David Morrell A RÓZSA SZÖVETSÉGE I.P.C. K Ö N Y V E K

/ELP/ David Morrell A RÓZSA SZÖVETSÉGE

I.P.C. K Ö N Y V E K

A mű eredeti címe: The Brotherhood of the Rose Copyright © 1984 by David Morrell

Fordította: Feldmár Teréz Borítóterv: Szabó Árpád

Hungarian translation © Feldmár Teréz, 1992

Donnának az évek múlásával egyre forróbb szerelemmel “Tanítsd meg őket politizálni és háborúzni, hogy fiaikból orvos és mérnök válhassék, és akkor unokáik már festészettel, költészettel, zenével és építészettel fognak foglalkozni.” JOHN ADAMS

________________ PROLÓGUS AZ ABÉLARDEGYEZMÉNY

MENEDÉK Párizs, 1118. szeptember Pierre Abélard, a Notre-Dame templomának jóképű kanonokja elcsábította szépséges tanítványát, Heloise-t. Amikor kiderült, hogy a lány terhes, annak Fulbert nevű nagybátyja éktelen haragra gerjedt, és elhatározta, hogy megbosszulja a gaztettet. Egy vasárnap kora reggel három bérgyilkos, akiket Fulbert bízott meg, rátámadt a misére igyekvő Abélard-ra. Kiherélték, majd vérbe fagyva magára hagyták. Abélard nem halt meg, de egy újabb merénylettől tartva oltalmat keresett. Először a Párizs melletti Saint-Denis kolostorba menekült. Ott, miközben sebeiből lábadozott, megtudta, hogy bizonyos, Fulbert-rel rokonszenvező politikai erők további megtorlásra készülnek. Abélard másodszor is megszökött ez alkalommal Quinceybe, Nogent közelébe ment, ahol menedékházat alapított, amelyet Le Paraclete-nek, Vigasztalónak nevezett el a Szent Lélek tiszteletére. És itt végre csakugyan menedéket talált.

VÉDETT HÁZAK/ALAPSZABÁLYOK Párizs, 1938. szeptember Vasárnap, 28-án, Édouard Daladier, Franciaország hadügyminisztere a következő rádióközleménnyel fordult a francia néphez: “Ma, kora délután meghívást kaptam a német kormánytól egy Münchenben tartandó tanácskozásra, amelyen Hitler kancellár, Mussolini úr és Neville Chamberlain úr vesz még részt. A meghívást elfogadtam.” Másnap délután, miközben Münchenben a csúcstalálkozó zajlott, a Gestapo szolgálatában álló egyik gyógyszerész bejegyezte eseménynaplójába: a sarki patikájából látta, amint az ötödik 1938-as gyártmányú fekete Mercedes is megérkezik a berlini Bergener Strasse 36-os számú ház átlagos külsejű kőhomlokzata elé. Mind az öt autóból egy-egy erőteljes testalkatú, egyszerű ruhát viselő sofőr szállt ki, szűrős tekintetük feltűnés nélkül végigpásztázott a forgalmas utca járókelőin, majd kitárta a kocsi hátsó ajtaját a bent ülő, választékosán öltözött idősebb férfi előtt. Miután az ötödik sofőr is sértetlenül átkísérte utasát a háromemeletes épület vastag fából készült kapuján, visszaült az autóba, és a három sarokkal odébb lévő garázshoz hajtott, hogy ott várja a további utasításokat. Az utolsó úriember kalapját és kabátját az őrnél hagyta, aki a kapu jobb oldalán nyíló fülkében ült egy fémpult mögött. A motozástól tapintatosan eltekintett ugyan, de udvariasan megkérte a magas rangú vendéget, hogy adja át az irattáskáját. Hiszen úgysem lesz szüksége rá. Előzetes megállapodás szerint a tárgyaláson tilos jegyzetelni. Az őr ellenőrizte a férfi okmányait, majd megnyomott egy gombot az íróasztal lapja alatt, a Luger mellett. Egy másik Gestapo-ügynök lépett ki a látogató háta mögötti irodából, és a folyosó végén lévő szobához kísérte. A látogató belépett. A gestapós kívül maradt, és bezárta utána az ajtót. A látogatót John “Texas” Auton néven ismerte a szakma. Ötvenöt éves, magas, jóvágású, markáns arcú, őszes fekete bajszot viselő férfi volt. Tárgyalásra készen lehuppant az egyetlen üres székre, és biccentéssel üdvözölte a négy korábban érkezett férfit. Nem volt szüksége bemutatkozásra, valamennyiüket ismerte. Wilhelm Schmeltzer, Anton Girard, Percival Landish és Vlagyimir Lazenkov: a német, a francia, az angol és a szovjet hírszerzés irányítói. Auton az amerikai külügyet képviselte. A négy felcsapható íróasztallappal ellátott széken és az alattuk elhelyezett hamutartókon kívül a helyiség teljesen üres volt. Egyéb bútor, festmény, könyvespolc, függöny, szőnyeg, csillár nem volt benne. Schmeltzer utasítására csupaszították le így a szobát, hogy a többiek láthassák: sehová sem rejtettek mikrofont. - Uraim! - szólalt meg Schmeltzer -, a szomszédos helyiségek üresek. - München - mondta Landish. Schmeltzer fölnevetett. - Angol létére meglepő, hogy azonnal a tárgyra tér. - Maga csak ne nevetgéljen itt - mondta Girard Schrneltzernek. - Valamennyien tudjuk, hogy Hitler éppen ezekben a percekben akarja rákényszeríteni hazámat és Angliát, hogy lemondjon Csehszlovákia biztonságának szavatolásáról. Girard amerikai kollégája kedvéért angolul beszélt. Schmeltzer, kitérve a kérdés elől, cigarettára gyújtott. - Hitler meg akarja szállni Csehszlovákiát? - kérdezte Lazenkov. Schmeltzer a füstöt leszíva vállat vont. - Azért kérettem ide önöket, hogy felkészülhessünk minden eshetőségre. Tex Auton komoran nézett maga elé. Schmeltzer folytatta: - Nem osztjuk egymás nézeteit, valamiben mégis egyformák vagyunk. Élvezzük a hivatásunk kifinomultságát. A többiek bólogattak. - Újabb komplikációra van kilátás? - puhatolózott az orosz. - Hé, fiúk, bökjék már ki, mi a fene jár az eszükben! - nyögött fel Tex Auton. Szavait kuncogás követte. - Ha nyíltan beszélünk, oda a fele móka - világosította fel Girard az amerikait, majd várakozóan Schmeltzer felé fordult.

- A küszöbönálló háború kimenetelétől függetlenül - fejtegette Schmeltzer -, meg kell állapodnunk abban, hogy ügynökeink számára kölcsönösen védettséget biztosítsunk. - Képtelenség - vetette közbe az orosz. - Miféle védettséget? - kérdezte a francia. - Pénzre gondol? - tette hozzá a texasi. - Az nem elég értékálló. Arany vagy gyémánt kell - jelentette ki az angol. A német bólintott. - Továbbá biztonságos őrizet. Szóba jöhetnek például azok a genfi, lisszaboni, mexikói bankok, amelyek már korábban is sok próbát kiálltak. - Arany! - húzta el a száját az orosz kémfőnök. - És ön szerint mi szükségünk lehet erre a jellegzetes kapitalista értékre? - Menedékházak rendszerét fogjuk kiépíteni - válaszolt Schmeltzer. - De hát mi ebben az új? Nálunk már most is van ilyen - értetlenkedett Tex Auton. A többiek rá se hederítettek. - Felteszem, veteránotthonokat is? - fűzte tovább a gondolatot Girard. - Magától értetődik - bólintott Schmeltzer. - Amerikai barátunk kedvéért hadd magyarázzam el. Igaz, hogy minden egyes hálózatnak megvannak a maga védett helyei. Biztonságos épületek, ahová az ügynökök segítségért fordulhatnak, vagy, teszem azt, jelentéstételre visszavonulhatnak, esetleg informátorokkal találkozhatnak. De hiába igyekszik minden szervezet titokban tartani ezek hollétét, a rivális ügynökségek végül mindig rájuk találnak, így ezek a helyek nem igazán biztonságosak. Hiába őrzik fegyveresek, nagyobb túlerővel bármelyik épület elfoglalható, és a benn rekedteket halál fenyegeti. Tex Auton vállat vont. - Elkerülhetetlen kockázat. - Nem feltétlenül - folytatta a német. - Én valami újat javasolok: az eredeti koncepció kiterjesztését, tökéletesítését. Rendkívüli körülmények esetén bármely ügynök, függetlenül attól, hogy melyikünk hálózatának dolgozik, menedéket kaphatna a világ különböző részein, körültekintő mérlegelés után kiválasztott védett házainkban. Én a magam részéről Buenos Airest, Potsdamot, Lisszabont és Oslót ajánlanám. - Alexandria? - vetette föl az angol. - Nincs ellenvetésem. - Montreal - egészítette ki a sort a francia. - Ha a háború nem a mi javunkra dől el, én a legszívesebben ott telepednék le. - Na, álljon meg a menet! - szólt közbe Tex Auton. - Csak nem akarják elhitetni velem, hogy ha a háború folytatódik, a maguk emberei nem fogják kinyírni az enyéimet ezeken a helyeken? - Amíg az ellenséges ügynökök a védett terület határain belül maradnak, nem felelte a német. - Mindannyian tisztában vagyunk azzal, milyen mérhetetlen veszélyeknek és feszültségeknek vannak ügynökeink kitéve. Megvallom, még az én honfitársaimnak is szükségük van néha pihenésre. - És az idegek megnyugtatására, a sebek ápolására - fűzte hozzá a francia. - Ennyivel tartozunk önmagunknak - ismerte el az angol. - És ha egy titkos ügynök teljesen vissza akar vonulni a szolgálatból, lehetősége volna arra, hogy a védett házból átköltözzön egy veteránotthonba, ahol élete hátralevő részét ugyanilyen nyugalomban tölthetné. Annak az arany- és drágakőkészletnek bizonyos hányadáért cserébe, amelyet érdemei elismeréseként kapott? - A hűséges szolgálat jutalmául - egészítette ki a német. - Így a pályát is vonzóbbá tehetnénk az újoncok előtt. - Ha sejtéseim beigazolódnak a jövőt illetően - bólogatott a francia -, hamarosan valamennyiünkre csábítóan hatna egy ilyen ajánlat. - És ha az én sejtéseim is beigazolódnak - folytatta a német -, hamarosan módomban áll e csábító feltételeket biztosítani. Mindazonáltal nem árt az óvatosság. Nos, egyetértünk? - És mi a garancia arra, hogy embereink teljes biztonságot élveznek ezeken a semleges területeken? - kérdezte az angol. - A kollégák szava. - És milyen szankciót foganatosítunk a szabályok megszegői ellen? - A legsúlyosabbak - Egyetértek - jelentette ki az angol. Az amerikai és az orosz hallgatott.

- Mintha némi vonakodást éreznék az újabb hatalmak részéről - puhatolózott a német. - Elvileg egyetértek, és a szükséges anyagi forrásokat is megkísérlem előteremteni - válaszolt az orosz. - De Sztálin közreműködését nem ígérhetem meg. Sohasem egyezne bele, hogy külföldi ügynököknek szovjet földön menedéket nyújtson. - De azt azért megígérheti, hogy egyetlen ellenséges ügynököt sem bántanak, amíg valamelyik menedékház falain belül tartózkodik? Az orosz kelletlenül bólintott. - Nos, Mr. Auton? - Én továbbmegyek. Hajlandó vagyok némi pénzt bedobni, de azt nem szeretném, hogy amerikai területen is legyen ilyen ház. - És e kiegészítéseket figyelembe véve egyetértünk? A többiek bólintottak. - Akkor meg kellene állapodnunk, milyen kóddal jelöljük ezt az egyezményt vetette föl Landish. - Javaslom, nevezzük szeretetotthonnak - mondta Schmeltzer. - Szó se lehet róla - tiltakozott az angol. - Így hívják nálunk a legtöbb aggok házát. - Nekem volna egy másik javaslatom - szólt közbe a francia. - Művelt emberek vagyunk. Gondolom, valamennyien ismerik középkori honfitársamnak, Pierre Abélard-nak a történetét. - Kicsodáét? - kérdezte Tex Auton. Girard elmagyarázta. - Szóval bement egy templomba, és ott védelmet kapott? - összegezte a hallottakat Auton. - Menedéket. - Akkor hát Abélard-egyezménynek fogjuk nevezni - közölte Schmeltzer. Két nappal később, október l-jén, szerdán Daladier, Franciaország hadügyminisztere a Hitlerrel folytatott müncheni tárgyalás után hazarepült Párizsba. Amikor a Le Bourget repülőtéren kiszállt a gépéből, az üdvözlésére összegyűlt hatalmas tömeg így kiáltozott: – Éljen Franciaország! Éljen Anglia! Éljen a béke! A zászlókat és virágokat lengető sokaság áttörte a rendőrség által emelt erős kordont. Újságírók rohantak az alumíniumföljáróhoz, hogy köszöntsék a visszatérő hadügyminisztert. Daladier elképedten fordult Foucault-hoz, a Reuter tudósítójához: - Éljen a béke? Hát nem érzik, mire készül Hitler? Agyalágyultak! Párizs, 1939. szeptember 3. vasárnap délután öt óra. A rádió adását megszakítva közli: - Franciaország hadat üzent Németországnak. Buenos Airesben, Potsdamban, Lisszabonban, Oslóban, Alexandriában és Montrealban a világ vezető hatalmainak kémszervezetei nemzetközi menedékházakat létesítettek. A tervek szerint 1941-ben Japán, majd 1953-ban a Kínai Népköztársaság is csatlakozott az egyezményhez. Ezzel létrejött a védszövetség.

___________________ Első könyv A VÉDSZÖVETSÉG

EGY MÓDSZERES EMBER 1. Vail, Colorado állam. Sault egészen elvakította a sűrű hóesés. Éles kanyarokat véve siklott lefelé a süppedő hóval borított lejtőn. Körülötte minden - az ég, a levegő, a föld fehérbe burkolózott. Már csak az előtte kavargó hópelyheket látta. A káoszon vágtatott keresztül. Bármikor nekiütközhetett volna egy láthatatlan fának, lebukhatott volna egy rejtőzködő szikláról. De nem bánta. Élvezte a száguldást. Az arcába süvítő szél nevetésre késztette. Léceit párhuzamosan tartva végrehajtott két krisztiániát, előbb balra, azután jobbra. Majd amikor érezte, hogy csökken a lejtésszög, könnyedén csusszant rá a nyílegyenes pályaszakaszra. A következő lejtő még meredekebb volt. A vakító fehérségben botjával növelte a sebességet. A gyomra égett, de élvezte a dolgot. A légüres teret. Előtte és mögötte semmi. Múlt és jövő értelmét vesztette. Csak a jelen létezik - és ez csodálatos. Egy sötét árnyék sejlett föl előtte. Oldalra lendült, a léc peremére nehezedve fékezni próbált. Halántéka lüktetett. Az árnyék jobb felől elsuhant mellette, és beleveszett a hóba. Saul tekintete kimeredt a síszemüveg mögött, a süvítő szél ellenére meghallotta a kiáltást. Lécével fölszántva a havat a hang irányába kanyarodott. A viharban árnyak gyülekeztek. Saul fák közé jutott. Nyöszörgés. Az egyik fa tövében talált rá a hóban elterülő síelőre. Körülötte vércseppek vöröslöttek a hóban. Saul beharapta az ajkát a védőmaszk mögött. Leguggolt, és látta, hogy a síelő homlokán seb tátong, egyik lába pedig furcsán kitekeredett. Bozontos szakállú, széles mellkasú férfi volt. Saul nem hívhatott segítséget - ha ebben a hófúvásban elindul, lehet, hogy soha többé nem talál ide vissza. S ami még rosszabb, ha meg is érkezne a segítséggel, addigra a férfi valószínűleg megfagy. Csak egyetlen lehetőség maradt. Saul nem foglalkozott a fejsebbel és a törött lábbal. Erre most nem volt idő. Lecsatolta a sílécet, előbb a saját, majd a sérült ember lábáról, egy fenyőfához rohant, és letört róla egy jókora gallyas ágat. Az ágat a férfi mellé csúsztatta, óvatosan ráfektette, vigyázva, hogy a törött lábat az éppel megtámassza. Megragadta az ág végét, előregörnyedt és hátrafelé lépegetve húzni kezdte. A hóesés erősödött, Saul ujjai egészen meggémberedtek a sí-kesztyűben. De tovább vonszolta terhét, lassan araszolgatva lefelé. A sebesült felnyögött, amikor Saul keresztülhúzta egy dombocskán. A hó kezdte beborítani őket. A férfi vonaglott kínjában, és majdnem lecsúszott az ágról. Saul igyekezett gyorsan visszaráncigálni a testet, amikor hirtelen egy kéz ragadta meg hátulról a vállát. Megfordult, és emberi alak elmosódott körvonalait pillantotta meg. “Hegyi Mentőszolgálat” - olvasta ki nagy nehezen a sárga, kapucnis síkabátra festett fekete betűket. - A lejtő alján, úgy százméternyire, van egy kis ház - kiabált az ember, miközben segített Saulnak. Egyesült erővel lecipelték a síelőt a dombról. Saul háta valami keménynek ütődött; csak ekkor vette észre, hogy megérkeztek a bódé horganyzott vaslemezből készült falához. Saul belökte az ajtót, amely szerencsére nem volt kulcsra zárva, és betámolygott. A szél sivítása elhalkult. Saul megnyugodott. Kilépett az üres házikóból, és segített a mentőszolgálat emberének becipelni a vérző síelőt. - Jól van? - kérdezte a férfi Saultól, aki bólintott. - Maradjon itt vele, amíg elmegyek segítségért - folytatta a férfi. - Negyedórán belül itt vagyok a lánctalpas terepjárókkal. Saul ismét bólintott. - Bámulom, amit tett. Maga nem mindennapi ember - mondta búcsúzóul a mentős. Tartson ki, majd kerítünk valami meleg ruhát.

A férfi kilépett a hóesésbe, és becsukta maga mögött az ajtót. Saul a falnak dőlt, és leroskadt a földre. Ránézett a nyöszörgő síelőre, a férfi pillája megrebbent. Saul mély lélegzetet vett. - Ne mozgassa a lábát. A másiknak megrándult az arca, bólintott: - Kösz. Saul vállat vont. - Ezt jól elszúrtam - hunyorgott fájdalmasan a sebesült. - Megesik az ilyesmi. - Ugyan. Sima ügy volt. Saul nem értette. Biztosan félrebeszél. - A vihart kihagytam a számításból - fintorgott a sebesült, a halántékán lüktetett az ér. - Tiszta hülye vagyok. Saul az odakint tomboló vihart figyelte, távoli motorzúgás ütötte meg a fülét. Mindjárt megérkeznek a hójárók. - Jönnek. - Síelt már Argentínában? Saulnak összeszorult a torka. Még hogy félrebeszél? Aligha. - Egyszer. Eleredt az orrom vére. - Az aszpirin… - …elmulasztja a fejfájást - fejezte be a mondatot Saul előírás szerint. - Ma este tízkor - nyöszörögte az ismeretlen. Ez a kurva vihar! Ki gondolta volna, hogy ilyen kavarodást okoz? A motorzúgás felerősödött, ahogy a hójáró autók a bódé elé értek. Kivágódott az ajtó, és a Hegyi Mentőszolgálat három tagja lépett be. - Hogy van? - kérdezte az egyikük Saultól. - Én remekül. De ez szegény félrebeszél. 2. Ki kellett alakítani egy rendszert. Saul minden napja azonos menetrend szerint zajlott. Mindig ugyanabban az időpontban bukkant fel előre meghatározott helyeken. Nyolc harminc: reggeli a szálloda éttermében. Félóra séta változatlan útvonalon, húsz perc böngészés egy könyvesboltban. Tizenegy óra: síelés, mindig ugyanazokon a lejtőkön. Ennek két oka volt. Az egyik: ha valaki érintkezésbe akart lépni vele, a futár mindig pontosan tudta, hol és mikor találkozhat Saullal, bár, mint az imént kiderült, egy baleset teljesen felboríthatta a tervet. A második: ha Sault figyelték, programjának unalmas egyhangúsága fásulttá tette követőit, és így könnyebben hibáztak. Ma még az átlagosnál is jobban kellett ügyelnie, nehogy gyanút keltsen. Segített levinni a sérültet a mentőkocsihoz. A pihenőhelyre érve elbeszélgetett a mentőszolgálat embereivel az irodán, és közben csak azt várta, hogy az első adandó alkalommal elillanhasson. A szobájába ment, levetette a síruhát, farmert és pulóvert húzott helyette. Pontosan ugyanabban az időben, mint máskor, ott ült szokott helyén az ismerős bár egyik asztalánál a gomolygó cigarettafüstben, kólát szürcsölt, és élvezettel figyelte az óriási tévéképernyőn ugráló rajzfilmfigurákat. Ma is, mint mindig, hét órakor vacsorázott a szálloda éttermében. Nyolckor jegyet váltott egy Burt Reynolds-filmre, amelyben egymást érték az országúti üldözéses jelenetek. Már korábban is látta, így tudta, hogy az előadás háromnegyed tízkor ér véget. Csak azért választotta ezt a mozit, mert a férfi vécében nyilvános telefon volt. Miután megbizonyosodott róla, hogy senki sincs a fülkékben, bedobott egy érmét az automatába, és pontosan tíz órakor, ahogy a sípályán látott férfi utasította, föltárcsázta a fejből ismert számot. Egy rekedt férfihang kosárlabda-mérkőzések eredményeit sorolta. Saul oda se figyelt a csapatok nevére. Kizárólag a számok érdekelték. Összesen tíz hangzott el, amennyi egy távolsági híváshoz szükséges. Saul magában ismételgette a telefonszámot. Kilépett a férfi vécéből, az előcsarnokban feltűnés nélkül körülnézett, hogy ellenőrizze, nem figyeli-e valaki. Nem látott semmi gyanúsat, bár egy profi követőt úgyse lehet észrevenni. Kiment, az utcára, és örült, hogy a vihar még nem csitult el. Az örvénylő

sötétséget kihasználva gyorsan befordult egy mellékutcába, majd átosont egy másikba. Kicsit várt, hogy megbizonyosodjon, nem követi senki. Ilyen rossz látási viszonyok mellett csak úgy maradhatott volna az illető Saul nyomában, ha egészen közel merészkedik hozzá. De a sikátor néptelen volt. Saul átvágott az úttesten, és két sarokkal arrébb betért egy ismeretlen bárba telefonálni. A csörömpölő játékautomaták szomszédságában talált rá a készülékre, és gyorsan föltárcsázta a megadott számot. Csábos női hang jelentkezett. - Tripla Á üzenetközvetítő szolgálat. Parancsoljon. - Romulus - mondta Saul. - Van egy előjegyzése, uram. Kedd délelőtt kilenc óra. Denver, Cody Road 48. Saul lerakta a kagylót. Kisétált a bárból, és a hóvihar leple alatt visszatért a szállodába, pontosan úgy, időzítve, mintha a mozi utáni szokásos harmincperces esti sétáját is elvégezte volna. - Érkezett valami üzenet Grisman névre? 211-es szoba - kérdezte a portást. - Sajnos, nem, uram. - Semmi gond. A liftet elkerülte, gyalog ment föl a szobájába. Az ajtó aljára ragasztott hajszál érintetlen volt, jelezve, hogy távollétében senki sem járt nála. Ez a nap is úgy telt el, mint a többi. Két apróságtól eltekintve. 3. Mindig a szokott módon kell eljárni. Reggel Saul a legutolsó pillanatban vette meg a jegyét. A sofőr már beindította a motort, amikor Saul fölszállt a buszra. Hátul ült le, és figyelte, nem ugrik-e föl valaki utána. De nem történt semmi ilyesmi. Amint a busz elhagyta az állomást, Saul hátradőlt az ülésen, elégedetten nézegette Vail csinos kis házsorait, és a távoli hófedte lejtőkön síelők ponttá zsugorodó alakját. Szeretett buszon utazni. A hátsó ablakon keresztül látni lehetett, követik-e. Nem kellett komputerbe táplálni az adatait a jegyváltáskor - ezért nem szokott repülni vagy autót bérelni -, nem akart nyomot hagyni maga után. Ráadásul a busz sokszor megáll útközben. Feltűnés nélkül leszállhat bármikor. Bár jegye Salt Lake Cityig szólt, Saulnak esze ágában sem volt oda menni. Placer Springsben szállt le, körülbelül egyórányira Vautól nyugatra. Várt egy kicsit, hogy lássa, nem száll-e le valaki utána, majd jegyet váltott Denverbe, és felült az első kelet felé induló buszra. Lehuppant a leghátsó helyre. Végiggondolva az eddigieket, megállapította, hogy nem követett el hibát. Ha mégis a nyomában volt valaki, Saulnak mostanra bizonyára sikerült teljesen összezavarnia az illetőt, aki valószínűleg összevissza telefonálgathat ebben a pillanatban. Mindez Sault csöppet sem érdekelte. Szabad volt. Végre nyugodtan csinálhatta a dolgát. 4. Kedd délelőtt, 9 óra. A denveri szét könnyeket csalt a szemébe. A hegyek felől gomolygó sötét felhők szürkületté változtatták a reggelt. Hiába viselt bélelt, steppelt kabátot, Saul borzongva állt meg a külvárosi utca sarkán, ahonnan összeszűkült szemmel vizsgálgatta a háztömb egyik középső épületét. Alacsony, hosszúkás, szürkésbarna ház volt. Saul a saroktól visszaszámlálva felmérte, melyik lehet a Cody Road 48. Latyakos hóban kellett a bejáratig gázolnia. Bár helyi buszokon jött ide, többszöri átszállással, mégis sűrűn pillantgatott hátrafelé. Látott ugyan pár autót, de egyikük sem tűnt gyanúsnak. Szembefordulva a házzal, a csodálkozástól földbe gyökerezett lábbal meredt a kapu fölé erősített Dávid-csillagra. Egy zsinagóga? Bár ő maga zsidó volt, először arra gyanakodott, hogy félrehallotta a címet. De hát hozzászokhatott már, hogy különleges helyeken találkoznak. De egy zsinagógában? A hátgerince zsibbadt. Kényszeredetten lépett be. Félhomályos előcsarnokba jutott. Dohos szag csapta

meg az orrát. Az ajtó visszhangozva csapódott be mögötte. Különös nyugalom fogta el. Egy asztalon lévő dobozból kiválasztott egy sábeszdeklit, a kis fekete sapkát a fejére rakta, majd összeszorított szájjal kinyitott egy újabb ajtót. Az imaház. Nyomasztó érzése támadt. Mintha súlyos és sűrű lett volna a levegő. Egészen ránehezedett. Előbbre lépett. Az elsősorban egy öregember bámulta a frigyládát eltakaró fehér függönyt. Sábeszdeklije kifényesedett a hosszú használat során. Az öreg lepillantott az imakönyvébe. Saul visszatartotta a lélegzetét. Az öregemberen kívül nem volt más a templomban: Valami tévedés történhetett. Az öreg a jövevény felé fordult. Saul megmerevedett. - Salom - mondta az öreg. Lehetetlen. A vénember nem volt más, mint… 5. Eliot. Felállt. Fekete öltönyt viselt, mellénnyel, mint mindig. A hozzáillő kabát és kalap a mellette lévő ülésen hevert. A hatvanhét éves, magas, ösztövér, szürkés bőrű, sötét szemű gój válla előregörnyedt, megnyúlt arcán szomorkás kifejezés ült. Saul melegen mosolyogva felelte: - Salom. Miközben előbbre lépett, érezte, hogy kiszáradt a torka. Összeölelkeztek. Az öregember ráncos ajka Saul arcához ért, viszonzásul ő is megcsókolta Eliotot. Vizsgálódva nézegették egymást. - Jól néz ki - állapította meg Saul. - Hazudsz, de azért jólesik. Te viszont tényleg remekül festesz. - Edzem magam. - A sebesülésed? - Teljesen rendbe jött. - Gyomorlövés? - csóválta a fejét Eliot: - Amikor hallottam, mi történt, meg akartalak látogatni. - De nem tehette. Megértem. - Rendesen elláttak? - Maga is tudja. Intézkedett, hogy mindenből a legjobbat kapjam. - A legjobb a legjobbat érdemli. Saul zavarba jött. Egy évvel ezelőtt még valóban ő volt a legjobb. De most? - Túloz - felelte. - Nem érdemlem meg. - Életben maradtál. - A szerencsén múlott. - Nem. Rajtad múlott. Ha nem vagy olyan jó, nem tudtál volna elmenekülni. - Nem lett volna szabad olyan helyzetbe kerülnöm, hogy menekülnöm kelljen mondta Saul. - Pontosan megterveztem az akciót. Azt hittem, mindent számításba vettem. Tévedtem. És egy takarítónő romba döntötte az egészet. Addig még sohasem jött be abba a szobába ilyen korán. Eliot széttárta a karját. - Pontosan ezt mondom én is. Mindig akadnak kiszámíthatatlan véletlenek. - Épp az ellenkezőjét szokta mondogatni - vágott vissza Saul. A véletlen a gyengék fogódzója, hogy legyen mire hárítani a hibáikat. Mindig arra biztatott minket, hogy a tökéletességre törekedjünk. - Igen, de - komorodott el Eliot - a tökéletességet sohasem lehet elérni. - Nekem majdnem sikerült. Egy évvel ezelőtt. Nem értem, mi történt - közölte Saul, bár magában sejtette. Száznyolcvan centiméter magas volt és kilencven kiló. Csupa csont és izom, semmi fölösleg. Viszont harminchét éves. Öregszem, gondolta! - Abba kellene hagynom. Nemcsak emiatt. Az előző két munkám is balul ütött ki. - Sorozatos balszerencse - vigasztalta Eliot. - Olvastam a jelentéseket. Nem tehettél róla. - Elnéző velem. - A kapcsolatunk miatt? - Eliot megrázta a fejét. - Nem igaz. Sohasem engedtem, hogy az érzelmeim befolyásoljanak. De néha a kudarc is járhat előnyökkel. Nagyobb erőfeszítésre sarkallja az embert.

Két papírlapot húzott elő a zakója belső zsebéből. Saul rápillantott az elsőre. Egy telefonszám volt, jól olvasható kézírással. Gyorsan az emlékezetébe véste, majd bólintott. Eliot ekkor felé nyújtotta a másik papírt. Utasítások álltak rajta: hat név, egy dátum és egy cím. Saul ismét bólintott. Eliot visszavette a papírokat. Fölemelte kabátját és kalapját az ülésről, és az előcsarnokon át kiment a férfi vécébe. Harminc másodperc múlva Saul meghallotta a vízzubogást. Eliot nyilván elégette a papírokat, és a hamut lehúzta a vécén. Ha a zsinagógában mikrofont rejtettek el, egyedül a lehallgatott beszélgetésből nem derült volna ki a jegyzetlapok tartalma. Eliot visszatért, és fölvette a kabátját. - A hátsó kijáratot fogom használni. - Nem, várjon még. Ilyen hamar elmegy? Azt reméltem, beszélgethetünk. - Ne félj, lesz rá mód. Majd ha végeztél a munkával. - Hogy vannak a virágai? - Nem egyszerű virágok azok. Rózsák - fenyegette meg viccesen az ujjával Eliot. - Annyi év után is élvezed, ha ezzel bosszanthatsz. Még hogy virágok! Saul elvigyorodott. - Különben - tette hozzá Eliot -, sikerült kinevelnem egy egészen különleges fajtát. Kék. Ilyen színű rózsa eddig még nem volt a világon. Ha majd eljössz hozzám, megmutatom neked. - Alig várom. Szívélyesen megölelték egymást. - Mellesleg - szólalt meg Eliot -, a mostani munkáddal ezt védelmezed körbemutatott a templomban. - És még valami. Benyúlt a felöltője zsebébe, és elővett egy szelet csokoládét. Saulnak elszorult a szíve, amikor elvette. Baby Ruth. - Hát nem felejtette el? - Sohasem fogom elfelejteni - pillantott rá szomorúan Eliot. Saul fájdalmasan nyelt, amíg figyelte, hogy Eliot távozik a hátsó kijáraton. Fülében visszhangzott az ajtó kattanása. A szokásos gyakorlatnak megfelelően neki még tíz percet kellett várakoznia, s csak azután mehetett ki a főbejáraton. Eliot rejtélyes utalása a feladat céljára kissé zavarba ejtette Sault, de azzal tisztában volt: csakis valami nyomós ok késztethette Eliotot arra, hogy személyesen adja ki utasításait. Elszántan szorította ökölbe a kezét. Ezúttal nem vall kudarcot. Nem szabad csalódást okoznia annak az embernek, akit árva létére apjaként tisztelt. 6. A bajuszos férfi húsos palacsintát majszolt. Saul elmagyarázta neki a feladatot. Természetesen nem tudták egymás nevét. Eddig még egyszer sem találkoztak, és ezután sem fognak soha többé. A férfi melegítőt viselt. Az álla közepén mélyedés húzódott. Egy szalvétával megtörölte a bajuszát. Baltimore. Három nappal később. Délután két óra. A mexikói étteremben alig lézengett vendég. Ennek ellenére a legtávolabbi sarokasztalnál ültek. A férfi cigarettára gyújtott, és figyelmesen tanulmányozta Saul arcát. - Egy rakás közreműködőre lesz szükség. - Nem feltétlenül - felelte Saul. - Ismered a szabályzatot. Saul bólintott. A bevett gyakorlat. Tizennégy tagú kommandó, a többség a helyszínt biztosítja, mások a felszerelést szerzik be, üzeneteket továbbítanak, alibit szerveznek és a lehető legkevesebbet tudják egymásról. És egy órával a specialisták megérkezése előtt mindannyian eltűnnek a színről. Hatékony módszer. És biztonságos. - Rendben - mondta a férfi Saulnak. - De ez hatos meló. Szorozd be tizennéggyel. Az nyolcvannégy. Ezzel az erővel utcabált is tarthatnánk. Előre meghirdetjük, és belépőjegyeket árulunk. - Nem feltétlenül. - No, vigasztalj meg! - Össze kell vonni - ez a nyitja. Mindet egyszerre, egy helyen. - Ki tudja, mennyit kell várni egy ilyen ziccerre. Egy év is beletelhet. - Pontosan három hét.

A férfi a cigaretta parazsát bámulta. Saul közölte az akció helyét. A férfi elnyomta a csikket. - Folytasd - mondta. - Így a közreműködők számát minimálisra csökkenthetjük. Csak arról kell megbizonyosodnunk, hogy ott legyenek mind a hatan. - Lehetséges. De közvetítőre akkor is szükség van. Meg valakire, aki beszerzi a cuccot. - Az te leszel. - Nincs ellenvetésem. De az épületbe nem lesz könnyű bejutni. - Az nem a te gondod. - Nem, de nekem akkor sem tetszik ez az egész. Ám ha így akarod, megcsinálhatjuk húsz emberrel. - Eltaláltad - bólintott Saul. - Így akarom. - Miért? - Mondjuk, volt pár balhém, amikor mások átvertek. Megrendült az emberekbe vetett bizalmam. - Tiszta röhej. - Ennél a melónál, amennyire lehetséges, magamra akarok hagyatkozni. - No és, persze, énrám. Kénytelen leszel rám támaszkodni. Saul vizsgálódó pillantást vetett rá. A felszolgálónő hozta a számlát. - A vendégem voltál - mondta Saul. 7. A birtok a völgyben terült el - háromemeletes lakóház, uszoda, teniszpályák, istállók, buja zöld legelő, parkerdő lovaglóutakkal, tó kacsákkal. Saul egy meredek, fákkal benőtt sziklafalon feküdt a magas fűben, a meleg tavaszi nap sugarai sütötték a hátát, így a távcső lencséjéről nem verődtek vissza, különben a ház előtt strázsáló testőrök észrevehették volna, hogy valaki figyeli őket. Saul éppen a kavicsos bekötőútról felszálló porfelhőt fürkészte, amelyet a ház felé közeledő újabb limuzin vert föl. Négy társa már a bal oldali, hat autóra méretezett garázsban parkolt. A kocsi megállt a ház előtt, az egyik testőr a kiszálló férfi fogadására sietett. - Már biztosan odabent van - szólalt meg a Saul mellett heverő adó-vevő készülékből annak a férfinak az érdes hangja, akivel korábban Baltimore-ban tárgyalt. Az adó-vevőt egy ritkán használt frekvenciára állították. De még így is fennállt annak a veszélye, hogy valaki véletlenül lehallgatja a beszélgetést, ezért a készüléket titkosítóval látták el. Most már csak egy másik, szintén titkosítóval fölszerelt és ugyanarra a frekvenciára beállított készülékkel lehetett volna tiszta vételt nyerni. - Ez volt az utolsó - folytatta a hang. - Bagoly, jelentkezz! Ha az utolsó pasast is beleszámítjuk, mind a hat célpont zónán belül van. Saul megnyomta az “adás” gombot. - Innen az én gondom. Leléphetsz. A messzelátón keresztül a házat leste. Az utolsó látogató is bement már, a limuzin pedig beállt a többi közé az elülső garázsba. Az órájára pillantott. Minden a terv szerint haladt. Bár pillanatnyilag a házat erősen őrizték, egy héttel ezelőtt még kevés figyelmet fordítottak a biztonságra. Mindössze egy ember állt a kapuban, egy másik a birtokot járta, a harmadik pedig a házban felügyelt. Saul három egymást követő éjszaka egy Starlite típusú éjszakai távcső segítségével megfigyelés alatt tartotta a birtokot, hogy pontosan kiismerje az őrség szokásait, a váltás időpontját, a lanyhuló éberség pillanatait. Mindezek alapján úgy döntött, hogy hajnali négy órakor fog behatolni. A sötét erdőn keresztül kúszva megközelítette a ház hátsó oldalát. Pontosan négykor csoportjának két tagja elterelő akcióba kezdett a főkapu előtt vezető úton. Azt a benyomást keltették, mintha ócska tragacsaikat hangosan bőgető fiatal suhancok száguldoznának a környéken. Ezzel sikerült magukra vonni az őrök figyelmét, miközben Saul feltörte az egyik hátsó ajtó zárját és lejutott az alagsorba. Riasztóberendezéstől nem tartott, mert észrevette, hogy az őrök sem kapcsolják ki a biztonsági jelzőt, amikor belépnek a házba. Az alagsorban, leárnyékolt, pontfényű elemlámpával világítva magának, a kazán egyik csövében rejtette el a plasztikbombát, amelyhez azután távirányítású robbanószerkezetet csatlakoztatott. A szerszámait összeszedve gondosan

visszazárta az ajtót, és eltűnt az erdőben, még mielőtt a motorbőgés távolodni kezdett volna a ház elől. Két nap múlva megerősített biztonsági szolgálat zárta le a környéket. A ház átkutatásakor éppenséggel megtalálhatták a robbanószert, de Saul semmiféle szokatlan mozgolódást nem észlelt az őrhelyéről. A biztonságiak mintha csak a ház környékét vizsgálták volna át tüzetesebben. Saul hamarosan megfogja tudni, hogy a bomba a helyén maradt-e. Ismét az órájára pillantva látta, hogy húsz perc telt el. Ennyi idő alatt a barázdált állú férfi már árkon-bokron túl járhatott. Saul berakta az adó-vevőt és a távcsövet a hátizsákjába, és egyetlen fűszálra összpontosította a figyelmét olyan erővel, hogy a végén már nem is látta. Minden érzelemtől megszabadulva, teljes nyugalmi állapotban, a távirányító után nyúlt, és megnyomta a gombot. Az épület a levegőbe repült. A detonáció alulról indult ki, szétvetette a falakat, a szélrózsa minden irányába szórva a törmeléket. A tető fölemelkedett, nagy porfelhőt kavarva elemeire hullott, és lángok csaptak ki alóla. A robbanás ereje Sault megtaszította. De rá se hederített. Gyorsan a zsákba hajította a távirányítót. Ügyet sem vetve a fülsiketítő morajlásra, lerohant a lejtőn, és egy gazos ösvényen várakozó autóhoz szaladt. Nyolcéves járgány volt. A szállítás megszervezésével megbízott közreműködő nagyon olcsón jutott hozzá, készpénzért és hamis néven vásárolta valakitől, akinek a hirdetését Baltimore-ban olvasta. Lehetetlen a nyomára jutni. Nem lépte túl a megengedett sebességet, nyugodt volt, még az elégedettség érzését is elfojtotta magában. Pedig sikerült teljesítenie apja kívánságát. 8. A ROBBANÁS HAT EMBERÉLETET OLTOTT KI COSTIGAN, VIRGINIA (AP) - “Kedd este rejtélyes eredetű robbanás döntötte romba Andrew Sage-nek, a sok konfliktusba keveredett olajmágnásnak, az elnök energetikai tanácsadójának félreeső vidéki házát. A nagy erejű detonáció következtében Sage és öt vendégé, akinek kilétét egyelőre homály fedi, életét vesztette. Megbízható forrásból származó értesülések szerint az áldozatok különböző amerikai mamutvállalatok képviselői, a Sage által nemrégiben létrehozott Paradigma Alapítvány tagjai voltak. - Mr. Sage családját annyira megviselte a tragédia, hogy pillanatnyilag nincsenek kihallgatható állapotban - közölte az FBI szóvivője az esetről tartott sajtótájékoztatón. - Egyelőre csak azt tudjuk, hogy Mr. Sage egyfajta ipari csúcstalálkozót hívott össze, amelyen a nemzetgazdasági válság megoldásának lehetséges módozatai kerültek volna szóba. Természetesen az elnököt mélyen megrázta a hír, hiszen nem csupán megbízható tanácsadóját, hanem egyik legkedvesebb barátját vesztette el. Sage családja nem tartózkodott a birtokon, amikor a robbanás bekövetkezett. A szétszóródó törmelékek a védőőrizetet ellátó biztonsági szolgálat több tagját súlyosan megsebesítették. A helyszínre érkezett szakértők bevonásával vizsgálják tovább, hogy mi okozta a robbanást.” 9. Saul még egyszer végigolvasta az újság címoldalán közölt cikket, majd hátradőlt a székén. Egy pincérnő lejtett el az asztala előtt, bájai elől-hátul jócskán kidomborodtak öltözékéből. Saul a koktélbárban üldögélt a zongorista mellett. Körülpillantott a zajos játékkaszinóban, majd tekintete az üzletvezetőn állapodott meg, aki a kártyaasztalok közül vizslatta a tömeget. Kényelmetlen érzése támadt. A homlokát ráncolva igyekezett megérteni az okát. A meló simán ment. A visszaút is eseménytelen volt. Washingtonba érve a kocsit egy bevásárlóközpont parkolójában hagyta, majd felszállt egy Atlantic Citybe induló buszra. Többször is meggyőződött róla, hogy nem követi senki. De hát akkor mi aggasztja? A játékautomaták csörömpölése közepette mindjobban elkomorodott. Eliot ragaszkodott a robbantáshoz. De Saul tudta, hogy a munkát kevésbé drámai

módon is el lehetett volna végezni. A hat ember még a találkozó előtt, minden feltűnés nélkül “természetes” halállal is meghalhatott volna, más-más időpontban, az ország egymástól távol eső részein: szívroham, agyvérzés, öngyilkosság, közlekedési baleset vagy bármely más ok következtében. A beavatottak persze rájöttek volna az összefüggésre, és megértették volna, miről van szó, de nem verték volna nagydobra a dolgot. Saul végül azt a következtetést vonta le, hogy éppen a figyelem fölkeltése volt az egyik cél. De miért? Saul ösztönösen irtózott az ötlettől. A szakma logikája a nyilvánosság elkerülését diktálta. Eliot mindig a kifinomult megoldásokat szerette. Vajon mitől változott meg olyan hirtelen? Még valami zavarta - jelenlegi tartózkodási helye, Atlantic City. Minden munka elvégzése után valamely előre meghatározott, semleges helyre kellett mennie, ahol - ebben az esetben egy washingtoni sportcsarnok egyik öltözőszekrényében pénzt és további utasításokat talált. Ebből tudta meg, hol fog dekkolni az elkövetkezendő időben. Saul a hegyvidéket szerette leginkább - különösen Wyomingot és Coloradót. És Eliot általában figyelembe vette kedvence vonzódását a visszavonulás megtervezésekor. - De hát hogy a fenébe küldhették most Atlantic Citybe? - gondolta magában. Még sohasem járt itt. Irtózott a tömegtől. A sípályákon nyüzsgő sokaságot is, mint szükséges rosszat, csak kényszerűségből viselte el, hogy kedvelt időtöltésének hódolhasson. Itt azonban annyian nyüzsögtek körülötte, mintha felbolydult méhkasba tévedt volna. Valami nem stimmelt. Először robbantásra kap parancsot, azután meg arra, hogy utazzék Atlantic Citybe - mintha szándékosan felrúgnának minden szabályt. A rulettkerék kattogásától Saulnak idegességében viszketni kezdett a tenyere. Otthagyta a koktélbárt, és átment a kártyaasztalokhoz. Ki nem állhatta a tömeget, de a tornacsarnok öltözőszekrényében kétezer dollárt talált, és azt a parancsot, hogy kártyázzon nagy tétekben. Hogy betartsa az utasítást, leült egy üres székre, és ötszáz dollárért kért zsetonokat. Huszonöt dollárral szállt be a játékba. Két lapot kapott. Királyt és dámát. Az osztó nyert huszoneggyel. 10. - Mocskos disznók! - harsogta az elnök. Öklével belecsapott a másik tenyerébe. Egy szemhunyást sem aludt. Ez a hír jobban megviselte, mint a merénylet, amelyet nemrégen kíséreltek meg ellene. Reszketett a kimerültségtől. A fájdalomtól és a dühtől hirtelen megvénült az arca. - Azt akarom, hogy kapják el a barátom gyilkosát. Majd én megmutatom azoknak az aljas gazembereknek… Az elnök hirtelen elhallgatott. Elődeitől eltérően tudta, mikor kell csöndben maradni. Amit nem mond ki, nem használható föl ellene. Eliot elgondolkodott, vajon tudja-e az elnök, hogy az Ovális Szobában elhangzott beszélgetésekről nemcsak egy hangfelvétel készül. A CIA igazgatója Eliot mellett ült. - A KGB azonnal érintkezésbe lépett velünk. Határozottan tagadják, hogy bármi közük lenne az ügyhöz. - És persze hogy tagadják - mondta az elnök. - De én hiszek nekik - vette vissza a szót az igazgató. - Túlságosan feltűnő akció volt. Nem az ő stílusuk. - Épp ezt akarják elhitetni velünk. Megváltoztatták a taktikájukat, csak hogy félrevezessenek minket. - Elnézését kérem, elnök úr, de nekem más a véleményem - közölte a CIA főnöke. Biztosíthatom róla, a szovjeteknek nem tetszik a közel-keleti politikánkban bekövetkezett váltás - hogy a zsidóktól az arabok felé fordultunk. A szovjetek mindig azzal számoltak, hogy mi Izrael pártján állunk, így tudták ellenünk hangolni az arabokat. Most pedig mi csináljuk ugyanazt, amit eddig ők. Ez kétségkívül aggasztja őket. - Logikus tehát, hogy megpróbálnak közbeavatkozni - jelentette ki az elnök. Világos, hogy mi a szándékunk az arabokkal. Ha eltávolodunk Izraeltől, az arabok olcsóbban adják el nekünk az olajat. A Paradigma Alapítvány azért jött létre, hogy leplezze az arabokkal folytatott tárgyalásainkat. Politikusok helyett üzletemberek léptek kapcsolatba egymással. A Paradigma Alapítvány megsemmisítése

a tárgyalások végét jelenti. És persze fenyegetést, nehogy újra kezdjük. - Valóban ésszerűnek tűnik - ismerte el az igazgató. - Nagyon is ésszerűnek. Az oroszok tudják, hogy őket fogjuk gyanúsítani. Ha közbe akartak volna avatkozni, eltüntették volna a nyomokat. Ügyesebbek lettek volna. - Akkor hát ki a fene csinálta? Az FBI jelentése szerint Andrew egyik karját a ház romjaitól több mint fél kilométer távolságra találták meg. Ezért valakinek fizetnie kell. Mondja meg, ki az? Kadhafi? Castro? - Nem hinném - válaszolt az igazgató. - Mi csináltuk - szólt Eliot. Az elnök úgy meredt Eliotra, mint akit főbe kólintottak. - Mit csináltunk mi? - Legalábbis közvetve. Az egyik emberünk volt. Természetesen nem kapott rá utasítást. - Szívből remélem, hogy nem! - Véletlenül jöttünk rá - tette hozzá Eliot. Az igazgató, aki egyben Eliot főnöke is volt, felháborodva fordult felé. - Ezt nekem nem mondta el. - Nem volt rá alkalmam. Magam is csak a megbeszélés előtt értesültem róla. Már hónapok óta figyeljük ezt az embert. Több megbízást is elrontott. Kiszámíthatatlanul viselkedett. Azt is fontolóra vettük, hogy menesztjük. Három héttel a pokolgépes merénylet előtt nyoma veszett. Ma újra felbukkant. Sikerült rekonstruálnunk a mozgását. A robbanás idején a helyszín közelében tartózkodott. Az elnök elsápadt. - Folytassa! - Szoros megfigyelés alatt tartjuk Atlantic Cityben. Úgy látszik, sok pénzhez jutott. Nagy tétben kártyázik, és veszít. - Hogy jutott a summához? - kérdezte az elnök összeszűkült szemmel. - Zsidó. A Moszad is részt vett a kiképzésében. Az izraeliekkel harcolt a 73-as októberi háborúban. Költséges passziói vannak, amelyekről le kellene mondania, ha menesztjük. Úgy gondoljuk, az izraeliek fizettek neki, hogy álljon át hozzájuk. - Na, végre ez logikusan hangzik - ismerte el kelletlenül az igazgató. Az elnök ökölbe szorította a kezét. - Be tudja bizonyítani? Van valami a kezünkben, amivel befűthetünk Tel-Avivnak? - Beszélni fogok vele. Megvan a módja, hogy szóra bírjuk. - És azután? Szoktunk a kettős ügynökökkel szemben foganatosítani bizonyos eljárást? A körülményes megfogalmazást hallva Eliotban is felvetődött a gondolat, hogy az elnöknek esetleg tudomása van az Ovális Szobában készült hangfelvételek átmásolásáról. Eliot tapintatosan bólintott. - Javaslom, hogy tegyék meg a szükséges lépéseket - mondta az elnök. - Tudom, hogy nincs különösebb jelentősége, de szeretném hallani az illető nevét. 11. Amikor Saul kilépett a kaszinó étterméből, megpillantott egy embert a tömegben, aki hirtelen sarkon fordult és ellenkező irányban indult tovább. A férfinak hasított álla és bajusza volt. Nem, ez nem lehet! Hátulról is ugyanaz a sovány, inas testalkat, keskeny váll. Még a hajszínét és a frizuráját sem változtatta meg azóta. Ő az, akivel Baltimore-ban találkozott. Akivel együtt hajtotta végre az akciót. Saul izmai megfeszültek. Biztosan téved. Ha egy-egy munka befejeztével szétoszlott a csapat, a Cég mindig gondosan ügyelt arra, hogy a résztvevők egymástól messzire kerüljenek. Biztonsági okokból a kommandó tagjai nem találkozhattak, és semmi módon sem léphettek kapcsolatba egymással. Akkor meg mit keres itt ez az ember? Nyugalom, mondta magában Saul. Biztosan összetéveszted valakivel. Menj utána, és nézd meg alaposabban a fickót. Járj a dolog végére. A férfi igyekezett beleolvadni a tömegbe, áthaladt egy folyosón, majd benyitott egy ajtón. Saul megkerült két nőt, miközben elrobogott a kattogó játékautomaták sora mellett. Felidézte magában, hogyan is vette észre a fickót - éppen abban a pillanatban fordult meg, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami. Talán. Vagy

esetleg azért fordított olyan gyorsan hátat, mert nem akarta, hogy Saul fölismerje? Saul kinyitotta az ajtót és szélesre tárta. Néptelen, félhomályos színházteremben találta magát. A műsor csak órák múlva kezdődik. Üres asztalok. A színpad előtt leeresztett függöny. A függöny jobb széle megrezzent. Saul leszaladt a plüssel bevont lépcsőkön. A legalsó asztaloktól fölugrott a színpad peremére, kúszni kezdett a függöny jobb széle felé, közben átkozta magát, amiért a szobájában hagyta a pisztolyát. De hát nem volt más választása. Atlantic Cityben óriási feltűnést kelt, ha az ember egy automatával a hóna alatt mászkál. Bármilyen ügyesen leplezi, előbb-utóbb kiszúrják. A függöny már nem remegett. Saul megmerevedett, amikor tőle jobbra, a nézőtéri asztalsor végénél kivágódott egy ajtó, amely fölött a Kijárat tábla világított. Egy pincér lépett be, összehajtogatott asztalterítőkkel a karján. A pincér hunyorogva nézett Saulra, és kihúzta magát. - Ide nem szabad bejönni. Ismét a vak véletlen? Mint a múltkori takarítónő, aki meglepetésszerűen benyitott a szobába? Úristen! Saul villámgyorsan döntött, levetette magát a földre, és begördült a súlyos függöny alá. - Hé! Hallotta a pincér elfojtott kiáltását a függöny mögül. Saul nem törődött vele, továbbgördült, majd egy nagyméretű zongora mellett guggolásba szökkent. Az oldalról beszűrődő fényben a színpad megtelt árnyakkal. Dobok, gitárok, mikrofon- és kottaállványok árnyaival. Saul a jobb oldali kulisszák felé mászott. A megdöntött paravánok közötti járatban talált egy asztalt székkel, egy fellépőruhákkal teleaggatott fogast, a falon kapcsolótáblát és néhány emelőkart látott. Sehol senki. - Itt ment át! - kiáltotta a pincér a függönyön túlról. Saul a vészkijárat felé indult. Semmi sem vonhatta el a figyelmét; régóta megtanulta, hogy csak a lényegre koncentráljon. Ezért volt még mindig életben. Most is ez a képessége mentette meg. Ügyet sem vetett a függöny mögül felhangzó gyors léptek kopogására, miközben az ajtó gombjára tette a kezét. Valami mással volt elfoglalva: ruhasuhogást hallott közvetlenül a háta mögött. Félreugrott. Egy kés pattant le csörömpölve az ajtó fémlapjáról. Hirtelen egy árnyék vetődött rá a sarokban álló láda mögül, az egyetlen helyről, amelyet szántszándékkal nem vizsgált meg tüzetesebben. Az ember ne menjen az ellenség elé. Várja meg, amíg az kezdeményez. A szervezetében hirtelen szétáradó nagy mennyiségű adrenalin kiélezte az ösztöneit. Saul leguggolt, a térdét előrehajlítva tartotta meg az egyensúlyát, és felkészült a támadás fogadására. A férfi lecsapott. Saul meglepetésére a tenyere élét használta fegyverként, ujjait fölfelé tartva keze egyenesen előrelendült. Miután Saul maga is ismerte ezt a küzdőmodort, sikerült lefékeznie az ütést. Ezután saját tenyerének élével a szívtájékra célozva beszakította ellenfele bordáit. Csontok reccsentek. A férfi felnyögött és hátratántorodott. Saul a vállánál fogva átfordította a testet, és háttal kitámasztva az ajtó mögé húzta a férfit. Öt másodperc telt el. Miközben visszacsukta az ajtót, meglátott két pincért a színpadon. Beperdült egy folyosóra, amelynek mindkét oldalán ajtók nyíltak. A folyosó végén álló őr hátat fordított Saulnak, éppen telefonált. Saul az ellenkező irányba vonszolta a sebesült férfit, kinyitott egy ajtót, amely a lépcsőházba vezetett, de nem ment be rajta, inkább továbbsietett egy másikhoz, amelyen nagy vörös csillag virított. Lenyomta a kilincset. Nem volt bezárva. Belépett az öltözőbe, ledobta a férfit és becsukta az ajtót. Bekattintotta a zárat, majd azonnal védekező állásba lendült. De a szoba üres volt. Lélegzetét visszafojtva hallgatózott. - Hé! - kiáltott az egyik pincér. - Kiment valaki melletted? - Odanézz, a lépcsőházi ajtó! - kiabálta a másik. Saul hallotta, ahogy elrohannak mellette. A lábdobogás gyorsan távolodott. Lebámult a padlón heverő férfira. Eszméletlen volt, alig lélegzett, orrából és szája sarkából véres hab szivárgott. Az összezúzott bordák súlyos belső vérzést okoztak, amely hamarosan elárasztja a szívet és a tüdőt. A halál beálltáig csak

percek voltak hátra. A bajuszos férfi. Vele beszélt Baltimore-ban. Semmi kétség. Bizonyára idáig követett, gondolta Saul. De hogyan? Saul semmit sem vett észre egész úton. Vagyis: a fickó remekül értette a dolgát. Túlságosan is. Amikor hirtelen sarkon fordult az étterem előtt, nem attól félt, hogy Saul felismeri. Épp ellenkezőleg. Fel akarta kelteni Saul érdeklődését, hogy maga után csalja valami nyugodt helyre, ahol… Kinyírhat engem. De miért? Valami más is zavarta. A módszer. A késsel simán leszúrhatta volna, ha nem áll résen. De ahogy nekijött, megfeszített tenyéréllel egyenesen a bordái közé célozva? Ez a harcmodor egyedülálló. Csak az ismerheti, akit Izraelben képeztek ki. A Moszad! Az izraeli titkosszolgálat. A világon a legjobb. Saul náluk tanult. A földön fekvő férfi úgyszintén. De miért akarnának…? Profi merénylő nem dolgozik egyedül. Itt, valahol a közelben, várakozik a halálbrigád többi tagja. Kilépve az öltözőből, körülnézett a folyosón. Az őr eltűnt. Miután ujjlenyomatait gondosan letörölte az ajtóról, ugyanazon az úton távozott, amelyiken jött - a színpadon és a függönyön át, keresztül az üres nézőtéren. A kaszinóban a szokásos zsongás fogadta. Csörömpöltek a játékautomaták. Az órájára pillantott. Megszólalt a megafon, és egy recsegő hang Fatima hercegnőt hívta a telefonhoz. Ez volt a jelszó, amellyel a biztonsági szolgálat tagjait riadóztatták. Minden őrnek azonnal érintkezésbe kellett lépnie a központtal. Saul igyekezett minden sietség nélkül kijutni a fényben úszó kaszinóból a tengerparti sétányra, és gyorsan hozzászoktatni szemét az esti szürkülethez. A hűvös szellő belekapott a korláton áthajoló turisták ruhájába, akik a fehéren tajtékzó hullámokat bámulták. Ahogy a sétány kövezetén visszhangzó léptekkel elhaladt mellettük, Saul ismét az órájára pillantott. A bajuszos férfi mostanra már biztosan meghalt. 12. A melegház lámpáinak fénye visszaverődött az üvegfalakról, szinte észre sem lehetett venni, hogy odakint éjszaka van. Eliot le-föl sétált a tövek között, s élvezettel szívta be az aromás illatot, így próbálva figyelmét a rózsákra terelni. Különböző változatok - színek és formák miriádjai. Bonyolult, érzékeny lények - gondozásuk, ápolásuk teljes odaadást igényel. Akárcsak az általa irányított emberek, gondolta magában. Igen, mindig úgy vélte, emberei éppen olyan szépek és érzékenyek, mint a rózsák. És töviseket is növesztenek. Ezért néha még a legsikerültebb példányokat is le kellett szakítani. Megállt az egyik bíborvörös színben pompázó rózsa mellett. Olyan volt, mintha vérbe mártották volna. Elragadó. Most azt a rózsát vette szemügyre, amelyről Saulnak mesélt Denverben. A kéket. Elkomorodva pillantott az órájára. Mindjárt éjfél. Odakint hűvös és száraz az áprilisi éjszaka. De az üvegház levegője meleg volt és párás. Eliot izzadt, mégis magán tartotta fekete mellényét és zakóját. Elbiggyesztette az ajkát. A homlokát ráncolta. Valami nem stimmelt. Egy órával ezelőtt jelentették neki, hogy az akció kudarcot vallott. Saul életben maradt. Az osztag tagjai elszállították ugyan a halott merénylő holttestét, de sajnos csak azután került erre sor, hogy a városi rendfenntartó erők egyik embere rátalált. Ezt a kínos mozzanatot nem szabad elhanyagolni. Nyugtalanságát csillapítandó Eliot azzal vidította föl magát, hogy elképzelte Atlantic City ünnepelt énekes sztárvendégének döbbent arckifejezését, amikor öltözőjébe lépve megpillantotta a padlón elterülő hullát. A sok gengszterfilm után, amelyben szerepelt, most az egyszer valóságos tapasztalatokat is szerezhetett. De hogyan kellene elintézni ezt a kínos incidenst? Eliot jókedve azonnal elpárolgott, amikor meghallotta a telefon csöngését. A speciális készülék volt az - zöld színe illett a környezethez -, mellette egy közönséges fekete telefont is elhelyeztek a palántázóasztalon. Az előbbinek a számát csak nagyon kevés ember ismerte. Eliot remélte, hogy az a bizonyos személy fog jelentkezni, akinek a hívását órák óta várja.

Türelmetlensége ellenére hagyta, hogy a készülék egymás után háromszor kicsengjen. Megköszörülte a torkát, és fölemelte a kagylót. - Halló? - Romulus - mondta egy izgatott hang. - Fekete zászló. A férfi nehezen ejtette a szavakat, mintha kifulladt volna. Eliot biztos volt benne, hogy mind az üvegházat, mind pedig a telefonjait lehallgatják. Ezért ő és az emberei előre megbeszélt kódokat használtak. Romulus Saul fedőneve volt. A fekete zászló azt jelentette, hogy vészhelyzet alakult ki - leleplezték az ügynök rejtekhelyét, és valaki meghalt az összetűzés során. - Add meg a számodat - válaszolt Eliot. - Negyedórán belül visszahívlak! - Nem! - hördült fel Saul. Eliot beharapta az ajkát. - Akkor mondd meg, hogyan csináljuk. - Mozognom kell. Majd én visszahívom. - Egy pillanat - felelte Eliot, benyúlt a zakója zsebébe, tollat és jegyzetfüzetet vett elő. Gyorsan leírta azt a számot, amelyet Saul is tudott. 967-876-9988 Aláfirkantotta egy általa biztonságosnak tartott fülkének a számát, 703-338-9022 Az alsó számot kivonta a felsőből: 264-538-0966 A maradékot beolvasta Saulnak. Saulnak mindössze annyi volt a teendője, hogy a hallott számot kivonja az előre megadottból. 967-876-9988 -264-538-0966 703-338-9022 Így megkapta azt a telefonszámot, amelyet Eliot használni kívánt. - Harminc perc - mondta gyorsan Saul. Eliot hallotta a kattanást, a vonal megszakadt. Lerakta a kagylót. Görcsösen igyekezett visszanyerni az önuralmát. Az, hogy Saul akarta visszahívni őt, és nem fordítva, váratlan, de nem kétségbeejtő fejlemény. Bár, ha megtudta volna Saul számát, egyszerűen kideríthette volna a tartózkodási helyét. És odaküldhetett volna egy kommandót. Így viszont mást kellett kitalálnia. Mereven bámulta a rózsákat, azután bólintott, mert eszébe jutott a megoldás. Az órájára pillantott; meglepte, hogy már tíz perc eltelt a Saullal folytatott beszélgetés óta. De még mindig bőven maradt ideje arra, hogy elhajtson a közeli áruház előtti telefonfülkéhez - így éjféltájban már senki se lesz a környéken -, és gyorsan lebonyolítson egy hívást, amellyel előkészíti a csapdát. Egy perc alatt kiadja a szükséges utasításokat. Ezután pedig megvárja, hogy Saul ismét jelentkezzék. Mégis, miközben leoltotta a villanyt az üvegházban, némi bizonytalanság fogta el. Megállt a sötétben, és arra gondolt; Saul annyira kiváló, hogy szinte sajnálja, amiért likvidálnia kell. De hát Eliotnak sok kiváló embere volt. Eggyel több vagy kevesebb igazán nem számít ahhoz képest, hogy mi forog kockán. Még valami nyugtalanította. Az, ahogyan Saulnak Atlantic Cityben sikerült elmenekülnie. Lehet, hogy Saul még jobb, mint amilyennek Eliot ismeri? 13. A tekecsarnok visszhangzott a guruló golyók és ledőlő bábuk zajától. Csak a pályák felét használták a játékosok. A Bénák csapata fölényesen vezetett az Első Osztályú Kutyaütők előtt. Saul egy forgószéken ült, hátát a büfépultnak támasztotta. Úgy tett, mint aki elmélyülten figyeli a játékot, de valójában a bejáratot tartotta szemmel. Ne maradj kint az utcán - ott könnyen kiszúrhatnak. Válassz valami nyilvános helyet - ott nem mászhatnak rád a zsaruk. Lehetőleg olyat, ahol nagy a zsúfoltság - így könnyebben tudsz manőverezni. Mindig legyen a közeledben ajtó a személyzeti kijárat a pult mögött van. - Iszik még egyet? - kérdezte a pincérnő. Saul a gyűrött egyenruhát viselő, fáradt nő felé fordult, aki kávéval kínálta. - Nem, köszönöm. Most már biztosan nem fog jönni a barátom.

A nő a tejadagoló automata fölött lévő órára nézett. - Öt perc múlva zárunk. - Mennyivel tartozom? - Nyolcvan cent. Saul egy dollárt adott. - Nem kérek vissza. Jobb lesz, ha fölhívom, hogy megtudjam, mi van vele. - Ott a telefon - mutatott a nő a kugligolyókkal teli üvegtárló irányába. Bármilyen csüggedt is volt, igyekezett meggyőzően mosolyogni, miközben a készülékhez ment. Azt mondta Eliotnak, hogy harminc percen belül visszahívja. Pontosan a megadott időben bedobott egy érmét az automatába, és a központot tárcsázta. Bemondta az Eliottól kapott számot. Távolsági beszélgetést kért Virginiába. A telefonfülke valahol Falls Church közelében lehetett. Ott lakott Eliot. Félóra kevés ahhoz, hogy messzebbre menjen. A központos közölte Saullal, mennyibe fog kerülni három perc. Saul bedobta a pénzt, kattogást hallott, ahogy az érméket elnyelte az automata, majd berregő hangot. Eliot gyorsan fölvette: - Igen? Bár a hívást nem hallgatták le, a központosnak azért lett volna rá módja. Saul az egyezményes utalásokat használva gyorsan beszámolt a történtekről. - Izraeli barátaink voltak - fejezte be mondandóját. - Felismerem a stílusukat. Nem akarják, hogy tovább dolgozzam a lapnak. Miért? - Megkérdem a szerkesztőt. Valószínűleg adminisztrációs hiba történt. - A legutolsó cikkemmel lehet kapcsolatban. Az egyik dokumentátor meg akarta akadályozni, hogy újabbat írjak. - Talán azt hitte, hogy a konkurenciának dolgozol. - Vagy esetleg ő dolgozott nekik. - Meglehet. Nagy a verseny a piacon - mondta Eliot. - Késhegyre menő. Szakszervezeti védelemre lesz szükségem. - És egy szanatóriumi beutalóra. Egyetértek. Tudok is egy helyet, ahol kipihenhetnéd magad. Élvonalbeli szakemberek üdülője. - Remélem, nincs messze innen. Későre jár. Gyalog nem valami biztonságos ez a környék. - A közelben van egy szálloda - folytatta Eliot, és rejtjelezve megadta a címet. - Foglaltatok neked szobát. Természetesen nagyon aggódom érted, és mélységesen együttérzek veled. Igyekszem kideríteni, miért orroltak meg rád. - Előre is köszönöm. Tudtam, hogy számíthatok magára. - Erre valók az apák. Saul visszaakasztotta a kagylót a helyére. Szemügyre vette a tekecsarnok bejáratát. Újabb golyó gördült végig a pályán. Az ellenfél egyik játékosa fölnevetett. Az irodába vezető ajtó félig nyitva volt, odabent egy férfi kattintgatni kezdte a fali kapcsolókat. Kialudtak a fények. - Záróra! - kiáltotta a pincérnő. Saul keresztülpillantott a parkolóra nyíló ajtó üvegén. Az ívlámpák megvilágították a térség egy részét. Távolabb sötét árnyak imbolyogtak. Saulnak nem maradt más választása. Borzongva vágott neki az útnak. 14. Megállt a néptelen utca sarkán, és a fal tövébe húzódva nézett úti célja felé. Egy szálloda. Eliot mondta ugyan, hogy foglaltat neki szobát, de Saulnak eszébe sem jutott, hogy szó szerint értette az öreg. Jó vicc. Saul kis híján elmosolyodott. Az utcában csak a düledező faszerkezetes épület koszos betonlépcsői fölött pislákoló neonfelirat volt az egyetlen fényforrás. AYFARE HOTEL A kiégett betű vagy W vagy M lehetett. Mayfare? Wayfare? Egykutya. Fő, hogy az egyik betű hiányzik. Ez a jeladás. Saul ebből tudta, hogy minden elő van készítve, tiszta a levegő. Ha az összes betű világított volna, Saul a veszélyre utaló figyelmeztetést látva messzire elkerüli a helyet. Saul a környéket fürkészte. Mivel senkit sem látott, elindult lefelé az utcán. Nyomornegyedbe jutott. Törött ablakok. Szemét. Üres lakások. Tökéletes. Itt

aztán igazán nem kelt feltűnést egy hajnali háromkor magányosan bolyongó alak. Nincs az a rendőrjárőr, amelyik idemerészkedne, hogy megállítsa, és kikérdezze, mit keres ilyen késő éjjel az utcán. A helybéliek pedig a maguk bajával vannak elfoglalva. Saul lépései visszhangoztak az aszfalton. Csapdától tartva nem mert taxiba ülni, ezért már órák óta gyalogolt. Elgémberedett a lába, szaggatott a válla. Nem jött egyenesen ide, útközben megkerült több háztömböt, hogy ellenőrizze, nincsenek-e a nyomában. De senkit sem vett észre. Attól még követhették, persze. Hamarosan vége lesz az egésznek. Mindjárt hazaér. Ahogy közeledett, a neonfelirat egyre nagyobb lett. Bár az éjszaka hűvös volt, izzadságcsöppek gördültek végig Saul mellén a magas nyakú pulóver és a golyóálló mellény alatt, amelyet pár napig állandóan magán tartott, miután végzett egy-egy feladattal. A keze elzsibbadt. Uralkodnia kellett magán, nehogy futásnak eredjen. Ismét hátrapillantott. Senki. Az utcának a szállodával átellenes oldalán haladt. Először úgy tervezte, megkerüli az egész háztömböt, nehogy valami meglepetés érje. Mivel azonban üldözői közül senki sem tudhatta, hogy ide tart, nem látta értelmét a további óvintézkedéseknek. Pihenésre vágyott, és arra, hogy nyugodtan végiggondolhassa, miért vadásznak rá. Majd Eliot gondoskodik róla. Saul lelépett a járdáról, hogy átmenjen az úttesten. Az ócska szálloda sötét ablakai hívogatóan néztek rá. Az ajtón túl a mentesítő csapat étellel-itallal várja. Majd ők megvédelmezik. Bár a szíve a torkában dobogott, nyugodt léptekkel haladt, szemét a megvetemedett faajtó hasadékaira szegezve. Mégis valahogy rossz érzése támadt. Eszébe jutott a szolgálati szabályzat. Eliot mindig azt mondogatta, be kell tartani a szolgálati szabályzatot. Ez az életben maradás egyedüli biztosítéka. Az objektumot mindig meg kell kerülni. Ellenőrizni kell a környéket. Semmit sem szabad a véletlenre bízni. A megérzésének engedelmeskedve, Saul megfordult, és hirtelen visszafelé indult, az utca túloldalára. Ha minden óvatossága ellenére mégis követték, ezzel a váratlan irányváltoztatással kiugraszthatja a nyulat a bokorból. Bal oldalról érte az ütés, közvetlenül a szíve fölött, a golyóálló mellényen is áthatolva. Saul egészen elkábult tőle, nem tudta, mi történhetett. Azután rájött: meglőtték. Nyilván hangtompítós fegyverrel. Mélyet lélegzett, sípolva fújta ki a levegőt. Elhomályosult előtte a világ. Az úttestre zuhant, nekiütődött a járdaszegélynek. A lövedék fölülről találta el, a szállodával szemben álló épületből. De a mellényen nem hatolhatott volna keresztül. Akkor miért vérzik? Zavarodottan tápászkodott föl, előrehajolt, nagy nehezen átbukdácsolt a szeméttel teleszórt járdán. Mintha tűz égette volna a mellét. Betámolygott egy sikátorba, szorosan a falhoz tapadva igyekezett tájékozódni a sűrű sötétségben. Árnyak imbolyogtak előtte. A sikátor egy másik utcába torkollott. De nem mehetett oda. Aki követte, biztosan nincs egyedül. A kommandó többi tagja biztosítja a környéket. Ha átvágna a sikátoron, a szomszédos utcában is fegyveresekbe ütközne. Azok talán a fejét vagy a torkát fogják megcélozni. Csapdába esett. Eltántorgott egy tűzlépcső mellett, a dugig tömött hulladéktartályok orrfacsaró bűze fojtogatta. A hotel neonja egy férfi alakjának körvonalait világította meg, amint a sikátor felé közeledett. Léptei kísértetiesen visszhangzottak a baljós csendben. A férfi behajlított térddel, előregörnyedve haladt, a kezében tüzelésre készen tartott kisméretű automata fegyver csövét meghosszabbította a hangtompító. A Moszad, gondolta ismét Saul. A jellegzetes settenkedő, roggyantott járás segítségével a támadó még sebesülten is képes megőrizni az egyensúlyát. Ugyanezt a mozgást sajátította el ő is. A merénylő elérte a sikátort, s a fal mentén araszolgatva szinte beleolvadt az éjszakába. Óvatos a fickó, állapította meg Saul. Nem tudja, hogy fegyvertelen vagyok. Lassan fog idejönni. Saul megfordult, és az átjáró túlsó végét vette szemügyre. Ott is felbukkant egy ember. Nincs kiút. De muszáj hogy legyen. A tűzlépcső? Nem jó - ha fölmászik, azon remek célpontot

nyújt a támadóinak. Szinte a bőrén érezte a közelségüket. És az ajtó a tűzlépcső alatt? Előrelendült, lenyomta a kilincset. Nem engedett. A könyökével beverte az ajtó melletti ablakot, bár tudta, hogy üldözői felfigyelnek a csörömpölésre. Az üvegszilánkok felhasították a kabátujját. A cipőtalpa megcsikordult, ahogy átpréselte magát az ablakon. Összerándult a mellkasára nehezedő nyomástól, megbillent és lezuhant. A padlóra rogyott. Sötétség vette körül. Pár perc az egész, biztatta magát. Mindjárt kijönnek a többiek a szállodából, és segítenek. Addig kell kibírni, amíg ideérnek. Sérült mellével egy láthatatlan korlátnak ütközött. Arcát veríték öntötte el. Körbetapogatózott, s két lépcsősorra bukkant; az egyik fölfelé, a másik lefelé vezetett. Nyöszörgését visszafojtva vánszorogni kezdett fölfelé. Az előtér vizelettől bűzlött. Saul felbukott a lépcsőfordulóban, s fejjel egy babakocsi kerékküllőinek bucskázott. Megfogta a kerék olajos szélét. Mindkét karjából szivárogni kezdett a vér, amint a kocsit a lépcső tetejére lökte. A kerekek nyikorogtak. Saul megmerevedett. Maradj csöndben! Az ablakra árnyék vetődött. Saul pontosan tudta, mit érez a másik. Csakis a törött ablakon keresztül lehet az épületbe jutni. De az ablak csapda is lehet. Az árnyék megtorpant. De Saul sebesült volt. És menekülő. Ettől az árnyék visszanyerheti az önbizalmát. Úgy is történt. Az árnyék villámgyorsan keresztülvetette magát az ablakon, halk puffanással ért földet, sebesen oldalra gördült, és elnyelte a sötétség. A gyilkos mindjárt megtalálja a két lépcsősort. És aztán le vagy föl? Merre ment Saul? Mindig följebb, ez a szabály. Aki fent van, könnyebben védekezik. A kérdés az volt, vajon Saul betartotta-e a szabályt, vagy mégis odalent, az alagsorban keresett menedéket, hogy félrevezesse az üldözőit? A férfi gondolatban feldobott egy pénzdarabot. A ház néma volt. Ebben a pillanatban a fegyveres megindult a lépcsőn. Saul fejbe taszította a férfit a babakocsival, a test hátrazuhant. A kocsi csörömpölve követte. Saul felugrott, kilendülő lába ellenfele állkapcsát találta el. A férfi felnyögött, Saul vállon ragadta. Egyik kezével a földre nyomta, másik karját a meglepett üldöző torkára szorította. Reccsent a gége. A fegyveres fuldokolva vonaglott. Pisztolya koppanva hullott a földre. Saul a fájdalommal dacolva lehajolt, hogy megkeresse. A 22-es Beretta ismerősként simult a tenyerébe. Ő is gyakran használta ezt a típust, amelynek csövét meghosszabbították, hogy elférjen rajta a hangtompító. A speciális átalakítások jóvoltából a fegyver rendkívüli pontossága bőségesen kárpótolta tulajdonosát a kisebb, 22-es kaliberért. Nagyon népszerű volt a Moszad tagjai körében. Ez ismét megerősítette Saul gyanúját. Kikukucskált a törött ablakon. A sötét sikátorban felsejlett a második fegyveres alakja. Saul meghúzta a ravaszt, a pisztoly szinte remegett a markában a gyors egymásutánban leadott lövések erejétől. Saul addig folytatta a tüzelést, amíg a férfi el nem terült az aszfalton. Saul a falnak dőlve próbálta visszanyerni egyensúlyát. Még többen is lehetnek. Mindenre fel kell készülnie. Ezen múlik az élete. El kell tűnnie innen. Fölrohant a lépcsőn. Az egyik lakásban sírni kezdett egy csecsemő. A lépcső tetején Saul kinyitott egy vasajtót, amelyen keresztül a tetőre jutott. Guggolva haladt előre, a pisztoly csövével kéményeket, szárítóköteleket, esőcsatornákat, tévéantennákat vett célba. Egy lélek sem volt odafönt. Sietnie kellett. Keresztülmászott az árnyakon, majd ajkát fájdalmában összeharapva megpróbált lefelé ereszkedni. Fölötte hidegen ragyogtak a csillagok. Hirtelen visszahőkölt; a tető peremére ért. A szomszédos épület túl messze volt, nem lehetett átugrani rá. Körbetekintve egy, a tetőről kinyúló, négyszögletes építményt vett észre, kinyitotta az ajtaját, és lebámult a koromsötét lépcsőházba. Úristen, de fáj! Egy emelet, azután még egy, majd megint egy. Végre, a földszintre érve, szemügyre vette a kijáratot. Lehet, hogy odakint már várnak rá, de vállalnia kellett a kockázatot. Az utca sötét volt. Saul megkönnyebbült. Lélegzetét visszatartva kilépett a járdára. Egyetlen lövés sem dördült. Senki sem ugrott elő a rejtekhelyéről. Sikerült. De most hová menjen? Nem tudta, mennyire súlyos a sérülése. El kell

tűnnie, mielőtt rátalálnak. Eszébe jutott a szálloda. A fegyveresek meg akarták akadályozni, hogy bemenjen. Saul nem értette, miért nem jött senki a segítségére. No persze, támadói hangtompítót használtak. Lehet, hogy a felmentő csapat nem vette észre, hogy rálőttek. De hát az utcán terítették le, éppen a szálloda előtt. A segélycsapat biztosan figyelte. Miért nem rohantak ki, hogy megmentsék? Talán mert nem tudták, hová tűnt. Nem akarták veszélyeztetni a szálloda biztonságát. Az állásaikban maradtak, remélve, hogy Saul mégis eléri őket. Be kell jutnia valahogy az épületbe. Észrevette, hogy egy ütött-kopott Plymouth Duster parkol a járda szélén. Ez az egyetlen tragacs állt a sötét utcában. Ha nincs bezárva? Ha el lehetne indítani? Ha. Maga felé húzta az ajtót. Kinyílt. Kulcs nem volt az indítóban. Saul a mellébe nyilalló fájdalommal nem törődve lehajolt, és kotorászni kezdett a műszerfal alatt. Végre megtalálta, amit keresett. Összeérintette a két drótot. A motor fölberregett. Saul megmarkolta a volánt, és lenyomta a gázpedált. A Duster kigördült az úttestre. Saul hangos fékcsikorgás közepette bekanyarodott a sarkon. Az épületek homályba burkolóztak. Az utca mintha összeszűkült volna, amikor a járgány nyikorogva megkerülte a következő sarkot. Saul megpillantotta maga előtt a szállodát, és hirtelen fölhajtott a járdára. A neonvilágítás miatt Saul üldözői nem használhattak éjszakai távcsövet. A lencsékről visszaverődő erős fény teljesen elvakítaná őket. Saul összerándult, amikor a Duster nagy döccenéssel megállt közvetlenül a bejárathoz vezető mocskos betonlépcsők előtt. A vállával lökte ki az ajtót. A kocsi eltakarta az alakját. Felhágott a lépcsőkön, és berontott a kapun. Azonnal a padlóra vetette magát, és pisztolya csövét az utcára irányította. Eljutott a szállodába. Biztonságban van. A csönd megdöbbentette. Hát a mentesítő egység? Hol vannak? Körbefürkészve nem látott mást, csak sötétséget. - Romulus! - kiáltotta, de csak a visszhang válaszolt. Amint kúszni kezdett befelé, por- és dohszag csapta meg az orrát. Hol a fenében…? De hát ez a hely tök üres! Értetlenül kutatta át a félhomályos hallt. Senki. Átvizsgálta az irodát és a folyosóról nyíló szobákat is, közben idegesen pillantgatott hátra, a bejárat irányába. Feszülten fülelt, hátha jön valaki. Egy árva lélek sem volt ott. Senki sem készítette elő az érkezését. Biztonságos búvóhelynek híre-hamva sem volt. Úristen, a szálloda volt a csali, amivel beterelték az egérfogóba! Föl sem tételezték, hogy élve bejuthat! Most értette meg, hogy itt várták ugyan, de nem azért, hogy megmentsék. Hanem hogy lecsapjanak rá, és megöljék. Tűvé tették a környéket érte. És most az autó ide fogja vezetni őket. Saul a kijárathoz rohant. Miközben levágtatott a lépcsőkön, látta, hogy a sarkon feltűnik egy férfi, rövid csövű géppisztolyt tartva lövésre. Saul azonnal felismerte a gyártmányt: egy Uzi volt. Saul futás közben tüzelt. Látta, hogy a fegyveres a karjához kap, és visszaugrik a sarok mögé. Szerencsére az előbb eszébe se jutott, hogy a drótokkal vacakoljon és leállítsa a Duster motorját. A vezetőülés melletti ajtót is tárva-nyitva hagyta. Megrántotta a sebességváltót. A kocsi csikorogva zöttyent le a járdáról, és széles füstcsíkot húzva maga után végigbőgött az úttesten. Egy sorozat lyuggatta ki a hátsó szélvédőt. Üvegszilánkok permeteztek Saulra. Eltekerte a kormányt, és lebukott az ülés alá. A sarkon újabb fegyveres bukkant elé. Saul feléje irányította a kocsit, beletaposott a gázba, és egyenesen nekihajtott. Tíz méter, öt méter. A gyilkos pisztolyt szegezett rá. Három méter. A férfi hirtelen megingott, majd rémülten beugrott egy kapualjba. Saul elrántotta a kormányt, kikerült egy utcai tűzcsapot, elrobogott a gyilkos mellett és hangos fékcsikorgással bekanyarodott egy másik mellékutcába. Sem maga előtt, sem a visszapillantó tükrében nem látott újabb gengsztereket elébe rohanni. Megmenekült. De meglőtt melléből és mindkét könyökéből, amelyet megvágott az ablaküveggel, folyt a vér. Megmenekült? De meddig? Bármennyire is sietett, csökkentette a sebességet. Ne hajts át a piroson! Ne

lépd túl amelynek szívesen Méghozzá

a sebességkorlátozást! Több sebből vérezve, egy lopott autóban, hátsó szélvédője betört és karosszériáját golyók lyuggatták, Saul nem találkozott volna rendőrökkel. Meg kell szabadulnia a kocsitól. minél előbb.

15. Egy teherautó-parkoló előtt hajtott el, a hozzá csatlakozó benzinkút és étterem színes fényeitől Saulnak káprázni kezdett a szeme. Két kisebb és három közepes méretű teherautót számolt össze. Továbbment, és úgy négyszáz méterrel odébb bekanyarodott egy lakókocsitáborba. Fél öt. A táborban sötét volt. Egy kavicsos sávon parkoló két autó közé állt be, leoltotta a lámpákat, és a műszerfal alatt szétbogozta a két vezetéket. Az arca megrándult a fájdalomtól. Miután körülpillantott, hogy lássa, nem vontae magára valakinek a figyelmét, homlokáról letörölte a hideg verítéket. Nagy nehezen kibújt a zakójából, majd felhúzta magas nyakú pulóverét, és a golyóálló mellény pántját kioldva, levetette a páncélját. Eliot ragaszkodott hozzá, hogy mindig tartsák be az előírásokat. Ha végeztek egy munkával, tegyék meg a szükséges óvintézkedéseket. Viseljék a golyóálló mellényt. Készüljenek föl minden eshetőségre. Bonyodalom bármikor adódhat. Csak a kipróbált módszerek alkalmazásával maradhatnak életben. A mellény kissé ormótlan volt. Fél centi vastag, a súlya mintegy hetven deka, több réteg kevlar műszálból készült, amely tapintásra leginkább a nejlonra hasonlított, de valójában ötször erősebb volt, mint az acél. Saul nagycsontú, tagbaszakadt férfi volt, aki így kipárnázva elég dundinak látszott. A kaszinóban, ahová a fegyverét nem merte magával vinni, a mellényt nyugodtan, minden feltűnés nélkül viselhette. Ismét a módszeresség mentette meg az életét. De a lövésből Saulnak legföljebb egy ütést lett volna szabad éreznie. A golyó nem hatolhatott volna át a mellényen. Nem sebesíthette volna meg. A homlokát táncolva húzta végig ujját vérző mellkasán. Megpróbálta kitapogatni a golyó ütötte lyukat. Ehelyett magát a golyót érintette meg. Fél centiméter mélyen fúródott a mellkasába, két borda között. A mellény, úgy látszik, mégis felfogott valamennyit a lövés erejéből. Saul a fogát összeszorítva kirántotta a lövedéket. Mélyeket lélegzett, hogy elnyomja a rátörő hányingert. Hirtelen, a sötétségben úgy érezte, mintha az autó forogni kezdene vele. Azután a szédülés abbamaradt, és Saul lenyelte a szájába tóduló keserű epét. Töprengve törölte tisztára a lövedéket. Felfoghatatlan volt az egész. A golyónak nem lett volna szabad keresztülhatolnia a mellényen. A lövedék keskeny volt és hegyes, mégis, amikor a mellényhez csapódott, a hegyének el kellett volna csorbulnia. Saul résnyire kinyitotta a kocsi ajtaját, hogy a belső világítás mellett szemügyre vehesse a golyót. Amit látott, még jobban elképesztette. A golyó zöld színű volt. Áramvonalas alakját teflonnal vonták be, ezért tudott áthatolni a mellényen. Ilyet csak az elit kémszervezetek használnak. Többek között a Moszad. Saul a Berettára szerelt hangtompítót kezdte tanulmányozni. Ilyen szerkentyűt kizárólag illegálisan lehet beszerezni, csakúgy, mint géppuskát vagy rakétakilövőt. Az operatív ügynökök éppen ezért nem a feketepiacon jutottak hozzá, ahol túl nagy a lebukás kockázata, hanem saját maguk készítették el könnyen beszerezhető és ártalmatlannak látszó alkatrészekből. Ebben az esetben a bérgyilkos vásárolt egy műanyag tubust, amely elég széles volt ahhoz, hogy a Beretta csöve beleférjen. A tubust azután megtöltötte fém és üveggyapot tömítőgyűrűkkel, a kétféle anyagot váltakozva helyezte el. A gyűrűk olyan szélesek voltak, hogy a golyó átférjen rajtuk. A cső végén volt egy kis lyuk, amelyen a tömítőgyűrűk nem tudtak kiesni, de a lövedék éppen kifért rajta. Három lyukat fúrtak körülbelül fél centiméterre a tubus nyitott szájától. E lyukakba helyezett csavarokkal erősítették föl a hangtompítót a pisztoly csövére. Az alkatrészeket biztonságosan tárolhatták bármely közönséges szerszámosládában, és szükség esetén villámgyorsan összeszerelhették a hangtompítót, cirka hét lövést lehetett észrevétlenül leadni, mielőtt az üveggyapot elveszítette volna hangszigetelő képességét. Azután az eszközt pár másodperc alatt szét lehetett szedni, és az alkatrészeket eldobni anélkül, hogy bárki rájönne, milyen célt

szolgáltak eredetileg. Egyszerű. A Moszad emberei alkalmazzák ezt a módszert. De mi a nyavalya folyik itt? Honnan a fenéből tudhatták az ellenfelei, hogy Saul éppen abba a szállodába megy? Hiszen ő maga is csak pár órával korábban értesült róla. Itt nem arról van szó, hogy követték. A merénylők előre látták, mit fog csinálni. Vártak rá. Eliot szervezte meg az egészet. Biztosan Eliot csinált valamit rosszul. Talán mégis lehallgatták a telefont, amelyet használt. De Eliot sohasem hibázik. Akkor viszont valaki nyomon követte Eliotot. Irányított mikrofon segítségével hallgatták le a beszélgetéseit. De Eliot fel volt készülve minden eshetőségre. Mindig tartott magánál egy interferenciát keltő készüléket, amely lehetetlenné tette, hogy mikrofont használjanak a közelében. Lehet, hogy Eliot egyik embere kettős ügynök? De kinek dolgozik? A Moszadnak? Saul becsukta az ajtót. A fény kialudt. Egy zsebkendővel letörölte a vért a melléről. Fázott, és kimerültséget érzett. Nem kedvelte a véletlen egybeeséseket. Eliot az ilyenkor szokásos gyakorlattól eltérően Atlantic Citybe küldte Sault, ahol a feloszlatott kommandó egyik tagja megpróbálta… Saul megborzongott. És az elhagyatott szállodába is Eliot küldte, ahol ismét meg akarták ölni. A közös nevező: Eliot. A végkövetkeztetés hihetetlennek tűnt. Eliot - a saját nevelőapja - ki akarja végeztetni? - Nem! Saul visszahúzta a sebre a magas nyakú pulóvert, és a sportzakót összegombolva magán kiszállt az autóból. Öt óra volt. Keleten már szürkült az ég. Kisétált a lakókocsitáborból, és nekivágott az országúinak. A teherautóparkolóban, az egyik közepes méretű járgány mögött kivárta, amíg a sofőr végez az étteremben. A férfi megmerevedett, amikor észrevette Sault. - Ötven dolcsi egy fuvarért - ajánlotta Saul. - Tiltja a szabályzat. Látja a jelzést? Személyszállítás tilos. Nem akarom elveszíteni az állásomat. - Száz. - Aztán az első alkalommal leütsz és kirabolsz. Vagy a haverjaid meglovasítják a járgányt. - Kétszáz. A sofőr Saul ruhájára mutatott. - Csupa vér vagy. Biztosan verekedtél vagy a zsaruk keresnek. - Megvágtam magam borotválkozás közben. Háromszáz. - Nem megy. Családom van. - Négy. Ez a végső ár. - Kevés. - Akkor várok egy másik sofőrt - vont vállat Saul, és elindult a többi autó felé. - Hé, haver! Saul megfordult. - Ha ennyit fizetsz, biztosan nagyon sürgős a dolgod. - Beteg az apám. A sofőr felnevetett. - Nekem meg a bankszámlám. Abban bíztam, megtoldod még eggyel. - Nincs nálam több. - Voltál már Atlantában? - Nem - hazudta Saul. - Most leszel - a sofőr kinyújtotta a kezét. - Hol a pénz? - A felét most. - Rendben. Csak a miheztartás végett közlöm, hogy a haditengerészetnél szolgáltam. Tudok karatézni. - Nocsak - mondta Saul. - Lábakat szét, kezeket az autóra. Megmotozlak. Imádkozz, nehogy kést vagy pisztolyt találjak nálad. Saul már korábban eldobta a hangtompítót, a kisméretű Berettát pedig az alsónadrágjába rejtette a lába közé. Kicsit kényelmetlen volt, de Saul tudta, hogy ott csak meztelen motozással találhatják meg. A sofőr bizonyára

körbetapogatja a testét - karját, lábszárát, hátát. Saul nem hitte, hogy meg fogja érinteni a nemi szervét, vagy benyúl az alsóneműjébe. De ha mégis… - A négyszáz dolláron kívül mást nem találsz nálam - mondta Saul. - Ha Atlantában rám szállnak a zsaruk, tudni fogom, kinek járt el a szája. Föl fogom hívni a főnöködet, és beszámolok neki a mi kis üzletünkről. Az lesz az elégtételem, hogy kirúgnak. - Hát így kell egy haverral beszélni? - vigyorgott a sofőr. Ahogy Saul várta, a fickó nem volt profi motozó. Miközben a ragyogó napsütésben a teherautó az országúton dübörgött, Saul alvást színlelt, bár igazából a történteken töprengett. Folyton Eliot járt az eszében. A dolgok végzetes fordulatot vettek. De hát nem menekülhet egyfolytában. Nem bujkálhat örökké. Miért akar Eliot megöletni? És hogy jön bele a Moszad a képbe? Csak egyvalamiben volt biztos: segítségre van szüksége. De hát kiben bízhat? A nap betűzött az ablakon. Saul kezét a melléhez szorította, lázasan verítékezett, és Chrisre gondolt. A fogadott testvérére. Remusra. A HOLD TEMPLOMA 1. A Silom út csípős szagú, zajos ázsiai emberáradatában a magas, fehér bőrű férfinak valahogy sikerült elkerülnie a feltűnést. Határozottan, magabiztosan, ruganyos léptekkel haladt, mozgása követte a tömeg hullámzásának ritmusát. Amint valaki fölfigyelt rá, a férfinak már nyoma sem volt. Gyakorlatlan megfigyelő nem tudta volna megállapítani, milyen nemzetiségű az idegen. Talán francia vagy angol. Esetleg német. A szeme is hol barnának látszott, hol kéknek, máskor meg zöldnek. Az arca ovális, mégis szögletes. Nem volt sovány, de kövér sem. Öltözéke: hagyományos zakó, ing, semleges színű pantalló. A harmincas éveiben járhatott, de az is lehet, hogy idősebb volt, netán fiatalabb. Bajuszt, szakállat nem viselt, forradás sem éktelenkedett az arcán. Egyetlen különös ismertetőjele az, hogy láthatatlannak tűnt. Valójában amerikai volt. És bár utazásai során sokféle nevet használt, igazából Chris Kilmoonie-nak hívták. A kora: harminchat év. A sebhelyeket plasztikai műtétekkel tüntették el róla. Sőt az arcát többször is átszabták a sebészek. A ruháiból mindig kivágta a címkéket és márkajelzéseket. Zakója bélése alá ötezer dollárnak megfelelő összeget varrt be, nagy címletű, különböző országokban kiadott bankjegyekben. Tizenötezer dolláros vésztartalékának fennmaradó részét aranyra és drágakőre váltotta át - például egy tizennyolc karátos Rolex karórára s egy értékes nyakláncra -, amelyet a ruhája alatt viselt. Gyorsan kellett egyik országból a másikba utaznia, ezért szívesen bízta rá magát a bankokra és más pénzintézetekre. Attól nem tartott, hogy egy tolvaj, kiszagolva, mekkora vagyon van nála, esetleg megpróbálja kirabolni. A zakója alatt, nadrágja övébe dugva egy 7,65 milliméteres automata Mausert hordott. De Chris tekintete még a fegyvernél is riasztóbban hatott. A színjátszó szempár mélyéről sugárzó fenyegető magabiztosság távol tartotta tőle a rossz szándékú idegeneket. Az utca feléhez érkezve Chris elvegyült a bambusztetős bódék között, ahol a kereskedők egymást túlkiabálva kínálgatták portékájukat, kezükben színes papírsárkányokat, selyemsálakat, aprólékosan megmunkált faszobrokat lóbáltak. Chris pillantásra se méltatta azt a mozgóárust, aki épp egy szelet sült majomcombot nyújtogatott feléje kerekes kocsijáról, elnézett a biciklik és mopedek lármás kavalkádja fölött, és tekintete egy keskeny, tornyos, szőlővel befuttatott, kétszintes templomon állapodott meg, amely az Orientál Hotel és egy missziós épület között helyezkedett el. Onnan, ahol állt, Chris éppen rálátott a parókiára, amely a templom hátsó részéhez épített kétszintes ház volt. A parókia mögött húzódott a temető és a veteményeskert, amelynek lejtője egészen a mocsaras, krokodiloktól hemzsegő folyópartig nyúlt le. A távolban a dzsungelbe ékelődő rizsültetvények zöldelltek. Christ azonban leginkább a templomtorony kétméteres, festett üvegablaka érdekelte. Emlékezett rá, hogy még évekkel ezelőtt a vihar kitört egy harminc centiméteres darabot az üvegtáblából. Mivel

Bangkok óvárosában, Sawang Kaniwatban a katolikus egyházközség igen szegény volt, a félhold formájú lyukat olcsó, galvanizált acéllal pótolták. A torony alatt meredező sarló alakú folt miatt csúfolták a helyet a Hold Templomának. Chris azt is tudta, hogy az orosz KGB kérésére 1959-ben a templomot az Abélardegyezmény keretében védett háznak nyilvánították. Ennélfogva bármely titkosszolgálat ügynöke, politikai hovatartozásától függetlenül, menedékre találhatott a falai között. Chris megvárta, amíg a forgalom kissé megritkul, azután átvágott az úttesten, miközben sejtette, hogy a közeli épületekből különböző kémszervezetek emberei figyelik árgus szemekkel. De mindez nem számított. A templomban és környékén Chris teljes védettséget élvezett. Chris benyitott a megvetemedett, fából készült kapun, és végigment a templom mellett vezető, pocsolyákkal tarkított kavicsos ösvényen. Az utcai lárma lassan elcsitult mögötte. Meglazította az izzadt mellkasára tapadó inget. Harmincöt fok meleg volt. A párás levegő szinte gőzölgött. Bár még egy hónap volt hátra a nagy esőzésekig, sűrű, sötét fellegek gomolyogtak az őserdő fölött. A nyikorgó, festetlen lépcsők tetejére érve Chris bekopogott a parókia ajtaján. Egy ázsiai szolga jelent meg a küszöbön. Chris thai nyelven közölte, hogy a tisztelendő urat keresi. Eltelt egy perc. Kijött az öreg pap, és fürkésző tekintetet vetett Chrisre. - Ai ba - mondta Chris. Thai káromkodás volt, koszos, nagy majmot jelentett. Vagy gorillát. Chrisnek mindössze ennyit kellett mondania, hogy bebocsátást nyerjen a menedékházba. A pap hátralépett, és bólintott. Chris bement, hunyorogva szoktatta szemét az előtér félhomályához. Csípős bors illata terjengett odabent. - Beszél…? - Angolul - felelte Chris. - Ismeri a szabályainkat? - Igen, már voltam itt egyszer. - Nem emlékszem. - 1965-ben… - Még mindig nem. - Nem így néztem ki. Szétroncsolódott az arcom. Az öreg pap tétovázott. - És perforálódott a vakbele? Valamint eltörött a hátgerince? Chris bólintott. - Most már emlékszem - mondta az öreg pap. - Elismerésem. A hálózatuk remek sebészeket alkalmaz. Chris hallgatott. - De bizonyára nem azért jött, hogy elmerengjünk a régi szép időkön - folytatta a tisztelendő. Az irodámban nyugodtabban beszélgethetünk. Balra fordult, és belépett egy szobába. Chris követte. Olvasta az öreg aktáját, amelyből kiderült, hogy Gábriel Janin atya immár hetvenkettedik évét tapossa. Az arcát borító fehér borosta egybeolvadt rövidre nyírt szürke hajával. Csontsovány, görnyedt, ráncos testét formátlan, penészszínű miseingbe burkolta, amely alatt koszos nadrágot és sáros vászoncipőt viselt. De a tisztelendő meglett kora és ápolatlan külseje félrevezető volt. 1929-től 1934-ig a francia idegenlégióban szolgált. Amikor aztán megelégelte a túlhajszolt, veszélyes életet, 1935-ben belépett a citeaux-i ciszterci szerzetes rendbe. Négy évvel később otthagyta a kolostort, és a háború alatt misszionáriusként tevékenykedett. A háború után Saigonba küldték. 1954-ben ismét áthelyezték, ezúttal Bangkokba. 1959-ben a KGB, tudomást szerezve Janin atyának a kiskorú thai lányok iránti túlzott vonzódásáról, rábírta az öreget, hogy vállalja el a nemzetközi menedékház gondnoki tisztét. Chris tisztában volt azzal, hogy a pap vendégei védelmében gyilkosságtól sem riad vissza. Az iroda szűk, rendetlen és dohos volt. A pap becsukta az ajtót. - Kér valami frissítőt? Esetleg teát vagy…? Chris a fejét rázta. A pap széttárta a karját. Leült az íróasztala mögé. A veteményeskertből madárdal hallatszott be. - Miben segíthetek? - Atyám - Chris fojtott hangon szólalt meg, mintha gyónni készülne -, egy olyan fogorvos nevére volna szükségem, aki nem vezet nyilvántartást a pácienseiről. Janin atya zavartan nézett.

- Mi a probléma? - kérdezte Chris. - Az önök kitűnő szervezete nincsen erre ráutalva - felelte az öreg pap. Megvannak a saját fogorvosai. - De nekem az önök orvosára van szükségem. A tisztelendő komor arccal hajolt előre. - Minek ez magának? Miért jött ide? Bocsásson meg a nyíltságomért. Mit követett el az az orvos? Lebuktatott valakit? És most maguk azzal akarják viszonozni a szívességét, hogy elteszik láb alól? - Szó sincs ilyesmiről - nyugtatta meg Chris. A főnökeim attól tartanak, hogy bizonyos információk kiszivárognak a hálózatból. Ezért néha külső forrásokhoz fordulunk. Janin atya fontolóra vette a hallottakat. Bólintott, de az arckifejezése továbbra is komor maradt. - Érthető. Mindazonáltal… - ujjával dobolt az asztalon. - Ha tájékozódni kíván, Remus a fedőnevem. A pap abbahagyta a dobolást. - Ez esetben, ha itt tölti az éjszakát, reggelre megpróbálok választ találni a kérdésére. Az már késő lesz, gondolta Chris. 2. Az ebédlő egyik asztalánál ült, és csirkét evett tésztával, jó csípősen, ahogy a thaik szeretik. A szeme könnybe lábadt, az orra viszketett. Langyos kólát ivott hozzá. Közben ki-kipillantott az ablakon a ház mögé. A felhők már elérték a várost, ólmos eső esett. Még a temető keresztjeiig sem látott el. Janin atya vonakodása zavarba ejtette. Fogadni mert volna, hogy a pap éppen telefonál, róla kér felvilágosítást. A telefonjára természetesen nem szereltek lehallgatókészüléket, mint ahogy a menedékházba sehová. Semleges terület volt. Ha valaki vét ez ellen, azonnal kizárják a hálózatból, és a világ valamennyi kémszervezete üldözőbe veszi, hogy a lehető leggyorsabban likvidálják. Chris mégis nyugtalan volt. Amint jelenléte a Cég tudomására jut, a helyi kirendeltség vezetőjét érdekelni fogja az ok. Kapcsolatba lép a felettesével. Mivel a fedőnevek első két betűje jelzésértékű - például az AM Kubára utal, így az AMALGAM csakis kubai akció fedőneve lehet -, a kirendeltségvezető főnöke a REMUS név első két betűjéből azonnal megállapíthatja, hogy Chris a virginiai Langley központ közvetlen irányítása alatt áll. Vagyis Eliot embere. Azaz hamarosan Eliot is megtudja, hogy Chris váratlanul felbukkant a bangkoki menedékházban. Eliot minden bizonnyal elképed majd a hír hallatán, hiszen ő nem utasította Christ, hogy utazzon a Távol-Keletre. Éppen ez volt a baj. Chris szerette volna, ha Eliot nem bukkan a nyomára. Szerette volna kihagyni Eliotot a tervéből, és megkímélni annak következményeitől. Nem akart fájdalmat vagy gondot okozni Eliotnak. Igyekezett leplezni türelmetlenségét. Az első adandó alkalommal odamegy a paphoz, és elkéri tőle a fogász címét. Gondolataiba mélyedve fordította el tekintetét az ablakon túli esős táj lehangoló képétől. Megdörzsölte párás szemét, és hitetlenkedve meredt a férfira, akit tizenhét éve látott utoljára. A kínai éppen akkor lépett be az ebédlő ajtaján. Sudár termetével, kerek arcával arisztokratikus benyomást keltett, kifogástalan szabású khakiszínű öltönyt viselt, amelyet a maoisták szokása szerint állig begombolt. Fiatalos vonásait és sűrű fekete haját látva senki sem gondolta volna, hogy ez az ember már hatvankét éves múlt. Csin Ken Csan volt a neve. Intelligenciahányadosa: 180. A kínai mellett anyanyelvi szinten beszélt oroszul, franciául és angolul. Chris jól ismerte az életét. Tanulmányait egy előkelő angol magániskolában kezdte, majd 1939-től a háború befejezéséig az oxfordi Merton College hallgatója volt. Ebben az időben az oxfordi és cambridge-i kommunista áramlatok hatása alá került. A Guy Burgessféle földalatti mozgalom minden további nélkül beszervezte, hogy Maónak dolgozzék a háború után. Mivel Csan homoszexuális volt, sohasem érhetett el ezredesnél magasabb rangot a kínai hírszerzés berkeiben. De mindvégig a maoizmus elkötelezett híve maradt, és az egyik legbiztosabb kezű gyilkosuk lett. Különösen jól bánt a garotte-tal.

Csan elutasító pillantást vetett Chrisre, majd helyet foglalt egy másik asztalnál. Egyenes tartással ült, és a kabátgombjai közül előhúzta saját evőpálcikáit. Chris meglepetését leplezve némán rágta és nyelte az ételt. - A Hópárduc. Csan fölkapta a fejét. - Nehéz lehet a Hópárducnak süppedő hó nélkül. Csan közönyösen bólintott. - Tizenhárom éve nem hullott hó a Távol-Keleten. - Azt hittem, tizenhét éve. Úgy rémlik, akkor havazott Laoszban. Csan udvariasan elmosolyodott. - Abban az esztendőben csak két amerikai látta a havat. Emlékszem, testvérek voltak - de nem vér szerint. - És az egyikük örök hálával tartozik neked. - Chris? - kérdezte Csan. Chris bólintott, a torka elszorult. - Boldog vagyok, hogy viszontlátlak, Csan. Chris mosolyogva állt föl, a szíve hevesen dobogott. A két férfi megindult egymás felé. A szoba közepén összeölelkeztek. 3. Janin atya gondterheltnek látszott. Amint az egyik szolga az ebédlőbe vezette az amerikait, a tisztelendő az íróasztalán lévő telefon után nyúlt, és gyorsan tárcsázni kezdett. - Remus - mondta, és lerakta a kagylót. Ivott egy korty brandyt, majd komor arccal várt. Nem szerette a véletleneket. Két nappal ezelőtt menedéket nyújtott egy Joszif Malenkov nevű, orosznak, aki a KGB délkelet-ázsiai ópiumszállítmányait irányította. Malenkov azóta is a szobájába zárkózott, ahol a tisztelendő napi háromszáz milligramm Dilantinnal látta el, így próbálván csillapítani a szovjet ügynök dühkitöréseit és magas vérnyomását. A kezelés hatásosnak bizonyult. Tegnap az atya befogadott egy ügynököt, aki a kommunista Kínának dolgozott, bizonyos Csin Ken Csan ezredest. Informátorai arról tájékoztatták, hogy Csan az orosszal akar itt találkozni, aki esetleg kettős ügynöknek akarja beszervezni a KGB-hez. Az ilyen jellegű találkozókban nincs semmi szokatlan. Az Abélardegyezmény alapján működő menedékházak semleges területe gyakran szolgál üzleti tranzakciók, sőt olykor dezertálás színhelyéül. De az öreg pap nem értette Csan indítékait. Tudta, hogy a Vörös Kína ellenzi, hogy az oroszok ópiumot csempésszenek Délkelet-Ázsiába. Részben azért, mert nem szeretnék, ha a terület szovjet befolyás alá kerülne, részben pedig mert nézetük szerint az ópium tönkreteszi az itt élő lakosságot. Képtelenségnek tűnt, hogy Csan, aki évek óta minden eszközzel igyekezett megakadályozni az orosz ópiumszállítmányokat, most éppen a csempészek irányítójával lépjen egyezségre. És ma megjött ez az amerikai. Nyilván azért van szüksége megbízható fogorvosra, hogy egy holttest azonosítását meghiúsítsa. Valakinek ki akarja húzatni a fogait, hogy azután nyomtalanul kinyírhassa. De kicsodát? Az oroszt? A pap eszmefuttatását a telefon berregése szakította félbe. Fölvette a kagylót, és némán végighallgatta a másik fél mondandóját. Még egy perc sem telt el, amikor visszarakta a kagylót a helyére. Most már végképp összezavarodott. Mint megtudta, REMUS Christopher Patrick Kilmoonie fedőneve, az amerikai Különleges Hadtest egykori hadnagyáé, aki 1965-ben a CIA-vel együttműködve részt vett a Süppedő Hó elnevezésű akcióban. Az akció célja az orosz ópiumcsempészet megsemmisítése volt. 1966-ban Kilmoonie leszerelt a katonaságtól, és beállt a CIA-hez. 1976-ban belépett egy ciszterci szerzetesrendbe. 1982-ben visszatért a CIA-hez. A vallás és politika ilyetén összefonódása szokatlannak tűnt, de Janin atya meg tudta érteni, hiszen nála is összekapcsolódott a kettő. Azonban továbbra is nyugtalanította, hogy mindhárom vendégének volt némi köze az ópiumkereskedelemhez. No és még valami. Amikor az amerikai megemlítette, hogy 1965-ban szétroncsolt arccal, perforált vakbéllel és törött gerinccel került a menedékházba, a tisztelendőnek azonnal eszébe jutott, hogy aki az amerikait akkor idehozta, most

is az épületben tartózkodik, és az nem más, mint Csin Ken Csan. Nem hitt a véletlenek egybeesésében. 4. Chris a parókia tornácán állt, és hallgatta az eső kopogását a hullámpala tetőn. Még mindig nem látott el a temetőkertig. Mellette Csan könyökölt a korlátra, és kibámult az esőbe. Bár a védett házban nem voltak poloskák, azért választották ezt a helyet a beszélgetéshez, hogy az eső kopogásától senki se hallgathassa ki őket. Egy ablaktalan szegletbe húzódtak. - Két dolog - mondta Csan. Chris némán várta, hogy folytassa. - El kell tűnnöd innen. Joszif Malenkov odafönt van az egyik szobában. Chris megértette. Az ő szakmájukban ritkán beszéltek nyíltan az emberek. Nagyon elővigyázatosnak kellett lenni. Csan már így is szokatlanul nyíltan fogalmazott. Chris gyorsan kitöltötte a Csan szavai közötti hézagokat. Megdöbbent. Szigorú törvények betartásán alapult az egész életük. Ezek közül az Abélard-féle mentelmi jog volt a leglényegesebb. Csan főbenjáró bűnt készült elkövetni. - Erre még nem volt példa - mondta Chris. - Nem igaz. Mialatt te a kolostorban voltál… - Rajtam tartod a szemed. - Megmentettem az életedet. Felelős vagyok érted. Amíg te a kolostorban voltál, kétszer is megszegték a tilalmat. Először az ausztriai Ferlachban, másodszor pedig Montrealban. Chris megborzongott. Csannak a szeme se rebbent. - Akkor a világ kifordult a sarkaiból - állapította meg Chris. - Hát nem azért hagytad ott? Mert a szerzetesrendben tisztességesebb törvények uralkodnak? - Nem. Akkor még a szakmában is rend volt. Azért hagytam ott, mert én nem voltam elég jó a szakmának. Nem pedig fordítva. - Ezt nem értem. - Nem tudom elmagyarázni. Nem szeretnék beszélni róla. Ha már az egyezményt sem tartják tiszteletben, miben bízhatunk? - viszolyogva csóválta a fejét. - Már semmi sem szent. - Egyre rosszabb a helyzet - folytatta Csan. Hat évvel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna, amit tervezek. - És most? - kérdezte Chris. - Amióta precedenst teremtettek, úgy érzem, engem sem kötelez a törvény. Malenkov elmebeteg. Az elmúlt pár hónapban tűrhetetlen mértékben fokozta az ópiumforgalmat. Le kell állítani. - Akkor öld meg odakint - érvelt Chris. - Ott nagyon jól őrzik. - De hát vadászni fognak rád. - Az egész bagázs - bólintott Csan. - Együttes erővel. Azért a Hópárduc sem most jött le a falvédőről. - Semmi esélyed - vetette ellen Chris. - Ha mindenki ellened van… Ferlachban és Montrealban mi történt? - Mármint a törvényszegőkkel? Megtalálták őket, és végeztek velük. Rám is ez vár. Idővel. De egy darabig kihúzom. - Kérlek, ne tedd! - Miért? - Mert én is felelősséget érzek irántad. - Ez az én adósságom. Packáztam a sorssal. Hát most szembe kell néznem vele. Ahogy öregszem, föl kell készülnöm arra, hogy a ti nyugati kifejezésetekkel élve, méltósággal fogadjam a halált. Én azt mondom, becsülettel. Szembe kell néznem a végzetemmel. Hosszú évek óta várok erre az alkalomra. Az ópium rossz dolog. Le kell állítani. - De a KGB küld majd helyette valaki mást. Csan megmarkolta a korlátot. - De nem Malenkovot. Ő maga a sátán - verítékben fürdött az arca. - Meg kell halnia.

Christ mélyen elkeserítette a másik elszántsága. - Reggel elmegyek. - Nem várhatok addig. Holnap elmegy az orosz. - Fontos felvilágosítást várok a paptól. - Akkor szerezd meg gyorsan. Rá fognak jönni, hogy barátok vagyunk. Hogy annyi idő után éppen most találkoztunk újra, gyanút fog kelteni. A sors, barátom. Nem azért mentettem meg az életedet sok évvel ezelőtt, hogy most miattam veszítsd el. Tűnj el innen. Könyörgök. Az eső egyre hevesebben zuhogott. 5. Chris felriadt valamitől. Nem kelt föl, hogy villanyt gyújtson. Hunyorogva pillantott órája világító számlapjára. Fél négy. Csöndben feküdt és figyelt. Már elült a vihar. Az ereszről is alig csöpögött a víz. A nyitott ablakon besütött a hold. Chris a szennyes folyó és a kerti trágya bűzét érezte az orrában. Hallotta az ébredező madarak dalát. Egy pillanatig azt hitte, csupán megszokásból ébredt föl. A kolostorban eltöltött hat év során megtanulta, hogy a pirkadat előtti órák a legalkalmasabbak meditálásra. Különben is rendszerint ilyentájt ébredt. De azután észrevette az ajtaja alatti résen beszűrődő fényt. Egy árnyék haladt el a folyosón. Bárki légyen is, gondolta Chris, az illető olyan puha léptekkel jár, mint a zsákmányra lecsapni készülő macska. Lehet, hogy csak az egyik szolga őrködik a folyosón. Vagy Csan. Vagy valaki, aki Csant követi. Vagy engem, gondolta Chris, mert Csan barátja vagyok. Megragadta a Mausert, ledobta magáról a takarót, és a sötét szobában, meztelenül, egy szék mögé lopakodott. Lágyéka összezsugorodott. Visszatartotta a lélegzetét, és várt. A pisztoly csövét óvatosan az ajtóra szegezte. Odakintről olyan hangot hallott, mintha valaki ököllel egy párnába csapott volna. Tompa, mégis nagy erejű puffanás volt. Valaki felnyögött, egy tárgy a padlóra huppant. Chris kilépett a szék fedezéke mögül, és az ajtófélfához osont. Fülét a falra tapasztva hallotta, hogy egy ajtó nyikorogva kinyílik a folyosón. Valaki rémülten felkiáltott oroszul: - Mit művel? Chris hallotta, amint az öreg pap szintén oroszul válaszol: - Be akart menni önhöz. Ez a garotte volt nála. Ezzel akarta meggyilkolni önt. Nem volt más választásom. Meg kellett ölnöm. Chris kinyitotta az ajtót. Ha nem teszi, ha bent marad a szobájában, a pap furcsállotta volna, hogy nem ébredt föl a zajra. Könnyen arra a következtetésre juthatott volna, hogy Chrisnek is része volt a merényletben. Chris hunyorogva állt meg a szobája előtt, a kivilágított folyosón. A pap a mozgást hallva Chris felé lendült, kezében hangtompítós orosz Tokarjev géppisztolyt tartott. Chris megmerevedett. Magasan a feje fölé emelte a Mausert. - Fölébredtem a zajra - vonta meg a vállát. - De már látom, nincs itt semmi keresnivalóm. Megvárta, amíg a pap egy bólintással elbocsátja, azután visszahátrált a szobájába, és becsukta az ajtót. Maga elé meredt a sötétben. Az imént egy pillanatra láthatta a másik szoba ajtajában álló férfit. Hatvanöt év körüli lehetett. Ráncos arca halottsápadt. A szeme alatt sötét karikák. Kócos haj. Az ajka idegesen rángatózott. Átizzadt selyempizsamát viselt. Joszif Malenkov, gondolta Chris. Még sohasem találkozott vele, de a fényképét már sokszor látta, és tudta, hogy maga is rabja az általa csempészett kábítószernek. A pap és Malenkov között a padlón ott hevert Csan. Tarkóját szétroncsolta az orosz fegyverből származó, 7,62 milliméteres lövedék. Vizelet és vér festette feketére a padlót. Chris egyetlen pillantással megállapíthatta, hogy a barátja halott. Fölszisszent. Az ajtórésben újabb árnyak jelentek meg. Valaki leterített egy takarót. Hallotta, amint az emberek - kettőnél többen voltak - csöndesen, de nem olyan csöndesen, mint az imént Csan, fölemelik a holttestet, letakarják és elviszik. Szantálfa- majd fenyőgyantaillat csapott az orrába. Valaki illatszert

és fűrészport szórhatott a padlóra, hogy eltüntesse róla a testnedvek nyomát. Chris az ablak felé lépett, vigyázva, nehogy kívülről meglássák. A madarak riadtan röppentek föl a fákról, amikor tolakodó léptek verték föl a kert nyugalmát. A holdfényben két ázsiai szolga alakjának körvonalai jelentek meg. Görnyedten cipeltek le egy pokrócba csavart súlyos tárgyat a parókia tornácáról. A harmadik pislákoló zseblámpával világította nekik a vetemények és a temető keresztjei között vezető utat. A lejtős folyópart felé haladtak - hogy Csan testét az éhes krokodilok elé vessék, vagy csónakkal átvigyék a túloldalra, a dzsungelbe. Barátom, gondolta Chris, és összeszorult a torka. Megmarkolta a Mausert. 6. Janin atya keresztet vetett. A templomban, az oltár rácsa előtt térdelt, és napi imáját mormolta. Tekintetét a méhviasz- és tömjénillatot árasztó fogadalmi gyertyákra függesztette, amelyeket az imént gyújtott meg. Lángjuk pislákolt a sötétségben. Hajnali öt óra volt. A templomban csönd honolt. Menedékhely. Az öreg pap az oltár rácsába kapaszkodva állt, térdét a korlátnak roggyantotta. Bűnbocsánatért fohászkodott. Amióta esküt tett, hogy őrködni fog a menedékház biztonsága fölött, úgy érezte, a lelke elkárhozik, ha nem teljesíti a kötelességét. Bár a KGB szervezte be, a tisztelendő mindegyik kémszervezet iránt engedelmességet tanúsított. A világ Összes titkos ügynöke az ő nyájához tartozott. Politikai meggyőződésük, vallásuk különbözősége vagy teljes hiánya csöppet sem érdekelte. Még az ateistáknak is van lelkük. Rideg, fáradt emberek kértek nála menedéket. Lelkészként az volt a feladata, hogy kegyelemben részesítse őket. Ha a menedékház sértetlenségének megóvása érdekében gyilkolnia kellett, Isten megértéséért könyörgött. Aligha akadt indokoltabb tett az övénél. A halottak emlékére gyújtott gyertyák pislákoltak a sötétben. Az öreg pap elfordult az oltártól, az imbolygó árnyék láttán megmerevedett. A hozzá legközelebb eső padsorból egy ember emelkedett föl, és megindult felé. Az, amerikai. A tisztelendő oldalt, egy hasítékon keresztül benyúlt a miseinge alá, és övéből kihúzta a revolverét, amelynek csövét a ruha redői között a férfira irányította. Az amerikai biztonságos távolban megállt. - Nem hallottam bejönni - mondta a pap. - Vigyáztam, nehogy megzavarjam az áhítatát. - Ön is imádkozni jött? - A szokás hatalma. Bizonyára már elmondták önnek, hogy magam is ciszterci szerzetes voltam. - És a barátja? Nem érez bosszúvágyat? - Azt tette, amit tennie kellett. Csakúgy, mint ön. Ismerjük a szabályokat. A pap bólintott, közben még jobban megmarkolta a pisztolyt a ruhája alatt. - Sikerült megtudnia a fogorvos nevét? - kérdezte az amerikai. - Épp az imént. Felírtam önnek. A pap letette imakönyvét az egyik padra. Szabad kezével benyúlt a miseing túloldali hasítékán, és egy papírt húzott elő. Miután a lapot az imakönyv tetejére helyezte, óvatosan hátrébb lépett. A templomban csönd volt. Az amerikai mosolyogva elvette az üzenetet. Meg se próbálta elolvasni a sötétben. - Az ember, akit keres, messze lakik innen - szólalt meg a pap. - Annál jobb - mosolygott újra az amerikai. - Miért gondolja? Az amerikai nem válaszolt. Sarkon fordult, és halkan elindult kifelé, az árnyéka beleolvadt a sötétségbe. Janin atya hallotta, amint nyikorogva kinyílik az ajtó. Egy pillanatra szemébe ötlött a hajnali szürkület odakintről. Azután az amerikai alakja eltakarta a gyér világosságot. Hirtelen becsukódott az ajtó, döndülése fölverte a templom csöndjét. A pap visszafojtotta a lélegzetét. Szusszant egyet, és visszarakta övébe a pisztolyt, homlokán veríték gyöngyözött. Komoran pillantott föl a templom végében lévő torony festett üvegablakára. Halovány világosság szűrődött be

rajta, élesen körülrajzolva az acél félhold alakját. 7. Az orosz, gondolta Chris. Nem hibáztatta a papot. Őszintén beszélt az imént. A pap pusztán azt tette, amit a szabályzat előír. Nemcsak hatalmában áll, de kötelessége biztosítani a vendégei védelmét, még ha ezért meg is kell gyilkolnia az egyiket, aki véteni próbál a mentelmi jog ellen. De az orosz! Chrisnek, miközben kilépett a templomból és a hajnali derengésben a pocsolyákat kerülgetve a parókia hátsó bejárata felé tartott, egyfolytában csak ő járt az eszében, s bár nem mutatta, forrt benne a méreg. Minél inkább eltökélte magát, szokása szerint külsőleg annál nyugodtabbnak látszott. Könnyed léptekkel haladt, mint aki a hajnal nyugalmát élvezi és a madárcsicsergésben gyönyörködik. Az oroszról egy pillanatra sem feledkezett meg. A parókia mögé ért, megállt a félhomályban, és úgy tett, mintha a folyó látképét csodálná, közben lázasan kavarogtak a gondolatai. Csan évek óta harcolt az orosz ellen, olyan szenvedéllyel, hogy még az életét is hajlandó volt feláldozni, ha ezen az áron megölheti. Annak idején, '65-ben, Chris is az orosz ellen küzdött, és Csannal szövetkezve CIA- kínai közös akcióban próbáltak gátat vetni az ópium Laoszból Dél-Vietnamba való áramlásának. Chris egy Patet Lao-tábor elleni sikertelen támadás után fogságba került, ahol kínvallatásnak vetették alá (összezúzták az arcát, szétroncsolták a vakbelét, eltörték a hátgerincét). Ekkor Csan mentőakciót szervezett, és sikerült élve kiszabadítania Christ. Ebbe a menedékházba hozta, ápolta, és egy pillanatra sem mozdult el mellőle, amíg az amerikai orvoskülönítmény meg nem érkezett. És most Csan halott. Ugyanazon a helyen érte el a végzet, ahol évekkel ezelőtt Chris életéért viaskodott. És mindez az ópium miatt. Az orosznak meg kell halnia. Chris tudta, milyen veszély leselkedik rá. Számkivetett lesz, mindenki őt fogja üldözni. Bármilyen ügyes, előbb-utóbb rátalálnak. Hamarosan meghal. Nem számít. Hiszen ha sikerül kiviteleznie tervét, amihez a fogorvost kereste, úgyis meghal. Mi a különbség? Így legalább, miután vesztenivalója nincs, leróhatja háláját a barátja iránt. És ez a legfontosabb, többet jelent a mentelmi jognál, vagy bármi másnál. Hűség és barátság. Csan megmentette az életét. Chrisnek kötelessége, hogy kiegyenlítse a tartozását. Különben elveszíti a becsületét. És mivel a mentelmi törvényt már korábban is megszegték kétszer, Chris számára csak a saját erkölcsi kódexe maradt érvényben. Tekintete a folyóról a temetőre siklott. Eszébe jutott a cédula, amelyet a tisztelendőtől kapott, előhúzta, és gyorsan elolvasta a fogorvos nevét és címét. A tekintete megkeményedett. Határozottan bólintott, és fölsietve a tornác lépcsőjén bement a parókiára. A szobájába érve összecsomagolta kis útitáskáját. Egy bőrzacskóból injekciós fecskendőt és egy folyadékkal teli ampullát vett elő. Fogta a táskát és kiment a szobából. A folyosó csöndes volt. Chris bekopogott az orosz ajtaján. - Mi az? - szólt egy ideges hang odabentről. Chris oroszul válaszolt: - El kell mennie innen. A kínainak társa is volt. Hallotta, amint a kulcs gyorsan fordul a zárban. Az ajtó kinyílt, és a verítékező Malenkov jelent meg a küszöbön. Kezében pisztolyt tartott. A kábítószertől üveges volt a tekintete. Nem láthatta, hogy Chris hüvelyk- és mutató-ujja között megfeszül a bőr, és lecsap a gégéjére szétroncsolva a hangszálait. Az orosz zihálva hátrazuhant. Chris átlépett a küszöbön, és bezárta maga mögött az ajtót. Malenkov a padlón feküdt, beszédre képtelenül, őrjöngve kapkodott levegő után, teste görcsösen rángatózott, lábfeje befelé fordult, karját a mellére kulcsolta. Chris az injekciós tűvel fölszívta az ampullában lévő folyadékot. Lehúzta az

orosz pizsamanadrágját, és 1000 milligramm káliumkloridot fecskendezett az orosz péniszének vénájába. A kálium följut az agyba, míg a klorid a húgyvezetékbe kerül, amitől a szervezet elektrolitjei depolarizálódnak, és súlyos szélütést idéznek elő. Az orosz arca elkékült, azután szürkévé változott, majd lassan sárgulni kezdett. Chris berakta a fecskendőt és az ampullát az útineszesszerébe. Megragadta a remegő testet, és egy székhez támasztotta oly módon, hogy az orosz nyaka a szék karfájával kerüljön egy vonalba. Azután megbillentette a széket, és az rádőlt az oroszra, azt a látszatot keltve, mintha a nyaka az esés következtében sérült volna meg. Csanért, gondolta. Fölkapta a táskáját, távozott a szobából. A folyosó üres volt. Az orosz kulcsával bezárta az ajtót, azután lesietett a földszintre, és a parókia tornácán keresztül kiment a kertbe. Tudta, hogy ha a hajnali derengésben az utcai fronton távozik, a környéken lesben álló különböző nemzetiségű ügynökök már csak rutinból is azonnal a nyomába erednek, ezért a folyópart felé indult. Az orrfacsaró bűzben talált egy csónakot, amelyen mintha kevesebb lyuk tátongott volna, mint a másik kettőn. Az evezővel ellökte magát a parttól, fittyet hányva a tátott szájú krokodilokra. 8. Két órával később a tisztelendő (miután többször bekopogott az oroszhoz) utasította a szolgákat, hogy törjék be az ajtót. A szobába rontva rátaláltak a felborult szék alatt heverő holttestre. A papnak elállt a lélegzete. A védett ház vezetőjeként elszámolással tartozott a vendégei fölötteseinek. Csan halálát meg tudta indokolni. De most az orosz is halott volt. Túl sok ez egyszerre. Ha a KGB nekem rója föl… - A tisztelendő rémülten vette szemügyre a hullát. Magában természetes halálért fohászkodott. Erőszaknak semmi nyomát nem lelte, a szétroncsolódott toroktól eltekintve. Azt viszont a szék is okozhatta. Lázasan járt az agya. Malenkov zaklatottan és kimerülten érkezett meg, gyógyszereket kért, hogy idegrohamait és magas vérnyomását csillapítsa. Kis híján meggyilkolták. Valószínűleg az átélt izgalom, a kábítószerek hatásához járulva, szívrohamot eredményezett nála. De itt van még az amerikai eltűnése. Túl sok ez egyszerre. A pap elrohant telefonálni. A helyi KGB-t hívta föl. A bangkoki kirendeltség vezetője rögtön értesítette a felettesét. Az Abélard-menedékházban történt rejtélyes haláleset vészhelyzetet jelentett, amely azonnali kivizsgálást igényelt. Egy órával a holttest fölfedezése után egy IL-18-as szovjet tehergép szállt föl Hanoiban, és az ellenszéllel küzdve valamivel kevesebb mint két óra múlva érkezett a kerek ezer kilométerre lévő Bangkokba. A KGB kivizsgáló tisztje az orvosszakértők csoportjával együtt ellenőrizte a holttest elhelyezkedését, majd fényképfelvételeket készítettek. Ezután visszarobogtak a repülőre, és ez alkalommal a hátszéllel megtámogatva másfél órán belül ismét Hanoiban voltak. A boncolás hét órán át tartott. Az orosz szívét rendben találták ugyan, az agyában viszont súlyos elváltozást fedeztek föl. A halál oka kétséget kizáróan agyvérzés. De mitől? Embóliának nyoma sem volt nála. A vérvizsgálat dilantin jelenlétét mutatta ki a szervezetben, hiszen Malenkov ezt szedte, és ópiumét, amelynek a rabja volt. Más szokatlan vegyületet nem találtak. A test mikroszkópos vizsgálata során a halottkém tűszúrást vett észre az orosz péniszének vénájában. Bár bizonyítani nem tudta, gyilkosságra gyanakodott. Sok hasonló esettel találkozott már. Káliumklorid. Ha a vegyület két komponensére válik szét, szélütést okoz. A szervezet mindig tartalmaz káliumot és kloridot, így a külső beavatkozásra semmi jel nem utal. A halottkém megemlítette gyanúját a vizsgálótisztnek. Egy órával később a KGB bangkoki kirendeltségének vezetőjét a Hold Templomába küldték, hogy alaposan kérdezze ki a papot. A tisztelendő elismerte, hogy Csan egyik amerikai barátja is megszállt a parókián. - Neve és személyi adatai? - tudakolta a KGB-s. A pap rémülten válaszolt.

- Mit akart az amerikai? - érdeklődött tovább a KGB-s. Az öreg megmondta. - Hol lakik az a fogász? A kirendeltségvezető a választ hallva fürkésző tekintetet vetett az íróasztal túloldalán ülő papra. - Ilyen messze? Hanoi kórboncnokunk szerint a halál hajnali hat óra tájban állott be - a KGB-s kimutatott az iroda ablakán az éjszakába. Azután az órájára pillantott. - Tizenöt óra telt el azóta. Miért nem szólt nekünk rögtön az amerikairól? A pap újabb pohár brandyt töltött magának, és egy hajtásra kiitta. Néhány csöpp borostás állára csurgott. - Mert féltem. Ma reggel még nem lehettem biztos benne, hogy az amerikainak is része volt a dologban. Ha puszta elővigyázatból megöltem volna, magyarázatot kellett volna adnom a CIA-nek. Nem volt ellene semmi bizonyítékom. - Szóval szívesebben magyarázkodik nekünk? - Beismerem, hogy hibát követtem el. Nem lett volna szabad szem elől tévesztenem. De sikerült elhitetnie velem, hogy nincs benne ellenséges szándék az önök ügynöke iránt. Amikor megtaláltam a holttestet, reméltem, hogy a halál természetes módon következett be. Mi értelme lett volna elismerni a hibámat, ha egyszer nem volt rá szükség? Bizonyára megérti a dilemmámat. - Hogyne. A kirendeltségvezető fölvette a telefont. Tárcsázott, majd megvárta, hogy a vonal túloldalán jelentkezzék a hívott fél. Ezután a következő szavakat intézte főnökéhez: - Megsértették az Abélard-egyezményt. Ismétlem: megsértették. Christopher Patrick Kilmoonie. Fedőneve: Remus. CIA. A KGB-s elismételte a pap által megadott személyleírást. - Útban van Guatemala felé - folytatta a jelentését, és megmondta a fogorvos címét. - Legalábbis ezt állította magáról. De a történtek ismeretében kétlem, hogy valóban arrafelé tart. Igen, tudom… tizenöt óra előnye van velünk szemben. Miután végighallgatta fölöttese utasítását, a kirendeltségvezető letette a kagylót. Odafordult a paphoz, és agyonlőtte. 9. - Biztos benne? - hördült fel a Cl A igazgatója. - Tökéletesen - felelte a KGB főnöke. Mint rendkívüli helyzetekben mindig, most is a közvetlen vonalat használták. Angolul beszéltek, mert a CIA feje nem tudott oroszul. - Értse meg, nem a beleegyezését akarom kérni. Mivel a maguk embere a bűnös, úgy illik, hogy tájékoztassam a szándékomról. Pusztán ezért hívtam. - Biztosíthatom, hogy nem az én utasításomat hajtotta végre. - Még ha úgy is történt volna, nem számít. Már elküldtem a táviratokat. Az önöké is ezekben a pillanatokban érkezhetett meg. Az Abélard-egyezmény értelmében riadóztattam az összes hálózatot. Felolvasom az utolsó három mondatot. “Találják meg Remust. Általános mozgósítás. Likvidálására bármely eszköz igénybe vehető.” Mivel az ügy önöket érinti a legkínosabban, fölteszem, élen fognak járni a kutatásban. - Igen… szavamat adom - felelte a CIA-igazgató, nyelt egy nagyot, és lerakta a kagylót. Benyomott egy gombot az előtte lévő kapcsolótáblán, és megparancsolta, hogy azonnal keressék elő Christopher Patrick Kilmoonie dossziéját. Harminc perccel később már tudta, hogy Kilmoonie a katonai jellegű GS-13 elnevezésű, titkos akciócsoportnak a tagja, amelyhez a Cég legnívósabb operatív ügynökei tartoznak. Az igazgató felnyögött. Nem elég, hogy az egyik embere főbenjáró bűnt követett el, ráadásul ez az ember világklasszis gyilkos. Az illendőség - és a tisztesség - úgy kívánta, hogy az illető üldözésével az igazgató szintén GS-13-as ügynököket bízzon meg. A Remus-dossziéból még valami kiderült. Az igazgató dühösen fölpattant, és kirobogott az irodájából. Remus Eliot közvetlen alárendeltje volt.

10. - Semmit sem tudok erről - jelentette ki Eliot. - Akkor is maga felel érte! Maga fogja megtalálni! - zárta le a vitát az igazgató, és kiviharzott Eliot irodájából. Eliot mosolyogva nézett a nyitott ajtóra. Cigarettára gyújtott, észrevette, hogy a hamu fekete öltönyére hullott, gyorsan lesöpörte. Vén szeme derűsen csillogott, amiért az igazgató személyesen jött át hozzá ahelyett, hogy hívatta volna. Ez is az igazgató gyöngeségét és Eliot erejét mutatta. Az ablak felé fordította székét, hogy a melengető napsugarak az arcát érjék. Odalent hatalmas parkoló nyúlt el, amelyet kerítés és fasor választott el a langleyi országúttól, gondosan elrejtve a Cég központját a kíváncsi tekintetek elől. Eliot ablakából csak a magas, H formájú épületkomplexumot körülvevő ezernyi autó egy részét lehetett látni. Eliot arcáról lehervadt a mosoly. A Saul utáni hajsza kellős közepén tegnap nem kis bosszúsággal fogadta a hírt, hogy Chris, Saul fogadott testvére a bangkoki Abélard-menedékházban bukkant föl. Nem az ő utasítására ment oda. Az elmúlt néhány hétben, mióta Chris elhagyta római állomáshelyét, nem jelentkezett Eliotnál. Már azt hitte: megölték. És ekkor váratlanul újra feltűnt. Lehet, hogy egész idő alatt üldözték, míg végre sikerült eljutnia a védett övezetbe? De azelőtt is kapcsolatba léphetett volna Eliottal, vagy legalább a Hold Templomából megkereshette volna. Ez így nem logikus. És egy olyan fogorvos címét kéri, aki nem tartozik a Cég kötelékébe. Majd, durván megsértve az egyezményt, kinyírja az oroszt. Mi a franc történik? Chris ismerte a törvényt. Tudta, hogy a világ összes kémhálózatának legprofibb gyilkosai fognak vadászni rá. Elment az esze? Eliot ráncos ajka lebiggyedt. A testvérpár mindkét tagja szökésben. Szembeszökő hasonlóság. Ahogy a napfény visszaverődött az autókról, Eliot arcán is újra felragyogott a mosoly. Rájött a megoldásra. Saul és Chris. Sault meg kell ölni, még mielőtt kitalálná, miért üldözik. Ki más tudhatná jobban, hol rejtőzik, mint a párja? De a fogorvos… Eliot megborzongott. Ez a részlet valahogy nyugtalanította. Mi szüksége lehetett Chrisnek a fogorvosra, még mielőtt végzett az orosszal? Eliot hátán végigfutott a hideg. 11. – Mexico City - mondta Chris. - A legelső gépre. A jegypénztárban ülő hawaii nő lenyomott egy billentyűt a komputeren. - Hány jegy lesz, uram? - Egy - felelte Chris. - Első vagy turistaosztály? - Mindegy. A nő tanulmányozni kezdte a pulton lévő monitort. A légitársaság zsúfolt irodájának nyüzsgése elnyomta a megafonok hangját. Chris mögött várakozók sora állt. - A 211-es járat turistaosztályán van még hely, uram. Negyedórán belül indul. Ha sietünk, még elérheti. Neve? Chris bemondta az útlevelében szereplő hamis nevet. Hitelkártya helyett készpénzzel fizetett, hogy minél kevesebb nyomot hagyjon. - Van poggyásza? - Csak ez a kézitáska. - Telefonálok a légikisérőknek, hogy tartsák fel a gépet. Jó utat, uram. - Köszönöm. Bár mosolyogva fordult meg, hogy keresztülrobogjon a várótermen, Chris izmai megfeszültek. Óvatosan fürkészett körül a tömegben, hogy lássa, nem figyeli-e valaki. Amikor a fémdetektor elé ért, a posztoló rendőr vizsgálódó tekintetet vetett rá, de Chris még Bangkokban bedobta a Mauserét egy csatornába, tudván, hogy könnyen rajtaveszthet, ha megpróbálja a gépre csempészni. Persze elrejthette volna a pisztolyt egy bőröndben, és poggyászként felküldhette volna a gépre. Azokat a csomagokat ugyanis nem ellenőrzik. De nem kockáztathatta meg,

hogy érkezés után várakoznia kelljen, amíg visszakapja. Egy pillanatnyi késlekedés is végzetes lehet a számára. Amint a kézitáska áthaladt a jelzőberendezésen, Chris lekapta a futószalagról, és futni kezdett a beszállókapuhoz vezető folyosón. A stewardess a gép nyitott ajtajában figyelte, ahogy Chris végigszalad az utasfeljárón. Léptei visszhangzottak. - Köszönöm, hogy megvártak - szólt oda a légikisasszonynak. - Semmi gond. Úgyis késve hozták az ételt a fedélzetre - felelte a stewardess, miközben elvette Chris jegyét. Végigment az első osztályú utasok között, majd áthaladva a két utasteret elválasztó ajtón, a gép hátsó traktusába ért. Itt több üres hely is akadt. Az utaskísérő lépett hozzá, hogy megkérdezze, dohányzó vagy nemdohányzó részre akar ülni. Bár Chris nem dohányzott, de a dohányzó szakasz volt a gép végében, a leghátsó ülést választotta. Innen szemmel tarthatta a legtöbb utast a fedélzeten, valamint az ajtót is. Egy elhízott férfi és egy idősebb nő mellé ült le, közel a mosdókhoz. Bepréselte magát a férfi előtt, és letelepedett a középső helyre, udvarias mosolyt villantva az asszonyra. Összeszíjazott táskáját becsúsztatta az előtte lévő ülés alá. Bekapcsolta a biztonsági övet, és közönyös tekintettel körbepillantott az utastéren. Fel kellett készülnie a legrosszabb eshetőségre - vagyis, hogy a tűszúrás nyomát fölfedezték Malenkov testén, és ezért általános mozgósítást rendeltek el ellene. Bár kitartott eredeti szándéka mellett - továbbra is fogorvost keresett -, nem mehetett el a pap által megadott címre. Az a fogász Guatemalában lakott, de a pap minden bizonnyal a KGB-nek is beszámolt erről, így aztán a vizsgálatot folytató megbízott értesítette guatemalai kollégáit, akik azóta már valószínűleg megfigyelés alá helyezték a rendelőt. Chrisnek másik országot kellett választania, olyat, ahol jól kiismeri magát, könnyűszerrel eltűnhet és saját kapcsolatai révén is találhat egy megbízható fogorvost. Mexikó látszott a legmegfelelőbbnek. De Bangkokból csak Szingapúrig ment simán az út. Az onnan Honoluluba menő gép negyven percet késett, így Chris lemaradt a közvetlen csatlakozásról, és meg kellett várnia ezt a gépet. Induláskor még huszonnégy órás előnyre számított, de most már tizenhat óra telt el azóta, hogy megölte az oroszt. Feszülten várakozott. Bangkokban még éjszaka volt, de tizenegyezer kilométerrel keletebbre, Honoluluban szikrázó reggeli napfény sütött be az ablakokon. Chris izzadni kezdett, hiába zümmögött a fülébe a légkondicionáló berendezés. A gép törzse felől érezni lehetett az üresen járatott motorok rezgését. A csomagtér ajtaja becsapódott alatta, bizonyára most rakták föl az utolsó poggyászokat. Chris az ablakon keresztül látta, hogy két targonca távolodik el a géptől. Végigtekintett a fedélzeten. Az egyik stewardess éppen behúzta a feljáró ajtaját, és a biztonsági retesz felé nyúlt, hogy azt is elfordítsa. Egy perc, és a sugárhajtású gép rátér a kifutópályára. Chris kezdett föllélegezni. De hirtelen görcsbe rándult a gyomra: egész teste megmerevedett. A stewardess kinyitotta az ajtót. Két férfi lépett be. Miközben a kisasszony újfent a retesszel pepecselt, a jövevények továbbindultak a gép végébe. Chris alaposan megnézte őket. Huszonöt év körüliek voltak. Alakjuk karcsú, de izmos. Tompa színű inget és nadrágot viseltek. Tekintetüket állhatatosan repülőjegyük tasakjára függesztették, még véletlenül sem pillantottak rá az utasokra. Azután a széksorok betű- és számjelzését kezdték tanulmányozni. Tízsornyira jártak Chris-től, amikor szétváltak. Chris, amíg csak lehetett, halogatta a jegyváltást, remélve, hogy ő fog utoljára fölérni a gépre. A hátsó ülésből figyelte, nem siet-e föl még valaki utána. Amikor a két férfi megfordult, hogy elfoglalják a helyüket, Chris kihajolt a mellette ülő férfi előtt, és lenézett a széksorok közötti átjáróba. A cipőjükre volt kíváncsi. Nem vastag talpú vagy fémflekkes, verekedésre jól használható surranókra számított. A közhiedelemmel ellentétben az operatív ügynökök ritkán támadnak lábbal. A rúgás nem elég gyors. Chris fontosabb ismertetőjegyeket keresett. A két férfi magas szárú cipőt hordott, amely jól tartotta a bokát. Igen népszerű viselet a titkos ügynökök körében. Ebben nem bicsaklik ki a lábuk üldözés vagy verekedés közben. Chris is ugyanezt a fazont viselte. Fölfedezték hát, mindegy, kicsodák - oroszok, angolok, franciák, vagy éppenséggel a saját honfitársai. Ebben a pillanatban valaki lázasan telefonál

Mexico Citybe. És amikor a gép leszáll, egy állig fölfegyverzett kommandó esetleg több is - fogja várni Christ. A gép farolni kezdett, megfordult, a motorok hangosan felbőgtek, miközben elhaladtak a reptér épülete előtt. Csengő szólalt meg az utastérben. Egy stewardess ment végig a széksorok közötti átjáróban, hogy megnézze, mindenki bekapcsolta-e a biztonsági övét. Chris megmarkolta az ülés karfáját, és a mellette helyet foglaló nőhöz fordult: - Elnézést, nincs véletlenül egy papír zsebkendője? A nő bosszús képpel kotorászni kezdett a retiküljében, majd szó nélkül Chris kezébe nyomott egy csomaggal. - Köszönöm. Chris összetépett egyet, és darabkáit a fülébe dugdosta. A nő elképedten pislogott. Chris csak tompán hallotta a környező zajokat. Elnézett az ülések fölött, és látta, hogy a két férfi beszélget egymással. Szavaikat nem tudta kivenni. A repülő megállt. Chris az ablakon át megpillantotta a felszállópálya sávját. Egy gép suhant el mellettük. Egy újabb foglalta el a helyét. Még kettő volt előttük. Chris lehunyta a szemét, érezte a gép remegését. Mellkasa megfeszült. A gép ismét előbbre araszolt. Amikor Chris kinyitotta a szemét, már csak egy sugárhajtású választotta el őket a felszállópályától. Hirtelen lerántotta magáról a biztonsági övet. Fölugrott, átpréselődött a mellette ülő férfi előtt és kilépett az átjáróba. A stewardess utána vetette magát, és megpróbálta visszaráncigálni. - Uram! Azonnal üljön a helyére! Kapcsolja be az övét! Chris félretolta. Az utasok döbbenten fordultak feléje. Elfojtott kiáltásokat hallott. A két férfi meglepetten bámult hátra. Egyikük megpróbált kikászálódni a helyéről. Chris elkapta a hozzá legközelebb eső vészkijárat ajtajának kilincsét, és megrántotta. Az ajtó felpattant. Besüvített a szél, Chris meghallotta a sugárhajtású gépek moraját. A repülőgép a felszállópályához közeledett. Miközben a stewardess ismét utánakapott, Chris megragadta az ajtó keretét, és kilendítette magát. Himbálózni kezdett, visszanézett a fedélzetre az őrjöngő utasok és az utána rohanó két férfi felé. Levetette magát a mozgó gépről. Az aszfaltra zuhant, térdét és könyökét behúzva, ahogy az ejtőernyős-kiképzésen tanulta, gurult pár métert. A fülébe gyömöszölt papír zsebkendő ellenére megvonaglott a motorsivítástól. Rázúdult a kipufogógáz, majd megfulladt a hőségtől. Feltűnt mögötte a következő gép. Futni kezdett. 12. A terem hatalmas volt, antiszeptikus és hőszabályozott. A falak mentén számítógép-terminálok sorakoztak. Fluoreszkáló fények zümmögtek, villogtak. Eliot elmélyülten ráncolta a homlokát. - Repülőtéri utaslisták - mondta a gépkezelőnek. - Melyik város? - Bangkok. Az elmúlt tizenhat órában felszállt gépekről. A Cég alkalmazottja bólintott, és lenyomott néhány billentyűt a klaviatúrán. Eliot újabb cigarettára gyújtott, miközben a gép nyomtatójának kattogását hallgatta. A feladat izgalomba hozta. Természetesen az is lehetséges, hogy Chris Thaiföldön maradt, és elrejtőzött. Bár Eliot ezt nem tartotta valószínűnek. Arra tanította az ügynökeit, hogy a lehető leggyorsabban hagyják el a veszélyes zónát. Chris bizonyára egérutat akart nyerni, még mielőtt megtalálják az orosz holttestét. Feltehetően álnevet használ, lehetőleg olyan útlevelet, amelyet a Cég megkerülésével szerzett. De mégsem. Független okmányhamisítókhoz fordulni mindig nagy kockázattal jár. Nagyobb az esély rá, hogy az Eliottól kapott útlevelek valamelyikét választja, remélve, hogy sikerül eltűnnie, még mielőtt a nyomára akadnának. Amikor a komputerkezelő egy halom papírral visszatért, Eliot áthajolt a pulton,

és csontos ujját végighúzta a listán. Izgatottan fölegyenesedett, ahogy rátalált Chris egyik álnevére a United Airlines Bangkokból Szingapúrba tartó járatának utasai között. Odaszólt az alkalmazottnak: - Hívja le az összes olyan szingapúri gép utaslistáját, amely az elmúlt tizenhárom órában szállt föl. Ismét várakoznia kellett. Amikor a hivatalnok meghozta a második névsort, Eliot újabb cigarettára gyújtott. Chris biztosan ugyanazt az útlevelet használta most is. Nem meri megkockáztatni, hogy egy esetleges vámvizsgálat során több, különböző névre kiállított útlevelet fedezzenek föl a csomagjában. Eliot felszisszent. Megvan az előbbi név szerepelt a Trans World Szingapúrból Honoluluba induló járatának utasjegyzékén. - Honolulu, az elmúlt öt órában indulók listája. Eliot éppen kézhez kapta a harmadik névsort, amikor hallotta, hogy sziszegve nyílik a számítógépterem ajtaja. Megfordult, és az asszisztensét látta közeledni. Az asszisztens 1970-ben végzett a Yale-en - legombolt inggallér, klubja címerével díszített gyűrű és nyakkendő, az Eliotét másoló fekete öltöny és mellény. Vidáman hunyorított főnökére. - Éppen most hívott az MI-6. Úgy néz ki, megtalálták Remust. Eliot belepillantott az új utaslistába. A Hawaii Légitársaság egyik gépén bukkant rá a keresett névre. - Útban van Mexico City felé. - Már nem - mondta az asszisztens. - Biztosan kiszúrta az őrangyalokat a gépen. Felszállás előtt fél perccel az egyik vészkijáraton át dobbantott. - A kifutópályán? Az asszisztens bólintott. - Ajjaj. - A kommandó nem tudta elkapni. - Az ellenkezőjén inkább meglepődtem volna. Ő az egyik legjobb. Végtére is, az én tanítványom - mosolyodott el Eliot. - Tehát Honoluluban bujkál. Kérdés, mit tennék én Remus helyében? Egy olyan kis szigeten nehéz felszívódni. Én, azt hiszem, lelépnék. Mégpedig gyorsan. - De hogyan? És hová? Legalább azt tudjuk, hol ne keressük. Bolond volna Guatemalába vagy Mexikóba menni. Úgyis tudja, hogy ott várunk rá. - És ha arra számít, hogy éppen ebben a két országban nem fogjuk keresni, hiszen annyira kézenfekvő, hogy nem mehet oda? - vetette föl Eliot. - Mindig egy lépéssel az ellenfél előtt kell járni. Lebilincselő probléma. Chris helyében én hogyan tűnnék el Hawaiiról? A mesternek ki kell találnia, mi járhat a tanítványa fejében. Hirtelen lelohadt a mosoly az arcáról, mert Saul jutott az eszébe. Őnála miért is nem találta ki? 13. Atlantában virágoztak az azáleák, bár Saul mindössze egy pillantást vethetett rájuk a teherautó reflektorának fényében, amikor a város határához érve egy park mellett vezetett el az útjuk. Rózsaszín szirmaik az amerikai somfa virágának fehérjével keveredve úgy festettek, mint megannyi tágra nyílt szempár az országút szélén. A vérzés már elállt, de a lőtt seb még mindig lüktetett Saul mellkasában. És a láza sem ment lejjebb. - Eddig tartott a fuvar - mondta a sofőr egy felüljáró tövében megállítva a járgányt, miközben a légfékek hangosan fölszisszentek. - Másfél kilométerre van a telephelyünk. Nem akarnám, hogy meglássanak. Mondtam már, ha kiderül, hogy utast hoztam, kirúgnak. - Nekem idáig is jó lesz - mondta Saul, és kinyitotta az ajtót. - Hát, kösz. A sofőr megrázta a fejét. - Nono! Elfelejtkezel valamiről. Saul fejcsóválva ment ki az útra. - Nem hinném. - Gondolkozz csak! A pénz. Nem emlékszel? A felét induláskor, a felét amikor ideértünk. Kétszázzal jössz nekem. Saul bólintott. A probléma, hogy miért üldözi az apja, teljesen lekötötte a

figyelmét, és elfelejtkezett a sofőrrel kötött megállapodásról. Olyan lényegtelennek tűnt. A gépkocsivezető az ülés alá csúsztatta a kezét. - Nyugi! - szólt vissza Saul. Minden pénzére szüksége volt. Csakhogy a sofőr betartotta az ígéretét, Saul tehát kelletlenül, de kifizette. - Egy pillanatra rosszat sejtettem - mondta a sofőr, kihúzva kezét az ülés alól. - Túl sokat ültél a nyeregben. Kikészültek az idegeid. - A sebességkorlátozás az oka. - Vegyél egy bundát a nejednek. - Naná, és a visszajáróból meghívhatom magam a McDonald's-be - vigyorodott el a sofőr, miközben zsebre vágta a pénzt. A légfékek ismét fölszisszentek. A teherautó visszakanyarodott az útra. A felüljáró alatt a sötétben Saul a hátsó lámpák távolodó fényét nézte. Aztán a feje fölött dübörgő forgalmat hallva, lassan elindult az árnyas országúton. Mikor legutóbb Atlantában járt, több szállodában is körülnézett, hátha szüksége lesz még rájuk. A sebét sürgősen el kell látni. Fürdeni akart, és átöltözni. Olyan hely, ahol jól megnézik a vendéget és előre kifizettetik a számlát, szóba se jöhetett. Nagy ívben elkerülte a Peachtree Street luxushoteljeit. Pontosan tudta, hová kell mennie. Hamarosan egy hídon kellett átkelnie. Lába alatt csörgedezett a víz. Egy kiégett ház, majd egy üres telek szegélyezte útját. Kihúzta magát. Vérfoltos ruhájában, görnyedten, könnyű prédának tűnhetett. A sötétből ugrottak elő, és körülfogták. Egy pillanatig arra a bandára emlékeztették, amely valamikor régen, az árvaház előtt kapta el őket Chrisszel. - Hagyjatok, fiúk - mondta Saul. A legmagasabb srác rávigyorgott. - Mondom, hagyjatok - tette hozzá Saul. Nincs kedvem verekedni. - Hé, mi csak a pénzedet akarjuk. Nem fogunk bántani. Szavamra. A többiek vihogtak. - Most már igazán kopjatok le! - figyelmeztette őket Saul. Felröhögtek, és még jobban rámásztak. - De szükségünk van a pénzre - magyarázta a colos kölyök. - Próbálkozzatok valaki mással! - Kivel? Nincs itt senki rajtad kívül. Te látsz erre valakit? A colos rugós kést kattintott elő. - Nem jól tartod, mindjárt megmutatom, hogyan kell. A hosszúra nőtt kamasz felvonta a szemöldökét. Gyanakvás suhant át az arcán. Azután a többiekre pillantott. Sértett önérzettel lendítette előre a pengét. A következő percben az egész társaság törött kézzel-lábbal hevert a földön. - Ugye megmondtam, hogy próbálkozzatok mással? - sajnálkozott Saul. Már majdnem továbbment, amikor hirtelen ötlettől vezérelve megmotozta őket. Hetven dollárt talált náluk. 14. - Ez a hely foglalt - mordult föl a szögletes állú férfi a bárszék előtt, a pulton álló söröspohárra mutatva. Chris vállat vont, és leült, ujjával egy Kenny Rogers-számot dobolva. - Nincs rá szüksége a haverodnak, amíg odakint van a vécén. Hátul a színpadon egy sztriptíztáncosnő vonaglott a countrymuzsika ritmusára. - Mindjárt megüti magát a kishölgy - aggodalmaskodott Chris. A tagbaszakadt férfi fenyegető képet vágott. - Nemcsak ő. Mazochista vagy? Az a bajod? - Nem én. Kényes az ízlésem. Kizárólag nőkkel fekszem le. - Értem. A férfi virágmintás inget viselt, amelyet nem tűrt be koptatott farmernadrágjába. Elnyomta a cigarettáját, fölállt és lebámult Chrisre. - Olyan fontos neked az a szék, hogy azt se bánod, ha feltörlöm veled a…? - Saigonban egyszer már megpróbáltad. Nem sikerült. - De ez itt Honolulu. Most megkaphatod. - Nincs időm kivárni - mondta Chris, és a csaposhoz fordult. - Még egy sört a barátomnak, nekem pedig egy kólát. - Te nem piálsz? - kérdezte a mintás ingű férfi.

- Ma nem. - Zűrös a helyzet? - Hát, nem a legjobb. Nevetségesen festesz ebben az ingben. - Egy kis változatosság az egyenruha után. Ha nem vagyok bevetésen, döglök a színekért. És meg fogsz lepődni, nagyon buknak rá a nők. - Mondd meg nekik, hogy őrnagy vagy. Arra még inkább buknának. - Az már uncsi. Chris kifizette az italokat. Az izomkolosszus felhajtotta a sörét. - Körüljárod a Különleges Hadtest törzshelyeit? Chris bólintott. - Barátokat keresel? Chris ismét bólintott. - Olyanokat, akik tartoznak neked egy szívességgel? Chris vállat, vont, és a kijárat felé pillantott. - Gyanakvó természeted van. - Neked meg lyukas a nadrág a térdeden. - Gyorsan kellett lelépnem valahonnan. Nem volt időm másikat venni. - Itt biztonságban vagy. Senki sem mer háborgatni, amíg ennyi osztályon felüli bunyós védelmez. - Igen, de ha kiteszem a lábam… Igazság szerint dobbantani szeretnék. El a szigetekről. - És hová? Van valami elképzelésed? - Abban bíztam, hogy te majd ajánlasz valamit. Mindegy, csak haza ne. A bikanyakú a sztriptíztáncosnő felé sandított. - Holnap elrepülünk innen. - Katonai szállítmány? - A Panama-csatorna-övezetbe - nézett vissza Chrisre a férfi. - Oké? - Föl tudsz vinni a gépre? - Nem probléma. Egy csomó manus tartozik nekem szívességgel. - Most már én is. - Mi a fene? Kimutatást vezetsz róla? Chris nevetett. - Van még egy problémám - mondta az őrnagy. - Mi az? - A fickó, aki itt ült az előbb. Már rég vissza kellett volna jönnie. Amilyen részeg, vagy beleesett a klozetba, vagy elájult. Egy Waylon Jennings-felvétel csendült föl. A táncosnő visszabújt a ruháiba. 15. Chrisről dőlt a veríték, miközben dobálta kifelé a földet. A lapát nyelére támaszkodva végigpásztázott tekintetével a szubtrópusi őserdő édes illatú cédrusain és tövises babérfáin. Élénk színű madarak röpdöstek és csiviteltek körülötte: már hozzászoktak a jelenlétéhez. Nem félt a váltóláztól, hiszen útban idefelé az őrnagy bőségesen ellátta a szükséges kúpokkal. A Különleges Hadtest felszereléséhez tartozott ez a szer, amely a végbél hajszálereiben feloldódva átható illatot árasztott, messzire riasztva használójától a moszkitókat. Chris tudta, hogy az anyag addig hatásos, amíg zöldre festi a vizeletét. A párás napsütésben folytatta a munkát. Még több földet ásott ki, hogy megnagyobbítsa a lyukat. Az “embercsapda” ötletét a Vietkongtól leste el a háború alatt. Egy fémlappal letakart mély gödör, amelynek fedelét földdel és páfrányokkal borították álcázásképpen. A gondosan kiegyensúlyozott fém fedőlap megbillent, ha egy figyelmetlen katona rálépett, és a szerencsétlen már föl is nyársalódott a gödör mélyén elhelyezett hegyes karókra. Bár Chris eltekintett a karók használatától, a csapda éppoly halálos célt szolgált, mint Vietnamban. Egész délelőtt ásott. A gödör immár két méter tíz hosszú, kilencven centi széles és egy méter húsz mély volt. Akár egy sír. Még hatvan centivel kell lejjebb mennem, mondta magában Chris, s letörölve homlokáról az izzadságot, folytatta a lapátolást. Amikor végzett, bement az erdő sűrűjébe, és addig keresgélt, amíg négy megfelelőnek látszó vastag faágra nem talált. Mindegyik egy méter húsz centi hosszú volt. Ismét letörölte a verítéket a homlokáról, és a tisztásra

visszatérve leereszkedett a gödörbe. A tűző napsütés után odalent üdítően hűvös volt. Chris felnyúlt a gödör széléhez készített furnérlapért. A lemez kettő tízszer kilencvenes volt és körülbelül egy centiméter vastag. Chris nagy nehezen cipelte idáig az erdőn át. Kevesen laktak a környéken. Nagyon vigyázott, nehogy valaki meglássa. A faágak segítségével a négy sarkán alátámasztotta a furnérlemezt, amely így elfedte a gödröt. Azután egy külön kiásott járaton keresztül ismét a felszínre mászott. Még világosban szétterítette a gödörből származó földet a furnérlapon. Páfrányokat ásott ki, és elültette őket a lyuk fölött. Kissé távolabb lépve szemügyre vette az álcázást. A frissen megforgatott föld jóval sötétebb volt, mint az azt körülvevő kiszáradt talaj. De holnapra eltűnik a különbség. Elégedetten gördített egy sziklát a bejáratul szolgáló alagút nyílása elé. Már majdnem elkészült. Csak egy dolog volt még hátra. Fölkereshette volna a fogorvost közvetlenül Panamába érkezése után is, de attól tartott, hogy a beavatkozás okozta lerobbant állapotban nem lenne képes idecipelni a furnérlapot és kiásni a gödröt. Mindent pontosan akart elrendezni. Amint visszatér a fogorvos fővárosi rendelőjéből, eldobja a kúpokat. Többé már nem kell védekeznie a malária ellen. 16. - Mr. Bartholomew? - kérdezte az ápolónő Christől. A sötét bőrű, csinos panamai lány csábító látványt nyújtott a fehér egyenruhában. - A doktor úrnál még bent van az előző beteg, kicsit elhúzódott a kezelés. A türelmét kéri pár percre. Chris bólintott, és megköszönte a lány kedvességét. Panamában két hivatalos nyelv van: a spanyol és az angol. Chris természetesen tudott spanyolul (és még három másik nyelven). Mégis szívesebben mondta el angolul, mit akar, mikor két nappal korábban beállított a rendelőbe. - De hát ez teljesen indokolatlan - tiltakozott a fogorvos. - Ne érdekelje, inkább ezzel törődjön - nyújtotta át Chris a tizennyolc karátos Rolex márkájú aranyórát. - Négyezer dollár az értéke. Persze készpénzt is kap. Ráadásul pedig ezt - mutatta meg az értékes nyakláncot. - Miután elkészült. A fogorvos szemében mohóság villant. Hirtelen elkomorodott. - Nem megyek bele semmi törvénytelen dologba. - Mi törvénytelen van abban, ha egy fogorvos fogat húz? A fogász vállat vont. - Különc vagyok. Ez a hobbim - magyarázta Chris. - Két nap múlva visszajövök. Ne vegyen nyilvántartásba. Röntgen se kell. - Röntgenfelvétel nélkül nem vállalhatom a felelősséget. Komplikáció adódhat. - Nem számít. A fogorvos arca még jobban elborult. És most Chris ott ült a várószobában, az olcsó faszékeket és a repedezett, műbőr borítású díványt bámulta. Nem volt rajta kívül más beteg. Neonfény vibrált. Chris a spanyol nyelvű képeslapokra pillantott. De ahelyett, hogy fölvett volna egyet, lehunyta a szemét és koncentrált. Hamarosan, gondolta. Ma éjjel, mielőtt visszatérne az erdőbe, még egyszer eljön ide, és felrobbantja a rendelőt. Hiszen a fogorvos, minden ígérete ellenére, mégis készíthet róla feljegyzést vagy röntgenfelvételt, amíg Chris az altató hatása alatt van. Fontos, hogy ne maradjon bizonyíték. Azután visszatér az erdőbe, és megkezdi a böjtöt. Valószínűleg hatvan napig fog tartani, bár ha megszűnik a védettsége a moszkitókkal szemben, biztosan megkapja a maláriát, ami felgyorsíthatja a folyamatot. Lehet, hogy csak harminc nap. De legföljebb hatvan. Meditálni fog, és imádkozni Istenhez, hogy bocsássa meg a bűneit - a számtalan gyilkosságot, amelyet elkövetett, nem az orosz ellen, az jogos volt az ópium és Csan miatt. Istennek azokat a gyilkosságokat kellett volna megbocsátania, amelyeket Chris olyan emberek ellen követett el, akiknek mindössze annyi volt a vétkük, hogy léteztek. Gyötrődve idézte föl a nevüket és az arcukat, azt, ahogy többnyire kegyelemért könyörögtek. Most majd önmagához könyöröghet kegyelemért. Most talán megtisztulhat a szégyentől, a lélek torzulásától, a mardosó önvádtól. Addig fog böjtölni, amíg extázisba nem esik. Miközben teste elsorvad, agyát hallucinációk rohanják meg, lelke önkívületben fog lebegni. Tudata utolsó

morzsáit arra használja majd föl, hogy még mielőtt végképp elragadná a káprázat, az alagúton át a sírjába kússzék. Odalent a sötétben kirúgja a négy tartócölöpöt a furnér alól. A lemez lezuhan, és a ráhalmozott föld betemeti a gödröt, belefojtva a haldoklót. A teste rejtve marad. Vagy szétoszlik lassan, vagy dögevő állatok ássák ki, és zabálják föl. A csontjait széjjelhordják. Valószínűleg csak a koponyája marad épségben, de fogak nélkül a hatóságok nem tudják majd kideríteni a személyazonosságát. Ez pedig fontos. Névtelenül kell meghalnia. Saul és Eliot kedvéért. Bizonyára nagyon megdöbbenti őket, hogy Chris megsértette az egyezményt. De a zavarukat azután csodálat váltja fel, amiért sikerült megszöknie. Persze, kíváncsiak lesznek, hová tűnhetett. Nem fogják érteni. De az értetlenség még mindig jobb, mint a bánat és a szégyen, amit akkor éreznének, ha megtudnák, hogy Chris öngyilkosságot követett el. Tisztán akarta végrehajtani a dolgot. Nem szabad nyomasztó teherként nehezednie arra a két emberre, aki a legközelebb áll hozzá fogadott fivérére és nevelőapjára. A böjtölés az egyetlen, a katolikus egyház által megengedett módja az öngyilkosságnak. Az összes többi az elkeseredést, az isteni gondviselés elutasítását, a reánk mért próbatétel előli megfutamodást rejti magában. Az öngyilkosság megbocsáthatatlan bűn, amely örök kárhozatra, a pokol tüzére juttatja a lelket. A böjt célja azonban a vezeklés, elmélkedés és a vallási révület elérése. A test sanyargatásával megtisztul a lélek. És közelebb kerül Istenhez. Tekintettel súlyos bűneire, Chris csak ily módon juthat a mennyekbe. - Mr. Bartholomew, a doktor úr várja önt - szólította meg az ápolónő Christ. Bólintott, fölállt, és egy nyitott ajtón át belépett a fogorvosi rendelőbe. Az orvost nem találta odabent, de a mosdó csukott ajtaja mögül vízcsobogást hallott. - Én fogom altatni - magyarázta az ápolónő. Megvan a képesítésem rá. Chris beült a székbe. A lány fecskendőt készített elő. - Mi ez? - kérdezte Chris. - Atropin és Vistaril. Chris bólintott. Egy pillanatig attól tartott, nátrium Amytállal akarják érzésteleníteni, az úgynevezett igazságszérummal, amelytől öntudatlan, szinte hipnotikus állapotba kerül az ember, és a legféltettebb titkait is elárulja. - Számoljon visszafelé, kérem - mondta az ápolónő. Amikor Chris a kilencvenöthöz ért, forogni kezdett vele a világ. A klastromra gondolt, a ciszterciek között némaságban eltöltött hat esztendőre, ahol kizárólag jelbeszéd útján érintkeztek egymással, ahol minden nap áldott egyformaságban telt el - elmélkedéssel és fizikai munkával. A köntöse ugyanolyan fehér volt, mint az örvénylés, amely most magával ragadja. Ha akkor nem kellett volna elhagynia a rendet, ha most nem harminchat éves volna, és nem lépte volna túl egy évvel a határidőt, amíg még kérheti a visszavételét, a klastromban vigaszra és megváltásra lelhetne. Most, hogy a világi élet elviselhetetlenné, a vallásos élet pedig elérhetetlenné vált a számára, nem maradt más választása, mint a halálos böjt; csak így tisztulhat meg, és érheti el a végső tökéletességet. A feje egyre jobban kóválygott. Szája kiszáradt. Alig kapott levegőt. - Ez nem atropin - suttogta. - Ez valami más. Megpróbálta kiszabadítani magát a székből. A nővér visszanyomta, erős kezek ragadták meg. - Nem! - motyogta rémülten. De a fehér örvénylés másfajta fehérséggé változott át. A hevesen imbolygó szobában kinyílt egy ajtó. A fehérbe öltözött alak kísértet módjára lebegett felé. - Nem! Már egészen közelről láthatta az arcát - öreg, ráncos, szürke arc volt. Chris ellátottá a száját. A fogorvos? Ez lehetetlen. Hánykolódni kezdett. Miközben tudata lassan alámerült a sötétségbe, még egy utolsó, értelmes gondolat villant át rajta. Képtelenség. A fogorvos Eliot volt.

_________________________ MÁSODIK KÖNYV FELKUTATNI ÉS MEGSEMMISÍTENI

“AZ ÉN FEKETE HERCEGEIM” 1. Eliot töprengve ráncolta homlokát, miközben Chris pulzusát számolta. Végül bólintott, és az ápolónő felé fordult. - A doktor úr a sarki bárban van - mondta érdes hangon. - Javaslom, csatlakozzék hozzá. A lány elkerekedett szemmel hátrált az ajtóig. - És még valami - szólt utána Eliot, és bedugta kezét a fehér orvosi köpeny alá. A lány sóbálvánnyá dermedt. Eliot egy borítékot húzott elő. - Tessék, a pénze. Zárja be kulcsra az ajtót maga után. A lány nagyot nyelt, kilépett a rendelőből, és a várószobán átrohanva elmenekült. Eliot figyelte, ahogy fordul a kulcs a zárban. Becsukta a rendelő és a várószoba közötti ajtót, majd a tálcára meredt, amelyen a fogászati műszerek sorakoztak. Chris belesüppedt a fogorvosi székbe, aprókat lélegzett, még öntudatlan volt a nátrium Amytaltól. A szer elnyomta a gátlásokat, ezáltal a legmakacsabbul hallgató delikvenst is könnyen vallomásra lehetett bírni. Az alany nem lehetett egészen öntudatlan, különben hogyan válaszolhatott volna a kérdésekre? Inkább amolyan szabályozott félálomban leledzett, a környezetéről nem vett ugyan tudomást, de felfogta a hozzá intézett kérdéseket. Miután az ápolónő azt az utasítást kapta, hogy teljesen kábítsa el Christ, Eliotnak most meg kellett várnia, amíg a szer hatása valamelyest csökken. Egy injekciós tűben végződő csövet vezetett be Chris egyik kari vénájába, majd kinyitott egy fiókot, és két tele fecskendőt vett elő az Amytalt tartalmazó ampulla mellől. Mivel a vegyületet por alakban forgalmazták, 500 milligramm Amytalt húsz milliliter desztillált vízben kellett feloldani. Eliot az egyik fecskendőt belehelyezte a Chris karjából kiálló csőbe. Amikor a fecskendő dugattyúját benyomta, a csőbe áramló folyadék mennyiségét egy szelep szabályozta. A másik fecskendőt is a keze ügyében hagyta, hátha szükségé lesz rá, bár amennyiben a beszélgetés félóránál tovább tart, újabb oldatot kell majd készítenie, mivel a folyékony halmazállapotú Amytal gyorsan bomlik. Öt perccel később, Eliot várakozásának megfelelően, Chris szemhéja megrebbent. Eliot elfordította a szelepet az infúziós csőben, ezzel újabb dózist juttatva Chris vénájába a szerből. Ha Chris beszéde akadozni kezdene, Eliotnak el kell zárnia a szelepet, s majd csak akkor fogja ismét megnyitni, ha netán túlságosan fölélénkülne. A szer segítségével gyorsan lecsillapíthatja. A művelet állandó figyelmet igényelt. Érdemes egyszerűen elkezdeni. - Tudod, ki vagyok? Mivel nem kapott választ, Eliot megismételte a kérdést. - Eliot - suttogta Chris. - Nagyon jó. Így van. Eliot vagyok. Figyelmesen nézett Chrisre. Egy pillanatra az első találkozásuk jutott eszébe, melyre harmincegy évvel ezelőtt került sor. Tisztán látta maga előtt a sovány, piszkos, ötéves kisfiút, szakadt rongyaiban. Apja meghalt, prostituált anyja elhagyta. A philadelphiai nyomortelep sorháza tele volt asztalokkal. A kisfiú mindegyik asztalon csinosan elrendezett légykupacokat helyezett el, amelyeket előzőleg egy gumiból készült légycsapóval tett ártalmatlanná. - Emlékszel? - folytatta Eliot. - Én gondoskodtam rólad. Olyan közel állunk egymáshoz, mint apa és fia. Ismételd meg! - Atya, fiú - motyogta Chris. - Szeretsz engem. - Szeretlek - mondta Chris monoton hangon. - Bízol bennem. Senki sem volt hozzád olyan jó, mint én. Biztonságban vagy. Nem kell félned semmitől. Chris sóhajtott. - Akarsz nekem örömet szerezni? Chris bólintott. Eliot elmosolyodott.

- Persze hogy akarsz. Szeretsz engem. Nagyon figyelj. Szeretném, ha válaszolnál néhány kérdésre. Az igazat mondd - hirtelen megcsapta orrát a fogorvosi rendelő mentolillatú levegője. - Tudsz valamit Saulról? Chris olyan sokáig hallgatott, hogy Eliot már azt hitte, nem is fog felelni. - Nem - szólalt meg végül. - Tudod, hol van? - Nem - suttogta Chris. - Egy mondatot fogsz hallani. Kíváncsi vagyok, mit jelent. Négy nappal korábban a római virágüzletbe, amely a CIA lerakataként működött, rejtélyes távirat érkezett Atlantából Chrisnek címezve. Eltűnéséig Chris volt a római kirendeltség helyettes vezetője. Eliot próbaképpen bízta meg ezzel a feladattal, hogy lássa, nem gyakorolt-e rossz hatást Chrisre a klastromban eltöltött idő. Az üzenetet aláírás nélkül küldték, de ebben semmi szokatlan nem volt. Érkezése azonban egybeesett Saul eltűnésével. Gyanítva, hogy Saul kapcsolatba akar majd lépni Chrisszel, Eliot kiderítette, hogy az üzenetet Chris többi postájától eltérően - nem a Cég rejtjelezte. - Tojás van a kosárban - mondta Eliot. - Üzenet Saultól - hebegte Chris lehunyt szemmel. - Folytasd! - Bajban van. Segítséget kér tőlem. - Ennyi az egész? - Titkos széf. Eliot előrehajolt. - Hol? - Egy bankban. - Hol? - Santa Fében. Mind a kettőnknek van kulcsa hozzá. Elrejtettük őket. A széfben üzenet vár. - Rejtjelezett? - Eliot csontos ujjai megszorították a fogorvosi szék karfáját. Chris bólintott. - Én meg tudnám fejteni a kódot? - Egyéni. - Magyarázd el. - Többfélét is kitaláltunk. Eliot kiegyenesedett. A szíve elszorult a dühtől. Elmagyaráztathatná Chrisszel az összes kódot, de könnyen előfordulhat, hogy valami fontosat elfelejt megkérdezni, s akkor örökre rejtve marad előtte az áhított információ. Chris nyilvánvalóan megtette a szükséges óvintézkedéseket arra az esetre, ha az ellenség - mint most Eliot - vallatással akarná kiszedni belőle a széf titkát. Hol van a kulcs, például? Van-e jelszó? Ezek a kézenfekvő kérdések. Eliotot viszont azok a kérdések nyugtalanították, amelyek esetleg nem jutnak eszébe. Chris és Saul barátsága harmincegy éve tart, azóta, hogy az árvaházban megismerkedtek egymással. Rengeteg olyan titkos jelzésük alakulhatott ki, amelyeket rajtuk kívül senki más nem tudhat. Ha ezek közül egy is elkerüli Eliot figyelmét, Saul ismét kicsúszik a markából. A Cég komputereivel persze minden kódot meg lehet fejteni, de ki tudja, az mennyi ideig tartana? Eliotnak most kellett lépnie. Megdörzsölte ráncos állat, és hirtelen egy másik kérdés vetődött fel benne. - Miért akartad kihúzatni a fogaidat? Chris elmondta. Eliot megborzongott. Pedig azt hitte, őt már semmi sem döbbentheti meg. De hát ez? 2. Chris elérzékenyülve szorította markába a csokoládét. - Baby Ruth. Hát nem felejtette el? - Sohasem fogom elfelejteni - pillantott rá szomorúan Eliot. - De hogy talált rám? - Chris nyelve még mindig nehezen forgott az Amytaltól. - Üzleti titok - húzta el petyhüdt ajkát Eliot. Chris kinézett a repülőgép ablakán, miközben a tompa motorzúgást hallgatta, az erős napsütéstől hunyorogva figyelte az alattuk gomolygó tejfehér felhőket. - Mondja el - kérte rekedt hangon, amikor visszafordult nevelőapja felé.

Eliot vállat vont. - Tudod, mit szajkózok álladóan? Csak úgy számíthatjuk ki az ellenfél következő lépését, ha megpróbálunk az ő fejével gondolkodni. Ne felejtsd el, hogy én neveltelek. Mindent tudok rólad. - Azért nem egészen. - Mindjárt erre is rátérünk. A lényeg az, hogy a helyedbe képzeltem magam. Mivel nagyon jól ismerlek, sikerült azonosulnom veled. - Na és? - Kik a lekötelezettjeid? Kire mernéd rábízni az életed? Ki az, akire már rábíztad egyszer? Ha tudtam, mit kérdezzek, a feleletet könnyű volt megtalálni, így aztán ráállítottam pár embert azokra a bárokra, ahová a Különleges Hadtest tagjai járnak Honoluluban. - Ügyes. - Te is az voltál. - Nem eléggé - különben nem szúrtak volna ki a bárban. Aztán meg, gondolom, követtek. - Ne feledd, hogy a mestered volt az ellenfeled. Nem hinném, hogy bárki más rájött volna, mi a szándékod. - Miért nem kapcsoltak le már Honoluluban? Végtére is megsértettem az egyezményt. Az összes hálózat vadászik rám. Ha elfogat, szerezhetett volna néhány jó pontot magának, elsősorban az oroszoknál. - Attól tartottam, nem fogod hagyni, hogy élve elkapjanak. Chris rábámult. Eliot asszisztense jelent meg a gép társalgónak berendezett részében, egy tálcán Perriert, jeget és poharakat hozott, majd letette közéjük az asztalra. Eliot megvárta, hogy az asszisztense kimenjen. - Azonkívül - folytatta láthatólag gondosan megválogatva a szavait, miközben italt töltött két pohárba - kíváncsi voltam. Érdekelt, miért van szükséged fogorvosra. - Magánügy. - Már nem - nyújtotta át az egyik poharat Eliot. - Mialatt a fogorvosi székben ültél félig öntudatlanul, föltettem neked néhány kérdést. Egy pillanatra elhallgatott. - Tudom, hogy meg akartad ölni magad. - Akartam? Múlt időben? - Szívből remélem, hogy így van. Tudod, milyen nagy fájdalmat okozna a halálod. Különösen, ha kiderülne, hogy öngyilkos lettél. - Éppen ezért akartam kihúzatni a fogaimat. Ha meg is találták volna a holttestemet, nem tudták volna azonosítani. - És miért a paphoz fordultál? Minek mentél a Menedékházba? - Olyan fogorvost kerestem, aki ügynököknek dolgozik, és nem kérdezősködik fölöslegesen. Eliot a fejét csóválta. - Mi baj van? - kérdezte Chris. - Ez nem igaz. Minden különösebb nehézség nélkül egyedül is találtál magadnak ilyen orvost. Nem volt szükség arra, hogy szakmabeli legyen. Csak elég pénz kellett hozzá, hogy megvedd a hallgatását. Nem, más okból mentél te a paphoz. - Ha úgyis mindent tud… - Azért mentél a védett házba, mert tudtad, hogy a pap érdeklődni fog utánad, mielőtt megadná a kért felvilágosítást. És akkor én megtudom, hol vagy. Meglepődöm a kéréseden, és közbeavatkozom. - Ugyan mi hasznom lett volna belőle? Nem akartam, hogy bárki visszatartson. - Nem-e? - hunyorgott rá Eliot. - Az, hogy a paphoz fordultál, felért egy segélykiáltással. Ez volt a figyelmeztető előrejelzés, amely rendszerint megelőzi az öngyilkosságokat. Közölni akartad velem, mennyire szenvedsz. Chris megrázta a fejét. - Lehet, hogy öntudatlanul cselekedtél így. De miért? - komorodott el Eliot, és közelebb hajolt Chrishez. - Mi a baj? Nem értem. - Magam sem tudom megmagyarázni. Mondjuk… - gyötrődött tanácstalanul Chris -, elegem lett. Mindenből. - A szerzetesi élet megváltoztatott. - Nem, ez még a klastrom előtt kezdődött. - Igyál. Biztosan kiszáradt a szád az Amytaltól. Chris gépiesen engedelmeskedett.

Eliot bólintott. - És mégis, mit érzel? - Szégyent. - Azért, amit elkövettél? - Nem. Azért, ami bennem van. A bűntudat miatt. Arcokat látok, hangokat hallok. Halottakét. Nem tudok szabadulni tőlük. Maga önfegyelemre tanított, de az sem használ. Nem bírom tovább elviselni a szégyent… - Figyelj rám - vágott közbe Eliot. Chris a homlokát masszírozta. - Nagyon veszélyes foglalkozást űzöl. Nemcsak a dolog fizikai részére gondolok. Amint magad is rájöttél, ez a munka a lelket is veszélyezteti. Néha embertelen eszközökhöz kell folyamodnunk. - Akkor meg miért csináljuk? - Ne légy naiv! Ugyanúgy tudod a választ, mint én. Mert azt a világot védelmezzük, amelyben hiszünk. Azért áldozzuk föl magunkat, hogy mások normális életet élhessenek. Ne magadat okold azért, amit meg kellett tenned. Az ellenfeleid tehetnek róla. És mi van a szerzetesrenddel? Ha arra volt szükséged, a ciszterciek miért nem tudtak lelki támaszt nyújtani neked? Mi riasztott tőlük? A hallgatási fogadalom? Hat év után megelégelted? - Csodálatos volt. Hat év béke és nyugalom - mondta Chris elkomorulva. - Túl sok nyugalom. - Ezt nem értem. - A rend szigorú szabályai miatt félévenként pszichiáter vizsgált bennünket. A tehetetlenségre utaló apró jelek után kutatott. A ciszterciek nagyon fontosnak tartják a fizikai munkát. A mi klastromunk tagjai a földeken termelték meg a megélhetéshez szükséges javakat. Mindenkinek egyenlő részt kell vállalnia a munkából. Senkinek sem szabad a többieken élősködnie. Eliot várakozóan bólintott. - Katatónia, skizofrénia - mondta mély levegőt véve Chris. - Ennek a tüneteit kereste rajtunk a pszichiáter. Szórakozottság. Révület. Kérdéseket tett föl. Figyelte, hogyan reagálunk a különböző hangokra és színekre. Tanulmányozta a viselkedésünket. Egy napon észrevette, hogy mozdulatlanul ülök a kertben - több mint egy órán át -, és egy sziklára meredek. Jelentette a feljebbvalómnak. Az a szikla egészen lenyűgözött. Máig is emlékszem - Chris szeme összeszűkült. Tehát kiestem a rostán. Amikor legközelebb ilyen bénult állapotban katatóniában - talált valaki, elküldtek. Nyugalom és béke. Az volt a bűnöm, hogy túlzottan vágytam rá. A tálcán, a perrieres palack mellett egy váza állt, benne hosszú szárú, kárminvörös rózsa. Eliot fölvette, - Ami neked a szikla, nekem a rózsáim. A mi szakmánkban az ember igényli a szépet - megszagolta a rózsát, majd odanyújtotta Chrisnek. - Sohasem érdekelt, miért éppen a rózsákat választottam? Chris vállat vont. - Gondoltam, szereti a virágokat. - De miért a rózsát? Chris a fejét rázta. - Hivatásunk jelképe a rózsa. Szeretem a kétértelműségét. A görög mitológia szerint a szerelem istene egyszer rózsaszálat ajánlott fel a hallgatás istenének megvesztegetésül, hogy ne árulja el a többi isten gyengeségeit. Idővel a rózsa a hallgatás és a titoktartás jelképévé vált. A középkorban az volt a szokás, hogy a tanácstermek mennyezetére egy rózsát függesztettek föl. Ezzel a tanács tagjai arra kötelezték magukat, hogy senkinek sem árulják él, miről esett szó a terem falai között, vagyis sub rosa, a rózsa alatt. - Maga mindig szeretett játszani a szavakkal - mondta Chris, és visszaadta a rózsát. - Nekem az a bajom, hogy már nem hiszek bennük. - Hadd fejezzem be. Másrészt a változatosságukat csodálom. Mennyi szín és forma! Vannak kedvenceim, például a Lady X és az Angyalarc. Két női ügynökömnek ez lett a fedőneve. Az én bűbájos hölgyeim - mosolygott Eliot. - Más fajták nevei is nagy hatással vannak rám. Amerika Oszlopa, Gloria Mundi. De minden rózsarajongónak az a legfőbb célja, hogy új fajtát nemesítsen ki. Metszünk, oltunk, bújtatunk, esetleg keresztbe porzunk. Az érett magot homokban kell tartani, amíg kisarjad, azután cserepekbe ültetjük. Az első év csak a színt hozza meg: ezután következik csak a teljes virágzás, a diadal. És létrejön az új fajta, vagyis egy hibrid. Csak egyetlen nagy, formás virág, amely magasabbra

nyúlik, mint a többi társa. Hogy növeljük a virág értékét, az oldalsó hajtásokat el kell távolítani, ez a művelet a ritkítás. Saul és te - ti vagyok az én hibridjeim. Család nélkül, árvaházban nevelkedtetek, nem voltak oldalhajtások tehát nem kellett ritkítani. Azt a természet már elvégezte. A virágotok szigorú fegyelmezés és kiképzés során fejlődött ki. Hogy keményebb legyen a jellemetek, néhány vadhajtást le kellett rólatok metszeni. Hazaszeretetet oltottam belétek, a katonai gyakorlat, no meg a háború volt a bujtásotok. Az én hibridjeim. Magasabbra nőttetek, mint az összes többi. Ha néha mégis kudarcot vallanátok, mint ahogy most érzed, ne bűntudatot, hanem büszkeséget táplálj magadban. Gyönyörűek vagytok. Benneteket is elnevezhettelek volna, mint egy új fajtát. De én inkább a legkülönlegesebb rózsám nevén szólítalak benneteket magamban. A színe egészen mélybíbor, szinte fekete. Úgy hívják, Fekete Herceg. Hát így gondolok rátok: “Az én fekete hercegeim”. - De Saul nem vallott kudarcot. Ő… - Chris szeme hirtelen színt váltott. Várjunk csak! Maga nemcsak azért meséli nekem mindezt, mert… Eliot széttárta a karját. - Nos, eltaláltad. - Mi baj van? Mi történt Saullal? Eliot fürkészően nézett rá. - A bátyád miatt kérlek, ne gondolj többé az öngyilkosságra. - Mi ez? - hajolt előre feszülten Chris. - Mi van Saullal? - Öt nappal ezelőtt elvégzett nekem egy munkát. Utána a kommandó egyik tagja megpróbálta megölni. Saul azonnal érintkezésbe lépett velem. Szereztem neki egy biztonságos búvóhelyet. De amikor odaért, fölfedezte, hogy a hely kompromittálódott. Egy másik kommandó akarta megölni. Azóta Saul szökésben van. - Jézusom, akkor hozza be! - Én nem tudom. Saul nem mer kapcsolatot teremteni velem. - Magával? Hogyhogy? - Van egy tégla a hálózatban. Mindig is gyanítottam. A Cég alapítása óta. Valaki már a kezdet kezdetén beépült hozzánk, és folyamatosan kompromittál minket. Egy hozzám közel álló személy igyekszik felhasználni mindazt, amit Saul velem közöl. Az információk alapján megpróbálja elkapni Sault. - De miért? - Nem tudom, miért olyan fontos nekik, hogy megöljék. Nem tudom, mi az, amire Saul rájött. Vagy ki az, akire veszélyt jelent. Én nem is fogom megtudni addig, amíg a téglát el nem kapom. Egyáltalán nem könnyű. 1947 óta keresem. Mindenesetre meg kell találnom Sault, hogy biztonságba helyezzem. - De hogyan? Ha egyszer nem hajlandó keresni magát, mert attól fél, hogy a tégla elcsípi az üzenetét? Eliot letette a rózsát az asztalra. - Tojás van a kosárban. Chris úgy érezte, mintha megbillent volna alatta a sugárhajtású repülőgép. - Ez az üzenet érkezett négy nappal ezelőtt Rómába. Neked címezték. Szerintem Saul küldte. Chris bólintott. - Én nem tudom, mit jelent - mondta Eliot. - Az ég szerelmére, el ne mondd. Lehet, hogy még ennek a rózsának is füle van. De ha valóban Saultól jött, és kiderül belőle, hol van most, használd föl. Menj! Légy óvatos! És hozd vissza a testvéredet! - Az egyik Fekete Herceg megmenti a másikat? - Pontosan. A nevelőapád kér arra, hogy mentsd meg a fogadott testvéredet. Ha tudni akarod, miért kell tovább élned, íme az ok. Chris az ablak felé fordult, a szeme összeszűkült, és nem csupán az erős napfény miatt. Tekintete elrévedt - az öngyilkosság gondolatát eltörölte a testvére iránt érzett aggodalom. A szívverése fölgyorsult. Saulnak segítségre van szüksége. Semmi más nem számít. A testvérének szüksége van rá. Valóban ez az egyetlen ok, amely visszaadhatja az élni akarását. Visszafordult Eliothoz. - Számíthat rám - mondta eltökélten. - Mulatságos - állapította meg Eliot. - Egy kommandó Sault hajszolja, az összes többi meg téged. - Legalább jól elszórakozhat a bonyodalmakon. - Jobban szórakoznék, ha Saul már biztonságban volna. Mit mondjak a pilótának, melyik országba repüljünk?

- Haza. - Melyik városba? Chris elgondolkozott. A titkos széf Santa Fé-ben volt, de nem mehetett egyenesen oda. Valahol nem messze kellett leszállnia, mégis elég távol ahhoz, hogy lerázhassa a követőit. Kitérő választ kellett adnia, hátha lehallgatják ezt a beszélgetést is. - Albuquerque-be. Eliot kiegyenesedett, vén szeme megcsillant, jelezve, hogy érti és értékeli a csalafintaságot. A sugárhajtású gép a felhők közé ereszkedett. 3. A távolban fölsejlettek a Sangre de Cristo-hegyek. A csúcsokat még hó borította, a lejtőkön tölgyfaerdők és fenyvesek sötétlettek. A szikrázó napsütés ellenére száraz volt a levegő. Chris végigment a keskeny utcán, lapostetős, piros palával szegélyezett és fallal bekerített elegáns vályogházak mellett haladt el. Az egyik kertkapu rácsán keresztül bugyogó szökőkutat pillantott meg. Az árnyékot törpefenyők szolgáltatták, zöld tűleveleik üdítő látványt nyújtottak a barnás házfalak előtt. A sarkon megállva Chris hátrafordult, hogy még egyszer szemügyre vegye az utcát. Azért választotta Santa Fének ezt az előkelő negyedét, mert tudta, hogy itt nyugalom van - kicsi a forgalom, kevés a járókelő. Biztos volt benne, hogyha a KGB, az MI-6 vagy bármely más kémhálózat a nyomára bukkant volna, embereik nem hagynák Christ ennyi ideig nyugodtan kóborolni az utcán. Már rég végeztek volna vele. Arra a következtetésre jutott tehát, hogy üldözői nincsenek a közelben. Saul kedvéért azonban szívesen vállalta a kockázatot. Chris szeme fölragyogott. A testvéréért bármilyen kockázatot hajlandó vállalni. Mái csak azért is, mert így az üldözőin kívül talán egy másik nyulat is kiugrathat a bokorból. A téglát. Azt, aki elfogta Eliot Saulhoz küldött üzeneteit. Aki Saul halálát kívánja. Christ nem hagyta nyugodni a kérdés. Mit csinált vagy mit tud Saul? Chris egy dolgot világosan látott. Mivel nem kellett jelentést tennie Eliotnak hiszen annak tartalma kiszivároghatott -, a tégla csak úgy csípheti el Sault, ha Chris nyomában marad. Mindeddig azonban semmiféle jel nem utalt arra, hogy bárki követné. Miközben egy tágas udvarral körülvett, verandás ház előtt vezetett el az útja, amelyet félig eltakartak a borókafenyők, Chris ismét hátrapillantott. A hegyek irányába tekintett, azután átkelt az úttesten és egy spanyol katedrális felé indult. Fölmászott a magas kőlépcsőkön, és a hatalmas tölgyfa ajtón lévő vasgyűrűt elhúzva belépett a hűvös, sötét előcsarnokba. 1973-ban járt itt utoljára. Abban az évben a templomot, felszentelésének századik évfordulójára, teljesen kitatarozták. Chris remélte, hogy azóta semmit sem változtattak rajta. A boltíves mennyezet, a festett üvegablakok, a kálvária stációit keretező spanyol ornamentika érintetlennek látszott. Chris odament a márvány szenteltvíztartóhoz, bemártotta a kezét, térdet hajtva az oltáron álló aranytabernákulum felé. Keresztet vetett, és a templom hátsó részében, a karzat alatt elhelyezkedő gyóntatószékekhez ment. Léptei visszhangzottak a sima kőpadlón. A sarokban lévő gyóntatószék vonzotta. A közeli padsorokban senki sem ült. A templom mélyéből sem hallott sustorgást, így hát kinyitotta a gazdagon díszített ajtót, belépett, majd bezárta maga után. Az egész templomban félhomály volt, de a fojtogató dohszagot árasztó szűk fülkét teljes sötétség uralta. A megszokásnak engedve halkan mormolni kezdte a jól ismert szöveget: - Gyónom a Mindenható Istennek és neked, atyám, hogy utolsó gyónásomtól fogva ezeket a bűnöket követtem el… Felidézte a klastromot, a bűneit, az öngyilkosság tervét, azután hirtelen elakadt. A vonásai megkeményedtek. Most semmi sem térítheti el. Egyedül Saul számít. Ahelyett, hogy letérdelt volna a válaszfallal szemben, amely mögött rendes körülmények között a pap húzódott meg láthatatlanul, Chris gyorsan megfordult, és felnyúlt a fülke jobb felső sarkába. Ujjai a sötétben kutattak valami után. Annyi év telt el. Veríték öntötte el a gondolatra, hogy esetleg

bolonddá tette magát. Mi van, ha egy asztalos a gyóntatószék javítása közben véletlenül fölfedezte…? Elhúzta a meglazított szegélylécet a fal szélétől, közvetlenül a mennyezet alatt, és elmosolyodott, amikor a kis mélyedésben kitapogatta a kulcsot, amelyet évekkel ezelőtt szorított be oda. 4. A bankot pueblo stílusúra tervezték: lapos tetős, négyzet alakú épület volt, a homokkő-utánzatú falak tetejéről kinyúló támasztógerendákkal. A bejáratot kétoldalt egy-egy yukka pálma fogta közre. Fülsiketítő volt a forgalom. Az utca túloldalán lévő étteremben egy üzletember ült, arccal az ablak és a bank felé fordulva. Éppen végzett az ebéddel, fizetett és távozott, rá se pillantva arra a másik üzletemberre, aki leült a középső asztalhoz, szemben az ablakkal és a bankkal. A kommandó többi tagja is észrevétlenül beleolvadt az utcaképbe. Egy fiatalember szórólapokat osztogatott. Egy teherautó-sofőr dobozokat cipelt egy épületbe. A lemezboltban, közel a kirakathoz egy nő böngészett. Egy darabig elidőztek, azután, még mielőtt feltűnést kelthettek volna, mások vették át az őrhelyüket. A vendéglőben ülő üzletember cigarettára gyújtott. Zsebében halkan sípolni kezdett az adóvevő készülék, nem feltűnőbben, mint az orvosok távhívója, jelezve, hogy Remus felbukkant az utcán. A férfi a forró párán keresztül kilesett a bank bejáratára, ahol egy nő állt, szeme elé tartott kézzel védekezve a tűző napsütés ellen. Sárgásbarna ruhás férfi haladt el mellette, és belépett a bankba. Amikor a felszolgálónő meghozta az étlapot, az üzletember benyúlt a zsebébe, és kétszer egymás után megnyomta a rádió adó-vevő gombját. Remus bent volt a bankban. 5. Chris elhaladt a biztonsági őr és egy sor üvegkalitka mellett, amelyek ablakán Betét és Hitel felirat díszelgett, majd a terem hátsó végébe érve lement a lépcsőn. A falakat indián festmények díszítették. Chris odalépett egy pulthoz, és a mögötte ülő tisztviselőnek átnyújtotta a kulcsát. A formanyomtatványt John Higgins néven írta alá. Saul és ő 1973-ban nyitott itt folyószámlát, amelyen ezer dollárt helyeztek el azzal a meghagyással, hogy a széf bérleti díját a számláról utalják át. Chris azóta sem járt itt, de tudta, hogy Saul minden évben ellenőrizte, nem zárolták-e a számlát vagy a széfet. A tisztviselő rábélyegezte a dátumot a nyomtatványra, ellenjegyezte, és előszedte a bérlők névsorát, hogy az aláírás hitelességét ellenőrizze. - Mr. Higgins, kérem, szíveskedjék megmondani a jelszót. - Camelot - felelte Chris. A tisztviselő bólintott, és egy X jelet tett a listán szereplő név mellé. Elhúzta a pultot lezáró lapot, és egy vaskos ajtón keresztül a páncélterembe vezette Christ, amelynek egyik falát az értékmegőrző szekrények borították. Vakító világosság volt a teremben. Miközben a hivatalnok a nála levő két kulccsal - az egyik a banké volt, a másikat Christől kapta - kinyitotta a szekrényt, Chris a folyosó végében elhelyezett, a padlótól a plafonig érő tükör felé pillantott. Nem szerette a tükröket. Sokszor használják őket titkos megfigyeléshez. Gyorsan hátat fordított, és úgy vette át a lezárt dobozt a tisztviselő kezéből. Majd bement az egyik fülkébe. Amint az ajtó becsukódott mögötte, alaposan szemügyre vette a plafont. Elégedetten állapította meg, hogy a fülkében nem szereltek föl rejtett kamerát. Kinyitotta a dobozt. Kézzel írt, kódolt üzenet volt benne. Chris azonnal lefordította: Telefonfülke Santa Fében. Sherman és Grant. Emlékezetébe véste a számot. Az üzenetet apróra összetépve visszarakta a dobozba, majd elővett belőle egy Mausert és hátradugta a derékszíjába, a zakója alá. Ezután zsebre vágta azt a kétezer dollárt, amelyet vésztartalékként helyezett el annak idején a széfben. 6. Az üzletember a salátáját fogyasztotta, közben a bankot bámulta az ablakon át. A

rockfortos öntetnek penészíze volt. Egy Ford furgon állt meg a járda szélén, eltakarva előle a kilátást. A szélvédőről visszaverődött a napfény. Az üzletember idegesen nyelt egyet. Gyerünk! Siess! Vidd már onnan azt a hülye tragacsot! Fölemelkedett, és kilesett a furgon fölött. Benyúlt a zsebébe, és háromszor egymás után megnyomta az adó-vevő gombját. Remus éppen távozott a bankból. 7. Chris zsebre tette a Santa Fé-térképet, amikor belépett a Sherman és Grant utca kereszteződésében álló telefonfülkébe. Autók robogtak el mellette. Vásárlók ácsorogtak a divatos butikok kirakata előtt. Chris becsukta az ajtót, ezzel valamelyest kirekesztve a forgalom zaját. Bár nem mosolyodott el, magában jót derült Saul ötletén, hogy éppen erre a helyszínre esett a választása. A két utcanév - a polgárháború két tábornokáé - arra utal, hogy hamarosan ők is újra együtt lesznek, gondolta Chris. Nagyot sóhajtott, de nem hagyhatta, hogy az érzelmei eltérítsék. Bedobott néhány pénzérmét a készülékbe, és föltárcsázta az üzenetben megadott számot. Egy géphang közölte vele, hogy a pontos idő 2 óra 46 perc. Ha az ellenség kábítószer hatása alatt arra kényszerítené Christ, hogy árulja el a széfben hagyott üzenet tartalmát, igencsak elképedne a pontos időjelzés hallatán. Ha Chris addigra már nincs életben, hogy további kérdéseket tehessenek föl neki, sohasem tudnák meg, hogy az időpontnak az égvilágon semmi jelentősége. Bármilyen időpontot hall is a telefonban, Chrisnek mindössze az a feladata, hogy alaposan tanulmányozza a fülke falán olvasható szövegeket. A feliratok között gyorsan ráakadt egy Roy Palatskynak szóló üzenetre. Saul és Chris még az árvaházban ismerkedett meg egy ilyen nevű fiúval. Chris azonnal elfordította tekintetét a feliratról, mert ha minden elővigyázatossága ellenére mégis figyelik, a hosszas érdeklődés nyomra vezethette volna ellenfeleit. Az obszcén szöveg ugyanis rejtjelezve pontosan elárulta, hol található Saul. 8. - Telefonált - mondta az üzletember a titkosítóval ellátott vonalon. - Biztosan most kapta meg a címet. Már le is kapcsolhatjuk. - Nem. A telefon túlságosan kézenfekvő - felelte Eliot vékony, rideg hangon. A Falls Church-i üvegházból beszélt, Virginiából. - Ennek a két embernek ötéves kora óta összefonódott az élete. Számtalan titkos jelet használhatnak. A telefonhívás valószínűleg csak blöff volt, és arra szolgált, hogy kiugrasszon benneteket a bokorból. És mi van akkor, ha mindössze újabb hely címét kapta meg telefonon, ahol újabb utasítás várja? Ne avatkozzatok bele. Csak úgy kaphatjuk el Romulust, ha Remust követjük. Az isten szerelmére, meg ne lásson benneteket! 9. Chris magasabbra repült, megkerült egy felhőt, és lenézett az alatta húzódó hegyekre. Nyeregszerű vonulatokkal összekapcsolt, hófedte csúcsok emelkedtek mindenütt, ameddig csak a szem ellátott. Az ormok között mély szakadékok tátongtak, és zuhatagok siettek lefelé. Chris bekapcsolta a bérelt Cessna automata kormányművét, és a helyrajzi térképet kezdte tanulmányozni, összehasonlítva a körvonalakat az alant látható tereppel. Hegyek és völgyek váltakoztak odalent. Patakok csörgedeztek. A telefonfülke falán olvasott rejtjeles üzenet pontosan megadta a hosszúsági és szélességi fokokat, valamint azt is közölte Chrisszel, hogyan juthat el oda. Chris elment a Santa Fé-i könyvtárba, ahol kiderítette, hogy a megadott koordináták a coloradói hegyvidék északi vadonjára vonatkoznak. A Santa Fé-i reptéren könnyűszerrel kibérelte ezt a gépet. Chris álnévre kiállított pilótaengedélyt használt, kifizette a letétet és a biztosítást. A repülési tervén Denvert jelölte meg úti célul, és a visszatérését három napon belül ígérte. De amint fölszállt a levegőbe, fokozatosan eltért a repülési tervtől, éspedig északnyugati irányba, a koordináták által jelölt erdőség felé.

Ragyogó kék volt az ég. Chris pompásan érezte magát. A pilótafülke felfogta a motor zaját. Chris meglelte a térképen az alatta húzódó hosszú, mély völgyet, és előrepillantott a következő ovális völgyre, amely egy tavat fogott közre. A koordináták a tó mellett találkoztak. Mindjárt célba ér. Chris az eget fürkészte maga körül, nyomát sem látta másik gépnek. Elmosolyodott és Saulra gondolt. Itt volt az ideje, hogy dologhoz lásson. Belebújt a hatalmas ejtőernyős mellénybe. A gép egészen megközelítette a völgyet. Chris a tó mögötti hegy felé irányította a kormányt, kinyitotta a pilótafülke ajtaját, fülsiketítő motorzúgást hallott, a szél az arcába vágott. Óriási erőfeszítéssel tudta csak kifeszíteni az ajtót. Lábával elrugaszkodott a gép alsó részétől, és kiugrott a szárny mellől, teste pörögve sodródott a levegőben. Felfordult a gyomra. Védőszemüvegét az arcához préselte a légnyomás. Már nem hallotta a gépzúgást. Csak valami sziszegés jutott el a füléig - amely zuhanás közben dübörgéssé erősödött föl. Sisakja a koponyájára tapadt. Lobogott rajta a ruha, karját és lábát széttárva egyensúlyozott, vízszintesen zuhant tovább a hirtelen félelmetesen kiterebélyesedő táj felé. A tó megnőtt. Ekkor váratlanul mámorítóan könnyűnek érezte magát, szinte elkábult. Ha lehunyta volna a szemét, nem is tudta volna, hogy zuhan. Csak elengedte volna magát, és ernyedten lebegett volna a levegőben. Az ejtőernyős-kiképzés során az oktatói óva intették, nehogy átadja magát ennek a veszélyes érzékcsalódásnak. A szél érintése okozta szinte szexuális gyönyör hatására néhány ejtőernyős késve húzza meg a kioldózsinórt. Chris értette az elragadtatásukat. Első ugrásakor nagyon félt ettől a hatástól, a későbbiek során azonban mindig örömmel nézett elébe. Élvezetét most a Saullal közelgő találkozás tartotta kordában. Mohón rántotta meg a kioldózsinórt, kicsit várt, azután érezte, hogy az ernyő kinyílik a hátán, és a teste megbillenve függeszkedik a nejlon tartóköteleken. Chris csöppet sem aggódott az ejtőernyő miatt. Múlt éjjel, miután a helyi ejtőernyősklubban megvásárolta, első dolga volt, hogy az ernyőt szétszedje, és gondos átvizsgálás után saját kezűleg csomagolja vissza. Sohasem engedné, hogy ezt a műveletet más végezze helyette, mint ahogy a fegyverében is csak akkor bízott, ha maga tisztította és töltötte meg. A szélben ringatózva tekintetével elhagyott gépét kereste - melyet azóta az automata vezetett - valahol a hegy környékén, ahová Chris irányította. Megragadta az ejtőernyő köteleit, jobbra dőlt, és a tavat kikerülve a rét felé vette az irányt. Két szikla közé ékelve, a fenyőfákkal benőtt V alakú lejtő fölött megpillantott egy kalyibát. A tisztás hirtelen kiszélesedett. Amikor Chris földet ért, úgy érezte, mintha a völgy maga alá akarná temetni. Nagy zöttyenéssel lehuppant, csípője, oldala és válla felfogta az ütést. Az ejtőernyő hullámzott a szélben, és végigvonszolta Christ a tisztáson. Nagy nehezen sikerült lábra állnia, maga felé ráncigálva a köteleket, miközben a nejloncsuklya felé szaladt, hogy azt elérve belegyömöszölje az ernyőt, és valahogy leküzdje a szél ellenállását. - Kijöttél a gyakorlatból - szólt egy fojtott hang a fenyőfák közül. Ráismerve, Chris tettetett haraggal fordult hátra: - Mi a fene? Te talán jobban csinálnád? - Persze. Életemben nem láttam még ilyen idétlen landolást. - Ellenszél volt. - Mentegetőzés - vágott vissza a hang. - Az amatőrség jele. - A kritizálás pedig egy hálátlan hólyagé. Ahelyett, hogy annyit jártatod a szád, idejöhettél volna segíteni. - Mi tagadás, tökösebb fickónak tartottalak. - Tökös vagy nem, rajtam kívül nincs másik testvéred. - Ez tény. A hibáid ellenére, szeretlek. Chris torka elszorult a rátörő érzelmektől. - Ha már olyan fenemód szentimentális hangulatban vagy, miért nem tolod ide a képed? A tagbaszakadt, sötét hajú férfi lassan kilépett a fák sűrűjéből. A száznyolcvan centiméter magas, robusztus izomzatú alak, markáns metszésű arcán széles mosollyal közeledett, sötét szeme csillogott. Magas szárú fűzős cipőt, kopott farmert, zöld gyapjúinget viselt, amely kellemesen harmonizált a fenyőfák színével. Kezében gyorstüzelő Springfield puskát tartott. - Nyolc éve, Chris. Úristen, mi ütött belénk? Nem lett volna szabad soha elválnunk egymástól. - A munka - felelte Chris.

- Munka? - ismételte viszolyogva Saul. - Hagytuk, hogy tönkretegyen minket. Chris türelmetlenül sietett oda hozzá, magával vonszolva az összehajtogatott ejtőernyőt. Annyi mondani- és kérdeznivalója volt. - Mi történt? Miért akarnak megölni? - Munka - mondta ismét Saul. - Ellenem fordult. - Kicsoda? - kérdezte Chris, már egészen közel érve hozzá. - Nem találod ki! Az, akiről sohasem feltételeztük volna. - De hát az lehetetlen! - Majd bebizonyítom neked. De most csak egy dolog számított. Chris ledobta az ejtőernyőt, és Saul férfiasán vonzó arcába bámult. Elakadó lélegzettel tárta ki a karját, és megölelte. Úgy szorították egymást, mintha egymás hátát-mellét, izmait akarnák szétmorzsolni, ezzel fizikailag beleolvadva a másik lényébe, életébe. Majdnem elsírták magukat. Az ölelkezés hirtelen félbeszakadt. Megfordulva, a fenyők ágai közötti résen át lestek az egész völgyben visszhangzó robbanás irányába, amelynek következtében Chris hegyfalnak ütköző gépe darabjaira hullott szét. 10. - Tévedsz! Nem ő az ellenséged! - kiáltotta Chris, miközben ejtőernyőjét, sisakját, szemüvegét összenyalábolva felfelé futott egy vadcsapáson a fenyőfák között. - Ő kérte, hogy keresselek meg! - Miért? - Hogy segítsek neked! Hogy visszavigyelek! - De miért? - kérdezte újra Saul. - Nyilvánvaló. A tégla kiszagolta, milyen utasítást kaptál Eliottól. - A tégla? - gúnyolódott Saul. - Ezt mondta neked Eliot? - Azt mondta, csak úgy tudlak épségben visszavinni, ha egyedül csinálom. - Nem sikerült engem megtalálnia, de azt tudta, hogy veled biztosan megpróbálok kapcsolatba lépni. Azért küldött, hogy te majd elvezesd őt hozzám. Az árnyas erdőben Chris látta, hogy a kalyiba megvillan a napban. Kicsi volt, magas falait sárral tapasztották, a rézsútos tető egybeolvadt a mögötte emelkedő sziklák V-jével. - Hogy akadtál erre a helyre? - Magam építettem. Te a kolostort választottad, én jobban szeretem ezt a kalyibát. - De hát rengeteg időbe telhetett… - Hónapokba. Mindig abba kellett hagynom, azután később megint folytattam. Valahányszor Wyomingban vagy Coloradóban teljesítettem egy-egy megbízást Eliotnak, utána megléptem és idejöttem. Azt hiszem, a normális életben ezt hívják otthonnak. Chris átvágott a bozótoson. - Biztos, hogy senki sem ismeri ezt a helyet? - Egészen biztos. - Miért gondolod? - Mert még mindig élek - felelte Saul, és lepillantott a völgybe. - Siess. Már nincs sok időnk. - Mire? Nem értelek - Chris hökkenten lépett be a ragyogó napfényről a kalyiba dohos félhomályába. Arra sem nyílott alkalma, hogy megcsodálja az egyszerű, faragott bútorzatot. Saul elvezette a hátsó sarokba terített hálózsák mellett, és kinyitott egy durván gyalult ajtót. Christ megcsapta az alagút hűvös-nyirkos levegője. - Bányaakna - mutatott le Saul a sötétségbe. - Ezért építettem ide a kalyibát. A búvóhelynek mindig két kijárattal kell rendelkeznie. A tűzhely felé fordult. Gyufát gyújtott, és lángra lobbantotta a hasábok közé rakott aprófát. A gyújtós száraz volt, de a fahasábok terjesen átnedvesedtek. A felcsapó lángokból sűrű füst gomolygott fel a kéménybe. - Lehet, hogy a füstre nem is lenne szükség. De biztos, ami biztos. Rakd le az ejtőernyőt - mondta Chrisnek. - Tessék, egy zseblámpa. Saul bevezette fivérét az alagútba. A zseblámpa fényénél látni lehetett a leheletüket. Az alagút mennyezetét gerendák tartották. Baloldalt egy ócska csákány és lapát támaszkodott a falnak. Egy rozsdás talicska feküdt felfordítva.

Saul tompa csillogású fémes foltokat mutatott a hideg, nyálkás kövön. - Ezüst. Nem sok maradt belőle. A zseblámpa megvilágította az alagút végét. - Gyere. Ki kell másznunk. Saul egy sziklába vájt üregbe préselte magát. Kezével fölnyúlt, bakancsát beékelte egy repedésbe, és eltűnt szem elől. Chris követte, hátát felhorzsolta a szűk nyílás. A kő csúszós volt. Zsebre kellett raknia az elemlámpát. Azután kiderült, hogy nincs is szüksége rá. A feje fölött vékony fénysugár mutatta az utat a sötétben - elég sokat kellett még mászni. Saul éppen egy szinttel följebb ért, és eltakarta előle a fényt. Amikor Saul arrébb ment, Chris ismét megpillantotta a világosságot. - Szerinted követtek engem? - Persze. Chris megkapaszkodott egy sziklában. - Én biztos vagyok benne, hogy nem. - Nyilván a legjobb csapatot küldték utánad. Chris keze alatt letörött a szikla, és dübörögve hullott vissza a lyukba. Chris megdermedt. - De senki sem tudja, hogy téged kereslek. - Csak Eliot. - Állandóan Eliotot vádolod. Rajtad kívül ő az egyetlen, akiben megbízom. - Pontosan. Ez a tévedésed. Mint ahogy az enyém is az volt - Saul hangja keserűen csengett. Alakja eltűnt a vékony fénysugár mögött. Chris följebb mászott. Sokkal világosabb lett körülötte. Izzadva kinyomakodott a nyílásból, és végigfeküdt a lyuk szájánál lévő málladozó sziklán, amelynek sima falát átmelengette a napsütés. Saul felé lesett, aki fölötte kuporgott a zsályacserje takarásában, és a völgyet fürkészte. - De egyetlen repülőgépet sem láttam útközben. - Körülötted nem is - mondta Saul. - Még szép. De fölötted? Honnan tudod, hogy tizenkétezer méter magasságban nem követett egy tüzérségi megfigyelő? Az üldözőid vigyáztak, hogy mindig mögötted maradjanak, és lassan repültek, nehogy észrevedd őket. Ezt a parancsot kapták. Chris odamászott Saulhoz a zsályacserje mögé. - Jól átráztál - tört ki dühösen. - Ezzel az erővel bárhol találkozhattunk volna. - Igaz. De itt, megfelelő előkészítés után, meg tudlak győzni. Be kell hogy bizonyítsam neked. - Micsodát? - Magadtól is kitalálhatod. Chris fülét távoli motorzúgás ütötte meg - azután még egy gépet hallott, majd újabbakat. A zaj az óriási sziklákról visszaverődve mindjobban erősödött. Chris apró pöttyöket pillantott meg az égen a fák lombja között, amelyek egyre közeledtek. Helikopterek. Huey típus, 1-B modell. Négy darab. Chrisnek Vietnam jutott az eszébe. - Jézus! - mormolta. Alatta a kalyiba kéményéből gomolygott a füst. A völgy felől dübörögve ereszkedtek lejjebb a helikopterek, és támadó alakzatba rendeződtek. A vezérgép kilőtt egy rakétát. A lövedék sisteregve zuhant lefelé, füstcsíkot húzva maga után, és a kalyiba előtti tisztáson robbant fel. A hatalmas detonáció felszaggatta a földet. A többi helikopter még közelebb repült és kioldotta a rakétáit. Chris folyamatos gépfegyverropogást is hallott. A kalyiba darabokra hullott. Robbanások remegtették meg a völgyet. A helikopterek még közelebb szálltak, és géppuskatűz alá vették a kalyiba helyén tátongó krátert. Chris dobhártyája majdnem megpattant. - Eddig két kísérletük fulladt kudarcba. Most biztosra akarnak menni csikorgatta a fogát Saul. A helikopterek eltávolodtak kissé a lángoló romoktól, s a fenyőfák csúcsát súrolva a tó melletti rét fölé repültek. Kötelet eresztettek le róluk a fűre. Egy fakó színű utcai ruhát viselő férfi jelent meg az egyik gép nyitott ajtajában, hátán keresztbe vetett gépfegyverrel. Megragadta a kötelet, és lekúszott a földre. A többiek mint a pókok ereszkedtek lefelé a köteleken. A rétre érkezve leoldották a puskákat, és félkörbe rendeződtek, háttal a tó felé. - Ahogy a nagykönyvben meg van írva - jegyezte meg Chris.

- Nem tudhatják, hogy bent voltunk-e a kalyibában. Kénytelenek feltételezni, hogy még mindig veszélyt jelentünk. Hányan vannak? - Tizenhatan. - Odanézz! - mutatott Saul az egyik helikopterre, amelyből egy ember összeszíjazott kutyát eresztett le. Német juhászt. Egy másik gépről újabb kutya érkezett. A földön két férfi kibiztosított fegyverrel visszahátrált a kutyákhoz, és leoldotta róluk a szíjakat. A terhüktől megszabadult helikopterek a völgy túlsó végébe húzódtak. Mindegyik elit alakulat más-más fajtát kedvelt. A Tengeri Fókák vadászuszkárt használtak. A Katonai Rohamosztag dobermanokat vetett be. - Német juhász. Különleges Hadtest - Chrisnek kiszáradt a torka. A kutyák és a két férfi a fák felé rohantak. A többiek célzott fegyverrel álltak, készen arra, hogy golyózáporral fedezzék őket. Egy négytagú csoport futólépésben megindult a fák felé. Azután ötösével követték őket a többiek. Chris a fákat fürkészte, és várta, hogy feltűnjenek a kommandósok. - Semmi esélyünk. Nálam csak ez a Mauser van. Neked meg ott a Springfield. Ha rendes fegyverzetünk volna… - Nem kell harcolnunk. - De hát a kutyák követni fogják a nyomunkat az alagútba - Chris az alattuk elterülő medence felé fordult, és a nyílást figyelte, amelyből az imént mászott ki. - Rájönnek, merre mentünk. És ideküldik a helikoptereket, hogy megsorozzák a sziklafalat. Aztán meg fölmásznak, és elvégzik az utolsó simításokat. - Hidd el, tökéletesen rejtve vagyunk. Chris kinyitotta a száját, hogy ellenkezzék, azután megdermedt, amikor Saul hirtelen a fák felé intett. Egy férfi lépett elő, nyilván ki akarta csalogatni a feltételezett ellenfelet a rejtekéből, hogy azután a többiek könnyűszerrel lelőhessek őket. Amint a csalétek megközelítette a füstölgő romokat, felbukkant egy másik társa is, majd egy harmadik. - Nagyon magabiztosak. A kutyák valószínűleg a kalyibáig követték a nyomunkat Saul észrevette, hogy az első ember a szétroncsolt farönkök mögötti sziklafalra mutogat. - Megtalálta az alagutat. - El kell tűnnünk innen. - Még nem. - De az isten szerelmére…! Az első emberhez öt másik csatlakozott. Óvatosan megközelítették a sziklát. Odafentről Chris már nem láthatta őket. A helikopterek biztonságos távolban köröztek tovább. Saul visszahúzódott a sima sziklatölcsér mögé, amelynek fala rézsútosan vezetett az alagút kijáratáig. Chris döbbenten meredt rá. Saul hirtelen elvigyorodott, meghallva a nyílásból kiszűrődő hangokat. Chris nem értette, miért olyan elégedett a testvére. Csak akkor esett le nála a tantusz, amikor Saul előhúzta zsebéből a rádióvezérlésű távirányítót, és megnyomott egy gombot. Chris érezte, hogy megremeg alatta a föld. Az alagút mélyéből hatalmas dörej hallatszott. Miközben Chris összegömbölyödve megperdült a tengelye körül, lepillantott a kalyiba romjaira a szikla lábánál. Szikladarabok röpködtek a tisztás fölött. Por kavargott a levegőben. - Hatan mentek be, tízen maradtak - számolgatott - Saul. - Aláaknáztad az alagutat? - Eliot mindig a lelkünkre kötötte, hogy gondosan készítsük elő a menekülés útját. Ellene fordítom a jó tanácsait. No, most már látod, hogy meg akar ölni? Chris fájdalmasan bólintott, miközben lebámult a fák közé. Újabb emberek rohantak elő a fenyvesből, s az alagutat nagy robajjal betemető sziklák felé igyekeztek. - Senki más nem tudott róla, hogy téged kereslek - Chris gyomra görcsbe rándult a gondolattól. - Eszközként használt. És engem is megpróbált eltenni láb alól. De a franc egye meg, miért? Ő, aki… - Tudom. Apánk helyett apánk volt. A tisztáson az egyik férfi pattogó utasításokat adott ki rádión. A helikopterek hirtelen elhagyták biztonságos pozíciójukat a völgy túlsó végén, és hangos zúgással megindultak a tisztás felé. Chris meglátta az ugrásra kész német juhászokat az erdő szélén. - Rendben - mondta Saul. - Elég közel vannak az alagúthoz. Menjünk innen. Kúszni kezdett hátrafelé. Chris követte, nézte, ahogy Saul ismét előveszi a távkapcsolót.

- Újabb meglepetés - mondta, de Chris alig értette a szavait. Saul hangját elnyomta a váratlan robbanás döreje, amely a mögöttük lévő sziklánál következett be. Christ ledöntötte lábáról a detonáció ereje, a légnyomás szinte megsüketítette. A szikla hatalmas robajjal dőlt a tisztáson álló emberekre, kőés földdarabok örvénylettek a levegőben. Hallani lehetett a kiáltásokat. - Ezzel, azt hiszem, a többieket is elintéztük állapította meg Saul. Futás közben eldobta a távirányítót. - De mi lesz a helikopterekkel? - Bízzál bennem! Keresztülgázoltak a zsályacserjén. Chris szája megtelt porral, szemét elvakította az erős napfény. A helikopterek gyorsan közeledő motorzúgása közepette arra gondolt, hogy a sziklafal túloldalán biztosan újabb szirt emelkedik. Ehelyett Saul egy erdős lejtőre vezette, amelyen át egy másik völgybe lehetett kijutni. A fák árnyékában Chris érezte, hogy a hideg veríték kiüt a homlokán. - Beletelik egy perc, amíg a helikopterek új stratégiát dolgoznak ki magyarázta lihegve Saul. - Az egyik valószínűleg leszáll, hogy megkeresse a túlélőket. - Marad három - kalkulált Chris, a lehullott tűlevelek fölfogták léptei zaját. - Nyilván kitalálják, melyik szirten voltunk. Átjönnek ebbe a völgybe. - Gyalog nem jutunk ki innen, mielőtt megérkezik az erősítés. Újabb kutyákat hoznak majd, hogy kövessék a nyomunkat. - Pontosan így van - bólintott Saul a völgy aljába érve, átgázolt egy patakon, és felhágott a partjára. Chris követte, nedves nadrágja fagyosan tapadt a lábszárára. Elöl Saul megállt egy nagy farakásnál. Rángatni kezdte a lehullott rönköket, és igyekezett kiszabadítani magát az aljnövényzetből. - Gyorsan, segíts! - szólt hátra Chrisnek. Chris fölemelte a rönköket. - De minek? - kérdezte, aztán megértette. Elhúzott egy korhadt tuskót, és műanyag fóliába csomagolt, nagy darab tárgyat pillantott meg. Mielőtt megkérdezhette volna, mi az, Saul leszedte róla a fóliát. Chris kis híján fölkacagott. Egy motorbicikli, vastag széles gumikkal, erős vázzal. - De hát hogyan? - Ezzel szoktam idejönni. Elővigyázatból sohasem hagyom a kalyiba közelében világosította föl Saul, és kiemelte a járgányt a szétbontott farakásból. Végigmutatott az erdőn. - Arrafelé egy vadcsapás szeli át a völgyet. A közeledő helikopterek felé pillantott. - Szét fognak válni, és felosztják egymás között a völgyet, hogy tüzetesebben átkutassák. Chris továbbfűzte a gondolatot: - De a hangos gépzúgástól nem fogják meghallani a motort. Nem vesznek észre, ha a fák között maradunk. - Gyerünk - kiáltott Saul, elfordította a kulcsot, és berúgta a gázt. A motor köhögött. Még egyszer berúgta, a járgány simán beindult. - Nesze, fogd a puskát. - Helikopterekkel szemben nem sokra megyünk vele. Saul nem válaszolt. Lenyomta a kuplungot, berúgta a sebváltót, eltekerte a gázkart. A motor megugrott, és zötykölődve elindult a hepehupás talajon. Chris egészen rádőlt, és elmosolyodott, ahogy kanyarogni kezdtek a fák labirintusában. Körülöttük árnyak vibráltak. Az ösvényre érve Saul gyorsabban hajtott. Ahogy a szél az arcába fújt, a gyermekkorukat juttatta eszébe, és Chris kis híján fölkacagott. De a mennydörgésszerű robaj közvetlenül a fejük fölött arcára fagyasztotta a mosolyt. Fölpillantva furcsa formájú árnyékot látott meg a fák lombjai között. Az erdei ösvény emelkedni kezdett. Amikor fölértek, Saul egy apró tisztáson robogott keresztül. Chris végigtekintett a völgyön. Két helikoptert látott; a terület túlsó végét és középső részét pásztázták. Most már biztos, hogy az innenső oldalon kutató helikopter pilótája nem vette észre őket. A vadcsapás lejteni kezdett. Saul egymás után vette a kanyarokat. Chris ismét meghallotta a helikoptert. - Visszafordult. Újra ellenőriz valamit! Az ösvény most abba a fűsávba torkollott, amely a völgy két oldalát kötötte össze. Saul leállította a motort.

- Ha itt keresztülmegyünk, biztosan meglát. Viszont itt sem maradhatunk. Ha sötétedésig várunk, megérkezik az erősítés, újabb kutyákkal. Fölöttük a helikopter szele a közeli fák ágait rezegtette. Chris fölkészítette magát egy géppuskasorozatra. Saul elvette tőle a Springfieldet. - Nem tudhattam előre, hogyan akarnak majd becserkészni. Gyalog vagy helikopterről. Elhúzta a Springfield závárát, kiszedte belőle a tárat, és egy másikkal cserélte ki, amelyet a zsebéből vett elő. Visszanyomta a závárt a helyére. Ezután felpörgette a motort, és nagy sebességgel keresztülhajtott a mezőn. Chris hátrapillantva látta, hogy a helikopter megfordul és feléjük indul. - Észrevettek minket! Saul eltekerte a kormányt, és visszakanyarodott az erdőbe. Géppisztolysorozat szántotta föl a talajt. A helikopter követte őket, otromba alakja eltakarta a napot előlük. Egyszer csak újra fölragyogott a fény. Saul továbbhajtott a fák sűrűjében. Azután leugorva a motorról, az ágak között célba vette a helikoptert, amely éppen egy újabb ívet írt le a völgy fölött. - Springfielddel nem lehet lelőni egy helikoptert - mondta Chris. - Ezzel igen. A helikopter lefelé ereszkedett, a fák koronáját pásztázva. A motorzúgás egyre erősödött. Saul meghúzta a Springfield ravaszát, vállával felfogva a fegyver ütését. Chris csodálkozva látta, hogy a helikopter gáztankja felrobban. Kezét a szeme elé kapva fedezékbe ugrott. A pilótafülke és a gép törzsének darabjai, légcsavarszárnyakkal és eresztékekkel keveredve szóródtak szét a bömbölő tűzgolyóból a szélrózsa minden irányába. Egy pillanatig a gép teste teljesen kitekeredve lebegett a levegőben. Azután hirtelen összeroppant. - Kifúrtam a töltény magját, és foszfort raktam bele, azután pedig bedugaszoltam, nehogy a levegőn felrobbanjon - magyarázta Saul. - És a többi helikopter? - Most mindegyik iderepül. A völgynek ezt a részét fogják átkutatni. Mi pedig visszamegyünk oda, ahol ezek már végeztek a kereséssel. Saul megragadta a motorkerékpárt. Chris felpattant mögé. Megindultak visszafelé a vadcsapáson. Húsz másodperc múlva a maradék három gép nagy robajjal zúgott el a réten heverő kiégett roncs fölött. 11. Eliot ujjai szinte összeroppantották a telefonkagylót. Magas, ösztövér alakja előregörnyedt, szaggató fejfájás gyötörte. - Értem - mondta türelmetlenül. - Nincs szükség mentegetőzésre. Nem sikerült. Csak ez számít, az ok lényegtelen. Takarítsátok el a romokat. Kérjetek erősítést. Maradjatok a sarkukban. Eliot most is fekete öltönyben és mellényben volt, de itt az üvegházban kötényt kötött maga elé. - Persze, de azt gondoltam, ti ugyanolyan jók vagytok. Úgy látszik, tévedtem. Hidd el, én is nagyon sajnálom. Miután lerakta a kagylót, a munkaasztalnak támaszkodott, szinte rogyadozott a térde a kimerültségtől. Semmi sem sikerült. A Paradigma Alapítvány elleni támadást sima ügynek szánta, amelyért egyetlen ember lett volna felelős. Sohasem derült volna ki, kinek a parancsát hajtotta végre, ha már egyszer lelőtték menekülés közben. Sima ügy, gondolta Eliot. Minden részletet aprólékos gonddal tervezett el. Azért esett Saulra a választása, mert zsidó. Ha már valakinek úgyis el kell vinnie a balhét, miért ne legyenek éppen az izraeliek? Úgy szervezte, hogy Saul korábbi munkái kudarccal végződjenek - például váratlanul lépjen be a szobába egy takarítónő -, ezzel sikerült Sault visszamenőleg gyanús színben feltüntetnie. Atlantic Citybe is azért küldte kaszinózni, hogy kompromittálja. Saulnak a menthetetlenül megtévedt ügynök szerepét kellett eljátszania. Ragyogó, bombabiztos terv volt. Akkor miért hiúsult meg? Egész pályafutásom során elkerültem a hibákat, és most a végén elrontok mindent? - tépelődött magában Eliot. Túlságosan megöregedtem? Miután három korábbi munkáját elszabotáltam, abban a tévhitben ringatóztam, hogy Saul kimerítette minden tartalékát? Mindegy, milyen okból, a terv most már teljes csőddel fenyegetett. Saul szökése

mindent felborított, új problémát hozott felszínre, és mind nagyobb érdeklődést keltett a Paradigma-ügy iránt. Egy órával ezelőtt a Fehér Házból hívták fel méghozzá nem is a slepp tagjai közül valaki, hanem egyenesen az elnök, tajtékozva amiatt, hogy barátjának halála még mindig nincs megtorolva. Ha minden a terv szerint halad, Sault már régen elnémították volna, az elnök elégedett lenne, és Izraelt tartaná a merénylet értelmi szerzőjének. Mivel azonban az elnök nem kapta meg, amit várt, újabb kérdéseket tesz föl, s egyre mélyebbre ás az ügyben. Ha netán kiderülne, ki adott parancsot a támadásra… Ironikus gondolata támadt, Chris a mentelmi jog megsértésével a legsúlyosabb bűnt követte el. De Saulnak - anélkül, hogy tudna róla - még nagyobb a bűne. Meg kell őriznie a titkot. Eliot fölemelte a kagylót, és asszisztensének langleyi számát tárcsázta. - Sürgönyözzön az összes hálózatnak. KGB, MI-6 stb. Tárgy: “Abélard-egyezmény. Hivatkozással a bangkoki Hold Templomban történtekre. Az egyezményt megsértő Remust a CIA Coloradóban (USA) azonosította.” Eliot megadta a hely koordinátáit. “Remus elkerülte a megtorlást. Segítséget kérünk. Remusszal együttműködik egy másik körözött CIA-ügynök, Saul Grisman, fedőneve Romulus. A Cég mindkettőjük likvidálását kéri.” - Remek - mondta elismerősen az asszisztens. Eliotnak azonban, miután lerakta a kagylót, kétségei támadtak. A Coloradóból kapott hír hallatán dühbe gurult és megrettent. Nem elég, hogy Saul elmenekült. Ami még rosszabb: Chris is vele van. Eliot elsápadt. Miután senki más nem tudta, mit csinál Chris, rám fognak gyanakodni. És meg akarják tudni, miért fordultam ellenük. Engem fognak célba venni. Remegő kézzel tárcsázott újra. A telefon kicsöngött. Eliot már-már attól tartott, föl se veszik. Végre megszakadt a csöngetés, és egy fátyolos hang szólt bele a kagylóba. - Castor! - mondta Eliot. - Menj el Polluxért, és gyertek ide az üvegházba nagyot nyelt, majd így folytatta: - Apátoknak szüksége van rátok. 12. Amikor feljött a hold, a motorkerékpárt otthagyták egy szakadékban, előzőleg kövekkel, földdel, lehullott ágakkal temették be. Többé már nem lesz szükségük rá. Ahogy az alkonyat éjszakába fordult, már nem tudtak biztonságosan közlekedni a fák között. Természetesen az újabb kutyákkal érkező kommandó meg fogja találni a járgányt, de addigra Saul és Chris már messze jár. A hold fényénél keresztülosontak egy réten, s igyekeztek meglapulni, hogy alakjuk észrevétlen maradjon. Elérték azt az emelkedőt, amelyet még szürkületkor választottak ki, amikor Chris térképét nézegetve megtervezték az útjukat. Fölmásztak a szakadék sziklás falán, közben egy szót sem szóltak egymáshoz, hátra sem pillantottak, csak az alattuk elterülő völgyből féléjük szűrődő hangokat figyelték. A Saul kalyibája ellen intézett támadás óta több mint harminc kilométernyi utat tettek meg, három völgyön haladva keresztül. Chrisnek megfájdult a gerince a motorbiciklin való rengeteg zötykölődéstől. Most élvezte, hogy végre használhatja görcsbe merevedett izmait. A csúcson pihenőt tartottak, egy sziklás mélyedésben nyújtóztak el. A holdfény megcsillant verejtékes arcukon. - Ha most Vietnamban lennénk, nem volna semmi esélyünk - suttogta Saul ziháló lélegzettel. - Hőérzékelővel felszerelt gépet küldenének utánunk. Chris bólintott: a hőérzékelő kimutat minden élőlényt, embert, állatot egyaránt. Vietnamban csak úgy vehették hasznát ennek a műszernek, ha előbb a repülőgépekről mérget permetezve elpusztították a dzsungelek teljes vadállományát. Ha ezután kijelzett valahol az érzékelő, a hő csakis embertől származhatott. Chris visszaemlékezett az állatok nélküli őserdő természetellenes csöndjére. Itt azonban túl sok vad élt ahhoz, hogy használni lehessen a készüléket. Az erdő állandó zsongása megnyugtatóan hatott. Levelek zizegtek, lombok suhogtak. Szarvasok legelésztek. Tarajos sül és borz szuszogott. Ha ezek a zajok elnémulnak, tudhatják, hogy valami baj van. - Erősítést fognak hozni - szólalt meg Chris. - De csak azért, hogy kifüstöljenek minket. Az igazi csapda a hegy lábánál vár ránk. Figyelni fognak minden pihenőhelyet, utat, várost a környéken. Pedig előbb vagy utóbb le kell mennünk.

- Az egész hegységet nem lehet körülzárni. Választaniuk kell. Az innen nyugatra és délre eső legközelebbi dombvidéket fogják ellenőrizni. - Tehát északnak megyünk. - Milyen messzire? - Ameddig szükséges. Idefönt nekünk van előnyünk. Ha valami gyanúsat látunk, még tovább megyünk észak felé. - A puskával nem vadászhatunk. A lövések felhívnák ránk a figyelmet. De halászni tudunk. És itt a rengeteg növény - varjúháj, madársóska és egyéb tavaszi ínyencségek. - Még hogy ínyencségek - fintorgott Saul. - De sebaj, úgyis le kell adnom pár kilót. Legalább a kutyák nem tudják követni a nyomunkat a kopár sziklákon. - Biztos, hogy kibírod? - vigyorgott Chris. - Hát te? Remélem, nem puhultál el nagyon a kolostorban. - A cisztercieknél? - nevetett föl Chris. - Még hogy elpuhultam? Az a legkeményebb rend a katolikus egyháznál. - Tényleg nem beszélnek? - Az a legkevesebb. A brutális fizikai munka hívei. Olyan volt, mintha még egyszer hat évet nyomtam volna le a Különleges Hadtestnél. Saul a fejét csóválta. - Közösségi élet. Végiggondoltad már? Először az árvaház, aztán a hadsereg, majd a Cég és végül a klastrom. Van két közös vonásuk. - Micsoda? - Elzártság és fegyelem. Be vagy oltva. - Éppúgy, mint te. Csak te kihagytad az utolsó lépcsőfokot. Sohasem éreztél kísértést arra, hogy belépj egy zsidó szerzetesrendbe? - Hát semmit sem tanultál azoknál a cisztercieknél? A zsidóknál nincsenek szerzetesrendek. Mi nem hiszünk a világtól való elvonulásban. - Valószínűleg ezért maradtál meg a Cégnél. Még ez áll a legközelebb a szerzetesi élethez. - A tökéletesség keresése - mondta viszolyogva Saul. - Jobb, ha indulunk. Iránytűt vett elő a zsebéből, és világító számlapját kezdte tanulmányozni. - Miért akar Eliot megölni téged? Chris még a sötétben is látta, hogy bátyja arcát vörösre festi a harag. - Szerinted min töröm a fejem egyfolytában? Rajta kívül nincs más, akit apámként tisztelhetnék. És most ellenem fordult. Minden az utolsó melónál kezdődött. De miért? - Nyugodt lehetsz, alaposan megszervezte a saját védelmét. Nem mehetünk oda hozzá csak úgy egyszerűen, hogy megkérdezzük. Saul a fogát csikorgatta. - Akkor majd hátulról megyünk. - Hogyan? Egyszerre fordultak a távoli dörrenés irányába. - Mintha felrobbant volna valami - morogta Saul. - Ütődött vagy - nevetett Chris. Saul zavartan nézett rá. - Az ég dörög. Harminc perccel később, miközben éppen egy sziklás hegygerincre kapaszkodtak föl, az égen gyülekező viharfelhők homályosították el a hold fényét. A hirtelen kerekedő csípős szélben Saul egy sziklapárkány alatt keresett menedéket. Chris is odakuporodott mellé, amikor eleredt az eső. - Szóval hátulról. De hogyan? Az újabb mennydörgés elnyomta Saul válaszát. CASTOR ÉS POLLUX 1. Saul összerezzent. Egy háztetőn kuporgott a sötétség leple alatt, és lebámult az utcára. A járdaszélen autók parkoltak; a lakások függönyei mögül lámpafény szűrődött ki. Látta, hogy nyílik a túloldali épület kapuja. Egy nő lépett ki rajta: harmincöt év körüli, magas, vonzó, elegáns. Hosszú fekete haja volt, sötétkék nadrágot, bordó blúzt és barna szarvasbőr blézert viselt. Saul a nő

vonásait fürkészte a kapu fölött világító lámpa fényében. Napbarnított bőre bársonyos volt, kiugró pofacsontjait szép metszésű áll, ívelt homlok, érzéki nyak tette még hangsúlyosabbá. Akár fotómodell is lehetett. Saul azonban tudta, hogy a látszat csal. Hátrább kúszott a derékmagasságig érő tetőkorlát fedezékében, azután fölállt, és kinyitotta azt az ajtót, amelyről egy létrán lehetett a lépcsőházig lejutni. Egy pillanatra eszébe villant, hogyan menekült Atlantic Cityben a háztetőn keresztül a romos lépcsőházba, és onnan ki az utcára. Ez alkalommal egy elegáns lakóház földszintjére kellett észrevétlenül leérnie. Aztán, a kapun kiosonva, körülpillantott, és a parkoló autók mellé húzódva elindult a nő nyomában. A nő Saul bal oldalán haladt a közlekedési lámpáig, azután befordult a sarkon. Saul hallotta a tűsarkú cipők kopogását az aszfalton, miközben átment az úttesten, és ő is bekanyarodott a nő után. Kicsit izgatott lett, amikor egy utasra vadászó taxi hajtott el mellette. Később pedig egy kutyát sétáltató öregember keltette föl a gyanakvását. A háztömb közepe táján a nő eltűnt egy ajtónyílásban. Saul közelebb settenkedve bekukucskált a kirakaton át, és egy bokszokra osztott kis olasz étterem piros kockás abrosszal leterített asztalait pillantotta meg. Megállt a bejárat mellett, mintha a falra kifüggesztett étlapot tanulmányozná. Valahol a közelben megvárhatta volna, amíg a nő kijön, de nem talált alkalmas rejtekhelyet. Kizárólag irodaházak voltak az utcában. Ha Saul behúzódik valamelyik keresztutcába vagy feltör egy ajtót, amelyen keresztül a tetőre juthat, könnyen elkaphatja a rendőrség. Ráadásul nem akart a nyílt utcán szembetalálkozni a nővel. Az nagyon veszélyes lett volna. Az étterem végső soron a legjobb megoldás volt Saul számára. Amikor belépett a helyiségbe, harmonikaszót hallott. A politúrozott tölgyfa bútorokon gyertyafény tükröződött. A vendégek fojtott hangú beszélgetését ezüst evőeszközök csilingelőse kísérte. Saul fürkészve tekintett végig a termen, amelyben fokhagyma és vaj illata terjengett. Egy tálcát egyensúlyozó pincér mögé húzódva a távolabbi sarkokat vette szemügyre. Ahogy előre sejtette, a nő a falnál ült, szembefordulva a bejárattal, de közel a konyhaajtóhoz, amelyen keresztül szükség esetén feltűnés nélkül távozhat. Remek, gondolta Saul, úgy látszik, a hölgy egyedül készül vacsorázni. - Foglaltatott asztalt, uram? - lépett oda hozzá a főpincér. - Miss Bernsteinnel vagyok. Ott a sarokban - haladt el mellette mosolyogva Saul, és keresztülment a termen. De mire az asztalhoz ért, elkomorodott az arca. Szervusz, Erika. A nő zavartan pillantott föl. Riadtan vonta össze a szemöldökét. Saul kihúzott egy széket, és leült mellé. - Nem illik így bámulni az embert. Hagyd a kezed az asztal szélén. Jó távol a késtől és a villától. - Te itt? - És kérlek, ne használj emelt hangot. - Megbolondultál? Minek jöttél ide? Mindenki rád vadászik. - Éppen erről szeretnék beszélni veled - nézett vizsgálódva a nő arcába Saul: bársonyos barna bőr, sötét szempár, telt ajkak. Legszívesebben megsimogatta volna. - Egyre szépülsz. Erika hitetlenkedve csóválta a fejét. - Hány éve annak? Tíz? Aztán most hirtelen fölbukkansz a semmiből - nyakig a bajban - és nincs más mondanivalód? - Jobban örülnél, ha azt hallanád, hogy egyre csúnyulsz? - Szűzanyám… - Rendes zsidó lány nem beszél így. A nő csüggedten legyintett. Saul megmerevedett. - Kérlek, hagyd a kezed az asztal szélén - ismételte el még egyszer. A nő mély levegőt vett, és engedelmeskedett. - Ez nem lehet véletlen. Nemcsak úgy találomra jöttél ide. - A lakásodtól követtelek. - De miért? Föl is jöhettél volna. - Hogy összeakadjak a lakótársaddal vagy bárki mással, aki ott vár rám, hátha megpróbálok kapcsolatba lépni veled? - rázta a fejét Saul. - Inkább semleges területet választottam. Miért akarnak engem kicsinálni? A nő homloka ráncba szaladt a csodálkozástól.

- Hát még ezt sem tudod? Bangkok miatt. Chris megsértette az egyezményt - mondta halk, de izgatott hangon. A konyhából kihallatszó zajtól a többi vendég nem érthette, mit mond. - De Bangkok később volt. Mi köze van annak hozzám? - Minél volt később? Összevissza beszélsz. - Válaszolj! - Chris megölt egy oroszt. A KGB körözést adott ki ellene. Az egyezmény értelmében a többi hálózatnak is együtt kell működnie. - Ezt mind tudom. De nekem mi közöm van ehhez? Atlantic City még Bangkok előtt volt. - Miről beszélsz? Öt napja üzenetet kaptunk a tieidtől - amelyben kiterjesztik rád is a körözést. Christ észrevették Coloradóban. És te segítséget nyújtottál neki, állítja az üzenet. A CIA ezért árulónak tekint, és kéri, hogy téged is öljenek meg Chrisszel együtt. - Eliot - mormolta Saul. - Az isten szerelmére, mondd már el, mi… - a nő idegesen pillantott körbe, látva, hogy a szomszédos asztaloknál ülők döbbent tekintettel méregetik. - Itt nem beszélhetünk. - Akkor hol? 2. A sötétben Saul kibámult az ablakon és a Washington-emlékmű fényeit fedezte föl a távolban. - Szép helyen laksz - állapította meg. - Elég közel van a követséghez - szólalt meg Erika a háta mögött. Sault csöppet sem izgatta a kilátás. Csak azért fordult az ablak felé, hogy próbára tegye a nőt. Izmait megfeszítve várt a gyilkos támadásra. De miután erre nem került sor, Saul összehúzta a sötétítő függönyöket, és felkattintott egy lámpát a sarokban, ernyőjét olyan szögbe állítva, hogy Erika árnyéka ne vetődjék a drapériára. Elismerően biccentett a nappali szoba egyszerű, gondosan összeválogatott, elegáns berendezésének láttán. A hálót, a konyhát és a fürdőszobát már korábban átkutatta. Erika ígéretéhez híven nem talált lakótársat, sem lesben várakozó titkos ügynököt. - Mikrofon? - Ma reggel ellenőriztem. - De most éjszaka van - mondta Saul, és a televízióhoz fordult, nem mintha ezzel akart volna a beszélgetésüket elnyomó háttérzajt produkálni. Inkább azért kellett valaminek állandóan szólnia, hogy Saul ellenőrizni tudja az esetleges lehallgatókészüléket. Az előbb látott egy táskarádiót a konyhában. Most magához vette és bekapcsolta, majd az URH-sávra állította. Négy részre osztotta föl a szobát, és a kereső gombját lassan csavargatva megpróbált ráakadni a poloskákra. A rejtett mikrofonokat rendszerint a körzetben nem használt URH-hullámhosszon üzemeltették. A készülék kezelőjének nem volt más dolga, mint egy közeli biztonságos helyen bekapcsolnia a rádiót a megadott hullámhosszra, és az általa elrejtett mikrofon a szobában elhangzó minden szót közvetített. Hasonló módszerrel Saul is foghatta az adást. Ha a kereső gombjának csavargatása közben egyszer csak meghallja a televízió műsorát - valószínűleg erősen sípolva -, tudni fogja, hogy poloska működik Erika nappalijában. Ez esetben egyetlen távoli URH-állomáson sem jött be az éjszakai kabaréműsor alá játszott nevetés. Saul alaposan végigmustrálta a plafont, a falakat, a bútorokat és a padlót. Végül elégedetten kikapcsolta a tévét és a rádiót. A szoba természetellenes csöndbe burkolózott. - Az egyezmény? - folytatta Saul a beszélgetést ott, ahol az étteremben abbahagyták. - Csak ez az oka, hogy az embereid vadásznak rám? Csak mert segítek Chrisnek? - Mi más oka lehetne? - vonta föl zavartan Erika a szemöldökét. - Rühellünk együttműködni az oroszokkal, de az egyezményt be kell tartani. Az Abélard sarkalatos törvény. Ha megszegjük, kitör a káosz. - Akkor, ha módodban állna, megölnél? Egy hitsorsosodat, aki valamikor a szeretőd volt? Erika nem válaszolt. Levette a blézerét. Blúzának nyitva hagyott felső két

gombja sejtetni engedte mellének feszes halmait. - Amikor két perccel ezelőtt kinéztél az ablakon, éppen lett volna rá alkalmam. - Tudtad, hogy szándékosan fordítok hátat, látni akartam a reagálásodat. A nő elmosolyodott. A szemében felvillanó vidámság Saul ajkára is mosolyt csalt. Ugyanolyan vonzónak találta, mint tíz évvel ezelőtt, és szerette volna megkérdezni tőle, hogy van, mi történt vele, amióta nem látták egymást. De meg kellett tartóztatnia magát. Senkiben sem bízhatott, kivéve a testvérbátyját. - Biztos, ami biztos, Chris odakint van. Ha esetleg megölnél… - Sejtettem, hogy nem vagy egyedül. Idejönne és bosszút állna. Van annyi eszem, hogy csak egyszerre próbáljalak kinyírni mindkettőtöket. - Persze bízhatnál a szerencsédben is. De most nincs időm erre. Meg kell tudnom pár dolgot. Eliot üldöz, és nem Chris miatt. Ez csak ürügy a számára. A fenébe is, ő küldte utánam Christ - és akkor Chris már megsértette az egyezményt. - De hát ez őrültség! - Naná - legyintett dühösen Saul. - Ha az oroszok megneszelnék, hogy Eliot segítséget kért Christől, ahelyett, hogy megölte volna, újabb körözést adnának ki. Eliot az életét kockáztatta, hogy megtaláljon engem. - Miért? - Mert meg akar ölni. - És én ezt elhiggyem? Eliot apád helyett apád volt. Saul megdörzsölte fájó homlokát. - Kell lennie valami fontosabbnak, mint a kettőnk kapcsolata, valaminek, ami fontosabb még az Abélard-nál is, annyira fontos, hogy bármi áron meg kell szabadulnia tőlem. De, a fene egye meg, nem tudom, mi az. Ezért jöttem hozzád. - És én honnan…? - Atlantic Cityben, még mielőtt Chris megsértette az egyezményt, megtámadott engem a Moszad. Kénytelen vagyok feltételezni, hogy Eliotnak dolgoztak. - Lehetetlen! - Nem! Megtörtént! Erika szeme szikrát szórt. - Ha valamiben együttműködnénk Eliottal, én biztosan tudnék róla. Sok minden megváltozott, amióta utoljára találkoztunk. Hivatalosan a követség tisztviselőjeként tevékenykedem, de valójában a Moszad ezredese vagyok. Minden hírszerzési akciót én irányítok itt a keleti parton. A beleegyezésem nélkül egyetlen emberünk sem támadhatott meg. - Akkor téged megkerülve adták ki az utasítást. Valaki Eliotnak dolgozik a Moszadnál. Erika szeme még mindig lángolt. - Ezt kikérem magamnak! Ha igaz, amit mondasz … - magasba emelt karja megrándult. - Várj egy kicsit. Ennek így semmi értelme. Itt vitatkozom veled, de még nem is ismerem a részleteket. Beszélj. Mondd el pontosan, mi történt. Saul lehuppant egy székre. - Tíz nappal ezelőtt Eliot megbízott egy munkával. A Paradigma Alapítvány. Erika szeme elkerekedett. - Az Andrew Sage-féle társaság? Az elnök barátja. Te voltál? Az elnök bennünket vádol. - De miért? - A Paradigma Alapítvány az elnöknek dolgozott. Amerikai multimilliomosok egy csoportja tárgyalásokba kezd az arabokkal arról, hogyha olcsóbban adják az olajat, a Külügyminisztérium hajlandó lemondani Izrael iránti lojalitásáról. Az elnök azt hiszi, érdekeink védelmében robbantottuk szét az alapítványt. - És vetettetek véget a tárgyalásoknak - tette hozzá Saul. - Az elnök most az egyszer logikusan érvelt. - Folytasd! Mi történt? - Végül mégis sikerült fölkeltenem az érdeklődésedet? Érted már a dolog lényegét? Ha segítesz nekem, a tieidnek is segítesz. - Atlantic Cityt említetted. - Amikor végeztem a melóval, Eliot oda küldött, hogy kicsit eltűnjek szem elől. - Képtelenség. Teljesen alkalmatlan hely a dekkolásra. - Így igaz, a rohadt életbe. De hát én mindig azt teszem, amit Eliot mond. Nem vitatkozom. Valaki a Moszadtól megpróbált kinyírni a kaszinóban. Fölhívtam Eliotot, hogy védjen meg. Elküldött egy szállodába, ahol a Moszad csapdát

állított nekem. Kizárólag Eliot tudta, hová megyek. A kommandó csakis Eliotnak dolgozhatott. - Mondtam már, hogy ez lehetetlen! - Mert te nem tudtál róla? Naiv vagy. - Valami más miatt. Az, aki segített Eliotnak, egyúttal Sage-ek megsemmisítésén is fáradozott. Senki sem olyan hülye közülünk, hogy megölje az elnök barátját, bármennyire is fontos nekünk a tárgyalások leállítása. Az elnök elsőként ránk gyanakodna, mint ahogy ezt is tette. A merénylet nem használt nekünk - épp ellenkezőleg: ártott! Egyetlen Moszad-különítmény sem harcolna Izrael érdekei ellen. - Lehet, hogy nem tudták, miért akar Eliot eltenni láb alól. Talán azt sem tudták, hogy közöm van a merénylethez. - Még mindig nem értem, mitől vagy olyan biztos benne, hogy a Moszad volt. - Mindjárt megérted. Közelharcban tenyéréllel támadtak. Berettát és Uzit használtak. Befordított lábfejjel, roggyantott térddel egyensúlyozva jártak. Csak ti kaptok ilyen kiképzést. Még a hangtompítójuk is a jellegzetes Moszadrecept szerint készült. A nő hitetlenkedve meredt rá. 3. Chris felosont a lépcsőn, cipőjének gumitalpa puhán érintette a betont. A fordulókhoz közeledve egészen a falhoz lapult, nehogy észrevegye valaki, ha esetleg a rácson kihajolva lenéz. Akármennyire fülelt, a világítótestek zümmögésén kívül nem hallott más hangot. Miután mind az öt szintet ellenőrizte, és senkit sem talált, eggyel lejjebb ment, kinyitotta a vészkijárat ajtaját, hogy alaposabban körülnézzen a negyedik emeleti folyosón. Mindkét oldalon számozott lakások sorakoztak. Jobbra tőle meglátta a liftet, benyomta a hívógombot, és várt. Az ajtó fölötti világító táblán először az ötös, azután a négyes szám jelent meg. Miközben kinyílt az ajtó, csengő szólalt meg. Chris kezét a zakója alatt lévő Mauseren tartotta készenlétben, de senki sem lépett elő. Jól van, gondolta. A körülményekhez képest elég biztonságosnak tűnt az épület, bár a lakásajtók gyenge zárai és az, hogy az előcsarnokban nem állt őr, nyugtalansággal töltötte el Christ. Azon tépelődött, nem kellene-e mégis kintről folytatnia a ház megfigyelését. Idebentről ugyanis nem láthatta a ház hátsó bejáratát, valamint azt sem tudta eldönteni, hogy aki belép, Sault üldözi vagy egyszerűen csak itt lakik. Ráadásul arról sem értesülhetett, ha az épületben kitör a balhé. Joggal feltételezte, hogy a különböző hálózatok ügynökei elsősorban persze Eliot emberei - megfigyelés alatt tartják azokat a személyeket, akikhez Saul és ő segítségért fordulhatnak. Márpedig Erikát biztosan a barátaik közé sorolják, noha 1973 óta nem találkoztak vele. Valószínűleg senki sem tudta, milyen szoros barátság fűzi őket össze, de mivel nagy szükségük volt a nő segítségére, Chris körültekintően akart eljárni. Most, hogy már ellenőrizte az épületet, megnyugodott kissé, hiszen a saját szemével győződhetett meg róla, hogy Erika lakosztálya - amely balra, a folyosó közepén helyezkedett el - biztonságos. Üldözőik sem liften, sem gyalog nem juthattak föl a negyedik emeletre anélkül, hogy Chris észre ne venné őket. Visszament a lépcsőházba, résnyire nyitva hagyta az ajtót maga mögött, és fülelni kezdett, nem szólal-e meg a liftcsengő vagy nem hangzanak-e föl lépések alulról. Az előbb a Sauléval szomszédos háztetőn kuksolva elmosolyodott, amikor ráismert a lakásából kilépő Erikára. Kedvtelve idézte fel első találkozásukat, amelyre 1966-ban került sor. Ekkor küldték Christ és Sault különleges kiképzésre Izraelbe. A lány eleganciája már akkor is olyan félrevezető volt, mint most. A 67-es hatnapos és a 73-as októberi izraeli háború veteránjaként Erika mindazokkal a - félelmetes - tulajdonságokkal rendelkezett, mint férfi társai. Különös, gondolta Chris. Amerikában viszolyognak a férfiak az erős nőktől, míg Izraelben nagy becsben tartják Őket. A nemzet élet-halál küzdelme háttérbe szorította a nemek közötti előítéleteket. Christ aggodalom töltötte el, amikor odalentről ajtónyikorgás ütötte meg a fülét. A korlát felé fordult, s imbolygó árnyakat vett észre a lépcső alján. Amikor az ajtó kattanva becsukódott odalent, Chris a lépcsőházban visszhangzó zajt kihasználva egy emelettel följebb osont. Előhúzta a Mausert, és lehasalt a

hűvös betonra. Lehet, hogy csak a ház lakóinak árnyékát látta meg, akik a testedzés kedvéért szívesebben másznak lépcsőt, mint lifteznek. Ha feljönnek egészen az ötödikig, a fegyver látványa megrémítheti őket. Chris kénytelen lesz elszaladni. A világítótestek zümmögése szinte elnyomta a fölfelé közeledő léptek surrogását. Második emelet, gondolta Chris. Nem, a harmadik. Megállnak. Már majdnem megkönnyebbült, amikor kiderült, hogy tévedett. A negyediken jártak, közvetlenül alatta. Hirtelen megálltak. Chris megmarkolta a pisztolyt, és a felbukkanó árnyakra meredt. Célzott. Lehet, hogy csak lakók? Mintha följebb indulnának. Egy pillanat, és látni fogja az arcukat. Chris a ravaszra szorította ujját, felkészülve a rajtaütésre. Az árnyak nem jöttek tovább. A negyediken nyikordult az ajtó, majd becsukódott. Chris felguggolt, és a lépcsőre szegezte a Mauser csövét. Mivel senkit sem látott, lerohant. Óvatosan kinyitotta az ajtót és kikukucskált. A folyosó közepén két férfi állt, fejüket balra fordították, Erika lakása felé. Az egyikük kisméretű, rövid csövű géppisztolyt tartott a kezében. Az Uzi jellegzetes alakját nem lehetett mással összetéveszteni. A másik éppen kibiztosított egy kézigránátot. Chris későn látta meg őket. Az első férfi tüzet nyitott. Az Uzi lövedékei fülsiketítő robajjal hasították szét Erika lakásának ajtaját. Töltényhüvelyek pattogtak a levegőben, majd egymásnak ütközve hullottak le a szőnyegre. A lőpor csípős bűze terjengett a folyosón. A géppisztolyos elmozdította a fegyver csövét, egy pillanatra sem véve le ujját az Uzi ravaszáról; most az ajtó melletti falra adott le sorozatokat. Társa kihúzta a biztosítószeget, és nagyot rúgva az ajtó szétlőtt zárába, be akarta hajítani a gránátot a lakásba. Chris két lövést adott le. A gránátos férfi a koponyáját és vállát ért találattól megperdült és elejtette a gránátot. A géppisztolyos megfordult, és Christ vette célba. A zaj ellenére Chris meghallotta a csengetést. Visszaugrott a lépcsőházba. Emberek léptek ki a liftből. A géppisztolyos tovább tüzelt, ordítás hallatszott, és szétszakadó testek zuhantak a padlóra. Felrobbant a kézigránát, a folyosó falai visszhangoztak a detonációtól. Chris orrát égette a lőporfüst. Fülének csengését legyőzve igyekezett a folyosóról érkező hangokra figyelni. Óvatosan kikémlelt a lépcsőház ajtaján. Jobbra tőle, a lift előtt két géppisztolyos férfi hevert mozdulatlanul. Körülöttük vértócsa. Hát persze. Az emeletre vezető mindkét utat egy-egy páros fedezte. De az időzítésük rossz volt. A második pár meghallotta a lövéseket, és elő is rontott, csakhogy éppen az a társuk lőtte őket agyon, akinek a segítségére siettek. Chris balra fordult. A géppisztolyos, aki Erika ajtajába eresztett sorozatokat, halott kollégája mellett hevert, arcát fölismerhetetlenné tette a robbanás. Hallva a lakásokból kiszűrődő, rémült hangzavart, Chris futni kezdett a folyosón. Erika ajtaját szitává lőtték. Tárva-nyitva állt, így a folyosóról be lehetett látni a nappaliba. A géppisztolygolyók összeroncsolták a bútorokat, felrobbantották a televíziót. A függöny cafatokban lógott. - Saul! - kiáltotta Chris. De nem látott holttesteket. Hol a fenében lehetnek? 4. Amint az első lövések eldördültek, Saul a szőnyegre vetette magát, s hallotta, hogy Erika is ugyanígy cselekszik. Az ösztöne azt diktálta, hogy a konyhába vagy a hálószobába kússzék. De aztán az ajtó helyett a falon keresztül folytatódott a golyózápor. Derékmagasságban indult, majd egyre lejjebb haladt. A szőnyeg, amelyen Saulnak keresztül kellett volna másznia a többi helyiség felé, szabályosan hullámzott a becsapódó sorozatoktól. Foszlányai egyenletes ritmusban röppentek föl a levegőbe és pördültek a szoba hátsó végeiből a középpontja felé, ahol Saul és Erika feküdt. Nekik ellenkező irányba kellett gurulniuk, az ajtó melletti fal közelébe, csak úgy kerülhették el a golyókat. Saul érezte, hogy a fal megremeg fölötte. Vakolatdarabok peregtek rá. A szőnyeg már közvetlenül mellette púposodott. Ha a géppisztolyos még egy kicsit lejjebb céloz… Az ajtó beszakadt. Saul ráirányította a Beretta csövét. Ekkor két lövés hangzott föl, amelyet ordítás, egy test zuhanása, robbanás és végül csend követett.

Saul a fal mellé húzódva fölállt, érezte, hogy Erika is ugyanezt teszi. Kiáltást hallott odakintről, megcélozta a küszöbön tornyosuló árnyékot. - Saul! - kiáltotta valaki. Az árnyék belépett. Saul levette ujját a ravaszról. Chris megfordult és aggódva lesett a fal felé. - Eltaláltak? Saul megrázta a fejét. - Mi történt? - Később! Most el kell tűnnünk innen. Ajtók nyíltak végig a folyosón. Egy nő sikoltozott. Egy férfi üvöltött: - Hívják a rendőrséget! Chris dermedten bámult valamire Saul mellett. - Mi baj? Saul Erika felé perdült, attól tartva, hogy a lányt találat érte. Erika mindkettőjükkel farkasszemet nézve kihátrált egy szék mögül, és egy pisztolyt vett ki alóla. Egy másik Berettát. A nő megcélozta Christ. Saulnak eszébe jutott, mit mondott Erika az imént. Van annyi esze, hogy csak akkor próbálja meg kinyírni őket, ha… - Ne! Elkésett. A lövés eldördült. Saul hallotta a húsba vájódó golyó émelyítő csattanását. Valaki felnyögött. Saul szélsebesen megfordult. Chris mögött egy pisztolyos férfi háttal nekitántorodott a folyosó falának. Torkából lövellt a vér. Chris a fejéhez kapott. - Jézusom! - Elhibáztalak - mondta Erika. - Fél centivel! A golyó a hajamat súrolta. - Inkább hagytam volna, hogy ő öljön meg téged? A törött ablakok mögött az éjszakában szirénák sivítottak föl. Erika az ajtóhoz sietett. Saul gyorsan követte. - Honnan jött ez a fickó? Amint kiért a folyosóra és elrohant a hullák mellett, választ kapott a kérdésére. Az Erikával szomszédos lakásból gépfegyver szegeződött rájuk, Erika tüzelt elsőként. Saul és Chris lövései egy másodperccel később dörrentek. Az Uzit tartó férfi feljajdult, kétrét görnyedt, de ujját továbbra sem vette le a ravaszról, így újabb sorozatokat eresztett a padlóba, míg végül az Uzi ki nem hullott a kezéből. Erika a lifthez szaladt. - Ne! - figyelmeztette Saul. - Ott csapdába kerülünk. - Ne vitatkozz, a rohadt életbe! - kiáltott a nő, és a holttesteket övező vértócsát kikerülve, megnyomta a hívógombot. A liftajtó kinyílt. Erika betuszkolta Christ és Sault, megnyomta az ötödik emeleti gombot, és az ajtó összecsukódott. Saul gyomra felkavarodott, miközben emelkedtek. - Lefelé nem mehetünk - magyarázta Erika. - Isten tudja, ki van az előcsarnokban. A rendőrség vagy… Felnyúlt és lerántott egy burkolólapot a fülke plafonjáról. Saul kiegyenesedett, amikor meglátta a tapéta mögül előbukkanó csapóajtót. - Vészkijárat? - jegyezte meg elismerően. - Még aznap fölfedeztem, amikor kibéreltem a lakást - fejelte a nő. - Gondoltam, még szükség lehet rá, ha menekülésre kerül a sor. Saul felnyomta a csapóajtót. A lift megállt. Amint kissé megnyugodott a gyomra, észrevette, hogy Chris benyomja a fülke ajtaját zárva tartó gombot. Saul fölugrott, kezével megragadta a csapóajtó szélét, kimászott a szűk nyíláson, és térdre ereszkedett a sötétségben. Miközben lenyújtotta kezét Erikának, orrát megcsapta a mellette tekeredő kábelekre kent gépzsír szaga. - Nem kellett lehallgatniuk vagy kívülről megfigyelniük a lakásomat - mászott fel Saulhoz a lány. - Láthattad. Egyszerűen beköltöztették két emberüket a szomszédba. Amint megérkeztél, segítséget hívtak. A liftből Chris kiadta nekik a fedőlapot. Miután átpréselte magát a lyukon, lehajolt, és visszaillesztette a burkolatot a helyére. Végül lecsapta az ajtót. - Na, mi van? Úristen, micsoda por! Alig kapok levegőt. - A fejünk fölött, a tetőn található a lift motorháza - visszhangzottak Erika szavai a koromsötét aknában. Mászni kezdett, cipőtalpa megcsikordult a

betonfalon. Saul fölnyúlt, keze fémkorlátba ütközött. Abban a másodpercben, hogy levette lábát a lift tetejéről, morajlást hallott. Nem! A lift elindult lefelé! Saul himbálózni kezdett. - Chris! - Itt vagyok melletted! Saul ujjai majdnem lecsúsztak a zsíros korlátról. Ha lezuhan, ha a lift egészen feljön… Lelki szemeivel látta, ahogy a lift teteje szétzúzza a testét. Úgy fészkelődött, hogy valamivel jobb fogást találjon a korláton. Erika keze kulcsolódott a csuklójára. Saul megpróbált följebb húzódni. - Hajtsd le a fejed - figyelmeztette Erika. - Pont fölötted vannak a fogaskerekek. Saul érezte, hogy a kábelek mind gyorsabban siklanak, a fogaskerekek keltette légmozgás borzongatta. Egy betonperemre kuporodott. - A zakóm - nyögte Chris -, beakadt a fogaskerekek közé. A liftakna akusztikája felerősítette a dübörgést. Saul a barátja felé tekeredett, de nem látott semmit. A dübörgés abbamaradt. A kábelek egy helyben remegtek. A csönd szinte fojtogatta. Hallotta a szövet hasadását. - Az ujja - mondta Chris. - Ki kell szabadítanom, még mielőtt… Az újra felhangzó morajlás elnyomta Chris szavait. Saul felé nyújtotta a kezét, majdnem elvesztette az egyensúlyát, egészen megfeszítette magát, nehogy leessék. - Sikerült - közölte Chris. - Kint van a zakó. A felvonó alattuk állt meg. Az újabb csendben Saul hallotta, amint nyílik az ajtó. Egy hang undorral felnyögött, valaki öklendezett. - Ez rosszabb, mint amire számítottunk! Mészárszék! Hívd a központot! Gyorsan! Segítségre van szükségünk! Lépések robogtak ki a liftből. Ismét felhangzott a dübörgés, ahogy a fülke ereszkedni kezdett. - Le fogják zárni az épületet - állapította meg Erika. - Akkor gyerünk, tűnjünk el, amíg lehet. - Éppen azon vagyok. Itt a szerelőajtó, amely a tetőre vezet. De nem tudom kinyitni. Saul hallotta, hogy a lány a kilincset rázza. - Bennragadtunk? A lift megállt. Saul fémcsikorgást hallott. - Az egyik sarokvas meglazult - suttogta Erika. Saul újabb csikorgást hallott. Na, jól van. Kiszedtem. - És mi van a másikkal? Használd a késemet. - Megmozdult. Jól van, sikerült - a lány elhúzta a tolóajtót. Egy résen át Saul megpillantotta a város fényeit. Közel hajolva, örömmel szívta be a friss levegőt. - Át fogják kutatni a tetőt - dünnyögte Erika. - Meg kell várnunk, amíg végeznek. Bár Saul legszívesebbén azonnal indult volna, belátta, hogy a lánynak igaza van: nem vitatkozott. - Már itt vagyok a tetőnél - folytatta Erika. - Ha ez az ajtó nyitva van, lesz időm, hogy visszacsukjam a tolóajtót és rácsavarozzam a sarokvasakat. A lift nagy robajjal ismét emelkedni kezdett. Egy távoli férfihang ütötte meg, a fülüket. - A halottkém már elindult. Átkutatjuk az épületet. Kié ez a lakás? - Egy Erika Bernstein nevű nő lakik benne. - És hol a fenében lehet? Senkit sem találtam odabent. Pedig mindent felforgattam. - Ha még mindig az épületben van, meg fogjuk találni. Tíz perccel később két rendőr jött keresztül a tetőre vezető ajtón, elemlámpával és csőre töltött revolverrel a kezében. Erika lecsukta a szerelőakna tolóajtaját, és halkan visszacsavarozta a sarokvasakat. Saul lépéseket és hangokat hallott. - Nincs senki odafent. - A liftakna csapóajtaját is megnézted? Elemlámpa fénye villant az aknafedél rácsai között. Saul, Chris és Erika hátrahőkölt az árnyak sűrűjébe. - Ott egy zár. - Jobb, ha ellenőrizzük. Hátha feltörték.

Lépések közeledtek. - Légy óvatos. Én hátul maradok, és fedezlek. Saul hallotta, hogy a rángatástól reccsen a zár. - Most már elégedett vagy? - A főnök azt mondta, legyünk alaposak. - Na és, mit számít? Úgyis személyesen ellenőriz mindent. Aztán megint visszaküld minket, hogy még egyszer megbizonyosodjon. A lépések eltávolodtak. A tetőre vezető ajtó nyikorogva becsukódott. Saul sípolva fújta ki a levegőt. Az izzadság csípte a szemét. Ellenőriz és megbizonyosodik? - gondolta viszolyogva. Csapdába kerültünk. 5. A lift egész éjszaka föl-le járt. A felkavarodó por összemaszatolta az arcukat, eldugította az orrukat, a torkukat fojtogatta. Miután Erika újra kinyitotta az akna csapóajtaját, egyenként nyomultak a nyíláshoz egy kis friss levegőt szippantani. Saul órájának világító számlapját figyelte. Röviddel hat után felderengett előtte Chris és Erika arca, a rostélyon keresztül beszivárgó napfényben egyre kivehetőbbé váltak elgyötört vonásaik. Először örült a világosságnak, de ahogy mind jobban kezdett izzadni, rájött, hogy a motorház tetejét égető naptól az akna egyre inkább átmelegszik. Úgy érezte, mindjárt megfullad. Levette a dzsekijét, és durva szövésű ingével legyezte mellkasát. Tizenegy órára az inget is levetette. Végül nem volt rajtuk más, csak fehérnemű. Mindhárman kábulatba süppedtek. Erika testszínű melltartója a bőrére tapadt, két melle között patakokban csordogált a veríték. Saul a nő kimerült arckifejezését fürkészte aggodalmasan, végül azonban arra a megállapításra jutott, hogy Erikát mindkettőjüknél keményebb fából faragták. Chris és ő maga valószínűleg előbb fog kifáradni. Délre a lift ritkábban közlekedett. A mentők és az igazságügyi orvosszakértő különítmény már távozott. A holttesteket még az éjszaka folyamán elszállították. A liftből kiszűrődő beszélgetésfoszlányokból Saul megtudta, hogy Erika lakását két rendőr figyeli, két másik pedig az előcsarnokban őrködik. Még mindig nem lehetett biztonságosan kijutni a házból. Ilyen állapotban meglehetősen nagy feltűnést keltenének nappal. Tehát kénytelenek voltak tovább várakozni, bár már alig kaptak levegőt. Amikor lement a nap, Saul látása elhomályosult. Karját mintha mázsás súlyok húzták volna lefelé. A folyadékhiánytól görcsölt a gyomra. Végre lejárt az idő, amiben megállapodtak - huszonnégy óra telt el a támadás óta. Nagy nehezen kikecmeregtek a liftaknából, és tántorogva megálltak a tetőn. Remegő ujjakkal gombolgatták ruhájukat, kiszáradt szájukkal tátogva nyeldesték a hűvös éjszakai levegőt. Szédelegve bámulták a Capitolium épületének távoli fényeit. - Rengeteg a dolgunk - szólalt meg Chris. Saul tudta, mire gondol a bátyja. Járműre volt szükségük és vízre, ételre, egy helyre, ahol megfürödhetnek, pihenhetnek és tiszta ruhát válthatnak. És ami a legfontosabb: kialhatják magukat. Alvás után pedig választ kell találniuk a kérdéseikre. - Autót tudok szerezni - mondta Erika hosszú haját hátrasimítva. - A sajátod vagy a követségé? - kérdezte Chris, de meg se várva a feleletet, a fejét rázta. - Bármelyik kockázatos. A rendőrség tudja, ki vagy. Mivel nem találtak rád, kénytelenek feltételezni, hogy te is belekeveredtél az ügybe. Őriztetni fogják a kocsidat az alagsori garázsban. Kiderítik, hol dolgozol, és figyelni fogják a követséget. - Van egy tartalék autóm - közölte Erika, miután belebújt a blúzába. Melle majd szétfeszítette az anyagot. A mandzsettát gombolgatta. - Álnéven vásároltam. Készpénzzel fizettem ki - a követség titkos kasszájából. A kocsi nem vezethet a nyomomra. Egy garázsban tartom a város túlsó felén. - Ez még mindig nem oldja meg a másik problémát: hová mehetnénk? - vetette föl Chris. - A szomszédok, akik láttak minket a lakásod előtt, személyleírást adtak rólunk a rendőrségnek. Szállodába nem mehetünk - túl veszélyes volna. Egy nő és két férfi: azonnal kiszúrnak minket. - Bárkik vadásznak ránk, biztos, hogy ellenőrizni fogják a barátaidat - tette hozzá Saul.

- Se szálloda, se barátok - jelentette ki Erika. - Akkor micsoda? - Elég a kérdésekből. Nem szeretitek a meglepetéseket? 6. A gyilkossági csoport főnöke kezében kis híján összeroppant a telefonkagyló. Zordan meredt a rendetlen íróasztalán heverő, félig elfogyasztott szendvicsre. Miközben a telefonból harsogó parancsolgató hangot hallgatta, hirtelen elment az étvágya. Fekélyes gyomra égni kezdett. A nyitott ablak lehúzott redőnyén túl szirénák vijjogtak a washingtoni éjszakában. - Igenis, uram - sóhajtott a kapitány. - Gondoskodom róla. Garantálom, hogy nem lesz semmi baj. Undorral biggyesztette le az ajkát, visszarakta a telefonkagylót a helyére, és gyorsan megtörölte izzadó tenyerét, mint aki attól tart, hogy a telefon fertőz. Egy férfi jelent meg a küszöbön. Fölpillantva az íróasztalától, helyettesének beesett ábrázatát látta meg - a hadnagy zakó nélkül, meglazított nyakkendővel, felgyűrt ingujjban állt előtte. Szájában füstölgő cigaretta fityegett. A hadnagy háta mögött telefonok berregtek, írógépek kattogtak. Elcsigázott detektívek lapozgatták az aktákat és faggatták a gyanúsítottakat. - Olyan fancsali képet vágsz - állapította meg a hadnagy -, mint akit éppen most utaltak be újabb terepgyakorlatra. - Nyasgem - dőlt hátra recsegő székében a kapitány. - Mi a gond? - A múlt éjszakai vérfürdő. Hat pasas, úgy fölfegyverezve, mintha egy kisebb országot akartak volna lerohanni, nyiffant ki egy látszólag közönséges bérházban. - Nincs elég nyom? – Mondhatni. Sőt meg sem történt a dolog. A hadnagy félrenyelte a cigarettafüstöt. - Mi a fenéről beszélsz? Az irattartó szekrényeket kikerülve beljebb robogott a szobába. - Az előbbi telefonhívásról - intett a kapitány megvetéssel a készülék felé. Felülről érkezett. Olyan fentről, hogy meg se mondhatom, ki volt az. Már attól is kitör a frász, ha csak az eszembe jut. Ha nem kezelem kellő tapintattal az ügyet, könnyen visszakerülhetek egy járőrkocsiba - a kapitány arca megvonaglott, fájós gyomrára szorította a kezét. - Ez az istenverte város! Néha azt hiszem, nincs ennél hülyébb hely az egész világon. - Az ég szerelmére, mondd már el, mi történt. - A palik holttestét lefoglalta a hivatal - a kapitánynak nem kellett részletesebben kifejtenie, mit jelent a “hivatal” ebben az esetben. Épp elég régóta dolgoztak mindketten Washingtonban ahhoz, hogy tudják, kik húzódnak meg a titokzatos akciók mögött. - Biztonsági okokból a holttesteket nem lehet azonosítani. Szolgálati ügy. Nyilvánosság kizárva. Majdnem mindent a hivatal intéz. - Majdnem? - nyomta el a cigarettáját a hadnagy a már-már csordulásig megtelt hamutartóban. - Mit hordasz itt össze hetet-havat? - Két férfi és egy nő. A nőnek tudjuk a nevét: Erika Bernstein. Részletes személyleírással rendelkezünk. Ha rájuk akadnánk, azonnal jelentenem kell egy megadott telefonszámon. De nekik sejtelmük sem lehet arról, hogy lebuktak. És nem kaphatjuk el őket. - Ez őrület. Hat embert kinyírtak, és nem szabad letartóztatni őket? - Már hogy volna szabad? Megmondtam: a hivatal lefoglalta a holttesteket. Azok a hullák nincsenek is. Három ártatlan gyilkost keresünk egy olyan tömeggyilkosságért, amelyet el sem követtek. 7. Erika hagyta el elsőnek az épületet. Rövid idő múltán Chris és Saul egyenként követte őt, más-más kijáratot használva, majd alaposan körülkémlelve a sötétségben, behúzódtak a környező mellékutcák árnyékába. Miután megbizonyosodtak róla, hogy senki sem üldözi őket, mindhárman, kissé távolabb a háztól, leintettek egy-egy taxit. Washington túlsó felébe vitették magukat, de

más-más kerületbe. Miközben Erika a garázshoz ment a kocsijáért, Chris egy előre megbeszélt helyen, egy pizzéria előtt várakozott. Saul ezzel szemben egy játékteremhez hajtatott, ahol egy szimulátorral játszott, és sűrűn pillantgatott kifelé a kirakat üvegén át a találkozó színhelyéül választott utcára. Még mielőtt a játékterem éjfélkor bezárt volna, Saul észrevette, hogy egy kék színű Camaro parkol le a járdaszegélynél, üresbe kapcsolt motorral. Fölismerve Erikát a volán mögött, Saul kilépett a helyiségből, automatikusan körülkémlelt az utcán és lenyomta a kocsi hátsó ajtajának kilincsét. - Remélem, nem kaptok görcsöt odalent. Saul nem értette, mire gondol a lány. De azután meglátta a vezetőülés mögött a padlón kuporgó Christ. - Előbb a liftakna, most meg ez? - mászott be nyöszörögve. Amint Erika lehajtott a járdaszegélyről, Saul odahuppant Chris mellé a padlóra. - Ne féljetek, nem keli sokáig összebújnotok - nyugtatta meg őket a lány. Saul a menet közben rendszeresen bevilágító közlekedési lámpák fényét figyelte. - Pontosan mennyi ideig fog tartani? - Egy óra hosszat. Saul nyögdécselve taszította oldalba Christ. - Hé, húzd már arrébb azt a hatalmas csülködet! Erika fölnevetett. - A zsaruk két férfit és egy nőt keresnek. Ha meglátnának minket együtt, már csak rutinból is leállítanának. - Nem vagyok olyan biztos benne - felelte Chris. - De minek kockáztassunk? - Nem erre gondoltam. Amíg a pizzériánál várakoztam, belenéztem egy újságba. Említés sem volt benne a halottakról. - Biztosan tegnapi lap volt - vont vállat Erika. - Nem, mai. Hat ember halt meg. Szétlőtték a lakásodat. Azt hittem, első oldalán hozzák, a személyleírásunkkal, helyszíni fotókkal. Több más lapot is átnéztem. De semmit se találtam. - Lehet, hogy későn futott be a sztori. - A lövöldözés tegnap este negyed tizenegykor volt. Épp elég idő telt el azóta. Erika bekanyarodott egy saroknál. Autók reflektorai suhantak el a Camaro mellett. - Valószínűleg meggyőzték a szerkesztőségeket, hogy ne írjanak róla. - Eliot - mondta Saul. - Lefoglalta a holttesteket, és szólt a rendőrségnek, hogy nemzetbiztonsági okokból hallgassanak az esetről. A lapok meg se fogják tudni, mi történt. - De miért? - kérdezte Chris. - Vadászik ránk. Az ország minden újságjának címlapján lehozathatta volna a fotónkat. Ha ennyien keresnének minket, nagyobb az esély arra, hogy elkaphat. - Talán kerülni akarja a nyilvánosságot. Bármiről legyen is szó, szeretné titokban tartani. - Mégis, mi lehet az? - Chris keze ökölbe szorult. - Mi lehet olyan átkozottul fontos? 8. Saul érezte, hogy a Camaro ismét bekanyarodik. A sima sztrádát hirtelen hepehupás földút váltotta fel. Saulnak az ülésbe kellett kapaszkodnia. - Ebben az autóban nincs lengéscsillapító? Erika elmosolyodott. - Mindjárt megérkezünk. Most már nyugodtan felülhettek. Saul hálásan emelkedett föl az ülésre. Hátradőlt, kinyújtotta elgémberedett lábát és kilesett az ablakon. A Camaro reflektora keskeny földutat szegélyező sűrű bokrokat világított meg. - Hol vagyunk? - Washingtontól délre. Mount Vernon közelében. Saul megkocogtatta Chris vállát, és egy kis liget felé bökött. A fák mögül egy impozáns, vörös téglás udvarház körvonalai tűntek elő a holdfényben. - Még a gyarmati időkből való? - kérdezte Chris. - Kicsit későbbi. Ezernyolcszázban épült - felelte Erika, leállítva a kocsit, miután a földút a fák közül a ház pázsittal övezett tekintélyes tornáca elé

kanyarodott. Erika a reflektorokat az épület mögötti erdőre irányította. - Ismerőseid laknak itt? - firtatta Chris. - Ha jól emlékszem, megállapodtunk, hogy kockázatos barátokhoz fordulni. - Az illető nem a barátom. - Hát kicsoda? - Egy zsidó férfi. Együtt harcoltam a fiával Izraelben. Mindössze egyszer jártam itt. Azért, hogy elmondjam: a fia hősként esett el - Erika nyelt egyet. - Hoztam egy fényképet a sírjáról, és odaadtam neki a fia kitüntetését, amelyet életében már nem vehetett át. Azt mondta, ha valaha segítségre volna szükségem… Erikának rekedt lett a hangja. Saul megsejtette a kimondatlan szavakat. - Jól ismerted a fiát? - Csak szerettem volna. Ha nem hal meg, talán most vele élnék Izraelben. Saul vigasztalóan a lány vállára tette a kezét. A ház sötét maradt. - Vagy alszik - találgatott Chris -, vagy nincsen otthon. - Óvatos. Váratlan látogatók ilyen késői órán, nem akar villanyt gyújtani. - A miénkhez hasonló észjárás - jegyezte meg Chris. - Túlélte Dachaut. És nem felejt. Most valószínűleg minket bámul az egyik ablakból. És azon töri a fejét, ki a csuda lehet idekint. - Jobb, ha nem várakoztatjuk. Erika kiszállt az autóból, és a reflektorok mellett elhaladva megindult a ház felé. Saul a kocsi hátsó üléséről figyelte, ahogy a lány eltűnik egy virágzó somfa mögött, és beleolvad az éjszakába. A férfi öt percig várt. Azután a hirtelen rátörő idegesség hatására lenyomta az ajtó kilincsét. Ebben a pillanatban Erika magas, karcsú alakja előbukkant az árnyak közül. És visszasietett az autóhoz. Saul megkönnyebbülten lélegzett föl. - Otthon van? Hajlandó segíteni? - kérdezte. A nő bólintott, és gyorsan elhajtott a kocsival a ház elől. Egy ösvény kanyargott a háttérben sötétlő erdő felé. - Azt mondtam, hogy a barátaimnak és nekem búvóhelyre van szükségünk, de jobb, ha ő nem tudja, miért. Nem kérdezett semmit. Megértette. A Camaro nagyokat zöttyent az ösvényen. Saul visszafordult. - De hát elmegyünk a háztól! - Nem itt fogunk megszállni - válaszolt Erika. A fényszórók a fák közé világítottak. A nyitott ablakon át Saul a madarak pirkadatot jelző csicsergését hallgatta. Párás köd kavargott a táj fölött. Saul a karját maga köré fonva védekezett a nedves hideg ellen. - Békabrekegést hallok - mondta Chris. - Nem messze van innen a Potomac - felelte Erika, miközben egy tisztásra érkeztek, ahol egy régi kőház állott. A falfelület nagy részét szőlővel futtatták be. - Azt mondta, ez a vendégháza. Víz, villany van. Erika leállította a kocsit, és megszemlélte a házikót, majd elégedetten bólintott. Míg Erika és Saul bement a házba, Chris hátulról kerülte meg az épületet, ösztönösen felmérte a védelem és menekülés lehetőségeit. Falépcsők vezettek a ködbe burkolózó folyó meredek, lejtős töltéséig. A sötétben hallani lehetett, hogy a hullámok csapkodják a partot. Valami csobbant. Chris rothadás szagát érezte. Világosság gyűlt mögötte a ház egyik ablakában. Megfordulva látta, hogy Saul és Erika szekrényeket nyitogat az egyszerűen berendezett konyhában. Mivel az ablak zárva volt, nem hallotta, mit beszélnek, de így is megdöbbentette, milyen bensőséges a viszony kettőjük között, bár tíz év telt el azóta, hogy szerelmük véget ért. Chrisnek sohasem volt része ebben az élményben. A gátlásai akadályozták ebben. A torka összeszorult, amikor Saul közel hajolt Erikához és gyengéden megcsókolta. Chris elszégyellte magát, amiért leskelődik, és hátat fordított a jelenetnek. Szándékosan zajt csapott, amikor belépett a házba, így hívta fel a másik kettő figyelmét a jelenlétére. A nappali tágas volt, falait faburkolat borította, amelyet fapadló és a boltozatos mennyezeten átívelő fagerendák egészítettek ki. A bejárattól balra egy asztal állott, jobbra a kandalló, szemben vele a dívány. A bútorokat védőhuzattal terítették le. Chris a szoba túlsó végében két ajtót

pillantott meg, ugyanonnan nyílott a konyha is. Mindent por lepett. - Ki kellene nyitni az ablakokat - mondta Erika, amikor Saullal együtt átjött a nappaliba. Leszedte a huzatot a bútorokról. A levegőben kavargott a por. Találtunk pár konzervet a konyhában, Chris farkaséhes volt. Kitámasztotta az egyik ablakot, és szippantott egy kis friss levegőt. Azután megnézte, hova vezet a két ajtó. - Hálószoba. Zuhanyozó. Tudjátok mit? Majd én megfőzöm a vacsorát. Addig ti fürödhettek. - Nincs ellenvetésem - csavarta hátra a haját Erika. Még mielőtt belépett volna a zuhanyfülkébe, kigombolta a blúzát. Csak ezután csukta be az ajtót maga mögött. A fiúk a víz zubogását hallva kimentek a konyhába, és fölmelegítettek három doboz marhapörköltet. Az ételgőztől Chrisnek megkordult a gyomra. Hamarosan abbamaradt a vízcsobogás. Erika fejére csavart törülközőben és frottírköntösben tért vissza közéjük. A holmikat a fürdőszobai öltözőszekrényben találta. - Istenien nézel ki - állapította meg Saul. A lány tréfásan pukedlizett. - Te pedig pontosan úgy festesz, mint akire nagyon ráférne egy fürdés. Saul kezével elmázolta az arcára tapadt koszt, és fölnevetett. Pedig semmi okuk nem volt a vidámságra. Eleinte némán kanalazták az ételt. Végül Saul lerakta a kanalát. - Azok az emberek a szomszédos lakásban pontosan láthatták, hogy én kísértelek haza, és nem Chris. Mégis odarendelték a kommandót. Igaz, hogy segítek Chrisnek, de azért ő az, aki megsértette az egyezményt. Neki kellett volna a fő célpontnak lennie. Mégsem ő volt. Hanem én. Miért? - És a Coloradóban történteknek sem volt semmi közük az Abélard-hoz - tette hozzá Chris. - Csak akkor támadtak meg először is, amikor rád találtam. Nem én kellek nekik, hanem te. Saul komoran bólintott. - Atlantic City. A Moszad. - Azok a férfiak a lakásomnál nem a Moszadhoz tartoztak - makacskodott Erika. Akkor előre értesítettek volna a támadásról. Nem próbáltak volna megölni titeket, amíg engem biztonságba nem helyeztek. - De pontosan úgy viselkedtek, mint az izraeliek. - Csak mert Uzit és Berettát használtak? - vágott vissza Erika. - Ebben, elismerem, igazad lehet. Még az oroszok is használnak néha ilyen fegyvereket. De a többi dolog. Tenyéréllel csak a Moszad tagjai tudnak gyilkolni. - És ott vannak a hangtompítók, meg a jellegzetes, guggolva egyensúlyozó csámpás járás, ahogy utánad settenkedtek. Tudom - szólt közbe Erika. - Már mesélted. Ezek a külsőségek sem bizonyítanak semmit. Saul elvörösödött dühében. - Miket beszélsz? Senki más nem kap ilyen kiképzést. - Dehogynem. A másik kettő Erikára meredt. - Hát még kicsoda? - kérdezte Chris. Feszülten várták a választ. - Feltételezésetek szerint ezek az emberek Eliottal működnek együtt - folytatta Erika -, és a Moszadnál képezték ki őket. Bólintottak. - Gondoljátok csak végig - biztatta őket a lány. - Úristen - hördült fel Chris. - Hiszen ez a leírás tökéletesen ránk illik. 9. A fejében kavargó gondolatok nem hagyták nyugodni Christ. Feküdt a díványon, és a hajnali derengést bámulta az ablakon túl. A hálószobából, a csukott ajtón keresztül elfojtott zihálás szűrődött ki - Saul és Erika szeretkezett. Chris lehunyta a szemét és megpróbálta kirekeszteni tudatából a szomszédból áthallatszó zajokat. Inkább a múltat igyekezett fölidézni. 1966. A vietnami kiruccanás és a Különleges Hadtestnél lenyomott penzum után Eliot azt kívánta, hogy Saul és Chris rendkívüli kiképzésben részesüljön, vagy

ahogy ő nevezte, “föltegyék az i-re a pontot”. Más-más gépen érkeztek a londoni Heathrow repülőtérre; ennek poggyászmegőrzőjénél kellett találkozniuk. A náluk lévő kulcsokkal kinyitott szekrényekből francia ruhaneművel megtömött elegáns bőröndöket szedtek elő. A csomagokban akadt egy-egy sábeszdekli is. A Tel-Avivba tartó járat mosdójában öltöztek át. Levetett felsőruháikat egy stewardess reklámszatyrokba gyömöszölte, majd berakta egy kiürített ételes kondérba a gép végében. A reptéren, miután áthaladtak a vámon, egy testes, középkorú asszonyság várt rájuk, és régi családtag módjára becenevükön üdvözölte őket. Sapkájukkal és francia ruháikban tipikus párizsi zsidóknak tűntek, akik első kibucélményeiknek néznek elébe. És ugyanezt a benyomást keltették még akkor is, amikor fölszálltak arra a távolsági buszra, amely kivitte őket a városból. Pár órával később átlépték egy sporttáborszerű létesítmény kapuját. A kapott utasításnak megfelelően egyenesen a központi csarnokba mentek, ahol húsz másik növendékkel egyetemben egy Andre Rothbergként bemutatkozó öregember fogadta őket. A lezser külső ellentmondani látszott a róla terjesztett félelmetes legendáknak. Feje kopasz volt, arca ráncos, fehér cipőt, fehér nadrágot és fehér inget viselt. Leginkább úgy festett, mint egy sportrajongó főúr. Az élettörténete azonban másról tanúskodott. Édesapja, az utolsó orosz cár vívómestere, olyan gyorsaságra és a kéz-szem összehangolt munkájára tanította meg Andrét, amellyel a harmincas évek cambridge-i sportéletének élvonalába küzdötte magát, majd a második világháború alatt a brit haditengerészet hírszerzésében vívott ki megbecsülést, végül pedig az 1948-as fegyverszünet után az izraeli titkosszolgálat megteremtőinek egyike lett. Zsidó létére mindvégig brit alattvaló maradt, amivel kirekesztette magát a legfelsőbb izraeli hatalmi körökből. Mindazonáltal felbecsülhetetlen szolgálatot tett a zsidó államnak azzal, hogy páratlan hatékonyságú önvédelmi kiképzést honosított meg a Moszadnál. Rothberg a “gyilkos ösztön programjának” nevezte módszerét, és már első nap bemutatót tartott belőle újdonsült tanítványai előtt. A produkció döbbenetes hatást gyakorolt Chrisre és Saulra. Az asszisztens a tolókocsiban, amelyet a tágas terem mennyezetéről leeresztett láncra kapcsoltak, betolt egy boncolásra előkészített hullát. A halott több mint száznyolcvan centi magas, robusztus testalkatú, huszonöt év körüli férfi volt. Nemrég veszthette életét. Mielőtt összeszíjazták és függőleges helyzetbe fordították volna, a test valószínűleg a hátán feküdt, mert ott kékesfekete, míg melle és hasa halványsárga színű volt. Álló helyzetben lógott, közvetlenül Rothberg mellett, lába leért a padlóra. Rothberg hatalmas szikét vett elő, és huszonöt centi hosszú vágást ejtett a mellkas két oldalán, majd egy harmadikat lent keresztben. Újabb metszésekkel elválasztotta a szubkután szövetet a bordák rácsozatától, majd fölemelte a lebenyt, hogy látni lehessen a csontokat mögötte. Türelmesen megvárta, amíg a hallgatók közelről megszemlélik az eredményt, közben felhívta a figyelmüket a bordák épségére. Visszahajtotta a lebenyt a helyére, és ragtapasszal lezárta a vágásokat. Chris sohasem tudta elfelejteni, ami ezután történt. Rothberg hátat fordított a hullának. Szétterpesztett lábbal, teljes testsúllyal a talpára nehezedve, bokáját kissé bedöntve állt, karját széttárta, tenyerét lefelé feszítette a padlóval párhuzamosan. Asszisztense egy-egy pénzérmét helyezett el a mester mindkét kézfején. Az asszisztens háromig számolt. Rothberg egy szempillantás alatt fölfelé fordította a tenyerét és elkapta az érméket. De ugyanakkor a hulla is megvonaglott, szíjai a függesztő kampóhoz csapódtak. Rothberg megmutatta a tenyerében lapuló érméket, majd zsebre vágta őket, a holttest felé fordult, letépte róla a ragasztószalagokat, és felemelte a bőrlebenyt. A bordák mindkét oldalon szilánkokra törtek. Rothberg nemcsak az érméket kapta el egy villámgyors mozdulattal, hanem ugyanabban a másodpercben könyökét hátralendítve lecsapott a hullára is. Mindezt olyan fürgén tette, hogy gyakorlatilag észre se lehetett venni. Ez a teljesítmény bárki esetében figyelemre méltónak számítana, nemhogy a hatvanadik életévét jócskán betöltött embernél. Miközben a többiek meglepetten felmorajlottak, Chris körbetekintett. Ekkor fedezte föl először Erikát. - Amint látják - magyarázta Rothberg -, ha a barátunk még életben volna, törött bordái belefúródnának a tüdejébe. És akkor fulladásos halál állna be nála, mert a tüdőben a vér és a levegő elegyedése folytán hab képződik. Három percen belül kékülni kezd, és tizenhat percen belül meghal - bőven marad időnk arra, hogy beadjunk neki egy injekciót, amennyiben szükséges. De ami a legfontosabb, végzetesen megsebesíthetünk valakit, és közben minimális a kockázat, hogy mi magunk harcképtelenné váljunk az esetleges újabb ellenfelekkel szemben. Ugyanis

három olyan pontja van a testünknek, amely fegyverként használható, bármilyen kimerültek legyünk is. Ezek: a könyök csúcsa, a hüvelyk- és mutatóujjunk közötti bőrlebeny, és a tenyér éle. Az elkövetkezendőkben e fegyverek gyors, összehangolt és biztonságos használatát fogják megtanulni. Most azonban tartsunk egy kis vacsoraszünetet. Az este folyamán a garotte és a kés helyes használatával ismertetem meg önöket. A következő pár napban mindent bemutatok és elmagyarázok. A “pár napból” csaknem két hónap lett. Ez alatt az idő alatt hajnaltól alkonyaiig, minden áldott nap - a zsidó sábesz kivételével - Chris és Saul élete legintenzívebb kiképzésén vett részt, amelyhez foghatót még a Különleges Hadtest sem nyújtott. A demonstrációkat gyakorlati foglalkozások, majd kimerítő edzések követték. A hallgatók vívó- és balettleckéket is kaptak. - A gyorsaság végett - magyarázta Rothberg. - A tökéletességre kell törekednünk. Az állóképesség és a testi erő csöppet se számít. Teljesen közömbös, mennyivel nagyobb vagy izmosabb az ellenfél nálunk. Egy jól irányzott ütés a megfelelő helyre végezni fog vele. A reflex a leglényegesebb tényező. Erre szolgál a vívás és a balett. Meg kell tanulniuk tökéletesen uralkodni a testükön, bensőséges viszonyba kerülni vele, hogy az agy és az izomzat teljes összhangban működjék. A gondolatnak azonnal tetté kell válnia. A habozás, a hibás időzítés, a célt tévesztett ütések alkalmat szolgáltatnak az ellenségnek arra, hogy megölje magukat. Gyorsaság, összehangoltság és reflex - ezek ugyanolyan fontos fegyverek, mint maga a test. Addig folytassák a gyakorlást, míg végül már mozdulni sem bírnak, amíg korábbi - bármilyen kemény - kiképzésük gyerekjátéknak nem tűnik. És amikor ez bekövetkezik, gyakoroljanak tovább. Amikor éppen nem volt előadás vagy tornatermi edzés, Chris és Saul a szobájába zárkózva fejlesztette tovább képességeit. Rothberget utánozva Chris széttárta a karját, és tenyerét lefelé feszítette. Saul pénzérmét tett fivére mindkét kézfejére. Chris egyetlen mozdulattal megpróbálta hátralendíteni mindkét karját, közben felfordítani a tenyerét, majd elkapni a pénzeket. Azután cseréltek, és Saulra került a sor. Az első héten úgy hitték, a trükköt képtelenség megcsinálni. Vagy elejtették az érméket, vagy csak nagyon alacsonyan, majdnem a padlóhoz hajolva sikerült elkapniuk. - Most meghaltál - mondogatták egymásnak. A második hét végére már annyira javultak a reflexeik, hogy bármikor el tudták kapni az érméket. Most már úgy tűnt, mintha a pénzdarabok egy pillanatig a levegőben lebegnének, és csak azután kezdenének lefelé esni. De az érmés trükk csak eszközként szolgált, nem ez volt a cél. Amikor már tökélyre vitték ezt a zsonglőrködést, tovább nehezítették a feladatot. Mint Rothberg elmagyarázta, nemcsak azt kellett megtanulniuk, hogyan sújtsanak hátrafelé a könyökükkel, hanem ugyanilyen gyorsan le kell tudniuk csapni előre is, tenyéréllel. E másik támadási mód gyakorlásához Paul és Chris asztalra helyezett ceruzákat használt. Amikor kirántották a kezüket a pénzérmék alól, le kellett ütniük a ceruzákat az asztalról, s csak utána kaphatták el az érméket… A trükk véghezvitele ismét lehetetlennek tűnt. Vagy az érméket ejtették el, vagy a ceruzákat vétették el, egyszóval olyan nehézkesen mozdultak, hogy “rég meghaltak”, mire kivitelezték a gyakorlatot. Csodálatosképpen a harmadik hét végére sikerült megcsinálniuk mindkét trükköt. De a ceruzák leverése sem jelentette a végső célt. A gyorsaság és összehangoltság mellett most már a pontosságra is megpróbáltak törekedni. Tintával kenték be a tenyerüket, majd a pénzérméket földobva egy, a falhoz erősített papírlapba rajzolt kör közepébe kellett csapniuk. Eleinte vagy a tintás tenyérnyom hiányzott a körből, vagy a pénz esett le a padlóra, de az ötödik hét elején már elégedetten állapíthatták meg, hogy a tintafolt is a helyére került és az érmék is ott lapulnak a tenyerükben. - Most az ellenség halt meg - jelentették ki elégedetten. Végül Rothberg elég felkészültnek ítélte őket ahhoz, hogy hullákkal kezdjenek gyakorolni. De az utolsó héten át kellett esniük a végső próbán. - Tegyék zsebre a pénzeket. Húzzák föl ezeket a kitömött mellényeket parancsolt rájuk Rothberg -, és gyakoroljanak egymással. Chris a díványon feküdt, és az ablaküvegen visszatükröződő napfényt figyelte. A Potomac halk hullámai csapdosták a partot. Szellő susogott a fák között. Madarak csiviteltek. Chrisnek eszébe jutott az izraeli kibuc, ahol egyáltalán nem voltak madarak. Csak hőség, homok és nyolc hétig tartó verítékezés, koncentrálás, kínszenvedés. De amikor a gyilkos ösztön programját befejezte, Chris végre közel

került ahhoz a tökéletességhez, amelyet Eliot célként tűzött ki eléje - egyikévé vált a kiválasztott keveseknek, és megnyílt az út előtte, hogy a legjobb, legképzettebb, legfegyelmezettebb és legfélelmetesebb, világklasszis operatív ügynökök közé emelkedjen. 1966-ban, gondolta magában, amikor még fiatal voltam. Most, túl sikereken, kudarcokon, árulásokon, Chris elmerengett a közbeeső éveken. A Cég, a kolostor, majd ismét a Cég, a római próbaidő, a Hold Temploma, és a sír, amelyet Panamában ásott magának. Mintha az egész előre elrendeltetett volna. Harminchat évesen végiggondolta mindazt, amit tudott, ízekre szedte az Izraelben eltöltött nyolc hetet, közben Erika szavai csengtek vissza a fülében: azoknak az embereknek a jellemzése, akik Atlantic Cityben üldözték Sault, pontosan ráillett Saulra és Chrisre is - Eliotnak dolgoztak, de a Moszadnál képezték ki őket. Mégis, bármilyen erősen gondolkodott, nem bírt visszaemlékezni más amerikaira Rothberg iskolájából. A következtetéstől felkavarodott a gyomra. Ebben is hazudott volna Eliot? Lehet, hogy később másokat is elküldött Rothberghez, noha váltig állította, hogy Chris és Saul volt az egyetlen? De mi szükség volt erre a hazugságra? Chrisnek még valami eszébe jutott. Miközben a hálószoba bezárt ajtaja mögött Erika sikongott a kéjtől, Chris újraélte azt a tizenhat év előtti pillanatot, amikor először látta meg a lányt. Nem sokkal később Sault elválasztották Christől, és Erika csoportjába osztották be. A megterhelő edzésprogram ellenére volt idejük arra, hogy egymásba szeressenek. Chris nyomást érzett a mellében. Akkortájt még annyira fontos volt neki Eliot, hogy minden más érzelmet elfojtott magában az apja és bátyja iránti odaadáson kívül. Gátat szabott minden vágyának és kívánságának, amelyet apja nem engedélyezett a számára. A szexualitás csak az egészség megőrzése érdekében jöhetett szóba. Szerelmi viszony elképzelhetetlen lett volna. - A szerelemből csak baj származhat - mondta Eliot. - Az ember az érzelmei rabja lesz. Megzavarja a gondolkodását. Munka közben életveszélyes. Ráadásul a szerelmesed könnyen szembefordulhat veled. Vagy az ellenség túszul ejtheti, amivel árulásra kényszeríthet. Nem szerethetsz mást, csak Sault és engem, csak bennünk bízhatsz, reánk hagyatkozhatsz feltétel nélkül. Még súlyosabb nyomás nehezedett Chris mellére. Elöntötte a keserűség. Hiszen a figyelmeztetés ellenére Chris végül mégis az érzelmek hálójába került - ugyan nem a szerelem gyűrte le, hanem a tettei miatt feltámadó bűntudat, és a szégyen, amiért csalódást okoz apjának. Teljesen összezavarodott. Apja kedvéért föláldozta mindazt, amiről később bebizonyosodott, hogy a legfontosabb az életben. És most az apja ellene fordult. Amit Eliot a szerelemről mondott, az is csak egy volt a hazugságok végtelen láncolatában? Chris fájdalmas sóhajjal gondolt arra az életre, amelyet sohasem ismerhetett meg, és amelytől a szégyen és bűntudat most már mindörökre megfosztja. Ha Saulnak nem lenne szüksége rá, az önutálat és a megvetés kínja már rég végzett volna vele. Minderre Eliot vett rá, gondolta magában. Keze ökölbe szorult. Sohasem adatott meg nekem a normális élet lehetősége. Bár Saulra képtelen volt haragudni, mégis féltékenységet érzett, amiért a fivére hűséges tudott maradni Eliothoz anélkül, hogy lemondott volna az önmegvalósítás igényéről. Eliotot viszont szívből gyűlölte. Megrázkódott, szemét lehunyta, arca a fájdalomtól eltorzult. Ha másképp alakultak volna a dolgok, futott át rajta a gondolat, aztán lemondóan ingatta a fejét, ha ő és nem Saul kerül át Erika csoportjába akkor Izraelben - szorult össze a torka -, lehet, hogy most az ő karjaiban remegne hálásan a lány? 10. Erika a próbafülke tükrében vizsgálgatta magát. Az ajtó résein keresztül két eladónő beszélgetését hallgatta. Erika az áruház nyitásával egy időben, pontosan tízkor érkezett. Csak pár vevő várakozott a bejárat előtt, így szutykos blúza és szoknyája nem keltett különösebb feltűnést. Gyorsan végigment a női osztályon, és melltartókat, bugyikat, egy kordbársony dzsekit, mintás gyapjúblúzt, farmernadrágot és egy pár magas szárú bőrcipőt válogatott össze. A próbafülkében öltözött át. Levetett ruháit a hóna alá gyűrve kinyitotta az ajtót, és óvatosan kikukucskált, nincsenek-e más vásárlók a fülke körül. Erika közeledtére a két kiszolgálónő odafordult hozzá. - Így jár, aki vadonatúj szerelésben nekiáll gumit cserélni - kedélyeskedett

Erika. - Inkább az autómentőt kellett volna hívnom. - Vagy a fiúját - jegyezte meg tréfásan a fiatalabbik eladó, aki nyilván rögtön észrevette, hogy Erika nem visel karikagyűrűt. - Épp most szakítottam vele. Az igazat megvallva, teljesen használhatatlan volt. Az eladónők nevettek. - Megérteni - szólalt meg a fiatalabbik. - Az én srácom is teljesen használhatatlan… egy dolgot kivéve. Ismét felnevettek. - Ha nekem ilyen alakom volna! - sóhajtott az idősebbik. - Mintha magára öntötték volna ezeket a göncöket. - A durrdefekt után valamiben nekem is legyen már szerencsém. Meg tudnák mondani, hová rakhatnám ezeket? - mutatta föl Erika a koszos nadrágot és blúzt. - Adja csak ide - mondta a fiatalabbik, és a pult mögött lévő szemétkosárba hajította a csomagot, Eközben az idősebb levagdosta az új ruhák árcéduláit. Erika fizetett. Kuncogott magában a blokkon szereplő aláírás láttán. Gold-bloom. A ruhám legalább kóser, gondolta. A férfiruhanemű-osztályon elővette a cédulát, amelyre Saul és Chris méreteit jegyezte föl. Saulnak ballonnadrágot, teniszinget és pehelykönnyű viharkabátot választott, Chrisnek pedig drapp gyapjúinget és világoskék nyári öltönyt. Tökéletes volt az időzítése. Pontban fél tizenegykor megállt a talált tárgyak pultja melletti nyilvános telefonnál, nem messze a kijárattól. Az alexandriai központnak bediktálta a washingtoni számot, majd bedobta a kért pénzérméket az automatába. A telefont az első csengetés után fölvették. - Izraeli nagykövetség, jó napot kívánok - jelentkezett egy női hang. - Ma echpat li? 11. “Szóval, én vigyázzak?” - körülbelül ez volt a kérdés jelentése, és egy, a követség telefonközpontjának falán függő plakát héber feliratára utalt. A plakát egy zsidó mosónőt ábrázolt magasba emelt karral, a megadás vagy méltatlankodás pózában. A telefonkezelő rögtön tudta, hogy a hívást az alagsorban elhelyezett vészközpontba kell továbbítania. Misha Peltz, egy zaklatottnak látszó, harmincötéves forma, bajuszos, kopaszodó férfi - a Moszad egyesült államokbeli hálózatának keleti parti anyagi-technikai szervező főnöke - benyomott egy dugót a kapcsolótáblába. - Pillanat türelmet kérek! - mondta, bekapcsolt egy mérőműszert az íróasztalán, és a jelzőskálára meredt. Az eszköz a telefonvonal elektromos feszültségének ellenőrzésére szolgált. Ha a vonalat lehallgatták, az átlagosnál nagyobb áramerősség kilendítette a skála mutatóját nyugalmi helyzetéből. Most azonban a mutató normális feszültséget jelzett. - Salom - szólalt meg ismét Peltz. Egy csábos, fojtott női hang válaszolt lassú tempóban: - Ne telefonálj sehová. Tizennégy harminc. Váratlan csengetés jelezte, hogy a vonal megszakadt. Peltz kirántotta a dugót a kapcsolótáblából. Balra fordult, és ujját végighúzta a falra erősített kartotékrendszeren. Kivette az aznapi kartont, és átfutotta a számlistát. A hívás tíz harminckor érkezett. A szám mellett megtalálta annak az operatív ügynöknek a nevét, akitől vészhelyzet esetén tíz harminckor vártak hívást. BERNSTEIN, ERIKA. Peltz elkomorult. Az elmúlt harminchat órában - vagyis a nő lakása ellen elkövetett merénylet óta - a követségen senki sem tudta, hol lehet Erika, ha egyáltalán még életben van. Tegnap kora reggel rendőrök állítottak be a követségre, hogy közöljék, mi történt, és felvilágosítást kérjenek Erikáról. A személyzeti igazgató fogadta őket, megdöbbenését fejezte ki a gyilkosságok miatt, és mindenben felajánlotta a segítségét. Készségesen megmutatta Erika személyi dossziéját, amelynek gondosan összeállított anyaga a nő diplomáciai fedőtevékenységét dokumentálta, és arra szolgált, hogy tökéletesen leplezze a Moszad ezredeseként betöltött valódi funkcióját. Zárkózott nő, magyarázta a személyzeti főnök. Kevés barátja van. Megadta a neveket. A detektívek rengeteg, lényegében semmitmondó információval elhalmozva, csalódottan távoztak. Peltz feltételezte, hogy figyelni fogják a követség épületét, hátha Erika felbukkan, bár informátorai arról értesítették, hogy a vizsgálatot még aznap éjjel,

teljesen érthetetlen módon lezárták. Peltz azóta egyfolytában várakozott. Mivel a lehető legrövidebb időn belül jelentkeznie kellett volna, harminchat órai hallgatásából arra lehetett következtetni, hogy a lány meghalt. Most mégis érintkezésbe lépett vele. Peltz kezdeti megkönnyebbülését hamarosan riadalom váltotta fel. - Ne telefonálj sehová - mondta Erika, ami rejtjelezve annyit tett: Peltznek nem szabad együttműködnie más országok titkosszolgálataival, még az amerikaival sem. A “tizennégy harminc” pedig azt jelentette, hogy Erika délután fél háromkor újra telefonálni fog, valószínűleg egy biztonságosabb helyről. Addig még négy óra volt hátra. Peltz utálta a várakozást. Mi a fene történik? 12. - Együtt fognak maradni - mondta Eliot. - Ők ketten és a nő. - Egyetértek - bólintott az asszisztense. Együtt jobban tudnak védekezni. - És felhasználhatjuk a nő kapcsolatait - tette hozzá Eliot. Biztonsági okokból Eliot lehetőség szerint kerülte az irodáját. Hogy figyelmét másra terelje, egy sárgás foltot kezdett tanulmányozni az egyik Amerika Szépe elnevezésű rózsáján az üvegházban. - A nő minden valószínűség szerint telefonálni fog a követségre. De az izraeliek olyan rafinált védelmi berendezéseket használnak, hogy lehetetlen őket lehallgatni. Az asszisztens az üvegház mindkét kijáratát elálló szögletes képű izomkolosszusokra pillantott. Eliot a Cégtől is igényelhetett volna testőröket magának. Ehelyett azonban két, az asszisztens előtt mindeddig ismeretlen alakot választott ki erre a célra, akiket a szokatlan Castor és Pollux fedőnéven mutatott be neki. A házat, a kertet és az utcát is őrök vigyázták, de őket maga az asszisztens válogatta ki. A szentély védelmét, úgy látszik, Eliot csak erre a két emberre merte rábízni. Az asszisztens nem értette a dolgot. - Azt viszont kitalálhatjuk, mit fog mondani a telefonba - folytatta Eliot, miközben kissé remegő kézzel vegyszert kent a rózsára. - A helyében én pénzt és iratokat kérnék - útleveleket, jogosítványokat, hitelkártyákat, feltehetően több névre kiállítva. Az izraeliek nem szívesen hagyatkoznak külső segítségre. A követségen végzik el az ilyen munkát. Az asszisztens kéztörlő kendőt nyújtott Eliotnak. - Akkor csomagot fognak küldeni a nőnek. Eliot csodálkozó elismeréssel pillantott közvetlen munkatársára. - Remek. Látom, megértette a gondolatmenetemet. Intézkedjen, hogy állítsanak rá egy-egy embert mindenkire, aki csak kilép a követség épületéből. - Egy egész hadseregre lesz szükségünk. - Hivatkozzon az Abélard-ra. Közölje a KGB-vel és az összes többi hálózattal, hogy a futár Remus nyomára vezethet minket. Mondja azt, hogy az egyezmény megsértője hamarosan a markunkban lesz. - Remek - csodálkozott ezúttal az asszisztens. - Döbbenetes, hogy kicsúsztak a kezünkből a dolgok. Abból származik az egész bonyodalom, hogy Atlantic Cityben nem sikerült Romulust likvidálni. - Remus akkor is megsértette volna az egyezményt. - Az nem fontos. Csak Romulus számít. A Paradigma Alapítványt meg kellett semmisíteni. Az elnökkel pedig el kellett hitetni, hogy az izraeliek tették. Eliot arca megvonaglott. Egy másik rózsára is átterjedt a betegség. - De Colorado után, amikor összeállítottuk a segítségnyújtásra alkalmas barátaik listáját, a nő lakásánál már nem lett volna szabad hibáznunk. Bosszantó, hogy mindig lemaradunk mögöttük egy lépéssel. Azért esett Saulra a választásom, mert már betöltötte azt az életkort, amikor az embernek maximális a teljesítőképessége. Hanyatlóban van, mint a sportolók. Álmomban sem tételeztem fel róla… - … hogy vannak még rejtett tartalékai? Eliot vállat vont. - Akárcsak Chrisnek. Azt biztosra vettem, hogy képes lesz megtalálni Sault. Arról viszont nem is álmodtam, hogy a kolostor és különösen a Bangkokban történtek után, ilyen sokáig életben marad. Egyre rosszabbul alakulnak a dolgok - ráncolta a homlokát Eliot. - Ha rájönnek, mi az igazság… - Már hogy jöhetnének rá?

- Két héttel ezelőtt még azt feleltem volna, sehogy. De amilyen szerencséjük volt eddig… Eliot arca egészen megnyúlt: - Bár az is lehet, hogy nem pusztán a szerencsén múlott. 13. - Holnapra Izraelbe juttathatlak - ajánlotta Peltz Erikának az irodájában felszerelt titkosítóval ellátott telefonon keresztül. - Biztonságban kivárhatnád, amíg tisztázzuk ezt az ügyet. - Lehetetlen - válaszolta Erika, fátyolos hangja gondterheltnek tűnt. Chrisszel és Saullal kell maradnom. - A barátaidat nem védhetjük meg. Ha a többi szervezet fölfedezi, hogy olyan embernek nyújtunk segítséget, aki vétett az egyezmény ellen… - Nem erről van szó. Tényleg a barátaim, de amibe belekeveredtek, nemcsak az Abélard-ral kapcsolatos. Mindenáron kiakarták őket nyírni, még az se számított volna, ha én is meghalok velük együtt. Szeretném kideríteni, mi ez az egész. Biztosan állíthatom, hogy a Moszadnak is köze van a dologhoz. Peltz arcvonásai megmerevedtek. - Hogyan? Tudod, hogy nem mi akartunk megölni téged. - De valaki szeretné úgy feltüntetni a dolgot, mintha ti lettetek volna. - De hát ez őrültség. Miért? - Éppen ezt akarom kideríteni. Nem beszélhetek tovább. Kinyomozhatják a hívást. Küldd el az iratokat, amiket kértem - jogosítványok, hitelkártyák is kellenek. És még valami. - Tudom. Pénz. - Annál is fontosabb. - Micsoda? - kérdezte Peltz. A válasz hallatán elállt a lélegzete. 14. Amikor a jól öltözött férfi, kezében aktatáskával, a napsütéstől hunyorogva kilépett a követség ajtaján, biztosra vette, hogy figyelik. A követség biztonsági szolgálata egész nap szokatlan mozgolódást észlelt az épület környékén. Bárki hagyta is el az objektumot, akár gyalog, akár járművel, odakintről rögtön a nyomába eredtek. Viszonzásul a biztonságiak, Peltzcel együttműködve, az átlagnál jóval több futárt és küldöncöt indítottak útjára. Az így keletkezett rendkívüli jövés-menés jóvoltából ennek a bizonyos futárnak jó esélye volt rá, hogy sikerrel teljesítse megbízatását. A férfi először egy könyvesboltnál állt meg, és megvásárolta Stephen King legújabb regényét. Majd áthaladva egy útkereszteződésen, betért Silverstein kóser boltjába egy kis maceszért és csirkemájpástétomért. Ezután egy italüzlet következett, itt emberünk némi tanakodás után egy üveg fehérbort választott ki. Még egy sarkot ment, és már meg is érkezett a lakásához, ahol barátnője várt rá. A kóser boltban aktatáskáját kicserélte egy másikra, amely megszólalásig hasonlított az övéhez. A fűszeres, mielőtt elrejtette volna a táskát, gyorsan kivett belőle egy csomagot. A csomag most zsírpapírba csavarva, “füstölt lazac” felirattal ellátva hevert egy hatalmas kartondoboz alján, különböző kóser húsokkal és konzervínyencségekkel lefedve. Miközben a fűszeres neje figyelte az üzletet, Silverstein levitte a dobozt a közeli mellékutcában parkoló teherautójához. Eléje pakolt egy csomó másik ládát, azután keresztülhajtott a városon a Marren Gold Csomagküldő Szolgálat lerakatáig. Másnap reggel Goldék kiszállították a dobozokat dr. Benjamin Schatner georgetowni otthonába, ahová hamarosan megérkeztek a vendégek a zsinagógából, hogy felköszöntsék a Schatner fiút a ragyogóan sikerült barmicvó alkalmából. A fogadás után a vendégek egyike, Bernié Keltz ügy döntött, autós kirándulásra viszi családját a Mount Vernon-i George Washington-birtokra. Az eredeti szépségében megőrzött udvarház csak harminc kilométerre volt tőlük, és a Keltz gyerekek eddig még sohasem jártak ott. A parkban szirmaikat bontogatták a virágok. Keltz leállította kocsiját a látogatók számára kialakított parkolóban. Felesége és két kislánya társaságában gyalog indultak tovább a kapuig vezető sétányon. Mosolyogva tekintettek végig a lágy szellőben hullámzó pázsiton, amely

körülvette a házat. Miközben élvezettel sétálgattak a susogó lombok alatt a pompázó kertben, Keltz a kisebb épületekről magyarázott lányainak; megmutatta nekik a fonót és a húsfüstölőt. - A birtok teljesen önellátó volt, mint egy falu - mesélte. A lányok ugróiskolát játszottak a málladozó téglákkal kirakott úton. Fél négykor Keltz felesége lerakta nagyméretű vászontáskáját a földre a Washington-csecsebecséket árusító szuvenírbolt kirakata előtt. Erika éppen ott állt mellette, és a színes diákat tanulmányozta az egyik tárlóban. Miközben Peltz a Washington-emlékmű kisméretű, fémből kiöntött másolatát vásárolta meg és díszesen becsomagoltatta, Erika fölkapta a vászonszatyrot, és elhagyta a múzeum területét. 15. Az autóvezetői jogosítványokon és hitelkártyákon kívül, a Potomac-parti házikó ebédlőasztalán számítógépes adatokkal telenyomtatott papírtekercs hevert. A lemenő nap sugarai pirosra festették a nyitott ablak lehúzott rolettáját, amely mögül behallatszott a folyó halk sustorgása. Saul, Chris és Erika a papírszalagot bámulta. Egy névsort tartalmazott: mindazokról az amerikai állampolgárokról, akik, noha nem tartoznak a Moszad irányítása alá, mégis Andre Rothberg izraeli kiképzőtáborában végezték el a gyilkos ösztön programját. Bár Erika kérése meghökkentette, Misha Peltz kigyűjtötte a szükséges adatokat a követség komputeréből. 1965. Kevin McElroy őrmester, USA Szárazföldi Haderő Különleges Hadtest Thomas Conlin őrmester, USA Szárazföldi Haderő Különleges Hadtest 1966. Saul Grisman hadnagy, USA Szárazföldi Haderő Különleges Hadtest Christopher Kilmoonie hadnagy, USA Szárazföldi Haderő Különleges Hadtest 1967 Neil Pratt törzsőrmester, USA Szárazföldi Haderő Katonai Rohamosztag Bernard Halliday törzsőrmester, USA Szárazföldi Haderő Katonai Rohamosztag 1968 Timothy Drew hadnagy, USA Szárazföldi Haderő Különleges Hadtest Andrew Wilks hadnagy, USA Szárazföldi Haderő Különleges Hadtest 1969 James Thomas tüzérségi őrmester, USA Tengerészgyalogság, Felderítés William Fletcher tüzérségi őrmester, USA Tengerészgyalogság, Felderítés 1970 Arnold Hackett tengerész altiszt, USA Haditengerészet, Tengeri Fókák David Pews tengerész altiszt, USA Haditengerészet, Tengeri Fókák A lista tovább folytatódott - kilenc évet és tizennyolc nevet foglalt magába. - Képtelen vagyok elhinni - mondta Chris. - Azt gondoltátok, ti vagytok az egyetlenek? - pillantott rá Erika. - Eliot ezt állította. Olyan kivételes képességekkel rendelkező ügynököt akart belőlünk faragni, akinek nincs párja az egész világon. A nő vállat vont. - Talán olyan jól sikerült a kísérlet, hogy úgy döntött, érdemes megismételni. Saul a fejét rázta. - Minket 1966-ban küldött Izraelbe. Márpedig a lista azt mutatja, hogy előttünk is jártak ott ketten. Eliot hazudott, amikor azt mondta, egyedül mi vagyunk ilyenek. - Sőt még később, a hetvenes években is eltitkolta előlünk az igazságot folytatta Chris. Amikor már mind a tizennyolc pali kijárta Rothberg iskoláját, ő továbbra is azzal áltatott minket, hogy kivételesek vagyunk. Erika újra megnézte a névsort. - Lehet, hogy azt szerette volna, érezzétek magatokat rendkívülinek. - Sohasem voltam hiú - fakadt ki Chris. - Csöppet sem bántott volna, ha tudom, hogy másokat is ugyanúgy képeztek ki, mint engem. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy tökéletesen végezzem a munkámat. - És Eliot elégedett legyen - tette hozzá Saul. Chris bólintott. - Ezért akartuk olyan jól csinálni a dolgunkat. Mi a fenének kellett hazudoznia?

- Nem lehetünk biztosak benne, hogy a többieket is Eliot küldte Rothberghez tanulni - vetette közbe Erika. - De joggal feltételezzük. - Még nem - vitatkozott Erika. - Nem bocsátkozhatunk feltételezésekbe. Előfordulhat, hogy az ötlet Elioton kívül másnak is eszébe jutott. Pillanatnyilag csak annyit tudunk, ami a listán szerepel. És ebből mi állapítható meg? - A metódus - felelte Saul. - Mindig párosával küldték ki az embereket. - Mint bennünket - helyeselt Chris. - Ráadásul a párok mindkét tagja azonos rangú volt. 65-ben McElroy és Conlin őrmester. 66-ban Saul és én hadnagy, 67-ben Pratt és Halliday törzsőrmester. Saul ujjával követte a listát: tüzérségi őrmester, tengerész altiszt. - Továbbá a párok mindkét tagja azonos fegyvernemhez tartozott - folytatta Chris. - McElroy és Conlin a Különleges Hadtesthez. - Hozzánk hasonlóan - helyeselt ezúttal Saul. - Pratt és Halliday a Rohamosztagnál szolgált. Thomas és Fletcher a Tengerészgyalogság Felderítésénél. Hackett és Pews a Haditengerészetnél, a Tengeri Fókák között. - Mégsem következetes a kiválasztás - szólalt meg Erika. - Ebből a szempontból a párok eltérnek egymástól. Négy különböző alakulat: Különleges Hadtest, Rohamosztag, Felderítés, Tengeri Fókák. - Különbözőek és mégis egyformák - állapította meg Chris. Erika értetlenkedve ráncolta a homlokát. - Elit alakulatok. Az amerikai hadsereg legjobban képzett egységei - magyarázta Saul. - Hát persze! - kapcsolt Erika. Saulnak nem kellett részleteznie a dolgot. Erika ugyanúgy tudta, mint ő, hogy az amerikai hadsereg piramisszerűen épül fel. Minél jobb a kiképzés, annál kevesebb katona részesülhet benne. A piramis csúcsának közelében helyezkedett el a Rohamosztag és a Felderítés - kis létszámú és rendkívüli felkészültségű egységek. De a Különleges Hadtest még magasabb helyet foglalt el a hierarchiában - még kisebb volt a létszámuk és jobb a felkészültségük. A csúcsot pedig a legkisebb és legképzettebb csoport - a Haditengerészet “Fókái” foglalták el. Részben a hierarchia segítségével sikerült a kormánynak ellenőriznie és egyensúlyban tartania a hadsereget. Ha a Rohamosztag vagy a Felderítés puccsra készült, azt a Különleges Hadtest bevetésével meg lehetett akadályozni. Ezzel szemben a Különleges Hadtest puccskísérletét a “Fókák” fojtották volna el. Pusztán egyetlen kérdés maradt nyitva: mi történik, ha a “Fókák” próbálják megdönteni a kormányt? - Voltaképpen lényegtelen, miben különböznek egymástól ezek az alakulatok foglalta össze a tudnivalókat Chris. - A hagyományos haderőhöz viszonyítva külön klasszist képviselnek. Ők a legjobbak. - Oké. Így már kezd összeállni a kép - bólintott Erika. - Válasszunk ki kádereket az amerikai katonaság krémjéből. És részesítsük őket még nívósabb izraeli kiképzésben. De miért? - És miért éppen ezeket a bizonyos embereket? - kérdezte Saul. - És miért csak ilyen keveset közülük? Milyen alapon történik a kiválasztás? Erika elkomorodott. - Én mondtam ugyan, hogy ne bocsátkozzunk feltételezésekbe, most mégis megkockáztatnék egyet. Ezeket a férfiakat 1965 és 73 között küldték Izraelbe… Nem gondoljátok, hogy… - fürkészőn nézett a másik kettő arcába. - Lehet, hogy a harcok során tüntették ki magukat? - Hol? Vietnamban? - találgatott Chris. - Mint mi ketten? - Az évszámok stimmelnek. 65-ben Amerika már jócskán belebonyolódott a háborúba. 73-ban pedig megtörtént a kivonulás. Talán valamennyien háborús hősök voltak. A legjobbak között is a legjobbak. Miután a tűzvonalban bizonyították rendkívüli kvalitásaikat, hogyan fejlődhettek volna még tovább? Magasabb szintet már csak a gyilkos ösztön programja jelenthetett a számukra. - Vagyis végeredményben ezek az emberek még a “Fókáknál” is felkészültebbek. - Akárcsak ti ketten. Chris és Saul egymásra bámult. - Hiányzik egy láncszem - mondta Chris. Biztosan érzem. Valami lényeges mozzanat, ami megvilágíthatná az egész dolgot. Még több információt kell szereznünk ezekről az emberekről.

16. Sam Parker kilépett a csupa üveg és krómacél építmény kapuján, és élvezettel szippantotta be a friss, tiszta vasárnapi levegőt. A Nemzetvédelmi Hivatal vezető számítógép-programozójaként ideje legnagyobb részét ablaktalan, hőszabályozott és steril helyiségekben töltötte. Nem mintha különösebben zavarta volna. A komputereket végtére is óvni kell. Inkább csak az nyomasztotta, hogy pozíciójából következően a beosztottak hibáiért is neki kellett vállalnia a felelősséget. Átpillantott a folyó túloldalán emelkedő Pentagon felé. Az Államvédelmi Hivataléhoz hasonlóan az ő parkolójuk is szinte teljesen kihalt volt. Biztosan otthon iszogatják a martinit és készítik a rostonsültet, mint ahogy Parkernek is kellene. Ez járt a fejében, miközben szürkésbarna, energiatakarékos, amerikai gyártmányú kocsijához igyekezett. Martini? Igazság szerint Parker antialkoholista volt, de nem bánta, ha mások megisznak egy-két pohárkával, csak mértékkel tegyék. Még vasárnap is zakóban és nyakkendőben járt dolgozni. Konzervatív ízlése volt, épp ezért nagyon idegesítette, hogy szeplős arcával és vörös hajával mindig kirí a tömegből. Mivel már betöltötte ötvenötödik életévét, joggal remélte, hogy a feltűnő vörös hajszín hamarosan elegáns őszbe vegyül. Amikor kihajtott a parkolóból, nem vette észre a nyomába eredő Pintót. Mint ahogy a Toyota is elkerülte a figyelmét, míg csak egy kereszteződésnél elé nem vágódott és meg nem karcolta a bal elülső lökhárítóját. Ezek a vasárnapi autósok, dühöngött magában Parker. Biztosan turista. Kihúzódott az út szélére. A mérge azonban rögvest elpárolgott, amint a motort leállítva meglátta a Toyota vezetőjét. Egy magas, karcsú, hosszú fekete hajú, farmert és csizmát viselő bombázó libbent ki a volán mögül. A nő mosolyogva indult meg Parker felé. Soha rosszabb karambolt, gondolta magában a férfi. Kilépett a járdára, és igyekezett nagyon szigorú arcot vágni. - Remélem, kisasszony, van biztosítása - dörögte. A csinibaba zavartan érintette meg a férfi vállát. - Jaj, de megijedtem. Nem is tudom, hogyan történhetett - omlott Parker karjába úgy, hogy melle a férfihoz nyomódjék. Ebben a pillanatban a Pinto lefékezett mögöttük. Két férfi vette közre Parkért, egy izmos zsidó, és Úristen, egy írnek látszó fickó. - Megsérült valaki? - kérdezte az ír. A zsidó közelebb hajolt. Parker megrándult, szúrást érzett a karjában. Elhomályosult a látása. 17. Gyorsan csinálták. Saul hátradöntötte Parker elernyedt testét a kocsi ülésén, azután becsusszant mellé, és igyekezett mielőbb kikerülni a forgalom sűrűjéből anélkül, hogy valami kíváncsi motoros rendőr megállítaná. Erika a Toyotában, Chris pedig a Pintóban követte. Majd hamarosan szétváltak, és különböző útvonalakon hagyták el a várost. Miután meggyőződtek róla, hogy nem szegődött senki a nyomukba, a folyóparti kis háznál találkoztak újra. Parker addigra fölélénkült. Hevesen ellenállt, amikor Saul a nappali szoba egyik székéhez kötözte. - Láttam az arcukat - fenyegetőzött fölöslegesen. - Az utat is megfigyeltem. Az emberrablás büntetendő cselekmény. Ezért börtönbe csukják magukat. Saul összehúzott szemmel nézett rá. - Jaj! - ébredt rá hirtelen Parker, milyen súlyos taktikai hibát követett el. Könyörgök, ne öljenek meg. Ígérem, hallgatni fogok, mint a sír. Chris közelebb lépett hozzá. - A feleségem hazavár négy órára - figyelmeztette Parker. - Ha késem, hívni fogja a biztonságiakat. - Már felhívta őket. Elmúlt négy. De hogy fognak idetalálni? - Jaj! - nyögött föl ismét Parker. Megpróbált kiszabadulni kötelékeiből. - Mit akarnak tőlem? - Nyilvánvaló, nem? Információkat. - Ha megígérik, hogy nem bántanak, mindent elmondok.

- Hazudni fog. - Nem. Hajlandó vagyok együttműködni. - Erről majd magunk gondoskodunk - dünnyögte Chris, miközben feltűrte a férfi ingujját. Parker elkerekült szemmel bámulta, ahogy Chris alkohollal dörzsöli be a karját, majd egy injekciós fecskendővel felszívja egy ampulla tartalmát. - Úgy hat, mint a Valium - magyarázta Chris. Mivel nincs más választása, jobb lesz, ha felhagy minden ellenállással és élvezi a dolgot. Parker karjába szúrta a tűt. A kihallgatás harminc percig tartott. Az izraeli követség megszerzett minden hozzáférhető információt, de Chrisnek más forrásból is szüksége volt adatokra. Mivel az őt érdeklő személyek mindegyike kapcsolatban állt az amerikai hadsereggel, tudta, hogy a szükséges háttér-információt a Nemzetvédelmi Hivatal komputerei tárolják. Most már csak a számítógépek közelébe kellett férkőznie; ehhez első lépésként azokra a kódokra volt szükség, amelyek segítségével vallatóra foghatták őket. Ha rossz kódot használnak, működésbe lép a számítógép riasztóberendezése, amely azután mozgósítja az NVH biztonsági szolgálatát. Illetéktelenül nem lehetett behatolni az adatbankba. A kínvallatás ma már elavult módszer. Először is nagyon időigényes. És ha látszólag sikerül is megtörni az alanyt, előfordulhat, hogy az illető meggyőző hazugságokkal rukkol elő, vagy csak részben árulja el az igazságot. De a nátrium Amytal - ugyanaz a szer, amelyet Eliot Chrisnél is alkalmazott a panamai fogorvosi rendelőben - gyors és tökéletesen megbízható. Parker akadozva ugyan, de elmondott mindent, amire Chris kíváncsi volt. Hetente változtatták a kódokat. Háromféle kódot használtak: egy számkombinációt, egy betűsort és egy jelszót. A számkombinációt Parker - kisded tréfaként - saját társadalombiztosítási törzsszámából variálta össze. Miután ily módon megnyílt előttük az út a számítógépek felé, Chris elégedetten szállította vissza Parkert Washingtonba. A kocsiban Parker fölébredt, és arról panaszkodott, hogy kiszáradt a szája. - Tessék, hörpintse föl ezt a kólát - ajánlotta Chris. Parker megköszönte, jólesett neki az ital. - És most el fognak engedni? - kérdezte elcsukló hangon. - Miért ne? Elvégezte a dolgát. Megtudtuk, amit akartunk. A kólába scopolamint kevertek. Mire Washingtonba értek, Parker hisztérikus rohamot kapott, összevissza csapkodott a kezével, képzeletbeli pókok támadását próbálta visszaverni. Chris egy pornónegyedben rakta ki, ahol a prostituáltak riadtan hátráltak a vadul gesztikuláló, őrült benyomását keltő Parker elől. A scopolamin másnapra kiürül a szervezetből. Parker a zárt osztályon fog magához térni. Bár a hallucinációktól megszabadul, a szernek van egy maradandó utóhatása is. Az utóbbi két nap örökre kihullik Parker emlékezetéből. Nem fogja tudni, hogy elrabolták. Elfelejti a kihallgatást, a folyóparti házikót, Christ, Sault és Erikát. A hatóságok, akik Parker feleségétől értesültek a programozó eltűnéséről, megkönnyebbülnek, hogy végre előkerült. Majd arra a következtetésre jutnak, hogy Parker sem olyan szentéletű, mint amilyennek tetteti magát. Pornónegyed? A kis képmutató ez alkalommal a tervezettnél valamivel jobban belemerült az élvezetekbe. Mire a nyomozás során fény derül a további részletekre, Saul és Erika már régen elérte célját. 18. A Rév Motel egy gyorsétterem, egy mozi és egy bár mögött volt Washington külterületén. - Teljes összkomfort - mondta Saul, miközben leállította a kocsit a recepció közelében. Azért esett a választásuk erre a helyre, mert eléggé lepusztultnak látszott ahhoz, hogy a portást ne érdekelje, miért csak pár órára vesznek ki szobát. De annyira azért nem volt lepusztult, hogy rendszeresen razziázzon a rendőrség. Erika kint maradt a kocsiban, amíg Saul elintézte a formaságokat. Az üdítő italokat árusító automatára kiakasztották a “Nem működik”, táblát. A műbőr ülőgarnitúra több helyen felhasadt. A művirágokat vastag porréteg borította. A pult mögött tanyázó nőszemély el sem fordította tekintetét a tévé képernyőjéről, amely éppen egy Clint Eastwood-filmet sugárzott. Saul Mr. és Mrs. Harold Cain néven jelentkezett be. A portásnő csak egyetlenegyszer mutatott némi érdeklődést

iránta, akkor, amikor átvette tőle a pénzt. Saul visszament az autóhoz, és ahhoz a szárnyhoz hajtott, amelyben a szobájuk volt. Miközben bekanyarodott a Pintóval, észrevette, hogy az autófeljáró egy mellékutcába torkollik. Alaposan körülnéztek a szobában, amelynek berendezése egy fekete-fehér televízióból, egy tükrös szekrényből és egy gyűrött lepedőjű ágyból állott. A fürdőkád csapjából csöpögött a víz. Különböző dobozokat hoztak magukkal. A Misha Peltztől kapott hitelkártyák egyikével számítógépet, nyomtatót és telefonmodemet vásároltak egy híradástechnikai üzletben. Sietve kipakolták, összeszerelték és ellenőrizték a tartozékokat. Saul kiment, és egy hulladékgyűjtő mögött helyezkedett el, ahonnan kényelmesen szemmel tarthatta a motel parkolójának valamennyi bejáratát. Ha valami gyanúsat észlelne, azonnal figyelmeztetheti Erikát a kis rádió adó-vevő készülék segítségével, amelyet szintén a híradás-technikai butikban szereztek be. Ezalatt a motelszobában Erika fölemelte a nyomógombos telefon kagylóját, és beütötte a Parker által megadott számkombinációt. A számsor közvetlen összeköttetést teremtett az NVH-val. Búgó hangot hallott a telefonban. A számítógép fogadta a hívást, és várta a további utasításokat. Erika most a betűsor gombjait nyomta le: NAPFÉNY - ez volt a neve Parker spánieljének. Újabb búgó hangot hallott: a komputer felkészült az információk továbbítására. Ez a módszer rendkívül megkönnyítette a távoli helyszínek közötti adatcserét. Parker San Diegó-i kollégájának például nem kellett Washingtonba jönnie, ha az NVH komputerét akarta használni. Telefonon is felhívhatta a számítógépet. A módszer egyszerű volt és biztonságos, de a működtetéséhez ismerni kellett a kódokat. Erika a telefonkagylót rátette a modemre, amely a komputerhez kapcsolt kisméretű vevőkészülék volt. A lány leült a számítógép klaviatúrája elé, és legépelte az utasításokat. Az üzenet a modem és a telefon közvetítésével jutott el az NVH adatbankjába. Parker elmagyarázta, hogy az ő gépe csak a HOZD IDE jelszó ellenében ad ki információt. Erika most ezt gépelte be. A mellette lévő nyomtató kattogni kezdett, és lejegyezte a telefonon át érkező elektromos jeleket. Erika abban a reményben várakozott, hogy az NVH biztonsági szolgálata nem nyomozza le azonnal a hívást. A nyomtató leállt. Erika bólintott, és újabb billentyűket ütött le: JÓ KUTYA, ez volt a kód, amely Parker elmondása szerint az információcsere végét jelezte. Erika kikapcsolta a komputert, helyre rakta a telefonkagylót és összenyalábolta a listát. 19. Chris csüggedten dőlt hátra a díványon. A folyóparti ház tetején kopogó éjszakai eső csak fokozta rosszkedvét. Az esőcseppek a kéményen át a kandallóban üszkösödő fahasábokra potyogtak; amitől a szobában kesernyés, égett szag terjengett. Chris nyomorultul érezte magát. - Lehet, hogy van még valami összefüggés, de képtelen vagyok rájönni, micsoda. Saul és Erika homlokát ráncolva hajolt az asztalon heverő papírtekercsek fölé. Erika csak a legfontosabb adatokat kérte: születési hely és idő, vallási hovatartozás, iskolai végzettség, különleges képzettség, a parancsnokok neve, harci minősítések. - Nem születtek egy időben, sem azonos helyen - foglalta össze az információkat. - Különböző vallásúak. Más-más területek szakértői. Nem volt azonos a parancsnokuk, nem szolgáltak együtt Indokínában. Mi lehet a kapcsolat közöttük? Pedig, ha nem tévedünk, kell lennie valaminek, ami összeköti őket. Chris feltápászkodott és az asztalhoz ment. Megállt Erika háta mögött, és újra átolvasta a listát. - Figyeljetek! - bökött a papír bal oldala felé. - Mindegyik pár azonos városban végezte az iskoláit, de a városok páronként különböznek. Omaha, Philadelphia, Johnstown, Akron. Ennek így nincs semmi értelme. És még valami - mutatott a lap jobb oldalára. - Mindegyiküknek van fedőneve, de más egyezést nem látok. Butes és Erectheus. Mi a fenét jelent ez?. A már eddig kizárt adatokat figyelmen kívül hagyva, Chris újból sorra vette az érdekesnek tűnő információkat. Omaha, Nebraska állam. Kevin McElroy. Castor. Omaha, Nebraska állam. Thomas Conlin. Pollux.

Philadelphia, Pennsylvania állam. Saul Grisman. Romulus. Philadelphia, Pennsylvania állam. Christopher Kilmoonie. Remus. Johnstown. Pennsylvania állam. Neil Pratt. Cadmus. Johnstown, Pennsylvania állam. Bemard Halliday. Cilix. Akron. Ohio állam. Timothy Drew. Amphion. Akron. Ohio állam. Andrew Wilks. Zethus. Shade Gap, Pennsylvania állam. James Thomas. Butes. Shade Gap, Pennsylvania állam. William Fletcher. Erectheus. Gary, Indiana állam. Arnold Hackett. Atlas. Gary, Indiana állam. David Pews. Prometheus. A lista folytatódott - kilenc párt, tizennyolc nevet tartalmazott. - Pennsylvania sokszor ismétlődik - jegyezte meg Saul. - De mi köze lehet Nebraskához, Ohióhoz és Indianához? - Akkor próbáljuk meg a fedőneveket - javasolta Erika. - Idegen a hangzásuk. Szerintem a görög-római mitológiából vették őket. - És így túlságosan általános. Mintha azt mondanánk, Omaha és Philadelphia az Egyesült Államokban van - legyintett Chris. - Ennél jellegzetesebb kapcsolatnak kell lennie köztük. Cadmus és Cilix? Amphion és Zethus? Fogalmam sincs, kik voltak, mit csináltak, és leginkább mi közük volt egymáshoz. - Akkor kezdjük el azzal a párral, amit ismertek - kezdeményezett ismét Erika. Veletek. Romulus és Remus. - Köztudott. Testvérek voltak, Róma alapítói - felelte Saul. - De mi semmit sem alapítottunk, és testvérek sem vagyunk - fűzte hozzá Chris. - Éppenséggel lehetnénk - mondta Saul, majd Erikához fordult. - Castor és Pollux. Nagyon ismerősek nekem. Mintha a csillagászattal lennének összefüggésben. Nem az egyik csillagképet hívják így? Erika bólintott. - Amikor az éjszakai navigálást tanultam, az oktatóm tréfásan figyelmeztetett, hogy mindig az ókori harcosok vezéreljenek utamon. Castor és Pollux. A Gemini csillagkép - a nappal és az éjszaka csillagai. - Gemini - szólt közbe Chris. - Ikrek. - Melyik névpár tűnik még ismerősnek? - kérdezte Saul. - Itt a lap alján: Atlas. - Az óriás, aki az eget tartja a Föld fölött. - Prometheus. - Ellopta a tüzet az istenektől és az embereknek adta. - De nincs semmi közük egymáshoz. - Lehet, hogy mégis van - talányoskodott Erika. Chris és Saul a lányra nézett. - Egy mitológiai névmutatóra volna szükségünk - folytatta Erika. - Azt hiszem, sejtem, mi az összefüggés, csak tudnom kellene, ki volt Cadmus és Cilix, meg az összes többi. - Van itt egy szótár? - kérdezte a kandalló melletti könyvespolcokat böngészve Chris. - Egy csomó puha fedelű regény. Tessék! Kislexikon. Kétkötetes. Leemelte az első kötetet, és átpörgette a szamárfüles lapokat. - Atlas! kiáltotta diadalmasan, és rögtön belemerült az olvasásba. Hirtelen fölpillantott. - A francba! - Mi az? - nézett rá csodálkozva Saul. - Melyik név kezdődik még A-val? Saul gyorsan átfutotta a listát. - Amphion. Zethus a párja. Chris türelmetlenül lapozgatott, aztán olvasni kezdett. - Jézusom, ez hihetetlen. Mondd csak a többi nevet! - Ábécé-rendben? Butes Erectheusszal alkot párt, Cadmus pedig Cilixszel. Chris tovább lapozott, és izgatottan olvasott. - Megvan az összefüggés. Tudom már, mi a kapcsolat közöttük. A szobára néma csönd telepedett. - A legszorosabb kötelék fűzi őket össze - szólalt meg végül Erika. - Eltaláltad. - Nem voltam egészen biztos benne, csak amikor megláttam az arckifejezésedet. - Atlas és Prometheus testvérek voltak. Amphion és Zethus ikrek. - Akárcsak Castor és Pollux - mondta Saul. - Butes és Erectheus: testvérek. Cadmus és Cilix: testvérek. Romulus és Remus… - De hol itt a párhuzam? - fordult Saul a számítógépes listák felé. - Castor és Pollux ikrek voltak, mégis McElroy és Conlin kapta ezt a fedőnevet. Márpedig az hétszentség, hogy ők nem lehetnek ikrek.

- Igaz - bólintott Erika. - Vagy itt lejjebb: Pratt és Halliday is egy testvérpár nevét kapták meg, pedig nem valószínű, hogy rokonok volnának. Ugyanez vonatkozik a többiekre is. Drew és Wilks, Thomas és Fletcher, Hackett és Pews ha egyszer nem vérrokonok, miért nevezték el őket testvérpárokról? - Lehet, hogy csonka családból származnak - kockáztatta meg Chris. - Ha szüleik elváltak, aztán újra megházasodtak, McElroy és Conlin eltérő vezetéknevük ellenére is lehetnek testvérek. - Egyszer-egyszer előfordulhat - vitatkozott Erika -, de hogy valamennyiük szülei elváltak és újra házasodtak volna? - Belátom, nagyon erőltetettnek tűnik - ismerte el Chris. - Ráadásul te és Saul sem származtok csonka családból. És állítólag rokonok sem vagytok - Erika tekintetébe hirtelen gyanakvás költözött. Saul felé fordult. Az imént azt mondtad: “Éppenséggel lehetnénk.” Mire céloztál? Saul vállat vont. - Majdnem olyan régen ismerjük egymást, mintha testvérek lennénk. Ötéves korunk óta. Ugye, Chris. Chris elmosolyodott. - Te vagy a legjobb barátom. - De miért? - kérdezte feszülten Erika. - Nem arra gondolok, miért lettetek barátok. Hanem arra, hogy miért ismeritek egymást olyan hosszú ideje? Ugyanazon a környéken nőttetek föl? - Bizonyos értelemben így van. Az intézetben ismerkedtünk meg - felelte Saul. - Miféle intézetben? - ráncolta a homlokát Erika. - A Benjamin Franklin Fiúinternátusban, Philadelphiában. Mi ugyanis nem csonka családból jöttünk. Az ördögbe, nekünk semmiféle családunk nem volt. Árvák vagyunk. Chris az esőt bámulta az ablakon túl. - Ez az egyik zavaró mozzanat a listán - tűnődött Erika. - Mindegyik pár egyazon városban járt iskolába. McElroy és Conlin Omahában. Te és Chris Philadelphiában. A többiek Akronban, Shade Gapben és így tovább. Mivel a fedőnevük kiválasztásánál ugyanazon elv érvényesült, miért ne tételezhetnénk föl, hogy e városok között is van valami összefüggés? - Van bizony - közölte Chris, és dühösen fordult vissza az ablaktól. - A nevelőotthonok. - Hogyan? - döbbent meg Saul. - Akronban is van egy - Chris haragjában reszketve ment közelebb Erikához és Saulhoz. - A Fiúmenhely Omahában. A pennsylvaniai Johnstownban a Fiúakadémia, Shade Gapben a Fiúintézet, na és persze a mi Franklin Internátusunk Philadelphiában. Azt hihetnéd, hogy a listán szereplő városokban működnek az ország leghíresebb fiúiskolái. De a hangzatos címek félrevezetőek világosította föl Chris Erikát. - Fiúmenhely, Fiúakadémia, Internátus, Intézet. Mindegyik név ugyanazt a borzalmat jelenti: árvaház - Chris a fogát csikorgatta. - Az itt felsorolt személyeknek van egy közös vonásuk. Árvák. A párok tagjai egyazon intézetben nevelkedtek. A fedőnevük ezért utal testvérekre, noha a vezetéknevük különböző - Chris fájdalmasan sóhajtott. - Amikor megismerkedtek egymással, a magány láncolta össze őket. Olyan szoros barátság szövődött közöttük, amely leginkább a vértestvérek érzelmi kötődéséhez hasonlítható. Hogy az isten verné meg, Saul! Érted már, mit művelt velünk? Saul bólintott. - Eliot a lehető legaljasabb módon hazudott nekünk. Soha, egy pillanatig sem szeretett, csupán eszközként használt fel minket. Erika teljes erőből megragadta a két férfi karját. - Az ég szerelmére, volnátok szívesek végre engem is beavatni a titokba? - Egy élet is kevés volna hozzá - nyögött fel Chris és a díványra roskadt. 20. Úgy zuhogott, mintha dézsából öntenek. A felkelő napot sűrű felhők takarták el. Eliot az irodája ablaka előtt állt és tűnődött, pillantásra sem méltatta a viharos virginiai tájat. Bőre éppolyan szürke volt, mint az eső. A háta mögött kopogtattak az ajtón. Meg se fordult, hogy lássa, ki lép be. - Különös dolog történt, uram - törte meg a csendet Eliot asszisztensének a hangja. - Nem tudom, mire véljem, de gondoltam, jobb, ha beszámolok róla önnek.

- Ha sejtésem nem csal, valami rossz hír - dörmögte Eliot. - Zavar támadt a Nemzetvédelmi Hivatal biztonsági rendszerében. Vezető programozójukat tegnap egy pornónegyedben találták meg. Hallucinációk, görcsök. A rendőrség kábítószer-túladagolásra gyanakodott, ezért beszállították a pszichiátriára, hogy kijózanodjon. Ma reggelre rendbe is jött, de egyáltalán nem tudja, hogy került a pornónegyedbe, és arra sem emlékszik, hogy kábítószert vett volna be. Persze lehet, hogy hazudik… - Scopolamin - fordult meg végre Eliot. - Térjen a tárgyra. - Múlt éjjel, miközben az illető a zárt osztályon volt, valaki a titkos kódot felhasználva beférkőzött az NVH számítógépes adatbankjába. Utólag pontosan megállapítható, hogy ki és milyen információt kért. Nos, itt jövünk mi a képbe. Bárki használta is a programozó kódjelzését, nem államtitkok érdekelték. Mindössze tizennyolc ember életrajzi adataira volt kíváncsi. Miután ezeknek a személyeknek a kiképzését ön felügyelte, az NVH szükségesnek tartotta, hogy értesüljön az információ kiszivárogtatásáról. Romulus és Remus neve is szerepelt a listán. Eliot fásultan ült le az íróasztalához. - Továbbá Castor és Pollux. Cadmus és Cilix. - Pontosan, uram - hökkent meg az asszisztens. - Hogy jött rá? Eliot az iroda ajtajában őrt álló Castorra és Polluxra gondolt. Majd Saulra és Chrisre. - Megint egy lépéssel közelebb jutottak. Most, hogy már tudják, mit keressenek, hamarosan felgöngyölítik az egészet. Bánatosan fordította fejét az eső áztatta ablak felé. - Azután az Isten legyen irgalmas hozzám. És magában hozzátette: Az Isten legyen irgalmas mindnyájunkhoz.

____________________________ HARMADIK KÖNYV ELÁRULTATÁS

EGY OPERATÍV ÜGYNÖK NEVELTETÉSE 1. 1948. december 23., 17 óra, Nome, Alaszka. Az Egyesült Államok katonai hírszerzésének radarjai tisztán vették a szovjetek Vlagyivosztok, Ohotszk és Magadan kikötőinek térségére vonatkozó meteorológiai előrejelzését. Ezeket a jelentéseket a japán kikötők felől érkezőkkel egybevetve az amerikai légierő a B-50-esek próbarepülési útvonalának megtervezéséhez használta föl. A szovjet meteorológusok az évszakhoz képest enyhe időt jósoltak. Nem volt tehát ok az aggodalomra. Hét perccel később minden hullámhosszon egy, a vlagyivosztoki szovjet haditengerészeti támaszpontról kibocsátott rejtjeles üzenet zavarta meg a vételt. A nagyon erős és szokatlanul terjedelmes adás egy tengeralattjárónak szólt, és megfejtése annyira lekötötte az amerikai hírszerzés rádiósainak a figyelmét, hogy teljesen megfeledkeztek a japán időjárási prognózis értékeléséről, és oda se figyelve szabad utat engedélyeztek annak a négy berepülőpilótának, akik B-50-eseik fagyálló képességét kívánták kipróbálni. 19 órakor mind a négy repülőgép elérte annak a szibériai hidegfrontnak a zónáját, amely százharminc kilométeres jeges szélviharral árasztotta el az északi területeket. A fagyásgátló berendezések felmondták a szolgálatot. Egyik gép sem tért vissza a bázisra. Az Udvarhölgy nevű vezérgép pilótája Gerald Kilmoonie őrnagy volt. Amikor eltűnésének híre eljutott a 8. számú Repülőtámaszpontra, a Légierő Stratégiai Parancsnokságához az arizonai Tucsonba, Maxwell Lepage tábornok személyesen telefonált Philadelphiába Hugh Collins római katolikus káplánnak, és megkérte, vigye meg Mrs. Dorothy Kilmoonie-nak és hároméves kisfiának, Chrisnek a szomorú hírt. A káplán lelkére kötötte, hogy mondja meg Gerry feleségének: férje halálával pótolhatatlan veszteség érte az amerikai agyaggalamb-lövészetet. 2. Két évvel később: 1950. A philadelphiai Calcanlin utca harminc sorházból áll. Nem éppen ideális hely egy játékos kedvű gyereknek. Az utca szűk és sötét. A grundokra ledobált salak rozsdás szögek, törött üvegek és patkányürülék alattomos csapdáit rejti magában. A járda gazzal benőtt repedései a szegélynél árkokká szélesednek, az úttestet mély kráterek tarkítják. Az utca legsötétebb középső részén áll Dorothy Kilmoonie roskatag otthona. A házat telezsúfolták asztalokkal: van itt gyöngyház berakásos kártyaasztal, több kisasztal, háromlábú zsúrasztal, dohányzóasztal, amelynek több helyütt cigarettával égették ki a lapját, a fürdőszobában egy magas teázóasztal a régimódi mángorlógép mellett; krómacél vázas konyhaasztal és egy mosogatóállvány, rajta viaszgyümölcsökkel megrakott műanyag vájdling. A gyümölcsutánzatok körül döglött legyek kupacai. Hasonló kupacok emelkednek a ház minden egyes asztalán. A legyeken kívül faforgácsként kunkorodó kolbászdarabkák egészítik ki az asztali csendéleteket. Azon a forró augusztusi reggelen Chris első dolga az volt, hogy felhúzza a nappali szoba ablakának redőnyét és egy jókora darab lefejezett olajos szardíniát helyezzen a párkányra. Amikor az anyja még júliusban magára hagyta, és elutazott Atlantic Citybe nyaralni, rengeteg füstölt kolbászt és jó pár doboz leves- és szardíniakonzervet halmozott fel a jégszekrényben, valamint több csomag kekszet a kredencben. Pénzt adott a szomszédoknak, hogy gondoskodjanak a kisfiúról, de július végére a szomszédok elverték az összes pénzt, és Chris a házban lévő élelmiszer-tartalékokon tengődött. Ki nem állhatta a füstölt kolbászt. Eleinte a legyeket próbálta becsalogatni vele a házba. De a legyek ugyanúgy undorodtak a kolbásztól, mint Chris. Az utcáról behozott patkányürülék sem vált be: a legyek ugyan kedvelték, viszont még a húsnál is gyorsabban kiszáradt. A szardínia azonban remek csalinak bizonyult. Aznap kilenc órakor

Chris elégedetten szemlélhette a legfrissebb légykupacot a dohányzóasztal lapján. Édesanyja egyik harisnyatartójának gumiszalagjával gyilkolta le gyanútlan áldozatait. A vadászat legizgalmasabb pillanatában, amikor Chris éppen az egyik kisasztalkán egyensúlyozva igyekezett becserkészni azt a szemfüles példányt, amelyiknek eddig minden alkalommal sikerült az utolsó másodpercben felröppennie a feléje sújtó gumiszalag elől, szokatlan mozgolódás zaja hallatszott be az utcáról. A kisfiú az ablakon kipillantva egy félelmetesen nagy fekete autót vett észre, amely az ő házuk előtt parkolt le. Chris ötéves korában azzal büszkélkedhetett, hogy még tudja különböztetni egymástól a Hudson Hornetet, a Waspot, Studebakert, Willyt, Kaiser-Frazert és a többi gépkocsimárkát. Ez egy 1949-es Packard volt, amelynek karosszériája, szinte az utca teljes szélességét elfoglalta. A volán mellől katonai uniformist viselő, testes férfi szállt ki, hatalmas pocakjával szinte kigördülve a kocsiból az úttestre. Fölegyenesedett, és nadrágját igazgatta az ülepén, miközben a lerobbant környezetet szemlélte. Görnyedt vállal, kissé előrehajolva kerülte meg az autó hátsó lökhárítóit, majd kinyitotta a Packard elülső utasülésének ajtaját. A magas, karcsú, szürkés arcbőrű, csúnyán összegyűrődött ballonkabátba burkolózó férfi lassan kászálódott kifelé. Arca vékony, ajka keskeny, orra lefelé görbült. Chris nem hallotta, miről beszélnek egymással, de ahogy a házat bámulták, fölöttébb nyugtalanította. Lemászott az ablak melletti asztalról. Amikor a két férfi az autót elhagyva megindult a roskatag járdán, a gyerek pánikba esett és futásnak eredt. Egy dohányzóasztal és a konyhaasztal mellett elrobogva egyenesen a pinceajtó felé tartott. Az ajtó nyikorogva csukódott be mögötte. Csak egy ujjnyi rést hagyott rajta, amelyen át szemmel tarthatta a konyhát és az abból nyíló nappalit. A sötétben, a rothadás bűzét árasztó pincelépcsőkön ácsorogva, Chris leginkább attól rettegett, hogy az idegeneket szívének hangos dobogása vezeti majd nyomra. A bejárati ajtó megzörrent, amikor bekopogtattak rajta. Chris lélegzetét visszafojtva nyúlt a nappali, a konyha és a lépcsők között kifeszített kötél után. Arra már nem maradt ideje, hogy kulcsra zárja a lakásajtót, de azért voltak egyéb eszközei is a védekezésre. A lakásajtó recsegve kinyílott. Megragadta a kötelet. - Van itthon valaki? - kérdezte egy mély férfihang. Az előszobából dübörgő léptek közeledtek. - Láttam a fiút az ablakban. Árnyékuk a nappali falára vetődött. - Mi ez a rengeteg asztal? Úristen, mennyi légy! Chris a lépcsőn kuporogva kilesett az ajtórésen. A mocskos linóleumon túl, a nappali szoba padlóján ott lapult a háló. Édesanyja elutazása óta, amikor éppen nem a legyeket öldöste, ezzel bíbelődött. Összegyűjtötte a Kensington parkban elhullott papírsárkányok zsinórját, a foghíjtelkeken elszórt madzagokat, kötelek és cipőfűzők után halászott a szemetesládákban, cérna- és fonalgombolyagokat csent ki a szomszéd fiókosszekrényéből, spárgát az utca végében működő malomból, szárítóköteleket orozott el a környező házak udvaráról. Valamennyit összekötötte, a hosszú és rövid, vastag és vékony szálakat egyaránt, és egy hatalmas, szövevényes hálót font belőlük. Anyja megígérte, hogy vissza fog jönni. Azt mondta, hoz majd neki tengeri csillagot, kagylókat, képeslapokat. Rengeteg képeslapot. És aznap, amikor megérkezik, Chris rádobja a hálót, és mindaddig fogva tartja, amíg meg nem ígéri, hogy soha többé nem hagyja el. Égő szemmel figyelte, ahogy a két férfi belép a nappaliba, és megáll a háló közepén. Ha az anyukáját sikerülne csapdába csalni… - És mi lehet ez a töméntelen cérna, zsineg, madzag a földön? Chris megrántotta a kötelet. Előzőleg az asztaloknak támasztott székekhez erősítette a végét. Amikor ezek eldőltek, a mennyezeti lámpa láncához csomózott zsineg megfeszült, és a háló szélei fölemelkedtek. Ahogy a székek nagy robajjal egymásra dőltek, a két férfi ordítozni kezdett: - Mi a fene? Jézusom! Chris tüdejét teleszívta levegővel, hogy diadalmasan felkiáltson, de aztán hirtelen elkomorult az ábrázata. A férfiak a hasukat fogva hahotáztak. A résen át Chris látta, amint az egyenruhás megmarkolja a hálót, széttépi a csomókat, zsinegeket, és kimászik a kötelékek közül. Chris arcát könnyek égették. Dühödtén lejjebb mászott a lépcsőn, és eltűnt a pince sötétjében. Remegett a keze haragjában. Ezt még megbánják. Majd

megkeserülik, amiért így kinevették. A pinceajtó megnyikordult. Fény hatolt a lépcső aljára. Chris egy szenesláda repedésén át figyelte a közelgő árnyékokat. Még mindig nevettek. Biztosan valaki elárulta őt, gondolta magában a kisfiú. Tudnak az ellopott ruhaszárító kötelekről, madzagokról, zsinegekről. Még a búvóhelyét is ismerik. A pincében rég elromlott a villanykapcsoló. De úgy látszik, erről is értesültek, mert zseblámpát vettek elő, és körbepásztázták a dohos helyiséget. Egyenesen Chris felé lépkedtek. A gyerek lemászott a szenesláda legtúlsó sarkába. Nyáron nem tartottak benne semmit. De a szénpor megreccsent a cipőtalpa alatt. A lámpafény a közelében villant. Ahogy ki akart térni előle, rálépett egy széndarabra. Kificamodott a bokája. Elvesztette az egyensúlyát és nekizuhant a falnak. A lámpafény egyre közeledett. Rohanó léptek dobbantak. Nem! Chrisnek sikerült kicsúsznia az egyik kézből, de ahogy átlendült a láda falán, egy másik ragadta meg a vállát. Nem! Zokogva rúgkapált, de csak a levegőt találta el. Hiába hadonászott, a kezek megperdítették és a magasba emelték. - Gyere, fölviszünk a fényre. A kisfiú elkeseredetten küzdött, de a kezek gúzsba szorították karját és lábát, csupán vonaglani tudott és belefejelni valamelyikük mellkasába, miközben a két férfi fölcipelte a lépcsőn. A pince koromsötétje után Chris sírva hunyorgott a konyhaablakon át beáradó napsütésben. - Nyugalom - mondta a nagydarab egyenruhás, szuszogva az erőlködéstől. A ballonkabátos komoran nézegette a kisfiú kátrányfoltos tornacipőjét, mocskos nadrágját, csapzott haját. Zsebkendőt vett elő, és letörölte a könnyeket és a szénport Chris arcáról. A gyerek eltolta a kezet magától, és igyekezett törékeny alkatát meghazudtolva magasabbnak és erősebbnek látszani. - Nem vicces! - Micsoda? Chris a nappali szoba padlóján heverő hálóra villantotta tekintetét. - Á, értem már - szólt a civilruhás. Hideg fényű szeme és beteges arcszíne ellenére a hangja barátságosan csengett. - Meghallottad, hogy nevettünk. - Nem vicces! - kiáltotta Chris hangosabban. - Hát persze hogy nem - csitította az egyenruhás. - Félreértettél bennünket. Nem rajtad nevettünk. Egész jó ötlet volt az a háló. Persze használhattál volna valamivel jobb anyagokat, és nem ártana kissé alaposabban megismerned a formatervezés és az álcázás tudományát. De az ötlet… Hát épp ezért nevettünk. Nem rajtad, hanem veled. Elismerésképpen. Van benned fantázia, fiam. Még ha nem hasonlítasz is rá, az észjárásodból kiderül, hogy Gerry fia vagy. Chris a szavak egy részét meg se értette. Gyanakodott, hogy az egyenruhás be akarja csapni. Homályosan emlékezett rá, hogy valamikor régen neki is volt apukája. De nem ismert senkit, akinek Gerry lett volna a neve. - Látom, nem bízol bennem - mondta a férfi. Szétterpesztett lábbal állt, kezét csípőre rakta, mint a zsaruk. - Legjobb lesz, ha bemutatkozom. Maxwell Lepagenak hívnak. Akárcsak a “Gerry”, ez a név is teljesen ismeretlenül hangzott. Chris komor arccal bámult maga elé. A férfi zavartnak látszott. - Maxwell Lepage tábornok vagyok. Tudod, nem? Az édesapád legjobb barátja. Chris még merevebben bámult. - Szóval, még sohasem hallottál rólam? - hökkent meg az egyenruhás. Odafordult a szürke arcú, magas civilhez. - Nem értek az ilyesmihez. Talán neked sikerül a bizalmába férkőznöd… legyintett tehetetlenül. A civil bólintott. Mosolyogva lépett közelebb a gyerekhez. - Ted Eliot vagyok, kisfiam. De szólíthatsz egyszerűen csak Eliotnak. A barátaim mind így hívnak. Chris bizalmatlanul méregette. A magát Eliotnak nevező férfi előhúzott valamit a ballonkabátja zsebéből. - A csokoládét, azt hiszem, minden gyerek szereti. Különösen a Baby Rutht. Azt akarom, hogy barátok legyünk - nyújtotta előre a kezét. A gyerek önkéntelenül izegni-mozogni kezdett, pedig igyekezett ügyet sem vetni a csokoládéra, mint akit egy csöppet sem izgat a dolog. - Nosza - nógatta a férfi. - Én már megettem egyet. Nagyon finom. Chris nem tudta, mit tegyen. Az egyetlen jó tanács, amivel ez idáig édesanyja

ellátta, úgy szólt, hogy ne fogadjon el édességet idegenektől. Nem bízott ezekben az emberekben. De száraz kekszen kívül semmi egyebet nem evett egész héten. Kóvályogni kezdett a feje. A gyomra hangosan korgott. Szinte öntudatlanul kapott a csoki után. Az Eliot nevű elmosolyodott. - Azért jöttünk, hogy segítsünk - szólalt meg Lepage. - Tudjuk, hogy itthagyott az anyukád. - Visszajön! - Azért jöttünk, hogy gondoskodjunk rólad - folytatta Lepage, és undorral pillantott a legyek felé. Chris nem értette, miért csukja be Eliot az ablakot. Esni fog? Amikor Lepage megragadta a karját, a kisfiú ráébredt, hogy elveszítette utolsó fegyverét, a ragacsos gumiszalagot is. Kikísérték a tornácra. Lepage egy pillanatra sem eresztette el, miközben Eliot kulcsra zárta a lakásajtót. Chris észrevette, hogy Mrs. Kelly kikukucskál a szomszédos ház ablakán, aztán gyorsan visszadugja a fejét. Ilyesmi még sohasem fordult elő, állapította meg magában - és hirtelen rémület tört rá. 3. Chris elöl ült az autóban a két férfi között, és először Lepage hatalmas cipőit, majd Eliot szürke csíkos nyakkendőjét, végül pedig az ajtó kilincsét bámulta. A szökés gondolata nyomban kiröppent a fejéből, amint elindultak, és ő ámultan kezdte figyelni, hogyan forgatja Lepage a kormánykereket. Eddig még soha nem ült autóban. A műszertábla mutatói, az emberek és járművek mozgása odakint annyira elbűvölte Christ, hogy szinte még föl sem ocsúdott, amikor Lepage leparkolt egy óriási, oszlopos épület előtt, amely leginkább a postahivatalra emlékeztette a kisfiút. Chris engedelmesen lépegetett a két férfi között a márványburkolatú, padokkal szegélyezett folyosókon. Lepage vállára nehezedő vasmarka terelgette a helyes irányba. Ünneplőruhába öltözött férfiak és nők mellett haladtak el, akik papírcsomókat és apró, bőröndszerű táskákat vittek a kezükben. Benyitottak egy átlátszatlan üvegajtón, mögötte fiatal nő üldögélt az íróasztalnál. Nem a telefonkagylóba, hanem a készülék melletti dobozba beszélt bele, azután felállt, és kinyitott egy másik ajtót, amelyen ősz hajú, keskeny bajuszú öregember ült egy másik, az előbbinél jóval nagyobb íróasztalnál, rengeteg vaskos, bőrkötésű könyv és az amerikai zászló társaságában. Amikor Chris megállt az íróasztal előtt, az öregúr felpillantott. Papírok között kezdett lapozgatni. - Lássuk csak. Igen - köszörülte meg a torkát. - Christopher Patrick Kilmoonie? Chris ijedtében elfelejtett válaszolni. - Igen - felelt helyette kórusban Lepage és Eliot. Chris zavartan ráncolta a homlokát. - Az édesanyja magára hagyta… - olvasta a bíró, ujjával követve a sorokat. Majd megrökönyödve kérdezte: - Ötvenegy nappal ezelőtt? - Pontosan - bólintott Eliot. - Az anya egy férfi társaságában távozott el a július 4-i víkendre. Azóta nem tért vissza. Chris egyik férfiról a másikra tekintett, kíváncsian várta, mit mondanak ezután. A bíró a naptárra pillantott, közben megvakarta az arcát. - Mindjárt szeptember elseje lesz. Vannak a gyermeknek idősebb testvérei vagy egyéb rokonai, akik gondját viselnék? - Nincsenek - felelte Eliot. - Hogy bírta ki egész nyáron át? - Szardínián és füstölt kolbászon élt, és legyeket öldösött. - Legyeket? - hökkent meg a bíró. - És az anyuka? Van állása? - Prostituált, bíró úr. Megint egy szó, amit Chris nem értett. Elfogta a kíváncsiság. Először, amióta a hivatalba érkeztek, megszólalt: - Mi az a prostituált? A férfiak elfordították a fejüket, és nem válaszoltak. - Mi van az apjával? - kérdezte a bíró. - Meghalt két évvel ezelőtt - válaszolt Lepage. - Minden benne van az aktákban. Érthető, miért indítványozza a gyámhatóság az állami gondozásba vételt. Az ősz hajú férfi az íróasztal üveglapján dobolt az ujjával.

- De a döntést nekem kell meghoznom, és nem érteni, hogy a gyámhatóság miért önöket küldte erre a tárgyalásra a saját képviselője helyett. Mi köze van a kormánynak ehhez az ügyhöz? Ismét Lepage válaszolt. - A gyermek apja a légierő őrnagya volt. Kötelességteljesítés közben érte a halál. Barátok voltunk. Mr. Eliot és jómagam, hogy úgy mondjam, nem hivatalosan örökbe fogadtuk a fiút. Az anyját leszámítva mi állunk hozzá a legközelebb. Mivel a munkánk nem teszi lehetővé, hogy magunk neveljük fel, szeretnénk, ha mások tennék ezt meg helyettünk. A bíró bólintott. - Tudják, hová fog kerülni? - Igen - felelte Eliot -, és egyetértünk a döntéssel. A bíró vizsgálódó tekintetet vetett Chrisre, és felsóhajtott. - Rendben van - mondta, és egy papírlap aljára kanyarította a nevét, majd az iratot berakta egy dossziéba a többi papír közé. Átnyújtotta Lepage-nek a dossziét. - Chris… - szólalt meg, de nem talált szavakat a mondandójához. - Majd én elmagyarázom neki - ajánlotta Eliot. - Miután megérkeztünk. - Mit magyaráz el? - kérdezte Chris remegve. - Köszönöm - mondta Lepage a bírónak. Mielőtt Chris felfoghatta volna, mi történik vele, Lepage az ajtó felé fordította. A kisfiú kábán indult meg vissza a folyosóra, és ment keresztül az üvegajtókon, amelyek a sarki filléres áruház melletti bankot és postahivatalt juttatták eszébe. De hol van most? gondolta magában. És őt hová viszik? 4. Széles, magas, feketére festett vaskapu fogadta őket. A rácsozat olyan vastag rudakból készült, mint Chris karja. A közöttük lévő hézagok viszont olyan keskenyek voltak, hogy a kisfiú semmiképpen sem fért volna keresztül rajtuk. A kapu bal oldalán nagyméretű fémtábla hirdette: BENJAMIN FRANKLIN FIÚINTERNÁTUS A jobb oldalon egy másik tábla díszelgett: “TANÍTSD MEG ŐKET POLITIZÁLNI ÉS HÁBORÚZNI, HOGY FIAIKBÓL ORVOS ÉS MÉRNÖK VÁLHASSÉK.” JOHN ADAMS E tábla alatt, amelyet egy végtelenül hosszúnak tűnő kőfalba süllyesztettek, súlyos ajtó nyílott egy portásfülkeszerű helyiségbe. A fülkét újságkötegek, postazsákok és csomagok töltötték meg. Odabent egy kalauzsapkás ember szalutált nekik mosolyogva, majd tovább rakosgatta a csomagokat. Lepage és Eliot egy szót sem szólt, csak Christ kézen fogva keresztülmentek a helyiségen, és a túloldalon a napra kilépve megindultak a zöld pázsittal övezett hatalmas téglaépület felé. - Egyszer majd ide fogsz járni középiskolába - magyarázta Lepage Chrisnek -, de most csak a beiratkozást intézzük el. Az épület bejárata fölött a következő kőbe vésett felirat volt olvasható: A BÖLCSESSÉGHEZ ENGEDELMESSÉG, A TÖKÉLETESSÉGHEZ ALÁZAT VEZET Még csak fél egy volt, ezért egy régi refektóriumi padon várakoztak. A tölgyfa üléseket vastag lakk- és viaszréteg borította. A pad kemény volt és befelé lejtett, így Chris egészen hátracsúszott rajta, lába a padló fölött, a levegőben kalimpált. A gyerek szorongva meresztette szemét a faliórára, és a percmutató minden egyes rándulására összerezzent. Az egyhangú ketyegés mintha egyre hangosabbá vált volna, és Chrisnek a hentesbárd csattogását juttatta eszébe. Egy órakor megérkezett egy nő. Lapos sarkú cipőt, sima szoknyát és pulóvert viselt. Nem használt rúzst, mint Chris mamája, és a haját sem göndörítette, csak egyszerűen hátrafésülte és kis kontyba tűzte a tarkóján. Futó pillantást vetett Chrisre, majd Lepage-dzsel együtt bement az irodájába.

Eliot ott maradt a padon a kisfiúval. - Szerintem az a két hamburger ebédre meg se kottyant neked - mosolygott a férfi. - Miért nem eszed meg a csokit, amit adtam? A gyerek behúzta a nyakát, és csökönyösen meredt a szemközti falra. - Biztosan tartalékolni akarod arra az időre, ha újra éhes leszel - folytatta Eliot. - De itt majd kapsz enni, napjában háromszor. Én meg hozok neked másik csokit, amikor legközelebb meglátogatlak. Vagy talán nem szereted a Baby Rutht? Chris lassan megfordult, ez a magas, sovány ember a szürke bőrével és a bánatos tekintetével egészen elképesztette. - Azt nem ígérhetem, hogy gyakran foglak meglátogatni - mondta Eliot. - De szeretném, ha tudnád, hogy a barátod vagyok. Ha úgy gondolnál rám, mintha… teszem azt, a nevelőapád volnék. Akire számíthatsz a bajban. Aki szeret téged, és a javadat akarja. Bizonyos dolgokat nehéz elmagyarázni. Bízzál bennem. Később majd meg fogod érteni. Chris forróságot érzett a szeme tájékán. - Meddig maradok itt? - Elég sokáig. - Amíg az anyukám értem nem jön? - Nem hinném… - biggyesztette el a száját Eliot. - Az anyukád a város gondjaira bízott. Chrisnek most már nagyon fájt a szeme. - És hol az anyukám? - Nem tudjuk. - Meghalt? - Chris olyan elszántan leste a választ, hogy eleinte még újra eleredő könnyeiről sem vett tudomást. Eliot átkarolta a kisfiút. - Nem. De soha többé nem fogod látni. Tudomásunk szerint életben van. De neked már olyan, mintha meghalt volna. Chrisnek most már egész testét rázta a zokogás. - Azért nem vagy egyedül - ölelte meg Eliot. Én vigyázni fogok rád. Mindig melletted állok. Gyakran fogunk találkozni. Rajtam kívül senkid sincs. Nyílt az ajtó, és Chris kirántotta magát Eliot karjából. Lepage megállt az iroda küszöbén, és kezet fogott a nővel, aki most szemüveget viselt és a másik kezében Chris dossziéját tartotta. - Nagyra értékeljük a segítségét - mondta a tábornok, majd Eliothoz fordult. Minden rendben van - közölte, és Chris felé pillantott. - Most itt maradsz Miss Halahannel. Nagyon kedves néni. Biztosan szeretni fogod - ezzel férfiasán kezet rázott Chrisszel. A kisfiú arca megvonaglott a fájdalomtól. - Engedelmeskedj a feljebbvalóidnak. Hadd legyen büszke rád az apád. Eiiot lehajolt és megérintette a gyerek vállát. - Még fontosabb, hogy én is büszke lehessek rád - mondta lágy hangon. Miközben a két férfi távolodott a folyosón, Chris zavartan hunyorgott a könnyei mögül. De a zsebében lapuló két szelet csokoládé némi bizakodással töltötte el. 5. Ennyi új ismeretet képtelenség egyszerre befogadni. Az intézet harmincholdas területét egy szolgalmi út osztotta ketté. Amikor kiléptek a középiskola épületéből és megindultak a dormitórium felé, Miss Halahan figyelmeztette Christ, hogy jókora séta vár rájuk. A gyerek alig bírt lépést tartani vele. Az út teljesen kihalt volt, mintha felvonulás lenne készülőben, de kétoldalt nem voltak se torlaszok, se nézők, csupán hórihorgas fák álltak sorfalat, dús lombkoronájukat napernyőként terjesztve Chris feje fölé. A néni magyarázatai ellenére Chris képtelen volt tájékozódni. A középiskolával szemben elhelyezkedő épületcsoport a “kollégiumot” és a “refektóriumot” foglalta magában. Ettől balra emelkedett a roppant méretű “kápolna”. Vele szemben, az út túloldalán pedig a “gyengélkedő”. Chris eleinte csak gyenge légmozgást érzett, az épületek sokasága fölfogta a szél erejét. De amikor Miss Halahan nyomában elhaladt a komplexum közepén álló “tornacsarnok” mellett, forró szélroham süvített keresztül az utat szegélyező sportpályákon. A kisfiú futballkapukat, futógátakat, baseballpalánkokat látott mindenütt. Leginkább azonban a földet hiányolta. Legnagyobb csodálkozására az egész területet aszfalt borította. A nap szinte lángolt, mire elérték a “fegyverraktárat” és az “energiatelepet”

égbe nyúló kéményeivel és szénhalmaival. Chrisnek megfájdult a lába, mire az út végére jutottak. Félelemmel bámult a komor, szürke épületre, amelyet Miss Halahan “dormitóriumnak” nevezett. A nőnek kézen fogva kellett egy kongó lépcsőház felé taszigálnia a riadt kisgyereket, amelyen azután egy tágas, viaszillatú alagsori előadóterembe jutottak le. Chris szorongva nézett végig az itt gyülekező többi fiún. Akadt köztük Chrisnél idősebb és fiatalabb is, de mindegyikük ruhája ugyanolyan koszos és rongyos volt, mint az övé. - A legjobbkor érkeztél - mondta Miss Halahan. - Most van a heti újoncavatás, így nem kell külön végigcsinálnunk az egészet csak a te kedvedért. Chris semmit sem értett. Az “újoncavatás” is teljesen ismeretlen szó volt a számára. Nem hangzott valami bizalomgerjesztően. Idegesen telepedett le egy nyikorgó székre, és rögtön észrevette, hogy a többiek is ösztönösen elhúzódnak egymástól. A teremben természetellenes csönd honolt. Egy khakiszínű ingbe és nadrágba öltözött, olajbarna nyakkendőt viselő öregember vonult be a színpad közepére. Egy emelvény előtt állt meg, és Chris ismét fölfedezte az amerikai lobogót. A bácsi egyik kezében pálcát tartott, és Douglas Dolty ezredesként mutatkozott be. Elmondta, hogy ő irányítja az újoncok felvételét és igazgatja a dormitóriumot. Elöljáróban megeresztett néhány állatokkal és sporttal kapcsolatos viccet. Egypár fiú nevetni kezdett. Az ezredes megkockáztatta azt a feltételezést, hogy a sportvilág számos kiválósága ismeri az iskolát, és esetleg meg is látogathatják a fiúkat idebent. Minden aggodalma ellenére Chrisben lassan érdeklődés ébredt a hallottak iránt. A frissen felszáradt könnyektől feszült az arca. Az ezredes elmesélt egy Chris számára felfoghatatlan történetet valami ókori Görögország nevű helyről és háromszáz “spártai” katonáról, akik az életük árán próbálták feltartóztatni a “perzsa” hadsereget valami “termopülé” vagy micsoda miatt. - Uraim - foglalta össze mondanivalóját -, most pedig megmutatom önöknek, milyen is ez az iskola. Kettes sorba állította a fiúkat, és átvitte őket a tanműhelyekhez. Itt az újoncok - mint megtudták, ezentúl ez a nevük - körülnézhettek az öntödében, ahol a fiúk formákba töltötték a vasat. A nyomdában éppen az iskolai újság legfrissebb számát szedték. Ellátogattak továbbá az asztalos-, lakatos- és autószerelő műhelyekbe is. Bekukkantottak a varrodába, a cipészműhelybe és a mosodába. A csoportra nagy hatást gyakorolt a zaj, a lázas tevékenység és a velük egyidős gyerekek feltűnő ügybuzgalma. Legszívesebben azon nyomban kipróbálták volna a gépeket. De az ezredes a végére tartogatta a legizgalmasabb meglepetést. Büszke mosollyal vezette be Christ és társait a fegyverraktárba, és megmutogatta nekik az 1917-es Enfield karabélyokat, amelyek ragyogóan kifényesítve várták, hogy használatba vegyék őket. Láthatták a szablyákat, a kékesszürke egyenruhákat, a felgombolható fehér gallérokat, amelyeket az iskolai hadgyakorlatok alkalmával fognak viselni. Leginkább ez a hely nyűgözte le Christ. Itt egy fiú sem kezdett el beszélgetni vagy bohóckodni. Chris beszívta a karbantartó szerek szúrós, édeskés illatát. Már most tisztelték az öreg ezredest, és ugyanilyen tiszteletet fognak érezni iránta végzős növendék korukban, amikor majd felvételüket kérik a légi deszantosokhoz vagy a Második Tengerészgyalogos Hadosztályhoz. A tisztelet idővel szeretetté mélyül. A Franklin Internátus spártai szelleme és férfias értékrendje a szeretetet hamarosan hazaszeretetté formálja. A sorozatos büntetések következtében a félelem előbb megszokottá válik, végül pedig teljesen elenyészik. A szuronyok csillogása, a puskák, rangjelzések és rendfokozatok vonzereje izgalmat kelt, és életre hívja a hősiességnek és lojalitásnak azt az ötvözetét, amivel a Franklinben végzettek büszkélkedhetnek a külvilág előtt. - Most pedig ideje, hogy valamivel emberibb külsőt kölcsönözzünk önöknek, nem igaz? - szólalt meg az ezredes. A megnyugtató mosoly egy pillanatra sem hervadt le az arcáról, miközben átterelte a fiúkat egy másik épületbe, ahol azután mindegyikük kezébe nyomott egy pár fekete, magas szárú fűzős cipőt, hasonlatosat a katonai bakancsokhoz. Kaptak továbbá egy fehér ünneplő és három darab különböző színű sima inget, négy nadrágot, zoknikat, alsóneműt, négy zsebkendőt - az egészet belerakták egy hosszú, epesárga vászon hálóingbe, és szoros batyuvá csomózták össze. Amikor nyakukba akasztott cipőikkel és magukhoz szorított ruhásbatyuikkal kiléptek a főnszélbe, úgy festettek, mint egy miniatűr légideszant-egység. Csigalassúsággal ügettek vissza az úton a dormitórium felé.

6. A borbély már várt rájuk. Amikor végzett, Chris füle fölött öt centiméteres sávban a csupasz fejbőr világított. Kopaszra borotvált tarkójával a kisfiú leginkább egy katonai kiképzőtábor frissen bevonult lakójára emlékeztetett. Ideges és riadt volt, de miközben a többi fiúval kölcsönösen méregették egymást, Chris kihúzta magát, és a tükörben titkon megszemlélve újdonsült, férfias külsejét, rendkívüli erő és szokatlan önbizalom szállta meg. Ezután azonban a fürdő következett: a kisméretű csempével borított helyiség plafonjához rögzítették a zuhanyrózsákat. Csapok nem voltak. A víz folyását egy üvegablak mögül benézegető gondozónő szabályozta. Egy férfi felügyelő felszólította a gyerekeket, hogy vessék le ruhájukat és gyömöszöljék bele a terem végében elhelyezett nagy vászonzsákba. Chris elszégyellte magát. Eddig csak az anyja előtt mutatkozott meztelenül. Amikor a mamája eszébe jutott, megint égni kezdett a szeme. Igyekezett a kezével eltakarni magát, és látta, hogy a többi fiú is ugyanezt teszi. De meghökkentette, hogy a férfi felügyelő és a nevelőnő tudomást sem vesz a meztelenségükről. A szűk zuhanyfülkébe terelve megpróbáltak úgy helyezkedni, hogy ne kelljen egymáshoz érniük, de ez lehetetlennek bizonyult, hiszen a csúszós szappandarabokkal is meg kellett küzdeniük, miközben a gőzölgő vízsugár alatt ugráltak. A sűrű párában Chris alig látta a többieket. A vízzubogás hirtelen abbamaradt. Chris a társaival együtt kábultan lépett ki a zuhanyozóból. A csempézett öltözőhelyiségben zsúfolódtak össze. Csöpögött róluk a víz, fázni kezdtek. A felügyelő mindegyikük kezébe törülközőt nyomott, és egy nagy fémvödörre mutatott, amely valami édeskés szagú kulimásszal volt tele. Testápoló krémnek hívták ezt a valamit, és a fiúknak be kellett kenniük vele az arcukat, karjukat, lábukat és minden testrészüket, amely vörös és sebes volt. Chris hirtelen észrevette, hogy a vászonzsák, amelybe a ruháikat gyömöszölték, eltűnt. Soha többé nem látta viszont kátrányfoltos tornacipőjét és a mocskos ingét. Sem a csokoládét. Kis híján felnyüszített, úgy érezte, becsapták és elárulták. Az a remény éltette, hogy hamarosan jóllakhat csokoládéval. De most nem volt idő az önsajnálatra. A felügyelő összeszedte a törülközőket, a vacogó gyereksereget kivezette az öltözőből, és felkísérte őket egy óriási terembe, amelynek falai mentén emeletes ágyak sorakoztak. Mindegyik ágyhoz két polc és egy ruhásszekrény tartozott. Az ablakokat rács fedte. Chris csüggedten húzta föl szürke gyapjúzokniját, nadrágját és ingét. Bár a szúrós új ruhákban kényelmetlenül érezte magát, csodálkozva pillantott végig a többi fiún. Teljesen egyformának látszottak, csak hajuk és bőrük színe különbözött. Nem tudta, miért, de ez valahogy megnyugtatta. A felügyelő ismertette a napirendet. Ébresztő hatkor, reggeli hétkor, tanítás nyolctól tizenkettőig. Tizenkettő harmincig ebéd, utána fél óra csendes pihenő. Egy óra és öt óra között folytatódik a tanítás. Játék hatig, majd vacsora és tanulószoba. Takarodó nyolckor. - Ha valaki rosszul lesz, viszkető kiütéseket fedez föl a testén, vérzik a fogínye vagy bármi más betegsége van, azonnal jelentse nekem. Holnap megmutatom, hogyan kell beágyazni. Egyetlen gyűrődés sem lehet a priccseken. Az első hetekben gumilepedőn fogtok aludni - biztos, ami biztos. A felügyelő átmasíroztatta őket a dormitóriumból az étkezdébe, ahol több száz különböző korú és nagyságú gyerek sereglett össze. Mindegyikük szürke ruhát és kefefrizurát viselt. Most ért véget a tanítás, és nagy volt a tömeg, mégis furcsa csend lengte be a termet. A fiúk némán sorakoztak tálcáikkal a pultok előtt, és várták, hogy megkapják az ételt. Christ undor fogta, el, amikor megpillantotta első intézeti vacsoráját. Az egyik fiú tonhalpástétomot emlegetett. Egy másik kelbimbókról dünnyögött. Chris életében nem hallott még ilyet. Csak azt tudta, hogy ezzel a fehér masszával leöntött zöld kotyvalék úgy bűzlik, mint a köpedelem. Leült a csoportjával egy műanyag borítású asztalhoz, és a sótartót bámulta: egy falatot sem volt hajlandó megenni. Ekkor észrevette, hogy egy árnyék vetődik rá. - Mindenki eszik vagy mindenki meg lesz büntetve - dörrent egy mély férfihang mögötte. Chrisnek újra el kellett ismételnie magában, amit hallott. Apránként felfogta a szavak értelmét. A többiek rámeredő tekintetéből megsejtette, hogy ha nem eszik, a társai fognak bűnhődni miatta. Az izgalomtól elszoruló torokkal vívódott

magában. Lassan fölemelte a villáját. Merőn nézte a fehér trutymót. A lélegzetét visszatartva rágott és nyelt. Lélegzetvétel nélkül valahogy könnyebben ment a dolog. Kihirdették, hogy vacsora után rendkívüli mulatságban lesz részük. Filmet fognak vetíteni. Chris, mint ahogy autót sem látott még belülről azelőtt, moziban sem ült soha életében. Miközben a többiekkel együtt figyelte a filmet, szeme elkerekedett a gyönyörűségtől. A fekete-fehér képek varázslatosán villogtak a vásznon. Egy John Wayne nevű színész - akit a többiek láthatólag ismertek és ujjongva megtapsoltak - játszotta a főszerepet az Iwo Jima fövenye című háborús történetben. Chris szíve hangosan dobogott. Lövöldözés, robbantások. A fiúk hurráztak. Chris el volt bűvölve. Aznap éjjel, az egyik alsó ágyon fekve a sötét hálóteremben azon gondolkodott, hol lehet az anyukája. És megpróbált arra is rájönni, mit keres ő itt. Lepage szavai jutottak eszébe arról, hogy az édesapja “kötelességteljesítés közben” vesztette életét. Rémülten és zavartan hallotta, hogy az egyik szomszédos ágyon fekvő fiú sírva fakad. Chris érezte, hogy forró, keserű könnyek gyülekeznek a szeme sarkában, amikor egy idősebb gyerek fölkiáltott: - Hagyd már abba a bőgést! Aludni akarok! Chris riadtan rezzent össze. Amikor rájött, hogy az idősebb fiú nem őt, hanem a szomszédjában sírdogáló gyereket torkolta le, elfojtotta bánatát, szorosán lehunyta a szemét, és elhatározta, hogy nem fogja fölhívni magára a figyelmet, nem fog sírni. De azt kívánta, bárcsak Lepage elmagyarázta volna, miért nevezi az anyját prostituáltnak. Csakis arra vágyott, hogy az anyukája visszajöjjön végre Atlantic Cityből, és elvigye innen. 7. - Én a Philliesnek drukkolok - szólalt meg egy fiú Chris jobbján. Chris az elsős osztályterem hátsó részében térdelt a padlón többedmagával, és egy kirakós játék darabjait próbálta összeilleszteni. Többnyire az Egyesült Államok mindenféle térképeit kellett kirakniuk, amelyeken ábrák jelenítették meg a különböző térségek mezőgazdasági, ipari tevékenységét, szén- és olajbányászatát, bár egyéb, Chris számára ismeretlen országok térképei is akadtak közöttük, például Kínáé, Koreáé és a Szovjetunióé. A kirakós játékok élénk színűek voltak, és Chris gyorsan megtanulta, hogyan kell összeállítani őket. Azelőtt nem járt iskolába, de az idősebb fiúk morgolódása ellenére úgy vélte, a tanulás kedvére való dolog lesz. Legalábbis egy darabig. Bármit is mondott Eliot, Chris biztos volt benne, hogy az anyukája előbb-utóbb érte jön és hazaviszi. A Phillies-drukker fiú még Chrisnél is véznábbnak tűnt, szeme egészen kigúvadt vékony arcából. Amikor a srác a többiek egyetértését várva elmosolyodott, Chris észrevette, milyen sok foga hiányzik. Mivel azonban senki sem méltatta válaszra, a fiú arcáról lelohadt a mosoly és sértődött kifejezés váltotta fel. Egy másik gyerek vette át a szót Chris bal oldalán. Bár ugyanolyan korú volt, mint a csoport többi tagja, valahogy nagyobbnak tűnt náluk nemcsak, magasabbnak, hanem testesebbnek is. Neki volt a legsötétebb haja, legbarnább bőre, legszélesebb arca és a legmélyebb hangja köztük. Saul Grismannek hívták, és múlt éjjel a hálóban Chris meghallotta, amint egy idősebb fiú suttogva zsidónak nevezte. Chris nem tudta, mit jelent ez. - Mi ütött beléd? - kérdezte Chris érdeklődésére az idősebb srác. - Hol élsz te? Hát a zsidó, az zsidó. Chris továbbra sem értette. - Atyaúristen! - hördült fel az idősebb. - Ilyen hülye ír pápistát életemben nem láttam. Amikor Chris azt is megtudakolta, mi az a pápista, az idősebb srác undorral fordult el tőle. Most Saul beszélt: - Én mindegyik csapatnak drukkolok. Itt vannak a képeik, ha nem hisztek nekem! kiáltotta, és két marokra való kártyát húzott elő az ingé alól. A többiek döbbenten pislogtak. Abbahagyták a kirakóst, és a katedrán olvasgató nevelőnő felé sandítottak. Aztán megnyugodva, összeesküvők módjára hajoltak a kártyák fölé, szemükből őszinte áhítat sugárzott. Saul egyenként mutogatta meg a képeket: a fotók híres baseballjátékosokat ábrázoltak, amint épp az ütőt

lendítik vagy a labda után vetődnek. Yogi Berra, Joe DiMaggio, Jackie Robinson Chris még a nevüket sem hallotta soha - képe volt az egyik oldalon, a másikra pedig rövid életrajzukat, elért eredményeiket nyomtatták. Saul élvezettel figyelte, hogyan csodálják kincseit a többiek, de az egyik kártyát hódolattal emelte a magasba, és senkinek sem engedte megérinteni. - Ő a legjobb, senki máshoz nem lehet hasonlítani - jelentette ki Saul. Chris hunyorogva pillantott a nagydarab férfi képére, azután megnézte az aláírást - Babe Ruth. Idegesítette, hogy semmit sem tud ezekről a játékosokról, de mindenáron szeretett volna hozzászólni a témához, hogy a srácok befogadják maguk közé. - Így igaz - bólintott nagy bölcsen. - Még egy csokit is elneveztek róla. Hirtelen fölvillant emlékezetében Eliot hamuszürke arca. - Micsoda? - vonta föl a szemöldökét Saul. - Egy csokit. Úgy hívják, hogy Babe Ruth. - Az Baby Ruth. - Ezt mondtam én is. - A kettő nem ugyanaz. Őt - mutatott Saul a kártyára - Babe-nek hívják és nem Babynek. - Na és? - A csokit egy csecsemőről nevezték el, akit Ruthnak hívnak. Chris elvörösödött. A többi fiú olyan megvető képet vágott, mintha valamennyien belennének avatva a titokba. A nevelőnő fölnézett a könyvéből, amitől az egész osztály megdermedt. Saul villámgyorsan visszadugta a kártyákat az inge alá, a többiek pedig buzgón keresgélni kezdték a kirakó darabjait. A nevelőnő felállt, és fenyegetően megindult feléjük. Chris rettentő nyugtalan volt, amíg a nő ott tornyosult fölöttük. Jó időbe beletellett, amíg elfordította róluk fürkész tekintetét és visszament az asztalához. - Hogy tudtad magadnál tartani a kártyákat? - kérdezte az egyik fiú Sault, miközben kettes sorokban caplattak ebédelni. A többiek is kíváncsian hegyezték a fülüket. Saul nemcsak ritka kincseket birtokolt, de ami még érdekesebb, valamilyen rejtélyes úton-módon sikerült őket be is csempésznie az intézetbe. Chris még jól emlékezett arra a legelső napra, amikor minden holmijuktól megfosztották, beleértve csokoládét is. Azóta is keserű szemrehányásokkal illette magát, amiért őrizgette, ahelyett, hogy rögtön befalta volna az Eliottól kapott becses ajándékot. Vajon Saulnak hogyan sikerülhetett megtartania a baseballkártyákat? - Tényleg, hogy tudtad megtartani őket? - kérdezte egy másik gyerek is. Saul válasz helyett csak mosolygott. - Ülhetek melléd ebédnél? - kérdezte egy harmadik. - Én is? Ülhetek melletted? És megengeded, hogy újra végignézzem a képeket? unszolta a negyedik. Amint beléptek a refektóriumba, a sor felbomlott és mindenki Saul köré tömörült. Mire Chris az asztalukhoz ért a kolbászos babjával, már csak a Saultól legtávolabb lévő helyre tudott leülni. A többi srác büszkén feszített a Saul melletti és a vele átellenes székeken. Sőt a bátrabbak még sustorogni is kezdtek a kártyákról, míg aztán egy felügyelő oda nem lépett hozzájuk, és megrovó tekintetével ajkukra nem fagyasztotta a szót. Az ebédlőből távozás után már szabad volt beszélgetni, miközben a szobájukba igyekeztek sziesztázni, de Chris egyetlen elejtett megjegyzést sem bírt elcsípni az élénk eszmecseréből. Mindenkit az érdekelt, hol szerezte Saul a kártyákat, és hogyan sikerült magánál tartania őket. Chris szerencsétlen elszólása Babe Ruth és a csokoládé kapcsolatáról azzal a következménnyel járt, hogy a társai úgy bántak vele, mint egy hülyével, kirekesztették maguk közül. Ezért Chris még erősebben kívánta, hogy jöjjön el érte a mamája és vigye el innen. Egyre erősebben utálta az intézetet. Ellenszenve csak fokozódott, amikor késő délután az egyik nevelőnő a tornacsarnok alagsorában lévő uszodába kísérte őket. Az oktató megparancsolta, hogy vetkőzzenek le és álljanak a zuhany alá. Christ ismét szégyennel töltötte el, hogy meztelenül kell mutatkoznia idegenek előtt. A szégyenérzést hamarosan rettegés váltotta fel, mert az oktató felszólítására be kellett ugraniuk a medencébe. Chris életében még nem látott ennyi vizet. Félt beledugni a fejét, mert egyszer, amikor az anyukája megfürdette, majdnem megfulladt. De az oktató a medence széléig lökdöste, és Chris végül magától beugrott, hogy így rejtse el meztelenségét. Amint belecsobbant a hideg, csípős szagú vízbe, meglepetten

tapasztalta, hogy azonnal lábra állhat benne, hiszen a víz csak a derekáig ért. A többi fiú ugyanúgy vonakodott beugrani, mint Chris. Egyedül Saul élvezte a mártózást, sőt rögtön lesiklott a víz alá. - Te! - kiáltott rá az oktató. - Hogy hívnak? - Saul Grismannek, uram. Az “uram” kötelező volt. Már megtanulták, hogy minden felnőttet a nemétől függően “uram”-nak vagy “asszonyom”-nak kell szólítaniuk. - Már azelőtt is jártál úszni? - Nem, uram. - Nem vettél még soha úszóleckéket? - Nem, uram. Az oktató csodálkozva vakarta meg az állat. - Úgy látszik, született tehetség vagy. Az úszóoktató dicsérete tovább növelte a fiúk Saul iránti csodálatát. Egymással versengve igyekeztek minél közelebb kerülni hozzá a medence szélénél, miközben az oktató a lábtempót mutatta be neki. - Jól van. Figyeljétek Grismant - mondta az oktató. - ő már pedzi a dolgot. Chris ismét a lehető legtávolabb került Saultól, s prüszkölve, idétlenül rúgkapálva küszködött, hogy a felszínen tartsa magát. Soha életében nem volt még ilyen magányos. Odahaza, a Calcanlin utcában ugyan egész nyáron egyedül várakozott az anyjára, de a jól ismert házban, az ismerős környéken, a megszokott játszótársai között nem érezte egyedül magát. Igazság szerint nem ez volt az első alkalom, hogy az anyukája magára hagyta; szinte már hozzászokott, de azért a mamája mindig hiányzott neki. De ebben az idegen környezetben, a vízben vacogva, a társai által kiközösítve, miközben végtelenül irigyelte Sault, a magány kínzó keserűségét érezte, és gyűlölte ezt a helyet. Csak másnap, szombat este ébredt benne újra némi érdeklődés, amikor az egész napos ágyazási, nyakkendőkötési, cipőfűzési és suvickolási gyakorlatok után a többi gyerekkel együtt visszamentek az iskolába, hogy megnézzenek egy újabb filmet. Chris sokszor idézgette föl magában az itteni első moziélményét, az Iwo Jimát. A mostaninak Csatatér volt a címe. Mindenki hurrázott, amikor megkezdődött a vetítés. A cselekmény ezúttal is rendkívül izgalmas volt, rengeteg lövöldözéssel és robbantással megtűzdelve. Chrisnek nagyon tetszett a történet, amely egy szakasznyi amerikai katona háborús helytállását mutatta be. A zenéje pedig - harsogó trombiták, pergő dobok - egészen lázba hozta. De amikor a film befejeződött, senki sem volt kíváncsi Chris benyomásaira. Mindenki Saul véleményét tudakolta. Chris majdnem megszegte az önmagának szabott tilalmat, és kis híján elsírta magát az ágyban. Végül azonban összeszorított foggal a szökését kezdte tervezgetni. 8. A feje fölött hirtelen kigyúló villanyfény ébresztette hat órakor. Valaki azt mondta, vasárnap van. Álmosan pislogva csoszogott ki a többiekkel a mosdóba, ahol bal kezében a fogkefével, jobb kezét előrenyújtva várta, hogy a felügyelő némi fogport szórjon a tenyerébe. Fogmosás közben gondosan ügyelt rá, hogy a kefe egészen hátra is elérjen, amint azt a felügyelő megmutatta. A Colgate mentolos ízétől kissé felkavarodott a gyomra. Hallgatta a vizelet csordogálását és a lehúzott vécék zubogását, és igyekezett elfordítani tekintetét az ülőkékről felemelkedő fiúkról. A vécék egymás mellett sorakoztak - se oldalfaluk, se ajtajuk nem volt. Chris szégyenlősen a végsőkig halogatta, hogy szükségét végezze. Amikor már nem bírta tovább, leült, és meglepetten tapasztalta, hogy egyáltalán nem érdekli, ki néz oda. Valójában a többiek ügyet sem vetettek rá. A megkönnyebbülésen kívül némi magabiztosság is eltöltötte, amiért sikerült egy újabb gátlás alól felszabadulnia. Szokatlan optimizmussal tekintett az eljövendő nap elé. Szinte jóízűen fogyasztotta el a nyúlós rántottat, és utána a narancslevet. A Csatatér egyik katonahősének képzelte magát, amikor felöltötte ropogós ünneplő ingét és kadétruháját, és a felügyelő kíséretében elindultak a kápolnába. A kápolnát festett üvegablakok díszítették, de kereszt vagy egyéb vallási jelkép nem volt odabent. Amikor minden fiú elfoglalta kijelölt helyét a padsorokban, Mr. Applegate, a lelkész föllépett egy dobogóra és elénekeltetett velük két dalt, előbb “A csillagos lobogó”-t, majd az “Isten, áldd meg Amerikát” címűt.

Ezután a lelkész elővett egy egydolláros bankjegyet (amely azonnal megragadta Chris érdeklődését), és felolvasta a Washington-arckép hátuljára nyomtatott szöveget. - Amerikai Egyesült Államok! - harsogta olyan hangerővel, hogy a legutolsó sorokban is tisztán lehetett hallani. - Istenben bízunk! Véssétek emlékezetetekbe ezt a két sort. Bízunk Istenben! És ő bízik bennünk! Ezért lehet országunk a legnagyobb, leggazdagabb és legerősebb a földön! Mert Isten bízik bennünk! Leghőbb vágyunk az Ő katonájának lenni, az Ő ellenségeivel harcolni, a Neki tetsző rendet védelmezni! Nincs nagyobb tisztesség, mint a haza nagyságáért és dicsőségéért hullatni vérünket! Isten áldja Amerikát! A lelkész magasba lendített kézzel buzdított válaszadásra. A fiúk kórusban visszhangozták szavait. - Isten áldja Amerikát! - ismételte el újra a lelkész. Válaszképpen újból fölhangzott a fiúk ordítása. Üvöltésük hosszasan csengett Chris fülében. Izgalom és rémület kerítette hatalmába. Nem értette, miről beszél a lelkész, de a szavaiból áradó érzület magával ragadta a kisfiút. - Ma reggel egy Mózes II. könyvéből származó történettel foglalkozunk - mondta a lelkész. - Az Isten választott népét vezető Mózest a fáraó katonái üldözik. Isten segítségével Mózes kettéválasztja a Vörös-tengert, és népe száraz lábbal kelhet át rajta. Ám mikor a fáraó katonái is megkísérlik az átkelést, Isten visszaereszti medrébe a vizeket, és az üldözők a hullámok között lelik halálukat. A lelkész kinyitotta a bibliát, mély lélegzetet véve nekikészült az olvasásnak. Azután mintha hirtelen mégis meggondolta volna magát. - A mai politikai helyzetet tekintve a Vörös-tenger képe talán nem a legalkalmasabb hasonlat a kommunizmus ellen fellépő hazánk megjelenítésére. A Vörös-Fehér-Kék-tenger talán megfelelőbb szimbólum lenne. Chris nem tudta, miről beszél a pap, de az első sorban ülő oktatók diszkréten nevettek, ügyelve, nehogy megsértsék a hely szellemét. A lelkész visszabiggyesztette orrára a szemüveget, és olvasni kezdett. Az istentisztelet az “Isten, áldd meg Amerikát” ismételt eléneklésével zárult. Ezt a “Köztársaság Harci Himnusza” követte. Legvégül pedig még egyszer fölhangzott a “Csillagos lobogó”. Chris, aki azt remélte, hogy most már végre játszani fognak, csalódottan tudta meg, hogy az úgynevezett nem felekezeti istentisztelet után a fiúk vallásuk szerinti csoportokra oszlanak, a luteránusok a luteránusokkal, az anglikánok az anglikánokkal, a presbiteriánusok a presbiteriánusokkal további szertartáson vesznek részt. Chris zavarba esett, mert nem tudta, tartozik-e egyáltalán valamilyen felekezethez, s ha igen, melyikhez. Tanácstalanul nézegetett körbe, miután a többiekkel együtt kijött a kápolnából. Ekkor egy vörös hajú, szeplős felügyelő lépett oda hozzá, aki úgy festett, mintha csúnyán leégett volna a napon. - Kilmoonie, te velem jössz - kicsit énekelve ejtette a szavakat. Elmondta, hogy O'Harának hívják. - Igen, Kilmoonie, én is ír vagyok, mint te. Mindketten erkatok vagyunk. Chris értetlenkedő arckifejezését látva O'Hara elmagyarázta, mit jelent a rövidítés. Ezen a napon derült ki Chris számára, hogy ő a római katolikus egyházhoz tartozik. Ugyanezen a napon tudott meg egy keveset arról is, mit jelent zsidónak lenni. Miközben a vallásuk szerint szétválasztott csoportok elindultak különbuszaik felé, amelyek a templomaikba szállítják őket, Chris a dormitórium felé vezető betonúton egy magányosan bandukoló fiút pillantott meg. - Saulnak miért nem kell jönnie? - csúszott ki a száján a meggondolatlan kérdés. - Tessék? Ja, hát az Grisman. Ő zsidó - válaszolta a felügyelő ahelyett, hogy az elmaradt “uram” megszólítást kérte volna számon Chris-től. - Neki szombaton van a vasárnap. Chris a homlokát ráncolva kászálódott föl a buszra. Hogy lehet a vasárnap szombaton? Ki hallott még ilyen képtelenséget? Ezen törte a fejét, amikor a busz kihajtott a vasrácsos főkapun. Chris csak pár napja lakott az intézetben, de már teljesen megzavarodott. S bár elalvás előtt múlt éjjel is a szökés tervét fontolgatta, most a külvilág idegennek és félelmetesnek tűnt a számára. Elkerekült szemmel, izgatottan bámulta a járdákat ellepő tömeget és a nyüzsgő közúti forgalmat. Az erős napsütés elvakította. Autódudák tülköltek mindenfelől. A gyerekeknek szigorúan megtiltották, hogy a buszon beszélgessenek, ne adj' isten grimaszokat vágjanak az ablakokban vagy bármi más módon felhívják magukra

az utcai járókelők figyelmét. A buszra telepedő süket csöndben, amelyet csupán a motor fojtott berregése tört meg, Chris a többiekhez hasonlóan maga elé meredt, közben a bizonytalanság és kisebbrendűség érzése fogta el. Alig várta, hogy visszatérjenek az intézet megszokott rendjébe. A busz egy templom előtt állt meg, amelynek akkora tornyai voltak, mint egy mesebeli várkastélynak. Tetejéről kereszt meredt az ég felé. Harangok kondultak. Ünneplőbe öltözött férfiak és nők igyekeztek beljebb. Mr. O'Hara kettes sorokba állította a fiúkat, azután elindította őket. A templomban sötét volt és hűvös. Miközben Mr. O'Hara az oldalhajó felé terelte a fiúkat, Chris kihallgatta egy nő suttogását: - Hát nem helyesek ebben az uniformisban? Nézd azt a kicsit, milyen édes! Chris nem tudta biztosan, hogy a nő róla beszél-e, mindenesetre zavarba jött. A legszívesebben láthatatlanná vált volna. A templomban még annál is kisebbnek érezte magát, mint amilyen valójában volt. Ámuldozva nézte a csúcsíves mennyezetet, ilyen magasat még sohasem látott, a tartógerendák mintázatát, a hatalmas csillárokat. Kilesett előre, az oltár fölött pislákoló vörös fény felé. Gyertyák égtek. Az oltárt keményített fehér terítő fedte. Az oltáron csillogó arany ajtó titkot sejtetett. De a legdöbbenetesebb látványt az oltár mögött fedezte föl. Összeszorult a szíve, elakadt a lélegzete. Térdeplés közben remegő kezével meg kellett kapaszkodnia az előtte lévő ülésben. Még soha életében nem rettent meg ennyire. Az oltár mögött egy szobor függött - sovány, kitekeredett testű, haláltusáját vívó férfit ábrázolt, akinek mindkét kezét és lábát egy kereszthez szögezték, fejét töviskoszorú övezte, oldalán vérző seb éktelenkedett. Chris rémülten pillantott körbe. A többi fiút miért nem rendíti meg a szobor? És a többi embert (a “kívülállókat” - ahogy magában hívta őket) miért nem taglózza le ez a borzadály? Miféle hely ez? Igyekezett uralkodni magán, és gondolkozni, amikor meghallotta, hogy Mr. O'Hara kétszer csettint az ujjával. Az idősebb fiúk fölemelkedtek a térdükről és leültek. Chris követte a példájukat. Még jobban megijedt, amikor megzendült az orgona, és kísérteties akkordokkal árasztotta el a templomot. Énekelni kezdett a kórus, de valami idegen nyelven, Chris nem értette a szöveget. Ekkor egy földig érő, színpompás palástot viselő pap lépett az oltárhoz, két fehér köpenyes fiú kíséretében. A kis aranyszekrény felé fordultak, háttal az embereknek, és a szoborhoz intézték szavaikat. Chris abban reménykedett, most majd magyarázatot kap - szerette volna, ha valaki megmondja neki, miért szögezték oda azt az embert. De nem értette a pap szavait. Beszéde csupa zagyvaságnak tűnt. Semmit sem bírt kihámozni belőle. - Conflteor Deo omnipotent!… Chris egész úton hazafelé zavarban volt. A pap mondott ugyan valamit angolul is Jézus Krisztusról, nyilván így hívták az oltár fölé szögezett férfit, de abból Chris semmit sem tudott meg róla. Mr. O'Hara megemlítette, hogy a következő héttől kezdve valamilyen vasárnapi iskolába fog járni - talán, gondolta a kisfiú, majd ott többet tudok meg. Közben pedig sóhajtozva figyelte, hogy a busz keresztülhajt a Franklin Internátus nyitott kapuján, és lassan közeledik a dormitórium felé. A külvilágban szerzett felkavaró tapasztalatok birtokában, a félelmetes templom és legfőképpen annak az irtóztató szobornak a látása után örült, hogy visszatérhet. Néhány fiút már egész jól ismert. Alig várta, hogy az ágya szélére leülhessen. Itt legalább tudta, mit mikor kell megtennie, amitől biztonságban érezte magát. Nem volt többé elfogódott. És az ebédet pontosan a megszokott időben tálalták. Már nagyon megéhezett. Óriási falatokban nyelte a hamburgert és a sült krumplit, és több pohár tejet megivott hozzá. Jó dolog újra otthon lenni, gondolta, azután hirtelen abbahagyta a rágást. Otthon, döbbent rá a szó jelentésére, itthon van? De mi lehet a Calcanlin utcai házzal? És az anyukájával? Megint zavart és félelmet érzett. Most értette csak meg, hogy nagyon sokáig fog itt maradni. Az asztal fölött átpillantott a többiek által körülajnározott Saul felé. Ha tényleg ez lesz az otthona, fontolgatta magában, akkor meg kell próbálnia valahogy boldogulni. Barátokra van szüksége. Azt szerette volna, hogy Saul legyen a barátja. De hogyan, amikor Saul annyival nagyobb, erősebb és ügyesebb? És mindenekfölött: vannak baseball-kártyái! 9.

A kérdésre másnap, az uszodában kapta meg a feleletet. Chris most már kevésbé szégyellte meztelenségét a többiek előtt. Amikor az oktató azt mondta, hogy próbáljanak úgy elrugaszkodni a lábukkal, ahogy Saul csinálja, Chris szíve nagyot dobbant örömében. Sikerült! - ujjongott magában. Megcsináltam! - Jól van, Kilmoonie - dicsérte az edző. - Nyújtsd ki a lábad. Erős és egyenletes tempók. Éppolyan jól csinálod, mint Grisman. A többi fiú megütközve nézett Chrisre, mintha azt se tudták volna, hogy a világon van, amíg az oktató meg nem dicsérte. Chris elpirult, még keményebben rugózott a lábával. Büszkeség feszítette a keblét. Átpillantva a túlsó pályára, látta, hogy Saul éppen felé fordítja a fejét, mint aki kíváncsi rá, vajon ki is az a Kilmoonie, és tényleg olyan jó-e a lábtempója, mint az edző állítja. Egy pillanatra, míg társai lemerültek a vízbe, Chris és Saul egymás szemébe nézett. Lehet, hogy tévedett, de Chrisnek úgy tűnt, mintha Saul cinkosán ráhunyorított volna. Mintha közös titok tudói volnának. Az edzés után a gyerekek vacogva rohantak ki az öltöző fogasain lógó szürke ingükhöz és nadrágjukhoz. Chris a karjával melengette magát, és egyik meztelen talpáról a másikra ugrált a hideg kőpadlón, miközben kiszedett egy törülközőt a sarokban lévő rakásból, és szárítkozni kezdett. Meglepetten rezzent össze a hirtelen felcsattanó dühös hangtól. - Hol vannak a kártyáim? Chris megfordult, és elképedve bámult a ruhái között lázasan matató Saulra. A többi fiúnak is elállt a lélegzete. - Eltűntek! - perdült Saul vádlón a csoport elé. - Ki lopta el a… - Nincs beszéd - szólt rá az oktató. - De hát a kártyáim! Itt voltak a zsebemben! Valaki biztos… - Grisman, mondtam már, hogy nincs beszéd. De Saul képtelen volt uralkodni magán. - Vissza akarom kapni a kártyáimat! Az edző közelebb lépett hozzá, és szétterpesztett lábbal, fenyegetően csípőre tett kézzel megállt a fiú előtt. - Vissza akarom kapni a kártyáimat, uram! Saul eszelős módjára kezdett tátogni, de hang nem jött ki a torkán. - Gyerünk, Grisman, ismételd meg: Uram! Saul zavarodott dühvel sütötte le a szemét: - Uram! - nyögte. - Így már jobb. Miféle kártyákról beszélsz? - A baseball-kártyáimról - felelte Saul, majd gyorsan hozzátette: - Uram. Itt voltak a… - Baseball-kártyák? - húzta el az ajkát az oktató. - Mi nem osztottunk ki baseball-kártyákat. Honnan szerezted őket? Saul szeme vörös volt, és homályosan csillogott. - Magammal hoztam őket az intézetbe - nyelt egyet. - Uram. A nadrágzsebemben tartottam… - Semmit sem tarthattatok meg a holmitokból. Itt nincsenek játékaitok, Grisman. Itt nincsenek saját dolgaitok. Nem lehet nálatok semmi más, csak az, amit mi adunk nektek. Mintha kígyó tekergett volna Chris gyomrában, annyira sajnálta Sault, aki most bólintott és leszegett fejjél sírni kezdett. A többiek némán meredtek rá. - Különben, Grisman, miből gondolod, hogy az osztálytársaid csenték el a felbecsülhetetlen értékű kártyáidat? A tiltott baseball-kártyákat? Honnan tudod, hogy nem én voltam? Saul fölemelte könnyáztatta arcát, és szipogva igyekezett szóhoz jutni: - Ön volt, uram? Chris fészkelődni kezdett a hirtelen támadt csöndben. - Igennel kellene válaszolnom, hogy lecsillapítsam a kedélyeket - szólalt meg végül az oktató. - De nem én voltam. Ha azok a nevetséges kártyák nálam lennének, biztosan nem kapnád vissza őket. Valamelyik barátodnál keresd. Saul vörös szeme összeszűkült, s arca gyűlölködő kifejezést öltött, amikor a többiek felé fordult. Bár nem Chris vette el a kártyákat, mégis bűntudat fogta el, ahogy Saul tekintete rászegeződött, aztán a következő fiúra, majd megint egy újabbra. Saulnak remegett az ajka. - Sorozatos szabálysértést követtél el - harsogta az oktató. - Először is: nem lett volna szabad megtartanod a kártyákat. De ha már megtörtént, egy másik szabályt kellett volna érvényesítened: soha ne avass be mást a titkaidba. És van

egy még fontosabb szabály, amely mindenkire vonatkozik. Az ember soha ne lopja meg a csoporttársát! Ha egymásban nem bízhattok meg, akkor kiben? - halkabban, de keményebb hangon folytatta. - Az egyikőtök tolvaj. Tudni akarom, ki az. Csoport - csattant föl ismét -, sorakozz! Reszkettek. Az oktató komor arccal kutatta át a fiúk ruháit. - Na, hol vannak azok a kártyák, Grisman? Senkinél sem találtam meg őket. Fölöslegesen csináltál ekkora cirkuszt. Biztosan már korábban elvesztetted. Saul képtelen volt abbahagyni a zokogást. - De tudom, hogy itt voltak a nadrágomban. - Uram! - rivallt rá az oktató. - És ha még egyszer meglátom azokat a kártyákat, vagy akár csak hallok róluk, nem lesz nálad nyomorultabb lakója ennek az intézetnek! Mi van a többiekkel? Mozgás! Befejezni az öltözködést! A fiúk kapkodva engedelmeskedtek. Chris a nadrágját húzva látta, hogy Saul inggombolás közben haragos tekintetet lövell a többiek felé. Chris sejtette, mit csinál Saul: a gyanús kitüremkedéseket keresi az osztálytársai ruházatán. Mintha azt hinné, hogy az oktató nem végezte elég alaposan a motozást. Mialatt a tanár az uszoda ajtaját zárta kulcsra, Saul odament az egyik fiúhoz, és megvizsgálta, mitől dudorodik ki az illető ingzsebe. A gyerek zsebkendőt húzott elő, és kifújta az orrát. A tanár visszafordult az ajtózártól, és elordította magát: - Grisman még nincs felöltözve? Saul beleugrott a nadrágjába, és sietve megkötötte a cipőfűzőjét. Könnyei az ingére potyogtak. - Sorakozó! - kiáltotta az oktató. A fiúk kettesével felsorakoztak. Saul a nadrágszíját becsatolva szaladt a helyére. Útban a háló felé mintha megváltozott volna a világ. Néhány fiú együttérzőnek mutatkozott: - Nahát, micsoda disznóság! Ki lehetett az a piszok, aki ellopta a kártyáidat? De a többség már nem akart olyan hevesen Saul kedvében járni, mint azelőtt. Ami Sault illeti, hát ő sem nagyon akart a közelükben lenni. A hálóteremben egyedül vonult félre. Vacsoránál nem a népszerű központi helyet választotta, hanem az asztal végébe húzódott, és egy szót sem szólt senkihez. Chris megértette. Ha azok elfordulnak tőle, hát Saul is elfordul tőlük. Bár csak egyikük lopta el a kártyákat, Saul nem tudhatta, melyikük. Következésképpen Saul valamennyiüket tolvajnak tekintette. A fiúk viszont fölfedezték, hogy Saul is sebezhető. Még sírt is, amitől egy csapásra ugyanolyan közönséges gyerekké vált, mint ők. A kártyái tették különlegessé. Azok nélkül ugyan még mindig magasabb, erősebb és ügyesebb - de már nincs hatalma fölöttük. Sőt, ami még rosszabb, a kiborulásával zavarba ejtette a társait. Nemsokára az osztály újabb hősöket avatott. Sőt még az úszásban is sikerült néhány srácnak behoznia Saul előnyét, talán mert a fiú elvesztette lelkesedését. Már nem lelte örömét benne. De Chris minden úszóedzésen eltöprengett az öltözőben történtek fölött. Vajon ki lophatta el a kártyákat? - jutott eszébe, valahányszor Saul haragosan villogó szemét meglátta. Úgy tűnt, mintha Saul minden öltözéskor újra átélné az őt ért veszteséget és megaláztatást. Egy másik kérdés is foglalkoztatta Christ. Hogyan lophatták el a kártyákat? Az oktató mindenkinek a ruháját átkutatta. Akkor hová tűnhettek a kártyák? Chrisnek támadt egy ötlete. Egészen izgalomba jött tőle. Először arra gondolt, hogy azonnal elmondja Saulnak, de azután eszébe jutott, mi történt, amikor Babé Ruthot összekeverte a csokoládéval, és türelemre intette magát, mert attól tartott, megint kinevetik, ha téved. A megfelelő alkalomra várt, hogy bebizonyíthassa a gyanúját, és másnap, amikor az osztály az iskolaépületből visszaindult a dormitóriumba, Chris szándékosan lemaradt a többiektől. Amint társai eltűntek a szeme elől, a tornacsarnok alagsorában lévő öltözőhelyiségbe osont. Miután átkutatta a padok alját és bekukkantott annak a szekrénynek a háta mögé, amelyben a felszerelést tartották, a mosdókagyló alatt, egy cső és a fal közé préselve találta meg a kártyákat. Remegve fogta a kezébe a paksamétát. Bárki lopta is el a kártyákat, számított rá, hogy megmotozhatják az osztályt. Az illető óvatosságból elrejtette őket az öltözőben, remélve, hogy később, ha már elmúlt a veszély, értük jöhet. Chris zsebébe süllyesztette a képecskéket, és lélekszakadva vágtatott egészen a dormitóriumig, hogy mielőbb visszaszolgáltathassa Saulnak jogos tulajdonát. Elképzelte, milyen boldog lesz Saul. Biztosan azonnal a barátjául fogadja Christ. A csoport többi tagjától eltérően Chris egy pillanatig sem szűnt meg Saul

barátságára áhítozni. Kezdettől fogva úgy vonzódott hozzá, mintha a testvére lenne, és sohasem felejtette el azt a délutánt az uszodában, amikor az oktató megdicsérte, mert ugyanolyan jól rugaszkodott el a lábával, mint Saul. Saul pedig cinkosán ráhunyorított, mintha valami láthatatlan kötelék volna közöttük. De Saul azóta falat emelt maga köré, amelyet Chris képtelen lett volna áttörni, ha nem találja még és szolgáltatja vissza a kártyákat. Azonban mire a hálótermekhez ért, Christ hirtelen bizonytalanság fogta el. A kártyákat egy héttel ezelőtt lopták el. Miért nem ment vissza értük a fiú, aki elrejtette őket? A folyosón megállva Chris rájött a megoldásra. Ugyanis a tolvaj felismerte, hogy soha senkinek nem mutathatja meg a szerzeményét, játszani is csak egyedül, titokban játszhat vele. Különben elterjedne a híre - és Saul fülébe jutva kitörne a botrány. Chris most már aggódni kezdett a kártyáktól kidudorodó zsebe miatt. Bár nem ő lopta el őket, a gyanú őrá terelődhet. Saul őt tekinti majd bűnösnek. Különben honnan ismerhette volna Chris a kártyák rejtekhelyét? Chris pánikba esett, szeretett volna megszabadulni a kártyáktól. A dormitórium alagsori mosdójában ugyanúgy elrejthetné, mint a tolvaj. De mi van, ha az egyik pedellus takarítás közben benéz a mosdók alá, és megtalálja? Vagy ha valamelyik fiú elejti a fésűjét és utánahajolva észreveszi a kagyló mögé rejtett csomagot? Nem, valami kevésbé elérhető helyre kell dugnia. Chris felnézett a plafonra, és a mocskos, azbesztbevonatú gőzelvezető csöveken akadt meg a pillantása. Felmászott a cipőtisztító állványra, onnan átkapaszkodott a falra csavarozott öntöttvas törülközőtartókra, és bepréselte a kártyákat az egyik gőzcső mögé. Izgatottan ereszkedett vissza a kőpadlóra, és megkönnyebbülten sóhajtott fel, amiért sikeresen elkerülte a leleplezést. Most már nem maradt más dolga, mint kitalálni, hogyan szolgáltassa vissza Saul kártyáit anélkül, hogy gyanúba keverné magát. Egész éjjel álmatlanul forgolódott, és ezen törte a fejét. Kell lennie valamilyen megoldásnak. Másnap Saul még mindig rosszkedvében volt, amikor Chris az ebédlőből jövet odalépett hozzá. - Tudom, ki lopta el a kártyáidat. - Ki volt az? - ripakodott rá Saul. - Az oktató. - Azt mondta, nem ő vette el. - Hazudott. Láttam, amikor odaadta őket a tanító néninknek. Tudom is, hogy hová rakta. - Hová? Egy felügyelő lépett hozzájuk. - Hé, fiúk, nem kellene nektek a szobátokban lenni? Csendes pihenő van - mondta, és elkísérte őket a dormitóriumig. - Majd később elmesélem - súgta Saulnak Chris, amikor a felügyelő nem nézett oda. Tanítás után Saul odaszaladt Chrishez. - Na, mondd már el, hová rakta? Visszafordultak az iskolába, és Chris megkérte Sault, hogy őrködjön a folyosón, amíg ő besurran az osztályterembe. - Berakta az íróasztalába. - De az íróasztal be van zárva - mondta Saul. - Ki tudom nyitni - nyugtatta meg Chris Sault, és otthagyta a folyosón. Látta a tanítónőt odakint, úgyhogy meglehetős biztonságban érezte magát az osztályban. Meg se próbálta kinyitni az íróasztalt, de épp annyi ideig maradt odabent, mintha kinyitotta volna. Végül csatlakozott Saulhoz a folyosón. - Nálad vannak? - kérdezte Saul izgatottan. Válasz helyett Chris intett Saulnak, hogy kövesse a lépcsőházban. Amikor végre kettesben maradtak, Chris gyorsan benyúlt a nadrágjába, és előhúzta alóla a kártyákat. Már korábban elhozta őket a dormitórium alagsori mosdójából. Saul ragyogott a boldogságtól. Azután kérdőn felvonta a szemöldökét. - Hogy nyitottad ki az íróasztalt? - Majd egyszer megmutatom. Fő az, hogy visszakaptad a kártyáidat. És én voltam, aki megtalálta őket. Csak arra kérlek, ne felejtsd el, ki segített neked mondta Chris, és elindult a kijárat felé. - Kösz - szólalt meg mögötte Saul. Chris vállat vont: - Ugyan, semmiség.

- Várj egy percet! Chris megfordult. Saul a homlokát ráncolva közeledett hozzá, mint aki fontos döntésre készül. Fájdalmas arccal kotorászott a lapok között, azután az egyiket átnyújtotta Chrisnek. - Nesze. - De… - Tedd el. Chris a kártyára nézett. Babe Ruth. Chrisnek elgyöngült a térde. - Miért segítettél nekem? - kérdezte Saul. - Azért - felelte Chris. A bűvös szó mindent elmondott. Fölösleges lett volna hozzátennie: -… mert a barátod akarok lenni. Saul zavartan bámulta a földet. - Ha akarod, megmutatom, hogyan lehet javítani azt a lábtempót. Chris hevesen dobogó szívvel bólintott. Azután ő kezdte el ráncolni a homlokát. Mélyen benyúlt a zsebébe. - Nesze - nyújtott át Saulnak egy szelet csokoládét. Egy Baby Ruth volt. Saul szeme elkerekedett a csodálkozástól. - Nem szabad édességet enni. Honnan szerezted? - Hogyan tudtad észrevétlenül becsempészni a kártyákat? - Titok. - A csoki is - dobbantott Chris a lábával. - De elmondom, ha te is elmondod. Egy pillanatig farkasszemet néztek, azután mindketten elvigyorodtak. 10. Chrisnek is megvolt a maga titka. Ugyanaznap történt, valamivel korábban. Miközben a nevelőnő kivezette Christ az osztályból és átkísérte az irodaépületbe, a kisfiú attól tartott, meg akarják büntetni valamiért. Remegő lábbal lépett be az egyik irodába. Először azt hitte, nincs bent senki. Aztán meglepetten látta, hogy egy férfi áll az ablaknál, és kifelé bámul. A férfi magas volt és sovány. Fekete öltönyt viselt, és amikor megfordult, Chrisnek elkerekedett a szeme a csodálkozástól, mert arra a szürke arcú emberre ismert, aki idehozta. - Szervusz, Chris - szólalt meg a férfi lágy hangon. - Örülök, hogy újra látlak - mosolyodott el. Chris mögött halkan becsukódott az ajtó: a nevelőnő magukra hagyta őket. Chris feszülten bámult a továbbra is mosolygó férfira. - Ugye emlékszel még rám? Eliot vagyok. Chris bólintott. - Hát persze hogy emlékszel. Azért jöttem, mert látni akartam, hogyan boldogulsz - lépett közelebb hozzá Eliot. - Biztosan furcsa még neked az intézet, de majd hozzászoksz. A koszt mindenesetre nem lehet nagyon rossz - kuncogott -, úgy látom, fölszedtél pár kilót. Még mindig nevetgélve leguggolt, hogy Chrisnek ne kelljen nyújtózkodnia, ha ránéz. - Még egy okom volt arra, hogy eljöjjek - nézett egyenesen Chris szemébe. Chris egyik lábáról a másikra állt. - Mondtam, hogy eljövök meglátogatni téged - tette Eliot a kisfiú vállára a kezét. - Szeretném, ha tudnád, hogy én mindig betartom az ígéreteimet. A zsebébe nyúlt. - És azt is ígértem, hogy hozok neked még ebből - mondta, és két szelet Baby Rutht vett elő. Chris szíve nagyot dobbant. Most már tudta, mekkora értéke van a csokinak az intézet falai között. Kizárólag úgy lehetett hozzájutni, ha becsempészte az ember. Chris vágyakozva nézegette az édességet. Eliot lassan, körülményesen átnyújtotta neki a táblákat. - Még valamit megígérek. Minden látogatásom alkalmával fogok hozni ilyet. Számíthatsz rá. Szeretném, ha tudnád, van egy barátod. Több is, mint barát. Olyan, mintha az apád lennék. Bízzál bennem. Támaszkodj rám. Chris az egyik csokoládét berakta a zsebébe, homályosan sejtette, hogy szüksége lesz még rá, de abban még nem volt biztos, milyen módon fogja fölhasználni. A második csokiról Chris tekintete visszarebbent Eliotra, aki ismét elmosolyodott. - Feltétlenül edd meg. Jó étvágyat hozzá! - csillant meg Eliot szeme.

Chris a csomagolást letépve beleharapott az édességbe. Összefutott a nyál a szájában. Azután hirtelen eltompultak az érzékei. Fájdalom nyilallt a mellkasába. Szinte öntudatát vesztve vetette magát Eliot karjába, és görcsösen zokogni kezdett. 11. Előfordult, hogy Eliot egy héten kétszer is meglátogatta. Máskor fél évre is eltűnt. De ígéretéhez híven, mindig hozott magával Baby Ruth csokoládét. Chris megtanulta, bármilyen szigorú is az intézeti élet, van egy felnőtt, akinek a kedvességére és érdeklődésére mindig számíthat. Eliot időnként elvitte magával a fiút ökölvívó-és teniszmeccsekre. Máskor cukrászdába mentek. Eliot megtanította Christ sakkozni. Elvitte magához Virginiába, Falls Church-i otthonába, ahol Chris nem győzött ámuldozni a hatalmas karosszékek és díványok, az óriási ebédlő és a tágas hálószobák láttán. Eliot megmutatta neki az üvegház gyönyörű rózsáit. Chris, akire mély benyomást tett a városrész elnevezése: Falls Church - Zuhatag Templom, a rózsák bódító illatát beszíva úgy érezte, hogy húsvéti szertartáson vesz részt, és az üvegházat valódi templomnak képzelte. Ahogy szorosabbá vált kapcsolata Eliottal, úgy erősödött Saulhoz fűződő barátsága is. A két fiú elválaszthatatlanná lett. Chris megosztotta Saullal a csokoládéit, és cserébe Saul megosztotta vele a kivételes fizikai adottságaiból fakadó előnyöket: beavatta Christ a baseball, futball és a kosárlabda rejtelmeibe. De Saulnak, a született sportfenoménnak nehézségei akadtak a matematika és a nyelvtanulás terén, így aztán Chris, a született jó tanuló segített Saulnak az órákra és a vizsgákra való felkészülésben. Nagyszerűen kiegészítették egymást. Amit az egyik nem tudott, tudta a másik, együtt pedig verhetetlenek voltak. Lassanként ismét Saul lett az osztály sztárja. De vele együtt Chris is. Csak egyvalami hiányzott a tökéletességhez. Eliot következő látogatása július első hétvégéjére esett. - Holnap lesz a Függetlenség Napja, Chris. Mi lenne, ha elvinnélek megnézni a nagy tűzijátékot a belvárosban? Christ izgatom fogta el. De Eliot gondterheltnek látszott: - Szeretnék valamit megkérdezni. Mondd meg az igazat, nem fogok megsértődni. Chris nem értette, miről van szó. - Ezekkel a mi közös kiruccanásainkkal kapcsolatban. Chris megrémült: - Nem akar többé elvinni? - Dehogy. Az ég szerelmére, nagyon sokat jelentenek nekem - tiltakozott nevetve Eliot, és összeborzolta Chris haját. - De az jutott eszembe, elég unalmas lehet neked kizárólag egy felnőtt társaságában tölteni azt a rengeteg időt. Biztosan már nagyon unod a képemet. Nos, arra gondoltam, nem volna-e kedved még valakit elhívni ezekre a kirándulásokra? Nincs egy barátod, egy igazi jó barátod, akit elvihetnénk magunkkal? Valaki, aki igazán közel áll hozzád, mint egy családtag? Én szívesen venném. Chris nem akart hinni a fülének - micsoda földöntúli boldogság, hogy együtt lehet mind a két emberrel, aki fontos neki. Mindig bántotta, hogy nem oszthatja meg a szerencséjét Saullal. Másrészt viszont borzasztóan szerette volna, ha Eliot is megtudja, milyen büszkeséggel tölti őt el Saul barátsága. - Van bizony! - ragyogott föl Chris szeme. - Hát akkor mire vársz? - mosolyodott el Eliot. - Nem megy el? - Itt várlak benneteket. Chris kirobbanó lelkesedéssel ugrott föl a fegyverraktár előtti padról, és rohanni kezdett a barátja felé: - Saul! Tudod, mi történt? A háta mögött felhangzott Eliot nevetése. Ettől fogva Saul is velük tartott mindenhová. Chris boldog volt, amiért Eliot olyan elégedett a barátjával. - Igazad volt, Chris. Tényleg egészen rendkívüli fickó. Remekül választottál. Büszke vagyok rád. Eliot most már mindkettőjüknek hozott csokoládét. Hálaadás ünnepére mindkét fiút

hazavitte magához. Befizette őket egy sétarepülésre. - Chris, valami aggaszt engem. Remélem, nem vagy féltékeny, amiért Saulnak is adok csokoládét, és vele is foglalkozom. Nem szeretném, ha azt hinnéd, elhanyagollak vagy több figyelmet szentelek Saulra, mint rád. Úgy szeretlek, mintha a saját fiam volnál. Mindig közel maradunk egymáshoz. Ha Saullal törődöm, azért teszem, hogy neked örömet okozzak - mert a barátod, és így ő is a családhoz tartozik. - Ugyan már, sohasem lennék féltékeny Saulra. - Akkor megértesz. Tudtam, hogy így lesz. Bízzál bennem. A hosszú évek során az intézetben minden szombat este vetítés volt. A filmek különbözőek voltak ugyan, de valamiben nagyon hasonlítottak. Csatakiáltás, Iwo Jima fövénye, Francis a West Pointra megy, Francis a hadiflottánál. - Ezzel a beszélő öszvérrel egész jó mókának tűnik a katonaság - állapították meg a fiúk. Az ókori történelemből Nagy Sándor hódításait és Caesar galliai hadjáratait ismerték meg. Az amerikai történelemből pedig a Függetlenségi Háborúval és a polgárháborúval foglalkoztak behatóan. Irodalomórán a Bátorság kokárdáját olvasták Stephen Crane-től, meg az Akiért a harang szólt Hemingway-től. A gyerekeket csöppet sem zavarta a sok ismétlődés, hiszen mindegyik könyv izgalmas volt, bővelkedett hősökben és fordulatos jelenetekben. A fiúk szívesen vettek részt a lövészetben hadgyakorlatokon, és az iskola nyújtotta katonai kiképzés egyéb formáiban. Élvezték a harci játékokat. Mind az iskolai órákon, mind pedig a sportfoglalkozásokon oktatóik a versenyszellemet erősítették bennük: mindenki arra törekedett, hogy okosabb, erősebb, gyorsabb jobb legyen a társainál. És persze a gyakorta megjelenő idegen látogatók is kellő feltűnést keltettek, akik csöndesen a háttérbe húzódva figyelték a gyerekeket a tornacsarnokban, a futballpályán és az osztálytermekben. Az idegenek komolyan, fürkésző szemmel méregették, összehasonlítgatták a fiúk teljesítményét. 12. A csokoládé. Emiatt mentette meg Saul Chris életét 1959-ben. Tizennégy évesek voltak akkor. Bár nem tudtak róla, új korszak küszöbén álltak. Az Eliottől kapott zsebpénzből üzleti vállalkozásba fogtak: édességet csempésztek be az internátusba, amelyért cserébe mások végezték el helyettük a kötelező konyhai munkát és egyéb kellemetlen feladatokat. December 10-én, villanyoltás után a két jó barát kilopódzott a dormitóriumból és keresztülvágva a behavazott sportpályán, az intézetet körülvevő magas kőkerítés egy elhagyott szakaszához osont. Saul Chris vállára állt és fölmászott a falra. Chris Saul kezébe kapaszkodva lendült utána. A csillagfényben meglátszott fagyos leheletük, miközben a kerítés tetején ücsörögve az alattuk húzódó sötét utcát fürkészték. Mivel a környék néptelennek tűnt, leereszkedtek a túloldalon. Saul ugrott elsőként; Chris még odafönt lóbálta a lábát, amikor hirtelen meghallotta barátja nyögéseit. Riadtan pillantott le. Saul a hátára esett, majd az úttestre gurult. Chris nem értette a dolgot. Gyorsan leugrott, hogy segítsen. A levegőben behajlította a térdét, hogy csökkentse a becsapódás erejét. De a földet érés pillanatában tudta, hogy valami baj van. Saulhoz hasonlóan az ő lába is kicsúszott alóla. Lezuhant, és beverte a fejét a járdába, majd kivágódott az úttestre. Homályosan sejtette, hogy a napközben elolvadt hó az éjszaka folyamán vastag jégréteggé fagyott. Minden igyekezete ellenére sem sikerült lefékeznie magát, és egyenesen Saul felé csúszott. Bakancsa Saulnak ütődött, s ettől még beljebb siklott az úton. A váratlan csilingelés megbénította. Egy villamos kanyarodott be a sarkon, és világító lámpákkal közeledett feléjük. Kerekei sikoltva karcolták a jeges síneket. Chris látta, hogy a vezető kiabál a szélvédő mögött, rángatja a csengőzsinórt, és teljes erővel húzza maga felé a kormányrudat. A fékek sikítottak, de a kerekek tovább csúsztak előre. Chris megpróbált fölállni. A koponyáját ért ütéstől szédelegve elveszítette az egyensúlyát, és újra elesett. A villamos reflektorai elvakították. Saul rávetette magát, elkapta Chris kabátujját, és a járdaszegély felé vonszolta. Elsuhant mellette a villamos árnyéka, a légáramlattól Chris reszketni kezdett. - Átkozott hülye kölykök! - ordított ki rájuk a vezető az ablakból. A villamos

hangosan csengetve zötyögött tovább az úton. Chris a járdaszegélyen ült, fejét a két térde közé nyomva mélyeket lélegzett. Saul a sebét vizsgálgatta. - Nagyon vérzik. Jobb, ha visszamegyünk a hálóba. - A lépcsőházban majdnem belebotlottak az egyik felügyelőbe. A sötét mosdóban Saul, amennyire bírta, letisztogatta Chris sebét. Másnap, amikor az egyik tanár megkérdezte, mi történt Chris fejével, a fiú azt válaszolta, hogy leesett a lépcsőn. Ezzel az ügy le is zárulhatott volna, de azzal, hogy Saul megmentette Chris életét, még szorosabb kötelék fűzte őket össze. Egyikük sem látta előre az eset következményeit, és nem is sejtették, mi egyéb történhetett volna még velük. Tíz nappal később, amikor legközelebb újra átmásztak a falon, egy banda támadta meg őket a Fairmont Parkban. Éppen a boltba igyekeztek. A legnagyobb suhanc pénzt követelt tőlük, és Chris zsebeit akarta átkutatni. Chris dühösen eltolta magától, észre sem véve a gyomrába csapódó öklöt. Elhomályosuló szemmel látta, hogy két másik suhanc hátulról megragadja Saul karját. Egy negyedik fickó Saul arcába vágott. Vér fröccsent. Bár Chris alig kapott levegőt, megpróbált segíteni Saulnak. A következő ökölcsapás Chris ajkát találta el. Elterült a földön. Valaki csizmával a vállára taposott. Rúgások érték a mellét, oldalát és hátát is. Szenvedve gördült odébb. A tompa ütések súlya alatt Saul a barátjára zuhant. Szerencsére az ütések abbamaradtak. A banda elszedte a pénzüket. A felkavarodó, véres hóban Chris látta őket elszelelni. Kábultsága ellenére valami sejtés motoszkált az agyában… Nem volt ugyan biztos benne, de… Csak miután egy rendőrautó rátalált az intézet felé támolygó fiúkra, és előbb egy kórház ügyeletére, majd az internátus gyengélkedőjébe szállította őket, állt össze a kép Chris emlékezetében. A banda tagjai inkább látszottak felnőtteknek, mint gyerekeknek. Hajuk rövidre nyírt és gondozott, csizmájuk, farmernadrágjuk, bőrdzsekijük meglepően új volt. Drága autóban hajtottak el. Mitől voltak annyira biztosak benne, hogy van pénzünk? - merengett Chris. Eszébe ötlött, hogy vajon amikor legutóbb átmásztak a falon, és Saul elráncigálta őt a villamos elől, az útonállók már akkor is vártak rájuk? A gondolatmenetet félbeszakították. A betegszoba ágyában fekve, sebesült ajka fájdalmas mosolyra húzódott. Eliot sietett be hozzá. - Jöttem, amilyen gyorsan csak tudtam - zihálta Eliot, levetve fekete kalapját és kabátját. Hópelyhek olvadoztak rajtuk. - Csak most tudtam meg - ó, istenem, hogy néz ki az arcotok! - Elborzadva pillantott Chrisről Saulra. - Mintha husángokkal támadtak volna rátok. Csoda, hogy még éltek. Feldúltan nézegette őket. - Csak az öklüket használták - felelte Saul, akinek arcát szinte fölismerhetetlenné tette a sok zúzódás. - Meg a csizmájukat. Nem volt szükségük husángokra. - Úristen, a szemed! Hetekig monoklid lesz - aggodalmaskodott tovább Eliot. - El se mondhatom, mennyire sajnálom - hirtelen megkeményedett a hangja. - Ámbár azt hiszem, bizonyos fokig kihívtátok a sorsot magatok ellen. Az igazgató elmondta, mit derített ki rólatok - kiszökdöstetek az internátusból, hogy édességet vásároljatok. Hát erre költitek a pénzt, amit adok? Chris zavarba jött. - Annyi baj legyen. Pillanatnyilag együttérzésre és néni lelkifröccsre van szükségetek. Azért remélem, ti is behúztatok nekik egypárat? - Egy ujjal sem értünk hozzájuk - mormogta Saul. Eliot meglepettnek látszott. - De hát azt hittem, tanultok bokszolni az intézetben. Kemény fickók vagytok. Elégszer láttalak benneteket a futballpályán. Úgy érted, egyetlen ütést sem tudtatok bevinni nekik? Chris a fájdalomtól merev nyakkal intett nemet. - Azt se tudtam, mi történik, amikor már le is ütöttek. Bokszolás? Arra se jutott időm, hogy az öklömet fölemeljem. Túlerőben voltak. - Gyorsabbak voltak nálam - tette hozzá Saul. - A bokszolás ezekhez képest gyerekjáték. Ezek… - megfelelő kifejezésen törte a fejét. - Profik voltak? Saul fájdalmasan bólintott. Eliot a homlokát ráncolva vizsgálgatta őket. Ajka lefittyedt, mintha

fontolgatott volna valamit. - Azt hiszem, egy életre elment a kedvetek a kiszökdöséstől - majd választ se várva folytatta: - Ennek ellenére nem ártana felkészülnötök az effajta vészhelyzetekre. Tudnotok kell, hogyan védjetek meg magatokat. Nem szeretném még egyszer így kitetoválva látni a pofikátokat - mondta, azután bólintott, mint aki fontos elhatározásra jutott. Chris nagyon kíváncsi volt rá, mi lehet az. 13. Saul a tizenötödik születésnapját 1960. január 20-án ünnepelte. Ebből az alkalomból Eliot autón érkezett Washingtonból, hogy bevigye a fiúkat a városba. Sóletet és káposztasalátát ettek egy automata étteremben, aztán megnéztek egy új John Wayne-filmet, “A lovas katonák”-at. Amikor Eliot visszakísérte őket az intézetbe, adott nekik egy sorozat könyvet, amely tele volt egymást dobáló és rúgó fehér ruhás férfiakról készült pillanatfelvételekkel. Ez idő tájt Amerika mindössze annyit tudott a harci művészetekről, amennyit a második világháborús japán katonatörténetekből ki lehetett hámozni. A fiúk azt hitték, hogy a képek a birkózás egy előttük ismeretlen válfaját mutatják. Mikor egy héttel később Eliot ismét ellátogatott hozzájuk, a két jó barátnak már alkalma nyílt a könyvek áttanulmányozására. Nevelőapjuk a hazaszeretetről és a bátorságról beszélgetett velük, és felajánlotta, hagyjanak fel a középiskolai sportfoglalkozásokkal és helyette járjanak magánedzésekre napi három órában, hetente kétszer. Egészen az érettségiig. Mindkét fiú szívesen élt az új lehetőséggel. Egyrészt mert így megszabadulhattak a Franklin nyomasztó egyhangúságától. Másrészt, és ez volt a fontosabb ok, még mindig magukon viselték a nemrég elszenvedett ütlegek nyomait, és semmiképpen nem akarták, hogy ilyesmi még egyszer megtörténhessen velük. Nem is sejtették, hogy ez a szándék mennyire meg fogja változtatni egész életüket. Február második hetében Eliot megismertette őket leendő oktatóikkal. A fiúk már jó ideje tudták, hogy Eliot a kormánynak dolgozik, ezért nem lepődtek meg különösebben, amikor elmesélte nekik, hogy 1953-ban, vagyis hét évvel korábban a keleti harcművészetek két avatott mestere lépett a CIA szolgálatába: a japán Isiguro Jukio, egykori dzsúdóvilágbajnok és Szu Ku Li őrnagy, a dél-koreai hadsereg nyugalmazott karate-instruktora. Mindkettejüket azért hívták az Egyesült Államokba, hogy részt vegyenek az operatív ügynökök kiképzésében és elsajátíttassák velük a test test elleni küzdelem legkifinomultabb formáit, amelyek előtanulmányul szolgálhatnak a “gyilkos ösztön programjához” is. Az edzések színtere egy tágas tornaterem volt, a dodzsó, amely egy raktárépület ötödik emeletén helyezkedett el Philadelphia belvárosában, körülbelül egy mérföldnyire az árvaháztól. A lift, amelyen fölmentek az ötödikre, úgy festett, mint egy rozzant zuhanyozófülke. Alig fért el benne a három utas, vizelet- és izzadságszag fojtogatta őket. A falak összevissza voltak firkálva. Maga a dodzsó a tágas tetőteret foglalta el. A mennyezetet acélgerendák és vakító fényű reflektorsorok szelték át. A padlót majdnem mindenütt zöld színű, hét és fél centiméter vastag tatamiszőnyegek fedték be. A tükörrel borított falak mentén tölgyfa szegély csillogott. Amikor Chris és Saul Eliot mögött belépett a terembe, először az öltöző és a tatamik közötti területen felállított játékasztalokra lett figyelmes. Az egyik ilyen asztalnál találtak rá Lire és Isiguróra, akik fekete és fehér kavicsokat tologattak. Mint Eliot elmagyarázta a fiúknak, a go nevű ázsiai társasjátékot játszották. Mindketten öltönyt viseltek, Isiguróé kék tisztaselyemből, Lié szürke műselyemből készült. Cipő egyikükön sem volt. Hófehér zokni, kikeményített ing, gondosan megkötött nyakkendő egészítette ki öltözéküket. Isiguro kopasz fejével, kiálló pocakjával egy túlméretezett Buddha benyomását keltette. De amikor fölállt, kiderült, hogy valóságos óriás: száznyolcvanhét centi magas és vagy százhúsz kiló. Vele ellentétben Li mindössze százhatvan centi magas, filigrán férfi volt, csillogó fekete hajjal és vékony fekete bajusszal. Izomzata viszont mintha acélrugóból lett volna. Azonnal abbahagyták a játékot. A két mester keleti szokás szerint kis meghajtással üdvözölte Eliotot, majd kezet ráztak a fiúkkal. - Remélem, közös barátunk, Mr. Eliot, felvilágosította önöket arról, hogy mi nem

sportolók felkészítésével foglalkozunk - szólalt meg Isiguro tökéletes angolsággal. - Li mester és én készséggel állunk rendelkezésükre. Amennyiben elfogadják szolgálatainkat, ígérjük, hogy megtanulhatják tőlünk, miképpen lehet a leggyorsabb mozdulatot is lassúnak érzékelni. Ez a tudás már önmagában fölényt biztosít a legtöbb emberrel szemben. Minden, amit itt megtanulnak, a második természetükké fog válni, és ennek így is kell lennie, hiszen a halál közelében nem lesz idejük gondolkodni - egy másodperc leforgása alatt kell majd bebizonyítaniuk az életrevalóságukat. Nyugodtan mesélhetnek iskolatársaiknak az itt tanultakról, de hamarosan észre fogják venni, hogy azok egy szót sem értenek meg belőle. Viszont soha semmit nem szabad megmutatniuk másoknak. Nem lehet előre megjósolni, kiből lesz ellenség. Hasznosabb tehát megőrizni a tudásunkat. Li egy szót sem szólt, arca semmilyen érzelmet nem mutatott. Miközben Isiguro elment, hogy vizet forraljon a teához, Eliot kérdezett valamit a go játékról. Li készségesen válaszolt. - A látszat csal - mondta mosolyogva. - Amint látják, a táblát egy centiméteres négyzetek alkotják. De nem ezek számítanak. Csak a vonalak fontosak. Fölhelyezek egy követ a táblára, azután megpróbálok innen kiindulva egy rendszert felépíteni. Arra törekszem, hogy minél nagyobb területet kerítsek be. A cél egyszerű - el kell altatnom az ellenfél gyanakvását, nehogy azt higgye, csapdát akarok állítani neki. Pedig tényleg az a szándékom - nevetett Li. Bemutatta, hogyan kell két ujjal fölcsippenteni a követ. Isiguro visszatért a teával, és a találkozó azzal ért véget, hogy a két ázsiai felszólította a fiúkat: fontolják meg az ajánlatot, és próbáljanak önálló elhatározásra jutni. Villámgyorsan zajlott le az egész. A fiúk, miközben a lift lefelé zötyögött velük, meglehetős zavartan hallgatták Eliot magyarázatát. - Amikor kicsik voltatok, a sport érdekelt benneteket. Ahogy nagyobbak lettetek, a háborús filmek hőseit kezdtetek bálványozni. Most egy düledező philadelphiai raktárépületben megismerkedtetek két középkorú férfival. Ez a két ember olyan tudás birtokosa, amelyet az emberiség legalább kétharmada nagyra tart. Lehet, hogy az alázat különbözteti meg a bölcset a többi embertől. Nem tudom. Mindenesetre ők ketten vállalták, hogy embereket képezzenek ki az állambiztonsági szolgálat különleges feladataira. Nagyon nagy fizetést kapnak, de nem hiszem, hogy a pénzért tennék. Szerintem az a lehetőség vonzza őket, hogy a rájuk bízott fiatalokból a világ legjobb harcosait képezhetik ki. A mai nap csak bevezetés volt, alkalom arra, hogy benyomásokat szerezhessetek a dologról. Ha úgy döntőtök, hogy részt vesztek a programban, végig is kell csinálnotok. Nem szeghetitek meg az ígéreteteket. Itt férfiaknak tekintenek benneteket. És nem sokra értékelik az olyan kiskölyköket, akik tátott szájjal bámészkodnak, és a kezdeti nehézségek láttán azonnal megfutamodnak. Döntsetek okosan és jövő vasárnapig telefonáljátok meg nekem a választ. R-beszélgetést kérjetek. Ja, és még valami. Ha úgy döntőtök, hogy vállaljátok a kiképzést, nincs több vacsora a Franklinban. És a jó zsíros cubákokról is le kell mondanotok. Speciális étrendet állítanak össze a számotokra: sovány hús, belsőség és hal fedezi a fehérjeszükségletet, a rizs elveszi az éhséget, néhanap egy kis tea, és grapefruit-lé minden mennyiségben. Sajnos, egy időre a Baby Ruthtól is el kell búcsúznotok. Tartsátok be a diétájukat, jót fog tenni. De ha már végképp nem bírjátok tovább az egyhangú kosztot, a dzsúszt akkor is vedeljétek. Li és Isiguro esküszik rá. Azt állítják, oldja a görcsöket és a merevséget. Ez nem a tengerészgyalogság - ez a két fickó úgy megdolgoztat benneteket, hogy a nyelvetek is ki fog lógni. Amikor a fiúk fölhívták Eliotot, hogy közöljék, alávetik magukat a kiképzésnek, nevelőapjuk megígérte, hogy vasárnap értük megy. - Öltözzetek föl rendesen, vegyetek tiszta alsóneműt, készüljetek föl a beavatási ceremóniára. Olyasmi lesz, mint a barmicvó vagy a bérmálás. A dodzsóban tett második látogatásuk alkalmával a fiúkat egy gempuku elnevezésű szertartás keretében avatták férfivá. A hagyományos rövid és hosszú kard helyett dzsudó givel és karate givel látták el őket. Az egyenruhák bámulatot keltettek bennük. Az egyik sűrű szövésű pamutból, a másik könnyű selyemből készült. A haori nevű kabát leért a térdükig. A hakama nadrág bő szabása azt a célt szolgálta, hogy elrejtse viselője testalkatát az ellenség figyelő tekintete elől. Isiguro sietett kielégíteni a fiúk kíváncsiságát. - Li mester és én úgy döntöttünk, sizokunak fogadjuk önöket. Ez azt jelenti: a szamurájok leszármazottai lettek. Ennek különleges jelentősége van szerintünk

is, Mr. Eliot szerint is. Önöknek ezentúl fokozottan kell védekezniük mindenféle megaláztatás ellen. Ha eleget tesznek ennek a kötelezettségnek, egy napon lehet, hogy el kell vetniük az életüket. A férfivá avatás szertartása során ezért meg kell tanulniuk a kard használatát. Ez a tett a férfiasság igazi próbája. Most pedig megismertetem önöket a dzsidzsinnel, vagyis az emberi élet kioltásának helyes módjával. Isiguro leült a padlóra, és keresztben összefonta a lábát maga előtt. Fogta a rövid kardot, amelynek pengéje csupán harminc centiméter hosszú volt, és jobbról balra vízszintesen elhúzta a hasa fölött. - Nagyon erős fájdalommal jár. Legutolsó cselekedetük az lesz, hogy felülemelkednek a fájdalmon, miközben mozdulatlanul maradnak és fejüket lehajtják. A műveletet a társuk fejezi be. Li lépett mellé, kezében tartva a másik kardot, amelynek pengéje egy méter hosszú volt, és a lefejezés mozdulatát imitálta. - Óvatosnak kell lenni, nehogy teljesen átvágják a nyakat. Egy kis bőrlebenyt meg kell hagyni, hogy a fej ne váljék le a testről. Isiguro mosolyogva nézett fel. - Ez hát a szeppuku, vagyis kibelezés - a méltóságos halál. Minden más módszer dzsiszaj, vagyis az élet egyszerű kioltása. Mindez egy dicsőséges hagyomány része, egy magasabb rendű férfias élet megalapozása, amelyre ebben az évszázadban már nem nyílik lehetőségünk. Az önök képzése nem terjed ki titkos praktikákra, sem varázslatokra. Megtanulnak ölni, vagy kudarc esetén tisztességgel meghalni. A fiúk megdöbbentek. - Ideje, hogy felhagyjanak mások bálványozásával - folytatta Isiguro. - Csak önmagukkal törődjenek, mások véleményével ne. Ez nagyon fontos, mert ha mások elismerését, csodálatát akarják kivívni, báb válik önökből, és valóságos egyéniségüket magával ragadja a divat sodra. Felül kell emelkedniük ezen. Miután elvégezték a mi iskolánkat, fekete övet kapnak, amely csupán a haladó tanítványok jelképe. Hivatalosan csak az első fokozatot érik el, a sodani, valójában azonban sokkal magasabb szintre jutnak. Ha tudásuk igazi szintjét nyilvánosságra hoznánk, országos és nemzetközi versenyeken kellene részt venniük. De a szamuráj harcmodor és életforma elsajátítása sokkal többet jelent, mint bűvészkedést karddal és késsel. Önök az elhivatottak útjára lépnek. A fiúk megtanultak szabályosan ülni, meghajolni, kifejezni mások iránti tiszteletüket, és hogy nem szabad visszaélni a bajba jutott ellenfél helyzetével. Isiguro Chrisszel kezdett foglalkozni, Li pedig Saullal. Másnap a mesterek partnert cseréltek. Az első két hét folyamán a helyes eséseket és a tánclépéseket, vagyis a katát gyakorolták, meg azt a módszert, amellyel az ellenfelet ki lehet billenteni egyensúlyából. Amikor az alapokat elsajátították, a fiúk azokat a bonyolultabb ismereteket szerezték meg, amelyek a fekete öv elérésének általános feltételei. Megtanulták az ellenség nyakát elszorítani, karját lefogni, végtagjait eltörni. - Akik olyan gyors reflexekkel rendelkeznek, mint önök - magyarázta Li -, azok számára az ellenség feléjük lendülő lába szinte megáll a levegőben. Nincs más teendőjük, mint hátra vagy oldalra lépni, és kivárni, amíg az ellenfél elveszíti az egyensúlyát. Soha ne hagyják magukat sarokba szorítani. Ehelyett önök törekedjenek az ellenfél sarokba szorítására. Ugyanakkor mindig várják ki, hogy az ellenfél támadjon először. Védekezzenek olyan biztonsággal, hogy aztán egyetlen csapással leteríthessék az ellenfelet. Ügyeljenek rá, hogy az ellenfél lába ne érhesse el önöket. Soha ne engedjék, hogy valaki elölről megragadja a ruhájukat. Ha ez megtörténik, birkózásra kerül sor, ami nem más, mint gyermeteg játszadozás: sport. Meg fogom mutatni, hogyan lehet védekezni a minket hátulról megragadó, nyakunkat elszorító, karunkat lefogó ellenféllel szemben. Meg kell tanulniuk behajlított térddel, csípőből elmozdulni. Végül ezeknek a mozdulatoknak automatikussá kell válniuk. Rájöttek, hogy az erőfölény nem az életkor és az edzettség, hanem a titkos tudás függvénye. Tudásuk birtokában olyan magabiztosságra tettek szert, hogy képesek lettek ellazulni és bármikor érzékelni a veszélyt. Erejük alázatossá tette őket. Li történeteket mesélt nekik: - Misszionárius iskolába jártam. Megismertem a bibliát - az Új- és Ószövetséget is. Valami azóta sem hagy nyugodni. Ézsaiás könyvében azt mondja a ti Istenetek: “Én alkottam a világosságot, én teremtettem a sötétséget, én szerzek békességet, én teremtek bajt, én, az Úr, cselekszem mindezt!” Mindig csodálkoztam azon,

hogyan tekinthetik a nyugatiak a gonoszt rossznak, amikor az is a saját istenük teremtménye, sőt Isten megengedte Lucifernek, hogy a gonosz védelmére keljen. Furcsa, hogy azok a harcosok, akik ismerik és láttak már halált és csodákat, vagy őrök életükre megmaradnak katonának, vagy szerzetesnek állnak. Csak a kolostorban találják meg a számukra nélkülözhetetlen rendet és fegyelmet. Közben pedig a civilek, akik az otthon biztonságában semmit sem tudnak, ők prédikálnak rosszról, gonoszról, bűnről. Milyen csodálatos, hogy a harcosok a történelem folyamán sohasem foglalkoztak a jóval és a gonosszal, kizárólag a kötelesség, a becsület és a hűség érdekelte őket! Isiguro megengedte, hogy a fiúk kipróbálják a siniguraj nevű játékot. Japánul a szó annyit jelent: a halál bolondja. A mester azt remélte ettől a meglehetősen durva szórakozástól, hogy felkészíti tanítványait arra a napra, amikor majd habozás nélkül kell a halál torkába ugraniuk. A játék során egymást és különböző tárgyakat kellett átugraniuk, és nagy magasságokból a mélybe vetődni oly módon, hogy mindig kiterjesztett karral egyenesen a mellükre zuhanjanak. Li azt mondta: - Nincs annál izgalmasabb, mint ha tudjuk, egy barátunk halálos veszedelemmel néz szembe valahol a sötétségben. Micsoda mulatság! Isiguro pedig azt mondta: - Fel fogok olvasni önöknek a Hugakuréból. A cím azt jelenti: a levelek közé rejtve. Ebben foglaltatik a szamurájok hagyományos erkölcsi kódexe. A szamuráj fittyet hány a halálra. Ha bizonytalan kimenetelü harc előtt áll, habozás nélkül belemegy, készen arra, hogy meghaljon, ha kell. Nincs ebben semmi különös. Az ember csak összeszedi magát, és megcsinálja. Ha valaki nem teljesíti a küldetését, kudarcot vall, és ha mégis úgy dönt, hogy folytatja az életet: örök időkre magán viseli a gyávaság és alkalmatlanság bélyegét. Ahhoz, hogy tökéletes szamuráj lehess, állandó készenlétben kell várnod a halált reggel és este, nap nap után. Kész pokol olyan eseménytelen korban élni, amikor az embernek nincs más választása, mint ölbe tett kézzel várni a dicsőségre. Aznap, amikor képzésük befejeződött, Isiguro még egy utolsó leckét adott nekik: - Japán történetében sokáig a sógunt övezte a legnagyobb tisztelet. A sógun parancsnokot jelent, olyasmit, mint az önök elnöke. Egy szinttel alatta helyezkedtek el a harc mesterei, hasonlóképpen az önök Pentagonjához és a CIAhez. Ezeknek a mestereknek a felügyelete és parancsnoksága alatt álltak a hatamotók, akik szamurájként szolgálták mesterüket a sógun táborában. A mesterek közvetítő szerepet töltöttek be. Biztosították a főparancsnok dicsőségét és igazságot szolgáltattak az embereiknek. Cserében a szamurájok hálával, bátorsággal és engedelmességgel tartoztak. Kötelezettségeik gyűjtőfogalma volt a gin. Ha egy szamurájban szerzetesi elhivatottság ébredt vagy megrokkant a harcban, elbocsátották a sógun szolgálatából. Ha egy mester meghalt, a sógun a mester szamurájait felmentette a szolgálat alól. Ezek a szamurájok magányosan vándoroltak az országban - a házastársi hűség nem tartozott az erényeik közé -, de mert olyan tökéletesen képzett harcosok voltak, halálos veszedelmet jelentettek másokra, ezért gyakran üldözték és még többször provokálták őket. Sokan szabadcsapatokat alakítottak. Néhányan banditák lettek, de a legtöbbjük szerzetesnek állt. Hát nem különös, hogy az öles tudománya milyen gyakran fordítja a szerzetesi hivatás felé a harcosokat? De az önök esetében a sógun nem azonos az elnökkel. Elnökök jönnek-mennek, a közvélemény szeszélyes változásait követve. Nem, az Önök sógunja Eliot. Nyugdíjazhatja önöket vagy meghalhat. De nélküle önök csupán céltalan vándorok lesznek. 14. Még mindig kopogott az eső a kis ház tetején. Odakint a reggel sötét volt és barátságtalan. Erika elképedten pislogott. Chris és Saul egymás szavába vágva mesélt. - Mit is mondtatok, mennyi ideig tartott a kiképzés? - kérdezte a lány. - Három évig - felelte Saul. - Napi három órában. - De hát még gyerekek voltatok! - hüledezett Erika. - Mondjuk inkább, fiatalok - helyesbített Chris. - Ha a neveltetésünkre gondolok, úgy érzem, sohasem voltunk gyerekek. - Élveztük azokat az órákat. Örültünk, hogy Eliot büszke ránk - mondta Saul. Az ő dicsérete mindennél fontosabb volt a számunkra.

Chris az asztalon heverő komputerlistákra mutatott. - Az egyéb hasonlóságokat figyelembe véve, úgy hiszem, a névsorban szereplő többi férfi is ugyanolyan légkörben nőhetett föl, mint mi. - Idomítva - jegyezte meg Erika. Saul ádáz tekintetet vetett rá. - A dolog bevált. Azon a tavaszon, amikor leérettségiztünk, a Különleges Hadtest és a 82-ik Légideszant egyaránt küldött toborzótiszteket az intézetbe. Egy héten át egymással versengve sorolták az osztályunknak, melyik alakulat bír több előnyt nyújtani a másiknál - Saul hangjából keserűség csendült ki. - Ugyanígy toborozza az újoncokat az IBM és a Xerox is az egyetemeken. Az osztálytársaink közül volt, aki az egyik alakulatot választotta, és volt, aki a másikat. De a teljes osztálylétszám bevonult. Folytatták a hagyományt. A Franklinban végzett fiúk között még egy sem akadt, aki ne ment volna katonának. Olyan elszántan akarták bizonyítani a bátorságukat, hogy hát évvel később, '68-ban a Tetoffenzíva idején az osztályunk nyolcvan százaléka elesett a harcok során. - Jézus! - hördült fel Erika. - De számunkra ezzel még nem ért véget a procedúra - folytatta Chris. - Eliot bujtásnak nevezte. Az intézet és a dodzsó után, a Különleges Hadtest és Vietnam után, még át kellett esnünk Rothberg gyilkos ösztön-tréningjén. Végül a Cég virginiai kiképzőtáborába mentünk. Eliot már sokkal előbb beszervezett minket. A kiképzésünk voltaképpen ötéves korunkban kezdődött. De a tábor után végre készen álltunk a munkára. - Ti lettetek a legjobbak. - Azzá tett minket. Igen - Chris haragosan biggyesztette le az ajkát. - És ezekkel itt mind ugyanezt csinálta. Arra programozott be minket, hogy kizárólag neki szenteljük az életünket. - Sohase tegyünk föl kérdéseket - tette hozzá Saul. - Mint a Paradigma-melónál. Eszembe se jutott, hogy megkérdezzem, miért is csináltatja velem. Ha ő parancsolta, az már tökéletesen elegendő volt. - Olyan naivak voltunk, hogy biztosan nehezen állta meg nevetés nélkül. Amikor azon az éjszakán kilógtunk az intézetből, és az a banda jól elagyabugyált minket… - Chris szeme szikrát szórt. - Csak most jövök rá. Valami mindig zavart velük kapcsolatban. Túl jólöltözöttek voltak. A bőrdzsekijük vadonatújnak látszott. Luxusautón hajtottak el - megrázkódott. - Biztosan ügynökök voltak. Eliot küldte ránk őket, hogy megdolgozzanak egy kicsit. Hogy dühünkben kapvakapjunk az alkalmon és elkezdjük a tanulást a dodzsóban. Jó ég tudja, még hányféleképpen manipulált minket. - Azok a Baby Ruth-csokik. Denverben is kaptam tőle egyet, amikor a halálba küldött. - Mint nekem, amikor megkért, hogy kutassalak föl - döbbent meg Chris. - Mi vagyunk a pavlovi kutyái. Azok a csokoládék a hozzá fűződő kapcsolatunkat jelképezik. Ezzel nyerte meg a szeretetünket. Könnyű dolga volt. Soha senki nem mutatott irántunk kedvességet. Ő volt a cukros bácsi. Az eső egyre hangosabban dörömbölt a tetőn. - És most kiderül, hogy minden szava hazugság volt. Aljasul rászedett bennünket - mondta Saul. - Sohasem szeretett. Csak felhasznált minket. - Nemcsak minket - sziszegte Chris. - A többiek is biztosan azt hitték, hogy Eliot szereti őket. Mindenkinek hazudott. Mi csupán egy csoport tagjai voltunk. Talán még a hazugságait is meg tudnám bocsátani, és mindazt, aminek az elkövetésére rábírt, ha azt hihetném, különleges szerepet szánt nekünk. De nem így van. - Odakint tombolt a vihar, Chris szavai versenyt zengtek a mennydörgéssel. - És ezért a szemem láttára kell elpusztulnia. NEMEZIS 1. Két perccel azután, hogy a zugkocsma kinyitott, Hardy már ismét az utcán volt, két üveg Jim Beam-et szorongatva a hóna alatt egy papírzacskóban. Büszkeség töltötte el a márka miatt. A kormánytól kapott szerény nyugdíjból kevés fényűzésre tellett, de Hardy sohasem süllyedt odáig, hogy valami olcsó, kotyvasztott whiskyvel csillapítsa szomjúságát. Arra sem kényszerült még, hogy ócska vinkókra és azokra az édeskés pancsokra fanyalodjék, amelyek a környék

iszákosainak körében oly népszerűek. Ragaszkodott egy bizonyos színvonalhoz. Naponta egyszer evett is valamit, akár éhes volt, akár nem. Minden reggel megmosakodott, megborotválkozott, és tiszta ruhát öltött. Kénytelen volt rá. A párás miami hőségben állandóan izzadt, és az alkohol, még szinte föl sem hörpintette, máris kipárolgott a pórusain keresztül. Már most, öt perccel nyolc után, tikkasztó meleg volt. Hardy napszemüvege védelmet nyújtott a napsugarak támadása ellen, és jótékonyan álcázta a férfi véreres szemét. Virágmintás inge a testéhez tapadt, és átnedvesítette a papírzacskót. Lepillantott a pocakjára, és elborzadt a nyitott ingből előtüremkedő sápadt, puffadt bőr látványától. Méltóságteljesen begombolkozott. Még két utcasarok, és mindjárt hazaér sötét szobája biztonságába, a lehúzott redőnyök mögé, a bekapcsolt ventilátorhoz, és megnézheti a “Jó reggelt, Amerika” utolsó félóráját. A ma reggeli első ital gondolatától remegés futott át rajta. Körbesandított, nincs-e zsaru a közelben, azután gyorsan befordult a sikátorba, és egy tűzlépcső alatt húzódott meg. Miközben a szűk utca bejárata előtt dübörgött a forgalom, Hardy benyúlt a papírzacskóba, lecsavarta az egyik üveg kupakját, kihúzta a palack nyakát, és a szájához emelte. Lehunyt szemmel élvezte, ahogy az erős ital végigmarja a torkát. Teste ellazult. A reszketés megszűnt. Hirtelen megmerevedett, mert harsány zeneszó ütötte meg a fülét. A hangforrás közeledett hozzá. Hardy riadtan nyitotta ki a szemét, és ámulva meresztette az előtte tornyosuló kubaira, akinél magasabbat soha életében nem látott. A férfi rikító rózsaszín inget és foncsorozott napszemüveget viselt, és a vállán átvetett zajládából üvöltő vad beat ütemére ringatózott. Hátát a falnak döntötte. Brutális arcára rávetődött a tűzlépcső árnyéka. Hardy ismét megremegett - ezúttal a félelemtől. - Kérem szépen. Van tíz dolcsi a tárcámban. Csak ne bántson, ne vegye el a whiskyt! A kubai felvonta a szemöldökét. - Mit zagyvái itt összevissza? Ezt egy manus küldi magának - nyomott egy borítékot a papírzacskóba, és tovább szambázott. - Tessék? Hé, várjon egy percet! Ki volt az? Hogy nézett ki? A kubai vállat vont. - Hát csak egy manus. Mi a különbség? Ti olyan egyformák vagytok. Adott húsz dolcsit. Engem a többi nem érdekel. Hardy hunyorgott, miközben a kubai felszívódott a magnójával együtt. Hardy megnyalta az ajkát, érezte rajta a maradék bourbon ízét. Idegesen nyúlt a zacskóba a borítékért. Le volt ragasztva. Hardy valami hosszúkás, kemény tárgy körvonalait tapintotta ki a papír alatt. Ügyetlenül feltépte a szélét, és egy kulcsot rázott ki belőle. Úgy tűnt, egy csomagmegőrző kulcsa. Egy szám állott rajta: 113. És néhány betű: USPS. Erőltetni kezdte alkoholgőzös agyát. USA Postai Szolgálat, jött rá végül a megoldásra. Egy postafiók. Akárcsak a régi szép időkben. A gondolat felkavarta. 1973 óta nem dolgozott a Titkosszolgálatnak. A Watergate-et követő nagy tisztogatási akció során tették ki a Cégtől. Alkoholizmusa ellenére voltak bizonyos érdemei, így méltán remélhette, hogy a dél-amerikai ügyosztály élén kihúzhatja a nyugdíjkor eléréséig. Csakhogy a kiszivárogtatás utáni sorozatos botrányok lecsillapításához bűnbakokra volt szükség. És az ilyen két lábon járó szeszkazán éppen megfelelt e célra. Hatvankét éves korában kényszernyugdíjazták - de legalább a járadék összegét nem kurtították meg. Így aztán az alkoholisták téliszonyától vezérelve Miamiban telepedett le. A fenébe is, gondolta magában, kiöregedtem már ebből a cirkuszból. Egy postafiók? Micsoda hólyagok! Előbb kirúgnak, aztán csak csettintenek egyet az ujjúkkal, és azt hiszik, rohanok újra dolgozni nekik. Bedobta a kulcsot a zacskóba, és kilépett a sikátorból. Hát, keressenek maguknak másik balekot. A következő sarokig sem jutott el, amikor máris kétségei támadtak. Lehet, hogy a kulcs nem is a Cégtől való. Elkomorodva torpant meg. Talán a másik oldalról küldték. Hardynak megfájdult a feje. De melyik másik oldalról? És ami még fontosabb, miért? Kinek kell egy szeszfazék? Még ha józan volnék is, rég kijöttem a gyakorlatból. Kilenc év telt el, fogalmam sincs a Cég ügyeiről. Mi a jó istent akarnak tőlem? Az éles napsütés keresztülhatolt a szemüveg sötét lencséjén. Hardynak viszketni kezdett a gerince: érezte, hogy figyelik. Körbesandított. Hülyeség, gondolta. Ne áltasd magad, öregem, tényleg nem vagy már a régi. Ha annak idején ilyen

feltűnően illegetted volna magad az utcán, könnyen kaphattál volna egy golyót. Nem mintha most számítana. Bármire megy ki a játék, semmi kedve beszállni. Valaki fölöslegesen pazarolta az idejét és a húsz dollárját. Hardy nem vágyott másra, mint hazamenni, bekapcsolni a ventilátort, és inni egy pohárkával. Nem is eggyel. Hamarosan megpillantotta annak a háznak a bejáratát, amelyben lakott. A tulaj öröklakásnak becézte, de valójában csak egy ócska tetűfészek volt. A lepratanya tizenöt emeletből állt - a betonfalak, cement híján, málladoztak a sós levegőtől, a vékony üvegablakok csörömpöltek, valahányszor nagyobb jármű haladt el a ház előtt. A folyosókon káposztaszag terjengett. A vízvezeték kotyogott. A papírvékony falon át Hardy tisztán hallotta, valahányszor a szomszédja csurrantott egyet. Nyugdíjasok otthona, hirdette a felirat. Tán inkább az élőhalottaké, gondolta Hardy. Elérte az épületet. Csüggedten bámulta a járdán összegyűlt sirályürüléket és tollakat, azután benyitott az üvegajtón. A gyomra émelyegni kezdett, ahogy felidézte, mivel is telnek a napjai - bourbon, tévévetélkedők, folytatásos filmek, végül a híradó, hacsak nem alszik el előbb. Éjféltájban rémálmok gyötrik, hajnali háromkor fürdik a verítékben. A fenébe is, a tévé most várhat, gondolta, visszafordult a bejárattól, és folytatta útját a következő sarok felé. Elismerte, hogy bolondság, amit csinál. Csakhogy a Cég iránt táplált minden keserűsége és balsejtelmei ellenére képtelen volt elfojtani a kíváncsiságát. A tavalyi hurrikán óta nem érzett ilyen izgalmat. Melyik postahivatal? Mivel valahol el kellett kezdenie a keresgélést, a legközelebbit választotta, útközben be-betérve egy sikátorba, hogy erőt merítsen a bourbonból. A posta üvegből és krómacélból készült, alacsony, hosszúkás épület volt, pálmafák vették körül, amelyek szinte kornyadoztak a hőségtől. Az önműködő ajtó sziszegve nyílt szét Hardy előtt. Amikor belépett, orrát megcsapta a betonpadló tisztítására használt vegyszer csípős szaga. A postafiókok egy folyosó átellenes falait borították. Hardy jobboldalt, a legalsó sorban talált rá a 113-asra. Persze valószínűleg a város összes postahivatalában van 113-as számú rekesz. Könnyen lehet, hogy a kulcs nem illik a zárba. De amikor Hardy előhalászta a papírzacskóból, kiderült, hogy a kulcs simán nyitja a rekesz aránytalanul szélesnek tűnő ajtaját. A fiók alacsonyan volt, Hardynak le kellett térdelnie ahhoz, hogy belelásson. Az ajtó nagy méretét látva valami csomagra számított. De semmit sem talált. Letörten a csalódástól, és mérgesen, amiért bolondját járatták vele, már majdnem felállt, amikor az ösztöne figyelmeztette. Miért a legalsó rekesz? Hogy még térdre ereszkedve se lehessen a tetejét látni. Hogy az ember alaposan megnézhesse a szekrényke belsejét, szinte hasra kell feküdnie. Ha a felső lapjához hozzáerősítettek valamit, a postás, aki a túloldalról bedobálja a leveleket, nem veheti észre. Hacsak a postai alkalmazott, Hardyhoz hasonlóan, négykézlábra nem áll. És tényleg ott volt: egy lapos kis műanyag tok, amelyet mágneses lapocskával erősítettek a rekesz tetejéhez. Hardy a hajlongástól vörösen feszítette le a mágnest a rekesz faláról. Tántorogva fölegyenesedett. Végigpillantott a postaládákkal kitapétázott folyosón. Egy lelket sem látott a közelben. Ahelyett, hogy valami biztonságosabb helyszínt keresett volna, megragadta az alkalmat, és fölrántotta a tok visszahajló szélét. Az újabb kulcs láttán összevonta szemöldökét. Mi a…? Nem postaládakulcs. De száma ennek is volt: 36. Hardy megfordította. Atlantic Hotel. 2. Saul megfeszült, amikor hallotta, hogy csikordul a kulcs a zárban. Egy szék mögé guggolt, megmarkolta a ruhája alá rejtett Berettát, miközben a lassan kinyíló ajtóra meredt. Előzőleg gondosan összehúzta a függönyöket, hogy a szobában teljes legyen a sötétség. Az ajtó alatt vékony sávban szűrődött be a lámpafény a folyosóról, azután a fénysáv kiszélesedett. Egy árnyék takarta el a világosságot. Az elhízott férfi lassan beljebb lépett. Idegesnek tűnt. A kezében egy papírzacskóba csomagolt tárgyat szorongatott. - Csukd be az ajtót és fordítsd rá a kulcsot - utasította Saul.

A férfi engedelmeskedett. Saul a sötétben felkattintott egy állítható nyakú íróasztallámpát, és fényét a jövevényre irányította. Egyelőre nem tett föl kérdéseket. A lámpa mögött, annak sugarán kívül maradva, ráismert Hardyra. A férfi levette sötét szemüvegét, és kezével ernyőzte el a szemét zavaró világosságot. Saul tizenhárom éve látta utoljára Hardyt. Már akkor is elég nyomorúságosán festett. Most, hetvenkét évesen még rosszabbul nézett ki puffadt és sápadt bőr, szederjes, ráncos arc, a megnagyobbodott májtól és az alkoholistákra jellemző pangó folyadéktól felfúvódott has. Haja szürke, fakó, fénytelen. De legalább rendesen megfésülve. Ruházata - a förtelmes, virágmintás ing és az acélkék nadrág - tisztának és vasaltnak látszott. Fehér cipője is fényesre suvickolva. A fenébe, gondolta Saul, ha én piás volnék, nem hiszem, hogy ennyi gondot fordítanék a külsőmre. - Örülök, hogy látlak, Hardy. Balra van a villanykapcsoló. - Kicsoda…? - szólalt meg Hardy remegő hangon, miközben kitapogatta a kapcsolót. Két lámpa - egyik az íróasztal fölött, másik az ágynál - gyulladt fel. Hardy a homlokát ráncolva hunyorgott. - Nem ismersz rám? Mindjárt megsértődöm. Hardy tovább ráncolta a homlokát. - Saul? - pislogott zavartan. Titokban még mindig a pisztolyt szorongatva, Saul elvigyorodott, és másik kezét parolára nyújtotta a szék mögül. - Hogy vagy? Mit cipelsz abban a zacskóban? - Ja? - hebegett Hardy. - Csak néhány apróságot. Volt egy kis elintéznivalóm kora reggel. - Pia? - Hát, igen - Hardy szégyenkezve törölte meg a száját. - Meghívtam pár havert mára. És reggel észrevettem, hogy üres a bárszekrény. - Dög nehéznek látszik. Tedd csak le az öltözőasztalra. Pihenj egy kicsit. Hardy kábultan engedelmeskedett. - Én… mi ez az egész? - Mondhatni, bajtársi találkozó - vonta fel a vállát Saul. Megcsörrent a telefon. Hardy összerezzent, szeme kimeredt. Újabb csöngetés. - Nem veszed föl? Saul nem mozdult. Végül a telefon elhallgatott. - Az ég szerelmére! - szólalt meg ismét Hardy. - Miről van szó? Az a kubai… - Impozáns figura, mi? Elég sokáig kellett keresgélnem, amíg ráakadtam. Épp ilyen fazonra volt szükségem. - De miért? - Majd arra is rátérünk. Van fegyvered? - Ne viccelj. Amikor hemzseg a város ezektől a kubai menekültektől? Saul bólintott. Hardy arról volt híres, hogy soha sehová nem megy fegyver nélkül, még vécére sem. Egyszer, a Titkosszolgálat legnagyobb megrökönyödésére, még a Fehér Házban is revolvert viselt, amikor az elnökkel kellett tárgyalnia. Más alkalommal egy tekintélyes vacsoraestélyen elbóbiskolt, és egyre lejjebb csúszott a székében, mígnem végül a pisztoly kiesett a vállára szíjazott tokból, és két kongresszusi képviselő, valamint három szenátor közé pottyant a padlóra. - Azt is rakd le a pia mellé a toalettasztalkára. - Miért? - Csak tedd, amit mondok - emelte föl a Berettát Saul a szék mögül. - Ugyan már, öregem - kerekedett el Hardy szeme. Nevetni próbált, mintha saját magát akarná meggyőzni, hogy csak tréfa az egész. - Erre semmi szükség. Saul azonban nem nevetett vele. Hardy ajka lefittyedt. Idegesen előrehajolt, és jobb lábszárán följebb húzva a nadrágot, elővillantotta a bokájára csatolt tokban meghúzódó, pisze orrú 38-os Coltot. - Nahát, még mindig ezeket a revolvereket szereted? - Emlékszel, mi volt a gúnynevem? - Wyatt Earp - feszült meg Saul. - Csak két ujjadat használd. - Fölösleges figyelmeztetned - felelte Hardy ingerülten. - Nem felejtettem el a szabályzatot - az öltözőasztalra tette a Coltot. - Elégedett vagy? - Még nem - emelte föl a fegyvert az asztal lapjáról Saul. - Meg kell hogy motozzalak. - Ó, az isten szerelmére!

- Nem foglak csiklandozni. Miután végigtapogatta, Saul tüzetesen megvizsgálta Hardy gombjait. Hardy elfehéredett. - Hát ezt kerested olyan nagyon? Mikrofont? Azt hitted, rám szereltek egyet? Mi a fenének…? - Ugyanazért, amiért a kubait bedobtuk. Nem tudhatjuk, nem figyelnek-e. - Figyelnek? Minek akarna engem bárki is…? Azt mondtad, tudhatjuk. Ugye azt mondtad? - Chris is velem dolgozik. - Kilmoonie? - hökkent meg Hardy. - Remek. A pia nem tette tönkre a memóriádat. - Hogyan felejthetném el, mit tettetek értem Chilében? - Ő telefonált az előbb a hallból. A két csöngetés azt jelentette, nem látta, hogy követtek volna. Ha bánni kétsége támad, újra hív - egyet fog csengetni, hogy figyelmeztessen. - De hát én is megmondhattam volna, hogy senki sem követett - vetette közbe Hardy, azután látta, hogy Saul kerüli a pillantását. - Értem - bólintott keserűen. - Szerintetek nem vagyok már olyan állapotban, hogy kiszúrhassam a szaglászókat. - Ha az ember nincs állandó gyakorlatban, eltompulnak az érzékei. - Különösen, ha az illető piás. - Ezt nem én mondtam. - Minek is mondtad volna, a rohadt életbe! - csattant föl Hardy. - Mitől voltatok olyan biztosak abban, hogy egyáltalán eljövök? - Nem voltunk biztosak benne. Amikor a kubai odaadta neked a kulcsot, bedobhattad volna a csatornába. - És? - Akkor békén hagytunk volna. Be kellett bizonyítanod, hogy kész vagy együttműködni - nem velünk, csak úgy általában. Látnunk kellett, hogy van-e kedved egy kis akcióhoz. - Nem. - Ezt hogy érted? Mi nem? - Más okotok volt rá. Saul a fejét rázta. - A kubai - folytatta Hardy. - Már értem, miért volt szükségetek rá. Az is világos, mire kellett a kulcs. - Hát akkor? - De a postafiók és a másik kulcs? - Fokozott elővigyázatosság. - Nem, nem, csak időt akartatok nekem hagyni, hogy tudjak telefonálni. Chris meglátta volna. És felhívott volna téged itt, hogy felszívódhass. - Hardy felfortyant. - Mi a frászra számítottatok, hogy kinek dolgozom? Saul töprengeni kezdett. Lehetséges, hogy megkörnyékezték Hardyt. Másrészt viszont Saul nem tudta, ki máshoz fordulhatna. Mérlegelte az eshetőségeket. És elmondta neki. Hardy megdöbbent. Egy pillanatig mintha nem is értette volna. Hirtelen elvörösödött, nyakán kidagadtak az erek. - Micsoda? - bicsaklott meg a hangja. - Eliot? Feltételeztétek rólam, hogy hajlandó lennék együttműködni azzal a szemétládával? Azok után, amit velem művelt, azt képzeltétek, hogy segítenék neki? - Nem lehettünk biztosak benne. Sok év telt el azóta. Megváltozhattál. Vannak emberek, akiknek idővel csillapodik a haragjuk. - Csillapodik? Az a mocsok rúgatott ki! Boldog volnék, ha egyszer a kezem közé kaparinthatnám, és… - Volna kedved bebizonyítani? Hardy fölnevetett. 3. Saul befejezte az elbeszélést. Hardy lázban égő szemmel, a pulykaméregtől egyre vörösebben hallgatta. Végül bólintott. - Semmi kétség. Téged ki akar csinálni. Nem lep meg. Mindenki mással ugyanígy bánt el. Csoda, hogy ilyen sokáig húzta.

- Beszélj. - Nem tudom, mit… - Eliot mindig azt mondta, ha egy ember legféltettebb titkait akarjuk kifürkészni, forduljunk az illető legádázabb ellenségéhez. - Többet tudsz róla, mint bárki más. - Én is azt hittem, de tévedtem. Te a riválisa voltál. Nyomoztattál utána. - Hallottál róla? Saul nem válaszolt. Hardy az öltözőasztalon álló csomag felé fordult. Kihúzott belőle egy félig üres bourbonos palackot, lecsavarta a kupakját és az ajkához emelte. Azután tétován leeresztette az üveget. - Biztosan nincs poharad. - Van a fürdőszobában - felelte Saul, és kivette a férfi kezéből az üveget. Kerítettem neked valami más italt. - Mi az? - Hozd a poharat. Hardy gyanakodva engedelmeskedett. Amikor visszatért a fürdőszobából, ujjai görcsösen szorították a poharat. Rámeredt a palackokra, amelyeket Saul időközben elővett a fiókból. Undorral nyelt egyet. - Na, nem! - Józannak kell maradnod. Ha mégis megkívánsz egy kortyot… - Vermut? Viccelsz velem? - Szerinted úgy nézek ki? - De hát ez undorító! - Legalább nem iszol belőle sokat. De hogy ne eshess kísértésbe… - dünnyögte Saul, miközben fogta az üvegeket, kivitte a fürdőszobába, és tartalmukat a lefolyóba öntötte. Hardy felhördült. - Tizenhat dollárt fizettem értük! - Itt egy húszas. Tartsd meg az aprót. - Szadista! - Inkább arra gondolj, hogy minél gyorsabban végzünk, annál hamarabb vehetsz magadnak másik whiskyt. - Saul a toalettasztalkához lépett, és kinyitotta mind a kétféle vermutot - az egyik piros volt, a másik fehér - és löttyintett belőlük Hardy poharába. - Tessék, ha elég erős a gyomrod hozzá. Hardy lesújtó pillantást vetett a rózsaszínű kotyvalékra. Felé nyúlt, visszahúzta a kezét, majd ismét kinyújtotta - és három hajtásra kiitta a pohár tartalmát. Zihálva kapaszkodott a kisasztalba. - Jézusom - nyögte. - Jól vagy? - Olyan az íze, mint egy köptetőnek - borzongott Hardy. - Ezt soha nem bocsátom meg neked - de azért kitöltött egy újabb pohárral. - Először is, áruld el, honnan tudod, hogy nyomoztam utána? - Sehonnan. - De hát azt mondtad… - Megérzés. Tudtam, mennyire gyűlölöd. De egyáltalán nem voltam biztos benne. Arra gondoltam, ha rákérdezek, esetleg megrémülsz és letagadod. Ezért úgy tettem, mintha tudnék róla. Reméltem, hogy így elismered. - Hát, tényleg nagyon berozsdásodtam ezen a lepratelepen - sóhajtott Hardy. Oké, igazad volt. Egy pillanatra megijesztettél. Senki se tudhatott róla. Hidd el, nagyon óvatos voltam. Egy ilyen munkánál senkiben sem bízhattam volna meg. Egy kis szaglászás itt-ott. Minden rendszer nélkül. De nem volt rá alkalmam, hogy a végére jussak - komorult el Hardy. - Amilyen peches vagyok, közbejött a Watergate. Semmi részem nem volt benne. De Eliot és én már jó ideje rivalizáltunk egymással. Sikerült meggyőznie az igazgatót, hogy engem vessen oda koncnak. Példát statuáltak. Érthető az összefüggés. Az ördögbe is, hiszen piás voltam, és az is maradtam mindmáig. De azóta sem bírok szabadulni a gondolattól, hogy Eliot csak kihasználta a lehetőséget, hogy diadalmaskodjon fölöttem. - Mit gondolsz, tudta, hogy szaglászol utána? - Nyilván nem. - Miért vagy annyira biztos benne? - Mert még mindig élek. - Olyan sokat derítettél ki? - bámult rá Saul. - Nagyon közel jutottam. Volt valami. Határozottan éreztem. Néha azt hittem, már

csak egyetlen láncszem hiányzik. Csak egyetlenegy… Hardy vállat vont. - De hát ő győzött. Kívülről már nem folytathattam a nyomozást, úgyhogy a pia teljesen úrrá lett rajtam - fölemelte a poharát. - Ez tényleg ihatatlan. - Esetleg egy kávé jót tenne? - Úristen, dehogy, az még a vermutnál is rosszabb. Nyugdíj - merengett Hardy. Fölöslegesen utaztál le ide. Hogyan fejezhettem volna be, amit elkezdtem? Nem férhettem többé hozzá a komputerekhez. - Életben akartál maradni. - Vagy pedig mégis megérdemeltem, hogy kirúgjanak. Ha lett volna vér a pucámban, nem szállók le a nyakáról - verítékcsöppek jelentek meg a homlokán. - Rohadt meleg van itt. Saul keresztülment a szobán, és megnyomta a légkondicionáló gombját a függöny mellett. A készülék felbúgott és némi dohos levegőt fújt a szobába. - Miért kezdtél el nyomozni utána? Hardy viszolyogva ivott egy kortyot. - Kim Philby miatt. 4. Annak idején, 1951-ben Kim Philby a brit kémelhárítás, az MI-6 egyik magas rangú tagja volt. Korábban, a második világháború alatt az ő segítségével képezték ki a szárnyát bontogató amerikai kémhálózat, az OSS tapasztalatlan újoncait. Philby tanácsadóként működött közre 1947-ben is, amikor az OSS átalakult CIA-vé. 1949ben Washingtonba utazott, hogy részt vegyen az FBI szovjet kémek utáni nyomozásában, sőt neki köszönhetően sikerült a nagy tekintélyű brit diplomatáról, Donald Macleanről bebizonyítani, hogy kommunista ügynök. Még mielőtt azonban letartóztathatták volna, egy másik brit diplomata, Guy Burgess riasztotta Macleant. Burgess, akire mindaddig még a gyanú árnyéka sem vetődött, Macleannel együtt Oroszországba szökött. A nagymérvű szovjet beszivárgás felfedezése mély megrázkódtatást okozott a nyugati titkosszolgálatok berkeiben. A zavarodottságot tovább fokozta az a rejtély, vajon Burgess miképpen szerezhetett tudomást a Maclean utáni nyomozásról. Hardy, aki ekkor még csak beosztott tisztviselő volt a CIA-nél, éppen ezen a kérdésein törte a fejét, miközben az autójában várta, hogy végre elálljon a zivatar és átszaladhasson kedvenc bisztrójába ebédelni. Hirtelen különös ötlete támadt. Szomjúságáról is megfeledkezve gyorsan visszarobogott a Washington Mall-on sorakozó felvonulási épületek egyikében lévő irodájába. Saját fülkéjébe lépve egy székre dobta átázott felöltőjét, és különböző dossziék között kezdett lapozgatni, közben gyors jegyzeteket készítve a számára gyanúsnak tűnő mozzanatokról. Burgess figyelmeztette Macleant. Burgess jól ismerte Philbyt, azt az embert, aki Macleant megvádolta. Sőt Burgess egy alkalommal még Philby otthonában is vendégeskedett. Nem lehet, hogy maga Philby hozta egy figyelmetlen elszólással Burgess tudomására, hogy Maclean bajban van? Nem, ez a magyarázat képtelenségnek tűnt. Philby túlságosan tapasztalt ahhoz, hogy értékes információval lássa el annak az embernek a barátját, aki ellen éppen vizsgálatot készült indítani. Akkor tehát mi az összefüggés? Burgess, Maclean és Philby. Hardy egy logikát nélkülöző feltételezésre ragadtatta magát. Mi van akkor, ha Philby is kommunista ügynök? Mi van akkor, ha Philby megvádolja ugyan Macleant, de előtte Burgessen keresztül figyelmezteti? De miért? Miért vádolna be Philby egy másik kommunista ügynököt? Hardy egyetlen ésszerű indokot talált erre: azért, hogy egy harmadik, még fontosabb kommunista ügynököt megmentsen a leleplezéstől. De ki lehet fontosabb, mint Maclean? Hardy szívverése felgyorsult: Maga Philby? Ha Macleant megvádolja, önmagát minden gyanú fölé emeli. Lehet, hogy az FBI-al való együttműködés során Philby megértette: könnyen kiderülhet róla, hogy kém. Puszta feltételezések, gondolta Hardy. De hol a bizonyíték? Hirtelen eszébe jutott egy szovjet disszidens, bizonyos Krivickij, aki évekkel ezelőtt bejelentette, hogy három szovjet ügynök tevékenykedik a brit diplomáciai testületben. Krivickij azt is tudni vélte, hogy az egyikük vezetékneve King (hamarosan le is tartóztatták az illetőt). De a másik kettőről Krivickij csak homályos információkkal rendelkezett: egy skót, aki a harmincas években került a

kommunista eszmék vonzáskörébe, és egy brit újságíró, aki tudósító volt a spanyol polgárháborúban. A skótról kiderült, hogy azonos Macleannel. De ki lehet a brit újságíró? Hardy részletesen áttanulmányozta Philby dossziéját, és kis híján hangosan fölnevetett, amikor megtalálta azt, amit akart: Philby egykor újságíró volt, mégpedig haditudósító a spanyol polgárháborúban. Egy csapásra minden részlet a helyére került. Philby és Burgess Cambridge-ben ismerte meg egymást. Maclean szintén Cambridge-ben járt egyetemre. A harmincas években mindhárman szimpatizáltak a kommunizmussal, de aztán váratlan fordulat állott be a nézeteikben, egyik napról a másikra a kapitalizmus híveivé lettek, és diplomáciai szolgálatra jelentkeztek. Hát persze, gondolta Hardy. Az oroszok beszervezték őket, és elvállalták, hogy titkos kémtevékenységet fognak végezni a Szovjetunió számára. 5. - Ezzel alapoztam meg a tekintélyemet - mondta Hardy. A kesernyés vermut átitatta a leheletét. - Az emberek már elfelejtették, hogy én voltam az, aki leleplezte Philbyt. - Néhányan még tudjuk, kik voltak a nagyok - szólt közbe Saul. - Én és Eliot - Hardy megint ivott egy pohárral. - Az arany fiúk. Eliot azzal szerzett jó pontokat magának, hogy felhasználta az exnácikat és exfasisztákat, akik a háború után újjászervezték a kémhálózatukat, arra, hogy ezúttal nekünk dolgozzanak. Akkoriban úgy látszott, bármihez nyúlunk, sikerül. - Honnan származik Eliot? - Még ennyit sem árult el nektek? Bostonból. A családja a legfelsőbb körökhöz tartozott. Apja a Yale-en végzett, majd a külügyminisztériumban dolgozott. Nem sokkal azután, hogy Eliot 1915-ben megszületett, az apja meghalt, amikor a németek elsüllyesztették a Lusitaniát. Édesanyja az 1918-as influenzajárványnak esett áldozatul. Érted, miért mesélem ezt? - Eliot árva? - dermedt meg Saul. - Akárcsak te és Chris. Talán ez magyarázza meg az érdeklődését irántatok. - Árvaházban nevelkedett? - Nem. Nem voltak nagyszülei, se bácsikái vagy nénikéi. Néhány távoli rokon éppenséggel magához vehette volna. Elég nagy örökség maradt rá, úgyhogy nem jelentett volna terhet senkinek a neveltetése. De az édesapja egyik barátja ajánlkozott gyámjául - az illető nagy befolyással bírt a külügyben. Eliot rokonai beleegyeztek. Úgy vélekedtek, végtére is ez az ember olyan nevelésben részesítheti Eliotot, amilyet az édesapja kívánt volna nyújtani neki. Ez az ember gazdag volt és hatalmas. - Hogy hívták? - Tex Autonnak. Saul szeme elkerekedett. - Úgy bizony - bólintott Hardy. - Az Abélard-egyezmény egyik szülőatyja. Vagyis Eliot nevelőapja az az Auton volt, aki oroszlánrészt vállalt a modern kémkedés alapszabályainak megteremtésében. Mondhatni, Eliot már a kezdeteknél jelen volt. Természetesen a háború előtt Amerikában nem működött önálló titkosszolgálat. A felderítő tevékenység részben a hadügy-, részben a külügyminisztérium hatáskörébe tartozott. Pearl Harbor után azonban létrehozták az OSS-t, amelyhez Auton biztatására Eliot is csatlakozott. Eliot Angliában kapott kiképzést. Később Franciaországban hajtott végre néhány sikeres akciót. Szerette a munkáját, így aztán ő is átigazolt, amikor az OSS-ből CIA lett. Addigra Auton már nyugalomba vonult, de Eliot továbbra is gyakran kérte ki a véleményét. A leghasznosabb tanács, amit Autontól kapott, az volt, hogy ne akarjon a Cég legmagasabb posztjaira kerülni. - De egy ambiciózus embernek nem sokat ér ez a tanács. - Már hogy a fenébe ne érne sokat? Gondolj csak bele. Hány igazgatója és aligazgatója volt a Cégnek az évek során? Annyi, hogy vissza sem tudok emlékezni rájuk. Ezek ugyanis politikai pozíciók. Kinevezésük attól függ, ki ül éppen a Fehér Házban. A Cégnél az igazi hatalom az aligazgató helyettese utáni személy kezében van. A négyes számú posztra már nem politikust jelölnek ki, itt már csak a Cégen belül szerzett érdemek és tapasztalatok esnek latba. - Tehát Eliot megfogadta Auton tanácsát.

Hardy bólintott. - Olyan magasra emelkedett a ranglétrán, ameddig a bátorsága engedte. Az egyik elnök még az igazgatóságot is felajánlotta neki, de Eliot visszautasította. Hosszú távra biztosítani akarta az állását. Viszont a hatalmát is növelni kívánta, ezért kiszélesítette a hatáskörét, egyre több ügynököt vont a közvetlen irányítása alá, végül már mindenféle műveletre kiterjesztette a befolyását. A kémelhárítás főnöke: ezt a címet 1955-ben kapta, de már a negyvenes években is sok szál futott össze a kezében. A szenátorok, kongresszusi tagok, elnökök kilétét a választások döntik el. Előbb-utóbb mindegyikük kénytelen elhagyni a hivatalát. De Eliotnak sohasem kellett aggódnia a választások miatt. A hosszú évek folyamán, függetlenül attól, hogy a demokraták vagy a republikánusok vezették-e az országot, Eliot megtartotta a Cég négyes számú helyét. Rajta kívül csak egyvalakinek sikerült ilyen sokáig megőriznie a hatalmát. - J. Edgar Hoovernek. - Bizony. De Hoover már halott, úgyhogy nem túlzás azt állítani, hogy Eliotnak volt a legkövetkezetesebb befolyása az amerikai kormányzásra a negyvenes évek óta. Ne felejtsd el: Eliot mindig számolt annak a veszélyével, hogy egy másik ambiciózus ember esetleg kiakolbólíthatja a numero négyes pozícióból. Hogy megtarthassa az előnyét, mindenkit, aki fenyegethette volna a biztonságát, függetlenül attól, hogy ki volt az illető, nagyon alaposan ellenőrzött. Lehet, hogy Hoovertől leste el ezt a taktikát, de az is lehet, hogy Auton tanácsolta neki. Mindenesetre Eliot állította össze a legprecízebben dokumentált botránykrónikát a világon. Szex, pia, kábítószer - nincs az a vétek, amely ne szerepelne a nyilvántartásában. Adócsalás, összeférhetetlenség, bosszúállás, megvesztegetés. Ha valaki megkísérelte megingatni Eliot hatalmát, Eliot egyszerűen megmutatta az illetőnek a saját dossziéját, és a fenyegetés megszűnt. Ezért van még mindig a Cégnél, noha jóval túllépte már a nyugdíjkorhatárt. Ezek miatt a dossziék miatt. - Hol tartja őket? - Csak találgatni lehet. Lehet, hogy valamelyik genfi bank páncéltermében. Vagy egy kisvárosi vasútállomás poggyászmegőrzőjében. Képtelenség megmondani. Hidd el, mások már mindent megtettek, csak hogy rátaláljanak. Rengetegen próbálták követni, de mindig le tudja rázni az árnyékait. - Azt még mindig nem mondtad el, te miért nyomoztál utána. Hardy elgondolkodott. - Ez is amolyan megérzés volt. Emlékszel, Eliot milyen makacsul hajtogatta, hogy vannak más kommunista ügynökök is, nemcsak Philby, Burgess és Maclean, akik beépültek nálunk és Nagy-Britanniában a legmagasabb kormánykörökbe. Külön hangsúlyozta, hogy nálunk, a Cégnél is kell lennie orosz kémnek. Ezzel a teóriával magyarázta az U-2-es incidenst, a Disznó-öbölbeli katasztrófát, a Kennedy-gyilkosságot. Valahányszor új akcióba kezdtünk, úgy tűnt, mintha az oroszok előre számítottak volna rá. Eliot teóriája eleinte őrültségnek tűnt. De aztán egyre meggyőzőbben hangzott. A Cégnél mindenki elkezdett gyanakodni. Olyan buzgón turkáltunk egymás szennyesében, hogy végül már szinte leállt a munka. Sohasem találtuk meg a kémet. De már mindegy is volt. Eliot teóriája több pusztítást vitt véghez, mint a legveszélyesebb kém. Végeredményben megbénította az egész Céget. Ez indította el a fantáziámat. Eliot túlságosan sokat hőbörög. Lehet, hogy éppen Eliot a kém, és azzal a zseniális ötlettel akarja szétzúzni a szervezetet, hogy állandóan az ismeretlen kémet emlegeti. Ugyanez volt Kim Philby taktikája is. Vádolj meg valaki mást, és többé senki sem fog rád gyanakodni. - Te mégis gyanakodtál. - Mondjuk inkább, hogy féltékeny voltam - vont vállat Hardy. - Egyszerre kezdtük a pályát. Eleinte egyformán briliánsak voltunk. De ahogy teltek az évek, ő egyre sikeresebb lett, egyre magasabbra emelkedett, míg én egy helyben maradtam. Pedig, ha másképp alakulnak a dolgok, talán bírtam volna a versenyt - fölemelte a poharát. - Azt hiszem, úgy szerettem volna legyűrni, hogy közben a saját helyzetemen is javítsak. Sokat gondoltam az első sikeremre. Reméltem, hogy még egyszer megismételhetem ugyanazt. Említettem, hogy Eliot Angliában kapott OSSkiképzést a háború alatt. Mi akkor még vajmi keveset tudtunk a kémkedésről, az angolok annál többet. Nem fogod kitalálni, ki volt Eliot mestere az MI-6-nál. Saul némán várt a válaszra. Hardy kiürítette a poharát. - Kim Philby.

6. Saulnak elállt a lélegzete. - Eliot tégla volna? - Ezt nem mondtam. - Akkor mi a fenének hoztad fel Philbyt, ha nem az a gyanúd, hogy… - Ezek puszta feltételezések. Bizonyíték nélkül semmit sem érnek. - És nincsen bizonyítékod? - Mondtam már, hogy nem jutottam el odáig. Amikor Eliot kirúgatott, lepecsételték az irodámat. Átkutatták a lakásomat, a kocsimat, a bankszéfemet. Minden olyan papírfecnit, aminek a legcsekélyebb köze volt a Céghez, elszedtek tőlem. - A nyomozás adatait is? - Istennek hála, soha egy sort sem írtam le ezzel kapcsolatban. Ha Eliot megtalálta volna a saját aktáját, és veszélyt szimatolt volna… hát, nem bízott volna egy részeges alak hallgatásában. Szívroham végzett volna velem, vagy kizuhanok egy emeleti ablakból. - És emlékszel még, mit derítettél ki? Hardy méltatlankodva húzta ki magát. - Persze. Nem vagyok én… na ide figyelj! Eliot módszeres ember, tehát minden olyan mozzanat gyanús, amely eltér a bevett gyakorlatától. 1954-ben az utazási elszámolásai különös dolgokat sejtetnek, Eliot számos indokolatlan kiruccanást tett Európában. Sőt, augusztusban egy teljes hétre nyoma veszett. - Vakációzott? - Anélkül, hogy meghagyta volna a címét és a telefonszámát a Cégnél. Ez teljesen szabálytalan. - Értelek. - Belgiumig nyomon tudtam követni. De azután - Hardy cigarettára gyújtott, és mélyen leszívta a füstöt. - Más nem tette szóvá az eltűnését? - Nemhogy szóvá tették volna, inkább előléptették a következő évben. Mindössze annyit tudok, hogy egy titkos küldetés sikeres végrehajtását jutalmazták az előléptetéssel. Mindazonáltal az a hét hiányzik… - Ha tényleg ő a beépített ember, akkor találkozhatott a KGB-s felső kapcsolatával. - Ez a gyanú bennem is fölmerült. De hát az nagyon dilettáns megoldás lett volna. Sokkal kevésbé rejtélyes módon is kapcsolatba léphetett volna vele a KGB. Miért hívták volna fel magukra a figyelmet azzal, hogy se szó, se beszéd eltüntetik Eliotot? Bármi lett légyen is az eltűnés oka, nyilván feltétlenül szükséges volt - másképpen bizonyára nem lehetett elintézni a dolgot. Saul elkomorodott. A légkondicionáló berendezés egyre zakatolt, de Saul nem a hidegtől lett libabőrős. - Van még más is - folytatta Hardy. - 1973-ban Eliot újra eltűnt - ezúttal csak három napra, júniusban. - Ismét Belgiumba ment? - Nem, Japánba. - Na és mi az összefüggés? Hardy vállat vont: - Fogalmam sincs, mit csinált ezeken az utakon. De fenntartom az eredeti elképzelésemet. Tegyük fel, hogy a háború alatt Angliában Eliot Philbyvel, Burgess-szel és Macleannel együtt felcsapott szovjet kettős ügynöknek. - Vagy hármas ügynöknek. - Előfordulhat - vakarta meg az állat Hardy. Ez eddig még nem jutott eszembe. Lehet, hogy csak látszatból csatlakozott Philbyhez, azzal a megfontolással, hogy majd az Egyesült Államok érdekében használja fel a szovjet kapcsolatait. Mindig szerette a bonyolult helyzeteket, és hármas ügynöknek lenni aztán igazán a legkomplikáltabb szerep. Akár kettős, akár hármas ügynökként állandó összeköttetésben kellett állnia a KGB-vel. Valakinek továbbítania kellett Eliot számára az üzeneteket, valakinek, akivel olyan viszonyban van, hogy minden feltűnés nélkül rendszeresen érintkezhet. És az illető szabadon mozoghat, különösen Európában. - No és megtaláltad?

- A rózsák. - Micsoda? - Eliot a bonyodalmakon kívül a rózsákat szereti a legjobban. Egész napirendjét a rózsái köré szervezi. Kiterjedt levelezést folytat a többi rózsarajongóval. Rendszeresen küldözgetik egymásnak a ritka példányokat. Saul fejében hirtelen világosság gyúlt. - És virágkiállításokra járnak. - Igen, éspedig Európába. A legjelentősebb a londoni kiállítás, amelyre minden év júliusában kerül sor. Eliot még egyet sem mulasztott el közülük, amióta 1946ban, közvetlenül a háború után az elsőt megrendezték. Tökéletes találkozóhely. Eliot mindig egy barátja London melletti birtokán száll meg. A barát neve: ifjabb Percival Landish. Saul felszisszent. - Ismerősen hangzik? - kérdezte Hardy. - Az édesapja képviselte Anglia titkosszolgálatát az 1938-as Abélard-találkozón. - Érdekes egybeesés, nem gondolod? Auton, aki szintén részt vett a találkozón, barátságot kötött az idősebb Landish-sel. Eliot, Auton fogadott fia és Landish fia szintén barátok lettek. Mellesleg az idősebb Landish volt Philby fölöttese. - Jézusom! - hördült fel ismét Saul. - Ez fölvet néhány kérdést - mondta Hardy. Az idősebb Landish szintén tégla lett volna? Az összeesküvés gyanújának az a hátránya, hogy az ember egy idő után már mindent be tud illeszteni az elméletébe. Lehet, hogy túl élénk a fantáziám? Ha Eliot a szovjeteknek dolgozik, az ifjabb Landish látszik a legalkalmasabbnak az üzenetek továbbítására. Minden feltétel adott hozzá. Ugyanazt a pozíciót tölti be az MI-6-nál, mint Eliot a CIA-nál. Eliothoz hasonlóan ő is makacsul hangoztatja, hogy az MI-6-ba titkos ügynök épült be. Ha az idősebb Landish orosz kém volt, könnyen meglehet, hogy a fia átvette tőle a stafétabotot. 7. Erika megállt az ülések között, és lehajolt az egyik utashoz. - Kérem, uram, kapcsolja be a biztonsági övet! Erika az El Al csinos stewardess-egyenruháját viselte. Mivel az előkészületekre alig jutott idő, korlátozott számú nő közül kellett kiválasztani, kinek a helyét vegye át Erika. Magassága, hajszíne, arcvonása meglehetősen hasonlóvá tette a menetrendszerű járat személyzetének egyik tagjához. De az Erika által helyettesített légikísérő, aki pillanatnyilag éppen vidáman autózott Miamiból délre, Key West felé a váratlanul ölébe pottyant ingyenes luxusüdülésre, valamivel kisebb termetű volt Erikánál, ezért egyenruhája rendkívül feszesen tapadt a lány keblére. Az utazóközönség férfitagjai persze inkább örömmel, mint felháborodva fogadták ezt. Erika végiglejtett az utastéren, és gondosan ellenőrizte, vajon mindenütt bekapcsolták-e a biztonsági öveket. Miután udvariasan megkérte az egyik hölgyet, hogy nagy méretű retiküljét csúsztassa az előtte lévő ülés alá, Erika vizsgálódva pillantott körül az utasokon. Senki sem dohányzott. Az ülések háttámlái mindenütt merőlegesen álltak, az étkezőasztalkák biztonságosan lehajtva. Erika elégedetten bólintott egy másik légikisasszony felé, és a gép orrába ment, hogy ott megfordulva még egyszer szemügyre vegye az utasokat. Amennyire meg tudta ítélni, senki sem mutatott különösebb érdeklődést iránta. Egyetlen szem se szegeződött rá. Egyetlen utas sem kerülte el a pillantását. Persze egy jól képzett ügynök nem is követne el ilyen hibát. Mindenesetre Erika megtette, ami tőle tellett: bármi történjék, nem kell szemrehányást tennie magának, amiért elmulasztotta a kötelező óvintézkedéseket. Kopogtatott a pilótafülke ajtaján, majd benyitott. - Nem kér valaki idebent egy kis kávét? A pilóta hátrafordult. - Nem, kösz. A reptériek végeztek a poggyász berakodásával. Megkaptuk az engedélyt, hogy kigurulhatunk a pályára. - Milyen időre van kilátás? - Jobb nem is lehetne. Ragyogó kék az ég mindenütt - szólalt meg Saul Erika mellett. Ő és Chris - frissen megkapott papírjaik alapján - a járat ellenőrzésével megbízott felügyelői minőségben foglaltak helyet a gépen. Remekül festettek pilótaegyenruhájukban, és a fülke hátsó traktusából figyelték a

személyzet munkáját. A gép irányítóinak semmi okuk nem volt arra, hogy kétségbe vonják a két állítólagos kolléga kilétét. Erikával együtt már korán beszálltak a gépbe, a személyzeti kapun át érkeztek, elkerülve a reptéri ellenőrzést. Az irataik tökéletes hamisítványok voltak. Misha Peltz az izraeli nagykövetségen ismét bebizonyította, hogy csodákra képes. Amikor a sugárhajtású gép kigurult a várakozóhelyéről, Erika visszatért az utasok közé, hogy még egyszer ellenőrizze, nem villan-e ismerős fény valakinek a szemében. Egy férfi szinte extázisba jött Erika tökéletes idomai láttán. Egy nő láthatólag páni félelemben várta a fölszállás pillanatát. Miközben elhaladt mellettük, Erika úgy döntött, semmi oka az aggodalomra, bár most, hogy a gép mozgásba lendült, már az se számított volna, ha egész kommandó tartózkodik a fedélzeten. Az El Al rendkívüli biztonsági intézkedéseket foganatosított. A gép elülső, középső és hátsó részében egy-egy civil ruhás testőr foglalt helyet. Az ablakok alatt két hatalmas autó tűnt fel, amelyek a kifutópályára kísérték a gépet. Az autókban ülő marcona alakok kibiztosított gépfegyvert tartottak a kezük ügyében - gondosan vigyázva, hogy kívülről ne lehessen észrevenni. Ez általános gyakorlat volt a sok terroristatámadást megért légitársaságnál. Amikor a gép leszáll Londonban, két hasonló autó halad majd mellette a repülőtéri kiszállóhelyig. Az El Al utasainak fenntartott repülőtéri kapukat szintén feltűnés nélkül, de nagyon hatékonyan őrizni fogják. Ilyen körülmények között az esetleg Erika, Saul és Chris ellen támadó kommandó valóságos öngyilkosságot kísérelne meg. De Erika megkönnyebbülése csak rövid ideig tartott. Miközben ellenőrizte, hogy az élelmiszertárolók jól vannak-e lezárva, viszolyogva gondolt arra, hogy pillanatokon belül meg kell kezdenie az italok és ételek felszolgálását, és a repülés egész ideje alatt az utasokkal kell bájolognia. A vezető utaskísérő fölemelte a mikrofont. - Jó estét! - recsegtek a hangszórók. - Üdvözöljük önöket az El Al 755-ös londoni járatán… 8. London. A derült eget ígérő előrejelzés dacára a városra összefüggő, szürke felhőtakaró ereszkedett. Bár az utaskísérői feladatok súlyos terhet róttak rá, Erikának sikerült időt szakítania arra is, hogy a megszerzett információkat összegezze magában. Mindaz, amit Saul és Chris elmondott neki a Franklin Fiúinternátusról, zavarba ejtette. Ő maga egy izraeli kibucban nőtt fel, így aztán tulajdonképpen őt is beidomították. És bár a két férfihoz hasonlóan ő is képzett harcos és operatív ügynök volt, érzékelte a különbséget. Jóllehet őt is elválasztották a szüleitől és idegenek nevelték, mégis az egész közösségből szeretet sugárzott felé. Minden izraeli a családtagja volt. Abban az országban, ahol a sok ellenséges támadás következtében rengeteg gyermek veszítette el mind a vér szerinti, mind pedig a nevelőszüleit, a töméntelen bánatot csak úgy lehetett elviselni, ha végső soron az egész nemzet vállalja a szülő szerepét. De Saul és Chris Elioton kívül soha senki mástól nem kapott szeretetet. És ez a szeretet is hazugságnak bizonyult. A kibuc egészséges légköre helyett sivár gyermekkorukat a szigorú fegyelem és súlyos nélkülözés jellemezte - és mindezt nem a hazájuk, hanem egy olyan ember titokzatos célja érdekében kellett elviselniük, aki a jótevőjükként tüntette föl magát. Miféle agyban születhetett ilyen ördögi terv? Csakis valami torz és ferde hajlamú lény fantáziája lehetett képes rá. Saulhoz és Chrishez hasonlóan Erikát is a gyilkolásra képezték, ki. De ő a hazájáért, népe fennmaradásáért ölt, és mindig szomorúságot és szánalmat érzett az ellenség iránt. Ezzel szemben Saul és Chris lelkéből minden érzelmi megnyilvánulást kiirtottak, megfosztották őket emberi méltóságuktól, és Eliot parancsait végrehajtó robotokká változtatták őket. Semmiféle magasztos eszme nem indokolhatja a kettejük ellen elkövetett vétkeket. Ám most az idomítás csődöt mondott. Bar Erika élvezte, hogy ismét együtt lehet velük - különösen Saullal, aki iránt rég eltemetettnek vélt szenvedélye soha nem tapasztalt erővel éledt újjá -, voltaképpen eszményi célok vezérelték: hazájának akart segíteni, szerette volna helyrehozni a kárt, amelyet Eliot Izraelnek

okozott azzal, hogy az elnök barátjának meggyilkolását a zsidók nyakába akarta varrni. Saul és Chris indítéka egészen más volt. Személyes, sőt paradox módon érzelmi alapon cselekedtek. Megelégelték, hogy egy életen át kihasználták őket. Hogy árulás áldozatai legyenek. Bosszút akartak állni. 9. A londoni repülőtéren mindhárman a légi személyzet számára fenntartott vámfolyosón haladtak át. A Peltz által melléjük rendelt kísérők feltűnés nélkül várakoztak a túloldalon. Hogy elkerüljék a zsúfolt csarnokokat, a repülőtéri alkalmazottak hátsó kijáratát használták. Először a kísérők alaposan körülkémleltek, majd sorfalat alkottak, amelynek védelmében Erika, Chris és Saul kilépett a golyóbiztos gépkocsihoz. Elhajtottak a reptéri őrség előtt egy nyitott fémkapun keresztül, majd elvegyültek a Londonba tartó autók zajos forgatagában. Chris átállította óráját az angol zónaidőre. A reggeli égbolt szürke volt. Christ egészen átjárta a nedvesség. Kipillantott a hátsó ablakon. Az arca elkomorult. - Követnek minket. - Az a kék autó, úgy százméternyire mögöttünk? - kérdezte a sofőr. A visszapillantó tükörben látta, hogy Chris bólint. - A mieink. Engem valami más aggaszt. - Micsoda? - Misha Washingtonból küldött utasításai. - Mi a probléma? - Nem egészen világos előttem a dolog. Gondoskodjunk róla, hogy rendben megérkezzetek, aztán meg lépjünk le. Ennek így semmi értelme. Bármilyen ügyben jártok ti hárman, fedezetre azért nektek is szükségetek van. Biztosan valami félreértés történt. - Nem, mi pontosan ezt kértük. - De hát… - Így akarjuk - mondta Saul. A sofőr vállat vont. - Ti vagytok a megrendelők. Azt mondták, szerezzek nektek egy biztonságos kéglit. A felszerelés, amit kértetek, a csomagtartóban van. 10. Úgy tettek, mintha huzamosabb tartózkodásra rendezkednének be, de amint a kísérők kitették a lábukat a lakásból, Chris, Saul és Erika azonnal abbahagyta a kicsomagolást. Saul Chrisre pillantott. Mintegy vezényszóra elkezdték tüzetesen átvizsgálni a szobát. A lakás kicsi volt, és sokkal otthonosabb, mint az amerikai albérletek - horgolt térítők, csipkefüggönyök, a vázában virág. Akárcsak az autóban, itt is mindent átitatott a nedvesség. Bár a kísérők kezeskedtek a hely biztonságáról, Saul nem tudta, bízhat-e bennük. Egyrészt belátta, hogy semmi oka sincs a gyanakvásra. Másrészt viszont minél több ember lett beavatva, annál inkább nőtt a veszélye, hogy megint elárulja őket valaki. Végighallgatva Saul aggályoskodását, Chris és Erika egyetértőleg bólintott. Mivel a szobában poloskák lehettek, nem beszélgettek, csak gyorsan kibújtak egyenruháikból. A férfiak ügyet Sem vetettek Erika meztelenségére, mint ahogy a lány sem törődött velük. Jellegtelen utcai ruhákba öltözötten nekiláttak a kísérők által rendelkezésükre bocsátott fegyvereket szétszerelni, ellenőrizni és újra összerakni. A többi megrendelt felszerelés is tökéletesen működött. Semmit sem hagyva maguk mögött, lesettenkedtek a bérház dohszagú hátsó lépcsőjén. Az épület mögötti sikátoron átvágva bevették magukat a szűk utcák labirintusába, és addig bolyongtak a londoni esőben, amíg minden lehetséges követőjük biztosan nyomukat vesztette. Még Misha Peltz sem tudta, miért jöttek Londonba. Most, hogy magukra maradtak, ismét láthatatlanná válva fogják megközelíteni mások által kinyomozhatatlan úti céljukat. Hacsak, rohanták meg az újabb kétségek Sault. Ugyanis még valaki tudta, hová tartanak - az az ember, akitől célpontjuk lakáscímét és személyleírását

megkapták. Ha szigorúan ragaszkodik a biztonsági előírásokhoz, önmaguk védelmében el kellett volna hallgattatnia Hardyt. De hát hogy vitt volna rá a lélek? - tépelődött magában Saul. Hardy segített. És én nagyon szeretem azt a vén lókötőt. Mindazonáltal a dolog csak nem ment ki a fejéből. Az elvarratlan szálak, a lezáratlan ügyek mindig nyugtalanították. 11. Vártak rá, ő pedig még azt az alapvető óvintézkedést sem tette meg, hogy elkerülje a lakását. Szokás szerint piszkosul leitta magát, ez volt minden mentsége. Az ital elhomályosította az ítélőképességét. Sőt, annyira eltompította a reflexeit, hogy amikor a lakásába támolyogva megfordult, hogy kulcsra zárja az ajtót maga mögött, nem bírt elég gyorsan félreugrani a rárohanó alakok elől. Ha józan, talán felránthatta volna megint az ajtót, és kiszaladhatott volna a folyosóra, de a szervezetében termelődött adrenalin a gyomrában hömpölygő alkohollal elegyedve eleve megadásra késztette. Tehetetlenül tűrte, hogy a gardróbból előpattanó férfi hátracsavarja a karját, a falhoz taszítsa, és két lábát a motozáshoz szükséges pózba feszítse szét. A másik férfi, aki a fürdőszobából rontott ki, végigtapogatta Hardy testét, a fenekét és a nemi szervét sem hagyva ki. - 38-as. Jobb bokánál - szólt át a társához, és zsebre vágta a revolvert. - A díványhoz! - parancsolt rá az első férfi Hardyra. - Kerevet - javította ki Hardy. - Mi a… - Ha elég szorgalmasan tanuljátok a nyelvet, fiúk, hamarosan eljutunk az igékhez is. - Fogd be a pofád, és tedd, amit mondunk. Hardy homloka fájdalmasan koppant a falon. Leült. A szíve a torkában dobogott, de az agya meglepően nyugodt maradt, nyilván a sarki kocsmában eltöltött nap jótékony hatására. Igazság szerint, amióta Saul elment, még többet ivott, mint eddig. Feltett szándéka ellenére, hogy a méltóságát nem engedi át a piának, Hardy az utóbbi időben gyűrött nadrágban, félretaposott és levert orrú cipőben közlekedett. Bár könyörgött, hogy velük mehessen, Saul elutasította. - Így is épp eleget segítettél - mondta, de Hardy megértette. Túl öregnek tart. Azt hiszi, nem bízhat meg egy ilyen… Részegesben? Hardy nem akart szembenézni az igazsággal. Saul pontosan azt tette, amit neki magának kellett volna megtennie évekkel ezelőtt - ha lett volna elég vér a pucájában. A két férfi harminc év körüli lehetett. Hardy az orrában érezte émelyítően édeskés arcvizük szagát. Végigpillantott jellegzetes amerikai fazonjukon. Jól fésült rövid haj, Brooks Brothers öltöny. Felismerte őket. Nem mintha találkozott volna már velük, de a fénykorában maga is gyakran igénybe vette a hozzájuk hasonló fickók szolgálatait. GS-7-esek. Az aljanépség, a Cégnél. Hardyt részegségében csak még jobban feldühítette, hogy ilyen semmirekellők kezére adták. Nem tekintették elég veszélyesnek ahhoz, hogy első osztályú nehézfiúkat küldjenek ki hozzá. A választás az iránta tanúsított megvetést fejezte ki. Bár forrt benne a méreg, nem mutatta ki. A bourbontól bátorság szállta meg. - Most, hogy ilyen szépen… - Fogd be azt a mocskos pofádat! - torkolta le az első férfi. - Ugye, megmondtam? - Micsodát? - Hogy hamarosan sort kerítünk az igékre is. A két nyikhaj egymásra nézett. - Telefonálj - mondta az első. A második fölemelte a kagylót, és Hardy a kábulata ellenére is megfigyelte, hogy tizenegy számot tárcsáz. - Mi a fene? Interurbán? Remélem, legalább R-beszélgetés lesz. - Bírom ezt - jegyezte meg a második, majd beleszólt a telefonba. - Elkaptuk. Nem, simán ment. Persze - Hardyra bámult. - Nem fogod elhinni - vigyorodott el. - Téged keresnek. Hardy vonakodva vette át a kagylót. Bár tudta, mi következik, úgy tett, mintha nem is sejtené.

- Halló? A vonal túlsó végén a hang száraz volt, mint a kréta, zizegős, mint az ősi avar - reszelős, öreg és lélektelen. - Remélem, a munkatársaim rendesen bántak veled. - Ki az? - Ugyan már - a beszélő hangja elfúlt, harákolt. - Semmi szükség erre. - Azt mondtam… - Na, jó. Kedvem van egy kis szórakozáshoz. Belemegyek a játékba. Hardyt elöntötte a pulykaméreg, amikor meghallotta a nevet. - Reméltem, hogy többé már nem hallok felőled, te vérszívó pojáca. - Gyalázkodsz? - csettintett a nyelvével Eliot. - Hová tűnt a híres jómodorod? - Elvesztettem az állásommal együtt, te strici. - Ugyan már, az én koromban? - nevetett Eliot. - Feltételezem, akadtak látogatóid mostanában. - Úgy érted, ezen a két törpén kívül? Látogatók? Ki a nyavalya akarna engem meglátogatni? - Két rakoncátlan kölyök. - A fiam és a lányom? Bevallom, szóba se állnak velem. - Természetesen Saulra és Chrisre gondoltam. - Gondolj, akire akarsz. Bármiről van is szó, én nem láttam őket. És ha láttam volna, akkor se mondanám el neked. - Hát épp ez a probléma, ugye? - Nem, valami más lehet az. Mi baj van? - Ez nagyon jó. Kérdéssel válaszolni a kérdésre, így sok hibát el lehet kerülni. - De engem fáraszt. Leteszem. - Nem, várj csak. Nem tudom, mit mondtak neked. Bajban vannak. - Semmit se mondtak. Nem is voltak itt. Az isten szerelmére, igyekszem élvezni a jól kiérdemelt pihenést. Vidd a fenébe a nyikhajaidat. És tűnj el az életemből. - Nem értesz semmit. Chrisről van szó. Megsértette az egyezményt. Saul pedig segíti a szökésben. - És akkor az lenne az első dolguk, hogy fölkeressenek engem? Naná. Mi a fenének? Én aztán nagy hasznukra lehetek. Az oroszok ellen? Baromság - Hardy arca megrándult. - Lehet, hogy igazad van. Beszélhetnék valamelyik munkatársammal? Hardy annyira rosszul lett, hogy nem bírt válaszolni. Átnyújtotta a kagylót az egyes számú gorillának. - Mi az? Igen, uram, értem - mondta a férfi, és visszaadta a telefont Hardynak. - Hibáztál - recsegte Eliot. - Ne dörgöld az orrom alá. Anélkül is tudom. - Kénytelen vagyok elismerni, hogy odáig egész jól csináltad. Különösen, ha figyelembe vesszük, mennyire kiestél a gyakorlatból. - Ösztön. - De a rutin megbízhatóbb. Tényleg, az oroszok. Minek kellett szóba hoznod őket? Reméltem, hogy keményebb ellenfél leszel. - Sajnálom, amiért csalódást okoztam. - Nem emlegetted volna az oroszokat, ha nem tudnád, hogy ők kezdeményezték a retorziót. A nézeteltéréseinktől eltekintve is igazam volt, amikor kirúgattalak. Munkaköri gondatlanság. Tudnod kellett volna, hogyha vallatnak, sohasem szabad új információval előrukkolnod, bármilyen jelentéktelennek tűnjék is az. - Jézusom, csak nem akarsz kioktatni? Honnan tudtad, hogy eljöttek hozzám? - Nem tudtam. Az az igazság - zokon ne vedd -, hogy csak ma reggel jutottál az eszembe. Miután már minden kapcsolatukat végigzongoráztam. Te voltál az utolsó reményem. Lehet, hogy ez a sértés késztette elhatározásra Hardyt. A kettes számú nyikhaj egy aktatáskát tett föl a dohányzóasztalra. Injekciós fecskendőt és ampullát vett ki belőle. - Furcsa, hogy eddig nem adták be a szérumot - jegyezte meg Hardy. - Előbb beszélni akartam veled. Felidézni a régi szép időket. - Kárörvendeni. - Erre most nincs időm. Most én mondom, hogy tegyük le. - Nem, várj még. Szeretném, ha valamit meghallgatnál - Hardy az egyes számú fickó felé fordult. - Ott, abban a szekreterben - mutatott egy olcsó, műanyag borítású furnérlemezből készült alkotmányra. - Már elnézést a kifejezésért. Az egyik Jim Beam-es üveg alján maradt még egy löket. Idehozná nekem?

A nyikhaj bizonytalanul nézett. - Az ég szerelmére, szomjazom! - Részeg disznó - húzta el a száját a nyikhaj, kinyitotta a szekrénykét, és Hardy kezébe nyomta az üveget. Hardy a palackra meredt. Mintha szeretett nőt simogatna, lassan lecsavarta róla a kupakot. Felhajtotta az ujjnyi whiskyt, átszellemülten ízlelgette az aromáját. Mindent összevetve, ez az egyetlen dolog, ami hiányozni fog neki. - Hallasz még? - Mi folyik ott? - Tartsd a kagylót. Hetvenkét éves vagyok, gondolta. A májam évek óta kipurcant. Csoda, hogy még élek. Ásatag kövület vagyok, egy roncs. Harminc perccel azután, hogy megkapja az injekciót, mindent bevall a nyikhajoknak; amire Eliot kíváncsi. Efelől nem volt kétsége. Eliot ismét győzni fog. Mindig ez a szemétláda győzött. De ennek most vége. Részeg disznó? Saul nem vitt magával, mert nem bízott bennem. Eliot két nyikhajt küldött rám, mert semmire sem becsül. - Vallomást akarok tenni - szólalt meg Hardy. - Akkor is beadjuk a szérumot. - Az mindegy. Igazad van. Saul eljött hozzám. Kérdéseket tett föl. És én válaszoltam. Tudom, hol van most. Szeretném, ha tisztában lennél ezzel. - Hogyhogy ilyen nyíltan beszélsz? Pedig tudod, hogy nem kötök veled alkut. - Kinyíratsz? - A lehető legkellemesebb megoldást választjuk. Alkoholmérgezés. Gondolom, nem lesz ellenedre. - Figyelj csak! Hardy a dohányzóasztalra tette a kagylót, és a nyikhajok feje fölött elnézett az ablak felé. Száztíz kilót nyomott. Fiatal korában hátvédként játszott a Yale rögbicsapatában. Hirtelen elüvöltötte magát, fölpattant a díványról, és a két férfi mellett elszáguldva az ablakhoz rontott. Egy pillanatra megijedt, hogy a lehúzott redőny vissza fogja tartani, de fölöslegesen aggódott, hiszen a redőnyök is ugyanolyan vacakok voltak, mint ennek az istenverte papundekli épületnek az összes többi alkotórésze. Fejét beleütötte az ablakba, széttört az üveg. De pocakja beszorult a keretbe, éles szilánkok fúródtak a testébe. Hardy felnyögött, de nem a fájdalomtól, hanem mert a két semmirekellő megragadta a lábát, és teljes erővel próbálta visszaráncigálni. Hardy rúgkapálva igyekezett szabadulni a markukból, a redőny lécei csörömpöltek, a szilánkok még mélyebben fúródtak belé. Hardy kétségbeesetten előrelendült, lábával sikerült elrugaszkodnia, és hirtelen, több sebből vérezve, kirepült a levegőbe. Magával sodort egy csomó üvegdarabot, amelyek fényesen szikráztak a napsütésben. Tisztán látott mindent, úgy érezte, mintha lebegne. Végül mégiscsak érvényesült a gravitáció törvénye. Zuhanni kezdett lefelé, maga mögött hagyva a szilánkokat. Az azonos tömegű tárgyak zuhanási sebessége is megegyező. Csakhogy Hardy igen nagy tömeget képviselt. A szilánkokat megelőzve süvített a járda felé. Magában azért fohászkodott, nehogy eltrafáljon valakit odalent. Tizenöt emeletet repült. Esés közben felfordult a gyomra. Az ágyékához közeledett. Végtére is fejjel lefelé száguldott. Mielőtt földet ért volna, elvesztette az eszméletét. De egy szemtanú később úgy nyilatkozott, hogy Hardy a becsapódás pillanatában lehelte ki a lelkét… Közben mintha mosolygott volna. 12. A birtok hatalmas kiterjedésű volt. Saul a fákkal benőtt, meredek szikla peremén guggolt, és a sötét völgyben álló, jellegzetes angol udvarház fényeit fürkészte. Az épület háromemeletes volt, de szögletes formájától még magasabbnak tűnt. A keskeny, hosszú hasáb nagyméretű középső traktusát két kisebb oldalszárny fogta közre. A tiszta egyenes vonalakat csak a hálószobák manzárdablakainak kissé lejtős sora és a felkelő hold felé nyúló kémények groteszk ágaskodása törte meg. Saul éjjellátó távcsövön át figyelte a magas kőfal mögött elterülő birtokot. Az éjjellátók korábbi változatai infravörös sugarak kibocsátásával világították meg a sötétséget. A szabad szemmel nem látható infrasugarakat azonban speciális

lencsék segítségével könnyen meg lehetett figyelni. Bár az eszköz tökéletesen működött, az objektumokat szükségképpen vörös fénybe burkolta. Ez pedig komoly hátránynak bizonyult. Ugyanis ha az ellenség is ugyanilyen távcsövet használ, könnyen felfedezheti az általunk kibocsátott infrasugarat. Következésképpen könnyű célpontot nyújtunk a számára. Nyilvánvaló, hogy más elven működő távcsőre lett szükség, és a hatvanas évek vége felé, amikor a vietnami háború egyre ádázabbá vált, sikerült is föltalálni a tökéletesen észrevehetetlen éjjellátót. A Starlite (Csillagfény) márkanevű eszköz az egészen apró fényforrások, mint például a csillagok fölerősítésével világítja meg a sötétséget. Mivel maga a távcső nem bocsát ki sugarakat, használójára sem hívja fel a figyelmet. A hetvenes évek óta az éjjellátót sorozatban kezdték gyártani, és többnyire sportboltokban árusították. Beszerzése semmiféle nehézségbe nem ütközött. Saul nem magát a házat figyelte. Ugyanis az olyan nagy mértékben erősítette volna fel a kivilágított ablakok fényét, hogy Saul akár meg is vakulhatott volna tőle. De a fal sötétben volt, azt tisztán láthatta. Annak málladozó köveire, és az ódon vakolatban keletkezett hatalmas hézagokra irányította a lencsét. Azonban valami zavarta. Az az érzése támadt, mintha már korábban is térdelt volna ugyanitt. A falat fürkészve erőltetni kezdte az emlékezetét, és végül rájött: a virginiai birtok! Andrew Sage és a Paradigma csoport! A lidércnyomás kezdete. Ám azonnal elvetette ezt a gondolatot. A fal odalent valójában egy másik helyre emlékeztette, az árva-házra, ahol a rémálom igazán elkezdődött. Szinte maga előtt látta, ahogy Chris és ő átmászik a kőkerítésen. Mint azon a bizonyos éjszakán… A tücsökciripelés abbamaradt. Nyugtalanító csönd telepedett az erdőre. Saul bőre bizsergett, ahogy lehasalt a földre, és előhúzta a kését. Sötét ruhája beleolvadt az éjszakába. A lélegzetét visszafojtva, arcát a talajhoz tapasztva hallgatózott. Egy madár trillázott, abbahagyta, majd ismét rázendített. Saul kifújta a levegőt, és felguggolt. Még mindig óvatosan, egy tölgyfához húzódott, összecsücsörítette az ajkát, és utánozta a madárdalt. Abban a pillanatban Chris lépett ki a sötétségből. Egy másik alak is felbukkant mögötte, mintha csak a szél suhogna a bokrok között. Erika volt az. Fejét hátrafordítva vetett egy pillantást a völgybe, azután leguggolt Saul és Chris mellé. - A ház őrizete gyönge - suttogta Chris. - Egyetértek - bólintott Erika. Ő és Chris külön-külön körbejárták a birtokot lent a völgyben. - A kőfal nem különösebben magas. Valószínűleg zárt láncú kamerákkal látták el. A fal tetején nem fut körbe magasfeszültségű vezeték. - Úgy beszélsz, mint aki csalódott - jegyezte meg Saul. - Inkább zavarban vagyok - felelte a lány. - Az angol gazdaság pang. Az alsóbb néprétegek ellenséges érzelmeket táplálnak a gazdagok iránt. Landish helyében én nagy súlyt fektetnék a biztonsági intézkedésekre. Aki ilyen pozíciót tölt be az MI-6-nál, biztosan tudja, hogyan kellene megszervezni a birtok védelmét. - Hacsak nem azt a látszatot akarja kelteni, hogy itt nincs semmi védenivaló vetette föl Chris. - Vagy titokban őrzik - tette hozzá Erika. - Úgy hiszed, nem olyan gyenge az őrizet, mint amilyennek látszik? - Nem tudom, mit higgyek. És te? - fordult Erika Saulhoz. - Végigpásztáztam a terepet - válaszolta Saul. - Őröket sehol sem láttam, bár lehet, hogy odabent vannak a házban. Azért valamiben igazunk volt. - Kutyák? Saul bólintott: - Hárman vannak, lehet, hogy mégtöbben is, csak azokat nem láttam. Szabadon kóborolnak. - Milyen fajta? - Mind doberman. - A rohamosztagosok otthon éreznék magukat - dünnyögte Chris. - Hála istennek, hogy nem német juhászok vagy vadászuszkárok. - Lehet, hogy Landish megoldotta számunkra a fő problémát. Nézzétek csak! mutatott Saul az udvarház mögé. - Látjátok az üvegházat? - Ég a villany. A hosszúkás üvegépítmény fénylett az éjszakában. - Akárcsak Eliot, ő is isteníti a rózsákat. Lehet, hogy beengedi a szolgáit. Vagy az őröket? A szentélyek szentélyébe? Nem hinném. Oda csak fölkent személy

léphet be. - És ha éppen vendégeknek mutogatja a rózsákat? - töprengett Chris. - És ha nem? Csak egyféleképpen tudhatjuk meg. A két férfi ismét egymásra mosolygott. 13. Leereszkedtek a ködös völgybe, és a haraszton át megközelítették a birtok hátsó részét. Felhők úsztak el a hold előtt. Az éjszaka hűvös és nyirkos volt. Chris belekapaszkodott a kőfalba, és megroggyantotta a térdét, hogy Erika fölmászhasson a vállára. Onnan, megragadva a kerítés peremét, fölhúzódzkodott. Ezután Saul állt Chris vállára, és amikor keze már biztosan fogta a peremet, fölemelte a lábát, mintegy élő létrául szolgálva Chrisnek. Azután Chris és Erika egyesült erővel fölsegítette Sault is. A kőpárkányhoz tapadva belestek a birtokra. Fények csillogtak, alattuk sötét tárgyak körvonalai derengtek. Chris egy apró hengert emelt az ajkához, és belefújt. Az éjszaka csöndjében Saul csak hallani vélte a magas rezgésszámú hangot. A kutyák viszont valóban meg fogják hallani. De mi lesz, ha beidomították őket, hogy ne engedelmeskedjenek a hívásnak? Szerencsére engedelmeskedtek. A jókora dobermanok mintha macskatalpon közeledtek volna. Saul észre se veszi őket, ha nem számít a jöttükre. Lábuk alig érintette a pázsitot. Alakjuk sötét árnyékként hullámzott az éjszakában, hogy azután váratlanul testet öltsön a kőfal tövében. Saul csak akkor lett biztos benne, hogy őket látja, amikor hirtelen felragyogott és vadul megvillant a fogsoruk. De bármily visszataszítóan vicsorogtak is, csaholni mégsem kezdtek. Mert nem tudnak, ébredt rá Saul. Elvágták a hangszálaikat. A csaholó eb nem nyújt kellő védelmet. Az ugatás megriasztja a betolakodót, akinek így alkalma nyílik a védekezésre. Ezeket a dobermanokat nem azért tartották, hogy elzavarják a betörőket. Egyetlen célt szolgáltak - hogy meglepjék a betolakodókat. És megöljék őket. Erika benyúlt a hátizsákjába, és egy ökölnyi fémdobozt húzott elő. Lecsavarta a kupakját és a kutyák közé hajította. A dobozból sziszegve áramlott ki a gáz. A kutyák rárontottak, azután hirtelen hátrálni kezdtek. Végül eszméletlenül rogytak össze. Saul visszatartott lélegzettel vetette le magát a falról, és ejtőernyős pózba gömbölyödve pottyant a fűre. A kábító füst elől egy élősövény fedezékébe gördült. Itt várta meg Christ és Erikát. A holdfényben a ház előtti pázsitot vette szemügyre. A bokrokat geometrikus formájúra nyírták: a gúlák, gömbök, kockák árnyai groteszk látványt nyújtottak. - Arra - mutatta az irányt Saul. Chris egy folt felé intett a fejével: - Fényfoltot látok. Fotocella - suttogta. - Lesz még több is. - De a kutyákat szabadjára engedték - folytatta halkan Chris. - Át kellett haladniuk a fénysávon, és a riasztó mégsem szólalt meg. - Biztosan a kutyák magassága fölött helyezték el a fényjelzőket. Saul hasra vetette magát a harmatos fűben, és átcsúszott a fotocella kibocsátotta, szinte láthatatlan fénysugár alatt. Az üvegház ott ragyogott előtte, mint egy drágakő. Még lélegzetelállítóbb látványt nyújtottak az odabent változatos formákban és színekben pompázó rózsák. Saul észrevette a tövek között járkáló, ösztövér, görnyedt hátú, fehér kabátos alakot, akiben Hardy személyleírása alapján azonnal ráismert Landishre. Az összeaszott arc tette különösen jellegzetessé megjelenését. - Úgy néz ki, mint egy múmia - mondta róla Hardy. - Mint egy halott, akinek a haja még mindig nő, azért olyan hosszú. Saul az üvegházhoz mászott, majd megvárta, amíg Chris és Erika elhelyezkedik őrhelyén, a főépületet az üvegházzal összekötő kerti út két oldalát szegélyező bokrok mögött. Ezután fölállt és elindult befelé. 14.

Az erős fény bántotta a szemét. A rózsák túl édes illata émelyítette. Landish egy asztalnál állt, háttal Saulnak, és éppen magokat kevert egy tál homokba. Hallotta, hogy nyílik az ajtó és megfordult, de valószínűleg azt hitte, hogy a személyzet egyik tagja jött be, mert mozgása nyugodt maradt. Csak amikor megpillantotta az érkezőt, akkor hőkölt vissza az asztal felé, és tátotta el a száját a csodálkozástól. Saul úgy három és fél méternyire lehetett tőle. Ilyen közelről Landish beteg ember benyomását keltette, összezsugorodott bőre viaszfehér volt, mint az epebajosoké. De még így is, amint kissé magához tért a meglepetéséből, két mélyen ülő szeme fölcsillant: - Nem számítottam társaságra - a hangja gyönge volt, de az affektált angol kiejtés udvariassá tette. Saul pisztolyt szegezett rá. - Ne mozduljon. Látni akarom a kezét és a lábát. - Talán csak nem attól tart, hogy egy ilyen öreg ember bántani fogja? - Ettől jobban félek - mutatott Saul az ültetőasztal alatt kanyargó vezetékre. Keresztüllépett rajta, zsebéből csípőfogót húzott elő, és elvágta a drótot. Végigtapogatta az asztal alját, kirántotta a riasztócsengő gombját. - Elismerésem - hajolt meg kissé Landish. - Ha ön betörő, kénytelen vagyok közölni, hogy nem tartok készpénzt magamnál. Természetesen némi ezüst- és kristályneműt találhat a házban. Saul a fejét rázta. - Netán az a szándéka, hogy váltságdíj reményében elrabol? - Nem. - Miután nem forgatja tébolyultan a szemét, ahogy a terroristák szokták, bevallom… - Információt kérek. Nem érek rá. Minden kérdést csak egyszer teszek föl. - Ki maga? Saul meg se hallotta a kérdést. - Fontolóra vettük a szérum használatát. - Vettük? - De maga olyan öreg, hogy a szervezetet érő terhelés esetleg megölhetné. - Minő tapintat! - A kínvallatás is eszünkbe jutott. De ismét ugyanabba a problémába ütköztünk. Esetleg meghalna, még mielőtt elmondhatná, amire kíváncsiak vagyunk. - Minek esnének ilyen végletekbe? Talán önként is hajlandó leszek beszélni. - Aligha. Különben sem tudnánk, hogy igazat mond-e - Saul metszőollót emelt föl az egyik padról. - Végül is megállapodtunk, mi legyen a meggyőzés eszköze. Saul az egyik rózsatőhöz lépett, és a főhelyen díszelgő díjszalagokat kezdte tanulmányozni. Majd lenyisszantotta az egyik Sárga Hercegnő nevű, egyedülálló nemesítvény fejét. Landish felnyögött, kibillent az egyensúlya. - Az a rózsa… - Felbecsülhetetlen értékű volt. Naná. De nem pótolhatatlan. Még mindig maradt négy példánya belőle. Másrészt viszont emitt, ez a Vérvörös Könnycsepp már sokkal ritkább. - Ne! Saul elnyeste a szárát, és érdeklődéssel figyelte, ahogy a virág ráhull arra a plakettre, amelyet elnyert. Landish az asztal szélébe fogózott. - Magának elment az esze? Hát nem érti, hogy…? - De. Megölöm a gyermekeit. Ez a rózsaszínű Aphrodité is álomszép. Őszintén mondom. Mennyi időbe telik egy ilyen tökéletes példányt kinevelni? Két év? Öt? kérdezte Saul, és félbehasította a rózsát, szirmai körbeszállingóztak. Landish a melléhez kapott. Szeme kimeredt az iszonyattól. - Megmondtam, hogy csak egyszer kérdezek. Eliot. Landish a lekaszabolt szirmokat bámulta, kis híján elsírta magát. - Mi van vele? - A szovjeteknek dolgozik. - Miket hord itt össze? Saul lecsapott az Isteni Ajándékra, amelynek bíborát szinte a természet ellenére tenyésztették ki. - Elég! - sikoltott föl Landish.

- Eliot tégla, és maga az összekötője. - Nem! Igen! Nem tudom! - Ezt meg hogy a fenébe érti? - Tényleg továbbítottam üzeneteket a számára. De ez tíz évvel ezelőtt történt. Nem biztos, hogy tégla. - Akkor miért lépett érintkezésbe vele a KGB? - Sejtelmem sincs… Saul Landish gyűjteményének legfőbb büszkeségéhez közeledett. A Boldogság Hírnöke. Bármily hihetetlen: kék volt. - Eliot tévedett. Amikor Denverben találkoztunk, azt mondta nekem: kék rózsa még nincs a világon. - Könyörgök, ne! Saul fölemelte az ollót, és a virág szárát a két él közé helyezve várakozott. Az acélpengék megcsillantak. - Ha Eliot nem beépített ember, akkor hát micsoda? Mit tartalmaztak az üzenetek? - Nem olvastam őket. Saul összébb szorította az olló szárát. - Ez az igazság! - Mióta küldönce az MI-6 a CIA-nek? - Én csak Eliotnak tettem szívességet! - kiáltotta Landish, pillantása odavissza ugrált Saul és a megcsonkított rózsák között. - Esküszöm! Megkért rá, hogy közvetítsek! - Halkabban. Landish megremegett. - Hallgasson meg. Eliot azt mondta, hogy az üzenetek segítségével akarja leleplezni a Céghez beépült kémet - Landish hangja izgatottan csengett. - De az informátora nagyon félt, és ragaszkodott hozzá, hogy a futár személye teljesen megbízható legyen. Mivel én ismertem a futárt, logikusnak tűnt, hogy engem válasszanak közvetítőnek. - És maga ezt elhitte? - Eliot a barátom - gesztikulált kétségbeesetten Landish. - Hálózataink gyakran együttműködnek. Ha tudni akarja, mi volt az üzenetek tartalma, azt az embert kérdezze meg, aki átadta nekem őket. - Naná. Majd jegyet váltok a legközelebbi moszkvai gépre. - Nem kell olyan messzire utaznia érte. - Hát hol van? - Párizsban. Az ottani szovjet követségen dolgozik. - Hazudik! - vágott le egy levelet a tőről Saul. - Ez az igazság! Hát nem érti, milyen kényes az a rózsa? Ha csak egy levele megsérül…! - Akkor igyekezzen jobban meggyőzni az őszinteségéről, mert ha nem sikerül, jön a következő levél. - Ebből a rózsából nincs több az egész világon. Saul szétnyitotta az olló pengéit. - Viktor Petrovics Kocsubej. - Ez csak egy név, nem jelent semmit. - Ő a párizsi szovjet kulturális attasé. Ő szervezi a szovjet zenekarok és táncegyüttesek franciaországi vendégjátékait. Maga is hegedűművész. Néha fellép a koncerteken. Máskor önálló turnékon vesz részt. - Természetesen a KGB embere. Landish széttárta a karját. - Ki nem állhatja őket. Tizenöt évvel ezelőtt meghiúsították, hogy Nyugatra szökjön. Nyilvánvaló volt, hogy újra meg fogja próbálni. Kompromisszumként a szovjetek megengedték, hogy Párizsban éljen, ha tehetségét az anyaország szolgálatába állítja. Közölték vele, hogy a gyermekei Moszkvában maradnak, ahol kitűnő állásuk és egzisztenciájuk kizárólag az édesapjuk együttműködési készségétől függ. - Még mindig nem válaszolt a kérdésemre. Ez a Kocsubej a KGB embere? - Hogyne. A disszidálási kísérletet csak megjátszotta. És sikerült is elérnie vele a célját. Ennél alkalmasabb fedőtevékenységet elképzelni se lehetne. - Lefogadom, hogy maga meg lelkes koncertlátogató. - Mostanában már nem annyira - vont vállat Landish, de izgatott tekintetét még mindig a rózsáira függesztette. - Tíz évvel ezelőtt azonban… könnyűszerrel létrehozhattam egy-egy négyszemközti találkozást vele. És miközben az orosz zene

erényeit ecseteltük, Kocsubej a kezembe csúsztatta az üzeneteket. Néha én is hoztam neki válaszokat. De mindig lezárt borítékban. Egyszer sem olvastam el őket. Ha a tartalmukra kíváncsi, Kocsubejhez kell fordulnia. Saul a halványkék rózsára fogta az ollót, miközben Landish arckifejezését tanulmányozta. - Elmondtam mindent, amit tudok - Landish hangja fájdalmasan csengett. Tisztában vagyok vele, hogy meg fog ölni. Különben figyelmeztethetném Eliotot. De könyörgök, ne pusztítson el több rózsát. - És mi van, ha hazudott nekem? Ha értéktelen információt sózott rám? - Miféle garanciát nyújthatnék? - Semmilyet. De ha megöljük, akkor már nem állhatunk bosszút. Mi hasznom volna abból, ha tönkreteszem a rózsáit? Egy halottnak már úgyis mindegy. - Akkor patthelyzetbe jutottunk. - Nem. Most szépen magammal viszem. És ha kiderül, hogy hazudott nekem, végignézheti, hogy pár kanna benzin és egy szál gyufa mekkora pusztítást vihet végbe egy ilyen üvegházban. Útközben lesz alkalma gondolkozni. Eldöntheti, nem akar-e változtatni a meséjén. - Sohasem tud kijutni velem a kapuőrség mellett. - Nincs is rá szükség. Azon az úton távozunk, amelyen idejöttem. A falon keresztül. - Akrobatának néz? - gúnyolódott Landish. - Majd fölemeljük. - Nagyon gyöngék a csontjaim. El fog törni a kezem és a lábam. - Rendben, akkor majd nem emelgetjük. - Akkor meg hogyan csinálják? Képtelenség. Saul az üvegház végébe mutatott. - Egyszerű. - Micsoda? - Azt a létrát fogjuk használni. 15. A nyitott ablakban meglebbent a függöny. Chris hunyorogva nézett az acélszürke ég felé, orrával nagyot szippantott a sós levegőből, összehúzta magát a nyirkos hidegben. Dühös szélroham korbácsolta föl a Csatorna hullámait. - Majd én megyek helyetted - szólalt meg aggodalmas hangon. - Mondtam már, hogy nem - felelte Saul. - Megállapodtunk. Egyikünknek itt kell maradnia Landishsel, míg a másik kettő előkeríti Kocsubejt. Sorsot húztunk, hogy melyikünk vállalja a kockázatot. Neked jutott a legalacsonyabb értékű kártyalap. Nyertél, vagyis maradsz. - De nem akarok. - Mi az, hirtelen rád tört a hősiesség? - Ugyan, dehogy. - Hát akkor mi van? Lehet, hogy ennyire szeretnél kettesben lenni Erikával? Saul arrafelé fordult, ahol Erika éppen azzal bíbelődött, hogy Landisht egy székhez kötözze. - Ne tiltakozz. Tudom, hogy remek humorérzéked van. A lány kiöltötte a nyelvét. Saul visszafordult Chrishez. - Mi bajod? - Hülyeség - rázta meg a fejét zavartan Chris. - De olyan furcsa előérzetem van. Tudom, hogy nem kellene törődnöm vele. De valahogy nem bírok szabadulni tőle. - Mégis, mit érzel? Chris eljött az ablaktól. - Veled kapcsolatos. Egy érzés kínoz… ezt hívják balsejtelemnek. Azt hiszem, történni fog veled valami. Saul figyelmesen tanulmányozta a testvére arcát. Egyikük se volt babonás. Nem engedhették meg maguknak. Különben állandóan sugallatokra lestek volna, ami azután megbénította volna őket. Logika és ügyesség, erre a kettőre hagyatkoztak. Mindazonáltal épp elég tapasztalatot szereztek Vietnamban ahhoz, hogy komolyan vegyék a “fura” megérzéseket. Leszerelés előtt álló haverok leveleket írtak a feleségüknek vagy barátnőjüknek, és a csapattársaik gondjaira bízták azzal a megjegyzéssel: “Legyen rá gondod, hogy megkapja. Ha én már feldobtam a talpam.” És aztán egy nappal a hazatérés előtt golyót kaptak a fejükbe. Vagy más

katonabajtársak, akiket rutinszerű őrjáratra küldtek, százszor csináltak már végig hasonlót, nem nagy dolog, mégis ez alkalommal így búcsúztak: - Többé nem látjuk egymást. - És aztán aknára léptek. Saul egy pillanatig elgondolkozott: - Mikor kezdődött? - Landish birtokán. - Amikor megláttad a falat? Chris bólintott: - Honnan tudod? - Mert nekem is hasonló érzésem támadt. - Mi volt az? - Mintha már korábban is jártam volna ott. Eltartott egy darabig, de végül rájöttem. A kőkerítés. Hát nem érted? Ugyanilyen volt a Franklinban is. Nem emlékszel, hogy lógtunk át csokit venni? És arra, amikor megtámadtak minket? Vagy arra az éjszakára, amikor elcsúsztam a jeges járdán, te meg leugrottal, hogy segíts nekem, de beütötted a fejed? És jött a villamos? Emlékszel? - Félrerántottál és megmentetted az életemet. - Ez lehet a magyarázat. Mindkettőnknek az a bizonyos éjszaka jutott az eszébe. Landish birtokán miattad kezdtem aggódni. Úgy éreztem, bajban vagy és meg kell mentselek. Ugyanez történt veled is, csak fordítva. Lehet, hogy mindig az én életemet akartad megmenteni. - Meg is mentettem - vigyorodott el Chris. - Jó párszor. - De a fal láttán megint meg akartál menteni. Nyugi. Tényleg történni fog valami. Párizsba megyek Erikával, és elkapom ezt a Kocsubejt. Ez az, ami történni fog. - Szeretném elhinni. - Másképp fogd fel a dolgot. Ha bajba kerülnék, tehetsz olyasmit, amire Erika nem képes? Erika közelebb lépett: - Vigyázz, mit válaszolsz. - És gondolj erre - folytatta Saul. - Tegyük fel, hogy engedlek elutazni magam helyett. És tegyük fel, veled történik valami. Ugyanúgy kínozna a lelkiismeret, mint téged, ha nekem esik bajom. Semmi értelmük ezeknek a találgatásoknak. Alkut kötöttünk. Te húztad a leggyengébb lapot. Tiéd a potya meló. Itt kell maradnod. Chris habozott. - Ami meg a balsejtelmedet illeti, tojni kell rá - fejezte be az eszmefuttatást Saul, majd odaszólt Erikának: - Készen vagy? - Hogy Párizsba menjek egy ilyen jóvágású gavallérral? Mi az hogy! Chris továbbra sem volt elégedett. - Mindjárt tíz óra. Estére Párizsban kell lennetek. Telefonáljatok nekem hatkor, és utána négyóránként. Ne kapjátok el Kocsubejt, amíg nem beszéltetek velem. Minél többet gondol Landish a rózsáira, annál valószínűbb, hogy el fogja árulni, ha félrevezetett minket. - Az igazat mondtam - makacskodott Landish a székben. - Magának csak a világ egyetlen kék rózsája járjon az eszében! Végül elérkezett a búcsú pillanata. Amikor már nem lehetett tovább halogatni, kezet ráztak egymással és közben elfogódottan mosolyogtak. Saul fölemelte a táskáját. - Ne aggódj. Óvatos leszek. Mindig szem előtt fogom tartani, hogy törlesztenivalónk van… - villant meg a tekintete. - Ígérem, vigyázni fogok a bátyádra - szólt Erika. - Tudom, milyen fontos ez neked. Mindkettőnknek - tette még hozzá, és arcon csókolta Christ. - Jó szerencsét - mondta Chris fájó szívvel. Bizonytalanul váltak el. Chrisnek elszorult a torka, amikor az ajtóból látta, hogy a bátyja és a nővére beszállnak a bérelt Austinba, és végighajtanak a gyomos ösvényen, majd eltűnnek az élősövénnyel szegélyezett úton. Amikor már nem hallotta az Austin motorjának zúgását sem, a réten emelkedő sziklákra meredt, végül visszalépett a házba, és becsukta az ajtót. - Keresni fognak - jegyezte meg Landish. - De nem tudják, merre kezdjék el a kutatást. Hatvan mérföldre vagyunk a birtokától. De a két hely között van London. Biztosan azt gondolják, oda mentünk. Landish fölkapta a fejét. - Ha jól sejtem, ez a ház egy sziklára épült. Hallom a hullámverést alattunk. - Dover. Egy hétre béreltem ki. Azt mondtam az ingatlanügynöknek, nyugodt

pihenésre vágyom. Ez a hely tökéletesen megfelel a célnak, állította az ügynök. A legközelebbi ház nyolcszáz méterre van innen. Ha kiabálni próbál, senki sem fogja meghallani. - Maga szerint képes lennék én egyáltalán kiabálni? - Igyekszem gondoskodni a kényelméről. És hogy ne unatkozzék, majd a rózsákról fogunk beszélgetni - vicsorított Chris. - Ha bármi történne Saullal… 16. Azért választották Dovert, mert innen vízi úton is könnyen eljuthattak Franciaországba. A zsúfolt kompállomáson, amely Sault leginkább egy repülőtérre emlékeztette, egymástól függetlenül váltották meg a jegyüket, és jó pár perces eltéréssel szálltak be a szárnyas hajóba. Saul nagy nehézségek árán befurakodott a hátsó társalgóba, és igyekezett minél jobban elvegyülni a tömegben. Tisztában volt vele, hogy az MI-6 és a többi kémszolgálat állandó megfigyelés alatt tartja a komphajót, ugyanúgy, mint a főbb légikikötőket és vasúti csomópontokat. Természetesen elméletileg egyetlen ellenfelük sem tudhatta, hogy elhagyták az Egyesült Államokat. És az Amerikában folyó ádáz hajsza azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy errefelé nemigen fogják fölismerni. Mindazonáltal itt sem érezhette magát teljes biztonságban. Ha valaki kiszúrja, a hajón nem tud elmenekülni, sem elbújni. Vagyis harcolnia kellene az életéért, és még ha sikerül is megúsznia a küzdelmet, a Franciaországban várakozó utóvédegységek úgyis kinyírják, mihelyt partra száll. Nem lenne más választása, mint kifeszíteni az egyik vészkijáratot és beleugrani a Csatornába. Ha a felszín alatti áramlás nem húzza le azonnal a mélybe, akkor a jéghideg vízben lehűlés következtében leli halálát. De szerencsére erre nem került sor. A hajó huszonkét perc alatt repült át a Dover és Calais között hömpölygő hullámokon. Saul úgy érezte, mintha a hajó kissé megdőlne, amikor a vízből kiemelkedve elérte az átkelőállomás rézsútos betonját. A többi utas közé vegyülve lépett ki a partra. Bár már évek óta nem beszélt franciául, szinte minden feliratot és körülötte elhangzó szót megértett. Nem tűnt úgy, mintha valaki is keresné. A vámvizsgálat zökkenőmentesen zajlott le. De hát Saul Chrisnél hagyta a pisztolyát, ezért simán átjuthatott a vámon. Csakhogy addig nem lesz nyugta, amíg nem sikerül másik fegyverre szert tennie. Egy tengerparti kávéház teraszán beszélt meg találkozót Erikával. Amint csatlakozott a lányhoz, első útjuk ahhoz az illegális fegyverkereskedőhöz vezetett, akivel Saul 1974-ben már kötött üzletet. Ott azután kétszáz százalékos felárral hozzájutottak a szükséges felszereléshez. - Baráti szívesség - mondta a kereskedő. Ezután autót béreltek, és megkezdték kétszáznegyven kilométeres utazásukat Párizsig. 17. - Nem - szólt a telefonba Chris. - Már annyit beszélgettünk a rózsákról, hogy a rosszullét fog el, ha csak rájuk gondolok. De Landish még mindig azt állítja, hogy igazat mondott. - Akkor ma éjjel elkapjuk Kocsubejt - Saul hangját eltorzította a távolsági vonal. - Mindent előkészítettetek? - Erika kapcsolatainak segítségével. - Tartsd egy kicsit a kagylót! - Chris a székhez kötözött Landishre bámult. - Ez az utolsó lehetősége. Ha bármi balul üt ki, tudja, milyen árat fizet érte. - Hányszor kell még elismételnem? Tőle kaptam az üzeneteket. - Rendben - mondta Chris Saulnak. - Szedjétek föl a palit. De azonnal telefonáljatok, amint biztonságos helyre vittétek. - Addigra már hajnal lesz. - Ne félj, hogy fölébresztesz. Amíg nem vagy biztonságban, úgysem tudnék elaludni. - Még mindig megvan a rossz érzésed? - Rosszabb, mint valaha.

- Sétagalopp az egész. Sima ügy lesz. - Az ég szerelmére, ne bízd el magad. - Csak téged próbállak megnyugtatni. Várj egy kicsit, Erika is akar mondani valamit. A vonal recsegett. - Csodálatosan érezzük magunkat. A kaja fantasztikus - viccelődött a lány. - Kímélj meg a részletektől. Egész nap egy mogyoróvajas szendvicset ettem. - Hogy van a szobatársad? - Prímán. Ha éppen nem a hülye rózsáiról dumálunk, pasziánszot rakok ki helyette. Meg van kötözve a keze. Ezért nekem mondja meg, melyik kártyákat fordítsam föl. - És nem csal? - Ő nem, csak én. Erika fölnevetett. - Sietnem kell. Csak azt akartam mondani, hogy ne aggódj. Minden simán megy. Vigyázni fogok Saulra. Bízhatsz bennem. - De azért magadra is vigyázz, hé! - Hát persze. Holnap találkozunk. Forró szeretet áradt szét benne mindkettőjük iránt, amikor meghallotta a kattanást a vonal túlsó végéről. Erika lerakta a kagylót. Miközben Chris a helyére tette a telefont, megreccsent a küszöb. 18. Chris megdermedt. Még korábban kulcsra zárta az ajtót. A zsalukat is behúzta. Az útról nem tévedhetett ide idegen a kiszűrődő fények láttán. Ha pedig valamelyik szomszéd jött volna át, hogy üdvözölje az új lakót, kopogott volna, ahelyett, hogy be akarna osonni. Megtalálták. Csak tudná, hogyan. Sehogyan sem fért a fejébe. De nem sok ideje volt gondolkodni. Felkapta a távirányítót az asztalról, levetette magát a padlóra, és megnyomta a gombot. Minden robbanástól összerezzent. A ház körüli detonációk megremegtették a falakat. Chris észrevétlen behatolásra alkalmas stratégiai pontokon helyezte el a robbanószert. Gondoskodott róla, hogy a bombák jó nagy zajt csapjanak, sok repeszdarab, füst és láng keletkezzék a robbanás nyomán. Chris csak az Eliot által belesulykolt szokásos óvintézkedéseket hajtotta végre. Bármennyire biztonságban érzed is magad, minden lehetséges módon készülj fel a védekezésre. Chris előhúzta a Mauserét. Egy lövedék lyukat fúrt az ajtóba. Könnygázbomba landolt a szőnyegen, és sziszegve pörögni kezdett. Christ elfogta a köhögés a sűrű fehér füstben. Folyamatosan az ajtóra adott le lövéseket. Pontosan tudta, mi következik. Amint a szoba megtelik gázzal, a támadók betörik az ajtót és elözönlik a házat. Chris az ablakhoz ugrott, kireteszelte, és széttolta a zsalukat. Az éjszakában gomolygott a füst, minden lángokban állt. Egy férfi fetrengett a földön, és kínjában üvöltözve próbált valahogy szabadulni égő ruháitól. Egy másik férfi észrevette a zsalugáter elmozdulását. Amikor megfordult, hogy célozzon, Chris kétszer egymás után mellbe lőtte. Felrobbant a lakásajtó. Chris Landish felé perdült, célozni próbált, de nem látta az öregurat a fehér füsttől. Puffanást hallott, mintha Landish fölborította volna a székét, hogy alatta keressen fedezéket. Lábdobogás hallatszott a házhoz vezető lépcsők felől. Chrisnek ismét azonnal kellett cselekednie. Kiugrott az ablakon, és amint földet ért, nyomban futásnak eredt. A házban dühös ordítozás tört ki. Chris, miközben végigrohant a sötét sziklaszirt peremén, magában elképzelte, ahogy a gázálarcos kommandósok átkutatják a házat és fölfedezik a nyitott ablakot. De addigra ő már messze jár. Soha nem bukkannak a nyomára. Még gyorsabban rohant, kezében a Mausert szorongatva. Sűrűn pislogott, mert a verítékcsöppek a szemébe hullottak. Ahogy távolodott a lángoktól, lassan megkönnyebbült, és vad vágtába kezdett. Landish elmondja nekik, hol van Saul. Figyelmeztetni kell. Ekkor meghallotta a zajt. A háta mögött. Egyre gyorsabban közeledett. Egyre hangosabbá vált.

Lábdobogás. Valaki üldözőbe vette. 19. - Szabadítsátok ki a kezemet! - csattant föl Landish hangja. A könnygáztól köhögni kezdett. Egy zord képű feketeruhás vegyszerrel átitatott rongyot szorított Landish szemére. Egy másik eloldozta a kötelékeit. Az ablakokat kinyitották, a zsalukat széttolták. A tengeri szél kifújta a füstöt a szobából. Landish az asztalhoz botladozott, és megragadta a telefont. Türelmetlenül tárcsázott. Kritikus pillanatok teltek el. Landish megadta a központnak a virginiai Falls Church számát. Reszketett, az asztalba kapaszkodott, hogy megtartsa az egyensúlyát, s ujjaival öntudatlanul a derékszíja hátoldalához rögzített tízcentis alumíniumdarabkát babrálta. A fémcsík mágneses kódot tartalmazott. Amint a testőrei fölfedezték Landish eltűnését, beindították a rendkívüli akciót, és elektromos érzékelők segítségével igyekeztek a kódolt fémszalag nyomára bukkanni. Szárazföldön az érzékelők csak korlátozott távolságban működtek, a különböző akadályok és a föld görbülete csökkentette a hatékonyságukat. De műholdról vagy felderítő repülőgépről - mindkettő az MI-6 rendelkezésére állt - éppoly kiválóan lehetett használni, mint bármely más magassági felderítő eszközt. Tizenkét órával Landish megszöktetése után a biztonsági alakulat már tudta, hol tartják fogva főnöküket. A fennmaradó időben a kiszabadítási akciót készítették elő. Landish úgy érezte, mintha szédítő sebességgel forogna vele a szoba. A hívott félnél megcsörrent a telefon. A hosszan tartó berregéstől Landish remegni kezdett. Végre valaki fölvette. - Eliot! - szólt bele sürgetően Landish, magában attól tartva, hogy barátja nincs otthon. - Tizenhét plusz három. - Kapcsolom - az addig mogorva férfihang hirtelen élénkké vált. Néhány végtelennek tűnő másodperc múlva Eliot jelentkezett. - Megtaláltam a Fekete Hercegeidet - mondta Landish. - Hol? - Eljöttek hozzám. - Te jó ég! - Egy nő is van velük. - Igen, tudom. Mi történt? - Kicsempésztek a birtokról - felelte Landish, majd beszámolt mindenről. - Remus megszökött. Üldözzük. Romulus és a nő Párizsba utazott. - Miért? Landish elmondta. - Kocsubej? De hiszen ő KGB-s. - És ez zavar téged? - Épp ellenkezőleg. Remus kinyírt egy oroszt a bangkoki Abélard-házban. Általános megtorló akciót kezdeményeztek ellene. Be se kell avatkoznunk. Még én teszek nekik szívességet azzal, hogy elárulom, hol találják meg Remus cinkosát. 20. Christ utolérte ellenfele. A szirt tetején emelkedő sziklák megnehezítették a futást. Chris nem látta a sötétben, merre halad. Legszívesebben megfordult volna, hogy tüzet nyisson, de a sötétben nem tudott pontosan célozni. Viszont a lövések zaja elvezette volna hozzá a többieket. Mellébe fájdalom nyilallt. A szíve hevesen vert. De üldözője vad, egyenletesen gyors zihálása mindjobban közeledett. Chris a végsőkig erőltette sajgó lábizmait. Ruháját átitatta az izzadság. A sebesen közelítő léptek zaja a küszöbönálló összecsapásra figyelmeztette Christ. Elhomályosuló tekintete előtt fehér folt derengett föl. A fehérség jobboldalt a sziklaperem felé lejtett. A fehérség közepén egy sötétebb pontot fedezett föl. Üreges mészkő volt. Fülkeszerű bemélyedés. Chris arrafelé vetődött. Bebukfencezett a nyíláson, a forgó mozgás valamelyest

enyhítette a vállába és csípőjébe nyilalló fájdalmat. Négykézláb sietett lejjebb, a mészkő kitüremkedéseibe fogódzkodott. Az üreg egyre meredekebb lett. Az enyhe lejtő egyenes sziklafallá változott. Olyan volt, mint egy recézett oldalú szellőzőakna, amelyben külön kapaszkodókat alakítottak ki a lábnak és a kéznek. Ereszkedés közben Chris meghallotta üldözője cipőtalpának csikordulását a feje fölött a sziklán. Mészkődarabok potyogtak rá, felsértve a vállát és a fejbőrét. A keze vérzett, ahogy egyre lejjebb igyekezett. Csak leérjek az aljára, fohászkodott magában. Szél borzolta a haját. Egyre közelebbről hallatszott a hullámverés. Megcsúszott, majdnem lezuhant, de azután sikerült megvetnie a lábát egy domborulaton. Addig fészkelődött, amíg kijutott egy lejtőig, és lehuppant a köves partra. Egy másfél méteres mészkőtábla fedezékébe húzódott. Kotorászni kezdett a zsebében, míg végre kezébe akadt a Mauser hangtompítója. Gyorsan fölcsavarta a pisztoly csövére. Lábát szétterpesztette, hogy biztosítsa az egyensúlyát, jobb karját mereven kinyújtva célzott, baljával pedig megtámasztotta a fegyvert. Ott van. Az árnyék lefelé ereszkedett az üregben. Chris lőtt. A hullámverés elnyomta mind a hangtompító pukkanását, mind a lövedék becsapódásának zaját. Chris nem lehetett biztos abban, hogy eltalálta az árnyékot. A sötétben nem tudott pontosan célozni, nem sikerült a látását teljesen összpontosítani. Indulás. Ha Chris továbbra is a mészkőtábla mögött marad, üldözője kiszámíthatja a helyzetét. Összegörnyedve átszaladt egy másik kőhöz, azután megint egy újabbhoz. Rohant előre a tengerparton, mindjobban eltávolodva a háztól. Mögötte a szirttetőn lobogó lángok vörösre festették az eget. A morajló hullámoktól nem hallhatta, hogy üldözi-e valaki. Megfordult, pár lépést tett vissza, és a most már jó messze lévő sziklaüreget fürkészte. Mivel már nem látott el odáig, feltételezte, hogy üldözője sem láthatja őt. Ismét futni kezdett előre. A tengerpart olyan volt, mint egy alagút; jobb felől a tarajos hullámok, bal felől a fehér sziklafal szegélyezte útját. De messze előtte, az alagút végében egy falu pislákoló fényei sejlettek föl. Még feszítettebb tempót diktált magának. Ha elköthetne egy autót… A szikla lassan ereszkedett, néha már-már csak enyhe lejtőként, és nem meredek szakadékként emelkedett Chris fölé. A haját súroló lövedék egészen váratlanul érte, meglepetésében levetette magát a kövek közé. A golyó szemből, a sötétségből érkezett, a hangtompító, a hullámok moraja és a fekete éjszaka tökéletesen elnyelte a lövés zaját és a torkolattüzet. Chris átkozódott magában. Üldözője egyáltalán nem mászott le az üregbe az imént. Megértve, milyen csapdát állított neki Chris, visszatért a szirttetőre. Mivel tudta, hogy Chris a háztól távolodva fog végigrohanni a parton, azt remélte, talál majd egy másik lejáratot, és Chris elébe kerülve, keresztezheti az útját. Csapda. Vissza nem mehet. A part túlsó végén már biztosan nagy erőkkel kutatnak utána. Nyilván két csoportra oszlanak, egy részük a szirt peremén, a többiek pedig a tövében haladnak. Előbb-utóbb elérnek idáig. Bekerítették. Kétoldalt a tenger, illetve a sziklafal. Előtte és mögötte… Valami megmozdult. Balra elöl, a sziklánál, amelynek világító fehérsége nyújtotta az egyetlen támpontot Chris számára, mintegy vetítővásznat feszítve a rohanó árnyalak mögé. Chris szorosan a kövekhez lapulva pisztolya csövével nyomon követte az árnyékot. Ahogy meghúzta a ravaszt, arrébb gördült. Egy golyó csapódott be mellette a kövekre, olyan közel hozzá, hogy még a hullámverés sem nyomhatta el a kemény csattanást, amellyel elpattant a tenger felé. Chris megint tovább gördült, dühödt tekintete a sziklára szegeződött. Ezúttal a kövekre vágódó újabb golyóból néhány repesz Chris combjába fúródott - az éles, szúró fájdalom alig zavarta, viszont tisztán láthatta ellenfelét: a guggoló alak közelebb szökkent, fél térdre ereszkedve célzott. Chris gyorsabban sütötte el a fegyverét. Izgatottan látta, hogy az árnyék egyensúlyát vesztve megbillen. Chris a hullámverés dacára hallani vélte a nyöszörgést. Nem lopakodhatott és ugrándozhatott tovább odalent, amíg a többiek végül rátalálnak. Most, kihasználva ezt a pár pillanatot, meg kellett kockáztatnia, hogy gyorsan fölpattanva keresztülvágjon a fövényen. Látta, hogy a

fekete ruhás férfi, akinek bal karját érte a lövés, lázasan kutat valami után a kövek között. Chris megállt és célzott. Meghúzta a ravaszt. Semmi sem történt. A Mauserben összesen nyolc golyó volt. Kilőtte mindet. Émelygő gyomorral rohant előre, eldobta a Mausert és bal kabátujjának hasítékából előhúzta a kését. A férfi látta, hogy Chris közeledik, fölhagyott a pisztoly utáni kutatással, talpra ugrott, és szintén kést rántott. 21. Az amatőrök éllel lefelé tartják a kést, hüvelykujjukat a markolatra kulcsolva. Ebben a helyzetben a kést vállmagasságba kell emelni és lefelé döfni vele. Ez időigényes, körülményes eljárás. Az utcai bandák tagjainál a kés pengéje a tenyér fölső részéből áll ki, a hüvelykujj fölött. Ez a tartás lehetővé teszi a csípővonalból kiinduló fölfelé és lefelé irányuló szúrásokat mindkét irányban. A leggyakoribb alapállás a vívókéra hasonlít: az egyik kar oldalt egyensúlyoz, a másik lesújt és védekezik. A kecses táncoló mozgás lendületes lábmunkát, váratlan szökkenéseket és gyors hátraugrásokat tartalmaz. A profi ugyanúgy tartja a kést, mint az útonállók: a penge a tenyér fölső részében. Több hasonlóság aztán nincs is közöttük. A profi táncikálás helyett egész talpával a talajra nehezedik, az egyensúlyt a terpeszállás biztosítja, térdét kissé megroggyantja, törzse előregörnyed. Szabad karját fölemeli, könyökét behajlítva keresztbe a melle elé lendíti, mintha láthatatlan pajzsot tartana. Pedig a kar önmagában tölti be a pajzs szerepét, és a befelé fordított csukló gondoskodik a fő artériák védelméről. A kést tartó másik kéz nem lendül egyenesen előre vagy oldalt. Dőlt szögben fölemelkedik, és ügyet sem vetve az ellenfél hasára vagy mellére (a hasdöfés nem feltétlenül halálos, a bordák pedig keményen védelmezik a szívet), a szemet és a torkot veszi célba. Chris a fenti testhelyzetet vette föl, és elképedten látta, hogy ellenfele is ugyanígy tesz. Chris Andre Rothberg izraeli különleges kiképzőtáborában sajátította el ezt a támadási módot, amely egyedülálló volt a világon. Tehát Chris ellenfele is ugyanott tanulhatta. A gondolat viszolygást keltett Chrisben. Hát Landish is küldött privát harcosokat Rothberg-hez? Miért? Hányféle szál fűzi össze Landisht és Eliotot? Mi mindenbe keveredtek még bele? Chris lesújtott a késsel. Ellenfele karjával védte ki a csapást, a sebesülés láthatólag csöppet sem zavarta, és Chris felé döfött, aki csuklója külső részével fogta föl a szúrást. Az éles penge beléhatolt, kifreccsent a vér. Ha lett volna rá ideje, Chris védekező karjára csavarta volna a zakóját, mivel azonban erre nem volt mód, felkészült a külső sérülések elviselésére. Mi egy szétszabdalt kar az életben maradáshoz képest? Ismét ő döfött. Ellenfele megint a karjával hárította el a pengét, miközben újabb sebet kapott. Egész karja karmazsinvörös volt, cafatokban lógott róla a hús. Viszonzásképpen Chris is kapott egy újabb szúrást a baljára: a penge olyan éles volt, alig érezte a behatolását. Az állás döntetlen volt. A két férfi teljesen egyenrangú ellenfélnek bizonyult. Chris két talpára nehezedve, előregörnyedve körözni kezdett ellenfele körül, lassan, óvatosan fürkészte gyönge pontjait. A másik férfi forogva követte, nehogy Chris a háta mögé kerüljön. Chris azt remélte, hogy a férfit a kör közepén tarthatja. A kör széles kerületén haladva Chris nem szédülhetett el olyan gyorsan, mint a férfi, aki a kör középpontjában folyamatosan forgott. Csakhogy az ellenfél fölismerte Chris szándékát. Chris taktikáját követve ő is széles körben kezdett keringeni. Kettejük pályája metszette egymást. Szinte szabályos nyolcast írtak le. Újabb döntetlen, a küzdelem továbbra is kiegyenlített volt. Amikor Chris kiképzése a harci művészetek terén befejeződött, Isiguro azt mondta: - A szamuráj fittyet hány a halálra. Ha bizonytalan kimenetelű harc előtt áll, habozás nélkül belevág, készen arra, hogy meghaljon, ha kell. Nincs ebben semmi különös. Az ember csak összeszedi magát, és megcsinálja. Chris most eszerint cselekedett. Legyűrve halálfélelmét, kizárólag a

szertartásra összpontosított. Szúrt, védekezett, és tovább rótta a köröket. Újra meg újra. Karja lüktetett, vérzett, teljesen szétroncsolódott. De teljesen ura maradt érzékeinek, az agya tiszta volt, felfogása éles, reflexei tökéletesen működtek. Szúrt, védekezett, körözött. Évekkel ezelőtt Li, Chris karateoktatója azt mondta: - Nincs annál élvezetesebb, mint a sötétben harcolva farkasszemet nézni a halállal. - Az izraeli kiképzőtáborban Rothberg pedig így szólt hozzájuk: - Két egyenlő tudású és képességű ellenfél küzdelméből mindig a fiatalabb, jobb erőnléttel bíró férfi kerül ki győztesen. - Chris, aki harminchat éves volt, ellenfelét nem nézte többnek huszonkilencnél. A késpárbaj alaptörvénye: nem szabad engedni, hogy az ellenfél sarokba szorítson minket. Christ üldözője lassan, de könyörtelenül a sziklafal felé kényszerítette. Chris végül két mészkő-taréj közé szorult. Kétségbeesetten szúrt. Az üldözője elhajolt, majd Chris karja alatt bedöfte a kést. A penge markolatig hatolt. Chris ellátottá a száját. Gégéje átszakadt, nyaki ütőere megpattant. Miközben a vér ömleni kezdett a torkából, Chris elvesztette öntudatát. 22. - Biztos vagy benne? - kérdezte reszelős hangon Eliot, kezével majd szétroppantva az üvegház telefonját. - Nem tévedés? Minden hibalehetőség kizárva? - Igen. A halál beálltát ellenőrizték. Saját szememmel láttam a holttestet felelte Landish a titkosítóval ellátott közvetlen vonalon. - Az ember, aki segített elpusztítani a rózsáimat, Remus, halott. Eliot jeges szorítást érzett a mellkasában. Kényszerítette magát, hogy csak a feladatával törődjék. - Megtisztítottátok a terepet? - Természetesen. Felgyújtottuk a parti házat, hogy eltüntessük az ujjlenyomatokat. Eltűntünk, még mielőtt a rendőrség megérkezett. Sohasem tudják meg, ki volt ott. - És a holttest? - Eliotnak alig jött ki hang a torkán. - A magángépemen szállíttattam el. A pilóta majd súlyokat kötöz rá, és kidobja a tenger fölött, olyan távol a parttól, hogy a dagály ne sodorhassa ki. - Értem - ráncolta a homlokát Eliot. - Úgy látom, mindenre gondoltál. - Mi a baj? Olyan furcsa a hangod. - Csak most döbbentem rá, hogy… Mindegy. - Micsoda? - Nem érdekes. - Romulus és a nő hátravan. - Eliotnak igen nehezére esett odafigyelni. - Már intézkedtem. Amint megtudok valamit, hívlak. Eliot zsibbadó karral tette le a kagylót. Nem értette, mi zajlik benne. Az elmúlt három héten, a Paradigma elleni merénylet óta, egyetlen célja az volt, hogy megtalálja és likvidálja Sault, még mielőtt elárulhatná, kitől kapott parancsot az akció végrehajtására. Az elnöknek sohasem szabad megtudnia, miért halt meg a barátja. Időközben Chris is veszélyessé vált, de ez a probléma most megoldódott. Azzal, hogy egyikük halott, a másik tartózkodási helye pedig ismert, szinte már el is érte a célját, majdnem sikerült megvédenie magát. Akkor viszont miért érez lelkifurdalást, mint ahogy azt Landishnek is megpróbálta kifejteni? Eszébe jutott az a nap, amikor Christ és Sault először vitte táborozni. 1952ben, a munka ünnepén. A fiúk hétévesek voltak akkor, már két éve álltak Eliot befolyása alatt. Tisztán emlékezett ártatlan, izgatott arcocskájukra, szeretetre éhes tekintetükre, buzgó igyekezetükre, hogy kivívják nevelőapjuk tetszését. Valamennyi fogadott fia közül ők ketten voltak a kedvencei. Furcsa módon, összeszoruló torokkal és mégis jóleső érzéssel gondolt arra, hogy Chris, még ha eleve kudarcra volt is ítélve, milyen ügyesen késleltette a halálát. Igen, tudta, hogy nincs hozzá joga, de hát mégis ő tanította a fiút, és akaratlanul is büszke volt rá. Isten vezéreljen, gondolta magában. Harminc év? Hogy repülhetett el ilyen gyorsan ez a rengeteg idő? Kit gyászol voltaképpen: Christ vagy saját magát? Hamarosan Saul is meghal. A KGB megkapta a figyelmeztetést. Ha elég gyorsak, már

csapdát állíthattak neki. Végre lezárul a válság, a titok megőrződik. Már csak két fogadott fia marad, Castor és Pollux, akik most a házát őrzik. A többiek a hűséges szolgálatban vesztették életüket. Lehet, hogy túlélem az összes fiamat, gondolta, és szomorúan azt kívánta, bárcsak fölfüggeszthetné Saul halálos ítéletét. De hát ez lehetetlen. Hirtelen nyugtalanság fogta el. Mi van, ha Saul megszökött? Elképzelhetetlen. De mi van, ha mégis? Értesülni fog Chris haláláról. És eljön értem. Soha nem adja föl. Meggyőződésem, hogy semmi sem tarthatná vissza.

___________________________ NEGYEDIK KÖNYV MEGTORLÁS

FÚRIÁK 1. Saul az autó ablakán át bámult ki a ködös utcára, bérelt Citroenje egy lakóház előtti kocsisor közepén parkolt. Egészen közel bújt Erikához, átölelte: egy párocska a sok közül a szerelem fővárosában. De Saul nem élvezhette a lány közelségét: nem engedhette, hogy bármi elvonja figyelmét a feladatról. Nagyon sok múlott rajta. - Ha Landish igazat mondott, nemsokára többet tudunk - mondta Erika. A Moszad informátorai kiderítették, hogy Viktor Petrovics Kocsubej ma este a szovjet nagykövetségen lesz, ahol Csajkovszkij hegedűversenyét játssza el a francia-szovjet együttműködési szerződés alkalmából adott fogadáson. - De ott nem lehet elkapni - figyelmeztették Erikát az informátorok. - A különböző kémhálózatok rejtett kamerák sokaságát helyezték el a bejáratok körül. A legkisebb gyanús jelre a rendőrség azonnal akcióba lép. Semmi sem zavarhatja meg a szovjet kapcsolatokat. A franciák és az oroszok mostanában nagyon jól kijönnek egymással. Célszerűbb megvárni, amíg hazamegy a Rue de la Paix-n lévő lakásába, és ott lecsapni rá. - De nem fogják őrizni? - kérdezte Saul. - Egy hegedűművészt? Miért volna szüksége védelemre? Nyolc perccel hajnali egy után Kocsubej Peugeot-ja bekapcsolt fényszórókkal elhaladt előttük. Erika kiszállt az autóból, és megindult lefelé az utcán. Kocsubej, aki ötven év körüli, érzéki, kissé elhízott férfi volt, kulcsra zárta a kocsit, miközben másik kezében óvatosan tartotta a hegedűtokot. Szmokingot viselt. Erika a ház kapujához vezető lépcsősor alján érte utol. Az utca néptelen volt. Kocsubej szólalt meg elsőként: - Nem biztonságos egy hölgynek ilyen késő éjszaka egyedül az utcán. Természetesen, ha van valami javaslata… - Pofa be, Viktor. Egy jókora revolver van a táskámban, és egyenesen a töködre célzok vele. Menj ki a járda szélére, és várd meg, amíg az autó odaér. Kocsubej láthatóan megdöbbent, de szó nélkül engedelmeskedett. Saul leállította a kocsit, azután átmászott a hátsó ülésre, ahol megmotozta Kocsubejt, és elvette tőle a hegedűtokot. - Vigyázzon! Ez egy Stradivari! - Nem lesz semmi baja. - Feltéve, ha együttműködik velünk. - Együttműködöm? - tátotta el a száját Kocsubej, azután újra összeszorította. Hogyan? Azt se tudom, mit akarnak! - Az üzeneteket. - Micsodát? - Amelyeket Landishnek adott át. - Ő pedig Eliothoz továbbította őket - tette hozzá Erika. - Nem emlékszik? - Maguk mind a ketten megőrültek? Miről beszélnek? Saul megrázta a fejét, leeresztette az ablakot a saját oldalán, és a peremére állította a hegedűtokot. - Mondtam, hogy vigyázzon! - Mit tartalmaztak az üzenetek? - kérdezte Saul, és kibillentette a tokot az ablakon. - Egy Stradivarit nem lehet megjavítani! - Akkor majd vesz egy másikat. - Maga nem normális! Hol kapok én…? Saul elengedte a tokot, amely kis híján kizuhant. Kocsubej feljajdult, és a tok után kapott. Saul félretolta az oroszt, és visszarántotta a hegedűt. - Halljuk az üzeneteket! - Nem ismertem a tartalmukat! Én csak futár voltam, semmi több! Azt hiszik, hajlandó lettem volna a nyakamat kockáztatni azért, hogy feltörjem a pecsétet? - Kitől kapta őket? - kérdezte Saul, és kidugta az ablakon a hegedűtokot. - Egy KGB-s vezetőtől.

- A neve? - Alekszej Golicin! Könyörgök! - Kocsubej remegő kézzel próbálta megragadni a tokot. - Nem hiszek magának. Golicint 1973-ban árulás miatt agyonlőtték. - Akkor adta át nekem az üzeneteket. - Hetvenháromban? Saul a homlokát ráncolta. Hardy szerint Eliot. '54-ben tűnt el először, azután '73-ban megint. Mi köze lehetett egy KGB-s tiszt kivégzésének Eliot eltűnéséhez? Mit történhetett 1973-ban? - Ez az igazság! - kiáltotta Kocsubej. - Talán. - A Stradivari! Könyörgök! Saul továbbra is az ablak szélén egyensúlyozta a hegedűt. Autók reflektorai suhantak el mellettük. Saul egy pillanatig elgondolkozott, majd vállat vont. - Nem volna értelme. Ha most kidobom a hegedűjét, mivel bírhatnám később jobb belátásra? Az Amytal hatása alatt úgyis bevallja, amit tud - mondta, azzal lerakta a tokot a padlóra. - Istennek hála. - Inkább nekem köszönje. 2. Elhagyták Párizs határát. - Kinek dolgoznak? - Senkinek. - Hová visznek engem? - Vonnas-ba. - Áh! Kocsubej hirtelen hangulatváltozása zavarta Sault: - Ismeri? A muzsikus bólintott. Furcsamód mintha örült volna, hogy ellátogathat a Lyontól ötven kilométerre fekvő kisvárosba. - Nagyon szívesen megebédelnék a Le Cheval Blancban, ha lehetséges. - Nekünk nem telik rá. Kocsubej hirtelen elkomorodott. - Maguk, amerikaiak, olyan garasoskodók. Az igazságszérumtól szörnyű lesz az ember szájíze, mintha romlott májat evett volna. Rendben van - hunyorgott dühösen. - Jó háromórás útnak nézünk elébe. Mivel maguk nem hajlandók elárulni, kik a megbízóik, majd én mesélek az enyéimről. Saul felnyögött; sejtette, mi következik, és nagyon bánta, amiért nem altatták el az oroszt. De a nyugtatok rontják az Amytal hatását. Kocsubej hátradőlt, perverz mosoly ömlött szét az arcán. Busa fejét hosszú, korán megőszült hajzat keretezte, amelyet a múlt századi komponisták és zenészek stílusában viselt. Meglazította nyakkendőjét, keze megpihent a szmokingját kötelezően kiegészítő övsálon. - Nem hinném, hogy hallottak játszani tegnap este. - Legnagyobb sajnálatomra nem szerepeltünk a meghívottak listáján. - Kár. Leckét kaphattak volna a szovjet idealizmusból. Tudják, Csajkovszkij olyan volt, mint Lenin, és ez a hasonlóság kiválóan megmutatkozik a hegedűversenyben. A nagy zeneszerzőnek, akárcsak Leninnek, egyetlen téma járt a fejében. Célja elérése érdekében átvezető tételeket iktatott művébe. Mint ahogy mi a Szovjetunióban lépésről lépésre igyekszünk megvalósítani az eszményünket, nem állandó forradalom útján, hanem átmeneti szakaszokon keresztül, amelyekre a háború és a gazdasági helyzet kényszerített bennünket: Nem állítjuk, hogy elértük a kitűzött célt, de az elmúlt hatvan év során nagy utat tettünk meg feléje, nem igaz? - Elismerem, hogy elég jól szervezettek. - Lebecsül minket. De térjünk vissza a nagy zeneszerzőhöz. A hegedűverseny egyszerűen indul, azt hihetnők, hogy a banális dallamok hordozzák a mondanivalót. De a felszín alatt más témák bújnak meg sejtelmesen, alig észrevehetően. Mintha a mester azt akarná mondani: “Van egy titkom a számodra, de csitt, el ne áruld senkinek.” Olyan, mint egy kémhálózat tagjának szóló rejtjeles üzenet, vagy valami titkos szövetség az emberek között.

Saul gyorsan elfáradt, alig bírta nyitva tartani a szemét, miközben Kocsubej egyre csak folytatta, Erika pedig maximális sebességgel hajtotta a kocsit a Déli Autóúton Lyon felé. Negyven perccel a város elérése előtt rákanyarodtak a kavicsos bekötőútra, amely a jövőre elkészülő Genf-Macon közötti gyorsforgalmi út leendő leágazása volt. Az út mentén hatalmas munkagépeket állítottak le éjszakára. Az autó aljára csapódó kövek éles csikorgása nyugtalanságot keltett Saulban. A Citroen lámpái fényén túl észrevette, hogy egy óriási tartálykocsi dübörög feléjük. Döbbenten látta, hogy a monstrum hirtelen irányt változtat. Keresztbe elállta az utat. A terebélyes munkagépek mögül furgonok robogtak elő, és körülvették a Citroent. Ívlámpák hasították át a sötétséget. - A szemem! - kiáltott Erika, és kezét a szeme elé kapva elkanyarodott, hogy kikerülje a tartálykocsit. Beletaposott a fékbe. A Citroen megugrott, nekivágódott egy buldózernek, Erika előrezuhant. Feje a kormánykerékre hanyatlott, szájából vér szivárgott. Az ütközés ereje Sault is leterítette. Amint nagy nehezen feltápászkodott a padlóról, megpillantotta az öntudatlanul nyöszörgő lányt. Nem tudja a karjába kapni és elszaladni vele, döbbent rá. Egyetlen tébolyult reménye az lehetett, hogy magára vonja a furgonok vezetőinek figyelmét, majd üldözőit lerázva visszajön Erikáért. Miközben az ajtót nyitotta, megragadta Kocsubej zakójának hajtókáját, de a szövet elszakadt. Egyedül ugrott ki az autóból, kitért a buldózer elől, és vad vágtába kezdett, hogy elkerülje a reflektorok fényét. A furgonok felől ajtócsapkodás hallatszott. Egy autó fékezett nagyot zöttyenve az úton. Lépések csikordultak a kavicson. A Saul után kutató reflektorok a sáros szántóföldre vetítették a férfi rohanó alakjának árnyékát. Megbotlott egy keréknyomban, de kezével hadonászva sikerült megtartania az egyensúlyát, és tovább szaladnia előre, hogy a sötét fák között eltűnhessen a reflektorfényből. Fém csikordult, Saul megfeszítette a vállát, és felkészült a robbanó lövedék becsapódására, de ehelyett csak egy szúrást érzett. Nyíl fúródott a nyakába. A második nyíl a csípőjét találta el. A kínzó fájdalomtól visszahőkölt. Látása elhomályosult. Elterült a sárban, térdét fölrántotta a melléig, karja kifordult, rángatózott. Aztán a sötétség. 3. Amikor magához tért, volt annyi esze, hogy csukva tartsa a szemét és hallgatózzék. Padlón hevert, kóválygott a feje. A bal alsó karjába nyilalló fájdalom valószínűleg injekciós tű okozta sebből származott. A szervezetébe juttatott hatalmas dózis Brevital még hosszú órákra elkábíthatta volna, ha Kocsubej nem kezd el türelmetlenül rikácsolni valakivel a szobában. Hátratekert csuklóján a bilincs hideg volt, teste még nem melegítette át. Bárki tartózkodott is a helyiségben, nemrég hozhatta őt ide és bilincselte meg. Kocsubej tovább ordított. - Mit akarnak ezek? Miért nem védelmeztetek meg jobban? Nyilván tudtátok, hogy veszélyben vagyok! Saul most egy másik, mély, behízelgő férfihangot hallott: - Elvtársam, ha a jobb és a bal keze két ellentétes skálát játszik a zongorán… - Akkor nem lehet eldönteni, hogy a hangnem moll avagy dúr! Ezt minden iskolás gyerek tudja, de mi köze van mindennek a…? - A jobb és a bal kéznek egymástól függetlenül kell játszania. Ha ismerte volna a szándékomat, nem viselkedett volna elég meggyőzően Romulusszal; akit csak így lehetett csapdába csalni. Most pedig, kérem, hagyja abba a kiabálást, hacsak nem akarja a jövőben a jemeni Hodeida zenei életét fellendíteni. Saul résnyire kinyitotta a szemét, éppen időben ahhoz, hogy láthassa, amint Kocsubej ábrázata elfehéredik. - Nyugi, Viktor - folytatta a férfihang. - Szerzek neked egy jó meleg kabátot és felültetlek a legközelebbi párizsi gyorsra. Miközben az idegen Kocsubejhez intézte szavait, Saulnak sikerült fölismernie a fekete bőr tiroli kalap és a zöld lódenkabát felhajtott gallérja közül kivillanó menyétszerű arcot. Borisz Orlik, a GRU ezredese és a KGB párizsi szekciójának főnöke. Orlik arra volt a legbüszkébb, hogy soha nem vett részt közvetlenül gyilkosságban, államtitkok lopásában, megtévesztő információk terjesztésében.

Inkább elméleti szakember hírében állt, és teljesítménye Richard Sorgééhoz, a második világháború idején Japánban működő szovjet ügynökéhez hasonlítható. Orliknak sikerült bebizonyítania többek között Jurij Popov GRU-alezredesről, hogy 1952-től 1958-ig a CIA-nek kémkedett, és Oleg Penkovszkij GRU-ezredesről azt, hogy 1962-ben az MI-6 számára szolgáltatott ki bizalmas értesüléseket. Amikor Kocsubej kiment, Saul nem csukta be elég gyorsan a szemét. - Á, Romulus! Látom, felébredt. Elnézést, hogy így fölemeltem a hangom, de a Kocsubejhez hasonló emberek esetében az ilyesmi néha elkerülhetetlen. Saul meg se próbált alvást színlelni. Ülőhelyzetbe tornázta magát, és körülpillantott a helyiségben - dolgozószoba benyomását keltette, a faburkolatú falakat rusztikus festmények díszítették, a melegről kandalló gondoskodott. - Hol vagyok? - Lyon közelében. Ezt a szerény kastélyt néha kihallgatások céljára szoktam igénybe venni. - Erika hol van? - Odalent a hallban. De nem kell aggódnia miatta. Orvosi felügyelet alatt áll. Jól érzi magát, csak a feje fáj irgalmatlanul. Akárcsak Saulnak. Egy székre rogyott. Kavarogtak a gondolatai. - Hogyan talált ránk? - Az egyetlen nyelv, amelynek nincsenek nemzeti sajátosságai. - Nem értem… - A zene. A hegedűtok a Stradivari mellett mikrofont és elektromágneses jelzőkészüléket is magában rejtett. Saul méltatlankodva hördült fel: - Kocsubej olyan meggyőzőnek tűnt, eszembe se jutott, hogy átkutassam azt a tokot. - Viszont majdnem kidobta az ablakon. Beismerem, egy pillanatra nagyon ideges lettem. - De ez még mindig nem válasz a kérdésemre. Honnan tudta, hogy el akarjuk kapni Kocsubejt? - Az ön Cége figyelmeztetett rá. - Képtelenség! - Különleges felvilágosítást kaptunk. Mivel Remus a mi emberünket ölte meg Bangkokban, az ön szervezete udvariasságból átengedte nekünk az ön likvidálását. - Eliot? - a név Saul szájából káromkodásként hangzott. - Magam is erre a következtetésre jutottam. - De hát hogyan… - Hamarosan rátérünk. Előbb azonban hadd mutassam be a helyszínt - intett az ablak felé Orlik. - Pirkad. Nem lepődnék meg, ha a szökés gondolata foglalkoztatná. De legyen szabad felhívnom a figyelmét néhány körülményre. A Vivarais-hegység lábánál vagyunk. Tőlünk nyugatra St. Étienne városa, keletre pedig Pélussin található. Nyilván számításba vette, hogy a birtokot kutyákkal őrizzük, ezért feltehetően az erdős hegység felé indulna el - St. Étienne irányában. De arra egy faluba ütközne, amelyet csak az éjszakai temető süppedő útjain vagy a nyílt szántóföldeken kerülnél el. Bármelyiket is választja, villámgyorsan utolérjük. Kábító lövedékeinktől ismét fejfájást kap, azután kezdhetjük elölről az egészet. Elismerem, égy temetői találkozó nagyon romantikus lehet. De az az igazság, hogy mindjárt itt a reggel, és nekünk feltétlenül beszélnünk kell. Legnagyobb sajnálatomra Baby Ruthtal nem szolgálhatok. Saul szeme összeszűkült: - Látom, alaposan tájékozódott. - Majd kiderül. Nem óhajt reggelizni? Attól nem kell tartania, hogy valamit kevertem a kávéba vagy a croissantba. Az ilyesmi mindig balul üt ki. Saul önkéntelenül elnevette magát. - Így már sokkal barátságosabb a légkör - mondta Orlik, és levette a fogoly karpereceit. Saul hökkenten dörzsölgette a csuklóját, és némán figyelte, ahogy Orlik kávét tölt és iszik egy kortyot. Végül csak meg kellett kérdeznie: - Szóval, maga tud, Eliot árváiról? - Bizonyára feltűnt már önnek, hogy a latinban a hazaszeretetet és az apát jelölő szónak azonos a töve. Pater. Patriae amor. Az önök számára az apa a haza meghosszabbítását jelentette. A haza védelmére kiképezve vakon teljesítették apjuk minden parancsát, és észre sem vették, hogy nem a kormányukat, hanem csak

az apjukat szolgálják. Eliot elgondolása olyan zseniálisnak bizonyult, hogy a többiek is átvették. Saul lerakta a kávéscsészét. - Kik azok a többiek? Orlik vizsgálódó tekintetet vetett rá. - Azt hittem, kitalálta. Különben miért akarta volna elrabolni Landisht? - Hát többen vannak? Orlik felvonta a szemöldökét. - Tényleg nem jött rá? Biztos voltam benne, hogy ugyanarra a következtetésre jutott, mint én. 1938. - Ugyan. Eliot akkor még nem is dolgozott a hírszerzésnél. '54-ben tűnt el először. - És azután '75-ben újra. - De akkor a maguk egyik embere, Golicin… - Nem az enyém, bár az illető valóban a KGB-nek dolgozott. - …is belekeveredett az ügybe, csak maguk kinyírták kémkedés miatt. - Ezt egész szépen összekombinálta. - Az isten szerelmére! - Kérem, őrizze meg a nyugalmát. Azt hittem, ön fog felvilágosítással szolgálni nekem. Meg se fordult a fejemben, hogy én nyújtok majd magyarázatot. - Hát akkor nyújtson, a fenébe is! Mi ez az egész? - 1938. Mit juttat eszébe az évszám? - Hát, Hitlert és Münchent… meg az Abélard-egyezményt. - Remek. Ez lesz a kiindulópontunk. 4. Miközben Hitler Mussolinival, Chamberlainnel és Daladier-vel találkozott Münchenben, egy másik összejövetel is lezajlott Berlinben. Hitler - Mussolinival vállvetve - rá akarta venni Angliát és Franciaországot, hogy ne korlátozzák a németek közép-európai terjeszkedését. Hitler szándéka, Csehszlovákia megszállása és feldarabolása nyilvánvaló volt, Anglia és Franciaország mégsem tett semmit, abban reménykedve, hogy a németek megelégszenek majd azzal, hogy Ausztria után Csehszlovákia egy részét is annektálják. A másik, Berlinben zajló találkozó résztvevői azonban tisztábban látták a helyzetet. Végtére is ők irányították Németország, Anglia, Franciaország, a Szovjetunió és az Egyesült Államok kémszervezeteit, és megértették, hogy a közép-európai országok megszállása nem a hitleri hatalmi törekvések végét, hanem éppenséggel a kezdetét jelentik. Háború volt készülőben, méghozzá olyan hatalmas és pusztító erejű, amelyhez foghatót nem tapasztalt még a világ. Míg a nyugati kormányfők a struccpolitika mellett döntöttek, és nem voltak hajlandók számolni a következményekkel, a hírszerző főnökök nem járhattak el ugyanígy, hiszen tisztában voltak a küszöbönálló háborúban betöltendő szerepükkel, ennélfogva meg kellett tenniük a szükséges előkészületeket. Az első világháború óta jelentősen csökkent a hírszerzők száma és befolyása. A régi hagyományok feledésbe merültek. Az új konfliktus előestéjén meg kellett kezdeni az újjászervezést, megállapodni az alapelvekben és megteremteni a működés szabályait ezek egyike lett az Abélard-egyezmény. - Mindig csodáltam az Abélard megalkotóinak fantáziáját - mondta Orlik. Kifinomultság és improvizatív képesség kellett hozzá! De a berlini találkozónak egyéb következményei is lettek, melyek közül a legfontosabb a résztvevőket összetartó szoros kötelék felismerése volt. Rájöttek, hogy hivatásuk folytán olyan közösséget képeznek, amely fölötte áll minden politikai és nemzeti ellentétnek. A különböző államok egyik évben szövetségre léphetnek, a következőben ellenséges viszonyba kerülhetnek, majd újból barátságot köthetnek egymással. Mindez a zavaró bizonytalanság a politikusok szeszélyétől függ. Ez a szituáció lehetővé tette, hogy a kémszervezetek képességeik legjavát nyújtva végezzék és élvezzék kockázatos munkájukat, de a Berlinben tárgyaló férfiak felfogták, hogy a szívük mélyén közelebb állnak egymáshoz, mint a saját kormányukhoz. Ráadásul gyanították, hogy a jövőben egyre többet kell majd kockáztatniuk. És miközben ők felismerték a szabályozás szükségességét, kormányaik mintha lassan minden szabálytól elrugaszkodtak volna. Mi vár a világra, ha a politikusok teljesen elvetik a sulykot, és többé nem hajlanak a józan kompromisszumokra? Valakinek vállalnia kell a felelősséget. Természetesen

a háború kitörése előtt még nem sejthették, mekkora jelentősége lesz majd ennek a kérdésnek. De a hírszerző-társadalmat már az atomfegyverek megjelenése előtt is nyomasztotta a felelősség problémája, Hitler tűrhetetlen túlzásokba esett. Tudomásunk van róla, hogy egyes német hírszerzők kollaboráltak az angolokkal. Ugyanezek a német titkos ügynökök kíséreltek meg merényletet Hitler ellen. A bombatámadás kudarcot vallott, az összeesküvőket természetesen kivégezték. - Véletlen egybeesésekre céloz? - Amit eddig elmondtam, bizonyított tény. Most következnek a feltételezéseim. Az Abélard-találkozó résztvevői nem hivatalosan megállapodtak abban, hogy - mihez is hasonlítsam? - házőrző kutya módjára, éberen őrködni fognak a kormányaik fölött, és vigyáznak rá, hogy a nemzetközi hatalmi harc elfogadható korlátok között maradjon. Bizonyos mennyiségű konfliktusra természetesen szükség volt, hogy igazolja a kémszervezetek létjogosultságát, de egy ponton túl minden nemzetet egyenlő veszély fenyegetett volna, tehát a terv végrehajtása nagyfokú rugalmasságot igényelt. Emlékezzen csak a Sztálin-féle tisztogatásokra. Vlagyimir Lazenkov nevű honfitársamat pár hónappal azután végezték ki, hogy visszatért az Abélard-találkozóról. Vajon Sztálin tudomást szerzett az ott kötött megállapodás tartalmáról? Ki tudja? De Lazenkov kivégzése, majd a Hitler elleni meghiúsult merényletet követő megtorlások óvatosabbá tették a hírszerző közösséget. Körültekintően kiválasztott védenceikre hagyományozták a felelősséget. Tex Auton például, aki Amerika képviseletében vett részt a tárgyaláson, fogadott fiát, Eliotot szemelte ki a feladatra. Percival Landish a saját fiát választotta. A francia és a német képviselő is hasonlóképpen cselekedett. Lazenkov, azt hiszem, előre látta, milyen sors vár rá, és még időben megtette a szükséges lépéseket. - Golicinra gondol? - Látom, követi a gondolatmenetemet. Golicinnak, akit 1973-ban végeztek ki hazaárulás miatt, titkos ügyletei voltak Landishsel, Eliottal, valamint egy német és egy francia kémfőnökkel. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan ön is kiderítette volna mindezt. A hasonlóság figyelemre méltó. Az Abélard-találkozó öt résztvevője olyan utódokat állított maga helyett, akik - minden ambíciójuk ellenére - visszautasították a hálózataik legfelsőbb vezető pozícióit. Ehelyett olyan, a hierarchia csúcsa alatti biztonságosabb beosztásokhoz ragaszkodtak, amelyeket már nem veszélyeztetnek a politika szeszélyes pálfordulásai. Hogy állásaikat megtarthassák, valamennyien titkos gyűjteményt hoztak létre a befolyásos politikusokat kompromittáló dokumentumokból, amelyet azután felhasználhattak mindazok ellen, akik óvatlanul a szürke eminenciások hatalmára törtek. Ezek az emberek a háború óta megőrizték pozíciójukat, és ezzel állandó hatást gyakoroltak kormányukra. Szabotázsakciókat hajtottak végre. Ez történt például az önöket érintő U-2-es incidens és a Disznó-öböl esetében. Hogy szervezeteik kevésbé felvilágosult tagjait kordában tarthassák, makacsul ragaszkodtak a beépített ellenséges ügynök teóriájához. Ennek következtében mindegyik hálózatot annyira lefoglalta a saját berkeiben folytatott kutatás, hogy a valóságos kémtevékenységre már alig maradt energiájuk, amely ily módon könnyen ellenőrizhetővé vált. Felelősségük tudatában - legalábbis ők így képzelik - ezek a személyek nemzetközi status quót biztosítottak maguknak. - Eliot 1954-es és '73-as eltűnései? - Találkozók, amelyeken megszilárdították a kapcsolatokat és megerősítették a célkitűzéseket. Az erőfeszítéseket koordinálni kellett. A lehető legritkábban találkoztak, csak akkor, amikor feltétlenül szükséges volt. - Valami nem stimmel nekem az ön elméletében. - Micsoda? - Egyedül nem lehettek képesek minderre. Hűséges segítőtársak és megfelelő anyagi háttér nélkül. - Valóban. De például a CIA korlátlan és ellenőrizetlen költségvetéssel rendelkezik. Senki sem tudja pontosan, mennyi pénzt kap a szervezet, és azt mire fordítja. Ha a bevételekről és a kiadásokról pontos elszámolások készülnének, nem lehetne megőrizni a titkokat. Könnyűszerrel lehet magánakciók céljára pénzalapot elkülöníteni. Ugyanez érvényes a többi kémhálózatra is. - Eliotnak és a többinek még ezen felül is szüksége volt segítségre. Másokat kellett megbízniuk a feladatok végrehajtásával. Előbb-utóbb valaki fecsegett volna. - Nem feltétlenül. Gondoljon csak bele! - Saulnak émelyegni kezdett a gyomra. Ön és Remus hallgatott, mint a sír. Eliot többi árvája szintúgy. Gyanítom, hogy

az ötlet Autontól származott, és ragyogóan bevált. Ön és a sorstársai éveken át segítettek Eliotnak megvalósítani az Abélard-találkozó célkitűzéseit, azaz teljesíteni nevelőapja akaratát. - Mint például a Paradigma-akcióban. - Nyilván szükségesnek vélte. Bennünket hibáztattak miatta. No és Izraelt. Egyikünk sem szeretné, ha az arabok szövetségre lépnének az Egyesült Államokkal. Kérdés, mit akart Eliot elérni ezzel az akcióval. - Nem. Az a kérdés, miért éppen engem bízott meg vele, és utána miért akart likvidálni. - Ezt tőle magától kell megkérdeznie. - Hacsak nem ölöm meg azt az átkozottat előbb - Saul belei görcsbe rándultak. Mindnek voltak árvái… - Ez az utolsó egybeesés. Landish, Golicin és a többiek - egytől egyig fiúkat fogadtak örökbe különböző árvaházakból, akik azután feltétel nélkül engedelmeskedtek nekik, és akiket szükség esetén föláldoztak magasabb rendű céljaik érdekében. - Egyre undorítóbbnak tűnik az egész - emelte föl Saul a karját. - Bárcsak képes volnék… - Éppen ezért van még mindig életben. Saul szeme fölszikrázott. - Térjen a tárgyra. - Akárcsak korábban Lazenkov, Golicin is előre látta, hogy ki fogják végezni, ezért gondoskodott az utódjáról. Rájöttem, ki az illető, de attól tartok, kiderült, miben sántikálok. Az ellenfelem okos, és nagy hatalommal rendelkezik: Ha veszélyessé válók a számára, könnyűszerrel megszabadulhat tőlem. Ezért a más kémszervezeteknél működő örökösökre összpontosítottam a figyelmemet. - De hát miért? Hiszen ha szabotálják a saját hálózatuk munkáját, voltaképpen a maguk malmára hajtják a vizet. - Akkor nem, ha összehangolják a tevékenységüket, Golicin utóda és a többiek. Összezavarják a dolgok természetes rendjét. Én marxista vagyok, barátom. Hiszek a Szovjetunió eljövendő uralmában. Akadnak visszásságok a rendszerünkben, de azok jelentéktelen apróságok ahhoz képest… - Mihez képest? - Az önök rendszerének nyilvánvaló romlottságához képest. El akarom pusztítani ezeket az embereket. Azt akarom, hogy a dialektika érvényesüljön, felboruljon a status quo, de győzedelmeskedjék a Forradalom. - Orlik elmosolyodott. - Amikor megkaptam az utasítást, hogy tőrbe csaljam és megölessem önt, alig akartam hinni a szerencsémnek. - Hát erről van szó? Rá akar uszítani ezekre a pasasokra? Hogy mentse a saját irháját? Orlik bólintott. - De énnekem csak Eliottal van elszámolnivalóm. Hogy kijussak innen, hajlandó vagyok bizonyos kompromisszumokra. De magának még több engedményt kell tennie, ha azt akarja, hogy segítsek. - Nem, hiszen Erika nálam van. Ön nem fogja hagyni, hogy meghaljon. És van itt még valami. Saul elkomorult. - Ön azt állítja, hogy csak Eliottal van elszámolnivalója? Téved. Legalább még egy emberen bosszút kell állnia. - Ki az? - Kíváncsi rá, honnan tudta meg Eliot, hogy ön Párizsban van? - Mondja meg! - Chris halott. Landish ölette meg. 5. Erika öklendezett. A hálószobának nem volt ablaka. Saul üvölteni akart, és az falakat. Tajtékzott dühében, úgy érezte, szétveti a harag. ellankasztotta az izmait, végül minden ízében reszketett a - Nekem kellett volna ott maradnom. Erika nyöszörgött. - Azt akarta, hogy átvegyem a helyét - hogy ő jöjjön veled

öklével szétzúzni a A bánat lassan fájdalomtól. Párizsba Kocsubejt

elkapni, én meg addig vigyázzak Landishre - Saul levegő után kapkodott. - Mert az volt az érzése, hogy meg fognak ölni. De én nem voltam hajlandó! - Ne! - Nem hallgattam rá! - Nem a te hibád. Aki a legalacsonyabb értékű kártyalapot húzta, az maradt Angliában. Ha cseréltél volna vele… - Akkor most én halok meg helyette! Boldogan meghalnék, ha ezzel visszahozhatnám! - Ő nem ezt akarta! - állt föl Erika, kezével bizonytalanul megérintette a fején lévő kötést. Nem azért akart cserélni veled, hogy a saját életét mentse meg. Téged szeretett volna megmenteni. Nem tehetsz róla. Az isten szerelmére, fogadd el tőle, amit kaptál - megremegett és sírva fakadt. - Szegény Chris. A kurva életbe! Sohasem tudhatta meg, mi a… - Béke? - bólintott Saul megértően. Őt és Christ arra nevelték, hogy minden érzelmet elfojtsanak magukban, az egymáshoz való ragaszkodást és az Eliot iránti szeretetet kivéve. Saul esetében ez sikerült is. Bármit kért tőle Eliot, gondolkodás nélkül megtette - mert képtelen lett volna elviselni, hogy csalódást okozzon apjának. De Chris… Saulnak összeszorult a torka… Chris más volt. Az ő idomítása kudarcot vallott. A gyilkolás végül már kínszenvedést okozott neki. Pokoli szenvedéseken mehetett keresztül, miközben saját lelkiismeretét elnémítva megpróbált Eliot kedvére tenni. Még a kolostor sem menthette meg. Könnyek folytak végig Saul arcán, szokatlan melegségük egészen megdöbbentette. A szeme égett és csípett. Ötéves volt, amikor a Franklinben utoljára sírva fakadt. Zokogva borult Erika vállára. Lám, végül az ő idomítása is csődöt mondott. A harag elmélyítette a bánatot, a fájdalom addig növelte tomboló dühét, amíg egyszer csak valami megroppant benne, az életen át visszatartott szenvedély oly vad elszántsággal tört fel belőle, hogy az indulat elsöprő ereje szinte megrémítette. Még sohasem tapasztalt ehhez hasonlót: ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy minden fájdalomtól megszabadulva végre föllélegezhessen. - Rohadék! - csikorgatta a fogát. - Ne félj, megfizetsz minden darab csokoládéért! Maga is meglepődött, milyen gyűlölet árad a hangjából. - Jól van - szólalt meg Erika remegő hangon. Azt kárhoztasd a történtekért, aki megérdemli. Ne magadat, Eliotot. Ő okozta. Ő és Landish, meg a többi gazember. Saul tajtékozva bólintott. Tomboló haragjában is tisztán értette: bosszút kell állnia Chrisért. Az éles kopogástól összerezzent. Kulcs csikordult a zárban. A nyíló ajtóhoz ugrott, amelyben Orlik menyétképe és egy őr jelent meg. - Tizenöt percben állapodtunk meg. - Készen vagyok! - csattant föl Saul. - Intézkedjék! - Már megtörtént. Most rögtön indulhat. Erika azonban itt marad. Biztosítékként. - Ha bármi baja esik… - De kérem! - nézett rá sértődötten Orlik. - Úriemberrel van dolga, na és persze profival. - Biztosítékként? - vonta föl a szemöldökét Erika. - Ha úgy jobban tetszik, ön is hozzájárul valamelyest a fiatalember ösztönzéséhez. - Ezt maga nem értheti - vetette oda Saul. - Épp elég ösztönzésben részesültem. - Arra, hogy a maga szájíze szerint intézze el a dolgot - érvelt Orlik. - De én azt szeretném, ha az én elképzelésemet valósítaná meg. Ha az ellenségeim keresni kezdik a bűnöst, ön lesz az, és nem én - magyarázta csillogó szemmel. - Remélem, kiheverte már az altató hatását. - Miért? - Mert hamarosan egy lélegzetelállító szökési manővert fog végrehajtani. 6. Saul felkapaszkodott a dombtetőre, és lélegzetét visszafojtva végigtekintett az alkonyati tájon. Mögötte a völgyben köd gomolygott. Előtte sűrű fenyves susogott hívogatóan. Saul mélyen beszívta a gyantaillatot, és a fák közé iramodott.

Hallotta a nyomába szegődő kutyák csaholását. Amióta keresztülvágott a réten, az ugatás egyre hangosabbá vált. Szeretett volna egy patakot találni, amelynek a medrében haladva félrevezethetné a kutyákat. De nem volt szerencséje. Ingét az izzadság a melléhez tapasztotta. A kutyaugatás még jobban felerősödött. Orlik előre figyelmeztette. A kutyákat Saul úgy rázhatja le a legegyszerűbben, ha északnak indul, az erdővel borított dombhát felé. Remélte, hogy útjába akad egy szikla, amelyre a kutyák nem tudnak fölmászni, vagy egy szakadék, amelyet nem bírnak átugrani. De ebben sem volt szerencséje. Estére az erdőben lecsapódott a pára. Verítékben ázott, miközben átküzdötte magát a buja aljnövényzeten. A csaholás most már egészen közelről hallatszott. Jobb felől nyílt szántóföld szegélyezte útját, a távolban egy helység fényeit pillantotta meg, de óvatosságtól inkább messziről elkerülte. Biztosan odaérkezett már a mozgósító parancs, és őrszemek posztóinak az úton. Nem volt más választása, mint tovább haladni észak felé a szívének oly kedves tájon magas dombokon át, erdőkön keresztül. Futás közben élvezettel szippantotta be a föld illatát. Vastag tövisek szaggatták a ruháját. Sűrű ágak horzsolták a bőrét. A szúró fájdalom ellenére vidámság töltötte el. Az adrenalin felvillanyozta az érzékeit. Mintha útvesztőből keveredett volna ki, felszabadult örömet érzett. A diadal mámorát. Csak a kutyák ne lennének a sarkában. A dögök. A bokrokon keresztültörtetve könyörtelenül közeledtek hozzá. Átugrott egy csomó száraz gallyon, és egy árnyas lejtőre jutott. Hallotta, ahogy az erdei állatok fejvesztve menekülnek, mintha halálos veszedelem fenyegetné őket. Rákanyarodott egy vadcsapásra baloldalt, megkerült egy sziklatömböt, és leereszkedett egy tisztásra. Az Orlik által leírt temetőben találta magát. Sírkövek meredeztek előtte, eltakarva a szürkület pislákoló világosságát. Márványangyalok tárták szét szárnyukat. Kerubok búslakodtak. A lemenő nap sugara dicsfényt vont köréjük. Mintha minden előre elrendeltetett volna. Saul a hantok között cikázott. Előbb egy koszorú, majd egy szál virág ragadta meg a figyelmét. Mancsok kaparászását hallotta maga mögött. Megfordult, a bozótra meredve benyúlt a zsebébe. Orlik a lelkére kötötte, hogy csak végszükség esetén használja. Most az volt. Saul lecsavarta a kupakot, és az émelyítően csípős szagú vegyszert egy frissen betemetett sírra öntötte. Azonnal beszáguldott egy sövény mögé és eltűnt a sűrűsödő sötétségben. A virág illata temetésre emlékeztette. De nem az enyémre, gondolta magában Saul. És az Orlik kastélya körül strázsáló őrökére sem, akiket Saul tenyéréllel tett ártalmatlanná. Bár ellenségek voltak, meghagyta az életüket. Orlik azt kapta, amit kért: hiteles szökést, emberáldozat nélkül. A háta mögött panaszosan üvöltöttek a kutyák, orrlikaikat marta a méreg. Véresre fogják dörgölni a pofájukat, hasztalan; a vegyszer bűzét lassan áthatja a vér szaga. Ezek már nem üldözik Sault többé. Temetés lesz, való igaz. Nem az övé ugyan, gondolta, de nem várat már sokáig magára. Szinte szenvedélyévé vált a gyűlölet; vigyázott, nehogy elpazarolja. 7. Az autó éppen ott rejtőzött, ahol Orlik mondta - egy benzinkút bedeszkázott épülete mögött, a Lyonból kivezető egyik másodrendű út mentén. A hároméves Renault szürke színével beleolvadt az éjszakába. Saul óvatosan megközelítette, egy darabig az utat és az állomást körülvevő fákat fürkészte, majd kilopózott a bokrok közül az út szélére. Orlik kastélyának egyik őrétől elvett egy francia, MAB gyártmányú, kilenc milliméteres pisztolyt. Most ezt a fegyvert szegezte előre, miközben belesett az autó ablakán a hátsó ülés alá. Miután senkit sem látott, kinyitotta az ajtót, és ahogy Orlik ígérte - az első ülés alatt megtalálta a kulcsokat. Ellenőrizte, nincs-e valami csapda elrejtve a kocsiban, a műszerfalon talált gyufa fényénél ellenőrizte a motort, majd az alvázat alulról megvizsgálta. Felnyitotta a csomagtartót, ahol az Orlik által beígért ruhanemű és fölszerelés várta. Bár Saul más forrásokkal is rendelkezett, évekkel korábban különböző országokban elhelyezett pénzzel és iratokkal, ismét megbizonyosodhatott arról, hogy Orlik korrekt módon betartja az alkut. Mint ahogy ő is föltette magában, hogy állja a szavát.

Sault aggodalommal töltötte el, hogy Orlik fogva tartja Erikát, bár megértette a KGB-s logikáját. Orlik már azzal gyanúba keverte magát, hogy nem akadályozta meg Saul szökését. Még mindig hihetőbb a történet, ha Erika nem szökik meg. Ráadásul így Orlik zsarolhatja Sault. Csakhogy Saul sehogy sem tudott szabadulni a gyanútól, hogy Orlikot egyéb célok vezérlik. Mi van akkor, ha miután ő elvégezte a feladatot, Orlik arra használja föl a lányt, hogy Sault visszacsalogassa magához, és kinyírva mindkettőjüket, győzelmi trófeaként nyújtja át őket feletteseinek, ezzel elhárítva magáról a felelősséget, bebizonyítva, hogy semmi része nem volt abban, amit Saul elkövetett. Saul egyre bonyolultabb gondolatok hálójába keveredett. Egyben azonban biztos volt: Orlik addig nem fogja elárulni őket, amíg a terve nem teljesül. Eközben világosan állott előtte a maga célja is. Amely rendkívül egyszerű volt. Chris halott. Ezért a bűnösöknek pokoli árat kell fizetniük. Saul beindította a Renault-t. A motor egyenletes berregése teli tankra utalt és arra, hogy nemrégiben állíthatták be. Kihajtott az útra, az autó reflektorai messzire világítottak a sötétségben. Letért egy ösvényre, majd egy újabbra fordult, a visszapillantó tükörben figyelte, nem bukkannak-e föl az üldözők fényei. Miután senki sem követte, Saul kimerészkedett a legközelebbi főútvonalra, és gondosan betartva a sebességkorlátozást, elindult nyugat felé. Orlik választotta ki a célpontokat, az eredeti Abélard-csoport öt leszármazottját. De nem határozta meg a sorrendet. Saul úgy döntött, mielőbb megszabadul ettől a Renault-tól. Bármilyen alaposan átkutatta is az autót, lehet még valahol elrejtve egy elektromágneses jelzőkészülék, amelynek segítségével kísérői a látótávolságon túlról is követhetik az autó mozgását. Nem mintha ez számítana. Semmi sem számít. Csak a bosszú. Sault megelégedéssel töltötte el a gondolat, hogy az Eliot révén megszerzett tudás okozza majd az áruló apa vesztét. Vigyázz, öreg! Jövök! Olyan erővel szorította a kormánykereket, hogy az ujjai belesajdultak. És az éjszaka folyamán Chris néha odaült mellé, beesett arcából halott szempár nézett rá. És vigyorgott, mint gyerekkorukban, amikor éppen újabb kalandra készülődtek. Ez lesz a legnagyszerűbb kaland. Amikor végre törlesztik minden adósságukat. 8. - Tessék? Bocsánat, de nem hallottam, mit mondott - emelkedett föl lassan Eliot. Dolgozószobájában ült, az íróasztal mögött, és úgy pillantott föl, mintha fontos iratokat tanulmányozna, pedig semmi sem volt előtte, a lámpák leoltva, függönyök behúzva. Hunyorogva nézett a nyitott ajtó felé, ahol egy izmos férfi alakjának körvonalait világította meg az előszobában égő lámpa fénye. A férfi szétterpesztett lábbal állt, karját kissé eltartotta az oldalától. Magas volt, az arca szögletes. Eliot elkomorodott. Egy pillanatra meg sem ismerte - vagy épp ellenkezőleg, attól tartott, hogy fölismerte. Chrisre hasonlított. Chris mégis megmenekült volna, és most eljött érte? Képtelenség. Landish határozottan állította, hogy Chris… A világos háttér előtt a sötét szobában, úgy tűnt, mintha… Halott? Képtelenség. Akkor tehát Saul lenne az? Az őrség éberségét kijátszva besurrant a házba, és most farkasszemet néz vele? Még nem. Túl korai volna. De a magyarázat mégis zavarba ejtette Eliotot, aki időközben rájött, hogy az árnyfigura nem csupán Chrisre emlékezteti, hanem az összes többire, a kilenc pár, vagyis tizennyolc árvára, mindegyik fogadott fiára. Bebeszélte magának, hogy szereti őket. És most nem szorul össze a torka, ha eszébe jutnak? A bánat nem azt bizonyítja-e, hogy mégsem volt teljesen érzéketlen? A fájdalom, amelyet a feláldozásuk miatt érzett, csak még hősiesebbé tette a küldetését. Tizenöt már meghalt közülük, ámbár - lehet, hogy már tizenhat, ha Saul elvetette a sulykot. Bár ez aligha fordulhat elő Saullal. A minta eleve elrendeltetett. Sohasem hittem a szerencsében, gondolta Eliot. Vagy a sorsban. Csak a tudást tartottam fontosnak. De ahogy az ajtóban álló alakot figyelte, egy másodpercnyi

hallucináció folytán valamennyi halott gyermeke elvonult előtte. Eliot megremegett. Fedőnevüket a görög és a római mitológiából választotta, ebben is a bonyolult összefüggések iránti vonzódása jutott érvényre. Most azonban valami mást idézett föl a mitológiából - a Fúriákat. A bosszúállás istennőit. Torkát köszörülve ismételte el iménti szavait: - Nem hallottam, mit mondott. - Jól van? - lépett előbbre Pollux. - Miből gondolod, hogy nem vagyok jól? - Mintha magában beszélt volna. Eliot zavarba jött, semmire sem emlékezett. - El se tudtam képzelni, kivel beszélhet - folytatta Pollux. - Az hétszentség, hogy senki se jutott be mellettem. Aztán gondoltam, telefonál. De az előszobából láttam, hogy a kagyló a helyén van. - Nincs semmi bajom. Azt hiszem… néha muszáj hangosan gondolkodnom. Fölösleges aggódnod emiatt. - Hozhatok valamit? - Nincs szükségem semmire. - Ne melegítsek egy kis kakaót? Eliot nosztalgikusan elmosolyodott. - Amikor te és Castor kicsik voltatok és látogatóba jöttetek hozzám, mindig kakaóval kínáltalak benneteket. Emlékszel? Közvetlenül lefekvés előtt. - Hogyan felejthetném el? - Úgy látszik, szerepet cserélünk. Arra készülsz, hogy majd gondoskodni fogsz apádról öreg napjaiban? - Tudja, hogy bármit megtennék magáért. Eliot bólintott, a hirtelen rátörő érzelmek megfájdították a szívét. Tizenöt másik már mindent odaadott. - Tudom. Minden rendben van. Csak muszáj egy kicsit egyedül maradnom. Szeretlek. Ettél már? - Mindjárt. - Tessék enni. És a fivéred? - Lent van az előcsarnokban. A hátsó ajtót figyeli. - Mindjárt lemegyek hozzátok. És majd közösen felidézzük a régi szép időket. Pollux távozott. Eliot fáradtan dőlt hátra, és gyöngéden emlékezett vissza arra az '54-es nyárra, amikor Castort és Polluxot elvitte kirándulni… hová is? Talán a Yellowstone Parkba? Milyen gyorsan elszállt az a sok-sok esztendő! Néha megcsalta a memóriája. Lehet, hogy mégis inkább a Grand Canyon volt? Nem, az már '56-ban történt. Castor éppen… Borzongás futott át rajta, amikor hirtelen rádöbbent, mekkorát tévedett. Iszonyodva kutatott az emlékei között. Nem Castor és Pollux volt az. Úristen, dehogy, egy másik pár. Majdnem sírva fakadt, mert képtelen volt rájönni, hogy melyik kettő. Talán éppen Chris és Saul? A Fúriák közelebb settenkedtek. Eliot szája epével telt meg. Aznap kora délután hagyta el az irodáját, rögtön azután, hogy asszisztense meghozta a legfrissebb híreket. - Romulus megszökött? De hát a csapda tökéletesen elő volt készítve! A KGB azt állította, hogy elkapták! - Őt is, és a nőt is. Igen - mondta akadozva az asszisztens. - De aztán neki sikerült meglépnie. - Hogyan? - Lyon közelében kapták el. Kitört abból a kastélyból, ahová kivégezni vitték. - De hát arról volt szó, hogy a helyszínen ölik meg! - Úgy látszik, előbb ki akarták hallgatni. - Nem így szólt a megállapodás! Mennyi kárt okozott? Hány őrt tett el láb alól? - Egyet sem. Nem voltak áldozatok. Ez valahogy nem tetszett Eliotnak. - És a nő, azt legalább megölték? - Nem. Éppen most hallgatják ki. Remélik, hogy Romulus nyomára vezeti őket. - Itt valami nincs rendben - csóválta a fejét Eliot. - De hát azt állítják… - Nincs bizony. Hazudnak. Átverés az egész. - De miért? - Valaki elengedte. - Nem értem, mi oka lehetett.

- Hát nem kézenfekvő? Rám küldik. Az asszisztens szeme összeszűkült. És ez volt az a pillanat, amikor Eliot, látva hogy asszisztense őrültnek tartja, elhagyta az épületet Castor és Pollux kíséretében. Azóta háza elsötétített dolgozószobájában üldögél, a kertben immár őrök posztóinak, odabent pedig két megmaradt hű fia vigyáz rá. Csakhogy ez nem mehet így a végtelenségig. Nem várakozhat ölbe tett kézzel. A kísértő fúriák dacára nem hitt a sorsszerűségben. Mindig a tudást tartottam a legfontosabbnak, gondolta. És a ravaszságot. Én tanítottam. Kitalálhatom, mire készül. Mit tennék én Saul helyében? Amint tudta, milyen kérdést kell föltennie, a válasz is azonnal készen állt. Vérpezsdítő érzés, hogy van még egy lehetősége. Csak gyorsan kell cselekednie. Haladéktalanul kapcsolatba kell lépnie Landishsel. Saul, hogy kiélvezze a bosszú minden ízét, beiktat néhány állomást útközben, mert ezzel fokozhatja Eliot rettenetét. Landish lesz az első célpont. Ott kell csapdát állítani Saulnak. 9. Ismét olyan érzése támadt, mintha korábban már járt volna itt, mintha nemcsak a Franklin kerítését, de Andrew Sage birtokának kőfalát is maga előtt látná. Minden összekapcsolódott. Eliot az intézetet használta fel a személyiségük eltorzítására. Ennek egyik következménye volt a Paradigma elleni merénylet. Saul keserű elégtételt érzett, amiért most vissza kell térnie a kezdetekhez. Amikor felrobbantotta a Sage-birtokot, semmit sem érzett. Csak egy elvégzendő feladat volt. Eliot kedvéért csinálta. De ez most más. Életében először alig várta, hogy ölhessen. Miközben Landish birtokának kőkerítését a Sage-ével hasonlítgatta össze, érzékelte a benne végbemenő változást. Ölni akart, és örömmel töltötte el, hogy ugyanazt a módszert választotta, amelyet Sage meggyilkolásakor is alkalmazott. Élvezte, hogy Eliot taktikáját fordíthatja Landish ellen. Megmondtam neked előre, Landish, mi lesz a büntetésed, ha kiderül, hogy hazudtál. Meghalt a fivérem, az Isten verjen meg! Ahogy maga elé képzelte a Franklin falait, szemét égetni kezdték a könnyek. A fegyveréhez fordult. Választhatott volna puskát is, amellyel némi távolságból egyszerűen lepuffanthatja Landisht. De ez nem elégítette volna ki, nem lett volna elég tökéletes megoldás arra, hogy beváltsa a fenyegetését. Landishnek meghatározott módon kell elpusztulnia. De a döntés bizonyos problémát okozott. Landish vagy óvatosabbá vált, vagy mégis tudomást szerzett Saul szökéséről, mert megháromszorozta a birtok védelmét. Mindenütt hemzsegtek az őrök. A látogatókat igazoltatták, majd motozásnak vetették alá. A falakra ellenőrző kamerákat szereltek föl. Saul nem osonhatott be az udvarra, mint az első alkalommal. De akkor hogyan helyezze el a robbanószert? Hogyan repíthetné a levegőbe Landishsel együtt azokat a szaros rózsákat is? - Pedig megmondtam neked, mi fog történni velük. A rózsák képviselik mindazt, amit gyűlölök. Ennél nagyobb méretű távirányítós repülőgép-modellt nem lehetett kapni. Vagy fél tucat ismert szaküzletet végigjárt Londonban, mielőtt rábukkant. Egy miniatűr Spitfire volt, egyméteres fesztávolsággal és nyolcszáz méteren belül lehetett manőverezni vele. Ez lett Saul különbejáratú rakétája. Megtörölte homályos szemét, és mosolyogva nekilátott a műszerek beállításához. Egy játékszer. Ha Chris itt lehetne, biztosan jót mulatna az ötleten. A megrontott gyermek egy játékszerrel áll bosszút az apján. A modell meg volt töltve üzemanyaggal. Saul ezt még korábban, másutt ellenőrizte. A működtetés semmiféle nehézséget nem okozott. Rádiójelek segítségével irányíthatta a levegőben. Csak a távirányító fogantyúját kellett mozgatni hozzá. Saul tetszése szerint fölfelé repíthette, megdönthette vagy zuhanórepülésre kényszeríthette. A gép azonban rakományt is szállított; Saul két és fél kiló lopott robbanószert osztott el egyenletesen a modell ragasztószalaggal rögzített hajtóművén. A többletteher befolyásolta a kis repülő teljesítményét, lassította a felszállást, és nehézkessé tette a mozgását a levegőben. De nem számottevő mértékben. A fegyver ettől még betöltheti a hivatását, Saul egy elektromos szakboltban beszerezte a robbanószerkezethez szükséges alkatrészeket, melyeket aztán az alvázra szerelt föl. Természetesen

külön távirányítót is készített hozzá. Ügyelt rá, hogy a gép és a robbantószerkezet távirányítója eltérő frekvencián működjék. Máskülönben a gép a fölszállás pillanatában fölrobbant volna. Várt. Lassan megvirradt, de az idő ettől csöppet sem enyhült. Bár reszketett a hidegtől, belülről átforrósította a gyűlölet. Tudta, hogy kiszemelt célpontja nem rejtőzhetett el másutt, annál fontosabbak neki a rózsái. Landish félti és ezért nem meri magukra hagyni őket. Chrisre gondolt, és élvezte a várakozást, mert közben elképzelte, milyen nagy elégtételt fog érezni nemsokára. Hét órakor Saul feszülten figyelte ahogy egy ősz hajú alak őröktől körülvéve kilép az udvarház hátsó ajtaján, és elindul az üvegház felé. Tartott tőle, hogy netán egy Landishnek maszkírozott dublőr az, de végül a távcsövén keresztül fölismerte az öregurat. Tévedés kizárva. Kertészköpenye gyanúsan bőnek bűnt. Nyilván golyóálló mellényt visel alatta. Nem sok hasznát fogod venni, te gazember. Amikor Landish és az őrök bementek az üvegházba, Saul hátrakúszott a fák közé. A repülőgép-modellt és a távirányítókat egy hátizsákban vitte a vállán. Átvágott a réten, amelynek harmattól nedves füve alkalmatlan volt felszállópályának. A bekötőút viszont tökéletesen megfelelt e célra. Saul, miután egyetlen autót sem látott közeledni, beindította a gépet, és addig gyorsította a sebességét, amíg a modell föl nem emelkedett a földről és mind magasabbra küzdötte magát. A motor berregett. Amikor a gép a fák fölé ért, Saul visszafelé indult a réten, és úgy vezérelte a gépet, hogy az sohase tűnjék el a szeme elől az erdőben, míg végül el nem érte azt a sziklát, ahonnan Landish birtokára láthatott. Hideg volt, a harmattól lucskos nadrág a lábszárához tapadt, de furcsa mód ettől még jobban érezte magát. Madarak csiripeltek. A kora reggeli levegő friss szagokkal volt tele. Saul úgy tett, mintha felelőtlen kisgyerek volna, amilyen pedig sohasem lehetett. Nem engedték, hogy az legyen. Új játékot kapott. Felszáradó könnyei nyomán megfeszült arcán a bőr, mikor elmosolyodott. A modellt az elérhető legnagyobb magasságba emelte - akár egy pici szeplő a sápadt kék égen -, és a birtok fölé irányította. Az őrök meglepetten fordultak meg a berregésre. Néhányan a fejüket is fölkapták. Egy kutyát vezető férfi az ég felé mutatott. Bár olyan nagy távolságból semmiképpen sem láthatták meg, Saul a bokrok mögé kuporodva kezelte tovább a távvezérlőt. A szíve hangosabban dobogott, amikor a repülőmodell bekanyarodott a park fölött. Az őrök egy pillanatra megdermedtek, majd izgatottan sürögni-forogni kezdtek, mint akik észlelik a fenyegető veszélyt, de nem tudják, mi az. Saul maximális magasságba emelte a gépet, majd zuhanórepülésbe vitte. Amikor a modell mindjobban megközelítette az üvegházat, a méretei láthatóvá váltak, a hangja felerősödött, páran az üvegház felé kezdtek rohanni. Mások kiáltoztak. Többen fölemelték a puskájukat. Saul hallotta a lövések csattanását, és látta, ahogy az őrök megrándulnak, amikor az elsülő fegyver visszarúg. A vezérlő rudat eltekerve Saul keringetni kezdte a gépet, jobbra-balra döntve pörgette, majd ismét zuhanórepülésbe fogott. Újabb lövések csattantak. Saul az üvegházat tanulmányozta. Az üveg mögött egy apró, fehér köpenyes figurát vett észre, aki a kinti zűrzavar felé fordította a fejét. Kizárólag Landish viselt fehéret. A rózsái között állt, az egyik sor harmadánál. Saul egyenesen feléje irányította a repülőmodellt. Most már állandósult a puskaropogás. A gép nehézkesen engedelmeskedett. Egy rettenetes másodpercig Saul azt hitte, hogy eltalálták, de azután rájött, hogy csak a bomba súlya húzza le. Saul kissé csökkentette a sebességet. Amikor a gép áttörte az üveget, maga elé képzelte Landish döbbent arckifejezését. Benyomta a második távvezérlő gombját. Az üvegház a levegőbe emelkedett. A szilánkok csillogó sugárban permeteztek szét. Az őrök fedezékbe ugrottak, a láng és füst mindent elborított. Miközben Saul elszáguldott a robbanástól visszhangzó völgyből, a Landish vérével megfestett rózsaszirmok lebegését látta maga előtt. 10. A telefon berregésére Eliot összerezzent. Kimeredő tekintettel megvárta az újabb csöngetést, addigra összeszedte magát annyira, hogy képes legyen fölvenni a kagylót. - Halló? - szólt bele óvatosan, Saul diadalmas káromkodására számítva a vonal túlsó végén. Rá kell beszélnie Sault, hogy találkozzanak, és akkor majd tőrbe

csalja. Meglepetten ismerte föl az asszisztense hangját. - Uram, sajnos rossz hírt kaptunk. Rendkívüli sürgöny az MI-6-tól. - Landish? Történt vele valami? - Igen, uram. Honnan tudja? - Mondja csak. - Bombamerénylet áldozata lett. Az üvegházában. Pedig nagyon őrizték. Azonban… - Úristen! - nyögte Eliot, s elállt a szívverése, amikor meghallotta a részleteket. Hát, Landishnek nem sikerült megállítania. Természetesen Saul volt az. Meg akarja mutatni nekem, milyen zseniális. Azt üzeni, el fog kapni; mindegy, hová menekülök előle és milyen óvintézkedéseket teszek. Eliot kétségbeesetten csóválta a fejét. Most miért lepődöm meg? - figyelmeztette magát. - Köszönöm - dünnyögte, és lerakta a kagylót. Igyekezett megnyugodni a sötétben, rendezni a gondolatait, hogy mérlegelhesse az esélyeket. Láztól borzongva döbbent rá, hogy a háború óta, amikor a franciaországi illegalitásban dolgozott, nem forgott veszélyben az élete. Azóta olyan magasra emelkedett, hogy kizárólag politikai kockázatot vállalt. Magas rangú hírszerző tisztet még sohasem végeztek ki hazaárulás miatt. Csak az operatív ügynökök halnak meg hivatásuk gyakorlása közben. Eliot a legrosszabb esetben börtönbüntetést kapott volna, bár valószínűleg azt sem - a botrányt elkerülendő a felsőbb körökhöz tartozó hazaárulót inkább csak elbocsátják, és ezzel megfosztják a lehetőségtől, hogy további kárt okozzon. Eliot kompromittáló dokumentumgyűjteményével esetleg még a nyugdíját is kizsarolhatta volna. Csak a leleplezéstől kellett tartania. Mindössze a büszkesége és az önteltsége szenvedett volna csorbát. De most kegyetlenül rettegett. Nem józan félelem volt ez: ösztönös, jeges rémület kerítette hatalmába. Akkor érzett ilyet utoljára, amikor egy éjjel a párizsi csatornában lapult, és a német őr rárontott egy… A szíve majd kiugrott az izgalomtól. Papírvékony tüdőlebenyei, amelyeket szinte szétmorzsolt a sokévi dohányzás, heroikus küzdelmet vívtak minden szippantás levegőért. Nem adom föl, mindig én győztem. Negyven év után ismét a végzettel nézek szembe, és nem áll szándékomban veszíteni. Apa a fiú ellen? Mester a tanítvány ellen? Hát jó, gyere csak, ha akarsz. Sajnálom, hogy Chris meghalt, de attól még nem hagyom magam legyőzni. Még mindig jobb vagyok nálad. Bólintott. Tartsuk be a szabályokat. Soha ne menj elébe az ellenfélnek. Bírd rá, hogy ő kezdeményezzen. Kényszerítsd rá, hogy a küzdelem hazai terepen folyjék, és te diktálhasd a feltételeket. Támadt egy ötlete. Saul téved, ha azt hiszi, bárhol és bármilyen őrizet mellett lecsaphat rá. Létezik olyan hely, amely tökéletes védelmet nyújt. És ami a legjobb, mindenben megfelel a szabályoknak. Eliot fölpattant és kisietett az előszobába. Pollux figyelmesen haptákba vágta magát. Eliot elmosolyodott. - Hozd ide a bátyádat. Csomagolunk - a lépcsőnél egy pillanatra megtorpant. Eljött az ideje, hogy ismét utazgassunk egy kicsit, mint régen. 11. Londonban Saul ügyet sem vetett az ablakon kopogó esőre. Már korábban behúzta a sötétítőfüggönyöket, így is csak annyi időre kapcsolta föl a villanyt, amíg tárcsázott egy számot a telefonon. Miután a szoba ismét sötétbe borult, végighevert az ágyon, és várta, hogy valaki végre fölvegye a kagylót. Nem sokkal ezelőtt zuhanyozott, átöltözött és megette a magával hozott halat és sült krumplit. Miután lefolytatja a beszélgetést, azonnal kifizeti a szobát, amelyet mindössze egy órája használ, és elindul a következő cél felé. Majd útközben alszik. Nagyon sok még a dolga. A berregés megszűnt a telefonban. - Tessék! A hang mintha Orliké lett volna, de azért meg kellett bizonyosodnia felőle: Baby Ruth. - És a rózsák - felelte Orlik.

Az orosz különböző telefonszámokat adott meg Saulnak - nyilvános készülékekét, ahol meghatározott napok bizonyos óráiban fölhívhatta, hogy felvilágosítást vagy eligazítást kérjen. - Gondolom, már értesült az angol barátunkkal kapcsolatos lesújtó hírekről mondta Saul. - Valóban. Hirtelen, de nem egészen váratlanul következett be az esemény. És természetesen bizonyos következményeket is vont magával. Úgy tűnik, mintha egyesek attól tartanának, velük is hasonló dolog történhet egyik pillanatról a másikra. - Óvintézkedéseket tettek? - Miért? Az talán zavarná önt? - Nem. Feltéve, hogy tudom, hol találhatom meg őket. - Az utazás, nézetem szerint, nemesíti a lelket. - Ajánlana néhány helyet? - Többet is. Ismerek például egy jó kis borgazdaságot Franciaországban, Bordeaux közelében. Egy félreeső menedékházat a németországi Fekete-erdőben. Vagy ha a Szovjetunióhoz volna kedve, javasolhatok egy kellemes dácsát a Kaszpi-tenger partján, a Volga torkolatánál. - Ez csak három; én négyre számítottam. - Ha egyenesen a negyedik helyre menne, lehet, hogy elveszítené az érdeklődését a többi iránt - jegyezte meg Orlik. - Másrészt viszont annyira vágyom már látni a negyediket, hogy esetleg nem lesz elég türelmem a másik háromra. - Pedig egy közös barátnőnk nagyon várja már, hogy ön végre befejezze az utazásait és visszatérjen hozzá. Abban állapodtunk meg, hogy mindenben követi a javaslataimat. Ha nem váltja valóra az elképzelésemet, miért segítenék önnek? Arra gondoltam, most már igazán meglátogathatná az én ellenszenves kollégámat a Szovjetunióban. - Hogy maga végre föllélegezhessen? Gondolja csak meg. Maga kizárólag azért segít nekem, hogy ettől a fickótól megszabadítsam. Utána rám veri a balhét, és boldogan sütkérezhet a dicsőségben. - Sohasem állítottam az ellenkezőjét - ismerte el Orlik. - De ha már egyszer maga biztonságban van, könnyen úgy dönthet, hogy a többiekkel már egyedül is elboldogul. Szépen kinyírat engem, és bezsebeli a győztesnek járó elismerést. - A gyanakvása sértő rám nézve. - Engem csak egyetlen cél vezérel ebben az ügyben: Eliot. A többiekkel majd később foglalkozom. Nincs rá semmi garancia, hogy mindegyikkel simán boldogulok. Lehet, hogy elkövetek egy hibát és meghalok, még mielőtt végeznék minddel. Ha a maga által javasolt sorrendben haladok, lehet, hogy sohasem jutok el Eliothoz. - Eggyel több ok az óvatosságra. - Nem. Jól nyissa ki a fülét. Van egy kérdésem; Ha rosszul válaszol, lecsapom a kagylót, és a magam erejéből keresem meg Eliotot. És ha Erikának bármi bántódása esik, magával is ugyanúgy fogok elbánni, mint Eliottal. - Ezt nevezi ön együttműködésnek? - A kérdés: feltételezem, Eliot tud a szökésemről és arról, hogy mi történt Landishsel. Bizonyára kitalálta, hogy ő következik. Meg fogja tenni a szükséges előkészületeket. Én a helyében nem maradnék otthon. Elmennék oda, ahol a lehető legnagyobb biztonságban érezhetem magam, és maximális védelmet kapok. Hol találok rá? Az eső hangosan kopogott az ablakon. Saul a sötétben görcsösen szorította a telefonkagylót, és feszülten várta Orlik válaszát. - Nem szeretem, ha fenyegetnek. - Rossz válasz. - Várjon! Mi a baja…? Adjon még egy lehetőséget! Eliot most? És utána a többiek, Erikáért cserében? - Hacsak nem jövök rá, hogy Erikát arra használja fel, hogy engem tőrbe csaljon. - Szavamat adom. - A válasz? Orlik fölsóhajtott, azután megmondta. Saul lerakta a kagylót. A szíve hevesen vert. Az Orlik által megadott helyszín tökéletesnek tűnt. Miért, mit vártál? - gondolta magában. Minden gyűlölete ellenére kénytelen volt elismerni Eliot zsenialitását. A legtökéletesebb, a legvédettebb aréna. Chris biztosan helyeselné a döntést.

12. Nagy, fekete furgon állt a tanyaház előtt. Orlik baljós ábrázattal közeledett felé. A Citroen gumijai megcsikordultak a kavicsos úton, amikor Orlik leparkolta jó távol az ismeretlen járműtől, sőt a biztonság kedvéért a kocsi orrát visszafelé fordította az úton. Lekapcsolta a fényszórókat és a motort, de a kulcsot az indítóban hagyta. Óvatosan kiszállt és körülkémlelt az éjszakában. Ha messzebbről veszi észre a furgont, lefékezett volna és ellenőrzésképpen körbejárja az épületet. De a furgont úgy állították le, hogy csak az ösvény végéről lehessen látni. Orlik nem tolathatott vissza, mert azzal fölkeltette volna látogatói gyanakvását. Mivel föltételezte, hogy a sötétségben más fegyveresek is rejtőznek a saját őrein kívül, nem maradt más választása, mint tettetett közönnyel bemenni a házba. Több ablakból is világosság szűrődött ki. Ahogy közelebb lépett, a ház jobb sarkánál mintha árnyék mozdult volna. Mivel az alak közvetlenül a fénycsóva alatt helyezkedett el, nyilván számított rá, hogy Orlik megpillantja. Bal felől hirtelen elnémult a tücsökciripelés. Vagyis azon az oldalon is tartózkodott valaki. De ezt a figyelmeztetést is könnyen el lehetett volna kerülni, ha az illető mozdulatlan marad, így Orlik kénytelen volt feltételezni, hogy a rejtőző őrszemek szándékosan akarják tudomására hozni jelenlétüket. Hogy megfigyelhessék a reagálásomat. Ha nincsen vaj a fejemen, nem lenne szabad idegesnek látszanom. Ha viszont elkövettem, amivel gyanúsítanak, lehet, hogy menekülni próbálok. Nem volt kétsége a kilétük felől. Miután Saul “megszökött” a Lyon melletti kastélyból, Orlik erre az Avignon környéki tanyára szállította át Erikát, hogy elrejtse Saul elől, amennyiben a férfi az alkut felrúgva megpróbálná kiszabadítani őt. Saul sohasem talált volna ide. A francia hatóságoknak fogalmuk sem volt a történtekről. Vagyis ki más maradt még hátra? Ki az, aki mindenről tud, és módjában áll Orlik után nyomozni? Két megoldás lehetséges. Orlik valamelyik beosztottja gyanút fogott, és följelentette. Vagy a másik: Orlik fölöttesei érkeztek meg, hogy kihallgassák. - Hé, maga ott jobbra! - szólalt meg Orlik oroszul. - Vigyázzon, nehogy hátralépje! Éppen egy ciszterna előtt áll. A fedele nem bír ki ekkora súlyt. Nem kapott feleletet. Mosolyogva folytatta útját, de nem a főbejárat felé, hanem jobbra fordult egy oldalajtóhoz. Belépett, megérezte a vacsorára készülő gombás borjúragu ínycsiklandó illatát. Keskeny folyosó vezetett a konyha előtt a kivilágított nappali irányába. Robusztus őr strázsált egy lelakatolt ajtó előtt. - Nyissa ki! - utasította Orlik. - Meg kell kérdeznem valamit a nőtől. - Nem örülnének neki - válaszolta mogorván az őr. Orlik felvonta a szemöldökét. - Már várják - mutatott az őr a folyosó végébe. Legalább tudom, ki jelentett föl, gondolta Orlik. Épp a megfelelő helyre került a jóember. Azt kapja, amit megérdemel. - Kénytelenek lesznek várakozni egy kicsit. Mondtam már, hogy nyissa ki. Az őr fenyegetően nézett rá: - De… - Süket maga? Az őr dühösen pislogva elővette a kulcsot és kilakatolta az ajtót. Orlik belépett. A szobából minden olyan bútordarabot eltávolítottak, amelyet Erika fegyverként használhatott volna. Azt megengedték, hogy farmernadrágot és flanelinget viseljen, de a cipőjét elvették, hátha mégis kiszabadulna valahogy és megpróbálna elfutni. A derékszíját, mint lehetséges fegyvert, szintén elkobozták. A sarokban ült a padlón, onnan pillantott föl Orlikra. - Jó, hogy ébren találom - mondta az orosz. - Hogy tudnék aludni ebben a díszkivilágításban? - Felvilágosításra van szükségem - folytatta Orlik, hátrafordult, bólintott az őrnek, és bezárta az ajtót. Átsietett a szobán. Komoran előhúzott egy szovjet, Makarov típusú, kilenc milliméteres pisztolyt a zakója alól. Erika meg se rezzent. Orlik tűnődve tanulmányozta az arcát, mint aki egy elhatározáson töpreng.

- Itt az idő? - villant meg Erika szénfekete szeme. Orlik magában elpróbálta a nappaliban reá váró nagyjelenetet, és bólintott. - Igen, itt az idő - adta át a nőnek a pisztolyt. Erika pupillája kitágult. Orlik közel hajolva hozzá, beszívta a nő hajának illatát. Suttogni kezdett. Amikor befejezte, fölegyenesedett. - Csak az vigasztal, hogy ön, még ha nem is akarja, a segítségemre lesz. Baráti érintésre vágyva előrehajolt és megcsókolta Erikát. Az arcán. Mintha a húga volna. Felkészült az előtte álló percekre. Azután sarkon fordult, és kiment a szobából. Az őr már türelmetlennek látszott. - Tudom - mondta Orlik. - Hívatnak. Végigment a folyosón. Ahogy közeledett, a nappali szoba mind fényesebbé vált. A szegényes berendezés egyszerű volt és jelentéktelen. Kormos kandalló. Kopottas dívány. Nyikorgó hintaszék. Amelyből egy ösztövér, mogorva férfi nézett rá szúrósan. Orlik leplezte meglepetését. A közvetlen fölöttesére számított, legrosszabb esetben a KGB európai főnökségének vezetőjére. De a férfi, akinek még az övénél is beesettebb és menyétszerűbb arcát maga előtt látta, nem volt más, mint a vad, akit oly kitartóan üldözött, az Abélard-csoport orosz örököse, Eliot szovjet megfelelője. Kovsuknak hívták. Fekete öltönyt viselt. Megállította a hintaszéket, éles hangon, oroszul beszélt. Zord kinézetű őrök vették körül. - Nyílt leszek. Parancsot kaptál, hogy öld meg az amerikait. Megtagadtad az engedelmeskedést. Megszervezted a szökését. Nyomós okom van feltételezni, hogy az életemre törsz. Orlik a fejét rázta. - Nem tudom, mi… - hadarta. - Természetesen megtiszteltetésnek tartom, hogy fölkerestél. De nem értem. Nem vonhatsz engem felelősségre közkatonák ügyetlensége miatt. Ha ők voltak olyan ügyetlenek, hogy… - Elég, Nincs időm teátrális jelenetékre - Kovsuk az egyik testőrhöz fordult. Hozd ide a nőt. Mindegy, milyen eszközzel, de szedd ki belőle mindazt, amit tud. Dokumentáld a bűncselekményeiket. Aztán lődd agyon mind a kettőt. - Hallgass ide! - Ha beleavatkozol, most rögtön agyonlőlek. Tudni akarom, hol van az amerikai Kovsuk ismét a testőrhöz fordult. - Mondtam már, hogy hozd ide a nőt. Orlik megvárta, amíg a testőr eltűnik. - Tévedsz. Én ugyanúgy el akarom kapni az amerikait, mint… - Ne becsülj alá engem! Orlik gyorsan reagált. Volt egy másik pisztolya is. Nem lévén egyéb választása, előrántotta. Ha sikerül lelőnie a másik testőrt, mielőtt… De Kovsuk sejtette, mire készül. Az ő kezében már ott volt a fegyver. Tüzelt. Orlikot a mellén találta el a golyó. A becsapódás ereje megrendítette. Hátrahőkölt, a szeme elkerekedett, és összerogyott. Bár a száján dőlt a vér, elvigyorodott. Veszített. De mégis ő lett a győztes. Mert a folyosóról pisztolylövések éles csattanása hallatszott be. Fölismerve a Makarov hangját, biztos volt benne, hogy mind áruló beosztottja, mind pedig Kovsuk testőre halott. A nő legalább olyan ügyes volt, mint amilyen vonzó. Ajtócsapódás hallatszott. Orlik érzékei gyöngültek. De azért még hallotta, hogy a Makarov ismét elsül. Figyelmeztette Erikát a ház körül strázsáló őrökre, sőt azt is elmondta, hol látta őket. Elképzelte, ahogy a nő belefut az éjszakába. Kovsukra mosolygott. Felbőgött a Citroen motorja. Újabb lövés dörrent, megint a Makarovból. És Orlik kilehelte a lelkét. 13. Erika két meztelen lábfeje sikamlós volt a vértől. Még a köves úton hasította föl őket, amikor a házból Orlik Citroenjéhez rohant. A kulcs, ahogy Orlik ígérte, bent volt az indítóban. Erika véres talpa lecsúszott a kuplungról és a

gázpedálról. Dühösen, még nagyobb erővel nyomta őket, eltekerte a kormányt, és mind gyorsabban robogott végig az ösvényen, a hátsó kerekek csúszkáltak, az éjszaka falként ereszkedett le előtte. Bár a kocsi egy nem látható kanyarban könnyen felbucskázhatott volna, Erika nem kockáztatta meg, hogy a reflektorokat bekapcsolva előzékenyen célpontot nyújtson üldözőinek. Már a motorzúgás is épp elég támpontot szolgáltatott nekik. A hátsó ablak beroppant. Folyamatosan ismétlődtek az automata fegyverekből származó szaggatott dörrenések, a gyors becsapódásoktól rángatózott az autó. A visszapillantó tükörben Erika géppisztolytűzre emlékeztető villanásokat látott, és felismerte a jellegzetes gépfegyverropogást. Uzik. Épp elég dolga akadt már velük, tévedés kizárva. Hirtelen megértette, mit érezhetett Saul Atlantic Cityben, közben a kocsi megugrott egy kanyarban, amelyet Erika csak az utolsó pillanatban vett észre. A reflexeit háttérbe szorították a gondolatok. Miért használnának az oroszok izraeli fegyveréket? Erre most nincs idő. Vérző lábát a kuplungra nyomva följebb rántotta a sebességváltót. Ahogy távolodott a háztól, a sötétség egyre sűrűbbé vált. A Citroen egy fa törzsét horzsolta. Nem halaszthatta tovább, be kellett kapcsolnia a fényszórókat. Döbbenten meredt a bozótból előrobogó félelmetes árnyékra. Egy furgon. Erika balra rántotta a kormányt, és ránehezedett a vériszamos gázpedálra. A Citroen kitért a furgon orra előtt, kicsúszott oldalra, és hátsó vége egy farönkön huppant. Az egyik hátsó fényszóró összezúzódott, de a kerekek megcsikordultak a kavicson, és új lendülethez jutva meglódultak előre. Erika elszáguldott az útakadály mellett, és egy fákból, bokrokból képződött alagútba jutott, amelynek túlsó végén egy országút látványa hívogatta. Újabb Uzik kezdtek kerepelni. A másik hátsó lámpa is összetörött. Helyes, legalább az ellenség nehezebben fog célozni. Erika lassított, és a kavicsról átvergődött az aszfaltra. És balra fordult az országúton. Az egyenes pályaszakaszon nagy sebességbe kapcsolt, figyelte, ahogy a sebességmérő elhagyja a százhúszast. De még gyorsabb iramot diktált. Tudta, hogy üldözni fogják. A Citroen úgy reszketett, mintha komoly károsodás érte volna. Mindegy, Erika addig fogja hajszolni, amíg darabokra nem hullik szét. Vagy amíg egy jobb autót nem talál. De előtte állt a nyílt pálya, és pontosan tudta, mi a szándéka. Az Orlik által elsuttogott figyelmeztetés egyértelmű volt. Vallatni akarják, mindkettőjüket veszély fenyegeti, Erikát egészen biztosan halálra ítélik. Felkészülten várt, és lelőtte a férfit, aki bejött érte - valamint a folyosón posztoló őrt. Leterítette a ház körül ólálkodó őrszemeket is. Bár az éles kövek szurkálták a lábát, és mélyen belefúródtak a talpába, boldognak és felszabadultnak érezte magát. És célja volt az életének. Saulnak szüksége van rá. Orlik elmondta, hol találja. De miközben az éjszakai országúton száguldott, és a visszapillantó tükörben a közeledő autók fényeit figyelte, kezét pedig maga mellett a revolveren nyugtatta, gondolatai makacsul vissza-visszakanyarodtak a kérdéshez, amely az imént vetődött föl benne. Az Uzik. Miért használnának az oroszok izraeli fegyvereket? A válasz zavarba ejtette Erikát. Hiszen a férfi, aki Orlikot várta a házban, Eliot orosz megfelelője volt. A testőrei, akárcsak Eliotéi, kiképzésük utolsó fázisaként Rothbergtől sajátították el a reflexszerű gyilkolás technikáját. Vagyis ugyanazt a harcmodort alkalmazzák, mint az izraeliek, ezért az akcióik következményeit bármikor átháríthatják… Erika a fogát csikorgatta… Izraelre. Az autó gazdaságok és gyümölcsöskertek mellett robogott el. Ha az üldözők reflektorai felbukkannak mögötte, Erika csak egyet tehet; keresztbe áll az úton, és megkísérli a pokolra juttatni ellenfeleit. De akárhogy zötyögött is a Citroen, a köztük lévő távolság jottányit sem csökkent. Orlik utolsó elsuttogott mondatait idézte föl magában: - Saul Eliot után vetette magát. Az öreg tökéletes menedéket talált. Csapda. De vajon kinek? Saulnak vagy Eliotnak? Erika mindössze annyit tudott, amennyit Orlik elmondott neki. Egy tartomány. Egy város. Egy hegység. Egy völgy. Kanadában. És Erika el fog menni oda.

VETERÁNOTTHONOK/ TÖKÉLETES BIZTONSÁGBAN 1. Az országút olyan meredek lett, hogy Saul kettes sebességből egyesbe váltott. Az Eagle motorja kegyetlenül erőlködött, hogy a kombiautót valahogy följebb tuszkolja rajta. Saul azért választotta ezt a modellt, mert bár látszatra nem volt benne semmi különös valójában négykerék-meghajtással működött. És Saul egyrészt nem szeretett volna gyanút kelteni, másrészt viszont nem tudta, mennyire nehéz terepen kell áthaladnia, amíg eléri úticélját. A terep már most is meglehetősen félelmetesnek tűnt. Egy alaposan megpakolt, idegen tartománybeli rendszámtáblát viselő autó vesztegelt az útpadkán, motortetője fölemelve, hűtője gőzölgött. A vezető - erősen zaklatott benyomást keltő férfi, aki kezét széttárva igyekezett nyugtatgatni rémült feleségét és gyermekeit - kétségkívül járatlan volt a hegyi autózásban. A vezetést nem csupán a terep meredeksége nehezítette. Már ez is lelassította az autót, de a helyzetet tovább rontotta a lépésben haladó hosszú kocsisor, amelynek élén egy végsőkig kimerült teherautó pöfékelt. Saul majd szétrobbant a türelmetlenségtől, miközben úgy érezte, milliméterenként vánszorog előre. A kanyarok sem segítették a vezetést. Saul bal felől egy hajtűkanyarhoz közeledett, és elszántan tekerte jobbra a kormányt, nehogy az Eagle megfenekeljen és belerohanjon a lefelé tartó forgalomba. Mintegy három kilométerrel előtte magas hegyvonulatok homályosították el a láthatárt csillogó, hófödte csúcsaikkal, s fenyőfákkal benőtt, meredek gránitszirtekkel: a kanadai Sziklás-hegység. Errefelé ugyan hivatalosan Parti Hegység a neve, de Saul mindig szülőföldje Sziklás-hegységének meghosszabbítását látta benne. Brit-Kolumbia ezen hatalmas, szaggatott hegyláncai mellett szinte eltörpülnek a Saul által oly jól ismert és szeretett Colorado bércei. A látvány épp ezért szinte letaglózta. A mögötte elmaradó síkságnak is megvolt a maga varázsa. Az erdős dombvidék füves lankává szelídült Vancouver peremén, ahol azután méregdrága felhőkarcolók váltakoztak föld alatti bevásárlóközpontokkal, ultramodern lakónegyedek a táj szépségét érintetlenül hagyó kertes villákkal. A lenyűgöző Lions Gate függőhíd az egész öblön átívelve kötötte össze a városrészeket. Napsütötte paradicsom. A tenger felől fújdogáló szellő enyhíti a forróságot. Nyugat felé vitorlák virítottak az öböl vizén. Azon túl a Vancouver-sziget magas hegyei óvják a várost az óceánon dúló viharoktól, míg a Jüan de Fuca védett átjáróján keresztül zavartalanul érik el a meleg csendes-óceáni áramlatok. Éghajlat és táj tökéletes harmóniája. Saul szeme gyűlölködve szűkült össze. Tökéletes környezet egy “veteránotthon” számára. Eliot, hogy az Isten verné meg, remek csatateret választott. Saul ingerült lett, dühítette a lassan araszolgató forgalom, és a türelmetlenség, hogy mielőbb a csúcsra érjen, ahol egy könnyebb útszakasz kezdődik. Bárcsak ott lenne már. És leszámolhatna az apjával. Szerencsére az út lassan egyenletesebbé vált. A fenyővel borított lejtők között a pöfögő teherautó lehúzódott a töredezett kőpadkára, hogy a többi kocsi kikerülhesse. Saul kettesbe kapcsolt át, növelte a sebességet, figyelte, ahogy a hűtővíz mulatója a veszélyt jelző csúcsértéknél kissé lejjebb húzódik; a motor terhelése valamelyest csökkent. A nyitott ablakon szellő fújt be. A sebességkorlátozást jelző tábla nyolcvan kilométert mutatott. Saul betartotta az előírást, amikor újabb táblát vett észre, ez - franciául és angolul - az éles kanyarokra hívta föl a figyelmet. A lejtők V alakot képeztek, amelyeken keresztül, mint egy puska célzógömbjén át, Saul egy hegycsúcsra látott. Elszántan vette be az egymást követő kanyarokat, nyugalmat erőltetve magára. Mindjárt ott leszel. Türelem. Eliot arra számít, hogy izgalmadban hibázni fogsz. Áttért egy erdős völgyben kanyargó útra. Balra égszínkék gleccsertó tündökölt. Jobbra lakókocsikkal telezsúfolt kemping hirdette lovagló- és természetjáró túráit. A levegő száraz volt és meleg. A hegyeket mindenütt hasonló völgyek tarkították. Saul menet közben vetett egy pillantást a domborzati térképre. Orlik instrukciói mindeddig pontosnak

bizonyultak; pillanatnyilag negyvenöt kilométerre távolodott el Vancouvertől északkeleti irányban. Innentől azonban csupán homályos mendemondákra, ködös emlékfoszlányokra hagyatkozhatott. De hát fiatalabb korában miért is gondolt volna arra, hogy valaha még szüksége lehet veteránotthonra? Menedékházra esetleg, de… Ott van. Meglátta a térképen. Két hegygerinc választotta el tőle. A Klastromvölgy. - Véssétek jól az eszetekbe - mondta annak idején Eliot. - Ha valaha végső elkeseredésetekben a visszavonulás gondolata merülne fel bennetek, válasszátok a klastroméletet. Menjetek el abba a völgybe. Keressétek a jelzést. Remetelak. Saul száguldani szeretett volna, de elfojtotta a türelmetlenségét. Egy hídon hajtott keresztül, amelyen egy horgász sörözgetett békésen, egy pillanatra magára hagyva botját. Ha ez a Klastrom-völgy lenne, Saul tudná, hogy a horgász csakis álcázott őrszem lehet. De itt még ártatlan tájon haladt. Feje fölött ragyogott a nap, visszfénye fényképezésre csábított. De Saul sejtette, hogy a magas csúcsok katlanában a szokásosnál korábban alkonyodik. Mégsem siethetett, de nem is vesztegethette az idejét. Az időzítésen áll vagy bukik minden. Szürkület előtt oda kell érnie. A térkép megbízható volt. Egy T alakú kereszteződésnél jobbra fordult, és egy faházakból álló motel mellett vezetett tovább az útja, amelyet aztán sebes patak szegélyezett. Saul hallotta a vízcsobogást. Éppen rákanyarodott a hegygerincre, amikor a fenyőfák eltakarták előle a napot. Dühösen szitkozódott. Testvére többé már nem érezheti a hűsítő árnyékot. 2. Védett házak, veteránotthonok. Az Abélard-egyezmény létrehozói bölcsen elválasztották egymástól a rövid és hosszú távú célokat. Egy ügynöknek veszélyhelyzetben, menekülés közben reményre van szüksége. Enélkül mi értelme volna ezt a hivatást űzni? Egy semleges övezet, kis pihenő - még a Franklinben is a “ház” körül zajlott a játék, ahová “nem ér a nevem!” kiáltással lehetett beszaladni kergetőzés közben - mindennél többet ér. Az ügynöknek is esélyt kell adni arra, hogy megérintve a földet azt mondhassa: “Rendben van, győztél, de a fene egye meg, azért még élek. Sőt, akár tetszik neked, akár nem, vissza kell engedned a játékba. Nézd csak, ideértem. Nem ér a nevem!” Egy hely, amely védelmet biztosít és sértetlenséget, ahol minden gyilkossági kísérlet azonnali megtorlást von maga után. Ám a védett házakat átmeneti tartózkodási helynek szánták titkos ügynökök és bérgyilkosok számára. Mi történjék azokkal, akik oly magasra jutottak és oly sok ellenséget szereztek, hogy soha többé nem merik elhagyni a védett ház területét? És ha valakit olyan elszántan gyűlölnek az ellenfelei, hogy soha nem hagynak fel az üldözésével? Az ilyen embernek akármennyi testőr vigyázhat az életére, ha egyszer kiteszi a lábát a védett területről, biztosan meg fogják ölni. Nekik szilárdabb oltalomra van szükségük, mint amit ezek a futóvendégekre berendezkedett motelszerű létesítmények nyújtottak. Hány kört róhat le valaki egy bezárt szobában, hány hanglemezt bír meghallgatni, hány televíziós műsort bír végignézni, mielőtt úgy érezné, hogy a falak hamarosan rádőlnek? Az állandóan ismétlődő napirend előbb-utóbb börtönné változtatja a menedékházakat. Az unalom lassan elviselhetetlenné válik. Az ember a szökés gondolatát kezdi fontolgatni, egyre kevésbé törődve az odakint lesben álló üldözőivel. Esetleg, megkönnyítve a dolgukat, golyót ereszt a saját fejébe. Egy hét biztonság? Csodálatos. Talán még egy hónap is. De egy év? Vagy tíz év? A Hold Templomához hasonló helyen a biztonság kínszenvedéssel ér fel. Valami kellemesebb, perspektivikusabb megoldást kellett találni. Az Abélard bölcs előkészítői tovább láttak az orruknál. Veteránotthonok. Életre szóló védettség. Minden igényt kielégítő környezet. A bentlakók teljes megelégedésére. Nem ingyen, persze. Az életveszéllyel szembenéző kitaszított boldogan hajlandó méltányos árat fizetni a tökéletes és összkomfortos menedékért. Nem a menedékházért - hanem a veteránotthonért. Ahol egész hátralevő életét biztonságban és jólétben töltheti. Ezért már érdemes komolyabb áldozatot hozni. Hét Abélard-menedékház működött. A veteránotthon azonban már bonyolultabb dolog. Szédületes luxussal felszerelt, nagyméretű komplexumok. Mindössze három volt belőlük. És mivel lakóik

öregkorukat is itt készültek eltölteni, az éghajlat döntő tényező volt a helyszín megválasztásánál. Nem lehet se túl hideg, se túl meleg. Se túl párás, se elviselhetetlenül száraz. És mivel a veteránotthonoknak hosszú távú biztonságra kellett berendezkedniük, csak hagyományosan semleges, politikailag stabil országok jöhettek számításba: Hongkong, Svájc és Kanada. A Klastrom-völgy. Brit-Kolumbia, Kanada. A Remetelak. Eliot úgy tett, mint aki végérvényesen visszavonul. Remélve, hogy ezzel csapdába csalhatja Sault. De Saul, miközben magasabbra hajszolta az Eagle-t, erdősávokat, havas foltokat hagyott maga mögött, hogy végül egy újabb völgybe ereszkedjen le, egyfolytában Chrisre gondolt. - Majd meglátjuk, ki nevet a végén - sziszegte a foga között. Előfordul, hogy valaki a saját csapdájába esik. 3. Útkereszteződéshez érkezve megállt, hogy a térképet tanulmányozza. Ha ismét jobbra fordul, egy lejtőre jut, ahonnan egy kis átjáró vezet a Klastrom-völgybe. Valószínűleg talál majd valami kopott táblát - egy csöppet sem feltűnő helyen “Remetelak” fölirattal. A tájékozatlan utazó meg se tudja állapítani, őrbódét vagy magánházat jeleznek-e vele. Kétségkívül lelakatolt kapu és kátyús bekötőút riasztja vissza a hívatlan látogatókat. Nyilván őrség is vigyázza a bejáratot. Feltehetően a völgybe vezető összes utat figyelik. A falusi üzlet ellenőrzési pont, a benzinkútnál testőrök szolgálnak ki, a békésen sörözgető horgászok errefelé rádió adó-vevőt tartanak a hátizsákjukban. Attól a pillanattól fogva, hogy Saul eléri az átjárót, minden lépéséről, mozdulatáról jelentést tesznek. Az óvintézkedések önmagukban még nem zavarták volna. Hiszen egy ilyen veteránotthont valóban gondosan kell őrizni. Alapkövetelmény, hogy az ügyintézés gördülékeny, a személyzet jól képzett legyen. Ami igazán aggasztotta az, hogy az út mentén posztoló őrök egy része minden bizonnyal Eliot embere. Nem is lehet másként, gondolta Saul. Szétküld egy kommandót a völgyben, megvárja, hogy feltűnjek a láthatáron, és megölet, még mielőtt betehetném a lábam az otthon területére. A szabályok tiltják, hogy semleges területen akadályozza valaki a mozgásomat. De az sehol sincs leszögezve, hogy útközben nem nyírhatnak ki. Az egész völgy nem áll védelem alatt, csupán az otthon tulajdonában lévő rész. Bolond lennék autóval menni a völgybe. De Saulnak volt jobb ötlete. Ahelyett, hogy jobbra fordult volna; az átjáró irányába, egyenesen hajtott tovább. Három jávorszarvas legelészett egy réten a patak mellett. Fácán repült át az út fölött. Saul egy sor rezgőnyárfát tanulmányozott jobboldalt. A térképre pillantott, azután vissza a fákra. Nem lehet már messze, amit keres. Szél borzolta a fák lombját, a levelek ezüstös hátoldala megcsillant a napfényben. Saul ebből következtethetett a sugarak beesési szögére. Három óra. Ha a maradék világosságot még ki akarja használni, legkésőbb ötig el kell készülnie. Még fél kilométert kell megtennie, számolta ki. Ott jobbra, a fák között, egy bozóttal sűrűn benőtt ösvény húzódik; ha a térkép nem figyelmezteti, észre sem vette volna. Már egyetlen autó sem haladt előtte, a visszapillantó tükör sem mutatott semmit. Megállt, és a kormányoszlop bal oldalán fölkattintott egy kapcsolót, amivel négykerék-meghajtásra állította át a kocsit. Nekivágott a bozótnak. Az ösvény keskeny volt, hepehupás, a fák lombja összehajolt fölötte. Száz méter után Saul lefékezett. Kiszállt az autóból, az erdő csöndjét fölverve csapkodta a szúnyogokat, miközben visszagyalogolt az útra. Az ösvény bejáratánál legázolt bokrok könnyen a nyomára vezethetnek bárkit. Végül is mindegy, a völgynek ezzel a részével látszólag a kutya se törődött. Látszólag. Saul egy lehullott vastag ágat vonszolt az ösvény elejéhez, és úgy rendezte el zöld hajtásait, mintha nem lettek volna eltörve. Ha valaki közelebbről szemügyre veszi, persze meglátja a tövek mentén keletkezett repedéseket, de egy elhaladó autósnak nem tűnhet föl semmi belőle. Pár nap múlva a bokrokról lehullanak a levelek, de addigra már nem számít, ha valaki rájön, hogy az ösvényt használták. Sault csak a mai éjszaka és a holnap érdekelte. Még egy sor bokrot fölállított,

megszemlélte a művét, s úgy döntött, az eredmény megfelel a célnak. Továbbhajtott az ösvényen. Az ágak végigkarcolták az Eagle-t. A bokrok a fenekét horzsolták. Saulnak a hepehupás talaj majd kirázta a lelkét. Az egyik ledőlt ágon nem bírt keresztülhajtani. Kiszállt, és félretolta, tovább vezetett pár métert, majd visszament és ismét az ösvény közepére igazította az ágat. Távolabb átzötykölődött egy patakon, fohászkodott, nehogy a fék elázzon, később a kipufogócső hangtompítójára pattanó kő okozott bosszúságot. De az Eagle felfüggesztése magas volt, négykerék-meghajtása tökéletesen szuperált, remekül bírta a megpróbáltatásokat, a legkegyetlenebb emelkedőkre is fölkapaszkodott. A térkép semmiféle épületet nem jelzett az ösvény mentén. Ez zavarba ejtette Sault. Nem értette, kik csinálták az utat, ha egyszer nem vezet sehová. Favágók? Valamilyen vezetéket fektettek le errefelé, és a munkásoknak volt szükségük rá? Esetleg a környék földbirtokosa használja a vadászatok során? Remélte, hogy nem is fogja megtudni. 4. Csalódására az ösvény egy magasabban fekvő rét térdig érő füvébe torkollott. Vége az autókázásnak. Nem kockáztathatta meg, hogy belehajtson a fűbe. A levegőből virítanának a nyomai. Márpedig a Remetelak bizonyára helikopterekkel is rendelkezik. Tulajdonképpen a veteránotthon őreinek nem sok okuk lehetett a szomszédos völgynek a felderítésére, Eliot embereinek viszont annál több. Miután számítottak Saul jövetelére, fölöttébb körültekintőek lehettek. Saul az órájára pillantott - fél öt -, majd hátratekintett a hegyek mögé lehanyatló nap felé. Fölemelte a csomagtartó fedelét, és kiszedte a felszerelését. Ügyesen összecsomagolta egy hátizsákba: vagdalthúskonzerv, mogyoró, szárított gyümölcs (főzés nélkül fogyasztható fehérje és szénhidrát), váltás ruhanemű, minden gyapjúból (ha vihar tör ki, a porózus gyapjúszálak gyorsan megszáradnak anélkül, hogy tüzet kellene gyújtania), egy műanyag bélésű hálózsák (akárcsak a gyapjú, ez is gyorsan szárad), ötven méter nylonzsinór, kés, elsősegély-tasak, kulacs, megtöltve vízzel, bár magasabbra érve nyugodtan ihatja majd a hegyi patakok vizét. Vastag talpú hegymászó bakancsot viselt, ebben a lába jobban bírja majd a nehéz csomag terhét. Vállára emelte a fémvázat, becsatolta a szíjakat, meghúzta derekán a hevedert. Egy pillanatra megingott a nagy súly alatt. Pisztolyát előrébb tolta, nehogy a csomag benyomja az oldalába, azután bezárta az autót és elindult. Megkerülte a rétet, nem vágott keresztül rajta. Továbbra sem hagyhatott nyomokat. Ügyelve, nehogy letapossa a vadvirágokat, átért a túlsó oldalra. Mind több dombot kellett megmásznia, mind meredekebb kaptatókon fölhágnia. Az inge átizzadt, a veríték kis patakokban csordogált végig a gerincén. Eleinte csak úgy szemmértékre határozta meg a haladási irányt, hiszen tudta, melyik oromra készül felmenni, csakhogy kidőlt fatörzsek, elszáradt gallykötegek akadályozták útját, a fák eltakarták előle a láthatárt, így mind gyakrabban kellett a térképet böngésznie és rajzolatait a környező tájjal összehasonlítania az iránytű hozzáigazításával. Néha a fák megritkultak körülötte, és könnyen megmászható lejtőkre lelt, amelyekről úgy vélte, közelebb viszik céljához, de a térkép ennek épp az ellenkezőjét mutatta. Vagy fordítva: választott egy kiálló kövek között zúduló vízmosást, amelyről csak a térkép alapján derítette ki, hogy hamarosan széles medrű patakká szelídül. Ugyanúgy a térkép jóvoltából kerülte el a következő domb mögött megbúvó meredek sziklát, helyette négyszáz méteres kitérővel egy másik, meglehetősen bővizű, de járható patak torkolatához jutott el. Megállt, hogy egy kis sós vizet igyék. Nagy tengerszint feletti magasságban a szervezet erősebb igénybevételnek van kitéve, mint rendesen, ezért bőséges a verítékezés. De a száraz levegőn az izzadság olyan gyorsan elpárolog, hogy a hegymászó nem is érzékeli a kiszáradás veszélyét. Könnyen letargiába, majd kómába eshet. A víz önmagában nem segít. A szervezetnek sóra van szüksége ahhoz, hogy visszatartsa a vizet. De Saul nem is érezte a só ízét, ami biztos jele annak, milyen nagy szüksége volt rá. Visszarakta kulacsát a hátizsákba, majd a patakmedret kezdte tanulmányozni, amelyben állt; hallotta az örvénylő víz moraját, végül a feje fölött ágaskodó szirtek felé pillantott. Az árnyékuk megnyúlt. Az erdő sötétzöld lett, mint a dzsungel, vagy mint a

fellegek tornádó előtt. Sault viharos érzelmek kerítették hatalmukba. Vad léptekkel tört előre. A dzsungel gondolata a Chrisszel végrehajtott vietnami küldetést idézte föl benne, amikor pusztán azért kellett részt venniük a háborúban, mert Eliot azt akarta, hogy a fronton is tapasztalatokat szerezzenek. Aztán eszébe jutott, hogyan menekültek Chrisszel Coloradóban a helikopterek elől, csak mert az apjuk elárulta őket. Chris! Szeretett volna felüvölteni. Emlékszel arra a nyárra, amikor Eliot Mainebe vitt minket sátorozni? Életem legszebb hete volt. Miért kellett mindennek megváltoznia? Egyre magasabbra mászott a süppedős erdei talajon. A fák lombja közötti résen megpillantotta az átjárót, ahová tartott: nyeregszerű hegygerinc két csúcs között. Gránittömbök mellett haladt, a lemenő nap utolsó sugarai beragyogták az átjárót, mint jelzőtűz a ködben. Saul elérte a bejáratot, és ettől még elszántabbá vált. Izgalmában nem is érezte a csomag súlyát, egy védett szirthez sietett, és letekintett az alatta húzódó völgybe. Nem sokban különbözött attól a tájtól, amelyet éppen most hagyott maga mögött. Hasonló csúcsok, erdők. A völgyet a Pitt nevű folyó szelte át. A térkép szerint a következő völgyben található az Aranykalász Nemzeti Park. De ahogy Saul belebámult a hanyatló nap alpesi fényébe, észrevette a különbségeket. A völgyet nagyjából észak-déli irányban egy széles út osztotta két részre. De északnyugat felé… igen… ott meglehetősen nagy területen kiírtották a fákat. Kiterjedését úgy negyven hektárnyira becsülte. A látcsövön át istállók, uszoda, futó- és természetesen golfpálya körvonalait vélte fölfedezni. A térség középpontjában álló masszív épülethez hasonlót látott egyszer Yellowstone-ban, a Nemzeti Parkban, amikor Eliottal és Chrisszel járt ott. Veteránotthon. Végső rév. És halálos csapda. 5. Éjszaka eleredt az eső. Saul felszereléséhez tartozott egy nagy darab vízhatlan műanyag fólia is. Két kő közé kifeszítve, széleit rögzítve készített fedezéket. Azután alákuporodott, vastag gyapjúruhái és a hálózsák melegében megvacsorázott, alig érezve a mogyoró és a vagdalt hús ízét. Az esőcseppek kopogtak a fólián, és elöl kis patakokban csorogtak le róla. Saul arca nedves lett. Vacogott, nem bírt elaludni. Chrisre gondolt. Hajnalban a szemerkélő esőt köd váltotta fel. Saul kimászott a hálózsákból, és a kövek között könnyített magán. Egy közeli patakban megmosakodott, megborotválkozott, megfésülködött. A higiénia létfontosságú idefent - egy betegség végzetes következményekkel járhatott volna. De legalább ilyen fontos volt, hogy ne veszítse el az önbecsülését. Ha elhanyagolja magát, bűzleni kezd a kosztól, azt hamarosan az elméje is megsínyli. Az ápolatlanság érzése a gondolatait is megfertőzi, és hibázni fog, akkor pedig Eliot azonnal elkapja. Miután ledörzsölte az előző napi izzadságot, és szinte vörösre sikálva bizsergett a bőre, Saul friss energiával telt meg, és élvezettel borzongott a hajnal hűvösében. Megszilárdult benne az elhatározás. A harag tettre ösztökélte. Készen állott. A ruháit csak egy pillanatig érezte nedvesnek. Teste melegétől a porózus gyapjúszálakból szinte gőzölögve szállt el a pára. Saul összepakolta a fölszerelését, vállára vette a hátizsákot és eltökélten indult lefelé a hegyről. Ilyen távol a Remetelaktól nem kellett még őröktől tartania. A terep teljesen elvadultnak látszott. Olyan sok ösvény vezetett le a völgybe, hogy úgysem lehetett mindegyikhez őröket állítani. Csak az számított, hogy Saul az országúton ne ütközzék földerítőkbe - netán orvlövészekbe. Ahogy közeledett, persze, már várható volt őrök felbukkanása, különösen a völgy északnyugati csücskénél, a veteránotthon közvetlen szomszédságában. Türelmetlensége ellenére Saul óvatosan ereszkedett lefelé; tudta, milyen könnyen megsérülhet a bokája ezen a lejtős terepen. Délben kisütött a nap, pedig Saulnak amúgy is melege volt a megfeszített gyaloglástól. Egy szikla mindkét irányba olyan messzire nyúlt ki, hogy Saul kénytelen volt kötelet hurkolni a hátizsákjára, lejjebb ereszteni, majd a kötél egyik végét meghúzva leszánkáztatni rajta a csomagot. Jócskán délután volt már, mire megérkezett a medencébe.

Töprengeni kezdett. Ha orvlövészek figyelik az országutat, tisztán látható célpontra van szükségük. Vagyis nem fognak a fák között elrejtőzni, ahonnan csak egy-egy villanásnyi időre pillanthatják meg az autókat. Sokkal valószínűbb, hogy valami magaslaton helyezkednek el, egy-egy kiszögellő sziklán az erdő fölött, ahonnan széles kilátás nyílik. Egy kőtömb fedezékéből Saul kikémlelt az alatta húzódó hegygerincekre, tekintete lassan pásztázott jobbról balra, minden apró részletet gondosan megfigyelt. Ez a művelet egy jó órát vett igénybe. És végül meglátta őket: ketten voltak, fél mérföldnyi távolságra egymástól, és az út két végét lesték. Mindkettő egyegy szirten hasalt a magas fűben, zöldesbarna, terepszínű ruhát viseltek, puskájuk csöve lövésre készen meredt lefelé. Saul nem vette volna észre őket, ha nem mozdulnak el kissé: de az egyikük a rádiójáért nyúlt, a másikuk pedig egy másodperccel később a kulacsát emelte szájához. Az utat mindkettőjüktől egyenlő távolságra kerítés zárta le, amely egy kaput fogott közre. Kétségkívül ez volt a veteránotthon bejárata. A protokoll előírásait szigorúan be kell tartani. Az otthon határán kívül, a völgyben haladó alak szabad prédának számít - az orvlövészeket semmiféle büntetés nem fenyegeti. Ha ott lövik le, nem vétenek a törvény ellen. De milyen szabály érvényes arra, aki közvetlenül a kapu előtt áll? Mi történik, ha valakit a kerítés mentén terítenek le? Mi értelme volna egy ilyen otthonnak, ha egy lélek sem juthat be élve? A logika azt diktálta, kell lennie egy közbenső zónának a komplexum körül, egy keskeny senki földjének - legföljebb száz méter szélességben , amelyet bentről ugyan még nem védenek, de kívülről sem támadhatnak meg. Ez a senki földje fokozott óvatosságra intett. A merénylőt, aki az otthon kapujában gyilkol, talán nem végzik ki azonnal, de feltehetően vallatóra fogják. A felmentését mélyreható vizsgálatnak kell megelőznie. Ez a kétértelműség Saul hasznára válhatott. Amikor a kerítés közelébe érek, fel kell hívnom magamra a figyelmet, gondolta. Másfél kilométerrel odébb, az országúton kinyírnak, ha észrevesznek. De közvetlenül kapu előtt? Talán tétovázni fognak, mert nem tudják, mit ír elő a szabályzat. Én a helyükben lőnék. De nem én vagyok a helyükben. Hátrább kúszott a kőtől, és a bokrok közé bújva lejjebb mászott. A térkép ismét nagy segítségére volt. A fák sűrűjéből nem látta a sziklákat az orvlövészekkel. Térkép és iránytű nélkül könnyen a látókörükbe keveredhetett volna. De miután helyzetüket pontosan bejelölte a térképen, sikerült egy semleges sávot kikeresnie a zegzugos terepen. Lassan haladt előre. Ilyen közelségben már a bozótot is fürkésznie kellett, hátha valahonnan még egy orvlövész figyeli a kaput. Megállt, nem is kellett látnia a kaput - a térkép mutatta, hogy cirka ötven méterre lehet az országúttól, amelytől sűrűn nőtt fák és bokrok választják el. Most már nem kell mást tennie, mint… Semmiség. De mégis. A nap még magasan járt az égen. Ilyen világosban remek célpontot nyújtana. A szürkület lesz a legalkalmasabb. Amikor még elég világos van ahhoz, hogy Saul jól lásson, de távolról már nehéz őt eltalálni. Levette a hátizsákját, a földre rakta, és megdörzsölte a vállát. Görcsölt a gyomra. Mindeddig sikerült elfojtania a türelmetlenségét. Még messze volt a céltól. Sok volt a teendője. De most, ötven méterre a veteránotthontól, amikor Eliotot szinte már a markában érezte, alig bírt uralkodni magán. A várakozás kínszenvedést okozott neki. Hogy megőrizze az éberségét, a környezetét tanulmányozta. Mókus szaladgált az ágon. Harkály kopogtatta a fák törzsét. A harkály csőre megállt a levegőben. A mókus, farkát az ég felé meresztve rikkantott, majd megdermedt. 6. Bizsergett a bőre. Előhúzva pisztolyát, guggolásban megpördült, körbekémlelt, közben gyorsan fölcsavarta a hangtompítót. A harkály hirtelen elhallgatása önmagában még semmit

se jelentett volna. De a mókus különös viselkedésével egybevetve már óvatosságra intett. Valami - vagy valaki? - van a közelben. Saul meglehetősen kockázatos hadállást foglalt el. Minden irányból érhette őt támadás, és fogalma sem volt róla, mi ellen kell védekeznie. Már ha egyáltalán támadás fenyegeti. Kénytelen volt feltételezni. Gondolkozz! Ha orvlövész az, semmiképpen sem lehet mögötted. Hiszen akkor mellette kellett volna elhaladnod. És azóta már biztosan megmozdult volna. Tehát az illető vagy előtted, vagy pedig oldalt lehet. Saul ösztöne azt súgta, hogy az út mentén magasodó fák lombját figyelje. Meghallotta, hogy közeledem, és várt, hogy lőtávolba kerüljek. Amikor megálltam, arra gondolt, hogy esetleg tévedett. Lehet, hogy nem ismeri elég jól az erdőt, és azt hiszi, valami állat csapott zajt. De Saul nem maradhatott kétségek között. Tisztán akart látni. Persze az is lehet, hogy én tévedek. Talán tőlem ijedt meg a mókus. Saul megrázta a fejét. Nem, a mókus, miután engem meglátott, tovább szaladgált az ágon. Valami más dermesztette meg. Izzadságcsöppek potyogtak a szemébe. Hol van? Baloldalt lassan megmozdult egy zöld folt. A hátizsák Saultól jobbra állt. Átlökte a bal oldalra - azt a benyomást keltve, mintha a földre vetette volna magát. Közben ő maga lassan jobbra fordult, és egy bokor mögé húzódva megcélozta a zöld foltot. Amikor a hátizsák eldőlt, az álcázott férfi rászegezte a puskája csövét. Saul abban a pillanatban tüzelt, és három halk pukkanást hallatva a golyók a férfi torkába és arcába fúródtak. Csakhogy Saul nem volt elég gyors. A másiknak, mielőtt összerogyott volna, sikerült meghúznia a ravaszt, bár a torkát elöntő vértől üvölteni nem tudott. A puskadörrenés hangosan visszhangzott az erdőben, a lövedék pedig a hátizsákot találta el. Saul nem bajlódott a holmijával. Azt se nézte meg, halott-e az ellenfele. Nem volt rá ideje. Keresztülrontott az utat szegélyező bemélyedésen, a bokrok között gázolva rá se hederített, vannak-e még mások is előtte. Most már mindegy volt. A lövés úgyis figyelmeztette őket. A hangra biztosan hátrafordultak és puskával a kézben pásztázni kezdték az erdőt. Miután a társukkal nem tudtak rádión kapcsolatot teremteni… Rájöttek, hogy itt vagyok. Segítséget fognak kérni az adó-vevőn, és… Most vagy soha! Az ágak az arcába verődtek. Egy rönk súrolta a ruháját. De tovább rohant, előugrott a fák közül, és hirtelen ott állt az út szélén. A kerítés magas volt. Szögesdrót. A francba! Csöppet se lassítva az iramot, a kapu elé kanyarodott. Az legalább alacsonyabb. Valami csattant mögötte az aszfalton, lövés dörrent a szirt felől. Saul cikcakkban haladt, egy másik lövés közvetlenül előtte csapódott be. Nekivágódott a kerítésnek, a szögek a ruháját szaggatták, felhasították a kezét. A harmadik golyó éppen azt a drótfonatot találta el, amelyet Saul meg akart ragadni. A kerítés hátrafeszült, majd egyenesen Saul arcának vágódott. A beléhasító fájdalom után kiserkedt a vér. Följebb kapaszkodott, elérte a kerítés tetejét. Átlendült, és leugrott. A földet érés pillanatában behajlította a térdét és előregördült. Valami azonban megállította. Csizma és farmer. Egy férfi dühödten revolvert szegezett Saul mellének. Egy másik is odalépett hozzá, vastag anyagból készült barna kockás inget viselt, és a hegyekre célzott a puskájával. A lövöldözés azon nyomban abbamaradt. Naná! Saul bejutott a veteránotthon területére. Most már nem merik meggyilkolni. - Nem ártana valami rohadt jő magyarázatot adni… Saul eldobta a Mausert és föltartotta a karját. - Nincs más fegyverem. Megmotozhat. Most már nem lesz szükségem rá. - …hogy miért jött ide. - A legjobbal szolgálhatok - Saul magasba emelt tenyeréből csöpögött a vér, mégis kis híján elnevette magát. - Abélard. Mindössze ennyit kellett mondania ahhoz, hogy bebocsátást nyerjen.

7. Betaszigálták a fák fedezékébe, és valóban megmotozták, méghozzá igen tüzetesen, meztelenre vetkőztetve. Herezacskói összezsugorodtak. – Megmondtam, hogy a Mauseren kívül nincs más fegyver nálam. Átvizsgálták a ruháit. - Mi az a csomag az inge belső féléhez ragasztva? - válaszra sem várva az egyik őr feltépte a ragasztót, a műanyag hangosan reccsent. - Papírok - mondta, és odadobta a tasakot Saul ruhái közé. - Öltözzön fel! - Ki lőtt magára? - kérdezte a másik őr. - Azt hittem, az őrség. - Okos. Mi nem lövünk a vendégekre. Védelmezzük… - De akkor még nem voltam vendég. Lehet, hogy az emberei közül valaki azt hitte, támadni jöttem. - Na persze. Egyedül. Elég legyen a ravaszkodásból. Ki volt az? - Ha közimádatnak örvendenék, nem jöttem volna ide. Motorzúgás közeledett. - Majd kiderítjük. Hirtelen két furgon bukkant elő a fák közül, és rákanyarodott a kapuhoz vezető bekötőútra. Megfaroltak, csikorogtak a fékek. Még mielőtt teljesen megálltak volna, emberek ugráltak le róluk. Polgári ruhát viseltek, csakúgy, mint a Saullal foglalkozó két őr, tagbaszakadt, szögletes arcú, hideg szemű fickók, némelyikük puskát tartott a kezében, mások pisztolyt, vállukon rádió adó-vevők himbálóztak. - A lövések arról jöttek - mutatott az első az út jobb és bal oldalán emelkedő szirtek felé. A férfiak előretódultak, miközben a második őr kitámasztotta a kaput. - Öt perc előnyük van veletek szemben - jegyezte meg az első őr. - Az utak le vannak zárva - robogott el mellettük egy kefefrizurás, adó-vevője az oldalát csapkodta. Nyomában két másik loholt baljósan hallgató dobermanokat vezetve pórázon. - Van egy ember az út túloldalán is - jegyezte meg Saul. - Úgy ötven méterre a fák között. - Már biztosan lelépett - harsogta egy robusztus figura. - Kötve hiszem, ugyanis halott. A kommandósok futás közben hátrafordították a fejüket és Saulra hunyorítottak. Húsz másodperc múlva már nyomuk se volt. A kockás inges őr kulcsra zárta a kaput. A másik Saulra villantotta a szemét. - Maga velünk jön. Saul a kerítés felé intett. - És ki vigyáz a boltra? A furgonok vezetői pisztollyal a kézben közelebb léptek. - Akkor jó - mondta Saul, és úgy is értette. Ha a veteránotthon biztonsági szolgálata valóban elsőrendű, a két őrnek, akikkel Saul először találkozott, kell elkísérnie őt. Kevéssé ismerték az újonnan jöttet, de még mindig jobban, mint a társaik. A bekötőúthoz vitték. Saul dzsipre vagy egy másik furgonra számított. Ehelyett egy magas felfüggesztésű, hatalmas kerekekkel ellátott Pontiacot pillantott meg, amely erdőkben, mocsarakban való száguldásra alkalmas. Saul beszálláskor elismerően bólintott. Masszív fémrács választotta el az elöl ülőktől. A vezető meghúzott egy kart a vészfék mellett, amellyel lezárta a Saul térfelén lévő ajtókat. Amikor az autó kilőtt a fák közül, a második őr vizsgálódva kezdte nézegetni Sault a rácson keresztül, pisztolyát eközben a keze ügyében tartotta az ülésen. - Ha koncentrációs táborba vágynék… - Hamarosan nyugállományba vonulhat. Csak előbb igazolnia kell magát. - Hogyan? Vérvizsgálattal? - Ha úgy sétálhatna be, mint egy turista, milyen biztonságban érezné magát? Nyugi. Ha majd túl lesz a bejelentkezésen, még egy italt is fizetek magának. - “Fizet”? Úgy érti, nem ingyen adják? - Nem jótékonysági intézménybe jött, tudja-e?

- Nahát, úgy látom, ez sem maga a paradicsom. - Ebben az egyben téved, öregem. A Pontiac lefelé zötyögött az úton. Saul az ülésbe kapaszkodva kinézett az ablakon. Látta, hogy fémdobozokat erősítettek a fák törzséhez. - Kamerák? - És hangérzékelők. - Fogd be! - szólt a sofőr szomszédjára. - Jó, hogy nem idegenvezetést tartasz neki. A második őr szeme sötéten villant Saulra. Végre kijutottak az erdőből. Ahogy körülpillantott a birtokon, Saul mindent megértett. Végtelen zöld pázsit. Most már kövezett úton haladtak, baloldalt golfozók egy homokcsapdát kikerülve egy tó felé tartottak. Jobbra vendégek andalogtak a virágágyásokkal, padokkal, szökőkutakkal szegélyezett, fehér kaviccsal beszórt sétányon. Mint egy vitorlás klub. Nemzeti park. Az út a központi épület elé kanyarodott. A háttérben emelkedő hegyek ismét Yellowstone-t juttatták Saul eszébe. Helikopter szállt föl mellettük. De nem engedte elkalandozni a gondolatát. A feladat megoldásával kellett törődnie, amelyre elszánta magát… Hogy mire is? Még nem tudta pontosan. A Pontiac lefékezett a bejáratnál. A sofőr kikapcsolta a Saul felőli ajtó biztonsági zárját, majd kiszállt. Utána a másik őr is. Legvégül Saul. Két oldalról közrefogták, és elindultak vele az épületet teljes szélességében keretbe foglaló oszlopos terasz felé vezető betonlépcsőkön. A terasz padozata édeskés illatú cédrusból készült, keményen koppant Saul bakancsa alatt. Egyik oldalon egy teniszpálya szélét vette észre, hallotta a labdák pattogását. Az egyik láthatatlan játékos diadalmasan fölnevetett. Mindjárt bealkonyul, nemsokára abba kell hagyniuk, gondolta magában. Azután a pálya köré szerelt ívlámpákra esett a pillantása. Na és az őrség? Egy motoros fűnyíró nyergében kertész ült, egy fehér pincérkabátos férfi törülközőkkel a kezében szaladt a teniszpálya felé, egy karbantartó az egyik ablak szigetelését javította. De egyik se nagyon figyelt a dolgára, érdeklődésüket láthatólag Saul érkezése kötötte le. Akkor minden rendben. Az őrök széles, kétszárnyú ajtón vezették keresztül. Balra cigarettás- és újságospult, jobbra sportbolt. Ezután ruhaüzlet, lemezbolt, patika előtt haladtak el, majd a tágas előcsarnokba jutottak, amelynek világításáról kocsikerék nagyságú csillárok gondoskodtak, a csillogó parketta pedig nemes fából készült. A recepciós pult mögötti posta- és kulcstartó rekeszek egy luxusszálló benyomását keltették. Egy íróasztal mögött ülő tisztviselő reccsent rá: - Már várja magukat. Itt menjenek be - mutatott sietősen egy “Tilos a bemenet” feliratot viselő ajtóra. Az őrök maguk elé engedték Sault - az ajtón át, végig egy szűk előszobában egy másik ajtóig, amelyen már nem volt semmiféle tábla. Még mielőtt a kockás inges bekopoghatott volna, az ajtó berregve kinyílt. Saul hátrapillantott, és meglátta az előbbi ajtó fölé szerelt kamerát. Vállat vont, és belépett. Az iroda nagyobb volt, mint várta, a gazdagon dekorált divatos belső térben a bőr, a krómacél és az üveg dominált. A Saullal szemben lévő falat a padlótól a mennyezetig érő ablak töltötte ki, kilátással az uszodára, a lubickoló vendégekre és a kávéházra. De közvetlenül előtte, a vastag plüss-szőnyegen túl egy férfi ült az íróasztal mögött, és egy sűrűn telegépelt papír margójára jegyezgetett éppen. - Tessék! - mondta a férfi, akit annyira elfoglalt a munkája, hogy még csak föl se pillantott az érkezőkre. Saul közelebb lépett. Az őrök a nyomában. - Nem - nézett föl végre a férfi. - Csak ő. De várjanak odakint. Lehet, hogy szükségem lesz még magukra. Az őrök kihátráltak, és becsukták az ajtót maguk mögött. Saul alaposan megnézte magának a férfit. Nem sokkal múlhatott negyvenéves, kerek arca kissé kövérkés, divatosan nyírt haja félig takarta a fülét. Széles mellkasa volt, amely, amikor fölállt, hasonlóképpen terebélyes pocakban folytatódott. Piros zakót és tengerészkék nadrágot viselt, mindkettő műszálas szövetből készült. Amikor megkerülte az íróasztalt, Saul észrevette, hogy fehér cipő van a

lábán. Amikor kezet nyújtott, Saul figyelmét sokgombos digitális karóra ragadta meg. És bár a férfi úgy festett, mint egy rámenős ügynök a Kereskedelmi Kamara valamelyik reklámfilmjéből, a szeme rendkívüli éberséget árult el. A szerepéhez illő jelmezt hord, gondolta Saul. Nem is ügynöknek öltözött, hanem gyógyszálló-igazgatónak. Ez a vásári külső nem ébreszt félelmet a vendégekben. - Nem számítottunk új érkezőre - a férfi mosolya lelohadt, amint a kézfogás után észrevette, hogy véres lett a tenyere. - Adódott egy kis problémám - vont vállat Saul - idejövet. - De azt nem közölték velem, hogy megsérült - az igazgató hangja riadtan csengett. - És az arca is. Majd szólok az orvosnak, hogy nézze meg. Higgye el, nagyon sajnálom. Ilyesminek nem lett volna szabad megtörténnie. - Nem az ön hibája. - Én tartozom számadással mindazért; ami itt történik. Hát nem érti? Én vagyok felelős önért. Üljön le és pihenjen. Nem inna valamit? - Absztinens vagyok. - Mit szólna egy Perrier-hez? Saul bólintott. A férfi szemmel láthatólag földerült, mintha leghőbb vágya teljesült volna azzal, hogy kiszolgálhatja Sault. Kinyitotta a könyvszekrény, majd a beépített kis frizsider ajtaját, lecsavarta az üveg kupakját, jeget rakott egy pohárba, és színültig megtöltötte. Egy szalvéta kíséretében átnyújtotta Saulnak a frissítőt. Saul akkor jött rá, hogy milyen szomjas volt, amikor belekortyolt az italba. A férfi elégedettnek tűnt. Kezét dörzsölgetve ült vissza az íróasztala mögé. - Enni nem kér? - Később. - Amikor csak óhajtja - dőlt hátra a férfi a székben, és szemöldökét felvonva hozzátette: - Gondolom, fáradságos útja lehetett a hegyeken keresztül. Kezdi már, gondolta Saul. Bárhogy csűri-csavarja, azért ez mégiscsak kihallgatás. - Szeretem az erdőt - szólalt meg végül. - Nyilván mások is. Lövöldözést hallottunk. - Vadászok lehettek. - Igen. Csakhogy mire vadásztak? Saul megvonta a vállát, mint egy hazugságon ért kisgyerek. - De miért vadásztak önre? - Inkább nem mondanám el. - Attól tart, akkor nem fogadnánk be? Fölösleges az aggodalma. Bármit követett el, kötelességünk védelmet nyújtani önnek. - Jobb szeretem megtartani a titkaimat. - Érthető. De nézze a dolgot a mi szemszögünkből. Ha tudnánk, ki akarta megölni önt, jobban megszervezhetnénk a védelmét. - És ha elterjed a híre, esetleg nem fogadnak szívesen. - A többi vendégre gondol? Saul bólintott. - Tisztelem az álláspontját, de én olyan vagyok, mint egy gyóntatóatya. Senkinek sem mondom el, amit hallok. - És ha kihallgatnak minket? - Nálunk nincsenek rejtett mikrofonok. Saul némán bámult rá. - Elismerem, az irodák között házon belül van összeköttetés. Arra az esetre, ha valami probléma adódna - benyúlt az egyik fiókba, és megnyomott egy gombot. Kikapcsoltam. - Lehet, hogy hibát követtem el - mondta Saul, és fölemelkedett a székről. A férfi előrehajolt. - Maradjon, kérem. Nem akartam erőszakoskodni. Mindössze segíteni szeretnék. Saul megértette. Ha valaki visszautasítja az otthon védelmét, az igazgató magyarázattal tartozik a fölötteseinek, miért bizonyult alkalmatlannak az intézete. Saul visszaült, és kiitta a megmaradt Perrier-t. - Mindazonáltal vannak bizonyos kötelező előírások - folytatta a férfi. - Természetesen. - Elfelejtettem bemutatkozni. Don vagyok. És jópofa, tette hozzá magában Saul. Most én jövök: - Saul. - Megmondta a jelszót az őröknek?

- Természetesen. - És mi az? - Abélard. - Már megbocsásson, de ezt bármelyik köztörvényes bűnöző is kitalálhatja. A jelszó 1938 óta nem változott. Az információ kiszivároghat. Gondolom, tisztában van vele, hogy csak operatív ügynökök részesülhetnek védelemben nálunk. - És maximálisan egyetértek - bólintott Saul, benyúlt az inge alá, és kibontotta a vízhatlan tasakot. Egy pillanatig keresgélt az iratok között, majd átnyújtotta Donnak az útlevelét. - Ez a valódi nevem. Bizonyára ellenőrizni fogja. - Hogyne - lapozta föl az útlevelet Don, arca elkomorodott. - És a fedőneve? - Romulus. Don lecsapta az útlevelet. - Mi a rossebet képzel maga…? Saul csettintett a nyelvével. - Legalább végre emberi hangot használ. Már-már azt hittem, életbiztosítást akar köttetni velem. - Az most éppen kapóra jönne magának. Azt gondolta, hogy csak úgy becselezheti ide magát, és…? - Becselezhetem? Hé, ember, rám lőttek! - Felbérelte őket. - Én ugyan nem. Majdnem kinyírtak. Azt hiszi, képes lennék megbízni valakit azzal, még ha profi is az illető, hogy nagy távolságból lőjön rám, méghozzá olyan pontosan, hogy meggyőző legyen a dolog? Nézze a kezemet! Kérdezze meg az embereit odakint, milyen közel járt hozzám a golyó! Igazoltam magam. Átadtam az útlevelemet. Menedéket kérek. - Miért? - Hát még mindig… azért, mert az elnök elfogatóparancsot adott ki ellenem. A Paradigma-merénylet miatt. Megöltem a legjobb barátját. Donnak elakadt a lélegzete, és megrázkódott: - És az apja? - Tessék? - Vagy a mostohaapja, hívja, aminek akarja. Gondolom, nem tudja, hogy ő is itt van. - Mit számít az? Ha az apám itt van… - Azt állítja, hogy maga az életére tör! - Akkor, bárki légyen is az illető, nem az apám. Még hogy az életére török? Őrültség. Hol az az ember? Beszélni aka… Don rácsapott az asztalra: - Ne akarjon átverni! Az ajtó kivágódott. Az őrök rontottak be. - Kifelé! - rivallt rájuk Don. - De azt hittük, hogy… - Csukják már be azt az istenverte ajtót! Az őrök engedelmeskedtek. Az ablakon túl az alkonyat lassan estébe hanyatlott. Hirtelen kigyúltak az ívlámpák, a medence fényárban úszott. Don keze az asztal lapját szorongatta: - Engem ne akarjon átrázni! Abból, amit az öregtől hallottam, nyilvánvaló, hogy maga meg akarja ölni. - Nem ez a lényeg. - Hát mi? - Az ellenem kiadott elfogatóparancs. Teljesen jogszerű. Ha kiteszem innen a lábam, halál fia vagyok. Gondolja csak el, milyen csorbát szenvedne az intézet jó híre! És a magáé! Egy veteránotthon igazgatója, aki megtagadta a védelmet egy jogszerűen bejelentkező operatív ügynöktől. A nyomozás - és a maga kivégzése lesz a vigaszom. Már amennyiben megérem. - Valamiről elfelejtkezett. - Mi az? - Nem pályázaton nyerte az üdülést. Az itt tartózkodás pénzbe kerül. - Sejtettem. - Igazán? Ez egy zártkörű klub. - Felvételi díj? - Eltalálta. Kétszázezer. - Pofátlanul sok. - Igen előkelő a vendégkörünk. Fizetnek, hogy távol tartsák az alja népséget. - Ez nekem is ínyemre van. Szeretem tartani a nívómat - felelte Saul, és ismét a műanyag tasakra pillantott. Három papírt húzott elő, keresztülnyújtotta az asztalon.

- Mi ez a… - Aranyletét-nyugták. Igazság szerint több is, mint kétszázezer. Ezek után, felteszem, hitelképesnek talál? - Hogy a fenébe…? - Ugyanúgy, mint a többiek. Saulnak nem kellett bővebben elmagyaráznia. Sikkasztás. A CIA korlátlan pénzalappal rendelkezik. Biztonsági okokból nem vezetnek könyvelést. Az volt a bevett gyakorlat, hogy egy-egy akció költségkeretének tíz százalékát az irányítója tartalékolta, és elhelyezte a svájci bankszámláján: a társadalombiztosítás leghatékonyabb formája. Ha valami hiba történt, vagy megnőtt a politikai kockázat, a CIA-tisztségviselő a számlát saját védelmére fordította. Amennyiben az élete is veszélyben forgott, bevonult egy veteránotthonba. Saul Eliottól leste el a módszert, és minden megbízatásának bizonyos hányadát félretette magának. Megint az apja ellen fordította azt, amit tőle tanult. - Piszok csirkefogó! Ez tényleg több. De ez még csak a belépti díj. Látta a boltokat. Teniszpályák, uszodák, golf. - Soha nem próbáltam. - Mozik. Enni is kell. Grillcsirkét, hamburgert vagy ínyencségeket. Pénzbe kerül. Szeret tévézni? Fogjuk a műholdas programokat. Bikaviadalok. Pamplona. Nézheti. De nem ingyen. Bármit megkaphat, amit csak kíván - a könyvektől a hanglemezeken át a szexig. Ha nincs meg nálunk, beszerezzük. Paradicsom. De kedves barátom, mindennek ára van. És ha nem tud fizetni, azonnal kirúghatom. - Talán tőzsdézni fogok. - Ne humorizáljon. Saul két újabb papírszeletet húzott elő. - Ez itt ötvenezer. Nincs az a hamburger, ami ilyen drága. Az a hír járja, ennyi pénzből hat hónapig megélek idebent - sőt, még mozira is futja. Don most már reszketett a dühtől: - Maga… - Hidegvér. Nyelje le a békát. Azt hiszem, elintéztük a szükséges formalitásokat. - Csak egy rossz mozdulat - robbant ki Don. - És végem. Tudom. Csak szóljon az apámnak is. Rá ugyanez vonatkozik. - Tehát beismeri…? - Nem tudom, mire gondol. De elvárom, hogy ugyanolyan védelmet kapjak, mint az apám. - A francba! Saul vállat vont. - Ez már a maga baja. Részvétem. - Minden lépését figyeltetni fogom. - Paradicsom. Remélem, azok a hamburgerek megérnek negyedmillió dollárt - Saul felállt és az ajtóhoz ment. - Most, hogy jobban belegondolok… - Mi az? - Zsidó vagyok. Lehet, hogy megint vallásos leszek. Őszintén remélem, hogy a hamburgerük kóser. 8. Saul, miközben elment az őrök mellett, hallotta, hogy Don dühösen behívja őket az irodába. Saul elvigyorodott - de csak miután eltűntek. A szeme lázasan csillogott. Kijutva az igazgatóságról, az íróasztalhoz lépett. - Bejelentkezem - mondta az izgalomtól elfúló hangon. Kitöltötte a kérdőívet. A két őr visszatért, és az egyik sarokból kezdte figyelni Sault. Teniszruhás vendégek vetettek rá egy-egy futó pillantást. Mások estélyi öltözékben az előcsarnok túloldalán lévő étteremből jövet, a csillogó lépcsőkről visszafordulva bámultak rá komoran. Saul kitalálta a gondolatukat. Hogy került ide ez az alak? Szakadt, véres gönceiben rettenetesen kirítt az elegáns környezetből. Uraim, itt az alja népség! Kevés nőt látott - a szakma krémjét hagyományosan férfiak arisztokratikus közössége alkotta, az öregfiúk összeesküvése. Többségük valóban jócskán túl volt már a nyugdíjkorhatáron. Saul fölismerte néhányukat: egy amerikai részlegvezető, aki a sah megbuktatása idején éppen Iránban állomásozott; egy szovjet, aki azért

esett ki Brezsnyev kegyeiből, mert alábecsülte a gerillák erejét az afganisztáni megszálláskor; az argentin katonai elhárítás egyik irányítója, akinek hazájában a falklandi háború elvesztését írták a számlájára. Valami Saul szemébe ötlött. Kevés kivételtől eltekintve egyazon kémszolgálat tagjai nemigen mutatkoztak együtt. A tisztviselőt mintha meglepte volna, hogy Sault fölvették. - Itt a kulcsa - mondta megütközve. - A szolgáltatások listáját megtalálja a szobájában, az ágy melletti kisasztalon. Az orvosi rendelőhöz le kell menni a… - Ezeket a karcolásokat magam is ellátom. Saul elment a ruhaüzletbe és a patikába. A két őr mögötte ténfergett. Amikor fölment a lépcsőn, követték. A harmadik emeletre érve kint maradtak a csöndes folyosón, miközben Saul benyitott a szobájába. Ámuldozva csukta be az ajtót. A veteránotthon lakói a pénzükért tényleg megkapják a kívánt védelmet. A lakosztálya szintén ámulatra méltó volt, kétszer olyan tágas, mint egy szokványos hotelszoba, melyen a hálórészt könyvespolccal választották el a nappaliként szolgáló traktustól. Talált benne magnetofont sztereó hangszórókkal, nagy képernyős televíziót, személyi számítógépet és modemet, ez utóbbi - mint a használati utasításból kiderült - arra alkalmas, hogy a kedves vendég telefonon keresztül kérhessen le információkat a központi memóriaegységtől. A New York Times vezércikkétől a legfrissebb sporteredményekig bármi a komputer monitorjára varázsolható egy másodpercen belül. Saul úgy képzelte, hogy a vendégek leggyakrabban a tőzsdei híreket tudakolják. Az itteni árak mellett nem árt rendszeresen ellenőriznie az embernek a befektetéseit. Mert ha a számla kifizetése esedékessé válik, és nem tudják kiegyenlíteni… A bútorzat a legkényesebb ízlést is kielégítette. A bálterem nagyságú fürdőszobában újabb tévékészülék, vízmasszázskád, telefon és szolárium fogadta, és természetesen a fürdőkádtól elkülönített zuhanytálca. Minden, amit egy száműzött kívánhat magának. Kivéve egyet: a szabadságot. Levetkőzött és sebesült testét bemerítette a masszázskádba. A vízsugár jólesőn dögönyözte az izmait. A masszázs érzéki öröme Erika emlékét idézte föl benne. Még elszántabban kívánta, hogy élve ússza meg a dolgot. Nem ábrándozhat itt: Chrisnek tartozik valamivel. A feladatra kell koncentrálnia. Meg kell bosszulnia a bátyja halálát. Már csöppet sem élvezte a vízsugár erejét. Forrt benne a méreg, amikor kiszállt a kádból. Nemrég oltotta be magát, nem kellett tetanusztól tartania. Mindazonáltal a szögesdrót okozta sérüléseket fertőtlenítenie kellett. A patikában vásárolt peroxid nagyon csípett. A legcsúnyább sebeket bekötözte, vadonatúj alsóneműt, nadrágot és garbót húzott. A luxuskivitel csak fokozta keserűségét. Leoltott villanynál elhúzta a függönyöket, és lebámult a teniszpályára. A díszkivilágítás ellenére senki sem használta őket. Csak egy magányos kocogó rótta köreit a palánk mentén. Saul távolabb pillantott az éjszaka sötétjébe vesző hegyek felé. Paradicsom. A szó ott motoszkált a fejében. Szerencséje volt. Bár a cél nem a bejutás volt. Hanem Eliot. És a Donnal folytatott győzelmes párviadal ellenére Saul pontosan tudta, hogy nagyon keveset ért még el. Tehát idebent vagy. Na és aztán? Don nem tréfált. Azok az őrök a szobád előtt állandóan figyelni fognak. Úgy képzelted, nem lesz egyéb dolgod, mint rátörni az öregre az ajtót és megölni? Lefogadom, hogy lepuffantanak, még mielőtt nekikezdenél. De még ha sikerülne, se jutnál ki élve innen. Ez nem elég jó, gondolta Saul. Meg kell ölnöm a disznót, és életben kell maradnom. 9. - Hogy micsoda? - ült fel rémülten az ágyban Eliot. - Azt állítod, hogy itt van? Ugyanebben az épületben? - Sőt mi több. Menedékjogot kért - mondta Castor. - Kitöltötte a bejelentőt, és fölment a szobájába. - Hogy mit kért? - pislogott Eliot döbbenten. Ez képtelenség. Az igazgató tudja, hogy Saul miatt jöttem ide. Meg kellett volna ölnie. Hogy az istenbe engedhette be Sault?

- Mert érvényes elfogatási parancsot adtak ki ellene. - Mi? - Az elnök hajszát indított utána. Az igazgató nem tagadhatja meg a segítségnyújtást egy életveszélyben lévő operatív ügynöktől. Eliot majd szétrobbant dühében. Ilyesminek nem lett volna szabad megtörténnie. Az orvvadászoknak le kellett volna puffantaniuk Sault, amint betette a lábát a völgybe. Ha bárki bevádolja őket, a veteránotthon szabályai értelmében jogosan cselekedtek. Az otthon lakóinak megtámadásáért halálbüntetés jár. Ez a törvény. Azért választottam ezt a helyet, mert tudtam, hogy Saul sohasem juthat be. Viszolyogva ébredt rá, milyen groteszk helyzetbe került. Éppen a Paradigma elleni merénylet, amely az egész lavinát elindította, segítette védelemhez Sault. Ő, aki miatt Eliot menedékjogot kért, szintén bebocsátást nyert. És az apropót ehhez az Eliottól kapott megbízatás szolgálta. Úgy éreztem, az Abélard fegyver a kezemben. Nem is álmodtam, hogy Saul ugyanezt fogja ellenem fordítani. - Pollux kint áll a folyosón - szólalt meg Castor. - Az ajtót őrzi. - Saul nem fog ilyen kézenfekvő megoldást választani. Majd akkor támad, amikor a legkevésbé számítunk rá. - Nem biztos, hogy nyílik rá lehetősége. - Nem egészen értem… - Előbb megölöm - ajánlotta Castor. - És megöleted magad, mint törvényszegőt? - Alaposan előkészítem a szökésemet. - Örökké üldözni fognak. És mit érnél el vele? Tudják, hogy a kíséretemhez tartozol. Azzal fognak gyanúsítani, hogy én utasítottalak. Engem is kivégeznek. - Akkor mit csináljunk? Eliot zavartan rázta a fejét. A probléma megoldhatatlannak tűnt. Az adott körülmények között, a szabályok értelmében egyik fél sem támadhatott, mégis mindkettő állandó védekezésre kényszerült. Egy pillanatra Eliot szinte csodálta Sault, amiért ügyesebb volt, mint hitte. Egyenrangúakként álltak szemben egymással, patthelyzetbe kerültek, és növekvő feszültség nehezedett rájuk. Ki lép elsőként? Ki követi el az első hibát? Félelme dacára Eliot meglepődött saját reagálásán. Élvezte a dolgot. - Mit csináljunk? Hát, természetesen semmit. Castor a homlokát táncolta. - Hagyjuk, hogy a rendszer cselekedjen helyettünk. 10. Don kettőt kopogott, azután még kettőt. A kémlelőnyíláson kikukkantott az őr, majd ajtót nyitott. Don körülpillantott a folyosón - még mindig néptelen volt, tehát nem látták meg -, és belépett a zsúfolt szobába. Két őr, három ápolónő, egy orvos és egy szobalány nézett rá. Hunyorogni kezdett, nem találta, amiért idejött. - A fürdőszobában - szólalt meg az ajtóban álló őr. Don közönyösen bólintott, elnyomott magában egy teljesen szakszerűtlen nyögést, és közben azt gondolta magában: Úristen, már megint vér! Ahogy elindult a fürdőszoba felé, hallotta, hogy az őr elfordítja a kulcsot az ajtózárban. De a holttest nem a fürdőkádban volt, hanem a türkizkék kőpadlón hevert arccal fölfelé, kifacsart pózban. Nyitott pizsama és fürdőköntös volt rajta. A papucsa leesett. Hála Istennek, tévedtem, gondolta Don. Nincs vér. A koponya teteje mutatott az ajtó irányába, ezért Don fordítva látta az arcot, és csak akkor ismerte meg, amikor beljebb lépett a fürdőszobába, és megfordult. Persze, a szobaszám alapján már előzőleg kikereste a lakó nevét és fontosabb adatait a dossziékból. Egy egyiptomi. Elhárító tiszt, aki Szádat elnök testőrségét felügyelte a gyilkos merénylet napján. De az arca annyira eltorzult, hogyha Don nem tudja biztosan, kiről van szó, első pillantásra képtelen lett volna azonosítani. A halott férfi borzalmas grimaszt vágott. Amúgy is sötét bőre teljesen elkékült. - A színe! - szólt oda az orvoshoz. - Cián? A sovány, de puffadt képű doktor vállat vont.

- Feltehetőleg. Lefékezi a sejtek oxigénellátását. Ez megmagyarázná a bőr kék színét. Nehéz biztosat mondani, amíg nem végzünk a boncolással. - De ez a szenvedő arckifejezés. Állítólag a cián… - Fájdalommentes? - Aha - válaszolt zavartan Don. - Szépen elalszik tőle az ember. - Biztosan rosszat álmodott - szólt közbe az ajtónál álló őr. Don megfordult, kis híján ráripakodott az őrre, mert azt hitte, morbid vicceket enged meg magának. De a fiatalembert láthatólag egészen lenyűgözte a méreg hatásossága. - Inkább - jegyezte meg az orvos - rosszul lett tőle. Megpróbált kijutni a vécéhez, de fölbukott és az arcára zuhant. Mi fordítottuk meg. Már órák óta halott. Arca a kövezethez nyomódott, attól torzult így el. Lehet, hogy nem is a méreg végzett véle, hanem az, hogy beütötte a fejét. Vagy belefulladt a hányadékába. Bárhogy is történt, nem valami szép halát. - Órákkal ezelőtt? - Úgy valahogy. Persze betartottuk az előírást, és megpróbáltuk feléleszteni. Adrenalint kapott. Elektromos szívmasszázst. Láthatja a nyomokat a mellkasán. - Mesterséges légzést is alkalmazott? - Minden fázist végigcsináltunk. De nem volt sok értelme - a doktor a nappali szobában összegyűltekre mutatott. - Bőségesen el lesz látva tanúkkal a vizsgálathoz. Az egyetlen vitatható momentum, hogy nem vitettem el azonnal a rendelőintézetbe. Ezt szakmailag azzal tudom megindokolni, hogy válságos állapotára tekintettel nem akartam a szállítással vesztegetni az időt. Jegyzőkönyvön kívül pedig azt mondhatom, ha elszállítjuk, nem lehetett volna az esetet titokban tartani. Márpedig ismeretes, milyen hatással van a többiekre az ilyesmi. Higgye el, úgyis mindegy lett volna. Halott volt. - Ki talált rá? - Én - válaszolt a csinos és vonzó, fehér köténykés szobalány. Don az óráját nézegette. - Éjjel tizenegykor? Mióta takarítjuk a szobákat…? - Nem volt randevúnk, ha erre céloz. - Az se lett volna baj. Nem tiltja a szabályzat. De a vizsgálat során meg fogják kérdezni. A lány izgatottan igyekezett rendbe szedni gondolatait. - Az utóbbi napokban nagyon letörtnek látszott. Nem tudom pontosan - de valami levelet kapott a feleségétől - ráncolta a homlokát a nő. - Ma reggel a “Ne zavarjanak” táblát akasztotta ki a kilincsre. Biztosan későig akart aludni, gondoltam, aztán ebéd után megint visszajöttem, a tábla még mindig kint lógott. Aztán sok volt a dolgom, és csak az előbb jutott újra az eszembe. Valami megérzés volt, hogy újra idejöttem az ajtóhoz, és amikor a táblát megláttam, aggódni kezdtem. Többször is bekopogtam. Nem válaszolt. Ezért kinyitottam a saját kulcsommal. - Megtalálta, és hívta az őröket. A szobalány bólintott. - Elhívhatta volna őket, mielőtt bement. - És jól magamra haragítottam volna a vendéget, ha mégis tévedek. Don elgondolkodott. - Helyesen cselekedett. A kihallgatáson mondjon el mindent pontosan úgy, mint most. Nem lesz semmi kellemetlensége - a többiekre pillantott. - Van valami homályos pont, amit tisztáznunk kell? Nem szólt senki. - Akkor rendben. Várjunk csak. Van itt még valami. Hol szerezte a mérget? - Ahol a többiek - felelte csüggedten az orvos. - Itt mindenki két lábon járó patika. A tőlünk kapott gyógyszerek nem nagyon érdeklik őket. Általában mindegyik hozza a saját készletét. Ezernyi módját ismerik az öngyilkosságnak. Hol ezt választják, hol azt. - Fényképfelvételek készültek? - Minden lehetséges szögből. - Príma - Don a fejét csóválta. - Csodálatos feladat, mi? - Tizenegy hónapja jöttem ide. Hál istennek a kiküldetésem lassan befejeződik. - Mázlista - biggyesztette el az ajkát Don. Csak éjfél után vigyék el. Olyankor már csöndesek a folyosók. Maguk ketten - fordult az őrökhöz. - Vigyázzanak, hogy üres legyen a lift, mielőtt… - a holttestre pillantott. - Ismerik a dörgést. Elintézem a formalitásokat. Mivel későig dolgoznak, a jelentés ráér holnap

délig. De addigra mindenkitől aláírt vallomást akarok látni. Továbbá - Don hirtelen úgy érezte, ki kell mennie a fürdőszobából - a munkáért a szokásos prémium illeti meg magukat. Az ismert szöveget alkalmazzuk. A vendég ma éjjel váratlanul úgy döntött, elhagyja az otthont. Senki sem tudja, hová ment hadarta. Miközben elrobogott az orvos mellett, odaszólt hozzá: - Még ma éjjel végezzenek a boncolással! - A vizsgálatok tovább fognak tartani. - Akkor holnap délig. A bizottság nemsokára itt lesz. Bizonyítanunk kell, hogy senki sem sértette meg az egyezményt. Nem merülhet fel kétség az öngyilkosságot illetően. 11. Az irodájába érve Don nekidőlt az ajtónak. A homlokán veríték gyöngyözött. Sikerült egész végig uralkodnia magán. Még ahhoz is volt ereje, hogy elbeszélgessen az előcsarnokban szembejövő vendégekkel, hitelesen megjátszva, hogy semmi szokatlan nem történt. De most, hogy végre egyedül maradt, idegei felmondták a szolgálatot. Tizenegy hónap? Ennyit mondott a doktor? És már csak egy hónapja van hátra, hogy eltűnjön innen? Don irigyelte. Saját megbízatása csak hat hónapja kezdődött. Még egy fél év. Néha attól tartott, nem fogja kibírni. Amikor első nap elfoglalta a helyét, boldog volt. Egy esztendő a Paradicsomban. Csak azt sajnálta, hogy nem maradhat tovább. Mindenhez, amit csak megkíván, ingyen jut hozza - és a tetejébe százezer dolláros fizetést szakít le. Persze, gyanította, nem kapna ennyi kedvezményt, ha nem valami szemét munkáról volna szó. De húsz éve dolgozott a hírszerzésnél, és pár igazán jelentős akciót is tető alá hozott. A rendszerszervezés volt az erőssége. Tudta, hogy egy ilyen veteránotthon komplikált ügy. Sok tapintatot igényel, naná. Arculattervezési téren szaktekintélynek számított. De arról senki sem világosította fel, milyen itt a légkör. Senki sem figyelmeztette erre a rengeteg halálesetre. Persze hogy nem. Csak maroknyi ember tudta, valójában mi folyik itt - a korábbi igazgatók és a felügyelőtestület tagjai -, és nekik tilos volt beszélniük. Mert ha kiszivárognak a hírek, ki lett volna olyan bolond, hogy ide akarjon költözni? És a veteránotthonok eszméje nélkül ki lett volna hajlandó életét a hivatásának szentelni? Előbb-utóbb mindenki követ el hibát. És mindenki a mennyországba akar jutni. Pedig ez maga volt a pokol. Don sohasem működött aktív ügynökként. Sohasem dolgozott illegalitásban, nem végzett piszkos munkát, nem merült el a mocsárban - vagy nevezzük bárhogy. Mindig a kirakatban ült, öltönyös-nyakkendős hivatalnok volt. Mielőtt idekerült, összesen három holttestet látott életében: egy barátjáét, és két rokonáét, akik természetes módon haltak meg, és békésen feküdtek a ravatalozóban. Donnak lúdbőrös lett a háta, amikor rájuk nézett. Régen. De most? Megborzongott. Sejthette volna. A veteránotthonokat olyan nagyratörő férfiak számára tervezték, akik kudarcot vallottak. Itt mindent megkaptak, ami szemszájnak ingere. Pénzért. És garantálták a biztonságukat, így hangzott az ígéret. Negyven hektáron maga a Paradicsom. De a boldogságot senki sem garantálta. Don, akinek csak egy évet kell itt töltenie, rendszeresen elábrándozott arról az országúti gyorsbüféről, ahová Vancouverből idejövet betért egy hamburgerre. Éjszakánként azt álmodta, hogy egy zsúfolt utcán sétál. Negyven hektár. És néha úgy érezte, minden négyzetcentiméterét ismeri. A többiek - akik már évek óta voltak itt, és örökre maradni fognak - még rosszabbul tűrték a bezártságot. Ezt ellensúlyozandó különböző szenvedélyekbe merültek. Rászoktak a kábítószerre, italra, nőkre. Az ínyenc ételekre. De mennyi drogot lőhet magába, mennyi italt vedelhet, hány nőt kefélhet meg és mennyit zabálhat az ember, mielőtt elfogná a csömör? Negyven hektár, és minden nappal kisebbnek tűnik. Minden nap olyan, mint az előző. Árnyalatnyi változtatásokkal. És ha már minden változatot kipróbáltál? Don nem volt hajlamos az elmélkedésre. Mindazonáltal észrevette, hogy csak azok a vesztesek érezték itt jól magukat, akik képesek voltak a fizikai lét fölébe emelkedni. A könyvtár ellenőrzése közben fölfedezte, mennyire népszerű, vendégei

körében a vallásos irodalom. Szent Ágoston például. Buddha tanításai. Boethius elmélkedései a sors forgandóságáról. Dont meghökkentette, hogy egy mozgalmas élet után ezek az emberek miért fordultak a meditációhoz és a szerzetesi értékekhez. És a többiek, akik képtelennek bizonyultak az alkalmazkodásra? Megmérgezték magukat, túladagolták a kábítószert, felvágták az ereiket, vagy golyót eresztettek a fejükbe. Lehet, hogy tippeket adtak egymásnak, mert az utóbbi időben egyre többen üldögéltek ájulásig a szaunában, és haltak meg kiszáradás következtében. Vagy a forró vízzel teli fürdőkádban bort iszogattak, míg csak a bőrük fel nem ázott és az oxigénhiány nem végzett velük. Bár az is gyakran megesett, hogy eszméletüket vesztve végül alámerültek és megfulladtak. 12. Saul rá se hederített az őrökre, amikor kilépett a szobájából. Ketten voltak ugyanúgy, mint a múlt éjjel az érkezésekor. De nem ugyanaz a kettő. Don nem tréfált, amikor azt mondta: “Minden lépését figyeltetni fogom!” Nyilván hamarosan megjön az újabb váltás. Óraműpontossággal be vannak osztva. Kétszázezerért piszkosul megvédik. Saul a díszkísérettel együtt levonult a földszintre. Úgy gondolta, nem lesz nehéz megtudnia Eliot szobaszámát. Csakhogy mit ér el vele? Ha a közelébe megy, riasztja az őröket. Megpróbálhatná lerázni őket, de az csak még nagyobb készültséget eredményezne. Ráadásul még mindig nem oldotta meg a szökés kérdését. Minél tovább törte a fejét, annál kétségesebbnek tűnt, véghezviheti-e egyáltalán a célját. Ha bosszút akar állni a bátyján, meg kell ölnie az apját, másrészt viszont csak úgy maradhat életben, ha nem öli meg. Az ellentmondás majdnem megőrjítette. Kell lennie valami megoldásnak. Úgy döntött, további tájékozódásra van szüksége, ezért vadászebként körülszimatolta az épületet, végigjárta az előcsarnokot, bekukkantott az üzletekbe és az éttermekbe, lement a rendelőbe. Azután odakint folytatta a szemlét, körüljárta a sportlétesítményeket, a pályákat, a virágoskerteket. Az őrök mindvégig szorosan a nyomában maradtak. A vendégek azonban, megérezve a bajt, messzire elkerülték. Riadt tekintetüket látva Saul elgondolkozott, miképpen fordíthatná előnyére az általános idegességet. Föltérképezte az uszodát és a golfpályát. Eliot már biztosan meghallotta, hogy itt vagyok, gondolta. Tehát mit fog csinálni? A logikus választás az volna, hogy a szobájában marad - hiszen tudja, semmiképpen sem kockáztathatom meg, hogy odamenjek. De vajon mennyi ideig bírja ki a szobafogságot? Tudja, hogy dolgomvégezetlen nem megyek el. Nem bujkálhat örökké. Arra akar rávenni, hogy én lépjek elsőként. De hogyan? Bármit is agyalt ki, hamarosan megtudom. Mivel előbb-utóbb úgyis mutatkoznia kell, nem fog sokáig várni. Elfogadja az elkerülhetetlent és megtöri a csendet. De hol? Nincs olyan jó erőben az öreg, hogy nekiálljon tekézni vagy teniszezni. Ennek ellenére valahogy provokálnia kell. Mi lenne az…? Megvan! Csak ezt teheti. Saul elégedetten bólintott és megindult az épülőfélben levő üvegház felé, amely a futópálya mellett, a főépület mögött helyezkedett el. Élvezettel gondolta végig az üvegház nyújtotta kecsegtető lehetőségeket. De hová mehet az öreg, amíg az építkezés befejeződik? 13. - Nem is tudtam, hogy szeret horgászni. Meghallván a hangot a háta mögül, Eliot elfordult a széles medrű, sebes sodrású folyótól, amelynek partját sűrűn benőtték a fák és a bokrok. Füves lejtő vezetett innen a nyugodt, tiszta vizű kis öbölhöz. A víz édes illatát az időnként fölkerekedő szél a rothadó növények szagával elegyítette - mintha a halál és az enyészet jelenlétére figyelmeztetett volna. A férfi a part tetején egy vonalban állt a nappal. Eliotot elvakította az erős fény. Kezét a szeme elé tartotta védekezésül, majd fölismerve a hang tulajdonosát, bólintott. - Már nem emlékszel a horgászkirándulásainkra? Nagyon kellemes elfoglaltság.

Csak eddig ritkán tudtam időt szakítani rá. De most, hogy visszavonultam… mosolyodott el, föltekerte a zsinórt és letette a botot a partra. - Már hogy a fenébe ne emlékeznék azokra a horgászkirándulásokra? - válaszolt Saul, rekedten az indulattól. Egy izom megfeszült a torkában, szinte fojtogatta. - Csak maga meg én - indult meg lefelé a parton - és Chris. Alaposan megbámulta Eliot szalmakalapját, piros kockás ingét, még merev, vadonatúj nadrágját és gumicsizmáját. - Semmi fekete öltöny és mellény? - morogta. - Horgászáshoz? - nevetett Eliot. - Nem járok örökké munkaruhában. Elfelejtetted, hogyan öltöztem, amikor téged és Christ sátorozni vittelek? - Mindig Chrishez térünk vissza - Saul sápadtan közelebb lépett, keze ökölbe szorult. Eliot, mintha észre se venné, lehajolt a horgászkellékes dobozához. Saul pisztolyként szegezte rá az ujját: - Elő ne merjen venni egy rohadt csokoládét! - Nincs nálam Baby Ruth. Sajnálom. Kár, hogy nem jutott eszembe. A régi szép idők emlékére. A csalit cserélem ki. Egy harminc centiméter hosszú pisztráng emelkedett ki a vízből. Lecsapott egy poloskára a víz felszínén, aztán egyre táguló örvényt hagyva maga után, eltűnt. - Látod, mit szalasztottam el? Műcsalit használtam, pedig legyet kellett volna. - Csali - ismételte Saul, az orrlyuka kitágult. Kérdezősködtem. Két testőrrel van itt. - Kell a társaság, valóban. Ők Castor és Pollux. - Azaz McElroy és Conlin. - Remek - bólintott Eliot. - Csalódott lettem volna, ha nem tudnád jól a leckét. - Másik két árva, akiknek hazudott - Saul haragosan pillantott körbe. - Hol a fenében vannak? - Azt hiszem, teniszeznek - emelt föl Eliot egy másik botot. - Nem kísérnek el mindenhová. - És nem idegesíti, hogy egyedül van idekint? - Egy veteránotthonban? Miért kellene idegeskednem? Védelem alatt állok. Saul még közelebb lépett. - Téved. - Nem, te vagy az, aki téved - dobta le dühösen a botot Eliot. - Vesztettél. Ismerd el. Ha itt megölsz, te is meghalsz. Ennyi év után megismertem a gondolkodásodat. Csak akkor lennél elégedett, ha sikerülne megúsznod. De ez lehetetlen. - Talán. - Az neked kevés. Te biztosra akarsz menni - Eliot mellkasa hevesen hullámzott. - Épp ezért jöttem ki ide egyedül. Elrejtőzhettem volna a szobámba, de öreg vagyok már, nincs vesztegetni való időm. Ez a hely már önmagában is épp elég szörnyű. Biztosan érzékelted a légkört. Aki ide kerül, már eleve halott. Csak éppen nem elég bölcsek ahhoz, hogy önként belefeküdjenek a sírba. - A magáé már elkészült. - Azt már nem! - szegte föl büszkén a fejét Eliot. - Nemsokára megint lesznek rózsáim. És itt van ez is - mutatott indulatosan a botra. - Hát itt vagyok, ennél jobb alkalmad nem lesz. Ölj meg most, és szökj át a folyón. Ki tudja? Még az is lehet, hogy sikerül. Ezenkívül nincs más választásod: vagy kibékülsz velem, vagy, a fenébe is, legalább hagyjál nyugton! - a folyóra meredt, ez a hirtelen kirohanás kimerítette. - Ámbár, ami engem illet, szívesebben venném, ha megint összebarátkoznánk. - Ez nem olyan egyszerű - Saul szájíze megkeseredett. - Valamivel még tartozik nekem. - Mi az? - Egy magyarázat. - Miért? Mit számítana? Ha tudsz Castorról és Polluxról, biztosan kiderítetted azt is. - Hogy magával együtt öten voltak - hadarta Saul, szinte kifröccsentek belőle a szavak. - Az eredeti Abélard-csoport tagjainak leszármazottjai. És mindegyiküknek voltak árvái, vakon engedelmes, fogadott fiai. Éppolyanok, mint Chris és én. Meghiúsítottak minden olyan akciót, hadműveletet, amit nem tartottak helyénvalónak - Saul vadul gesztikulált. - És megúszták! - Ennyi mindent kinyomoztál? - hüledezett Eliot. - Maga volt a mesterem.

Újonnan feltámadt érdeklődéssel fürkészte Eliot Saul arcát, aztán lassan leült a partra. A ráncai elmélyültek, a bőre még szürkébb lett. - Tehát magyarázatot kívánsz? - a gondolatok lázasan kavarogtak a fejében. Egy pillanatra mintha teljesen megmerevedett volna, szinte még levegőt sem vett. Felsóhajtott. - Rendben van. Úgy érzem, megérdemled… - hunyorított Saulra. - Amikor fiatal voltam - megrázta a fejét, mint aki el se hiszi, hogy valóban létezett olyan idő -, épp csak tanultam a szakmát… mindig azon csodálkoztam, miért döntenek sokszor olyan balgán a politikusok. Mit balgán?… Katasztrofálisan. Kegyetlenül. Emberi életek sokaságát áldozva föl. És megkérdeztem a nevelőapámat. - Autont. - Ezt is tudod? Saulnak csak a szeme villant. - Azt felelte, hogy annak idején őt is ugyanez foglalkoztatta. Neki azt válaszolták, hogy a döntések csak látszólag katasztrofálisak. Az olyan beosztott tisztviselők, mint ő is volt, nem láthatják át az összefüggések bonyolult láncolatát. A minisztériumban volt egy terem, tele térképpel és stratégiai táblázattal. A magas szintű politikusok oda jártak, hogy teljesebb képet kapjanak a helyzetről, és azután néha olyan döntésekre kényszerültek, amelyek a szűklátókörűek számára esetleg hülyeségnek tűnhettek, de valójában, minden tényezőt figyelembe véve, zseniálisak voltak. Auton elmondta, hogy hosszú éveken át el is hitte mindezt, de amikor már olyan magasra emelkedett, hogy ő is bejáratos lett abba a bizonyos szobába, rájött, hogy a döntések csakugyan olyan hülyeségek, mint amilyennek látszanak. Azok az emberek odabent semmiféle áttekintéssel nem bírtak. Ugyanolyan zavarodottak és kicsinyesek voltak, mint bárki más. Végül előmenetelem révén én is eljutottam abba a szobába, és megértettem, mire gondolt a nevelőapám. Láttam, ahogy a belügyminiszter nem hajlandó szóba állni a hadügyminiszterrel - igazából hátat fordított a többieknek, és a falat bámulta. Késhegyre menő viták tanúja voltam arról, ki-ki mellé üljön - miközben dollármilliárdokat fecséreltek arra, hogy más országok belügyeibe avatkozzanak holmi nemzetbiztonsági érdekekre hivatkozva - valójában azért, mert a külföldön szerveződő szocialista irányzatok az ő zsíros üzleteiket veszélyeztették. Diktatúrákat és fasiszta puccsokat finanszíroztak… - Eliot összerándult az undortól. - Ha csak arra gondolok, mit műveltünk Ecuadorban, Brazíliában, Zairében, Indonéziában és Szomáliában, máris felfordul a gyomrom. Embermilliók haltak meg a beavatkozásunk következtében. A rang, úgy látszik, vakká tesz. Kiváló ügynököket bocsátottak el a szervezetből, csupán mert megbízható jelentéseik valamelyest eltértek az akkor éppen érvényes politikai koncepciótól. Aztán valaki a központban átírta a jelentéseket a kormányzat szájíze szerint. Nem tartunk igényt az igazságra. És hazugságokat terjesztünk. Amikor Auton megkért, hogy foglaljam el a helyét az Abélard-csoportban, megragadtam a lehetőséget. Kell hogy valaki felelősséggel cselekedjen és megpróbálja fenntartani az egyensúlyt és a józan ész uralmát. - A Paradigma-merénylet? - szólalt meg Saul. - Rendben, térjünk rá. Energiaválság van. Tehát mit teszünk? Megállapodunk az arabokkal, hogyha olcsóbban adják az olajat, felhagyunk Izrael támogatásával. Mindezt persze nem hivatalos úton, a tárgyalásokat amerikai multimilliomosok folytatják - de a kormány hallgatólagos beleegyezésével. A végeredmény? Mi tovább vezethetjük a hatalmas kocsijainkat, de Izrael eltűnik a térképről. Nem tagadom az arab követelések jogosságát. A közel-keleti helyzet nagyon bonyolult. De a fenébe is, Izrael létezik. Mi meg egy nemzet elpusztításáról tárgyalgatunk. - Ezért ölette meg velem a tárgyalás résztvevőit? - Pár ember egy nemzetért. Az üzenet egyértelmű volt - meg ne próbáljátok még egyszer. - De azután engem is meg akart öletni. Miért? - Az elnök elégtételt kívánt a legjobb barátja haláláért. Olyan nagy erővel indították meg a vizsgálatot, hogy biztosan rád találtak volna. - Tudja, hogyan éreztem maga iránt. Egy szót se szedtek volna ki belőlem. - Ha rajtad múlik, nem. De a szérum hatása alatt elárultál volna. És a szérum hatása alatt én is elárultam volna a csoportom többi tagját. Ezt kellett megakadályozni. - Itt valami ellentmondás van. - Miért? - Mert a merényletért éppen azt az országot - Izraelt - tették felelőssé, amelyet maga meg akart védelmezni.

- Átmenetileg. Azt terveztem, a halálod után majd bebizonyítom, hogy a saját szakálladra dolgoztál. Egy zsidó, aki meg akarja védeni testvérei földjét. Ezért intéztem úgy, hogy az utolsó pár munkád balul süljön el - hogy a labilis lelki alkatodról szóló mesét alátámaszthassam. Az Izrael elleni vádak szertefoszlottak volna. - Az biztos. Én meg halott lennék. Ezt nevezi maga szeretetnek? - Azt hiszed, könnyen szántam rá magam? - csuklott el Eliot hangja. - Lidérces álmok gyötörtek. Furdalt a lelkiismeret. Hát bánkódtam volna ennyire, ha meg akarom tenni? Saul olyan megvetést érzett, hogy reszketés tört rá: - Szavak! Castor, Pollux és én. Mi a fene történt a többivel? Chrisen kívül még tizennégyen voltak. - Meghaltak. - Hasonló küldetésben? Eliotnak kiszáradt a torka: - Nem én rendeztem így. Véletlen volt. - És ettől már minden rendben van? - Annak jobban örülnél, ha a politikusokért haltak volna meg? Katonák voltak. - Robotok. - De egy olyan ember parancsának engedelmeskedtek, akinek az értékrendje megalapozottabb, mint a kormányuké. - Értékek? Azt akarja mondani, hogy… - Saul szíve összeszorult. - Nagyon hiányos ez a maga híres értékrendje. Arról például még sohasem hallott, hogy az ember nem árulja el, akit szeret?! - a hangja lázasan remegett. - Bíztunk magában. Hogy is viselhettük volna el másképp azt a sok mocskot, amibe belehajszolt minket? Ki akartuk, vívni az elismerését. Szeretet? Maga olyan rohadt beképzelt, hogy azt hiszi, mindenhez joga van. Meg akarja menteni a világot? Mi már mind halottak leszünk, és abban a rohadt szobában még mindig seggfejek fognak dirigálni! És mi semmit se számítunk. Csak az a fontos, amit egymásért teszünk. A szeretet! - Valami elkerülte a figyelmedet. Az olyan fiúk, mint te és a szabotázsakciók, amelyeket veletek hajtattam végre, ki tudja, hány ezer ártatlan ember életét mentették meg! - De Chris halott. Ha a véleményemre kíváncsi, ez egy ocsmány szakma. Tudja, én nem ismerem azokat az embereket! Még abban sem vagyok biztos, hogy tetszenének nekem - Saul alig bírta türtőztetni magát, undorral megrázta a fejét, és elindult fölfelé a parton. - Várj! Ne fordíts hátat! Még nem fejeztem be! Saul továbbment. - Gyere vissza! Hogy mersz csak úgy elmenni? Még nem mondtam, hogy leléphetsz! Saul a part tetejéről visszafordult: - Már nem engedelmeskedem. A fiúnak gyámolítania kell idős atyját. Én viszont pokollá fogom tenni az utolsó napjait! - De nem itt! Ha megölsz, te is meghalsz, és veszítesz! - A fiú már elég nagy… - Tessék? - …és okos ahhoz, hogy lesújtson apjára! Kihagyta a számításból, hogy Christ jobban szerettem, mint magát! - Saul még egy utolsó megvető pillantást küldött Eliot felé, azután hirtelen sarkon fordult. És határozott léptekkel eltűnt a part mögött. 14. A folyó sustorgott. Eliot megpróbált fölállni, de minden ereje elhagyta. Rogyadozó lábakkal visszaroskadt a partra. Az egész vita folyamán gondosan ügyelt rá, hogy egyetlenegyszer se pillantson a folyó túloldalán emelkedő, erdővel borított szirtre. Most viszont megtette. Elég zavartan. Castor és Pollux rejtőzött odaát. Velük volt az otthon igazgatója, az öngyilkosság kivizsgálására érkezett bizottság egyik tagja, és ami a legfontosabb, egy mesterlövész. Előre kiszámított mindent. Saulnak két lehetősége volt. Hogy hallgat az észérvekre. Az emberéletek ezreire, való hivatkozás nem volt talán elég

meggyőző? Egyetlen ember élete, még ha Chrisé is, nem érte meg az áldozatot? Vagy pedig megpróbál megölni. Ha Saul az első megoldást választotta volna, életem hátralévő részét békében tölthetném, esetleg visszatérhetnék a hivatásomhoz és újabb emberéleteket menthetnék meg. Ha Saul a másikat választotta volna? Miközben megpróbál megölni, egyszerűen lelövik. A jelenlévő tanúk igazolták volna az ártatlanságomat. A végeredmény ugyanaz lett volna, mint az első variációban. De - csüggedt el Eliot - valami hiba csúszott a számításba. Saul egészen meglepő módon reagált, és egyik felkínált megoldást sem választotta. Nem sikerült meggyőznöm, de megölni sem próbált. Semmi sem változott. Egyet kivéve. Nagyon magabiztosnak tűnt. Megfontoltan viselkedett, egyszer sem merészkedett túlságosan közel hozzám. Rájött volna? Lehet, hogy jobb tanítványnak bizonyult, mint sejtettem? Képes volna olvasni a gondolataimban? Az nem létezik. 15. - Maga is ott volt velük - hunyorított Saul. A főépület előtti lépcsősor tetején ült, és várt. - Tessék? - torpant meg csodálkozva Don, és összesározott fehér cipőjét a legalsó lépcsőfokra rakta. - Rendbe kéne hoznia a toalettjét. Don lesandított a piros műszálas pantallóból kivillanó térdére. Ösztönösen lesöpört néhány porszemet sötétkék blézeréről. - Sétálni voltam. - Az erdőben. Tudom. Velük - mutatott Saul a teniszpályák felől közeledő Castorra és Polluxra, a ma reggeli helikopterrel érkezett bizottság tagjainak egyikére, valamint arra a szúrós szemű férfira, aki egy keskeny, hosszú tokot vitt a kezében. Lehetett benne biliárddákó, de messzehordó vadászpuska is. A folyó irányából Eliot tűnt fel a horgászbotjaival és a csalisdobozával. - Ajaj, egyetlen halat se fogott. - Miért mondja, hogy velük voltam? - kérdezte Don. - Amikor megérkeztem, első dolga az volt, hogy meggyanúsított: gyilkosságra készülök az egyik vendég ellen. A nyakamra ültetett két őrt. Aztán egyik pillanatról a másikra az őrök felszívódtak, így aztán kimentem az öregúr után a folyóhoz, ahol ő szinte felkínálta a lehetőséget, hogy megöljem. Mivel soha nem állt szándékomban megölni, először nem is értettem, mit akar. Végtére is a nevelőapám. Persze hogy látni szerettem volna. De elkezdett összevissza beszélni, egészen vad dolgokat, úgyhogy eljöttem. Nem fogja kitalálni, mi történt ezután. Az őrök, mintegy varázsütésre, visszatértek hozzám - Saul a mellette lévő nyugágyak felé intett, amelyeken a két férfi foglalt helyet. Maga milyen következtetésre jutna az én helyemben? - Én… - Nekem úgy tűnik, az öregúr megpróbált lépre csalni. Ha csak egy ujjal is hozzáérek, halál fia vagyok, és megbízható tanúk igazolták volna, hogy jogos önvédelem történt. Ejnye, ejnye! Úgy látom, maga nem viseli különösebben szívén az érdekeimet. Az igazgató nagy levegőt vett, mint aki tiltakozni akar, de belátta, hogy az most nem lenne nyerő. - Velük kellett tartanom. Az öregúr váltig hangoztatta, hogy maga meg akarja ölni. - Maga pedig első szóra hitt neki. - Nem addig van az. A vizsgálóbizottsághoz fordult. Ha vitatkozom, azt gondolják, nem teljesítem a kötelességemet. Tettünk egy kísérletet. Ennyi az egész. Ha maga nem lép fel fenyegetően, nem esik bántódása. De ha megpróbálná megölni… - De nem próbáltam. Kifizettem egy vagyont, hogy megvédjenek, és mit kapok a pénzemért? Fenyegetnek. Minden fordítva van. Az öreg épp most bizonyította be, hogy ő akar engem megölni. Én megérdemlem - egy fenét, megkövetelem az egyenlő bánásmódot.

- Miről beszél? Eddig is vigyáztunk magára. - Házi őrizetben tartanak. Ezek itt nem védelmeznek, hanem figyelnek engem. Eközben Eliot azt tehet, amit akar. Ez igazságtalanság. Őt is őriztetni kellene. És nem azzal a két klónnal, akiket magával hozott. Hanem a maga embereivel. Elég paranoiás, hogy valami őrültséget kíséreljen meg. - Ugyan, képtelenség. - Ha mégis megtörténik, rettentően bánni fogja, hogy nem hallgatott rám. A felügyelőbizottság kinyuvasztja magát. Én mondom, hogy az öreg nem normális. És azt akarom, hogy az öreg két gorilláját is figyeltesse. - Nincs hozzá elegendő személyzetem! - Csak hattal több őr ne volna? - Napi háromszori váltásban? Plusz azok az emberek, akiket magára állítottam? Az összesen huszonnégy! - fröcsögte Don. - Azokra az emberekre másutt van szükség. És ez csak a pillanatnyi helyzet! Mi lesz, ha a többi vendég is vérszemet kap? És ők is személyi védelmet kérnek? Sok egykori ellenfél lakik most itt közös fedél alatt! Csak azért mernek éjszaka elaludni, mert bizalmuk van az intézményünkben! Ha azt hinnék, a semlegességét veszély fenyegeti, a végén mindenki mellé testőrt kellene adnunk! Az a rengeteg testőr egymás sarkába lépne! A veteránotthon állítólag a béke és nyugalom szigete! - Azt hiszi, a többiek még nem vették észre, hogy az embereivel figyeltet? Amikor ma lementem reggelizni, az étteremben mindenki megbámulta az őreimet, aztán meg úgy spricceltek kifelé, mintha leprás volnék. - Még csak két napja van itt, és máris… - Máris? - Lábbal tiport negyvenévnyi hagyományt. - Nem én. Eliot. És maga. Nem én kértem a smasszereket. Ami nekem, ugyanaz jár neki is. Ha engem követnek, kövessék őt is. Don vadul gesztikulált. - Nem fogok őröket rendelni mellé. Nem hagyom, hogy ez az őrület még jobban felduzzadjon. - Akkor csak egyetlen logikus megoldás tehetséges. - Mi az? - nézett rá Don reménykedve. - Fordítson rajta! Apassza le a dolgot! Hívja vissza a gorilláit! 16. Castor és Pollux kíséretében Eliot izgatottan lépett be az üvegházba. Türelmetlenül várta az elkészültét. Mohó szenvedéllyel, akár egy szerelmes, sietett a rózsáihoz. De valaki már megelőzte. Az építmény túlsó végében egy férfi emelkedett föl az asztal alól és kiugrott a hátsó ajtón. Eliot arca elsötétedett. - Hé! Álljon csak meg! Mit csinál…? - rohant Eliot az ajtóhoz, föltépte, és Sault látta, meg, amint éppen keresztülvág a futópályán a főépület irányába. Gyere vissza! - Saul futásnak eredt. - Mit keresett ez…? - fordult oda Eliot Castorhoz és Polluxhoz: - Nézzétek meg az asztal alatt! Castor zavarodottan térdelt le. - Drótok - morogta kotorászás közben. - Micsoda? - ütődött meg Eliot, és belesett az asztal alá. Két huzal, egy piros és egy fekete lógott ki az asztalból, és a rózsaágyások felé tekergeti. - Jesszusom! - Bomba nincsen. Legalábbis nem találom - közölte Pollux. - Pontosan így végzett Landishsel - csillant fel Eliot szeme - Na, mire vártok? Hívjátok az őrséget! Tartóztassák fel, ha el akarná hagyni az otthon területét! - Eliot nagy nehezen fölegyenesedett, szinte vidámnak tűnt. - Most elkaptam. Bizonyítani tudom, hogy meg akar ölni. Castor a telefonhoz szaladt, - Azt képzelte, hogy elbírhat velem… de nem volt elég gyors, hogy végezzen, mielőtt ideérek - nevetett Eliot. - Legyőztem. A telefonáló Castornak kiáltott: - Szólj az igazgatónak, hogy jöjjön ide! - Honnan szerezhetett robbanószert? - kérdezte Pollux.

- Ahonnan te is szereztél! Nézz körül! Műtrágya! Tőzegmoha! Bemehetett a patikushoz, hogy csináljon neki egy koktélt! Nem volt másra szüksége, mint pár zseblámpaelemre és…! - Eliot bedugta a kezét az ágyasba. - Segíts megkeresni! Pollux megütközve figyelte. 17. Amikor Don megérkezett, eltátotta a száját. Nem jött ki hang a torkán. Az üvegház Eliot különleges igényei szerint épült. A legkorszerűbb felszerelés. Ritka rózsafajták. És most az egész romokban hevert. Eliot azzal a rózsaágyással kezdte, amely alá a drótok vezettek. Követte a huzalokat a földben a rózsák között, ráncigálta, rázta, tépte, dobálta őket, egyik ágyastól a másikig ugrált, míg végül teljesen összepiszkította magát, és a rózsák élettelenül hevertek körülötte. - Hol van? Az isten verje meg! Tudom, hogy itt kell lennie! Valahová elásott egy bombát. Meg kell találnom! Széthajigálta a földet, közben nekitántorodott az egyik üvegfalnak, majdnem belezuhant. Castor és Pollux rohant a segítségére. - Hová dugta el? Eliot félretolta a fiait, megragadta a drótokat és cibálni kezdte, amikor kiszabadult a végük a földből, hátrabucskázott. Rámeredt a két csupasz drótvégre. - Ó, Jézusom, ne! A disznó!… Nem is volt semmiféle…! - az öregember zokogva rogyott a földre. 18. Hát ezt kikaptam, gondolta Don. Micsoda faszi! Mennyi bajt kavart már eddig! És még mennyit fog? Egy órája ment rá, hogy elrendezze az üvegházban történtek kínos következményeit - Eliotot orvosi vizsgálatnak vetették alá, mielőtt visszatámogatták a szállására. Szakértők erősítették meg, hogy nincsen semmiféle bomba a helyszínen. De végül Don mégis el tudott szabadulni. Berontott a főépületben lévő tornaterembe, és ráripakodott a szolgálatot teljesítő őrre: - Itt kell lennie valahol Grismannek. - Egy perccel ezelőtt ment el. Don kirohant az ajtón. Túlságosan felindult volt ahhoz, hogy bevárja a liftet, fölcaplatott az emeletre. Grisman biztosan át akar öltözni. Dőlt róla a víz, mire a harmadikra ért, megpróbálta kicsit összeszedni magát, a lépcsőfordulóból látta, hogy Grisman benyit a szobájába. - Hé, azonnal álljon meg! Beszélni akarok magával. De Grisman nem hallotta. Már bent volt a szobában, és az ajtót is bezárta maga után. Don végigviharzott a folyosón. - Te szemét! Két ajtóval arrébb járt, amikor a detonáció ereje a földre taszította. Az agya összerázódott, a füle csöngött, alig bírta fölfogni, hogy Grisman szobájának ajtaját szétvetette a robbanás. - Ne! - nyögte Don halálra váltan, és kúszni kezdett az ajtó felé. A szomszédos szobákból kitódultak a vendégek. - Grisman! - Don orrába kéngáz bűze csapott, amikor bebukfencezett a szobába. A szoba mint a csatatér. A lemezjátszó, a tévé, a komputer összetörött, a falak elszenesedtek. Az ágyat izzó parázs és hamu borította. A tűzsziréna vijjogott. - Grisman! Don köhögve botladozott a fürdőszobáig. Ott van! A kövezeten! És hál' istennek, lélegzik! 19. - Ezt nem mondhatja komolyan! Azt hiszi, hogy én…?! - Vagy maga, vagy ők! - mutatott Don Castorra és Polluxra.

- Ő maga csinálta a bombát! - kiáltotta Eliot. - És felrobbantotta? Nevetséges. Majdnem belehalt. - Majdnem? Micsoda ócska trükk! Hát nem világos? Előbb fedezékbe bújt a fürdőszobában, és csak utána robbantotta fel! - De miért csinálta volna…? - Hogy rám terelje a gyanút, és így álljon bosszút Chrisért! Megcsinálta azt a cirkuszt a drótokkal, hogy úgy lássék, mintha dühömben akarnék revánsot venni! - Vagy esetleg maga volt az, aki a drótokkal kidekorálta az üvegházat, hogy úgy lássék, Grisman szeret bombákkal szórakozni, és az egyik véletlenül felrobbant a szobájában. - Maga agyalágyult… azt hiszi, ha én rejtem el a bombát, Saul megúszta volna? - Én csak azt tudom, hogy a szabályzat kimondja, ha egy vendég megzavarja az otthon nyugalmát, a belépési összeg visszatérítésével eltanácsolható az intézményből. Kihallgatást fogok kérni. Annak örülnék a legjobban, ha - mivel fogalmam sincs róla, melyikük a vétkes - mindketten, maga és a drágalátos fiacskája, valahol másutt intéznék el a nézeteltéréseiket. 20. Saul az előcsarnokban ődöngött, közben a lépcsőt és a liftet tartotta szemmel. Az égési sérülései nagyon fájtak, de izgalmában észre se vette. Úgy tett, mintha a sportbolt kirakatába kitett edzőcipők kötnék le minden érdeklődését, de valójában az étterem bejáratának tükörképét figyelte az üvegen. Hét órakor kitartása elnyerte méltó jutalmát, mert Eliot - Castor és Pollux által szorosan közrefogva -jött le a lépcsőn. Egyenesen az étterembe mentek. Egy perc múlva Saul követte őket. A vendégek azonnal felismerték a helyzet kényes voltát, és villájukat letéve, nagyokat nyelve pillantgattak Saulról Eliotra, majd vissza. Érzékelvén a növekvő feszültséget, többen a számlájukat kérték. Az újonnan érkezők még az ajtóból felmérték az esélyeket, és gyorsan visszahúzódtak az előcsarnok biztonságába. Kínos csönd telepedett a helyiségre. Bár Eliot a bejárattal szemben ült, és éppen az étlapot tanulmányozta, közben Castorral és Polluxszal váltott néhány szót, tüntetőleg úgy tett, mintha nem látná Sault. - Azt az asztalt szeretném - mondta Saul a főpincérnek. - Bátorkodom uram figyelmébe ajánlani azt a másik asztalt ott a sarokban. - Nem, az ott az öregúrral szemközt tökéletesen megfelel. Nem hagyva időt a főpincér további aggályoskodására, Saul egyenesen odament, és letelepedett az Eliottól másfél méternyire lévő asztalhoz. Eliot továbbra is igyekezett tudomást se venni a jelenlétéről. Újabb vendégek álltak föl és távoztak. Az üres asztaloktól körülvéve, Saul kitartóan bámulta az öreget. Eliot ivott egy korty vizet. Saul is ugyanazt tette. Eliot letört egy falas fokhagymás kenyeret. Saul úgyszintén Szinkronban rágtak. Eliot megtörölte száját a szalvétával. Saul tekintetét Eliotra szögezve követte példáját. Elégtételt érzett, amiért Chris egyik trükkjét alkalmazza az apjukkal szemben. Chris mesélte a kolostorról egyszer: - Néhányan mindenáron maradni szerettünk volna. Mások viszont ki akartak kerülni. De nem mertek szólni róla. Inkább megpróbálták kidobatni magukat. Mi volt ennek a legjobb módja? Hogy elkezdték utánozni valamelyik társukat vacsora közben. Leültek szemközt az illetővel, és mindent pontosan utánacsináltak. Kivédhetetlen helyzet. Az ellenfél lassan besétál a csapdába. Te utánzod őt, ő utánoz téged. Képtelen megszakítani a láncot. Egy idő után az idegei fölmondják a szolgálatot. Végül panaszt tesz. A vicc az az egészben, hogy a rendfőnök nem tudja eldönteni, te okoztad-e a zűrt, vagy a másik képzelődik, Saul Eliot minden mozdulatát utánozta. Megérintette az állat. Megvakarta a szemöldökét. Elnyomott egy sóhajtást.

Tíz percig tartott. Akkor Eliot hirtelen ledobta a szalvétáját, és kirobogott az előcsarnokba. Castor és Pollux a nyomában. - Talán nem ízlett valami? - kérdezte Saul az üres szobától. 21. Csodálkozva ment le az előcsarnokba, amikor szóltak neki, hogy látogatója érkezett. A házirend nem tiltotta, amennyiben a látogató papírjai rendben voltak, és nem találtak fegyvert nála a motozásnál. De el sem tudta képzelni, ki lehet kíváncsi rá. Gyanította, hogy Eliot mesterkedik valamiben. Amikor azonban megpillantotta az illetőt, Saulnak görcsbe rándult a gyomra. Döbbenten torpant meg: - Erika? Hogy… A lány sárgásbarna szoknyában és hozzá illő ujjatlan felsőrészben pompázott. Mosolyogva libbent keresztül az előcsarnokon, és átölelte Sault. - Hála istennek, hogy életben vagy! A nyaka köré fonódó két kar majdnem megfojtotta Sault. Megállt az idő. - El se hiszem, hogy itt vagy - mondta a férfi. Remegve, megilletődötten egyenesedett ki. - Orlik… hogyhogy…? - Meghalt - felelte zavartan a lány. - Mielőtt megölték, segített megszökni. Ő mondta meg, hol talállak. Majd később mindent elmagyarázok - aggódó tekintettel nézett a férfira. - Mi történt veled? - Ja, az égések? - Saul óvatosan megérintette az arcát, majd körülpillantva az előcsarnokban, elismételte a nő iménti szavait: - Később mindent elmagyarázok. Elmosolyodott, mint aki alig várja, hogy eldicsekedjék a hőstetteivel. De a lány megrázta a fejét, és még komorabban nézett. - Nemcsak az égések… - Hát akkor micsoda? - A szemed. Nem tudom, hogy fejezzem ki… de olyan… - Gyerünk. Folytasd! - Olyan öreg lett. Saul megrázkódott, mintha villanyáram futott volna végig rajta. Zavarában hirtelen témát változtatott. - Na, menjünk - mondta. - Megmutatom neked a területet. A nap lángolt. Saul halántéka lüktetett, amikor végigsétáltak a fehér kavicsos úton a szökőkút mellett, a magas hegyek karéjában. De nem bírta kiverni a fejéből a lány előbbi megjegyzését. - Nem jól alszom mostanában. Erika hirtelen szembefordult vele, és aggódva nézett rá. - Az arcod. Olyan… - Mi van vele? - Olyan nyúzott. Lefogytál. Sápadt vagy. Jól érzed magad? - Én… - Igen? - Már majdnem legyőztem - Saul szeme fölragyogott, de tekintete továbbra is sötét maradt. Erika rémülten bámult rá. - Holnap lesz a tárgyalás - folytatta Saul. - Amelyen eldöntik, kiutasítanak-e minket. Amint kikerülünk az otthon területéről… A lány szenvedélyesen szakította félbe: - Nincs értelme, hogy ezt műveld magaddal! Megváltoztál. Az ég szerelmére, gyere el velem! Itt az autóm, fogjuk magunkat, és… - Most, amikor már majdnem vége? - Sohasem lesz vége. Figyelj rám. Tudom, én biztattalak, bosszuld meg Christ. De tévedtem. - Dehogy, hiszen olyan jó érzés. - De veszíteni fogsz. - Nem, csak éljem túl. - Az se számit. Ennek már semmi köze a hivatásunkhoz. Ez személyes konfliktus. Érzelmileg nem vagy rá felkészülve. Egy életen át szenvedni fogsz miatta. - Hogy megbosszultam a bátyám halálát? - Hogy megölted az apádat. Túl jól vagy idomítva. - Ő is erre bazíroz. De le fogom győzni - Saul hangját élessé tette a gyűlölet.

És Erika egyszerre megértette, hogy nincs itt semmi keresnivalója. Ez a hely halálszagot áraszt. Szörnyű. Még semmi nem taszította ennyire. Nem maradt más reménye, mint hogy Sault rábírja a távozásra. Eredetileg úgy tervezte, itt tölti az éjszakát, de most már érezte, hogy legföljebb délutánig marad. Elmesélték egymásnak, mi történt velük, amióta elváltak. Visszasétáltak a főépületbe, fölmentek Saul szobájába, és lassan levetkőztették egymást. A lányt most hidegen hagyta a szex, de el akarta csábítani Sault, hogy megmenthesse a lelkét. Amint átölelték egymást, meztelen testük összesimult, Saul görcsösen megrázkódott. Tudta, hogy képtelenség, mégis úgy tűnt, mintha Chris ott feküdne mellette, és rosszalló tekintettel nézne rá. A bűntudat megmérgezte a lelkét. Nem lenne szabad itt hemperegnem. Nem hagyhatom, hogy Eliot kicsússzék a kezemből. De a magányérzés erősebbnek bizonyult. Amikor végre eggyé forrott Erikával, hirtelen rádöbbent, hogy nem ketten, hanem hárman vonaglanak az ágyon. Nemcsak Erika, de Chris is ott volt vele. - Szeretlek! - kiáltott föl - Óh, Istenem! És Erika, megértve, hogy valami szörnyűség történt, ráébredt, hogy örökre elveszítette a férfit. 22. - Még vacsorára sem maradsz? Erika viszolyogva pillantott föl az épületre. - Mennem kell. - Azt reméltem… - Hogy segítek neked? Nem megy. Ez a hely… Gyere el velem! Saul megrázta a fejét: - Még nem végeztem. - Mindegy, megölöd-e vagy sem. Hát nem érted? Már úgyis legyőzött. Tönkretett téged - könnyek gördültek végig a nő arcán. Megcsókolta Sault. - Tíz évvel ezelőtt egyszer már elveszítettelek. És most újra - szomorúan csóválta a fejét. - Hiányozni fogsz. - Egy héten belül elérem, amit akarok. Aztán találkozunk. - Nem. - Azt mondod, ne keresselek? - Nagyon szeretném. De úgysem fogsz megkeresni. - Nem értelek. - Tudom - csókolta meg Erika még egyszer a férfit. - Éppen ez a baj. Beszállt az autóba, és megdörzsölte sírástól kivörösödött szemét. - Ha mégis tévednék, a követségen mindig megmondják, hol találsz. - Ismerek egy helyet Görögországban - felelte Saul -, ahol a tenger olyan kék… Etika hangja fájdalmasan elcsuklott: - Én is. És a hullámok a partot csapdossák, és ha beúszol… Tudod, mire vágyom? a nő fölszegte a fejét, remegett az álla. - Arra gondoltam, szeretném abbahagyni a munkát. Viszlát, szerelmem. Vigyázz magadra. Elindította a motort, és az autó rákanyarodott a bekötőútra. 23. Saul türelmetlenül várta, hogy az autó eltűnjön a fák között, a völgyet kettészelő országút irányában. Valami ürességet érzett belül. Összefüggéstelen gondolatok kavarogtak a fejében, mintha külső hatásra felbomlott volna a tökéletesen működő zárt rendszer. Mi van velem? Zavartan fordult meg, hogy fölmenjen a főépülethez vezető lépcsőkön, és hirtelen megértette, mit akart mondani Erika. És én mégis maradtam. Amíg az öreg meg nem bűnhődik, nem lehetünk egymáséi. De akkor már késő lesz. Felajánlkozott nekem, és én az apámat választottam helyette. Ezek után elfogad-e még engem? Eszébe jutott, milyen szörnyű érzéseket kelt benne ez a veteránotthon. Hirtelen megijedt, hogy most már örökre itt kell maradnia. Kis híján visszarohant a

lépcsőkről, bevágódott egy autóba, és… És mit? Erika nyomába eredek? És megmondom, hogy elmegyek vele? Eliot ismét beférkőzött a gondolatai közé. Bénultan állt a lépcsőn, és a fák között kanyargó utat leste. Szorongás kerítette hatalmába. Fájdalom szaggatta a lelkét. Akarata két véglet között ingadozott. Mit tegyen? Melyiket válassza? Mintha Chris állt volna meg előtte, szúrós szemmel, vádlón nézett rá. És a bénultságot határozottság váltotta föl. 24. Don dühösen gesztikulálva járkált le-föl irodája panorámaablaka előtt. Bár meleg volt és ragyogóan sütött a nap, a medence üresen tátongott. - A sok disznóság, amit műveltek, annyira fölizgatta a vendégeket, hogy ki se teszik a lábukat a szobáikból. Az étterem kihalt. A parkba akár meztelen hastáncosnőket is szerződtethetnék, senki se lenne kíváncsi rájuk. A maguk… hogy is mondjam… nézeteltéréséről… pletykák kaptak lábra. Odakint a pénzes kliensek inkább a hongkongi és a svájci otthont választják. A mienket messzire elkerülik. Az a hír járja, hogy nálunk valami nincs rendjén. És ezt maguknak köszönhetem! A kifakadás címzettje Eliot, Castor, Pollux és Saul volt. Az érintettek egymástól elkülönítve ültek: Eliot állandó kísérői körében, Saul pedig két őr társaságában. Don így folytatta: - Hát ez a helyzet. Az Abélard-egyezmény kimondja, hogy a veteránotthon köteles befogadni minden olyan hírszerzőt, akinek az élete veszélyben forog, és meg tudja fizetni a kiszabott díjat. De a szabályzat azt nem írja elő, hogy az otthon igazgatójának el kell tűrnie a közösséget bomlasztó vendégek jelenlétét is. Érintkezésbe léptem a fölöttesemmel, és vázoltam előtte a problémát. Fölvettem a kapcsolatot a felügyelő testülettel is. Kihallgatást kértem; és már megszületett a döntés. Az Abélard szabályai kimondják, hogy az intézmény igazgatójának indokolt esetben - és ha ez nem indokolt, akkor semmi! - jogában áll felszólítani a vendégeit - az ajtóra mutatott -, hogy távozzanak! Eliot dühösen húzta ki magát: - És hagyják, hogy ez az alak megöljön, amint kiteszem innen a lábam? - Mondtam én, hogy hagyom magát meggyilkolni? Nem vagyunk állatok. A bizottság kompromisszumos megoldást dolgozott ki. Ön nem kapta meg a szolgáltatásokat, amelyekért előre fizetett. Parancsoljon, itt a csekk, visszaadom az előleget. Ez így fair. Ön a hivatásának szentelte életét. Megérdemel még egy lehetőséget. Huszonnégy órás előnyt biztosítunk Önnek. Ennyi idő bőségesen elegendő kell legyen egy olyan férfiúnak, mint ön. Örökre eltűnhet, megvannak hozzá a kapcsolatai. Használja ki az éjszakát, pihenjen. De holnap reggel nyolc órakor el kell hagynia az otthon területét. Azt akarom, hogy távozzék! És egy nappal később Grismannek is mennie kell. Talán akkor a többi vendég ismét élvezheti a megérdemelt pihenését. Eliot dühösen Saul felé fordította a székét. Aki csak a vállát vonogatta vigyorogva. 25. A nap könyörtelenül emelkedett a hegyek felé, vörös sugarat lövellve Eliot szobájába az ablakon át. - Az mindegy! - dörögte nyersen a telefonba Eliot. - Engem nem érdekel, hány ember kell hozzá és mennyibe kerül. Azt akarom, hogy a völgyet lezárják holnapra. Továbbá azt akarom, hogy Grismant kinyírják abban a pillanatban, amikor kiteszi a lábát az otthon területéről. Nem, maga nem figyel rám! Ne azt a bandát küldje, akik idefelé próbálták meg föltartóztatni. Elegem van a dilettánsokból. Megmondtam, a legjobbakat akarom! - az ujjai sajogtak már, olyan erővel szorította a kagylót. Az arca fenyegető kifejezést öltött. - Hogy érti azt, hogy Grismannél senki se jobb? Én az vagyok! Tegye, amit mondtam! Eliot lecsapta a kagylót, és Castorhoz fordult. Pollux kint volt a folyosón, ahol a Don által küldött fegyveresek házi őrizet alatt tartották Eliotot és a kíséretét. - Visszaigazoltattad a repülőjegy-foglalást? Castor bólintott: - Az Air Canada járata holnap este hét órakor indul

Vancouverből Ausztráliába. - Akkor óriási előnyünk lesz. Castor vállat vont. - Nem biztos. Romulus tudja, hogy soha többe nem találja meg magát, ha huszonnégy óra késéssel indul a nyomába. Nagyon valószínű, hogy megpróbál korábban kiszökni. - Száz százalék. Ezt én is bekalkuláltam. Minél előbb a nyomomba akar eredni. Épp ezt fogom kihasználni. Castor a homlokát ráncolta: - Nem értem, hogyan. - Igazat mondtam az előbb annak az idiótának a telefonban. Romulusnál senki se jobb. Csak én. Meg ti ketten. Én tanítottam. Kitalálom a gondolatait. Elejétől kezdve elkövettem azt a hibát, hogy másokat küldtem ellene, hogy az én dolgomat elvégezzék. - De hát most rendelt ide egy kommandót, hogy zárják le a völgyet, Eliot bólintott: - Romulus számít rá, hogy azt fogom tenni. Ha nem sikerül elvonnom a figyelmét, megszagolja az igazi csapdát. Persze lehet, hogy a kommandónak szerencséje lesz, és véletlenül sikerül kinyírniuk Romulust tűnődve biggyesztette le ráncos ajkát. - Bár ezt kétlem. A vadon az otthona. Ha ugyanazon az úton távozik, mint ahogy érkezett, ezer ember se volna elég, hogy a hegyen keresztülvezető összes járatot lezárja. Castor arca felragyogott. - Akkor megmenekültünk! A hegyen átvágni hosszú ideig tart. Így sohasem fog utolérni minket. - Épp ezért fog másik utat választani. Castor csillogó tekintete elsötétült, a baljós kifejezés visszatért az arcára. - De milyet, és mi hogy tudjuk megakadályozni? - Képzeld magad az ő helyébe. Nem különösebben nehéz megjósolni, mire készül. Csak egyetlen ésszerű választás nyílik a számára. - Lehet, hogy ésszerű, de nekem… Eliot elmagyarázta. Castor bólintott, és ismét bizakodó lett; a régi csodálattal nézett mesterére. 26. A nap háromnegyedrészt már lebukott a hegyek mögé. A völgyben megnyúltak az árnyékok, először szinte lila, azután szürke, csakhamar fekete kőd burkolta be a vidéket. Saul mindebből semmit sem vett észre. Törökülésben a padlóra telepedett, és az elsötétített szobában igyekezett rendezni a gondolatait és felkészülni. Tudta, hogy a szobája előtt őrök vigyáznak arra, nehogy elkövessen valamit Eliot ellen, amíg az öreg még a veteránotthonban tartózkodik. Sejtette, hogy Eliot és testőrei is szigorú őrizet alatt állnak. Nem számít. Bármennyire is szeretné, nem kockáztathatja meg, hogy itt végezzen Eliottal. Mióta megérkezett, minden vágya az volt, hogy bosszút álljon az apján, és ő, Saul életben maradjon. Csak így élvezheti a tudatot, hogy sikerült kiegyenlítenie Chris becsületbeli adósságát. A testvére. Az indulat ismét fejébe kergette a vért. Erősen koncentrált, hogy legyűrje magában a tajtékzó dühöt. Most, hogy egészen közel került a céljához, nem hagyhatta, hogy bárki is elvonja a figyelmét. Olyan megtisztultan kell állnia a feladat előtt, mint a szamurájnak, hogy bebizonyíthassa, valóban tökéletes ismerője hivatásának, amelyet Eliottól sajátított el. A meditáció révén a teljes nyugalom és elszántság állapotába került, gondolatait, ösztöneit és reflexeit egy mantra állandó, halk ismételgetésével szilárdította meg. Újra és újra. Érezte, hogy bátyja szelleme az övével egyesül. Chris. Chris. Chris. Chris. Chris. 27. Sötét volt a reggel. Alacsonyra ereszkedtek a felhők, a nyirkos, hűvös levegő

esővel fenyegetett. Egy sötétkék Chevrolet kombi - semmi króm, semmi fehér gumi, semmi, ami fölkeltené a figyelmet - várakozott a kavicsos kocsifelhajtón, a főépület előtt. A személyzet két tagja pakolta tele az autó hátsó fertályát bőröndökkel, táskákkal, azután lecsapták a fedelet, és kissé távolabb várakoztak. Pontosan nyolc órakor az épület ajtaja kinyílott. Eliot, Castor és Pollux lépett ki, őrökkel körülvéve, az oszlopos teraszra. Don közvetlenül mögöttük haladt. Eliot szokásos egyenruháját viselte: fekete öltönyt és mellényt, puha kalapot. Amikor észrevette az autót, egy pillanatra megállt, azután jobbra fordult; összevont szemöldökkel, mogorván nézett Saulra, aki a terasz végében álldogált, ugyancsak őrökkel körülvéve. Borongós ködfelhő ereszkedett lefelé. Eliot orrlyuka kitágult a megvetés jeleként. A feszült pillanat nem akart véget érni. Az öregúr hirtelen megfordult, megragadta a korlátot, és lassan leereszkedett a lépcsőn. Castor kinyitotta neki a hátsó ajtót, és rögtön visszazárta, amint nevelőapja elhelyezkedett, azután Polluxszal együtt beült előre és elfordította az indító-kulcsot. A motor azonnal fölberregett, olyan hangot hallatva, mint egy lökhajtásos repülőgép. A kombi elindult, gumijai csikorogtak a kavicson. Saul hunyorogva nézett utána, míg végül már nem látott egyebet, csak a Chevy felcsapható hátsó ajtajának ablakát. Figyelmét Eliot tarkójára és a puha kalap körvonalaira összpontosította. De az öreg egyszer sem nézett vissza rá. A Chevy fölgyorsított, egyre kisebbnek látszott, a motorbőgés elhalkult. A sötétkék karosszéria lassan beleolvadt az erdő zöldjébe. Míg a tovatűnő autót figyelte, Sault megint elöntötte a düh, a szíve hevesen zakatolt. Don fennhéjázva lépett oda hozzá. - Sok az a huszonnégy óra, mi? Nagyon hosszú idő. Lefogadom, hogy legszívesebben berohanna a gépkocsitárolóba és elkötne egy autót, hogy a nyomukba eredjen. Saul a fák között kanyargó bekötőutat bámulta. - Vagy inkább egy helikoptert onnan hátulról - folytatta Don. - A nyakamat teszem rá, hogy valami ilyesmit forgat a fejében, mi? Nem mondom, nagy a kísértés, he? Saul sötét tekintetet vetett Donra. - Menjen és próbálja meg! - mondta Don. Ezért eresztettem ki ma reggel a szobájából. Hogy lássa az öreget elhajtani, hátha elhagyja az a híres hidegvére. Nosza! Veselkedjen neki! Törjön ki innen, és próbálja elkapni a kedves papa frakkját! Akkora szart kevert itt nekem, hogy boldog lennék, ha látnám, amint szitává lövik a testület határozatának megszegése miatt! Saul még mindig nem felelt, ehelyett lassan eloldalgott a kárörvendő igazgató mellől, megindult a főépület bejárata felé. - Nem? - kiáltott utána Don. - Ma valahogy nincs kedve balhét csinálni? Ajaj! Ez ám a változás! Az őrök Saul köré gyűltek, amikor kinyitotta az ajtót. - Nos, ez esetben, haver, tűzzél vissza a szobádba, és ülj meg szépen a seggeden! - csattant föl Don hangja. - Huszonnégy óra. Ez a megállapodás. Holnap reggel folytathatod a hajszát a papa után - elégedetten kihúzta magát. - Már amennyiben megtalálod. Saul közönyös pillantást vetve rá, besétált az épületbe. Alaposan végiggondolta az egészet tegnap éjjel, elemezte a különböző eshetőségeket. Mindent tekintetbe véve, igazából csak egyetlen választása maradt. 28. Don megdörzsölte a szemét. Biztosan képzelődik. Ilyesmi nem történhet meg. Egy szemvillanásnyi idő alatt Grisman csinált valamit a könyökével, miközben belépett az épületbe. A mögötte haladó őrök egyszer csak hátrahőköltek, és egymásra rogytak. Ezalatt az épület ajtaja becsapódott. Belülről hangosan kattant a zár. - Mi az…? Jézusom! - az őrök egymást lökdösve tápászkodtak föl, átkozódva rohantak az ajtóhoz, rángatták, dühösen dörömbölni kezdtek rajta. Don ezzel szemben megdermedt, döbbenten és hitetlenkedve bámulta a jelenetet. Ez

képtelenség. Azért gúnyolódott olyan nagy hangon Grismannel, mert egészen biztos volt a dolgában, az éves fizetését rá merte volna tenni, hogy ennek az istenverte bajkeverőnek ezúttal végérvényesen sikerült letörni a szarvát. A rohadt életbe, mekkorát tévedett! Ez nem lehet igaz. Ennek a Grismannek még tényleg sikerül kitörnie innen. - A garázs! - üvöltötte Don. - A helikopterfelszálló pálya! Hagyják már abba a dörömbölést, seggfejek! Állítsák meg! Don már rohant is lefelé a lépcsőn. Hisztérikusan balra fordult, és az épület oldalához száguldott. 29. Nem is volt olyan nehéz. Miután Saul kiválasztotta az egyetlen ésszerű taktikát, egyszerűen maga elé képzelte a különböző mozzanatokat, és kiszámította, melyik nyújtja közülük a legjobb lehetőséget terve véghezviteléhez. Az első lehetséges pillanatban akcióba lépett. Kint a teraszon, Don és a rengeteg őr jelenlétében, amikor Eliot éppen csak elhagyta az otthon határát, kinek jutott eszébe, hogy Saul máris zűrt csinál? Donnak és az őröknek biztosan nem. Saul a magabiztosságukat használta ki. Mire az őrök magukhoz tértek annyira, hogy nekirontsanak a bereteszelt ajtónak, Saul már javában sprintelt az előcsarnokban. Egyetlen vendég sem volt a láthatáron, de a személyzet számos tagja dermedt meg és tátotta el a száját a csodálkozástól. Saul csak a szeme sarkából látta homályosan, hogy tőle balra a recepciónál álló hivatalnok gyors mozdulattal a telefon után kap. A háta mögött Saul hallotta a tompa dörömbölést, ahogy a kint rekedt őrök próbálták betörni az ajtót. Saul a lépcsőház melletti folyosóhoz szaladt, miközben valami mozgást érzett a jobb oldalon: egy őr bukkant elő az étteremből, s amikor meglátta Sault, a kiáltozást hallva megértette, mi történt, és pisztolyt rántott. A lövések dörejét visszaverték az előcsarnok fényes faburkolatú falai. Golyók fúródtak a lépcsőház korlátjába, és forgácsokat pattintottak le róla. De Saul már elérte a folyosó fedezékét. Fokozva az iramot, a folyosó végén levő ajtó felé kanyarodott, amely a lépcsőház mögötti kis beugróba vezetett. Saul éppen akkor rántotta föl az ajtót, amikor egy őr a túloldalról elérte a kilincset. A férfi biztosan meghallotta a lövéseket, és kisietett, hogy megnézze, mi az ábra. De arra nem készült föl, hogy Saul tenyerének éle lesújt a bordái közé. Ahogy a férfi felhördült és összeesett, Saul kitépte a kezéből az Uzit, és hátrafordulva gyors sorozatokat adott le a mögötte húzódó folyosóra. Az ott lévő őr fejvesztve vetődött fedezékbe. Saul nem várt egy percet sem. Nem volt veszteni való ideje. Átugrotta a férfit, akit az imént leütött, levágtatott egy rövid lépcsősoron, félrerántott egy mennyezetig érő fémpolcot, amelyen törülközők, szappanok, vécépapírtekercsek sorakoztak. A polc Saul mögött zuhant le, a holmi kiszóródott, és eltorlaszolta a keskeny folyosót. Egy riadt szobalány jelent meg az egyik jobb oldali ajtóban, aztán gyorsan felfogva, mi történik, rémülten ugrott vissza, Saul ismét leadott egy figyelmeztető sorozatot az Uzival, hogy elriassza az utánarohanó őrt, aztán kirontott az egyik hátsó ajtón. Nyomban miután megérkezett a veteránotthonba, betartva Eliot egyik intelmét, alaposan körülkémlelte a terepet, hogy tisztába jöjjön az elrendezésével. Most, ahogy kiugrott az ajtón, szembetalálta magát azzal a rövid betonlépcsősorral, amelyre számított. Hármasával vette a fokokat, azután előrelendült. A komor szürke fellegek egyre lejjebb ereszkedtek. Előtte a sötét park nyúlt el, a ködbe burkolózó garázs a jobb oldalán, a helikopterfelszálló pálya a balján helyezkedett el. Miközben a lassan szemerkélni kezdő eső benedvesítette az arcát, hűvössége furcsán keveredett el a forró verítékkel, Saul pontosan tudta, hová kell mennie és mit kell csinálnia. 30. Teljesen kifulladva, szinte tajtékozva bukdácsolt Don az épület oldalfala mentén hátulra, közben az előtte haladó őrökkel ordítozott.

- Az isten verje meg! - zihálta. - Oszoljanak szét! Tartóztassák föl! - megállt, hogy kiszuszogja magát, és letörölje arcáról az esőcseppeket! - A felszállópálya! A garázs! Az őrök engedelmeskedtek. Újra lélegzethez jutva, a maradék erejét összeszedve Don ismét mozgásba lendült, és éppen bekanyarodott az épület hátsó sarkánál, amikor egy őr mászott elő, pisztollyal a kezében. - Hol van? - kiáltotta Don. - Ezen az ajtón jött ki - suttogta az őr, és leguggolt a betonlépcsők mögé. Hasaljon le, még mielőtt lelövi - figyelmeztette Dont. - Nincs nála fegyver. - Elvett egy Uzit Raytől. - Csak nem Grisman lövöldözött odabent? - Don nyilallást érzett a hátában, amitől összerázkódott. - Én meg azt hittem… Jézus! - levetette magát a gyepre, amitől még jobban kezdett reszketni, mert a nedves fű átáztatta kockás pantallóját és borvörös sportzakóját. - Hol a fenében van? Az őr guggolás közben állandóan forgolódott, és a park különböző pontjaira szegezte a fegyverét. Don igyekezett valahogy úrrá lenni bénító félelmén, azután magát is meglepve az őr felé gördült, majd lekúszva a betonlépcsőkön, az ajtó mellé kuporodott. - Az adó-vevőjét! Adja már ide! Tekintetét egy pillanatra sem fordítva el a parkról, az őr előhúzta a rádiót a derékszíjára csatolt tokból, és átadta Donnak. Don benyomta az adás gombját, és maga is megriadva a torkából feltörő, kuruttyoló hangtól, beleszólt: - Itt az igazgató. Garázs, jelentkezz! Elengedte a gombot. A készülék megreccsent. - Semmi nyom - mondta a hang. - Folytatjuk a keresést. - Felszállópálya! - kottyantotta bele a mikrofonba Don. - Semmi - felelt egy hang. - Körülvettük a madarat. Ennyi fegyverrel szemben csak lesz annyi esze, hogy ne jöjjön ide. Don összerezzent, amikor az ajtó kinyílt mögötte, és egy újabb őr kúszott elő. - Most jövök Raytől - mondta az új őr. - Ott van vele az orvos. Legalább egy másodpercig tartott, amíg Don felfogta, milyen következtetés vonható le az elhangzottakból. - Tehát él? - Grisman mellbe vágta. Eltörött néhány bordája. A doktor azt mondja, túl fogja élni. - Nem értem. Grisman nem szokott ekkora hibát elkövetni. Hihetetlen, hogy mellétrafált. - Az is lehet, hogy nem követett el hibát. - Azt akarja nekem bemesélni, hogy Grisman szándékosan nem ölte meg? - Ha Grisman meg akarta volna ölni, meg is öli. Csak egy kicsit nagyobb erővel kellett volna ütnie. - Akkor meg mi a fenéért nem tette? Miben töri a fejét? - Ki tudja? - az őr mintha kuncogott volna. - Gondolom, nem ránk vadászik. Hirtelen megreccsent az adó-vevő. - Ott van! Látom! - Hol? - kiabálta Don. A hangja elcsuklott, ezért egészen közel tartotta a szájához a mikrofont. - A gépkocsiknál? A…? - Még a közelébe se ment! A hülye a futópálya és az üvegház körül kódorog. - Micsoda? - Keresztülfut a parkon! A folyó! A folyó felé tart! Don felugrott, elveszítette az egyensúlyát, kis híján elesett, aztán szaladni kezdett az esőfüggönybe vesző üvegház felé. A két őr elvágtatott mellette. Újabb őrök bukkantak elő a ködből. 31. Saul megragadta az Uzit, és átiramodott az egyre sűrűsödő esőfüggönyön. Lába sebesen mozgott, melle mint a fújtató. Fojtott kiáltásokat hallott a háta mögött. Egyszer csak a kiáltások mintha élesebbek lettek volna. Gyorsította a tempót, léptei dübörögtek, az adrenalin hajtotta.

Mintha egy árnyék tűnt volna fel mellette. Bal felől. Amint odapillantott, rögtön tudta, hogy hallucinál. Ennek ellenére meg mert volna esküdni rá, hogy Christ látja. Mintha fej fej mellett haladtak volna. Aztán Chris kezdte lehagyni Sault. Sohase futottál gyorsabban nálam, gondolta Saul, izgalmában majdnem elvigyorodott. Te voltál az okosabb, de én voltam az erősebb. Azt hiszed, hogy most megelőzhetsz, he? Hát, bátyó, ebben tévedsz. Puska dörrent mögötte, mire Saul minden erejét latba vetette, lábát hosszúra nyújtva megközelítette Christ. Távolabb egy Uzi kezdett kerepelni. Saul megint együtt haladt Chrisszel. Még keményebb munkára sarkallta a lábát. A lövések egyre közelebbről hallatszottak. Chris eltűnt, és az eső függönyén keresztül Saul megpillantotta a folyót. Arrafelé vágtatott a parton, ahol a minap Eliottal vitatkozott. A bozóton átgázolva száguldott le a lejtőn. Egy köves kiszögelléshez érkezett. Fejest ugrott. A hideg víz hirtelen elkábította. Az ugrás lendülete lehúzta a fekete mélységbe. A felszín alatti áramlatok tovább sodorták. Tekergőzni kezdett a víz alatt, küszködve próbálta megtartani az egyensúlyát és föltornázni magát a felszínre. Agyondolgoztatott tüdeje tiltakozott, levegőt követelt, belélegzéssel fenyegetett. Amikor már a füle is zúgni kezdett, Saul egy utolsó rúgással a felszínre lökte magát, zihálva kapkodta a levegőt, közben meghallotta a folyóra záporozó lövéseket, amelyek elől ismét lebukott a víz alá. A sodrás ereje meglepte. Azon a helyen, ahol Eliottal vitázott, a víz szinte szelídnek tűnt. De az egy kisebbfajta öböl volt. Itt mintha erős kezek markolták volna meg, s nyomták volna alá. A kínzó oxigénhiány ismét fölhajtotta a levegőre, de egy szippantás után Saul azonnal visszamerült, így újabb lövéseket nem hallott, azt viszont képes volt megállapítani, milyen messzire elsodorta a víz. Maga mögött hagyta az őröket, jött rá megkönnyebbülve. Most már nem maradt egyéb dolga, mint harcba szállni a folyóval. Át kell jutnia a túlsó partra, ismételgette magában. Szomorúan konstatálta, hogy az Uzi elveszett. De életben volt. Tervének első pontját sikerült teljesítenie. A felszín fölé emelve fejét, mély levegőt vett, és erőteljes kéz- és lábtempókkal úszni kezdett a tőle száz méternyire, a túlparton álló fa irányába, amelynek ágai a vízre hajlottak. 32. Don csüggedten bámult a folyó felé, és hátrasimított néhány csuromvizes hajszálat a homlokából. A szíve rémisztően zakatolt. Az a tetű Grisman, átkozódott magában. Annyit hajszolom, hogy még a végén szívrohamot kapok. - Semmi jele? Az egyik őr a fejét rázta. - De a másik csapat még nem jelzett vissza. - Don bólintott. Amint megértette Grisman szándékát, rádión utasította a többi őrt, hogy helyezkedjenek el lejjebb a folyó partján. - Előbb vagy utóbb kénytelen lesz feljönni levegőért. Nagyon hideg a víz, nem maradhat lenn túl sokáig. Az őrök tovább pásztázták a folyót. - Ki tudja - mondta Don, elhúzva combjától a csuromvizes nadrágszárat -, talán szerencsénk lesz. Hátha belefulladt a disznó. Két őr fordult felé, kétkedve vonták föl a szemöldöküket. - Jól van, na - legyintett Don. - Én se nagyon hiszek benne. Megreccsent a rádió. - Épp most szalasztottuk el - közölte egy hang. Don fölpattant a szikláról, amelyen eddig üldögélt. - Mondja még egyszer! Ismételje meg! - szólt bele a mikrofonba. - Elszalasztottuk. Úgy négyszáz méterre öntől. Épp amikor ideértünk, mászott ki a túlsó partra, és eltűnt a bokrok között. - De nem hallottam lövéseket! - Nem volt rá időnk. Akarja, hogy átússzunk és folytassuk az üldözést? Don látta, hogy a körülötte lévő őrök a válaszára kíváncsian fordulnak felé. Kis hatásszünetet tartva fölpillantott a haragos szürke égre. - Egy pillanat - mondta a rádióba, majd megkérdezte az őreit: - Hát maguk mit

tennének? - Nem ölte meg Rayt - emlékeztette az egyik őr. - Pedig megtehette volna. - Vagyis azt mondja, hagyjuk futni? - Én csak azt mondom, hogy Grisman nem ölte meg Rayt. Don elgondolkodott, majd bólintott. Benyomta az adás gombját a rádión: Lefújva. Térjenek vissza a szállásra. - Ismételje meg - mondta a hang. - Határozott utasítást kérünk. - Grisman elhagyta az otthon területét. A továbbiakban nem tartozik a mi hatáskörünkbe. Menjenek vissza a központba. - Vettem és értettem. Vége. Don lerakta az adó-vevőt. Az őrök továbbra is figyelmesen néztek rá. - Különben is - folytatta, mint aki a bizalmába akarja avatni őket -, az a gyanúm, hogy az öreg iderendelt néhány kommandóst, és velük figyelteti az otthon összes kijáratát. Számítva arra, hogy Grisman esetleg megpróbál kereket oldani. Hamarosan mesterlövészek célpontjává válik. Szeretném, ha maguk nem keverednének tűzharcba. - Részemről rendben - felelte az egyik őr. Nem rajongtam az ötletért, hogy Grismanre olyan terepen vadásszak, amit a legjobban ismer. Hirtelen támadni és beszaladni az erdőbe. Ez a specialitása. - Hát, ez már Eliot gondja - mondta Don. Bár még mindig haragudott, mégis kezdett valamelyest jókedvre derülni, most, hogy a vihar elvonult a fejük fölül. - Mi megtettünk minden tőlünk telhetőt. Gondolom, Grisman elrejtett egy autót valahol odakint, de ebben a sűrű erdőségben órákba fog telni, amíg odaér. Addigra Eliot már elhagyja az országot. Tulajdonképpen mindegy is, hogy Grisman itt tölti-e el azt a huszonnégy órát vagy az erdőben bolyongva. Az öreg így is, úgy is egérúthoz jutott. - Don megfordult, és sajgó lábbal elindult vissza a főépülethez. - Hülye dolog - mondta a mellette gyalogló őrnek. - Az még csak-csak előfordul, hogy egy operatív ügynök beszökik egy védett házba. De hogy kiszökjön onnét? Különösen, hogy nem is gyilkolt meg senkit idebent? Ilyet még nem pipáltam. 33. Néhány intézkedést azért meg kellett tennie. Először is Donnak érintkezésbe kellett lépnie a fölöttesével, hogy informálja a történtekről. Ezt a feladatot olyan fontosnak érezte, hogy még ruhát sem váltott, máris elkezdett telefonálni. Mikor a főépületbe visszatért, csak úgy csöpögött róla a víz az irodája szőnyegére, miközben telefonált. Beszélgetés közben Don a panorámaablakon keresztül kitekingetett a medencére, amelynek vizét az esőcseppek pöttyözték. Tüsszentett. A hangja többször megremegett, mert a nedves ruhák hidege a csontjáig hatolt, de nagyjában-egészében sikerült higgadt és szakszerű beszámolót rögtönöznie. - Egyetértek, uram. A testület részletes jelentést fog kérni. Azonnal nekilátok. Szeretném azért hangsúlyozni, hogy Grisman ugyan megszökött, elismerem, hogy ezért engem terhel a felelősség, és nem lett volna szabad megtörténnie. Nem is kívánom mentegetni magam, de az előny, amelyet felajánlottunk az öregúrnak, gyakorlatilag így is a rendelkezésére áll. Lényegében nem érte sérelem. A beszélgetés azzal ért véget, hogy Don fölöttese óvatosan azt javasolta, várják meg a felügyelő testület döntését. Addig is, Don biztosította róla, a dolgok visszatérnek a normális kerékvágásba. Don abban a reményben rakta le a kagylót, hogy az ügyet nem követi majd számonkérés. Felhörpintett egy löket bourbont, majd átment a lakosztályába, és fél órán keresztül áztatta magát egy kád szinte tűzforró vízben. Ellentmondásos érzések között ingadozott. Egyrészt még mindig dühös volt. Grisman annyi kellemetlenséget okozott neki az elmúlt napokban, hogy Don tényleg élvezte, hogy ingerelheti. És most, hogy Grisman megszökött, csak még több bajt kavart az átkozott. Az isten verje meg, bárcsak sikerült volna elkapniuk, mielőtt a folyóhoz ért. Saját kezűleg puffantotta volna le. Másrészt viszont legalább végre megszabadultak Grismantől. Vége az ostromállapotnak. A veteránotthon élete, mint Don a fölöttesének elmondta, visszatérhet a normális kerékvágásba. Már ha ennek a szörnyűséges helynek egyáltalán van normális kerékvágása. Mindent összevetve, Don inkább megkönnyebbült.

Frissen vasalt zöld pantallóba bújt, keményített sárga inget húzott hozzá és vadonatúj bézs kockás sportzakót. Felhajtott még egy pohár bourbont - kettő volt a napi adagja - és nyújtózott egyet. Végre lazíthatott. Lement az irodába, lábát fölrakta az íróasztalra, és bekapcsolta a diktafont, hogy elkészítse a jelentését. Mérgesen kapta föl a fejét a hangos motorzúgásra, amely olyan közelről hallatszott, hogy a hatalmas ablak is beleremegett Don hát mögött. Mi ez már megint? - gondolta méltatlankodva. A szíve elszorult. Baljós előérzet tört rá, amitől görcsbe rándult a gyomra. Félt, hogy a bourbon felkeveredik benne. Megmarkolta a telefont, és benyomott három gombot, hogy átszóljon a… De nem volt volt szükség rá. Valaki ököllel verte az ajtót. Még mielőtt Don azt mondhatta volna, hogy “szabad”, az őrség parancsnoka rontott be az irodába. - Az az istenverte Grisman! - Beszéljen. - Ez az egész cirkusz a folyóval meg az erdővel! - Mondja már! - Átrázott minket! Esze ágában sem volt az erdőn keresztül megszökni. Csak trükk volt! Csali! Hogy kavarodást okozzon! Amint csökkentettük az őrséget a helikopter körül, visszajött! Ő az ott fent! Ellopta azt a rohadt madarat! A kurva életbe, gondolta Don, és rögtön a felügyelő testület reagálása jutott az eszébe. Nem tudta, hogyan kerülhet ki élve ebből a slamasztikából. 34. Saul vacogott csuromvizes gyapjúruháiban, de közben ujjongani szeretett volna a győzelme fölölt. A két férfi, aki a helikoptert őrizte, annyira óvatlan volt Saul szökése után, hogy észre sem vették, amint az üvegházhoz mászik, onnan a futópályán keresztül átoson a szökőkúthoz, majd a virágoskertben egy pad mögé húzódik, végül pedig náluk ér célba. Saul ezt a kettőt is úgy tette ártalmatlanná, hogy közben vigyázott: ne sebesítse meg őket halálosan. Ez fontos volt. Ha semleges területen gyilkosságot követ el, az egész szakma haragját hívja ki maga ellen. Akkor sohasem kapja el Eliotot és nem éri meg, hogy élvezhesse a bosszú örömét. A fenébe, szükség esetén a világ hírszerző társadalma akár rakétákat is bevetne ellene, csak hogy méltóképpen megbüntesse, amiért megsértette az egyezmény szentségét. Így azonban legföljebb a személyzet megsebesítése és egy helikopter ellopása terheli a számláját. Az Abélard-egyezmény megsértéséhez képest ezek a bűnök csak apró csínytevésnek minősülnek. Mintha a civil életben verekedésbe és autólopásba keveredett volna. A döntéshozók értékelni fogják, mekkora önmérsékletet tanúsított. Megértik majd, hogy Saul nem a rendszert támadja, csupán Elioton vesz elégtételt. Ez nem politikai, hanem személyes ügy. És látva, milyen párviadal zajlik kettejük között, talán engedményekre is hajlandóak lesznek. Legalábbis Saul ezt remélte. De mindennek csak akkor van értelme, ha Saul érzi, hogy sikerült kivívnia Chris elismerését. Most is úgy tűnt, mintha Chris ott ülne mellette, és mosolyogva biztatná. Válaszképpen Saul is visszamosolygott rá. Hét éve nem vezetett helikoptert, de Eliot olyan remek kiképzésben részesítette, hogy egy perc sem telt belé, és Saul máris magabiztosan irányította a gépet. Fölemelkedett a kifutópályáról, mélyrepülésben haladt el a veteránotthon mellett, majd elérve a terület határát, felszökkent a fák fölé. A mellette lévő ülésen egy dzseki és két Uzi hevert, amelyekét az őröktől zsákmányolt, valamint egy csomó tele tölténytár. A szíve együtt repesett a helikopterrel: Eliotnak csak egyetlen logikus választása lehetett. Úgy tenni, mintha elutazna, miközben itt marad a környéken, azt remélve, Saul elszáguld mellette. Bár az Eliot számára garantált kezdeti előnyt figyelembe véve az volna a legokosabb, ha villámgyorsan Vancouverbe hajtana, fölszállna egy gépre, amely elröpíti a világ legtávolabbi sarkába, ahol - Saul kénytelen volt elismerni - szinte lehetetlen volna a nyomára bukkanni. Természetesen Eliot felbérelhetett egy csomó embert, hogy figyeljék a veteránotthont, és lőjék le Sault, amint kiteszi onnan a lábát. A helikopter - rosszabb esetben autó - volt Saul egyetlen gyakorlati lehetősége a megmenekülésre. Ez a megoldás rengeteg előnnyel járt. A terepet ugye, vadon borítja. Kevés út szeli át. Saul még emlékezett, milyen útvonalon érte el a veteránotthont.

Visszafelé számolva tudta, hogyha délnyugatnak tartó utat választ Vancouver felé, semmiképpen nem tévedhet el. Eliotnak kétórás előnye van vele szemben. De az autóút a környék domborzati viszonyaihoz alkalmazkodva kanyargósan halad. Saul viszont egyenesen repülhet előre. Ráadásul a helikopter nagyobb sebességre képes, mint egy kombiautó. Lényegesen nagyobbra. Negyven perc, gondolta Saul. És mindennek vége lesz. Elképzelte, hogyan örülne Chris. 35. Már nemcsak szemerkélt, hanem egyre erősebben zuhogott az eső. Amikor Saul fölszállt, az időjárás még nem okozott gondot. Most azonban már olyan sűrűn esett, hogy nehezítette a látást, és a helikopter nehezen kormányozhatóvá vált. Az alatta kanyargó utat fürkészve Saul mindinkább tartott tőle, hogy valami láthatatlan akadálynak, fának, sziklának, a sötét felhők mögött megbúvó víztoronynak ütközik. Nagyon oda kellett figyelnie a terep hirtelen változására. Egyetlen vigasza az volt, hogy a borús idő elriasztotta az utazókat, így odalent gyér volt a forgalom, többnyire csak teherautók és lakókocsik közlekedtek az úton. Azt a pár autót, amit látott, könnyű volt azonosítani és kipipálni: egy Ford LTD. Egy VW Sirocco. Egy Pontiac Firebird. De Chevy kombi egy szál se. A keresés első perceiben Saul egyáltalán nem nyugtalankodott, hiszen Eliot bizonyára már több völgyön keresztülhaladt. Saul figyelt persze, hiszen nem árt az alaposság, ám igazából meglepődött volna, ha már most meglátja a kombit. De aztán egyre múltak a percek. Harminc. Harmincöt. Negyven. Ahogy mind sűrűbben esett az eső, és a helikopter mind nehezebben irányíthatóvá vált, Saul megijedt, hátha elszámította magát. Lehet, hogy Eliot előre látta, miként reagál majd Saul, ezért a szárazföld belseje felé indult a tengerpart helyett? Vagy behúzódott valami biztonságos helyre abban a reményben, hogy Saul elszáguld mellette Vancouver irányába, és nyomát veszti? Mindent ellenőrizni kell, méghozzá többször. A lehetséges variációk szédítő labirintust alkottak, amelyből lehetetlen megtalálni a kiutat. Elhessegette magától a nyugtalanító gondolatokat. Nem engedheti meg magának, hogy kételkedjék abban a megoldásban, amelyet választott. Nem veszítheti el a türelmét. Ha egyszer elkötelezte magát, ki kell tartania a terve mellett. Most már nincs másik út. Öt perccel később kitartása elnyerte jutalmát. Lent, nem sokkal maga előtt, megpillantotta a sötétkék Chevy kissé benyomott formáját, amint éppen egy erdős kanyarban elfordult délnyugat felé. Saul mellkasa megfeszült. De rögtön legyűrte izgatottságát. A szín és a típus megegyezik, ám ez még véletlen is lehet. Lejjebb ereszkedett a helikopterrel, hogy közelebbről is szemügyre vegye a kocsit. Se krómacél dísztárcsák, se fehér gumik. Javul a helyzet, gondolta. Még lejjebb vitte a gépet, és meglátta a három utas körvonalait: kettő elöl, egy hátul. Az egyik feketében. Sault kissé megzavarta, hogy a kocsiban ülők nem fordulnak hátra, hogy a mögöttük haladó forgalmat figyeljék. Viszont férfiaknak látszottak, és a hátul helyet foglaló alak kalapot viselt. Még jobb. Ekkor Saul már olyan közel volt hozzájuk, hogy a távcsövén át leolvashatta a rendszámtáblát. Megegyezett az otthon előtt látott kocsiéval. Saul gyorsított, és tovább csökkentette a köztük lévő távolságot. Előtte, jobboldalt félkör alakban kivágták a fákat Az asztalokkal szegélyezett parkoló kavicsos talaját föláztatta az eső. A hely teljesen kihalt volt. “A szamuráj fittyet hány a halálra. Ha bizonytalan kimenetelű harc előtt áll, habozás nélkül belevág, készen arra, hogy meghaljon, ha kell. Nincs ebben semmi különös. Az ember csak összeszedi magát, és megcsinálja.” Isiguro, Saul dzsúdómestere, erre tanította őt sok évvel ezelőtt a dodzsóban. Saul tehát összeszedte magát és csinálni kezdte, egy pillanat alatt eldöntött mindent, de meghalni nem állt szándékában. Az út fölött körözött, egyre közelebb merészkedett hozzá. A gépet bal oldalára döntötte, aztán a kormányt jobbra húzta és a kombi után kanyarodott. Csomó minden történt egyszerre. Saul egy pillanatra meglátta Castor rémült arcát a volán mögött. Ha Castor egyenesen hajtott volna tovább az úton, hogyha a

helikopter talpa hozzáért volna a kombihoz, a helikopter elvesztette volna az egyensúlyát és nekiütközik a Chevynek. Mindkettő azonnal lángba borult volna. Eliot minden bizonnyal a lángok között leli halálát. Csakhogy Saulnak semmi kedve nem volt vele együtt elpusztulni. Castor pontosan úgy reagált, ahogy Saul várta, élesen eltekerte a kormánykereket és akadálytalanul bekanyarodott a parkoló irányába az uzsonnázóasztalok és a fák felé. Saul ugyanezt tette, a Chevyvel párhuzamosan száguldott, rákényszerítve Castort, hogy fékezés helyett tovább repesszen egyenesen a fák közé. Az utolsó pillanatban, mielőtt még a helikopter darabjaira esett volna szét az erdőbe zuhanva, Saul elrántotta a kormányt, és hirtelen fölemelkedett, kissé megstuccolva a fák koronáját. A helikopter plexiüveg burájában Saul kis híján megsüketült a propeller pokoli zajától. Tudta, hogy csak hallucinál, amikor robbanás dörejét hallja a háta mögött. Akár hallucinált, akár nem, jó érzés volt. Hirtelen hátrafordult, visszarepült a parkolóba, és látta, hogy a Chevy orral két fa között egy gömbölyű kőtömbnek ütközött. Saul gyorsan leszállt a helikopterrel, a légcsavart forogni hagyta, megragadta a két Uzit és a teli tölténytárakat, és kiugrott a fölázott kavicsra. Az eső az arcát csapdosta. Azonmód, kétrét görnyedve a forgó propeller alatt tüzelni kezdett és a szétroncsolódott kombi felé rohant, észrevéve, hogy a fagyálló gőze fölcsap az autó hűtőjéből. Majd több sorozatot leadott a Chevyre. De valami nem stimmelt. A kocsi ablakai nem törtek ki. Az ajtókat nem szaggatta szét a golyózápor. Saul arca elkomorult. A kombi tehát páncélozott. Az üvege golyóálló. Saul a pocsolyákba gázolva robogott közelebb, újabb sortüzet bocsátva a kocsira. A golyók a lökhárítókon és az ajtókon csattantak, de nem sok kárt tettek bennük. Odabent senki sem mozdult. Saul óvatosan szaladt tovább, belesett az eső verdeste ablakon, és Castort pillantotta meg a törött kormánykerékre zuhanva. Homlokából patakzott a vér. Mellette Pollux… Kirakati bábu volt. Egy próbababa, amelyre ráadták a vászonzakót, amit Pollux reggel viselt. És Eliot? A hátsó ülésen egy másik bábu hevert oldalra dőlve, fekete öltönyben, a puhakalap a padlóra gurult. Hát ezért nem fordultak a fülsiketítően berregő helikopter felé. Saul fölfedezte a műszerfal alá beszerelt rádió adó-vevő készüléket és ráébredt, milyen szörnyű veszélyben van. Reflexszerűen cselekedett. Elrohant a kombi mellett a fák felé, és érezte, hogy egy golyó hátulról belefúródik a karjába. Egy másik lövedék lehántott egy darabot a fenyőfa kérgéből. A forgács Saul állához verődött. Saul nem állt meg, hogy a fa mögé húzódva viszonozza a tüzet. Azzal se törődött, hogy ki lődöz rá, és hogy miképpen kerültek a bábuk az autóba. Csak rohant tovább a fák között, és alig várta, hogy alkalma legyen gondolkodni. Az adó-vevőn keresztül mindenről értesültek. A franc vigye el, miért is nem jöttem rá? Hogy lehettem ilyen hülye? Attól a perctől fogva, hogy Eliot elindult az otthon épülete elől, állandó kapcsolatot tartott fenn a veteránotthon személyzetével. Biztosan azt is megtudta, hogy elloptam a helikoptert. Úristen, biztosan számított is rá. A bábuknak már induláskor a kombiban kellett lenniük. Az öreg minden gondolatomat előre kitalálta. És az orvlövész, aki Saulra tüzelt? Valószínűleg Pollux volt az, aki egy másik kocsiban követte Castort. Ha Saul nem látja meg a bábukat és az adó-vevőt, ha nem veti be magát a fák közé, amint a csapdát észlelte, Pollux már rég végzett volna vele. És akkor Eliot diadalmaskodna. Nem! - üvöltött fel magában Saul. Nem engedem, hogy legyőzzön! Meg kell fizetnem Chrisért! Még mélyebbre hatolt a fák és az eső sűrűjébe, és amikor Pollux már nem láthatta, gyorsan irányt változtatott. Az út, gondolta Saul. Vissza kell jutnom az útra. Pollux persze biztosan utánaered a bokrok suhogását és az ágak recsegését követve, épp ezért Saul igyekezett akkora zajt csapni, amekkorát csak bírt. Be akarta csalogatni Polluxot az erdőbe. Amint jó messzire vannak az úttól, Saul úgy tervezte, hogy csendesen halad tovább, futás helyett majd inkább kúszik, amivel jól összezavarja Polluxot, aztán magára nagyja és visszamegy az országútra. Mert Pollux nem érdekes. Csak Eliot számít. És az egyre jobban zuhogó esőben

Saul megborzongott a felismeréstől. Miért tenné ki magát egy öregember ennek az ítéletidőnek, ha nem muszáj? Eliot úgy tervezte, Castort fogja csalinak használni, majd pedig Pollux hátulról meglepetésszerűen támad rá. De Eliotnak arra is fel kellett készülnie, hogy közelharcra kerül a sor. Vajon Eliot ott maradna védtelenül a másik autóban? Vagy elrejtőzne az erdőben, amikor így zuhog az eső? Nem valószínű. Az öreg inkább valami meleg és biztonságos helyet választana. Édes istenem, az öreg ott maradt valahol az út mentén, amely fölött végigrepültem. Ott dekkol valami kalyibában, motelben vagy turistaházban. Az biztos, hogy nem a reptéren várakozik a gépére - már ha egyáltalán szándékában áll elutazni. De Saul jó pár motel fölött repült el. Ha elegendő idő állna rendelkezésére, visszamehetne és mindegyiket ellenőrizhetné. De hát éppen ez a bökkenő. Nincsen idő. Pollux tovább fogja üldözni. A helyi rendőrség hamarosan ideérkezik, hogy megvizsgálja a baleset körülményeit. El kell tűnnöm, gondolta Saul. Húsz perc múlva a hideg és szakadó eső ellenére izzadó Saul elérte az út egyik kanyarulatát, körülbelül nyolcszáz méterre a parkolótól. Akármilyen csöndesen és, óvatosan haladt, lapockái között egy ponton szúrást érzett a hátában, ahol Pollux golyója eltalálhatta. Meg kell találnia Eliotot. El kell… Amikor meghallotta a kanyar felé közeledő motorzúgást, várt, hogy megbizonyosodjék, nem rendőrautó-e. Megpillantva a viharvert furgont, Saul előugrott a fák közül és intett a sofőrnek, hogy álljon meg. Amikor a volán mögött ülő hosszú hajú srác megpróbálta kikerülni, Saul rászegezte az Uzi csövét. A srác elsápadt, beletaposott a csikorgó fékbe, és remegő kezét a feje fölé emelve kiszállt. - Ne lőjön! - kezdett hátrálni, majd futásnak eredt. Saul bemászott a furgonba. A sebváltó felvinnyogott amikor a férfi egyesbe kapcsolt. Az autó nagyot zöttyenve megindult előre. Végigszáguldott az úton, elhaladt a parkoló mellett, ahol a helikopter propellere még mindig forgott. A kombi első ajtaja nyitva állt. Castor… Nem halt meg. A gyomrára szorított kézzel támolygott elő a roncsból. Castor, meghallva a furgon zörgését, az út felé pillantott, épp idejében ahhoz, hogy észrevegye Sault a volán mögött. Castor hunyorogva csóválta a fejét, mint aki nem hisz a szemének. Hirtelen megvonaglott és kiegyenesedett. Vérző homlokkal a fák felé tántorgott nyilván Pollux után. Minden rendben, gondolta Saul, miközben eltűnt a parkolóból. Tulajdonképpen remekül haladnak a dolgok. Nem is haladhatnának jobban. Hamarosan meglátott egy sötétzöld Fordot parkolni az út szélén - valószínűleg ebben követte Pollux Castort. Mivel alaposságra törekedett, Saul megállt és kiszállt a furgonból, és fegyverrel a kézben átkutatta a Fordot. De üres volt. A túlsó oldalán dagadó sárban nem lehetett kivenni az öreg lábnyomait, sem azt, hogy merre mehetett. Saul bólintott, még biztosabb lett a gyanújában. Megfordult, hogy az esőn keresztül az autóspihenőt kémlelje. Pollux egyenesen felé rohant, Castor mögötte bukdácsolt. Pollux megtorpant, amikor észrevette Sault, de ahogy lövésre emelte a pisztolyát, Saul beugrott a furgonba. Egy golyó a hátsó rakodóajtón csattant. Saul megmámorosodva indított. Most már nem tarthat sokáig. Két kanyar után, amikor már biztosra vette, hogy eltűnt üldözői szeme elől, letért balra egy kavicsos bekötőútra. Hamarosan ismét balra fordult, és egy sűrű liget rejtekébe vitte a furgont. Levetette magát a földre és összegörnyedve a zuhogó esőben, mászni kezdett az országút széle felé, majd a sűrű bozótba bújva figyelt és várt. Egy perc telt el. Jóleső elégedettség fogta el, amikor meglátta, amit akart. A csel bevált. A zöld autó elhaladt mellette. Pollux kétségbeesett képpel ült a volán mögött. Mellette Castor bámult át a szélvédőn, kétségkívül a furgont kereste a tekintetével. Saul tudta, hogy lelőhette volna őket, amikor elmentek előtte, miután ez az autó nyilván nem páncélozott, mint a Chevy. De mit nyert volna vele? Nem ez volt a célja. Eliot kellett neki. És azt remélte, hogy Castor és Pollux az apjuk védelmére sietnek. Vezessetek csak el hozzá.

Most már nemsokára, gondolta, miközben visszaszaladt a furgonhoz. Közel van a vége. Határozottan érezte. Nagyon közel. 36. De nem volt szabad észrevenniük, hogy követi őket. Saulnak olyan távol kellett maradnia, hogy semmiképpen se lássák meg. Az ő helyükben darab időnként a visszapillantó tükörben ellenőrizte volna, nem követik-e - mint ahogy most is ezt tette, megszokásból, hiszen valaki, esetleg egy rendőrautó a nyomába szegődhetett. Ennek az elővigyázatosságnak azonban megvoltak a hátulütői. Ha nem akarta, hogy Castor és Pollux megpillantsa őt, Saul se láthatta őket. Ennek következtében el kellett rejtenie a furgont szem elől, valahányszor egy-egy motel vagy turistaház közelébe érkezett, és körülkémlelt Castorék autója után. Ez az eljárás unalmas és idegesítő volt. Miután már a negyedik útmenti fogadót nézte végig, Saul kezdett attól tartani, hátha mégis szem elől vétette a Fordot. A rendőrség már biztosan kiszállt a baleset színhelyére. A hosszú hajú srác szólhatott nekik, hogy ellopták a furgonját. Lehet, hogy már keresik az autót. Na és mi van a veteránotthon őreivel? Ők is rá vadásznak. És valószínűleg erősítést kértek. Még szerencse, hogy az otthonnak nincsen másik helikoptere. Kénytelenek autóval üldözni. De előbb-utóbb elérnek erre az útra is. A szabadság és a bosszúvágy között ingadozott. És az előbbi lassan az Eliot iránti gyűlölet fölé kerekedett. Hagyd abba az üldözést, szólalt meg benne egy hang. Nem fogod megtalálni az öreget, mielőtt a zsaruk vagy az őrök ideérnek. Te mindent megpróbáltál, de a körülmények összeesküdtek ellened. Lesz még rá lehetőséged. Nem, mondta magában Saul. Ha most engedem, hogy kicsússzék a kezemből, olyan messzire megy, olyan jól elbújik, hogy soha többé nem találok rá. Minden nyomot el fog tüntetni. Most kell megcsinálni. Nem lesz rá még egyszer lehetőség. Fél órával később, amikor már a hetedik helyet ellenőrizte, két sor bungalót látott, középen autóparkolóval. És a sötétzöld Ford ott állt. Az irodaépület előtti neonfelirat a SZIKLÁS HEGYSÉG FOGADÓ nevet mutatta. A neonbetűk megvilágították az esős félhomályt. A Ford farral balról a középső bungaló felé fordult. A csomagtartója felnyitva. Saul az országút szélén rejtette el a furgont, majd az esőáztatta fák között fölmászott egy bozótos hegygerincre, amelyről kitűnő kilátás nyílt a Ford mögötti házikóra. Fedezékéből figyelte, ahogy a kis ház ajtaja lassan, nyikorogva kinyílt. Pollux kukkantott ki rajta, majd gyorsan berakott egy bőröndöt a csomagtartóba, lecsukta a fedelét, és visszaugrott a házba. Saul hunyorított. Jól van. Csikorgatta a fogát. Épp időben érkeztem. Most készülnek elmenni. Gyorsan számolt magában. Az Uzi ilyen messziről nem elég pontos. Ha Saul elhelyezkedik egy bungaló mögött a Forddal szemben, lepuffanthatja Eliotot, amikor az kijön az autóhoz. De gyorsan kell leérnie oda. Talált egy rejtett ösvényt, amely a házikókhoz vezetett, átmászott a lehullott gallyakon, és kiválasztott egy helyet a Ford előtti sor középső faháza mögött. Egyre erősebben szakadt az eső, egyre sötétebb és hidegebb lett. Miközben láthatatlanul várakozott, Saul hallotta, hogy odaát beindítják az autó nagy teljesítményű motorját. Hirtelen gyanakvás ébredt benne. Ez így túl könnyű, gondolta. Olyan, mint egy csapda. Eliot nem engedné meg, hogy kísérői közvetlenül a bungalója előtt parkoljanak. Sejtik, hogy itt vagyok a közelben. Csaléteknek használják az autót. Mégis, Saul biztosan érezte, hogy Eliot ott van valahol. De akkor melyik házikóban? Visszaemlékezett, milyennek látta föntről, a gerincről a kis házak elrendeződését. Összesen húsz van belőlük, soronként tíz-tíz. Az eső miatt a turisták nyitván nem mozdultak ki ma reggel, hogy a hegyekben kirándulgassanak. Különben miért állna jármű tizennégy bungaló előtt? A hat üres parkolóhely közül kettő a Forddal szemben lévő ház két oldalán volt. A harmadik lejjebb, rögtön az irodaépület mellett. A negyedik vele egy sorban, de épp ellenkező irányban, jobbra, hátul, már majdnem az erdőnél. A maradék kettő viszont itt, ezen az

oldalon. Saul fájó szívvel gondolt vissza arra a játékra, amelyet oly szívesen játszottak Chrisszel az árvaházban. Eliot magyarázta el nekik a szabályokat: - Szélhámosok kopasztják meg ezzel a trükkel a balekokat utcai népünnepélyeken - mondta Eliot. - A játék a következőképpen zajlik. Kell hozzá három üres kagylóhéj. Lerakják őket egymás mellé egy sorba. Egy borsószemet dugnak az egyik kagyló alá. Aztán átrendezik a kagylók sorrendjét - lehetőleg minél többször és minél gyorsabban, így. És most mondjátok meg, hol a borsó? - Sem Saul, sem Chris nem találta el. íme a bizonyság: a kéz gyorsabb, mint a szem - folytatta Eliot. - De én azt szeretném, ha addig gyakorolnátok ezt a játékot, amíg minden alkalommal meg tudjátok mondani, melyik kagylóban van a borsó. Azt akarom, hogy a szemetek gyorsabb legyen, mint bárki másnak a keze. A kagylójáték - emlékezett dühösen Saul. Csak most három kagyló helyett hat volt. Valahogyan szűkítenie kellett a kört. Választhatná-e Eliot az iroda és az országút közelében álló bungalót? Nem valószínű. Szívesebben rejtőzne el ott, ahol a legjobban álcázhatja magát - vagyis középen. Persze az is lehet, hogy nem. És mi van azzal a házzal a telep túlsó végén - amelyik legközelebb esik az erdőhöz? Saul a fejét rázta. Nagyon messze van az országúttól, hogyha gyorsan kellene távoznia. Persze az elszigeteltsége előnyös lehet, ha közelharcra kerül a sor. Kevesen figyelnének föl a balhéra. Megint csapdában érezte magát. És azok a házak, amelyek két oldalról közrefogják azt, amelyik előtt a Ford parkol? Kézenfekvő lenne. Épp emiatt Saul elvetette ezt a lehetőséget. És mi van, ha Eliot éppen a dolog kézenfekvő voltát használja álcázásul? Sault egyre jobban idegesítették a bonyolult összefüggések. Patthelyzet. Eliot csak akkor fog mutatkozni, ha teljes biztonságban érzi magát. Saul viszont nem akart addig cselekedni, amíg nem sikerül fölismernie a csapdát. De Eliot csakúgy, mint Saul, tudja, hogy a rendőrség hamarosan kiszáll a baleset színhelyére és kutatni kezd az ellopott furgon után. Nemsokára itt lesznek a zsaruk. Továbbá a veteránotthon őrei. Valaminek történnie kell, hogy megszakadjon ez a nyugtalanító bizonytalanság. Valakinek elsőként kell lépnie. Saul elszánta magát. Önkényesen választott. De a lelke mélyén érezte, hogy helyesen. Én hol rejtőznék el, ha Eliot helyében volnék? Valahol arra, Pollux körül. Szeretném látni, hogy mi történik. De biztonságos távolságra a Fordtól. Én ezen a térfélen maradnék. Itt szemben. A lehetőségek, elméletileg, lecsökkentek. Saul a zuhogó esőben lopakodni kezdett az üresnek látszó bungalók felé. Mindkettő balra volt tőle. - Tehát rájöttél. Az öreg hangból ámulat áradt. Saul élesen megfordult, és a két bungaló közti űrbe célzott a fegyverével. És legnagyobb megdöbbenésére szembe találta magát Eliottal. Az öreg mindvégig ott állt az egyik üres bungaló előtt, észrevétlenül. És most ronggyá ázva lépett Saul felé. Ilyen kimerültnek és töpörödöttnek Saul még soha nem látta. - Na, mire vársz? Gyere, és lőj. Saul is egész szívéből ezt akarta, és meglepődve tapasztalta, bárhogy is feszíti a gyűlölet, képtelen meghúzni a ravaszt. - Mi a baj? - kérdezte az apja. - Hát nem ezt akartad? Elismerésem. Te győztél. Saul kiabálni akart, de a torka úgy elszorult, hogy levegőt se bírt venni. A melle úgy megfeszült, hogy úgy érezte, szétroppan a tüdeje. - Kitaláltad - szólalt meg az apja. - Az isten verje meg, jól tanítottalak. Mindig azt mondtam, képzeljétek magatokat az ellenség helyébe. És rájöttél. Megérezted, hogy ezen az oldalon vagyok. Annyira zuhogott, hogy Saul nem tudta eldönteni, esőcseppek vagy könnycseppek folynak végig az arcán. - Gazember! - Akárcsak te magad - vágott vissza az apja. - Nosza! Elismertem, hogy legyőztél. Húzd már meg a ravaszt! Saul alig bírt megszólalni. - Minek? - kérdezte végül rekedten.

- Hát nem világos? Öreg vagyok. Elfáradtam. - Volt még egy lehetősége. - Mire? Hogy meghaljak? Vagy lássam, ahogy megint meghal egy gyermekem? Elegem van ebből. Túl sok a kísértet körülöttem. Fúriák. A folyóparton, amikor horgásztam és odajöttél hozzám, megpróbáltam elmagyarázni, miért tettem azt, amit te bűnömül rósz fel. - Nem bocsáthatom meg magának Chris halálát. - Nem kellett volna kérnem tőled. Lőj! - Az eső Eliot gyér, szürke haját a homlokára tapasztotta. - Miért tétovázol? Egy profi nem csinál ilyet. - Eliot igazán szánalmas látványt nyújtott a testéhez tapadó csuromvizes fekete öltönyben. - Az apád parancsolja, hogy öld meg. - Nem - rázta meg a fejét Saul. - Ha maga akarja, akkor nincs benne semmi köszönet. - Valóban. Értelek. A bosszú nem okoz örömet, ha a gyűlölt személyben nincs ellenállás. Jó. Ha már így alakult, akár abba is hagyhatod. Saul és Eliot némán bámulta egymást. - Nem azt javaslom, hogy béküljünk ki - folytatta Eliot. - De talán beletörődhetnél a helyzetbe. Az apád vagyok. Bármennyire is gyűlölsz, attól még a bennünket összetartó kötelék létezik. Szívességképpen, annak az időnek az emlékére, amikor még szerettél, engedd, hogy békében éljem le azt a keveset, ami hátravan. Saul majdnem lelőtte, mert ezzel végre megtagadhatta volna apja egy kérését. De rájött, hogy már elég régóta beszélget Eliottal ahhoz, hogy Castor vagy Pollux lelőhesse, ahogy itt tétovázik a nyílt színen. Úgy látszik, Eliot valóban feladta. Nem, nem itt, és nem most, gondolta magában. Képtelen volt lőni. Így szemtől szembe - ha az apja nem hajlandó az ellenállásra. - Hiába tanított meg annyi mindenre, az utolsó pillanatban csak kudarcot vallottam. Apja keserű gúnnyal vonta föl szemöldökét. - Vagy nem tanított meg elég jól - folytatta Saul. Leengedte kezéből az Uzit. És lehet, hogy mégis így van jól. Vége. Visszavonulok. Szarok a Cégre. Szarok magára is. Ismerek egy nőt. Ahelyett, hogy magával fogócskázom itt, el kellett volna mennem vele. Apja eltűnődött. - Még sohasem beszéltem neked erről. Egyszer régen, még '51-ben történt. Talán kíváncsi voltál, miért nem nősültem meg soha. Tudod, választanom kellett… A Cég vagy… Nos, magam sem tudom, jól választottam-e - megdördült az ég, az öreg fölnézett a gomolygó fekete fellegekre. - Sokat gondoltam rá, mi lett vele Eliot szeme nosztalgikusan elkeskenyedett. Azután hirtelen megváltozott a hangulata. Megrángatta a ruháját. Te meg én, nevetségesek vagyunk - a hangja derűsen csengett. - Itt ácsorgunk az esőben. Egy fiatalembernek, amilyen te vagy, meg se kottyan, ha bőrig ázik. De az én vén csontjaim… - gúnyolódott kuncogva önmagán. - Hál' istennek, hogy vége - előrenyújtotta a kezét: remegett. - Van egy kis Wild Turkey a bőröndömben. Egy búcsúpohár jólesne. Elűzi a hideget. - Maga mondta, hogy soha ne igyunk. Azt mondta, eltompítja az agyat és az érzékeket. - Nem is vártam, hogy velem igyál. De most, ha úgyis visszavonulsz, már mit számít? - A megszokás nagy úr. - Tudom. Bocsáss meg. Bármennyire szeretnéd, sohasem leszel olyan, mint egy normális ember. Többek között ez is nyomaszt engem. Eliot fáradtan megfordult, és föllépett a bungaló kis teraszára, amely fölött kifeszített ponyva nyújtott védelmet az eső ellen. Eliot az átellenben lévő bungaló felé intett, amely előtt a Ford parkolt. Pollux idegesen állt odaát a nyitott ajtóban, de amikor meglátta Eliot jelzését, ellazította a vállát. Egy pillanat múlva visszament a bungalóba, és bezárta maga mögött az ajtót. Saul közelebb lépett az apjához. - Minthogy valószínűleg soha többé nem látjuk egymást - mondta Eliot -, szeretnék megosztani egy titkot veled. - Mi az? - Chrisszel és a kolostorral van kapcsolatban. Valamivel, ami ott történt vele. Azt hiszem, segít neked, ha tudsz róla - az öregúr bement a bungalóba, egy

bőröndben kezdett kotorászni, végül kiemelt belőle egy Wild Turkey-s palackot, amelynek az alján kotyogott még egy ujjnyi whisky. Kell itt valahol lennie egy pohárnak. Ez az - töltött egy csöppet magának. - Biztos, hogy nem iszol velem? Saul türelmetlenül ment oda hozzá. - Mi van Chrisszel? Mi történt a kolostorban? Mögötte halkan megnyikordult az ajtó. De ez már elég volt ahhoz, hogy Saul résen legyen. Reflexszerűen előrehajolt és összegörnyedt, hogy a vese verőerét védje. Villámgyorsan történt: ruhasuhogás, megmozdult a levegő. De nem kés, hanem egy zongorahúr villant Saul feje fölött, és a szeme előtt átsuhanva lecsapott a torkára. Garotte. Ezt a fegyvert rendszerint az inggallér alá rejtik. A két fanyelet a támadó kihúzza az ingzsebből, a drót mindkét végén hurkot képezve a gyilkos megóvhatja az ujjai épségét, miközben fojtogatja áldozatát. Saul föllendítette mindkét kezét, hogy a torkát védje, az ösztönös mozdulat kis híján végzetes hibának bizonyult. Andre Rothberg: Mindig csak az egyik kezükkel védjék a torkukat. A másik kezüket hagyják szabadon, hogy verekedni tudjanak. Ha a drót mindkét kezüket gúzsba köti, végük. Saul még menet közben javított a reagálásán: a bal kezét elrántotta a hurok alól. A jobb keze, amellyel pajzsot képezett a gégéje előtt, a drót foglya lett. Mögötte Castor, aki eddig a nyitott ajtó és a fal között rejtőzött, még szorosabbra húzta a drótot. Saul alig hallotta, mit mond neki Eliot: - Sajnálom. De tudod, hogy nem bízhatok meg benned. Mi van, ha holnap arra ébredsz, hogy mégis meg akarsz ölni? - behajtotta az ajtót. - Ez a legjobb megoldás. Nincs lövöldözés, nem kell fölöslegesen riogatni a turistákat, így nem hívják ki a rendőrséget. Nyugodtan távozhatunk, nem kell kapkodni. Röstellem, hogy cselhez kellett folyamodnom. Ha ez vigasztal: szeretlek. A garotte kétféleképpen is öl: az egyik a fojtogatás, a másik a torok átvágása. A legegyszerűbb változatnál egyetlen szál zongorahúr végzi el a dolgot. De vannak már kifinomultabb fajták is, melyeknél több szálat szorosan összecsavarnak és ipari gyémántokat illesztenek közéjük. Következésképpen, ha az áldozat fölemelt kezével megpróbálja megakadályozni, hogy a garotte a torkához érjen, a merénylő a gyémántok élével keresztülvághatja a szerencsétlen ember ujjait. Ez a művelet vette most kezdetét. Saul küzdött, és érezte, hogy a gyémánttal kirakott drótok előre-hátra fűrészelik a gégéjét védelmező ujjait. A gyémántok a húsát marcangolták és a csontját érték. Vér csörgött le a karján. Hiába volt előtte lökhárítóként a keze, Saul érezte: a torkát szorító garotte elakasztja a lélegzetét. Némán tátogott. Nyílt az ajtó. Pollux lépett be, rövid időre elvonva Castor figyelmét. Ezt a pillanatot használta ki Saul. Bár a feje kóválygott az oxigénhiánytól, előrehúzta szabad kezét, ökölbe szorította, könyökét behajlította, és teljes erejéből hátralendítette. Az ütés Castor mellkasát érte. Andre Rothberg kiváló mesternek bizonyult. Saul könyöke bezúzta Castor bordáit. A csont recsegett és átfúrta a tüdőt. Castor hörögve eresztette el a garotte-ot, és hátratántorodott. Saul nem vesztegette az időt azzal, hogy levegye torkáról a gyilkos huzalköteget. Amint Castor megroskadt, Saul meglódult. Éles fájdalom hasított a könyökébe: Saul rájött, hogy megrepedt, de ez most nem érdekelte. Rothberg kiképzése azon az elméleten alapult, hogy vannak bizonyos testrészek, amelyek sérülten is fegyverként használhatók. Ezek egyike a könyök. Saul kiegyenesítette a karját, és a fájdalommal mit sem törődve tovább mozgott. Kimerevített karjának éle torkon találta Castor testvérét, Polluxot. Halálos csapás volt. Pollux öntudatlanul zuhant a padlóra, ahol még egyet vonaglott és kinyúlt. Fantasztikus módon Castor a mellét ért óriási csapás ellenére még mindig nem esett össze. Saul tenyérrel megtaszította a törött mellkast, amitől a férfi hátratántorodott, majd agonizálva dőlt el. Saul letépte nyakáról a garotte-ot, és Eliotra rontott. - Én komolyan gondoltam a dolgot. Az előbb csakugyan nem bírtam megtenni. Nem öltem volna meg. Eliot elfehéredett.

- Könyörgök, ne! Saul fölemelte az Uzit, amit dulakodás közben elejtett. - Most! - kiáltott tajtékozva. Előrelépett, és átölelte az apját. A sérült karjával szorította, míg a másikkal az Uzit majdnem közvetlen lőtávolba emelte. Eliot megvonaglott. Saul továbbra is átkarolta, miközben meghúzta a ravaszt. És lenyomva tartotta. Az Uzi kattogott, köpködte az üres töltényhüvelyeket, olyan hangja volt, mint egy varrógépnek. És kihímezte vele az apja szívét. - Úgyse volt neked soha - nyögte Saul. Apja teste kicsúszott a szorításából, és teljesen összevérezte - Chrisért. Ekkor vette csak észre, hogy sír. Zsebkendőt tekert vérző ujjai köré. A csontok, bár a garotte beléjük vágott, be fognak gyógyulni. A fájdalom erős volt, de Saul nem vett róla tudomást, sietve ledobálta magáról vértől és esőtől átnedvesedett ruháit, és Pollux száraz farmerjét és vászoningét húzta fel helyettük. Sok dolga volt. Az őrök és a rendőrök csakhamar ideérnek. Nem mer visszatérni a lopott furgonhoz, tehát kénytelen lesz a Fordot elvinni, bár a lövésekre kicsődülő turisták látni fogják, ahogy kihajt a bungalók közül. A kulcsokat megtalálta Polluxnál. A biztonság kedvéért majd hamarosan elhagyja valahol. Ha sikerül eljutnia Vancouverbe, eltűnhet. És aztán? A rendőrségnek nem lesznek támpontjai. De mi lesz a szakmájával? Folytatják az üldözést? Amíg nem tudja, hogy szabad, nem csatlakozhat Erikához. Az eső becsorgott a szobába, amikor Saul kinyitotta a bungaló ajtaját. Visszanézett Eliot holttestére. Chrisért, mondta az imént. Most megbicsaklott a hangja. - És énértem.

_______________ EPILÓGUS AZ ABÉLARDEGYEZMÉNY UTÁN

Franciaország, 1138. Pierre Abélard, a Notre-Dame templomának egykori kanonokja, akit sokáig a kor legkiválóbb teológiai-filozófiai mestereként ismertek, elveszítette rangját, mert szerelemre lobbant szépséges tanítványa, Heloise iránt. A teherbe ejtett leány felbőszült nagybátyja kasztráltatta, irigy ellenfelek üldözték, hogy szerencsétlenségét a maguk hasznára fordítsák, ő pedig válaszképpen megalapította Paraclete nevű menedékházát, és meghívta az apácává lett Heloiset, hogy vegye át az ott működő zárda irányítását. Miután Abélard-t megfosztották volt férfiasságától, szerelemben nem egyesülhettek többé, de egymás iránt mély odaadást táplálva, testvéri szeretetben és megértésben állították össze művüket - Abélard megpróbáltatásának történetét és Heloise leveleit -, amely e tragikus szenvedély legendáját megalapozta. Miután Abélard sikertelenül próbálkozott égi dicsőségének helyreállításával, csüggedten és elcsigázva halt meg, egyesek úgy mondták: a szíve szakadt meg. Testét később kiásták a Saint Marcel kolostor temetőjéből, és titokban átszállították Heloise-hoz a Paraclete-be, ahol a lány húsz éven át gyászolta őt. Elhalálozván, őt is Abélard mellé temették. Földi maradványaikat az elkövetkezendő századok során többször áthelyezték, míg végül a nevükkel ellátott közös sírban leltek végső nyughelyre a párizsi Pere-Lachaise temetőben. És itt végre csakugyan örök menedéket találtak.

A RÓZSA ALATT FALLS CHURCH, VIRGINIA (AP) - Az elmúlt éjszaka nagy erejű robbanás rombolt le egy üvegházat Edward Franciscus Eliot, a CIA néhai kémelhárító főnökének otthona közelében. Eliotot, aki lelkes rózsanemesítő hírében állt, hat nappal ezelőtt gyilkolták meg a kanadai Brit-Kolumbiában, ahol szabadságát töltötte. Temetésére kedden került sor Washingtonban, ahol a demokrata és republikánus törvényhozók tőlük szokatlan összhangban, szinte egy emberként gyászolták a nagy amerikai elvesztését. - Több mint negyven éven át szolgálta önzetlenül a hazáját - mondta róla az elnök. - Betölthetetlen űrt hagyott maga után. A múlt éjszakai robbanást, a szakértők megállapítása szerint, nagy teljesítményű termit gyújtóbomba okozta. - Fantasztikus hő keletkezett - nyilatkozta a tűzoltóság parancsnoka a sebtiben összehívott sajtókonferencián. - Amit a lángok nem égettek porrá, az egyszerűen elolvadt. Órákig meg sem tudtuk közelíteni az üvegházat. Felfoghatatlan számomra, miért akarta bárki is elpusztítani. Mint megtudtam, a bent lévő rózsák káprázatosak voltak, némelyikük rendkívül ritka, sőt akadt a világon egyedülálló fajta is közöttük. Minden értelmet nélkülöző vandalizmus. A bűntényt még rejtélyesebbé tette, hogy a tűzoltók a romok eltakarítása közben egy hermetikusan lezárt, páncélozott pincehelyiségre bukkantak az üvegház alatt. Az FBI és a CIA illetékesei közösen biztosítják a környék őrizetét. - Egész éjszaka dolgoztunk a pince fölnyitásán - közölte a szóvivő. - A termit bomba robbanásakor keletkezett hő megolvasztotta a zárszerkezetet. Végül a fedelet lángvágóval bontottuk föl. A pinceüreget dokumentumok tárolására használták, ennyi már kiderült. A tűz átterjedt a pince falain. A benne lévő iratok porrá égtek.

MEGVÁLTÁS Saul élvezettel tartotta kezében a súlyos lapátot, és a csatorna partjára hajigálta a kiásott földet. Már órák óta dolgozott, izmai hálásan fogadták a megterhelést, a becsületes munka verítékében fürödtek. Egy darabig Erika is mellette ázott, segített a csatorna kiszélesítésében, de azután a csecsemő fölsírt a házban, és be kellett mennie hozzá, hogy megvigasztalja. Később a szombati barhesz tésztáját kellett fonnia és sütnie. Saul figyelte, ahogy Erika bemegy a betonelemekből készült, fehérre festett házba - a település mindegyik épülete ilyen volt -, és mosolyogva csodálta a mozgásából sugárzó erőt, méltóságot és kecsességet. Az ég türkizkék volt, a nap fehéren szikrázott. Saul megtörölte homlokát és folytatta a munkát. Ha az öntözőcsatorna-hálózattal elkészül, kezdheti elvetni a magokat és ledugni a szőlővenyigéket. Azután nekiülhet várni, hogy Isten is megtegye a magáét, és esőt küldjön a földre. Ő és Erika hat hónappal ezelőtt érkezett erre a településre - Beershebától északra, a sivatagi övezetbe -, épp amikor a baba jövetele esedékessé vált. Szerettek volna részt venni az ország területének megművelésében, de a nemzetközi hatalmi villongásokból annyira kiábrándultak, hogy távol maradtak az arabok által követelt területektől, és inkább a belső terjeszkedést szerették volna elősegíteni, a sivatag termővé tételét. Az országhatár innen sem esett távol. Bármikor bekövetkezhetett egy-egy rajtaütésszerű támadás, így aztán Saul sehová sem ment fegyvertelenül. A csatorna partján hevert egy messzehordó puska. Ami az egyezményt illeti, úgy vélte, hatásosnak bizonyult a védekezése. Elméletileg a hírszerző társadalom még mindig folytatta utána a hajszát, ezért, miután bosszút állt Elioton, kapcsolatba lépett mind a saját, mind pedig az MI-6 és a KGB szervezetével. Azzal, hogy leleplezte előttük az eredeti Abélardcsoport örököseinek nemzetközi összeesküvését, sikerült visszanyernie a szakma vezetőinek jóindulatát. A kémfőnökök keserű elégtételt éreztek, hogy a belső bomlasztás gyanúja végül is beigazolódott. Lépéseket tettek, hogy helyrehozzák az Eliot és társai által okozott kárt, és ismét szabad folyást engedtek a világméretű feszültségek természetes elrendeződésének, amelybe Elioték oly durván beleavatkoztak. Saul saját hálózata azonban megkívánta, hogy a férfi még egy utolsó tanújelét adja hűségének, mielőtt mentesítené az ellene felhozott vádak alól. A dokumentumok, amelyekről Saul beszélt. Eliot botránygyűjteménye. A zsarolás, amelynek segítségével Eliot megőrizte hatalmát. - De senki sem tudja, hol vannak ezek a dokumentumok - mondták a Cég vezetői. - Nem igaz, én tudom - felelte Saul. Azóta foglalkoztatták a dokumentumok, amióta Hardytól először hallott róluk. Hová rejthette őket Eliot? Képzeld magad az ő helyébe! Ha te volnál Eliot, te hová rejtetted volna ókét? Egy ember, aki szenvedélyesen játszik a szavakkal. Akinek az élete a sub rosán alapul. A rózsa alatt? Az öreg csak ezt a rejtekhelyet választhatta. Mivel Saul nem volt hajlandó senki másnak átadni a dokumentumokat, attól tartva, hogy újra felhasználhatják őket, kompromisszumot javasolt. Fölrobbantotta az üvegházat, és ezzel megsemmisítette a kompromittáló anyagokat is. Az elnök, Eliotot magasztaló sajtónyilatkozata ellenére, fölöttébb megkönnyebbült. De az egyezmény szabályai örök érvényűek voltak. Saul csak nem hivatalos mentességben részesült. - Hajlandók vagyunk szemet hunyni - mondta neki a hírszerzés egyik főnöke. - Ha jól elrejtőzik, és nem hívja föl magára a figyelmet, megígérjük, hogy nem fogjuk kerestetni. És ez a megoldás tökéletesen megfelelt Saulnak. Mint Candide a kertjébe, ő is félrevonult a világtól, és a kemény testi munkában, a csatornahálózat kiásásában lelte örömét. Ő is ásott, mint Chris annak idején Panamában. Csakhogy nem sírgödröt. A halál helyett az életért folyamodott a földhöz. Mindazonáltal az ember nehezen szabadul régi szokásaitól. Amikor nem az otthonteremtés foglalta le idejét és erejét - az, hogy családjának, Erikának, fiának és jómagának méltó hajlékot biztosítson -, Saul a falu fiataljait oktatta az önvédelem fortélyaira, hogy vissza tudják verni a települést érő esetleges támadásokat. Hiszen továbbra is harcos maradt, és bár felhagyott hivatása gyakorlásával, képességeit érdemes volt valamely hasznos célra kamatoztatnia. Különös véletlen, hogy az általa oktatott fiúk többsége árva volt, akiket a

faluközösség fogadott örökbe. Saul úgy érezte, jó ügyet szolgál a tanításukkal. De miközben megállás nélkül hányta ki a földet a csatornából, eszébe villant, hogy annak idején Eliot is ugyanígy érzett. Saul azt remélte, hogy a bosszú megelégedéssel tölti majd el. Ehelyett kételyek gyötörték. Egy élet szeretetét, még ha hazugságokon nyugodott is, nem lehet semmissé tenni. Csakúgy, mint a Chris iránti odaadását sem. Vagy a szerelmet, amit Erika iránt érzett. Valahogy másképp kellett volna történnie. Komor pillanataiban Saul így tépelődött magában. Talán jobb lett volna, ha Eliot hátralévő életére a veteránotthonba kényszerül. Vég nélküli bűnhődés. Eliot és ő, örökre közös csapdába zárva. A gyűlölet kötelékében. És a szeretetében. De azután Saul hangulata felderül. Fölpillant a tágas, meleg égboltra, megérzi az eső illatát a levegőben, hallgatja, ahogy Erika dúdol a kisfiának odabent a házban, az otthonukban. És elönti a gyöngéd szeretet hulláma, amelynek semmi köze ahhoz a torz vonzalomhoz, amelyet Eliot iránt táplált. És rádöbben, hogy apja igenis tévedett: “Bármennyire szeretnéd, sohasem leszel olyan, mint egy normális ember.” Az utolsó szavak egyike, amit az apjától hallott. Nem volt igazad, te disznó. És Saul, aki bizonyos értelemben mindig is árva volt, most boldogan éli át az apaságot. Leteszi a lapátot, megszomjazott. Fedezékbe vonul a delelőre érkezett nap elől. Fölemeli a puskáját, és elindul hazafelé. Belépve a falak árnyékába, orrát megcsapja a holnapi barhesz illata. Odamegy Erikához, és megcsókolja. Csodálatos cukor-liszt-só-élesztő szaga van a bőrének. Az asszony, aki erős karjának egyetlen mozdulatával képes ártalmatlanná tenni ellenségét, szorosan átöleli. Saulnak kiszáradt a torka. A hűvös agyagkorsóból iszik, megtörli ajkát, és átmegy a szobába, hogy megnézze a bölcsőben alvó fiát. Saul barátai a faluból eleinte megjegyzéseket tettek a gyerek nevére. - Mi nem tetszik rajta? - kérdezte Saul. - Szerintem nagyon jó név. - Christopher Eliot Bernstein-Grisman? - Na és? - Félig keresztény, félig zsidó? - Chris a barátom volt. Tulajdonképpen a bátyám. - Ja. Chris Grisman. Jól fog hangzani az iskolában. És mi van az Eliottal? - Sokáig apámként tiszteltem. Most már nem vagyok olyan biztos benne. De mindegy. Ő tett azzá, aki lettem. A barátok nem értették. Sőt, a lelke mélyén maga Saul sem értette. De a barátok a faluból még valami különlegességre fölfigyeltek a BernsteinGrisman portán, ami az újszülött nevénél is jobban meghökkentette őket. Kész csoda, mondogatták róla. Az isteni gondviselés jeleként értelmezték, bizonyságként, hogy a település Isten áldását bírja. Mi más magyarázatot találhattak volna? Egy férfi (akinek múltjáról tiszteletteljes mendemondák terjengtek a faluban), aki soha életében nem termesztett semmit? Nemhogy ezen a terméketlen talajon? A ház előtt egy hatalmas, fekete rózsa bontogatta szirmait.

I. P. C: __________ KÖNYVEK A sorozat főszerkesztője: Ivanics István Felelős szerkesztője: Morcsányi Géza

Szerkesztő: Árokszállásy Zoltán Kontrollszerkesztő: Talpas János Műszaki szerkesztő: Hupján Mária Kiadja az I.P.C. Könyvek Kft. Felelős kiadó: Ivanics István Athenaeum Nyomda, Budapest 92.1267 Felelős vezető: Vida József igazgató HU ISSN 0865 2929 ISBN 963 7930 361 Megjelent 22 (A/5) ív terjedelemben