt Hamletje azokat a félelmeket mutatja be, amelyek a kortársakban éltek az udvari élettel kapcsolatban. A dán király udvarában, Shakespeare elképzelése szerint, több az életveszély, mint az öröm; az udvari nép többsége titkon érdekelt az ott lejátszódó eseményekben, és csak kevesen azok, aminek mutatják magukat. Az alakoskodás itt az udvari élet központi jelentőségű velejárója. A Hamlet egy sor olyan témát vet fel az udvari élettel kapcsolatban, amely erőteljes visszhangot keltett a 16. és 17. században. Ebben a példában az udvar a kétszínűség világaként jelenik meg, amely tagjaitól megköveteli, hogy sajátosan alakítsák másokkal való kapcsolatukat. Hamlet, akit mindenfelől önző számítás vesz körül, csak a bizalmas barátjához fordulhat - vagy önmagához. Castiglione alakjai a társasági élvezeteknek még egy olyan világában mozogtak, amelyben a társalgás gyönyörködtette és kielégítette a résztvevőket. A Hamletben a beszélgetés leginkább arra való, hogy csapdába ejtse az óvatlant, és az emberekre az jellemző, hogy egyedül vannak. Más dráma- és regényírók is megmutatták, mennyire elmagányosíthatja lakóját az udvar; mindenki megértette, hogy az udvari élet nagyfokú önuralmat és a gondolatok elrejtésének képességét igényli. Az európai nemesek izgalommal vegyes aggodalommal néztek az udvarra. De a félelem nem vette el a kedvüket attól, hogy odamenjenek, és élvezzék az udvar kínálta örömöket. Hamlet elképzelése az udvari élet lehetőségeiről valójában nem járt olyan messze Castiglionéétől. Mindketten azt hangsúlyozták, hogy az udvaroncnak önuralomra és belső fegyelemre van szüksége, mindketten az egyéniség kultuszhelyévé tették az udvari életet, olyan környezetté, amelyben az egyénnek óvnia kellett legtitkosabb gondolatait mások fürkésző tekintetétől. A Hamlet pusztán előtérbe állította az individualizmus ijesztő oldalait.30 Hová illeszthetők be a valóságosan létezett udvarok a Castiglione és a Hamlet kínálta elképzelések közé? Bizonyos értelemben még a legfényesebb udvarok is óriási távolságban voltak a Castiglione-féle eszményektől a maguk rendkívüli zsúfoltságával, nyüzsgésével, kényelmetlenségeivel. A 17. század elejéig a köznép is könnyen bejutott a fejedelmi udvarba, ennélfogva kérelmezők, koldusok, beszállítók és csalók hada vegyült az udvaroncok és királyi tisztviselők közé. Az udvari életre sokkal inkább a minden korlátozás nélküli fejetlenség volt jellemző, mint a Castiglione leírásából ismert előkelő elegancia. Ráadásul a legtöbb udvar vándorolt, részint az uralkodók és kegyenceik szeszélyét követve, részint kemény politikai okokból. Az alattvalók engedelmessége az uralkodójuk iránti személyes érzéseiktől függött; az uralkodók tehát tudták, hogy láthatóknak kell lenniük. Az udvaroncok ezt az utazás megannyi kényelmetlenségében, és az udvar új tartózkodási helyére érve a Rebecca West: The Court and the Castle /Az udvar és a palota/ (New Haven, 1957), ilyen vonatkozásban nagyszerű elemzését adja a Hamletnek. 30
71 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
3 A nemesek és a politika
szálláskeresés fejvesztett rohamában élték meg. A 16. század közepéig csak kevés udvar telepedett le; a legszembetűnőbb a spanyol udvar volt, amely 1561-ben Madridban rendezkedett be, de voltak, amelyek még az 1660-as években is utazgattak; így tett XIV. Lajos is, mielőtt Versailles-t megtette volna állandó székhelyének. A számok alapján fogalmat alkothatunk az utazás kényelmetlenségeiről. Nemritkán emberek ezrei keltek útra egy-egy jelentősebb udvar kíséretében, és egykettőre túlnőtték az adott hely szálláslehetőségeit. 1577-ben a szállítók és a tányérnyalók sokaságán kívül hivatalosan mintegy nyolcezer embert fűzte valamilyen kapcsolat a francia udvarhoz. Amikor a spanyol II. Fülöp Toledóból Madridba költöztette át udvarát, 25000 ember költözött vele. A 18. század elején a miniatűr német államocskának, Württembergnek 1800 fős fejedelmi udvara volt durván a fejedelemség minden háromszázadik embere az udvarban élt. Ebben a zsúfoltságban az udvaroncnak tolakodnia kellett, hogy észrevétesse magát, és megkapja azt az ellenszolgáltatást, amelynek reményében az udvarba jött. Nem engedhetett meg magának túl sok méltóságot, és a higiéniára sem lehetett túlontúl érzékeny. Az élet kíméletlen és zűrzavaros is tudott lenni az udvarnál.31 A 16-17. században ez az élet mindennek ellenére közeledett Castiglione eszményeihez. Az udvaronc (akárcsak a Hamlet) rávilágított, hogy az udvaroncnak illetve udvarhölgynek képeznie kell magát, hogy érvényesülni tudjon az udvari élet kemény feltételei között; és a 16. századi intézmények már kezdtek megfelelni ennek a követelménynek. A század közepén Itáliában udvari viselkedésre és jártasságra kiképező iskolákban tanították olvasni, táncolni és vívni a fiatalembereket, Észak-Európa minden részéből magukhoz vonzva az ifjúságot. Ezek mintájára 1600 körül Németországban és Franciaországban is akadémiák létesültek; az ifjak ezentúl már otthon is elsajátíthatták az udvari illemet. Akiknek az akadémiák elérhetetlenek voltak, azok is találhattak valami hasonlót az otthonukhoz közelebb: az egész katolikus Európában a jezsuita egyetemeken tanították az ifjakat az előkelő modorra és társalgásra, és persze elméletibb tárgyakra is. Az udvari élet más értelemben is közelített a Castiglione által lefestett mintához. Az uralkodókra hatott az a kép, amelyet Castiglione mutatott az udvarról, mint a városi élet gondjaitól távoli, elzárt világról. Így a 17. és 18. század egy fontos politikai váltása, az udvari élet számára új környezetet teremtő mozgalom, eltávolította az udvart a várostól. Kevés 16. századi uralkodóra hatott kényszerítő erővel ez a sürgetés. Szinte mindegyiknek voltak birtokai vidéken, ahogy a francia királyoknak is voltak kastélyaik a Loire folyó mentén, ahol vadászhattak és élvezhették a vidék nyújtotta pihenést; a legtöbbjük azonban az év nagy részét a városban töltötte. A francia III. Henrik (1574-1589) a többi királynál több joggal félhetett a párizsi csőcseléktől, uralkodása alatt idejének mégis legalább a felét Párizsban töltötte - egyéb években pedig legalább két hónapot a fővárosban időzött.32 A királyok megtehették ezt, mert szerették magát a várost, és mert az udvar könnyen mozdítható volt. Még XIV. Lajos is, aki nem szerette Párizst, komolyan foglalkozott azzal a gondolattal, hogy itt rendezi be legfőbb lakóhelyét; meg is bízott híres építészeket, hogy készítsenek terveket a Louvre palota korszerűsítésére.33 Végül Lajos természetesen egy egészen más terv mellett kötelezte el magát. Állandó udvart hozott létre a várostól mintegy húszmérföldnyire, Versailles-ban, s ezzel véget vetett a királyság mobil jellegének. Az 1670-es évektől kezdve kibővíttette és megszépíttette apja egyik kedvelt pihenőhelyét, tágas kertekkel és vízi utakkal téve még vonzóbbá apja szeretett vadászterületeit. Lajos annyi szórakozási lehetőséget teremtett ezen a helyen, hogy az elkövetkező negyven évben csak nagy ritkán látogatott el Párizsba. Ezekben az években Párizs helyett Versailles volt az ország kulturális központja. Lajos színdarabírókat, festőket és zenészeket telepített az udvarba. A francia kulturális élet középpontjába hovatovább bizonyos értelemben az udvari szórakoztatás került. Lajos nagy léptékben valósította meg Castiglione látomását: az udvar a város alternatívája lett azáltal, hogy mindazt a fényűzést nyújtani tudta, amellyel a város nem rendelkezhetett. Versailles külön világnak tartotta magát valójában persze a palotának sokkal több szolgáltatásra volt szüksége, mint amennyinek szállást tudott nyújtani, így (a közeli, de a kastélytól jól elkülönült) Versailles hamarosan az udvart kiszolgáló, virágzó várossá vált. E zárt területen belül Lajos udvara rendezettebb, szertartásos felépítésű, öltözködésben, étkezésben és szórakozásban szigorúbban szabályozott struktúra lett. Lajos, kora leghatalmasabb királya, egész Európában visszhangra találó példát adott; még a kiskirályok is az ő udvarát másolták. Lajoshoz hasonlóan ők is birodalmuk nagyvárosain kívül építtették meg palotáikat: a Lotaringiai hercegségben Lunéville-t, a Nápolyi Királyságban Casertát, Poroszországban Potsdamot, Bécsen Jacqueline Boucher: La Court de Henri III /III. Henrik udvara/ (Rennes, 1986), 39; M. J. Rodriguez-Salgado: "The Court of Philip II of Spain" in Ronald G. Asch-Adolf M. Birke: Princes, Patronage, and the Nobility: The Court at the Beginnig of the Modern Age, ca. 14501650 /Hercegek, patrónusság és a nemesség: Az udvar az újkor kezdetén, kb. 1450-1650/ (Oxford, 1991), 215; James Allen Vann: The Making of a State: Württemberg, 1593-1793 /Egy állam keletkezése: Württemberg, 1593-1793/ (Ithaca, 1984), 265. 32 Boucher: La Court de Henri III, 45. 33 Victor-L. Tapié: The Age of Grandeur: Baroque Art and Architecture /A nagyság kora: Barokk művészet és építészet/ (New York, 1960), 110-131; Irving Lavin: Past-Present: Essays on Historicism in Art from Donatello to Picasso /Múlt-jelen: Tanulmányok a művészeti historizmus tárgykörében Donatellótól Picassóig/ (Berkeley, 1993), 139-200. 31
72 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
3 A nemesek és a politika
kívül Schönbrunnt. Még Lajos ádáz ellenségei, az angol Vilmos és Mária is sok energiát fektettek abba, hogy az ő példáját követve megnagyobbítsák és felékesítsék a Tudorok palotáját, a Londonon kívül eső Hampton Courtot. Az udvari élet számára uralkodó mintává vált a várostól való elkülönülés. Ezek az esztendők - a 17. század utolsó negyede és a 18. század első évei - bizonyos értelemben az udvari élet csúcspontját jelzik a kora újkori Európában. A királyok óriási összegeket áldoztak arra, hogy udvarukat vonzóvá tegyék: új palotákat építtettek, és pártfogolták a bennük folyó kulturális életet. Egyetlen nemes sem akart távol maradni Versaillestól, vagy azoktól az udvaroktól, amelyek annak példáját másolták. Egy spanyol nemes szavaival, akit 1634-ben száműztek az udvarból: "Az udvart elhagyni annyih mint elmenni a világ legtávolabbi sarkába, távol minden melegségtől és fénytől, egyedül élni egy lakatlan, terméketlen és kifosztott világban." 34 Az udvari élet XIV. Lajos korabeli ereje azonban csalóka látszat volt, és az udvar befolyása valójában már csökkenni kezdett. A 17. század vége felé a gazdag nemesek mind fullasztóbbnak érezték az udvar levegőjét, és terhükre volt a túlzottan szertartásos viselkedés. A probléma részben személyes és Franciaországra jellemző volt: a vidám ifjúság elmúltával Lajos öregkorára istenfélővé vált, és Versailles-ban már korántsem volt olyan szórakoztató az élet. Az elidegenedésnek azonban voltak mélyebb okai is. Épp az a siker, amellyel az udvar megrendszabályozta a viselkedést és felmagasztalta a királyt, tette egyben zsarnokivá is azt. Versailles és utánzói olyan hivatalnoki szellemet sugároztak, amely nagyon távol esett attól, amiről Castiglione írt. Az arisztokrataszalon a 17. században még bátortalanul, de később egyre gyorsabb iramban vált az udvari élvezetek mellett választható örömforrássá, ahol férfiak és nők viszonylag egyenlő félként társaloghattak egymással. A várostól való eltávolodása is csökkentette az udvar vonzerejét, mert a városi élet újfajta eleganciára tett szert a késő 17. században. A nemesek városi házakat vásároltak, hogy kiélvezhessék az új örömöket, udvari szolgálatuk ennélfogva alkalmi tehertétellé vált, amelyet sokkal inkább politikai érdekből, semmint kedvtelésből vállaltak. Azzal, hogy a király legrangosabb alattvalói életük nagy részét másutt töltötték, az udvar jócskán veszített ragyogásából. A 18. századi látogatók még Versailles-t is érdektelennek találták. Termeit rosszul őrizték, és a turisták meg a házalók akadálytalanul jöhettek-mehettek akár a királyi lakosztályban is. Berlinben és Bécsben élénkebb élet folyt az udvarban, a kultúra azonban ott is áthelyezte székhelyét a fővárosba. A 18. század végén élt II. József császár pedig szinte teljesen lerombolta a válaszfalat az udvar és a város között. Megnyitotta a palota kertjét a sétálók előtt, tekintet nélkül azok társadalmi állására. Egy alkalommal még a báltermet is átengedte a nagyközönségnek, és erőteljesen szorgalmazta, hogy építsenek nyilvános színházat Bécsben. Ilyen körülmények között az udvar már nem működhetett zárt világként, és nem is uralhatta a kortárs kultúrát. A királyi udvarok jórészt elvesztették sajátos fényüket, és immár túl sok minden történt rajtuk kívül. 35 A 18. században tehát egész Európában végéhez ért a nemesség uralkodóihoz fűződő kapcsolatában beállt változás bonyolult folyamata. A kettejük közötti távolság a kora újkor időszakában drámaian megnőtt. A 17. századi királyok kivonultak a csataterekről, és megszüntették nyersen bizalmas viszonyukat arisztokrata katonáikkal. Körülbelül 1670-től kezdve visszahúzódtak Versailles mintájára épített zárt palotáik világába. Egy ideig ezek a paloták szolgáltak a nemzeti kultúra központi helyéül, de 1700-ra helyzetük meggyengült. Az elevenebb városi kultúra vonzereje eltávolította az udvartól a nemeseket, akik már csak kötelességből utaztak Versailles-ba és más vidéki palotákba. Ahogy az uralkodók szertartások meghonosításával tartották távol magukat nemeseiktől, úgy maguk a nemesek mindinkább a kultúrának azokhoz a területeihez fordultak, amelyeknek kevés közük volt a királysághoz.
6. 6, A lázadás problémája A királyok és a nemesek viszonyát ilyenformán bonyolult feszültségek terhelték. A nemesek akarták, sőt szükségük volt arra az erősebb kormányra, amelyet a királyok kínáltak, uralkodóik új hatalmának egyes vonásai azonban félelemmel töltötték el őket. Élvezték és csodálták az udvari életet, de nem tetszett nekik királyaik egyre elzárkózóbb magatartása. Magánéletükben felhagytak az erőszakkal, de a folyamat lassú volt és egyenetlen; a 17. század derekára Európa nagy részén még nem fejeződött be. Ennek következtében Európa politikatörténetét a 15. századtól a 17. század végéig az arisztokrácia ismétlődő lázadásai jellemzik. Európa leggazdagabb és legkiváltságosabb lakóinak lázadásai voltak ezek. Láttuk, hogy a nemesség sokáig igénybe vette az állammal szemben tanúsított erőszakos ellenállás eszközét. A fejlett haditechnika is olcsó volt, így a nemesek is hozzájuthattak, ennélfogva nagyszámú kíséretet tudtak mozgósítani. De még a hadviselés technikai eszközeinél is fontosabbak voltak azok az ideológiák, amelyek igazolták a nemesség ellenállását az állammal szemben. A középkor örökségeként fennmaradt ideológiák úgy Idézi R. A. Stradling: Philip IV and the Government of Spain, 1621-1665 /IV. Fülöp és a spanyol kormány, 1621-1665/ (Cambridge, 1988), 156. 35 Leírások in Christopher Hibbert: The Grand Tour /A nagy körút/ (London, 1975), 61-62, 192-197; Nicholas Till: Mozart and the Enlightenment: Truth, Virtue and Beauty in Mozartas Operas (London, 1992), 94-95. 34
73 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
3 A nemesek és a politika
állították be a törvényt, mint ami a kormány lényegi valóságát fejezi ki. A törvény - állították a nemesek évszázadokon keresztül - az uralkodókra éppúgy vonatkozik, mint az alattvalókra. Az uralkodóknak ugyanúgy teljesíteniük kellett alapvető kötelességeiket, mint mindenki másnak, különben kockára tették alattvalóik engedelmességét. Egy főrangú nemes e szavakat intézte királyához a 14. század közepi Angliában: "Nem a királyi méltóság okán vetném alá magam a felség akaratának a józan ész ellenére, mert úgy királyom és az igazság ellen, amit ő is köteles tanúsítani népe iránt, vétenék. De rossz példát mutatnék, ha gonosz akaratára tekintettel elhagynám a törvényt és az igazságot." 36 Hasonló nyelvezet jellemezte azt az esküt, amelyet a kora újkori Aragon nemesei tettek királyaiknak: "Mi, akik éppolyan jók vagyunk, mint te, és együttesen hatalmasabbak vagyunk, mint te, királyunkká és urunkká teszünk azzal a feltétellel, hogy megtartod kiváltságainkat, s ha nem, mi sem."37 Más szóval ha a király elmulasztotta kötelességeinek teljesítését, az alattvalóknak kifejezetten kötelességük volt engedetlennek lenni. Még inkább így volt ez, ha a király rosszindulatú tanácsadók befolyása alatt állt, illetve ha gyermekkorú vagy egyszerűen gyenge akaratú ember volt. Az alattvalók a királyoknak és nem zsarnokoknak tartoztak engedelmességgel, és a zsarnokság azzal kezdődött, hogy az uralkodó nem tartotta be az alapvető törvényeket. Az ehhez hasonló politikai eszmék rendkívüli erővel hatottak a nemességre, de bizonyos körülmények között más társadalmi osztályokat is érinthettek. A közvélekedés szerint a nemesség alkotta a társadalom legbölcsebb, a kormányzáshoz leginkább értő részét. A feudális törvény valójában azt kívánta a nemesektől, hogy a vezetőik tanácsadói legyenek, és ez alapvetően egyenlő viszonyt létesített vezető és bizalmasa között: összekapcsolta őket egy olyan szerződés által, amely kimondta a kötelezettségeket mindkét oldalon, és tág lehetőséget biztosított a bizalmi emberek számára, hogy szakítsanak feudális uraikkal. Olyan mértékben, amennyire feudális viszonylatban kimondták a király felsőbbrendűségét, ugyanúgy maguknak is megadták a jogot az engedetlenségre. Az engedetlenség törvényesítésének ez az igénye magával hozta, hogy a nemesség elvesztette ragaszkodását a lakóhelyéül szolgáló államhoz. A nemzeti azonosság viszonylag keveset jelentett azoknak a fériaknak és nőknek, akiknek egész Európára kiterjedően lehettek rokoni kapcsolataik. A 14. század közepéről származik a krónikaíró Froissart beszámolója: "Abban az időben történt, hogy Harcourt-i Sir Godfrey [egy tekintélyes francia nemes], akit száműztek Franciaországból, megérkezett Angliába. Egyenesen a királyhoz és a királynéhoz menth akik tárt karokkal fogadták, és mindjárt a királyi ház és a tanács tagjává tették. Hatalmas birtokot adtak neki Angliában, hogy méltóképpen elláthassa magát és kíséretét." Azzal, hogy nagybirtokosi státusa egy új országban helyreállt, Godfrey politikai hűsége is odahelyeződött át. Sürgette Angliát, hogy támadja meg Franciaországot, könnyű győzelmet, valamint "elegendő pénzt, hogy az elkövetkező húsz évben gazdaggá tegye [az angolokat]" helyezve kilátásba.38 Godfrey választása jellemző volt a középkor végi nemzeti politikára. Népes kíséretével együtt könnyedén lépte át az országhatárokat, és új lakóhelyén is egykettőre megszerezte a földet és a befolyást. A nyelvi és kulturális különbségek kevés gondot okoztak, mert Angliában a nemesek franciául beszéltek, és magukévá tették a francia kultúrát. A már letelepedett Godfrey minden tétovázás nélkül kezdeményezett támadást korábbi hazája ellen; az abból várható busás haszon egyszerűen a józan mérlegelés tárgyává tette az invázió gondolatát. Ami még meglepőbb, Godfreynek sikerült még egyszer váltania; miután Angliát megsegítette a csatában, visszatért Franciaországba, ahol a király megbocsátotta árulását, és visszaadta a birtokait.39 Godfrey példája az elkövetkező három évszázadban számos követőre talált, bár a hadviselés alapjául szolgáló pénzsóvárság valamelyest vesztett vonzerejéből. Még 1652-ben is példával szolgált a nagy Condé, aki a francia király unokatestvére, és kora egyik legnagyobb tábornoka volt. Egy elbukott lázadás, a Fronde vezéreként Condé a száműzetést választotta a királyi hatalomnak való behódolás helyett; Spanyol-Németalföldre menekült, és ott is maradt hét évig - ezalatt spanyol hadakat vezetett a franciák ellen. Condé Franciaországba való visszatelepülése fontos pontja volt annak a szerződésnek, amely véget vetett a két ország közti hosszú háborúskodásnak, és nagyon hamar helyre is állt a becsülete Franciaországban. XIV. Lajos a nyilvánosság előtt mint udvara legfényesebb ékességéről beszélt Condéról, aki egy évtizeden belül rangos katonai parancsnokságokat kapott. Utolsó éveit fényűzően, francia írók bőkezű pártfogójaként, Párizs melletti palotáját átépítve töltötte. Harcourt-i Godfreyhez hasonlóan neki is sikerült visszaszereznie előkelő helyét a francia társadalmi és politikai élet csúcsán. Valószínűleg Condé volt az utolsó, aki egy ilyen nyílt lázadás után vissza tudta szerezni korábbi helyét, de sok nemes még a 18. században is bonyolult kapcsolatba került azzal az állammal, amelyben élt. Különösen Európa kis államaiban kaptak kevés lehetőséget azok a nemesek, akik kormányzati vagy katonai pozícióra vágytak; Idézi Fritz Kern: Kingship and Law in the Middle Ages /Királyság és törvény a középkorban/ (New York, 1956), 87; az efféle kijelentésekkel kapcsolatos kételkedéseket lásd Susan Reynolds: Fiefs and Vassals: the Medieval Evidence Reinterpreted /Hűbérbirtokok és vazallusok: az újraértelmezett középkori bizonyíték/ (Oxford, 1994), 29-31, 35-38. 37 Idézi Angus MacKay: Spain in the Middle Ages: From Frontier to Empire, 1000-1500 (New York, 1977), 105. 38 Froissart: The Chronicles, 68, 69. 39 Caron: Noblesse et pouvoir royal en France, 103. 36
74 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
3 A nemesek és a politika
ezért nekik tovább kellett menniük. A 17. század elején a délnyugat-németországi Württembergben a fejedelem szinte minden arisztokrata udvaronca a hercegségen kívüli területről érkezett. Ez a fajta mozgás különösen Németországban volt általános; a régió széttöredezett politikája és egyenetlen kultúrája együttesen odahatott, hogy a nemesek úgy közlekedhettek egyik államból a másikba, hogy közben nem veszítették el anyanyelvüket és szokásaikat. De átléphettek nyelvi és kulturális határokat is. Ottavio Piccolomini előkelő toszkánai családban született 1599-ben; a harmincéves háborúban hol a spanyolokat, hol ausztriai szövetségeseiket szolgálta; mindig a másik oldalra állva, valahányszor úgy érezte, hogy szolgálatait nem méltányolják kellőképpen. Életét cseh földbirtokosként, prágai és bécsi paloták tulajdonosaként fejezte be. A 18. század elején Szavoja (egy kis állam, amelynek területe ma egyrészt Olaszországhoz, másrészt Franciaországhoz tartozik) nemességének egyhatoda idegen hadseregben szolgált, a hercegség visszavonult katonanemeseinek egyharmada pedig karrierjének egy részét idegen hadseregben töltötte le. A többség a francia királyokat szolgálta, de sokan katonáskodtak Németországban; nem volt ritkaság, hogy arisztokrata fivérek egymással szemben álló hadseregekben egymás ellen harcoltak.40 A királyi házasságok hasonló következményekkel járhattak. Két házasság tette a francia királyságot a firenzei Medici-család szövetségesévé; mindkettő itáliai nemesek hadát vonzotta a francia udvarba, akik valamennyien meg akartak vagyonosodni új helyükön. Bizonyos vonatkozásokban az 1550 utáni körülmények még jobban megnehezítették a nemzet iránti hűséget és engedelmességet. Mert a 16. századi királyok és alattvalóik között gyakran keltett viszályt mind közül a legfontosabb, a vallással kapcsolatos törvény. A század uralkodóinak választaniuk kellett, elfogadják-e vagy tiltják a protestáns reformátorok tanításait; bárhogyan döntöttek is, Észak-Európában összeütközésbe kerültek egy jelentős kisebbséggel, amely úgy hitte, hogy Isten törvényeit - minden törvényes kormány támaszát megsértették. Ez a helyzet ismét előtérbe állította az engedetlenség kötelességét, amelybe immár belejátszottak a keresztes hadjárat színei is. Luther, Kálvin és a többi vallási vezető nem holmi meggondolatlanságból idézte elő az engedetlenség hangjait; ők ugyanis irtóztak a rendzavarástól, és komolyan vették a bibliai rendelkezést, mely szerint meg kell adni a császárnak, ami a császáré - más szóval még az igazságtalan uralkodónak is engedelmeskedni kell. De nem viselhették el követőik üldözését, és csakhamar alapvető politikai jognak kezdték tekinteni a zsarnok királyokkal való szembeszegülést. Legalábbis a nemesek számára, akik (Luther, Kálvin és legtisztábban fogalmazó követőik közül jónéhány állítása szerint) sajátos helyzetük révén sajátos kötelességekkel rendelkeztek országukban. Más társadalmi csoportoktól eltérően jogot formáltak arra, hogy megítéljék a királyok viselkedését, törvénymódosításokat sürgessenek, és ha szavaik süket fülekre találnak, cselekvésre szánják el magukat; egyszóval jogot formáltak az ellenállásra. Egy sor 16. századi röpirat igazolta és népszerűsítette ezeket az állításokat, amelyek meghallgatásra találtak a katolikusok körében éppúgy, mint a protestánsoknál; amikor Angliában és Franciaországban a kormányok a protestánsoknak látszottak kedvezni, a katolikusok betű szerint értelmezték az ellenállás jogát, és annak megfelelően cselekedtek. 41 A 16. században élt nemesek tehát hathatós ideológiákkal és konkrét fegyverekkel szálltak szembe uralkodóikkal; volt rá lehetőségük, hogy hatékonyan ellent tudjanak állni a kormánynak, és széles körben elfogadásra talált eszmék igazolták e cselekedetüket. Végül pedig lélektani késztetésük is volt a lázadásra, amely abból a félelemből fakadt, hogy a kormány elérhetetlen távolságba kerül tőlük. Szemtanúi voltak a királyok elidegenedésének, s hogy egyre több hivatalnokkal veszik körül magukat. E változások még az amúgy sikeres és jól boldoguló nemeseket is ingerelték, hát még azokat, akiknek jövedelme erősen csökkent. Az eredmény látványos arisztokrata felkeléssorozat volt, amely a 15. századtól a 17. század derekáig tartott. A nemesek egységes csoportként léptek föl, és ott találták magukat más társadalmi osztályoktól, parasztoktól és városlakóktól kiinduló lázadások élén is. Ezekben a 15. századi mozgalmakban a vezető szerepet olyan főhercegek játszották, akiket nemegyszer szoros rokoni szálak fűztek a velük szemben álló uralkodókhoz. A következő évszázadban a vallás került a lázadások középpontjába. 1600 után a vallás már kevésbé tekinthető politikai motívumnak, s a lázadás új hullámai főként az adóterhek és a kormányhivatalnokok erőszakos fellépése következtében indulnak útjukra. A tetőzés az 1640-es években következett be: ebben az évtizedben NyugatEurópa nagy részén fellángoltak a nemesi felkelések. Katalóniában és Portugáliában 1640-ben amiatt következett be a robbanás, hogy a spanyol király a középső, kasztíliai tartományban szokásos adó mértékére akarta megemelni az adót. Pár évre rá felkelések törtek ki Nápolyban és Szicíliában, amelyek ugyancsak a spanyol király domíniumai voltak. Az angol polgárháború 1642-ben kezdődött, és 1648-ban volt a Fronde Vann: The Making of a State, 69; Thomas M. Barker: Army, Aristocracy, Monarchy: Essays on War, Society, and Government in Austria, 1618-1780 /Hadsereg, arisztokrácia, királyság: Tanulmányok háborúról, társadalomról és kormányról Ausztriában, 1618-1780/ (Boulder, 1982), 72-110; Nicolas: La Savoie au XVIIIe siecle: noblesse et bourgeoisie, 2 köt. (Párizs, 1978), I. 231-236. 41 Az ellenállási elméleteket Quentin Skinner foglalja össze: The Foundations of Modern Political Thought /A modern politikai gondolkodás alapjai/ 2 kötet (Cambridge, 1978), 189-238 és elszórtan. Ami a nemesek tágabban értelmezett hitét illeti a lázadás jogához, lásd Arlette Jouanna: Le Devoir de la révolte: la noblesse francaise et la gestation de laEtat moderne, 1559-1661 /A lázadás eredménye: a francia nemesség és a modern állam kialakulásának ideje, 1559-1661/ (Párizs, 1989); Jean-Marie Constant: Les Conjurateurs: le premier libéralisme politique sous Richelieu /Az Összeesküvők: az első politikai liberalizmus Richelieu alatt/ (Párizs, 1987). 40
75 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
3 A nemesek és a politika
Franciaországban. Csak az 1650-es években, a régiók nagy részében a monarchikus rend helyreállásával értek véget a politikai zavargások.42 Sok dologban különböztek ezek a lázadások, de valamennyiben megmutatkozott a nemesség készsége az állammal való szembeszegülésre. Franciaországban a legmagasabb rangúak is részt vettek a lázadásokban, végül még a király unokatestvére, a dúsgazdag Condé herceg is, akit kora legnagyobb tábornokaként általános tisztelet övezett, és számos birtokadományt és pozíciót kapott a koronától. Spanyolországban is a roppant gazdag Medina Sidonia herceg, a király első miniszterének unokatestvére szőtt összeesküvést 1641-ben a korona ellen azzal a céllal, hogy létrehozzon egy független királyságot a maga számára. Másutt a főemberek inkább a háttérbe húzódtak, és a vezető szerepeket átengedték az alacsonyabb rangú nemeseknek. De még ők sem egyszerűen azért tették, amit tettek, mert szegények voltak, vagy mert úgy érezték, hogy az állam semmibe veszi őket. Mindent összevéve jómódú, tekintélyes emberek voltak, akik mozgósítani tudták szomszédaikat és alárendeltjeiket. Példájuk a nemesi ellenállás jogába vetett hitük folytonosságát mutatta. De ez volt az utolsó ilyen jellegű megnyilatkozás. A nemesi engedetlenség néhány esetben megismétlődött az 1650-es és az 1660-as években, méghozzá Franciaországban, és nemesek vezették az 1688-as angliai dicsőséges forradalmat is. De a párbajozáshoz hasonlóan e mozgalommá terebélyesedő engedetlenségnek sem volt helye a továbbiakban a szabályos politizálásban. Ennek részben az volt az oka, hogy a haditechnika ekkorra már határozottan a kormányoldal számára biztosított előnyt. A királyok kiválóan felszerelt, nagy létszámú és jól szervezett seregeinek a nemesek még akkor sem tudtak hatékonyan ellenállni, ha olyan tábornok vezette őket, mint Condé. A lőfegyverek korának hadviselése képzett katonákat igényelt, akik a csatamező zűrzavara és veszélyei közepette is képesek megőrizni a harcrendet; kevés arisztokrata lázadó engedhette meg magának, hogy ilyen minőségű csapatokat állítson ki, vagy hogy rászánja az időt csapatai kiképzésére. De megváltoztak a helyes politikai magatartásról vallott elképzelések is. Nem más, mint az 1640-es évek sikeres felkelései hatottak a változás irányába azáltal, hogy felidézték a lázadások nyomában fellépő zűrzavart. Az angol példa különösképpen is ijesztőnek tűnt. Angliában a köz- és főnemesség nagy része támogatta a királlyal szemben tanúsított kezdeti ellenállást, és lelkesen csatlakozott a királyi tanácsadók ellenőrzésére tett erőfeszítésekhez. De ahogy a királlyal való szembeszállás mind nyíltabbá vált, úgy csökkent az ő támogatásuk is; a király 1649-es kivégzése és a népi radikalizmus kibontakozása tovább lohasztotta a nemesség lázadó kedvét. Az ilyen természetű külföldi esetek is megrémítették őket a felkelésekkel rendszerint együtt járó felfordulás miatt. A nemesek még a saját sikeres lázadásaikat is ijesztőnek tartották. A bukás természetesen ugyanilyen riasztó, de legalábbis megalázó volt. Condé és hívei hosszú éveket töltöttek külföldi száműzetésben a Fronde után, és sokan mások megtapasztalták jövendő pályájukat illető reményeik szertefoszlását. A felkelés igazolása helyett a nemesség 1600 után mindjobban elkötelezte magát az állam olyan felfogása mellett, amelyik a rendet és a hasznosságot helyezte előtérbe az egyén jogainak szigorú érvényesítése ellenében. A kortársak továbbra is hittek egy, az uralkodók és alattvalóik között létesült szerződésben, de új feltételek szerint értelmezték ezt a szerződést. Úgy látták, hogy az uralkodóknak sokkal inkább a társadalom egészének megtartása a legfőbb kötelessége, mint az egyéni jogok tiszteletben tartása. Jó uralkodó csak az lehet, aki megpróbálja tiszteletben tartani ezeket a jogokat, és figyelmesen meghallgatja az igazságtalanságról szóló panaszokat. Az elméletalkotók továbbra is megkülönböztették a törvényes királyságot a zsarnokságtól. De megtagadták az egyes alattvalóktól, bármilyen helyet foglaltak is el a társadalomban, hogy jogukban álljon eldönteni, mikor lépték át azt a vonalat, amikortól a maguk részéről felmondhatják az engedelmességet. Túl nagy volt a felfordulás veszélye, mint ahogy a király felelőssége is: gyakorlatilag csak az uralkodónak volt átfogó rálátása a problémákra, csak ő tudhatta a döntései hátterében meghúzódó összetett tényezőket és azt a jót, ami az egyének engedelmességéből a közösségre áramolhat. Egyetlen nemesember sem kaphatott ehhez fogható teljes képet a közösségről. Ezek nem voltak új eszmék a 17. században. Kormánykörökben már a középkor vége óta ismerték őket, mert a római jog azon feltevései tükröződtek bennük, amelyeket a hivatalnokok az egyetemeken tanultak. Ha maguk az eszmék régiek voltak is, új jelentőséget nyertek a 17. században. Megoldást kínáltak a zűrzavar problémájára. Egy forradalmakkal teli évszázad után még a legharciasabb nemesek is visszakoztak.
7. 7, Az abszolutista kompromisszum Az események értelmező áttekintését lásd Trevor Aston (szerk.): Crisis in Europe, 1560-1660 /Válság Európában, 1560-1660/ (Garden City, NY, 1967); J. H. Elliott kiterjeszti hasonló elemzését a 16. századi felkelésekre "Revolution and Continuity in Early Modern Europe" című írásában, repr. in Spain and Its World: Selected Essays /Spanyolország és világa: Válogatott tanulmányok/ (New Haven, 1989), 92113. Újabb esettanulmány olvasható Karen McHardy tollából: "The Rise of Absolutism and Noble Rebellion in Early Modern Habsburg Austria, 1570-1620" Comparative Studies in Society and History, 34 (1992), 407-438. 42
76 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
3 A nemesek és a politika
Ez volt az abszolutizmus politikai filozófiája: az a nézet, hogy a királyok felelőssége nagyobb, semhogy pusztán tiszteletben tartsák alattvalóik sajátos jogait, vagy akár magukat a vallási törvényeket. A buzgón katolikus francia XIII. Lajos és tanácsadója, a katolikus egyház magas rangú tisztségviselője, Richelieu bíboros, szövetséget kötött a protestáns németekkel, svédekkel és hollandokkal Spanyolország katolikus királya és a katolikus német-római császár ellen, mivel a francia nemzeti érdek megkívánta a hitbeli hűség megszegését. Az állam fontosabb volt számukra minden más törvénynél, bármilyen szent és sérthetetlen volt is az. Ennek a politikának a bölcsessége látszott megnyilvánulni az eseményekben: a spanyol és az osztrák király ragaszkodott a szorosabban vett vallási eszmékhez, és vereséget szenvedett a harmincéves háborúban és utána. Minthogy a nemesek végül elfogadták ezt a képet az államról, fel kellett adniuk a saját politikai jogaikról szóló ősrégi elméletüket. Az új rendben kevesebb joguk volt a politikai véleménykülönbség hangoztatására, az erőszakkal párosult engedetlenséghez pedig egyáltalán nem volt joguk. Mind Richelieu, mind XIV. Lajos habozás nélkül börtönbe vetette azokat a nemeseket, akik ha mégoly szelíden, de bírálták a politikájukat. Az abszolutizmus egyrészről nyílt rendőrállam volt. A nemesség azonban nemcsak vesztett, nyert is az új rendben. Részben mert még a leghatalmasabb királyok sem tudtak kormányozni leghatalmasabb alattvalóik együttműködése nélkül. Az alattvalók megnyilvánulásaival szemben látszólag oly közömbös miniszterek és királyok is, mint Richelieu és XIV. Lajos, valójában nagyon is odafigyeltek, és gyakran teljesítették alattvalóik kívánságait - legalábbis azokét, akik elég fontosak voltak. "Semmi fölött nem szabad elsiklani, ami a nemesekben életben tartja apáik nagyszerű erényeit, és semmit sem szabad elmulasztani, ami abban segíti őket, hogy gyarapítani tudják örökül kapott birtokaikat" - tanácsolta királyának Richelieu.43 Ez a fajta törődés alkalmanként a nagypolitikában is megnyilvánult, de mindenekelőtt a helyi ügyek kezelésében volt tapasztalható. Mert még a legkorlátlanabb hatalmú kora újkori uralkodóknak is szükségük volt az arisztokrácia támogatására, ha hatékonyan akartak kormányozni. A korszak korlátok közé szorított technikai és kommunikációs lehetőségei következtében a kormányok rá voltak utalva a helyi szereplők együttműködésére, és a kormányok mai szemmel nézve kevés tagot számláltak. A kormányhatalom gyakorlása végső soron a központi és a helyi érdekek egyeztetésén - a helyi hatalmi csoportosulásokkal való szövetségen múlt.44 A kormányoknak szükségük volt a nemesek együttműködésére, és csábító ellenszolgáltatásokat nyújtottak azoknak, akik ebben partnerek voltak. A növekvő abszolutista állam a meggazdagodás komoly esélyeit nyújtó politikai szolgálatok egyre szélesedő skáláját tudta kínálni. Leginkább katonákra volt szüksége, mivel a 16., 17. és 18. század nagy részében Európa nagy államai szünet nélkül háborúztak, és hadseregeik folyamatosan növekedtek. A nemesek bízhattak abban, hogy az államnak szüksége van rájuk és katonai hagyományaikra, hadi jártasságukra; a haditechnikai újítások mit sem változtattak ezen. A nemesi szolgálat feltételei is lassan változtak, úgyhogy még sokáig élvezhették a feudális hadviselés örömeit. A 17. század folyamán a katonai parancsnokoknak mindenütt toborozniuk kellett saját csapataikat, és a posztokat jellemző módon a saját alárendeltjeikkel töltötték be.45 A katonai szervezet új formái kifizetődőnek bizonyultak. A 17. századi háborúskodás nem járt olyan látványos haszonnal, mint a középkori rablóhadjáratok, de a sikeres tisztek szépen haladtak fölfelé, és voltak, akik meggazdagodtak. Lassan felhagytak a foglyokért követelt váltságdíj középkori szokásával is. A 17. század közepéig általános gyakorlat volt, hogy polgári foglyokat ejtettek, és váltságdíjat szabtak ki értük. Ami a hadifoglyokat illette, a gyakorlat annyira elfogadott volt, hogy a 17. század közepén Dániában, Svédországban, Hollandiában és Spanyolországban a hatóság szabályozta a váltságdíjak tarifáját. A zsákmányszerző fosztogatás továbbra is elfogadható katonai viselkedésnek számított. A parancsnokot azonban egy általánosabb értelemben tekintették vállalkozónak, hiszen maga toborozta a csapatait, és szerződést kötött az államtól való visszatérítésre; e célból gyakran adóztatási jogokat kapott. Természetesen így volt ez a nagy hatalmú német és cseh hadvezérek esetében is, akik a harmincéves háború idején uralták Közép-Európát.46 Elméletileg a francia parancsnokok szorosabb felügyelet alatt álltak, de náluk is gyakori volt, hogy meggazdagodtak azokból az adóbevételekből, melyeket csapataik fenntartására átengedtek nekik.47 A kora újkori háború (akárcsak középkori elődje) továbbra is üzlet maradt. Mint minden üzletben, a résztvevők itt is kockára tették a pénzüket, de sokan Henry Bertram Hill (szerk.): The Political Testament of Cardinal Richelieu /Richelieu bíboros politikai végrendelete/ (Madison, 1968), 21. Egy jól dokumentált példa erre az érvelésre William Beik: Absolutism and Society in Seventeenth-Century France (Cambridge, 1985); lásd még Evans: The Making of the Habsburg Monarchy, 169-180. 45 Az ellenkező véleményt - hogy a nemesség az állam fejlődésével elveszítette katonai feladatkörét - Alexis de Tocqueville hangoztatta a 19. század közepén: The Old Regime and the French Revolution /A régi rendszer és a francia forradalom/ (Garden City, NY, 1955); e vélemény újbóli megerősítését lásd Ellery Schalk: From Valor to Pedigree (Princeton, 1986). 46 Fritz Redlich: De Praeda Militari: Looting and Booty 1500-1814 /De Praeda Militari: Fosztogatás és zsákmányszerzés 1500-1814/ (Wiesbaden, 1956), 34-36; The German Military Enterpriser and His Work Force: A Study in European Economic and Social History /A német katonai vállalkozó és munkaereje: Európai gazdasági és társadalomtörténeti tanulmány/ (Wiesbaden, 1964). 47 Jonathan Dewald: Pont-St-Pierre (Berkeley, 1987), 178kk. 43 44
77 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
3 A nemesek és a politika
nyertek rajta. A háborúzás csak a 18. században veszítette el üzleti jellegét, amikor a központi kormányok megerősödtek, és szervezettebbekké váltak. Már nem volt olyan nagy szükségük hadi vállalkozókra; maguk kezdtek csapatokat toborozni, katonáikat élelemmel és más szükséges dolgokkal ellátni, és kaszárnyákban elszállásolni. Ez a 17. század végi újítás véget vetett annak a gyakorlatnak, hogy szerencsétlen szállásadóknál helyezzék el a csapatokat. Kevesebb vállalkozóra volt szükség, és kevesebb alkalom nyílt arra, hogy a hadviselésből óriási haszonra tegyenek szert. A fosztogatás már nem volt megengedett dolog, és az állam érdekei egyre inkább felülkerekedtek az egyes katonai parancsnokok érdekein: a 18. században végül eldőlt, hogy a háborút azért vívják, hogy legyőzzék az ellenséget, nem pedig azért, hogy egyesek meggazdagodjanak belőle. Valójában éppen ezért vetettek véget a fosztogatásnak: nem humanitárius meggondolásból, hanem mert csökkentette a katonaság ütőerejét. A hadsereg ugyanis sebezhetővé és szervezetlenné vált, ha tagjait a zsákmányszerzés és a préda megtartásának vágya mozgatta. A változás azonban haszonnal is járt. A nemesek biztosabb, nagyjából a magas rangú hivatalnokokéhoz hasonló ellenszolgáltatást élvezhettek a katonai szolgálat révén.48 Az állam más jutalmakat is kínált. A királyok a nemesek tömegeit juttatták közvetlenül jövedelemhez. A 17. század elején Franciaországban többszáz nemes kapott évente pénzt a kincstártól, ami a legtöbb esetben a család jövedelmének jelentős hányadát tette ki - a vidéki középnemesség esetében mintegy 40 százalékot. Egy maroknyi főnemes számára sokkal több forgott kockán: 100000 livre nagyságrendű fizetésekkel és kegydíjakkal a 17. század derekán élt francia főnemesek eleget kaptak a kincstártól, hogy abból több középnemes családot is tudjanak támogatni. Dél-Itáliában hasonló volt a helyzet: a 17. századi nemeseknek hivatalokat és pénzügyi kiváltságokat juttatott a kormány, amit ők támogatással viszonoztak.49 Végül ott voltak az adminisztratív állások. A lélegzetelállító növekedésnek indult kora újkori államnak nagyszámú közigazgatási és igazságügyi tisztviselőre volt szüksége, és ezek a pozíciók megbecsüléssel és magas jövedelemmel jártak. Kétségtelen, hogy az ilyen állások nagyban különböztek attól, amit sok nemes magához méltó társadalmi szerepnek tartott, és többségük egyetemi - rendszerint jogi - végzettséget igényelt. Kezdetben tehát a nemesek hátrányban érezhették magukat a pozíciókért folyó versenyben azért is, mert nem volt meg a képzettségük, és mivel a csoport csak katonai hagyományokkal rendelkezett. Ám ezek a bizonytalanságok nagyon hamar megszűntek - az új bürokrácia és a katonanemesség (korábban, a 44-46. oldalon tárgyalt) nagyobb mérvű összeolvadása következtében. A régi nemesi családok már a kora 16. században nagyobb számban küldték fiaikat egyetemekre éppen azért, hogy megszerezzék a kormányszolgálathoz szükséges műveltséget. A század első évtizedeiben a párizsi egyetem hallgatóinak körülbelül egynegyede származott a nemességből, a következő években pedig az angol és a spanyol egyetemeken ez az arány még magasabbra emelkedett. A nemesek kezdték arra biztatni fiaikat, hogy lépjenek erre a pályára, lévén az biztosabb út a gazdagok számára, mint amilyen a veszélyekkel és kényelmetlenségekkel járó háborúskodás valaha is lehet, és abba az irányba próbálták befolyásolni a kormányokat, hogy teremtsenek a fiaik számára elérhető pozíciókat.50 Erőfeszítéseiket siker koronázta. A legtöbb európai államban rendszerint a közép- és kisnemesség soraiból kerültek ki a hivatalnoki kar és a törvényszékek tisztviselői. A délnyugat-németországi kis Württemberg államban a 16. század végén és a 17. század elején a vezető tisztviselőknek mintegy a fele nemesember volt. Közép-Európa Habsburgok uralta államaiban az 1620-as évektől kezdve gyakorlatilag minden valamilyen hatalommal rendelkező hivatalnok nemes volt. A 17. század eleji Spanyolországban az államtanács hetven százaléka a régi nemesség tagjaiból állt, és az 1640-es évekre ez az arány még magasabbra nőtt. Ekkor már túlnyomórészt nemesek tanultak azokon az egyetemeken, amelyekről a legtöbb tisztviselő verbuválódott, és az így megalapozott kapcsolataikat arra használták, hogy a kisebb hivatali posztokat is megszerezzék. A 16. századi Európában talán a francia nemesség volt a legkevésbé felkészülve arra, hogy pozíciókért versengjen, de még ők is meglepő mértékben értek el sikereket: az egyik régióban a magas rangú törvényszéki tisztviselők egyötöde nemes volt. Jelenlétük tovább erősítette a már elkezdődött mozgalmat: a köztisztviselők egyre sikeresebb igyekezetét, hogy kialakítsák a nemesség egy sajátos formáját. A régi nemesség hivatalnoki pályára való átáramlása, amely tovább növelte a bürokrácia méltóságát, még inkább erősítette e törekvéseket. 51 A legmagasabb kormányszinten még átütőbb volt a nemesség térhódítása. Ha voltak is kivételek, a királyok főleg a nemesség soraiból választották legfőbb tanácsadóikat. A kora 17. századi abszolutizmus felépítői olyan emberek Redlich: De Praeda, 62kk. Dewald: Pont-St-Pierre, 180-181; Robert Harding: The Anatomy of a Power Elite (New Haven, 1977), 138-142; Tommaso Astarita: The Continuity of Feudal Power: The Caracciolo di Brienza in Spanish Naples (Cambridge, 1992), 221-232. 50 Lásd a 4. fejezetben. 51 Vann: The Making of a State, 78kk; Evans: The Making of the Habsburg Monarchy, 179-180; Ignacio Atienza Hernández: Aristocracia, poder y riqueza en la Espana moderna: La Casa de Osuna, siglos XV-XIX (Madrid, 1987), 51; Richard Kagan: Students and Society in Early Modern Spain (Baltimore, 1974); Jonathan Dewald: The Formation of a Provincial Nobility: The Magistrates of the Parlement of Rouen, 1499-1610 (Princeton, 1980). 48 49
78 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
3 A nemesek és a politika
voltak, mint Franciaországban Richelieu, Angliában Strafford, Spanyolországban Olivares és Svédországban Oxenstierna - valamennyien főnemesek. Legtöbbjük rendelkezett katonai háttérrel, és az állami szolgálatból vagyonosodott meg. A nemességnek tehát sikerült jelentékeny részt elfoglalnia az állami közszolgálat hivatalaiban, s uralta a hadsereget, valamint az udvart is. Az állam fejlődése ilyenformán több úton-módon közvetlen haszonnal járt a nemesség számára: a hatalom, a méltóság és a vagyon új formáival látta el őket. A nemesség valójában sokkal többet nyert a 17. század erős államaitól, mint amit a helyi hatalmak és hűbéri viszonyok középkori rendszerétől valaha is kaphatott. Az állam sok nemes számára közvetlen haszonnal járó fejlődése az általa nyújtott biztonság és rend révén sokkal többüknek hozott közvetett hasznot. E célok eléréséhez a kora újkori állam kétségtelenül árat is követelt a nemesektől. Megkövetelte, hogy mondjanak le az erőszak bizonyos formáiról, és elnyomta a politikai cselekvés egyes megnyilvánulásait. Sok nemes számára azonban az erős kormányzat előnyei messze túlszárnyalták az értük fizetett árat. Ezekhez az előnyökhöz nem egyformán jutott hozzá minden nemes. Egyes csoportoknak földrajzi okok miatt kevesebb esélyük nyílt a haszonszerzésre. Luxemburg nemessége távol élt a politikai hatalom központjaitól. A Habsburg-császárok Bécsből irányították tartományaik ügyeit, csak kevés hivatalnoki állást engedtek át nekik; és ekkora távolságból nem sok remény nyílt a pénzügyi támogatást jelentő személyes kapcsolatok kialakítására.52 Léteztek vallási és osztálykorlátok is. A 17. században a Habsburgok módszeresen előnyben részesítették a katolikus nemeseket a protestánsokkal szemben: őket látták el pozíciókkal és pénzügyi segítséggel, valamint társadalmi előnyökkel.53 Sok álláshoz tekintélyes kezdő tőkére volt szükség. A jogi tanulmányok költségeit sok nemes nem engedhette meg magának, és számolni kellett a magas állással együtt járó állandó udvari bennlakás költségeivel is; a 17. századi királyi udvarok fényűző viszonyai közepette pár havi ott-tartózkodás is rendkívül drága lehetett. Ilyen körülmények között még a legelőkelőbb születésű nemesek számára is gondot jelenthetett az előrejutás. A legtöbb angol főrend a 17. század elején vagy nem töltött be udvari állást, vagy csak jelentéktelen és rosszul fizetőt vállalt.54 Az állam növekvő befolyása és az általa kínált gazdasági lehetőségek tehát többféleképpen is kiemelték a nemességen belüli különbségeket. Voltak, akik előretörtek, mások még jobban lemaradtak. A század nemessége sok országban tanúja volt, hogy jó külsejű vagy jó képességű fiatalok tüneményes gyorsasággal tudtak érvényesülni az udvarnál, és nagy vagyonokat halmoztak fel. Az ilyen esetek még a szegény nemesekben is felébreszthették a reményt, hogy a király szolgálatába lépve meggazdagodhatnak. Az efféle sikertörténetek azonban nem változtattak azon az alapvető tényen, hogy a haszon többnyire egy irányba áramlott: azok felé a nemesek felé, akik szoros kapcsolatban voltak magával az uralkodóval, mert születési jogon kaptak esélyt a vele való barátságra, vagyonuk révén pedig megengedhették maguknak, hogy az udvarban éljenek. Mindent összevéve a gazdag gazdagabb lett, mert a kívülről jött ifjaknak 1650 után, amikor az etikett bonyolultabbá, az ottlakás pedig drágábbá vált, még nehezebb volt bekerülni az udvarba. Még bajosabb volt az előrejutás a hadseregben, ahol az is előfordulhatott, hogy a tisztnek saját anyagi forrásaihoz kellett nyúlnia. A régi keletű tiszti családok egyre nagyobb nyomást gyakoroltak annak érdekében, hogy az ő fiaikat nevezzék ki a magas pozíciókba. Egyszóval a nemesség anyagi függése az államtól tovább erősítette az e tanulmányban másutt már megfigyelt tendenciát: a nemesség legszegényebb elemeinek lemorzsolódását. A szegény nemesnek mind kevesebb és kevesebb helye maradt e politikai struktúrákban, és az esélye is egyre kisebb volt, hogy élvezni tudja a rendszer anyagi előnyeit. A nemesség vezető rétege számára viszont pozitív irányba billent a mérleg: ők többet nyertek, mint amennyit veszítettek azzal, hogy az államot szolgálták. Közvetett módon is sok szempontból nyertesek voltak. Támogatást kaptak peres ügyeikben, birtokvásárlási törekvéseikben pedig gyakran előnyt élveztek. Végső soron ez volt az az üzlet, amely a nemesség és a kormányok között megköttetett. A nemesség mind a közéletben, mind a magánéletben lemondott az erőszak gyakorlásának szokásáról. Elfogadta a királyi hatalom eszméjét a saját életében, és feladta azt a meggyőződését, hogy joga van önálló politikai állásfoglalásra. Nem pártfogolta tovább politikai hatalmát a 15. században megalapozó híveinek tucatjait. Cserében élvezhette a polgári közrend bizonytalan juttatásait és a kormány szolgálatával járó kézzelfoghatóbb előnyöket. Az alku a kontinentális Európában volt a legtisztább, ahol gombamód szaporodtak a közigazgatási hivatalok, és ahol a legtöbb állam nagy létszámú, állandó hadsereget tartott fenn. Anglia sok és jelentős szempontból más fejlődési utat járt ezekben az években. Királyainak hatalmát korlátozta a parlament, amelyben nem az egész nemzet, csupán vezető polgárai - leginkább a főrendek és a köznemesség - képviselői gyűltek össze. Csak Calixte Hudemann-Simon: La Noblesse luxembourgeoise au XVIIIe siecle (Párizs, 1985), 153-155. Evans: The Making of the Habsburg Monarchy, 91kk. 54 Stone: The Crisis of the Aristocracy, 385kk. 52 53
79 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
3 A nemesek és a politika
gyenge hadserege volt, s a legtöbb európai államénál kisebb hivatalnoki kara, ami pedig a nemességet illeti, sokkal erősebb földbirtokháttérrel rendelkezett, mint a kontinens nemessége. Minden világosan látható különbség ellenére azonban Angliában is létrejött valami hasonló ahhoz az alkuhoz, amelyet a kontinensen kötött az állam és a nemesség. Hiába volt a parlament minden korlátozása, az angol állam is növekedett ezekben az években. Különösen gyors volt ez a fejlődés a polgárháborút követően, úgyhogy a 18. századi Angliában a többi európai országhoz hasonlóan temérdek kincstári hivatalnok, bíró és egyéb köztisztviselő élt; Anglia gyarmatosító sikerei új lehetőségeket kínáltak. Akárcsak kontinentális vetélytársai, az angol állam is adóbevételekben szívta fel országa termelésének nagy részét - ami azt illeti, nagyobb részét, mint a francia állam. És mint Franciaországban, e jövedelmek nagy része a nemességhez áramlott. Ez a tény magyarázza a 18. századi angol politika sajátosságait. Míg 1640 előtt csekély versengés folyt a parlamenti székek elnyeréséért, 1660 után a versengés lett a norma - pontosan azért, mert a politizálás pénzügyi tétje drámai módon megemelkedett. Azoknak az uraknak, akik részt akartak kapni a politika hasznából, harcolniuk kellett érte. A kormány, ha kicsit más eszközökkel is, mint a kontinensen, az arisztokrácia hatalmával, nem pedig annak ellenében működött. Az európai nemesség a 16. és 17. században egy sor nagy horderejű politikai változáson ment keresztül. A kormány sok vonatkozásban személytelenebbé, kevésbé megközelíthetővé - és az arisztokrácia régi keletű értékeivel szemben kevésbé toleránssá vált. A nemesek már nem bánhattak szinte egyenrangú félként királyaikkal, s azt sem remélhették, hogy a politikai függetlenséghez való jogukat tiszteletben fogják tartani. Elveszítették azt a jogukat is, hogy viszályaikat egyénileg, erőszakos úton rendezhessék, továbbá hogy felkelést robbantsanak ki, ha úgy ítélik meg, hogy a kormány megsértette az alapvető törvényeket. Elveszítették adómentességeik egy részét, és sok területen megfosztották őket attól a joguktól, hogy érdemi beleszólásuk legyen a törvénykezés folyamatába. Ezek fájdalmas változások voltak, elég fájdalmasak ahhoz, hogy némelyek fegyveres lázadásra szánják el magukat. A lázadó szellem minden jel szerint sokkal inkább a nemesség kulturális és lélektani fenyegetettségérzéséből fakadt, mint konkrét anyagi veszteség miatt, mert sok esetben gazdag és sikeres nemesek éppoly késznek mutatkoztak fellázadni, mint szegényebb társaik. Végső soron azonban a nemesség mint csoport hasznát látta az állam fejlődésének. Többé nem indíthattak magánháborút, de gyakran jelentős ellenszolgáltatás fejében harcolhattak a királyért. Más egyéb módokon, az udvarnál vagy valamelyik hivatalnoki karban is szolgálhatták a királyt, földbirtokosként pedig annak a békének és stabilitásnak látták hasznát, melyet az erős királyi kormányzás nyújtott. Ha voltak is kulturális veszteségeik, hatalmas nyereségeket is elkönyvelhettek ezen a téren. Szenvedélyes lelkesedéssel válaszoltak annak a nagyvilági modornak az eszményeire, amelyet Castiglione mutatott be, XIV. Lajos pedig igyekezett megvalósítani. Finom érzék fejlődött ki bennük az állam nagyszabású munkája iránt, annak a társadalmi jóléthez és a rend megteremtéséhez való hozzájárulásával. A legnagyobb készséggel vették ki részüket az állam katonai erőfeszítéseiből, annak ellenére, hogy ezek közvetlen terheket róttak rájuk, úgy is mint adófizetőkre, és úgy is mint katonákra. Ezek közül az előnyök közül sok a nemesség egészét érintette, az állam legkézzelfoghatóbb jutalmai azonban csak némelyeket illettek meg. A legszegényebb nemesek kapták a legkevesebbet, és valószínűleg ők veszítették a legtöbbet. Ők számíthattak a legkevésbé az udvarnál vagy a közszolgálatban adódó pozíciókra, mivel az ehhez szükséges iskolázottság megszerzése pénzbe került. Maga a katonai szolgálat gyakran jelentős befektetést igényelt lovakban, páncélban, fegyverekben és kiképzésben. Ugyanakkor az állam keményen dolgozott azért, hogy lebontsa a helyi szolidaritásoknak azt a rendszerét, amely még a 16. században is pozíciókat és megbecsülést biztosított a szegény nemeseknek. A kora újkori időszak gazdasági változásaihoz hasonlóan tehát az állam fejlődése hozzájárult ahhoz, hogy a nemesség másféle, vagyoni és társadalmi helyzetében koherensebb, a viszonylagos szegénységnek kevesebb helyet adó csoporttá váljon. A nemesek fokozatosan uralkodó osztállyá váltak.
80 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
5. fejezet - 4 Élet és kultúra Marcel Proust, 20. század eleji francia regényíró leír egy nyári vakációs találkozást önéletrajzi ihletésű hőse és egy csapat csinos, kacarászó tizenéves lány között. Egyiküket (így szól az elbeszélés) nyugtalanítják a közelgő iskolai vizsgák, ezért a barátja sorra válaszolgat a legvalószínűbb kérdésekre, többek között az alábbira: "Képzelje el, hogy az Eszter [Jean Racine darabja] első előadása után Madame de Sévigné levelet ír barátnőjének, Madame de Lafayette-nek, s elmondja, mennyire sajnálja, hogy barátnője nem lehetett az előadáson." A diáknak meg kell írni a szóban forgó levelet, felhasználva hozzá a 17. századi arisztokrata társadalomról, annak nyelvéről és irodalmi ízléséről szerzett ismereteit. 1 Európában a 19. századi és 20. század eleji iskolásoknak ilyen és hasonló fogalmazásokat kellett írniuk. Ezek meglepő tényről tanúskodnak. A rendíthetetlenül köztársaságpárti Franciaországban hat nemzedékkel a forradalom után a pedagógusok megkövetelték, hogy a középosztálybeli diákok mélyedjenek el a 17. század arisztokratáinak életében és gondolataiban. Egy olyan világban, amely már ismerte az automobilt, a telefont, a repülőgépet és a liftet (mindezek hangsúlyosan helyet kapnak Proust regényében), magas fokú esztétikai élményt reméltek attól, hogy visszaléptek XIV. Lajosnak és kedvenc íróinak a világába, nyomon követték eszmecseréiket, és utánozták a nyelvüket. Az arisztokrata kultúra eleven maradt, és a republikánus tanügyi tekintélyek benne látták azokat az értékeket, amelyek megszerzését elvárták a gyerekektől. Ez a kultúra bizonyos fokig máig él. A francia diákok ma is tanulják Racine és Moliere verseit, melyeket XIV. Lajos udvaroncainak szórakoztatására írtak. A jó modorról vallott nézeteink eredete a királyi udvarokban keresendő, akárcsak a személyiségről kialakított egyes gondolatainké. Mert, ha jól megnézzük, a személyiség természetével kapcsolatos elemi erejű felfedezéseink némelyike (az angolszász irodalomban például Shakespeare Hamletje) udvari környezetben született meg, és arisztokratákra vonatkozott. Itt érhető tetten egy másik paradoxon az európai nemesség történetében. Ezek rendkívül konzervatív férfiak és nők voltak, akik a múlt iránti mély tiszteletet örököltek. De ugyanezek a férfiak és nők egy olyan kultúrát teremtettek és műveltek nagy élvezettel, mely még a 19. századi és 20. század eleji polgári Európát is uralta. A nemesi kultúra tartósságában is az alkalmazkodóképesség tükröződött: az, hogy mennyire mutatkoztak fogékonynak a körülöttük lévő világ új kulturális áramlataira. Középosztálybeli művészek regényeit és festményeit vásárolták, és még ennél is alacsonyabb származású muzsikusok előadásában hallgattak zenét. Éppilyen fontos, hogy a nemesek maguk is gazdagították a kultúrát azokon a területeken, amelyeken mozogtak. Nagyon kevés volt közöttük a festő és a zeneszerző, de sokan írtak verset, regényt, erkölcsi vagy politikai célzatú eszmefuttatásokat. Az arisztokrata patrónusok jól vagy rosszul, de mindenképpen élénk szerepet játszottak annak a művészetnek a formálásában, amelyet hivatásosok műveltek az ő számukra; ők jelölték ugyanis ki a témákat, és határozták meg a stílust a festők és írók számára. A kultúrában való részvételük (amiről ez a fejezet szól) két, bizonyos vonatkozásokban ellentmondásos, de végeredményben egymást kölcsönösen erősítő forrásból táplálkozott. Az első a legnagyobb mértékben gyakorlati volt. A nemességet a 16. századtól kezdve a mind speciálisabb tudást és átfogó szellemi beállítottságot igénylő politikai élet kényszerítette rá, hogy művelje magát. Ha eséllyel akartak versenyezni a közigazgatási pozíciók megszerzéséért, nyelveket és szónoki technikákat kellett ismerniük, sok esetben jogi képzettséget kellett szerezniük, és mint a reneszánsz Itáliában élő elődeiknek, végig kellett gondolniuk olyan súlyos erkölcsi kérdéseket, amelyeket a politikai elkötelezettség vetett fel. Készséggel fordultak az irodalomhoz, amely egyfelől a vallás- és a személyes erkölcs közötti összefüggéseket, másfelől az állami szolgálat követelményeit tette mérlegre. Így a nemesség kora újkori kultúrtörténetének egyik vonása az utilitarista alkalmazkodás volt; e területen is, mint egyebütt, jó válaszokat adtak egy változó világ kérdéseire. A dolog másik oldala nem volt ennyire haszonelvű. A nemesség nemcsak a gyakorlati haszna miatt vette ki részét a kora újkori kultúrából, hanem mert ezáltal szélesebb látókörből szemlélve tudta megérteni a saját életét. A nemesember személyes sorsa a politikai helyzetével együtt változott, új kapcsolatokat létesítve a családon belül és az egyének között. Az ezekre a változásokra adott válaszok arra ösztönözték, hogy elgondolkodjon az emberi személyiség problémáin és az emberi kapcsolatokon. Más szóval az esztétikai élmény egyéni használatát forrásként kínálta a megértéshez, a vigasztaláshoz és a némelykor barátságtalan világtól való elvonuláshoz. A kultúra változásának e két vonulata - egy gyakorlati, az egyetemi végzettségre és az állami szolgálatra irányuló, valamint a magánéletnek értelmet adni akaró másik - látszólagos ellentmondáshoz vezetett. Mihelyt a kora újkori nemesség jobban elsajátította az európai magas kultúrát (és szerzett mind többféle egyetemi végzettséget), egyre inkább egy más kulturális eszményt, az előkelő születésű műkedvelő eszményét fejezte ki: 1
Marcel Proust: Bimbózó lányok árnyékában, Gyergyai Albert ford. (Budapest, Európa Kiadó, 1983), 567.
81 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
4 Élet és kultúra
azét a férfiét vagy nőét, akit a vele született kellem, elmésség és jó ízlés ruházott fel kulturális tekintéllyel és kreativitással. Ezek a természet adta képességek - hangoztatták a 17. és 18. században - nagyobb jelentőséggel bírnak, mint a tanulással megszerezhetők, sőt a tanulás akár tönkre is teheti azokat. A képességek és a világról szerzett tapasztalatok többet érnek minden tudálékos, könyvszagú hivatkozásnál és egyetemi fokozatnál. Az ellentmondás valójában látszólagos volt, mert hiszen az az elegancia, melyet a kor annyira díjazott, gyakran a széles körű és alapos tanulás eredménye volt. A kora újkor esztétikai termékei megfelelő élvezéséhez komoly műveltség kellett, mert csak tanult ember tudta méltányolni az utalásokból és érvekből szőtt bonyolult rendszereiket. Ha nem is lehet teljesen komolyan venni az előkelő amatőrök ideológiáját, mindazonáltal egy lényeges dolog fejeződik ki benne. A 16. század elején Európa nagy részén a nemesek peremhelyzetet foglaltak el a kulturális életben - részben katonai hagyományaik miatt, részben mert csak kevesen rendelkeztek közülük azzal az iskolázottsággal, amellyel részt tudtak volna venni a reneszánsz humanizmus latinos kultúrájában. A műkedvelőség eszménye azonban lényegében arisztokratikus volt: annak természetességét hangsúlyozta az erőfeszítéssel szemben. Azzal, hogy ilyennek mutatta a kultúrát, azt sugallta, hogy a nemesek vezető szerepet tudnának játszani benne, és sok területen csakugyan ezt tették.
1. 1, Kulturális forradalom A történészek, éppen a nemesség siránkozása miatt is, csak lassan eszméltek rá, hogy e csoport teljes jogú részese volt a kora újkori kultúrának. A 16. és 17. századi Európában sok helyütt érezték át a nemesek, hogy kulturális forradalmat élnek át, és ez nem volt kellemes tapasztalat számukra. Az iskolázottság és az írásbeli műveltség szintje gyors emelkedésnek indult, ami sok esetben ingerelte a konzervatívokat. "Az én időmben morogta egy idős francia nemesúr 1656-ban - egy nemes csak akkor tanult, ha egyházi szolgálatba akart lépni. Akit udvari szolgálatra vagy katonai pályára szántakh az lovagolni, táncolni, fegyvert forgatni, lantot pengetni, akadályt ugratni tanult, és ennyi volt az egész." 2 Az új nemzedék - kesergett - sokkal többet vár el. A nemeseknek immár irodalmi műveltséggel és pallérozottsággal kellett rendelkezniük, márpedig ez a követelmény nem számolt a rend lényegében katonai alapjaival. Ilyen és ehhez hasonló panaszok visszhangoztak az újkor elején Európa-szerte, mivel a nemesség úgy tapasztalta, hogy emelkedő kulturális színvonal mércéjével mérik őt - márpedig sokan nem fogadták el ezt a mércét. "Inkább látnám felakasztva a fiamat, mintsem hogy irodalmat tanuljon - jelentette ki állítólag egy 16. század eleji angol nemesúr. -h az irodalmat csak tanítsák a parasztok fiainak."3 Az iskolázottsággal szembeni új elvárások a jelek szerint kérdéseket vetettek fel a nemesség és a más társadalmi csoportok közötti vékonyodó válaszfalat illetően, ami arra utalt, hogy a nemességet inkább a teljesítmény egyetemesen mérvadó szintjei, mint a születés alapján lehet megítélni. Az ilyesféle panaszok azonban eltúlozták a nemesség iskolázottságában bekövetkezett változás nagyságát. Az angol köz- és főnemesség soraiban sokan már a 14. és 15. században is komoly műveltséggel rendelkeztek. Az első ismert - nem jogász - angol főrend 1358-ban tanult az oxfordi egyetemen, egy olyan időszakban, amikor az egyetem szigorú latin műveltséget nyújtott elsősorban egyházi személyeknek és a szellem hivatásos embereinek, továbbá a kor sok főnemese birtokolt (és használt) tekintélyes könyvtárat. A 15. századi Spanyolországban is voltak nagyon művelt nemesek. Infantado herceg 1475-ben úgy intézkedett, hogy őrizzék meg érintetlenül a családi könyvtárat, "mert nagyon szeretném, hogy [a fiam] és utódai a könyvtár tanulmányozásának szentelhessék magukat, aminth én és őseim tettük, abban a szilárd hitben, hogy személyünk és házunk tökéletesebbé és emelkedettebbé válik általa." Ezek az emberek azért olvastak, mert a kormány szolgálatában álltak. Sűrűn akadt dolguk írott anyagokkal, és némileg jártasaknak kellett lenniük a jogban és a politikai eszmecserék nyelvezetében.4 Ha eltúlozták is a változás mértékét, az 1550 utáni megfigyelők mégis joggal gondolták, hogy a műveltségi színvonal emelkedik. A 16. század közepéig mind a francia, mind az angol főnemesek lehettek akár írástudatlanok is, és a nemesek közül nagyon kevesen forgattak könyveket; egy 58 főből álló német nemesi csoportból, amely listát készített az 1525-ös parasztfelkelésben elszenvedett veszteségéről, mindössze hatan rendelkeztek egyáltalán könyvekkel.5 Eddigre azonban az írástudatlanság az elmaradottság nyilvánvaló jelévé vált, és a nemesek Európa minden részéből tódulni kezdtek az egyetemekre. A kasztíliai nemesség mintegy Idézi Jonathan Dewald: Aristocratic Experience and the Origins of Modern Culture: France, 1570-1715 (Berkeley, 1993), 81. Idézi Lawrence Stone: The Crisis of the Aristocracy, 1558-1641 (Oxford, 1965), 674. 4 K. B. McFarlane, The Nobility of Later Medieval England (Oxford, 1973), 235, 228-247; Helen Nader: The Mendoza Family in the Spanish Renaissance, 1350-1550 (New Brunswick, 1979), 181, idézet. 5 H. C. Erik Midelfort: "Adeliges Landesleben und die Legitimationskrise des deutschen Adels im 16. Jahrhundert", in Georg Schmidt (szerk.): Stande und Gesellschaft im alten Reich (Stuttgart, 1989), 246-247. 2 3
82 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
4 Élet és kultúra
negyede-harmada járhatott egyetemre, és hasonló arány mondható el az angol nemesekről is. Más régiók alacsonyabb, de még így is imponáló szinten álltak az arisztokrácia műveltsége tekintetében: több német egyetemen jóval tíz százalék felett volt a nemesi születésű diákok aránya, és a párizsi egyetemen a 16. század elején a diákok egynegyedét tették ki a nemesek.6 Az egyetemre járás a történetnek csak egy része, mert sok szülő vagy rendkívül régimódinak, vagy nevelési módszereiket tekintve nem kellően rendszeresnek tartotta az egyetemeket. Mind a katolikus, mind a protestáns Európában kollégiumalapítási hullám jellemezte a korszakot, és a diákok között többségben voltak a nemesek. A protestáns Svédországban a korona tizenegy ilyen iskolát alapított 1623 és 1643 között, és ugyanebben az időben rendkívüli módon megerősítette az egyetemet. A katolikusok 1560 után jezsuita fiúkollégiumok százainak alapításával adtak méltó választ. A 17. század közepére már magától értetődőnek számított, hogy a legelőkelőbb arisztokraták is, többek között olyanok, mint a francia Condé herceg, akit fényes katonai pályára szántak, a jezsuitáknál tanultak. Ugyanezekben az években vált általánossá a német nemesek számára, hogy egy vagy két évet Európa kulturális központjaiban töltsenek el.7 Egy későbbi példa még látványosabban jelzi az arisztokrácia műveltségi szintjének növelésére indított hadjáratok sikerét. A 18. század közepén a közismerten tanulatlan Madame du Barry lett a közismerten szórakozni szerető XV. Lajos francia király szeretője. Mihelyt elnyerte a király kegyét, Du Barry mégis egy 1068 kötetes könyvtárat vásárolt magának - a kortársak ugyanis elvárták az udvari nemességtől a könyvek szeretetét.8 Hatalmas erők rejtőztek az arisztokrácia tanultságának 16. és 17. századi elterjedésében. A protestánsok és katolikusok közötti vallási versengés mindkét oldalt arra ösztönözte, hogy iskolákat alapítson. Hittek abban, hogy a nevelés megerősítheti az emberben a tiszta tant és az erkölcsi önmérsékletet. Másfelől a kormányoknak olyan tisztviselőkre volt szükségük, akik rendelkeztek az iskolákban és egyetemeken megszerezhető szakértelemmel: ismerték a törvényeket, tudtak nyelveket, jártasak voltak a matematikában, valamint a szónoklattanban. Ha a régi nemesség tagjai nem képzik magukat, hangzott a neveléstudomány elméleti szakembereinek figyelmeztetése, elveszíthetik vezető szerepüket azokban a csoportokban, amelyek be szeretnének jutni az új tisztviselői karba. A helyzet egy burgundiai arisztokrata szeme előtt már a 15. század derekán világosan kirajzolódott. "Azok, akik sok mindent tanultak és megőriztek emlékezetükben, és akiknek legfőbb vágyuk, hogy tanuljanak és ismereteket szerezzenek, nagy jót, sok tiszteletet és gazdagságot szereznek oktatta Jean de Lannoy a fiát. - Engem nem járattak iskolába. Ennélfogva nem tudok, nem is tudhatok semmith Nem múlik el nap, hogy ne fájlalnám ezt, különösen amikor a király vagy Burgundia hercegének tanácsában ülök, és nem tudom vagy nem merem elmondani a véleményemet." A 16. század vége felé egy német nemes ugyanígy érvelt. "A nemesek számára szükséges a tanulás - jegyezte fel a családi krónika írásakor -, mert elhanyagolása vagy elhagyása a nemesség időnap előtti hanyatlását hozza magával." 9 Még az előkelő családok számára is kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy a tanulás a hatalom és a megbecsülés megszerzésének egyik eszköze. Sok nemes nem tudott ennek megfelelni, de így is özönlöttek a 16. századi tanintézetekbe. Még azok is, akik katonaként és földbirtokosként ragaszkodtak a hagyományosabb életmódhoz, rájöttek, hogy nagyobb műveltségre van szükségük, mert a puskapor és a lőfegyverek kifejlesztése új típusú katonát igényelt, olyat, aki ismeri a matematikát és az erődépítés technikáit. De a katonaság elméleti szakemberei a régi katonai irodalmat és hadtörténetet is kezdték közvetlen összefüggésbe hozni a saját ismereteikkel. Részben a lőfegyverek kifejlesztése miatt a kora újkor (hasonlóan az ókorhoz, de a feudális középkortól nagyon is eltérően) nagy hangsúlyt fektetett a gyalogsági hadviselésre; a legmeghökkentőbb taktikai újítások némelyike ókori mintákból
Bernard Guenée: Tribunaux et gens de justice dans le bailliage de Senlis a la fin du Moyen Age (vers 1380-vers 1550) /Törvényszékek és törvényszéki emberek Senlis bírósági kerületében a középkor végén 1380-1550/ (Párizs, 1963), 191; Richard Kagan: "Universities in Castile, 1500-1810" in Lawrence Stone (szerk.): The University in Society, 2 vols. /Az egyetem a társadalomban, 2 kötet/ (Princeton, 1974), II, 360-361; Charles McClelland: State, Society, and University in Germany, 1700-1914 /Állam, társadalom és egyetem Németországban, 1700-1914/ (Cambridge, 1980), 46-52. 7 Michael Roberts: Gustavus Adolphus, 2. kiadás (London, 1992), 85-86; Francois de Daimville: LaEducation des Jésuites (XVIe-XVIIIe siecles) /Jezsuita nevelés (16-18. század)/ (Párizs, 1978); Mark Motley: Becoming a French Aristocrat: The Education of the Court Nobility, 1580-1715 /Francia arisztokratává válni: Az udvari nemesség nevelése, 1580-1715/ (Princeton, 1990); Karen McHardy: "The Rise of Absolutism and Noble Rebellion in Early Modern Habsburg Austria, 1570-1620", Comparative Studies in Society and History, 34 (1992), 407-438. J. H. Hexter klasszikus cikke: "The Education of the Aristocracy in the Renaissance" repr. in Hexter: Reappraisals in History /Újraértékelések a történelemben/ (New York, 1961), 45-70, tisztázza a fogalmakat az arisztokrácia neveléséről folyó legújabb eszmecsere számára, ugyanakkor megérdemli a figyelmes olvasást. 8 Maurice Rheims: La Vie étrange des objects: histoire de la curiosité /A tárgyak különös élete: a kíváncsiság története/ (Párizs, 1959), 313. 9 Idézi Hexter: "The Education of the Aristocracy", 63; Eva Pleticha: Adel und Buch: Studien zur Geisteswelt des frankischen Adels am Beispiel seiner Bibliotheken vom 15. bis zum 18. Jahrhundert /A nemesember és a könyv: Tanulmány a frank nemesek világszemléletéről könyvtáraik példáján, a 15-18. században/ (Neustadt a. d. Aisch, 1983), 21. 6
83 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
4 Élet és kultúra
született meg. Azoknak a nemeseknek, akik a katonaságnál reméltek sikereket elérni, ugyanúgy iskolát kellett végezniük, mint a jogi vagy hivatalnoki pályára szánt unokatestvéreiknek. Valójában mennyi tudást adtak ezek az iskolai és egyetemi évek? A válasz természetesen nagymértékben az egyéni körülményektől és alkattól függött. A katonanemesek tanulmányai számos régióban arról tanúskodtak, hogy milyen kevéssé érinthette meg őket az irodalom. A 17. század közepi Angliában egy gazdag és tanult főrend beérhette egy mindössze száz kötetből álló könyvtárral. Németországban hasonló volt a helyzet: a legtöbb frankföldi nemesnek alig pár tucat könyve volt, és kevesen mutattak érdeklődést irodalmi művek iránt. Franciaországban Pont-Saint-Pierre lordjai, a párizsi legfőbb hivatalnoki karban fontos kapcsolatokkal rendelkező gazdag normandiai nemesek, mindössze két kézre való könyvet birtokoltak az 1760-as éveket megelőzően. Ugyanígy volt ez a 17. századi Párizsban, és még rosszabb volt a helyzet a közeli Luxemburgban, ahol a 18. században a legtöbb nemesnek csak pár könyve volt, de olyan is akadt, akinek egy sem. Sok nemes későbbi életére sem volt különösebb hatással az emelkedő műveltségi szint. 10 Az irodalmi tájékozottság mint társadalmi norma fontosabb volt, mint amennyire ezek a számok jelzik. Azoktól a nemesektől, akik vinni akarták valamire az előkelő társaságban vagy az udvarnál, elvárták, hogy fitogtassák műveltségüket; ha nem tették, azt az elmaradottság jelének tartották. És csakugyan látványos tanulási kedvet lehetett tapasztalni mindenütt, még a látszólag távoli tartományokban is. A 17. század eleji Csehországban a gazdag arisztokrata Peter Vok Rozemberknek több mint tízezer kötetes könyvtára volt, és ugyanő rendszeresen támogatott költőket és tudósokat - köztük a csillagász Johannes Keplert is. Barátja, Karel Zerotin, egy másik gazdag arisztokrata, udvari tisztviselő, akinek a szomszédos Moráviában voltak földbirtokai, több nyelvet beszélt, tudósokkal levelezett Európa-szerte, és maga is számos politikai röpiratot és elmélkedést írt. Ezek az emberek koruk és környezetük jellegzetes alakjai voltak; a 17. század eleji Prága hamisítatlan intellektuális udvari kultúrát hozott létre, és főnemesei lépést tartottak az európai fejlődéssel. Anglia hasonló virágzást élt át ezekben az években, amit Arundel grófja példáz. Arundel nemcsak kora legnagyobb műgyűjtője volt, de mélyen el is kötelezte magát a reneszánsz irodalmi kultúra mellett - egészen odáig, hogy megvásárolt két kiváló 16. századi könyvgyűjteményt.11 A nemesek azonban sokkal kevésbé kedvező körülmények között is hasonlóan komoly részvevői voltak a kultúrának. Ottavio Piccolomini, itáliai születésű katonai parancsnok, kalandokkal és erőszakkal teli életet élt; ott láthatjuk a harmincéves háború legsúlyosabb pillanataiban - ugyanakkor jól tájékozott és őszinte pártfogója volt Galileinek, és lenyűgöző műgyűjteményt halmozott fel. Az ellenreformáció szellemi elnyomása ellenére nagyjából ugyanez volt a helyzet Spanyolországban is: több nemesi család hatalmas könyvtárat hozott létre, és használta is azt. A 16. század közepén a főnemesi Osuna család egyetemet létesített a saját birtokán; a 17. század elején ők voltak a költő Quevedo és még egy sor kisebb író fő patrónusai. Még ennél is meglepőbb, hogy a kortársak a kisebb rangú spanyol nemesekkel kapcsolatban is hétköznapi elfoglaltságként emlegetik az olvasást. "Körülbelül hat tucat könyvem van - magyarázza egy ilyen figura a megszállott regényolvasó Don Quijoténak -, köztük regények, némelyik latin nyelvű, történelmi, valamint vallásos tárgyúak. Jobban kedvelem a profánt az ájtatosnál, feltéve, hogy tisztességesen akar szórakoztatni." Németországban is akadtak nem sokat ígérő környezetben meglepően művelt nemesek. Hans Pleickhard von Berlichingen például egy hírhedten műveletlen katona unokája volt, mégis Jéna és Bourges egyetemein tanult, latin, francia és olasz nyelvű könyvei voltak, és komoly érdeklődést tanúsított a humanista kultúra iránt. 12 A nők számára sokkal kevesebb lehetőség volt a tanulásra a kora újkorban: az iskolák és egyetemek jórészt zárva voltak előttük. Ennek ellenére ők is részesei voltak a 16. és 17. századi kulturális forradalomnak. Vallásmegújítók - mind katolikus, mind protestáns részről - szorgalmazták, hogy a férfiakhoz hasonlóan a nők is tanuljanak meg írni-olvasni, mivel mindkét vallás újfajta jelentőséget tulajdonított a vallási szövegek olvasásának. A nőknek kormányhivatali szolgálatra ugyan nem volt lehetőségük, de elvárták tőlük, hogy megjelenjenek az udvar kulturális eseményein; és sok családban komoly részt vállaltak a birtok ügyeinek intézésében, mivel a férjek gyakran a távoli királyi udvarban vagy a hadseregben időztek.
Stone: The Crisis of the Aristocracy, 707; Pleticha: Adel und Buch, 101-103; Jonathan Dewald: Pont-St-Pierre, 189-190; Roger Chartier: Lectures et lecteurs dans la France daAncien Régime /Olvasók és olvasmányok az ancien régime Franciaországában/ (Párizs, 1987), 99100; Calixte Hudemann-Simon: La Noblesse luxembourgeoise au XVIIIe siecle, 422-424. 11 R. J. W. Evans: Rudolph II and His World: A Study in Intellectual History, 1576-1612 /II. Rudolf és világa: Szellemtörténeti tanulmány, 1576-1612/ (Oxford, 1973), 140-145, 153; David Howarth: Lord Arundel and His Circle /Lord Arundel és köre/ (New Haven, 1985), 154. 12 Ignacio Atienza Hernández: Aristocracia, poder, y riqueza en la Espana moderna: la Casa de Osuna Siglos XV-XIX (Madrid, 1987), 100103; Antonio Domingez Ortiz: Las clases privilegiadas en la Espana del Antiguo Régimen (Madrid, 1973), 164, idézet: 162; J. H. Elliott: The Count-Duke of Olivares: The Statesman in an Age of Decline (New Haven, 1986), 7; Pleticha: Adel und Buch, 41-42. (Goethe színdarabot szentelt Berlichingen nagyapjának, úgy mutatva be őt, mint a német lovagok mintapéldányát, mielőtt megrontotta volna őket a reneszánsz műveltség és az udvari viselkedés.) 10
84 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
4 Élet és kultúra
A nemesség köreiben ezért nagyjából 1600-ra megszűnt a női írástudatlanság, és olyan nők is akadtak, akik meglepően magas fokú oktatásban részesültek. A 17. század elején Aletheia Talbot, Arundel gróf felesége, akinek mellesleg az apja is gróf volt, házakat tervezett, festőművészekkel levelezett, gyűjtötte a műveiket, és személyesen felügyelt gyermekei nevelésére; e célból 1620-ban elvitte őket Velencébe.13 A század végén Angliában számos nőíró alkotott, köztük hivatásosok, míg mások csupán előkelő családjaik számára; legalább egynek közülük, a drámaíró Aphra Behnnek, sikerült gond nélkül megélnie az írásaiból, ami - tekintve Anglia még ez idő tájt is szűkös irodalmi felvevőpiacát - rendkívüli teljesítménynek minősült. A Csatorna túloldalán már olyannyira mindennaposnak számítottak a tanult nők, hogy szatíra írására ihlették a vígjátékíró Moliere-t. Gúnyolódásának tárgya elárulta, milyen nehézségekkel kellett a tanult nőknek továbbra is szembenézniük, de megmutatta azt is, hogy mekkora kulturális erőt kezdtek képviselni, s miféle aggodalmakat ébresztettek sok férfiban. Különösen szembetűnő volt a tehetség megmutatkozása azokban az irodalmi szalonokban, amelyekben egyes arisztokrata hölgyek tartottak társasági összejöveteleket a 17. század közepi Párizsban. Ezekben a szalonokban találkoztak egymással a szellem emberei a felső tízezer tagjaival; itt a nőktől inkább azt várták, hogy vegyenek részt a társalgásban, s ne csak hallgassák a férfiak eszmecseréjét. Angliához hasonlóan Moliere idejében már itt is a nyilvánosság elé léptek az arisztokrata nőírók. A gazdag Madame de Lafayette név nélkül publikált, de a párizsi társaság tudta, hogy ő a szóban forgó művek szerzője; a szegény nemességből származó Mademoiselle de Scudéry pénzt keresett az írásaival. Nagyregényei (egyenként tíz és annál is több kötetre rúgók) a 17. század derekának bestsellerei között szerepeltek, Scudéry mégsem tudott megélni belőlük. A legtöbb 17. századi íróhoz hasonlóan ő is rászorult a gazdag pártfogók adományaira, és cserében olyan műveket kellett produkálnia, melyek e pártfogók nagyságát dicsőítik. Ekkorra az európai előkelő társaságban már volt helyük az értelmiségi asszonyoknak, jóllehet ugyanez a társaság kizárta őket a tanulásnak szentelt intézmények nagy részéből.14
2. 2, A kultúra pártolása és a kultúra alkotásai Az iskoláztatás szorgalmazásának egyik eredményeként a nemesek közelebbi kapcsolatba kerültek a kortárs képzőművészettel és irodalommal, elsősorban pártfogói, ritkábban saját személyükben kulturális termelői minőségben. Vagyoni helyzetüknél és politikai hatalmuknál fogva aligha tudták volna elkerülni, hogy központi szerepet játsszanak környezetük művészi és irodalmi tevékenységének meghatározásában. A művészi alkotások többségét ők vásárolták meg, sok írót pénzzel segélyeztek, és mind egyházi, mind állami vonalon nagymértékben befolyásolták a művészetek intézményes támogatását. Más erők ugyanebbe az irányba hatottak. Az udvarnál elvárták, hogy a nemesek ismerjék a művészeteket, és bizonyos ágait maguk is műveljék; a 17. század végéig például a fiatal udvari nemeseknek sok egyéb tevékenységük mellett balettekben is fel kellett lépniük. Az arisztokrácia életéhez elemi szinten hozzátartozott a kultúra "fogyasztása". Azok számára, akik meg tudták fizetni, mindennapos volt a muzsikusok, színműírók és képzőművészek jelenléte; főként ők szolgáltatták ugyanis a házi szórakoztatást. A gazdag nemesek vacsora közben vonósok játékát hallgatták, és otthonaikban rendszeresen adtak elő színdarabokat. A nemesség tehát nem kerülhette el, hogy vezető szerepet játsszon a kora újkori kultúrában. Ám a korszak ezen túlmenően egyfajta készséget munkált ki a nemesség köreiben a művészi reformok értékelésére, és meglepően bőkezű támogatását mindannak, ami új, sőt kihívóan új a kortárs kultúrában. Ez a folyamat az idő előrehaladtával tovább erősödött, és a 17. század végére a nemesség vált a kortárs kultúra hangadójává. Ez új helyzetet teremtett. A késő középkor kultúrájában a nemesség inkább a befogadó, semmint az irányító szerepét játszotta, a 16. században pedig a jogi iskolák professzori tisztségére, valamint teológusságra és kormányhivatalnokságra korlátozódott. A 19. században részvétele ismét másodlagossá válik, minthogy a kultúra gyakorlatában a polgári regény- és újságírás, továbbá a tudományok hivatásos művelése lesz elsődleges. A 17. és 18. században azonban még a nemesség tartotta el (és egyes esetekben ő határozta meg) a kortárs kultúra élvonalát. Hangsúlyos jelenlétük számos területen volt látható. A 17. század folyamán például sok országban tanúsítottak kifejezett buzgalmat az építészet iránt. Újraépíttették vidéki házaikat, és sok esetben közreműködtek a városok építkezési terveiben. Többféle okból tették ezt. Az új építési technikák, mint például az üveggyártás, kényelmesebb házak megépítését tették lehetővé, ugyanakkor az új haditechnikák, például a puskapor használata, elavulttá tették a középkori várkastélyokat. Az újonnan meggazdagodott földbirtokosok állni tudták az építkezés költségeit, és ösztönzőleg hatott rájuk a szomszédokkal való versengés is. Meglepő azonban, hogy esztétikai törekvések is jellemezték ezt az újjáépítési igyekezetet. Azok a nemesek, akiknek megvolt hozzá a Howarth: Lord Arundel, 14. Boris Ford (szerk.): The Cambridge Cultural History of Britain: Seventeenth-Century Britain (Cambridge, 1989), 120, 128-129, 157-158; Carolyn Lougee: Le Paradis des Femmes: Women, Salons, and Social Stratification in Seventeenth-Century France /Asszonyok paradicsoma: Nők, szalonok és társadalmi rétegződés a 17. századi Franciaországban/ (Princeton, 1976). 13 14
85 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
4 Élet és kultúra
pénzük, Angliától Csehországig azt az új divatot követték, amely a római építészet tanítása nyomán a szimmetrikus és visszafogott stílust, s benne a klasszikus értékek átadását szorgalmazta: önuralmat és méltóságot egyfelől, elegáns és természetes kényelmet másfelől. A stílust a 16. századi Itáliában, az idejüket jórészt a városokban töltő, vidéki házaikat sokkal inkább kellemes menedékként, semmint hatalmi bázisként használó földbirtokosok számára tervezett városi paloták és vidéki villák határozták meg. A 17. század elején mind a stílus, mind a mögötte rejlő eszmék átterjedtek Angliára és Franciaországra, és így a 18. századra a neoklasszicizmus vált az európai építészet normájává. A nemességnek egy különösen erős befolyással bíró igényét képviselte, amellyel az ókori világ esztétikai ideáljait kívánta alkalmazni. E törekvés úgy fellelkesítette a brit arisztokráciát, hogy a 18. század elején egyesek építésszé képezték ki magukat, és megtervezték saját vidéki házukat. A költő Alexander Pope versben ünnepelte az arisztokrata építészek legnagyobbikát, Lord Burlingtont, s egyben azt is megállapította, hogy másoknak is követniük kell ezt a divatot. A nemesuraktól immár elvárták, hogy bölcsen vagy ostobán, de maguk is vegyenek részt az építészeti ízlés alakításában.15 A nemesek hasonló lendülettel vetették bele magukat a kortárs festészetbe. Néhányan odáig mentek, hogy maguk is kézbe vették az ecsetet. A cseh köznemesnek született Wenceslaus Hollar azért hagyta el 1627-ben az otthonát, mert az apja nem nyugodott bele, hogy a fia művész legyen; az 1650-es években Rupert herceg, akinek felmenői között német hercegek és egy angol király is volt, festmények alkotásában működött közre. 16 Természetesen sokkal gyakrabban váltak a nemesek patrónusokká és gyűjtőkké. Az építészethez hasonlóan a 17. században nagy divat volt a festmények gyűjtése és a kortárs művészek felkarolása. A mozgalom itt is a társadalom csúcsáról indult el. Egy 17. század közepén élt olasz leírta, milyen népszerűek lettek a magánházaknál nyílt képtárak, galériák, és külön hangsúlyozta, hogy ezek "csak lordoknak és előkelő személyeknek valók".17 Ötven évvel később valaki papírra vetette, milyen tüneményes sikert aratott párizsi látogatása alkalmával Rosalba Carriera itáliai portréfestőnő. "A legelőkelőbb születésű és mérhetetlenül sznob hölgyek mentek el a lakására, hogy hajnali hattól modellt üljenek neki." E hölgyek és férjeik közül soknak valóban alig jelentett többet a művészet puszta divatnál, ez azonban olyan divat volt, amelyért készséggel feláldozták a rájuk jellemző gőg jelentős részét. Az áldozat különösen a kortárs mesterek elismerése kapcsán vált nyilvánvalóvá. A 17. század közepén a francia Nicolas Poussin visszautasította, hogy pártfogói döntsék el, milyen témákat fessen meg számukra; a reménybeli vásárlóknak két évre előre be kellett nyújtaniuk kívánságaikat. Egy sziénai nemesember nem is mert közvetlenül Poussinhez fordulni, inkább egy közös barátjukon keresztül nyilvánította ki óhaját, hogy "kaphasson egy művet az egyik legkiválóbb modern festőtől", és azt a reményét, hogy a művész hajlandó lesz egy vallásos témájú képet festeni. 18 Vezető kortárs művészek munkáiért a nemesek rendkívüli összegeket is hajlandók voltak áldozni. 1655-ben közölték a francia pénzügyminiszterrel, Európa egyik leggazdagabb emberével, hogy "igen nehéz dolog monsieur Poussintől képet kapni", mivel "elképesztő árat kér érte". Ugyanez elmondható lett volna számos 17. századi művészről, akik műveiért a gyűjtők olyan árat voltak hajlandók fizetni, mint utódaik korunk legsikeresebb művészeinek munkáiért.19 Az efféle kiadások jelzik, hogy sok nemes milyen komolyan vette a környezetében alkotó művészvilágot. De voltak olyan művészek is, akikkel jól ki lehetett jönni. A flamand Pieter Pauwel Rubens úgy jellemezte az angol Arundel grófot, mint "művészetünk egyik evangélistáját" - és joggal, hiszen Arundel kis híján csődbe ment a festmények és egyéb művészi alkotások hajszolásában. Ő is, mint rajta kívül sokan, több volt egyszerű vásárlónál. Ő és köre műértőknek tekintették magukat, akik önálló ízlés kialakítására törekedtek, és erőteljes véleményeket fogalmaztak meg. 20 Még a nemesség legkevésbé tudatos műtárgyvásárlói számára is mind többet és többet jelentett a portréfestészet. Ez a műfaj nem is igen létezett még a középkorban: a legrégebbről fennmaradt francia mellkép a 14. század derekán készült, és egy királyt ábrázol. Az arcképek divatja a késő középkori itáliai és flamand kereskedővárosokból indult el, s innen vették át nagyon hamar a királyok és udvaroncaik. A műfaj a 16. században kezdte elbűvölni a nemeseket is, és így a portrék az arisztokrácia életének mindennapos kellékeivé váltak. A 17. századra minden rendű és rangú nemesi háznak megvolt a maga portrégyűjteménye, mely a család hátterét és sokszor más nevezetes embereket ábrázolt. A francia Bussy Rabutin burgundiai kastélyában tucatszám aggatta a falakra kora legkiválóbb hadvezéreinek és legszebb hölgyeinek képmását - szélsőséges példájaként azoknak az egyéni szeszélyeknek, amelyek Bussyt és kortársait jellemezték. Az egyéni jelleg talán "Yet shall, my Lord, your just, your noble rules/ Fill half the land with Imitating-Fools." Alexander Pope: IV. Epistole To Richmond Boyle, Earl of Burlington, 25-26. sor. Idézi James S. Ackerman: The Villa: Form and Ideology of Country Houses (Princeton, 1990); lásd még 89-107, 140kk. 16 Richard T. Godefrey: Wenceslaus Hollar: A Bohemian Artist in England /W. H.: Egy cseh festő Angliában/ (New Haven, 1994), 4, 107, 150. 17 Idézi Jeffrey M. Muller: Rubens: The Artist as Collector /Rubens: A művész mint gyűjtő/ (Princeton, 1989), 55. 18 Idézi Rheims: La Vie étrange des objects, 81, 247. 19 Idézi Rheims: La Vie étrange des objects, 247; lásd még 246-268. 20 Idézi Howarth: Lord Arundel, 2. 15
86 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
4 Élet és kultúra
az udvarnál volt a legerősebb (maga Bussy ifjúsága nagy részét a francia udvar szoros közelségében töltötte), és szerte Európában a sikeres portréfestők ennek az igénynek a teljesítése által vagyonosodtak meg. A 16. századtól kezdve minden királyi udvarnak megvoltak a maga kedvenc festői, akik megörökítették az uralkodókat és udvaroncaikat.21 Bizonyos vonatkozásokban ez a portrék iránt megnyilvánuló érdeklődés jól illett a hagyományos arisztokrataértékekhez. A portrék lehetőséget teremtettek arra, hogy bemutassák a nyilvánosságnak a család büszkeségét, és eszközt kínáltak arra, hogy a családi érzést közvetítsék a még meg nem született nemzedékeknek. Az ilyesfajta ideológiai funkciók segítségével válik érthetővé az a lelkesedés, amellyel oly sok nemes rendelt képet önmagáról és családjáról. A jelenség konzervatív üzenetével párhuzamosan a kora újkori portréfestészet radikálisabb utalásokat is tartalmazott: a korai portréfestőket egyre inkább elbűvölte modelljeik személyisége. Továbbra is ábrázolták a személyt körülvevő pompát, de megmutatták a személyiség összetettségét is: a 17. századból származó arisztokrataportrék kifejezik az illető személy szorongásait, melankóliáját, sőt még csalódottságát és gyengeségét is. A kor arisztokrataportré-festészete egy technikát kínált a nemesség számára, amellyel feltárhatja és kifejezheti az egyéniség kultuszát. A festett arcképek jelentek meg elsőként, de a 17. században majdnem ugyanolyan népszerűségre tettek szert az írott portrék is. A párizsi arisztokrácia köreiben az 1640-es évektől kezdve kedvelt társasági időtöltéssé vált az önmagukról és barátaikról adott személyleírás; a nemesek egy-két oldalas szellemes prózában igyekeztek megragadni külsejük jellegzetes vonásait, egyszersmind kiemelni jellemző tulajdonságaikat. Ezeket kéziratos formában adták kézről kézre, s olykor nyomtatott változatban is megjelentek. Ugyanígy születtek az igényesebb próbálkozások, terjedelmesebb emlékiratok is, amelyek végigkísérték valakinek az életét, az átélt kalandokat, és rövid ismertetést adtak azokról a fontos személyiségekről, akikkel az illető élete során találkozott - mind egyegy miniatűr leírás az illető életéről rajzolt nagyobb portrén belül. A még merészebbek számára a 17. század felkínálta az önábrázolás egy másik útját, a regényírást. A nyomdák ontották a regényeket, amelyek közül ma már nagyon kevés olvasható, de a kortársak körében óriási népszerűségnek örvendtek. "A könyvnyomtatás egyszerűsége és az írásszenvedély a művek végtelen sokaságát hozza létre" - panaszolta a hivatás egyik francia gyakorlója a század elején. Népszerűségük valószínűleg kettős funkciójukból származott. Egyrészt az arisztokrata életmód csillogó álomvilágát kínálta a valóság helyett, az egzotikus helyszíneken játszódó kalandokat és szerelmi történeteket. Ugyanakkor mindenki tudta, hogy ezekben a regényekben alig leplezetten korabeli történetek és személyek szerepelnek; felismerhetők bennük a kor előkelő nemesei, és nyomon követhetők életük eseményei. Ezek a regények is egyfajta portréfestészetet képviseltek, és különösen erőssé vált a kísértés, hogy ilyen fényben lássák őket, amikor a 17. század vége felé a regények fokozottan lélektani beállítottságúakká váltak. Az évszázad legforradalmibb regénye - forradalmi abban a tekintetben, hogy mellőzte a fantasztikus kalandokat, és abban is, hogy bonyolult érzelmeket tárt föl finom ecsetkezeléssel - Mme de Lafayette La princesse de Cleves című műve, amelyet egy nemesasszony írt, és amely arisztokrata környezetben játszódik.22 Ez csak egy példa a 17. századi európai kultúrában zajló szélesebb sodrású folyamatra. A 16. és 17. század során a kultúra ügyeiben való kezdeményezés fokozatosan áttevődött az egyetemekhez vagy a középosztályokhoz kötődő magasabb iskolázottságú körökről az udvari emberekre és a nemesekre, mint amilyen Mme de Lafayette is volt. A 16. századi kultúrát még nagyrészt a latinul folyékonyan beszélő férfiak uralták, és nagyban hatott rá a római irodalom. A 17. századi kultúrában már egy másfajta ember hatása érvényesült: az előkelő műkedvelőé, akinek van tehetsége az íráshoz, jól beszéli a nemzeti nyelveket, értelmes és jól informált, de nem nehezedik rá az egyetemek könyvszagú tudálékosságának terhe. Ez a fajta műveltségeszmény nagyra értékelte a természetes intelligenciát és a személyes stílust, ennélfogva kiemelkedő helyet biztosított a nőknek: amíg a latinos műveltség a nők számára nehezen volt megszerezhető, szellemes beszéd- és íráskészségüket teljes mértékben elismerték. Ez az ideál nagyon is jól illett a nemesek önképéhez, amelyben mindennél nagyobb értéke volt az udvaronc természetes eleganciájának és szépség iránti fogékonyságának. Habár sok kivétel akadt, a 16. századi kultúrában a jogi képzettségű, tehát egy erőt próbáló egyetemi képzésen átesett férfiak uralkodtak, míg a 17. század kultúrájában az udvaroncok és a nemesek - és a nemesasszonyok - játszották a vezető szerepet.23
César Rouben: Bussy-Rabutin épistolier /A levélíró Bussy-Rabutin/ (Párizs, 1974); Jonathan Brown: Velázquez: Painter and Courtier /Velázquez: festő és udvaronc/ (New Haven, 1986), 43-44 és másutt; Lorne Campbell: Renaissance Portraits: European Portrait Painting in the 14th, 15th and 16th centuries /Reneszánsz portrék: Európai portréfestészet a 14., 15. és 16. században/ (New Haven, 1990), 227kk. 22 Idézi Dewald: Aristocratic Experience, 200; átfogó tárgyalása: 199-201. 23 A nők helyéről az angol irodalom piacán lásd Janet Todd: The Sign of Angelica: Women, Writing and Fiction, 1660-1800 /Angelica jele: Nők, írás és képzelet, 1660-1800/ (New York, 1989), 36kk. 21
87 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
4 Élet és kultúra
Az angol dráma különösképpen is világosan mutatja a változást. 1600 előtt a legtöbb angol drámaszerző hivatásos író volt, sokan közülük klasszikus műveltségűek. 1660 után számos sikeres londoni darab szerzője úri műkedvelő, aki a saját életéről írta műveit. Franciaországban kevés nemes írt maga színműveket, azt azonban elvárták tőlük, hogy részt vegyenek a megfogalmazás folyamatában, és értelmes megjegyzéseikkel segítsék az általuk pártfogolt hivatásosokat. Azonkívül, akárcsak Angliában, a 17. század végi vígjátéktól azt várták, hogy ellentétben az előző század plebejus vonatkozású komédiáival - az előkelő felsőbb osztályok életével foglalkozzék. A francia nemesektől ezzel szemben megkívánták, hogy tudjanak verset írni - a hivatásos írók egyre növekvő bosszúságára -, mivel dicsérniük kellett a társadalmilag fölöttük állók együgyűségeit. 24 Végül a kora újkori tudomány fejlődése is a nemességhez kapcsolódott, lévén, hogy annak anyagi közreműködésére támaszkodott. Firenze és Prága fejedelmi udvarai tanúi voltak a főnemesi körök által fenntartott és figyelemmel kísért modern csillagászat néhány döntő fontosságú eredményének. A következő nemzedék alatt Párizsban és Londonban főnemesek csatlakoztak az újonnan alapított tudományos társaságokhoz, ahol kísérleteket kísértek figyelemmel, és új művek ajánlásait fogadták el. Mint a kora újkori kultúra sok más területén megtörtént, a tudomány támogatása is összehozott egy maroknyi őszinte lelkesedőt az előkelő társaság jóval népesebb csoportjával, azokkal, akik főleg a jól értesültségből származó társadalmi megbecsültségre törekedtek. De éppen ebben volt a lényeg: a tudomány - a kulturális tevékenység egyéb formáihoz hasonlóan - annyira divatba jött, hogy még azok is, akiket nem érdekelt, kötelességüknek tartották, hogy eljárjanak tudományos bemutatókra, sőt tudományos felolvasásokra. A 17. század végére a társasági ember - és a társaságbeli nő - műveltségéhez ez is hozzátartozott.25
3. 3, Az elkülönülés lélektana E példákból kitűnik, hogy a nemesség teljes mértékben részt vett a kora újkor időszakának kulturális mozgalmaiban. Tekintettel arra, hogy ők rendelkeztek Európa gazdasági és politikai erőforrásai nagy részével, a helyzet valójában aligha alakulhatott volna másképpen. Az írók, művészek és tudósok azért fordultak a nemességhez, mert nekik volt pénzük kulturális vállalkozások támogatására; a hivatásosok pedig kénytelenkelletlen alkalmazkodtak pártfogóik kulturális ízléséhez. Meg kell hagyni, ez az ízlés meglepően kifinomultnak bizonyult. A nemesek készséggel támogattak, sőt sok esetben maguk is alkottak kifejezetten új kulturális alakzatokat. A nemesi kultúra különböző formákban dolgozta fel a személyiség problémáit: szembeszökő módon a portrékban, áttételesebben a pszichologizáló regényekben, versekben, de még az elegáns vidéki pihenőházak tervezésében is. A jelenség közelebbi vizsgálata megkívánja, hogy mélyebben pillantsunk bele a nemesség kulturális tevékenységének társadalmi összefüggéseibe. A nemesek (mint láttuk) politikai megfontolásokból képezték magukat a 16-17. században, hogy versenyképesek legyenek a kormányhivatalokban és a katonai irányításban betölthető állásokra. Ezenfelül a szaporodó gazdasági változások szintén arra késztették őket, hogy éberebben figyeljék a körülöttük lévő világot, és a vele való küzdelemben eszközként használják az írást és olvasást. E változásokkal párhuzamosan az életmódjukban is módosulások következtek be, amelyek sajátos, kevésbé haszonelvű szempontok alapján befolyásolták kulturális választásaikat. A kora újkori nemesség mindennapi életében megteremtette a magánélet azon területeit, ahol egyre inkább elkülönült másoktól. Önmaguk bemutatásának egyik kedvelt módja jól kifejezte a kultúra fejlődése és a magánélet felértékelődése közötti kapcsolatokat: a 16. századtól kezdve a nemesek, de főleg a nemesasszonyok könyvvel a kezükben, olvasás közben festtették meg magukat. A könyvszeretet összeegyeztethetőnek tűnt a nemesi státussal: azok közé a jó tulajdonságok közé tartozott, amelyek kinyilvánítására és emlékének megőrzésére nemesemberhez illő dolog törekedni.26 E képek többről szóltak, mint pusztán arról, hogy a nemeseket egyre jobban érdekelte az írott kultúra. A magányos elfoglaltság képei olyan egyéneket mutattak, akik a képzeletvilágot megmozgató foglalatosságba merülve kissé elszakadtak a többi embertől, így e portrék a kora újkori nemesség magánélet felé fordulását is érzékeltették. Az európai nemesember egészen a 17. századig élete nagy részét másoktól körülvéve élte, és magától értetődőnek vette a magánélet hiányát, amit a legtöbb mai ember elviselhetetlennek tartana. Még a legszemélyesebb tevékenységek is a szolgák, a kíséret tagjai vagy a barátok szeme láttára zajlottak - és ez a nyilvánosság kiterjedt a legintimebb testi funkciókra is. A férfiak nagyon gyakran kerültek olyan helyzetbe, hogy közös ágyban kellett aludniuk. A szolgák a házastársakkal egy szobában aludtak, így férj-feleség csak az Ford: The Cambridge Cultural History 120-121. Mario Biagioli: Galileo Courtier: The Practice of Science in the Culture of Absolutism /Az udvaronc Galilei: A tudomány művelése az abszolutizmus kultúrájában/ (Chicago, 1993); Erica Harth: Cartesian Women: Versions and Subversions of Rational Discourse in the Old Regime /Karteziánus asszonyok: A racionális társalgás művelése és tagadása hajdan/ (Ithaca, 1992). 26 Chartier: Lectures et lecteurs, 199-203. 24 25
88 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
4 Élet és kultúra
ágyfüggöny nyújtotta korlátozott elkülönültséget élvezhette. Az ürítés még az előkelők világában is mások szeme láttára történt. Abból, hogy a holland humanista, Erasmus 16. század eleji illemtanában arra int, hogy udvariatlanság beszélgetést kezdeményezni azzal, aki éppen a vizeletét vagy a székletét üríti, láthatjuk, milyen csekély elkülönülést feltételez még ilyen helyzetekben is.27 De nem is akart senki elkülönülni. Az előkelő férfitól vagy asszonytól elvárták, hogy másoktól, gyakran a kisebb nemességből kikerülő szolgák és hívek tucatjaitól körülvéve élje az életét. A népes kíséret tekintélyt kölcsönzött, és azt hirdette, hogy a nagy ember hány alattvaló hűségét és szolgálatát tudta megszerezni. Az egyedüllét ezzel szemben mellőzöttségre és gyengeségre utalt. A nagy házak azzal, hogy jóformán semmi helyet nem hagytak a visszavonulásra alkalmas kis szobáknak, még inkább fokozták az arisztokrácia életének mozgalmasságát. Az arisztokraták 16. század eleji otthonai néhány nagy teremből álltak, melyeket egymással felcserélhetően használtak hálószobának, nappalinak és ebédlőnek. A bútorokat be- és kihordták, ahogy a szükség kívánta. A házon belüli tér bizonyos értelemben személytelen volt, hiányzott belőle a meghatározott egyénre szóló hálószoba vagy dolgozószoba jellege. A 16. század meghozta a lakóházon belüli többfunkciós térfelosztást, de mivel senki sem igényelt félreeső szobákat vagy előtereket, boldog-boldogtalan szüntelenül keresztülvonult a hálószobákon és más magánjellegű helyiségeken. A 18. század elején az előszoba még olyan újdonságnak számított Angliában, hogy egy építész kénytelen volt megmagyarázni Marlborough hercegnének, hogy "a korridor, madam, idegen szó, a hétköznapi angol nyelvben egyszerűen folyosót jelent". 28 A kora újkori nemesek, akik állandóan mások szeme előtt éltek, tudták, hogy életüknek bizonyos értelemben színpadszerűnek kell lennie. Szerepelniük kell azok előtt, akik figyelik ténykedésüket, s akik közül némelyek előbb-utóbb tudósítani fogják a külvilágot arról, hogy mit láttak. Ez a fajta élet rendkívüli önmérsékletet igényelt. Valójában itt a lelki élet és a külső cselekedetek között egy olyan kapcsolatnak kellett létrejönnie, amely alapvetően különbözik a miénktől. Egy ilyen színpadias világban hol volt a helye az őszinte érzelemnek és az ösztönös magatartásnak? Hol volt lehetőség arra, hogy valaki egyedül legyen, vagy meghitt magányba vonuljon? A 16. század végéig erre nagyon kevés lehetőség adódott. Még a következő két évszázad folyamán is csak vonakodva építették meg azokat a fizikai és pszichológiai tereket, amelyek a mindennapi élet egy másfajta strukturálását tették lehetővé. A 18. század végére, az európai társadalom történetének legnagyobb horderejű fejleményei közepette, mégiscsak lezajlott ez a változás. Azok, akik megengedhették maguknak, egy sor meghitt teret alakítottak ki, hiszen ekkorra már olyan kultúrával rendelkeztek, amely arra ösztönözte őket, hogy gyakran keressék az egyedüllétet. Az építők voltak az úttörők, ők adtak új rendeltetést a ház belső tereinek. Voltak már meghitt beszélgetésekre, magányos olvasgatásra alkalmas kisebb méretű szobák, és a bútorkészítők ennek megfelelő berendezéseket gyártottak: pamlagokat a társalgáshoz, kicsi és jól működő kályhákat a szobák befűtéséhez, íróasztalokat. A magánélet eszménye felértékelődött.29 E nagy horderejű változás sok forrásból táplálkozott. A vallás is hozzáadta a magáét, mivel mind a reformáció, mind az ellenreformáció vezérei egyéni vallásos gyakorlatok végzésére, elmélkedésre és olvasásra ösztönözték híveiket. A politikai változásokkal együtt járó tilalmak és útmutatások hasonló hatásokat eredményeztek. Láttuk, hogy az uralkodók nem szerették, ha arisztokrata alattvalóik népes kísérettel veszik körül magukat. Ugyanakkor udvaraikat az elegancia új központjaivá akarták kiépíteni, ahol a viselkedés is új szabályokat követett, és ez megkívánta, hogy az ember élete egyes részeit elrejtse mások tekintete elől. A német Brunswick udvarában például a herceg törvénybe akarta foglalni, hogy csak a kijelölt helyen, félrevonulva szabad ürítkezni. 1589-es udvari "házirendjében" kihirdette, hogy "az étkezések előtt, idején vagy közben, legyen az korai vagy késői, senki nem szennyezheti be vizeletével vagy más módon a lépcsőket, a folyosókat vagy a félreeső kamrákat, hanem szükségét az arra kijelölt helyeken kell elvégeznie". A hercegi szabályzat a többi fejedelmi udvar rendelkezéseit visszhangozta. Az északnémet Wernigerode udvarában a herceg 1570-ben előírta: "Senki nem könnyíthet magán szégyen és tartózkodás nélkül, parasztok módjára, akik sohasem jártak fejedelmi udvarban, és nem éltek finom és tiszteletre méltó emberek között, hölgyek jelenlétében." 30 Az ilyen és ehhez hasonló szabályozások a 16. század végi elkülönülés összetett voltáról árulkodnak, és részben a társadalmon belüli, a "parasztoktól" és minden, az udvar társadalmán kívül élőtől való elkülönülés szorgalmazására utalnak. Ez egyébként még az előkelő emberek számára is nyilvánvaló értéknek számított; az udvaroncokat nógatni kellett, hogy használják a toalettet - sokuknak ez még a 17. század közepén sem sikerült. A 18. század elejére azonban a fejedelmi udvarokkal érintkező előkelő társaságokban már magától értetődőnek tartották. Norbert Elias: The History of Manners /A viselkedés története/ (New York, 1978), 130. Idézi Lawrence Stone és Jeanne Fawtier Stone: An Open Elite? England 1540-1880, 345. 29 A 16. századi lakberendezésről lásd Kristen Neuschel: "Noble Households in the Sixteenth Century: Material Settings and Human Communities" French Historical Studies, 15, 4 (1988. ősz), 595-622; a 18. századról lásd Jean Nicolas: La Savoie au XVIIIe siecle: noblesse et bourgeoisie, 2 köt. (Párizs, 1978), II. 966-972. 30 Idézi Elias: The History of Manners, 131; másutt elszórtan, hogy vitát kezdeményezzen e tárgykörben. 27 28
89 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
4 Élet és kultúra
E változások minden jel szerint egy mélyebb pszichológiai szinten is lezajlottak. A 17. és 18. század folyamán az európai nemesember a saját testével kapcsolatban is változó eszményeket táplált: kereste, hol húzhatná meg a határokat önmaga és mások között. Lényegében ez állt a korszakban tapasztalható tisztaságra törekvés hátterében is. A változás az ebédlőasztalnál mutatkozott meg. A 16. század elején minden étkezőnek megvolt a maga kése és egy kanala a leveshez, de az evés nagyjában-egészében az ujjak dolga volt; ha létezett is villa, csak szervírozó eszközként használták. A 17. század elejére vált lassanként általánossá a villa egyéni használata olyan lassan, hogy egy 1672-ből való "illemtan" ezt a tanácsot adja: "Ha mindenki ugyanabból a tálból eszik, vigyázz, ne nyúlj a magasabb rangúakat megelőzve a tálba." Ugyanilyen tétovaság volt tapasztalható az asztalnál helyet foglalók kellő elkülönítését illetően. Az említett értekezés figyelmeztet arra is, hogy "mindig töröld meg a kanaladat, ha azután, hogy használtad, egy másik tálból akarsz szedni vele, mert ülhetnek az asztalnál kényes emberek, akik nem szívesen esznek abból a levesből, amelybe belemerítetted a kanaladat, amely az imént még a szádban volt". A higiénéről alkotott fogalmak még bizonytalanok, a személyenkénti külön tányér pedig még az ilyen illemtanok szerzői szemében is túlzott tisztaságmániának tűnhetett. Majd csak a 18. századdal jön el az asztalnál ülők egymástól való teljes elkülönülésének maradéktalan elfogadása még az udvarok társadalmában is. Itt egy fontos lélektani változás zajlott le. Olyan tevékenységek, melyek egykor normálisnak számítottak - kézzel enni, a saját kanalat a közös tálba meríteni -, immár nem pusztán udvariatlanságnak, hanem egyenesen gusztustalannak minősültek.31 A testi higiéné hasonlóképpen igényt tartott az elkülönülésre, és nagyjából ugyanolyan ütemben fejlődött, mint az asztali viselkedés finomodása. A 16. századi európai ember ártalmasnak hitte a forró vizet, kivéve, ha orvos alkalmazta gyógyító szándékkal. A meleg megnyitotta a testet a betegség kívülről jövő fenyegetésének, és fokozta a testi gerjedelmeket. A 16. századi arisztokraták tisztálkodás helyett fanatikus hévvel ragaszkodtak a tiszta ruházathoz, s azon belül is különösen fontosnak tartották a fehér vászonneműt. Szokássá vált a napjában többszöri ruhaváltás. A következő évszázadban a fürdés került az első helyre. Albrecht von Wallenstein, morva mágnás és hadvezér példája mutatja a 17. század közepén egyre erősebben megnyilvánuló igényt a tisztálkodásra: ezüst fürdőkádat rendelt magának.32 Miközben a nemesség különböző módokon megteremtette a maga privát szféráját - létrehozta a magánéletéhez szükséges lakótereket, nem a nyilvánosság előtt végezte testi funkcióit, nem nyúlt mások ételébe -, természetesen a magánéletnek egy másik oldala, az úr és szolgái közötti viszony szabályozása is foglalkoztatta. Ez volt a magánélet legnehezebb része, mivel a kora újkori technika megkövetelte a szolgák közreműködését az eleganciához nélkülözhetetlen kényelem megteremtésében, ugyanakkor a puszta jelenlétük határt szabott az elkülönülésnek. 1500-ban még zavartalan örömet és tisztességet jelentett, ha valaki szolgáktól körülvéve élt, mert kevesen vágytak arra, hogy egyedül legyenek. Ezt követően a probléma egyre súlyosbodott. Az egyik lehetséges megoldást az jelentette, ha valaki figyelemre sem méltatta a szolgáit, mert annyira alatta álltak, hogy meg sem látta őket. Voltak, akik ezt meg tudták valósítani - a 18. században Párizsban élt Madame du Chatelet férfiszolgája jelenlétében fürdött, jelezve a szolga esetleges szexuális érdeklődésének lényegtelenségét, valamint az úrnő és szolgája közötti határ áthághatatlanságát.33 Nem mindenki kezelhette a dolgot ilyen biztonsággal. A kora újkori gondolkodásban jelen volt a szolga - még az igen előkelő hölgyekre sem hatástalan - szexuális vonzerejének hangsúlyozása is, és jelen volt a tolvajlástól és a lázadástól való általánosabb félelem, annál is inkább, mivel a legtöbb háziszolgát, akik nemigen álltak korábban kapcsolatban a családdal, rövid távra alkalmazták. Az efféle aggodalmak feszült légkörűvé tették az arisztokrataházakat. A szolgákat nem nélkülözhették, de valóságos mozgalom indult a számuk, valamint az úr családjára gyakorolt lehetséges befolyásuk csökkentésére. Az építészek úgy segítettek ebben, hogy a házak tervezésekor teljesen elkülönítették a szolgák szállásait. Az erkölcstanítók arra intették a szülőket, hogy gyermekeiket tartsák távol a szolgáktól. "Hogyan is képzelhető el - tette fel a kérdést az 1780-as években egy francia megfigyelő -, hogy valamely haszonleső alak évi ezerkétszáz frankért majd egy igazi embert fog felnevelni?" A felvilágosodás korának filozófusai osztották ezt a nézetet. Denis Diderot "a leghitványabb foglalkozásnak" tartotta a szolgálóét. Egyes vidékeken megfigyelők állítása szerint már meglátszott ezeknek az eszméknek a hatása. "Egy idő óta - írta a franciaországi Montpellier egy lakosa 1768-ban - sokan elutasítják azt a nevetséges fényűzést, hogy telezsúfolják a házukat cifra libériába bújtatott szolgákkal. Manapság inkább csak a legszükségesebb szolgákat alkalmazzák, és amennyire csak lehet, ellátják őket munkával." A népes szolgaszemélyzet egykor az arisztokrácia életének lényegéhez tartozott. Ezzel szemben a 18. században egyre
Idézi Elias: The History of Manners, 92. Georges Vigarello: Le Propre et le sale /A tiszta és a piszkos/; Golo Mann: Wallenstein, 212. 33 Sarah Maza: Servants and Masters in Eighteenth-Century France /Szolgák és urak a 18. századi Franciaországban/ (Princeton, 1983), 187. 31 32
90 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
4 Élet és kultúra
kellemetlenebb terhet jelentett, és csak zavarta az egészséges családi kapcsolatokat. Ekkorra a családtagok közötti bensőséges kapcsolat vált elsőrendű fontosságúvá.34
4. 4, A család és az egyén A nemeseket kedvteléseik és (mint láttuk) társadalmi eszméik is segítették, hogy olyan személyiségekké formálódjanak, akik állják a versenyt, és készek alkalmazkodni az erőszakhoz mint életformához. A nemesi családok elrendezése ugyanerre az eredményre vezetett. Részben a tervezés miatt, részben véletlenül, az arisztokratacsalád hagyományos rendszere olyan egyéneket nevelt, akiknek nagyon megfelelt az a versengő, gyakran erőszakos világ, amelyben mozogtak. A nemesség saját önképében az szerepelt, hogy a családi rendelkezések súlyos terheket hordoznak. Mert mindeddig, minthogy a nemesség megkülönböztetett ősöktől való leszármazáson és a vérvonalak tisztaságán alapult, a család közvetítő szerepe elvitathatatlan volt. A nemes nagyrészt ebből a származásból vezette le személyazonosságát, és ezt mint örökséget köteles volt megőrizni utódai számára. A kora újkori nemesek a saját személyükkel bizonyíthatták meggyőzően, hogy mit köszönhetnek a családnak. A család nyújtotta természetesen az anyagi előnyöket, de a megbecsülést és a személyes képességeket is. Következésképpen (a korabeli felfogás szerint) a családot érintő döntéseket nem ruházhatták át közvetlenül a család tagjaira. A házasság, az öröklés, a neveltetés és a kisebb horderejű ügyek tucatjai az egész családot érintették. Szükségletei pedig épp akkora súllyal estek a latba, mint bármely családtagéi. A család kollektív szükségletei és az egyes családtagok igényei közötti feszültségek a házasság területén mutatkoztak meg a leglátványosabban, ahol az egyén választásai a legközvetlenebbül ütköztek a család szükségleteivel. Könnyen megeshetett, hogy az egyén társaságot, szerelmet és szexuális élvezetet várt a házasságtól, míg a családja számára az általa megszerezhető politikai hatalom, társadalmi állás és pénz volt a fontos. A személyes választás ennélfogva az egész 16. században nagyon csekély szerepet játszott az arisztokrácia házassági döntéseiben. A családok a pár igényeivel nem sokat törődve rendezték el a házasságokat, nemritkán még mielőtt a felek elérték volna a serdülőkort. A 16. századi gyermekek legjobb esetben megvétózhatták azt a partnert, akit a szülők kiválasztottak számukra. Ideális esetben a házasság arra szolgált, hogy a család számára kitűnő kapcsolatokat biztosítson azáltal, hogy rokonságot létesített a házastárs olyan hozzátartozóival, akik új fényt, dicsőséget és hathatós politikai összeköttetéseket nyújthattak számukra. Ennél sokkal fontosabb volt, hogy gazdasági igényeket kellett szolgálnia. A házasság az élet legtöbb területénél világosabban mutatta azt a szerzési vágyat és gazdasági versenyszellemet, amely még a legkiválóbb és a saját pozíciójának leginkább tudatában lévő arisztokratákat is jellemezte. Szinte az egész 18. század folyamán pénzért házasodott minden nemes, olyan értelemben, hogy ebben a társadalmi körben minden lánynak vagyont kellett bevinnie a házasságba: hozomány formájában készpénzt, vagy egy később, a szülőktől és más rokonoktól esedékes örökséget. A hozományt, amelynek remélt nagysága állandóan emelkedett, senki sem tudta nélkülözni. A házasság fontos részét képezte annak a folyamatnak, amely révén a nemesség megtartotta gazdasági dominanciáját a kora újkori társadalmakban, akármilyen gyengén gazdálkodott is saját tulajdonával. Az okosan kötött házasság tőkeinfúziót jelentett a férj családjának, mivel a kortársak elvárták a menyasszonytól, hogy tekintélyes hozományt vigyen a házasságba. Olyan fontos volt a házasság gazdasági megalapozottsága, hogy a szükséges anyagi bázissal nem rendelkező lányokra kolostorba vonulás vagy vénlányság várt. 1517 után a protestantizmus Észak-Európa nagy részén megszüntette az előbbi megoldás lehetőségét, ami azzal járt, hogy egyre több lánynak nem maradt más kilátása, mint a gazdagabb rokonoktól való kellemetlen függés állapota. A választást többnyire eldöntő szigorú pénzügyi számítások a házasságon belül mindennapos tapasztalattá avatták a társadalmi egyenlőtlenséget. Az olyan házasságok, amelyekben fiatal arisztokraták kötötték össze életüket alacsonyabb származású gazdag nőkkel, hivatalnokok, bankárok és kereskedők lányaival, illetve elszegényedett nemeskisasszonyok mentek hozzá gazdag emberekhez, nem voltak nagyon gyakoriak, de példa nélkül állóknak sem tekinthetők. Ezek a házasságok nem minden esetben voltak kellemesek. A 17. században élt francia drámaíró, Moliere, Dandin György című darabjában bemutatja, hogyan alázza meg nem nemes férjét az arisztokratafeleség - alighanem azt az aggodalmat fejezve ki ezzel, amelyet a kortársak éreztek mindenféle társadalmilag vegyes házasság miatt. Pedig minden jel szerint a legtöbb ilyen kötelék sikeresebbnek bizonyult,
Idézi Maza: Servants and Masters, 290, 289, 278; Cissie Fairchilds: Domestic Enemies: Servants and Their Masters in Old Regime France /Ellenségek a házban: Szolgák és uraik a régi rend Franciaországában/ (Baltimore, 1984). Megmagyarázza a szolgákat övező félelmeket, és bizonyítékot szolgáltat csökkenő számukra. Vö. Hudemann-Simon: La Noblesse luxembourgeoise, 435-437, a népes személyzettel rendelkező háztartások fennmaradására a 18. századi Luxemburgban. 34
91 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
4 Élet és kultúra
nemcsak a pár, hanem családjaik számára is. Megerősített olyan, a társadalmi korlátokon túlnyúló kapcsolatokat, melyek amúgy megoszthatták volna a felsőbb osztályok társadalmát. 35 De hol van itt a házastársi szeretet? A 18. századot megelőzően ennek valójában nem volt akkora jelentősége, mint a házasság pénzügyi vagy politikai vetületének. Ez a társadalmi konszenzus nem zárta ki a házastársi szeretet, szerelem vagy akár a szerelmi házasság lehetőségét, az olyan házasságokat, amelyeket az érintett családok megegyezése nélkül kötöttek. A történészek számos ilyen regényes históriáról tudnak a 15. századi Anglia köznemesi társadalmában. De még tipikusabbak voltak Sir William Plumpton - aki maga is tizenkét évesen lépett házasságra - erőfeszítései a század közepén. Plumpton egyezséget kötött, hogy tizenéves fia nőül vesz egy gazdag lányt, aki akkor mindössze hatesztendős volt; sajnos a fiú meghalt, mielőtt a házasságot elhálhatták volna, ez azonban nem akadályozta meg az apát terve végrehajtásában - a lány, aki még nem volt tizenhat éves, vagyonával együtt Plumpton fiatalabbik fia feleségeként vonult be a családba. Plumpton pontosan ezt a politikát vitte tovább a következő nemzedékben is: két leányunokáját négyéves koruk körül adta férjhez. 36 Az arisztokratacsaládok Európa-szerte hasonló házasságkötési stratégiákat alkalmaztak, előre megjósolható következményekkel. A férjek és feleségek alig ismerték egymást az esküvő előtt, és kevesen voltak, akikben utána feltámadt a szerelem. Mindenesetre ha már realizálták a házasságot, nyugodtan korlátozhatták az együtt töltött időt. A férfi, ha akármilyen hivatalt viselt, ideje nagy részét otthonától távol, az udvarnál vagy a hadseregben vagy a törvényszéken töltötte. Még a jó házasságban élők is úgy találták, hogy ez az elrendezés bőségesen ad nekik mind kötelezettségeket, mind pedig függetlenséget. A feleségekre maradt a családi birtok ügyeinek intézése, sőt, mint Margaret Paston esetében láttuk, meg is kellett védeniük azt az erőszakos behatolóktól. Dönteniük kellett a peres ügyekben, az aratás, a szolgák, a háznép élelmezése ügyében. Ha férj és feleség együtt éltek, rendszerint akkor is érzelmi távolságot tartottak egymástól. A 16. századi angol udvarházakban szobák sorait rendezték be arra a célra, hogy ott a feleség és a ház többi asszonya tölthesse el napjait. A francia házak hasonló elrendezést mutattak.37 A házastársak érzelmi kapcsolatának erősítésére irányuló törekvések már a 16. században elkezdődtek, és a 1718. század folyamán még sürgetőbbé váltak. A változás egyik ösztönzője a vallásban keresendő. A család - mint az a nevelő hely, ahol a vallásos hit kifejlődik - 1517 után döntő jelentőségű közösségnek látszott a protestáns reformátorok számára, és hamarosan a katolikusok is hasonló következtetésre jutottak. Mindkét oldal hitújítói fontosnak tartották, hogy a család nagyobb támogatást nyújtson a gyermekek vallásos életéhez, és e célból szorgalmazták a szülők közötti szorosabb kapcsolatot; egy szeretetlen házban nem nőhettek fel jó keresztények.38 A világi moralisták is csatlakoztak erőfeszítéseikhez: követelték, hogy a gyermekeknek legalább vétójoguk lehessen a saját házasságuk dolgában, és kitartottak amellett, hogy az igazi házasság alapja a szeretet. Moliere nemigen tudott mit kezdeni a vallási reformmal, de vígjátékainak számos jelenetében láthatjuk, milyen ostobán rendezték el a házasságokat, és hogy a szülők mennyire alkalmatlanok voltak arra, hogy törődjenek a gyermekeikkel. "Adjon legalább időt arra, hogy összeismerkedhessünk - kérleli zsarnok apját Moliere egyik hősnője -, hogy meglássuk, támad-e bennünk kölcsönös vonzalom, ami nélkül házasság boldog nem lehet. h A házasság kötelék ugyan, de nem erőszakkal kell belehajlítani a szívet." 39 Néhány 17. századi író továbbment ennél, amikor azt állította, hogy a házasságnak nem pusztán szilárdan megalapozott szeretettel, hanem szenvedélyes szerelemmel kell kezdődnie. "Akármilyen fiatal voltam is, sohasem tudtam megérteni, szerelem nélkül hogyan szánhatja el magát valaki a házasságra" - emlékezik vissza egy francia katonanemes a század végén.40 A szerelem emlegetése és azok a remények, hogy a szerelem életet lehelhet a házasságba, szorosan kötődtek a szexuális kapcsolatokat érintő eszmék változásához. Az európai nemesek a 16. században bonyolult elképzeléseket vallottak a szexuális kapcsolatokról, és ezek az eszmék végső soron gátolták, hogy férfiak és nők között igazi viszony alakulhasson ki. Pozitív következmény volt, hogy a nőkről feltételezték, hogy vannak szexuális igényeik, és hogy élvezik a szexuális gyönyört; középkori orvosi elképzelések szerint a nőnek el kell jutnia az orgazmusig, hogy teherbe tudjon esni. Az ilyen nézetek a férfiak és nők közötti alapvető hasonlóságra utaltak: mindkettőnek vannak nemi vágyaik, és ugyanúgy szükségük van a szexuális beteljesülésre. A nők nemiségébe vetett hit meglepően erkölcstelen légkört teremtett a 16. század előkelő társaságaiban; gátlástalanul
A Pont-St-Pierre-ben leírtam, hogyan működött egy ilyen házassági kapcsolat a vidéki Franciaországban, 181-183. Keith Dockray: "Why Did Fifteenth-Century English Gentry Marry? The Pastons, Plumptons and Stonors Reconsidered" in Michael Jones (szerk.): Gentry and Lesser Nobility in Late Medieval Europe (Gloucester-New York, 1986), 65. 37 Alice Friedman: House and Household in Elizabethan England: Wollaton Hall and the Willoughby Family /Ház és háztartás az Erzsébetkori Angliában: A Wollaton-kastély és a Willoughby család/ (Chicago, 1989), 47kk; Jean-Pierre Gutton: Domestiques et serviteurs dans la France de laancien régime /Háznép és szolgaszemélyzet az ancien régime Franciaországában/ (Párizs, 1981), 27. 38 A protestantizmus hatását lásd Lawrence Stone: The Family, Sex, and Marriage in England, 1500-1800 (New York, 1977), 135-142. 39 A képzelt beteg, II. felv. VI. jelenet. Illyés Gyula ford. 40 Idézi Dewald: Aristocratic Experience, 122. 35 36
92 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
4 Élet és kultúra
társalogtak és tréfálkoztak a szexről, ami jól illett a kor magánélet iránt tanúsított közönyéhez. 41 A század elején alkotó Francois Rabelais művének képzeletbeli országában a nők kacagva nézik ifjú uralkodójuk péniszét; mint tudjuk, a következő évszázad elején hasonló jelenetek valóban előfordultak IV. Henrik udvarában, ahol az udvarhölgyek becézgették és nevetve nézegették saját uralkodójuk péniszét.42 A 16. században azonban ismertek voltak a nőgyűlölet különböző formái is, melyek bizonyos mértékig épp a női érzésvilág iránti fokozott figyelemmel álltak összefüggésben. Éppen mert a nők annyira fogékonyak voltak a fizikai izgalomra és a szexuális gyönyörre, a 16. század kultúrájában gyakran szerepeltek úgy, mint sajátosan irracionális lények, akiket szoros felügyelet alatt kell tartani. Amikor Michel de Montaigne a század végén azt állította, hogy a nőt vele született irracionalitása alkalmatlanná teszi az igaz barátságra, a barátságnak arra a fajtájára, amelyet a férfiak ismernek, azzal általános véleményt fogalmazott meg. 43 A nő fizikai természetéről hangoztatott nézetnek volt egy még baljósabb következménye: ennek nyomán alakult ki, hogyan kell megközelíteni és elcsábítani a nőt. E felfogás szerint a csábító fő feladata, hogy testi gerjedelmeket keltsen a nőben, mert ettől a pillanattól fogva a nőt szenvedélyes természete megfosztja minden további ellenállástól, és valósággal a szeretőfüggőség helyzetébe alacsonyítja őt. Innen származik egy sor lényegében hadászati jellegű kép arról, hogyan kell közeledni a nőkhöz: mint egy erődhöz, amelyet el kell foglalni, mert csak az erőszak válthatja ki a behódolást. A szexuális viszony számos 16. századi leírása kezdődik nemi erőszakkal. Navarrai Margitnak a 16. század közepén írt sikamlós történeteket magában foglaló Heptameronjában az egyik arisztokrata jellemző módon foglalja össze ezeket a nézeteket: "Okos dolog-e meghalnunk a nőkért, akik csakis érettünk teremtettek, s kell-e félnünk követelni tőlük azt, amit Isten parancsolatjára nekünk kell adniok?" Egyik beszélgetőtársa buzgón helyesel neki: "A szerencse a bátrakat segítih nincs olyan vár, amelyet hosszú ostrommal be ne vettek volna."44 E férfiak szemében az erőszak a nők felett gyakorolt férfiúi jogok problémamentes kifejeződése volt. Ezek az eszmények 1600 után sem tűntek el az arisztokrácia kultúrájából, legfeljebb kevésbé voltak uralkodók az előkelő körökben, mert a 17. században ellensúlyozó tényezőként lépett fel a nők érzékenységének, autonómiájának és szellemi képességeinek hangsúlyozása. Elvárták tőlük, hogy olvassanak, s legyen véleményük az olvasottakról, ezáltal magabiztosabbá vált a fellépésük a férfiakkal szemben, és kritikusabban viszonyultak azokhoz, akik nem a kellő eleganciával közeledtek hozzájuk. Az új keletű irodalmi szalon keretei között kifejthették nézeteiket, és figyelemmel kísérhették a kor tudományos eredményeit. Jelentősen csökkent az arisztokrataférfiak és -nők közti szellemi távolság, aminek következtében a 17. században több lehetőség nyílt férfi-nő barátságok kialakulására, mint a korábbi évszázadokban. Lehet, hogy ezek a családi életről vallott eszmények a középosztályokból származtak, de a század nemessége valódi lelkesedéssel tette magáévá őket. A férfiak és nők közötti érzelmi élet lehetőségeiről szóló elgondolások magáról a személyiségről alkotott eszmények mentén fejlődtek. Az az elképzelés, hogy a házastárs megválasztása döntően hat az egyén boldogságára, megkövetelte azt a szilárd meggyőződést, hogy a fontos különbségek elválasztják egymástól az egyéneket - a hitet, mely szerint a boldogság a megfelelő házastárs kiválasztásán múlik. Ebben is szerepe volt a vallás terén bekövetkezett változásnak. Mindkét oldal reformátorai arra intették a híveket, hogy vessék alá magukat alaposabb lelkiismeret-vizsgálatnak, s elmélkedjenek mind saját bűnös érzéseiken, mind az isteni szeretet jelein. Egyes esetekben, különösképpen a 17. századi Angliában, ez a fajta nyugtalanság amolyan lelki naplóírásban öltött testet. De a vallásban bekövetkezett változások mindenütt mélyebb önismerethez vezettek, és az emberi jellem összetettsége feltárásának irányába hatottak. A 17-18. században lejátszódott változások több melegséget vittek be sok arisztokrataotthonba. Addig a nemesek többsége a szülői szeretetet nélkülözve nőtt fel - sok esetben nem is igen érintkeztek a szüleikkel. Az apák gyakran teljes mértékben távol voltak az otthonuktól, lévén katonák, udvaroncok vagy hivatalnokok. A katonai szolgálat azzal a veszéllyel járt, hogy sok nemes gyermeke úgy nőtt fel, hogy egyáltalán nem volt apja. Kevesen jegyezték fel, milyen élményt jelentett a találkozás a csak időnként otthon tartózkodó apjukkal, de a hatás megrendítő lehetett. Biztosan így volt ez az általunk is jól ismert egyik esetben, a későbbi XIII. Lajos francia király és heves természetű apja, IV. Henrik esetében. Henrik ritkán látogatta meg a fiát, de az esemény mindig traumatikus hatású volt: a gyermek megrémült, az apa pedig feldühödött, amiért a fia több félelmet, mint szeretetet tanúsított iránta. A nemesi otthonok Európa-szerte hasonló helyzeteket éltek át, és akadtak más természetű különélések és távollétek is. A nemesi családok rendszerint szoptatós dajkára bízták gyermekeiket Stephen Greenblatt: "Fiction and Fiction", repr. in Greenblatt: Shakespearean Negotiations: The Circulation of Social Energy in Renaissance England /Shakespeare-i enyelgések: A társadalmi energia körforgása a reneszánsz Angliában/ (Berkeley, 1988), 66-93; Thomas Laqueur: Making Sex /Szeretkezni/ (Cambridge, MA, 1990). 42 Francois Rabelais: Gargantua, in. Oeuvres completes, szerk. Jacques Boulenger (Párizs, 1955), 39 (II. fejezet); Philippe Aries: Centuries of Childhood (New York, 1962), 100kk. 43 Lásd Dewald: Aristocratic Experience, 106, 120. 44 Navarrai Margit: Heptameron, ford. Antal László (Európa, 1981), 67-68. 41
93 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
4 Élet és kultúra
életük első egy-két évében, majd elválasztották őket attól, akitől addig a legtöbb dédelgetést kapták. A leggazdagabb családokat leszámítva ez térbeli elválást is jelentett a személyes elszakadás mellett, mivel a családok nem engedhették meg maguknak, hogy tovább is megtartsák a dajkát a házban. A fiúk tízéves korukban egy újabb elváláson estek át. Azoknak, akiket hivatalnoki vagy egyházi pályára szántak, ekkor kellett elkezdeniük komoly megterhelést jelentő iskolai tanulmányaikat, ami gyakran bentlakásos kollégiumban folyt. A jövendő katonák is ebben az életkorban kezdtek "inaskodni" a hadseregben, az idősebb katonák mellett szolgálva apródként, ellesve tőlük a fortélyokat, az ismereteket és a szokásokat. Kevés apa akarta maga tanítani e jártasságra a fiait. Az európai közvélekedés szerint félő volt, hogy elkényezteti őket, s a végén nem fogják megállni a helyüket a zord világban, amelybe végül így is, úgy is ki kell lépniük. Ez a nevelési gyakorlat megfosztotta a gyermekeket gyermekkoruk színhelyétől, és magától a gyermekkortól, és a szülők pontosan erre törekedtek. Ilyen körülmények között a gyerekek alig ismerhették meg saját testvéreiket, és a szüleikkel való kapcsolatuk ismételten törést szenvedett. Voltak, akik mindezt a személyes veszteség keserű élményeként élték meg. A francia forradalom után írta az egykori forradalmár arisztokrata, Talleyrand: "Én mondomh remélve, hogy soha többé nem kell rágondolnom, hogy talán én vagyok az egyetlen előkelőnek született emberh aki élete során egyetlen hétig sem élvezhette a szülői ház biztonságának örömét." 45 Ekkorra a felfogás kellőképpen megváltozott ahhoz, hogy Talleyrand szokatlannak érezze saját gyermekkorát. De még a 18. századra vonatkoztatva sem volt igaza, a 16-17. századi gyerekkorokat tekintve pedig az övé számított a normának. A gyermekek maradandó sérelmeket hordoztak. A szülők nem közömbösségből nem törődtek fájdalmaikkal, hanem mert úgy gondolták, tudják, mi a gyerek érdeke. Keménynek kellett lenni, meg kellett tudni küzdeni a nehézségekkel teli, gyakran ellenséges világgal. Általános egyetértés uralkodott a tekintetben, hogy a túl sokáig otthon tartott gyerekek az engedékeny és szeretetteli légkörben kevésbé tudják megszerezni ezeket a képességeket. A nevelésnek és az iskolázásnak összhangban kellett lennie azzal az erőszakos versengéssel teli világgal, amelybe a gyermekeknek be kellett illeszkedniük. Ennek a gyermeknevelési gyakorlatnak még egy másik értelme is volt: felkészítette a fiatalokat a felnőtt világba való korai belépésre. Az arisztokrata társadalom Európában fiatalnak volt mondható: az ifjak könnyen és szívesen foglaltak el benne fontos pozíciókat. Condé herceg, a nagy hatalmú francia főnemes 1643-ban, amikor egy döntő csatában megbízták a francia sereg vezetésével, huszonkét éves volt; ekkori sikere nyomán vált kora legnagyobb tábornokává. Nála kisebb jelentőségű személyiség volt Roger de Bussy-Rabutin, de ő is korán kezdte a felnőtt életet: tizenhat évesen sereget vezetett csatába - ami után a szülei megpróbálták visszaküldeni az iskolába! A hivatalviselőknél hasonló lehetett a helyzet. A francia kormány évekig hasztalan próbálta elfogadtatni, hogy a legfőbb közigazgatási tisztviselőségnél huszonöt év legyen az alsó korhatár. Kettős logika bátorított e pályák választására. A nemesek természetesen hasznát látták a születés és a szülői összeköttetések kínálta kiváltságoknak, amelyek a közrendű vetélytársaknál fiatalabb korban emelték őket a magas pozíciókba, míg amazok csak munkával és teljesítménnyel juthattak előre. Ugyanakkor a nemesi pályák gyakran megkövetelték az ifjúi életkort. A hadviselés egészen a 19. század elejéig nagy fizikai erőt kívánt meg még a tábornokoktól is; senki sem zárkózhatott el teljesen a harcban való személyes részvételtől. Az udvari élet ugyancsak megkövetelte az ifjonti könnyedséget; az udvarnál az élemedett korú hamar nevetség tárgya lett, mint aki képtelen lépést tartani a divattal vagy a mulatságokkal. Moliere vígjátékai, melyeket XIV. Lajos és udvaroncai szórakoztatására adtak elő Versailles-ban, mindenki számára világossá tették: öregnek lenni e darabokban egyet jelentett azzal, hogy az illető ostoba, önző és testileg visszataszító. Mindegyik darabban csak az ostobasága (nem veszi észre, hogy rászedik) vet véget az öregember zsarnokságának és a mások, köztük a gyerekei boldogsága iránti közönyének. Amit Moliere a komédia műfajában mondott el, más írók jól átgondolt, érett politikai elmélkedések formájában adták elő; például a 18. század elején alkotó filozófus, Montesquieu szerint az arisztokrata társadalmak egyik fő jellegzetessége a fiatalság hatalma. Valamikor 1700 után kezdett elmozdulni az életkorfüggő értékelések ilyesfajta összetétele; kezdték más fogalmak szerint nézni az ifjú- és az öregkort. Európa minden rang- és nembeli rétege egyre nagyobb érdeklődéssel fordult a gyerekkor felé, s mindinkább a valóságosnál is szebb színben tüntették fel a gyerekkort és a gyerekekkel való foglalkozást. A 18. század második felében a filozófus és regényíró Jean-Jacques Rousseau erkölcsi és politikai megújulási programja középpontjába helyezte a nevelést, és buzdítása szenvedélyes visszhangra talált. Az apák és anyák elbizonytalanodtak, vajon elküldjék-e gyermekeiket otthonról, és inkább a velük való foglalkozás örömeiről beszéltek. A nevelési elméletekben már nem a fegyelmezés állt a központban; a lelki és társadalmi egészség forrásaként a szeretet kapott nagyobb hangsúlyt. E tanok éppúgy hatottak a középosztálybeli, mint az arisztokratacsaládokra - de ez utóbbiak különös hevességgel reagáltak rájuk. Az arisztokrataszülők valójában már jóval Rousseau előtt ragaszkodni kezdtek hozzá, hogy a Idézi Lewis Namier: Personalities and Powers: Selected Essays /Személyiségek és hatalmasságok: Válogatott tanulmányok/ (New York, 1965), 2. 45
94 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
4 Élet és kultúra
családi portrékra vidámságuk és szabadságuk hangsúlyozásával kerüljenek rá a gyerekek. Egyes nemesek már a gyerekeikkel - beleértve az egészen kicsiket is - való együtt játszás örömeinek is hangot adtak. A 18. század tehát teljes mértékben hagyta érvényesülni azokat az érzelmeket, amelyeket a korábbi nemzedékek is éreztek, csak mélységesen ambivalens módon. A késő 16. században Michel de Montaigne, esszéista (és nemesember) fogalmazta meg a korára jellemző bizonytalanságokat, amikor az ifjan elvesztett fia halálán búsuló arisztokrata apáról írt: "Sok bánata között" írja Montaigne, ott volt az a fájdalma is, hogy "soha nem nyitotta meg a szívét a fiú előtt. Mindig atyai szigort öltött magára, s így elmulasztotta annak lehetőségét, hogy igazán megismerhesse és értékelhesse a fiát, hogy felfedje előtte az iránta érzett mélységes szeretetét, és azt, hogy erényeivel méltán érdemelte ki az ő nagyrabecsülését. lÉs szegény fiú - mondja az apa -, soha nem látott belőlem mást, mint egy zord és lenéző arcot.r" 46 Montaigne arisztokratája sok mindent kifejezett abból a kétértelműségből, amellyel a 16. század nézte a gyerekeket. Rendkívül erős szeretet és porba sújtó bánat mutatkozott meg a gyermek halálakor; ám a szülői szerepről vallott korabeli felfogás szerint ezt a szeretetet el kellett titkolni, hogy ne kényeztessék el a gyereket, és ne kisebbítsék az apai tekintély erejét. Az is lényeges, hogy ez a szeretet a gyermek jó tulajdonságain alapult, az ő "erényein", amelyekkel "kiérdemelte" apja "nagyrabecsülését". A szeretet teljesítményekre alapozódott. A gyereknek ki kellett érdemelnie a szeretetet. Arisztokrata körökben tehát a 18. század nem feltalálta, hanem kitágította a gyerekek iránt megnyilvánuló szülői szeretetet, és leválasztotta a gyermeki erőfeszítésekről. A gyerek, hangoztatta az új filozófia, természetes módon vonja magára szülei szeretetét, gyengeségei révén éppúgy, mint teljesítményeivel. Ez roppant fontos lélektani változás volt: mérséklődött a 16. századi családokat jellemző kemény szigor és önállóságra nevelés kultusza. Egyes történészek úgy beszélnek erről a változásról, mint az "érzelmi individualizmus" megerősödéséről, a személyhez kötődő új típusú szeretetérzékről, és a másik ember társaságának élvezéséről. Valójában már a 18. század előtt is számos bizonyítékával rendelkezünk a gyermekek, a házastárs és a bizalmas barátok iránti ilyen szeretetnek, és nehéz elfogadni azt a nézetet, amely nem veszi figyelembe a 16. század pszichológiai individualizmusát, jóllehet ékes példáit találjuk a korabeli portrékban. Mégis valami megváltozott a 18. században: valahogy ellazult, megenyhült az a korábbi keménység, amelyet az előző nemzedékek kényszerítettek rá gyermekekre és szülőkre egyaránt. A 18. században sok szülő döntött úgy, hogy nem akar olyan veszteségtudattal élni, amelyről Montaigne beszélt. Ők a jelenben akarták szeretni gyermekeiket. És a szüleiket is. Mert amiképpen a század több szeretettel és nagyobb örömmel fordult a gyerekek felé, úgy az öregeket is nagyobb tisztelettel és szeretettel vette körül. A 18. századi humoros irodalomban kevesebb a nevetséges öreg, annál több az olyan, akit csodálnak, sőt szeretnek. E téren az amerikai Benjamin Franklin szolgált például: úgy kezelték, mint egy bölcs öregembert, ugyanakkor híres volt az angol és francia felsőbb körök hölgyeinél aratott szerelmi sikereiről is. Az öregkor iránti fizikai undor nagymértékben csökkent. 47
5. 5, A vallás problémája A nemesek (ezt állította ez a fejezet) aktívan kivették a részüket a 16-17. század kulturális változásaiból. Lelkesedésük azonban egy olyan problémával állította szembe őket, mellyel sok kora újkori európainak meg kellett birkóznia, mégpedig hogy hogyan egyeztessék össze intellektuális érdeklődésüket vallásos hitükkel. A nemesek számára a probléma azért vált különösen kínzóvá, mert a kereszténységgel való kapcsolatuk mindig is bonyolult volt. Mint 1500 előtt gyakorlatilag mindenki Európában, a nemesek hittek a keresztények Istenében és a keresztény egyház tanításaiban. Ezek az élet alapvető realitásai voltak, senki sem kételkedett bennük. A középkori nemesség számára a kereszténységnek volt egy másik, egy ideológiai vonzása is. A keresztény tan olyan értelemben összhangban volt az arisztokrata társadalomelmélettel, hogy hierarchikus rendszerben szemlélte a világot. Az egyházi emberek és az arisztokrata katonák szemében a társadalomnak ahhoz, hogy megfelelőképpen működni tudjon, megkülönböztetésre és alávetésre van szüksége; az ősi elképzelés szerint a társadalom három rendre tagozódott: egy az imádkozásra, egy a védelemre és egy a munkára. A rend csak akkor maradhatott fenn, ha az emberek tudták, hol van a helyük ebben a rendszerben, és tisztelték a feljebbvalóikat. Ezek az eszmék virágkorukat élték az egész középkoron át, és új életre kaptak a 13. században, amikor az egyház Arisztotelészt tette legfőbb intellektuális vezetőjévé. Mert az arisztotelészi tanok hangsúlyozták a vezető szerepét, és ezzel új igazolását adták a nemesi kiváltságoknak. A kereszténység hathatós ideológiai támogatást nyújtott a nemességnek, amely ennélfogva természetesnek és szükségszerűnek tartotta saját előjogait és hatalmát.
Michel de Montaigne: Esszék ("Az apák szeretetéről gyermekeik iránt"). David Troyansky: Old Age in the Old Regime: Image and Experience in Eighteenth-Century France /Öregen az ancien régime-ben: Képzet és tapasztalat a 18. századi Franciaországban/ (Ithaca, 1989). 46 47
95 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
4 Élet és kultúra
A nemesség és a vallás kapcsolatának természetesen voltak gyakorlati és voltak intellektuális dimenziói. Az egyház, különösen a katolikus Európában a karrier és a gazdagság lehetőségét kínálta a nemeseknek. Hatalmas földbirtokokkal és széles jogi hatáskörökkel rendelkezett, és azok, akik egyházi hivatalokat vezettek, számíthattak rá, hogy családjuk javára használhatják azokat. Ezeket jórészt a nemesek kapták, így a legfőbb egyházi hivatalokat ők foglalták el a kora újkor időszakában. A Rajna-vidéken, Németország leggazdagabb egyházai területén, a régi nemesi famíliák jelentős egyházi hivatalok teljes monopóliumát élvezték - annyira, hogy legfőképpen e pozíciók elérhetősége választotta el a gazdag és a szegényebb nemeseket. 48 Itáliában az egyház még tehetősebb volt; óriási vagyonokat kínált az egyház főtisztviselőinek. A 15. században e javadalmak nagy része nem nemesek birtokában volt, de később mind többet átvettek tőlük; hovatovább valamely egyházi főméltóság betöltése a nemesi státus jelévé vált.49 A 16. század elején Franciaországban a püspökök 85 százaléka, az 1690-et követő évszázadban pedig 87 százaléka nemes volt. Közép-Európa Habsburgok uralta területein számos köznemes kapott püspökséget a 16. században, de 1600 után e pozíciók szinte teljes egészében a főnemesség kezébe kerültek. Az egyházi hierarchia alsóbb szintjein lévőknek is megvolt az őket megillető jövedelmük, és ez is vonzotta a nemesek érdeklődését.50 Tehát a házassághoz hasonlóan a nemesség vallásgyakorlása is túl nagy jelentőségű ügy volt a családok számára, semhogy rá lehetett volna bízni az egyén lelkiismeretére. A családok gazdasági stratégiája megkívánta, hogy egyes tagjaik egyházi pályára lépjenek, akármilyen csekélyek voltak is netán a vallásos érzelmeik. A 17. század elején nevelkedő majdani Richelieu bíboros például katonai pályára készült, de egy váratlan haláleset a családban pályamódosításra kényszerítette, és elfoglalta azt a püspöki hivatalt, amelyet a család tartott a kezében. Richelieu készséges engedelmessége a család elvárásának bőséges jutalmat nyert: egyházi szerepe megfelelő kiindulópontnak bizonyult politikai karrierjéhez, és a ráadásként kapott egyházi tisztségek egész sora óriási vagyonhoz juttatta.51 Kevés nemesi család dicsekedhetett ilyen sikerekkel, de szinte mindegyikben voltak egyházi emberek és (a katolikus Európában) apácák. Ez a vallásos élettel kialakult bensőséges kapcsolat szükségképpen együtt járt a gyakorlati dolgok alapos ismeretével és az egyház érdekeinek való széles körű elkötelezettséggel. De még a középkorban is adódtak összeütközési pontok az arisztokrácia ideológiája és a keresztény vallás között. A nemesség számára ott volt mindenekelőtt az erőszak problémája, a tökéletlen illeszkedés a békesség vallása és a katonáskodó nemesség között, amely dicső, egyszersmind szükséges dolognak tartotta a hadviselést. A középkori egyház megpróbálta megszüntetni ezt az ellentmondást a keresztény hitre tért harcos megteremtésével, aki a hit ellenségei ellen viselt keresztes hadjáratban gyakorolja az erőszakot. De a 13. századra ez az igyekezet láthatóan kudarcot vallott, s ettől kezdve az arisztokrata katonaember kényelmetlenül érezte magát a keresztény közösségben. A feszültséget tovább fokozta, hogy a királyok egyre inkább megkövetelték nemesi alattvalóiktól a teljes elkötelezettséget, ami azzal járt, hogy a nemeseknek erkölcsi elveik és a hitbeli meggyőződésük figyelmen kívül hagyásával, tisztán politikai célok érdekében kellett erőszakot gyakorolniuk. A nemesek, mondhatni, a legkorábban szembesültek a szekularizáció problémájával - a politikai és a vallási értékek megkülönböztetésével. A kérdés akkor vetődött fel, amikor a francia XII. Lajos a 16. század első évtizedében a pápa ellen vezette seregeit, és amikor utóda a törökökkel és a protestánsokkal szövetkezett a Német-római Birodalom ellen. A nemesember mint az erőszak embere és az állam elkötelezett híve kezdettől fogva nehéz helyzetben volt a keresztény valláson belül. Hasonló nehézségekkel találta szembe magát, mint egy másik szerepében, a becsületére kényes nemesemberében, aki elszántan védelmezi a méltóságát, és ha kell, erőszakkal torolja meg a rajta esett sérelmet. Az arisztokrácia ideológiájában központi helyet foglalt el a saját és a család igényének érvényesítése, amely szüntelen küzdelmet követelt jogos pozícióinak megőrzéséért. Krisztus viszont a gyengéknek való alárendelődést, mindenki mással szembeni alázatosságot és a világi dicsőségről való lemondást tanította; egy ilyen etikában hol a helye a becsületnek? Sok nemes számára a 16. századi protestáns reformáció kínált átmeneti megoldást e feszültségek némelyikére. Sokan rendkívül vonzónak találták a lutheri és kálvini reformáció tanait, mert ezek a keresztény gyakorlat és a világi élet közötti ellentmondásról szólva megerősítették a világi tevékenység fontosságát: Luther és Kálvin szerint a harcos katona hitbeli kötelességet teljesített még akkor is, ha erőszakos tettei kizárólag az állam világi céljait szolgálták, mivel (tanításuk szerint) minden politikai hatalom közvetlenül Isten rendeléséből származik. A 16. századi protestantizmus ezen túlmenően az államban közvetítő szerepet betöltő hatalomként dicsőítette a Harm Klueting: "Reichsgrafen-Stiftsadel-Landadel. Adel und Adelsgruppen im niederrheinisch-westfalischen Raum in 17. und 18. Jahrhundert," in Rudolf Endres (szerk.): Adel in der Frühneuzeit: ein regionaler Vergleich (Köln, 1991), 17-53. 49 Richard Goldthwaite: Wealth and the Demand for Art in Italy, 1300-1600 (Baltimore, 1993), 126-129. 50 J. Michael Hayden: "The Social Origins of the French Episcopacy at the Beginning of the Seventeenth Century" French Historical Studies, 10 1 (1977. tavasz), 27-40; Evans: The Making of the Habsburg Monarchy, 137-139. 51 Joseph Bergin: The Rise of Richelieu /Richelieu felemelkedése/ (New Haven, 1991), 38kk. 48
96 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
4 Élet és kultúra
nemességet, amely felelős az egyházak irányításáért, kézben tartja a köznépet, és szélsőséges esetekben még a királyok hatalmát is ellenőrzése alá vonja, ha azok alapvető törvényeket sértenek meg. Cinikus megjegyzések szerint a protestánsok megígérték, hogy világi vevők számára is hozzáférhetővé teszik az egyházi földbirtokokat. De az anyagi számítások kevésbé voltak jelentősek, mint az a kulturális szerep, amelyet a protestantizmus kínált. Luther és Kálvin egyaránt azt mondta a nemeseknek, hogy katonai és kormányzati szerepük nemhogy ellentmondana, inkább a keresztény kegyesség egyik kifejeződése. Impozáns képet festettek a nemesség társadalmi szerepéről - sokkal magasabb rendűt, mint a papokéról - és olykor egészen hasonlót magának az uralkodónak a szerepéhez. Luther Márton ezért címezte egyik legfontosabb korai traktátusát közvetlenül a német nemességnek. Szerinte ennek a társadalmi csoportnak volt hozzá hatalma, hogy megváltoztassa országa hivatalos vallását. A 16. századi európai nemesség a komoly kockázatok ellenére lelkesen válaszolt a vallási reform programjaira, dacolva a vallási hagyományok erejével, melyek a katolikus tanokhoz köthették volna őket. A legtöbb régióban csakugyan készségesebben fogadták a hitújításokat, mint az egyéb társadalmi csoportok. A közép-európai főnemesség nagy számban vált protestánssá, erős protestáns táborokat hozva létre Lengyelország, Magyarország, Csehország és Morvaország nemességén belül. Nagyjából 1560-ra a francia nemesség egyharmada tért a kálvini hitre, királyainak a vallási újításokkal szemben tanúsított rendíthetetlen ellenszenve és a szakadárok széles nyilvánosságot kapott kivégzése ellenére. A 16. század derekára Hollandiában a nemesek között többségben voltak a protestánsok, és az ottani protestáns felkelés vezéreit és néhány korai mártírját tekintélyes nemesi családok adták. Angliában bonyolultabb volt a helyzet, mivel maga a király állt a Rómaellenes lázadás élére. VIII. Henrik, amikor felemelte szavát a katolicizmus ellen, készséges és meglepően őszinte hallgatóságra talált fő- és köznemesi körökben, amely hamar megszabadult a hagyományos vallásos hit kötelékeitől. Csak Dél-Európában nem sikerült a reformátoroknak támogatókra találni a nemesség soraiban: Spanyolországban a keresztes hadjáratok hagyományának ereje és a megcsontosodó faji eszmék miatt; Itáliában azért, mert a felsőbb osztályok nagyon szorosan kötődtek a katolicizmus intézményeihez, amely pozíciókat, jövedelmet és tekintélyt adott a valamennyire is jelentős családoknak. Másutt a nemesség pártfogolta a reformmozgalmakat, s maga a támogatás ténye sokkal fontosabb volt, mint az, hogy szám szerint hányan vettek részt benne. A nemesség részvétele politikailag legitimizálta a reformmozgalmakat, bizonyos értelemben igazolva azt a katolikus állítást, mely szerint társadalmi felforduláshoz vezetnek; a nemesek sok területen katonai védelmet is nyújtottak az új tanoknak. 1570 után a protestantizmus már nem terjedt tovább a nemesség körében, és nagyjából 1610-re bekövetkezett a gyors visszavonulás. Kudarcaiban részint a katolicizmus alkalmazkodása mutatkozott meg. A 16. század végére a katolikus teológusok felismerték a világi előkelőségek igényeit, és kidolgozták a protestánsokéihoz hasonló tanaikat. Az ő íróik is hangsúlyozni kezdték a nemesek világi szerepének fontosságát, és olyan kegyességi formákat alakítottak ki, amelyek alkalmazhatók voltak ehhez a világiasabb élethez. 1610-re az egész katolikus Európában megnyíltak a jezsuita iskolák. Rendkívül jó színvonalúak lévén nagy számban vonzották a nemeseket, és ehhez járult még, hogy a jezsuiták igyekeztek a társadalmi elit igényeihez alkalmazni a katolicizmust. Az ellenreformáció írói magát az anyagi sikerességet is keresztény kötelességnek állították be. Így például a 17. század elején Szalézi Szent Ferenc a következő tanácsot adja arisztokrata barátjának: "Vagyonod gyarapítására nagyobb gondod legyen, mint a világ fiainak a magukérah a vagyon nem a miénk, mi Isten akaratából annak csak kezelői vagyunkh tehát Istennek szolgálunk, ha a vagyonnak gondját viseljük. S ez a gondozásunk legyen gyümölcsözőbb, mint a világ fiaié; ezek ugyanis csak önszeretetből, mi pedig Isten iránti szeretetből fáradozunkh Vagyonunkat tehát nyugodt s megfontolt lélekkel kezeljük s gyarapítsuk, amint azt valódi szükségeink kívánják s a kínálkozó alkalom megengedi; mert Istennek szent akarata, hogy iránta való szeretetből így cselekedjünk."52 A protestánsokhoz hasonlóan tehát a katolikusok is hozzá tudták igazítani tanaikat a világi ügyeikben buzgón tevékenykedő emberek igényeihez. De ennél közvetlenebb jelentősége volt az állam szerepének. Ahol a király hű maradt a katolicizmushoz, ott a nemességnek nehezebb volt megőrizni a vallási elszakadás pozícióját. A legtöbb nemes nehezen viselte el a hűtlenségből származó konfliktushelyzetet. Egyszerűen nem helyezkedhettek a királyaik vallásos meggyőződésével tartósan ellentétes álláspontra. Többségük arra sem volt képes, hogy a katolikus vallástól való elszakadással együtt járó gyakorlati veszteségeket elviselje. Azok a nemesek, akik nem voltak hajlandók uralkodójuk vallásos hitéhez idomulni, számíthattak rá, hogy kizárják őket a hivatalnoki és katonai pozíciókból, és azt a szélesebb körű politikai befolyásukat is elveszítik, amelyet egyébként élvezhettek. A folyamat Ausztriában és Csehországban, a Habsburg Birodalom szívében volt a legdrámaibb. 1600 után Közép-Európa Habsburg-uralkodói a vallás terén egyre merevebb álláspontot foglaltak el, s elszántan törekedtek a protestantizmus kiirtására még az arisztokrácia körében is. A protestáns nemesekre súlyos nyomás nehezedett a célból, hogy visszatérjenek a katolicizmushoz; azokat, akik erre nem voltak hajlandók, komoly anyagi hátrány 52
Szalézi Szent Ferenc: Filótea vagyis a jámborság útja, Platz Bonifác ford. (Szent István Társulat, Budapest, 1912), XV. fejezet, 205-206.
97 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
4 Élet és kultúra
érte, és végig kellett nézniük, amint a császár új, katolikus családokat emel föl, hogy ezáltal egy frissen katolizált nemességet hozzon létre. Franciaországban nem volt ennyire erős a katolikus restauráció nyomása, de a protestáns családok itt is kiszorultak a hatalmi központokból - míg végül 1685-ben teljes egészében betiltották az országban a protestantizmust. De addigra az arisztokrácia körében a protestantizmus gyakorlatilag rég megszűnt. Mennyi szenvedést okoztak e hitbeli választások? Valójában mennyire őszintén kötelezték el magukat a nemesek akár a katolicizmus, akár a protestantizmus mellett? A 17. századi nemesség egy jelentős kisebbsége számára óriási jelentősége volt a vallásnak. Egyesek súlyos személyes kockázatokat vállaltak miatta, és sokakat késztetett arra, hogy a világ krisztusi tanításoknak megfelelő átalakításán fáradozzanak. Az 1580-as évtized első éveiben a gazdag angol Arundel grófot megtérítették azok a katolikus papok, akikkel a protestáns Londonban találkozott, s ez épp akkor történt, amikor az angol kormány árulásnak tartott egy ilyen választást. Erzsébet királyné azon nyomban le is tartóztatta; tíz évig raboskodott a börtönben, s ott is pusztult el vérhasban. Úgy halt meg, hogy egyszer sem láthatta a fiát, aki közvetlenül az ő letartóztatása után született. 53 Hasonló hősies magatartásokat bőséggel föl lehetne sorolni a vallási megosztottság mindkét oldalán Európa egész területéről. Úgyanúgy azokat a világiasabb törekvéseket, amelyek a társadalmat szerették volna összhangba hozni a keresztény tanításokkal. A protestáns Angliában a 16. század vége hozta el azt, amit már a kortársak is puritanizmusnak neveztek. Számos köznemes és néhány főrend a törvény erejével szerette volna visszaszorítani az olyan erkölcstelenségeket, mint a színház, a tánc és a népünnepélyek. 54 A katolikus Franciaország vallásos nemessége meglepően hasonló eszméket vallott a társadalmi haladásról. Új szerzetesrendek alakultak, amelyekben istenfélő nemesek például az oktatásban és a szegénygondozásban játszhattak a társadalom iránti nagyobb elkötelezettségről tanúskodó szerepet. A laikus világban megmaradó nemesek számára egy sor jól szervezett, nagyon hatékony csoportot alakítottak ki Franciaországban azzal a céllal, hogy javítsák a hitélet minőségét - és hogy a politikai döntéseket a vallásiak alá rendeljék. Véget akartak vetni annak, hogy a kormány támogassa a nem katolikus szövetségeseket, és vissza akarták szorítani a megítélésük szerint erkölcstelen viselkedést. A "hívők" (így nevezték őket) Franciaországban csakúgy, mint Angliában be akarták zárni a színházakat, és be akarták tiltatni a táncot; "keresztény ember nem mehet bálba", írta egyikük a 17. század végén.55 Spanyolországban is volt a század végén egy arisztokrata puritanizmushullám. Az ottani Junta de Reformación 1624-ben azt indítványozta, hogy ne engedjenek megjelentetni semmi olyan "színdarabot, regényt és más efféle művet, amely nem kívánatos hatást gyakorol az ifjúság viselkedésére" - és a következő évtizedben valóban betiltottak minden ilyen művet Kasztíliában. Ez annál is meglepőbb, mivel ismerjük az előző évtizedek virágzó spanyol dráma- és regényirodalmát, és hogy mennyire kedvelték a színielőadásokat a spanyol udvarnál.56 A heroikus hitbuzgalom és a puritán erkölcsiség sok 17. századi nemesre gyakorolt mély hatást, és voltak pillanatok, amikor e csoportok nézetei érvényesültek a politikában. A közhangulat azonban ellenük fordult. A kora újkori nemesség többsége langyos érzelmeket táplált a vallás iránt, és ritkán engedte meg, hogy a teológia a világi érdekei útjába álljon. Arundel grófnál, aki az életét tette kockára vallásos meggyőződéséért, gyakoribbak voltak a fiához hasonló figurák; ő nyugodt lélekkel tért vissza a protestantizmusba, és (a kortársak tanúsága szerint) "inkább tudta volna elképzelni az életét vallás nélkül, mint hogy meghajtsa magát ilyen vagy olyan párt előtt". Ezzel a távolságtartással maradt meg katolikus felesége és annak rokonsága mellett. Megtérése évében emeltetett emlékművet katolikus apjának; a családi büszkeség sokkal többet jelentett számára mindenféle vallási megkülönböztetésnél.57 A harmincéves háború katolikus csapatainak hadvezére, Albrecht von Wallenstein protestánsként nevelkedett, de 1606-ban politikai okokból katolikussá lett. Nagyon szoros viszonyt tartott fenn protestáns sógorával, aki erőteljesen egyengette politikai pályáját, és amikor a politika úgy kívánta, minden további nélkül szövetkezett a protestáns svédekkel.58 A legnagyobb arisztokratacsaládok szétszórtsága miatt általános volt ez a fajta egymás mellett létezés. Sok nemesi családnak még a 16. századi heves vallási összecsapások idején is voltak protestáns és katolikus tagjai. Különösen meglepő volt a türelem KözépEurópában. 1618 előtt például a cseh nemesség megőrizte protestánsokból és katolikusokból álló békés közösségét.59
Howarth: Lord Arundel, 5-8; John Martin Robinson: The Dukes of Norfolk /Norfolk hercegei/ (Oxford, 1982), 68-79. Jean-Christophe Agnew: Worlds Apart: The Market in Anglo-American Thought /Külön világok: A piac az angol-amerikai gondolkodásban/ (Oxford, 1986). 55 Idézi Dewald: Aristocratic Experience, 135. 56 Idézi Elliott: The Count-Duke of Olivares, 187; Ruth Kleinman: Anne of Austria, Queen of France /Ausztriai Anna, Franciaország királynéja/ (Columbus, 1985), 36, 116. 57 Idézi Howarth: Lord Arundel, 220; lásd még 57, 105. 58 Mann: Wallenstein, 73-75. 59 Evans: Rudolph II and His World, 84-115. 53 54
98 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
4 Élet és kultúra
Nem kell meglepődnünk a vallási különbözőség e viszonylag toleráns elviselésén. A nemesek többsége mindig is túlzott fontosságot tulajdonított a családi dicsőségnek, és becsületbeli dolognak tartotta, hogy állhatatos keresztény legyen akár protestáns volt, akár katolikus. De az események tovább erősítették a nemesség lényegében világias, szkeptikus életszemléletét. A 16. századi vallásháború kegyetlensége is az ilyen nézetek elterjedését segítette. A figyelmes nézők a szilárd vallási meggyőződés pusztító hatását láthatták, méghozzá a legmeglepőbb módon azokban a mészárlásokban, melyeket a francia vallásháború idején követtek el mindkét oldalon. Egyesek kétkedésüknek adtak hangot a látottak alapján, s feltették a kérdést, vajon lehet-e oly mértékben igaza bármely vallási dogmának, hogy igazolni tudjon ennyi erőszakot. Ezt kérdezte a magas rangú francia köztisztviselő és vidéki nemesember, Michel de Montaigne is, és esszékötete a 16. század végének egyik legolvasottabb műve lett. Mások ennél is továbbmentek: a francia vallásháború különböző időpontjaiban mind a protestánsok, mind a katolikusok fellázadtak a király ellen, kényszerítve ezzel kortársaikat, hogy elgondolkodjanak, lehet-e valaki egyszerre jó polgár és hithű keresztény. A hitbuzgóság aláásni látszott a polgári engedelmességet. Az 1620-as és 30-as években újabb kihívások érték a vallásos hitet. A francia bíboros-miniszter, Richelieu egy személyben volt kora legnagyobb arisztokrata államférfia, aki Franciaországot végső győzelemre vezette a harmincéves háborúban, és megszerezte számára a vezető szerepet az európai politikában, ugyanakkor ő volt a nyersen amorális politikai számítás mintaképe is. Azt hangoztatta, hogy a francia nemzeti érdekek megkövetelik a protestáns uralkodókkal való szövetségkötést Spanyolország és Ausztria, kora nagy katolikus hatalmaival szemben. Példája problémákat vetett föl a puritán moralisták számára, mert sikereiben mintha a hitelvektől elválasztott politika felsőbbrendűsége nyilvánult volna meg. És Richelieu valóban győzött mind a külföldön folytatott háborúkban, mind az országon belül a vallási párt, azaz a francia politikában vallási alapon állást foglaló főnemesek és hivatalnokok ellen vívott harcokban. A mindenféle pártokhoz tartozó gondolkodó európaiak előtt Spanyolország látszott megtestesíteni az ezzel ellentétes politikát, azt, amelyik a valláshoz való hűségen és a katolikus egységen alapult. Spanyolország 17. században elszenvedett megalázó kudarcai a jelek szerint komoly leckét jelentettek: a politikának, mint Richelieu állította, megvan a maga logikája és a saját erkölcsi elvei. Machiavelli egy évszázaddal korábban megtanította már ezt a leckét, de sok európai számára a 17. század tette nyilvánvalóvá annak igazságát. A kora újkori nemesség más csoportoknál jobban megszívlelte a leckét, mert mindenekelőtt kormányzásra hivatott politikai osztályként határozta meg magát.
6. 6, A felvilágosodás hatása Ezek a 17. században elevenen ható eszmék segítenek, hogy megértsük, miért volt olyan fogékony a nemesség a 18. századi felvilágosodás tanai iránt. Meg kell hagyni, e század radikális kihívást jelentett igen fontos európai hagyományokkal szemben. A felvilágosodás írói bírálták a társadalom helyes berendezkedéséről szóló eszméket, és rámutattak sok meglévő gyakorlat igazságtalanságára. Elítélték az egyházi személyeket, kételkedtek a vallásban, és kigúnyolták az arisztokrácia hiúságát. Legkivált az alsóbb nemesség ingerelte őket szatírára: Voltaire, Goethe és sokan mások jócskán eltúlozva ábrázolták a kisnemesek szegénységét, tudatlanságát és gőgjét. Ilyen karikatúrák láttak napvilágot a század legsikeresebb könyveinek némelyikében, s ezeket utánozták nagy buzgalommal kevésbé komoly szerzők tucatpamfletjeikben és pornográf színezetű regényeikben. A nemességet érő kritika fontos eleme volt a felvilágosodás programjának. 60 Pedig jelek tömkelege utal arra, hogy a 18. század nemessége milyen buzgón tette magáévá a felvilágosodás eszméit. A kor legismertebb írói közül nem egy maga is nemes volt, akárcsak kevésbé ismert utánzóik sokasága. Még ennél is fontosabb, hogy a felvilágosodás könyveit vásárlók lényeges hányadát tette ki a nemesség, és sokan tagjai voltak azoknak a szervezeteknek is, ahol a felvilágosodás eszméit megvitatták. A nemesség Európa-szerte szalonokba, irodalmi társaságokba és szabadkőműves páholyokba gyűlt. A 18. század végi Spanyolországban a főnemesség tíz százaléka fizetett elő a felvilágosodott eszméknek szentelt valamelyik folyóiratra - és ilyenből több is megjelent az országban. Franciaország egy régiójában majdnem felerészben nemesek vásárolták meg Denis Diderot Encyclopediáját - a felvilágosodás korának egyik legjelentősebb művét. A század közepétől Franciaországban kevesebb nemes ment papnak, és mind kevesebb pénzt adtak az egyháznak (jóllehet a nemesasszonyok továbbra is őrizték a hagyományaikat vallásgyakorlásukban). Hasonló volt a helyzet a szomszédos szavojai hercegségben. "A nemesurak mind ritkábban fordulnak elő az egyházban", panaszolja egy 18. század közepi megfigyelő; és ebben a régióban nemcsak a férfiak, hanem a nők is távolodnak A korszak magaskultúrájának jellegzetes darabjai Voltaire Candide-ja, Goethe Az ifjú Werther szenvedései, és Fielding Tom Jones című regénye; még az olyan, látszólag pozitív nemesábrázolások is, mint amit Goethe Götz von Berlichingen című színművében láthatunk, valójában ugyanezt állítják, amikor azt sugallják, hogy az igazi nemesek (mint maga Götz is) teljességgel alkalmatlanok a modern világra. A nemességnek a 18. századi pamfletirodalomban tapasztalható erőteljes bírálatát lásd pl. Robert Darnton: "The High Enlightenment and the Low Life of Literature" repr. Darnton: The Literary Underground of the Old Regime /A régi rendszer irodalmi undergroundja/ (Cambridge, MA, 1982), 1-40. 60
99 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
4 Élet és kultúra
az egyháztól. A nemességnek a vallási hagyományoktól való elszakadása az ilyen személyes döntésekben ugyanúgy éreztette hatását, mint az emelkedett eszmék világában.61 A későbbi esztendőkben, azok után, hogy a francia forradalom felhívta a társadalom vezető rétegeinek figyelmét az ilyen radikális eszmék veszélyeire, egyes nemesek hangot adtak elképedésüknek, amiért elődeik képesek voltak lelkesedni a felvilágosodásért. Némelyek azt sejtették, hogy a nemeseket magával ragadta a léha divat, és hogy érdeklődésük politikai éretlenségre vallott. A francia nemesek azért méltányolták társadalmuk felvilágosodott kritikai szellemét - hangoztatja a 19. század közepén Alexis de Tocqueville -, mivel nem ismerték a körülöttük zajló valóságos politikát.62 Az efféle nézetek azonban alapvetően félrevezetők. Igaz, ami igaz, sok nemes szemében a felvilágosodás csak egy volt a számtalan divat közül. Ők azért jártak a szalonokba vagy az irodalmi társaságokba, mert tanult emberektől elvárták az ilyesmit, és ugyanezen okból vásároltak haladó eszméket valló könyveket is. Mégis, a nemesség egészének a felvilágosodás többet jelentett egyszerű divatnál, mivel sok eszméje megegyezett a kor nézeteivel. A felvilágosodás írói olyan kérdéseket vetettek fel, amelyekkel a nemesek mindennapi életükben találkoztak, és olyan fogalmakat használtak, amelyekben a saját, régtől meglévő kulturális orientációik tükröződtek. Más területeken is megvolt ez az egyezés. Amikor például a felvilágosodás írói az alkotmányos kormányzást magasztalták, és szorgalmazták, hogy a francia politika jobban hasonlítson az angolra, a nemesség többsége lelkesen helyeselt, mert az ilyen nézetek növelték bennük a reményt, hogy több szavuk lesz a politikai életben. A vallás bírálata szintén beleillett sok nemes kereszténységhez fűződő már amúgy is feszült viszonyába. Azokat az udvaroncokat, akik a 17. század végén Moliere komédiáin nevettek (annak ellenére, hogy az írót a katolikus egyház kiközösítette), nem döbbentette volna meg a 18. század végének valláskritikája; sok mindent ismerősnek találtak volna abban, ahogy a 18. századi írók védelmükbe vették az ember örömszerzésre sarkalló vágyát az aszketikus kereszténység félelmeivel szemben. Tágabb értelemben a nemeseket vonzotta az, ahogy a felvilágosodás a hasznos tudás megszerzésére törekedett, hiszen az előző században sikerült művelt uralkodó osztállyá válniuk. Tény, hogy a nemesség élvezettel olvasta a felvilágosodás kritikáját még saját magáról is, ahogy például Voltaire Candide-jában, vagy Goethe művében, Az ifjú Werther szenvedéseiben nyert megfogalmazást. Az ilyen regények nevetség tárgyává tették a pusztán a születésre alapozott társadalmi felsőbbrendűségét hangoztató vidéki nemesek hiúságát és szűklátókörűségét. Nyilván éltek ilyen emberek a 18. század végén is, és éreztették olykor a befolyásukat, de a sikeresebbek már más szemmel, olyan vagyonos elitként látták önmagukat, akik értékeik és érdeklődésük tekintetében együvé tartoznak a társadalom más elitrétegeivel. A nemesség Európaszerte nyilvános beszédekben dicsőítette a vállalkozást és a munkát, és tetteik egyre inkább harmonizáltak retorikájukkal. Viszonylag kevés nemes kezdett el ténylegesen kereskedni, de (mint láttuk) sokan kezelték úgy földbirtokaikat mint vállalkozói számításaik céltárgyait. Távoli piacokra szánt élelmiszereket kezdtek termeszteni, és fokozták földjeik termelékenységét. A politikai tisztséget viselők országos szinten foglalkoztak ezekkel a kérdésekkel. Azon dolgoztak, hogy a maguk régiójában növeljék a mezőgazdasági és ipari termelést, és keresték a lehetőségeket koruk társadalmi problémáinak megoldására. A 18. század közepén a porosz és az osztrák kormány, amelyekben túlsúlyban voltak a nemesek, nagyszabású tanügyi reformokat dolgozott ki, hogy emeljék országaikban a műveltség szintjét. A törekvésnek tudatosan vállalt gazdasági dimenziói is voltak: a műveltség arra kellett, hogy javuljon a nemzet gazdasági teljesítménye. 63 Azok a nemesek, akik akár a köz, akár a maguk hasznára részt vettek ilyen javító szándékú törekvésekben, nagy élvezetet találtak abban, ahogy a felvilágosodás a hagyományos maradiságot ostorozta - beleértve szegényebb és vidékiesebb nemestársaik maradiságának bírálatát. Ez mindennél világosabban jelezte, hogy egy újfajta nemesség létrehozására van szükség, olyanéra, amely sokkal inkább a köz szolgálatán és a gazdasági aktivitáson alapul, mint önhatalmú kiváltságokon. A nemesség Európa-szerte meglepő sikerrel alkalmazkodott a 17. és 18. században lezajló lélektani és kulturális változásokhoz. Sikerük legszembetűnőbb módon az elitkultúrában vált láthatóvá. A nemesek művelték magukat, és sok mindent támogattak abból, amit a környezetük kultúrája teremtett. Nemcsak pártfogolták azt a kulturális életet, amelyben éltek, hanem sokan tevékeny részt is vállaltak benne. Lelkesedésük a 16-17. században Richard Herr: The Eighteenth-Century Revolution in Spain (Princeton, 1958), 198; Robert Darnton: "The Encyclopédie Wars of Prerevolutionary France" American Historical Review, 78, 5 (1973. december), 1331-1352; Gilles de Regnaucourt: De Fénelon a la Révolution: le clergé de laArchevéché de Cambrai /Fénelontól a forradalomig: A cambrai-i érsekség papsága/ (Lille, 1991), 101-102; Michel Vovelle: Piété baroque et déchristianisation en Provence au XVIIIe siecle /Barokk jámborság és a kereszténység elvesztése a 18. századi Provence-ban/ (Párizs, 1973), 133-135; Nicolas: La Savoie, II. 983-988; idézet 988, 22. lábj. 62 Alexis de Tocqueville: The Old Regime and the French Revolution (New York, 1955), 138kk. 63 James Van Horn Melton: Absolutism and the Origins of Compulsory Schooling in Prussia and Austria /Abszolutizmus és az iskolakötelezettség eredete Poroszországban és Ausztriában/ (Cambridge, 1988). 61
100 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
4 Élet és kultúra
mindvégig nőtt, ennélfogva az európai kultúra 1700-ra arisztokratikusabb struktúrát mutatott, mint amilyen 1550-ben volt. Másfajta alkalmazkodások, ha lassabb ütemben is, de végül szintén sikerrel jártak. A nemesek felhagytak a személyes erőszaktétellel, és az önuralom új formáit sajátították el. Közelebb kerültek a családjaikhoz, több szeretetet tanúsítottak házastársuk és gyermekeik iránt. Sokukat mintha kevésbé tartotta volna fogva önnön felsőbbségének tudata. Egyre inkább úgy gondolták, hogy a társadalmi előjogok a tehetségen és a vagyonon alapulnak, nem pedig a származáson. Gyakrabban vegyültek el a köznéppel, méghozzá jó viszonyt ápolva velük. Ezek az alkalmazkodások olyan jelentős változásokat tükröztek, amelyeket a környező világ kényszerített a nemesekre. Azért művelték magukat, mert egyre inkább kénytelenek voltak rá. Az államoknak jól képzett tisztviselőkre volt szükségük, és még a háború is elméleti tanulást igényelt; protestáns reformátorok és katolikus ellenreformátorok egyaránt a keresztény gyakorlat fontos elemének tartották a közoktatást; a piachoz igazodni kívánó gazdaságban egyre nagyobb értékké vált a földbirtokos számára az olvasás, a feljegyzések készítése és a számokban kifejezhető tervek készítése. Az udvarok fejlődése becsessé tette a kultúra bemutatását. A személyes kapcsolatok új formái, mint például a család és a barátok iránt megnyilvánuló egyre melegebb érzések, a társadalom középrétegeiből kiindulva terjedtek el. A nemesek azokat utánozva sajátították el e szokásokat, akiket társadalmilag alattuk állóknak tartottak. De a külső erőkhöz való alkalmazkodás nem adott teljesen kielégítő magyarázatot a nemességnek a korban betöltött kulturális szerepére. Körülbelül 1550-től kezdve a francia forradalomig ez a társadalmi réteg sokkal inkább uralta a kultúrát Európában, mint a középkorban bármikor. Szenvedélyesen (és a költségeket nem kímélve) vetette bele magát a művészetek különböző formáiba, és óriási tisztelettel viseltetett a többnyire alacsony sorból származó művészek iránt. A 17. század derekára az olyan festők, mint a spanyol Velázquez és a flamand Rubens élvezték mind a nemességgel együtt járó külsőségeket, mind a többi nemes részéről tapasztalt szertartásmentes elfogadást. Nemesemberből ritkán lett festőművész, de gyakran tevékenykedtek más művészeti ágakban, például az építészetben, és különösen sokan művelték az irodalmat. A 17. század folyamán a műkedvelő nemes eszménye vált uralkodóvá az irodalom egyes területein, és az udvari ember közvetlen, határozott stílusa lett az irányadó. A francia forradalmat megelőző két évszázadban a nemesség kijelölte az európai magaskultúra fő vonalait, és az általuk felkarolt művészet és irodalom még a 20. században is központi helyet foglalt el az európai kánonban. A nemesi rend részvétele a kultúrában önmagában is jelentős tény, és sejtet valamit a nemesség lélektanáról ezekben az években. A pszichológia szemmel láthatóan túllépett a nagyszerűségre törekvésen és a múlt megtartásának igyekezetén - egyszóval az olyan indítékokon, amelyek mindeddig meghatározni látszottak az arisztokrácia gondolkodását. A kora újkori nemesekben is nyilván megvoltak ezek az ösztönzések, de voltak másmilyenek is. Mindenekelőtt az érzelmi élet sokfélesége bűvölte el őket. Végtelenül érdekesnek találták, ahogy az irodalom és a művészetek feltárják az érzelmeket. Egyszóval az, amit a nemesség a magaskultúra ilyen műalkotásaiba befektetett, fontos társadalmi szükségleteket szolgált. És mindez azért érdekelte, mert ő is új módokon próbált élni.
101 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
6. fejezet - Befejezés Útban egy új társadalom felé: a francia forradalom és utána 1789-ben Európa legnagyobb és legtekintélyesebb állama váratlan megrázkódtatást élt át. Az évszázados háborúskodás következtében súlyosan eladósodott francia király olyan pénzügyi válságba került, amely már kormánya működését veszélyeztette. A válság nyilvánvalóvá tette, hogy kormányátalakítást kell végrehajtania, és új terheket kell rónia alattvalóira, ám ilyen döntéseket nem hozhatott a saját szakállára. Ezzel ugyanis aláásta volna azt, amire a legnagyobb szüksége volt: a közbizalom helyreállítását és a bankárok hajlandóságát, hogy több pénzt kölcsönözzenek kormányának. Ezért 1789. május 4-én a király rendelkezése nyomán a francia népesség 1248 képviselője kezdte meg tanácskozását Versailles-ban. Jelentős, szinte mindenki egyetértésével meghozott alkotmánymódosítások kellettek volna ahhoz, hogy megoldódjanak a kormány gondjai, de csak kevesen remélték, hogy a rendi országgyűlés át fogja alakítani a francia kormányt vagy társadalmat. Tudjuk, hogy nagyon gyorsan alapvető változásokat idézett elő mind a kormányban, mind a társadalomban. 1789 után a francia férfiak és nők egy teljes nemzedéken át forradalomban éltek. A monarchikus államot és a katolikus egyházat előbb átszervezték, majd eltörölték; 1793-94-ben törvény elé állították, majd kivégezték a királyt és a királynét. A nemesség hasonló sorsra jutott. Szinte az első pillanatban eltörölték a nemesi státussal együtt járó kiváltságokat, és hamarosan megszűnt maga a státus is; sok nemes önkéntes száműzetésbe ment, másokat, akiknek a forradalom iránti hűségéről nem voltak meggyőződve, a francia kormány tartóztatott le. A tulajdon bizonyos formáit, amelyekből korábban a francia nemesség húzott hasznot, eltörölték, a gyanúba keveredettek és száműzöttek földjeit pedig a kormány elkobozta. A forradalom hatása sem korlátozódott egyedül Franciaországra. 1792-től kezdve a forradalmi Franciaország hadban állt egész Európával. Katonai sikerei a kontinens nagy részére elvitték a forradalom intézményeit és társadalmi vívmányait. 1799-re Németalföld, a Rajna-vidék és Itália nagy része is francia befolyás alatt volt; 1808-ban Spanyolországban bábállam alakult. A franciák megérkezése előtt a spanyol kormány már erőfeszítéseket tett egy földreform végrehajtására azzal a szándékkal, hogy feldarabolja az arisztokrácia és az egyház tulajdonában lévő hatalmas földbirtokokat - kinyilvánítva ezzel, hogy még a Franciaországnak ellenálló nemzetekre is hatott a francia példa. A német államoknak szintén új utakon-módokon kellett megszerveződniük, amikor szembetalálták magukat a franciák elleni hatékony szervezkedés igényével, sőt egyes esetekben már közvetlen francia nyomás alatt éltek. Az 1805 utáni évtizedben a német fejedelmek lefektettek egy sor írott alapszabályt, első alkalommal iktatva törvénybe a polgárok jogait, s csökkentve a közöttük meglévő egyenlőtlenségeket. Ezeknek az alkotmányoknak a többsége jelentősen enyhített a parasztságra nehezedő terheken azáltal, hogy növelte a mobilitási esélyeiket és csökkentette a hűbéri kötelezettségeiket. A két legnagyobb és legbefolyásosabb német állam, Poroszország és Bajorország egyazon évben szüntette meg a jobbágyság intézményét.1 A porosz kancellár leírta, milyen volt a légkör, amelyben kormánya ezeket az engedményeket tette: sok földtulajdonos "azt mondja, jobb önként föladni, mint az erőszaknak engedve feláldozni mindenth elkerülhetetlenül félelmet keltő következményei lesznek annak, ha az átlagemberh a saját kezébe veszi az ügyek intézését."2 A francia forradalom tehát új szakaszt nyitott a nemesség történetében - nemcsak Franciaországban, de egész Európában. A nemesség története (és sikerei) folytatódtak 1789 után is, de egészen más viszonyok között. A nemeseknek kevesebb előnyük volt a más társadalmi csoportokkal való érintkezésükben, és a körülöttük lévő világ gyors ütemben változott. Ebben a tanulási folyamatban fontos kérdéseket fogalmaz meg a forradalom: a legegyszerűbb a forradalom közvetlen hatása a nemességre. Mennyire voltak komolyak azok a gazdasági és egyéni veszteségek, melyeket a nemesség elszenvedett? Mi maradt meg nekik 1815-ben, amikor visszatért a királyság Franciaországba és más európai országokba? A nemességre zúduló forradalmi düh mértékére és forrására már bonyolultabb kérdések irányulnak. Miért váltott ki a rend ilyen ellenszenvet a kortársakból? E forradalmi düh vajon a 18. század társadalmában meglévő mély érzelmeket tükrözi-e vissza, vagy az előre nem látott forradalmi események eredményezték? A forradalom értelmezése fontos utalásokat tartalmaz annak megértéséhez, hogy milyen volt a 18. századi nemesség viszonya az őt körülvevő társadalomhoz. Az, hogy a nemességnek a francia társadalmon belül problematikussá vált a helye, épp a rendi országgyűlés összehívásával vált nyilvánvalóvá. Jóval azelőtt, hogy kirobbant volna a Franciaország politikai jövőjét érintő súlyos konfliktus, sokak figyelmére számot tartó írók szólítottak fel a nemesség elpusztítására. Talán a legvérmesebben épp a kiváltságosok egyike, Sieyes abbé, aki pap lévén, az első rend tagja, ugyanakkor a 1 2
James Sheehan: German History, 1770-1866 /Német történelem, 1770-1866/ (Oxford, 1989), 265-267. Jerome Blum: The End of the Old Order in Rural Europe (Princeton, 1978), 356, idézet: 361.
102 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Befejezés
harmadik rendet védelmező remek politikai röpiratok írója is volt. Mi a harmadik rend? című híres pamfletje valójában egy kis könyv, amelyből képet alkothatunk a forradalomhoz vezető hónapok politikai vitáinak magas színvonaláról és a szóban forgó témák komolyságáról. Formája ellenére Sieyes üzenete nyers erőszakot sugallt. Szerinte a francia nemesek paraziták, akik semmit sem nyújtanak a társadalomnak, ezzel szemben gazdagságából és tisztességéből tekintélyes részt foglalnak le maguknak. Elpusztításuk nemhogy meggyengítené, inkább megerősíti Franciaországot. Az igazi nemzet a harmadik rend; ők termelik a javakat, és egyedül ők használják ki képességeiket. A Mi a harmadik rend? egy élesen megfogalmazott javaslattal végződik. A nemességnek választania kell: vagy engedi magát beolvasztani a harmadik rendbe, vagy erőszakos pusztulásnak néz elébe; a nemesi rend felszámolásra ítélt betegség. "A nemesség egyáltalán nem része társadalmunknak; lehet, hogy teher a nemzet számára, de része nem lehet" - érvelt Sieyes. Érvelése megfordította a nemesség egyik kedvenc állítását, miszerint ők a többi franciától eltérő fajta, a német hódítók leszármazottai. "A nemesek - írta Sieyes - idegenek közöttünk."3 A Mi a harmadik rend? azzal, hogy elvetette az érvényben lévő társadalmi berendezkedést, megrendíthette a kortársakat. A könyv ugyanis háborúra szólított fel a magántulajdon ellen, és egy nagy társadalmi csoportnak a nemzetből való kizárására tett indítványt; valójában kinyilatkoztatta, hogy a nemesek sohasem is tartoztak a nemzethez, és azon belül nem rendelkeznek jogokkal. A kijelentés annál élesebben hangzott, mivel tudományos igényű formában jelent meg, olyan ember tollából, akit igazán nem lehetett szélsőséges forradalmárnak titulálni. Egy évtizeddel később Sieyes aktív támogatója lesz Bonaparte Napóleon törekvésének, hogy helyreállítsa Franciaországban a tekintélyelvű kormányzást és az arisztokrata vezetési stílust; és még a forradalom első évei alatt is mérsékelt irányt képviselőnek látszott. Ha olyan emberek, mint Sieyes, dühödt haraggal tudtak kikelni a nemesség ellen, 1789-ben valóban elmélyülhetett már az ellenségesség. Erről tanúskodik a könyv és szerzőjének sikere: a mű 1789-ben több kiadást is megért, és Sieyes lett a három egyházi ember közül az egyik, akit beválasztottak a rendi országgyűlésben a harmadik rendet képviselők közé. Eszméi kétségtelenül sokféle embert vonzottak 1789 elején.4 A művelt közvélemény lelkes helyeslése mellett a rendi országgyűlés összehívása után szinte azonnal megvalósította Sieyes látomását. A rendek összehívásával a király elfogadta a francia társadalom három osztályba sorolását úgy, ahogy azt közel nyolc évszázadon keresztül értették. Az elsőbe tartoztak a papok, a másodikba a nemesek, a harmadikba pedig a közemberek, a polgárok. A középosztályi véleménynek engedve a király kétszer annyi képviselő megválasztását engedélyezte a harmadik rendnek, mint a másik kettőnek, de kikötötte, hogy mindegyik a többiektől függetlenül tanácskozzék, és a szavazás rendenként történjen: egy-egy szavazata legyen a papságnak, a nemességnek és a harmadik rendnek, így biztosítva, hogy határokat ne lehessen átlépni a kiváltságos rendek legalább egyikének a beleegyezése nélkül. De még ezeknek a rendelkezéseknek a bejelentése is felháborodást keltett a középosztály soraiban, és a harmadik rend tagjai egyszerűen nem fogadták el a király alkotmányos utasításait. A társadalmi rang szerint megosztott rendi országgyűlés helyett ragaszkodtak az egyenlő képviselőkből álló egységes gyűléshez. Ez valami egészen új dolog: alkotmányozó nemzetgyűlés lett volna, amely magából a szervezetből adódóan a politikai jogok és a társadalmi szervezet egalitárius felfogását testesítette volna meg. A királlyal folytatott feszült mérkőzésben ők győztek. A kiváltságos rendek tagjai - akár akarták, akár nem - kénytelenek voltak ilyen feltételek mellett csatlakozni a nemzetgyűléshez. A képviselők ténylegesen Sieyes programját valósították meg, amikor egy egyenlőségre törekvő nemzetbe olvasztották be a kiváltságosokat. A nemesség megszűnt a francia alkotmány alapvető elemévé válni; a helyébe az egyenlő polgári státus lépett. A kiváltságok eltörlése három hónap alatt továbbhaladt a maga útján. 1789. augusztus 4-ének drámai éjszakáján a nemzetgyűlés megszüntette a nemességet jelző külső jegyeket, valamint egy sor olyan kiváltságot és pozíciót, amelyeket régtől fogva a nemességhez kapcsoltak. Megszűnt a földesúri hatalom, s ez véget vetett a nemesség vidéki vezető szerepének; ugyanez volt a helyzet a hasznot hozó hivatalokkal, ami a politikai hatalom fő hordozóját jelentette, és erre a sorsra jutottak a jövedelmező katonai hivatalok is. Ha a három különböző rend egyetlen nemzetgyűlésbe való integrálása jelezte a nemességnek mint alkotmányozó eszménynek a végét, akkor augusztus 4-ének éjszakája véget vetett a nemesség köznapi kiváltságainak. A küldöttek eltörölték azoknak az apró rendelkezéseknek és elvárásoknak az ezreit, amelyek kitöltötték a 18. századi nemesség hétköznapjait. Augusztus 4-e után a nemesség megszűnt látható realitás lenni - legalábbis a hivatalos törvényhozó hatalom értelmében. 1790 júniusában a nemzetgyűlés megtette az utolsó lépést, és eltörölte magát a nemesi státust. A polgári létről és társadalomról vallott eszmék e forradalma mellé 1789 nyara odaállította a gyakorlati forradalmat - cselekvésben fejezve ki ellenszenvét a megkülönböztetések iránt, melyeket a rendek képviselői törvényben és elméletben fektettek le. Néhány falusi körzetben lázadások törtek ki, és a sokaság megtámadta az 3 4
Keith Michael Baker: The Old Regime and the French Revolution /Az ancien régime és a francia forradalom/ (Chicago, 1989), 156-157. R. R. Palmer: The Age of the Democratic Revolution, 2 kötet (Princeton, 1959), I, 491.
103 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Befejezés
arisztokratabirtokokat, okmányokat égettek, s néhol házakat gyújtottak fel. A legfontosabb események azonban Párizsban történtek, ahol a tömeg megostromolta és végül el is foglalta a Bastille-t, a város keleti végében emelkedő hatalmas királyi erődöt. Győzelmüket követően megöltek két neves arisztokratát, az erőd katonai parancsnokát és a város helytartóját, holttestüket megcsonkították; a csőcselék a két ember lándzsahegyre tűzött fejével vonult végig az utcákon. Ez az esemény megrázta a korabeli Európát, amely a civilizáció, a haladás és a rend korának tartotta a sajátját. Csökkent az erőszakos bűnözés gyakorisága, és sokkal ritkábban törtek ki lázadások, mint a korábbi századokban. Senki sem számított rá, hogy a kontinens egyik legcivilizáltabb városában köztiszteletben álló személyeket barbár módon megcsonkítanak. Hirtelen, mintegy a semmiből, hatalmas és váratlan politikai erő lépett elő. 1789 nyara tehát mind elméletben, mind gyakorlatban a nemességgel szembeni ellenszenv kirobbanását hozta. A király politikai reformokat akart, amelyek révén kormánya megadóztathatta és hatékonyabb működésre kényszeríthette volna a társadalom elitjét. A francia középosztályok képviselői úgy érkeztek meg Versailles-ba, hogy alapvetően másképp látták feladataikat. Az első pillanattól fogva meg akarták szüntetni a nemesség francia alkotmányon belüli kiváltságos helyzetét. Az 1789 nyarán kibontakozott népi erőszak megerősítette a gyökeresen más társadalmi berendezkedésnek ezt a látomását. Alapvető változásnak kellett lennie olyan vonatkozásban, hogy hol legyen a társadalmon belüli előjogok és megkülönböztetések helye, ideértve magának a nemességnek a létezését is. A középosztály képviselői ilyen kérdéseket vetettek fel még mielőtt megérkeztek volna az általános nemzetgyűlésbe. Honnan származott ez a radikalizmus? Valószínűleg nem alulról, a francia társadalom zömét kitevő parasztok és kézművesek tömegeitől. Néhány parasztfelkelés jegyezte a forradalom első szakaszát, és megesett, hogy felgyújtottak nemesi házakat, de ezek az incidensek sokkal ritkábbak voltak, mint ahogy a történészek korábban gondolták. A parasztok forradalom alatti tevékenysége inkább a forradalmárok ellen irányult, mint a nemesek ellen, minthogy a falvak lakói vissza akarták állítani a katolikus egyházat, és ellenálltak a forradalmi adórendszernek.5 Talán a középosztálybeli reformerek társadalmi tapasztalatai többnek számítottak 1789-ben. Az ancien régime társadalmában mindennap érzékelhető volt a nyers visszautasítás és a kirekesztés mind a magán-, mind a közéletben. Egyes 18. század végi rendelkezések bizonyos foglalkozásokból kizárták a nem nemeseket, míg másokhoz megnehezítették az útjukat. Becsvágyó kívülállóknak nemigen okozott nehézséget, hogy javukra fordítsák a 18. század társadalmában kínálkozó lehetőségeket, de sokan nem tudták megragadni az alkalmat. Goethe nyilvánvalón sok nemzedéktársa nevében beszél, amikor leírja hőse, Werther megjelenését egy vidéki nemesi összejövetelen. A nem nemesi származású Werther nagyon is tudatában van saját értékének, de ezzel együtt elviselhetetlenül megalázónak érzi, hogy a nemesek nem hajlandók egyenrangúként kezelni őt. 6 A középosztály haragjának hangsúlyozása elfedi előlünk a nemesség ellen intézett támadás mélyén rejlő érvelést - akárcsak azt a tényt, hogy sok nemes osztotta a harmadik rend politikai filozófiáját. Maga Sieyes (láttuk) az első rendhez tartozott; és azok közül, akik augusztus 4-ének éjszakáján élére álltak a nemesi kiváltságok megszüntetésének, sokan a főnemesség soraiból kerültek ki. Ezek az emberek európai felvilágosodott reformerekként át akarták rendezni a nemesség helyét a francia társadalomban. Németországban, Spanyolországban, Ausztriában és Észak-Itáliában nemesi csoportok is részt vállaltak azokból a törekvésekből, hogy a társadalmi megkülönböztetések élének tompítása által tökéletesítsék társadalmaikat. A forradalmat megelőző évtizedben II. József Habsburg császár (Marie Antoinette fivére) drámai reformokat vezetett be Itáliában és Közép-Európában. Birodalma nagy részén eltörölte a jobbágyságot, mérsékelte a nemesség szavát a politikában, és eltörölte pénzügyi kiváltságaikat. Ugyanekkora jelentőséggel bírt, hogy szorgalmazta nemesek és nem nemesek társadalmi keveredését; e célból minden társadalmi osztály előtt megnyitotta a császári parkot, és közembereket is meghívott a báltermébe. "Az iparnak, a kereskedelemnek semmi sem kell úgy, mint a szabadság, és semmi sem ártalmasabb, mint a kiváltságok és a monopóliumok" - hangoztatta. Az 1780-as években úgy látszott, valamennyi társadalmi osztály gondolkodó tagjai egyetértenek abban, hogy véget kell vetni a nemesi privilégiumoknak, és a nemeseknek a szélesebb társadalom teljes jogú tagjaivá kell válniuk. 7 A harag, úgy tűnik, 1789-ben kevesebbet nyomott a latban, mint a filozófia - habár harag is volt jócskán. A felvilágosult nemesség és polgárság egyöntetű véleménye szerint a privilégium a társadalmi fejlődés útjában A forradalom alatti erőszakos paraszti megmozdulások kritikai áttekintésére lásd Hilton Root: "The Case Against George Lefebvreas Peasant Revolution" The History Workshop, 28 (1989. ősz), 88-102; a parasztok ellenforradalmi megmozdulásairól lásd Donald Sutherland: France, 1789-1815: Revolution and Counterrevolution /Franciaország, 1789-1815: forradalom és ellenforradalom/ (London, 1985). 6 Kifejtését lásd az 1. fejezetben. 7 Nicholas Till: Mozart and the Enlightenment: Truth, Virtue and Beauty in Mozartas Operas (London, 1992), 85-96; idézet 88; Calixte Hudemann-Simon: La Noblesse luxembourgeoise au XVIIIe siecle (Párizs-Luxemburg, 1985), 239kk. Azt a véleményt, miszerint maguk a nemesek akartak ilyesféle integrációt egy liberális politikai renden belül, lásd Guy Chaussinand Nogaret: La Noblesse au XVIIIe siecle: de la féodalité aux Lumieres /A nemesség a 18. században: a feudalizmustól a felvilágosodásig/ (Párizs, 1976); e gondolatmenet kritikai áttekintését lásd Michel Vovelle: "LaElite ou le mensonge des mots" Annales ESC, 29, 1 (1974), 49-72. 5
104 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Befejezés
állt. Hittek benne, hogy a francia nemeseknek egy szélesebb körű, inkább a vagyonon, az ízlésen és képességeken, mint a születéshez kötött irracionális előjogokon alapuló társadalmi elit magjává kell válniuk. Láttuk, hogy Európa-szerte valóban közeledtek ehhez a társadalmi eszményhez. A Sieyes-hez hasonló íróktól azt hallották, hogy csak ilyen módon őrizhetik meg vezető szerepüket - és sok nemes ezzel egyetértve konstruktív szerepet játszott egy új, szabadelvű rendszer kibontakoztatásában. A következő évek forradalmi eseményeinek alakulása igen komoly kétségeket vetett fel azzal kapcsolatban, hogy a nemeseknek van-e lehetőségük a társadalomba való beilleszkedésre. Azok a nemesek, akik eljártak az általános nemzetgyűlésbe, viselkedésükkel kezdettől fogva egyre inkább elidegenedtek más társadalmi csoportoktól. Nyelvük, öltözködésük, még társasági szokásaik is a harmadik rendtől való távolságukat hirdette. Még azután is, hogy csatlakoztak a nemzetgyűléshez, megtartották jellegzetes szavazási rendszerüket, és a saját érdekeik megvédését célzó politikai klubba tömörültek.8 Már 1789-ben néhány széles körben ismert nemes elhagyta Franciaországot, Belgiumban vagy a Rajna-vidéken telepedett le, és nyilvánosan elítélte a forradalmat. A következő három esztendőben ezrek követték őket. Eljártak a nagyhatalmaknál, hogy indítsanak háborút Franciaország ellen; amikor 1792-ben kitört a háború, sokan az ellenséges hadseregekhez csatlakoztak. A forradalmárok látva, hogy a nemesség kész országa elárulására, erőszakosabb stílusra váltottak. 1793-ra számos forradalmár politikus azt hangoztatta, hogy a nemesség súlyos romlottságát semmiféle erkölcsös cselekedettel nem lehet ellensúlyozni. "Illúzióh azt hinni, hogy az egyenlőség át tudja hatni annak a lelkét, aki a bölcsőtől kezdve azt tanulta, hogy embertársaival igavonó baromként bánjon" - vonta le a tanulságot egy jakobinus vezér. Még az intenzív politikai átnevelés - amelyre az ilyen állítások következtetni engednek - sem tudta egy demokratikus társadalom elfogadható tagjaivá tenni a nemeseket. Ellenségek voltak, akikkel nem lehetett megegyezni.9 Ezzel vette kezdetét a háború eldurvulása, amikor már olyan nemeseket is megtámadtak, akik békésen megmaradtak az otthonaikban és támogatták a forradalmat. Minden címet eltöröltek; az "arisztokrata" szó politikai ítélet hordozójává vált, amely a forradalommal való szembenállást és a felforgatás rémét jelezte; gyökerestől kiirtották a régi társadalom jelképeit, és azokat, akik ragaszkodtak hozzájuk, letartóztatták és bíróság elé állították, ha mégoly ártalmatlannak látszottak is. Egy északfrancia faluban 1794-ben azért tartóztattak le egy elszegényedett uradalmi erdőkerülőt, mert ragaszkodott ezüstgombos kabátja viseléséhez - és ki is végezték mint a forradalom arisztokrata ellenségét.10 Egész Franciaországban előfordultak hasonló esetek. Ártalmatlan özvegyek, tiszteletre méltó köztisztviselők, királyhű vidéki nemesurak - mind gyanúsak lettek a régi rendhez való jelképes vagy valódi kötődésük miatt. A dél-franciaországi Toulouse-ban az ancien régime nagy törvényszéke, a parlament tagjainak közel felét tartóztatták le és végezték ki mint arisztokratát, annak ellenére, hogy 1789 előtt sokan hangoztattak liberális véleményeket.11 Ezzel párhuzamosan harcot indítottak a forradalom deklarált ellenségei, az emigránsok ellen is. Egészen 1792 végéig a nemesek mindkét irányban szabadon átléphették Franciaország határait, és magukkal vihették a száműzetésbeli élethez szükséges anyagiakat is. A háború azonban véget vetett ennek a szabadságnak, és a számkivetetteket a nemzet ellenségeinek kiáltotta ki. A kormány elvette és árverésre bocsátotta javaikat. A gyanú a rokonokra is átterjedt, és kezdetét vette az ő letartóztatásuk is. Hogy az emigrációt megnehezítsék, szorosabb ellenőrzés alá vonták a Franciaországon kívüli utazásokat. Egy új útlevél- és személyazonosságellenőrző rendszer még az országon belüli utazgatást is nehézkessé tette - a helybeli ellenségek számára pedig megkönnyítette, hogy még a legtisztességesebb gondolkodású nemesek életét is veszélybe sodorják. A forradalom nemességellenes támadásai részben igazságtalan voltuk miatt voltak félelmetesek, és még a forradalmi hatóságok által megállapított feltételek szerint is sok ártatlan embernek okoztak bántódást. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a forradalmi erőszaknak voltak határai. A nemességnek mindössze körülbelül hét százaléka emigrált, és tette ki javait az elkobzás veszélyének - igaz, hogy ezen belül nagyobb százalékot jelentett a legtekintélyesebb családok aránya. Még kevesebben kerültek a forradalmi ítélőszék elé; az egész országban nagyjából a rend egy százalékát, mintegy 1200 embert végeztek ki a forradalom idején. Ez azt jelenti, hogy egész régiók voltak, ahol nem élték át a forradalom megpróbáltatásait és pusztításait. Franche-Comté hatalmas, gazdag vidékén huszonhat nemest végeztek ki a forradalmi igazságtalanság elrettentő példájaként, de csak kismértékben mértek csapást a rend egészére. Való igaz, a nemesség aránytalan számban szenvedte meg a forradalmi igazságszolgáltatás hatásait - a rendszer jellegzetes áldozatai valójában a parasztok voltak, míg a nemesek nagy többségének sikerült elmenekülni a közvetlen forradalmi erőszak elől. Még olyan családok is Timothy Tackett: "Nobles and the Third Estate in the Revolutionary Dynamic of the National Assembly, 1789-1790" American Historical Review, 94, 2 (1989. április), 271-301. 9 Patrice Higonnet: Class, Ideology, and the Rights of Nobles During the French Revolution (Oxford, 1981), 59, idézetek 150. 10 Liana Vardi: The Land and the Loom: Peasants and Profit in Northern France, 1680-1800 /A föld és a szerszám: Parasztság és nyereség Észak-Franciaországban, 1680-1800/ (Durham, 1993), 35. 11 Philippe Wolff (szerk.): Histoire de Toulouse /Toulouse története/ (Toulouse, 1974), 417. 8
105 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Befejezés
meglepő ügyességgel védelmezték tulajdonaikat, akiktől elkobozták azokat. A javakat átadhatták rokonoknak vagy megbízható névleges tulajdonosoknak, és voltak olyan nemesek is, akik előrelátó módon használták fel az örökösödési törvényeket arra, hogy a politikailag fenyegetett émigrékről leválasszák a birtokukat. Egyes családok veszítettek, de a többség bizonyosan nem - és jelentős kompenzációra került sor 1825-ben, amikor egy új királypárti kormány, élén XVI. Lajos fivérével, pénzt különített el arra a célra, hogy kárpótolja őket elszenvedett veszteségeikért.12 A legtöbb francia vidéki nemesnek más szempontokból is sokkal elviselhetőbb tapasztalatai voltak a forradalomról, mint a párizsiaknak. Sok vidéki nemes egészen 1791 végéig beszedte az uradalmi illetékeket (amelyeket elvileg 1789. augusztus 4-én eltöröltek). Még gyakoribb volt, hogy a nemesek továbbra is élvezték azt a hódolatteljes tiszteletet, amelyre már régóta igényt tartottak. Állítólagos felsőbbrendűségük sok külsőségét eltörölték ugyan, de megtartották helyi vezetői pozíciójukat, és minden további nélkül beültek azokba a hivatalokba, amelyeket a forradalmi törvényhozás kreált. A kezdeti korszak forradalmárai részint a monarchikus zsarnoksággal szembeni gyanakvásuk, részint a földbirtokosi jogokba vetett hitük következtében felnagyították a helybéli előkelőségek szerepét. Sok nemes tekintélyes földbirtokosként és magas méltóság élvezőjeként a helyi politikai vezetés új pozíciójában találta magát, ami talán csak annyiban számított újnak, hogy a korábbi rendszerben kevés ilyen tisztség létezett. A helyi előkelőségek előtérbe kerülése maradandó öröksége lett a forradalomnak az 1789 utáni alkotmányváltoztatások ellenére is. Voltak más kártalanítások is. 1790-ben a forradalmi kormány az állam pénzügyi problémáinak megoldására törekedve kezdte eladogatni a katolikus egyházhoz tartozó földeket. A nemesek, akárcsak más jómódú franciák, felismerték, hogy az egyházi földekkel jó vásárt csinálhatnak, és sokan vásároltak belőlük. A forradalom a kiadások mellett hasznot is hajtott. 1794 nyarát követően gyors ütemben csökkent a forradalmi erőszak fenyegetése. Ekkorra már minden francia, bármelyik osztály tagja volt is, nyomasztónak érezte a forradalmi igazságszolgáltatást. Júliusban letartóztatták, bíróság elé állították és kivégezték (24 óra leforgása alatt) a forradalom legradikálisabb vezéreit is. Az előző két esztendő erőszakhullámának visszahatása megtette a magáét csakúgy, mint az új társadalom jövőjébe vetett bizalom. A francia hadsereg és kormányzat rácáfolt az arisztokrata Európa várakozására, és bebizonyította, hogy a kormányzás új formája erélyesebb és hatékonyabb lehet, mint a régi volt. A forradalmárok sikerei nyomán a nemeseket kevésbé imponálóknak, kevésbé nélkülözhetetleneknek - és a társadalomra kevésbé veszélyeseknek látták. Immár lehetségesnek tűnt a kompromisszum, mert az új társadalom láthatóan erős alapokon állt. Az émigrék lassan kezdtek visszaszállingózni Franciaországba, 1795 után kis számban, majd miután Napóleon 1799-ben megszerezte a hatalmat - és egy hálás nemeshölgy szavai szerint, aki hasznára fordította az új rendszert, "újra megnyitotta Franciaország kapuit a nemesség előtt" -, nagyobb számban.13 Nem szabad bagatellizálnunk az émigrék és a többi nemes veszteségeit. A nemeseknek tudomásul kellett venniük, hogy a tulajdon bizonyos formái egyszerűen eltűntek. Sok családnak volt hivatali pozíciója a régi rendszerben, amelyet a forradalom minden kárpótlás nélkül megszüntetett. A legtöbb nemesi családnak volt valami hűbéri járandósága (amit szintén eltöröltek), és némelyek számára a családi jövedelem jelentős hányadát épp ez tette ki. A forradalmi törvénykezés alatt a tulajdon eltűnt, és megszűntek az egyéb gazdasági előnyök is. A kormánytól nem várhattak többé járadékot, sem a segítség egyéb formáit, amelyeket az ancien régime főnemesei élveztek; és a földbirtokos nem láthatta hasznát azoknak az előnyöknek sem, amelyeket a feudális törvény a régi rendszer főrendjeinek kínált. Más tulajdonok megmaradtak, de el kellett szenvedniük a forradalmi gazdaság elkerülhetetlen megrázkódtatásait. A vissza-visszatérő hiperinflációs időszakokban értéküket vesztették a kötvények és a nemesek kezében lévő egyéb adóslevelek. A folyamat természetesen kétirányú volt: a nemesek azt is megtapasztalták, hogy a pénz elértéktelenedésével adósságaik elolvadtak. A mérleget azonban negatív irányba billentette az, hogy különösen a 18. század végére sok nemes jövedelemforrása jórészt a pénzkölcsönzés lett. A forradalom magasabb adókat vetett ki minden nagybirtokosra, mint amekkorával a nemesek az ancien régime-ben valaha is találkoztak. Azok az ingatlanok pedig, amelyeket akár csak egy rövid időre is, de elkoboztak, súlyosan károsodtak. A bútorok megrongálódtak vagy elvesztek, az épületek tönkrementek, a földek parlagon maradtak. A közel egy évtizedes elhanyagoltság óriási károkat okozott mind a falusi, mind a városi tulajdonokban. Ezek a veszteségek valóságosak voltak, és hosszú távon hatottak az arisztokrácia pénzügyeire. Sok nemesi család soha többé nem nyerte vissza azt a gazdasági tekintélyt, amelyet a 18. században élvezett, és amely részben a nem nemesekkel folytatott versenyben az adózás, az öröklés és a kormányhivatalokban meglévő kapcsolati előnyökből származott. De a nemesség forradalmi tapasztalatában a legfontosabb momentumnak a megmaradás bizonyult. A nemesség túlnyomó többsége elkerülte mind a száműzetést, mind a letartóztatást. Az a Higonnet: Class, Ideology, and the Rights of Nobles, 58; Claude Brelot: La Noblesse en Franche Comté de 1789 a 1815 (Párizs, 1972), 119; Sutherland: France, 1789-1815, 386-387. 13 Idézi Robert Forster: The House of Saulx-Tavanes: Versailles and Burgundy, 1700-1830 (Baltimore, 1971), 179. 12
106 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Befejezés
kisebbség, amely elszenvedte e csapásokat, gyakran leleményes jogi manőverek révén sikerrel tartotta meg javait, és végül kárpótlást is kapott mindazért, amit ténylegesen elveszített. A nemesek 1815 után többé nem nézhettek magukra úgy, mint a francia vagy az európai társadalom elvitathatatlan vezetőire. De elég gazdagok és erősek maradtak ahhoz, hogy tekintélyes szerepet játsszanak a 19. század kulturális, politikai és gazdasági életében. A francia forradalom tehát nagyrészt betetőzte a változásnak azokat a hosszú távú folyamatait, amelyeket ez a könyv megpróbált felvázolni. Nem pusztította el a nemességet, de aláásta azokat az utolsó lényeges különbségeket, amelyek elválasztották társadalmuk egyéb gazdag és hatalommal rendelkező tagjaitól. Az európai társadalom szélesebb értelemben vett uralkodó osztályán belül több közül az egyik alkotóelemmé alakította át a nemességet. Ebben a minőségében be kellett tartania egy új - számos régi keletű gazdasági és lélektani támaszt nélkülöző - társadalmi rend szabályait. Ezek valóságosan új körülmények voltak, különösen mivel a félelemnek egy olyan elemét tartalmazták, amelyet a nemesek 1789 előtt sohasem éltek át. A forradalommal való találkozásuk minden földbirtokos férfit és nőt meggyőzött arról, hogy a népi mozgalmak újból fenyegethetik jólétüket. Ezek a félelmek egész Európán végigsöpörtek, és még a forradalomtól nem érintett országokban is maradandónak bizonyultak. Az 1880-as évektől kezdve például egy sor angol főnemes eladta londoni ingatlanait attól félve, hogy a fokozódó politikai nyomás következtében elveszítik értéküket. 14 Ez a könyv amellett tanúskodik, hogy az efféle aggodalmak nem voltak annyira újak, ahogy a kortársak látták, hiszen a nemesség sohasem volt olyan szilárd és stabil, amilyennek a konzervatívok utóbb elképzelték. A nemesség bizonyos értelemben mindig is mesterséges képződmény volt az európai társadalomban, ősi származásáról és a köz szolgálatáról szóló állítása pedig nyilvánvalóan hamis. A kortársak saját szemükkel láthatták új családok felemelkedését és régiek eltűnését; tudták, hogy a legtöbb család nem középkori hódítóktól származik. E bizonytalan sejtelemhez hozzájárultak még a kora újkor további kihívásai. A szellem olyan képviselői, mint Erasmus, megkérdőjelezték a nemeseknek azt az állítását, mely szerint hadakozással szolgálták volna a társadalmat. A hivatalnoknemesség kialakulásával megteremtődött az alternatív modell, amely a megszerzett tudásra és a kormányzati kötelességek békés gyakorlására - azaz bizonyos mértékig inkább személyes teljesítményre, mint családi örökségre - támaszkodott. Feszültebbé vált a gazdag és szegény nemesek közötti viszony, és minthogy a renden belül meggyengült a kölcsönös egymásra utaltság, a szegényebb nemesek lassanként teljesen kihullottak a rendből. A 18. századi nemesség valójában középkori elődeinek nagyjából felére apadt kis csoportokból állt. Ebben az értelemben a nemességnek egy nagyobb uralkodó osztályba való felszívódása nagyrészt már 1789 előtt befejeződött. A kora újkorban határozottan nehezebbé vált megőrizni a nemesi státust, ha valakinek nem volt meg hozzá a tekintélyes vagyona. Az európai társadalomban mindig voltak szegény nemesek; voltaképpen ők alkották a rend nagy többségét. A 16. század folyamán a nagyok eltartottjaiként megbecsült társadalmi szerephez juthattak. Ami azonban hajdan a társadalom normális működésének módja volt, az 1700-ra a társadalmi rendben megmutatkozó ellentmondássá vált. Megmaradtak a szegény nemesek, de mindinkább kitéve a környező világ gúnyolódásának. S ami még fájdalmasabb volt, maguk a gazdag nemesek is kinevették őket, és értésükre adták, hogy jobban kedvelik a tehetséges vagy jómódú közemberek társaságát a tanulatlan vidéki nemesurakénál. A nemességnek ez a szétválása részben a kora újkor időszakának kulturális átalakulását tükrözte. Az iskolázottsági szintek a vallási reformok és az új politikai igények következtében gyors emelkedésnek indultak. A nemeseknek tanulniuk kellett, ha meg akartak jelenni az udvarnál, vagy hivatalhoz akartak jutni, sőt még akkor is, ha magasabb katonai tisztségre pályáztak. Erőfeszítésüket meglepő siker koronázta. A 17. század során az európai kultúra egy korábban nem létezett arisztokratikus és udvari színezetet kapott. A 15. és kora 16. század európai kultúrájában jól képzett szakemberek, egyetemet végzett teológusok és Erasmus formátumú latin nyelvű humanisták játszottak vezető szerepet. Ezzel szemben a 17. és 18. század piedesztálra állította az arisztokrata műkedvelőt, az ízléssel és tehetséggel megáldott férfit vagy nőt, aki kiküszöbölte a szakmai képzés okozta zavaró tényezőket. Az ilyen férfiak és nők egyre nagyobb szerephez jutottak, ahogy az európai magaskultúra a latinról átváltott a nemzeti nyelvekre. A nemesektől elvárták, hogy verseket, regényeket és esszéket írjanak, s hogy széles körű műveltségüknél fogva meg tudják ítélni mások próbálkozásait. A kortárs kultúrában betöltött központi szerep tanúskodik arról, hogy a nemesség képes volt alkalmazkodni a kora újkori váltáshoz. De a kulturális alkalmazkodás új megosztásokat is magával hozott a nemességen belül. A kultúrához jutás költséges volt, iskolázottságot és az udvari, valamint városi divatok ismeretét igényelte. Kirekesztette a szegény nemeseket és a falusi földbirtokosokat, s a kirekesztést nyilvánosságra hozta. És miközben a kultúrában elfoglalt hely növelte a távolságot gazdag és szegény nemesek között, egyszersmind 14
David Cannadine: The Decline and Fall of the British Aristocracy (New Haven, 1991), 122.
107 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Befejezés
szorosabb kapcsolatot létesített gazdag nemesek és tehetséges közrendűek között. A 18. századi szalonokban és tudományos társaságokban továbbra is fontos szerepet játszottak a társadalmi kötelékek, mindazonáltal ezek az intézmények a tehetség számára elérhető hivatalos eszményt kínáltak. Olyan helyszínek voltak, ahol a főnemesek összevegyülhettek hivatásos írókkal, képzőművészekkel és tudósokkal. Műveltségben elmaradott nemeseknek itt nem volt keresnivalójuk. Egyéb olyan változások, melyeket e könyv nyomon követett, ugyancsak ebbe az irányba hatottak. A tulajdon sajátosan arisztokrata formái nem bizonyultak időtállónak a kora újkor Európájában. A leggyorsabb ütemben az uradalom, a földbirtoknak az a formája hullott szét, amelyben a gazdasági érték közéleti tekintéllyel párosult. Az Európa-szerte meglévő intézményi eltérések ellenére a földbirtokos nemesek mindenütt egyre tisztábban gazdasági szereplőkké váltak: jövedelmüket a földjeiken megtermelt javak eladása biztosította. 1600 után a föld is veszített központi jelentőségéből. Egyre több alternatív jövedelemforrás keletkezett, és a nem szakemberek sokkal könnyebben jutottak hozzájuk. Ennek eredményeképpen 1700 után már egyáltalán nem volt kézenfekvő, hogy a nemesember egyszersmind földbirtokos is; és a legtöbb régióban még akkor sem élt vidéken, ha voltak is vidéki birtokai. Gazdasági értelemben (társadalmi kapcsolatait tekintve) kevésbé különbözött az egyéb társadalmi csoportok tagjaitól. Sőt a 18. század nemesi retorikája a hasonlóságot ünnepelte, dicsérve a merkantilista vállalkozói szellemet és az üzleti pályára lépő ifjú nemeseket. Végül a kora újkor nemességének a politikai hatalom működésében is szembe kellett néznie a változással. Talán az államhatalom megnövekedése volt a legnagyobb társadalmi változás, melyet Európának át kellett élnie ezekben az években; és az állam terjeszkedése érintette a nemesek életének minden vonatkozását. A változás túlnyomórészt negatív irányú volt. A nemeseknek tudomásul kellett venniük, hogy a királyaikkal valaha élvezett zavartalan érintkezés megszűnt számukra, és Nyugat-Európában elveszítették a vidék felett egykor gyakorolt hatalmukat. Alá kellett vetniük magukat új adónemeknek és szabályoknak. A régi nemesi családoknak végig kellett nézniük, hogyan alapozza meg hatalmát a 16. században egy új hivatalnoki és bírói réteg, és hogyan szereznek maguknak rövid idő alatt vagyont és társadalmi pozíciókat. Megkérdőjelezték a régi nemesség önnön társadalmi felsőbbrendűségébe vetett hitét, és a nemesség természetéről vallott eszményeket. Ők voltak azok a nemesek, akik nem harcoltak, mégis nagyobb tekintélyt élveztek, mint a ténylegesen harcolók legtöbbje. A nemesek bonyolult válaszokat adtak a kormány kora újkori terjeszkedésére. Sokan, köztük dúsgazdagok és nagy tiszteletnek örvendők is, ellenségesen és időnként erőszakosan reagáltak rá. Arisztokratalázadások jellemzik a 16. századi Anglia és Franciaország, valamint a 17. századi Franciaország és Spanyolország politikatörténetét. Akadtak olyan nemesek is, akik az állam terjeszkedő politikáján felbőszülve lázadásra tüzelték a parasztokat. A központi tekintély elleni harag a jelek szerint nagyobb volt, mint a nemesek örök aggodalma az alsóbb társadalmi osztályok lázadásra való hajlama miatt. Előbb vagy utóbb azonban azok a nemesek, akik megtehették, felzárkóztak a hatalom mellé, és nem folytatták az ellenszegülést, hiszen az állam sok mindent nyújthatott nekik. Például kormányzati pozíciót, akár köztisztviselőként, akár a régi nemesi hagyományokat követve, katonaként. Kínált üzleti lehetőségeket: az állam ugyanis földet adott el, pénzt kölcsönzött, és magánvállalkozókkal kötött szerződést adók begyűjtésére. Mozgalmas életet kínált az udvarban, amely a 16. és 17. század során a társadalmi élet központjává vált, és közvetlen pénzügyi támogatást nyújtott kincstári járadékok és ajándékok formájában a legtekintélyesebb főurak számára. És ami talán a legfontosabb, az erősebb kormányzati hatalomnak voltak közvetett eredményei is. Európa egész területén - a 16. század második felében Angliában, 1650 után a kontinens legtöbb országában - az erősebb kormányzat rendet teremtett a vidéken. Megszűnt az útonállás és a magánszemélyek közötti háborúzás; a nemzetközi színtéren tovább folytak a háborúk, de a lakosság kevésbé szenvedett tőlük. A földbirtokosok számára a közrend megszilárdulása a gazdasági lehetőségek megnövekedését jelentette. Megteremtette a földművelés és a kereskedelem fejlődéséhez szükséges kereteket. A nemesség felhagyott a 15-16. században megszokott gazdasági önellátással, mert rábízhatta magát a nagy piaci hálózatokra, ezek pedig azért tudtak működni, mert a kormányoknak sikerült békét teremteniük az európai társadalmakban. Alexis de Tocqueville szerint az európai nemesség hanyatlása a keresztes háborúk kora óta szüntelenül tart. Nem vitás, hogy fontos kérdésekben rosszul ítélte meg a helyzetet. Számos ingadozás és változás ellenére a nemesek gazdagabbak és hatalmasabbak lettek a kora újkorban, és az európai kultúrára gyakorolt hatásuk is erősebbé vált. De azért van némi igazság Tocqueville vélekedésében. A nemesség csak a modernizálódó társadalomhoz való szüntelen alkalmazkodás következtében maradt életben és tudott boldogulni, ráadásul nem is mindenki volt képes erre az alkalmazkodásra. A szegény nemesek számára kevés cselekvési lehetőség adódott, így ők hajlamosak voltak arra, hogy egyszerűen kihulljanak a rostán. Mások nem értették meg a körülöttük zajló gazdasági és politikai folyamatokat. A kora újkor időszakában a nemesek könnyen tönkrementek, különösen mivel 1650 után folyamatosan mind több fogyasztási cikk vált számukra elérhetővé; és a mértéktelen politikai becsvágy könnyen vezethetett börtönbe és kivégzéshez - ámbár a politika áldozatainak 108 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Befejezés
családjai rendkívül ügyesen tudták megtartani vagyonukat és társadalmi helyzetüket. De még a sikeres nemesek számára is valami egészen újat hozott az alkalmazkodás. Az európai nemesség úgy tudott életben maradni, hogy féltve őrzött identitásának elemeit feladva beilleszkedett az adott társadalomba. Ebből származik a nemesség történelmének egy végső paradoxona: az önmegtagadás folyamatát végigélő csoport megerősödött, miközben egyre inkább beolvadt a modernizálódó társadalomba.
109 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
7. fejezet - Javasolt irodalom Az alábbi javaslatok azt a célt szolgálják, hogy eligazítsák az olvasót az európai nemességgel foglalkozó bőséges és rendszertelen irodalomban. Csak angol nyelvű munkákat, valamint olyan műveket sorolok itt fel, amelyeket tág értelemben használhatnak a témában eligazodni vágyók. A szövegközi lábjegyzetek a közelebbről megjelölt tárgyban adnak útmutatást, és egyéb nyelveken megjelent fontos művekre utalnak.
1. 1 ÁTFOGÓ TANULMÁNYOK Újabb keletű összefoglalók kiváló bevezetőül kínálkoznak az itt tárgyalt korszak tanulmányozásához: lásd M. L. Bush: Noble Privilege (New York, 1983) és Rich Noble, Poor Noble (Manchester, 1988); H. M. Scott: The European Nobilities in the Seventeenth and Eighteenth Centuries, 2 kötet (London, 1995); és Samuel Clark megjelenés előtt álló fontos munkája.
2. 2 ELSŐDLEGES FORRÁSOK Számos könnyen hozzáférhető alapvető forrásmű nyújt betekintést a nemesség életébe, életszemléletébe és gondjaiba. Közöttük Jean Froissart: Chronicles, Geoffrey Brereton (szerk.) (London, 1968); Norman Davis (szerk.): The Paston Letters: A Selection in Modern Spelling (London, 1963); Baldesar Castiglione: The Book of the Courtier, Charles Singleton (szerk.) (Garden City, NY 1959); Madame de Sévigné: Selected Letters, Leonard Tancock (szerk.) (London, 1982); Elborg Forster (szerk.): A Womanas Life in the Court of the Sun King: Letters of Liselotte von der Pfalz, 1652-1722 (Baltimore, 1984); Frederick Pottle (szerk.): Boswellas London Journal, 1762-1763 (New York, 1950).
3. 3 A KÖZÉPKORI HÁTTÉR Thomas Bisson: "The Feudal Revolution", Past and Present, 142 (1994. február), 6-42, nagyszerű bevezetőt kínál abba, hogy a középkorral foglalkozó mai történészek hogyan gondolkodnak a nemesség fejlődéséről. Radikálisabb Susan Reynolds: Fiefs and Vassals: The Medieval Evidence Reinterpreted (Oxford, 1994) megközelítése, amely szinte mindent kétségbe von, amit a történészek valaha is hittek a középkori nemesség tevékenységéről. Guy Bois: The Crisis of Feudalism: Economy and Society in Eastern Normandy, c. 1300-1550 (Cambridge, 1984; első kiadás 1976) szokatlan módon a maga egészében próbálja látni a késő feudális kort, egységbe foglalva az arisztokrata politika történetét az államszervezet és a gazdasági élet történetével. Végül Johan Huizinga: The Waning of the Middle Ages (Garden City, NY; első kiadás 1919) című műve a jelen gondolkodás számára is meglepően érvényes maradt.
4. 4 NEMZETI PÉLDÁK Ha területi eloszlását tekintve egyenetlenül is, de az európai nemesség többségéről megjelentek fontos angol nyelvű tanulmányok.
4.1. ANGLIA Lawrence Stone: The Crisis of Aristocracy, 1558-1642 (Oxford, 1965; rövidített, paperback kiadása is kapható) napirendre tűzi a nemesség újabb tanulmányozását mindenütt; különösen gazdag változatát mutatja be annak a tézisnek, mely szerint a földbirtokos elit jelentős válságon ment át a korai újkorban. Stone azóta kibővítette egyes következtetéseit, másokat pedig felülvizsgált (nevezetesen ami magát a válság fogalmát illeti) egy sor más, fontos művében, mégpedig: The Family, Sex and Marriage in England 1500-1800 (New York, 1977), és Jeanne Fawtier Stone-nal közösen: An Open Elite? England 1540-1880 (New York, 1987) (mindkét mű rövidített, paperback kiadása kapható). G. E. Mingay: The Gentry: The Rise and Fall of a Ruling Class (London, 1976), ma is jó bevezető az angol kérdésekbe. Robert Brenner műve jelentős erőfeszítést képvisel, hogy szembeállítsa az angol fejleményeket az Európa más részein végbemenőkkel: lásd Trevor Aston (szerk.): The Brenner Debate: Agrarian Class Structure and Economic Development in Pre-Industrial Europe (Cambridge, 1985).
4.2. FRANCIAORSZÁG 110 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Javasolt irodalom
Robert Forsternek úttörő szerepe volt abban, hogy a történészek figyelme a francia nemesség felé fordult: lásd különösen az ő könyveit, The Nobility of Toulouse in the Eighteenth Century (Baltimore, 1960) és The House of Saulx-Tavanes: Versailles and Burgundy, 1700-1830 (Baltimore, 1971). Az újabb keletű művek között van Emmanuel Le Roy Ladurie: "In Normandyas Woods and Fields", repr. in The Territory of the Historian, Ben and Sian Reynolds ford. (Chicago, 1979), egy egyedülállóan eredeti forrás feltárása; Jonathan Dewald: Pont-StPierre, 1398-1789: Lordship, Community, and Capitalism in Early Modern France (Berkeley, 1987) és Aristocratic Experience and the Origins of Modern Culture: France 1570-1715 (Berkeley, 1993); Ellery Schalk: From Valor to Pedigree: Ideas of Nobility in the Sixteenth and Seventeenth Centuries (Princeton, 1986); Kristen Neuschel: Word of Honor: Interpreting Noble Culture in Sixteenth-Century France (Ithaca, 1989); J. Russell Major: From Renaissance Monarchy to Absolute Monarchy: French Kings, Nobles, and Estates (Baltimore, 1994). Guy Chaussinand Nogaret műve, a The French Nobility in the Eighteenth Century, William Doyle ford. (Cambridge, 1980), hibás ugyan, de így is érdemes elolvasni; akárcsak Marc Bloch klasszikus tanulmányát: French Rural History: An Essay on Its Basic Characteristics, Janet Sondeimer ford. (Berkeley, 1966).
4.3. OLASZORSZÁG Itália sajátos problémákat vet fel a nemesség tanulmányozói számára, miután az itteni nemesség minden további nélkül beolvadt a kereskedővárosi patríciusrétegbe. Ebbe a helyzetbe nyújt betekintést Richard Goldthwaite: Wealth and the Demand for Art in Italy, 1300-1600 (Baltimore, 1993); Werner Gundersheimer: Ferrara: The Style of a Renaissance Despotism (Princeton, 1973). Tommaso Astarita The Continuity of Feudal Power: The Caracciolo di Brienza in Spanish Naples (Cambridge, 1992) című műve modellértékű tanulmány Dél-Itália régebbi nemességéről.
4.4. SPANYOLORSZÁG Antonio Dominguiz Ortiz spanyol nemességről írt fontos munkáit még nem fordították le angolra. Ezek helyett az olvasó egy sor kiváló, de pusztán egy-egy részletkérdést vizsgáló, illetve a kora újkori Spanyolországot egészében tárgyaló műhöz fordulhat, amelyek rendszerint nagy figyelmet fordítanak a nemességre. Az előbbiek csoportjába tartozik J. H. Elliott: Spain and Its World: Selected Essays (New Haven, 1989); Charles Jago: "The aCrisis of the Aristocracya in Seventeenth-Century Castile", Past and Present, 84 (1979); és Helen Nader: The Mendoza Family in the Spanish Renaissance (New Brunswick, 1979). Az átfogóbb jellegű tanulmányok közül J. H. Elliott: The Revolt of the Catalans: A Study in the Decline of Spain, 1598-1640 (Cambridge, 1963) és Imperial Spain, 1469-1716 (New York, 1963); John Lynch: The Hispanic World in Crisis and Change (Oxford, 1992).
4.5. HOLLANDIA H. F. K. Van Nierop műve, a The Nobility of Holland: From Knights to Regents, 1500-1650, Maarten Ultee ford. (Cambridge, 1993), gondosan feltárt, széles kitekintést nyújtó tanulmány.
4.6. NÉMETORSZÁG R. J. W. Evans műve, a The Making of the Habsburg Monarchy, 1550-1700 (Oxford, 1979), a nemesség fejlődését Közép-Európa történelmének vezérfonalává teszi; lásd még Karen McHardy tanulmányait, legújabban a "The Rise of Absolutism and Noble Rebellion in Early Modern Habsburg Austria, 1570-1620" címűt, Comparative Studies in Society and History, 34 (1992), 407-438. William Hagen újabb tanulmányai a keletnémetországi nemességről vallott nézetek forradalmasítását ígérik: lásd "How Mighty the Junkers? Peasant Rents and Seigneurial Profits in Sixteenth-Century Brandenburg: The Thirty Years War, the Destabilization of Serfdom, and the Rise of Absolutism", American Historical Review, 94, 2 (1989. április), 302-335; Gregory Pedlow The Survival of the Hessian Nobility, 1770-1870 c. műve (Princeton, 1989) kiváló esettanulmány, ugyanakkor világos áttekintést ad a Németország más vidékein zajló fejleményekről.
5. 5 AZ ÚJ NEMESEK Számos munka foglalkozik a hivatalnoknemesség 16-17. századi felemelkedésével. Ezek közé tartozik R. Burr Litchfield: Emergence of a Bureaucracy: The Florentine Patricians, 1530-1790 (Princeton, 1987); Jonathan Dewald: The Formation of a Provincial Nobility: The Magistrates of the Parlement of Rouen, 1499-1610 (Princeton, 1980); George Huppert: Les Bourgeois Gentilshommes: An Essay on the Definition of Elites in Renaissance France (Chicago, 1977); Hans Rosenberg: Bureaucracy, Aristocracy, and Autocracy: The Prussian 111 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Javasolt irodalom
Experience, 1660-1815 (Cambridge, MA, 1958). William Beik Absolutism and Society in Seventeenth-Century France: State Power and Provincial Aristocracy in Seventeenth-Century Languedoc című műve (Cambridge, 1985) a láthatólag modernizálódó állam és a vidéki elit kapcsolatának úttörő jellegű tanulmányozása.
6. 6 UDVAR ÉS HADSEREG A nemesekről írt művek közül sok érinti az európai királyi udvarokban és hadseregekben zajló életet. Az ezekkel az intézményekkel kiemelkedően foglalkozó munkák között említhetjük A. G. Dickens (szerk.): The Courts of Europe: Politics, Patronage and Royalty, 1400-1800 (New York, 1977); Ronald G. Asch-Adolf M. Birke (szerk.): Princes, Patronages, and the Nobility: The Court at the Beginning of the Modern Age, c. 14501650 (Oxford, 1991); Robert Hanning-David Rosand (szerk.): Castiglione: The Ideal and the Real in Renaissance Culture (New Haven, 1983) műveket. Két fontos munka jelöli ki az európai erőszakszervezetet és annak változásait - enélkül nem lehet megérteni a nemességet: J. R. Hale: War and Society in Renaissance Europe, 1450-1620 (Baltimore, 1985); és Geoffrey Parker: The Military Revolution: Military Innovation and the Rise of the West (Cambridge, 1988). Francois Billacois könyve, a The Duel: Its Rise and Fall in Early Modern France, Trista Selous ford. és szerk. (New Haven, 1990), az arisztokrata erőszak egy másik jellegzetes formájának jelentős kifejtése.
7. 7 KULTÚRA ÉS MINDENNAPI ÉLET Az életrajzok különösen tiszta képet nyújtanak a nemesek életéről és gondolkodásáról. A sok kitűnő tanulmány közül az alábbi műveket ajánlom az olvasónak: Golo Mann: Wallenstein, His Life Narrated (London, 1976); J. H. Elliott: Richelieu and Olivares (Cambridge, 1984); Nancy Nichols Barker: Brother to the Sun King: Philippe, Duke of Orléans (Baltimore, 1989). Különleges betekintést kínál egy nemesember kulturális érdeklődésébe David Howarth írása: Lord Arundel and His Circle (New Haven, 1985). Norbert Elias jelentős tanulmányai a kora újkori nemesség változó viselkedéséről kialakult számos ma elfogadott nézetet fogalmaztak meg: lásd The Civilizing Process, Edmund Jephcott ford., 2 kötet (New York, 1978). Roger Chartier könyve, A History of Private Life, III. kötet, Arthur Goldhammer ford. (Cambridge, MA, 1989), Elias hatásáról vall, egyszersmind a nemesi élet sok részletébe enged bepillantást.
8. 8 A FRANCIA FORRADALOM ÉS A 19. SZÁZAD Sok kiváló tanulmány követi nyomon a nemesek 19. és kora 20. századi történetét. Ezek, ha különböző módokon is, de mind egy 19. század közepén írott klasszikus mű, Alexis de Tocqueville The Old Regime and the French Revolution - (Garden City, NY, 1955) - című könyvének hatását viselik magukon, amely azt állítja, hogy a francia forradalom csak bevégezte az arisztokráciának már a 17. században elkezdődött hanyatlását. Ezzel szemben az újabban megjelent művek a nemesség 1789 utáni sorsának bonyolultsága mellett érvelnek - és különös figyelmet fordítanak a csoport 19. században tapasztalható vitalitására. Lásd pl. Patrice Higonnet: Class, Ideology, and the Rights of Nobles during the French Revolution (Oxford, 1981); Jerome Blum: The End of the Old Order in Rural Europe (Princeton, 1978); David Cannadin: The Decline and Fall of the British Aristocracy (New Haven, 1991); Dominic Lieven: The Aristocracy in Europe, 1815-1914 (New York, 1992); David Higgs: Nobles in Nineteenth-Century France: The Practice of Inegalitarianism (Baltimore, 1987).
112 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
113 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
